Violaine Vanoyeke - Théba hercegnője_upbyOMmani_.pdf

A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent könyvek: A fáraó titka Rejtély Egyiptomban A Kobra-királynő kincse Tuthmószisz 1. könyv – Hatsepszut riválisa Tuthmószisz 2. könyv – A fékezhetetlen íbisz Tuthmószisz 3. könyv – A tündöklő királyság

Előkészületben: A fáraónő 2. könyv – A királyi korona

VIOLAINE VANOYEKE

A fáraónő 1. könyv

Théba hercegnője

Gold Book

2

E MŰ VIOLAINE VANOYEKE HATSEPSZUT FÁRAÓNŐRŐL ÍRT TRILÓGIÁJÁNAK ELSŐ KÖTETE Eredeti cím: LA PHARAONNE – La Princesse de Thébes Copyright © Éditions Michel Lafon, 1999 7-13, boulevard Paul-Émile Victor – Île de la Jatte 92523 Neuilly-sur-Seine Cedex

All rights reserved

Fordította: Bujdosó Tamás László

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

ISBN 963 9437 02 6

Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

3

Philippe-nek

4

Amósze így szólt Amonhoz: „Mily hatalom a tiéd! Mily csodás pillanatok látni az arcod, amikor szíved az enyémmel egyesül, érezni parfümöd illatát, mely elborítja testem!” Amon ekképp válaszolt: „Ebből az egyesülésből egy lány születik majd, neve Hatsepszut Kenemetimen lészen.”

(Hatsepszut Deir el-Medine-i templomának falaiba vésett szöveg.)

5

A fontosabb szereplők listája Abu: Thébai, akinek ősei hükszószok voltak Ahhotep: II. Szekenenré Tiua testvére és hitvese. Hatsepszut dédnagyapjának, Amószisznak az édesanyja Ahmen: I. Tuthmószisz katonája Ahmesz: Hükszószokhoz tartozó thébai Ahotep: I. Amenóphisz fáraó hitvese. Amósze anyja Amemeszisz: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut féltestvére Amen: Szenmut testvére I. Amenóphisz: A XVIII. dinasztia második fáraója, Amósze apja és Hatsepszut nagyapja Amisz: Pémiat építészsegéde Amósze: I. Amenóphisz fáraó lánya. I. Tuthmószisz hitvese és Hatsepszut anyja Amószisz: A XVIII. dinasztia első fáraója, Amósze királyné nagyapja és Hatsepszut dédnagyapja Apui: Thébai szobrász Ariadné: Minósz, a krétai király lánya Atneferé: Szenmut apja Bekkhi: Szenmut unokatestvére Belisz: Széti hitvese Bész: Thébai földműves, Széti barátja Gizé: Hükszószokhoz tartozó thébai Hapuszeneb: Amon főpapja és vezír. Már apja is Amon isten papja volt Hatsepszut: Amósze és I. Tuthmószisz lánya Imeni: I. Tuthmószisz építésze Init: Hatsepszut így nevezte el dajkáját, Satrát Imi: Hatsepszut fodrásza Itiri: I. Tuthmószisz fiainak nevelője Iuf: Ahotep királyné birtokigazgatója Jahmesz-Nofertari: Amószisz fáraó hitvese Kabeh: Szerdzsem fia, Deir el-Medine-i munkás Kai: Hükszószokhoz tartozó thébai Kalliszthész: Krétai származású építész Kebetneferu: Hatsepszut lánytestvére. Amósze és I. Tuthmószisz lánya Kérész: Ahotep királyné szolgálatában álló kormányzó Kuat: Szenmut nagybátyja Mai: Deir el-Medinében élő festő Menisz: Amósze szolgálólánya és bizalmasa 6

Minósz: Kréta királya v Minotep: Szenmut testvére Mutnefret: I. Tuthmószisz első felesége. Amemeszisz, Udzsmósze s II. Tuthmószisz anyja. Néfer: A Munkások falvának csapatfőnöke Thébában Néferepet: Thébai szobrász Nobri: Deir el-Medine-i rajzoló Paga: Bukrasz királya (Mezopotámia) Paher: I. Tuthmószisz fiainak nevelője Pémiat: Építész, ő felelt az Amon templomán végzett munkálatokért Pennethbet: I. Tuthmószisz katonája Peri: Szenmut testvére Protop: Rajzoló a Munkások falvában, Thébában Qaa: A Deir el-Medine-i munkások vezetője Ramósze: Szenmut anyja Réneferé: Szenmut nagynénje Rui: Szenmut unokatestvére Satra: Hatsepszut dajkája Szenmen: Szenmut testvére Szenmut: Atneferé és Ramósze fia. Katona, akit Tuthmószisz Legfelsőbb Intézővé nevezett ki Szenszeneb: I. Tuthmószisz anyja, Hatsepszut apai nagyanyja I. Szeszósztrisz: A XII. dinasztia fáraója II. Szeszósztrisz: A XII. dinasztia fáraója Széti: A hükszószok leszármazottaihoz tartozó thébai Szoztata: Mezopotámiai király Tai: A fáraói sír őrzője Themisz: Kai asszonya Tianun: Királyi írnok Titihéri: I. Tiua király hitvese Tui: Qaa felesége Tui-Tui: Atneferé, Szenmut apjának ragadványneve Turi: Núbiai alkirály I. Tuthmószisz: I. Amenóphisz fáraó veje és Amósze hitvese. Hatsepszut apja II. Tuthmószisz: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut féltestvére Udzsmósze: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut féltestvére

7

8

Az Ókori Görögország

Köszönetnyilvánítás Mindenekelőtt kiadómnak, Michel Lafonnak szeretnék szeretetteljes köszönetet mondani. Ám hálával tartozom mindazoknak, akik közreműködtek e kötet kiadásában és a létrejöttéhez vezető munkálatokban: Nicole Gruyer, Huguette Maure és a kiadói csapat, Pascal Vandeputte, Nathalie Ladurantie, Gérald Gautier és a promócióval foglalkozó csapat.

11

Előszó Hatsepszut „Amon leánya”, „a mindenki felett álló”: Egyiptom legnagyobb fáraónője így jelenik meg káprázatos ősi templomának falain Deir el-Medinében, a „Nagy Síkságon” vagy – ahogy Jean-Francois Champollion elnevezte – a „Királyok Völgyében”. Egyiptomban rengeteg nyom emlékeztet Hatsepszut Kr. e. XV. századi fényes uralkodására, habár ábrázolásait gyakran kivésték a kövekből. Ebből többen azt a következtetést vonták le, hogy III. Tuthmószisz így akarta eltörölni az emlékezetét, ám ennek ellenére a királynő számos ábrázolásának és feliratának nyoma megmaradt a történészek és a régészek nagy örömére… Hatsepszut dicsőségben és nagy tettekben bővelkedő élete milliónyi titkot rejt, melyekről nem könnyű fellebbenteni a fátylat. Amikor Hatsepszuttal foglalkozunk, egy rejtélyes és bizonytalan dimenzióba lépünk, de csak így érthetjük meg, hogyan lett egy nőből fáraó! *** Az Egyiptom képeitől elbódult utazó mindenütt Hatsepszuttal találkozik: a karnaki Vörös Kápolna obeliszkjein, a monumentális Amon-templomban, a Deir el-Medine-i, Anubisznak szentelt kápolnában, a közép-egyiptomi Pahet-templomban és az Elephantiné-sziget szentélyeiben egyaránt. Életútja kivételes és egyedi, akárcsak a vele kapcsolatban álló felejthetetlen személyiségeké: I. Tuthmószisz, Amósze, Szenmut, III. Tuthmószisz, a hódító vagy Mózes. Hatsepszut korának misztikus Egyiptomában a mágiának még sokkal nagyobb szerepe volt, mint Nefertiti és Tutanhamon birodalmában. E korszak elválaszthatatlanul összefonódik a gazdagság, a szépség, az örökkévalóság és az örökös újjászületés fogalmával. Az élet és a halál szövevénye akkoriban egyfajta folyamatosságot jelentett.

A tárgyalt időszakban Egyiptom állandó kapcsolatban állt a krétai, a mükénéi és a mezopotámiai civilizációkkal, s azok hatással voltak rá. 12

Jó alkalom ez az olvasónak, hogy utazást tegyen Hellászba vagy Babilonba, mert így jobban megértheti a XVIII. dinasztia uralma alatt élő egyiptomiak mindennapi életét. Egyiptomban egyedülálló módon keveredett a kulturális és anyagi gazdagság a művészet csodáival és a mitikussá váló vallási építményekkel, s ezek a jellemzők örökre megkérdőjelezhetetlenné teszik e civilizáció nagyságát.

13

Első rész

14

Első A Nap kegyetlenül szabdalta a sivatag kiszáradt, szürke talaját. Mindenütt repedések, melyek alatt Egyiptom szíve egyre gyengébben ver. Távolabb, a felforrósodott sziklák között minden kihalt, még az oly ellenálló hüllők sem adnak életjelet magukról. Az emberi akarat azonban harcra kél a tüzes égitest hatalmával. Egyedül persze semmire sem menne, de hatalmas szövetségesre talál: ez a Nílus! A Földközi-tenger irányába hömpölygő folyam homokos partjain s termékeny völgyében nyüzsgő életre bukkanunk. Az egyiptomiak és jószágaik egyaránt az áradást várják, melynek az év első napjain kell bekövetkeznie. Az emberek ilyenkor minden egyes este az eget kémlelik, mielőtt még lemenne a Nap, hátha meglátják a Szinuszt, melynek megjelenése egyet jelent azzal, hogy a Nílus végre kilép a medréből. Már jó előre felkészülnek a kövér Hápi, a folyamot védelmező isten megünneplésére. Ilyenkor jól megy a kézműveseknek, akik féldrágakövekből apró szobrokat mintáznak az istenségről s annak hitveséről. Az egyiptomiak azért veszik meg ezeket, hogy aztán az istennek ajándékozhassák az Ahet évszak négy hónapja folyamán, az áldott áradásos időszak alatt.

A Nílus partján a tengerészek délről származó mészkő- és homokkőtömböket, gránitot, Memphisz környékéről való kvarcot és a Vöröstenger közeli sivatagban bányászott bazaltot és aranyat pakoltak ki a hajókból. A redőzött tunikát viselő egyiptomiakat elkápráztatta az ametiszt, a kornalin és a szináji bányákból nyert türkiz ragyogása. Baktriából az egyik legritkább drágakő: lapis lazuli, Makedóniából pedig a hajóácsoláshoz nélkülözhetetlen faanyag származott. A Núbiából érkező hajók fedélzete zsúfolásig telt arannyal, elefántcsonttal és strucctollakkal – ez utóbbiak az öltözködés változatosságát szolgálták Egyiptomban. A núbiaiak azért szálltak partra, hátha találnak valami jól jövedelmező munkát, a kereskedők azért, hogy feltöltsék készleteiket gabonából és lenből, amit majd Mitanniban, 15

Hattiban, Hellaszban vagy Asszíriában az Egyiptomban oly keresett rézre, ezüstre, olajra és minőségi borra cserélnek. Mivel sem írni, sem számolni nem tudtak, írnokokat alkalmaztak, akik részletes listát állítottak össze vagyonukról. A folyón egyaránt lehetett látni kisebb evezős vagy vitorlás hajókat, melyeket nagyobb társaik vontattak, s igazán komoly, fényűző kivitelezésű vitorlásokat – ezek Núbia felé tartottak. A mészkőtömböket és csordákat teherhajók szállították. A Nílus hangos volt a tengerészek munkára buzdító dalaitól. A kereskedőknek sok dolguk volt még, mielőtt elindultak volna a sivatag belsejébe. Ellenőrizniük kellett a fegyvereket, melyek a farkasok és egyéb vadállatok ellen szolgáltak, valamint megbízható embereket kellett találniuk a karavánba, s ott volt még az élelem és az azt szállító állatok gondja… A legvakmerőbbek közülük Punt távoli országába készültek, ahonnan reményeik szerint majd gazdag tömjén- és gyantaszállítmánnyal térnek vissza. Ezek egyrészt a papi szertartásokhoz kellettek, másrészt a tehetősebb egyiptomiak előszeretettel illatosították velük otthonukat. Rendszerint csapatokba verődve hajóztak le Bubasztiszig a Níluson, majd ott különváltak, és más-más szűk folyóágon utazva érték el a tengert, ha ezt a vízszint lehetővé tette. Hajójukat szinte mindannyian Bübloszban vásárolták: hegyes orr, mely veszedelmes fegyver lehet egy tengeri csatában, kettős kormány és lekerekített far, magas árboc egyetlen meglehetősen széles vitorlával. A parton ácsorgó gyerkőcök tágra nyílt szemekkel bámulták a színes forgatagot. Számukra a Vöröstenger is végtelenül messzinek tűnt, s azt gondolták, ezek a kemény, harcedzett tengerészek igazi hősök, hiszen sohasem tudhatják, visszatérnek-e még egyszer. Mivel az írnokok és a tengerészek minél nagyobb mennyiségű tömjénnel, ébenfával, elefántcsonttal, parfümmel, arannyal és egzotikus vadállattal szerettek volna megérkezni hazájukba, a lehető legszebb egyiptomi árucikkeket vitték magukkal: főleg tükröket és ékszereket pakoltak be.

Waszat város bejáratánál csak néhány egyforma kinézetű gyerek csellengett. Mindegyik egyszerű kötényt viselt, felsőtestüket aranyszínűre sütötte a nap, hajuk egészen rövidre vágva, néhányukat kopaszra borotválták. Kiabálva szaladtak végig az apró kőházakat elválasztó keskeny, árnyékos utcácskákon, miközben szüleik odabent pihentek és az esti enyhülésre vártak. A szamarak a házak bejárata előtt hűsöltek a számukra kialakított árnyasabb részeken. A többi háziállat a négyszög16

letes házakban talált menedékre, s ez megnehezítette a házak tisztán tartását. Théba, ahogyan azt a görögök nevezték, Felső-Egyiptomban feküdt, délebbre, mint Memphisz csodás városa, a folyó jobb partján. A szemközti parton helyezkedtek el a fáraók és az állam magas rangú szolgálóinak síremlékei. Ha Amószisz, Hatsepszut dédnagyapjának uralkodása előtt létezett is itt valamiféle település, azt a fáraó eltüntette a föld színéről, hogy felépíttethesse a tekintélyt parancsoló várost és annak templomát. A feltételezett őslakosok bizonyára Thébában maradtak, hiszen így a fáraó közelében élhettek, s fekvése révén a Núbiával folytatott kereskedésben sem zavarhatta őket Memphisz. A gazdag hivatalnokok ellenben a város pora és zaja elől Thébától távolabb eső fényűző otthonaikba vonultak vissza. A nagy hőség alatt minden ház csöndes volt a városban, kivéve egyet, ahol néhány férfi gyülekezett. Az élelmiszeres edényeket a fal mellé tolták, hogy több hely legyen, ülőhelyül pedig a ruhásládák szolgáltak. A házigazda borral várta ismerőseit, s ez meg is látszott a kipirult arcokon. A helyiségnek, amely a tisztálkodásra és a masszázsra volt fenntartva, két kijárata volt: az egyik az utcára, a másik a ház mögött lévő udvarra nyílt. Mindannyian tudatában voltak, hogy bármikor rájuk törhetnek, mégsem voltak idegesek, a bor felforrósította a vérüket. Egyikük túl gyors iramban ivott, s mikor felállt egy újabb kancsóért, a mezei jelenetekkel díszített falnak kellett dőlnie, nehogy elessen. Ezt látva Abu, a ház ura, aki épp egy strucctollal legyezgette magát, dühösen felkiáltott: – Hát ez egy féreg! Vigyétek ki! Az ilyen részeg disznók semmit sem tudhatnak meg a terveinkről! Ketten azonnal felugrottak a helyükről, és kitámogatták társukat az udvarra. Abu lehiggadt egy kicsit, de arca még mindig vörös volt, mint a kupájában lévő bor. – Végre eljött a mi időnk! Amószisz fia, Amenóphisz fáraó halott. Nem is tudom nektek megmondani, melyikük volt veszélyesebb ránk nézve! Mindegy! A lényeg, hogy most visszaszerezhetjük a hatalmat, amitől ők fosztottak meg minket! Néhány éve őseink azért jöttek keletről ebbe az országba, hogy ők legyenek Egyiptom urai. Tervük sikerült, és új várost alapítottak, Avariszt1. Az egyiptomi királyok leszármazottai pedig Thébát kormányozták. Ez így volt rendjén. Amószisz azonban nem 1

A görögök hükszószoknak nevezték ezeket a Kr. e. XVII. századi hódítókat 17

nyughatott. Ez az átkozott egyiptomi elűzte népünket, és mi most ahelyett, hogy magas tisztségeket viselnénk, itt nyomorgunk! Kiváló hadvezérek fiai dolgoznak a Deir el-Medine-i faluban, mint holmi rabszolgák!

Az alacsony, zömök termetű Abu arca egyre vörösebb lett a benne tomboló szenvedélytől és haragtól. Mikor elhallgatott, senki sem mert megszólalni. Távoli szamárbőgés hallatszott csupán. Ahogy a nap előrehaladt útján, könnyű szellő támadt, mely megrezgette a ház elé ültetett fűz leveleit. A szerény lakhoz tartozó kicsi kertben álló pálmafa is kezdett magához térni. A férfiak nehezen tűrték a hőséget, s már bánták, hogy annyi bort ittak. A szobát ráadásul átjárta a vöröshagyma illata, amit azért akasztottak a bejáratok fölé, hogy távol tartsák vele a hüllőket. Ehhez adódott a tömjén, amivel a ház úrnője előző nap a haját illatosította. A hosszúra nyúlt csendet egy Ahmesz nevezetű thébai törte meg: – A harag és a lázadás szavai ezek, Abu – mondta baljós tekintettel. – Mégis el kell ismernünk, igazad van! Túl soká vártunk vele, hogy visszaszerezzük a hatalmat. Minél tovább késlekedünk, annál nehezebb lesz újra megszerezni Egyiptom trónját. – Valóban. Ez az alkalmas pillanat! – helyeselt Gizé is. – Amenóphisz megnevezte az utódját. A veje, Tuthmószisz az. Ez az ember tapasztalt. Amenóphisz komoly feladatokkal bízta meg. A csatában olyan bátran harcol, akár egy isten. Csakhogy nem fáraó fia! Az egyiptomiak pedig szigorúan megkövetelik királyaik törvényes eredetét… – Akkor viszont miért választanának olyan idegeneket, mint mi, ha még Tuthmósziszt is visszautasítják? – vágott közbe Abu. – Én csak azt mondom, hogy több esélyünk van így, hogy Tuthmószisz nem az elhunyt fáraó gyermeke – magyarázta Gizé. – Ebben egyetértünk. – Ne felejtsük el, hogy Tuthmószisz a király lányát vette feleségül, és hogy Amósziszt még mindig imádja a nép! – vitatkozott Ahmesz. – Meg kell ígérnünk az egyiptomiaknak, hogy tiszteletben tartjuk a hitüket és a régi fáraók szokásait. Akkor majd bízni fognak bennünk. Abu látta, hogy a többiek ebben nem igazán hisznek. A lehetőség, hogy erővel ragadják magukhoz a hatalmat, megrémítette őket. Mióta Amenóphisz meghalt, s így Ozirisszá vált, Tuthmószisz volt az a személy, aki az emberek s az istenségek között közvetített, a király, aki csak Hórusz istenhez hasonlítható. 18

– Mindenképp Tuthmószisz lesz a királyság első számú papja… – szólalt meg Kai. Ő volt a legfiatalabb az összeesküvők között. Az előbb kicsit sokat ivott, de miután az udvaron könnyített magán, úgy érezte, vissza tud menni a gyűlésre. – Hát ez egy féreg! Vigyétek ki a disznót! – Nem! Hagyjatok! Már jobban vagyok! Tudom, mit beszélek. Az istenek elfogadták őt, és az adományaiért cserébe biztosítják az egyiptomi nép boldogulását. Az istenek őt választották ki az egyiptomi ügyek igazgatására, övé a hatalom. – Ostobaság! – ugrott fel helyéről Abu, és belerúgott az előtte lévő ládába. Akkora erő volt a mozdulatban, hogy a kemény fa kettéhasadt. A körül ülők elismeréssel néztek házigazdájukra. – Az istenek azért nem adtak fiúgyermeket Amenóphisznak, mert elégedetlenek voltak az uralkodásával. Maat, a rend istennője nem támogatja Tuthmószisz politikáját. – És a miénket miért támogatná? Az egyiptomiak már elfelejtették, hogyan kormányoztak az őseink. A nép biztonságot és rendet akar, és ha Amósze hitvese kezében van a hatalom, ebben az ország boldogulását látja. – Kai, te nem érted ezeket a dolgokat – mondta Abu. – Igyál inkább, és ne szólj bele mindenbe! Az istennő majd a mi oldalunkra áll, ha rendbe hozatjuk Amon templomait, az egyiptomiak pedig igenis tudják, milyen jótékony lesz az, ha mi uralkodunk. Ahmesz idegesen fújt egyet. – Úgy beszélsz, mint egy vér szerinti egyiptomi! Mit számít nekünk Maat véleménye? Ha egyszer Egyiptom virágzott őseink uralma alatt, nem lehetett másképp, minthogy az istenek velünk voltak. Ez meggyőz majd minden egyiptomit! – Igazán? Én pedig ismerek olyan egyiptomiakat, akik egyenesen szégyellik azt a korszakot, amikor apáink uralkodtak, és még csak beszélni sem szeretnek róla, most pedig hihetetlenül boldognak érzik magukat, hogy végre olyan királyuk van, aki méltó a legnagyobb fáraókhoz is! – Íziszre, Kai, ennyire nem lehetsz gyáva! – förmedt rá Abu. – Ha kételkedsz az isteni bosszúban, menj haza, és felejts el minket! Miben maradtak el apáink Ititui város fáraói mögött? Hát elfelejtetted, hogy Amenemhat királyt meggyilkolták? Őseinknek hála, a kereskedelmi forgalom megsokszorozódott. Elismerem, a régi fáraók expedíciókat szerveztek távoli országokba, győztek a harcmezőkön, fejlesztették a földművelést. Ám ezeket az eredményeket a mi őseink tartották meg ennek az országnak, és ők biztosítottak békés életet az egyiptomiaknak! Az ifjú lázadó egyiptomi azonban nem hagyta magát: 19

– Úgy látom, itt senki sem gondolkozik értelmesen! Hadd emlékeztesselek titeket, hogy nem a mi őseink bölcsességeit és mesés történeteit tanítják az egyiptomi iskolákban, hanem az ősi fáraókét! Az egyiptomi művészek pedig nem a ti szobrászaitokat és festőiteket csodálják, hanem azokat, akik Kheopsz korában éltek! – Kai, azt állítod hát, hogy az egyiptomiak sosem ismerték el őseinket, és az istenek büntetéseként fogták fel bejövetelüket? Elfelejted, hogy IV. Amenemhat után nem maradt fiúörökös, és hogy az egyiptomi nép nem akarta elfogadni egy nő uralmát. Elfelejted, milyen alacsonyan áradt meg a folyó többször egymás után. Elfelejted, hogy milyen korán végezte be életét akkoriban egy sor egyiptomi király, és hogy milyen alkalmatlanok voltak ezen királyok hivatalnokai… A mi keletről érkezett őseink nem olyan hódítók voltak, mint a többi nép! Végül sikerült egyezséget kötniük a thébai kormányzókkal. Miért is zavarták volna őket, amikor oly messze voltak Avarisztól? Jól tudod, hogy a fényességes Apóphisz király lánya az egyik thébai kormányzó fiával házasodott össze. Azt hiszed, Apóphisz uralkodhatott volna harminchárom évig, ha a deltabéli egyiptomiak nem szeretik őt? Kai azonban túl fiatal volt még ahhoz, hogy hagyja magát meggyőzni. Büszkesége nem engedte, hogy eltűrje Abu leckéztetését: – És te talán elfelejted, hogy az általad oly nagyra becsült Apóphisznak a núbiaiak segítségét kellett kérnie a thébai király, Kamosze ellenében? És hogy utóbbi apja, Szekenenré Tiua mennyire gyűlölte az avariszi fáraókat? Mily csodás példa a békés egyetértésre Észak- és Dél-Egyiptom között! Szekenenré csatában halt meg! Kamoszét is megölték. Abu odament a hatalmas víztartó edényhez, és belemerítette a kupáját. Lassan, kis kortyokban ivott, s közben a válaszon töprengett. A hat egyiptomi nyugtalanul figyelte. Mind tisztában voltak vele, ha úgy dönt, egy pillanat alatt végez a fiúval. Fiatal korában ragadt rá a név: Kalapácsos Gyilkos. Ő puszta kézzel volt képes akkorát ütni, mint más kalapáccsal. – A hieroglifák nem hazudnak. Megszépítettük az egyiptomi templomokat. Átvettük az egyiptomiak művészetét, kultúráját, osztoztunk a hitükben. Tiszteletben tartottuk az egyiptomiak által kinevezett tisztviselők fiát. Néhányan közülünk egyiptomi istenségek nevéből képeztük a saját nevünket. Mindezzel annyit akarok mondani: mi egyiptomibbak vagyunk az egyiptomiaknál! – Azt nem is számítva – fűzte hozzá Ahmesz –, hogy az egyiptomiak tőlünk tanulták meg, hogyan munkálják meg a bronzot, tegyék szebbé a vázákat, szőjenek ruhákat. Nekünk köszönhetik, hogy ma már képesek terjeszkedni, és jól megszervezni egy hadsereget! Vajon ki 20

tanította nekik az erődépítést? A messzire vivő íjat, a tőrt is mi ismertettük meg velük. A védekezésről nem is beszélve! Tuthmószisz sem hord ma már nehéz pajzsot! Lovon vagy szekéren harcol, nyilaz vagy dárdát vet az ellenségre. Az összeesküvők csendesen töprengtek. Mindannyian tudtak népük jótéteményeiről, de emlékeztek azokra az elbeszélésekre is, melyek a thébai kormányzókkal vívott csatákról szóltak. Az Észak és Dél között őrlődő embereknek szörnyű sors jutott akkoriban: kirabolt és felgyújtott házak, ostromlott városok!

Amószisz, Kamosze öccse aztán legyőzte Avarisz királyait, s kelet felé űzte népüket. Mily sok katona esett el Avarisz ostrománál vagy a padzsedekui csatában! Hány gyermek maradt árván a három évig tartó saruheni ostrom után! Amószisz ezután a núbiaiak ellen vonult, és több ezer levágott kézzel, büszkén tért meg Thébába. Az öreg Ahmesz maga is részt vett ezekben a véres csatákban, látta, milyen kegyetlenséggel harcol Amószisz Ázsiában, hogyan terjeszti ki Egyiptom határait a második kataraktáig, s erősíti meg hatalmát a királyságban. A jelenlévők közt ő volt a legöregebb, s így nála senki sem tudhatta jobban, milyen szívós, kemény ember is volt Amenóphisz apja, aki fiára egy hatalmas birodalmat hagyott örökül. Az egyiptomiak emlékeztek erre, és minden évben ünnepséget rendeztek a vitéz Amószisz tiszteletére Abüdoszban. Amószisz volt az, aki kiűzte az idegen uralkodókat Egyiptom földjéről, és aki csapatait Ázsiába vezetve megmutatta a Kelet népeinek, ki Egyiptom igazi ura. Végül a núbiaiak is behódoltak neki. Ahmesz azzal is tisztában volt, hogy Amenóphisz veje, a dicső Tuthmószisz, akire Egyiptom trónja vár, ugyancsak figyelemre méltó hadvezér. A mostani helyzet sokban különbözött az akkoritól, amikor az őse ide jött hódítani. Amószisz óta Egyiptomnak olyan serege volt, amit folyton gyakorlatoztattak, s mindig készen állt az Egyiptom kincseire fenekedő ellen visszaverésére. Ezek a gyalogos és szekeres osztagokba sorolt katonák sokszor fényes karrierről álmodtak, amit az írásolvasásban s a tudományokban való járatlanságuk lehetetlenné tett számukra a közigazgatás területén. Maradt tehát a fényes hadizsákmány, az előléptetés ígérete. A körültekintő Ahmesz azt is észrevette, hogy a fáraó jelentősen támogatta Amon kultuszát, akitől nevezetesen a törvényes hatalma származott. Márpedig ha valaki a király hatalmára tör, az kivívja maga 21

ellen Amon isten haragját. Az öreg tudta, hogy ez már túl sok lenne az összeesküvők némelyikének.

A ház ura arrébb tolta az X lábú székeket, és egy gyékényt terített a földre. Kivett egy gyümölcsöt az egyik polcon álló kosárból, majd leheveredett, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Hosszú időbe telt, de végre meghozta a megmásíthatatlan döntést. Felkelt, cinkosan Ahmeszre nézett, majd mély hangon, amely mintha az Akherón partjairól érkezett volna, elkezdte: – Mérlegeltem minden érvet és ellenérvet. Én is úgy gondolom, mint Ahmesz, a pillanat megfelelő ahhoz, hogy visszaszerezzük a hatalmat. Akik egyetértenek velem, azok ma este kísérjenek el Deir elMedine falvába, ahol az egyik barátunk dolgozik! A többiek őrizzék meg titkunkat, mert másként Ozirisz árulónak bélyegzi őket, midőn a Túlvilág felé tartanak!

*** Théba kezdett éledezni. A Nílus partjain kikötő tengerészek hangja hamarosan összekeveredett a kézművesek, parasztok kiabálásával, s végül a kecskenyájak mekegése és a szerszámok csattogása tette teljessé a hangzavart. A hőség alábbhagyott ugyan, de még mindig erősen tűzött a Nap. Mikor Ahmesz kilépett az ajtón, azonnal sűrű porfelhő burkolta be, amit egy szekér és egy sereg rohanó gyerek okozott. – Ideje, hogy a dolgunk után nézzünk. Ma este Abu és én belopózunk a faluba. Vigyáznunk kell, nehogy észrevegyenek az őrök! Holnap ugyanitt, ugyanekkor!

22

Második A palota homokszínű téglafalai gyászos hangulatot árasztottak, s a kapuk is mind csukva voltak. Egyedül a folyosókon és a termekben lévő élénk színekben játszó falfestmények tükröztek vidámságot. A türkiz, a rózsaszín és a zöld meghatározóak voltak. A festők a vízből épp felugró halakat, mocsaras tájat, nádast, hosszú csőrű madarakat varázsoltak a falakra. A sok kis terem az örömről és a vidámságról énekelt, a tavaszt, az életet, a természetet és a szerelmet dicsőítették. A királyi család azonban a hetvennapos gyászt töltötte. A szolgálók a lehető legóvatosabban jártak-keltek. Tuthmószisz minden tevékenységét felfüggesztette. Felesége, a hercegnő és a többiek mind a királyi balzsamozó munkájára vártak, aki eddigre már eltávolította Amenóphisz, az elhunyt fáraó agyát és belső szerveit. Utóbbiak négy kanopusz vázába kerültek. Még hátravolt az illatszerek testbe helyezése és a test besózása a külön ezért Fajjúmból hozatott sziksóval. A hetvennapos gyász végén a balzsamozó lemossa a testet, és lencsíkokba burkolja azt. A szolgák minden egyes nap mézgát és méhviaszt hoztak az elhunyt fülei és orra számára, cimetfát, cédrusolajat, hennát, vöröshagymát, bort, fűrészport, szurkot és kátrányt szállítottak a palotába: mindazon dolgokat, melyek a népszerű Amenóphisz mumifikálásához szükségeltettek. Ezek legtöbbjét a bübloszi piacokon kellett beszerezni. Nehogy kifogyjon belőlük, a balzsamozó nagy mennyiségben rendelt.

Amósze nem hagyta el a szobáját atyja halála óta. Ablaka a palota egyik négyzet alakú, oszlopokkal körülvett belső udvarára nyílt. A hercegnő vigasztalhatatlannak tűnt. Tuthmószisz egyszerű kötényt viselt csak. Eljött hozzá, hogy megpróbálja megvigasztalni. Emlékeztette feleségét, hogy apja csak most kezdi meg életét a Túlvilágon, ahol egy nap majd viszontláthatja őt. Az arányos, erős felépítésű Tuthmószisz tisztelte hitvesét. Tudta, királyi testében a nagy Amószisz isteni vére folyik. A Kelet hódítóinak 23

legyőzőjéé. Mikor összeházasodtak, nem sok dolog változott, Tuthmószisz ugyanúgy teljesítette Amenóphisz fáraó parancsait, mint addig. Mikor apósa eltávozott, azonnal parancsot adott, hogy a különféle paloták háremeit tartsák érintetlenül. Mi tagadás, Tuthmószisz nagyra értékelte a fiatal és szép asszonyokat. Most megint a felesége szépsége ragadta magával. Szemével izgatottan követte a nő ruganyos testének minden hajlatát. Az ablakon beáramló fény érzékien csillant meg a királyné rézbarna bőrén. Csak a sok sírástól megduzzadt szemhéja törte meg a harmóniát, bár így fekete szemei kisebbnek tűntek, és apró csillagokként fénylettek. Tuthmószisz sajnálta kedvesét, de e pillanatban olyan erővel tört rá a vágy, hogy alig tudta visszafogni magát, hogy ne tépje le tökéletes testéről a lentunikát. Amósze elhagyott istennőként terült el az aranyozott lábú és féldrágakövekkel ékített fényűző ágyon, haja fátyolként a vállaira simult. A párnák között ott feküdt aranyszalagokkal díszített parókája, melyet a hivatalos alkalmakon viselt. – Apád azért házasított össze minket, hogy utódaink egyszer majd Egyiptom felett uralkodjanak – mondta neki Tuthmószisz, miközben leült mellé az ágyra. – Most gondolj a családra, amit azért alapítunk, hogy eleget tegyünk az isteni fáraó, Amenóphisz akaratának. Amósze a fájdalomtól kábán nézett rá. – Végrehajtom a feladatomat. Hamarosan én leszek mindkét Egyiptom királynője. Add ide a koronát a ládáról! A hercegnő felvette a parókáját, majd a fejére helyezte a keselyűt és kobrát mintázó királyi fejdíszt. – Hol vannak az első feleségedtől született fiaid? – kérdezte Amósze újra megtalálva tiszteletet parancsoló hangszínét, melyből csak úgy áradt a természetes méltóságtudat. – Készülődnek, hogy tiszteletüket tegyék a fáraó előtt – válaszolta Tuthmószisz, és elfordította a fejét.

Megértette, hogy mindaddig, amíg nem lesz közös gyermekük, második felesége féltékeny lesz az elsőre, akit miatta kellett elhagynia, s akitől Amemeszisz és Udzsmósze nevű fiai születtek. Amikor a fiatalasszony ezzel a kutató pillantással nézett rá, mindig kényelmetlenül érezte magát, s meghunyászkodott, titkon azonban azt remélte, idősebb fiából az egyiptomi sereg egyik legkiválóbb hadvezérét faragja majd. Maga még csak nem is álmodott arról, hogy egyszer majd az arany királyi fejéket viseli a két Egyiptomot jelképező fehér és vörös szövet fölött a homlokán. 24

Ő, aki egyszer majd Hórusszá lesz, most engedékenyen nyúlt el hitvese mellett az ágyon, s megígérte neki, hogy csodás gyermekkel ajándékozza meg. Amósze nem felelt, csak végigmérte a férfit annak gondosan ápolt szakállától egészen az aranyozott szandálokig. – Hamarosan te viseled majd a királyság jelképeit. Eddig nem kellett olyan szigorú szabályok szerint élnünk, mint szeretett apámnak, Amenóphisz fáraónak, de ezentúl hordanod kell a nyakláncokat, a karpereceket és a gyűrűket, amik a hatalmat jelképezik. – Igyekszem majd a legjobban ellátni a feladatomat – válaszolta Tuthmószisz, és közben odaintett egy szolgálólányt, hogy frissítő kenőccsel masszírozza meg a lábait.

Amósze tartott a palotában zajló cselszövésektől és intrikáktól. Tuthmószisz igen gyakran látogatta a háremhölgyeket, akik között szép számmal voltak hercegnők, ugyanakkor közönséges származású lányok is. Amelyiküknek gyermeke született a férfitól, az természetesen mind arról álmodozott, hogy egyszer majd az ő fia ül Egyiptom trónjára. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni, mint ahogy az sem, hogy Tuthmószisz ereiben nem királyi vér folyik, s így Amenóphisz fattyai bármikor azzal állhatnak elő, hogy ők a fáraó jogos örökösei a vér alapján. – Apád már megkezdte az utazást a Túlvilág felé – mondta neki lágyan Tuthmószisz. – Ré oldalán él tovább, s éjszaka vele tart kirándulásaira az emberek közé. Szárnyas lelke elhagyja testét, és örömét leli a gazdag ajándékokban és a finom étkekben és italokban, melyeket a sírjába helyeztünk. – Nem tudom, bevallhatom-e, de félek attól, hogy anyám helyébe lépjek. – A Dicső Királyi Hitves életben van, s mi mind örülünk ennek. A te feladatod nem az, hogy őt helyettesítsd. Te a fáraó első számú felesége vagy, akinek szívemben és az egyiptomiak szívében mindig megkülönböztetett helye lesz. Amósze rejtélyesen elmosolyodott, arcán a szomorúsághoz már némi vidámság is keveredett. – Most hagyj magamra! Fürdőt veszek, hogy ellazuljak – mondta a leendő fáraónak olyan hangsúllyal, ami kizárt minden további vitát. A belépő félmeztelen, áttetsző lenszoknyát viselő szolgálólányok kenőcsöket és parfümöket hoztak magukkal, megszólaltak a lágy hangú fuvolák. Mindannyian Amósze előtt hajoltak meg, de hitvesét is köszöntötték. Egymás után érkeztek a különféle beosztású szolgák és írnokok, akik az isteni hercegnő óhaja felől tudakozódtak. Amósze lesz az ország 25

királynője, gondolta magában Tuthmószisz. „Szolgálói közül egy sem tart Amenóphisszal egyenlőnek. Sosem feledtethetem velük a tényt, hogy nem királyok vére folyik az ereimben. Hitvese intett, s neki magára kellett hagynia udvartartása között.

* ** Bár sosem vallotta volna be, Amószéba erőt öntött férje látogatása. Hagyta, hogy két hűséges szolgálólánya a fürdésre szolgáló hellászi márvánnyal kirakott szobába vezesse, ahol egy kisméretű, sekély kád állt. A polcokon gyönyörű kidolgozású, állatokat formázó mükénéi vázák, a falakon vadászjelenetek élethű antilopokkal, lovakkal és bikákkal, a mennyezeten meztelen istennők, akik delfinekkel játszadoznak. Az ablakon besütő nap fénye szinte szétrobbantja a krétai kristályvázákat, mindenhol illatos kenőcsökkel, krémekkel és parfümökkel teli edények állnak. Amósze élvezte, ahogy szolgálói minden reggel körülötte sürgölődnek: különféle keverékekkel lággyá varázsolják a bőrét, masszírozzák, kifestik az arcát és a körmeit a kezén és a lábán egyaránt. Egy hercegnő sosem lehet elég szép, neki mindig a legszebbnek kell lennie. Ahogy belépett a kádba, négy lány állta körül, és levették róla a tunikát. Langyos, édes illatú vizet locsoltak a testére, s hamarosan varázsos illatfelhő burkolta be. A tömjén, a jázmin és a mirha egyszerre elbódították és felfrissítették. A kádból kilépve egy asztalra feküdt, s átadta magát a masszázs gyönyörének. Közben azon gondolkozott, amit nemrég Tuthmószisznak mondott. A hátára fordult, és kezét ösztönösen lapos hasára szorította. A férjének igaza volt: minél hamarabb gyermeket kell szülnie neki. A gondolat egyszerre volt örömteli és félelmetes. Ebben a dologban ő is csak olyan volt, mint a többi fiatal egyiptomi nő, aki még nem ismeri a szülés fájdalmát. Milyen sokan haltak meg még fiatalon szülés közben! Milyen sok asszony halt már bele abba, hogy túl sok fiút akart! Az egyiptomiak mindazonáltal imádták gyermekeiket. Lehunyta szemét, és Íziszhez imádkozott segítségért. Fel kellene hagynia Amenóphisz gyászolásával, életét Egyiptomnak kell szentelnie. – Ó! Hórusz lánya, elégedett vagy velem? – kérdezte aggodalmasan a masszőr, miközben Amósze elveszett saját gondolataiban. Mikor úrnője nem válaszolt, a masszőr megismételte a kérdést, de most már a leendő királynő szinte összes címét felsorolta hozzá. – Nagyon is – rebegte egészen halkan Amósze, és lassan leszállt az asztalról. – Mára elég is lesz. Holnap gyere el megint, amikor Ré fölkél! 26

A zömök egyiptomi tekintetét a padlóra szegezve hátrált ki hajlongások közepette. Amósze hagyta, hogy szőrtelenítsék, és aprólékos munkával festette ki magát. Hosszú hajára különleges anyagokat kentek, melytől sokkalta csillogóbbá vált. Az egyik lány tömjénnel telt obszidián- és arany edényeket hozott be. A hercegnő lábát agyaggal és hamuval dörzsölték le, hogy élénkítsék a vérkeringést. Újabb lányok érkeztek, további kristály-, obszidián- és alabástromvázákkal. Szemét a zöld malachittal és egyfajta fekete festékanyaggal rajzolták mandula alakúra – az egyiptomi nők imádták ezt a formát. – Készíts nekem éjjelre egy keveréket tömjénből és pisztáciából! Ez a parfüm majd elfeledteti férjemmel a palota meztelen keblű táncosnőit. Kenj a testemre sziksót és mézzel gazdagított sót, hogy bőröm feszes legyen, mégis lágy! Ne felejtsd el a ricinusolajat sem! A szemöldököm attól sokkalta sötétebbnek látszik. – Hallgass rám, Amósze – súgta most a fülébe Menisz, aki szinte sosem mozdult el mellőle. – Ebben a vázában különleges olaj van. Olyan lesz tőle a bőröd, mint Ízisz istennőé! Különleges esszencia, én magam készítettem egy titkos recept alapján. Amósze ravaszán elmosolyodott. – Tehát kitaláltad… – Együtt nőttünk fel, Hórusz kedvence, Két Ország hercegnője – válaszolta Menisz. – Egy gondolatod sem maradhat rejtve előttem… Hamarosan királynő leszel, és örökössel kell megajándékoznod a fáraót. Amósze a szája elé tette az ujját. – Megható a figyelmességed. Ezen készítmény több napodba is belekerülhetett, nem is számolva, milyen drága mulatság az ilyesmi… Menisz nem szólt semmit, csak úrnője elé tartott egy ébenfa nyelű, arannyal cizellált tükröt, és félresimította a nő haját, hogy előtűnjenek gyönyörű vonásai. A tincsek rögzítésére elefántcsont tűket használt. – Nézd, mennyire meglátszik rajtad a folyamatos sírás! Egészen kiszáradt az arcbőröd! Már napok óta nem foglalkozol vele. Véresek a szemeid, a szemhéjad duzzadt! Higgy nekem! Ez kell neked! El kell csábítanod a férjedet… Amósze szeretettel szorította meg barátnője kezét. Ha kettesben lettek volna, bizonyára összeölelkeznek. – Olyan szép vagy! – mondta Amósze Menisz haját simogatva. – Gyönyörűek a szemeid. A bőröd akár Ré sugarai a Nílus vizén. Tekintetedből bölcsesség és jóság árad. Karcsúságod mint egy gazelláé. Csengő nevetésed, hófehér fogaid minden férfit szíven ütnek. Hajad úgy göndörödik, mint a knósszoszi palota falaira festett lányoké, s táncod magával ragadóbb, mint bármelyik udvari táncosnőé! 27

– A te természetes kellemed, tartásod és különleges kifinomultságod az összes többi nő fölé emel Egyiptomban, Amenóphisz fényességes lánya! Hogy is kételkedhetsz ellenállhatatlan vonzerődben? Amósze egy pillanatig hallgatásba merült, de széles mosolya elárulta, hogy már nem az apja halála foglalja le minden gondolatát. Közben a szolgálólányok ráadták aranyszínű szandálját. – Néha azt kívánom, bárcsak lennék egyszerű közember, Menisz. Mezítláb sétálhatnék a városban, s csak akkor húznék szandált, ha feltétlenül szükséges. Ehelyett örökösen ezeket a kegyetlen lábbeliket kell hordanom. Felsebzik és kegyetlenül szorítják a lábujjaim és a sarkam. Miközben beszélt, Amósze hagyta, hogy a szolgálók ráadják a tunikát, arra pedig a hosszú, redőzött, rövid ujjú ruhát. Most az arany karperecek következtek. Végül Menisz a parókájára illesztett egy lapis lazuliból készült fejéket, amit hátul, két szalag segítségével rögzített a tarkóján. – Most pedig beparfümözzük a hajadat is. Amikor Tuthmószisz éjjel megérzi az illatát, nem tud majd ellenállni az istenek által felduzzasztott vágynak.

Amósze szolgálólányai a teremben gyülekeztek, a csuklójukon és a felkarjukon lévő karikáktól és a bokájukon és derekukon körbefutó aranyláncoktól eltekintve teljesen meztelenek voltak. Egy semeszu2 a padlót söpörte fel Amósze előtt, miközben úrnője magához kéretett egy ubut3. – Vidd el ezt az üzenetet a férjemnek, a tiszteletreméltó Tuthmószisznak! – mondta neki, miután lediktált néhány sort a királyi levelezéssel foglalkozó írnoknak. A szolga azon nyomban engedelmeskedett. Ugyan elhagyhatta volna a palotát, amikor csak akarja, és saját szolgái lehettek volna, sosem vált volna meg úrnőjétől, annyira csodálta. Amósze forró csókot nyomott Menisz nyakára. – Imádkozzunk az istenekhez, hogy hamarosan fiam szülessen! – súgta a fülébe. Menisz úgy gondolta, ideje magára hagynia úrnőjét, így csendben távozott. Most tíz szolgálólány vonult be, akiket még Amenóphisz hozott Egyiptomba Núbiából vagy a líbiai törzsek földjéről. Hozzájuk csatlakozott hat másik lány, akiknek már az édesanyjuk is Amósziszt szolgálta. Amószisz szolgálói most már unokájának, Amószénak tartoztak engedel2 3

28

A kísérethez tartozó szolga Rendszerint az étkezéseknél alkalmazott szolga

mességgel, míg az ő régi cselédei – körülbelül harmincan – Tuthmószisz parancsait teljesítették. – Vásárolsz két új társalkodónőt! Az áruk ott van a ládában – mondta Amósze semeszujának. – Ne költsd el mindet! Főleg szíriaiakat keress! Azok gyorsak és ügyesek. Azután adj nekik egyiptomi nevet! Szükségem van rájuk, hogy elbocsáthassam a két legrégibb szolgálómat. Tudniuk kell, hogy nem hiába dolgoznak. Ha viszont valamelyikük ártani akarna nekem, azt súlyosan megbüntetem! Csak így lehet rend a palotában. Amósze még egyszer megnézte magát a tükörben. Tetszett neki, amit ott látott, de nem tudta, elég lesz-e ahhoz, hogy Tuthmószisz hűséges maradjon hozzá. Ha őt nem is szereti teljes szívéből, legalább más nő se élvezze csodálatát. Félt a leendő fáraó háremben tett látogatásaitól, s tudta, mennyire rabul tudják ejteni a táncosnők vagy a meztelen fiatal lányok, akiket hajóútjaira visz magával.

Egy egyiptomi férfi számára alapvető fontossággal bírt, hogy fia szülessen. A fiú továbbviszi az ember nevét, sírt készít apja számára, gondozza azt, s ezzel biztosítja életét a Túlvilágon. Bárcsak Perét első hónapjának 4. napján vagy Ahet második hónapjának 29. napján születne, suttogta maga elé Amósze. Akkor hosszú ideig élne, és jó egészségben. A nap, amikor meghal, ugyanolyan fontos lesz, mint a születésnapja. Amósze megremegett, ha arra gondolt, mi történik, ha Ahet hónapjának szerencsétlen 5. napján születik a fia: betegség vagy szerelmi bánat végez vele még fiatalon. Voltak egyéb veszélyes napok is: egyikük kígyómarást, másikuk krokodil általi halált ígért. Az ő születését szerencsés jelek kísérték. Mikor világra jött, az égre emelte a tekintetét, gyermekként pedig sohasem sírt. Amósze már sokat gondolkodott a nevén is, ami az egyiptomiaknak tetszene, és felidézné az ősök dicsőségét. Ilyenkor mindig elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy hamarosan az ő fia uralkodik majd Egyiptom felett.

29

Harmadik Deir el-Medinében a munkások falvában elült a nyüzsgés, a négyszögletes házak lakói békésen aludtak fekhelyükön. Ők alkották meg a Királyok és Királynők Völgyének sírjait. A falut Amenóphisz alapította, és megkövetelte az ott élőktől a katonákra jellemző fegyelmezett életvitelt. A munkásokon és családjukon kívül itt éltek a telepfőnökök, a festőművészek és a szobrászok is. A körülbelül hatvan család durván háromszáz főt jelentett, s ezek az emberek csak akkor hagyhatták el a falut, ha a Királyok Völgyébe mentek dolgozni.

Abu és Ahmesz a falhoz tapadva haladtak előre a sötétben. A temetőnél húzták meg magukat, arra vártak, hogy az őrök elálmosodjanak. Mikor már bent voltak a faluban, éberségük akkor sem csökkent. Lassan, házról házra lopakodtak egyre tovább. – Vigyázz! – súgta Ahmesz. – Ismerem a munkafelügyelőt, aki itt lakik. Annyira odáig volt Amenóphiszért, hogy azonnal feljelentene minket, ha észrevenné, hogy bemegyünk Szétihez. Abu bólintott. Tovább lopóztak az északi kaputól a falu szíve felé tartó utcán. Sorra haladtak el a négyszögletes alaprajzú házak mellett, melyeket mintha mind ugyanakkora téglákból építették volna. – Jobb lenne visszatérni a fal tövébe – aggodalmaskodott Ahmesz. – Késő van, már mindenki alszik. Nekünk pedig kevés az időnk… Túl nagy kerülő lenne. Széti az ajtóban várta őket. Kezével jelezte, hogy minél gyorsabban menjenek be a házba. – Gyertek! Az asszony meg a gyerekek alszanak. Legyünk csöndben! Abu és Ahmesz meg sem pisszentek. – Erre! A nagyobbik szobába! – súgta nekik Széti.

30

A négyzet alaprajzú szobában a termékenység istennőinek, Hathornak és Ízisznek a szobrai álltak. A sarkokban tartották a ruhák és a különféle eszközök tárolására szolgáló edényeket és ládákat. Széti a Királyok Völgyének egyszerű munkása volt csupán, akinek a telepfőnök minden alkalommal ellenőrizte a szerszámkészletét, mielőtt munkába indult volna. A ház berendezése többnyire igénytelen faragású fabútorokból állt, s az egyik asztalon álló üvegvázán, egy bronzvázán és néhány ékszeren kívül nem lehetett értékesebb dolgokat találni. – Gyertek csak, gyertek! – suttogta Széti kissé türelmetlenül. Lementek a pincébe vezető lépcsőn, s itt végre fellélegezhettek. Széti gyakran szundikált itt, ha odakint túl nagy volt a hőség. – Visszamegyek és bezárom az ajtókat – mondta Széti, és felsietett. Abu a falon végigfutó hieroglifákat kezdte böngészni, melyek a házat védelmező istenekről és Széti őseiről meséltek. Az ajtó felett Széti neve és tisztsége állt. Odébb a munkás és családja sírjának tervrajza: kis méretű téglapiramis alacsony fallal körülvett udvarral. Széti, ahogy minden helybéli, a falutól nyugatra lévő domb oldalába vájta családja végső nyughelyét. A férfi lábujjhegyen tért vissza barátaihoz. – Tudatni akartuk veled, hogy gyűlést tartottunk, és készen állunk a cselekvésre – kezdte Abu. – Mit gondolsz, hány munkás állna a mi oldalunkra? Széti elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy nagyon ideges, állandóan attól tartott, hogy leleplezik. – Az életünkkel játszunk. Ha elbukunk, az új fáraó a krokodilok közé vettet. – Ezt eddig is tudtuk – mondta Ahmesz. – Ám ha mégis sikerül legyőznünk Amósze családját, mi leszünk Egyiptom urai! – Tehát? – szólt közbe türelmetlenül Abu. – Kik azok, akik segítenének? – Körülbelül húsz emberről van szó. Többről semmiképp. Az itteniek elégedettek az életükkel, jó fizetést kapnak. Amenóphisz épp azelőtt emelte fel a gabonaadagjukat, mielőtt csatlakozott Oziriszhez. Attól tartok, túlságosan kötődnek a hercegnőhöz és a királynéhoz. – Mindegyikkel beszéltél? Széti megvonta a vállát. – Nem mondhattam el nekik mindent! Az túl veszélyes lett volna! Elbeszélgettem velük, és megpróbáltam finoman kiszedni belőlük, hogy hogyan vélekednek a kérdésről. 31

Abu elmondta neki, hogy nemrég biztató válasz érkezett Kréta királyától, valamint egy núbiai kormányzótól is. – Régóta ismerem. Együtt harcoltunk a háborúban. Megbízhatunk benne. Ezenkívül kapcsolatba léptem a Kelet néhány magas rangú személyiségével is. Egyes peloponnészoszi görög csoportok örülnének, ha mi kormányoznánk az országot. Szorosabb kapcsolatba kívánnak lépni Egyiptommal. Azt mondják, nagyon érdekli őket Kréta és Afrika, ám Amenóphisz nem kívánt kereskedni velük. Ha mi biztosítunk számukra némi engedményt, számíthatunk a katonai erejükre, ami egyáltalán nem lebecsülendő. Jól felfegyverzett, képzett katonákról van szó… – Néhány görög művész Memphiszben és Thébában telepedett le. Ők is azt mesélték nekem, hogy ezek a hellének félelmetes harcosok. Náluk az emberek erődített városokban élnek. Egy ember parancsait követik, bevételük egy részét adóként neki adják. – Ahmesz igazat mond – mondta Abu. – Egy papkirály vezeti őket. Rengeteg szolgája van, és kiváló lovasok ügyelnek a biztonságára. A nyelvük és az írásuk eltér a miénktől. Sok süteményt, fügét és sajtot esznek. Az állatokat előbb felhizlalják, s csak azután áldozzák fel őket az isteneknek. – De jól ismeritek őket! Hogy lehet ez, ha valóban olyan veszélyes és vérszomjas emberek? – csodálkozott Széti. – Alapos munkát végeztünk. Részletesen kikérdeztük az egyiptomi hajósokat, akik évek óta azon a területen forgolódnak. Ha Kréta támogat minket, ők sem haboznak majd. Széti felvonta a szemöldökét. Úgy tűnt, nem győzték meg a hallottak. Közben az egyik kislány felsírt odafent, ezért gyorsan elsietett, és megnyugtatta a csöppséget. – Csak rosszat álmodott… Visszatérve a lényegre… Úgy látom, határozott tervetek van. – Biztos lehetsz benne – válaszolta Ahmesz szárazon. – Ha a holnapi napon lázadásra szólítjuk fel a népet, több kisebb király is csapatokat küld a megsegítésünkre. Cserében három évig ingyen látjuk el őket gabonával, onnantól számítva, hogy hatalomra kerültünk. – Pontosan mikorra tervezitek? Abu hagyta, hogy Ahmesz nyíltan beszéljen. – A lehető leghamarabb. Nem szabad megvárnunk, hogy Tuthmószisz hivatalosan is megkapja a fáraói címet. – Tehát még a beiktatása előtt. Ahmesz bólintott.

32

– De addig nem tehetünk semmit, amíg tart a gyász – ellenkezett Széti. – Az istenek megbüntetnének érte, és a nép azzal vádolna minket, hogy nem tiszteljük elhunyt fáraójukat. – Igazad van – mondta Abu. – Mindig is helyén volt az eszed. – Így viszont csak néhány napunk marad a hatalomátvételre. Ez lehetetlen! Hogyan egyesíthetnénk az erőinket? Ez nem fog menni. – Széti bölcsen beszél – mondta Abu elkedvetlenedve. – Ha kapkodunk, mindent elveszíthetünk. Elvégre Tuthmószisz nem Amenóphisz fia. A feleségétől pedig nem született gyermeke… Ahmesz előbb hevesen tiltakozott, majd kicsit később higgadtabban folytatta: – Várjuk meg, míg mindennel elkészülünk, de azután egy percet se késlekedjünk tovább! Széti nagyot sóhajtott. Valami azt súgta neki, jobban teszik, ha várnak még a felkeléssel. Az egyre sokasodó madárhang az éjszaka végét jelezte. – Menjünk! – mondta Abu. – Széti, számítunk a segítségedre.

Odakint langyos szellő kavarta fel a sivatag homokját. A sírok körül azonban minden mozdulatlannak tűnt a Királyok Völgyében. A falu házaiból kisgyerekek sírása ütötte meg a fülüket. Abu és Ahmesz ugyanazzal az óvatossággal jártak el, mint idefelé. Amikor az őrök közelébe értek, megkönnyebbültek. – Még alszanak – súgta Ahmesz. – Mintha Ízisz bocsátott volna rájuk álmot, hogy ezzel is minket segítsen! Nincs félnivalónk. Ahogy kimondta, Ahmesz belerúgott egy homok alatt megbújó kőbe, és fájdalmasan felkiáltott. Ijedten várták, hogy mi történik, az őrök azonban meg sem mozdultak. – Gyerünk! – mondta Abu, és most már óvatosabban mentek tovább.

33

Negyedik Másnap Széti megpróbált úgy kijutni a faluból, hogy senki ne lássa meg. A szántóföldek felé vette az útját, ahol hűséges barátai izzadtak a nagy munkában. A Nílus iszapja termékennyé varázsolta ugyan a földeket, de a termésért így is keményen meg kellett dolgozni. Ahogy egyre feljebb jutott a domboldalon, elétárult a Deir el-Medine-i település és a Királyok Völgyének sziklás látképe. Széti tudta, kit keres, egyenesen egy kisebb csoport felé vette az irányt. A földművesek nem zavartatták magukat, izmos karjuk egy percre sem állt meg a munkában. – Bész, beszélnem kell veled – súgta barátja fülébe Széti. – El tudsz szabadulni egy rövid időre? Bész keze fejével megtörölte a homlokát, majd fáradt mozdulattal a földre csúsztatta a kapát. – Hogy megy sorod, Igaz Hely munkása – kérdezte Szétitől gúnyos szertartásossággal. – Téged aztán rendesen lesütött a nap. Olyan vagy, akár egy núbiai. De ne hidd, hogy az én munkám olyan könnyű! Sokszor szívesebben túrnám a földet a napsütésben, mint hogy sötét üregekben küzdjek a sziklával. Bész lebiggyesztette az ajkát. – Én nem panaszkodom – válaszolta fáradt mosollyal. Széti nem tért azonnal a tárgyra, előbb csak mindennapos dolgokról cseverésztek. Nem merte teljes egészében elmondani, mit tervez Abu, így csak célozgatott. Az eddigiek alapján úgy gondolta, ha valaki, hát Bész megnyerhető az ügyüknek. Nem kellett csalódnia. – Tuthmószisznak érdekes tervei vannak. Délen, a domb mögött új falvat akar építtetni. Bész a karjával a jelzett irányba mutatott. Széti gondolatai azonban másfelé jártak. Azt a helyet nézte, ahol családja sírboltja rejtőzött. – Mi jár a fejedben? – kérdezte Bész. – Ha a tervünk kudarcba fullad, nagyon hamar a halotti termemben találom magam. – Bizony, ez meggondolandó. 34

– Adj világos és egyértelmű választ! Most már vissza kell mennem a faluba. Idáig is csak úgy jutottam el, hogy templomról templomra haladtam, a kezemben adományokkal, hátha megállít egy túlontúl kíváncsi őr. Hogy félnek a fáraók, hogy eláruljuk a sírjaik titkát! – Veled vagyok – válaszolta egyszerűen Bész. – Megértetted, mi a feladatod. – Igen, barátom. Már tudom is, kit keresek fel. Annál több esélyünk van, minél többen veszünk részt a lázadásban.

Széti elégedett volt magával. Büszkén lépkedett a falu felé, s mikor a kapuhoz ért, beszélgetésbe elegyedett az őrszemmel, aki előzőleg néhány edény sör fejében engedte kimenni a faluból. – Jó soká elvoltál! A társam bármelyik pillanatban megérkezhet. Börtönbe is juttathattál volna… Széti csak mosolygott. Tudta, mire megy ki a játék. Legközelebb kétszer annyi sört kell hoznia. Fütyörészve ment tovább, lekanyarodott egy utcán, és belépett egy templomba. Az udvaron álló padra telepedett, és a vele szemközt elhelyezkedő szép Ízisz-fejhez kezdett imádkozni. A szobrot maga faragta. Valójában igen tehetséges művész volt, és ezen túlmenően vonzotta az építészet is, ám felettesei nem voltak hajlandók a hozzá méltó munkakörbe helyezni. Nagyban hozzájárult ez ahhoz, hogy most Abu tervének sikeréért imádkozott az istennőhöz. Ha győzünk, az egyiptomi királyság Nagy Építésze lesz belőlem, suttogta maga elé. Adják az istenek, hogy újra azok uralkodjanak Egyiptom felett, akik gabonában gazdag országgá varázsolták hajdanán. Segítsétek meg Abut és Ahmeszt! Hirtelen eszébe jutott valami. Ha sikerülne meggyőznöm Qaát, a munkások vezetőjét, azaz előbb a feleségét, Tuit erről, hogy igaz ügyért harcolunk, szinte biztos, hogy az összes munkás velünk tartana.

Körülbelül tízháznyit kellett csak mennie, s máris a kiváló Qaa háza előtt állt. A főnök otthona természetesen kitűnt a többi lakóhely közül. Egyrészt nagyobb volt, másrészt a berendezés minősége világosan elárulta, ki lakik ott. – Nos, mi a véleményed? Qaa mindeddig csendben hallgatta. Ekkor egy táblát vett elő, amire neveket írt. 35

– Menj el hozzájuk! Tudom, hogyan gondolkodnak. Ha nem is tartanak veled, nem fognak elárulni. Én mindössze ennyit tehetek az ügyért, mert az előző fáraó mindig kegyes volt hozzám. Ellenben azt sem szabad elfelejtenem, hogy az őseimet az idegen fáraók segítették. Széti szemöldök ráncolva olvasta a listát. – Pahad unokája? A fáraó sírjának őrzője? Néferepet és Apui, a szobrászok? – Bízz bennem! Nyugodtan beszélhetsz velük.

*** Széti a legközelebb lakót választotta ki először a listáról. Mai volt az, a festő. Ezután Tai következett, a fáraó sírjának őrzője, végül Néferepet, a tehetséges és egyben gazdag szobrász. Miután itt is végzett, folytatta körútját. Az egyik ház előtt három menekülő macskába botlott, amiket egy furcsa szőrzetű majom kergetett. – Úgy látom, Apui újabb állatokat fogadott be magához – állapította meg Széti. Széti innen egy munkáshoz ment, majd meglátogatta Protopot és Nobrit, a két rajzolót. A következő állomás Szerdzsem fiának háza volt. – Gondolkodnom kell a dolgon. Holnap másik huszonkilenc munkással egyetemben útnak indulok a Királyok Völgyébe. Semmi szükség arra, hogy a csapatfőnök, a segédje vagy az írnokok gyanút fogjanak. Bárki lehet kém: a szerszámokért felelős tisztségviselők, a rabszolgák, a cselédek, az orvosok… Elég egy elejtett szó… – Elmondanád, miért tartasz velünk, miközben megemelték a fizetésedet, és kilencnapi munka után busás fejadagot kapsz? Úgy tűnt, Kabehet bosszantja Széti gyanakvása. – Azért jöttél, hogy segítőre találj vagy inkább kérdezősködni? Elég annyit tudnod, hogy veletek tartok, másra nincs szükség.

*** Kabeh legalább egy fejjel magasabb volt a sovány és sápadt Szétinél. Mindenki tudta róla, hogy nem szeret fecsegni. Ebben teljesen különbözött megboldogult apjától, akit Széti jól ismert. Ez a fiú azonban rejtély volt előtte. Mindenesetre szűkszavúsága nem okozhatott nekik nagy gondot, így végül is ő adta be a derekát. – Tiszteletben tartom a kívánságod – válaszolta Széti. – Gondolkozz csak, ne hamarkodj el semmit! Széti valójában sosem gondolt volna Kabehre úgy, mint lehetséges összeesküvőre, ám Qaa a fülébe tette a bogarat. 36

– Mint már mondtam, holnap az utca jobb oldalán lakókkal együtt elutazom a Királyok Völgyébe. Néfer felé megyünk. Kilenc nap múlva megkapod a választ. A vezír tudatta velünk, hogy Amósze parancsot adott, végezzék el minél gyorsabban sírja díszítését, és válasszák ki Tuthmószisz és leendő gyermekeik sírjainak a pontos helyét. Széti felkacagott. – Ez kissé elhamarkodott lépés volt! A sors iróniája lesz, hogy te elindulsz az ő sírjukat építeni, miközben mi már készen is állunk a hatalom megszerzésére. – Majd meglátjuk – válaszolta Kabeh. – Az még messze van. Az viszont biztos, hogy amint a vezír kijelöli a sírok helyét, mi azonnal munkának látunk. Most hagyj magamra! Pihennem kell. Kilenc nap a Völgyben igazi megpróbáltatást jelent.

Széti jobbnak látta visszavonulni. Elégedett volt az eddigi eredményekkel. Ha Ahmesznek és Abunak sikerül a dolog, én is magas tisztséget kapok a palotában. Elképzelte, amint szolgák hada hajol meg előtte, s elmosolyodott. Mikor este hazaért, nem tudta és nem is nagyon akarta eltitkolni vidámságát a felesége előtt. – Úgy parádézol itt, mint egy büszke kakas! Mondd, mi történt? – kérdezte az asszony, s közben tovább gyúrta a tésztát. Az a fajta egyiptomi nő volt, aki zokszó nélkül minden munkát elvégez a házban, ám cserében ő uralkodik a férje felett. – Ez csak a férfiakra tartozik. Téged untatna. Belisz hangosan felnevetett. Ilyenkor férje nem nagyon kedvelte. – Ez újdonság! Csak a férfiakra tartozik! Hát jó! Akkor úgyis csak valami ostobaság lehet! Inkább keresd meg a gyerekeket! Kész a vacsora! Holnap korán kell kelned. Széti felsóhajtott. Most az egyszer megúszta. Belisz, ha nagyon akarta, bármit kiszedett belőle. Ez még nem lett volna akkora baj, csakhogy a nő rettenetesen pletykás volt! Ízisznek hála, hamarosan a királyi palotában fogunk lakni. Magas rangú tisztviselő leszek, a fáraó bizalmas tanácsadója, azután pedig vezír! Vásárolunk majd egy hatalmas házat, amit gyönyörű kert és földek vesznek körül! Akkor majd felnézel rám! Így álmodozott, s képzelgéseiben egy olyan asszony állt mellette, aki tiszteli férjét és végtelenül szerelmes belé.

37

Ötödik Másnap reggel Széti is útra kelt a Királyok Völgyébe. A munkások csapatában ott voltak a szobrászok is, akikkel előző nap lépett kapcsolatba. Az álom istennői kedvező üzenetet küldtek neki az éjjel. Látta, amint papok fehér kenyeret adnak neki, oroszlánná változott, felkúszott egy árbocra, a Nílus vize megtisztította bűneitől. Hatalmas emberré vált, aki a palota erkélyéről köszönti a tömeget. Széti még ébren is ezeket a képeket látta maga előtt, s szinte transzban fogta meg szerszámait, amiket az írnokok gondosan lemértek csakúgy, mint a munkások lámpáiba való zsírt. – Nem mintha attól tartanánk, hogy ellopjátok – mondta az írnok cinikus mosollyal. – Ez a szabály.

*** Szétin nem fogott a gúnyolódás, jó tempóban haladt az úton, a hegynek fölfelé. Csakhamar megint rálátott az egész falu területére. Jobb oldalon helyezkedtek el a fáraók sírjai, a másik irányban jól kivehetően különült el egymástól a szántóföld, a Nílus és a sivatag. Az út mentén kőből épített menedékek szolgáltak pihenőhelyül a munkások számára. Széti ivott egy kevés vizet, majd fütyörészve megindult a sziklás úton le a hegyről, a Királyok Völgyének irányában. – A feleséged ma nem jött segíteni? – kérdezte egy barátja. – Nem. Szétszakadtak a kosarai, nincs mibe gyűjteni a törmeléket. – És akkor? Ott akarod hagyni a sírban? – Hát úgy gondoltam, hogy te majd segítesz nekem. Belisz ma több zsírt adott, neked is jobb lesz, ha úgy dolgozol, hogy látsz is valamit az üregben… – Megegyeztünk. Ebből a rossz lámpából mindig elcsöpög a zsír. – Újat meg nem adnak, mi? – mondta Széti együttérzőn, mégis mosolyogva.

38

Még alig fogott hozzá a munkához, amikor Néferepet jelent meg mellette. – Hogy haladsz? Itt is olyan kemény a szikla? – kérdezte a szobrász, s közben rákacsintott. – Itt nem kell félnünk – nyugtatta meg Széti. – A rajzoló addig nem jön ide, amíg nem szólsz neki, hogy végeztél. A festők meg ma egyáltalán nincsenek kinn. A vezetőjük a faluban maradt, hogy elkészítse a sört az Amenóphisz tiszteletére rendezett ünnepségre, a helyettese pedig valami bírósági ügy miatt marad távol. – Holnap én magam is azzal leszek elfoglalva, hogy előkészítsem az ajándékozási ceremóniát Amenóphisz isten tiszteletére. Össze kell írni a résztvevő munkások nevét, és gondoskodni kell a süteményekről, a gyümölcsökről, zöldségekről meg a tömjénről. Találnom kell még néhány fiatalt, akik játszanak szisztrumon és fuvolán. Nahát! A virágokról meg teljesen elfelejtkeztem! – Megígérted, hogy dolgozol majd a síromon – emlékeztette Széti, miközben nekifeszült a kőnek. – Tudom. Ne aggódj, az is meglesz. Csak egy kis türelmet kérek. – És mi van a másik dologgal, Néferepet? Gondolkoztál? Az éjszaka segített a döntésben? – Igen. Veletek tartok. Mondd meg Ahmesznek és Abunak, hogy számíthatnak rám. Más munkásokat is sikerült beszervezned? – Igen. Folyamatosan ezen dolgozom.

*** Az olajjal vagy zsírral feltöltött lámpák különös légkört teremtettek a föld alatti üregekben. Az egyiptomi munkások néha úgy érezték magukat, mintha isteni büntetésként kellene itt dolgozniuk – fényes nappal az árnyak világában. A kilenc nap alatt Szétinek több új embert is sikerült megnyernie az ügynek. Hasonlóan hozzá, mindegyikük ambiciózus volt.

* ** Abu és Ahmesz úgy döntöttek, hogy a gyász hetven napja alatt meghúzzák magukat. Annak ellenére, hogy számos üzenetet küldtek szét Kréta és a keleti kis királyságok irányába, egy válasz sem érkezett a lehetséges szövetségesektől.

39

– Mihelyt segítséget kapunk külföldről, belekezdünk a dologba – ismételte el Abu minden egyes nap, s közben türelmetlenül fürkészte a horizontot. Eljött az idő, hogy az elhunyt fáraó átkeljen a folyó túlsó partjára. A thébaiak megtépték hajukat, kezüket homlokukra tapasztották, így jelezve mélységes fájdalmukat. Amenóphisz testét ékszerekkel díszítették. Az aranyudzsa4 a vágás helyére került, ami a balzsamozás után maradt a testen. A fáraó mellé odatették a Holtak könyvét. Arcát aranymaszk takarta el. A temetés napján a felfogadott siratóasszonyok vég nélkül zokogtak és jajveszékeltek. Amósze egyszerűen nem tudta visszafojtani a sírást. Egyfolytában arról beszélt férjének, milyen jóságos és hatalmas uralkodó volt Amenóphisz. Ő támogatta anyját, a Dicső Királyi Hitvest, Ahotepet, aki egyszer-egyszer egész testsúlyával rádőlt, annyira lesújtotta a veszteség. A királyi személyek után egy sor szolgálólány haladt a menetben, kosaraikban gyümölcsök, virágok, sütemények, különleges kidolgozású vázák és edények voltak. Utánuk következtek a cselédek, akik a temetkezési bútorokat vitték: zsámolyokat, különböző nagyságú ládákat, arany- vagy féldrágakövekkel kirakott ágyakat, karosszékeket. A szolgák harmadik csoportja szállította a ruhákat, apró szobrokat, ernyőket. Előttük szekér gurult, rajta fiatal egyiptomi lányok, akik kezükben karperecekkel, fejékekkel, nyakláncokkal megrakott tálcákat tartottak. Amenóphisz szarkofágja egy bárkában pihent, mellette a két istennő, Ízisz és Nephthüsz ábrázolása. A menet a Nílus partjára ért. – Készen állunk – mondta a hajókért felelős tisztviselő a királynőnek. – Akkor hát induljunk! – válaszolta az zokogva.

*** A hordárok óvatosan a hajóra helyezték a szarkofágot, az Amószét kísérő pap pedig jelt adott a siratóasszonyoknak. A királyi hajót egy másik bárka vontatta. Egy tengerész arra vigyázott, hogy a két hajó nehogy összeütközzön, egy másik pedig a kormányzással volt elfoglalva. A királynő mélységesen elszomorodott, amikor eszébe jutott, hogyan szállította Ízisz férje, Ozirisz testét egy ehhez hasonló bárkán. 4

40

Mágikus erejű amulett

A királyhoz közel álló személyek és a temetkezési bútorok számára fenntartott bárkák egymás után sorjáztak a Nílus vizén. A parton összegyűlt nép még egyszer utoljára köszöntötte szeretett fáraóját. A királynő válaszolt nekik, majd leült a hajó elejébe, és arcát ruhája szélébe rejtette. – Drága Amósze – szólalt meg mégis. – Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Készültem rá, és most mégis… Jobban szenvedek, mint bármikor ezelőtt. Bárcsak te ne ismernéd meg ezt az érzést! Amósze magához ölelte az anyját, úgy vigasztalta.

A Királyok Völgyének peremén jókora tömeg gyűlt össze. Kihasználták ezt a kereskedők, akik különféle amuletteket ajánlottak a gyászolóknak. Miután a hajót kikötötték, a fáraó szarkofágját szekérre helyezték, amit két bika húzott. A királynő, lánya és veje is felszálltak mellé. A szekeret körben táncosnők kísérték. A menet a hegység irányába vonult, de az út egyre járhatatlanabbá vált, a szekerek elakadtak, s így egy idő után hordárok vitték tovább a szarkofágot. Legelöl a pap haladt. Az ösvény végén étkekkel és edényekkel teli asztalt állítottak fel a fáraó részére, hogy a Túlvilágon mindene meglegyen. Mindenfelé Ozirisz, a halottak istenének szobra volt látható. A temetési szertartás igen hosszú volt, ám végül vidám lakomával zárult. Mindannyian tudták, hová távozott a fáraó testét hordozó ka és halhatatlan lelke, a ba. Ahotep királynő parfümöket, virágokat és ékszereket ajándékozott férjének. Egy pap játszotta el Amenóphisz szerepét. A királynő odaadta neki a ménatot, az örökkévalóságot jelképező nyakláncot, majd – letérdepelve előtte – egy különleges kenőcsöt, ami az örök szerelmet idézte. Ezután következtek a fáraó újjászületését jelképező mozdulatok. Ahotep felegyenesedett, és a papot a karjánál fogva a Másvilág bejáratához vezette. – Amenóphisz, szeretett apám végre új életet kapott – mondta Amósze elégedetten. – Mindennap hozunk majd neki kenyeret, sört, húst és ruhákat. Tuthmószisz ekkor az asztal fölé hajolt, és megízlelte a süteményt, amit azután Amenóphisznak ajándékozott. Mikor ez is megvolt, a királyi család többi tagjával együtt visszatért a palotába. Szívében a szomorúság immár örömmel keveredett. Mielőtt a Nap letűnt volna, felkereste a fáraót sírjában, hogy magával vigye fényes útján. 41

42

Hatodik Több hónap telt el, de az istenek még mindig nem támogatták Amósze és Tuthmószisz egyesülését. Nem kellett sokat várni, mégis felröppent a hír Thébában, hogy a királyi párnak hamarosan gyermeke születik. Elvégre Tuthmószisz volt Egyiptom új fáraója. A terhesség alatt Amósze nem túl gyakran látta a férjét. Az, hogy rengeteg dolgot kellett elintéznie nap mint nap, csak az egyik ok volt. A másik: jobb szerette a háremben tölteni az idejét. Ha fáradtnak és gyengének érezte is magát, Amósze gyakran akkor is áthajózott a folyón, hogy tiszteletét tegye Amonnál. A papok himnuszokat énekeltek az isten dicsőségére, de egyszer, amikor azt jósolták, hogy Amósze gyermekében Maat, az egyensúly istennője fog újjászületni, a királynő elvesztette az eszméletét, és úgy kellett nagy titokban visszavinni a palotába.

*** Ahotep királynő mindennap meglátogatta lányát, és próbált belé bátorságot önteni. Túl gyakran haltak meg az egyiptomi nők gyermekágyi lázban. Amósze amulettekkel próbálkozott, és Hathor-szobrokat tétetett mindenüvé szerte a palotában. – Íziszre, minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább félek – vallotta be Amósze az anyjának. – Boldog vagyok, hogy legalább te velem vagy. Olyan magányosnak érzem magam. Az egyiptomiak elvárásai roppant súlyként nehezednek a vállaimra. Ha lenne egy fivérem, akihez hozzámehetnék, nem lenne ilyen feszült a helyzet. Tudom, hogy minden egyiptomi azért könyörög Hathorhoz, hogy fiam szülessen. Miért sújtanak az istenek ezzel a bizonytalansággal? – Családunk története több kivételes esetet is ismer – jegyezte meg Ahotep királynő. – Amószisz őse, az isteni Titihéri elég alacsony származású volt. Ettől mégsem lett kevésbé kiváló.

43

– Ez igaz. De ez már régen volt. A papiruszok mind megsárgultak azóta. Ráadásul Tuthmószisz férfi. Ő a fáraó. Fáraó, akinek nem a királyok vére folyik az ereiben. – Egyiptom már elfogadta őt! A családunkban történnek ilyenek! Mily nagy bátorság volt Amószisz anyjától, hogy amikor meghalt a férje és néhány nappal később az idősebbik fia, ő vállalta az uralkodás terheit, amíg fia, Amószisz elég nagy nem lett. Az az asszony csatába vezette Egyiptomot! És Amószisz hitvese? Talán nem volt méltó a fáraóhoz? Jahmesz-Nefertari tanácsait a férje és a fia is mindig megfogadták. Befolyásolta az ország gazdasági, vallási és politikai életét is. A Deir elMedine-i munkások legalább olyan tisztelettel viseltetnek iránta, mint a férjem iránt. Én bizakodó vagyok. Le fogod győzni az akadályokat, és magasba emeled Tuthmósziszt. A királynő hitt abban, amit mondott, de már nem tudott olyan lelkesen beszélni, mint a férje halála előtt. Tekintetéből eltűnt a tűz. Gyakran felkereste a templomot, és azért imádkozott a termékenység istennőihez, hogy lányának fia szülessen, aki majdan Egyiptom királya lesz, s királyi vérből fog származni. – A búza vagy az árpa csírázott ki előbb? – kérdezte lányát, aki mindennap meglocsolta az apró zsákba rejtett gabonaszemeket. – A búza – válaszolta Amósze, és nagyot sóhajtott. – Akkor hát lányod születik – mondta Ahotep elgondolkodva. – Te hiszel ebben? Ahotepnek nem tetszett lánya búskomorsága. Már hozott neki elefántcsont táblácskákat, amiken Aát, az asszonyok és az újszülöttek boldogságát ábrázolták. Nem segített. Még azzal a sztélével sem ért el semmit, amin Bész és Hórusz vadállatokon és krokodilokon lovagolnak. – Bíznod kellene Bész istenben, és a papok mágikus hatalmában. Amósze nem válaszolt. – Tuthmószisz miatt szomorkodsz, ugye? Nem keres már fel éjjelenként? Amósze megpróbálta elrejteni az érzéseit. – Nem hibáztatom. A férfiak gyűlölik a női bajokat. Csak azon jár az eszük, lesz-e örökösük. – De te nem vagy közönséges asszony! Te az Isten hitvese vagy! Amószisz testvér-feleségének örököse, Amon Prófétája! – Ugyan! Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy viselni tudjam a nehéz koronát. A papnői ruhám rám sem jönne ebben az állapotban! – Ettől még nem leszel kevesebb! Továbbra is te vagy a Szépség Királynője, te parancsolsz a papnőknek, birtokot, írnokokat irányítasz, a Nílus bal partján fekvő királyi földeken parasztok, kézművesek dolgoznak neked. 44

Másnap szolgálólányok népes hada gyűlt össze a Kék teremben, és Hnumhoz és Suhoz imádkoztak, hogy ne legyen semmi baja az újszülöttnek. Amósze a terem közepén vajúdott. Érezte, eljött az idő. Hűséges barátnője és szolgálója, Menisz segítőkészen ott sürgölődött körülötte. – Tedd ide a lábaidat, úgy könnyebb lesz! Egy tapasztalt asszony hátulról, egy másik elölről segített neki. A harmadik vágta el a köldökzsinórt. Amósze napkeltekor kislányt hozott a világra. A király első kérdése a gyermek nemére irányult. Homlokon csókolta Amószét, majd zavart arckifejezéssel visszavonult a saját termeibe. Amószét meglepte, hogy ilyen könnyen ment minden. Szemét le sem vette a kislány arcáról, és már nem is emlékezett rá, hogy valaha fiút szeretett volna. Egyre több hasonlóságot fedezett fel gyermeke és saját maga között. – Hallod, hogy éljenez a nép? – kérdezte Ahotep, és megsimogatta a kicsi fejét. – A mi kis Hatsepszutunk örömet hoz. – Nem akkorát, mintha fiú lenne – sóhajtott fel Amósze. – A méltóságok szeretnének belépni. Mikor engedhetem be őket? – Most azonnal – válaszolta Amósze, és felült az ágyán. – Jól érzem magam. Inkább a megtisztulási időszak előtt fogadom őket. Az több mint tíz nap! Remélem, a tejem elég lesz majd a kis Hatsepszutnak. Hozass egy kis mézet! Az jó a torkának. Nekem pedig az orvosok készítsenek egy keveréket, ami megakadályozza, hogy újra teherbe essem. – Miket beszélsz? Nem akarsz egy fiút? – Természetesen akarok, de csak később. Tuthmószisznak és az egyiptomi népnek várnia kell. – De ha megtudják… – Mondd meg az orvosoknak, hogy ha beszélnek, hamar a krokodilok között találják magukat! Most az egyik szolgálóját hívta, és rendbe rakatta vele a haját és az arcát. A királynő termeibe egymás után sorjáztak be a papok, királyi írnokok és a palotában dolgozó egyéb magas rangú tisztviselők. Mindegyikük meghajolt a kicsiny Hatsepszut előtt. – Harcolnia kell majd, hogy érvényesülni tudjon – mondta halkan Amósze az anyjának. – Nézd őket! Tisztelik, de tudják, kevés rá az esély, hogy ő uralkodjon Egyiptom felett. 45

A vidéki tisztviselők, a bírák és a királyi birtokok igazgatói következtek. Ők is meghajoltak az újszülött előtt. – Ne szomorkodj! – mondta Ahotep. – Születnek még gyermekeid. Ha Hatsepszut is olyan lesz, mint az őseink, akkor úgyis kiharcolja majd, hogy ő uralkodjon az idősebb jogán. Először azonban fel kell nőnie. Olyan soványnak tűnik… – Már kineveztem azokat, akik a biztonságáért felelnek. Mindig lesz mellette egy kisebb őrség. Ami a nevelését illeti, Satrát választottam dajkájául. Kedves, értelmes asszony. Foglalkozni fogok vele, amikor csak tehetem, de a palota sok feladatot ad… Fiatal lányok állták körül a királynő fekhelyét. Finom fuvolajátékuk pillanatok alatt elaltatta a kicsit. – Szeretném, ha a fáraó újra vonzónak látna – mondta Amósze. – Azt akarom, a szolgálólányok masszírozzanak meg, és hozzanak nekem különleges görög és afrikai parfümöket! Megígérem, néhány hét, és újra arról álmodom majd, hogy fiút szülök a férjemnek!

46

47

Második rész

48

Hetedik Kréta királya, Minósz kedvtelve figyelte a művészek és akrobaták produkcióját knósszoszi palotájának udvarán. – Ezek az ázsiaiak hihetetlenül hajlékonyak! Nézd, mit csinál az a fiú! – mondta nevetve a feleségének. Keftiu szigetének királya – ahogyan az egyiptomiak nevezték – megtapsolta a produkciót. Palotája, ahol körülbelül ezer szolga gondoskodott a király kényelméről, valahogy sokkal vidámabbnak és felszabadultabbnak tűnt, mint az egyiptomi udvar. A palotában egyébként számos kis szoba volt, melyek útvesztőjében egy idegen teljesen eltévedt volna. Fegyvert csak az ajtónállók viseltek. Öltözékük azonban nem különbözött a többi krétai ruhájától: mindössze egy kötény fedte őket deréktól lefelé. Uralkodójuk nem tiltotta meg nekik, hogy egymást közt beszélgessenek vagy épp a palota sárga falának vessék hátukat, ha kissé elfáradtak. A vörös színű oszlopok élénk keretbe foglalták a palota falain szereplő mozgalmas és színes jeleneteket. Ugró delfinek, királyi hercegek portréi, vad bikák díszítették a királyi család otthonát. A használati és a luxuscikkek azonban sokszor hasonlóak voltak az egyiptomiakhoz. Kréta és Egyiptom hajósai és kereskedői legtöbbször Ázsiában cserélték ki portékáikat, s egyfajta különös kölcsönhatás alakult ki a kétféle művészet és kultúra között. A közrendűek szerényebb házai előtt kőből, csontból és obszidiánból készített eszközök feküdtek. Az agyag- és kerámiaedények az ezerötszáz éves krétai hagyomány geometrikus formáit követték. A kézművesek műhelyeik ajtaja elé pakolták ki munkájuk gyümölcsét: voltak ott szkarabeuszt mintázó ékszerek, apró szobrok, olyan vékony falú edények, mint a tojáshéj, és különféle pecsétek, amik elefántcsontból, agátból, kornalinból vagy jáspisból készültek. A krétaiak ezeket a csuklójukon vagy a nyakukban viselték. A krétai városok, Mallia és Phaisztosz kereskedői bort, olívaolajat, ciprust, vörösre festett szöveteket, csodás láncokat és gyűrűket hoztak magukkal. Bár a két városban is állt egy-egy pompás palota, Knósszosz mégiscsak jobb piacot jelentett áruik számára. 49

Némely kereskedők az est leszálltával a négyszáz férőhelyes színházba, mások a Szent úton keresztül a kikötők irányába indultak el. Utóbbiak már jó előre kiválasztották, hogy Knósszosz két kikötőjének melyikében szállnak hajóra Egyiptom, valamelyik égei-tengeri sziget vagy épp a Peloponnészosz felé. E boldog nép nyugalmát semmi sem zavarhatta meg, kivéve a kiszámíthatatlan földmozgásokat, melyek kétszáz évvel azelőtt egyszer már arra kényszerítették a krétaiakat, hogy újraépítsék városaikat.

A Kariatosz keleti partját uraló palota földszintjének helyiségei a vallásos szertartások számára voltak fenntartva. Itt mindenütt kisméretű szobrok álltak, melyek derekára kígyók csavarodtak. Egy hosszú folyosó végén két őr vigyázott a raktárakra, ahol hozzávetőleg négyszáz hatalmas edényben olajat és gabonát tároltak. Két másik katona az emeletekre vezető lépcsőnél strázsált. A három emeleten helyezkedtek el a királyi család szobái, a fürdőszobák, fogadószobák, nappalik és a kincsek őrzésére szolgáló helyiségek. A két férfi egy furcsa játékkal volt elfoglalva, ahol pontokat kellett számolni. – Ezeregyszázhuszonhét – mondta a fiatalabbik, és a táblán arrébb tolt egy bábut. Társa dühösen mormogott valamit, de azután ravasz mosoly ült ki az arcára.

*** A palota falaiban levegőztető- és világítójáratok futottak, amik kellemessé tették az ott lakók életét. A csatornarendszer itt természetesnek számított. – Jönnek a tikkasztóan forró napok, át kell szervezni a palotabéli munkások beosztását – mondta Minósz a feleségének. Mielőtt lefeküdt volna, a király gyors fürdőt vett kádjában. A hálót és a fürdőszobát csak egy jókora szövet választotta el egymástól. A központi terem egyébként mindig kellemesen hűvös volt, mert kevés nyílást ütöttek a falaiba, és a „kétélű bárd palotájának” több fala is védelmezte a nap tűző sugaraitól. A kétélű bárd volt a krétaiak egyik vallásos szimbóluma. Nemrég követ érkezett a palotába, akit Amósze királynő küldött. A királynő nagy mennyiségű babot kért Minósz királytól. Ezt az orvosok különféle gyógyfőzetek készítéséhez használták. Felesége erősködött, hogy válaszoljon Amószénak, s Minószt ez felingerelte.

50

– Hadd gondolkozzam! Az egyiptomiak éppen a kitűnő orvostudományukról híresek, erre a királynő hozzám fordul segítségért, hogy fiút szülhessen… – Küldd el neki, amit kér! – erősködött a királyné. – Mindig jó viszonyban voltunk Egyiptommal… – Hagyj végre gondolkodni! Egy bizonyos Abu is üzenetet küldött nekem. Azt állítja magáról, hogy Egyiptom egyik nagy hatalmú emberének a leszármazottja, akit Amenóphisz, Amósze apjának valamelyik őse végeztetett ki hajdanán. Úgy mondja, hogy Tuthmószisz uralma nem tart már soká, és sok egyiptomi hajlandó fellázadni ellene. Azt kérdi, akarunk-e nekik segíteni. Cserében kereskedelmi kedvezményeket ígér. Erősködik, ha mi támogatjuk őket, a peloponnészoszi görögök katonákat is küldenek a megsegítésükre. – Ez nem más, mint szemfényvesztés és hazug ígéretek! Ez az Abu el akarja velünk hitetni, hogy hamarosan a kezébe kaparintja a hatalmat, és ha nem segítünk, az tönkreteszi a kereskedelmünket az egyiptomiakkal! De mit tudhatunk mi arról, valójában mi folyik Egyiptomban? A nép imádta Amenóphiszt! Amószénak nemrég gyermeke született, Tuthmószisz pedig kiváló hadvezér volt, mielőtt fáraó lett volna! – Amószénak lánya született. Lánya, és nem pedig fia… – mondta Minósz, és lehunyta a szemét.

* ** Mihelyt felébredt, Minósz azonnal az egyik fiatal építészért küldetett, aki véletlenül jártas volt a gyógyfőzetek készítésében is. A fiatalember félmeztelen felsőteste meglehetősen izmos volt. Az ember inkább katonának gondolta volna. A király egyenesen a mandulavágású szemekbe nézett, melyek egyiptomi származásáról árulkodtak. Elég fesztelen módon lépett be a trónterembe, s ez most nem tetszett a királynak. – Hermész végül csak elvezetett hozzám – kezdte Minósz türelmetlenül. – Már jó rég volt, hogy érted küldtem, pedig csak itt laksz az északi bejárat közelében. Miért várattál meg? Kalliszthész bocsánatot kért a késlekedésért. Igen korán kelt aznap, hogy begyújtson néhány különleges növényt, és a nagy melegben jócskán elfáradt. – Nincs rá időm, hogy végighallgassam a mentegetőzésedet. Az északi bejáratnál már ott tolonganak a hírvivők és a látogatók, akik mind velem szeretnének találkozni. Rövid leszek hát. Amósze, az egyiptomi 51

királynő üzent nekem, hogy krétai babra lenne szüksége. Természetesen arról a gyógyfőzetről van szó, amit nálunk csak te tudsz elkészíteni. Tudom, hogy sokan messziről is hajlandóak Krétára utazni, hogy kapjanak belőle. Nem kételkedem a tudásodban. Kalliszthész lesütötte a szemét. Minósz király nemcsak egy uralkodó volt a krétaiak számára, hanem vallásuk első embere is. Mind tisztelték, de bizonyos fokon tartottak is tőle. Ő sem volt kivétel. – A tehetségeden kívül az is melletted szól, hogy beszélsz egyiptomiul, hiszen ott születtél. Úgy döntöttem, te viszed el Egyiptom királynőjének a küldeményt. Kalliszthész hirtelen nem tudott mit mondani. – De nem hagyhatom itt a munkám! A babot oda tudom adni, de válassz egy másik küldöncöt…

Az írnokok már egymás lábát taposták a trónterem bejáratánál. Jöttek, hogy beszámoljanak a termésről, az adókról és a díjbeszedésekről. A nép tartott az írnokoktól, akiknek éber tekintetét egy jószág, egy csepp bor vagy sör sem kerülhette el soha. A király fiatal arisztokratákból álló testőrsége csak nehezen tudta megakadályozni, hogy a hivatalnokok benyomuljanak a trónterembe. – Látnunk kell a királyt! Elefántcsont és ébenfa érkezett Afrikából, fűszerek Egyiptomból, ámbra Északról, drágakövek Keletről. Minósz király hosszú hónapok óta vár a megérkeztükre! – A király hamarosan fogad titeket – mondta az egyik őr, és az ajtóra nézett, vajon végzett-e már az uralkodó Kalliszthésszel. – De addig húzódjatok hátrébb, mert máskülönben megismerkedtek az öklömmel! – És az én munkám? Az semmi? Én állítom össze a listákat a ruhákról, a kecskebőr köpenyekről, amit a krétai nők az elmúlt két hónapban készítettek. Összeírom a pékek sütötte kenyeret, a süteményeket, a vadászok zsákmányát, a bikák, szamarak, öszvérek, disznók és lovak számát… Az írnok a táblákat az őr képébe nyomva próbált közelebb jutni a bejárathoz. Az ifjú katona megelégelte a dolgot, elkapta az alacsony hivatalnok csuklóját, és a földre kényszerítette a rendbontót. – Engedj el! Ez fáj! – Megígéred, hogy engedelmes leszel? – Igen! Csak eressz már! – Na jó. Ha valaki még egyszer három lépésnél közelebb jön hozzám, azzal nem leszek ilyen elnéző. 52

– Márpedig én nem várok tovább – lökött félre néhány írnokot egy robusztus krétai. A testőrök parancsnoka az őr lándzsát tartó karjára tette a kezét. – Majd én – mondta nyugodtan. A következő pillanatban a nála egy fejjel magasabb nagydarab férfi előtt termett, elrugaszkodott, és orron fejelte az ostoba alakot. – Van még itt valaki, aki nem tud várni?

Kalliszthésznek nem sikerült meggyőznie a királyt, így kedvetlenül ballagott hazafelé. Észre sem vette két barátját, akik épp egy hegyi vadászatról tértek vissza Knósszoszba. Azoknak sem kellett több, látva, milyen levert, meghívták magukhoz egy kis mulatozásra. A krétai bor és a jó társaság aztán néhány órára elfeledtette Kalliszthésszel terhes feladatát.

53

Nyolcadik Mikor reggel felébredt, azonnal eszébe jutott, mit kíván tőle Minósz. Megmosakodott, felöltözött, és elindult a kézművesek utcája felé. Volt ott minden: spártai kőtörmeléken, elefántcsont darabkákon és fémszilánkokon taposott szandáljával, miközben barátja műhelyét kereste a kavalkádban. Régóta ismerték egymást, kora gyermekkoruk óta. A másiknak is ugyanolyan jól ment az üzlet, mint neki, de ő más területen dolgozott. Barátja az ébenfa, az ezüst és a különféle fémek megmunkálása területén szerzett magának nagy hírnevet. Sajnos csalódnia kellett, barátja épp beszerzőúton volt. Pedig szívesen megbeszélte volna valakivel a történteket. Nem maradt más hátra, el kellett indulnia babot gyűjteni. A keftiui babfőzet elkészítéséhez többek között szükség volt olívabogyóra, csigára, árpára, mézre, dinnyebélre s még néhány olyan dologra, amit csak kevesen ismertek. – Mit érdekel engem az egyiptomi királynő vagy a lánya, Hatsepszut egészsége! – dörmögött magában, miközben a déli kapun keresztül elhagyta a várost. Útközben a szántóföldeken munkálkodó félmeztelen parasztokat látott, akik himnuszokat énekeltek a termékenység istennője, Démétér tiszteletére. A gyerekek a könnyebb munkákat végezték: naxoszi kővel fenték a sarlókat vagy az állatokra vigyáztak, megitatták őket. A termés egy része mindig Démétérhez került, a többit pedig a parasztok a raktárakba szállították. Kalliszthész a domb alján növő platánokat, fűzfákat és nyárfákat nézegette, melyek levelei máskor kincset jelentettek a különböző főzetek készítésénél. Most azonban nem volt rájuk szüksége. Útközben juhokat terelő pásztorokkal és két vázákkal és edényekkel megrakott házaló kereskedővel találkozott. Gyerekek tűntek fel, akik egypár kecskére vigyáztak. Kalliszthész szedett néhány gombát, mert nem tudta mikor jut hozzá legközelebb ehhez a fajtához. Igazi úti célja azonban az a falu volt, ahol egy idős parasztember élt, régi isme54

rőse. Az öreg nyáron mindig felvonult a hegytetőre, és ott élt néhány hónapig, de Kalliszthész reménykedett benne, hogy otthon találja. A gyógyfőzethez mindenképp szüksége volt egy jó adag majoránnára. Mocsaras rész következett, majd újra szántóföldek tűntek elő. Hamarosan elérte a település első házait. Az asszonyok nagy munkában voltak: éppen ebédet készítettek. Az asztal rakva volt lencsével, babbal, vékony hússzeletekkel. Volt ott saláta, uborkafélék, olívaolaj, fokhagyma, vöröshagyma. De főleg majoránna! Azok a nők, akik nem vettek részt a konyhai munkában, ruhákat, takarókat, szőnyegeket szőttek, az állatokat fejték. A finom sajtokat szőttesekkel védték a portól. A birkapásztorok nem éltek rosszul: mindig volt otthon tejük, sajtjuk, és a gyapjút is kitermelték. Ahogy beljebb haladt a faluban, Kalliszthész egyre méretesebb házakat látott, melyeket sokszor embernyi magas falakkal vették körül. Több magánszentély is csatlakozott a házakhoz.

Egy négyszögletes, nagy ház előtt állt meg, melynek tetején a gazda gyümölcsöket szárított. A kaputól a ház bejáratáig dús lugas vezetett, az udvaron Egyiptomból származó madáretető és egy disznóól állt. Gyerekek és két férfi munkálkodtak a ház körül. Kérdésére közölték, hogy a gazda éppen alszik. Már nem bírta olyan jól a hőséget, mint régen. Kalliszthész megkérte az egyik gyereket, hogy szóljon a gazdának. Az átugrott egy olajosedényen, és már el is tűnt a ház belsejében.

Az öreg a szemeit dörzsölve lépett ki az ajtón, s nagyot tüsszentett. Semmi kedve sem volt a meleg udvaron tárgyalni, így gyorsan beinvitálta vendégét a papiruszokkal elfedett ablakú hűs fogadószobába. Itt a fal mellett borosedények, amforák álltak és távolabb egy régi olajprés. Kalliszthész egy zsámolyon foglalt helyet, a gazda felesége egyfajta mentolos frissítővel kínálta. A krétaiaknál mindig volt valami rágcsálnivaló, jobb szerettek keveset enni, de annál többször. Kalliszthész élvezettel kóstolgatta a különféle mézes süteményeket. A gazda egy állatbőrrel fedett padra ült, és várta, hogy vendége elmondja, miért jött. – Sürgősen nagy mennyiségű majoránnára lenne szükségem – mondta Kalliszthész két falat közt. 55

A gazda kíváncsi természetű volt, s nem hagyott neki békét, amíg el nem mondta, miért kell neki ilyen sok hirtelen. – Szóval Egyiptomba mész. Hát akkor vidd magaddal ezeket a parfümöket és ezt a szőnyeget is! Hadd lássa az egyiptomi királynő, milyen emberek élnek Krétán! Ragaszkodom hozzá, hogy átadd neki ezeket az ajándékokat. – Nem hiszem, hogy a királynő bármiben is hiányt szenvedne, de nem bánom, megteszem, amit kértél. A legfontosabb azonban a majoránna. Csak abból tudok hatásos gyógyfőzetet készíteni. Kivett a mellette levő tálból egy virágot, dörzsölni kezdte, és hamarosan olajos lett tőle a tenyere. – Mit adsz cserébe? – Csigát és bort a múltkori fajtából. Az üzlet megköttetett. Mielőtt útra kelt volna, Kalliszthész ellátogatott a templomokba, és bronzszobrocskákat, tejjel teli fazekakat, ékszereket és az újjászületést jelképező szkarabeuszokat ajándékozott az istenségeknek. Újabb kirándulást tett a mocsaras részekre, és gyűjtött néhány ritka virágfajtát, amikről a gazdától hazatérőben megfeledkezett. Kalliszthész jól tudta, hogy nemcsak a növények, de a különböző források vize is nagy gyógyerővel bír. A krétaiak közül sokan tisztelték Dikhtünnát, a források istennőjét. Kalliszthész külön edényekben tartotta a különféle vizeket, s rájuk írta a lelőhely nevét: Hürtakosz, Einatosz. Küdóniai bora is volt, amely egyenrangú volt Ida hegyének termésével. Kalliszthész annak előtte még Phaisztoszba is ellátogatott, hogy más tudósokkal tanácskozzon, bár az ottani király nem volt túl jóban Minósszal.

*** A király nem sok időt hagyott Kalliszthésznek, aki nem tudta, hogy milyen alapanyagokhoz tud majd hozzáférni Egyiptomban. Sok mindent elvihetett volna magával Knósszoszból, de bizonyos növények csak akkor voltak hatásosak, ha frissen használták fel őket. Lehetőségei így elég behatároltak voltak. Végül úgy döntött, hogy csak néhány különös szárított port, olajokat, sáfrányt és majoránnát visz magával. Az utazása előtti éjszakán nem sokat aludt, mert biztos akart lenni afelől, hogy semmi fontosat nem hagy otthon. Szeléné istennő mindössze két óra pihenést engedélyezett számára. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy megnyugodjon, és visszanyerje szokott magabiztosságát. 56

Kilencedik Kalliszthésznek nem kellett sokat keresgélnie a kikötőben. Mindig sok olyan hajó volt ott, ami Egyiptomba indult, hogy aranyat és vázákat vigyen az ottani vezíreknek, papoknak és a magas rangú tisztviselőknek. Cserében a krétaiak megkapták az engedélyt, hogy az egyiptomi vagy a fáraótól függő kikötőkben kereskedhessenek. Indulás előtt Kalliszthész megfürdött, és finom olajjal kente be magát. Arcára kisméretű tetoválást rajzolt, és megfésülte göndör, vállig érő, fekete haját. A krétai nők odáig voltak magas, izmos termetéért, tetszett nekik élénk tekintetű, fekete szeme, egyenes orra. Szerette volna meglepni Amósze királynőt. A királynő minden bizonnyal egy krétai parasztot vár vagy egy elhízott kereskedőt. Az egyiptomiak nincsenek nagy véleménnyel rólunk. Majd én megmutatom neki, hogy nem minden krétai ostoba hegylakó, borkereskedő vagy lusta semmirekellő. Egy krétai ér annyit, mint egy egyiptomi! Sokkal becsületesebb, bátrabb és ravaszabb nép a miénk. Kiváló atlétáink és katonáink vannak. Knósszosz mind az ezerötszáz lakosa ajándékot fog küldeni Amósze királynőnek. Ebből majd megtudja, hogy hiába élnek köztünk szegények a szárazság, a betegségek vagy a járványok miatt, a krétaiak szívből tudnak adni!

Kalliszthész jól értett az orvostudományhoz, és reménykedett benne, meg tudja védeni Hatsepszutot a különféle gyermekbetegségektől. Knósszoszban is kezelt már várandós nőket és újszülötteket, és ha nem sikerült megmentenie valamelyiküket, az nem őrajta múlt. Ismert például egy igen hatásos forrásvízfajtát, amitől az anyák teje bőségesebb lett. Persze kevert hozzá mézet és különféle porokat is, azokkal együtt alkalmazta. Kalliszthész bízott bizonyos mágikus eljárásokban is. Hitt benne, hogy talizmánokkal befolyásolni lehet a születendő gyermek nemét. El is 57

tett ezekből párat, és elhatározta, hogy már megérkezése napján oda fogja őket adni a királynőnek. Bezárta kétemeletes háza ajtaját, melynek ablakai a belső udvarra néztek, és elindult a fazekasműhely felé, ahol Minósz több vázát is rendelt számára.

A kézműves már várta. Műhelye egybe volt építve a házával, így kényelmesen dolgozhatott. Knósszoszban sokan ismerték, tudták róla, hogy milyen körültekintően jár el már az alapanyag kiválasztásában is. Olyan kevés hibás darab került ki a kezei közül, hogy vállalta, az idő előtt tönkremenő darabokat újakra cseréli. – Üdvözöllek. Egész éjjel dolgoztam, de nem sikerült elkészülnöm Minósz király megrendelésével. Mikor indulsz? – Minél hamarabb – válaszolta Kalliszthész. – Amint te végeztél. A mester munkához látott. Egy fiú segített neki a könnyebb részeknél. Amikor nem volt dolga, figyelmesen nézte, hogyan alakítja mestere az agyagot a forgó korongon. – Ezeket tedd a napra! Szólj, ha a többi fazék kiszáradt! Közben kinyitotta a kemence ajtaját, amelyben apró szobrok és vázák sorakoztak. – A vázák már szárazak! – kiáltotta a fiú. – Rendben. Lássuk a színeket! A vöröset, a feketét, a violát és a kéket választom. Jaj! A király túl későn adta le a megrendelést! Így nem garantálhatom az eredményt! – Tedd meg, amit lehet. Most nem várok itt tovább. Egy tengerészt fogok elküldeni értük.

Kalliszthész ezután a kelmefestőhöz sietett, aki szerencsére már végzett a rábízott ruhákkal. Ezután következett az arepaso, aki a parfümöket készítette. Kalliszthészt majd ledöntötte a lábáról az illatorgia, amint belépett a műhelybe. – Remélem, kerülted az egyiptomiak által használt illatszerek alkalmazását. A királynőt a szokatlan illatok fogják magukkal ragadni. – Leginkább íriszt, liliomot, mirtuszt és majoránnát használtam. Olajat pedig mandulából, tojásból és rózsából készítettem. Nem hinném, hogy az egyiptomiak olyan gyakran használnák ezeket…

Kalliszthész nem fecsérelt több szót a dologra, hanem felkapta az üvegcséket, és tovább rohant az ékszerészhez. 58

– A jáspist, az agátot, a kornalint és az ametisztet tartottam a legméltóbbnak erre az alkalomra. Nem sok időm volt rá, de azt hiszem, maradandót alkottam – dicsekedett Kalliszthésznek. Amaz gyönyörködve nézte végig a sziporkázóan szép, igényes kidolgozású darabokat. A kör és az ovális mellett néhány érdekesebb geometriai forma is szerepelt a felhozatalban. Különösen az egyik nyaklánc tetszett meg neki. Maga a csat is valóságos műremek volt.

Mikor kijött az ékszerésztől, látta, hogy a gyerekek a piactér irányába szaladnak, s ebből rájött, hogy valószínűleg néhány új hajó érkezett a kikötőbe. A piac egyébként is forgalmas volt, hiszen a helyi parasztok és kézművesek itt cserélték ki terményeiket, áruikat, most azonban az idegen kereskedők a város szinte összes lakosát oda vonzották. A színes ruhákban alkudozó rabszolgakereskedők érdekelték a legtöbb embert. Mindenki az első sorban szeretett volna állni, hogy minél jobban láthassa a tengeren rabul ejtett szégyenkező lányokat vagy az izmos külhoni férfiakat. A kereskedők néha igen gonoszul bántak portékájukkal. Gyűlölöm ezeket a faragatlan tuskókat, mondta csak úgy magának Kalliszthész, és visszament az ékszerész boltjába. – Mindjárt végzek a csomagolással – mondta az készségesen, mert látta, hogy valami nagyon nem tetszik a férfinak. – Ezt a függőt egy gazdag krétai rendelte tőlem a feleségének, de biztosan megérti majd, hogy az állam érdeke mást kívánt… – Tökéletes darab. Lassan mennem kell. Most csöndes a tenger, ki kell használnom. Látszik, hogy a wanaxnak5 szoktál dolgozni, aki az isten fia, és Ida barlangjában magával Zeusszal együtt alkotja meg törvényeinket. Kalliszthész ezután innen is továbbállt. Útközben egy temetési menettel akadt össze: tunikát vagy állatbőrt viselő papok s meztelen felsőtestű, kígyókat vivő papnők haladtak előre lassan, szisztrumokon játszott halk zene ütemére. A menet végén a siratóasszonyok haladtak, az áldozati állatokat vezették, és az ajándékokat vitték. Miután mindent összegyűjtött, amit Egyiptomba kellett vinnie, felfogadott egy öszvérhajcsárt, és a kikötőbe szállította az ajándékokat.

5

A király elnevezése 59

Kalliszthész sosem hagyta volna el úgy Krétát, hogy nem köszön el anyjától, aki egy közeli dombon volt eltemetve. Csöndes hely volt ez, tökéletesen alkalmas a meditációra. Más krétaiak is emeltettek ide sírokat. Kalliszthész fésűt, élelmet és bort tett a sír mellé, hogy anyjának semmiből se legyen hiánya, amikor újjászületik. Kalliszthész hitt benne, ha nem is tér vissza az anyja, továbbra is él, csak a Túlvilágon, éppen úgy, mint Egyiptom fáraói.

60

Tizedik Amniszosz kikötőjében nagy volt a nyüzsgés. Amósze királynő ajándékai öszvérháton érkeztek a hajóhoz, ami Kalliszthészt Egyiptomba viszi. A környéken élő majmok, macskák, kígyók és lovak megpróbáltak a lehető legkevesebbet mozogni a nagy melegben, de a kíváncsi természetű krétai nők ott bámészkodtak a kikötőben. Hajukat csontból készült tűvel emelték magasra.

A parton munkások izzadtak a hajóépítő műhelyekben. Mindenkinek megvolt a maga feladata: csiszolás, festés, kötélfonás. Leginkább ciprust és akácot használtak. A tengerészek, akik rossz idő esetén visszavedlettek parasztokká, most a borral és olajjal teli edényeket hordták fel a hajókra, melyek eléggé hasonlítottak küproszi és egyiptomi társaikra. A hajók mozgását szigorú partőrök felügyelték, akiket Minósz jól megfizetett, nehogy kísértésbe essenek. Ezek az emberek nem csak az eltérő felépítésű bübloszi hajókat tudták egy pillanat alatt azonosítani, de az összes kikötőben pihenő járműről megmondták, mikor s honnan érkezett.

Kalliszthész áldozatot mutatott be a tenger isteneinek. A legközelebbi szentélyt választotta, ennyi ideje maradt az indulásig. Karján mézzel, tejjel és borral teli csuprokkal lépett be a szent helyre. Bár a kikötő nem tartozott a város legtisztább részei közé, itt még a tengerészek is visszafogták magukat. Kalliszthész most nem törődött a teremben álló szobrokkal, egyenesen az áldozóhelyhez sietett. Mézet, tejet, bort és állati vért öntött a földre, és élelmet helyezett az oltár elé. Ezután már csak a tömjénezés volt hátra, s végül az ima következett. Más szentélyekben más szokás járta. Volt, ahol a tengerészek énekeltek és táncoltak vagy épp futóversenyt rendeztek. Közben a papok és a fedetlen keblű papnők kétélű bárddal a kezükben imát mondtak 61

értük. Végezetül ivászat következett, s ilyenkor mindannyian megmámorosodtak Dionüszosz isten tiszteletére.

*** Kalliszthész a szentélyből egyenesen a hajóra sietett, melynek vitorláját fantasztikus állatalakokkal díszítették. A fedélzet széléről a sziklás partot nézte, ahol néhány ismerőse horgászott. Búcsút intett nekik. – Ne felejtsétek el, mire tanítottalak benneteket! Sózott tojással sosem fogtok nagy halat! Azt majd én megeszem, ha visszatértem Krétára! És jobb éjszaka próbálkozni! Csak nehogy a vízbe essetek véletlenül! – A delfinek kísérjenek utadon, tudálékos barátunk! Kalliszthész nagyot nevetett, majd utánanézett, mindent biztonságba helyeztek-e a tengerészek. – Kedvező a széljárás, hamar oda fogunk érni – mondta neki az egyik matróz. – Visszafelé persze már bajosabb a dolog. A part mentén kell hajóznunk, Türosz és Büblosz irányában. Remélhetőleg nem kapunk ellenszelet. Kalliszthész nem válaszolt. Azon töprengett, vajon visszatérhet-e még, mielőtt beköszönt az ősz. Ha a királynő ragaszkodik hozzá, hogy ő ápolja, jövő tavaszig nem látja viszont szeretett szigetét. Egyvalami azonban szöget ütött a fejébe. – Ha nem álltok meg Ázsiában, azzal csak vesztetek. Hiszen ott szerzitek be az aranyat, a lapis lazulit, az obszidiánt és az illatszereket, amiket azután Egyiptomban adtok el jó pénzért. – Most nincs rá szükségünk. A hajó tele van ruhával, csigával, fegyverekkel, bronzzal, rézzel, kerámia, réz és elefántcsont ékszerekkel… Vannak olyan fegyvereink is, mint amilyet Amószisz fáraó használt. Azok különösen kelendőek manapság. Kalliszthész elmosolyodott. Gondolhatta volna, hogy a tengerészek nem ostobák. Ők abból élnek, hogy mindig újra meg újra kockára teszik az életüket. Ki irigyelné tőlük a szerencsét? – Ha katona lennék, nyugodtan élhetnék a kámám jövedelméből, amit a királytól kapok. Azonkívül ott lenne a hadizsákmány – gondolkodott el Kalliszthész. – Erre most mehetek idegenbe. Pedig csak annyi a bűnöm, hogy értek a növényekhez. – Most nem valami jót szóltál, ha megbocsátasz – mondta neki a tengerész. – Ha a seregben szolgálsz, de nem vagy sem lawagetasz, sem 62

egetai vagy oka, hát többet vagy távol Krétától, mint mi, az egyszerű tengerészek. – Azt hiszem, túl sötéten látod a helyzetüket. A katona barátaim mind gazdag görög lányokat vettek el. Minósz a lányait pedig a parancsnokokhoz adta feleségül. – Különben mehettek volna a fáraó háremébe!

Kalliszthész szeretettel nézte a krétai partokat. A távolban a szürke sziklák előtt zöld olajfák virítottak, s az ég békés kékjét semmi sem háborgatta. Visszagondolt a gyermekkorára. Előbb Egyiptomban élt, de aztán Kréta következett, a szigorú katonai képzés. Hogy élvezte a dárdahajítást a női ruhákban6, az éjszakai vadászatot egyedül és fegyver nélkül, amikor csak csapdákat használhatott! Volt, hogy fagyos folyót kellett átúszni vagy étlen-szomjan lenni több napig. A lándzsa és a rövid kard kezelése sosem okozott neki problémát. Milyen büszke volt rá az anyja, amikor férfiként tért vissza a beavatási próbáról és szertartásról! Akár Leukipposz, akit egy istennő tett nagykorúvá. A női ruhákat az Ekdüszia ünnepén vetette le, s végérvényesen belépett a felnőttek világába. Kalliszthész az előző évben temette el anyját, s még nagyon fájt neki, ha eszébe jutott a jóságos és tiszteletre méltó asszony. Szerette volna, ha egy nap mellette nyugodhat. – Az istenek úgy akarták, hogy aki a tengeren jár, tanuljon meg harcolni is – mondta a tengerész, aki épp elhajolt egy felé csapódó kilazult kötél elől. – A kalózok és a versenytársak nem könnyítik meg az életünket. – Ez azért nem jellemző. Országunk békében él – vetette ellen Kalliszthész. – Ez bármikor megváltozhat. Körbe vagyunk véve. A görögök, az egyiptomiak, az ázsiaiak…

*** A krétai kényelembe helyezte magát az olajjal, hallal, borral és illatszerekkel teli vázák között. A gabonászsákokat arrébb pakolták a deszkákra, amire az egyiptomiak annyira vágytak. Megfelelő minőségű fa nélkül ugyanis nem tudtak volna ellenálló házakat és hajókat építeni.

6

A gyerekek csak akkor ölthettek férfiruhát, ha nagykorúvá értek 63

Az ezüst értékesebb volt a krétaiak számára az aranynál, mivel ritkább fém volt. Mindig jelentős mennyiséget adtak el belőle Egyiptomban. A réz és a féldrágakövek is könnyen elkeltek. – Visszafelé majd hozunk obszidiánt Milóból, dioritot Kimoloszból, ezüstöt Athén mellől, rezet Euboiáról és Küproszról. Ónt Ugaritban, elefántcsontot Milétoszban, papiruszt pedig Bübloszban szerzünk. Csak férjenek fel a hajóra az Egyiptomból hozott sziksó, fűszerek, amulettek, punti majmok, vázák és szobrok mellé! – És a doerák7? – Azokat csak ritkán hozunk. A cimboráim könnyen leveszik a lábukról a lányokat. Csak néhány színes szőttes kell hozzá. Aztán el kell őket rejteni Memphisz valamelyik eldugottabb részében, kis képzés… Aztán hamarosan egy kényelmes háremben találják magukat. – Vagy egy ázsiai bordélyban…

Kalliszthész arca elkomorodott. Nem szerette az ilyesfajta beszédet. Túl sötét emlékeket idézett fel benne. – Engem Ázsia összes kormányzója ismer! – dicsekedett a hajós. – Megbíznak bennem, mert tisztán üzletelek. A krétaiak általában jó kereskedők, de velem Naar isten különlegesen jól bánik. A tengerész egy pillanatra elgondolkozott. – Minden országban a mi műremekeinket vásárolják, mégis a fáraó a parti kikötők ura. Mindenütt az ő akarata érvényesül. Ha nem kellene annyi adót fizetnünk neki, sokkal jobban járnánk… – Minósz király annak idején már tárgyalt erről Amenóphisszal. – Sikertelenül. Az új fáraóról pedig az járja, hogy még inkább hajlíthatatlan a kérdésben… – Azt beszélik, Tuthmószisz nem sokáig lesz már fáraó… – mondta Kalliszthész. – Ez csak ostoba pletyka. Amenóphisz egyértelműen a vejét jelölte ki utódjául! A krétai part már csak egy vékony csíknak látszott. A hajó nyílegyenesen tört előre a hullámok között, melyeken Atümnosz napisten fénye tündökölt.

Kalliszthész hirtelen úgy érezte, egyedül is megállja a helyét a világban. Szerette Krétát, de a tudása bármelyik országban kamatoztatható. Nem volt egyik földműves közösség, azaz damoi tagja sem. 7

64

Rabszolgák

Azok adóval tartoztak a királynak, annak családjának, a papságnak és a hadseregnek is. Nem kapott kekemenát8 sem, vagy olyan földet, mint a papnők, akik cserében különféle szolgálatokkal tartoztak a királynak. Sosem ellenőrizték olyan módon, mint az egyszerű parasztokat. Ellenben ha meg kellett volna védenie hazáját, a csatában azonnal kitűnt volna rátermettségével és erejével. Mindig távol tartotta magát a demiurgoszoktól9, független maradt. Bár szerette volna, de nem rendelkezett mágikus erővel, mint Minósz fiai, vagy a nagy pap, Deukalión, a hős Androgeósz, Katreosz, a kézművesek őre, Glaukosz. Inkább Ariadnéhoz, a csodás Phaidrához és az idegeneket és a kereskedőket védelmező Xenodikéhez érezte közel magát. Egyiptomi volt, bár a Titánokat, a Százkarúakat, a Küklopszokat tisztelte. Anyja egy katonához ment feleségül, aki azonban korán elhunyt, így ezzel a házassággal vagyont nem, de szabadságot szereztek. Szerencséjükre a krétaiak tisztelték az egyiptomiakat, és az anyja sosem volt Minósz ágyasa. Bejáratos volt ugyan a palotába, de csak amiatt, mert az ott működő ruhakészítő műhelyben dolgozott. Az lenne a legjobb, ha Amósze királynő Krétára látogatna. Személyesen mutatna be áldozatot az istennőnek, tiszteletét tenné a fűzfa előtt és Ida barlangjánál, ahová a gyermek istenek bölcsője volt felfüggesztve. Ott táncolna Pasziphaé és Aphrodité, a szerelem és a termékenység istennője ajándékának közelében. Így a kis Hatsepszutnak semmi baja nem eshetne. Kalliszthész egyszerre csak összerezzent. Nem felejtett el semmit? Itt van az összes ajándék. Nagy szégyen lenne, ha őmiatta lenne sikertelen a küldetés. Gyorsan mágikus mondókát kezdett kántálni, amit még a mestere tanított neki. Egy vázát is a tengerbe hajított a jobb hatás kedvéért. – Nahát! Mit művelsz? – a tengerész már indult, hogy ártalmatlanná tegye a hibbant tudóst. – Áldozat az isteneknek. Hogy csendes utunk legyen, és kerüljenek el minket a kalózok és az ártó szelek. – Hát nem jártál a szentélyben indulás előtt? – Dehogynem. Teljesen megtisztultam. Kalliszthész felidézte magában a szertartást, két öklét a mellkasára szorította, és az égre emelte a tekintetét.

8 9

Közrendű által művelt föld Kézművesek, akik szervezetben dolgoznak 65

A matrózok jókedvűen énekelték a Tarra istent dicsőítő dalokat. Felidézték az ég istenségeit, az elemeket, a szent állatokat… Megszokták már, hogy ne idegeskedjenek. Kalliszthész is megnyugodott. Most az ajándékba vitt vázák mintáit nézegette: a delfineket, a különféle virágokat, a lenge szoknyát viselő táncoslányokat, halakat, spirálokat, érdekes geometriai formákat. Közben Krétára gondolt, és hagyta, hogy a tenger és a hajósok dala mély álomba ringassa.

66

Tizenegyedik Kalliszthész néhány nap múlva megpillantotta a Nílus deltáját. Felfogadott egy csapatot, bérelt egy egyiptomi hajót, és felhajózott a folyón Thébába. Fajjúm magasságában egészen elkápráztatták a part mentén fekvő hatalmas len- és datolyaföldek. Az is tetszett neki, hogy a kézművesek itt ugyanazokkal a jól kiszámított mozdulatokkal dolgoznak, mint otthon, Krétán. Hirtelen nagyon vidámnak érezte magát ebben az országban. A Nílus medre egészen összeszűkült, majd hirtelen kiszélesedett. A parti fák lombjai a szürke hullámokat simogatták. Helyenként a part egészen sivatagossá vált, majd hirtelen a sárga szín megint zöldre váltott át. A lakott részek környékén gyakran tűntek fel fazekasok a parton. Miközben minden figyelmüket a munkájuknak szentelték, néha azért odaszóltak a gyerekeknek, hogy ne merészkedjenek be olyan messzire a vízbe. A vízilovak és a krokodilok nem ismerték a tréfát. Néhol kisebb pálmacsoportok, máshol egész kis erdők nőtték be a folyó árterületét. Ezeken túl azonban a kegyetlen sivatag dombjai aranylottak Ré áldott fényében. Kalliszthész egészen addig utazott, míg a nap el nem tűnt a homokdűnék mögött. A hajóépítő munkások csak ezt várták. Most, hogy elmúlt a nagy hőség, fejszéikkel megrohamozták a fákat, azokból gerendákat ácsoltak, s végül megkezdődhetett az igazi, nagy szaktudást igénylő munka. Ilyenkor rajtuk kívül csak a halászok, no meg a tolvajok voltak ébren.

* ** Ahogy kikötött Thébában, és bejelentkezett a partőröknél, Amósze királynő azon nyomban fogadta a palotában. A királynő elnézést kért, hogy a fáraó nincs jelen a meghallgatáson. Kalliszthészt meglepte, hogy a kis Hatsepszutot futni látja, hiszen úgy tudta, a gyermek nem idősebb néhány hónapnál. A kislány azonban egyik kezével a dajkája, másikkal 67

kékes szőrű majma kezét szorongatva öntudatosan foglalt helyet anyja oldalán, s le sem vette szemét a jövevényről. Kalliszthész megcsodálta a terem falait díszítő festményeket. Több motívum és színezési mód is arra engedett következtetni, hogy krétai munkáról van szó. Egy-egy nézőpontbeli különbség mutatta csak, hogy a képeket egyiptomiak számára készítették. A körül álló, fából, csontból vagy agyagból készített szobrokon Daidalosz neve szerepelt. Más, bronzból, elefántcsontból és márványból levő szobrok a krétai szentélyekben álló társaikra emlékeztették a férfit. Kalliszthészen megint az az érzés lett úrrá, hogy otthon van. Önkéntelenül markolta meg a nyakában függő pecséteket. A mozdulattal előtűnt palagyűrűje, amin gyönyörű rajzolat díszelgett. A királynőnek egyből szemet szúrt az ékszer. – Csak pala – mondta Kalliszthész elvörösödve. – De csodás a rajzolata. – Egy hattyú. Krétán mi mindannyian különböző pecséteket viselünk. A közrendűek persze csak sírkőből készíttetik, és az ábrázolások egyszerűbbek: körök és keresztek. A gazdagabb krétaiak féldrágaköveket hordanak, és állatokat, isteneket, hajókat, griffeket, szfinxeket, szellemeket vagy szárnyas oroszlánokat vésetnek beléjük. – Ezek szerint te más vagy, mint a többi krétai – válaszolta a királynő. – Mutasd meg nekem azt az állatot! Milyen különleges rajzolat! Kalliszthész kénytelen volt a királynő közvetlen közelébe lépni, s azonnal megérezte, milyen kivételes asszonnyal áll szemben. Amósze parfümje teljesen elkábította. A türkiz, kornalin és lapis lazuli színeiben lángoló kobra és keselyű egyszerre elvarázsolták és megrémisztették. A férfit nem hagyta hidegen a nyak finom íve és a tekintetben rejlő mély szomorúság sem. A királynő csettintett, s erre táncosnők és hangszereket hozó lányok jelentek meg a teremben. Egyikük krétai háromhúrú lanton, a másik négyhúros hangszeren játszott. A fuvolák és a többi hangszer zenéje betöltötte a termet, de a táncosnők fátylaikat táncoltatva egy férfi felé libbentek, aki egy egészen különleges fuvolán zenélt. Játéka annyira összetett volt, hogy Kalliszthész gyanakodni kezdett, maga Pán isten jelent meg körükben.

Kalliszthész megint elpirult, amikor Amósze dallamos hangján közvetlenül mellette megszólalt. A szolgálók egyenként hozták be a trónterembe Minósz király ajándékait. 68

– Királyod elhalmoz engem – mondta Amósze Kalliszthésznek, aki mélyen meghajolt, hogy elrejtse zavarát. – Ruhák, övek, parókák! Holnap már a vezíreim is ilyeneket akarnak majd! Ezek a vörös és kék övek tetszeni fognak a férjemnek. Látom, te is hasonlót viselsz. – Hoztam bronzöveket is, azok sokkal különlegesebbek. Ezenkívül figyelmedbe ajánlanám a krétai szabású szoknyákat. – Úgy hallottam, a ti papnőitek fedetlen keblekkel járkálnak az utcán. Kalliszthész elmosolyodott. – Ez igaz. Sajnos azt hiszem, lányodnak nem a megfelelő ajándékokat hoztuk el. Minósz király úgy mondta nekem, hogy nemrég született, s fogalmam sem volt róla, hogy már jár… Amósze fürkészőn nézett a lányára. – Királyod jól tudja, ő még csecsemő. Az istenek azonban olyan erőt adtak neki, ami megkülönbözteti az egyszerű halandóktól. Biztos vagyok benne, hogy különleges főzeteid jó hatással lesznek rá. Minósz király figyelmét külön felhívtam rá, hogy olyan tudóst küldjön, aki képes elérni, hogy fiam szülessen. – Magammal hoztam, ami ehhez kell. – Már kipróbáltad a hatását? – Istennőnk mindig sikerre vitte próbálkozásomat. Amósze rámosolygott, s a férfi végre visszanyerte lélekjelenlétét. – Bízom benned. Hatsepszut még nem menekült meg a betegségektől, bár eddig Ozirisz vigyázott rá. Dédnagyanyja, JahmeszNefertari az összes fiát elvesztette, egyedül az én szeretett apám maradt meg neki. A fáraók sok gyermeküket elvesztik. Próbálom a legtöbb időm a lányommal tölteni, de egy királynőnek sok dolga van ebben az országban. Azért minden délután foglalkozom vele egy kicsit a királyi termekben. Bár még fiatal hozzá, hogy megértse, elmesélem neki az ősi Egyiptom legendáit, miközben a fodrászom vagy a masszőröm velem foglalkozik. Nagyon szereti a fuvola hangját, s gyakran megpróbálja utánozni a táncosnők mozdulatait… Kalliszthészt megérintette ez az őszinte és egyszerű beszéd. Lánya vizslató tekintete sokkal jobban zavarta, mint a királynőé. A kicsi a rá fordított nagy figyelemmel megmutatta saját fontosságát. Vonásaiból már ki lehetett következtetni fő személyiségjegyeit. Hamar kiütközött rajta az uralkodói vér. A férfi még sokáig állt ott mozdulatlanul azután, hogy a királynő és lánya visszavonultak. Egy szolgáló zökkentette ki merengéséből, az istenségek csak ekkor ébresztették annak tudatára, hol is van tulajdonképpen. Lassú léptekkel hagyta el a tróntermet, mely sokkal jobban lenyűgözte, mint Minósz palotája. 69

70

Tizenkettedik Tuthmószisz felvette királyi kötényét, és felcsatolta aranyszandálját. – Szívesen veled maradnék még – mondta Mutnefretnek, első feleségének, akit többre tartott összes háremhölgyénél. – Sajnos kötelességeim vannak… – No meg egy kislányod – mondta az asszony szomorúsággal a hangjában. Teljesen meztelen volt, mindössze három láncot viselt: egyet a bokáján, egyet a derekán, a harmadikat pedig a karján. Hasa gömbölyödése elárulta, hogy megint gyermeket vár. – Az istenek még mindig nem kedveznek a Dicső Hitvesnek? – Hogy érted ezt? – Terhes? – Szavaid sértőek a Dicső Hitvesre, a tiszteletre méltó Amószére nézve – válaszolta Tuthmószisz komolyan. – Vigyázz rá, mit beszélsz, mert az istenek büntetését vonod magadra! Mutnefret tudta, hogy nem ellenkezhet, így inkább hallgatott, majd gondolt egyet, és behívta az egyik szolgálóját, hogy fesse ki a körmét, és tegye rendbe a haját. – Ha Ízisz istennő megint fiúval ajándékoz meg, neki több esélye lesz, mint Hatsepszutnak, aki csak egy lány. Mutnefret tudta, mennyire szereti Tuthmószisz két közös fiukat. Mindenekelőtt katona volt, és úgy gondolta, hogy csak egy fiú veheti át a helyét a csatamezőn. – Ne felejtsd el, Mutnefret, hogy Hatsepszut ereiben királyi vér folyik! – mondta a király. – Talán nem te vagy a fáraó? – próbált az asszony Tuthmószisz önérzetére hatni. – Ezentúl te is tovább örökítheted a királyi vért. – Sajnos, én nem vagyok Amószisz leszármazottja. A hasadban növekedő gyermeknek sem lesz meg az a kiváltsága, hogy a palota méltóságai ösztönösen meghajoljanak előtte, ahogyan a lányommal teszik. Bár okosabbnak vélte hallgatni, Mutnefret nem vesztette el a reményt, hogy egyszer majd sikerül félreállítani Amószét, és akkor majd 71

az ő egyik fia foglalhatja el a trónt. Különösen akkor, ha a királynőnek nem születik fia. Nyújtózott egyet, mint egy nagymacska, és felkelt az ágyból, hogy megfürödjön. Mutnefret előkelő származású nő volt. Családja híres volt és gazdag. Minden mozdulatán látszott, hogy nem a közrendűek közül való. Fiai a legjobb tanítókhoz jártak. Az idősebb Itiri és Paher óráit látogatta. Utóbbi Amószisz fáraó egyik ágyasának volt az unokája. A másik fia katonai képzésben vett részt, hogy egyszer nagy hadvezér váljék belőle. Apja már készült rá, hogy magával viszi egy sivatagi vadászatra. Jól bánt az íjjal, és a szekeret is kitűnően vezette. Büszkén, felszegett állal nézett a fáraóra, olyan volt, akár egy nőstényoroszlán, aki éppen arra készül, hogy rávesse magát a prédára. Ám egyszer csak megrogyott a válla, és szemébe könny gyűlt. – Miért nézel így? – kérdezte a király, akit elbűvölt az asszony vad bája. – Nem nézek én sehogy, méltóságos fáraó, a két Egyiptom ura, Amon és a Nap kedveltje. – Emlékezz rá, mit mondtam! Amósze királynőről soha ne mondj rosszat! Szeretik az istenek, és megbüntetnek, ha másképp cselekszel! Mikor a fáraó már elment, Mutnefret halkan ezt suttogta maga elé: – Jobb lenne, ha minden úgy történne, ahogyan én akarom, hiszen én nem felelhetek azért, ami ebben a palotában történik… Dühösen rákiabált a szolgálóira: – Fáradt vagyok! Ahelyett, hogy a legyeket hajkurásszátok körülöttem, inkább hozzatok egy kis citromos vizet, és dörzsöljétek be vele a nyakam és az arcomat! Ez a tömjénillat teljesen elbódít! A cselédek azonnal ugrottak. Tudom én, hogyan győzzem meg. Én nagyobb hatással vagyok rá, mint Amósze. Végül minden sikerül majd!

* ** Abu azonnal magához hívatta az összeesküvőket, amint megkapta Minósz király válaszát. – Most már tudjuk, kik a szövetségeseink, és kire számíthatunk – mondta leghűségesebb barátainak. – Bár ajándékokkal halmozta el Amósze királynőt, Minósz király mégis a mi oldalunkon áll. Hírvivőt küldött a palotából, hogy biztosítson a támogatásáról. Valószínűleg nehéz döntés volt. – Ügyesen csináltad – ismerte el Ahmesz. 72

– Nagy ötlet volt kereskedelmi engedményeket ajánlani a krétai hajósok számára! – Minósz azt írta, hogy cserében hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani a seregét. Több ázsiai király is támogatni fog, de még bizonytalanok. Majd ha látják, hogy mi vagyunk fölényben, küldenek nekünk erősítést. – Íziszre, akkor hát itt az idő – szólt közbe Kai. – Ahogy mondod. Annál is inkább, mert Tuthmószisz hadjáratot akar indítani Núbia ellen. A többiek egyetértően bólogattak. – Voltak köztetek, akik nem akartak várni. Most láthatjátok, megérte. A fáraó elmegy, a feleségének pedig még mindig nem született fia. Kai barátunk ismeri az egyik régi háremhölgyet, aki elmesélte neki, milyen rossz kedélyű mostanában a királyné. – Az is bizonyos, hogy Mutnefret, a fáraó első felesége gyermeket vár – vágott közbe Kai. – Eddig már két fiút szült neki, és Tuthmószisz sokkal gyakrabban látogatja, mint Amószét. – Ez is csak nekünk kedvez – mondta Abu. Az öreg és megfontolt Ahmesz lehűtötte kicsit a kedélyeket. – Igen. Cselekednünk kell. Ré túl sokszor kelt már úgy fel, hogy Tuthmósziszt találta a trónon. Ám sokat gondolkoztam az elmúlt hónapokban. Ne felejtsétek el, hogy Amószisz király uralkodása óta a nők már nem olyan erélytelenek, mint azelőtt. Amószisz olyan nagy tisztelettel fordult az anyja felé, hogy elfogadhatóvá vált, hogy egy nő kezében is lehessen hatalom. Akkoriban a királyi család nőtagjai igen nagy befolyással bírtak. És ez nem volt olyan régen. Az összeesküvők kedvetlenül hallgattak. – Egy férfi mindig hatalmasabb, mint egy nő! – mondta Kai. – Segítsen minket Ré, akit hajdanán Héliopoliszban tiszteltek, a thébai Amon isten, az istenségek királya, a koptoszi Min isten, ki a Nílus áradását teszi könnyebbé! Mut, Hathor és Básztet istennő tartsa távol tőlünk az oroszlánfejű Szehmetet! Honszu isten hallgassa meg imáinkat! Ha holnap mi leszünk Egyiptom urai, minden istennek méltó templomot építtetünk csodás festményekkel és szobrokkal! – Ez a beszéd! – mondta lelkesen Abu. – Végre elhatároztad magad! Velünk tartasz! A krétai ajándékok, amiket Amósze Amonnak ajánlott fel, semmik ahhoz képest, amit majd mi ajándékozunk az istennek! Mindennap felvonulást rendezünk a tiszteletére Théba utcáin! Adunk neki földeket, hajókat, városokat, foglyokat, bort és húst bőséggel. Az egyiptomiak nagy része érte fog munkálkodni. – Ez az Amon-imádat nem a jelenlegi fáraók játéka? – ellenkezett Ahmesz. – Szeretik hangsúlyozni isteni rokonságukat, s ezzel is a saját 73

hatalmukat erősítik. Tuthmószisz maga kiáltotta ki, hogy a lánya Amontól származik. Ezzel rámutatott az ő és a mi őseink származása közötti különbségre… – Ami ma nekik segít, holnap minket emel magasra! – válaszolta Abu. – Segítsük a már amúgy is erős Amon-papságot, és lázítsuk fel a fáraó ellen! – De hogyan? – kérdezte Kai kétkedve. – El kell velük hitetni, hogy olyan hatalmasak, akár a királyi család, és hogy ők is uralkodhatnának Egyiptom felett. – Ehhez viszont az kellene, hogy Tuthmószisz elveszítsen néhány csatát… – Ha körülnézek, azt látom, hogy Egyiptom virágzik – mondta Kai. – Egy fáraót sem ábrázoltak még olyan mosollyal az arcán, mint Tuthmósziszt. Az ország gazdag, raktáraiba alig fér el a gabona! – Csak el kell indítani a pletykát… – mondta Abu. – A népet könnyű befolyásolni. Hiába a fáraó a papok papja, a kormányzás és az igazságszolgáltatás feje, a fő hadvezér, ha csak arra a kétezer előkelő családra számíthat, akik tisztelik. Mit tehetnek ők az egyiptomiak milliói ellenében? Ahmesz megköszörülte a torkát. – Túlságosan elragadott a lelkesedés. Az egyiptomi nép igenis szereti Tuthmósziszt. A hivatalnokok, a kézművesek, a papok és a katonák sosem éltek jobban. A munkások és a parasztok sok adót fizetnek ugyan, de marad is nekik bőségesen. – És ki állítja ezt? – vitatkozott Abu, akit feldühített, hogy a többiek előtt kioktatják. – A fáraó tiszteletére írt imádságok, nemde? Üres hazugságok, amiket a gyermekeknek mesélnek, hogy minél hamarabb engedelmes szolgáivá legyenek a fáraónak! Ahmesz felállt, és kihúzta magát. – Közeledik a visszavágás ideje. Már hallom az istenek lépteit, akik a fáraó ellen vonulnak. Ré már nem kedveli Amósziszt. Ám még egyszer figyelmeztetlek titeket: ne becsüljétek le az ellenségeinket! Tuthmószisz serege képzett gyalogosokból és szekérhajtókból áll. Parancsnokaik képesek többféle hadmozdulat levezetésére is, melyek során több ezer embert irányítanak. Tuthmószisz pedig mindannyiszor elmondja, hogy őt Amon keze vezérli, és az ő parancsait és tanácsait követi. – A következő évszak beköszöntekor megindulunk – mondta Abu. – Még néhány hónap, és Tuthmószisz nem fáraó többé. Kívülről nevetés hallatszott. Abu háza előtt gyerekek játszadoztak. Az asszonyok nevetve szidalmazták őket. 74

– A lányod majdnem olyan szép, mint az isteni Hatsepszut! – hallatszott az egyik nő hangja.

75

Tizenharmadik Amikor csak tehette, Amósze megkereste Hatsepszutot, aki most épp az egyik papot hallgatta. A férfi Egyiptom mitikus történetéről mesélt neki. Úgy tűnt, a kislányt nem nagyon érdekli a dolog. – A hercegnőnek tudnia kell, hogy dédnagyapja éjszakánként ma is Rével utazgat, bája pedig a Völgy kápolnáiba kerül, mint az összes fáraónak egészen Narmertől számítva – mondta neki az anyja is. Hatsepszut a majmával volt elfoglalva. – Ha nem veszed komolyan a leckéket, kivitetlek a sivatagba, ahová apád Amemesziszt vitte vadászni! – mondta a királynő. A kislány csak megvonta a vállát. Az apja iránt kezdett kérdezősködni. – Apád most követeket fogad, majd azután meglátogat. Addig is ajándékokat viszünk nagyapádnak, Amenóphisznak. Hatsepszut nyűglődni kezdett, hogy jobb szeretne a palota kertjében játszani. Anyja tudta, hogy igazából az bántja, hogy Tuthmószisz a fiai nevelése miatt hanyagolja őt. – Apád majd labdázik veled egyet délután, ígérem. Aztán pedig együtt hajókázunk egyet a palota taván. Hatsepszut boldogan felnevetett, s nem ellenkezett tovább.

– Egyszer majd te is itt nyugszol – mondta neki Amósze. – Igyekezz, hogy ez minél később következzen be! Kalliszthész, Minósz küldöttje segíteni fog neked ebben. A királynőt és lányát egy sereg testőr kísérte el a Királyok Völgyéig. Először Titihéri, Amószisz nagyanyjának sírjánál álltak meg. A királynő elolvasta lányának a feliratot. – Dicsőség az anya anyjának, a Dicső Királyi Hitvesnek, kit Thébában és Abüdoszban egyaránt tisztelnek, Szekenenré Tiua hitvesének… A szél a forró homokot az arcukba fújta. Hatsepszut sírni kezdett. – Ugyan! Ez semmiség! Inkább figyelj a szövegre! 76

Hatsepszut megnyugodott, és nézegetni kezdte a kápolna téglafalát, ami elé virágokat és gyümölcsöt helyeztek. Most az anyja gondolatai kalandoztak el. Vajon miért fél attól, hogy Tuthmószisznak fia születik valaki mástól? Elvégre már így is van két fia Mutnefrettől… A királynő meg tudta érteni, milyen öröm neki férfiakat nevelni belőlük. – Vidd ezt a gyümölcsöskosarat a kápolnába – mondta Hatsepszutnak, aki most boldogan engedelmeskedett az anyjának. Amósze arra gondolt, hogy lányának semmi esélye sem lesz, ha nem tanulja ki a katonai stratégiát. Tuthmószisz mindig csak a fiait vitte el vadászni. Mikor Hatsepszut visszatért, anyja úgy érezte, tanácsokat kell adnia neki: – Vigyázz a féltestvéreiddel! Egy nap a vetélytársaiddá válhatnak! Tiszteld őseidet, s azok megsegítenek a bajban. Hányszor láttam álmomban, ahogy Tuthmószisz fiai elesnek a csatamezőn! Férje régóta arról álmodott, hogy idősebbik fiát hadvezérré nevezi ki, a többieknek pedig a papságban és az igazgatásban szánt magas pozíciókat. Amósze nem feledkezett meg Ahhotepről sem, II. Szekenenré Tiua hitveséről és testvéréről, Amószisz anyjáról, aki értett a katonák nyelvén, és úgy munkálkodott, hogy elkerüljék a háborút. Ezután Jahmesz-Nefertari következett: ő volt az első nő, aki kiérdemelte Amon Prófétájának és az Isten hitvesének címét. Ezt azután a lányára örökítette. Amósze részletesen elmesélte Hatsepszutnak e kivételes asszony történetét, aki úgy maradt meg az egyiptomiak emlékezetében, mint „a Nílus Királynője”, „a Nyugat Úrnője” vagy „a Deir el-Medine-i Istennő”. Hatsepszut kezdett türelmetlenkedni. Az apját és Szenszenebet, a király anyját akarta látni. Utóbbival Amósze ugyanolyan jó viszonyban volt, mint a saját anyjával. Nemrég elmondta neki, hogy Tuthmószisz egy núbiai hadjárat tervén dolgozik. – Ismerem a fiam – mondta Szenszeneb. – Nem nyugszik, míg el nem hozza Thébába a lázadó núbiaiak vezetőjének fejét. Ám a győzelem után sem lesz nyugta! Akkor majd Mitanni következik a listán. Addig nem hagyja abba a hódítást, amíg a nép nem imádja úgy, mint a régi fáraókat. Amószét felizgatta és elszomorította a hír. Tuthmószisz vajon a háborúba is magával viszi a fiait? Ez itt a kérdés! Hiszen még nincs harci tapasztalatuk. Ezen a ponton elszégyellte magát, de ha arra gondolt, hogy sosem térnek vissza Thébába… 77

Hatsepszutot most már nem lehetett tovább megvárakoztatni. Anyja belátta, hogy ideje visszatérni a palotába.

* ** A kislány végre mosolyogni kezdett, ahogy a hajó megindult velük a Nílus túlsó partja felé. – Látom, örülsz, hogy megyünk haza – mondta neki Amósze, és megsimogatta a fejét. – Azt ígértem neki, hogy az apja elviszi a kertbe sétálni – mondta a dajkának. – Előtte öltöztesd át! Satra engedelmesen bólintott. Ám ahogy partot értek, Tuthmósziszt pillantották meg, amint feléjük közeledik. – Csodás ötlet volt, hogy elénk jöttél – mondta neki Amósze. – A lányod már nagyon hiányolt. A fáraó elvörösödött. Mindig tisztelte Amószét, és sokszor úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. A királynő jobban örült volna, ha kevésbé tiszteli, de annál inkább szereti a férje. – Gondolom, a követek minden idődet lekötötték. Tuthmószisz valójában az első feleségénél töltötte a délelőttöt, s ez nem először volt így. Megint zavarban volt hát. – Hát igen… – mondta elhaló hangon. Gyorsan a karjába vette a lányát, hogy ne kelljen túl sokat beszélnie. – Menjünk a kertbe!

Útközben munkások és parasztok mellett haladtak el, akik megéljenezték őket. Egész Egyiptom szerette és tisztelte a királyi családot. A palota kertjébe érve Hatsepszut végre igazán boldognak érezhette magát. Hamar előkerült kék majma és kölyökkutyája, amelyeket az apja ajándékozott neki. A majom elég makacs állat volt, s gyakran incselkedett a palota őreivel, de a kislány kutyáját is előszeretettel bosszantotta. – Nézd azokat a színes madarakat! – mondta a fáraó a lányának. – Fügét és datolyát csipegetnek. A majmod minden éjszaka irtó hadjáratot indít ellenük. Rosszabb, mint egy sereg macska. A kertészek reggel mindig találnak pár sárgarigótetemet. A dajka közben kihozta a gyermek játékait. Satra egyiptomi dalokat kezdett énekelni, és a kislány megpróbált táncolni rájuk, ahogy az igazi táncosnőktől látta. Pörgött-forgott, miközben a kutyája ott ugrált körülötte. 78

– Itt van a frissítő és a sütemény! – szólt nekik Amósze. – Üljünk le! Ő maga adott inni lányának. Hatsepszut nagy kortyokban itta a vizet, miközben apja mézzel kevert bort ízlelgetett.

Rövid idő múltán az egész család a pálmák árnyékában pihent. Hatsepszut két nagyanyja a világ minden kincséért sem hagyta volna ki ezt a lehetőséget. Itt nem voltak érvényben a palota udvariassági szabályai. Ilyenkor Amósze is boldog volt, mert Tuthmószisz elhalmozta a figyelmével. Mit számított most, hogy mennyi időt tölt a fiaival? Hatsepszut egyik szülőjétől a másikhoz szaladt. Igényelte, hogy állandóan foglalkozzon vele valaki. Ezután következett a hajókázás. Mindannyian felvonultak a bárkára. Amósze mellé egy szolgáló ült, és egy legyezővel tette kellemesebbé a kirándulást. A fáraó Hatsepszut mellett helyezkedett el, de ebben a pillanatban a kék majom az egyik víz fölé hajló ágról a vállára vetette magát. – Ez a majom kezd idegesíteni! – mondta a fáraó, aki ijedtében felugrott a helyéről. Lánya csengő kacagása azonban mosolyt csalt az arcára. – Ha magunk mellé temetjük, még a Túlvilágon sem hagy majd nekünk békét! Most már Amósze is nevetett. Most olyanok voltak, mint bármelyik szerető család Egyiptomban. Nevettek, tréfálkoztak, butaságokról beszélgettek egymással. Hatsepszut a kacsákat nézte, amik csőrüket a szárnyuk alá dugva szenderegtek a vízen. A bárka mellett egy hattyúpár úszott. A kislány kenyérdarabkákat dobált nekik a vízbe. – Nézd, hogy menekülnek! – mutatta neki a dajka, amint a kertészek megzavarták az iunban10 pihenő madarakat. *** Ré lassan eltűnt a dombok mögött. Amósze előtt Kalliszthész arca jelent meg. A leszálló éj illata valahogy a krétait juttatta eszébe. Talán mert az ő feladata volt, hogy minden rossztól megvédje őket, és most teljes biztonságban érezte magát.

10

Madárral teli mocsaras terület 79

Tizennegyedik Kalliszthész mindig ugyanabban az időpontban jelent meg a palotában: mikor Ré első sugarai megvilágították Théba utcáit. Nagyra értékelte Amósze társaságát, és örömmel fogadta rendszeresen érkező küldönceit. A fiatal krétai újabb kenőcsöket készített neki, s olyan főzeteket, amelyek karcsúbbá teszik az asszonyokat. A királynő szerette volna visszanyerni tökéletes alakját. Kalliszthész a kis Hatsepszut számára különféle erősítő italokat kevert, mert elég sápadtnak ítélte a királyi gyermeket. – Többet kellene ennie – mondta Amószénak szinte minden egyes látogatásakor. A palota orvosa persze nem örült a dolognak. Kalliszthészt csak növénykereskedőnek tartotta, aki semmit sem ért az orvostudományból. A királynő azonban olyan nagyra becsülte a krétait, így az orvos jobbnak látta kivárni a megfelelő időt.

*** – Ma mit hoztál nekem? – kérdezte Amósze Kalliszthésztől. – A múltkori krém csodákat művelt a bőrömmel! A masszőröm el volt ragadtatva tőle! Ízisz pedig olyan álmot küldött rám, amilyeneket csak a legboldogabb napokon szokása. Kalliszthész a királynő testét csodálta, de hirtelen elfordította a tekintetét. – Tedd csak le azt az edényt, Menisz majd elrakja. Gyere velem! A királynő felfeküdt a márványasztalra, és egy lány masszírozni kezdte a hátát. – Már rég be akartam neked mutatni Meniszt. Több ő nekem, mint egyszerű szolgáló. A barátnőm, és azt szeretném, ha ő is kapna a készítményeidből. – Akkor holnap már kétszer ennyit hozok. – Vetkőzz le, Menisz, és feküdj ide mellém! – Ezt én sohasem merészelném, Két ország Királynője! Amósze felkacagott. 80

– Kalliszthész miatt udvariaskodsz? – Én csak egy közrendű szolga vagyok. – Akkor hát, Íziszre, engedelmeskedj a királynődnek, és gyere ide! A lány nem ellenkezett tovább.

Kalliszthész azt sem tudta, hová nézzen. Három gyönyörű nővel volt egy teremben, s mindannyian meztelenek! Végül úgy ítélte a leghelyesebbnek, ha a fiatal masszőrlány izmos testén legelteti a szemét. A nő dús keblei fel-le ugráltak a masszázs mozdulatai nyomán. Feszes combja és feneke íve nem hagyta hidegen Kalliszthészt. Most egy másik lány jött be a krémmel, amit a krétai maga készített. Rákente a készítményt a királynő testére. Amósze kéjesen nyögdécselve fordult a hátára, felfedve ezzel összes báját a férfi előtt. – Ez csodálatos! – sóhajtott fel a nő. – Menisz, azt hiszem, erre mindig emlékezni fogsz!

Kalliszthészt elbódították a fürdőszobában gomolygó illatok. Persze a látvány is nagyban közrejátszott ebben. Amósze megparancsolta az egyik lánynak, hogy kínálja meg gyümölccsel a krétait, akinek agyában tiltott gondolatok születtek, ahogy a meztelen nőkre nézett. Úgy érezte, minden erő elszáll a testéből. Ekkor a szép szolgálólány vetkőztetni kezdte. – Gyere! Te is masszíroztasd meg magad! – hívta Amósze királynő. Kalliszthész előbb vonakodott a dologtól, ám három kupa sör elfogyasztása után engedett a kísértésnek. Hamarosan szakértő kezek gyúrták a karját és a lábát. Meztelensége egyáltalán nem feszélyezte. Minden olyan magától értetődőnek tűnt számára. Egy idő után teljesen elkábult, csak a halk zene jutott el füléig, és tömjén illatát érezte maga körül. Az egyik lány sziksót és homokot öntött egy vízzel teli sautiba11. Ez a keverék a bőr tökéletes tisztán tartására szolgált. Lányok léptek be, kezükben alabástrom-, kristály- és obszidiánvázákkal. – Íme, a készítményeid – mondta a királynő, miközben egy áttetsző anyagú ruhát adtak rá. – Illatosító testünk intim részeire, sziksóból, sóból és mézből készített keverék a bőrünk megerősítésére, olaj a hajunkra és krém a borotváláshoz. 11

Edényfajta, melynek neve a „sa” szóból képződött. Utóbbi jelentése homok 81

Amósze egy tükröt kért, s abban nézegette magát. Haját egy elefántcsont tűvel emelte magasba. Részletes utasításokat adott a fodrászának. – Hozzatok nekem egy kupa bort! Kalliszthészről se feledkezzetek el! A királynő magasba emelte kupáját, és még mielőtt a krétai bármit is mondhatott volna: – Rád, a kádra, és hogy maradj még velünk sokáig! Ízisz segítsen téged! Kalliszthész nem igazán bírta az italt. Nevetve állt fel, s a kendő, amit eddig az ágyékán viselt, lecsúszott a földre. Menisz jobbnak látta magukra hagyni őket. A szolgálók egy részét is magával hívta. Miután elkészültek a hajával, Amósze elnyújtózott az ágyán, és arra kérte Kalliszthészt, hogy üljön mellé. – Tetszel nekem, Kalliszthész. Te komolyan törődsz a lányommal és az én isteni személyemmel. A fáraó nem sokat foglalkozik velem. Pedig nem könnyű nekem… – Nem teszek mást, mint teljesítem a két Egyiptom királynőjének parancsait – válaszolta Kalliszthész bölcsen. A királynő rámosolygott. Amellett, hogy uralkodó volt, nem hiányzott belőle a női ösztön sem. Tudta, hogyan néz egy férfi, aki megkíván egy asszonyt. – Megbántad, hogy ide jöttél? Biztosan hiányzik az otthonod… – Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem. Amikor elindultam Egyiptomba, még nem örültem a dolognak. Ott kellett hagynom a műhelyemet. De mióta itt vagyok, teljesen otthon érzem magam. Mintha sosem mentem volna el. – Hogyhogy? – Egyiptomban születtem. – Valóban? – kérdezte a királynő örömmel vegyes csodálkozással. – Igen, de nem sokra emlékszem. – Hol laktál? – Thébában. De kalózok fogságba ejtettek minket, és egy krétai piacra kerültünk anyámmal. Ott Minósz megvásárolt bennünket, majd anyám hozzáment egy krétai katonához. – És apád? Ő Egyiptomban maradt? Kalliszthészt felkavarta a kérdés. – Anyám sosem akart visszatérni ide. Apám eltaszította magától. 82

A királynő látta, hogy Kalliszthész inkább kerülné a témát, hát nem kérdezősködött tovább. – A fáraó hamarosan Núbiába vonul serege élén. Akkor egészen magamra maradok. Testük most egészen közel volt egymáshoz. Kalliszthész érezte a Dicső Hitves leheletét. – Szeretnék Egyiptomban maradni – vallotta be a királynőnek. – Ez biztos? – Sok dolog szól mellette. – Ha maradsz, a fáraó magas állást biztosít számodra a palotában. Te leszel az orvosom. – Nem, isteni Amósze királynő. Valójában építész az igazi szakmám. Jobb szeretnék, ha te is úgy gondolod, a sírodon dolgozni a Völgyben. Így jobban bebizonyíthatom, mily erősen hozzád kötnek az istenek. A királynőt boldoggá tette az ajánlat. A fáraók mindig nagy gondot fordítottak a sírjuk építésére. – Össze foglak hozni a telepfőnökökkel. Elmondhatod nekik az ötleteidet, megvitathatjátok a terveidet. Én magam fogom átnézni őket. Kalliszthész letérdelt előtte. – Túl jó vagy hozzám. Olyan sírt alkotok neked, amilyen még egy királynőnek sem volt! – Nem kételkedem benne. Ha olyan jól értesz az építészethez, mint a krémekhez, a sírom szebb lesz ennél a palotánál! – Esküszöm, így lesz! Amósze megkérte, hogy üljön vissza mellé. Még sokáig beszélgettek anélkül, hogy bármi komolyabb történt volna köztük. Tuthmószisz még a palotában volt. Kalliszthész végül elbúcsúzott, és hevesen dobogó szívvel hazafelé vette az irányt. Olyannyira lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette a palotában megindult szokatlan mozgolódást. A központi udvaron már fegyveres férfiak gyülekeztek a király parancsára várva.

83

Tizenötödik Kalliszthész gyalog ment haza. A Nílus partján sétált, és annyira el volt varázsolva, hogy túlment a házon, amit egy kecskepásztorral osztott meg. Az épp ekkor tért vissza az állataival, és nevetve viccelődött Kalliszthészen, hogy ennyire szórakozottnak bizonyult. – Már szerettem volna megkérdezni tőled, hogy előreláthatólag mennyi ideig maradsz nálam. Furcsa, hogy a palota gyógyítója egy magamfajtával ossza meg az otthonát. Kalliszthész elárulta neki, hogy hamarosan a faluba fog költözni. – A munkások falvába? Egy növénytudós? Hát ez furcsa! A krétai nem magyarázta el neki, inkább álmodozva nyúlt el az ágyán, és egy állatbőrt terített magára. Már épp elaludt volna, amikor eszébe jutott valami, és azon nyomban felült a fekhelyén. – Szerszámokat kell vásárolnom. Megígértem a királynőnek, hogy dolgozni fogok a sírján. Papiruszra is szükségem lesz a tervek elkészítéséhez. Polcokra, és egy stabil asztalra. A Deir el-Medine-i telepfőnök majd mindent megmutat nekem. Már alig várom! Kalliszthész felöltözött, és elindult a város szívébe. Tekercsekkel és kalamusokkal megrakodva tért vissza. Azonnal hozzálátott néhány vázlat megrajzolásához. Elképzelte, milyennek kellene lennie Amósze temetési szobájának. Ha már ezt megrajzolta, csinált egy tervet a Tuthmósziszéra is. Észre sem vette, s már hajnal volt. Fűtötte a bizonyítási vágy, így nem érzett különösebb fáradságot. Elfogyott a papirusz, dünnyögte maga elé. Most abba kell hagynom. Kiment az utcára, és vett néhány süteményt. Miután elverte az éhét, furcsa gondolatai támadtak. Ízisz és Ozírisz, ti aztán igen erős varázslatot bocsátottatok rám! Én, aki annyira szeretem Krétát, egyszerre csak megfeledkezem róla. A görög istenek sem jutnak már eszembe. Kalliszthész felnézett Rére, és imádkozni kezdett a Naphoz. Az egyiptomi szokások teljesen magukkal ragadták. Rajongott Íziszért, aki mindörökre a szerelem istennőjévé vált, amikor életre keltette férjét, Ozíriszt, akit testvére, Széth pusztított el és darabolt fel. 84

*** Papnők éneke ütötte meg a fülét. Az istennőről énekeltek, akit minden egyiptomi tisztelt. „Ízisz, aki megteremtette a földet. Ő uralkodik az ég és az égitestek felett, vezeti az isteneket, és tanácsot ad a hozzá imádkozóknak.” Nem lepte meg, hogy Amósze szívében is különleges helyet foglal el az istennő, aki szembe mert nézni minden veszéllyel, jelképévé vált a halál és az élet egységének, és mindent megpróbált, hogy megmentse férjét és gyermeküket, Hóruszt. Igen. Amósze csak Ízisszel mérhető össze, gondolta Kalliszthész szerelmesen. Hathor istennő gondtalan szenvedéllyel töltötte meg a szívét. Krokodilokkal küzdött volna szerelméért. Ha pedig a fáraó leleplezné, gazellává változva menekülne, s térne vissza ismét. Szeretett volna vele lenni. Sétálni a százéves fák árnyékában, együtt hajózni a Níluson. Egyszerűen csak beszélgetni. Ő azonban királynő volt, Kalliszthész pedig csak egy egyszerű krétai. Nem maradt más neki, mint az emlékek. Próbálta felidézni, milyen volt Amósze, amint meztelenül feküdt előtte az asztalon. Aztán megpróbálta észhez téríteni magát. Óvakodj a királynőtől! Nagyon meg fogod bánni azt a néhány szenvedélyes percet! A bölcs Ptahhotep rég megmondta, hogy aki mindent elveszít egy nő miatt, az gyenge ember. Igaza volt. Ennek ellenére újra meg újra maga előtt látta Amószét, amint magas támlájú székében ülve bort kortyolgat, a haját készítteti el, vagy épp az ő krémjeit kenik meztelen testére. Kalliszthész nem szabadulhatott a gondolattól, hogy isteni személy az, akibe beleszeretett, s így semmi esélye megszabadulni ettől az érzéstől. Ha összevetette a királynőt az őt körülvevő szolgálókkal vagy Menisszel, megint csak bizonyítva látta az elméletét. Egy ilyen nőért érdemes meghalni! Már egyszerű használati tárgyai is mágikus vonzerőt gyakoroltak rá: szerette volna kezébe venni a fésűket, hajtűket, tükröket, az arany, ezüst, lapis lazuli vagy elefántcsont ékszereket, a macska formájú kenőcsös edényt vagy a másikat, amin egy udzsa volt. Azok a darabok, amiket krétaiak készítettek, még közelebb álltak a szívéhez.

Kalliszthész teljesen elhanyagolta különleges készítményeit, s folyton a sírok tervén merengett. Amósze azonban üzenetet küldött neki, hogy elfogytak a krémjei. Emlékeztette a férfit, hogy Menisz számára is hozzon belőlük. Kalliszthész viaszt tört össze egy obszidiánedényben, 85

olajat öntött hozzá, majd különleges krétai növényekkel dúsította a keveréket. Eszébe jutott, hogy visz Amószénak egy olyan olajat, amely a türkiz, ametiszt és kornalin ékszerek tisztítására szolgál. Jól tudta, hogy a királynő mágikus erőt tulajdonít láncainak, gyűrűinek és fülbevalóinak. Kellemes meglepetés lesz számára. Majd megemlítem neki, hogy küldjön egy expedíciót Puntba, mert a tömjénből sosem elég.

Kalliszthész nagyot sóhajtott. Épp most gondolta ki, hogy távol tartja magát Amószétől, s mégis csak ő jár az eszében. A krétai imádta Egyiptomot. A Nílust, a folyót körülvevő sivatagot, az egyszerű, fényűzés nélküli házikókat, ahol gyerekek civakodtak, a levegő illatát, a városok porát… Házától egy tenger választotta el, mégis otthon érezte magát. A kézművesek műhelyeiből ugyanolyan hangok áramlottak ki, mint Minósz városában. Szerelmes volt Egyiptomba. Szerelmes volt Thébába, de főleg a királynőbe.

86

Tizenhatodik Mutnefret szobája ablakából figyelte a katonák mozgolódását. Dühös volt, mert nem tudta lebeszélni róla Tuthmósziszt, hogy Núbiába menjen háborúzni. A hízelgő szavak és a simogatások mind hatástalannak bizonyultak. A férfi nem maradt vele, pedig ő királyi örököst várt. – Magamnak csináltam a bajt. Miután megszületett a második fiam, minden terméketlenné tevő eljárást abbahagytam. Kiszórtam az orvos összes keverékét. A Nílus áradása után pár hónappal Hathor istennő meg is hozta az eredményt. Ő, aki a csillagokat vigyázza az égen, a szerelem és a szerelmesek védelmezője. Ha lányom születik, így nevezem majd: „aki fénybe vonja a csillagokat”. Ha fiú lesz, „Aranyló istennek” fogják hívni. Amósze hiába próbálkozik, csak szomorúságot hozhat Tuthmószisznak. *** Mutnefret nem ismerte Ptahhotep bölcs mondását, mi szerint egy pár gyermek nélkül is élhet boldogan, és fordítva. Amósze még annyit megtehet, hogy adoptál egy fiút, de Tuthmószisz azt sosem fogja úgy szeretni, mint a saját vérét, gondolta, s szája megvető fintorra torzult. A ruhája szélére és a takarójára hímzett védelmező rúnákat nézegette. – Bárcsak Tjenanet újra fiút adna nekem! Egy terhes asszonyt ábrázoló fazekat vett a kezébe, és a hasára öntötte a benne lévő anyagot, mely megvédte a gonosz szellemektől. Lehajolt az ágya mellé, és elővette a zsákot, amiben a búzát és az árpát csíráztatta. Kibontotta a száját, és kíváncsian nézett bele, vajon történt-e változás az éjszaka folyamán. Mikor látta, hogy még mindig nem kapott választ az istenektől, teljesen elkedvetlenedett. Mi van, ha elvesztem ezt a gyereket? Az árpának most már tényleg ki kellene csíráznia! Ha a búza sem változik meg, az mindennél rosszabb! El kellene mennem az orvoshoz. Imádkozni fogok Íziszhez, Hekethez és Meszhenethez. 87

Mutnefret ragaszkodott hozzá, hogy a palota egyik kerti lakában szüljön. A házikó körül dús vegetáció tenyészett, akár a mocsárban, ahol Ízisz világra hozta az isteni Hóruszt. Azt is megkövetelte, hogy legyenek ott körülötte Thoérisz istennő, Bész isten, Nut és Tefnut, Ízisz és Nephtüsz ábrázolásai. Segítőül azokat az asszonyokat választotta, akik már két fia születésénél is jelen voltak. Ezek a placentát összekeverték tejjel, és ha az újszülött sírás nélkül megitta, az azt jelentette, hogy hosszú élete lesz. Az asszonyok szülés után fájdalomcsillapító krémekkel kenték be az intim részeken. Mutnefret ragaszkodott hozzá, hogy az ő gyermekéért is mondjanak imát, akár Hatsepszutért. Bárcsak erős hangon sírna fel! Hangosabban, mint Hatsepszut! Mutnefret nehezen nyugodott bele, hogy ő nem olyan fényűző teremben szül majd, mint Amósze. Gyermekét sem fogják születésekor megmutatni Amon istennek. Akár a többi egyiptomi nő, ő is számos mágikus tárgyat használt a gonosz erők távol tartására. Az éghez, a Naphoz, a Földhöz, Íziszhez és Hathorhoz fordult segítségért. Minden reggel és minden este imádkozott valamelyikükhöz. Adassék meg, hogy gyermekemet elkerülje a halál! Ha tud róla, felejtse el! Mindent megteszek a fáraó gyermekéért, ami lehetséges! Mutnefret a gyermek leendő amulettjein Bészt és Thoériszt ábrázoltatta. Rendelt a szobájába szobrocskákat, akik a Básztet istennőhöz tartozó nőket ábrázoltak, valamint háziállatok és ragadozók utánzatait. Egy bottal az égre mutatva kérte az isteneket, hogy segítsék meg. „A gyermekeim örökké egészségesek lesznek.” Mutnefret igen rossz viszonyban volt a sepeszettel12, aki a háremhölgyek gyermekeinek neveléséért, a műhelyek működéséért felelt. Szerette volna elmozdítani a helyéről, de Amósze ezt megakadályozta. A hárem-főnöknő gyakran panaszkodott Mutnefret összeférhetetlensége miatt. Tuthmószisz volt felesége megtagadta, hogy szőjön, mint a többi háremhölgy. Apró ékszerdobozok készítéséhez sem fűlt a foga. A lantés a hárfajáték, az ének és a tánc pedig rettenetesen untatta.

12

88

A háremfőnöknő

Mutnefret otthagyta az ablakot, és úgy gondolta, magához hívatja a falu egyik neves látnokát. Az öregasszonyt szinte mindennap magához kérette a királyi hárembe, úgyhogy elhatározták, hogy ideiglenesen a palotában szállásolják el. Most az egyik udvari medencénél találkoztak. – A búza és az árpa még mindig halott! Mi jelenthet ez? – Korai lenne véleményt mondani. Légy türelemmel, és legfőképpen bízz bennem! – válaszolta az öregasszony, és levette egy kígyókkal teli kosár fedelét. – Mihez kellenek ezek a viperák? – kérdezte Mutnefret csodálkozva. – Neked fognak segíteni. Megfogott párat, a magasba tartotta az állatokat, és mágikus kántálásba kezdett. Összevissza rángott a teste, s közben érthetetlen szavak törtek elő belőle. A boszorkány csak lassan tért magához, de aztán visszatette a hüllőket a kosárba, és mosolyogva nézett Mutnefrétre: – Nyugodj meg, Tuthmószisz kedvese, erős és egészséges gyermeket, ráadásul fiút hozol a világra! – Fiút? Ez biztos? – Bizonyosan állítom. Szehmet istennő, ha rosszat akarsz ennek a gyermeknek, légy átkozott! Oltáraid felégetik! Egyiptomi ember nem áldoz többé neked. Akkor örökre véged!

Mikor végzett az istenekkel, Mutnefret fölé tartott néhány életerőt és biztonságot adó amulettet, melyek griffeket, vízilovakat és oroszlánokat ábrázoltak. – Ízisz és Thot veled vannak. Hórusz, Maat, Básztet, Montu és Ré vigyáznak a gyermekedre. Teste minden része védve van. Ez az elefántcsont bot, amit a hasad fölé tartok, mindkettőtöket megvéd az ártó szándéktól. A botra víziló, oroszlán, kígyó és béka volt festve, elülső végtagjukban egy-egy késsel. A boszorkány behunyt szemmel kört rajzolt vele Mutnefret köré, majd felkiáltott. – Mintha Amont láttam volna! Ott álltál előtte, és megmutattad neki az újszülöttet! Az egyiptomi nép megéljenezte! Amon Kegyeltjének, a két Egyiptom Urának nevezték. Azt a mágikus koronát viselte, amit az apja. – Mit jelent ez? – kérdezte Mutnefret izgatottan, de természetesen nem várt választ. – Csak akkor láttam ilyen világosan a jeleket, amikor Hatsepszut megszületett! Tuthmószisznak kellett jövendőt mondanom. 89

– De mi köze Hatsepszutnak az én gyermekemhez? – Mindhárman uralkodói jelvényeket viseltek. – Tehát a fiam uralkodni fog… – Ez bizonyos… – És Hatsepszut? Ez így teljesen érthetetlen! – Íziszre, én sem tudhatok mindent! Mutnefret dühösen állt fel. – Nem is értem, miért hallgatom az ostobaságaidat! Összevissza beszélsz. – Az istenek jeleket mutatnak nekünk, de azokat aztán meg is kell fejteni. Mindenesetre eltávolítottam tőled Szehmetet, aki tönkretehetné az udzsa vagy Ré védelmét. Szehmettől még az istenségek is tartanak. Most elmegyek Mut templomába, hogy imádkozzak a gyermekért, ahogyan az uabok13 teszik. Ha gyermeked a háromszázhatvanadik nap utáni öt nap valamelyikén születne, nem sok esélye lenne a túlélésre. Egy fehér marhát fogok áldozatul bemutatni az érdekedben. Mutnefret a fejét csóválta. – Tudom, mire gondolsz, szépséges Mutnefret. Egy uab imája hatásosabb lenne a pusztítás istennőjével szemben. Ne aggódj! Mielőtt belépnék a templomba, megtisztítom a lelkem egy szertartáson. Magam is birtoklom a szát, a gonosz ellen ható mágikus erőt és ismerem a Sznofru idejéből származó titkos könyveket. Mutnefret nem igazán hitt neki, de óvatosságból magánál tartotta az elefántcsont botot. – Ha nem ismered a mágikus szavakat, nem sokra mész vele – mondta gúnyosan a boszorkány. – Csak én védhetlek meg Szehmettől. – Majd ha döntöttem, tudatni fogom veled. Most menj! Az öregasszony sértetten mormogott valamit. Nem tetszett neki ez a fensőbbséges bánásmód. Nem ő akart a hárembe jönni. – Várj! – mondta neki Mutnefret, mintha megijedt volna, hogy többé nem látja. – Bizonyára ismersz néhány szerelmi bájitalt… – Mindegyiket! – torkolta le a boszorkány. – Tudok olyat, ami a vetélytársra hat, de olyat is, amitől a kívánt személy szerelembe esik… – A vetélytársra… És a fiaimat is meg tudnád védeni az ellenfeleiktől? – Bizonyára – fordított neki hátat. – Ha úgy látom jónak.

13

90

Tiszta életű papok

Tizenhetedik Bár Egyiptomban nem mindig tisztelték a harci erényeket, Tuthmószisz jobb szeretett a csatamezőn fényleni, mint a templomok falán, a feliratokban. A kifinomult ízlésű egyiptomiak közül sokan nem szerették a Szíriába irányuló hadjáratokat, a hosszú sivatagi és hegyi meneteléseket, a hiányos táplálkozást. A király azonban a legkeményebb katonák közül való volt, s így elérte, hogy emberei szeressék és tiszteljék. A végletekig hűségesek voltak hozzá. Biztosak voltak benne, hogy ha Tuthmószisz vezeti őket, bőséges zsákmánnyal térnek majd vissza otthonukba. A fáraó serege egyiptomiakból és hadifoglyokból állt. – Készen állnak? – kérdezte Tianuntól, az írnokától a palota udvarán. – Természetesen! – válaszolta Tianu, aki a hadifoglyok csapatát vezette. A legtöbb harcos nagyobb növésű volt, mint az egyiptomiak. Voltak ott Líbiából, Mitanniból és Hattiból származó katonák egyaránt. A líbiaiak általában soványak voltak, a mitannik pedig szakállt viseltek. A feketék fülében karika volt, hajukban különféle tollak virítottak. – Élet, Erő, Amon Kegyeltje, királyunk, oldaladon fogunk harcolni – mondták kórusban a katonák. – Megöljük a lázadókat! – Elégedett vagyok – mondta Tuthmószisz. – Most mondd meg nekik, hogy arannyal fogunk visszatérni Núbiából! Ehhez azonban nagyon bátran kell harcolniuk. – Ez biztosan hatni fog rájuk – válaszolta az írnok, s teljesítette a fáraó parancsát. A harcosok a háború isteneihez fohászkodtak, és megéljenezték a fáraót.

Tuthmószisz nem titkolta, mennyire boldoggá teszi, hogy újra harcba szállhat. Büszkeségét és önbecsülését a csatamezőkön szerezte. Amenóphisz azért őt választotta, mert kivételes hadvezért látott benne. 91

Most a fáraónak csak azon járt az esze, hogy megtanítsa a fiainak a háború művészetét. Mutnefret hiába tiltakozott ez ellen. Majd ő is büszke lesz rájuk! Olyan férfiakat nevelek belőlük, akik képesek lesznek az ország irányítására! Tuthmószisz felsietett az emeletre, és magára öltötte harci felszerelését. Így állt ki az erkélyre, körülötte fiai, a királyi írnok, és a palota főméltósága. A lent álló harcosok hangosan megéljenezték uralkodójukat. Tuthmószisz meghallgatta a különböző fegyvernemek parancsnokainak jelentését, majd lelkesítő beszédet intézett harcosaihoz. – Felkészültünk a háborúra! Most már csak el kell tipornunk a lázadókat és az engedetleneket! Amon is így akarja! Egyiptomot senki sem fenyegetheti büntetlenül! Most vegyétek fel a sisakotok, és öltsétek fel vértjeiteket! Álljon elő a szekerem! Ti jól ismertek engem, együtt meneteltünk a sivatagban oázisról oázisra, hegyeket másztunk meg, síkságokat szeltünk át! És mindig győztünk! A fáraó felsorolta a győztes csatákat. – Aki bátran harcol, annak nevét örökkön dicsőség övezi! Közületek már többen bebizonyították, hogy életüket adnák az enyémért. Ahhoz képest, amin eddig átmentünk, ez a déli hadjárat csak kényelmes séta lesz, nem több. Ha a núbiaiak meglátják fényes seregünket, talán azonnal leteszik a fegyvert. Ha nem így lenne, asszonyaikat és gyermekeiket akkor sem bántjuk. Azokat kell megbüntetnünk, akik fegyvert ragadnak Egyiptom ellen! Azokat viszont könyörtelenül! Ébenfa bútoraik, aranyuk, elefántcsontjuk, állatbőreik mind a miénk lesz! A fáraó a magasba emelte a kezét. – Visszatértünkkor a nép ünnepelni fog minket. Asszonyaink s gyermekeink büszkék lesznek ránk! Ne feledjétek! A fáraót Amon keze irányítja! A beszéd után az írnokok összeírták a katonák nevét, és hogy milyen fegyvert visznek magukkal.

Előállt a király harci szekere, Tuthmószisz lesietett, és elfoglalta helyét a sereg élén. Mögötte két fia szekere haladt, a thébaiak hangosan megéljenezték az egyiptomi sereget. A fáraó a palota ablakait figyelte, hátha meglátja Amószét vagy Mutnefretet valamelyikben. Sajnálta, hogy itt kell hagynia őket, de nem tehetett mást. A birodalom érdekei fontosabbak voltak, és amúgy is fűtötte a bizonyítási vágy. Meg kell mutatnia, hogy fáraóként is támogatják az istenek. Tuthmósziszt nagyon boldoggá tette a nép szeretete. A gyerekek és az asszonyok elragadtatva bámulták a pompás sereget: a napban fénylő sisakokat és fegyvereket, a pompás lovakat. Mindenki a fáraót 92

éltette. Ahogy a város széle felé közeledtek, egyre kevesebb házat láttak maguk körül. Hirtelen kövek csapódtak a rendezetten menetelő katonák vértjének. – Öljétek meg őket! – kiáltotta egy asszony a tömegből, és a Tuthmószisz katonáit dobáló alakokra mutatott. A tömeg megbolydult. Tuthmósziszt annyira meglepte a dolog, hogy először fel sem fogta, mi történik. Nem értette, hogyan merték megtámadni őket ilyen közel a palotához. Meredten nézte, hogyan rugdossák halálra a dobálókat a felbőszült parasztok. Ekkor egy újabb csoport jelent meg, akiknél már fegyver is volt. A fáraó testőrsége azonnal útjukat állta, és a meggondolatlan fiatalok rájöttek, hogy nem is olyan könnyű meglepni egy fáraó seregét. A merénylők egy pillanatig tartották csak magukat, majd eszement futásba kezdtek. – Ha valaki ismeri valamelyik támadót, beszéljen nyugodtan! – Tuthmószisz a thébaiakhoz intézte szavait. – Aki tud valamit, földeket és állatokat kap tőlem! Ha hallottatok valamiféle összeesküvésről, de nem tudatjátok velem, szigorú büntetésben részesültök! Engem Amon védelmez! Aki engem támad, az istenek ellen támad! A fáraó körbenézett, de csak rémült arcokat látott maga körül. – Ne féljetek! Országotok nincs veszélyben, amíg én állok az élén. De meg kell tudnom, hogy mi folyik itt! A katonák kikérdeztek néhány asszonyt, de nem jártak sikerrel. – Mi csak az igazat mondjuk. Az istenek rá a tanúim! Semmit sem tudunk a férfiakról, akik rátok támadtak. Sosem láttuk őket azelőtt. Valószínűleg nem itt laknak. Az egyiptomiak mind bólogattak, így a fáraó magához hívta az egyik testőrét, és megparancsolta neki, hogy térjen vissza a palotába. – Nem hagyhatom félbe a hadjáratot. Mindamellett a helyzet veszélyessé válhat. Gyűjtsd egybe a palota magas rangú tisztviselőit! Indítsanak nyomozást! Mire visszaérek, ez az ügy legyen elrendezve! A testőr elismételte a parancsot, majd elvágtatott a palota irányába. A fáraó úgy gondolta, jobb, ha hazaküldi a támadás szemtanúit. – Miután legyőztük a núbiaiakat, kétlem, hogy lenne még egyiptomi, aki kezet emel ránk! Kiadta a parancsot, hogy álljanak menetrendbe, és a sereg tovább indult. – Ha vannak sebesültjeink, ők maradjanak Thébában! Gyorsan kell haladnunk. Nem lehetünk sokáig távol.

93

Az írnok meghajolt, és elsietett, hogy közölje az uralkodó kívánságát. A jelen lévő thébaiak megrökönyödve néztek az egyre távolodó fáraó után.

94

Tizennyolcadik Kalliszthész nem vesztegette az időt. Amint elkészült a tervekkel, megmutatta őket a királynőnek, aki magához hívatta Kabehet, a telepfőnököt, és azt parancsolta neki, hogy mindenben működjön együtt a krétaival. – Bemutatlak mindenkinek: Qaának, a munkások főnökének, Néfernek, a telepfőnöknek, és néhány rajzolónak, akik már el is kezdték a munkát a királynő sírján – mondta Kabeh. – Szerencsés pillanatban érkeztél, mert a fáraó sírjának, Élet, Erő, Egészség, még csak a helye van meg. Tuthmószisz nem akar nagy piramist, mert Amont inkább tiszteli, mint Rét. Olyan nyughelyet szeretne, mint az Amenóphiszé. – Már gondolkoztam a temetési szoba elhelyezésén. A fáraó bizonyára minél nagyobb biztonságban szeretné tudni a káját, tehát a szobát nem szabad a templom alá építeni, mert ott elöntheti a víz, és a sírrablók is könnyedén rátalálnának. – Ebben egyetértünk. – Szeretnék minél előbb kimenni a helyszínre – mondta Kalliszthész. – Semmi akadálya. Két nap múlva visszaér a bal oldali csapat. Kalliszthész értetlenül nézett rá. A telepfőnök elmagyarázta, hogy két csapat váltogatja egymást a síroknál. – Ha jönni akarsz, a jobb oldali csapattal kell jönnöd. Azokkal a munkásokkal, akik a falu főutcájának jobb oldalán laknak. – Igazából én mielőbb el szeretném kezdeni a munkát. Kabeh máskor komor arca mosolyra húzódott. – Látom, az istenek nagy erőt adtak neked, de hidd el nekem, hogy senki sem bírja harminc napnál tovább a Völgyben. – De… – Bízz bennem! Mikor tíz nap után visszatérünk Thébába, teljesen ki vagyunk merülve. Kísérj el egy ilyen útra, aztán majd eldöntheted, hogy igazat mondtam-e. Kabeh elmondta, hogy két üres ház is van a faluban. – Akkor hát azt szeretném, amelyik az utca jobb oldalán van! A másik elnevette magát. – Tetszel nekem. 95

* ** Nem messze onnan, Abu házában nem volt ilyen kedélyes a légkör. – Micsoda felelőtlenség! – kiabált a házigazda. – Ezek a kis férgek mindannyiunkat veszélybe sodornak! Megérdemelték volna, hogy az összest felkoncolják. De nem! Ők elmenekültek, és most a mi nyakunkra hozzák a rendőrséget… – Nem fogják megtalálni őket – mondta magabiztosan Széti. – Még ide mersz jönni? – ordította Ahmesz. – Hát ki árulta el nekik, hogy mit tervezünk? – Talán nem ez volt a feladatom? – okoskodott Széti. – Hogy minél több embert beszervezzek? – Férfiakat! Nem pedig ilyen taknyos kis férgeket? – Nem tudhattam előre. Szerencsére nem thébaiak, és megígérték nekem, hogy a sivatagban fognak elrejtőzni. – Reménykedjünk, hogy így lesz. Máskülönben nem sokat adnék az életünkért – mondta Abu. – Ha a fáraó megkínoztatja őket, beszélni fognak! – Hogy állunk? – kérdezte Kai. – Minden készen áll – válaszolta Abu nyugodtabb hangon. – Minósz csapatai ott lesznek, ahol megbeszéltük. A keleti kiskirályok katonái már itt vannak Théba határában. Néferepet, Apui és Tai sokat segítettek nekünk. – Hála nekem – jegyezte meg Széti. – Azt hiszem, én sem okoztam csalódást – szólt közbe Protop, a rajzoló. – Nobri és Kabeh is jó munkát végzett. – Nem fogjuk nektek elfelejteni – mondta Abu méltósággal. – Még egy ideig tartsátok a szátokat a feleségetek előtt! Ebben a helyzetben ők lehetnek a legveszélyesebb ellenségeink. Ha eljár a szájuk… Remélem, Széti, hogy Belisz nem tud semmiről… – Tudja, hogy valamit titkolok előtte, de ez minden. – A jobb oldali csapat hamarosan elindul a Völgybe. Lesz rá alkalmatok, hogy újabb embereket szerezzetek az ügynek! Amint a bal oldali csapat újra útra kél, és a külhoniak csatlakoztak hozzánk, körbevesszük a palotát, és betörünk az épületbe. – Ott is vannak támogatóink – vetette közbe Ahmesz. – Ott van például Kai leendő felesége. Jól ismeri az őröket, és úgy jár ki és be, mint maga a király. Sikerült meggyőznie több hivatalnokot és szolgát. 96

– A szépséges Themisz ügyesen bánik az emberekkel – mondta Kai szerelmesen. – Most már tényleg óvatosan kell eljárnunk! – figyelmeztette őket Ahmesz. – Egy rossz szó, és nekünk végünk. Tuthmószisz katona, és gyűlöli az árulókat. Nem riad vissza semmilyen kegyetlenségtől, ha jogosnak látja a büntetést. Ha nem rontunk el semmit, mi leszünk Egyiptom urai! Kai összerezzent a büntetések említésénél, de ezen a ponton már semmi sem tarthatta vissza. – És mi lesz Amósze királynővel meg a kis Hatsepszuttal? Az öreg királynét, Ahotepet is el kell távolítani? – Először is börtönbe vetjük őket, azután majd döntünk a sorsukról – válaszolta Ahmesz. – Ha azt nézzük, a királyi család egyik tagját sem szabadna életben hagyni… – Főleg a fáraó és Amenóphisz gyermekeit nem – tette hozzá Abu.

* ** Kai elnyújtózott az ágyon. Themisz házában lakott, amit a nő hajdanán Amenóphisztól kapott. A fáraó a mitanni királytól szerezte a fiatal és előkelő származású lányt némi arany és drágakő fejében. Themisz sosem ismerte a nélkülözést, hiszen Amenóphisz kitűnően bánt vele. Mikor a felesége lett, akkor vette neki a házat, s amikor végül ráunt, és elbocsátotta a háremből, jókora birtokot adományozott Themisznek. A birtokhoz cselédek és jószág is járt, s a nő örömmel fogadta Kai segítségét a hely irányításában. Igaz, hogy Amenóphisz mindig jól bánt vele, ám Themisznek nem tetszett, hogy Tuthmószisz a mitanni király ellen akar háborút folytatni. Két bátyja a hurrik seregében szolgált. Úgy döntött hát, hogy segít Kainak terve megvalósításában. Az egyik szolgáló citromos olajjal kente be Kai lábát, és masszírozni kezdte a férfit. – Ülj ide mellém! Themisz nem kérette magát. Kai jó pár évvel fiatalabb volt nála, s boldog volt, hogy egy ilyen korú férfi vonzónak találja. – Vegyelek át? – kérdezte kacéran. – Most nem. Túl sokáig tartana, mire végzel – nevetett Kai.

97

Themisz valóban alapos volt. És nem csak a masszázsban. A háremben sok fortélyt eltanult az idősebb háremhölgyektől, és kísérletező alkat lévén új fogásokat is kifejlesztett. – Küldd ki a szolgálókat. Bizalmas dolgokról kell beszélnünk. Themisz kitalálta, miről van szó. – Nos, mi a helyzet? – kérdezte izgatottan, mikor magukra maradtak. – Eljött a nagy nap. Értesítsd azokat, akiket sikerült mellénk állítani a háremben! Mondd meg nekik, hogy álljanak készen! Minósz serege bármelyik pillanatban megérkezhet Thébába. Az ázsiaiak és a peloponnészosziak már a közelben vannak. Segíteni fognak a palota bevételénél. A királynő testőreinek meglepődni sem lesz idejük!

98

Tizenkilencedik Kalliszthészt annyira felizgatta, hogy végre megláthatja a Királyok Völgyét, hogy már aznap este összeállította a felszerelését, mikor először beszélt Qaával. Két nappal később már a telepen barangolt, és egészen elkápráztatták az ott dolgozó festők és szobrászok remekművei. Egyvalami nem tetszett csak neki. A munkások gyakran kis csoportokba verődtek, s mikor a közelükbe ért, furcsa hallgatásba burkolóztak. Ez sem szegte azonban kedvét, hiszen gondolatai folyton a sírok tervei körül keringtek. Éjszakánként nagyokat sétált. Ilyenkor hűvös volt, jobban tudott álmodozni. Az ötödik nap estéjén már épp hazafelé tartott, amikor fojtott beszélgetés ütötte meg a fülét. Közelebb sétált, hátha megismerkedik valakivel, akinek beszélhet a munkájáról, de ebben a pillanatban egy olyan mondat hangzott el jól kivehetően, amely szobormerevvé dermesztette. – Holnap a fáraó meghal – mondta egy hang. Kalliszthész gyorsan belépett egy ház fala mögé. – Végre! – hallatszott egy másik hang, mely az előzőnél jóval mélyebb volt. – Hogy vártuk ezt a napot! – Igen, Széti. De nem megérte várni? Minósz nem épp gyenge szövetséges. – A núbiaiakat és a peloponnészosziakat sem kell lebecsülni… – A palotában élő barátainkhoz is eljutott a hír. Kai elintézte. – És mi van a keleti kiskirályokkal? – Ők is támogatnak minket. – Ez maga a tökély. Kalliszthésznek ismerős volt néhány hang. Megpróbált közelebb jutni, hogy lásson is valamit. A körvonaláról is megismerte: Kabeh volt az. Még jó ideig hallgatta az összeesküvők fecsegését, és bizonyossá vált számára, hogy valami halálosan komoly dologról szerzett tudomást.

99

Egyformán gyanús lenne az is, ha előbb hagynám itt őket, mint ha tovább akarnék maradni. Valahogyan mégis értesítenem kell Amószét! Kalliszthész Íziszhez imádkozott, hogy jusson eszébe valami megoldás. Mi lenne, ha éjszaka mennék el? Azonnal elvetette az ötletet, elvégre ha elkapnák, már nem tudná kimagyarázni magát. Neki most biztosra kell mennie. Idegességében felalá járkált. Végül kiment a szabadba, hátha hall még valami érdekeset. Odakint minden csendes volt, úgy tűnt, az összeesküvők álmát nem zavarják holmi lelkiismereti problémák. A krétai hirtelen elhatározással a Théba felé vezető út felé osont, majd lépteit megszaporázva megindult a kavicsos ösvényen. A legkisebb zajra is hirtelen megpördült, és izgatottan hallgatózott. Szívdobbanásai a fülében lüktettek. El kellett volna kötni egy szamarat. Ozirisz, holtak istene, ha nem gyűlölsz, most segítesz nekem! Mentsd meg a királynőt és a fáraót! Hamarosan a falu határához ért. – Hogy jutok át a folyón? Ilyenkor mindenki alszik. Ez az! Elkötök egy csónakot! Hamar talált is egyet. Gazdája egyszerűen az egyik fa ágához kötözte. Egy pillanat műve volt, s már a Níluson evezett. Egy idő múlva evezőcsapásokat hallott a távolból. Minósz katonái… Bár ők úgysem tudják, hogy én nem tartozom hozzájuk. Tovább! Kalliszthész megpróbálta bizonyos távolságból szemlélni ezt az egészet, de úgy tűnt, hogy egy rémálomba csöppent. Erőteljes húzásokkal kezelte az evezőket, de közben ügyelt, hogy ne kavarja fel túlságosan a folyó fekete vizét. Még szerencse, hogy így csak a karom fárad el. Ahogy partot érek, kiugrom, és futás! Nem szabad túl gyorsan! Ki kell tartanom egészen a palotáig. Csak engedjenek is be!

A dolog könnyebben ment, mint gondolta. Igaz, csak a bebocsátásra várva jutott eszébe, mi lett volna, ha a királynő testőre is az ellenséggel van. Nem mintha félt volna megverekedni egy egyiptomival, de aki nem számít egy támadásra, az mindig hátrányban van. – Az isteni királynő fogad téged. Kalliszthész belépett a királyi terembe, és boldogan látta, hogy Amószénak semmi baja az álmosságon kívül. – Minek köszönhetem ezt a furcsa látogatást? Mitől vagy ilyen csatakos? 100

– Két Egyiptom királynője, ma este egy nagyon érdekes beszélgetést hallgattam ki teljesen véletlenül. Először azt hittem, hogy csak rosszul értem a szavakat, de aztán megbizonyosodtam róla, hogy már az első alkalommal is jól hallottam: a Völgyben és a munkások falvában összeesküvők vannak! – Ki a célpontjuk? A férjem? Milyen ostobák! A világ legnagyobb hadvezére ellen támadnak! – Ki akarják irtani a nagy Amószisz egész dinasztiáját! – Miket beszélsz? Én is veszélyben vagyok? – A lányod és az egész családod, királynő. Íziszre mondom! A krétai és a peloponnészoszi csapatok felfelé tartanak a Níluson, és egyesülni fognak a núbiaiakkal és a keletiekkel. Az összeesküvők az ő támogatásukkal akarják bevenni a palotát. És ez még nem minden! A házon belül is vannak szövetségeseik. Amósze most valóban megrémült. – Biztosan félreértettél valamit. Hogy mernének a fáraó életére törni? Népünk szeret és tisztel minket. Nagyapám mindig az ország érdekeit nézte… – Nem ismerem az indítékokat, de hinned kell nekem! Valamit tenni kell, de gyorsan! – mondta hevesen Kalliszthész. – Tenni, tenni… De mit és hogyan? Amósze nem bírta összeszedni magát. Leült, és megpróbált ellazulni egy kicsit. Egy idő után kisimultak a ráncok az arcán, és tartása határozottá vált. Intésére odalépett hozzá az egyik testőre. – Siess! Keresd meg a helyőrség parancsnokát! Fel kell készülnünk az árulók fogadására! Tuthmósziszhoz és a vezírekhez futárokat küldünk. Az egyiptomi sereg pillanatok alatt Théba alá fog gyűlni. Ellenfeleink mindazonáltal bármire képesek. Nephtüsz segítsen meg minket! Ezt sosem bocsátom meg Minósznak. Drágán megfizet még ezért! *** Amósze saját maga vezette a nyomozást. A háremhölgyek nem tudtak ellenállni kutató tekintetének, s lassan fény derült néhány érdekes dologra. – Csak a gyermekeinket ne bántsd! Mi valóban vétkeztünk, de nem tehetünk róla! Themisz bizonyára fekete mágiát használt. Mi szeretjük a fáraót és a családját! Semmi közünk az idegen királyokhoz! – Hogyan? Miféle idegen királyok? – villant meg a királynő szeme. – Hát azok, akik Amósze előtt uralták Egyiptomot. 101

Amósze ezek után összehívta az összes háremhölgyet. – Ha beszéltek, megúszhatjátok a büntetést. De mondjatok el mindent, amit tudtok! – Themisz nekem beszélni valami Abduról meg Ahmiszről… – mondta az egyik gyereklány, akit a király az egyik hadjáratról hozott magával. – Ők a fő szerveszkedők! A királynőnek most nem volt kedve nevetni a lány gügye beszédén. – És a hivatalnokok neve? Rövid hallgatás után a többi lány nyelve is megoldódott. Amósze kivétel nélkül hűségesnek hitt alattvalói nevét hallotta vissza. Arra kérte Kalliszthészt, legyen mellette, amíg lefolynak a kihallgatások és a tárgyalások. A királynő kivételes kegyességről tett tanúbizonyságot. A háremhölgyek közül mindössze kettőt ítéltek el, mert azok odáig mentek, hogy testvéreiket harcra szólították fel a király ellenében. Az árulóknak Amósze megparancsolta, hogy örökre hagyják el Egyiptom földjét. Az aljasabbakat bányákba küldte, de még ez is jobb volt a krokodiloknál. Vizsgálatot rendelt el a legmagasabb körökben is. Kikérdezte a parancsnokokat, a királyi könyvtár írnokait, a hírnököket, a királyi háznak dolgozó írnokokat, a bírákat és a csatornákért felelős tisztviselőket. Vége-hossza nem volt a kihallgatásoknak.

Anélkül, hogy Tuthmósziszt értesítette volna, nyomozókat küldött a kormányzók nomoszaiba, és a papság sem úszhatta meg a kérdezősködést. Mikor a munkások visszatértek a Királyok Völgyéből, rájuk is lesújtott az igazságszolgáltatás vasökle. Amósze tizenkét új bírát nevezett ki válogatott hivatalnokokból. Nem bízott már senkiben. A tisztességtelen bírák Egyiptomban elvesztették a fülüket vagy az orrukat. – Nem én akarok lesújtani. Amon büntesse meg az összeesküvőket! De ti se kíméljétek az árulók lábát és kezét! – mondta az újdonsült ítélnököknek. *** Mikor megtudták, hogy leleplezték az összeesküvést, az egyiptomiak közül sokan még a kikérdezésük előtt elhagyták az országot. Széti bevallotta feleségének, hogy ő is részt vett a dologban, és arra kérte, meneküljenek együtt. 102

– Összeszedjük, amit lehet, és még ma este elutazunk. Máskülönben a krokodilok közé vetnek! Beliszt teljesen meglepte, hogy a férje ilyesmibe keveredhetett. Nem ilyennek ismerte. Természetesen azonnal elkezdett csomagolni, ahogy felfogta, miről is van szó valójában. A legtöbb összeesküvőt elfogták, és a bírák előtt kellett felelniük tettükért. Közben Tuthmószisz üzenetet küldött Amószénak, hogy teljesen szabad kezet biztosít számára. Themisz, amikor megtudta, hogy Kait is elfogták, megpróbált elmenekülni, de azzal már elkésett kissé. A résztvevőket egyébként különféle büntetéssel sújtották. Abu és Ahmesz a krokodilok között végezte. Kait száműzték. Themisz vele mehetett, bár a királynő sokat töprengett a dolgon. Néferepetet és Apuit, a két szobrászt, Protopot és Nobrit, a rajzolókat, a festő Mait, Tait és a nagy tehetségű Kabehet megkorbácsolták ugyan, de Thébában maradhattak, ugyanis munkájuk nélkülözhetetlen volt a sírok befejezésénél. Gizét, az egyszerű munkást, és Bészt, a parasztot ugyancsak száműzték. Egyedül Széti kerülte el a felelősségre vonást.

103

Harmadik rész

104

Huszadik Kalliszthész hiába volt olyan figyelmes és tehetséges, Amószénak a következő évben megint csak lánygyermeke született, miközben Mutnefret büszkén adta fiának a Tuthmószisz nevet. A fáraó örült az új jövevénynek, de elszomorította, hogy Amemeszisz, akit annyira szeretett, idő előtt átkelt Ozirisz bárkáján a Túlvilágra. A vezír pedig még csak pár hónapja választott neki sírhelyet. Tuthmószisz így egyedül vonult hadba, s háború háborút követett ebben az időszakban. A fáraó azt akarta elérni ezzel, hogy senki ne merje megkérdőjelezni az egyiptomiak hatalmát. A núbiaiak és a sivatagi népek ezt a leckét igen jól megtanulták. Egy idő után csak félve merték kiejteni az Amon tanácsait követő király nevét. Mikor tehette, a fáraó sztéléket emeltetett győzelmei emlékére. Amikor Núbiából érkezvén lefelé hajózott a folyón, az árbocra egy núbiai katonát köttetett fejjel lefelé. A meghódított területeken újra meg újra helyőrséget hagyott.

Amósze, miután Kalliszthész olyan ékes bizonyítékát adta a királyi pár iránti hűségének, megannyi címmel halmozta el a krétai fiatalembert. Maga Tuthmószisz is hálás volt neki, de ő főleg az istenek gondviselését látta az egészben. Mindenesetre megerősítette a palota őrzését, és kémeket küldött szét Thébába meg a nagyobb egyiptomi városokba. A királynő aggódott, hátha Kalliszthész egyszer csak meggondolja magát, és visszatér Krétára. Ennek persze nem sok alapja volt, hiszen amikor nem volt dolga a Királyok Völgyében, és Tuthmószisz is éppen valamelyik hadjáratát vezette, Kalliszthész azonnal a palotába sietett, hogy imádott királynője közelében lehessen. Ahogy egyre nagyobb lett, Hatsepszuton apja tulajdonságai kezdtek kiütközni. Anyja büszke volt rá, hogy ilyen bátor lánya van. Az utóbbi időben a fáraó is egyre jobban megkedvelte Hatsepszutot, de nem túl gyakran látták egymást. A csatamező jobban vonzotta Tuthmósziszt a trónteremnél. 105

*** Kalliszthész ma üres kézzel érkezett, és ez meglepte a királynét. Már megint arra gondolt, biztosan most jelenti be, hogy visszatér Krétára. Magának sem vallotta be, de egyre szorosabb kapcsolat fűzte ehhez a művelt és érzékeny férfihoz, aki annyira különbözött a férjétől. – Dicső Hitves, el kell mondanom valamit. Régóta figyelem Mutnefret mesterkedését. Bár most elveszített egy fiút, még mindig reménykedik, hogy egy nap majd az ő gyermeke ül Egyiptom trónjára. A királynő felsóhajtott. Jól tudta ő, mi folyik a palotában nap mint nap, s ez egy kicsit be is árnyékolta az életét. – Jól tudod, az istenek milyen szívesen látják, ha egy hercegnő a fivéréhez megy feleségül. Gyermekeik még inkább közelebb állnak az istenségekhez. Ízisz Ozirisz testvére volt. Széth és Nephtüsz ugyancsak rokonságban álltak egymással. Az istenek példát mutatnak… – Miért emlékeztetsz rá, hogy Tuthmószisz nem a testvérem, és hogy csak lányaink születtek? – Emlékszel rá, meséltem, hogy az anyám annak idején Amenóphisz háremhölgye volt. Imádta az apádat és Egyiptomot. Egy nap azonban már nem keltette fel a vágyat a fáraó szívében, és útjaik elváltak. Én akkoriban a palotában nevelkedtem. Azt, hogy hogyan kerültem Krétára, már tudod. Amósze kíváncsian nézett rá. – Mi akarsz ezzel? Azt állítod, hogy Amenóphisz fia vagy? A testvérem? Kalliszthész bólintott. – Ezt nem tudom elhinni. Az istenek ezért vezettek hozzám? – Az istenek engem választottak ki arra, hogy örököst nemzzek neked. Mikor Minósz azt mondta, hogy ide kell jönnöm, átkoztalak érte, de azután amint megláttalak, tudtam: maradni fogok. – Ezt mind tudom. De hogyan gondolhattál olyat, hogy a fáraó helyett te… Micsoda gőg! Micsoda vakmerőség! Nem félsz az istenek büntetésétől? A krétai lesütötte a szemét. – Bocsásd meg nekem az őszinte szavakat, de mióta megértettem, mi az istenek akarata, nem szégyellem kimondani őket. Biztos vagyok benne, hogy nem tévedek. Hatsepszut lépett be anyja termébe. Amósze mély hallgatásba burkolózott. A kislány a krétaihoz futott. – Még itt vagy? 106

– Nem szeretsz engem? – kérdezte Kalliszthész mosolyogva. Hatsepszut elfintorodott. – Szeretlek, mert te is szeretsz engem. Rét is ezért szeretem. Ízisz is megvédelmez. És… – Bárcsak mindig együtt lehetnénk – szólalt meg a királynő. – Csak azt szeretném megkérdezni, mikor tér vissza apám, a fáraó a palotába. – Hamarosan… – Nagyon hiányzik nekem. Amikor visszatér Thébába, a nép mindig olyan boldog! Napokig csak ünnepelnek. Mindenki táncol és énekel… – A fáraó győzelmeit ünneplik. Ne félj, nemsoká megint itthon lesz! Most menj! Játssz egy kicsit Satrával. – A fáraó valóban ilyen hamar várható vagy csak a kis hercegnőnek akartál örömet szerezni? – kérdezte Kalliszthész. – Tegnap kaptam tőle egy üzenetet. Gyorsan halad előre. Szeretne mielőbb Thébában lenni. – Ez újdonság, Íziszre! Sosem szokott sietni! Csak a háború és a háború. – Ne beszélj így róla, Kalliszthész! Ne feledd el! Ő Egyiptom fáraója. Sosem fogom megcsalni Tuthmósziszt. Apám választotta ki számomra. A fáraó egyre többet foglalkozik a gyermekeivel, és a lányaival különösen kedves szokott lenni mostanában. Kalliszthész most nagyon távolinak érezte a királynőt. Lehetséges, hogy ő nem látja találkozásukban az isteni jelet? – Gondolkodnom kell. Beszélek a papokkal – mondta végül Amósze. – A mai naptól kezdve végre nem kell titkolnom az irántad érzett szeretetem. A fivérem vagy, és semmi sem természetesebb annál, hogy ezentúl a palotában kell laknod. Amenóphisz is így akarta volna. Meg fogod kapni a királynő testvérének kijáró összes titulust! – Nekem nem ez kell. És ne áltasd magad! Ha vonzódsz hozzám, az azért van, mert nő vagy, én pedig férfi… – Én Egyiptom királynője vagyok, a nagy Amószisz leszármazottja. – A királynők mindenekelőtt asszonyok. – Nem, nem, Kalliszthész – válaszolta keményen Amósze. – Egy királynő mindenekelőtt királynő, akinek kötelességei vannak az istenek és a népe felé. Vigyázz, nehogy az istenségek megbüntessenek! Kalliszthész jobbnak látta távozni. – Mindjárt parancsot adok, hogy foglalkozzanak veled rangod szerint. 107

– Szükségtelen – válaszolta a krétai. – A válaszod segített meghoznom a döntést. Visszatérek Krétára. A királynő megijedt, hogy fenyegetéssel sem tudja visszatartani szeretett Kalliszthészét, és könyörgőre fogta a dolgot. – Bocsáss meg nekem, hogy olyan keményen beszéltem veled! De mi lenne, ha más is hallotta volna, mit javasoltál nekem? Tuthmószisz őrjöngene. Az összeesküvés óta nem bízik senkiben, és a legkisebb engedetlenségért is a legnagyobb büntetést szabja ki. Persze engem is megrázott, hogy a nép egy része ellenünk fordult, miközben mi csak a javukat akartuk. Akit a barátunknak hittünk, az is elárult. – Mint Minósz. – Igen. Mint Minósz. És mit ért el vele? Most az egyiptomi tengerészek nem kereskedhetnek a krétai hajósokkal… – Ez igen súlyos teher a krétaiak számára, isteni Amósze. Ha hagynád, hogy megpróbáljam megoldani ezt az ügyet… Miért a krétai nép szenvedjen Minósz bűne miatt? – Ez az élet rendje. De most már látom, te jó uralkodó lennél. Sokkal több érzéked van a diplomáciához, mint Tuthmószisznak. – Mégsem fogadsz el engem. Kár a szóért. Mikor Kalliszthész megint távozni készült, a királynő arra kérte, hogy maradjon. – Nem, ne menj el. Azt hiszem, igazad van. Ízisz tiltott szerelmet élesztett a szívemben. Nem akarom lerombolni ezt az érzést. – Végre elismered! – Kalliszthész a nő lábaihoz vetette magát, és átkarolta a karjával. – Hát szükség volt rá? Csak egy ostoba férfi nem vette volna észre… – Ne szégyelld! Ne érezd magad bűnösnek! Ez az istenek akarata… Kalliszthész a térdére hajtotta a fejét, és hosszú ideig nem mozdultak. – Mit kell tennünk? Mit kívánnak az istenek? Itt nem szabad tévednünk, mert az szörnyű büntetést vonna maga után! A nő a kezébe vette szerelme nemes ívű állát. – A fáraó fáraó marad. Amon elfogadta őt. Hacsak nem esik el a csatamezőn, te nem állhatsz a helyébe. Én pedig nem kívánom a halálát. Valamikor nagyon szerettem, még ha ő nem is mindig viszonozta ezt az érzést. Egyiptomnak nem kell két fáraó. – De örökösre szüksége van. – Honnan tudhatnánk, hogy tőled fiam születik majd? Tuthmószisznak három fia is volt, így valószínűleg nálam van a hiba. Kalliszthész furcsán nézett rá. 108

– Kérlek, beszélj! A férfi felállt, és határozott hangon beszélni kezdett. – Te papnő is vagy, Amósze, a te imád Hathornál biztosan meghallgatásra talál. Szertartást kell végeznünk, melyen Hathoré mellett Neit, Thot, Ptah és Min segítségét kérjük. Az istenségek most az egyszer biztosan megsegítenek minket. A királynő elhitte, amit a férfi mondott, mert el akarta hinni. Parancsot adott a szolgáknak, hogy hozzanak be a terembe mindent, ami a szertartáshoz szükséges, és elküldetett a papnőkért. – Hathor hallgassa meg imánkat, a szerelem istennője, aki boldogságot hoz az otthonainkba!

109

Huszonegyedik A királynő csodálattal nézte Kalliszthészt. Mindig magával ragadta a férfi mágiában való jártassága. A férfi különféle főzeteket kevert össze. Megfogott egy nőt ábrázoló viaszszobrot, és a szíve helyére egy aranyszeget helyezett, míg a hasára egy kisfiú képét rajzolta. Kalliszthész ezután arra kérte az isteneket, hogy ne akadályozzák vágyai beteljesülését. – Holnap gyűjts egy csokor virágot! – mondta a királynőnek. – A virágokat tedd valaki olyannak a sírjára, aki kedves volt a szívednek, és fiatalon halt meg! Amósze bizonytalannak tűnt. – Amemeszisz sírja megfelel? – Szeretted Amemesziszt? – Sohasem gyűlöltem. – Inkább válassz egy nőt! – tanácsolta Kalliszthész. – Mit látsz a füstben? Mit olvasol ki a lángokból? – kérdezte a királynő nyugtalanul. – Csak örömöt és fényt látok. Látom a gyermeked, amint Egyiptom trónjára ül. Ez csak egy fiú lehet. – És ki az apja? Hangja finoman reszketett. Kalliszthész nagyot sóhajtott. – Sajnos, Hathor épp a lényeget rejti el előlem. Védelmezi a gyermeket, erőssé és bölccsé teszi, de az apja társaságában nem mutatja. Hatalmas uralkodó lesz, akit az egyiptomiak isteníteni fognak. Legyőzi ellenségeit, és felvirágoztatja az országot.

Amósze himnuszokat kezdett énekelni. Neveltetése magába foglalta a zene és a tánc művészetét is. Minden hangszeren kitűnően játszott. Tánctudását a memphiszi és a thébai ünnepeken villantotta fel egyszeregyszer. Az Amon templomában végzett szertartásokon pedig kötelessége volt táncolni. – Táncolj! Akkor hamarabb eléred az istenséget! – kérte Kalliszthész. 110

Négy papnő állta körül a királynőt, és a négy szél himnuszát kezdték énekelni. – A négy szél hozza meg a választ, amit várunk! Az északi adjon életet, a keleti közvetítse Ré erejét, a délié a gyógyító hatalom! Az egyik papnő most Amószéhoz lépett, és a meratláncot akasztotta a nyakába. A láncra gyönyörű gyöngyök voltak felfűzve. – Adjon e lánc életet, hatalmat, szerelmet és gyermekeket a királynőnek! A papnők tánca egyre vadabbá vált. – Istennő, add meg a királynő lelkének a jogot, hogy újabb egészséges és dicső gyermekei születhessenek! A tánc most már valóságos őrjöngéssé változott, ahogy a félmeztelen papnők le-föl ugráltak a teremben. – Gyere, istennő, egyesülj a fénnyel! Ne légy kegyetlen! Thot majd megvéd téged közöttünk!

Hatsepszutot nagyon érdekelte, miféle zajok szűrődnek ki a teremből, ahová nem volt bejárása. Előbb ügyesen megszabadult a dajkájától, majd az őröket vette rá, hogy nyissák ki neki az ajtót. Belépett, és felemelte a rózsaszín függönyt, ami eltakarta a teremben játszódó jelenetet. Hitetlenkedve nézte, amint anyja teljes önkívületben vonaglik, mintha egy isten kerítette volna a hatalmába. Kalliszthész ekkor egy fáklyát nyújtott felé, amivel elégette a gonosz erőket jelképező tárgyat, amit addig a másik kezében tartott. Hatsepszut különlegesnek és szépnek látta az anyját ebben a hosszú, fehér ruhában. Fején persze most is ott volt a korona. A papnők ezután egy Amon-szobrot vittek a terem közepére. A legidősebb közülük a nyakába akasztotta az újjászületés láncát. Amósze ezután a szoborhoz lépett, és letérdelt előtte. A papnő arra kérte Amont, hogy kezét helyezze a királynőre. – Az isten keze most a férfi magját jelképezi. Egyesülj az istennel, és olyan isteni gyermekkel ajándékoz meg téged, aki nem lehet más, mint fáraó – mondta a papnő. Hozzávetőleg tíz-húsz uab jött be, és amulettekkel borították be a királynő testét. – Te vagy a királynője minden olyan helynek, ahol a Nap jár. Te táplálod a népet és a Nílus áradását. Amósze lassan magához tért önkívületi állapotából. Most már biztos volt benne, hogy a szertartás sikerrel járt. 111

– Maat, Hathor, Amon és Su megvédik majd a gyermekemet, hogy Egyiptom tovább virágozzon! Hatsepszut most inkább istennőnek látta az anyját.

112

Huszonkettedik Miközben Amósze minden álma egy fiú volt, Mutnefret elvesztett még egyet. Pedig Udzsmósze a bátyja halála óta minden csatába elkísérte a fáraót. Úgy tűnt, szép jövő előtt áll. Tuthmószisz nem tudta feldolgozni az újabb csapást. A háborúzásban találta meg a feledést. Katonai tábort szervezett Memphiszben, seregét keletre vezette, és átkelt az Eufráteszen. Olyan gyorsan haladt, hogy hamarosan a mitanni király területein találta magát. Az ellenség épp igyekezett összevonni az őt támogató erőket, amikor a fáraó meglepte őket. Az egyiptomiak gyorsak voltak és hatékonyak. Lerohanták az idegen katonákat, és bőséges zsákmányt szereztek. Tuthmószisz nem hitt a hagyományos hadviselésben. Újító volt. Ha alkalmasnak találta a pillanatot, azonnal támadott, és nem fecsérelte az idejét holmi készülődésre. Ennek is megvolt persze a maga kockázata. A fáraó azonban ezt a csatát is sikeresen vívta meg. Mikor a beduinok látták, milyen kegyetlen az egyiptomi hadigépezet, bebocsátást kértek a fáraó táborába. Tuthmószisz a sátra előtt ült, körülötte megtermett testőrei, lábánál harci kutyája. Így fogadta a beduinokat. A nap fénye megcsillant bronzbarna mellizmain, melyeket bármelyik harcos megirigyelhette volna. – Miért jöttetek? Már nem szeretitek a mitannikat? – Mitanni királya fél a fáraótól, Élet, Erő, Hatalom. Mi nem harcolunk egy gyáva uralkodó seregében! Miközben beszéltek, a beduinok folyton az egyiptomi tábort vizslatták. Hol vannak a gyenge pontjai, hány nagyobb és hány kisebb sátrat rejt magában. Tuthmószisz azonnal átlátott a szitán. – Nem hiszem, hogy azért jöttetek volna ide, hogy a mi sorainkban harcoljatok. Inkább Mitanni királya küldött ide titeket, hogy kémkedjetek és zűrzavart szítsatok. Szerencsétek, hogy jó kedvemben találtatok, de azt ajánlom, minél előbb hordjátok el magatokat a környékről!

113

A fáraó visszavonult a sátrába, hogy vezérei körében újra átgondolja a haditervet. Gyorsan végeztek vele, majd megparancsolta, hogy minden katona készüljön fel a harcra. – Majd most megmutatom, hogy az isteni Amenóphisz miért engem választott utódjául! Odakiáltott a katonáknak, hogy kövessék.

Tuthmószisz szekerén elvonult az ellenséges sorok előtt. Néhány íjász megpróbálta eltalálni, de Amon megvédte őt kicsinyes próbálkozásaiktól. Csatakiáltást hallatva adta meg embereinek a jelet a támadásra. A fáraó díszes sisakot és gyönyörű nyakláncokat viselt. Messziről olyannak tűnt, mint egy félisten. Mögötte egy tiszt ült a szekéren. Nem nagyon zavartatta magát, hozzászokott már uralkodója harcias viselkedéséhez. Az egyiptomi had szekereinek ezúttal sem akadt legyőzője. A roham szétzavarta az ellenség íjászait, és nagy pusztítást végzett a mitanni lovasságban is. Tuthmószisz nem ismert könyörületet a legyőzöttekkel szemben. Otthonaikat szinte minden egyes alkalommal felégettette. Miután kielégítette öldöklési vágyát, beszédet intézett a hadifoglyokhoz: – Ha elismeritek az egyiptomiak felsőbbségét, és nem kérdőjelezitek meg, hogy engem Ré kaja és Amon keze vezérel, megtarthatjátok az életeteket! Mitanni lakóinak nincs esélyük ellenem! Ha ellenállnak, láncra veretem őket! Felajánlotta a foglyoknak, hogy beléphetnek az egyiptomi seregbe. Sokan éltek is a lehetőséggel. Miután ezt is elintézte, végighajtott a csatamezőn, hogy emlékezetébe vésse a pusztítás nyomait. Mindenütt írnokok szorgoskodtak: összeírták a halottak és a foglyok számát, a zsákmányolt fegyvereket és ékszereket. Közben mindenki a fáraót éltette. Amelyik fogoly erre nem volt hajlandó, az megismerkedhetett az egyiptomi katonák korbácsával. Rosszabb esetben tüzes vasat alkalmaztak a meggyőzésükre.

* ** Tuthmószisz tovább haladt kelet felé. Amikor az ott lakók hírét vették érkeztének, azonnal az erdőkbe vagy megerősített városaikba vonultak vissza. Az egyiptomi katonák így minden nehézség nélkül kifoszthatták otthonaikat, letarolhatták gyümölcsöseiket és szántóföldjeiket. 114

Ezután következtek az erődített városok. A katonák elkerülték a köveket, nyilat, lándzsákat és fejszéikkel bezúzták a városkapukat vagy épp létrákon feljutva, az ablakokon keresztül tettek látogatást a békés otthonokban. Erre azonban legtöbbször nem volt szükség. Amint a fáraó megjelent valamelyik város alatt, a lakók összefogtak, és térden csúszó küldöttségükkel juttatták el gazdag ajándékaikat az uralkodóhoz. Tuthmószisz aztán megtartott ezekből magának, adott a papságnak, de a katonáknak is bőségesen. A hadjáratról visszafelé jövet mindig vittek fát is, ami nélkülözhetetlen volt a hajóépítéshez.

Tuthmószisz egy ideje gyakrabban fojtotta borba a bánatát. Ez a katonáknak igen-igen tetszett, mivel ilyenkor ők is vele ünnepelhettek. A fáraó számára ez azonban nem szórakozás volt, hanem inkább menekülés. Ilyenkor nem kellett azon töprengenie, miért vesztette el ez idáig már két fiát. Talán Mutnefret méltatlan rá, hogy egy fáraó anyja legyen? Vagy maguk a fiai voltak alkalmatlanok Amon szemében? Mi a valódi üzenete ezeknek a szerencsétlenségeknek? Álmában gyakran Amószét látta maga előtt, amint felé nyújtja a kis Hatsepszut hercegnőt. Azelőtt nem sokat foglalkozott ezzel a gyerekével, de egy idő óta egyre kedvesebb volt a szívének.

Hatsepszut is az apjára gondolt. Hallotta, hogy hamarosan visszatér Thébába, méghozzá győztes serege élén. Anyja nagy munkában volt, hogy előkészítse a fáraó győzelmi ünnepét. Több napig tartó lakomák zajlottak ilyenkor a palota termeiben. Mikor végre elérkezett a nagy nap, Hatsepszut megmámorosodva nézte a diadalmenetet a palota ablakából. A legyőzött vezérek menete a fáraó szekere előtt haladt. Nyakukon kötél lógott, csuklójuk hátra volt kötözve. A hercegnő odáig volt, amikor a tömeg egyetlen nagy süvítő hangorkánban éljenezte meg a királyt. A papok közben virágokat szórtak a földre. A fáraó megmutatta a világnak, hogy képes leverni a lázadókat. Lemészárolja a bűnösöket vagy állatokként tereli őket, és hatalmas zsákmányt is hoz. A nép elégedett volt sorsával és uralkodójával.

Miután rendeződött a foglyok ügye, Tuthmószisz lerótta háláját az isteneknek. Hatalmas amforákat, nagyszámú aranykupát és drágakövet 115

szállíttatott a templomaikba. A Naharina követétől kapott ajándékokból is kaptak egy részt a nagy hatalmú istenségek. Végre megkezdődhetett az önfeledt ünneplés, melyből a férfiak, a nők és a gyermekek is bőven kivették a részüket. Az emberek énekeltek, táncoltak, borral csillapították a szomjukat, nagyszabású baráti összejöveteleket rendeztek, ahol egy nap alatt hihetetlen mennyiségű sört voltak képesek elfogyasztani.

116

Huszonharmadik Visszatértük másnapján Tuthmószisz összehívta azokat a katonákat, akiknek valamiféle kitüntetést szánt. Szekereik a palota főkapuja előtt sorakoztak. Miután az összes meghívottat bejelentették, Tuthmószisz kijött az erkélyre, s a katonák boldogan éljeneztek. A királynő és Hatsepszut kissé hátrébb állt, de a kis hercegnő figyelmét semmi sem kerülte el a szertartás során. Először hárfák hangja szólalt meg, majd fiatal lányok kórusa csatlakozott hozzá. Az írnokok bizonyos sorrend szerint szólították közelebb a katonákat, akik karjukat a magasba tartva tisztelegtek a királynak, aki külön-külön megdicsérte őket bátorságukért és hűségükért. Miután ez megvolt, a palota szolgái átadták a különféle aranykupákat és -láncokat, a kitüntetettek jutalmát. – Az én katonáim vagytok. Teljesítitek parancsaimat. Néha megmentitek az életemet is! Boldog vagyok, hogy ilyen sereget vezethetek! Most eljött a pihenés ideje! Egyetek, igyatok kedvetekre!

A harmadik napon a fáraó megjutalmazta a tisztjeit is. Saját kezűleg adta át az ajándékokat a palota udvarán. Tuthmószisz nem sok időt töltött a trónján, pedig igazi remekműről volt szó. Most együtt mulatott tisztjeivel, s kivételesen azon a helyen ült, ami csak őt illette meg egyedül a világon. – Az arra való foglyokat már holnap szállítsátok el a bányákba! Az egyik megjutalmazott tiszt odalépett a trón lábához. – Fáraó, isteni fényesség, szeretnék a figyelmedbe ajánlani néhány beduint, akik vitézen harcoltak az oldalunkon, s emiatt elvesztették jó pár állatukat. A csillogó láncokat viselő tiszt meghajolt a fáraó felé. – És hol vannak ezek a beduinok? – kérdezte Tuthmószisz. A tiszt közelebb hívta őket. Néhányuk bátortalanul elmotyogta a nevét. Legtöbbjük arany fülbevalót és hosszú ujjú ruhát viselt. Most 117

karjukat a levegőbe emelték, ahogy az egyiptomi tisztektől látták, és leborultak a fáraó előtt. Tuthmószisz kérte őket, hogy álljanak fel. – Íme, az ajándékotok! – mutatott rá egy ládára, mely tele volt arannyal és ezüsttel. – Ti is hozzájárultatok, hogy mindez a miénk legyen. A beduinok azt hitték, a király csak tréfál velük. – Tessék! Vegyétek el, ami jár! Én nem Mitanni szűkmarkú királya vagyok! Most már tudni fogjátok, hol élnek a barátaitok, nemde?

* ** A fáraó a szórakozás közepette sem feledkezett meg bizonyos dolgokról. Magához hívatta Imenit, az egyik magas rangú tisztviselőt, aki a város igazgatásával foglalkozott. – Azt akarom, hogy szépítsék meg Amon templomának falait és bejáratát. Imeni azonnal előállt egy ötlettel. – Két oszlop, azt mondod? Nagyon jó. Előtte mindenképpen beszélj Kalliszthésszel! Ő a legkiválóbb építész, akit valaha ismertem. Imeni erre nem mondott semmit, hát Tuthmószisz megpróbálta helyrehozni a hibát. – Tudom, hogy kiváló szakember vagy. Ám ha nem egyeztetsz Kalliszthésszel, a királynő téged meg sem hallgat majd, hanem egyből az ő javaslatát fogadja el. Kissé furcsa ez a rajongás részéről. – De hiszen a hűséges Kalliszthész megmentette az életedet! Persze ez nem jelenti azt, hogy jó építész is egyben – morgolódott Imeni. – Márpedig az, Íziszre. Imenit erről nehéz lett volna meggyőzni. – Mi lenne, ha most azonnal megkérdeznénk? – jutott Tuthmószisz eszébe, és máris elküldött valakit a krétaiért.

Kalliszthész már hallott a fáraó szándékáról, így máris kész tervvel állhatott elő. – Tehát a kapukat át kellene építeni… – töprengett Tuthmószisz. – Igen. Építenék hozzájuk két tornyot is, a kapu előtt pedig két obeliszk állna, rajta a fáraó, Élet, Erő, Egészség, hőstetteivel. – Ez tetszik! És te, Imeni, mit gondolsz? – Az obeliszkek legyenek rózsaszín gránitból, hogy Ré sugarai még látványosabbá tegyék őket. 118

– Kettőtökre bízom a tervek részleteit. Imeni bólintott. Kalliszthész figyelmét nem kerülte el az építész fagyos viselkedése. Megpróbálta megtörni a hallgatását. – Ismerem a munkáidat. Amenóphisz kapuján is te dolgoztál, nemde? – Igen. De a mostani fáraó sírjának még a helyét sem ismerem. Ez eléggé egyértelmű célzás volt. A feszültséget a fáraó oldotta fel. – Hát legyen! Kalliszthész megmutatja neked a sírom helyét, de rajtatok és a telepfőnökön kívül senki más nem tudhatja, hol van! Imeni arca azonnal felderült. – Jól van. Ne késlekedjetek sem az Amon-templom, sem a sírom munkálataival! Már nem vagyok olyan fiatal, és az istenek igen gyakran gyászba borítják a palotát. Lehet, hogy nekem is rövid életet szánnak. Imeni az egészsége felől érdeklődött. – Semmi bajom, de nem sok olyan katonát ismerek, aki megérte volna az ötvenedik évét. A betegség pedig bárkit bármikor elpusztíthat. Ha gyorsan és jól végzitek a munkátokat, meglesz a jutalmatok. Imeni már mondta volna, hogy nem az e világi fizetségért dolgozik, de Tuthmószisz félbeszakította. – Én vagyok a fáraó. A fáraó az, aki megmondja, hogyan kell szétosztani a javakat, aki tudja, ki szolgálja hűségesen, aki megjutalmaz titeket, ha végrehajtjátok a parancsait. A két építész megértette, hogy az uralkodó lezártnak tekinti a megbeszélést, így hát mélyen meghajoltak előtte, s magára hagyták.

119

Negyedik rész

120

Huszonnegyedik Tuthmószisz egyre ritkábban ment el hadjáratokra. Ehelyett megpróbált közelebb kerülni Hatsepszuthoz, és a nevelése részévé válni. Maga sem tudta, miért bízik annyira ebben a kislányban, aki még csak a palota kertjében labdázik, de ez nem is érdekelte Mutnefretet, aki azért imádkozott, hogy utolsónak megmaradt fia, Tuthmószisz túlélje az apját, ha lehetséges.

Hatsepszut rengeteg időt foglalkozott zenével és tánccal. Anyja továbbra is figyelemmel kísérte fejlődését, s csodálta lányát, aki a többi lány körében lejtette megigéző táncát. Satra, a dajka gyakran összeveszett a lánykával, de az minden háborúskodás dacára egyszer kijelentette, hogy a dajkáról is szeretne egy szobrot a sírjába. Satrát a királynő is nagyra tartotta, s másik lányát is vele neveltette fel. Szinte nem múlt el úgy nap, hogy a kegyes Amósze ne ajándékozott volna a dajkának egy nyakláncot, elefántcsontot, olajat vagy épp ruhákat. Keble ápolásából még Kalliszthész is kivette a részét, hogy minél különlegesebb tejjel táplálhassa a kis hercegnőket. Satra vigyázott a lányok nyugodt álmára. Figyelte, ahogy Hatsepszut alszik, és ha a lány nyugtalankodni kezdett, ő máris a földhöz és az éghez, Hathorhoz és Réhez fordult segítségért. – Adassék, hogy a halál elkerülje a királyi gyermekeket! Tudta jól, hogy milyen kemény csatát kell megvívnia minden pillanatban az ártó erőkkel, s amulettjeihez, valamint Bész és Thoérisz istenekhez fordult segítségért. Rettegett a lehetőségtől, hogy ilyen fiatalon kell elveszítenie valamelyik gyermeket. Miközben testvérét a térdén lovagoltatta vagy szoptatta, Hatsepszut a dajka körül ugrándozott, és egyiptomi meséket követelt a kedves Satrától. Mikor az újszülöttet felcsatolta a hasára, egyik keze mindig a hercegnő kezét rejtette. Mindkét lány nyakában védelmező türkiz amulett függött.

121

Az egykor oly megközelíthetetlen Tuthmószisz szívesen gyönyörködött benne, ahogy idősebb lánya úszni tanult, a babáival, a kutyájával vagy a majmával játszott. Hosszan hallgatta lantjátékát, és elbűvölve figyelte, milyen jól megy neki a szövés és az olvasás. Egy nap aztán félrevonta a lányát: – Hercegnő vagy. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tiszteletlen lehetsz akár magával a királynővel is. Egyszer majd te segíted őt, ahogyan azelőtt ő segített téged. Néha nehezen tudta csak elviselni a szeszélyeidet, de mindig ott állt melletted. Nagy fájdalmak között hozott a világra. A jóságos Satrára bízott, aki szoptatott és mosdatott téged, de közben Amósze királynő mindig ott volt a közeledben. Ügyelt rá, hogy a legjobb tanítók okítsanak. Ma már folyékonyan tudsz olvasni. Sose felejtsd el, milyen sokat tett érted, és élj úgy, hogy büszke lehessen rád! Hatsepszut meglepődött. Apja úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. Figyelmesen hallgatta a fáraót. – Mindig úgy tégy, ahogyan tanították! Tiszteld Maat istennőt! Tartózkodj a hazugságoktól és a gőgtől. Ha valamihez nem értesz, előbb hallgass és figyelj, csak aztán beszélj! Tartsd tiszteletben az összes szentséget! Ne hagyd, hogy a szép szavak elhomályosítsák a látásod. Légy becsületes és igazságos! Megértetted, amiről eddig beszéltem? Hatsepszut bólintott. – Jól van – mondta a fáraó. – Azt akarom, hogy mától cseréld le a kötényt igazi ruhára. Parókákat fogsz kapni, a legjobbakat, amik Egyiptomban léteznek. Mostantól igazi nőként fogsz viselkedni. Gyönyörű ékszereket hordasz majd. Lesz egy személy, akinek csak annyi lesz a feladata, hogy a parfümjeidet elkészítse. Olyan embert választok, aki ismeri a növények minden titkát, és keverékei messze földön híresek hatékonyságukról. – Akkor ez csak Kalliszthész lehet – mondta Hatsepszut különösebb lelkesedés nélkül. – Nem rá gondoltam. Azt akarom, hogy egyiptomi legyen. Kalliszthész egyszer majd vissza fog térni Krétára. – És festenem is kell magam? – Természetesen. Anyád és a dajka majd elmagyarázzák ezt is. Hatsepszut nem akarta mondani, de már kisgyermekkorától kezdve elleste az arcfestés minden fortélyát. A fáraó látta rajta, hogy tetszik neki, hogy igazi nőként viselkedhet, akár az anyja. – Most menj! Mondd meg Satrának, hogy adjon rád fehér lenruhát, a lábadra pedig húzzon arany papiruszszandált! A dajka majd megtanít rá, hogyan hordd a ruhát, és milyen díszeket aggass a nyakadba, a karodra vagy a lábadra, mikor a fáraó előtt kell megjelenned. Van elég 122

türkiz, ametiszt, jáspis, ezüst és mágikus arany ékszer itt a palotában. Légy méltó Hathorhoz! Hatsepszut apja lábaihoz vetette magát. – Annyira szeretlek! Ne menj el többé! Maradj velünk Thébában! – Mitől félsz, Hatsepszut? Apád Amon erejével harcol. Mikor a lány nem válaszolt, Tuthmószisz magyarázatot követelt. – Talán csak nem megint valami összeesküvés készülődik? Ha tudsz valamit, el kell mondanod! – Nem tudok ilyesmiről – felelte a lánya rövid gondolkodás után. Majd megkérdezte: – Gondolod, hogy Kalliszthész hamarosan elmegy? Tuthmósziszt meglepte a kérdés. – Miért kérded? – Te beszéltél róla… – Biztosan hiányzik neki a hazája. Mi sem természetesebb! – Akkor hát nem mondott neked olyat, hogy visszamegy Krétára? – Igen fontos feladatot bíztam rá. Hosszú idő eltelik, mire sikerül megoldania. – Miféle feladatot? – Hatsepszut túl sokat hallott azon a bizonyos szertartáson. – Majd egyszer elmondom neked, mi az. Lánya erre felpattant, és egy szó nélkül a szobájába szaladt.

* ** Mikor meglátta Satrát, lelkesen újságolta neki, mit kíván tőle az apja. A dajka csak mosolygott magában. A fáraó neki már sokkal előbb szólt erről. – Íziszre, hajítsuk el ezeket a gyermeki kötényeket! Azt akarom, hogy ezentúl szolgák hada lesse a parancsaimat, akár a fáraóét, a vezírekét, a kormányzókét vagy az anyámét! A dajka hangosan felkacagott. – Írnokot talán nem akarsz? Hogy összeírja a parancsaidat? Hatsepszut dühösen meredt rá. – Igenis akarok! Én Egyiptom hercegnője, az isteni Amenóphisz unokája vagyok! Ha valamit megparancsolok, annak úgy kell lennie. Satra fejet hajtott fiatal úrnője előtt. – Az istenekre! Micsoda természet! – Hívasd ide a szépítőszereimért felelős szolgát! Apám azt mondta, hogy a legjobb szakembert választotta. Látni akarom, milyen készít123

ményei vannak! Ezek a csúnya foltok a bőrömön már nagyon idegesítenek. – Az csak a nap! Nem kell még neked olyan sok krém! Fiatal vagy. – Ezt majd én eldöntöm! A királynő lépett be a terembe. – Hagyd már Satrát! Neki a húgoddal is törődnie kell. Holnap reggel megkapod az új ruháidat. Ékszereket is viselned kell ezentúl. Ezt a türkiz és arany fejéket neked hoztam. Ráteheted majd a parókádra. – Olyan hajat szeretnék, ami öregít. Úgy készségesebben engedelmeskednek nekem a szolgák. – Ahhoz nincs szükséged parókára, hiszen te vagy a fáraó lánya, Élet, Erő, Egészség. Néhány dologra azért figyelned kell. Ne hordj bronz vagy kerámia ékszereket! Az az alacsony sorsúaknak van. És ne mászkálj többé meztelenül a palotában. Nem vagy sem szolga, sem zenész, sem táncosnő. Hatsepszut úgy tett, mintha oda sem figyelne az okító szavakra, inkább kibámult az ablakon. – Kalliszthész készítményei egészen különlegesek. Szólok majd neki, hogy adjon neked belőlük. Menisznek is sokat segítettek. Lánya hallgatásba burkolózott. – Nem mondasz semmit? – Apám a legjobb szakembert választotta ki számomra – mondta, és egyenesen az anyja szemébe nézett. – Ahogy tetszik – válaszolta a királynő dühösen. – Kalliszthész mikor megy vissza Krétára? Amószét váratlanul érte a kérdés. – Nem tudom. Szeret itt lenni. Sose felejtsd el, hogy ha ő nincs, talán már nem élnénk! Hatsepszut megvonta a vállát, és a tükör elé állva grimaszolt. Hirtelen felkapott egy fátylat, maga köré tekerte, és táncolni kezdett.

124

Huszonötödik Kalliszthész Amósze királyi fekhelyén nyújtózkodott. A királynővel töltött minden olyan délutánt, amikor Tuthmószisz és Hatsepszut valamilyen közös programot szervezett kettesben. A fáraó és a hercegnő gyakran végeztek vallásos szertartásokat vagy néztek meg egy-egy thébai emlékművet vagy szobrot. Hosszabb utazásokat is tettek együtt, hogy leróják tiszteletüket valamelyik istenség előtt. Ha egy ünnep volt Memphiszben vagy valamelyik templom felújításra szorult, Hatsepszut azon nyomban szólt az apjának, s akár már másnap útnak indultak.

Kalliszthész sört kortyolgatott, és a szolgálók kecses domborulatain legeltette a szemét. Persze egyikük sem érhetett fel Amósze arisztokratikus bájával. A krétai sokszor a méhekhez hasonlította őket a viselkedésük alapján. Ezek a szolgálólányok is olyan szorgosan dolgoztak, és úgy szerették királynőjüket, mint az apró állatkák. A férfi mély hangja bezengte a termet: – A lányod már kész nő. Amósze közvetlenül mellette feküdt. – Északra utazik az apjával. Meglátogatja a kobraistennőt, Uadzsetet, Atumot Héliopoliszban, elmegy Hnumhoz is délen… Az istenségek kedvelik. Életet és erőt adnak neki. – Mintha túl gyorsan adnák mindezt – válaszolta a királynő. – Még nem is hallgatta Itiri vagy Paher óráit, de már most ezerszer különb a fáraó halott fiainál. – Ebben Satrának is nagy érdeme van… Hatsepszut most már csak Initnek hívja. No és a fáraó maga foglalkozik a lánya nevelésével. – Ez így van. Nem hittem volna, hogy ezt is megérem – merengett Amósze. – A múltkor figyeltem, amint kihajózik az apjával. A lányom a bárka orrában állt, és onnan köszöntötte az egyiptomiakat. Tuthmószisz visszahúzódott a kabinjába. – Mióta igazi ruhákat hord, megnőtt az önbizalma. Nem úgy, mint a féltestvérének, akit titokban még mindig az anyja babusgat. Belé aztán nem sok méltóság szorult. 125

– A lányom hordta le a matrózokat, ha lustálkodtak. Már tökéletesen ismeri a Nílust, és a sivatagban is feltalálná magát. – El kell ismernem, hogy Hatsepszut a minap olyan volt, akár egy istennő. Igazán méltó hozzád. – Amikor meglátogatnak egy templomot, ragaszkodik hozzá, hogy a legbelsőbb részekbe is belépjen, holott jól tudja, hogy ez a fáraó és a papok kiváltsága. Kalliszthész gyöngéden simogatta, úgy próbálta megnyugtatni, de a királynő felkelt mellőle, és idegesen járkált. – Gyere vissza! Ide, mellém! Majd megváltozik, ahogy idősebb lesz. Már most is aláveti magát a palota szokásainak, pedig azelőtt hogy lázadozott ellenük! Tud beszélni az egyszerű katonákkal, de a különleges tehetségű művészekkel is. Hapuszeneb feleségével hosszan el szokott csevegni. – Mert ő ismeri a rejtélyes rítusokat és az isteni titkokat. – Azért a harci tettek sem hagyják hidegen! A minap gazdagon megajándékozta Pennethbetet. Amósze szeme felcsillant. – Ó! Pennethbet! Hogy is feledkezhettem meg róla! Amószisz egyik kedvenc katonája volt. Tuthmósziszt is mindenüvé elkíséri. A legutóbbi csatában húsz emberrel végzett egymaga. – És ez még semmi. Megismerkedett Túrival, a núbiai alkirállyal is. Hatsepszut szinte már kész is az uralkodásra. – Az igaz, hogy a tisztek, az írnokok és a hivatalnokok mind úgy köszöntik, akár egy királynőt. Ő pedig ragaszkodik hozzá, hogy az apja közelében nyugodjon. Micsoda ötlet! Ilyen fiatalon a Túlvilággal foglalkozni? – Ismerlek, Amósze. Téged valami más bánt. A királynő bevallotta a férfinek, hogy attól fél, minél közelebb kerül Hatsepszut az apjához, tőle annál jobban el fog távolodni. Kalliszthész egy könnycseppet fedezett fel a szemében. – Lehet, hogy maga mellé emeli társuralkodónak. Volt már rá példa: Kéti, Merikaré fáraó vagy I. Szeszósztrisz… – De ők mind a fiaikkal uralkodtak együtt! – Bárcsak lenne egy fiam… Kalliszthész finoman levetkőztette a nőt, és hamarosan véget nem érő csókokban forrtak össze. Az udvarban már pletykáltak kettejük szerelméről, de a fáraó fülébe még nem jutott el a hír.

Miközben Tuthmószisz egyre jobban elhanyagolta Mutnefretet Hatsepszut miatt, első felesége nem esett kétségbe. Uralkodásra nevelte a 126

fiát, és biztos volt benne, hogy a fáraó nem egy lányt választ majd örököséül. Hatsepszut valóban vonzó jelenség volt, de az, hogy ráragasztották a Maatkaré nevet, még nem tette veszélyes versenytárssá. Mutnefret legalábbis így gondolta. Tuthmószisz egyébként sem adta volna fel a hódításait. Egy nő pedig hogyan vezethetett volna sereget Egyiptom ellenségeivel szemben? Márpedig Ázsia népei és a núbiaiak állandóan mozgolódtak. Mutnefret tudta, amint kitör egy újabb háború, könnyű lesz meggyőznie Tuthmósziszt az igazáról.

127

Huszonhatodik Visszatértekor Tuthmósziszt rossz hírek fogadták. Hatsepszut, amint meglátta gondterhelt arcát, azonnal tudta, hogy újabb hadjáratot kell indítani. Most a líbiai nomádok és a núbiaiak forrongtak. A király magához hívatta írnokát, és lediktált neki egy üzenetet a núbiai kormányzó számára: „Királyi rendelet a barbárok országa kormányzója számára. Küldöncöm ezt a rendeletet hozza neked tőlem, aki fáraó lettem a Perét évszak harmadik hónapjának huszonegyedik napján, hogy tudd, Méltóságom, Élet, Erő, Egészség, Felső- és Alsó-Egyiptom királya Núbiába látogat, hogy a palota boldog legyen, és Théba felvirágozzék.” Tuthmószisz tudta, hogy a belügyeket sem szabad elhanyagolnia. Bár Amósze elég jól helyettesítette távollétében, mégis további utasításokat diktált le a királyi írnoknak. Hatsepszutnak immár joga volt megismerni ezeket a parancsokat. A hercegnő észre sem vette, hogy a szolgálók gyümölccsel kínálják. Apja utasításainak szentelte minden figyelmét. Volt ott szó a termények betakarításáról, a Nílus áradásáról, a munkások büntetéséről… Miután végzett a hivatalos levelezéssel, Tuthmószisz a trónterembe vonult, és leült a királyi székbe. Hatsepszut követte. A terem előtt hivatalnokok és követek vártak meghallgatásra. Hatsepszut büszkén nézte ezeket a férfiakat, akik mind meghajoltak a király előtt. Némelyikük le is térdelt. A király testőrei rezzenéstelenül vigyáztak uralkodójukra, miközben az írnokok hieroglifákat rajzoltak minden egyes történésről. Hatsepszut sosem mutatta ki az érzelmeit, miközben a fáraó döntéseit hallgatta. Botozás vagy kivégzés nem kavarta fel a lelki nyugalmát. Tekintete folyton a királyi koronán nyugodott, a hatalom szimbólumán. A fáraó az istenek akaratát közvetítette népe felé. Hatsepszut elégedetten nézte a Tuthmószisz által leigázott országok követeinek hosszú sorát. Az ázsiai barbárok furcsa ruháit egészen szórakoztatónak találta. Ő maga a legelőkelőbb egyiptomi viseletet öltötte magára. 128

Ezen az estén sok mindent megtudott az emberi természetről. Látta, milyen sokoldalúnak kell lennie egy uralkodónak. Belátta, hogy minden csatamezőn hagyott katona befolyással van arra, mi történik egy király tróntermében. Nem mindegy, hogy a követ milyen mélyen hajol meg az uralkodó előtt.

* ** Másnap Hatsepszut kiválóan szerepelt az írást oktató tanáránál. Elégedetten sétált le a kertbe, ahol legtöbbször a délutánjait töltötte. Magához hívta a majmát, lefeküdt egy kellemes árnyékot adó fa alá, és úgy beszélt az állathoz, mintha ember lenne. Eszébe jutott egy történet, amit Satra mesélt neki az északról érkező népek megszállásáról. Megrémisztette a gondolat, hogy idegenek dúlják fel Thébát.

Amikor nem a palota kis tava mellett üldögélt, Hatsepszut Amenóphisz kápolnáit látogatta meg. Szerette dédnagyanyjának sírját is, aki igen fiatalon csatlakozott férjéhez, Amósziszhoz. A folyó túlpartján, a várostól nyugatra emelkedtek ősei piramisai. Hathort egy sziklába vájt templomban magasztalta. Mindig bőséges ajándékot vitt az istennőnek. A környéken thébai előkelők sírjai rejtőztek a sziklákban. Némelyik bejáratát obeliszkek vették körül. Ezen a sivatagos részen nem éltek emberek, csak a sakálok félelmetes nevetése hallatszott a távolból. Hatsepszut élvezte a borzongást, ami éjszakánként tört rá ezen a helyen. Hazafelé haladtában tekintete mindig Mutnefret fiainak kápolnájára tévedt, de sosem ment el megnézni. Bosszantotta, hogy apja olyan sok időt fecsérel erre a nőre, aki nem a királyi vérből való. Hatsepszut megpróbálta növelni a távolságot a fáraó és Mutnefret között. Eddig ez elég jól ment neki.

A hercegnő széttárta a karját, és a testét vizsgálgatta. Nem azért akart minél hamarabb nővé érni, hogy elnyerje a férfiak szerelmét, hanem hogy komolyan vegyék a parancsait. Aggasztotta, hogy sovány testalkatú. Akár a húga, akit folytonosan egymást követő betegségek gyötörtek. Mikor apja ígéretére gondolt, egyszeriben jó kedve támadt. A fáraó az egyik hivatalos ceremónia alkalmával be fogja mutatni az udvarnak. Ezek után majd többen is megéljenzik, ha a fáraó társaságában 129

utazik. Most még csak kevesen ismerték. Sebaj! Nemsoká itt van Amon ünnepe. Ott majd mindenki megnézheti magának! Nagyot sóhajtott, majd megsimogatta a majmát. – Az istenek megmutatják Mutnefretnek, ki a fáraó igazi örököse! A majom kiáltozni és tapsolni kezdett. Hatsepszut nem állta meg, hogy ne nevessen. – Úgy látom, engedelmes szolgám leszel. Megtartalak.

130

Huszonhetedik Tuthmószisz úgy határozott, hogy megvárja az Amon isten tiszteletére tartott ünnepeket, és csak azután vonul hadba. Lánya ennek nagyon megörült, mert a hadjáratról hozott foglyok menetének látványa nem pótolhatta az apja társaságát. Hát nem bizonyította be már százszor, hogy el tud bánni Egyiptom ellenségeivel? Ezek a keleti és déli népek képtelenek békében élni? Tuthmószisz hiába építtetett új szentélyeket Memphiszben, Abüdoszban és Thébában, úgy látszik, a külhoni népek nem az egyiptomi istenek akarata szerint éltek.

Ezen a reggelen Hatsepszut különösen korán ébredt, és azonnal magához hívta a szolgáit, hogy készítsék fel a nagy ünnepre. Most mindennek tökéletesnek kellett lennie. – Gyorsan! E nap az istenek dicsőségéről szól. Én, Théba hercegnője ma válok apám igazi örökösévé! Imeni megnagyobbította a templomot, s így Théba most már olyan lehet, mint Memphisz! Satra lépett be a szobába, és ő is gyorsabb munkára ösztökélte a lányokat. Hatsepszut közben a tükörben nézegette magát. – Kicsit híztam – mondta dajkájának mosolyogva. – Jól áll nekem, mit gondolsz? – Örülnék neki, ha a testvéred nem lenne olyan beteg. Édesanyád nagyon nyugtalan. Attól fél, hamarosan elveszti a húgodat. Hatsepszut tekintete elfátyolosodott. Szerette Kebetneferut, bár nem sokat játszottak együtt. Amon ilyen kegyetlen lenne? Egyszerre okoz neki örömöt és fájdalmat? – Bízom Amonban – mondta végül Hatsepszut. Satra csak tehetetlenül ingatta a fejét. – Csak benne bízhatunk… Amon papjának fia, Hapuszeneb hamarosan meglátogat, és elmagyarázza neked, hogyan kell viselkedned, és hogy pontosan mit kell csinálnod. Amíg ő magyaráz, addig a lányok szépen felöltöztetnek. 131

Hatsepszut az előtte lévő asztalon keresgélt. Voltak ott gyűrűk, láncok, mindenféle csillogó ékszer. Éppen ez okozta a gondot. Nem tudott választani közülük. Miközben ide-oda kapta a fejét, a szolgálólány hiába próbálta meg kifesteni a szemét. A hercegnő összeszedte magát. Érezte, hogy kezd nevetségessé válni. Hirtelen nyugalmat erőltetett magára, és szobormerevvé vált. Szolgálói most már könnyedén hozzáfértek a hajához és a szeméhez. Miközben ott ült mozdulatlanul, apja hangját hallotta: Mindig tisztelni fogod anyádat, és örömet szerzel neki, mert fájdalom árán hozott a világra, és kitűnő tanítókat adott melléd. Hatsepszut gondolt egyet, elővett egy kis dobozt, és üzenetet írt az oldalára: „Hatsepszut hercegnőtől Amószénak, a Dicső Királyi Hitvesnek, aki Ozirisz előtt bűntelenül áll.” – Vidd el ezt a királynőnek! Gyorsan! – utasította az egyik szolgát. – De csak akkor add oda, ha nincs mellette Kalliszthész!

* ** Mielőtt megjelent volna a méltóságok előtt, Tuthmószisz ajándékokat osztott szét a nép között. Miután már mindenki a fogadóteremben volt, Amószéval együtt mentek be Hatsepszut szobájába. – Hatsepszut hercegnő készen áll? – kérdezte a fáraó Satrától. – Igen, Két ország Ura, uralkodónk – válaszolta az, és meghajolt Tuthmószisz előtt, aki most magán viselte a hatalom összes jelképét.

*** Az egész palota ki volt világítva. A több száz fáklya fénye a Níluson hajózó tengerészekhez is eljutott. Azt hitték, egy isten szállt a földre, mert még sosem láttak ekkora fényességet. Hatsepszut a szülei mögött ment a teremig, amely a koronázásokra volt fenntartva. Szótlanul haladtak át a lakomatermeken és a palota folyosóin. Mindhárman tudták, mi a jelentősége ennek az egésznek. Amósze azonban túl sápadtnak tűnt. Hatsepszut már a legrosszabbtól tartott. – Az orvos ott van mellette – mondta neki a királynő remegő hangon. – A húgod szörnyen sápadt, és a tekintete sem tiszta. Semmilyen orvosság sem használ. De most ne erre gondolj! Nagy nap ez az életedben!

132

A teremben a domborművek Tuthmószisz megkoronázását ábrázolták. A mennyezet lapis lazulival és arannyal volt berakva. Már itt gyülekezett a palota összes előkelő tisztviselője és külhoni vendége.

133

Huszonnyolcadik A méltóságok meghajoltak a káprázatos ruhát viselő Hatsepszut előtt. Előbb persze a fáraót köszöntötték, aki a trónon foglalt helyet. A szolgák mágikus szimbólumokat hoztak be a terembe. A király arra kérte Hatsepszutot, hogy jöjjön közelebb hozzá, majd beszédbe fogott: – Hajdanán Amon tizenkét másik istenség előtt beszélt. Azt kívánta, hogy az ő gyermeke legyen a fáraó. Választása az én feleségemre esett. Amósze egyszerűen elkápráztatta őt szépségével. Egyesülésükből egy lány született, kinek neve Hatsepszut Kenemet-amon. Már akkor világos volt, hogy fáraó lesz, és uralkodni fog Egyiptom felett. Hajoljunk meg az isten akarata előtt! Hallgatósága csöndben figyelt. – Egyesül őbenne a kobra és a keselyű! Maat istennő akarata szerint cselekszik. Ré mindig vigyáz rá. Ő Hatsepszut Maatkaré, „a nemes lélek, akitől a rossz távol tartja magát”. Tuthmószisz kitért arra, hogyan foszlottak szét reményei a fiaival kapcsolatban. – Az utóbbi években Hatsepszut elkísért engem mindenüvé Egyiptom területén. Megtanítottam neki, hogyan kell kormányozni egy országot. Most Amonhoz intézte szavait: – Add, hogy egy nap lányom, Maatkaré uralkodjon Egyiptom fekete s a sivatag vörös földje fölött! Legyen örökkévaló, akár én! Hála neked, az ország virágzik. Hallgasd meg imámat, melyet a lányomért mondok, aki valójában a tiéd!

A fáraó ezután kinevezett egy tisztet, hogy ő tájékoztassa Hatsepszutot a hadjárat történéseiről, ahová a hercegnő nem követhette a fáraót. Szenmut alacsony sorból származott, ám a háborúban véghezvitt hőstettei felhívták rá Tuthmószisz figyelmét. Mivel egy közrendű ember mégsem érintkezhetett a hercegnővel, a fáraó egyúttal kinevezte őt országos bírává. 134

Szenmut rokonai és testvérei, akik ugyancsak hivatalosak voltak a szertartásra, kitörő örömmel fogadták a hírt. Hatsepszut sem bánta, hogy egy ilyen magas, izmos katona fog neki beszámolni a hadi eseményekről. Bízott az apja választásában. Szenmutot most négy fivére vette körül: Szenmen és Minotep, akik a palotában dolgoztak, Amen, a pap és Peri, aki állatokkal foglalkozott.

Tuthmószisz ujjával a koronájára mutatott. – Íme a kobra! Ízisz, a kígyó. A Nílus elönti a Völgyet, Ízisz a csillag, aki épp azelőtt jelenik meg, hogy a Nílus megárad. Könnyei duzzasztják fel a folyót. Ízisz egy csel folytán megismerte Ré titkos nevét. Ma én irányítom Egyiptomot, melynek annyi része van, mint ahány részre Ozirisz testét darabolták. Ízisz megmutatja az utat Hatsepszutnak… A fáraó megparancsolta a papoknak, hogy minden szent épületre írják fel a lánya neveit. – Csodás időszak következik Egyiptom történetében. Hatsepszut feladata egyértelmű: templomokat kell építenie az isteneknek, vezetnie kell az egyiptomiakat, növelnie kell az ország területét, biztosítania kell az igazságot és az egyensúlyt, valamint Egyiptom földjének termékenységét. Ezenkívül ő közvetít majd az istenek és a nép között.

*** A fáraó befejezte beszédét. Elkezdődött a lakoma. Thébában az előkelők virágokkal díszítették fel a házaikat. Az est leszálltával a parfümök egyre vadítóbbakká váltak. A férfiak és a nők felhevültén táncoltak a fáklyák gyenge fényében. Az érzéki örömök most mindennél fontosabbá váltak. A konyhákban óriási volt a sürgés-forgás. Különféle húsok, halak, sütemények illata keveredett a felforrósodott helyiségekben. Most a szolgálók annyi sört ihattak, amennyit csak akartak, csak éppen arra kellett vigyázniuk, hogy nehogy elrontsák az ételt. Úrnőik a legfényűzőbb edényeiket vetették elő, és előkotortattak minden olyan mozdítható holmit, amely ülőhelyül szolgálhatott. A palotában volt minden bőséggel. Az ilyen lakomák alkalmával az írnokok számításai szerint a győztes hadjáratokon szerzett zsákmány legalább egy tizede eltűnt. A vendégek megették vagy megitták, esetleg belélegezték. Tuthmószisz és Amósze természetesen ezzel nem sokat 135

törődött. Mit számított nekik ez a költség? Az ország virágzott, és a kincstár tele volt. A vendégek között csodás alakú táncosnők jártak, a félmeztelen szolgálók pedig kérés nélkül is megmasszírozták a mulatózok elgémberedett tagjait. Nem lehetett úgy kiüríteni a kupát, hogy egy pillanat múlva ne lett volna megint csordultig tele. Tuthmószisz boldog volt, hogy ilyen jól sikerült a nap, s átadta magát a bor mámorának. Hatsepszutnak rá kellett döbbennie, hogy még nem egészen felnőtt, mert egyetlen kupa sörtől szédülni kezdett. Amósze királynő csak arra várt, mikor mehet el úgy, hogy ezzel ne sértené meg a vendégeket. Nagyon aggódott a kislánya miatt.

136

Huszonkilencedik Egyiptom és Amon több nap óta ünnepelt. A nép és a király köszönetet mondott Hápi istennek a bőséges áradásért. Az egyiptomiak ilyenkor kénytelenek voltak csónakokkal közlekedni. Bár mindenki úgy ünnepelt, ahogy akart, mégis az volt a legnagyobb esemény, amikor a fáraó tiszteletét tette Amonnál. Ilyenkor az egyiptomiak mindig a templom közelébe húzódtak, hogy legalább egyszer megpillanthassák uralkodójukat. Tuthmószisz már jó néhányszor elvégezte ezt a szertartást, de mivel ez egy belső szentélyhez kötődött, Hatsepszut még sohasem látott ilyet. A hercegnő most apja minden egyes mozdulatát az elméjébe véste. Sejtette, hogy egyszer majd neki kell elvégeznie a rituálét. Az őket kísérő pap először is tömjénnel tisztította meg a királyt. Ezután kinyitották a gondosan elrejtett kicsiny szoba ajtaját. A pecsétet maga a főpap távolította el. Mikor kinyílt a kétszárnyú ajtó, az isten aranyozott faszobrával találták szemközt magukat. Tuthmószisz letérdelt Amon előtt, épp úgy, mint ahogy az egyiptomiak szoktak letérdelni őelőtte. Miközben himnuszokat énekelt, a szobrot tömjénezte és illatosította. – Éledj fel, és hagyd, hogy elmozdítsanak! – mondta a fáraó. A főpap odaadott neki valamit, ami Hórusz elvesztett szemét szimbolizálta, és odanyújtotta neki Maat istennő apró szobrát is, amit a fáraó Amon lábaihoz helyezett. Miután elhagyták a titkos üreget, megmosták és olajjal kenték be az istent, majd gazdag szőttest terítettek rá. Miután az egyik pap visszazárta az ajtót, elindultak a szoborral. Amósze még előtte ital- és ételáldozatot mutatott be az istennek. Hatsepszut az ünnep többi részét már unalomig ismerte. Csakhogy most az egyiptomi nép már egy teljesen más Hatsepszutot lát majd, amint a fáraó oldalán elkíséri isteni apját, Amont a rövid hajóútra a Níluson.

A következő napokon az egyiptomiak a fáraó trónra kerülésének évfordulóját ünnepelték. Tuthmószisz megparancsolta, hogy a rendez137

vények megszólalásig hasonlítsanak azokhoz, amelyeket azon a nagy napon bonyolítottak le. Az atlétikai próbától mégis visszakozott, ugyanis gyengének érezte magát. Maga is csodálkozott ezen. A királyi család Memphiszbe utazott. Ez a város tele volt utazókkal és kereskedőkkel. A fáraó ajándékokat osztott ki a tömegnek, majd palotája felé indult. Az út mentén számos kápolna állt, melyekben megtalálható volt Egyiptom összes kisebb és nagyobb istene. A fáraó sötét ruhát öltött, mely egyszerre volt a halál és az újjászületés jelképe. Az egyik írnok felolvasta neki Itiri néhány bölcs gondolatát. A tanító arról beszélt, hogy az öregség közeledtével le kell győzni a haláltól való félelmet, hiszen olyankor az emberre egy új világ vár. A fáraó pedig különleges bánásmódban részesül: elkísérheti Rét éjjeli utazásán. Tuthmószisz mindezt tudta már, s nem is félt semmitől. Úgy érezte, büszkén tekinthet vissza uralkodására, és az egyiptomiak szeretete is őt igazolja.

138

Harmincadik Amint véget értek az ünnepek, Tuthmószisz újra elindította félelmetes seregét. Egymást követték a hadjáratok, és a fáraót nem gyakran látták Thébában. Ezt leginkább Hatsepszut sajnálta, de engedelmeskedett apjának, és szorgalmasan látogatta a papok és tanítók óráit. Tuthmószisz előre megbeszélte tudós embereivel, hogy mit tanítsanak a fiatal hercegnőnek. Ahogy Hatsepszut idősebb lett, a gondolkodása is érettebbé vált. Amósze még mindig féltette a lányát, annál is inkább, mert már csak ő volt neki. Kalliszthész mindig csak jókat mondott neki Hatsepszutról, aki mellesleg nem túl sokat érintkezett a krétaival. – A makacssága és a gőgje nem fogja megmenteni a betegségtől! – tört ki egy nap Amószéből. – Még mindig olyan sovány! – Ugyan! Ha el tudja viselni Mutnefret féltékenységét és Tuthmószisz állandó jelenlétét, a betegség sem foghat ki rajta! – Talán szövetkezett az istenekkel, hogy nekünk ne szülessen fiunk… – Hatsepszut már gyermekkorában megérezte a veszélyt. Valószínű, hogy a gyermekünk már a bölcsőben meghalt volna. Az istenek őt választották. Amósze is így gondolta. Hatsepszut már most is királynői jelenség volt. Kevés nő tudott úgy parancsot adni, mint ő. És a legfontosabb az volt, hogy a parancsait mindig teljesítették. – Hatsepszut már felnőtt nő – mondta Kalliszthésznek. – A melle és a csípője is kigömbölyödött. Akartam vele beszélni a felnőtté válásról, de nem hajlandó rá. – Szégyenlős, mint minden serdülő… Beszéljünk másról! Mi a helyzet Tuthmószisszal? Mintha megöregedett volna… – Valóban. De azért még mindig félelmetes hadvezér. Mostanában legtöbbször csak a sírjáról beszél. – Amely nemsokára elkészül – mondta Kalliszthész.

139

Hatsepszut álmodott. Egy férfi beszélt hozzá, aki az apjára hasonlított. Nem értette, mit mond, ezért közelebb ment hozzá. Ekkor jeges rémület kúszott fel a gerincén: a férfi nyakán egy vadállat feje ült, és félelmetes pofájával őrá vicsorgott! A hercegnő felkiáltott, és azon nyomban felébredt. Két szolgálója szaladt be hozzá. – Valami baj van? – Semmi. Csak álmodtam. Azért maradjatok a közelben! Azok készségesen leültek az ajtó elé tett kényelmes párnákra, és szőtteseket vettek elő. Hatsepszut már épp újra elaludt volna, amikor valami furcsa zajra lett figyelmes. Lehajolt, hogy megnézze, milyen állat jutott be a szobájába, de amit talált, arra egyáltalán nem számított. A kobra érdeklődve nézett a hercegnő arcába. Lassan ringott, s közben ki-kiöltötte a nyelvét. Ha most bejön valamelyik lány, nekem végem! Lázasan gondolkozott, mit lehet tenni ilyen esetben. Látott már kígyóbűvölőket, de tudta, hogy azoknak az állatoknak előbb kitépik a méregfogát. Gyermekkorában azt tanulta, hogy egy villás ággal próbálja meg a földre szorítani a bestiát. Ez az út sem volt járható. Mikor végre elhatározta magát, lassan, óvatosan visszafelé kezdett mozdulni. A kobra egy pillanatra megmerevedett. Hatsepszut úgyszintén. Ekkor már annyira félt, hogy önkéntelenül dúdolni kezdett. Maga sem akarta elhinni, de a kígyó mozgása elkezdte követni a dallamot. Egy idő után együtt mozgott Hatsepszut és a kígyó. Lassan, csosszanásnyi távolságokra hátrált csak el, majd mozdult vissza. Mikor megvolt a két lépés távolság, egyszerűen kirohant az ajtón. – Ne menjetek be! – csak ennyit mondott szolgálóinak.

140

Ötödik rész

141

Harmincegyedik A tengertől oly messze, az Eufrátesz partján fekvő Waszugana városában, ahol főleg hurrik és későbbi, északról érkezett hódítók éltek, Mitanni és az Ugarit és Nuzu között fekvő falvak követei várakoztak Szoztata királyra, akinek hatalma igencsak kiterjedt volt a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti térségben. Még a Babilont lerohanó barbárok sem kérdőjelezték meg a nagy király hatalmát. Az Anatóliában eredő folyók mentén létrejött apró királyságoknak nem volt elég erejük, hogy visszaverjék a nagyobb támadásokat. Általában szövetségre léptek a hódítókkal: Alalah és Emar városa annak előtte több ízben is tárgyalásokba bocsátkozott Tuthmószisszal. Az éjszakai nagy eső megduzzasztotta az egyébként is vad folyású Tigrist, de még a csendesebb Eufrátesz is zord képet mutatott. Félő volt, hogy a medréből kilépő folyó tönkreteszi a vetést. A király városa nem messze a hegyektől, termékeny dombok közelében feküdt, a sztyepp határán. Dél felé haladva egyre nőtt a szárazság, és a sivatag vette át az uralmat. Az Eufrátesz csatornahálózatától távol nem is élt más, csak a nomádok. Belisz kíváncsiskodva hajolt férje válla fölé. A férfi maga elé tette az agyagtáblákat és a számoláshoz szükséges eszközöket, és dolgozni kezdett. Az egyik táblán több oszlopban komoly arany- és ezüstmennyiségek szerepeltek, a másikon a jó állapotban levő sarlók száma, amit a király a földekért felelős személyen keresztül juttatott el a földművesekhez. Ezek után következtek a király tulajdonában álló jószágok összeírásai: a disznók, a hegyen vagy a síkságon legeltetett birkák, a juhok, a kecskék, a lovak, a tevék, a bivalyok, a marhák, a levadászott állatok száma. Külön szerepeltek a len- és árpahozamra vonatkozó előrejelzések. Felesége csodálattal bámulta, hogyan szorozza és adja össze Széti a számokat. Egy írnok előzőleg rendelkezésére bocsátotta az iratokat, melyek a királynak adóval tartozó parasztok földjeinek határait tartalmazták. A férfi arcára elégedett mosoly ült ki. 142

– A több bur14 földön gazdálkodók jókora summát fizetnek a királynak – mondta Belisznek. – A múlt évben ugyanis nem pusztított az áradás. Az előző évek adataira támaszkodva felírta becsléseit az árpa, a búza, a tönköly, a datolya s a szezámolaj hozamára vonatkozóan. – Azt tanácsoltam, vegyék körül akkora fallal az új pálmaültetvényeket, amely megvédi azokat a széltől és a homoktól. Sok ezer fáról van szó több bur területen. Ha sikerül csatornákon keresztül elég vizet juttatni nekik, és a kertészek is rendszeresen fellazítják a földet, a fák már négy év gyümölcsöt hozhatnak. Egyébként közeledik a datolya begyűjtése. Ugyanúgy járunk el, mint tavaly: korán leszedjük és árnyékban érleljük a gyümölcsöt, hogy minél többet teremjenek a fák. A pálmarostokból a palota munkásai köteleket és ruhákat készíthetnek. Ami a gyümölcsöt illeti, az egyaránt alkalmas kenyér, bor, ecet, liszt és méz készítésére. Széti nem felejtette el feljegyezni a datolyamagok mennyiségét sem, ezek ugyanis megtörve alkalmasak voltak a disznók és szamarak etetésére. Végezetül az uborka, a vöröshagyma, a fokhagyma, a borsó és a disznóbab következett.

A város egy részét magasabbra építették, hogy védve legyen az Eufrátesz esetleges áradásaitól. Széti azt tanácsolta a királynak, hogy ásasson csatornákat, melyek egyaránt szolgálnák az öntözést és a szállítást. Javasolta, hogy alkalmazzák Úr-Nammu, Lipit-Istár, Daduha és Hammurapi királyi törvényeit a hajóépítésre vonatkozóan. – Húszguros15 hajókra lenne szükség – mondta Széti. – A könnyű favázas hajók nem alkalmasak arra, hogy olívaolajjal, borral, mézzel teli edényeket, csordákat szállítsunk velük a két folyó találkozásához. A kő és a fa szállítására is gondolni kell! A fűzfa, a tamariszkcserje és a pálmafáink nem alkalmasak ellenálló kereskedőhajók építésére. Belisz egy vízzel teli edényt és friss süteményt tett el magának. – Hagyd már ezeket a számításokat! A tanácsadója vagy a királynak, nem pedig az írnoka! – Nem értem, mi abban a lealacsonyító, ha valakit megbíznak a királyi kincstár felügyeletével – mondta ingerülten Széti. – Az írnokok ismerik az írás és az olvasás tudományát. Mind kiváló családból származnak, melyek boldogan állják hosszú és költséges tanulmányaik 14 15

1 bur föld 6 hektárnak felel meg 1 gur 6 liter 143

költségeit. A királyi levelezés vezetése, az irattár gondozása, a számadások elkészítése mind tiszteletre méltó és nemes feladat. – Gyermekeid kitűnő képzésben részesülnek a Táblák Házában, s kiváló írnokok lesznek – nyugtatgatta Belisz. – Már most folyékonyan olvasnak, szépen írnak. Betéve tudják a verseket, himnuszokat és évkönyveket. Széti nem figyelt rá. A táblák fölé görnyedt, amiket a palota könyvtárából hozott el, és folytatta a töprengést és a számításokat. – Úgy látom, a kézművesek, akik földet és házat kaptak a királytól, nem fizetik rendszeresen az adóikat. Pontosabban a kovácsokról és az olvasztókról van szó. Ezen változtatni kell. A katonáknak fejszékre, nyílhegyekre és íjakra van szükségük. Nem is beszélve a munkások szerszámairól! A kereskedők mindig megpróbálnak kibújni az adófizetés alól. – Ne feledkezz meg róla, mit vár tőled a király! Ki szeretné terjeszteni a királysága határait egészen Egyiptomig, s azt akarja, hogy mindent mondj el neki, amit Tuthmósziszról tudsz. Nem szeretnél bosszút állni rajta, amiért elűzött minket az otthonunkból? A gyerekeink kénytelenek itt felnőni, holott egy neves thébai iskolában lenne a helyük! – Sosem voltál túl türelmes, Belisz – mondta csöndesen Széti. – Ré olyan gyorsan gombolyítja sorsunk fonalát, ahogy neki tetszik. A király közelében élhetünk. Ez neked semmit sem számít? A helybéliekhez képest valóban irigylésre méltó volt a helyzetük. Az ő házuk kőből épült és nem agyagból, szobáik falát pedig a király hőstettei díszítették. Egy közrendű ember nem is álmodhatott ilyen otthonról. Beliszt és Szétit sokan irigyelték, igazságtalannak tartották, hogy efféle jöttmentek ilyen pompában éljenek.

Samas napisten toronytemploma a város szívében állt. Körülötte szentélyek, melléképületek álltak, míg előtte hatalmas udvar nyúlt el. Innen több út is kivezetett a városból: az egyik a zajos, de nem túl nagyméretű kikötőhöz, a másik a gyönyörű domborművekkel díszített Istár-kapuhoz futott. A négyszögletes alaprajzú város egyre jobban átnyomakodott a folyó túlpartjára, ahová emiatt jó ideje egy híd vezetett. A templomot, a kincstárat és a palotát összekötő út volt a legszélesebb. A keskeny utcácskák különböző képet mutattak attól függően, hogy szegényebb vagy gazdagabb negyedről volt-e szó.

144

Széti és Belisz csak ritkán hagyta el a kétemeletes palotát, ahol a földszint amellett, hogy a műhelyeknek és a gabonának volt fenntartva, szállásul szolgált a cselédeknek és az őröknek is. A két emelet rejtette a királyi termeket, melyek padlóját szép szőnyegek borították, a falakon pedig igényes festmények voltak láthatók. A király a trónteremből tetszése szerint haladhatott tovább egy folyosón keresztül a konyhák felé vagy az épület más részeiben fekvő, fürdésre, pihenésre, munkára vagy tárgyalásokra szolgáló helyiségek irányába. A palota falfestményekkel és ősi királyok szobraival ellátott központi udvarának szélén voltak az egymástól jól megkülönböztethető babanuk16 és bitanik17. A bejárat szerepét egy állandóan őrzött, fából készített monumentális kapu töltötte be, mindkét oldalán egy-egy bikával. – Miért nem sétálsz egyet a kertben? – mondta Széti Belisznek, miközben néhány vonást rajzolt az előtte lévő táblára. Belisz nem válaszolt azonnal, ujjaival a széke karfáján dobolt. – Rendbe kell hoznom magam – mondta szárazon. – A király nemsoká végez a követekkel. Szépnek kell lennem a kispumon, amikor felidézzük az elhunyt királyok emlékét! A cselédek már előkészítették a boros- és sörösedényeket, befűtötték a sütőket, és a legszebb étkészlettel terítették meg az asztalokat. A trónterem készen áll! – Sürgősen utána kell néznem valaminek az egyik irattárban. A levelezés, amit a király a vidéki kormányzókkal folytat, választ adhat néhány kérdésre a fémkereskedelemmel… – A királynő ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze a csatornák tisztítását, a gabona betakarítását és a luxuscikkek behozatalát. Mit érdekel az téged, mennyi bort kapunk keletről, vagy milyen a nyugati méz minősége? Nem te felelsz a palota kézműveseinek munkájáért vagy a behozott fémért sem! Széti nem válaszolt. A kezébe vett egy írást, és alig hallhatóan olvasni kezdte a szöveget: Kimutatás az uralkodó étkezéseiről: harminc edény olaj, ezerkét-száztizenkettő kenyér, száz edény gabona a királyi ünnepekre fenntartva. – Nézzük az ónt… Széti egy másik iratot vett a kezébe: húsz mina ón Mariból, két talentum ón Ugaritba Babilon királyától, húsz mina ón ajándékba. Összesen: két talentum és negyvenöt mina a kincstárban, amihez

16 17

A palota adminisztratív helyiségei Vendégházak, a palota lakói pihenését szolgáló helyiségek 145

hozzájön tíz mina és hét szichel ón Aleppóból és két talentum ajándék a királynak. 18 – Lesz miből fegyvert és szerszámot készíteni… Széti a bevételeket és a kiadásokat is figyelemmel kísérte. Mikor ebbe is beleunt, egy levelet vett elő, amit egy kisebb fejedelem magának a királynak címzett. „Én, Paga, Bukrasz királya, válaszolok a Királynak, aki fát kér tőlem gerendákhoz, valamint nádkévéket. A Nagy Király szolgájaként beszélek. A gerendák és a nád tekintetében ezt válaszolom Uramnak: Nem rendelkezem náddal. Van viszont hozzávetőleg száz gerendám, amit az otthonom tetejének javítására tettem félre, s amit mihamarabb hajóra rakatok. Én, Bukrasz királya, kihasználva az alkalmat, értesítem a Nagy Királyt, hogy egy fejedelem érkezett a városomba. Én, a szolgáló, ezt mondom Uramnak: Bukrasz királya jó egészségnek örvend. Bukrasz városa virágzik. Teli El-Swannan királya meghajolt előtte.” Széti befejezte az olvasást. A pecsétet kezdte babrálni rajta. Azon töprengett, milyen érdekes, hogy Egyiptomban is hasonló pecséttel látják el az ehhez hasonló szövegeket. – Visszajött már, akit küldtél? – kérdezte Belisz, akit egyszerűen nem lehetett eltávolítani férje dolgozószobájából. – Hozott hírt Tuthmósziszról? – Pontosan tudom, hogyan cselekedik a fáraó. Mielőtt megkezdte volna a hadjáratot, bemutatta a lányát az udvarnak. Azt hiszem, királynőt akar belőle csinálni. Nemrég visszatért Thébába. A lázongó núbiaiak nem okoztak neki problémát. – Eddig még egyszer sem vesztett csatát… – Szoztata király épp ezért olyan óvatos. Miért vállalna szükségtelen kockázatot? Ha egy nap Hatsepszut kerül a trónra, őt sokkal könnyebb lesz letaszítani onnan. – Nem hinném, hogy a király erre vár. Túl türelmetlen ő ahhoz. Márpedig Tuthmószisz tökéletes egészségnek örvend. – Megvannak a forrásaim – mondta Széti titokzatosan. Beliszen látszott, hogy vitatkozni akar, de a férfi hamar elejét vette a dolognak: – Teljesen megbízhatóak. Inkább kezdj készülődni! A papok nem fognak rád várni: elkezdik az áldozati állatok májának vizsgálatát. Az égből és a természet jeleiből mondják meg, mi vár a királyra az elkövetkező években.

18

Egy mina valamivel több mint 500 gramm, egy talentum 60 minának és 60 szichel egy minának felel meg 146

* ** Tuthmószisz, miután tudomást szerzett a lánya szobájában történtekről, igyekezett minél hamarabb visszatérni Thébába. Attól tartott, hogy Amon gyermekének élete veszélyben forog. A fáraó megígérte neki, hogy elviszi vadászni Szenmuttal együtt, és Hatsepszut alig bírta kivárni, hogy felkeljen a nap. Kalamussal és táblával a kezében rohant át az írnokok termén, és nem törődött vele, hogy fehér ruháján foltot hagy a tinta. A cselédeknek arra sem volt idejük, hogy meghajoljanak előtte, mert a következő pillanatban már kívül volt az ajtón. Olyan izgatott volt, hogy semmit sem vett észre az apja szobája előtt állók arcán. Forgószélként száguldott be a helyiségbe: – Elkísérlek, de csak akkor, ha ma nem ölsz meg egy állatot sem! A fáraó ágyát papok állták körül. A torka egy pillanat alatt elszorult, és az egyik álma jutott eszébe. Kitört belőle a sírás. A szobát tömjén járta át, a sarokban siratónők énekeltek. Remegve, minden erejét összeszedve lépett az ágy mellé, melynek lábánál Amósze ült a sírástól kivörösödött szemmel. Kezében Tuthmószisz egyik gyűrűjét szorongatta, úgy imádkozott. Az őrök mukkanni sem mertek. A papok félreálltak Hatsepszut útjából. Csak a legmagasabb rangú folytatta zavartalanul dörmögő imáját. – Apa… – Hatsepszut letérdelt, úgy szólította. Finoman megfogta a fáraó jéghideg kezét, amit a papok helyeztek a mellkasára néhány amulett kíséretében. Az ágy mellett álló kis asztalon Kalliszthész rendezgette az edényeket. Pontatlan, kapkodó mozdulatai elárulták, mennyire megrázták a történtek. – Milyen sápadt! – suttogta Hatsepszut. – Mi baja? – Ozirisz oldalán belépett az ítélőterembe – válaszolta Kalliszthész remegő hangon. – Nem! Eleresztette apja kezét, és felegyenesedett. Mikor kiért az ajtón, az udvaroncok tekintetének kereszttüzében találta magát. Vadul megrázta a fejét. – Nem! – kiáltotta újra, és futni kezdett. A szolgálók nem merték feltartóztatni, és meg sem állt a palota kertjéig. Itt, a tó mellett végre egyedül lehetett az érzéseivel és a gondolataival. Nem bírta abbahagyni a sírást. Szíve olyan erősen vert, hogy a válla beleremegett. Karjával átölelte a térdét, és erősen magához szorította. 147

– Mi lesz velem? Mi lesz velünk? Úgy tűnt, mintha hangokat hallana, felállt, és a sűrűbe menekült. A bokrok ágai felhasogatták a lábát, de egyáltalán nem érezte. Szívében a fájdalom és a harag harcolt egymással. – Amon, atyám, ha valóban te vagy az, segíts nekem! Mi lesz velünk ezután? Megint kitört belőle a zokogás. Tuthmószisz képe jelent meg előtte. A fájóan szép emlékek. Szeme újra és újra megtelt könnyekkel. Egyszer csak felugrott. A feje felett megrezdült a lomb. Rémülten nézett oda. A kék majom volt az, amit az apja adott neki. Az állat leugrott a földre, közel húzódott hozzá, és átölelte a vállát. A lány magához szorította, és úgy sírt tovább, miközben az éjszaka sötét lepelbe vonta Théba városát.

148

A legjelentősebb királyok a XII-től a XVIII-ig dinasztiáig XII. dinasztia (Kr. e. XX-XVIII. század) I. Amenemhat I. Szeszósztrisz II. Amenemhat II. Szeszósztrisz III. Szeszósztrisz III. Amenemhat IV. Amenemhat Szobeknoferu A XV. és a XVI. dinasztia idejében a hükszósz hódítók (Kr. e. XVIIIXVI. század) vették át az uralmat, akik Avariszból kormányoztak. Az egyiptomi királyok, illetve kormányzók ekkoriban délen, Thébában állították fel székhelyüket.

XVII. dinasztia (XVI. század) Az utolsó thébai királyok I. Tiua (Dicső Hitvese: Titihéri) II. Tiua (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep) Kamosze

149

XVIII. dinasztia (XVI-XIII. század) Ahmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Jahmesz-Nefertari) I. Amenóphisz (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep) I. Tuthmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Amósze) II. Tuthmószisz – Hatsepszut III. Tuthmószisz (körülbelül Kr. e. 1505-1450) II. Amenóphisz IV. Tuthmószisz III. Amenóphisz IV. Amenóphisz (Ehnaton) Szemenhkaré Tutanhaton (később Tutanhamon) Aj Horemheb

150

151

152

153

154

155

156

157

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

158

159