Vivien Holloway - Mesterkulcs (Winie Langton történetek 1.).pdf

2014.08.25.

Vivien Holloway

Mesterkulcs Winie Langton történetek 1. Az ötödik nagy világégés után az embernek nem maradt túl sok választása. Abból élt meg, amiből tudott, vagy amihez értett. Én mindig is tolvaj voltam. De tényleg, nem azzá váltam, mint a sok suhanc, akiket az utca nevelt az életre, és az életben maradásuk záloga volt, hogy megtanuljanak észrevétlenül elcsenni egy vekni kenyeret, vagy egy kis szenet. Nem, az én családom generációk óta a legjobb, legnemesebb tolvajokat nevelte ki. Mi nagy halakra vadásztunk, és sohasem hibáztuk el. Mióta az eszemet tudtam, a nőket a nők, a férfiak a férfiakat képezték a mesterségre. Lányokat anyjuk, fiúkat apjuk tanította a szélhámosság művészetére, ám szüleim bánatára a nővérem után én is lánynak születtem, ez pedig nem volt benne a tervben. Márpedig apám mindig is a tervek embere volt. A bába azt mondta anyámnak, fia fog születni, így csakis fiú nevekben gondolkodtak, és mivel az utolsó pillanatban kellett változtatniuk, nem túl kreatívan oldották meg a kérdést. Így lettem Edwina, de szinte senki sem szólított ezen a néven, kivéve talán anyámat, ha ki akart hozni a sodromból. Mindenki más számára Winie voltam, az a Winie, aki jobban verekszik, mint a fiúk többsége, aki rendszeresen csal a csillag–pókeren, és aki az asztal alá issza a legedzettebb gyomrú piásokat is. Míg nővérem, Audrey megtanulta anyámtól a csábítás, a női praktikák és finom fortélyok trükkjét, melyek segítségével a nők olyan sok mindent elérnek az ártalmatlannak látszó mosolyok rejtekéből, addig én apám felügyelete alatt házakba, később egész rezidenciákra surrantam be. Megtanultam csalni a szerencsejátékokban, esetleg kocsmai bunyókba keveredtem, hogy később, mikor igazi, kemény öklű nehézfiúkkal kerülök szembe, állni tudjam a sarat. Audrey élete manipulációról, apró, megnyerő gesztusokról szólt, az enyém durva pofonokról, és izgalmas lőfegyverekről, melyeket apám saját kezűleg szerelt össze, és értékesített a feketepiacon. Több lábon kell állni, Winie! – ezt mondogatta mindig, azt bezzeg nem hagyta, hogy megnézzem, hogy készíti híres–neves fegyvereit. – Annak örülj, hogy egyáltalán megengedem, hogy hozzájuk érj! – Nagyjából ennyi volt apám dióhéjban, de szó se róla, dohogása ellenére remekül megtanított lőni. Egy régi, rozsdás fogaskereket is kilőttem a romos, düledező templomtorony órájának szerkezetéből, ötszáz méteres távolságból. Az egyetlen, ami

még működött azon a romhalmazon, az óra volt – azóta a meleg, július végi nap óta már az sem. A képzésünk soha sem ért véget, bár hamar eljött az idő, mikor szélnek eresztettek minket, hogy élesben is kipróbáljuk, mire vagyunk képesek. Audrey remekelt, mint mindig. Én csúnyán elszúrtam, eltört a karom, és az önbecsülésem is komoly csorbát szenvedett. Ez utóbbit volt a nehezebb kiheverni, annak ellenére, hogy apám ritka megértőnek mutatkozott, és csak egyszer tartott fejmosást, ahelyett, hogy minden áldott nap emlékeztetett volna a hibámra. Onnantól kezdve megtanultam a leckét. Olyanná váltam, mint az árnyék, észrevétlenné és megfoghatatlanná. Az évek teltek, Audrey és én felnőttünk, és bár a szüleinktől külön költöztünk, időnk nagy részét még mindig a családi feszekben töltöttük. Ha Langtonnak születtél, Langton is maradsz, ezt jól tudtuk, és a család nagy volt. Tele nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, akik mind tudtak egymásról, és mind ugyanazt a mesterséget űzték. Nem szorultunk rá a pénzre. Azért csináltuk, amit, mert megtehettük, és mert nem tartoztunk elszámolással senki felé. Az adórendszer becsődölt, az kormányok megdőltek, a határok elmosódtak, és csak az utóbbi hetven évben kezdett újra felállni valamiféle rendszer, ám ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy az embereket rabigába hajtsa. Mi jól éltünk, mindig volt étel az asztalon, ruhák a szekrényünkben és fegyver a kezünk ügyében, ha elfajultak volna a dolgok. Nem akartunk megdönteni semmiféle hatalmat, nem voltunk önjelölt igazságosztók, akik lopnak a gazdagoktól, és szétosztják a szegények között. Amíg vannak hatalmasok, mindig lesz zsákmány, és amíg van mit ellopni, van értelme az életünknek. A gazdagok és befolyásosak a barátaink, gyermekem, ezt soha ne felejtsd el – ez nagyapám mondása volt, és teljes mértékben egyet is értettem vele. Valahol szántam azokat, akik éhen haltak az utcán, de nem tudtam semmit tenni értük. A szegénység általános jelenség volt. Aki benne élt, megpróbálta kihúzni valahogy, aki nem, hálát adott a jó szerencséjének, amiért van miért felkelnie minden nap. Bár a helyzet lassan rendeződni látszott, én például csak nagyszüleim elbeszéléséből kaphattam képet arról, milyen volt az élet alig néhány évvel a nagy gazdasági csőd után. Az országok eladósodtak, az atomfegyverek rossz kezekbe kerültek, és nem volt olyan bunker, amely teljes biztonságot adott volna. Az emberek képesek voltak megölni egymást egy falat kenyérért. Véres idők voltak, így mondta mindig nagyanyám, aki ekkortájt volt kiskamasz. Még a szüleim is meséltek hátborzongató történeteket a kegyetlen megtorlásokról, mikor már csak azért fejbe lőhettek a tér közepén, mert piros sapka volt rajtad fekete helyett.

A születésem előtt néhány évvel kezdtek újra rendeződni az országhatárok, annak ellenére, hogy a népesség alaposan megcsappant, és az eloszlás is elég egyenlőtlen képet mutatott. Az Egyesült Államokba és Angliába még mindig elképesztő mennyiségű bevándorló érkezett a jobb élet reményében, de működő vám- és határátléptető rendszer híján ez ellenőrizhetetlennek bizonyult. A nagyszüleim nem a nagy hullámmal érkeztek New Yorkba, ők mindig is itt éltek, és egyszerűen nem voltak hajlandók elhagyni a szülőföldjüket, még akkor sem, mikor a betelepülők mindent elárasztottak. Nem, ők ott maradtak annak a húszemeletes háznak a második elemelten lévő lakásában, melynek az első tíz emeletét elvitte egy lezuhanó műhold, a tízedik emeletet pedig lakhatatlanná tette az alázuhanó törmelék. Dédnagyapám annak idején fegyverrel védte a lakást, és miután mindenki mást kiüldözött a pestis és az önjelölt rendfenntartó brigád, az egész épületet a Langton család tulajdonának nyilvánította. Minden rokont beköltöztetett, akit csak el tudott érni, az én születésemre pedig már komplett kolóniában éltünk. Az földszinti lakások üresek maradtak, és dédapa halála után nagyapa őrállomásokká alakította őket. Az első emeleten laktak azok a fiatal férfiak, akik még nem házasodtak meg, többségében nagybácsik és unokafivérek – ők védtek meg minket a csapás első hullámától, ha és amennyiben a betolakodók átjutottak az őrség védelmi vonalán. A második emeleten éltek a család öregjei, a nagyszülők és dédszülők, akik már túlságosan is öregek voltak a lépcsőzéshez, és akikért – nagyanyám szavaival élve – a legkevésbé kár. Az ilyen, és ehhez hasonló mártíri mondatokra mindenki csak a szemét forgatta, és azzal sem igazán mentünk sokra, ha rámutattunk, hogy a lift tulajdonképpen működik, annak ellenére, hogy nem áram, hanem gőzgép hajtja. A harmadik, negyedik és ötödik emelet a nagycsaládosoké volt, ezeket a szinteket mindig betöltötte a gyerekzsivaj, és a főtt étel súlyos, párás illata. A hatodik és hetedik azoké a fiatal nőké, akik még nem alapítottak családot, viszont már elég idősek voltak ahhoz, hogy önállóan éljenek. Audrey is itt lakott az unokanővérünkkel, Elys-szel. A nyolcadikon a család vezetői éltek, apám, anyám, a nagybátyám a feleségével és két kicsi fiával, a keresztapám és a keresztanyám, valamint Martha, aki orvosunk, ápolónk és halottkémünk volt egy személyben. Az egészségügy nem igazán virágzott a nagy pestis járvány óta, és Martha, habár kissé már remegett a keze, még az utolsó igazi orvosi egyetemek egyikén tanult, vagyis nem csupán kuruzsló volt, hanem valódi orvos. Szükségünk is volt rá, annak ellenére, hogy próbálta kinevelni az utódját. Bár nem mondhatnám, hogy Esmondot tartottam a legmegfelelőbb jelöltnek a célra, viszont ő volt az egyetlen, aki nem ájult el egy csonkolt végtag láttán. Hogy én elájultam-e? Dehogy. Én szaladtam el a leggyorsabban.

A kilencedik szint a legelszeparáltabb terület, itt volt a gyengélkedő, vagy „varroda”, ahogy Martha szerette mondani. Ide csakis az járt fel, akinek valami baja volt, vagy aki meg akart látogatni valakit. Egészséges ember messziről kerülte Martha territóriumát, már csak azért is, mert a csíramentes padlóra egyetlen mocskos, sáros bakancs sem léphetett. És hogy én hol laktam? – Edwina Russell Langton, mégis mit keres a puskád az étkezőasztalon? Felpillantottam, és az ablakban megpillantottam anyám szigorú arcát, amint vasvilla tekintete az asztalon heverő flintát méregeti. – Az én lakásom, az én szabályaim – mondtam fel az unalomig ismételt mondókát, melylyel anyám traktált már pelenkás korom óta. Élveztem, hogy most végre én mondhatom neki. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, ha saját lakásom lesz, oda teszem a fegyvereimet, ahová akarom. – Ha lakásod lesz, Winie, de ez nem lakás, ez egy romhalmaz – fogott újra sopánkodásba, majd a tűzlétráról az ablakomon át a parkettára lépett. – Miért nem költözöl le Audrey-ékhoz, ott legalább szemmel tarthatnálak. – Audrey-éknál már így is túl sokan vannak, és az egészben a legszebb, hogy itt nem tudsz szemmel tartani – léptem oda hozzá, hogy arcon csókoljam, és közben kivettem a kezéből a tiszta ruhákat. Még mindig ragaszkodott hozzá, hogy ő mosson rám, mert szerinte képtelen lennék kiszedni az olaj- és vérfoltokat az ingjeimből. – Ez a lakás élhetetlen – kötötte az ebet a karóhoz, és nem bírta ki, hogy ne vegye le a puskát az asztalról. – Ez a lakás tökéletes – feleltem, és bepakoltam a ruháimat a kandalló mellett álló, egyetlen szekrénybe. – A tető ép, a falak épek, a kandalló működik, és nincsenek csótányok. – Az undorító bogarak puszta gondolatára is kirázott a hideg. – A tízedik emelet nem véletlenül van lezárva. – Nem ment tönkre minden lakás, anya, nagyapáék azért zárták le, hogy a kölykök ne futkározzanak a romok között. – Pontosan! – csapott le diadalittasan. A fésűvel bajlódva lesújtó pillantást lövelltem felé. – Akár hiszed, akár nem, már nem vagyok kölyök – a hajamat magasan a fejem tetejére fogtam, de még így is a hátam közepét verdeste, a súlya húzta a nyakam, és verekedésnél sem volt épp praktikus, de anyám ragaszkodott hozzá. – Nem vághatnám le? – kíséreltem meg témát válltani, bár úgy tűnt, ezzel sem jártam sokkal jobban, mint az előbbivel. – Apád fiút nevelt belőled, legalább a hajadat hord nőként.

– Egyszer majd a hajam fog megölni – morogtam, de csak legyintett. – A hosszú haj még nem ölt meg senkit. – Csak ha egy százhúsz kilós behemót csimpaszkodik rajta, tizenöt méteres magasságban – jegyeztem meg, és kezembe vettem egy alig használt inget. Anyám szúrós pillantására inkább visszatettem, és a szekrényből kivettem egy tisztát, majd mellényem számtalan csatjával bajlódva odaléptem hozzá, hogy meghúzza a bőrszíjakat az alkarvédőmön. Szó nélkül befűzte mindent. – Komolyan, anya – próbálkoztam. – Legalább a felétől meg kellene szabadulni. Nem praktikus. Rám nézett, felemelte a kezét és miközben vörösesbarna tincseimet tekergette az ujjai között, megcsóválta a fejét. – Nem is praktikusnak kell lennie. Neked van a legszebb hajad a családban, Winie, nem is tudom, honnan örökölted. Audrey bármit megadna érte, hogy ilyen sűrű és selymes fürtjei legyenek. Még könnyebb lenne a dolga a férfiakkal. – Audrey-nak így is átkozottul könnyű dolga van a férfiakkal – mosolyogtam rá. – Igaz. – Elengedte a hajamat, még egyszer végignézett rajtam, majd megfordult, hogy arra távozzon, amerre érkezett. Mivel a betegek nyugalmát Martha mindennél fontosabbnak tartotta a tízedikről legfeljebb a tűzlépcsőn lehetett lejutni a nyolcadikra. Nem volt egy életbiztosítás, annak ellenére, hogy apám már sokat javított rajta, és bár én szinte olyan hangtalanul közlekedtem rajta, mint egy macska, anyám léptei alatt hangosan nyikorgott és recsegett az egész. – Ha elkészültél, gyere le, és hozd a fegyvereket, apádnak beszéde van veled. – Öt perc és megyek. Miközben combomra csatoltam a fegyverhámot, kinéztem az ablakon, melyen át anyám távozott. Sosem mondtam volna meg neki, hogy nem csak azért választottam ezt a lakást, hogy őt bosszantsam. A tízedik emelet magasából már majdnem szépnek tetszett a város, olyan szépnek, amilyennek testközelből sosem látszott. A lemenő nap fényében a romos háztetők szinte bájosnak tűntek, a lent nyüzsgő emberek apró hangyáknak, akik a bolyba sietnek. Ezért szerettem ezt a helyet. Épp eleget gázoltam a város mocskában napközben, innen fentről jól esett más megvilágításban is látni. Csak néhány pillanatig merengtem el, aztán a hámba toltam a kézifegyvert, a puskát pedig szíjánál fogva átvetettem a vállamon. Az öreg tűzlétra nem adott hangot, míg bőrcsizmáimban puhán lesurrantam a szüleim ablakáig.

***

A tűzlétra mindegyik ablak alatt végighúzódott, így célirányosan mehettem anyámék konyhájához, anélkül, hogy az egész emeleten keresztül kellett volna csörtetnem. Az ablak nyitva volt, nyilván anyám is itt közlekedett néhány perccel ezelőtt. Ám ő most nem volt bent, apám ellenben az asztal mellett ült, és éppen pipára gyújtott. A drága, édesen fűszeres illatú füst megcsapta az orromat, amint átlendültem a párkány fölött. Apám éppen csak felpillantott az esti hírlapból, konstatálta kinézetemet, majd érdes, dörmögő hangján megjegyezte: – Anyád kilógat az erkélyről, ha meglátja, hogy mocskos csizmával járod körbe a lakást. – Neked is jó estét, apa – hagytam figyelmen kívül a megrovást, majd a puskát lekanyarítottam a vállamról, az asztalra raktam, és csókot nyomtam borostás arcára. Csak hümmögött. – Van tea? Fejével a széntüzelésű tűzhely felé bólintott, ahol megpillantottam a kancsót. Elvettem egy bögrét, teletöltöttem, majd jól megcukroztam. A cukrot szinte mindenhol aranyárban mérték, de mi sosem nélkülöztük. Ahogy anyám sem a kávét, és apám sem a jó minőségű dohányt. Volt elég pénzünk, hogy megengedhessük ezeket magunknak. Csendben kortyolgattam a forró teát, apám szívta a pipát, és néha morogva fogadott egyegy hírt az alig három oldalas kiadványban. A régi, nagy lapok, melyekről még a nagyszüleim beszéltek, a The Times és társai, nyomtalanul eltűntek, és az is évtizedekbe telt, mire az emberek egyáltalán annyira összeszedték magukat, hogy elkezdje érdekelni őket, mi is történik körülöttük. Az újságok leginkább röpiratokhoz hasonlítottak, gőznyomdával nyomták őket, és a helyi híreket tartalmazták, de ez is több volt, mint a semmi. Legalábbis apám szerint. Én sosem éreztem késztetést, hogy tüzelőn kívül bármi másra is használjam ezeket a cetliket. Nem írtak benne másról, csak gyilkosságokról, lopásokról, betörésekről. Ezek nagyjáról pedig már akkor értesültem, mikor megtörténtek, főleg, mert jó részüket én követtem el. A gyilkosságokat kivéve. Sosem öltem, és nem is szándékoztam. A családunkban senki sem volt gyilkos. A teám felét megittam már, mire apám hosszas torokköszörülés után végre megszólalt. – Látták a mesterkulcsot. Ezt olyan nyugodtan, olyan természetességgel mondta ki, hogy az elején fel sem fogtam. Mintha azt mondta volna, hogy ma esni fog az eső. Mikor végül lesett, kis híján belefulladtam a bögrémbe. Némi köhögés és prüszkölés után képes voltam szóhoz jutni. – Az igazit? Az eredetit? Mikor, hol? – Lassan a testtel, kölyök – intett, komótosan összehajtotta a lapot, és végre rám nézett. – Nem kell ennyire sietni. Jól tudod, hogy az emberek sok mindent beszélnek, elég néhány trükk, és máris csodát kiáltanak.

– És most mit mondtak az emberek? – Alig bírtam megülni a székemen, de kényszerítettem magam, hogy ne kezdjek fészkelődni, mintha egy zsák bolha csípett volna meg. – Nem csak az emberek, hanem egyenesen az öreg J.R. Frost. – A vén Jed látott valamit? – hajoltam kissé előre izgatottan. – Te is ismered Jedet, kölyök, nagy piás a vén lókötő, de a maga idejében helyén volt az esze, és gyorsabb volt a keze, mint nagyapádnak, bár ezt ő sosem ismerné be. – Tudtam, hogy Jed és nagyapa régen riválisok voltak, bár a történetet mindig csak nagyapa oldaláról ismertem, aki szerint Jed egy utolsó aljas csaló volt. De hát nem azok voltunk mi mindnyájan? – Jed azt állítja, látta, amint egy csuklyás köpenybe burkolózó alak egyszerűen csak átsétál a Brownley rezidencia téglakerítésén, mintha az ott sem lett volna. – A Brownely birtokot nagyon szigorúan őrzik – jegyeztem meg kétkedve. Roderick Brownley a legjobb testőröket alkalmazta, váltott őrség állt a kapunál, és a fal mellett elszórva is néhány ember, akik folyamatosan, kiszámíthatatlan időközönként változtatták a helyüket. Már többször figyeltem őket, hogy megkíséreljek valami rendszert találni az őrségváltás rendjében, de eddig hasztalan. Azt gyanítottam, hogy minden reggel eligazítást tartanak, és minden nap különböző módokon osztják be az őröket. Apám csak biccentett. – Az igaz, de aztán néhány perccel később az öreg Jed látta kijönni a csuklyást, és rajtakapta, amint valami csillogó szerkezetet rejt a ruhája zsebébe, a kezében pedig egy zafír nyakláncot fogott. – Megkocogtatta pipája végével az előtte heverő újságot. – Ebben azt írják, hogy tegnap előtt éjjel valaki elrabolta Agatha Brownley zafírmedálos arany nyakékjét, amit még a férjétől kapott az ötvenedik házassági évfordulójukra. – Csak nem? – De bizony. A vén piás talán tényleg látott valamit. Még mindig kételkedtem kissé, és ennek hangot is adtam. – Évek óta nem látta senki az eredeti mesterkulcsot, elég hihetetlen, hogy valaki annyira óvatlan legyen, hogy csak így ki-bevillanjon a Brownley birtok kerítésénél. A mesterkulcs egy mítosz volt, egy legenda, olyasmi, amiről tolvaj apák mesélnek a kis tolvaj gyermeküknek elalvás előtt. Gyerekkoromban számtalanszor halottam a mesterkulcsról, amely valójában nem igazi kulcs. Egy szerkezet, mely előtt nincsenek bezárt ajtók, acéllal bélelt páncéltermek, vagy sok méter magas téglafallal körülvett birtokok. A mesterkulcs mindent nyit, és mindenhová bevisz, akár a tömör falon is keresztüljuttat, ha kell. Minden magamfajta álmodott már arról, hogy a kezében tartja az eszközt, mellyel nincs akadály, nincs többé elérhetetlen kincs.

Egészen tizenhat éves koromig azt hittem, csak mese az egész. Aztán egyik nap apám azt mondta, a mítosz igaz. A mesterkulcs létezik, látta már, bár a kezében még sohasem tartotta. Úgy néz ki, mint egy zsebóra – mondta, kivett egy kihűlt széndarabot a tűzhelyről, és vázlatos rajzot készített egy papírra. – Az időt nem mutatja, se mutatója, se számlapja nincs, mégis, a formája egy antik zsebórára emlékeztet leginkább. – Ahogy a rajz alakult, apró fogaskerekek és pöckök váltak láthatóvá, amikről el sem tudtam képzelni, mire valók. – Látod? – ütögette meg szenes ujjával a papírt. Arra a kérdésre, hogyan készült, és tulajdonképpen mi működteti, nem tudott felelni. Azt mondta, még a nővérem és az én születésem előtt látta működésben a szerkezetet, ráadásul nem is Amerikában, hanem Franciaországban találkozott az akkori tulajdonosával. Néha-néha szárnyara keltek pletykák, hogy látták felbukkanni a mesterkulcsot itt-ott, mindezidáig azonban még sosem került ilyen elérhető közelségbe. Ezért is esett nehezemre hinni Jed látomásában. Mikor egy mítosz hirtelen kézzelfoghatóvá válik, elgondolkozol rajta, hogy biztosan jó lesz-e neked, ha megérinted. – Azt hiszed, most kezdtem a szakmát, kölyök? – mordult rám apám. – Mikor te még az igazak álmát aludtad, én és Jef már találkozóra mentünk Geneve Wakefieldhez. Felálltam, hogy újabb bögre teát töltsek magamnak, a művelet épp megfelelő volt arra, hogy hátat fordítva apámnak, fintorra húzzam a szám. – Mit akartatok ti attól a boszorkánytól? – Geneve nem boszorkány, kislányom, hanem médium – lépett anyám a konyhába, épp idejében, hogy megrovó pillantást is mellékelhessen a rosszalló hangsúly mellé. – Egyébként is a családunk jó barátja, beszélj róla tisztelettel. – Mikor legutóbb találkoztam vele, megátkozott – méltatlankodtam, és visszaültem az asztalhoz, anyám pedig lehúzta a tűzhelyről a kannát, hogy egy fazék vizet tegyen oda forrni. – Mert elloptál tőle egy amulettet – majd a puskáért nyúlt, és lekapta az asztalról. – Ez viszont az én házam, és itt nincs fegyver az asztalon. – Csak egy ártatlan kis tréfa volt – emeltem égnek a szemem, szándékosan nem reagálva a puskámat ért inzultusra, anyám azonban nem engedett. – Geneve-hez betörni egyáltalán nem térfa. – Vettem észre, mikor egy hónapon keresztül minden áldott nap vízhólyagos tenyérrel ébredtem – még mindig megborzongtam, mikor eszembe jutott. Semmihez sem bírtam hozzáérni, úgy fájt, és nagyanyám hiába szúrta ki mindegyik apró hólyagot forró tűvel, és kente le gyógykenőccsel, másnap reggelre újra kezdődött az egész.

– Megérdemelted – vonta le anyám ismét az eset tanulságát, apám pedig ekkortájt elégelte meg az asszonyi fecsegést, ahogy szokta volt mondani. Anyámhoz intézte következő szavait. – Audrey megérkezett már? – Igen, a hálóban van. A ruhákat válogatja. – Audrey itt van? – a nagytestvér jelenlétében mindig elfogott a bizonyítási kényszer. – És hova megy? – Úgy okoskodtam, ha ruhákat válogat, méghozzá anyám szekrényéből, akkor bizony készül valahová. Valószínűleg néhány gazdag ficsúr közé, akiknek elcsenheti a drága mandzsettáját, vagy az aranylaposüvegét. – Nem csak ő megy – felelte apám. – Te is elkíséred. Egy pillanatra lefagytam az információtól. – Már hogy én? – Bizony – Audrey csengő hangját megelőzte léptei koppanása, bár, mikor felbukkant az ajtóban, nem sokat láttam belőle a tekintélyes méretű ruhakupac alatt roskadozva. – Úgyhogy csipkedd magad. Még mindig nem értettem. – Hova siessek? – Hát öltözni – szállt be anyám is, még a zöldségek szelését is abbahagyta és ravaszul csillogó szemekkel figyelte lassan rémültté váló arcomat. – Fel vagyok öltözve – néztem végig magamon, de nem, valóban nem hagytam ki semmit. – Csakhogy így nehezen fogják elhinni, hogy két, szórakozni vágyó ifjú hölgy vagyunk – érkezette Audrey kaján válasza a fűzők és szoknyák halma alól. – Hogy mik vagyunk? – a pánik kezdett belopakodni a hangomba, és segítségért apámra pillantottam. Nem mentem vele sokra. – Ma te és a nővéred meglátogatjátok II. William Rolstan Conrey-t, aki egy igazán fényűző estélyt rendez egyetlen fiának, születésnapja tiszteletére. A szám kiszáradt, az agyam nem volt képes követni az eseményeket. – És mire kellenek a ruhák? – Mert kell valaki, aki vigyáz a nővéredre – készségeskedett a válasszal anyám. – Miért nem megy valamelyik fiú? – Mert ha a nővéred férfi kísérővel jelenik meg, esélye sem lesz III. Will Conrey közelébe férkőzni. A fülem zúgni kezdett, és hirtelen kezdtek értelmet nyerni az Audrey kezéből lógó rongyok.

– Azt akarjátok, hogy lánynak öltözzek? – a hangom magas és vékony lett az iszonyattól, kivert a jeges veríték, mikor elképzeltem azt a sok kényelmetlen, hosszú, és teljes mértékben funkciótlan ruhadarabot magamon. Könyörgő tekintetem körbejárattam állítólagos szeretteim kárörvendő ábrázatán. Hát ezt nevezik családnak? Ezt?! – Miért? – vinnyogtam, mint egy csapdába szorult nyest. – Mert Geneve szerint a mesterkulcs a fiúnál van.

*** – Nem kapok levegőt – nyöszörögtem elhalón, mikor anyám még erősebben rántotta meg a fűző szalagjait. – Esküszöm, Winie, olyan vagy, mint egy nyafka dáma – Audrey már teljes felszerelésben ült anyám sminkasztala előtt, és vörös rúzst kent a szájára, ami ettől még vastagabbnak és csábítóbbnak hatott. Elhatároztam, hogy amennyiben rám is fel akarja mázolni, ledugom a torkán. Ő valahogy képes volt lélegezni szoros, bordó fűzőjében, és ha a piszkálódása nem lett volna épp elég, már csak ezért is megorroltam volna rá. Anyám megkerült, és szakértő szemmel vizsgálta a látványt, majd néhány pillanat után beharapta a szája szélét, az alsó ajka remegni kezdett. – Ugye most nem kezdesz itt nekem sírni? – rémültem halálra, mert semmi sem ejtett úgy kétségbe, mint zokogó anyám látványának rémképe. – Ne légy szemtelen – legyintett meg, de láttam, amint elmázol egy könnycseppet a szeme sarkában. – Ha tudnád, mióta várok arra, hogy így lássalak. – Remélem, alaposan az emlékezetedbe vésted a látványt, mert még egyszer nem fog előfordulni – morogtam, és közben mindent megtettem, hogy egy tisztességes kortynyi lélegzethez jussak, de a halcsontok kelepcébe zárták a belső szerveimet. – Komolyan, Rey, hogy kapsz ebben levegőt? Nővérem kaján pillantást vettet rám a tükörből. – Nem kapok, de ennek a göncnek nem is az a lényege. – Hát akkor? Anyám elkapta a karomat, és az aranyozott keretben álló, egész alakos tükör elé ráncigált. – Nézd, milyen gyönyörűen kiemeli az alakodat – áradozott, én azonban leginkább furcsállni tudtam a látványt. Az a lány, aki a tükörből nézett vissza rám, semmilyen szempontból nem én voltam. Hosszú hajam most a fejem tetejére tornyozva ingott, mint valami groteszk karácsonyi puding, néhány tincs pedig az arcom körül lengedezett. Mindezt anyám még né-

hány dísztűvel is megfejelte, amiknek nem csak az volt a funkciójuk, hogy a helyén tartsák a kreációt, de elméletileg esztétikailag is emelték a kreáció fényét. A fűző jóval többet mutatott meg a bőrömből, mint azt még kényelmesnek ítélhettem volna, bár a pokoli ruhadarab tervezésekor nyilván a kényelem nem volt szempont. A melleimet még sosem láttam ilyen lehetetlen pozícióban állni, azt se tudtam, hogy egyáltalán vannak, azt végkép nem, hogy ekkorák. A szoknya rémes volt, mindenhol anyag és még több anyag burjánzott elő belőle, levendulaszíne ugyan passzolt a fűző mély lila árnyalatához, de ez volt az összes pozitívum, amit képes voltam elmondani róla. Anyám pillantása nagyjából az enyémmel egy időben esett csizmába bújtatott lábaimra, melyekről sajnos láthatóan hiába próbáltam elvonni a közérdeklődést. – A csizma nem maradhat – jelentett ki gyanúsan hasonló hangsúllyal, mint mikor kisgyerekként a szobámba zavart. Audrey természetesen máris készen állt a megoldással. Az asztal mellől előhúzott egy csatos-fűzős magas sarkú borzalmat, én pedig végleg tűrőképességem határához érkeztem. Valahol kénytelen voltam meghúzni a határt. Hagytam, hogy fűzőbe kényszerítsenek, hogy szoknyát adjanak rám, még azt is engedtem, hogy anyám kiélje magát a hajamon, de itt volt a vége. Ha fel kell vennem azt a cipőt, én felmondok. – Apa! – kiáltottam el magam, hogy beleremegtek az ablakok, apám pedig olyan arccal törte ránk az ajtót, amiről leolvastam, hogy minimum egy hadseregnyi támadóra számított, vészriadóm nyomán. Mikor csak hármunkat talált ott, némiképp értetlenül nézett végig a szobán. Anyámon és nővéremen megakadás nélkül siklott át a tekintete, ám mikor engem meglátott, majd némi kihagyás után felismert, elkerekedett a szeme. – Asszony, mit műveltél ezzel a gyerekkel? – nyögte, mintha legalábbis nem ő adott volna engedélyt arra, hogy ezt tegye velem. – Azt akarja rám adni! – panaszoltam, miközben tömény borzalommal a nővérem kezében tartott cipőkre böktem. Szerencsére apám ezúttal épp azt a reakciót produkálta, amire számítottam. – Az ki van zárva. – Kell a cipő, Woolf – csattant fel anyám, de apám csak a fejét ingatta. – Abban nem tud sem futni, sem ugrani, sem menekülni. Szó sem lehet róla. – Majdnem odarohantam hozzá, hogy a nyakába vessem magam, azonban a fűző meglehetősen behatárolta a mozgásteremet. – Egyébként is, valahová a fegyverét is rejtenie kell. – Mégis milyen fegyverre gondolsz? – vágta csípőre a kezét anyám. – A puskát rejtse el a szoknyája alatt?

– A marokpisztoly megteszi – méregette a ruhát apám, és tudomást sem vett felesége szarkasztikus kérdéséről. – A tokot felcsatolhatod a combodra, ez alatt a sok rongy alatt nem is fog látszani. – Én feladom – emelte égnek a tekintetét anyám, Audrey visszaejtette a cipőt a földre, és csillogó szemekkel igyekezett visszafojtani a nevetését. Apám közelebb lépett, majd egyik kezét a vállamra téve ide-oda forgatott, minden oldalról alaposan tanulmányozva szokatlan külsőmet. Megtapogatta szoknyám sokrétű anyagát, egy pillanatig félrebillentett fejjel gondolkozott, majd elővett a zsebéből egy bicskát, és nagyjából arasznyi hosszan felhasította a háromrétegnyi kelmét, comb magasságban, mintha csak zsebet készítene. Anyám és nővérem egyszerre kiáltottak fel megbotránkozva, de már elkéstek. Apám diadalittasan hátralépett, és büszkén szemlélte művét. Intett, hogy próbáljam ki. Az én kezem épp befért a nyíláson, és nagyjából elégnek tűnt ahhoz is, hogy a kis marokfegyvert előhúzhassam, ha a szükség úgy hozná. Miután kihúztam a kezem a nyílásból, az anyag ráncai összesimultak, és a szakadás gyakorlatilag láthatatlanná vált. Audrey-t ez egy percig sem vigasztalta. – Apa, mit műveltél? – sírásra biggyedt szépen kifestett szája. – Ez az én szoknyám volt. Apámat, a férfit, egyetlen pillanatig sem tudta meghatni olyan lényegtelen dolog, mint egy vacak szoknya. Lelkem mélyén egyetértettem vele, de úgy tűnt, jobb, ha inkább hallgatok – legalábbis anyám arckifejezése ékesebb beszélt ezer szónál. Valami ilyesmi mondott: ha meg mersz szólalni, szíjat hasítok a hátadból. – Majd megvarrod, ha ezzel végeztetek. – De látszani fog az öltések nyoma, tönkrement az egész – siránkozott nővérem, míg én a combomra szíjaztam a fegyvertokot, és belepróbáltam a marokpisztolyt, ami az egyik öltözködő asztalon hevert. – Woolf, venni fogsz a lányodnak egy új szoknyát – rendelkezett anyám, nem ismert ellentmondást. – Holnap ezzel kezded! – De asszony! – apám arca kissé megfacsarodott. – Mit értek én az ilyen dolgokhoz? Vedd meg neki te! – Te voltál az, aki tönkretette, te is fogsz elmenni vele, türelmesen végigvárod, amíg próbál, és kiválasztja azt, ami tetszik neki! – anyám mindig is a különösen kegyetlen büntetések híve volt. Én közben megpróbáltam a „zseben” át kihúzni a fegyvert, azonban összeszorított öklöm némi ellenállásba ütközött. Szakadó anyag hangja reccsent, és a rés nagyjából öt centivel

hosszabbra szaladt. Audrey szája elé kapott a kézzel felsikoltott, és hirtelen minden szempár rám meredt. Visszabámultam rájuk, majd megvontam a vállam. – Apa holnap vesz neki másikat. Anyám égnek emelt pillantással fohászkodott az égiekhez türelemért, majd még egyszer rámordult apámra, átkarolta nővérem vállat, és elvezette a gyilkosság helyszínéről. Apám egy darabig nézett utánuk, arcán gondterhelt ráncok jelentek meg, ahogy a holnap rá váró megpróbáltatásokra gondolt. Végül csak megcsóválta a fejét, mint aki beletörődik az eleve vesztes csatába, majd anyámék után indult. – Nők – dörmögte a bajsza alatt. Teljes szívemmel egyet tudtam éretni vele.

*** Ha azt mondom, levonulásunk az emeletről leginkább egy díszmenethez volt hasonlatos, finoman fogalmazok. Mindenki a folyosókon és az ajtókban leselkedett, mindenki arra volt kíváncsi, hogy fest Winie Langston női ruhában. Mintha valami cirkuszi látványosság lennék, vagy egy olyan ritka és sosem látott teremtmény, mint a Jeti vagy Nagyláb. Ilyenkor éreztem csak igazán a nagycsalád átkát. Ebben a házban semmi nem történt anélkül, hogy három percen belül ne tudott volna róla mindenki. A negyedik emeleten a kis Rebecca utánam szaladt, belecsimpaszkodott a kezembe, és grimaszolva meghúzkodta a szoknyám a szélét. – Miért öltöztél ilyen furcsán, Winie? – kérdezte, mire csak fanyar mosolyra húztam a szám. – Tudod, ma bevetésre megyek. – És ezért kell a jelmez? – húzta össze gondterhelten a szemöldökét. Audrey felhorkant. – Ez nem jelmez, hanem egy nagyon szép ruha – majd fájdalmasan felsóhajtott. – Legalábbis volt, amíg Woolf bácsi ki nem vágta egy bicskával. – Hol, megnézhetem? – lelkendezett a kicsi lány, mire elengedtem a kezét, benyúltam a rejtett zsebbe, és előhúztam a fegyvert. – Látod? – mutattam, mire már nyúlt is, hogy kézbe vegye. Elrántottam előle. – Ácsi, tudod egyáltalán, hogy kell megfogni? Olyan lesújtó pillantást lövellt felém, amire csak a hatéves kislányok képesek, mikor a felnőttek butaságokat beszélnek. – Owen már megmutatta – célzott ezzel tíz éves bátyjára, akinek a kezében szintén semmi keresnivalója nem volt lőfegyvernek. Gyorsan vissza is helyeztem a pisztolyt a tokjába, hogy ne bátorítsam tovább a gyereket.

– És Owen mégis honnan szerezte? – érdeklődött Audrey is, mire a kislány büszkén kivágta: – Apa szekrényéből. Megálltam két emelet között, magam felé fordítottam Beccát, és leguggoltam hozzá, hogy egy szintben legyen a szemünk. – Most felmész szépen, és megmondod a bátyádnak, hogyha még egyszer hozzányúl az apja fegyverszekrényéhez, én fogom szétrúgni a seggét, világos? A kislány szeme rémülten tágra nyílt, ahogy rájött, hogy elárulta a testvérét, egy pillanatra megsajnáltam, de aztán elképzeltem, ahogy Owen az apja hatalmas puskájával hadonászik, és véletlenül lelövi a húgát. Ezekielnek meg szólni fogok, hogy még több lakatot tegyen a szekrényre. Úgy tűnt, Owen minden tekintetben az apja fia. Unokafivéremet sem tartották soha vissza olyan bagatell dolgok, mint a zárak és lakatok. Rebecca felszaladt a lépcsőn, Audrey pedig az orra alatt somolygott, miközben az övéhez igazítottam a lépteimet. – Mi van? – kérdeztem. Cipőjének kopogása visszhangzott a lépcsőházban. – Tégy jót a világgal, és ne szülj gyereket. A szememet forgattam. Mintha az anyaság valaha is szerepelt volna a terveim között. Szerettem én a gyerekeket – mikor már elég nagyok voltak ahhoz, hogy kezdeni is lehessen velük valamit. Egy bömbölő csecsemő, ahelyett, hogy kiváltotta volna belőlem az anyai ösztönöket, egyszerűen csak tanácstalanná tett. Míg kamasz voltam, és apám nem volt otthon, néhányszor próbálták rám bízni a ház legkisebbjeit. Anyám talán így próbált apám háta mögött valamiféle nőiességet belém csepegtetni, de általában hamar kiderült, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok a bébicsősz szerepre. Rendszerint hamarabb sírtam el magam, mint a gyerek, akire vigyáznom kellett volna. Ilyenkor mindig Audrey mentette meg a napot, én meg szépen felkullogtam a tetőre célba lőni. Az őrposztoknál Harvey és Lewis épp kártyáztak, mikor odaértünk, és láthatóan fel sem tűnt nekik közeledésünk, annak ellenére, hogy nővérem cipőjét nem osonásra tervezték, és ezekben az átok szoknyában különben is lehetetlenség volt csendesen haladni. Mikor leléptünk az utolsó lépcsőfokon, megállítottam Audrey-t, és intettem neki, hogy ne szólaljon meg. Lewis háta mögé lopakodtam, elővettem a pisztolyt, és a tarkójának szegeztem. – Ne mozdulj – suttogtam, mire egy pillanatra mindketten mozdulatlanná dermedtek. Harvey volt az első, aki felismerte a hangomat, és bosszúsan felcsattant. – Az istenit, Winie, ezerszer elmondtuk, hogy ne viccelj ezzel – nagyjából ekkor fordult meg, és a torkára forrt az összes további mondanivaló. Lewis is megfordult, és most ketten

bámultak rám megrökönyödve. Majd egymásra néztek, aztán megint rám, végül megint egymásra... és kitört belőlük a nevetés. – Jól van már – sóhajtottam a szememet forgatva, és visszatettem a helyére a fegyvert, de ezek csak nem hagyták abba. Sőt, egyre jobban belelovallták magukat, egymás hátát csapkodták, szinte már fuldokoltak, és könnyeket törölgettek a szemük sarkából. Audrey mellém lépett és csípőre vágta a kezét. – Ha nem fejezitek be, én foglak lelőni benneteket. Ez egy pillanatra kizökkentette őket, de aztán folytatták, úgy röhögtek, mint két fakutya. Csak legyintettem, és a kijárat irányába húztam a nővéremet. – Esélytelen, ne is próbálkozz. Ezt úgyis életem végéig hallgatni fogom.

*** Kétszemélyes kis fogatot, amiben most ültünk, unokaöcsénk, Harrison hajtotta. Őt is tisztességesen beöltöztették az alkalomra, úgy nézett ki, mint egy igazi fogathajtó, és teljes magabiztossággal irányította a lovakat. Bár ez nem lepett meg, mindig is különleges érzéke volt az állatokhoz. A felrepedezett aszfalton zötykölődve kezdtem egyre idegesebb lenni, ez teljesen új terep volt a számomra. Ha valaki azt mondta volna, a tetőn át másszak be Conrey hálószobájába, gond nélkül megtettem volna, de még sohasem érkeztem a főbejáraton, és ezen a téren legalább olyan járatlan voltam, mint Audrey a fegyverek, a kártyajátékok és az utcai bunyók tekintetében. Nővérem azonban elemében érezte magát, nyugodtan ült, keze az ölében, tartása, mint egy úri hölgynek, és méltóságteljesen szemlélte a szúfolt utcákat. Megérezhette magán a tekintetem, mert kis idő múlva felém fordult. – Baj van? – Én ehhez nem értek – vallottam be. – Ugyan már, te mindenhez értesz – legyintett, de csak a fejemet ráztam, amitől megingott az anyám által kreált frizura. Nőverem felsóhajtott, felém nyúlt, és megigazította a hajamat. Néhány pillanatig tanulmányozott, majd úgy döntött, ellát néhány jó tanáccsal. – Amikor bemegyünk, csak maradj mellettem, karolj belém, és próbálj mosolyogni. – Már épp közbeszóltam volna, de a szavamba vágott. – Nem kell élvezned, csak vágj hozzá jó képet. Amikor a fiatalabbik Conrey odajön hozzám – felfigyeltem rá, hogy nem azt mondta „ha”, hanem azt „amikor” –, te szépen félrevonulsz, és hagyod, hogy beszélgessek vele. Valószínűleg megpró-

bál majd felcsábítani az emeletre. Először vonakodom kicsit, aztán beadom a derekam. Mikor felmentünk, kövess minket, de ne légy feltűnő. Gunyorosan rámosolyogtam. – Sokkal kevésbé vagyok feltűnő jelenség, mint te, Rey, ezzel nem lesz gond. – Ez a másik: ne hív Rey-nek, és te sem Winie vagy, hanem Edwina. Ha bárki kérdezi a neved, így mutatkozz be, a családneved pedig Drummond, a vén Josephus Drummond meszsziről jött unokahúgai vagyunk. Szinte már csodáltam érte, amiért ilyen alapossággal megtervezett minden részletet. – Nem először csinálsz ilyet, igaz? – ugrattam, mire halványan visszamosolygott. – Az ördög a részletekben rejtőzik. Felsőbb körökben mindenki ismeri Josephus Drummondot, és ezt is tudják róla, hogy egy végtelenül zárkózott, mogorva öregúr, akinek távoli rokonai Angliában élnek. Mindig meghívják az estélyekre, de sosem fogadja el egyik invitálást sem. Innen tudom, hogy ma sem fog feltűnni, viszont kedves unokahúgainak megmondhatta, hogy jöjjenek el helyette, és érezzék jól magukat. Elismerően biccentettem. – Ez igen. Szinte már büszke vagyok rád. – Én is szeretnék büszke lenni rád, szóval tartsd észben, amit elmondtam – figyelmeztetett. Kihúztam magam és szalutáltam. – Igenis, őrmester! Meglegyintett a legyezőjével, amit csak azért hozott magával, mert illett a ruhájához. Február végén aligha lehetett szüksége rá. A kocsi lefékezett, és Harrison leszólt a bakról. – Megérkeztünk. Megpróbáltam mély levegőt venni, de a fűző lehetetlenné tette. Szívem szerint leszaggattam volna magamról az egész maskarát, de nem volt nálam más, amit felvehettem volna helyette. – Mosolyogj, Winie, jól érzed magad, rémlik? – Audrey elővette a kis zsebtükrét az erszényéből, ellenőrizte a haját, megigazította a rúzsát, majd felpillantott rám, és sóhajtott. – Miért van az, hogy különösebb mérlegelés nélkül vagy képes belevetni magad kocsmai verekedésekbe, viszont egy egyszerű estélytől pánikba esel? – Nagyjából azért, amiért te pánikba esel a verekedés láttán – vágtam vissza. – Nekem nem ez a természetes közegem. Audrey megelégelte a nyafogásomat.

– Tudod mit? Meg sem kell szólalnod. Majd azt mondjuk mindenkinek, hogy süket–néma vagy. Semmi más dolgod nem lesz, mint mosolyogni és bólogatni. – Kösz, hogy ezt mind kinézed belőlem. Felvonta a szemöldökét. – Jelenleg azt sem nézném ki belőled, hogy nem fogod elhányni magad. – Jó – csattantam fel. – Kedves leszek, bájos leszek, udvarias leszek, csak ne kellejen tőled még egy szónál többet hallanom. Elégedetten elmosolyodott. – Helyes – azzal megragadta a kezem, és kirántott maga után a kocsiból.

*** Túl nagy volt a zaj, túl sok volt az ember, és túl erős a fény. Ha nem azért lettem volna itt, hogy a nővéremre vigyázzak, már az ajtóból sarkon fordultam volna, így azonban mindössze a combomra csatolt pisztoly nyugtatott meg valamelyest: ha elfajul a dolog, szétlövöm a fejünk felet himbálózó kristálycsillárt. Az épp megfelelő méretű pánikot fog kelteni ahhoz, hogy az egész ház kiürüljön, mi pedig feltűnésmentesen, a káoszban elvegyülve kereket oldhassunk. A ház szívében elhelyezkedő nagy teremnek, ahol minden vendég összegyűlt a fogadásra, hatalmas ablakai voltak, és egy kijárata, mely valószínűleg a kertbe nyílt. Ha végig itt maradunk, nem lesz nehéz kiutat találni. Tekintetem az emeletre vezető lépcsősorra siklott, és eszembe jutott, mint mondott Audrey. Fel akart menni az emeletre a legifjabb Willel, hogy még közvetlenebb módon jusson információhoz. Onnan viszont már jóval problémásabb lesz lelépni, bár nem lehetetlen. Ha nem ilyen ruhában lennék, és nem kellene még Audrey-ra is vigyáznom, azt mondanám, sima ügy lesz. A hely egyébként fényűző volt, de nem is számítottam kevesebbre Conrey-tól, akiről tudtam, hogy apja halált követően a család szállítmányozó vállalkozásának élére állt. Drága élelmiszereket és antikvitásokat hoztak be, ki tudja honnan, ki tudja, milyen eszközökkel, és azt rebesgették, Conrey az embercsempészetben is járatos. Olyan, kisebb országokba jutattak át embereket, ahol már valamelyest sikerült megszigorítani a bevándorlás ellenőrzését. Mindesetre úgy tűnt, az üzlet jól megy, és ahogy körbenéztem, legalább fél tucat olyan műkincset fedeztem fel, aminek sokkal jobb helye lett volna az én szobámban, mint itt, ahol a kutya se vet rájuk egy pillantásnál többet. Lefogadtam volna, hogy arról a huszonhetedik század végi, Amos Field Peavey festményről a teremben lévők közül senki sem tudja, hogy dupla vásznat

feszítettek a keretébe. A művész annak idején egy apró, mechanikus szerkezetet ágyazott a kép hátuljába, mely, ha megfelelő módon hozzák működésbe, a lovat és kislányt ábrázoló festmény helyébe a világ valaha létrehozott összes műalkotását vetíti, meghatározott sorrendben. Mona Lisa, Van Gogh, mind, teljesen élethűen, még a festék textúrája és az anyag minősége is megtévesztené a szakértőket. Apám mit nem adna érte, ha ez a kandallójuk fölött lóghatna. Álmodozásomból nővérem hangja zökkentett ki, amint a fülembe sziszegte: – Még csak ne is gondolj rá. Ha ezzel végeztünk, azt viszel el innen, amit csak akarsz, de ha azt a huszonnegyedik századi tükröt nem hozod el nekem, teszek róla, hogy a család ne felejtse el egyhamar a mai öltözékedet. – Audrey mindig is figyelemreméltó érzékkel tudott alkudni. Mielőtt azonban válaszolhattam volna neki, egy kora ellenére meglehetősen jó karban lévő férfi lépett oda hozzánk. A kisujján lévő pecsétgyűrűből, és az arcán végigterülő, szívélyesnek szánt, de inkább merev mosolyból arra következtettem, hogy bizonyára a házigazdánkat tisztelhetem a személyében. Továbbá ő volt az egyetlen, akinek a kezében nem volt sem tányér, sem pohár – a vendégek nagy része igyekezett annyi ételt és alkoholt magába szívni, amennyit csak képes volt, ha már mindezt a házigazda kontójára tehette. – Hölgyeim – tárta felénk két karját, és már egy pillanatra megrémültem, hogy esetleg meg talál ölelni, de szerencsére csak Audrey kezét ragadta meg, majd rövid kézcsók után elengedte, és felém fordult. Mit tehettem volna? Hagytam, hogy körbenyálazzon. – Mr. Conrey, örvendek a szerencsének – bűbájoskodott Audrey, és megnyerő mosolyt villantott az idősebb Williamre. – A nevem Audrey Drummond, ő itt a húgom, Edwina. – Csak nem a tiszteletre méltó Josephus Drummond rokonai? – ismerte fel a nevet egyből Conrey, és a mosolya egyből őszintébbnek hatott. Magamban kalapot emeltem Audrey előtt, aki most méltóságteljesen bólintott. – A húgom és én, Joseph bácsinál lakunk most egy rövid ideig, csak néhány napja érkeztünk a városba. A bácsi egészsége sajnos nem engedi, hogy önökkel ünnepeljen, Mr. Conrey, de megkért, adjam át jó kívánságait, és mélységes bánatát, amit afölött érez, hogy nem lehet most jelen. Azt hiszem, tátva maradt a szám. Audrey finoman a bordáim közé könyökölt, mire megpróbáltam rendezni a vonásaimat, és mosolyt varázsolni az arcomra. – Ahogy ő mondja – tettem hozzá, mire Audrey magas sarkú topánkájával a csizmám puha orrára taposott. Visszanyeltem egy cifra káromkodást. Gyanítottam, úri hölgyek nem csinálnak ilyesmit.

– Sose bánják, hölgyeim, kérem, mondják meg tiszteletre méltó bácsikájuknak, hogy jó egészséget kívánok, önök pedig érezzék jól magukat. – Még egyszer kezet csókolt, Audreynak szinte áhítattal, nekem inkább protokollból. – Sajnálatos módon, most mennem kell üdvözölni néhány másik vendéget. Ha megbocsájtanak… Azzal magunkara hagyott minket. Amint beszédbe elegyedett egy idősödő párral, Audrey felé fordultam. – Ez aztán alakítás volt a javából – csóváltam a fejem. – Én a mondókád felénél elvesztettem a fonalat. – Azt észrevettem. – Majd metsző tekintetét elszakította rólam, és felmérte a vendégsereget. Volt köztük néhány fiatal nő és férfi, de többségében apám korabeli középkorú úrral telt meg a terem, karjukon feleségükkel, soros szeretőjükkel. Nem igazán emlékeztetett születésnapi ünnepségre, legalábbis azokra semmiképpen, amelyeken eddig részt vettem. Nagyon is úgy festett, ez inkább üzleti vacsora. Alkalom az idősebb Conrey-nak arra, hogy kapcsolatokat építsen, vagy éppen felmérje riválisait. Ha ez az én tiszteletemre rendezett mulatság lett volna, egész biztosan le sem dugtam volna az orrom egész este. – Nem látom a fiút – Audrey egy cseppet sem hangzott csalódottnak. – Kicsit körbejárok, beszélgetek, te csak maradj itt. – Jó, majd szóba elegyedem ezzel a fikusszal – böktem meg a mellettem zöldellő növényzetet. – Olyan szimpatikusnak látszik. Türelmetlen grimaszba torzult az arca, de aztán gyorsan rendezte vonásait. Bevallom, éreztem némi elégtételt, hogy kicsit felbosszanthatom. Más szórakozásom úgysem igen akadt. – Azzal beszélgetsz, akivel jól esik, csak kérlek, nagyon kérlek… – Tudom, legyek kedves, és ne üssek meg senkit – intettem. – Nyugi, Rey, gyorsan tanulok. – A becenév hallatán egy másodpercre megfeszült a gerince, de pimasz mosolyomat látva úgy döntött, nem veszi fel a kesztyűt. Kár. – Mindjárt visszajövök – azzal elindult a szoba átellenes végébe. – Csak nyugodtan – szóltam utána emelt hangon, de nem fordult meg, pedig tudtam jól, hogy hallotta. Audrey-val csipkelődni jó mulatság volt, ugyanakkor most, hogy épp beszélgetésbe bonyolódott egy fiatalabb férfival, aki láthatóan áhítattal itt minden szavát, feltűnően egyedül maradtam. A feszültség a tagjaimba kúszott, éreztem, zsibbadni kezd az ujjaim vége, és bár szívem szerint inkább kimenekültem volna a teremből, mielőtt még valaki megszólít, tudtam, hogy maradnom kell. Bár kételkedtem benne, hogy épp itt, a fényűzően berendezett szalonban érné bármi baj a nővéremet, nem akartam kockáztatni. Apa minden bizonnyal kitagadott volna, ha nem tartom rajta a szemem Audrey-n. Inkább próbáltam feltűnés nélkül, valóban köze-

lebbi barátságba bonyolódni az imént említett fikusszal, és meglapulni termetesre dúsult levelei között, ám sajnos úgy tűnt, rejtekhelyem korántsem olyan biztos, mint képzeltem. – Ez általában az én búvóhelyem. A hátam mögül hirtelen felhangzó fiatal férfihang hallatán összerezzentem, kezem pedig automatikusan indult volna a rejtett zseb felé, de még idejében eszembe jutott, hogy ez egy estély, ahol a hölgyek nem nyomnak fegyvert az őket megszólító úriemberek képébe. Valószínűleg Audrey-t nem érdekelte volna azon kifogásom, hogy én nem vagyok hölgy. Mindenre készen fordultam hátra, és meglepve állapítottam meg, hogy a helyzet nem is olyan vészes, sőt, inkább kimondottan ártalmatlannak látszik. A fiatalember nem úgy festett, mint a vendégek többsége, akik igyekeztek minél feltűnőbb ruhákba öltözni, hogy ezzel is azt bizonygassák, több pénzük van a meghívottak bármelyikénél. A ruhája egyszerű volt, de észrevettem, hogy a csizmája új, még nincs betörve, az inge minden bizonnyal valódi selyem, egyetlen ránc nélkül, a mellénye varrásának színe pedig tökéletesen megegyezik az ujján csillogó rubinköves gyűrű árnyalatával. Arcvonásaiban és alkatában is felfedeztem benne az apját. A legifjabb William Corney – kétségbeesetten pillantásom Audrey-t kereste. Nem most kellene bevetnie magát, elcsavarni a fickó fejét, és kibűbájolni belőle a mesterkulcsot? Ám nővérem láthatóan mással volt elfoglalva, és bár szívem szerint odatrappoltam volna hozzá, hogy elrángassam annak a ficsúrnak a társaságából, valószínűleg túl nagy feltűnést keltettem volna, így inkább elvetettem az ötletet. Ennek következményeként azonban lassan kénytelen voltam megszólalni, ugyanis ifjabb Will kezdett meglehetősen furcsán nézni rám. Pillantásom a kezében tartott metszett kristálypohárra esett, melyben borostyán színű ital lötyögött. – Az ott whiskey? – csúszott ki a számon, mire, ha lehetséges, még értetlenebbé vált az arckifejezése. Belepillantott a pohárba, meglötyögtette a tartalmát. – Igen, az. – Remek – kikaptam a kezéből, egy hajtásra lehúztam, és bár végigégette a torkom, a melegség a testemben is elterjedt, ami még mindig jobb volt, mint a jeges bénultság, amit addig éreztem. – Köszönöm – nyomtam vissza a poharat a kezébe. Néhány másodpercig csak bámult rám, aztán valami mosoly félére húzódott a szája. – Még egyet? Bár az ötlet csábítónak tűnt, inkább megráztam a fejem. – Nem, köszönöm – majd kezdtem kapizsgálni, hogy talán nem épp ez volt a legudvariasabb lépés azzal a fiatalemberrel szemben, akinek a tiszteletére ezt az egész estélyt megszervezték. – Bocsánat – tettem hozzá, de csak legyintett.

– Megértem, én is csak így bírom elviselni – majd észbekapott. – Elnézést, még be sem mutatkoztam – enyhén meghajtotta magát felém. – William R. Conrey vagyok. A harmadik. – Win… Edwina Drummond. Az első – korrigáltam még idejében, de nem nyújtottam felé a kezem, ez pedig láthatóan egy kissé megzavarta. Nem igazán törődtem vele, nem hiszem, hogy el bírtam volna viselni még egy nyálas kézcsókot. – A nővéremmel jöttünk – aki, ha nem kerül öt másodpercen belül, nagyon meg fogja bánni – Josephus Drummond rokonai vagyunk. – Örvendek a szerencsének – őszintébbnek hatott, mint az apja, bár így is éreztem benne némi mesterkélt udvariasságot. – Aha. Akarom mondani, én is. Ekkor éreztem meg meztelen vállamon nővérem hideg kezét, és elárasztott a megkönnyebbülés. Mellém lépett, és kezét nyújtotta William felé. – Üdvözlöm, Mr. Conrey, Audrey Drummond vagyok, látom már megismerkedett a kishúgommal. – A hangja csicsergő volt, a megjelenése valahol a bájos és a kihívó között ingázott, Conrey-nak azonban a szeme sem rebbent, miközben megfogta nővérem kezét, az ajkához emelte, majd csók nélkül elengedte. – Igen, Edwinának kiváló az ízlése az italok terén – villantott rám ismét egy halvány mosolyt, majd tekintete visszatért Audrey-hoz. – Igazán örülök, hogy megismerhettem, Audrey, de most kérem, bocsásson meg. – Távoztában leemelt egy újabb whiskey-vel töltött poharat az egyik pincér tálcájáról, szó nélkül a kezembe adta, és egy cinkos kis kacsintás kíséretében továbbállt. Csak álltam dermedtem, kezemben a pohárral, az italt méregettem, Audrey azonban összevont szemöldökkel hol rám, hol a távozó férfi hátára nézett, majd különösebb fennakadás nélkül csak ennyit mondott: – Azt hiszem, változott a terv.

*** – Nem! – a nyomaték kedvéért olyan lendülettel ráztam meg a fejem, hogy feltornyozott hajamból néhány tincs kiszabadult. – Nem és nem, nem erről volt szó! Conrey-ék fürdőszobájában álltunk, bár a budoár kifejezés jobban fedte a valóságot. Aranyozott, oroszlán lábas kád, a sarokban egy díszes kályha a hőmérséklet szabályozása és a víz melegítése céljából, három mosdóedény a hatalmas tükör elé állítva. Igyekeztem egyikbe sem belenézni, mióta Audrey szinte szó szerint beráncigált, és ránk zárta az ajtót. Most csípőre tett

kézzel állt előttem, és megpróbálta bevetni minden nagytestvéri befolyását. Eddig nem járt sikerrel. – Teljesen elbűvölted, Winie – próbálkozott. – Hidd el, számomra is érthetetlen, hogyan, vagy mivel csináltad, de ha teszel egy kis erőfeszítést, az este végére a tenyeredből fog enni. – Nem teszek én semmit! – csattantam fel. – Vagyis de, egy valamit mégis! Hazamegyek. Nagy elánnal indultam az ajtó felé, de elkapta a karomat. Nem akartam megütni, olyan mélyre azért még nem süllyedtem, és ő ezt nagyon jól tudta. – Először is, nem mész el, mert rám kell vigyáznod, és ha nem teszed, apa kitekeri a nyakad. – Sajnos igaza volt. – Másodszor, akarod a mesterkulcsot. Tudom, hogy akarod – megpróbáltam magam kiszabadítani a keze közül, de erősen szorította a karom, hogy rá figyeljek. – Azóta akarod, mióta ötéves korodban apa ezzel kezdett traktálni. Szóval feleslegesen kéreted magad. – Metszően a szemem közé nézett. – Akármit is mondasz most, tudom, hogy nem fogsz elmenni innen a kulcs nélkül, tehát mi lenne, ha befejeznéd a gyerekeskedést? Felsóhajtottam, és mivel látta, hogy megfogott, elengedte a karom. Igaza volt. Nem fogok innen elmenni a szerkezet nélkül. Egyrészt, mert nem akartam apának csalódást okozni, másrészt, mert Audrey-nak igaza volt. Én is akartam, nagyon, már egészen kiskorom óta. Néha nagyon nem örültem, amiért ilyen jól ismer. – Jó, mégis mi a fenét csináljak? – törődtem bele, mire nővérem szeme felcsillant. – Legelébb, ülj le, mert a hajad már úgy néz ki, mint egy szénakazal. – Miben különbözik ez az eddigi állapotától? – morogtam, de azért leültem az egyik bársonyhuzatú székre, és hagytam, hogy Audrey megigazítsa. – Ha kimentük, keresd meg, és próbálj vele beszélgetni. Próbálnék tanácsokat adni, de úgy tűnik, feleslegesen tenném, megmondanám, én mit csinálnék, de láthatóan az erre fickóra hatástalan. – Tehát nem tanácsolsz semmit? – döbbentem meg. Ilyen még nem volt. Audrey–nak általában még kéretlenül is vagy ezernyi „jó” tanácsa volt. – Nem tudok – az arcára kiült a zavar. – Hidd el, ezerféle dolgot tudnék mondani: miről beszélj vele, milyen testbeszédet használj, mennyire légy kacér, de a pasas egyszerűen alig nézett rám, mikor odamentem hozzátok. – Hallatszott a hangján, hogy szinte sokkolja a tény. – Rád viszont mosolygott, és nem tudom, mi volt az a dolog a whiskey-vel, de kacsintott hozzá. – Megittam a whiskey-jét – dünnyögtem, miközben Audrey kinyitotta a kis erszényét, és elővett belőle egy rúzst. Ennél a pontnál felpattantam a székből. – Na nem. Azt nem fogod rám kenni.

Lemondó pillantással jutalmazott. – Nem is pazarolnám rád, ahhoz túl drága volt. – A tükörhöz lépett, megigazította a sminkjét, majd összezárta az erszényt. – Te menj, keresd meg Williamet, én pedig megpróbálom meggyőzni azt a nagyképű szépfiút, hogy elmegyek vele táncolni, ha nekem adja a pecsétgyűrűjét. Audrey mindenből képes volt a legjobbat kihozni. Ahogy ismét a terembe léptünk, nővérem három szempillantás alatt magamra hagyott, és mindössze azzal bátorított, hogyha elszúrom, nem csak apám lesz csalódott, de még anyám haragjával is szembe kell néznem, amiért feleslegesen szakítottam ki a szoknyát. Inkább nem tettem hozzá, hogy a szoknyát apám szakította ki. A végeredmény mindenképp egyértelmű volt: ne szúrjam el. Azonban már a legelején problémákba ütköztem, az ifjabb Conrey-t sehol sem láttam a teremben. Tanácstalanul néztem körbe, ám Audrey-ra már nem számíthattam, az pedig nyilvánvaló volt, hogy senkitől sem fogom megkérdezni, nem látták-e az ünnepeltet. Tekintetem a teraszajtóra siklott, melyet már megérkezésünkkor észrevettem, mint a menekülés egyik lehetséges útvonalát. Úgy tűnt, William nem kifejezetten rajong az apja által szervezett estélyért. Arra gondoltam, én mit csinálnék, ha távolabb akarnék kerülni a tömegtől. Átvágtam a szalonon, és ahogy kiléptem az erkélyre, még a fűző ellenére is jobban esett lélegezni. A parfümök és kölnik átható egyvelegét felváltotta a hűvös, tiszta téli levegő. Még azzal sem törődtem, hogy libabőrös leszek a csípős időben. Itt mindössze néhány olajlámpa világított elszórtan a korlát mentén, így inkább csak meglágyították, mint teljesen elűzték a jótékony sötétet. Nem volt idekint senki, és tudtam, hogy vissza kéne mennem, megkeresni a fickót, de nem akaródzott újra szembenéznem a tömeggel. Azonban tisztában voltam vele, hogy nincs más választásom, ha nem megyek jó szántamból, majd jön Audrey, és beráncigál. Gyors kalkulációt végeztem, és arra jutottam, addig még van nagyjából két és fél percem. A korláthoz lépte, kikönyököltem rajta, és tekintetem a sötétségbe fúrtam. Másfél perc telt el, mikor meghallottam a léptek koppanását, ám a ritmus és a tempó is más volt, mint a nővéremé. – Miss Drummond – hangzott fel mögöttem William hangja, én pedig egy pillanatra megdermedtem. Semmi kedvem nem volt most itt lenni, és eljátszani, hogy vonzódom ehhez a gazdag örökös-gyerekhez. Ez a nővérem asztala volt, én inkább betörtem volna az orrát, és követeltem volna, hogy mondja meg, hová rejtette a mesterkulcsot. Sajnos ez az opció pillanatnyilag értelemszerűen nem jöhetett szóba.

– Üdv, William – kíséreltem meg közvetlenre venni a társalgást, miközben mellém támaszkodtam a korlátra. – Mit keres itt kint? – Ha még több whiskey-t iszom, valószínűleg holnap rólam fognak szólni a társasági rovat hírei, annak pedig az apám nem igazán örülne – mosolygott, kissé ugyan visszafogottan, de valamivel oldottabban, mint odabent az imént. Talán tényleg kicsit többet ivott a kelleténél. – És nem hiányolja most is épp az apja? – Audrey sem kellett hozzá, hogy tudjam, a férfiak szeretnek magukról beszélni. Épp elég nagyképű, nagyszájú kocsmatöltelékkel töltöttem együtt az időmet, hogy ezzel tisztában legyek. William a válla felett a terem irányába pillantott. – Nem hinném. Valószínűleg éppen valami nagyon fontos üzletet köt – majd legnagyobb riadalmamra visszafordult felém, és másfelé kezdte terelni a társalgást. – És önt nem keresi a nővére? Mi is volt a neve? – Audrey – feleltem megrökönyödve. Olyan még nem fordult elő a történelemben, hogy egy férfi elfelejtette volna a nővérem nevét. – Audrey, igen. Szóval Audrey nem hiányolja, Edwina? Arra gondoltam, hogy csavarja el a nővérem éppen annak a szerencsétlen flótásnak a fejét, és gunyoros mosolyra szaladt a szám. – Azt erősen kétlem. – Ebben az esetben – fordult most teljes testtel felém, én pedig kis híján lenyeltem a nyelvem. Az lámpa fénye pont mögüle érkezett, így nem láttam jól az arcát, és fogalmam sem volt, mire számítsak. Ha megpróbál megcsókolni, én behúzok neki egyet, akármennyire is nőietlen cselekedet. Sok mindent megtettem volna a kulcs megszerzése érdekében, de az „idegen férfiak dugják le a torkomon a nyelvüket” című pontnál kénytelen voltam meghúzni a határt. Ezt még apám is kénytelen lenne elfogadni. De Will csak a karját nyújtotta –, sétálunk egyet a kertben? Úgy néztem felém nyújtott karjára, mintha legalábbis meztelen csiga lenne. – Ami azt illeti… – próbáltam kitalálni valami jól hangzó kifogást, de közbevágott. – Ne haragudjon, hiszen nincs is magán kabát, biztosan fázik. Rám ne terítsd a kabátodat, rám ne terítsd! Rám terítette a kabátját. El kellett nyomnom egy kelletlen sóhajt, és a vágyat, hogy lerázzam magamról. Semmi sem dühített fel jobban, mint mikor úgy bántak velem… nos, mint egy nővel. Apám nem így nevelt.

De mit volt mit tenni, belekaroltam Willbe, és hagytam, hogy az erkély egyik oldaláról a kertbe nyúló lépcső felé vezessen. Hosszú percekig csak csendben sétáltunk egymás mellett, és örültem, hogy nem kell semmitmondó fecsegéssel kitölteni az időt. A kert nagy volt, bár tavasszal biztosan szebb látványt nyújtott virágzó fáival és rózsalugasaival. Most minden kopár volt és kihalt. A kőpadokra senkinek sem volt kedve kiülni, és a kis halastavat is jégrétek borította. Elszórtan, a kanyargós út mellett is éget néhány olajlámpa, így láttuk merre lépünk. William a szoborpark felé irányított. A fehér márványszobrok szinte világítottak a sötétében. Nagyrészt görög és római isteneket ábrázoltak – nekem még a nagyszüleim meséltek róluk. A többségük tökéletesen hidegen hagyott, volt azonban egy, amelyik mellett megtorpantam. Will is megállt, felnézett a szoborra, és megszólalt. – Hermész, a vándorok és a… – Tolvajok istene, tudom – vágtam közbe. – A nagymamám említette. – Valójában a konyhájukban egy Hermész–bot is lógott a falon, de ehhez aztán nem volt semmi köze. – Apám általában mindent megszerez, amit értékesnek ítél – nem úgy mondta, mintha ez jó dolog lenne. – Minden vagyona olyan, mint valami befektetés. – Ezek valóban értékesek lehetnek – hagytam rá, és nem tettem hozzá, hogy ordít mindről, hogy másolat. Jó féle hamisítvány, de akkor is csak kópiája az eredetinek. Tudom, mert az eredeti, Görögországban készült Athéné szobrot néhány éve mi szereztük meg és adtuk el egy műkincskereskedőnek. Kivételesen szép állapotban maradt, nem volt egyszerű a szállítása. – Mind csak olcsó másolat – rázta meg a fejét William, ezzel pedig alaposan sikerült meglepnie. – Apám azt hiszi, mind igazi, és ki is adott értük annyi pénzt, hogy az ára alapján eredeti lehessen. De a talapzat teljesen ép, a csiszolás szinte tökéletes, és egyiket sem rongálta meg az idő. Ha eredeti lenne akármelyik is, a kora alapján sokkal rosszabb állapotban kéne lennie. Azt hiszem, egy kicsit tátva maradt a szám. Erre nem számítottam egy gazdag úri fiútól. Sosem gondoltam volna, hogy tisztában van az ehhez hasonló dolgokkal. Most először futott át az agyamon, hogy talán tényleg ő használta a mesterkulcsot, mikor az a nyakék eltűnt. Talán tényleg őt látta akkor a falon átlépni az öreg Jed. Elképzelhető lenne, hogy megunta az apja által kínált egyszerű életet, és valami izgalmasabbat keresett magának? Fogalmam sem volt, hogyan hozhatnám fel a kulcsot. Most már időszerű lett volna rátérni a témára, viszont én nem értettem a finom felvezetéshez. Normális esetben, ha információt akartam, vesztegettem, fenyegetőztem, néha kicsit rájuk ijesztettem, hogy elmondják, amit tudni akarok. A vesztegetéssel ez esetben semmire sem mentem volna, fenyegetőzni és tettleg fellépni még nem kifejezetten tartottam szükségesnek.

– Ismerek egy történtet – kezdtem óvatosan, miközben tovább sétáltunk. – Ezt is a kedves nagymamája mesélte? – mosolygott le rám. Megráztam a fejem. – Nem, ezt éppenséggel az édesapámtól hallottam – mély levegőt vettem. – Egy szerkezetről szól, egy különleges kulcsról, ami képes minden zárat kinyitni – beszéd közben az arcát néztem, mely egyelőre még derűsen semlegesnek tűnt, de a karja megfeszült a kezem alatt, ahogy belékaroltam. – Valójában azonban nem is kulcs, inkább úgy néz ki, mint egy zsebóra, láncon függ, és mutatók helyett apró fogaskerekeket építettek a szerkezetébe. Azt tartják, ez az eszköz minden tolvaj álma, mert vele nincs többé túl erősen őrzött ház, vagy feltörhetetlen páncélterem. – William megállt, leengedte a karját, és szembefordult velem. Épp az egyik olajlámpa alatt álltunk meg, tisztán ki tudtam venni az arcvonásait, melyek most olyan merevek voltak, mint az imént látott szobroké. Tovább ütöttem a vasat. – Senki sem tudja, hogyan működik, az utóbbi néhány évtizedben számtalanszor felbukkant, többször is tulajdonost váltott. Most azt rebesgetik, a városunkban van. – Igazán? – a karját keresztbe fonta maga előtt, a hangja fagyosabb volt az éjszakai levegőnél is. – Igazán – feleltem szemrebbenés nélkül. – Állítólag láttak egy alakot, amint kilép a Brownley bírtok kőkerítésén. Az asszony zafírnyaklánca pedig nyomtalanul eltűnt. – Érdekes. – Valóban az – csaptam le. – Bár sokan csak ostoba kitalációnak tartanák – vállat vontam, mintha nem számítana. – Azt hiszem, az eszköz neve… tolvajkulcs? – Mesterkulcs – javított ki halkan, és a szemembe nézett. Álltam a pillantását. – Igen, az. Némán teltek a következő végtelen másodpercek, miközben egyikünk sem nézett félre. Szemeztem én már nála keményebb fickókkal is, nem állt szándékomban megszakítani a szemkontaktust. De ő sem fordította el a tekintetét. – Ki maga? – kérdezte, én pedig valami őrült, ösztönös megérzésnek engedve az igazat mondtam. – Winie Langton vagyok. – És mit akar tőlem, Winie Langton? – Szerintem tudja. Leereszkedő mosoly jelent meg a szája szegletében. Pontosan az volt az arcára írva, amit a kinézetem alapján várni lehetett. Alacsony, vékony nő, nem ellenfél, nem jelent fenyegetést. – Nem szívesen mondok nemet magának Winie – kezdte szinte már sajnálkozva –, de a válaszom nem.

Viszonoztam a mosolyát, és láttam, hogy ettől összezavarodik. – Én is sajnálom, William – leráztam a vállamról a kabátját, és ahogy megcsapott a hideg levegő, épp a mellkasa magasságába emeltem a pisztolyt –, de a kérésem nem opcionális.

*** – Talán le akar lőni? – érdeklődött, miközben előttem haladt a lépcsőn. A konyhából nyíló hátsó bejáraton mentük be a házba, majd onnan fel az emeletre. William nem kiáltott segítségért, ellenállás nélkül tette, amire utasítottam, és nem próbált meg elmenekülni. Ezt nagyra értékeltem. Nem szívesen törtem volna be az orrát. – Nem mindenáron, de ha szükségesnek látom, meg fogom tenni – válaszoltam, a kezemben meg sem rezdült a fegyver, és nem árultam el neki, hogy maximum megsebesíteném, nem ölném meg. Ezt nem kellett tudnia. – Tulajdonképpen kicsoda maga, Winie? Mire kell magának a mesterkulcs? Elmosolyodtam, bár ezt ő nem láthatta. – Ismeri a mondást, William, ha elárulnám, meg kellene ölnöm. Felértünk az emeletre, ahol most csendes és kihalt volt minden. Idefent gázlámpák tompa fénye segítette a tájékozódást, és Will a folyosó végén nyíló ajtó előtt állt meg, keze tétovázott a kilincs fölött. Balsejtelem kúszott fel a gerincemen. – Biztos benne, hogy itt van a kulcs? – kérdeztem. – Ha nincs, most még meggondolhatja magát, megmutathatja, hová rejtette valójában. – Ne aggódjon, a kulcs itt van – felelte némileg gúnyosan. Azért valahol szimpatikus volt a tény, hogy nem kezdett reszketni, csak mert egy pisztoly csöve nyomódott a bordái közé. – Akkor csak ön után – mozgattam meg kicsit a fegyvert. A zár kattant, az ajtó halkan nyikorogva nyílt, nekem pedig minden szőrszál felállt a hátamon a hang hallatán. A jó tolvaj barátja a csend – ez volt apa hármas számú szabálya. A szobában sem volt teljes sötétség, a gázlámpa lángja alacsonyra véve azért nyújtott némi fényt, mely ahhoz elég volt, hogy lássam a sziluetteket, de ahhoz nem, hogy alaposabban körülnézhessek. – Tekerje feljebb a lámpát, kérem – néhány lépéssel a falikarhoz ment, és felcsavarta a lángot. Ahogy a fény betöltötte a helységet, rájöttem, hogy a hálószobájában vagyunk. Bár valahol logikusnak tűnt, hogy itt rejtse el az eszközt, mégis jobban örültem volna neki, ha mondjuk, a kamrába dugja. Valakinek a hálószobája intim hely, következtetni lehet belőle az

ott lakó személyiségére. Kicsit úgy éreztem, mintha épp William fejébe pillantottam volna bele, pedig oda aztán tényleg nem hívott senki. Volt egy nagy festmény a jobb oldali falon, mely egy gyönyörű, fiatal, szőke nőt ábrázolt. Karjában egy kisbabát tartott, és lemosolygott rá. Megláttam a lopott nyakéket is. A komód tetején pihent, mintha William még arra sem vette volna a fáradtságot, hogy elrejtse tette bizonyítékát. Ez alapvetően igaz volt az egész szobára – valamiféle szervezett káosz uralt mindent. Itt is, ott is papírok halmai, a kandalló előtt szétszórva néhány rajz, az ágy vetetlen. Elszakítottam tekintetem a szobáról, és inkább Williamre néztem, aki most túlságosan is nyugodtan támasztotta a falat. Fél kézzel, oda sem figyelve becsuktam az ajtót – ezúttal nem nyikorgott – és ráfordítottam a zárat. Mindig légy biztos benne, hogy nem lephet meg senki – ötös számú szabály. – És most mi lesz? – érdeklődött fesztelenül. – Odaadom a kulcsot, és ön a kéményen keresztül távozik? Nem vettem fel a csipkelődését. – Azt a télapó teszi. Én inkább az ablakot választanám. – Két emelet magasan vagyunk – jegyezte meg. – Nem jelent problémát – valóban nem jelentett. Másztam én már ki sokkal magasabban lévő szobákból is. Szerencsére sosem volt tériszonyom. Újra nyílt a szája, hogy valami megjegyzést tegyen, de nem hagytam, hogy átvegye az irányítást. Nem ringathatta magát abba az illúzióba, hogy ő irányítja az eseményeket. – Miattam csak ne aggódjon. Inkább legyen szíves odaadni a kulcsot. – Nem is érdekli, hogy került hozzám a szerkezet? – kérdezte, miközben elindult az ágy felé. Fegyverem csöve követte a mozgását. – Nem, nem kifejezetten – csóváltam meg a fejem. Bár valójában kíváncsi lettem volna, hogyan jutott a birtokába, de nem ezért voltam itt. Ez a kis közjáték már így is éppen elég bizarrul alakult, nem kívántam tetézni. – Nem cseverészni jöttem, William, úgyhogy, ha csak nem akar egy figyelmeztető lövést kapni, legyen szíves ideadni a kulcsot. Kihúzta az éjjeliszekrényke fiókját, belenyúlt, kicsit kotorászott, bár szinte biztos voltam benne, hogy csak játszik, majd felém fordult, kezében, apró szemű aranyláncon ott lógott a mesterkulcs. Éppen úgy festett, ahogy apám elbeszélése, és elnagyolt vázlata alapján emlékeztem rá, nekem pedig szinte viszketett a tenyerem, hogy összezárulhasson körülötte. – A lövés hangja valószínűleg még a szalonba is lehallatszana – mondta, ujjai között megvillantak a szerkezetbe épített réz és arany alkatrészek.

– Nem hallatszana, higgye csak el – bíztattam, az apám készítette fegyvereknek sosem volt több hangja annál, mint amikor egy szappanbuborék kipukkan. William arca megfeszült, és szinte láttam, ahogy a gondolatok elsuhannak a sötétbarna szempár mögött, végül megszólalt: – Szeretnék alkut kötni magával, Winie. Erre őszintén felkacagtam. – Már megbocsásson William, de nincs abban a helyzetben, hogy alkudozhasson. – Csak hallgasson meg – kérte, és őszintének látszott. – Ha unja, még mindig lelőhet, és elviheti a kulcsot. Ebben volt ráció. A nővérem minden bizonnyal nagyon bosszús lenne, ha tánc közben rángatnám el soros partnerétől. Úgy döntöttem, még tíz perc már nem oszt, nem szoroz, és szórakoztatott is a férfi merészsége. Más körülmények között talán tehetséges tolvaj vált volna belőle. Az ággyal szemben kis kerek asztalka állt, három székkel körbevéve. Az egyiket úgy mozdítottam, hogy épp szemben legyen Williammel, helyet foglaltam, és fegyvert tartó kezem megtámasztottam az asztalon. – Öt perc, és ha nem elég érdekes a mondanivalója, lövök – nem tettem volna meg, de addig volt jó, amíg úgy hitte, igen. Leült az ágy szélére, a kulcs a kezében. Néhány pillanatig nézte az alig tenyérnyi tárgyat, és már épp megemlítettem volna, hogy fogytán az ideje, mikor a falon függő kép felé intett. – Az anyám. Vagyis az anyám volt, öt évvel ezelőtt halt meg – mindezt nyugodt, teljesen tárgyilagos hangon közölte, nem kezdett szenvelegni, nem csikart a szemébe könnyeket, hogy meghasson, és ennek örültem. Nem voltam érzéketlen, de ez is apám szabályai közé tartozott: Ne érzelegj, ne hagyd, hogy összezavarják a fejed. Csak azért teszik, hogy eltereljék a figyelmedet. – Apám vagyona főként anyám hozományából származott, bár ezt sosem verte nagydobra. A nagyapám szörnyen el volt adósodva, majdnem tönkrement a vállalkozás, mikor anyámat sikerült beházasítani a családba. Az anyám által biztosított tőkével az üzlet és a család is megerősödött. Ha jól sejtem, alaposan körülnézett odalent – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Látta apám összegyűjtött „kincseit” – rajzolt idézőjelet a levegőbe –, a többségéről fogalma sincs, mennyit ér valójában – a Peavy festmény jutott eszembe –, vagy épp mennyit nem ér – akár csak a szobrok a kertben. – Mindene a pénz, és a tény, hogy diszkréten, de azért érezhetően fitogtathassa a vagyonát. Hogy senki se vonhassa kétségbe a pozícióját és a hatalmát. – A szavaiból sütött, hogy undorodik az apjától. Ilyenféle érzelmet a családommal kapcsolatban el sem tudtam volna képzelni, így némileg furcsa volt szembesülnöm ezzel a zsigeri

ellenszenvvel. Nálunk mindig is a család volt az első, és bár nem kevés vagyont halmoztunk fel a sok-sok évtized alatt, a pénz sosem jelentett többet az embernél. Elképzelhetetlen volt, hogy így legyen. – Mikor anyám meghalt, apám szinte mindenét pénzzé tette, az összes, házasságba hozott értékét eladta, hogy újabb, neves műkincsekkel gyarapíthassa a gyűjteményét. Az a nyaklánc – bólintott fejével a komódon heverő zafírfüggő felé –, a dédnagyanyámé volt. Anyám az esküvője napján viselte. Apám egy orrgazdának adta el, így került Brownleyékhoz. – És maga visszalopta – ezt kijelentettem, nem kérdeztem, és ahogy sötét pillantása találkozott az enyémmel, kezdtem megérteni, hogy ez valamiféle ostoba, világmegváltó küldetés a részéről. Hogy eltökélte magában, visszaszerzi az anyja hagyatékát. Megráztam a fejem. – Ne tegye, William. Fogalma sincs róla, mit csinál, és előbb utóbb meg fogják ölni. Ha rajtakapják, kérdés nélkül agyonlőhetik. Brownley-éknál csak szerencséje volt. – Épp ezért lenne szükségem magára, Winie – válaszolta szemrebbenés nélkül, én pedig néhány másodpercig csak értetlenül meredtem rá. – Mármint miért is? – Nézze – állt fel az ágyról, és közelebb lépett, mire a pisztoly magasabbra emelkedett, erre megtorpant. – Maga nyilvánvalóan csinált már ilyesmit, ráadásul nem is akárhogyan, ha most itt van. – A hízelgéssel nálam nem megy semmire – feleltem rezignáltan. – Ez nem hízelgés, ez tény – nézett keményen a szemembe. – Vissza akarom szerezni az anyám értékeit, Winie, nekem másra nem kell az eszköz, aztán a magáé lehet. Ha segít nekem, ellenállás nélkül odaadom, csak kérem, segítsen. Felsóhajtottam és felálltam, a szék halkan csikordult a parkettán. – Sajnálom, William, nem győzött meg – a szám ezt mondta, valahol azonban megmozdult benne egy apró kis szikra, hogy talán segítenem kellene neki. Mindig is túlfejlett volt az igazságérzetem, legalábbis anyám ezt szokta mondani. Talán igaza volt, ugyanis nagyon nehezen tűrtem az igazságtalanságot, ebbe azonban nem voltam hajlandó belekeveredni. Nem én! – De adok magának egy jó tanácsot: felejtse el ezt az önjelölt igazságosztói szerepet, mert nagyon rosszul fog járni. Fanyar mosolyra húzta a száját. – Ebben az esetben kénytelen lesz lelőni. – Ne gyerekeskedjen – mordultam fel –, nem fogom lelőni. – Leengedtem a pisztolyt, majd a rejtett szakadáson át visszatettem a tokjába. William szeme csak egész kicsit kereke-

dett el, látván, hová kerül a fegyver. – Eltöröm az orrát, ami sokkal csúnyábban gyógyul, és biztosan nyoma is marad. Ne akarja tönkretenni ezt a szép profilt. Erre hirtelen nem tudott mit felelni, majd végül úgy döntött, mondókámnak azzal a felével törődik, amivel kezdeni is tud valamit. – Szóval ön szerint szép a profilom? A szememet forgattam, és már épp készültem, hogy fenyegetésemet tettre váltom, ne higygye, hogy csak a szám jár, mikor kopogás hangzott fel a zárt ajtón. Vagyis pontosabb lenne úgy fogalmazni, valaki ököllel dörömbölt a fán, mintha legalábbis be akarná törni. Mindketten odakaptuk a fejünket. – Fiam, azonnal gyere le! – felismertem az idősebb Conrey hangját, bár most hiányzott belőle az udvarias tónus. – A te születésnapodra rendeztem ezt a fogadást, a legkevesebb, hogy letolod a képed! – újabb dörömbölés, majd fémes csörrenés. – Van kulcsa – szólalt meg William, ám még időm sem volt felfogni a szavait, mikor két gyors lépéssel előttem termett, kezét a derekamra vonta és magához rántott. Szabad kezével gyorsan lefogta ökölbeszorított jobbomat, és megcsókolt. Az egész testem megfeszült, ám ekkor kivágódott az ajtó, és Will úgy ugrott el a közelemből, mintha megégettem volna. – William! – csattant apja parancsoló hangja, és míg én próbáltam lélegzethez jutni, a szólított heves mentegetőzésbe kezdett. – Apa, ez… Nos, nem mondhatnám, hogy nem az, aminek látszik, mert az, de… – Nem érdekel – sziszegte a férfi. – Egy percig sem érdekel, kit fektetsz meg, de ezen az estén ne merészelj kínos helyzetbe hozni, megértetted? – Megvető pillantással végigmérte, majd csak ennyit vetett oda. – Szedd rendbe magad, és gyere le – nekem is jutott egy adag a megvetésből. – Drummond kisasszony – azt hiszem, ennél gúnyosabban nem lehetett volna kiejteni ezt a nevet, majd az öreg William indulatosan kicsörtetett, és bevágta maga mögött az ajtót. Néhány másodpercig mindketten némán néztünk utána, én szaporán szedtem a levegőt, és láttam, hogy Williamek is sűrűn emelkedik és süllyed a mellkasa. Végül felém fordult, és ferde mosolyt villantott rám. – Ez közel volt. Nem volt elég helyem lendületet venni, valószínűleg ez volt a szerencséje, mert a következő pillanatban öklöm az arcába csattant. Még így is hátracsuklott a feje, és nekitántorodott a kandalló mellé állított fotelnek. Kezét ösztönösen az orrához rántotta, de szinte azonnal fel is szisszent a fájdalomtól. Őszinte döbbenettel meredt rám, miközben orrából vékony vércsík indult a száján át az álla felé.

– Nem tört el – tájékoztattam, miközben az ajtó felé indultam, és hátra sem pillantva még hozzátettem: – Holnap reggel hétkor a harmincötös dokknál. Ne késsen! – Szóval segít nekem? – ocsúdott fel némileg orrhangon, szörcsögve. – Azt nem mondtam. Nem csaptam be az ajtót, mint az apja, de nagy erőfeszítésembe telt, hogy halkan és nyugodtan tegyem be magam mögött. A kezem remegett, az adrenalin még ott keringett a véremben, a gondolataim össze-vissza csapongtak. Csak akkor jutott eszembe, hogy nincs nálam a mesterkulcs, mikor beléptem a szalonba és pillantásom megtalálta Audrey-t.

*** – Hogy érted azt, hogy nincs meg? Már a fogatban ültünk, és visszafelé tartottunk, mire képes voltam bevallani Audrey-nak, hogy nem szereztem meg a mesterkulcsot. – Nincs a házban – hazudtam szemrebbenés nélkül, és belesajdult a mellkasom. Mi nem hazudunk egymásnak. A család sosem hazudik. De az igazat sem mondhattam el. – Talán máshol rejtette el. – Ezt ő mondta? – Nem szó szerint, de igen, ezt mondta. – Akkor pontosan mit mondott? – erősködött a nővérem, én pedig nagyon igyekeztem kontrollálni a testem, nehogy véletlenül árulóm legyen. A család nőtagja mindig is hihetetlen pontossággal szagolták ki a hazugságot, így már zsenge gyerekkoromban megtanultam uralni a testem és az arcom, ha valamit el akartam titkolni. Most is mindent elkövettem, hogy ne süssem le a szemem, és ne kezdjek idegesen fészkelődni. – Azt, hogy semmi fontosat nem rejtene el ebben a házban. Az apjának mindegyik szobához van kulcsa. – És most? – kérdezte, de tekintete az arcomat kutatta, mint egy sólyom, aki arra vár, hogy az egér megmozduljon a magas fűben. – Holnap találkozom vele – ebben legalább nem kellett hazudnom. – Megpróbálom megszerezni tőle. – Rejts a hazugságodba minél több igazságot, így kevesebb az esélye, hogy belezavarodj a saját történetedbe, és ezzel lebuktad magad. – Mégis hogy tervezed? – Fogalmam sincs – feleltem az igazságnak megfelelően. – Ezt még nem gondoltam át. Audrey tekintete elsötétedett.

– Apáék nem fognak örülni. Ebben biztos voltam. Sosem jelentett jót, ha valami nem sikerült elsőre. Ha nem megy azonnal, felejtsd el és keress mást. Ha túl sokat foglalkozol egy üggyel, még felfigyelnek rád – apa nyolcadik szabálya. Ám ez most túl értékes volt ahhoz, hogy annyiban hagyjam, és ezt ők is jól tudták. Ezért is volt lehetséges, hogy miután hazaértünk, és előadtam nekik a történtek zanzásított verzióját, anyám mindössze keményen összeszorította a száját, apám pedig hosszan, nagyon hosszan nézett rám. Végül ennyit kérdezett: – Elbírsz vele? – Muszáj lesz – vontam meg a vállam, mire letette a pipát a kezéből, és előre dőlt a székében. Apám sosem emelte fel a hangját, a puszta jelenléte épp elég tekintélyt parancsoló volt. – Nem azt kérdeztem, muszáj-e, hanem azt, elbírsz-e vele? Ez nem a te tereped. Ha kell, küldök mást. Elgondolkoztam rajta, tényleg, nagyon csábítónak tűnt az ajánlat, hogy ilyen egyszerűen kimaradjak belőle. Volt valami Williamben, ami zavart. Talán az, hogy láthatóan nem ijedt meg tőlem, ahogy a legtöbben, akiket pisztollyal fenyegetek, majd utána orrba vágok. Nyugodt volt, kíváncsi, önfejű és kitartó. Ez utóbbi tűnt a legveszélyesebb tulajdonságának. Audrey azonban nem hagyta, hogy kihátráljak. – Apa, nem láttad a pasast. A tenyeréből evett, ha nem látom a saját szememmel, én sem hiszem el. – Ne légy szemtelen, Audrey – szólt rá anyánk, majd szokatlanul meleg pillantást vetett rám. Kezdtem rosszat sejteni. – A húgod igenis egy nagyon szép ifjú hölgy. – Na jó – elégeltem meg a dolgot. Ha így folytatjuk, anyám következő ötlete a házasság lesz. – Megcsinálom. Megoldom, képes vagyok rá. Csak valaki bontson már ki ebből a fűzőből. Nagyjából fél órával később, mikor már képes volt rendesen teleszívni a tüdőm oxigénnel, és a hajamból alkotott tornyot is szétbontották, egy nagy kádnyi, lassan kihűlő félben lévő vízben ültem. Egyedül, odafent a lakásomban, édes magányban, miközben tudtam, hogy odalent apámék azt vitatják, jó ötlet–e hagyni, hogy ennyire belekeveredjek ebbe. Szerettem őket ezért – tudtam, apám mennyire akarja a mesterkulcsot, de azt is tudtam, hogy soha nem áldozna fel a cél érdekében. Hallgatva, hogy beszél William az apjáról, igazán szerencsésnek érezhettem magam, amiért számomra természetes volt, hogy bármilyen műkincsnél fontosabb vagyok a szüleimnek.

Mikor már az ujjaim is ráncosra áztak, és lassan fázni kezdtem, kimásztam a vízből, megtörülköztem, és ágyba bújtam, de nem tudtam elaludni. Az este minden részletét újra és újra végigpörgettem a fejemben, arra próbáltam rájönni, mikor csúsztak ki ilyen vészesen a kezemből a dolgok. Végül arra jutottam, nagyjából ott rontottam el mindent, hogy egyáltalán hagytam, hogy anyám fűzőbe kényszerítsen. Audrey-nak láthatóan nem volt szüksége komoly védelemre, és ha Will őt környékezi meg, mostanra nálunk lenne a kulcs. A nővérem nagyon értette a dolgát. A kandallóban égő fa halk pattogása végül lecsendesítette a gondolataimat annyira, hogy képes legyek elaludni, de még ekkor is a mesterkulcsról és Williamről álmodtam.

*** Mire a dokkokhoz értem, már ott volt, pedig én is bő tíz perccel korábban érkeztem. Kabátját az álláig húzta, sálja elfedte a száját, az orrnyergén azonban színesen terpeszkedtek a lila, a zöld és a sárga különböző árnyalatai. Valóban nem tört el, de alaposan megzúzódott, és bele fog telni néhány hétbe, mire teljesen eltűnik a nyoma. Zsebre dugott kézzel, hosszú hajam sapka alá gyűrve léptem oda hozzá, és szinte biztos voltam benne, hogy egy pillanatig nem ismert fel. Majd alaposan megnézett magának, csizmába bújtatott lábamtól kezdve a marhabőr kabátomon át a nyakamba kanyarított kötött sálig, melyet még Juliet nénémtől kaptam karácsonyra. Arcán tűnődő kifejezés jelent meg. – Ez valahogy jobban illik magához. – Magának is jól áll a lila – nem volt kedvem a játékaihoz, és úgy tűnt vette a lapot. Fanyarul elmosolyodott, majd megrándult, ahogy a mozdulattól meghúzódott az orra. – Veszélyes a jobb horga – jegyezte meg. Nem csak az a veszélyes, tettem hozzá gondolatban, de hangosan csak ennyit mondtam. – A hajó – intettem a harmincötös dokkban álló masszív szállítóhajó felé –, tegnap éjjel érkezett. A legénység kilenc óra körül kezdi meg a kirakodást. Bőven lesz ideje. – Mégis mire? – zavarodott össze azonnal. – Hogy bebizonyítsa nekem és saját magának is, milyen pocsék tolvaj, és ezzel rövidre zárja azt az ostoba próbálkozását, hogy a város leggazdagabb, legjobban védett embereit kísérelje meg kirabolni. Összevonta sötét szemöldökét. – Azt akarja, hogy menjek fel a hajóra, és lopjak el valamit?

– Nem egészen – kabátom zsebéből elhúztam egy összehajtogatott papírt, kisimítottam, és a kezébe nyomtam, hogy ő is lássa az elképesztően részletes rajzott, amit egyik unokahúgom készített. – Azt akarom, hogy ezt a fésűt lopja el. Pontosan ezt, és semmi mást. Átvette a papírt, és tanulmányozta néhány rövid másodpercig, aztán visszaadta, és a hajót mérte fel. – Van rajta őrség? Bólintottam, és követtem a tekintetét. A soros tiszt épp ekkor haladt el a fedélzeten. – Két tiszt a felszínen, még kettő a fedélközben. Nem hagyják őrizetlenül a rakományt, ahhoz túl értékes. – Maga meg tudná csinálni? – pillantott most le rám, én pedig álltam a tekintetét. – Én már tizenöt évesen meg tudtam csinálni. – Ez volt a második éles bevetésem. Apám egy frissen kikötött szállítóhajóra küldött, hogy szerezzek meg egy brosst. Nagyon ronda volt, és borzasztóan giccses, nem is értettem, mire kellhet ez bárkinek is, de apám azt mondta, ez teljesen lényegtelen. Igaza volt. Mindegy volt, hogy egy brosst, vagy egy gyufaszálat emeltem el, az elsőtiszt akkor is végigkergetett a fedélzeten, végül már a matrózok is beszálltak a fogócskába, én meg csak úgy menekülhettem, hogy a vízbe ugrottam. November vége volt már. Négy napig olyan magas lázam volt, hogy anyám azt hitte, meg sem maradok. Sem előtte, sem utána nem pofozta fel soha apámat, de akkor csak úgy csattant. Legközelebb, mikor hajóra mentem, már tudtam, mit kell tennem, hogyan kell mozognom, hogy ne vegyenek észre. Pontosan tudtam, mikor és hol tartózkodnak a tisztek, mert a kikötés éjszakáján elmentem a kikötőhöz legközelebb eső kocsmába, és néhány sörrel, meg pár irányított kérdéssel kiszedtem belőlük az őrségváltás rendjét. Onnantól már gyerekjáték volt. Nagyon reméltem, hogy ez a kis próba majd elijeszti Williamet. Ismertem a kapitányt, tudtam, hogy nem fogja felkötni a fiút egy fésűért, legfeljebb kicsit megvereti, ami talán letöri kissé a büszkeségét és a lelkesedését. Bíztam benne, hogy ennyi majd elég lesz. – Elhozta a kulcsot? – kérdeztem. – Nem. Nem gondoltam volna, hogy szükség lesz rá. – Nem is lesz – éreztem, hogy gúnyos mosoly húzza fel a szám sarkát. – Nem támaszkodhat eszközökre, azok egyszer csődöt mondanak, és akkor ott áll megfürödve. – Hetedik szabály. – A mesterkulcs nagy előny, de anélkül is tudnia kell boldogulni. Mondjuk, bejut egy páncélterembe, de a kulcs valami miatt elromlik, és bent reked. Mit csinál? Költői kérdésemre nem felelt, de láttam rajta, érti, mire akarok kilyukadni.

– Tehát tisztázzuk: ha ellopom a fésűt, segít nekem visszaszerezni anyám hagyatékát? – veszettül csillogott a szeme, rosszul próbálta leplezni az izgalmát. Mint egy kiskölyök, aki valami új játékot kapott, és most végre kipróbálhatja. Kelletlenül bólintottam. – Segítek. – Mielőtt túlságosan fellelkesülhetett volna, gyorsan hozzátettem: – De lesznek feltételeim. Beszéljünk róluk akkor, ha már kezemben a fésű. Nem tetszett nekem, ahogy rám nézett, sem az a magabiztosság, ahogy végül a hajó fél indult. Balsejtelem fészkelte be magát a gyomromba, és azt súgta, valamit nem vettem észre. William túlságosan is könnyen beleegyezett ebbe, mintha nem is tartana attól, hogy minimum négy, jól megtermett matróz laposra veri. Valamit nem vettem észre, valamit… Egyszerűen felsétált a pallón. Megtorpanás nélkül sétált fel a hajóra, én pedig csak döbbenten bámultam. Csak akkor fogtam fel, mi is történik, mikor az épp arra haladó tiszt meglátta, és… széles mosoly terült szét az arcán. Odalépett Williamhez, kezet rázott vele, mintha legalábbis régen látott cimborája lenne, váltottak néhány szót, majd eltűntek a hajó belsejében. Nagyjából öt perccel később újra megjelentek, barátilag hátba veregették egymást, majd Will intett, és lesétált a pallón. Csak így. Azt hiszem, az arcomon elég beszédesen ülhettek a gondolataim, mert diadalmas mosolya kissé megfakult, mikor átnyújtotta a fésűt. – Az apám hajója – mondta bocsánatkésően, én pedig úgy éreztem, szétvet a düh. De kontrolláltam az érzelmeimet, és sikerült visszatartanom magam attól, hogy tényleg eltörjem az orrát. Meg esetleg a kezét és a lábát. Átvert a szemét. – Mikor vette meg? – Nem régiben történhetett, néhány hónapja ez a hajó még a szabadúszókhoz tartozott. – Három hete – láttam rajta, mindent megtesz, hogy egy kicsit se tűnjön önelégültnek, de a szeme elárulta. Büszke volt magára az idióta. – Értem – elvettem a fésűt, majd a szemébe néztem. Nem érette. Fogalma sem volt, mi lett volna a célom ezzel az egésszel. Még mindig azt képzelte, ez valami vicc. – Nincs üzlet. Láttam, ahogy végigfut rajta a döbbenet. Hátat fordítottam neki, a fésűt a kabátom belső zsebébe csúsztattam, és nagy léptekkel elindultam. – Winie – hallottam a hangját, majd a lépteit, ahogy utánam siet. – Nézze, sajnálom! – Nem álltam meg, rá se néztem. Ha ránézek, olyasmit teszek, amit biztosan megbánok. – Kérem… – megfogta a vállam, hogy visszatartson, erre olyan gyorsan pördültem meg, hogy hátrált egy lépést. Nyilván élénken élt még benne a tegnap este emléke.

– Fogalma sincs semmiről! – csattantam fel. Dühített a tudatlansága, az arroganciája, főként, mert láttam benne lehetőséget. Nem volt buta, de rettenetesen keveset tudott erről az egészről, és azt képzelte, csak játék. – Az életét próbáltam megóvni, de mivel láthatóan nem kér belőle, az útjaink elválnak. – Majd elhozza a kulcsot más, megmondom apának, hogy igaza volt, ő pedig kiválasztja a legalkalmasabbat. Meg fogjuk szerezni, talán nem szépen, talán nem a legkifinomultabb módszerekkel, de meglesz. Ez a pojáca pedig életben marad. Nem mintha megérdemelné. – Kérem, sajnálom, meg kellett volna mondanom, hogy ez az apám hajója – tágra nyílt szemében egészen őszintének hatott a kétségbeesés. – Nem akartam átverni. Igaza van, tényleg fogalmam sincs erről a világról, és azt is tudom, hogy Brownley-éknál is csupán szerencsém volt – mindezt szinte egy levegővel hadarta el. Gondolom, attól tartott, ha egy pillanatra is elhallgat, faképnél hagyom. – Tisztában vagyok vele, hogy ha nem maga, akkor más jön majd el a kulcsért, de nekem szükségem van rá, ahogy önre is. Csak segítsen nekem, és magának adom, bármilyen feltételbe beleegyezem. Karba font kézzel álltam előtte, szenvtelenül hallgattam végig a mondókáját, közben pedig egy kis részem élvezte, hogy könyörögni látom. Hagytam, hogy a csend körénk szivárogjon, a feszültség meg olyan sűrűvé vált, hogy szinte meg tudtam érinteni. Azt akartam, hogy főjön még egy kicsit a saját levében, hogy érezze át, milyen, mikor kicsúszik a kezéből az irányítást. Én ezt éreztem, amióta tegnap este abba a szörnyű ruhába kényszerítettek, és neki köszönhetően azután sem múlt el, hogy kibújhattam belőle. – Mégis honnan szerzett tudomást a kulcsról? – kérdeztem lassan, nem reagálva az iménti szónoklatra, és láttam rajta, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Egy szóval sem mondtam, hogy segítek neki, viszont még mindig itt voltam. Ez összezavarta. – Sok helyen megfordulok – kezdte óvatosan. – Csak pletykákat hallottam erről a szerkezetről, és arra gondoltam, ha egy csak része is igaz a meséknek, ez lehet a megoldás a problémámra. Apám addigra már anyám minden ingóságát pénzzé tette. – Hogy szerezte meg? – Elhintettem apámnak, hogy egy nagyon ritka és nagyon értékes műtárgy, amire Bertram Carstonnak is régóta fáj a foga – keserű grimaszt vágott, de felszisszent, mikor az orrán meghúzódott a bőr. Nem sajnáltam. – Ennél nem is kellett több, azonnal elkezdte a kutatást. Carston apám legnagyobb riválisa a piacon. – Ezt jól tudtam, a Conrey és a Carston családok irányították a kereskedelmet már akkor, mikor én megszülettem. – Ha az embernek kimeríthetetlen anyagai forrásai vannak, előbb–utóbb megkapja, amit akar. Másfél hónap elteltével már apám kezében volt a mesterkulcs. Ő úgy tudja, még mindig a második emeleti fogadószobá-

ban van. – Némi elégedettség csengett a hangjában, de mivel nem kérdeztem rá, inkább kifejtette: – Elcsentem a kulcsot, és egy piacon vásárolt, antik zsebórával helyettesítettem. Átalakítottam, így kívülről bárkit megtévesztene, a belső mechanikájához azonban nem értek, és egyébként sem mertem volna hozzányúlni. De nem is volt rá szükség. Apámnak fogalma sem volt róla, mi van a birtokában. Csak álltam, néztem ezt a gazdag ficsúrt, aki az én világomban olyan volt, mint egy ostoba gyerek, de aki képes volt a saját céljainak megfelelően manipulálni az apját, majd volt annyira tökös, hogy lopjon is tőle, végül, de nem utolsó sorban pedig értett annyira a technikához, hogy készítsen egy kívülről teljesen azonosnak látszó másolatot. A családban is voltak néhányan, akik a hamisítványok szakértői voltak, ezért tapasztalatból tudtam, hogy ehhez a fajta munkához tehetség kell. Ismét csak arra gondoltam, milyen kár érte. Ha gyerekként kitanították volna, most elképesztő dolgokat vihetne véghez. Bár talán még most sem késő… Gondolatban tarkón csaptam magam – legyen eszed, Winie! Ha apám megtudja, kitekeri a nyakam, ebben egészen biztos voltam. Nem volt ajánlatos a család háta mögött tevékenykedni, túl sokan voltak ahhoz, hogy bármit is titokban lehessen tartani előttük. – A feltételeim a következők: – hallottam a saját hangom, bár fogalmam sem volt, mikor nyitottam ki a szám. Will szeme reménykedve felcsillant, én pedig szívem szerint visszaszívtam volna az egészet. De egy Langton nem visszakozik – tudni akarok mindenkiről, akinek apja az édesanyja holmiját eladta. Mikor történt az adás-vétel, mi volt a szóban forgó tárgy egész pontosan, mennyit érhet. Tanulni fog, mert nem vagyok hajlandó egy amatőrrel együtt dolgozni, és ne higgye, hogy ezt nagyképűségből mondom, ez egyszerű tény. Verekedni tud? Néhány pillanatig csak meredt rám, majd végül megtalálta hangját. – Ami azt illeti, tudok, igen. Gyorsan mozdultam, és mire felocsúdott, már háttal a hideg betonon fekve nézett fel rám. – Ha erőset üt, az szerencsés, de ha lassú, mint egy lajhár, nem sokat ér vele – hajoltam fölé, és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. Elfogadta, de nagyrészt segítség nélkül állt talpra. Nem vesződött azzal, hogy leporolja a ruháját, pedig a vidrabőr elég kényes. – Hol tanulta mindezt? – kérdezte, és szinte látszott, hogy kattognak a fejében a fogaskerekek, amint épp teljes mértékben átalakítja a rólam kialakított képét. Nem reagáltam. – Az akciókat én koordinálom – folytattam, mire csak megcsóválta a fejét, nem tagadólag, inkább csak hihetetlenkedve –, már csak azért is, mert magával ellentétben, én már csináltam ilyet, és nem a vakszerencsének köszönhettem, hogy nem buktam le. Ja, és még egy utolsó apróság: nálam lesz a kulcs.

Ez már kevésbé tetszett neki. – Nem őrültem meg – csattant fel. – Ha átadom magának a kulcsot, nem áll érdekében segíteni nekem. Megtartja a kulcsot, engem meg faképnél hagy. Egész életemben alacsony voltam, megtanultam mentálisan az emberek fölé tornyosulni, másképp nem volt esélyem. Most keményen William szemébe néztem, nem mozdultam, nem szólaltam meg, de a tekintetemből sütött, mit gondolok a vádjáról. Megláttam a szemében azt az apró rezzenést, amikor kezdte kellemetlenül érezni magát. – Csak egyszer fogom elmondani, úgyhogy jól figyeljen – mondtam végül, mikor már elég hosszúra nyúlt a hallgatás – ha bármikor is megkérdőjelezi a szavam, vagy azt meri állítani, hogy hazudok, az üzletünk semmis, és megtartom a kulcsot. Ne tévessze meg a foglalkozásom, William. A tolvajoknál jobban senki sem tudja, mi az a becsület. Ez az első szabály. – Szabályok is vannak? Elmosolyodtam, eszembe jutott, mikor apám hat éves koromban felsorolta nekem az összeset. Hátat fordítottam neki, és elindultam kifelé a kikötőből. – Mindig vannak szabályok – mondtam még. Végig a hátamban éreztem a tekintetét, míg be nem fordultam az egyik romos raktárépület sarkánál. Mindig vannak szabályok, Winie – mondta apám egyik nap, mikor arról kérdeztem, miért engedte át azt a ritka, kínai porcelánvázát Rutherfordnak, az egyik legnagyobb riválisának. Könnyedén elvehette volna tőle, ő sokkal jobban verekedett, annak ellenére, hogy Rutherford ért előbb a helyszínre. Apa erre azt felelte, azért, mert az nem lett volna becsületes. – Ez az első és legfontosabb szabály: sose veszítsd el a becsületed, ez különböztet meg minket az egyszerű útszéli fosztogatóktól. Igen, talán elvehettem volna a vázát Rutherfordtól, de annak híre ment volna. Soha, senki sem bízna meg többé a szavamban és tetteimben. A becsület olyasmi, amit utólag már nem tudsz visszaszerezni, és ha elveszíted, az egy életre megbélyegezhet. Megértettem. Minden egyes szabályát értettem, és bár olykor kissé rugalmasan kezeltem őket, meghatározták az egész életemet. Talán ezért is döntöttem végül úgy, hogy segítek Williamnek. És ezért mentem el én magam a mesterkulcsért. Mert ez is apám szabályai közé tartozott: azért, mert te becsületesen játszol, ostobaság lenne azt feltételezned, hogy mások is ugyanígy fognak tenni. Az egészséges gyanakvás még nem ölt meg senkit. Elsétáltam a Conrey rezidencia előtt, és néhány pillantással felmértem a terepet. Két őr állt a kapunál, a ház körül nem járőröztek, nappal nem tartották szükségesnek. William szobájának ablaka a hátsó frontról nyílt, emlékeztem még rá tegnapról. Olyan sokszor csináltam már ilyet, hogy automatikusan térképeztem fel a házat, annak ellenére, hogy mikor pisztolyt fogtam Will hátára, nem koncentráltam kifejezetten a környezetemre. Ennek ellenére tudtam,

merre kanyarodtak a lépcsők, merre nyílt a hálószoba ajtaja, és mit láttam a szemem sarkából, ahogy az ablak felé pillantottam. A kopár, négy métere nyírfa ugyanott állt, William hálószobájának ablaka alatt, ágai ugyan túl vékonyak voltak, hogy egészen a párkányig vigyenek, de ez nem jelentett problémát. Megkapaszkodtam a kovácsoltvas kapu cirádás díszítéseiben, és nagyjából tíz másodperc múlva már a kertben álltam. Senki sem figyelt fel rám. A fa törzse csúszós volt a jégtől, két apró jégcsákányszerű eszköz segítségével másztam fel rajta, ahogy elértem az első elágazást, felhúztam magam, és rövid számításokat végeztem. Ez az ág elég vastag, nagyjából két méter hosszan leszek képes araszolni rajta, míg le nem törik, utána ugrani fogok, nem több egy méternél, meg tudok kapaszkodni abban a borzalmasan ronda vízköpőben, és felhúzni magam az ablakpárkányig. Nagyjából hét percbe telt, de csak azért, mert megcsúszott a kezem a vízköpő jeges testén, és majdnem lezuhantam. Az ablakot kinyitni igazán gyerekjáték volt, és már be is ugrottam William szobájába. Nem vacakoltam sokat, egyenesen az éjjeliszekrényhez léptem, kihúztam a legfelső fiókot, és a markomba zártam a mesterkulcsot. Különös bizsergés fogott el, amint ujjaim a szerkezetre fonódtak, melegség futott végig a karomon, és tudtam, hogy ez a dolog, akármi mi legyen is, hozzám tartozik. A kabátom belső zsebébe csúsztattam, betoltam a fiókot, és felkapaszkodtam az ablakpárkányra. Nyílt az ajtó mögöttem, hátralestem a vállam felett, és pillantásom találkozott William döbbent tekintetével. Zihált, mint aki rohant, és most csak dermedtem bámult az ajtóból. Kihívó mosolyt villantottam felé, aztán ugrottam. Egy hosszú, végtelen másodpercig csak repültem, aztán a csákányok a fa testébe martak, én pedig lecsúsztam a földre. Talpra álltam, és felnéztem. William kihajolt az ablakon, ujjai erősen szorították a párkányt. Néhány szívverés elteltével elmosolyodott, és elismerően biccentett. Megpöccintettem felé sapkám sildjét, aztán a kerítéshez rohantam, macskamód felmásztam rajta, talpam nagyot csattanva ért földet a túloldalon. Apámra a konyhában találtam rá, amint épp belemerült a napi hírekbe. Pipájának édes, fűszeres illata kissé kaparta a torkomat. Fel sem nézett érkezésemre. Mögé léptem, arcon csókoltam, majd láncánál fogva az újság tetejére csúsztattam a mesterkulcsot. Már kimásztam a tűzlépcsőre, mikor hallottam, hogy elakad a lélegzete. Felé fordultam, ő engem nézett, az arcára kiülő döbbenet, majd az azt felváltó büszkeség bármilyen dicsérő szónál többet ért nekem. Rám mosolygott, én pedig tisztelegtem, aztán csendes léptekkel felsurrantam a tizedikre. Alighogy lecsatoltam a fegyvert, meghallottam anyám kiáltást:

– Edwina Russell Langton, azonnal gyere ide, hadd öleljen meg anyád!

Folytatása következik Tolvajbecsület – Winie Langton novellák 2. A hóhér kötele – Winie Langton novellák 3.