VIOLAINE VANOYEKE Tuthmószisz 1. Hatsepszut -riválisa.pdf

VIOLAINE VANOYEKE

Tuthmószisz 1. könyv Hatsepszut riválisa

Gold Book

E mű Violaine Vanoyeke III. Tuthmósziszről írt regénytrilógiájának első kötete Eredeti cím: THOUTMOSIS – Le rival d’Hatchepsout Copyright © Michel Lafon, 2000 All rights reserved Fordította: Bujdosó Tamás László Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Kiadja a Gold Book Kft.

Philippe-nek

„Tuthmószisz, a legkiválóbb harcos. Hatalmas bika, eltiporja a Retenuból érkező ellent. Fogságba ejti hadvezéreit, elragadja szekereit és lovait.” (A templomok oszlopain olvasható szöveg III. Tuthmószisz hőstetteit beszéli el.)

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom az Egyiptomi Arab Köztársaság elnökének, Hoszni Mubaraknak; a kultuszminiszternek, Farouk Hosninak; Mandouh el Beltaguinak; Nabil Osmannak a meleg fogadtatásért Egyiptomban, valamint Gaballah Ali Gaballahnak, az Ókori Egyiptomi Tanács igazgatójának, amiért megkönnyítette a munkámat; Aly Maher el Sayednek, az Egyiptomi Arab Köztársaság nagykövetének; barátomnak, Mohamed el-Bialynak, a Nyugat-thébai Ókortörténeti Társaság igazgatójának; Salah ElNaggarnak; Mohamed A. Nasrnak, a luxori múzeum ókori részlege igazgatójának; Fahim Rayannak; Ahmed Zakinak; Hoda Naguibnak és Sonia Guirguisnek, az Egyiptomi Turisztikai Hivatal igazgatónőjének; Ali el-Kadinak, a nagykövetség sajtóreferensének; az Accor-csoportból Suzanne Matsakisnak, Catherine Magniennek és Vanessa Rasch-nak; Paul Dubrule-nek és Gérard Pélissonnak; Michel Baud-nak és Dominique Becknek a luxori Winter Palace-ból; Joël Fenoyernek a charm el-cheikh-i Sofiteltől; Antoine Lhuguenot-nak az asszuáni Old Cataracttól; Hani Helalnak, a nagykövetség kulturális tanácsadójának; Castas Papageorgiounak; Dimitri Démétriounak, a Ciprusi Turisztikai Iroda igazgatójának; Doros Georgiadesnek; Jean-Bernard de Vaivre-nek, Franciaország ciprusi nagykövetének; Florence Dubois-nak; Alain Khoury-nak a segítségért, és hihetetlen kedvességéért; Franciszek Pawlickinek a Deir el-Bahar-i lengyel misszió igazgatójának.

A legfontosabb szereplők listája Jahmesz-Nefertari: Hatsepszut nagyanyja. Ahmószisz hitvese. Ahmósze: Hatsepszut anyja. Amen: Főpap Hatsepszut idejében, Szenmutnak, a királynő tanácsadójának a testvére. Amenmen: III. Tuthmószisz hadvezére. Amenpafer: A thébai Kai és Themisz fia. Dzsehuti: A Hatsepszut Deir el-Bahar-i templomát megépítő telepfőnök. Hapuszeneb: Karnaki főpap. Hatsepszut híve. Ialu: II. Meriré-Hatsepszut tanácsadója. Iszet: III. Tuthmószisz anyja. II. Tuthmószisz háremhölgye. Istariu: Belisz és a thébai Széthi fia. Kaluré: Megiddóban szolgáló egyiptomi katona. Kariu: III. Tuthmószisz hadvezére. Kertari: III. Tuthmószisz ágyasa. Menheperrészeneb: III. Tuthmószisz barátja. II. Meriré-Hatsepszut: Hatsepszut és II. Tuthmószisz második lánya, III. Tuthmószisz hitvese. Mutnefret: I. Tuthmószisz első hitvese, III. Tuthmószisz nagyanyja. Nibui: Abüdoszi főpap. Oazer: Vezír. Paperisz: Kertari barátnője III. Tuthmószisz fajjúmi háremében. Pathmesz: Hatsepszut kocsisa.

Pennethbet: Hadvezér Hatsepszut idejében. III. Tuthmószisz tanítója. Petru: Dzsehuti tanácsadója. Puimré: Építész, Amon második prófétája. Ramnóz: A fajjúmi háremfőnöknő. Rehmiré: III. Tuthmószisz barátja. Magas rangú tisztviselő, az egyik legszebb sír az övé az Előkelők völgyében. Seribu: A thébai Kai és Themisz lánya. Szini: Alkirály délen. Szobek: Ipu lánya, Lehetséges, hogy ő volt III. Tuthmószisz első hitvese. Szobkit: Meriré bizalmasa. Themisz: Kai felesége. Seribu anyja. I. Tuthmószisz: Hatsepszut apja, III. Tuthmószisz nagyapja. Tianu: III. Tuthmószisz írnoka és barátja. Ipu: III. Tuthmószisz dajkája.

Előszó

A XVIII. dinasztia Ahmószisz fáraóval kezdődik. E király arról nevezetes, hogy visszaszorította az északról érkezett hódítókat, akiket a korabeliek hükszószoknak neveztek. Az indoeurópaiak így kiszorultak Egyiptomból, s Kis-Azsiában telepedtek le. I. Amenóphisz, aki Ahmószisz és Jahmesz-Nefertari fia volt, valamint veje, I. Tuthmószisz, kiválóan biztosították a már megszerzett területek védelmét. I. Tuthmószisz kivételes tehetségű hadvezér volt. Első hitvese fiúgyermeket hozott a világra, akit később II. Tuthmószisznak neveztek. Ő féltestvérével, Hatsepszuttal kelt egybe, mert csak így lehetett folytatása a királyi vérvonalnak. II. Tuthmószisz csekély ideig uralkodott. Frigyükből egy lánygyermek született: NeferuRé. Ő valószínűleg korán elhalálozott, bár ennek ellent mond egy felirat, amely talán őrá céloz abban az időszakban, amikor III. Tuthmószisz már egyedül uralkodott Egyiptom fölött, s Hatsepszut már eltűnt a képből. II. Tuthmószisznak és Hatsepszutnak azonban minden kétséget kizáróan született egy második leánygyermeke is, akit II. Meriré-Hatsepszutnak neveztek. Utóbbi Tuthmószisszal, aki a harmadik volt e néven, kelt egybe. III. Tuthmószisz II. Tuthmószisz és egy Iszet nevű háremhölgy gyermeke volt, és II. Tuthmószisz halálakor lett fáraó. Hatsepszut, akinek a régensi feladatokat kellett ellátnia, amíg III. Tuthmószisz nagykorú nem lett, a hetedik évben mint

fáraó lépett fel. Huszonkét évig uralkodott Egyiptom felett, s mindvégig mellőzte unokaöccsét, III.Tuthmósziszt. Hozzá kötődő hivatalnokokkal és papokkal vette körül magát, expedíciókat szervezett a legtávolibb vidékekre, személyesen is harcolt a núbiaiak ellen, helyreállíttatta az omladozó templomokat, s felvirágoztatta Egyiptomot1. Csakhogy Ázsia népei egyre fenyegetőbbekké váltak. III. Tuthmószisz ugyanoly harcra termett és bátor uralkodónak bizonyult, mint nagyapja, I. Tuthmószisz. Ő lesz Egyiptom megmentője, minden idők legnagyobb fáraója, aki átkel az Eufráteszen, hogy újra bebizonyítsa Ázsiának, milyen hatalmas is Egyiptom. Eposza kivételes hősköltemény. Miután oly sokáig élt Amon isten lányának, Hatsepszut fáraónőnek az árnyékában, képes volt fényes csillaggá születni a történelem égboltján. Violaine Vanoyeke Winter Palace, Luxor

1

Lásd A fáraónő. Violaine Vanoyeke, Michel Lafon, 1999

Első rész

Első fejezet Dzsehuti, a telepfőnök, feldúlt ábrázattal érkezett meg a thébai palotába. Meg sem várta, hogy megálljon a szekér, mozgás közben ugrott le a járműről. Az egész reggelt azzal töltötte, hogy parasztokat és munkásokat kérdezgetett Thébában meg a holtak városában, a Nílus túlpartján. A legapróbb falvakba is ellátogatott. Még sosem mutatkozott a király előtt hasonló öltözetben: a köténye össze volt gyűrve, poros felsőteste izzadságtól csillogott, akár egy atlétáé. Úgy látszik, olyan fontos dologról lehetett szó, amelyért érdemes volt áthágnia a fáraó környezetében kötelező illemszabályokat. – Utat! Engedjetek! – kiáltott rá a süteményekkel és kenyerekkel járkáló pékekre. – Mit kerestek ti a palota előcsarnokában? Hátul, a kis kerten át közlekedjetek! Dzsehuti majdnem feldöntött egy fiút, aki éppoly karcsú volt, mint a kosarában lévő kenyerek. – Hóruszra! Micsoda ügyetlen szolga! Ha így folytatod, nem sokáig maradsz a palotában! Apja gyorsan félrevonta a fiút az útból, hogy a telepfőnök gyorsan továbbhaladhasson. Dzsehutit mindenki ismerte a palotában. Hatsepszut fáraónő szolgálatában állt, s ő vezette temploma építési munkálatait, melyek Amon főpapjának, az építész Szenmut tervei szerint zajlottak. – Milyen lomha ez a fiú! – fújt nagyot Dzsehuti, s dühösen furakodott tovább a folyosón egészen a király termeiig. Mikor végre az ajtók elé ért, lihegve kérdezte meg az egyik őrtől:

– Mivel foglalatoskodik az isteni király? Talán követeket hallgat meg? Vagy Dicső Királyi Hitvesével tanácskozik? Esetleg épp szórakoztatják? Csak nem most íratja a leveleit? Az eddig a lándzsájára támaszkodó és el-elbóbiskoló őr ráemelte alvástól feldagadt szemét, és bárgyún nézett rá. Hosszan ásított, egy csöppet sem zavarta, hogy Dzsehuti mennyire türelmetlen. – Válaszolsz végre? – Honnan tudjam én, mit csinál a fáraó? A király nem számol be nekem minden mozdulatáról. Dzsehuti nagy levegőt vett, és az égre emelte a tekintetét. – Akkor máshogy kérdezem. Láttál ma követeket a fogadóteremben? – Nem, azt hiszem. – Csodás, működik! Folytassuk csak! A Dicső Királyi Hitves, II. Meriré-Hatsepszut, kiment a kutyáival a kertbe? – Ha jól emlékszem... – Elég! Menj be az irodába, és szólj nekem, ha a király hajlandó fogadni engem! Az őr újból hatalmasat ásított, és a falakat díszítő üde színekben pompázó festmények épségével mit sem törődve letámasztotta a lándzsáját. – Néhány perc elteltével újra megjelent az ajtóban. – A mi isteni királyunk vár téged – Jelents be! Dzsehuti odasietett a fáraó lábaihoz, és összes címeit felsorolva köszöntötte uralkodóját. – Nagyon feldúltnak látszol, Dzsehuti – mondta neki III. Tuthmószisz, miközben odatartotta a karját a szolgálónak. aki

azzal foglalatoskodott, hogy citromos vízzel frissítse fel a kezét és a lábát. A büszke tartású, fiatal és elbűvölő fáraó szórakozottan nézegette az ujján lévő sok-sok gyűrűt. Felsőteste, karja, izmos hasa és mellkasa a legszebb modellek vonásait idézték. Odahozatta a bronztükrét, és elküldetett a fodrászért meg a sminkesért. – Hallgatlak, Dzsehuti! Miért nem beszélsz? – Az isteni Hatsepszut, akit Amon annyira szeret, a nagynénéd, eltűnt! A királynő nincs a palotában! – mondta izgatottan a telepfőnök. Mivel a fáraó egyáltalán nem reagált, arcvonásai meg sem rezdültek a kettős korona alatt, s karját kényelmesen trónja karfájára támasztotta, Dzsehuti, akinek orra majdnem a földet érintette nagy alázatosságában, tovább beszélt: – Tehát ez az istenek akarata? Amon visszahívta magához szeretett lányát? III. Tuthmószisz felkacagott. – A történelmet a fáraók alakítják. Én fáraó vagyok. Apám, II. Tuthmószisz halála után Hatsepszut nagynéném magához ragadta a hatalmat, holott csak egyszerű régensi jogkör illette volna meg. Kezdetben persze megelégedett a régensséggel! Mint apám féltestvérének és hitvesének ez ki is járt neki. Csakhogy fiatal koromat kihasználva, uralkodásom hetedik évében elbitorolta tőlem a trónt! III. Tuthmószisz észrevette Dzsehuti szemében a könnyeket, s szigorúan felelősségre vonta, az igazi fáraót támogatja-e vagy egy nőt, aki méltatlan az uralkodásra. – Mindent megteszek a fáraóért – válaszolta rögtön Dzsehuti, s úgy könyörgött Egyiptom urának, hogy higgyen neki.

– A végén még úgy végzed te is, mint az a képmutató Szenmut, aki oly sok éven át segítette Hatsepszutot ellenem! Akik segítették őt, mind meg fognak bűnhődni! De hiszen te magad is részt vettél a Holtak Völgyében lévő templomának az építésében! Ráadásul Szenmut tervei alapján dolgoztatok! – Tégy velem, amit csak akarsz, hatalmas uralkodó! Én elismerem a te és új feleséged, a Dicső Királyi Hitves, MeriréHatsepszut hatalmát. Dzsehuti ezek után már természetesen nem mert kérdéseket feltenni Hatsepszut királynő eltűnéséről. Amióta III. Tuthmószisz győztesen és hatalomra éhesen visszatért a csatamezőről, a királynő tanácsadói gyors iramban kezdtek átköltözni a másvilágra. – Szóval Hatsepszutnak nyoma veszett... – folytatta III. Tuthmószisz, s közben egy alig észrevehető kézmozdulattal jelt adott az írnoknak, hogy készüljön fel rendelkezései lejegyzésére. – Indítsunk vizsgálatot! A néném talán csak egyszerűen kilovagolt. Szeret egymagában kóborolni a vidéken. Korai még nyugtalankodni. Mintha csak tegnap láttam volna itt épen és egészségesen! – Már több napja, hogy eltűnt – motyogta magában Dzsehuti. – Csak annyit tudunk, hogy elhagyta a palotát? De miért tette volna? – Az őrök határozottan állítják. Egyébiránt a kocsisának is nyoma veszett. „Ha valóban nem tudná, hol van Hatsepszut, III. Tuthmószisz már rég parancsot adott volna a keresésére”, gondolta Dzsehuti. Természetesen nem öntötte szavakba a gyanúját.

– Nagyon jól tetted, hogy értesítettél engem, derék Dzsehuti. Nagylelkű vagyok azokkal, akik hűen szolgálják a fáraót, hisz tudod... A telepfőnök meghajolt, hálásan megköszönte az uralkodó kedvességét, majd diszkréten távozott. – Hagyd abba! – mondta III. Tuthmószisz az írnokának. – A rendőrség vezetőjének készítem... – Nem lesz rá szükség. Nincs miért nyugtalankodnunk. Talán az istenek nem védték meg eddig is Hatsepszut királynőt? Amon nem hagyja cserben a lányát. Ha meg is halt, Ozirisz a legnagyobb gonddal bánik majd a leikével, hiszen Hatsepszut ká2-ja egy tökéletes túlvilágot érdemel. A nap már rég felkelt, de te még nem olvastad fel nekem az aktuális leveleket. Van valami fontos ma reggel? Ám III. Tuthmósziszt félbeszakította hitvese váratlan érkezése. Mióta ura ténylegesen is elfoglalta Egyiptom trónját, ez a nő egyenesen kivirágzott. Azelőtt szigorúan, majdhogynem kegyetlenül bánt a szolgálólányokkal és az udvaroncokkal, most mintha kicserélték volna: áradt belőle a derű, minden reggel jókedvűen ébredt fel. Arca ragyogott, s ez a ragyogás csaknem széppé tette. Merirét annak idején nem igazán rázta meg testvére, NeferuRé halála. Neferu-Ré volt Hatsepszut kedvence, s a királynő neki szánta Egyiptom trónját. Hatsepszut eltűnte ugyancsak hidegen hagyta. III. Tuthmószisz nagyon hamar megtalálta a közös hangot Merirével. Talán azért, mert mindkettejüknek ugyanúgy el kellett viselniük Hatsepszut megalázó fensőbbségét. A királynő teljesen elhanyagolta másodszülöttjét, így hát mindkettejüket fűtötte a 2

A lélek.

vágy, hogy elégtételt vegyenek múltbéli sérelmeikért. Tudták, mit kell tenniük, hogy megszerezzék az abszolút hatalmat. – Egy núbiai követ érkezett nemrég – szólt Meriré. – Nem akartam, hogy megzavarja a tanácskozásod. Most behívhatom? – Nem. Most nincs időm fogadni. Csatlakozzon ma este a többi vendéghez! Majd akkor átadhatja az ajándékait. – Honnan tudod, hogy békeüzenetet hoz? – Ismerem a núbiaiakat. Épp most tértem vissza ÉszakEgyiptomból győztesen egy nagyon fontos csatából. A riválisaink most néhány hónapig a leghűségesebb szövetségeseinkként fognak viselkedni. – A fáraó fiatalságát csak bölcsessége múlja felül. – Hatsepszut iskolája sok mindenre megtanított. Ma reggel nem érdeklődsz az anyád felől? – Miért tenném? Ugyanolyan közömbös nekem a sorsa, mint amilyen az enyém volt mindig is az ő számára. Talán történt vele valami? Anyám már nem igazán fiatal. Az ő korában sok asszony csatlakozik Oziriszhoz. – És vannak, akik csak jóval később. A nagyanyád, JahmeszNefertari, jóval túlélte a férjét, Ahmósziszt. – Jahmesz-Nefertarit imádták. – Akárcsak Hatsepszutot. – Bizonyára... – válaszolta Meriré. – Ma fogadod a hadvezéreket? – Na ná hogy fogadom! Mihamarabb hallani akarom a jelentésüket. Egyiptomnak meg kell védenie magát a számos külső fenyegetéstől. Hatsepszutnak szerencséje volt, békében élt az ország. Most viszont vaskézre van szükség! – Egy olyan fáraó kezére, mint te? Mit is kezdhetne egy nő a seregben?

– Elfelejted, hogy Hatsepszut harcolt a núbiaiak ellen. – Nem, de az csak a szerencséjének köszönhető, hogy évekig egy békében élő ország felett uralkodhatott. Nem is értem, hogy bírod elviselni, hogy a kartusa ott legyen a tiéd mellett, a képmása pedig szemben a te arcoddal. Te ezerszer méltóbb vagy a koronára, mint ő valaha is volt. III. Tuthmószisz elgondolkodott. – Hogy egy nő mellett ábrázolják... – folytatta Meriré. – Nem lealacsonyító ez egy olyan fáraó számára, aki már elnyerte a győzelmi jelvényeket? – Még akkor is, ha ez a nő az anyád volt? A királyi vérből származó fáraó? – „Volt”? – jegyezte meg Meriré cinikus mosollyal az ajkán. – Miért a múlt idő? Tuthmószisz felkelt. – Fogadnom kell a hadvezéreket. – Csatlakozol hozzám a tanácskozás után? – Talán... – válaszolta Tuthmószisz gondterhelten. – Minden attól függ, mikorra végzünk, és mire jutunk. – Talán nagyobb kedved van a hárembe menni? – Oda mindenképpen ellátogatok. Irigy természetű lévén, Meriré sohasem osztotta meg semmijét másokkal. Óriási gyötrelmet okozott neki, amikor azt látta, milyen gyakran jár a férje a foglyul ejtett hercegnők termeibe. Mindegyikük el akarta csábítani a fáraót. Fiatalok voltak, kacérak, élvezték az egyiptomi udvar pompáját, nemkülönben a fáraóval folytatott sétákat és játékokat. Mindannyian szépnek és vonzónak találták az uralkodót, s naphosszat szépítgették magukat, hogy minél több esélyük legyen az elcsábítására.

Már II. Tuthmószisz háreme is jelentős volt, de III. Tuthmószisz énekelni és muzsikálni szerető elbájoló fiatal lányokkal is kibővítette azt. Mulatozásuk mindig felderítette a gondterhelt fáraót. Kifogyhatatlan energiájuk teljesen újjávarázsolta a régi – kissé szomorkás – hárem hangulatát. Az idősebb hölgyek persze továbbra is luxusban éltek, ám a fáraó ritkán látogatta őket. Neki a gondtalan fiatalság hiányzott. Legújabb kedvence egy hosszú, aranyhajú fiatal lány volt. Az összes lány közül ez csalt és lopott a legtöbbet, mégis mindenki szerette, mert ha akart, olyan édes hangon tudott beszélni, akár a méz. A fáraó sem tudott ellenállni neki, s csodálta, mennyi élet van ebben a gyönyörűségben. Ami a gyermekeket illeti – volt neki néhány – teljesen érdektelennek mutatkozott, s mindössze arra ügyelt, hogy megfelelő neveltetésben részesüljenek. III. Tuthmószisz nem vette észre hitvese sötét pillantását. Testőrei kíséretében lendületes léptekkel indult el a fogadóterem felé. – Ülj le, és jegyezd le az elhangzottakat – szólt oda a királyi írnoknak. A férfi engedelmeskedett, és kíváncsian figyelte az éppen ekkor belépő hadvezéreket. Az Egyiptom határain állomásozó különféle csapatok parancsnokai voltak ők. A meztelen felsőtestű, fehér kötényt és széles övét viselő, széles vállú férfiak sorra köszöntötték a fáraót, majd csöndben várták uralkodójuk mondandóját. Tuthmószisz helyet foglalt a trónon, és egyenként szemügyre vette őket. – Jól van! Látom, mind itt vagytok! Mindannyian beszélni fogtok! Teljes jelentést akarok. Az írnokom majd mindent részletesen lejegyez.

Asztalokat hoztak be, amelyeken papirusztekercsekre festett térképek voltak kiterítve. Az egyik szolga egy hosszú papiruszszárat nyújtott oda a fáraónak. – Rendben! Kezdjük észak felől! – és Tuthmószisz Memphiszre mutatott. Hosszú beszámolók következtek, melyek során a fáraó mindvégig éberen figyelt. Nagy érdeklődéssel hallgatta hadvezéreit, néha közbevágott, majd csöndben elgondolkozott, aztán megparancsolta, hogy folytassák a beszámolót. A legkisebb részlet sem kerülte el a figyelmét. Vonásai hol elégedettségről, hol haragról, hol izgatottságról árulkodtak, ám mindig gyorsan elkomolyodott, és kezét összekulcsolva figyelt tovább. Az írnok a szeme sarkából folyton leste az uralkodó reakcióit, és ezekből tapasztalata folytán ki tudta olvasni, mely részeket írja kiemelten, s melyeket kevésbé szembeszökő jelekkel. Mindig tökéletes írókészlet állt a rendelkezésére, hiszen a fáraó sosem bocsátott volna meg neki egy tintapacát vagy egy rosszul kihegyezett kalamust. III. Tuthmószisz fiatal korához képest kivételes érettségről és bölcsességről tett tanúbizonyságot, minek folytán elnyerte alattvalói tiszteletét és őszinte csodálatát. – Azt akarom, hogy mindenki számára világos legyen. Hadseregünknek a legkisebb lázadás vagy forrongás esetén is a leghatározottabban kell fellépnie. Az ellenség nem juthat határaink közelébe. Jól ismerem a katonákat, akik együtt harcoltak velem. Némelyiküknek az életemet köszönhetem. Érdemük szerint megjutalmaztam őket. Tudom, hogy képesek távol tartani az ellenséget Egyiptomtól, és hogy elejét veszik mindenféle lázadásnak. Mindegyik csapatparancsnoktól tényszerű jelentést kívánok. Egyesek fölött már elszállt a kor.

Őket tanácsadóimnak akarom megtartani a palotában. Olyan fiatal tisztekkel akarom őket lecserélni, akik már voltak csatában. Vannak olyan tisztek, akik nem rendelkeznek kellő hidegvérrel a parancsoláshoz. Ezektől elveszem a rangjukat, de továbbra is teljesíthetnek szolgálatot vidéken, hiszen remek katonák. A hadvezérek kidüllesztették mellkasukat, s hirtelen nagyon rosszkedvűeknek látszottak. – Mindenható fáraó, ha lefokozol minket, azzal meg szégyenítesz az embereink előtt! – kiáltott fel egyikük vöröslő orcával. III. Tuthmósziszt mulattatta, milyen nehezen tudja visszafojtani a katona a haragját. – Mitől félsz? Én igazságos vagyok. Mindig is segítettem és kitüntettem a bátrakat. Csak nem kételkedsz bennem? A férfi meghajolt. – Rendben! – zárta le a vitát a fáraó. – Akar még szólni valaki? Jobb szeretem, ha előttem beszéltek, mint ha a hátam mögött! – Mikor értesülünk a határozataidról? – kérdezte egy tiszt, aki hajdanán együtt harcolt Pennethbettel, Hatsepszut s annak apja, I. Tuthmószisz tábornokával. – Hóruszra, nagyon hamar. Ám ami téged illet, most azonnal is nyilatkozhatok. Mindenki ismeri vitézséged és bátorságod. Többször is megsebesültél a háborúk során. Pennethbet tanított meg engem vadászni és íjjal lőni. Kiváló mester volt, akit nem felejtek el sohasem. Ő mindig nagyra becsült téged. Téged kért meg, hogy mutasd meg nekem, hogy lehetek a legjobb mind között. Higgy nekem: nagyon fájna, ha látnom kéne, hogyan hullsz el a csatamezőn! Szükségem van rád. Legyünk bár a palotában vagy vidéki utazáson, a tanácsaid nagyon fontosak

számomra. De nem akarom, hogy továbbra is az első vonalban harcolj. Az istenek ez idáig megóvták az életed. Többször is megsebesültél, de sohasem súlyosan. Egyiptomnak szüksége van a te hatalmas tapasztalatodra. Békeidőben te fogod gyakorlatoztatni az újoncokat Thébában. Pennethbet is ezt tette, ebben nincs semmi megalázó... Az öreg katona arca nem sok örömről árulkodott. Nem igazán kedvelte 111. Tuthmósziszt. Azt gyanította, hogy a fáraó rendelte el Pennethbet megöletését, akinek a halála örök rejtély maradt. – Nem mindegy, hogy egy férfi hogyan hal meg – válaszolt egyenesen a fáraó szemébe nézve. – Hogy egy nyíl végez vele a csatamezőn, vagy hátba szúrják az utcán. Egy katonának harcban kell meghalnia, nem egy merénylő áldozataként. – Túl sötéten látod a jövőt. Talán ellenségeid vannak a palotában, s az ő bosszújuktól tartasz? A tiszt ezt a megjegyzést válaszra sem méltatta. Hosszú hallgatás után végül kijelentette, hogy engedelmeskedni fog a fáraó parancsainak. – Nem fogod megbánni. Kiképzed majd a fiatal újoncokat, akik dicső győztesekként fognak visszatérni hozzád. Van-e nagyobb öröm, mint látni a munkánk, az erőfeszítéseink gyümölcsét? A fáraó jelt adott az írnoknak, hogy most már feltekerheti a papiruszt. – Ma délután behozod ezeket hozzám, és felolvasod nekem. Majd érted küldök egy másik írnokot. Most elmehetsz. Mindannyian maradjatok Thébában! Az ajtóhoz lépett, és odahívta a főudvarmestert.

– Hozasd oda Hatsepszut kocsisát a személyes termeimbe! – súgta a fülébe. – Magam akarom kikérdezni. Próbálj valahogy a nyomára akadni! III. Tuthmószisz végighaladt egy kissé hűvös, virágokkal díszített falú folyosón, amely egy lótusz formájú oszlopokkal körülvett kertbe vezetett. Mögötte két testőr loholt, nehogy szem elől tévesszék az uralkodót. A fáraó ügyet sem vetett a madarakra, amelyek aranyszandálja neszére rebbentek fel a bokrokból. A madarak kisvártatva egy vízzel teli medence köré telepedtek. A fáraó azonban határozott léptekkel haladt tovább, akárcsak egy menetelésre felszólított gyalogos katona a seregben. Egyenesen maga elé meredt, s úgy tűnt. sötét gondolatok kerítették hatalmukba. Az őrök sietve nyitották ki előtte az ajtókat. A fáraó egyszer sem állt meg és nem is lassított. Itt minden őt szolgálta. Otthagyta a kertet, és sétált egyet a fasorok között, mielőtt visszatért volna a palotába. Mikor az őrök megpillantották. azonnal széthúzták lándzsáikat, s szabaddá vált az út a kapun keresztül, amelyre a Nílus deltájának mocsarai felett szárnyaló madarak voltak festve. Tuthmószisz hirtelen megállt. A falra meredt, amelyet részben egy oszlop árnyékolt be. A folyosó többi részét kisebbnagyobb, négyszögletes ablakok világították be. Az uralkodó még mindig mereven állt. – Hatsepszut – suttogta maga elé. – Az egész palota, a kerti sátor, minden tele van az ő képével, kartusával és titulusaival. Itt minden a nagynénémről és uralkodásáról mesél! A kertben a kutyáit, a macskáit és a majmait még mindig királyi pompában tartják!

Felesége szavai jutottak eszébe. „Kivésetni az összes jelét... Eltüntetni egy asszony emlékét, aki méltatlan volt a koronára... Azt mondják, a vésetek az örökkévalóságnak szólnak.” Hatsepszut büszke tartását, szépségét csodálta a falon. A királynőt a kettős koronával a fején ábrázolták, szemben vele pedig apja, Amon isten állt. „Hogy merte magát Amon lányának nevezni, amikor I. Tuthmószisz volt az apja? Miért adott akkora hatalmat a kezébe apám, II. Tuthmószisz, mielőtt még meghalt volna? Sosem jutott volna eszébe elbitorolni a trónomat, ha akkor megmutatja neki, ki is az igazi úr Egyiptomban!” – Akár meg is ölethetett volna – mormolta maga elé III. Tuthmószisz. – Tudta, hogy ha hagy felnőni, és beletanulni a háborúzásba, egy napon át fogom venni a helyét. Én mégis Királyi Hitvesemmé fogadtam volna, amíg csal él... Tuthmószisz mindig is csodálta nagynénje bátorságát és vitézségét. Fiatalabb korában a féltékenység, a gyűlölet és a tisztelet egy furcsa keverékét érezte iránta. A falon Hatsepszutot ülő helyzetben ábrázolták, maga alá húzott lábakkal, amint épp az oroszlánfejű istennő, Pahet hatalmát ismeri el. Mindeközben Amon a vállára teszi a kezét. – Az istenek sosem hagyták helyben Hatsepszut döntéseit. Ezeket a festményeket mind ő rendelte, hogy elhitesse az ellenkezőjét. Ravasz volt és nagyon ügyes. Ha most elpusztítjuk ezeket a képeket, mit szól majd a nép? Nem korai ez még? A népszerűségemmel kell foglalkoznom, nem pedig hasztalan kockázatot vállalnom. A türelem néha sokkal kifizetődőbb. Meriré túlságosan heves természetű. Rengeteg harag halmozódott fel benne Hatsepszut iránt. Jobb, ha a tervek szerint járok el, s nem hagyom magam befolyásolni egy vad és bosszúvágyó nőtől.

Még egyszer szemügyre vette Hatsepszut kerek arcát, mandulavágású szemét, érzéki száját. – És mégis. Úgy hiszem, szerettem – sóhajtott fel a király.

Második fejezet Hatsepszut kocsisa egy szerény, fehér falú házban lakott, nem messze a palotától. A királynő nagylelkűen megjutalmazta a híres csata után, így volt miből kis kertet és jószágokat vásárolnia. Az állatok egy pálmafa árnyékában pihentek, amikor nem a ház központi termében lábatlankodtak. A kocsis hajléka legtöbbször a barátok mulatozásától volt hangos. Ám aznap nyomasztó, nyugtalanító csend ülte meg az üresen kongó házat. A forró napsütés ellenére a környező mezők és fasorok életteli színekben pompáztak. Úgy tűnt, hogy a fiatalok, akik ilyenkor rendszerint vizet hordtak vödrökkel, most mindannyian otthonuk hűvösében pihennek, bár az is elképzelhető volt, hogy a földművesek a Nílus áradását várva immár felhagytak a mezőgazdasági munkákkal. Ilyenkor mindannyian buzgón kérték az isteneket, hogy az áradás legyen kielégítő. Leginkább a Nílus kövér istenéhez könyörögtek. Ő táplálta az egyiptomiakat, akik nagy mennyiségű búzát és árpát halmoztak fel a raktárakban. A folyó áradása előtt egész Egyiptom csendes várakozásba merült. A természet és az emberek egyaránt szenvedtek a szárazságtól. Úgy tűnt, sosem lesz vége ezeknek a hosszú, forró napoknak. A jószágok bágyadtan szuszogtak, néha feltápászkodtak, hátha lelnek valami nedvességet a gémeskutak közelében. Csak az alkony hozta meg számukra az éltető hűvös levegőt.

*** Pathmesz a Nílus mentén húzódó úton lakott, nem messze Thébától. Minden reggel kiállt az ajtóba, s a gyér ködben onnan szemlélte a Királyok Völgyének hegycsúcsait. Ebben a völgyben pihent I. Tuthmószisz, Hatsepszut apja. A fáraókirálynő temploma ezeknek a szakadékos és sivatagos hegyeknek a határán állt. Pathmesz nem tudta elhessegetni magától ennek a gigantikus építménynek az emlékét, ahol Hatsepszut a múltkor a bizalmába avatta. A királynő unottnak és fáradtnak érezte magát. A férfi tisztán emlékezett arra a napra. Reggel Hatsepszut arra kérte, hogy kísérje el vadászni. Vágtázni volt kedve, és csatangolni egy nagyot a sivatagban. Ha akarta, egy szempillantás alatt felajzotta az íját, s a következő pillanatban már ki is repült a nyílvessző. A királynő fáradtan, de annál boldogabban tért vissza a palotába. Pathmesz már rég látta ilyen jókedvűnek. Az utóbbi időben rengeteget sírt barátai tragikus elvesztése miatt. Hatsepszut ezután a legszebb ruháiba öltöztette fel magát. Sminkje igazi műremek volt. Miután elkészült, valósággal egy istennőhöz volt hasonlatos. Így szólt Pathmeszhez: – Vigyél el engem a templomomhoz, ahol végre szabadnak érezhetem magam, ahol nem leskelődik utánam senki, ahol Amon beszél hozzám és megvigasztal! Patmesz megpróbálta lebeszélni, valóban jó lesz-e ilyenkor átkelni a folyón, amikor Ré már elrejtőzött a vöröslő hegyek mögött. Ám a királynő nem foglalkozott a kocsis tanácsaival. Odarendelte a királyi bárkát, és miközben lefelé haladtak a Níluson, lágy hangon egy Amon tiszteletére írt himnuszt énekelt. Vajon mire gondolt abban a pillanatban? Pathmesz nézte őt, de

nem merte megszólítani. Mintha félelem ült volna a szemében, ám ennek ellenére kedvesen mosolygott. Pathmesz újra megpróbálta óvatosságra inteni. Nem lett volna szabad elhagyni a palotát ilyen késői órán, ráadásul testőrök nélkül. De a királynő megnyugtatta. Mitől is fél a kocsis, amikor éppen isteni apjához, személyesen Amon istenhez igyekeznek? Miután kikötöttek, a kocsival a templomhoz hajtottak, ahol a királynő arra kérte a papokat, hogy hagyják magára. Pathmesz közvetlenül mellette ült az Amon-szentély közelében. Most nem a kocsisa, hanem bizalmas jó barátja volt. Látta, hogyan változik meg Hatsepszut arca, hogyan nevet, ahogy eszébe idézi kedves emlékeit, látta, hogyan sír, miközben barátja és szeretője, a kedves Szenmut elvesztéséről beszél. „Hogy váltakozhatnak ilyen gyorsan a benne dúló érzelmek? Ez az erős asszony ma reggel még vadul vágtázott, most pedig mintha minden életereje elhagyta volna.” Hallották a papok távoli énekét. Az esti levegőt a tömjénfa illatosította be, melyet Hatsepszut Amon tiszteletére ültettetett ide. A nő ékszerei és az arcán lévő festék varázslatosan csillogtak a fáklya fényében, mely lassan kialudt. Egyikük sem mozdult. Így ültek egymás mellett, és Pathmesz megfogta a királynője kezét, hogy bátorságot öntsön belé, és arra ösztökélte, ne lássa olyan sötéten a jövőt. De mindez mit sem használt. Hatsepszut lelki békéje mintha örökre elveszett volna. Pathmesz most szorosan behunyta a szemét, mintha így örökre elfelejthetné ezt a fájdalmas emléket. Hirtelen kiáltások zavarták meg látszólagos nyugalmát. Egy fiú egy szopós kutyakölyköt vonszolt a hátsó lábainál fogva. Pathmesz leteremtette, majd fogta magát és leült egy árnyékos fapadra, ami a bejárat előtt állt. A környéken volt még néhány ház, amelyeket

ugyanúgy a Nílus szúnyogok lakta keskeny leágazásai mellé építettek, mint az övét. Mindannyian a hajlékuk közelébe emelték a gémeskútjaikat, s innen öntözték a földeket. Koszos kötényt viselő fiatalok ágaskodtak a kút ágára, hogy felhúzzák a vödröket. Az egyik fiút épp most képelte fel az apja, mert nem dolgozott a többiekkel, hanem a fal mellett térdepelt. Persze hiába mentegetőzött, hogy a mangudájdémon parancsolta oda. „Csak mindig fogadjon szót. Akkor nem lesz semmi baj” – gondolta a kocsis, s visszaemlékezett saját gyermekkorára, amikor a lovak közt settenkedett, s az állat majdnem fejbe rúgta. „Kaptam akkor én is rendesen! A gyerek csak így tanul.” Odább egy szamár a farkával próbálta elhajtani magáról a szemtelen legyeket. Időnként egy thébai jött arra öszvérháton, szénával vagy vizeskorsókkal megrakodva. Ám Pathmesz nem fogadta a köszönésüket, újra elmerült a gondolataiban. Maga előtt látta az isteni Hatsepszutot, akit oly nagyon tisztelt és csodált erejéért és bátorságáért. Beteljesülhetetlen szerelmet érzett iránta. Jobban ismerte legtöbb alattvalójánál. Látta őt a legrosszabb pillanataiban, amikor lesújtották a sorscsapások. Rengetegszer kellett elvinnie épülő templomához, mert csak ez az örökkévalóságnak szóló építmény felejtette el a királynővel az élet viszontagságait. Amikor lánya, Neferu-Ré sírjánál merengett, a kocsist akkor is magával vitte a sivatag hegyei közé. Amikor az egyik háremhölgybe szerelmes testvérétől és férjétől, II. Tuthmószisztól akart egy kis nyugalmat lelni, akkor is őt hívta. Ha hideg volt, takarókat, ha forróság, ernyőket vitt az útra a kocsis. Hányszor hajóztak együtt a Níluson! Hatsepszut mindig szívesen emlékezett vissza a núbiai háború viszontagságaira. A testőrök ilyenkor messziről kísérték egy másik bárkával. Azután

egész napos sivatagi utazás következett, míg el nem érték NeferuRé sírját. Mikor az öszvérek már teljesen ellankadtak a forróságtól, gyalog folytatták az utat. A királynő sosem panaszkodott. Pathmesz mondogatta neki, hogy építtessenek egy másik sírt a lányának, ami közelebb van Thébához, ám Hatsepszut mindig azt válaszolta neki, hogy tart a sírrablóktól, és hogy ebben a távoli völgyben, melyet még a thébaiak sem ismernek, Neferu-Ré élete örökre háborítatlan marad a másvilágon. Pathmesz mindig az első sorokban harcolt a Hatsepszut vezette csatákban. A királynő olyan erős és harcra termett volt, mint egy férfi, és sorra megfutamította ellenségeit. Mindeközben testvére hátul húzta meg magát a kocsijában. Ez az asszony harc közben elvesztette emberi formáját. Inkább a magát az áldozatára vető ragadozóhoz volt hasonlatos, aki a legcsekélyebb esélyt sem hagyja áldozatának a menekülésre. Pathmesz újra maga előtt látta: kibomlott, poros hajjal, a fáradtságtól megviselt verejtékező arccal, harci öltözetben. Mily fiatal volt még, mikor először vonult csatába! Egy kocsi fordult be zajosan a háza elé, s közvetlenül előtte fékezett le. Pathmesz összevonta a szemöldökét. Nem szerette, ha megzavarták a pihenését. Felállt, és már ment volna befelé, de egy férfihang megállította. Visszafordult, és megkérdezte, mit óhajt. – Nem tudnál később visszajönni? Fáradt vagyok! – Lehetetlen! – mondta a küldönc. – Maga a fáraó küldött. Érdekli, hogy mi történt veled, miért nem vagy a palotában. Most kell beszélnünk! A jól öltözött és parfümöktől illatozó fiatalember egy papirusztekerccsel a kezében közeledett felé.

A gyerekek azonnal körülvették, majd meghaltak a kíváncsiságtól, mi hozta ide a nagy fáraó képviselőjét. – Menjetek máshová játszani! – mondta nekik a kocsis. A gyerekek jól ismerték már a kocsis haragját, gyorsan elkotródtak az útból. A libákat és a macskákat vették üldözőbe. Az egyik kis vadóc azonban felugrott Pathmesz mellé a padra. Ezt a kis sovány, hosszú fülű gyereket tűrte csak meg maga mellett az öreg. A fiú megérezte a kocsis búskomorságát, s ő is elszomorodott. Pathmesz nyugodtan hajtotta ki a tekercset, tudta, mi áll rajta. Mostanában egyre több Hatsepszuthoz hű udvaronc költözött át a másvilágra! Egy öreg kocsis hogyan is állíthatta volna meg a vérengzést? De mégsem hagyta ott a palotát! Hatsepszut pedig kérte rá. Féltette az öreget. Más hívei engedelmeskedtek neki, s elmentek a palotából. – Velem kell jönnöd – mondta a küldönc. – A fáraó már vár. Azt a parancsot adta, hogy vigyelek hozzá, amilyen gyorsan csak lehetséges. Pathmesz szótlanul meredt rá. – Fütyülök a fáraó parancsaira! – mondta aztán, és megint elindult befelé. Ám a küldönc útját állta. – Jól ismerlek, s féltem, hogy ezt fogod válaszolni. De gondolj csak arra, mekkora lesz a király haragja, ha nélküled térek vissza! Azonnal le fog rám sújtani! Tuthmószisz nem olyan, mint Hatsepszut, ő nem kegyelmez senkinek! Derék, jó embernek ismerlek. Hagynád, hogy elítéljenek miattad egy ártatlan embert? – Ügyvédnek kellett volna menned! Várj, amíg megmosdok, és felveszek egy tiszta kötényt! – Ígérd meg, hogy nem késlekedsz túl soká!

– Amíg vársz, igyál egy kis sört! Mindjárt szólok a szolgálónak... Kiáltására egy szótlan öregasszony jelent meg az ajtóban, s teljesítette a parancsát. Pathmesz gyorsan elkészült. Nem a hajtó oldalán szállt fel a kocsira. – Vagy talán azt szeretnéd, hogy én hajtsak? – kérdezte szemtelenül a küldönctől. – Mit számít?! Hóruszra, csak érjünk a palotába minél gyorsabban! „Hogyan rejtsem el a III. Tuthmószisz iránt érzett gyűlöletet és haragot, amikor majd beszélek vele? Ha az istenek nem segítenek elviselnem fennhéjázását és képmutató viselkedését, a krokodilok között végzem!” – gondolta Pathmesz. A küldönc az egyik kezében a szárat tartotta, míg a másikkal ügetésre bírta a lovakat. A kocsi vastag kerekei nagy porfelhó't kavartak. – Hajts lassabban, különben beleborulunk az árokba! – tanácsolta Pathmesz gúnyosan mosolyogva. Az öreg igazából nem is tudott mosolyogni. Arcvonásai az idők során szinte megkövesedtek. Ha örült valaminek, azt csak a sörivástól homályos tekintete gyenge csillogásáról lehetett észrevenni. Az útra is hozott magával egy kancsó sört, ez elengedhetetlen kellék volt utazásai során. – Ha mégis azt szeretnéd, hogy én hajtsak, csak szólj... A férfi vörös arccal utasította vissza. Egyre gyorsabban mentek, s majdnem felborítottak egy szembejövő szekeret. „Vajon a fáraó visszaveszi-e tőlem a királyi hajtó címet, vagy megkockáztatja, hogy a kocsisa maradjak? A gondolkodása annyira kiszámíthatatlan!”

Mikor a királyi lak kapuihoz értek, a küldönc leugrott a kocsiról, és elmagyarázta az őröknek, hogy a fáraó elé kell kísérnie a kocsist. Egyikük közelebb lépett, hogy megvizsgálja, nincs-e valami tiltott dolog a jármű belsejében. – Mióta kezelnek idegenként ebben a palotában? – kérdezte a kocsis felháborodva. – Talán nem ismerjük egymást hosszú évek óta? Talán elfelejtetted, hogy az isteni Hatsepszut szolgája voltam? Az őr folytatta a vizsgálódást, és egy gyors mozdulattal elvette az íjat, amit Pathmesz a lába mellé helyezett. – Ne vedd zokon, Pathmesz! A barátunk vagy, de szigorú parancsokat kaptunk, amelyek minden ide látogató vendégre érvényesek, még akkor is, ha régóta ismerjük őket. Ha nem engedelmeskedek, keményen megbüntetnek érte. Remélem, megbocsátasz nekem. Nem vihetsz fegyvert a palotába. Mikor távozol, vissza fogod kapni. – De hát mi aggasztja ennyire a fáraót? Ha nyugodt lenne a lelkiismerete, nem lenne szükség ennyi óvintézkedésre! A kocsisnak oda kellett adnia a nyílvesszőkkel teli tegezét is, holott attól nem vált meg soha. – Íziszre, téged nem vádolnak semmivel – válaszolt az őr. – Nincs okom haragudni rád. Tedd, ami a dolgod! De mondd csak, nincs egy kis söröd? Amit otthonról hoztam, már elfogyott. Az őr arca felengedett, és sörrel kínálta Pathmeszt. Az öreg mosolyogva szorította meg a karját. – Ez a lényeg, ez a lényeg.

– Erre most nincs idő – vágott közbe a küldönc. – Uralkodónk, III. Tuthmószisz, már bizonyára vár. Menjünk! Pathmesz gyorsan kiürítette a kupát, megtörölte a száját, majd szótlanul a hivatalnok nyomába szegődött. Elkeserítette a küldönc fagyos viselkedése. „Ez előbb halna meg, semhogy a legkisebb dolgot is ne az utasítások szerint cselekedné” – gondolta. Átvágtak az előcsarnokon, egy növényekkel teli udvaron, majd végighaladtak egy hosszú folyosón, amely a palota mélyébe vezetett, a teremhez, ahol az uralkodó a hivatalos ügyeket intézte. – Bejelentelek – ugrott elé a küldönc, mivel Pathmesz már készült belépni a terembe. A hivatalnok néhány pillanat múlva újra megjelent: – A mindenható fáraó fogadni kegyeskedik. – Hála az isteneknek! – kiáltott fel Pathmesz minden lelkesedés nélkül. Pathmesz elszoruló szívvel lépett be a helyiségbe, melyet a kert pálmáinak levelei változtattak félhomályossá. Mi tagadás, most igazán ráfért volna egy kupa sör. III. Tuthmószisz ott ült azon a helyen, ahol azelőtt Hatsepszut dolgozott hosszú éjszakákon át egy-egy nehéz kérdésen rágódva. Az öreg kocsisban újra feléledtek a régi emlékek. Arca hirtelen falfehérre váltott. Mintha Hatsepszut hangját hallotta volna a teremben szárnyalni. Maga előtt látta a sok szolgát, akik hódolattal lesik a királynő minden egyes parancsát. A fáraónő kissé szigorú hangja helyett azonban Tuthmószisz tiszteletet parancsoló, meglehet kissé fiatalos hangja jutott el a fülébe. – Végre itt vagy, Amonra! – kiáltott fel III. Tuthmószisz anélkül, hogy felállt volna a királyi székből. – Már több napja

keresünk! Mi ütött beléd? Hogy legyen meg a király kocsis nélkül? – Meglep az irántam tanúsított érdeklődésed, nagyságos uram. Rengeteg kocsis áll a rendelkezésedre, nem tudtam, hogy személyem nélkülözhetetlen a palotában... – Ne színészkedj itt nekem! Ez a gúnyos hangnem egyáltalán nincs ínyemre. Akik nekem szolgálnak, azoknak sorsáról én határozok. Ha a király szolgálatában állsz, természetes, hogy ha a királynak szüksége van rád, akkor neked itt kell lenned kéznél. – Valóban, nagyságos uram. – Ezt már szeretem. Úgy tűnt, a fáraó nem tudja, hogyan folytassa a beszélgetést. Pathmeszt bosszantotta, hogy Hatsepszut szolgálói legyezik a királyt, s egyébként is kezdett egyre szomjasabb lenni. A papírhalom látványa, amelyet a királynő eltűnése óta meg sem bolygattak, még inkább rossz kedvűvé tette. A fáraónő sosem hagyta volna így felhalmozódni a feladatokat. A király jobban szeret tetszelegni és háborúzni, mint hogy a belső ügyekkel törődne. Inkább a hárembe látogat el, mintsem hogy éjszakákat töltsön egy kényelmetlen széken holmi apró-cseprő ügyekkel foglalkozva. III. Tuthmószisz gyakran mondogatta, hogy őt csak a nagy kihívások, a külügyek foglalkoztatják, s nem fog olyan kérdésekkel bajlódni, amiket a hivatalnokok is képesek elintézni. – Mit nézel ilyen áhítatosan? – kérdezte Tuthmószisz, aki észrevette a kocsis papírhalomra irányuló tekintetét. – Talán szükséged van valamilyen végzésre? Peres ügyed van? A szomszédaiddal vannak problémák? A bírák és az írnokok majd elintézik. A fáraónak nem itt van a helye, hanem egy harci szekéren! – gúnyolódott Pathmesz. – Bizonyára.

– Persze minden attól függ, milyen politikát folytat a fáraó... – Elég! Ne próbálj kioktatni engem, te arcátlan! Már nem az isteni Hatsepszut ül itt, hanem Tuthmószisz, a harmadik e néven! Pathmesz meghajolt a király előtt. – Tehát, kocsis, hol található jelenleg Hatsepszut királynő? – Én csak egy szolga vagyok, uram. Honnan ismerném az isteni Hatsepszut időbeosztását? – Látták, amint együtt mentetek el. Azóta a királynő nem tért vissza a palotába. A szolgáim úgy informáltak, hogy a folyó felé mentetek, s át is keltetek a Níluson. Mi volt az úti célotok? – A királynő levegőzni kívánt. Azt mondta, a hűs esti szellő segíteni fog neki a gondolkodásban. – A Holtak Völgyében? – Igen. – Nyugtalankodom a nagynéném miatt. Testőrök nélkül mentetek el. Tudsz nekem felvilágosítással szolgálni arról, mikor tér vissza a királynő a palotába? – Talán nem jelezte neked, mindenható király, hogy úgy érzi, beteljesült a sorsa, és hogy nincs hely két fáraó számára Egyiptom trónján? – Nem értem, mire célzol. Azt ajánlom, mondd el, amit tudsz, és a te érdekedben remélem, hogy nem történt semmi baj az én kedves nagynénémmel, mert ha mégis, akkor, Ozirisz a megmondhatója, szörnyű büntetésben lesz részed. Senki sem látott titeket azóta, hogy kikötöttetek a nyugati parton. Néhány pap úgy véli, hogy a távolból felismerték a sziluettjét, de ezt biztosan egyik sem meri kijelenteni. Egyedül Hapuszeneb mondja azt, hogy beszélt veletek. – Nemcsak a főpap beszélt velünk, Egyiptom ura. A Hatsepszut templomában imádkozó papok is láttak minket, sőt

üdvözöltek is bennünket. A királynő arra kérte őket, hogy vonuljanak vissza. Egyedül akart maradni. – Egyedül veled? Talán csak nem egy új Szenmut áll előttem? A kocsis elvörösödött. – Én az igazat mondom. Amon sújtson le rám, ha hazudok! Több pappal is beszéltünk. – Mondd a nevüket! – Nem ismerem őket. Mióta Ámen főpap elhagyta Thébát, azóta nem találkoztam az Amon-papság új vezetőivel. – Még Deir el-Bahariba, Hatsepszut templomában sem, ahová olyan sűrűn jársz? – Nem hazudok. – Gyerünk! Nem fogod velem elhitetni, hogy nem ismered tökéletesen Amon minden egyes papját! Rengetegszer láttalak a társaságukban! III. Tuthmószisz hosszan hallgatott. Azután anélkül folytatta, hogy fölemelte volna a hangját. – Kikérdeztettem az összes papot. Nem hiszek a szavaidnak, melyek csak szél és homok. Pathmesz végre felfogta, miféle csapdába próbálja becsalogatni III. Tuthmószisz. Valahogyan magyarázatot kellene adnia a királynő eltűnésére, és szükség van egy bűnbakra. – Pontosan el tudom neked mondani, mit mondtak a papok a templommal kapcsolatban, és mely himnuszokat énekelték el Amon tiszteletére. Az Amon-szentély közelében voltunk, a harmadik teraszon, és tökéletesen hallottuk őket! A király felkacagott. – Gúnyolódsz velem? Mindig ugyanazokat a himnuszokat éneklik! Szeretnéd, ha elénekelnék közülük néhányat?

„Mintha csak nem tudná, mennyire imádtam és tiszteltem a királynőt! Hogy keveredjek ki ebből az egérfogóból? Hiába beszélek én őszintén, úgyis a király szavának hisznek majd. Bárcsak ihatnék egy kupa sört! Az mindig segít.” A kocsisnak nehezére esett elismernie, milyen sok közös vonás van III. Tuthmószisz és Hatsepszut arcában. Ugyanazok a mandula vágású szemek, ugyanazok a duzzadt ajkak, legfeljebb a fáraónak kicsit hosszúkásabb az arca. Amikor Hatsepszut álszakállt öltött és fejére tették a kettős koronát, a megszólalásig hasonlított az apjára, aki pedig nem volt más, mint III. Tuthmószisz nagyapja! A fáraó elmosolyodott. Arca majdhogynem kerek lett. „Hogyan viselhetném el ezeknek a vonásoknak a látványát, amelyek imádott királynőmet juttatják eszembe? És ez a mosoly... Ha nem hallanám Tuthmószisz gyűlöletes hangját, még azt képzelném, hogy Hatsepszut előtt állok.” A kocsis ismerte III. Tuthmósziszt még mint gyermeket. Azelőtt – akár csak egész környezete – nagyra tartotta a fiú öntudatosságát, és sokat mulatott csínytevésein. Ahogy idősebb lett, Tuthmószisz egyre inkább Hatsepszutra kezdett hasonlítani, s ezen az sem változtatott, hogy az anyja egy közönséges háremhölgy volt, egy bizonyos igen ambiciózusnak bizonyuló Iszet. – Ha Neferu-Ré nem hal meg, Hatsepszut szépen visszazárt volna anyám termeibe, s azután senki nem hallott volna többet rólam! – III. Tuthmószisznak ez volt az egyik kedvenc vesszőparipája. Az persze vitán felül állt, hogy valóban ő II. Tuthmószisz törvényes örököse. – Hatsepszut fáraónői dinasztiát akart teremteni! Úgy taníttatta a lányát, hogy az egy napon elfoglalhassa a trónt!

A kocsisnak kedve lett volna közbevágni. Gyanította, hogy Iszet nem teljesen ártatlan Neferu-Ré halálában. Ám hallgatott. III. Tuthmószisz ott magasodott előtte. Elegánsan ráncolt kötényt és vékony övét viselt, melyen ott tündökölt a kartusa. Meztelen mellkasa, izmos karja akár egy atlétáé. Arca még egy kedves fiatalemberé. – Hallgatsz – szólalt meg a fáraó. – Nem játszom veled tovább, elég volt. Hapuszeneb elismerte, hogy beszélt veled a túlsó parton... Ez a lényeg, vagy nem? Tudjuk, hogy jártál a templomban. Csakhogy senki nem látott onnan elmenni... – Kár csapdákat állítanod nekem, uram. Hapuszeneb nem tévedett. Kétlem, hogy látta volna, amint elhagyom a templomot. – De a bíróság előtt Hapuszeneb azt mondja majd, amit én akarok hallani! – Természetesen. Tudom, hogy semmi értelme védekeznem. – Akkor hát beszélj! Hol van Hatsepszut? Ebben a pillanatban lépett be a király anyja mindenféle bejelentés nélkül. III. Tuthmószisz nem mutatta, hogy bosszankodna emiatt. Ellenkezőleg: felállt, és úgy fogadta Iszetet. – Nem tudtam, hogy épp dolgozol, szabadkozott a nő. – Visszajövök később. – Így is túl sok időt töltöttél már a háremben. Apám gyakran meglátogatott ugyan, de a nagynéném ezt nem nézte jó szemmel, és ahol csak tudta, megnehezítette az életedet. Ma jogod van szabadon mozogni az egész palota területén anélkül, hogy bárki is felelősségre vonhatna. Látogass meg, amikor csak akarsz! Kiérdemelted! Mindig megvédelmeztél, és gyengéden szerettél. Mit kívánsz?

Iszet elismerően nézett a fiára. Szemében könny csillogott, de sikerült visszafognia magát, s nem ölelte meg a fáraót. Ki tudja, milyen jól esett volna az anyai csók? Bájos fejét a kocsis felé fordította. Azonnal ráismert, és gúnyosan elmosolyodott. Kontyba emelt haja egy úrinőhöz tette hasonlatossá, a kocsis azonban jól tudta, hogy a király annak idején a buja táncosnők közül választotta ki magának a háremébe. „Jócskán megváltozott...” – gondolta Pathmesz. „Sosem hittem volna, hogy ilyen jól el tudja játszani a király anyjának szerepét! Nagy kár! Azt hittem, az egyiptomiak gyűlölni fogják. A nemességnek, a bölcsességnek, a mértékletességnek és az anyai szeretetnek ez a tökéletesen megalkotott álcája azonban mindenkit levesz majd a lábáról.” Iszet arcán nem voltak ráncok. Sötét, elbűvölő szeme életteli és csillogó maradt, lágy hangja mindig felvidította a palotát. A szolgálók nagyra becsülték és szerették. A bosszúszomjas nő mostanában abban lelte kedvét, hogy Hatsepszut kedvenc tárgyait használta, és sorra felkereste a fáraónő összes kedvelt helyét. – Csak afelől szerettem volna tudakozódni, hogy van-e valami hír a nagynénédről. De már látom is, hogy itt van a kocsisa. Tehát minden rejtély megoldódott? – Ellenkezőleg – válaszolta III. Tuthmószisz. – Pathmesz még semmit sem mondott el nekem, s épp türelmetlenül várom a beszámolóját. – Nincs mit mondanom, két ország uralkodója. – Pathmesz meghajolt, mintha távozni készülne. – Látod ezt az embert? Jó okom van azt feltételezni, hogy nagyon is sokat tud, csak éppen nem akar beszélni! – Talán nem megfelelőek a módszereid...

– Változtatunk rajtuk, ha szükséges – válaszolta III. Tuthmószisz, és egyenesen a kocsis szemébe nézett.

Harmadik fejezet Még ugyanazon az estén különleges audienciára jelentkezett a királynál a Megiddo mellett állomásozó csapatok parancsnoka. Bár éppen számos követ társaságában vacsorázott, III. Tuthmószisz azonnal felkelt az asztaltól, és elindult a fogadóterem felé. Meriré, aki kivételesen ugyancsak részt vett a vacsorán, s épp a thébai tartományi vezír feleségével beszélgetett, férje tekintetéből azonnal megértette, milyen fontos dologról lehet szó. Magához hívatta Ialut, a tanácsadóját, s arra kérte, tájékoztassa az eseményekről. – Mondd a fáraónak, hogy én küldtelek, és kérdezd meg tőle, hogy szüksége van-e rám! – súgta Ialu fülébe. Ialu nem hallotta tisztán a csörgők zajától, így közelebb lépett, s Meriré megismételte a parancsot. – Elég, ha ennyit kérdezel. Ehhez nincs szükség írnokra. Igyekezz! Ialu még mindig habozott, nem szokott ő ilyen fontos megbízásokat teljesíteni. – Menj már! – erősködött Meriré. – És térj vissza mihamarabb! Nem ajánlom, hogy megvárakoztass! A vezír megtapsolta a táncosnők produkcióját, akik finom ujjaikkal varázslatos zenét csaltak elő hangszereikből. Meriré csatlakozott az elismerő kiáltásokhoz. Közben persze folyton az ajtót kémlelte. „A fáraó még mindig sehol. Mi történhetett, hogy ilyen hirtelen itthagyta a lakomát? Talán valamelyik ellenségünk

hadüzenetet küldött Egyiptomnak? Lehet, hogy már Thébát ostromolják? És az az átkozott Hatsepszut még mindig nem került elő! Képes volt felkelést szítani ellenünk? Ez az asszony mindenre képes! A hatalomért bárki ellen fellépne! Igen, most már biztosan tudom! Ez a trónbitorló asszony van a dolog mögött. Vissza akarja szerezni az uralmat Egyiptom felett! Ó, anyám! Oly kevéssé szeretsz, és annyi szenvedést okozol! Ha Neferu-Ré helyett engem támogattál volna, örökké a trónon maradhattál volna III. Tuthmószisszal az oldaladon!” A vezír is nyugtalankodni kezdett. – Olyan gondterheltnek tűnik a fáraó Dicső Hitvese. Talán az uralkodónak problémái támadtak? Ritkán hagyja ott a vacsorát ilyen hirtelenséggel. – Valójában egy kissé fáradt vagyok ma este – válaszolta Meriré lefegyverző mosollyal az arcán. – A Dicső Királyi Hitves élete sem csupa móka és kacagás! Mindenhol ott kell lennem! A nép nagyra értékeli, ha elkísérem a férjem a vallásos ünnepekre. Mindenhová együtt utazunk. Ez igen megerőltető! – Ezt készséggel elhiszem! – vágott közbe a másik asszony. – Már a vezír feleségének lenni is igen nehéz feladat. Izisz sem tudna nekem elég erőt adni, hogy betölthessem a fáraó első számú feleségének tisztét! Meriré otrombának találta a megjegyzést. Hogy meri ez összehasonlítani magát a Dicső Királyi Hitvessel?! Megvetően mérte végig a tunikáját és az ékszereit. Az ő parfümje olyan különleges illatú volt, hogy még a csodás illatszerekhez hozzászokott egyiptomiak is mind elbódultak tőle. A vendégek nevetgélve iszogattak. Ha egy kupa vagy kehely kiürült, máris ott termett egy fiatal szolgálólány borral vagy friss sörrel teli korsóval a kezében. Ezek a lányok nagyon kecsesen

mozogtak, mindannyiuk bokáján vékony aranylánc csillogott. Meriré elégedett volt velük. Azt szerette, ha ilyen nők veszik körül a fáraót, akit a kihívóan viselkedő nők vonzottak csak igazán, s ezek a szerény lányok egy percre sem keltették fel a figyelmét. A terem közepén akrobaták, táncosok és énekesnők követték egymást, mindannyian a dobok, lantok és hárfák ritmusára mozogtak. Emitt egy költő szavalt verseket nagy átéléssel, amott egy filozófus értekezett, vagy egy földrajztudós mesélt az utazásairól. – Hol van a fiam? – kérdezte Iszet Meriréhez lépve. A Királyi Hitves felugrott meglepetésében. – Iszet! De hiszen te nem akartál részt venni a lakomán! – Tévedtem. Úgy látom, nagyon jó hangulat van itt. A király anyja megrázta hosszú, hollófekete haját, amelyet nem engedett kontyba fogni vagy paróka alá rejteni. Meriré hiába hajtogatta neki szüntelenül, hogy csak az utcalányok viselnek ilyen frizurát, és hogy a fáraó anyjának a palota legjobb fodrászai állnak a rendelkezésére. Persze Iszet már így is rengeteget változott, mióta a fia vette át az uralmat, hát meg lehetett neki bocsátani ezt a különös hóbortját. – Már megint a hajamat nézed? – kérdezte nevetve Medrétől. – Ez egy különleges este, ne vitatkozzunk ezen! Meriré is elmosolyodott. – Rajta, mesélj el mindent! – ült le Iszet Meriré kerevetének a szélére. – A vendégek jól elszórakoznak egymással. Ne kínozz! Láttam, amint a fiam elhagyja a termet. Az arcáról semmi jót sem lehetett leolvasni. Én nálad is jobban ismerem őt. Mi történik? – Én sem tudok többet, mint te! Ialu visszatértét várom.

Miközben beszélt, Meriré folyton az ajtót kémlelte. Iszet sürgetése felbosszantotta, szerette volna lerázni magáról. – Igen közel állunk egymáshoz, a fiam meg én – folytatta Iszet, mintha kitalálta volna, mire gondol a menye. – Én azonnal megérzem rajta, ha valami fontos dolog történik. – Az anyáknál gyakori ez a különleges ösztön – válaszolta Meriré kedvességet erőltetve magára. – Iszet, talán visszatérhetnél a helyedre, mielőtt a vendégeknek még fel nem tűnik a dolog. Jobb, ha nem kérdezősködnek. Megígérem, hogy mindenről beszámolok neked. Iszet kelletlenül állt fel. Arroganciája most is megnyilvánult, emiatt a vonása miatt gyűlölte annyira Hatsepszut. Több férfi is udvarolt neki a palotából. Meriré egyenesen biztatta őket, hátha az ő élete is nyugodtabb lesz, ha Iszet férjhez megy. Ám a szépséges Iszet, természetétől fogva csapodár lévén, nagyon is élvezte ezt a helyzetet. Az őt körülvevő „slepp” éltette, s gyakorlottan törte össze a férfiszíveket. A nép előtt természetesen szemérmesnek és odaadónak mutatkozott. Csak az udvarban ismerték igazi énjét. Legutóbb egy ifjú költő vetette magát miatta a nílusi krokodilok és vízilovak közé. Első alkalommal barátai még kimentették, de a következő kísérlet végzetesnek bizonyult. Az egykori háremhölgy nem sokáig búslakodott, másnap már újra a körülötte dongó férfiak gyűrűjében páváskodott. Meriré most őt nézte, hogyan cseverészik élénk taglejtések kíséretében az őt körülvevő férfiakkal. Azon töprengett, milyen férjet kéne neki keresni. „Egy vezírt? Egy magas rangú tisztviselőt? Egy elbűvölő és szellemes férfira lenne szükség, aki hűséges és tiszteletet parancsoló is egyben.” Meriré körbenézett a teremben, hátha talál egy ilyen egyiptomit.

Körülötte Núbiából érkezett éjfekete bőrű férfiak, a távoli tartományokból származó alacsony termetű, rangos személyiségek beszélgettek. Mind hoztak ajándékot a fáraónak, gyantát az isteneknek, ékszereket a királynő és állatokat a királyi park számára. Ha véletlenül nem beszélték egymás nyelvét, taglejtésekkel érttették meg magukat. „Talán egy külhoni lenne a megfelelő? Iszetet izgatja az ismeretlen, az egzotikum. De nem igazán tudom elképzelni ezzel a kis kerek hasú punti főnökkel!” Iszetet most egy csillogó bőrű, különösen izmos karú núbiai kötötte le. A férfi minden szavát csilingelő kacagással jutalmazta. – Micsoda színésznő! Ravaszsága és tehetsége akár egy csábító istennőé! Ugyanolyan éberen figyeli az ajtót, mint én, s közben úgy tesz, mintha kizárólag a núbiai történetei érdekelnék! III. Tuthmószisz megparancsolta, hogy senkit ne engedjenek be a tárgyalóterembe. Ialu képtelen volt bejutni hozzá. – De engem a Királyi Hitves küldött – vitatkozott az őrökkel. Hiábavaló volt. A király parancsai mindenkire érvényesek voltak, még II. Meriré-Hatsepszutra is. „Nagyon dühös lesz, ha válasz nélkül térek vissza” – gondolkodott Ialu. „Annyi baj legyen! Majd megkérdi ő maga a fáraótól, amit tudni akar!” – Mit mondasz, Kaluré? – kérdezte a király megdöbbenve. – Megiddo lakosai fellázadnak az egyiptomi katonák ellen? Nem tűrik meg őket többé a városban? Hiszen mindig olyan békések! Talán a katonáink kegyetlenkedtek az ottaniakkal? – Amennyire én tudom, nem, Egyiptom ura – válaszolta a ráncos, rideg arckifejezésű parancsnok, akinek bőre sárga volt, mint a papirusz, és egész megjelenésében leginkább egy múmiához hasonlított. – Nem mi váltottuk ki az ellenállást. – De hát mit akarnak? Háborút?

– Ebben teljesen biztos vagyok – válaszolta Kaluré. – A sereged elég felkészült egy újabb csatára? Mit gondolsz az embereidről? Kell erősítés? Szükséged van még íjászokra és lovasokra? – Most nincs idő válogatni, mindenható fáraó. Úgy határoztál, hogy kipróbálod az embereidet, és a régieket a palotában tartod, de most gyorsan kell cselekedni. A lehető leggyorsabban el kell indulnom. Egy olyan seregre van szükségem, amely már harcolt azon a vidéken. Az embereimnek ismerniük kell az ottani csapdákat és veszélyeket. – Valóban – válaszolta III. Tuthmószisz. – Ám nem értek egyet veled. Rá fogom szánni az időt, és összegyűjtöm a legütőképesebb és legerősebb csapatainkat. Magam vezetem őket csatába! A hadvezért váratlanul érte a gyors elhatározás. – De már egyszer bizonyítottál a harcmezőn... – Azt gondoltad, hogy megelégszem annyival, hogy megmutatom az egyiptomi népnek, tudok harcolni, ha kell?! Egyetlen diadal nem tesz naggyá! Nekem ezer kell belőle! A fáraónak az első sorban kell harcolnia, ha az országát veszély fenyegeti. A hírek, amiket hoztál, nagyon fontosak nekem. Most gondolkoznom kell, hogyan verjük le Megiddót, és miképp fordítsuk a magunk javára a helyzetet. Légy indulásra kész, de még ne gyújtsd össze az embereidet! Pontos információkra van szükségem. Kémeket fogok küldeni a tartományba. Nem hamarkodom el a dolgot... III. Tuthmószisz újra megparancsolta, hogy senkit se engedjenek be hozzá. Hamarosan egyedül maradt a helyiségben. A székében ült, homlokát a kezébe temette, sokáig így gondolkodott. Hirtelen

felpattant, fel-le kezdett járkálni a teremben, koronáját egy alacsony asztalra tette, hogy ne feszélyezze. – El is felejtettem a lakomát. Meriré már biztosan kíváncsi rá, merre vagyok. Nem szeretném megsérteni a vendégeimet. Elég gondom van így is. Egy diplomáciai bonyodalom már igazán nem hiányzik! Kinyitotta az ajtót, és Királyi Hitvese szolgájával találta szemközt magát, aki nem mert visszatérni a lakomára dolgavégezetlenül. lalut meglepte, hogy kísérete nélkül látja a fáraót, s makogott pár szót, mielőtt a földre borult volna uralkodója előtt. – Jó, hogy itt vagy. Mondd meg a királynőnek, hogy amint lehet, csatlakozom hozzá, és nézze el nekem a hosszúra nyúlt távolmaradást! – Az isteni II. Meriré-Hatsepszut azt szeretné tudni... – kezdte Ialu. – Elmehetsz – szakította félbe III. Tuthmószisz, és újra bezárta az ajtót. Az azonban kisvártatva újra kinyílt. – Hozzanak nekem világtérképeket, és egy térképet Megiddóról is! Az irattáros keresse meg a legjobb állapotban lévőket! Poros, elavult térkép nem kell! A múlt évben már utasítottam három írnokot, hogy tegyék rendbe az állományt. Remélem, megfelelően dolgoztak. Az őrök összesúgtak. Pontos utasításokat kaptak, de nem hagyhatták el a posztjukat. Csakhogy mielőtt bármit is mondhattak volna, az ajtó újra becsukódott. – Menjek Megiddóba, vagy maradjak Thébában. és várjak? Most már én vagyok az egyedüli fáraó. Túl hosszú ideig nem maradhatok távol a palotától. De jól ismerem az ellenfeleimet.

Nem könnyű megtörni őket. Sok hónapba is beletelhet. És mi lesz itt, amíg én távol vagyok? A hivatalnokok többsége hűségesnek tűnik, de hűségesek voltak Hatsepszuthoz is. Egy másik királyt is ugyanolyan odaadóan szolgálnának, mint engem! *** A nap már órák óta lement. Világos, kék éjszaka volt, csillagok ezrei fénylettek az égen. A meleg már alábbhagyott kicsit. A kertben a cserjék és a virágok illata terjengett, a kertészek most öntözték a száraz és repedezett földet. A közeli medencében zöld tollú kacsák lubickoltak. III. Tuthmószisz jól hallotta a háremhölgyek nevetését, épp játszottak. Ekkor kopogtak az ajtón, és térképeket hoztak be a terembe. – Jól van! Azonnal kéretem a levéltárost! Szükségem lesz a segítségére! Azonnal ugrottak, és az öregember hamarosan megérkezett. – Vissza kell mennem a vendégeimhez – mondta neki a király. – Nagyon fontos és bizalmas munkát bízok rád. Részletesen megvizsgálod a térképeket, és bejelölöd a legrövidebb és legcélravezetőbb útvonalat Megiddo városa felé. A lehető leghamarabb ott akarok lenni! – Egyedül vagy haddal? – kérdezte a levéltáros. – Szekerekkel és gyalogosokkal. Jelöld be a helyeket, ahol csapdát állíthatnak nekünk! Azt akarom, hogy ütőképes haderőm legyen, mikor odaérek, de ha kell, erőltetett menetben fogunk haladni. Ne felejtkezz el semmiről! Mikorra leszel kész mindezzel? – Holnap hajnalban, ha már most nekikezdek...

– Ez az istenek kívánsága is. Tudd meg, hogy Egyiptom sorsa van a kezedben! Az öregember meghajolt, és a mellére szorította bütykös kezét. – Holnapra kész leszek. – Tudtam, hogy így lesz – válaszolta a fáraó, és visszatette koronáját barna parókájára. – Ne hajszold túl magad! Ha kell, kérj segítséget! Mindent megkapsz, ami csak szükséges. *** „Hol lehet Hatsepszut?” – töprengett Tuthmószisz. „Nem akarok úgy elmenni, hogy nem tudom, mi történt vele. Megértette, hogy az ő ideje lejárt. Már kiadtam a parancsot, hogy tüntessék el, és ő rájött erre. Elmenekült a sorsa elől?” Miközben a fogadóterem felé sietett, Tuthmószisz érezte, hogy most rossz úton jár. „Hatsepszut sosem fordított hátat a veszélynek. Inkább halt volna meg méltósággal, mintsem hogy gyáván megfutamodjon. Tehát két eset lehetséges: vagy öngyilkos lett, vagy összeesküvést sző ellenem. Bárcsak sikerült volna szóra bírnom azt az átkozott kocsist! El kell mondania, amit tud! Az időm egyre fogy. Megiddóban nekem kell harcolnom, de addig nem megyek el, amíg meg nem találják Hatsepszutot!” Nevetés és zsivaj fogadta a különféle kábító illatfelhőkben úszó teremben. Ahogy meglátták, azonnal hatalmas tapsvihar tört ki. Az ő fejében azonban már csak Amenmen tábornok képe járt, akivel oly sokszor lovagoltak együtt, és hajtottak szekeret, és aki már fényesen bizonyította bátorságát a csatában. Újra maga előtt látta a felborzolt sörényű paripákat, az íjászokat, amint kilövik nyilaikat. Az íjak aranyozott fája vakítóan fénylett az erős

napsütésben. A sorok teljes sebességgel indultak meg az ellenség felé. I. Tuthmószisz unokája nagyapjához méltó bátorsággal rontott ellenfeleire. Vad oroszlán, rémisztő griffmadár, hatalmas bika volt a csatamezőn. Eltiporta az ellenséget. – Végre itt vagy – fordult felé Meriré kérdő tekintettel. – Már nyugtalankodtam. Sokáig elvoltál. Mi folyik itt? – Semmi komoly – válaszolta higgadtan a fáraó, és úgy tett, mintha a vezír fecsegésére figyelne. A király kért egy kupa bort, s ivott a vendégei egészségére. Egészen fesztelennek tűnt, de még mindig a seregén, a csatákon járt az esze, és megfogadta, hogy mindenkit megsemmisít, aki apja örökségének épségét veszélyezteti. Jobban szerette a küzdelmet a társasági életnél. Bár nem dicsekedhetett akkora győzelmekkel, mint a nagyapja, III. Tuthmószisz tudatában volt küldetése súlyának. Hatalmas kiterjedésű birodalmat örökölt az istentől, és minden erejével azon volt, hogy egyben tartsa azt, és megvédje mindenféle külső vagy belső támadástól. Iszet a terem végéből meredt rá kérdőn és figyelmesen. – Anyám bizonyára kíváncsi volt, hová tűntem el – mondta Merirének. – Idejött, és megkérdezte tőlem. – Mit válaszoltál neki? – Hogy nem tudok semmit. Ialut válasz nélkül küldted vissza. – Vannak dolgok, amik nem a szolgákra tartoznak. Beszéljünk másról! Ezt majd később megtárgyaljuk. De Meriré már túlságosan kíváncsi volt ahhoz, hogy még tovább várjon. – Csak nem egy háremhölgy van rád ilyen hatással, mindenható fáraó? – kérdezte nevetve.

– Rossz felé keresgélsz. Hagyott már ott a fáraó egy lakomát is azért, hogy máshol találjon szórakozást? Az lenne aztán a furcsa vendéglátás! – Talán vannak olyan háremhölgyek, akik rá tudnak erre venni. Tegnap meglátogattam azokat, akiket északról hoztál magaddal. Szépek, fiatalok, és olyan ártatlannak tűnnek! III. Tuthmószisz elismerte, hogy igen kedveli a tapasztalatlan fiatal lányokat. – Akkor a legidősebbeket küldjem el vagy ajánljam fel a hivatalnokaidnak? Milyen boldogok lennének! Legtöbbjük öreg és agglegény! Ennél jobban nem is tudnál a kedvükre tenni! – Ezzel majd a háremért felelős hivatalnok foglalkozik. Összeállítottam egy listát azokról a nőkről, akiknek visszaadom a szabadságát. Hogy fognak átkozni! Sehol sem olyan kellemes az élet, mint itt a palotában! Még egy magas rangú tisztviselő sem tudja nekik ezt a luxust nyújtani! – Rosszul teszed, hogy nem bízol meg bennem. A Királyi Hitvesek mindig is ügyesen irányították a király háremét. III. Tuthmószisz tisztában volt vele, milyen féltékeny természetű fiatal felesége. A szeretői mind féltek tőle. Mindegyikre ott leselkedett a méreg, a kígyómarás vagy a tőrszúrás réme. Jól emlékeztek, mennyire gyűlölte Meriré a saját nővérét, és milyen nagy volt az öröme, amikor értesült az eltűnéséről. Meriré túl sokat szenvedett anyja közömbössége miatt, s bosszúra vágyott. – Ha a nőkről beszélsz, a szemed csillogni kezd – folytatta Meriré. – Tehát mégis ráhibáztam. Azért mentél el, hogy kiválaszd a ma éjszakait? – Mit akarsz ezzel? – kérdezte a király komor arccal.

– Igazán elbűvölő vagy, és az egész hárem érted epekedik. Máskor sem vetsz meg egy kis szórakozást két tanácskozás között... – De ez nem tanácskozás. Megnyugodhatsz, nem egy nővel voltam. Egyébiránt akkor látogatom meg a háremet, amikor nekem tetszik! Mivel Meriré továbbra is várakozóan nézett rá, megpróbálta azzal leszerelni, hogy majd később elmond neki mindent. – Ha az anyám az oka, mondd csak meg nyugodtan... Ő sző összeesküvést ellenünk! Sereget gyűjt, hogy visszaszerezze Thébában a hatalmat? – Nem. Nem Hatsepszutról van szó. A trónunkat most valami más fenyegeti. A nő megértette, hogy a király most nem fog többet mondani. A fáraó figyelmét a táncosnők karcsú és ruganyos lába kötötte le. A fáklyák csapongó lángja csak még érzékibbé varázsolta az előadást. Kisvártatva megjelent a szakács, aki maga hozta be a fényűző halételeket és vadhúsokat, melyek a lakoma megkoronázását szolgálták. A királyi étkek tömege elismerő kiáltásokat váltott ki a meghívottak körében. A fáraó csettintett, és máris szolgálólányok jelentek meg, akik parfümökkel illatosították be a vendégek haját. Föntről rózsaszirmok hulltak alá, s hamarosan beborították az egész padlót. Hatsepszut kocsisa jelenttette be magát. Meriré meglepetten kiáltott fel. – Jöjjön, és csatlakozzon hozzánk! – mondta a király. – Meglepő látogatás!

– Pathmesz nem kíván helyet foglalni, uram – válaszolt neki az őr. – Azt kívánja, hogy mindenki csendesedjen el, az akrobaták és a táncosok menjenek ki a teremből, és azután hallgassuk meg, mit akar mondani. Azt állítja, egy kötelességet kell teljesítenie. – Ez a kocsis kezd idegesíteni, Hóruszra. Igényesebb egy királynál! – Mit tegyek? – Mondd meg neki, hogy jöjjön be, de előbb velem kell beszélnie! – Kétlem, hogy engedelmeskedik... – Ki parancsol itt? Talán elfelejtetted? Amon isten elvette az eszedet? – Nem, uram. Úgy lesz, ahogy parancsoltad.

Negyedik fejezet A kocsis büszkén vonult a terem közepére, s még csak a fáraó felé sem nézett. A meghívottak meglepetten figyelték, majd kérdőn néztek egymásra. – Most a fáraó meghívására vagytok itt – kezdte a kocsis. – Tegnap még Hatsepszut királynő vendégei voltatok. Az elmúlt napokban a királynő sok barátja, rengeteg hivatalnok és udvaronc vesztette életét. Senki sem kérdez semmit, senki sem vizsgálódik. Eltemetjük a halottakat, és elfelejtjük őket. Vannak köztük tábornokok, akik megmentették a hazájukat, magas rangú tisztviselők, akik igazgatták Egyiptomot, és vannak köztük hűséges alattvalók is, akik megmentették a hercegek életét! Meriré azon gondolkozott, hova akar kilyukadni a kocsis. Nyugtalanul tekingetett a férjére, akit nagyon feldühített a kocsis szónoklata. „Meddig mer elmenni?” – gondolta a király. „Le kéne állítanom, és ítéljem halálra? Már így is túl sokat beszélt. Ez képes, és gyilkosnak kiált ki hat ország követe előtt!” Az akrobaták félve húzták meg magukat az oszlopok tövében. Az őrök csak arra vártak, mikor int nekik a király. Iszet állt fel először. Odament Pathmeszhez, és arra kérte, beszéljen világosan. – Mit akarsz mindezzel, kocsis? Azt állítod, hogy gyanús halálesetek maradnak magyarázat nélkül ebben a palotában? Azt mered mondani, hogy a fáraó nem intézkedne egy ilyen helyzetben? Majd az egybegyűltekhez fordult.

– Ismerem ezt az embert. Hatsepszut hűséges híve volt. Most szenved, hogy elvesztett egy ilyen hatalmas és kiváló úrnőt. Ki ne értené meg? A királyok halála mindig fájdalmas alattvalóik számára. Egyesek úgy kívánják, hogy együtt halhassanak meg velük. Hatsepszut visszavonult. A trónt unokaöccsére hagyta. De te továbbra is királyi kocsis maradhatsz! Gyere, ünnepelj velünk együtt! A fáraó meghív téged. A király kegyét senki sem utasítja vissza! „Anyám agyafúrt asszony” – gondolta Tuthmószisz. „A végén az én javamra fordítja ezt a helyzetet is.” Nyomasztó csend ülte meg a döbbent termet. A vendégek a királyra néztek, majd újra a kocsis felé fordultak, hátha megértik ezt a különös színjátékot. A király még mindig visszatartotta haragját, a kocsis azonban egyre gőgösebb képet vágott, s az udvaroncok kezdtek mozgolódni. – Néhányan köziiletek a barátaim vagytok. Ti ugyanúgy tiszteltétek Hatsepszut királynőt, mint én – folytatta a kocsis, nem törődve Iszet közbeszólásával. Hangja, mely a benne tomboló érzelmektől kissé fátyolossá vált, felkavarta az asszonyi lelkeket. A nők megborzongtak tunikájuk alatt. Hová akar kilyukadni ez a törékeny öregember, aki mindannyiukat ily súlyos vádakkal illeti? A vezír hirtelen felpattant, nem bírta tovább. – Mit merészelsz? És ráadásul a mindenható fáraó jelenlétében! – kiáltotta, és vádlón mutatott a kocsisra. – Mi itt mindannyian imádtuk Hatsepszutot, és ma is tiszteljük őt. A királyi vér hordozója volt ő, a csodás Ahmószisz, a hatalmas Amenóphisz és a csodás hadvezér, Tuthmószisz leszármazottja. Én magam nagy csodálója vagyok. Be kell azonban látnunk, hogy felette is eljárt az idő, és át kell adnia a hatalmat unokaöccsének,

hogy az legyőzhesse az Egyiptomot fenyegető ellenséget! Mi kifogásolható van ebben? Nem az-e a fáraók törvénye, hogy átadják helyüket fiatal és erős utódjuknak, ha eljön az idő? – És az sem lep meg, hogy ma este az isteni Hatsepszut nincs közöttünk? – kérdezte a kocsis. – III. Tuthmószisz nyugodtan elmehet a háborúba. A királynő addig kormányozná az országot, ahogy eddig is tette. S milyen eredménnyel! De nincs itt! – Bizonyára fáradt... Talán lepihent... Pathmesz csak megvonta a vállát. – Ti, akik most itt vagytok, mind tudjátok, hogy néhány nappal ezelőtt a királynő egybegyűjtötte itt az összes hűséges barátját, és azt tanácsolta nekik, hogy hagyják el az udvart és Théba városát. Féltette a hozzá közelállók életét. Egyesek, sajnos, már nem kerülhették el szomorú sorsukat. Hogyan halt meg Szenmut, az állam egyik legelső embere, aki a királynő mellett állt egész élete során? Gúnyos megjegyzések morajlottak végig a termen. Mindenki tudta, hogy a paraszti származású képmutató Szenmut túl gyorsan jutott előre a szamárlétrán. Hatsepszuttal folytatott viszonya nem mindenkinek nyerte el a tetszését. – Ki gyilkolta meg Pennethbetet, I. Tuthmószisz és Hatsepszut kiváló tábornokát? A vezír egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Ugyan már! Hát miért nem csatlakozik hozzánk Hatsepszut? Meg fogjuk adni a neki kijáró tiszteletet! – A királynő nincs a palotában. III. Tuthmószisz a szavába vágott. – Hatsepszut eltűnt. Legutoljára ezzel az emberrel látták a nyugati parton. Éjszaka volt. Azóta senki sem látta a nagynéném. A vizsgálat már folyamatban van.

Néhányan sokat sejtetően köhécseltek a teremben. Merirét felháborította a kocsis arcátlansága. – Nem tartottam szükségesnek, hogy az egész udvar értesüljön az esetről – folytatta a fáraó. – Valószínűleg ok nélkül nyugtalankodunk. Most pedig jöjjenek vissza a táncosnők, te pedig Pathmesz, csatlakozz hozzánk, ha úgy kívánod! – Az az igazság, hogy én tudom, hol van Hatsepszut – folytatta a kocsis anélkül, hogy tudomást vett volna a király szavairól. – Most már aztán elég volt, Íziszre! – mondta Meriré a férjének. – Hívom az őröket. Börtönbe ezzel az átkozottal! Majd holnap döntünk a sorsáról! III. Tuthmószisz megfogta a karját. – Eszedbe ne jusson! Nyugodj meg, és maradj szépen itt, a kereveten! Itt csak a király parancsol! Mindenki téged néz. Mosolyogj szépen! Ezt a Pathmeszt már rég el kellett volna intéznem. Most már túl késő. Hadd fejezze be a mondókáját... – Vállalod a kockázatot? – kérdezte Meriré. – Miféle kockázatot? Lehet, hogy Pathmesz tüntette el az anyádat. A nevezetes éjszaka óta senki sem látta. – Jól tudod, mire gondoltam... – válaszolta Meriré. Pathmesz tovább folytatta, de a vendégek kezdték elunni magukat a hosszú monológ alatt. Mulatságra, zenére vágytak. – Nem hagyom, hogy elítéljenek valamiért, amit nem követtem el! – mondta a kocsis. – Ha az istenek úgy határoztak volna, hogy ne beszéljek, meg kellett volna ölnöm magam, mert Hatsepszut akarata szent. A királynő utasításokat adott nekem a templomában. Mivel a fáraónak engedelmességgel tartozom, holnap elvezetem a királyi kíséretet oda, ahová Hatsepszut visszavonult.

– Azt akarod mondani ezzel, hogy úgy határozott, nem lakik többé a palotában? – kérdezte a király. – Így is mondhatjuk – válaszolta a kocsis, és meghajolt. – Azzal, hogy ezt elmondtam, teljesítettem a kötelességemet, Egyiptom királya. Most vár a munkám. Le kell csutakolnom a lovaimat, és meg kell itatnom őket. – Jól van! – kiáltott fel megkönnyebbülten a király, mikor Pathmesz végre kiment az ajtón. – Kezdődjék a mulatság! Ne csináljunk a bolhából elefántot! Ez az ember teljesen magánkívül van, mert már nem szolgálhatja többet szeretett királynőjét. Ez érthető. A nagynéném hosszú ideig uralkodott. Több mint húsz év Egyiptom trónján: kivételes teljesítmény! Emeljük kupánkat az ő kiválóságára és nagyságára! Mind csatlakoztak a fáraóhoz. Csak Meriré nem mozdult. Kereplők, csörgők, lantok és hárfák hangja töltötte be a termet. A táncosnők fáradhatatlanul pörögtek türkiz és vörös tunikáikban szerte a teremben. Féktelen táncuk és az alkohol egyre jobban elkábította a férfiakat. A nők egyre hangosabban beszéltek, és nagyokat nevettek. A szolgálók újabb illatos rózsasziromzáport zúdítottak a vendégekre. A rózsa illata összekeveredett a mirháéval és a különféle parfümökével. Iszet a núbiai minden tréfáját hangos tetszéssel fogadta. A fekete férfi beszéd közben töltött fürjet eszegetett. Még Meriré is jobb kedvre derült, miután felhajtott néhány kupa bort. – Már el is felejtették – mondta Tuthmószisz. – Igazam volt, hogy nem szakítottam félbe ezt a részeges kocsist. Megmérgezte volna az egész estét. Meg kéne házasítanom anyámat... – Nem gondolod, hogy ha akarna, magától is találna férjet? – válaszolta Meriré.

– Így viszont nő létére valóságos háremet tarthat, és senki nem parancsolgat neki! Másnap III. Tuthmószisz megtudta, hogy Hatsepszut halott. A király ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Pathmeszt a királynő templomába, mert a saját szemével akart meggyőződni a kocsis szavainak igazáról. Nem bízott ebben a részeges alakban. A királyi menet korán reggel hajóra szállt, és átkelt a nyugati partra. Ott Amon papjai már várták a királyt, és felvezették a királynő templomának csúcsára. – Ezen a helyen hagytam a királynőt – szólt Pathmesz, és titkon nagyot húzott a söröskupából. – Itt feküdt, pontosan ezen a helyen. – Hol van a test? – kérdezte a fáraó fagyosan. – Nem tudom. – Késlekedés nélkül el kell kezdenünk a mumifikálást, és meg kell rendezni a temetési szertartást. Vagy azt szeretnéd, hogy az isteni Hatsepszut a szabad ég alatt nyugodjék ahelyett hogy biztosítanánk számára az örök életet a túlvilágon? – Nem tudom, fogsz-e hinni nekem. Nagy Király – kezdte Pathmesz. – Hatsepszut templomának harmadik teraszán hagyta el a mi világunkat. Ott voltam mellette. Egyedül voltunk. Hallottuk a papokat, amint a közelben énekelnek. A királynő Szenmutról beszélt. Úgy tűnt, mintha csak elaludt volna. Éreztem, ahogy a lelke elszáll. Én mozdulatlan maradtam, csak a könnyeim kezdtek folyni. Az istenek megakadályozták, hogy felkeljek. Mintha megbénultam volna. – Akit annyira tiszteltél, épp akkor csatlakozott Ozirisz birodalmához – magyarázta feleslegesen a fáraó. – Ez így

természetes. De egészen biztos vagy abban, hogy Hatsepszut lelke már a bírák mérlege elé készült? – Igen. Az ő lelke oly jóságos és tiszta, hogy már bizonyára Ialu országában pihen, ahol a rétek zöldek, és a madarak dala ezerszer szebb az ittenieknél. Ott az emberek fájdalom nélkül élnek. – Megérintetted? Érezted a bőre hűvösét? Talán csak elkábult... – Mindenható fáraó, sok társamat láttam meghalni csatában. Némelyiküket a karomban tartottam. Azt hiszem, lelismerem Ozirisz jelenlétét, és tudom, mikor változik egy emberi lény maga is Ozirisszé, hogy úgy éljen tovább a túlvilágon. – Utasításokat fogok adni – mondta a fáraó. – Hamarosan el kell mennem, és nem tudom, meddig leszek távol. Azt akarom, hogy Hatsepszutot még az elindulásom előtt méltó temetésben részesítsék. Sírja a Völgyben lesz. Egyiptomot ellenség fenyegeti... A fáraó keményen a tenyerébe csapott. – Hogyan végezzük el a mumifikálást kevesebb mint hatvan nap alatt? A szokásos eljárás hetven napig tart. Sosem lesz kész a fáraó múmiája! Máris meg kell indítani az előkészületeket. Majd megkérem Merirét, hogy foglalkozzék vele. Ő tudja, kik balzsamoznak a legjobban. Busásan megfizetjük a fáradozásukat! A kocsis félbeszakította. – Uram, én azt mondtam neked, hogy jelen voltam az isteni Hatsepszut átkelésénél a túlvilágra. De azt nem ígértem meg, hogy megmutatom neked a holttestét. – Mit akarsz ezzel? – Egész éjjel mellette maradtam. Reggel az Amon-szentély védelmébe helyeztem a testét. Egy pap sem volt Hatsepszut

templomában. Minden csendes volt. Elindultam, hogy keressek egy papot. De mintha a sivatag az összes thébait elnyelte volna. A nap felkelt a dombok mögül. A völgy rózsaszínben játszott. Felültem a szamaramra, és a lolyóhoz lovagoltam. Nem tudtam, mit tegyek. Végül úgy döntöttem, hogy átkelek a folyón, és tanácsot kérek egy barátomtól. – Miért nem értesítettél azonnal? A királynő halála államügy! – Talán mert annyira meg voltam kavarodva – vallotta be Pathmesz. – Sajnos, mire visszatértünk a templomba, a test már eltűnt onnan. – Gondolod, hogy elhiszek neked egy ilyen ostoba történetet? Még mindig játszol velem! De majd a kínzás megoldja a nyelved! Merirének igaza volt. Túl engedékeny vagyok veled! Nyíltan gúnyt űzöl belőlem! – Az istenek sújtsanak le rám villámaikkal, ha hazudok! – mondta Pathmesz. – Esküszöm, hogy a királynő már nem volt ott, ahol reggel hagytam! Ezért nem mondtam senkinek semmit. Tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem. Gyanítottam, hogy... – Folytasd! – mondta vádlón a király. – Hogy mersz meggyanúsítani engem? A fáraót! Akinek mindig igaza van! A fáraó mindig isteni akarat szerint cselekszik! – Hatsepszut eltűnt – folytatta a kocsis. – Azóta hiába keresem. Kivallattam a nyugat-thébaiakat, akik mindenre képesek, még arra is, hogy ellopják az ékszereit! Csendben nyomoztam. Senki sem tudott semmit... – Ha megbíztál volna bennem, már rég megkerült volna a királynő. Az embereim értenek a dolgukhoz. A rendőrségem tud a thébaiak összes mozdulatáról. Semmi sem kerüli el a figyelmüket. Az ostobaságod sok elvesztegetett napot jelent nekünk!

A király elhallgatott néhány percre. – Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz-e? – folytatta. – Mi van, ha ez az egész csupán a nagynéném fortélya? Szenmutot is évekig vezette az orránál fogva... Te szereted annyira, hogy kiszolgáld a legapróbb szeszélyét is. Így elkerülné a bosszúmat, és amikor háborúba vonulok, könnyen megkaparinthatná Egyiptom trónját... – Tehát bevallód, hogy bosszút akartál állni rajta és a barátain. – Ezek csak puszta szavak. A nagynéném trónbitorló volt. Megérdemelte volna, hogy megleckéztessem! Apám azt akarta, hogy én uralkodjak. Hatsepszut csak régens lehetett volna. Ehelyett felvette a fáraói címet, és engem egyszerűen kisemmizett! – Egyiptom virágzik. Az istenek elégedettek voltak vele – így a kocsis. III. Tuthmószisz gyanakodva méregette. Nagyon furcsának találta ezt a történetet. – Állj a rendelkezésemre! Ne hagyd el a házad! Ráállítok pár kitűnő rendőrt erre az ügyre.

Ötödik fejezet A fáraó késlekedés nélkül átkutattatta az egész templomot. Megvárta az eredményt, majd kedvetlenül visszatért a palotába. Semmit sem találtak, ami bizonyította volna, hogy Hatsepszut valóban meghalt. „Csak játszik velem...” – gondolta. Másnap az egész thébai rendőrséget mozgósították. A fáraó egy erkélyről tartott eligazítást. Ilyen szigorúnak még sosem látták. – Hóruszra, minden rajtatok múlik. Nekem mihamarabb el kell utaznom. Minden a kutatásotok eredményétől függ. A fáraókirálynő teste nem tűnhetett el nyomtalanul. – Hacsak nem isteni apja, Amon, jött el érte, és vitte el a tudtunkon kívül – tréfálkozott az egyik vigyázatlan rendőr. Szerencséjére a király most nem foglalkozott az arcátlan megjegyzéssel. Ehelyett eléjük tárta a saját elképzelését. – Valószínűleg valakik szemet vetettek a királynő ékszereire. A kocsisa azt állítja, hogy felékítette magát, mielőtt elindult volna a templomába. Sok tolvaj szemében lehetett ígéretes zsákmány. Ha megtaláljátok valamelyik ékszert, megtaláljátok a bűnöst is! A rendőrfőnök egy listát kért tőle az ékszerekről, amelyeket Hatsepszut aznap viselt. – A legszebb darabokat választotta, amelyeket a hivatalos alkalmakon viselt. Mindegyiket ismeritek. Keressétek meg a szolgálóját! Ő jobb leírást tud adni nálam.

A rendőrfőnök az udvar közepére ment, és átvette a szót. Hangosan beszélt, és úgy ejtette a szavakat, hogy mindannyian megértsék. – Úgy gondolom, ez egy nagyon furcsa ügy. Hacsak nem teljesen idióták, a tolvajoknak tudniuk kell, hogy ezeken az ékszereken nem tudnak egykönnyen túladni. Minden egyiptomi ismeri őket... – Valóban azt hiszed? – kérdezte a király. – Az északegyiptomiak csak ritkán látták a királynőt. És az is lehetséges, hogy a tolvajok át akarják lépni a határt... Meglehet, külhoniak... Talán már be is olvasztották az ékszereket. – Ebben az esetben nehéz lesz megtalálni bármit is a kincsből. – Ne felejtsd el, hogy nem a kincset keressük, hanem a királynő testét! A többi nem érdekes... Ha megtaláljuk az ékszereket, akkor persze a nagynéném mellé tétetem őket a sírjába, ahogy ez illik. A ládái tele lesznek drágakövekkel, nyakláncokkal és karperecekkel. Ezek majd örömet szereznek neki a túlvilágon. Miután a rendőrök távoztak, a király beszédet intézett a balzsamozókhoz és azok segítőihez. – Amint megtaláljuk Hatsepszut testét, hozzáláttok a balzsamozáshoz. A lehető legrövidebb időn belül el kell készülnötök, nem érdekel, ha egy vagyonba kerül is! Egyiptom virágzó ország, és képes olyan temetést biztosítani a fáraói számára, amely nem tart tovább a kelleténél. Az öreg balzsamozó, aki arról volt nevezetes, hogy varázslatos ujjai mindig gyorsan, pontosan dolgoznak, és orvosi tudása is kiemelkedő, egyetértőleg bólintott.

– Máris hozzálátok a fiaimmal a szükséges dolgok beszerzéséhez. Kell majd viasz a testnyílások elfedésére, aztán sziksó, megfelelő eszközök a belső részek kivételéhez, amiket majd a kanopuszvázákba helyezünk. – Biztos vagy benne, hogy minden meglesz a kellő időben? – nyugtalankodott a fáraó. – Teljesen, uram! Talán csak a minőségi gyanta... – Mint amilyet Hatsepszut hozatott Punt országából... – Például olyan. Nagyon nehéz igazán jó gyantát találni... Azonkívül szükségem lesz még mirhára is... – Állíts össze egy listát ezekről! Add oda a Királyi Hitves, Meriré írnokának! Jelöld meg pontosan, mit honnan lehet beszerezni! Ez alapján fogunk eljárni. A küldönceim gyorsak, akár a fény. Meriré csatlakozott az ablakban álló férjéhez. Szeretett a fáraó társaságában mutatkozni, hadd lássa mindenki, hogy most már ő az első számú asszony Egyiptomban. A többi nő persze mind irigyelte: gyakran kívántak hosszú életet, egészséget és erőt a fáraónak, ám a Királyi Hitvest ilyenkor elfelejtették megemlíteni. Ki tudja, miért? A balzsamozó távozott, és átadta helyét Dzsehutinak, a telepfőnöknek. – Nos, Dzsehuti – kezdte a fáraó –, mielőtt az én szolgálatomba álltái volna, te együtt dolgoztál Szenmuttal, aki Hatsepszut templomának terveit készítette. Te irányítottad az embereket a Szenmut és Hatsepszut sírján végzett munkálatok során. Mi volt a királynő kívánsága? Ugyanabban a völgyben akart temetkezni, mint apja, I. Tuthmószisz? Vagy azt a NeferuRé sírjához közeli távoli völgyet részesítette előnyben, amelybe

annak idején az első sírját mélyíttette? Tudom, hogy sokat járt a lánya sírjához, hogy elbeszélgessen vele, s ilyenkor nagy utat tett meg a folyón testőreivel. Szóval mit gondolsz erről? – Tiszteletre méltó fáraó, Egyiptom csillaga – kezdte Dzsehuti, aki tisztában volt vele, hogy olyan dolgokat fog mondani, amik nem lesznek a fáraó tetszésére. – Az isteni Hatsepszut először valóban azon az elhagyott helyen kívánt örök nyugalomra vonulni, amelyet te is említettél, s ahol Neferu-Ré is nyugszik. Ám amikor fáraó lett, meggondolta magát... Dzsehuti elhallgatott. Félt, hogy szavaival megsebzi a királyt. – Azaz hogy amikor királynő lett – visszakozott gyorsan. – Mondhatod, hogy „fáraó”. Elvégre ezt a címet vette fel. – Úgy ítélte meg, hogy az a sír nem méltó egy fáraóhoz. A Deir el-Bahar-i völgyet választotta hát. Ide építtette templomát, és annak közelében ásatta meg a sírját... – És milyen ez a sír? Már befejeződtek a munkálatok? – A sír hosszú és mély – magyarázta Dzsehuti. – Abban a völgyben húzódik, ahol I. Tuthmósziszé. A bejárat a Deir el-Bahar-i sziklafalon található. Hatsepszut azt akarta, hogy a temetési terem a temploma alatt helyezkedjék el. Csakhogy legyőzhetetlen akadályokba ütköztünk, s így változtatni kellett a terveken. – El fogod hozatni nekem a pontos terveket a már elvégzett és a még elvégzendő munkákról egyaránt... – Nagyon nehéz ebben a sírban dolgozni, olyan elviselhetetlen levegő van ott. A munkások nagyon hamar eszméletüket vesztik. Olyankor ki kell őket vinni, hogy magukhoz térjenek. Némelyiken már ez sem segít. A festők és rajzolók szó szerint fulladoznak alkotás közben, és rengeteget szenvednek, hiszen aprólékos munkát kell végezniük...

– Hatsepszut mindezzel tisztában volt. Hogyan cselekedett? – Hallani sem akart róla. Ő azt a helyet választotta, és nem fogadott el semmiféle mentséget. – Akkor hát teljesen nyilvánvaló, hogy ott fogjuk eltemetni. Dzsehuti megpróbálta lebeszélni. Felsorolta, milyen veszélyekkel jár a sír folyosóin végzett munka, de a király meg sem hallgatta. Tudta, hogy nagy népszerűséget szerez magának azzal, ha úgy temetteti el Hatsepszutot, ahogy az mindig is kívánta. Így talán elfeledteti, milyen kegyetlenül számolt le a királynő udvaroncaival. – Elkedvetlenítesz – mondta Dzsehutinak. – Egy fáraó számára nem létezik lehetetlen. El fogjuk készíteni Hatsepszut sírját, és szarkofágja örökre ott áll majd temetési termében. Ha a díszítések még nincsenek teljesen készen, majd az elutazásom után befejezik őket. Ez is a te felelősséged. – Van itt még egy dolog – folytatta Dzsehuti meghajolva. – Miért nem beszélsz... – Félek, hogy nem tetszik majd, amit mondok, hogy felbosszantalak. – Akkor hát ennyi volt! Mindent megbeszéltünk! Teljesítsd a parancsaimat! Dzsehuti megértette, hogy nem érdemes erőlködnie. Ő már Hatsepszut eltűnése előtt III. Tuthmószisz oldalára állt, s most elégedetten látta, hogy jól választott. Leborult a földre, majd jelzett az írnokának, hogy hajtsa össze a papiruszokat, és kövesse. A tárgyalás véget ért. Már csak az volt hátra, hogy teljesítse a király parancsait. „Talán jobb is, ha a király nem tud róla, hogy Hatsepszut az apja, I. Tuthmószisz mellé akart temetkezni. Nem

viselné el a tudatot, hogy ők ketten együtt élvezik az öröklétet. Ha a király nem akar tudni valamiről, én úgysem tehetek semmit. Mondja el neki, aki akarja!”

Hatodik fejezet A következő napokban a nyugat-thébai völgy egy nagy része valóságos építkezési teleppé alakult át. Dzsehuti újra csoportokba szervezte a munkásokat, akiket sikerült megtalálnia. Mozgósította a kézművesek falvának művészeit, és elmagyarázta nekik, hogy mindenképpen folytatniuk kell a munkát a félbehagyott síron. Helyettesét küldte le a faluba, hogy válassza ki azokat, akik az első tíz napon dolgoznak majd a sírban. Ekkor érkezett hozzá a beadvány, amelyet az összes munkás aláírt. – Tartottam tőle, hogy nem egykönnyen lehet majd őket újra abba a levegőtlen üregbe kényszeríteni. Túl sokan betegedtek már meg ott közülük – mondta hűséges tanácsadójának, Petrunak. – Nekem mégis úgy tűnik, boldogok, hogy újra Hatsepszutért dolgozhatnak. – Hatsepszut Jahmesz-Nefertari leszármazottja: ő alapította ezt a falut. Úgy tisztelik őt, mint egy istennőt. Ezért elégedettek, ha Hatsepszutot szolgálhatják. De meghalni azért nem akarnak. – Sok építész és munkás együtt halt urával a piramisok létrejöttekor... – Az már nagyon régen volt. Tudod, Petru, amikor Hatsepszut úgy döntött, hogy félbehagyatja az első sírjának építését, és egy másikat emeltet a temploma közelében, Szenmut azonnal értesített engem. Petru meglepettnek tűnt.

– Bizony! Szenmuttal nagy barátok voltunk akkoriban. Együtt dolgoztunk. Ő volt az építész, én pedig a telepfőnök. Rengeteget dolgoztunk Hatsepszut első sírján, a völgy legmélyén, ahová Neferu-Rét temették el. – Mégsem tisztelted Szenmutot soha... – Ellenkezőleg. Mindig is tehetséges és ügyes embernek tartottam. De a dicsőség a fejébe szállt. Önteltté és elbizakodottá vált. Még Hatsepszut is gyakran a szemére vetette, milyen gőgös és törtető! – Bizonyára sajnáltad, hogy kárba veszett a munkád... – Az egész csapat nagyon levert és csalódott volt. Azt hiszem, nagyon jól és nagyon keményen dolgoztunk. Hatsepszut döntése mindannyiunkat lesújtott. De engedelmeskednünk kellett. Szenmut elvezetett engem a Deir elBahar-i völgybe, és megmutatta, hová kíván Hatsepszut templomot emeltetni. És a sírjának a templom alatt kellett elhelyezkednie. – Miért meséled el nekem mindezt, drága mesterem? – Mert a munkások annak idején nagyon féltek attól, hogy Hatsepszut majd ugyanolyan igényeket támaszt velük szemben, mint az ősei a régmúltban. Attól tartottak, hogy miután befejezik a templomot, feláldozzák őket. Hatsepszut azt akarta, hogy a sír helye maradjon teljes titokban. Ezt pedig csak egyféleképp lehet elérni: mindenkit meg kell ölni, aki a síron dolgozott, és csapdákat állított fel a szentségtörőknek. – Hogyan nyugtattad meg őket? – Magam sem tudtam, mik Hatsepszut szándékai. Szenmut beszélt erről a királynővel. A fáraónő megígérte, hogy a kézműveseknek nem esik bántódásuk, s attól kezdve mindannyian vidáman és óriási lelkesedéssel dolgoztak a Völgyben.

– Tehát azt akarod mondani, hogy a mesteremberek büszkék arra, ha a fáraóért munkálkodhatnak, feltéve, hogy egészségesek maradnak? – Ez olyan emberi, nem? Tehetünk ezért szemrehányást? – Természetesen nem, mesterem, és megértem, miért reagáltak így a munkások. Csakhogy ezzel nincs megoldva semmi, neked emberekre van szükséged, hogy befejezhesd a királynő sírját. – Megpróbálom jobb belátásra bírni őket – sóhajtott Dzsehuti. – Tudom, hogy kell velük bánni. Büszkék rá, hogy ők Egyiptom legjobb mesteremberei, és tudják, hogy nélkülözhetetlenek számunkra. Kiválóságuk jutalmat érdemel! Dzsehuti jobban szeretett volna otthona hűvösében pihenni. Már nem volt olyan fiatal, mint mikor Hatsepszut templomát építették. Csakhogy a fáraó számított rá. Hiába mondta neki, hogy válasszon fiatalabb építészeket helyette. Dzsehuti ivott egy pohárral a borból, melyet egy barátja hozott neki Hellászból, majd felöltötte munkaruháját: egy rövid tunikát és egy dísztelen szandált, amelyben kényelmesen tudott a porban gázolni. – Nem tudom, hazajövök-e ma este – mondta Petrunak. – Nem Thébában vacsorázol? – Nem tudom. Minden a tárgyalásoktól függ. Ha a kézművesek hajlíthatatlannak bizonyulnak, valami áthidaló megoldást kell találnom. Abban az esetben egy Deir elMedine-i barátomnál éjszakázom. Ha sikerül megoldanom a problémát, akkor el kell mennem a palotába, hogy beszéljek a királlyal. Akkor viszont csak késő éjjel érek vissza.

– Ennek megfelelően fogom kiadni az utasításokat. Dzsehuti elhagyta a Théba közelében levő Nílus-parti fényűző otthonát, átkelt a folyón, és bejelentés nélkül érkezett meg a Deir el-Medine-i faluba. „Most biztosan engem átkoznak” – gondolta magában. – „Remélem azért nem özönlötték el a templomokat, hogy így tiltakozzanak. A fáraó azt nem tűrné el nekik. A vezírt küldené ellenük, és így lehetetlen volna időben befejezni a munkálatokat Hatsepszut sírján.” A fél falut árnyék borította. A kis helységben a szokásosnál jóval nagyobb élet zajlott. A munkások nem özönlötték el Jahmesz-Nefertari templomát. Mind a házuk ajtajában álltak. Az asszonyok kiálltak férjeik mellett, s a nagy kiáltozástól megijedt gyerekek hangos sírása csak növelte a hangzavart. – Ez a jobbik eset – mondta Dzsehuti megkönnyebbülve kissé, s közben parancsot adott a kocsisnak, hogy hajtson lassabban. – De most jön a neheze! Nincsenek túl jó hangulatban ma. Nem lesz könnyű a mérkőzés! Amint meglátták Dzsehutit és a kíséretét, a mesteremberek látványosan hátat fordítottak nekik, és komoly tanácskozásba kezdtek. Lopva azért oda-odapillantottak a telepfőnök felé. Dzsehuti leszállt a kocsiról. Úgy tűnt, végre elhatározásra jutottak, mert szoros sorokban megindultak felé. Ketten közülük, akik híresek voltak kiváló rajztudásukról, világosan kijelentették, hogy egyikük sem hajlandó Hatsepszut sírjában dolgozni. – Még csak nem is tárgyalunk erről. Sokat gondolkoztunk a dolgon, de nem leltünk megoldást. Mi tiszteltük a királynőt. Ma éjjel sokáig engeszteltük őt imáinkkal. De nem tudjuk elfelejteni azokat a fiatal, tehetséges művészeket, akik azokban a mély és keskeny járatokban fulladtak meg. Ha a legfiatalabbak sem bírnak ott dolgozni, mit várhatunk az idősebbektől? Pillanatok

alatt átlépnének Ozirisz birodalmába. A munkások nem kívánják a halált. Te, Dzsehuti, mindenkinél jobban tudod, hogy mindenre készek vagyunk a fáraóért. Csakhogy nem kockáztathatjuk meg, hogy magára hagyjuk a családunkat! – Azt hittem, vagytok olyan bátrak, hogy feláldozzátok az életeteket a fáraóért – mondta Dzsehuti. – A királynő mindig elnéző és kegyes volt veletek. A jósága emlékére igazán tehetnétek egy erőfeszítést... Az istenek meg fogják hálálni nektek! A kézművesek újra sorra vették a dolog ellen szóló érveiket. Végül arra jutottak, hogy ha a legjobb akarattal dolgoznak is, akkor is több hónapba kerül, míg befejezik a sírt. – Az ellenszegülőkkel a király kegyetlenül el fog bánni – erősködött Dzsehuti. – Előre figyelmeztetlek titeket! Nekem meg van kötve a kezem. Hosszan taglaltam a fáraónak a nehézségeket és az akadályokat. A döntése azonban megkérdőjelezhetetlen. Tehát engedelmeskednem kell neki, ugyanúgy, ahogyan nektek. Ha ellenszegültök, mind megbűnhődünk... – Ha sztrájkba lépünk, és mindegyik kézműves megtagadja, hogy lemenjen abba a sírba, a fáraó úgyis tehetetlen lesz! Készítettünk egyéb gyönyörű sírokat is. Az isteni Hatsepszut nyugodjon azok egyikében! Mivel a fáraó nem hallgatott meg téged, a vezírhez fordulunk! – Azt nem ajánlom – válaszolta Dzsehuti. – Nekem nagyobb befolyásom van a királynál, mint a vezírnek ebben a tartományban. Higgyetek nekem! Megígérem nektek, hogy a legnagyobb óvatossággal folynak majd a munkálatok. Először elvégezzük a legfontosabb dolgokat, amelyek nélkülözhetetlenek a temetési szertartáshoz, azután a díszítéssel már ráérünk. Fáradságos munka lesz, de nem fogtok megbetegedni. És cserébe

nagy jutalom üti a markotokat. Nevetek ott szerepel majd a falakon, s büszkén hirdeti erőfeszítéseitek nagyságát az utókor számára. Több száz év múlva egyiptomiak sokasága olvassa majd a neveteket ámulattal. Az ország történelmének részeivé váltok. Nevetek és szakmátok örökre összefonódik majd a fáraó nevével. Irigyellek titeket. Ha lenne fiam, megparancsolnám neki, hogy kísérjen el benneteket. Micsoda öröm lenne neki! Mily dicsőség szállna ezzel a családunkra! Dzsehuti nagyon jól tudta, hogyan lehet befolyásolni a kézműveseket. A nők elérzékenyültek, és biztatni kezdték férjüket. A telepfőnök megérezte, hogy a játszma az övé. – Dzsehutinak igaza van! – kiáltott fel az egyik asszony, akinek szokása volt mindenkivel tudatni a véleményét. – Nem vagytok ti taknyos gyermekek! Az őseitek sosem hátráltak volna meg egy ilyen feladat elől! Mi van veletek? A fiaitok méltán fognak kigúnyolni titeket, ha gyávának mutatkoztok és megfutamodtok! Egy másik, higgadtabb természetű asszony viszont arra ösztökélte őket, hogy maradjanak a faluban. Az ő hangja azonban nem volt olyan meggyőző, mint az előbbié. – Ha a férjem nem, majd én magam megyek! – folytatta az, és felkapott egy csákányt a földről. – így nem az ő neve áll majd ott a kőben, hanem az enyém! Hamarosan az összes asszony vele értett egyet, s hangosan kiáltozni kezdtek. Dzsehuti elégedett volt. – Mi egyetértünk veled – mondta végül az egyik idősebb asszony a telepvezetőnek. – Ha a férjeink képtelennek érzik magukat rá, hogy kiássák azt a sírt, majd megcsináljuk mi magunk! Add ki nekünk az utasításokat! Én vagyok a falu egyik legidősebb asszonya, és példát akarok mutatni a többieknek!

Dzsehuti félt elmosolyodni, nehogy felbőszítse az asszonyt. – Sajnos, nekem szívós, erős karokra van szükségem, A tieid nem bírnák lecsiszolni a sír falait. – Hogyan?! Egész életemben akkora súlyokat cipeltem, amiket még a szamár sem volt hajlandó elhordani! Dörzsöltem a ruhát a Nílus vizében! Hat gyermeket hoztam a világra! A férjem nem dolgozott ennyit! – Csodálom a bátorságod, asszony – mondta Dzsehuti. – Az istenek azonban így teremtettek minket: a férfiak általában sokkalta erősebbek, mint az asszonyok. Ha rá tudjátok beszélni a férjeiteket a munkára, ti már megtettétek a kötelességetek, és ígérem, hogy a fáraó százszorosan fogja nektek visszafizetni jóságotokat! A nők maguk mentek a szerszámokért, és nagy halomba hordták össze. – Csak az írnokoknak van joga szétosztani a szerszámokat – figyelmeztette őket Dzsehuti szigorú arccal. – No és hol vannak az írnokaid? Hadd tegyék végre a dolgukat a férfiak! Mind vegyen egy csákányt és egy vödröt! Dzsehuti várakozóan nézett a csoportok vezetőire. – Rendben van – mondták azok lefegyverezve. Az írnok, aki Dzsehutival érkezett, de eddig csöndben meghúzta magát, kényelmesen elhelyezkedett, és elkezdte átvizsgálni a szerszámok állapotát. – Dzsehuti, így rengeteg időt elvesztegetünk – szólalt meg az egyik nő. – Senki sem nyúlt ezekhez a szerszámokhoz, mióta lették. Egy írnok már akkor megvizsgálta mindet. – Ez a szabály – válaszolta Dzsehuti. – Nyugodj meg! A lehető leggyorsabban elintézzük, ez csak egy kis formalitás.

A kézművesek már el is felejtették minden keservüket. Nem gondoltak rá, milyen kemény munka vár rájuk nemsoká, ehelyett miután hazavitték szerszámaikat, igyekeztek kihasználni az utolsó könnyed pillanatokat: ettek-ittak, énekeltek, táncoltak a csillagos ég alatt. Persze nem sokáig, hiszen másnap korán kellett kelniük. A falu hamarosan mély csendbe burkolózott. Legfeljebb egy-egy állat horkantott fel, mert rosszat álmodott. Dzsehuti igen későn ért vissza birtokára. Petru természetesen ébren várta. – Készíttettem neked kását, mester. Hogy mentek a dolgok? – Jól, Hóruszra! Azonnal imában köszönöm meg az isteneknek. Nélkülük az a thébai nő biztosan nem állt volna az én oldalamra. Miután az kinyitotta a nagy száját, a falu összes asszonya csatlakozott hozzám, és gyávának nevezték a férfiakat! Mindketten nevetni kezdtek, előkerült a sör. Hajnaltájt nótázni támadt kedvük. – Az olcsó sör titka, hogy az olcsó sör ritka! – De olcsó sör nincsen! – Így a drága sör az minden! Petru hirtelen elkomolyodott. – Mester, te tudod, mi történt Hatsepszuttal? – Nem – válaszolta Dzsehuti elgondolkodva. – Bevallom neked, nagyon meglepett az eltűnése. Igazán nyugtalanító. Hatsepszut mindig is más volt, mint a többi asszony. Sosem viselkedett kiszámíthatóan. Persze ez minden nőre igaz. De őróla tényleg bármit el tudok képzelni.Mi van akkor, ha nem is halt meg? Csak III. Tuthmósziszt akarta kijátszani?

– Akkor készíthetjük a saját sírunkat, mert sosem fogja megbocsátani, hogy elárultam! Nyilvánosan az unokaöccse pártját fogtam, holott azelőtt az ő szolgálatában álltam! Ez már elég ahhoz, hogy az embert a krokodilok elé vessék! Bizonyára rajtam állna bosszút elsőként. Némán néztek egymásra, maguk elé képzelték a királynő bosszúhadjáratát. – Van ennél rosszabb is! – szólalt meg Dzsehuti. – El sem tudom képzelni, mit tesz majd III. Tuthmószisz, ha megtudja, hogy a nagyapja sírját ássuk ki. Hatsepszut az apja mellett kívánt pihenni. Tuthmószisz ebbe sosem fog beleegyezni! – Mit fog tenni? – Fogalmam sincs. Én csak teljesítem a parancsait. Nincs bátorságom ezzel előhozakodni.

Hetedik fejezet Másnap a falu főutcájának jobb oldalán lakó munkások összeszedték a szerszámaikat, elrakták a kenyeret, a süteményeket és az olajbogyót, amit a feleségek odakészítettek, s így indultak útnak a sír felé. Dzsehuti reggel jónak látta visszamenni a faluba, hogy megbizonyosodjék róla, minden rendben megy. – Mikor megérkeztek, a napnak még nem lesz ereje. Ehhez persze az kell, hogy rendes tempóban haladjatok. Az öszvérek készen állnak. Induljatok! A csapatfelelős csodálkozott, hogy Dzsehuti nem kíséri el őket. – Nem adtál nekünk utasításokat... Még csak a sír terveit sem beszéltük meg! – Ne aggódjatok! Csak menjetek a Völgybe! Ott majd találkozunk. Előbb még beszélek a fáraóval, és elmondom neki, milyen bátrak és lelkesek a munkásai. Most a földön ülő írnok felé fordult, aki az ölében tartotta a kigöngyölt papiruszt. A férfi éppen írt, a munkájára koncentrált, s tudomást sem vett a körülötte levő rengeteg porról. A játszadozó gyerekek néha elfutottak mellette, és okkerfelhőbe burkolták, de ő rendületlenül folytatta a munkáját, s nem mozdult. Alacsony, majdnem fekete bőrű ember volt. Haját ugyanolyan odaadással gondozta, mint az írókészletét. – Íme, a szerszámaitok – szólt Dzsehuti.

– Ahogy mindig, az írnok most is pontosan fel fogja jegyezni, ki mit vett el: hány csákányt, lapátot és vödröt... lsekért ti vagytok a felelősek. Az, hogy a tiszteletre méltó Hatsepszut sírján dolgoztok, semmit sem változtat a dolgokon. Ha valami történik ezekkel a szerszámokkal, azt a saját pénzetekből kell megfizetnetek. – Mindezzel tisztában vagyunk, Dzsehuti – vágott közbe a csapat vezetője. – Inkább mihamarabb indulni kéne, hogy ne Ré égető sugaraiban kelljen megmásznunk a dombot! – Igazad van! Induljunk! Álljatok sorba, és fogjátok a szerszámokat! Te pedig jegyezz fel mindent, de lelkiismeretesen ám! Az összes asszony ott hallgatta a telepfőnök rendelkezéseit. Dzsehuti kínos helyzetbe került. – Hozzánk nincs egy szavad sem? – kérdezték gúnyosan. – A férjeink nem is akartak a Völgybe menni! Mi biztattuk fel őket. Nekünk is jogunk lenne hozzá, hogy a csapattal tartsunk. Hányszor segítettünk elhordani a férfiaknak a sírokat elzáró kőtömböket! – Elismerem. De ez most sokkal nehezebb munka lesz. Jobb szeretném, ha a faluban maradnátok. Ki vigyázna a gyerekeitekre, ha ti nem vagytok itt? – A dajkák! A szolgálók! Rajta, Dzsehuti! Adj nekünk utasításokat... Készséggel végre fogjuk hajtani! A telepfőnök tudta, milyen makacsok ezek az asszonyok, és nem akarta elkedvetleníteni őket. – Megígérem nektek, hogy élni fogunk a segítségetekkel, de csak ha már előrébb haladtak a munkálatok. A díszítésekhez varázsos ujjak szükségeltetnek. A festésekhez és a rajzokhoz mindenkire szükség lesz a faluban. Valószínűleg még Egyiptom

más városaiból is hozatnunk kell festőket és szobrászokat a Völgybe. A fáraó azonban, ha teheti, nyilván az itteni asszonyokat fogja alkalmazni az idegenek helyett... – Emlékeztetni fogunk... – Odakészíthetnétek némi gyümölcsöt is a férjeiteknek – így Dzsehuti. – Mikor néhány nap múlva visszatérnek, a bal oldal következik. Minél később találják meg Hatsepszut testét, annál kevesebb időnk lesz befejezni a sírt. Dolgozzunk, amilyen gyorsan csak tudunk! A menet elindult. Előbb a dombra hágtak fel, majd a sivatagosabbnál sivatagosabb hegyek következtek. A régi királyok a Holtak Völgyében nyugodtak. Jahmesz-Nefertari, Ahmószisz – a dinasztia első fáraójának hitvese – is ide temetkezett. A munkások rendszerint a szabad ég alatt vagy sátrakban töltötték az éjszakát. Dzsehuti még szólt pár szót az asszonyokhoz. – Ne nézzetek rájuk ilyen szomorúan! Dicsőségesen és arannyal megrakodva fognak visszatérni hozzátok, mert a fáraó igen nagylelkű uralkodó. Lássátok el itthoni feladataitokat, és bizakodjatok! – Ó, Iziszre, nem azért szomorkodunk mi, mert elmennek, hanem azért, mert mi nem tarthatunk velük! – Csodállak benneteket – mondta nekik Dzsehuti. – Ha ti nem avatkoztok be, kétlem, hogy sikerült volna munkára bírnom őket. – Mit nyertek volna, ha nem mennek el? A király büntetését? Elvesztették volna a királyi sírok kézműveseinek előkelő állását! – Egy csapásra! A ti éleslátásotok mentette meg őket ettől...

– De ezt sosem fogják nekünk elismerni! Dzsehuti felkacagott. Nagyra becsülte az itteni asszonyok őszinteségét, amely bizony különbözött a többi thébai asszony magatartásától. Ezek a nők életvidámak voltak, és szorgalmasak. Sokszor késő éjjelig énekeltek, hogy elaltassák gyermekeiket, vagy épp a férfiak mulatságán vettek részt. Égett a kezük alatt a munka. Fiaik bátrak voltak, s mindig készséggel segítettek az apjuknak. „Úgy tűnik, minden rendben” – gondolta Dzsehuti. „Ha ezek a makacs természetű munkások most úgy döntenének, hogy elkezdenek sztrájkolni, a feleségeik gyorsan |obb belátásra bírnák őket!” Ellátogatott a bal oldalon lévő házakba, és arra kérte a munkásokat, hogy már aznap kezdjék el összekészíteni a szerszámaikat az induláshoz. – Így is időt nyerünk. Elmagyarázom, mi lesz a most távozó munkások feladata, és mi marad nektek. Odahívatta két segítőjét, akit eddig a Deir el-Medinei-ek a testőreinek hittek. – Most pedig elmegyünk Jahmesz-Nefertari és Amenóphisz templomába. Mindannyian szó nélkül követték. Mikor odaértek a kis templomhoz, egy őr köszöntötte a telepfőnököt, és kinyitotta neki a kaput. Dzsehuti bement az udvarra, és helyet foglalt a külön neki odakészített zsámolyon. A többiek a földre ültek. A falakon a fáraók ábrázolásai voltak láthatók. A színes, mozgalmas jelenetek igazán különleges hellyé tették a szent helyet. Emitt egy fáraó nyújt át ajándékokat Amon istennek; amott a thébai isten adja át a fáraói címet. A falakon mindenütt húsok, gyümölcsök,

különleges ételek voltak lefestve. Az egyik helyiségben a legfőbb istenségek sorakoztak kötényben, meztelen felsőtesttel. – A bejárat már veszélyessé vált – Dzsehuti az előtte fekvő tervekre mutatott, melyek I. Tuthmószisz sírját ábrázolták. – A folyosó csúszós, és erősen lejt. Itt ugyan szerepelnek lépcsők a rajzon, de azok sosem készültek el. Pedig így könnyebben lejuthattunk volna I. Tuthmószisz temetési terméig. Láthatjátok, nem titkolom el a nehézségeket – mondta Dzsehuti. – Ez képmutatás volna részemről. Mindazonáltal a feladatot nem lehetetlen megoldani. Csupán bátorságra és kitartásra van szükség. Eszükbe juttatta, hogy a falu másik oldalán lakók már vállalták a munkát. – Ahogy ennek az átkozott sírnak a második folyosójához érünk, a levegő nagyon megfogyatkozik. Nehézzé válik a légzés. Ezért megpróbálok szellőzőés világítónyílásokat ásatni ezeken a helyeken. A legelső feladat az, hogy tovább kell ásni a folyosót, ameddig csak lehet, s közben el kell távolítani a törmeléket. – Hatsepszut királynő ugyanabban a teremben kívánt nyugodni, mint az apja. Egy gránitszarkofágot ajándékozott neki, amikor az apja testét egy fakoporsóba helyezték bele... – Ebben nem vagyok biztos... Hatsepszut saját sírkamrát akart magának. Megosztani egy sírt és egy sírkamrát: ez két külön dolog... Ujjával követte a hosszú folyosót, mely a Deir elBahar-i szikla alá nyúlt. – Hatsepszut sírkamráját egy kereszt jelzi. Az első terv kivitelezhetetlennek bizonyult. Utunkat állta egy kemény szikla. Meg kellett változtatni az útvonalat. Erről természetesen a királynő is értesült, és jóvá is hagyta a második tervünket.

– Végre valami jó hír! – kiáltott fel a bal oldaliak vezetője. – A kamrának az Amon-szentély alatt kellett elhelyezkednie. Ezért most itt kell folytatnunk az ásást... Mindannyian a papirusz fölé hajoltak, amit négy figyelmes írnok tartott. – Milyen hosszú! Ez a sír végeérhetetlen! – mondta a csapatfőnök. – A királynőnek voltak igényei... – Nem akarta, hogy bárki is meglátogassa a sírját. – Azt hiszem, mind ott fogunk meghalni! – Nem szeretném újra elmondani azt, amit tegnap a faluban mindenki előtt. Megígértem, hogy ahol lehet, meg fogom könnyíteni a munkátokat, és hogy nem vezetlek titeket pusztulásba. Bízzatok bennem! – Régóta ismerünk, és nagyra értékeljük a tapasztalatodat. Követni fogunk – szólt végül a vezető. – Ezt mindannyiunk nevében mondom. Mindenki rábólintott. – Próbáljuk meg! Majd elválik... – Közvetlenül a másik csapat visszatérte előtt találkozunk – mondta Dzsehuti.

Nyolcadik fejezet Mikor végre elérték Hatsepszut jövendő sírjának bejáratát, a jobb oldali csapat már holtfáradt volt. A munkások ledőltek egy domb árnyékába, és nagy kortyokban itták a vizet. A levegő rettenetesen forró és száraz volt. A Nílus áradása előtti időszakban volt Egyiptomban a legmelegebb. A parasztok reménykedve várták, hogy a folyó kiöntsön medréből. Az előző nap Hápi istenről mintázott szobrocskákat dobtak a vízbe, hogy elnyerjék az istenség kegyét. Epekedve figyelték a folyót, no meg a csillagokat, hisz azok sok mindent elárultak. Közvetlenül a Nílus áradása előtt jelent meg az égbolton minden csillagok legfényesebbike. – A sír belsejében még melegebb lesz – sóhajtott fel a csapatfőnök. – Bátorság! Az istenek segítsenek meg! Érdes tapintású kendőkkel törölgették a homlokukat. Arcuk vörös volt és duzzadt, szemük körül fekete karikák. A forróság még a legfiatalabbakat is próbára tette. Mély ráncok húzódtak a szemük és a szájuk körül meg a homlokukon. A forróság és a szárazság együtt gyilkos párost alkottak. A férfiak fekete haja izzadságban úszott. – Együnk valamit, még ha nem is érezzük szükségét! Attól majd magunkhoz térünk kicsit – javasolta a csapatfőnök. Elrágcsáltak néhány süteményt, aztán elnyúltak az árnyékban. A főnök úgy gondolta, ad még nekik egy kis pihenőt, mielőtt felnyitnák a sírt. A bejáratot egy nagy halom kő

torlaszolta el. Aki nem tudja, hogy hol a sír, annak sosem liitott volna eszébe egy ilyen formátlan halom mögött keresgélni. – Szükségem van három emberre, hogy megtisztítsuk a bejáratot – szólt a főnök. A legügyesebbeket választotta ki, s azok máris indultak, hogy teljesítsék az utasítást. Az egyik fiatal festő ugyancsak felállt, félrerúgott egy sörösköcsögöt, és kijelentette, hogy ő is velük tart. A főnök látta rajta, hogy nincs egészen magánál. Mikor megpróbálta lebeszélni, a festő kitört. – Aki itt valaha is azt gondolta magáról, hogy ér valamit, az most már nem ér semmit! Add ide a késed! A csapatvezető ökle lecsapott, s a fiú elvesztette az eszméletét. – Rendben! Semmi gond. Csak a meleg okozta, és túl sok sört ivott... Magam megyek előre a folyosón. Nem akarom, hogy kockázatot vállaljatok. Tett néhány lépést lefelé, közben a falnak támaszkodott. – Ne hajoljatok a lyuk fölé! így nem látok semmit! Hamarosan visszatért. Erősen lihegett. – Sorban fogunk lemenni, egymástól jókora távolságra haladunk. Ha ne adj isten, valamelyikőtök megbotlik, nehogy magával sodorja az előtte levőt. Az utolsónál lesznek a kenőcsök és a gyógyfőzetek. Legyetek óvatosak! Hamarosan mindannyian eltűntek a szűk folyosó torkában. Már csak a ziháló légzésük hallatszott. – Lehetetlen továbbmenni! – mondta a csapatvezető. – A folyosó ugyan folytatódik, de óriási a hőség. Voltak itt szellőzőlyukak a sziklában. Azokat kell kitisztítani. Ha odaérünk, láncot alkotunk, és úgy adogatjuk ki a köveket.

A fáklyák fényénél próbálta meg elolvasni a hieroglifákat, melyeket a királynő vésetett a falakra. A rajzok befejezetlenek voltak. A sír elhagyottnak tűnt. – Kár, hogy Tuthmószisz nem díszíttette fel jobban a sírját. Hatalmas fáraó volt, és többször is az életét tette kockára, hogy megmentse Egyiptomot. A legszebb festményeinkkel díszített folyosót érdemelné. Rajzokat az Amduatkönyvben foglaltakról. Istenségek társasága illik hozzá. – Majd mi megfestjük – mondták a munkások. – Ez a sír nem méltó egy fáraóhoz. A főnök gyorsan számba vette, mit kell tenniük. A mesteremberek most már nem törődtek a nehézségekkel vagy a mélyből feltörő kibírhatatlan szagokkal. A legjobbat akarták nyújtani, amire csak képesek. Ehhez voltak hozzászokva, és a fáraó elismerte tudásukat. Ők voltak a legkiválóbb szobrászok és festők a tartományban. A Nap már lement, mire visszatértek, de az aranyló hegyek még ott magasodtak a szürke ég felé. Körülöttük halotti csönd. Csak egy keselyű körözött a sziklás katlanban. A hegyeket fenyegető hasadékok vágták ketté, a ritkán előforduló nagy esők emlékeztetői. – Feküdjünk le! Ennek a dombnak a tövében ütjük fel a tábort. A másik oldalon van Hatsepszut temploma. Szenmut és Dzsehuti a szikla tövébe építették. A Nap majd felébreszt minket, s hajnalban már munkához is láthatunk. Dzsehuti minden bizonnyal holnap reggel érkezik. Azt akarom, hogy legyen büszke rátok, és hogy kedvező színben tüntessen fel minket a fáraó előtt! Bár fáradtak voltak, a kézművesek mégis kört alkottak, és vicceket meg mulatságos történeteket kezdtek mesélni. Sokan

közülük olajbogyót és kenyeret rágcsáltak. Nevetésük visszaverődött a sivatagi hegység szikláiról. Néha sziklaomlás zaja jutott el hozzájuk a távolból meg a Völgyből. Néhány vérre éhes szúnyog is megjelent körükben. A bor egy kis erőt öntött beléjük, aztán úgy érezték, egyre inkább elnehezül a fejük, s hamarosan mind mély álomba merültek kecskebőr takaróikon elnyújtózva. Úgy tűnt, most az állatok is alszanak. Az oroszlánok, amelyek néha felmásztak a hegycsúcsokra is, s félelmetes hangokat adtak ki torkukon, szintén visszahúzódtak barlangjaikba. E Thébától távoli, magányos völgyben a természet volt az egyedüli királynő. Ám elég lett volna felkapaszkodni a dombtetőre, s onnan rögtön szembetűntek volna a civilizáció első jelei: a kiszáradt mezők, melyek a Nílus áradására vártak, az ágaikat szomorúan begörbítő pálmafák, a szerény, lapos tetejű házacskák, a hosszan elhúzódó csatornák, és végül a túlparton a thébaiak fényűző otthonai. Suroj, a csapatvezető aludt el utoljára. Mindig vigyázott az embereire. A kézművesek horkolása lassan elringatta volna, ha nem foglalkoztatta volna annyira a munka, ami miatt nem jön álom a szemére. „Hogy jutott eszébe Hatsepszutnak éppen ide temetkezni? És Jahmesz-Nefertari miért döntött úgy annak idején, hogy a fáraókat ebbe a völgybe kell eltemetni? Az előkelők és a tisztviselők Deir el-Medine és Hatsepszut temploma közelébe temetkeztek. A hercegek óhaja néha nagyon megdöbbentő. Testüket, javaikat és egész életüket át akarják menteni a túlvilágra... Ez természetes, de a sírrablók egyszer mindenhová bejutnak. Akkor aztán mindez kárba vész. Hiszen a nagy piramisokat is sikerült kifosztaniuk!” Miközben így töprengett, végre Surojt is elnyomta az álom, s köszöntötte őt az éjszaka istennője.

Dzsehuti jókora késéssel érkezett meg a palotába, mert ragaszkodott hozzá, hogy mindent részletesen megvitassanak a munkásokkal. Most, hogy sikerült meggyőznie az embereket, a siker magabiztossá tette, s megpróbálta összeszedni a bátorságát, hogy elmondja végre a királynak, Hatsepszut I. Tuthmószisszal fogja megosztani a sírját. A Nap eltűnt a horizontról, a levegő kissé felfrissült. A fák megkönnyebbülve nyújtóztatták ki ágaikat. Zizegésük tudatta az egyiptomiakkal, hogy végre kimozdulhatnak házaik rejtekéből. Az utcák egyre hangosabbá váltak. A kézművesek sálakat és párnákat kínáltak eladásra. A kereskedők nagy hangon dicsérték fűszereiket, virágaikat, apró parfümösüvegcséket és italokat kínáltak. Dzsehuti mosolyogva nézte őket. – Az istenek adják, hogy mindig egyiptomiak árulják itt portékáikat, s az ellenség soha ne jusson el ide! Odébb kislányok labdáztak vagy köteleztek. A fiatal fiúk megpróbálták felbuktatni őket a lábukkal. Mindenfelé állatok mászkáltak: csontsovány macskák fürödtek a porban, kutyák vonultak el rejtekhelyükre egyegy csonttal vagy húsdarabbal. Tarka tömeg özönlött be a kis utcába. Az emberek szárított gyümölcsöket rágcsáltak. A szamarak egyre nehezebben haladtak előre. Az asszonyok jókora fonott kosarakkal vadásztak. Mindegyik kereskedő a szomszédjával beszélgetett, de amint egy asszony megjelent, azonnal félbeszakadt a társalgás. Volt, aki alacsony széken ülve langyos sört vedelt, némelyikük pedig fuvolán játszott. Dzsehuti maga mögött hagyta a nép negyedét, és hamarosan fényűző thébai házak között haladt el.

Végre megérkezett a királyi kert bejáratához. Itt két őr köszöntötte. A király épp vacsorához készülődött, és zenészeket hallgatott. Fejét kissé oldalra hajtotta, válla megmegrezdült a dobok ritmusára, miközben majdhogynem elszunyókált. – Ülj le, és igyál velem! – mondta Dzsehutinak felélénkülve. – Kiélvezem az utolsó békés perceket a csata előtt! – Uram, elégedett vagyok a munkásokkal. A nehézségek ellenére már el is kezdték az ásást, és Tuthmószisz sírjának megtisztítását... – Tuthmószisz sírja? – kérdezte a király felkapva a fejét. – Miket beszélsz? Nem kértelek rá, hogy foglalkozz a nagyapám sírjával! – De igen, hatalmas király, mivelhogy Hatsepszut odakívánt temetkezni... – Hogyan? – állt fel Tuthmószisz rákvörös arccal. – A királynő a nagyapám sírját választotta? – Azt hittem, tudsz róla, Egyiptom királya – hazudta Dzsehuti. – Hatsepszut nem csinált belőle titkot. Gyakran mondogatta, hogy szeretett apja közelében kíván megpihenni. – Tisztelte Tuthmósziszt, ezt elismerem. – Az egyik szarkofágját is... – Valóban. De fogalmam sem volt róla, hogy még mindig az apja mellett kíván nyugodni... – Úgy látom, ez felkavar téged... – Igen. Mert úgy gondolom, nem biztosított kellő temetést I. Tuthmószisznak. Már régóta tervezem, hogy másik sírt építtetek neki. Azt akarom, hogy a nagyapámnak hozzá méltó temploma legyen, és csodálatos sírja. – Akkor hát mégsem tartod tiszteletben a királynő utolsó akaratát?

– De igen. Hatsepszut ott fog nyugodni, amelyik helyet neked megjelölte. De I. Tuthmószisz nem fog ott maradni. – Hatsepszut ragaszkodott hozzá, hogy a túlvilágon az apja oldalán akar élni. – Dzsehuti, ezt már mondtad! Mindenkinél jobban ismerem annak a trónbitorlónak a szándékait! Annak idején meg is mondtam neki, hogy a nagyapámmal nem foglalkozhat más, csak én. Templomot fogok emeltetni, amely örökkön hirdeti majd nagyságát! – Tehát temetési szertartást fogsz rendezni, és átszállíttatod a szarkofágját? – Igen, ha nincs más út! A királynak hirtelen eszébe jutottak katonai kötelezettségei. – Majd foglalkozom a dologgal, ha az istenek alkalmat adnak rá... Dzsehuti mélyen meghajolt, s már távozott volna, de III. Tuthmószisz, aki most igen rossz kedvűnek tűnt, megállította. – Várj! Gondoskodtál róla, hogy a királynő szarkofágját ne ugyanabba a sírkamrába helyezzék, mint amelyikben a nagyapámé áll? – Természetesen – válaszolta Dzsehuti. – Akkor jó...

Kilencedik fejezet III. Tuthmószisz csak nehezen tudta elrejteni idegességét. Bár jó képet vágott a dologhoz, igazából hihetetlen mértékben felháborodott Hatsepszut választásán. Még hogy a nagyapja, a nagy I. Tuthmószisz mellett feküdjön! A harag teljesen magával ragadta. – Hogy merészelte?!! – kiáltott fel másnap reggel az ágyban feküdve Meriré mellett. Felesége még félig aludt, a pap pedig az ajtó mögött várta, hogy bejöhessen, és köszöntse a fáraót Ré újabb megjelenése alkalmából. – Mi baj van? Ma éjjel alig hunytad le a szemed! Még mindig a keleti népek nyugtalanítanak? – Természetesen! Ez az egész egyáltalán nem lep meg! Az istenek már régóta előre jelezték! Én láttam. Ezek a népek túl mohók ahhoz, hogy egyetértésben éljenek velünk. Az pedig, hogy egy asszony állt az élén, meggyengítette az államot. Ha anyád nem bitorolta volna el a trónt, és régens maradt volna, nem vette volna el Egyiptom irányítását tőlem az uralkodásom hetedik évében, most nem aggasztanának ezek a népek! Csakhogy így volt idejük felkészülni ellenünk, s jól tudták, hogy egy nő csak meggyengítheti és romba döntheti az államot! Hogy is szállt volna szembe velük I latsepszut? – Eltúlzod a dolgot. – Meriré nagyot nyújtózott. Felkelt, és egy lenszövetet tekert maga köré, amelyet a királyi műhelyekben

készítettek. – Nem sokra tartom az anyámat, de már fiatalon is vállalta a harcot a núbiaiak ellenében, és sikerre vitt több csatát... – Én talán nem tértem vissza győztesen északról? – De igen. Gondolom, így akartad megmutatni Hatsepszutnak, milyen erős vagy. – Természetesen! És csak így értethettem meg a katonákkal és a néppel, hogy egy férfira van szükség az ország élén, amikor Egyiptomot minden oldalról ellenség fenyegeti! Ez egy virágzó birodalom. Az emberek jól élnek. Melyik szomszédunk ne irigyelne minket? És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kereskedelmünk ezektől a távoli országoktól függ! A tengerészeknek mind vámot kell fizetniük, ha ki akarnak kötni Egyiptom valamely városában. Nagy szükségünk van Türosz és Büblosz városára is, hiszen tőlük szerezzük be a legjobb fát. Hatsepszut többet is foglalkozhatott volna a Babilonig nyúló keleti területekkel. Nagyapám, 1. Tuthmószisz, jól látta a veszélyt, s előrenyomult egészen az Eufráteszig. A kéziratok világosan elmondják, mi volt a szándéka ezekkel a veszélyes és ingatag tartományokkal. Figyelmeztette a fiait is, akiket vadászatra és harcra nevelt. Sajnos, ők túl korán eltávoztak, és szegény nagyapámnak már nem volt alkalma felkészíteni az apámat, 1. Tuthmósziszt, erre a bonyolult helyzetre. Neki is oly hamar kellett távoznia... Bár úgy vélte, férje kissé igazságtalan Hatsepszuttal, aki minden hibája ellenére mégiscsak egy bátor és céltudatos fáraónő volt, Meriré nem vitatkozott. Érzelmei anyja iránt igencsak korlátozottak voltak, s mikor tudomást szerzett a haláláról, egyetlen könnycseppet sem ejtett érte. – Hatsepszut fogadta a hettita és a mitannibeli vezetőket. Úgy mondták, jó diplomata. Azok persze kémeket küldtek a

palotába I. Tuthmószisz alatt, és apám oly rövid uralkodása során gondosan titkolták valódi szándékaikat és mohó hatalomvágyukat. Ma azonban gőgösen a szemünkbe nevetnek, és nem tartanak a hadseregünktől! Visszatértek a küldöncök, akiket Mitanniba küldtem. Világosan beszéltek. Semmi kétség, az ellenségeink harcolni akarnak. – Az ellenségeink? – Igen. Rengetegen vannak. Kades város uralkodója az eddig békés népeket is feltüzelte Egyiptom ellen. Mitanni királya azonnal biztosította róla, hogy ő is csatlakozik hozza. Több mint háromszáz vezető fogott össze ellenünk! Azt mondják, véget vetnek Egyiptom abszolút uralmának, és ellagadják kincseit! Hadjáratot akarnak indítani, s le akarják tarolni egész országunkat! Meg kell őket állítani, nem juthatnak el Egyiptom határáig! Meriré ráérősen fésülködött egy drágakövekkel kirakott tükör előtt. A drámai előadás ellenére is biztos volt benne, hogy III. Tuthmószisz nem a keleti helyzet miatt olyan ideges. – Térj már a lényegre! – mondta neki. – Téged nem érdekel, milyen bajt küldenek ránk az istenségek? – Dehogynem, Íziszre és Pahetre, akik képesek ugyanoly félelmetesek lenni, mint kegyesek. Remélem, most is megmentenek minket. Ám úgy érzem – s elég jól ismerlek hozzá –, hogy te nem emiatt vagy ilyen nyugtalan. Máskor az ilyesmi óriási haragra gerjeszt, s ez még erősebbé és leí;yőzhetetlenebbé tesz. Most viszont kétségek gyötörnek... – Igazad van – szólt a király. – Nem ez kavart fel ennyire. Hatsepszut azt akarta, hogy ugyanoda temessék őt is, mint I. Tuthmósziszt. Imádta az apját, és mindig is azt állította, hogy az

neki akarta adni a hatalmat. Ezerszer is elmesélte nekem, hogyan vadásztak együtt a mocsarakban. Ott van a templomán is... Gyakran mondogatta, hogy a túlvilágon majd az apja mellett fog élni, és hogy a szarkofágjaik is egymás mellett lesznek. Még szét is zúzatta I. Tuthmószisz fakoporsóját, hogy egy a fáraókhoz méltóbbat ajándékoz hasson neki. – Elfelejted, hogy Szenmut ugyanolyan szarkofágot kapott tőle? – Tudom – válaszolta III. Tuthmószisz elvörösödve. – De ez nem fog így maradni. Hatsepszut minden igazságtalanságát ki fogom javítani valahogy! Még a karnaki templomba is oda rakatta annak az embernek a szobrait! Amon isten templomába! Ennek az egykori parasztnak az arcképe ott díszeleg az övével szemközt! A sírját pedig a temploma mellé építtette! Ha én nem vagyok, még a végén össze is temetkeznek! – köhögött a fáraó. – Még mindig fáj a torkod? – kérdezte a felesége aggódva. – Azonnal idehívatom a mágust. Kisvártatva egy fekete kötényt viselő férfi jelent meg egy ugyancsak fekete tunikát viselő nő kíséretében. Ő volt az udvari mágus. Odaszólt tanítványának, hogy keressen meg egy vörösesbarna folyadékkal teli üvegcsét. A boszorkány ügyetlenkedni kezdett, és az egyik tégely tartalma a földre borult. A nő kék szemében rettegés látszott. A mágus csak ránézett, a nő felsikoltott, majd kiszaladt a teremből. – Nehéz manapság jó segédeket találni – szólalt meg a mágus, és maga nyújtotta a megfelelő üveget a fáraó felé. – Torokfájás esetén ez a varázsszer mindig segít.

A mágus távozott, s az uralkodónak el kellett ismernie, hogy érti a dolgát. Csakhogy bizonyos esetekben még a mágus sem segíthetett. – Nem tudtam, hogy Hatsepszut közös sírba akar temetkezni I. Tuthmószisszal. Néhány éve ugyan mondott erről valamit, de én teljesen elfeledkeztem róla. Azután, hogy az az átkozott kocsis burkoltan megvádolt, hogy én állok a Hatsepszut udvaroncainak az eltűnése mögött, bevallom, egészen máshol járt az eszem. – A kocsis igazat beszélt, nemde? – kérdezte Meriré, s szembefordult vele, miközben még mindig a hajával foglalatoskodott. – A királynak nem kell számot adnia a cselekedeteiről. A fáraó mindig az állam érdekei szerint cselekszik. – És a saját érdekei szerint – vágott közbe Meriré. – A kettő talán nem ugyanaz? Arany Hórusz vagyok, a nagy núbiai isten, Dedum imádója. Szentélyt is emeltettem a számára. Én vagyok a thébai bika, aki Nehbet és Ouadzsit istennőket segíti, akik Felső- és Alsó-Egyiptomot védelmezik. Hatalmam örök. Menheperré vagyok, Ré fia! I. Tuthmószisz méltó sírt fog kapni tőlem! Csodálatos nyughelyét ásatok neki! – Ezt már Hatsepszutnak is mondtad, nem emlékszel? Erre ő azt válaszolta, hogy ő I. Tuthmószisz lánya, aki neked csak a nagyapád volt. Igaza volt! Ne válaszd szét az apát és lányát, akik annyira szerették egymást! III. Tuthmószisz úgy döntött, ezt nem a feleségével fogja megtárgyalni. Saját magántermébe hívatta össze leghűségesebb barátait és tanácsadóit, ahol aztán frissítő italok mellett tanácskoztak. – Tudod, milyen helyzetbe került Egyiptom – az uralkodó Színinek, a déli alkirálynak mondta ezt, aki egy tiszteletre méltó

hivatalnok leszármazottja volt. – Téged még apám nevezett ki, s a döntése helyesnek bizonyult. Mindig is csodáltam, milyen jól végzed a munkád. Most nagy szükségem lesz rád, hiszen valószínűleg több évig is távol leszek ettől az országrésztől. Nagyon jól tudod, hogy mindig megadtam a kellő tiszteletet az isteneknek, különösen a núbiai istenségeknek. Utasítottalak, hogy emelj templomot a dicsőségükre. – Méltó utódjaként uralkodtál, nagy király... – Hatsepszutnak? Meglepsz! Bár hűségesen szolgáltad őt, engem mindig is kedveltél! – Nem az ő nevét akartam megemlíteni. Sokkal inkább Ahmósziszét, aki felszabadította Egyiptomot, és visszaszorította az északról érkezett hódítókat... – Akik most megint a vesztünket akarják. Mert ezek ugyanazok a vad hordák, akik befészkelték magukat Babilonba és a Tigris meg az Eufrátesz közé. Ők fenyegetik most országunk békéjét! Ez a bárdolatlan népség új, hatalmas királyságokat hozott létre! Ne becsüljük le a hettiták és Mitanni hadseregének erejét! Rengeteg katonájuk van! A fáraó ragaszkodott hozzá, hogy új címeket adjon azoknak, akik nagyra becsülik őt, és legszűkebb környezetét alkotják. – Nibui, úgy akarom, hogy maradj ezentúl is főpap, de egy másik templomban. Nibui kihúzta magát. Már évek óta arra vágyott, hogy ő kerüljön a karnaki papság élére. – Tudom, mi után sóvárogsz – neki a király. – De arra kérlek, légy türelemmel. Félek, veszélybe sodornám az életed, ha kineveznélek az Amon-papság élére Karnakban. Hatsepszutnak még mindig vannak ott emberei. Amon lányának mondta magát, és ők csak bátorították. Ezeket az embereket még nem volt időnk

eltávolítani. Kétlem, hogy a szívükbe zártak volna, s nem kockáztathatom meg, hogy miattam kerülj bajba. – De hiszen nincs más dolgod, mint hogy elküldd őket a templomból, és Thébától távoli állásokba helyezd őket. – Megtehetném – szólt a király hidegen. A főpap alacsony, sovány ember volt. A legtöbbször a végletekig engedelmesnek és alázatosnak mutatkozott, de most a mohósága legyőzte tettetett szerénységét. Rengeteg információval látta már el III. Tuthmósziszt a királynőhöz hű papságról, s a király szerette volna meghálálni a segítségét. – Egy nap talán te leszel a karnaki főpap. Most azonban azt akarom, hogy állj az abüdoszi papság élére. Ez nem sokkal kisebb kiváltság, hiszen így neked kell majd Ozirisznek hódolnod, a holtak istenének, Ízisz férjének, akit az istennő Széthtel szembeszállva támasztott fel. A pap szeme egyből csillogni kezdett. Ígéretet tett, hogy mindent el fog követni, ami csak tőle telik. Miután a pap felállt, a király az északi vezírt intette oda magához. – Barátom! – A király közben a magas termetű vezírre, Oazerre nézett. – Te mindenkinél jobban tudod, hogy a nagynéném uralkodása alatt az Amon-templomok valóságos kígyófészkekké váltak. Te azonban mindig hűséges voltál hozzám. Nem volt-e igazam abban, amit az abüdoszi főpapnak mondtam? – Minden szavad arany, Egyiptom királya – értett egyet a vezír. – Egyszerű írnok voltam Amon templomában, amikor vezírré neveztél ki. Bevallom, nagy megkönnyebbülés volt elhagyni azt a helyet, ahol mindenki a királynőt istenítette. Nagyon nehéz dolgom volt, mivel a pénzügyekkel és a templom irányításával is foglalkoznom kellett. Tudták, hogyan

gondolkozom, és mennyire ragaszkodom hozzád, így a vesztemre törtek. Azt állították, hogy pénzt lopok, miközben én annak idején együtt dolgoztam a megközelíthetetlen Imhoteppel, aki ma már Ozirisz az oziriszek között. – Nagyon szerettem Imhotepet. Majdhogynem az apámnak tekintettem. Leleményességre tanította már II. Tuthmósziszt is, és mindenkinél jobban tisztelte a nagyapámat! Oazer, rád is nagy szükségem lesz az elkövetkezőkben, hiszen a vezír feladata, hogy a fáraót helyettesítse annak távollétében. Nem félek semmitől, ismerlek jól! – Az istenek majd megsegítenek. Mindennap imádkozom hozzájuk, és ajándékokat helyezek a szentélyeikbe, hogy óvjanak meg téged egészségben. – Még egyet mondj meg nekem! – folytatta a fáraó lehalkítva a hangját. – Hogyan reagált Amon régi főpapja, amikor megtudta, hogy átvettem a teljes hatalmat? Hatsepszut igen fontos címet adott neki. A felesége pedig a királynő udvarában szolgált. – Vele még lehetnek gondok. Mielőtt elindult volna, III. Tuthmószisz még tett néhány intézkedést Karnakban. Nem tűrte tovább a falakon Hatsepszut ábrázolásait. Némelyik falfestményen Hatsepszut Amon bárkájában volt látható, amint tömjént füstöl az ünnepek alkalmából. A bárka épp akkor indult útjára az istenség vörös kápolnájából. Másutt a folyón való átkelést örökítették meg: Hatsepszut büszkén állt a bárka orrában. A fáraó nem bírta elviselni ezeknek a képeknek a látványát. A fáraó egy egész napot rászánt a dologra. Figyelmesen kutatott a legkisebb hieroglifa, a legapróbb rajz után is, amely

akár csak utalást is tehetett Hatsepszut szerepére Amon templomában. A király Dzsehutit is odahívatta, s az beszámolt neki a legutóbbi munkálatokról, amiket Amon és a fáraó őseinek tiszteletére végeztek. A telepfőnök megmutatta a frissen elkészült oszlopokat, falakat, és az oszlopokkal körülvett udvart is. A király kíváncsi volt a legapróbb dolgokra is. Nagyra becsülte ezt a hozzáértő és valójában monumentális munkát. Csodálattal nézte a színek harmonikus keveredését, a zöld és a kék különös árnyalatváltásait, a meglepő formákat az oszlopok felületén. Amon vörös kápolnáját Hatsepszut építtette, hogy itt helyezzék el az istenség bárkáját. Mikor a király belépett az épületbe, csak nehezen tudta visszafogni haragját. – Ezt az egészet le kell rombolni! – kiáltott fel. – Uram, elfelejtetted, hogy ez szent hely, és Amon isten egész évben itt tartózkodik? Szobrát akkor tisztították meg rituálisan, amikor a fáraó kivitte a Völgyben tartott ünnepekre. Hova tegyük azután, hogy leromboltuk a kápolnát? – Majd kitaláljuk! De ezt nem tűröm! Itt minden rajz Hatsepszut dicsőségét zengi! A nagynéném a koronázás alatt, a nagynéném atlétikai gyakorlatok közben... Emitt lut, amott obeliszkeket emeltet Karnakban! Á! Azok a híres obeliszkek! A leghatalmasabbak egész Egyiptomban! A király elkezdte kiadni parancsait a kápolna teljes lerombolására. Csak a főpap érkezése állította meg. Elébe állt, mintha így akarná megakadályozni a szentségtörésben. – Ha elűzöd az istent otthonából, ha meggyalázod a szobrát, uralkodásodra átok száll! A pusztulás vár rád! Minden leszármazottadra! Az isten sohasem fog megbocsátani neked!

– Ezt milyen isteni irományban olvastad? – gúnyolódott vele III. Tuthmószisz. – Miért véded még mindig annak az áruló Hatsepszutnak az alkotásait? Úrnőd már a túlvilágon van! Miért nem állsz mellém? Nem bánnád meg! A hosszú, fehér lenruhát viselő főpap további papokat hívott segítségül, és széttárt karral állt a fáraó elé. – Ha belépsz ezen az ajtón, az elemek mind ellened fordulnak! El fogod veszíteni minden hatalmadat! A király gondolkodás nélkül indult el felé. – Ezt az építményt le kell rombolni! A Hatsepszut dicsőségére emelt utolsó kődarabot is le kell dönteni! Amonnak új kápolnát építtetek! Ami az obeliszkeket illeti, azokat is le fogom döntetni! A saját súlyuktól fognak millió darabra törni! – Ne légy meggondolatlan! – szólalt meg halkan Dzsehuti. – így a közelükben lévő építményeket is lerombolnák, amelyeket más királyok emeltettek! Azokat az obeliszkeket nem lehet megsemmisíteni... A rémült telepfőnök azokra a hihetetlenül kemény napokra gondolt, amelyeket a munkások az asszuáni kőbányákban töltöttek, hogy kifaragják a gigantikus obeliszkeket. – Csakhogy a csúcsukon ott fénylik Hatsepszut koronázása! – sóhajtott fel III. Tuthmószisz. – Valami mást kell kitalálni – látta be a király. – Emeltess te is ugyanakkora obeliszkeket! Sőt nagyobbakat! Azok majd árnyékba borítják Hatsepszut emlékét! Az emberek azontúl észre sem veszik majd a királynő építményeit, csak a tieidet! – Dzsehuti, neked mindig is óriási ötleteid voltak! – válaszolta Tuthmószisz elégedetten. – Téged bízlak meg a munkával.

Dzsehuti már épp azt akarta mondani, hogy neki már ott van Hatsepszut sírja, de gyorsan meggondolta magát. – Ez a vállalkozás több évi munkát jelent az asszuáni kőbányákban... – Hagyok elég embert Thébában. Majd ők mennek Asszuánba. Jegyezd meg, hogy mostantól ez a legfontosabb! Mire visszatérek, legyenek készen! Másfél évnek elégnek kell lennie! – Feltéve, hogy munka közben nem hasad meg a kő... – Mondd meg a mesterembereknek, hogy szeretettel bánjanak az anyaggal! Faragják, metsszék és csiszolják féltő gonddal! – Úgy lesz, ahogyan kívánod. Tuthmószisznak jó kedve kerekedett. A gondolat, hogy az ő dicsőségét hirdető hatalmas obeliszkek ostromolják hamarosan Egyiptom egét, kielégítette gőgjét. Már maga előtt látta a gigantikus bárkákat, amint emlékműveit szállítják Asszuánból Théba felé. Elképzelte, milyen nagy ünnep lesz a felavatásuk, és egészen meghatódott. – Mintha nem itt járnál... – mondta halkan Dzsehuti. – Igen, derék szolga, jól látod. Szavaid bearanyozzák az elkövetkező napokat. Mikor legyőztem az ellenségeinket – s erre már nem kell sokat várni – a saját obeliszkjeim lábánál fogom megülni a diadalt. – Nem lenne az még korai, fáraóm, arany Hórusz? Kérlek, hallgass meg, ha bízol egy kicsit a tapasztalatomban! Egy obeliszk kivésése nagyon aprólékos munka. Ha meg is van hozzá az ügyesség és a tapasztalat, még akkor is hihetetlenül nehéz feladat. A munkások szüntelenül azt a port lélegzik be, ami a kalapácsaik nyomán a kőből felszáll. Az anyag olyan kemény, hogy néha eltörnek a szerszámok. Az emlékmű kifaragása a

tömbből, a csiszolás, és a négy oldal televésése a szövegekkel igen kifinomult érzéket igényel. Minél nagyobb egy obeliszk, a munka annál tovább tart, és annál nehezebb. Ha túlhajtjuk a munkásokat, helyrehozhatatlan károkat okozhatnak. A kő meghasad, és az egész addigi munka kárba vész... – Tehát türelemre intesz. – A higgadtság elengedhetetlen a sikerhez. Ráadásul ez még nem minden. Az obeliszkeket el is kell szállítani, és fel is kell állítani az általad kijelölt helyen. – Megbízok a tudásodban – mondta a király. – De ne várass túl soká! Több csatát fogok vívni északon. Tudom, hogy egyetlen győzelem nem lesz elég ellenfeleink elpusztításához. Ennek köszönhetően lesz időd mindent elrendezni a visszatérésemig. Dzsehuti, aki egész életében keményen dolgozott, szeretett volna már visszavonulni, azonban jövőbeni kötelezettségei nem épp azt sugallták, hogy lesz ideje a Nílus partján pecázgatni. – Kiválasztom a csapatot, amelyik Asszuánba megy – mondta. – Sok hozzáértő és tehetséges embert magam tanítottam a szakmára... – Ne felejtsd el, hogy te vezeted a vállalkozást! – mondta a király. – Nem adhatod át senki másnak a felelősséget. Dzsehuti megpróbálta jobb belátásra bírni, de a király hajlíthatatlannak bizonyult. – Láttam, milyen boldog volt a királynő, amikor felállították az obeliszkjeit! Ő még magasabb emlékművet akart, de azt mondtad, azt lehetetlen lenne Thébáig elszállítani. Hát most majd meglátjuk! Dzsehuti alázatosan fejet hajtott. Most nem látta túl biztatónak a jövőt.

– Ne felejtsd el tudatni velem, milyen szöveg szerepeljen az obeliszkeken! – Azt még van időm eldönteni. A fáraó útját az oszlopokkal körülvett udvar felé vette. –Főpap! Készítsd elő a szertartást a távozásomra! Néhány nap múlva elindulok, hogy megküzdjek az ellenséggel. Imádkozni fogok Amonhoz, és áldozatot mutatok be neki. – Úgy lesz, hatalmas király. Nagy ünneplést szeretnél, vagy egy csöndesebb szertartást? – Vidám és hangos ünnepet. Még a Nílus áradása előtt útra kelek. Készülj fel! Az istenek fogadják ajándékaimat örömmel, a nép pedig hódoljon nekik velem együtt! – Legyen minden úgy, ahogy a Völgyben rendezett ünnepeken? – Nem egészen. Amon ezúttal a templomban marad... – Fáraó, mondd meg nekem, hová helyezzük az isten szobrát, miután Hatsepszut kápolnája nem óvja többé! – Válaszd ki a legmegfelelőbb helyet! Olyat, ahol Hatsepszut nem hagyta ott a nyomát! Tudom, hogy nem könnyű feladat ilyen helyet találni ma még, de hamarosan mindenhonnan eltűnik a királynő kartusa! A főpap tekintete megkeményedett. Fejet hajtott a király előtt, akit annyira gyűlölt. – Nagyon fontos, hogy átszervezzem az Amonpapságot a karnaki templomban – mondta a király Dzsehulinak, mikor visszatért a palotába. – Nagyon nem tetszik nekem az ottani hangulat. A telepfőnök csak helyeselni tudott.

– Már a legelején meg kellett volna tennem... De annyi más dolgom volt! Hatsepszut huszonkét évig tartotta kezében a hatalmat. Tudta, hogyan védje meg magát! Még mindig tartok egy összeesküvéstől. A földön folytatott életem nagyon megrövidülne, ha akár csak egy pillanatra is testőrök nélkül hagynának Amon templomában, ahol mindent az ő szelleme leng be!

Tizedik fejezet Hatsepszut teste még mindig nem került elő, viszont a sírján végzett munkálatok nagyon jól haladtak. III. Tuthmószisz vadászni ment, hogy megnyugodjon kicsit. Meriré csodálkozott ezen. – Ez nevetséges. Már el kellett volna indulnom a háborúba. Hatsepszut még a halálában is csak bajt hoz rám. Megmozgatom az izmaim. Az majd jobb kedvre derít. Barátai örömmel csatlakoztak hozzá. Nekik sem okozott kisebb boldogságot, hogy egy rövid időre elszabadulhatnak Thébából. – Amenmen, örülök, hogy veled vadászhatok oroszlánra. Ma sok vaddal fogok visszatérni a palotába. Íjam készen áll. Hurkot is viszek magammal... – Nem épp királyhoz illő fegyver! – nevetett fel Amenmen teli torokból, és megveregette gyerekkori barátja hátát. – Igazad van! De ki akarom próbálni a vadászat összes fortélyát... – Egy kis edzés a valódi harc előtt? – Bizony ám! Egyetlen kötéllel fogom elejteni a bikákat, majd meglátod! – Nem kétlem, hogy kocsidon vadállatok patáival és farkával fogsz visszatérni a palotába! – Á, micsoda öröm beszélni veled! Az utóbbi napokban olyan egyedül éreztem magam! – Ez nem meglepő, Egyiptom nagy királya.

– Hagyd ezeket a formaságokat! Együtt nevelkedtünk, ugyanazok tanítottak mindkettőnket. Jobban ismersz, mint a saját feleségem. Te mindig mellettem voltál, a legnehezebb pillanatokban is meg tudtál vigasztalni. Hatsepszut nem bánt túl kedvesen az unokaöccsével... Sohasem felejtem el, hogyan ugrottál elém, amikor egy ellenfelem nyilat lőtt rám. Inkább feláldoztad volna az életedet, semhogy meghalni láss! – Te talán nem ugyanúgy cselekedtél volna? Ha egy ember veszélyben forog, ösztönösen elébe állunk, hogy megvédjük a bajtól. – Nem, Amenmen, te barátként cselekedtél. Lementek a kertbe, és leültek az egyik medence szélére. Miközben a többieket várták, fesztelenül ugratták egymást. III. Tuthmószisz még a testőrségét is elküldte. – Ha a nagyanyád élne, sosem hagyta volna, hogy ez megtörténjen! – viccelődött Amenmen. – Hogy szeretett téged a drága Mutnefret! Bármit megtett volna azért, hogy te kerülj a trónra! – Éljen örökké! – mondta III. Tuthmószisz. – Én is nagyon szerettem, bár igen telhetetlen volt! – Ha tehette volna, megmérgezi Hatsepszutot. Mégis csodáltam. Az ő érdeme, hogy apád került a trónra. Egy katona csatlakozott hozzájuk, aki régóta szolgálta már Amont Karnakban. Nevét Heperről, a szent szkarabeuszról kapta. Ő is ugyanazoknál tanult, mint az uralkodó és Amenmen. Nem egyedül jött, hanem Rehmirével, egy magas rangú tisztviselővel, akit éppen azzal ugratott, miért kellett olyan hatalmas sírt emeltetnie a saját maga számára.

– Nincs abban semmi, hogy gondolsz a túlvilágra! Bár az is igaz, hogy a sírod nagyobb a királyokéinál is! – vette a lapot a fáraó. – Ne gúnyolódj velem, Tuthmószisz! Az én sírom nem a Völgyben fekszik, mint az uralkodóké. Én csak egy szerény palotai alkalmazott vagyok... A barátok nevetésben törtek ki. – Valóban sajnálatra méltó vagy, Rehmiré. Apádtól hatalmas vagyont örököltél. Mit siránkozol itt? Sírod a többi nemesé mellett fekszik ugyan, de milyen csodásak a díszítései! Minden faldarabon ott van az életedből egy részlet. Látható vagy a feleségeddel, a kertedben, az alkalmazottaiddal, és a szőlődben is, amint parancsokat adsz a szolgáknak, akik mellesleg annyian vannak, hogy a palotában sincs belőlük több. De ne aggódj! Még nem vagy a csúcson. Mert most megígérem nektek, hogy ha életben leszek, megadom nektek a legjobb állásokat és a legnagyobb méltóságokat is! Most azonban várnak a kutyák és a csapat. Irány a hegyvidék! Tianu is velünk jön. Ő irányítja a kutyafalkát... III. Tuthmószisz nagyon megkedvelte ezt a páratlan katonát. Tianu megígérte neki, hogy naplót fog vezetni a király összes csatájáról. A fáraó először csak gúnyolódott ezen a talpnyaláson, s azt hitte, érdek rejtőzik mögötte. Ám Tianu azon kevés emberek közé tartozott, akik képtelenek az efféle aljasságra. Őszinte volt, mikor azt mondta, hogy csak a királyáért él. Senki sem tudott róla, hogy lettek volna nőügyei. – Már kitűzted az indulás napját? – kérdezte Amenmen elkomolyodva. – Szörnyű ez a forróság. Jobb lenne megvárni az enyhébb évszakot.

– Barátaim, nekem is ehhez lenne kedvem. Az igazság azonban az, hogy már rég elindultam volna, ha nem kéne Hatsepszut ügyével foglalkoznom. A küldönceim és a kémeim rendszeresen ellátnak jelentésekkel. Minden nép összefogott ellenünk, s ez a mozdulatlanság nem más, mint a vihar előtti csönd... – Akkor kéne megtámadni őket, amikor a legkevésbé várják! – Nyugodj meg, Rehmiré! Még a Nílus áradása előtt megindulunk! Ezek a hettiták és kadesiek majd megtudják, hogy kivel szálltak szembe! Mind a négyen jó hangulatban érkeztek meg a palota központi udvarára, ahol már ott várakozott az izgatott kutyafalka. A fáraó szeretettel nézett végig a pompás állatokon. Megszeretgette agarait, amelyek sohasem fáradtak bele a futásba, és képesek voltak elkapni a nyulat, mielőtt a vadász észrevette volna a zsákmányt. Megszólaltak a kürtök. A vadászat hangulata kitörölt a fejekből minden rossz emléket. Mikor meghallotta a csapat indulását jelző hangokat, Meriré az ablakhoz sietett. A Királyi Hitves egyébiránt igen magányos volt. Egy szerény és készséges egyiptomi lányban bízott csak meg maradéktalanul. A szolgálót Szobkitnak hívták. – Micsoda megkönnyebbülés! A fáraó végre kicsit elfelejtkezik Hatsepszutról – mondta neki. – A vadászat majd eltereli a gondolatait. Adják az istenek, hogy sok antilopot és gazellát ejtsen el! Attól több napig jó kedvű szokott lenni. Most nagy szüksége van önbizalomra. Anyám annak idején kétségbe vonta a rátermettségét és az intelligenciáját. Ő persze nem nyugodott bele, fellázadt ellene! Tisztában van a saját értékeivel.

De még mindig a fáraónő árnyékában él, aki több mint húsz évig ült a trónon! Én mindig bátorítottam, és megpróbáltam elfelejtetni vele azt, aki a világra hozott, és aki sosem szeretett engem, csak a nővéremet. – Hogy mondhatsz ilyet, úrnőm? – borult a lábaihoz a szolgáló. – Én jól ismertem az isteni Hatsepszutot. Szeretett téged. – Ó, drága Szobkit! Látszik, hogy sosem láttad őt Neferu-Ré társaságában. Mikor meghalt, még gyerek voltál! Anyám sosem tartotta sokra az én hűvös és lázadó természetemet! Mindig azt mondta, hogy egy napon Neferu-Ré kormányozza majd az országot. Persze a testvérem nem akarta ezt. Nem volt meg benne a kellő ambíció. – És te, úrnőm? Te szeretnéd? Úgy érzed, képes vagy rá? – Sosem gondolkodtam erről. Nekem csak az örökös szenvedés jutott, mert látnom kellett, mennyivel jobban szereti Neferu-Rét, mint engem... – Meggyűlölted emiatt a testvéredet? – kérdezte Szobkit. – Nem... Nem hiszem. Bár néha valóban gyűlöltem, de ez kizárólag Hatsepszut miatt volt. Neferu-Ré csöndes és kedves lány volt. Ő gyakran kereste velem a kapcsolatot. Ha nem hal meg oly korán, ő lett volna III. Tuthmószisz felesége , – És belőled sosem lett volna Dicső Királyi Hitves. – Ez a sorsom – válaszolta Meriré. – Boldog vagyok, hogy így alakult. Úgy érzem, az istenek helyeslik Tuthmószisz uralkodását. Visszaadták nekünk a hatalmat. Minket támogatnak! A kürtök újból felharsantak. – Indulnak hát! – kiáltott fel Szobkit, és gyermeki izgatottsággal rohant oda az ablakhoz.

Meriré csak elmosódva tudta kivenni férje szavait, aki utasította az íjászokat, hogy a vadászat alatt figyeljék a hegyeket, és megparancsolta az írnokoknak, hogy jegyezzék le pontosan, hány állatot ejtenek el, mert Amon főpapjainak szükségük lesz erre az adatra. A zsákmány egy része az istenségeknek jár. – Rének nyársas antilopokat, Amonnak bikákat ajándékozunk. A többi istent sem fogjuk elfelejteni! – kiáltotta a fáraó. A csapatot porfelhő burkolta be. – Menjünk a szakadékok felé! Ott van néhány víztócsa, arrafelé biztos találunk valamilyen vadat. A meglepett állatok berohannak a zsákutcába. Ott már könnyű bekeríteni és elejteni őket. A csapat boldogan kiabálva haladt át a városon. Akik lelismerték a fáraót, boldogan látták, milyen jó kedve van ma. A király egy ingoványos rész felé vette az útját. Ré ezt a részt még nem szárította ki annyira. Ezután a palota szőlői leié kanyarodtak, majd a forróságban úszó hegyek következtek. A csapat keskeny vonalban haladt előre a sziklás talajon. Az egyiptomiak lassan és hangtalanul mozogtak, nyomokat kerestek a földön, s hamarosan menekülő állatok nesze ütötte meg a fülüket. – Nincsenek messze – szólalt meg Amenmen, aki Tuthmószisz oldalán lovagolt. – Már szinte érzem őket. Biztos, liogy vannak itt struccok és gazellák is. – Én azt remélem, hogy oroszlánok! Nézz csak oda! A fáraó kinyújtotta a karját, és megállította a lovát. Mind arra néztek, és követték a példáját. A hegytetőn egy oroszlán vörös

sörényén csillant meg a napfény. Alakja meg-megremegett a forró levegőben. Úgy tűnt, ő is a birodalmába bemerészkedő furcsa betolakodókat figyeli, akiknek jelenlétét fegyvereik halk csörgése azonnal felfedte számára. – Ha egy van, lesz itt több is! – mondta III. Tuthmószisz. – Legalább hármat akarok. Megígértem a Királyi Hitvesnek! A szolgák kötelekkel fogták vissza a kutyákat és a hiénákat. A fáraó felkérte a vadászokat, hogy ellenőrizzék csapdáikat, íjukat és a ketreceiket. – Minden rendben – jelentette ki végül Rehmiré. – Most mit csinálunk? – Teljesen kiszáradt a torkom – válaszolt nyugodtan a király. – Hozzák ide az élelmiszeres kosarakat! Iszol velem? – Micsoda kérdés! A fáraó ezután megparancsolta, hogy eresszék szabadon az agarakat, s megindult a hajsza. Már az első percekben fel tűnt két gazella. A kutyák és a lovasok üldözőbe vették őket. Egy farkas a vadászok és egy sziklafal között esell csapdába. Végül feltűnt két oroszlán. A fáraó a derekára tekerte kocsija gyeplőjét, és felajzotta az íját. Sikerült megsebeznie az egyik állatot, míg Rehmiré a másikat találta el a nyakán. Mindketten leugrottak a kocsijukról, és megadták a kegyelemdöfést. Közben alig bírták visszafogni a vérszagtól felajzott agarakat, akik mindenáron a sebesült vadakra akarták vetni magukat. – Egy hiéna! – kiáltott fel a király. – El akar menekülni! Fogjátok el! A vadászok a nyomába eredtek, és hamarosan összekötözött lábbal hozták vissza, egy faágra fellógatva.

– Nem halt meg. Odaadhatjuk a kutyáknak – szólalt meg Amenmen. – Jobb szeretek kutyákkal vadászni. Őseink ugyan gyakran vadásztak hiénákkal, de én nem állhatom a szagukat. Ráadásul nem épp engedelmesek... A vadászok tartottak egy kis szünetet, csillapították szomjúságukat, majd a csapat elindult visszafelé. A király elégedettnek tűnt a zsákmánnyal. Meriré csodálkozott, hogy ilyen hamar visszatért. Ráadásul a fáraó nem látogatta meg, pedig ez szokása volt a vadászatok után. Az uralkodó abban a teremben mulatott és ivott a barátaival, amely közvetlenül a hárem előtt helyezkedett el. – Mivel ti vagytok a legjobb barátaim, szívesen megoszlom veletek háremhölgyeim némelyikét. – A legöregebbeket és legcsúnyábbakat! – mókázott kehmiré. – Azokat, akik már akkor is itt laktak, mikor a nagyapád uralkodott Egyiptomban. – Válasszatok hát! – De egy király sosem engedi át másnák az ágyasait – legyezte meg Amenmen. – Mit érdekelnek engem a szabályok? Ma este együtt maradunk, így akarom. Márpedig én a háremben töltöm az éjszakát három vagy négy fiatal lány társaságában. Nincs választásotok! – Kívánságod parancs, nagyságos uram – tréfálkozott Rehmiré. – Bár nem tudom, mit fog szólni hozzá a feleségem, ha megtudja, mert hogy elfelejted, hogy te fáraó vagy, míg mi csak egyszerű hivatalnokok! Ránk más törvények vonatkoznak!

A király hagyta, hogy parfümmel illatosítsák be, majd egy pillanatra a körülötte mozgó táncosnőkön felejtette a szemét. – A barátaimnak is hozzanak parfümöket! Most pedig gyertek velem! A négy krétai bortól ittas férfi egyszerre állt fel. A táncosnők eltűntek. Szobkit eddig az egyik oszlop mögött rejtőzködött. Most macskaléptekkel surrant úrnője szobája felé. – Meglátogat ma este a férjem? – Félek, nem – válaszolta Szobkit. – Még elment a hárembe? Szobkit bólintott. – De én itt vagyok, úrnőm – fogta át Meriré térdét szeretettel. iüolaínc Haiioyckc Meriré szívében gyűlölet és féltékenység ébredi „Micsoda átkozott találmány ez a hárem! Tuthmószisz ugyanolyan, mint az ősei. Imádja a nőket, és nem kér bocsánatot. Azt hiszed, Tuthmószisz, hogy másokkal fogok osztozkodni?” Az ifjú Szobkit haját simogatta, és így nyomta el az álom, miközben a nyitott ablakon keresztül könnyű szellő borzolta fel finom szövésű tunikáját.

Tizenegyedik fejezet A hárem meleg levegőjű, színpompás szobái, melyekben a vérvöröstől a sötétzöldig minden szín képviseltette magát, szokatlanul zajosak voltak. A fiatal nők tréfálkoztak egymással, játszottak, egymás sminkjét vitatták meg, vagy éppen álruhába öltöztek. A négy férfi érkezésekor összesúgtak, és kíváncsian méregették az uralkodó vendégeit. – Ma este meghívtam a barátaimat, hogy csatlakozzanak hozzám – szólt oda a fáraó a háremfőnöknőnek. – Azt akarom, hogy ugyanolyan fogadtatásban részesüljenek, akárcsak magam! – Akarsz nőket? – Természetesen! Hozz nekem ide vagy egy tucat fiatal lányt! Hozz bort is! A legjobból! Ostáblázni is fogunk... Hamarosan egyiptomi nők és mitannibeli hercegnők zsongták körül a négy férfit. Azok élvezkedve nyúltak el az élénk színű selyemszőttesekkel borított kereveteken. A bor és a kellemes érintések egészen elkábították őket. A lányok finoman cirógatták és csókolgatták a karjukat és a nyakukat. Akik nem fértek oda, azok bort ittak. A legrafináltabbak pedig elnyújtóztak, és kéjesen izgatták magukat vagy egymást. – Itt mindennek olyan jó illata van – szólalt meg Rehmiré, miközben ellazulva feküdt az egyik egyiptomi nő karjában. – Különösen a nőknek! – suttogta Amenmen. – Azt hiszem, ezek a bestiák tökéletesen tisztában vannak azzal, mi kell egy férfinak...

– Ilyen egy hárem – jelentette ki a fáraó. – Itt csak szeretet van és béke, és az ember elfelejtkezik a hatalom kellemetlen velejáróiról. Az istenek e művükkel megalkották a gondok elűzésének csodáját. Ha békére vágyom, vagy gondolkodni szeretnék, ide jövök. Sokszor olyankor is Egyiptom sorsán gondolkozom. Meriré ezt nem képes megérteni. – Az én feleségem sem! – kiáltott fel Rehmiré. – Azt képzeli, más nőkkel töltöm az időm... persze ez így is van... De hát férfi vagyok! Néha nekem is szükségem van rá, hogy kicsit távol kerüljek az otthoni meg a mindennapi gondoktól. Én megértelek, Tuthmószisz. – Akkor hát ne beszélj annyit! Igyál! A király masszázsra vágyott. Szőke kedvencét hívatta, ehhez is ő értett a legjobban. A lány mirhából készült kenőccsel kente be a testét, és egész testével masszírozni kezdte a fáraót. – Ez annyira jó, barátaim. Próbáljátok ki ti is. Persze nem vele! Ő az egyetlen nő itt, akit nem kaphattok meg... Mind a négyen csukott szemmel, csendben élvezték a frissítő masszázst. Közben egy hárfa szólt halkan. – Jöjjenek be az énekesek is! – mondta III. Tuthmószisz. – Ha így megy tovább, még idő előtt elalszom, s akkor nem élvezhetném ezeknek a karoknak a vad ölelését! A lány megcsókolta az arcát, és karcsú ujjaival a nyakát cirógatta. A férfi megborzongott, és a kezébe fogta a lány állát. Az még közelebb lépett, s miközben hozzásimult, finoman megcsókolta a fáraót az ajkán. Olyan ügyesen csinálta, hogy vörös rúzsa még csak foltot sem hagyott a férfi száján. – Ezt még nézni is elég, barátom! – mondta Amenmen nevetve. Kockázni kezdtek, zálogokat adtak egymásnak.

– Ezeknek a barna hajú tündéreknek is zálogot kéne adniuk – Rehmiré. – Bár nincs rajtuk sok ruha, mezítelenül nem lennének-e sokkalta csábosabbak? – Csak kérned kell – válaszolt a fáraó. – Egyébiránt rendszerint ruha nélkül járkálnak a hárem területén. – Miért rontanánk el a játékot? Mindannyian válasszunk ki egyet magunknak, s legyenek ők a tét! Aki veszít, az megparancsolja a többiek lányai közül valamelyiknek, hogy vetkőzzön le. Ha valaki végig veszít, az ő kedvese ma éjjel nem veti le a ruháit! – Mily kegyetlen büntetés! – mondta a király. – Nem szeretném, ha engem sújtana! – De így sokkal érdekesebb a játék! – válaszolt Amenmen. A lányok nevetni kezdtek. – Mit szólsz ehhez, Kertari? A király kedvence földre borult uralkodója előtt. – Nem merem megmondani a véleményem, de végül is ez a játék nagyon tetszik nekem. Arra viszont nem merek még csak gondolni sem, mi történik, ha te veszítesz ma este... A lány kék szeme könnybe lábadt erre a gondolatra. III. Tuthmószisz jól ismerte már, tudta, hogy csak megjátssza magát, mégis jólesett neki az apró színjáték. Úgy érezte, belehal, ha belenéz abba a kék szemébe, mely oly ritka volt Egyiptomban. A lány messze északról került az udvarába igen kalandos módon. Állítása szerint sokáig lopásból tartotta fenn magát. Tekintetéből csak úgy sugárzott az értelem. A ravaszság nemkülönben. – Nem fogok veszíteni – válaszolta neki, és megsimogatta az arcát. – Egy király sohasem veszít! Miért búslakodsz, Menheperrészeneb? Azelőtt erős, tettre kész férfi voltál! Ne

hagyd, hogy a cirógatások nővé varázsoljanak! Megöregedtél? így a gyenge szellő is fel fog dönteni... – Nagyon mulatságos, mindenható király barátom. Te voltál az, aki úgy határozott, hogy próbáljuk ki magunkat ebben a különös edzőteremben, a gyönyör szobáiban, miközben a családunk mellett lenne a helyünk. Én engedelmes egyiptomi vagyok. A korom nem fog megakadályozni benne, hogy végrehajtsam a feladatomat. Amenmen akkorát nevetett, hogy az őt borotváló háremhölgy majdnem megvágta az arcát. Miután végzett, egy kő segítségével újra kiélesítette a borotvát, illatos olajokkal kente be Amenmen lábát, majd ott is szőrtelenítette a férfi bőrét. Mindannyian hasonló procedúrán estek át, majd sziksóból és hamuból álló keverékkel dörzsöltették be magukat, amitől kipirosodott a bőrük, s teljesen felfrissültek. – Tessék, fogd ezt a lenszövetet! – mondta a király, és odadobta a szóban forgó kendőt Rehmirének. – Ez majd megnyugtatja a bőröd. Ez az illatos víz ezerszer jobb a Nílus vizénél! Majd add tovább Menheperrészenebnek! A háremfőnöknő egyiptomi volt, s egykori szépségét már kissé megkoptatta az idő. Most egy háromlábú edényt hozott be, melyben sűrű, gesztenyebarna folyadék volt. Ez a főleg tamariszkuszt és tojást tartalmazó kenőcs igen különös illatot árasztott. Mindannyian bekenték vele magukat, s közben mirhát és fahéjdarabkákat rágcsáltak. – A múltkor hozattam mézgát és dióolajat a feleségemnek – mondta Rehmiré. – Többe került, mint az egész sírom! – Elég lett volna, ha valami közönséges olajat adsz neki! – vitatkozott Menheperrészeneb, aki néha egészen faragatlan volt.

Újabb háremhölgyek érkeztek, s leváltották társnőiket. Csak Kertari maradt a király mellett. A lányok finom, selymes szöveteket viseltek. Kezükön és lábukon hennával, galenittel és malachittal festették ki a körmüket. Zöld és szürke színnel emelték ki a szemüket, és tették áthatóbbá a tekintetüket. Lábukat, keblüket és karjukat tetoválások díszítették. Könnyű szandált viseltek. Kertari egy csodás, geometrikus ábrákkal telerajzolt sálat terített a fáraó vállára. Számításai szerint legalább hat kecskét kapott volna a kelméért a thébai piacon. – Hóruszra, kezdjük már a játékot! – mondta a király, s megkérte Amenment, hogy lépjen előre az ostáblán. A lányok hamarosan megváltak kornalin, ametiszt és jáspis ékszereiktől. Azután néhány aranyba foglalt szináji türkiz következett. Végül lenvászon ruháik is a földre hulltak, s már nem viseltek mást, csak az amulettjeiket, a szemet ábrázoló udzsatokat, melyek elhárítják viselőjüktől a szerencsétlenséget, vagy a halakat mintázó fajanszés üvegfüggőiket. – Azt nézem, melyikünk veszít – szólt Rehmiré –, de úgy látom, egyikünket sem hagyta el ma teljesen a szerencséje. Még néhány nyaklánc, és a lányok teljesen meztelenek lesznek! Fülbevalók, gyűrűk és bokaláncok kerültek vissza a ládikákba. – Rajtam már semmi sincs! – szólalt meg végül Kertari, és megpördült maga körül. – A király nyert! Amenmen elismerte az igazát. – Ha nem megyek haza, az asszony holnap kidob a házból!

– Megéri a kockázatot – válaszolta Tuthmószisz nevetve. – Egyébként egyikőtök sem megy sehová. Megmondtam, hogy velem maradtok, és én itt töltöm az éjszakát. Bízzátok magatokat bátran ezekre a szépségekre! Elvezetnek titeket a szobákba, amiket számotokra készíttettem elő. Amenmen, te, aki Amon ünnepén születtél, menj végig ezen a folyosón, amíg a szökőkútig nem érsz! A hölgyed már várni fog rád. Ne félj semmit! Nem foglak elárulni, és semmit sem mondok Barinak, aki az én szeretett dajkám volt, mielőtt a te feleséged lett volna. – Tudod, hogy becsületes és őszinte ember vagyok. Gyűlölöm a hazugságot... – Ugyanakkor engedelmes is vagy. Az íjászok parancsnokaként mindenhová követsz engem. Miért ne maradnál mellettem ilyenkor, amikor mulatok, és a gyönyörnek élek? Nemsoká úgyis útra kelünk Megiddóba, hogy megállítsuk Mitanni királyát, aki azt állítja magáról, hogy ő irányítja a szövetségeseink kikötőit. Ma ünnepelni akarok... Miért csak a gondjaimat osszam meg a barátaimmal? – Elfelejted, hogy van egy másik kötelességem is. Én felelek Amon bárkájáért. – Gondoskodnunk kell a helyettesítésedről, mert te a következő Opet-ünnepen már nem leszel Thébában. Valaki más fogja felügyelni a szent hajó útját a karnakiból a luxori templom felé. Jogod van hozzá, hogy szórakozz kicsit! – Királyom, mindig támogattalak. Most, hogy uralkodásod huszonharmadik évében végre valójában tiéd a hatalom, elkísérlek, ahová csak akarod. De csak úgy szolgálhatom Amont, ha bűntelen maradok. A síromban ott lesz a te képed is. Ott állsz majd Ozirisz előtt, én pedig mögötted a feleségemmel az oldalamon. Te majd ajándékokat nyújtasz át az istennek: élelmet

és növényeket, a megújhodás szimbólumait. Egy napon – remélem – majd nyugodtan üldögélhetek a medencéim mellett, a szikomorfák alatt. Beszívom a lótusz illatát, a mocsarak partján horgászok, és boldog leszek, mert tiszta a lelkiismeretem. Ha a feleségem netán előttem távozna, akkor majd elgondolkozok azon, hogy új hitvest keressek. Ám addig szeretnék hűséges lenni hozzá. Az egyetlen vágyam, hogy kitüntethessem magam a csatában. – Túl komolyan fogod fel a dolgokat – mondta a fáraó. – Kövesd ezt a fiatal lányt, és ne vitatkozz tovább! Azt hiszed, nem látom, hogy csillog a szemed, amikor kerekded formáit csodálod? Amon adjon neked gyönyört egész éjszaka! Maguk az istenek is szeretik az asszonyokat, és nem kérnek érte bocsánatot! Amenmen végül engedelmeskedett. Felállt, és támolyogva ment a lány után, aki az egyik belső szoba felé vezette őt. A vitéz hadvezér megfelejtkezett kötelességeiről. – Rehmiré – fordult a király a barátja felé, akinek nem voltak hasonló aggályai. – Apád vezír volt. Úgy döntöttem, hogy a nagybátyádat megteszem a Dél vezírévé. – Tudok róla, Tuthmószisz. Ez nagy megtiszteltetés számára, és úgy gondolom, hajlott kora ellenére is kitűnően megállja majd a helyét. – Egy nap talán te követed a tisztségben... Apád nagy gondot fordított a neveltetésedre. Művelt ember vagy. Kit is hívtak úgy, „bölcs, akár Ré”? Rehmiré szeme felcsillant. – Észak vezírének feladatait jobban ismerem, mivel apám azon a vidéken...

– Egy vezír feladata az, hogy helyettesítse a fáraót. Mindegy, hogy északon vagy délen. Úgy gondolom, te képes vagy erre. Jelenleg a nagybátyád megfelel a célnak. Úgy döntöttem, nagy ünnepet rendeztetek annak tiszteletére, hogy hivatalosan is átveszi a kinevezését. – A vezír szerepe alapvető fontosságú: meg kell védelmeznie téged, és igazságot kell szolgáltatnia. Keménynek kell lennie és kitartónak, ugyanakkor türelmesnek is. Ki kell vívnia magának a tiszteletet. – Ha te bizonyságot teszel róla, hogy ilyen ember vagy, nagyapád után te leszel a vezír, és nagyon sokáig az is maradsz. Meghallgatod majd a nép panaszait, és már hajnalban talpon leszel, hogy elolvasd a kérelmeiket. Vallási rítusokat is el kell majd végezned, és folyamatos kapcsolatot kell fenntartanod a küldönceiddel és a hivatalnokokkal, mert egy egész országrész igazgatása nyugszik majd a válladon. Ezenfelül te felügyeled majd a földek felosztását és az öröklést. Rád bízom a királyi kincstárat, te szeded be az adókat, te kapod a külhoni méltóságok ajándékait. – Képes vagyok rá! Új öntözőcsatornákat fogok építtetni, biztosítom a palota ellátását, vigyázok a nyájakra, és kidöntetem a fákat, amelyekre rámutatsz. A fáraó gúnyolódni kezdett. – A feleséged azt mondja, nemigen szeretsz számot adni a tetteidről... – A feleségek mindig túl sokat fecsegnek – válaszolta Rehmiré. – A vezírnek ezer meg ezer adminisztrációs gonddal kell szembenéznie... – Mit számít, ha téged szolgálhatlak?

– Ebben a tisztségben valóban olyan emberre van szükségem, akiben megbízok. A vezír tartja fenn a hadsereget, és ő választja ki a katonákat a csata előtt. Ő ellenőrzi a flottát, és ügyel az erődök állapotára. Menheperrészenebre a stratégia kidolgozásában számítok, rád pedig a katonák kiválasztásakor van égető szükségem. Mint tudod, nemsokára háború lesz... Az a felelősség, ami eddig terhelt – hogy biztosítottad a személyes védelmemet, felügyelted az irattárat és a levelezésemet –, eltörpül amellett, ami egy háborút viselő Egyiptomban vár rád. Ne hidd, hogy könnyű dolgod lesz! Sokan fenik rád a fogukat. Türelmesnek és ébernek kell lenned. – Nyugodj meg, Tuthmószisz, ha szükséged lesz rám, én ott leszek. Nagybátyám lesz minden idők legjobb vezíre. Fin addig majd pihenek, sétálok a mezőkön, horgászok, vadászok vagy lakomákat tartok, amiket Merit rendez nekem. Nekem nem kell más, hogy boldog legyek, csak hogy a sistrumomon játsszam a kertemben, és más zenészeket hallgathassak! – Túl komolyak vagytok nekem – vágott közbe Menheperrészeneb. – Én most követem ezt a fiatal nőt! – Egy bárdolatlan katona vagy! – feddte meg a király. – De pap is vagy, ezt ne felejtsd el! Amon isten szolgálója. – De nekem is jogom van szórakozni, akárcsak neked! III. Tuthmószisz közölte vele, hogy a karnaki főpap már nem sokáig marad a helyén. – Hatsepszut vezírré nevezte ki. Így összeelegyíteni a vallási és a politikai hatalmat igen veszélyes dolog. Amon főpapja már öreg. Okom van azt hinni, hogy Ozirisz hamarosan magához szólítja. – Ez nagyban megkönnyítené a dolgunkat! – mondta Rehmiré.

– Igazából egyáltalán nem bízok meg benne. A hatalmas Amon papsága élén inkább egy olyan embert szeretnék látni, mint amilyen te vagy, Menheperrészeneb. Te a vallási rítusokat is elvégeznéd helyettem, ha nekem épp más dolgom van. Amon földjei és javai igen jelentősek. Ekkora kincs birtokában a főpap még a király előtt is felemelt fejjel állhat. Azt szeretném, ha az a több tízezer szolga, azok a nyájak, városok, a több száz szőlőültetvény, az a nyolcszázezer arurnyi3 művelhető föld inkább a te kezedben lenne, s nem az egyik ellenségünkében! – Nagyszerű munkát fogunk végezni, én és Rehmirc. Együtt ügyelünk majd a nyájakra és a szolgákra. A birtokol is kiválóan igazgatjuk majd. Van néhány egészen jó ötletem, tetszenének neked... Például a nagyapád temploma irányításával kapcsolatban... Szívesen segítenék Dzsehuti nak is... – Drága barátom! – mondta a király, és felállt. Kertarit a kezénél fogva magával vonta. – Herceg vagy te, Amon isten barátja. Kezem igazságot oszt neked. Te vagy a lélegzetem, mely Egyiptomot járja. Érzem, hogy több vagy annál, mint hogy egyszerű főpapként műhelyeket vizsgálj át és a Koptoszból érkező aranyat ellenőrizd. – Sosem elégednék meg ennyivel. Felügyelni a Szinájról érkező kincseket vagy a sivatagi karavánokat! Ugyan! Mindig hűséges barátod maradok. – Tudom – jelentette ki a király. – És szavaid boldoggá tesznek! Magához szorította Kertarit. – Gyönyörűségem, kövess! – Hová megyünk, uram?

3

Egy arur hozzávetőleg 2800 négyzetméternek felel meg.

– Egy meglepetést tartogatok neked. Azt hiszem, értékelni fogod. Amon varázsolja csodálatossá az éjszakátokat! – mondta Tuthmószisz, és szinte pajkosan sietett el a kert felé. A lány felnevetett, és fürgén a nyomába eredt. A király egy gémeskúthoz kikötözött csónakhoz vezette. – Teszünk egy kört a tavon – mondta a király. – Az én drága uram tréfál. Késő éjjel? Ebben a sötétben? – Ne beszélj, szállj be inkább! A fáraó megkérte a testőreit, hogy térjenek vissza a palotába, majd vízre bocsátotta a csónakot. Kertari már benne heverészett. – Kényeztesd egy kicsit a vállamat – kérte a férfi, miután leült egy élénk színű padra. – Evezni fogok. Kertari gyorsan mögé csusszant, és finoman masszírozni kezdte a király nyakát. Néha megcsókolta a vállát, s közben a mellkasát cirógatta. Mikor az egyik fa benyúló ága megkarcolta meztelen bőrét, felsikkantott. A király a bőrén érezte testének melegét. – Jobb lett volna, ha hozunk neked egy sálat, hűvös van. – Jól érzem magam így – válaszolta Kertari. – A fejed itt van a melleim között, s a hátad kellő védelmet nyújt nekem. Legszívesebben így maradnék egész éjjel. – De mára más mulatságot eszeltem ki! – mondta a király, megfordult, és szájon csókolta. – Abba a kis kunyhóba megyünk, ott! – Ahol a kacsák alszanak? – Igen. Hagyták, hogy a csónak kifusson a partra. A király segített a lánynak felkapaszkodni a töltésre.

– Az ember azt hinné, hogy egy kis kerti házikó... – szólalt meg Kertari. – Az is, nekünk készült. – Mikor jutott eszedbe? – kérdezte a lány. – Most. Beléptek a házba. A párnák a földön hevertek, s így az egész padló egy hatalmas ággyá vált. Mindenfelé levélkoszorúkat, frissítő italokat, aranykupákat és finom étkeket helyeztek. – Ez a ház elég nagy hozzá, hogy négy pár is elférjen benne! – mondta a fiatal nő. – De én nem hívok ide senkit! Egy szolgáló érkezett, és megkérdezte, szüksége van-e a királynak valamire. – Nem, semmire. Mind elmehettek. Várjatok a csónak mellett! Ide csak a vízen keresztül lehet eljutni. Nincs semmi kockázat. – A király egy datolyát tett a lány szájába. – Edd meg! Szeretem nézni, ahogy az ajkad megérinti ezeket az éreti gyümölcsöket. Olyan étvágygerjesztő... – Szeretem, amikor kényeztetsz – suttogta Kertari és hozzásimult. Mind kiitta a sört, amit Tuthmószisz töltött neki. Mái pedig Tuthmószisz sokszor teletöltötte a serleget. – Elégedett vagy? – kérdezte a férfi. – Uram, én szolga vagyok, és te mégis úgy kezelsz, mini egy királynőt. Hogyne örülnék? Szeretnék mindent viszonozni neked. De erre csak egy módot tudok, hiszen én szegény vagyok, és nem... – Ez így tökéletes! – mondta a király nevetve, és boldogan viszonozta a lány csókjait. – Ó, szépséges Kertari, ezek a lopott

percek a legédesebbek az életemben! Mikor megismertelek, olyan szomorú voltál... – Mert nem tudtam, mi lesz velem. Mitanniban sem szerettem, de az ottani viszonyokat legalább már jól kiismertem. Úgy csavartam az ujjam köré Mitanni királyát, ahogy csak akartam. Aztán te felfigyeltél rám, és minden megváltozott. Most boldog vagyok. Am félek, hogy egyszer csak rám unsz... Ha egy másik lány elfoglalja a helyem, velem mi lesz? – Hisz így sem töltöm veled minden időmet. Sok más lánnyal vagyok együtt. – De úgy hiszem, engem mindegyiküknél jobban szeretsz. Még... – Igen? – Talán nem ez az igazság? – Elismerem – válaszolta a király. A fáraó átadta magát a lány forró csókjainak. A fiatal nőt elkápráztatta, hogy a világ leghatalmasabb királyát szolgálhatja – s persze csavarhatja az ujja köré. A párt mély csönd vette körül, mely derűssé és békéssé varázsolta a hangulatot. Suttogásukat és cinkos nevetésüket csak az éjjeli madarak vadászatának zaja kísérte.

Tizenkettedik fejezet Meriré sem sokat aludt az éjjel. Mikor a nap felkelt, már ébren is volt. Hűséges szolgálója az ágya lábánál szendergett. – Hol van a fáraó? – kérdezte a Királyi Hitves, amint felébredt. – Tegnap este elhagyta a háremet... Meriré megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Az utóbbi időben túl sokat járt oda. Hogy rengeteg nővel van dolga, az fájdalmat okoz nekem, de nem félek tőlük. De ha az egyikhez többet járna, mint a többihez... – Nem értettél meg, királynőm. A fáraó valóban otthagyta a háremet, de nem volt egyedül. Egy bizonyos Kertari elkísérte. A kert felé mentek. – Követted őket, ahogy megkértelek? – Természetesen. A tavon hajókáztak egész éjszaka. Én egy fa mögé rejtőztem. Láttam, amint eltávolodnak a parttól. A király még a testőreit is visszaküldte. Hallottam, hogy nevetnek. – És mit csináltál? Te is csónakba szálltál? – Nem, úrnőm. Ahhoz túlságosan féltem. Késő éjszaka volt, és a tó vize egészen fekete. Vártam. Leültem a fűre. – Mikor jöttek vissza? – Nem tudom. Mivel nem láttam senkit, végül visszajöttem ide. Te már aludtál. Oda ültem, ahol ma reggel rám találtál. Meriré dühösen hajította le magáról a takarót.

– Tuthmószisz még sosem csinált ilyesmit. Eddig is járt a hárembe, mint az apja, de miután kiszórakozta magát a lányokkal, visszatért hozzám. Egyáltalán ki ez a Kertari? – Egy mitannibeli lány, akit Tuthmószisz a legutóbbi csatája után hozott magával. Azt beszélik, hogy mióta ott van a háremben, a király szinte minden éjjel meglátogatja. – Ez egyáltalán nincs jól így! – mondta Meriré. – Kedvem lenne meglátogatni ezt a kislányt. Miért ne tetethetnénk át a fajjúmi hárembe? Ott még birtokot is kapna, megcsinálhatná a szerencséjét! A király pedig csak olyankor találkozna vele, ha a mocsarakhoz megy vadászni. – Kétlem, hogy Tuthmószisz beleegyezne ebbe. Légy türelemmel... Nemsoká harcba indul. Kertari akkor egyedül marad. – Nem fogom én kikérni a fáraó véleményét! – válaszolta Meriré. – Mindig is a Királyi Hitvesek intézték a hárem ügyeit. A fajjúmit különös gonddal kezelték a királynők, mert tudták, hogy a királyok szeretik azt a vidéket. Legyen hát! Helyre fogom hozatni, és a hárem legszebb asszonyait oda költöztetem. Kertarival fogom kezdeni. Legalább szép? – Én kicsit soványnak találom. Nagyon fiatal, és az alakja még nem fejlődött ki teljesen. – A fáraó szereti a törékeny, fiatal lányokat. Ha ilyen fiatal, legalább könnyebb lesz meggyőzni. Mikor a király visszatér a háborúból, addigra már rég északon lesz a kicsike, és minden úgy lesz, mint régen. Meriré arca megkeményedett. Keskeny szája és szúrós tekintete félelemmel töltötte el a szolgálólányt. – Engedelmeskednie kell nekem – folytatta –, máskülönben nagyon rosszul jár. Velem nem érdemes kikezdeni.

*** III. Tuthmószisz épp ebben a pillanatban lépett be felesége szobájába. Meglepte, hogy az asszony ott áll, és még nem készült el. Meriré, mikor észrevette, elküldte bizalmasát, és úgy vonult be a fürdőszobába, hogy egy szót sem szólt a férjéhez. – Furcsa fogadtatás – kérdezte a férfi. De Meriré még mindig nem válaszolt. Ott állt a fürdőkádban, és megparancsolta a szolgáknak, hogy öntsenek rá sós vizet. – Kissé fáradt vagyok – szólalt meg végül. – Egy jó masszázs felfrissítene. Bizonyára kellemesebb éjszakád volt, mint nekem... – Én is fáradt vagyok. De mindenképpen le kell mennem a gyakorlótérre. Határozott utasításokat adtam, hogy a katonák kezdjék el a gyakorlatozást. Csak akkor indulunk, ha tökéletesen felkészültek! Azok a hordák megvárnak minket. – Nekem természetesen nincsenek hasonló kötelességeim, így itt maradok – válaszolta Meriré. – Ne felejtsd el, hogy hamarosan ünnepelünk! Dél új vezírének a kinevezését. Már folynak az előkészületek a karnaki templomban. – A főpap és a kamarás majd mindent elintéznek. – Bizonyára. Szeretném, ha ellenőriznéd... – Meglátjuk – válaszolta Meriré. – Menj, tekintsd meg a csapataidat! A király ügetésben érkezett a gyakorlótáborba, ahol Menheperrészeneb már várta. Épp az íjászoknak és a szekérhajtóknak adott utasításokat. A kopaszra borotvált, meztelen felsőtestű, oldalán tőrt viselő, sokat próbált katona

szeme mindent látott. Egy újonc sem menekülhetett szigorú tekintete elől. III. Tuthmószisz közvetlenül előtte fékezett le, s porfelhőbe burkolta barátját. Menheperrészeneb félbehagyta a gyakorlatoztatást. – Nem gondoltam, hogy már előttem itt leszel – mondta neki Tuthmószisz tréfálkozva. – Ezek szerint a te éjszakád rövidebb volt. mint az enyém. – Már hódoltam az isteneknek, és bemutattam nekik az áldozatokat. – Nem feleltél a kérdésemre. – Azt akarod tudni, büszke vagyok-e a tegnap esti teljesítményemre, amelyet az egyik háremhölgyeddel töltöttem? i lazudnék, ha azt mondanám, unatkoztam. – És hogy magyaráztad a távolléted? – Az igazat mondtam. Hogy az indulás előtt már egyáltalán nincs szabadidőnk. A király felkacagott, és botjával jelt adott a katonáknak, hogy folytassák a gyakorlatozást. – Ragaszkodók hozzá, hogy Kaluré is jelen legyen a felkészülés során. Az utolsó csatákban nagyon nagy szolgálatokat tett nekem. Az íjászok a szekérben állva lőtték ki nyilukat a céltáblára, majd ügetésben hajtották kocsijukat a fatörzsekhez, amikbe a nyílvesszőik fúródtak. Mozgás közben is céloztak, s közben megőrizték az egyensúlyukat. – Valóban a mi íjászaink a legjobbak – jelentette ki a király, miközben ezt a gyors és kifejező harci táncot csodálta. – Azok a szerencsétlen lázadók a közelükbe sem érhetnek.

– Megerősítettem a szekerek oldalát – mondta Menheperrészeneb, s leugrott a földre. A király követte, és megvizsgálta a fából készült kocsiszekrényeket, melyekre barátja fémlemezeket erősíttetett. – Meg kéne magasítani az oldalukat. Az íjászok így oldalról védve lennének. – De úgy a szekerek nem lennének ilyen gyorsak és fordulékonyak. Jobb, ha könnyűek. A sebességük mindig meglepi az ellenséget. Mikor az első sorokban harcoltam, már ott is voltam az ellenségen, mielőtt az bármit is léphetett volna ellenem. Ez kétségbevonhatatlan előnyt jelent! A fáraó elképzelte magát, amint aranyszínben ragyogó szekerében áll, s Ré sugarai sebezhetetlenné teszik. Mögötte a gyalogosok és a lovasok vágtatnak. – Gyújtsd össze az embereinket! Beszélnem kell velük! Menheperrészeneb engedelmeskedett. A katonák hamarosan a király köré gyűltek. Némelyikük maga mellett tartotta hosszú lándzsáját, mások tegezzel a vállukon érkeztek. Izmaik még remegtek az erőfeszítéstől, arcuk izgalomtól piroslott. – Figyeltelek benneteket – kezdte a fáraó. – Ügyesek vagytok és erősek. Folytassátok a gyakorlatozást! De sose felejtsétek el kihegyezni a késeitek és a lándzsáitok hegyét! Mindig ellenőrizzétek a nyílvesszőitek állapotát! Egyetlen találattal ölniük kell. Nem elég megsebesíteni az ellenséget. Botokat, buzogányokat és baltákat fogtok kapni. Megnézzük, azokkal mire mentek... A katonák az új fegyverekre vetették magukat. A buzogányok nehezek volta és vaskosak, kis fémtüskékkel az oldalukon. A rézbalták egy százéves fa törzsét is átvágták volna.

Menheperrészeneb minden gyalogosnak rézzel és vassal megerősített fapajzsot adott. – Gyerünk! – kiáltotta a király. A buzogányok fülsiketítő zaj kíséretében csapódtak neki a pajzsoknak. A gyalogosok rémülten tértek ki a balták útjából. A fáraó megparancsolta, hogy álljanak meg. – Még van néhány napotok, addig gyakorolhattok. Lehetőleg ne mészároljátok le egymást! Szükségünk van rátok! A hadvezér naponta beszámol majd nekem, és ha van időm, magam gyakorlatoztatlak benneteket! Az istenek segítsenek meg! Megéljenezték a fáraót, majd folytatták a gyakorlást. – Nem elégszem meg annyival, hogy visszaszorítom azokat a hordákat – mondta a király a barátjának. – Páratlan tervet fogunk végrehajtani. Sok harc lesz. Szét kell zúzni a szövetségüket, egymás ellen kell őket fordítani. Megostromoljuk a városaikat... Menheperrészeneb egyetértett vele. – Azt akarom, hogy együtt dolgozzuk ki a hadjárat tervét. Már sokat gondolkoztam ezen. Mit szólsz hozzá? – Az a véleményem, hogy harminc évedhez képest is te vagy minden idők legbölcsebb fáraója. A király összehívta a lovasokat. Maga vizsgálta meg a lovakat. Némelyik túl öreg, mások túl kövérek voltak a harchoz. Érdeklődve figyelte meg az oldalukat, felemelte a patájukat, és belenézett a szemükbe is. – Menheperrészeneb! Azt hiszem, döntenünk kell. Ezek az állatok nem elég gyorsak a harchoz. Csak veszélybe sodornák a katonáink életét! Fiatal és tüzes lovakat akarok látni.

– Számos követ ajándékozott neked pompás fajlovakat. A felvonulásokon már használtuk őket. Most, hogy hadba vonulunk... – Ez csak természetes, Hóruszra! Azonban az isteneknek is meg kell adni, ami nekik jár. – Nem az Amonnnak fenntartott lovakra gondoltam – válaszolta Menheperrészeneb. – Azokat senki sem érintheti. Erre magam ügyelek. Azokra a lovakra gondoltam, amelyek együtt legelnek a nyájakkal, és amiket az ünnepi felvonulásokon használtunk. – Válaszd ki közülük a megfelelőket! Majd megnézem, mit találtál. A lovak a megsárgult füvű, száraz földön keresgéltek némi nedvességet. A gyakorlóteret csak néhány pálmafa vette körül. A legenyhébb szellő sem hűsítette a katonák izzadt homlokát. A király az istenekhez könyörögve nézett fel az égre. – Legyen nagy a Nílus áradása ebben az évben! Jó termésre van szükségünk. Visszamegyek a palotába. Ellenőrizni akarom a fegyverzet számbavételét. – Az írnok épp most készíti a mai kimutatást, ugyanis az utóbbi napokban a kézművesek rengeteg új fegyvert készítettek. – Ahogy megparancsoltam nekik. A nép ismeri az Egyiptomra leselkedő veszély nagyságát. Én akartam, hogy tudjon róla. Különben még azt hitték volna az emberek, hogy újra egy mohó fáraó ül a trónon, aki csak azzal törődik, hogyan növelhetné meg mindenáron Egyiptom területét, s közben szétzúzza a békét és a jólétet. – A háború elkerülhetetlen, mindenható uram. Nem te akartad így. Meg kell védenünk a területeinket. A koronázás

napján, mikor átvetted a hatalmat, esküt tettél rá, hogy mindig megvédelmezed az országot. – Tudom, mi a kötelességem – válaszolta a király. – De a pletykák sokszor elferdítik a valóságot, és ellenem terjesztik őket. Már vezettem háborút eddig is. Sok egyiptomi akkor azt mondta, azért veszem kézbe a hadsereg irányítását, mert így akarom elűzni Hatsepszutot. – És az a háború valóban hasznos volt nekünk? – Kételkedsz benne? Menheperrészeneb elgondolkodott. – Ma, a legutóbbi események ismeretében, azt mondhatnánk, hogy igazad volt. De semmi sem mutatta előre, hogy ilyen szövetség jön létre Egyiptom ellen... – Ahogy már sokszor mondtam, egy asszony uralkodása meggyengíti az országot. Dzsehuti mesélt nekem róla, hogy az árulók, akik annak idején a nagyapám ellen törtek, biztos menedéket találtak Mitanniban. Segítettek Mitanni királyának, hogy az kellőképpen felkészülhessen az Egyiptom elleni háborúra, s közben Hatsepszut királynő tudta nélkül visszaférkőztek a királyi udvarba. – Ez pontosan így van – válaszolta Menheperrészeneb. – Ezek az árulók bosszúra szomjaznak. Már I. Tuthmós/isz és szépséges hitvese, Ahmósze idejében halálra kellett volna ítélni őket, és lecsapni rájuk, mielőtt még elhagyhatták volna Thébát. Én ilyen hibát sosem fogok elkövetni! – Ebben biztos vagyok – válaszolta Menheperrészeneb, és visszaszállt a szekérre. – Elkísérlek a palotába. Tökéletesen ismerem a fegyverállományunk nagyságát.

Mindketten utasították a katonákat, hogy gyakorolják a íutást és a puszta kezes harcot is. Mikor hallótávolságon kívül kerültek, Menheperrészeneb végre megdicsérhette a katonákat. – Azonban attól tartok, hogy nincs még elég tapasztalatuk. Ez nagy bajba sodorhat minket. – Ez igaz – értett egyet vele Tuthmószisz. – Ezek az emberek sokáig csak a babérjaikon ültek. Hatsepszut egyszerű parasztokat csinált belőlük. Már nagyon messze vannak egy igazi katonától. – És azt se felejtsd el, hogy a hordák számban felülmúlják a mi haderőnket! Vajon lesz-e bátorságuk harcolni, ha meglátják az ellenség tömegét? – Mindezzel tisztában vagyok, de mit is tehetnék? Néhány nap alatt nem lehet újjászervezni egy hadsereget! Így viszont folyton dicsérni, bátorítani, szidni kell őket! Egy jó hadvezér meggyőző ereje rengeteget ér, én hiszek ebben. Ez pedig a mi feladatunk lesz, barátom, és végre is fogjuk hajtani! – Számíthatsz rám. De még nem nyertük meg a háborút. Lehet, hogy Egyiptom holnaptól már a hódítók zsákmánya! – Amon segítsen engem! Már csak imádkozhatunk. Ne beszélj erről senkinek! Nem akarom megrémíteni sem a csapatainkat, sem a népet. Ha a katonáink elvesztik a hitii két, legyőznek minket, mielőtt még elkezdődött volna a háború!

Tizenharmadik fejezet Miután beparfümöztette magát, Meriré végigment a férje szobájához vezető folyosón, és megérdeklődte a fáraó időbeosztását. – A fáraó, arany Hórusz, azt mondta nekem, hogy ellátogat a gyakorlótérre. – Rehmiré az ajtóban várta uralkodóját. – Te, aki mindenkinél jobban ismered, és tudsz a legapróbb mozdulatáról is, meg tudnád nekem mondani, mikor tér vissza a férjem a palotába? Az üveges tekintetű Rehmiré csodálkozva nézett a Királyi Hitvesre. Hiszen épp ő mondhatná meg neki, hogy merre jár a fáraó! – Téged kérdezlek – folytatta Meriré, aki észrevette a reakcióját. – Ugyanis ünnepséget szeretnék rendezni a számára. De ehhez tudnom kéne, hogy visszatér-e a palotába, mielőtt leszáll az éj. – Én őt várom – válaszolta Rehmiré. – Beszélnünk kell a háborúról. Ma reggel azonban még nem láttam, így nem tudom neked megmondani, akkor jön-e vissza, amikor Ré a legmagasabban jár, vagy akkor, amikor már eltűnik a horizont mögött. Ragaszkodik hozzá, hogy maga ellenőrizze a gyakorlatozást. Kétlem, hogy az gyorsan befejeződne... – Jól van – mondta Meriré, s már ment is tovább. – Szerintem sem lesz vége egyhamar.

Sietve haladt a király háreme felé. Az őrök meglepődtek, hogy itt látják, de azonnal kinyitották előtte az ajtókat. Felemelt fejjel ment előre, arcán a legapróbb érzelem nélkül, s végig maga elé nézett. Bokáig érő, áttetsző tunikája, rövid parókája, kidolgozott sminkje és türkiz meg arany ékszerei kiemelték őt azon nemesi származású nők társaságából, akikkel a palotában találkozni lehetett. Meriré mindig is csábító akart lenni, de most különösen nagy szüksége volt rá az önbizalma miatt. Aranyozoli szandált viselt, körmeit kifestette. A homlokán lévő ureusz kígyó motívum tiszteletet parancsolóvá tette. Szemét fekete és kék festékkel húzatta ki, ajkát most kivételesen vörös rúzzsal ékítette. Vörös és zöld színű, vaskos nyakpántot vett fel. Nem volt könnyű ékszer, a királyné azonban méltósággal viselte. – Nagyságod, Királyi Hitves, kit ízisz védelmez – köszöntötte a háremfőnöknő elé sietve. – Minek köszönhetjük látogatásodat? – Úgy döntöttem, foglalkozom kicsit a király háremeivel, ahogy minden más Királyi Hitves is ezt tette előttem! Kiválasztom a háremhölgyek közül a legszebbeket, akiket a leginkább kedvel, megházasítom az időseket, elküldöm a palotából azokat, akikben a király nem leli kedvét... Kell néhány lány, akik vidámabbá varázsolják a fajjúmi háremet, mely mindig a királyok kedvenc helye marad. Mutasd, milyen lányaid vannak! A főnöknő meghajolt. – Megteszem, amit tudok, de sokan közülük ilyenkor szépítgetik magukat. – Járt itt a fáraó tegnap este? – Igen – válaszolta a nő. – A barátaival jött, ami eddig még nem fordult elő.

– A barátaival? – csodálkozott Meriré. – Le tudnád nekem írni őket? – A nevüket nem tudom, de talán rájuk ismersz. Meriré figyelmesen hallgatta, s hamarosan megtudta, kikkel volt a fáraó tegnap este. „Rehmiré ma reggel olyan furcsán viselkedett. Most már értem, miért. Ha a felesége megtudná ezt a kis kilengést, sosem bocsátana meg neki. bár az egyiptomiaknak jogában áll ágyast tartaniuk, a maj»as rangú tisztviselők mégsem szokták megcsalni a feleségüket.” – Most jól figyelj rám! – mondta a nőnek. – Mit csináltak ezek a férfiak, és mikor távoztak? – Mulattak, vigadoztak. Ittak, játszottak, élvezték a lányok társaságát... – És aztán? – Mind választottak maguknak egy háremhölgyet. – Azt állítod tehát, hogy a fáraó barátai a királyi háremhölgyekkel szerelmeskedtek? – Természetesen. – Gyere, ülj ide mellém! – hívta magához Meriré, nehogy megrémítse. Mindent tudni akart. A főnöknő elküldetett sörért és mézes süteményekért. Mindketten egy kényelmes kereveten helyezkedtek el. – El kell ismernem, ezek az illatok és ez a kényelem szinte idekötözik az embert – nézett körül Meriré. – Hívasd ide a lányokat! Amíg megérkeznek, mondd meg nekem, kivel töltötte a király az éjszaka hátralevő részét! – Nem tudom teljes biztonsággal állítani – vörösödött el a főnöknő. – Gyerünk! Te mindenről tudsz, ami itt történik! – A király Kertari társaságában volt.

– Egyiptomi nő? – Nem. Mitanniból érkezett, de... – Fiatal? Öreg? – Nagyon fiatal, isteni királyné. A fáraó csak a fiatal lányokat szereti! – És szép-e? – Azt hiszem. A királynak jó ízlése van. – Jól van! Azt mondod, egész éjjel együtt voltak? – Nem. Csak annyit láttam, hogy együtt mentek el a palotából. – Hogyan? – Igen, királyné. A király elvitte Kertarit a palotából. Azt hiszem, a tó felé mentek. A testőrök hamarosan visszatértek. mert a fáraó elküldte őket. Az uralkodó csak ma reggel tért vissza. – Egyedül? – Nem, Kertarival. – Mondd meg nekem, kitől tudhatok meg többet erről az egészről... – Azoktól, akik egy kerti házat rendeztek be a tó partján. Csak hajóval lehet megközelíteni. A király oda viszi a lányokat, akiket aznap éjjel kiválaszt magának. Meriré csak nehezen tudta visszafojtani kitörni készülő mérhetetlen haragját. – A király gyakran váltogatja a nőket... – mondta, és ivott egy korty sört. – Azelőtt minden éjszakát más lánnyal töltött, valóban. Most viszont mindig Kertarit hívatja. Már kezdjük is öltöztetni, amint megtudjuk, hogy a király ide látogat. Az uralkodó néha utasításokat ad, hogyan fessük ki.

– Mióta részesíti ilyen kivételes figyelemben? – Pontosan nem tudnám megmondani. – Rendben. Azt hiszem, a fajjúmi háremben jó helye lesz. Ott majd elhalmozzuk ékszerekkel meg amit még kíván. Biztosan örülni fog, ha találkozhat a királlyal, amikor az a Deltába megy vadászni. – A fáraó nem gyakran jár arrafelé... – Kertari szerencsés lány. Hamarosan földje, jószágai lesznek. Ott sokkal kellemesebb élete lesz, mint Thébában. A főnöknő óvatos volt, nem mondott ellent a királynénak. – Máris megkeresem. – A többieket a kis udvaron gyűjtsd össze! Beszélni akarok velük, és jól megnézem őket magamnak. Kertari hamarosan megérkezett. Félve, majdhogynem ijedten nézett a királynőre, úgy hajolt meg, s nem mert megszólalni. Meriré kíváncsian nézte. „Fiatalabb nálam. Ez még gyerek. A fáraó legalább kétszer olyan idős. Ez a kis mitanni nő nem lehet több tizenötnél. De ha mitanni, hogy lehet szőke? Na nem érdekes!” A királyné egészen jelentéktelennek látta magával összevetve. – Kertari, tudomásomra jutott, hogy a király nagyon szeret téged... – Azt hiszem, így van, Ízisz kedveltje – válaszolta a lány. – Azt mondják, minden este meglátogat. Tegnap igen kellemes éjszakát töltöttél a tóparti házban... – Nem tagadom – válaszolt Kertari. – Tiszteled a fáraót... Talán szereted is őt... – Mindent megtennék érte. – Elmehetsz. Időről időre meg foglak látogatni.

A királynét az oszlopokkal és növényekkel díszített udvarra vezették. A lótusz formájú oszlopfők kék és zöld színben játszottak. Ré sugarai nem juthattak be alájuk. A növényeket egy kertész öntözte épp, miközben a kétszáz háremhölgy már türelmetlenül várt. Meriré az udvar közepére vonult. A napfény szikrákat vetett a homlokán levő ezüstkobrán. A nők meghajoltak előtte. – Ragaszkodtam hozzá, hogy mindőtöket megismerjelek. Sorba fogtok állni, és egy írnok feljegyzi az utasításaimat. Gyorsan elküldettek a hárem egyik írnokáért, aki sietve készítette elő írókészletét. Meriré minden háremhölgyet különkülön kikérdezett a koráról, megtudakolta a nevüket és a származásukat is. – Mindent jegyezz le! – mondta az írnoknak. Ha végzett egy lánnyal, mindig hozzátette: – Théba, Fajjúm, Asszuán, Abüdosz! – így jelöltette meg azt a helyet, ahová az adott háremhölgyet küldte. Néha ilyen megjegyzéseket is tett: „túl öreg”, „kévéssé szép”, „túl durva vonások”, „túl hosszú haj”, „vékony lábak és karok”. – Most elviszem ezt a papiruszt, de mindjárt visszajövök – vette ki a tekercset az írnok kezéből. – Át kell vizsgálni ezt a háremet. Némelyik nő már I. Tuthmószisz óta itt él. Kifelé menet Meriré a férjébe botlott, aki megkérdezte, mit csinált a háremében. A Királyi Hitves nem jött zavarba. Azt felelte, az ő érdekében cselekszik. – Egy királynak királyhoz illő hárem dukál. A tiédet meg kell fiatalítani. Új, fiatalabb lányokat fogok hozatni, akik majd a kedvedre tesznek. A fáraó felkacagott.

– Csak nem ízisz bocsátott rád valamilyen varázslatos álmot? Mindig azzal vádolsz, hogy elhanyagollak, erre most megnagyobbítod a háremet? – Nem megnagyobbítom, csupán átformálom. Úgy teszek, ahogy az egy Királyi Hitvestől elvárható. Teljesen természetes, hogy egy olyan fáraóhoz, mint te, különleges hárem illik. Utazásaid során is a legszebb nőknek kell elkísérniük. – Ezzel csak egyetérthetek. Rehmiré, aki ugyancsak jelen volt a beszélgetésnél, azonnal megsejtette, hogy Meriré valami rosszban sántikál. – Bízz bennem, én majd mindent tökéletesen elintézek! mondta Meriré, és a melléhez szorította a papirusztekercset. – Mi van nálad? – Fontos feljegyzések, amiket azért készíttettem, hogy lobban szolgálhassalak. Megígérem, hogy nem telik bele sok idő, és új, fiatal lányok fognak a kedvedre tenni. Ismerem az ízlésedet... – Ez már tetszik – válaszolta a király. Meriré rámosolygott. – Tehát szabad kezet kapok? – Teljes mértékben! – Nem fogsz csalódni! Ahogy bekanyarodott a folyosón, Rehmiré közelebb lépett a királyhoz. – Meg kell alkotnunk a hadjárat pontos tervét, Tuthmószisz. A Királyi Hitves gondot visel rád... Arról kérdezett, mit csináltunk tegnap éjszaka. Meg kellett neki mondanom, hogy együtt voltunk... – Megígérem neked, hogy megtartja a titkunk, és nem mond el semmit a feleségednek. Ismerem Meriré-Hatsepszutot!

– Nem is emiatt aggódom. Meriré mindig is féltékeny természetű volt. Mi ez a nagy változás? – Ne is törődj vele! Az istenek most más bajokat küldtek ránk! Meriré bezárkózott a dolgozószobájába. Hűséges szolgálója megkérdezte, mi a véleménye Kertariról. – Nagyon aranyos lány, de nem túl érdekes. Könnyű lesz eltávolítani a palotából. Fajjúmba fogom küldeni. Thébától távol olyan könnyen történnek balesetek! A háremhölgyek mind egymás ellen áskálódnak. Náluk a méreg és a tőr hozzátartozik a mindennapi élethez. – Márpedig Kertari fenyegetést jelent a számukra. – Pontosan. Ha a fáraó az egyik háremhölgyét előny ben részesíti a többivel szemben, akkor azok összeszövet keznek az ellen az egy ellen. Elég, ha a király többször egymás után meglátogatja, s az élete máris megrövidül. Csak azt várják majd, hogy mikor megy el a fáraó Fajjúmból. De azért a kicsike okosabb ennél. Biztosan elfogadja majd az ajánlatunkat. Egy birtok, messze a Deltától, bizonyára jobban csábítja majd, mint a biztos halál. – És a fáraó? – Gyorsan elfelejti majd... – A lányoknak hála, akiket te választasz. Inkább szeressen százat, mint egyet, de azt igazán! – Nagyon vág az eszed... – És úgy hiszem, ravasz úrnőm, nagyon bölcsen cselekszel. – Volt valami különös érzésem, ahogy ezt a Kertarit néztem. Mintha a háremfőnöknő védelmezné. Az a nő többet tud, mint amennyit nekem elmondott...

– Nem hiszem. Bármit megtenne neked, csak hogy ne veszítse el az állását. – Igen, erre építhetek! Itt vannak a feljegyzések, amiket az írnok készített. Ha valamelyik háremhölgy előrébb szeretne nyomakodni, azonnal egy kevéssé látogatott háremben találja magát! Te majd segítesz nekem szemmel tartani őket. Akiknek fiúgyermekük van, azokat különösen szemmel kell tartani. – Éber leszek. Sokat ismerek közülük, rám nem fognak gyanakodni. Megígérem, hogy mindenről értesítelek. Egyiküknek sem lesz alkalma az előtérbe tolni magát vagy a fiát. Ha a király gyakrabban látogatná valamelyiküket, te azonnal tudomást szerzel róla. – Azt hiszem, így Maat istennő és az összes szerelmet t s asszonyokat védelmező istenség is boldog lesz a házasságomat látván. Meriré elégedettnek tűnt. Úgy gondolta, végre tökéletes megoldást talált. Mindeközben Kertari a szobája sarkában imádkozott íziszhez segítségért. Megértette, hogy a Királyi Hitves gyanakszik rá. Remegett, ha a királyné haragjára gondolt. – Add, hogy a király megvédjen engem! Azt mondják, Meriré nagyon veszélyes. Mit tehetnék ellene? Nekem nincs semmiféle hatalmam. Mi lesz velem, amikor a király hónapokig nem lesz Thébában? Kertari gyorsan visszanyerte a bátorságát, amikor maga elé képzelte, hogy a fáraó fölé hajol, édes szavakat súg a fülébe, és megcsókolja a nyakát. – Azt hiszem, szeretem – mondta csak úgy magának, mintha most tudatosult volna benne az érzelem. – Van-e jogom rá?

Lehunyta a szemét, és elszenderedett. Szemhéja vörös volt a sírástól. Tuthmószisz jelent meg álmában: szép volt és szerelmes. Együtt nevettek a Királyi Hitves féltékenységén, olyan gondtalanul, mintha Merirének nem lett volna lehetősége szétzúzni a szerelmüket.

Tizennegyedik fejezet A rendőrfőnök bosszankodva lépett be a palotába. A király előtt kellett megjelennie, csakhogy semmi konkrétat sem tudott felmutatni neki. Zárkózott arccal, hóna alatt egy papirusztekerccsel ment végig a folyosón. Fejét lehajtva töprengett, hogyan mentse ki magát a király előtt. „Már így is nagyon rossz kedve van. Ide hallik a hangja. Sosem bocsátja meg nekem ezt a kudarcot.” – Bemehetsz – mondta neki az őr, miközben kinyitotta az ajtót a király előző tárgyalópartnerének, aki maga is eléggé bosszúsnak tűnt. A rendőrfőnök belépett a tömjénillatú terembe. A király hajnal óta itt dolgozott. – Végre itt vagy! – mondta, miközben az ujjai közt egy kalamust forgatott. – Remélem jó híreket hoztál, mert már nagyon untat ez a sok tehetetlen ember, aki körülvesz engem! Hát ilyen bonyolult kifaragni egy oszlopot vagy egy obeliszket? Talán ennyire nehéz felkészíteni egy sereget? – Azt hiszem, ezek valóban nehéz feladatok – válaszolt a rendőrfőnök. – Bizony sokkal nehezebbek, mint megtalálni egy királynőt, de sajnos... A fáraó szemöldökráncolva, szigorúan nézett rá. Még a tintától csöpögő kalamust is letette egy papiruszlapra. – Hóruszra, nehogy azt mondd nekem, hogy te is kudarcot vallottál!

A rendőrfőnök újra lehajtotta a fejét, és a király bocsánatát kérte. – Egyiptom ura, arany Hórusz, mindenható király, nekem nincs más vágyam, mint hogy téged szolgáljalak, de most lehetetlen feladatot bíztál rám... – Hogy mered azt állítani, hogy lehetetlen megtalálni egy királynő testét, amely rejtélyes körülmények között eltűnt?! – Talán valaki eltemette őt a Holtak Völgyében. Az embereim nem áshatják fel az egész sivatagot. – És ki tett volna ilyet? – Valaki, aki nem akarta, hogy meggyalázzák a testét. – Ha tudsz valamit, beszélj! – Nem tudok, uram. Ezek csak feltételezések. Kikérdeztük az összes parasztot, a környék összes lakóját. Őszintén válaszoltak mindenre. Teljesen biztos vagyok benne, hogy egyikük sem látta a királynőt azóta, hogy elhagyta a palotát. Azt hiszem, talán egy thébai tüntethette el a testét. – De kicsoda? A kocsisa? – Nem. Inkább egy pap. – Egy pap a karnaki templomból vagy a királynőéből? Mivel a rendőrfőnök nem válaszolt, a király megemlített néhány nevet. – A karnaki főpap? Ez jár a fejedben, nem igaz? – Én semmi ilyesmit nem mondtam – védekezett a rendőrfőnök. – Egyszerűen nem értem, miért nem halad előre a nyomozás. A király a kezébe temette a fejét. Néhány pillanatig gondolkodott, majd elküldte a rendőrfőnököt. Nem szabott ki büntetést. A barátait hívatta magához.

– Rossz hírem van – s elmondta nekik, hogy a rendőrség nem jutott semmire. – El kell indulnunk végre – vélte Rehmiré. – Már így is túl soká késlekedtünk. – Egyetértek – helyeselt Menheperrészeneb is. – Felejtsd most el Hatsepszutot, és mentsd meg az országod! – Parancsot adok, hogy a temetkezési bútorait és kedvenc tárgyait helyezzék a sírjába. A munkások keményen dolgoztak, és sokat haladtak előre. Az ékszereit ugyancsak a szarkofágjába tétetem. Elindulásom előtt megrendezzük a temetést. – Hatsepszut múmiája nélkül? – Anélkül. Mi mást tehetnék? Ha nem rendezem meg a szertartást, a thébai nép örökké reménykedni fog, hogy egyszer visszatér. Egyiptomnak tovább kell lépnie! Egy asszony a trónon, micsoda szégyen! – És azután? – nyugtalankodott Menheperrészeneb. – Azután azonnal megindulunk. Még tiszteletemet kell tennem Amon előtt Karnakban. de aztán elindulunk észak felé. Néhány nap múlva már ott leszünk a harcmezőn! – Szavaid boldogsággal töltenek el – tapsolt vidáman Menheperrészeneb. – Az emberek és a fegyverek készen állnak! Megfutamítjuk az ellenséget! Bármibe lefogadnám, hogy győzünk! Tudásunk és lelkesedésünk meghozza számunkra a dicsőséget... – Az istenek segítségét se felejtsd el! – tette hozzá Tuthmószisz. Egy kék szőrű majom ugrott az ablakpárkányra. – Tessék! A királynő majma! – méltatlankodott Tuthmószisz. – Még odaátról is figyeltet engem? Kapjátok el!

De az ördöngös majom megugrott, és egy faágon kezdett hintázni, miközben hangos kiáltásokat hallatott. – Mióta az úrnője itthagyta, elviselhetetlen! A szolgák képtelenek elfogni! – Majd megnyugszik. Egyszer mindenkinek bele kell nyugodnia Hatsepszut eltűnésébe. Az ábrázolásai és a neve a vésők nyomán lassan mindenhonnan eltűnik. A királynő nem lesz más, mint egy egekben szárnyaló lélek. A király úgy határozott, hogy elhalasztja a Dél új vezíre tiszteletére rendeztetett ünnepséget akkorra, mikor visszatér a háborúból. Viszont Hatsepszut temetési szertartását máris elkezdték. Hosszú menet indult a palotából a Nílus felé. Legelöl a királyi bárka haladt. Ezután következtek a magas rangú tisztviselők és a papok hajói, majd a királynő bútorait és kedvenc tárgyait szállító vízi alkotmányok. Siratónők jajveszékeltek és emlegették Hatsepszut jótéteményeit. A nép a folyópartról figyelte a menetet, mely nem egy fáraó testét vitte magával, hanem csupán annak ékszereit és kincseit. Csöndesen, megilletődve álltak, nemigen tudták, hogyan viselkedjenek. Úgy tűnt, mind szomorúak. Végül néhány thébai csodálatos életet kívánt Hatsepszutnak a túlvilágon. Az udvar és a fáraó átkeltek a folyón, közben szóltak a sistrumok. Mindannyian gyalogosan mentek tovább. A kocsikon asztalok és arcfestékekkel teli edények voltak. A ruhásládák külön járművökön érkeztek, melyeket fehér bikák vontak. Ezeket a papok majd feláldozzák Amon isten tiszteletére. A szegényes, pálmafákkal körülvett házak előtt álló parasztok szeme száraz volt. Ők is csodálkozva bámulták a menetet.

– Biztos, hogy jó lesz ez így? – kérdezte nyugtalanul Meriré, s a férjéhez hajolt. – És ha Hatsepszut mégsem távozott a túlvilágra? Mi van, ha a kocsis hazudott? Ha az egész csak taktika? – Most véget vetek a nagynéném uralmának. Ha a thébaiakban kétségek maradnak, sosem uralkodhatok teljhatalommal. A menet behatolt a Holtak Völgyének legmélyére. Csak a sír előtt álltak meg. A főpap elénekelt egy himnuszt Amon isten tiszteletére. – Két ország ura, nem tudjuk elvégezni a kötelező rítust, mely során kinyitjuk a halott száját, hogy lelke felszáll hasson az egekbe – nézett rá a pap zavart arckifejezéssel. – Kérjük arra az isteneket, hogy úgy legyen! – válaszol ta a király. – Még nem adtam fel minden reményt, úgy hiszem, még megtalálhatjuk Hatsepszut testét. Akkor majd megrendezzük az igazi temetési szertartást is. Szolgák ereszkedtek le a folyosón kötelek segítségével. Elkezdték lepakolni a legnehezebb bútorokat. – Hatsepszut bútorai nem épp fényűzőek – jelentette ki a pap. – Valóban nem. Mindez csak szimbolikus. Majd akkor fejezzük be a sírt, ha a királynő is a szarkofágjába került. – Még sosem történt ilyesmi... – Tudom – válaszolta a király –, de most kivételes helyzettel állunk szemben, s így a döntés is kivételes. A magas rangú hivatalnokok elkedvetlenedtek a temetés e karikatúrájától, s hamarosan elhagyták a helyszínt.

Másnap a király Karnakba utazott, hogy hódoljon Amonnak. Az összesereglett nép megéljenezte a fáraót. – Amon szobrát áthelyeztük egy ideiglenes helyre – mondta a főpap. – Mivel azt akartad, hogy a kápolnáját rombolják le még az elutazásod előtt, egy másik helyet kellett keresnünk. A király odalépdelt a szoborhoz, melyet egy sátor alatt állítottak fel. Ide senki más nem léphetett be rajta és a papokon kívül. Tuthmószisz leborult az isten előtt, és arra kérte, segítse őt a harcban. Sok-sok ajándékot ígért neki, ha visszatér Thébába. Miután befejezte az imát, az őt elkísérő pap figyelmeztette, hogy hátrálva távozzék. – Soha ne fordíts hátat az istenségnek! – Ezt sosem fogom elfelejteni – válaszolta a király. – Elégedett az isten? – Úgy mondják, Amon hajdanán meg-megjelent a fálaóknak, hogy jelet adjon nekik... – Hatsepszutnak is? – A mai napon nem láttam ilyen jelet... – Kezdjük el az áldozatokat! Hadd szálljon a füst az ég felé! Süljenek a birkacombok! Kapja az isten a legjobb falatokat! Mindenki engedelmeskedett a király akaratának. A hivatalos ünneplés után a családok hazatértek, és meghívták magukhoz a barátaikat. Minden házban nagy fényesség gyűlt. A legszegényebb kunyhóból is éneklés szállt az ég felé. A gyerekek nevetve visítoztak. Az emberek teljesen elfelejtkeztek róla, hogy a katonák két nap múlva csatába indulnak. Az egyiptomiak gondfeledten ünnepelték Amont. Az asszonyok talán legbelül remegtek, hogy nemsoká el kell válniuk a fiuktól vagy a férjüktől, de mégsem mutatták ki érzelmeiket. Arcukról csak büszkeséget és dacot lehetett leolvasni.

Második rész

Tizenötödik fejezet Az udvaron megszólaltak a kürtök. Közvetlenül ezután egy pap ébresztette fel a fáraót. – Köszöntsük a Napot, mely ma újból felkelt! – mondta a királynak. Tuthmószisz hirtelen rádöbbent, hogy elérkezett az indulás napja. Felsőteste izzadságban úszott, mert az éjszaka nagy forróság volt. A meleget egyre nehezebb volt elviselni, ám a legfényesebb minden csillag közül még mindig váratott magára. – Miért nem keltettél fel már korábban? – kérdezte a király, miután megadta a kellő tiszteletet Rének. – Nem szeretek kapkodni. Meriré pedig nagyon jól tudta, hogy már jóval hajnal előtt talpon akartam lenni! – Úgy gondoltam, hagylak pihenni még egy kicsit. A vízórában lassan haladt a folyadék. Ma éjjel is meglátogattad a háremet, és igen fáradtnak tűntél... – Veled aludtam, szépséges Meriré – sóhajtott fel a fáraó. – Miután eljöttél a háremből, ahol megannyi más nővel voltál. Ezért kell késlekedned az indulással... – Nem és nem. Fel kellett volna ébresztened. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a fáraó az elmúlt éjjel több nővel is szórakozott. Csakis a Királyi Hitves járt az eszében. Valóban késő van. Így a legnagyobb melegben leszünk kénytelenek masírozni. Minél hamarabb indulunk, annál jobb. ***

A király sietve megfürösztette magát. Azután felvette a kötényét és a kartusával díszített övét. Beparfümözte magát, majd felhúzta kényelmes bőrcipőit. Bőre mirhától illatozott. – Megpróbálom majd elrejteni a szomorúságomat a nép előtt, de valójában a fáraó nagyon hiányozni fog nekünk. – Nyugodj meg, nemsoká újra melletted leszek, még ha megannyi csatát is kell megvívnom ennek érdekében! – Mentsd meg Egyiptomot a hódítóktól! – Meriré csupán ennyit válaszolt, és kikísérte a fáraót az ajtóig, ahol megcsókolta a férjét. – Küldj majd hozzám hírvivőket! Gondolatban mindig veled leszek. Nem messze onnan Kertari a király indulását leste. Szobája kis ablakában állt, ahonnan jól hallotta a lovak türelmetlen toporzékolását. Az ő tapasztalatlan füle persze nem tudta megkülönböztetni az élelmiszeres kocsik és a harci szekerek nyikorgását. Amikor meghallotta a királyt üdvözlő kiáltásokat, kijjebb hajolt az ablakon. Mikor látta III. Tuthmósziszt felszállni aranyszekerére, legbelül nagy forróság öntötte el. Szíve hihetetlen iramban kezdett verni. Csak épen és egészségesen térjen vissza! – kérte az isteneket. Úgy érezte, mintha lázas lenne. Elméjét a kék égbolt látványa töltötte be, és elvesztette az eszméletét. – Induljunk! – kiáltotta a király. A menet lassan mozgásba lendült. A katonák mindannyian fehér kötényt viseltek, felsőtestük általában fedetlen volt, a naptól egy egyszerű szövetdarab védte őket. A tegnapi mosolynak már nyoma sem volt az arcukon. Úgy tűnt, nem érdekli őket más, csak a lándzsájuk és az előttük húzódó út. A kocsisok merev tekintettel hajtották szekereiket az út két oldalán elhelyezkedő tömeg éljenzése közepette.

– Rajta, Pathmesz, mosolyogj egy kicsit! – mondta a király a kocsisának. – Az a lényeg, az a lényeg – ismételte elmerengve. – Ezelőtt egy nőt kísértél a csatába. Most egy igazi harcossal háborúzhatsz! Nem felemelő? Pathmesz nem szólt semmit. Arra a sörösedényre gondolt, amit a lába mellé helyezett. Nem volt túl boldog, amikor megtudta, hogy ő lesz a király kocsisa ebben a hadjáratban. – Mégsem hagyhattalak Thébában, miközben mi kockára tesszük az életünket – folytatta a király, aki az íját a kezében tartotta. – Te mindenkinél jobban értesz hozzá, hogyan kell a szekérrel rárontani az ellenségre. Az első sorban fogok harcolni. Jó kocsisra van szükségem! De Pathmesz még mindig nem válaszolt. Arra kérte Amont, segítsen neki elviselni ezt a megpróbáltatást, és Hatsepszuthoz esedezett, hogy bocsássa meg az árulását. – Csak azért ragaszkodtál hozzá, hogy elkísérjelek, mert még nem került elő a királynő teste – szólalt meg végül. – Ez csak részben igaz – válaszolta a király nagyot nevetve. – Ravasz vagy. Még mindig nem bízok benned. Ha mégsem találjuk meg a testet, el fogok rajta gondolkodni, vajon az igazat mondtad-e nekem. – És így rajtam tarthatod a szemed... – Pontosan. Egyébiránt igyál nyugodtan egy kis sört, ha megszomjaztál. Bár nem tudom, miért azt fogyasztod. Nem szereted a jó tüzes, krétai borokat? – Biztosan szeretném. Húsz éve nem ittam. – És ne hidd, hogy csak a királynő miatt hoztalak magammal! – Hát még miért?

– Már mondtam neked. Nagyra tartom a bátorságodat és az ügyességedet. Ritka ma már az ilyen sokat próbali szekérhajtó. Meséltek nekem a hőstetteidről. – Akkor még fiatal voltam. Most az első összecsapásnál el fogok hullani. – Nem ajánlom, hogy megpróbáld feladni a küzdelmet – válaszolta szigorúan a király. – Ha a gyengeséged veszélybe sodorja a fáraó életét, meg foglak büntetni. Hamarosan belepte őket a por. Az utolsó thébai házak is eltűntek a pálmafák mögött. – Az emberek szomjasak – jelentette az uralkodónak Menheperrészeneb. – Az a lényeg, az a lényeg – szólt közbe az iszákos kocsis. – Csak akkor tartunk pihenőt, ha a Nap már a legmagasabban jár. Addig használják a kulacsaikat! Az egyiptomi sereg többször is letáborozott, mielőtt elérte volna a Deltát. A király nem akart több időt elvesztegetni. A lehető leggyorsabban Gázába akart érni, és nem kímélte a katonáit. Szekerében állva, lándzsáját előreszegezve biztatta a gyalogosokat, mondott beszédet a szekérhajtóknak. Nem fukarkodott a tanácsokkal. Miközben a tengerparton meneteltek, az egyiptomi katonák néhány krétai tengerészbe botlottak, akik szintén Gázába mentek, hogy eladják a vázáikat. A várost a király csak néhány hónapja foglalta el. A katonák nagyon unhatták már a masírozást a Szinájon, mert amikor végül megpillantották a szövetséges város házainak lapos tetejét, fegyvereiket vidáman az ég felé emelték. A király jó előre úgy tervezte, hogy a városban fognak megpihenni az erőltetett menetelés után. A katonák felütötték táboraikat a város

kapuinál. Megkönnyebbülten szabadultak meg a nehéz pajzsoktól, íjaiktól és buzogányaiktól. A fegyverét mindenki a sátor elé tette. – Csak egy éjszakát maradunk! – mondta nekik a király. Mivel elégedetlenkedő hangok hallatszottak innen-onnan, a király megmagyarázta nekik, mi a helyzet. – Nem akarom, hogy az ellenség megneszelje az érkezésünket. Minél gyorsabbak és észrevétlenebbek vagyunk, annál hamarabb befejeződik ez a háború. Mi jól ismerjük ellenfeleink pozícióit. A főerőiktől még nagyon messze vagyunk. A katonák elhallgattak. Túl fáradtak voltak vitatkozni. Gyors vacsora után faágakból rakott tüzeknél hajtották alomra a fejüket, ugyanis a tengerpart sokkal hűvösebb volt a Nílus menti részeknél. A tengeri szellő lágyan simogatta a borostás arcokat. A király már kora hajnalban elrendelte az ébresztőt. Maga még kevesebbet aludt, mint a katonái, mert egy támadási terven dolgozott. – Rajta! Ne hagyjunk időt az ellenségnek még több katona toborzására vagy új szövetségek kötésére! Fejlődjetek oszlopba, és indulunk! Az egyiptomi sereg Amurru felé vette az irányt, maga mögött hagyta a tengert, és átkelt az ismeretlen dombokon, melyeken csak néhány bütykös törzsű olajfa tengette életét. Törzsekben élő nomádokkal találkoztak, akiket megrémített a hadjárat jelentősége. Legtöbbjük gyorsan összeszedte, amit tudott, és elmenekült már a fáraó közeledtére is. A király nem miattuk aggódott: a domboldalakat vizslatta szüntelenül. Tudta, hogy az ellenség úgy ismeri ezt a vidéket,

mint a tenyerét. „A főseregük még messze van, de hol vannak az előőrsök?” *** Több napi menetelés után a király úgy döntött, hogy ismét tábort vernek, és hagyja pihenni kicsit a katonákat Menheperrészeneb szólt neki, hogy most képtelenek lenm nek a harcra, és egy ilyen hosszú menetelés után pillanatot alatt elveszítenék a csatát. Mindamellett a fáraó nem akart késlekedni sem. Szik lás hegységek, barátságtalan és félelmetes szorosok terültei el előttük, amelyeket csak az itt lakók ismertek. Az egyik felderítője csatlakozott a táborhoz. Azt mondta, hogy az ellenség Megiddónál állomásozik, kétnapi járásra az egyiptomi tábortól. – Nem értem, miért nem tért még vissza a többi felderi tőnk – mondta a király Menheperrészenebnek. – Amíg nincs több információnk, nem szívesen megyek tovább ezen az úton. A király elhatározta, hogy összehívja a tanácsadóit. – Előrenyomulhatunk ebben a széles völgyben. Úgy tűnik, az ellenség Megiddo erődje előtt gyülekezik. De nem tudom, lesz-e elég időnk kibontakozni és csatarendbe fejlődni. Lehet, hogy az ellenség hadereje számosabb, mint ahogy eddig gondoltuk. Mi van akkor, ha a Megiddótól délre levő dombságban húzták meg magukat? Ha ott támadjuk meg őket, védtelenek leszünk a nyilaik és a dárdáik ellen! A dombtetőkről indulva legázolnak minket. – Mi tehát a megoldás? – kérdezte Amenmen. – És ti mit gondoltok? Az egyik felderítőnk beszámolt egy hegyszorosról, nem messze innen. Ha azon át megyünk, egészen

közel jutunk az ellenséghez, és meglephetjük őket, mielőtt még rendeznék a soraikat! Mivel a vélemények igencsak megoszlottak, a király újabb haditanácsot rendelt el még ugyanarra az estére. – Most menjünk tovább! A többit majd meglátjuk. *** Miközben a katonák lassan lépdeltek előre a hőségben, és az állatok is csak nagy nehezen haladtak előre Ré tüzében, a királynak nagyon rossz előérzete támadt. – De hát hol vannak a felderítőink? – kérdezte Rehmirét. – Egyikük sem tért vissza. Nem tetszik nekem ez a halotti csend. Már a ragadozó madarakat sem hallani. Amenmen hadvezér a dűnéket leste, egyszer csak kiugratott a sorból, és odalovagolt III. Tuthmósziszhoz. – Mindenható fáraó, nem szeretnélek nyugtalanítani, de mintha egy katonát láttam volna annak a dűnének a tetején. A karjával az egyik buckára mutatott. – Bízok az éberségedben – felelte a király. – Te nem tévesztenél össze egy délibábot egy ellenséges katonával. Ha azt mondod, egy katona volt ott, akkor az ott is volt! Még nem döntöttem el, mit teszünk, de már megéreztem a veszélyt. – A felderítőinknek már rég vissza kellett volna térniük. Szerintem fogságba estek. – Ezek szerint közeleg a harc ideje... – Én is azt hiszem – válaszolta Amenmen. – Keskeny és sziklás hegyszorosokon fogunk áthaladni. Az ellenség ott vár ránk, ebben biztos vagyok. Miért vállalná a sivatagos nyílt terepen a harcot, ha könnyedén csapdába ejthet minket ezekben

a szűk átjárókban? Ha a nyílt terepen győznének le, akkor üldözőbe kéne venniük a megfutamodó katonáinkat. Ha viszont sikerül beszorítaniuk a szorosokba, előbb végeznek velünk, mint hogy akár egy utolsó pillantást vetnél a Napra. – Ebben biztos vagyok – válaszolta a király. – Mit csinálunk? – kérdezte Amenmen nyugtalanul. – Sajnos nem tudjuk, mennyien vannak. – Küldjünk ki még kémeket! – Felesleges. Túl soká érnének vissza... Hacsak nem verünk itt tábort, és várjuk be őket ezen a helyen. Vállaljuk a kockázatot, hogy éjjel meglepjenek minket? – Mégiscsak az az egyetlen megoldás, hogy itt maradunk, amíg nem tudunk meg többet. Nem sodorhatod veszélybe az összes katonád életét. A király kiadta a parancsot a táborverésre. Kijelölt két lovast, akiknek azt az utasítást adta, hogy vágtassanak el a szorosok felé. – Ha nem láttok ellenséget, ne gyertek vissza! Tudni akarom, mekkora erőkkel rendelkeznek. Sok ország szövetkezett ellenünk, és a legrosszabbtól tartok. Az sem kizárt, hogy egyetlen nagy csatában akarnak megsemmisíteni minket. A felderítők megesküdtek rá, hogy nem árulják el a királyt, s inkább vállalják a kínhalált, mint hogy válaszoljanak az ellenség kérdéseire. A fáraó sátra a tábor közepén állt. Két őr állt a bejáratnál. A többi sátorban a katonák lefekvéshez készülődtek. – Kösd a lelkükre, hogy nem gyújtanak tüzet! – mondta a fáraó Amenmennek. – Ha valaki megszegi a parancsot, azonnal megbüntetem!

– A katonák nyugtalankodnak, királyom – válaszolta a hadvezér. – Nem értik, hogy mi történik. Beszélned kéne velük, megmagyarázni nekik a helyzetet. – Előbb hadd térjenek vissza a felderítők. Aztán újabb haditanácsot tartunk. Amenmen nem erősködött tovább, de adott pár tanácsot a királynak. – Nem hinném, hogy az ellenség ma éjjel megtámad minket. Holnapig nyugtunk lesz. – Ebben én nem lennék olyan biztos – válaszolta Tuthmószisz. – Jól emlékszem nagyapám történeteire. Mindig azt mondogatta, hogy ezek olyan ravaszak, mint a róka, és hogy sosem bízott meg bennük. – Mégiscsak legyőzte őket, nemde, mindenható király? – Sok csatában feléjük kerekedett, de sokszor el is kerülte velük az összeütközést. Úgy ítélte meg, a serege nem elég gyakorlott egy ilyen ellenféllel szemben. A végső célja persze az volt, hogy egyszer eltapossa őket. – És te azt reméled, befejezheted azt, amire I. Tuthmószisznak már nem volt ideje – mondta Amenmen. – Igen. De okos leszek, és megfogadom a nagyapám tanácsait. Amenmen távozott. Megérezte, hogy a király magányra vágyik. Bársonyos tapintású, színes szőnyegekkel borított fényűző sátrában III. Tuthmószisz egy jó haditerven gondolkozott. A dolgok máshogy alakultak, mint tervezte. Meg akarta lepni az ellenfelet, s ehelyett ő került hátrányba. Végiggondolta, hol hibázott.

– Azt hittem, távolabb van az ellenség. Könnyelmű voltam. Kévésén múlt, hogy nem vesztettünk rajta. De mi van akkor, ha csak néhány katona van ott? Azokat könnyen legyőzhetnénk. Amonhoz imádkozott segítségért. Elnyúlt a fekhelyén, és a sátor plafonját bámulta. „Hiányzik nekem Kertari. Ezt csak vele tudnám elviselni. Magammal kellett volna hoznom az úti hárememben. Miért olyan fontos a háremem Merirének? Rendszerint nem törődik az ilyesfajta ügyekkel. Rehmirének igaza van. Ha jobban meggondolom, be kell látnom, hogy nagyon furcsán viselkedik.” A király nem vágyott más nőkre. Inkább maradt most egyedül. Végül elszenderedett. Ám az éjszaka közepén nagy zaj támadt a táborban. A király felugrott fekhelyéről, és az őröket hívta. – Mi ez a lárma? – Körbevették a táborunkat! – Mindenki ébredjen, fegyverbe! A kiáltások egyre hangosodtak. Most már fegyverek zaja is hallatszott. Tuthmószisz azonnal kirohant a sátrából, s készen állt a harcra. Felkötötte a kardját, és megpróbálta megtudni, mi is történik pontosan. Amenmen és Menheperrészeneb futottak feléje. – Mi történt? – kérdezte a király a sötétséget kémlelve. – Lovasok köröznek a táborunk körül. – Hogy néznek ki? Amenmen leírta a fegyverzetüket és a ruháikat. – És hogyan viselkednek? Támadólag? Vagy követet küldtek? – Jelenleg nem csinálnak mást, csak minket figyelnek.

A király türelme a végéhez ért. Felsorakoztatta a katonákat. Mire az egyiptomiak felkészültek, az ellenség visszavonult. Tuthmószisz dühösen hívta vissza a csapatait. – Micsoda gyáva népség! – mutatott a távolodó lovasok felé. – Nem. Ez csak figyelmeztetés volt – figyelmeztette Amenmen. – Ha nem szedjük össze magunkat olyan gyorsan, megleptek volna minket. Mondtam én neked, hogy ezektől nem lehet tisztességes harcot várni! – Ebben nem vagyok olyan biztos. Azt hiszem, csak meg akartak fenyegetni. – Engem ezek ne fenyegessenek! Érted? Ne fenyegessenek! *** A katonák egész éjjel résen álltak. Mivel az ellenség már úgyis tudta, merre van az egyiptomi sereg, végre tüzet gyújthattak, és húst sütöttek. A borosés söröskorsók addig jártak körbe, míg a katonák el nem aludtak a biztonságot adó holdfényben. Tuthmószisz a sátrába vonult, és az éjszaka maradékát azzal töltötte, hogy új stratégiát dolgozott ki.

Tizenhatodik fejezet Az első hírvivő, akit a fáraó küldött Thébába, épp ezen az estén érkezett meg a királyi palotába. Meriré azonnal hívatott egy írnokot, és türelmetlenül várta, mi áll a papirusztekercsen. Az írnok figyelmesen olvasni kezdett. – Tehát a király még nem találkozott az ellenséggel. A háború elnyúlik. Jó pár hétig még biztosan nem tér vissza. A háremben Kertari is türelmetlenül várta már a híreket Tuthmósziszról. A királyné egyik szolgálója lépett be csendesen a szobájába. Kertari odafutott hozzá, és megfogta a kezét. – Gyere gyorsan! Mondd el gyorsan, mit hallottál! A királyné tud róla, hogy nálam vagy? – Iziszre, ha tudná, azonnal megölne! Egy küldönc érkezett a királynéhoz. Tuthmószisz elérte Észak-Egyiptomot, de még nem ütközött meg az ellenséggel. Kertari az istenekhez fohászkodott. Elővett egy amulettet, és a melléhez szorította. – Annyira félek, hogy megölik! Kezét a gyomrára tette. – Fájdalmaid vannak, szépséges Kertari? – kérdezte a szolgálólány segítőkészen. – Ne aggódj! Mióta a király elment, állandó fájdalmaim vannak. – Hivattál orvost? – Nem. Magam is elintézem. Ígérd meg, hogy nem beszélsz róla senkinek! Csak a háremfőnöknő tud róla, ő is csak azért,

mert elájultam, amikor a sereg elindult Thébából. Nemcsak a szomorúságtól volt. Úgy éreztem, mintha kettényílna alattam a föld. A szolgáló furcsán nézett rá. – Megőrzőm a titkod, ígérem. Mindazonáltal keressd meg a hárem orvosát! Ismerősek nekem ezek a tünetek... – Mire célzol? – Szépséges Kertari, lehetséges volna, hogy az istenek ilyen korán fiút ajándékoznak neked a királytól? – Azt akarod mondani... – Hogy valószínűleg várandós vagy a fáraó gyermekével! Kertari teljesen elképedt. – Miket beszélsz? Hiszen még nem készültem fel rá! A szolgáló csillogó szemmel nézett rá. Egészen felvillanyozódott. – Hát nem érted, Kertari? Egy trónörököst hordozol a szíved alatt! – Csak képzelődsz! Hathor istennő biztosan nem engem választana ki egy ilyen feladatra. Csak nemrég ismerem a fáraót. Nagyon fiatal vagyok még, és... – Iziszre, valóban nincs sok tapasztalatod! Egyetlen éjszaka is elég hozzá, hogy a fáraó anyává tegyen! – Ezt nem hiszem el. De tegyük fel, igazad van! Lehet, hogy lány lesz, és nem fiú. – Ez a jövő titka, szépséges Kertari. De fogadd meg a tanácsomat! Most vissza kell mennem a királyné termeibe. Kifelé menet Merirével találta szemben magát. – Hová rejtőzzek? Nem szabad meglátnia!

De Meriré már észrevette a szolgálóját. Épp azért indult ide határozott lépteivel, hogy mindegyik háremhölgyet elküldje az általa kiválasztott palotába. – Mit csinálsz itt? – kérdezte a szolgálólánytól parancsoló hangján. – Talán nem az a feladatod, hogy a Királyi Hitvest szolgáld? Semmi okod sincs ide jönni. Magyarázatot követelek. A nők hirtelen abbahagyták a beszélgetést, és a zene is elhallgatott. A háremet súlyos csend ülte meg. A szolgáló úrnője lábai elé vetette magát. – Csak egy barátnőmet látogattam meg – válaszolta . – Egy barátnődet? Itt? Hogyan lehetne itt barátnőd, ha nem jársz ide sohasem?! – Néha eljövök – ismerte be a szolgáló, mert félt, hogy megbüntetik, ha hazugságon kapják. – Ideje, hogy helyreállítsam a rendet ebben a palotában! Menj vissza a munkádhoz! Az ügyedben később fogok dönteni. Ezután Meriré egyenként szólította maga elé a háremhölgyeket – mindegyiket a keresztnevén. A nők meghajoltak előtte, és engedelmesen várták a döntését. Meriré III. Tuthmószisz fáklyákkal körülvett trónján legyeztette magát, és elismételte, amit az írnok felolvasott neki. Az intézkedéseket megelőzően ő vettette azokat papiruszra. A háremhölgyek ellenkezés nélkül elfogadták a királyné határozatait. Tisztában voltak vele, hogy a király sosem lenne ilyen szigorú velük, és arra vártak, hogy visszatérjen. Mind nagyon jól érezték magukat Thébában. – Kertari! – olvasta az írnok. A lány a királyné hívására sietve engedelmeskedett. – Ezentúl a fajjúmi palotában fogsz élni – közölte Meriré.

A királynő lassan tagolta a szavakat, mintha különösen nagy jelentőséget tulajdonítana nekik. – Két nap múlva indulsz. Kertari csak nehezen tudta visszafojtani a feltörni készülő zokogást. – Igen, úrnőm – bólintott végül, és felkelt a földről. Ám abban a pillanatban, hogy felemelte a fejét, ájultan zuhant a királyné lábához. – Vigyék a szobájába! – parancsolta Meriré. – Meglepő, hogy egy effajta kitüntetés nem tesz boldoggá egy háremhölgyet. – Én azt hiszem, hogy éppen fordítva áll a helyzet – szólt a háremfőnöknő. – A nagy örömtől vesztette el az eszméletét, hogy a fajjúmi hárembe mehet! Nagy megtiszteltetés ez neki! Meriré gyanakodva nézett a főnöknőre, de annak arcáról nem tudott leolvasni semmit. Talán hazudik? – Kertari már több napja betegeskedik – folytatta a főnöknő. – Nem lehetne elhalasztani az indulását? – Nem – válaszolta Meriré. – Úgy lesz, ahogy mondtam! Fajjúmban ugyanolyan kitűnő ápolást kap majd, mint itt. A fiatalok pedig bírják az utazást. Két lány emelte fel a földről a halkan nyögdécselő Kertarit, és elindultak vele a szobája felé. – Gyorsan! Gyorsan! Erre! – mondta a háremfőnöknő feléjük sietve. – Vigyázzatok a tarkójára! Biztosan a vérével van valami baj. Hánytassátok meg! Fektessétek le! Azután megparancsolta, hogy hagyják egyedül Kertarival. Benedvesített egy kendőt, és azzal hűsítette a lány homlokát. – Végre hogy visszatértél közénk, Hathorra – mondta szeretettel.

– Miért vagy velem ilyen kedves? – kérdezte a fiatal kora ellenére is sokat próbált Kertari, és megpróbált felülni a fekhelyén. A többi háremhölgyet nem részesíted ilyen kivételes gondoskodásban. – Volt egy lányom, olyan idős volt, mint most te – vallotta be a főnöknő. – Ő is nagyon szerette a fáraót. A te szemed épp olyan, mint az övé. Neki is ilyen karcsú teste volt – simogatta meg Kertari mellét. – És ugyanolyan tapasz talatlan vagy, mint ő. Szereted a királyt? – Nem tudom – válaszolta Kertari elvörösödve, és lefej tette magáról a főnöknő kezét. – Mit kéne éreznem? Mind kötelesek vagyunk tisztelni és szeretni a fáraót. – Ez nyilvánvaló. Ám nekem úgy tűnik, nem hagynak közömbösen a látogatásai. A többi lány már olyan pletykákat terjeszt, hogy te az egész napot szépítkezéssel töltöd, csak hogy jobban tetssz a királynak. – Az istenek így akarják, és az istennők segítenek nekem. Talán nem azért vagyok a háremben, hogy a király kedvét lelje bennem? – Nem értettél meg... A főnöknő odaült Kertari mellé, és gyöngéden nézett rá. – Nem tudtam nem észrevenni a boldogságot, amit érzel, az önfeledt kacagásod, a szemedben fellobbanó lángot, amikor megérkezett a király. – Bevallom, nagyon jól érzem magam a fáraó karjaiban, és néha örökké ott szeretnék maradni. – Tehát a királyné döntése a szívedbe hasított... – Igen. Mikor látom viszont a fáraót? Mikor majd visszatér Thébába, rengeteg más dolga lesz, mint hogy vadászni menjen Fajjúmba!

– Légy türelemmel! Úgy vettem észre, III. Tuthmószisznak igen fontos, hogy egészséges legyél, és jól érezd magad. Bármely kívánságod teljesítené. Lehet, hogy visszahozat ide. Kertari erőtlen karjai az ágyra hulltak, nem bízott már semmiben sem. – Míg fénylő Napunk, az ország ura, visszatér, a Níluson rengeteg víz lefolyik még a tenger felé. Tuthmószisz elfelejtkezik rólam. Az utazó hárem hölgyei vigasztalják helyettem, és sok új lány, akiket a háborúban zsákmányol magának. – A királyok szíve némelykor ugyanúgy ellágyul, mint a köznapi embereké – bátorította a főnöknő Kertarit. – Most pedig szólok az orvosnak, hogy készítsen fel az utazásra. Ne félj semmit! Nagyon érti a dolgát. Nem fog fájdalmat okozni. – És neked van valami ötleted, hogy mitől vagyok ilyen gyenge? – Van. – A királyné szolgálólánya egy elég furcsa ötlettel állt elő. – Éspedig? – Azt mondja, lehet, hogy gyereket várok a királytól. – Én is így gondolom. S ha ez igaz, akkor még fontosabb leszel a szemében, és még odaadóbb lesz veled. – Ez a kilátás boldoggá tesz, de meg is rémít egyben. – Ne félj! Én majd megvédelek. Thébától távol pedig a gyermekeket védelmező istennők, Thoérisz és Hathor, fognak segíteni. – Eljössz majd Fajjúmba? – Ez sajnos lehetetlen – válaszolt a főnöknő, és megcsókolta a kezét. – De biztos vagyok benne, hogy a király érdeklődni fog az állapotod iránt. – És ki fogja neki elmondani?

– A palotában már mindenki tud róla. Teszünk róla, hogy az arany Hórusz fülébe is eljusson a hír. – Köszönöm a jóságodat! Soha nem felejtem el, hogy segítettél nekem, és hogy milyen kedves voltál. Az istenek segítsenek! A két nő csöndben ült egymás mellett. Kertari nemigen tudta elképzelni sem, milyen az élet Thébától távol. Hirtelen sírni szeretett volna. Sírni ennek az asszonynak a mellére borulva, aki úgy bánt vele, mint a saját lányával. Közelebb húzódott hozzá, és a vállára hajtotta a fejét. – Gyermekem – suttogta az idős asszony. – Bárcsak mellettem maradhatnál, hogy megvédhesselek...

Tizenhetedik fejezet A sivatagban, Megiddo közelében, az éjszaka további része már különösebb események nélkül telt el. Hajnalban III. Tuthmószisz igencsak megéhezett. Sört ivott, és jó étvággyal látott neki az odakészített süteményeknek. Megmosdatta és beparfümöztette magát egy szolgálólánnyal. Amenmen ekkor lépett be a sátrába. – Hol vannak az ellenségeink? – kérdezte a fáraó nyugtalanul. – Szerintem csak egyszerű figyelmeztetés volt. Nyomuk sincs. – Jól van! Az istenek megsegítenek minket. Nem félek semmitől! – Az éjjel kedvező előjelet láttál álmodban? – Pontosan, Amenmen, és hiszek az álmoknak. Győzni fogunk! Most már bizonyos. – A kémeink épp most tértek vissza. – Épek és egészségesek? – Teljesen. Úgy hajtották végre a feladatukat, hogy nem fedték fel őket. – Nagyszerű! Az ellenségnek támadnia kellett volna, ahelyett hogy csak fenyegetőzik. Jöjjenek be a felderítők! A király magára vett egy finom lenszövetet, és egy karosszékben foglalt helyet. – Itt vagytok hát! – mondta a katonáknak. – Gratulálok nektek. Remélem, világos és őszinte beszámolókat fogok hallani. – Úgy hiszem, igen, méltóságos fáraó – válaszolta az. egyik lovas. – Sikerült akadálytalanul megközelítenünk Migiddót. Az

ellenség száma kisebb, mint gondoltuk. Várnak ránk, és ahogy mi láttuk, támadásra készülődnek. – Annál jobb – válaszolt a király. – A síkságon gyülekeznek, ahogy számítottam is rá. Így tehát a másik utat fogjuk választani. Nem nyílt terepen közelítjük meg őke! A hegyszorosokon keresztül jutunk el Megiddóhoz. – Egy véleményen vagyunk, fáraóm. Én is épp ezt akartam javasolni. Azután bevesszük azt a lázadó várost, és megleckéztetjük ezeket a barbárokat, akik szövetkezni mertek ellenünk. A király megmasszíroztatta magát, mintha csak a palotában lenne. Azután magához hivatta a parfümöket ismerő szolgáját, és kellemes illatú főzetekkel dörzsöltette be a testét. – Az istenek parfümének illatfelhőjében kívánok harcolni. A szokásaim gyakorlásában senki és semmi sem gátolhat meg. Viccelődni és dalolászni kezdett. – Amenmen, sorakoztasd fel a katonákat, és mondj egy beszédet, amilyet máskor is szoktál! Nemsoká megindulunk. Mondd meg nekik, hogy meg fogjuk leckéztetni azokat a kevély népeket, akik nem tisztelik a fáraót! – Ez a győzelem majd megállítja Mitanni királyát – szólt Amenmen. – Nem tud majd befurakodni a kikötőkbe, mint ahogy tervezte. – Ha meg kell ostromolnunk a várost, lesz elég ostromgépünk? – Úgy hiszem. – Rendben! Hívd össze a haditanácsot!

Amenmen felvillanyozva távozott, elégedett volt a király döntésével. Sietve szelte át a tábort, közben parancsokat osztogatott. – Ré már fenn fénylik az égen! Készülődjetek! Az ellenség körbeveszi a táborunkat, és ti alusztok! A gyalogosok és az íjászok készültek el leghamarabb. Amenmen a sereg közepére ment, és fellépett egy alacsony emelvényre, hogy beszédet mondjon. – A fáraó határozott, Amon az éjjel megsúgta neki, mit tegyen. Most már biztos a győzelem! Többé nem kell félnetek. Le kell küzdenetek magatokban a tegnap esti rémületet. A király már ismertette a tervét. Urunk azonban megváltoztatta azt. Mind figyeljetek rám, készüljetek fel a fantasztikus csatára és a hatalmas zsákmány megszerzésére! A katonák előbb kedvetlenül hallgatták, de azután hamar magával ragadta őket vezérük lelkesedése. Örömkiáltások kíséretében emelték az ég felé íjaikat és dárdáikat. – Jól beszéltél – csatlakozott a fáraó Amenmenhez. – Mindent pakoljatok fel a kocsikra! Addig én még egyszer összeülök a tanácsadóimmal. A király visszavonult a sátrába. – A szorosok nagyon keskenyek – mondta Rehmiré, miután végighallgatta Tuthmószisz lelkesen előadott mondandóját. Óriási kockázatot vállalunk ezzel. Ha az ellenség ott rejtőzik, egyenesen lemészároltatjuk magunkat. – Valóban – válaszolta a király. – Azonban minden jel arra enged következtetni, hogy az ellenfeleink a síkságon várnak ránk. És így nemcsak hogy előrehaladunk a tudtuk nélkül, hanem még azelőtt kitörhetünk a szorosokból, mielőtt rendezhetnék a soraikat.

– Ha már mindenképpen ragaszkodsz a döntésedhez, legalább küldj fel katonákat a hegytetőkre! – Már intézkedtem. Mivel mind egyetértünk, akár máris elindulhatunk! A fáraó csillogó szemmel lépett fel a szekerére. A gondterhelt, de királyukra büszke egyiptomiak megéljenezték. Elsőként hajtatott be az átjáróba, mely hamarosan sok-sok szekérkerék zajától visszhangzott. Az egyiptomiak nem voltak túl magabiztosak, folyton a hegytetőt kémlelték, nem zúdul-e rájuk az ellenség a következő pillanatban. De min den csendesnek tűnt, és lassan feloldódtak. Amikor egy oá zist pillantottak meg az út szélén, mindannyian örömujjon gásban törtek ki. – Úgysem mehetnénk tovább – mondta Amenmen III. Tuthmószisznak. – Nemsoká beesteledik, és a katonák nem mennének tovább, ha nem látnak jól mindent maguk körül. – Remélem, a szoros kijáratánál nem az ellenség les ránk. – Gondold meg jól, fáraóm! Már most ki kell választanod azokat, akik az első sorban fognak harcolni. Nem lesz idő az egész sereg kibontakozására. Ahhoz túl keskeny a szoros szája. Válaszd a legkiválóbbakat! Te magad helyezkedj el hátrébb! Nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítünk! III. Tuthmószisz vitatkozni kezdett vele, de Amenmen végül is meggyőzte az igazáról. Tartottak egy rövid pihenőt, de hajnalban már harcra készen álltak. A katonák előtt még egynapi menetelés állt. mielőtt az út végére érnének. Óvatosan haladtak előre, Amenmen lecsillapította a királyt. Hamarosan feltűnt előttük az egyik hegyoromra épült megiddói fellegvár.

– Az ellenség ezen a síkságon vert tábort – vélte Amenmen. – Olyan kevesen vannak, hogy nincs mitől tartanunk. Azért ne feledkezzünk el róla, hogy a szomszédos dombságban még lehetnek katonáik. – Közel már a harc ideje... – jelentette ki Tuthmószisz. – Pihenjünk meg még egyszer, mielőtt csatába indulunk! Az ellenség látta, mekkora erővel rendelkezünk. Biztosan aggódnak. Várjuk meg a hajnalt a támadással! De a király nem hagyta, hogy Ré felkeljen. Szétvezényelte a csapatait a még félhomályos síkságon, és minden domb lábához embereket állíttatott. Midőn a Nap az égre öntötte tejszerű sugarait, az egyiptomi sereg harcra készen állt. Megszólaltak a kürtök. Zászlók szökkentek az égbe. A kocsisok csak nehezen tudták visszatartani lovaikat. Az íjászok a szekerekben állva kémlelték a távolt. Az egyiptomi hadsereg igen fegyelmezett volt, míg ellenfeleik kisebb egységekben álltak fel velük szemben. – Pathmesz, most te fogsz engem elvezetni a csatamezőre – szólt a király a kocsisának. – Rajtad múlhat, hogy élek-e, halok-e. Elég csak nem elég gyorsan hajtanod, és a szívemet egy dárda járja át, mielőtt bármit is tehetnék ellene. Az életem a te kezedben van. Persze ha én meghalok, te is velem pusztulsz, hiszen nem vezetheted a kocsit és nyilazhatsz egyszerre. – A szárat a derekamra szoktam tekerni, és úgy fel tudom ajzani az íjam – válaszolta Pathmesz. – Tehát nemcsak a fáraó ismeri ezt a fortélyt... – A sors úgy rendelte, hogy az életed az én kezemben van, mindenható király. Ítéld meg te, hogy bölcs döntés volt-e engem választani. A kocsis gúnyos válasza elbizonytalanította a királyt. De ha kocsist vált, azzal világgá kiáltja a félelmét és a gyávaságát.

Magában megátkozta Pathmeszt és a kétértelmű mondatait. Micsoda ravasz gazember ez! Az egyik pillanatban sört vedel, és csak azt hajtogatja: „Az a lényeg, az a lényeg”, aztán meg ilyen rejtvényeket ad fel neki! Hogy bízzon meg egy ilyen emberben? A király utasította kocsisát, hogy induljon meg ügetésben. Az egész had meglódult a királyi szekér nyomában. Az öreg Pathmesz értette a dolgát: a kocsi szinte szállt a kövek felett, lefékezett a buckák előtt, mozgásából ítélve nem tűnt nehezebbnek egy tollpihénél. A többi kocsi üggyel-bajjal követte. Némelyiknek eltört a kereke, mások visszafordultak, és kerülőt tettek. Az egyiptomi gyalogság a dombok lábánál tömörülő csapatok ellen indult. Hamarosan megtorpantak, hogy fogadják a rájuk zúduló nyílzáport. Bőrpajzsaikkal védekeztek a halált hozó vesszők ellen. Tízes csoportokban vetették magukat a harcba. Ellenfeleiknek jobb felszerelésük volt. Némelyik még vasvértet és sisakot is viselt, és az egyiptomi lándzsák sokszor kettétörtek az ellenfél mellkasán. Az első sorokban harcoló gyalogosok a kardot részesítették előnyben. Fáradhatatlanul vagdalkoztak jobbra-balra egymás oldalát védve. Hamarosan az ellenséges szekerek is összecsaptak az egyiptomi lovassággal, de utóbbi nem engedte őket kibontakozni. III. Tuthmószisz érezte, hogy a gyalogság hamarosan áttör. Még inkább biztatni kezdte őket, jól tudta, milyen sokat ér ilyen helyzetben a bátorítás. A király teljesen szétzilálta az ellenséges sorokat, és hátrálásra kényszerítette őket. Hamarosan Megiddo város előtt találta magát. – Ostromoljuk meg a várost! – kiáltotta.

Ellenfelei már futottak. Maguk mögött hagyták szekereiket és fegyvereiket, és a domb felé futottak, hogy Megiddo falai mögött húzzák meg magukat. – Utánuk! Kerítsétek be őket! – parancsolta a király. A gyerekek és az asszonyok, akik a városon kívülről figyelték a csatát, most rémülten menekültek vissza a falak mögé. A király utasította a katonákat, hogy ne bántsák őket, és ne is üldözzék. A nehéz fakapuk bezárultak. A mellvéden hamarosan csillogó nyílhegyek százai tűntek fel. – Bújjatok a pajzsotok mögé! – kiáltotta a király. – Feküdj! Az egyiptomiak sem fukarkodtak a nyílvesszőkkel. – Ez felesleges – mondta a király. – Csak védekezzünk a nyilak ellen, és várjunk! Visszavonulunk a kapuik elől. Most már tudják, hogy itt vagyunk. Meg fogják érteni, hogy nem megyünk el addig, amíg meg nem adják magukat. A király ezután megtekintette az ellenség elhagyott táborát. – Rajta! Szolgáljátok ki magatokat, katonák! Igazán megérdemlitek! A lovasok átgázoltak a hullákon, és birtokba vették az ellenség táborát. Bronzfegyvereket, ruhákat zsákmányoltak, és csodálattal szemlélték az asszír művészet remek alkotásait. Némelyikük egy csapásra hihetetlen vagyont szerzett magának. – Ma már nem jutunk be a városba – sajnálkozott Tuthmószisz. – Amenmen! Válassz ki egy küldöncöt az embereid közül, aki beszél majd a város urával! Nézd, milyen szép falak! Az itteni kereskedők biztosan gazdagok. A tartomány gazdag jól termő földekben. Nem vademberekkel kell tehát szót értenünk! Amenmen a katonái között sétált. Most megállt az egyik előtt, amelyik alacsonyabb és soványabb is volt a többinél.

– Már sok szolgálatot tettél nekem – szólt oda neki. – Gyere velem, és jegyezd meg jól a király utasításait! A fáraó az írnokot hívatta. – Megfogalmazok egy üzenetet a város vezetőjének. Azonnal meg kell adniuk magukat! Ha ezt megtagadja, senkit sem fogunk kiengedni a városból. Az éhség hamarosan jobb belátásra bírja őket. – Lehet, hogy vannak készleteik – felelte Amenmen. – Addig várunk, amíg szükséges. Én ráérek. Mondd meg a lakóknak, hogy a fáraó nem kegyetlen. Jól fog velük bánni, főleg ha most azonnal megadják magukat. Az írnok figyelmesen lejegyezte a papiruszra a király szavait. Megszárította a tintát, majd feltekerte az irományt. – Itt van az üzenetem hieroglifákkal. A te dolgod lesz lefordítani nekik – adta át az írást a fáraó Amenmen emberének, akit a hadvezér tehetséges embernek ismert meg. – Követeljek azonnali választ, nagy fáraó, arany Hórusz? – Légy minél meggyőzőbb! Ha sikerül rávenned a várost, hogy megadja magát, meg foglak jutalmazni. Ha nem jársz sikerrel, akkor sem büntetlek meg. A küldönc elköszönt, és elvágtatott a város irányába. Nem messze a falaktól fékezte csak le paripáját, és felkiáltott, hogy a város vezetőjével akar beszélni. Az íjászok visszahúzódtak, a kapu nyikorogva kinyílt. – Vonuljunk még távolabb! – mondta a király. – A végén még azt hiszik, csapdába akarjuk csalni őket, és lelövik a küldöncöt. Az egyiptomi a város impozáns bejáratához ügetett, és hamarosan eltűnt a szemük elől. A kapu becsapódott a háta mögött. Tuthmószisz összes katonája visszatartotta a lélegzetét.

– Azt hiszed, a város ilyen könnyen megadja magát? – kérdezte a hozzá csatlakozó Menheperrészeneb a királyt. – Nem ismerem az itteniek mentalitását. – Miért kémlelsz folyvást a dűnék felé? – A horizontot figyelem. Ha az ellenség maradéka megtudja, hogy átkeltünk a szorosokon, azonnal megindulnak ellenünk, és akkor harapófogóba szorulunk. Egyik oldalról az ő lovasaik, a másik oldalról Megiddo. – Mindenesetre legyünk készenlétben! A kadesi király szövetségesei nem engednek át egy ilyen várost egykönnyen. *** Mikor az ellenséges csapatok nagy porfelhő kíséretében megjelentek Megiddónál, a küldönc még nem érkezett vissza. A fáraó újra felsorakoztatta a csapatait. Az ellenséges katonák néhány perces késéssel ugyan, de harci rendbe álltak. A fáraó arra várt, hogyan dönt az ellenséges hadvezér. Tárgyalni akar vagy harcolni? A sivatag mély hallgatásba burkolózott. A könnyű szellő homokot sodort az egyiptomi gyalogosok sorai között, akik fedetlen mellkasuk elé tartották pajzsukat. A lándzsáik végét a földre támasztották. Arcuk nem tükrözött semmiféle érzelmet, feszülten figyelték ellenfeleik minden apró mozdulatát. A király, a szemvakító napsütéssel mit sem törődve, az ellenséges vezér viselkedését kutatta. Amaz hirtelen a feje fölé emelte fegyverét, és megadta a jelet a támadásra. – Megrohamoznak – szólt Amenmen. – És mi vagyunk az előnytelenebb helyzetben. A Nap elvakít. – Csodálkoztam is, hogy így állítottad fel a csapatokat. Lett volna időnk más formációba alakulni.

– Azért így csináltam, hogy az ellenség azt higgye, harc közben nem látunk majd az erős fénytől. Valójában a balszárnyunk, amely hihetetlenül gyors és ütőképes, egy pillanat alatt lerohanja majd az ő jobbszárnyukat. Ezáltal a seregünk folyamatosan balra fog átfordulni. – És az ellenfeleink kapják az arcukba a Napot... – Látom, érted a taktikám – fordult felé Amenmen elégedetten. Most valóban büszke volt magára. – Remélem, hatásos lesz, mert attól tartok, némelyik katonánk csak az ellenfél lándzsahegyét látja! Ré túlságosan elvakítja őket. – Bízz bennem! Ré fokozatosan kapaszkodik fel az égre. Még nincs a legmagasabb pontján. Ha odaér, mi hátat fordítunk neki, és gond nélkül elintézzük ezeket a barbárokat! A lovak felnyerítettek, ahogy meghallották a rájuk törő ellenséges had zaját. Az első sorban elhelyezkedő íjászok pontos nyílzáport zúdítottak ellenfeleikre. A király megparancsolta Pathmesznek, hogy hajtsa a lovakat, ahogy csak bírja. – Amon segítsen engem! – kiáltotta király, és rohamra indult hadseregével. A balszárny a tervek szerint vált le, és megelőzte a királyt. Megkezdődött a harc. A király több lovasra is rálőtt az íjával, s mindegyik holtan hullt a porba. Pathmesz csodálatra méltó ügyességgel lavírozott a harcolók között. Fiatalos hév kerítette hatalmába a kocsist. – Vigyázat! – kiáltotta a királynak. – Balról! De közben már cselekedett is. A katona már épp arra készült, hogy a király hátába döfi a lándzsáját, amikor hatalmas ütést érzett a mellkasán. Lenézett, és így utolsó emlékképe az volt,

hogy egy tőr áll ki a testéből. Pathmesz dobásban is jó volt. A király meglepetten fordult hátra. – Megmentetted az életemet. – Nem barátságból tettem – kiáltotta a kocsis, és újra kézbe vette a gyeplőt. A király lehajolt, hogy elkerüljön egy nyílvesszőt. Előhúzta a kardját, miközben Pathmesz puszta kézzel viaskodott egy katonával, aki felugrott a kocsijukra. Az öregnek hihetetlenül erős csuklója volt, s most ezt használta ki. Lebukott, a gyeplőt ügyesen ellenfele nyakára tekerte, és pillanatok alatt végzett vele. Mielőtt még lerúgta volna a szekérről, gyorsan lecsatolta a katona övén függő bütyköst, amely túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy víz legyen benne. – Ez a lényeg, ez a lényeg – mondogatta csillogó szemmel. Közben körülöttük tombolt a vérzivatar. Az ellenséges jobbszárny lassan ugyan, de hátrálni kezdett. Úgy tűnt, beválik Amenmen számítása. Most az ellenfeleiket vakította el a Nap. Lassan már nem láttak semmit. Az egyiptomi király a vértől vöröslő fegyvereket nézte. – Ré meglepte az ellenfeleinket! Ré minket segít! Az isten lesújt hadseregükre! A fellelkesült egyiptomiak harci kiáltásokat hallattak, és kétszer olyan keményen kezdtek harcolni, mint addig. Lábaiknál rengeteg ellenséges gyalogos feküdt már. Voltak, akik menekülni próbáltak. A lovasok megfutottak. A király végül felemelte a karját: ezzel jelezte a csata végét. A katonák üdvrivalgásban törtek ki. – Hány embert öltünk meg? – kérdezte a király az írnokát. – Eddig több száz kezet vágtam le! – Jól van! Majd később megszámoljuk őket.

– Van néhány fogoly is. – Állítsuk fel a tábort! Beszélni akarok velük, és meghallgatom a küldöncöt, aki nemrég tért vissza. A sátrakat a várost körülvevő dűnék előtt ütötték föl. A homokdombok tetején őrök álltak, hogy onnan tartsák ellenőrzés alatt a városfalakat. – Ma nagyon ébernek kell lenni! – mondta a király Amenmennek. – Ezek képesek észrevétlenül kicsusszanni, és erősítést hoznak ellenünk. – Figyelni fogok mindenre. A sátrad áll... A király elfoglalta szokásos helyét az aranyozott karosszékben, és fogadta a küldöncöt. – Királyom, a városlakók dacolnak veled. Nem fogják megadni magukat. Azzal fenyegetőznek, hogy inkább éhen halnak, mint hogy átadják neked a városukat. – Milyen ostobák! Majd meglátjuk, hogyan állnak ellen az ostromunknak! A király ezután a hadifoglyokkal beszélt. Megnyugtatta őket, és megígérte, hogy megkíméli az életüket, ha ezentúl az ő oldalán harcolnak. – Szolgáljatok engem, és ti is kaptok, ahogy a többiek, egy részt a zsákmányból. Sok hadifogoly jött már át Egyiptomba az egész családjával együtt. Nem bánták meg. Földeket kaptak, amit békeidőben a király és a maguk számára művelnek. Úgy bánok velük, mint az egyiptomiakkal. Némelyikük a személyes testőrségemben szolgál, és a leghűségesebb katonáim közé tartozik. Kérdezzetek csak meg bárkit! Én nem hazudok. – És rám milyen sors vár? – kérdezte a hadvezér. – Gondolom, feláldozol... – Hallottad, mit mondtam. Az rád is érvényes.

– És ha visszautasítunk? A fáraó nem értette, mit mond, az írnokot kérte meg, hogy fordítson neki. – Kivégeznek benneteket, vagy börtönbe kerültök. – Az embereim azt csinálnak, amit akarnak. Én visszautasítom a szolgálatot. – Ebben az esetben meghagyom az életedet – válaszolta III. Tuthmószisz mosolyogva. – Gúnyolódsz velem, mindenható király? Épp az imént mondtad, hogy halálra fogsz ítélni! – Csak tudni akartam, hogyan reagálsz. Tetszel nekem. Szívesen felvennélek a személyes testőrségembe. Mit szólsz hozzá? A hadvezér elbizonytalanodott, majd így válaszolt: – Már hallottam a becsületességedről és az igazságszeretetedről. Ma megcsodálhattam bátorságod és ragyogó taktikai érzéked. Az istenek haragvó oroszlánná, féktelen bikává, rettenetes griffmadárrá változtattak, hogy megsemmisíthess bennünket. Én nem harcolhatok az istenségek ellen. Márpedig te magad is isten vagy. Elfogadom a szolgálatod, és elismerem a fensőbbségedet. A többi fogoly is a fáraó lábaihoz vetette magát, aki ekkor már tisztán látta, ezek az emberek ezentúl mindig hűségesek lesznek hozzá. Rákacsintott a jelen levő Amenmenre és Menheperrészenbre, akik visszamosolyogtak uralkodójukra.

Tizennyolcadik fejezet Kertari nagyon fáradt volt, amikor belépett a fajjúmi palota kapuján. Nem tudta volna megmondani, hogy a terhesség miatt-e vagy a szívében lakozó hatalmas szomorúság miatt. El kellett hagynia Thébát, s így nem láthatja viszont egyhamar a királyt. Az indulása napjáig mindennap ott ült egy kerti padon, és a küldöncöt várta, aki hírt hoz a fáraóról. Kérte az isteneket, hogy őrizzék meg épségben és egészségben, és ne hagyják a férfi szívében kialudni a lángot, mely akkor lobbant fel, amikor együtt voltak. A hárem orvosa nem szívesen közölte vele, hogy terhes, ugyanis túl fiatalnak tartotta ahhoz, hogy gyermeket szüljön a fáraónak. A háremfőnöknő megígértette a férfival, hogy titokban tartja a dolgot. – Hiányzik nekem az a kedves asszony. Mindig megvédett – gondolta magában Kertari, miközben leszállt a kocsiról, és a fajjúmi hárem zord homlokzatát nézte. – Hiába fényűző és csodásan díszített épület, nekem mégiscsak egy aranyozott börtön lesz ez a hely. Inkább maradtam volna Thébában. Mit érdekel engem az a sok drágaság, amit a királyné ígért nekem? Talán megtudta valakitől, hogy gyereket várok a királytól? Egy királyné sosem féltékeny az ilyesmire. III. Tuthmószisznak bizonyosan van már néhány gyermeke. MeriréHatsepszut ennyi miatt nem küldött volna el Thébából...

Kertari útközben lenyűgözve figyelte a színpompás madarakat, melyek a fajjúmi mocsarakat lakták. A vadászok persze csak az ízletes zsákmányt látták ezekben a csodás kis teremtményekben. A nők csónakokon kísérték el férjeiket, s közben folyamatosan legyezték magukat. Egy idősebb, de még mindig szép asszony jött elébe. Szigorúnak tűnt. Barna haja és merev arcvonásai alapján Kertari úgy gondolta, szomorú és beletörődött asszonnyal áll szemben. Azonnal felfogta, hogy ezzel a nővel sosem lesz olyan bensőséges viszonya, mint a thébai háremfőnöknővel. „Most aztán teljesen egyedül maradtam. Akiket szeretek, mind messze vannak tőlem. Pedig azt hittem, megtaláltam a szerelmet és az otthonomat. Már másodszor vesztek el mindent.” Az összes háremhölgy ott volt. – A társnőid holnap érkeznek – szólt oda neki a főnöknő. – Szép nők, akiket a királyné irányított ide, hogy emeljék a hárem fényét. Nagy tisztesség ez neked, hogy többek közül épp téged választott ki. – Kétségkívül az – válaszolta Kertari. – Tehát hamarosan ismerősökkel fogok találkozni. – Természetesen! Ezenfelül szerezhetsz magadnak új barátnőket is. Engem Ramnóznak hívnak. – A király gyakran meglátogatja ezt a távoli háremet? A háremfőnöknő meglepetten nézett rá. – Egyik lány sem kérdezősködhet. Ki vagy te? Talán a Királyi Hitves? Hogy mersz így viselkedni? A fáraó azt tesz, amit akar, és senki sem tudhatja előre, hogy mint határoz! Kertari bocsánatot kért. Kedve lett volna azt válaszolni, hogy „de mi annyira közel állunk egymáshoz...”, ám inkább elrejtette az érzelmeit. Jól eszébe véste a thébai háremfőnöknő tanácsait.

„Sohase mutasd ki, hogy ragaszkodsz a királyhoz! Akkor nagyon megnehezítik az életedet! Már az is elég baj, hogy gyermeket vársz. Mindazok, akik gyereket szeretnétek a fáraótól, azon lesznek, hogy a tied ne szülessen meg. Vigyázz magadra! Viselj amulettet! Fohászkodj az istenekhez! Mielőtt lefekszel, jól zárd be az ajtód! Mind azt akarják, hogy az ő gyerekük üljön Egyiptom trónján. A fáraó bármely másik gyermeke fenyegetést jelent a számukra.” De hogyan fogom megvédeni magam, ha egyszer mindenki látni fogja rajtam, hogy terhes vagyok? Én nem értek az udvari intrikákhoz. Közönyösen méregette a háremet. Az őt körülvevő ragyogás, a csodás szobrok és díszítések, a falakat és a plafont fedő kivételes rajzok, a helyiségeket vidámmá varázsoló kellemes színek és a kilátás a mocsarakra egyáltalán nem tették boldoggá. – Ízisz egészen mélabússá tett – mondta neki Ramnóz, aki épp azt magyarázta, mi lesz a teendője a háremben. – Valóban – válaszolta Kertari. – Szerettem Thébában. – Ott is születtél? – Nem. A háborúban estem fogságba. De megszoktam már azt az örökösen nyüzsgő várost. – Tehát gyakran eljártál szórakozni? Kertari elvörösödött. – Nem. De a kertből is hallottuk a kereskedők kiáltozását meg ahogy a gyerekek vidáman futkároztak. Szürkületkor volt a legnagyobb a zaj, mert akkorra hűlt egy kicsit a levegő, és mindenki előbújt a házából. Olyankor izgatottan vártuk a király látogatását. – A fáraó minden este meglátogatott benneteket?

– Igen – válaszolta Kertari. – Legalábbis... majdnem minden este. Azt hiszem, nagyon szereti a háremhölgyeket. – Majd meglátod, milyen figyelmes az itteni lányokkal, és hogyan kényezteti őket! Ha a környékre jön vadászni, mindig nagyon jó kedve van. – A király mindig és mindenütt kedves és szeretetreméltó. – Bizonyára – válaszolta Ramnóz szárazon. – Nem is kétlem. Pontosan elmondta neki, hogy mikor keljen és mikor feküdjön, és hogy hány szolgáló áll a rendelkezésére. – Mi nagyon odafigyelünk az időbeosztásunkra. A királyné ragaszkodik hozzá, hogy mindig beszámoljunk neki, így komolyan kell vennünk a munkánkat. Korán fel fogsz kelni, és segítesz nekünk a műhelyekben. Minket bíztak meg a lenszövő munkások felügyeletével, akik a papok és az udvaroncok számára készítik a ruhát. A királyné megbízik az ízlésünkben, és tudja, mennyire odáig vagyunk a szép holmikért. Nagy megtiszteltetés ez számunkra. – De ez nem az ő feladata lenne egyébként? – kérdezte Kertari. – De igen. Meg kell értened, hogy a fajjúmi háremhölgyeket nagy tisztelet övezi. Ők nemcsak közönséges ágyasai a királynak. Értenek a muzsikához, hangszereken játszanak, énekelnek, verseket írnak, olvasnak. Biztos vagyok benne, hogy te is sokat fejlődsz majd a társaságukban. – Azt állítod, hogy az itteni háremhölgyek képzettek és műveltek? – Ez így van, Kertari. Szeretném megértetni veled, hogy minden nőnek az az álma, hogy ide kerüljön egyszer. Ha ide kiválasztanak valakit, az óriási megtiszteltetés. Te leszel az egyik legfiatalabb lány. Micsoda jótétemény egy hadifogolynak! Az

itteni lányok közül sokan hercegnők, akiket hatalmas országok uralkodói ajándékoztak a királynak. Egy nagyon kedves, fehér, selymes bőrű, hosszú, fekete hajú fiatal nő közeledett feléjük. – Paperisz lesz a szobatársad. Kertari szomorúan rámosolygott. – Thébában saját szobám volt – mondta. – De Fajjúmban ez a szabály. A nők megosztják egymással a szobáikat, és nem siránkoznak miatta. Ezek sokkal nagyobb és tágasabb helyiségek, mint a thébaiak. Biztonsági okokból alkalmazzuk ezt a rendszert. Eddig még senki sem panaszkodott miatta. Kertari azt mondta, nagyon kifárasztotta az utazás. – Pihenésre van szükségem. Fel kell frissülnöm kicsit mondta Ramnóznak. – A többit majd elmondanád holnap reggel? – Természetesen. Még egy apróság. Mi itt rokonszenv alapján költöztetjük össze a lányokat. Ha Paperisz nem tét szik neked, átköltöztetünk egy másik szobába. Kertari ránézett a kedves lányarcra. – Paperisznek bizonyára nehezebb lesz elviselnie engem, mint nekem elfogadnom őt. Paperisz megköszönte a bókot, és felajánlotta a segítségét. – Majd én mindent megmutatok. Örülök, hogy itt vagy. Én ugyan idősebb vagyok, mint te, de úgy érzem, hatalmas erők bujkálnak benned. Az istenek valami furcsa fénnyel öveznek. Kövess! Kertari engedelmeskedett. – Boldog vagyok, hogy megosztod velem a szobád. Tetszett neki a lány elbűvölő fellépése, magas és vékony termete, lágy pillantása és dallamos hangja.

Paperisz egy kissé sötét folyosón vezette végig, amely a kertbe nyílt, melyben madarak százai énekeltek. Kertari azonnal jobb kedvre derült. Szeretett reggel és este kiállni az ablakba, és úgy hallgatni a madarak énekét. – Beszállnak az oszlopok között, és minden szoba sarkába befészkelik magukat – nevetett Paperisz. – A főnöknő hiába próbálja levadásztatni őket. Mindig visszatérnek, tudják, hogy mi adunk nekik enni. Két másik szoba mellett mentek el. – Megérkeztünk – húzta el a bejáratot rejtő függönyt Paperisz. A szolgák épp a padlót mosták föl. Kertari hunyorogni kezdett az erős fénytől. Ré bevilágította az egész helyiséget. A lány térdre esett, és a fény istenéhez fohászkodott. – Egy barátságtalan lyukra számítottam – vallotta be, és felállt. – Azt hiszem, kellemes lehet itt élni. A nap minden nyíláson besüt. Növények és madarak is vannak. Vidám hely. – Bízz bennem, Kertari. Négy éve élek itt. Mitanniből jöttem. Egy magas rangú katona lánya vagyok. Apámat a fáraó ölte meg a csatában. Nem tudom, milyen a thébai hárem, de az biztos, hogy itt sok-sok szolga lesi a kívánságunkat. Úgy élünk, ahogyan nekünk tetszik, még ha a főnöknő beszélt is neked bizonyos feladatokról. Amikor a király meglátogat minket, még inkább el vagyunk kényeztetve. Valóságos kis királynő itt minden lány. – És a fáraó gyermekei? Ők is itt élnek veletek? – kérdezte Kertari félénken. – Természetesen! – válaszolta Paperisz. – III. Tuthmószisz szereti a nőket. Egyikünkkel sem viselkedik közömbösen! – De hisz olyan sokan vagytok... – A király nem hétköznapi férfi! Még nem vetted észre?

– De igen – válaszolta Kertari, és lesütötte a szemét. – És te? Szereted a fáraót? Hogyan bánik veled? Meg szokott ajándékozni? Kedves? Érdekli, hogy egészséges vagy-e, hogy nem vagy-e szomorú? Meghallgat, ha az országod után sóvárogsz vagy az apádról mesélsz neki? – Miféle kérdések ezek? – kiáltott fel Paperisz. – Mi nem ilyesmikkel töltjük az időt! A király mindenható. Azt tesszük, amit kíván. Meglátogat minket, és velünk tölti az éjszaka egy részét. – Az éjszaka egy részét? – csodálkozott Kertari. – Természetesen. Ahogy minden fáraó! Szobáról szobára jár, s van, hogy négy lánnyal van egyetlen éjszaka alatt. – Tehát még sosem töltöttél egy egész éjszakát a fáraó karjaiban! – A király ritkán tart minket a karjában. Elszórja a magvát, azután visszavonul a termeibe. Kertari elgondolkodott. – Bevallom, meglepőek a kérdéseid. Még sosem érintett meg a király? – kérdezte Paperisz. – De igen, Iziszre! De... – Talán nincs elég tapasztalatod... – Igen, biztosan. Paperisz segített neki a ládákba rakni a holmiját. – A sminkkészleted tedd erre az asztalra! A fodrász és a sminkes minden reggel meglátogat minket. Kertari kinyitotta a kenőcsös üvegeket. Megszagolt néhány különös színű készítményt. – Hadd hajtogassam össze ezeket a ruhákat, úrnőm! – érkezett egy fiatal egyiptomi lány, és sietve rendezkedni kezdett. Kertari ráhagyta.

– Mondd, Paperisz! Van gyermeked a fáraótól? – Egy lány. Nemrég született. A szomszédban alszik, a dajka ott van mellette. Megmutatom, amint megfürödtél és megmasszíroztattad magad. Kivételes tehetségű szolgálóink vannak. Kertarit felbosszantották Paperisz szavai. „Valóban, még nagyon fiatal vagyok. Hogy is képzelhettem, hogy a fáraó engem jobban szeret az összes többi háremhölgyénél? Viszont sosem látogatott meg úgy, hogy ne hozott volna nekem valami ajándékot. Mindig kényeztet, és szerelmes szavakat súg a fülembe.” – Paperisz, a fáraó már sokszor megajándékozott téged? – Igen. Ha elhagyjuk a háremet, földet kapunk. Még állatokat is tarthatunk. – Én nem erre gondoltam. Adott-e neked virágokat, ékszereket, sálakat... Paperisz nagyon furcsán nézett rá. – Te aztán nem vagy egy mindennapi lány! Miféle kérdések ezek? A fáraó sosem viselkedne úgy, mint egy közönséges egyiptomi férfi! A király ezeket a figyelmességeket kizárólag a Királyi Hitvesnek, Meriré-Hatsepszutnak tartogatja! – Természetesen, Hathorra. Kertarit megmosdatták, és parfümmel hintették be. Azon gondolkodott, hogyan is bánik ővele a király. Mit jelentett az a romantikus utazás a csónakkal? Miért tudakozódott felőle a király olyan gyakran? Lefeküdt. Nagyon fáradtnak érezte magát. – Hagylak aludni – búcsúzott el tőle Paperisz. De abban a pillanatban, hogy Kertari elszenderedett. kinyílt az ajtó. Mögüle vihorászás hallatszott. – Paperisz? – kérdezte, és felült az ágyán.

Senki sem válaszolt. – Hol lehet? Már sötét éjszaka van. Már az ágyában kéne lennie. Felállt, és rohanó léptek zaját hallotta a folyosó felől. – Biztosan csak néhány kíváncsiskodó háremhölgy. De nem szabad elfelejtenem a tanácsokat. Ébernek kell lennem. Ekkor gyereksírás ütötte meg a fülét. A hang a szomszéd szobából jött. Egy köntöst dobott a vállára, és kilépett az elhagyatott és csöndes folyosóra. – Ez lesz az a szoba... Belépett, majd megtorpant. Paperisz volt odabent. Karjában a kislányát ringatta. – Elfelejtettem, hogy itt alszik a gyermeked. Téged kerestelek... Zajt hallottam kintről. Hol vannak a szolgálóink? – Azt mondtam nekik, hogy visszavonulhatnak. A dajka nem tudta lecsendesíteni a kislányt. A kis nyuszi gyakran egész éjszaka sír. Nem gondoltam, hogy felébredsz rá. Olyan mélyen aludtál. Kertari leült melléjük, és megcirógatta a gyermek arcát – Nincs jelentősége. A fáraó már látta? – Egyszer. – És? – Gratulált nekem, és megígérte, hogy a legjobb oktatásban fog részesülni. Kétlem, hogy egyhamar megint meglátogatná. Mikor itt jár, csak nagyon ritkán érdeklődik a gyerekek után. Viszont ha valami baj van, arról azonnal tudni akar. Oly sok gyermek hal meg csecsemő korában Egyiptomban! A mieink sem kivételek! Valójában, bár nem látogatja őket, a fáraó szereti minden gyermekét, és el is kényezteti őket. Mikor már

nagyobbacskák, a legjobb tanárok kezei alá kerülnek. Egy király sem volt még ilyen figyelmes a gyermekeivel. – Paperisz – súgta Kertari. – Rád bízok egy titkot. De arra kérlek, ne áruld el senkinek. – Miről van szó? Kertariba hirtelen belehasított a gondolat, hogy alig ismeri azt a nőt, akire rá akarja bízni az életét. Már majdnem kimondta: „Gyereket várok a fáraótól”, de sikerült visszakoznia... Paperisz szemei felcsillantak. – Hallgatlak! Mit akarsz mondani? Ígérem, megőrzöm a titkodat. – Egy egész éjjelt együtt töltöttem a fáraóval. Azt hiszem a fiatalságom tetszik neki annyira. – De hát ez nem titok! A király szereti a fiatal lányokat. Aztán két év múlva otthagyja őket. Kertarin látszott, hogy nagyon nem tetszik neki Paperisz válasza, így az más irányba terelte a beszélgetést. – Mind ki vagyunk szolgáltatva a király szeszélyeinek. De ő igazán gyengéden és tisztelettel bánik velünk. A gyerek elhallgatott végre. – Elaludt. – Paperisz beletette a kicsit a fabölcsőbe. – Idehívom a dajkát. Gyere! Menjünk innen! – Nagyon szép kislány! Hasonlít a fáraóra. A tekintete, meg a nagy, mandulavágású szeme. A mosolya és az arca is épp olyan. Micsoda öröm lehet neked, hogy megtalálhatod rajta a fáraó vonásait! – Ez nagy megtiszteltetés – válaszolta Paperisz. – Büszke vagyok rá. Bár talán annak jobban örülnék, ha fiú lett volna. Kertarinak a háremfőnöknő szavai jutottak eszébe. „Mind azt akarják, hogy az ő gyerekük üljön Egyiptom trónján! Vigyázz

velük! Nagyon veszélyesek! Ha fiad születik, mind ellened fordulnak!” – Fiú vagy lány, mit számít? – válaszolta Kertari, mintha ebben a kérdésben is tapasztalatlan lenne. – Ha a gyermekemben a fáraó vonásaira lelnék, úgy érezném, mindig vele vagyok, és boldog lennék. Paperisz furcsán nézett rá. Nem igazán tudta követni ennek a mitanni lánynak a gondolatmenetét, aki úgy beszélt, mintha csak ő lenne a király felesége.

Tizenkilencedik fejezet III. Tuthmószisz katonái különféle játékokkal múlatták az időt, míg arra vártak, hogy a megiddóiak megadják magukat a fáraónak. Csak a külhoniakat zavarta ez a helyzet, akiket a király időről időre összehívatott. Némelyikük az övén levő párducfarkat csavargatta, mások a fegyvereiket fényesítették, dárdáikat élezték, megint mások a lovaikat csutakolták le. Ezek az egyiptomiaknál jóval zömökebb és izmosabb harcosok jobb szerettek csatázni, mint egy város alatt üldögélni. Az ostrom nekik idegen volt. – Nem kéne gyakorlatoznotok kicsit? – kiáltott oda immár sokadjára Amenmen az egyiptomi katonáknak. – Ha a fáraó meglátja, hogyan játszadoztok, kemény lesz a büntetésetek. Masírozzatok, mozgassátok meg az izmaitokat, gyakoroljátok a közelharcot! A hosszú hajú külhoniak és a fekete bőrű, fülbevalót viselő harcosok sokkal harcra termettebbek, mint ti! Amenmen ekkor dühös kiáltásokra lett figyelmes. – Megöllek, te patkány! – Egy mély hangú férfi kiabált magából kikelve. Amenmen kíváncsian közeledett a hangok forrása felé. Megkerült egy sátrat, és különös látvány tárult a szeme elé. Egy jól megtermett harcos feküdt a földön, rajta pedig egy puhánynak tűnő másik lovagolt. A felül lévő a fekvő katona arcát sorozta erőtlen ütéseivel. Hogy erőtlenek voltak, azt onnan lehetett tudni, hogy az izmos fickó hiába kapott már rengeteg ütést az arcára, még mindig őrjöngve kiabált. „Meghalsz! Megöllek!” Ekkor egy harmadik figura tört át a bámészkodók

gyűrűjén. Lefogta az üvöltöző férfi kezét, hogy véget vessen az értelmetlen küzdelemnek. A hájas fickó azonban tovább ütlegelte védtelen ellenfelét. Ekkor a vékony, de izmos katona megelégelte a dolgot, és gyomron rúgta a kövér alakot. Az dühösen hengeredett le áldozatáról, és gyűlölettől villogó szemmel nézett a jó barátokra. – Te leszel a következő! – mutatott rá a részeg barátját támogató katonára. Az még utánarúgott a levegőbe, majd elballagott a barátjával a közeli sátorba, hogy lepihenjenek. – Idáig jutottunk! Legalább igazi harc lett volna! – méltatlankodott Amenmen. Az egyik katona egy bottal a kezében ugrott Amenmen elé. – Kihívhatlak egy kis barátságos küzdelemre? Vagy a rangod kizárja az ilyesmit, Amenmen? Én kész vagyok megvívni veled. A katonák megörültek az újabb mulatságnak, s kört alkottak a két férfi körül. – Hóruszra, készületlenül ért, de elfogadom a kihívást! – válaszolta Amenmen. A két harcos csak ágyékkötőt és kötényt viselt. Amenmen egy bőrszíjat csavart a karjára, hogy majd azzal védekezzen. Ellenfele hamarosan nagy botsuhogtatással indult meg felé. Amenmen alkarral terelte el a csapásokat. Kivárta, míg a katona a feje fölé emeli a botot, közel ugrott hozzá, és átkarolta a combjait, úgy akarta a földre dönteni. Csakhogy a férfi jóval nagyobb termetű volt, mint a hadvezér. Eldobta a botot, megragadta Amenmen vállát, és annál fogva próbálta felhúzni álló helyzetbe. A mozdulat nem volt épp szabályos, a közönséget alkotó katonák egyből fütyülni kezdtek. Amenmen azonban nem hagyta magát. Egy hirtelen mozdulattal kibillentette az egyensúlyából a katonát, aki a hátára esett. A hadvezér azon nyomban rajta volt. Olyan erős

fogásba vonta ellenfelét a mellkasát szorítva, hogy az lassan már levegőt sem kapott. – Na mi az? Fegyver nélkül csak ennyire vagy képes? – kérdezte Amenmen lihegve, és elengedte a katonát. – Hogy is van a mondás? Amelyik katona elveszti a fegyverét... – Az halott! Az halott! – kiabálták a fiatal katonák. – Azért fegyver nélkül is tudni kell harcolni. A király érkezése véget vetett a leckéztetésnek. – Mi történt? – kérdezte a király a zilált öltözetű Amenmenre nézve. – Látom, nem vesztegetitek az időt! A mai nap nyugalmas volt. Visszavonulok a sátramba. III. Tuthmószisz mindent megpróbált Megiddo bevétele érdekében. Hosszú napok teltek el, és egyiptomi katonák százai vesztették életüket a megközelíthetetlen mellvédek alatt. Volt, amelyikkel dárda, volt, amelyikkel nyílvessző végzett. A király megpróbálta felgyújtani a fellegvárat, de ez sem sikerült. Még sosem látott ehhez hasonló falakat. Még az egyiptomi templomok tornyai sem voltak ilyen vaskosak. A városlakók ellenálltak, nem adták meg magukat. Mivel az esték és az éjszakák egyre hűvösebbek lettek, az egyiptomi katonák közül sokan megbetegedtek, sokukat láz gyengítette. A király mégis úgy döntött, hogy türelmes lesz, mert úgy gondolta, ha ennyien megbetegednek idekint, az ostromlottak közt, ahol csak néhány állott vizű kút áll rendelkezésre, még rosszabb lehet a helyzet. Amit a fegyverek nem tudtak eldönteni, azt eldönti a járvány. A király az utazó hárem felé tartott. Tíz fiatal lány énekelt a hárfa hangjára a fényes csillagok alatt, amelyek már szürkületkor

megjelentek az égen. A háremfőnök a földre borult a király előtt, és megkérte, hogy csatlakozzon hozzájuk a földön szerte heverő párnákon. – Csak kevés nőt hoztál magaddal, emlékeztette az uralkodót. – Biztosan hamar rájuk unsz. Bár szépek, de nincsenek sokan. – Néha egyetlen nő is kielégít – válaszolta a király. – Az utóbbi estéken csak igen ritkán láttuk arany Hóruszt – jegyezte meg a háremfőnök. – Mindennap várunk rád, nagy király. – Bevallom, kellemesebb lett volna ez a hadjárat, ha elhozok még pár háremhölgyet... – És miért nem tetted? – Mert a Királyi Hitves ragaszkodott hozzá, hogy ő intézze a háremek ügyét. Nagyon igyekszik, és én büszke vagyok rá ezért. Nem hittem volna, hogy meg kell ostromolnunk Megiddót, és ilyen sokáig maradunk a sivatagban... – Akarod, hogy elküldjek valakit a palotába? Hozhatnának még lányokat... A király felélénkült a gondolatra. – Igazad van. Annál is inkább, mert folytatni fogom az utazást. Egészen az Eufráteszig nyomulunk előre, vagy még annál is tovább. Most, hogy ellenfeleink már tudják, milyen erős vagyok, gyorsan kell lépnem. Ostobaság lenne visszatérni Thébába az ostrom után. Amon ezt sosem bocsátaná meg nekem! – Szeretnéd elkészíteni a lányok listáját, akiket itt akarsz látni magad mellett? – Rövid lesz. Valójában főleg az egyik társaságára vágyom különösen, aki kitűnik a többi közül fiatalságával és tisztaságával. Kertarinak hívják. Mielőtt háborúba indultam, nagyon kellemes

éjszakákat töltöttünk együtt. Az ő jelenléte biztosan jobb kedvre derítene. – Máris hívom az írnokot, ő majd lejegyzi a kívánságaidat. Addig lazulj el kicsit, hagyd, hogy ezek a meztelen lányok beillatosítsanak. Ők csak érted vannak. A királyt egy pillanat alatt körbevették a lányok. Az egyik a vállát simogatta, a másik a lábát masszírozta, a többiek kéjesen nyújtóztak el mellette, és borral meg gyümölccsel kínálták. Egyikük egy vidám dallamot kezdett játszani a fuvoláján. A fáraó nagyon kellemesen érezte magát. – A katonák ma nagyon vidámak – említette meg a háremfőnök. – Bár folyamatosan gyakorlatoznak, azért találnak időt a szórakozásra is. Jobb szeretem, ha edzik magukat, és nem a játék köti le őket egész nap. Különben elhíznának, az izmaik pedig elveszítenék keménységüket. Gyere, és igyál velem egy kupa bort! Ezek a fiatal lányok sosem kísértenek meg? – Mindenható fáraó, bevallom, ezek a lányok nemigen izgatnak fel... – válaszolta a háremfőnök, és ivott a király lelkére. – Hogyan? Hisz én magam választottam ki őket! A háremfőnök megigazította magán a párducbőrt, és zavartam simogatta tar koponyáját. – Á, már értem! – kiáltott fel a király. – Bizonyára a fiatal fiúkat részesíted előnyben... – A istenek érzékennyé tettek a szépségre – felelt a háremfőnök szemérmesen. – Amely szépség legyen férfié vagy nőé? – A szépség nem válogat a nemek között. – Ebben egyetértünk! Most igyunk a te Apádra! Légy boldog!

Elhallgattak, mert megérkezett az írnok. Aranyozott táblákat és ecseteket hozott magával. A liliom alakú ecsetkészletét féltve maga mellé helyezte a földre. A kornalinnal és lapis lazulival kirakott fatárgy oldalán felírat szerepelt, mely tudatta mindenkivel, hogy a tárgy tulajdonosa királyi írnok. Az ecsettartót ezenkívül a királyt méltató szöveg díszítette: „Arany Hórusz, kit Thoth kedvel”. Thoth az írás és a tudás istene. Az írnok kihajtotta a papiruszt a földre, kibontotta a nála lévő zsákot, és festékeket meg egy babuinmajommal – azaz Thoth szimbólumával – díszített tintatartót vett ki belőle. Egy teknőspáncélban keverte össze a különféle színeket. – Mit művelsz? – kérdezte a király, mikor észrevette, hogy az írnok egy már teleírt papiruszról készül lemosni a jeleket. – Használt papiruszra akarod írni a király levelét?! – Sajnos, mindenható fáraó, ezzel kell megelégednünk, mert mostanra kifogyott a papiruszkészletünk. Csak egy palimpszeszttel4 tudjuk megoldani a problémát. A hátuljára fogok írni. Mi lesz a szöveg? – Nyugodj meg, nem lesz hosszú! Egy rövid üzenet csupán. Kezdjük! „A fáraó, arany Hórusz, Menheperré, a thébai háremfőnöknőnek, Dél városába. Thothra, a tudós és elmés istenre, Amonra, Théba leghatalmasabb istenére, Hathorra, a szerelmet adó és a nőket védelmező istennőre, teljesítsétek parancsaimat a lehető leggyorsabban. Azt kívánom, hogy Kertari csatlakozzon az utazó háremhez. Késlekedés nélkül kövesse a küldöncöt, és jöjjön ide!” Az írnok a szokott módon végezte munkáját. Balról jobbra írt, és mikor a lap közepére ért, tovább gördítette a papirusztekercset. 4

Újra teleírt pergamen.

– Valami hozzáfűznivaló? – kérdezte, amint lerajzolta az utolsó jelet is. – Semmi. Feltekerheted a papiruszt. Az írnok engedelmeskedett, azután kívül is jól láthatóan megjelölte a címzettet. – Azonnal odaadom a levélvivőnek. – Ne felejts el papiruszt rendelni sem! Különleges küldönccel hozasd! A levélvivőt a katonák mindig megvesztegetik, és a saját üzeneteiket is elhozatják vele. Már elrendeltem, hogy csak pihenni álljanak meg a városokban. A lehető leggyorsabban meg kell érkezniük Thébába! Az írnok elköszönt, és magára hagyta őket. – Hála neked, nagyszerűen érzem magam, háremfőnök. Csodás ötletet adtál. Ha Kertari ideér, megjutalmazlak. A király máris maga mellett látta a fiatal lányt. Ott lesz vele a sátrában. Így majd ki tudja pihenni az átcsatázott, hosszú nappalokat. Csak Kertari tudott számára megnyugvást hozni. A lány mindent megtett, amire kérte, mindig egyetértett vele, és sosem szólt közbe. A fáraó elveszett a háremhölgyek ölelő karjai között. Ébersége azonban egy pillanatra sem csökkent. Olyan volt, mint az űzött vad, amely minden apró neszre felfigyel. „Ezek a megiddóiak olyan makacsak, akár a szamarak! Miért nem adják meg magukat? Sok időt megtakarítanának vele nekem. Így viszont Mitanni királyának rengeteg ideje lesz, hogy felkészüljön ellenem! Mindenképpen át kell kelnem az Eufráteszen, és érvényesítenem kell az akaratomat, mielőtt visszatérnék Egyiptomba. Mikor látom viszont Thébát? Jól tettem, hogy idehívattam Kertarit.”

Hirtelen az jutott eszébe, vajon mit szól majd mindehhez a Dicső Királyi Hitves. – Vajon értesül a döntésemről? Elfogadja? Biztosan rám támad majd, és kérdésekkel fog gyötörni, amint megérkezem. Inkább nem is gondolt rá. Reménykedett benne, hogy Meriré még csak tudomást sem szerez majd a levélről. – Friss ételek és finom italok érkeztek – jelentette a háremfőnök. – Én akkor vissza is vonulnék. Ha látni kívánsz, itt ez a két szolga, majd ők szólnak nekem. Nem megyek messzire. – Ők is menjenek el! – mondta a fáraó. – Senkire sincs szükségem. A bejáratban lévő őrök majd elmondják, mik a parancsaim. – Úgy lesz minden, ahogy kívánod – válaszolta a borotvált fejű háremfőnök alázatosan. – Csak énekeljetek és játszadozzatok! – mondta a király a háremhölgyeknek. – Hallani sem bírom a női fecsegést. – Nem maradhatunk melletted? – kérdezte az egyik lány. – Dehogynem. Szeretem, ha simogattok. Bódító ez a parfüm. Csak ne beszéljetek! Ne zavarjátok meg ezt a néhány békés pillanatot! Az éjszaka csöndes. A forróság is alábbhagyott. Igazán jól érzem magam, mióta beszéltem a főnökötökkel. A szerelem istennői tegyék számunkra szenvedélyessé ezt az éjszakát! Nevetve vették körül a királyt. Büszkék voltak rá, hogy őket választották ki az utazó hárembe, és hogy szolgálhatják királyukat, még akkor is, ha a sivatagi élet kevésbé volt vonzó, mint a palota szórakoztató kényelme. A király boldog volt. Csókokkal borította el a lányok testét, s közben mindet Kertarinak képzelte. A bor hamarosan elkábította. Azt képzelte, hogy a szépséges hadifogollyal van, és újra átélte első találkozásuk pillanatait. A megvasalt lábú fiatal lány szépsége

azonnal magával ragadta. Kezei meg voltak kötve, s ettől még izgatóbb volt. Nem tudott ellenállni nagy, riadt szemének, a világ minden ártatlanságát magában foglaló tekintetének. Talán ő ölte meg az apját. Lehet, hogy a lány számára ő csak egy szörnyeteg. Aztán megismerte az élete történetét, hányattatott sorsát, és megszerette. A lány mindig a fáraónak kijáró tisztelettel viselkedett vele. Sosem kérdőjelezte meg a döntéseit, elfogadta isteni akaratát. Kettejük között mégis kialakult valami különleges kapcsolat, amely már egyáltalán nem hasonlított semmilyen egyoldalú viszonyra.

Huszadik fejezet Az izgalmas éjszaka után III. Tuthmószisz magához hívatta Tianut, aki egyébként egész nap a nyomában járt, és feljegyzéseket írt a fáraóról szóló naplójába. – Tegnap láttalak, amint néhány jelet róttál a papiruszodra, mikor a hárem felé indultam... – tréfálkozott Tuthmószisz. – Szükséged van a háremhölgyek nevére, akikkel az éjszakát töltöttem? Inkább a hadjáratról kéne írnod, az utazásról, az állomásokról, a csatákról... – Tiszteletre méltó fáraó – szólalt meg Tianu, aki már hozzászokott a fáraó gúnyos megjegyzéseihez. – Engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos, és nem csak engem, hanem az egyiptomi népet is. – Nagyon helyes! Akkor talán azt is leírhatnád, hogy folytatni kívánom Megiddo ostromát, amíg lakói meg nem adják magukat, és hogy azután az Eufrátesz felé vonulunk tovább. Ezenkívül nemrég küldtem el egy hírvivőt Thébába. – Hogy erősítést kérj, vagy hogy tájékoztasd a Királyi Hitvest a hadjárat eseményeiről? – Nem, Tianu. Hanem hogy idehozassak egy háremhölgyet, akinek nagyon kedvelem a társaságát, és hogy szállítsanak nekünk papiruszt mindenféle változatban. Nem gondoltam, hogy ennyit fogsz írni. Az írnokomnak máris kifogyott a készlete, és nem tudja mire írni az üzeneteimet! Már teleírt oldalakat mos le, vagy a lapok hátoldalára ír!

– De a fáraó élete olyan izgalmas! – mondta Tianu. – És nekem megadatott a kivételes lehetőség, hogy írhatok a Hatalmas Bikáról! Tuthmószisz felkacagott. – Tianu, te valóban egyedülálló vagy! Nagyra tartom az igyekezetedet és az engedelmességedet. Írd bele azt is, hogy szándékomban áll Rehmirét vezírré kinevezni, amint visszatérek a hadjáratról! Megérdemli. Megígértem ugyan a nagybátyjának, hogy rábízom az országot, amíg távol vagyok, de már nem volt idő megrendezni a kinevezési ünnepséget. Az Észak vezírének pedig Oazer a legalkalmasabb, annak ellenére is, hogy az apját még Hatsepszut nevezte ki. Benne tökéletesen megbízom. – Tegnap hallottam, amint a parasztok azon gúnyolódnak, milyen hosszúra nyúlik az ostrom. Mikor elhagytad Thébát, már befejeződött a búza és az árpa betakarítása. Akkor már az Új Év csillagát vártuk, és a Nílus áradását. Ez mára megtörtént. Az egyiptomi szántóföldeknek újra munkás kezekre lesz szüksége. – A parasztoknak kötelességük hadba vonulni, ha az országot veszély fenyegeti. Míg távol vannak, az asszonyok helyettesítik őket. Tudom én, hogy így kevesebb lesz a termés, de mennyivel jobb egy rossz termést hozó év, mint sok-sok év szolgaságban, a hódítók igája alatt nyögve! – A sereg mészárosai amiatt nyugtalankodnak, hogy nem hoztunk elég marhát és borjút magunkkal, a hadi nép ellátására. – Ugyan már! Lesz elég hús! Amikor Megiddo megadja magát, lesz elég élelem meg állat és abrak is a lovaknak. A kincseiket sem fogjuk otthagyni. Zsákmányolhattok majd ékszereket és ruhákat is. Már így is sok ajándékot kaptunk a karavánoktól, amelyekkel útközben találkoztunk. Így akarták kifejezni a rokonszenvüket irántunk. Persze lehet, hogy inkább

csak megijedtek, hogy mindenüket elvesztik, ha nem ekképp cselekszenek. Elhalmoztak minket bárányokkal és jófajta krétai borokkal. Jól tudták, hogy ezek után zavartalanul utazgathatnak majd a területeken, amelyeket meghódítok. El is felejtkeztem az élelmiszerekről meg a takarmányról, amit az itt élő törzsek kérdés nélkül felajánlottak nekünk, amint hírét vették a közeledtünknek. – Megrémítetted őket! Még az ágyékkötőjüket is odaadták volna! A király nagyot nevetett. – Egyre jobban kedvellek, Tianu... – Az elbeszélésemben hosszan taglalom, hogyan éljeneztek meg a népek, amikor áthaladtunk a területeiken. Azt is leírtam, milyen gyorsan érted el Kánaán földjét. – Még annál is gyorsabban kellett volna haladnunk. Nagyon lassan teltek azok a napok. A gyalogosok csak nehezen tudtak lépést tartani a harci kocsijainkkal. Az élelmet szállító szekerek pedig túlterheltek voltak. Mikor Gázába értünk, a katonák már nagyon kimerültnek tűntek. – Akkor már több mint tizenkét napja úton voltunk... – pontosított Tianu, miután megnézte a feljegyzéseit. – És még tizenkét napba telt, hogy ideérjünk! – Szóról szóra lejegyeztem a beszédet, amit akkor a katonákhoz intéztél – hajtott ki egy másik papiruszt is Tianu. – Szeretnél hozzátenni valamit? Akkor ezt mondtad: „Ellenségeink Megiddónál gyülekeznek. Az ellenünk összefogott hadvezérek bezárkóztak a városba. Az ellenség a fáraó szeme közé nevet! Mondjátok meg ti, hogyan büntessük meg őket?” – Úgy emlékszem, valóban ezeket a szavakat használtam.

– Ezután lejegyeztem, hogyan választottad meg a stratégiát, hogyan bizonytalanodtál el a szorosok és a síkságra való nyílt felvonulás között. – Talán elfelejtetted, hogy közben felfedeztek minket? Tudtam, hogy el kell hagynunk a nyílt terepet, ahol addig várakoztunk az ellenségre, de nem igazán akartam behatolni a szűk szorosokba sem. Emlékszel? Több napig készültünk arra a lépésre. – A lelked megnyugodhat. Minden egyes részletet megemlítettem. Egyet sem hagytam ki közülük. Viszont azon sokat gondolkoztam, mit csináltál a sátradban azon az éjszakán, amikor először ütöttünk tábort a város mellvédjei előtt. – Akkor már biztos voltam a győzelemben, Tianu. Ennek ellenére újra átgondoltam a tervet, amelyet én dolgoztam ki, és amit Amenmen az utolsó pillanatban megváltoztatott. Azonnal visszavertük a katonákat, akik pontosan akkor törtek ki a városból, amikor a másik had szembetámadott minket. Azt is meséld el, hogyan zsákmányoltunk a győzelem után arany harci szekereket és ragyogó fegyvereket! Tuthmószisz megállt egy kicsit, hogy Tianu lejegyezhesse a felsorolt pontosításokat. – Tegnap megparancsoltam, hogy ássanak árkot a város köré. Így egy szekér sem tud majd kijutni Megiddóból. Nyugodtan alhatunk ezután! Ma délután pedig alacsony falat emeltettem a tábor és a saját sátram köré. – Így nyugodtan ellátogathatsz a háremedbe... – Nézd meg ezeket a vad hegyeket, és ezt a termékeny síkságot! Ki gondolná, hogy néhány napja holttestek borították az egész környéket? Ha aratáskor még mindig itt leszünk, a katonák

majd szépen átvedlenek parasztokká, és egészen Megiddo faláig learatunk minden létező gabonát. – Tuthmószisz-Menheperré, az írásomban így foglak hívni: „Aki csapdába ejtette az ázsiaiakat”. – Ez az elnevezés valóban illik rám... – válaszolta a király. A király hírvivője úgy harminc nappal ezután érkezett meg Thébába. Meriré-Hatsepszut izgatottan sietett elé. Nem is sejtette, hogy a férje levele a háremfőnöknőnek szól. – Mit jelentsen ez? – kérdezte a levél hozójától. – Nem jelentkezel a Dicső Királyi Hitves előtt azonnal, ahogy megérkezel Thébába? Már napok óta várok a fáraó, arany Hórusz, levelére, erre te a háremfőnöknőt követeled! Most mit gondoljak rólad? – Sajnos, Királyi Hitves, akit Amon kedvel, nincs jogom felfedni a levél tartalmát, amíg a háremfőnöknő el nem olvassa azt. De beszélj vele azután, hogy átadtam neki az üzenetet! Meriré-Hatsepszut elvörösödött mérhetetlen haragjában. – Velem még senki nem beszélt ilyen tiszteletlenül! – mutatott rá a férfira fenyegetően. – Bocsáss meg nekem, Királyi Hitves! De teljesítenem kell a fáraó parancsát... – Tehát a király megtiltotta neked, hogy felolvasd nekem a levél tartalmát! Nekem egy szót sem küldött! Nekem, aki aggódom miatta és epekedek utána! – Kiforgatod a szavaimat, Királyi Hitves. A király nekem csak annyit mondott, hogy adjam át ezt az üzenetet a háremfőnöknő saját kezébe, és senki máséba. – Jól van, Íziszre, akkor hát vidd el neki ezt a papiruszt! Az írnokom jöjjön utánam a hárembe! Majd együtt derítünk fényt ennek a titokzatos küldeménynek a titkára!

Az írnok, aki Meriré dolgozószobája előtt ült, azonnal felpattant az úrnője első szavára. – Kövess minket a hárembe! – mondta a királynő fagyos hangon a küldöncnek. A levél vivőjének majdnem futnia kellett, ha lépést akart tartani a Királyi Hitvessel, aki türelmetlenül várta, mi áll a férje üzenetében. Hívatta a háremfőnöknőt. – Levél a királytól? – csodálkozott az, miután köszöntötte a királynét – annak összes címét felsorolva. – De mit akarhat tőlem a fáraó? – Ne fecsegj már annyit! – mondta a királyné, és helyet foglalt egy fényűző karosszékben. – Üljünk le, és hallgassuk az írnokot! Az egyiptomi nő kicsavarta a papiruszt, és nyomban beleolvasott, mielőtt még odaadta volna az írnoknak. Azonnal megértette az üzenet lényegét, és szörnyen elvörösödött. – Mi az? – kérdezte Meriré, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét. – Mit ír a király? Neked, aki mindig is csak egy háremhölgy voltál?! – Semmi különöset... – dünnyögött az asszony, aki most meg már egyre fehérebb lett. – Azt majd én döntöm el! – Valójában a király arról panaszkodik, hogy nincs elég lány az utazó háremében... – Én magam választottam ki őket! Mind szépek és fiatalok, ismerem az ízlését! – De túl kevesen vannak, és a megiddói ostrom elhúzódik még egy ideig. – Ezt a király megírhatta volna nekem is. Intézkedtem volna! Mi ez a nagy titkolózás akkor?

– A király nyilvánvalóan nem akart megzavarni ilyen kicsinységekkel! – folytatta a főnöknő, s már kezdte összeszedni magát. – Majd küldök neki lányokat. Ha maga a Királyi Hitves kívánja kiválasztani őket... – Leginkább azt akarom, hogy az írnokom olvassa el ezt az üzenetet igen figyelmesen – válaszolta Meriré gyanakodva. Az írnok már nyúlt volna a papirusztekercsért, amikor a főnöknő gyorsan borral kínálta a Királyi Hitvest. – Helyezd magad kényelembe! A látogatásod mindig nagy öröm. Majd én felolvasom neked ezt a levelet. Tökéletesen ismerem a hieroglifákat. – Hallgatlak – válaszolta Meriré. és elvette a kupát, amit a ravasz egyiptomi nő nyújtott oda neki. A főnöknő újra kigöngyölte a papiruszt, és lassan olvasni kezdte az üzenetet, miközben itt-ott megváltoztatta azt. – Meglepő, hogy a fáraó nem küldött nekem semmit ezzel a levélhordóval. Semmit sem ír arról, hogyan áll a háború. A Királyi Hitves a küldönchöz fordult, és kérdezgetni kezdte. A férfi örült, hogy végre nem rá haragszanak, készségesen beszámolt a fáraó hőstetteiről. – Azért ne örülj olyan nagyon! – mondta a királyné. – Attól, hogy fehér kötényt viselsz, még nem te vagy a fehér bárány! Egyébként járj el a fáraó utasításai szerint! – fordult a háremfőnöknőhöz. – Mielőtt elindulnának Megiddóba, szólj, hogy megnézhessem, milyen lányokat választottál! – Úgy lesz, ahogy kívánod – válaszolta az asszony mélyen meghajolva. Meriré szeme megakadt az üzeneten, amit a másik a mellkasához szorított.

– Arra már nem lesz szüksége neki. – Add ide nekem! Majd besoroljuk a királyi levéltárba. A nő továbbra is a kezében szorongatta a papiruszt. – Nem őrizhetném én egy rövid ideig? Oly nagy megtiszteltetés személyre szóló üzenetet kapni a királytól! Azután majd odaadom a levéltárosoknak. – Megértem a lelkesedésedet – válaszolta Meriré, amint észrevette, hogy a főnöknő szeme könnyektől nedves. – Akkor hát megengeded? – Igen. Jó látni, milyen odaadóan szolgálod a fáraót. – Az istennők tartsák fenn a ragyogást, amely körülvesz téged! – mondta a háremfőnöknő, miközben hálát adott ízisznek, hogy megvédelmezte az ő Kertariját. Amint Meriré távozott, azonnal magához hívta a levélvivőt. – Tudod, mi áll a fáraó levelében? – Épp most olvastad fel... – A fáraó azt kívánja, hogy az egyik háremhölgy csatlakozzon hozzá Megiddóban. Úgy hívják, hogy Kertari. Csakhogy a Királyi Hitves nemrég átküldte innen a fajjúmi hárembe. – Miért nem beszéltél erről a Királyi Hitvesnek? A nő vállat vont. – A nők gyakran sokkal agyafúrtabbak tudnak lenni, mint a férfiak! A Királyi Hitves nem igazán szereti Kertarit. Jegyezd meg, amit most mondani fogok! Ki fogok választani a király számára vagy tíz másik lányt. Elmész velük a fajjúmi hárembe. Ott kérj engedélyt, hogy beszélhess Kertarival... – De a tiszteletreméltó Meriré-Hatsepszut azonnal meg fogja tudni, hogy ott jártam! Nem fogja furcsállni a dolgot?

– Talán igen, de akkor már úgyis késő lesz. Addigra Kertarival együtt a Keleti úton lesztek. Jól figyelj rám! Keressd meg Kertarit, és add át neki a király levelét. Én magam is küldök neki egy üzenetet. Ne félj semmit! Tudom, mit akar a fáraó. Ha visszatérsz hozzá, és Kertari nem lesz veled, keményen meg fog büntetni. Merirét félrevezette a főnöknő viselkedése, de később több dolog is eszébe jutott, és nyugtalankodni kezdett. Szobkitnak mondta el a félelmeit és a gyanúját. – Mintha az a nő rejtegetne előlem valamit. Figyelj oda rá! Próbálj meg többet megtudni! Nem tudom elhinni, hogy a fáraó nem írt nekem. Talán baleset érte? Csak meg akanak kímélni? Vagy a király valóban csak több háremhölgyre vágyik? – Tudod, mennyire szereti, ha körülzsongják... – De te azt mondtad, hogy az elmúlt hónapokban megelégedett az ifjú Kertari társaságával, és a többiekkel nem is foglalkozott. – Ez így volt, Íziszre! – Menj a hárembe, és hozz nekem híreket! Meriré magához hivatta azt a szobalányt, akit néhány nappal előbb kapott rajta Kertari szobájánál. A fiatal nő félve várta a királyné szavait. – Nincs szándékomban megbüntetni azért, mert van egy barátnőd a háremben – szólt a Királyi Hitves. – Ismered Kertarit? – Egy kicsit... – Hiányzik? – Igen, ezt elismerem. Nagyon kedves és ragaszkodó lány. – És hogy gondolkodik a fáraóról?

– Tiszteli, mint mi mindannyian. – Láttad a királlyal? – Nem. Csak ritkán járok a hárembe. – De hallhattad, hogy mit fecsegnek a háremhölgyek. – Elismerem, Hathorra. – És mit mondanak? – Hogy Kertari nagyon kötődik Tuthmószisz királyhoz. – És a király? – A háremben senki sem mer a királyról beszélni. Meriré döbbenten nézett rá. Hogy mer ilyen ostobaságot hazudni neki ez a szolgálólány? Hiszen a háremben másról sem beszélnek, mint a királyról! – Tehát Kertari táplál magában bizonyos érzelmeket a fáraó iránt. Erre már magam is rájöttem. Tudsz valami olyat, ami esetleg elkerülte a figyelmem? – Honnan is tudnék, Királyi Hitves? – A kegyes, de könnyen feldühödő Pahet éberré tesz engem. Ma éjjel azt álmodtam, hogy Kertari megszökött a fajjúmi háremből. Nem értettem ezt az álmot. Láttam, amint a sivatagban szalad, és hív valaki, de nem hallottam, hogy mit kiabál. A mágus megpróbálta megfejteni az álmomat, de nemigen tetszett nekem, amit mondott. Egy futárt fogok küldeni Fajjúmba, hogy megtudjam, Kertari beilleszkedett-e a hárem életébe, és jól érzi-e magát. – Én nem kételkedek benne – vágott közbe gyorsan a fiatal nő, és hirtelen nagyon közlékennyé vált. – Küldött nekem egy csodás költeményt, és azt üzente, hogy nagyon szereti az ottani háremhölgyeket, akikkel együtt tölti a szabadidejét. – Bevallom, ez megnyugtató számomra. Az ájulásai kicsit megijesztettek.

– Kertarinak törékeny az egészsége. Nagyon fiatal volt még, amikor az apja elzavarta otthonról. Sokáig az utcán élt. – Mit csinál az apja? – Azelőtt zenész volt. Most italokkal kereskedik. – És miért zavarta el a lányát? – Ráfogták, hogy ellopta a havi bevételét. – Tehát ezért ájul el olyan könnyen? Nagyra becsülöm az őszinteségedet. De ne felejtsd el, hogy mindenekelőtt engem kell szolgálnod, és a palota ezen részében dolgozol. Ne mászkálj olyan helyekre, ahol nincs semmi keresnivalód! A szolgáló a királyné lábaihoz vetette magát, és hevesen átölelte annak térdét. Nem tudta volna megmondani, miért érezte úgy, hogy mindenáron meg kell védenie Kertarit. Ezer gondolat kavargott az agyában. „Alig ismerem, de rokonszenvesnek tűnt. Hogyan tudtam ilyen könnyedén hazudni? Az istennők segítettek nekem?” Megvárta, míg a királyné fel nem parancsolja a földről. „Vajon megfogadta-e a tanácsomat, és beszélt a palota orvosával? Valóban a fáraó örökösét várja?” Hirtelen erős szél támadt, és dühösen rázta a pálmafák ágait. – Beszélnem kell a vezírrel – szólalt meg a királynő elgondolkozva. – A nőknek és a gyerekeknek is keményen kell dolgozniuk, ha jó termést akarunk. A férjek és apák nem térnek vissza a következő évszak előtt...

Huszonegyedik fejezet Mikor Kertari az egyiptomiak táborába érkezett, Megiddo még mindig tartotta magát. A fáraó már türelmetlenül várta, hogy a város végre feladja az értelmetlen küzdelmet. Hónapok teltek el, és a katonák egyre nagyobb letargiába süllyedtek. A legtöbbjük visszavágyott Thébába: a család és a földek miatt nyugtalankodtak. A többiek amellett kardoskodtak a fáraónál, hogy támadják meg a várost, és vegyék be erőszakkal. – Igazuk van – mondta egy nap Amenmen a királynak. – A megiddóiak már régóta éheznek. Könnyű harc lenne. – Miért akarod, hogy akár csak egy katonánk életét is kockára tegyük? Nemsoká úgyis itt fognak könyörögni a lábaimnál. – Tehát ez a célod. Hogy a porban csúszkáljanak előtted. – És ez így van rendjén. Azzal, hogy azt hitték, a fáraó felett állnak, megsértették az isteneket is. Meg kell bánniuk a bűnüket, és a kegyelmemért kell esedezniük! Ezt büntetlenül nem lehet! – És akkor mit teszel velük? – Azt majd akkor és ott eldöntőm. Kertari boldogan lépett be a táborba. A küldönc másik tíz lány kíséretében követte. A fiatal lány már türelmetlenül várta, hogy viszontláthassa a királyt. Az állapota miatt persze kezdetben tartott a hosszú utazástól. De a király magához hívta, és ő nem tudott ellenállni ennek a csábításnak. – Mindenható fáraó, hoztam neked újabb háremhölgyeket – jelentette a küldönc, mikor beengedték III. Tuthmószisz elé. – Végre itt vagy! Sokáig...

– Majd megérted, miért késlekedtem, ha már elmondtam neked az egész hosszú történetet. A király félbeszakította. Hiába próbálta elrejteni türelmetlenségét. – Kertari veled jött? – Igen – válaszolta a küldönc. – Hogy van? – Nagyon jól. A háremhölgyeket alig terhelte meg az utazás. Ugyanolyan szépen jelennek majd meg előtted, mint a thébai palotában. – A háremhölgyek? Miről beszélsz? Én csak egyetlenegyet... – Mindjárt megérted, mindenható király. – Jól van hát! Mesélj el mindent! De fogd rövidre! A küldönc beszámolt neki a thébai háremfőnöknővel folytatott beszélgetésről, és a Királyi Hitves utasításairól. – Tehát hoztál még tíz nőt... – Igen, mindenható fáraó. Így kellett tennem, különben felkeltettem volna a nagy Meriré -Hatsepszut gyanúját. A király idegesnek tűnt. – A Királyi Hitvesnek nincs joga hozzá, hogy a saját véleményét erőltesse, ha a fáraó határozott parancsokat ad! – Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam megszegni nagyságod parancsát sem, de engedelmeskednem kellett a Királyi Hitvesnek is, akit ízisz szeret, és Hathor védelmez. – Nyugodj meg! Jól tetted, hogy nem olvastad fel a levelet Merirének, és hogy hallgattál a háremfőnöknőre. Ez a derék asszony a bizalmamat élvezi. Meg fogom jutalmazni. – Ha a Királyi Hitves megtudja, hogy becsaptam, engem halálra fognak ítélni.

– Csak a fáraó uralkodhat, elfelejtetted? A Királyi Hitves semmit sem tehet ellened! – Kivéve, ha... De a küldönc inkább nem folytatta. Ehelyett köszönetét mondott a királynak. Tuthmószisz azonban tudta, mitől fél. – Ha velem valami szerencsétlenség történne, téged akkor sem érhet bántódás, erről gondoskodni fogok. A küldönc meghajolt, és távozott. – Tehát itt van végre Kertari... – suttogta a király. – Ez az ostrom nagyon felingerelt. Majd ő lecsillapítja a türelmetlenségemet. A tizenegy lány épp akkor akart belépni a hárembe, mikor III. Tuthmószisz kilépett a sátra nyílásán. Mind a fáraó lába elé vetették magukat. – Fogadjanak az istennők szeretettel benneteket ebben a sivatagban! – mondta a király. – Imádkozzatok hozzájuk, hogy lecsillapodjanak, mert néha nagyon dühösek tudnak lenni! – Ne aggódj, fáraó – válaszolta Kertari az ő összetéveszthetetlenül tiszta és dallamos hangján. – Egész úton Pahet istennőhöz fohászkodtunk, és most a fáraó előtt térdepelünk. Kertari maga is elcsodálkozott a merészségén. Szavai úgy hangzottak, mint egy isteni megnyilatkozás. – Tudom, hogy bölcs vagy, Kertari – felelt neki a király. – Örülök, hogy látlak. Most menjetek! Pihenjetek le, és lazuljatok el! Még szürkület előtt meglátogatlak benneteket. Kertari tudta, hogy ez külön neki szólt. A szíve hevesebben kezdett verni. „Mondjam meg a királynak, hogy gyermeket várok tőle? És ha meggyűlöl miatta, ha azután látni sem akar?” Gyorsan

összeszedte magát. „Mindegyik gyermeke érdekli. egészségesek-e. Az enyémmel miért tenne kivételt?”

Hogy

*** Kertari elhatározta, hogy szép lesz, mire megjön a király. Végtelennek tűnő ideig ült a festékekkel telepakolt asztalkánál, majd megmasszíroztatta a hátát és a lábát. Végül a bőre selymesebb volt már, mint a létező legfinomabb kelmék. Addig nem nyugodott meg, míg a haja is nem illatozott száz különféle parfümtől. Bőre mandulaés mirhaillatú volt. Szolgálója miután szőrtelenítette a testét, egy kis obszidiánvázában tömjént hozott, és azzal dörzsölte be Kertari végtagjait. Hónalját egy pisztáciából készült kenőccsel kente be, egy másik krémet pedig a Nap ellen használt. Mindezek után Kertari úgy érezte, egészen új emberré vált. Behunyta a szemét, és megpróbált ellazulni egy kicsit. – Van még itt egy mézből, sóból és sziksóból készült keverék. Ez megvéd attól, hogy ráncos legyél. – Jól van – egyezett bele Kertari. – Szép akarok lenni, hogy tetsszek a fáraónak. Keverj hozzá egy kis szamártejet is! Az egyik barátnőm ajánlotta. – A hajadra pedig ezt a ricinusolajból készült kencét ajánlanám. A király úgysem jön ide naplemente előtt. Addigra fényesebben fog ragyogni a hajad, mint bármikor ezelőtt! Selymesebb lesz tőle. – A király nagyon szereti simogatni... – Akkor hát bízd rám magad! Kertari finom aranyláncokkal ékítette a nyakát és a bokáját. A köldökébe egy türkizt helyezett, és féldrágaköves gyűrűket húzott az összes ujjára.

Épp akkor fejezte be a készülődést, amikor Tuthmószisz belépett a hárembe. – Egyikőtök csábítóbb, mint a másik – mosolygott elégedetten a király. – Ma este nehéz lesz a választás. Kertari elmosolyodott. Nem hitt III. Tuthmószisz szavainak. A király az éjszaka egy részét a tíz új lánnyal töltötte, de aztán a sátrába hívta Kertarit. – Megtiszteltetés, hogy engem választottál. Hihetem, hogy elnyertem a fáraó tetszését? – A hárememben található összes nő tetszik nekem – válaszolta a király. Kertari süteményeket evett, és vidáman kortyolta a finom borokat a király társaságában. – Nem ismerek rád – mondta Tuthmószisz nevetve. – Igazán jó étvágyad van. Máskor csak csipegetsz. Kertari abbahagyta az evést, mint a kisgyerek, akit megdorgálnak a falánksága miatt. „Rá fog jönni, hogy terhes vagyok. Nem tudok alakoskodni előtte...” – Az istenek néha megmagyarázhatatlan gyengeséget hoznak rám. De én tudom az okát. – Á, valóban? – Boldog vagyok, hogy láthatlak, arany Hórusz, hatalmas Bika. Jobb szeretek a fáraó mellett lenni, mint a fajjúmi háremben szomorkodni. – Miért szomorkodnál? Mindent megkapsz, amire csak egy nő vágyhat! És hogyhogy a fajjúmi hárem? – Egyiptom hatalmas ura, a Dicső Királyi Hitves úgy vélte, jobb, ha Fajjúmban lakom. – Hogyan, Oziriszre? Én sosem adtam ilyen parancsot! Nem szerettél Thébában?

– De igen. Nagyon jól éreztem ott magam. Kertari nem merte kimondani, hogy a király jelenléte tette olyan boldoggá. – Azt hiszem, tudom, mi van emögött – szólalt meg végül a király. – Egyedül mentél Fajjúmba? – Nem. Később többen is csatlakoztak hozzám. – A királynő úgy gondolta, örömet szerez nekem azzal, ha olyan lányokat küld oda, akiket kedvelek. Nagy megtiszteltetés abban a háremben élni. – Azt hiszem, így van. – Hogyan fogadtak? – Mind nagyon szívélyesek. A lány, akivel egy szobában vagyok, hihetetlenül kedves velem. – Ha szeretnél ottmaradni, semmi akadálya. De ha mégis vissza szeretnél jönni Thébába, azt is elintézhetem. Nagyon kiábrándító válasz volt ez Kertari számára. – Úgy lesz, ahogy te jobbnak látod – válaszolt megtört hangon. – Gondolkozz el a dolgon, és néhány nap múlva majd mondd meg, mit szeretnél! A király átölelte, de Kertari nem viszonozta a kedvességét. – Nem értem, mi bajod – lepődött meg a király. – Nem azt mondtad, hogy boldog vagy, amiért újra láthatsz? Akkor miért nem teszel a kedvemre? – Parancsolj velem! – mondta Kertari elhaló hangon. A fáraó megcsókolta, de a lány arcán hosszú patakokban folyt le a könny. Gyorsan letörölte az árulkodó jelet. – Örülök, hogy itt vagy – mondta a fáraó. – A társaságodban mindig olyan szabadnak érzem magam! Egy ilyen hosszú hadjárat során nagy szükségem van erre. A katonák mind

idegesek. Úgy látják, hogy ennek az ostromnak sosem lesz vége. Úgy döntöttem, adok nekik pár hadifoglyot, hogy megnyugodjanak kicsit. Mind nők, akik megpróbáltak kijutni a városból, hogy segítséget hozzanak. Sokkal makacsabbak és erőszakosabbak, mint a férjeik. Kertari már majdnem megkérdezte a fáraót, hogy mit is érez őiránta, de az utolsó pillanatban mégis visszafogta magát. Csak tépelődni tudott. Képzelte az egészet? Ostobaság volt azt hinnie, hogy ő a kiválasztott? Az istennők, most megmutatják neki, hogy hol a helye. Mély szomorúság kerítette hatalmába.

Huszonkettedik fejezet Az egyiptomiak hét hónapig vártak arra, hogy a város lakói végre megadják magukat. Kertari nem titkolhatta sokáig a király előtt az állapotát. Tuthmószisz – úgy tűnt – örül az eseménynek, de csakhamar visszaküldte Thébába Kertarit. Egy üzenetet is mellékelt Meriré számára. Arra kérte, hogy vegye vissza a thébai hárembe a lányt, és hogy személyesen ügyeljen az egészségére. Kertari már előre látta, hogyan fogadja majd ezt a Királyi Hitves, így nem szívesen indult el Théba felé. A tábori orvos azt mondta, feküdnie kell. – Ha továbbindulunk, ez lehetetlen lesz – győzködte a fáraó. – Most azonnal indulnod kell! Majd Thébában találkozunk. Hathor és Thoérisz vigyázni fognak a gyerekre. Gondolatban én is veled leszek. Kísérettel és orvossal fogsz utazni. Kertarit újra felkavarta a király iránta tanúsított gyengédsége. Sajnálta, hogy ott kell hagynia a szép és fiatal lányok társaságában, akik bármikor elcsábíthatják, de az istenségek nem hagytak neki más választást. Hajnalban indult el néhány lovas kíséretében. Remélte, hogy mihamarabb viszontlátja kedves városát. A következő évszak beálltával az ellenség megadta magát. Egy küldönc jelentkezett az egyiptomi táborban. A fáraó sietve készült fel a fogadására.

– Hallgatlak – kezdte zord hangon. – Még sosem láttam ilyen ostoba embereket, mint az ázsiaiak! Mit akarnak ezzel? Mit várnak az istenektől? Amon engem támogat! – Mindenható fáraó, Megiddo lakosai és a városba menekült szövetségeseik tisztában vannak vele, mekkora hatalommal rendelkezel. Meghajolnak akaratod előtt, és megadják magukat. – Végre! – kiáltott fel a király. Rögtön megkérte az írnokát, hogy keresse meg Amenment, Rehmirét és Menheperrészenebet. Ő akarta közölni velük a hírt. – Az ilyen agyafúrt emberek nem egykönnyen nyerik el a bocsánatomat – folytatta a fáraó. – Kötelezik magukat, hogy többé nem támadják meg Egyiptomot! – Ezt írásban akarom látni! – Íme, itt van... A küldönc megmutatta neki a papirusztekercset. – Rendben – vette el tőle a király. – Látom, ismered a háborús szokásokat. Megiddo lakosait a foglyaimnak nyilvánítom. Ide kell jönniük, hogy beszéljenek velem. – Az asszonyaik és a gyerekeik is velük jöhetnek? – Igen. Én előrevonulok egészen a város kapujáig. Felemelt kézzel és lehajtott fejjel járuljanak elém! Akkor tudni fogom, hogy végleg megadták magukat. – Úgy lesz, ahogy kívánod, uralkodó, ki életet ad lélegzetével... – És ki visszaveszi azt. Jól véssd az eszedbe minden szavam, és nehogy megpróbálj kijátszani, mert akkor velem gyűlik meg a bajod!

A küldönc visszatért a városba, a fáraó pedig embereket állíttatott a bejáratba, hogy biztonságosan fogadhassa a lakók behódolását. Az emberek hosszú vonalban kígyóztak ki Megiddóból. Felemelt kézzel haladtak, szemüket a földre szegezve. Mögöttük arannyal, ezüsttel, fegyverekkel és hadi felszereléssel teli szekerek közeledtek. Tíz gyönyörű ló következett: különleges ajándék személyesen a fáraónak. A mellvédek hangosak voltak az éljenzőktől. – Téged éltetnek! – mondta Amenmen mosolyogva. – Nézd, milyen soványak! – Becsülöm a bátorságukat. Szánom őket. Ezek a gyerekek az éhhalál szélén állnak. Adjanak nekik enni valamit! Szolgák ugrottak a parancsára. Ételt és italt osztottak szét a városiak között. – Miután visszaadtad nekünk az életünket, mi a kezedbe helyezzük azt – szólt a város vezetője. – Elfogadom a lovaitokat és a hadi felszerelést. Ezenkívül mindannyian életben maradhattok. A legtöbben hazatérhetnek otthonukba. Hadd kiabálják teli torokból mindenfelé, hogy a fáraó a legerősebb! Lesznek, akiket magammal viszek Egyiptomba! Ti lesztek az adományok, amikkel Amonnak tartozom. Ő segített győzelemre engem. Mivel zúgolódást hallott a sorok közül, a király megnyugtatta őket. – A főpap jól fog bánni veletek. Az isten szolgálatában fogtok földet művelni, állatot tenyészteni. A büntetésetek az, hogy el kell hagynotok az itteni földjeiteket és az országotokat. De

Egyiptomban kellemes az élet... Nem vágytok rá, hogy ott telepedjetek le? Én megadom nektek ezt a lehetőséget! – Jobb szeretnénk szabadon élni Egyiptomban – mondta a vezér. – Mindazonáltal alávetjük magunkat az akaratodnak. – Nem fogjátok megbánni, és majd ti is hamar beilleszkedtek, ahogyan a többi hadifogoly. A fáraó jelt adott, hogy el kíván indulni a fellegvár felé. – Fogjátok, ami tetszik! – mondta az embereinek. Az összes katona eliramodott a kapuk felé. Összevitatkoztak az aranyedényeken, egymásról ráncigálták le a mellvérteket, öveket. Díszítéseket is gyűjtöttek, hogy otthon azokkal ékítsék fel a saját házukat. Szobrokat és festményeket pakoltak a zsákjaikba. A fáraó elégedett volt ezen a napon. Az est közeledtével visszavonult a sátrába, és üzeneteket kezdett diktálni az írnoknak. Minden szavából áradt a lelkesedés. – Az egyiptomiak hamarosan tudomást szereznek a győzelmemről. Ujjongani fognak! Azt akarom, hogy minden ellenségem tudja meg! – Miért nem véseted kőbe? – ajánlotta Rehmiré. – Ha a vezíred lennék, én már kiadtam volna az utasítást... – Igazad van! Tianu! írd, amit mondok! Azt kívánom, hogy a tetteimet örökítsék meg a templomok falain és az oszlopokon! A király itt megállt. – Mely templomok jöhetnek számításba? – Núbiai épületek. Ha a núbiai lázadók újra forgatnának valamit a fejükben, ez majd lecsillapítja őket! – Kedvelem annak a déli tartománynak a fővárosát. A legszebb dicsőítő beszédeket akarom ott látni! Menheperrészeneb, te, akinek neve majdnem megegyezik az

enyémmel, válaszd ki a szavakat, amelyek kőbe vésve állnak majd! A király barátját meghatotta ez a megtiszteltetés. Néhány pillanatig eltöprengett. Ám a szöveg kézenfekvőnek tűnt számára. – Elég, ha újra magam elé képzelem a csatát, amelyet olyan bátran vezettél, a hadi tervet, amit kidolgoztál. Elég, ha visszaemlékszem, milyen türelmes és kegyes voltál a foglyokhoz, és máris megtaláltam a megfelelő jelzőket, melyek tetteidet méltatják. – Hallgatlak... – „III. Tuthmószisz harcol karddal és íjjal. Összehasonlíthatatlan, legyilkolja ellenségeit, eltiporja az ellene szegülő országokat. Foglyul ejti Retenu hadvezéreit. Épen és egészségesen viszi magával őket Egyiptomba. Arannyal, ajándékokkal teli szekereket, lovakat, lószerszámokat, a háború folytatásához elengedhetetlen hadi felszerelést zsákmányolt.” – Mit szólsz ehhez, Tianu? – kérdezte III. Tuthmószisz. – Menheperrészeneb kivételes tehetségről adott tanúbizonyságot. – Nem is tehetek mást, mint hogy lemásolom ezt a csodás dicsőítő szöveget. – A szöveg elfogadva! A király elbocsátotta az írnokokat. – Barátaim! – mondta közeli tanácsadóinak. – Bevallom, ez az ostrom kimerített engem. Jobb szeretek harcolni, mint várni. I. Tuthmósziszhoz hasonlítok ebben. Csak a cselekvés érdekel. Mondtatok pár olyan dolgot, ami kíváncsivá tett. Miért vagytok benne olyan biztosak, hogy nem térek vissza Thébába? – Többször is beszéltél nekünk erről – válaszolta Rehmiré.

– Hogy milyen nagy hibát követnénk el, ha nem mennénk tovább észak felé, hogy megverjük az ellenséget, és nem biztosítanánk be magunkat mindenféle jövőbeli fenyegetés ellen. – Valójában úgy tervezem, hogy Türoszig nyomulunk előre. Ehhez két részre kell osztani a seregünket. Ha rajtavesztünk is, ne pusztuljon el az egész hadseregünk! Ha mi akadályokba ütköznénk, a sereg másik része – Amenmen vezényletével – még mindig folytathatja az utat Türosz felé. – Gondolkoztál már az útvonalon? – A hosszú ostrom alatt volt időm átgondolni a különféle lehetőségeket. Én Názáret felé fogok haladni, míg Amenmen kelet felé nyomul előre. Ha akadály nélkül elérjük Türosz kikötőjét, ott már erős és őszinte szövetségeseket fogunk találni. – Biztos vagyok benne, hogy mindegyik város csatlakozni fog a fáraóhoz – mondta Rehmiré. – Egy ilyen győzelem után igencsak meglepő lenne, ha nem így történne – válaszolta a király. – Ezért nem szabad kiaknázatlanul hagyni a győzelmünket! – A katonák hatalmas vagyonokat zsákmányolnak majd össze. – Már kiérdemelték! – Évek óta ismerlek, Tuthmószisz. Nyugtalannak tűnsz. Mi az, ami ennyire aggaszt? – Thébából várom a híreket. Vajon a vezír jól intézi a dolgokat, míg én távol vagyok? – Bölcs döntést hoztál. Ne vesztegessük az időt! Induljunk el mihamarabb Türosz felé! Bontsunk tábort már holnap hajnalban! Intézkedni fogok, hogy a zsákmányt pakolják fel a szekerekre, és hogy a foglyok ellenkezés nélkül kövessenek

minket. Ha meghallgatnánk a siránkozásukat és a panaszaikat, azzal sok drága időt elveszítenénk. – Amon úgy döntött, hogy menjek tovább. Ő vezet engem. Minél hamarabb elérjük Türoszt, annál hamarabb térhetünk vissza Thébába. Nem akarok egy évnél többet távol tölteni az egyiptomi fővárostól. – Az jár az eszedben, hogy a hivatalnokok nemrég még Hatsepszutot tisztelték... – Így van, Rehmiré. Gondolod, hogy a királynő él, és megpróbálja visszaszerezni a hatalmat? A karnaki főpap segítségével könnyen elűzhetné Merirét, és átvehetné Egyiptom irányítását! – A kocsisa viselkedése mást mutat... Megmentette az életedet. – Tudom, de mi mást tehetett volna? – Ne nyugtalankodj feleslegesen! – mondta Menheperrészeneb. – Foglalkozzunk a valós problémákkal! A többi csak időpazarlás! Azt tanácsolom, koncentrálj inkább a hadjárat folytatására. – A háború isteneire, boldog vagyok, hogy itt vagytok mellettem. Így együtt felforgatjuk a világot!

Huszonharmadik fejezet Meriré döbbenten értesült Kertari szökéséről. – Már nincs a fajjúmi háremben? De hogy lehetséges ez? Mikor szökött meg? Hová ment? – Erről nem tudok semmit – szólt az írnok rémülten. – Engem csak azért küldtek, hogy ezt elmondjam. – Még sosem hallottam ilyesmit! Minden nő a fajjúmi hárembe vágyik! Kivétel nélkül mindegyik! Mióta ember él a földön, senki nem hallott még ilyen lehetetlenséget! – Akarsz válaszlevelet küldeni? – kérdezte az írnok félénken. – Természetesen, Hathorra! Az üzenetem nagyon rövid lesz. Meg kell találni a lányt! Mindenkit megbüntetek, aki elhanyagolta a feladatát! A fajjúmi háremet vezető személyek azt remélték, megtalálják Kertarit, így csak jóval később értesítették a királynét az eltűnéséről. Hónapokig nem szóltak a dologról. Az alapos kutatások befejeztével már senki sem remélte, hogy viszontlátják a lányt. – Mikor ment el? – kérdezte Meriré. – Erről nem tudunk semmit... – válaszolta az írnok. – Volt látogatója? – Igen. Egy királyi hírvivő... – Egy királyi hírvivő? – Kertarival akart beszélni. Másnap a fiatal lány eltűnt.

– Ez nagyon érdekes – vélte a királyné. – Kezdem érteni. Kertarit valószínűleg sokkal könnyebb megtalálni, mint ahogy azt ti gondoltátok... – Hogy érted ezt, Dicső Királyi Hitves? – Sehogy. Menj vissza Fajjúmba, és mondd meg a háremet vezető személyeknek, hogy abban az esetben senkit sem fogok megbüntetni, ha a fáraó parancsolta meg Kertarinak, hogy hagyja el a háremet. De ha nem így történt, a bosszúm szörnyűséges lesz! Miután az írnok elment, a királyné a fáraó furcsa üzenetein kezdett gondolkodni. „Azelőtt sosem kért újabb háremhölgyeket hadjárat idején. Olyankor csak a haditervek érdeklik. Alig várom, hogy újra lássam, és kifaggathassam.” Meriré-Hatsepszutnak nem sok ideje maradt a lány eltűnésével foglalkozni. Néhány nappal később Kertari nagy pompával megérkezett a palotába. Csodás kíséretet kapott. Gyönyörű, gondosan fésült lovak vonták aranyszekerét, mely ragyogóbb volt, mint magáé a királyé. Ahogy beért a palota udvarára, szolgák szaladtak oda, hogy segítsenek neki a leszállásnál. – Mit jelentsen ez a fényűzés? – kérdezte a királyné, és a saját szemével akarta látni, amiről már hírt vittek neki. – Te egy olyan kocsiban, amely szebb a fáraóénál is! Honnan jössz? Hónapok óta keresünk! Miért hagytad el Fajjúmot az engedélyem nélkül? Kertari a lábaihoz vetette magát, hogy a bocsánatáért könyörögjön. – Igen szeretett és tisztelt királyné, ne hidd, hogy így tettem volna, ha nem kapok egy üzenetet a mindenható királytól, III.

Tuthmószisztól! A levélhozója ellátogatott hozzám Fajjúmba. Azonnal csatlakoznom kellett a királyhoz. El kellett mennem a sivatagba, Megiddo kapuihoz. – Milyen célból? – A fáraónak nem volt elég háremhölgye... – Valóban? – Nem egyedül mentem. A thébai háremből is jöttek páran... – Azt hiszem, már értem, mi is történt valójában. Ha akkor megkaparintom azt a thébai háremfőnöknőnek címzett levelet, az az arcátlan öregasszony már rég a krokodilok hasában lenne! – Légy elnéző, tiszteletre méltó királyné! Nem könnyű megszegni a fáraó parancsait... – Igazad van. De magyarázd meg, hogy kerülsz te egy ilyen járműre! Honnan vetted? – Megiddóból hozom jó hírek kíséretében – válaszolta élénken Kertari. – A király bevette a várost. A foglyok szekereket és fegyvereket ajándékoztak neki. Ez is az ő egyik járművük volt. Van még belőle bőven, sőt vannak ennél szebbek is, de azokat Amonnak szánja az uralkodó. – A király ép és egészséges? – Igen. Gyors ütemben halad Türosz felé. – Mikor tér vissza Thébába? – Úgy tervezi, hogy közvetlenül ezután az út után. – Jól van, felkelhetsz – mondta a királyné elégedetlenül. – Úgy látom, őszinte vagy velem. Azért szerettem volna értesülni a távozásodról. Megvárom a királyt, s csak azután döntök. Kertari nehézkesen kelt fel, s a királyné azonnal észrevette a finom anyagú tunika alatt kidomborodó hasat.

– Mondd csak, Kertari, így meghíztál volna az utazás alatt? A forróságnak épp hogy ellenkező hatással kellett volna lennie. Az arcod kerekebb, a tested gömbölyűbb, mint amikor elmentél. Kertari nem rejthette el az állapotát. – Gyermeket várok – válaszolta a feszülten figyelő szolgálók füle hallatára. – Várandós vagy? A fáraótól? – kérdezte a királyné aggodalmasan. – Eggyel több gyerek a háremben! Legyen egészséges! Jóakaratúan beszélt, de a halántékán doboló ér másféle érzelmekről árulkodott. Olyan tekintetet vetett Kertarira, amitől az halálra rémült. – Vigyázz magadra! – folytatta Meriré, és szavai elég fenyegetőnek hangzottak. III. Tuthmószisz folytatta az előrenyomulást északkelet felé. A kettéosztott hadsereg eddig nem ütközött semmiféle ellenállásba. A városok, amelyek mellett megálltak, azonnal kinyitották kapuikat az egyiptomi katonáknak. A lakók felajánlották szolgálatukat és javaikat. – Már annyi fegyverünk van, hogy nem tudunk velük mit kezdeni – jelentette ki Rehmiré, aki épp az írnokkal számolta össze a pajzsokat, amiket nemrég kaptak a názáretiektől. – Ha Amenmen is ugyanennyit kap, a szekereinken több fegyver lesz, mint élelem. – A galileai parasztoktól majd élelmet kérünk. Hívasd be a mitanni király hivatalnokát, hogy fordítson nekünk! Én tudok ugyan ékírást olvasni, de a mitannik beszédét nagyon nehezen értem. Durva akcentusuk van. Néha olyan gyorsan beszélnek, hogy fogalmam sincs róla, mire akarnak kilyukadni. Biztos

akarok lenni abban, hogy meghajolnak az akaratom előtt, és hogy egyikük sem tervez lázadást. Rehmiré a menet végére sietett, és magához rendelt egy engedelmes és tanulékony mitannit, akit Istariunak hívtak. – Te, akinek neve a hold és a sötétség istennőjétől ered, de aki megvilágítja az elmém, és megérteti velem a foglyaim szavait, mondd meg nekem világosan, az én nyelvemen, hogy Egyiptom ellenségei végül elfogadták-e a helyzetet, és hajlandók-e arra, hogy ellenkezés nélkül kövessenek minket Thébáig! A fáraó felemelte a kezét, amikor a mitanni meg akart szólalni. – Rövid és pontos választ várok. Ne tégy nagy kitérőket, ahogy a ti vidéketek nagy gondolkodói azt oly szívesen teszik! Ne próbáld Amont megtéveszteni! Máskülönben bosszút áll. Istariu nem tűnt megilletődöttnek, szokásos nyugalmával válaszolt a kérdésre. Nagy, világos színű szeme furcsán meredt a királyra, és közben úgy beszélt, mint egy jós, aki épp valamilyen próféciát közöl. III. Tuthmósziszt mindig felkavarta a jelenléte. Úgy érezte, egy istenek által védelmezett emberrel áll szemben. – Nem fogok olyan körülményesen fogalmazni, mint az asztrológusok vagy a földrajztudósok, akik ki sem látszanak a legendákból. Én magam nem hallottam egyetlen ellened irányuló szót sem. Éppen ellenkezőleg, a barátaim majdhogynem megkönnyebbültek, hogy egy ilyen igazságos és büszke király kezei közé kerültek, mint te. – De hiszen mindig azzal vádolnak, hogy elszakítom őket az országuktól, ahol felnevelkedtek... – Talán igen. Némelyikük nagy földeket és gazdag javakat tudhatott a magáénak. Azok ezt sajnálják itthagyni, és szüntelenül panaszkodnak. A többieknek viszont nem volt

semmijük sem: azt remélik, Egyiptomban majd földhöz jutnak, amit megművelhetnek. – Ezt megígértem nekik. – Azért is hálásak neked, hogy nem szakítottad el tőlük a családjukat. – Ugyanúgy nem tennék ilyet, mint dicső elődeim sem. Tanulmányoztam nagyapám, I. Tuthmószisz levéltárát. Igazságos és jó király volt. A király még mindig bizonytalan volt. – Azt állítod tehát, hogy semmiféle elégedetlenséget sem tapasztaltál a foglyok soraiban... – Ez tény. Ha a Mindenható foglyai valamiféle összeesküvést készítenek elő vagy lázongást szítanak is, hát én semmit sem tudok róla. – Te mindig nyitva tartod a szemed és a füled. Olyan vagy, akár egy farkas. Ha a legkisebb veszély fenyegetne, te tudnál róla. – Ez kétségtelen. Mivel a mitanni már elköszönt tőle, és távozni készült, Tuthmószisz megállította, és feltette azt a kérdést, amely azóta nem hagyta nyugodni, mióta először hallotta, milyen tisztán beszéli Istariu az egyiptomi nyelvet. – Csak kevés mitanni beszéli folyamatosan a nyelvünket, és még kevesebben ismerik a hieroglifákat. Észrevettem, hogy olyan jól írsz a nyelvünkön, akár a papok vagy az egyiptomi írnokok. – Értek hozzá – válaszolta Istariu. – Ez igen különös. – Írnoknak készültem. Apám mindig azt mondogatta, hogy az a legszebb foglalkozás, és hogy el kell kerülni a katonai pályát, valamint a kézművesek meg nem becsült mesterségeit is.

– Vannak mesteremberek, akiket nagyon sokra becsülnek! A művészek, akik a thébai királyi sírok falaira festenek, egész Egyiptomban ismertek. De apád észjárásában a hagyományos egyiptomi erkölcsöt vélem felismerni. Viszont te Mitanniban élsz. Eljönnél Egyiptomba? – Hatalmas fáraó, az én drága apám egyiptomi volt. Ősödnek, I. Tuthmószisznak dolgozott. – De te Mitanniban születtél? – Igen. Apám elhagyta Egyiptomot, és a mitanni király szolgálatába állt, mikor a tiszteletre méltó Hatsepszut került a trónra. – A sors fintora! A thébai tisztviselők bezzeg semmiért nem hagynák ott a várost. Apád miért kockáztatta az életét azzal, hogy Egyiptom ellenségének ajánlkozik fel? Talán fogságba esett a nagyapám hadjáratában? – Nem. Elfelejted, hogy Hatsepszut királynő alatt az egyiptomiak békében éltek. A királynő minden országból követeket fogadott, és ugyanolyan jó kapcsolatot tartott fenn az addigi szövetségesekkel, mint az ellenfeleivel. Apám, a mitanni királyi írnok, gyönyörű leveleket írt Hatsepszutnak. – Ő maga vitte el neki őket? – Nem tudnám megmondani... – Sosem tért vissza Egyiptomba? – Sajnos, már nem volt rá ideje! Anyám azt mesélte, hogy mindketten szerettek volna visszatérni. Ám apám megbocsáthatatlan hibát követett el. – Éspedig? – csodálkozott a király. – Eddig művelt és bölcs ember benyomását keltette bennem. – Az is volt. Sajnos, amikor Mitanni királya arra kérte apámat, hogy becsülje meg, mekkora lehet Hatsepszut hadereje,

ő elvétette a számítást. Mitanni királya súlyos vereséget szenvedett. Kelet felé kellett visszahúzódnia. Azt hiszem, ezt sosem bocsátotta meg az apámnak. Az eset után állandó zaklatásnak volt kitéve. A király kijelentette, hogy alávaló áruló. Ő el akart menekülni egy barátjával, de a mitannik elfogták. A király mindkettejüket halálra ítélte. – Egy barátjával? Ő is egyiptomi volt? – Igen. Amenpafer, az egyik fia, ugyancsak itt van a menetben. Ő sokkal fiatalabb, mint én. – És ő is beszél a nyelvünkön? – Tökéletesen. Hálát adunk az isteneknek, hogy megismerhetjük végre azt az országot, amelyről apáink annyit meséltek nekünk. – Anyád veled van? – Nincs. Ő már átköltözött a túlvilágra, s most a csillagok közül néz le ránk. Hosszú, fekete haja olyan volt, akár az éjszaka. Csillogó szemei az égitesteket idézték. Amikor dühös lett, minden vonása megélénkült. Olyankor apám hagyta, hadd beszéljen és sírja ki magát. Tuthmószisz felnevetett. – A férfiak sorsa! Hogy hívták az apádat? – A neve nem mondana neked semmit. Amikor a fáraó azt kérdezte, miért nem indult el Egyiptomba a szülei halála után, Istariu azt felelte, hogy Themisszel, barátja, Amenpafer anyjával élt együtt, és jó életük volt Mitanniban. – Nagyon kedves és nagyon szép nő. Mindenkit elbűvöl, aki közel kerül hozzá. Mitanni hercegnő volt, I. Tuthmószisz fáraó egyik kedvence... – Úgy beszélsz róla, mintha szerelmes lennél belé. Csillog a szemed. Felkavaró ez az imádat.

– De hiszen szeretem! Olyan jó volt hozzám! Micsoda kínt kellett kiállnia a férje halálakor! – Tudod te, miről beszélek, Istariu. Ha róla beszélsz, a szemed nem olyan, mint amikor Hathorról és az anyaságról gondolkodnak az emberek. Ez inkább egy szerelmes kamasz tekintete. Istariu elvörösödött. – Sosem néznék más szemmel Themiszre, mint egy barátnőre, aki a gondomat viselte. – Tehát ő is a menetben van. – Igen. – És azt állítod, hogy hajdanán a nagyapám szerette őt. – Így volt! Háremhölgy volt. Mikor I. Tuthmószisz megunta, földeket adományozott neki. A férje is a fáraónak dolgozott. Tuthmószisz kíváncsi lett, és odahívatta az idős asszonyt, akinek hosszú, fekete haja és világos bőre első látásra elbűvölte. Azon gondolkodott, hogyan védte meg Themiszt Hathor és ízisz ilyen ügyesen az öregségtől. Vonásai egyáltalán nem hasonlítottak az ő korabeli nőkére. „Mégiscsak nagyon idősnek kell lennie” – gondolta III. Tuthmószisz. – Lépj fel a kocsimra, Themisz! Az idős nő meglepetve nézett rá, és elfogadta a kocsis segítségét. – Csak egy egyszerű fogoly vagyok. – Így is mondhatjuk. Am nemrég megtudtam, hogy a nagyapám egyik kedvence voltál, és szépségeddel ragyogóbbá tetted I. Tuthmószisz háremét. – Ezt megerősíthetem – válaszolt Themisz. – Akkor igen fiatal lehettél, hiszen Hatsepszut huszonkét évvel ezelőtt ragadta magához a hatalmat jogtalanul.

– Tiszteletre méltó nagyapád kedvelte a fiatal lányokat. III. Tuthmószisz felkacagott. – A dajkám mindig azt mondogatja, hogy ugyanabból a fából faragtak minket! A király megcsodálta Themisz kifejező tekintetét. Az asszony a holdistennőt juttatta eszébe. Mikor megrázta kékesen fénylő haját, előtűnt karcsú nyaka, melyet nem csúfított el ránc. – Elhiszem, hogy nagy hatással voltál a nagyapámra – ismerte el III. Tuthmószisz. – Még most is nagyon csábító vagy. Sok – nálad sokkal fiatalabb – nő tanulhatna tőled. Csodálatos az illatod. Mozdulataid olyan harmonikusak, akár egy táncosnőé. – Ha látnád a lányom, most nem mernél így beszélni. – Gondolom, ő is olyan szép, mint te. – De ő még fiatal is ráadásul! – Itt van? – Nincs – hazudta Themisz. – Nem volt Megiddóban, amikor elfoglaltad a várost. A király épp meg akarta kérdezni tőle, hogy ő mit csinált a városban, amikor Rehmiré bejelentette, hogy hamarosan megérkeznek Türoszba. – Nemsoká csatlakozunk Amenmen seregéhez! Minden az istenek áldásával történt. Megint te vagy e vidék teljhatalmú ura! Themisz visszavonult. A fáraó kihúzta magát. A hosszú menet élén, hódítóként érkezett a városba. Fejében azok a számok cikáztak, amiket az írnokok tudattak vele. Közel ötezer fogoly, kétszáz ló, huszonötezer jószág, több mint ezer szekér és ugyanannyi íj. Mögötte arannyal, ezüsttel, drágakövekkel kirakott edényekkel, faragványokkal, bronzvázákkal, alacsony

elefántcsont asztalokkal, szantálfa zsámolyokkal megrakott szekerek haladtak. – Fel fogom osztani ezeket a földeket, és árpát fogok termesztetni rajtuk. A termés egy jó részét majd mindig Egyiptomba szállítjuk. Vannak itt értékes alkotások is. Sosem hagynám, hogy a mitanni király rátegye a kezét ennyi gazdagságra. A fáraó csak úgy önmagának beszélt. Szavait csak Pathmesz hallhatta. – Mit gondolsz a zsákmányunkról? – kérdezte tőle a király. – Ugyanolyan jelentős, mint amit Hatsepszut királynő szerzett Núbiában. – Ugyanolyan? Hiszen a kettő összehasonlíthatatlan! – Honnan tudod? Még meg sem születtél, amikor a királynő már harcolt. Apád, II. Tuthmószisz, kerülte a nyílt összeütközést. Csak Hatsepszut ajzotta fel íját az első sorokban! – Micsoda arcátlanság! Talán ki kéne vágatnom a nyelved, hogy többé ne halljam a szavaidat! – Nem szeretném elrontani a győzelmedet – válaszolta Pathmesz, és meghúzta a borosedényt, amit eddig a lábánál rejtegetett. – A bor tényleg jobb a sörnél – mosolygott. – Az a lényeg, az a lényeg – tréfálkozott vele a fáraó. – Istariu! A fiatalember, aki megkötözött kézzel lovagolt közvetlenül a királyi szekér mögött, előrébb ugratott, hogy jobban hallja, mit kíván tőle a király. – Nem beszéltél nekem Themisz lányáról... Az anyja azt mondja, ő is a menetben van. – Valóban – válaszolta Istariu.

– Themisz nagyon ravasz nő – mormolta a fáraó. – De nem eléggé. Egyiptom királya átlát a szitán. Ma este találkozni fogok azzal a szépséggel. Oldozzák el Istariut! – kiáltott oda egy katonának. – A tanácsadómmá teszem!

Harmadik rész

Huszonnegyedik fejezet Már türelmetlenül várta a pillanatot, amikor fogadhatja Themisz lányát a sátrában, ezért a király gyorsan végzett az aznapi feladatokkal. Menheperrészenebre bízta a termés ellenőrzését, és megkérte, hogy osztassa fel a műveletlen földeket a parasztok között. – Nekünk fognak dolgozni. Tegyél róla, hogy egyenlőek legyenek a terhek. Bár minél hamarabb szeretnék visszatérni Thébába, gabonát is akarok vinni magammal, hogy a népem elégedett legyen. Senki se zavarjon! Öt fiatal, meztelen felsőtestű és kötényt viselő egyiptomi jött be, és vastag szőnyegeket terítettek a padlóra. – Tegyétek egymásra őket! – rendelkezett a király. – Szeretek kényelmesen enni. Ezután szantálfa asztalokat hoztak a király elé, melyeken különféle sütemények voltak. A pékek a sátor előtt ülve gyúrták a tésztát. – Mondjátok meg a pékeknek, hogy húzódjanak kicsit távolabb! Hozzatok nekem az első sütésből! Megéheztem az utazástól! A szolgálók különleges krétai bort töltöttek a két ezüstkupába. – Sört is kérek! Vajon a pékek mit készítenek? Themiszt jelentették be. Ő maga akarta a fáraó elé vezetni a lányát.

– Nem akarsz mondani valamit, Themisz? – kérdezte III. Tuthmószisz szemöldökráncolva. – Azt hiszem, a hazugság istennője zavarta meg az elmém, és vett rá arra, hogy elfedjem az igazságot. – Úgy gondolom, ehhez nincs szükség az istenségek közbenjárására – válaszolta a fáraó. – Tudod, milyen súlyos vétek hazudni a fáraónak... – Igen. De ismerem hatalmas bölcsességét is. – Vakmerő vagy. Most hagyj magunkra, és ne aggódj! A lányod jó kezekben lesz. Hogy hívják? – Seribu. Seribut félénkké tette a királyi sátor pompája, és nem tudta, hogyan viselkedjen. – Máskor mindig leborulok az ország királya előtt – mondta a fáraónak. – A ti szokásaitok is így kívánják? – Amon akarata szerint – válaszolta a király. – Gyere, és inkább ülj ide a szőnyegre! Kóstold meg ezt a süteményt! A király megcsodálta a lány haját, mely ugyanolyan fényes és selymes volt, mint az anyjáé. Amint elnyúlt a szőnyegen, jól kivehetővé vált a combja és a melle izgató domborulata. Az aranybarnára sült bokák és az ormótlan szandál kontrasztja csak fokozták a vonzerejét. A király csettintett. – Vedd le ezeket a durva lábbeliket! Még felsértik a talpad! – Már hozzászoktam – válaszolta Seribu. – A cipőm teljesen tönkrement. Hosszan meneteltem a gyalogosaid után. Képzelheted, hogy fájt a lábam az égető homokban. A király zavarban érezte magát.

– Ez a foglyok sorsa – válaszolta . – Ha tudtam volna, hogy egy ilyen szépség van közöttük, megkíméltem volna a szenvedéstől... Nem adtak neked egy szamarat? – Akkor már inkább gyalogolok! A szamarak olyan csökönyös állatok! Összevissza csúszkálnak a homokban, a végén meg leesik róluk az ember. Az igen fájdalmas tud lenni... Seribu hirtelen elhallgatott. Most tudatosult benne, hogy lényegtelen dolgokról fecseg. – Nem akarom, hogy velem kivételt tegyenek – jelentette ki büszkén. – Jól van – válaszolt a király. – De nem vagy abban a helyzetben, hogy te diktálj... – Az életem csak az enyém. Inkább meghalok, mint hogy megadjam magam. A fáraót felizgatta ez a vadság. Az anyját juttatta eszébe ez a féktelen lány. – Themisz biztosan olyan volt, mint te. Rajta! Igyál! Mindjárt hozzák a borjúszeleteket meg még sok minden mást! Két szolgálólány érkezett, beillatosították Seribu haját, és megmosták a kezét. – Milyen csodás illat! – mondta Seribu elmosolyodva. – Szeretem ezt a bort, de nemigen szoktam inni... A borjúsült után töltött fürj következett. Seribu egyre inkább feloldódott. Vidáman nevetgélt, felvillantotta tökéletes fogsorát. A király is jó kedvre derült, és mulatságos történeteket mesélt a lánynak. – Örülsz, hogy megismerheted Egyiptomot? – kérdezte a lány karját simogatva. – A szüleim sokat meséltek róla. Én szerettem Mitanniban élni.

– Azt mondják, a néped sokat szenved a szárazságtól, és hogy a két folyó gyakran szörnyű pusztítást végez... A Nílus sokkal barátságosabb. – Az emberek ragaszkodnak az országhoz, ahol születtek. Most előttem áll az ismeretlen. – Biztosan hallottál a mi híres palotáinkról... – Istárra, mindenki hallott róluk! De én nem a palotában fogok élni. Csak egy ketrecbe zárt fogoly leszek. – Nem figyeltél rám? Egyikőtök sem lesz bezárva. Földeket adok nektek. Megművelitek az istennek, a fáraónak és persze magatoknak. Ami pedig téged illet... Seribu ráemelte rémült tekintetét. – Ne félj! Nem akarok rosszat neked. Királyi háremhölgy leszel... – Tehát elválasztasz az én drága anyámtól. – Themiszt nem vehetem be a hárembe. Túl idős hozzá. De mindennap meglátogathat. Majd a palota közelében kap házat. Mitanni királyának nincs háreme? – De igen. De nekünk nem volt jogunk bemenni oda. Az a hely nagyon titokzatos lehet. – Bízz bennem! Ott minden nő boldog. Téged gyakran meglátogatlak majd, mert tetszel nekem. – Hiszek neked, mindenható fáraó. A tekinteted őszinte, a hangod pedig barátságos. Hozzásimult a fáraóhoz, aki alig mert hozzáérni ehhez a tüneményhez. – Még sosem láttam ilyen szép nőt, mint te – súgta elbűvölve. Mikor hírét vették a király érkezésének, az egyiptomiak a Nílus két oldalán sorakoztak fel. A part az asszonyok énekétől, a

gyerekek kiáltozásától és a parasztok köszöntésétől volt zajos Észak-Egyiptomtól egészen Thébáig. Mind értesültek már róla, hogy a király elhárított minden veszélyt, és hogy sok-sok kinccsel érkezik haza. A menet Memphiszben tartott pihenőt tíz nap utazás után. A király számos ajándékot kapott. A város utcáit virágok borították. Seribu, aki kezdett hozzászokni, hogy a király minden este meglátogatja, elbűvölten csodálta az itteni nők ruháját és ékszereit. – Ezeknél sokkal szebb nyakláncokat kapsz majd tőlem – Ígérte neki a férfi. – Persze te sokkal szebb vagy náluk, még ékszerek nélkül is. Ahogy a sereg Théba felé közeledett, Seribu egyre izgatottabb lett. Alig várta, hogy megismerhesse a mágikus várost, amelyről már annyi rejtélyes történetet meséltek neki. A tizenötödik nap reggelén végül a flotta elérte az egyiptomi főváros határát. A király boldogan látta viszont a karnaki templom oszlopait. Tekintete az obeliszkeket kereste, amelyeket még a hadjárat előtt megrendelt. – Rehmiré, látod valahol azokat az égbe nyúló építményeket, melyek az én dicsőségemet hirdetik? – Nem, de ismerem Dzsehutit. Megígérte, hogy foglalkozni fog a kérdéssel. Nagyon sokáig tart azoknak az obeliszkeknek a kivésése az asszuáni kőből! A forróság csak még nehezebbé teszi a munkát. A por ellepi a kézművesek torkát. Hagyj nekik időt, hogy a legjobb tudásukhoz mérten alkossák meg a csodát! Emlékezz csak, mi történt nem is olyan rég! Hatsepszut még a már meglevő obeliszkjeinél is nagyobbakra vágyott. A munkások erejüket megfeszítve dolgoztak, hogy készen legyenek a királynő

évfordulójára. Csakhogy a kő meghasadt, és az egész vállalkozásból nem lett semmi! Pedig maga Amenhotep, a neves építész vezette a munkálatokat! – Igazad van. Azt mondod, hibát követek el, ha siettetem Dzsehutit? – Ha a kő meghasad, elölről kell kezdeni az egész munkát. Akkor még több időt vesztesz. Bízz benne! A kiváló építésszel, Amon második prófétájával, Puimrével dolgoznak együtt. A király arckifejezése nem kerülte el a figyelmét. – Az istenekre, tudom, mit akarsz a szememre hányni! Puimré is Hatsepszutnak dolgozott azelőtt, ez igaz. De aztán nagyon gyorsan a te szolgálatodba állt! III. Tuthmószisz szeme villámokat szórt, amint Hatsepszut obeliszkjének aranyló hegyére nézett. Az építmény könnyedén elhagyta a templom oszlopait. – Úgy fénylik, mint egy világítótorony. Már ilyen messziről észre lehet venni, és a királynő emlékezetét dicsőíti. A lelkem csak akkor lesz nyugodt, ha az enyém uralja majd a templomot. – Dzsehuti nem magyarázta el neked, hogy nem tanácsos leromboltatni a már meglevő obeliszkeket? A templom egy része is megsérülhet így. Bizonyos termek ott vannak az obeliszk közvetlen közelében... – Inkább mondd úgy, hogy Hatsepszutnak sikerült a legjobb helyre bekúsznia! Micsoda kígyó! Épp Műt szentélye elé kellett emeltetnie... Az az épület sem tetszik nekem. Túlságosan újszerű stílusban készült. Át fogom építtetni. Seribu nem győzött betelni a templom szépségével. A király rászólt, hogy mérsékelje a lelkesedését.

– Meglesz az a kiváltságod, hogy láthatod majd, mit csinál ebből az egészből a fáraó néhány év leforgása alatt! Ez a templom nem méltó Amonhoz. – De hiszen csodálatos – válaszolta Seribu, aki le nem vette a szemét a kidolgozott oszlopokról. Közben a hajók lassan úsztak felfelé a Nílus szürke vizén. A király megmutatta neki a luxori templomot is, melynek oldalában ott trónolt a szfinx. – Ő is megérdemli, hogy megszépítsék. A fáraó majd gondoskodik róla. – Barátom – Rehmiré, miközben félrevonta az uralkodót. – Lenne egy ötletem. Tuthmószisz követte a hajó orrába. – Hallgass végig, és ne légy dühös rám! A te érdekedben cselekszem. Valójában csak nemrég kerültél Egyiptom trónjára. Néhány nap múlva minden egyiptomi a te dicsőségedet fogja ünnepelni. A Retenuval folytatott háború mindig feltüzeli a népet. Győzelmed elfeledteti velük Hatsepszutot, aki sosem mutatott fel ekkora hőstettet. Mutatkozz nemes szívűnek, és tiéd lesz a győzelem. Immár nemcsak a csatamezőn, de a nép szívében is. Tiszteld az őseid szokásait! Tudod, mennyire érdekel a régiek története. Folytasd méltóképpen! Ne állj bosszút nyomorúságos módon egy asszonyon, aki eltűnt, miközben te hőstetteiddel már rég megkoptattad az emlékét. Csodálatos évek következnek számodra. Most te vagy a nagy hódító. Újabb győzelmeket fogsz majd elérni, és ezzel belépsz az örökkévalóságba. Az emberek mindig emlékezni fognak rád. Tetteidet a falakról olvassák le. – Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte a király, akit nem győzött meg barátja érvelése.

– Hagyj fel a rombolással! Ne pusztítsd el Hatsepszut építményeit. Épp ellenkezőleg, adj parancsot, hogy fejezzék be az általa kezdeményezett építkezéseket! Például a Núbiában lévő templomokat, amelyek közelébe te magad egy erődöt emeltettél. Újíttasd fel a buheni templomot, aztán a Szatiszét és a Hnumét is! Nem Hatsepszut kezdte el átalakíttatni a karnaki templomot, hanem I. Tuthmószisz. Imeni, az építésze, hűen követte az utasításait. Így tehát nagyapád művét fogod befejezni, ha nem rombolod le a karnaki épületeket, hanem kedved szerint átalakíttatod azokat. Tartasd karban a Deir el-Bahar-i és a Medinet Habu-i épületeket is, bármennyire is emlékeztetnek Hatsepszutra! Hadd tiszteljék a templomában, ahogy ő is tisztelte az apját, I. Tuthmósziszt! Bővíttesd ki az armanti templomot, amelyet Montunak szentelt! – Szenmut falujában! Az a törtető legszívesebben megöletett volna engem, csak hogy megkaparinthassa a hatalmat Egyiptom felett! Jobban gyűlölöm, mint a nagynénémet! – Nem úgy viselkedsz, mint egy hatalmas, győztes fáraó, hanem mint egy durva, hétköznapi egyiptomi ember. Ez nem méltó hozzád. Hallgass rám... Hatsepszut különféle szentélyeket emeltetett Közép-Egyiptomban Pahet istennő tiszteletére, templomokat építtetett a sziklákon Qasr Ibrimben és Gebei Szilszilében. Pahet szentélye befejezetlen maradt. Parancsold meg Puimrének, hogy fejeztesse be a díszítéseit, amint visszatért Asszuánból! Tekintsd meg a faraszi Hathor-kápolnát! Te magad is építtethetnél olyat Buhenben, Faraszban, Armantban, Esznában, Dendarában, Héliopoliszban, és még sorolhatnám... – Igen nagy áldozatot kérsz tőlem. – Nem érted, mekkora előnyt kovácsolhatnál magadnak egy ilyen lépésből? Te lennél a nemes lelkű uralkodó, aki teljesíti

Hatsepszut utolsó kívánságait. Hála neked, nemsoká apja, I. Tuthmószisz, mellett fog pihenni, ahogy eltervezte. – És talán nem azért akarta így, mert nem törvényesen vette át a hatalmat az apámtól? Adj nekem egy kis időt! El kell gondolkodnom bölcs szavaidon. – Ez bizonyára a palota – szólalt meg Seribu, aki olyan szemtelenül avatkozott közbe a beszélgetésükbe, hogy Rehmirének vér tolult az arcába. – Valóban – válaszolta III. Tuthmószisz, aki elbizonytalanodott barátja szavaitól. Tehát folytatnia kéne a karnaki templom oszlopait, anélkül hogy lerombolná Hatsepszut alkotásait... Annak idején voltak közös kezdeményezéseik is. Ritka növényekből kertet rendeztettek be a templom közelében. Szinájra is együtt szervezték meg az expedíciót.

Huszonötödik fejezet A király elhallgatott. A thébaiak izgatott és egyre erősödő kiáltozását hallgatta. – Kikötünk! – mondta a tengerészeknek, akik bevonták a vitorlát. – Már előbb is megtehettétek volna. – Hiszen úgysem fúj a szél, felség. – Pontosan ezért. A foglyok lesütött szemmel várták a kikötést. Attól féltek, hogy az egyiptomiak majd szitkokat szórnak rájuk. A király őket szállította le utolsóként, és megparancsolta az őröknek, hogy vigyázzanak rájuk. Csak Seribu tarthatott a fáraó kíséretével. Meriré királyné testőrei kíséretében várta a férjét. Fején ott csillogott a korona. Azonnal észrevette a szép Seribut, aki nem messze a királytól haladt. „Még egy fogoly lány. Mikor hagyja már abba? Nem látja, milyen nagy veszélyt jelentenek számára?” Úgy tett, mintha elégedett lenne. A háremhölgyek is előjöttek a fáraó fogadására. Kertari is azonnal megértette, milyen szerepe lesz ezentúl Seribunak a palotában. Ő azonban nem tudta olyan jól álcázni az érzelmeit, mint a királyné. Nem tudta levenni a szemét a lányról, aki olyan kecsesen lépkedett, mint egy gazella, selymes haja a derekáig ért. Kertari mindent megadott volna azért, hogy megtudja, hogyan érez a fáraó ez iránt a lány iránt, akit valóságos hercegnőként kezel.

III. Tuthmószisz arca felragyogott, amint meglátta Kertarit. Mögötte egy szolgálólány egy gyermeket tartott a karjában. „A fiam!” – gondolta, és nem is gondolt rá, hogy a gyermek lány is lehet. Kedvesen rámosolygott a lányra, akit meglepően szomorúnak látott. „Az anyaság biztosan kifárasztja. Nemsoká visszanyeri majd hamvasságát és ártatlan szépségét. Nem igazán kedvelem az olyan nőket, akik gyermeket várnak. Nagyon érzékennyé válnak olyankor. A bőrük pedig egy csapásra tönkremegy a terhesség után. Legalább tíz évet öregszenek. De Kertari még nagyon fiatal, hamar magához fog térni.” Meriré figyelmét nem kerülte el, kire irányul a fáraó tekintete, és jót mulatott magában Kertari születőben levő féltékenységén. „Majd most megérti, mit éreztem én. A háremhölgyek nem túl kedvesek egymással. Nehéz lesz neki felvenni a harcot ezzel a szépséges lánnyal, akit a fáraó hoz ide, ki tudja, honnan.” III. Tuthmószisz magasított trónján ülve vonultatta fel maga előtt a foglyokat. Szokás szerint elosztotta a hadizsákmányt Hapuszeneb, a főpap, és a saját kincstára között. Azután hozzálátott, hogy előkészítse diadala megünneplését. – Uralkodásom huszonharmadik évében járunk, ha beleszámolom – amit eddig nem tettünk meg – a trónbitorló Hatsepszut uralkodását is. Fogok még fényes győzelmeket aratni, ám most ezt a mostanit ünnepeljük meg méltóképpen. Nagy ünnepséget rendezünk Amon isten tiszteletére. Egyszerre lesz ez a fáraó és istenének ünnepe. Mindahányszor Amon győzelemmel jutalmaz meg engem, megünnepeljük a diadalt. Hapuszeneb, aki még nem beszélt a királlyal, most közelebb lépett, és köszöntötte az uralkodót. Borotvált koponyája csillogott az erős fényben. Arca nem árulkodott semmilyen érzelemről sem.

– Hallgatlak, főpap – fordult hozzá III. Tuthmószisz. – Hatalmas kincset adományoztál Amon tiszteletére. Meddig tartanak az ünnepek, amikről beszéltél? A papok is fel kívánnak készülni rá... Tuthmószisz intett Menheperrészenebnek, aki ott volt közvetlenül mellette. Odahajolt az uralkodóhoz, hogy jobban hallja a szavait. – Öt nap elegendőnek tűnik – súgta Menheperrészeneb. – Jól van! Akkor hát öt napig tart az ünneplés! Nem elégszem meg annyival, hogy hódolok Amon előtt. Ptahot, a memphiszi istent is megajándékozom, Ré is megérdemli a tiszteletet. Mindazonáltal a legfőbb isten mindig is a mindenható Amon marad. Nem szabad megfelejtkeznünk a többi istenről sem, de arról sem, hogy egyes istenségek hatalmasabbak a többieknél. Azt akarom, hogy a nép is akképp cselekedjen, ahogyan én! – Kiadom az ennek megfelelő utasításokat, arany Hórusz, hatalmas Bika, két ország ura – válaszolta Hapuszeneb színtelen hangon. – A Hatsepszut által emelt kápolnának már teljesen el kellett tűnnie... – folytatta a király. – Leromboltuk – válaszolta a főpap ugyanolyan hidegvérrel, mint az előbb. A király felállt, és megemelte a hangját, hogy minden thébai hallja a szavait. – Cselekedeteim ott állnak majd a templomok kapuin. Az emberek láthatják, hogyan zúzta össze aranyszekerem Egyiptom ellenségét, hogyan harcolt nagyságom az első sorban, miként borultak térdre előttem a láncra fűzött foglyok. Az ő nevük is ott lesz a kőben. Az embereknek emlékezniük kell rá, honnan jöttek,

és hol éltek. Örökre megszégyeníttettek, a győzelmem pedig Amon győzelme. A diadalban egyesülök az istennel! Bár szerette volna a karnaki templomon látni hőstetteit, a király mégsem akarta tovább növelni a papok hatalmát. Rehmirét bízta meg, hogy ügyeljen Hapuszenebre, amíg végleg meg nem szabadulnak Hatsepszut még pozícióban lévő híveitől. Szerette volna új címekhez juttatni az őt körülvevő tehetséges embereket. Néhány nappal később a thébai nép már önfeledten ünnepelte fáraóját. Minden városban ételekkel, italokkal megrakott asztalokat állítottak fel az utcákon. Az emberek öt napon át ettekittak, táncoltak és énekeltek. A király fényűző adományokkal látta el Amont. Volt azok közt sütemény, marha, s fehér színű bikák, antilopok, hiénák, bor, sör és gyümölcsök színesítették a kompozíciót. A papok azt az utasítást kapták, hogy mindennap töltsék tele újra a kosarakat, a maradékot pedig dobják ki. Az adományoknak frissnek és étvágygerjesztőnek kellett lenniük. A parasztok már alig várták, hogy újra elkezdhessék a munkát a földeken. Megkönnyebbültek kissé, amikor megkapták a fáraó által beígért gabonás zsákokat, de valójában jobban szerették a saját termésüket fogyasztani. Az asszonyok ujjongva fogadták elveszettnek hitt férjüket. Akit özveggyé tett a háború, ugyanúgy ott ünnepelt a többiekkel. A fáraó győzelmét mindenki megünnepelte. A gyerekek azért voltak olyan vidámak, mert látták, milyen boldog az édesanyjuk. – Gratulálok neked, fáraó – mondta Meriré a férjének, amikor az utolsó ünnepnap is befejeződött. – Visszaadtad az egyiptomiak életkedvét...

– És megmentettem őket a rabszolgaságtól és a haláltól. – Most itt az ideje, hogy a dinasztia jövőjével is foglalkozz kicsit. A háború és a hódítás fáraóhoz méltó tevékenységek, de mire jó mindez, ha nincs, aki örökölje? És most nem azokra a fiúkra gondolok, akiket a háremhölgyek szültek neked. Az ágyasok nem folytathatják a Tuthmósziszok dinasztiájának királyi vérvonalát. – Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy nem változtathatjuk meg a történelmet. Csak Hatsepszut, Neferu-Ré és te örökölted a szent királyi vért. Én csak egy ágyas és II. Tuthmószisz fia vagyok. Apám ugyancsak egy közrendű nő és I. Tuthmószisz gyermeke volt. – Mivel csak én hordozom a szent vért, több gyermeket kell nemzened nekem, hogy azok majd a régi rend szerint uralkodhassanak az ország felett, amint azt az egyiptomiak elvárják. Bár a féltestvéred vagyok, a dinasztia fennmaradása az én vállaimon nyugszik. Gyerekkorom óta ismersz. Néha ugyanazoknak a tanároknak az előadásait hallgattuk, bár te idősebb vagy nálam, és kitűnő oktatásban részesültél Memphiszben, akár a király többi fia. Egy kitűnő hadvezér tanított meg a vadászatra és a háborúzásra. Gyakran voltunk társak a bajban. Te attól tartottál, hogy Hatsepszut fáraónőt csinál Neferu-Réből, és nemigen fűlt hozzá a fogad, hogy te légy a férje. Én is mindig háttérbe szorultam. Anyám nem szeretett eléggé. Csak a testvérem érdekelte. Szerencsére az istenek másképp határoztak. Neferu-Rét Ozirisz birodalmába küldték. Ó persze szeretett volna a te oldaladon uralkodni. A szobrászok és a festők már készen álltak rá, hogy együtt ábrázoljanak benneteket az örökkévalónak szánt műveiken.

A király elterült a fekhelyén. Boldog volt, hogy végre kipihenheti magát. Most újra a mindennapi élet következik a csöndes és fényűző palotában, messze a csatamezők porától. Ki akarta használni a Thébában töltött időt. Reggel újra a pap fogja ébreszteni, és ő vidáman hallgatja majd a madarak énekét. Nyugodtan meghallgatja az aznapi leveleket, lediktálja a maga üzeneteit. Szerette a leveleket. Ha lett volna rá ideje, Tianu helyett ő maga írta volna meg hőstettei történetét. A palota kertjében is sok időt töltött. Szerette a virágokat és a különleges növényeket. Sokat tárgyalt a kertészekkel, mert azt szerette volna, ha Egyiptom legszebb parkja az ő palotája mellett lenne. – Igazad van, Meriré. Most több hónapig nem megyek sehová. Itt az ideje, hogy a gyerekeinkre gondoljunk. Egy fáraó számára ez elsődleges! – Ez majd véget vet az ágyasaid törtetésének, akik egyre féltékenyebbek egymásra. Akiknek lányuk van a fáraótól, azok fiút szeretnének tőle. Ez az örökös versengés elviselhetetlen. Annak idején egyszer elgyengültél, és viszonyba kezdtél a dajkád. Ipu lányával, Szobek Szat-Iával. Miután akaratod ellenére fiút szült neked, te tiszteletre méltó helyet biztosítottál számára a háremedben. Ő ott aztán úgy viselkedett, akár egy királyi hitves, és azóta a dajkád anyakirálynőként tetszeleg. Még a „második feleség” címét is megadtad Szobeknek! Én szemet hunytam, ahogy egy Királyi Hitveshez illik. Jóval előttem ismerted meg Szobeket. De egyszerűen elviselhetetlenné vált, mióta te Kertarit részesíted előnyben, aki ugyancsak fiút szült neked. Most a törtető Seribu is a palotában lakik. Szörnyű intrikák veszik kezdetüket! Utasítottam a háremfőnöknőt, aki a múltkor becsapott engem, hogy mindennap számoljon be a háremben uralkodó légkörről. Tudom, hogy többé már nem mer hazudni

nekem. Azóta rám sem mer nézni, amióta Kertari csatlakozott hozzád Megiddo ostrománál. – Ezek a civódások mindennaposak a háremben – válaszolta nyugodtan III. Tuthmószisz. – És némelyikük végzetes lehet a fáraó számára! – Gyere ide! – hívta oda magához III. Tuthmószisz. – Szeretném, ha királyi gyermekek játszadoznának körülöttem. A fiaim erősek lesznek és bátrak, akár az apjuk. Az istenek küldetéssel láttak el minket. Ki kell terjesztenem az ország határait. A te feladatod az, hogy gyermekeket szülj, akik majd méltó módon kormányozzák a megszerzett területeket. Teljesítsük be az istenek akaratát! A szolgák a király jelére visszavonultak. Tuthmószisz levette felesége fejéről a fejéket, és maga is megvált a kettős koronától. A nő tunikája alá csúsztatta a kezét, és megrészegülve szippantotta be hódító parfümét. Arcát az asszony hajába temette, és ebben a pillanatban nem az egyik háremhölgyére gondolt. Fáraónak érezte magát. Olyan lénynek, aki felette áll a többi embernek. Amon Kegyeltje volt! Most pedig összeelegyíti a vérét az őt megelőző királyokéval. Királyi magja táptalajra lel a dinasztia örökösének szent testében. Újra meg újra megkívánta a nőt, mintha az istenek a bika életerejével ruházták volna föl. Meriré sosem látta ilyen szenvedélyesnek. A férfi türelmetlenül tette a magáévá egymás után többször is. Hatsepszut lánya megértette, hogy általuk az istenek egyesülnek. Meriré megadta magát a fáraó egymást követő támadásainak. Érezte, hogy épp most fogan meg Egyiptom leendő királya.

Huszonhatodik fejezet III. Tuthmószisz nyögve nyújtózkodott. Meriré még aludt, amikor a pap belépett, hogy felébressze a királyt, és előmondja neki a Ré istenhez szóló imát. Tuthmószisz elmosolyodott, amint meghallotta a királyi parkban fészkelő madarak énekét. – De jó itthon... – suttogta kéjesen, miközben átölelte felesége vállát. – Akarsz hódolni Ré előtt most, vagy jöjjek vissza egy kicsivel később? – kérdezte a pap, akit zavarba hozott a Királyi Hitves jelenléte. Meriré még mindig aludt. – Ma éjjel teljesítettük az istenek akaratát – válaszolta Tuthmószisz. – így elkezdheted az imát Meriré-Hatsepszut nélkül is. Hadd pihenjen! Ő ezért nem kap büntetést. – A Királyi Hitves valóban megteheti, hogy kihagyja az imát, de neked kötelességeid vannak, még akkor is, ha tegnap éjjel tökéletesen helytálltál. Tuthmószisz elismételte az ima szavait, amit a borotvált fejű pap mondott fennhangon. Még mielőtt befejezhették volna, a főpap, Hapuszeneb, kért meghallgatást a királynál. – Mily váratlan látogatás! – kiáltott fel a király. – Kíváncsi vagyok, mit akar tőlem Hatsepszut buzgó híve. Sietve öltözködött, de közben vigyázott, nehogy felkeltse Merirét. A szögletes teremben fogadta a papot, abban a helyiségben, ahol máskor a külhoni követekkel tárgyalt.

A főpap mellkasán összekulcsolt kézzel hajolt meg előtte. Ruhái tömjéntől és mirhától illatoztak. Valami nyugtalanító komolyság ült az arcán. „Sohasem tudom, hogy mire gondol!” – Hallgatlak. – Nagyon megfáradtam – szólalt meg Hapuszeneb. – Engedély kérek Méltóságodtól a visszavonulásra. Már nincs sok időm hátra. Nevezz ki egy másik papot a helyemre az Amonpapság élére! Tuthmószisz megdöbbent. Eddig nem sikerült jó ürügyet találnia Hapuszeneb menesztésére. – Az ember nem mond le egy ilyen kinevezésről. Mit rejtegetsz? – Semmit. Bár van egy hírem a számodra. Nem fog meglepni. Tudom, hol található az isteni Hatsepszut teste. A legféltőbb gonddal vigyáztam rá, és be is balzsamoztattam. Pathmesz nem hazudott. A dzseszer dzseszerui papok találtak rá a királynőre. Biztonságba helyezték a testét, és azonnal szóltak nekem. Úgy döntöttem, meg fogom védeni bárkitől, aki meg akarja szentségteleníteni a testet. – És hová rejtetted el? – kérdezte a király hitetlenkedve. – I. Tuthmószisz legelső sírjában. – Tehát nem tartottad tiszteletben az utolsó kívánságát. Tudtad, hogy az apja mellett akart nyugodni? – Igen. Tudtam, hogy átvitette a testét a majdani sírjába. – Tehát I. Tuthmószisz már nem az eredeti sírjában fekszik. Üres a szarkofágja. – Csak így tudtam megvédeni a királynő testét. A nyomozóid azt a helyet nem kutatták át. – Meg kéne hogy büntesselek ezért a pimaszságért – szólt a fáraó.

– De nem teszed, mert túlságosan boldog vagy, hogy immár te vagy Egyiptom egyetlen fáraója. A király elmosolyodott. – Te győzedelmeskedtél, arany Hórusz – folytatta Hapuszeneb. – Engedd meg, hogy visszavonuljak! – Gondolkodni fogok rajta. Addig is készítsük elő az isteni Hatsepszut temetési szertartását! Azt akarom, hogy minden egyiptomi megőrizze őt az emlékezetében, és hogy mind jelen legyenek! – Ez meglepő. – Már nem kell a nagynénémmel versengenem. Épp most győztem le Retenu országát. Olyan ellenfelekkel harcoltam, akiktől még a nagyapám, minden idők legnagyobb harcosa is tartott. Rengeteg szenvedéstől mentettem meg az országot. A népem ezt sosem felejti el! Miért ne tisztelném most már Hatsepszutot? Néhány nappal később Théba úgy nézett ki, mint egy gigantikus vásár. A szomszédos városokból kézművesek érkeztek, hogy itt adják el párnáikat és tunikáikat. A fűszerkereskedők fülsértő hangon kínálták portékájukat. A pékek Hápi isten formájúra sütötték a kenyereket. A gyerekek és az asszonyok rengeteg mennyiségű amulettet vásároltak föl, vagy épp a jósokhoz fordultak útbaigazításért. A karnaki és luxori templomokat szalagok és zászlók díszítették. Este a papok fáklyákat gyújtottak, s az oszlopok Nílusra vetődő hatalmas árnyéka rejtélyes birodalommá változtatta a szentélyeket. A fények visszatükröződtek a folyó felszínén.

A királyi menet egy forró napon indult el a palotából. Hatsepszut királynő már sok hónapja csatlakozott a túlvilághoz. Ravatalát egy baldachinnal fedett bárkába helyezték. A siratóasszonyok egy másik hajón jajveszékeltek, míg Meriré és Tuthmószisz közvetlenül mögöttük haladt. A magas rangú tisztségviselők megéljenezték a fáraónőt, és boldog életet kívántak neki Ozirisz oldalán. Pathmesz és Hapuszeneb igen feldúltnak tűnt. A folyóparton ácsorgó thébaiak egy percre sem hagytak fel a dicsőítő himnuszok és szerelmes dalok éneklésével. – Úgy látom, nem zavar ez a sok temetési himnusz – fordult Meriré a férjéhez. – Nem. Elfogadom. Minden a hagyományok szerint történik. – Azt akarod mondani, hogy mindez semmit sem jelent számodra? – A szokások szerint cselekszenek... Egy pap várta a fáraót a túlsó parton. A ravatalt egy fehér bikák vonta szekérre helyezték. A siratóasszonyok a hajukat tépték, a mellkasukat ütlegelték. A fáraó és hitvese gyalog folytatták az utat, mögöttük hivatalnokok és más szolgák következtek. A menetet vezető pap imát mormolva lengette a tömjénfüstölőt. A Nagy Síksághoz vezető út igen hosszúnak tűnt III. Tuthmószisz számára. Most azért kevésbé unatkozott, mint azon az áltemetésen, hadba indulása előtt. A menet egy domb lábáig egyenesen haladt, majd megkerülte azt a homokos oldalú hegyet, ahol hajdanán Jahmesz-Nefertarit, Hatsepszut dédnagyanyját temették el. Egy köves ösvényen haladtak tovább I. Tuthmószisz sírja felé.

– Az apja mellé fogjuk helyezni Hatsepszut testét. – Intézkedj, Hapuszeneb! – adta ki az utasítást a fáraó. Ünnepélyes pillanat következett. A főpap felállította maga elé Hatsepszut múmiáját. III. Tuthmószisz elfordította a tekintetét. Nagy hatással volt rá ez az arc, mely most az örökkévalóságba meredt, de amelyet annyiszor látott mosolyogni. Egészen meghatódott. Annak idején egyszerre érzett szerelmet és gyűlöletet ez iránt az asszony iránt. Hogy lehet az, hogy többé nem beszélhet vele? „Nagy királynő volt, egyedülálló fáraó. Nem tudom, utolérhetem-e valaha.” III. Tuthmósziszt meglepte, milyen közömbös tud lenni Meriré. Arcán a fájdalom legapróbb jele sem tükröződött. A fáraó összerezzent, amikor Hapuszeneb egy tárgyat csúsztatott be az elhunyt királynő ajkai közé. – Hogy utad a túlvilágra békés legyen! Lelked szárnyaljon, és éljen örökké! Hosszú életet neked, Hatsepszut! A thébaiak kórusban ismételték meg Hapuszeneb szavait. Mindegyiküknek könny csillogott a szemében. Mind emlékeztek a királynő szépségére. – Dicsőség az isteni Hatsepszutnak! – kiáltották a thébaiak. – Jól tettem, hogy illő temetést rendeztem anyádnak – mondta a király Merirének. – A nép tisztelni fog ezért. – Reméljük, nem követtél el hibát ezzel az egésszel. Nem szeretem ezeket az anyámat éltető énekeket. A száj kinyitásának rítusa túl sokáig tartott. A főpap nem győzi dicsőíteni a lelkét. – Légy türelemmel! A szolgák már a bútorzatot pakolják befelé. A munkások láncot alkottak, és úgy adogatták egymásnak a különféle tárgyakat. Ezek mind lekerültek a temetési kamrába. A bútorok után az ékszerek és a ruhásládák következtek. hallották,

hogyan tanakodnak odalent a munkások. Mindennek megvolt a maga helye a sírban. – Iziszre, minden ott van a szarkofág körül – kiáltotta a pap, aki a berendezésért volt felelős. – Tegyük oda az adományokat is! – mondta a király. A földre helyezték az élelmet, majd azt is levitték a királyi szarkofág előtt. – Ozirisz kiválasztotta őt. Hatsepszut a Nappal fog élni. Örvendjünk! – mondta a király. A thébaiak az ég felé emelték a karjukat, és hangosan énekelni kezdtek. Egy lakomázóasztalt állítottak fel a királynő sírja előtt, és mindenki vidáman enni-inni kezdett. Szürkületkor mindnyájan elhagyták a Völgyet. A sziklák aranyról rózsaszínre váltottak, majd eltűntek az éjszakában. A thébaiak elindultak hazafelé. Vidámak is voltak, meg szomorúak is. Folyt a sör, néhányan elsírták magukat, mások folyton az istenekhez fohászkodtak. A királyt felkavarta a szertartás. Ma este nem volt kedve ellátogatni a háremébe sem. Újra maga előtt látta Hatsepszutot, amint a szolgákat szidalmazza, ahogy érzéketlenül átnéz Merirén, vagy becézgeti Neferu-Rét. Látta, hogyan sír a királynő lánya holtteste felett, és hogyan ellenőrzi temploma munkálatait. Ha elfogadta volna a szerelmét, talán élhetett volna mellette, mint Királyi Hitves. De egy fáraó nem lehet más, mint teljhatalmú király. Másképpen nem fáraó. – Elégedett vagy? – kérdezte Meriré. – Igen. Boldog vagyok, mert beteljesítettem a feladatomat. A gyerekeink talán a nagyanyjukra fognak hasonlítani.

A király kinézett az éjszakába. A hold kereken és fényesen ragyogott az égen. – Hatsepszut épp most utazik az égben Ré társaságában. Nemsoká megízleli az étkeket, amiket odahelyeztünk számára. Olyan közelinek érzem magamhoz, s valahogy mégis olyan távoli. Talán igaz, hogy a fáraók egy másféle fajból származnak, mint a többi ember. III. Tuthmósziszt nagyon erős érzések kerítették hatalmukba a Völgyben. Hűvös lehelet borzongatta meg a bőrét, a vállán és a nyakán. Érezte Hatsepszut jelenlétét. A nő egy fenyegetett országot, egy sokak által kívánt trónt és egy szomorú népet hagyott maga után. A Hold kedvesen mosolygott az örökké nyugalmas égi tájban, és nem mutatta meg Tuthmószisznak, milyen sors vár rá. – Egyiptom lesz a legnagyobb birodalom a világon! Ha valaki, én elérem. – Te leszel minden idők leghatalmasabb fáraója – biztatta Meriré, miközben a férfi szépségét és erejét csodálta. – Most már biztos vagyok ebben.

A legjelentősebb királyok a Xll-től a XVIII. dinasztiáig XII. dinasztia (Kr. e. XX-XVIII. század) I. Amenemhat I. Szeszósztrisz II. Amenemhat II. Szeszósztrisz III. Szeszósztrisz III. Amenemhat IV. Amenemhat Szobeknoferu A XV. és a XVI. dinasztia idejében a Hükszósz hódítók (Kr. e. XVIII-XVI. század) vették át az uralmat, akik Avariszból kormányoztak. Az egyiptomi királyok, illetve kormányzók ekkoriban délen, Thébában állították fel székhelyüket. XVII. dinasztia (XVI. század) Az utolsó thébai királyok I. Tiua (Dicső Hitvese: Titihéri) II. Tiua (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep) Kamosze XVIII. dinasztia (XVI-XIII. század) Ahmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Jahmesz-Nefertari) I. Amenóphisz (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep)

I. Tuthmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Amósze) II. Tuthmószisz – Hatsepszut III. Tuthmószisz (körülbelül Kr. e. 1505-1450) II. Amenóphisz IV. Tuthmószisz III. Amenóphisz IV. Amenóphisz (Ehnaton) Szemenhkaré Tutanhaton (később Tutanhamon) Aj Horemheb