Vivien Holloway - A Hóhér Kötele

VIVIEN HOLLOWAY

A HÓHÉR KÖTELE WINIE LANGTON TÖRTÉNETEK 3.

© Sasvári Vivien, 2015 ISBN 978 963 7051 77 7

Főnix Könyvműhely Felelős kiadó: Farkas Zoltán Főmunkatárs: Hudácskó Brigitta Média: Kiss Alexandra

Korrektúra: Vas Annamária Borító: Szabó Botond Nyomta és kötötte: Kapitális Nyomda, Debrecen Felelős vezető: ifj. Kapusi József

A „Langton család” minden tagjának!

– A vádlott álljon fel! A szék lába megcsikordult a korhadt parkettán, ahogy felemelkedtem, és éreztem, hogy a feszültség szinte vibrál a levegőben. Nem láttam, de tudtam, hogy a sorok között a családtagjaim lassan a fegyverükért nyúlnak. A bíró megköszörülte a torkát, és messzire tartotta magától a papírt, hogy el tudja olvasni a rákörmölt írást. Egészen eddig sikerült megőriznem a hidegvérem, de most hallottam, hogy a csuklómat összeszorító bilincs halkan csilingel, ahogy remeg a kezem. – A New York állam által rám ruházott hatalomnál fogva kijelentem, hogy az esküdtszék ítélete alapján Edwina Russell Langton az ellene felhozott vádakban...

1 William NÉHÁNY NAPPAL KORÁBBAN Rohantam, ahogy a lábam bírta, a Mesterkulcs az ingem alatt súlyosan csapódott újra és újra a mellkasomnak. Nem kellett volna otthagynom. Biztosan lett volna más megoldás, fogalmam sem volt arról, hogy mi, de kitalálhattunk volna valamit. Nem akartam elfogadni, hogy ez az egyetlen opció. És ha felakasztják? Nem kételkedtem benne, hogy akkor én sem élek majd sokáig. Épp eleget hallottam a Langton családról Winie elbeszéléseiből, hogy tudjam, az apja utánam jön majd, és levág rólam mindent, amit csak lehetséges. Bár abban sem voltam biztos, nem teszi-e meg most azonnal, ahogy megjelenek az ajtajuk előtt. Szerencsére egyik alkalommal hazáig követtem Winie-t; különben most fogalmam sem lett volna, merre lakik. Már akkor is megfigyeltem a nagy, félig lerombolt épületet, az oldalában futó, rozoga tűzlépcsőt és az őrposztot, ahol legalább két férfi állt – mindkettő kezében fegyvert láttam. Csak azt reméltem, nem lőnek keresztül, mielőtt egyáltalán kinyithatnám a szám. Nem terveztem, ilyesmire most nem volt idő, ahogy arra sem, hogy egyáltalán végiggondoljam, mit fogok mondani. 8

Nem lepődtem meg mikor a két őrt álló férfi fegyverei a fejem magasságába emelkedtek, és az idősebb mély, dörgő hangon megszólított: – A helyedben nem jönnek tovább, fiam! – Nem baráti tanácsnak hangzott. Lassítottam, két kezem nyitott tenyérrel magam elé tartva, hogy a lehető legártalmatlanabbnak nézzek ki, de nem álltam meg. – Beszélnem kell Woolf Langtonnal – közöltem, de nem törődtek velem. – Azt mondtuk, megállni! – kiáltott rám a fiatalabb; az ujja láthatóan viszketett a ravaszon. Közelebbről nézve nem lehetett több tizenhét-tizennyolc évesnél. – Nem akarok bajt. – Próbáltam higgadtan beszélni, ám meglehetősen sokat rontott a biztonságérzetemen a rám szegeződő két puskacső. – De mindenképpen beszélnem kell Woolf Langtonnal. – Mégis minek? – vetette oda a fiatal, mire az idősebb férfi figyelmeztető pillantást lövellt felé. Egyértelmű volt, ki a rangidős. – Mi mondanivalód lenne Woolfnak? Nagyot nyeltem, és óvatos, egyértelmű mozdulattal előhúztam az ingem alól a Mesterkulcsot. Az eszköz megvillant a gázlámpa gyenge fényében. – Winie-ről van szó – feleltem. Egy pillanat műve volt az egész, aztán már csak az elmosódó puskatust láttam, a halántékomban fájdalom robbant, és minden feketeségbe borult. 9

*** Hideg víz loccsant az arcomba, a sokk pedig azonnal magamhoz térített. Levegő után kapkodtam, az izmai görcsösen megrándultak, és egyből szembesültem is az első problémával: egy székhez kötöztek. A második problémát egyértelműen az arcomba nyomott, hatalmas puska jelentette. – Egy lehetőséged van, fiam, úgyhogy azt javaslom, gondold meg alaposan a választ! – A puska másik végén Woolf Langton állt; a hangja karcos, sötét hajába ősz szálakat festett az idő, a tekintete metsző, a keze pedig biztosan pihent a ravaszon. Kiállása és ellentmondást nem tűrő modora kísértetiesen emlékeztetett Winie-re. – Hol van a lányom? Mielőtt azonban szólásra nyithattam volna a szám, kivágódott a szoba ajtaja, és egy nő lépett be rajta, kezében tálcával, melyen bögrék sorakoztak. – Ne hadonássz azzal a puskával, Woolf! – csattant az erélyes hang, miközben felénk sem pillantva az egyik asztalra tette a tálcát. – Ebbe most ne szólj bele, Elvira! – mordult fel a férfi, de a nő, aki csakis Winie édesanyja lehetett, nem hagyta magát lerázni. – Igenis beleszólok, ugyanis ezzel nem érsz el semmit – vágta csípőre a kezét, és keményen a férje szemébe nézett. – Ha ártani akarna a lányunknak, nyilván nem jött volna ide, mikor pontosan tudja, hogy Winie családja sem sokkal normálisabb, mint maga Winie. – Ekkor rám pillantott. – Igazam van, fiam? Nem voltam benne biztos, milyen választ is vár erre a 10

kérdésre. Tudtam-e, hogy a Langton család teljesen őrült? Hogyne, természetesen tisztában voltam vele elég csak öt percet eltölteni Winie-vel, hogy az ember tudja, mire számítson azoktól, akik ilyenné neveltek ezt a lányt. – Öhm... – kezdtem, mire egyből lecsapott. – Na ugye! Ekkor ismét nyílt az ajtó, és már meg sem lepődtem, mikor Audrey Langton lejtett be rajta, kifogástalan megjelenéssel. Hosszú, sötétbarna haja nagyon hasonlít húga gesztenyeszínű fürtjeihez, mégis valahogy fakóbbnak és élettelenebbnek látszott. Mikor észrevette, hogy a székhez vagyok kötözve, az apja pedig fegyvert szegez a fejemnek, őszinte, derűs mosolyra szaladt a szája. – Nocsak-nocsak, régen láttam, Mr. Conrey, hogy van mindig? Semmi kétség: az egész család teljesen hibbant. Ki gondolta volna, hogy Winie a legépeszűbb az egész kompániában? – Kicsit zsibbad a karom, Miss Langton – feleltem, mert úgy gondoltam, az udvariassággal túlságosan nem lőhetek mellé –, de egyébként remekül, köszönöm a kérdést. – És az én drága húgocskámat merre hagyta? – Audrey! – Úgy tűnt, Woolf Langtonnak menten gőz tör elő a füléből. Akármilyen faramuci is volt a helyzet, kezdtem együtt érezni vele. – Ugyan már, apa, ő Winie titokzatos udvarlója! Nagyon meglepődnék, ha épp ő lenne az, aki ártani akarna neki. A bősz családfő arcán ezen kis információmorzsa hallatára szinte már ijesztő változás ment végbe. Előbb elsápadt, majd 11

rángatózni kezdett a szája, és ahogy ismét felém fordította minden figyelmét, látni véltem a halálomat a tekintetében. – Woolf – csendült figyelmeztetően Elvira Langton hangja –, add ide a puskát, és igyál egy kis teát! Szavait jól megkoreografált mozdulatsorok követték: Audrey gyorsan kikapta apja kezéből a fegyvert, az idősebb nő pedig ugyanazzal a lendülettel egy bögrét nyomott a férfi kezébe. Woolf mintha ezt észre sem vette volna, minden igyekezetével azon volt, hogy pillantásával lyukat égessen a koponyámba. – Nem vagyok az udvarlója – mondtam ki az első dolgot, amiről úgy gondoltam, segíthet. Csalatkoznom kellett. A férfi szeme most már egyértelműen rángani kezdett, és ökölbe szorult kézzel fölém magasodott. – Woolf, ha megölöd a leendő unokáim apját, sosem bocsátom meg neked! – Nem lesznek itt semmilyen unokák! – hörögte a bősz családfő, és hirtelen aggódni kezdtem, ezzel talán arra gondol, elintézi, hogy ebben az életben velem haljon ki a Conrey család férfiága. – Márpedig lesznek! Én nagymama akarok lenni! – csattant fel Mrs. Langton. – Elvira, az istenért! – hunyta le egy pillanatra a szemét a férfi, és szerintem gondolatban épp tízig számolt. – Próbálj koncentrálni! – Te nekem ne akard megmondani, hogy mit csináljak! – vágta csípőre a kezét az asszony, és villogó szemmel meredt a férjére. 12

– Nos – hajolt be a látóterembe Audrey, én pedig zavartan rápislogtam –, Winie bajba került, igaz? – A hangja most már komolyan csendült, a játékos kis évődés eltűnt. Szeme, mely szinte a húgáénak pontos mása volt, gondterhelten összeszűkült. Háta mögött a szülei nagy hangon vitázni kezdtek, Woolf a bögrével, az asszony a tálcával hadonászva. Csak Audrey maradt. – Hol van most? – követelt választ, és mivel úgy tűnt, Winie neki legalább elmondott néhány dolgot, halovány esélyét láttam, hogy talán tud segíteni. – Börtönbe fogják vinni – feleltem halkan és közelről láthattam, ahogy rémülten elkerekedik a szeme. – Micsoda? – Csapdába esett. Felicia Pinkers páncéltermében. – Maga hogy jutott ki? – kérdezte, de az arcán láttam, hogy pontosan tudja a választ. Hangja az indulattól suttogássá halkult. – Csak úgy otthagyta? – A Mesterkulcsot egyszerre csak egy ember használhatja – mondtam inkább, nem mintha ez bármire is mentségül szolgálhatott volna, és úgy tűnt, Audrey sem tartja megfelelő érvnek. – Szóval egyszerűen otthagyta a húgomat? A háta mögött a szülei éppen arról vitáztak, hogy most akkor tulajdonképpen a foglyuk vagyok-e, vagy sem. Nem is figyeltek rám, és nem figyeltek Audrey-ra sem, aki nyilván azért is beszélt ilyen halkan, hogy az apja ne hallja meg, és ne loccsantsa szét idő előtt a fejemet. – Hajthatatlan volt – súgtam vissza, és igyekeztem határozottan állni a pillantását. – Maga is jól tudja, milyen makacs. 13

– Jobban, mint ön, elhiheti – vetette oda. – Mennyi időnk van? – Meddig voltam eszméletlen? – Nagyjából húsz percet. Az nem jó. Azzal a fél órával összeadva, amennyi időbe telt ideérnem, Winie-t már régen valamelyik cellába zsuppolták a bíróság épületének alagsorában. Nem szerették túlbonyolítani az ilyesmit. A zárkák az épület alatt, odafent meghozták a döntést, a téren pedig felkötötték az elítéltet. A bírákat és az esküdteket rendszerint magasabb rangú polgárok közül választották, és állandóan cserélgették. Mivel nem alakítottak ki hatékony börtönrendszert, aki bekerült a bíróság épülete alá, általában csak kötéllel a nyaka körül távozhatott onnan. Ezt Audrey legalább olyan jól tudta, mint én. – Sietnünk kell – állapította meg, mire helyeslően bólintottam. A fejem még mindig fájt, biztos voltam benne, hogy púp fog nőni ott, ahol a halántékom közelebbi ismeretségbe került a puskatussal. Winie nővére ekkor felegyenesedett, a kisasztalhoz lépett, felvett róla egy bicskát, amit valószínűleg levélbontónak használtak, mögém sétált, és nemes egyszerűséggel elvágta a csuklómat szorító köteleket. Woolf és Elvira Langton vita közben mozdulatlanná dermedtek, majd egyszerre fordították felénk a fejüket. A férfi találta meg először a hangját. – Mégis mi a fenét művelsz, édes lányom? – förmedt rá, mire Audrey méltóságteljesen kihúzta magát. Míg én felkecmeregtem, és próbáltam életet dörzsölni elgémberedett 14

karjaimba, ő királynői arroganciával megállt az apjával szemben. – Winie-t börtönbe vitték – jelentette be, mire megdermedt a levegő. Elvira a szája elé kapta a kezét, és tagadólag rázta a fejét, Woolf pedig hullafehérre sápadt, a ráncok mély árkokká formálódtak az arcán, szeme tompa lett, és fénytelen. Bizonyos esetekben mondják, az ember egy perc alatt tíz évet öregszik – nem hittem volna, hogy ez több költői túlzásnál, egészen addig, míg végig nem néztem, ahogyan az eddig erős, karizmatikus, határozott családfő pillanatok alatt önmaga árnyékává sorvad. Aztán a tekintete a lánya válla felett engem vett célba, és ismét szinte látni véltem benne a halálomat. – Apa! – Audrey hangja erélyes volt, és józan. – Erre nincs idő. Be kell menned a bíróságra. Erre végre elszakadt tőlem az a fájdalommal és gyilkos dühvel teli szempár. Woolf megrázta a fejét, mintha ezzel próbálná az önkéntelenül is feltoluló képeket kisöpörni az agyából. Nem akartam még tovább rontani a helyzetet, ezért inkább nem mondtam ki hangosan, de volt egy sejtésem arról, hogy mit érezhet. Nagyon halkan inkább csak ennyit jegyeztem meg: – Winie arra kérte, hogy hívja oda Zacharia Moreheadet. A férfi felmordult, de Elvira elkapta a karját, mielőtt elindulhatott volna felém. – Igaza van, Woolf, Zacharia tud segíteni. – A férfi nem reagált, ezért erősen megrántotta a kezét, mire végre felé fordult. – Woolf, el kell menned a bíróságra, és szólnod kell 15

Zachariának. Én addig összehívok egy gyűlést. Ki kell találnunk valamit. A férfi most már teljes testtel a felesége felé fordult, és nagy tenyerébe vette az asszony remegő kezét. – Nem fogom hagyni, hogy megtörténjen – ígérte olyan elszánt arccal, hogy senkinek sem lehetett kétsége afelől: képes rá. – Visszahozom Winie-t. – Tudom. Woolf megcsókolta a felesége homlokát, aztán újra rám nézett. – Veled még számolok, kölyök! – Aztán a lányához fordult. – Tartsátok itt! A te felelősséged. Audrey kurtán biccentett. – Megoldom. A férfi nyugtázta, még egyszer végignézett rajtunk, aztán kisietett a szobából, és hallottuk, ahogy bevágja maga után a bejárati ajtót.

16

2 Winie A fickó nem túl kedvesen tessékelt be a cellámba, rám vágta a rácsos ajtót, és még a bilincset is rajtam hagyta. – Hé! – szóltam rá, miután feltápászkodtam a hideg betonról. – Ezt nem veszi le? – nyújtottam feléje a csuklóm, de ekkor már nem volt sehol. Megcsóváltam a fejem. Nem mintha gondot okozott volna kiszabadulnom bármilyen béklyóból, mégis feltételeztem, van bennük annyi emberség, hogy nem hagynak így összeláncolva. Nagyjából három percbe telt, és a bilincs lehullott rólam. Nem dörzsöltem meg a csuklómat, pedig erős késztetést éreztem rá, és most először néztem körül alaposabban a cellámban. Nem volt valami szívderítő látvány. Magasan a fejem felett aprócska, berácsozott ablakon szűrődött be némi fény – csak ebből tudtam megállapítani, hogy már bőven benne járunk a reggelben. A zsák, amit a fejemre húztak, amíg ideértünk, büdös volt, és sűrű szövésű, nem engedte át a fényt. A sarokban egy priccs árválkodott, természetesen takaró és párna nélkül, ezen kívül csak egy magányos patkány jelentette a társaságomat. Apám már biztosan tudja, hogy itt vagyok, Will pedig ebből kifolyólag valószínűleg halott, esetleg épp Lazarus 17

valami furfangos kínzóeszközében várja a megváltást. Kilelt a hideg, ha belegondoltam, milyen arcot vághatott apám, mikor a fiú megjelent azzal, hogy a lányát éppen börtönbe hurcolják a rendfentartók. Első reakciója nyilván az volt, hogy fegyvert szegezett a rossz hír hozójának fejéhez – apám nem szokott viccelni. Ekkor, mintha csak a gondolataimmal idéztem volna meg, meghallottam a hangját, amint a betonfalak közt visszhangzik, és épp meglehetősen keresetlen stílusban utasítja az őrt, hogy engedje be hozzám. Ez eltartott néhány percig, nem is értettem tisztán minden szót, de apám komoly meggyőzőerővel tudott érvelni az álláspontja mellett. Egészen addig nem is fogtam fel, hogy mennyire rémült vagyok, amíg meg nem láttam a folyosón a cellám felé közeledni, és el nem öntött a megkönnyebbülés. Valahogy biztos voltam benne, hogy amíg apámat látom, minden rendben lesz. Az arca sötét volt, ahogy megállt a rácsok előtt, szemében aggodalom, hiába próbálta bosszúsággal leplezni. Végignézett rajtam, konstatálta, hogy nem esett bántódásom, majd megcsóválta a fejét. – Veled mindig csak a baj van – jelentette ki. – Életben van még? – A fiú? – mordult fel. – Igen, bár csak azért, mert anyád kiimádkozta a kezemből a puskát. Azt mondta, nem ölhetem meg a leendő unokáinak az apját. Valahogy sejtettem. – Most hol van? – Jobb helyen, mint te. 18

– Apa... – Mégis, hogy a fenébe gondoltad ezt, édes lányom? – A hangja halk volt, de apám sosem kiabált. Általában akkor volt a legveszedelmesebb, mikor halkan beszélt, és most már szinte suttogott. A rendfenntartók nem tudtak igazán megrémiszteni, de ő igen. – Összeállni a Conrey gyerekkel? Kijátszani a családodat? – Nem játszottalak ki! – védekeztem. – Csak megtartottam az adott szavam. Ha jól emlékszem, ezt még éppen te tanítottad. – Sokra mentél az adott szavaddal, nem igaz? Néhány hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, de végül nem bírtam állni apám csalódott tekintetét, és lesütöttem a szemem. – Szóltál Zachariának? – kérdeztem inkább csendesen. – Hamarosan ő is megérkezik. – Pár másodpercig mindketten hallgattunk. A csend aggodalommal és félelemmel telt meg. – Ő a legjobb. – Tudom – vágtam rá, és nem mondtam ki, hogy ez a tudat most nem sokat segít. Errefelé a bíróságnak nem szokása kivégzéseket elhalasztani. A tárgyalások csak azért vannak, hogy valamennyire fenntartsák a törvényesség látszatát, de még szinte sosem fordult elő, hogy valakit ártatlannak találtak volna. A rendszer ingatag volt, és a nemességből verbuválódott törvényhozás nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy beismerje, ártatlanul vádolt meg valakit. Inkább kivégeztek mindenkit, aki csak eléjük került, így volt a legegyszerűbb. 19

Apám kinyújtotta felém a kezét, én pedig a rácson keresztül belekapaszkodtam. – Nem fogom hagyni, hogy kivégezzék az egyetlen lányomat. Fanyarul elmosolyodtam. – Nem is én vagyok az egyetlen lányod. Összevonta a szemöldökét. – Ne rontsd el a pillanatot! Megcsóváltam a fejem, apám mindig is tudta, mit kell mondani. *** Zacharia Morehead egy kopaszodó, köpcös és némiképp patkányábrázatú fickó volt, de a meglehetősen előnytelen külső igazi cápát rejtett. Nem jegyeztek a történelemben olyan helyzetet, amiből Zacharia ki ne magyarázta volna magát. Tartozott a családunknak, nem is egy, de inkább tucatnyi szívességgel, és mivel a legjobb ügyvédek a szélhámosokból lesznek, tudtam, hogyha valaki segíthet rajtam ebben a helyzetben, az ő. Ó, igen, megszökhettem volna a cellából. Igazán könnyedén kinyithattam volna a zárkám, és mire feleszméltek volna, már sehol sem vagyok. Errefelé nem tartották sokáig bebörtönözve az embert, ebből kifolyólag nem alkalmaztak túl masszív rácsokat, hogy a zárakról már ne is beszéljek. A szerkezet még a bilincsnél is egyszerűbb volt, nagyjából két percembe telt volna kinyitni – ám ha innen megszököm, soha többé nem mehettem volna haza. Ezt jól tudtam, ahogyan 20

apám is, ezért is nem tekintett rá lehetősségként. Ha elmenekülök, szökevény leszek, és jó eséllyel a várost is el kellett volna hagynom, hogy ne találjanak rám. Én viszont egyetlen dologban egészen biztos voltam: nem fogok elszakadni a családomtól. Vagy szabadon távozom innen, vagy kötéllel a nyakam körül, de nem fogok rejtőzködni és menekülni. A Langtonok sosem menekülnek. Ezt Zacharia is jól tudta – pontosan ezért csóválta meg a fejét, mikor megállt a cellám előtt. – Te aztán jó nagy slamasztikába kerültél, kislány. – El sem hiszed, mennyire örülök, hogy látom azt a ronda képedet – álltam fel a kemény priccsről, amelyen addig heverésztem, és azt figyeltem, hogyan fonja hálóját egy apró pókocska a sarokban. – Mikor apád szólt, azt hittem, viccel. Csak annyit mondtam neki: Winie-t sosem kapják el. Kelletlenül vállat vontam. – Mindig van egy első alkalom. – Lehet, hogy egyben az utolsó is lesz. – Hé! – böktem felé a rácson keresztül. – Te azért vagy itt, hogy pozitív gondolatokat közvetíts, és biztosíts arról, hogy minden rendben lesz. Eddig meglehetősen gyatra munkát végzel. Szánakozva nézett rám. – Mindent megteszek, ami tőlem telik, de ezek már nagyon fenik a fogukat. – Lehalkította a hangját. – Kérdezősködtem kicsit, mielőtt idejöttem. Már kiválasztották az esküdteket; mindegyik vaskalapos, karót nyelt úri nép. A bíró sem jobb, 21

és csak ront a helyzeten, hogy jó ideje nem látott már kivégzést az a bitófa. – Vérszemet kaptak – summáztam, és éreztem, hogy a gyomrom apró, hideg csomóba rándul. Ennek ellenére megpróbáltam könnyed maradni. – Mint a farkasok, ha őzet látnak. – Most nem igazán tudom értékelni a költői hasonlataidat – mordultam rá. – Csak próbálom megcsillogtatni sokoldalú tehetségemet – ripacskodott, majd ő is elkomorult. – Nézd, ismerem a családodat, ismerem az elveiteket, de gondolnod kell arra is, hogy ha nincs más választásod... – Nem – vágtam a szavába. – Ez nem opció. Szóval légy ügyes, és húzz ki ebből a pöcegödörből, szépen kérlek! Gyorsan nyeltem el a szavak végét, mert tartottam tőle, elcsuklik a hangom, de Zacharia tapintatosan úgy tett, mint aki nem veszi észre. – Megoldjuk, ígérem. Biccentettem. – Csak csináld! – Az első tárgyalást holnapra tűzték ki. Este még visszajövök, és átbeszéljük, mit kell mondanod. Most megyek, és toborzok pár tucat embert, akik eskü alatt vallják majd, hogy ártatlan szende kis szűzleány vagy, és ez csak valami elképesztő félreértés. Erre fanyarul elmosolyodtam. Nem kételkedtem benne, hogy bőven talál majd olyan embereket, akik örömmel hazudnak a kedvemért. Az már megint más kérdés volt, hogy 22

ezek közül vajon hányán törnek ki röhögésben, mikor azt ecsetelik, mennyire is vagyok én ártatlan.

23

3 William Én szívesen kihagytam volna a családi gyűlést, de Audrey nem kínált túl sok választási lehetőséget. Azt mondta: vagy lemegyek vele, vagy felküldi Lazarust – az egyik nagybátyját –, aki majd elszórakoztat, de azt valószínűleg én nem fogom túlságosan szórakoztatónak találni. Sosem hittem volna, hogy akad olyasmi, amiben Winie és a nővére akár csak a legkisebb mértékben is hasonlítanak, de úgy tűnt, át kell értékelnem az álláspontomat. Most, hogy beütött a baj, Audrey épp olyan összeszedettnek és rendíthetetlennek látszott, mint Winie, mikor magára hagytam a páncélteremben. Tudtam, hogy a Langton család nagy, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire. Az egyik második emeleti lakásban gyűltek össze. Mintha Audrey azt mondta volna, a nagyszülei laknak itt, ám be kell vallanom, a másodunokatestvérek felsorolása táján kezdtem elveszíteni a fonalat. Igyekeztem csendben meghúzódni a fal mellet, az ajtó közelében, de ennyi erővel a szoba közepére is kiállhattam volna, mert így is mindenki engem nézett. Valaki csak lopva, a szeme sarkából, valaki érdeklődve, mások nyíltan ellenségesen. Aztán Elvira Langton felállt az asztal mellől, 24

ahol eddig egy ősz hajú, idős nővel beszélgetett (úgy sejtettem, Winie nagyanyjával), és megköszörülte a torkát. Nem is volt szükségé többre, a szoba elcsendesedett, és minden figyelem rá irányult. – Először is, ne haragudjatok, amiért ilyen korán ébresztettünk benneteket, de komoly problémánk akadt, amit csak közösen oldhatunk meg. – Nem emelte meg a hangját, mégis minden sarokban hallani lehetett a szavait. Karizmatikus nő volt, semmi kétség. Az arcvonásaiban tisztán felismertem Winie-t, még néhány gesztusa és a mimikája is kísértetiesen a lányát idézte. Winie sokkal jobban hasonlított az anyjára, mint azt valaha is hajlandó lettem volna kimondani neki. – Winie-t ma éjjel börtönbe zárták. – Azt vártam, hogy a bejelentés majd fojtott suttogásokat és mormolásokat vált ki mindenkiből, ehelyett azonban olyan néma csend támadt, mint egy halottasházban. A légy zümmögését is hallani lehetett, mintha mindenki egyszerre tartotta volna vissza a lélegzetét. – Woolf már elindult, hogy szóljon Zachariának, aztán bemegy hozzá a bíróságra. Fel kell készülnünk rá, hogy gyors tárgyalás lesz – mondta komoran; a száját egy pillanatra összeszorította, és minden szín kifutott az arcából. De tartotta magát. – Ha nincs más lehetőség, erővel hozzuk majd ki onnan, de addig is hagyjuk, hogy Zach próbáljon megbirkózni a helyzettel. – Néhányan egyetértően bólintottak. Nem igazán értettem. Azt hittem, megkísérlik majd megszöktetni Winie-t, hiszen tolvajok és szélhámosok mind, egytől egyig. Biztosan meglettek volna hozzá a megfelelő eszközeik. Audrey-ra lestem, de ő az anyját figyelte, így nem tudtam megkérdezni tőle, miért nem 25

szerveznek mentőakciót. – Az első tárgyalás valószínűleg már holnap lezajlik. Mindenkinek ott kell lennie. – Körbenézett az arcokon. Még több egyetértő bólintás. – Ma mindenki azzal foglalkozik, hogy szerez minimum egy embert, aki megesküszik: Winie soha még csak egy almacsutkát sem csent el. Zach is ezt fogja kérni. Dolgozzunk előre, amennyire lehet. – Hogy kapták el Winie-t? – A kérdés valahonnan az ablak mellől érkezett. Ki is szúrtam egy testesebb, de szép arcú, középkorú nőt, aki szőke haját a korai óra ellenére szigorú kontyba tűzte. – Mi történt? Azt hittem, Elvira mindent elmond majd – felkészültem, hogy megpróbálnak felkoncolni –, de ő még csak felém sem pillantott, mikor felelt a nőnek. – Ez most nem lényeges, Helen. Mindenről beszélni fogunk, ha eljön az ideje. De most nem ez a legfontosabb. Helen biccentett, és ezek után senki sem tett fel több kérdést. Lassan szétszéledtek, ahogy mindenki elindult, hogy szavahihető tanúkat ásson elő, ha kell, a föld alól is. Audrey felé fordultam, és már épp megkérdeztem volna, mi folyik itt, mikor felemelte a kezét, és megrázta a fejét. Szemével az ajtó felé intett, és mikor elindult, követtem kifelé. Végigmentünk a szűk előszobán, majd ki a lépcsőházba, ahol Audrey szoknyáját felemelve elindult felfelé a lépcsőn. Úgy a hatodik emelet után már kezdtem szaporán kapkodni a levegőt, de olybá tűnt, neki szoros fűzőjében meg se kottyan a mászás. A nyolcadik emeletig bírtam szó nélkül. – Mégis hová megyünk? – ziháltam, de ő hátra se pillantott. 26

– Jobb, ha nincs most szem előtt – felelte, és egészen addig nem szólt többet, míg fel nem értünk a félig lerombolt tízedik emeletre. Idefent egyetlen lakás volt lakható, és amint Audrey nyomában beléptem, egyből megértettem miért itt próbált elrejteni a rokonai kíváncsi kérdéséi elől. Ez volt Winie menedéke. – Nos – fordult felém, és csípőre vágta a kezét –, árulja el, pontosan mit is műveltek maguk ketten az én drága kishúgommal! Túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy körülnézzek. Könnyedén el tudtam képzelni itt Winie-t, ahogy az asztalon fekvő nagy puskát tisztítja, melyet minden bizonnyal az apja készített. Audrey türelmetlenül megköszörülte a torkát. – Winie segített visszaszerezni anyám gyűrűjét – szakítottam el a tekintetem egy pár, fal mellé rúgott csizmától. – Felicia Pinkers páncélterméből. – Nem kérdés volt. Bólintottam. – Onnan. Felsóhajtott, és idegesen fel-alá kezdett járkálni. Gondos loknikba csavart hajába túrt, amivel sikerült tönkretennie a frizuráját, de úgy tűnt, ez egyszer nem érdekli. – Én adtam neki a Mesterkulcsot – csóválta a fejét, és nem hagyta abba a járkálást. – Ha nem lopom el apámtól a kulcsot, ez nem történik meg. – Winie akkor is megkísérelte volna – próbálkoztam, mire rám villant a szeme. – Én a helyében ezt nem nagyon hangoztatnám. Hiszen 27

éppen maga miatt ment oda. – Az asztalhoz sétált, és egyenes gerinccel leült az egyik székre. – Ha adhatok egy jó tanácsot, ne kerüljön egyhamar az apám szeme elé. Sőt, azt javaslom, ne is mozduljon innen, amíg Winie-t vissza nem kapjuk. A következő gondolatot nem akartam kimondani, de muszáj volt feltennem a kérdést: – Mi lesz, ha nem sikerül? Audrey szeme egy pillanatra elhomályosult aztán összeszedte magát, és kemény pillantást vetett rám. – Így vagy úgy, de sikerülni fog. – Miért nem szabadítják ki egyszerűen a cellából? – tettem fel a kérdést, ami egész eddig foglalkoztatott. – Nem lenne nagy őrdöngőség. Láttam, milyen emberek őrzik a bíróság épületét, a maguk tapasztalatával három perc alatt kihoznák onnan. Audrey csak lesújtóan végigmért, mintha valami rettenetes ostobaságot kérdeztem volna. – Tudja, mi történne Winie-vel, ha megszöktetnék a börtönből? – Nem halna meg – vágtam rá némiképp ingerülten. Nem tetszett, hogy ilyen lekezelően beszél velem. Nem voltam teljesen életképtelen, mégis úgy tűnt, mintha ebben a családban mindenki csak egy naiv gyereknek tartana, akinek fogalma sincs az élet dolgairól. – Szökevény lenne – jelentette ki. – És tudja, mit tesznek a rendfenntartók a szökevényekkel? Történetesen tudtam. Egyszer, még kisfiúként tanúja voltam, hogyan fognak és hurcolnak el egy épület mögé egy férfit, aki megszökött a börtönből. Néhány perc múlva lövés 28

hangja dördült. Anyám akkor gyorsan kézen fogott, és elsietett velem az ellenkező irányba. Alig voltam még hétéves, időbe telt, mire rájöttem, hogy a rendfenntartók egyszerűen agyonlőtték azt az embert. Audrey láthatta a felismerést az arcomon, mert bólintott. – Tehát tudja. – Winie el is menekülhetne. Tekintete éles volt, a szavai nemkülönben. – Nem ismerheti túl jól a húgomat, ha azt hiszi, bármilyen körülmények között is elhagyná a családját. Valamiért felbőszített a vád, miszerint nem ismerem eléggé Winie-t, hogy tudjam, mennyire közel áll a családjához, az apjához különösen. De visszafogtam magam, és próbáltam tárgyilagos hangnemet megütni. – Inkább a bitót választaná? – néztem határozottan Audrey szemébe, aztán megráztam a fejem. – Én nem hinném. Winie szeret élni. – Reméljük, hogy nem kényszerül majd választásra. A húgom sokszor rendkívül makacs. Ezzel a kijelentéssel nem tudtam vitába szállni. – És mi lett a gyűrűvel? Hirtelen nem értettem. – Amiért a Pinkers-rezidenciára mentek... A gyűrű legalább megvan? Most már tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint egy komplett idióta, és csak ennyit morogtam az orrom alatt: – Nincs gyűrű. – Hogy mi? – csattant fel. – Feláldozná Winie életét egy ócska bizsuért, ami még a kedves mamáé volt, és azt mondja, 29

mindezt a semmiért? Nem tetszett ez a lekezelő hangnem. – A gyűrűt kerestük, mikor Antony ránk zárta a páncélterem ajtaját. Utána már nem nagyon volt időnk keresgélni. Úgy tűnt, ez az információ némiképp sokkolja. – Antony? Mármint Antony McAllister? Winie Tonyja? Nem kifejezetten éreztem helyesnek a megfogalmazást, de a lényegen mit sem változtat, így rábólintottam. – Ha ő nem jelenik meg, mindketten kijutottunk volna. – Az istenit! – szisszent fel, és a száján kiszaladt szitokszó valószínűleg őt magát is meglepte. – Mondtam Winie-nek, hogy szóljon az apánknak. Ő elintézte volna. De persze azt hiszi, mindent képes megoldani egyedül. Igen, ez meglehetősen jellemző volt rá. Nem hiszem, hogy ezen a földön született már olyan ember, aki Winie-t képes lett volna befolyásolni. – Sajnálom, Audrey, őszintén. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék. – Ha változtathatnék ezen, megtenném. Fürkésző pillantást vetett rám, mint aki épp megpróbál elhelyezni, hogy ki vagyok, és mennyit érek. – Esetleg szólhatna az apjának – vetette fel, nem tudván, milyen képtelen ötlet is ez tulajdonképpen. Bennem is felmerült a gondolat, de rögtön el is vetettem. Az esküdtszéket a nemesség alkotja, és apám legalább kéthárom embert ismer közülük. Ha úgy éreztem volna, hogy segítek Winie-nek azzal, ha apám befolyását kérem, már megtettem volna, de tartottam tőle, ezzel csak rontanék az amúgy sem túl fényes helyzeten. Nem tudtam volna 30

megmagyarázni, kicsoda Winie, és milyen alkut kötöttünk, ha pedig mégis megteszem, elintézte volna, hogy tárgyalás nélkül küldjék kötélre a lányt. Így legalább valamennyi időt nyerhettünk. – Nem tehetem – ráztam meg a fejem. – Higgye el, nem segítene semmit. Jól ismerem. Néhány percig mindketten hallgattunk. Audrey az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az állát, én pedig az ablakkeretnek támaszkodva figyeltem, hogyan kúszik a nap egyre magasabbra az égen. Ma összeszedik az esküdteket, holnap pedig megkezdődik a tárgyalás. – Hogy került magához a Mesterkulcs? – törte meg Audrey hirtelen a csendet. Elfordultam az ablaktól, és ránéztem. – Apám szerezte meg. Licitált rá, de fogalma sem volt arról, mire képes. Csak egy újabb ereklyének szánta a gyűjteményébe. Ezen néhány pillanatig gondolkozott. – Miért olyan fontos magának az a gyűrű? – Mint mondtam, az anyámé volt. Összevonta szép ívű, sötét szemöldökét. – Akkor mégis hogy került Felicia Pinkershez? Felsóhajtottam, és megdörzsöltem a szemem. Hosszú volt az éjszaka, és Audrey kérdéseitől rám szakadt a fáradtság. – Ez egy hosszú történet. Ezen kicsit elgondolkozott, körmei idegesítő ritmust kopogtak az asztal lapján. – Kössünk alkut! – vágta ki végül, nekem pedig elkerekedett a szemem. A húgát talán kivégzik, ő meg alkut 31

akar velem kötni? – Maga elmeséli, pontosan miféle megállapodást is kötött Winie-vel, én pedig elintézem, hogy használhassa a Mesterkulcsot, és visszaszerezhesse az anyja gyűrűjét. – Már tiltakozásra nyitottam volna a szám, mikor figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Ha valahogy ráveszi az én önfejű testvéremet, hogy meneküljön, amint lehetősége nyílik rá. – Keményen a szemem közé nézett, én pedig hirtelen nem értettem. – Azt akarja, hogy Winie elmeneküljön? – kérdeztem meghökkenten, mire csak türelmetlenül sóhajtott, kifejezve afelett érzett bosszúságát, hogy még egy ilyen egyszerű dolgot sem vagyok képes felfogni. – Azt akarom, hogy életben maradjon – felelte nyomatékosan. – Ahogy ön is mondta, Winie élni akar. Én is azt akarom, hogy éljen, még akkor is, ha nem lehet a családdal. Ha minden balul ütne ki, meg kell ígérnie, hogy elviszi innen a húgomat, és nem hagyja, hogy visszajöjjön. Szavakat sem találtam. Audrey Langton arra kért, vigyázzak a húgára, és akadályozzam meg abban, hogy őrültséget csináljon. Nem is tudtam hirtelen, hogy nevessek, vagy csak heves tiltakozásba kezdjek. – Azt képzeli, Winie bármiben is hallgatna rám? Sejtelmes kis félmosollyal válaszolt. – Ha nem akart volna segíteni magának, William, nem teszi – jelentette ki egyszerűen. – Winie törődik magával, ami ritka dolog, nekünk ugyanis egy családtagon kívül általában nem szokásunk feláldozni magunkat senkiért. Erre nem tudtam, mit felelhetnék. Winie más volt. Annyira más, mint azok a nők, akikkel eddig dolgom akadt. Már első 32

pillantásra nyilvánvaló volt, hogy valami nem stimmel vele, aztán pisztolyt szegezett rám, és a szeme sem rebbent. Egyvalamiben biztos lehettem: Winie bizalmába kerülni kivételes dolog, és csak keveseknek adatik meg. Ha a nővére szerint megbízik bennem, nekem kötelességem méltónak maradnom rá. – Szerintem Winie aligha hagyná, hogy bármi is visszatartsa. – Már közbeszólt volna, de gyorsan folytattam: – Természetesen mindent elkövetek majd, hogy megállítsam. Audrey mintha némiképp megkönnyebbült volna. Aztán olyan hirtelen pattant fel ültéből, hogy összerezzentem, majd elviharzott mellettem, és az ajtó helyett az ablakot választotta. Kilépett a tűzlétrára – úgy tűnt, már van rutinja, ugyanis nem esett hasra a szoknyájában a művelet közben. – Maga maradjon itt! – szólt még, mikor már a lépcsőn állt. – Eszébe se jusson lejönni, mert valaki még véletlenül agyonlövi! – És maga mit csinál? – meredtem rá csodálkozva mire csak ingerülten forgatni kezdte a szemét. – Szüksége lesz a Mesterkulcsra. – Azzal eltűnt, én pedig magamra maradtam a döbbenetemmel.

33

4 Winie Nem a döglött patkány vagy a pók a sarokban, esetleg a kemény priccs okozta a gondot – hanem a tény, hogy egy helyben kellett ülnöm, és arra várnom, hogy valaki helyettem oldja meg a problémáimat. Kikészített a várakozás és a semmittevés. A nap nagy részében az ég egy kis szeletkéjét bámultam az ablak rácsain túl, és azon gondolkoztam, mi csúszhatott ennyire félre. Hogy volt képes Tony így kijátszani? Azt hittem, ennél már ravaszabb vagyok, tapasztaltabb. Hiszen pontosan tudtam, mekkora egy csótány, bár igaz, sosem hittem volna, hogy ilyen mélyre süllyed. Ha meghalok miatta, visszajárok majd, és kísérteni fogom. Gondolataimból a folyosó végén felcsendülő, ismerős hang riasztott fel. Összevont szemöldökkel a rácsokhoz sétáltam, és megkíséreltem kilesni rajtuk, de nem láttam el olyan messzire. Hallani azonban így is tisztán hallottam anyám parancsoló utasításait. Velem beszélt hasonló hangon, mikor kiskoromban nem akartam megenni a borsófőzeléket. – Márpedig engedni fogja, hogy bevigyek egy tál levest a lányomnak, fiatalember! – Mély hangú mormolás felelt, melyből csak annyit tudtam kivenni, hogy az őrt álló fickó rendkívül zavarban van. Éreztem, hogy mosoly kúszik az arcomra. – Ne jöjjön nekem a szabályokkal! Nem érdekelnek 34

a szabályok! Jogtalanul börtönbe vetni fiatal lányokat, ahhoz aztán értenek, de maguktól akár éhen is halhatnak! – Még halkabb, még bizonytalanabb dörmögés. – Mégis mit gondol? Reszelőt csempészek a húslevesben? Gondolkozzon már egy kicsit, fiam! És mi ez a tartás?! Húzza már ki magát! Az anyja nem tanította meg a tiszteletre? – Ekkorra már alig bírtam visszafojtani a nevetést. – Na, azért mondom! – Kis csend. – Igen, a takarót is beviszem, talán valami problémája van vele? Természetesen nem volt – ahogy esélye sem anyám lehengerlő személyisége ellen. Néhány pillanat múlva léptek koppantak méltóságteljesen a folyosó kövezetén, majd anyám jelent meg a cellám előtt, elegánsan, mint egy dáma, haja a feje tetejére tornyozva, egyik kezében egy lefedett lábos, a másikban nagyanyám egyik vastag gyapjútakarója. A szeme árulkodóan megcsillant, mikor végignézett rajtam, de tartotta magát. Épp csak egy kicsit szipogott, aztán megjegyezte: – Jobban jártam volna tíz fiúval. – Én is örülök, hogy látlak, anya – mosolyogtam rá, és a rácsokon keresztül elvettem tőle a takarót. A kezem már teljesen átfagyott, jólesett most a vastag anyag ráncai közé mélyeszteni. – Apa azt mondta, nem hagytad, hogy lelője Willt. Anyám csak legyintett.. – Sejtettem, hogy elpanaszolta. De William tulajdonképpen egy nagyon udvarias fiatalember. – megemelte a szemöldökét. – És nagyon bátor is, ha hajlandó volt önként a mi kis darázsfészkünkbe tenyerelni. Rendben, anya, rendben, értettem a célzást. – Most hol van? 35

– A nővéred elbújtatta. Jobb, ha most nincs szem előtt. Némiképp fellélegeztem. Anyám néha kissé más színben látta a világot, mint én, de helyén volt az esze, és mindig megfelelőképpen reagált vészhelyzetekben. – A család? Anyám felsóhajtott. – Senki sem érti, mi történt, és én nem tudok nekik megfelelő magyarázattal szolgálni. – Megcsóválta a fejét, tekintete a kezében tartott lábosra siklott, aztán vissza rám. – Most már el kell mondanod, mi is folyik itt egészen pontosan, Winie. Ez már nem játék. – Jól tudom – vágtam közbe, és magamhoz öleltem a takarót. Olyan illata volt, mint a nagyanyám szobájában mindennek: levendula és gyertyaviasz. – Nem tudom, mit mondhatnék – vontam meg a vállam kényszeredetten, mikor anyám még mindig engem nézett, és a válaszomra várt. – Ez volt az ára, hogy megszerezzem a Mesterkulcsot. – Edwina Russell Langton – fenyegetett meg fojtott hangon –, soha ne merészeld azt gondolni, hogy bármilyen tárgy is fontosabb lehet, mint az életed! – Tudom, anya – nyúltam ki felé, ő pedig megszorította az ujjaimat. – Nem lesz semmi baj, Zach majd elintézi. A pillantása tompa lett, és fénytelen. – Fel kell készülnöd, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül. – Közelebb húzott a rácshoz, hogy jól figyeljek rá. – El kell menned, ha nincs más választás. Megráztam a fejem, még csak gondolkodnom sem kellett rajta. – Az ki van zárva. 36

– Figyelj rám! – csattant fel idegesen, és csak most vettem észre, milyen mélyek a ráncok a szája sarkában vettem észre, milyen mélyek a ráncok a szája sarkában, és milyen sötét karikák ülnek a szeme alatt. – Nem fogsz meghalni puszta makacsságból, megértetted? Ha el kell menned azért, hogy életben maradj, el fogsz menni, és erről nem nyitok vitát. – Erősen beharaptam a szám szélét, hogy ne kezdjek automatikusan tiltakozni. Nem fogom elhagyni a családomat, ennek nem szabad megtörténnie. De anyám is volt olyan makacs, mint én... mint mi Langtonok mindnyájan. – A mai éjszakától kezdve egy hajó folyamatosan várni fog rád a 42-es dokknál. Ha Zachariának addig nem sikerül kivarázsolnia téged innen, ki kell nyitnod ezeket a nevetséges zárakat, és el kell menned. – Apa tudja ezt? – kérdeztem csendesen, mire csak ingerült fújtatás volt a válasz. – Apád igazán bátor ember, de ebben nem tud döntést hozni. – A tekintete ellágyult, ahogy előrenyúlt, és megsimogatta az arcom. – Tudod, hogy milyen, ha rólad van szó. Nagyot nyeltem, és el kellett fordítanom a fejem, mert nem bírtam állni anyám barna szemének pillantását. Tudtam, milyen apa, tudtam, hogy ő a legkeményebb ember, akit csak ismerek, de azt is tudtam, hogy értünk – Audrey-ért és értem – mindenét odaadná, amije csak van, és még annál is többet. Ő nem hagyná, hogy elmeneküljek; inkább rendezne mészárlást a tárgyaláson, és végül hagyná, hogy őt kössék fel helyettem. Anyám lehajolt, és a rácsos ajtó alatt becsúsztatta a lábost. 37

– Az első tárgyalás holnap reggel lesz – mondta, miközben felegyenesedett, én pedig elvettem az edényt, és éreztem, hogy még langyos az oldala. – A tanúk megvannak. Annyi, hogy ha mindet végighallgatják, még a végén szentté avatnak. – Na, ettől azért nem féltem, hogy bekövetkezik. – Próbálj meg aludni, és edd meg a levest! Tettem bele kanalat is. – Igenis, asszonyom! – próbáltam viccelődni, és anyám becsületére szóljon, hogy erre még egy gyenge mosolyt is megeresztett felém. – Talán sok mindenben nem látjuk egyformán a dolgokat, de remélem, tudod, hogy nagyon szeretlek – mondta még búcsúzóul, és ettől nem csak neki lett könnyes a szeme. – Hogyne tudnám. Biccentett, aztán összeszedte magát, és ugyanolyan határozott léptekkel sétált el, mint amilyenekkel érkezett. Vártam, míg elhal cipőjének kopogása, aztán a vállamra terítettem a takarót, hogy épp csak az arcom meg a két kezem látsszon ki, leültem a priccsre, levettem a lábos fedelét, és nekiláttam a levesnek. Egészen addig a pillanatig fogalmam sem volt róla, milyen éhes is vagyok, amíg az első kanál a számhoz nem ért. Evés közben végig anyám szavai jártak a fejemben. Elintézte, hogy várjon rám egy hajó – biztosra akart menni, hogy van B tervünk, ha az A csődöt mondana. Megpróbáltam elképzelni az életemet a nyüzsgő ház, a bosszantó, minden lében kanál rokonok és a nagy családi ünnepek nélkül. Nem ment. Sosem voltam egyedül – még akkor sem, mikor erre vágytam volna leginkább –, és nem tudtam eléggé értékelni a tényt, hogy mindig van kire 38

számítanom, és segítséget kérnem, ha rászorulnék. Olykor már tehernek is éreztem, most viszont, mikor nagy esélye volt annak, hogy mindezt elveszíthetem, már foggal-körömmel ragaszkodtam. Nem akartam elmenni, nem akartam a családom nélkül, magányosan élni. Nagyon bíztam benne, hogy Zach tényleg tudja, mit csinál. *** – Ms. Pinkers – Zacharia hangja szinte már leereszkedően csengett –, azt állítja, hogy ez az ifjú hölgy – intett felém teátrálisan – betört a maga páncéltermébe, melyet ön előzőleg bezárt, és amelyhez kulcs csakis magánál van? – Van egy pótkulcs is – rikácsolta a nő. – És ha szabad kérdeznem, mégis hol tartja a pótkulcsot? – Zach mosolya kedves volt, mint egy vacsoráját leső cápáé. Felicia hófehér selyemkesztyűjének ujjait húzgálta. – A páncélteremben – motyogta, és gondosan kiválasztott, lila csipkekalapja, amely úgy nézett ki, mintha Sir Lancelot, nagyanyám macskája megrágta és kihányta volna, most kicsit megbillent a fején. – Hogy mondta, Ms. Pinkers? – tette a füle mögé a kezét látványosan Zach. – Azt hiszem, nem értettem tisztán. – A páncélteremben volt. – És egészen pontosan hol? – Belül, az ajtó mellett. Egy komód fiókjában. – Látszott rajta, hogy ez a tény meglehetősen kellemetlenül érinti. – De valahogy akkor is bejutott! – mutatott rám vádlón. – Bent volt a páncélteremben, és ki akart fosztani! 39

– Tiltakozom! – torkolta le azonnal Zacharia. – Az ügyfelem indítékai felől a sértettnek nem lehetnek információi, bíró úr – fordult az öreg Theodor G. Kernedhez, akit az esküdtszék tagjai erre a néhány napra bírónak választottak. Kerney egy vaskalapos, vén szarházi volt, aki rendszeresen bordélyházakba járt, és közben úgy tett, mint ha mintapolgár lenne, ráadásul nagyobb tolvaj volt, mint közülünk bárki. Láthatóan az én ügyem is teljes mértékben hidegen hagyta. Most intett Zachnek, hogy legyen neki igaza, ha annyira akarja, csak hagyja őt békén tovább szundikálni. A bíróság – vagyis az a terem, ahol jelenleg a tárgyalásom folyt – leginkább egy rossz vicchez volt hasonlatos. A bírói pulpitust néhány korhadt deszkából ácsolták. erre állítottak rá egy jobb napokat is látott íróasztalt. Jobb oldalon ültek az esküdtek, szám szerint hét (nyilván ennél többet hirtelenjében nem tudtak összeszedni), valamint a peres felek, azaz Felicia Pinkers és én a bíróval szemközt, két, szintén romos és ingatag asztal mögött. Feliciának nem volt ügyvédje, bár sértett félként nem is szorult rá ilyesmire: az esküdtek arcán egyértelműen látszott, már azelőtt elítéltek, hogy Zach akár csak egy szót is szólt volna. Ezt minden bizonnyal ő is tisztán látta, de azért becsületére legyen mondva, igazán keményen próbálkozott. – Ms. Pinkers, kérem, segítsen, mert némileg összezavarodtam... – vakargatta tűnődő kifejezéssel az állán pamacsokban növekvő, szakállnak csak nehezen titulálható szőrszálakat. – Azt állítja, hogy Langton kisasszony – intett felém teátrális mozdulattal – bejutott az ön páncéltermébe, 40

azzal a szándékkal, hogy kirabolja. Ám ha az egyik kulcs önnél volt, a másik pedig odabent, mégis hogyan juthatott be Edwina? – tárta szét a kezét, és körbenézett a közönségén. Volt kinek műsoroznia: a terem tele volt, és néhány kíváncsi bámészkodótól eltekintve szinte mindenkit ismertem. A családom a gyerekek és néhány idősebb rokon kivételével mind felsorakozott mögöttem, és komoly hadjáratot folytathattak, mert még az öreg Vastüdőt is felismerni véltem George nagybátyám háta mögött. Kíváncsi lettem volna, ki és milyen kaliberű mordályt fogott a fejéhez, amiért hajlandó volt egyáltalán megfontolni, hogy megjelenjen. – Azt én nem tudom! – morogta Felicia –, de a kulcs eltűnt a komódból. – Az ön kulcsa nyilván megvan, nem igaz? – Meg. – És ön szerint hogyan lophatta volna ki Edwina a kulcsot, ha egyszer az be volt zárva egy vastag acélajtó mögé? – Én azt nem tudom! – csattant fel a nő, és villámló szemmel rám meredt. – De bent volt és lopni akart! – Ezt nem tudhatja – kezdte volna ismételni magát Zacharia, de Kerney nagyjából ekkorra unta meg a vég nélküli szópárbajt. – Jól van, Mr. Morehead, most már elég lesz. Haladjunk! – intett türelmetlenül, mire Felicia elégedetten elmosolyodott; keselyűszerű ábrázata a kárörömtől sem lett vonzóbb. A hátam mögött zúgolódni kezdett a tömeg, de ekkor a bíró kalapácsával néhányszor ingatag lábakon álló asztalára vágott, mely azzal fenyegetett, hogy egy súlyosabb csapást 41

követően összerogy. – Aki nem fogja be a száját, azt kiküldetem! – recsegte, én pedig gyors pillantást vetettem a szüleimre a vállam felett. Anyám a fejét csóválta, ujjai a felkarjába vájtak. Apám görcsösen szorongatott valamit a kabátja alatt, gyanítottam, hogy egy fegyver markolatát. Audrey pedig apám csuklóját markolta, és idegesen suttogva próbálta meg jobb belátásra téríteni. – Van még tanúja, Mr. Morehead? Délután vadászni megyek. Zacharia tiltakozni akart volna, de amikor találkozott a tekintetünk, alig észrevehetően megráztam a fejem. Nem érte meg. Nem érte meg felbosszantani a pasast, mert a végén még ma este bitóra küldet. Nekem most időre volt szükségem, annyira, amennyit csak Zach nyerni képes, hogy kitalálhassak valamit. Ügyvédem végül megköszörülte a torkát, és szólította az első tanút – Herbert Cooney-t, egy régi ivócimborámat, aki néhány nappal ezelőtt puszta véletlenségből ki akarta nyírni Willt. Rám kacsintott, ahogy a bírói asztal bal oldalára állított székhez sétált, és ledobta rá magát, legalább olyan nemtörődöm módon, mintha csak a McGinnis egyik padjára telepedne le. – No – szemrevételezte pápaszeme mögül Herbert korántsem bizalomgerjesztő fizimiskáját Kerney –, mit hallunk magától, fiam? – Mr. Cooney – vágott közbe gyorsan Zach, mielőtt még Bert felvehette volna a beszélgetés fonalát – rávilágít majd nekünk Langton kisasszony feddhetetlen jellemére. A bíró a szemét forgatta, és elnyomott egy ásítást. 42

– Alig várom. Csak tempósan! És Zách kérdezett – annyi baromságot, hogy valószínűleg még én is elnevettem volna magam rajta, ha nem ilyen faramuci a helyzet. De Bert hősiesen uralta a vonásait, és még csak el sem mosolyodott, miközben azt ecsetelte, hogy a templomból ismer, ahová minden áldott vasárnap elmegyek, és utána együtt járunk ételt osztani a lelencházba. Az esküdtek arcán egyértelműen látszott, hogy a haramiaképű Herbertet ezerféle szituációban el tudják képzelni, de ezek között nem szerepel a templomba járás és az ételosztás. Ezután következett Cyrus Letting, akinek tavaly nyáron segítettem kirabolni Esther Vincentet, és utána fele-fele arányban megosztoztunk a zsákmányon. Az ő verziója szerint a piacon találkoztunk, mikor épp egy éhező árvának vettem kenyeret. Úgy az ötödik tanú, Les Neighton tájékán láttam az esküdteken és a bírón is, hogy már rendkívüli mód unják a hőstetteimről szóló történeteket. Macskát mentettem egy fáról. Anyát és csecsemőjét hoztam ki egy égő házból. Macskamamát és kölykeit szedtem le az égő csipkebokor tetejéről. A variációs lehetőségek száma végtelennek bizonyult. A sor valószínűleg beláthatatlan ideig folytatódott volna, de akkor Kerney megelégelte a színházat. Háromszor az asztalra csapott a kalapáccsal, melynek feje végül elrepült, és majdnem szemen találta az esküdtek közt ülő Israel Prescottot. – Azt hiszem, már mindannyian elég sületlenséget hallottunk. A tárgyalást berekesztem. Holnap délben 43

folytatjuk – rendelkezett a férfi, majd azonnal el is tűnt a hátsó ajtón keresztül. Két rendfenntartó, akik eddig a falat támasztották, most felém lépett, különösebb teketória nélkül közrefogtak, és már készültek is, hogy elvezessenek, mikor apám hangja csattant a hátunk mögött. – Álljanak csak meg! Hátrafordultam, és még épp láttam, hogy anyám a vállára teszi a kezét, majd valamit súg neki komoly arccal, könyörgő szemmel. Apám megfeszült, én próbáltam egy gyors mosolyt küldeni felé, ezzel jelezvén, hogy jól vagyok, ő pedig hallgasson anyámra, és ne csináljon őrültséget. Végül aztán nem szólt többet, engem pedig kivezettek a teremből, le a lépcsőn, be a jól bejáratott kis cellámba.

44

5 Winie Nagyanyám gyapjútakarójába burkolóztam, a térdem a mellkasomhoz húztam, és a falnak támasztottam a hátamat. Egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy végigfeküdjek a kemény priccsen, ráadásul párnám sem volt. Újra és újra lejátszottam a fejemben a délelőtti tárgyalást, és minden egyes ismétlés után csak még gyászosabbnak láttam a helyzetemet. Nem sokkal azután, hogy visszahoztak a cellámba, megjelent Zacharia is – az arca beszédesebb volt ezer szónál. – Hát, ez szarul ment – jelentette ki a maga keresetlen stílusában, és csak egyetérteni tudtam vele. Szarul ment, sőt még annál is szarabbul. Meg fogok halni. – Miért, azt gondolod, hogy nem loptam be magam a szívükbe? – kérdeztem, de csak elhúzta a száját a szarkazmus hallatán. – Egyáltalán ki találta ki ezt a baromságot a templomról meg a fáról mentett macskáról? Sértetten felhúzta az orrát. – Nem lett volna vele semmi baj, ha nem amatőrökkel kell dolgoznom, akik olyan kifejezéstelen arccal mondják fel a szövegüket, mintha csak papírról olvasnák. – Azért szép tőlük, hogy legalább megpróbálták. 45

– Igen, rohadtul szép, csak nem mész vele túl sokra. – Komoran nézett rám a rácsok átellenes oldaláról. – Meg kellene gondolnod azt a másik lehetőséget, Winie. Te is láttad, mi folyik odakint. Igen, láttam. Ez a tárgyalás már gyakorlatilag le volt játszva, csak azért húzták még egy kicsit az időt, hogy legalább úgy tűnjön, mintha létezne valamiféle törvény ebben a tetves városban. – Nem mehetek el, Zach – ráztam a fejem. – Akkor nem jöhetek vissza. – Ismerem apádat – csóválta a fejét. – Inkább választaná ezt a lehetőséget, mint a másikat. – A kérdés az, én mit választanék. Láthatóan ezzel már igazán nem tudott mit kezdeni. – Na jó – csapta össze a kezét. – Holnapra kitalálok valamit. Ítélethirdetésig nincs veszve semmi. Elmosolyodtam. – Mondtam már, hogy szeretem a hozzáállásod? – Sok mindent mondasz te, kislány. – Mielőtt elindult volna, még felemelte a mutatóujját, mintha csak most jutna eszébe: – Megmondom anyádnak, hogy hozzanak neked be fésűt és tiszta ruhát. – Már épp javasolni akartam neki, hová dugja a fésűjét, de nem hagyott szóhoz jutni. – Hidd el, már az is számít, ha nem úgy nézel ki, mint egy lelencgyerek, aki az egész napot a csatornában töltötte. – A tapintat nem erősséged – jegyeztem meg, bár be kellett látnom, hogy van valami abban, amit mond. A hajam, már csak hosszánál fogva is, merő gubanc volt, az ujjaimmal sem mertem a csomók kibogozásával kísérletezni, hátha 46

beleragadok. A ruhám mocskos és pinceszagú, de idelent ezen nem is nagyon lehet mit csodálkozni. – Nem azért vagyok itt, hogy tapintatos legyek – felelte, és ebben tökéletesen igazat adtam neki. Így hát, beletörődtem a fésűbe, cserébe csak annyit kértem tőle, tegyen csodát. Azt mondta, mindent el fog követni. Ezek után magamra maradtam, csak hat óra felé érkezett egy férfi, és egy tányért hozott, benne valami felismerhetetlen trutyival, mely lassan az öntudatra ébredéssel fenyegetett. Inkább nem is nyúltam hozzá, mert tartottam tőle, hogyha megpiszkálom a kanállal, a végén még ő fog megenni engem. Unalmamban a padló köveit számoltam, de ötvenháromnál kizökkentett egy odakintről behallatszó csattanás, és utána már nem volt kedvem újrakezdeni. Próbáltam elképzelni magam, amint két éjszaka múlva hajóra szállók, és soha többé nem térek vissza. Igyekeztem szoktatni magam a gondolathoz, de nem ment. Valahol még mindig reménykedtem benne, hogy Zach holnap előhúzza a nyulat a kalapból, amivel majd mindent egy csapásra elsimít. Nem akartam elmenni, nem tudtam elmenni innen. Nem voltam képes mindent és mindenkit magam mögött hagyni, és a semmiből felépíteni egy új életet. Semmi egyebem nem volt, csak a családom, és közeledett nagyanyám születésnapja is. Ha eltűnök, Audrey aratja le a babérokat a zenedobozért, amit ráadásul én loptam. Na, azt már nem! Talán mégiscsak elszundíthattam egy pillanatra, mert valami megfoghatatlan érzésre riadtam fel, mikor mozgást érzékelsz a perifériádban. Jobbra rántottam a fejem, és néhány hosszú pillanatig csak meredtem a sarokban álló, 47

szélesen vigyorgó alakra. Ha egy kicsit kevésbé lettem volna döbbent, valószínűleg felpattanok és bemosok neki. De az egész jelenet olyan szürreális volt, hogy egyszerűen lefagytam. – Mi a fenét keresel te itt? – sikerült végül összeraknom egy értelmes mondatot, mire Will közelebb lépett, bár ahogy elnéztem, arra azért ügyelt, hogy kartávolságon kívül maradjon. Kissé ziláltabbnak nézett ki, mint általában. A haja kócos volt, a felöltője itt-ott szakadt, a nadrágja térde koszos, mintha a földre esett volna. Ennek ellenére nem úgy festett, mint akit nagyon megviselt a családom vendégszeretetében eltöltött két nap. – Meglátogatlak – felelte nemes egyszerűséggel, és végignézett rajtam. Látta a koszos, gyűrött ruhámat, gubancos hajamat, a karikákat a szemem alatt, és nyilván levonta a maga következtetéseit. Végre képes voltam összeszedni magam, és olyan dühös lenni, amennyire ez a lehetetlen helyzet megkövetelte. – Talán meg akarsz halni? – Ugyanezt kérdezhetném. – Nem! Te nem kérdezel semmit! – Talpra ugrottam, a takaró lecsúszott rólam, és tócsába hullt a lábamnál. – Te most szépen fogod magad, és elmész! – A nővéred küldött – vágta ki hirtelen, mire egy pillanatra bennem rekedt a szó. Audrey? Már hogy Audrey Langton? Az én nővérem?

48

Ő küldte ide Willt, tudva, hogy apám valószínűleg kinyírja ezért? A William nyakában lógó, zsebóraszerű szerkezetre néztem, és nem értettem. – Ő szerezte meg neked a Kulcsot? Csak bólintott, majd áthúzta a fején, és felém nyújtotta. Hátráltam egy lépést. – Mégis mit művelsz? – Nézd – engedte le a kezét és a Mesterkulcsot az oldala mellé –, ez a tárgyalás siralmas volt. Ezt mindketten tudjuk. – Nem láttalak a tárgyaláson – vetettem ellen, csak hogy mondjak valamit, ami talán kizökkenti. Nem jártam sikerrel. – Hátul álltam, George nagybátyáddal. – Sokatmondó gesztussal megvonta a vállát. – Nem hinném, hogy a legjobb barátok leszünk. Ezen nem lepődtem meg. El tudtam képzelni a reakciókat, mikor ez az úrifiú megjelent a házunknál, meglobogtatta a Mesterkulcsot, es közölte, hogy bajban vagyok. De nem hiába bíztam anyámban és Audrey-ban – reméltem, ők nem hagyják majd, hogy felkoncolják Willt, és lám, igazam lett. Így most megteheti ezt ő saját maga is. Remek. – Akkor kérlek, magyarázd el – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és karba fontam a kezem –, mégis miért kísérted most is a sorsot azzal, hogy itt vagy? Kissé zavartan beletúrt kócos hajába. – Tulajdonképpen nem igazán volt választásom. A szemöldököm összeszaladt. – Magyarázd meg! – követeltem, mire halványan elmosolyodott. Éreztem, hogy a feszültség felkúszik a gerincemen. – Most meg mi van? – förmedtem rá. 49

– Ha azt mondanám, épp olyan vagy, mint az anyád, valószínűleg orrba vágnál, és még az előzőt se nagyon hevertem ki. Szóval inkább nem mondok semmit. És még mindig csak somolygott. Valóban megfordult a fejemben, hogy orrba vágom, de miután arra jutottam, hogy azzal sem sikerülne több értelmet vernem a fejébe, mint egyébként, inkább annyiban hagytam a dolgot. – Szóval mit keresel itt? – kötöttem továbbra is az ebet a karóhoz. – Van egy könyv – vágta ki, én pedig hirtelen nem tudtam követni a témaváltást. – Hogy mondod? – Tudod, én sem vagyok ám olyan haszontalan, mint hiszed – vonta fel a szemöldökét célzatosan, de miután látta rajtam, hogy ettől sem értem jobban, mire is akar kilyukadni, sóhajtott, és végre értelmesen kezdet, beszélni. – A bíróságra jövet hallottam, hogy George és valaki más a családból, akinek nem emlékszem a nevére – itt elhúzta a száját, jelezve, hogy nem jegyezheti meg az összes rokonomat – egy könyvről beszéltek, amiről apádnak is tudnia kell. Még mindig nem csapott arcon a megvilágosodás szele. Nem is értettem, hogy jön egy könyv az én jelenlegi helyzetemhez és ahhoz, hogy Will nem fog eljutni semmilyen akasztófáig, ha apám észreveszi a Kulcs eltűnését. Nem, nyilván ott helyben agyonlövi, ahogy megpillantja, és én a rácsok mögül ez ellen vajmi keveset tudok majd tenni. – A könyv állítólag választ adhat arra, hogyan is működik a Mesterkulcs és más olyan szerkezetek, amelyekről eddig talán fogalmunk sem volt. 50

Jó, most már értettem. Értettem, és a legkevésbé sem tetszett. A szemébe néztem, és próbáltam olyan lassan és higgadtan beszélni, amennyire csak képes voltam rá. – A megállapodásunk értelmében segítek neked visszaszerezni anyád hagyatékát, így van? Láttam, hogy erre megrándul a szája. – Így, de... – Nem volt szó semmiféle titkos kincs utáni hajszáról, ahogy egyébként arról sem, hogy én leszek a legújabb vasárnapi látványosság a város főterén. – Winie... – Will! – vágtam a szavába. – Ne bonyolítsd ezt! Már így is épp elég rossz a helyzet. – Talán most ismertem be először hangosan, de nem éreztem tőle jobban magam, hogy kimondtam. Semmi sem változott. – Nem – jelentette ki, én meg hirtelen csak pislogni tudtam a hirtelen jött ellenállás hallatán. – Nem tudok csak ülni, és azt várni, hogy felkössenek. – A hangja minden egyes szóval csak emelkedett. Azt hiszem, még sosem láttam Willt ingerültnek. Volt bennem valami, ami láthatóan kihozta az embereket a béketűrésükből. – Csinálnom kellett valamit, és vagy belógok ide a Kulccsal, vagy kiskalapáccsal és árral esek neki a falnak, de gyanítom, hogy arra többen felfigyeltek volna. Igen, azt én is valószínűnek tartottam. – És mégis hogyan segítene egy állítólagos könyv abban, hogy engem ne kössenek fel két nap múlva? – kérdeztem, reménykedve, hogy kiverhetem a fejéből ezt a marhaságot. Annál, hogy apám lelövi Willt, csak egy rosszabbat tudtam 51

elképzelni: Willt, amint egyedül akciózik, majd lebukik, és megkapja a mellettem lévő, kényelmes kis cellát. – Talán a Mesterkulcsnak van olyan funkciója, amit nem ismerünk – vágta rá túlságosan is lelkesen. – Vagy esetleg szó esik benne olyan eszközről, ami segíthet rajtad. – Hogyan? – vontam fel a szemöldököm. – Kitörli mindenki emlékezetéből ezt az egészet? Vagy visszaforgatja az időt két nappal ezelőttre? Mégis miben reménykedsz? A folyosóról beszűrődő gyenge fényben láttam, hogy a szemét forgatja a kifogásaimra. Pedig igazam volt, és ezt neki is tudnia kellett. – Akkor el kell hagynod a várost. El kell menned, és nem jöhetsz vissza. – Zacharia megoldja – Úgy mondogattam ezt, mint valami mantrát, mintha el is hinném, hogy valóra válik, ha eleget ismételgetem. Will sokatmondó pillantást vetett rám, jelezvén, ne legyek naiv. Igen, általában képes voltam két lábbal a földön állni, reálisan szemlélni a világot, de most kapaszkodnom kellett valamibe. Ilyen kutyaszorítóba még sosem kerültem, pedig jó párszor volt mar forró a talaj a talpam alatt. Két ujjammal megnyomkodtam az orrnyergem, éreztem, ahogy a fejfájás lassan a szemem mögé költözik. – Mit hallottál még erről a könyvről? – sóhajtottam, és láttam, hogy felcsillan a szeme. – Nem sokat, csak annyit, hogy George valamelyik ismerőse szerint holnap este árverésre bocsátják.

52

– Kik? Hol? Honnan szerezték? – tettem fel egy rakás kérdést, mert látnia kellett, hogy ez így kevés az üdvözüléshez. De lelkesedése töretlennek látszott. – Az idősebb Thaddeus Melledy szerezte meg, az ő birtokán lesz az árverés. Hogy honnan, azt nem tudom – vallotta be. – Márpedig ez az egyik legfontosabb kérdés – csóváltam a fejem. – Ha nem tudjuk, ki a beszállító, nem tudhatjuk azt sem, mennyire megbízható az áru eredete. – Apám alaposan a fejembe verte, hogy sose higgyek a szóbeszédnek. Csak az az eredeti, amit a saját szemeddel láttál, és magad bizonyosodtál meg a származásáról. Ez is amolyan szabályféle volt, amit sosem szabad elfelejtenem. – Az, hogy George valamelyik ismerőse szerint árverésre bocsátanak egy könyvet, amiben a Mesterkulcshoz hasonló szerkezetekről írnak, talán csak egy nagy marhaság. Ez nem megalapozott információ, és így nem lehet... – Hogyan tudnék megbizonyosodni róla, hogy a könyv és a tartalma valódi? – vágott a szavamba, velem meg olyasmi esett meg, ami általában nem gyakran fordul elő: hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek. Kutatást akar végezni? William? Tapasztalat nélkül? Egyedül? Na nem. Az oktatásomban külön fejezetet képzett a tárgyak eredete utáni kutatómunka és információszerzés. Ez nagyjából a tervezéslecke előtt és az „ismerd fel a pletyka és a valódi füles közti különbséget” című fejezet után következett. Én tudtam volna, hogyan kezdjek neki, de én ismertem is hozzá a megfelelő embereket. Csakhogy Will-lel egyikük sem fog szóba állni, jobb esetben szimplán elhajtják, rosszabb esetben 53

megverik. A legrosszabb esetben szólnak róla apámnak, aki majd lelövi. – Te sehogy – csóváltam a fejem. Már tiltakozásra nyitotta volna a száját, de folytattam: – Nem azért, mert nem lennél rá képes. Valószínűleg meg tudnád csinálni, de beszélni kell hozzá néhány emberrel, akik veled nem állnának szóba. – És kivel beszélnének? – Velem – vágtam rá, aztán sóhajtva gubancos hajamba túrtam. Ez nem volt járható út. Willre néztem. – Te komolyan ezt akarod? Megvonta a vállát. – Nem rosszabb, mint ülni, és várni egy ítéletre, amit már meg is hoztak, csak még nem mondják ki – válaszolta csendesen. Touche. Gondolatban számba vettem azon rokonaim listáját, akik nem rohannának kapásból apámhoz, ha Will eléjük állna azzal a szándékkal, hogy meg akarja szerezni ez a könyvet. A lista meglehetősen kurtára sikeredett. A lojalitás első számú szempont volt a családon belül, és mivel Will nem tartozott közénk, értelemszerűen nem bíztak meg benne. Az én szavam ért volna valamit, de jelenleg eléggé meg volt kötve a kezem. – Szólj Arnie-nak! – böktem ki végül, bár már a gondolattól is a hideg futkározott a hátamon, hogy Arnold unokaöcsém és William három szónál többet váltanak egymással. De nagyjából a tizenhét éves Arnold volt az egyetlen, aki kellőképp lázadó szelleműnek bizonyulhatott egy ilyen feladathoz, ráadásul őt is apám képezte ki, így volt esély rá, hogy képes nem megöletni magát. Az sem 54

elhanyagolható, hogy imádta a kincsvadászatokat és az összeesküvés-elméleteket. Volt egy olyan sejtésem, hogy ő és Will túlságosan is jól ki fognak jönni egymással. – Ő az unokaöcsém, Sybil nagynéném fia. Ismer mindenkit, akit kell, és segíteni fog. – Will némileg gondterhelt tekintetét látva elmosolyodtam. – Vörös hajú, szeplős, nagyon magas fiú, el sem tudod téveszteni. A negyedik emeleten lakik, a 404-es lakásban. De arra ügyelj, hogy ne lásson meg senki, és hogy a bátyja ne legyen otthon, mert még a végén kilógat az erkélyről. Erre elhúzta a száját. – Csak ennyi? – Te akarod azt a könyvet, nem én – fontam karba a kezem. – El kell mondanod Arnie-nak, mi a helyzet, és azt is, hogy én küldtelek hozzá. Mondd neki, hogy mindenre kiterjedő háttérmunka kell, és gyorsan, mert a licit holnap este kezdődik. Ha kiderül, hogy a könyv létezik, és valóban azt tartalmazza, amit rebesgetnek, el kell menned Audrey-val licitálni. – Állj, parancsnok! – emelte fel a kezét, mint az iskolában jelentkező kisdiák. – Licitálni? Nem ellopjuk? – Mi nem csinálunk semmit – mondtam nyomatékosan. – Ti mentek oda, és bizony licitálni fogtok. Úrifiú vagy – jegyeztem meg gonoszkodva. – Ennek most hasznát fogod venni. – De nem lenne egyszerűbb simán csak ellopni? Ezen muszáj volt mosolyognom. – Tudod, csak mert tolvajok vagyunk, nem feltétlenül lopunk el dolgokat. Néha bele kell fektetnünk valamibe, hogy 55

később majd hasznunk legyen belőle. Ez így működik. – Láttam rajta, hogy figyel arra, amit mondok. – Jelen esetben a könyv, már amennyiben létezik, egy befektetés. Ha valóban tartalmazza azokat a dolgokat, amikről hallottál, komoly hasznunk származhat belőle. – Nekünk? – vonta fel most ő a szemöldökét. Igaza volt. Úgy beszéltem erről, mintha az én akcióm lenne, közben pedig itt ültem, és vártam, hogy ítéletet mondjanak a fejem felett. Felsóhajtottam, és lerogytam a priccsre, onnan néztem fel Willre. – Valószínűleg el kell majd mennem, igaz? – Nem akartam ezt ilyen reményvesztetten mondani, de már nem tudtam visszaszívni. Anyám és apám előtt tartanom kellet magam, nem láthatták, mennyire meg vagyok rémülve, már így is halálra aggodalmaskodták magukat. Nem hiányzott volna, hogy apám megjelenjen azzal a tankkal, amit a legutóbbi kis üzletelés alkalmával szereztünk, és letarolja a bíróságot. Képes lett volna rá. Will óvatosan közelebb lépett, majd miután látta, hogy nem fogom leharapni a fejét, leült mellém, és láncánál lógatva a kezembe eresztette a Mesterkulcsot. – Csak egy szavadba kerül, és már itt sem vagyunk. – Az eszköz súlyosan feküdt a tenyeremben. A kis csavarok, fogaskerekek és alkatrészek most nyugodtan pihentek, úgy festett, mint egy különleges zsebóra, csak épp a mutatók és a számlap hiányzott róla. Elszakítottam róla a pillantásom, és Will felé fordultam. – Mi ez a többes szám már megint? 56

Hátát megtámasztotta a falnál, egyik térdét felhúzta és a körülményekhez képest úgy tűnt, kényelembe helyezte magát. – Ha el kell menned, veled megyek – jelentette ki, és ő is a Mesterkulcsot nézte. – A nővéred azzal a feltétellel szerezte meg nekem a Kulcsot, hogy meggyőzlek arról, menekülj, amíg teheted. – Ekkor rám nézett, a tekintete komoly volt, és elszánt. – Megmondtam neki hogy lehetetlen vállalkozás, de szerinte rám hallgatni fogsz. – Fanyar mosolyra húzta a száját. – Nem ismerlek olyan régóta, de szerintem nem vagy az a fajta, akinek bárki is megmondhatná, mit csináljon. Viszonoztam a mosolyát. Ebben valóban nem tévedett – szerettem a saját fejem után menni, akkor is, ha nem mindig volt kifizetődő a makacsságom. – Szóval – sóhajtott, és kicsit helyezkedett, ahogy a fal nyomni kezdte a hátát – nem kezdelek győzködni, inkább csak annyit mondok: ha el kell menned, én is veled tartok. – Pillantását az enyémbe fúrta. – Nem leszel egyedül – jelentette ki nyomatékosan. – Csak hogy tudj róla. Erre hirtelen nem igazán tudtam mit mondani. A gesztus nagylelkű volt, de nem hittem benne igazán, hogy képes lenne feladni az itteni, viszonylag kényelmes életét, egyszerűen hajóra szállni, és vissza sem nézni csak azért, hogy én ne legyek egyedül. Az emberek sokszor ígérnek olyasmit, amit aztán nem tudnak, vagy nem akarnak betartani. De ezt nem vethettem a szemére – nyilván felháborodott volna, amiért nem értékelem eléggé az áldozatát. Így csak annyit mondtam: – Reméljük, erre nem kerül sor. – Visszaadtam neki a Kulcsot, én is hátradőltem a priccsen, és lehunytam a 57

szemem. – Egyébként, ha vissza akarsz menni anyád gyűrűjéért, lassan indulnod kellene. Erre csak néma csend volt a válasz, és éreztem, hogy engem néz. Kinyitottam a szemem, és viszonoztam meglepett pillantását. – Miért, azt gondoltad, nem jövök rá? Bolond lennél nem visszamenni, ha már nálad van a Kulcs – biccentettem az eszköz felé. – Egyébként a komód fiókjába tettem. Ahol a pótkulcsot találtuk. Erre már előredőlt. – Megtaláltad? Vállat vontam. – Volt elég időm, míg megjöttek a rendfenntartók. Legalább hasznosan töltöttem el. Csak nézett rám, és a fejét csóválta. – Te sosem veszíted el a hidegvéred, igaz? Ó, dehogynem. Csak igyekszem úgy tenni, hogy ne legyen szemtanúja. – Az sem segített volna sokat, hogy árkot taposok a páncélterem padlójába. Tudtam, hogy így is, úgy is el fognak vinni. – De azt honnan tudtad, hogy vissza fogok menni a gyűrűért? Elmosolyodtam az arcán tükröződő értetlenséget látva. – Mert legalább olyan makacs vagy, mint én. Pislogott egyet. – Ezt most bóknak szántad? Elfordultam, és újra lehunytam a szemem. – Vedd, aminek akarod... 58

Néhány percig mindketten hallgattunk, de a csend nem volt kényelmetlen. Hallottam, hogy a Mesterkulcs lánca William ujjai között csörög, ahogy ide-oda forgatja a kezében. – Winie – szólalt meg végül, mire felé fordítottam a fejem, és kinyitottam a szemem –, sajnálom ezt az egészet. – A hangjában őszinte bűnbánat hallatszott, és közben nem nézett rám: a Kulcsra szegezte a tekintetet. – Nekem kellett volna ott maradnom a páncélteremben. – Kérlek... – sóhajtottam frusztráltan. – Hagyd ezt a szerencsétlen lovagdumát! Egyikünknek sem kellett volna ott maradnia. Szét kellett volna rúgnom Tony seggét, amíg volt rá lehetőségem. Nem tettem meg, és ez lett a vége. Legközelebb nem követem el ezt a hibát. – Nem is értem, mit láttál abban a fickóban – csóválta a fejét, mire a karjába bokszoltam, ő pedig felszisszent, és felém kapta a fejét. – Hé! – Mi volt ez? - hallatszott a folyosó vége felől, mire mindketten mozdulatlanná dermedtünk. – Én is hallottam valamit. – Gratulálok! – formálta a szám hangtalanul. – Mi? – suttogta vissza. – Te kezdted! Közeledő léptek hangja csikordult a kövön. Will felpattant, kezében a Mesterkulcs. Felkaptam a földről a takarót, és magamra rántottam, miközben a szemem sarkából láttam, hogy Will átlép a falon. Az őrök épp ebben a pillanatban érték el a cellámat, az egyik kezében olajlámpa himbálózott. Álmos szemmel pislogtam feléjük. – Segíthetek? – kérdeztem kásás hangon, mire összenéztek. Az fiatalabbik vállat vont. 59

– Zajt hallottunk – mordult rám az idősebb. Úgy tűnt, neki már van némi rutinja: kezét végig a pisztolya markolatán tartotta. Ásítottam egyet. – Én is – mondtam. – A maguk elefántlépteit. Más egyéb? Még egyszer összenéztek, aztán az idősebb csak odavakkantotta: – Semmi. – Akkor jó éjszakát, uraim! – Azzal befordultam a fal felé, és nem sokkal később hallottam is, ahogy távolodnak. Eltelt néhány perc, mire Will ismét felbukkant. Szürreális látvány volt, ahogy áthajolt a falon, mintha az ott sem lenne. – Elmentek? – kérdezte súgva. – El – léptem oda hozzá. – De menned kéne, ha még az öreg Pinkershez is el akarsz látogatni. – Komolyan a szemébe néztem, és sorolni kezdtem az instrukciókat, anélkül hogy egyáltalán végiggondoltam volna, mit csinálok. – Ne kelts feltűnést! Csak menj be, és gyere ki, annál a falnál, ahol a múltkor is bejutottál! Ne cifrázd, semmi más nincs ott, ami értékes lehet neked! Csak fogd a gyűrűt, és tűnés! Elnézően pillantott rám, és láthatóan alig bírta visszafojtani a vigyorát. – Nem lesz semmi gond. – Mintha egy gyereket küldenék egyedül a homokozóba – csóváltam a fejem. Idegeskedtem. Will nem volt még elég óvatos ahhoz, hogy egyedül akciózzon. Bár ennél egyszerűbb nem is lehetett volna a helyzet, nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy mindig az ilyen könnyűnek látszó lopások szoktak a legrosszabbul elsülni. És még az aukcióra is el akar 60

menni… Olyan volt ez, mint egy hétévest terepre küldeni. Még Becca is több gyakorlattal rendelkezett ebben, mint ő. – Azt hiszem, ezzel talán még én is elboldogulok. – Látszott rajta, hogy némiképp megsértődött. Nyilván belegázoltam a férfiúi önérzetébe. Felsóhajtottam. – Nem a képességeidben nem bízom – próbáltam finomítani a dolgon. – Csak attól tartok, még nem vagy elég felkészült, hogy vészhelyzetben a megfelelőképpen reagálj. – Na, ez igazán diplomatikusra sikerült. Anyám büszke lenne rám. – Nem irányíthatsz mindent, Winie – mondta, még mindig félig kint, félig bent állva a cellában. – Hidd el, képes vagyok önállóan is életben maradni. Az elmúlt huszonnégy évben egész jól csináltam. – De akkor nem is törtél be páncéltermekbe, és vadásztál valami rejtélyes könyvre, amiről nem is tudsz semmit – replikáztam, ám nem volt mit tenni. Kénytelen voltam, képletesen szólva, elengedni a kezét, kiengedni a játszótérre, és reménykedni benne, hogy nem verik el a nála nagyobb és gonoszabb gyerekek. – Még ma este keresd meg Arnie-t! – tettem hozzá. – Holnap reggel el kell kezdenetek a kutatást. Nincs sok időtök. Vicceskedve tisztelgett. – Igenis, kapitány! A szememet forgattam, de azért egy halvány mosolyt csak sikerült kicsikarnia belőlem. – Ha minden kötél szakad, két nap múlva eljövök érted, és elmegyünk. 61

– Ne is emlegess nekem köteleket! – morogtam, mire csak gyengéden megfricskázta az orromat, de mielőtt még eltörhettem volna érte a kezét, átcsúszott a falon, és már ott sem volt. Minden kétségem ellenére bízni akartam benne, hogy sikerülni fog neki. Hogy tényleg létezik az a könyv, és valóban van benne valami csodatévő szerszám, amivel egy csapásra meg lehet oldani minden problémánkat. Naiv és ostoba ábránd volt, de jelen helyzetben úgy tűnt, már csak ez maradt nekem.

62

6 William A Pinkers-rezidencia épp ugyanúgy festett, mint néhány éjszakával ezelőtt. A masszív téglakerítésre gyerekjáték volt felkapaszkodni, bár a földet éréskor rosszul ugrottam, és kis híján kificamítottam a bokám. Szinte láttam magam előtt Winie helytelenítő pillantását, ahogy a fejét csóválja. Szedd össze magad, úrifiú! Elosontam a ház mellett; a kivilágított ablakok most is kellemetlen érzéssel töltöttek el. Ms. Pinkers egyébként is paranoiás volt, két éjszakával ezelőtt azonban bizonyítékot kapott rá, hogy megalapozott a paranoiája. Reménykedtem benne, hogy még nem vett fel testőröket, esetleg nem ültetett be valakit a páncélterembe, biztos, ami biztos alapon. Számoltam az ablakokat, és előhúztam az ingem alól a Mesterkulcsot. A fém átmelegedett a bőrömtől, szinte mintha élne. Ahogy megnyomtam a tetején evő gombot, gyengéden pulzálni kezdett a kezemben. Furcsa érzés volt átsétálnom a falon. Mindig az. Mintha víz alá lépne be az ember – a bőre bizsereg, mégsem lesz vizes. Máshoz nem tudom hasonlítani. A páncélterem még mindig óriási volt, és ahogy óvatosan előkémleltem a polcok rejtekéből, megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy azért Felicia őrületének is vannak határai. A terem ajtaja zárva volt ugyan, de legalább senki 63

sem őrizte belülről. A komódhoz mentem, és kihúztam a legfelső fiókot. Kicsit kutakodnom kellett, mire az ujjaim rátaláltak anyám gyűrűjére. Emlékeztem rá, hogy csak akkor vette fel, mikor apámmal társasági eseményre voltak hivatalosak. Otthon mindig levette, gondosan betette az ékszerdobozba, és nem hagyta, hogy hozzáérjek. Egyszer, még kiskoromban elcsentem, és elrejtettem, mert kincskeresőset akartam játszani. Anyám általában sohasem kiabált velem, de akkor igazán mérges volt. Sosem láttam őt ilyennek. Megesketett, hogy többet nem nyúlok a gyűrűhöz, aztán egy aranyláncra fűzte, és a nyakába akasztotta, mert szeretett biztosra menni. Nem igazán értettem, mi olyan fontos abban a gyűrűben, de túlságosan fiatal voltam még, hogy komolyabban lekössön a kérdés. Most, ahogy az ujjaim között forgattam, még mindig nem értettem. A halványan világító, falikarra szerelt olajlámpa fényében nem tűnt egyébnek egy szépen kivitelezett ötvösmunkánál. Az ékszer nem hatott kifejezetten nőiesnek, nem volt benne kő, sem bonyolult cirádák. A közepén található véset tette különlegessé, semmi más. Talán anyám is örökölte. Valószínűleg ezért ragaszkodott ennyire hozzá. Szívesen körülnéztem volna még a házban. Megfordult a fejemben, hogy Winie intelmei ellenére is megpróbálok körbejárni, hátha találok valamit, ami a nőt hiteltelenné teszi, de kicsi volt a valószínűsége, hogy ilyesmire akadnék. És Winie valóban kinyírna, ha ma éjjeltől kibérelnem a mellette lévő cellát. 64

Mivel tartottam tőle, hogy a zsebemben hordva elveszíteném, ezért a kisujjamra húztam anyám gyűrűjét – egyedül erre fért fel. Aztán a páncélterem hátsó falához mentem, és kiléptem a kertbe. Az elfagyott fű halkan ropogott a talpam alatt, de nem volt a közelben senki, aki meghallhatta volna. Mar majdnem a kerítésnél jártam, mikor a kibiztosított puska semmi mással össze nem téveszthető hangja hasított a csendbe. – Megállni! – zengte Felicia Pinkers katonás hangja. – Ki jár ott? Mozdulatlanná dermedtem, és halkan elkáromkodtam magam. Mi az isten van ezzel a nővel? Mit képzel, hol él? A fronton? Lassan felemeltem a kezem, anélkül hogy felszólított volna rá. Fogalmam sem volt, mennyire tud lőni, de a fegyver, a kattanás alapján valószínűleg egy kétlövetű vadászpuska lehetett. Talán Remington. Azok pedig meglehetősen nagy lyukat képesek ütni, ha valaki tud célozni velük. Nem szerettem volna kipróbálni, hogy Pinkers mennyire jó céllövő. – Ms. Pinkers – próbálkoztam a lehető legnyugodtabb hangon, amit csak képes voltam hirtelenjében magamra erőltetni –, William Conrey vagyok, emlékszik rám? Kis csend, aztán... – Mégis mit keresne az idősebb William Conrey fia az én birtokomon? – rikácsolta pattogó hangon. – Most megfordulok, Ms. Pinkers! – szóltam oda jó hangosan, mert már elegem volt belőle, hogy fogalmam sincs, milyen fegyver is szegeződik rám tulajdonképpen. Lassan, egyértelmű mozdulatokkal fordultam hátra, és megláttam a 65

vénkisasszonyt, köntösben, hajhálóban, a szalon ablakában állva, kezében pedig valóban egy kétlövetű Remington puskát tartott. A fegyver a madárcsontú nő kezében nagynak és nehéznek látszott ugyan, de Pinkers kitámasztotta a párkányon, és meglehetősen biztos kézzel vett célba. – Utoljára kérdezem meg, és ajánlom, hogy nekem tetsző választ adjon! – Sajnálatos módon nagyon is komolyan tudtam venni a fenyegetőzését. – Mit keres itt az éjszaka közepén? Sosem hazudtam valami jól. A hangom, az apró, ideges gesztusok állandóan lebuktattak, pedig mindig igyekeztem uralkodni rajtuk. Próbáltam nagyon határozottnak tűnni, hátha az segít. – Erre sétáltam, Ms. Pinkers, és épp láttam valakit beugrani a kertjébe. – Mindent elkövettem, hogy hihetőnek hangozzon, amit mondok, próbáltam uralni a hangszínemet a természetes hatásra törekedve. – Aggódtam, hogy a gazember esetleg be akar törni önhöz. Hallottam a napokban történt esetről, és tartottam tőle, hogy újból bekövetkezik. Csak segíteni akartam. Mintegy varázsütésre, a puska csöve hirtelen eltűnt az ablakból. Pinkers hangja kedvesen, mézesmázosan szólt: – Ó, hát még léteznek ilyen önzetlen és bátor fiatalemberek is? – Szinte könnyekig hatódott, én pedig csak bámultam rá, mint egy idióta. Most meg mi történt? – Hogyan tudnám meghálálni a kedvességét? – Kicsit összemosódtak a szavai, és már az is megfordult a fejemben, hogy talán ittas. Nem igazán lepett volna meg. 66

– Semmiség, Ms. Pinkers – próbáltam kitérni a hálálkodása elől. – Ezt bárki megtette volna, ebben biztos vagyok. – Biztosan nem jön be egy csésze teára? – rebegte. – Olyan hideg van kint... Csakhogy nekem nem a hidegtől állt vigyázzba minden egyes szőrszál a karomon. Teázni... Még csak az kellene! – Sajnálom, de mennem kell, Ms. Pinkers – próbáltam udvariasan visszautasítani az ajánlatát. – Az apámmal holnap villásreggelire vagyunk hivatalosak – vágtam ki, bár még én is erőltetettnek éreztem a kifogást úgy tűnt, Pinkers minden egyes szavamat kételkedés nélkül elhiszi. – Jaj, hát a világért sem akarnám feltartani – mentegetőzött. Még ő mentegetőzött, mikor néhány perccel ezelőtt le akart lőni! Sehogy sem állt össze a kép, de nem voltam bolond, hogy épp most kezdjem különös szerencsém okát feszegetni. – Jó éjt, Ms. Pinkers! – kiáltottam, miközben a kerítés helyett a kovácsoltvas kapuhoz hátráltam. – Zárja be jól az ablakokat! – Ó, úgy lesz! – csicseregte, engem meg kirázott a hideg. – Vigyázzon magára! – Úgy lesz! – ismételtem. A kapu természetesen zárva volt. – Várjon! – kiáltotta Pinkers. – Viszem a kulcsot! – Nem szükséges, ne fáradjon! – vágtam rá, kicsit talán túl gyorsan is, majd felkapaszkodtam, és átlendültem a kapu felett. Ahogy végigsiettem az utcán, még hallottam Felicia Pinkers jókívánságait, aztán szerencsére már elég messze jutottam, hogy ne érjenek el hozzám a szavai. Néhány sarok után álltam csak meg, és teljesen össze voltam zavarodva. 67

Próbáltam értelmezni a történteket, de bárhogyan is forgattam, nem találtam benne logikát. A nőn szinte másodpercek alatt végbemenő változás felfoghatatlan volt. Az egyik pillanatban még le akart lőni, a következőben pedig gondolkodás nélkül elhitte minden szavamat. Pedig nem kevés sületlenséget hordtam össze, annyi szent. Lassú sétára váltottam, ezúttal hátulról közelítettem meg a Langton család épületét, ahogy Audrey javasolta. Azt is hozzátette, biztos benne, hogy nem szeretném, ha az épp őrséget álló Stanton és Lazarus von kérdőre a kis éjszakai túrámmal kapcsolatban. Nem kellett különösebben ismernem az említett két férfit, hogy szó nélkül higgyek neki. A tűzlépcsőn terveztem feljutni, de arra nem számítottam, hogy ilyen hangosan fog recsegni és nyikorogni az egész. Épp csak a második emelet felénél jártam, mikor a fejem felett kinyílt az egyik ablak, és egy idős, hosszú, ősz hajú nő pillantott le rám érdeklődve. Arcára ugyan ráncokat vésett az idő, de még a hold fényénél is láttam, hogy a szeme elevenen, érdeklődve megcsillan. Kellett egy kis idő, míg felismertem benne Winie nagyanyját. – Nocsak, nocsak, mit látnak szemeim... – kocogtatta meg körmével az ablakpárkányt, aztán az állát a tenyerébe támasztotta. – Mégis mire készülsz, fiacskám? – Öhm... – vidám tekintetére és kíváncsi lelkesedésére hirtelen nem tudtam mit reagálni. Én azt hittem, nagyjából Audrey-n és az anyján kívül mindenki megvet ebben a családban. – Jó estét! – próbálkoztam. Ha más nem megy, legalább légy udvarias... Elképzeltem, Winie milyen arcot vágna erre az életfilozófiára. 68

– Jó-jó – legyintett az idős asszony. – Hagyjuk a körítést, William úrfi, inkább azt mondd meg, miben mesterkedsz! – Semmiben. Erre felvonta ősz szemöldökét, mintha csak azt mondaná: öreg vagyok, de nem hülye. – Igazán. – Nem is értettem, minek kezdtem el mentegetőzni. – Csak vissza akartam jutni Winie lakásába. – Nem akartad, hogy a fiúk odalent kiszúrják, hogy sántikálsz valamiben, igazam van? – Nem sántikálok semmiben, Mrs. Langton – esküdöztem. – Bár az tény, hogy nem szerettem volna, ha észrevesznek – vallottam be. Erre elvigyorodott. Korához képest irigylésre méltóan szép, fehér fogai voltak. – Nos, ez a lépcső még nálam is vénebb – jelentette ki. – Ha itt trappolsz végig, felvered az egész házat, és a fiam valószínűleg nem lesz elragadtatva. – Elgondolkodva csücsörített, aztán elnézően legyintett egyet. – Egye fene, gyere be! Jó gyereknek látszol, bár kissé még csiszolatlan vagy. Ezt nem igazán értettem. Sem az első, sem a második részét. – Hogy menjek be? – Ne értetlenkedj már, fiam! – dohogott, majd arrébb állt az ablakból. – Csipkedd magad! Mássz be, gyorsan! Nem mertem vele ellenkezni. Felsiettem a maradék pár lépcsőfokon, és bemásztam az ablakon. Kicsi, de otthonos hálószobába érkeztem. Az ágy még mindig meg volt vetve, a sarokban álló fotel melletti asztalon világított egy olajlámpa, 69

mellette nyitott könyv. Csipketerítőkre és megkezdett kötésekre számítottam, ehelyett egy puska lógott a falon, és egy kard az ágy felett. Valószínűleg nem mostanában használták utoljára, de akkor is impozáns darabnak látszott. – Mrs. Langton – kockáztattam meg egy bátortalan kérdést, de azonnal a szavamba vágott. – Ugyan már, fiam, hívj nagymamának! Mrs. Langton az anyósom volt, Isten nyugossza azt a vén szipirtyót. – Öhm, nagymama... – Elképesztően nehezen állt a számra. Én nem ismertem a nagyszüleimet, sosem volt senki, akit nagymamának szólíthattam volna. – Hol van a kedves férje? – Bevallom, némi aggodalommal pislogtam az ajtó irányába. A Langton férfiak hajlamosak voltak fegyvert szegezni a fejemhez, és ezt a mentalitás mit sem befolyásolta az életkor. – Az a vén lókötő odafent kártyázik a fiúkkal. Unta már, hogy állandóan megkopasztom. – Csípőre vágta csontos, vékony kezét. – De ha megint szivarfüstösen jön haza, kint alszik a küszöbön! Valahogy nem esett nehezemre elhinni, hogy a nagymama gond nélkül kizárná a férjét, és utána teljes lelki nyugalommal hajtaná álomra a fejét. Gyanítottam, hogy ezzel az idősebb Mr. Langton is tisztában van. – Kérsz egy teát, fiam? – kérdezte Mrs. Langton, miközben kiment a hálószobából, és jobbra fordult a folyosón. – Bizony nagyon hideg van odakint, az embernek elfagynak az ízületei. Követtem energikus lépteit a konyhába, bár még mindig nem tértem egészen magamhoz. Mire utolértem, már fel is tette forrni a vizet a tűzhely még izzó parazsára, kicsit megpiszkálta, hogy belobbanjon, aztán rádobott néhány darab 70

papírt. Végül leült ez egyik székre a konyhaasztalnál, és intett nekem is. Nem igazán mertem ellenkezni vele, így helyet foglaltam vele szemben. Fürkésző tekintete szinte lyukat égetett a koponyámba. Kezdtem magam meglehetősen zavarban érezni. – Tehát, merre jártál, William úrfi? – Én... – Ne is próbálkozz azzal, hogy csak jártál egyet! – intézte el egy legyintéssel, mielőtt egyáltalán elhagyhatta volna a számat a mondat. – Hadd emlékeztesselek, hogy Winie az én unokám. – A szeretetteljes mosoly ráncokat rajzolt a szeme és a szája sarkába. Felsóhajtottam, és az igazat mondtam neki. Úgy tűnt, más egyébnek nincs is értelme. – Tulajdonképpen meglátogattam Winie-t. Az idős hölgy szeme kíváncsian felcsillant. – Jól van – siettem megnyugtatni, mielőtt rákérdezhetett volna. – Nála van a takaró? – Tessék? – zavarodtam össze egy pillanatra. – A gyapjútakaró, amit küldtem neki. – A fehér? – Az. – Az ott volt, igen – feleltem óvatosan. A nagymama arcára elégedett kifejezés költözött. – Helyes. Meg hasznát veszi. Titokzatos mosolyára motoszkálni kezdett bennem a gyanú, hogy van valami furcsa abban a takaróban, de nem voltam benne biztos, lenne-e értelme megkérdezni. A 71

vízforraló fütyülni kezdett, mire Mrs. Langton felállt, és lehúzta a tűzről. Aztán két bögrét vett elő a szekrényből, meg egy doboznyi teafüvet, amely kellemes, gyümölcsös illatot árasztott. Két kis szűrőt támasztott a bögrék pereméhez, mindkettőbe tett egy-egy kis marékkal a teából, majd nyakon öntötte forró vízzel. – Ne törd olyan erősen a fejed, fiacskám, a végén még maradandó károsodást szenvedsz! – hunyorgott rám huncutul, és elém tette az egyik bögrét. – Fémhuzalokat dugdostam a takaró varrásába. Azokkal majd ki tudja nyitni a rácsokat. Rápillantottam az asztal felett. – Szóval ön sem bízik benne, hogy sikerül? Erre kihunyt a szeméből a derűs csillogás, tompa lett, és fénytelen. Már bántam, hogy megkérdeztem. – Zacharia minden hájjal megkent lókötő, de ehhez még ő is kevés. – Megcsóválta a fejét, és egy kanállal megpiszkálta a szűrőben ázó teafüvet. – Ezt persze nem mondhatom se a menyemnek, se a fiamnak, de úgy gondolom, az unokám legjobb esélye, ha mihamarabb elhagyja a várost. – Én is így gondolom – bólintottam. Érdeklődve billentette oldalra a fejet. Apró termetével, hosszú, ősz hajával és ráncos arcával egy törékeny erdei manó benyomását keltette. – Szóval ma meglátogattad? Nem is tudom, mi ütött belém, mikor előhúztam a nyakamból a Mesterkulcsot, és megmutattam neki. Várakozásaimmal ellentétben cseppet sem látszott meglepettnek – inkább elégedettnek tűnt, mint aki pontosan erre számított. 72

– Audrey szerezte meg neked, igazam van? – Kár lett volna tagadni, így hát csak bólintottam. – Ügyes kislány. – Kértem Winie-t, hogy szökjön meg a Kulccsal, de nem volt rá hajlandó. Nagymama ciccegve csóválta a fejét. – Fafejű és makacs, akárcsak az apja. Mindig is ilyen volt. Már egészen kicsinek sem volt hajlandó megtenni semmit, amihez nem volt kedve. Kivéve az apjának – tette hozzá, és felém bökött a kanalával –, őt isteníti. Nem is csoda, teljesen egyformák. – Tehát Winie nem fog elszökni? – Ó, dehogynem! – felelte. – El fog. De kivárja majd a legutolsó pillanatot. Senki nem akarja, hogy elmenjen – sóhajtotta, és kivette a bögréből a szűrőt, a mosogatólavórba hajította, és a cukor után nyúlt. – De inkább ne lássuk többé, és tudjuk, hogy életben van, mintsem hogy sírnunk kelljen a temetésén. Teljes szívemből egyetértettem vele. Példáját követve én is a lavórba tettem a kiázott füveket, majd megcukroztam a teámat. Ahogy jobbommal a cukortartóért nyúltam, láttam, hogy megdermed ültében, tekintete pedig a kezemre szegeződik. Mielőtt megkérdezhettem volna, mi a baj, érte nyúlt, és vékony ujjaival meglepően erősen szorította meg a csuklómat. – Ezt meg honnan szerezted? – meredt anyám gyűrűjére. Az arca egészen kipirosodott az izgalomtól. Még mindig fogta a kezem, és bár nem értettem a reakcióját, mégsem akartam csak úgy kirántani az ujjai közül. Tiszteletlenség lett volna. 73

– Az édesanyámé volt. Az az éles, kék szempár az arcomra villant, aztán ismét a gyűrűre. – Nem hinném, fiam – rázta meg lassan a fejét, és nagyon biztosnak látszott a dolgában. Elengedte a kezem, én pedig visszahúztam, és óvatosan az asztalra fektettem, tenyérrel lefelé. – De igen – feleltem, és bár igyekeztem udvarias maradni, a vád némiképp nyerssé tett, még én is éreztem. – Apám anyám hagyatékából adta el Felicia Pinkersnek. Winie és én... – Emiatt? – meredt rám a nő, mint egy árulóra. – Emiatt a holmi miatt fogták el az unokámat? – Aztán összeráncolta a homlokát. – És hogy került most hozzád? Feszengeni kezdtem a székben, de megálltam, hogy elfordítsam a pillantásom a fürkész szempár elől. – Visszamentem érte. – Vissza... – Tekintete az ingemre szegeződött, mely mögött most a Mesterkulcs lapult. – Az unokám elrejtette neked, te pedig ma elhoztad a páncélteremből. Bólintottam. Megcsóválta a fejét, kézfejét az ajkához szorította, mintha uralkodnia kellene magán, hogy ne mondja ki az első dolgot, ami eszébe jut. Én azonban nem bírtam tovább a hallgatást. – Mi a baj anyám gyűrűjével? – Nem is kérdés volt ez, mint inkább követelés. Az idős hölgy rettentő furcsán viselkedett. Még Langton-mércével mérve is. – Ez nem az anyád gyűrűje – jelentette ki határozottan. – Lehet, hogy utoljára az ő birtokában volt, de akkor sem az övé. 74

– Miért? Mégis mi ez? – Vissza kellett fognom magam, hogy ne pattanjak fel a székből. Folyamatosan mondogattam magamnak, hogy egy idős asszonnyal beszélek, aki tiszteletet érdemel. És akinek a fia minden alkalmat megragadna, hogy megöljön, ha teheti. – Ez egy mítosz, fiam, egy legenda, amiről sokan már elfeledkeztek. – Kinyújtotta felém a tenyerét, én pedig vonakodva lehúztam az ujjamról a gyűrűt, és átadtam neki. Hosszan forgatta az ujjai között, majd az asztalon világító lámpához tartotta, és megrázta a fejét. – Lehetetlen. – De mi ez? – csattantam fel, mert már nem bírtam tovább. Winie nagyanyja felnézett rám, és az asztal közepére helyezte az ékszert. – A mi fajtánk csak úgy nevezi, a Szenzor.

75

7 William – Nem is vagy te olyan reménytelen – jelentette ki elismerően Arnie, én pedig csupán a szememet forgattam erre a meglehetősen kétes dicséretre. – Csak legközelebb nézz egy kicsit komorabban, különben nem hiszi el, hogy tényleg le akarod lőni! – Megjegyzem – morogtam, miközben átvágtunk egy keskeny kis mellékutcán két nagy háztömb között. Arnie lassan kezdett az agyamra menni. Pedig alapvetően rendes kölyök volt, viszont túlságosan is lelkes. Elgondolkoztam rajta, vajon én is ennyire Winie agyára szoktam-e menni, és végül arra jutottam, sokkal türelmesebbnek kell lennem a fiúval. Arnold egyébként elképesztően profi tudott lenni, ha arra volt szükség. A nyegle kamasz pillanatok alatt vedlett át magabiztos majdnem-férfivá, mikor tárgyalni kellett, vagy információt kiszedni valakiből. Értett az emberek nyelvén, és könnyedén meggyőzte őket. Este egy kis papírcetlit csúsztattam be a 404-essel számozott lakás ajtaja alatt, és reménykedtem benne, hogy nem Arnold bátyja találja meg, akivel Winie szerint nem lett volna tanácsos összefutnom. Aztán felmentem a tizedikre. A kandallóban éppen csak izzott a parázs, úgyhogy rápakoltam 76

még néhány hasáb fát, és elolvastam Audrey üzenetét, melyet az asztalon hagyott. „A Kulcsnak holnap reggelre vissza kell kerülnie á helyére, különben apám észreveszi, hogy eltűnt. Én ma este nem leszek elérhető. Oldja meg!” Remekül hangzott. Letettem a levelet, és sóhajtva belerogytam az egyik székbe. Elővettem a zsebemből a gyűrűt, amit azóta nem mertem felvenni, hogy elhagytam Winie nagyanyjának lakását. Az ujjaim között forgattam, és próbáltam meglátni benne valamit, bármit, amitől más, mint egy közönséges ezüst-arany ötvözet. Nem volt rajta semmi. – Mi az a Szenzor? – kérdeztem, és bár nem akartam hinni neki, volt valami az idős asszony arcán, amit nem tudott volna megjátszani. Talán félelem. Még mindig a gyűrűre meredve megcsóválta a fejét. – Hogy pontosan mi, és hogyan készült, arról nincs tudomásom. Legalább olyan különös eszköz, mint a Mesterkulcs, és nagyjából ugyanolyan keveset is tudunk róla. – Mély levegőt vett, aztán felnézett rám, az enyémbe fúrta metszően éles tekintetét. – Nem tudom, honnan szerezte az anyád, azt sem, tisztában volt-e vele egyáltalán, mi van a birtokában... – De micsoda ez? – vágtam a szavába türelmemet vesztve. – A manipuláció eszköze, fiam. – Ujjait a bögréje köré kulcsolta, és belélegezte a felszálló gőzt. – Bármit is akarsz elhitetni, akármilyen képtelenséget is, a Szenzorral gyerekjáték. Legalábbis ezt mesélik. Ha elég erősen koncentrálsz, a gyűrű felerősíti a szavaid erejét, akármit is ejtesz ki a szádon. 77

Kételkedve pillantottam a gyűrűre. Ártalmatlannak látszott. – Biztos ebben? Bólintott – Amennyire csak lehetek. – Mégis honnan tudja mindezt? A tekintete mélyén átsuhant valami, amit leginkább bűntudatnak véltem, de hirtelen el is tűnt, mintha csak képzeltem volna. Aztán kihúzta magát, tartása, akár egy királynőé, és egy csapásra már nem annak a kissé bolondos, öreg hölgynek tűnt, akinek néhány perccel ezelőtt. – A gyűrű segítségével rávettem a férjemet, hogy lője le az apámat. – Szavai tompán, üresen kongtak, és sokáig lebegtek még köztünk a levegőben. Csak néztem rá, és nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmire képes lenne. – Hogyan? – kérdeztem végül halkan. Belebámult a tűzhely izzó parazsának aprócska, felfelcsapó lángjaiba. – Nem volt szándékos. Fiatal voltam még, és ostoba, alig tizennyolc éves. A férjemmel meg akartunk szökni, hogy összeházasodjunk. Tőle kaptam a gyűrűt is. – Fanyarul elmosolyodott. – Az apám meg akarta akadályozni, és fegyvert fogott Vincentre. – Rám pillantott a szeme sarkából. – Tudnod kell, fiam, hogy az apám sosem volt jó ember. Rengeteget ivott, és rendszeresen verte az anyámat, engem és az öcsémet is. De Vincent nem akart fegyvert fogni egy részeg, szánalmas öregemberre, apám azonban elővette a puskát. – Elsápadt, ahogy visszaemlékezett. Még az olajlámpa fényénél is látszott, ahogy minden szín kifut az arcából. – A gyűrű az ujjamon volt. Azt akartam, hogy Vincent lelője. 78

Gyűlöltem, előző este is szíjjal verte az öcsémet, mert az fél órával később ért haza. Vincent háta mögé álltam, és azt mondtam neki, lőjön. Azonnal felemelte a pisztolyát, és tüzelt. Még csak el sem gondolkozott rajta. – Mély lélegzetet vett. – Utána csak állt ott, nem értette. Aztán felém fordult, és csak annyit kérdezett: mit tettél velem? Még aznap este megszabadultunk a gyűrűtől, és azóta sem láttam. Néhány hosszú pillanatig nem is tudtam, mit mondhatnék. Úgy tűnt, ezt a történetet nem sokszor osztotta meg eddig. Talán én voltam az egyetlen, akinek ilyen nyíltan beszélt róla. Sejtésemet igazolták következő szavai. – Erről senki sem tud. Sem a fiam, sem Winie és azt akarom, hogy ez így is maradjon – nézett szigorúan a szemem közé. – Érthető? Bólintottam. – Nem mondom el senkinek. – Helyes. – Aztán letette a bögrét, kezét összekulcsolta az asztal lapján. Ujjpercei elfehéredtek. – Fogadj el egy jó tanácsot egy vénasszonytól, fiam: szabadulj meg attól a holmitól! – bökött a Szenzor felé. – Ha úgy gondolod, anyád emléke köt hozzá, tedd egy dobozba, és olyan helyre rejtsd, ahol biztonságban tudhatod! Nem tudni, mi működteti, és ez veszélyes is lehet. Megértettél? Ismét rábólintottam. – Megértettem. Visszagondoltam az este korábbi eseményeire. Felicia Pinkersre, aki gond nélkül elhitte, hogy csak egy besurranó tolvajt üldöztem a kertjében. Nem is kételkedett a szavamban, még csak el sem gondolkozott azon, hogy talán nem mondok 79

igazat. Pedig tényleg csapnivalóan hazudok. Hihetetlennek tűnt, hogy egy aprócska tárgy ilyesmire képes – bár a Mesterkulcs után miért is kételkednék én bármiben, ami furcsább a megszokottnál? Előhúztam az ingem alól az eszközt. Mégis hogy a fenébe fogom én ezt visszajuttatni Woolf Langton szekrényébe? – Szóval – csendült fel egy nyegle, nemtörődöm hang az ajtóból, mire kis híján felborultam a székkel –, magyarázd el, miért is ne szóljak Woolf bácsinak arról, hogy elloptad a Mesterkulcsot... Az ajtóban álló magas, nyúlánk, vörös hajú fiú karba fonta a kezét, és próbált rendkívül komolynak látszani. Igazából úgy festett, mint Woolf Langton jó negyven évvel fiatalabb paródiája. Nyilvánvalóan igazán komolyan vette magát, még egy pisztoly agyát is láttam kikandikálni a nadrágja derekából. Reménykedtem benne, hogy kibiztosította. Meglehetősen rosszul nézett volna ki, ha lelövi magát. – Arnold, igaz? – kérdeztem, de nem álltam fel az asztaltól. Nem hiányzott, hogy fene nagy öntudatában még engem is lepuffantson. – Te meg az az úrifiú vagy, aki miatt Winie börtönbe került. És aki ellopta a Mesterkulcsot – intett a kezemben tartott tárgy felé. – Valójában Audrey lopta el – helyesbítettem, mire összevonta a szemöldökét. – Miért hinnék neked? – Miért hazudnék? – kérdeztem vissza. Megvonta a vállát. – Azt én honnan tudjam? Talán ez a hobbid. 80

Majdnem elmosolyodtam, de aztán sikerült visszafojtanom. Tizenhét évesen az ember azt hiszi, mindent tud, és bosszantja, hogy mások még nem tekintik igazán felnőttnek. Arnie jó kölyöknek tűnt, de valószínűleg mindenféle szövetség lehetőségét elveszítem, ha kölyöknek nevezem. Úgy kellett vele tárgyalnom, mint egy egyenrangú partnerrel. Mint egy férfival. – Ha azt mondom, kitaláltam valamit, ami talán segíthet Winie-n, beszélhetünk? – A „talán” szó sosem jó kiindulási alapja a tervezésnek – felelte, és volt egy olyan érzésem, hogy épp Langton szavait hallom a szájából. – Winie azt mondta, te ismersz olyan embereket, akik velem nem állnának szóba, és hogy elég öntörvényű vagy ahhoz, hogy segíts nekem. – Öntörvényű? – ízlelgette a szót. – Winie ezt mondta? Bólintottam. – Ezt. Erre elvigyorodott, beljebb lépett, és lábával belökte az ajtót. – Ez az ő szájából szinte már dicséret. – Úgy tűnt sokat jelent neki az unokanővére véleménye. Aztán elgondolkozva végignézett rajtam, mint aki épp felmér. – Winie megbízik benned. – Szeretném ezt gondolni, igen. – Bár Winie esetében sosem mehetett biztosra az ember. Ezt egy kicsit emésztette, aztán odalépett az asztalhoz, kihúzta a másik, üresen álló széket, és ledobta rá magát. 81

– Na jó, végighallgatlak, de csak mert aggódom Winie-ért. És ne hidd, hogy nem láttam, mikor eltetted azt a gyűrűt – bökött a mellényem zsebére, ahová valóban megpróbáltam észrevétlenül elrejteni a Szenzort, amikor belépett. Tolvajszem. Már Winie-nél is megfigyeltem. Nem koncentrálnak konkrétan egy dologra, mégis mindent észrevesznek, ami a környezetükben történik. – Anyám hagyatéka – zártam rövidre. Elgondolkozva grimaszolt, szerintem nem is volt tudatában. – Na, jó. Fogjuk rá, hogy elhiszem. Lássuk, mid van! *** Tetszett neki az ötlet, gyanítom, főként azért, mert végre önállóan is alkalma nyílt bizonyítani, anélkül hogy megszabták volna neki, mit és hogyan csináljon. Sőt, valójában ő volt az események koordinátora, mert csakis ő tudta, kit érdemes megkérdezni, és mennyire szavahihető a forrás. De először is megkértem, segítsen visszacsempészni a Mesterkulcsot, mire csak kikapta a kezemből, és annyit mondott, tizenöt percet kér. A tizennegyedik perc végén ért vissza, a Kulcs már nem volt nála, arcán pedig levakarhatatlan, elégedett vigyor ült. Ezek után tolmácsoltam neki Winie üzenetét az idő szűkösségéről és az árverés fontosságáról. Erre csak várakozásteljesen összedörzsölte a tenyerét. – Kezd szórakoztató lenni! 82

Mindössze néhány óra alvás után kiosontunk a házból, le a tűzlépcsőn. Arnie léptei nem csaptak zajt, úgy közlekedett, akár a macska. Velem nagyjából másfél emelet után levetette a cipőmet, mert ahogy ő mondta, még egy elefántcsorda is halkabban közlekedik nálam. Kénytelen voltam zokniban megtenni a hátralévő nyolc emeletet a jéghideg vaslépcsőn lépkedve. De így legalább senki sem figyelt fel ránk, és ez volt a lényeg. Mostanra fél tizenkettőre járt az idő, és mi már beszéltük egy orgazdával, egy piaci kofával és egy férfival, aki leginkább hajléktalannak nézett ki, de kiderült, hogy ő annak a hajónak a kapitánya, amelyik behozta Thaddeus Melledy számára a könyvet. Kicsit meggyűlt vele a bajunk, ugyanis megfelelő fizetség nélkül nem akart beszélni. Ekkor vettem elő a pisztolyt, amit Arnie nyomott a kezembe még indulás előtt. Nos, nagyon is úgy tűnt, a könyv valóban létezik, bár a tartalmára senki sem mert volna megesküdni. Annyit tudtak, hogy nagyon régi, kézzel írott darab, és hogy a jó öreg Melledynek sincs több fogalma arról, mit tartalmazhat, mint nekünk. Ez utóbbi információ mostanra már nyilván aktualitását vesztette. Biztos voltam benne, hogy Thaddeus alaposan áttanulmányozta a könyvet. Névről ismertem csupán apám annak idején részt vett néhány aukcióján, és olykor meglehetősen értékes tárgyakat szerzett, melyek aztán a gyűjteményét gyarapították. Persze olykor-olykor pár értéktelen kacat is árverésre került, de az már apámnak róható föl, hogy képtelen volt megkülönböztetni az eredetit a hamisítványtól. 83

A kapitánytól megtudtuk, hogy hétszázötven dollárért vette meg tőle, plusz a közvetítői díj és a szállítás költsége. A számla így nagyjából nyolcszázötvenre rúghatott. Miután Melledy felbecsüli a könyvet, valószínűleg ennek minimum a dupláját szeretné visszakapni az árverésen. Tehát sok pénzre volt szükségünk.

– Nem lesz gond, ugye? – kérdezte Arnie, miközben a bíróság épülete felé tartottunk. Délben kezdődött Winie második tárgyalása. – Megoldom – feleltem, bár még nem voltam teljesen biztos benne, hogyan is fogom csinálni. Ha nagyobb összeget veszek ki a széfből, apám észre fogja venni, és bár tartottam valamennyi pénzt elrejtve, az nem lett volna elég, hogy túllicitáljunk mindenkit, aki megjelenik. Márpedig nekünk épp ez volt a célunk. Nagyon is tudatában voltam a mellényem zsebében lapuló Szenzornak, annak ellenére, hogy Winie nagyanyja azt mondta, inkább ne használjam, hiszen nem tudhatom, milyen reakciókat vált ki. Ahogy beléptünk a terembe, én megtorpantam az ajtó mellett. Arnie visszafordult, és kérdőn nézett rám, de én lettem neki, hogy csak menjen. Nem akartam magamra vonni a családtagok figyelmét, ha nem szükséges. A bíró még nem volt bent, de az esküdtek már a helyükön ültek. Winie-t csak ekkor vezették be. Egy-egy őr fogta mindkét karját, a csuklóját ismét összebilincselték. Az tűnt fel először, hogy szoknyát visel. Winie-t az első este óta nem láttam nőies ruhában, de hozzá valahogy nem is illett a cicoma. Furcsa 84

volt, ahogy a hosszú, világoskék anyag alól ki-kivillant a csizmájának szára. Gesztenyebarna haja most kifésülve, lágyan omlott a hátára, és bár a kialvatlanságtól karikák húzódtak a szeme alatt, a tartása büszke volt, a fejét magasra emelte, ahogy végignézett az esküdteken. Oldalra pillantott, és halvány mosolyt küldött az anyja felé, aztán tekintete lopva keresztülpásztázott a termen, végül megállapodott rajtam. Egy másodperc volt az egész, de kiolvastam a szeméből a kérdést: sikerült? Biccentettem, mire a szája sarkában felvillant egy cinkos kis mosoly. Aztán belépett Kerney bíró, elhelyezkedett a pulpituson felállított széken, néhányszor lecsapott a kis fakalapáccsal, és csendet kért. Megkezdődött a második tárgyalás.

85

8 Winie – Te ezt élvezed – szűrtem a fogaim között, miközben újra a hajamba téptem a fésűvel, amit Zach hozott be nekem aznap reggel. Azt mondta, az első tárgyalásra nem volt ideje rendesen felkészíteni, de ezúttal másképp lesz. Így hozott fésűt, egy tiszta inget, és legnagyobb rémületemre egy szoknyát. Szerinte ártatlannak és védtelenek tűnnék szoknyában, szépen felkontyolt hajjal, mint egy illedelmes kislány. Én egészen más véleményen voltam. Ezen egy rövid ideig vitatkoztunk, végül sikerült kompromisszumot kötnünk. Megfésülködöm, de nem csinálok kontyot, és felveszem a tiszta inget, de a nadrág marad. Láthatóan nem igazán tetszett neki a dolog, és most perverz örömmel nézte, ahogy a hajam felét szétcincálja a szerencsétlen hajkefe, melynek mostanra már jóval kevesebb foga volt. – Ha kontyba fognád, és felvennéd a szoknyát, nem kellene ennyit szenvedned vele – dőlt neki karba font kézzel a rácsoknak, és túlságosan is élvezte a kínjaimat. – Inkább egy ollót hoztál volna... – morogtam. – Anyád megtiltotta. Hát persze. Minden erőmmel próbáltam kitépni az igen makacs gubancot, de ekkor a hajkefe nyele megadta magát, a feje 86

pedig a hajamba ragadt. Ingerülten fordultam Zach felé, aki mindent elkövetett, hogy köhögésnek álcázza a nevetését. – Bátor vagy így, hogy a rács másik oldalán állsz – mordultam rá, de nem volt hajlandó megijedni. Helyette elővett az oldalán lógó táskából egy új fésűt, és benyújtott a rácsokon. Rámeredtem. – Ezt még megkeserülöd! – kaptam ki a kezéből az ördögi szerszámot, majd óvatosan kibontottam a hajamból a másik kefe fejét, és folytattam önmagam kínzását. – Ma újra meghallgatják Pinkerst, aztán te is szót kapsz – váltott témát Zacharia, pedig szívesebben maradtam volna a szarkazmusnál meg a csipkelődésnél. A gyomrom ideges görcsbe rándult, és hirtelen megörültem neki, hogy van valami a kezem ügyében, amivel lefoglalhatom magam. – Próbálj meg elesettnek tűnni, rémültnek és gyengének! – sorolta Zach. – Az esküdteket nem érdekli, milyen jól lősz, vagy hogy neked van a legjobb részidőd kerítésmászásban. Ha nem látják benned a védelmezésre szoruló ifjú hölgyet, nem tudom, mi egyebet találhatnék még ki – tárta szét a karját tehetetlenül. Abbahagytam a hajam macerálását, és végignéztem a karjáról lelógó hosszú, halványkék szoknyán, mely talán nővérem szekrényéből kerülhetett elő. – Rossz a helyzet, igaz? – kérdeztem, bár nem is tudom, minek. Tudtam a választ. A helyzet nemcsak hogy rossz volt, de egyenesen katasztrofális. – Nem tudom, mit tehetnék még, Winie – csóválta a fejét. – Láttad tegnap Kerney-t, minden próbálkozásomat félresöpörte. Nem fogok hazudni neked: ez csak egy utolsó, 87

kétségbeesett erőfeszítés, mert mindent meg kell tennünk. De valószínűleg el kell hagynod a várost. Éreztem, hogy ezt fogja mondani, mégis megállt tőle a szívverésem egy pillanatra. Aztán vettem egy mély levegőt és újraindult. Nem eshettem szét, muszáj volt koncentrálnom, még ha jelenleg reménytelennek is tetszett a helyzetem. – Add ide azt az átkozott szoknyát! – nyújtottam ki a kezem. – Ha már játszunk, hát csináljuk rendesen! Zacharia arcán elégedett mosoly terült szét, de a tekintete komor maradt, és láttam, hogy a fejét csóválja, miközben elfordul, hogy átöltözhessek. A szoknya borzalmas volt, a csizmámmal együtt meg egyenesen nevetséges. A könnyű selyemanyagba minden apró mozdulatnál beleakadt a lábam, ha meg felemeltem, hogy járni is tudjak benne, rettentő idétlenül éreztem magam. Remek. Még egy utolsó megaláztatás a halálom előtt – nem ezt érdemeltem volna. Zach elégedetten tekintett végig rajtam, majd megállapította, hogy így már majdnem nőnek nézek ki, és a lelkemre kötötte, hogy ha tudok, próbáljak meg néhány könnycseppet is kicsikarni, ha már odakint leszek. Azt feleltem, nem ígérhetek semmit. Ekkor jöttek az őrök, és felszólították, hogy induljon fel a tárgyalóterembe. Zach intett felém, és előrement, nekem pedig összebilincselték a csuklómat, nem mintha szükség lett volna rá. Ebben az átkozott szoknyában akkor sem tudtam volna elfutni, ha akarok. A terem ma is megtelt. Mindenhol ismerős arcokat láttam, de elsőként az esküdteket vettem szemügyre, próbáltam kitalálni az általános hangulatukat. Semmi bíztatót nem 88

tudtam leolvasni az arcukról. Anyám a nagyanyámmal együtt az első sorban állt, valamivel hátrébb, Audrey mellette. Próbáltam biztatóan rájuk mosolyogni, de anyám arca fehér maradt, akár a fal, apám pedig továbbra is keményen összeszorította az ajkat. Megkockáztattam egy pillantást a terem végébe, és tekintetem azonnal összeakadt Willével. Nem messze állt az ajtótól, valószínűleg nem szerette volna magára vonni a családom tagjainak figyelmét. Bölcs döntés. Mellette nem messze Arnie-t is felfedeztem – a fiú vörös üstökét nem volt nehéz kiszúrni a tömegben. Kérdőn megemeltem a szemöldököm, mire Will csak bólintott. Nem bírtam visszafojtani egy elégedett kis mosolyt. Tudtam, hogy Arnie benne lesz. Épp ő ne vetné bele magát bármilyen őrült mókába? Visszafordultam a pulpitus felé, épp időben, mert nyílt a terem hátsó ajtaja, és Theodor Kerney lépett be rajta. Arcán a szokásos megvetéssel vegyes közöny ült, ahogy letelepedett meglehetősen viharvert székére, és kezébe vette a kis fakalapácsot. Párszor az emelvényre csapott vele, mire a fojtott sutyorgás lassan elhalt. – No – kezdte kényszeredetten –, haladjunk, mert mindannyiunknak van ennél jobb dolga is. – A mellettünk álló asztalnál mocorgó Pinkers felé intett. – Ms. Pinkers, ha lenne szíves elkezdeni. A nő azonnal felpattant ültéből, és előresietett a bírói szószék mellett árválkodó székhez. Most bézsbe és bordóba öltözött. A világos színű ruhán itt-ott nyíló vörös rózsák azt a látszatot keltették, mintha több sebből vérezne egyszerre – az összeállítás inkább volt feltűnően groteszk, mint elegáns, ami 89

eredetileg lenni szeretett volna. Zacharia most nem kérdezhetett tőle, neki kellett előadnia a történetét, a saját szemszögéből, mely szemernyit sem változott a tegnapi nap óta, hacsak nem színesedett még tovább. Felicia odáig merészkedett, hogy egyenesen azt állította, megfenyegettem: megölöm, ha nem nyitja ki nekem a széf ajtaját. Szerinte rátörtem az ajtót, fegyvert fogtam rá, és belerúgtam az egyik macskájába. Én csak a szememet forgattam, más egyébnek úgysem lett volna értelme. Zacharia megpróbált közbeszólni, de Kerney megfenyegette, hogy kiküldeti a teremből, és nekem sem ad szót, ha nem fogja be a száját, és várja ki az idejét. A teremben összegyűltek erre mind morgolódni kezdtek. A zajszint Pinkers minden egyes hazugságánál emelkedett, míg végül Kerney kalapácsával veszettül csapkodva követelt rendet a teremben. A mesedélután végeztével Zach kérdéseket tehetett fel Pinkersnek, de ő csak nemes egyszerűséggel kiállt a terem közepére, megvetően a nőre nézett, aztán az esküdtekre, és gúnyos mosolyra húzta a száját, miközben tehetetlenül széttárta a kezét, mintha csak azt mondaná: szegény, bolond, magányos vénkisasszony... – Nincs kérdésem – rázta a fejét elnézően. Értettem, miért csinálja ezt – hiteltelenné akarta tenni a nőt, mintha csak egy tévképzetektől szenvedő öreglány lenne, akit nem lehet komolyan venni. A bíró intett Ms. Pinkersnek, hogy fáradjon a helyére, majd rám emelte a tekintetét. – Edwina Russell Langton. 90

Az egyik őr mellém lépett, és megfogta a könyököm, ami nem is jött rosszul, ugyanis a második lépésnél a szoknya beleakadt a csizmám csatjába, és ha nem tart meg, minden bizonnyal orra buktam volna, ami összebilincselt kézzel nem lett volna valami kellemes élmény. Azonban akaratlanul is rájátszottam az esetlen fiatal lány képére, melyet Zacharia mindenáron megkísérelt kialakítani rólam. Az esküdtek és a bíró azt hihették, azért botlottam meg, mert túlságosan is remeg a lábam, hogy megtartson. Ahogy leültem, és Zachre pillantottam, elégedett mosolyt láttam feltűnni a szája szegletében, aztán már el is illant, mintha ott sem lett volna, helyét gondosan kiszámított aggodalom vette át. Sosem voltam olyan jó színész, mint Audrey, a közelébe sem érhettem, ha arról volt szó, hogy átverjek és befolyásoljak másokat, de most össze kellett szednem magam. Próbáltam felidézni minden praktikát, amit a nővéremtől valaha is láttam, és a gyakorlatban alkalmazni. Felpillantottam az idős, ellenszenves bíróra, szemem tágra nyitottam, a szám kissé legörbült, a széle remegett, mintha nehezemre esne visszafojtani a sírást. Ahogy lenézett rám, a tekintete leginkább közönyösnek látszott, de a hangja némiképp emberibbnek tűnt, mikor megszólalt. – Mesélje el a maga verzióját, kisasszony! – intett, én pedig kurtán bólintottam, majd mély lélegzetet vettem, mielőtt megszólaltam volna, és az esküdtek felé pislogtam. Pillantásom zavartan repkedett egyik kifejezéstelen arcról a másikra, mintha rettenetesen elveszett lennék. Ha ez beválik, soha nem ugratom Audrey-t azzal, hogy a színészi adottságait valami értelmesebbre is használhatná, mint a férfiak 91

manipulálása. Szipogtam kettőt, aztán belekezdtem a mesébe, amelyben Zachariával megállapodtunk. – Három éjszakával ezelőtt Ms. Pinkers meghívott magához, hogy becsüljek fel neki egy antik komódot. – Tágra nyílt, könyörgő szemek. – Tudják – egy jól kiszámított pillantás az esküdtekre –, szenvedélyem a régiségek, évek óta foglalkozom amatőr szinten értékbecsléssel. Ms. Pinkers megkért, hogy mérjem fel a bútorai értékét, mert azt mondta, el szeretné adni, és tudni akarja, mennyit kaphatna érte... – Szemenszedett hazugság! – rikácsolta Pinkers, a bíró kalapácsával a pulpitusra sújtott. – Maga már elmondhatta, amit akart. Hallgasson, vagy kivitetem a teremből! – De hát egyetlen szava sem igaz! – mutogatott rám vádlón. Igen? Egyetlen szavam se? Miért, a maga fegyveres, macskás története talán különb volt? – szerettem volna mondani, de visszafogtam magam, még csak rá se néztem. Kerney még egyszer lecsapott. – Ha tovább húzza az időmet, maga is egy cellában találhatja magát a kisasszony mellett, és ott majd megbeszélhetik a problémáikat! Ez azonnal elhallgatatta, a férfi pedig intett, hogy folytassam. – Mikor megérkeztem, hogy felbecsüljem a komódot, Ms. Pinkers a páncélteremhez vezetett, azt mondta, ott tartja még néhány másik, nem használt bútor társaságában. – Nagyot nyeltem, és ismét szipogtam, mindent elkövettem, hogy 92

legalább egy fél könnycseppet el bírjak morzsolni. – Kinyitotta a terem ajtaját, és előreengedett. A komód valóban ott állt az ajtó mellett. Mikor beléptem, hogy közelebbről is megvizsgáljam, egyszerűen becsapta az ajtót, és bezárt. – Csukladoztam egy kicsit, és megdörgöltem csontszáraz szememet. – Azután elment, és otthagyott. Nagyon megijedtem. – Fogalmam sem volt, honnan vagyok képes ennyi marhaságot összehordani, de úgy tűnt, valamennyit mégiscsak használ. Az esküdtszék néhány tagja akaratlanul is előredőlt ültében, láthatóan érdekelte őket a kis történetem. Őrület, Zacharia tényleg egy minden hájjal megkent gazember! – Mikor visszajött, és kértem, hogy engedjen ki, zavartnak tűnt – folytattam, és épp csak rápillantottam a nőre, már el is kaptam a fejem, mintha félnék tőle. – Azt mondta, betörtem hozzá, meg akartam lopni, és hívja a rendfentartókat. – Ekkor a bíró felé fordultam és könyörgő hangon még hozzátettem: – Én nem csináltam semmit. Felicia Pinkers karba fonta a kezét, és gyűlölködő pillantásokkal bombázott, de megszólalni nem mert. Tartott tőle, hogy a végén még valóban a velem szomszédos cellában találja magát, ha nem vigyáz a szájára. Kerney reakcióit figyeltem, próbáltam a kifejezéstelen maszk mögé látni, esélytelenül. Fogalmam sem volt, eljutott-e hozzá bármi is abból, amit mondtam, vagy épp a tegnapi vadászat jár a fejében, és már csak túl akar lenni az egészen. Részemről úgy éreztem, megtettem mindent, ami csak képességeimből telt, és mivel Zacharia sem akarta beárnyékolni az előadásomat, lemondott a kérdezés jogáról. Pinkers azonban, aki saját magát képviselte, felemelte a kezét, és szót kért. A bíró 93

türelmetlenül sóhajtva megadta neki. – Csak ne tartson sokáig! – morogta, és hátradőlt a székében. Felicia felállt, előrelépett, de mikor találkozott a tekintetünk, inkább megtorpant, és nem jött tovább. – Hazudik – fröcsögte, én pedig kérdőn felvontam a szemöldököm. Már a nyelvemen volt a válasz, hogy „maga is”, de még idejében sikerült visszanyelnem. Zach ekkor szintén felemelkedett a helyéről. – Mi a kérdés? Pinkers gyilkos pillantást vetett rá, aztán visszafordult felém. – Hogy jutott be a páncélterembe? Ártatlan arcot vágtam, még a hangom is elcsuklott, ahogy azt válaszoltam: – De hisz maga engedett be. A nő szeme szikrákat szórt. – Te kis aljas... – Elég! – csapott unottan a kalapácsával Kerney. – A bíróság mára visszavonul. Van ennél jobb dolgom is. Az esküdtszék tanácskozik, az ítéletet holnap, kettő órakor hirdetjük ki. Oszolj! Az egyik oldalt strázsáló rendfenntartó hozzám lépett megvárta, hogy felálljak, aztán megfogta a karom, és elvezetett. Csak arra volt időm, hogy egy utolsó pillantást vessek apámra, akinek halvány, elismerő mosoly ült a szája sarkában. Egy feladatot kaptam, és a lehető legjobban hajtottam végre, mindent megtettem, ami tőlem telt. Ettől a pillanattól kezdve sem én, sem Zacharia nem tehettünk 94

semmit. *** – Szép volt! – Zach tapsolt is néhányat, a vigyora körbeért a fején, ahogy a rácsokhoz lépett. – Nem hittem volna, hogy képes leszel rá, de most megkövetlek. Lesújtó pillantást vetettem rá, és hozzávágtam azt az átkozott szoknyát. Az átrepült a rácsok között, és az arcában landolt. Mikor visszahoztak, első dolgom volt megszabadulni attól az átok ruhadarabtól. Csodálatos volt újra felvenni a nadrágomat. – Legalább mondd, hogy nem a semmiért csináltam bohócot magamból! – kértem, miközben összecsavartam a hajam, és önmagára csomóztam, ha már nem volt semmi más, amivel felfoghattam volna. – A helyzet korántsem olyan rossz, mint néhány órával ezelőtt – felelte diplomatikusan, de erre csak felhorkantam. – Vagyis halvány fogalmad sincs semmiről. – Így is mondhatod. Megcsóváltam a fejem, és lerogytam a priccsre, nagyanyám takarója mellettem hevert. Az ölembe húztam, és hátamat a falnak támasztva felhúztam a térdem, így néztem vissza a férfira. – Az ítélet után mennyi időm van? Most már ő sem tett úgy, mintha lenne esélyem. – Maximum egy nap, amíg hóhért kerítenek, és felállítják a bitót a főtérén. – Mély levegőt vett. Láthatóan neki is rosszulesett erről beszélni. – Ha nagyon sietnek, már holnap 95

estére elkészülhetnek. Lehunytam a szemem, hátrahajtottam a fejem. – Mikor indul a hajó? – Amikor akarod. – A rácsoknak támaszkodott, és bár nem néztem rá, bármibe lefogadtam volna, hogy szánakozva méreget. – Apád kemény pénzt fizetett Vastüdőnek. Erre már felé kaptam a fejem. – Vastüdő hajójával kellene elmenekülnöm? Zach sajnálkozva megvonta a vállát. – Ilyen hamarjában nem volt más. Az öreg tiszteli apádat, bármilyen legyen is egyébként. És elég pénzt kapott, hogy hónapokig ne kelljen a szállítmányozás miatt aggódnia. – Remek. – A hangom még a saját fülem számára is reményvesztetten csengett. – Ma este csinálunk odakint egy kis feltűnést – mondta Zach együttérzően. – Észre sem veszik majd, hogy eltűntél. – Nem ma este – ráztam meg a fejem. – De Winie... – Nem! – csattantam fel, jóval hangosabban, mint szándékoztam. – Nem – ismételtem most már higgadtabban. – Azt mondtad, legkorábban holnap este állítják fel a bitófát. Ha kihirdetik az ítéletet, még mindig lesz jó néhány órám, hogy eljussak a kikötőbe. A férfi kételkedve elhúzta a száját. – Az nagyon szoros. Apádnak nem fog tetszeni. – Tudom. – Aztán kényszeredett mosolyra húztam a szám. – De neked olyan jó a beszélőkéd, Zach, biztosan meg tudod majd győzni, hogy várjon. – Mégis mire? – forgatta a szemét, de nem tiltakozott. 96

Megvontam a vallani. – Csodára. Talán. – Winie, te ennél ésszerűbben szoktál viselkedni – csóválta a fejét. Igaza volt. Ha tehettem, sosem vállaltam felesleges kockázatot, jobb, ha az ember mindig biztosra megy. De ha ma éjjel felszállók arra a hajóra, soha többé nem térek vissza. Időre volt szükségem, csak egy kevésre, hogy biztos legyek abban, alaposan kiaknáztunk minden egyéb lehetőséget. – A halálraítéltek utolsó kívánsága – mosolyogtam halványan, mire összeszorította a száját. Aztán benyúlt a kabátja belső zsebébe, és elővett egy borítékot. – Az úrifiú küldi – nyújtotta felém. – Ma már nem fogadhatsz látogatókat. Felálltam, és elvettem tőle. Igyekeztem kiüríteni az agyam, nem gondolni semmire, nehogy eláruljam magam. Sejtettem, mi állhat Will levelében, és Zachariának sasszeme volt – nem hiányzott, hogy kérdezősködni kezdjen. – Kösz. A levelet a priccsre dobtam, és figyelmen kívül hagytam Zach gyanakvó tekintetét. – Nem olvasod el? Az Audrey-tól látott sejtelmes mosoly egyik utánzatával válaszoltam. – Ha rád tartozna, nem zárta volna le a borítékot. Összevonta a szemöldökét. – Nem tetszik nekem az a gyerek. Megvontam a vállam. 97

– Erről inkább apámmal beszélgess! A pillantása ellágyult. – Neki üzensz valamit? Hogy üzenek-e? Nagyot nyeltem, és a hátam mögött ökölbe szorítottam remegő kezemet. – Kitartok. Ünnepélyesen biccentett. – Nem is várna tőled kevesebbet. Már nem tudtam mosolyt erőltetni magamra. Leginkább a könnyeimet próbáltam kétségbeesetten visszaparancsolni. – Holnap találkozunk. A hajó készen fog állni. Idejében megtudod majd a tervet. – Emiatt nem aggódom. Bűntudat villant a pillantása mélyén. – Sajnálom, Winie. Őszintén. Bárcsak többet tehettem volna. – Te mindent elkövettél – mondtam, és komolyan is gondoltam. Sejtettük, hogy eleve vesztes ügy lesz, Zacharia mégis beleadott mindent, pedig nem volt a családunk tagja. – De kevésnek bizonyult. – Akármennyire jó is vagy, Zach, csodát még te sem tudsz tenni. – Csak el ne mondd senkinek! – Lakat a számon – rajzoltam keresztet a szívem fölé, és ha más nem, ez legalább megmosolyogtatta. – Próbálj meg aludni! – javasolta még távozóban. – Hosszú lesz a holnapi nap. – Majd igyekszem. 98

Intett még egy utolsót, aztán eltűnt a folyosón. Léptei is hamarosan elhaltak, én pedig egyedül maradtam az üresen kongó csendben. Visszatelepedtem a priccsre, magamra húztam nagyanyám takaróját, és kibontottam Will levelét. Majdnem hangosan felnevettem, mikor elolvastam a megszólítást. Csak Will képes még ilyen lehetetlen helyzetben is udvariaskodni.

Kedves Winie! Minden a tervek szerint halad, Arnold beleegyezett, hogy segít nekem. Hamarosan indulunk, hogy beszéljünk néhány emberrel, akik remélhetőleg segítenek majd kideríteni, valóban létezik-e a könyv, és ha igen, mit tartalmaz. Ha a dolgok a várakozásoknak megfelelően alakulnak, estére már a kezünkben is lehet. Megtaláljuk a megoldást, és kiszabadítunk! Tegnap éjszaka meglehetősen furcsa beszélgetésbe keveredtem a nagymamáddal, aki azt mondta, elrejtett néhány vékony drótot a takaró varrásában. Gondoltam, jó, ha tudsz róla. A gyűrű Mondott még valami mást is, de Van még egy dolog, de ezt személyesen szeretném elmesélni neked. Még én sem értem egészen, és nem tudom, hogyan szedhetném össze a gondolataimat. Talán te is jobban megérted majd, ha a saját szemeddel látod. 99

Erre összevontam a szemöldököm. Mégis mi a fenéről beszél? Ha itt lett volna, addig nyaggatom és fenyegetem, míg ki nem szedem belőle, de a levélforma nem tette lehetővé, hogy nyomást gyakorolhassak rá. Több mint bosszantó. Ha nem lesz más választásod, meg kell szöknöd, Winie! Nem várhatod meg, hogy kivégezzenek, a családod sem akarná ezt. Azt akarják tudni, hogy életben vagy, biztonságban, még ha távol is tőlük. Higgy nekem! Most mennem kell. Hamarosan találkozunk. Tarts ki még egy kicsit, rendbe hozom ezt az egészet! Üdvözlettel: William Tekintetem a papír aljára tévedt, ahová még kapkodva levésett néhány sort. A betűk kuszábbak voltak, nem vesződött sem a megszólítással, sem a túlzón udvariaskodó stílussal. Nem semmi alakítás volt, annyi szent! Ha nem tudtam volna, hogy te ülsz ott kint, azt hiszem, hogy a nővéredet látom. De használt! Láttam az esküdtek arcát, néhányan elhitték, és ennyi talán elég. Létezik a könyv, most már biztos. Megszerezzük, akármennyibe kerüljön is. Már nincs sok hátra, Winie, sikerülnie kell!

100

9 William Nem fog sikerülni - nem mondtam ki hangosan, de ez járt a fejemben, és ahogy elnéztem Arnie egyre fehéredő arcát, neki is hasonlóan borúlátó gondolatai lehettek. – Senki sem szólt a meghívókról! – hebegte mentegetőzve, de ezzel most már nem tudtunk mit kezdeni. Az ajtóban álló őröket figyeltem, és fogalmam sem volt, mit tehetnék. Négyen voltak, ketten a főkapunál, ketten a kúria bejáratánál, és mindkét belépési ponton kérték a meghívókat. El sem hittem, hogy ennyi munka és tervezgetés után épp ezen az egyetlen apróságon bukunk el. Pénzt loptam apám széfjéből. Még nem tűnt fel neki, de hamarosan fel fog, és addigra jobban teszem, ha valami nagyon is hihető magyarázattal állok elő. Valójában nem is lett volna szükséges, hogy tőle vegyem el a pénzt, ha nem ült volna már egy jó ideje az örökségem egy részén. Szerencsénkre ma Margaret nagynénémhez volt hivatalos vacsorára. Apám nővére nem igazán szívelt, így engem meg sem hívtak, amit jelen pillanatban egy cseppet sem bántam. Azt viszont nagyon is bántam, hogy nem készültünk fel minden eshetőségre. Arnie, aki a nap folyamán végig magabiztosan és profi módjára viselkedett, most pontosan annak látszott, ami 101

valójában volt. Egy tizenhét éves kamasznak, akinek fogalma sincs arról, mit tegyen. Winie-nek lett volna B terve, talán meg C is, minden eshetőségre, de ő most nem volt itt, nekem pedig meg kellett próbálnom az ő fejével gondolkodni. Ha hátulról kerüljük meg az épületet, talán bejuthatunk a konyhán keresztül, de ha nem veszünk részt hivatalosan, nem is licitálhatunk, a könyvet pedig nem tudnánk ellopni. Winie nyilván el tudta volna, de erre most teljesen felesleges is volt gondolnom. Csak még alkalmatlanabbnak éreztem tőle magam. Az agyam gőzerővel járt, miközben Arnie mellettem a fagyott havat rugdosta a csizmája orrával. Az utca másik oldalán álltunk, egy ház falának dőlve, és próbáltunk úgy tenni, mintha ott sem lennénk. – Milyen lehetőségeink vannak? – kérdeztem, mire Arnie olyan meglepetten pillantott rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna. – Hát, esetleg megpróbálhatjuk a hátsó ajtót, oda hátha nem állítottak őröket – mondta ki előbbi gondolataimat. Megráztam a fejem. – Ha nem vagyunk rajta a listán, nem licitálhatunk. – Ellophatnánk a könyvet. – Szerinted ha Melledy négy emberrel őrizteti a bejáratot, hogyan védi azokat a tárgyakat, amikből pénzt remél? Arnie a száját rágcsálva gondolkozott. – Nem kellett volna visszavinnünk a Mesterkulcsot – dohogta végül. – Ha nem visszük vissza, Woolf észreveszi, és annak tudod, mi lett volna a következménye. Erre megborzongott. Nyilván tudta. 102

– Akkor fogalmam sincs – vonta meg végül a vállát dühösen. – Nincs több ötletem. – Esetleg – szólalt meg egy kimert, felsőbbséges hang a hátunk mögött – szólhattatok volna nekem, ahogyan azt Winie nyilván javasolta is. Mindketten megpördültünk, és döbbenten meredtünk Audrey-ra, aki most kifogástalan, vörös ruhában, méregzöld kabátban, hozzá illő kalapban és kesztyűben állt mögöttünk, akár egy úrinő. – És akkor megmondhattam volna, hogy nekem van meghívóm – húzta elő retiküljéből a kis borítékot, és megvetően meglobogtatta az orrom előtt. Csak bámultam rá. – De honnan...? – Ugyan már, William! – legyintett, majd újra a táskájába rejtette a meghívót. – Ezt csinálom, mióta az eszemet tudom. Maga szerint olyan nagyon nehéz kibűvölni egy egyszerű meghívót egy férfi zakója alól? – Nem tudom, még sosem próbáltam – feleltem, Arnie pedig elnevette magát, de Audrey gyilkos pillantására igyekezett köhögésnek álcázni. – Honnan tudta, hogy itt leszünk? Csak a szemét forgatta, de még ezt is képes volt elegánsan és mesterkélten csinálni. – Az a csoda, hogy apám nem neszelte meg, hogy itt lesznek. Egyáltalán nem olyan óvatos, mint amilyennek hiszi magát. Még egy gyerek is könnyedén követhette volna magukat. – Következő szavait Arnie-hoz intézte. – Apám csalódott lenne, ennél többet várt volna tőled. Ha ez éles bevetés lenne, elvéreztél volna. 103

– Ez éles bevetés – vágta rá a fiú. – És te megbuktál – csapott le a lány. Arnie hirtelen már nem is tűnt olyan nyúlánknak, pedig jó másfél fejjel unokanővére fölé magasodott. Valamiért úgy éreztem, muszáj a védelmembe vennem. – Ugyan, Arnie nagyon is jól csinálta. – Erre én is kaptam egy adagot a szúrós pillantásból. – A jó nem elég. Kiválónak kell lennie! Különben úgy jár, mint a húgom. Elöntött a jogos felháborodás, és bár próbáltam türtőztetni magam, nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: – Winie a kiválók között is a legkiválóbb. Ez az egész nem az ő hibája. – Nem is – jelentette ki a lány. – A magáé. Néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztünk, miközben Arnie próbált láthatatlanná válni közöttünk. Nem igazán sikerült neki. – Szóval akkor mi lesz? – kérdeztem, és egy pillanatig sem érdekelt, hogy nem vagyok valami udvarias. – Segít nekünk? Audrey mély levegőt vett, elfordította a fejét, és a fényárban úszó kúriára pillantott az utca túloldalán. – A meghívó csak két személyre szól. Magára szükség van, hiszen a pénzt is ön hozta. – A fiúra nézett. – Neked kint kell maradnod. Arnie arcát elnézve, ezt ő egyetlen pillanatig sem bánta. – Az nem gond. – Béreltem egy fogatot – intett a lány fejével a sarkon túlra. – Hartman vezeti. Várj meg ott minket! – Meglesz – bólintott buzgón, aztán még egy utolsó, 104

sajnálkozó mosolyt vetett felém, és elindult a fogathoz. Nem tudtam nem észrevenni, mennyivel ruganyosabbak és könnyedebbek a léptei. Visszafordultam Audrey felé; bár még mindig bosszantott a Winie-re tett megjegyzése, és láthatóan ő is meglehetősen paprikás hangulatban volt, a karomat nyújtottam neki. Szó nélkül belém karolt, cipőjének sarka kopogott, ahogy átkeltünk az úton, és egyenesen a kapuhoz sétáltunk. Az egyik őr engem mért végig, a másik, a fiatalabb azonban le sem bírta venni a szemét Audrey-ról. – Jó estét, kisasszony! – hajtott fejet, majd nekem is odavetette. – Uram! – A meghívóikat, legyenek szívesek! – Hát persze – mosolygott Audrey bájosan. Elővette a táskájából a meghívót, és elegáns mozdulattal a fiatalabb férfi kezébe adta. Az épp csak egy pillantást vetett rá, és már intett is, hogy mehetünk. Ahogy a bejárati ajtó felé sétáltunk, odasúgtam a lánynak: – Ha egy piaci bevásárlólistát adott volna a kezébe, akkor is beengedett volna minket. Kissé fanyarul felmosolygott rám. – Úgy tűnik, magán kívül mindenkire hat a bűbájom, William. Mielőtt még alaposabban végiggondolhattam volna, mire is célzott ezzel, már az ajtóhoz vezető lépcsőn mentünk felfelé. Audrey az ajtóban álló férfiakra is hasonló hatást gyakorolt, mint a kapuőrökre: egy percbe sem telt, és már a fényűzően kivilágított hallban álltunk, egy komornyik pedig azonnal ugrott, hogy elkérje a kabátunkat. 105

– Kérem, erre fáradjanak! – mutatott aztán a balról nyíló, kétszárnyú ajtó felé. – Az árverés hamarosan kezdetét veszi. – Köszönjük – biccentettem felé, majd amint Audrey ismét belém karolt, az említett irányba fordultam, de azonnal földbe gyökerezett a lábam, ahogy megláttam az ajtófélfának támaszkodó alakot. – Nocsak-nocsak, ki szabadult ki Pinkers páncélterméből? Audrey hamarabb tért magához a döbbenetből mint én. Eddig semlegesen derűs arckifejezése eltűnt, helyét a leplezetlen harag vette át. – Mit keresel itt? – sziszegte, de Tony csak elégedetten elmosolyodott. – Máris lecserélted Winie-t? – nézett most rám, bennem pedig valahol mélyen fortyogni kezdett valami sötét és könyörtelen. Azelőtt sosem gondoltam, hogy meg tudnék ölni valakit, de Antony vidáman csillogó szemébe nézve könnyedén el tudtam képzelni magam, amint előtte állok, és meghúzom a ravaszt. Úgy tűnt, nem vette észre, vagy egyszerűen nem érdekelte, mert tovább ütötte a vasat. – Bár a nővére is harapós kis vadmacska, az már igaz. Van valami ezekben a Langton lányokban, nem gondolod? – Azt gondolom, jobb lenne, ha most eltűnnél. – Szinte nem is ismertem a saját hangomra, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy Audrey erősen belekapaszkodik a karomba. – Hallgatnék rá, Tony – mondta a lány is. – Ne akarj apám keze közé kerülni! Erre lehervadt a mosoly az arcáról. – Az apád sem mindenható. Azt például még ő sem tudja megakadályozni, hogy a drágalátos kislányát felkössék a 106

főtéren holnap este. A kezem ökölbe szorult, és felé léptem, de Audrey megrántotta a karomat, hogy kénytelen legyek rá figyelni. – William, ne! Ne itt! – Minek jöttél ide? – Hagytam, hogy Audrey keze visszatartson. A célt kellett szem előtt tartanom, Winie is ezt tette volna. Nem dobathattam ki magunkat. – Úgy hallottam, licitre bocsátanak ma este egy igen értékes könyvet. Megdermedtem. Nem licitálhat ő is a könyvre, nem létezik! – Honnan tudsz te erről? – Ó, hát innen is, onnan is – vonta meg a vállát. – A megfelelő körökben forgok. – Hogyan szereztél meghívót? – szegezte neki Audrey, Tony pedig elnézően rámosolygott. – Ahogyan te is, szépségem. Nem olyan nehéz az. – Te aljas szemétláda! – mordultam, de ekkor a teremből egy férfi hangja hallatszott. – Hölgyeim és uraim, kérem, foglalják el a helyüket, a licit két perc múlva kezdetét veszi! Tony a válla felett belesett a terembe. – Nos, azt hiszem, ez a végszavunk – intett, hogy fáradjunk beljebb. – Csak utánatok. – Nem szívesen engedek patkányokat a hátam mögé – mondta jeges hangon Audrey. – Audrey – szorította szíve fölé a kezét drámaian –, a lelkembe taposol. – Csak menj be, Tony! – vetettem oda. – Elég volt a játszadozásból. 107

– Ugyan, Will, barátom! – nyájaskodott. – Az igazi móka csak most kezdődik. – Bevonult a terembe, de a válla fölött még ránk vigyorgott. – Sok szerencsét! Audrey-val egymásra néztünk, és végre most először igazán egyetértettünk valamiben. Nem hagyhattuk, hogy Tony megszerezze azt a könyvet, tekintet nélkül arra, mit is tartalmaz valójában. Nem nyerhetett, ezúttal nem. *** – A következő tárgy egy antik kódex, nagyjából a 26oo-as évek idejéből. Fémveretes, bőrborítású, meglehetősen jó állapotban lévő gyűjtői darab, mely ritka, páratlan eszközök pontos leírását tartalmazza. A kikiáltási ára ezerhatszáz dollár, a licitlépcső száz dollár. Kezdjük! Ki ad érte ezerhétszázat? Végre. Az aukció már másfél órája folyt és Audrey-val kezdtünk tartani tőle, hogy a könyv végül mégsem került bele az árverezésre bocsátott régiségek közé. Mikor végül kihozták, kicsit mindketten fellélegeztünk. Antony hátát figyeltem. Ő is, csakúgy, mint mi, nem licitált egyetlen másik eddig bejelentett tárgyra sem. A könyvért jött, talán kifejezetten azért, hogy előlünk elhappolja, bár hogy miként szerzett tudomást szándékunkról, arról fogalmam sem volt. – Ezerhétszáz! Ezernyolcszázat? Ezernyolcszáz! Remek, még valaki? Folyamatosan figyeltem a körülöttünk ülőket, és láttam, hogy Audrey is ugyanezt teszi. Tudtuk, hogy az eleje még a 108

komolytalanabb ajánlatokról szól. Kétezer dollár felett már érdemes lesz odafigyelni, és csak a végén emelni még magasabbra a tétet. Tony keze sem emelkedett még a magasba, valószínűleg ő is kivárásra játszott. Nem tudtam, mennyi pénze van, mennyit képes rááldozni a könyvre. Nálam háromezer volt a plafon, de nagyon bíztam benne, hogy nem kell elmennünk addig. – A következő ajánlat kétezer! Köszönöm! Ki ad érte kétezer-egyszázat? Sem Tony, sem én nem tettünk ajánlatot. Egy kis szünet állt be, és éreztem, ahogy a feszültség megüli a levegőt. Antonyval mindketten arra várunk, mikor szólal meg végre a másik. – Kétezer-egyszáz? – kérdezte a férfi, és körbenézett. – Senki? – Na jó – szűrtem a fogaim között. Valamikor úgyis el kell kezdeni. – Kétezer-kétszáz! Tony hátrafordult, a szája sarkában számító mosoly. – Köszönöm! Kétezer-kétszáz, ki ad... – Kétezer-ötszáz! – emelte fel Tony lustán a kezét. Audrey nyugtalanul pillantott rám a szeme sarkából, de egyébként megőrizte a hidegvérét. – Kétezer-hatszáz! - vágtam rá. – Csak óvatosan! – hallottam Audrey hangját a fülem mellett. – Reméljük, hogy blöfföl. – Tonynak nem szokása... – Kétezer-hétszáz! 109

Most már igazán aggódni kezdtem. Vészesen közeledtünk az összeghatárhoz, de muszáj volt úgy tennem, mintha meg se kottyanna ennyi pénz. – Kétezer-nyolcszáz. Tony most már felém kapta a fejét. A mosoly közben valahol elmaradt, és elégedetten láttam, hogy bosszúsan összeszorítja a száját. – Kétezer-nyolcszáz! Mond valaki többet? – A terem hallgatott. – Kétezer-nyolcszáz először! Másodszor! – Háromezer! – kiáltotta Tony, én pedig ledermedtem. Nem. Nem mondhatott háromezret! Nincs több pénzem, ennél többet nem tudok ajánlani. El fogjuk veszíteni a könyvet... – Nocsak – pillantott le az árverés vezetője Tonyra. – Háromezer a fess fiatalembertől a negyedik sorban! Ajánl valaki többet? – William! – sziszegte Audrey. – Ennyi – suttogtam vissza kétségbeesetten. – Nincs több pénzem. – Az nem lehet, hogy Tony-é legyen... – Nem tehetek semmit. – De... – Háromezer először! Másodszor! – A férfi kivárt, körbepillantott a teremben összegyűlt embereken. A kalapácsa felemelkedett. – Háromezer-egyszáz! – dördült ekkor egy mély, reszelős bariton a legutolsó sorból. Megállt az idő, éreztem, hogy Audrey hátrafordul, olyan lendülettel, hogy a táskája kis híján arcon vágott. Tony is 110

felismerte a hangot, és az ábrázata hirtelen halottsápadt színt öltött. Bevallom, elégtétellel töltött el a látvány, ahogy a félelem a szemébe költözik. Szék nyikorgott, és Woolf Langton felemelkedett ültéből. A hangja végigzengett a termen. – Azt mondtam, háromezer-egyszáz. Ajánl valaki ennél többet? *** – Az a szerencséd, fiam, hogy értékelem a jó szándékodat – morogta Woolf, miközben jelzésértékkel kicsapta a puskáját az asztal közepére, aztán a teásbögre után nyúlt. – A kivitelezés pocsék volt ugyan, de az ötlet nem rossz. – Ez volt nagyjából az első, félig-meddig dicsérő mondat, ami elhagyta a száját velem kapcsolatban. Aztán az ajtóban álló lányára pillantott. – Tőled azért többet vártam volna – közölte, és kortyolt egyet. – Te már rég nem vagy amatőr. – Tony megzavart – felelte védekezően Audrey. – Épp ez a lényeg, lányom – feddte meg az apja –, hogy soha nem zavarhat meg semmi. – Jól van, Woolf, szerintem megértette – lépett be épp ebben a pillanatban Mrs. Langton. – És vedd le azt a puskát az asztalról! A férfi mogorván a fal mellé támasztotta a fegyvert, és morgott valamit az orra alatt, ami úgy ért véget: „a saját házamban". – Mivel én vagyok az, aki állandóan takarít utánatok, ez gyakorlatilag az én házam – közölte nyugodtan Elvira, és 111

elém is letett egy gőzölgő bögrét. Még egy kedves mosolyra is futotta tőle. – És az én házamban nincs puska az asztalon. – Jól van, jól van – legyintett a férfi, de nem vitatkozott többet. – Tudjátok, hová ment Tony? – kockáztatta meg Audrey a kérdést. Közülünk egyedül csak ő merte megtenni. Amint a kalapács lecsapott, Tony fürgén felugrott, átvágott a széksorok és az emberek között, majd kiiramodott a terem másik ajtaján. Ugyanebben a pillanatban több ismerős arc is felbukkant a szoba bizonyos sarkaiból, és Tony után vetették magukat. Kitört a zűrzavar, és én is épp a menekülő után indultam volna, de egy erős kéz elkapta a vállamat, és visszarántott. – Ezt majd mi elintézzük, fiam – mordult rám Woolf Langton, én pedig inkább nem akartam ellenkezni vele. – Hogy kerülsz te ide? – meredt rá megütközve Audrey, mire Langton előhúzott a mellénye zsebéből egy meghívót. – Ezeket ingyen osztogatták? – tört fel belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna. Meglepetésemre a férfi elnevette magát. – Úgy tűnik, csak neked és Arnie-nak nem szóltak róla – vonta fel sokatmondóan a szemöldökét, mely világossá tette: mindent tud. Barátságos hangulata egészen addig tartott, amíg az egyik férfi visszaért, akinek a nevére nem emlékeztem, de már többször is láttam a családban, és azt mondta, Tony megszökött. – Ma már nem keressük tovább – felelte most a férfi, bár látszott rajta, hogy a legkevésbé sincs ínyére ez a helyzet. – Először legyünk túl a holnapon. Minden más várhat. 112

Nyomasztó csend telepedett a konyhára. Mind ugyanarra gondoltunk: holnap talán minden örökre megváltozik. – Hol van a könyv? – kérdeztem hirtelen, mire Woolf felém kapta a tekintetet. – Azt neked nem kell tudnod, fiam – intézte volna el gyorsan a kérdést, de meglepetésemre Audrey szólalt fel mellettem. – Ez már nem válik be, apa – közölte karba font kézzel a konyhaajtóból. – William épp eleget bizonyított már. Joga van látni azt a könyvet. Megdolgozott érte. Rámeredtem a lányra, de csodálkozó pillantásomra csak némi szemforgatással felelt. – Igaza van, Woolf - kontrázott rá Elvira is. A férfi végignézett a két nőn, végül rajtam, és felsóhajtott. – Legyen. – Nyikorogva kitolta maga alól a széket, kiment a konyhából, majd néhány perccel később a vastag, bőrbe és ezüstbe kötött könyvvel tért vissza. Letette az asztal közepére, és intett, hogy vegyem csak el. Nem kellett kétszer mondania. Magam elé húztam, és bár alig volt nagyobb, mint a nyitott tenyerem, meglehetősen súlyosnak tűnt, és ahogy óvatosan kinyitottam, a lapjai közül por szállt fel. Nem is voltam benne biztos, hozzá lehet-e érni egyáltalán. Kézzel írt szöveg volt, de meglepően jól olvasható, a tinta még nem fakult ki teljesen, az ábrák és illusztrációk pedig meglepően részletesnek tűntek. Nagy volt a kísértés, hogy minden egyes oldalt végigböngésszek, de arra most nem volt idő. Addig lapoztam, míg meg nem találtam benne a Mesterkulcsot. Na végre! 113

A cím mellett lévő rajz szinte az eredeti kiköpött mása volt. Valaki nagy gonddal, tökéletes részletességgel próbálta visszaadni a szerkezet varázsát. Egyszer csak egy kéz úszott a látómezőmbe, és Woolf tenyere letakarta az írott szöveget. Értetlenül pillantottam fel rá. – Fiam – kezdte, és a hangjában szokatlan együttérzés csengett. Csak most, hogy felemeltem a fejem, vettem észre, hogy Audrey és Elvira Langton már nincsenek a konyhában. – Tudom, mit remélsz ettől a könyvtől, és talán valóban ebben van a lányom csodálatos megmenekülésének kulcsa, de nincs időnk. Egyszerűen nincs időnk a csodára várni. – Most láttam csak, menynyire beesett az arca, milyen sötét karikák húzódnak a szeme alatt. – Ha úgy érzed, ebben kell kutatnod a megoldás után, nem foglak megakadályozni benne, de nekem közben meg kell szerveznem a hajóutat. – A tekintetéből sütött a fáradtság és a fájdalom. – A lányomnak legkésőbb holnap délután vízre kell szállnia. – Találni fogok valamit – ígértem, bár hogy neki vagy magamnak, abban nem voltam egészen biztos. Az nem lehet, hogy nincs másik lehetőség. Lennie kellett. – Remélem, hogy így lesz. – Azzal felállt, és magamra hagyott a könyvvel, én pedig addig ültem felette, míg a hajnali gyenge napfény utat nem tört magának a házak között. Akkor becsuktam a könyvet, aztán néhány percig csak ültem, és meredtem magam elé. Megoldást kerestem, de nem volt semmi. Semmi, kivéve egyetlenegy dolgot. Feltéve, hogy sikerül. 114

Előhúztam az ingem zsebéből a Szenzort, és a könyv tetejére tettem. Eljött az utolsó tárgyalás napja.

115

10 Winie Az izgatott várakozás tapintható hullámokban áradt szét a tárgyalóteremben. Az ítélethirdetésre olyanok is eljöttek, akiket nem ismertem személyesen, de valamilyen üzleti, esetleg magántermészetű kapcsolatban álltak a családdal. Persze akadtak bámészkodók is szép számmal, de ők nagyrészt kint rekedtek az ajtó előtt. Olyanok is voltak, akik az ablakból néztek befelé, hogy le ne maradjanak a következő látványosságról, vagyis rólam. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy az ítélet kihirdetése után a büntetést nem azonnal hajtják végre. Kell nekik még idő, míg felkészülnek, nekem pedig az a néhány óra bőven elég lesz, hogy kereket oldjak. Az esküdtek lassan beszállingóztak a terembe, az arcukról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Kész örökkévalóságnak tűnt, míg Kerney végre méltóztatott kifáradni; a többi férfival ellentétben ő egyértelműen mogorva arcot vágott, ahogy felkapaszkodott a pulpitusra, és az asztala mögött álló székbe vetette magát. Türelmetlenül legyintett felém. – Üljenek le, és essünk túl rajta! Némi székcsikorgás következett, aztán a teremre halotti csend borult. 116

– Tegnap mindenki elmondhatta, amit akart, úgyhogy ne is húzzuk az időt. – Az esküdtek felé fordult. – Meghozták a döntést? Az egyik idősebb férfi, akinek nem tudtam nevét, de az arcát már a bíróságon kívül is láttam néhányszor, biccentett, és felemelt egy papírdarabot. – Igen. – Akkor hozzák! A férfi felállt, odavitte a cetlit, és átadta Kerney-nek. A szívverésem mintha a fülemben dörömbölt volna, a világom leszűkült arra az egyetlen átkozott papírra, úgy meredtem rá, mintha átláthatnék rajta, és elolvashatnám a rákapart szavakat. Bár majdnem teljesen biztos voltam a döntésben, egy ostoba, naiv részem még reménykedett benne, hogy talán mégis másként alakul. Nem mertem hátrafordulni, nem mertem apámra nézni, nem akartam látni az arcán a csalódottságot és a fájdalmat. Az ítélet kihirdetése után találkozhatok velük – ezt minden halálraítéltnek megengedik. Akkor majd elmondják, milyen tervet eszeltek ki a megszöktetésemre, én pedig valószínűleg akkor beszélhetek velük utoljára. Tompán hallottam Kerney hangját, mintha búra alól szólna, és Zachariának meg kellett böknie, hogy figyelni tudjak. – A vádlott álljon fel! A szék lába megcsikordult a korhadt parkettán, ahogy felemelkedtem, és éreztem, hogy a feszültség szinte vibrál a levegőben. Nem láttam, de tudtam, hogy a sorok között a családtagjaim lassan a fegyverükért nyúlnak. A bíró megköszörülte a torkát, és messzire tartotta magától 117

a papírt, hogy el tudja olvasni a rákörmölt írást. Egészen eddig sikerült megőriznem a hidegvérem, de most hallottam, hogy a csuklómat összeszorító bilincs halkan csilingel, ahogy remeg a kezem. – A New York állam által rám ruházott hatalomnál fogva kijelentem, hogy az esküdtszék ítélete alapján Edwina Russell Langton az ellene felhozott vádakban… – Várjanak! – szólalt meg hirtelen egy hangos, tisztán csengő hang a terem végében, én pedig egy pillanatra lehunytam a szemem. Ezt nem hiszem el! Lábak dobogtak, székek nyikorogtak, ahogy minden fej a hang irányába fordult. Én szívem szerint a tenyerembe temettem volna az arcom, aztán meghallottam a nővérem fojtott káromkodását: – Az istenit! Ez meg mit művel? Nagyon jó volt a kérdés. Kerney felvont szemöldökkel pillantott Williamre, aki most megindult előre, utat törve magának az emberek között, akik annyira meglepődtek, hogy ellenkezés nélkül álltak félre. – Fiatalember, ha csak nem a házam ég, azt ajánlom, nagyon jó magyarázata legyen rá, hogy miért szakított félbe! – közölte cseppet sem türelmes hangulatában a bíró, és tartottam tőle, hogy ha Will sokáig feszíti a húrt, megkapja majd az én megürült cellámat, esetleg, ha szerencséje lesz, mellém lógatják a főtéren. – Mi a fenét csinálsz? – suttogtam indulatosan, amint mellém ért, de nem nézett rám, végig Kerney-re függesztette a tekintetét. – Bíró úr, a legmélyebb tisztelettel – kezdte, és a hangjában volt valami, ami nem engedte, hogy elfordítsam róla a 118

pillantásom –, úgy vélem, meg kéne hallgatnia, mielőtt még olyan döntést hoz, amit egész életében bánni fog. Kerney fészkelődni kezdett a székében, ő sem bírta levenni a szemét Willről, aki most az esküdtek felé fordult. – Önök becsületes, jó emberek. – Éreztem valamiféle hamisságot a hangjában, de nem tudtam volna megmondani, miért. Hiszen William őszintén beszél, feddhetetlen és egyenes, sosem hazudik. Megráztam a fejem, mert itt valami nem stimmelt. Próbáltam kizárni a fejemből Will hangját. Mi a folyik itt? – Nem akarják, hogy ennek az ártatlan, fiatal lánynak a halála – intett felém, de közben folyamatosan az ott ülő férfiakat nézte – az önök lelkén száradjon, igaz? Néhányan tétován pillantottak egymásra, de végül mindegyikük visszatért Willhez. – Tisztelt Kerney bíró úr, esküdt urak, nézzenek most erre a lányra! – Szavára minden fej felém fordult. – Tisztességes családból származó, becsületes, fiatal hölgy, aki Felicia Pinkers zavart elméjének köszönhetően ebbe a borzasztóan kellemetlen helyzetbe keveredett. – Nem kifejezetten nekem intézte a szavait, de azok ereje még így is hatással volt rám. Ökölbe szorítottam a kezem, hagytam, hogy a körmeim a tenyerembe vájjanak, ez pedig némileg eloszlatta a ködöt az agyamról, és akkor megértettem: Will valamilyen módon manipulálni próbálja a bíróságot. – Ez csak egy rettenetes félreértés, Edwina soha nem lopta volna meg Ms. Pinkerst. Hogyan is tehette volna, hiszen a páncélterembe nem lehet bejutni... ...nem lehet bejutni. Szavai visszhangoztak a gondolataim között. 119

– Nem lennének képesek nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy egy ártatlan lány halála szárad a lelkükön. – Nem lennének képesek... ártatlan... – Én tudom, hogy helyesen fognak dönteni. Tudom, önök is látják, hogy Edwinának semmi köze ehhez a nevetséges és abszurd esethez, ami nem több egy magányos vénkisasszony képzelgésénél. – ...semmi köze... nevetséges... magányos vénkisasszony... Megráztam a fejem, és próbáltam tisztán látni. Annyit felfogtam, hogy Pinkers még csak nem is reagál a vádakra. Álmatag arccal nézte Willt, annak ellenére, hogy ő hátat fordított neki, és egyenesen a bírónak és az esküdteknek beszélt. Fogalmam sem volt róla hogy csinálja ezt Will, és hogy tulajdonképpen mit is művel, de úgy tűnt, a teremben valamilyen mértékben mindenkihez eljutottak a szavai. – Kerney bíró – fordult most egyenesen a férfihoz –, ön is tudja, hogy igazat beszélek. Tudja, hogy Edwina ártatlan. Ugye? A bíró pislogott egyet, majd még egyet, végül lenézett a kezében tartott cetlire. Néhány másodpercig csak meredten bámulta a papírra írt szöveget, aztán összegyűrte, és kalapácsával az asztalra csapott. Egy pillanatra mintha mindenki egyszerre tartotta volna vissza a lélegzetét. – Kijelentem, hogy Edwina Russell Langton az ellene felhozott vádakban... nem bűnös! – A terem felmorajlott. – Az ítélet jogerős. Engedjék el a lányt! Mintha kipukkant volna egy buborék, ami eddig az agyamra telepedett. Minden visszaáramlott, a hangok, a színek, a gondolatok. Az egyik rendfenntartó elém lépett, és lecsatolta a csuklómról a bilincset. Mielőtt azonban 120

magamhoz térhettem volna a döbbenetből, Will mellém lépett, átkarolta a vállam, és gyors léptekkel a kijárat felé vezetett. – Menjünk innen gyorsan, fogalmam sincs, mennyi ideig hatásos! – suttogta fojtottan, miközben elvezetett az emberek mellett, akik úgy kezdtek mocorogni, mintha álomból térnének magukhoz. Nem voltam biztos benne, mi is történt az előző néhány percben, de annyit már sikerült felfognom, hogy jobb, ha nem vagyok szem előtt, mikor a bíró és az esküdtek is kijózanodnak. – Mi a fenét csináltál? – súgtam vissza ingerülten, de ő csak megrázta a fejét. – Majd elmondom, de most inkább szedjük a lábunkat! – Lehet, hogy meggondolják magukat? – Elméletileg nem, de még sosem csináltam ilyet. Ne most derüljön ki! – Vállával kilökte az épület ajtaját, a lépcsőn pedig már nem kellett noszogatni, hogy csipkedjem magam. – A szüleim – torpantam meg az utca közepén, de elkapta a kezem, és magával húzott. – Majd utánunk jönnek. Annyit lehetsz meg velük, amennyit akarsz, de most menjünk! Nem kérettem magam tovább. Lassú kocogásra váltottunk, és legközelebb már csak akkor álltunk meg, mikor becsuktuk magunk mögött a Langton család házának ajtaját.

121

Prológus – Kockázatos volt, és veszélyes! – járkált apám idegesen fel-alá a nappaliban, de közben volt egy olyan érzésem, hogy maga sem tudja eldönteni: megölelni szeretné Willt, vagy inkább bemosni neki egyet. Jómagam is ezzel a dilemmával küzdöttem, mióta hazaértünk, ő pedig kitette azt a gyűrűt az asztalra. A Szenzort. Mikor a család nagy része hazaért, és ott találtak, kollektív sírás és örömujjongás töltötte be az épület előcsarnokát. Mindenki egyszerre kérdezett, és akarta tudni, mi volt ez a kis mutatvány ott a bíróságon, de aztán apám is belépett a nagy, kétszárnyú ajtón, és a maga szokott stílusában felemelte a hangját. – Mindenki menjen a dolgára! – Az arcok felé fordultak. – Beszédem van a lányommal! Hétkor gyűlés, várni foglak benneteket. Kivétel nélkül! Némi elégedetlen morgás és motyogás után szétszéledtek, de Helen nénikém még megölelt, és a fülembe súgta: – Csakhogy végre visszakaptunk, drágám! Megszorítottam a kezét, és néztem, ahogy felmegy a lépcsőn. Aztán már csak azt éreztem, hogy apám nagy, erős karjai fonódnak körém, ahogy átölelt, és felemelt a földről. Nem szólt semmit, neki sosem volt szokása érzelgős baromságokra pazarolni a levegőt, de ahogy a nyakába fúrtam a fejem, ő pedig magához szorított, tudtam jól, mint akar mondani. Köztünk nem volt szükség szavakra. Sosem volt. 122

Anyám sírásban tört ki, és láttam a szemem sarkából, hogy Audrey biccent Will felé, aki meghajtotta a fejét. Aztán mind felmentünk a szüleim nappalijába, és anyám egyből a konyhába vetette magát. Ennek már jó fél órája, azóta csak némi edénycsörömpölést és pár diszkréten visszafojtott káromkodást hallottunk tőle. Eltökélt szándéka volt, hogy addig etet, amíg ki nem durranok. Gondolom, ő így dolgozta fel a történteket. Senki sem mert az útjába állni. Apám azért megkérte Audrey-t, hogy felügyelje a konyhában végbemenő dúlást, és finoman próbálja rávenni anyámat, ne főzzön meg mindent, amit csak a kamrában talál. Nővérem elhúzta a száját, de aztán arcon csókolt, ami egyébként sosem volt szokása, és ment, hogy teljesítse dicstelen kötelességét. Apám ekkor intett Willnek és nekem, hogy csatlakozzunk hozzá a nappaliban, aztán belekezdett a kis beszédébe. – Nem volt más megoldás – mondta most védekezően Will, ahogy szóhoz jutott, és rám is vetett egy segélykérő pillantást. – Vagy ez, vagy Winie most épp Vastüdő bárkáján hajózna, ki tudja, hová. – Ami azt illeti – vetettem közbe –, ez még valóban a jobbik verzió. – Nem tudod, mit csinál ez a gyűrű, fiam – csapott le apám, és szúrós szemmel rám sandított, hogy legalább ne bátorítsam. – Nagyon rossz vége is lehetett volna. – Annál is rosszabb, mint hogy Winie-t elítélik? – kérdezte felbátorodva Will. – Annál hogyan lehetett volna rosszabb? – Apám egy pillanatra elhallgatott. – Elolvastam, mire való, benne van a könyvben, tudom, mit csinál, és hogyan kell 123

használni. – Inkább csak sejted – mordult apám, engem viszont most egészen más dolog izgatott. – Szóval megszerezted a könyvet? – dőltem előre ültömben, mire rám vigyorgott. – Meg bizony. – Egy nagy fenét! – dörmögte apám, és nagyot szívott a pipájából. – Elvesztetted volna, ha nem lépek közbe. A „majdnem” győzelem még nem győzelem, fiam, és tudni kell megkülönböztetni a kettőt. Ezt jól jegyezd meg! Elfordultam, hogy apám ne lássa az arcomra kúszó mosolyt. Talán ő maga sem fogta még fel, hogy tanítani kezdte Willt. – A lényeg – próbálkozott tovább Will –, hogy tanulmányoztam a könyvet, olvastam a Szenzorról, és... – Tényleg – pillantott rá apám, mintha csak most jutna eszébe –, egészen pontosan hogyan is került ez az eszköz hozzád? Erre olyan néma csend támadt, hogy tisztán hallottuk a konyhából kiszűrődni a nővérem hangját. – Anya, szerintem három csirke már igazán túlzás... Apám végignézett rajtunk, mi pedig igyekeztünk láthatatlanná válni. Nem jött össze. – Apa – kezdtem óvatosan –, ez tulajdonképpen... – Ne magyarázkodj, édes lányom! – vágott a szavamba. – Akkor talán próbáljam meg én? – vetette fel Will, apám pedig lesújtó pillantást lövellt felé a pipafüstön át. – Vicces próbálsz lenni, fiam? – Nem, uram – vágta rá azonnal. 124

– Na azért. – Aztán olyan közel hajolt Willhez, hogy az orruk majdnem összeért. – Csak hogy tisztázzuk: még egyszer lopsz tőlem, a lábujjadnál fogva lógatlak ki a tűzlépcsőről, megértettél? Láttam, hogy Will nagyot nyel, aztán csak ennyit mondott: – Igen. – Igen, mi? – Igen, uram. A szememet forgattam. – Ugyan már, apa, ne ijesztgesd, nem is ő lopta el a Kulcsot, hanem Audrey! Mindkét alkalommal. – Kösz! – kiáltott be nővérem a konyhából. – Bármikor! – kiáltottam vissza. Apám egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán megnyomkodta a halántékát, mint akinek már fáj tőlünk a feje. – Na jó – döntött végül. – Erre még később visszatérünk. – Belerogyott kedvenc karosszékébe. – Most menjetek, és hagyjatok gondolkozni! – Azzal felvett egy könyvet a kisasztalról, és kinyitotta a megjelölt oldalon. Mindketten úgy pattantunk fel ültünkből, mintha madzagon rántottak volna. A fejmosás hivatalosan is véget ért. Mielőtt azonban kiléphettünk volna a szobából, apám lapozott egyet, és Will felé intett a pipája végével. – Tedd csak vissza gyorsan azt a gyűrűt, fiam! – szólt oda sem figyelve, mire Will kapkodva a komód szélére tette a Szenzort, melyet éppen zsebre akart vágni. – Na, csak azért. Becsuktuk magunk után az ajtót, és már épp a kijárat felé settenkedtünk volna, mikor meghallottuk anyám kiáltását: 125

– El ne merjetek menni, amíg nem ettetek, mert szíjat hasítok a hátatokból! Will megkínzott arckifejezését látva elnevettem magam. Jó volt ismét itthon lenni.

126

Folytatása következik…

127

Winie Langton történetek 1.

128

„Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember megnézi egy sorozat pilot-epizódját, amelyben még koránt sem derül ki minden információ, de eléggé felkelti az érdeklődést ahhoz, hogy a következő héten várjuk az új részt.” (Nananita – konyvmolyz.web4.hu) „Azt hiszem, ezt a stílust nekem találták ki. Megfelelő az esős, depisebb napokra. Szóval nagyon várom a folytatást…” (Adri – adrikonyvmoly.blogspot.hu) „Attól függetlenül, hogy rövid, elég sok minden történik a könyvben. Van benne izgalom, egy kis ismertető a körülményekről, családi jelenetek, vicces párbeszédek. Pár óra alatt kiolvasható, kellemes, és egy másik világba repít.” (Kiruu – kiruuzakkantkuckoja.blogspot.hu) „Kis steampunk gyöngyszem, a bevezetése egy humorral átitatott izgalmas kalandnak.” (Wilwaren – nemharapa.blogspot.hu) „Ez egy fantasztikusan összerakott történet, amely engem teljesen magával ragadott. Izgalmas, szellemes, rejtélyes, és hohho, néhol egy kis romantikát is véltem felfedezni benne...” (Nikolett – fairygreenflower.blogspot.hu) „A szerző még mindig nagyon élvezetesen ír, peregetek a lapok, és már csak azt vettem észre, hogy elfogytak.” (Liliane Evans – muveszetnyelve.blogspot.hu) „Szeretem a történetet, szeretem a világot, és az írónő humorát. Rengeteg lehetőség van a világban, amit ki lehet még aknázni, és reményem szerint ki is lesz... Remélem, gyorsan folytatódik...” (Jeffi – jeffi – olvas.blogspot.hu) „Ritkán olvasok steampunk történetet, és magyar írótól ez volt az 129

első, de akarok még még még!” (Mandi – ffgbook.blogspot.hu) „Egyetlen egy negatívumot tudok az egészre mondani: rövid. Mikor elolvastam az utolsó mondatot, rendesen a hajamat kezdtem tépni. Azonnal akartam olvasni a második részt.” (Perry Bella – twobookgirlsvp.blogspot.hu)

130

Winie Langton történetek 2.

131

„…a szerző humora, stílusa, a főszereplő tökös csajsága, Will pimaszsága… ezek teszik igazán szerethetővé ezt a könyvet illetve a sorozatot is.” (Liliane Evans – muveszetnyelve.blogspot.hu) „A könyv végére érve csak egyetlen problémám volt, ami szinte minden sorozatnál adott, és az pedig a függővég. Ennél érdekesebb résznél nem is lehetett volna elvágni a történetet. Várom a következő részt, remélhetőleg még több háttértörténettel, és még több humorral. Steampunk rajongóknak kötelező!” (Bea Blogol_ – megsargultlapok.blogspot.hu) „Függő vég! Hogy én mennyire nagyon ideges lettem! Igazságtalanság, majdnem éjfélig fenn voltam, hogy el tudjam olvasni (jah… nem, véletlen sem lehet félbehagyni)… Várom a folytatást… remélem hamar jön.” (Jeffi – jeffi-olvas.blogspot.hu) „Hűha, Winie Langton aztán tudja, mitől döglik a légy! Olvasás közben egy élmény a bőrébe bújni! A Tolvajbecsület egy igazán erős folytatása a sorozatnak… csak kár, hogy ilyen rövid még… még… még…!” (Nicosia – fairygreenflower.blogspot.hu) „A Tolvajbecsület ugyanolyan kalandos, néhol humoros és szórakoztató kis történet lett, mint az első rész.” (Nananita – konyvmojz.web4.hu) „Van Weenek saját stílusa, nyelvezete. Ne majmol senkit. A történet sem hajaz semmilyen bejáratott sémára.” (Judy – adrikonyvmoly.blogspot.hu) „Azoknak, akiknek a rendkívül pörgős és érdekes történet nem lenne 132

elég, elárulom: a könyv posztapokaliptikus jellege mellett erős steampunk-elemeket tartalmaz, így a stílus kedvelőinek olyan lesz ez az olvasmány, mint az életek kedvelőinek egy finom karácsonyi ebéd: különleges, ritka, és semmi máshoz nem fogható.” (Mentavirág – mentaviragolvas.blogspot.hu)

133

„Ez a könyv a földhöz vágott. De a lehető legjobb értelemben. Fordulatos, magával ragadó nagyszerűen felépített. Kérem a folytatást. Most.” (Daremo – moly.hu) „A történet és a hangulat: pörgős, akciódús és kegyetlen. A Moira olyan, minta az Anita Blake, csak sokkal jobb...” (papirzsepi – moly.hu)

„Nem változott semmi – talán ezzel volt a legnehezebb szembesülni. Tegnap éjjel még láttam (láttam!) a gyilkost, aki visszanézett rám, ott bujkált bennem, az én álarcomban, az én testemet viselve. Ma nem. Ma ugyanaz a nő voltam, aki előző reggel munkába indult. (…) Moira voltam, csak így egyszerűen. Azt kívántam, bár változott volna valami – nem tudom, de valaminek nyomot kellett volna hagynia rajtam. Aki embert öl, az többé nem lehet ugyanolyan.” Moira élete abban a pillanatban véget ér, mikor egyik este odalép hozzá egy idegen férfi, és ismeretlen, ősi szavakat suttog a fülébe. Mire magához tér, egy sikátorban áll, holttest hever a lábánál, csurom vér, és fogalma sincs, mi történt vele, vagy hogyan került oda egyáltalán. Elindul egy lavina, melyet nem képes megállítani, kiszállnia pedig lehetetlen. Belecsöppen két ősi kelta nép évezredek óta tartó háborújába, 134

elveszítve a választás lehetőségét. Az élete többé nem az övé. Ő lesz a leghatalmasabb játékos, a legnagyobb aduász. Ő lesz a Morrighan… És a szörnyeteg életre kel. A Morrighan sorozat első része!

135