Wayward Pines

BLAKE CROUCH

WAYWARD PINES

3/381

„Borzongás és ámulat minden oldalon. Blake nem csak remekül ír, de tudja, hogyan meséljen el egy lebilincselő történetet.” Hugh Howey, A siló- és A műszak-sorozatok írója „Letehetetlen. Stephen King és Peter Straub rajongói különösen élvezni fogják ezt a felejthetetlen utazást, mely a thriller, horror és sci-fi műfajok keverékéből igazi rémálmot tár elénk.” Booklist

Impresszum Blake Crouch: PINES PINES by Blake Crouch © 2012 Hungarian translation © Makai Péter Kristóf A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Blake Crouch: PINES Thomas & Mercer, USA, 2012 Fordította: Makai Péter Kristóf ISBN: 978-615-5522-01-7 (epub) ISBN: 978-615-5522-02-4 (mobi) Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Héjja Edit Korrektor: Boncz Éva Műfaj: thriller

„Az emberi evolúció folyamatos működését bebizonyító biológusok ettől függetlenül széttárják kezüket, szerintük csak merő találgatás, hogy utunk innen hova visz tovább.” Time magazin, 2009. február 23.

„Csak mert paranoiás vagy, még nem jelenti azt, hogy nem üldöznek.” Joseph Heller

Első fejezet Az arcába tűző nap és a közelben csordogáló víz csobogása térítette magához, a hátán feküdt. Szikrákat hányó sajgás járta át látóidegét, tarkója táján szűnni nem akaró lüktetést érzett, bár fájni nem fájt – a kezdődő migrén távoli mennydörgése. Az oldalára fordult, és ülő helyzetbe tornázta magát, aztán magzatpózba kuporodott. Ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy érezze a világ megbomlott egyensúlyát, mintha kilazult volna a tengelye, és azon imbolyogna. Az első mély levegővételtől fejszecsapásként hasított a fájdalom a bal oldalába, a mellkasi bordái közé, de hangos nyögések közepette erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. A bal szeme csúnyán be lehetett dagadva, mert vékony résnyire is alig nyílt. A part mentén hosszú, puha fűszálak erdeje futott végig; a legzöldebb gyep, amelyet valaha látott. Tiszta vizű patak folydogált, sebesen csörgedezett a medréből kiálló sziklákat kerülgetve. A túlparton egy sziklafal magasodott fölé, úgy háromszáz méter lehetett. A kőszirt mentén fenyőfák csoportjai sorakoztak, illatuk és a folyó víz édes aromája belengte a környéket. Fekete nadrágot, zakót, alatta pedig inget viselt, a gyapjúszálak fehérjére vérpöttyök fröccsentek. A nyakában harmatgyengén megkötött, fekete nyakkendő lógott. Amikor először próbált meg feltápászkodni, összeroskadt, és olyan erővel zuhant vissza a földre, hogy az égető fájdalom újabb

8/381

hulláma nyilallt mellkasába. A második kísérlete sikerrel járt, és bár gyenge lábakon, de megállt, talpa alatt a föld olyan volt, akár a dobógumi egy baseballpályán. Óvatosan megfordult, hogy megtarsa egyensúlyát, széles terpeszbe csosszant. Hátat fordított a pataknak; egy sík mező szélén állt. Túloldalán hinták és csúszdák fémfelületei csillantak meg a tűző, déli nap verőfényében. Sehol egy teremtett lélek. A játszótér mögött viktoriánus mézeskalácsházakat pillantott meg, azokon túl pedig egy főutca épületeit. A városka jó, ha másfél kilométer lehetett egyik végétől a másikig, és egy kőamfiteátrum közepén helyezkedett el, melyet majd’ egy kilométer magasan kovás vasérccel erezett meredély vett körbe. Legmagasabb, árnyas ormain foltokban tartotta még magát a hó, idelent a völgyben viszont meleg volt, a derült ég kobaltkéken ragyogott. A férfi előbb élére vasalt nadrágja, majd egysoros zakója zsebeit tapogatta végig. Se pénztárca, se a köteg pénz, se igazolványok, se kulcs, se telefon, csak egy svájci bicska az egyik belső zsebében.

* Mire átért a parkon, felocsúdott a sokkból, és egyre tanácstalanabbá vált, a nyakcsigolyáiban a lüktetés immár fájdalommal párosult. Hat dologra emlékezett:

9/381

A jelenlegi elnök nevére. Az anyja arcára, bár nem tudta volna felidézni, hogy hívják, se azt, hogy milyen hangon szólalna meg. Arra, hogy tud zongorázni. És helikoptert vezetni. Meg hogy harminchét éves. És hogy el kell jutnia egy kórházig. Ezeket a tényeket leszámítva a világot és benne elfoglalt helyét nemhogy homály borította, hanem egyenesen egy számára érthetetlen, idegen nyelven rögzítették. Elméje peremén ott lebegett az igazság, mégis hajszál híján elérhetetlen távolságba került. Egy csendes, kertvárosi utcán bandukolt, minden egyes autót jól megnézett magának. Talán az övé lesz valamelyik? Az egymással szemben álló házak makulátlanok voltak – újonnan festették őket, haragoszöld pázsitjuk tökéletes négyzeteit deszkakerítések övezték, minden egyes család nevét fehér nagybetűkkel festették fel a fekete postaládákra. Szinte minden hátsó udvarban élettel teli kertekkel találkozott, amelyekben nemcsak virágok, hanem zöldségek és gyümölcsök is virítottak. Olyan tiszta és élénk minden szín! A második házsor közepén felszisszent. Kifulladt a megerőltető sétában, a bal oldalát gyötrő fájdalom megállásra kényszerítette. Levette zakóját, ingét kihúzta a nadrágból, kigombolta és szétnyitotta. Rosszabbul nézett ki, mint amire a fájdalom alapján

10/381

számított – a bal oldalán egy sötétlila véraláfutás húzódott, amely egy betegesen sárga, középső csíkot fogott közre. Valamivel elverték. Jó alaposan. Finoman végigsimította a koponyáját. A fejfájás nem szűnt meg, sőt, minden perccel egyre kínzóbbá vált, de a baloldalt található zúzódáson kívül nem tűnt úgy, hogy komolyabb kárt tettek volna benne. Visszagombolta ingét, betűrte nadrágjába, és továbbindult az úton. Arra az ordítóan nyilvánvaló következtetésre jutott, hogy valamilyen baleset érte. Valószínűleg elütötték. Lehet, hogy lezuhant. Esetleg megtámadták – ez megmagyarázná, hogy miért nincs nála a tárcája. Először is a rendőrségre kéne mennie. Hacsak… Mi van, ha rosszban sántikált? Ha bűnt követett el? Előfordulhat ez egyáltalán? Mégis ki kéne várnia, hátha feldereng előtte valami. Bár a város a leghalványabban sem emlékeztette semmire, botorkálása közben azon kapta magát, hogy minden postaládán elolvassa a rajta lévő nevet. A tudatalattijában bízik? Emlékezetének sötét bugyraiban arra számított, hogy az egyik postaládán majd éppen az ő neve áll? És ha megpillantja, minden eszébe jut?

11/381

Pár sarokkal odébb a belváros épületei nyúltak a fenyves fölébe, és most először hallotta a forgalom zaját, a távoli hangfoszlányokat, a szellőzőrendszerek zümmögését. Az utca közepén megtorpant, akaratlanul is felkapta a fejét. Egy kétszintes, pirosra és zöldre festett viktoriánus ház postaládájára meredt. Az oldalára festett névre. A szíve hevesebben vert, de nem értette, miért. MACKENZIE. – Mackenzie. A név nem jelentett számára semmit. – Mack… De az első szótagja igen. Vagy legalábbis valami érzelmi reakciót váltott ki belőle. – Mack, Mack. Őt hívják Macknek? Ez a keresztneve? – Macknek hívnak. Szia, Mack vagyok, örülök, hogy találkoztunk. Nem. Ahogy kiejtette a száján a szót, idegenül hangzott. Nem érezte, hogy hozzá tartozott volna. Ha őszinte akart lenni magával, utálta a szót, mert… Félelmet keltett benne. Milyen furcsa! A szó valamilyen okból félelmet ébresztett benne. Egy Mack nevű ember látta el a baját?

12/381

Továbbsétált. Három sarokkal távolabb a Fő utca és a Hatodik sarkára ért, ahol leült egy árnyékos padra, és lassan, óvatosan felsóhajtott. Körbenézett, mohó tekintettel keresett bármit, ami ismerős lehetne. Sehol egy megszokott áruházlánchoz tartozó üzlet. Legfeljebb átellenben egy sarki gyógyszertár. Közvetlenül mellette egy kávézó. A kávézó után egy kétemeletes épület, a bejárati lépcső felett cégér hirdeti: WAYWARD PINES HOTEL A kávé illatára felegyenesedett. Felnézett, és a két sarok közt félúton megpillantott egy „KV-Zóna” névre hallgató helyet. Vélhetően innen csapta meg az orrát. Hümm. Ha jobban belegondolt, nem éppen a leghasznosabb emlékmorzsa, mégis újra az eszébe véste, hogy imádta a jó kávét. Kívánta. Ismét egy aprócska puzzle-darab kilétének kirakós játékában. A kávézóhoz ment, és benyitott az üvegajtón. A vendéglátóhely aprócska és hangulatos volt, ráadásul a szagból ítélve jó árut szolgáltak fel. Jobbra, hátul a pult mögött kávéfőzők, régimódi és modern kávédarálók, ízesítőszirupok várakoztak. Három széknek volt gazdája. A szemközti falhoz egy pár kanapét és fotelt toltak. Egy könyvespolcon megsárgult, puha fedeles

13/381

könyvek. Két öreg harcos felemás készlettel hadakozott egy sakktáblán. A falakon helyi művészek munkáit állították ki – egy fekete-fehér önarcképsorozat egy középkorú nőről, akinek az ábrázata rezzenésnyit se változott két felvétel közt, csak a fényképezőgép fókuszbeállítása. Odament a kasszához. Amikor a huszonéves, szőke, rasztahajú pultos lány végre észrevette, vonzó tekintetében az undor villanását vélte felfedezni. Vajon ismer engem? A pénztárgép mögötti tükörben meglátta tükörképét, és azonnal megértette, miért ragadtatta magát a lány olyan utálkozó pillantásra – az arca bal oldalán hatalmas sebhely éktelenkedett, bal szeme akkorára dagadt, hogy szinte képtelenség kinyitni. Uramisten, valaki jól szarrá vert! A viszolygást keltő véraláfutást leszámítva nem nézett ki rosszul. Száznyolcvan magasnak saccolta magát, talán száznyolcvanötnek. Haja rövid, fekete, a kétnapos borosta árnyékként húzódott alsó állkapcsa mentén. Vaskos, izmos testalkatát világosan kirajzolta zakója esése és mellkasán feszülő inge. Szerinte egy reklám- vagy marketingigazgatónak nézett ki – biztos rohadtul megnyerő volt az ábrázata, ha megborotválkozott és kicsípte magát. – Mit adhatok? – kérdezte a pultos. Ölni tudott volna egy csésze kávéért, de akárki is legyen, egy fitying se volt nála.

14/381

– Jó itt a kávé? Úgy tűnt, a nőt zavarba hozza a kérdés. – Hát ja… – A legjobb a városban? – Ez az egyetlen kávézó a városban, de ja, a kávénk frankó. A férfi áthajolt a pult fölött. – Ön ismer engem? – suttogta. – Tessék? – Felismer engem? Be szoktam ide térni? – Maga nem tudja, hogy járt-e már itt valaha? A férfi megrázta a fejét. A pultos egy ideig csak méregette, mintha az őszinteségét latolgatná, igyekezne kitalálni, hogy ez a bevert képű pali őrült-e, vagy csak szórakozik vele. Végül azt mondta: – Nem hiszem, hogy ezelőtt láttam volna. – Ebben biztos? – Hát, ez azért nem éppen New York. – Na, jó. Régóta dolgozik itt? – Valamivel több, mint egy éve. – És nem számítok törzsvendégnek, vagy ilyesminek? – Egész biztosan nem a törzsvendégünk. – Kérdezhetek még egyet? – Hogyne. – Hol vagyunk? – Nem tudja, hol jár?

15/381

A férfi habozott, lelke legmélyén nem akarta bevallani, hogy ennyire teljesen és abszolúte elveszett. Amikor aztán megrázta a fejét, a pultos lány úgy vonta fel a szemöldökét, mintha a kérdést se hinné el. – Nem ugratom magát – bizonygatta a férfi. – Ez itt az Idaho állambeli Wayward Pines. Az arca… mi történt önnel? – N… még én sem tudom. Van a városban kórház? Abban a percben, hogy feltette a kérdést, baljós kisülés futott át rajta. Egy alacsony feszültségű ómen? Vagy egy mélyen eltemetett emlék hideg ujjai játszanak a gerincén? – Ja, hét sarokkal lejjebb, délre. A traumatológián volna a helye. Hívhatnék mentőt. – Arra nem lesz szükség. – Elindult kifelé. – Köszönöm… Hogy hívják? – Mirandának. – Köszönöm, Miranda. Amint újból kilépett a napfényre, megszédült, ami kibontakozó fejfájását pár nagyságrenddel felerősítette, immár a kínzó migrén alsó határát súrolva. Forgalom híján lelépett az úttestre, keresztülvágott a Fő utcán, és túloldalt elindult az Ötödik utca felé. Egy kismama és csemetéje mellett ment el. A kisfiú mintha valami olyasmit suttogott volna: „Mama, ő az?”

16/381

Az anyuka lepisszegte fiát, és bocsánatkérő grimasszal kereste a férfi tekintetét, majd azt mondta: – Elnézést, nem akart udvariatlan lenni. Odaért az Ötödik és a Fő utca sarkára. Egy kétszintes, barna téglából épült ház előtt állt, amelynek szárnyas üvegajtajára a WAYWARD PINES ELSŐ ORSZÁGOS BANKJA feliratot gravírozták. Az épület oldalában, a sikátor mellett kiszúrt egy telefonfülkét. Amilyen gyorsan csak tudott, odasántikált, és magára zárta a fülke ajtaját. Ennél vékonyabb telefonkönyvet még életében nem látott. Végiglapozta, hátha megvilágosodik, beugrik neki egy emlék, de csak a nyolc oldalon keresztül felsorolt pár száz nevet olvashatta, amelyek semmit se jelentettek számára, ahogy semmi más sem a kisvárosban. Elengedte a telefonkönyvet, hadd lógjon fémláncán tovább; homlokát a hűvös üvegnek nyomta. Megakadt a tekintete a nyomógombokon. Elmosolyodott a jóleső felismerésre. Tudom az otthoni telefonszámomat. Mielőtt felvette volna a kagylót, a biztonság kedvéért egypárszor üresben is bepötyögte a számot, és úgy tűnt, ujjait a begyakorolt mozdulatok vérré vált tudása vezérelte. R-beszélgetést fog kérni, imádkozott, hogy otthon felvegye valaki – feltéve, hogy van bárkije is. Persze a nevét nem tudná

17/381

neki megmondani, legalábbis az igazit nem, de talán felismerik a hangjáról, és fogadják a hívását. Felvette a kagylót, és a füléhez tette. Már nyomta volna a nullát. Nincs vonal. Többször is lenyomta a kagylót tartó kart, de semmi sem történt. Meglepte, milyen gyorsan feltolult benne a harag. Lecsapta a kagylót, a félelem és düh olyan gyorsan nőtt benne, mint egy belső égésű motor négy, felgyorsuló üteme, és kereste a kiutat. Jobb karját hátrahúzta, eltökélte, hogy beveri az üveget (kit érdekelnek az öklei?), de a zúzódott bordái közti fájdalom mindenen túltett, és kínjában a fülke padlójára rogyott. Erre hasogató tarkója még jobban lüktetett. Először mindenből kettőt látott, aztán csak homályos foltokat, végül elsötétült a világ…

* Mire ismét kinyitotta a szemét, a telefonfülke árnyékba borult. Belekapaszkodott a telefonkönyvet rögzítő drótba, és feltápászkodott. A mocskos üvegen át is látta, ahogy a nap karimája a várost nyugatról határoló sziklameredély mögé bukik. Mikor eltűnt, jó öt-hat fokkal hidegebb lett. Nem felejtette el a telefonszámát, a biztonság kedvéért, gyakorlásképp párszor bepötyögte, és még egyszer felvette a

18/381

kagylót, hátha megjött a vonal; de süket volt, eltekintve az alig hallható fehérzaj sistergésétől, amelyet idáig észre sem vett. – Halló? Halló? Letette a kagylót, és ismét kezébe vette a telefonkönyvet. Múltkor a vezetékneveket futotta át, vadul keresett legalább egykét szót, amely beindíthatná emlékezetét vagy érzelmileg megérintené. Ujja most a keresztneveket böngészte a névsorban, miközben próbálta a tarkójába visszaköltöző fájdalmat kirekeszteni. Az első oldalon… semmi. A másodikon… semmi. A harmadikon… semmi. A hatodik oldalon, a lap alján megállt az ujja. SKOZIE, Mack és Jane Wayward Pines, 83278, Keleti harmadik utca, 403……559-0196. Az utolsó két oldalt már csak átfutotta… Skozie volt az egyetlen Mack Wayward Pines telefonkönyvében. Vállával kilökte a fülke üvegajtaját, és kilépett a kora esti szürkületbe. Abban a percben, hogy a hegygyűrű mögé bukott a nap, egy csapásra sötétedni kezdett, a hőmérséklet rohamosan esett. Hol fogok ma éjjel aludni? Mit volt mit tenni, vánszorogva nyakába vette a várost. Lelkiismerete azt kiabálta, hogy egyenesen a kórház felé vegye az irányt. Beteg volt. Szomjas. Éhes. Szédelgett. Egy vas se volt

19/381

nála. Egész teste fájt, és egyre nehezebben lélegzett, ahogy minden egyes levegővétellel gyötrelmes fájdalom hasított a bordái közé. De legbelül még mindig rossz ötletnek tartotta, hogy kórházba menjen, és amint a belvárosból Mack Skozie lakása felé tartott, rájött, mi tartja vissza. A félelem… megint. Nem tudta, miért. Semmi értelme az egésznek. De be se tette volna a lábát a kórházba. Ilyen állapotban nem. Nincs az az ég. Nagyon furcsa félelem lett rajta úrrá. Mindent áthatott, mint amikor este az erdőben sétál az ember, és nem tudja, pontosan mitől kellene félnie, de épp a bizonytalanság miatt fél annyira. Két utcával lejjebb rábukkant a Harmadikra. Mikor befordult a sarkon, és továbbment kelet felé, ki a városból, gyomra érthetetlenül görcsbe rándult. Az első postaládán a házszám: 201. Úgy tippelte, a Skozie-ház két sarokra lehet. Előtte a kertben gyerekek játszottak, felváltva szaladtak át egy locsoló alatt. Ahogy közeledett a kerítésükhöz, kihúzta magát amennyire csak tudta, és igyekezett nem sántítani, de nem tudta megállni, hogy ne dőljön egy kicsit jobbra, és ezzel a bordáját kínzó fájdalmat ne enyhítse. A gyerekek abbahagyták a játékot, és elhallgattak, mikor odaért. Leplezetlenül bámulták, ahogy tovacsoszogott –

20/381

tekintetükben kíváncsiság és bizalmatlanság csillant, s ez nyugtalanította Ethant. Átkelt az úttesten; ezúttal még lassabban haladt, mert három hatalmas fenyőfa alatt kellett átbújnia. A cifra, színes viktoriánus házak sorszámai itt már hármassal kezdődtek. A következő sarkon áll Skozie-é. Izzadság gyöngyözött a tenyerében, és a lüktetés a tarkójában úgy szólt, mintha egy jó mélyre elásott üstdobot vernének. Két másodpercig kettőt látott. Behunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, megint összeálltak a tárgyak. A következő saroknál pihenőt tartott. A szája régóta ki volt száradva, de mostanra már vattát köpött. Erősen zihált, keserű ízt érzett a torkában, hányinger kerülgette. Minden a helyére kerül, amikor meglátod az arcát. Úgy lesz, biztos. Bizonytalanul lelépett az útra. Estére járt, a hegyekből a hideg levegő leszállt a völgybe. A napnyugta utáni havasi fény rózsaszínre festette a Wayward Pinest körülölelő hegyormot, és ugyanilyen színben játszott a sötétedő égbolt. Szerette volna meglátni benne a szépséget, az idillt, de a gyötrő fájdalom nem engedte. Egy csöndesen, kéz a kézben sétáló, idősebb házaspár kerülte ki.

21/381

Rajtuk kívül az utca üres és néma volt, a belváros zajai teljesen elhaltak. Átkelt a sima, fekete aszfaltúton, és fellépett a járdára. Közvetlenül a 401-es postaládája előtt állt. Utána a 403-as következett. Állandóan hunyorognia kellett, hogy ne lásson kettőt mindenből, és enyhítse a migrén szúró fájdalmát. Tizenöt kínzó lépéssel később a 403-as fekete postaládájánál állt. SKOZIE. Bele kellett kapaszkodnia a deszkakerítés hegyes tetejébe, hogy visszanyerje egyensúlyát. Átnyúlt a kerítésen, kinyitotta a kerti kaput, és kopottas, fekete cipője orrával belökte. A zsanérok nagyot nyikordultak. A kapu halkan a kerítésnek verődött. A járdát régi, bontott téglákból rakták ki, és egy verandához vezetett, amelyen egy kovácsoltvas asztalka állt két hintaszék között. A házat lilára festették, helyenként zöld díszcsíkokkal, a vékony függönyön át pedig fény szűrődött ki. Na, gyerünk! Ki kell derítened! A házhoz somfordált. Gyomorforgató hullámokban tört rá a kettős látás, egyre nehezebb volt neki megálljt parancsolnia.

22/381

A teraszra lépett, és még épp időben kapaszkodott meg az ajtófélfában, hogy el ne essen. Remegő kézzel fogta meg és emelte fel a kopogtatót a rézgombról. Úgy érezte magát, mint akit négy másodpercenként tarkón vágnak, és égető, sötét foltok tűntek fel a látóterében, mint megannyi aprócska fekete lyuk. Hallotta, ahogy az ajtó túloldalán a parketta felnyög a közelítő léptek súlya alatt. Elgyengült a térde. A veranda egyik oszlopába kapaszkodott, hogy talpon maradhasson. A faajtó kitárult, és a rácsos ajtó túloldaláról egy apjával egyidősnek látszó férfi meresztette rá a szemét. Magas, vékony termetű ember, feje búbján ritkás ősz haj, állát fehér kecskeszakáll díszítette, arcán pedig hajszálvékony vérerek húzódtak, amelyek az életét végigkísérő alkoholizmusra utaltak. – Miben segíthetek? – kérdezte a férfi. Ethan kihúzta magát, erősen hunyorgott a migréntől. Nagyon össze kellett szednie magát, hogy megálljon a saját lábán. – Maga Mack? – kihallotta a hangjából áradó félelmet, és sejtette, hogy a ház ura is. Utálta magát emiatt. Az idősebb férfi közelebb hajolt a rácshoz, hogy jobban szemügyre vehesse a teraszára vetődött idegent. – Segíthetek bármiben? – Magát hívják Macknek?

23/381

– Igen. Ethan közelebb sántikált, az idős férfi körvonalai élesebben kirajzolódtak, leheletén érződött a vörösbor keserédes szaga. – Ismer engem? – kérdezte. – Tessék? Ethan félelme átadta helyét a benne forrongó dühnek. – Is-mer en-gem? Maga vert engem így össze? Az öregember azt mondta: – Soha életemben nem láttam magát. – Tényleg? – Önkéntelenül is ökölbe szorult a keze. – Van még magán kívül más Mack ebben a városban? – Nem tudok róla, hogy lenne. – Mack kitárta a rácsos ajtót, aztán fél lábbal kimerészkedett a teraszra. – Jóember, maga nem fest valami rózsásan. – Nem is érzem magam annyira rózsásan. – Mi történt magával? – Maga biztos jobban tudja, Mack. A házból egy női hang szólalt meg: – Drágám! Minden rendben? – Igen, Madge, ne aggódj! – Mack végigmérte a férfit. – Elfogadna egy fuvart a kórházig? Látom, baleset érte. Orvosi ellátásra… – Én innen egy tapodtat sem mozdulok magával. – Akkor mit keres a házamnál? – Mack hangjába némi felháborodás vegyült. – Most ajánlottam fel, hogy segítek. Ha nem kell, hát nem kell, legyen, de…

24/381

Macknek mozgott a szája, de szavai elmosódtak, elnyomta őket a gyomrában felerősödő robaj, amely úgy zúgott benne, mint egy felé száguldó tehervonat. A fekete lyukak egyre csak szaporodtak, forgott vele a világ. Öt másodpercig sem fog talpon maradni, ha előbb szét nem robban a feje. Felnézett Mackre: a férfi szája még mozgott, a tehervonat bömbölve zakatolt, ugyanarra a ritmusra járt, mint a fejében a kőkemény lüktetés, de nem tudta levenni tekintetét Mack szájáról. Az öreg fogai… idegsejtjei megfeszültek, veszettül igyekeztek kapcsolatot teremteni, és a zaj, úristen!, a robaj és a fájdalom… Nem érezte, amikor összerogyott. Észre sem vette, hogy hátratántorodott. Az egyik pillanatban még a teraszon volt. A másikban már a füvön. Hanyatt vágódott, feje belesajdult, ahogy a talajnak koppant. Mack fölé hajolt, fentről nézte őt, keze a térdén, szavait végleg elnyelte a vonat zakatolása, amely a fejében visszhangzott. El fog így ájulni… csak másodpercek választják el tőle… és úgy várta, úgy akarta, hogy végre elmúljon a fájdalom, de… A válaszok. Karnyújtásnyira vannak tőle. Olyan közel! Hülyeség az egész, de Mack szájával nem stimmelt valami. A fogai. Nem tudta levenni róluk a szemét, és nem tudta, miért, de ott volt.

25/381

A megoldás. Ami mindent megmagyaráz. Majd az jutott eszébe: ne küzdj ellene! Ne akard annyira! Hagyj fel a gondolkodással! Engedd, hogy magától jöjjön! A fogak afogak afogakafogakafogakafogakafogakafogakafogak… Nem is fogak. Hanem egy fényes, fémszínű hűtőrács; az elején a MACK betűk virítottak. Stallings az anyósülésen ül mellette, és nem látja, mi közelít felé. Boise-ból már a harmadik órája mentek északnak, és ezalatt világossá vált, hogy Stallings imádja a saját hangját hallgatni, egész idő alatt csak… fecseg. Egy órája rá se hederített, amióta észrevette, hogy ha ötpercenként egyszer-egyszer közbeszúr egy „Nem mondod, tényleg?”-et vagy egy „Aha, milyen érdekes!”-t, akkor teljesen ki tudja zárni a gondolataiból. Odafordul hozzá, hogy megint elsüssön egy ilyen fordulatot, amikor Stallings oldalsó ablakán át megpillantja, tőlük jó néhány méterre a MACK szót. Reagálni sincs ideje – a szót is alig olvassa el –, amikor Stallings fejénél az oldalablak üvegszilánkzáporként zúdul rájuk.

26/381

A légzsák kirobban a kormánykerékből, de egy ezredmásodpercnyi késéssel, így nem fogja fel a fejét, amely így olyan erővel vágódik az ablakba, hogy betöri az üveget. A Lincoln jobb oldala megadja magát a törő üveg és a behorpadó fém apokalipszisének, majd a kamion hűtőrácsa közvetlenül Stallings fejébe csapódik. Ethan érzi a kamion motorjának melegét, ahogy belevágódik az autóba. Hirtelen elönti az utasteret a benzin és a fékolaj bűze. Minden csupa vér – a darabokra tört szélvédő belsején csorog le, beborítja a műszerfalat, a szemébe megy, még Stallings maradványaiból is fröcsög. A luxusautó keresztben sodródik át a kereszteződésen, a kamion tolja maga előtt a régi építésű téglaház irányába, amelynek az oldalában a telefonfülke van, és ekkor elveszíti az eszméletét.

Második fejezet Egy nő mosolygott le rá. Az ő fogsora legalább szép, gondolta, bár kettőt látott, és azt is elmosódva, úgyhogy nem lehetett biztos benne. A nő közelebb hajolt, két feje összeugrott, és arcvonásai kiélesedtek, így láthatta, milyen szép. Fehér, rövid ujjú egyenruháján gombsor futott a térdig érő szoknya aljáig. Az ő nevét ismételgette. – Mr. Burke? Mr. Burke, hall engem? Mr. Burke? A fejfájása elmúlt. Lassan, óvatosan levegőt vett, de a bordájába nyilalló fájdalom hamar megakasztotta. Megrándulhatott a szája sarka, mert a nővér azt kérdezte: – Érez még kellemetlenséget a bal oldalán? – Kellemetlenséget!? – nevetett fel nyögve. – Igen, még érzek kellemetlenséget, ha így akar fogalmazni. – Hozhatok erősebb fájdalomcsillapítót is, ha kívánja. – Azt hiszem, kibírom. – Rendben, Mr. Burke, de nem kell hősködnie. Ha bármiben tudok segíteni, csak szóljon! Állok rendelkezésére. Egyébként Pam vagyok. – Köszönöm, Pam. Szerintem emlékszem magára legutóbbról. Sosem felejteném el ezt a retró nővérruhát. Azt hittem, ilyet már nem is varrnak. A nő felnevetett.

28/381

– Hát, örülök, hogy kezdi visszanyerni az emlékezetét. Nagyon jó. Miter doktor úr mindjárt bejön magához. Megmérhetem a vérnyomását? – Hogyne. – Nagyszerű! Pam elvette az ágy végénél álló kocsiról a vérnyomásmérőt, és a felfújható párnát Ethan bal bicepszére helyezte. – Jól ránk ijesztett, Mr. Burke – mondta, miközben pumpált. – Hogy csak úgy elkóricált. Elhallgatott, amikor a mérő mutatója elindult visszafelé. – Átmentem? – kérdezte a férfi. – Csillagos ötös. A szisztolés érték 122, a diasztolés 75. – Pam feltépte a tépőzárat, és levette a mandzsettát. – Kába volt és félrebeszélt, amikor behozták – tájékoztatta. – Azt sem tudta magáról, hogy kicsoda. Ethan felült az ágyban. A fejében honoló köd lassacskán felszállt. Egy magánkórteremben feküdt; igencsak ismerősnek tűnt. Az ágy mellől ablak nyílt. A redőnyt lehúzták, és a beszűrődő fény olyan halovány volt, hogy kora reggel vagy akár kora este is lehetett. – Hol találtak rám? – kérdezte. – Mack Skozie kertjében. Eszméletlenül. Emlékszik rá, mi vitte oda? Mack azt mondta, hogy nagyon felhúzta magát valamin, és zavart állapotban kérdezgette. – Tegnap a patakparton tértem magamhoz. Nem tudtam, hogy ki vagyok, és merre járok.

29/381

– Kiszökött a kórházból. Emlékszik rá, hogy elment? – Nem. Azért mentem a Skozie-házhoz, mert a telefonkönyvben ő az egyetlen Mack. – Sajnos nem értem. – Egyedül a Mack név jelentett nekem valamit. – Mit gondol, miért? – Mert a Mack volt az utolsó szó, amit láttam, amikor a kamion belénk szállt. – Ó, valóban…! Egy Mack márkájú teherautó találta telibe a kocsijukat. – Úgy van. – Rém fura egy játékszer az emberi agy – mondta a nővér. Az ágy végében tett-vett, majd odament az ablakhoz. – Kifürkészhetetlenül működik. A legfurcsább összefüggéseket találja ki. – Mennyi ideje hoztak vissza? A nővér felhúzta a redőnyt. – Másfél napja. Fény áradt be a kórterembe. Mint kiderült, reggel volt, a nap alig hagyta el a hegyek keleti peremét. – Csúnya agyrázkódást kapott – mondta Pam. – Odakinn bele is halhatott volna. – Úgy is éreztem magam, mint aki halálán van. A kora reggeli napsütés szemkápráztatóan gyönyörű fénybe vonta a várost. – Hogy áll a memóriája? – kérdezte a nővér.

30/381

– Marhára csodálkozom, minden emlékem visszatért, amikor beugrott, hogy balesetet szenvedtem. Mintha felkapcsolták volna a villanyt. Hogy van Stallings ügynök? – Kicsoda? – Aki az anyósülésen ült, amikor belénk ütköztek. – Ó! – Nem élte túl, igaz? A nővér visszasétált az ágyhoz. Odahajolt hozzá, kezét a csuklójára tette. – Sajnos nem. Ezt Ethan is gondolta. Ekkora megrázkódtatásban a háború óta nem volt része. Azért az kijózanította, hogy a gyanúja beigazolódott. – Közeli barát? – kérdezte Pam. – Nem. Aznap találkoztam vele először. – Igazán szörnyű lehetett. Annyira sajnálom. – És velem mi történt? – Tessék? – Milyen sérüléseim vannak? – Miter doktor úr jobban tudja, mint én, de agyrázkódást szenvedett, ami már elmúlt. Pár törött borda, néhány karcolás és horzsolás. Összességében sokkal, de sokkal rosszabbul is járhatott volna. A nővér hátat fordított neki, és elindult kifelé. Az ajtóból még hátrafordulva egy gyors pillantást vetett rá. – No – kezdte –, akkor biztosan visszajött az emlékezetünk?

31/381

– Holtbiztos. – Hogy hívják? – Ethannek – válaszolta. – Remek. – Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte Ethan. Nagy, lelkes mosoly terült szét a nővér arcán. – Csak mondja! – Fel kéne hívnom pár embert. A feleségemet. Az irodavezetőmet. Beszélt már velük valaki? – Azt hiszem, a megyei rendőrőrsön közvetlenül a baleset után valaki már kapcsolatba lépett a szeretteivel és a felettesével. Elmondta, mi történt magával, és hogy milyen állapotban van. – A zakóm zsebében volt az iPhone-om, amikor a baleset történt. Van róla fogalma, hol lehet? – Nincs, de felveszem a Nancy Drew-kalapom, és utánanézek. – Nagyon hálás vagyok. – Az ágy rácsa mellett van egy kis piros gomb. Látja? Ethan lepillantott rá. – Csak egy gombnyomásnyira vagyok. Pam nővér még egyszer megvillantotta széles, mosolyát, aztán elment.

ragyogó

* Sem tévé, sem telefon nem volt a szobában. Az egyedüli szórakozást az ajtó feletti falióra jelentette. Órákon keresztül feküdt az ágyban, és nézte, ahogy a másodpercmutató soha véget

32/381

nem érő köreit rója, míg a reggelből előbb nappal, aztán délután nem lett. Nem lehetett biztos benne, de úgy vélte, a szoba két vagy három emelet magasan lehet. Pam nővér felhúzva hagyta a rolót, ezért amikor megunta az óra bámulását, óvatosan épen maradt oldalára fordult, és elmerült Wayward Pines mindennapjaiban. Ágyából rálátott a Fő utcára, és mindkét oldalon többsaroknyira ellátott. Azt már azelőtt is tudta, hogy egy álmos kisvárosba jön, de meglepte, hogy egy helység ennyire panghat. Egy óra alatt tíz-tizenkét embert ha látott a kórház előtti járdán elmenni, és egyetlen autó se hajtott át a városka legforgalmasabb utcáján. A figyelmét leginkább lefoglaló esemény két utcával arrébb történt: egy munkásbrigád házat épített. Seattle-ben lakó feleségére és fiára gondolt – remélte, hogy már úton vannak. Valószínűleg rögtön felszálltak az első gépre. Biztos Boise-ba vagy Missoulába repültek, onnan meg kocsit bérelnek a hosszú, Wayward Pinesba vezető útra. Amikor ismét az órára pillantott, háromnegyed négy volt. Egész nap az ágyban feküdt, és ez a Miter doki, vagy hogy is hívják, azóta sem került elő. Ethan elég sokat feküdt már kórházban, és eddig úgy tapasztalta, hogy a nővérek és az orvosok fél percre sem hagyják az embert békén – valaki mindig új gyógyszert hozott, egyfolytában böködték és piszkálták. Itt viszont jóformán kutyába se vették.

33/381

Pam nővér még az iPhone-ját és a személyes cuccait se hozta vissza neki. Mégis hány műtő lehet ebben az isten háta mögötti kórházban? A rácson levő panelhez nyúlt, és a NŐVÉRHÍVÓ feliratú gombra tenyerelt. Negyedórával később kivágódott a kórterem ajtaja, és belibbent Pam nővér. – Uramatyám, annyira sajnálom! Nem láttam, hogy hívott, csak tíz másodperce. Azt hiszem, valami baj van a nővérhívónkkal. – Megállt az ágy végében, és nekidőlt az ágyrácsnak. – Miben segíthetek, Ethan? – Hol van Miter doktor úr? A nővér a száját húzta. – Egész délután egy baleseti műtéttel szenved. Tudja, milyenek ezek az ötórás, maratoni műtétek. – Ezen elnevette magát. – De reggel tájékoztattam a fontosabb értékeiről, meg hogy milyen gyorsan szerzi vissza az emlékezetét, és szerinte frankó az állapota, Ethan. Mindkét hüvelykujjával mutatta, milyen remek a helyzet. – Mégis mikor beszélhetnék vele? – Úgy néz ki, hogy fél óra múlva, a vacsora után fog vizitelni. Ethannek nehezére esett leplezni növekvő bosszúságát. – Sikerült megtalálni a telefonomat és a személyes tárgyaimat? Többek között a pénztárcámról és egy fekete aktatáskáról van szó. A nővér tisztelgett, és több díszlépést kivágott előtte.

34/381

– Rajta vagyok, százados! – Inkább hozzon nekem egy vonalas telefont! Le kellene bonyolítanom néhány fontos hívást. – Igenis, tábornok úr! – Tábornok úr? – Maga nem valami tábornok, vagy hasonló? – Nem, én az amerikai titkosszolgálat különleges ügynöke vagyok. – Tényleg? – Tényleg. – Azt hittem, maguk az elnököt védik. – Más dolgok is a hatáskörünkbe tartoznak. – Akkor mi szél hozta a mi kis földi paradicsomunkba? Ethan hideg, kimért mosollyal felelte: – Erről nem beszélhetek. Valójában semmi se tiltotta volna, de nem volt kedve hozzá. – Hmm, most aztán felcsigázta az érdeklődésemet. – Pam, a telefont! – Tessék? – Nagyon kéne a telefon. – Meglesz.

* Amikor végre megérkezett a vacsorának feltálalt zöld és barna pép, amelyet akkurátusan szétválasztva, egy csillogó fémtálcán

35/381

hoztak, és a telefon tovább késlekedett, Ethan úgy döntött, hogy kereket old. Igen, egyszer már meglépett, de akkoriban magánkívül volt, súlyos agyrázkódást szenvedett. Most viszont tiszták és világosak a gondolatai. A fejfájásnak nyoma sincs, könnyebben vette a levegőt, az oldala se fájt túlságosan, és ha az orvos annyira aggódott volna, akkor az elmúlt tíz órában biztos betolta volna a képét az a seggfej. Ethan megvárta, amíg Pam nővér kiment. Fülében még visszhangzott utolsó mondata, hogy a kórházi ennivaló „sokkal jobb ízű, mint amilyennek elsőre tűnik”. Amikor az ajtó becsukódott, kirántotta az infúziós fecskendőt a csuklójából, és átmászott az ágyrácson. A linóleumpadló mezítláb hidegnek bizonyult. Messze nem érezte magát csúcsformában, de ég és föld a különbség a negyvennyolc órával ezelőtti állapotához képest. Odament a ruhásszekrényhez, kinyitotta az ajtaját. Ingét, zakóját és nadrágját felakasztották egy fogasra, a cipője pedig alatta hevert. Se zokni. Se gatya. Akkor asszem, gatya nélkül megyünk. Csak akkor fájt neki egy kicsit, amikor lehajolt, hogy felvegye a nadrágját – a bal oldalába éles, szúró fájdalom nyilallt, de azonnal elmúlt, amikor kiegyenesedett.

36/381

Tekintete a csupasz lábára tévedt, és mint ilyenkor mindig, a sebhelyek mintázata kizökkentette a pillanatból, és visszarángatta a nyolc évvel ezelőtti múltba, a barna falú szobába, amelynek dögszagát sosem fogja elfelejteni. Megnézte, a bicskája még mindig a zsebében volt. Jól van. Húszas éveinek elejéről származott, amikor még helikopterszerelőként dolgozott – mára már inkább afféle kabalatárgynak számított, semmint működőképes szerszámnak – de azért jólesett neki, hogy tudta, számíthat rá. Állt a fürdőszobában a tükör előtt, a nyakkendőjével bénázott. Ötször kellett megpróbálnia, mire sikerült megkötnie. Ügyetlen ujjaival sokáig szerencsétlenkedett, mint aki évek óta nem kötött nyakkendőt. Miután sikerült végre félig-meddig megkötnie, egy kicsit elhátrált a tükörtől, hogy megvizsgálja, milyen benyomást kelt. Az arcát borító horzsolások mákszemnyivel jobban mutattak, de a zakóján még mindig fűnyomok és koszfoltok éktelenkedtek, bal zsebe pedig leszakadt kissé. Fehér inge is pecsétes volt – a gallér alól kikukucskált a vérfolt. Sokat fogyott az elmúlt napokban, ezért az övét az utolsó lyukig meg kellett húznia. A nadrágja így is túl bőnek tűnt. Megnyitotta a csapot, bevizezte a kezét, aztán beletúrt a hajába. A választéknál szétfésülve megpróbálta legalább hozzávetőlegesen rendbe szedni a frizuráját. Többször is kiöblítette a száját langyos vízzel, de a fogai között még mindig ropogott a föld.

37/381

Megszagolta a hónalját – bűzlött. Borotválkoznia sem ártana. Évek óta nem festett ilyen ramatyul. Felhúzta cipőjét, bekötötte, és elindult. Ösztönei azt súgták, hogy feltűnés nélkül távozzon, és ez elgondolkodtatta. Szövetségi ügynök volt, az Egyesült Államok kormánya mindenre felhatalmazta. Mindenkinek úgy kell táncolnia, ahogyan ő fütyül. Még a nővéreknek és az orvosoknak is. Nem akarják, hogy távozzon? Szar ügy. De lényének egy része tiltakozott az ellen, hogy kiverje a balhét. Baromság, és ezt ő is tudta, mégse szerette volna, ha Pam nővér rajtakapja. Lenyomta a kilincset, és résnyire nyitotta az ajtót. A folyosó belátható része üresen kongott. A fülét hegyezte. Nem hallatszott a nővérek távoli tereferélése. Se léptek zaja. Csak fülsüketítő csönd. Kidugta a fejét. Gyorsan körbenézett; látta, hogy gyanúja beigazolódott. Egyelőre tiszta a levegő, még tizenöt méterre, a nővérpultnál sem volt senki. Kiosont a szobából a kockás linóleumos folyosóra, halkan becsukta maga mögött az ajtót. Idekinn egyedül a neonlámpák tompa, szakadatlan zümmögését hallotta.

38/381

Hirtelen ráébredt, mit kellett volna tennie, és sajgó bordái ellenére lehajolt, hogy kikötözze cipőjét. Mezítláb ment végig a folyosón. Az osztályon minden ajtó zárva volt, a küszöbök fölött fénycsíkot se látott, vagyis ezek szerint csak az ő szobája volt foglalt. A nővérpult a négy folyosó találkozásánál árválkodott, ebből három folyosó újabb kórtermek felé vitt. A pult mögötti, rövidebb folyosó egy szárnyas ajtóban végződött, amely fölött a táblán a SEBÉSZET felirat díszelgett. Ethan megállt a pulttal szemben a liftnél, és megnyomta a lefelé mutató gombot. Hallotta, amint az ajtó túloldalán az ellensúly mozgásba lendül. – Gyerünk már! Csigalassan jött. Ennél a lépcső is gyorsabb lett volna. Egyfolytában fülelt és kémlelt, jön-e valaki, de a lift zörgése miatt egy kukkot se hallott. Végül aztán kinyílt a liftajtó, olyan nyikorgással, amelybe a foga is belesajdult. Fedezékbe húzódott, hátha utazott benne valaki. Senki sem volt benne. Beugrott, aztán megnyomta az „F” gombot. Az ajtó fölött a kigyulladó számokon látta, ahogy a lift megindult a harmadikról, és jó egy percig tartott – még a cipőjét is visszavette ezalatt –, mire az „F” lámpája kigyulladt, és az ajtó csikorogva kinyílt.

39/381

Kislisszolt az ajtón az aulába, ahol újabb folyosók keresztezték egymást. Nem túl messze emberi hangok duruzsoltak. Egy kórházi ágy kereke nyikorgott. Az ellenkező irányba indult el. Három hosszú folyosóval később már-már azt hitte, hogy elveszett, amikor észrevette a KIJÁRAT táblát a falon. Lerobogott a lépcsőn, kilökte az ajtót, és kibotladozott. Kora este volt, az égbolt tiszta és egyre sötétebb, a hegyek pedig a napnyugta utáni rózsaszínben és narancssárgában játszottak. A háromemeletes, vörös téglás kórházhoz vezető járdán állt – az épület inkább iskolára vagy elmegyógyintézetre emlékeztette. Akkora levegőt vett, hogy még pont ne fájjon, a kórház fertőtlenítőszagú bűze után elképesztően jólesett neki a hűvös, fenyőillatú levegő. Kiért az utcára, majd a főutcán a belváros felé vette az irányt. Többen lézengtek az utcán, mint délután. Elment egy kis házikóban berendezett, teraszos étterem mellett. A vendégek kint, a fehér fényfüzéres nyárfák alatt vacsoráztak. Az étel szagára nagyot kordult a gyomra. A Fő és az Ötödik utca sarkán átment az úttesten, aztán visszasétált a telefonfülkéhez, ahol két nappal ezelőtt elájult. Bement a fülkébe, majd kikereste a telefonkönyvből Wayward Pines Seriffhivatalának a címét.

*

40/381

Napok óta nem érezte ilyen jól magát, mint most, hogy a szürkületben a kellemesen lehűlő időben a város keleti része felé tartott. Séta közben látta, hogy az egyik kertben sütögetnek. Megcsapta a faszén illata. A műanyag poharakból felszökő, kesernyés sör szaga. A völgyben visszhangzó gyerekkacaj. A közeli locsoló kabócákat idéző ciripelése. Akármerre nézett, mintha egy festményt látna. Mint egy kisváros platóni ideája. Legfeljebb négy-ötszázan élhettek itt, és azon kezdett morfondírozni, hogy mi szél hozta őket ide. Hányan tévedhettek Wayward Pinesba és szerettek bele a városkába, hogy aztán letelepedjenek? Hányan születtek itt, akik sose akartak elmenni? Akármennyire is nagyvárosi ember volt, megértette, hogy egyesek az orrukat sem akarják kidugni innen. Minek bolyongjanak, ha egyszer rátaláltak a teljes, tökéletes idillre? Egy amerikai ékszerdoboz a természet lágy, szemet gyönyörködtető ölén. Indulás előtt Seattle-ben ugyan látott képeket Wayward Pinesról, de a fényképek nyomába sem érhettek a völgy igazi szépségének. És ő mégis itt van. És ennek ellenére, azaz inkább éppen ezért valami nem stimmelt. Megtanulta, hogy ahol emberek laknak, ott mindig ott lappang a sötétség.

41/381

Ilyen az élet. A tökéletesség csak látszat. A felszín. Ha egy kicsit mélyebbre nézünk, rögtön előtűnnek a sötétebb árnyalatok. Ha egészen csontig hatolunk – a vaksötét. Séta közben nem tudta levenni a szemét a hegyekről. A keleti orom úgy jó ezer-ezerháromszáz méter magas lehetett. A csúcsához közel kopár szikla és jég borította. A nap utolsó, vízszintes sugarai a háta mögötti hegyekre vetültek, megfordult, és engedett magának pár percet, hogy végignézze, amint a fények elhalványodnak. Amikor lement a nap, a csupasz szikla rögtön acélkékre váltott. És a természete is megváltozott. Még mindig gyönyörű volt. De távoli lett. Idegenné vált.

* A szárnyas üvegajtó felett tábla hirdette: Wayward Pines Seriffhivatala A törpefenyőkkel szegélyezett bejárati ajtóhoz közeledve a bosszúság hulláma futott át rajta. Az üvegajtón túl látta, hogy az előtér sötét és üres. Csak azért is jól megrángatta az ajtót. Zárva.

42/381

Igen, ügyfélfogadási időn kívül érkezett, de akkor is, az istenit neki! Ethan hátrébb lépett és körülnézett. A lapos épület másik felében úgy látszott, mintha fény szűrődne ki az egyik ablak reluxáján. Megint odament az ajtóhoz, és bekopogott. Semmi. Még erősebben dörömbölt, úgy verte az ablaküveget, hogy az ajtók zörögtek. Öt percig várt, de egy teremtett lélek se jött elő.

* Két csillag és egy bolygó tűnt fel az égen, mire visszaért a főutcához, és a negyedórával ezelőtt még jóleső hűvös lassacskán zavaróvá vált, áthatolt vékony ingén, meztelen lába zsibbadni kezdett a hidegtől. Ami még rosszabb, hogy a maró éhség első jelei is jelentkeztek nála, gyomra kínzón fájt, szeme káprázni kezdett. Továbbgyalogolt, egész a Wayward Pines Hotelig, aztán fölment a kőlépcsőn a bejárathoz. Az ajtó kazettáin át látta bent a lámpa fényét és egy fiatal nőt a recepción. Ethan belépett az előtérbe, ahol jóleső meleg fogadta. Az óriási kandallóval szembeni sarkot egy hangversenyzongora foglalta el. A kandallóban ropogott a tűz.

43/381

Megpihent egy percre, megmelengette kezét a tűznél. Az égő fenyőgyanta édeskés gyertyaillatot árasztott magából. Legszívesebben elterült volna a kanapén, és napokig szundított volna. Kisvártatva megemberelte magát, és a recepcióhoz ment. A nő rámosolygott. Ethan úgy saccolta, a húszas évei közepén járhat. Helyes, de kicsit teltebb az átlagnál, fekete haját rövid lófarokba fogta. Fehér inget és fekete mellényt viselt, a névtáblája szerint Lisának hívták. Ethan odasomfordált, és alkarjával a pultra támaszkodott, hogy biztos lábakon álljon. – Jó estét! – köszöntötte Lisa. – Üdvözöljük a Wayward Pines Hotelben! Miben segíthetek önnek ma este? Szavai hamisan csengtek. Nem is a konkrét szavak, hanem a beszéde. Mintha csak elnyökögte volna, mert jóformán sose kell üdvözölnie senkit. – Van szabad szobájuk ma estére? – Természetesen. Lisa a billentyűzeten pötyögött. – Csak mára? – kérdezte. – Igen. Egyelőre. Ethan a képernyőre tekintett – egy vén csotrogány. Mintha a nyolcvanas évek végéről szalajtották volna. Napját se tudta, mikor látott utoljára ilyen őskövületet. – Van egy nemdohányzó, franciaágyas szoba az emeleten. Kisállatot nem hozhat be.

44/381

– Az megfelel. Befejezte a pötyögést. – Kártyával fizet? Ethan elmosolyodott. – Nem rossz kérdés. – Tényleg? Hogyhogy? – Néhány napja autóbalesetet szenvedtem. Egy kamion beleszaladt a kocsimba. Egy sarokra innét, talán maga is látta, nem? – Én biztos, hogy nem. – Hát, most engedtek ki a kórházból, és az az igazság, hogy… nem találtam meg a pénztárcámat. Sőt, az irataimat sem. – Ó, igazán sajnálom! Látni vélte, hogy Lisa mosolya veszít valamicskét kezdeti lelkesedéséből. – Akkor hogyan is óhajt fizetni, kedves…? – Burke. Ethan Burke. Nézze, pont ezt akarom elmagyarázni magának. Nem tudok fizetni, amíg holnap vissza nem szerzem a tárcámat. Mondták, hogy a seriffnél van minden holmim. Nem értem, miért, de… – A férfi vállat vont. – Ez a helyzet. – Hm. Tudja, nem engedhetem, hogy szobát vegyen ki, ha nem fizet kauciót vagy nem adja meg legalább a bankkártyaszámát. Benne van a szálloda szabályzatában. Ha ne adj’ isten (persze nem feltételezem, hogy így történne), de ha úgy alakul, hogy kár éri a szobát, vagy nem képes kifizetni a teljes összeget, akkor… – Értem. Nagyon is tisztában vagyok a kaució lényegével. Ezért mondom, hogy holnap reggel tudok fizetni. – Még igazolvány sincs magánál? – Minden a pénztárcámban van.

45/381

Lisa a szája szélét harapdálta, és Ethan látta, mi következik – egy fiatal lány összeszedi magát, és keménykedni kezd. – Uram, Mr. Burke, attól tartok, bankkártya, pénz vagy igazolvány nélkül nem adhatok ki önnek szobát. Szeretnék, higgye el nekem, de a szálloda szabályzata nem e… A recepciós elhallgatott, amikor Ethan a pult fölé hajolt. – Drága Lisa, tudja maga, hogy miért járok fekete öltönyben? – Nem. – Az Egyesült Államok Titkosszolgálatának különleges ügynöke vagyok. – Maguk őrzik az elnököt is? – Az csak az egyik feladatunk a sok közül. A legfőbb kötelességünk, hogy a nemzet pénzügyi infrastruktúráját védelmezzük. – Akkor maga, izé, nyomozást folytat Wayward Pinesban? – Úgy van. Épp akkor érkeztem a városba, amikor a baleset történt. – Milyen nyomozásról van szó? – Nem beszélhetek nyilvánosan a részletekről. – Ugye nem viccel? – Ha viccelnék, szövetségi bűnt követnék el. – Maga tényleg titkos ügynök? – Igen, és fáradt, úgyhogy legyen kedves, könyörüljön meg rajtam! Egy éjszakára szeretném meghúzni magam. Ígérem… ki tudom fizetni. – Holnap? Az lesz az első dolga?

46/381

– Ahogy mondja.

* A kulccsal a kezében felbattyogott az emeletre, és egy hosszú, csendes folyosóra jutott. A falakon hatméterenként felszerelt állampionok halvány, sárgás fénnyel világították meg a perzsaszőnyeget. A szobája a folyosó túlvégén volt, a 226-os. Kinyitotta az ajtót, belépett, fölkapcsolta a villanyt. A szoba dekorációja rusztikus, vidéki hangulatú. Két rosszul megfestett, giccses vadnyugati életkép. Cowboy ül rúgkapáló lován. A tűz körül farmerek ülnek. A szobában pállott volt a levegő, tévé sehol. Csak egy régimódi, fekete, tárcsás telefon az éjjeliszekrényen. Az ágy puhának és óriásinak tűnt. Ethan leheveredett a matracra, levette a cipőjét. A mezítláb járkálástól már így is hólyagos volt a talpa. Kibújt a zakójából, nyakkendőjéből, kigombolta ingén a felső gombokat. Az éjjeliszekrény fiókjában talált egy telefonkönyvet. Kivette, letette az ágyra, majd felemelte az ősrégi telefonkagylót. Van vonal. Hála az égnek! Fura, hogy az otthoni telefonszáma nem ugrott be elsőre. Kellett egy perc, hogy felidézze, lássa maga előtt, milyen számok jelentek meg az iPhone-on gyorstárcsázáskor. Múltkor még tudta,

47/381

de azóta… 2-0-6. Tudta, hogy ezzel a három számmal kezdődik a telefonszáma, a seattle-i körzetszámmal, aztán ötször tárcsázta ezeket a számokat, de mind az ötször kihagyott az emlékezete a hatos után. A Tudakozót hívta. Két csörgés után a telefonos kisasszony vette fel: – Melyik város és előfizető? – Seattle, Washington. Ethan Burke. B-U-R-K-E. – Kis türelmet! – Hallotta a vonalon keresztül a gépelést, majd hosszas csend után: – B-U-R-K-E? – Igen. – Uram, nem találom a kérdéses előfizetőt. – Ebben biztos? – Igen. Tényleg különös, de figyelembe véve a munkája természetét, a telefonszáma valószínűleg titkosított. Most, hogy jobban belegondolt, szinte biztos volt benne. Szinte. – Rendben, köszönöm. Visszatette a kagylót, kinyitotta a telefonkönyvet, kikereste a seriffhivatal számát. Ötöt csöngött, aztán bekapcsolt az üzenetrögzítő. A sípszó után Ethan azt mondta: – Ethan Burke különleges ügynök beszél, az Egyesült Államok Titkosszolgálatának seattle-i területi kirendeltségéből. Mint azt maga is tudja, pár napja személygépjármű-balesetet szenvedtem

48/381

a Fő utcán. Beszélni szeretnék magával, amint lehetséges. A kórház a tudomásomra hozta, hogy önnél vannak a személyes értéktárgyaim, többek között a pénztárcám, a telefonom, az aktatáskám és a fegyverem. Holnap kora reggel értük megyek. Ha addig bárki előbb megkapná ezt az üzenetet, kérem, hívjanak fel a Wayward Pines Hotelben! A 226-os szobában szálltam meg.

* Fekete éjszaka lett, mire Ethan kisétált a hotel bejáratán. Kegyetlenül fájt a lába, és pokolian éhes volt. A szálloda melletti kávézó már bezárt, így észak felé indult a csillagos ég alatt. Elment egy antikvárium, pár ajándékbolt és egy ügyvédi iroda mellett. Nem volt még túl késő, de mivel estére minden bezárt, a főutca elnéptelenedett. Már épp belenyugodott volna a szörnyű ténybe, hogy aznapi hányattatásait megkoronázva nem fog vacsorához jutni, amikor észrevette, a következő sarkon lámpafény vetül az aszfaltra. Önkéntelenül is megszaporázta lépteit, amint az előtte levő ház szellőzőjéből a meleg étel illata szökött az orrába. A bejárathoz érve a kirakatüvegen át egy gyéren megvilágított kocsmát pillantott meg, a Biergartent. Nagy kő esett le a szívéről: még nyitva találta. Bement. Három asztalnál ültek, de ezt leszámítva a hely kihalt volt. Leült a bárpult sarkánál. A lengőajtókon túlról roston sülő hús illata áradt a kocsmába.

49/381

Napok óta először nyugodott meg igazán, ahogy idebent ült, és a kopott söntésre könyökölt. Stallings és a baleset emléke még friss volt, igyekezett visszaverekedni magát a tudatába, de nem hagyta, hogy átvegye az uralmat lelki békéje felett. Mélyeket sóhajtott, és a lehető legjobban kiélvezte a pillanatot. Öt perc múlva egy magas, barna haját evőpálcikákkal feltűző hölgyemény lökte be a lengőajtót, és behúzódott a pult mögé. Szélesen mosolyogva ment oda Ethanhez, majd letett elé egy söralátétet. – Mit iszik? Fekete egyenpóló volt rajta, elején a kocsma feliratával. – Egy pofa sör jól esne. A felszolgáló megfogott egy korsót, és a csaphoz vitte. – Világosat? Barnát? – Guinnessük van? – Valami hasonlónk igen. Alig kezdte el csapolni a sört, amikor Ethannek eszébe jutott, hogy egy fityingje sincs. Letette elé a korsót, az oldaláról folyt le a sörhab, és azt kérdezte: – Csak inni parancsol, vagy étlapot is adhatok? – Hogyne ennék – válaszolt Ethan –, de meg fog ölni. A nő elmosolyodott. – Egyelőre nem, hisz alig ismerem. – Nincs nálam pénz. A pultos arcáról lehervadt a mosoly.

50/381

– Jól van, lehet, hogy igaza van. – Meg tudom magyarázni. Látta a Fő utcán, pár napja történt autóbalesetet? – Nem. – Hallott róla? – Azt sem. – Hát, elárulhatom, volt egy, csak pár sarokra innét, és én is benne voltam. Most engedtek ki a kórházból. – Akkor onnan vannak ezek a csini horzsolások? – Onnan. – Még mindig nem bírok rájönni, hogy ennek mi köze van ahhoz, hogy nem tud fizetni. – Szövetségi ügynök vagyok. – A kérdés ugyanaz. – Mint kiderült, a seriffnél van a pénztárcám és a telefonom. Tulajdonképpen mindenem. Szívtam miatta rendesen. – Akkor maga FBI-os, vagy mi? – Titkosszolgálat. A nő elmosolyodott, és áthajolt a pult fölött. Az előbb nem tudta megállapítani a félhomályban, de közelről átkozottul jól nézett ki; egy-két évvel lehetett fiatalabb Ethannél, helyes a pofija, a felsőteste rövid, a lába hosszú. A húszas éveiben biztosan a lábai előtt hevertek a férfiak, de még így harmincnégy-öt évesen – vagy ki tudja mennyi – sem tartotta rosszul magát. – Nem tudhatom, hogy nem egy simlis gazember-e, akinek ez is a játék része, hogy bejön ide, fekete öltönyben, ezzel a süket…

51/381

– Nem hazudok… A nő Ethan szájára tette az ujját. – Szerintem két lehetőségünk van: vagy pontosan az, akinek mondja magát, vagy zseniálisan hazudozik. Mármint remek a sztorija, és én szeretem a jó sztorikat. Mindegy, ma hitelből megvacsorázhat nálam. – Nem hazudok… Hogy hívják? – Beverly. – Én Ethan vagyok. Kezet ráztak. – Örülök, hogy találkoztunk, Ethan. – Beverly, amint visszaszerzem a pénztárcámat és a többi dolgomat holnap reggel, bejövök… – Hadd találjam ki… és tisztességes borravalót kapok magától? Ethan a fejét rázta. – Maga szórakozik velem. – Bocsánat! – Ha nem hisz nekem, akkor… – Most látjuk először egymást – válaszolta a nő. – Mire megeszi a vacsoráját, tudni fogom, hogy látom-e még magát valaha. – Nyugtával dicsérd a napot, mi? – A férfi elmosolyodott, úgy érezte, nyeregben van. A nő kihozta az étlapot, Ethan pedig sült krumplit kért egy sajtburgerrel, és hogy a húst olyan véresre süssék, amennyire a közegészségügyi hivatal csak engedi.

52/381

Míg Beverly eltűnt a rendeléssel a konyhában, belekortyolt a sörébe. Nocsak. Valami nem stimmel. A sörben nyoma se volt a szénsavnak, és az alig kesernyés utóízen kívül jóformán teljesen íztelen. Amikor Beverly visszajött, letette a korsót a pultra. – Tudom, ingyenvacsorát kapok, ezért nem szívesen szólok – mondta –, de a sörük nem az igazi. – Tényleg? – A nő a korsóra mutatott. – Szabad? – Csak nyugodtan. A nő felemelte a korsót, belekortyolt, aztán lenyalta a sörhabot az ajkáról, mikor visszatette. – Szerintem semmi baja. – Tényeg? – Aha. – De komolyan, állott és… nem tudom… egyszerűen… nem érzem az ízét. – Hát ez furcsa. Eddig még senki sem panaszkodott. Adjak valamelyik másikból? – Ne, úgyse kéne innom. Inkább egy pohár vizet, legyen szíves. Hozott neki egy tiszta poharat, és a jégre vizet töltött.

* Két kézzel emelte föl a forró, gőzölgő sajtburgert a tányérról. Beverly a pult másik végét törölgette, amikor Ethan odarendelte magához, szája harapásra készen.

53/381

– Mi a baj? – kérdezte a nő. – Semmi. Még. Jöjjön csak ide! Odament hozzá, és Ethan szemébe nézett. – Általában – fogott bele – amikor véresre sütött hamburgert rendelek, mint most, az esetek nyolcvan százalékában jól átsütöttet kapok. Nem tudom, miért képtelenek a szakácsok megfelelően elkészíteni egy hamburgert, de mindig ez van. És tudja, hogy mit szoktam csinálni, amikor szíjasra sütik a húst? – Visszaküldi? – Beverly nem volt odáig érte. – Pontosan. – Hallja, magának aztán nehéz a kedvében járni, ugye tudja? – Nem újdonság – mondta Ethan, és beleharapott a hamburgerbe. Úgy jó tíz másodpercig rágta. – Nos? – kérdezte a pultos. Ethan visszatette a sajtburgert a tányérra, nyelt egyet, és megtörölte kezét az asztalkendőben. A sajtburgerre mutatott. – Ez, kérem, egy remekmű! Beverly felnevetett, és lesajnáló pillantást vetett rá.

* Mire az utolsó falattal is végzett, Ethan egyedül maradt az étteremben. A pultos elvette a tányérját, aztán töltött még neki egy kis vizet. – Megvan a helye éjszakára, Ethan? Van hol aludnia?

54/381

– Egen, beloptam magam a hotel recepciósának a szívébe, és kibuliztam magamnak egy szobát. – Ő is bevette ezt a süket dumát? – húzta az orrát Beverly. – Az utolsó szóig. – Ha úgyis a mi kontónkra megy, nem kérne egy kis desszertet? A csokitortánknak nincs párja a világon! – Köszönöm, de lassan mennem kell. – Mégis mit csinál itt pontosan? Mármint hivatalosan. Megértem, ha nem beszélhet róla… – Eltűnt személyek után nyomozunk. – Ki tűnt el? – Két titkos ügynök. – Itt tűntek el? Wayward Pinesban? – Egy hónapja Bill Evans és Kate Hewson ügynökök fedett nyomozásra érkeztek a városba. Ma este lesz tíz napja, hogy nem adnak életjelet magukról. Minden kapcsolatot elveszítettünk velük. Se egy e-mailt, se egy telefonhívást nem kaptunk. Még a Cég autójának GPS-jelét se tudjuk fogni. – És magát küldték értük? – Régebben együtt dolgoztam Kate-tel. A munkatársam volt, amikor Seattle-ben lakott. Beverly azt kérdezte: – Csak ennyi? – Hogyan? – Csak kollégák voltak? Ethanen remegve végigszaladt valami… a bánat, a gyász, a düh.

55/381

De úrrá lett rajta. – Hát igen, csak kollégák. De azért jó barátok. A lényeg, hogy őket akarom megtalálni. Kideríteni, mi történt. Hazahozni őket. – Maga szerint bajuk esett? Ethan nem válaszolt, csak nézett rá, de ez felért egy válasszal. – Hát remélem, hogy megtalálja, amit keres, Ethan. – Beverly elővett a köténye mellső zsebéből egy számlát, és átcsúsztatta a pulton. – Szóval ennyibe fájt, mi? Ethan lepillantott a számlára. Nem számla volt. Egy cím állt rajta Beverly kézírásával: Első sugárút 604. – Ez mi? – tudakolta Ethan. – Itt lakom. Ha szüksége volna bármire, bajba kerülne, vagy ilyesmi… – Mi a fene? Most meg aggódni kezdett miattam? – Dehogy, csak pénz, telefon és igazolványok nélkül elég kényes helyzetbe került. – Akkor hisz nekem? Beverly megint áthajolt a pult fölött, és kezét egy másodpercig az övére tette. – Az elejétől fogva hittem neked.

*

56/381

Odakinn levette a cipőjét, és mezítláb indult el a járdán. A beton hideg volt, de legalább nem fájt a járás. Ahelyett, hogy visszament volna a szállodába, inkább befordult az egyik keresztutcán, és bevette magát a városba. Kate-re gondolt. Az utca mindkét oldalát viktoriánus stílusú házak szegélyezték, homlokzatukat beragyogta a kerti lámpások fénye. Fojtogató volt a csend. Seattle-ben sosincs ilyen éjszaka. Mindig szól egy mentőautó vagy a riasztó szirénája a távolban, vagy az esőcseppek kopognak az utcán. Itt viszont a síri csöndet csak lépteinek halk, puha huppanásai törték meg a betonon… Egy pillanat. Nem, szól még valami… Előrébb egy tücsök ciripel egymagában a bokorban. Tennesseeben töltött gyerekkorát juttatta eszébe, azokat az októberi estéket, amikor kinn ültek a teraszon, az apja pipázott, és nézte a szójatáblákat, amíg a tücsökkórus egyetlen szólistára nem fogyatkozott. Nem pont erről írt verset Carl Sandburg? Ethan nem tudta a versszakot kívülről, csak annyit, hogy az utolsó tücsök ciripeléséről szólt a fagyott tájon. Egy daltöredék. Á, igen, ez az: ezt a részt szerette a legjobban. Egy daltöredék.

57/381

Megállt a bokornál; azt várta volna, hogy hirtelen abbamaradjon a ciripelés, de az olyan töretlen ütemben folytatta, hogy csaknem gépiesnek tűnt. Azt olvasta, hogy a tücskök a szárnyuk összedörzsölésével keltik ezeket a hangokat. Ethan a bokorra pillantott. Valamilyen borókaféle. Erős, finom illatú. Egy közeli utcalámpa fénye viszonylag jól bevilágította az ágait, és a férfi odahajolt, hátha megpillantja a tücsköt. A ciripelés csak nem maradt abba. – Hol vagy, kisapám? Oldalt szegte a fejét. Most már majdnem látta, hogy mi van a bokor rejtekén. De nem egy tücsök volt, hanem valamiféle doboz, akkora, mint az iPhone-ja. Benyúlt a bokorba, és megérintette az elejét. A ciripelés elhalkult. Elvette a kezét. Felerősödött. Ez meg mi a franc? A tücsökciripelés egy hangszóróból jött.

* Fél tizenegy lett, mire visszaért hotelszobájába. Levetette a cipőjét, pucérra vetkőzött, és befeküdt az ágyba, még a villanyt se kapcsolta le.

58/381

Az egyik ablakot vacsora előtt betörte, ezért enyhe, hűvös szellő érte a mellkasát, amely kivitte a szobából a nappal pállott melegét. Egy perc múlva már fázott. Felült, megfordította a takarót és a lepedőt, majd betakarózott.

* Az életéért küzdött, és vesztésre állt, a fölébe magasodó szörnyszülött habzó szájjal próbálta kiharapni a torkát, és Ethant egyedül az tartotta életben, hogy vasmarokkal szorította a szörny pofáját, szorongatta és fojtogatta… de a lénynek brutális, állati ereje volt. Vastag izomkötegeket tapintott, ahogy ujjaival a tejfehér, áttetsző bőrt markolta. De nem fogja feladni, pedig izmai lassan begörcsöltek, karja elgyöngült, és az arca, a fogai egyre közelebb és közelebb értek…

* Ethan izzadságtól csatakosan, levegőért kapkodva pattant föl az ágyból, úgy vert a szíve, hogy egyenesen reszketett a mellkasa. Fogalma sem volt, hol aludt, amíg meg nem látta a cowboyos meg a tábortüzes képet. Az éjjeliszekrényén az ébresztőóra 3:17-re váltott. Felkapcsolta a villanyt, a telefonra meredt. Kettő…nulla…hat… Kettő…nulla…hat…

59/381

Hogyhogy nem emlékszik az otthoni vonalas számukra? Vagy Theresa mobiljára? Hogyan lehetséges ez? Kiugrott az ágyból, és az ablakhoz ment. Félrehúzta a redőnyt, aztán lepillantott a néma utcára. Sötét épületek. Üres utcák. Azt gondolta, holnap minden jobbra fordul. Visszakapja a telefonját, a pénztárcáját, a pisztolyát, az aktatáskáját. Felhívja a feleségét és a fiát. A seattle-i irodát is, és beszél Hassler parancsnokkal. Nekilát a nyomozásnak, ami miatt idevetődött.

Harmadik fejezet Reggel fejfájásra és a reluxán átsütő nap fényére ébredt. Megfordult, majd ránézett az ébresztőórára. – Francba! 12:21. Dél is elmúlt. Ethan kikászálódott az ágyból, és amikor a padlón kupacba gyűrt nadrágjáért nyúlt, hallotta, hogy valaki kopog az ajtón. Csapó kettő, valaki már jó ideje kopogott az ajtón, de csak most tudatosult benne, hogy a távoli dübörgés nem csak a fejéből jön. – Mr. Burke! Mr. Burke! Liza, a recepciós kiabált az ajtó túloldaláról. – Pillanat! – kiáltott vissza. Felhúzta a nadrágját, elbicegett az ajtóig. Elhúzta a zárakat, kiakasztotta a láncot, majd kinyitotta az ajtót. – Tessék? – kérdezte Ethan. – Tizenegyig el kell hagyni a szobát. – Elnézést, csak… – „Holnap első dolgom lesz”, mi? – Észre sem vettem… – Visszaszerezte már a pénztárcáját? – Nem, most keltem fel. Tényleg elmúlt dél? A nő nem válaszolt, csak dühösen meredt rá.

61/381

– Azonnal megyek a seriffhivatalba – mondta Ethan –, és amint visszakapom… – Kérem vissza a kulcsot, és hagyja el a szobát! – Micsoda? – Hagyja el a szobát! Tűnjön el! Nem veszem jó néven, ha kihasználnak, Mr. Burke. – Senki sem használja ki magát! – Kész van már? Ethan mélyen a recepciós szemébe nézett, keresett benne valamit (gyönge pontokat, lyukakat elszántsága páncélján), de egy jottányi együttérzésre sem talált benne. – Jól van, csak hadd öltözzek fel. – Be akarta hajtani az ajtót, de a recepciós betette a lábát a küszöbön. – Ó! Nézni akarja? Komolyan? – Behátrált a szobába. – Hát legyen, jó szórakozást! A recepciós nem is bánta. Az ajtóból leste, ahogy Ethan csupasz lábára cipőt húz, és beköti cipőfűzőjét, begombolja pecsétes fehér ingét, és két kínos percig kötözgeti a nyakkendőjét. Aztán a zakóját is magára öltötte, elvette az éjjeliszekrényről a szoba kulcsát, és távozáskor a nő tenyerébe pottyantotta. Annyit mondott csak: – Két óra múlva ezt nagyon meg fogja bánni! – azzal elindult a folyosón a lépcső felé.

*

62/381

A Fő és a Hatodik utca sarkán álló gyógyszertárban Ethan levett egy aszpirines dobozt a polcról, és a pénztárhoz vitte. – Most nem tudok fizetni érte – tette le a dobozt a pultra –, de ígérem, hogy fél órán belül itt leszek a pénztárcámmal. Hosszú volna elmesélni, de úgy hasogat a fejem, mint annak a rendje, és meghalok, ha nem kapok rá most rögtön valamit. A fehér köpenyes gyógyszertáros egy recept kellős közepén tartott; egyesével rakosgatta a tablettákat a műanyag tálkába. Lehajtotta fejét, és szögletes, ezüstkeretes szemüvege fölött mérte végig Ethant. – Tulajdonképpen mit akar? A patikus egy kopaszodó, negyvenes éveinek nyomasztó végét taposó férfi volt. Sápadt. Vézna. Nagy, barna szeme szódásüveg vastagságú szemüvegénél is nagyobbnak tűnt. – Hogy segítsen nekem. Nagyon… szenvedek. – Akkor menjen a kórházba! Ez egy gyógyszertár, nem egy jótékonysági intézmény. A másodperc törtrészéig Ethan mindenből kettőt látott, és a tarkója tövéből ismét útjára indult az a szörnyű, elviselhetetlen lüktetés. Minden egyes dobbanás bénító fájdalomhullámokkal nyaldosta gerincoszlopát. Nem emlékezett rá, hogy kijött volna a gyógyszertárból. Legközelebb a főutca járdáján vánszorogva eszmélt föl. Percről percre rosszabbul érezte magát, úgyhogy fontolóra vette, visszamenjen-e a kórházba, de egyetlen porcikája sem

63/381

kívánta. Az istenit neki, elég lenne, ha hozzájuthatna pár tabletta Advilhoz, hogy a fájdalom nagyja elmúljon, és létezni tudjon. Ethan a következő kereszteződésnél megtorpant. Próbálta betájolni, merre is kellene mennie a seriffhivatalba, amikor eszébe jutott, hogy benyúljon a zakója belső zsebébe. Elővette a cetlit, és széthajtogatta. Első sugárút 604. Voltak kételyei. Hogy kopogtathatna be egy vadidegen házába, és kérhetne tőle fájdalomcsillapítót? Viszont a kórházba sem akart visszamenni, és a seriffhez sem állíthat be úgy, hogy a fejét majd’ szétveti a migrén. Valakit nagyon seggbe akart rúgni, és az sokkal hatásosabban megy, ha közben nem az a leghőbb vágya, hogy egy sötét szobában összekucorodjon. Hogy is hívták? Úgy van – Beverlynek. Ha minden igaz, bezárt éjszakára, szóval jó esélye van rá, hogy odahaza találja. Fene vigye el, ha egyszer ő ajánlotta fel… Bekukkant hozzá, kér egy-két tablettát, legyűri ezt a fejfájást, és csak utána megy a seriffhez. Átment az úton, aztán tovább a főutcán, amíg a Kilencedikhez nem ért, ott pedig befordult kelet felé. Az utcák merőlegesek a főutcára. A sugárutak párhuzamosak. Úgy számolta, körülbelül hét utcát kellett lesétálnia.

64/381

A harmadik sarok után már törte a lábát a cipő, de nem állt meg. Fájt, de jólesett, hogy elterelődhettek a gondolatai a fejéről. Az iskola volt az egyetlen háztömb az Ötödik és a Negyedik sugárút közt, így az udvarát bekerítő drótkerítés mellett sántikált tovább. Másodikosok vagy harmadikosok játszottak kinn. Jól belemelegedtek a fogócskázásba: egy szőke, copfos kislány kergetett mindenkit, akit csak ért, a téglaépület falai közt visszhangzott a sikoltozás zsivaja. Ethan nézte, ahogy játszanak, igyekezett elűzni a cipőjében gyűlő vér és a lábujjai közti hideg érzetét. Copfoska hirtelen mozdulatlanná dermedt a gyerekek közt, és megbámulta Ethant. A többiek egy ideig még futkorásztak és ordibáltak, de egyenként ők is megálltak. Először arra figyeltek fel, hogy üldözőjük már nem kergeti őket, aztán meg arra, hogy mi vonta el a figyelmét. A gyerekek egyesével megfordultak, és Ethant lesték; meg mert volna esküdni rá, hogy kifejezéstelen arcukon a rosszul leplezett agresszió jegyeit látja. A fájdalom ellenére mosolyra húzta a száját, és integetett nekik. – Sziasztok, gyerkőcök! Egyikük sem integetett vissza, és más jelét sem adták, hogy tudomást vennének róla. Földbe gyökerezett lábbal álltak az udvaron, mint a porcelánbabák, csak a fejük követte őt, amíg el nem tűnt a szemük elől a tornaterem sarka mögött.

65/381

– Hülye kis gyépések – dörmögte az orra alatt Ethan, amikor újra felhangzott a nevetésük meg a kiabálás; ismét kezdetét vette a játék. A Negyedik sugárút következő sarkán nagyobb sebességre kapcsolt, a lába egyre jobban gyötörte, de nem törődött vele. Mindegy, csak érj oda! Szorítsd össze a fogadat, bírd ki, és érj oda! A Harmadik sugárútnál már kocogott, pedig a bordái megint szúrtak. Ezek a házak egy kissé megviseltebbnek látszottak. Csodálkozott rajta. Wayward Pinesban vannak lepukkant házak? Prolikörnyék egy ilyen városban? Az Első sugárútnál kifújta magát. Az út földúttá vált – a murvát már régen lekoptatta az időjárás, a göröngyös lejtő meg igencsak kátyús volt. Elfogyott a járda, és ez az utolsó utca. Eljutott Wayward Pines keleti peremére, és az itteni házak mögött a civilizáció azon nyomban véget is ért. Egy meredek, fenyvessel borított sziklafal úgy száz méter magasra tört fel az égbe a várost körülölelő völgykatlan aljából. Ethan az üres földút közepére botorkált. Hallotta a madarak csicsergését a közeli erdőben, de semmi mást. Wayward Pines nagyvárosi forgatagnak éppen nem mondható belvárosi életének híre-hamva se volt. A postaládák az ötszázas szám felett jártak, és ekkor érezte a megkönnyebbülés első, halvány reménysugarát, mert tudta, hogy Beverly háza a következő sarok után van. Ismét rátört a szédülés, de még csak enyhe hullámokban. A következő kereszteződés teljesen üres volt.

66/381

Egy lelket sem látott. A hegyről alábukó meleg szél felkavarta az út porát, kis széltölcséreket terelgetett az úton. Ez az: a 604-es, a második utca jobbra. A berozsdált, lyukas, ütött-kopott postaláda maradványaira rögzített parányi acéltáblából állapította meg, hogy jó helyen jár. Hallotta a belülről jövő csipogást, és már azt hitte, egy másik hangszóró, de egy madár szárnyát pillantotta meg, aki belefészkelt a postaládába. Szemügyre vette a házat. Egykor ez is egy szép, emeletes, csúcsos, meredek tetejű viktoriánus ház lehetett, a teraszon hintaágy ringott, és terméskőből kirakott út vezetett a bejárattól a kapuig. A festék réges-rég lepattogzott. Ethan figyelmét az utcáról se kerülhette el, hogy egy szemernyi sem maradt belőle, és a nap azokat a deszkákat is fehérre szívta, amelyek még nem estek le a favázról, de ezek is az utolsókat rúgták. Egyetlen üvegszilánk sem maradt az ablakkeretekben. Kihalászta zsebéből a tegnapi vacsora számláját, és újra leellenőrizte a címet. A kézírás olvasható volt, „Első sugárút 604.”, ám nem kizárt, hogy Beverly eltévesztette a házszámot, vagy sugárutat írt utca helyett. Ethan átgázolt a kertben derékig érő gazon. A régi terméskő alig látszott alatta.

67/381

A veranda két lépcsőfoka úgy nézett ki, mint amit áttoltak egy aprítógépen. Egy nagy lépéssel egyből a veranda lambériájára lépett fel, testsúlya alatt fülsüketítően nyöszörgött a deszkalap. – Beverly? A ház mintha elnyelte volna Ethan hangját. Óvatosan a bejárathoz ment, átlépte az ajtaját vesztett küszöböt, és megint Beverlyt szólította. Hallotta, ahogy a szél pofozza a házat, a faszerkezet nyögését. Három lépéssel beljebb, a nappaliban megállt. Egy ősrégi, szétesett kanapéból rozsdás rugók álltak ki. A dohányzóasztalt beborították a pókhálók, alatta felismerhetetlenségig ázott, rohadó magazinok. Az nem lehet, hogy Beverly ide akarta csalogatni… még viccből se. Biztos tévedésből a rossz… A szagra felkapta a fejét. Egy tétova lépéssel beljebb ment: három padlóból kiálló szöget kellett kikerülnie hozzá. Ismét beleszagolt a levegőbe. A szél új erőre kapott, beleremegett a ház, és megint az orrát csiklandozta a bűz, mire azonnal az orra elé kapta a kezét. Beljebb lépett, az összerogyott lépcsőt megkerülve a szűk folyosóra jutott, amely a konyhát és az ebédlőt összekötötte. Az ebédlőben súrlófények vékony sugarai hatoltak be a beomlott plafon helyén, amely darabokra törte az ebédlőasztalt. Továbbment. Ügyesen kellett megterveznie útvonalát a korhadó deszkák és a padlón ütött lyukak aknamezején át, amelyeken keresztül be lehetett látni a ház és a talaj közti szűk hézagba.

68/381

A hűtő, a mosogató, a tűzhely – minden fémfelületet rozsda borított, mint valami gomba. A ház azokra a régi tanyaépületekre emlékeztette Ethant, amelyeket odahaza a barátaival fedezett fel a tanyáik mögötti erdőben nyári kalandtúráikon. Az elhagyatott pajták és faházak lyukacsos tetőit átdöfték a nap forró sugarai. Egyszer, valamelyik régi íróasztalfiókban, egy ötvenéves újságra bukkant, amely az új elnök beiktatását adta hírül, és haza akarta vinni, hogy megmutassa a szüleinek, de a papír úgy mállott, hogy apró darabokra hullott, amikor megfogta. Ethan már egy perce nem kockáztatta meg, hogy az orrán vegye a levegőt, de így is tudta, hogy a bűz egyre erősödik. Megesküdött volna, hogy érezte az ízét a szája sarkában, és olyan átható volt – az ammóniánál is rosszabb –, hogy könnyet facsart a szeméből. A folyosó vége sötétségbe borult, védte a fénytől a legutolsó kiadós eső után csöpögő tető, pedig ki tudja, mikor esett utoljára. A folyosó túlvégén az ajtót zárva találta. Ethan kipislogta a könnyeket a szeméből, és a kilincsért nyúlt volna, de nem volt. Cipője orrával belökte az ajtót. A zsanérok nyikorogtak. Az ajtó nekiütődött a falnak, Ethan pedig átlépett a küszöbön. Pont, mint a tanyasi házakat felidéző emlékeiben, a szemközti falat fénygolyók lyuggatták át, a sugarak megcsillantak a pókhálók útvesztőjén, és a szoba egyetlen bútordarabjára vetültek.

69/381

A fémkeret még állt, látta a matrac kásás romjai közt a kobraként tekergőző ágyrugókat. Eddig nem vette észre a legyeket, mert a férfi szájában hemzsegtek – egy világvárosra elegendő légymennyiség, közös zümmögésük olyan volt, akár egy kisebb csónakmotor. Rosszabbat látott már – a háborúban –, de ilyen orrfacsarót még sose szagolt. Mindenhonnan kilátszott a fehérség – a csukló és a boka csontjain is, amelyeket az ágytámlához és a vasrácshoz bilincseltek. Ahol a jobb lába a nadrág alól kikandikált, a húst mintha egyenesen ledarálták volna. A férfi arca baloldalt belülről is látszott, még a foggyökerek is. A hasa felpüffedt, Ethan látta, hogyan domborodott ki szétszabdalt, fekete, egysoros öltönye alatt. Akárcsak az övé. Bár az arcát széttrancsírozták, a haja hossza és színe egyezett. A magassága is stimmelt. Ethan hátratántorodott, és az ajtófélfának dőlt. Jézus atyaúristen! Evans ügynök!

* Ethan kétrét görnyedt a sorsára hagyott ház teraszán, karjával átfonta a térdét, és többször is mély levegőt vett az orrán, hogy kiűzze a dögszagot. De az csak nem enyhült. A halotti bűz befészkelte magát az orrába, és keserűen, gyomorforgatóan marta a torkát.

70/381

Levette a zakóját, kigombolta az ingét, eszeveszetten kapkodta le magáról a ruháit. A bűz beleivódott a szövetbe. Félmeztelenül törte maga előtt az utat a valaha előkertként szolgáló gazrengetegben, míg végül kiért a földútra. Érezte felhorzsolt bokáján a fedetlen bőr hűvösét és a koponyájában a dübögő basszus lüktetését, de a fájdalmon felülkerekedett az adrenalin hatása. Kavarogtak a fejében a gondolatok, míg a lába sietve vitte az úttest közepén. Felmerült benne, hogy ki kéne forgatni a holttest zsebeit, hátha talál egy pénztárcát vagy igazolványt, de okosabb húzás, ha egyelőre kivár. Nem nyúl semmihez. Majd a gumikesztyűs, maszkos, minden elképzelhető hiper-szuper bűnügyi eszközzel felszerelt nyomozók úgyis szétszedik a szobát. Még mindig nem bírta felfogni. Ebben a földi paradicsomban meggyilkoltak egy szövetségi ügynököt. Nem volt halottkém, de biztosra vette, hogy Evans arcát nem csak a rohadás ette meg. A koponyáját betörték, a fogait meg ki. Az egyik szemének annyi lett. És megkínozták. A hat utcasarok meg se kottyant neki, kocogás közben egyszer csak a seriffhivatal bejáratához ért. Zakóját és ingét a padon hagyta, aztán kitárta az egyik bejárati ajtót. Az előtér egy faburkolatú, barna szőnyeges helyiség volt, és a fal legkisebb zugában is kitömött állatfejek köszöntötték.

71/381

A recepciós pultnál egy hatvanas éveit taposó, hosszú ősz hajú nő pasziánszozott. Az asztalon álló névtábla szerint Belinda Morannak hívták. Ethan az asztalhoz ment, és nézte, ahogy négy másik kártyát is lerak maga elé, mielőtt munkára ragadtatná magát. – Segíth…? – elkerekedett a szeme. Jó alaposan megnézte magának, és elfintorodott az oszlásnak indult holttest egészen elképesztő szagától, amely Ethanből áradhatott. – Maga félmeztelen! – állapította meg. – Ethan Burke vagyok, az Egyesült Államok Titkosszolgálatának különleges ügynöke, és a seriffel akarok beszélni. Hogy hívják? – Kit? – A seriffet. – Ó! Pope. Arnold Pope. – Benn találom, Belinda? Válasz helyett felemelte a tárcsás telefont, és egy háromjegyű melléket hívott. – Szia Arnie, van itt egy ember, aki be akar nézni hozzád. Azt mondja, titkos ügynök, vagy ilyesmi. – Titkos ügynök és… Az ügyintéző feltartott ujjával csendre intette Ethant. – Nem tudom, Arnie. Nincs rajta póló, és… – forgószékén megpördülve elfordult a férfitól, majd azt suttogta a kagylóba – …elég büdös. Nagyon büdös!… Rendben, oké, megmondom neki. Visszafordult hozzá, és letette a telefont. – Pope seriff úr mindjárt fogadja magát.

72/381

– Azonnal látnom kell. – Értem. Ott foglalhat helyet. – Az egyik sarokban álló széksorra mutatott. Ethan egy pillanatig habozott, aztán megfordult, és a váróterembe indult. Nem árt, ha első találkozóján tapintatosan viselkedik. A rutin megtanította rá, hogy a helyi rendvédelmi erők tartózkodók, mi több, ellenségesek lesznek, ha a szövetségiek az első adandó alkalommal támadásba lendülnek. Azok alapján, amit a lakatlan házban látott, még sokáig fog ezzel a taggal együtt nyomozni. Jobb, ha kezet ráznak, nem kell rögtön beinteni neki. Ethan leült a váróterem négy kárpitozott széke közül az egyikbe. Leizzadt a kocogásban, de most, hogy a szívverése visszatért a normálishoz, a bőrére kiült izzadság a szellőzőnyílásból fújó, légkondicionált levegőtől lehűlt, és a hidegrázás kerülgette. A széke előtt nem sok újdonságot lehetett olvasni; csak a National Geographic és a Popular Science egy-két régi számát. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. A tarkója nem kímélte – a lüktetés ráérősen terjedt a sejtek közt. Csak percekkel később tudatosult benne, hogy egyre erősebb. Szó szerint hallotta a seriffhivatal néma csendjében a migrén lüktetését, amelyet csak a kártyalapok sustorgása tört meg. Hallotta, ahogy Belinda felkiált: – Nyertem!

73/381

Kinyitotta a szemét, és még látta Belindát letenni az utolsó, győztes lapot. Összeszedte a kártyákat, megkeverte a paklit, majd megint elkezdte a játékot. Újabb öt perc telt el. Aztán tíz. Belinda kirakta ezt a pasziánszot is, és a paklit kevergette, amikor Ethan észrevette magán a feszültség és a bosszankodás első jelét: elkezdett tikkelni a bal szeme. A fájdalom egyre jobban kínozta, és számítása szerint vagy tizenöt perce várakozhatott. Ez alatt az idő alatt a telefon egyszer sem csörrent meg, és egyetlen lélek sem jött be. Újra becsukta a szemét, és a halántékát masszírozva hatvanig számolt. Amikor kinyitotta a szemét, még mindig félmeztelenül, ázva-fázva ült ott, Belinda továbbra is a kártyákkal babrált, a seriff pedig még mindig nem érkezett meg. Fölállt, várt tíz másodpercet, amíg legyűrte a szédelgését és visszanyerte az egyensúlyát. Visszament az ügyfélpulthoz, várta, hogy Belinda fölnézzen. Öt kártyát is letett, mielőtt a szemébe nézett volna. – Igen? – Elnézést, nem akarok zavarni, de most már jó húsz perce várok. – A seriffnek ma nagyon sok dolga van. – Az nem vitás, de nekem azonnal beszélnem kell vele. Vagy most felhívja telefonon nekem még egyszer, és megmondja, hogy elegem van a várakozásból, vagy magam rontok be hozzá, és…

74/381

A nő telefonja megszólalt. Felvette: – Halló…? Rendben, megmondom. – Letette a telefont, és Ethanre mosolygott. – Szabad az út. A folyosón egyenesen, a legutolsó ajtó az irodája.

* Ethan bekopogott a névtábla alatt. Odabentről egy mély hang válaszolt: – Szabad! Lenyomta a kilincset, benyitott, és belépett. Az iroda padlója sötét, karcos, kopottas parketta volt. Balra egy hatalmas jávorszarvas-trófea díszelgett a falon a nagy, rusztikus íróasztallal szemben. Az asztal mögött három patinás fegyverszekrény állt, telis-tele puskákkal, karabélyokkal, pisztolyokkal, és számításai szerint annyi lőszerrel, hogy háromszor kiirthatta volna vele ezt a kisvárost. A férfi, aki a bőrfotelben elterült, tíz évvel lehetett idősebb nála, cowboycsizmás lábát az asztalon nyugtatta. Göndör, szőke haja egy évtizeden belül meg fog őszülni, állán kiütközött a pár napos borosta. Sötétbarna szövetnadrág. Hosszú ujjú ing… terepszínű zöld. A seriffcsillag megcsillant a lámpafényben. Tömör rézjelvénynek látszott, nagy műgonddal metszhették, a közepébe a WP betűket gravírozták.

75/381

Az íróasztalhoz lépve Ethan azt hitte, látta, ahogy a seriff arcára tudálékos, gúnyos vigyor ül ki. – Ethan Burke, titkos ügynök. Kezet nyújtott a seriffnek, aki habozott, mintha nem tudná eldönteni, hogy van-e kedve megmozdulni. Végül levette a lábát az asztalról, és odahajolt. – Arnold Pope. – Kezet fogtak. – Foglaljon helyet, Ethan! Az ügynök leült az egyik merev támlás faszékre. – Hogy van? – kérdezte Pope. – Voltam már jobban is. – Nem lep meg. Biztosan volt már illatosabb is. – Pope egy röpke pillanatra elmosolyodott. – Súlyos balesetben volt része. Tragikus. – Egen, azt reméltem, hogy megtudok még egyet s mást róla. Mi szaladt belénk? – A szemtanúk azt mondják, egy autómentő kamion. – A vezető előzetesben ül? Vádemelés történt már? – Úgy lenne, ha rátalálhatnék. – Azt mondja, cserbenhagyásos baleset volt? Pope biccentett. – Rögtön elhúzta a valagát, amint belevágódott az autójukba. Bottal üthettem a nyomukat, mire kiértem a helyszínre. – És senki nem írta fel a rendszámát vagy más ismertetőjelet? Pope megrázta a fejét, és felkapott valamit az asztaláról; egy aranytalpú hógömböt. Az üvegbura alatt hó borította el a

76/381

miniatűr épületeket, ahogy egyik kezéből a másikba passzolta a félgömböt. – Milyen intézkedéseket tettek idáig, hogy előkerítsék a kamiont? – kérdezte Ethan. – Dolgozunk az ügyön. – Komolyan? – Nem vicc. – Szeretném látni Stallings ügynököt. – A holtteste a hullaházban van. – És az hol található? – A kórház alagsorában. Egyszer csak beugrott Ethannek. Nem is gondolt rá. Mintha valaki a fülébe súgta volna. – Kérhetnék egy cetlit? – kérdezte. Pope kihúzta a fiókot, letépett egy sárga öntapadós cédulát a csomag tetejéről, és a tollal együtt odaadta Ethannek. A férfi odagurult a székkel az asztalhoz, letette a jegyzetpapírt, majd ráírta a számot. – Ha jól értem, magánál vannak a holmijaim, igaz? – csúsztatta a zsebébe a sárga emlékeztetőt Ethan. – Milyen holmikra gondol? – A mobilom, a pénztárcám, a jelvényem, az aktatáskám… – Magának meg ki mondta, hogy nálam vannak? – A kórházi nővér. – Ötletem sincs, honnan szedhette.

77/381

– Álljunk meg egy szóra! Szóval nincsenek magánál a személyes értéktárgyaim? – Nincsenek. Ethan az asztal másik végén ülő Pope-ot méregette. – Előfordulhat, hogy még a kocsiban vannak? – Melyik kocsiban? Igencsak meg kellett rendszabályoznia magát, hogy ne ordítsa le a fejét. – Amelyiket az autószállító kamion eltrafált, amikor benne ültem! – Nem tartom kizártnak, de egész biztos vagyok benne, hogy a mentősök mindenét elvitték. – Hogy az ördög vinné el! – Tessék? – Nem számít. Megengedi, hogy elintézzek pár telefonbeszélgetést, mielőtt elmegyek? Napok óta nem beszéltem a feleségemmel. – De én igen. – Mikor? – A baleset napján. – Úton van már ide? – Honnan tudhatnám? Csak elmondtam neki, hogy mi történt. – A parancsnokomat is fel kellene h… – Ki az? – Adam Hassler. – Ő küldte magát?

78/381

– Ahogy mondja. – És ő utasította arra is, hogy ne törje magát azzal, hogy időben felhívjon engem, és tájékoztasson a szövetségiek érkezéséről? Vagy ez már a saját magánszáma? – Ha maga azt hiszi, hogy nekem kötel… – Udvariasság, Ethan. Puszta udvariasság. De minthogy ön szövetségi nyomozó, maguk valószínűleg nem ismerik ezt a fogalmat. – Előbb-utóbb felvettem volna magával a kapcsolatot, Mr. Pope. Nem állt szándékomban, hogy titokban tartsam a jövetelemet. – Ó! Ha így áll a dolog… Ethan tétovázott, szeretett volna precízen fogalmazni, pont annyit elárulni, amennyit akart, és egy cseppel sem többet. De pokolian fájt a feje, és a kettős látás bármelyik pillanatban két seggfejjé változtathatta a seriffet. – Két titkos ügynököt kellene megtalálnom. Pope szeme elkerekedett. – Eltűntek? – Tizenegy napja. – Mit kerestek ezek Wayward Pinesban? – A nyomozás tárgyát nem részletezték, de tudom, hogy köze volt David Pilcherhez. – A név ismerősen cseng. Ki is ez a Pilcher? – Valahogy mindig fölkerül a világ leggazdagabb embereinek listájára. Egy amolyan világ szeme elől rejtőzködő milliárdos.

79/381

Sosem nyilatkozik a sajtónak. Több biogyógyszerészeti cég tulajdonosa. – És Wayward Pinesban is vannak érdekeltségei? – Már megmondtam, gőzöm sincs. De ha a titkosszolgálat erre járt, akkor biztos gazdasági bűncselekmény miatt nyomoztak. Egyedül ennyit tudok. Pope ekkor fölpattant. Ethan ülve is látta rajta, hogy termetes ember, de bakanccsal, állva, kis híján két méternek becsülte. – Burke ügynök, a tárgyalóteremben lévő telefont használhatja. Ethan a székében maradt. – Még nem fejeztem be, seriff. – A tárgyalóterem rögtön itt van mellettünk. – Pope megkerülte az asztalt, és elindult kifelé. – Legközelebb ne felejtse el az inget! Ha kérhetem… Ethan hasogató fejfájását a düh nyilallássá élesítette. – Akarja tudni, seriff, hogy miért vagyok félmeztelen? – Nem igazán. – Az egyik ügynök hat utcával lejjebb rohad egy házban. Pope Ethannek háttal megállt az ajtóban. – Most találtam rá, mielőtt idejöttem. Pope megfordult, és szúrós szemmel vizslatta Ethant. – Fejtse ki bővebben! – Tegnap este a Biergartenben a pultosnő megadta a címét, arra az esetre, ha megszorulnék. Ma reggel kegyetlen fejfájással keltem. Egy vas se volt nálam. Kipakoltak a hotelszobámból.

80/381

Elmentem hozzá, hogy adjon egy fájdalomcsillapítót, de a cím, amit megadott, téves volt. – A pontos cím? – Első sugárút 604. Valójában egy düledező, lakatlan ház. Szinte már csak a falai állnak. Evans ügynököt az egyik szobában, az ágyhoz bilincselve találtam meg. – Biztos benne, hogy ő az, akit keresett? – Nyolcvan százalék. A test a bomlás késői stádiumában van, az arcon súlyos, tompa tárggyal okozott sérülés látható. A seriff savanyú ábrázata most először változott meg, vonásai megenyhültek. Odasétált Ethanhez, és leült mellé az üres székbe. – Elnézést kérek, Burke ügynök! Megvárakoztattam odakint. Felhúztam magam rajta, hogy nem hívott fel, mielőtt idejött volna, és… hát, igaza van. Nem lett volna kötelessége. Kiállhatatlan a természetem (ez is csak egy a sok hibám közül), a viselkedésemre nincs mentségem. – Megbocsátom. – Jó nehéz lehetett az utóbbi pár napja. – Meghiszem azt. – Intézze el nyugodtan a telefonokat, és utána beszélünk.

* A tárgyalótermet egy hosszú asztal töltötte be, Ethannek alig maradt helye ellavírozni a székek és a fal mellett, hogy a szoba másik végében levő telefonhoz jusson. Kikotorta zsebéből a sárga cetlit, és felemelte a kagylót.

81/381

Kapott vonalat. Tárcsázta a számot. Kicsöngött. A redőnyön átsütő délutáni nap sugarai az asztal polírozott lapját vakító fénycsíkokra szabdalták. Három csöngéssel később azt mondta: – Gyerünk, édesem, vedd fel! Az ötödik kicsengésnél bekapcsolt a rögzítő. Theresa hangja szólalt meg: – Halló, ez itt a Burke család üzenetrögzítője. Sajnálom, hogy nem tudjuk fogadni a hívását… kivéve, ha telefonos házaló ügynök… mert akkor repesünk az örömtől, hogy nem vagyunk otthon, és igazság szerint kerüljük magát, ahogy csak tudjuk, ezért szíveskedjen elfelejteni ezt a telefonszámot! Ha mégsem, a sípszó után hagyjon üzenetet! – Theresa, én vagyok az. Istenem, tisztára, mintha ezer éve hallottam volna utoljára a hangodat. Gondolom, tudod, hogy autóbalesetbe keveredtem ideát. Senki sem találja a telefonomat, úgyhogy ha hívni próbáltál, akkor utólagosan is bocsánatot kérek. A Wayward Pines Hotelben lakom, a 226-os szobában. A seriffhivatalt is hívhatod. Remélem Bennel és veled minden rendben. Én megvagyok. Egy kicsit még fáj itt-ott, de sokkal jobban vagyok. Hívjatok fel este a hotelban! Nemsokára megint hívlak. Szeretlek, Theresa! Elmondhatatlanul szeretlek.

82/381

Letette a kagylót, egy pillanatig csak ült és nézett maga elé, igyekezett felidézni a felesége mobilszámát. Az első hét számjegy nem okozott gondot, de az utolsó három homályba veszett. A seattle-i területi iroda száma azonnal eszébe jutott. Feltárcsázta a számot, és három csörgés után egy nő vette fel, akit a hangjáról nem ismert fel. – Titkosszolgálat. – Halló, Ethan Burke vagyok. Legyen kedves, adja Adam Hasslert! – Sajnálom, most nincs telefonközelben. Segíthetek valamiben? – Kérem, nagyon fontos megbeszélnivalóm van vele. Nincs benn az irodában? – Sajnálom, most nincs telefonközelben. Segíthetek valamiben? – Megpróbálhatnám a mobilján? Megtenné, hogy lediktálja nekem a számot? – Ó, attól tartok nem adhatok ki ilyen bizalmas információt. – Van fogalma arról, kivel beszél? Ethan Burke vagyok, titkos ügynök. – Esetleg segíthetnék én is valamiben? – Hogy hívják? – Marcynak. – Új a cégnél, igaz? – Három napja vettek fel. – Nézze, az idahói Wayward Pinesban ragadtam, nyakig ülök a szarban. Azonnal kapcsolja nekem Hasslert! Nem érdekel, hogy

83/381

mit csinál, akár tárgyal… akár az irodájában tököl… hívja az istenverte telefonhoz! – Elnézést kérek. – Mi az? – Le fogom tenni a telefont, ha így beszél velem. – Marcy? – Tessék? – Bocsánat! Sajnálom, hogy felemeltem a hangomat, de feltétlenül beszélnem kell Hasslerrel. Sürgős. – Ha óhajtja, átadhatok neki egy üzenetet. Ethan behunyta a szemét. Vicsorogva kellett összeszorítania a fogát, hogy ne üvöltsön a telefonba. – Mondja meg neki, hogy hívja fel Ethan Burke ügynököt a Wayward Pines-i Seriffhivatalban vagy a Wayward Pines Hotel 226-os szobájában! Méghozzá abban a szent pillanatban, ahogy megkapja ezt az üzenetet. Evans ügynök halott. Megértette? – Átadom neki! – válaszolta vidáman Marcy, és letette a telefont. Ethan elvette a kagylót a fülétől, majd ötször rásózott vele az asztalra. Amikor visszatette a telefont, felfigyelt rá, hogy Pope seriff a tárgyalóterem ajtajában álldogál. – Minden rendben, Ethan? – Ja… csak nem egyszerű elérni a parancsnokomat.

84/381

Pope bejött, és bezárta maga mögött az ajtót. Ethannel szemben az asztalhoz ült. – Azt mondta, hogy két ügynöknek veszett nyoma? – kérdezte Pope. – Így van. – A másikról mit tud mondani? – Kate Hewsonnak hívják. A boise-i területi kirendeltséghez tartozott, előtte meg Seattle-höz. – Onnan ismerte? – Munkatársak voltunk. – Ezek szerint áthelyezték? – Igen. – És Kate ezzel a másik ügynökkel… – Bill Evansszel. – …jött ide fedett nyomozást folytatni. – Így-így. – Szeretnék segíteni. Mit szól hozzá, akarja, hogy segítsek? – Természetesen, Arnold. – Rendben, kezdjük az elején! Hogy néz ki Kate? Ethan hátradőlt. Kate. Olyan megfeszített erővel nyomta el magában emlékét tavaly óta, hogy beletelt némi időbe, mire fel tudta idézni az arcát, a kép pedig mintha egy frissen begyógyult sebet szakított volna fel. – Százhatvan-százhatvanöt centi magas. Úgy ötven kiló. – Kicsi a bors, de erős, mi?

85/381

– Nincs párja a szakmában. Amikor legutóbb láttam, rövid barna haja volt, de azóta megnőhetett. Kék a szeme. Meseszép. Atyaég, még most is érzi az ízét a szájában. – Különös ismertetőjele van? – Igen, tényleg. Az arcán egy alig látszó anyajegy. Egy tejeskávészínű folt, akkora, mint egy ötcentes. – Szólok a beosztottjaimnak, köröztetni fogom a személyleírását, szerintem még fantomképet is rajzoltatok róla, hogy legyen mit mutogatni a városban. – Nagyon megköszönném. – Mit is mondott, miért helyezték át Seattle-ből? – Semmit se mondtam. – De tudni azért tudja? – A szóbeszéd szerint belső vérfrissítés miatt. Szeretném látni az autót. – Az autót? – A fekete Lincolnt, amelyet a baleset idején vezettem. – Aha, hogyne! – Hol találom? – A város szélén van egy ócskavastelep. – A seriff felállt. – Megismételné a címet? – Első sugárút 604. Elkísérem magát. – Ne fáradjon! – De ragaszkodom hozzá. – Én meg ahhoz, hogy egyedül menjek – mondta a seriff. – Miért?

86/381

– Ezenkívül bármi mással szolgálhatok? – Szeretném hallani, hogy mire jutott. – Jöjjön vissza holnap, ebéd után! Addigra meglátjuk, milyen eredménnyel járunk. – És elvisz a roncstelepre a kocsihoz? – Szerintem nem lesz akadálya. De most induljunk! Kikísérem.

* Ethan zakója és inge egy fokkal elviselhetőbb szagú volt, amikor bebújtatta karját a ruha ujjába, és elindult a seriffhivataltól. Továbbra is bűzlött, de azt gondolta, a penetráns hullaszag még mindig kevésbé tűnik fel az embereknek, mint egy élére vasalt nadrágban, félmeztelenül sétafikáló ember. Olyan erőltetett tempót diktált, amilyet csak bírt, de hullámokban tört rá a szédelgés, a feje hasogatott, a fájdalom minden egyes lépéssel újabb és újabb csápokkal hatolt koponyája mélyére. A Biergarten nyitva volt, és egy unott képű pultoson kívül senki sem ült bent, aki F. Paul Wilson korai ponyvaregényét olvasgatta a pult mögött. Ethan odament a pulthoz, és megkérdezte: – Beverly bent van ma este? A férfi felemelte az ujját. Tíz másodperc telt el, mire befejezte a bekezdést. Nagy sokára aztán becsukta a könyvet, és Ethannek szentelte figyelmét.

87/381

– Mit adhatok inni? – Semmit. Egy nőt keresek, aki tegnap este szolgált ki a pultnál. Beverlynek hívják. Helyes, barna szépség, harminc körül jár, elég magas. A pultos leszállt a bárszékről, könyvét a pultra fektette. Hosszú, őszülő, hátul összefogott haja olyan színű volt, mint a koszos mosogatóvíz. – Maga itt ivott? Ebben az étteremben? Tegnap este? – Ahogy mondja – felelte Ethan. – És azt állítja, hogy egy magas, barna hajú nő állt a pult mögött? – Talált, süllyedt. Beverlynek hívják. A férfi a fejét csóválta, a mosolyában árnyalatnyi gúnyt vélt felfedezni. – Ketten vagyunk itt pultosok. Egy Steve nevű csávó meg én. – De tegnap ez a nő szolgálta fel nekem az ételt. Hamburgert ettem, és ott ültem. – Ethan a pult sarkán álló bárszékre mutatott. – Ne vegye rossz néven, barátom, de mégis, mennyit ivott? – Egy kortyot se. És nem vagyok a barátja. Szövetségi ügynök vagyok. És tudom, hogy tegnap itt jártam, és tudom, hogy ki szolgált ki. – Sajnálom, uram, nem tudom, mit mondhatnék. Biztos egy másik étteremben járt. – Nem, én márpedig… Ethan tekintete egyik pillanatról a másikra elhomályosult. Arcát a tenyerébe temette, ujjait a homlokára szorította.

88/381

A halántékában lüktetett az ér, minden szívverése akkora ütést vitt be, mint gyermekkorában a mohó fagylalt- vagy jégkrémevés után rátörő pillanatnyi, kibírhatatlan fájdalom. – Uram! Rosszul érzi magát? Uram! Ethan hátratántorodott, és csak annyit tudott kinyögni: – Itt járt. Tudom! Nem értem, miért csinálja… A következő pillanatban kinn állt, keze a térdén, egy hányás fölé hajolt. A torkát maró epesavból rögvest kapcsolt, hogy tőle származik. Ethan kiegyenesedett, zakója ujjába törölte a száját. A nap már lenyugodott a hegycsúcsok mögött, az este hidege lengte be a várost. Rengeteg teendő várt még rá – meg kell találnia Beverlyt, a mentősöket, és vissza kell szereznie a cuccait – de másra sem vágyott, csak hogy egy sötét szobában összekucorodhasson. Hogy kialudja magát, és eltűnjön a fájdalom. A káosz a fejében. És az egyre nehezebben letagadható, mindent meghatározó érzés. A borzalom. Az erősödő gyanú, hogy itt valami nagyon-nagyon nincs rendjén.

* Fölbotorkált a kőlépcsőn, belökte a szálloda ajtaját. Az előteret átmelegítette a kandalló tüze.

89/381

Egy fiatal pár pezsgőt kortyolgatott a tűz mellett az egyik pamlagon. Romantikus hétvégi kiruccanáson lehettek. Wayward Pines nekik a szebbik arcát mutatta. Egy szmokingos zongorista az „Always Look on the Bright Side of Life”-ot játszotta. Ethan a recepcióhoz ment, a fájdalom ellenére mosolyt erőltetett az arcára. Ugyanaz a recepciós ült a pult mögött, mint aki reggel kiebrudalta, de föl se nézett, rögtön darálta a szövegét. – Üdvözöljük a Wayward Pines Hotelben! Miben segíth…? Elállt a szava, amikor meglátta Ethant. – Üdv, Lisa! – Kellemesen csalódtam magában – vallotta be a nő. – Nocsak, hogyhogy? – Visszajött fizetni. Hitegetett vele, de őszintén nem hittem volna, hogy viszontlátom. Elnézést kérek a keresetl… – Kérem, hallgasson meg! Azóta sem találtam meg a pénztárcámat. – Úgy érti, nem azért jött, hogy a tegnap éjszakai szállást kifizesse? Pedig többször is megígérte. Ethan lehunyta a szemét, nagyokat fújtatott a ritka kellemetlen, migrénes fejfájás miatt. – Liza, el se tudja képzelni, milyen napom volt ma! Csak egy pár órára szeretnék ledőlni. Nem is kérek egész éjszakára szobát, csak egy lukat, ahova bebújhatok és aludhatok egyet. Elképesztő, mennyire szenvedek.

90/381

– Álljon meg a menet! – Lecsúszott a székéről, majd a pultra támaszkodott. – Még mindig nem tud fizetni, de megint szobát szeretne? – Nincs hova mennem. – Hazudott nekem. – Sajnálom, tényleg azt hittem, hogy reggelre megl… – Feltűnt, hogy tartottam a hátamat maga miatt? Hogy elveszíthetem az állásomat? – Elnézést kérek, nem akartam… – Távozzon! – Tessék? – Nem hallotta? – Sehova se tudok innen menni, Lisa. Nincs telefonom. Nincs pénzem. Egész nap nem ettem egy falatot se, és… – És ez mióta az én problémám? – Értse meg, csak egy pár órára akarok lefeküdni. Könyörgök! – Hallja, én ezt egyszer világosan elmondtam már magának. Menjen innen! Ethan nem mozdult, csak a szemét meresztette rá, hátha megpillantja szemében a gyötrelmet, és megkönyörül rajta. Ezzel szemben Lisa felemelte a telefont, és tárcsázott. – Mit csinál? – Kérdezte Ethan. – Hívom a seriffet. – Hát legyen! – Megadóan széttárta a kezét, hátrébb lépett a pulttól. – Már itt sem vagyok. Amikor az ajtóhoz ért, Lisa utánakiáltott:

91/381

– És meg ne lássam magát itt még egyszer! Ethan majdnem lebucskázott a lépcsőn, teljesen elszédült, mire leért. A lámpák és az elhaladó autók fényszórói táncra perdültek, míg Ethan lábából úgy szállt ki minden erő, mintha egy kádat eresztenének le. Csak azért is elindult. Látta a nyolc sarokkal odébb álló vörös téglás épületet. A félelem nem múlt el, de a kórház maradt az utolsó mentsvára. Ágy, alvás és gyógyszerek nélkül nem fogja kibírni. Mindegy, csak hasson. Ha nem megy a kórházba, kinn kell aludnia egy sikátorban vagy egy parkban, kitéve magát az időjárás viszontagságainak. De nyolc sarokra ott a kórház, iszonyú messze, és minden lépés rengeteget kivett Ethanből, körülötte a fények egyre hosszabb, keringőző csíkokat húztak maguk után, mindinkább összemosódtak, akár egy hosszú záridővel elkapott kép a városról: a fényszórók ragyogó sugarakká nyúltak, az éjjeli lámpák úgy égtek, mint a hegesztőpisztolyok. Beleszaladt valakibe. A férfi visszalökte: – Vezetni is így szokott? A következő kereszteződésnél Ethan kifáradt; komoly kételyei támadtak, hogy átér-e. Visszatántorgott, és hátát a falnak vetve lerogyott a járdára. Tömeg verődött össze az utcán – egyetlen alakot se tudott tisztán kivenni, de hallotta, hogy beszélgetnek, a betonon léptek csattognak.

92/381

Elveszítette minden időérzékét. Talán álmodott is. Aztán féloldalt feküdt a hideg betonon, valakinek a leheletét érezte az arcán, hangja közvetlen közelről jött. Szavak szakadtak rá, de nem tudta őket értelmes mondatokba rendezni. Kinyitotta a szemét. Beesteledett. Egy hölgy térdelt mellette, a vállánál fogva tartotta Ethant, rángatta és szólongatta. – Uram, jól van? Hall engem? Uram! A szemembe tud nézni, el tudja mondani, mi történt magával? – Részeg – szólt egy férfihang. – Nem, Harold, beteg. Ethan megpróbált hunyorítani, de a nő arca sötét, elmosódott volt, csak a lámpák esti fényeit látta kis napokként világítani az út két oldalán, és időnként egy-egy mellette elsuhanó autó fényszórócsíkját. – Fáj a fejem – panaszolta Ethan olyan elhaló, kínoktól gyötört, félelemtől reszkető hangon, hogy kizártnak tűnt, hogy az ő hangja legyen. – Segítsenek! Az asszony megfogta a kezét, azt mondta, nincsen semmi baj, nem kell félni, mindjárt jönnek érte. És bár a kéz, amely tartotta, nem egy fiatal nőé volt (a bőr túl ráncos és pergamenszerűen vékony volt), de annyira ismerősen csengett a hangja, hogy majd’ megszakadt a szíve.

Negyedik fejezet A négyautós konvoj a Bainbridge-szigeti komppal indult el Seattle-ből északnak, a félsziget partvonalát követve Port Angeles felé, benne Burke tizenöt legjobb barátjával. Theresa remélte, hogy szép idejük lesz, de hideg volt, esett, szürke fellegek takarták az Olympic-hegység csúcsait, és az autópálya keskeny sávján túl köd ült meg mindenhol. De mindez mit sem számított. Akár esett, akár fújt, ők akkor is mentek, és ha senki más nem jönne fel vele, majd Bennel kettesben másszák meg a hegyet. A barátnője, Darla vezetett. Theresa hátul ült, hétéves fia kezét fogta, az esőcseppekkel tarkított ablakon át bámulta a mellettük sötétzölden elsuhanó esőerdőt. A városból kiérve, a 112-es autópályán pár kilométer után rátaláltak a Striped Peakhez vezető túraösvényre. Az ég továbbra is felhős volt, de az eső elállt. Szótlanul vágtak neki a túrának, a folyó mellett haladtak, csak a sárban tocsogó cipőjük és a viharkabátjuk suhogása törte meg a csendet. Theresa lepillantott az útjuk mentén húzódó öbölre, amelynek vize nem látszott olyan kéknek, mint amilyenre emlékezett. A felhőzetre fogta, hogy a színei fakóbbak; nem saját emlékezete hagyta cserben.

94/381

A kirándulók maguk mögött hagyták a második világháborús bunkereket, aztán átgázoltak a páfrányoson, és beértek az erdőbe. Minden csupa moha. A fákról még csöpögött a víz. A télelőn is zöldellt a növényzet. Egyre közelebb értek a csúcshoz. Senki sem szólt egész idő alatt. Theresa érezte az izomlázat a lábában, és a szemébe szökő könnyeket. Amikor felértek a hegytetőre, újra esni kezdett – nem nagyon, csupán néhány kósza cseppet fújdogált a szél. Theresa kisétált a mezőre. Eleredtek a könnyei. Szép időben kilométerekre is el lehetett látni onnan, lábuk alatt háromszáz méterrel meg a tengerre. Ma azonban felhőbe burkolózott a hegyorom. Theresa a nedves fűre rogyott, összekucorodott, és elsírta magát. A kapucniján kopogott az eső, más nem keltett hangot. Ben leült mellé, ő átkarolta, majd azt mondta: – Ügyesen másztál, kisöreg. Hogy vagy? – Asszem, megvagyok. Ide jöttünk? – Ühüm, ide. Ha nem lenne ez a köd, sokkal messzebbre ellátnál. – Most mi lesz?

95/381

Theresa megtörölte a szemét, és mély, reszketeg levegőt vett. – El fogok mesélni egypár dolgot apuról. Lehet, hogy mások is mondanak egy-két szót. – Nekem is kell? – Csak, ha szeretnéd. – Nem akarok. – Rendben. – Attól még szeretem. – Tudom. – Szerinted ő szeretné, ha mesélnék róla? – Akkor nem, ha ez kellemetlen neked. Theresa becsukta a szemét, igyekezett összeszedni magát. Feltápászkodott. A barátai a páfrányosban kószáltak, tenyerüket melengették leheletükkel. Csípős hideg volt a csúcson, orkánerejű szél korbácsolta fel a páfrányok zöld hullámait, a levegő pedig úgy lehűlt, hogy kilégzéskor párafelhőt fújtak. Összeterelte barátait, a széltől-esőtől egymást védve egy kupacba gyűltek. Theresa elmesélte, hogy megismerkedésük után nem sokkal Ethannel kijöttek ide kettesben a félszigetre. Port Angelesben, egy motelben szálltak meg, és késő délután bukkantak rá a Striped Peakhez vivő ösvényre. Tiszta, szélcsendes nap volt, és mire feljutottak a hegytetőre, lement a nap. Hosszasan nézte a

96/381

szoroson át Kanada déli partjait, amikor Ethan egyszer csak letérdelt, és megkérte a kezét. Aznap reggel, a kisbolt automatájánál vett egy bizsugyűrűt. Elárulta neki, hogy bár nem tervezett semmi ilyesmit, az úton rájött, hogy vele akarja leélni az életét. Azt mondta, még soha életében nem volt ennyire boldog, mint akkor, a hegy tetején, miközben a világ a lábaik előtt hevert. – Nekem sem fordult meg semmi ilyesmi a fejemben – emlékezett Theresa –, de igent mondtam, és ott maradtunk, néztük, ahogy a nap a tengerbe bukik. Ethannel mindig megbeszéltük, hogy egyszer visszajövünk egy hétvégére, de ti is tudjátok, mit mondanak az ember terveiről és Istenről. Szóval sok-sok boldog órát töltöttünk együtt… – azzal megpuszilta fia feje búbját. – …és voltak felhősebb pillanataink is, de szerintem Ethan sosem mondhatta magát annyira boldognak, annyira gondtalannak és bizakodónak, mint aznap este, tizenhárom éve ezen a hegyen, naplementekor. Nektek sem új, hogy eltűnésének körülményei miatt… – Szüntelenül küzdött az érzelmi viharral, amely lesben állt, és csak várt és várt. – …hát, nem tudjuk a maradványait vagy a hamvait, vagyis belőle semmit sem nyugalomra helyezni. De… – Könnyei közt elmosolyodott. – Ezt elhoztam. – Egy régi bizsugyűrűt szedett elő a zsebéből, az aranyfesték rég lekopott róla, a vékonyka pánt viszont még mindig körülölelte a smaragdszínű üvegprizmát. Erre mások is felzokogtak. – Később beruházott egy gyémántgyűrűre is, de illőbbnek, és bevallom, anyagilag is okosabbnak tűnt, hogy ezt hozzam el. – A hátizsákjából kerti ásót

97/381

vett elő. – Szeretnék valami Ethannek kedveset itt hagyni, és ez nagyon… ő. Ben, segítenél nekem? Theresa letérdelt, félrehajtotta a páfrányágakat, hogy kilátszódjon a föld. A talaj tocsogott a vízben, az ásó könnyen belemélyedt. Több ásónyomnyi földet is kiforgatott, majd átadta Bennek. – Szeretlek, Ethan – suttogta –, és nagyon-nagyon hiányzol! Aztán beleejtette a gyűrűt a sekély sírhantba, visszahordta rá a földet, és az ásó lapjával elegyengette.

* Azon az estén odahaza, Queen Anne-i otthonukban Theresa halotti tort rendezett. Meghívott boldog-boldogtalant, barátokat, ismerősöket, kollégákat, és vett egy szekérderéknyi piát. A baráti kör kemény magja – ma már felelősségteljes, higgadt profik – régebben vagányabb, kicsapongóbb életet élt, és a hazaúton megfogadták, hogy Ethan tiszteletére berúgnak, mint az albán szamár. Állták a szavukat. Ittak, mint a kefekötő. Ethanről sztorizgattak. Nevettek és sírtak.

*

98/381

Fél tizenegykor Theresa a teraszukon állt, amely a hátsó kiskertre nézett, és ahonnan ritkán, amikor tiszta volt az ég, Seattle városát meg a Rainier-hegység déli, kolosszális fehér sziklatömegeit is látni lehetett. A nagyváros felhőkarcolóira ezen az estén köd borult, egyedül a felhőtakarót neonfénnyel övező glóriájuk látszott. Nekidőlt a korlátnak, Darlával cigarettázott – az egyetemen, a kollégiumban szívott el utoljára egy szálat –, és az ötödik gintonikját dédelgette. Évek óta nem ivott ennyit. Tudta, hogy holnap reggel bánni fogja, de egyelőre élvezte, hogy belemerülhet ebbe a vattaszerű puhaságba, amely megvédte a valóság borotvaélétől; a megválaszolatlan kérdésektől, az árnyékként kísérő félelemtől. A rémálmaitól. Azt kérdezte Darlától: – Mi van, ha nem fizet a biztosító? – Drágám, hát miért ne fizetne? – Nincs halotti anyakönyvi kivonata. – Ez nevetséges! – El kell adnom a házat. Nem tudom törleszteni a kölcsönt a gyakornoki fizetésemből. Darla belekarolt. – Ne gondolj most erre! A barátaid mindig melletted lesznek. Nem fogjuk hagyni, hogy veled vagy Bennel bármi történjen. Theresa letette kiürült poharát a korlátra. – Ő se volt tökéletes – jelentette ki. – Tudom.

99/381

– Nagyon-nagyon messze járt attól. De még amikor hibázott és elszúrt valamit, akkor is… elismerte őket, hozzá tartoztak. Szerettem, mindig is szerettem őt. Amikor először kiderült, rögtön tudtam, hogy meg fogok neki bocsátani. Másodszor is megtehette volna, de az igazat megvallva, én úgy is mellette maradtam volna. Annyira összetartoztunk, érted? – Szóval teljesen kibékültetek, mielőtt elment? – Igen. Azaz volt közöttünk feszültség… nem is kevés. Nincs arra mentség, amit… – Megértem. – De addigra a nehezén túljutottunk. Párterápiára jártunk. Együtt maradtunk volna. Most mégis… egyedülálló anya lettem, Dee. – Gyere, Theresa, feküdj le! Hosszú napunk volt. Nehogy nekiállj pakolni! Reggel átjövök, majd együtt kitakarítunk. – Kis híján tizenöt hónapja, hogy nincs köztünk, mégis minden reggel úgy kelek fel, hogy képtelen vagyok elhinni. Várom a mobilcsörgést. Az SMS-t. Ben egyfolytában kérdezgeti, hogy apa mikor jön haza. Tudja, hogy soha, de ő is ugyanúgy van vele, mint én… én is ugyanazért nézegetem állandóan a telefonomat. – Miért, szívem? – Mert talán épp akkor lesz rajta egy nem fogadott hívás Ethantől. Mert talán épp akkor, mást válaszolhatok Bennek, ha kérdez. Azt mondhatom neki, hogy apa jövő héten hazajön. Valaki Theresát szólongatta. A gintől ingatagon, óvatosan megfordult.

100/381

Egyik fiatal ügyvédtársa, Parker állt a tolóajtónál. – Theresa, látogatód érkezett. – Ki az? – Egy Hassler nevű pasas. Theresa gyomra összerándult. – Ki az? – kérdezte Darla. – Ethan főnöke. Bassza meg, berúgtam! – Mondjam neki, hogy nem vagy…? – Nem, szeretnék váltani vele egy-két szót. Theresa bement Parker után. Mindenki csúnyán felöntött a garatra, a bulinak lőttek. Jen, a harmadéves kollégiumi szobatársa a kanapéra ájult. Több barátnője a konyhába tömörült valakinek a kihangosított iPhone-ja köré, és tajtrészegen próbáltak taxit hívni. Húga, Margie, aki antialkoholista volt, és valószínűleg az egyetlen józan felnőtt a lakásban, megfogta a karját, és odasúgta, hogy Ben békésen alszik a szobájában. A táskás szemű Hassler az előszobában várt, fekete öltönye és nyakkendője meg volt lazítva. Theresa nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy az irodából jött. – Szia, Adam! – üdvözölte. Sebtében megölelték egymást, röpke puszit nyomtak a másik arcára. – Elnézést, amiért nem jöhettem korábban – mondta Hassler. – Nagyon… hát… eseménydús napom volt. De szerettem volna egy percre benézni hozzád.

101/381

– Ez sokat jelent nekem. Hozhatok neked valamit? – Egy sör jólesne. Theresa odatámolygott a félig üres Fat Tire-os partihordó elé, és teletöltötte a műanyag poharat. Leült Adammel a lépcső harmadik fokára. – Bocs – mondta. – Egy kicsit spicces vagyok. Szerettük volna Ethant a régi szép időkre emlékezve elbúcsúztatni. Hassler belekortyolt a sörébe. Csak egy-két évvel volt idősebb Ethannél. Old Spice-illat lengte be, és a frizurája ugyanolyan sportos, rövid maradt, mint amikor ezer éve a Cég karácsonyi buliján megismerte. Halvány – jó, ha egynapos – vörös borosta borította az állát. Pisztolya a derekának nyomódott. – Még mindig nem tudsz hozzájutni Ethan életbiztosításához? – tudakolta Hassler. – Sajnos. Halogatják a kifizetést. Ha így megy, a végén per lesz belőle. – Ha nem bánod, jövő héten az lesz az első dolgom, hogy felhívom őket. Meglátjuk, hátha oda tudok hatni, és beindítani a gépezetet. – Leköteleznél, Adam. Hallotta a saját hangján, hogy lassan beszél és erősen artikulál, nehogy összekuszálódjanak a szavak. – Elküldenéd a kárbecslőd elérhetőségeit? – kérdezte Hassler. – Persze. – Theresa, remélem, tudod, hogy minden reggel azzal kelek fel, hogy ki akarom deríteni, mi történt Ethannel. És ki is fogom.

102/381

– Szerinted meghalt? Józanul sohasem tette volna fel a kérdést. Hassler elcsendesedett, borostyánszínű sörét kémlelte. Majd azt mondta: – Ethan… kiváló ügynök volt. Talán a legjobb ügynököm. És ezt nem csak udvariasságból mondom. – És azt gondolod, már adott volna életjelet magáról, vagy… – Hát igen. Részvétem. – Nem, ez csak… – Hassler adott neki egy zsebkendőt, Theresa belesírt egy percig, mielőtt felitatta volna a könnyeit. – Annyira nehéz, hogy… semmit sem lehet tudni. Régebben azért imádkoztam, hogy életben maradjon. Most már csak azért imádkozom, hogy a holttest meglegyen. Egy kézzelfogható bizonyíték, amely választ jelent, és segít továbblépni. Kérdezhetek valamit, Adam? – Persze. – Szerinted mi történt? – Talán nem ez a legjobb alkalom… – Kérlek! Hassler legurította a sörét. Odabandukolt a hordóhoz, töltött magának még egyet, és visszaült. – Induljunk ki abból, amit biztosan tudunk, rendben? Ethan tavaly szeptember huszonnegyedikén reggel fél kilenckor landolt Boise-ban a seattle-i repülővel. Bement a US Bank felhőkarcolóban levő kirendeltségünkbe, hogy Stallings ügynökkel és

103/381

csapatával találkozzon. Két és fél órás megbeszélést tartottak, aztán Ethan és Stallings körülbelül negyed tizenkettőkor hagyták el Boise-t. – És azért mentek Wayward Pinesba, hogy… – Többek közt, hogy Bill Evans és Kate Hewson ügynökök eltűnésében nyomozzanak. Már a név említése is tőrdöfés volt Theresa szívébe. Azonnal megkívánt egy újabb pohárral. Hassler folytatta: – Legutoljára az idahói Lowmanben beszéltél mobilon Ethannel, amikor megálltak tankolni, délután egy óra húsz perckor. – Rosszul hallottam, a hegyekben nem volt térerő. – Ekkor egy órára voltak Wayward Pinestól. – Utoljára azt mondta: „Este felhívlak a hotelből, édesem.” Megpróbáltam elbúcsúzni tőle, megmondani neki, hogy szeretem, de a vonal megszakadt. – És te beszéltél utoljára a férjeddel. Legalábbis az élők közül. A többit meg… úgyis tudod. Theresa tudta, és nem akarta újra hallani. Délután három óra hétkor Wayward Pines egyik utcáján Stallings kivágott egy Mack kamion elé. Azonnal belehalt az ütközésbe, és az anyósülést ért károsodás miatt elszállították az autót, hogy Ethan földi maradványait eltávolíthassák a roncsból. Ám amikor levágták az ajtót a karosszériáról, és feltépték a kocsi tetejét, hogy beférhessenek, az utasteret üresen találták.

104/381

– Theresa, részben azért is jöttem, mert híreket hozok. Emlékszel, hogy nem voltunk megelégedve a Stallings Lincolnján lefolytatott szakértői vizsgálatokkal? – Hogyne. – Kértem egy szívességet az FBI belső DNS-elemzőitől, a CODIStól. Zseniális munkát végeznek, a legjobbat az országban, és pont most fejezték be az egyhetes vizsgálatot. – És…? – Holnap e-mailben elküldöm a hivatalos jelentést, de tömören annyi, hogy semmit se találtak. – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy semmit, de semmit sem találtak. Egy árva bőrsejtet, egy csepp vért, egy hajszálat, egy icipici verejtékmaradványt se. Még DNS-maradványokat sem. Ha Ethan három órát utazott abban a kocsiban Boise-tól Wayward Pinesig, akkor ez a szakértői csoport legalább egy molekulányi nyomát találta volna. – Hát ez hogy lehet? – Egyelőre nem tudom. Theresa belekapaszkodott a korlátba, és felkecmergett. A tálalón kialakított bárpulthoz lépett. Nem szenvedett egy újabb gin-tonik kikeverésével, csak jeget rakott a viszkispoharába, és teletöltötte minőségi vodkával. Nagyot kortyolt belőle, azzal visszatántorgott a lépcsőhöz. – Adam, nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel – mondta, és a következő kortynál tudta, hogy ettől a pohártól kezdve nincs visszaút.

105/381

– Én se. Azt kérdezed, hogy szerintem mi történt? – Igen. – Nincsenek válaszaim. Most még nincsenek. De szigorúan köztünk szólva, alaposan utánanézünk Stallingsnak. Mindenkit tüzetesen átvizsgálunk, aki a baleset helyszínén lehetett, mielőtt kiértem. De egyelőre sehova sem jutottunk vele. Ráadásul egy éve történt. – Valami nem stimmel – mondta Theresa. Hassler ránézett, szigorú tekintetét gond felhőzte be. – Hát rohadtul nem – felelte.

* Theresa kisétált vele a kocsihoz, kiállt a vizes úttestre. Megázott, amíg nézte, ahogy összezsugorodnak a hátsó lámpák, majd eltűnnek a domb mögött. Az egész utcában, minden szomszédjuknál látta a karácsonyfák fényfüzéreit. Bennel még nem díszítették fel a sajátjukat, és csodálkozott volna, ha idén lenne hozzá elég lelkierejük. A gesztussal mintha egyben elfogadnák valóságnak ezt a rémálmot, mintha ezzel végleg belenyugodnának, hogy Ethan sosem jön haza.

* Később, amikor mindenki hazataxizott már, a lenti kanapén, a buli romjain feküdt, az alkohol utóhatásaival küszködött.

106/381

Nem tudott elaludni, nem tudott kómába ájulni. Minden egyes alkalommal, amikor kinyitotta a szemét, a faliórát nézte, amint a percmutató hajnali kettő és három közt cammogott. Háromnegyed kettőkor nem bírta tovább a hányingert és a szédülést, így legurult a kanapéról, lábra állt, aztán a konyhába botorkált. Levett egy tiszta poharat a szekrényből, és a csapnál megtöltötte. Megitta, majd megivott még két pohár vizet, mire elmúlt a szomja. A konyha kész katasztrófa volt. Lejjebb vette a világítást, és nekilátott bepakolni a mosogatógépet. Jólesett látni, ahogy megtelik. Beindította a programot, utána pedig egy szemeteszsákkal körbejárta a házat, összeszedte a műanyag poharakat, a papírtálcákat, a szétdobált szalvétákat. Hajnal négyre a ház már jobban festett, és addigra valamelyest ki is józanodott, de a fejében érezte a vér lüktetését, a közelgő macskajaj első hírnökét. Lenyelt három Advilt, a mosogatónál álldogált a hajnali csendben, hallgatta a teraszra csepergő esőt. Teleengedte a mosogatót forró vízzel, belenyomta a mosogatószert, nézte, ahogy a felszínen megjelennek az első buborékok. Beletenyerelt a vízbe.

107/381

Addig hagyta benne a kezét, ameddig elviselhetetlenné nem vált a forróság. Ugyanezen a szent helyen állt aznap este, amikor Ethan későn ért haza a munkából. Nem hallotta a bejárati ajtó csapódását. Nem hallotta a lépteit. Épp egy serpenyőt mosott el, amikor Ethan átkarolta derekát, tarkóját cirógatta a lehelete. – Bocs, szívem. Tovább súrolja az edényt, és azt mondja: – Hét óra vagy nyolc, az túlórázás. Fél tizenegy van, Ethan! Nem is tudom, ezt minek nevezzem. – Hogy van a kiskölyök? – Elaludt a nappaliban, meg akarta mutatni neked a bajnoki serlegét. Utálja, hogy minden dühe a másodperc törtrésze alatt elpárolog, amikor hozzáér. Veszettül vonzódott hozzá azóta, hogy először meglátta a pult másik végében a Tini Bigsben. Ez így nem fair! – Holnap kora reggel Boise-ba kell repülnöm – súgja férje a fülébe. – De Ethan, szombaton van Ben szülinapja! Életében egyszer lesz hatéves. – Tudom, és utálom magam miatta, de mennem kell. – Azzal is tisztában vagy, hogy mekkora csapás lesz neki, amikor nem leszel itt? Kérdezgetni fogja, hogy miért nem… – Felfogtam, oké? Azt hiszed, neked jobban fáj, mint nekem?

108/381

Theresa lesöpri a kezét a csípőjéről, és szembefordul vele. Azt kérdi: – Csak nem arról szól az új bevetés, hogy őt akarjátok megkeresni? – Theresa, ne kezdjük megint! Öt óra múlva kelnem kell, hogy elérjem a repülőm. Még be se csomagoltam. Majdnem kiér a konyhából, amikor sarkon fordul. Egy pillanatra farkasszemet néznek egymással, köztük az ebédlőasztal, rajta Ethan utolsó vacsorájával, amelyet ebben a házban elkölt. – Tudod jól – mondja férje –, hogy vége van. Mindent lerendeztünk. De te úgy csinálsz, mint akit semmi sem… – Elegem van már, Ethan. – Miből? – Reggeltől napestig, látástól vakulásig dolgozol, és mi marad nekünk? A morzsák. Férje nem válaszol, de látja állkapcsa remegését. Még ilyen késő este, tizenöt óra munka után is szívdöglesztően néz ki a lámpafénynél abban a fekete öltönyben, amely mindig leveszi Theresát a lábáról. A düh máris elpárolog belőle. A lelkének egy kis darabja odahúzza mellé, vele akar lenni mindenáron. Olyan hatalma van fölötte. Mint valami varázslat.

Ötödik fejezet Theresa odajön hozzá, Ethan átöleli, orrával beletúr a hajába. Mostanában gyakran vágyik a haja illatára, keresi az első találkozásukkor annyira belé ivódott aromát – a parfüm, a balzsam és lénye tömény esszenciájának egyedi keverékét, amelytől a szíve egykor kiugrott a helyéből. De megváltozhatott, eltűnhetett, vagy annyira megszokhatta már, hogy nem érzi a szagot, amely régebben mindig visszaidézte az első napok varázsát. Még Theresa rövid szőke hajánál és zöld szeménél is szervesebben hozzátartozott a lényéhez. Az újdonság érzése. A tiszta lapé. Mint egy hideg októberi délután a tiszta, kék ég, a Cascade-hegység, az Olympics friss hava, a lombjukat hullató fák a városban. Magához öleli Theresát. Még emészti a szégyen, a gyalázat, hogy ilyen helyzetbe hozta. Nem biztos, de él benne a gyanú, hogy ha a felesége csinálta volna ezt vele, már rég szedte volna a sátorfáját. Csodálja az iránta érzett szeretetét. A hűségét. Közel sem érdemel ennyit, és ettől Ethan csak még jobban szégyelli magát. – Benézek hozzá – súgja neki a férje. – Oké. – Ha visszajövök, eszünk együtt? – Persze. Átveti a zakóját a korláton, leveszi fekete cipőjét, és a nyikorgó ötödik lépcsőfokot kihagyva feloson az emeletre.

110/381

Fent nincs parketta, így nemsokára már a hálószoba küszöbén áll. Egy hangyányit beljebb löki az ajtót, mire az ajtó és a félfa közt vékony fénysáv hasítja ketté a szobát. Ben ötödik születésnapjára űrutazást idéző dekorációval díszítették fel a szobát: sötétre festett falak, csillagok. A távoli galaxisok spirálkarjai. Bolygók. Egy-egy feltűnő műhold vagy rakéta. Egy űrsétára induló asztronauta. Fia takarókba bugyolálva alszik, kezében serleggel – egy arannyal futtatott, műanyag kisfiú focilabdába rúg. Ethan szétszórt legókat és matchboxokat kerülgetve belopózik. Leguggol Ben ágya mellé. Szeme hozzászokott annyira a sötéthez, hogy kivegye Benjamin arcvonásait. Puhaság. Földöntúli béke. Szeme csukva, de anyja mandulavágású szemét örökölte. És Ethan száját. Tapintható a fájdalom, ahogy itt térdepel a sötétségben a lassan hatodik évébe lépő fia mellett, aki ismét olyan napra ébred, amikor ő nincs ott. A fia a legtökéletesebb, legszebb emberke, akit valaha is látott, mégis belé hasít, hogy elkerülhetetlenül szalad az idő, az ezernyi pillanat ezzel a kisfiúval, aki hamarabb cseperedik érett férfivá, semhogy azt el tudná képzelni. Ethan kézfejével végigsimítja Ben arcát. Odahajol hozzá, megpuszilja fia homlokát.

111/381

Hátrasimít egy kósza tincset a füle mögé. – Annyira büszke vagyok rád! – suttogja neki. – El sem tudod képzelni, mennyire. Tavaly, azon a reggelen, amikor az öregek otthonában a tüdőgyulladás és az éltes kor elvitte, apja rekedt hangon kérdezte Ethantől: – Eleget vagy a fiaddal? – Amennyit csak tudok – felelte, de apja észrevette a szemén, hogy nem az igazat mondja. – Sokat veszítesz vele, Ethan. Egyszer eljön a nap, amikor már megnőtt, és túl késő lesz, pedig a fele királyságodat is odaadnád, hogy egyetlen órát együtt lehess a fiaddal úgy, amilyen gyerekkorában volt. Hogy átölelhesd, mesét olvashass neki, hogy labdázhass valakivel, akinek a szemében tökéletes vagy. Még nem látja a hibáidat. Tiszta szeretettel néz rád, de ez nem tart soká, úgyhogy addig örülj neki, amíg lehet! Ethan gyakran visszagondol erre a beszélgetésre, különösen akkor, amikor este álmatlanul forgolódik az ágyában, és mindenki más alszik, élete meg a fény sebességével pereg le előtte: a számlák, a jövő, korábbi botlásainak, elszalasztott pillanatainak terhe; minden elvesztegetett örömmorzsa úgy nehezedik a szívére, mint egy kő. – Hall engem? Ethan! Néha fojtogató érzés fogja el. Néha olyan sebesen cikáznak a gondolatai, hogy bele kell kapaszkodnia egy tökéletes emlékképbe.

112/381

És magához szorítania. Mint egy mentőcsónakot. – Ethan, szeretném, ha belekapaszkodna a hangomba, fellebegne a felszínre, és magához térne. Újra és újra átélni, amíg az aggodalom megszűnik, úrrá lesz rajta a fáradtság, és végre a mélybe süllyedhet. – Tudom, hogy nehéz, de próbálkozzon! A mélybe, az egyetlen helyre, ahol nap nap után békére lelhet… – Ethan! …az álmokba. A szeme azonnal kipattant. Fény fúródott az arcába; egy fókuszált, vakító kék fénysugaracska. Egy ceruzalámpa. Belepislogott, erre a fény eltűnt, és amikor ismét kinyitotta a szemét, egy aranykeretes szemüvegű ember közvetlen közelről meresztgette a szemét Ethanre. Apró, fekete szemek. Borotvált fej. Csak rövidkés, ősz szakálla jelezte, hogy korosabb, bőre egyébként sima és makulátlan volt. Rámosolygott – hibátlan, fehér, apró fogak. – Most már hall engem, igaz? Hangjában tekintély csengett. A kincstári udvariasság. Ethan bólintott. – Tudja, hol van?

113/381

Ethan egy pillanatig elgondolkodott – Seattle-ről álmodott, Theresáról és Benről. – Jó, akkor kezdjük mással! Tudja, hogy hívják? – kérdezte a férfi. – Ethan Burke. – Nagyszerű! Akkor megint megkérdezem, tudja, hol van, Ethan? Nem járt messze a helyes megoldástól, fel-felbukkant emlékezetében, de összezavarták az egymással vetekedő lehetőségek. Az egyik, hogy Seattle-ben van. A másik, hogy kórházban. A harmadik, hogy egy idilli, hegyvidéki kisvárosban, amelyet úgy hívnak, hogy… nem találta a nevét, csak a helyén tátongó szakadékot. – Ethan. – Tessék? – Ha azt mondom, hogy Wayward Pines kórházában van, beugrik a hely? Mi az, hogy beugrott a hely; az egész hóbelevanc egy hirtelen jött, letaglózó ütés erejével tért vissza. Az elmúlt négy napot megint maga előtt látta, olyan sorrendbe rendezve, hogy újból az emlékeire hagyatkozhatott. – Jól van – mondta Ethan. – Rendben. Emlékszem rá. – Mindenre? – Azt hiszem. – Mi az utolsó emlékkép, ami eszébe jut?

114/381

Nem villant be azonnal, le kellett porolnia az agysejtjeit, de meglett. – Iszonyatosan fájt a fejem. A főutca járdáján ültem, és… – Elveszítette az eszméletét. – Ahogy mondja. – Még mindig fáj a feje. – Nem, elmúlt. – Jenkins doktornak hívnak. A férfi kezet rázott Ethannel, majd leült az ágya mellé. – Milyen orvos maga? – kérdezte Ethan. – Pszichiáter. Ethan, ha nem bánja, feltennék önnek néhány kérdést. Igencsak érdekes dolgokat mesélt Miter doktornak és a nővérnek, amikor először behozták. Rémlik, hogy mire gondolok? – Nem. – Egy holttestet emlegetett, állítólag az egyik házban talált rá. És hogy nem tudott beszélni a családjával. – Nem emlékszem, hogy nővérekkel vagy orvosokkal beszéltem volna. – Félrebeszélt, sokkos állapotban volt. Ethan, kezelték már korábban valamilyen pszichiátriai betegséggel? Ethan eddig az ágyában feküdt. Most megpróbált felülni. A leengedett redőnyön világosság szűrődött be a kórterembe. Odakinn nappal van. Ennek ösztönösen örült.

115/381

– Ez meg milyen kérdés már? – vágott vissza Ethan. – Engem az ilyen kérdésekért fizetnek. Tegnap este pénztárca és iratok nélkül állított be… – Napokkal korábban autóbalesetet szenvedtem, onnan hoztak ide, és vagy a seriff, vagy a mentősök nem bírták rendesen elvégezni a kibaszott munkájukat, de miattuk nincs telefonom, pénztárcám, irataim. Nem én vesztettem el a tárcámat, ők kótyavetyélték el! – Csigavér, Ethan! Senki sem mondja, hogy rosszat tett. Na, még egyszer, szeretném, ha válaszolna a kérdésemre: kezelték korábban bármilyen pszichiátriai betegséggel? – Nem. – A családjában senkinek sem volt korábban ilyen betegsége? – Nem. – Nem szenved véletlenül poszttraumatikus stresszszindrómában? – Nem. – De katonaként szolgált a második öbölháborúban. – Ezt ugyan honnan tudja? Jenkins a nyakára mutatott. Ethan lenézett a mellkasára, és megpillantotta a láncon lógó dögcéduláját. Milyen fura! Eddig mindig az éjjeliszekrényében tartotta, nem emlékezett, hogy utoljára mikor volt rajta. Azt hitte, nem hozta magával a nyomozásra, és biztosan nem pakolta be, nem vette föl, mielőtt elindult.

116/381

Átfutotta a rozsdamentes dögcédulába gravírozott nevét, rendfokozatát, TAJ-számát, vércsoportját és vallásos meggyőződését (NEM VALLÁSOS). Ethan Burke főtörzszászlós. – Ethan? – Mi az? – Valóban szolgált a második öbölháborúban? – Persze, az UH–60-as csapatszállítót vezettem. – Az melyik? – A Fekete Sólyom helikopter. – Magyarán katonai akciókban is részt vett? – Igen. – Kemény volt? – Mondhatni. – Megsérült az akció során? – Nem értem, ennek mi köze van… – Kérem, ne ellenkezzen, csak a kérdéseimre válaszoljon! – A második falludzsai ütközetben lőtték le a gépemet, 2004 telén. Ki kellett mentenünk a mieinket, akkor hoztuk fel a fedélzetre a sebesült tengerészgyalogosokat. – Belehalt valaki? Ethan nagy levegőt vett. Felsóhajtott. Ha őszinte akart lenni magához, a kérdés meglepte, és megint szembe találta magát a képzuhataggal, amivel csak sok-sok drága terápiás ülés árán bírt megküzdeni.

117/381

A rakétavető hátulról jövő lökéshulláma. A letört farokrész és a rotor az ötven méterrel alattuk levő utcára zuhan. A helikopter pörgéséből adódó, hirtelen gyorsulás ereje. A vijjogó szirénák. A botkormány őrjítő merevsége. Az ütközés egyáltalán nem volt olyan durva, mint azt elsőre gondolta. Csak egy fél percre veszítette el az öntudatát. A biztonsági öv beragadt, nem éri el a rohamkését. – Ethan, odaveszett valaki? A felkelők lövései a roncs másik oldalát szaggatják darabokra, valaki tüzet nyit rájuk egy AK-val. A betört szélvédőn át két katonaorvos biceg tova a helikoptertől. Sokkos állapotban. – Ethan… Egyenesen bele a még mindig sebesen forgó rotorba… Egyik pillanatban itt. Aztán annyi neki. Vér teríti be a szélvédőt. Tovább lőnek. Jönnek a felkelők. – Ethan? – Rajtam kívül mindenki ott halt meg. – Egyedül maga maradt életben. – Szó szerint. Elfogtak.

118/381

Jenkins lejegyzett valamit a bőrkötéses noteszába. Majd azt mondta: – Szeretnék még föltenni egy pár kérdést, Ethan. Minél őszintébben válaszol, annál valószínűbb, hogy segíteni tudok magának, és csak azért kérdezek ennyit. Hall időnként hangokat? Ethan lesajnáló pillantást vetett az orvosra. – Maga viccel velem? – Legyen kedves, válaszoljon a… – Nem. Jenkins a jegyzetfüzetébe irkált. – Nehezére esett az utóbbi időben a beszéd? Volt olyan, hogy belegabalyodott a mondandójába, vagy összetévesztett szavakat? – Nem, és nincsenek tévképzeteim, nem is hallucinálok… – Hát, azt ön úgysem tudná, ha igazából hallucinációi lennének, vagy tévedek? Azt hinné, hogy amit lát és hall, az mind valóság. Ugye érti? Ha engem, a kórházi szobát és az egész beszélgetésünket hallucinálná, attól még az élmény semmivel sem tűnne kevésbé valódinak, igaz? Ethan lecsúszott az ágyon, és lábra állt. – Mit képzel, mit csinál? – kérdezte Jenkins. Ethan elindult a szekrény irányába. Gyönge, reszkető lábakon. – Ethan, nincs abban az állapotban, hogy hazamenjen. Nincsenek még meg az MR-vizsgálat eredményei. Lehet, hogy zárt koponyasérülést szenvedett, de egyelőre nem tudjuk, milyen súlyosat. Folytatnunk kell a megfigyelését…!

119/381

– Majd megvizsgálnak. De nem itt, nem ebben a városban. Ethan kinyitotta a szekrényajtót, levette a zakóját a fogasról. – Igaz, hogy félmeztelenül bement a seriffhez? Jól mondom? Ethan bebújtatta a karját a fehér ingébe, amelyet szemlátomást kimostak azóta, hogy legutóbb rajta volt. A hullaszag helyét az öblítő illata vette át. – Ez büdös volt – tudatta vele Ethan. – Olyan hullaszagot árasztott magából, mint az a holttest, amire a házban… – Amiről azt állítja, hogy abban a régi házban találta. – Én nem csak állítom, tényleg láttam! – Valamint Mack és Jane Skozie lakásánál is feltűnt, akiket korábban sosem látott, aztán a teraszon minősíthetetlen szavakkal jól lehordta Mr. Skozie-t. Maga szerint ez fedi nagyjából a valóságot? Ethan nekiveselkedett, hogy remegő kézzel begombolkozzon, küszködve a lyukakba szuszakolja a gombokat. Félregombolta az ingét, de nem érdekelte. Húzz magadra valami ruhát! Húzz el innét! Húzd el a csíkot ebből a városból! – Egy esetleges agysérüléssel fel-alá mászkálni nem valami bölcs dolog – állt föl székéből Jenkins. – Itt valami nem stimmel – tiltakozott Ethan. – Így van. Épp ezt próbáljuk… – Nem úgy értem! Ez a város. Az emberek. Maga. Valami nem stimmel, és ha azt hiszi, hogy ölbe tett kézzel fogom tűrni, hogy egy percig is tovább tömje a fejem ilyen faszságokkal…!

120/381

– De én nem tömöm a fejét faszságokkal, Ethan. Se én, se mások. Tudja, milyen paranoiásnak hangzik, amit mond? Csupán annyit akarok kideríteni, hogy nem egy pszichotikus epizód közepén van-e éppen. – Hát nem. Ethan felhúzta a nadrágját, begombolta, majd a cipőjéért nyúlt. – Bocsásson meg, amiért ezt nem hiszem el magának első szóra. „Az elme abnormális működésének állapota, általában a szociális valósággal való kapcsolat elvesztése jellemzi.” Ethan, ez a pszichózis szótári meghatározása. Nem kizárt, hogy az autóbaleset okozta, vagy az, hogy szemtanúja volt a munkatársa halálának. Akár a háborús traumák is újra a felszínre törhettek. – Takarodjon a szobámból! – kiabált rá Ethan. – Az élete foroghat veszé… Ethan a szoba másik végében álló Jenkins szeme közé nézett, és a tekintetében vagy a testtartásában valami azt sugallhatta, hogy nem fél erőszakot alkalmazni, mert a pszichiáter szeme elkerekedett, és most először befogta a száját.

* Pam fölnézett a papírmunkából a nővérpult mögül. – Mr. Burke! Mi az istennyilát csinál maga itt felöltözve, ahelyett, hogy az ágyában feküdne? – Elmegyek. – Elmegy? – Úgy ismételte meg a szót, mint aki nem fogta fel, mit jelent. – A kórházból?

121/381

– Wayward Pinesból. – De hát még ahhoz sincsen elfogadható állapotban, hogy az ágyá… – Azonnal követelem, hogy adják vissza a személyes értéktárgyaimat! A seriff azt mondta, a mentősök vihették el a kocsiból. – Azt hittem, a seriffnél vannak. – Nem. – Biztos ebben? – Egészen. – Hát, akkor felvehetem a Nancy Drew-kalapom, és… – Ne pazarolja a drága időmet! Tudja, hol vannak? – Nem. Ethan hátat fordított neki, és elindult. Pam nővér utánakiáltott. Öklével benyomta a lift hívógombját. A nővér jött utána – hallotta szapora lépteit a kockás linóleumpadlón. Megfordult, és nézte, ahogy a tündéri retroegyenruhás nő közelít felé. Fél méterre megállt tőle. Úgy tíz-tizenöt centi előnye volt. Meg pár év. – Nem hagyhatom, hogy elmenjen – szólalt meg a nővér. – Addig nem, amíg ki nem derítjük, mi a baja. A liftajtó hangosan nyikorogva kitárult. Ethan behátrált a kabinba.

122/381

– Köszönöm a segítségét és a törődést – nyomta meg háromszor az „F” gombot Ethan, mire kigyulladt –, de azt hiszem, magamtól is rájöttem. – Mire? – Hogy nem én vagyok beteg, hanem a város. Pam betette a lábát a lift küszöbén, nem engedte, hogy az ajtó bezáródjon. – Ethan, kérem! Hallgasson a józan eszére! – Vegye el a lábát! – Aggódom magáért. Mindenki aggódik önért. Eddig a lift falának döntötte a hátát, de most ellökte magát, az ajtóhoz sétált, és megállt alig pár centire a nővértől, a két ajtó közti ötcentis résen át majdnem felnyársalta a tekintetével. Ethan lenézett, fekete cipője orrával megkocogtatta a fehér nővérklumpa orrát. A nővér hosszú ideig nem tágított, Ethan már azon kezdett el gondolkodni, hogy vajon fizikai erővel kell-e ellöknie a fülkétől. De végül visszahúzta a lábát.

* Késő délutánhoz képest elég kihaltnak látszott a város, gondolta Ethan, ahogy megállt a járdán. Egyetlen autót se hallott. Sőt, valójában semmit, csupán a madárcsicsergést és a kórház udvarán álló három, hatalmas fenyőfa lombja közt süvítő szél fúvását. Kisétált az utcára.

123/381

Körbenézett, hallgatózott. A nap sugarai melegen, jólesően sütötték az arcát. A szellő kellemesen hűs volt. Felnézett az égboltra – sötétkék és kristálytiszta. Sehol egy felhő. Tökéletes. A városka gyönyörű, ez nem vitás, de most először azt tapasztalta, hogy a völgyet közrefogó sziklafalak nem lenyűgözték, hanem megmagyarázhatatlan félelemmel töltötték el. Rettegéssel, amelynek Ethan nem találta a valódi forrását. Olyan… furcsa. Talán megsérült, és amiatt. De lehet, hogy nem. Nem kizárt, hogy a külvilágtól elzártan töltött, immár öt nap megy lassan az idegeire. Internet, Facebook, iPhone nélkül. Annyira szürreálisnak tűnt, amikor jobban belegondolt – senkivel sem tudott beszélni, se a családjával, se Hasslerrel, Wayward Pines lakosain kívül tulajdonképpen senkivel. A seriffhivatal felé vette az irányt. Jobb lenne, ha csak úgy felszívódna. Rendezné sorait. A völgykatlan túloldaláról újra mérlegelné a helyzetet. Egy rendes város nyugalmából. Mert itt valami határozottan gyanús.

* – Pope seriff benn van?

124/381

Belinda Moran felpillantott pasziánszából. – Üdvözletem – szólalt meg. – Segíthetek? Ethan ezúttal egy csipetnyit felemelte hangját: – A seriff benn van? – Nem, egy percre elment. – Akkor rövidesen itt lesz? – Nem tudom, mikorra ér vissza. – De azt mondta, hogy „egy percre”, szóval azt hittem… – Fiatalember, ez csak egy szófordulat. – Emlékszik rám? Burke ügynök a titkosszolgálattól. – Igen. Látom, felöltözött. Ruhában sokkal szimpatikusabb. – Nem keresett senki? Az ügyintéző ráhunyorított, és félrebiccentette a fejét. – Hogy merül fel ez önben egyáltalán? – Mert megmondtam egy-két embernek, hogy itt érhetnek el. Belinda megrázta a fejét. – Senki se hívta. – A feleségem, Theresa, sem Adam Hassler ügynök? – Mr. Burke, senki se hívta magát vissza, és nem lenne szabad ideirányítania a hívásait. – Megint használnom kellene a telefont a tárgyalóteremben. Belinda a száját húzta. – Nem lesz ez így jó. – Miért is? Erre nem tudott felelni, csak tovább fintorgott.

*

125/381

– Theresa, én vagyok az! Ismét megpróbáltalak felhívni. Újra kórházba kerültem. Nem tudom, fel tudtad-e hívni a seriffet vagy a szállót, de nem kaptam tőled üzenetet. Még mindig Wayward Pinesban vagyok. Képtelenség előkeríteni a telefonomat meg a pénztárcámat, de torkig vagyok már ezzel a várossal. Az őrstől kölcsönveszek egy járőrautót. Ma este már Boise-ból hívlak. Hiányzol, szeretlek! Előrehajolt a székben, lenyomta a gombot, újra megszólalt a vonaljelzés, aztán lehunyta a szemét, és minden idegszálával a számra koncentrált. Eszébe jutott. Tárcsázta, kivárta a négy csengést, aztán ugyanaz a telefonközpontos válaszolt, mint a múltkor: – Titkosszolgálat. – Ethan Burke vagyok, ismételten Adam Hasslert keresem. – Sajnos jelenleg nem ér rá. Segíthetnék valamiben? – Marcy beszél? – Igen. – Emlékszik a tegnapi beszélgetésünkre? – Tudja, uram, mindennap rengeteg hívást fogadunk, ha akarnék, se tudnék mindegyikre… – Megígérte, hogy átad egy üzenetet Hasslernek. – Miről szólt az üzenet? Ethan becsukta a szemét, és egy nagyot sóhajtott. Ha megint leszidja, egyszerűen le fogja csapni a telefont. Ha megvárja, amíg

126/381

Seattle-be visszaér, nyilvánosan szégyenítheti meg, páros lábbal rúgathatja majd ki. – Marcy, egy halott titkos ügynökről, akire az idahói Wayward Pinesban bukkantam rá. – Ühüm. Nos, ha megígértem, hogy átadom, akkor biztos, hogy át is adtam. – De Hassler azóta sem szólt ide nekem. Önnek ez nem furcsa? Hogy egy Hassler körzetébe tartozó ügynök, jelesül én, rátalálok egy meggyilkolt ügynökre, a küldetésem egyik célszemélyére, majd erre eltelik huszonnégy óra, és Hassler még arra sem veszi a fáradságot, hogy visszahívjon. Egy kis csend, aztán: – Esetleg én segíthetnék valamiben? – Igen, most azonnal kapcsolja nekem Hassler ügynököt! – Ó, elnézést, sajnos jelenleg nem ér rá. Segíthetek…? – Hol van? – Nem ér rá. – Hol. A. Pokolban. Van? – Jelenleg nem ér rá, de biztos vagyok benne, hogy az első adandó alkalommal vissza fogja hívni. Nagyon el van havazva mostanában. – Maga kicsoda, Marcy? Ethan kezéből kirántották a kagylót. Pope visszacsapta a tartójára, tekintete meg úgy fúródott Ethanébe, mint két parázsló brikett.

127/381

– Ki mondta magának, hogy csak úgy besétálhat, és használhatja a telefonomat? – Senki, csak… – Pontosan: senki. Álljon föl! – Tessék? – Azt mondtam: „Álljon föl!” Vagy a saját lábán távozik, vagy magam is kihajíthatom, ha úgy jobban tetszik. Ethan komótosan fölállt, szembefordult az asztal túloldalán álló seriffel. – Uram, egy szövetségi ügynökkel beszél. – Erről nem vagyok meggyőződve. – Ez meg mit akar jelenteni? – Egyszer csak beteszi ide a lábát, igazolványok, telefon, minden egyéb nélkül… – Elmagyaráztam már a helyzetet. Benézett az Első sugárút 604.-be, látta Evans ügynök holttestét? – Láttam. – És? – Folyik a nyomozás. – Kihívta már a helyszínelőket, hogy biztosítsák a… – Intézzük az ügyet. – Mégis mit jelentsen ez? Pope hallgatagon bámulta, eközben Ethan azt gondolta: Ennek teljesen elment az esze, és nem tudsz egyről a kettőre jutni ebben a városban. Szerezz egy autót, tűnj el innen! Ráérsz majd akkor leteremteni, amikor visszajössz a felmentő sereggel. Bevonatod

128/381

vele a jelvényét, és bíróság elé állíttatod szövetségi nyomozás akadályoztatásáért. – Egy szívességet szeretnék kérni – szólt békéltetően Ethan. – Mit? – Kölcsönvenném az egyik járművüket. A seriff felnevetett. – Minek? – Nyilván azért, mert a baleset óta nincs sajátom. – Nem vagyunk mi autókölcsönzők. – Arnold, kocsiba kell szállnom. – Ez teljességgel lehetetlen. – Hát ez nem a maga hivatala? Azt csinál, amit akar, nemde? A seriff pislogott egyet. – Nincsenek pótautóink. – Pope megkerülte az asztalt. – Jöjjön, Mr. Burke! Pope lecövekelt a nyitott ajtóban, megvárta Ethant. Amikor Ethan a közelébe ért, Pope megragadta a karját, és magához húzta. Erős lapátkeze a bicepszét szorongatta. – A nem túl távoli jövőben még lesznek kérdéseim magához – mondta a seriff. – Miről? Pope csak mosolygott. – Ne is álmodjon arról, hogy meglép a városból!

*

129/381

Ahogy távolodott a seriff irodájától, Ethan hátrapillantva látta, hogy Pope a tárgyalóterem redőnyét félrehúzva őt lesi. A nap lebukott a hegyek mögött. Csönd telepedett a városra. Egy sarokkal továbbment, aztán leült a járda szélére. – Ez nem lehet igaz! – suttogta magában folyamatosan. Gyöngének érezte magát és éhes volt. Sorra vett mindent, ami csak történt vele, mióta Wayward Pinesba jött. Megveszekedetten igyekezett minden képet elhelyezi a tablón, mert azt hitte, ha egyszerre látna minden puzzle-darabot, akkor ezeket a bizarr eseményeket egy nagy rejtélyként láthatná, amelyet meg lehet oldani vagy legalább megérteni. Azonban minél jobban próbálkozott, annál inkább érezte, hogy sehova se jut. Megvilágosodás érte: azzal nem megy semmire, ha továbbra is itt ücsörög. Felállt, és elindult a Fő utca irányába. Menj a hotelbe! Lehet, hogy Theresa vagy Hassler üzent. Hiú remény. Tudta. Nem várja üzenet. Csak ellenséges arcok. Nem fogok begolyózni. Nem fogok begolyózni. Elismételte a saját nevét. A TAJ-számát. A seattle-i címét. Theresa leánykori nevét. A fia születésnapját. Mind valóságosnak tűntek. A kilétét igazoló információmorzsák. A nevek, a számok nyugalmat hoznak. Az utca túloldaláról hallatszó csörömpölésre felkapta a fejét.

130/381

Szemben egy üres telken piknikasztalokat, grillsütőket meg egy patkóhajító-pályát állítottak fel. Több család jött össze egy kis kerti sütögetésre – két piros hűtőláda mellett nők cseverésztek. Két férfi húspogácsákat és virsliket forgatott a rostélyon, kék csíkokban szállt a füst a csöndes esti levegőbe. A sülő hús szagára Ethan gyomra kordult egy nagyot, és rájött, hogy éhesebb, mint gondolta. Új célkitűzés: enni. Átkelt az úton, a távolban tücskök ciripeltek, locsolók spricceltek. Azon tűnődött: ezek vajon valódiak? A gyerekek egymást kergették a füvön – kiabáltak, nevettek, sikoltoztak. Megvagy! A csörömpölés hangja a patkóhajítók felől érkezett. Két csapat állt egymással szemben a saját gödrénél, a férfiak fejét szivarfüst övezte, mint holmi felrobbant glóriák. Ethan már majdnem odaért a telekhez, amikor kidolgozta stratégiáját: a nőkhöz megy oda, náluk vágódik be. Ezek jólelkű embereknek látszottak, akik az amerikai álom legszebb pillanatait élvezik ki. Megigazította zakóját, rálépett a fűre, kisimította ingét, visszahajtotta gallérját. Öten vannak. Egy nő a húszas évei elején jár, hárman harminc és negyven között, valamint egy ősz hajú, ötvenes éveinek derekát taposó asszony.

131/381

Átlátszó műanyag pohárból itták a limonádét, és kisvárosi pletykákkal szórakoztatták egymást. Senki se vette észre idáig. Három méterre is alig lehetett tőlük, azon töprengett, miképp lehetne udvariasan bekapcsolódni a beszélgetésükbe, amikor az egyik vele egykorú nő ránézett, elmosolyodott és megszólította: – Jó napot! Szoknyája a térde alá ért, piros, lapos talpú cipőt és kockás blúzt viselt. Haja rövidre nyírt, idejétmúlt frizurájú, és az egész nő olyan összbenyomást keltett, mintha az ötvenes évek vígjátékaiból lépett volna elő. – Üdv! – köszönt vissza Ethan. – Csak nem idetévedt a mi kis kerti bulinkra? – Be kell valljam, hogy akármit is süssenek azon a tűzön, az illata ínycsiklandó. – Nancynek hívnak. – Megtörte a kört, és kezet nyújtott neki. Ethan kezet fogott vele. – Engem Ethannek. – Új a környéken? – kérdezte Nancy. – Pár napja vagyok csak a városban. – És hogy tetszik a falvacskánk? – Pompás kisváros. Nagyon hívogató és barátságos. – Óóó, akkor lehet, hogy mégis adunk egy falatot – nevette el magát Nancy. – Itt lakik a közelben? – érdeklődött Ethan.

132/381

– Közülünk mindenki egy kőhajításnyira lakik. A szomszédok szeretnek legalább egyszer egy héten közösen sütni-főzni. – Milyen meghitt és régimódi szokás! A nő teljesen elvörösödött. – Hát magát mi szél hozta Wayward Pinesba, Ethan? – Csak turista vagyok. – Jó is az. Már idejét sem tudom, mikor voltam utoljára nyaralni. – Ha valaki egy ilyen helyen lakik – mutatott körbe Ethan a környező hegyekre –, miért akarna elmenni? – Szeretne egy pohár limonádét? – terelte másra a szót Nancy. – Házi készítésű és nagyon finom. – Hogyne! Házigazdája hozzáért a karjához. – Mindjárt jövök, aztán bemutatom a többieknek. Míg Nancy a hűtőládákhoz ment, Ethan a nőkre pillantott, kereste az alkalmat, hogy bekapcsolódhasson a beszélgetésbe. A legöregebb, hófehér hajú asszony valamin szívből nevetett, mire Ethannek eszébe jutott, hogy hallotta már ezt a nevetést. A nő a vállig érő haját a füle mögé simította. Az arcán az ötcentes nagyságú anyajegy láttán kihagyott a szíve. Az nem lehet! De… Akkora. Olyan a testalkata.

133/381

Ő került sorra a beszélgetésben, és a hangja minden kétséget kizáróan ismerős volt. Kilépett a nők közül, cinkosan rámosolygott a legfiatalabbra: – Egyszer még szavadon foglak, Christine! – mondta. Ethan nézte, amint megfordul, és a legtávolabbi patkógödörhöz megy, ahol megfogja egy magas, széles vállú, hullámos ősz sörényű férfi kezét. – Gyere, Harold, különben lemaradunk a műsorról! Megpróbálta magával húzni. – Még egyet hadd dobjak! – ellenkezett. A nő elengedte, és Ethan szótlanul állt, miközben Harold kivett egy patkót a gödörből, jól megcélozta az ellenfél cölöpét, aztán eldobta. A patkó nagy ívben átrepült a pályán, és eltalálta a cölöpöt. Harold csapata üdvrivalgásban tört ki. Színpadiasan többször is meghajolt előttük, utána pedig hagyta, hogy ősz hajú élettársa elrángassa a buliból. Barátaik jó éjszakát kívántak nekik. – Ethan, tessék, a limonádéja! – Nancy odanyújtotta neki a poharat. – Elnézést, mennem kell! Sarkon fordult, azzal távozott. Nancy utánakiáltott: – Nem akar maradni és enni velünk? Mire Ethan befordult a sarkon, az idős házaspár már egy sarokkal előrébb járt.

134/381

A nyomukba eredt. Több utcán át követte őket, ahogy lassan andalogtak, mint egy párocska, akiknek semmi gondjuk ezen a világon, csak kézen fogva sétálnak, hangjuk és nevetésük dallama a fenyőfák közt szállt. Befordultak a sarkon, és eltűntek. Ethan a kereszteződéshez kocogott. Nosztalgiát keltő viktoriánus házak sorakoztak az utca mindkét oldalán. Szem elől tévesztette őket. A házsoron csukódó ajtó hangja visszhangzott. Kiszúrta, melyik házból jött: zöld festésű, fehér díszléces házikó. Terasz az előkertben, rajta hintaágy. Balról a harmadik. Átkelt az úton, és felsétált a járdán, amíg a ház elé nem ért. Tökéletes, zsebkendőnyi zöld pázsit. A teraszra vén fenyő árnyéka esett. A postaládán nem ismerte fel a vezetéknevet. Rátette kezét a derékmagasságú deszkakerítésre. Bealkonyodott. Egyre-másra gyulladnak fel körülötte a házakban a villanyok. Egy-egy nyitott ablakon át kiszűrődő beszélgetésfoszlány. A völgy elcsendesedett és lehűlt, a környező hegyek legmagasabb csúcsai a napfény utolsó sugaraiban fürdenek. Kiakasztotta a riglit, belökte a kaput. A régi terméskő járdán a teraszhoz sétált. A lépcsőfokok nyöszörögtek, amikor rájuk lépett. Aztán a bejárati ajtóban megállt. Hallotta, hogy odabenn beszélnek.

135/381

Lépések. Szíve mélyén nem akart bekopogni. Mégis bekopogott az ajtó üvegkazettáján, és hátralépett. Egy egész percet várt, de senki se jött ki. Másodszor hangosabban kopogott. Léptek közeledtek. Fordult a kulcs a zárban. A faajtó kitárult. A széles vállú férfi végigmérte a külső ajtó üvegén át. – Segíthetek? Ethan mindössze egyszer szerette volna közelről látni a nőt, a terasz lámpafényében. Hogy meggyőződjön róla, nem Kate az, csak ő bolondult meg, és aztán a városka tengernyi egyéb rejtélyére koncentrálhasson. – Kate-tel szeretnék beszélni. Egy pillanatig a férfi egy szó nélkül bámulta. Végül kinyitotta a külső ajtót is. – Maga meg kicsoda? – Ethan. – Vagyis kicsoda? – Egy régi barátja. A férfi visszalépett a házba, hátrafordult, és azt mondta: – Drágám, idejönnél egy percre? A felesége válaszolt valamit, de Ethan nem tudta kivenni a szavait, mire a férfi: – Fogalmam sincs.

136/381

Aztán megjelent – egy árny a konyhához vezető folyosó végében. Elment az egyik lámpa alatt, és mezítláb az ajtóhoz sietett. A férfi félreállt az útból, helyet cseréltek. Ethan az üvegajtón át bámult rá. Lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. Még mindig a teraszon állt, és lehetetlen, de még mindig Kate állt az üveg mögött. – Tessék? Az a szempár! Nincs párja. – Kate? – Igen? – Hewson? – A leánykori nevem. – Istenem! – Már megbocsásson… ismerem magát? Ethan nem tudta levenni róla a szemét. – Én vagyok az – válaszolta. – Ethan. Azért jöttem, hogy megtaláljalak, Kate. – Szerintem összetéveszt valakivel. – Bárhol megismernélek. Bármilyen idősen. Hátrapillantott és odaszólt: – Minden rendben, Charles, egy perc és jövök! Kate kinyitotta az ajtót, a lábtörlőre állt. Bézsszínű nadrágot és kifakult, kék ujjatlan felsőt viselt. Meg egy jegygyűrűt.

137/381

Olyan illata volt, mint Kate-nek. De idősebb kiadásban. – Mi történik itt? – kérdezte Ethan. Kate kézen fogta, és a hintaágyhoz vezette. Beleültek. A ház egy kisebb domb tetején állt, szép kilátás nyílt a völgyre, a városra. Mindenfelé égtek a beltéri lámpák, és három csillag is kimerészkedett. A bokrok közt egy tücsök ciripelt. Ki tudja, talán felvételről? – Kate… Régi kollégája Ethan combjára tette a kezét, és megszorongatta. Odahajolt hozzá. – Figyelnek minket. – Kik? – Cssss! – Finoman a plafon felé mutatott, és azt súgta: – Le is hallgatnak. – Téged meg mi lelt? – kérdezte Ethan. – Már nem tetszem neked?! – A csipkelődő, sértődött hangvétel hamisítatlanul Kate-é. Egy percen keresztül az ölét nézte, és amikor megint felpillantott, könnyektől csillogott a szeme. – Amikor esténként a tükör előtt állok, és a hajamat fésülöm, még mindig arra gondolok, ahogy hozzám érsz. De már nem olyan, mint régen. – Hány éves vagy, Kate? – Már régóta nem tudom. Nem lehet észben tartani.

138/381

– Négy napja jöttem ide, hogy megtaláljalak. Elvesztették a kapcsolatot veled és Evansszel, ezért engem küldtek utánad. Evans halott. – A kijelentés szemlátomást nem hatotta meg Kateet. – Mit csináltatok itt Billel? Kate csak a fejét rázta. – Mi folyik itt, Kate? – Nem tudom. – De itt laksz. – Igen. – Mióta? – Évek óta. – Az képtelenség! – Ethan fölállt, gondolatai kavarogtak a fejében. – Nem nálam vannak a válaszok, Ethan. – Telefonra, autóra, ha van, fegyverre van szükségem… – Nem lehet, Ethan. – Fölállt. – Menj, nem maradhatsz tovább. – Kate… – Most azonnal. Megfogta a kezét. – Te jöttél oda hozzám tegnap este az utcán. – Szeme elmerült az arcában, amely mosolyráncostul-szarkalábastul is még mindig ugyanolyan gyönyörű volt. – Te tudod, hogy mibe keveredtem? – Hallgass! – El akart húzódni tőle. – Bajba estem. – Tudom. – Mondd, mi…

139/381

– Ethan, az én életemet sodrod ezzel veszélybe. És Haroldét is. – Ki tör az életetekre? Elszakadt tőle, és az ajtóhoz lépett. Amikor odaért, visszanézett a küszöbről, és a lámpafénynél egy pillanatra megint harminchat évesnek nézett ki. – Lehetnél még boldog, Ethan. – Miről beszélsz? – Csodálatos életed lehetne itt. – Kate! Kinyitotta az ajtót, és belépett. – Kate! – Mi az? – Megbolondultam? – Nem – felelte. – A legkevésbé sem. Becsukódott mögötte az ajtó, hallotta, ahogy a retesz a helyére csúszik. Odament az ajtóhoz, nézte a saját arcát az üvegben, mármár azt várta, hogy egy hatvanéves ember néz vissza rá, de egy szemernyit sem változott. Már nem volt éhes. Fáradt sem. Lement a lépcsőn, majd ki a kerti járdán az utcára, de csak a gyomrát görcsbe rándító, ismerős érzés létezett, amely bevetéskor szokott rátörni – amikor a helikopterhez vonult, amíg a kiszolgáló személyzet az ötvenes Gatlinget és a Hellfirerakétákat tárazta be. Félelem.

140/381

* Ethan a következő sarokig nem látott autót, ott viszont parkolt egy nyolcvanas évek közepén gyártott Buick LeSabre. Szélvédőjén vastagon álltak az elszáradt tűlevelek, a négy gumiba meg elfért volna egy kis levegő. Az ajtajai zárva voltak. Ethan a legközelebbi ház teraszára lopózott, és az egyik ablak alól elemelt egy kőszobrot. A csipkefüggönyön át látta, hogy bent egy kisfiú ül a zongoránál, valami fület gyönyörködtető muzsikát játszik, melynek hangjai a félig nyitott ablak tízcentis résén a teraszra is kiszüremkedtek. Egy hölgy ült mellette, aki a kottát lapozta. Bár a szobor csak harminc centi magas volt, tömör betonból öntötték, ezért jó tizennégy-tizenöt kilót is nyomhatott. Ethan kiráncigálta az utcára. A következő műveletet viszont egyszerűen nem lehet halkan elvégezni. A szobrot meglendítve könnyedén betörte a bal hátsó üveget, aztán kinyitotta az ajtót, beült, a törött üvegszilánkokra ügyelve átmászott az első ülésre, a kormány mögé. A becsapódás ereje levitte az angyal fejét, így Ethannek a hátsó ülésről kellett elővennie. Két ütéssel fel tudta törni a kormányoszlop alatti műanyag borítást, és láthatóvá tette a gyújtóberendezést. A kocsi beltéri világítása elég gyenge fényt adott.

141/381

Kizárólag a tapintására hagyatkozhatott, a gyújtás- és az indítókábelt vakon tépte ki a helyükből. Odabent a zeneszó elhallgatott. Vetett egy pillantást a teraszra, és látta, hogy a függönyön két ember sziluettje rajzolódik ki. Ethan kihalászta zakója zsebéből a svájci bicskát, kipattintotta a leghosszabb kést, majd elvágta a két, áramellátást biztosító fehér drótot, leblankolta a végüket, és végül összesodorta őket. A műszerfal lámpái felgyulladtak. Mire Ethan megtalálta a sötétebb indítókábelt, a bejárati ajtó kivágódott. A fiú hangja hallatszott: – Nézd a kocsiablakot! Ethan lecsupaszította az indítókábel végét is. Az anyja odaszólt: – Várj meg itt, Elliot! Kérlek, könyörgök! Ethan összeérintette a két drótot. A sötétben kék szikrát hánytak a vezetékek. A motor felkerregett. A nő már a kertben járt, és az autó felé tartott. – Na, gyerünk! – noszogatta a gépet Ethan. Újra egymáshoz érintette a két drótot, mire felbőgött a motor. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Negyedszerre elkapta a ritmust, és életre kelt.

142/381

Jól felpörgette a motort, sebességbe tette, majd felkapcsolta a fényszórót, eközben a nő az anyósülés felőli ajtóhoz ért, és az ablakon át kiabált neki. Ethan beletaposott a gázba. Az első kereszteződésnél vett egy balkanyart, és leszállt a gázpedálról, ésszerűbb sebességet diktálva – feltűnésmentes tempóra váltott, mint aki esti sétakocsikázásra indul. A benzinóra tanúsága szerint egy negyedtanknyi üzemanyag még maradt az autóban. A tankolólámpa nem égett. Sima ügy. Van benne annyi, hogy kereket oldhasson Wayward Pinesból. A hágón túl van egy egyutcás falu úgy negyven mérföldre innen délre. Lowman. Pont az autópálya mellett. Idefelé jövet ott tankoltak meg. Látta maga előtt, ahogy Stallings fekete öltönyében a kút mellett áll, kezében a töltőpisztoly. Ethan kisétált a kihalt autópálya szélére, és nézte az út túloldalán az elhagyatott házakat – egy bedeszkázott autóscsárdát és vegyesboltot meg egy haláltusáját vívó étkezdét, amelynek kéményéből füst és zsírszag szivárgott. Onnan hívta Theresát, egycsíkos volt a térereje. Nem is emlékezett igazán a beszélgetésükre. Máshol járt az esze. Akkor beszélt utoljára a feleségével. Remélte, hogy elmondta neki, mennyire szereti. A fék csikorgott, ahogy lefékezett a Buickkal, és kitette a bal oldali indexet. Maroknyi ember ténfergett csak az utcán, őket

143/381

leszámítva a belvárosban a fű se nőtt, a Fő utcán senkit sem látott. Ethan finom balost véve kicsorgott az útra, lassan felgyorsított, és délnek vette az irányt. Maga mögött hagyta a kocsmát, a szállót, a kávézót. Hét sarokkal odébb a kórházat is. Wayward Pinesnak nem volt külvárosa. Az épületek egyszer csak véget értek. Gázt adott. Te jó ég! Milyen jó, hogy végre úton van, elszabadul innét, a főtengely minden fordulatával újabb kövek gördülnek le a szívéről. Napokkal korábban olajra kellett volna lépnie. Emberkéznek nyomát se látta, az út a háborítatlan fenyőerdőn át vezetett. A fák olyan magasak voltak, hogy akár még őserdő is lehetett. Az autóba hűvös, jó illatú levegő áramlott be. A fák közt megült a köd, és helyenként az úton is. Fényszórói átfúrták a ködöt, de egyre kevésbé látott ki a kocsiból. A tankolólámpa felgyulladt. A kurva életbe! A városból dél felé vezető út sok száz méter magasra vivő, meredek szerpentinben folytatódott, bármelyik percben jöhet az emelkedő, mely felemészti az utolsó csepp benzint is a tankban. Jó lenne visszafordulni, begurulni a városba, leszívni egy kis üzemanyagot valamelyik autóból, hogy kitartson Lowmanig.

144/381

Ethan nagyot fékezett egy hosszú, éles kanyar előtt. A kanyarban a köd áthatolhatatlanul sűrűvé vált, a reflektorfény miatt vakító fehér tejben vezetett, ezért lépésben mert csak haladni, hiszen semmi sem mutatta az utat, csak a kettős záróvonal lepattogzott sárga csíkjai. Az út kiegyenesedett, kiért a ködből és a fák közül. A távolban hirdetőtábla köszöntötte. Kétszáz méterről csak a négy felfestett alakot látta rajta, amint egymást átölelve integetnek. Széles, hófehér mosolyukat. Egy rövidnadrágos, csíkos inges kisfiút. Az anyukát és a lányát szép ruhájukban. Az öltönyös, kalapos apukát. A megtestesült idillt sugárzó család alatt öles betűkkel az állt: Üdvözöljük Wayward Pinesban! Otthon a Paradicsomban. Ethan felgyorsított. A tábla után az út mellett egy rönkkerítés húzódott, a fényszórók kévéi egy legelőre és egy marhacsordára vetültek. A távolban villanyfény. Elhagyta a legelőt. Nem sokkal később újra házakkal találta magát szembe. Feloldották a záróvonalat, az út kiszélesedett. És az Első sugárútban ért véget. Visszajutott a városba.

145/381

Ethan leparkolt az út szélén, és üres tekintettel bámult ki a szélvédőn, próbált úrrá lenni a pánikon. Megvan erre is a magyarázat: nem vette észre a lehajtót a hágó felé, a sűrű ködben jött tovább egyenesen. Vett egy rendőrkanyart, és beletaposott a gázba. Százzal száguldott, mire a legelőhöz ért. Amint visszaért a ködbe és az égig érő fenyőfák közé, árgus szemekkel kereste a lehajtót jelző táblát, de egy árva táblát se látott. A hajtűkanyar közepén, az út szélén leparkolt. Üresben hagyta a kocsit, és kiszállt. Átkelt az úton, elindult a korlát mentén. Olyan sűrű volt a köd, hogy harminc méterrel arrább már beleveszett az autó. Még hallotta a járó motor hangját, de minden egyes lépéssel egyre halkult. Hatvan métert tett meg, aztán megállt. Kiért a kanyarból, előtte az út megint kiegyenesedett, és visszavitte a városba. Egy pisszenést se hallott a motor hangjából. Nem fújt a szél, a fák némán meredtek az égnek. Körülötte a ködöt mintha elektromos zümmögés járta volna át, de tudta, hogy ez a parányi hang belülről jön, az ő fejében él, és csupán a tökéletes csendben válik hallhatóvá. Ez lehetetlen. Az útnak itt nem lenne szabad elkanyarodnia.

146/381

Tovább kellene mennie a fenyőerdőn még úgy egy kilométeren át, aztán hosszú, kacskaringós, hegy-völgyes útban kellene folytatódnia a déli hegyek közt. Óvatosan átvetette a lábát a korláton, és behatolt az erdőbe. A tűlevelű avar olyan puha volt, mintha párnán lépkedne. A levegő párás és hűvös. A fák… Még életében nem látott ekkora fenyőfákat, és mivel nem kellett az aljnövényzeten átverekednie magát, a vastag törzsek között simán elfért – egy tágas erdő. Az ember észre sem veszi, hogy eltéved benne. Kigyalogolt a ködből, és amikor legközelebb fölnézett, csillagok tűszúrásnyi, jeges fényét pillantotta meg a lombok fölött. Ismét megtett száz métert. Vissza kellene mennie. Hétszentség, hogy másik út is visz ki a városkából, és már a szédelgés kerülgette. Válla fölött visszapillantott, sejtette, hogy nagyjából merről jött, de messze állt a bizonyosságtól. Minden ugyanúgy nézett ki körülötte. Vele szemben az erdőből: egy sikoly. Egyből ledermedt. Csak a szívverését hallotta, semmi mást. A sikoly kizárólag egy szörnyülködő, szenvedő embertől származhatott. Vagy egy hiénától, esetleg egy sikítószellemtől. Veszett prérifarkasoktól. Vagy a legendás konföderációs csatakiáltás lehetett. Magas és vékony. Reszkető. Vérfagyasztó. És tudat alatt mindvégig sejtette, mint ahogy a föld alá temetett

147/381

villanyvezetékek hangja is zümmögött, hogy nem először hallotta a kiáltást. Ismét fölhangzott. Közelebb. A fejében, a gyomrában egyszerre szólalt meg a riasztó: azonnal nyomás innen! Ne gondolkodj! Csak fuss! Legközelebb arra eszmélt, hogy a fák között fut, húsz lépés után levegőért kapkod, és megint a hideg ködben jár. Emelkedőn kaptatott föl, négykézláb kellett másznia, míg vissza nem botladozott az útra. A hideg ellenére patakokban folyt róla az izzadság, sós verejték marta a szemét. Átkocogott a kettős záróvonalon, vissza a kanyaron, ameddig fel nem tűnt a távolban a ködöt átszelő két lámpa fénye. Lelassított, fülelt, és lihegésén átszűrődve is hallotta az elkötött autó dohogását. Odament, kinyitotta a bal oldali ajtót. Beszuszakolta magát a volán mögé, rálépett a fékre, és a sebváltóhoz nyúlt; dobbantani akart innen, amilyen gyorsan csak lehetett. A szeme sarkából mozgást észlelt – egy árnyat a visszapillantóban. A középső tükörre szökellt a tekintete, és látta, mit tévesztett szem elől; a féklámpák vörösében, tíz méterrel az autó mögött egy terepjáró parkolt, majdnem elnyelte a köd. Amikor az oldalsó ablakra pillantott, egy puska csöve nézett vele farkasszemet, jó, ha tíz centire volt tőle. Elemlámpa világított be, amely a fémről és az üvegről visszatükröződve vakító fényárba borította az utasteret.

148/381

– Magának elment a maradék valamirevaló esze?! Pope seriff. Az üveg valamicskét tompította dühös, morgó hangját. Ethan keze még mindig a sebváltón pihent, és azon vacillált, hogy betegye-e sebességbe, beletaposson-e a gázba – vajon rálőne Pope? Ennél a távolságnál egy 12-es öbű puskával a kezében simán kiloccsantja az agyvelejét. – Nagyon lassú mozdulatokkal tegye mindkét kezét a kormányra – utasította Pope –, és jobbal állítsa le a motort! Ethan az ablakon át azt válaszolta: – Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy ki vagyok, és hogy jobban teszi, ha nem avatkozik közbe? Én innen elmegyek. – Lófaszt! – Az Egyesült Államok kormányának titkos ügynöke vagyok, minden felhat… – Frászt, csak egy senkiházi, akinek nincs személyije, se hatósági igazolványa, most lopott el egy autót, és valószínűleg meggyilkolt egy szövetségi ügynököt. – Ugyan miről beszél? – Nem fogom még egyszer megismételni, barátocskám. Valami azt súgta Ethannek, jobban jár, ha engedelmeskedik; nem ajánlatos felhúzni ezt az embert. Sőt, lehet, hogy életveszélyes. – Rendben – egyezett bele Ethan. – Csak egy másodperc türelmet kérek. Rövidre zártam a gyújtást, ki kell bogoznom a drótokat, ha le akarom állítani.

149/381

Ethan felkapcsolta a belső lámpát, lenyúlt a kormány alá, és szétválasztotta a két fehér drótot. A lámpák kialudtak. A motor leállt. Csak Pope zseblámpája égett kínzó ragyogással. – Kifelé! Ethan kitapogatta a kallantyút, de vállal kellett kilöknie a kocsiajtót. Kilépett. Köd vonult át a zseblámpa fényén. Pope mindössze dühös árnykép volt az elemlámpa és a puska mögött, szempárját a Stetson-kalap mögé rejtette. Ethan orrát megcsapta a puskaolaj szaga. Pope-ból kinézte, hogy fegyvertárának szerető gondját viseli. – Nem rémlik, hogy azt mondtam magának, meg se próbálja elhagyni a várost? – dörmögte Pope. Ethan szólásra nyitotta volna a száját, de a fénycsóva a földre hullott, Ethan pedig csupán ezredmásodpercekkel előbb vette észre, hogy a feje felé tartó árny a puska tusa.

* Ethan bal szeme bedagadt az ütéstől; égett, sajgott, minden szívverésével belé nyilallt a fájdalom. Jobb szemével a vallatószobát látta. Klausztrofóbiát keltően szűk és steril. Bevakolt téglafalak. Betonpadló. Egy sima faasztal, melynek túloldalán Pope ült – kalapját és kabátját a fogasra akasztotta, terepszínű ingujját felgyűrte, hogy kilátsszon vastag, szeplős és izmos karja.

150/381

Ethan letörölte az arcán lecsurgó friss vércsíkot, amely bal szemöldöke felől, egy sebből szivárgott. A padlóra szegezte tekintetét. – Lenne olyan szíves, adna nekem egy törölközőt? – Nem. Üljön csak, vérezzen, és válaszoljon a kérdéseimre! – Egyszer még, ha ennek vége, maga meg kiszabadul a börtönből, meghívom hozzám vendégségbe, hogy megmutassam a seriffcsillagát. Be lesz keretezve, a kandallóm fölött. Ez kárörvendő vigyort csalt Pope képére. – Azt hiszi, mi? – Szövetségi ügynök ellen alkalmazott erőszakot. Búcsút mondhat a karrierjének. – Mondja már el még egyszer, Ethan, pontosan hogyan is talált rá a 604-es szám alatti holttestre? És ne jöjjön nekem ezzel a faszsággal, hogy eltűnt a pultos. – Maga meg miről beszél? – Az igazságot! – Az igazat mondtam magának. – Valóban? Tovább akar hülyíteni? Mert én bementem abba a pubba. – Pope az asztalon dobolt az ujjaival. – Egyetlen nő sincs az alkalmazottak közt, és senki sem látta ott magát négy nappal ezelőtt. – Valaki hazudik. – Éppen ezért töröm rajta a fejem, hogy… miért is jött igazából Wayward Pinesba? – Már elmondtam.

151/381

– A „nyomozás” miatt? – mutatta ujjával az idézőjeleket. Ethan nagyot sóhajtott, a méreg úgy tombolt a mellkasában, mint a homokvihar a sivatagban. Újra hasogatott a feje, de tudta, részben Pope-nak, és a fejére mért ütésnek is köszönheti. Ugyanakkor emlékeztetett a régi, megszokott migrénes fejfájásra, amely azóta sanyargatta, amióta amnéziásan a patakparton magához tért. És valami még egy lapáttal rátett – a vallatás során nyugtalanító déjà vu-érzés kerítette hatalmába. – Nagyon bűzlik nekem ez a város – mondta teljes szívből. Ethan szavainak súlyt adott a fájdalom, a káosz és a magány, mely négy napja fekete felhőként telepedett rá. – Ma este láttam a régi munkatársamat. – Kicsodát? – Kate Hewsont. Már meséltem róla. De megöregedett. Legalább húsz évvel idősebb, mint amennyinek lennie kellene. Árulja már el nekem, hogyan lehetséges ez? – Sehogy. – És mi az oka, hogy képtelen vagyok a kinti világból bárkivel is kapcsolatot teremteni? Hogyhogy nincs kiút ebből a városból? Ez valami kísérlet? – Már hogyne lenne innen más városokba vezető út! Nem veszi észre magán, hogy milyen baromi nagy marhaságokat beszél? – Akkor se stimmel itt nekem ez az egész. – Egyedül maga nem százas ebben a városban. Tudja mit? – Mit?

152/381

– Adok önnek egy papírlapot. Hagyok egy kis időt, hogy leírja minden gondolatát. Mondjuk egy órát. Ethan beleborzongott az ajánlatba. Pope nem hagyta annyiban: – Vagy lehet, hogy hamarabb válaszolna a kérdéseimre, ha fekete zsákot húznék a fejére? Vagy ha kikötném magát, és késsel vagdosnám? Ethan, szereti, ha vagdossák? – Pope benyúlt a zsebébe, majd az asztalon Ethanhez passzolt valamit. Ethan felkiáltott: – Magánál volt?! – Felemelte, és kinyitotta a pénztárcát; az átlátszó műanyag tokban titkosszolgálati igazolvány lapult, de nem az övé. Hanem William V. Evansé. – Hol az enyém? – kérdezte Ethan. – Na ja. Hol? William Evans. Különleges ügynök. A titkosszolgálatnál. Boise-i területi iroda. Honnan tudta, hogy ő az abban a lakatlan házban? – Ezerszer elmondtam már: engem küldtek, hogy megkeressem őt meg Kate Hewsont. – Á, hát persze! Hogy is felejthettem el? Ha már erre járunk, felhívtam a maga drágalátos Hassler ügynökét Seattle-ben. Sosem hallott még önről. Ethan letörölte arcáról a vért, és előrehajolt. – Nem tudom, mi a terve, milyen játékot játsz… – Arra tippelek, hogy először Evans vette magát üldözőbe, aztán utolérte Wayward Pinesban, ezért megölte és túszul ejtette a

153/381

munkatársát, Stallingsot azzal a szándékkal, hogy az autójukkal elmenekül innen. Azonban véletlenül peches napja volt, és autóbalesetbe keveredett. Stallings meghalt, maga meg komoly agyrázkódást kapott. Előfordulhat, hogy meglágyult bele az agya, és amikor magához tért, elkezdte azt hinni, hogy ön a titkos ügynök. – Jól tudom, ki vagyok. – Igeeen? Nem tartja furcsának, hogy senki sem találja a papírjait? – A legkevésbé sem, mert szándékosan elzárj… – Na persze, és mind egy nagy összeesküvés sakkbábui vagyunk. – Pope kiröhögte. – Abba még sose gondolt bele, hogy talán azért nem találja senki Ethan Burke hatósági igazolványát, mert sosem létezett? Mert maga nem létezik? – Őrültségeket beszél. – Azt hiszem, jóember, hogy most rám hárítja a saját baját. Maga ölte meg Evans ügynököt, ugye…? – Dehogy. – Maga degenerált, pszichopata állat! Mivel verte agyon? – A kurva anyját! – Hol van a gyilkos fegyver, Ethan? – Menjen a jó kurva anyjába! Ethanből kirobbant a méreg. A vegytiszta, tűzzel égő harag. – Az a helyzet – osztotta meg vele a gyanúját Pope –, hogy nem tudom, csak ennyire jól hazudik, vagy tényleg elhiszi ezt a körmönfont hazugságot.

154/381

Ethan fölállt. Rozoga lábakon dülöngélt. A gyomra mélyén hányinger kezdett örvényleni. Vér csorgott le az arcán, az álláról csöpögött a betonon gyűlő, apró tócsába. – Én márpedig elmegyek innen. – Ethan a seriff mögötti ajtóra mutatott. – Nyissa ki! Pope a kisujját sem mozdította. Annyit mondott: – Üljön csak vissza, mielőtt csúnyán megjárja! – Olyan ember magabiztosságával mondta ezt, aki életében rengetegszer vetemedett már arra, amivel megfenyegette, és ezt örömmel alá is támasztaná. Ethan megkerülte az asztalt, a seriff mögötti ajtóhoz sétált. Megrángatta a kilincset. Zárva volt. – Üljön le a seggére! Van még egy kis megbeszélnivalónk. – Nyissa ki! Pope lassan fölegyenesedett, megfordult, és befurakodott Ethan személyes terébe. Olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte a kávészagot a leheletén. Látta a lepedéket a fogán. Tíz centivel magasabb és kis híján húsz kilóval nehezebb volt. – Azt hiszi, nem bírom térdre kényszeríteni? Hogy meghaladja a képességeimet, hogy leültessem? – Ez illegális fogva tartás. Pope elvigyorodott.

155/381

– Nagyon téved, fiacskám. Ebbe a szobába se az állam, se a törvény keze nem ér el. Itt csak mi ketten vagyunk. A maga kis világában, e között a négy fal között én vagyok az egyedüli hatalom. Ha akarnám, seperc alatt megölhetném. Ethan ellazította görcsölő vállát, nyitott tenyérrel felemelte két karját. Remélte, hogy a gesztust Pope az alázat és a megadás jelének veszi. Hátrább dőlt, leszegte állát, és azt mondta: – Belátom, igaza van. Beszélgessünk tov… …azzal megcélozta Pope orrát a homlokával, és akkorát ugrott, mintha szöcskelába nőtt volna. Roppant a porc, csorgott Ethan hajába a vér. Felnyalábolta Pope két fatörzs vastagságú combját, majd vádliból megemelte. A seriff bitangul küzdött, hogy elkapja Ethan nyakát, de ezzel elkésett. Pope lába alól kicsúszott a vértől síkos talaj, és Ethan megtapasztalhatta, hogy milyen tekintélyes súlyt cipelt. Vállát a hasába fúrta, és teljes erőből levitte a földre. Pope tüdejéből hörgés szakadt fel, erre Ethan felkelt, és jobb kezét hátrahúzta, hogy lekeverjen a két vállra fektetett seriffnek egyet. Pope úgy pattant fel, mint a bicska, és Ethan arcát olyan erővel verte a faasztal lábába, hogy felrepedt az álla. Ethan csillagokat látott, pokolian küszködött, hogy talpra állhasson, de amikor feltápászkodott, látta, hogy egy másodperccel elkésett.

156/381

Kikerülhette volna a parasztlengőt, ha tiszta fejjel küzd, és a reflexei villámgyorsak, de pillanatnyilag fél gőzzel reagált mindenre. Az ütés erejétől Ethan feje annyira megbicsaklott, hogy a nyakcsigolyája roppant egyet. Kábán, magatehetetlenül feküdt az asztalon, fél szemmel a megvadult seriffet nézte, aki újabb csapást készült rámérni, és akinek az orra úgy szétkenődött, mintha fagylaltból lett volna. Ethan az arca elé emelte a karját, de a seriff ökle könnyedén kikerülte, és bezúzta az orrát. Könny patakzott a szeméből, a szájából vér szivárgott. – Mégis kinek képzeli magát? – üvöltött a seriff. Ha akart, se tudott volna válaszolni. Ethan félkómába esett, a vallatószoba forogni kezdett, összemosódott egy másik szoba emlékével… Újra a Golán-fennsík nyomortelepén, abban a döngölt padlójú, barna falú szobában lóg, nézi a csupasz villanykörtét a feje fölött, miközben Aashif fekete csuklyában mered rá, csak a gonosz, barna szempár látszik ki belőle, és a mosolyra húzódó fogsor, mely túl fehér és tökéletes ahhoz, hogy egy utolsó kis közel-keleti porfészek terméke legyen. Ethan csuklóját a plafonhoz láncolták, lábujjhegyen kell pipiskednie, hogy egy kicsit csillapítsa a csuklójára nehezedő, a vérkeringését elszorító nyomást. De csak másodpercekig képes megtartani a súlyát, majd ismét leroskad. Lábujjcsontjai előbbutóbb eltörnek, és akkor a keze búcsút mondhat a vérellátásnak.

157/381

Aashif centikre van csak Ethan arcától, orruk majdnem egymáshoz ér. – Jól van, próbálkozzunk egy könnyen megválaszolható kérdéssel… Amerika melyik részéről származik, Ethan Burke főtörzszászlós? – kérdezi kifogástalan angolsággal, sőt, árnyalatnyi brit akcentussal. – Washingtonból. – A fővárosból? – Nem, az államból. – Á! Vannak gyermekei? – Nincsenek. – De megházasodott. – Igen. – Hogy hívják a feleségét? Ethan nem válaszol, csak felkészül a következő ütésre. Aashif elmosolyodik: – Nyugalom. Egyelőre nem kap verést. Ismeri azt a kifejezést, hogy „ezer vágással végzik ki”? – Aashif egy borotvapengét vesz a kezébe, ami megcsillan a villanykörte fényében. – Ez az 1905-ben betiltott kínai kivégzési mód, a lingcsi, amit úgy is fordítanak, hogy „lassú szeletelés” vagy „a vontatott halál”. Aashif a közeli asztalon álló, nyitott aktatáskára mutat. Fekete bélésében hátborzongató késgyűjtemény sorakozik, melyet Ethan már órák óta igyekezett kerülni tekintetével.

158/381

Pope megint jókorát sózott Ethanre, és a vére szagával együtt a falludzsai kínzókamra padlójára száradt régi, alvadt vér szagának emlékét is visszahozta… – Most bevisszük egy szobába, kap egy tollat, egy papírlapot és egy órát. Tudja, mit akarok látni rajta – jelenti ki Aashif. – Hát nem. Aashif gyomorszájon vágja Ethant. Pope képen vágta Ethant. – Lassacskán kezdem unni, hogy verem. Tudja, mit akarok. Hogy is ne tudná? Huszadjára kérdezem. Csak ennyit mondjon! Ezt az egyet árulja el: – Kinek képzeli magát? – ordította torkaszakadtából Pope. – Tudom – nyög fel Ethan. – Egy órája van, és ha nem tetszik, amit leír, akkor lingcsi általi halált hal. Aashif egy fényképet vesz elő fekete disdásájából *. Ethan becsukja a szemét, de rögtön ki is nyitja, amikor Aashif megszólal: – Idenézzen, vagy levágom a szemhéját! A fotó ugyanezt a szobát ábrázolja, és benne egy csuklójánál felfüggesztett embert. Amerikai. Valószínűleg katona, de lehetetlen megállapítani. Három hónapnyi harc elteltével se látott ehhez fogható mészárosmunkát. – A képen lévő honfitársa életben van – teszi hozzá kínzója, és hangjába némi büszkeség vegyül.

159/381

Ethan ki akarta nyitni a szemét, hogy lássa Pope-ot. Az ájulás szélén táncolt; egyszerre csillapította volna vele jelenlegi fájdalmát, de inkább azért kívánta, hogy elűzhesse Aashif és a kínzókamra elméjében felvillanó, tűéles képét. – A következő fellógatott ember is ilyen fényképet fog látni magáról – mondja Aashif. – Megértette? Tudom a nevét. Van egy honlapom. Fel fogom rakni a képeket, hadd lássa a világ, hogy mit művelek magával. Talán a feleségéhez is eljut. Most pedig szépen leír mindent, amit tudni akarok, amit idáig elhallgatott. – Ki maga? – kérdezte Pope. Ethan nem védekezett tovább. – Ki maga? Védtelenül feküdt, nem gondolt másra, pusztán arra, hogy a lelkem egyik alvadtvér-szagú darabkája sosem szabadult ki abból a falludzsai szobából. Várta, hogy Pope megadja a kegyelemdöfést, amitől elveszíthetné az eszméletét, amely véget vethetne a régi emlékeknek, a mostani gyötrelmeknek. Két másodperccel később megkapta; az ütés az állát érte. Izzó, fehér fényt látott, mint amikor vaku villan.

Hatodik fejezet A teli mosogatógép surrogott, tette a dolgát, és a holtfáradt Theresa az utolsó salátástálat törölgette. Visszatette a tálalóba, a mosogatórongyot a hűtő ajtajára akasztotta, majd eloltotta a villanyt. A sötét nappali bútorait kerülgette, ment volna fel aludni, de megrendítette valami, ami sokkalta rosszabb volt, mint ennek a borzasztóan nehéz napnak az érzelmi mélypontja. A feneketlen üresség. Néhány kurta óra múlva a nap felkel, és elkezdődik élete hátralevő része Ethan nélkül. A mai nap a búcsúzkodásról szólt, az Ethan nélküli világgal való megbékélésről. Barátai meggyászolták, biztos mindig hiányozni fog nekik, de aztán élik tovább az életüket – sőt, már tovább is léptek –, és előbb-utóbb úgyis elfelejtik. Nem tudott mit kezdeni a tudattal, hogy holnaptól fogva egyedül marad. A gyásszal. A szeretetével. A fájdalommal. A gondolatára is olyan kibírhatatlanul ránehezedett a magány, hogy meg kellett állnia a lépcső aljában. Rátámaszkodott a korlátra, nagyot sóhajtott. A kopogás megrémítette, szíve hevesen kalapálni kezdett.

161/381

Theresa megfordult, és elkerekedett szemmel bámult az ajtóra. Átfutott az agyán, hogy csak képzelte a hangot. Tíz perc múlva hajnal öt. Ugyan mit akarhat valaki…? Újabb kopogás. Határozottabb, mint az előző. Mezítláb kiosont az előszobába, és lábujjhegyen kikukucskált a kémlelőnyíláson. A teraszlámpa fénykörében egy esernyős férfi állt. Alacsony, teljesen kopasz. Arcát kifejezéstelen árnyékba vonta a csöpögő ernyő. Fekete öltönye láttán feltámadt benne a remény – egy szövetségi ügynök hozott volna Ethanről híreket? Mi másért kopogtatna valaki az ajtaján ilyen késői órán? De a nyakkendő nem illett bele a képbe. Kék-sárga csíkos – túl divatos, túl feltűnő ahhoz, hogy titkos ügynök legyen. A kukucskálón keresztül figyelte, hogy megint bekopogtat. – Mrs. Burke! Tudom, hogy ébren van. Pár perce láttam magát a konyhaablakban. – Mit akar? – szólt az ajtón át. – Beszélni szeretnék önnel. – Miről? – A férjéről. Theresa behunyta a szemét, majd újból kinyitotta. A férfi ott állt, és Theresa az ólmos fáradtságnak mintha nyomát sem érezte volna magában. – Mit akar mondani? – tudakolta Theresa.

162/381

– Könnyebb lenne, ha leülhetnénk, és szemtől szembe beszélhetnénk meg. – Sötét éjszaka van, és azt se tudom, ki a fene maga. Nem vagyok hajlandó beengedni a házamba. – Ezt ön is szeretné hallani. – Jó, mondja el kintről! – Arról szó sem lehet. – Akkor jöjjön vissza később! Majd reggel beszélünk. – Mrs. Burke, ha én innen elmegyek, sosem lát viszont engem, és higgyen nekem, az mindkettejük számára tragikus lenne. Esküszöm… nem akarom bántani magát. – Takarodjon a házam elől, vagy hívom a rendőrséget! A férfi benyúlt a zsebébe, és elővett egy fotót. Theresa lelkében elpattant egy húr, amikor a kukucskálóhoz emelte. A fotón Ethan a boncasztalon fekszik, a műtőlámpa kék fényében, csupaszon. Arca bal oldala zúzódásokkal teli, és Theresa nem tudta megállapítani, hogy életben van-e, vagy halott. Akaratlanul is a zár után nyúlt, már nyitotta is az ajtót. A férfi becsukta az esernyőjét, nekitámasztotta a falnak. Mögötte a hideg eső kitartóan cseperészett, fehérzajjal terítette be az alvó várost. Néhány házzal odébb egy fekete Mercedes Sprinter parkolt. Az utcában senkinek sem volt ilyen autója. Vajon az övé? – David Pilcher – nyújtott Theresának kezet a férfi.

163/381

– Mit művelt vele? – Theresa nem viszonozta a gesztust. – Meghalt? – Bejöhetnék? Félreállt az útból, mire Pilcher átlépte a küszöböt, elegáns fekete bőrcipőjén esőcseppek gyöngyöztek. – Levehetem, ha gondolja – mutatott a cipőjére. – Hagyja csak! Theresa a nappaliba kísérte. Egymással szemben foglaltak helyet, Theresa a pamlagon, Pilcher meg maga alá húzott egy konyhaszéket az ebédlőasztal mellől. – Ünnepelt valamit az este? – kérdezte. – A férjem halotti torát ültük. – Szép hagyomány. Theresára lesújtott a fáradtság, a feje fölötti villanykörte fénye bántotta a szemét. – Miért hordja magával a férjem fényképét, Mr. Pilcher? – Nem számít. – Nekem igen. – Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy a férje életben van? Theresa tíz másodpercig nem jutott levegőhöz. A mosogatógép zümmögésén, a tetőn kopogó esőn és a szíve dobogásán kívül semmi sem hallatszott. – Maga meg ki? – kérdezte Theresa. – Nem fontos. – Akkor hogy bízhatnék meg…? Pilcher csendre intette, de fekete szeme mosolygott.

164/381

– Azt javaslom, hallgasson meg! – Az államtól jött? – Nem, de az most nem is lényeges. Az viszont igen, hogy mit ajánlhatok. – Ethan él? – Igen. Theresa torka elszorult, de összeszedte magát. – Hol van? – csak suttogásra futotta tőle. Pilcher megrázta a fejét. – Elmondhatnék mindent, de akkor sem hinne nekem. – Honnan tudja? – Tapasztalatból. – Nem mondaná el, hogy hol van a férjem? – Nem, és ha még egyszer megkérdezi, kimegyek azon az ajtón, és soha többet nem fog látni engem, és velem együtt Ethant sem. – Baja esett? Theresa eddig kordában tartott érzelmei kitörtek medrükből. – Kutya baja. – Pénzt akar? Ki tudom f… – Ethant nem tartjuk fogva, nem követelek váltságdíjat. Ennek semmi köze a pénzhez. – Pilcher előrébb húzódott a székén, átható fekete szempárja Theresáéba fúródott, sütött belőle a bölcsesség és az értelem. – Volna egy egyszeri ajánlatom önnek és a fiának.

165/381

Pilcher a kabátja belső zsebébe nyúlt, óvatosan elővett két icipici, átlátszó folyadékot tartalmazó fiolát, és letette a dohányzóasztalra. Gombostűfejnyi dugóval zárták le mindkettőt. – Ez meg mi? – kérdezte Theresa. – A kulcs. – A kulcs? – Hogy újra láthassa a férjét. – Maga viccel… – A legkevésbé se. – Ki maga? – Csupán a nevemet árulhatom el. – Hát ez nekem semmit sem mond. Mit vár, hogy csak úgy megiszom, és megvárom, mi történik? – Theresa, nem kötelező. – Mi van a fiolákban? – Egy gyorsan ható, nagy dózisú altató. – És amikor felkelek, hipp-hopp, újra együtt leszek Ethannel? – Ennél azért egy kicsit bonyolultabb, de nagyjából erről van szó. Pilcher hátrapillantott, kinézett az ablakon, aztán a tekintete visszatért Theresára. – Hajnalodik – szögezte le. – Várom a válaszát. Theresa levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét. – Nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen horderejű döntést hozzak. – De nincs más választása.

166/381

Theresa lassan felkelt a kanapéról. – Méreg is lehetne benne – mutatott a fiolára. – Miért akarnék rosszat magának? – Azt nem tudhatom. Ethan is belekeveredhetett egy kétes ügybe. – Ha meg akartam volna ölni, Theresa… – Elhallgatott. – Ha nem csal a szemem, maga jó emberismerő. Mit súgnak a megérzései? Hogy hazudok? Theresa a kandallóhoz ment, és a tavaly készült családi képet nézegette: Ethan és Ben fehér, galléros pólóban, Theresa meg fehér nyári ruhában, mindhármuk bőrét hibátlanra retusálták, arcvonásaik a derítőfénytől karakteresek. Annak idején nagyot nevettek, hogy milyen beállítottra és giccsesre sikerült, de most, a nappali hajnali szürkületében és az ajánlat fényében a hármukról készült fényképtől gombócot érzett a torkában. – Az ajánlata… – mondta Theresa a férjére szegezett tekintettel. – Ha átejt minket… annál nincs megátalkodottabb dolog a világon. Egy gyászoló özvegyet azzal hiteget, hogy újra láthatja a férjét. Pilcherre nézett. – Komolyan mondja? – faggatta a férfit. – Igen. – Szeretnék hinni magának. – Tudom. – Annyira, de annyira szeretnék. – Megértem. Hit kérdése az egész.

167/381

– Jöhetett volna később – mondta Theresa –, de pont ma este jött. Amikor fáradt vagyok, részeg, és nem hagy nyugodni Ethan emléke. Ha nem tévedek, szándékosan választotta a mai napot. Pilcher kinyújtotta a kezét, és felemelte az egyik fiolát. Theresa elé tartotta. Ő csak nézte. Mély levegőt vett, és nagyot sóhajtott. Aztán elindult a lépcső irányába. – Hova megy? – érdeklődött Pilcher. – Felkeltem a fiamat. – Akkor hát elfogadja az ajánlatomat? Velem jön? Theresa megállt a lépcső aljában, és visszanézett Pilcherre. – Ha megteszem, amit kér, az életünk visszatér a régi kerékvágásba? – Mit ért azon, hogy „régi kerékvágás”? Erre a házra gondol? A városra? A barátaikra? Theresa bólintott. – Ha úgy döntenek, hogy Bennel velem jönnek, semmi sem marad a régiben. Soha többé nem fogják látni ezt a házat. Szóval ebben az értelemben nem. – De újra Ethannel leszünk. Együtt lesz a család. – Igen. Elindult a lépcsőn felkelteni a fiát. Talán a fáradtság tette, talán az érzelmi vihar, de annyira szürreális volt minden. A levegő vibrált a feszültségtől. Egy aprócska hang szólalt meg a fejében, hogy a bolondját járatják vele. Hogy nincs az az épeszű ember,

168/381

aki egyáltalán fontolóra venne egy ehhez hasonló ajánlatot. De amikor felment az emeletre, és Ben szobájához ért, tudatosította magában, hogy messze állt ő attól, nem a logika és a józan ész elvei alapján döntött. Megtört és magányos volt, de leginkább annyira hiányolta a férjét, hogy még egy ilyen bizonytalan alkalmat is meg kellett ragadnia. Megérné lemondani mindenről, ha a család újra együtt lehet. Theresa leült Ben ágyára, és felrázta. A fiú megmoccant. – Ben! Kelj fel! A kisfiú ásított egyet, kitörölte a csipát a szeméből. Theresa felültette. – Még sötét van – motyogta. – Tudom. És van egy meglepetésem a számodra. – Tényleg? – Lent vár ránk egy ember, Mr. Pilcher, és el fog vinni apához. Az éjjeli lámpa megvilágította Ben felragyogó arcát. Anyja szavai felderítették a fiút, menten feléledt, és éberség csillant a szemében. – Apa él? Theresa maga se tudta, hogy mit higgyen. Mit is mondott Pilcher? Hit kérdése az egész. – Igen. Apa él. Gyere! Hadd öltöztesselek fel!

*

169/381

Anya és fia leültek Pilcherrel szemben. A férfi rámosolygott a kisfiúra, kezet nyújtott neki: – Én David vagyok. Téged hogy hívnak? – Bennek. Kezet fogtak. – Hány éves vagy, Ben? – Hét. – Ó, nagyszerű! Anyukád elmondta, miért jöttem? – Azt mondta, hogy el tetszik vinni minket apához. – Jól mondta. – Pilcher kezébe vette az apró üvegcséket, és odaadta Theresának. – Itt az idő. Rajta, húzzák ki a dugókat! Egyikőjüknek sincs félnivalója. A lenyeléstől számítva negyvenöt másodpercen belül hat. Hirtelen lesz, de nem kellemetlen. Adja oda a kisebb adagot Bennek, és vegye be a sajátját! Theresa kipiszkálta a körmével a két dugót. Az idegen vegyi anyag erős szaga bejárta a szobát. Az illatra egyszeriben kizökkent kábaságából, amely az elmúlt órákban hatalmába kerítette, és minden kitisztult. – Várjon! – szólalt meg. – Mi a gond? – kérdezte Pilcher. Mi a nyavalyát képzelt? Ethan ízzé-porrá zúzná. Akkor esetleg beleegyezne, ha egyedül lenne, de a fia életét hogyan is tehetné kockára? – Mi a baj, mama? – Nem megyünk ebbe bele – dugta vissza Theresa a fiolákba a dugót, majd letette őket az asztalra.

170/381

Pilcher kérdő pillantást vetett rá. – Biztos, jól meggondolta? – Igen. Egyszerűen… nem megy. – Megértem. – Pilcher elrakta a két fiolát. Felállt, Theresa pedig a könnyes szemű Benre sandított. – Menj föl aludni! – De én apát akarom! – Majd megbeszéljük holnap. Menj csak! – Theresa visszafordult Pilcher felé. – Sajnálom… A szó a torkán akadt. Pilcher oxigénmaszkot húzott magára, melynek csöve eltűnt a zakója mélyén. Másik kezében egy aeroszolos flakon volt. Theresa tiltakozott: – Kérem, ne…! A flakonból párafelhőt fújt rájuk. Theresa visszatartotta a lélegzetét, de már a nyelve hegyén érezte a szpré fémes, édeskés ízét. A permet a bőrére szállt. A pórusain át a bőre alá hatolt. A szájába is beszivárgott; jóval hidegebb volt a szoba levegőjénél, mintha folyékony nitrogén csurgott volna le a torkán. Átöltelte Bent, megpróbált fölállni, de nem tudott parancsolni a lábának. A mosogatógép végzett a programmal, és az esőcseppek kopogásán kívül a házban teljes csönd honolt. Pilcher megszólalt:

171/381

– El sem tudják képzelni, mennyivel nagyobb célért történik mindez. Theresa megkérdezte volna, mit ért ezen, de a szája elzsibbadt. A szoba színeit kiszívta a vegyszer – a szivárvány a szürke árnyalataira bomlott –, és szemhéjára gigantikus teher nehezedett. Ben kicsiny teste addigra elernyedt, elterült Theresa ölében, míg ő Pilcher szemébe meredt, aki a légzőmaszkon át mosolyogva nézett rá, és akárcsak minden mást, elnyelte a sötétség. Pilcher a kabátzsebéből elővett egy talkie-walkie-t, és beleszólt a mikrofonba. – Arnold, Pam, ti jöttök, tiszta a levegő.

Hetedik fejezet – Ethan, lazítson! Hall engem? Álljon le! Ethan bódultságában is felismerte a hangot: a pszichiáterét. Minden erejét megfeszítette, hogy kinyissa a szemét, de csak vékony fénycsíkokat látott. Jenkins vastag keretes szemüvegén át figyelte. Ethan megmozdította volna a karját, de eltörték vagy lekötözték. – A csuklóját az ágy rácsához szíjaztuk – tudatta vele Jenkins. – A seriff parancsára. Őrizze meg a nyugalmát, éppen súlyos disszociatív epizódja van. Ethan kinyitotta a száját, és rögtön érezte, hogy szája ki van száradva, az ajka meg kirepedezett, mintha sivatagi hőségben kóborolt volna. – És az mit jelent? – érdeklődött Ethan. – Azt, hogy emlékezetkiesésben szenved, a tudata nincs rendben, és a személyisége is labilis. Az igazán aggasztó a dologban, hogy ezeket a tüneteket az autóbaleset és az azt követő agyvérzés okozza. Nemsokára betolják a műtőbe. Érti, hogy mit mondok? – Nem egyezem bele. – Tessék? – Nem egyezem bele a beavatkozásba. Azt akarom, hogy átvigyenek egy boise-i kórházba. – Túl veszélyes volna. Bele is halhat, mielőtt odaér. – Márpedig én azonnal ki akarok jutni ebből a városból.

173/381

Jenkins felszívódott. Ethan feje fölül vakító, fehér fény világított az arcába. Jenkins hangja hallatszott: – Nővérke, szíveskedjen nyugtatót adni a betegnek! – Ennek? – Nem, a másiknak. – Nem vagyok őrült – mondta Ethan. Jenkins megpaskolta a kézfejét. – Senki sem állít ilyesmit. Mindössze annyi történt, hogy sérülést szenvedett az agya, mi meg helyretesszük. Pam nővér hajolt be Ethan látóterébe. A szépséges, mosolygó nő jelenlétében volt valami megnyugtató, amit okozhatott a puszta megszokás és ismeretség is, Ethan mégis belekapaszkodott az érzésbe. – Ejnye-ejnye, Mr. Burke, hát hogy nézünk ki? Lássuk csak, hátha tudunk egy csipetnyit enyhíteni a fájdalmon, jó? A tű irtó vastag volt, ennél nagyobbat Ethan még életében nem látott, a végéről a fecskendő tartalma ezüstös cseppekben csöpörgött. – Mi van benne? – faggatta Ethan. – Csak egy kis gyógyír azoknak az összegubancolódott agytekervényeknek. – Nem kérem. – Ne mozogjon! Megpaskolta Ethan jobb karján a könyökvénát. Ethan olyan erővel feszegette a bilincseit, hogy zsibbadni kezdtek az ujjai.

174/381

– Mondtam már, hogy nem akarom! A nővér fölnézett, aztán annyira közel hajolt Ethanhez, hogy a szempillája pislogáskor az övéhez ért. A rúzsa kellemes illatú volt, és ilyen közelről látta, milyen tiszta, smaragdzöld a szeme. – Legyen kedves, ne mocorogjon, Mr. Burke – mosolygott Pam –, különben a csontjába fúrom ezt a kibaszott injekciós tűt! A szavai hallatán Ethan elhűlt, és még energikusabban vergődött, bilincse láncai csak úgy csörömpöltek az ágyrácson. – Egy ujjal se merészeljen hozzám nyúlni! – fortyogott. – Aha, szóval nagyfiúskodunk? – kérdezte a nővér. – Hát legyen! – Rezzenéstelen mosollyal megpörgette kezében a fecskendőt, úgy markolta, mint egy kést, aztán mielőtt még Ethan észbe kaphatott volna, mire készül, a fenekébe döfte a tűt, mely egészen a fecskendőig belemélyedt. A fájdalom dárdaként járta át, és nem hagyott alább akkor sem, amikor a nővér visszasétált a pszichiáterhez. – Nem találta el a vénát? – Túl sokat ficánkolt. – Meddig kell várni, amíg kiüti a szer? – Max tizenöt perc. Mindenki a helyén van a műtőben? – Ja, gurítsa be! – Jenkins utolsó szavait Ethanhez intézte: – Benézek még, ha összevarrták. Sok szerencsét, Ethan! Egykettőre meggyógyítjuk. – Nem egyezem bele – mondta Ethan a tőle telhető legerélyesebben, de Jenkins már árkon-bokron túl járt.

175/381

Bedagadt szemmel figyelte, mit sürgölődik hordágyánál Pam. A nővér megfogta a rácsot, és mozgásba lendítette az ágyat. Az első kereke nyikorgott, ahogy a linóleumon kígyózott. – Miért nem tartják tiszteletben a kívánságaimat? – tudakolta Ethan. Igyekezett uralkodni a hangján, hátha a visszafogottabb módszer nagyobb sikerrel jár. A nővér a füle botját se mozdította, csak kitolta a mindig csendes és üres folyosóra. Ethan felemelte a fejét, látta, hogy a nővérpulthoz érnek. Az összes ajtó zárva volt, egyik résen sem szűrődött át egy szemernyi fény sem. – Senki sincs ezen az emeleten, mi? – kérdezte Ethan. A nővér a csikorgó kerék ritmusára fütyörészett. – Miért csinálják ezt velem? – faggatózott kétségbeesve. Hangszínét nem a színészi teljesítményének köszönhette, hanem a gyomrát mardosó, percről percre növekvő ijedelemnek. Felnézett a nővérre – az ágyon fekve, ebből a furcsa szögből csupán az állát, a száját, és az orrát látta, valamint a feje fölött átszaladó mennyezeti paneleket és a hosszú neonlámpatesteket. – Pam! Kérem! Szólaljon már meg! Árulja el, mi történik! Le se sandított rá. A nővérpult másik oldalán elengedte a hordágyat, amely magától megállt, és a folyosó végéből nyíló szárnyas ajtóhoz ment. Ethan fölpillantott a táblára. SEBÉSZETI MŰTŐ.

176/381

Az egyik szárnya kitárult, és egy kék műtőruhás férfi jött ki rajta. Már bemosakodott, kezén gumikesztyű. Az orvosi maszk a nyugodt, elmélyült szempáron kívül mindent kitakart, amely szinte árnyalatra illett a műtősruhához. Halkan odaszólt a nővérnek: – Miért nincs rendesen előkészítve a beteg? – Nem kooperált, nem tudtam a vénájába adni az injekciót. A sebész Ethanre pillantott. – Jó, akkor addig itt marad. Mennyit ad neki? – Tíz percet. Az orvos odabiccentett, majd vállával belökte az ajtót, és visszavonult a műtőbe. Csak úgy áradt testbeszédéből az agresszió, a düh. – Hé! – kiáltott utána Ethan. – Beszélni akarok magával! A pár másodperc alatt, amíg az ajtó nyitva volt, Ethan belesett a műtőbe… Középen egy műtőasztal, melyet nagy, erős fényű lámpák fogtak közre. Mellette egy gurigás orvosi tálca, rajta sebészeti eszközök garmadája. A steril terítőn minden csillogott, glédában állva várták gazdájukat. Szikék minden elképzelhető méretben. Csontfűrészek. Fogók.

177/381

Ethan számára felismerhetetlen, de leginkább barkácsszerszámokra hasonlító alkalmatosságok. Mielőtt végleg bezáródott volna az ajtó, Ethan látta, hogy a sebész elővesz egy fúrót a tokjából. Ethanre pillantva megforgatta egyszer-kétszer a fejét. A műtőt betöltötte az eszköz sivító hangja. Ethannek a lélegzete is elállt, gyorsuló szívverése pedig beindította fülében a mély, üstdobszerű lüktetést. Visszakukkantott a nővérpulthoz, látta, hogy Pam befordul a sarkon, és eltűnik. Egy pillanatra egyedül maradt a folyosón. Mindössze a szikék és a műtéti eszközök csilingelése hallatszott a szárnyas ajtón túlról. És a nővér lépteinek halkuló kopogása. Meg a fölötte égő fénycső zümmögése. Egy őrült gondolat – mi van, ha tényleg bolond? Mi van, ha a műtőben álló sebész rendet tud tenni a fejében? Akkor megszűnne mindez? Ugyanaz az ember maradna? Vagy más ember lesz, egy olyan világban, ahol a felesége és a fia nincsenek többé? Sikerült felülnie az ágyban. Meglehet, hogy csak Pope seriff műve, de zsongott a feje a kábaságtól. Ethan megszemlélte az ágyrácshoz bilincselt csuklóját. Nagyot rántott a karpereceken, mire a láncok megfeszültek, a keze pedig ellilult. Kibírhatatlan.

178/381

Olyan gyorsan vetette hátra a kezét, hogy a karperecek éles acélperemei a csuklójába vágtak. A bal kezén áthatolt a bőrön, vér spriccelt a lepedőre. A lába szabadon maradt. Jobb lábát átvetette az oldalsó rácson, irgalmatlanul nyújtózkodott, hogy elérjen a falig, de tíz centi híja volt. Ethan visszaroskadt a hordágyra, és most először hideg fejjel is felmérte, hogy mennyire menthetetlenül szar a helyzet – be van gyógyszerezve, az ágyhoz van láncolva, és nem sok választja el attól, hogy betolják a műtőbe, ahol isten tudja, mihez fognak vele kezdeni. El kellett ismernie, hogy amikor legutóbb magához tért a kórházban, és Jenkins doktorral szóba elegyedett, megérintette a kétely szele. Azon rágódott, attól félt, hogy esetleg valóban neurológiai károsodást okozó balesetet szenvedett. Hogy az embereket, a teret és az időt másképp érzékeli. Mert Wayward Pinesban semmi sem úgy megy, ahogy kellene. De az elmúlt néhány perc – a tiltakozását egy mozdulattal félresöprő Pam nővér beteges, antiszociális viselkedése – igazolta sejtését: vele minden rendben, csupán a város lakói akarják kerékbe törni. Így is épp elég félelmetes, reménytelen, honvágyat ébresztő élményen ment keresztül, mióta megérkezett Wayward Pinesba, ám mostanra a totális elkeseredés mélypontjára jutott. A műtőajtó túloldalán akár a halál is várhatott rá. És akkor sose látja többé Theresát. Se a fiát.

179/381

Ennek már a gondolata is elég volt ahhoz, hogy könnycseppek gyűljenek a szemébe, mert nem tett értük eleget. A kisujját sem mozdította értük. Nem volt mellettük. Sem testben, sem lélekben. Életében egyetlenegyszer uralkodott el rajta ilyen mértékig a borzalom, egyszer bánt meg ennyire mindent – Aashifnál, a Golán-fennsík nyomornegyedében. Lingcsi. A félelem befészkelte magát bensőjébe, megbénította elméjét, mozdulatai nehézkessé váltak. Vagy lehet, hogy az altatószer jutott át a vér-agy gáton, és az veszi át az irányítást. Azt gondolta: Istenem, csak most ne hagyj cserben! Nyeregben kell maradnom. A három méterrel mögötte kinyíló liftajtó surrogó nyávogása ütötte meg fülét, melyet halk, fürge cipőkopogás követett. Ethan igencsak nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, mi közeleg, de mire megpillantotta, a hordágy már újra görgött. Valaki a lift felé tolta. Csak nézett föl a gyönyörű, ismerős arcra, de a kiálló arccsontja beindította a memóriáját. Pillanatnyi elmeállapotában öt másodpercébe került, hogy beazonosítsa a vendéglőből eltűnt pultosnőt. Be kellett igazgatnia a hordágyat, de mindketten befértek a liftbe. Megmentője benyomta az egyik gombot.

180/381

Arca sápadt és beesett volt, kék esőkabátjáról csöpögött a víz a padlóra. – Gyerünk már, gyorsabban! – nyomkodta a nő a „–1”-es gombot. – Ismerős az arcod – mondta Ethan, de nem jutott eszébe a neve. – Beverly – mosolygott rá a nő, de tele volt aggodalommal. – Azóta sem kaptam meg azt a tisztességes borravalót. Jesszus, borzasztóan nézel ki! Az ajtó záródott – ismét az a hosszú, nyögvenyelős csikorgás; rosszabb, mint amikor az ember végighúzza a körmét a táblán. – Mi történik velem? – kérdezte a nyöszörögve ereszkedő liftben Ethan. – Ki akarják mosni az agyadat. – De minek? Beverly megemelte az esőkabátját, és a nadrágja farzsebéből elővette a bilincs kulcsát. Remegett a keze. Háromszor próbálkozott meg vele, míg végül beletalált a kulcslyukba. – Minek? – kérdezte újból Ethan. – Majd elmondom, ha biztonságba kerülünk. A bilincs kinyílt. Ethan felült, kikapta Beverly kezéből a kulcsot, és a másik kulcslyukba dugta. A tyúklépésben haladó lift a harmadik és a második között járt.

181/381

– Ha megáll, és bejön valaki, megverekszünk vele. Világos? – kérdezte Beverly. Ethan bólintott. – Bármi történjék is, ne engedd, hogy visszavigyenek a műtőbe. A másik karperec is kipattant, Ethan pedig felállt a hordágyról. A lába egész jól megtartotta, a szer hatása még nem jelentkezett. – Futni tudsz? – Most nyomtak tele altatóval. Nem fogok így messzire jutni. – A picsába! A liftajtó fölött megszólalt a csengő. Második emelet. Nem állt meg. – Mikor kaptad? – Öt perce, de izomba ment, nem intravénásan. – Milyen szer volt benne? – Én ugyan nem tudom, azt viszont hallottam, hogy tíz perc alatt kiüt. Hát… most már inkább nyolc-kilenc múlva. A lift leért a földszintre, majd még lejjebb. Beverly ismertette a haditervet: – Amikor az ajtó kinyílik, balra megyünk, végig a folyosón. A végén az ajtó az utcára nyílik. A lift rázkódott egyet, aztán megérkezett. A liftajtók jó sokáig nem mozdultak meg. Ethan előredőlt, ugrásra készen, ha netán várnának rájuk a folyosón. Az adrenalin elöntötte szervezetét, kiélesítette

182/381

érzékszerveit, mint bevetés előtt mindig, amikor a rotorok felpörögtek. Az ajtók ujjnyira szétcsúsztak, tíz másodpercig beragadtak, majd lassan kitárultak. – Várj! – súgta oda Beverly. Átlépett a küszöbön és kilesett. – Tiszta a levegő. Ethan utánament. A legalább ötven méter hosszú, üres folyosó padlóját kockás linóleum borította egészen a messzi ajtóig, a neonlámpa bántó fényében minden patyolattisztán, némán tündökölt. Földbe gyökerezett a lábuk, amikor a távolban ajtócsapódást hallottak. Lépések hallatszottak, bár lehetetlen lett volna megállapítani, hányan üldözik őket. – A lépcsőn jönnek – suttogta Beverly. – Gyere! Megfordult, és az ellenkező irányba szaladt, Ethan szorosan a nyomában. Azon volt, hogy tompítsa csupasz lába csattogását a linóleumon, és elfojtsa a sejtése szerint bordasérülés okozta pokoli kínokat. Mikor az üres nővérpulthoz érkeztek, hátuk mögött kivágódott a folyosó végi ajtó. Beverly keményebb iramot diktált; befordult az egyik merőleges folyosón, és loholt tovább, Ethan meg kutyagolt utána. Futás közben megkockáztatott egy gyors hátrapillantást, de annyira hamar befordult a sarkon, hogy semmit se látott. Ez a szárny kongott az ürességtől; jó, ha feleolyan hosszú volt.

183/381

Beverly félúton megtorpant, és kinyitotta az egyik bal kézre eső ajtót. Megkísérelte betuszkolni Ethant, aki viszont megrázta a fejét, odahajolt hozzá, és Beverly fülébe suttogott valamit. A nő biccentett, majd berohant a szobába, és magára zárta az ajtót. Ethan a szemben levő ajtóhoz sietett. A kilincs járt. Beosont. A jótékony homályba borult szoba üresen tátongott, és a folyosóról jövő kevéske fény alapján ugyanolyan volt az alaprajza, mint amelyikben őt tartották fogva a harmadikon. Törekedett rá, hogy minél halkabban tegye be maga mögött az ajtót, és a mosdóba bújt. Addig tapogatózott a vaksötétben, amíg rá nem talált a villanykapcsolóra. Feltolta a pöcköt. A zuhanyzó melletti fogason törölköző lógott. Elvette, bebugyolálta vele a kezét, és a tükörbe nézett. Fölemelte a kezét. Jó, ha harminc másodperced van. De a tükörképe megakasztotta. Uramisten! Tudta, hogy borzasztóan néz ki, de Pope aztán alaposan szarrá verte – a felső ajka kétszeresére dagadt, az orra óriásira nőtt, és úgy behorpadt, mint egy löttyedt eper, arca jobb oldalán a vágást húsz öltéssel varrták össze, és a szeme…

184/381

Hát csoda, hogy egyáltalán látott. Feketés-lilás monoklik éktelenkedtek szemén, földagadt bőr keretezte mindkettőt, mintha egy halálos allergia váltotta volna ki belőle ezt a tünetet. Nem érünk rá ezzel vesződni. Megcélozta a tükör jobb alsó sarkát, belevágott egyet, és rátapasztotta öklét a törött üvegre, hogy ne zuhanjon egyszerre a csapba mind. Pontosan akkorát ütött, amekkorát kellett – minimális a kár, nagyok a szilánkok. Szabadon maradt kezével hipp-hopp kiszedegette és kirakta a darabokat a csap szélére, aztán kiválasztotta a legnagyobbat. Ezek után letekerte kezéről a törölközőt, leoltotta a villanyt, és tapogatózva visszament a hálószobába. Semmit se látott, csak a papírvékony fénycsíkot a küszöb fölött. Közelebb merészkedett, fülét az ajtóra tapasztotta. Az ajtó nyitódásának és csukódásának távoli, alig hallható neszére lett figyelmes. Minden szobát végigjárnak, és az ajtócsapkodás elég messzinek tűnt ahhoz, hogy még a főfolyosón tartsanak. Remélte, hogy nem tévedett. Vajon nyitva van még a liftakna ajtaja? Ha meglátják, hogy a lift idelenn áll, biztosan azt hiszik majd, hogy az alagsorba menekült. Fel kellett volna küldeniük a liftet a harmadikra, de ezen már nem segíthettek. A kilincs után nyúlt, és megfogta.

185/381

Lassan lenyomta, közben próbálta egyenletesen venni a levegőt, hogy lassítsa a pulzusát, és az ájulás széléről visszahozza magát. Amikor a zárnyelv teljesen hátracsúszott, Ethan a lehető legfinomabban behúzta. Az ajtó öt centire kinyílt, a zsanérok hál’ istennek nem nyikorogtak. Lába előtt a kockás linóleumra hosszúkás fényháromszög vetült. Az ajtócsapkodások hangja felerősödött. A tükörcserepet kidugta a nyíláson, milliméterenként csúsztatta egyre kijjebb, míg a folyosó egészét be nem látta. Üres. Megint bevágtak egy ajtót. A döndülések közt egyedül a gumitalpú cipők masírozását hallotta. Az egyik fénycső elromlott és pislákolt, ettől a folyosón hol fény, hol sötétség uralkodott. A nővérpult környékén, a padlón felbukkanó árny megelőzte üldözőjét, Pam nővér azonban hamarosan besétált a képbe. Úgy lecövekelt a folyosók kereszteződésénél, mint aki karót nyelt. Ethan ilyen távolról nem ismerte fel, mit tartott a jobb kezében, de az egyik végéről fény verődött vissza. Fél perccel később a nővér megfordult, és óvatos, de határozott léptekkel nekivágott Ethan folyosójának. Mozdulatai kurták,

186/381

fegyelmezettek voltak, széles vigyora pedig mintha lelógott volna arcáról. Néhány lépéssel arrébb megállt, leguggolt, és megvizsgált valamit a padlón. Szabad keze ujját végighúzta a linóleumon, Ethan idegrohamot kapott, amikor leesett neki, mi az, és honnan tudta a nővér, melyik folyosót kell választania. A Beverly esőkabátjáról lecsöpögő vízcseppek. Melyek egyenesen a szemben levő ajtóhoz fogják vezetni. Beverlyhez. Pam nővér fölállt. Kényelmesen elindult, séta közben a linóleumot vizslatta. Ethan észrevette, hogy az egy injekciós tű a kezében. – Mr. Burke? Nem hitte volna, hogy megszólal, és a folyosón visszhangzó, modoros, rosszindulatú hangja hallatára a hideg futkározott a hátán. – Tudom, hogy itt van. És hallja, amit mondok. Már iszonyatosan közel járt, Ethan rettegett attól, hogy bármelyik pillanatban észreveheti kezében a tükröt. Visszahúzta kezét a szobába, és még elővigyázatosabban, még precízebb mozdulattal behajtotta az ajtót. – Újabban maga a kedvenc betegem – folytatta a nővér –, ezért van egy különleges ajánlatom. Ethan felfigyelt valamire a tarkója tájékán; melegség terjedt szét a gerince mentén, előbb a végtagjaiban, aztán az egész testében, lábujjait és ujjbegyeit átjárta a sugárzó hő.

187/381

A fejébe is elért. A nyugtató hatása. – Legyen olyan kedves, és bújjon elő! Ha most kijön, ajándékot is kap! Nem hallotta a nővér lépteit, de hangja egyre hangosabb lett, ahogy a folyosón haladt. – Az ajándéka pedig a műtéti érzéstelenítés, Mr. Burke. Ugye tisztában van vele, hogy ha idáig még nem érintette volna meg a szele, a szer, amit tíz perce adtam be, bármelyik pillanatban hathat, és el fogja veszíteni az eszméletét? És ha egy órán át kell keresgetnem, akkor nagyon-nagyon dühös leszek. Azt maga se szeretné, ha nagyon-nagyon dühös lennék, és tudja miért? Mert amikor megtaláljuk, nem fogjuk azonnal bevinni a műtőbe, hanem megvárjuk, amíg a mostani altató hatása megszűnik. A műtőasztalon fog felébredni. Nem lesz leszíjazva, megbilincselve, viszont mozogni se fog, mivel egy irdatlan dózis suxamethoniumot fogok beadni magának, izombénítót. Elképzelte már valaha, hogy milyen lehet egy műtét érzéstelenítés nélkül? Drága Mr. Burke, most aztán testközelből megtapasztalhatja! A hangerejéből Ethan tudta, hogy a folyosó közepén járt, egy méterre tőle. – A pislogáson kívül semmire sem lesz képes, még az ordításával sem csillapíthatja a vágás, fűrészelés, fúrás-faragás fájdalmát. Ahogy belekotrunk magába. A műtét órákig fog tartani, és ébren, kínok közt kell majd végigszenvednie minden gyötrelmes percét. Ilyet aztán csak horrorregényekben olvashat.

188/381

Ethan a kilincsre tette a kezét, érezte, ahogy a nyugtató elhatalmasodik rajta, elzsongítja az agyát, az ujjbegyeibe áramlik. Meddig bírja még, mielőtt a lába végleg elgyöngül? Lassan nyomd le, Ethan! Naaagyon lassan! Megmarkolta a kilincset, és várta, mikor szólal meg ismét Pam nővér. Amint meghallotta a hangját, lenyomta. – Mr. Burke, tudom, hogy hallja a hangomat. Kinn állok az ajtaja előtt. A zuhanykabinba rejtőzött? Az ágy alá? Vagy netán az ajtó mögött várakozik? Azt hiszi, csak úgy elsétálok maga mellett? A nővér felnevetett. A zárnyelv visszahúzódott a tokjába. Ethannek szilárd meggyőződése volt, hogy háttal áll neki, és Beverly szobája felé néz, de mi van, ha téved? – Tíz másodperce van, hogy előbújjon, különben a nagylelkű érzéstelenítéses ajánlatomat visszavonom. Tíz… Iciripicirit kijjebb húzta az ajtót. – Kilenc… Öt centire. – Nyolc… Tíz centire. Megint kilátott a folyosóra, és a nővér hátán leomló barna haj volt az első dolog, amelyet megpillantott. Pont előtte állt. – Hét… Beverly ajtaja felé nézett.

189/381

– Hat… Úgy fogta az injekciós tűt a jobb kezében, mint egy kést. – Öt… Kijjebb tárta az ajtót, mely halkan fordult el a zsanérokon. – Négy… Nem hagyta, hogy a falnak koccanjon, de elvette a kezét. A küszöbön állt. – Három… Szemügyre vette a padlót, az árnyéka nehogy felhívja rá a figyelmet, de a vibráló neonfény úgyis álcázta volna. – Kettő… egy… és most mérges vagyok. Nagyon-nagyon mérges. – A nővér kivett valamit a zsebéből, és beleszólt: – Az alagsorban vagyok, a nyugati szárnyban, fix, hogy itt van. Megvárom, amíg idejöttök, vége. Az adó-vevő felsistergett, és egy férfihang azt válaszolta: – Vettem, megyünk! A szer letaglózta Ethant, a térde elgyöngült, a tekintete elhomályosodott, időnként kettőt látott mindenből. Pillanatokon belül még többen lesznek. Most kell cselekednie. „Nyomás, nyomás, nyomás!”, biztatta magát, de ő se vett volna rá mérget, hogy megvan hozzá a kellő ereje vagy lélekjelenléte. Hátrált néhány lépést, így jobban nekifuthatott, mély levegőt vett, és rászánta magát. Hét lépés két másodpercen belül.

190/381

Szélsebességgel vágódott a nővér hátába, lendületből magával vitte, arcát a betonfalba verte. Durva, elsöprő erejű támadás érte ellenfelét, ráadásul nem számíthatott rá, ezért reakciósebessége és pontos mozdulatai meglepték Ethant. A nővér jobb kezével hátracsapott, a tűt az oldalába döfte. Mély, átható, szemkápráztató fájdalom. Sántikálva hátratántorodott, alig állt a lábán. A nővér sarkon pördült, arca jobb oldalán csurgott a vér, ahol a betonba verte. Szúrásra emelte fecskendőjét, és megrohamozta. Ha csak egy hangyányit látna, akár még védekezhetne is, de látóterében a tárgyak hosszú csíkot húztak maguk után, mintha ecstasyt vett volna be. Ellenfele felé szúrt, ő meg igyekezett hárítani a támadást, ám rosszul becsülte fel a távolságot, így a tű a bal vállába fúródott. Elrántott a karját, a gyilkos fájdalmat okozó mozdulattól azonban térdre kényszerült. A nővérnek nem esett nehezére egy jól célzott rúgással telibe kapnia a gyomorszáját. Akkorát rúgott, hogy a fal adta a másikat, és Ethanben benne szakadt a levegő. Soha életében nem emelt kezet nőre, de mikor meglátta, hogy Pam újból támadásra készül, hirtelenjében olyan jólesett volna ennek a hülye picsának bemosni egy irtózatosat. Ethan szeme az injekciós tűre szegeződött, és közben azt gondolta: Édes istenem, csak ettől kímélj meg!

191/381

Karjait védekezésre emelte, de olyan nehezek voltak, mintha ólomból lennének. Súlyosak és magatehetetlenek. A nővér azt rikácsolta: – Ugye, most már azt kívánja, bárcsak előjött volna, amíg szépen kértem, mi? Lomhán megindított egy széles parasztlengőt, amely elől Pam gond nélkül elhajolt, és villámgyorsan behúzott egyet Ethannek. Az ütés ismét eltörte az orrát. – Szeretne még egy kis szurit? – kérdezte a nővér. Erre Ethan letámadta, a földre teperte és maga alá gyűrte volna, de eltompult érzékeit és a tűt figyelembe véve az ötlet több sebből vérzett. Pam nagyot nevetett: – Látom, lassacskán kiszáll magából minden erő. Igazság szerint ez egész szórakoztató. Ethan a falhoz akart kecmeregni, a nővér kartávolságából kicsoszogni, de ellenfele minden rezzenését feszülten figyelte, tartotta a távolságot, és megint készült lecsapni. – Játsszunk egy kicsit! Én megszúrom a tűvel, maga pedig próbálja meg kivédeni, ha tudja! A nővér döfött, de nem követte fájdalom. Csak egy vívócsel; játszadozott vele, mint macska az egérrel. – Ez viszont, Mr. Burke, fájni… Valami tompa puffanással eltrafálta a nővér nyakát. Pam padlót fogott, és meg sem mozdult. Beverly állt fölötte, arca a villódzó fényben fürdött. Nem eresztette ki kezéből a szék

192/381

lábát, amellyel leterítette a nővért. Úgy nézett ki, mint aki maga is meglepődött, hogy mire képes. – Jönnek még – mondta Ethan. – Járni tudsz? – Meglátjuk. Beverly eldobta a széket, és Ethanhez sietett. A szék nagy zajt csapva landolt a linóleumpadlón. – Kapaszkodj belém, ha elveszítenéd az egyensúlyodat! – Annak rég lőttek. Beverly kart karba öltve átvonszolta a folyosón. Mire a nővérpulthoz értek, Ethannek már a lépdelés is komoly problémát jelentett. A sarkon visszapillantott, látta, hogy Pam nővér felkászálódik. – Gyorsabban! – utasította Beverly. A főfolyosó továbbra is üresen állt, ők pedig kocogásra váltottak. Ethan kétszer is megbotlott, de Beverly mindkétszer elkapta és megtartotta. Szemei majd’ lecsukódtak, az altató meleg, pihe-puha dunyhaként takarta be. Mást se kívánt, mint egy csöndes zugban megbújni, ahol elterülhet és aludhat egy jót. – Hahó, magadnál vagy? – érdeklődött Beverly. – Úgy-ahogy. Tizenöt méterre jártak a folyosó végétől és az ajtótól. Beverly beleerősített.

193/381

– Siessünk! – győzködte Ethant. – Hallom, ahogy robognak le a lépcsőn. Ethan figyelmét sem kerülte el; az egyik távoli ajtó mögül hangok és léptek elegye hallatszott. A folyosó végén Beverly feltépte az ajtót, és berángatta Ethant a szűkös lépcsőházba. Hat lépcsőfok vitt fel egy másik ajtóhoz, amely felett a piros „KIJÁRAT” felirat ragyogott. Amikor mindketten bejutottak, Beverly halkan becsukta az ajtót. Túloldalt, a folyosón felerősödött a hangzavar, a léptek mégis mintha távolodtak volna, de erre nem mert volna megesküdni. – Megláttak minket? – kérdezte Ethan. – Nem tudom. Ethannek minden erejét össze kellett szednie, hogy az utolsó néhány lépcsőfokot megmássza, kijusson az épületből, és kibotorkáljon a sötétbe. A nedves betonon mezítláb mászkált, papírvékony kórházi hálóingéből csakhamar csavarni lehetett a hideg, csepergő esőt. Örült, hogy állni tudott, Beverly mégis rögvest az utca felé rángatta. – Hova megyünk? – akarta tudni Ethan. – Az egyetlen olyan helyre, ahol biztos nem találnak rád. A férfi követte őt a sötét mellékutcába. Nem volt forgalom, egyedül az utcalámpák és itt-ott az ablakokból kiszűrődő lámpák fénye törte meg a sötétséget, mindent elhalványított és függöny mögé rejtett az eső.

194/381

Egy csendes utcán sétáltak, és a második sarok után Ethan elfáradt, majd le szeretett volna ülni a fűbe, de Beverly nem hagyta, hogy feladja. – Még nem értünk oda – szólt rá. – Nem bírom már. A lábamat is alig érzem. – Csak a következő sarokig, oké? Menni fog. Ha élni akarsz, ennyit ki kell bírnod. Ígérem, öt perc múlva lefeküdhetsz, és kialudhatod magad. Ethan fölállt, és tovább botladozott a következő sarokig, ahol a házak véget értek, ahová a lámpák fénye nem ért el. A temetőbe jutottak. A málladozó sírkövek közt tölgyfácskák és fenyők nőttek. Évek óta nem járt erre kertész, felverte az egészet a gaz, Ethan derékig gázolhatott benne. – Hova viszel? – Szavai kásásnak és nehéznek hallatszottak, esetlenül potyogtak ki szájából. – Szembe. A fejfákat és a síremlékeket kerülgették, legtöbbjük annyira megkopott, hogy az ázó-fázó, sáros lábú Ethan a feliratokat se látta. – Íme! – Beverly egy nyárfák által körülölelt kicsi mauzóleumra mutatott. Ethan az utolsó hat métert tántorogva tette meg, aztán két sóderhalommá vált kőágyás közé roskadt. Beverlynek háromszor kellett nekirugaszkodnia, hogy belökje a vasajtót, mely úgy fölnyikordult, hogy az még a holtakat is felébresztette volna örök álmukból.

195/381

– Bent a helyed – noszogatta Ethant. – Gyere, mindjárt megérkeztünk. Még egy méter! Ethan kinyitotta a szemét, és négykézláb felvonszolta magát a lépcsőn az esőtől védett kriptába. Beverly magukra húzta az ajtót, erre teljes sötétség vette őket körbe. Segítője elemlámpát gyújtott, a fénysugár ide-oda cikázott a sírbolton, aztán a hátsó falon, egy festett üvegablakon állapodott meg. A kép felhőn áttörő napsugarakat ábrázolt, melyek egyetlen virágba boruló fára vetültek. Ethan a jéghideg kőre zuhant, míg Beverly egy odakészített sporttáskában kotorászott. Kivett egy pokrócot, széthajtogatta, és betakarta vele Ethant. – Ruhát is hoztam neked – árulta el –, de majd felöltözöl, ha kialudtad magad. Ethan kimondottan reszketett, szembeszállt a tudatát elsöprő árral, mert rá kellett még kérdeznie egy-két dologra. Nem tudhatta, hogy vele lesz-e Beverly, mikor felkel. – Mi folyik Wayward Pinesban? – kérdezte. Beverly letelepedett melléje, és így szólt: – Mindent elmesélek, amikor… – Ne, most mondd el! Az elmúlt két napban olyan dolgokat láttam, amik teljességgel lehetetlenek. Amik miatt azt hittem, elment az eszem. – Nem őrültél meg. Csak el szeretnék hitetni veled.

196/381

– Miért? – Na, azt már nem tudom. Fogalma se volt, hihet-e neki, de mindent egybevéve egyelőre bölcsebbnek tűnt egészséges szkepticizmussal kezelni magyarázatát. – Megmentetted az életemet – felelte Ethan –, ezért leköteleztél. De tudni szeretném, hogy… miért, Beverly? Miért te vagy az egyedüli barátom Wayward Pinesban? A nő elmosolyodott. – Mert mindketten ugyanazt akarjuk. – Mi lenne az? – Hogy eltűnjük innen. – Ugye nem visz ki út a városból? – Nem. – Pár napja mégis autóval jöttem. Ez meg hogy lehet? – Engedd át magad az altató hatásának, és amikor felkelsz, mindent, de mindent elmondok, amit csak tudok, meg hogy hogyan szökhetnénk meg. Hunyd le a szemedet! Ethan nem akarta, de nem tudott mit tenni ellene. – Nem vagyok őrült. – Tudom. A hidegrázás alábbhagyott, teste átmelegedett a pokróc alatt. – Egyet azért mondj már el nekem! – erősködött Ethan. – Hogyan kerültél Wayward Pinesba? – Az IBM-nél voltam értékesítő. A helyi iskola számítógéptermébe szerettünk volna Tandy 1000-eseket szállítani, de a város

197/381

szélén autóbalesetbe keveredtem. A kamion a semmiből jött, telibe kapta a kocsimat. – Beverly hangja fátyolosabb lett, beszéde távolibb, nehezebben kivehető. – Azt mondták, hogy agyrázkódást szenvedtem és emlékezetkiesésem van, ezért lehetett a városról az első emlékem az, hogy egy szép délutánon a patakparton térek magamhoz. Ethan meg akarta vele osztani, hogy ugyanígy járt ő is, de a szája nem engedelmeskedett, az altató hullámai pedig maguk alá temették. Ha így folytatja, egy percen belül elalszik. – Mikor? – motyogta. Beverly nem hallotta már a szavát. Odahajolt hozzá, szájára tapasztotta a fülét, és Ethannek anyait-apait bele kellett adnia, hogy kinyöghesse. – Mikor… jöttél… ide? – suttogta. Úgy kapaszkodott a nő szavaiba, mint egy mentőövbe, mely ébren, a vízfelszínen tarthatja, ám folyamatosan süllyedt, másodpercekig tarthatott csak ki. Beverly azt mondta: – Sosem fogom elfelejteni azt a napot, mert egy kicsit mintha magam is meghaltam volna aznap. Azóta semmi sem olyan, mint régen. Egy gyönyörű őszi reggelen jöttem. Sötétkék volt az ég. A nyárfákon sárgultak a levelek. 1985. október harmadikát írtunk. Tényleg, most lesz az évfordulója. Jövő héten lesz egy éve, hogy Wayward Pinesban vagyok.

Nyolcadik fejezet Beverly nem merte kinyitni az ajtót, inkább az üvegablak egyik hiányzó tábláján kukkantott ki. Nem sok látnivaló akadt az éjjeli esőn kívül, és hallani se lehetett mást az esőcseppek kopogásán kívül, ahogy a növényekre hullott, és a mauzóleum tetején dobolt. Ethan álomra szenderedett, elringatta az altató, Beverly egy kissé irigyelte is érte. Álmában megint régi tájakon járt. Azelőtt. A jövendőbelijével. A közös, boise-i házukban. Annyi mindent elterveztek! Gyerekeket, akiket egy napon világra hoz majd – néha még az arcukat is látta álmában. Az ébrenlét órái visszarántották Wayward Pinesba. Ebbe az élére vasalt pokolba. Mikor megérkezett, a környező hegyek lenyűgözték, elbűvölték őt. Mára megutálta őket, amióta új színben tűntek fel – zárkavárosuk börtönrácsaivá váltak a szemében, amelyek közrefogták ezt a tündéri kisvárost, ahonnét senkinek nincs menekvés, és akik mégis megpróbálták… A mai napig rémálmai vannak, ha eszébe jutnak azok az éjszakák.

199/381

Amikor ötszáz telefon egyszerre csöng ki. A jajveszékelés. Nem, ma este nem… nem szólalhatnak meg. Beverly levette az esőkabátját, és Ethan mellé feküdt, bebújt a pokróc alá. Amikor pártfogoltja légzése nyugodt ütemet vett fel, átkúszott a sportszatyorhoz, és kihalászott egy kést a külső zsebéből. Csak egy rozsdás, életlen bicska volt, de nem talált mást. Lehúzta Ethanről a takarót, felhajtotta kórházi hálóingét, és végigsimított bal lábán, amíg rá nem bukkant a dudorra a combjában. Egy szempillantásnyit tovább pihentette kezét a lábán, mint az illendő lett volna. Utálta is ezért magát, de a jó ég tudja, mikor ért így férfihoz, vagy egy férfi őhozzá. Egy ideig tanakodott azon, hogy elmondja-e előtte Ethannek, de ebben az állapotban nem nyílt rá mód, és talán jobb is így. Szerencsés flótás! Beverlynek bezzeg nem volt fájdalomcsillapítója, amikor magán hajtotta végre. Letette a zseblámpát a kövezetre, hogy lássa Ethan bal combját a fényénél. Sebhelyek tarkították a vádliját. Nem látszott köztük a dudor, csupán kitapintani lehetett, akkor is csak épphogy, és kizárólag akkor, ha tudta az ember, hogy hol keresse.

200/381

Kipattintotta a bicskát – pengéjét két órája sebbenzinnel fertőtlenítette –, és háborgott a gyomra, amikor belegondolt, hogy mihez készülődik. Imádkozott, hogy a fájdalom ne költse fel.

Kilencedik fejezet Ethan azt álmodta, hogy megkötözték, és valami a lábát marcangolja, aprókat falatozva combjából, fogai időnként olyan mélyre hatoltak, hogy álmában is nyöszörgött.

* Felriadt. Nyögések közepette. Mindenütt sötétség; bal combja végtelenül ismerős fájdalomtól izzott – valaki vagdosta. Egy szörnyűséges percig ismét a kínzókamrában találta magát, a fekete csuklyás Aashiffal összezárva, a plafonhoz bilincselt kezéről lógott, bokáját a padlóhoz láncolták, teste meg olyannyira megfeszült, hogy nem rángatózhatott, meg se moccanhatott, akármilyen borzasztó is legyen a fájdalom. Valaki a vállánál fogva ráncigálta. Egy nő hangja szólongatta. – Ethan, minden rendben! Végeztünk. – Kérlek, hagyd abba, édes jó istenem, kérlek, hagyd abba! – Most már biztonságban vagy. Kiszedtem. Egy fényfoltot vett észre. Többször is felvillant valami, míg élessé nem váltak a körvonalai. A padlót elemlámpa világította meg.

202/381

A szórt fényben kőfalak, két kripta, egy rózsaablak tűnt fel, aztán minden emléke visszazuhant Ethanre. – Tudod, hol vagy? – kérdezte Beverly. Úgy fájt a lába, hogy majdnem elhányta magát. – A lábam…! Fáj… – Tudom, ki kellett belőle vágnom valamit. Elméje lassacskán kitisztult: a kórház, a seriff, a menekülési kísérlete mind-mind visszatértek, cserélgették a helyüket, hogy értelmes sorrendben ékelődjenek be egymás közé. Mintha Kateet is látta volna, de nem biztos. Találkozásuk annyira álomszerűnek tetszett, vagy inkább rémálomszerűnek. A lábában új erőre kapó fájdalom miatt nem volt képes másra koncentrálni. – Miről beszélsz? – kérdezte Beverlytől. Megmentője felemelte a zseblámpát, és saját jobb kezére mutatott. Hüvelyk- és mutatóujja között egy mikrocsiphez hasonlatos készüléket tartott. A csip a félvezetőre száradt vértől volt csatakos. – Az meg micsoda? – Ezzel követnek és tartják számon, merre jársz. – Ezt találtad a lábamban? – Mindenkinek beültettek egy ilyet. – Add csak ide! – Miért? – Hogy dirib-darabra taposhassam.

203/381

– Nem, nem, nem, szó sem lehet róla! Akkor tudni fogják, hogy eltávolítottad. – Odaadta neki a készüléket. – Csak dobd el a temetőben, amikor útnak indulunk! – Nem fognak ránk találni? – Korábban is rejtőzködtem már itt a csippel. A vastag kőfalak zavarják a jelet. De nem maradhatunk sokáig. Százméteres biztonsággal be tudják lőni, hogy hol tűnt el a jel. Ethan kínkeservesen felült. Kitakarózott, és látta, hogy a pokróc alatt, a kövön kisebb vértócsa csillog a zseblámpafényben. Újabb vörös patakok csurogtak lefelé a combján húzódó vágásból. Vajon milyen mélyre kellett vágnia? Kótyagos volt a feje, a bőre sebes, lázas izzadtságtól iszamós. – Van bármi olyasmi a sportszatyorban, amivel összevarrhatod a sebet? – kérdezte Ethan. Beverly megrázta a fejét. – Csak szigetelőszalag. – Ide vele! Az is jobb a semminél. A nő magához húzta a sporttáskát, és beletúrt. A beteg megszólalt: – Azt is csak álmodtam, hogy azt mondtad, 1985-ben jöttél, vagy tényleg így történt? – Tényleg így volt. – Beverly elővett egy tekercs szigetelőszalagot. – Mit csináljak ezzel? Nincs ápolói képesítésem. – Elég, ha körbetekered párszor a lábamon. Megtalálta a szalag végét, aztán Ethanhez kúszott, és gondosan elkezdte beszigszalagozni a combját.

204/381

– Nem túl szoros? – Dehogy, jól csinálod. El kell állítanunk a vérzést. Ötször körbetekerte Ethan combját, aztán eltépte és lesimította a szalagot. – Hadd mondjak el én is valamit! – ajánlotta Ethan. – Nem fogod elhinni. – Kötve hiszem. – Öt napja érkeztem a városba… – Ezt már mondtad egyszer… – De 2012. szeptember 24-én. Beverly egy pillanatig szóhoz sem jutott. – Hallottál már az iPhone-ról? Megmentője a fejét rázta… – Az internetről? A Facebookról? A Twitterről? …és nem tudta abbahagyni. Ethan megkérdezte: – Az elnökünket úgy hívják, hogy…? – Ronald Reagan. – 2008-ban az Egyesült Államok megválasztotta az első fekete elnökét, Barack Obamát. Sose hallottál még a Challengerkatasztrófáról? Ethan észrevette, hogy az elemlámpa remegett a kezében. – Nem. – A berlini fal leomlásáról? – Nem, egyikről sem. – A két öbölháborúról? Szeptember tizenegyedikéről?

205/381

– Most ugratsz engem? – Beverly szeme résnyire húzódott; harmadrészt dühből, kétharmadrészt félelemből. – Úristen! Hisz te velük vagy, nem igaz? – Dehogyis. Hány éves vagy? – Harmincnégy. – És a születésnapod…? – November elsején van. – Melyik évben? – 1950-ben. – Az én időszámításom szerint hatvanegy éves lennél, Beverly. – Mit jelentsen mindez? Nem értem az egészet. – Ezzel ketten vagyunk így. – A városlakóknak… nem szabad a Wayward Pineson kívüli dolgokat szóba hozni – árulta el Beverly. – Ez is egy szabály. – Te meg miről beszélsz? – A jelszó az, hogy „élj a mának!”. Tilos politizálni. Nem szabad a korábbi életedről mesélni. Nem lehet könyvekről, filmekről, zenéről beszélni, legalábbis azokról nem, amik nincsenek meg a városnak. Nem tudom, észrevetted-e már, de elvétve akad csak egy-két márkanév vagy hirdetés. Még a pénz is fura. Eddig nem figyeltem fel rá, de minden bankó az ötvenes-hatvanas évekből származik. Nincsenek későbbi érmék sem. És egy fia naptár vagy újság nem sok, itt annyi sincs. Csak azért tudom, hogy mióta vagyok itt, mert naplót vezetek. – Minek hozták ezeket a szabályokat? – Nem tudom, viszont ha felrúgod őket, súlyos büntetés jár érte.

206/381

Ethan lába sajgott a szigetelőszalagos szorítókötéstől, ám legalább a vérzés elállt. Egyelőre hagyta, hadd dolgozzon a szervezete, de nemsokára leveszi. Beverly így folytatta: – Ha kiderül, hogy velük vagy… – Nem vagyok velük, akárkik is legyenek azok az „ők”. A nő szeme sarkában könnycseppek jelentek meg. Kettőt pislogott, letörölte arcáról csillámló nyomukat. Ethan a falnak dőlt. A hideglelés, a szúró fájdalom egyre erősödött. A zuhogó eső hangja velük maradt, a festett üvegablakon túl továbbra is éjszaka volt. Beverly fölvette a pokrócot a földről, és betakargatta vele Ethan vállát. – A láztól ég az arcod – mondta neki. – Már kérdeztem, hogy mi ez a hely, de nem adtál rá igazi választ. – Mert magam sem tudom. – Nálam mégis többet derítettél ki. – Minél több mindenre derül fény, annál furcsább lesz. Minél kevesebbet… – Egy éve itt ragadtál. Hogy élted túl? Szomorú, rezignált kacajjal felnevetett. – Ahogy mindenki más… átadtam magam a hazugságnak. – Milyen hazugságnak?

207/381

– Hogy minden rendben. Hogy egy tökéletes kis ékszerdobozban élünk. – Otthon a paradicsomban. – Mi van? – Otthon a paradicsomban. A táblán láttam tegnap este, a város szélén, amikor megpróbáltam autóval megszökni. – Mikor először magamhoz tértem, annyira nem voltam képben, és úgy fájt minden tagom a baleset után, hogy hittem nekik, amikor azt mondták, hogy itt lakom. Kábán kószáltam a városban, aztán Pope seriff rám talált. Bevitt a Biergartenbe, a kocsmába, ahol először találkoztunk. Azt mondta, hogy én vagyok a pultos, pedig én soha életemben nem dolgoztam ilyen helyen. Majd hazavitt egy cifra, viktoriánus házba, amit addig sosem láttam, és azt mondta, hogy ott lakom. – Te pedig bevetted? – Ethan, semmi sem ellenkezett a meséjükkel. Akkoriban csak a nevemre emlékeztem. – De aztán visszatértek az emlékeid. – Igen. És sejtettem, hogy itt valami igencsak bűzlik. Nem tudtam a külvilággal kapcsolatot teremteni. Rájöttem, hogy nem ezt az életet éltem. Pope-nak viszont igen furcsa, baljós kisugárzása van. Ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm. – Nem volt autóm, ezért nagyokat sétáltam a város peremén. Hát hogy, hogy nem, minden alkalommal, amikor eljutottam a hajtűkanyarhoz, találd ki, ki jött oda hozzám? Akkor

208/381

ráeszméltem, hogy Pope valójában nem seriff. Hanem börtönőr. Mindannyiunk börtönőre. Sejtettem, hogy valamilyen úton-módon figyeli minden lépésemet, úgyhogy két hónapon át meghúztam magam, bejártam dolgozni, hazamentem, megbarátkoztam egy-két emberrel… – És ők is mind belementek a játékba? – Nem tudhatom. A mindennapokban szemrebbenés nélkül elfogadták a játékszabályokat. Sose mutatták ki, hogy szerintük valami nincs rendjén. Egy idő után észrevettem, hogy a félelem tartja egybe a közösséget, de nem tudtam, mi rémíti meg annyira őket. Kérdezősködni meg aztán végképp nem mertem. Ethan felidézte a kerti sütögetést (atyavilág, csak tegnap este történt?), és hogy milyen normálisnak tűnt minden. Mennyire a legnagyobb rendben mentek a dolgok. Wayward Pines barátságos, ódivatú viktoriánus házaira gondolt, és azokra a családokra, akik itt laknak. Hány lakos (fogoly) tarthatta fenn a mosolygós, gondtalan látszatot nap mint nap, hogy utána este éberen forgolódjon, és kavargó gondolatok közt, álmatlanul, szorongva azon töprengjen, hogy miért zárták őket ebbe a festői börtönbe? Azt képzelte, hogy jó néhányan lehetnek. De az ember már csak természeténél fogva is alkalmazkodó. Úgy vélte, sokan megalkudtak a sorssal, bebeszélték maguknak és a gyerekeiknek, hogy minden úgy megy, ahogy mennie kell. A régi kerékvágásban. Hányan éltek nap nap után a mának, hányan nyomták el magukban múltjuk emlékképeit? Könnyebb beletörődni a megváltoztathatatlanba, semhogy mindent kockára tegyenek, és

209/381

belevessék magukat az ismeretlenbe. A világon túli világba. A sok évet leült rabok gyakorta követtek el öngyilkosságot vagy újabb bűncselekményt, amikor a börtön falain kívüli élettel szembesültek. Pont itt lenne másképp? Beverly folytatta mondandóját: – Néhány hónappal az érkezésem után egyik éjjel a kocsmában egy pasi odatolt nekem egy cetlit, amire azt írta: „hátul, a bal combodban”. Aznap este zuhanyozás közben először tapintottam ki a dudort a bőröm alatt, habár akkortájt nem tudtam, mit kéne vele kezdenem. Másnap este visszajött a csávó, és lekörmölt egy újabb üzenetet, ezúttal a számlára: „Vágd ki, vigyázz rá! Erről tudják, hol vagy.” – Az első három alkalommal berezeltem. Negyedszerre megembereltem magam, és kivágtam. Nappal mindig magammal hordtam, tettem a dolgomat, mint mindenki más. És az a furcsa benne, hogy voltak pillanatok, amikor tök normálisnak tűnt az egész. Ott ülök valakinél vendégségben, vacsorázunk, vagy összeverődünk a szomszédokkal sütögetni, és egyszerre rám tör az érzés, hogy talán tényleg erről szólt az életem idáig, és az ide nem illő emlékeimet csak álmodtam. Felfogtam, hogy egyesek hogyan szoknak bele lépésről lépésre a Wayward Pines-i életbe. – Esténként, amikor leváltottak a pultnál, hazatértem, a csipet letettem az ágyam mellé, ahova való, és elkóboroltam. Minden éjjel másik irányba. Akármerre gyalogoltam, zsákutcákba jutottam. Északra, keletre és nyugatra a fölénk magasodó sziklafalakba ütköztem. Harminc méterig fel lehet mászni rájuk, de a

210/381

kiszögellések egyre kisebbek lesznek, és előbb-utóbb olyan helyzetben találtam magam, hogy nem tudtam hol megkapaszkodni, vagy inamba szállt a bátorságom. Nem egy, nem két csontvázat láttam a szirtfalak tövében; régi, dirib-darabra tört csontvázakat. Emberi csontokat. Azokét, akik megpróbáltak felmászni, és lezuhantak. – A negyedik alkalommal dél felé indultam el a főúton, amerről Wayward Pinesba jöttem. Pont azt láttam, amit te: az út visszafordult a városba, egy hatalmas, végtelen körforgalomba. De rendületlenül továbbmentem délnek, az erdőbe. Jó egy kilométert is megtehettem, mire egy kerítésbe botlottam. – Egy kerítésbe? Ethan lábában a lüktetés elviselhetetlenné vált, sokkalta rosszabbá, mint Beverly műtéti sebhelye. Letekerte a szigetelőszalagot. – Hat méter magasra nyúlt, és ameddig a szem ellátott, mindkét irányban körbezárt minket. A tetején szögesdrót éktelenkedett, és úgy zümmögött, mintha áramot vezettek volna bele. Tizenöt méterenként mindenhová ugyanazt a táblát tették ki: „Forduljon vissza Wayward Pinesba! Ezen a kerítésen túl meg fog halni.” Ethan átkötötte a lábát. A lüktetés abbamaradt, és bár nem múlt el a fájdalom, jelentősen csökkent. – Kijutottál valahogy?

211/381

– Nem. Lassacskán hajnalodott, és jobbnak láttam, ha visszamegyek a városba. De amikor visszafordultam, egy ember állt előttem. Halálosan megijedtem, amíg rá nem jöttem, kicsoda. – A csipes csávó? – Ő bizony. Azt mondta, követett. Minden este, amikor felfedezőútra indultam. – Ki volt ez a tag? – érdeklődött Ethan, és nem lehetett ugyan biztos benne a csekélyke fényben, de úgy látszott, mintha Beverly arca elfelhősödött volna. – Bill. Ethan testén zsibongás szaladt át, mint az alacsony feszültségű áram. – A vezetékneve? – Evans. – Jesszusom. – Mi van? – Evans az, akinek a holtteste rohadt abban a házban! Ahová tereltél. – Úgy van. Meg szerettem volna értetni veled, hogy mennyire veszélyes ez a hely. – Hamar leesett. Evans volt az egyik titkos ügynök, aki miatt Wayward Pinesba küldtek, hogy megtaláljam. – Nem tudtam, hogy Bill a titkosszolgálatnál dolgozott. Semmit sem mesélt az „azelőtti életünkről”, ahogy mi mondtuk. – Mibe halt bele? Beverly felvette a földről a lemerülő zseblámpát.

212/381

Kikapcsolta. Vaksötétben ültek. Az eső susogott, és más semmi. – Aznap történt, amikor meg akartunk szökni. Még mindig nem értem igazán, hogyan jöttek rá, mert a mikrocsipet az ágyunk mellett hagytuk, mint már annyiszor. A megbeszélt helyen találkoztunk, élelemmel és menetfelszereléssel indultunk útnak… de esélyünk sem volt. Ethan hallotta a hangjában bujkáló gyászt. – Szét kellett válnunk – mesélte. – Én hazajutottam, de őt elkapták. Széttépték. – Ki tépte szét? – Mindenki. – Ki az a mind… – Az egész város, Ethan! Hallottam a házamból, ahogy… ordított, de semmit se tehettem. Akkor értettem csak meg valójában, hogy mi tart itt mindenkit. Hosszú, hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Végül Ethan törte meg a csendet: – Én sose jutottam el a kerítésig, de azért jócskán benne jártam a déli hajtűkanyar utáni erdőben. Épp tegnap este. Esküdni mernék, hogy hallottam valamit. – Mit? – Egy üvöltést. Vagy segélykérő kiáltást. Talán a kettő között lehetett. És az a különös az egészben, hogy mintha már hallottam volna. Álmomban. Vagy egy másik életemben. Olyan ősi rettegést

213/381

váltott ki belőlem, mint egy farkas ordítása. Valami nagyon mélyen belém vésődött félelmet. Nem tehettem mást, futásnak eredtem. Most meg mondod, hogy villanypásztor van arra, és azon töröm a fejem, hogy miért van ott? Minek tartanak minket idebent? Vagy valamit ki akarnak zárni? Először azt hitte, hogy csak a fülében keletkezett a hang; Pam altatójának mellékhatása, vagy Pope verésének utózöngéje, esetleg az utóbbi néhány nap traumája okozhatta. De a zaj csakhamar felerősödött. Csörgött valami. Nem. Nagyon sok minden csörgött egyszerre. Százával csörögtek. – Ez meg mi? – tápászkodott fel Ethan. Beverly egyből az ajtónál termett, lökdöste kifelé, nyikorogtak a zsanérok, aztán hűvös levegő tört be a sírboltba, és a hang rögvest felzendült. Ethan tudta a választ. Ötszáz vonalas telefon csöngött egyszerre. A völgy visszhangzott éles, hátborzongató csilingelésüktől. – Te jó ég! – kiáltott fel Beverly. – Mi történik? – Így kezdődött aznap este is, amikor Bill meghalt. – Ezen meg mit értesz?

214/381

– Jelenleg Wayward Pines minden házában minden telefon csörög. Azon adják ki a parancsot a lakóknak, hogy találjanak meg bennünket és tegyenek el láb alól. Ethan várta saját magán ennek az információmorzsának a hatását. Csak elvi szinten tudta, hogy kibaszottul félnie kellene, de nem érezte, hogy rátörne, mert elméje rögtön átváltott a túlélésnek abba a felfokozott, adrenalindús rutinüzemmódjába, amelyet megtapasztalt már egyszer-kétszer életében, amikor farkasszemet nézett a halállal. Nincs helye ilyenkor a fölösleges gondolatoknak vagy érzelmeknek. Minden erejét egyetlen célra összpontosította, hogy a túlélés szolgálatába állítsa: kiélesedtek az érzékei. – Megyek, eldugom valahova a csipet, és visszajövök – árulta el a tervét. – Kivárjuk őket. – Körülbelül ötszázan laknak Wayward Pinesban, és mindenki téged fog keresni. Előbb-utóbb valaki úgyis benyit ide, és jobban jársz, ha már nem leszel itt. Ethan kikapta az elemlámpát a kezéből, bekapcsolta, és a sporttáskához sántikált. – Ebben mi van? – térdelt le a szatyor mellé. – A ruháid. Cipő. Találomra hoztam, nem tudtam hanyas a lábad. – Fegyverek? – Bocs, egy se került a kezem ügyébe.

215/381

Ethan egyre-másra kapkodta ki a cuccokat: egy hosszú ujjú fekete póló, fekete farmernadrág, egy pár fekete cipő, húsz üveg víz… – Oltsd el! – súgta oda nyersen Beverly. Ethan kikapcsolta a lámpát. – Menj már, indulj! – biztatta. – Jönnek! – Legalább hadd vegyek fel… – A temetőben vannak! Látom a zseblámpák fényét. Ethan szétszórva otthagyott mindent a földön, és a vaskapuhoz bicegett. Kinn a sötétben négy fénycsóva kerülgette a sírköveket. Jó nyolcvan-száz méterre lehettek, de ilyen időben ember legyen a talpán, aki pontosan becsüli föl a távolságot. A telefonok elhallgattak. Beverly Ethan fülébe suttogott: – A város délnyugati vége felé menj, a folyó irányába! Arra akartunk szerencsét próbálni Billel. Egyedül azt a régiót nem térképeztem fel. Bill egy kicsit felderítette a terepet, és szerinte ígéretesnek látszott. – Hol találkozzunk? – Csak a folyóig juss el, aztán kövesd a forrásáig! Megtalállak. Beverly fejébe húzta a kapucniját, kilépett a mauzóleumból, és elnyelte az éjszaka. Ethan hallgatta, ahogy léptei elhalkulnak, majd a kitartó eső zuhogásába vesznek. A küszöbnél időzött, felváltva tekintgetett a közeledő fényekre és a kripta teljes sötétségébe. Azon morfondírozott, vajon lesz-e

216/381

két perce arra, hogy felöltözzön, és összeszedjen egy túlélőcsomagot, vagy inkább mihamarabb szedje a sátorfáját. A fénykévék egyre közelebb értek, mind a négy nagyjából a sírbolt irányába tartott, és a hangok is követték. Dönts már, te barom! Értékes másodperceket veszített ezzel. Ha a kriptában találnak rád, halott ember vagy. Nincs menekvés, és nem tudsz felöltözni, mielőtt ideérnek. Futásnak eredt. Egy szál kórházi hálóköntösben, cipő és zokni nélkül mentette az irháját, meztelen lába susogott a fűben és tocsogott a hideg sárban. Verte az eső. Tagjai sajogtak. Rázta a hideg. Bal vádlija minden lépésnél pihenőért kiáltott. Kizárt minden külső ingert, a félelmet, a fájdalmat, a hideget, és a sírkövek közt szlalomozva a fenyőfák alatt hasított. Mögötte a négy lámpás szemlátomást nem vette észre távozását, mert nem változtattak irányt. Ebben a majdnem töksötétben egyszerűen azt se lehetett látni, hova lép. Halványlila gőze sem volt, hogy északnak vagy délnek tart, a város felé vagy távolodik tőle, de addig szaladt, amíg a temető egykori, romos határát jelző kőfalhoz nem ért. Megmászta, átvetette a lábát a falon, egy másodpercre kifújta magát, és visszapillantott a háta mögé.

217/381

Újabb fények. Legalább öt-hat újonc csatlakozott négy korábbi üldözőjéhez, és minden pillanatban egyre többen és többen jelentek meg mögöttük: egy igazi szentjánosbogárraj gyülekezett a sötétben, és mindannyian felé tartottak. Lámpájuk fénye úgy liftezett fel-le, hogy attól tartott, futólépésben közelednek. Ethan áthajította a mikrocsipet a kőfalon. Utána átvetette a másik lábát is, és a túloldalon landolt. Felszisszent a vádlijába harapó fájdalomtól, de összeszorította a fogát, és tört előre. Frissen nyírt pázsithoz érkezett. A távolban játszótéri játékok csillantak meg az utcalámpák alatt, és a bura környékén látta, hogy szakadatlanul ömlik az eső. Azon túl, egy csoport sötét fenyő alatt: még több elemlámpacsóva, újabb hangok. Valaki felüvöltött a háta mögött a temetőben, és bár nem tudhatta, neki szólt-e, felvette a nyúlcipőt. A hintához meg a csúszdához érve eszébe jutott, merre jár, az eső ellenére tisztán kivehető volt a vízcsobogás, szíve a torkában dobogott, ami beigazolta sejtését. Noha nem láthatta a sötétben, balra húzódott az a füves patakpart, ahol öt napja először tért magához Wayward Pinesban. Meg a folyó. Kis híján irányt váltott, de villanyfény gyúlt, ahol érzése szerint a part kezdődött volna.

218/381

Ethan elrobogott a hinta mellett, utat tört magának egy megázott sövény bokrai közt, melyek majdnem letépték róla a vékonyka hálóinget, és kibotorkált az utcára. A kórházi ruhája cafatokban lógott a nyaka körül, mint egy csíkokra szaggatott köpeny. Letépte magáról, annyira kellett neki minden csepp oxigén – ha egy percen át liheghetne, akkor se lenne elég –, de szorította az idő, nem ért rá a tüdejével vacakolni. A temető, a folyam és a park északi feléről közeledő fények tündöklő raja egy tisztáson gyűlt össze, majd egyetlen lényként közeledett feléje. Kiáltásaik a hajsza izgalmától felfokozódtak, mámoros hangzavarrá váltak. Ethan vérét újabb adrenalinlöket pezsdítette fel. Sáros talpa a nedves aszfalton csattogott, ahogy az út közepén, csupaszon szaladt az arcába csapó esőben. Rájött, hogy változtak a célkitűzései. A francba a folyóval, valahova el kell bújnia, és meg kell várnia, amíg feloszlik ez a csőcselék. Nem tudta, hányan vannak a nyomában, hányan pillanthatták meg, de ritka gyorsan bele fog dögleni, ha meztelenül szaladgál végig a városon. Egy mély hang felkiáltott: – Ott van! Ethan hátranézett, és észrevette, hogy három árnyék surran elő a nagy családi házból, elöl a ház ura dübög le a lépcsőn, át a kerten, majd lenyűgöző kecsességgel átugorja a fehér díszkerítést, míg ezalatt társai a kapunál szerencsétlenkednek a riglivel.

219/381

A tetőtől talpig fekete ruhás gátfutó mit sem veszített sebességéből, sőt, egyre gyorsabban szedte bakancsba bújtatott lábát. Bozótvágó kés volt nála, vizes pengéje meg-megcsillant, amikor a fejére szíjazott lámpa rávilágított. Futott, ahogy csak bírta, fújtatott, lihegett, és Ethan fejében olyan kegyetlen nyugodtsággal szólalt meg egy hang, mint egy hajnal háromkor a parlamentben a telefonkönyvet felolvasó politikus: Az az ember tizenöt méterre jár tőled, fegyver van nála, és mindjárt elkap. Na erre mit lépsz, nagyokos?

Tizedik fejezet A padlásablak a ház legmagasabb ablaka. Könnycsepp alakú, széles eresz védi az ablaküveget az esőtől. Későre jár, sötét van, és bármelyik este megnyugtatná az eső dobolása a bádogtetőn. A mait kivéve. Elaltatná. Álomba ringatná. A többiekkel ellentétben neki nem csörgött a telefonja, és ezért az egyért hálás volt. Imádkozott, hogy ne kelljen részt vennie a hajtóvadászatban. Ez az apró gesztus a borzalmak közepette nyújtott némi vigaszt. A második emeletről látta, ahogy a völgyben egymás után zseblámpák gyúlnak, ahogy egy nagyvárosban éjszaka életre kelnek a fények. Százával. A legtöbb a zuhogó esőben csak távoli fénypászmának tetszik. Mások olyan közel lebegnek, hogy minden egyes fénycsóvát ki lehet venni, amint a sikátorokban és a völgyekben megülő ködöt átszeli. Amikor a szeme elé kerül, a szíve majdnem megszakad. Csupasz. Sápadt. Szellemként szalad az úttesten, három feketébe öltözött, bozótvágó késsel hadonászó férfi üldözi. Tudta, hogy ez lesz a vége, és azt hitte, lélekben felkészült erre a napra (már amennyire lehet), de amikor megpillantja hús-vér

221/381

valójában, látja rajta a pánikot, a félelmet, a kétségbeesést. Az ajkát harapdálja, nehogy utánakiáltson. A kivégzésének vagyok a szemtanúja. Ethan eltűnik látóteréből, a Fő utca házai felé lohol, és akkor kapja telibe a felismerés, de úgy, mint egy vadászpuskából leadott lövés, hogy utoljára látta Ethant, mert nem fog az Első sugárúton álló házhoz odamenni, hogy a maradványait nézegesse, és lássa a férjére, fia édesapjára mért ütések nyomát. Tömegével özönlik el az utcát az emberek, mindenki a főutca felé teper. A pocsék időjárást leszámítva farsangi a hangulat, egyre több jelmezes figura bukkan föl. Kétség sem férhet hozzá, készültek az alkalomra. Bár senki sem beszél a falusi búcsúról, Theresa tudja, sokan vannak, akik epekedve várják, hogy megcsörrenjen a telefon. Hogy a hajnali órákban randalírozhassanak. Hogy vért onthassanak. Legutóbb Bennel közösen vettek részt az ámokfutásban (nem mintha lett volna választásuk), és ugyan nem keveredett a Bill Evanst agyonverő csőcselék közepébe, de a széléről is tanúja lehetett az eseményeknek. Hallotta rimánkodását és halálhörgéseit, miközben a tömeg fennhangon kacagott és cukkolta a szerencsétlent. Azután az egész város virradatig tartó mulatságot csapott – folyt a pia, robbantak a petárdák, táncoltak, énekeltek, lakomáztak –, és bár nem tudta leküzdeni az undorát, ilyenkor

222/381

tagadhatatlanul zsongott a közösségben egyfajta egységérzés, mintha a levegő is vezetné az elektromosságot. Mindenki összeölelkezik. Diadalmámorban úszik. Az emberiség minden gonoszságának, kéjének és őrületének szentelt éjszaka. Piros betűs ünnep a pokolban. A Wayward Pinesban töltött öt éve alatt csak négyszer rendeztek búcsút. Ez az ötödik. Theresa megtörölgeti orcáját, és elfordul az ablaktól. Lábujjhegyen közlekedik az üres padláson, nem akarja, hogy recsegjenek a gerendák. Ha fölveri Bent, és meglátja, hogy indul a búcsú, ki fog kéredzkedni, együtt szeretne lenni a többiekkel. Lejön a kihúzható létrán, feltolja, majd visszatolja síkba a padlásajtót. Olyan különös idebenn állni ennek a néma háznak az emeletén, amikor odakint ez megy. Benjamin szobájához sétál, és megáll a nyitott ajtajánál. Alszik. Tizenkét éves, napról napra jobban hasonlít az apjára. Míg a gyermekét nézi, eltűnődik: vajon Ethan is jajveszékelni fog, mikor elkapják? Hallani fogja a hangját? És ha igen, képes lesz elviselni?

223/381

Néha olyan rendben megy minden, olyan magától értetődően élik az életüket, mintha mi sem történt volna, de mindig eljönnek azok a pillanatok, amikor az elfojtott kérdések keltette feszültség majd’ szétveti a lelkét, mint egy ódon kristályt. Hamarosan zeneszó csendül fel a Fő utcán, és jó eséllyel a fiát is felébreszti. Ben magyarázatot fog követelni, hogy mi folyik kint, és nincs értelme hazudni neki. Nem érdemes becsomagolni a keserű pirulát. Ahhoz túl okos. És annál sokkal jobban tiszteli. Mit fog neki mondani? És ami ennél is nehezebb kérdés… Egy hét múlva, amikor az éjszaka közepén felkel, egyedül a sötét hálószobában, és arra ébred, hogy soha többé nem láthatja a férjét… Mit fog akkor magának mondani?

Tizenegyedik fejezet Ethan átsuhant a következő keresztúton. Amikor csak hátrapillantott, egyre több elemlámpa csatlakozott a hajszához, de a legközelebbi üldözője, a gátfutó okozta neki az igazi fejfájást. A férfi a bolytól elszakadva élre tört, Ethannek még ismerősnek is tűnt, és amikor tíz méterre ért tőle, kopasz fejéről, az óriási, ezüstkeretes szemüvegéről felismerte, hogy az a faszfej gyógyszerész kergeti, akitől két nappal ezelőtt aszpirint akart venni. A Fő utca egy sarokkal odébb várta, az emeletes és háromszintes házak felől nyugtalanítóan morajlott fel a tömeg – a gyülevész népség zúgolódása. Semmi esetre sem szabad meztelenül kirohannia a főutcára. De ebben az iramban, ha nem változtat irányt, húsz másodpercen belül pont ez lesz a sorsa. Egy utcácska esett csak Ethan és a főutca közé, amely igazából nem is utca, csupán egy szűk sikátor a két háztömb között. A dühtől feltüzelt Ethannek az adta meg az utolsó adrenalinlöketet, hogy tudatosodott benne: ha befordul a sikátorba, és bárki az útjába áll, az égvilágon bárki, akkor neki befellegzett. Egy bozótvágó késsel hadonászó patikus fogja felnégyelni. Szép halál.

225/381

A sikátor egy különálló garázzsal volt szomszédos, és úgy számolt, miután befordul, a garázs sarka miatt körülbelül két másodpercig szem elől téveszti a patikus. Ha a csőcselék nem várja a sikátorban, ennyi elég is lehet. Ethan eddig az úttest közepén szaladt, de eljött az idő, hogy végrehajtsa tervét. Kitért jobbra, átcsapott az aszfalton. Nem szabad elesni. Fűsáv, járda, majd megint fűsáv váltotta egymást a talpa alatt, és amikor a sikátor bejáratához ért, észbe kapott, hogy azt se tudja, mi lesz a következő húzása. Nincs idő tökölni. Csak reagálj! Léptei hangjából ítélve a gyógyszerész hat lépéssel járt mögötte. Ethan berontott a sikátorba. Beton helyett föld. Sötétebb. A köd ázott szeméttől bűzlött. Senkit se látott közvetlen környezetében, az első két Ethan felé tartó elemlámpa úgy száz méterrel előtte imbolygott. A lábát oldalt fordítva fékezett le, mintha síléccel akart volna megállni, a tehetetlenség azonban olyan erővel vitte tovább, hogy kis híján orra esett. Visszanyerte egyensúlyát, és hátraarcot csinálva nekiszaladt, úgy futott az épület sarka felé, mintha puskából lőtték volna ki. Légy ott! Légy ott! Légy ott!

226/381

Az ütközés eget rengető volt, homloka a patikus állát trafálta el; olyan csontrepesztően fejelte le, hogy a becsapódástól Ethan állva is elveszítette az eszméletét egy fél másodpercre. Aztán azonnal magához tért, arcáról patakzott a vér. A gyógyszerész kábán a földre rogyott, és a fogait köpdöste az utcára. Az agyrázkódást keltő ütközésnek köszönhetően Ethannek két másodpercébe került, mire beazonosította, hogy az a hosszú, fémes tárgy a betonon a férfi bozótvágója. Lehajolt érte, és a tekintetük találkozott, mikor fölemelte. Ellenfele szemében látta a rémisztő felismerést, hogy mi vár rá, amely egy vödörnyi repülősónál is gyorsabban észhez térítette. Ethan megragadta a bozótvágó markolatát, melyet szigszalaggal körbetekertek, hogy az esőben jobb legyen a fogása. A patikus gyönge próbálkozás gyanánt felemelte a karját, hogy védje a védhetetlen sújtást. Ethan cselt vetve meglendítette a bárdot, és istenesen beletaposott a férfi arcába. Sarka a ripityára tört orrát találta el, és egy koponyatörést okozó mozdulattal a falba passzírozta a fejét. A gyógyszerész nagyot nyögött, aztán nem kelt fel, de két társa egyre közeledett (tíz másodpercen belül utolérik), és egy sarokra mögötte úgy jött a lámpasereglet, mint egy marhacsorda, a nedves betonon megannyi cipő csattogott, egyre hangosabban és hangosabban. Ethan visszamenekült a sikátorba, és fellélegezve nyugtázta, hogy a legutóbb látott fénykévéknek csak hűlt helyét találja.

227/381

Futott, mint az istennyila, láthatatlansága minden másodpercét ki kellett használnia. Húsz lépéssel beljebb egy szemeteskonténerhez ért. Egy pillanatra sem habozott. Fedezékbe vonult, a földre vetette magát, és bebújt a konténer meg a téglafal közé. Heves szívverésétől, kutyákat megszégyenítő lihegésétől semmit se hallott, homlokáról vér és verejték csurgott a szemébe, reszketett a hidegben, izomláza úgy gyötörte, mintha most futotta volna le a maratont. A konténer mellett léptek csörtettek el, és fokozatosan elhalkultak, ami zene volt fülének. Ethan a földön hasalt, a kosz, a kavicsok és az üvegszilánkok az arcába nyomódtak. Eső verte a hátát, tócsákba gyűlt körülötte, melyek minden új cseppnél megrezzentek. Felőle egész éjjel itt maradhatott volna, akár másnap délig. Baszd meg, kelj már fel! Itt nem görcsölhetsz be! Ethan a vizes murvára tenyerelt, és négykézlábra állt. Kitolatott a konténer mögül, a szemetes mögé guggolva hallgatózott egy darabig. Távoli hangok. Távoli léptek. A főutcán lármáznak. De semmi sem szólt vészesen közelről.

228/381

Talpra állt, kilesett a sikátor és az utca találkozása felé. Nézte, amint a tömeg elkocogott, a főútra merőleges utcán siettek, hogy részesei legyenek az ottani eseményeknek. Ethan a téglafalhoz tapadt, és az ellenkező irányba indult el, a ködös sikátor koromfekete mélyére. Tíz méterrel beljebb a tégla helyét egy… faajtó vette át. Hátrasandított a konténerre és mögötte az utcára. Valaki betévedt – fénynyaláb kutatta át a sikátort –, és hallotta, hogy a cipője alatt ropog a murva. Ethan feltépte az ajtót, a belülről áradó világosság szétterült a sikátorban, majd elnyelte a köd. Beszaladt az ajtón a kivilágított lépcsőházba, magára rántotta az ajtót, és megfordult, hogy rázárja a reteszt. A tolózárat kicsavarozták, hiánya olyan volt, akár egy szuvas fogé, melyet fémmel tömtek be. Ezt aztán nem fogja bereteszelni. Ethan fölrohant a keskeny fokokon, a lépcsőzéssel járó megerőltetés azonban újra fájdalomhullámokkal borította el a bal lábát. Amikor az emeleti lépcsőfordulóhoz jutott, a földszinti ajtó kivágódott. Ethan lesandított a lépcsőház aljába, ahol egy megázott, sárga esődzsekis, megtermett ember állt, egyik kezében zseblámpát, a másikban pedig Ethan sejtése szerint egy otthoni késkészletből meglovasított húsvágó bárdot szorongatott.

229/381

A férfi szeme kapucnija rejtekében maradt, de állcsúcsát leszegte, és sziklaszilárd, tettre kész karja (elsősorban a kést tartó keze) teljes hidegvérről árulkodott. Ethan átsprintelt a fordulón, majd nekivágott a következő lépcsősornak. A lépcsőház zengett a bakancsdübörgéstől. A második emeleti fordulóban Ethan belökte az ajtót. A folyosó csendes, üres volt, és félhomály uralkodott. Tizenöt méterenként lámpásokra emlékeztető falikarokat szereltek fel. Minden ajtó közepén számozott réztáblák. Lakóház? Jött fel a dübörgés a lépcsőházból. Ethan elindult a folyosón, útközben mindegyik kilincset lenyomta. Zárva. Zárva. Zárva. Zárva. Tudván tudva, hogy bármelyik minutumban kivágódhat a lépcsőház ajtaja. Zárva. Zárva. A hetedik, tizenhármas számú ajtó kinyílt. Szorosabbra fogta bozótvágó kését, hátha valaki várja a túloldalon, és lábujjheggyel bepöccintette az ajtót. Szűkös, sötét lakás.

230/381

Látszólag üres. Belopózott, és pont akkor zárta magára az ajtót, amikor a lépcsőház ajtaját feltépték. Ethan fölnyúlt, beakasztotta a láncot a sínbe. A bejárat közelében maradva fülelt, és hallotta, hogy a kinti ajtó becsapódik. A léptek jelentősen lelassultak. A parkettán döngtek. Már nem voltak sietősek. Már nem dübörögtek eszeveszetten. Ethan maga előtt látta a sárga esőkabátos fickót, amint szisztematikusan végighalad a folyosón. Nem vitás, sejtette, hogy Ethan az egyik lakásba menekült, de nem tudhatta, melyikbe. A lépések közelebb értek… (És most már ezt is zárva találta…) …ám az ajtó túloldalán abbamaradtak. Olyan közel állt meg az alak, hogy ha lenézett, Ethan látta a küszöb feletti résben az árnyékát. Honnan a francból tudta, hogy hol kell megállnia? Bassza meg! A sáros lábnyomokból. Az egyik láb árnyéka eltűnt, és a folyosó parkettája recsegett a rá nehezedő súlytól. Ethan hátrahőkölt, befordult jobbra a teakonyhába. Reccsent a hasadó fa. Elszakadt a lánc.

231/381

Fény dőlt a folyosóról a sötét lakásba. A sárga esőkabátos berúgta az ajtót. Hátát a zúgó hűtőnek támasztva Ethan látta, a férfi árnyának körvonala mekkora teret harap ki a szőnyegből. Az árny hosszabbra nyúlt, amikor a férfi átlépett a küszöbön, és kényelmesen besétált a nappalihoz vezető előszobába. A konyhától alig pár lépésre megállt. Víz csöpögött a szőnyegre az esőkabátjáról, Ethan füléig még fújtató légzése is eljutott, ő maga viszont igyekezett visszafojtani a sajátját. Halk kattanás hallatszott, aztán fénysugár hatolt a nappaliba. Ráérősen végigpásztázta a falat, s láthatta, hogy könyvespolcok fogtak közre két, jelenleg befüggönyözött nagyablakot. Rajtuk keresztül is beszűrődött a rendíthetetlenül növekvő ricsaj a főutcáról. A fény a bőrkanapéra és a dohányzóasztalra vetült, amelyen egy poháralátéten gőzölgő bögréből a kamillatea álmosító, édeskés illata járta be a szobát. Az elemlámpa sugara egy bekeretezett fényképre tévedt – őszi színekben pompázó nyárfaliget, a háttérben havas hegytetők, felettük ragyogó kék, októberi ég –, majd a konyhába. A tűzhelyről a szekrényekre rebbent, aztán a kávéfőzőre, és megcsillant a rozsdamentes acélból készült mosogatón is. Ethan lebukott, a linóleumra vetette magát, utána pedig a sötétben a pult és a mosogató közé kúszott.

232/381

Vadásza előrébb lépett; Ethan nézte, ahogy az elemlámpa a hűtőre terelődik, ahol öt másodperccel ezelőtt állt. Az alak beljebb hatolt. A sütő felett, a mikró ajtajában Ethan szemügyre vette a sárga esőkabátos férfi tükörképét, aki a nappaliban kutakodott, az északra, egy hálószobába nyíló ajtónál. Ethan osonva megkerülte a konyhapultot, és kilopózott a konyhából. A dohányzóasztalig. Az esőkabátos tag a háló küszöbén állt, négy méterre, a szobát világította át. Ethan jól megmarkolta a beszigszalagozott bozótvágót, ujját végigfuttatta a hosszúkás penge élén. Lehetett volna élesebb. Sokkal élesebb. Erőset kell sújtania vele. Nyomás! Rohamozd meg! Most, amíg a meglepetés erejével csaphatsz le! Ethan teketóriázott. Idáig is annyi kínt okozott már, annyi embert ölt meg életében, de a nyers erőszak brutalitását enyhítette a Fekete Sólyom pilótafülkéje. Nyomkövető Hellfire-rakétákat lődözni három kilométerrel lejjebbi célpontokra, mégsem emlegethető egy napon azzal, amikor testközelből készül összekaszabolni egy civilt. Az egyik nem sokban különbözik egy számítógépes játéktól. A másik… A férfi sarkon fordult az ajtóban, és Ethan szemébe nézett. Mindketten szaporábban vették a levegőt.

233/381

– Miért süllyedt idáig? – kérdezte Ethan. Nem kapott választ. Semmit se látott az arcából. Csak a sziluettjét, jobb kezében a kés árnyékát, és ahogy a földre szegezett zseblámpája megvilágítja a cipőjét. Ethan kinyitotta a száját, meg akarta ismételni a kérdést, mikor a fény az arcába, egyenesen a szemébe vágott. Valami a földre hullott. Ismét sötétség. Ethan egy mákszemnyit sem látott a hirtelen szembe sütő világosságtól, vak maradt az alaktalan, egybemosódó szürkeségben. A lépések közelebb értek, a szőnyeg alatt nyöszörgött a parketta, susogott a rohamozó férfi farmerja. Ethan hátratántorodott, kisvártatva visszanyerte éles látását a sötétben. Az esőkabátos férfi egy méterre felvillanó képe villant elé, kezében a lecsapni készülő bárd. Ethan közbevágott – egy durva, villámgyors metszés. A penge nem találkozott semmivel, a lendület kibillentette az egyensúlyából. Mellément, meghaltam. A férfi elment mellette, ügyetlenül botorkált a szobában, míg végül a konyhapultnak szaladt. Ethan megint biztosan állt a lábán, a bozótvágót megigazította a kezében, majd észrevette, hogy vér csorog a pengéről. Visszapillantott a konyhába.

234/381

Ellenfele eldobta a bárdját, és Ethannel szemben a pultnak dőlt, mindkét keze a nyaka bal oldalára tapadt, melyből olyan sziszegő hang szakadt fel, mint a lyukas gumi, amikor ereszt. Ethan behátrált a hálószoba ajtajába, leguggolt, felvette a szőnyegről az elemlámpát. Rávilágított a sárga esőkabátos fickóra. Meghökkentő mennyiségű vér ömlött ki belőle. A dzseki sárga műanyagján szétterült, vörös pókhálóra emlékeztetett, amely egy vírus felgyorsított osztódásához hasonlóan nyert teret a kabáton, tucatnyi patakocskára ágazott szét, és a földre csöpögött. Dőlt a vér a válla és a nyaka találkozásánál ejtett tizenöt centis sebből, egyik végén finom permetben jutott a levegőbe, a másikon meg a harsogó, karmazsinba hajló artériás vér spriccelt, minden egyes fröccsenés egyre gyöngébbé vált a férfi rohamléptekben csökkenő szívverésétől. Sápadt, kifejezéstelen arccal meredt Ethanre, mindössze egyetegyet pislogott, mintha ábrándozna. Aztán egy bárszéket feldöntve a padlóra zuhant.

* A hálószobaszekrényből Ethan elvett egy farmernadrágot, egy hosszú ujjú pólót és egy fekete kapucnis pulóvert. A póló meg a nadrág kicsit szűk volt rá, de nem volt vészes. A tornacipő már más tészta. Bele tudta erőltetni a lábát, be is kötötte, de roppantul szorította, és le merte volna fogadni, hogy azonnal törni fogja a lábát.

235/381

A halott férfi bakancsa, bár jóval nagyobbnak nézett ki a lábánál, mégis ígéretesebbnek tűnt. Ethan lecibálta, és addig húzta magára a zoknikat, amíg kényelmesen ki nem töltötte a lábbelit. Jólesett megint ruhát ölteni, és még jobban, hogy az eső helyett ebben a meleg lakásban lehet. Nagy volt a kísértés, hogy még egy fél órát itt töltsön, és összeszedje magát, nyalogassa a sebeit, de mozgásban kellett maradnia. Ha egy nagyobb csapat átkutatja az emeletet, nem menekül. Ethan felkapta a zseblámpát, a bozótvágót, és a csaphoz ment. Egy teljes percen át, a szomjúságtól önkívületben, hatalmas kortyokban nyelte a vizet, de türtőztette magát, nehogy túl sokat igyon. Kinyitotta a hűtőt. Hát ez fura. Üveges tej, friss gyümölcsök, a tojástartóban egy tucat tojás, újságpapírba göngyölt hús. De semmi konzerv vagy dobozos étel. Benyúlt, kivett egy csomag répát, egy szeletke kenyeret, begyömöszölte a nadrágzsebébe. Elindult kifelé, ám a ramazuri visszatartotta; a Fő utcáról hangok, kiáltások szöktek a magasba. Visszarohant a lakás egyik nagy ablakához, és annyira dugta csak ki az orrát a függöny mögül, hogy kileshessen. Hat méterrel alatta: őrültekháza.

236/381

Az épületek homlokzata, a kirakatok hol tűzfényben táncoltak, hol elnyelte őket a sötétség. Ezt a villódzó tangót egy gigantikus tábortűz festette a falakra, amelyet az eső dacára az út közepén gyújtottak, és fenyőcsemetékkel meg a házak oldaláról letépett, hosszú deszkákkal tápláltak. Két ember egy fapadot vitt a lángokhoz, Ethan csak leste, amint az utcára csődült tömeg nagy örömére ráhányták a máglyára. A városlakók minél közelebb voltak a tűzhöz, annál sűrűbb volt a tömeg. A lenti bagázs semmiben sem hasonlított azokra a mintapolgárokra, akikkel addig megismerkedett. A legtöbben párját ritkító jelmezekben parádéztak. Ócska bizsuékszerek lifegtek a nők karjáról és nyakából. Gyöngysorok, fűzött nyakláncok és diadémok. Arcuk ragyogott a csillámportól és az elfolyt sminktől, szemük kiugrott a vastagon fogó szemceruzától; a hidegtől és az esőtől magukat mit sem zavartatva lenge, hiányos öltözékben táncikáltak, mint egy horda mulatozó örömlány. A férfiak nem kevésbé groteszkül mutattak. Az egyik zakót viselt, de nem volt rajta nadrág. Egy másik fekete öltönynadrágban és piros nadrágtartóban mászkált, de nem viselt pólót, a fején viszont mikulássapka virított. Baseballütőjével az égre mutatott, fegyvere, melyre torz szörnyszülötteket festettek, hófehéren világított, ám magasleséről Ethan ezt alig láthatta. A tömegből kiemelkedett egy hatalmas ember – felállt egy virágágyás téglából készült szegélyére –, aki Ethan figyelmét is

237/381

magára vonta. A szörnyű alak barnamedve bundát terített magára, amelyre kitűzte rézcsillagát, és valamiféle agancsos fejfedőt hordott, arcát rikító színű festékkel kente ki, egyik vállára vadászpuskát, másikra hüvelyébe dugott kardot aggatott. Pope. Úgy tekintett szerte a tömegen, mintha az alattvalóit mustrálná, szemében csillagokként tükröződtek vissza a máglya lángjai. Ha a seriff felnéz a szemben levő házakra, a második emeletre is bevilágító tűz mellett simán kiszúrhatta volna a forgatagot szemlélő prédát. Ethan tudta, hogy itt lenne az ideje olajra lépni, de képtelen volt hátat fordítani a látványnak. Egy kisebb, látóterén kívül eső csapat örömujjongásban tört ki, amely felkeltette Pope figyelmét, és széles mosolyra késztette. A törvény embere bundakabátja belső zsebéből elővett egy átlátszó, címke nélküli üveget, amelyben barna ital lötyögött, a magasba emelte, aztán néhány szóval feltüzelte az öklüket őrjöngve rázó és ujjongó csőcseléket. Pope meghúzta a laposüveget, erre a tömeg szétvált, a Fő utca közepén folyosót nyitottak, mindenki ágaskodott, hogy lássák, mi érkezik. Három ember bukkant fel, a tömeg utat engedett nekik a máglyához. A két szélső alak – két sötét ruhás, bozótvágó késsel felfegyverzett férfi – karon fogva hurcolta a középsőt, a harmadikat. Beverlyt.

238/381

Ethanben meghasadt valami, a harag cseppfolyós lávája tört fel a gyomrából, és terjedt el benne, mint a rák. Látta Beverlyn, hogy nem a saját lábán áll, foglyulejtői húzzák maguk után. Fél szeme bedagadt egy irgalmatlanul nagy maflástól, arca csurom vér. De magánál volt. Tudta, mi történik vele, és borzasztóan rettegett, tekintete a földre szegeződött, a lába elé, mintha ki akarná zárni a külvilágot. A két férfi tíz métert ráncigálta Beverlyt, aztán előretaszajtották. Pope teli torokból kiáltott egyet, áldozata pedig a földre zuhant. A közvetlen közelében állók hátrébb húzódtak, úgy hatméteres gyűrűt alkothattak körülötte. Ethan az ablakból is hallotta Beverly sírását. Egy sebesült állat visítására emlékeztette, olyan kétségbeesetten, olyan fülsértő hangon rikoltozott. Az emberek lökdösődni kezdtek a tömegben, a kör közepe felé tülekedtek, a kör íve egyre szűkült az egymásnak nyomódó testektől. Pope zsebre vágta a laposüveget, majd kezébe vette a puskáját. Csőre töltötte, aztán az égre szegezte. A lövés visszhangot vert az épületek közt, megrengette az ablaktáblákat. A tömeg elkushadt. Senki sem mozdult.

239/381

Ethan fülét ismét megütötte az eső cseperészése. Beverly nagy nehezen talpra állt, letörölte az arcába csorgó vért. Még innen fentről, a másodikról se kerülhette el Ethan figyelmét az egész testét rázó reszketés, a mindent felülíró félelem, amely a borzasztó végzetével szembenéző embert emésztette. Beverly az esőben dülöngélt, jórészt a bal lábára támaszkodott. Sántikálva körbefordult, sorra kémlelte az őt körbevevők ábrázatát, és noha Ethan nem értette a szavait, a hangszíne félreismerhetetlen volt. Esdeklő. Rimánkodó. Arcát eső, könny és vér áztatta. Kerek egy perc telt el így. Valaki előrefurakodott a tömegben, és az arénába lépett. Üdvrivalgásban törtek ki. Tapsviharban. A piros nadrágtartós, mikulássapkás, félmeztelen csávó. Először a ring szélén álldogált, mintha bokszmeccsre készülne, másodpercekkel a gongszó előtt. Valaki piát nyomott a kezébe. Hosszan, mohón húzta meg az üveget. Azután kifestett ütőjére kulcsolta a kezét, és kitántorgott a kör közepére. Beverly felé. Megkerülte.

240/381

Áldozata hátrált, nem sok választotta el attól, hogy a tömegbe faroljon. Valaki durván belökte a kör közepére, a lendület egyenesen a baseballütős irányába vitte. Ethan nem sejthette. Beverly se. Olyan gyorsan történt, mintha a fickó az utolsó másodpercben határozta volna el magát. Egyetlen, íves mozdulat. Felemelte fegyverét, és lesújtott. A koponyát bezúzó juharfa reccsenésére Ethan ösztönösen behunyta a szemét, és elfordult. A tömeg hahotázott. Mire megint kinyitotta a szemét, Beverly a földön feküdt, kézzel-lábbal próbált elkúszni támadója elől. Ethannek fölfordult tőle a gyomra. A mikulássapkás alak eldobta az ütőt, és peckesen visszalépdelt, amíg el nem nyelte a tömeg. A baseballütő Beverly orra elé gurult. Utánanyúlt, ujjai centikre lehettek a markolatától. Ekkor egy fekete bikinit, magas sarkút és koronát viselő, sötét angyalszárnyas nő lépett az arénába. A csőcselék előtt illegette magát. Tomboltak, biztatták. A nő odalépett az ütőért nyúló, földön fetrengő Beverlyhez.

241/381

Leguggolt, gyöngyházfehér mosolyra húzódott a szája, felvette a fegyvert, két kézzel jó erősen megfogta és a feje fölé emelte, mint egy démonkirálynő a csatabárdját. Ne, ne, ne, ne, ne…! Beverly háta közepére gerincroppantó ütést mért. Fékevesztett ováció rengette meg a házakat, miközben Beverly már csak vergődött. Mit meg nem adott volna azért, hogy egy Fekete Sólyom pilótafülkéjében, hatvan méterrel a főutca fölött lehessen, ujjával a GAU–19-es forgócsöves gépágyú ravaszán, és percenként kétezer golyót ereszthessen a tömegbe, hogy halomra lője ezeket a köcsögöket. Ethan elfordult az ablaktól, két kézzel felemelte a dohányzóasztalt, és a falba vágta: ropogott a fa, tört az üveg. A mutatvány csak még nagyobb lángra lobbantotta dühét. Sóvárogva gondolt az erőszakra, úgy kívánta, hogy egy hangocska a fejében az mondogatta: menj csak ki a tömegbe késsel a kezedben, és engedd szabadjára a benned élő hentest! Persze, előbb-utóbb úgyis győzne a túlerő, de semmi se esett volna jobban neki, mint hogy lemészárolja az embercsordát, akár egy egyszemélyes mészárszék. De abba belehalsz. Sose fogod többé látni a családodat. Sose fogod kideríteni, mire megy ki a játék. Ethan visszasétált az ablakhoz.

242/381

Beverly mozdulatlanul hevert a földön, feje körül a vértócsa egyre növekedett. A kör összezsugorodott, feloszlott. Aztán az aljas söpredék egyszer csak megrohamozta áldozatát. Árulásszámba ment, hogy otthagyta az ablakot és nem nézte tovább a jelenetet, de semmit sem tehetett Beverlyért – ötszázan voltak egy ellen. Sehogy sem mentheted meg. Odaveszett. Fuss, amíg legalább te megmenekülhetsz! Ethan az ajtóhoz rohant, hallotta, hogy Beverly felüvöltött, érezte a fájdalmat a hangjában, a totális reménytelenséget, és ez könnyet csalt a szemébe. Nyugalom! Kinn az emberek a véredet akarják. Nyitva kell tartanod a szemedet. Ethan kilépett a folyosóra. Üres. Becsukta a lakás ajtaját. A főutcai lincselés elmosódott morajjá halkult. Megtörölte a szemét, és visszament azon az úton, amerről jött, végig a folyosón, át az ajtón a lépcsőházba. A második emeleti fordulóban tanácstalanná vált, fülelt, a korláton áthajolva lenézett. Se hang. Se mozgás. Baljós csend.

243/381

Leóvakodott a lépcsőn. Odalent résnyire nyitotta az ajtót, hogy épp csak ki tudjon oldalazni. A sikátorba fénycsík ezüstje hatolt. Ethan kilépett egy pocsolyába, majd behajtotta az ajtót. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Fél percig meg se mozdult, szoktatta a szemét a sötéthez. Aztán a kapucniját felhúzva délnek indult. A távolban az utcalámpa esőből szőtt buráját leszámítva a két épület közti sötétség olyan áthatolhatatlan volt, hogy Ethan a lábát is alig látta. A tömeg az eddigi leghangosabb üvöltésben tört ki. Beverly járt az eszében, fogát összeszorította, a bozótvágó kést szorosabban fogta marokra, erőnek erejével kellett magára parancsolnia, hogy Beverly sorsának képei ne kavarogjanak tovább a fejében. A szemből jövő léptek hallatán Ethan megtorpant. Húsz méterre tőle ért véget a sikátor, bizonyosra vette, hogy láthatatlanul rejtőzik az árnyékban. Egy fekete esőköpenyes ember tűnt fel, a Fő utcától nyugati irányba tartott. Lecövekelt a lámpa alatt, és szúrós szemmel a sikátort fürkészte. Balta és elemlámpa volt a kezében. Ethan hallotta a dzsekijét verő esőt. A férfi átkelt az úton, bejött a sikátorba.

244/381

Bekapcsolta a zseblámpáját, Ethanre világított. – Ki van ott? Ethan a hidegben párafelhőt lehelt. – Csak én vagyok az – tett felé Ethan néhány lépést. – Látta valahol? – Ki az az én? A fény Ethan arcába világított, remélte, hogy a másik látja a vigyorát, felfogta, ki az az őrült, aki feléje tart. A férfi szeme elkerekedett, amikor Ethan olyan közel ért hozzá, hogy megláthatta a sebeit, a vércsíkokat, a hegeket és rommá vert arcát, a balta lendítésével azonban fél másodperccel elkésett. Ethan fél kézzel, vízszintesen vágott pengéjével, de akkora erővel, hogy felnyitotta a hasát. Ellenfele térdre roskadt, mire Ethan három gyilkos csapással kivégezte. Futásnak eredt, az ölés úgy felélénkítette, mintha speedet tolt volna. Elillant a sikátorból, ki a Hetedikre. Jobbra: hat-nyolc fénycsóva két sarokra, a belváros felé tartanak. Balra: ötvennél is többen özönlenek be a Fő utcáról, lámpát gyújtanak, ahogy a mellékutca sötétjébe érnek. Ethan felgyorsított, rohamtempóban a következő sikátorba iszkolt, előtte egy körömpiszoknyi fény sincs, de lihegés közben több ember záporozó lépteit vélte hallani.

245/381

Hátrapillantott – a sikátoron egy fényfal vágtat feléje. Ordibálnak. Előtte sebesen közeleg a Nyolcadik utca. Más útvonalat kell találnia, már ment is az újratervezés, de nem dönthetett végleg, amíg nem látta a terepet a saját szemével. Ethan kiviharzott a Nyolcadikra. Balra senki. Jobbra két sarokkal odébb egyetlen lámpa. Ethan jobbra kanyarodott, eszeveszetten vágtatott át az úttesten. Átszökellt a járdaszegély fölött, majdnem elvágódott a kiálló betonperemben, de valahogy mégis talpon maradt. Húsz méterrel később a következő, főutcától nyugatra eső háztömbnél két pillanatra hátralesett, mielőtt befordult volna, mert látta, hogy az első elemlámpás csapat kiér a sikátorból. Ha szerencséje van, nem vették észre. Befordult a sarkon. Áldott sötétség! A járdán, a fenyőfák szurokfekete árnyékában iszkolt tovább. Az ezt követő utcán szintén nem járt senki, és egy gyors pillantással megbizonyosodott róla, hogy csak maroknyian üldözik, kábé húsz másodperces lemaradással. Ethan a következő sarkon nyugat felé, majd onnan déli irányba rohant tovább. Az utca elfogyott. A város szélére jutott.

246/381

Az út közepén megállt, görnyedezve kapkodott levegő után. Jöttek utána, mögüle és nyugatról is. Felmerült benne, hogy két sarokkal arrébb a főutcára is fölkaptathat, de ezt nem tartotta különösebben jó ötletnek. Indíts! Csak vesztegeted a megszerzett előnyödet. Egyenesen előtte egy viktoriánus palota állt, háttérben a környező erdővel. Erről van szó. Sajgott a lába a futástól, de átrohant az úton, elsprintelt a ház mellett. Három lépéssel azelőtt, hogy beért volna a fenyvesbe, egy kisgyerek felkiáltott: – Az erdőbe szalad! Ethan hátranézett. Húszan vagy harmincan fordultak be a palota sarkán, lámpájuk szemkápráztatóan ragyogott, egy emberként vetették magukat Ethan után, aki egy pillanatra nem tudta hova tenni, hogy miért ilyen torzak a testarányaik. Túl rövidek a lábaik, túl nagy a fejük, sokkal alacsonyabban tartják az elemlámpáikat. Gyerekek. Azért, mert gyerekek. A fák közé iramodott, magába szívta a nedves fenyőfák keserédes illatától terhes levegőt. A városkában se lehetett sokat látni, de az erdőben még annyit sem.

247/381

Az elemlámpájára kellett hagyatkoznia, hogy ringó fénye mutassa az utat a fák, a korhadt tuskók között, míg facsemeték és lelógó ágak ostora pattogott az arcába. A gyerekek szorosan a sarkában loholtak, zizegett a vizes avar, roppantak az elszáradt gallyak. Halványan sejtette, merre lesz a folyó. Úgy gondolta, ha mindig jobbra tart, biztosan rábukkan, de már így is végérvényesen elvesztette irányérzékét. Egy kislány felvisított: – Látom! Ethan hátralesett, nem hosszan, csupán egy gyors pillantásnyit, de nem is időzíthette volna rosszabbul; egy kidőlt fatönk keresztezte az útját, a lába belegabalyodott a göcsörtös gyökerekbe és ágakba, felbukott, és kiesett a kezéből a zseblámpa meg a bozótvágó. Körülötte mindenhonnan léptek közelednek. A szélrózsa minden irányából jönnek. Ethan lábra akart állni, de egy kúszónövény indája rátekeredett a jobb bokájára, és öt másodpercébe tellett, hogy kiszabadítsa. Az elemlámpa kihunyt, amikor elesett; nem látta, hova, sem a kését, de semmi mást se. Lázasan tapogatta a földet, kereste túlélőeszközeit, azonban csupán gyökereket és indákat markolt. Föltápászkodott, vakon küzdötte át magát a sűrű aljnövényzeten, a lámpafény és a hangok pedig lassacskán utolérték. Elemlámpa nélkül esélye sem volt. Nem maradt más hátra, kinyújtott karral kellett futnia, egyedül így akadályozhatta meg, hogy fának menjen.

248/381

Előtte fénysugarak kardoztak egymással, egy-egy futó pillantást engedve a terepre; fojtogatta a fenyvest a gaz, megérett a tisztítótűzre. Kisgyerekek önfeledt, mámoros, mániákus kacarászása söpört végig az erdőn. Gyerekkorának rémálommá vált bátorságpróbái elevenedtek meg előtte. Ethan egy mezőnek vagy tisztásnak látszó területre tévedt – na, nem mintha egy hangyányit is látott volna, de az égi áldás bőségesebben esett, és mintha már nem hajolt volna fölé a lombkorona. Ha nem tévedett, a patak csobogott vele szemben, de aztán a lihegő, ziháló hangok utolérték. Valami a hátába csapódott – nem egy egetrengető ütés, ahhoz azonban elég, hogy elveszítse az egyensúlyát a következő előtt. Aztán jött még egy… Még egy… Még egy… Meg még egy, és végül leterítették Ethant, aki arccal a sárba zuhant. Minden egyéb neszt túlharsogott a gyerekvihogás, teljes testére záporoztak az ütések, minden elképzelhető szögből – apró, felületi sérülést se igazán okozó ökölcsapások, néha egy-egy bőrét felsértő vágás, vagy a ritkán, viszont jóval aggasztóbban fejére sújtó, tompa tárgyak, és mindegyik másodpercről másodpercre szaporábban érte, mintha pirájaraj marcangolná. Valamit az oldalába döftek.

249/381

Nagyot üvöltött. Kicsúfolták. Újabb szúrás; kínóceán. Elvörösödött a méregtől, szabaddá tette lefogott bal kezét, majd jobbját. Letenyerelt a földre. Felkászálódott. Egy kemény tárgy (egy kő vagy egy ölesebb ág) úgy eltalálta a tarkóját, hogy a tömései kilazultak tőle. A karja nem bírta. Megint beletaknyolt a sárba. Újból kinevették. Valaki azt kiáltotta: – A fejére, a fejére! De Ethan ismét feltolta magát fekvőtámaszba, ezúttal akkorát ordítva, hogy meglephette vele a gyerekeket, mert a másodperc törtrészéig abbamaradt a klopfolás. Ennyi elég is volt neki. Felguggolt, kiegyenesedett, majd az első adódó gyereknek, egy tizenkét vagy tizenhárom éves fiúcskának bemosott egyet, mire az elájult. – Takarodjatok! – fortyogott torkában a düh. Először látott olyan jól, hogy felmérhesse, kikkel is gyűlt meg a baja: kéttucatnyi, hét és tizenöt közötti gyerek fogta körbe, legtöbben zseblámpát és valamilyen kezük ügyébe akadt

250/381

fegyvert szorongattak, botokat, köveket, éles késeket, egyikük meg egy letört fejű söprűt, amely hegyes karóban végződött. Tisztára, mintha halloweenhoz öltöztek volna, mintha szüleik lyukas, levetett ruháiból otthon összefércelt jelmezekbe bújtak volna. Ethan már-már örült, amiért elveszítette a bozótvágóját, mert különben felkoncolta volna ezeket a kis szarcsimbókokat. Ethantől balra szétnyílt a kör – a gyenge láncszemnél kitörhetett volna közülük két, derekáig érő kissrác közt. De aztán mi lesz? Újra üldözőbe vennék, addig hajszolnák az erdőben, amíg bele nem döglik, mint egy meglőtt őzgida. Apránként megfordult, és elkapta a falka legelszántabb tekintetű tagját, egy szőke kamasz legényt, akinek a kezében lévő hosszú zokni szakadásig feszült a benne megbúvó, nem sok jóval kecsegtető súlytól – talán egy baseball-labda vagy egy tömör üveggömb. A kiskamasz valószínűleg az apja öltönyében jött, úgy állt rajta, mint tehénen a gatya, a zakó ujjából ki sem látszott a keze. Ethan torkaszakadtából üvöltött, jobb kezét ütésre emelte, úgy közelített a kölyökhöz, és képen is törölte volna, a fiú azonban meghátrált, felbukott és elesett, aztán abban a pillanatban, hogy talpra állt, futásnak eredt, és beszaladt az erdő mélyére, hangosan kiabálva, hogy megtalálták. A hangadó hanyatt-homlok menekülése láttán a fele társaság követte a példáját.

251/381

Ethan nekitámadt az ottmaradt maroknyi gyereknek, és kicsit olyan érzése volt, mintha a jávorszarvas megfélemlítené az őt üldöző farkasokat, de végül sikerült egy kivételével mindet elzavarnia. Futtukban olyan fülsértően kiabáltak, mintha az ördög kergetné őket, majd felszívódtak a fenyőerdőben. Az utolsó hátra maradt fiúcska Ethant bámulta az esőben. Ő lehetett tán a legfiatalabb mind közül, hét-, maximum nyolcéves. Cowboynak öltözött; piros-fehér kalapban, csizmában, westernnyakkendőben, és -ingben álldogált. Kezében lámpa, egy kő, arcán az érzelem legkisebb jele sem tükröződött. – Te nem félsz tőlem? – kérdezte Ethan. A kisfiú megrázta a fejét, kalapja karimájáról folyt le a víz. Felnézett Ethanre, és amikor az elemlámpa kévéje szeplős arcába világított, Ethan látta rajta, hogy füllentett. Reszketett félelmében, alsó ajka egyfolytában remegett. Ennél elszántabb képet nem nagyon tudott vágni a tökmag, ezzel mégis kivívta Ethan tiszteletét, aki eltűnődött azon, mi késztethette erre a bátor szembeszállásra. – Ne tessék tovább futni, Mr. Burke! – Honnan tudod a nevemet? – Olyan szép élete lehetne itt, és még csak látni sem tetszik. – Mi ez a hely? – Csak egy kisváros – válaszolta a fiú.

252/381

Felnőttek hangját hozta a szél a távolból, újabb szakasznyi elemlámpa pislákolt a fenyőfák között, mint a felragyogó csillagok. – Hol van az igazi otthonod? – érdeklődött Ethan. A kisfiú oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. – Mire tetszik gondolni? – Hol éltél, mielőtt Wayward Pinesba költöztél? – Én mindig is itt laktam. – Sosem hagytad el a várost? – Innen tilos elmenni. – Miért? – Csak nem szabad, és kész. – Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. – Ezért halállal fog lakolni. – A kisfiú hirtelen felkiáltott: – Itt van, erre! Siessetek! A fények kiértek a fenyvesből a tisztásra. Ethan futásnak eredt, túloldalt besurrant az erdőbe, nem is törődött már azzal, hogy az arcát védje vagy az üldözőit szemmel tartsa, a sötétben kapálózva talpalt, idő- és irányérzékét végérvényesen elveszítette, lelkében állandó háborút vívott a tébolyító pánikkal, amely bármelyik percben térdre kényszeríthette, magzati pózba zsugoríthatta és őrületbe kergethette. A félelem miatt. A fájdalom miatt. Mert ez az egész egyszerűen felfoghatatlan, hogy a rosseb vigye el.

253/381

Nem a hangja, hanem a folyó szaga zökkentette vissza. A szellő egyszer csak édes párát hozott. A terep meredeken lejtett, Ethan leereszkedett a sáros parton a jéghideg, tajtékos folyóba; a víz úgy ömlött a bakancsába, mint a folyékony acél. A vérfagyasztó hideg sem tántoríthatta el, csak egyre mélyebbre gázolt a vízbe, beljebb, a fősodorba. Derékig merült benne, a csontig hatoló fagytól a lélegzete is elállt egy pillanatra, a víz veszettül sodorta volna magával. Óvatosan, megfontoltan lépkedett, a fenéken a kövek inogtak a talpa alatt, sodródtak az árral. Minden lépésért megküzdött, egész testével ellen kellett tartania a folyó erejének. Félúton már a mellkasáig ért. Az ár elragadta. Vitte, amerre folyt. A koromsötétben nem tudhatta, mekkora sziklák állnak ki a vízből, azt viszont igen, hogy ha akár egybe is belevágódik, az simán végzetes lehet. Erőteljes, oldalazó matrózúszásban tempózott az ár ellen. A karjának kutya baja se volt, de átázott bakancsa lehúzta, a lábával alig tudott tempózni. A lábbeli súlya egyáltalán nem segített, inkább hátráltatta. Egy elkeseredett percnyi küzdelem után izmai a végkimerülés határára jutottak, de a lába csakhamar megint leért.

254/381

Abbahagyta az úszást, nekifeszült az áramlatnak, a vízszint visszasüllyedt a derekáig. Tíz-tizenkét lépéssel később már mindössze bokáig gázolt, onnan pedig a hátralevő távot futásban tette meg, majd elterült a parton. Oldalára gurult, holtfáradtan lihegett és reszketett. A túlpartot pásztázta a tekintetével. Mindenhonnan új fényforrások bukkantak elő. Hallotta a kurjantásaikat, a nevét kiáltozhatták, de ilyen távolból a háborgó folyó zúgásától esélytelen volt, hogy akár egyetlen szót is ki lehessen venni beszédükből. Ethan mozgásban akart lenni, tisztában volt vele, hogy ez létszükség, de nem vitte rá a lélek, hogy azonnal fölkeljen. Legalább egy percet hadd feküdjön, hadd jusson némi levegőhöz! A túlparton már megszámolni sem lehetett, annyi fénynyaláb kutatott, a legtöbb huszonöt méterrel följebb, ahol a habok közé vetette magát, de ahogy telt-múlt az idő, az emberek észak és dél felé is szétszóródtak, a fénycsóvák tucatnyi helyen motoztak a folyó fölött. Feltérdelt. Úgy remegett a keze a hidegtől, mintha szélütést kapott volna. Ujjai a nedves homokba túrtak, négykézláb kúszva indult útnak. Az alatt az egyetlen, mozdulatlanul töltött perc alatt a tagjai teljesen elgémberedtek.

255/381

Mikor a következő kőtömbhöz ért, megkapaszkodott benne, fölhúzta magát, és talpra állt. A cipője tocsogott a víztől. Százan is lehettek a túlsó parton, ráadásul nem múlt el úgy másodperc, hogy ne jöttek volna újabbak. A legtöbb zseblámpa csak a folyó közepéig ért el, de néhány fénysugár olyan átható erejű volt, hogy az átellenben levő partszakaszt is bevilágította, és vékony csíkjaikat jól kirajzolta a szakadó eső. Ethan szedte a lábát, szeretett volna biztos távolba kerülni a fényektől, de három méterre egy meredélybe ütközött. A fal mentén haladt tovább, eközben a keresésére indult több száz ember hangja túlharsogta a zubogó folyót. Három méterrel előrébb fényszóró vágta el az útját. Ethan egy omladék kőtömb mögé rejtőzött, és oldalt kukucskált ki, míg az elemlámpa bejárta mögötte a meredélyt. Fényeső ömlött a partról a folyóba. Ethan rejtekhelyéről úgy látszott, páran bokáig belegázolnak a vízbe, de senki sem kockáztatta meg, hogy átússzon. Ki akart osonni a szikla mögül, amikor egy megafonból tölcsérhang üvöltött rá. – Ethan, jöjjön vissza hozzánk, és mindent megbocsátunk! Bárhol megismerte volna: Pope seriff mély, öblös orgánumát verte vissza a sziklafal a fenyves felé. – Nem tudja, mire vállalkozik. Akár hiszed, akár nem, pontosan tudom, mire vállalkozom.

256/381

Mikor minden fénykör másfelé kutatott, Ethan fölállt, és déli irányba botladozott tovább a fal mentén. – Ha visszajön, a haja szála se fog meggörbülni. Naná! Már ott is vagyok. – A szavamat adom! Mit nem adott volna Ethan egy saját hangosbeszélőért. Mások is a nevét kiáltozták a túlpartról. – Ethan, jöjjön vissza! – Elment a józan esze?! – Forduljon vissza! Pope is ordibált utána, de Ethan hajthatatlan volt, kitartóan menetelt a vaksötét esőfüggönyben. Minél távolabb jutott üldözőitől, annál kevésbé látott bármit is. Ethan immár csoszogva, cammogva sántikált, egyetlen tájékozódási pontja a tőle bal kézre eső folyó csobogása volt. Mögötte elhaló hangok, kihunyó fénypászmák. A legutolsó csepp adrenalint is kiizzadta magából, lassan utolérte a végkimerülés. A komplett lefagyás. De nem pihenhetett. Egyelőre nem. Majdnem úrrá lett rajta a kimerültség, nem sok választotta el attól, hogy a part menti homokba kuporodjon és elaludjon, de ki tudja, odaát maradnak-e a hajtók, vagy megpróbálnak átkelni. Látták, felfegyverkeztek, és túlerőben voltak. Ethan egyiket sem mondhatta el magáról. Túl nagy a kockázat.

257/381

Ezért hát a pótakkumulátorát is beizzította, és menetelt tovább.

Tizenkettedik fejezet Ethan ha akarta, se tudta volna megállapítani, hogy mennyi ideje mászkál már egyedül a sötétben. Egy órája. Talán kettő. Vagy kevesebb. Visszafogott iramban haladt, egy kilométernél nem juthatott messzebb. Ebben az egyben biztos volt. Pár percenként megtorpant és hátrapillantott, nézte, követik-e a zseblámpák, fülelt, halle léptek alatt összekoccanó köveket. De minden egyes alkalommal ugyanaz a látvány fogadta – teljes sötétség –, és ha követte is valaki, a folyó robaja az összes többi hangot elfedte.

* Az eső szitálássá enyhült, utána már csak szemerkélt, végül teljesen elállt. Ethan pusztán a megérzéseire hagyatkozhatott, de tört előre, láthatatlan kőtömbökbe kapaszkodott, apró, pici lépéseket tett csak, így ha előbb-utóbb elkerülhetetlenül valamilyen tereptárgyba ütközött, nem bukott orra.

*

259/381

Aztán látni kezdett. Az egyik pillanatban még sötétség volt. A következőben a tömzsi, dagadó hold kibújt a felhők közül, sugarától minden nedves kődarab úgy csillogott, mintha lelakkozták volna. Ethan leült az egyik lapos kőtáblára, a lába remegett, kitartása a végéhez közeledett. A folyó a felére, patakká szűkült, de a sodrása erősebb lett, dühödt tajtékba borította a sziklakertet. Túloldalt hatalmas, húsz-huszonöt méter magas szálfenyők tornyosultak a víz fölé. Hirtelen ráébredt, hogy milyen szomjas. Letérdepelt, odakúszott, és beledugta a fejét egy kisebb tavacskába. A víz tiszta, ízletes, édes volt, de kegyetlenül hideg. Két korty közt körültekintett. A haragos folyón kívül a légy se pisszent egyik parton sem. Ethan aludni akart egy nagyot. Akár itt kinn, a kőtáblán is egy csettintésre elszundított volna, de tudta, hogy butaság lenne. Menedéket kell találnom még a holdvilágnál. Amíg visz a lábam. A felhőket máris a hold elé fújta a szél. Erőt vett magán, és felkelt. A folyón átgázolni végzetes lett volna, különösen ebben a harmatgyönge állapotban. Az innenső parton kell menedékre bukkannia, de ez kemény dió lesz. A túlparton több ezer méteren

260/381

át ősfenyves húzódott végig a hegységen, egészen a gomolygó felhőkig. Biztosra vette, hogy egy ilyen erdőben könnyűszerrel talál egy lukat, ahová bevackolhatja magát éjszakára, még ha csupán lehullott ágakkal takarózik is be. Amennyiben eleget gyűjt össze az ember, és befedi magát vele, megvédenek a széltől-esőtől, tán még a testmeleget is megtartja. De úgyse így fog éjszakázni. Ezen az oldalon a folyópart tíz-tizenöt méteren át meredeken emelkedett, egészen a Wayward Pinest körbevevő vörös hegyláncig. Felette: a sötétségbe meredő kiszögellések, egyik a másik után. A hegymászás szóba sem jöhetett. Ethan tovább gyalogolt. A gyomrában lötykölődött a sok víz. A lába bedagadt, feltörte, kidörzsölte a bakancs. Egy órája rá kellett volna szánnia az időt, hogy megálljon, és kiöntse a vizet belőle, de azon aggódott, mi történik, ha leül, és nem lesz ereje újra felvenni a cipőjét, és újra nekivágni. Ezen az oldalon messze nem volt olyan könnyű dolga, ritkán találkozott sík tereppel, mindenütt sziklás és meredek út vitt tovább. Égig érő fenyőfákkal körülvett tisztásra tévedt. A sziklás talaj puha, süppedős földnek adta át a helyét, amelyet vastag tűlevelű avar borított, mire Ethan azt gondolta, legrosszabb esetben ide fogok lefeküdni. Távolról sem ideális: túl közel van a folyóhoz, nem takargathatja be magát ágakkal, és

261/381

nincs az az üldöző, aki ne találna rá. De legalább az ősi fenyves lombkoronája nyújt némi védelmet. Utoljára még egyszer körülnézett; előre eldöntötte, ha nem tapasztal semmi különöset, itt fog letáborozni éjszakára. Fölsandított az emelkedőre, amely a meredély tövéhez vitt. Egy sötét foltot vélt felfedezni odafenn. Nem gondolkodott, nem töprengett, egyből felfelé vette az irányt. Négykézláb kaptatott fel a fenyőfák közt, aztán kiért az erdőből egy kőtörmelékes tisztásra. Egyre meredekebb és meredekebb volt. Megint fújtatnia kellett, izzadság csurgott a homlokán, ami csípte a szemét. A fal tövében a kőtenger apró szemű és jobban szétterülő kavicsokból állt, minden lépésnél megcsúszott, mintha egy homokdűnét mászna meg. A hegyorom tövébe ért. A sötétség visszahódította elvesztett terepét, már csak a holdsarló sarka látszott ki a felhők közül, és a levegő megtelt az újonnan érkező eső illatával. Íme: az a sötét folt, amelyet a folyónál megpillantott, egy mélyedés volt. Másfél-két métert vájhatott ki az idő vasfoga a hegyből, a belseje sima és száraz volt, védelmet nyújtott az időjárás viszontagságai ellen. Ethan felkászálódott és bekúszott.

262/381

A hátsó fala lejtett egy kicsit, ezért nekidőlt, a sötétedő világot a kicsiny fülke falai keretezték. Ebből a szögből nem láthatta a folyót, robaja sokkal tompábban hallatszott, leginkább hangos sustorgássá szelídült. Amint a holdat eltakarták a felhők, a folyó túlpartján a fenyveserdő fokozatosan elsötétült, Ethanre ismét sötétség borult. Eleredt az eső. Felült, és remegő ujjaival megpróbálta levenni a lakásban megölt férfi bakancsát. Hosszú percekbe telt, mire a csomót kibogozta, és lejött a lábáról a cipő. Jó fél liter vizet biztosan kiöntött mindkettőből, aztán lehúzta a több réteg zoknit, kicsavarta, és kitette őket a kőre száradni. A ruhái csuromvizesek voltak. Levette kapucnis pulóverét, pólóját, nadrágját, sőt, még az alsóját is. Tíz percen át csupaszon csavargatta ki a ruháit a fülkében, amíg ki nem préselte belőlük a vizet annyira, hogy csak nyirkosak legyenek. Felsőtestére terítette a pulóvert, a hosszú ujjú trikót a lábára, a farmerből meg párnát hajtogatott. A barlang hátsó falának dőlve oldalára fordult, és lehunyta a szemét. Soha életében nem fázott még ennyire. Először attól félt, hogy nem jön álom a szemére. A testét olyan vadul rázta a hideg, hogy a pulóver ujjait magára kellett kötöznie, nehogy lecsússzon róla. De akármennyire fázott is, még annál is fáradtabb volt.

263/381

Öt percen belül elnyomta az álom.

Tizenharmadik fejezet Ethan jobb bokáját egy földhöz rögzített vaskarikához láncolták. Ütött-kopott asztalnál ül, amelyen három tárgy van… Egy üres A/4-es lap. Egy fekete golyóstoll. És egy homokóra, amelyben a fekete homokszemek az egyik félgömbből peregnek a másikba. Aashif közölte Ethannel, hogy amikor a homokóra lejár, visszajön, és ha nem tetszik neki, amit addig Ethan a papírra vetett, akkor lingcsi általi halált fog halni. De Ethan tudja, még ha meg is volnának a szigorúan titkos, pontos információi a következő nagy offenzíváról, és leírná őket nevestül, dátumostul, célpontokkal, a várható földi vagy légi csapások részleteivel együtt, az se lenne elég. Soha semmi se lesz elég, mert nem számít, mit firkál oda, meg fog halni, méghozzá szörnyű kínok között. Aashifnak csak a hangját és a barna, gonosz szemét ismeri, amelyben nem információéhség, hanem a kínokozás gyönyöre csillog. A vallatás színjátéka csak az előjáték. Amitől Aashif benedvesedik és felizgul. Szadista. Valószínűleg Al-Káida.

265/381

Ethan nem engedte, hogy ez felőrölje, amíg a kínzókamrában a plafonról lógott, de itt, egyedül az íróasztalnál, a csendben, teljes erővel taglózza le a felismerés. Tök mindegy mit ír, nem egész egy órán belül sorsa összehasonlíthatatlanul rosszabbra fordul. A szobának egyetlen ablaka van, azt is bedeszkázták. A deszkák közti szűk réseken át betörnek az iraki napfény sugarai. Tikkasztó a hőség, bőre minden négyzetcentijéről söpörni lehet a verejtéket. A pillanat hiperrealitása elviselhetetlenné válik, érzékszerveit elöntik a külvilág felől jövő ingerek. – Odakinn kutya ugat. – A távolban gyerekek nevetgélnek. – Kilométerekről puskák hátborzongató kabócazúgását hallani. – Bal fülénél egy légy köröz. – A közelben sülő maszgúf illata. – Valahol a bázis bugyraiban egy férfi üvölt. Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Legalábbis senki, aki segíthetne. Gondolatai otthona, a várandós Theresa felé terelődnek, de a jövő fényében az érzelmi vihart és a honvágyat nem képes feldolgozni. Erős a kísértés, hogy a fejében újra lejátssza legutolsó beszélgetésüket (a videohívást a katonai támaszpontról), de akkor biztos összezuhanna. Ne törődj vele! Még ne! Esetleg az utolsó perceidben.

266/381

Ethan tollat ragad. Le kell foglalnom magam valamivel. Nem ülhetek itt és rágódhatok azon, mi fog történni. Mert ezt akarja. Az egész erről szól.

* Háborús rémálmaiból riadt fel. Egy kerek percen át azt se tudta, hol van, egyszerre rázta a hideg és fűtötte a láz. Ethan felült, a sötétben kotorászott, és a mélyedés falait tapogatva a belső GPS bekapcsolt, és visszatértek borzalommá vált életének emlékképei. Álmában lelökdöste magáról a takaróját, a hideg és nyirkos ruhadarabok a földön hevertek szétszórva. Kiteregette őket, hogy gyorsabban száradjanak, aztán előretolta magát, és kiült a beugró szélére. Az eső elállt. Az éji égboltról csillagfény áradt. Egyáltalán nem érdekelte a csillagászat, de azon kapta magát, hogy ismerős csillagképek után kutat, mégse tudta eldönteni, a csillagok a helyükön vannak-e az égen. Vajon ezt az éjszakai égboltot láttam idáig? Tizenöt méterrel lejjebb a folyó muzsikált. Letekintett a folyóra, és amikor megpillantotta, elhűlt a vére.

267/381

Az első ösztönös reakciója azt súgta, hogy másszon vissza a rejtekhelyére, de ellenállt a kísértésnek; attól félt, bármilyen hirtelen mozdulattal felhívná magára a figyelmet. A kurva életbe, követtek. Valahogy csak sikerült átkelniük a folyón. A folyóparti öles fenyőknél álldogáltak, és annyira jól elrejtőztek az árnyékban, hogy nem tudta felmérni, hányan vannak. Csigalassúsággal, centinként visszahúzódott a beugróba, a jéghideg kőhöz lapult, csak a sziklafülke fedezékéből kukucskált ki. Az alakok az árnyak közé olvadtak, és egy pillanatra a folyón kívül az egész világ mozdulatlanságba dermedt. Ethan már azt kezdte gyanítani, hogy a szeme csalta meg. Az elmúlt öt nap eseményei után a visszatérő hallucinációkat javuló elmeállapota jeléként üdvözölné. Fél perccel később az alakok előbukkantak a fenyők árnyékából, kijöttek a lejtő alján szétzúzódott kőre. Mi a franc? Egyedül volt, és bár emberméretű, nem úgy mozgott, mint egy ember: négykézláb mászkált a köveken, a csillagfényben szőrtelen bőre sápadtan világított. A félelemtől fémes íz költözött Ethan szájába, amikor észrevette, hogy a végtagok arányai meg se közelítik a természetest, a szerzet karja mintha kétszerte hosszabb lett volna, mint az normális lenne egy embernél.

268/381

A lény felemelte a fejét, Ethan még a távolból is jól látta, hogy bumfordi, nagyra nőtt orra az ég felé mered. Szaglászik. Amennyire csak lehetett, Ethan hátracsúszott a beugróban, a hátsó falánál összegömbölyödve remegett, és hegyezte a fülét, várta a közeledő lépteket vagy az egymáson elcsúszó kövek neszét. De csak a folyó csobogását hallotta, és amikor legközelebb megkockáztatta, hogy kinézzen, akármit is látott – vagy hallucinált –, a lény felszívódott.

* Az éjszaka fennmaradó pár órájában nem jött a szemére álom. Annyira fázott. Annyira sajgott minden tagja. Olyan borzalmas élményekben volt része, hogy nem mert visszatérni az álmok birodalmába. A sziklafülkében feküdt, és csupán egyetlen vágy dolgozott benne. Egyetlen létszükség. Theresa. Odahaza az éjszaka közepén gyakran felébredt arra, hogy felesége átöleli, hozzásimul. Még a legnehezebb éjszakákon is. Amikor késő este jött haza. Amikor veszekedtek. Amikor megcsalta. Annyival, de annyival többet adott bele ebbe a kapcsolatba, mint ő. Theresa egy csapásra belé szeretett. Habozás nélkül. Lemondás nélkül. Feltétel nélkül. Korlátok nélkül. Míg Ethan kotlott

269/381

a zsetonjain, távolságtartóan, megfontolva játszott, Theresa mindent feltett egy lapra. Minden alkalommal. Vannak pillanatok az ember életében, amikor szeretteit hús-vér valójukban pillantja meg, amikor lefoszlanak róluk a vágyképek, a közös emlékek foszlányai. Amikor új szemmel nézhet rá, egy vadidegen szemével, és újra az első szerelmes percek hevével szeretheti. A könnyek és a rózsaszín köd eloszlása előtti szerelemmel. Amikor még megvolt a tökéletes kapcsolat reménye. Sosem látta ennél tisztábban a feleségét, sose szerette ennyire – a kezdet kezdetén sem –, mint most, ebben a sötét, hideg lukban, amint elképzelte, hogy a neje átöleli.

* Nézte, ahogy a csillagok kihunynak, a nap tüzet lehel az égre, és mikor a sugarai végre átbuktak a hegy gerincén, a fülkében is érezte melengető cirógatásukat, még a hegy gyomra is átmelegedett. Most, hogy új nap virradt, szemügyre vehette a menekülése során elszenvedett sérüléseket. Sárgásfekete véraláfutásokkal körbevett horzsolások borították karját-lábát. Pam nővér tűszúrásainak nyomai tarkították bal vállát és jobb oldalát. Letekerte a szigszalagot a bal lábáról, így levegőztette a Beverly beavatkozásakor a combján keletkezett sebet. A szorítókötés hatásosnak bizonyult, mivel elállította a vérzést, de a bemetszés

270/381

helyén a bőr begyulladt. Antibiotikumra lesz szüksége, és valakinek össze kell varrnia a sebét, nehogy elfertőződjön. Megtapogatta az arcát, és a legkevésbé sem érezte a sajátjának. Bedagadt, itt-ott sebhelyes, és az elmúlt huszonnégy óra leforgása alatt kétszer betört orra iszonyú érzékeny volt. Az arcába vágódott faágak felszíni sebeket ejtettek a képén, és a tarkóján dudor nőtt azután, hogy az egyik gyerek fejbe dobta. Azonban semmi sem ért még csak nyomába se a halálra gyötört lábizmait átjáró, elképzelhetetlen fájdalomnak. Azon tűnődött, vajon van-e elég ereje járni.

* Délelőttre megszáradtak annyira a ruhái, hogy felöltözzön, bekösse beázott bakancsát, és leereszkedjen a kiszögellésen a szirtfal tövébe. A folyóhoz való leereszkedés gyorsan világossá tette, milyen szörnyűségeket tartogat még a nap a számára. Mire a vízhez ért, izmai pihenőért kiáltottak. Nem maradt más választása. Behunyta a szemét, a napfény pedig úgy simogatta az arcát, mint a meleg víz. Ilyen magasan kellemesen erősek voltak a sugarai. A szél napszítta tűlevelek illatát hozta. A hűs víz édes levegőjét. A kanyonban zubogó víz morajlott. Az áramlatban kavicsok koccantak egymásnak. Az ég kéken ragyogott.

271/381

Lelket öntött belé, hogy újra meleg van, és a természet vadromantikája minden egyéb viszontagsága ellenére is ősi ösztönöket támasztott fel benne. Tegnap este túl fáradt volt ahhoz, hogy az egy helyben fekvésen kívül bármi érdemlegeset csináljon. Most viszont megjött az étvágya. Kihalászta a zsebéből a répákat és a kilapított kenyérszeleteket.

* Amint lábra állt, addig kutakodott, amíg talált egy hosszú fenyőágat az egyik közeli ligetben, majd letörte a végét, és testhezálló sétabotot faragott magának. Perceken át nyújtott, próbálta kimasszírozni tagjaiból a mozgásképtelenséggel fenyegető izomlázat, de reménytelen küzdelmet folytatott. Végül útnak indult a folyóvölgyben, beállt egy tarthatónak vélt tempóra, de tíz perc múlva a tegnapi megerőltetés közbeszólt, és le kellett lassítania. Egy megtett kilométer tíznek tűnt. Minden egyes lépéssel egyre inkább a mankójára támaszkodott, úgy szorongatta, mint valami mentőövet, mintha az egyetlen ép lába volna.

* Kora délutánra a terep megváltozott, a patak csermellyé szűkült, a fenyőfák alacsonyabbak és ritkásabbak lettek, már csak a téli

272/381

ítéletidők során fejlődésükben megállt, göcsörtös bonsaiváltozataikkal találkozott. Sűrűn meg kellett állnia, többet pihent, mint haladt, állandóan zihált, és ahogy egyre magasabbra hágott, folyamatos oxigénhiánnyal küszködött.

* Alkonyatkor egy zuzmókkal benőtt kőtáblán terült el, nem messze a folyó csökevényétől, egy két méternél is keskenyebb, sebes folyású patakocska mellett, amely medrében színes kavicsokat görgetett magával. Négy-öt órája hagyhatta el a fülkét, és a nap már lenyugodni készült a szemközti hegygerincen. Amikor lebukott a hegy mögé, a hőmérséklet egyből zuhant jó pár fokot. Feküdt a kőtáblán, összegömbölyödött a völgybe beköltöző, zord hideg miatt, a kifakuló égboltot szemlélte; és akkor jött a komor felismerés, hogy innen pedig ma már nem fog felállni. Az oldalára fordult, fejébe húzta kapucniját. Lehunyta a szemét. Fázott, de a ruhája megszáradt, és seregnyi gondolatot, egymással viaskodó érzelmet kellett helyre tennie a lelkében, a kimerültség azonban az ájulás szélére taszította, és aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a nap felforrósítja a kapucniját. Kinyitotta a szemét, és felült.

273/381

Ugyanott feküdt a patakparton, a kőtáblán, de felkelt a nap, és a háta mögötti hegygerinc fölül sütött le rá. Átaludtam az éjszakát. Elvánszorgott a csermelyhez, kortyolt belőle, a víz olyan hideg volt, hogy megfájdult tőle a feje. Megevett egy répát és pár falat kenyeret, aztán talpra állt, és pisált egyet. Meglepően jobban érezte magát, a lábát mardosó fájdalom jóval kezelhetőbbnek bizonyult. Majdnem kibírható. Megragadta a sétabotját.

* A kanyon falai összeszűkültek, a csermely pedig érré keskenyedett, majd végleg eltűnt a felszínre törő forrásban. Vízcsobogás híján fülsüketítő volt a csend. Mindössze a kavicsok ropogtak a talpa alatt. Egy elsikló madár magányos károgása hallatszott. Meg a saját zihálása. A hegyormok mindkét oldalt egyre meredekebbekké váltak, sehol se nőttek fák, még bokrok se. A táj csupa szikla, kő, elvétve akadt csak néhány zuzmó, és az ég.

* Delelőre Ethan eldobta sétabotját, az eddigi legmeredekebb terepen négykézláb kapaszkodott fölfelé. Ahogy befordult a

274/381

kanyon egyik kanyarulatán, a görgő kövek állandó koccanásain kívül egy másik, újabb hang is megütötte a fülét. Egy autónyi méretű sziklának dőlt, és hörgő légzését kiszűrve kereste a hang forrását. Megvan. Mesterséges. Folyamatos. Mély zümmögés. Ethant hajtotta a kíváncsiság, fürgén mászott fel a kanyarban, a zümmögés minden lépéssel egyre hangosabb lett. A várakozás felőrölte. Mikor meglátta, az izgalom hulláma futott át rajta. A kanyon egy-két kilométeren át meredeken tovább emelkedett, a sziklafalak tetejét hegyes csúcsok, fogazott ormok csipkézték, a vidék irgalmat nem ismerő, idegen tájnak tetszett. Tizenöt méterrel feljebb jutva Ethan megpillantotta a hang forrását, egy hatméteres, szögesdrót töviskoronát hordó kerítést, amelyet a vízmosás legvékonyabb, húsz méter széles pontján húztak fel. A kerítésen tábla, rajta ez állt: MAGASFESZÜLTSÉG! ÉLETVESZÉLY! valamint: FORDULJON VISSZA WAYWARD PINESBA! EZEN A KERÍTÉSEN TÚL A HALÁL VÁRJA!

275/381

A barikádtól másfél méterre megállt, és körültekintően megvizsgálta a helyzetet: a kerítést négyzet alakú drótpanelekből építették, a rácson a rések körülbelül tizenöt centisek lehettek. Testközelből még fenyegetőbbnek hallatszott a zümmögés, itt már azt a hamisítatlan „Velem ne packázz!” hangulatot árasztotta magából. Ethan orrát dögbűz facsarta, de nem tellett sok időbe, hogy ráleljen a forrására. Egy nagyobb testű rágcsáló – minden bizonnyal egy mormota – elkövette azt a végzetes hibát, hogy megpróbált átbújni a kerítés egyik lenti lyukán. Úgy nézett ki, mintha nyolc órán át sült volna a rácson. Szénfeketére égett. Egy szerencsétlen madár azt hitte, hogy potyaebédhez juthat, megpróbálta kiszolgálni magát, de ugyanilyen csúfos véget ért. Ethan felsandított a sziklafalakra. Szó se róla, meredekek voltak, de bőven látott rajtuk kapaszkodót, különösen a jobb oldaliak kecsegtették a mindenre elszánt és tökös hegymászót, ha nem félt a kihívástól. Ethan a falhoz lépett, és feltette a lábát az első kiszögellésre. Nem könnyű szikla, némelyik kapaszkodón alig talált fogást, de volt elég, és annyira közel estek egymáshoz, hogy egyszer sem kellett pár másodpercnél tovább teljes testsúlyával egyetlenegyre se nehezednie. Kisvártatva már nyolc méter magasan járt, zsigereit afféle súlytalan, zsibongó érzés kerítette hatalmába, mikor bakancsa alatt néhány centire a villanykerítés borotvaéles drótja zümmögött.

276/381

Biztos lábbal átért egy sziklapárkányon, aztán óvatosan, oldalazó lépésekkel araszolt át a kerítés tiltott oldalára. Beleszédült a magasságba, de ennél is jobban ránehezedett tettének, ennek az illegális határátlépésnek a súlya. Tudata legmélyebb bugyraiban a kisördög egyfolytában azt suttogta a fülébe, hogy szántszándékkal rettenetes veszélybe sodorta magát.

* Ethan biztonságban leereszkedett a völgy aljába, továbbindult, az elektromos kerítés zümmögése pedig egyre halkabbá vált. Szervezete feszült éberséggel reagált az új körülményekre. Akárcsak Irakban: a bevetések során mindig felspannolta, amikor érzékszervei ki voltak hegyezve, igaz, végső soron az összes ilyen roham után nyakig ült a szarban. Ilyenkor elkezdett izzadni a tenyere, a szíve hevesen dobogott, hallása, szaglása, ízlelése, minden érzéke kiélesedett. Senkinek sem árulta el, de amikor Falludzsában lezuhant a Fekete Sólyom, öt másodperccel előtte tudta, hogy jön a rakéta. Idefenn a kerítés fölött magányos a világ, a szikla villámsújtotta darabokra tört. Derűs az égbolt. A felhők hiánya csak még jobban kihangsúlyozta a táj végletekig csüggesztő jellegét. Wayward Pines után természetellenesnek érezte az egyedüllétet, hogy ilyen messze került a többi embertől. Tudat

277/381

alatt azonban már újabb aggodalom emésztette. A kanyon ismét háromszáz métert emelkedett, és egy magas, szélfútta oromhoz vezetett. Ha az ereje kitart, alkonyatra odaér. Újabb hosszú, fagyos éjszakát tölthet el a kövecses talajon forgolódással. De mihez kezd aztán? Nemsokára feléli utolsó tartalékait is, és bár még csurig van a patakból kiivott vízzel, a megerőltetések seperc alatt ki fogják szárítani. Ám a kiszáradás és az éhezés rémeinél is jobban félt attól, hogy mi van a vízmosás tetején, a kanyon távoli gerincének túloldalán. Ha tippelnie kellene, sok-sok kilométeren át vadon húzódik, és noha a katonai kiképzés során elsajátított túlélőtechnikák még éltek benne valamelyest, az igazat megvallva az eső verte, a nap szívta, és rohadt fáradt volt. Az meg aztán végképp rémisztőnek tűnt, hogy a hegy túloldalán végre újra a civilizált világban találhatja magát. De mi más választása volt? Visszatérjen Wayward Pinesba? Inkább halálra fagy itt kinn egyedül, semhogy még egyszer betegye a lábát abba a városba. Ethan a következő, sziklás szakaszt egyik görgetegről a másikra ugorva tette meg. Újból hallani lehetett a vízcsobogást, de a patak elrejtőzött, a kőrakások alatt bujkált. Fent, a kanyon bal kézre eső oldalán valami megcsillant a napfényben. Ethan megpihent, tenyerével kitakarta, majd hunyorogva leste, mi lehet az a vakító ragyogás. A vízmosás aljából csak egy

278/381

négyzet alakú fémlapot látott, jócskán fenn a meredélyen, de arányai annyira pontosak és precízek, hogy csakis emberkéz műve lehetett. Átugrott a következő kőre, egyre gyorsabban, nagyobb elánnal haladt, és fel-felpillantott a falra két szökellés között, a tükröződő felület titkára azonban mégsem derült fény. Előrébb az út már a jobbik arcát mutatta, a sziklák mögött járható volt a terep. Azon tanakodott, vajon fel tud-e mászni a fémlaphoz, amikor gondolatait hulló kövek robaja szakította félbe. Egy rémülettel teli másodpercig Ethan azt hitte, megindult a föld, és ezertonnás kőlavina vágtat feléje, hogy kilapítsa. De a hang nem fentről jött, hanem mögüle, és mire Ethan megperdült, látta, hogy nincs vész, csak az egyik szikla billent le, amikor elrugaszkodott róla. Mégis futkosott a hátán a hideg, amiért a saját zihálásán vagy a közelben levő sziklák egymásnak koccanásán kívül más is zajt csapott. Hozzászokott a világtól elszigetelt kanyon csendjéhez. Sokáig ellátott a vízmosásban. A szeme először a négyszáz méterre eső elektromos kerítésen állapodott meg, ám utána, sokkal közelebb, száz méteren belül mozgásra figyelt föl. Először azt hitte, mormota, de ahhoz képest túl kecsesen, macskaügyességgel, már-már túl gyorsan szökellt kőről kőre, és amikor ráhunyorított, észrevette, hogy nincs bundája. Sápadt, tejfehér bőrű albínónak nézett ki.

279/381

Ethan ösztönösen hátrahőkölt, amikor rájött, hogy jelentősen alábecsülte a méretét. Nem apró kavicsokon ugrált, hanem ugyanazokon a sziklagörgetegeken, amelyeken Ethan most kelt át, ami egyben azt is jelenti, hogy szinte embernagyságú, és félelmetes sebességgel száguld felé, meg sem áll útközben. Ethan orra bukott egy kőben, de azonnal felpattant, szaporábban vette a levegőt. A lény olyan közel ért hozzá, hogy hallotta a lélegzését… lihegését… Karmai minden egyes ugrásnál nagyot koppantak a sziklákon, egyre közelebb, már csupán ötven méterre járt, és Ethan gyomrát elöntötte a görcsös forróság. Ezt a szörnyet látta tegnapelőtt este a folyó feletti beugróból. Erről álmodott. De mégis, mi az ördög lehet? Hogyan létezhet egyáltalán ilyen ocsmányság? Nekiiramodott a völgynek, merészebben, sietve szedte a lábát, minden második lépésnél a háta mögé pillantva. A lény elrugaszkodott a legutolsó kőtömbről, és egy tornász eleganciájával ért földet, aztán négy lábon, a talajhoz lapulva indult tovább, mint egy vaddisznó; reszelős fújtatása felerősödött, ahogy észveszejtő tempóban robogott Ethan után, aki nyomban arra jutott, hogy nincs értelme futással próbálkozni. Megállt, hátrafordult, szembenézett ellenfelével, majd szétvetette az erőfeszítés, hogy egyszerre dolgozza fel a külvilág ingereit, és közben készüljön az összecsapásra, amelyen az élete múlik.

280/381

Húsz méterre volt tőle, és minél közelebb került hozzá, annál kevésbé tetszett Ethannek. A teste zömök. A lába hosszú, a karja még hosszabb, mindkettő végén fekete karmok. Ötven-ötvenöt kiló lehetett. Inas. Szikár. Ám formára leginkább emberi, a napfényben a bőre olyan áttetsző volt, mint egy újszülött egéré; kék vénák és lila artériák hálózata szőtte be, még a szíve, az a rózsaszínen lüktető bogyó is látszott a gerincétől kissé jobbra. Amikor tíz méterre ért, Ethan védekező testtartást vett föl. A szörny lesunyta a fejét, morgott, ajak nélküli szájából véres nyál csorgott, üveges tekintetét a célpontra szegezte. A találkozás előtt két másodperccel Ethan orrát megcsapta a bűze – gusztustalan, rohadó hús és alvadt vér szaga. Ugrás közben felüvöltött. Kiáltása különösen emberinek tetszett. Ethan a lehető legutolsó másodpercben akart kitérni, de a lény számított rá, méteres karjával derékon ragadta Ethant, karmai könnyűszerrel áthatoltak a kapucnis pulóver vastag anyagán, és Ethan oldalába fúródtak. Lángoló, irgalmatlan fájdalom hasított belé, majd a torzszülött lendületből a sziklának vetette ellenfelét, és kiszorította belőle a szuszt. Ethan csak levegőért kapkodhatott, amikor a lény lecsapott.

281/381

Pitbullvadsággal. Villámsebesen. Brutális erővel. Ethan felemelte a kezét, hogy védje az arcát a veszetten szabdaló, karmos mancsoktól, amelyek egy ragadozó madárnak is díszére váltak volna, és erőlködés nélkül tépték darabokra ruháját, bőrét egyaránt. Másodpercek leforgása alatt Ethan fölé került, lábkarmai úgy mélyedtek a combjába, mintha a földhöz szögezték volna. Dühödten tekintett az arcába. Nagy, üreges orrlikak. Kicsiny, opálos fényű szemek. Koponyája tar, fejbőre olyannyira ráfeszült, hogy látta, koponyacsontjai hol illeszkednek egymásba, akár a puzzle-darabok. Ínyében két apró, borotvaéles szemfogsor. Ethan úgy érezte, már órák óta birkózik ezzel a szerzettel, az idő rettentő lassúsággal vánszorog, noha mindössze másodpercek teltek el. Kiképzésen belé nevelt ösztönei nehezen indultak be, de elméje lassacskán felülkerekedett a félelmen és a zavarodottságon, igyekezett úrrá lenni a rátörő pánikon. Minél veszélyesebb és kaotikusabb egy szituáció, annál tisztább fejjel kellett végiggondolni, hogyan fogja túlélni, és idáig csúfos kudarcot vallott. Hagyta, hogy kimerítse erőtartalékait az első ütközés, és ha nem szedi össze magát azonnal, hatvan másodperc múlva se testben, se fejben nem lesz olyan állapotban, hogy visszavágjon.

282/381

A förmedvény bevitte eddigi legnagyobb ütését: a keservesen fájó karmolás Ethan hasába mart, átszelte a ruháját, a bőrét és Ethan kockás hasának vékonyka zsírrétegét, és felsértette az izom felületét. Ahogy Ethan gyomrába nyomta a fejét, érezte, amint fogai átharapják a pulóverét, és borzongva ébredt rá, hogy mit is akar a szörnyeteg. Szériatartozéknak számító késeivel ki akarja belezni, és ott helyben belakni, amit ellenfele is végigkövethet, míg el nem vérzik. Ethan behúzott neki egyet – ökle sután, de azért erősen találta el a halántékát. Az ocsmányság fölnézett Ethan hasáról, majd mérges, hörgő sikítást hallatott. Aztán felemelte jobb mancsát, és eledele nyaka felé csapott. Ethan bal karjával elhárította az érkező támadást, miközben jobbjával a földön tapogatózott, ujjai kétségbeesetten fegyver után kutattak. A lény szemében vitathatatlanul vegytiszta harag égett. Abbahagyta a falatozást, undormányos, vicsorgó feje a nyaka felé lendült. El fogja harapni a torkomat! Ethan rábukkant egy kőre, de nehezen talált rajta fogást. Tenyerébe szorította, és olyan durván sújtott le vele, mint életében még soha. Mikor a papírnehezéknek is beillő, súlyos kődarab tompa vége a szörny fejébe passzírozódott, a lény

283/381

megtántorodott, homályos tekintetű, szénfekete pupillája elkerekedett, álla leesett a szédelgő kábulattól. Ethan kihasználta az alkalmat. Fogta a követ, és bezúzta vele az éles, barna szemfogakat. A förmedvény fogai recsegve törtek ki, gazdájuk elbizonytalanodott, Ethan ezért fürgén még egyszer képen törölte, a megsemmisítő erejű csapás ezúttal a tág lyukú orrát érte. A lény a földre rogyott, vörös vér dőlt orrán-száján, hitetlenkedve dühöngött és károgott, gyönge karmolászásának már annyi ereje és lendülete sem volt, hogy a bőrt felsebezze. Ethan rámászott, egyik kezével a torkát szorongatta, a másikban a kődarabot tartotta. Hét koponyarepesztő ütéssel később a szörny tagjai végleg elernyedtek. Ethan elhajította a véres követ, aztán hanyatt vágódott, nagy, mély levegőket vett, arca vértől volt iszamós és csontszilánkok pettyezték. Erőt vett magán, fölült, és felemelte a pólóját. Úristen! Úgy festett, mint aki késpárbajt vívott, törzsén több sebből vérzett – a karmok hosszú, ronda vágásokat ejtettek. A hasát átszelő okozta a legnagyobb sérülést; egy tizenöt centis kanyont vágott rajta a köldöke alatt. Ha úgy két-három centivel mélyebbre hatolt volna, kiontotta volna a belét. Lenézett ennek a pokolfajzatnak vagy mi a rossebnek a maradványaira.

284/381

Sehogy sem fért a fejébe. Keze csillapíthatatlanul remegett, még mindig rengeteg adrenalin keringett a szervezetében. Felkászálódott. A vízmosás újra csendes volt. A hozzá közelebb eső falra tekintett, amelyen a titokzatos fémlap továbbra is napfényben fürdőzött. Nem lehetett biztos benne, de innen Ethan úgy saccolta, jó huszonöt-harminc méter magasra kellene felmásznia, és bár megindokolni nem tudta volna, ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy minél hamarabb magaslati levegőt szívjon. Ruhája ujjával letörölte arcáról a vért, és hátrább lépett, hogy alaposabban megszemlélhesse a sziklafalat. Agyában feltérképezte az összes lehetséges útvonalat, majd egy olyan mellett döntött, amely egyre keskenyedő kapaszkodókon vitt fel a széles hasadékhoz, ahonnét felmászhat a kíváncsiságát felkeltő fémlaphoz. Visszasétált a falhoz. A küzdelem sokkja teste minden erőtartalékát mozgósította. Jó lenne ezt az energiát bevetni a mászáshoz. Felnyúlt az első, széles kapaszkodóhoz, talált magának egy fogózót, és fölhúzódzkodott. A hasizma összehúzódáskor kegyetlenül gyötörte, amit csak súlyosbított, hogy majdnem minden mozdulatához elengedhetetlen volt ez az izommunka. De legyőzte a fájdalmat.

285/381

Hat méterrel följebb Ethan talált egy helyet az egyik szirten, ahol kényelmesen elfért mindkét lába, ezért hátat fordított a sziklának, és nekidőlt. Évek óta nem mászott hegyet, és meg is érződött ezen a fáradságos hat méteren, hogy kijött a gyakorlatból. Karból mászott, nem lábból, patakzott róla az izzadság, a sós verejték belefolyt minden karcolásba, horzsolásba és vágásba. Nagy óvatosan ismét megfordult, kezét rátette a kőre. A szirtre árnyék vetült, a fal jéghideg volt. A következő szakasz lentről egész egyszerűnek tűnt: kiszögellésekkel zsúfolt, könnyen megmászható sziklafelületnek. De most, hat méter magasan, közel függőlegesen felfelé nézve a kapaszkodók messze nem látszottak olyan barátságosnak, és a legközelebbi szirtig minimum tíz métert kell még másznia. Ott aztán egy várva várt percre megpihenhet. Ethan behunyta a szemét, vett két nagy levegőt, hogy csitítsa a torkában dobogó szívét. Menni fog. Nincs más választásod. Belekapaszkodott az eddigi legkisebb fogódzóba egy arasszal a feje fölött, aztán fellépett az enyhén dőlő falra, amely épp annyira bizonyult göröngyösnek, hogy alig néhány másodpercre megtartsa a bakancsát. Ahogy túljutott a második párkányon, fokozódott az iszonya, igyekezett elhallgattatni az agyába szálkaként fúródó, halk hangot, amely azt suttogta, hogy ha ilyen magasról lezuhan, nem fogja

286/381

megúszni egy törött lábbal meg egy gerincsérüléssel, innentől egyetlen rossz mozdulat, és halál fia. Lépésről lépésre szűkebb párkányokon táncolt, kisebb fogózókba kapaszkodott. Kezdetben minden mozdulatát meghányta-vetette, ráfogott és megmozgatott minden ígéretes kiszögellést, de felhagyott vele. Lába máris meg-megfeszült időnként; a görcs biztos előjele. Ha mászás közben görcsöl be a lába, akkor annyi. Így hát mászott, amilyen gyorsan csak bírt, minden elfogadhatónak tűnő kiszögellésben megkapaszkodott, próbált erőt meríteni a megtett távból. Azzal nyugtatta magát, hogy ha lezuhan, sokkal jobb lesz rögtön meghalnia, mert a törött láb vagy gerinc ebben a pusztaságban csak arra jó, hogy lassabban és nagyobb kínszenvedéssel lehelje ki a lelkét. Mégis, minél magasabbra jutott, annál inkább hatalmába kerítette a rettegés. Nem mert lenézni, de még kevésbé tudott ellenállni a halállal kacérkodó kíváncsiságnak, hogy milyen messzire jutott a talajtól. Jobb kezével végre elérte a harmadik szirtet. Fel akart kászálódni, bal lábával rátérdelt a párkányra. Mire észbe kapott, hogy a bal kezének semmilyen kapaszkodó nem kínálkozik, már réges-rég rászánta magát. Egy végtelen hosszúnak tűnő másodpercig Ethan a levegőben kalimpált, egyik térde a szirten, súlypontja lomhán húzta le az alatta elterülő, borzasztó ürességbe.

287/381

Végső pánikjában két kézzel kaparta a falat, míg a balja karmagasságban beleakadt egy résbe. Egy pillanatra nem tudta, hogy képes lesz-e a gravitáció erejét ellensúlyozni és feltornázni magát a párkányra, a fogózóról kezdtek lecsúszni az ujjai, melyek elfehéredtek az erőlködéstől. A dőlés abbamaradt, ujjbegyeivel addig húzta magát, amíg homloka a kőhöz nem tapadt. Minden erejét latba kellett vetnie, hogy jobb lábát fellendítse, és a talpalatnyi földön megálljon. Ez a szirt feleolyan széles sem volt, mint az előző, lábujjai lelógtak róla. Lehetetlen lenne itt leülni vagy huzamosabb ideig megpihenni. Pont a feje felett kezdődött az a beugró, amely felvitt a fémlapig. Ethan úgy nézte, beférne, ha odáig eljutna, de úgy kifulladt, hogy egyelőre nem bírta volna felhúzni magát. Majdnem odaveszett, teste tetőtől talpig remegett. A velőtrázó rikoltás kizökkentette félelméből. Hitetlenkedve bámulta a tizenöt méterrel lejjebb fekvő holttestet. De hisz puszta kézzel verte agyon a szörnyet! Hogy a francba…? Álljunk csak meg! A förmedvény teste nem mozgott, szája se volt már, hogy ilyen hangot adhatott volna ki magából.

288/381

Mikor a következő, hajszálnyival mélyebb üvöltés rázta meg a kanyont, amely visszhangot vert falai között, Ethan hátrasandított a villanykerítés felé. Atyavilág! Öten jöttek odalent, foltokban, a katonai osztagokra emlékeztető formációban vonultak, gyors, elegáns ugrásokkal szökelltek végig a sziklamezőn. Ethan a falhoz lapult, igyekezett minél biztosabban állni a lábán. A falkavezér szélsebes vágtában ugrott le a sziklarengeteg túloldalán, akár egy kutya, és amikor fajtársa teteméhez ért, megtorpant, fejét a földre hajtotta, majd megszagolta betört koponyáját. Ahogy a többiek is odaértek, égnek emelte a pofáját, és farkasordításhoz hasonló, elnyújtott, kesergő sirám szakadt fel belőle. Tíz másodperc múlva mind az öten kórusban üvöltötték világgá gyászukat. A mozdulatlan Ethan fázni kezdett, verejtéke hűtötte, a vér varakkal tarkítva száradt rá arcára. Nehezére esett felfogni, mit is néz és hall. Erre egyszerűen nincs magyarázat. Legvadabb álmaiban sem tudott volna hasonlót elképzelni, nemhogy életnagyságban látni. Amikor véget ért a gyászdal, a falka tagjai egymás felé fordultak, és egy Ethan által ismeretlen, igen furcsa nyelven elegyedtek szóba egymással.

289/381

Mint holmi iszonytató madarak: libabőrös lett az ember csiripelő, éles károgásaiktól. Ethan ráerősített fogására, küzdött a szédülés ellen, alatta megdőlt a világ. Mind az öten halott társuk mellett szagolgatták a földet. Hátsó fertályukat az égnek emelték, pofájuk a kövek közt túrt. Ethan megpróbálta kordában tartani a pánikot, amikor a torzszülöttek fölött állva rájött, hogy miután elmentek, nincs az az isten, hogy visszamásszon a völgybe. Egy tapodtat se megy lejjebb. Sziklakeménységű fába vágta a fejszéjét, de csak felfelé hajlandó menekülni. Az egyik lény egyszer csak magas, érfalrepesztő visításban tört ki. A többiek odasiettek, körbeállták, eszeveszetten csiripeltek, majd a legnagyobb falkatag, aki kétszerte nagyobbra nőtt, mint az Ethant megtámadó fajtársa, kilépett a körből, orra a földet szimatolta. Csupán akkor értette meg Ethan, mikor az már a sziklafal tövében járt. A szagom! A förmedvény az orrát a kőnek nyomta, aztán felágaskodott. Lassan elhátrált… …és fölnézett, egyenesen Ethanre. A szagom után jönnek. A kanyonra néma csend telepedett. Öt opálos szempár meredt Ethanre.

290/381

A szíve úgy püfölte a mellkasát, mintha egy gumiszobából akart volna kiszabadulni. Egyetlen gondolat járt Ethan fejében vég nélkül… Tudnak ezek mászni? Válaszképp a legtermetesebb, aki először kapott szagot, felágaskodott, és helyből másfél métert ugrott. Úgy tapadt a falra, mintha tépőzár lenne, hegyes karmai olyan pinduri résekben tapadtak meg, ahol Ethan nem is álmodhatott volna róla, hogy megkapaszkodjon. Felpillantott Ethanre, a többiek pedig egyesével felpattantak a falra. Ethan a feje feletti hasadék környékét pásztázta, addig kutakodott, amíg észre nem vett egy kartávolságnál valamivel távolabb eső kapaszkodót. Elrugaszkodott, borotvaéles, sötét kristályokon tolta feljebb magát, amikor meghallotta a kövön kopogó karmok közeledtét. Feljebb keveredett, másik kezével már fogást talált a hasadékon, ezért megkapaszkodott, és fölhúzta magát a csúszdaszerű járat szájához. A járat szűk volt, keresztben maximum egy méter széles, ha lehetett, de bakancsával kitámasztotta magát, hogy a levegőben maradhasson. Lenézett. A nagy termetű lény már a második párkánynál járt, gyors ütemben haladt, biztos mozdulatokkal, rendületlenül. A többiek szorosan a nyomában.

291/381

Ethan figyelmét a fenti terepre fordította, a három irányból zárt hasadékra. Megkapaszkodni ugyan nem lehetett, ám felmászhat rajta, ha kétoldalt megtámaszkodik. Nekidurálta magát, a zártabbnak tűnő tér jóleső, noha csalóka biztonságérzetbe ringatta. Amint megtett egy métert, lelesett a lába között, és ha a sziklaképződmény ki is takarta valamennyire, attól még látta, hogy a falkavezér jön elöl, megerőltetés nélkül kaptat föl a második és harmadik szirt közti távon, ahol Ethan úgy szenvedett a mászással. Hat méterrel feljebb a hasadék szájától, húsz méterre a vízmosás medrétől, combja ég a fájdalomtól. Nem tudta volna megállapítani, mennyit kell még megtennie, hogy a fémlaphoz érjen, amely miatt ekkora szarba keveredett. Másrészt viszont, ha lenn bukkantak volna rá ezek az ocsmányságok, akkor már belőle lakomáznának. Úgyhogy ha így nézzük, ez az embert próbáló hegymászásra sarkalló fémlap meghosszabbította, mi több, megmentette az életét. A szörny a harmadik párkányhoz ért, és egypercnyi hezitálás, pihenő vagy tervezgetés nélkül elrugaszkodott a keskeny szirtről. Bal mancsának egyik karma beleakadt egy milliméternyi repedésbe a hasadék szájánál, és egy bámulatos mutatvánnyal tiszta erőből, fél karral felhúzta magát, majd bekúszott a hasadékba. Ethan a torzszülött szemébe nézett, aki alulról meredt rá, miközben olyan zsebkendőnyi kapaszkodókon haladt felfelé,

292/381

hogy prédája számításba se vette őket, Ethannél kétszer gyorsabban mászott. Nincs más hátra, mászni kell. Újabb másfél métert tett meg. Hármat. A förmedvény nyolc méterre járt, ebben a közelségben már látta húsos szíve lüktetését, amelyet csak annyira takart el a bőre, mintha vastag tejüveg mögé dugta volna. Három méterrel arrébb a hasadék egy riasztóan vízszintes, sík falban ért véget. Azt nézte, hogy a fenti fogódzókkal könnyű dolga lesz, de a szörnynek is. Ethan felfogta, ha tovább evickél felfelé, akkor hamarabb utoléri, minthogy kikecmereghetne. Kéménymászásról szabad kézi mászásra váltott, az utolsó három métert szinte futva tette meg. A hasadék tetején az egyik kiszögellés letört, mire majdnem elveszítette az egyensúlyát. Nem sok híja volt, hogy lezuhanjon, de megtartotta magát. A hasadék száján átfújt a szél. Tekintetét megragadta valami csillogó felület a feje fölött. Megdermedt. Lepillantott. Nem sok hiányzott hozzá, hogy túlmenjen rajta, és ezzel aláírja halálos ítéletét. A szörny öt méterre volt tőle, ketten pedig szorosan mögötte. Ethan lehajolt, pont elérte a kilazult fogódzót.

293/381

Leszakította a kődarabot, és a feje fölé emelte. Tisztességes darab volt, nagyobb, mint gondolta: egykilós, kvarcmagos gránittömb. Két lábával kitámasztotta magát, célzott, majd elhajította a követ. A pofája kellős közepét találta el, épp amikor újabb fogást keresett. De már nem talált. Zúgott lefelé a kőcsúszdán. Mancsai a kőzetet kaparták. Túl gyorsan szánkázott le ahhoz, hogy magától megállhasson. Olyan sebesen csúszott bele az alatta levőbe, hogy letarolta, a két összegabalyodott torzszülött magával vitte a harmadikat, aztán hármasban két hosszú másodpercig sikongtak, ahogy a természetes csúszdát elhagyva a harmadik párkányra zúgtak, onnan visszapattanva pedig a kősivatagon landoltak, jó pár kificamodott végtaggal és betört koponyával gazdagabban. Ethan feltolta magát a járat kürtőjén, szemét résnyire kellett húznia, hogy szemügyre vehesse a már alig néhány méterre a feje fölött tükröződő, fényes felületet. Legalább harminc méterre küzdötte fel magát a kanyon medrétől. Összeszorult a gyomra: új leshelyéről látta, hogy a szemközti fal száznyolcvan-kétszáz méterrel még följebb emelkedik, és egy pengeéles hegyoromban csúcsosodik ki, amelyet nincs ember, aki megmászhatna.

294/381

Ha ez a meredély is ugyanígy végződik, akkor fölösleges erőlködnie, inkább most leugrik, mert már harminc métert sem bírna megtenni, nemhogy kétszázat. A két megmaradt bestia kiverte a fejéből az aggasztó gondolatokat. Ezek nem a csúszdán jöttek, hanem megkerülték, és két oldalról kerítették be; lassabban haladtak, de életben voltak, és tíz méter választotta el őket Ethantől. Fölkapaszkodott a csillogó fémlemez alatti párkányra, rákönyökölt a legszélesebbnek tűnő peremre, felhúzódzkodott, mire szemtől szembe találta magát egy acélból öntött szellőzőnyílással, amely öt-tíz centire állt ki a sziklából. Négyzet alakú volt, nagyjából hatvan centi átmérőjű, a rács mögött egy ventilátor pörgött az óramutató járásával ellentétes irányban. Odalenn a sziklán kopogtak a karmok. Ethan megragadta a rácsot, és megrántotta. Fikarcnyit sem mozdult – ráhegesztették a kivezetőcsőre. Felállt a párkányon, addig tapogatta a kőzet felszínét, amíg meg nem találta, amit keresett: egy nagyobbacska, kilenckilós, leesni készülő gránittömböt. Fölemelte, és lesújtott vele a rács tetejére, ahol a csőhöz rögzítették. A hegesztés engedett, a rács bal felső sarka elvált a szellőzőtől. A bestiák három méterre csökkentették a távolságot, olyan közel értek, hogy érezte primitív kölnijüket, legutóbbi áldozatuk dögbűzét.

295/381

Megint a feje fölé emelte a gránittömböt, és megismételte a műveletet a jobb felső saroknál is. A szellőzőrács kitört a helyéből, és nagy robajjal lebucskázott a hegyoldalon, zuhanás közben kis híján eltalálta az egyik szörnyet. Már csupán a forgó lapátok álltak Ethan útjában. Belevágta a kődarabot, amely megállította a ventilátort. Három brutális ütéssel végleg leválasztotta a szerelőkeretről, aztán benyúlt, megfogta az egyik lapátot, és a katlanba hajította. Felvette a követ, a magasba emelte, majd a közelebb eső bestiára ejtette, épp amikor a lény a párkány után nyúlt mancsával. Visongva hullott a mélységbe. Társa végignézte, ahogy talajt fog, aztán visszatekintett Ethanre. Ethan elmosolyodott: – Te következel! A lény megbámulta, feje félrebiccent, mint aki érti vagy szeretné megérteni. A sziklához tapadt, közvetlen a párkány alatt, karnyújtásnyira. Ethan kivárta, mit lép ellenfele, de az meg se moccant. Ethan megperdült, tekintetével a szirtfalat fürkészte, hátha talál egy kézre eső követ, de nem akadt egy se. Mikor visszafordult, a szörny még mindig a falon sütkérezett. Lesben állt.

296/381

Elmerengett rajta, vajon érdemes-e tovább másznia, amíg nem talál egy méretesebb követ. Hibás elképzelés. Lejjebb kellene másznod, hogy visszajuthass ugyanerre a sziklapárkányra. Ethan leguggolt, kifűzte bal cipőjét. Levette, aztán a jobbat is. A kezébe vette – nem éppen egy kődarab, de talán ez is megteszi. A bokájánál megfogta, a szörny tejfehér szemébe nézett, és teátrális mozdulattal hátrahúzta a karját. – Ugye tudod, mi jön most? Ethan dobást imitálva meglóbálta a bakancsot. A bestia meg sem rezzent, nem engedte el a falat, mint azt várta, csak még inkább odalapult. A következő már nem dobócsel volt, de Ethan olyan erővel hajította el a bakancsot, hogy az a lény feje felett húzott el, és akadálytalanul a kanyonmederbe zuhant. Megragadta a másikat, célzott, eldobta. A szeme közé talált vele. A bakancs lepattant róla, az ocsmányság meg továbbra is a falhoz tapadt, és Ethanre sziszegett. Ábrázata gyilkos szándékról árulkodott. – Szerinted meddig bírsz még kitartani? – kérdezte Ethan. – Biztos fáradsz már. – Lehajolt, mintha kezet nyújtana neki. – Felsegítelek. Bízz bennem! – Futkározott a hátán a hideg, ahogy a bestia leste; a szemében csillogó intelligenciát még félelmetesebbé tette, hogy nem tudhatta, mire képes. Ethan leült a szirtre.

297/381

– Én itt leszek – mondta. – Megvárom, amíg leesel. Nézte, hogyan ver a szíve. Ahogy pislogott. – De rusnya egy féreg vagy te! – Ethan felkuncogott. – Bocs, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Egy filmből van. De tényleg, mi a rák vagy? Tizenöt perc vánszorgott el. Késő délutánra járt az idő. A nap lenyugodni készült, a völgy aljában már sötétség honolt. Tud ám hideg lenni idefönn. Pár felhő komótosan úszott az égen, de nem volt számottevő felhőzet, a pamacsokat csakhamar elnyelte a nagy kékség, mint valami kósza gondolatot. A lény bal mancsának karmai elkezdtek remegni, kopogni az induri-pinduri kapaszkodón, és tekintete megváltozni látszott. Tajtékzott dühében, de más is vegyült bele… félelem? Nyakát forgatta, minden karnyújtásra levő kiszögellést felmért. Ethan ezzel korábban végzett, és ugyanarra a következtetésre jutott. – Hát így jártál, haver. Ez a párkány az én párkányom. Vagy idejössz, vagy véged. A lény hátsó lába megremegett, Ethan meg már nyitotta volna a száját. Pont javasolni akarta, hogy engedje el a sziklafalat, amikor helyből egy métert ugrott, és ezzel egy időben, jobb mancsával Ethan arca után kapott.

298/381

A széles, lapos karmolás szét is cincálta volna az ábrázatát, de Ethan elhajolt előle, a karmok a feje búbját súrolták, aztán lábra állt, hogy lerúgja a szörnyet hegyoldalról. De nem kellett. Az ocsmányságnak esélye sem volt, hogy ennyire elgyöngülve felugorhasson a szirtre, de utoljára megkísérelte még Ethant is magával rántani. A zuhanás nem lepte meg, mert nem adott ki hangot magából, és nem rúgkapált. Csak kerek szemmel meredt Ethanre, ahogy a kanyon árnyékba borult medre felé zuhant, teste olyan mozdulatlan maradt, mintha ejtőernyővel ugrana. Rezignáltan vette tudomásul a sorsát, talán meg is békélt vele.

Tizennegyedik fejezet Theresa tegnap el sem hagyta a szobáját. Az ágyból se kászálódott ki. Régóta készítette lelkét Ethan halálára. Tudta, előbb-utóbb bekövetkezik. De majdnem belepusztult, hogy Ethan nélkül is felkel a nap. A napfény valahogy véglegesítette. Reggeli sétájukra induló emberek. Meg a kerti madáritatókon cserregő szarkák. Meghasadt szívét az törte össze igazán, hogy az élet megy tovább. A világ fogaskerekei zakatolnak, neki mégis fekete daganatként kellett együtt élnie Ethan hiányával; a gyász annyira elhatalmasodott rajta, hogy levegőt venni se volt kedve. Ma kimerészkedett, egykedvűen üldögélt a hátsó kert puha gyepén, egy napsütötte sávon. Órákon át bámulta a környező hegyeket, nézte, ahogy a fény végigsimít rajtuk, és minden gondolatot kiűzött a fejéből. Álmodozásából lépések nesze ébresztette fel. Fölnézett. Pilcher jött hozzá látogatóba. Wayward Pinesban töltött évei során számtalanszor látta őt a városban jönni-menni, de sosem elegyedtek szóba; erre kezdetben külön figyelmeztették. Öt éve egy mukkot sem szóltak egymáshoz, az óta a seattle-i, esős éjjel óta, amikor egyszer csak megjelent az ajtóban, és előhozakodott ördögi ajánlatával.

300/381

Pilcher leült mellé a fűre. Levette szemüvegét, combjára fektette, és megszólalt: – Azt hallottam, nem jött el a „Szedd magad!”-napra. – Két napja az orromat se dugtam ki. – És mit akar ezzel elérni? – Nem tudom. De nem bírom elviselni, ahogy rám néznek a többiek. Róla persze nem beszélhetünk, mégis látom a szemükben, hogy sajnálnak. Az meg csak rosszabb lenne, ha kutyába se vennének. Ha úgy tennének, mintha mi sem történt volna. Mintha sose élt volna. Még a fiamnak se mondtam el, hogy az édesapja meghalt. Azt se tudom, hogyan fogjak neki. Nemsokára beesteledik. Egy felhő se volt a derült égbolton. A kertje határát jelző nyárfacsemeték levelei egyik napról a másikra elsárgultak, az érme alakú leveleket a szellő rezegtette. Az ajtó fölé akasztott szélcsengő csilingelését hallgatta. Az ilyen pillanatoktól félt csak igazán, amikor a festői szépség kiemelte a kifürkészhetetlen valóságot, attól tartott, egyszer bele fog őrülni. – Jól beilleszkedett a közösségbe – dicsérte meg Pilcher. – Az Ethannel kapcsolatos kellemetlenségeket egyáltalán nem én rendeztem így. Remélem, hisz nekem. Theresa Pilcherre nézett, tekintetét fekete szeme közé fúrta. – Nem tudom, miben higgyek – felelte. – A fia benn van? – Igen, miért? – Szeretném, ha velem jönnének. Kinn áll a kocsim.

301/381

– Hova visz minket? Pilcher megrázta a fejét. – Benjaminnak ugye nem esik bántódása? Pilcher talpra kecmergett. Átható pillantást vetett rá. – Theresa, ha bántani akartam volna, akkor az éjszaka közepén vittem volna el mindkettejüket, és senki se látná többet magukat. De ezt úgyis tudja. Most pedig menjen szépen, és hozza ide! Két perc múlva kinn találkozunk.

Tizenötödik fejezet Ethan a szellőzőaknát méregette. Jól össze kell majd húznia magát, a pulóvere miatt talán be se fog férni. Kibújt a ruhájából, lehámozta testéről, és a mélységbe dobta. Csupasz karja libabőrös lett. Minthogy a lábával fogja tolni magát, úgy döntött, leveszi a zokniját is, így nem fog megcsúszni. Bedugta fejét a szellőzőnyíláson. Először nem tudta beszuszakolni a vállát, de egy perccel később, némi tekergőzés után végül sikerült betuszkolnia teljes testét, karját egyenesen a feje fölé nyújtotta, és erőteljes mozdulatokkal rúgta magát előre, a lábujja didergett a vékony, jéghideg fémborítástól. Mikor bekúszott az aknába, pánikhullám söpört rajta végig. Nem kapott rendesen levegőt, válla az akna két fala közé szorult, és kigyulladt a fejében a piros lámpa, hogy innen lehetetlen visszatolatni. Legalábbis vállficam nélkül. Haladni is csak lábujjai szegényes tempójával tudott, és nem tehette magát rükvercbe. Szó szerint araszolgatott, csúszott-mászott az aknában. A vérzés nem állt el. Izmai megmakacsolták magukat a hegymászás után, az idegei pattanásig feszültek.

303/381

A távolban semmi sem látszott, a vaksötétben kúszása hangját felerősítette az akna. Egyedül akkor volt csend, amikor megállt. Akkor viszont halálos csönd lepte el, amit csupán az itt-ott felhangzó, Ethanre szívrohamot hozó döndülések szakítottak meg: a hőmérséklet-ingadozás húzta össze vagy tágította a fémlemezeket. Öt perc múlva Ethan vissza akart nézni a szellőzőnyílás felé, lelkének jólesett volna, ha még egy utolsó pillantást vethet a nappali fényre – sovány vigasz –, de nyakának nem volt ennyi mozgástere.

* Csúszott, kúszott és mászott. Teljes sötétség vette körbe mindenünnen. Egyszer, talán a harmincadik perc tájékán, de lehet, hogy öt órával, esetleg egy nappal később… megállni kényszerült. Lábujjai begörcsöltek a tortúrától. A fémborításra rogyott. Remegett a hidegtől. Őrjítően szomjazott. Majd belebolondult az éhségbe, mégsem tudta kivenni zsebéből az elemózsiáját. Csak a szívét hallotta, amint a fémlemez visszaverte a dobogását.

304/381

* Elaludt. Vagy elájult. Vagy egy percre meghalt. Mikor legközelebb magához tért, őrjöngve döngette a szellőzőakna oldalát, világtalanságában azt sem tudta, hol van, hogy mennyi az idő. Egy hajmeresztő pillanatig azt hitte, élve eltemették, saját, kapkodó légzése olyan érzést keltett benne, mintha valaki a fülébe ordítana.

* Úgy tűnt, napokon át kúszott. Szeme előtt különös, táncoló fények jelentek meg, amelyek az idő előrehaladtával egyre gyakrabban villantak föl. Élénk, színpompás alakzatok. Az északi fény képzeletbeli változatai. Fekete alapon kísérteties tündöklés. És minél tovább mászott sötétzárkájában, annál intenzívebben marcangolta a gondolat, hogy az égadta világon semmi sem valódi. Se Wayward Pines, se a kanyon, se azok a lények, se ő maga. De akkor mi ez? Hol vagyok? Egy hosszú, sötét alagútban. Mit képzelsz, hová tartasz? Nem tudom.

305/381

Ki vagy te? Ethan Burke. Nem úgy. Valójában ki vagy? Ben apja. Theresa férje. Seattle Queen Anne kerületében élek. Egy Fekete Sólymot vezettem a második öbölháborúban. Utána titkos ügynök lettem. Hét napja Wayward Pinesba érkeztem… Ezek csak tények. Semmit sem árulnak el a kilétedről, jellemedről. Szeretem a feleségemet, de megcsaltam. Idáig jó. Szeretem a fiamat, de nem sok időt töltöttem vele együtt. Égboltján csupán távoli csillag lehettem. Még jobb. Jók a szándékaim, de… De mi? De mindig kudarcot vallok. Azoknak ártok, akiket szeretek. Miért? Nem tudom. Az őrületbe kergeted magad? Néha azt hiszem, még most is abban a kínzókamrában vagyok, és sosem szabadultam ki. Az őrületbe kergeted magad? Szerinted? Nincs saját véleményem. Miért? Mert én is te vagyok.

306/381

* Elsőre egy újabb délibábos fényjátéknak vélte, de nem csapongtak benne a színek. Nem az érzékei csalták meg. Valahol a messzi távolban egy gombostűnyi, állandó kék fénypászma olyan haloványan pislogott, mint egy haldokló csillag. Amikor becsukta a szemét, eltűnt. Mikor kinyitotta, újra látta. A józan ész utolsó reménysugara ebben a klausztrofób világban. Nem volt több egy gombostűfejnyi pöttynél, de el tudta tüntetni és visszavarázsolni, és ebben a helyzetben még egy ilyen csipetnyi hatalomba is bele kell kapaszkodni. Afféle horgony. Biztos kikötő. Ethan azt gondolta: Kérlek, légy valódi!

* A kék csillagocska nőttön nőtt, tágulását halk zúgás kísérte. Ethan megpihent, enyhe vibráció terjedt szét a szellőzőnek ezen a szakaszán, és átterjedt Ethanre is. A sötétségben cammogó órákat követően ez az új érzés olyan megnyugtató volt számára, mint gyermeknek anyja szívverése.

* Nem sokkal később a kék csillag aprócska négyzetté változott.

307/381

Addig növekedett, míg teljesen be nem töltötte Ethan látóterét. Gyomra görcsbe rándult a várakozástól. Aztán már csak két testhosszra járt tőle. Aztán egyre. Aztán meg a szellőzőnyíláson kidugta a kezét, nagyot roppantak vállízületei, a szabad mozgás olyan jólesett, mint egy korty víz. Kikandikált a szellőzőből, és alatta egy kétszer olyan széles csővel találta magát szemközt, amely más aknákat is keresztezett. A főaknában, lent a messzeségben, gyér, kék fénnyel világított egy lámpa. Az akna alján egy ventilátort pillantott meg. Minimum harminc métert kellene ereszkednie a lapátjaihoz. Mintha egy kútba nézne. Háromméterenként további csövek torkolltak a főaknába, egyesek jóval tágasabbak. Ethan föltekintett. A plafon hatvan centire volt tőle. Bassza meg! Tudta, szükségszerűen mi következik ebből, és nem tetszett neki.

* Ethan ugyanazzal a technikával mászott bele a függőleges aknába, mint amivel a csúszdán följött: kétoldalt megtámaszkodott a lábával, és a falának nyomta tagjait.

308/381

Meztelen lába tűrhetően rátapadt a fémre, és a legkisebb hibát követő zuhanás és feldarabolódás rémképe ellenére repesett az örömtől, hogy kikerült abból a szűk szellőzőcsatornából.

* Rettentő óvatossággal, centinként, lépésről lépésre ereszkedett le, karjával tartotta magát, amíg a lábát lejjebb csúsztatta, aztán ismét teli talpára nehezedett. Tíz métert ereszkedett, majd kifújta magát az első adódó merőleges aknánál. Leült a peremére, utolsó falat répáját és kenyerét is elmajszolgatta, miközben a forgó ventilátorlapátokat bámulta. Annyira hajtotta a túlélés ösztöne, hogy eddig meg sem fordult a fejében, vajon mi célt szolgálhat ez a szellőzőrendszer. Ahelyett, hogy lefelé folytatta volna útját, hátranézett az aknában, és felkeltette a figyelmét, hogy ameddig a szem ellát, szabályos térközönként a sötétet lámpatestek törik meg. Ethan négykézlábra állt, és hat métert araszolt a fémcsőben, amíg oda nem ért az elsőhöz. A szélénél megtorpant, félelemmel vegyes izgalom költözött belé. Nem lámpatest. Hanem szellőzőrács. Belesett rajta. Kockás csempe borította a padlót. A szellőzőrendszeren átfúvó levegő simogató meleggé vált, mint a tengerparti szellő a júliusi kánikulában. Sokáig várakozott.

309/381

Figyelt. Semmi se történt. A légáramlaton, saját légvételén és a táguló, majd összehúzódó fémen kívül semmi sem csapott zajt. Ethan megragadta a szellőzőrácsot. Könnyedén fel tudta emelni, nem csavarozták, szögelték vagy hegesztették le. Félretette a rácsot, belekapaszkodott a nyílás szélébe, és megpróbálta összeszedni a bátorságát, hogy lemásszon.

Tizenhatodik fejezet Ethan leeresztette magát a szellőzőnyíláson, amíg a csupasz lába le nem ért a fekete-fehér kockás csempére. Egy hosszú, üres folyosó közepén állt. Fölötte mindössze a neonlámpa zümmögött és a kiáradó levegő susogott. Halk, slattyogó léptekkel elindult. Hatméterenként számozott ajtók sorakoztak, jobbra az első résnyire nyitva volt, a résen fény szűrődött ki. A 37-es számú ajtó kilincsére tette a kezét. Hallgatózott. Se beszédfoszlányok. Se mozgás. Semmi sem tántoríthatja el. Ujjnyival beljebb lökte az ajtót, bekukkantott. Egyetlen, bevetett, fémkeretes ágy árválkodott a szemközti fal előtt. Bekeretezett fényképek és egy csokor tulipán díszítette az asztalt. Tekintetét végigjártatta a könyvespolcon, egy Matissenyomaton és egy festőállványon. Az ajtó mellé valaki frottírköntöst akasztott egy fogasra, alatta egy pár rózsaszín, nyuszis papucs. Továbbment a némaságba burkolózó folyosón. Egyik ajtót se zárták be, és minden egyes kockázatos benyitás után hasonló, spártai szobák tárultak a szeme elé, amelyeket gazdáik néhány egyedi vonással tettek otthonosabbá.

311/381

Jócskán odébb járt már, amikor a folyosó egy lépcsőházba torkollott. Ethan fentről lepillantva négy lépcsőfordulót számolt össze. A falon tábla: Harmadik emelet. Leosont a következő szintre, amely újabb folyosóra vezette, az előző ikerpárjához. Harsány, hirtelen feltörő nevetés rázta meg a folyosót. Ez visszakergette Ethant a lépcsőházba, és menekülésre ösztönözte. Már az járt a fejében, hogy visszamegy a harmadik emeletre, elemel az egyik szobából egy széket, és visszakecmereg a szellőzőaknába. De a nevetés elhalt. Ethan egy teljes percet várt, azonban senki se jött arra. Tíz méterrel beljebb lopózott, végül megállt egy szárnyas lengőajtó előtt, amelynek mindkét szárnyán ablakocskák engedték át a világosságot. Három férfi és két nő ült a szerény üzemi konyha tucatnyi asztalának egyikénél. Ethannek nagyot kordult a gyomra a meleg étel illatára. Az egyik nő azt mondta: – Clay, te is tudod, hogy nincs igazad! – bökött beszélgetőtársa felé a villájára szúrt törtkrumpli-falattal. Ethan nem időzött tovább. Egy mosoda mellett haladt el. Azt egy társalgó követte. Majd egy könyvtár. Egy üres tornaterem.

312/381

Férfi- és női öltözők. Egy edzőterem, ahol két nő kocogott egymás mellett a futópadon, egy férfi meg súlyzózott. Ethan a folyosó végi lépcsőházhoz ért, és egy szinttel lejjebb baktatott. Az első emeleti folyosón bekukucskált a legközelebbi ajtó kerek ablakán. A szoba közepén műtőlámpákkal körülvett műtőasztal állt, több tálcán orvosi eszközök várakoztak, pulzusmérők, intravénás tápláláshoz használatos állványok, kauterizáló és szívóberendezések, valamint egy fluoroszkópiás készülék, és mindegyik makulátlanul csillogott a kevéske fényben. A három utána következő ajtó ablaktalan volt, csak a rajtuk lévő táblák különböztették meg őket egymástól: „A” labor, „B” labor, „C” labor. A folyosó végében egy ablakon át fény áradt be, ezért Ethan odasompolygott. Az ablak túloldaláról kopogás és fojtott, mély hangú beszéd hallatszódott ki. Benézett. A teremben jobbára félhomály uralkodott, a világosságot rengeteg kijelző szolgáltatta: huszonöt képernyőt ötször ötös elrendezésben fúrtak fel a falra, alattuk egy széles kezelőtábla, amely olyan tekintélyt parancsolt, hogy akár rakétafellövésre is használhatták volna.

313/381

Három méterre Ethantől egy ember vizslatta a monitorokat, ujjai fénysebességgel szánkáztak a billentyűzeten, a képernyőn megjelenő látvány pedig folyamatosan változott. Mikrofonos fejhallgatót viselt, Ethan épphogy csak hallotta az átszűrődő hangot, de szavait elnyelte az ajtó. Ethan az egyik képernyőre guvadva tanulmányozta a felvillanó képek sorozatát… Egy viktoriánus ház homlokzata. Egy másik ház terasza. Sikátor. Hálószoba. Üres fürdőkád. Egy fürdőszobában nő fésülködik a tükör előtt. Egy férfi zabpelyhet reggelizik az ebédlőasztalnál. Egy kisgyerek a vécén olvas. Wayward Pines főutcájának látképe. A játszótér a parkban. A temető. A folyó. A kávézó belseje. A kórházi váróterem. Pope seriff az irodájában, lába az íróasztalon, telefonál. Ethan az ablakon keresztül nem látta be az egész termet, de baloldalt egy másik képernyőkonzolt vélt felfedezni, és hallani lehetett, hogy mások is gépeltek bent.

314/381

Lelke legmélyebb bugyraiban felrobbant a forrongó düh szupernóvája. Kezét a kilincsre tette, félig lenyomta. Semmit se kívánt jobban, mint hogy ennek a spionnak a háta mögé lopózzon, aki az emberek magánéletében vájkál, és kitekerje a nyakát. De erőt vett magán. Még nem. Ethan otthagyta a videoközpontot, a lépcsőház felé vette az irányt, lebaktatott, és a legalsó folyosón találta magát: Földszint. Bár nem lett volna egyszerű megállapítani ilyen messziről, a folyosó vége szemlátomást a lépcsőházon túl is folytatódott, mintha a komplexum másik szárnyába vezetne. Ethan megszaporázta lépteit. Háromméterenként kilincs nélküli, mágneskártyás ajtókat hagyott maga mögött. A bal oldali harmadiknál megtorpant. Belesett az ablakon: sötétség fogadta; csak egy üres szoba. Tíz ajtóval odébb is benézett, de most két kezével kitakarta az üveget, hogy ne tükröződjön, és többet láthasson a homályban. A kanyonból ismert förmedvények egyike vicsorgó arca préselődött az ablaknak. A lény sziszegett. Ethan hátrahőkölt, és nekiszaladt a szemközti falnak, szervezete zsongott a félelemtől, ahogy a bestia az ablak mögött visított, szerencsére hangját javarészt elnyelte a vastag üveg. Lépéseket hallott a lépcsőházból, ahonnan jött.

315/381

Ethan végigrohant a folyosón, ahogy csak a lába bírta, a neonlámpák mesterséges fényfolyam módjára egyetlen, folyamatos csíkká mosódtak össze. Ahogy a lépcsőházhoz ért, hátrapillantott, látta, hogy két fekete ruhás alak tűnt fel száz méterre tőle, a folyosó másik végében. Egyikük rámutatott, felkiáltott, és üldözőbe vették. Ethan kettesével szedte a lépcsőfokokat. Egy automatikusan működő tolóajtó pont előtte kezdett bezáródni. Oldalt fordult, még épp sikerült átcsusszannia, becsapódott mögötte. A következő terem méretarányai láttán leesett az álla. Az észbontó területű raktár ajtajában körbe kellett néznie, hogy befogadhassa a látványt. A csempeborítás helyett hideg követ taposott a lába. Tíz raktárépület is elfért volna ebben a barlangban – legalább tízezer négyzetméter alapterületűre saccolta, a belmagasság helyenként elérte a tizennyolc-húsz métert is. Egész életében egyedül egyszer állt ennél lenyűgözőbb csarnokban: a washingtoni Everett Boeing-repülőgépgyárban. A barlang mennyezetéről gigantikus gömbök lógtak, fényük egyenként száz-száz négyzetméteres régiókat világított be. Százával csüngtek a barlangban. Mögötte félrecsúszott az üvegajtó, és a fekete ruhások lépteinek nesze közelebbről hallatszott; már félúton jártak.

316/381

Ethan a barlang belseje felé szaladt, és két, minden elképzelhető méretre vágott fával megrakott állvány közé igyekezett. A tizenkét méter magas, egy méter mély polcok sora egy focipálya egyik végétől a másikig elért volna, Ethan becslései szerint annyi folyóméter fát halmoztak fel, hogy abból még ötször megépíthették volna Wayward Pinest. A barlangban több ember hangja visszhangzott. Ethan hátralesett a válla fölött, és kiszúrta, hogy ötven méterre tőle valaki tiszta erőből sprintel utána. Kijutott a polcok közti keskeny völgyből. Szemben vele tízszer tíz méteres, henger alakú tartályoktól hemzsegett a raktár, egy-egy tartálynak legalább háromszáz köbméteres űrtartalma volt, és mindegyikre öles, Ethannel egymagas nagybetűkkel írták rá, mit tartalmaz. Rizs. Liszt. Cukor. Gabona. Jódozott só. Búza. C-vitamin. Szójabab. Tejpor. Maláta. Komló. Élesztő.

317/381

Ethan konténerlabirintusba keveredett. Nagyon közelről hallatszottak az üldözők léptei, de ebben a nyakatekert útvesztőben embert próbáló feladat belőni, honnan jönnek. Megállt, nekidőlt az egyik tartálynak, szája elé kapta a karját, hogy könyökhajlatával tompítsa lihegése hangját. Egy fekete egyenruhás katona húzott el előtte, egyik kezében walkie-talkie-val, a másikban elektromos ösztökéhez hasonlító eszközzel. Ethan tízig elszámolt, aztán irányt változtatott, száz métert tekergett a konténerek közt, mire egy parkolóban találta magát. A nyolcvanas évek elejéről származó gépkocsiktól elkezdve a modern autókon át az egészen újszerű járművekig mindenféle típus képviseltette magát… Olyan aszfaltra simuló, kompakt vonalvezetésű modelleket látott, amelyek inkább avantgárd prototípusokra hasonlítottak, mintsem utcai autókra. A járművek krómfelületei kivétel nélkül mind ragyogtak a lámpaburák alatt, metálfényezésük nemkülönben. Olyan vadonatújnak tűntek, mintha harminc másodperce gurultak volna le a futószalagról. A parkoló másik oldalán egy fegyveres csapat került Ethan látóterébe. Lebukott két piros Jeep Cherokee terepjáró közé. Nem tudhatta, hogy észrevették-e, de biztosra vette, hogy automata géppisztolyokat látott náluk.

318/381

Guggolva odébb lopózott két-három autóval, aztán egy nyolcvanas évek eleji Impala sofőr felőli oldalablakán kikukkantott a szélvédőn túlra. Közelebb jártak, mint elsőre gondolta, legfeljebb tíz méterre, mindannyian géppisztolyt tartottak a kezükben. Ketten bevilágítottak mindegyik kocsi utasterébe, a harmadik négykézláb haladt utánuk, és zseblámpájával az autók alá pásztázott be. Ethan az ellenkező irányt választotta, nem vesztegette az időt azzal, hogy lemegy kutyába, csak kétrét görnyedve futott a göröngyös talajon, és lehúzta a fejét, hogy ne láthassák meg az ablakon át. A parkoló széléhez közeledve egy sötétített hátsó ablakos Ford Crown Victoriába botlott. Lelassított, és végtelen precizitással, egy pisszenés nélkül kinyitotta az ajtaját. Kigyúlt az utastérben a világítás, Ethan beült, és a kelleténél leheletnyit erősebben hajtotta be az ajtót maga után. Mire a férfi odaért, Ethan már az ülés mögött lapított, olyan kicsi gombóccá húzta össze magát, amennyire csak tőle tellett. A léptek odaértek. Fejét a térde közé húzta. Semmit sem látott. A lépések a kocsiajtó túloldalán arasznyira jártak a fejétől. Nem mentek tovább. Lecövekeltek.

319/381

Erősen élt benne a kíváncsiság, nem sok hiányzott hozzá, hogy felemelje a fejét, és megnézze, mi folyik kint. Eltűnődött rajta, vajon belevilágít-e a katona a Crown Vic utasterébe. Mennyire ereszthetik át a fényt a hátsó, sötétített ablakok? Ha jól látja, mi van odabenn, kinyitná-e egyáltalán az ajtót? A lépések eltávolodtak, de Ethan nem mozdult – inkább várt még öt percet, amíg végleg a csendbe vesztek. Hosszas várakozás után végre felült, és kibámult a szélvédőn. Elmentek. Nem látott senkit. Ethan finoman kinyitotta az ajtót, kikászálódott az autóból. Ha nagyon hegyezte a fülét, egy-egy hang még odahallatszott, de már ugyancsak messziről, a barlang valamelyik távoli zugából. Harminc méter laposkúszás után Ethan a parkoló szélére ért. Egyenesen előtte a barlang fala emelkedett a magasba, rajta egy alagút szája tátongott, amelyben egymás mellett is vígan elfért két autó. Ethan talpra állt, és bement az alagútba. Üresen kongott, de jól ki volt világítva, és a barlangtól nyílegyenesen folytatódott, a sima aszfalt úgy tíz-tizenkét százalékos szögben lejtett. Az amerikai országutak zöld alapon fehér betűs jelzőtábláinak pontos mását rögzítették a boltív tetejére. De csak egy város neve szerepelt rajta… WAYWARD PINES 5,5 km

320/381

Ethan visszanézett az autókra, arról ábrándozott, hogy elköti az egyik régebbi gyártmányt, amelyet könnyebb megbuherálni. Valamin megakadt a szeme; cirka ötven méterre jégkék fény szüremlett ki egy sziklába vágott üvegajtón. Hallótávolságba ért a bakancscsattogás és a parancsolgatás, de még jó messze, az autókon túlról. Ethan úgy látta, az egyik tartályra elemlámpa fénye vetül, de nem volt benne biztos. A barlang falához lapult. Az alagút ívesen kanyarodott, ahogy az üvegajtó felé futott. Másfél méterrel előtte lefékezett. Az ajtó félrecsúszott. Csak egy szót gravíroztak az üvegbe: HIBERNÁCIÓ Ethan belépett. Az ajtó becsukódott mögötte. Benn ugyancsak hűvös volt, nem sokkal lehetett fagypont fölött a hőmérséklet, lehelete látszott a hidegben. A fény fagyoskékben játszott, akár a tenger jégtakaróján áttörő napsugáré, három méter magasan ködös gázfolt lebegett, amely olyan vastagon állt, hogy felhőként takarta el a mennyezetet. A szobát mégis a hóvihar utáni éjszaka tiszta, higiénikus aromája lengte be; szagtalan és romlatlan. Gáz süvítése és halk pittyegés törte meg a csendet. A hozzávetőlegesen élelmiszerbolt nagyságú teremben tömött sorokban száz meg száz koromfekete berendezés állt, akkorák,

321/381

mint az üdítőital-automaták, és mindegyik tetejéből fehér gáz szivárgott, mint egy kéményből. Ethan nekivágott az első sornak, majd kisvártatva szembefordult az egyik berendezéssel. A közepén egy kétujjnyi vastag üveglap, amely mögött semmit sem lehetett látni. Az üveglaptól balra egy számgombos panelt szereltek fel különféle mérők és kijelzők közé, amelyek egyaránt nullát mutattak. Az üveglaptól balra egy digitális névtáblán ez állt: JANET CATHERINE PALMER TOPEKA, KANSAS HIBERNÁCIÓ KEZDETE: 82/02/03 LAKÓ: 11 ÉVE, 5 HÓNAPJA ÉS 9 NAPJA Ethan a tolóajtó hangját hallva megfordult, hogy megnézze, ki jött utána, de a gázfelhőben az orráig is alig látott. Mélyebbre gázolt a ködben, útközben minden gépen elolvasta a névtáblákat. A hibernáció kezdete az 1980-as évek elteltével szép fokozatosan haladt előre. A gázszivárgás hangja és a pittyegés beszédfoszlányokkal elegyedett. A következő tartálynál megállt. Az üveglapon túl úgy látszott, mintha a gépet fekete homokkal töltötték volna fel. A homokban egy mozdulatlan fehér ujj tört utat magának, ujjbegye egy ujjlenyomat alatt az üvegre tapadt. A mutatók azt jelezték, hogy nincs szívműködés, a hőmérő 21 fokot mért.

322/381

A névtáblán: BRIAN LANEY ROGERS MISSOULA, MONTANA HIBERNÁCIÓ KEZDETE: 84/05/05 BEILLESZKEDÉSI KÍSÉRLETEK SZÁMA: 2 A mellette levő gép üresen álldogált, de Ethan felismerte a keresztnevet, élt a gyanúperrel, hogy ő az: BEVERLY LYNN SHORT BOISE, IDAHO HIBERNÁCIÓ KEZDETE: 85/10/03 BEILLESZKEDÉSI KÍSÉRLETEK SZÁMA: 3 ELBÚCSÚZTATVA Valaki felé rohant. Vonakodva otthagyta Beverly tartályát. Míg végigfutott a soron és befordult a másikon, a fejében kavarogtak a gondolatok. Mit jelentsen ez az egész? Minimum hatan-heten üldözték a teremben mostanra, de rá se hederített. Csak még egy tartályt akart látni. Azt az egyet. És a negyedik sorban, a folyosó közepén, mikor a hangok majdnem utolérték, földbe gyökerezett a lába. Az üres gépet bámulta.

323/381

A saját gépét. JOHN ETHAN BURKE SEATTLE, WASHINGTON HIBERNÁCIÓ KEZDETE: 12/9/24 BEILLESZKEDÉSI KÍSÉRLETEK SZÁMA: 3 BÚCSÚ FOLYAMATBAN Attól nem vált életszerűbbé, hogy a saját nevét olvasta a táblán. Gőze sem volt, mit kezdhetne az orra előtt álló információval. Megpróbálta kihámozni a jelentését. Egy örökkévalóság óta először semmi sem vehette volna rá, hogy elmeneküljön. – Ethan! Felismerte a hangját, de kellett némi idő, amíg felidézte az emlékét. Hogy melyik archoz tartozik. – Ethan, ezt meg kell beszélnünk! Bizony. Jenkins. A pszichiáter. Ethan lába mozgásba lendült. Úgy érezte, napok óta egyre gubancosabbak a szálak, de most már annyira belegabalyodott, hogy várta, mi lesz, amikor végleg becsavarodik tőle. – Ethan, legyen szíves! Fittyet hányt a nevekre, nem számított, melyik berendezés üres, melyikben vannak.

324/381

Csak egyetlen dolog emésztette, egyetlen irtózatos gyanú gyötörte. – A haja szála se fog meggörbülni! – mondta Jenkins, majd parancsot adott a fegyvereseknek. – Senki nem érhet hozzá egy ujjal sem! A lába a szoba legtávolabbi sarkáig vitte őt, egészen az utolsó sor utolsó gépéig. A személyzet követte. Érezte, nem járnak messzire tőle a ködben. Menekülni esélye sincs, de számít ez még bármit is? A legutolsó géphez ért, és megtámaszkodott az üveglapon, hogy ne érje váratlanul a megrázkódtatás. A fekete homokba süllyesztett ember arca a keskeny ablaknak nyomódott. Szeme tágra nyílt. Rezzenéstelen volt. Az üvegen nem csapódott ki pára. Ethan leolvasta a névtábláról a hibernáció évét: 2032. Amint az alacsony, szerény külsejű Jenkins doktor öt, tömegoszlatáshoz használt egyenruhába öltözött katona kíséretében kilépett a ködből, sarkon fordult. – Ha nem muszáj, nem szeretnénk fájdalmat okozni. Ethan az utolsó sor túlvégébe pillantott; még két alak derengett a ködben. Bekerítették. Ethan megszólalt:

325/381

– Mi ez a hely? – Megértem, hogy tudni szeretné. – Aha, persze… A pszichiáter végigmérte. – Ethan, pocsékul fest. – Ezek szerint le lettem fagyasztva, vagy mi? – Kémiai hibernációba helyeztük. – Ez meg miféle eljárás? – Végletekig leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy kénhidrogénnel hűtöttük le a szervezetét. Amikor a test belsejét szobahőmérsékletűre hűtjük, vulkáni homokkal töltjük fel a tartályt, és olyan sűrűségű kéngázt bocsátunk bele, hogy az összes aerob baktériumot elpusztítsa. Utána az anaerobokat irtjuk ki. Tulajdonképpen minden sejtöregedést okozó organizmust. Vagyis rendkívüli hatékonysággal felfüggesztjük minden életfolyamatát. – Szóval azt akarja mondani, hogy átmenetileg meghaltam? – Nem. A halál… magától értetődően… visszafordíthatatlan. Úgy fogalmaznék, hogy kikapcsoljuk az embert, aztán meg be. Újraindítjuk. Ne feledje, hogy egy ugyancsak bonyolult és kényes műveletet magyarázok egy olyan laikus számára, mint ön. A folyamatot évtizedeken át fejlesztettük ki. Jenkins olyan óvatossággal közeledett felé, mint egy veszett állathoz. Gorillái szorosan mellette maradtak, jöttek vele, de a pszichiáter visszahessegette őket. Ethan előtt megállt, és nyugodt, kiszámítható mozdulattal a szökevény vállára tette a kezét.

326/381

– Tisztában vagyok vele, hogy nehéz egyszerre feldolgozni ezt a sok mindent. Megértem. Nem bolondult meg, Ethan. – Azt tudom. Sosem kételkedtem benne. Ez viszont minek van itt? Mi értelme? – Szeretné, ha megmutatnám? – Kettőt találhat. – Jól van, Ethan. Rendben. De figyelmeztetnem kell… Cserébe nekem is lesz majd egy kérésem. – És mi az? Jenkins nem válaszolt, hanem elmosolyodott, és odanyúlt Ethan oldalához. Ethan kattanást hallott, és fél másodperccel a hatás beállta előtt jött rá, mi történik vele: mintha egy jéghideg tóba ugrott volna, minden izma egyszerre feszült meg, térde felmondta a szolgálatot, és égető szúrást érzett az oldalában. Aztán a földre rogyott, teljes teste remegett, Jenkins pedig beletérdelt a háta közepébe. A tű vélhetően a nyaki vénájába fúródott, mivel azonnal semlegesítette az elektromos sokkoló hatását, és a fájdalom megszűnt. Minden kín. Az eufória gyorsan, megállíthatatlanul vágtázott végig Ethanen, ő igyekezett küzdeni ellene, az események okozta félelmet kordában tartani. De a szer túl gyönyörű volt. Túl nehéz.

327/381

Fájdalommentes mámorba röpítette.

Tizenhetedik fejezet Két másodperc sem telhetett el azóta, hogy az utolsó fekete homokszem lepergett a homokóra felső edényéből. Az ajtó kitárul. Aashif mosolyogva áll a küszöbön. Ethan először látja csuklya nélkül, és a látvány megdöbbenti, egyáltalán nem úgy néz ki ez az ember, mint aki képes lenne arra, amit Ethan előtt kilátásba helyezett. Arcán a borostának csak leghalványabb jelei mutatkoznak. Fekete, nem túl hosszúra vágott haját hátrazselézte. – Melyik szülője fehér? – kérdezi Ethan. – Az anyám brit. – Aashif belép. Az asztalnál megáll, a papírlapra veti tekintetét. Rámutat. – Jól sejtem, hogy a másik oldala tele van írva? – Megfordítja a lapot, megszemléli, aztán megrázza a fejét és Ethanre néz. – Arra kértem, hogy írjon le nekem valamit, amivel a kedvemben járhat. Nem értette meg az utasításaimat? – Ékes angolsággal beszél. Felfogtam. – Akkor talán nem hisz nekem, hogy beváltom az ígéretem? – De, hiszek magának. – Hát akkor miért nem írt nekem semmit? – Pedig írtam. – Láthatatlan tintával? Ethan erre elmosolyodik. Uralkodnia kell magán, nehogy megremegjen a keze. Felemeli a balját.

329/381

– Ezt írtam – mutatja meg a golyóstollal tenyerébe rótt, sötétkék, kezdetleges tetoválást. Keze még itt-ott vérzik. De az idő szűkét és a körülményeket figyelembe véve ennél többre nem tellett tőle. Azt mondja: – Tudom, hogy hamarosan ordítani fogok a szörnyű fájdalomtól. Ha bármikor felmerülne magában a kérdés, hogy mire gondolok, csak nézzen a tenyerembe, és vésse az eszébe ezt a két szót. Egy amerikai kifejezés, de azt hiszem, a világon mindenhol megértik, magának sem jelenthet gondot. – Tudja egyáltalán, mi vár önre? – suttogja Aashif, és Ethan először lát a tekintetében bármiféle zabolátlan érzelmet felvillanni. A fájdalom mellett büszkén, elégedettséggel nyugtázza, hogy felpaprikázhatta a szörnyeteget, bizton tudja, hogy ez lesz az egyetlen győztes pillanata a brutális eljárás során. – Az igazat megvallva, igen – osztja meg vele Ethan. – Nemsokára megkínoz, megtör, és végül megöl. Pontosan tudom, mi következik. Csak egy kérésem van. Ettől mosolyra húzódik a másik szája. – Mi? – Hagyd már végre abba a pofázást arról, hogy mekkora egy fasz vagy, te köcsög geci. Kapd elő, és mutasd meg!

* Aashif az egész napot rászánja.

*

330/381

Néhány órával később Ethan magához tér. Aashif leteszi a repülősót a kések mellé. – Üdv ismét! Láttad már magad? – viszonozza korábbi bizalmaskodását a férfi. Ethan nincs képben arról, mennyi ideje lehet lenn ebben a barna falú, ablaktalan szobában, amelynek alvadtvér- és halálszaga van. – Nézz a lábadra! – Aashif arcán verejték gyöngyözik. – Azt mondtam, nézz a lábadra! Amikor Ethan ellenkezik, Aashif véres kézzel benyúl az agyagedénybe, maroknyi sót vesz magához. Ethan lábára szórja. A szájpecken is átüvölt. Elviselhetetlen fájdalom. Öntudatlanság.

* – Ethan, érted már végre, mennyire a markomban vagy? Hogy sosem eresztelek el? Hallasz? Színigazat beszél.

* Ethan egy másik világba menekül, a feleségéről ábrándozik, első gyermekükről, kettejükről a szülőszobában, de a kínok visszarántják a valóságba.

331/381

* – Abbahagyhatnám – duruzsolja a fülébe Aashif. – Vagy akár napokig is életben tarthatlak. Azt csinálok, amit akarok. Tudom, mennyire fáj. Hogy sosem hitted volna, hogy ember szenvedhet ennyire. De gondolj csak bele, egyelőre az első lábadnál tartunk. És én nagyon értek ehhez a szakmához. Nem hagyom, hogy elvérezz. Akkor fogsz megdögleni, amikor úgy tartja a kedvem.

* Van a dolognak valami tagadhatatlan erotikája. Aashif vág. Ethan nyög. Először nem nézte, de most már nem bírta levenni róla a szemét. Aashif vizet diktál belé, langyos babot töm a szájába, eközben a lehető legfesztelenebb modorban beszél, mintha csupán fodrász lenne, akihez beugrott Ethan egy fazonigazításra.

* Valamivel később Aashif a sarokban vizet kortyolgat, figyeli Ethant, büszkén gyönyörködik saját keze művében. Megtörli a homlokát, talpra áll, a disdása szegélye Ethan vérétől csatakos.

332/381

– Holnap reggel az első dolgom az lesz, hogy kiheréllek, hegesztővel kiégetem a sebet, aztán rátérek a felsőtestedre. Mit kérsz reggelire? Eloltja a villanyt, kimegy.

* Ethan egész éjjel a sötétben lóg. Vár. Olykor lépteket hall, az ajtóhoz jönnek, de sosem nyitják ki. Elmondhatatlanul gyötrődik, de tiszta fejjel gondol feleségére és gyermekére, akivel sosem fog már találkozni. Ebből a tömlöcből suttog Theresához, és reméli, hogy hallja. Nyögdécsel, pityereg. Tudatosodik benne, hogy ilyen méltatlan véget ér az élete. Évekkel később is ez a pillanat fogja kísérteni: magányosan lóg a sötétben, egyedül maradt a fájdalommal, gondolataival, és a holnapot várja. Örökké Aashifot várja. Örökké találgatja, hogyan fog kinézni a fia vagy a lánya. Hogy mi legyen a neve. Örökké azon töpreng, Theresa hogyan fog boldogulni nélküle. Még négy hónap elteltével is azt mondja majd az esős Seattle-ben, az ebédlőasztalnál: – Olyan távoli vagy, mintha sose tértél volna vissza hozzám, Ethan.

333/381

Egy „tudommal” fog válaszolni, míg fiát hallja felsírni a babaőrzőn. Magában azt gondolja: Aashif nem csak a testemből vágott ki darabokat.

* Majd egyszer csak az ajtó kivágódik, a fény borotvapengéje hasít a sötétbe, magához téríti Ethant, visszarántja a kínok közé. Amint a szeme hozzászokik a napfényhez, látja, hogy nem Aashif árnyalakja az, hanem egy teljes harci felszerelésben díszelgő, nagydarab kommandós, kezében egy ACOG célzóberendezéssel ellátott M–4-es gépkarabély, amelynek füstölög a csöve. Rávilágít Ethanre, és vaskos nyugat-texasi tájszólással felkiált: – Uramisten!

* Theresa azt hiszi, a lábsebeket az autóbalesetben szerezte.

* A kommandós egy Brooks nevű őrmester, a hátán cipeli fel Ethant egy szűk lépcsőn az alagsori tömlöcből egy konyhába, ahol serpenyőben hús sül. Egy félbehagyott reggeli maradványai. Három arab fekszik holtan az előszobában, öt kommandós zsúfolódott be a gyufásskatulyányi konyhába, egyikük Aashif mellett térdel, a meglőtt bal térdét kötözgeti.

334/381

Brooks leülteti Ethant a székre, és rámordul a szanitécre: – Tűnés onnan! Aashifra tekint. – Ki vagdosta össze ezt a katonát? Aashif arabul válaszol a kérdésre. – Én no hablo azon a kibaszott nyelven, amin karattyolsz. – Ő az! – azonosítja be Ethan. – Ő tette ezt velem. Egy pillanatra az odaégő hús és a tűzharc utáni puskapor szaga terjeng a levegőben. – Két perc múlva ideérnek a helikopterrel – mondja Ethannek Brooks. – Ez az utolsó faszszopó geci, és itt mindenki kussolni fog arról, hogy mit csináltál. Erre a tűzhely mellett álló, mesterlövészpuskát fogó katona rávágja: – Mint a kurvaélet. – Lábra állítanátok? – kéri Ethan. Brooks fölemeli, Ethan nagyon nyög, ahogy Aashif felé totyog. Amikor megállnak fölötte, a kommandós odaadja félautomata SIG-pisztolyát. Ethan kiveszi a kezéből, megnézi, be van-e tárazva. Hónapokkal később gondolt bele először, ha moziban lettek volna, az egész sosem fajult volna idáig. Sosem alacsonyodott volna le ehhez a szörnyeteghez. De a rút igazság az, hogy ez fel sem merül benne. Miért kegyelmezne meg? Bár folyamatos rémálmai lesznek a repülőgép-balesetről, arról, amit Aashif művelt

335/381

vele, de ez a pillanat egy szempillantásig se furdalja majd a lelkiismeretét. Csak azt kívánja majd, bár tovább tartott volna. Ethan meztelen, Brooks tartja, a lába úgy néz ki, mint egy comb a hentesboltból. Ráparancsol Aashifra, hogy nézzen a szemébe. A távolban hallja a Fekete Sólyom rotorjának jellegzetes huppogását. Ezenkívül síri csend honol az utcán. A kínzó és a megkínzott tekintete egy hosszú másodpercig egymásba ér. Aashif azt mondja: – Ettől még az enyém vagy, ugye, tudod? Elmosolyodik, Ethan meg pofán lövi.

* Legközelebb a Fekete Sólyom ablakának dőlve tér magához, száz méter magasból mered Falludzsa utcáira, ereiben morfin kereng, Brooks a fülébe üvölti, hogy biztonságban van, úton haza, és a felesége két napja egészséges fiúgyermeknek adott életet.

Tizennyolcadik fejezet Ethan kinyitotta a szemét. Feje az ablaknak dőlt, kétszáznegyvennel suhant el alatta a hegyvidéki táj. Úgy becsülte, nyolcszáz méterrel a tengerszint felett repülnek. Hat hónapig mentőhelikopterezett Irakból hazatérve, még a titkosszolgálatba lépés előtt, ezért nem csupán a feje fölött bömbölő Lycoming-turbinák hangját ismerte fel, hanem méretei alapján a BK117-es belterét is. Ezzel a típussal repült, amikor a „Flight for Life” szervezetnél dolgozott. Felkapta a fejét és meg akarta vakarni az orrát, de a kezét a háta mögé bilincselték. Az utastérben meghagyták a sztenderd ülésrendet: két-két egymással szembenéző ülés, a géptörzs hátuljában, a függöny mögött meg a raktér helyezkedett el. Jenkins és Pope seriff ült szemben, Ethan pedig örömmel látta, hogy a törvény embere még bekötözött orral üldögél. Mellette Pam nővér ült, aki hagyományos nővérruháját fekete, katonai zsebes nadrágra, terepszínű felsőre és egy Heckler & Koch puskára cserélte, fejét egy darabon leborotválták és félhold alakban összevarrták, a varrások a feje búbjától a homlokán át egészen az arca közepéig értek. A sérülés Beverly keze munkáját dicsérte, és Ethanben feltámadt a harag, amikor eszébe jutott, mit műveltek szegénnyel. Jenkins hangja a fejhallgatóból recsegett.

337/381

– Ethan, hogy van? Noha a gyógyszerek hatása nem múlt el nyomtalanul, lassacskán kitisztult a feje. De nem felelt. Csak szúrós tekintettel nézte. – Elnézést kérek, amiért tegnap sokkolót kellett bevetnünk, de senkit sem akartam veszélybe sodorni. Számunkra is nyilvánvalóvá vált, milyen jól meg tudja védeni magát, ezért nem tehettük kockára mások életét. Se a magáét, se az embereimét. – Mások életét kockára tenni? Újabban ettől fél? – Vettük magunknak a bátorságot, hogy megitattuk, megetettük, új ruhába bújtattuk. Elláttuk a sebeit. Meg kell mondjam… sokkal jobban mutat így. Ethan kipillantott az ablakon – fenyőerdő, ameddig a szem ellát, hegy-völgyön át, igaz, az erdőhatár fölé magasodó hegyek kopár csúcsa kilátszott. – Hova visznek? – tudakolta Ethan. – Betartom, amit ígértem. – Kinek? – Önnek. Megmutatom, miről szól a történet. – Nem ért… – Mindjárt meg fogja. Mikor érünk oda, Roger? A pilóta hangja recsegett a mikrofonba: – Tizenöt perc, és landolunk.

*

338/381

Lélegzetelállítóan szép vidéken jártak. Se utak, se házak nem rondítottak bele a tájba. Csak erdő borította hegységek, illetve időnként egy-egy kék szerpentin bukkant elő a lombkoronák alatt – patakok, folyók kanyarulatai. Nemsokára maguk mögött hagyták a fenyvest, és az ikerturbinák dőléséből Ethan tudta, hogy a pilóta megkezdte a leszállást.

* Barna, kietlennek tetsző hegyek lábai fölött repültek el, amelyek tizenöt kilométeres lejtő után egy hatalmas, tűlevelű erdőbe torkolltak. Hatvan méter magasan a helikopter bedőlt, pár percig körözött egy négyzetkilométeres körben egy tisztás fölött, mialatt Pope távcsövön keresztül vizsgálta a terepet. Majd azt dörmögte a mikrofonjába: – Tiszta a levegő.

* Egy őszi pompájában tündöklő, égig érő tölgyessel övezett nagy tisztásra szálltak le, a fű koncentrikus hullámokban ringatózott a rotorok csapta szélben. Míg a motorok leálltak, Ethan körbetekintett a mezőn. Jenkins megszólalt:

339/381

– Van kedve kirándulni egyet, Ethan? Pam odanyúlt, kikapcsolta a derekát és a vállát rögzítő biztonsági öveket. – A bilincset is? – kérdezte a nővér. Jenkins Ethanre nézett: – Jó fiú lesz? – Igen. Ethan előredőlt, hogy Pam hozzáférjen a kulcslyukhoz. A karperec felpattant. Kinyújtóztatta tagjait, megdörzsölte a csuklóját. Jenkins Pope-ra pillantott, a tenyerét nyújtotta felé: – Elhoztad, amit kértem? A seriff rozsdamentes acélból készült revolvert nyomott a kezébe, amely olyan nagynak tűnt, hogy akár .357-es Magnum töltényt is köpködhetett. Jenkins kétkedő arckifejezést öltött. – Láttam már lőni – mondta Pope. – Nincs mitől aggódnia. A szív környékét, vagy még jobb, ha a fejét találja el, és nem lesz semmi gondja. Pope az ülése mögé nyúlt, és egy száztöltényes csigatárral ellátott AK–47-est rántott elő. A tűznemváltóval átállította zártról hármas sorozatlövésre. Jenkins levette a fejhallgatóját, majd félretolta a pilótafülke és az utastér közti függönyt. Odaszólt a pilótának: – A négyes csatornán vagyunk, ha sietve kéne távoznunk, jó előre szólunk.

340/381

– Ujjam a gyújtáson. – Azonnal hívjon minket, ha bajt észlel. – Igenis, uram. – Arnie adott magának fegyvert? – Kettőt is. – Nem maradunk sokáig. Jenkins kinyitotta a kabin ajtaját, és kimászott. Pope, aztán Pam után Ethan is követte őket, előbb a csúszótalpra lépett, utána pedig a selymes, derékig érő fűbe. Felzárkózott Jenkins mellé, a négyes gyorsan haladt a mezőn, Pope elöl a géppisztollyal, Pam sereghajtóként. Későre járt már – derült, aranyló délután volt. Mindenki remegett az idegességtől, mintha őrjáratoznának. Ethan szólalt meg: – Amióta Wayward Pinesba vetődtem, mást se csináltak, csak azt nézték, hol baszhatnak ki velem. Mit csinálunk itt a semmi közepén a természet lágy ölén? Magyarázatot követelek! Bementek az erdőbe, sűrűn burjánzó aljnövényzeten verekedték át magukat. A madárcsicsergés felerősödött. – De hisz ez nem a természet lágy öle – tájékoztatta Jenkins. Ethan megpillantott egy alig látható tereptárgyat, amelyet a növényzet takarásában eddig nem vett észre. Gyorsabb tempóra kapcsolt, két kézzel tört utat magának az erdő alsó szintjét alkotó bokrok és facsemeték közt, Jenkins szorosan a nyomában. Amikor a tövéhez ért, megállt és fölnézett.

341/381

Egy másodpercig föl sem fogta, mit is lát. A talajszinthez közel a tartógerendákat méteres élő és elszáradt indák fonták körbe, a zöldesbarna szőttes jól álcázta a szerkezet alakját, annyira beleolvadt az erdőbe, hogy ha nem tudja az ember, mit keressen, eltűnt a szeme elől. Feljebb itt-ott kilátszott az acélgerendák vörösesbe hajló rozsdaszíne. Évszázadok korróziója. A belsejében három tölgyfa nőtt ki, girbegurbán csavarodtak a fémre, egyes ágak még tartást is adtak a födémgerendáknak. Csak a legalsó öt emelet váza állta ki az idő próbáját; egy épület berozsdállt csontváza. Fönt ledőlt egykét gerenda, és barna hajtincsekre emlékeztetően csüngött le, de az acélváz jelentős része réges-rég beomlott az egykori épület közepébe, amelyet azóta birtokba vett az erdő. A romok közül madárdalkórus harsogott. Egy csicsergő felhőkarcoló. Ethan mindenütt fészkeket látott. – Emlékszik még, hogy szeretett volna egy boise-i kórházba átkerülni? – kérdezte Jenkins. – Ja. – Hát, ezért hoztam el Boise-ba. A város kellős közepébe. – Maga meg mit hadovál itt össze? – A US Bank-épülettel áll szemben. Idaho legmagasabb felhőkarcolója. Ugye itt van a titkosszolgálat boise-i kirendeltsége? A tizenhetediken? – Magának elment az esze. – Tudom, hogy erdőnek néz ki, de valójában a Capitol Boulevard közepén állunk. Az állami törvényhozás épülete

342/381

légvonalban ötszáz méterre, a fák között van, de ásatni kellene ahhoz, hogy bármilyen nyomát leljük. – Mi ez? Valami trükk? – Én megmondtam. Ethan galléron ragadta Jenkinst, és magához húzta. – Ne beszéljen félre! – Hibernációba helyeztük. Látta a berendezéseket… – Meddig? – Ethan… – Med-dig? Jenkins rövid időre elhallgatott. Ethannek leesett, hogy valahol mégsem akarja hallani a választ. – Ezernyolcszáztizennégy évig… Ethan elengedte Jenkins ingét. – …öt hónapig… Hátratántorodott. – …és tizenegy napig. A romot méregette. Az eget bámulta. – Nem tesz jót ez a sok álldogálás. Üljünk le! – javasolta Jenkins. Ethan letelepedett a páfrányok közé. Jenkins Pope-ra és Pamre pillantott. – Ha megkérhetnélek, magunkra hagynátok egy percre? De ne csatangoljatok túl messzire! Elsétáltak. Jenkins Ethannel szemben foglalt helyet.

343/381

– Biztos kavarognak a fejében a gondolatok – szólt hozzá. – Megtenné a kedvemért, hogy egy percre abbahagyja az elmélkedést, és meghallgat? Nemrég eshetett; Ethan kincstári barna nadrágja átnedvesedett a földtől. – Hadd kérdezzek valamit! – folytatta Jenkins. – Ha meg kéne neveznie az emberi történelem legáttörőbb felfedezését, mit választana? Ethan vállat vont. – Ugyan, csak bátran! – Az űrutazás, a relativitáselmélet, mittu… – Nem. Az emberiség történelmének a legnagyobb felfedezése az volt, amikor kiderítették, mitől fog kipusztulni. – Az emberi faj, en bloc? – Pontosan. 1971-ben egy fiatal géntudós, David Pilcher megdöbbentő felfedezést tett. Vegye figyelembe, hogy minden az RNS-átszabás, a DNS-polimorfizmus előtt történt. Arra jött rá, az emberi genom, vagyis a teljes örökletes információkészletünk, amely a sejtnövekedést szabályozza, folyamatosan változik, degenerálódik. – És mi degenerálja? – Hogyhogy mi? – Jenkins felnevetett. – Hát minden. Amit addig a földdel műveltünk, meg az is, amit utána. Az emlősök kipusztítása. Az erdőirtások. A sarki jégtakaró felolvasztása. Az ózon. A légkör szén-dioxid-szintjének emelkedése. A savas eső. Az óceáni áramlatok rendjének felborulása. A túlhalászás. A

344/381

tengeri olajfúrás. A háborúk. Egymilliárd benzinhajtású autó. Az atomkatasztrófák: Fukusima, Csernobil, Three Mile Island. A több mint kétezer kísérleti atomrobbantás. A vegyi szennyezés. Az Exxon-Valdez. A BP-olajfolt. A temérdek méreg, amely nap mint nap az ételeinkbe és italainkba került. – Az ipari forradalom óta úgy bántunk a világgal, mint egy hotelszobával, amelyben mi vagyunk a rocksztárok. De nem vagyunk. Evolúciós szemszögből egy gyenge, esetlen faj vagyunk. A genomunk károsodhat, és annyira megerőszakoltuk ezt a bolygót, hogy a minket emberré tévő, kincset érő DNS-ünket is tönkretettük. – De ez a Pilcher nevű ember… ő előre látta a jövőt. Lehet, hogy nem minden részletét, de nagy vonalakban. Látta, hogy a nagymértékű környezeti változások miatt fennáll a nemzedékek cserélődésével fellépő tahitelikus anagenezis lehetősége. Az érthetőség kedvéért: gyors léptékű, makroevolúciós változásnak néztünk elébe. Tudja, ez mi jelent? Az embert a mutánstól harminc generáció választotta el. Bibliai hasonlattal élve, Pilcher azt hitte, jön a vízözön, ezért épített egy bárkát. Kapiskálja, mire gondolok? – A legkevésbé se. – Pilcher azt hitte, ha a degeneráció térnyerése előtt meg tud őrizni pár fajtiszta embert, akkor gyakorlatilag kibekkelhetik az emberi nem és a civilizáció pusztulásához vezető evolúciós változásokat. Ehhez viszont megbízható hibernációs technológia szükséges.

345/381

– A cél érdekében beindított egy laboratóriumot, és milliárdjait K+F-be fektette. 1979-re tökélyre fejlesztette az eljárást, aztán legyártatott ezer hibernációs tartályt. Eközben keresett egy olyan kisvárost, ahol elraktározhatja a túléléshez szükséges felszerelést, és amikor rábukkant Wayward Pinesra, tudta, hogy megütötte a főnyereményt. Egy világtól elzárt városka, jól védhető a völgykatlan, nehéz bejutni, nehéz megszökni. Felvásárolta az összes ingatlant, és a környező hegyek mélyén föld alatti támaszpontot létesített. Hatalmas beruházás volt, huszonkét évig tartott, mire befejezték. – És a tartalékaink hogy bírták ennyi ideig? – érdeklődött Ethan. – A faanyag és az ennivaló egyszerűen nem áll el kétezer évig. – Amíg a személyzet is téli álmot aludt, a raktárbarlangból, a hálókabinokból és a térfigyelő központból, vagyis tulajdonképp a komplexum minden négyzetcentijéből kiszivattyúzták a levegőt. A vákuum nem sikerült tökéletesre, elveszítettünk ezt-azt a készletünkből, de maradt annyink, hogy újra felépítsük Wayward Pines infrastruktúráját, amelyet az időjárás okozta erózió az évszázadok során az utolsó szálig eltörölt a föld színéről. Ráadásul a barlangban minimális a levegő páratartalma, és ha hozzátesszük ehhez, hogy 99,9%-ig ki tudtuk irtani a baktériumokat, akkor könnyen belátható, hogy a raktárunk majdnem olyan hatásfokkal dolgozott, mint a hibernációs technológiánk. – Szóval a város teljesen önellátó? – Igen, úgy működik, mint egy amis falu vagy egy preindusztriális társadalom. Amint annak szemtanúja lehetett, a

346/381

raktárunkban raklapszám állnak az alapvető nyersanyagok, amelyeket mi csomagolunk és szállítunk a városba. – Teheneket is láttam a mezőkön. Az állatállomány is kapott saját tartályokat? – Nem, csak az embriókat fagyasztottuk le. Aztán mesterséges méhben keltettük ki. – 2012-ben nem léteztek ilyen ketyerék. – De 2030-ban már igen. – És hol van most Pilcher? Jenkins elvigyorodott. – Maga az? – Amikor a kollégái, Kate Hewson és Bill Evans eltűntek Wayward Pinesban, engem akartak megtalálni. Némely üzleti húzásom felkeltette a titkosszolgálat érdeklődését. Ezért ül most itt közöttünk. – Szövetségi ügynököket rabolt el és tüntetett el a világ szeme elől? – Igen. – És rajtuk kívül még sokakat… – A személyesen kiválasztott és luxusfizetéssel kárpótolt személyzeten kívül nem hiszem, hogy túl sok önként jelentkező akadt volna egy ilyen vállalkozáshoz. – Ezért inkább elrabolta a Wayward Pinesba érkezőket. – Volt, aki magától jött a városba, másokat én kerestem fel. – Hány embert? – Ötven év leforgása alatt hatszázötvenet gyűjtöttem be.

347/381

– Maga egy pszichopata állat! Látszott Pilcheren, hogy mérlegeli a vádat, hideg, fekete tekintete merengővé válik, koncentrál. Ethan először vette alaposan szemügyre beszélgetőtársa arcát, és azt vette észre, hogy a tarra borotvált feje, a szép bőre meghazudtolta a korát. A hatvanas évei elején járhatott. Talán valamivel öregebb. Abszolút precíz, kimért beszédét idáig modorosnak, pszichológusi manírnak vélte, de most már a kimagasló intellektus egyértelmű bizonyítékát látta benne. Belé hasított a felismerés, hogy a tölgyek lombkoronája alatt a világ legélesebb eszű emberével ül együtt, ami lenyűgöző és hátborzongató is volt egyszerre. Pilcher felocsúdott hallgatásából: – Én nem így látom magam. – Nem? Akkor hogyan? – Inkább… a fajunk megmentőjének. – Ezeket az embereket a családjuktól szakította el. – Hát még mindig nem fogja föl? – Mit? – Hogy Wayward Pines micsoda. Ethan… ez az utolsó város a földön. Az életmódunk élő időkapszulája. Az amerikai álomé. A lakók, a személyzet, mi ketten… ennyi maradt a Homo sapiensből. – Ezt meg honnan tudhatná? – Az évek során kiküldtem pár felderítőosztagot. Akik épségben visszajutottak, elképesztően kedvezőtlen körülményekről számoltak be. Egy Wayward Pineshoz hasonló város védelme és

348/381

infrastruktúrája nélkül senki se élhette volna túl. Tizennégy éve, mióta a személyzetet újraélesztettük, folyamatosan vészjelzést sugárzunk az összes ismert segélykérő hullámhosszon. Úgy határoztam, hogy még Pines koordinátáit is az éterbe bocsátom, hátha vannak máshol is emberek. Senki sem kopogtatott be hozzánk. Soha senki nem vette fel velünk a kapcsolatot. Azt állítottam, hogy ez Boise, de ez így nem igaz. Nincs már olyan, hogy Boise vagy Idaho, se Amerika. A nevek immár hajítófát sem érnek. – Hogy haltunk ki? – Ezt ugyebár sosem fogjuk megtudni. Én nem sokkal ön után hajtottam álomra a fejem, hogy legyen még huszonöt évem Wayward Pinesban az újjáélesztés után. 2032-t követően mindenki a téli álmát aludta a hegy gyomrában. De ha tippelnem kéne, becslésem szerint 2300 táján jelentkeztek az első számottevő anomáliák. Minthogy az evolúció nyersanyaga a biodiverzitás, 2500 környékén már teljesen eltérő fajnak számítottunk. Minden egyes nemzedékkel közelebb kerültünk egy olyan lényhez, amelyik ebben a pokoli világban úgy él, mint hal a vízben. Egy egyre kevésbé emberi lényhez. – Képzelheti, milyen társadalmi és gazdasági következményei lehettek. Az egész civilizáció összeomlott. Népirtások törhettek ki. Talán negyven év alatt lezajlott a pusztulásunk, de lehet, hogy ezerig is elhúzódott. Esetleg egyetlen hónap alatt kiirtott minket egy világméretű atomháború. Sokan biztos azt hitték, eljött a

349/381

világvége. De ezt már sose deríthetjük ki. Csak azt tudjuk, mi vár ránk odakinn most. – Na mi? – Bestiák, de mi csak bestéknek hívjuk őket. Azok az áttetsző bőrű szörnyszülemények, akik majdnem megölték a kanyonban. Mióta feléledtem, pusztán háromszor ültem helikopterbe, a mai napot is beleértve. Elég rizikós. Legmesszebb Seattle-ig jutottunk, azaz az egykori Seattle-ig. Üzemanyagot kellett magunkkal vinnünk. Szinte az utolsó cseppel értünk haza. Ha abból indulok ki, amit láttam, csak ezen a kontinensen százmilliós nagyságrendben szaladgálnak ezek a lények. Természetesen ragadozók, és ha a számításaimmal egyezően valóban ennyi tagot számlál a populáció, akkor az bőséges szarvas- vagy más kérődzőállat-állományra utal. Az sem kizárt, hogy a bölény valamelyik leszármazottja járja csordákban az alföldeket. – Mivel nem tudunk kutatócsoportot kiküldeni, csupán szűkös minta alapján találgathatunk, mely fajok élték túl sértetlenül az utóbbi kétezer évet. A madarak szemmel láthatóan megúszták. A rovarok egy része is. De hamar rájön az ember, hogy valami hiányzik. Példának okáért nincsenek tücskök. Se szentjánosbogarak. És tizennégy éve egyetlen méhet se láttam. – És ezek a besték miféle szerzetek? – Könnyű lenne mutánsoknak vagy szörnyeknek elkönyvelni őket, de az elnevezésünk nem fedi a valóságot. A természet nem a jó és a rossz szemüvegén keresztül látja a világot. Hatékonyságra ösztönöz. Ez az evolúció egyszerű szépsége. A környezethez

350/381

igazítja a szervezetet. A világunk tönkretételével felgyorsítottuk saját átalakulásunkat, a Homo sapiens a természetes kiválasztódás révén egy olyan fajjá változott, amelyik túlélhette az emberi civilizáció pusztulását. Ha egymás mellé tesszük a DNS-szekvenciákat, mindössze hétmillió nukleotidban különbözünk; ez félszázalékos eltérés. – Úristen! – Logisztikai szempontból a besték komoly fejtörést jelentenek. Jóval intelligensebbek, mint az emberszabású majmok, és ezerszer agresszívabbak. Az évek során befogtunk egy-két példányt. Tanulmányoztuk őket. Megpróbáltunk kapcsolatot teremteni velük, de mindahányszor kudarcot vallottunk. Gyorsaságuk és erejük megközelíti egy átlagos neandervölgyi szintjét. Már harminc kilósan halálosak, de némelyikük kilencvenre is megnő. Szerencséje volt, hogy túlélte a találkozást. – Ezért vették körbe Wayward Pinest. – Kiábrándító pillanat, amikor tudatosul bennünk, hogy már nem mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán. Időről időre áttör egyegy beste a védelmi vonalainkon, de mozgásérzékelők vigyázzák a város peremét, és az egész völgyet éjjel-nappal mesterlövészek őrzik. – De akkor miért nem…? – Lőttük le magát? – Jenkins elmosolyodott. – Először szerettem volna, ha a városlakók intézik el, aztán amikor átjutott a kerítés túloldalára, tudtuk, hogy a vízmosásnál bestefalka tanyázik. Nem volt önnél lőszer. Minek pazaroljuk a lőszert?

351/381

– És a lakók… erről mit sem sejtenek. – Nem. – Akkor mit gondolhatnak? – Ugyanúgy eszméltek föl, mint maga, egy baleset után. Értelemszerűen a megfelelő testtájakon ismételten sebeket ejtettünk rajtuk. A beilleszkedési programunk gondoskodik róla, hogy megértsék, nincs kiút innen. Szabályokat állítottunk fel, hogy az 1984-es és a 2015-ös lakóink harmonikusan élhessenek egymás mellett, áthágásuknak pedig megvannak a következményei. A szaporodás, a közösség fennmaradása érdekében nem szabad tudniuk, hogy egyedül ők maradtak. Úgy kell élniük, mintha mi sem történt volna. – De nem ez a helyzet. Akkor meg mi értelme hazudni nekik? Amikor felélesztik őket, nem lenne egyszerűbb azt mondani, hogy: „Gratulálunk! Maguk az egyetlen túlélők!”? – Pontosan ezt csináltuk az első hullámmal. A város fölépítését követően rögtön betereltük őket a templomba, és azt mondtuk: „Tessék, így jártunk.” Mindent elmondtunk. – És? – Két éven belül a negyedük öngyilkos lett. A városlakók ötöde megszökött és a besték martalékává vált. Senki se házasodott össze senkivel. Nem születtek gyerekek. Ethan, kilencvenhárom ember veszett oda. Nem engedhetem, elnézést, az emberiség nem engedhet meg magának ekkora veszteséget. Ilyen körülmények között, most, hogy veszélyeztetett faj vagyunk, és nyolcszáztizenegy főt számlálunk, semmiképp. Nem mondom, hogy

352/381

tökéletes a módszerünk, de ennyi év alatt igazából már minden szóba jöhető módszert kipróbáltunk, és ez a rendszer a legalkalmasabb a lélekszámunk gyarapítására. – Ugyanakkor mindig motoszkál bennük a kisördög, nem igaz? Hogy mi van odakinn? Hogy hol is vannak igazából? – Néhányan elgondolkodnak, de alkalmazkodó természetűek vagyunk. Emberek lévén legtöbben hamar beletanulunk a megváltozott élethelyzetekbe, amíg végleg el nem hagy a remény. – Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy továbbra is bíznak a kinti világ létezésében, ha egyszer nem engedi ki őket. – Ethan, hisz Istenben? – Nem. – Sokan mégis hittek. Erkölcsi kódexeket írtak. Vallásokat alapítottak. Soha nem látott, nem hallott istenek nevében öltek. A világegyetemben hisz? – Naná! – Ó, akkor ezek szerint járt már az űrben? A saját szemével látta azokat a távoli galaxisokat? – Jó, értem, mire akar kilyukadni. – Wayward Pines az összezsugorodott emberiség maga. Kisváros a világ végén. Az ismeretlentől való félelem és a belé vetett hit most is működik, csak sokkal kisebb léptékben. Az ön világának az űr és az Isten szabott határokat. Pinesban a várost védő sziklafal jelenti a határt, és a hegyekben lakozó titokzatos hatalom, azaz én. – Maga nem is igazi pszichiáter.

353/381

– Papírom nincs róla, de a városban így ismernek. Jól jön, hogy a lakók bizalmába férkőzhetek. A város lelkének minden rezzenését figyelemmel kísérhetem. Bátoríthatom őket, vagy táplálhatom a kételyeiket. – És meggyilkoltathatja Beverlyt. – Igen. – Meg Evans ügynököt. – Rákényszerített. – Engem is megöletett volna. – De megszökött. Páratlan talpraesettsége minden korábbi elképzelésemet túlszárnyalta. – Erőszakkultúrát honosított meg. – Ebben semmi újdonság sincs. Nézze, amikor az erőszak lesz az erkölcsi alap, akkor az emberek ehhez a normához fognak igazodni. Ugyanolyan ez, mint a gladiátorjátékok vagy oroszlánok elé vetni a keresztényeket, illetve nyilvános kivégzéseket tartani. A közösség önfegyelmezése nem ördögtől való dolog. – Ezek az emberek akkor se szabadok. – A szabadság egy elavult, huszadik századi fogalom. Itt ül velem szemben, és azt akarja bemagyarázni nekem, hogy az egyéni szabadság fontosabb, mint a fajunk túlélése? – Ezt nekik kéne kitalálniuk. Úgy legalább emelt fővel dönthetnének a sorsukról. Nem ez tesz minket emberré? – A döntés nem az ő kezükben van. – Miért, kiében van, a magáéban?

354/381

– Az emberi méltóság nagyszerű eszme, de mi van, ha rosszul döntenek, ahogy az első hullám? Ha nincsen faj, aki továbbvihetné ezt az eszményt, és a következő nemzedékre hagyományozhatná, mi értelme az egésznek? – Miért nem tett el végül láb alól? Pilcher elmosolyodott, mintha örülne, hogy Ethan nem kerülgeti tovább a forró kását. Félrebiccentette fejét: – Hallja ezt? – Mit? – A csöndet. A madarak elhallgattak. Pilcher öregesen talpra állt. Ethan is fölegyenesedett. Az erdő hirtelen elnémult. Pilcher előhúzta az övéből a revolvert. Kezébe fogta a rádió adó-vevőt, a szájához emelte. – Pope, jelentkezz, vége! – Jelen, vétel. – Hol vagy? Vétel. – Kétszáz méterre északra. Minden rendben? Vétel. – Itt az ideje, hogy menekülőre fogjuk, vétel. – Vettem. Máris indulok. Vétel és vége. Pilcher a tisztás felé vette az irányt. Mögöttük a távolban Ethan hallotta az ágak roppanását, az avar zizegését. Pope és Pam feléjük tartottak. – Ethan, nagy áldozatot hoztam, amikor úgy döntöttem, hogy kétszáz kilométerre, Boise romjaihoz elfuvarozom. Remélem,

355/381

értékeli a gesztust. Az évek során meggyűlt a bajunk egy-két lakóval, de senki se vetekedhetne önnel. Mit gondol, mi a legfontosabb a számomra? – Halvány segédfogalmam sincs. Ethan szeme előtt feltűnt a tölgyerdőn túli mező. Pirosló levelek hulldogáltak az ágakról. – A hatalom. Van egy földalatti mozgalom Pinesban, akik látszólag mindenben engedelmeskednek. De titokban meg akarnak dönteni. Nevezhetjük… felkelésnek. Lázadásnak. Le akarják vetni a rabigát, leleplezni a várost. Változtatni akarnak a dolgok menetén. Ugye megérti, hogy ez Pines végét jelentené? Az emberiségét. Kiértek a fák közül, a helikopter százhúsz méterre állt tőlük, festése megcsillant a késő délutáni napfényben. Milyen pompás őszi nap!, gondolta Ethan. – Mit akar tőlem? – kérdezte. – Szeretném, ha segítene nekem. Keresve sem találhatnék rátermettebb embert. – Miért van az az érzésem, hogy nincs választásom a dologban? – Természetesen mindig van választása. Ethan arcát szellő cirógatta, a fűszálak a földet nyaldosták. A helikopterhez értek, Pilcher kinyitotta az ajtót, és előreengedte Ethant. Mikor leültek egymással szemben, Pilcher megszólalt:

356/381

– Mióta magához tért Pinesban, más se akart, csak megszökni. Felajánlom magának ezt a lehetőséget, és még egy kis ráadást is. Itt az alkalom. Nézzen hátra! Ethan a függönyt elhúzva az ülés mögé, a raktérbe pillantott. Szemébe könnycseppek gyűltek. Egész idő alatt nem vett tudomást erről a kegyetlen információmorzsáról, de ha Pilcher igazat beszélt, sosem láthatja többet a családját. Csupa por és hamu maradt belőlük. Mégis itt feküdtek: Theresa és Ben kómában, két hordágyhoz szíjazva, köztük egy fekete sporttáska. Fia kinőtt a gyermekkorból. – Ethan, miután alávetettük az eljárásnak, utánanéztem önnek. Maga egy igazi tehetség. Úgyhogy meglátogattam a családját. Ethan megtörölte a szemét: – Mióta élnek Pinesban? – Öt éve. – A fiam… megnőtt… – Tizenkét éves. Példásan illeszkedtek be mind a ketten. Azt hittem, jobb lesz, ha beleszoknak a közösségi életbe, mielőtt önt is visszahozzuk. Ethan nem is próbálta leplezni a felgyülemlett haragot, szavai morgásnak hatottak: – Miért várt ennyi ideig? – Én ugyan nem vártam. Ethan, ez a harmadik beilleszkedési kísérletünk önnel. – Az meg hogy lehetséges?

357/381

– A retrográd amnézia a hibernáció egyik velejárója. Amikor újjáéled, elméje minden alkalommal a hibernáció előtti emlékeihez tér vissza. A maga esetében az autóbalesethez, habár gyanítom, hogy egyes emlékek tovább élnek. Az álmokban visszatérhetnek. – Korábban is megkíséreltem a szökést? – Először átkelt a folyón, és majdnem megették a besték. Közbeavatkoztunk, megmentettük ettől a sorstól. Másodjára összeboronáltuk a családjával, hátha az segít. De akkor meg közösen próbáltak megszökni. Majdnem belehaltak mindahányan. – Szóval ezúttal az őrületbe kergettek? – Azt hittük, ha rájátszunk a pszichózisra, talán beilleszkedik. Telenyomtuk durva antipszichotikus gyógyszerekkel. – Ezek okozták a fejfájásaimat. – Még a kínvallatással kapcsolatos emlékeit is csatasorba állítottuk. – Maga meg miről beszél? – Nálam vannak a katonai jelentései. A falludzsai események kivonata. Ezeket igyekeztünk felidézni, amikor Pope kihallgatta. – Maga… beteg. – Sosem gondoltam volna, hogy behatol a támaszpontra. Hagytam, hadd tépjék szét a besték. De régebben, amikor a hibernációs tartályban láttam, felötlött bennem valami. Ethan makacs. A végsőkig küzd. Sosem fogadná el Wayward Pinest kizárólagos valóságnak. Arra jöttem rá, hogy nem szabad tovább

358/381

küzdenem ön ellen. Hogy hátráltató tényező helyett segédet is faraghatnék magából. – Akkor miért nem mondta el mindezt előzőleg? – Ethan, azért, mert nem sejthettem, mit kezd ezzel az információval. Öngyilkos lesz? Megszökik? Magányos farkassá válik? De most már tudom, maga a fehér hollók egyike. – Ezen meg mit ért? – A városlakók java része nem bírja a Pineson kívüli világot felfogni. De ön igen. Csak egy szavába kerül, és a családjával együtt kinn hagyom ezen a mezőn. A sporttáskában étel és túlélőfelszerelés van, még egy-két fegyver is. Maga szeret a saját sorsa felől dönteni, ezt pedig tiszteletben tartom. Ha ez a legfontosabb, szabad az út. Lehet idekinn, a pokolban úr, vagy visszajön velem Pinesba, ha biztonságban akarja tudni a családját és saját magát, de akkor az én játékszabályaim az érvényesek. Az viszont súlyos következményekkel jár, ha átver. Amennyiben nem teljesíti be az önhöz fűzött reményeimet, ha elárul, akkor végignézetem magával, ahogy a fiát és a feleségét… A hirtelen jött zörej Pilcher szavába vágott. Ethan először azt hitte, valaki légkalapáccsal esett neki az erdőnek, de aztán letaglózta a félelem. A Kalasnyikov ra-ta-tája hangzott fel. Pam kiabált a rádióba: – Indítsátok be a helikoptert! Jönnek! Pilcher a pilótafülkébe nézett. – Húzzunk innen!

359/381

– Rajta vagyok, főnök. A BK117-es turbinái felpörögtek, Pam dörgő puskalövéseket eresztett meg. Ethan az ablakhoz csúszott, az erdőt nézte. A fegyverropogás mindinkább felerősödött. A helikopterben akkora volt a zaj, hogy két szót se tudtak volna békében váltani, ezért fejére húzta a fülhallgatót, és mutatta Pilchernek is, kövesse a példáját. – Mi a terve velem? – tudakolta Ethan. – A segítségét kérem. Legyen a belső emberem Pinesban! Pocsék egy meló, de magát erre teremtették. – Ez nem Pope dolga lenne? Ethan látta, a turbinák felbőgésével egy időben a fák között mozgolódás támadt, a kabin a fordulatszám növekedésével remegni kezdett. Pope és Pam tűntek fel az erdő szélén, a tisztás felé hátráltak. Három beste ugrott ki a fák közül, Pope kettőt folyamatos sortűzzel lekaszabolt, Pam két golyót röpített a harmadik mellkasába. Ethan a kabin másik oldalába ugrott, és kinézett az ablakon. – Pilcher! – Tessék? – Adja ide a puskáját! – Miért? Ethan megkocogtatta az ablaküveget, a mező túlfeléről rohamozó bestefalkára mutatott – legalább négyen voltak, fürgén,

360/381

mind a négy végtagjukat bevetve, a földhöz lapulva vágtattak Pam és Pope felé. – Áll az alku, Ethan? – Meg fognak halni! – Áll az alku? Ethan bólintott. Pilcher a kezébe nyomta a .357-est. Ethan letépte a fejéről a mikrofont, és a pilótafülkébe ordított: – Mennyi idejük van? – Harminc másodperc! Ethan elhúzta az ajtót, majd leugrott a fűbe. A rotorzúgás szele megsüketítette. Pope és Pam ötven méterre jártak, még mindig a helikopternek háttal szórták a zárótüzet a támadóikra. Már vagy tízet megöltek. Tucatnyi sápadt holttest hevert a füvön, és csak jöttek és jöttek. Ethan össze se tudta számolni, hányan. Az ellenkező irányba futott. A helikoptertől húsz méterre, vállszélességű terpeszben lecövekelt. A kezében levő revolverre pillantott: egy hatlövetű Ruger. Felemelte. Megcélozta áldozatát. Öten, tiszta erőből rohamoztak. A turbinák zaját heves gépfegyerropogás üvöltötte túl. Ethan hátrahúzta a kakast.

361/381

A besték tízméteres közelségbe értek. Ethanben megszólalt egy hang: Ha nem bánnád, itt a kiváló alkalom, hogy lőjél egy jót végre. És nincs kecmec! Minden golyónak ölnie kell. A célzóberendezés piros fényét a középsőre irányította, és amikor felágaskodott, meghúzta a ravaszt. A szörny feje leszakadt, nyakából vérszökőkút fakadt. Annyi szerencséje van, hogy a csúcsuknál üregesek a töltények. A másik négy rendíthetetlenül feléjük tartott. Hat méter volt köztük a távolság. Leszedte a két bal oldalit; pofán lőtte mindkettőt. A negyediket a torkán találta el. Az utolsó beste három méteren belülre került. Érezni lehetett a szagát. Mikor felugrott, Ethan tüzelt, a golyó csak a lábát súrolta, a lény pedig repült felé. Ethan pontosított az irányzékon, kibiztosította a fegyvert, és abban a pillanatban lőtt, hogy a vicsorgó szörnyeteg ráugrott, hörgése túlharsogta a turbinákat. A golyó elsüvített a fogai közt, és csontszilánkrepeszeket meg agyvelőt spriccelt magából, ahogy Ethanre zuhant. Moccanni se tudott. Elkábította a becsapódás ereje. A feje akkorát rándult, hogy bármerre nézett, csillagokat látott, és nem hallott rendesen: minden hang tompán, lelassítva jutott csak el hozzá. A hangorkán összetevőit külön-külön élvezhette. A puskadörrenéseket.

362/381

A Kalasnyikovot. A forgó rotort. A besték halálhörgését. Nógatta magát, talpra, talpra, talpra! Ethan lelökte a ránehezedő beste holttestét, és felült. Körbepillantott a mezőn, de csak elmosódott foltokat látott. Többször is pislogott, megdörzsölte a szemét, a fejét rázta, mire a világ szépen lassan kiélesedett, mintha valaki egy távcső lencséit állítaná be. Te jó ég! Ha ötvenen nem özönlötték el a tisztást, akkor egyen se. Másodpercenként tucatjával rontottak ki a fák közül. Mind a tisztás közepén álló helikopter irányába tartott. Ethan föltápászkodott, a beste támadása miatt sántított a bal lábára, egyensúlyérzéke fölmondta a szolgálatot. A helikopter felé támolygott. Pam már benn ült. Pope a csúszótalptól nem messze azon küzdött, hogy minél tovább feltartsa a besték áradatát. Vállához vette a gépfegyverét, lövéseit kicentizte. Ethan sejtette, hogy az utolsó golyókkal takarékoskodott ennyire. Felállt a helikopter talpára, megfogta a seriff vállát, majd a fülébe üvöltött: – Menjünk! Pilcher kinyitotta a kabin ajtaját, Ethan bemászott. Beszíjazta magát, kinézett az ablakon.

363/381

Rengeteg beste sereglett a mezőre. Százával. Tíz másodpercre jártak a helikoptertől, úgy bekerítették Ethanéket, mintha ők lennének az Arany Csorda. Feltette fejhallgatóját, Pilcher meg behúzta az ajtót, bezárta, aztán kiadta az utasítást: – Roger, induljunk! – Hát a seriff? – Pope marad. Az ablakon át Ethan látta, amint Arnold eldobja Kalasnyikovját, és az ajtót próbálgatja, ráncigálja a kilincsét, de az csak nem akart megmoccanni. Pope az üvegen túlról Pilcherre meredt, tekintetében értetlenség villant fel, amelyet rögvest követett a felismerés. Majd a félelem. Pope elordította magát, de esélye sem volt, hogy meghallják a bent ülők. – Miért? – kérdezte Ethan. Pilcher nem vette le a szemét Pope-ról. – Át akarja venni a hatalmat. Pope ököllel verte az ablakot, vér fröccsent az üvegre. – Roger, nem akarom siettetni vagy bármi ilyesmi, de mind itt pusztulunk, ha nem röpít minket innen el. A talpak elfordultak és felemelkedtek a földről. Ethan azt mondta: – Nem hagyhatja csak úgy itt!

364/381

A helikopter a levegőbe emelkedett, a seriff bal karját a talpba akasztva küzdött, hogy fenn maradjon. – Döntöttem – jelentette ki Pilcher –, maga az új seriff. Üdv a csapatban! A bestefalka Pope alá tömörült, ugrándoztak, karmolásztak, de a törvény embere erősen szorította a talpat, nem érték el a lábát. Pilcher megszólalt: – Roger, legyen szíves, megtenné, hogy egy métert enged a magasságunkból? A helikopter bizonytalanul lejjebb ereszkedett. Ethan érezte rajta, hogy a pilóta évek óta nem repült. Visszaengedték Pope-ot a földön uralkodó káoszba. Amikor az első beste elkapta Pope jobb lábát, a helikopter farka megbillent a súlyától. Egy másik elmarta a balt, és Ethan egy másodpercre megrettent, hogy visszarántják őket a földre. Roger túlkompenzált, így pillanatok alatt hat méter magasra röppent. Ethan a megvadult Pope szemébe nézett. A férfi immár csupán fél kézzel kapaszkodott a talpba, ökle elfehéredett az erőlködéstől, három bestét és a saját súlyát kellett megtartania. Pope viszonozta a pillantást. Odakiabált neki valamit, amit elnyelt a turbinák robaja. Pope eleresztette a talpat, fél másodpercet zuhant, aztán lakomává vált.

365/381

Ethan elfordította a tekintetét. Pilcher őt nézte. Keresztülnézett rajta. A helikopter éles fordulót vett, és az északi hegyek felé száguldott.

* Csendben telt a hazaút, Ethan hol az ablakon bámult ki, hol az alvó családját őrizte tekintetével. Mikor harmadjára vetett rájuk pillantást, Pilcher megszólította: – Ethan, semmi bajuk se lesz. Holnap reggel biztonságban, a saját ágyuk melegében fognak felkelni. És ez a legfontosabb, nem igaz? Idekinn biztosan meghalnának. Bealkonyodott. Ethan holtfáradt volt, de nem tudta úgy lehunyni a szemét, hogy gondolatai ne röppenjenek szélsebesen szerteszét. Így inkább az alattuk elterülő tájat szemlélte. Nyugat felé nyílt a kilátás. A nap lenyugodott, a hegyláncok úgy nyírtak bele az éjszakai égboltba, akár egy torz fűrész. Háromszáz méterre alattuk, a fenyvesben semmit sem látott. Egyetlen kósza, emberi életre utaló fénypászma sem világított sehol.

*

366/381

Ásító sötétségben repültek haza. Minthogy a műszerfal lámpáit eltakarta a függöny, a kabin világítását pedig elsötétítették, ennyi erővel Ethan a tenger közepén is ringhatott volna. Vagy az űrben. Mögötte feküdt a családja, ebben talált is némi vigaszt, de a jéghideg ablaknak dőlve nem tudta megakadályozni, hogy a félelem a szívébe ne mártsa tőrét. Meg a reménytelenség. Egyedül maradtak. Annyira, de annyira egyedül. Megrendítette a tudat. Az elmúlt néhány napban mindent megtett azért, hogy a Wayward Pines előtti életét visszakaphassa, de ennek befellegzett. Kétezer éve odaveszett. A barátai. Az otthona. A munkahelye. Szinte minden, ami lényegében meghatározta. Hogyan vethet számot ezzel az ember? Hogyan birkózhat meg egy ilyen tudással nap nap után? Miért érdemes felkelni reggel, és levegőt venni? A családodért. A mögötted alvó két emberért. Ethan kinyitotta a szemét. Először nem hitt nekik. Odalent a távolban fény világlott a sötétben.

367/381

Pines. A házak fényei, a teraszvilágítás. Az utcalámpák, az autók fényszórói. A város barátságos, éjszakai ragyogásává olvadnak össze. A civilizáció. A gép ereszkedni kezdett, és tudta, hogy lenn a völgyben ott egy mézeskalácsház, amelyben a felesége és a fia lakott. Ahova ő is beköltözhet. Meleg, pihe-puha ágy várja. És a konyhából főtt étel illata járja be a házat. A hosszú nyári estéken kiülhetnek a teraszra. Talán még bádogteteje is lesz, hisz semmit sem szeretett jobban, mint a bádogon kopogó eső hangját. Különösen éjjel az ágyban, a feleségét átölelve, míg fiuk a szomszéd szobában alszik. Wayward Pines fényei mutatták az utat az őket védelmező hegygerincek közt; a magas sziklafalak most először tűntek hívogatónak. A kinti borzalmak ellen emelt védműnek. A föld utolsó városkájának mentsvára. Otthon érezheti-e benne magát valaha? És ha igen, felróhatja-e neki bárki?

„Azt hiszi, el tudja pusztítani a Földet? Szentséges Isten, mennyire beleszédülhetett a hatalmába! […] A maga idejében a bolygó mindent túlélt. Nem kétséges, hogy bennünket is túlél majd! […] A Föld életében […] egymillió év semmi. Ez a bolygó ennél sokkal hatalmasabb skálán él és lélegzik. Lassú, gigászi ritmusát mi el sem tudjuk képzelni, és nincs meg bennünk az alázat sem, hogy megpróbáljuk. Egy puszta szemvillanásnyi ideje vagyunk még csak a lakói. Ha holnapra eltűnünk, a Földnek nem fogunk hiányozni.” ** Michael Crichton

Epilógus Csendben ül az irodájában, a rézcsillagot nézegeti a kezében, ujjával végigsimít a fekete kővel – talán obszidiánnal – kirakott „WP” betűkön. Sötétbarna vászonnadrágot és terepzöld, hosszú ujjú inget hord, akárcsak elődje. Az anyag újnak tűnik, feszesre keményítették. Holnap Pilcher és csapata részletes eligazítást tart, de a mai nap eseménytelenül telt. Furcsa egy nap. Nyolc órán át ült az irodájában, némán töprengett, csak egyszer zavarta meg a telefon csörgése; Belinda az ügyfélszolgálatról délben felhívta, hogy hozzon-e valamit ebédre. Szemét az óra számlapjára mereszti, figyeli, mikor kettyen a perc- és a másodpercmutató a tizenkettesre. Öt óra van. Leveszi csizmáját az íróasztaláról, feláll, fölveszi Stetsonkalapját, zsebébe rejti seriffcsillagát. Holnap talán összeszedi a bátorságát, és feltűzi. De lehet, hogy nem. Mint minden munkahelyen, itt is hosszúra nyúlt az első nap, örül, hogy végre vége. A három antik fegyverszekrényre tekint – pillantása sóvár, kurta –, aztán kilép az irodából, és az előtér irányába indul. Belinda pasziánszozik. – Elhúzom a csíkot – közli Ethan.

370/381

Az ősz hajú nő lerakja a pikk ászt, majd szívmelengetően elmosolyodik, gondosan ügyelve, hogy arckifejezésén ne látsszon semmilyen árulkodó, személyes érzés. – Hogy ment az első napja? – Remekül. – Jó éjszakát, seriff! A holnapi viszontlátásra!

* Hűvös, tiszta az éjjel. A nap már lebukott a hegyvonulatok mögött, meglehet, a metsző hideg az első fagy előhírnöke. Ethan nekivág a hallgatag kisvárosnak. Egy hintaszékben ülő öregember a fedett teraszról odakiált neki: – Jó estét, seriff! Ethan megemeli a kalapját. Az öreg pedig a gőzölgő bögréjét. Mintha pohárköszöntőre emelné. Valahol nem messze egy asszony szólítja asztalhoz a családját: – Matthew! Ebédidő! – Jaj, anya! Csak még öt percet, naaa! – Szó sem lehet róla, mars befelé! Kiáltásuk visszhangzik, majd szertefoszlik a völgyben. A következő sarkon egy óriási veteményeskert mellett sétál el, húsz-harminc ember keze alatt ég a munka, nagy szakajtókba szüretelik a zöldséget-gyümölcsöt.

371/381

A szellő túlérett alma illatát hozza. Ethan akármerre néz, minden házban lámpák gyúlnak, a levegő megtelik a vacsorára főzött fogások illatával. A résnyire nyílt ablakokon át hallja a tányérok csörömpölését, a beszélgetésfoszlányokat, ahogy nyílnak és záródnak a sütőajtók. Akivel csak találkozik, mindenki mosolyog és köszön neki. Mint egy életre kelt Norman Rockwell-festmény.

* Átkel a Fő utcán, megy tovább a Hatodikon, amíg a Pilcher által megadott címhez nem ér. Egy kétemeletes, kanárisárgára festett, fehér díszléces viktoriánus ház, amelynek legfeltűnőbb ismertetőjegye egy könnycsepp alakú ablak, közvetlenül a bádogtető csúcsa alatt. A földszinti nagy ablakon át látja, háziasszony áll a mosogatónál, gőz csap az arcába, ahogy a friss tésztát átönti a szűrőbe. A nő láttán összeszorul a szíve. A felesége. Végigmegy a kerti kőjárdán, fel a három lépcsőfokon, és már a teraszon áll. Bekopog a szúnyoghálós ajtón. Egy szempillantással később felkapcsolják a folyosón a villanyt. Theresa sírva nyit ajtót, a szúnyoghálón át örömkönnyeivel küzd, mögötte pedig valaki leviharzik a lépcsőn. – Szia, apa! Nem egy kisfiú hangja.

372/381

– Jesszusom, magasabb vagy, mint anyád! A szúnyogháló még elválasztja őket, de Theresa ugyanolyan, mint volt, noha még sose növesztette meg szőke haját ilyen hosszúra. – Hallottam, hogy kineveztek seriffnek – újságolja a fia. – Jól hallottad. – Egy hosszú, érzelmes pillanat telik el. – Theresa! Felesége két kézzel szárítgatja fel a könnyeit. – Csodás az illata – dicséri meg Ethan. – Spagettit főztem. – Imádom a spagettidet. – Tudom – megbicsaklik a hangja. – Szóltak, hogy jövök? Theresa bólintott. – Tényleg itt vagy, Ethan? – Igen. – Ezúttal maradsz? – Sosem foglak többé magadra hagyni. – Olyan régóta várunk rád! – Theresa nem győzi törölgetni a könnyeit. – Ben, légy szíves, keverd meg a szószt! A fiú a konyhába siet. – Bejöhetek? – kérdezi Ethan. – Egyszer elveszítettünk Seattle-ben. Aztán egyszer itt. Nem bírnám elviselni. Ő se. – Theresa, nézz a szemembe! – A felesége ránéz. – Soha többé nem hagylak el.

373/381

Ethan aggódik, hogy megkérdezi, mi történt. Hogy miért nem halott. Egész nap erre a kérdésre készítette a lelkét. De nem ez kerül elő. Theresa inkább kitárja az ajtót. Ethan mindennél jobban félt attól, hogy távolságtartó lesz, de a teraszlámpa fényénél Theresa arcán nyoma sincs haragnak. Legfeljebb kicsit megtört. A szájánál néhány apró ránc, amely korábban nem volt ott. Egy-egy szarkaláb ragyogó, zöld szeme sarkában, amely évekkel ezelőtt rabul ejtette. Sok-sok könny. De szeretet is. Leginkább szeretet. Behúzza otthonuk küszöbén. A szúnyogháló becsapódik. Odabenn egy fiú sír. A férfi sem tudja visszatartani a könnyeit. Hárman ölelik át szorosan egymást, mintha nem akarnák soha többé elengedni egymást. Odakinn pedig, ugyanabban a pillanatban, amikor az utcákon felgyulladnak a lámpák, valahol a kerti sövényben rákezdi egy metronóm pontosságával ismétlődő hang. Tücsökciripelés.

A szerző utószava 1990. április 8-án az ABC tévécsatornán bemutatták Mark Frost és David Lynch méltán világhírű sorozatát, a Twin Peakst, és egy ideig egész Amerikát lázba hozta a rejtély, hogy ki ölte meg Laura Palmert. Akkoriban tizenkét éves voltam, és sosem fogom elfelejteni az érzést, amelyet ennek a kurta-furcsa sorozatnak a nézése közben éreztem, ahogy bevonódtam egy hidegrázást keltő kisváros világába, amelyben bitang jó kávét főznek, ízletes meggyes pitét sütnek, és semmi sem az, aminek látszik. A Twin Peakst aztán levették a műsorról, zseniális rendezője és a kiváló színészek más projektekbe fogtak, de az első részek vitathatatlan varázsa két évtizeddel később is megbabonáz. A Miért éppen Alaszka?, a Kisvárosi rejtélyek, az X-akták, a Lost – Eltűntek és más sorozatok alkalomadtán fel tudták idézni a Twin Peaksre annyira jellemző, hátborzongató, hideglelős szépséget, de egyikük sem ért még a nyomába se, legalábbis az én szememben. Azt mondják, minden műalkotás, legyen az irodalmi, zenei vagy vizuális mű, más alkotásokra reflektál, és ezzel én is egyetértek. Akármilyen jó is volt a Twin Peaks, a film jellegéből és az elkapkodott, összecsapott befejezésből adódóan rettenetes űrt hagyott bennem maga után. Nem sokkal a sorozat lefújását követően akkora hiányérzetem támadt, hogy még a legendás harmadik évadát is megpróbáltam papírra vetni, no persze nem a

375/381

nagyközönség számára, hanem csupán magamnak, hogy tovább élvezhessem a világát. A kísérlet kudarcot vallott – mint ahogy írói pályám felívelése során számos más próbálkozásom is –, hogy felnőtt fejjel újra átéljem azt az érzést, amely tizenkét éves kiskamaszként 1990-ben rabul ejtett. A könyv, amelyet az olvasó a kezében tart, ennek az immár húsz éve tartó múltidézésnek a legérettebb gyümölcse. Semmiképpen se szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a regényem egy napon említhető Lynch mesterművével, még csak azt sem akarom elhitetni az olvasókkal, hogy rátok ilyen hatással lesz, hogy visszarepít benneteket oda. A sorozat a maga nemében annyira páratlan és egyedülálló volt, hogy bármilyen, erről a hangulatról újabb bőrt lehúzó fércmű eleve bukásra van ítélve. De szükségét érzem, hogy tisztelettel adózzak Lynch semmi közepén felhúzott kisvárosa előtt, amely kívülről meseszép, belül mégis titkos féreg foga rágja. A könyv sosem jöhetett volna létre, és lehet, hogy sosem vált volna belőlem író, ha a szüleim nem engedték volna meg, hogy 1990 tavaszán csütörtök esténként fennmaradjak, és egy olyan sorozatot nézzek, amelyhez foghatót soha többé nem láthat a nagyvilág. Úgyhogy Apa, Anya, köszönöm nektek. Köszönet illeti Lynchet és Frostot, akik a filmet rendezték, és természetesen az utánozhatatlan Dale Cooper ügynököt.

376/381

Ez a regény messze nem egy Twin Peaks, de nélküle sosem készült volna el. Remélem, tetszett az én műsorom. Blake Crouch Durango, Colorado 2012 júliusa

Köszönetnyilvánítás Az ügynököm, David Hale Smith, valamint a Thomas & Mercernél mindenki 110%-on teljesített, hogy ez a könyv napvilágot láthasson. Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhettem egy ilyen iszonyatosan tehetséges csapatot – akik azon vannak, hogy jó irányba tereljék olvasási szokásainkat –, és hogy velük dolgozhattam. Szívből köszönöm Andy Bartlettnek, Jacque Ben-Zekrynek, Rory Connellnek, Vicky Griffithnek, Mia Lipmannek, Paul Diamondnak, Amy Batesnek, Jeff Belle-nek, Daphne Durhamnek, Jon Finenak, Alex Carrnak, Philip Patricknek, Alan Turkusnek, Sarah Gelmannak, Jodi Warshaw-nak, és ne felejtsük ki a kollégákat a Kindle Direct Publishinges-jóarcokat: Brian Mitchellt, Brian Carvert és az utolérhetetlen Nader Kabbanit. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy nem kevés jó tollú írót és művelt, éles szemű olvasót tudhatok barátomnak. Mindannyian értékes visszajelzésekkel és tanácsokkal láttak el a kézirat korai stádiumában, és minden elképzelhető módon javítottak a könyvön. Ezért hálás köszönet írótársamnak, Joe Konrathnak, Maria Konrathnak, a testvéremnek, Jordan Crouchnak, a pazar borítóért Jeroen ten Bergének, továbbá Ann Voss Petersonnak, Suzanne Tyrpaknak, Selena Kittnek és Marcus Sakey-nek. Külön köszönöm Barry Eislernek alapos, minden részletre kiterjedő olvasatát.

378/381

Végül, de nem utolsósorban ölelem és csókolom drága családomat: Rebeccát, Aident és Annsleet. Köszönöm, hogy részt vettetek ennek a könyvnek a születésében, melyet már annyi ideje meg akartam írni. Szeretlek benneteket.

Jegyzetek * disdása: hosszú ing, klasszikus arab viselet ** Boris János fordítása.

A szerzőről Blake Crouch 1978-ban született az észak-karolinai Statesvilleben. Angolból és kreatív írásból diplomázott Phi Beta Kappa minősítéssel 2000-ben az Észak-Karolinai Egyetemen. A novelláit gyakran közölte többek közt az Ellery Queen's Mystery Magazine és az Alfred Hitchcock's Mystery Magazine, első regénye 2004-ben jelent meg, amit azóta több mint tizenöt másik követett. Crouchot mostanra a huszonegyedik századi amerikai thriller egyik legnagyobb tehetségének tartják, a munkatempóját Stephen Kingéhez hasonlítják. A művei gyakran szerepelnek a Kindle top 10-es bestseller listáján, és nem egynek elkeltek már a megfilmesítési jogai is. A leghíresebb és legnépszerűbb munkája eddig a Wayward Pines-trilógia, amit televízióra alkalmazott a Fox, a sorozat egyes részeit pedig olyan elismert rendezők jegyzik, mint M. Night Shyamalan és Antal Nimród.

@Created by PDF to ePub