Vivien Holloway - Winie Langton t+Ârt+ęnetek 2 - Tolvajbecs+-let.pdf

„…a szerző humora, stílusa, a főszereplő tökös csajsága, Will pimaszsága… ezek teszik igazán szerethetővé ezt a könyvet illetve a sorozatot is.” (Liliane Evans – muveszetnyelve.blogspot.hu) „A könyv végére érve csak egyetlen problémám volt, ami szinte minden sorozatnál adott, és az pedig a függővég. Ennél érdekesebb résznél nem is lehetett volna elvágni a történetet. Várom a következő részt, remélhetőleg még több háttértörténettel, és még több humorral. Steampunk rajongóknak kötelező!” (Bea Blogol_ – megsargultlapok.blogspot.hu) „Függő vég! Hogy én mennyire nagyon ideges lettem! Igazságtalanság, majdnem éjfélig fenn voltam, hogy el tudjam olvasni (jah… nem, véletlen sem lehet félbehagyni)… Várom a folytatást… remélem hamar jön.” (Jeffi – jeffi-olvas.blogspot.hu) „Hűha, Winie Langton aztán tudja, mitől döglik a légy! Olvasás közben egy élmény a bőrébe bújni! A Tolvajbecsület egy igazán erős folytatása a sorozatnak… csak kár, hogy ilyen rövid még… még… még…!” (Nicosia – fairygreenflower.blogspot.hu)

2

WINIE LANGTON TÖRTÉNETEK 2.

3

VIVIEN HOLLOWAY

TOLVAJBECSÜLET

4

® Sasvári Vivien, 2014

ISBN 978 963 7051 62 3

Főnix Könyvműhely Felelős kiadó: Farkas Zoltán Főmunkatárs: Hudácskó Brigitta Média: Kiss Alexandra Korrektúra: Vas Annamária Borító: Szabó Botond Nyomta és kötötte: Kapitális nyomda, Debrecen Felelős vezető: ifj. Kapusi József A Főnix Könyvműhely „Olvasni jó!” programjának támogatója a Nemzeti Kulturális Alap

5

Nektek, akik szerettétek az első rész. Remélem, ez is tetszeni fog.

6

1 Az ember azt gondolja, képes tanulni a hibáiból. Magabiztosan azt mondja: most megtanultam a leckét, ez sosem történik meg velem még egyszer. Aztán persze újra megtörténik. És újra, és újra. A sokadik próbálkozásra talán rájössz, hogy valamit tényleg rosszul csinálsz. Williamnél még nem jött el a megvilágosodás pillanata. – Nem figyelsz – róttam meg. Fejcsóválva kezembe vettem a kulacsot, és ittam néhány korty vizet. Will kiterülve feküdt a padlón, és mozdulatlanul bámulta a plafont. Nem szólalt meg. – Nem szándékozol felkelni? – érdeklődtem, mire csak lassan megrázta a fejét. – Felsoroljam újra a feltételeimet, vagy már magadtól is el tudod mondani őket? Felsóhajtott, és könyökére támaszkodva félig ülő helyzetbe tolta magát. A tekintetén látszott, hogy jelen pillanatban nem nagyon szívlel. – Az idevonatkozó passzus szerint tanulnom kell, mert nem vagy hajlandó egy amatőrrel együtt dolgozni – szavalta minden lelkesedés nélkül. – És ma mit tanulunk? – kérdeztem, ahogy türelmes tanár kérdezi a kissé gyenge felfogóképességgel rendelkező diákját. – Én semmit – nyögött fel, miközben talpra kászálódott. – Hacsak azt nem, hogy szadista vagy, amikor rossz a kedved. Újabbat kortyoltam, és a kulacs fölött rávillant a szemem. Valóban nem voltam épp jó kedvemben, de ezt nem óhajtottam megtárgyalni vele. A vita apám és köztem épp amiatt robbant ki, hogy mostanában túl sokszor töltöm az időmet valahol másutt ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, ami igazán lényeges. Például Agnes Brownigg 7

nemrégiben kétes úton megvásárolt, második világháborús tankjával, mely hamarosan megérkezik egy szállítóhajón. Azt ugyan fel nem foghattam, hogyan tervez apám lebonyolítani egy tankrablást, és hogy egyáltalán miért épp egy óriási fémmonstrummal kell nekünk kereskednünk, de mikor ezt tőle is megkérdeztem, a szememre vetette, hogy ha részt vettem volna a tegnap esti megbeszélésen, talán tudnék róla. Apám, a nyugalom szobra, most egyébként is feszültebb volt az átlagosnál. Két hete próbálta megfejteni a Mesterkulcs nyitját, azét az elképesztően bonyolult mechanikájú szerkezetét, mely bárkit képes bejuttatni a legvastagabb páncélterem, a legjobban őrzött kúria ajtaja mögé is. A magamfajták csak álmodhattak arról, hogy valaha is birtokolhatják ezt a titokzatos eszközt. A kulcsról szóló történeteket gyerekként puszta legendának hittem, aztán pontosan tizenkét nappal ezelőtt a kezemben is tarthattam. Azóta sem sikerült újra kapcsolatba kerülnöm vele, mert apám vagy elzárta, vagy nagyító alatt tanulmányozta. Pedig nekem szükségem lett volna a Kulcsra, és ez frusztrálttá tett. Talán ezért is vágtam vissza neki olyan szavakkal, melyeket már akkor megbántam, mikor elhagyták a számat. Azonban visszavonni már nem tudtam őket, így inkább csak nyeltem egyet, halkan bocsánatot kértem apámtól, és magára hagytam, hogy tovább tervezgethesse a tank szállítását és elhelyezését. Mielőtt kilépem volna az ajtón még hozzátette: ha este hétre nem vagyok ott a tervek végső simításainál, felejtsem el, hogy benne lehetek az akcióban. Megígértem, hogy hazaérek, majd eljöttem ebbe a régi, üresen álló gumigyárba, hogy arra tanítsam Willt, amire sok évvel ezelőtt az apám tanított engem. William egyébként jól verekedett, az ütései erősek és pontosak voltak, a technikája jó, ahogy a plafonra fellógatott bokszzsákot püfölte. Ennek ellenére a mozgása szörnyen lassú volt. Apám nem ringatta magát illúziókba, mikor gyerekként verekedni tanított. Tudta, hogy a fiúk mindig is erősebbek és nagyobbak lesznek nálam, így inkább arra 8

bátorított, hogy fürgén mozogjak, és gyorsan hajoljak el az ütések elől. Persze így is sokszor előfordult, hogy én húztam a rövidebbet, de általában megúsztam néhány kék-zöld folttal, annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy akit nem tudsz elkapni, azt nem is verheted laposra. Erre próbáltam tanítani Willt is, de a dolgot meglehetősen problémássá tette, hogy képtelen volt megszabadulni származásából fakadó elveitől. Például, hogy úriember sosem üt meg hölgyet. Ezért is végezte a padlón fekve újra és újra. – Lehet, hogy én szadista vagyok, te viszont makacs és idealista – dobtam felé a kulacsot, amit könnyedén elkapott, és lecsavarta a tetejét. – Nem mintha nem tartanám végtelenül tanulságosnak, ahogy nap mint nap a padlóra küldesz… Csúnyán néztem rá, de ő csak folytatta. – …de most már szeretném tudni, mikor csinálunk végre valamit, aminek tényleg van is értelme. – Már megmondtam – feleltem, és meg sem próbáltam elrejteni a bosszúságomat. – Mikor már biztos vagyok benne, hogy a Kulcs nélkül sem fogod megöletni magad. Will-lel akkor találkoztunk először, mikor nővérem, Audrey, és én elmentünk egy, az apja által rendezett estélyre, hogy megszerezzük a Mesterkulcsot. Geneve Wakefield – aki anyám szerint médium, szerintem inkább egy aljas boszorkány – azt mondta, a Kulcs Willnél van, és ha Geneve mondta, akkor annak úgy is kellett lennie. Tehát elmentünk; a terv szerint Audrey-nak kellett volna elcsábítani az ifjú Conrey-t, és kiszedni belőle a Kulcs helyét, azonban a dolgok egy másodperc alatt fejtetőre álltak, és valahogy úgy alakult, hogy rám hárult a feladat. Mivel ütni sokkal jobban tudok, mint bájosan cseverészni, az egyenletbe egy pisztoly és egy alku is került. William apja, az idősebb Conrey egy nagy szállítmányozóvállalkozás fejeként rajongott az értékes műtárgyakért, melyekkel még jobban fitogtathatta vagyonát. 9

Azonban érteni nem értett hozzájuk, inkább felvásárolt mindent, amit értékesnek gondolt, amit pedig nem, attól rövid úton megszabadult. Így történt, hogy miután Will anyja meghalt, a férfi pénzzé tette felesége hagyatékát. William a fejébe vette, hogy visszaszerzi mindet, ezért volt szüksége a Mesterkulcsra, azonban nem lévén hivatásos tolvaj, borítékolni lehetett, hogy előbb-utóbb lebukik. Kicsit több mint száz évvel az ötödik nagy világégés után a törvénykezést még meglehetősen szabad szellemben kezelték. A birtokháborítót a tulajdonos kérdés nélkül agyonlőhette. Ha mégsem így tett, és inkább a bíróságot választotta, a vádlott esélyt kapott a védekezésre. Legalábbis elméletileg. Születésem óta még nem hallottam olyan esetről, hogy a bíróság ártatlannak talált volna valakit, és akkor talán még mindig jobb, ha hirtelen felindulásból agyonlőnek, mint az, hogy vasárnapi látványosságot csinálnak a kivégzésedből. Will-lel alkut kötöttünk: neki szüksége volt a segítségemre, nekem pedig a Mesterkulcsra. De voltak feltételeim. Többek között, hogy tanulnia kell – egy amatőr több kárt csinál, mint amennyi hasznot hoz –, valamint kikötöttem, hogy az akciókat én irányítom, és én mondom meg, mikor készült fel. Egyre nehezebben bírta kivárni a pillanatot. – Tegyünk egy próbát! – kérte, és már megint azt a naiv lelkesedést láttam megcsillanni a szemében. – Ha azt mondod, alkalmatlan vagyok, addig várok, ameddig akarod. Nem tetszett az ötlet. Egyszer már megúszta, mikor betört a Crownley-birtokra, és visszalopta az anyja nyakláncát. Akkor épp szerencséje volt, ám én sosem szerettem ezt a szót. „A szerencse olyasvalami, ami egyszer csak elfogy, lányom – mondta egyszer nagyanyám, mikor megjegyeztem, hogy csak mázlija volt, mikor kártyán elnyerte a maradék zsebpénzemet. – A tudás, a felkészülés, a tapasztalat legyen az, amire támaszkodsz, ne a szerencse! – Kötött mellénye zsebébe csúsztatta a tőlem elnyert pénzt, és cinkosan rám kacsintott. – Akkor talán megéred, hogy olyan öreg légy, mint most 10

én.” – Winie. Will még mindig ugyanott állt, kissé görnyedt tartassál: fájlalta a hátát azon a ponton, ahol tegnap vesén rúgtam. Eltökéltnek tűnt, és látszott rajta, hogy ha most nemet mondok, csak azért is meg fogja próbálni. Az órámra néztem, és tudtam, hogy ha haza akarok érni a „tankos” eligazításra, most azonnal el kell indulnom. – Jó – sóhajtottam. – Ma éjjel betörünk valahova, ellophatsz valamit, de ha lelőnek érte, ne engem hibáztass! Szemtelen mosolyt villantott rám, vigyázzba vágta magát, és szalutált. – Értettem, parancsnok! – És nem vagy vicces – mordultam rá, de a szám sarka megremegett a visszafojtott nevetéstől, és ezt ő is pontosan látta. – Igenis! Kabátba bújtam, vállamra kaptam a fal mellé támasztott puskát, és közben magamat átkoztam, amiért Will ilyen könnyedén el tudja venni a bosszúságom élét. – Találkozzunk tízkor a McGinnis előtt. Ez volt nagyjából az egyetlen kocsma a környéken, ahol bízhattam benne, hogy nem verik meg csak azért, mert ismeretlen úrifiúként a közelében várakozik. A legtöbb kocsmának vagy lerobbant ivónak kialakult törzsközönsége volt, és az odajárók nem vették jó néven, ha idegenek szaglásztak körülöttük. Will már első pillantásra nemesembernek nézett ki, bár a helyzet sokat javult, mióta tanítani kezdtem. Ettől függetlenül a modora még mindig túlságosan is kifinomult volt, például a Stones közönségéhez képest. Ha odamegy, egészen biztosan néhány foggal kevesebbel távozik. Ott keveredtem csak igazán zaftos kocsmai bunyókba néhány évvel ezelőtt. Azok a régi szép idők… – Ott leszek. És Winie… 11

Visszafordultam az ajtóból, A mosolya most jófiús volt, és megnyerő. – Köszönöm. – Még ne köszönd! – vetettem hátra a vállam felett. – Ha elkapnak, szemrebbenés nélkül foglak otthagyni. Ezt még én sem hittem el saját magamnak, és minden bizonnyal ő is tudta, hogy csak a szám jár. Még együttműködésünk kezdetén tartottam neki kiselőadást a becsületről, a korrektségről és a hűségről. Jól tudta, hogy nem hagynám sorsára. Végigsétáltam a jeges, töredezett betonon; épülethullák magasodtak körülöttem, és egy pillanatra elgondolkodtam rajta, milyen lehetett, mikor ezek a gyárak még működtek, és emberek tízezreinek adtak munkát. A nagyszüleim még emlékeztek azokra az időkre. Most az elhagyatott épületekben jobbára hajléktalanok húzták meg magukat éjszakánként, annak ellenére, hogy ezeknek a nagy része életveszélyes volt. Hét előtt öt perccel léptem be a nagy, húszemeletes házba, melynek felső tíz emeletét elvitte egy lezuhanó műhold, alulról a tizedik emelet nagyját pedig lerombolta az alázuhanó törmelék. A földszinten lévő őrállomáson ma Myer és Jerome volt szolgálatban. – Merre jártál, Winie? – kérdezte Jerome, az unokabátyám, akinek fixaideája volt, hogy, mivel apám öccse, kutya kötelessége engem számon kérni. Csak lesújtó pillantást kapott válaszul. – Már elkezdték a megbeszélést? – Még nem – felelte Myer, aki két évvel volt fiatalabb nálam, és láthatóan borzasztóan megviselte, hogy őt kihagyják a tanklopásból. – Apád nem fog örülni, hogy megint az utolsó pillanatban esel be – folytatta megakadás nélkül Jerome. – A tény, hogy te szerezted meg a Kulcsot, még nem jogosít fel… – A többit mondd el Myernek! – hagytam faképnél, és felfelé indultam a lépcsőn. Nem akartam veszekedni vele, de a kiselőadáshoz 12

sem éreztem magamban elegendő türelmet. Lépcsőn mentem fel a nyolcadikra, útközben igyekeztem mindenkinek kedvesen köszönni, akivel összefutottam, Jessnek pedig meg is ígértem, hogy később beugrom megnézni a festményt, amin éppen dolgozik. Ahogy beléptem a szüleim lakásába, anyám elkapta a karom, és beljebb rángatott az előszobába. – Edwina Russell Langton, hol a fenében voltál? – sziszegte, és a nappali felé kezdett tuszkolni, közben pedig lekapta a vállamról a puskát. – Befelé, és ha végeztetek, beszédem lesz veled! Jól hangzott. A szobában már ott ült apám, Lazarus, a másod unokabátyám, Gerald, nagyapám unokaöccse, George, Helen nagynéném férje, és a nagyapám. A szobát apám pipájának érdekes illata lengte be. Minden szempár felém fordult, ahogy becsuktam magam után az ajtót, és a középen álló asztalhoz léptem, amit szétteregetett tervrajzok fedtek. – Jó estét! – köszöntem, majd nagyapámhoz léptem, és arcon csókoltam. – Szia, apó, bocsánat a késésért! Nagyapa csak legyintett, nem volt szokása ilyesmiből ügyet csinálni, ezért is szólítottam meg őt elsőként. Apám tekintete elárulta, hogy pontosan tudja, miben mesterkedem. Nagyapám előtt nem fog számon kérni, sem a fejemre olvasni a késést. Némileg elégedetten foglaltam helyet köztük, bár tudtam, hogy nem úsztam meg semmit, de egy kicsit legalább elodázhattam a szülői fejmosás kellemetlen pillanatait. Apám szívott egyet a pipából, kifújta a füstöt, majd mély, kissé karcos hangján megszólalt: – Nos, a tank holnap éjjel érkezik…

13

2 – Még mindig nem látom ezt át teljes mélységében – nyomogattam meg az orrnyergemet, nagyjából az eligazítás második órájának végén. – Tehát tulajdonképpen túszul ejtünk egy tankot? – Ez így hangosan kimondva sem hangzott sokkal értelmesebben, mint gondolatban, azonban apám rábólintott. – Így is meg lehet fogalmazni. Megcsóváltam a fejem. Nem is értettem, anyám hogyan egyezhetett ebbe bele, vagy ha ő mégis megtört, legalább a nagyinak lehetett volna annyi esze, hogy nagyapát visszafogja. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ezt rajtam kívül mindenki jó ötletnek tartja, márpedig az asztalnál ülő férfiak egytől egyig meg voltak győződve róla, hogy a tervük hibátlan. – Azt értem, hogy a hajó holnap este kiköt – kezdtem –, azt is értem, hogy lefizetjük a kapitányt, hogy még az éjszaka másik dokkba vigye át. Még az is világos, hogy Gerald és George az éjjel átfestik a hajó külsejét, hogy ne legyen felismerhető. Az azonban továbbra is rejtély, miért fizetne valaki kisebb vagyont azért, hogy visszakapjon egy használhatatlan tankot. – Azért, lányom – szólalt meg most nagyapám –, mert Agnes egy rendkívül paranoiás nőszemély. A tankot a kertjében akarja felállítani, hogy vész esetén bunkerként használhassa. – Szarkalábakkal övezett szeme huncutul csillogott, a lelkében pezsgő tettvágyat és életkedvet egy huszonéves is megirigyelhette volna. Amióta csak az eszemet tudom, így emlékszem rá, és bár az évek alatt a ráncai megszaporodtak, 14

ő maga semmit sem változott, még mindig ugyanolyan biztos kézzel fogta a puskát, mint annak idején. – Fizetni fog azért, hogy visszakapja. – És ha nem? – bátorkodtam feltenni egy ide nem illő kérdést. – Akkor lesz majd egy tankunk, amit nem tudunk hová tenni. – Akkor szétkapjuk, és eladjuk alkatrésznek – felelte a legkisebb aggodalom nélkül George, aki ha azt mondta, szétkap egy tankot, el is hittem neki. Bármit képes volt szét-, illetve összeszerelni. Legutóbb egy harmadik világháborús ágyút rakott össze, amivel már állítólag nem lehetett lőni. Ugyan ágyúgolyónk nem volt, de Helen néni lábosai is remekül repültek… egészen addig, míg ő maga ránk nem talált. Azt hittem, képes lesz minket is betuszkolni az ágyúba. Nem sok híja volt. – Mi van veled, Winie? – nézett rám felvont szemöldökkel Gerald. – Az ember azt hinné, húzódozol, pedig jó móka lesz. – Nem húzódozom – vágtam rá azonnal, bár mikor kimondtam, arra gondoltam, talán egy kicsit mégis. Azonban nem hihették, hogy elpuhultam, vagy hogy nem vagyok benne bármilyen őrültségben. Éreztem magamon apám fürkésző tekintetét. Tudtam, hogy gyanús vagyok neki, az utóbbi másfél hétben túl gyakran jártam külön utakon. És ha apám gyanakodni kezd, könnyen előfordulhat, hogy azt veszem észre, valaki mindig a nyomomban jár, és nincs magánéletem. Képes lenne napi huszonnégy órában váltott őrségben a nyakamba akasztani a fél rokonságot. Volt már rá precedens. – Hogy csináljuk? – A hajó holnap éjjel érkezik – felelte apám, és továbbra sem szakította el rólam a pillantását. – Tizenegykor te, Gerald és George találkoztok a harmincnégyes dokknál, a kapitánnyal te tárgyalsz, a pénz Geraldnál lesz. Lazarus addig előkészíti a másik dokkot, ahová a kapitány átviszi a hajót. Rábólintottam. A szemem sarkából a vitrin mellett álló nagy, antik ingaórára lestem: a mutatók vészesen tíz óra irányába mozdultak. Ha nem érek időben a McGinnishez, Will bajba fog kerülni, ezt borítékolhattam. Azonban ha most felugrok és elsietek, apám egészen 15

biztosan utánam fog küldeni valakit. – Egyelőre ez minden – mondta ki végre nagyapám, és csikorogva hátratolta a székét. – Én most megyek, és írok egy szerelmes levelet Mrs. Browniggnak. – Nagyot nyögve felállt, ízületei halkan megroppantak, aztán a vállamra tette a kezét. – Te meg nézz be valamikor nagyanyádhoz egy kártyapartira, már unom, hogy minden pénzem elnyeri – csóválta a fejét. – Valakinek meg kell védenie a becsületemet. – Mondd meg neki, hogy holnap bemegyek – mosolyogtam rá, mire csak szeretettel megsimogatta a fejem, egy főúri biccentéssel elköszönt a többiektől, és méltóságteljes, bár kissé lassú léptekkel elhagyta a szobát. Lazarus, aki amúgy sem volt a szavak embere, csak intett, és utána indult. Azt hiszem, eddig csak egyszer hallottam három mondatnál többet beszélni egyszerre. Akkor is csak azért kelt úgy ki magából, mert véletlenül nekimentem egy frissen hamisított Kinaghannek, melyen még nem száradt meg teljesen a festék. George mondott valamit a gyerekekről, meg hogy már biztosan a plafonra kenték a zabkását, mire Gerald felajánlotta, hogy igyanak meg nála egy kis jófajta ír whiskey-t, amíg otthon az asszony rendet teremt a káoszban. Geroge-ot nem kellett sokáig győzködni, és bár sejthető volt, hogy ezért Helen kicsinálja, a két férfi rövid búcsú után teljes egyetértésben távozott. Maradtunk én, az apám és a köztünk feszülő, némileg kínos hallgatás. Ismét az órára pillantottam – tizenöt perc múlva tíz. – Sietsz valahová? – csapott le azonnal apám, akinek persze semmi sem kerülte el a figyelmét. – Nem. – Majd, hogy gyorsan témát váltsunk, megkérdeztem: – Jutottál valamire a Kulccsal? Erre az arca némiképp elborult, de legalább már nem engem fürkészett áthatóan. 16

– Még semmire, nem tudok rájönni a mechanikájára. – Frusztráltan beletúrt őszülő, sötétbarna hajába, amire már ráfért volna egy kis nyírás. – Azt már tudom, hogy hozzam működésbe, de ezenkívül… – Már megint arról az átok szerkezetről beszéltek? – lépett be anyám, szokás szerint zsörtölődve, egy tálcán gőzölgő kakaóval teli bögréket egyensúlyozva. – Igazán lehetne más témátok is. Apád nem eszik, nem alszik, mióta megszerezted. – Nem kell ezt úgy túldramatizálni, asszony – legyintett apám, és elvette az egyik bögrét, pipáját a tálcának támasztotta. – Nem dramatizálok túl semmit, Woolf – vágta csípőre a kezét, és a hangsúlya is azt sugallta, hogy nem éri meg vitába szállni vele. – Ha jól emlékszem, te is legalább annyira örültél a Mesterkulcsnak, mint mindenki más – vetettem fel, de hamar kiderült, hogy jobban jártam volna, ha csendben maradok, mert anyám most felém fordult, és úgy tűnt eszébe jutott, hogy beszélni akart velem. – Te meg hol jársz mostanában, édes lányom? Alig látunk, állandóan elrohansz valami nagyon fontos elrohannivaló miatt. – A perzselő anyai tekintet elől nem volt menekvés, még a kakaó is megkeseredett tőle a számban. – Semmi különös, anya – próbáltam elbagatellizálni a kérdést, de a mosolyom nem sikerült valami természetesre. – Csak a szokásos. – Vagyis? Nem szabadulhattam, amíg valami konkrét választ nem adok, pedig tíz perc múlva már a McGinnisnél kellett volna lennem. – Talán találkozgatsz valakivel? – vetette fel anyám sejtelmesen, mire apám és én is kis híján megfulladtunk a kakaónktól. Apám köhögve, levegő után kapkodva csapta le a bögrét az asztalra. – Elvira, az istenért! – Miért? – vágott vissza anyám felháborodva. – A lányod nő, Woolf, akármennyire is nehezedre esik belátni. Itt éreztem úgy, hogy talán közbe kellene lépnem. 17

– Csak őrizzük meg a nyugalmunkat, jó? – álltam fel, hogy még idejében gátat szabjak a kezdődő vitának. Most azonban mindkettejük osztatlan figyelmét élveztem, és hirtelen fogalmam sem volt, hogyan folytassam. Nem szerettem nekik hazudni, megtanultam, hogyan kell, de nem szívesen tettem. Néztem anya reménykedő és apám elborzadt arcát, és bár fájt, hogy ezt kell tennem a férfival, akinek minden bizodalma bennem volt, előrukkoltam valamiféle féligazsággal: – Igen, anya, mondhatjuk, hogy találkozom valakivel – sóhajtottam beletörődve, és szinte már láttam a meghatottság könnyeit megcsillanni a szemében –, de semmi komoly! – tettem hozzá azonnal, nem mintha számított volna. Anyám az egészből csak annyit hallott meg, hogy én, jóformán lánya helyett fia, végre találkozgatni kezdtem valakivel. Apámra inkább rá sem mertem nézni. – Tudtam én! – Anyám diadalmasan a nyakamba borult, és még egy cuppanós csókot is nyomott az arcomra. – Már ideje volt. – Még hogy ideje… – mordult fel apám, és mikor lopva rásandítottam, láttam, hogy ökölbe szorul a keze az asztalon. – Nem emlékszel, mi történt legutóbb is? Anyám erre elengedett, és szikrázó szemmel apám felé fordult. – Annak már három éve, Woolf, és Winie tanult a hibájából. – Ne légy ilyen naiv, Elvira, nem vall rád! Valahol ennél a pontnál éreztem úgy, hogy rám itt a továbbiakban semmi szükség. Mire becsuktam magam után az ajtót, már ott tartottak, hogy ha gyereket szülök, mindenképpen le kell költöznöm a tízedikről, mert az a lakás alkalmatlan egy kisbaba felnevelésére. A hideg futkározott a hátamon a puszta gondolattól is. A hetedik emelet folyosóján úgy döntöttem, nem kívánok újabb, a magánéletemre vonatkozó kérdésekkel foglalkozni, úgyhogy kivetettem magam a rozoga tűzlépcsőre, és így az őrposztot is sikerült kikerülnöm, ahogy a csizmám talpa földet ért a ház sarkánál, futásnak eredtem a McGinnis felé. 18

3 A jobb napokat is látott kis kocsma előszeretettel dicsekedett azzal, hogy saját konyhát üzemeltet. Tény és való, létezett az az italmennyiség, amely után még a McGinnis ételkínálata is vonzónak tűnt, de józan ember inkább nem kísérletezett vele. Ennek ellenére jól ment az üzlet, és Phil McGinnis már bővítésen is gondolkozott. Nem tagadom, hogy a két többemeletes lakóház közé beékelt, zsalugáteres, faragott homlokzatos kis épületnek megvolt a maga varázsa, annak ellenére, hogy az egyik ablakot már vagy fél éve betörte valami suhanc, a tetőgerendákat rágta a szú, és a málladozó betonlépcsőn néhány feles után meglehetősen izgalmassá vált a lejutás. Nagy előnye volt viszont, hogy a város rengeteg rossz környéke közül még a kevésbé rossz részre esett, így nem volt valószínű, hogy megkéselnek azért, mert mondjuk véletlenül egy ásszal több került hozzád, mint amennyi a pakliban egyébként elfért volna. A gázlámpákkal megvilágított, macskaköves utcákon a késői óra ellenére is közepes sűrűséggel lézengtek az emberek, a kocsma zárt ajtaja mögül fény, állott étel szaga, összekoccanó poharak és nevetés szűrődött ki. Willt azonban sehol sem láttam. A kabátom belső zsebéből előhúztam dédapám zsebóráját. Negyed tizenegyre járt már az idő, és nem igazán tudtam elképzelni Willről, hogy késsen, tekintve, hogy amióta csak ismertem, mindig mindenhová előttem érkezett. Balsejtelem fészkelte be magát a csontjaimba, de még nem akartam átkutatni a környező sikátorokat a hulláját keresve. A kocsma bejárata előtt a nagydarab kidobóember – akit McGinnis azért vett fel, hogy rendet tartson – épp a sokadik kézzel sodort cigarettára gyújtott rá, a 19

lába mellett legalább fél tucat csikket számoltam össze. Mikor odaléptem hozzá, lenézett rám majd két méter magasból, az arcán éktelenkedő hosszú forradás pedig megmozdult, ahogy elvigyorodott. – Rég láttalak erre, Winie – üdvözölt kedélyesen, és diszkréten a fejem fölött fújta ki a füstöt. Még így is köhöghetnékem támadt tőle. Apám pipájának illatát szerettem, de a cigifüst marta a torkomat. – Rossz szokás, Ralph – csóváltam a fejem, mire megvonta a vállát, de azért eltaposta a csikket. – Mi járatban? – kérdezte, és az ajtó üvegén át bepillantott. – Kell az asztalod? Van most ott valaki, de ha gondolod, áthelyezem máshová. Ha Ralph valakit áthelyez, az általában nem máshová, hanem a másvilágra kap csak oda szóló menetjegyet. Megráztam a fejem. – Nem szükséges, inkább egy kérdést tennék fel. – Halljam! – Nem láttál itt az elmúlt, úgy – az órára néztem – nagyjából húsz percben egy férfit? Fiatal, magas, barna haj, vidrabőr kabát… – Olyan úrifiú típus? – kérdezte, miközben újra benézett a kocsmába. – Igen, ő lesz az. – A te asztalodnál ül - felelte, és arrafelé bökött hüvelykujjával. – Hogy mi? – bújtam át a karja alatt, és a párás üvegen keresztül megpillantottam Williamet, amint valóban az én asztalomnál ül, előtte egy korsó sör, és láthatóan egy cseppet sem izgatja magát amiatt, hogy a kocsma közönsége minden tizedik másodpercben felé pillant. Féllábú Joe (senki sem tudta az igazi nevét) keze időről időre a vállán lógó puskát simogatta, Herbert Cooney pedig épp ebben a pillanatban döntött úgy, hogy megnézi, mennyi pénz van a szépfiúnál. Felcsilingeltek a vészcsengők. – Kösz, Ralph – vetettem még oda, majd gyorsan belöktem az ajtót, és épp akkor értem oda hozzájuk, mikor Herbert beleállította kését az asztal lapjába. Villámgyorsan elé penderültem, és kissé meglöktem, hogy távolabb kerüljön az asztaltól. Az atrocitásra 20

már emelte volna ökölbe szorított kezét, de mielőtt még ütött volna, felismert, és látványosan megdöbbent. – Winie, mit keresel te itt? Ezer éve… – Tudom, ezer éve nem láttál, hol jártam eddig, még egy táviratot sem küldtem, satöbbi, satöbbi – forgattam a szemem, majd kirántottam a kést az asztalból, és markolattal előre felé nyújtottam. – Azt hiszem, ezt elvesztetted. Herbert vizenyős kék szeme összeszűkült a gyanakvástól, és hol rám, hol a mögöttem továbbra is békésen ücsörgő Williamre siklott a tekintete. – Ismered? – kérdezte kétkedve, majd lassan, nagyon lassan elvette tőlem a kést, és a hüvelyébe rakta. – Igen, ismerem – feleltem határozottan, hogy az alapzaj ellenére is mindenki hallja. Tisztában voltam vele, hogy csak úgy tesznek, mintha nem figyelnének ránk: mindenki hallgatózott. – Egészen biztos? – próbálkozott, hátha meggondolom magam, és kirabolhatja a fickót. Ahogy a vállam felett hátrapillantottam Willre, és megláttam a kaján vigyort a szája szegletében, majdnem azt feleltem: nem, tévedtem, sosem láttam. De akkor Herbert megpróbálta volna kirabolni, nekem meg közbe kellett volna lépnem, és mire észreveszem, már benne is vagyunk egy zaftos kis kocsmai bunyóban, arra pedig most nem volt időnk. – Igen, biztos – sóhajtottam kelletlenül, mert bizony néhány erélyesebb pofon nem ártott volna Will jellemének, természetesen csupán nevelési célzattal. Herbert is így gondolhatta, mert a vállam felett sötét pillantást lövellt a szépfiú felé. – Ha meggondolnád magad, a pultnál leszek. Barátilag megveregettem a vállát. – Kösz, megoldom. 21

Megvonta a vállát, majd szándékosan lassú léptekkel távozott, leült a pulthoz, rendelt egy rövidet, és úgy helyezkedett, hogy a szeme sarkából épp az asztalra lásson. Körbenéztem a csehó közönségén, de addigra már mindenki az italával, az üzletével vagy a kártyapartijával volt elfoglalva. Halkan felsóhajtottam, majd leültem a padra Will-lel szemben, kivettem a kezéből a korsót, amit épp a szájához készült emelni, levágtam az asztalra, és a tőlem telhető legnyugodtabb hangon azt kérdeztem: – Meg akarsz halni? Megpróbált hanyagul a sör után nyúlni, de elhúztam előle, így nem kísérletezett tovább. Kezét összefűzte az asztal lapján, és olyan ártatlan szemeket meresztett rám, amilyeneket én szoktam anyámra, mikor elcsenem az utolsó sütit a tepsiből, ő sem szokott bedőlni neki, Will sem járt sikerrel. – Mire is célzol egészen pontosan? – Nem megmondtam, hogy odakint várj meg? – sziszegtem áthajolva az asztal fölött. – Egy ilyen helyen legalább annyira feltűnő vagy, mint galamb a varjúk között. – Fáztam – felelte egyszerűen. – Csak tíz perccel ezelőtt jöttem be, miután hiába vártalak. – Dolgom akadt. – Az rendben van, de nekem már a fülemről is jégcsapok lógtak, hogy egyéb testrészeimet ne említsem. – Viccelődni próbált, én viszont ebből a szögből tökéletesen láttam a vágatot, amit Herbert késének pengéje hagyott az asztal lapjában. – Nem azért ölök beléd annyi időt és energiát, hogy aztán csak úgy megölesd magad egy kocsmai bunyóban. – Nem történt semmi… – Csak mert ideértem – vágtam közbe, de ekkor már ő is előredőlt ültében. – Nem vagyok ám olyan életképtelen, mint gondolod. – Most már ő 22

is bosszúsnak tűnt, tekintetét az enyémbe fúrta, a szája széle megfeszült. – Nem csak te tudsz vigyázni magadra, Winie. Talán tényleg kissé igazságtalan voltam vele. Egész nap feszült voltam, amit a tankos megbeszélés és az anyámmal folytatott, meglehetősen egyoldalú diskurzus csak fokozott. Ráadásul még őt sem találtam kint, mire ideértem, és szinte már láttam magam előtt kihűlt, vérbe fagyott tetemét. Azonban a világ minden kincséért sem ismertem volna be neki, hogy megijesztett, így inkább csak lehúztam a korsóban lötyögő sör maradékát, és felálltam az asztaltól. – Ebben az esetben, induljunk, ma még aludni is akarok. Halkan felsóhajtott, de hallottam a lépteit magam mögött, ahogy kifelé indultam a kocsmából. Éreztem hátamban az emberek tekintetét, de inkább nem fordultam meg. Így sem lehettem biztos benne, hogy nem jut az apám fülébe a dolog. Sok ismerős arcot láttam, akiket apám már akkor ismert, mikor én még meg sem születtem. Odakint Ralph rosszul leplezett vigyorral fogadott. A kifejezés meglehetősen idegenül hatott marcona arcán, és leginkább csak groteszknek tűnt. – Elkóborolt? – kérdezte, és mikor Will is megjelent mögöttem, csak még szélesebbé vált a vigyora. – Én megmondtam, hogy ez nem az a hely, szépfiú. – Fogd be! – mordult rá William, mire Ralph is stílust váltott. A vigyora már inkább vicsornak hatott, és láttam, ahogy péklapátnyi tenyere lassan ökölbe szorul. Megragadtam Will karját, és magam után rántottam, mielőtt még szembe kerül a nagy emberrel. – Bocs, Ralph, nem jön ide többet – vetettem még oda távozóban, mire csak diszkrét ujjropogtatás volt a válasz. Értettem belőle. Will néhány méteren keresztül tűrte, hogy magam után vontassam, aztán kirántotta a karját a szorításomból. – Ne csináld ezt, Winie! – csattant fel. – Ne anyáskodj fölöttem! Már a nyelvemen lett volna valami csípős riposzt, de inkább 23

visszanyeltem, és más módszert választottam. – Akkor elmondom, kikkel is iszogattál az imént odabent, jó? – A hangom nyugodt volt, ahogy választ sem várva folytattam: – A hely tulajdonosa és csaposa Phil McGinnis, egyszer kinyomta egy pasas fél szemét, mert az megbámulta a felesége mellét. Féllábú Joe még kalózként veszítette el a lábát, leharapta egy cápa. A cápa feje azóta is a háza homlokzatán függ, kitömve. Herbert Cooney egy időben a békefenntartó kötelékbe tartozott, aztán rájött, hogy pénzért jobb gyilkolni, mint meggyőződésből. Ralph, a kidobó, bárkit eltüntet anélkül, hogy nyoma maradna, és lehet, hogy nem néz ki túl okosnak, de a látszat csal. Archie Dixon… – Rendben – emelte fel a kezét megadóan. – Felfogtam. Nem voltam benne egészen biztos, hogy tényleg megértette, de nem akartam tovább feszegetni a témát. Kezdtem gyanúsan úgy viselkedni, mint a tulajdon anyám, és ettől kirázott a hideg. Szinte tapintható volt a kontraszt, ahogy a város lepusztultabb részéről a nemesek lakta környékre értünk. Itt én voltam az, aki kilógott a képből, és Will tudott észrevétlenül beolvadni. Annak ellenére, hogy egyszerűen öltözött, ugyanúgy csizmát és kabátot viselve, mint én, a tartása, a járása, a kissé lenéző pillantás, amivel felmérte a házakat, mind-mind árulkodó volt. Nagy léptekkel, határozottan mozgott, mint akinek szent meggyőződése, hogy senki sem állhat az útjába; én viszont puhákat léptem, úgy osonva, mint egy macska, a tekintetem pedig folyamatosan pásztázott mindent, anélkül hogy néhány másodpercnél tovább időzött volna valamin. Befordultam egy kis utcába, házak tornyosultak fölém, végül megtorpantam egy magasba törő vasrácsos kerítés előtt. Will szinte azonnal felismerte a helyet. – Abraham McAllister? – Ismered? Röviden biccentett. 24

– A fia, Anthony, sokáig a barátom volt. Megrándult az arcom, és reméltem, hogy nem vette észre, de mikor rápillantottam, láttam, hogy nem is engem figyel, hanem mereven előre néz. A profilja szoborszerű volt, nem látszottak rajta érzelmek, és épp ez volt a legárulkodóbb jele annak, hogy valami el akar titkolni. Ez azon kevés dolgok egyike volt, amit még anyámtól tanultam. „Az érzelmek teljes és tökéletes leplezése árulkodik leginkább a belül tomboló viharról. – Néha előbújt belőle a költő. – Az arc sosem teljesen érzelemmentes, kivéve, ha szándékosan igyekeznek eltüntetni róla a gondolatokat. Ebből általában ugyanolyan jól következtethetsz, mintha valaki minden érzését felfedné előtted.” Találgathattam volna, mi miatt vett fel Will hirtelen pókerarcot, vagy akár hagyhattam is volna az egészet, de épp betörni készültünk ebbe a házba. Nem akartam előre nem látott meglepetésekkel szembesülni, így inkább nyíltan megkérdeztem: – És ez nem jelent problémát? Elszakította pillantását az ablaktól, amit eddig meredten bámult, és rám nézett, az arcát lassan kezdték újra megtölteni az érzelmek. – Semmi gond. Ha tipikus nő lettem volna, mint a nővérem, valószínűleg faggatni kezdem, de engem apám arra tanított, hogy ne vakarjunk valamit, amíg nem viszket. Így hát csak felkapaszkodtam a kerítés rácsára, és vissza sem nézve csupán ennyit mondtam: – Remélem is. Mert ha leblokkolsz, mindketten megjárhatjuk. Egy kéz nyúlt fel mellettem, és Will néhány pillanat múlva már a kerítés tetejéről vigyorgott vissza rám. – Miattam csak ne aggódj! – felelte fölényesen, és lehuppant a jeges földre. Néhány tizedmásodperccel elmaradva landoltam mögötte. – Ne bízd el magad, szépfiú! – Fejemmel a ház irányába böktem. – Ez csak a bemelegítés. Az őrség odabent van. Követte a tekintetem, és láthatóan elgondolkozott, ez pontosan hány 25

embert is jelenthet. Én tudtam, hogy ketten vannak, már hetekkel ezelőtt kinéztem magamnak ezt a helyet. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem egyedül fogok ide visszatérni. Azonban McAllister csak korlátozott védelemmel rendelkezett, mindkét őr az alsó szinten cirkált, a felső ablakokat és szobákat nem figyelte senki. Ez talán még Willnek is menni fog; a kerítést ügyesen megmászta, reménykedtem benne, hogy az emeleti ablakot is képes lesz elérni. A falon borostyán futott, ám levelei nélkül most inkább úgy festett, mint valamiféle bizarr érhálózat. Abban biztos voltam, hogy az én súlyomat elbírják a vékonyka ágak, de Williamre már nem tettem volna le a nagyesküt. Hamarosan kiderül. Ujjamat a szám elé téve jeleztem, hogy csak csendesen, majd nesztelen léptekkel elindultam, hogy megkerüljem a házat. Will egy faágra lépett – a reccsenés fülsiketítőnek hatott a csendben, akár a puskalövés. Mozdulatlanná dermedtem, és rámeredtem. Ő csupán bocsánatkérően megvonta a vállát, de ezek után ügyelt, hogy csak a nyomomba lépjen, és bár nem mondhatnám, hogy úgy közlekedett, mint az árnyék, azért amatőr létére egészen ügyesen csinálta. Azonban lendülete kissé megtört, mikor megpillantotta a gyengécske borostyánt. Felnézett a magasba, ahová az indák felszaladtak az ablak mellett, majd tovább haladtak a ház oldalán. Nyáron hullámzó zölddel terítettek be mindent, és jobb kapaszkodót is nyújtottak volna, mint most, mikor a tél fagyosra aszalta a vékony ágakat. Will is valami hasonlóra gondolhatott, mert ekkor tétován rám pillantott. – Itt? A falhoz léptem, és óvatosan megrángattam az indákat, majd miután úgy tűnt, kitartanak, teljes súlyommal nekifeszültem. Halkan megnyekkentek, de nem szakadtak a nyakamba. A vállam felett Willre pillantottam. – Itt. Nem győztem meg. – Azt ugye tudod, hogy ha itt leesel, kitöröd a nyakad? 26

– Nem, ha elkapsz – vetettem még oda, majd választ sem várva mászni kezdtem. A vastagabb ágakba kapaszkodtam, úgy húztam magam egyre feljebb. Mikor anyám először látott meg a tűzlépcső korlátján egyensúlyozni, kis híján szívinfarktust kapott. Csendesen megkért, hogy jöjjek le, majd mikor már biztos talajt ért a lábam, kiabálni kezdett velem, és a szobámba zavart. Ötéves voltam, és először nem is értettem, miért kaptam a büntetést. Aztán Audrey bejött hozzám, ebédet hozott, és elmagyarázta, hogy nagyon megijesztettem anyát, és többé ne mászkáljak a tűzlépcsőn, ha jót akarok. Azt feleltem neki, hogy nem estem volna le, mire azt mondta, ebben nem lehetek biztos. Ezúttal is, ahogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam, magamban azért fohászkodtam, hogy csak most ne veszítsem el az egyensúlyom. Nem lehettem biztos benne, hogy Will hathatósan tompítaná a becsapódás erejét, ha lezuhannék. Nagyon csendben volt odalent, gondolom, attól tartott, hogy ha egy hangos szót is szól, még le találok esni. Vagy csak egyszerűen kereket oldott – nem mertem lenézni, hogy ellenőrizzem, igyekeztem elkerülni mindennemű felesleges mocorgást. Csak akkor mertem mélyebb lélegzetet venni kor ujjaim elkapták a hideg kőpárkányt. Óvatosan felhúztam magam, és bepillantottam a házba – ez egy folyosóra nyíló ablak volt, amelyen át beláthattam a teljes felső szintet. Mindössze az egyik küszöb alól szűrődött ki fénycsík, egyébként minden sötétbe borult, ha csendesek vagyunk, nem lesz probléma. – Hé! – kiáltott fel fojtottan Will, mire összerándultam. Ennél azért valamivel csendesebbre gondoltam. – Én hogy jutok fel? Az alig arasznyi széles párkányon egyensúlyozva jelenleg komolyabb problémáim is akadtak, de most lassan visszafordultam. Lenéztem Williamre, aztán az általam imént megtett útra, és rövid fejszámítást végezve arra jutottam, nagyjából az első másfél méter után visszazuhanna. 27

– Várj tíz percet, és gyere a szalon ablakához! – súgtam, mire a sötétség ellenére is láttam az értetlenséget az arcán. – Azt mondtad, van lent két őr… – Csak tedd, amit mondtam! – zártam rövidre. Elővettem a kis bőrtokot, melyben a zárfeltöréshez használt eszközöket tartottam, és egy kiselejtezett szikével meg egy álkulccsal pillanatok alatt kinyitottam az ablakot. A csizmám talpa nesztelenül érintette a fényezett parkettát, ahogy becsusszantam, majd rögtön be is csuktam magam után az ablakot. „Ha megváltoztatod a tárgyak helyét, vagy nyitva hagysz valamit, az felkelti a figyelmet – mondta még apám. – Az ember önkéntelenül is elgondolkozik rajta, vajon mi történt, ha a megszokott környezetében valamit másképpen talál.” Néhány pillanatig a falhoz lapulva füleltem, de a szoba, melyből világosság szűrődött ki, csendes volt, nem hallatszott ember motozása, így gyorsan elosontam előtte, végig a folyosón, a hallba vezető lépcső tetejéig. Odalentről csak tompa fény szivárgott fel, épp annyi, hogy a tárgyak, bútorok körvonalát ki lehessen venni, ebből pedig arra következtettem, hogy McAllister nemrégiben cserélhette le őrsége tagjait. Azoknak, akiknek volt már helyismerete, nem volt szükségük fényre, hogy tájékozódni tudjanak, de az újak még nyilván nem igazodtak el a házban. Abban reménykedtem, hogy ezt az előnyömre fordíthatom. Ismertem a ház alaprajzát, mert még néhány hete megkértem az egyik unokahúgomat, hogy árvának álcázva magát kémkedjen körbe egy kicsit. Anyám valószínűleg kitekerte volna a nyakamat, ha megtudja, mire biztatom Beccát, de ez még mindig jobb volt, mint ha engedély nélkül az apja fegyverével játszott volna, ráadásul egy kisgyerek sokkal kevésbé feltűnő jelenség, mint egy felnőtt nő. A gyerekekről igyekszik a legjobbat feltételezni az ember. 28

A házvezetőnő természetesen nem tudott ellenállni a maszatos, szakadt ruhás és egyébként is angyali arcú szőke kislánynak. Megkérte, hogy várjon egy kicsit, és a konyhába szaladt, hogy ennivalót csomagoljon. Ezalatt Becca gyorsan körbejárta az alsó szintet, és mire az asszony visszaért, már újra a küszöbön toporgott, és nagyon hatásos, elcsukló cérnahangon köszönte meg a nagylelkű segítséget. Egészen addig vonszolta magát elesetten, míg tudta, hogy az ablakból látszik, de miután befordult a sarkon, ahol vártam, rám vigyorgott, hófehér rizsfogai világítottak a piszok alatt. – „Megvan?” – kérdeztem, mire csak büszkén kihúzta magát. – „Persze” – vágta rá. Kézen fogtam, és hazamentünk. Az élelemcsomagot az egyik kolduló asszonynak adtuk, otthon pedig Becca elképesztő pontossággal írta le minden szoba, ajtó, ablak és folyosó helyzetét. Alig múlt hatéves, de már most látszott rajta, mennyire tehetséges, kár lett volna fűzőkkel és parfümökkel elfedni ezt a nem mindennapi színészi és emlékezőképességet. Elgondolkoztam rajta, hogy nekem kellene kitanítanom, de ez nagy felelősséget jelentett, és abban sem voltam biztos, Mary mennyire lenne elragadtatva a gondolattól, hogy a lánya olyan legyen, mint én. De volt még egy évem, hogy dűlőre jussak a kérdéssel, utána kezdődik meg Becca képzése. Füleltem, de nem hallottam odalent lépések hangját reccseni, ám kis idő múlva halk hortyogás ütötte meg a fülemet. Ezek komolyan alszanak? El sem hittem, hogy valaki képes olyan őröket alkalmazni, akik a rájuk bízott értékek őrzése helyett békésen átalusszák az éjszakát. Azonban minél tovább hallgatóztam, annál inkább biztos lettem benne, hogy kétféle horkolást hallok. Ügyeltem, hogy a lépcsőfokok ne recsegjenek a talpam alatt, de szerencsére a rajtuk végigfutó vastag szőnyeg elnyelt minden zajt. Odalent a fal mellé lapultam, és óvatosan kilestem, de az előcsarnokban nem volt senki. A Becca elmondása alapján készült tervrajz után 29

tudtam, hogy a konyha a ház hátsó traktusából nyílik, jobb kéz felől. Onnan érkezett most a horkolás is. A tompa fénynek köszönhetően, melyet a falikar lámpája a folyosóra szórt, láttam, merre megyek. A konyha ajtaját résnyire nyitva találtam, és ahogy belestem, meglehetősen vicces látvány tárult a szemed elé. A középen álló asztalon szanaszét hevertek a kártyalapok, meg valami, ami sem pénznek, sem zsetonnak nem nézett ki, de hasonló funkcióval bírt. Talán egy kupac csavar lehetett, de ebből a szögből nem tudtam volna megállapítani. Az egyik pasas feje hátracsuklott, majdnem leesett a székről, szája nyitva – ő horkolt hangosabban. Társa homloka az asztalra támasztva, kissé talán kényelmesebb pozícióban – ő csak csendesen hortyogott. Mérget vettem rá, hogy szegény fickóknak holnap ilyenkorra már nem lesz munkájuk, de ez nem az én gondom volt. Óvatosan benéztem, a lyukban belül meg is találtam a kulcsot, hang nélkül kihúztam, majd apró kattanással rájuk zártam az ajtót. Néhány másodpercig még füleltem, de egyikük sem mozdult, túl mélyen aludtak ahhoz, hogy feltűnjön nekik bármi is. Most már biztosabb léptekkel a szalonba mentem, amelyben túltömött fotelek és kanapék, márványasztal és körben a falon végig könyvespolcok kaptak helyet, bár a szoba átellenes sarkában egy bárszekrényt is észrevettem. Az ablakokat súlyos, vastag bársonyfüggönyök keretezték, a színűket a sötétben nem tudtam pontosan megállapítani – itt csak egyetlen kicsi asztalilámpa világított. Odaléptem az egyik ablakhoz, és szélesre tártam. Megborzongtam a beáramló hideg levegőtől, ennek ellenére mélyen kihajoltam, ám akkor sem láttam senkit. – William – suttogtam, mert bár az őröket bezártam, még így sem lett volna tanácsos hangoskodni. Will a közelben álló egyik fa törzse mögül dugta ki a fejét. Meglepettnek látszott. – Egyszer majd el kell mondanod, hogy csinálod ezeket a dolgokat – 30

ingatta a fejét, miközben az ablak alá sétált. – Mi van a két őrrel? – Alszanak – legyintettem, mert ezt nem szándékoztam kifejteni. – Lennél szíves igyekezni? Erre némiképp felszaladt a szemöldöke, és az ablakpárkányt kezdte tanulmányozni, ami még így is, hogy a földszinten voltunk, elég magasan nyújtózott a feje fölé ahhoz, hogy ugrania kelljen, ha el akarja érni. – Itt másszak be? – A hangjából kicsengő hitetlen kérdés hallatán kezdtem elveszíteni a türelmem. Nélküle valószínűleg ezerszer könnyebben ment volna minden, de azt akartam, hogy bizonyíthasson. Ha be sem teszi a lábát a házba, lesheti, mikor engedem meg, hogy újra használja a Mesterkulcsot. – Ha még ebben az életben a kezedben akarod tartani a Kulcsot, igen – jelentettem ki. – Legyél szíves! Drámaian felsóhajtott, de aztán felugrott, könnyedén elkapta a párkány szélét, és különösebb erőfeszítés nélkül felhúzta magát. Egy percébe sem került, és már mellettem állt a drága perzsaszőnyegen. Látva, hogy még csak nehezebben sem szedi a levegőt, arra gondoltam, mégiscsak a borostyánon kellett volna felküldenem. Akkor most nem mosolyogna rám ilyen önelégülten. – Akkor? – nézett most körbe a szobában. – Tulajdonképpen mit is keresünk? – Egy zenedobozt. McAllister csak alig egy hónapja szerezte meg, a fülest az egyik rakodómunkás adta, aki a dokkoknál dolgozott. Ők pakolták le a hajóról azt a ládát, amelyikben többek között a doboz is érkezett. Huszonkettedik századi, kézzel készített, fém-, arany- és bronzládika, mely a híresztelések szerint az amerikai nemzeti himnuszt játssza. Nem hittem, hogy a belső szerkezet még mindig ép lenne, három világháború után ez maga lett volna a csoda, azonban ennek ellenére is sokat ért. Nagyon sokat. Bár nem terveztem eladni. Nagyanyámnak szántam a 31

születésnapjára. Tudtam, hogy gyerekkorában neki is volt egy zenedoboza, de elvesztette, mikor a dédszüleimmel költözni kényszerültek a lázadások miatt. Reméltem, hogy örülni fog majd neki, ahogy azt is, hogy ebben az évben végre lekörözhetem Audrey-t. Az eddigi években minden egyes alkalommal, mikor azt hittem, megtaláltam a tökéletes ajándékot, nővérem belibbent valami még jobbal és még személyesebbel. De ezúttal nem hagyom, hogy övé legyen a dicsőség. – Akarom tudni, miféle zenedoboz – vetette fel William –, vagy inkább ne kérdezősködjek? Akaratom ellenére mosolyra görbült a szám sarka. – Gyorsan tanulsz. – Tekintetem körbefuttattam a szobán. – Segíts keresni! Az egyik ablak alatt álló komód fiókját olyan hangosan rántotta fel, hogy összekoccantak a fogaim. Rávillant a tekintetem, mire a következő fiókot már sokkal csendesebben húzta ki. – Mindent tegyél vissza oda, ahol volt! – mondtam, mikor láttam, hogy túrja fel a fiókok tartalmát, közben pedig az egyik könyvszekrény polcaira kirakott ereklyéket válogattam át. – A lényeg, hogy ne hagyjunk magunk után felfordulást; nem fosztogatók vagyunk, hanem… – Művészek. A hang az ajtóból érkezett. Én mozdulatlanná dermedtem, a levegő bennem akadt, és ahogy óvatosan visszatettem a kis porcelánbalerinát a polcra, hallottam, hogy Will halkan elkáromkodja magát. Magamban átkokat sziszegtem; hogy lehettem ennyire felelőtlen és ostoba! Nem gondoltam volna, hogy itt találom, hiszen évek óta nem járt már ebben a házban. Az árny most ellökte magát az ajtófélfától – ahogy belépett a lámpa halovány fénykörébe, láttam az önelégült mosolyt az arcán. Emlékszem, régen mennyi re fel tudott kavarni ez a mosoly. – Winie, rég láttalak. 32

Most is felkavart, csak kicsit másképpen. Hányhatnékom támadt ettől a fickótól. – Tony – köptem, mint valami szitkot, és vidáman csillogó szemébe néztem. Az én érzelmeim már jóval sötétebbek voltak, és ez valószínűleg tisztán látszott az arcomon, mert kisvártatva az ő mosolya is eltűnt. – Anthony? Szinte már el is feledkeztem róla, hogy Will a hátam mögött áll, és úgy tűnt, egészen eddig Tony sem szentelt neki különösebb figyelmet, ám most meglepetés, majd gyanakvás suhant át a vonásain, ahogy előbb rá, majd rám, aztán újra rá nézett. – William Conrey? – A hangjában a meglepődés már-már szívélyesnek, örömtelinek hatott, de én jobban ismertem ennél, tudtam jól, hogy egyetlen kiejtett szava, egyetlen gondolata sem őszinte. – Micsoda véletlen, nem hittem volna, hogy még találkozunk. – Én sem. – Will döbbenete szinte tapintható volt. – Most, hogy már ilyen szépen összegyűltünk – kezdte Tony –, meséljétek el, kérlek, mit kerestek az apám szalonjában!

33

4 Anthonyval három évvel ezelőtt ismerkedtem meg, és jó darabig fogalmam sem volt róla, hogy nemesi család sarja. Mikor először találkoztam vele az öreg Dorothea Costelo birtokán, ő is pontosan azért volt ott, mint én: hogy ellopja azt a szörnyen giccses porcelánkutyát, melynek belsejébe Dorothea a vagyona nagy részét képező gyémántokat rejtette. Nagyjából ugyanabban a pillanatban nyitottam ki a könyvtárszoba ajtaját, mikor ő szélesre tárta az ablakot. Néhány pillanatig mindketten mozdulatlanná dermedtünk, én az ajtóban állva, ő a párkányon guggolva, majd leereszkedő mosolyra húzódott az ajka, és megkérdezte: – Mit keresel itt, kislány? Tizenhét évesen már mindennek éreztem magam, csak épp kislánynak nem, így kissé zokon vettem a leereszkedő megszólítást. Különösen azért, mert ő sem tűnt sokkal idősebbnek nálam. Azon tanakodtam, talán egy monoklival szimpatikusabb lenne az ábrázata, ám ő nem töprengett ennyit, beugrott az ablakon, gyors mozdulattal elmarta az antik kisasztalon álló szobrocskát. – Hé! – kiáltottam rá, és felé vetődtem, de ő már ismét az ablakban állt. – Aki elalszik, az lemarad – summázta nagy bölcsen, még egy kárörvendő vigyort villantott rám, és kiugrott az ablakon. Abban a pillanatban léptem én a párkányra, ahogy a lent terpeszkedő rózsabokorban landolt, vállán átfordulva tompította a zuhanás erejét, és már futott is tovább. Szinte hallottam a fülemben csengeni apám szavait: „Ha valaki 34

jobbnak bizonyul, ismerd el, és lépj tovább!” Ezt kellett volna tennem, de felbosszantott a fickó szemtelensége. Akkoriban épp elég önérzetes voltam ahhoz, hogy kamaszos daccal reagáljak, ha valaki gúnyolódik rajtam. Így hát néhány másodpercnyi hezitálás után gondolatban bocsánatot kértem apámtól, majd én is kivetettem magam az ablakon. Meglehetősen ügyetlenül estem, és nemcsak éreztem, de hallottam is, amint megreccsen valami a bokámban, mielőtt egyensúlyomat vesztve elgurultam volna a harmatos fűben. Az éles fájdalom csak néhány másodperccel később érkezett, és elég volt ahhoz, hogy könny szökjön a szemembe. A bokámhoz kaptam, bár tudtam, semmit sem érek vele, ha szorongatom, miközben válogatott szitkokat szűrtem a fogaim között, és elátkoztam az egész világot, de legfőképp azt az öntelt vigyorú huligánt, aki ezt tette velem. Nem érdekelt, hogy én is legalább ugyanolyan hibás vagyok, amiért utánamentem – másra haragudni mindig sokkal egyszerűbb, mint saját magunkat okolni. Épp valami kapaszkodót kerestem, aminek segítségével talpra állhatnék, mikor léptek dobbantak halkan mögöttem, és szemem sarkából megláttam a fickót, amint épp a mellénye belső zsebébe rejti a szobrocskát. – Nocsak – állt meg tőlem néhány méternyire és tűnődve szemlélte meglehetősen kínos helyzetemet. – Kellene egy kis segítség? – Elboldogulok – vetettem oda. – De ha odaadnád azt a szobrot, nagyban megkönnyítenéd az életemet. Sajnálkozó ciccegések közepette rázta a fejét – Túl sokat kérsz. Közben sikerült eléggé magasra nyúlnom, hogy elkapjam a mellettem ágaskodó óriási fenyő egyik alacsonyan lógó ágát, mely ugyan hajlott, és ide-oda nyaklott a kezem alatt, de addig kitartott, amíg álló helyzetbe tornásztam magam. Fél lábon egyensúlyozva az ember kevéssé kelt határozott és hűvös benyomást – nekem sem sikerült. Ismeretlen kukkolómat ez egy percig sem zavarta. 35

– Élvezed a műsort? – kérdeztem élesen, mire csak megvonta a vállát. – Nem annyira szórakoztató, mint amennyire elképzeltem. – Akkor akár el is mehetnél – förmedtem rá, és megkíséreltem ráhelyezni a súlyom kificamított bokámra. Az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor kiskoromban Audrey véletlenül az ujjamra vágta a szekrényajtót. Igyekeztem nem sziszegni és jajgatni, de az arcom megrándult, és felületesebben vettem a következő lélegzetet. – Tudod – szólalt meg most a fickó –, úgy érzem, ez egy kicsit talán az én hibám is. Metszően éles pillantást vetettem rá. – Gondolod? Néhány lépéssel közelebb jött, és úgy tartotta maga előtt a tenyerét, hogy lássam, nincs nála semmi, amivel megtámadhatna. Próbált a lehetőségeihez képest ártalmatlannak látszani, bár a szemöldökét keresztülszelő forradás és a nem is olyan régen még sötétlilában pompázó monokli a jobb szeme körül inkább arra engedett következtetni, hogy balhés egy alak. – Csak segíteni akarok – mondta úgy, hogy kabátja zsebe épp azt a szobrocskát rejtette, amire nekem nagy szükségem lett volna. – Így nem fogsz tudni keresztülmászni a kerítésen. – De te a megmentésemre sietsz, mert… – látványosan elméláztam. – Miért is? – Mert micsoda úriember lennék, ha sorsukra hagynék bajba jutott hölgyeket. Nagyjából ekkor került ütéstávolságba, én pedig nem is haboztam sokat, meglendítettem az öklöm, és ha a bokám miatt nem olyan borzasztó az egyensúlyom, kapott volna egy monoklit a másik szeme köré is. Így csak az állát találtam el, ráadásul az ütőerőm kevesebb mint felével. Azért így is meglepetésként érte az atrocitás; a feje balra csuklott, és egy nem épp úriemberhez méltó káromkodás hagyta el a 36

száját. – Soha többé ne nevezz hölgynek! – szólítottam fel fél lábon ugrálva, annyi méltósággal, amennyit csak az adott körülmény engedett. Megdörzsölte sajgó állkapcsát, arcára némi bosszúság ült ki. – Újra meg fogsz ütni, vagy engeded, hogy segítsek kimászni a kerítésen? – kérdezte sztoikusán. Némi mérlegelés után kénytelen voltam belátni, hogy segítség nélkül nem fogok tudni átmászni a két méter magas kovácsoltvas kerítésen, legyek akármennyire fürge és talpraesett. Nem szívesen fogadtam el segítséget, tényleg nem, de ha most nem teszem, és valaki itt talál, óriási bajban leszek. Felsóhajtottam, és a kezem nyújtottam felé. Néhány pillanatig gyanakodva méregetett, majd közelebb lépett, és miután látta, hogy tényleg nem ütöm még egyszer, a nyaka köré húzta a karom, átkarolta a derekam, és eltámogatott a kerítésig. – Tudod – sandított le rám, mikor nagyjából félúton jártunk –, háládat bármikor kifejezheted természetben is. – Tudod – feleltem hasonló hangsúllyal –, meg tudlak ütni olyan helyen, hogy életed hátralevő részében csak szoprán hangon énekelj. Közben elértünk a kerítéshez. Elengedett, és felkapaszkodott a rácson. – Sokkal vonzóbb lennél, ha nem lennél ilyen harcias – jegyezte meg, miközben felhúzta magát, egyik karjával átfogta az egyik oszlopot, majd lehajolt, hogy felhúzzon. Amíg jobb kezem tartotta, ép lábammal felléptem a rácsra, és a másik kezemmel is fogást kerestem. – Ha majd a tanácsodra lesz szükségem, kikérem. Miközben én két kezemmel biztosan megtartottam a testsúlyomat, ő átlendült a kerítésen, és a másik oldalon kapaszkodva tartotta a csuklóm, ameddig egyetlen működő lábammal sikerült feltornáznom magam. Átléptem a kerítés túlfelére, ő pedig megragadta a derekam, és mielőtt nagyon tiltakozni kezdhettem volna, már le is emelt a földre. 37

– Azért egy jó tanácsot mégis adnék. – A hátam mögött állt, lélegzetét a fülem mellett éreztem. – Grátisz, mert valamiért tetszel nekem. – Vedd le rólam a kezed! – szűrtem a fogaim között; megfeszült az egész testem, de még mindig nem féltette eléggé az életét. Folytatta, mint a mintha meg sem szólaltam volna, és nem lépett hátra. – Ha közönyösnek akarsz tűnni, uralkodj a reakcióidőn. Benntartod a levegőt, ha hozzád érek, a pupillád pedig kitágul, ennek leplezésére testi erőszakkal fenyegetsz, ami egy bizonyos szintig igencsak izgalmas, de ha túlzásba viszed, inkább csak taszító. Válaszképpen úgy a bordái közé vágtam a könyököm, hogy hátratántorodott, és köhögve próbált ismét levegőhöz jutni. – Én nem csak fenyegetőzni szoktam a testi erőszakkal – közöltem. – Remélem, ezt már kellőképp taszítónak találtad. A kerítésbe kapaszkodva, fél lábon bicegve megindultam hazafelé, ám nem volt olyan szerencsém, hogy megszabaduljak tőle. Nagyjából ha három lépést sikerült tennem, amikor mellém igazodott, és felvette az én, jóindulattal is csak szánalmasnak nevezhető tempómat. – Merre laksz? Felhorkantam. – Azt képzeled, majd megmondom? – Igazából csak követnem kell téged, és meg is tudom, de gondoltam, udvarias leszek. Rásandítottam a szemem sarkából, és a mosolyából látszott, hogy remekül mulat rajtam. – Még hogy udvarias – morogtam, de úgy tűnt, semmi sem képes letörni a jókedvét. – Ha már az udvariasságnál tartunk, én Tony vagyok – nyújtotta felém a tenyerét. Csak egy lesújtó pillantást vetettem rá, és bicegtem tovább. Nem volt valami méltóságteljes. – Ugyan már – lépett elém Tony, és széttárta a kezét –, csak áruld el a neved! 38

– Felejtsd el! – toltam volna félre, de nem hagyta magát. – Ha megmondod a neved, békén hagylak. – Na persze. – Tényleg – esküdözött. – Segítek hazajutni, aztán többet nem látsz. – A mosolya megint felragyogott, a szeme évődve megcsillant. – Persze csak ha te is úgy akarod. – Ne reménykedj! – Akkor? Nem tágított, és bevallom, akkoriban nagyon is imponált, hogy egy fiú kivételesen a figyelmemet keresi ahelyett, hogy mindenáron le akarna nyomni pókerben. Ez az egyetlen ilyen lányos pillanatom volt életemben – azóta is bánom, és apám azóta sem mulaszt el alkalomadtán emlékeztetni rá. Hibáztam, mikor viszonoztam Anthony mosolyát, és akkor is, mikor hagytam, hogy átkarolja a derekam, és hazatámogasson. Talán egyedül akkor hoztam jó döntést, mikor észrevétlenül kicsempésztem a kabátja alól a szobrocskát. Apám büszke volt rám, hogy megszereztem, még ha a pontos körülményekbe nem is avattam be. Nem hittem, hogy még találkozni fogok vele, ám Tony másnap este újra megjelent, a szobrot kereste, de nem tűnt bosszúsnak. Apámnak is tetszett a fiú, mert leleményes volt, gyors, és remek tolvaj. Anyám pedig egyenesen a fellegekben járt, és már az esküvőt tervezgette. Egyikünk sem gondolta, hogy így ki fog használni minket, legfőképpen engem. De miután elült a vihar és Tony is eltűnt, csak a tanulság maradt: sose bízz senkiben, aki nem a családhoz tartozik!

39

5 Az eltelt évek alatt Tony semmit sem változott. Ugyanolyan arrogáns volt, ugyanolyan öntelt, és ugyanúgy azt képzelte, körülötte forog a világ. Azóta, hogy utoljára láttam újabb sebhelyet szerzett, mely vékony forradásként húzódott végig az állkapcsa mentén. Biztos voltam benne, hogy kiérdemelte. Will értetlenül nézett hol rám, hol Tonyra, szinte hallottam a fogaskerekeket kattogni az agyában, de nagyon bölcsen nem tette fel a kérdéseket. Tonynak ellenben nem voltak ilyen gátlásai. – Most vele nyomulsz? – bökött fejével a mögöttem álló Will felé. – Mindig is a gazdag fickókra buktál. Éreztem, hogy elönti a vér az agyamat. – Azt ajánlom, fogd be a szád! – Miért? – pislogott ártatlanul. – Nem én hatoltam be illetéktelenül mások birtokára. – Fogadjunk, hogy apádnak fogalma sincs róla, hogy itt vagy! – vágtam vissza. Tony fesztelenül beljebb lépett. – Kissé megromlott a viszonyunk, mióta kitagadott. – Körbenézett a polcokon, a szemében felismerés villant. – A zenedobozt keresed, igaz? Én is hallottam róla, hogy az öreg nemrég megszerezte. És hamarosan itt van a drága nagymamád születésnapja… Ez nem lehet véletlen. – Nem unod még hallgatni a saját hangodat? – Volt idő, amikor te sem untad. Az egyértelmű utalástól ökölbe szorult a kezem. Éppen elég baj volt az, hogy egyáltalán megtörtént, nem kellett még emlékeztetnie is rá. 40

– Most mit mondhatnék? – feleltem, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. – Fiatal voltam, és ostoba. – Ha már az ostobaságnál tartunk – most egyértelműen Willre szegezte a tekintetét –, te hogy kerülsz ide? – Ezt én is kérdezhetném. – Ugyan látszott, hogy fogalma sincs semmiről, de tartózkodó válaszából kiérződött, Will melyik oldalon is áll. – Régen láttalak. – Igen, mostanában sok dolgom akadt. – Sejtem. Néhány hosszú pillanatig farkasszemet néztek a fejem fölött, de hamar meguntam a tesztoszterontúltengést, és véget vetettem az értelmetlen kakaskodásnak. – Nekünk is sok a dolgunk – jelentettem ki, mire Tony tekintete végre elszakadt Willről, és ismét rám siklott. – Mondhatnám, örvendtem, hogy láttalak, Tony, csakhogy nem lenne igaz. Az ablak felé fordultam, és magam után húztam Willt is. – Várj csak! Ahogy visszanéztem a vállam fölött, megláttam Tony kezében a zenélő dobozt. – Ezt csak úgy itt hagyod? Nem, nem akartam ott hagyni. Magamra haragítottam apámat, majdnem kocsmai bunyóba keveredtem, megint, és felmásztam azon az átkozott borostyánon. Nem akartam, hogy minden erőfeszítésem a semmibe vesszen, de abban is biztos voltam, hogy nem fogok közelebb menni Tonyhoz, és nem veszem ki a kezéből a dobozt. Nincs az az isten, hogy én még egyszer elfogadjam a segítségét. – Tartsd meg! – közöltem, bár belesajdult a mellkasom. Ez lett volna a tökéletes ajándék – Audrey megint nyerni fog. – Nekem ez nem ér meg ennyit. Átlendültem a párkány fölött, és egy másodperccel utánam Will is földet ért. Szó nélkül indultam a kerítés felé, ő pedig egészen addig nem 41

tett fel kérdéseket, amíg magunk mögött nem hagytuk a házat.

42

6 Alig másfél utcányira jártunk, mikor kitört belőle: – Mégis honnan ismered te Anthony McAllistert? Felsóhajtottam, és fáradtan megdörzsöltem az arcom. – Ez egy hosszú történet. Hiába igyekeztem gyorsítani a tempón, könnyűszerrel felvette a ritmust, nem tudtam lerázni. Semmi kedvem nem volt beszélni a Tonyhoz fűződő kapcsolatomról, épp elég megalázó volt egyébként is. Ám a helyében valószínűleg én is kíváncsi lettem volna, nem hibáztathattam. Márpedig valakit nagyon szerettem volna hibáztatni, ráadásul a zenedoboz is ott maradt. Ez az este nem is alakulhatott volna rosszabbul. – Akkor a kivonatolt verziót – erősködött, én pedig nem húztam be neki. Nem erősségem az önuralom, de szorgalmasan gyakorolom. – Együtt dolgoztunk, elárult, apám laposra verte. – Ennél kicsit bővebben? Majdnem rávágtam, hogy nincs bővebben, és ha még sokat kérdezősködik, akár a Kulcsról is örökre lemondhat, de emlékeztettem magam, hogy nem tehet róla. – Még szinte gyerek voltam, mikor megismertem, és fogalmam sem volt róla, kicsoda. Ellopott valamit és valahogy úgy alakult, hogy egymás mellett kötöttünk ki egy rövid ideig. Még apám is elfogadta, pedig szinte soha nem engedett idegeneket a családba. Aztán egyik alkalommal, mikor már teljesen megbíztam benne, csőbe húzott, majd egyszerűen a sorsomra hagyott. – Viszketni kezdett a karomon a lövés helye, és ismét eszembe jutott, mekkora szerencsém volt, hogy a vén, 43

vaksi Horace Blunt már nem tudott célozni. – Majdnem otthagytam a fogam. – És még életben van? – szaladt magasra a szemöldöke, és nem tehettem róla, ez a reakciója megmosolyogtatott. – Először és utoljára fordult elő, hogy nem én törlesztettem a tartozásomat. Apám és még néhány unokatestvérem elintézték helyettem. Azóta nem láttam. – Én csak gyerekként ismertem, apám és az övé üzleti partnerek voltak, de aztán megromlott a viszonyuk. Kamaszként hallottam, hogy Anthony eltűnt, aztán egyszerre az a hír járta, hogy az öreg McAllister kitagadta. A helyében nem jöttem volna vissza. – Akar valamit – csóváltam meg a fejem. Ez aggasztott leginkább, hogy tudtam, nem véletlenül mutatta meg magát: terve volt, és ez semmi jóval nem kecsegtetett. – Talán szólnod kellene apádéknak – vetette fel Will, de erről hallani sem akartam. – Szó sem lehet róla. Van most más dolguk is. – És csak hogy témát váltsak inkább azt mondtam: – Holnap ellopunk egy tankot. Ettől láthatóan kizökkent – Na, ez érdekes. – Inkább felesleges kockázat, de apám most ezt vette a fejébe, hát megcsináljuk. – A szemem sarkából rápillantottam. Zsebre dugott kézzel sétált mellettem, és nem mondta ki, ami a leginkább érdekelte: mikor használjuk végre a Kulcsot, hogy visszaszerezzünk egy újabb darabot az anyja hagyatékából. Nem akartam most ezzel foglalkozni, de muszáj volt. Will kiérdemelte, hogy kapjon is végre valamit, hisz általában szó nélkül tűrte, hogy laposra verem. Járt neki valami a kitartásáért. – Utána pedig – mondtam, mire reménykedve felém pillantott – elmegyünk Felicia Pinkershez, és visszaszerezzük anyád gyűrűjét. 44

Mosoly terült szét az arcán, a szemébe is beleköltözött, amitől egy kicsit jobban éreztem magam. – Köszönöm.

45

7 – Színsor – mondtam, miközben kiterítettem a lapjaimat. Nagyi egy rövid ideig kivárt, de nem tudott átverni, tisztában voltam vele, hogy csak blöfföl. A következő másodpercben átkozódva bedobta a lapjait. – A fenébe is, lányom, nem illene így megkopasztanod egy szegény öregasszonyt! Elvettem az asztalon heverő néhány érmét, és abba a kisebb kupacba szórtam, mely már a bal könyököm mellett növekedett. A nagyira mosolyogtam. – Jó tanárom volt. Csettintett a nyelvével. – Az már igaz. – A kártyákért nyúlt, hogy újra osszon. – Még egy menet? A sarokban álló ingaórára néztem, mely az anyámék nappalijában álló monstrum ikertestvére is lehetett volna. – Hamarosan megyünk tankot rabolni, nincs sok időm. – Nem kell sok idő, hogy elkalapáljalak, várd csak ki! Hagytam, hogy osszon, de közben a kezét figyeltem. A nagyinál jobban senki sem értett a kártyacsaláshoz, ez hozta össze őket annak idején a nagyapámmal, legalábbis így mesélték. Most is láttam, ahogy egy ász valahogy a köntöse ujja felé vándorol. – Nana! – mondtam figyelmeztetően, mire elvigyorodott, hogy kilátszott korához képest irigylésre méltóan fehér és ép fogsora. – Nem hibáztathatsz, hogy megpróbáltam. Nem is hibáztattam, viszont aki nem veszi észre, hogy át akarják verni, az megérdemli, hogy bepalizzák – ezt is nagyi tanította. 46

– Nos – kezdte, miután mindketten megnéztük a lapjainkat –, anyád azt mondta, mostanában találkozgatsz egy fiúval. A szememet forgattam, hát persze, számíthattam volna rá, hogy anyám telekürtöli vele az egész házat. A Langton családban semmi sem maradhatott sokáig titokban. – Ez azért erős túlzás – próbáltam jelentéktelenné bagatellizálni a dolgot. – Egyet. – Még hogy jelentéktelen… – Nagyi még egyszer belelesett a lapjaiba, az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. – Mikor is volt ilyen utoljára? Már több mint három éve, nem? A pókerarcomat a nagyitól tanultam, csakis ezért nem húztam most el a szám, ahogy ismét eszembe jutott Tony tegnap esti felbukkanása. Valójában egész nap és egész éjjel ott mocorgott az agyam hátuljában, de próbáltam nem foglalkozni vele. – Kérlek, ne is emlékeztess rá! – morogtam, de nagyi csak legyintett. – Ugyan, kislányom, mindenkivel előfordul, legalább egyszer, hogy egy gazemberbe szeret bele. Velem is megesett. – Valóban? Ekkor kinyílt a szoba ajtaja, és nagyapám lépett be rajta, arca felderült, mikor megpillantott engem, de leginkább a mellettem gyarapodó nyereményhalmot. – És már itt is van – mondta nagyanyám, én pedig nem bírtam megállni a mosolyt. – A kedvenc feleségem és a kedvenc unokám. – Mögém lépett, csókot nyomott a fejemre, és közben belenézett a lapjaimba. – Megvéded a becsületemet? – Mindent elkövetek, de nagyi kemény ellenfél. – Az már biztos. – Otthagyott, hogy nagyit is üdvözölje, de ő átlátott a szitán. Lapjait fejjel lefelé az asztalra csapta, és mutatóujjával megfenyegette nagyapámat. – Mars innen, te vén lókötő! 47

– Ugyan már, kedvesem… – vigyorgott nagyapám, de annyira azért nem volt elszánt, hogy tovább próbálkozzon. – Minden készen áll? Nagyapám a kredencen álló italosüvegekhez lépett, és kiemelt közülük egy bontatlan konyakot. – Minden, apád az utolsó simításokat ellenőrzi. – Felém bökött az üveggel. – Kérsz? – Most nem. – És te, kedvesem? Nagyanyám rábólintott. – Legalább lesz mivel koccintanom a győzelmemre – jelentette ki magabiztosan, a szeme nevetett. – All in – tolta középre minden megmaradt pénzét, és ha már így állt a dolog, én sem maradhattam le mögötte. – Tartom. Mutasd, mid van! – feleltem kihívóan, mire diadalmasan kiterítette a lapjait. – Ez bizony flöss, drágaságom. És valóban. Ezt nem tudtam felülmúlni, tehát bocsánatkérő pillantást vetettem nagyapára, aki csak sóhajtva megcsóválta a fejét, belekortyolt a konyakba, és letelepedett régi, kiült karosszékébe. Nagyi maga elé húzta az érméket, és rendkívül elégedettnek látszott. Felálltam az asztaltól, csókot nyomtam nagyapám arcára, majd nagyanyám vállára tettem a kezem, aki a kis erszényébe söpörte a nyereményét. – Most megyek, megnézem, hogy halad apám. Nagyi megveregette a kezem. – Jól van, lányom, és köszönöm, hogy beugrottál. – Ezt még megismételjük – ígértem, mire csak somolyogva vállat vont. – Hát, ha ennyire szereted elveszíteni a pénzedet… Nevetve megcsóváltam a fejem, elköszöntem tőlük, és fellépcsőztem 48

a nyolcadikra. Kopogás nélkül léptem be az ajtón, ám mikor anyám hangja kisüvöltött a konyhából, arra gondoltam, talán mégis jobb lett volna, ha valahogy jelzem, hogy megérkeztem. – Elegem van ebből, Woolf! Megmondtam, hogy ne rakd az átkozott szerszámaidat a konyhaasztal közepére! Anyámnak igen határozott elképzelései voltak a konyháról, valamint arról, mire is való a konyhaasztal. Ennek értelmében sem szerszámnak, sem fegyvernek, sem koszos csizmának nem volt rajta helye. Ázott kölyökmacskáknak pedig aztán végképp nem, pedig Audrey-val gyerekként megpróbáltunk becsempészni egyet. Anyánk választás elé állított minket: vagy a macska megy, vagy mi. Végül a nagyiéknál bújtattuk el a szőrgombócot, hiszen nagyapát már akkor is bármire rá tudtuk venni. A macska azóta óriásira nőtt, nagyiéktól pedig a Sir Lancelot nevet kapta. Általában az ágyak alatt vagy a szekrények tetején horpasztott, és csak vacsoraidőben került elő. – Na de Elvira… – Semmi „na de”! Nem érdekel! Az sem, hová teszed ezt a sok kacatot, csak itt meg ne lássam! Némi csörgés és morgolódás után apám tűnt fel a konyhaajtóban, kezéből csavarkulcsok, forrasztópákák és különféle alkatrészek lógtak. Meg egy félig összeszerelt puska csonkjai. Aha. – Segítsek? – kérdeztem, és felé indultam, hogy elvegyek tőle néhány dolgot. – Kösz – morogta, miközben megszabadítottam a terhe felétől. – Miért nem mész le a műhelybe? – kockáztattam meg a kérdést, miközben mindent átcipeltünk a nappaliba, és a tiszta, vastag perzsaszőnyegre borítottuk. Fél szemmel az ajtó felé pislogtam, de anyám még nem bukkant fel. Többek között a szőnyeg megkímélésére is volt néhány szabálya. Az olajos, koszos szerszámok, valamint a sáros csizmák is tiltólistán szerepeltek. 49

Apám felhorkant. – Amint sikerül onnan kiimádkoznod Lazarust, már itt sem vagyok. – Felejtsd el! Ha Lazarus épp dolgozott valamin, nem volt az a tűzvész vagy veszett farkasok hordája, ami kizökkenthette volna. Ilyenkor bevette magát a ház pincéjébe, melyet kis jóindulattal műhelynek tituláltunk, és addig ki sem dugta az orrát, míg el nem készült aktuális hóbortjának tárgyával. Amellett, hogy kiválóan hamisított bármit, ami csak a keze ügyébe került, mindig barkácsolt valamit, amiről első ránézésre senki sem tudta megállapítani, micsoda, ám a végén rendszerint kiderült, hogy több dologra is remekül alkalmazható. Ilyen volt például Jackson műszeme, amelyet nemcsak hogy a sérült látóideghez tudott csatlakoztatni, de egyszerre mérte a hosszúsági és szélesség fokokat, és ha a helyzet megkívánta, távcsőként is remekül funkcionált. Valószínűleg most is valamelyik agymenésén munkálkodott, és ilyenkor nem volt tanácsos a közelében tartózkodni. – Ebből mi lesz? – böktem a kupac tetején heverő félkész fegyverre. – Ha minden jól alakul, egy újragondolt AK-47-es – felelte apám, miközben megtömte a pipáját. – A baj az, hogy a régi alkatrészek közül néhány már rozsdás, amelyik meg jó lenne, az a műhelyben van. Kezdtem átlátni a probléma mibenlétét. – Megrendelésre? – Nagyanyád születésnapjára. Pislogtam. – Mihez kezdene a nagyi egy ilyennel? – Könnyíteni akarok rajta, hogy ő is elbírja, és tompítanám a visszarúgás erejét. – Meggyújtotta a pipát, és a szobát hamar betöltötte a kellemes, füstös illat. – De ha beválik, csinálnék egyet neked is. Szinte már meghatódtam. Tudtam lőni gépfegyverrel, de apám nem szerette – azt mondta, kiveri a víz, ha ilyesmikkel hadonászok. Az egész logikája ott bukott meg, mikor ezen kijelentése után másfél nappal 50

gránátvetőt nyomott a kezembe, de inkább nem firtattam a dolgot. Helyette kiélveztem, hogy végre legálisán szétbombázhatok valamit, még akkor is, ha az csak egy öreg, elhagyatott rom volt a város szélén. – Ma estére nem kaphatnék valamit? – próbálkoztam, mert úgy tűnt, engedékeny hangulatban van. – Valamit, ami kicsit nagyobb, mint a Beretta. Apám rám nézett a pipafüstön át, fél szemöldöke a magasba szaladt. – Talán tollas a hátam, édes lányom? Rendben, értettem a szóból. – A többiek hogy állnak? – Nagyapád már reggel megírta a levelet, Lazarus készen áll, amint sikerül kiimádkozni a pincéből, George és Gerald bármelyik pillanatban indulhatnak. – Egy táskát vett elő a komód mellől, és az asztalra tette. – A pénz nálad lesz. Kinyitottam a táskát, és belepillantottam. – Mennyi? – Kevesebb, mint amit az a pénzéhes Vastüdő ki akart csikarni, de bízom benne, hogy ügyesen alkudozol. Nem vagyok hajlandó negyedmilliónál többet fizetni, és ezt ő is tudja. – Vastüdő a kapitány? – pillantottam rá kétségbeesetten. – Ezt előbb is mondhattad volna. – Az változtatott volna valamin? – kérdezte, miközben a szekrény egyik fiókjában turkált, isten tudja, mi után kutatva. – Felkészülhettem volna. Vastüdő, vagyis Frank Wellsh már akkor is vénségesen vén volt, mikor apám először vitt magával egy üzletkötésre. Nem lehettem több hét-nyolc évesnél, és meg kell hagyni, Vastüdő könnyedén a frászt tudta hozni az emberre. Körüllengte az alkoholszag, a szeme véreres, a tenyere óriási, mint egy péklapát. De ami a leginkább megijesztett, az a mellkasa felől érkező csattogás és kattogás volt, minden egyes alkalommal, mikor levegőt vett. Borzadtam tőle, de ugyanakkor furdalt 51

is a kíváncsiság, vajon miféle szerkezet adhat ki ilyen hangot a kabátja alatt. Észrevette, hogy a mellkasát bámulom, és rám villantotta foghíjas vigyorát. – Érdekel, mi ez a zaj, he? – Frank! – szólt apám figyelmeztetően, de a kapitány leintette. – Ugyan, Woolf, fog még látni rosszabbat is! – Az lehet, de én döntöm el, mikor fog bekövetkezni. – A vállamra tette súlyos kezét, és arrébb kormányzott. – Gyere, Winie, hazamegyünk! – És az üzlet? – Nincs üzlet – vetette hátra apám a válla fölött. – Nem őrültem meg, Vastüdő, ennyit egyetlen ládika sem ér meg. Otthagytuk az öreget, de apám elmondta, hogy ez is az alkudozáshoz tartozik, és valóban. Másnap már a kapitány keresett fel minket, és végül megkötöttük az üzletet. Akkor még nem tudtam meg, mi kattog a ruhája alatt, de két évvel később, mikor újra akadt számunkra érdekes portékája, apám ismét magával vitt, és akkor már hagyta, hogy Frank megmutassa a gépezetet, amit szétlőtt tüdeje helyett kapott. Nem volt egy szép látvány, ahogy a bőr itt-ott, hézagosán épült rá a fémbordákra, a lyukakon keresztül tökéletesen látszott a ballon, mely a tüdő lebenyeit helyettesítette, és továbbította az oxigént szerte a testébe. Miután nem rohantam el sikítozva, az öreg úgy döntött, érdekesnek talál, és megkérdezte apámat, nem adna-e oda neki néhány hónapra hajósinasnak. Apám válaszul fegyvert szegezett a homlokához, és rámutatott, hogy talán a tüdejét tudták gépekkel pótolni, de ha az agya szétkenődik a hajópadlón, nincs az a műszerész, aki helyre tudná hozni a károkat. Vastüdő értett belőle, de ezek után mindig különleges figyelemmel fordult felém, ha apámmal, majd később már egyedül mentem üzletet kötni. Már nem féltem tőle, egyszerűen csak taszított, és mindig igényeltek némi mentális és fizikai rákészülést az ilyen tranzakciók. 52

– Kelleni fog valami komolyabb tűzerő – jelentettem ki. Apám rám sandított a szeme sarkából. – Az a cél, hogy megegyezz vele, nem az, hogy kilyuggasd. – Miért ne tehetném meg mindkettőt? – érdeklődtem ártatlanul, de apám csak tagadólag rázta a fejét. – Vastüdő hasznos nekünk, kiszámítható és zsugori, ez pedig olykor jól jön. – Tudom-tudom – legyintettem, de legalább megpróbáltam. Felszaladtam az emeletre a pisztolyomért, felcsatoltam a fegyverhámot, és még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetettem a sörétes puskára. Igaz, hogy nem volt épp a legpraktikusabb darab, de megvolt a maga sajátos meggyőző ereje. Apám már várt a táska pénzzel. Tudtam, hogy velünk szeretne jönni, de mióta két évvel ezelőtt meglőtték egy átadáson, és majdnem belehalt, már nem működtek úgy a reflexei, mint régen. Azt akarta, hogy a nyomdokaiba lépjek, hogy én legyek a család intézője, bár anyám nem lelkesedett az ötletért. Nem akarta, hogy én legyek az, aki az első golyót kapja, ha esetleg elfajulnak a dolgok. Nem akarta, hogy úgy járjak, mint az apám. Nekem azonban tetszett, hogy fokozatosan egyre több feladattal bíznak meg, és alkalmam adódik bizonyítani. George és Gerald a harmincnégyes dokk mellett álltak, mikor megérkeztem. A nagy teherhajó már kikötött, matrózok mászkáltak felle a pallón, a legközelebbi kocsmába készültek, a rakodást majd csak holnap hajnalban fogják elkezdeni. Megvártam, míg elül a nyüzsgés, csak azután léptem elő a pénzzel az egyik raktárépület takarásából. George biccentett, Gerald rám vigyorgott, én pedig válaszul csak felsóhajtottam. Akkor essünk neki. Felsétáltam a pallón, a két férfi néma árnyákként követett egészen a kapitányi kabinig. Ököllel kettőt vertem a vasajtóra, mire csak tompa morgás volt a válasz. Nem is vártam több engedélyre, feltéptem az ajtót, bemasíroztam. Gerald és George megálltak a küszöbön, és igyekeztek 53

nagyon marcona és félelmetes látványt nyújtani. Kezüket a fegyverük markolatán tartották. Frank még csak meg sem lepődött. Az asztala fölé hajolt, épp csak felpillantott viharos érkezésünkre, szája sarka számító mosolyra húzódott, ahogy felegyenesedett, és barátságosan széttárta a kezét, mintha üdvözölne. Valójában azt mutatta, hogy nincs nála fegyver, de én nem hittem neki. Vastüdőnél mindig volt fegyver. – Winie, szépséges virágszál, régen láttalak! – kezdte negédesen, amitől rögtön felfordult a gyomrom. – Frank, te vén csótány, még mindig nem fulladtál tengerbe? – érdeklődtem hasonló stílusban, és megálltam előtte az asztal másik oldalán. – Csakis azért térek vissza minden alkalommal, hogy láthassalak – folytatta. Csorba, megsárgult fogai kivillantak, ahogy elvigyorodott. A kezemben tartott táska felé biccentett. – Mit hoztál nekem? – Inkább az a kérdés, te mit hoztál nekem. A kattogás és zakatolás felerősödött, ahogy ugatva felnevetett. – Apád lánya vagy. Erre nem reagáltam. – Az áru a raktérben van – bökött hüvelykujjával a folyosó irányába. – Abban állapodtunk meg, hogy átviszed a huszonhármas dokkba. Megvonta a vállát. – Bármit megcsinálok, ha megfizetik. Az asztalra dobtam a táskát, figyeltem, ahogy kinyitja, majd belepillant, és szinte azonnal lehervad arcáról a mosoly. A szeme sötéten rám villant, ahogy felnézett. – Ez kevés, még így is látom. – Apám nem fizet negyedmilliónál többet – közöltem, mire sajnálkozva megcsóválta a fejét. – Nem ebben állapodtunk meg. – Ez még így is több mint nagylelkű. 54

– Nem hinném – vágta rá, de nem vesztettem el a türelmem. Az alkudozás már csak így működött, és tudtam, Vastüdő mindent megtesz, hogy a lehető legtöbb pénzt csikarja ki belőlünk. – Nos, rendben – nyúltam előre, és mielőtt reagálhatott volna, elmartam a táskát az asztalról, és összecsuktam. – Ez esetben nincs is több dolgunk egymással, igaz? Az ajtó felé indultam, Gerald és George félreálltak, de mielőtt átléphettem volna a küszöböt, Frank utánam szólt. – Ismerem már ezt a műsort, Winie, ezzel nem húzol csőbe. Felé fordultam. – Nem akarlak én csőbe húzni, Frank, de mindketten tudjuk, hogy ez a fuvar egy centtel sem ér többet százötvenezernél. Apám ennek ellenére hajlandó érte negyedmilliót adni, de neked még az is kevés. Mennyit is fizet neked Agatha Brownigg? Ötvenezret? Talán százat? – Szája elkeskenyedett, így tudtam, hogy közel járok. Széttártam a kezem. – Akkor most miről is beszélünk, Frank? – Nem felelt. – Mit akarsz csinálni? Holnap reggel leszállítod a tankot Agnesnek, és egy hét múlva kihajózol? Vagy magadnak lopod el, hogy végül a nyakadon maradjon? – A táskát a lábam elé ejtettem, és karba fontam a kezem. – Senki sem fog veled üzletelni, mert mindenki tudja, hogy pénzsóvár szarzsák vagy, és nem lehet benned megbízni. De nem érdekes, legalább lesz egy tankod, igaz? Szemem sarkából érzékeltem, hogy az ajtókeret mellett megbújó Gerald alig bírja visszafojtani a nevetését, és magam is kis híján elvigyorodtam, ahogy a Frank arcán végbemenő változást szemléltem. Szeme összeszűkült, a keze ökölbe szorult, majd kiengedett, a mellkasa felől jövő zakatolás egyre hangosabbá és gyorsabbá vált. Még néhány pillanat, és egészen biztosan gőz tört volna elő a füléből. – Apád lánya vagy. – Megállapítása most már inkább szitoknak hangzott, mint elismerésnek. Most én vontam meg a vállam. – Mi legyen, Frank? 55

Néhány hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, végül elkáromkodta magát, és az asztalra csapott. – Legyen, hogy az isten verje meg! – Ejnye! – csóváltam meg a fejem. Felemeltem a táskát, kivettem belőle két köteg bankjegyet, és az asztalra dobtam. – A többit, ha már a másik dokkban áll a hajó. Elmormolt még néhány válogatott szitkot az orra alatt. – A legénység már nincs a fedélzeten. – Nem probléma – szólalt meg George, és bedugta a fejét a kabinba. – Megoldjuk.

56

8 Megoldották. Alig egy órába telt, és a hajó már a huszonhármas dokkban állt. Lazarus épp a számozást festette át az oldalán, miközben George és Gerald mindent megtett, hogy eltüntesse a hajótesten fellelhető legnagyobb rozsdafoltokat. Én a kapitányi kabinban álltam Vastüdővel. Ő az asztal egyik oldalán, én a másikon, köztünk a pénz, mintha meg sem történt volna az elmúlt órában. – Látni akarom a tankot – mondtam, miközben Frank a táskáért nyúlt, és számolni kezdte a kötegeket. Fel sem nézett, csak az ajtó irányába intett. – Szolgáld ki magad! Tudtam, merre van a raktér, ismertem ezt a hajót, bár az évek alatt gyakran kapott új külsőt. Frank nem mindig szállítmányozással kereste a kenyerét, gyakran csempészett is innen-onnan. Ilyen alkalmakkor rendre megváltoztatta a hajó számozását, átfestette az egészet, és új legénységet vett fel. A raktér a hajó farában volt, legalább tíz percbe telt, mire elértem az óriási teherjármű egyik végéből a másikba. A ponyvával letakart tank a dobozok halma fölé magasodott. Látni akartam, miért is fizettünk, úgyhogy átverekedtem magam az akadályokon, hogy alaposan megszemlélhessem. Ahogy lehúztam a ponyvát és a tank kissé megviselt, ám a körülményekhez képest egész jó állapotban lévő teste előbukkant, elismerő füttyentés hangzott a hátam mögül. – Nocsak, nocsak. Egy Shermann harckocsi, ki hitte volna, hogy ezek meg léteznek… 57

Megpördültem, és hirtelenjében azt sem tudtam, a pisztolyom kapjam-e elő, vagy üljek be a tankba, és próbáljam ki, működőképes-e még az ágyúja. – Te meg hogy jutottál fel ide? – kérdeztem élesen, de Tony láthatóan egy pillanatra sem zavartatta magát. Átszlalomozott a dobozok között, és alaposan szemügyre vette a tankot. – Egy 75 milliméteres M3-as ágyú, két Browning géppuska, 7,62 millis, ha jól emlékszem, 185 kilométeres hatótávolság. – Körbejárta minden oldalról, és nem vett tudomást a jelenlétemről. – Nem is rossz. Kár, hogy már nem működik. – Végeztél? – kérdeztem, és karba font kézzel vártam, hogy befejezze végre ezt a színjátékot. – Mi a fenét akarsz? – Hallottam a tankról. – Tony körbeért, és most felém közeledett. Az undor elég látványosan ülhetett ki az arcomra, mert néhány lépésnyire tőlem megtorpant, de a gúnyos mosoly a helyén maradt. – Sejtettem, hogy meg fogod szerezni. – Ez a családé – hangsúlyoztam ki, bár tudtam, hogy hiába tépem a szám. Tony számára az ilyesmi semmit sem jelentett. Még csak hírből sem ismerte a lojalitást. – Ó, nyilván. – Nem kérdezem még egyszer, Tony. – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Mit akarsz? – Valójában – nyúlt be a kabátja belső zsebébe, én pedig előrántottam a pisztolyt, és a mellkasának szegeztem. Megdermedt mozdulat közben. – Nyugi! – mondta lassan és megfontoltan. – Nincs nálam fegyver. – Lássam a kezed! Óvatosan húzta elő a kezét, benne pedig a zenélő dobozt, melyet az apja szalonjában hagytam. Nyitott tenyerén egyensúlyozva a ládikát, felém nyújtotta. – Neked hoztam. 58

Néztem a dobozt, az arcát, mely szinte már őszintének látszott, és tudtam, hogy ez is csak egy átverés. Tonynak sosem volt egyetlen őszinte tette sem. Mindig volt valami mögöttes indítéka. Három évvel ezelőtt például az, hogy beférkőzzön a családba, és elvegye mindenünket. Továbbra is a pisztoly csöve mentén néztem rá. – Etess ezzel mást, Tony, én már nem vagyok rá vevő! – Esküszöm, hogy nincs hátsó szándékom. Hangosan felnevettem. – Ugyan, kérlek! Neked mindig van hátsó szándékod. Egy darabig nézett rám, a dobozt még mindig a tenyerén egyensúlyozva, majd megvonta a vállát, és a tankra tette. – Csak gondoltam, beszélhetnénk, de ha nem, hát nem, én nem erőltetem – vonta meg a vállát, és zsebre dugott kézzel sarkon fordult. – Ha Conrey nem válna be, tudod, hol találsz. Nem reagáltam, tudtam jól, hogy csak bosszantani akar. Leeresztettem a pisztolyt, és néztem utána, míg el nem hagyta a rakteret. Tony önző volt, számító, de három évvel ezelőtt sikerült elhitetnie velem, hogy saját magán kívül más is fontos neki. Néztem a zenedobozt, és azt gondoltam, ott hagyom. Nem akartam elfogadni semmit tőle, azonban tudtam, ha itt hagyom, Frank fogja rátenni a kezét. Megszenvedtem azért a dobozért, felmásztam érte egy fagyott, kiszáradt borostyánon. Ráadásul nagyi is örülne neki – ezúttal tényleg én adhatnám a legjobb ajándékot. A pisztolyt visszatettem a tokjába, elmartam a dobozt, és a kabátom belső zsebébe tettem. Biztos voltam benne, hogy a fiúk odakint már végeztek. Ideje volt végre hazamenni.

59

9 – Ezt meg honnan szerezted? Élvezettel figyeltem Audrey irigységtől összeszűkülő szemét. – Tudod, csak szerencsém volt – vontam vállat, mire nővérem felém hajította a kezében tartott hajkefét. Könnyedén elhajoltam az útjából, majd vigyorogva az orra alá toltam a zenedobozt. – Megnézed kicsit közelebbről? Látod azokat a szép cirádákat az oldalán? Igazi remekmű, ha engem kérdezel, kivételesen jó állapotban van, nem gondolod? – Szerintem nem akarod tudni, mire gondolok – vágott vissza duzzogva, amitől csak még jobb kedvem kerekedett. Ritkaságszámba ment, ha Audrey épp nem volt elemében. Kivételesen szép volt, elképesztően magabiztos, és a férfiak versengtek a kegyeiért. Nem szokott hozzá, hogy bármiben is második legyen. – Ugyan már! – Visszatettem a dobozt a táskámba. – Igazán lehetnél nagyvonalú vesztes. Durcásan karba fonta a kezét maga előtt. – Nagyon élvezed, igaz? – El sem hinnéd, mennyire. – Lehuppantam mellé a szófára, és arcon csókoltam. – Ugyan már, így is legalább tíz szülinapnyi előnyöd van. Audrey felhúzta csinos kis orrát, de tudtam, hogy csak színészkedik, végül nagy kegyesen megeresztett felém egy mosolyt. – Na jó, talán igazad van, egyszer neked is lehet egy jó éved. – Igazán kedves tőled. Elvette a kisasztalon álló porceláncsészét, és belekortyolt a teájába. A csésze pereme felett rám szegezte a tekintetét, nekem pedig balsejtelmem támadt a pillantásától. Már épp készültem felpattanni, és 60

valami nagyon fontos elintéznivaló után nézni, de nem voltam elég gyors. – Szóval kivel is találkozgatsz te mostanában? Nem bírtam elfojtani a feltörő sóhajt. – Beszéltél anyával, igaz? – Nem. Susannal beszéltem, aki Juliettől tudja, akinek meg Becca árulta el, aki Helentől hallotta. Egy pillanatra a kezembe temettem az arcom. – Elköltözöm – mormoltam a tenyerem alól. – Szibériába. Vagy Kanadába. Az jó messze van. – Megkéred az öreg Vastüdőt, hogy csempésszen át? – Audrey felvonta szép vonalú szemöldökét. – Elhajózgatsz vele összezárva néhány hónapig? Kellemes lesz. Csúnyán néztem rá. – Ezt a doboz miatt kapom, ugye? – Ugyan már – paskolta meg az arcom, jól tudván, mennyire utálom. – Csak érdekel, mi van az én drága kishúgommal, szerelem, titkos találkák, miegymás… Ja, és apa is megkért, hogy tudjak meg mindent erről a rejtélyes fiúról, aki körülötted legyeskedik. Most már kezdtem kapiskálni, honnan fúj a szél. Apám egyelőre talán nem tartotta a „körülöttem legyeskedő fiút” olyan komoly fenyegetésnek, hogy a teljes családot vesse be, ezért kezdetnek megpróbálta rám uszítani Audrey-t, ami talán még rosszabb, mintha mondjuk a férfirokonság felét küldte volna utánam. – Nincs semmi rejtélyes benne, Rey – csóváltam a fejem. A nővéremben alapvetően egész életemben bízhattam, annak ellenére, hogy olyanok voltunk, mint a tűz meg a víz, és tulajdonképpen nem akadt túl sok közös témánk. Nem sokszor avattuk be egymást a titkainkba, de mikor ez mégis megtörtént, biztosak lehettünk benne, hogy a másik tényleg nem fogja elárulni senkinek. Ezért is mondtam meg neki az igazat. – William Conrey-val találkozom. 61

Audrey szeme kerekre nyílt, a csésze tartalma pedig kis híján rám borult, ahogy nagy lendülettel felém hajolt. – És ezt csak így mondod? – Így – feleltem kimérten. – Mert ez pusztán üzlet. Nem azért találkozom Will-lel, mert bármiféle kapcsolatunk lenne. – Ezt fejtsd ki! – Kötöttünk egy megállapodást. – Megállapodást? – Audrey úgy nézett rám, ahogy néha mindnyájan a kissé bolond Gertrud nénikénkre szoktunk, mikor azt szajkózza, hogy az ereszen ülő galambok utána kémkednek. – Hosszú lenne elmagyarázni. A lényeg, hogy a Mesterkulcs nálunk van, én pedig cserébe segítek neki valamiben, amit ő akar megszerezni. – Ellopsz neki valamit? Nem igazán akartam ebbe belemenni, Audrey azonban nem tágított. – Inkább csak segítek neki ellopni néhány dolgot. – Tolvajt akarsz faragni belőle? – Nővérem zavara egészen őszintének látszott. – Nem, dehogy – vágtam rá, mert ez volt az egyszerűbb válasz. – Néhány hét az egész, aztán ő lemegy a maga dolgára, és én is az enyémre A pillantása igen beszédes volt – éppen csak nem mondta ki, hogy milyen rettenetesen naivnak gondol. – Egyszer már megjártad egy nemesfiúval, ha jól rémlik – jegyezte meg mintegy mellékesen, én pedig kezdtem érezni, hogy nem jó irányba halad ez a beszélgetés. – Tony legfeljebb annyira nemes, mint az a szőrgolyó, amit Sir Lancelot öklendezett fel a múlt héten. – Tudod, mire célzok – hessegette el rendkívül érzékletes hasonlatomat. – Nem jó ilyenekkel kezdeni, mondom ezt én, aki minden héten ezt csinálja. – Audrey tőle szokatlanul komolynak hangzott. – Más dolog kicsalni a pénzüket, és megint más érzelmileg is 62

belebonyolódni… – Audrey, kérlek! – szakítottam félbe, mielőtt még ő is rá talál térni a házasság és gyerek témára. – Tonyval elszúrtam, de megtanultam a leckét. Nem lehetne, hogy ne ezért a hibámért vezekeljek egész hátralévő életemben? Nővérem lebiggyesztette az ajkát. – Nem dramatizálod egy kicsit túl? – Nagyon hatásos volt, nem? – Csak legközelebb próbálkozz meg néhány dühös könnycseppel – javasolta Audrey. – Esetleg felpattanhattál volna, hogy sértetten elviharozz. – Ezt megjegyzem. Összemosolyogtunk, és a feszültség egy része elszállt a tagjaimból. – Szóval, mi kell? – vágta ki Audrey, mire egy pillanatra elvesztettem a fonalat. – Hogy érted? – Elmondtad nekem az egész William-dolgot, nyilván azért, mert valamiben a segítségem kell. – Nagylelkűen intett, hogy előállhatok a kérésemmel, melyet esetleg lesz oly kegyes, és teljesít is, persze csak ha úgy akarja. – Tehát ki vele! Megcsóváltam a fejem. Audrey minden szempontból úri hölgy volt, úgy, ahogyan én sosem leszek, de néha azért belőle is kibújt a Langtonok keresetlen, lényegre törő modora. – Szükségem lenne a Mesterkulcsra. – Apa nem fogja odaadni – jelentette ki, miközben éles tekintete az arcomat fixírozta. Álltam a pillantását. – Nem, nem fogja. Eltelt néhány másodperc, és Audrey szája megremegett a visszafojtott nevetéstől. – Arra kérsz, lopjam el tőle? – Dehogy! – kaptam a szívem elé a kezem tettetett iszonyattal. – Arra 63

kérlek, édesgesd ki tőle, észrevétlenül, ahogy az ilyesmit szoktad. – És hová akarsz betörni vele? – Felicia Pinkers páncéltermébe. Audrey felszisszent. – Az kemény dió. – Tudom, ezért is kell a Kulcs. Nővérem rövid ideig kérette magát. – Mikorra kellene? – Holnap estére. Szomorúan megrázta a fejét. – Ejnye, ez sajnos nagyon rövid idő, nem tudom, menni fog-e. Nálunk a család minden tagja remekül értett a zsaroláshoz, és ezt magunk közt is gyakran alkalmaztuk. Edzésben tart, és nem hagy elkényelmesedni, ahogy nagyapám mondogatta sokszor. – Mennyi? – kérdeztem, mire Audrey szeme felcsillant, és a zenedobozt rejtő táskára pillantott. – A doboz. – Nem – vágtam rá. Tudhattam volna, hogy azt akarja majd; mindig mindenben elsőnek kellett lennie. – Akkor nincs Kulcs sem – vonta meg a vállát. Élesen beszívtam a levegőt a fogaim közt, és próbáltam menteni a menthetőt. – Közösen adjuk, és a te nevedet is ráírjuk a kártyára. – Csak akkor, ha azt mondjuk, hogy együtt szereztük meg. Te meg én. De főleg én. Ez volt a végső ajánlata, láttam az arcán, és tudtam, hogy ennél jobbat ma már nem fogok kapni. Kinyújtottam felé a kezem. – Legyen. Elfogadta és megrázta a jobbomat, nagyon elégedett volt magával. – Holnap estére megszerzem. – Felállt, felemelte a tálcát az asztalról, melyen a két üres csésze és a teáskanna állt, majd az ajtó felé indult. – 64

Aztán csak ügyesen, húgi! – szólt még vissza, mielőtt kilépett volna. – Ne csalódjak benned!

65

10 Felicia Pinkers egy kissé mindig is túlságosan paranoiás volt, bár ez nem is csoda. Öt év alatt négyszer környékezték meg olyan férfiak, akik csak a pénzére pályáztak. Más oka nem lehetett: Felicia kiállhatatlan volt, egy tipikus vénkisasszony, aki vagy negyven macskával, és egy hatalmas arapapagájjal osztotta meg fényűző kúriáját. Mikor Will odaadta a listát, melyen az anyja hagyatékából származó tárgyak szerepeltek, egyből szemet szúrt Felicia Pinkers neve. Az idősebb William Conrey egy gyűrűt adott el neki, méghozzá meglehetősen irreális összegért. Mikor megkérdeztem Willt, hogy szerinte miért fizetett ki a nő ennyi pénzt egy egyszerű aranygyűrűért, azt felelte, fogalma sincs. A biztonság kedvéért rajzolt egy vázlatot is a gyűrűről, nekem azonban nem volt ismerős, a családomat pedig nem kérdezhettem meg róla. Ahogy Pinkers háza felé tartottam, a Mesterkulcs szinte lyukat égetett a mellkasomba. Mikor Audrey indulás előtt a kezembe adta, a nyakamba akasztottam, mint egy medált, és az ingem alá rejtettem. – Nem volt gond? A nővérem csak legyintett. – Ugyan már. Éppen nagyapával, George-dzsal, és a többiekkel pókereznek. Valószínűleg jó ideig nem fog neki feltűnni, hogy nincs meg. De azért a helyedben reggelre visszahoznám. – Kösz, Rey. – Tudod, te is tehetnél értem valamit – gondterhelt arcot vágott. – Megkérdezhetnéd Williamtől, miért te keltetted fel a figyelmét az estélyen, és nem én. 66

A szememet forgattam. – Ez a legnagyobb problémád? – Nem, nem azért – legyintett, és látszott rajta, hogy tényleg komoly fejtörést okoz neki ez a kérdés. Bármiben lefogadtam volna, hogy két hete ez piszkálja a csőrét. – Ne értsd félre, Winie, te is helyes vagy a magad módján, csak… – végignézett rajtam – sáros csizma, marhabőr kabát, sapka, és az orromig tekert sál –, majd magán – selyem szoknya, tengerkék fűző, szabályos csigákban leomló barna tincsek – és megvonta a vállát. – Szóval, tudod. Felsóhajtottam, és elnyomtam egy mosolyt. Tudtam, hát persze, hogy tudtam. Audrey nem volt önző, csak végtelenül hiú és nem tudott napirendre térni az eset felett, hogy azon az estén William egyértelműen engem szemelt ki magának. Mondjuk ezt a fordulatot a mai napig nekem sem sikerült megértenem. – Tudod mit? Ha szóba kerül, megkérdezem. – Kösz. – Audrey mosolya sokat sejtető volt. – Persze, ha akad a beszélgetésnél jobb dolgotok is… Megfordultam, és faképnél hagytam. – Szia, Audrey – intettem hátra, és hallottam, ahogy felnevet. – Csak ügyesen! Will szokás szerint hamarabb érkezett, a kúriával szemben lévő fás területen – amit csak igen nagy jó indulattal lehetett volna parknak minősíteni – támasztotta az egyik korhadt pad csonkját. Még mindig úri fiúnak nézett ki, és gondolatban akaratlanul is összehasonlítottam Tonyval. Tony önző volt, de leleményes, és számító – ebből a szempontból sokkal inkább volt erre a fajta életre való, mint Will, akit visszafogtak a belé nevelt normák. Nem az a fajta volt, aki először üt, márpedig ez akár veszélyes is lehetett. Talán előbb-utóbb képes lesz túllépni saját magán, de sosem lesz olyan jó tolvaj, mint Tony, vagy akár én. Neki csak az anyja hagyatéka kell, emellett pedig valamiféle bosszút akar állni az apján, és nem lát túl ezeken a korlátokon. 67

Elmosolyodott, amikor észrevett, de az egész teste feszült volt, és láttam, hogy a zsebeimet nézi. Menet közben előhúztam a láncot a ruha alól, a gázlámpa fénye végigszaladt a Mesterkulcson, mire elernyedt a válla, és mély, megkönnyebbült lélegzetet vett. – Már attól tartottam, nem fogod elhozni. Megemeltem a szemöldököm. – Micsoda szívélyes fogadtatás – jegyeztem meg gúnyosan. – Kedvem támadt tőle sarkon fordulni, és hazamenni. Zavartan elvigyorodott, és ellépett a pádtól. – Ne haragudj, csak attól tartottam, az apád nem fogja odaadni. – Sokatmondó pillantást lövelltem felé. – Szóval nem is adta oda. – Nem, úgyhogy igyekezzünk. Nem szeretném, ha észrevenné, hogy eltűnt. Hatalmas téglakerítés magasodott Felicia Pinkers rezidenciája körül, mely esztétikusnak nem igazán volt nevezhető, cserébe azonban két és fél méter magas, és meglehetősen masszív darab volt. Will megállt a tövében, és felnézett a magasba. – Ismerem Pinkerst, néha részt vett egy-egy estélyen, amit apám rendezett. Már azelőtt is egy szipirtyónak tartottam, hogy megvette volna anyám gyűrűjét. – Jártál már a házában? – néztem rá a vállam felett, miközben a hátizsákomban kotorásztam. – Nem, még soha – most rám nézett. – Mit keresel? – A mászóvasakat – feleltem, miközben könyékig eltűntem a vászonzsákban. Will mellém guggolt, és megemelte a nyakamban lógó szerkezetet. Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Azt ugye tudod, hogy ezzel bárhová bejuthatunk? Kirántottam a kezéből a Kulcsot, és a helyébe nyomtam az időközben meglelt mászóvasat és a kötelet. – És te tudod, mi történik, ha talán cserben hagy minket – Már használtam egyszer, és nem történt semmi baj – kötötte az ebet 68

a karóhoz, de én csak sztoikus arccal ránéztem, majd nagy ívű mozdulattal körbemutattam, magába foglalva őt, engem, és ezt az egész lehetetlen helyzetet. – Szerinted ez nem elég nagy baj? Volt képe vállat vonni. – Neked talán, én azért eléggé élvezem. Erre inkább nem reagáltam, csak felálltam, és átvettem tőle a vasat meg a kötelet. – Tarts bakot – arckifejezését látva megmagyaráztam. – Felmászok, és rögzítem a kötelet, hogy utánam jöhess. Elmormogott még az orra alatt néhány megjegyzést arról, hogy miért kell nekem mindig a nehezebb utat választanom, de aztán összefűzte a kezét, én a tenyerébe léptem, ő pedig szinte erőfeszítés nélkül emelt fel, hogy elkaphassam a téglafal peremét. Felhúztam magam, elővettem az oldaltáskámból egy kalapácsot néhány erőteljes ütéssel bevertem a vasat, és rácsomóztam a kötelet. William felért mellém, és lovagló ülésben elhelyezkedett a fal tetején. Néhány pillanatig mindketten csak néztük a fényárban úszó, óriási házat, végül Will törte meg a csendet. – Egyedül él? – Igen, mióta a legutolsó férje is lelépett. – Őrség? – Nincs, szörnyen paranoiás. – Akkor gyerekjáték lesz. Valahogy rossz érzésem támadt, ahogy ezt kimondta. „Sose légy túlzottan magabiztos, Winie, mert abba fog beletörni a bicskád, amiről nem is hitted volna”. Apám már korán elmagyarázta, mi a különbség egy jól megszervezett akció, és a túlzott elbizakodottságból fakadó kontármunka között. – Várd ki a végét. Mindketten lehuppantunk a földre, és hátulról közelítettük meg a 69

házat. Ugyan mindenütt égett a lámpa, de Felicia egyedül volt, és valószínűnek tartottam, hogy talán már le is feküdt. A hátsó ajtót természetesen befalaztatta, nem is számítottam másra. Tudtam, hogy a lakás tele van macskákkal, amelyek össze-vissza mászkálhatnak, és más sem hiányzott, minthogy rálépjünk valamelyiknek a farkára, miközben bemászunk az ablakon. Egy riadt macska hatalmas ricsajt képes csapni, nem hiányzott, hogy felébresszék a nőt a nyivákolásukkal és ránk tereljék a figyelmet. A nyakamban lógó Kulcshoz nyúltam, és levettem a láncot. Will minden mozdulatomat követte a tekintetével. Összetalálkozott a pillantásunk. – Nyomd meg a gombot a tetején, és működni fog – mondta csendesen, de akkorát nyelt, hogy még én is meghallottam. Mély levegőt vettem, és megnyomtam a kis gombot, mellyel normális esetben a zsebórák mutatóját lehet tekerni. Éreztem, hogy az eszköz lassan melegedni kezd, és mintha finoman pulzált volna a kezemben Az apró fogaskerekek forogni kezdtek, olyan halkan kattogtak, mint egy szív duruzsolása. Most már értettem, miért töltött apám hosszú éjszakákat azzal, hogy megpróbálja megfejteni. Lenyűgöző volt, páratlan, és mégsem volt fogalmunk arról, mi hajtja, mi látja el energiával, és egyáltalán, hogyan képes arra, amit csinál. Willre néztem, aki most halványan elmosolyodott a reakciómat látva, és a ház fala felé intett a fejével. Egészen addig a pillanatig nem voltam tökéletesen meggyőzve arról, hogy valóban működik, míg a kezem akadály nélkül át nem hatolt a falon, majd ugyanilyen egyszerűen ismét elő nem bukkant. – Elképesztő – szaladt ki a számon, ahogy ökölbezártam, majd újra szétnyitottam az ujjaimat. – Igen, azt hiszem, nekem is ez volt az első reakcióm. Ránéztem; még mindig mosolygott. Összeszaladt a szemöldököm. – Te most rajtam nevetsz? – Dehogy – vágta rá, kicsit túl gyorsan. – Csak még sosem láttam, 70

hogy bármi is meglepett volna, ez minden. – Addig örülj, amíg nem látsz meglepődni – mondtam. – Ha már én is meglepődöm, akkor valószínűleg nagy pácban vagyunk. – Ezt megjegyzem. – Jól teszed. – Újra a falra néztem, majd a kezemben tartott eszközre. Hihetetlen, tényleg megcsináljuk! – Akkor menjünk – a kezemet nyújtottam felé, ő pedig azonnal megfogta. Nem viselt kesztyűt, mégis meleg volt a tenyere, ahogy szinte teljesen befedte az enyémet. Megszorítottam a Kulcsot, és beléptem a falon, magam után húzva Willt, ám alig értem át, mikor valami visszahúzott – a kezem a kezében kívül rekedt, és ő sem jött tovább. Ahogy visszahátráltam, és az arcába néztem, rájöttem, hogy baj van. – Nem tudok átmenni – mondta, és idegesen keresztülszántott a haján. A Kulcsra nézett, majd rám, aztán ismét a Kulcsra. – Egyszerre csak egyikünk használhatja.

71

11 – Hogy lehetséges, hogy ez csak most derül ki? – Immár én is kezdtem ideges lenni. Megpróbáltuk még párszor. Egyszer ő ment be, aztán megint én. Aztán ő, kezében a Kulccsal, én pedig a kezét fogva próbáltam követni, sikertelenül. Ugyanúgy fennakadtam, mint ő az első alkalommal. Nagyon úgy tűnt, a Mesterkulcs energiája mindössze egy embernek elegendő. – Valószínűleg ez idáig mindig csak egy ember használta a Kulcsot. – Will fel-alá járkált, mintha az megoldana bármit is. – Fel sem merült, hogy egyszerre két ember akarjon bejutni vele valahová. – Még mindig nem állt meg, kezdett felidegesíteni. – Most mégis mit csináljunk? – Először leginkább állj meg, mert így nem tudok gondolkozni! – förmedtem rá, és a kezemben tartott szerkezetre néztem. Valójában máris volt egy ötletem, de tudtam, hogy az Williamnek egyáltalán nem fog tetszeni. – Bemehetnék vele – mondtam ki, mire felém kapta a fejét, szeme összeszűkült. – Tudom, hogy az alagsorban van a páncélterem, hamar visszaérek, tíz perc lesz az egész. – Nem – jelentette ki határozottan, és közelebb lépett. – Nem fogsz csak úgy kint hagyni. – A szeme szikrákat szórt. – Ez anyám gyűrűje, az én gyűrűm, nem fogok arra várni, hogy elvégezd a munkát, és kihagyj belőle. Két hete minden áldott nap azt csinálom, amit mondasz, hagyom, hogy laposra verj, és feltöröld velem a padlót. Tanulok. Ez jár nekem, kiérdemeltem. Egyetlen szó nélkül hallgattam végig a kis beszédét, és vártam egy kicsit a végszó után. – Ha bemész, és nem jutsz ki, azért, mert szembetalálkozol 72

valamivel, amit nem tudsz megoldani, az az én hibám lesz, mert nem készítettelek fel eléggé – mondtam, és magam is szinte meglepődtem, mikor szavaimban felismerni véltem apámat. – Ezt nem fogom megkockáztatni. Will hirtelen felindulásból megragadta a vállam. – Felkészítettél, meg tudom csinálni. Nincsenek őrök, és a nő egyedül van, az előző alkalommal… – Az előző alkalommal csak szerencséd volt! – De most nem kell szerencse, mert a Kulccsal ez csak egy egyszerű séta. Mit is mondtál? Tíz perc, és kint is vagyok. A vállamon nyugvó kezére néztem, és addig nem szólaltam meg, amíg észbe nem kapott, és el nem engedett. Még hátrált is egy lépést. Láttam rajta, mennyire akarja ezt, nemcsak a gyűrű miatt, hanem mert bizonyítani akar. Be akarja nekem bizonyítani, hogy igenis képes rá, hogy márpedig jó tolvaj válhat belőle, annak ellenére, hogy csak egy elkényeztetett úrigyerek. Ismertem ezt a vágyat, a dacos akarást, hogy megmutassam, igenis jó vagyok, olyan kemény és gyors, mint a többiek, hiába kételkedik bennem mindenki. – Tíz perced van – szólaltam meg végül, és a Will arcán felragyogó lelkesedés láttán legszívesebben visszaszívtam volna az egészet. – Ez nem játék – nyújtottam felé a Kulcsot, és bár nagyon akarta, volt benne annyi, hogy nem kapta ki a kezemből. – Óvatosan, és bármi másképp alakul, mint ahogyan kellene azonnal gyere ki onnan! Majd visszajövünk máskor a gyűrűért. A szemembe nézett, én pedig nagyot sóhajtva a tenyerébe ejtettem a Mesterkulcsot. Ahogy elment mellettem, finoman meglökte a vállam, és rám mosolyogott. – Ne aggódj, főnök, nem hozok rád szégyent! – Ha lebuksz, úgy ellátom a bajod, hogy azt kívánod, bár inkább szétlőtték volna a segged! – szóltam utána, mire komolytalanul szalutált, aztán eltűnt a ház oldalában. 73

Nem bírtam megállni, hogy kezemmel meg ne érintsem a falat, mintha pusztán az akaratommal én is áthatolhatnék rajta. Legszívesebben bemásztam volna az első ablakon, hogy utánamenjek, de meg kellett bíznom benne és abban a kevésben, amit az utóbbi hetekben sikerült tanítanom neki. Nem volt sok, de talán most az alapokkal is elboldogul. Will nem volt hülye. – Nézzenek oda! A hang hallatán megpördültem, a kezem ökölbe szorult, a pisztoly súlya a csípőmön lévő hámban egyszeriben sokkal jelentőségteljesebbé vált. – Követsz engem? – vádoltam meg, mire csak vállat vont. – Mi tagadás… Nem állt meg, én pedig előhúztam a fegyvert. Csak gúnyosan elmosolyodott. – Nem játszottuk el ezt már párszor? Erre nem reagáltam. – Mit akarsz? A Beretta mereven a mellkasának szegeződött, de ő csak jött, nekem pedig nem maradt más választásom, mint lelőni, vagy leengedni a fegyvert. Sajnálatos módon nem voltam elég hidegvérű egy előre megfontolt gyilkossághoz. Leeresztettem a fegyvert, de nem tettem vissza a tokjába. Tony megállt előttem, és a fejem mellett a falnak támasztotta a tenyerét. A mosolya laza volt, a tekintete veszélyes; három évvel ezelőtt még le tudott venni a lábamról, de azóta sokat tanultam. – A kérdés az, te mit akarsz… A kétértelmű kérdés hallatán csak megcsóváltam a fejem. – Felejtsd el, Tony, ez sosem fog összejönni! – Ebben nem lennék olyan biztos. – A hangja bizalmas suttogássá halkult, én pedig megelégeltem a színjátékot. – Ha nem lépsz hátra, újra eltöröm az orrod – közöltem. – Tudod, hogy megteszem. 74

Elvigyorodott, mint aki roppant mulatságosnak tartja a fenyegetésemet, de azért egy lépést hátrált. Épp elégszer tört már el az orra, nyilván nem vágyott ismétlésre. – Szóval a gyűrűért jöttetek? A rossz érzés, mely azóta gyűlt bennem, hogy megpillantottuk a kivilágított házat, most már kezdte egyértelmű pánikká kinőni magát. – Honnan tudsz erről? Tony álszerényen széttárta a kezét. – A bűvész sosem fedi fel a trükkjeit. A fegyver újra megemelkedett, és célba vette a combját. – Talán nem foglak megölni, Tony, de ha lábon lőlek, az eléggé fájdalmas lesz. – Nézzenek oda, mióta ilyen fontos neked a Conrey gyerek? – Úgy tűnt, őszintén meglepődött, én azonban most nem voltam hajlandó ezzel foglalkozni. – Ki tud még arról, hogy idejövünk? – Amennyire én tudom, senki. – Hát akkor? – Csak kutakodtam egy kicsit, ez minden. – Mennyit tudsz? A fegyver hangosan kattant, ahogy a biztosítószeg a helyére ugrott. Tony nem mutatott félelmet, de beszélni kezdett: – Tudom, hogy megszerezted a Mesterkulcsot, tudom, hogy a szerkezet ezelőtt a Conrey család birtokában volt. Tudom, hogy William egyszer már betört vele a Brownely-birtokra, és ellopott egy nyakláncot, ami azelőtt az anyjáé volt. Azt is tudom, hogy hetek óta összejársz Williammel a régi gyártelepeknél. Tényleg követett, hetek óta a nyomomban járt, és én nem vettem észre. Apám azt mondta volna, a hanyagság ölhet, és nem tudtam volna vitába szállni vele. Elvonta a figyelmem, hogy úgy egyensúlyozzak Will és a családom között, hogy a szüleimnek ne tűnjön fel, mit is csinálok, 75

így azonban óvatlanná váltam. Észre kellett volna vennem, hogy Tony a nyomomban jár; ha képes vagyok koncentrálni, ez nem történhetett volna meg. – És azt is tudom – tette hozzá mintegy mellékesen –, hogy a ház tele van csapdákkal. Még lélegezni is elfelejtettem. – Milyen csapdákkal? – Te is tudod, Pinkers mennyire paranoiás. Nem fogad fel őröket, viszont beszereltetett néhány csapdát, ami bemenni enged, de kijutni már nem. A szívverésem egy pillanatra leállt, majd újraindult, a fejem zúgni kezdett, ahogy elképzeltem, hogy Will bent reked, elkapják, majd a város közepén felakasztják. – Hol vannak ezek a csapdák? – kérdeztem sürgetően, de Tony csak megcsóválta a fejét. – Azt nem tudom. Leengedtem a fegyvert, és a tokjába csúsztattam. Nem volt most időm Tonyra, be kellett jutnom a házba, hogy Will után menjek. – Nem szóltál, hogy Will bajba sétál – jegyeztem meg. Karba fonta a kezét, a szeme csillogott, az ajka felfelé görbült, és úgy tűnt, nagyon elégedett magával. – Így sokkal érdekesebb. Az öklöm az állkapcsán csattant, a feje hátravágódott, elvesztette az egyensúlyát, és kis híján orra bukott. Nem vártam meg, hogy összeszedje magát, rohanni kezdtem a ház oldala mentén, de mielőtt befordultam volna a saroknál, még hallottam, hogy utánam kiált: – Fejlődött a technikád! Már majdnem úgy ütsz, mint egy férfi! Nem fordultam vissza, pedig erős volt a késztetés, hogy megmutassam, a bal horgom még erősebb, mint a jobb, de nem akartam még egy percnél többet pazarolni rá. Felkapaszkodtam az egyik ablak párkányára, felhúztam magam, 76

néhány pillanattal később pedig már a kivilágított szalonban álltam, és egy hatalmas papagáj nézett velem farkasszemet egy óriási kalitka tetejéről. Mindketten mozdulatlanná dermedtünk. Tudtam, ha elkezd rikácsolni, egy másodperc alatt lebuktat bennünket. Lassan a kijárat felé kezdtem oldalazni, a papagáj pedig követett a tekintetével. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és csak résnyire nyitottam az ajtót. Csupán akkor mertem újra levegőt venni, mikor már a hallban álltám, és még ekkor sem hallottam rikoltozni a madarat. Végig kellett próbálnom néhány ajtót, mire rátaláltam arra, amelyik a pincébe vezet, és közben jó néhány macskával is szembetalálkoztam, de szerencsére mindegyik túl kövér és túl lusta volt ahhoz, hogy egy megvető pillantásnál komolyabb figyelemre méltasson. Lerobogtam az alagsorba, ám akármilyen óvatosan is lépdeltem, az öreg, korhadt lépcső recsegett és ropogott a súlyom alatt. Odalent nem égett a lámpa és ez valahogy megnyugtatott. A kivilágított házban az idegeim virtustáncot jártak. A sötétség a barátom volt, jótékonyan elfedte a jelenlétem, elrejtett és biztonságot nyújtott. Felicia Pinkers idelent is berendezett egy szalont, amit valami furcsa ötlettől vezérelve borospincével kombinált. A homályban láttam kibontakozni a falra szerelt tartókban sorakozó palackok körvonalait, és kissé távolabb néhány szófát meg egy széles asztalt. A páncélterem a szoba teljes hátsó traktusát elfoglalta. A vállam és a hátam bemerevedett a feszültségtől, minden másodpercben arra számítottam, hogy egyetlen rossz mozdulatom is élesítheti a csapdák egyikét. – Will! – suttogtam bele a csendbe, de nem érkezett válasz. A páncélajtóhoz léptem, és kettőt koppantottam rajta. – William! Hirtelen bukkant elő az ajtó mögül, mint valami szellem, én pedig akkorát ugrottam, mintha belém csíptek volna. Will teste félig idekint lógott, félig odabent állt – a látvány meglehetősen groteszkre sikeredett. – Mit keresel te itt? – kérdezte csodálkozva. – Még nem telt le a tíz perc. 77

– Tudom, de mennünk kell. – Még nem, nincs meg a gyűrű – rázta a fejet, ám mielőtt újra eltűnhetett volna a teremben, megmarkoltam a kabátja nyakát, és magam felé húztam. – Mi az, hogy nincs meg? – Fogalmad sincs, mennyi minden van itt, tele polcokkal és fiókokkal az egész hely! – A kezét az enyémre tette, és megpróbálta lefejteni az ujjaimat a kabátja gallérjáról. Miután kudarcot vallott, az arcomba nézett. – Mi a baj? – Nem tudom – vallottam be. – De rossz előérzetem van. Mennyi idő, míg megtalálod a gyűrűt? Tanácstalan arcot vágott. – Fogalmam sincs. Ezzel nem sok mindent kezdhettem, és tudtam, hogy ha már idáig eljutott, Will nem fog sehová sem menni a gyűrű nélkül. Ketten gyorsabban tudnánk átkutatni a helyet, de egyszerre csak egyikünk közlekedhetett a Kulccsal. – Ki tudod nyitni belülről? – vágtam ki hirtelen ötlettől vezérelve, mire magasba szaladt a szemöldöke a csodálkozástól. – Mármint a tömör acél páncélajtót? – kérdezett vissza némiképp kételkedve az épelméjűségemben. – Nincs bent valami vésznyitó? Egy kulcs vagy akármi? – Ha Felicia valóban olyan paranoiás, amilyennek mindenki gondolja, akkor biztosan tartott attól, hogy esetleg véletlenül rácsukódik a páncélterem ajtaja, vagy ami valószínűbb, hogy valaki más zárja rá akarattal. Kellett, hogy legyen egy vészterve erre az eshetőségre is. – Biztos, hogy belülről is ki lehet nyitni az ajtót, keress egy kulcsot, egy kódot, akármit! Will szeme felcsillant, ahogy megértette, aztán a kezemre nézett, mellyel még mindig a kabátját szorongattam. – Esetleg… – Ja, bocs – engedtem el gyorsan, ő pedig újra eltűnt az ajtó mögött. 78

Végtelenül hosszú percek teltek el, mire végül kattanás hallatszott, legalább hat egymás után, és a nehéz ajtó lassan arrébb csúszott. Will ott állt a túloldalon, kezében egy kulcscsomó, arcán elégedett mosoly. – Itt volt a fiókban – mutatott az antik komódra, melynek most a legfelső fiókjába visszaejtette a kulcsokat. – Az öreglány valóban elég paranoiás. – Ez a szerencsénk – toltam félre az útból, és ahogy beléptem a terembe, megértettem, miért nem találta meg benne a gyűrűt Will. Mert ez nem egyszerű raktár volt, hanem egy pánikszoba. Odabent olajlámpa adott halvány fényt, mindenütt ládák és dobozok álltak feltornyozva a falak mentén, itt-ott néhány régi szekrény, egy pamlag és egy-két fotel. Ezzel soha az életben nem végzünk. – Mit néztél át eddig? – Azokat a szekrényeket – mutatott két meglehetősen kopottas darabra. – Rendben, akkor váljunk szét: te hátul kezded, én pedig elöl, és középen találkozunk! Ferde mosolyt villantott rám. – Furcsa is volt az elmúlt pár perc, de csak most jöttem rá, miért. Néztem rá, vártam a csattanót. – Nem osztogatott utasításokat senki. Vicces fiú. – Pedig nála jobban senki sem tud parancsokat osztogatni, nem igaz, Winie? Mindketten az ajtó irányába pördültünk. Meghűlt bennem a vér, a gyomrom olyan nehéz lett, mintha ólmot nyeltem volna, mikor megpillantottam Tonyt, kezében a kulccsal, mellyel Will nyitotta ki az ajtót néhány perccel korábban. A kezem a fegyver felé nyúlt, de Tony ciccegve megcsóválta a fejét. – Fogadjunk, hogy hamarabb zárom ezt, mint hogy meghúzhatnád a ravaszt! – Nem teszed meg – jelentette ki Will, de Tony felnevetett. 79

– Nálunk van a Mesterkulcs, ezzel nem érsz semmit – blöfföltem, és reméltem, hogy bejön, de Tony csak sokatmondóan rám nézett, és tudtam, hogy tudja. Hallotta, mikor azt mondtuk, egyszerre csak egy ember képes használni a Kulcsot. – Ne csináld! – figyelmeztettem. – Ha ezt megteszed, a családom le fog vadászni. Nem tudsz elég messzire menekülni, a világ végére is utánad mennek, és kicsinálnak. – Meglátjuk. – Miért? Az arca dühösen eltorzult; most már nem sötéten jóképű volt, egyszerűen csak ijesztő. – Az apád felpakolt Vastüdő hajójára, megkötözött, és a csomagtérbe dobott, tudtad? Nem. Nem tudtam. Hallani sem akartam Tonyról azután, hogy elárult. Sosem kérdeztem apámat, mit csináltak vele, és ő sem beszélt róla; nekem elég volt a tudat, hogy a családom mindent megtett, hogy Tony megfizessen. – Két napig voltam ott, mire az egyik matróz megtalált. Akkor már úton voltunk Európába. Három évbe telt, mire sikerült visszajutnom, mindez azért, mert összetörtem a szentséges Winie Langton pici szívét. – Ennél azért kicsit többet is tettél, nem gondolod? – kérdeztem csendesen, de úgy tűnt, nem érdeklik az ilyen nüánsznyi eltérések. – Csak pénzt vittem el, semmi mást, de a Langton családdal nem szórakozhat senki, igaz? Igaz. Mi mindig vigyáztunk a mieinkre. – Ne akarj minket újra az ellenségednek, Tony! – A hangom nyugodtan csengett, de a pulzusom száguldott, gondolatban már a menekülés esélyeit latolgattam. Nem volt egy sem. – Ezzel már nem tudsz megijeszteni. – Pedig jobban tennéd, ha félnél. Tűnődő arcot vágott, mint aki valóban elgondolkozik a dolgon, majd megcsóválta a fejét. 80

– Tudod, Winie, most nem az a valódi kérdés, elkap-e engem a családod, vagy sem. – Tekintete a hátam mögött megtalálta Willt. – Hanem hogy Conrey-nak van-e elég vér a pucájában, hogy áldozatot hozzon, vagy fogja a Mesterkulcsot, és egyszerűen csak kereket old. Éreztem, hogy Will megfeszül mögöttem: Tony megjegyzése célba talált. – Ne csináld! – ismételtem, de hiába. Tony kihátrált a teremből, én pedig rohanni kezdtem, habár pontosan tudtam, hogy nem érek oda időben. Az ajtó hatalmas csattanással bevágódott az orrom előtt, és hallottam, amint a hat zár automatikusan a helyére kattan.

81

12 Néhány pillanatig csak álltam, homlokom a hideg acélnak támasztva, és egész testemben remegtem a dühtől, majd hirtelen felindulásból ököllel az ajtóra vágtam. – Az istenit! Visszafordultam a szoba belseje felé. Will még mindig ugyanott állt, ahol az imént, ám valami megváltozott rajta. Sosem láttam még ilyen sötét kifejezést az arcára költözni. A hangja fojtottan csengett az indulattól, ahogy megkérdezte: – Fel tudod törni a zárat? Tudtam, hogy a válasz nem, de azért leguggoltam, és alaposan szemügyre vettem a zárszerkezetet. Nálam volt a készletem, de egészen más tészta egy egyszerű ajtón bejutni, és megint más egy hatpontos biztonsági zárás acélajtóval babrálni. Legfeljebb annyit értem volna el, hogy beletörnek az eszközeim. – Nem. Nem fog menni. Pár hosszú lépéssel átszelte a termet, és a kezembe nyomta a Mesterkulcsot. – Akkor menj ki, és keresd meg Pinkers kulcsát! Te hamarabb meg fogod találni, mint én. Ebben igaza volt, én gyorsabban át tudom kutatni a házat. A markomba zártam a Kulcsot, és már épp kiléptem volna páncélajtón, mikor odakintről meghallottam egy vadászpuska semmi mással össze nem téveszthető kattanását. – Ki van ott? Felicia Pinkers hangja meglepően határozottan csengett, és elfogott 82

az a kellemetlen érzés, hogy valószínűleg máskor is tartott már a kezében fegyvert. Will és én egymásra meredtünk. – Nem hallja? Válaszoljon! Eszem ágában sem volt megszólalni – inkább próbáltam elpantomimezni Willnek, hogy fogja a Kulcsot, és meneküljön. Határozottan megrázta a fejét. Megragadtam a karját, és beljebb húztam, miközben Felicia épp arról biztosított, hogy remekül tud célozni, és ha bármi is eltűnik a féltve őrzött készletéből, nem várja meg a rendfenntartókat, hanem személyesen lyuggatja ki azt a semmirekellő irhámat. – Menj ki a külső falon át! – suttogtam Willnek, de a szavamba vágott. – Menj ki te, miattam keveredtél bele ebbe, nem fogsz itt maradni! – suttogta vissza indulatosan. – Hagyd már ezt a nemes lelkű lovag dumát! – rántottam meg a karját, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. – Téged nem találhatnak itt, apád nem segítene rajtad, engem viszont a családom ki fog húzni a slamasztikából. – Fel fognak akasztani! – Nem biztos. Téged viszont biztosan felkötnek, ha az apád leveszi rólad a kezét, márpedig tudjuk, hogy le fogja. Felicia Pinkers továbbra is kiselőadást tartott a gyerekként elért lövészeredményeiről. Egyikünk sem figyelt oda rá. Will nem vette le a tekintetét az arcomról, én pedig álltam a pillantását. – Menj el apámhoz, és mondd neki, hogy szóljon Zacharia Moreheadnek! Épp elég sok szívességgel tartozik nekünk ahhoz, hogy elvállalja a védelmemet. Will mély levegőt vett, és megcsóválta a fejét, az arcán látszott a 83

vívódás. – Nem tetszik ez nekem. – Nekem se, de nincs más választásunk. Nem mozdult. Az ujjai közé erőszakoltam a Mesterkulcsot. – Minél tovább állsz itt, annál inkább fogy az időm. A kezében tartott eszközre nézett, majd a szemembe, majd megint a Kulcsra. Megnyomta a gombot, és a tenyerébe zárta. Az arckifejezésétől elfacsarodott bennem valami. – Sajnálom. Megráztam a fejem. – Nem a te hibád. – Az enyém. Ezt nem mondtam ki hangosan, de tudtam, hogy így van. Nem hittem, hogy Tony ennyire aljas, sosem gondoltam volna, hogy képes még egyszer hátba szúrni, ezért nem voltam elég óvatos. Elfelejtettem apám harmadik szabályát: „Azért, mert te becsületesen játszol, ostobaság azt hinni, hogy mások is ugyanígy tesznek.” William a hátsó falhoz sétált, és visszanézett rám. Megpróbálkoztam egy gyengécske mosollyal, de valószínűleg nem sikerülhetett túl jól, mert az ő tekintete továbbra is gondterhelt maradt. Néztem utána, ahogy elnyeli a fal, és újra meghallottam Felicia rikácsolását: – A szemem még mindig olyan, mint a sasé, a reflexeim pedig, akár a gepárdé. Velem nem jó ám ujjat húzni! – Az istenért, hívja már a rendfenntartókat! – kiáltottam ki, mire elnémult. – Vagy talán az anekdotáival tervez halálra untatni?

84

WINIE LANGTON TÖRTÉNETEK 1.

85

„Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember megnézi egy sorozat pilot-epizódját, amelyben még koránt sem derül ki minden információ, de eléggé felkelti az érdeklődést ahhoz, hogy a következő héten várjuk az új részt.” (Nananita – konyvmolyz.web4.hu) „Azt hiszem, ezt a stílust nekem találták ki. Megfelelő az esős, depisebb napokra. Szóval nagyon várom a folytatást…” (Adri – adrikonyvmoly.blogspot.hu) „Attól függetlenül, hogy rövid, elég sok minden történik a könyvben. Van benne izgalom, egy kis ismertető a körülményekről, családi jelenetek, vicces párbeszédek. Pár óra alatt kiolvasható, kellemes, és egy másik világba repít.” (Kiruu – kiruuzakkantkuckoja.blogspot.hu) „Kis steampunk gyöngyszem, a bevezetése egy humorral átitatott izgalmas kalandnak.” (Wilwaren – nemharapa.blogspot.hu) „Ez egy fantasztikusan összerakott történet, amely engem teljesen magával ragadott. Izgalmas, szellemes, rejtélyes, és hohho, néhol egy kis romantikát is véltem felfedezni benne…” (Nikolett – fairygreenflower.blogspot.hu) „A szerző még mindig nagyon élvezetesen ír, peregetek a lapok, és már csak azt vettem észre, hogy elfogytak.” (Liliane Evans – muveszetnyelve.blogspot.hu) „Szeretem a történetet, szeretem a világot, és az írónő humorát. Rengeteg lehetőség van a világban, amit ki lehet még aknázni, és 86

reményem szerint ki is lesz… Remélem, gyorsan folytatódik…” (Jeffi – jeffi – olvas.blogspot.hu)

„Ritkán olvasok steampunk történetet, és magyar írótól ez volt az első, de akarok még még még!” (Mandi – ffgbook.blogspot.hu) „Egyetlen egy negatívumot tudok az egészre mondani: rövid. Mikor elolvastam az utolsó mondatot, rendesen a hajamat kezdtem tépni. Azonnal akartam olvasni a második részt.” (Perry Bella – twobookgirlsvp.blogspot.hu)

87

Folytatása következik…

88