Victoria Schwab - Az archívum.pdf

„Az Archívum egyaránt gyönyörűen megírt és zseniálisan találékony, így azon kevés könyv közé tartozik, amelyek egyszerre ragadják meg az ember elméjét és szívét, és az utolsó oldal elolvasása után sem eresztik szabadon. A regény állandó helyet szerzett magának az Őrzői polcomon.” (RachelHawkins, a Hex Hall sorozat New York Times bestseller listás szerzője)

„Letehetetlenül mozgalmas cselekmény, kísérteties helyszín és lélegzetelállító próza. Igazán mesteri, sötét, szépséges regény.” (Ruta Sepetys, az Árnyalatnyi remény New York Times bestseller listás szerzője)

„Az Archívum üdítően angyalmentes kirándulás a túlvilági irodalomba – ebben a magával ragadó természetfölötti thrillerben finoman kidolgozott karakterek navigálnak egy összetett morális univerzumban.” (Kirkus)

AZ ARCHÍVUM ///

1

„Schwab könnyen, intelligensen és találékony lendülettel ír a halálról, a gyászról és a családi szeretetről, a romantikus szálat pedig kellemes kiszámíthatatlansággal tálalja.” (The Horn Book)

„Azok a fiatalok, akik élvezik a pörgős és intelligens történeteket, élvezni fogják az Archívumba tett kirándulást és alig várják majd, hogy visszatérhessenek.” (BCCB)

2

/// VICTORIA SCHWAB

AZ

ARCHÍVUM VICTORIA SCHWAB

AZ ARCHÍVUM ///

3

THE ARCHIVED Written by Victoria Schwab Text Copyright © Victoria Schwab, 2013 Hungarian translation © Hudácskó Brigitta 2013 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Victoria Schwab: The Archived Hyperion, 2013 Fordította: Hudácskó Brigitta Ezen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető át semmilyen formátumba, sem elektronikus, sem mechanikus, sem fénymásolt, sem más fotóeljárással rögzített formában a jogtulajdonos és a kiadó írásos engedélye nélkül.

ISBN 978 963 7051 47 0

Főnix Könyvműhely Felelős kiadó: Farkas Zoltán 4

/// VICTORIA SCHWAB

Főmunkatárs: Hudácskó Brigitta Média: Kiss Alexandra Szervezés: Reményi-Fekete Mária Korrektor: Fülöp Anna Borító: Juhász Béla, Ouograf Bt. Nyomta és kötötte: Kapitális Nyomda, Debrecen Felelős vezető: ifj. Kapusi József

AZ ARCHÍVUM ///

5

Bob Ledbetternek, akinek a Történetét szívesen elolvasnám

És Shelley McBurneynek, aki nyomot hagy mindenen, amihez hozzáér; és mindenkin, akivel találkozik

6

/// VICTORIA SCHWAB

Ne jöjj el sírva síromig Nem fekszem itt, nem alszom itt. (Mary Elizabeth Frye)

AZ ARCHÍVUM ///

7

A

SIKÁTOROK AZ AUGUSZTUSI éjszakákra emlékeztetnek Délen. Ezeréves sziklakra emlékeztetnek, és azokra a helyekre, amelyeket sosem ér fény. A füstre emlékeztetnek az állott, leülepedett füstre, és a viharra, a nedves földre. Leginkább pedig, Papi, rád emlékeztetnek. Belépek a folyosóra, Leszívom a sűrű levegőt, és hirtelen újra kilencéves vagyok. és nyár van. A kisöcsém, Ben elnyúlt a ventilátor mellett, és szörnyeket rajzol egy kék ceruzával, én pedig kint vagyok a hátsó verandán, és a csillagokat nézem, ahogy a párás éjszaka glóriát vont köréjük. Te ott állsz mellettem. és füstös, déli akcentussal történeteket mesélsz az Archívumról, a Sikátorról és az Odakiről, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, vagy a reggeliről, vagy a nagy semmiről. Miközben mesélsz, kigombolod a mandzsettádat, könyékig felhajtod az ingujjadat, és most tűnik fel először, mennyi sebhely borítja a karodat. Az alkarodon lévő három heg és a több tucatnyi kisebb sebhely durva mintákat sző rá, akár a régi bőrök repedései. Megpróbálom felidézni, mikor láttalak utoljára rövid ujjú ingben. Nem járok sikerrel. 8

/// VICTORIA SCHWAB

Szokás szerint a nyakadban lóg az a régi, rozsdás kulcs, és bár koromsötét van, a fém valahogy mégiscsak visszaveri a fényt. Egy darab papírt zsugorgatsz a kezedben, újra és újra feltekered, majd kibontod, és úgy pásztázod a lapot, mintha valamiféle írást keresnél rajta, de hiába, hiszen nincs rajta semmi: így újra feltekered, mini egy cigarettát, és bedugod a füled mögé. Beszéd közben vonalakat rajzolsz a veranda korlátján összegyűlt porba. Sosem bírtál nyugton maradni. Ben kijön a hátsó ajtóhoz, és kérdez valamit, bárcsak emlékeznék rá. hogy mit. Bárcsak emlékeznék a hangjára, de nem megy. A nevetésedre viszont emlékszem. és arra, ahogy a kezeddel eltörölted a porba rajzolt mintát. Ben visszamegy a házba, te pedig azt mondod, csukjam be a szemem. A kezembe adsz egy nehéz, sima tárgyat, és azt mondod, füleljek, keressem meg az emlékek fonalát, kapaszkodjak bele, aztán mondjam el, mit látok. De én nem látok semmit. Azt mondod, próbáljam jobban, koncentráljak, nyúljak bele a tárgyba, de nem megy. A következő nyár más lesz: meghallom a zümmögést, belenyúlok és látok valamit, te pedig büszke leszel, de szomorú és fáradt is. Az utána következő nyáron pedig adsz egy gyűrűt, olyat, mint a tiéd, csak újabbat, az utána következő nyáron pedig meghalsz, és megkapom a kulcsodat a titkaiddal együtt. De ez a nyár még egyszerű. Ezen a nyáron kilencéves vagyok, és te élsz, és még van idő. Ezen a nyáron azt mondom, hogy nem látok semmit, te

AZ ARCHÍVUM ///

9

pedig vállat vonsz, rágyújtasz egy újabb cigarettára, és folytatod a mesélést. Kanyargó folyosókról és láthatatlan ajtókról mesélsz, és azokról a helyekről, akol a holtakat tartják, mint egy könyvtárban. Amikor egy történet véget ér, nekem újra el kell mesélnem, mintha attól félnél, hogy el fogom felejteni. De sosem felejtek.

10 /// VICTORIA SCHWAB

EGY

E

BBEN A KEZDETBEN nincs semmi új. Nekidőlök az autónak, és felnézek a Coronadóra, az egykori hotelre, amelyet lakásokká építettek át, és ami a szüleim szerint „annyira elragadó.” A tágra nyílt szemű, komor épület visszabámul rám. Egész úton a gyűrűmet forgattam az ujjamon, újra és újra végigsimítottam a három bemetszést, mintha az ezüstkarika valamiféle rózsafüzér vagy talizmán lenne. Azért imádkoztam, hogy egy egyszerű, átlátható és új helyre költözzünk. És helyette ezt kaptam. Még az utcáról is látszik a por. – Hát nem mennyei? – sipítja az anyám. – Inkább… régi. Olyannyira régi, hogy a kövek megsüllyedtek, és olyan mély repedések futnak végig köztük, hogy a ház homlokzata fáradtnak tűnik. Egy öklömnyi kő a szemem előtt lazul ki és gördül le az épület oldalán. Ahogy felpillantok, meglátom, hogy a tetőn vízköpők sorakoznak. A sarkokban persze nem, ahol az ember számítana rájuk, hanem teljesen véletlenszerű helyeken gubbasztanak a AZ ARCHÍVUM /// 11

tető peremén, mint a varjak. A tekintetem végigsöpör a hat emeleten át csillogó ablaksorokon, majd megpillantom a faragott, repedező előtetőt az előcsarnok tetején. Anyu előresiet, de félúton megáll, hogy megcsodálja az „antik hatású” díszburkolatot, amitől olyan „karakteres” lesz az út. – Kicsim – szól hátra apu – ne ácsorogj kint az utcán. Négyen kellene most itt lennünk: anyu, apu, Ben és én. De csak hárman vagyunk. Papi már vagy négy éve halott, de meg egy év sem telt el Ben halála óta. Egy év, amelynek során annyi mindent nem mondtunk ki, mert senki sem bírta volna elviselni azokat az emlékeket, amelyeket ezek a szavak felidéznének. Az ember a legapróbb dologtól is darabokra hullhat. Egy pólótól, ami a mosógép háta mögül kerül elő. Egy játéktól, ami beesett a szekrény alá a garázsban, és mindenki elfeledkezett róla egészen addig, míg valaki le nem hajol, hogy felvegyen valamit, majd a következő pillanatban ott zokog a betonon egy poros baseballkesztyűbe. De miután egy éven keresztül lábujjhegyen jártunk a saját életünkben, és próbáltuk elkerülni az emlékek taposóaknáit, a szüleim úgy döntöttek, hogy feladják, és mindezt változásnak álcázzák. Egy új kezdetnek. Amire a családnak hatalmas szüksége van. Én menekülésnek hívom. – Nem jössz, Mackenzie? Elindulok a szüleim nyomában. Az előtető alatt egy forgóajtón át lehet bejutni, amelynek két oldalán két rendes ajtó is nyílik. Néhány ember, főleg idősebbek, az ajtók körül lézeng, vagy a belső udvaron oldalt. 12 /// VICTORIA SCHWAB

Mielőtt Ben meghalt, anyunak újabb és újabb szeszélyei támadtak. Állatkerti gondozó akart lenni, ügyvéd, szakács. De ezek mindig múló szeszélyek voltak. Ben halála óta azonban mindez valahogy több lett: az álmodozás helyett anyu igazából is belekezdett dolgokba – méghozzá hatalmas lendülettel. Ha Benről kérdezik, úgy tesz, mintha nem hallaná, de ha a legújabb akcióterve jön szóba – bármi legyen is az –, órákig be nem áll a szája, és süt belőle az energia, annyi, hogy egy kisebb ház ellátáshoz is elegendő lenne. De anyu energiája olyan gyorsan elillan, mint amilyen hatalmas intenzitással fellobban: úgy változnak nála a karrierek, mint ahogy Ben kedvenc ételei változnak – változtak –, egyik héten még a sajt volt a favorit, utána meg az almaszósz… Az elmúlt egy évben anyunak hét különböző állása volt. Gondolom, még hálás is lehetek, hogy az életét nem próbálta meg ugyanígy megváltoztatni, amíg benne volt a lendület, máskülönben apuval egyik reggel arra ébredtünk volna, hogy anyu helyén csak egy szinte olvashatatlan üzenet vár minket. De ő egyelőre még velünk van. Újabb kő morzsolódik le az épületről. Talán ezzel majd lefoglalja magát. A Coronado első szintjén, a belső udvar mögött található kihalt helyiség anyám legnagyobb szeszélyének új otthona – amit ő csak „almai vállalkozásának” nevez ez pedig nem más, mint a majdani Bishop Kávézó. És ha őt kérdezed, váltig állítja majd, hogy ez költözésünk egyetlen oka, az egésznek semmi köze nincs Benhez (csak éppen ő nem fogja kiejteni a száján az öcsém nevét).

AZ ARCHÍVUM /// 13

Ahogy odalépünk a forgóajtóhoz, és apu a vállamra teszi a kezét, a fejein hirtelen megtelik fehérzajjal és hullámzó basszussal. Összerándulok, és kényszerítem magam, hogy ne húzódjak el. A holtak némák, a tárgyak pedig, amelyek az emlékek lenyomatait őrzik, nem szólnak, amíg beléjük nem nyúlsz. De az élők érintése zajos. Az élő emberek nincsenek rendszerezve, katalogizálva – ez pedig azt jelenti, hogy emlékek, gondolatok és érzések kavarognak bennük, ezt a káoszt pedig csak az ujjamon viselt ezüstgyűrű képes kordában tartani. A gyűrű segít, de csak a képeket tudja blokkolni, a hangokat nem. Képzeletben megpróbálok falat vonni apu keze és a vállam közé, ahogyan Papi tanította, egy második akadályt, de nem sikerül. A hang továbbra is kísért: a fehérzaj és mindenféle hangszínek, akár egy rosszul beállított rádió. így egy megfelelőnek ítélt időtartam múlva előrelépek, ahol apu már nem érhet el. A keze lecsusszan a vállamról, és visszatér a csend. Megmozgatom a vállam. – Mit gondolsz, Mac? – kérdezi apu, én pedig felpillantok az előttünk tornyosuló Coronadóra. Azt gondolom, hogy legszívesebben addig ráznám anyut, amíg egy új ötlet nem hullik ki az agyából, és el nem vezet minket valahova máshova. De ezt nem mondhatom el, apunak nem. A szeme alatti bőr szinte kék, és az elmúlt egy év során egyre vékonyabb lett. Anyu egymaga kitermeli egy kisebb város energiaszükségletét, de apu alig pislákol. – Azt hiszem… – felelem, és még egy mosolyt is kipréselek magamból –, hogy igazi kaland előtt állunk. 14 /// VICTORIA SCHWAB

/// TÍZÉVES VAGYOK, majdnem tizenegy, és a nyakamba akasztottam a lakáskulcsot, hogy olyan legyek, mint te. Azt mondják, hogy a te szürke szemedet örököltem és a te hajadat – már amikor még vörösesbarna volt és nem ősz –, de az ilyesmi nem érdekel. Mindenkinek van szeme meg baja. Én azokra a dolgokra vágyom, amit a legtöbb ember nem vesz észre. A gyűrűre és a kulcsra és arra, ahogy mindent magadba zársz. Észak felé tartunk, így otthon leszek a születésnapomra, babár szívesebben maradnék veled, minthogy a gyertyákat fújkáljam. Ben a hátsó ülésen alszik, és te egész idő alatt erről a három helyről mesélsz. Az Odakiről, amire nem sok szót fecsérelsz, mert az Odaki minden, ami körülvesz minket: a normális világ és az egyetlen, amit az emberek többsége ismer. A Sikátorról, ami rémálomba illő hely, csupa mocskos Folyosó és távoli suttogás, ajtók és koromfekete sötétség. És az Archívumról. a holtak könyvtáráról, ami hatalmas és meleg, csupa fa, kő és színes üveg, és mindenhol kéke honol. Miközben vezetsz és mesélsz, egyik kezed a kormányon, a másikkal pedig a nyakadban lógó kulcsot babrálod. – Csupán egyetlen közös dolog van ebben a bárom helyben – mondod –, méghozzá az ajtók. Kifelé és befelé. Az ajtókhoz pedig kulcsok kellenek. Figyelem, ahogy a kulcsodat babrálod, ahogy a hüvelykujjaddal végigsimítod a fogazatot. Megpróbállak AZ ARCHÍVUM /// 15

utánozni, te pedig meglátod a nyakamban lógó madzagot, és megkérdezed, mi az. Megmutatom a madzagon lévő ostoba lakáskulcsot, és különös csönd tölti be az autót, mintha az egész világ visszatartaná a lélegzetét, aztán elmosolyodsz. Azt mondod, előbb megkaphatom a születésnapi ajándékomat még úgy is, hogy tudod, anyu mennyire szeret mindent a nagykönyv szerint csinálni, majd előhúzol egy kis dobozt a zsebedből. A dobozban pedig egy ezüstgyűrű van, rajta három finom bemetszéssel, ami az Archívumot jelöli — pont, mint a tiéden. Fogalmam sincs, hogy mi ez, akkor még nincs szemfedő. Hangtompító, ütköző a világ és emlékei számára, az emberek és kusza gondolataik ellen, de annyira izgatott vagyok, hogy megígérem, sosem veszem le. És abban a pillanatban az autó döccen egyet, én meg beejtem a gyűrűt az ülés alá. Te elneveted magad, de rábeszéllek, hogy húzódj le az autópályáról, hogy visszaszerezhessem. A hüvelykujjamon kell hordanom, mert még túl nagy. Azt mondod, majd belenövök. /// A FORGÓAJTÓN ÁT berángatjuk a bőröndöket az előtérbe. Anyu boldogan csiripel, én pedig összerándulok. A szélesen elterülő előcsarnok olyan, mini azok a képek, amelyeken meg kell találni az oda nem illő részleteket. Első ránézésre minden csupa csillogás, márvány és díszlécek és 16 /// VICTORIA SCHWAB

aranyozás. De második ránézésre feltűnik, hogy a márvány csupa por, a díszléc repedezett, az aranyozás pociig szép lassan lepereg a szőnyegre. Bár nem mostanában cserélték az ablakokat, a nap mégis ragyogóan süt be rajtuk, de olyan szag van odabent, mint azoknak a ruháknak, amelyeket túl sokáig tartottak elzárva. A hely valaha tagadhatatlanul lélegzetelállító volt. Mi történhetett azóta? Az egyik utcára néző ablak előtt ketten lézengenek, és szemmel láthatóan nem tűnik fel nekik, hogy épp egy porfelhő közepén állnak. Az előcsarnok túlsó végén hatalmas márványlépcsősor vezet az első emeletre. A krémszínű kő valószínűleg még csillogna is, ha valaki elég sokáig fényesítené. A lépcső két oldalán tapéta borítja a falat, és már innen kiszúrok egy gyűrődést a liliommintás papíron. Innen már-már repedésnek látszik. Kétlem, hogy egy ilyen helyen bárki is észrevenné, de része a munkámnak, hogy feltűnjenek ezek a dolgok. Épp a gyűrődés felé vonszolom a csomagomat, amikor meghallom a nevem, és látom, ahogy a szüleim eltűnnek a sarkon. Felkapom a táskáimat, és a nyomukba eredek. Az előcsarnokból kilépve a liftek előtt találok rájuk. A kovácsoltvas ketrecek ránézésre két ember bírnak el. Az ablak előtt álldogáló emberek kérdő pillantást vetnek ránk, de már késő. Bent vagyunk az egyik ketrecben: három ember és négy bőrönd. Ahogy behúzom a rozsdás ajtót, és megnyomom a második emeletre vivő gombot, mormogok valamit, ami félig imádság, félig káromkodás. A lift nyögve életre kel. Lehet, hogy még zenél is, de a gépezet zöreje mellett lehetetlen kivenni. Irdatlanul lassan AZ ARCHÍVUM /// 17

emelkedünk fel az első emeletre, beékelődve a csomagok közé. Az első és a második emelet között a felvonó megáll és eltöpreng, majd újra nekilódul. A második emeleten halálhörgést hallat, ez az a pont, amikor felfeszítem az ajtót és kiszabadulunk. Bejelentem, hogy innentől a lépcsőt használom. Anyu megpróbál kiszabadulni a csomagok barikádja mögül. – Megvan a maga… – Bája? – visszhangzom, de anyu nem vesz tudomást a csipkelődésemről, és végre sikerül kiszabadítania az egyik lábát a csomagok közül, majd azzal a lendülettel kis híján el is vágódik, ahogy a cipősarka megakad egy szíjban. – Nagyon karakteres – teszi hozzá apu, ahogy elkapja anyu karját. Megfordulok, hogy szemügyre vegyem a folyosót, és összeszorul a gyomrom. A falon mindenhol ajtók nyílnak. Nemcsak olyanok, amikre egyébként is számítana az ember, hanem egy tucat másik – használaton kívüli ajtók, amelyeket lefestettek és letapétáztak, amelyeknek csak a körvonala látszik. – Hát nem lenyűgöző? – kérdezi az anyám. – Azok az ajtók még abból az időből maradtak, amikor az épület hotelként működött, mielőtt kiütötték a falakat és átalakították a helyiségeket. Az ajtókat viszont meghagyták, csak letapétázták őket. – Lenyűgöző — visszhangzom. És kísérteties. Mint a Sikátor, csak kivilágítva. Elérünk a folyosó végén lévő lakásig, apu pedig kinyitja az ajtót – rajta díszes 3F jelzés –, majd szélesre tárja, hogy 18 /// VICTORIA SCHWAB

beléphessünk. A lakás is ugyanazt a kopottas hangulatot árasztja, mint minden más. Tele van a korábban itt lakók nyomaival. A lakás teli van jelekkel, de ezek közül egy sem a miénk. A régi házunk még a bútorok és a cuccok nélkül is tele volt jelekkel. Ott volt a horpadás a falon, ahová odavágtam azt a könyvet, a folt a konyha mennyezetén anyu turmixos kísérlete után, a kék firkák a sarkokban, ahová Ben rajzolgatott. Összeszorul a mellkasom. Ben már sosem fog nyomot hagyni ezen a helyen. Anyu nem győzi kicsodálkozni magát, apu csendben kószál a lakásban, én pedig már épp rávenném magam, hogy átlépjem a küszöböt, amikor megérzem. Kapirgáló írás. Egy név jelenik meg a zsebemben hordott archívumi lapon. Előhúzom a papírt – nagyjából akkora, mint egy nyugta, és különös módon sima –, amikor a Történet neve gondos kézírással kirajzolódik.

Emma Claring 7. – Mac – szól – apu jössz már? Visszalépek a folyosóra. – A kocsiban hagytam a táskámat – mondom. – Azonnal jövök. Valami átvillan apu arcán, de azonnal rábólint, majd elfordul. Az ajtó bezáródik, én pedig sóhajtva a folyosó felé fordulok. Meg kell találnom ezt a Történetet. Ahhoz pedig be kell jutnom a Sikátorba. AZ ARCHÍVUM /// 19

Ahhoz pedig találnom kell egy ajtót.

20 /// VICTORIA SCHWAB

KETTŐ

T

IZENEGY ÉVES VAGYOK, te pedig velem szemben ülsz az asztalnál, a konyhai zajok elnyomják a hangodat. A ruhák egyre jobban lógnak rajtad az ing, a nadrág, még a gyűrű is. Hallottam, amint anyu és apu arról beszéltek, hogy haldokolsz – nem gyorsan, egyik percről a másikra, de mégis. A szemem sarkából állandóan figyellek, mintha megláthatnám, hogy emészt el lassan a betegség, hogyan lop el tőlem falatonként. Újra az Archívumról mesélsz, arról, hogyan változik és nő, de nem figyelek igazán. Az ujjamon hordott ezüstgyűrűt csavargatom. Most már szükségem van rá: emlék- és érzésdarabkák szűrődnek át, amikor valaki hozzám ér. Az érzések még nem kaotikusak vagy erőszakosak, csak kissé zavarosak. Ahogy ezt elmondtam neked, azt lelelted, hogy ez csak rosszabb lesz, és közben szomorúnak tűntél. Azt mondtad, ez a képesség genetikus, de nem jelentkezik addig, míg az előd ki nem választja a követőjét. És te engem választottál. Remélem, hogy nem AZ ARCHÍVUM /// 21

bántad. Én nem bánom. Csak azt sajnálom, hogy míg én erősödöm, te mintha egyre gyengülnél. – Figyelsz rám? – kérdezed, mert nyilvánvaló, hogy nem ott jár az eszem. – Nem akarom, hogy meghalj – mondom, amivel mindkettőnket meglepem, és a pillanat megkeményedik, megáll, ahogy a tekinteted nem ereszti az enyémet. Aztán ellágyulsz, megmozdulsz a széken, és mintha hallanám, ahogy a csontjaid megcsikordulnak. – Mitől félsz, Kenzie? — kérdezed. Elmondtad. hogy rám testálod a munkádat, és eltűnődöm, vajon ezért leszel-e egyre rosszabbul mostanában. Gyorsabban halványul. – Attól, hogy elveszítelek. – Semmi sem vész el. Soha. Egészen biztos vagyok benne, hogy csak vigasztalni akarsz, és félig-meddig arra számítok. hogy azt mondod, a szívedben továbbélek majd. De te sosem mondanád ezt. – Szerinted csak azért mesélek neked, hogy halljam a saját hangomat? Komolyan gondoltam, amit mondtam. Semmi sem vész el. Ezért van az Archívum. Csupa fa és kő és színes üvegablakok, és béke honol mindenütt… – Odakerülünk, amikor meghalunk? Az Archívumba? – Nem, Kenzie. Az a történet, kis t-vel. Én a nagybetűs Történetre gondolok. A Történet… – Előhúzol egy cigarettát, és az ujjaid között sodorgatod. – Gondolhatsz rá úgy, mint egy szellemre, de voltaképpen nem az. A Történetek feljegyzések. 22 /// VICTORIA SCHWAB

– Miről? – Rólunk. Mindenkiről. Képzelj el egy aktát, amelyben benne van az egész életed: minden pillanat, minden tapasztalat. Minden. Most pedig képzeld el, hogy egy mappa vagy könyv helyett az adatokat egy testben tárolják. – Hogy néznek ki? – Úgy, ahogy halálukkor is kinéztek. Legalábbis még azelőtt, hogy meghaltak. Itt nincsenek halálos sebek vagy felfúvódott hullák. Az Archívum mindezt nem tartaná ízlésesnek. És a test csakis a benne lévő élet burka. – Mint egy könyv borító? – Igen. – A szádba veszed a cigarettát, de tudod, hogy a házban nem lenne bölcs dolog rágyújtani. – A borító elárul valamit a könyvről. A test elárul valamit a Történetről. Az ajkamba harapok. – Szóval… amikor meghalsz, az életed egy példánya bekerül az Archívumba? – Pontosan. Összeráncolom a homlokom. – Mi a baj, Kenzie? – Ha mi az Odakiben élünk, a Történetek pedig az Archívumba kerülnek, mire való a Sikátor? Sötét mosoly húzódik az arcodra. – A Sikátor ütköző a kettő között. Néha egy-egy Történet felébred. Néha kijutnak az Archívum repedésein és beveszik magukat a Sikátorba. Amikor pedig ez megtörténik, az Őrző dolga, hogy visszaküldje őket. – Mi az az Őrző?

AZ ARCHÍVUM /// 23

– Én vagyok az – mondod, és az ujjadon lévő gyűrűre mutatsz. – Ami te is leszel – teszed hozzá, és az én gyűrűmre mulatsz. Nem állom meg mosolygás nélkül. Engem választottál. – Örülök, hogy olyan lehetek, mint te. Megszorítod a kezem, és valamiféle nevetés és köhögés közötti hangot hallatsz. – Örülök. Ugyanis nincs más választásod. /// A SIKÁTORBA MINDENHONNAN vezetnek ajtók. A legtöbb valódi ajtó volt egykor, de az a gond, hogy az épületek változnak – egyes falak leomlanak, mások felépülnek ezek az ajtók azonban, amint elkészülnek, örökre megmaradnak. A helyükön repedések látszanak, amelyeket a legtöbb ember észre sem venne, kisebb zavar, ahol a két világ – a Sikátor és az Odaki – egymásnak feszül. Nem olyan nehéz azonban megtalálni őket, ha tudja az ember, hogy mit keressen. De még jó szemmel is időbe telhet megtalálni egy Sikátorba vezető ajtót. A régi környékünkön két napig kellett keresnem, hogy ráleljek a legközelebbire, amire végül a hentes mögötti kisutcában bukkantam rá. Eszembe jut a gyűrődés a liliomos tapétán az előcsarnokban, és magamban elmosolyodom. Elindulok a legközelebbi lépcsőház felé – kettő is van belőlük: a déli a folyosó hozzánk közelebb eső végén, és az

24 /// VICTORIA SCHWAB

északi a túlsó oldalon, a fémketreceken túl amikor valami megállásra késztet. Megakad a szemem egy aprócska résen, egy függőleges árnyékon a porlepte sárga tapétán. Odalépek a folthoz, szembehelyezkedem a fallal, hagyom, hogy a szemem megszokja a repedést, ami teljesen bizonyos, hogy ott van. A győzelem érzete kissé elhalványul. Két ajtó ilyen közel egymáshoz? Talán az a repedés az előcsarnokban valóban csak egy repedés volt. Ez a repedés azonban valami más. A 3D és 3C lakások közötti falban fut, ahol egyetlen szellemajtó sem nyílik, a kopottas falfelületet csupán egy, a tengert ábrázoló régi, fehér keretes festmény szakítja meg. Homlokráncolva lehúzom a gyűrűmet, és olyan érzésem van, mintha félrehúztak volna egy paravánt. Amikor újra rápillantok a résre, meglátom pontosan a hasadék közepén. Ott egy kulcslyuk. A gyűrű szemellenzőként működik. Megvéd – már amennyire tud – az élőktől, és blokkolja a képességemet, amelynek segítségével el tudom olvasni a dolgokon hagyott lenyomataikat. A Sikátorban azonban elvakít. Nem látom az ajtókat, így átjutni sem tudok rajtuk. Előhúzom Papi kulcsát a nyakamból, és végigsimítom a fogazatát, ahogy ő is csinálta. Hogy szerencsét hozzon. Papi mindig megdörzsölte a kulcsot, keresztet vetett, megcsókolta az ujjait, és megérintette a falat – mindenféle ilyesmit. Azt mondta, hogy egy kis szerencse sosem árt. Becsúsztatom a kulcsot a kulcslyukba, és végignézem, ahogy a fogak eltűnnek a falban. Először a fém surrogását hallom. Aztán előbukkan a Sikátor ajtaja, egyre feljebb AZ ARCHÍVUM /// 25

emelkedik, mint egy vízben lebegő test, mígnem teljesen nekifeszül a sárga tapétának. Végül egyetlen fénysugár fut körbe a kereten, ami azt jelzi, hogy az ajtó készen áll. Ha valaki éppen most jönne végig a folyosón, nem látná az ajtót. A zár kattanását azonban hallaná, amint elfordítom Papi rozsdás kulcsát, és aztán látná, amint a sárga tapétán keresztül átlépek a semmibe. /// A SIKÁTORBAN NINCS ég, de mindig olyan, mintha éjszaka lenne, még a szag is olyan. Éjszaka egy nagyvárosban, eső után. Mindezek mellett még szellő is fújdogál, enyhe, de kitartó, és végigfújja az állott levegőt a folyosókon. Mintha egy szellőzőjáratban lenne az ember. Már jóval azelőtt tudtam, hogy néz ki a Sikátor, hogy jártam volna itt. Papi történetei alapján az évek során felépítettem a fejemben egy képet. Hunyd be a szemed, és képzeld el a következőt: egy sötét sikátor, épp csak olyan széles, hogy ha kitárod a karjaidat, mindkét oldalon eléred a durva köveket. Felnézel… és nem látsz semmit, csak a feketeségben eltűnő falakat. Az egyetlen fényforrást a falak menten végigfutó ajtók jelentik, amelyek körben halványan ragyognak, a kulcslyukakon beszűrődő fénypászma pedig olyan, mint egyegy fonal a poros levegőben. A tájékozódáshoz épp elegendőek, de jól látni nem lehet mellettük. A félelem felkúszik a torkomban, valami ösztönös rettegés, fizikai nyilallás, ahogy belépek, az ajtó bezárul mögöttem, és 26 /// VICTORIA SCHWAB

meghallom a hangokat. Nem igazi hangokat persze, de mormogást és suttogást és távolba vesző szavakat. Folyosókkal vagy egész területekkel odább lehetnek. A hang jól terjed a Sikátorban, végigsurran a folyosókon, visszapattan a falakról, aztán mérföldekkel odébb szellemszerű és szétszórt. Könnyen félrevezeti az embert. A folyosók úgy futnak szét, mint egy pókháló szálai vagy metróalagutak, szétágaznak, keresztezik egymást, a falakat csak az ajtók szakítják meg. Több háztömbnyire való ajtó van összezsúfolva néhány méternyi területre, a tér összesűrűsödik. A legtöbb ajtó be van zárva. És mindegyik meg van jelölve. Méghozzá kóddal. Minden Őrzőnek megvan a maga rendszere, hogy megkülönböztesse a jó ajtókat a rosszaktól; meg sem tudom számolni az ikszek, vonalak, körök és pontok sokaságát, amelyeket minden egyes ajtóra felfirkantottak, majd letöröltek. Előkapok egy vékony krétát a zsebemből – vicces, hogy miket tanul meg az ember magánál tartani –, és gyorsan felírok egy római egyes számot arra az ajtóra, amin az imént beléptem, pontosan a kulcslyuk fölé (az ajtókon itt nincs kilincs, kulcs nélkül meg sem lehet próbálkozni velük). Az én számom fényesen fehérük a több tucat régi, félig-meddig lekopott jel fölött. A folyosó felé fordulok, és szemügyre veszem az ajtók sokaságát. A legtöbb zárva van – Papi inaktívnak nevezte őket olyan ajtók, amelyek csak az Odakibe vezetnek, különböző házak különböző szobáiba, és nem működnek, mert olyan helyekre lehet bejutni rajtuk keresztül, ahol jelenleg egy Őrző sem dolgozik. De a Sikátor ütközőzóna, köztes tér, ami teli van kijáratokkal. Néhány ajtó az Archívummal áll AZ ARCHÍVUM /// 27

összeköttetésben. Mások a Visszavételbe vezetnek, ami nem különálló világ, de akár az is lehetne. Olyan hely ez, ahová még az Őrzők sem léphetnek be. És most, hogy felbukkant egy Történet a listámon, ezt az ajtót kell megtalálnom. Kipróbálom az I. ajtótól jobbra eső ajtót, ami meglepetésemre nyitva van és a Coronado előcsarnokába vezet. Tehát mégsem csupán egy gyűrődés volt a tapétán, jó tudni. Egy idős nő halad el mellettem, aki észre sem veszi az átjárót, így újra behúzom az ajtót, és felrajzolok egy római kettest a kulcslyuk fölé. Hátralépek, és megnézem a két számozott ajtót, amelyek a kiutat jelentik, majd folytatom az utat a folyosón, és kipróbálok minden zárat. Egyik ajtó sem enged, így mindegyikre X kerül. Van ez a hang, csak egy árnyalatnyival hangosabb a többinél, tompa surrogás, mintha halk lépések lennének, de csak egy bolond kapja el a Történetet még azelőtt, hogy tudná, hol kell leadnia; így meggyorsítom a lépteimet, befordulok egy sarkon, és két újabb ajtót teszek próbára, mielőtt az egyik végre engedne. Elfordul a zár, az ajtó pedig kinyílik, ezúttal egy vakító fényben úszó helyiségbe. Visszalépek, és gyorsan bezárom az ajtót, mialatt igyekszem visszanyerni a látásomat, kört rajzolok az ajtóra és besatírozom. Visszavétel. A következő ajtóhoz lépek, és ezen már ki sem próbálom a zárat, mielőtt egy üres kört rajzolnék felé. Az Archívum. Az a jó az Archívum ajtajaiban, hogy mindig a Visszavétel ajtajának jobb oldalán helyezkednek, így ha az egyiket megtalálja az ember, meglesz a másik is. Most pedig ideje megtalálni Emmát. 28 /// VICTORIA SCHWAB

Kinyújtom a kezem, és megérintem a falat, miközben az ezüstgyűrű a zsebemben lapul. A Történeteknek és az embereknek egyaránt meg kell érinteniük a felszíneket, hogy nyomot hagyjanak rajtuk, ezért van az, hogy itt a padló is ugyanolyan betonból készült, mint a fal. Voltaképpen nem is látszik az illesztés helye, ahol a padló találkozik a fallal – az egész egy darabból van – ezért tudom egyetlen érintéssel leolvasni a teljes folyosót. Ha Emma járt erre, akkor észre fogom venni. A fal zümmögni kezd a kezem alatt. Behunyom a szemem, és rászorítom a tenyerem. Papi mindig azt mondta, a falban fut egy fonal, és bele kell nyúlnod a falba, elkapni azt a fonalat, és utána jó erősen kapaszkodni. A zümmögés felkúszik az ujjaimon, amelyek válaszul elzsibbadnak, ahogy koncentrálok. Még jobban összeszorítom a szemem, kinyúlok, és érzem, ahogy a fonal megcsiklandozza a tenyerem. Ahogy elkapom, elzsibbad a kezem. A szemhéjam mögött megmoccan a sötétség; felvillan, aztán újra kirajzolódik előttem a Sikátor, a jelen elmosódott, torz verziója. Látom magam, ahogy ott állok, fogom a falat, majd továbbgörgetem az emléket. Olyan, mint egy akadozó filmtekercs, a szemhéjam belső felén a jelenből visszafelé pörög a múlt irányába. A név egy órával ezelőtt bukkant fel a cetlimen, amikor észrevették Emma Claring eltűnését, így nem kell sokáig görgetnem. Amikor két órával korábbra tekerem vissza az emlékeket, de Emmának semmi nyoma, elhúzódom a faltól és kinyitom a szemem. A Sikátor múltja eltűnik, helyét pedig egy nemileg világosabb és sokkal tisztább jelen veszi át. Elmegyek a következő elágazásig, újra próbálkozom: behunyom a szemem, AZ ARCHÍVUM /// 29

megérintem a falat, elkapom a fonalat, előre és hátra görgetem az időt, átnézem az elmúlt néhány órát valami jel után… A keretben felvillan egy Történet, kis alakja végigrohan a folyosón a következő sarokig, majd befordul balra. Pislogok, és elengedem a falat, a Sikátor pedig kiélesedik, ahogy követem a nyomot, befordulok… és zsákutcába jutok. Pontosabban beleszaladok egy területi határvonalba, egy olyan falfelületbe, amelyet egy ragyogó kulcslyuk jelöl. Az Őrzőknek csupán a saját területükhöz van hozzáférésük, így ez a fénypászma csupán stoptáblaként funkcionál. De azt megakadályozza, hogy a Történetek túl messzire jussanak; és valóban: pontosan a határ előtt ott ül a földön egy lány. Emma Claring a folyosó közepén gubbaszt, karjával szorosan átkulcsolja a térdét. Nincs rajta cipő, csupán egy fűfoltos rövidnadrág és póló; és olyan aprócska, hogy a folyosó mintha el akarná nyelni. – Ébredj, ébredj, ébredj! Előre-hátra hintázik közben; a korábban hallott tompa surrogás onnan ered, amikor a háta nekiütközik a falnak. Összeszorítja a szemét, aztán újra kipattan a szemhéja, hangjában pedig pánik csendül, amikor a Sikátor csak nem akar eltűnni. Emma nyilvánvalóan egyre messzebbre jut. – Ébredj! – kérleli magát újra. – Emma – szólítom meg, ő pedig összerezzen. Rémült szempár fordul felém a sötétben. A pupillák egyre tágulnak, a feketeség felemészti a színt maga körül. Emma nyöszörög, de még nem ismer fel. Ez jó. Amikor a Történetek elég messzire jutnak, elkezdenek más embereket látni, amikor 30 /// VICTORIA SCHWAB

rád néznek. Azt látják, akit akarnak, vagy akire szükségük van, akit szeretnek vagy gyűlölnek, vagy akire éppen emlékeznek, és ettől csak még jobban összezavarodnak. Sokkal gyorsabban elragadja őket az őrület. Lassan előrelépek. Emma a karjára fekteti az arcát, és tovább suttog. Letérdelek elé. – Azért jöttem, hogy segítsek – szólalok meg.. Emma Claring nem néz fel. – Miért nem tudok felébredni? – suttogja. Elakad a hangja. – Néhány álmot nehezebb lerázni magunkról – mondom. A lány lassabban hintázik, a feje pedig egyik oldalról a másikra billen közben. – De tudod, mi a jó az álmokban? – Anyám hangját utánzóm, amit velem és Bennel szemben szokott elővenni. Megnyugtató, türelmes. – Ha egyszer rájön az ember, hogy álmodik, onnantól irányíthatja az almai. Megváltoztathatja. Megtalálhatja a kiutat. Emma felpillant a karjáról, tágra nyílt szeme fényesen ragyog. – Szeretnéd, hogy megmutassam, hogy kell csinálni? – kérdezem. Bólint. – Hunyd be a szemed – behunyja és képzelj el egy ajtót. – Körbepillantok a folyosón, ahol minden ajtó jelöletlen, és azt kívánom, bárcsak vettem volna a fáradságot, hogy keressek egy Visszavétel ajtót a közelben. – Az ajtóra képzelj egy fehér kört, az ajtó mögé pedig egy szobát, amit eláraszt a fény. Nincs ott semmi más, csak fény. Látod már? AZ ARCHÍVUM /// 31

Emma bólint. – Rendben. Nyisd ki a szemed. – Feltápászkodom. – Gyere, keressük meg azt az ajtót. – De olyan sok van belőlük – suttogja. Elmosolyodom. – Akkor igazi kaland lesz. Emma a kezem után nyúl. Ösztönösen megdermedek, bár tudom, hogy az ő érintése csak ennyi: egy érintés; a legkevésbé sem olyan, mint azok érzelem- és gondolathullámok, amelyek egy élő ember bőrén szűrődnek át. Bár Emma csurig lehet emlékekkel, én nem látom őket. Csak a Könyvtárosok tudják olvasni a halottakat. Emma felnéz rám, én pedig megszorítom a kis kezét, és visszavezetem a folyosón, miközben megpróbálok visszatalálni a kiindulási helyre. Ahogy a Sikátorban kanyargunk, eltűnődöm, vajon mitől ébredhetett fel. A listámon szereplő nevek nagy többsége gyerek vagy tinédzser; nyugtalanok, de nem feltétlenül rosszak – azok, akik még azelőtt meghaltak, hogy igazán élhettek volna. Miféle gyerek lehetett Emma? Miben halt meg? És ekkor meghallom Papi hangját, amint a kíváncsiságról figyelmeztet. Tudom, hogy megvan az oka annak, hogy az Őrzőknek nem tanítják meg, hogyan kell a Történeteket olvasni. Számunkra a múltjuknak nincs jelentősége. Érzem, ahogy Emma keze idegesen megrándul az enyémben. – Semmi baj – szólok csendesen, ahogy újabb jelöletlen ajtókkal teli folyosóra érünk. – Meg fogjuk találni. – Remélem. Nem volt valami sok időm, hogy megismerkedjem a hely

32 /// VICTORIA SCHWAB

alaprajzával, de amikor már magam is nyugtalankodni kezdenék, befordulunk egy másik folyosóra, és már ott is van. Emma kirántja magát a kezemből, és az ajtóhoz szalad, apró ujjait végighúzza a krétakörön. Az ujja krétás marad, ahogy elfordítom a kulcsot a zárban. Majd a Visszavétel ajtaja kinyílik, és eláraszt minket a fény. Emmának a lélegzete is eláll. Egy pillanatig nincs semmi más, csak fény. Ahogy ígértem. – Látod? – szólok, és a kezét a hátára teszem, és előretolom a küszöbön át a Visszavételbe. Emma épp hátrafordulna, hogy megnézze, miért nem mentem utána, amikor behunyom a szemem és becsukom az ajtót. Nincs sírás, nincs dörömbölés, csak halálos csend a túloldalon. Néhány pillanatig ott állok, a kulcsom a zárban, és mintha bűntudat ébredezne a bensőmben. Gyorsan elhalványul. Emlékeztetem magam, hogy a Visszavétel könyörületes. Itt a Történetek visszatérhetnek az álmukba, a szellemiét rémálma helyett. Azonban még ezzel együtt is gyűlölöm a fiatalabbak szemében felbukkanó félelmet, amikor bezárom őket. Néha eltűnődöm, mi történik a Visszavételben, hogyan lesznek a Történetekből újra az Archívum polcain heverő élettelen testek. Egyszer ott maradtam az egyik fiúval, ott vártam a végtelen fehérség küszöbén (persze volt annyi eszem, hogy ne lépjek be). De nem történt semmi, amíg el nem mentem. Tudom, mert mikor végre becsuktam az ajtót – csupán egyetlen pillanatra, egy szívdobbanásnyi időre, ami a bezáráshoz és a kinyitáshoz kell majd újra kinyitottam, a fiú már nem volt ott.

AZ ARCHÍVUM /// 33

Egyszer megkérdeztem a Könyvtárosokat, hogy jutnak ki a Történetek. Patrick az ajtók nyílásáról és záródásáról mondott valamit. Lisa azt felelte, az Archívum egy hatalmas gépezet, és minden gépezetben vannak hibák, lyukak. Roland azt mondta, fogalma sincs. Gondolom, nem is az az érdekes, hogyan kerülnek ki. Csak az számít, hogy kijutnak. És amikor ez megtörténik, meg kell őket találni. Vissza kell kerülniük. Kinyílik az akta, majd gyorsan be is zárul. Ellököm magam az ajtótól, aztán előbányászom az Archívum cetlijét a zsebemből, hogy megbizonyosodjak róla, hogy Emma neve eltűnt. Valóban nincs ott. Csupán egy kéz alakú folt maradt utána az ajtón. Újra felrajzolom a kört, és elindulok hazafelé.

34 /// VICTORIA SCHWAB

HÁROM

M

EGTALÁLTAD AZ AUTÓBAN, amire szükséged volt? – kérdezi apu, ahogy belépek. Megkímél a hazugságtól, ahogy felvillantja előttem a kocsikulcsokat, amiket elfelejtettem magammal vinni. Mindegy is: a beszűrődő halvány fényből és abból a tényből ítélve, hogy apu háta mögött mindent dobozok borítanak, túl sokáig voltam távol. Magamban csendesen elátkozom a Sikátort és az Archívumot. Próbáltam már órát hordani, de nincs értelme. Mindegy, hogy miből készült – abban a pillanatban, hogy elhagyom az Odakit, megáll az óra. Így aztán két lehetőség közül választok: megmondom az igazat vagy hazudok. Az első trükk abban áll, hogy az ember a lehető leggyakrabban mondjon igazat. Ha elkezdesz mindenről hazudni, kis és nagy dolgokról egyaránt, akkor lehetetlen lesz mindent nyomon követni, és lebuksz. Amint feléled valakiben a gyanú, egyre nehezebb lesz újabb hazugságot lenyomni a torkán. AZ ARCHÍVUM /// 35

Ami a hazugságot illeti, már így is van a rovásomon: a magyarázat nélkül hagyott eltűnésektől kezdve az időnkénti rejtélyes sérülésekig – némelyik Történet nem lelkesedik azért, hogy visszakerüljön a Visszavételbe –, így óvatosnak kell lennem, és mivel apu előkészítette a terepet az igazság számára, így annál maradok. Emellett pedig a szülök néha értékelik az őszinteséget, a bizalmat. Kivételezettnek érzik tőle magukat. – Elég nagy változás ez — mondom, ahogy nekidőlök az ajtókeretnek. – Szükségem van némi személyes térre. – Abból itt bőven van. – Tudom – válaszolom. — Jó nagy az épület. – Láttad már mind a hét szintet? – Csak ötig jutottam. – Még erőfeszítésembe sem kerül a hazugság, olyan könnyedén tálalom, hogy Papi büszke lenne rám. Hallom, hogy anyu néhány szobával odébb pakolászik, közben rádiót hallgat. Anyu utálja a csendet, és minden teret betölt annyi mozgással és hanggal, amennyivel csak lehet. – Láttál valami jót? – kérdezi apu. – Csak port – vonok vállat. – Meg talán egy-két kísértetet. Apu összeesküvő mosolyt villant rám, és arrébb lép, hogy beengedjen. A mellkasom összeszorul a dobozok láttán, amelyek minden üres felszínt betöltenek a helyiségben. Nagyjából a felén csak annyi áll, hogy CUCC. Ha anyu nem tudott dűlőre jutni, akkor a felirat alá odafirkan-tott egy rövid listát is, de mivel a kézírása gyakorlatilag olvashatatlan, ezért csak a kicsomagoláskor derül majd ki, hogy pontosan mi is van egy36 /// VICTORIA SCHWAB

egy dobozban. Mint karácsonykor. Kivéve, hogy már most minden a miénk. Apu épp egy ollót nyújtana felém, amikor megcsörren a telefon. En azt sem tudtam, hogy már van telefonunk. Apuval elkezdünk a csomagolóanyagok között turkálni, amikor anyu kikiált: – A konyhapulton, a hűtő mellett. – És tényleg ott van. – Halló? – szólok bele kifulladva. – Csalódtam benned – mondja egy lány. – Tessék? – Minden túl furcsa és túl gyorsan történik. Hirtelen nem tudom magamban elhelyezni a hangot. – Csak néhány órája vagy az új otthonodban, és máris elfelejtettél. Lyndsey. Ellazulok. – Egyáltalán honnan tudod ezt a számot? – kérdezem. – Még én sem tudom. – Varázslat – feleli. – És ha hajlandó lennél venni egy mobilt… – Van mobilom. – És mikor töltötted fel utoljára? Megpróbálok visszaemlékezni. – Mackenzie Bishop, ha gondolkodnod kell rajta, akkor túl régen történt. Megpróbálok előrukkolni valami szellemes válasszal, de nem sikerül. Sosem kellelt feltöltenem a telefont. Lyndsey a szomszédom már tíz éve. Legalábbis az volt. Ő a legjobb barátom. Legalábbis az volt. – Igen, igen – felelem, ahogy átvágok a dobozok között egy rövid folyosón. Lyndsey szól, hogy tartsam, és elkezd valaki

AZ ARCHÍVUM /// 37

máshoz beszélni. miközben befogja a kagylót, így csak magánhangzókat hallok. A folyosó végén van egy ajtó, rajta egy post-it cédula. A cetlin szereplő betű nagyjából M-re hasonlít, így feltételezem, hogy az lesz az én szobám. A lábammal belököm az ajtót, odabent pedig még több doboz vár rám, egy ágy darabokban, illetve egy matrac. Lyndsey nevet valamin, amit valaki más mond, és még hatvan mérföld távolságból is, a befogott telefonkagylón át is érzem, hogy a hangján fény szűrődik át. Lyndsey Newman fényből van. Az ember látja a szőke tincsein, a napbarnított bőrén, a szeplőin. Hallani lehet a hangján. Érezni lehet a közelében. Olyan feltétel nélküli hűség és vidámság lakozik benne, amiről az ember azt hinné, már kiveszett a világból – egészen addig, amíg nem találkozik vele. És Lyndsey sosem tesz fel rossz kérdést, olyat, amire nem tudok válaszolni. Neki sosem kell hazudnom. – Itt vagy? – kérdezi. – Igen, itt vagyok – felelem, és arrébb tolok egy dobozt, hogy hozzáférjek az ágyhoz. A keretet a falnak támasztották, a matrac és a rugó pedig a földön hever. – Anyukád nem unta még el magát? – kérdezi Lyndsey. – Sajnos nem – mondom, ahogy lerogyok a matracra. Ben őrülten szerelmes volt Lyndseybe, legalábbis annyira, ahogyan egy kisfiú szerelmes lehet. Lyndsey pedig imádta. Ő az a fajta egyke gyerek, aki mindig testvérekről álmodozik, így megegyeztünk abban, hogy osztozunk az öcsémén. Amikor Ben meghalt, Lyndsey még fényesebben ragyogott, még keményebben küzdött, szinte rendíthetetlen optimizmussal. De 38 /// VICTORIA SCHWAB

amikor a szüleim elmondták, hogy költözünk, csak arra tudtam gondolni, hogy Mi lesz most Lyndsszel? Aznap, amikor bejelentettem neki a költözést, láttam, ahogy az ereje végül meggyengült. Valami kizökkent benne és ő megingott. Néhány pillanattal később azonban már újra régi önmaga volt. A mosolya tízes skálán kilenc – de még így is szélesebb, mint amit nálunk bárki is képes volt produkálni. – Meg kellene győznöd anyukádat, hogy nyisson fagyizót valami oltári tengerparti városban… – Amíg Lynds beszél, lehúzom a gyűrűmet, majd visszacsúsztatom. – Ó, vagy mondjuk Oroszországban. Végre utaznátok, világot látnátok. Lyndseynek igaza van. Bár a szüleim menekülnek, szerintem télnek attól, hogy olyan messzire jutnak, ahonnan már nem látszik, mit is hagytak maguk mögött. Alig egy órányira vagyunk a régi otthonunktól. Egy órányira a régi életünktől. – Egyetértek – felelem. – Szóval mikor teszed tiszteleted a csodálatos Coronadóban? – Milyen a hely? Eszméletlen? Mondd, hogy eszméletlen. – Leginkább… régi. – Kísértet járta? Attól függ, mit nevezünk kísértetnek. A szellem csupán egy szó, amit azok használnak, akik nem tudnak a Történetekről. – Nagyon sokat gondolkodsz ezen a válaszon, Mac. – A szellemekről egyelőre nem tudok nyilatkozni – mondom –, de csak idő kérdése. A háttérben meghallom Lyndsey anyját. – Gyere, Lyndsey. Mackenzie-nek talán megadatott a henyélés luxusa, neked viszont nem. AZ ARCHÍVUM /// 39

Hoppá henyélés. Vajon milyen érzés lehet? Nem mintha lehetőségem lenne megvédeni magamat. Az Archívum nem feltétlenül örülne, ha kitálalnék róluk csak azért, hogy bebizonyítsam, milyen tevékeny tinédzser vagyok. – Ne haragudj – mondja Lyndsey. – Edzésre kell mennem. – Melyikre? – húzom. – Foci. – Hát persze. – Hamarosan beszélünk, oké? – búcsúzik. – Naná. Megszakad a vonal. Felülök, és végignézek az ágy körül felhalmozott dobozokon. Mindegyiken szerepel egy M valahol. Láttam M jelzésű dobozokat, és A-t (anyám keresztneve Allison) és P-t (aput Peternek hívják), de B egy sem volt. Rossz érzés kerít hatalmába. – Anyu! – kiáltok, ahogy feltápászkodom az ágyról és kilépek a folyosóra. Apu a nappali egyik sarkában rejtőzködik, egyik kezében tapétavágó, a másikban egy könyv. Szemmel láthatóan a könyv érdekli jobban. – Mi a baj, Mac? – kérdezi anélkül, hogy felnézne. De ezt nem apu csinálta. Tudom, hogy nem ő volt. Lehet, hogy ő is menekül, de nem ő a falkavezér. – Anyu! – szólok újra. Végül a hálószobában találok rá, ahol a bömbölő rádió mellett pakolászik. – Mi a baj, szívem? – kérdezi, és néhány vállfát dob az ágyra.

40 /// VICTORIA SCHWAB

Amikor megszólalok, túl halkan bújnak elő belőlem a szavak, mintha nem akarnám megkérdezni, amit kérdezek. Mintha nem akarnám tudni. – Hol vannak Ben dobozai? Nagyon, nagyon hosszú szünet következik. – Mackenzie – szól lassan. – Ez az egész az újrakezdésről szól… – Hol vannak? – Néhány a raktárban. A többi… – Ezt nem tehetted. – Colleen azt mondta, hogy a változáshoz néha drasztikus… – A terapeutádra kened, hogy kidobtad Ben cuccait? Most komolyan? – Időközben bizonyára kiabálni kezdtem, mert apu bukkan fel mögöttem az ajtóban. Anyu arcáról lehull a maszk, apu odalép hozzá, és hirtelen én vagyok a rosszfiú, amiért ragaszkodni akarok valamihez. Valamihez, amit el tudok olvasni. – Mondd, hogy valamennyit megtartottál belőle – mondom összeszorított fogakkal. Anyu bólint, bár az arcát még mindig apu vállába temeti. – Egy kis dobozt. Csupán néhány holmit. A te szobádban vannak. Ekkora már kint járok a folyosón. Bevágom az ajtót a hátam mögött, és addig lökdösöm félre a dobozokat, míg meg nem találom. Egy sarokban. A doboz oldalán egy apró B betű díszeleg. Alig nagyobb, mint egy cipősdoboz. Papi kulcsával felvágom a ragasztószalagot, és kifordítom a dobozt, szétterítem a matracon mindazt, ami Benből maradt. Ég a szemem. Nem az a baj, hogy anyu nem tartott meg semmit, hanem az, hogy nem a megfelelő dolgokat hagyta AZ ARCHÍVUM /// 41

meg. A nagy felületek, mint a falak és a padló szinte az összes emléket magukba szívják, de a kisebb tárgyak, mint például ezek itt a dobozban, csak olyan benyomásokat őriznek meg, amelyekhez elég erőteljes érzelmek társulnak, vagy amelyek sok éves használat során rögzülnek beléjük. Emlékeket hagyunk azokon a dolgokat, amelyeket szeretünk és becsülünk, amelyeket használunk es elkoptatunk. Ha anyu megtartotta volna a kedvenc ingét – amelyiken egy X volt a szíve fölött – vagy valamelyik kék ceruzáját – akár csak egy csonkot is – vagy azt a jelvényt, amit a terepfutóversenyen nyert, amit a zsebében hordott, mert túl büszke volt ahhoz, hogy otthon hagyja, de nem elég büszke, hogy felrakja a hátizsákjára… de az ágyamon szétszórt holmik egyike sem igazán az övé. Bekeretezett képek, leosztályozott dolgozatok, egy kalap, ami egyszer volt rajta, egy kis kupa egy helyesírás versenyről, egy maci, amit utált, és egy csésze, amit kézműves táborban csinált öt vagy hat éves korában. Lehúzom a gyűrűm, és az első apróságért nyúlok. Talán van itt valami. Lennie kell itt valaminek. Valaminek. Bárminek. /// EZ NEM EGY parti trükk, Kenzie — csattansz fel. A mütyür kiesik a kezemből, és végiggurul az asztalon. Olvasni tanítasz éppen — de tárgyakat, nem pedig

42 /// VICTORIA SCHWAB

könyveket, és a felháborodásodat tekintve minden bizonnyal elviccelhettem a dolgot. – Csak egyetlen oka van annak, hogy az Őrzők tudnak olvasni a tárgyakban – jelented ki zordan. – így jobb vadászokká válunk. Ez a képesség segít a Történetek nyomára bukkanni. – De ez akkor is üres – mormogom. – Hát persze, hogy üres mondod, miközben elveszed és az ujjaid között forgatod. – Ez egy papírnehezék. És ezt már abban a pillanatban tudnod kellett volna, amikor hozzáértél. Tényleg tudhattam volna. A tárgy árulkodóan csendben volt, nem zümmögött az ujjaim közt. Visszaadod a gyűrűmet, én pedig felhúzom. – Nem minden őriz emléke két – mondod. – Nem minden emléket érdemes megőrizni. A sima felületek, falak, asztalok, ilyesmik olyanok, mint a vásznak, remekül magukba szívják a képeket. Minél kisebb a tárgy, annál nehezebben őrzi meg a benyomásokat. De – teszed hozzá, és feltartod a papírnehezéket, hogy láthassam a világ torz tükörképét az üvegben – ha mégis van benne emlék, azt egyetlen érintéssel meg kell tudnod állapítani. Csak ennyi időd van. Ha egy Történet átjut az Odakibe… – Hogy jutnának ki? – kérdezem. – Megölnek egy Őrzői? Lopnak egy kulcsot? Mindkettő lehetséges. – Köhögni kezdesz, erőszakos, nedves hangon. – Nem könnyű. – Újra köhögsz, és én segíteni akarok, de amikor egyszer vizet akartam hozni, hogy a víz aztán a fenének se használna, hacsak nem szándékozlak belefojtani. AZ ARCHÍVUM /// 43

Így aztán mindketten úgy teszünk, mintha nem hallottuk volna a köhögést, ami rendszeresen megszakítja az előadásodat. – De – folytatod, miután összeszedted magad – ha egy Történet kijut, neked kell a nyomára bukkannod, méghozzá gyorsan. A felületek leolvasása ösztönössé válhat. Ez a képesség nem játék, Kenzie. Nem bűvésztrükk. Egy és csakis egy okból olvasunk a múltban. Hogy vadásszunk. /// TUDOM, HOGY MIRE való a tehetségem, de ettől függetlenül nem bírom megállni, hogy végig ne menjek minden bekeretezett fotón, minden kósza papírdarabon, minden szentimentális vackon, amit anyu választott, remélve, hogy rábukkanok Ben emlékének akár egy morzsájára is. És mindez nem számít, mert hasztalan az egész. Mire eljutok a hülye kézműves táborban készített csészéig, egészen kétségbeesem. Felveszem a csészét, és megdobban a szívem, amikor megérzem a finom zümmögést, mint egy ígéretet; de amikor behunyom a szemem – még amikor bele is nyúlok nincs ott semmi, csak minták és fény, olvashatatlanul homályosan. Legszívesebben minden erőmmel a falhoz vágnám a csészét, újabb karcolást hagynék a meglévők mellett. Már majdnem el is hajítom, amikor egy fekete műanyagdarabon akad meg a szemem, és rájövök, hogy valamit kihagytam. Visszaejtem a csészét az ágyra, és kiveszem az ütött-kopott fekete szemüveget a kupa és a maci alól. 44 /// VICTORIA SCHWAB

A szívem kihagy egy ütemet. A szemüveg fekete, vastag keretes, még lencse sincs benne, és ez az egyetlen dolog itt, ami igazán az öve volt. Ben mindig akkor vette fel, amikor azt akarta, hogy komolyan vegyük. Azt akarta, hogy szólítsuk Bishop professzornak, habar ez apu neve, aki pedig sosem hord szemüveget. Megpróbálom elképzelni Bent a szemüvegben. Megpróbálok visszaemlékezni, pontosan milyen színű is volt a szeme a keret mögött, hogy mosolygott, amikor felvette. És nem megy. A mellkasom sajogni kezd, ahogy a buta fekete keretet szorítom. És aztán, amikor már épp félretenném a szemüveget, végre megérzem. Halványan és távolról, és mégis pont itt, a tenyeremben. A daliam pihekönnyű. De mégis itt van, és behunyom a szemem, lassan, nyugodtan lélegzőm, közben az emlékfonal után nyúlok. Túlságosan vékony és mindig kicsusszan a kezem közül, de végre elkapom. A sötét megmozdul a szemhéjam mögött, szürkére vált, a szürke pedig alakot nyer, az alakokból pedig egy kép formálódik ki. Még ahhoz sincs elegendő emlék, hogy egy teljes jelenetet lássak, csak valamiféle szakadt képet, néhány homályos felvételt, a részletek mind összemosódnak. De nem számít, mert Ben itt van – vagy legalábbis egy Benhez hasonló alak –, aki egy apuhoz hasonló alak előtt áll az orra hegyére tolt szemüvegben, az állát pedig előre szegi, ahogy felnéz és próbál nem mosolyogni, mert azt hiszi, csak a szemöldökráncolást veszik komolyan, és épp annyi időm van, hogy a szája elmosódott vonala megmoccanjon és kirajzolódjon egy vigyor,

AZ ARCHÍVUM /// 45

mielőtt az emlék elhalványul, szétoszlik, elszürkül, a szürke pedig visszavált feketére. A fülemben lüktet a vér, ahogy a szemüveget szorítom. Nem kell visszatekernem az emléket az elejére, mert csak egyetlen szomorú képsor játszódik le újra és újra ebben a műanyag keretben, és tényleg: egy pillanat múlva a sötétség szürkére vált és újra elkezdődik. Ötször nézem végig Ben foszladozó emlékét – minden alkalommal remélve, hogy egy egész jelenet alakul ki néhány elmosódott pillanat helyett mielőtt végre kényszerítem magam, hogy elengedjem, hogy pislogjak, és ekkor eltűnik, én pedig újra a dobozokkal teli szobában vagyok, és a halott öcsém szemüvegét szorongatom. Reszket a kezem, és nem tudom, hogy a dühtől, a szomorúságtól vagy a félelemtől. Félek, hogy apránként elveszítem Bent. Nem csak az arcát – az rögtön halványulni kezdett –, de a jeleket is, amiket a világban hagyott. Az ágy mellé teszem a szemüveget, Ben többi holmiját pedig visszarakom a dobozba. Már éppen visszahúznám a gyűrűmet, amikor egy gondolat megállásra késztet. Jelek. Az előző otthonunk új volt, amikor beköltöztünk. Minden holmi, minden sarok a miénk volt, és mindegyikhez tartoztak történetek. Most, ahogy körülnézek a szobában, ami nem csak dobozokkal van tele, hanem jelekkel is, tudni akarom a mögöttük rejlő történeteket. Pontosabban az egyik felem akarja tudni ezeket a történeteket. A másik felem úgy véli, ez a világ legrosszabb ötlete, de arra nem hallgatok. A tudatlanság áldás lehet, de csak akkor, ha elnyomja a kíváncsiságot. A kíváncsiság egyenes úton vezet az együttérzéshez, visszhangzik 46 /// VICTORIA SCHWAB

a telemben Papi hangja, és tudom, tudom, de itt nincsenek Történetek, akikkel együtt erezhetnék. És pontosan ezért is helytelenítené ezt az Archívum. Nem helyeslik a szórakozásból történő olvasás egyik formáját sem. De ez az én képességem, és azért nem olyan, mintha minden alkalommal felgyulladna valahol egy lámpa, amikor használom. Emellett pedig már azzal vétettem a szabályok ellen, hogy beleolvastam Ben holmijaiba, így aztán akár egy menetben le is tudhatom a kihágásokat. Felszabadítok egy kis helyet a padlón, ami halkan zümmögni kezd, amikor hozzáérek. Itt, az Odakiben, a padlók őrzik a legjobb lenyomatokat. Átnyúlok a zümmögésen, közben bizseregni kezd a kezem. A zsibbadás felkúszik a csuklómon, ahogy a fal és a bőröm mintha egybeolvadna. Lehunyt szemem mögött a szoba újra alakot ölt, ugyanaz és mégis más. Egyrészt látom magamat, ahogy néhány perccel korábban álltam és Ben dobozát szemléltem. A szín elfolyt a képből, csupán egy fakó emlékbéli táj maradt, és az egész kép halvány, mint egy nyom a homokban – friss, de máris enyészetnek indult. Mielőtt elkezdeném visszatekerni az emléket, megvetem a lábam a múltban. Olyan, mint egy visszafelé lejátszott film. Pereg az idő, a szoba pedig megtelik árnyakkal, de ahogy felbukkan egy, már el is tűnik, olyan gyorsan váltakoznak. Költöztetők. Eltűnnek a dobozok, mígnem csak a csupasz helyiség marad. Néhány pillanat múlva elsötétül a szín. Üres. De nincs vége. Lakatlan. Érzem a régebbi emlékeket a sötét mögött. Gyorsabban tekerek, újabb embereket keresek, újabb AZ ARCHÍVUM /// 47

történeteket. De nincs semmi, semmi, aztán egyszer csak újra felvillannak az emlékek. A széles felületek minden benyomást megtartanak, de ezekből kétféle van – azok, amelyeket az érzelmek égettek be, és azok, amelyeket az ismétlés vésett be – és ezek máshogy jelennek meg. Az első típus határozott, fényes, kontúros. A szoba tele van a másikfélével – a szokás tompa, hosszú időszakai vésődtek be a felületekbe, évek préselődnek egyetlen pillanatba, amely inkább hasonlít fotóra, mint filmre. Az általam látott emlékek legnagyobb része fotó, megfakult pillanatfelvételek: egy sötét faasztal és egy fal teli könyvekkel, egy férfi, aki mint az inga jár a kettő között; egy nő, elnyúlva a kanapén; egy idősebb pár. A szoba hirtelen kiélesedik egy veszekedés alkalmával, amikor a nő becsapja az ajtót, de a jelenet újra árnyékká halványul, majd megint elsötétül. Nehéz, hosszú sötétség. És mégis érzem, hogy van valami mögötte. Valami fénylő, élénk, ígéretes dolog. A zsibbadás felkúszik a karomon a mellkasomba, ahogy a padlódeszkának feszítem a kezem, közben átnyúlok a fekete szakaszon, mígnem tompa lüktetés nem kezdődik a szemem mögött, és a sötétség végül utat enged a fénynek, alakoknak és emlékeknek. Túl erősen kapaszkodtam, túl messzire tekertem vissza a múltat. A jelenetek túl gyorsan váltják egymást, összefutnak a képek, kicsúsznak a kezemből, így bele kell kapaszkodnom az időbe, míg le nem lassul, neki kell feszülnöm, míg csikorogva meg nem áll körülöttem. Amikor végre megáll, egy szobában térdelek, ami az enyém és mégsem. Már éppen tekernék tovább, amikor valami 48 /// VICTORIA SCHWAB

megállít. A padlón, alig egy méterre a kezemtől észreveszek egy cseppnyi fekete valamit és törött üvegszilánkokat. Felnézek. Első ránézésre csinosnak tűnik a szoba, ódivatú, finom, fehér bútorok, festett virágok… de az ágytakaró meggyűrődött, az egyik polc tartalma pedig – könyvek és csecsebecsék – legnagyobbrészt felborogatva hevernek. Elkezdek dátumot keresni, ahogy Papi tanított – kenyérmorzsákat, könyvjelzőt, arra az esetre, ha valamikor vissza kellene térnem ebbe a pillanatba –, és az asztalon meglátok egy kis naptárat, amelyen a március felirat olvasható, de évszám nincs rajta. Más időjelölők után nézek: az egyik sarokban álló széken egy kék ruha hever, ami a megfakult emlékhez képest nagyon is élénk. Az éjjeliszekrényen egy fekete könyv. Rossz érzés kerít hatalmába, ahogy előretekerem az időt és egy fiatalember lép be. Az ingén ugyanaz a fényes, feketés maszlag csillog, ami a földön is, egész konyákig beborítja a karját. A folyadék az ujjairól is csepeg, és még az emlék megfakult világán át is biztos vagyok benne, hogy ez vér. Látom abból, ahogy a bőrére néz, mintha ki akarna bújni belőle. Meginog, és pont mellettem esik térdre, és bár nem tud hozzám érni, hiszen én itt sem vagyok, mégsem tudom megállni, hogy kezeimet a padlón tartva hátrahúzódjak, ahogy a fiú az ingébe törli a kezét. Nem lehet sokkal idősebb tőlem, hátrafésült sötét hajából néhány tincs a szemébe hull, ahogy előre-hátra hintázik. Közben mozog a szája is, de hangok ritkán

AZ ARCHÍVUM /// 49

maradnak meg az emlékekben, így csak surrogást hallok, mint a fehérzajban. – Mackenzie – szól anyu. A hangja torz, ködös és eltompítja az emlék. A férfi abbahagyja a ringatózást, és feláll. A kezét újból maga mellé ejti., nekem pedig összerándul a bensőm. Mindene véres, de ez nem az ő vére. Sem a karján, sem a mellkasán nem látszik vágás. Az egyik keze mintha megsérült volna, de nem annyira, hogy így vérezzen. Akkor kinek a vére az? És kinek a szobája? Ott van az a ruha, és kétlem, hogy az apró virágokkal díszített bútor a fiúé lenne, de… – Mackenzie – szólít újra anyu, ezúttal közelebbről, majd meghallom az ajtógomb kattanását. Elkáromkodom magam, kinyitom a szemem, miközben elrántom a kezem a padlóról: az emlék eltűnik, helyét pedig egy dobozokkal teli szoba és tompa fejfájás veszi át. Épp talpra kecmergek, amikor anyu beront. Mielőtt még kikaphatnám az ezüstgyűrűt a zsebemből, már a karjaiba is zár. Levegő után kapok, és hirtelen nemcsak zaj van, hanem hideg tátongó hideg kivájt túl fényes túl fényes belesikítok egy párnába, míg már nem kapok levegőt fényes legkisebb szoba pakolás B betűs dobozok áthúzva még mindig látszik nem tudtam megmenteni ott kellett volna kellett volna, mielőtt még levegőt vehetnék és kilökhetném anyu kusza tudatát a fejemből. Megpróbálok falat emelni közénk, a gyűrű válaszfalának reszketeg mentális változatát. Olyan törékeny, mint az üveg. A taszítástól csak még jobban fáj a fejem, de így legalább anyám zűrzavaros gondolatait kizárhatom. 50 /// VICTORIA SCHWAB

Émelygek, ahogy elhúzódom az ölelésből és visszaveszem a gyűrűt, majd a zaj utolsó cseppje is elhal. – Sajnálom, Mackenzie – mondja, és beletelik egy pillanatba, hogy betájoljam magam a jelenben, hogy rájöjjek, nem az ölelés miatt kér elnézést, hiszen nem tudja, miért utálom, ha hozzám érnek. Hogy eszembe jusson, hogy az imént látott vérben úszó fiú nincs itt, hanem sok évvel távolabb, a múltban van, és biztonságban vagyok, és még mindig dühös vagyok anyura, amiért kidobta Ben holmijait. Dühös is akarok maradni, de egyre enyhül a haragom. – Rendben van – mondom. – Megértem. – Holott nincs rendben, nem értem meg, és ezt anyunak is be kellene látnia. De nem képes rá. Halkan felsóhajt, felém nyúl, hogy a fülem mögé dugjon egy kilazult hajtincset, én pedig engedem neki, közben igyekszem, hogy ne feszüljek meg reflexből az érintése alatt. – Kész a vacsora – mondja. Mintha minden normális lenne. Mintha otthon lennénk, nem pedig egy kartonerőd közepén egy régi hotelben, ahol apuval valahogy eltakarítottak az útból néhány dobozt. Felállították az étkezőasztalt, és a közepén csokorba rendeztek öt kínais ételdobozt. Az asztal az egyetlen összeszerelt bútordarab, ami miatt úgy festünk, mintha egy csomagolóanyagból álló szigeten vacsoráznánk. A tányérok egy meglepően informatív címkét viselő dobozból kerültek elő: konyha – TÖRÉKENY. Anyu a Coronadóról áradozik, apu pedig bólogat és egy szótagú szavakkal helyesel; én pedig az ételt bámulom és homályos

AZ ARCHÍVUM /// 51

Ben-alakú foltokat látok, amikor behunyom a szemem, így inkább a zöldségekkel nézek farkasszemet. Vacsora után elrakom Ben dobozát a szekrénybe, két papi feliratú dobozzal együtt. Ezeket én magam csomagoltam be, és felajánlottam, hogy lehetnek nálam, mert attól tartottam, anyu máskülönben végül megszabadulna Papi holmijaitól. Sosem gondoltam volna, hogy Ben cuccaival megteszi. A buta kék medvét kint hagyom, leteszem az ágy mellé, tömpe orrára pedig odabiggyesztem Ben fekete szemüvegét. Próbálok kicsomagolni, de a pillantásom állandóan visszatéved a padlóra, ahol a vérfoltos fiú összerogyott. Amikor félretoltam a dobozokat, alig tudtam kivenni néhány sötét foltot a fán, most pedig csak ezt látom, amikor a padlóra nézek. De ki tudja, hogy ezek a foltok vajon az ő vércseppjei voltak-e? Nem az övére, jut eszembe. Valaki másé. Újra el akarom olvasni az emléket – egyik felem akarja, a másik felem nem olyan lelkes, nem az első éjszaka egy idegen szobában de anyu állandóan talál valami kifogást, amivel bejöhet, sokszor kopogni sem jut eszébe, és ha tényleg el akarom ezt olvasni, akkor kerülnöm kell a zavaró tényezőket. Várnom kell reggelig. Előásom az ágyneműt, megvetem az ágyam, és beleborzongok a gondolatba, hogy itt kell aludnom azzal, ami itt történt, habár tudom, hogy sok-sok évvel ezelőtt zajlott. Azt mondogatom magamnak, hogy ostobaság félni, de mégsem tudok aludni. Az agyam Ben elmosódott alakja és a vérfoltos padló között kattog, és addig csavargatja a két emléket, míg végül Ben az, aki a törött üveg között térdel, és véres ruháira mered, én pedig 52 /// VICTORIA SCHWAB

felülök. A szemem az ablakra vándorol, ahol azt hiszem, meglátom a kertünket, azon túl pedig Lyndseyék házának falát; de egy várost látok, és abban a pillanatban azt kívánom, bárcsak otthon lennék. Bárcsak kihajolhatnék az ablakon, hogy meglássam a tetőn heverő Lyndseyt, amint a csillagokat nézi. Csak késő éjjel engedte meg magának, hogy lustálkodjon, és tudtam, hogy azt a néhány ellopott percet is lázadásnak érezte. Gyakran felmásztam melle, amikor a Sikátorból tartottam hazafelé – három utcán túl, és meg kettővel lejjebb, a hentes mögött –, ő pedig sosem kérdezett, hogy hol jártam. A csillagokat nézte, és beszélni kezdett, a mondat középén folytatva, mintha egész idő alatt vele lettem volna. Mintha minden tökéletesen normális lett volna. Normális. Egy vallomás: néha arról álmodom, hogy normális életem van. Arról álmodom, hogy van ez a lány, aki úgy néz ki, mint én és úgy beszél, mint én, de mégsem én vagyok. Tudom, hogy nem én vagyok, mert ennek a lánynak nyílt a mosolya, és túl könnyedén elneveti magát, mint Lynds. Neki nem kell ezüstgyűrűt vagy rozsdás kulcsot viselnie. Ő nem olvas a múltban és nem vadászik nyughatatlan holtakra. Azt álmodom, hogy hétköznapi dolgokat csinál. A szekrényében turkál egy zsúfolt iskolában. A medence mellett heverészik, körülötte pedig lányok, akik úszkálnak vagy beszélgetnek vele, míg ő buta magazinokat lapozgat. Egy halom párna között ül és filmet néz, míg egy barátja popcornt dobál a szájába. Persze szinte egyet sem sikerül elkapnia. Bulit rendez. Elmegy táncolni. AZ ARCHÍVUM /// 53

Csókolózik egy fiúval. És olyan… boldog. M. Így hívom őt, a normális, nem létező énemet. Nem mintha soha nem csináltam volna ilyesmit, nem csókolóztam vagy táncoltam volna, vagy nem lógtam a barátaimmal. De igen. De az mind színjáték volt, álca, hazugság. Nagyon jó vagyok benne – a hazugságban –, de magamnak nem tudok hazudni. Úgy tehetek, mintha én lennék M, ő lehet az álarcom. De sosem lehetek ő. Sosem leszek ő. M nem látna véráztatta fiúkat a szobájában. M nem kutatna a halott öccse játékai között egy szikrányi élet után. Igazság szerint tudom, hogy miért nem volt Ben kedvenc inge a dobozban, ugyanúgy, ahogy nem volt benne a jelvénye vagy a legtöbb ceruzája sem. Ezek a holmik vele voltak aznap, amikor meghalt. Rajta volt az ing, a jelvény a zsebében, a ceruzák pedig a táskájában, ugyanúgy, mint bármely normális napon. Mert ez normális nap volt, egészen addig a pontig, amikor egy autó át nem hajtott a piroson két háztömbnyire Ben iskolájától, épp akkor, amikor az öcsém lelépett az úttestről És aztán elhajtott. Mit tehet az ember, amikor tudja, hogy kit kell hibáztatnia, de azt is tudja, hogy sosem fog a nyomara bukkanni? Hogy lehet lezárni a/ ügyet úgy. ahogy a rendőrök is lezárják? Hogy lehel továbblépni. A jelek szerint az ember nem lép tovább, csak arrébb költözik. Én csak szeretnem látni. Nem egy Ben alakú foltot, hanem az igazit. Csak egy pillanatra. Csak ránéznék. Minél jobban hiányzik, annál jobban halványul az emléke. Olyan távolinak tűnik, és az, hogy itt vannak ezek az 54 /// VICTORIA SCHWAB

üres tárgyak – vagy félig tönkrementek nem hozza ót közelebb. De tudom, hogy mi tudná közelebb hozni. Felpattanok, és a pizsamámat átcserélem fekete nadrágra és hosszú ujjú pólóra, a szokásos egyenruhámra. Az archívumi lapom az éjjeliszekrényen hever, kihajtva, üresen. Zsebre teszem. Nem érdekel, ha nincsenek rajta nevek. Nem a Sikátorba tartok, csupán keresztülmegyek rajta. Úton az Archívum felé.

AZ ARCHÍVUM /// 55

NÉGY

A

SZOBÁMON TÚL MOZDULATLAN a lakás, de ahogy kiosonok a folyosóra, halvány fényt látok kiszűrődni a szüleim ajtaja alól, és visszatartom a lélegzetem. Remélhetőleg apu csak elaludt olvasás közben. A ház kulcsa egy kampón lóg az ajtó mellett, mint valamiféle díj. A padló itt sokkal idősebb, mint az előző otthonunkban, így minden lépésnél félig-meddig arra számítok, hogy lelepleződöm, de valahogy sikerül elérnem a kulcsig nyikorgás nélkül, majd leakasztom a kampóról. Már csak az ajtó van hátra. Az a trükkje, hogy fokozatosan kell elengedni az ajtógombot. Kijutok, óvatosan bezárom a 3F-et, aztán szembefordulok a folyosóval. És megállók. Nem vagyok egyedül. A folyosó közepén egy velem egykorú fiú támaszkodik a fakó tapétának, pontosan a tengeri festmény mellett. A mennyezetet bámulja, vagy valamit azon túl, a fülhallgatójából lógó vékony fekete drótok pedig végigkövetik az álla, a nyaka vonalát. Ide hallom a zene suttogását. Hang nélkül próbálok lépni, de ő mégis lustán felém fordítja a fejét. És elmosolyodik. Úgy mosolyog, mintha csaláson vagy szökésen kapott volna. 56 /// VICTORIA SCHWAB

Ami igazság szerint így is van. A mosolya az itteni festményekre emlékeztet. Nem hiszem, hogy akár csak egy is egyenesen lógna. A szája egyik széle felkunkorodik, mintha nem vízszintesre állították volna be. Fekete haja tüskékben meredezik, és ilyen távolságból is biztos vagyok benne, hogy ki van húzva a szeme. Behunyja a szemét és visszahajtja a fejét a falhoz, mintha csak azt mondaná, sosem találkoztunk. De a mosolya megmarad, összeesküvő hallgatása pedig nem változtatja meg a tényt, hogy ott áll köztem és az öcsém között, hátát a falnak vetve ott, ahol a Sikátor ajtajának kellene lennie; a kulcslyuk pedig nagyjából a könyöke és az inge által bezárt háromszögben lehet valahol. És most első alkalommal örülök neki, hogy a Coronado olyan régi épület, mert szükségem van egy második ajtóra. A tőlem telhető leghitelesebben igyekszem a kisurranó normális lány szerepét alakítani. Nyár közepén a nadrág és a hosszú ujjú póló némiképp komplikálják a fedősztorit. de ezzel már nem tudok mit kezdeni, úgyhogy kihúzom magam, aztán az északi lépcsőt megcélozva elindulok lefelé az előcsarnokba (most már gyanús lenne visszafordulni a déli felé). A fiú továbbra sem nyitja ki a szemét, de a mosolya még szélesebbre húzódik, ahogy elmegyek mellette. Különös, gondolom, ahogy eltűnők a lépcsőházban. A lépcső a legfelső szintről vezet az első emeletre, ahol a nagy lépcsősorhoz jutok, ami vízesésként folyik alá az előcsarnokba. Burgundi vörös szőnyeg nyúlik végig a lépcsőkön, mint valami hatalmas nyelv, és ahogy lefelé tartok, kis porfelhők törnek elő belőle.

AZ ARCHÍVUM /// 57

A legtöbb lámpát már lekapcsolták, és a furcsa félhomályban a lépcső alján elterülő helyiség megtelik árnyakkal. A túlsó falon megfakult, dőlt betűs írás hirdeti a kávézót. Homlokráncolva visszafordulok a lépcsőhöz, ahol először megláttam a repedést. A tapétázott falat most a sűrű sötétség rejti két fényforrás között. Belépek a sötétbe, és végighúzom az ujjam a liliommintám, míg rá nem bukkanok. A gyűrődés. Zsebre dugom a gyűrűt és kiveszem Papi kulcsát a nyakamból, a másik kezemmel pedig követem a gyűrődés vonalát, míg meg nem találom a kulcslyuk bemélyedését. Bedugom a kulcsot, elfordítom, és egy pillanattal a fémes kattanás után fény fut körbe az ajtón. A Sikátor felsóhajt, ahogy belépek, nyirkos lehelet érződik és olyan távoli szavak, amelyekből már csak hangfoszlányok maradtak, utána pedig szinte semmi. A kulccsal a kezemben elindulok a folyosón, míg meg nem találom a korábban teli körrel megjelölt ajtót, ami a Visszavételt jelzi, a jobb oldalán pedig az üres kört, ami az Archívumba vezet. Megállók, kiegyenesedek és belépek. /// AZNAP, AMIKOR ŐRZŐ leszek, fogod a kezem. Sosem fogod a kezem. Kerülöd az érintést, ahogy én is gyorsan megtanulom kerülni, de aznap, amikor elviszel az Archívumba, viharvert ujjaid ráfonódnak az enyémre, ahogy bevezetsz az ajtón. Nincs rajtunk gyűrű, és arra számítok, hogy ezt majd meg is érzem, az emlékek, 58 /// VICTORIA SCHWAB

gondolatok és érzések kuszaságát, ahogy átszivárognak a bőrödön, de a szorításodon kívül semmit nem érzek. Eltűnődöm, vajon azért van-e ez, mert haldokolsz, vagy mert annyira jól megtanultad kizárni a világot, ami nekem sehogy sem akar sikerülni. Bármi legyen is az oka, a szorításodon kívül semmit nem érzek, és ezért igazán hálás vagyok. Belépünk egy előcsarnokba, egy nagy, kör alakú helyiségbe, ami sötét fából és halvány kőből épült. Te várószobának hívod. Nincs látható fényforrás, a helyiségben azonban így is világos van. Az ajtó, amelyen át bejöttünk, erről az oldalról nagyobbnak tűnik, mint a Sikátorban, és régebbinek is, kopottnak. Az Archívum ajtaja fölötti gerendán a SERVAMUS MEMÓRIAM felirat olvasható. Ekkor még nem ismerem ezt a kifejezést. A szavakat három függőleges vonal választja el, az Archívum jele, alattuk pedig egy sor római szám fut. A szoba túlsó végében egy nő ül hatalmas íróasztal mögött, gyorsan jegyzetel egy főkönyvbe, az asztal szélén pedig egy CSENDET KÉRÜNK felirat díszeleg. A nő meglát minket, és a gyorsaságból, amivel abbahagyja a munkát, arra következtetek, hogy számított ránk. Reszket a kezem, de te még erősebben szorítod. – Minden rendben, Kenzie – suttogod, ahogy a nő a háta mögé int a tollával, és a nehéz ajtópár kitárul, mintha csak szárnyak lennének. Az ajtón át meglátom az Archívum szívét, az átriumot, amelyet végtelennek tűnő polcsorok töltenek meg. A nő nem áll fel, nem jön velünk, de ahogy elhaladunk mellette, bólint és halkan köszönt. – Antony. AZ ARCHÍVUM /// 59

Te vezetsz be. Itt nincsenek ablakok, mivel nincs kinti világ, a polcok fölött azonban mégis boltíves, fénylő mennyezet húzódik. A terem hatalmas, csupa fa és márvány, középen hosszú asztalok futnak végig, mint egy kettős gerincoszlop, a két oldalra kinyúló polcok pedig mintha bordák lennének. A felosztás miatt a hatalmas tér kisebbnek, olt honosabbnak tűnik. Vagy legalábbis megfoghatóbbnak. Az Archívum épp olyan, mint amilyennek leírtad: mozaik…csupa fa és kő és színes üvegablakok… és mindenütt béke honol… De valamit kihagytál. Az Archívum gyönyörű. Olyan gyönyörű, hogy egy pillanatra elfelejtem, hogy a falak testekkel vannak tele. Hogy a falakat alkotó sorok és szekrények, legyenek bármilyen szépek is, Történeteket rejlenek. Mindegyik fiókon egy díszes réztartóba csúsztatott cetlin olt áll egy név, nyomtatott betűkkel, mellette pedig kél évszám. Olyan könnyű minderről megfeledkezni. – Elképesztő — mondom ki hangosan is. A szavak visszhangot vernek, én pedig összerándulok. ahogy eszembe jut a Könyvtáros asztalán látott felirat. – Valóban az – feleli egy új hang halkan, és ahogy megfordulok, egy férfit látok, aki zsebre dugott kézzel ül egy asztalon. Különös látványt nyújt: olyan, mint egy pálcikaember, az arca fiatal, de szürke szeme öreg. sötét baja pedig a homlokába lóg. A ruhája elég mindennapi “ pulóver és nadrág de a nadrág élénkpiros tornacipőmben 60 /// VICTORIA SCHWAB

végződik, amit nem tudok megállni mosolygás nélkül. És mégis, van valami éles a pillantásában, valami tartózkodás a tartásában. Ha az Archívum helyett az utcán futnék vele össze, akkor is rögtön tudnám, hogy Könyvtáros. – Roland – köszöntöd egy biccentéssel. – Antony – feleli ő, és lecsusszan az asztalról. — Őt választotta? A Könyvtáros rólam beszél. Kezed kicsúszik az enyémből és hátrálsz egy lépést, ahogy bemutatsz. – Ő az. Roland felvonja a szemöldökét. De aztán elmosolyodik. A mosolya játékos, meleg. – Ez mókás lesz – mondja. Az átriumból nyíló tíz sor egyikére mutat. – Jöjjenek velem, kérem… És ezzel elsétál. Te is elindulsz. Én nem mozdulok. El akarok itt időzni. Beszívni a csend érzetét. De nem maradhatok. Még nem vagyok Őrző. /// VAN EGY PILLANAT, amikor belépek az Archívum kör alakú várótermébe és a tekintetem megakad az asztal mögött ülő Könyvtároson – még sosem láttam ezt a férfit – amikor elveszettnek érzem magam. Különös félelem kerít hatalmába, egyszerű és mély, hogy a családom túl messzire költözött, hogy átléptem valamiféle láthatatlan határvonalat és az Archívum egy másik fiókjába jutottam. Roland biztosított róla, hogy ez nem fog bekövetkezni, hogy minden fiók több száz mérföldnyi városért és vidékért felelős, de akkor is pánik lesz úrrá rajtam. AZ ARCHÍVUM /// 61

A vállam fölött hátrapillantok az ajtó fölötti gerendára, az ismerős SERVAMUS MEMORIAM feliratra – a két félév latin alapján (apám ötlete) azt jelenti, hogy „A múltat védjük.” A felirat alatt római számok futnak, de olyan aprók és olyan sok, hogy inkább mintázatnak tűnnek, mintsem számoknak. Egyszer rákérdeztem, és azt a választ kaptam, hogy ez a fiók száma. Még mindig nem tudom kiolvasni, de megjegyeztem a mintázatot, és ugyanaz, mint eddig. Kezd feloldódni bennem a feszültség. – Miss Bishop. A hang nyugodt, halk és ismerős. Visszafordulok az asztal felé, és látom, amint Roland belép az asztal mögötti ajtón, ugyanolyan magas és vékony, mint mindig – egy napot sem öregedett szürke szemével, játékos vigyorával és a piros tornacipővel. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. – Most már mehetsz, Elliot – szól az asztal mögött ülő férfinak, aki feláll, biccent és eltűnik az ajtón túl. Roland leül, és felteszi a lábát az asztalra. Beletúr a fiókba, és egy magazint kap elő. Valami életmód magazin múlt havi száma az, amit én hoztam neki. Anyu egy darabig előfizetett rá, Roland pedig igyekszik a lehető legjobban képben lenni, ami az Odakit illeti. Biztos forrásból tudom, hogy ideje nagy részében az új Történeteket böngészi, az ő életükön keresztül figyeli a világot. Kíváncsi vagyok, vajon az unalom viszi-e rá vagy valami más. Roland szürke szemében ott ül valami, valami a fájdalom és a vágyódás között. Azt hiszem, hiányzik neki az Odaki. Elméletileg nem lenne szabad. A Könyvtárosok minden tekintetben elkötelezik magukat az Archívumnak, a szolgálati idejükre maguk mögött 62 /// VICTORIA SCHWAB

hagyják az Odakit, bármilyen hosszú ideig maradjanak is, és Roland maga mondta, hogy az előléptetés megtiszteltetés, az, hogy az idő és tudás egésze ott van az ember keze ügyében, hogy megvédheti a múltat — servamus memoriam meg minden –, de ki hibáztatná, ha hiányzik neki a napfelkelte, az óceán vagy a friss levegő? Nagyon nagy ár ez egy díszes címért, az Öregedés felfüggesztéséért és a soha ki nem fogyó olvasnivalóért. Felém nyújtja a magazint. – Sápadtnak tűnik. – Tartsa meg nyugodtan – mondom kissé megtörten. – És jól vagyok… – Roland tudja, mennyire rettegek attól, hogy elveszíteni ezt a fiókot – néha azt hiszem, hogy csupán az Archívumba tett rendszeres látogatásaim tartanak vissza az őrülettől –, de ez gyengeség, és én is tisztában vagyok vele. – Csak egy pillanatra azt hittem, hogy túl messzire mentem. – Áh. Elliotra gondol? Kölcsönben van nálunk – feleli Roland, és előtúr egy kis asztali rádiót az egyik fiókból, majd leteszi a csendet kérünk felirat mellé. Halk klasszikus zene szűrődik ki belőle, és eltűnődöm. vajon Roland csak Lisát akarja-e vele bosszantani, aki a lehető legkomolyabb veszi a feliratot. – Áthelyezték ide. Egy kis levegőváltozásra vágyott. És mi hozta önt az Archívumba ma este? Látni akarom Bent. Beszélni akarok vele. Közelebb kell jutnom hozzá. Kezdem elveszíteni a józan eszemet. – Nem tudtam aludni – felelem vállvonogatva. – Elég gyorsan idetalált. – A házunkban két ajtó is van. Bent az épületben. – Csak kettő? – ugrat Roland. – És kezd berendezkedni?

AZ ARCHÍVUM /// 63

Végighúzom az ujjam az asztalom heverő ősrégi főkönyvön. – Nagyon… karakteres egy hely. – Ugyan már, nem olyan rossz az a Coronado. Régi. És a frász jön rám tőle. És valami borzalmas történt a szobámban. Ezek gyenge gondolatok. Nem osztom meg őket Rolanddal. – Miss Bishop? – nógat. Más Könyvtárosokkal utálom a hivatalos stílust, de Rolanddal valamiért nem bánom. Talán azért, mert mintha kacsintana, amikor mondja. A tornacipő és a kétes irodalmi ízlése ellenére van benne valami régimódi. Néha eltűnődöm, vajon hány éve léptették elő a mostani pozíciójába. Amikor fáradt, a hangja dallamosabbá válik, de még így sem tudom elhelyezni az akcentusát. – Nem, nem olyan rossz – szólok végül mosolyogva. – Csak régi. – Nincs semmi baj a régi dolgokkal. – Maga csak tudja – vágok vissza. Ez a játék régóta megy köztünk. Roland nem hajlandó elárulni, mióta van itt. Nem lehet olyan öreg, legalábbis nem tűnik annak – ez az egyik előnye a Könyvtáros létnek, hogy amíg szolgálatban vannak, nem öregszenek –, és ha az Archívum előtti életéről kérdezem, azokról az évekről, amikor Történeteket vadászott, eltereli a témát vagy egyszerűen átsiklik a kérdésemen. A Könyvtárosként töltött éveivel kapcsolatban hasonlóan szűkszavú. Azt hallottam, hogy a Könyvtárosok tíz-tizenöt évig dolgoznak, mielőtt visszavonulnának – csak mert nem látszik a koruk, az nem azt jelenti, hogy nem is éreznék meg –, de Roland esetében nem tudom megállapítani. Emlékszem, hogy 64 /// VICTORIA SCHWAB

emlegette a moszkvai fiókot, egyszer pedig Skócia is kicsúszott a száján. A zene körülvesz bennünket. Roland leveszi a lábát az asztalról, és kiegyenesedik. – Mit tehetek még önért? Ben. Nem kerülgethetem a témát és nem is hazudhatok. A segítségére van szükségem. Csak a Könyvtárosok tudnak tájékozódni a polcok között. – Igazából… azt reméltem… – Azt ne is kérje. – Még azt sem tudja, hogy mit akartam… – A hallgatás és a bűntudatos tekintete elárulta. – De én… – Mackenzie. A keresztnevem hallatára összerándulok. – Roland. Kérem. A tekintete összeakad az enyémmel, de nem szól semmit. – Egyedül nem tudom megtalálni — kérlelem, és közben igyekszem nem felemelni a hangom. – Épp ez a lényeg. – Már hetek óta nem kértem – mondom. Mert helyetted Lisát kértem meg. Újabb hosszú pillanat telik el, és végül Roland lassú, megadó pislantással lehunyja a szemét. Az ujja egy kis jegyzettömbre siklik, amelynek ugyanolyan a mérete és az alakja, mint az én archívumi lapomnak, és valamit ráfirkant. Egy fél perc múlva újra felbukkan Elliot, kezében a saját jegyzettömbje. Kérdő pillantást vet Rolandra. – Ne haragudj, hogy visszahívtalak – mondja Roland. – Nem leszek sokáig. AZ ARCHÍVUM /// 65

Elliot bólint, és némán helyet foglal. A váróteremben lévő asztalt sosem hagyják őrizetlenül. Követem Rolandot az átriumba. Itt-ott Könyvtárosok álldogálnak, a terem túloldalán pedig felismerem Lisát, ahogy fekete hajkoronája eltűnik egy oldalfolyosón a régebbi polcok irányában. De egyébként nem nézek fel az íves mennyezetre és a színes üvegre, nem csodálom meg a csendes szépséget, nem maradok le, nehogy Roland egy pillanat alatt is meggondolja magát. A polcokra fókuszálok, ahogy Roland elvezet Benhez. Megpróbáltam megjegyezni az utat – megjegyezni, hogy a tíz szárny közül melyiken megyünk le, hogy melyik lépcsősoron megyünk fel. hogy megszámoljam a jobbra és balra tett kanyarokat –, de sosem tudom fejben tartani a térképet, és még ha úgy is hiszem, hogy sikerült, legközelebb már nem működik. Nem tudom, hogy az én hibám-e vagy az útvonal változik mindig. Talán átrendezik a polcokat. Eszembe jut, hogy rendeztem el régen a filmeket: egyik nap a legjobbtól a legrosszabbig, máskor szín szerint, megint máskor a cím alapján… A polcokban lévő emberek mind a fiókhoz tartozó területen haltak meg, de ezen kívül semmilyen elrendezési elv nem tűnik fel számomra. Végül csak a Könyvtárosok tudnak tájékozódni a sorok között. Ma Roland átvisz az átriumon, aztán le a hatodik szárnyba, végig néhány kisebb folyosón, keresztül egy udvaron, és fel egy rövid falépcsőn. mielőtt végül egy tágas olvasóterem előtt áll meg. A padló nagy részét vörös futószőnyeg fedi, a sarokban pedig székek állnak, de a terem leginkább mégis egy fiókok alkotta hálózat. Mindegyik fiók durván akkora, mint egy koporsó vége. 66 /// VICTORIA SCHWAB

Roland odalép a fiókos falhoz, és finoman megérinti az egyiket. A keze fölött látom a rézkeretes fehér cetlit. A keret alatt ott egy kulcslyuk. És akkor Roland elfordul. – Köszönöm – suttogom, ahogy elmegy mellettem. – A kulcsa nem nyitja ezt a zárat – mondja. – Tudom. – Ez nem ő – teszi hozzá halkan. – Igazából nem. – Tudom – felelem, és már ott állok a polc előtt. A kezem a név fölött lebeg.

BISHOP, BENJAMIN GEORGE 2003-2013

AZ ARCHÍVUM /// 67

ÖT

V

ÉGIGHÚZOM AZ UJJAM az évszámokon, és újra az elmúlt év van, én ott ülök az egyik olyan kórházi széken, ami kényelmesnek tűnik, de igazából nem az, mert a kórházakban semmi sem kényelmes. Papi már három éve meghalt. Most tizenöt éves vagyok, Ben pedig tíz – és halott. A rendőrök apuval beszélnek, az orvos pedig azt mondja épp anyunak, hogy Ben már a becsapódáskor meghalt, és a szó – becsapódás – hallatán megfordulok, és beleokádok az egyik szürke kórházi szemetesbe. Az orvos azt próbálja elmagyarázni, hogy nem volt idő a fájdalomra, de ez nem igaz. Anyu érzi. Apu érzi. Én is érzem. Úgy érzem, mintha a csontvázamat megpróbálnák kitépni a testemből, és magam köré fonom a karomat, hogy bent tartsam. Elsétáltam vele a Lincoln és a Smith utca sarkáig, mint mindig, aztán ő rajzolt egy pálcika Bent a kezemre, mint mindig, én pedig rajzoltam egy pálcika Macet a kezére, mint mindig, és ő azt mondta, még csak nem is néz ki embernek, én meg azt mondtam, hogy mert nem is az, ő meg azt mondta, hogy fura vagyok, én meg azt mondtam, hogy el fog késni az iskolából. 68 /// VICTORIA SCHWAB

A fehér lepedőn keresztül is látom a fekete firkát a keze fején. A lepedő nem emelkedik egy kicsit sem, én pedig nem bírom levenni róla a szememet, ahogy anyu és apu és az orvosok beszélgetnek, és valaki sír, és valamit mondanak, én pedig egyiket sem bírom, mert arra a tényre koncentrálok, hogy többé nem látom Bent. A gyűrűmet csavargatom, az ezüst foltot az ujj nélküli, fekete kötött kesztyűm alatt, ami a könyökömig ér, mert nem nem nem bírok a pálcika Benre nézni a kézfejemen. A gyűrűt csavargatom, és végighúzom az ujjam a bemetszéseken, és azt mondom magamnak, hogy minden rendben van. Persze semmi sincs rendben. Ben tízéves és halott. De nem ment el. Számomra nem. Órákkal később, amikor hazaérünk a kórházból – három gyenge ember négy erős helyett kimászok az ablakon, és végigrohanok a sötét utcákon a Sikátor bejáratáig, a hentes mögött. Lisa van szolgálatban az asztal mögött, és megkérem, hogy vigyen el Benhez. Amikor megpróbálja elmagyarázni, hogy ez nem lehetséges, megparancsolom neki, hogy mutassa az utat; és amikor továbbra is nemet mond, elrohanok. Órákig rohanok az Archívum folyosóin, termein és udvarain keresztül, bár fogalmam sincs, hogy merre. Úgy rohanok, mintha tudnám, merre van Ben, mint ahogy a Könyvtárosok tudjak, mi merre van, de én nem. Elrohanok oszlopok, sorok és falak előtt, amelyeken fekete tintával írott nevek és évszámok állnak. Örökké rohanok. Addig rohanok, míg Roland egyszer csak elkapja a karom, és belök egy oldalsó szobába, és ott a falon, középtájon meglátom a nevét. Roland annyira enged csak el, hogy AZ ARCHÍVUM /// 69

megforduljon és bezárja az ajtót, és ekkor veszem észre a kulcslyukat Ben évszámai alatt. Sem az alakja, sem a mérete nem olyan, mint az én kulcsomé, de akkor is kitépem a madzagot a nyakamból és beleerőltetem a kulcsot a lyukba. Nem fordul meg. Persze, hogy nem fordul meg. Újra és újra megpróbálom. Dörömbölök a szekrényen, hogy felébresszem az öcsémet, a fémes dobbanások pedig megtörik a drága csendet, és hirtelen ott van Roland és elhúz, egyik kezével leszorítja a karomat, a másikkal pedig elnémítja a kiáltásaimat. Egyáltalán nem sírtam, egyszer sem. Most azonban lecsúszom a földre Ben szekrénye előtt, és Roland karjai közt zokogok. /// A VÖRÖS SZŐNYEGEN ÜLÖK, a hátamat Ben polcának támasztom, és a felsőm ujját rángatom, miközben beszámolok az öcsémnek az új lakástól, anyu legújabb projektjéről és apu új munkájáról az egyetemen. Néha, amikor kifogyok a mondanivalóból, elismétlem azokat a történeteket, amelyeket Papi mesélt. Így töltöm az éjszakát, miközben az idő határai elmosódnak. Valamivel később ismerős kaparászást érzek a combomnál, és előhúzom a listát a zsebemből. A gondos kézírás a következőt jelenti be:

Thomas Rowell, 12. 70 /// VICTORIA SCHWAB

Zsebre teszem a cetlit, aztán újra hátradőlök. Néhány perccel később puha lépteket hallok, és felnézek. – Nem kellene az asztalnál lennie? – kérdezem. – Most Patrick van szolgálatban – feleli Roland, és megbökdös a piros tornacipője orrával. – Nem maradhat itt örökre. – Lecsusszant mellém a földre. – Menjen, végezze a munkáját. Találja meg azt a Történetet. – Ez már a második ma. – A Coronado régi épület. Tudja, hogy ez mivel jár. – Tudom, tudom. Még több Történettel. Mekkora mázlista vagyok. – Ha egy polccal beszélget, sosem lesz az Alakulat tagja. Alakulat. Ez a következő fokozat az Őrzők fölött. Az Alakulat párokban vadászik, lenyomozza és visszahozza az Őrzőgyilkosokat, azokat a Történeteket, akiknek sikerül kijutniuk a Sikátoron át az igazi világba. Néhányan Őrzők maradnak egész életükben, de a legtöbben alakulatbeli pozícióra törnek. Ettől csak egy magasabb rang van az Archívumban – a Könyvtárosi kinevezés bár nehéz elképzelni, miért is akarná bárki feladni az üldözéssel járó izgalmakat, a játszmát, a küzdelmet azért, hogy a holtakat katalogizálja és más emberek szemén át figyelje az életet. Még nehezebb elképzelni, hogy valaha minden Könyvtáros harcos volt; de valahol a pulóver ujja alatt Roland is magán viseli az Alakulat jeleit, csakúgy, mint Papi. Az Őrzőknek is megvannak a maguk jelei, a három vonal, de ezeket a gyűrűbe metszették bele. Az Alakulat a bőrén viseli a saját jelét. – Ki mondta, hogy az Alakulat tagja akarok lenni? – vágok vissza, de nem sok harciasság van a hangomban. AZ ARCHÍVUM /// 71

Ben születéséig Papi is az Alakulat tagja volt. És aztán visszament Őrzőnek. Sosem találkoztam az alakulatos társával, Papi pedig sosem beszélt róla, de találtam egy képet kettejükről a halála után. Vállt vállnak vetve állnak, egy hajszálnyi rés kettejük közt, és bár mindketten mosolyognak, ez valahogy nem tükröződik a szemükben. Azt mondják, az alakulatos partnereket örökre összeköti a vér, az élet és a halál. Eltűnődöm, vajon Papi társa megbocsátott-e neki valaha. – Papi feladta – mondom, habár Roland bizonyára maga is tudja ezt. – És tudja, hogy miért? – kérdezi. – Azt mondta, hogy saját életet akart… – Azok az Őrzők, akik nem lesznek az Alakulat tagjai, általában két táborra oszlanak: azokra, akik olyan munkát választanak, amelyben előnyt jelent, hogy képesek olvasni a tárgyak múltjában, és azokra, akik a lehető legmesszebb akarnak kerülni a múlttól. Papi minden bizonnyal nehezen vált meg a régi életétől, mert magánnyomozó lett. Úgy hallottam, azzal viccelődtek az irodában, hogy eladta a kezét az ördögnek, hogy a bűnügyek megoldásához elegendő volt néhány tárgyat megérintenie. – De úgy értette. hogy életben akart maradni. Legalábbis addig, amíg engem kinevelt. – Ezt elmondta magának? – kérdezi Roland. – Nem ez a munkám – mondom –, hogy magamtól is tudjam az ilyesmit? Roland nem válaszol. Hátrafordul, hogy megnézze Ben nevét és évszámát. Felnyúl, végighúzza az ujját a táblán, a fekete betűkön és számokon, amelyeknek mostanra már meg

72 /// VICTORIA SCHWAB

kellett volna fakulniuk, tekintve, hogy én milyen gyakran tapogatom őket. – Különös – szól Roland –, hogy Benhez mindig eljön, de Antonyhoz soha. Papi igazi nevének hallatán felszalad a szemöldököm. – Miért? Láthatnám őt, ha akarnám? – Természetesen nem – feleli Roland hivatalos Könyvtároshangján, mielőtt visszatérne bele a szokásos melegség. – De Bent sem láthatja, ez azonban nem akadályozza meg, hogy próbálkozzon. Behunyom a szemem, és a megfelelő szavakat keresem. – Papi határozottan bevésődött az emlékezetembe, nem hinném, hogy bármit is el tudnék felejteni vele kapcsolatban, még akkor sem, ha akarnám. De Bennel, vele még csak egy éve történt, és máris van, amire nem emlékszem. Elfelejtek dolgokat, és ez megrémiszt. Roland bólint, de nem válaszol; együttérző, de megingathatatlan. Nem tud rajtam segíteni. Nem hajlandó segíteni. Ben halála óta már több mint húsz alkalommal jöttem el hozzá, és Roland még egyszer sem engedett, egyszer sem nyitotta ki a fiókot. Egyszer sem engedte, hogy megnézzem az öcsémet. – Egyébként merre van Papi polca? – kérdezem, hogy témát váltsak, mielőtt még jobban összeszűkülne a mellkasom. – Az Archívum tagjait a Különleges gyűjteményben tárolják. – Az hol van? Roland felvonja a szemöldökét, de nem szól. – Miért tartják őket külön? AZ ARCHÍVUM /// 73

Vállat von. – Nem én hozom a szabályokat, Miss Bishop. Roland feláll, közben odanyújtja a kezét. Tétovázok. – Minden rendben, Mackenzie – mondja, majd megfogja a kezem, és én nem érzek semmit. A Könyvtárosok profik abban, hogy elfedjék a gondolataikat, hogy kizárják az érintést. Amikor anyu érint meg, nem bírom kizárni; amikor azonban Roland, vaknak, süketnek, normálisnak érzem magam. Elindulunk. – Várjon – szólok, és visszafordulok Ben polcához. Roland megvárja, hogy előhúzzam a kulcsot a nyakamból és beleillesszem az öcsém címkéje alatti lyukba. Nem fordul el. Sosem fordul el. De sosem hagyom abba a próbálkozást. /// NEM LENNE szabad itt lennem. Látom a szemükben. És mégis itt vagyok, itt állok egy asztal előtt egy hatalmas szobában, ami az átrium második szárnyából nyílik. A terem márványpadlós és hideg, és itt nincsenek testek körben a falban, csak főkönyvek, és az asztal másik oldalán ülő két ember kicsit hangosabban beszél, nem tartanak attól, hogy felébresztik a holtakat. Roland leül melléjük. – Antony Bisbop – szól az asztal végén ülő férfi. Szakállas, apró, éles szeme pedig egy papírlapot pásztáz az asztalon. – Azért van itt, hogy megnevezze az… – Felnéz, és a szavai elhalnak. – Mr. Bishop. ugye tisztában van a 74 /// VICTORIA SCHWAB

korhatárral? Az unokája szóba sem jöhet még – belenéz egy mappába, majd köhint egyet – négy évig. – Készen áll a próbára mondod. Sosem menne át mondja a nő. – Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom – vetem közbe. Az első férfi felsóhajt, a szakállát dörzsölgeti. – Mit művel, Antony? – Nem választhatok mást – válaszolja Papi. – Badarság. Megnevezheti Pétért. A fiát. És idővel, ha Mackenzie hajlandónak mutatkozik és a képességei is megvannak hozzá, majd számításba jöhet… – A fiam nem alkalmas. – Talán csak alábecsüli… – Eszes, de egy csepp erőszak sincs benne, és nem tud hazudni. Nem alkalmas. – Meredith Allen – szól Roland, és összeilleszti az ujjhegyeit. – Adjunk neki egy esélyt. A szakállas férfi, Allen, kiegyenesedik. – Szó sem lehet róla. A tekintetem Papira villan, mindennél jobban várok egy jelet, egy biztató biccentést, de ő csak bámul mereven előre. – Meg tudom csinálni – mondom. – Nem én vagyok az egyetlen, aki választhat. Én vagyok a legjobb. Allen homlokráncai elmélyülnek. – Tessék? – Menjen haza, kislány – szól Meredith egy kézlegyintéssel. Figyelmeztettél, hogy ellent fognak állni. Hetekig tanítottál arra, hogyan tartsak ki velük szemben.

AZ ARCHÍVUM /// 75

Kihúzom magam. – Addig nem, amíg próbára nem tesznek. Meredith helytelenítő korkantást hallat, de Allen közbevág: – Szóba. Sem. Jöhetsz. – Tegyenek kivételt. Roland ajka mosolyra húzódik. Ezt bátorításnak veszem. – Adjanak egy esélyt. – Szerinted ez valamiféle sport? Egy klub? – csattan fel Meredith, és aztán rád pillant. – Mégis mi járt a fejében, hogy idehozott egy gyereket, ebbe a… – Szerintem ez egy munka – vágok közbe, és igyekszem nem felemelni a hangom. – És készen állok rá. Maguk talán azt hiszik, hogy engem védelmeznek, vagy talán azt, hogy nem vagyok elég erős. De tévednek. — Alkalmatlan jelölt vagy. Erről pedig ennyit. — Ennyi lenne, Meredith – szól Roland nyugodtan –, ha te lennél a bizottság egyetlen tagja. – Én igazán nem támogathatom ezt a… – kezdi Allen. Kezdem elveszíteni okét, ezt pedig nem engedhetem. Ha elveszítem őket, elveszítelek téged is. – Szerintem készen állok, maguk szerint meg nem. Lássuk, kinek van igaza. – Lenyűgöző a higgadtsága. – Roland feláll. – De bizonyára tudja, hogy nem minden Történetet lehet szavakkal megnyerni. – Megkerüli az asztalt. – Némelyik igen sok bajt tud okozni. – Felgyűri az inge ujját. – Némelyik erőszakos. A másik két Könyvtáros még mindig próbál közbevágni, de nem hallom őket. Kizárólag Rolandra koncentrálok. 76 /// VICTORIA SCHWAB

Papi elmondta, hogy bármire készen kell állnom, és jól tette, hogy ezt mondta, mert Roland testtartása egy pillanat alatt megváltozik. Szinte észrevétlenül történik – leereszti a vállát, kis terpeszbe helyezkedik, ökölbe szorul a keze –, de egy töredékmásodperccel a támadás előtt sikerül észrevennem a változást. Lebukom az első ütés elől, de Roland gyors, gyorsabb, mint Papi, és mielőtt visszaüthetnék, egy piros tornacipő csapódik a mellkasomnak, és padlóra küld. Előregördülök és guggolásba helyezkedem, de mire felnéznék, már nincs sehol. Egy pillanattal azelőtt hallom meg, hogy elkapná a nyakamat, és még sikerül a karja és a torkom közé ékelni a saját karomat, így nem kezdek fuldokolni. Roland hátrahúz, így a lábam felemelkedik, de ott az asztal, aminek a tetején meg tudok támaszkodni, így elrúgom magam és hátracsavarom a szabad kezét, miközben átfordulok a feje fölött és a háta mögött landolok. Roland hátrafordul, én pedig megcélzóm a mellkasát, de túl magas, így a lábam a gyomrában landol, ő pedig utána kap. Megtámaszkodom, de Roland nem üt vissza. Elneveti magát, elengedi a lábamat, és nekidől az asztalnak. A másik két Könyvtáros döbbenten ül. Bár nem tudom megállapítani, hogy a verekedés vagy Roland humorérzéke lepte-e meg őket jobban. – Mackenzie – szól, miközben lehajtja az ingujját – , akarod ezt a munkát?

AZ ARCHÍVUM /// 77

– Még azt sem tudja, hogy mi a munka – mondja Meredith. — Nagy a szája és vissza tud ütni. Na és? Attól még változatlanul csak egy gyerek, ez pedig egy vicc… Roland feltartja a kezét, Meredith pedig elhallgat. Roland nem veszi le rólam a szemét. A tekintete meleg. Biztató. – Akarod? – kérdezi újra. Akarom. Azt akarom, hogy itt maradj. Az idő és a betegség lassan elragadnak tőlem. Te magad mondtad, elmagyaráztad, hogy ez az egyetlen módja, hogy a közeledben maradhassak. Ezt nem fogom elveszíteni. – Igen – felelem nyugodtan. Roland kiegyenesedik. – Ebben az esetben támogatom a kinevezést. Meredith helytelenítő horkantást hallat. – A lány megőrizte a lélekjelenlétét veled szemben, Meredith, és ez nem semmi – mondja Roland, és végre elmosolyodik. – Ami pedig a fizikai erejét illeti, ezt én tudom a legjobban megítélni, és szerintem megállja a helyét. – Ekkor rólam rád vándorol a pillantása. – Nagyszerű lányt nevelt, Antony. – Majd Allenre pillant. – Mit mondasz? A szakállas Könyvtáros az asztalon dobol, tekintete a semmibe réved. – Nem gondolhatod komolyan, hogy… – mormogja Meredith. – Ha ezt jóváhagyjuk, a lány pedig bármilyen módon alkalmatlannak bizonyul – szól Allen – el fogja veszíteni az állását.

78 /// VICTORIA SCHWAB

– És ha valóban alkalmatlannak bizonyulna – teszi hozzá Meredith – te magad fogod innen eltávolítani, Roland. Roland a kihívás hallatán elmosolyodik. Előre lépek. – Megértettem – mondom olyan hangosan, ahogy csak merem. Allen lassan feláll. – Ebben az esetben támogatom a kinevezést. Meredith szeme egy pillanatig szikrákat szór, mielőtt ő is felállna. – Kisebbségben maradtam, és így nincs más választásom, mint hogy magam is jóváhagyjam a kinevezést. Csak ebben a pillanatban ereszkedik a kezed a váltamra. Érzem a büszkeséget az ujjaidban. Majd én megmutatom nekik. Miattad.

AZ ARCHÍVUM /// 79

HAT

Á

SÍTÁS TÖR RÁM, ahogy Roland visszavezet az Archívumba. Már órák óta itt vagyok, és tudom, hogy lassan véget ér az éjszaka. A csontjaim sajognak, mert túl sokáig gubbasztottam a földön, de megérte az a kis idő Bennel. Nem Bennel, tudom. Ben polcával. Ahogy a folyosókon át visszatérünk az átriumba, megmozgatom a vállamat, ami még mindig merev attól, ahogy nekidőltem a szekrénysornak. Itt-ott Könyvtárosok bukkannak fel, akik főkönyvek és jegyzettömbök fölé görnyednek, néha pedig akár nyitott fiókok fölé is. Eltűnődöm, vajon szoktak-e valaha aludni. Felpillantok az íves üvegablakra, ami most sötétebb, mintha a túloldalon éjszaka lenne. Mély lélegzetet veszek, és mire elérünk a váróteremben lévő asztalig, már jobban érzem magam, nyugodtabb vagyok. Egy őszülő hajú, fekete szemüveget és kecskeszakállat viselő, szigorú arcú férfi vár ránk. Roland zenéje már elhallgatott.

80 /// VICTORIA SCHWAB

– Patrick – köszöntőm. Nem ő a kedvenc Könyvtárosom. Majdnem annyi ideje van itt, mint én, és sosem jöttünk ki igazán jól egymással. Abban a pillanatban, ahogy meglát, legörbül a szája széle. – Miss Bishop – mordul rám. Délről származik, de úgy próbálja elfedni mormogó akcentusát, hogy rövid mondatokban kommunikál és élesen ejti a mássalhangzókat. – Nem örülünk az efféle sorozatos engedetlenségnek. Roland a szemét forgatja, miközben megveregeti Patrick vállát. – Miss Bishop ezzel nem árt senkinek. Patrick Rolandra mered. – De nem is használ. Jelentenem kellene Agathanak. – Itt éles pillantást lövell rám. — Hallotta? Jelentenem kellene magát. Fogalmam sincs, hogy ki az az Agatha, de elég biztos vagyok benne, hogy nem is akarom megtudni. – Nem ok nélkül léteznek a szabályok, Miss Bishop. Itt nincs látogatási idő Az Őrzők itt nem foglalkoznak a Történetekkel. Nyomósok nélkül nem léphet be a gyűjteménybe. Megértette? – Természetesen. – Es ez akkor azt jelenti, hogy felhagy ezzel a hasztalan és meglehetősen fárasztó próbálkozással? – Természetesen nem. Köhögéssel álcázott nevetés buggyan elő Rolandból, aki rám kacsint. Patrick felsóhajt, megdörgöli a szemét, én pedig nem bírom elnyomni magamban a diadal érzését. De amikor Patrick a jegyzettömbje után nyúl. elszorul a szívem. Már csak az hiányzik, hogy újabb tétel kerüljön vétségeim listájára. AZ ARCHÍVUM /// 81

Roland is észreveszi a mozdulatot, és Patrick karjára teszi a kezét. – Ha már szóba jöttek a Történetek – mondja – nem kellene egyet elkapnia, Miss Bishop? Engem sem ejtettek azért a fejem lágyára. – Valóban így van – mondom és az ajtó felé fordulok. Még hallom, ahogy a két férfi fojtott, feszült hangon beszélget, de több eszem van annál, hogy visszanézzek. /// MEGTALÁLOM ÉS VISSZAVISZEM a tizenkét éves Thomas Rowellt, aki elég kevés időt töltött még kint ahhoz, hogy hosszabb kérdezősködés vagy küzdelem nélkül velem jöjjön. Igazság szerint még örül is, hogy valakivel találkozott a sötét folyosókon, nem pedig valamivel. Az éjszaka hátralévő részében kipróbálom a területemen lévő többi ajtót. Mire végzek, a folyosók – és jó néhány hely a padlón – teli van krétajelekkel, amelyek többsége X, de itt-ott néhány kör is látható. Visszamegyek a két számozott ajtóig, és szemben velük felfedezek egy harmadikat is, amelyet ki tudok nyitni. Az I. ajtó a másodikra vezet, a tengert ábrázoló kép mellé. A II. a lépcső oldalához, a Coronado előcsarnokába. De a III. ajtó? Csak sötétséget találok mögötte. Semmit. Akkor miért nyílt ki egyáltalán? A kíváncsiság áthúz a küszöbön, belépek a sötétbe, és behúzom az ajtót magam után. A hely csendes és szűk, a levegő pedig tele van porra/, még a számban is érzem 82 /// VICTORIA SCHWAB

belégzéskor. Ha kinyújtom a kezem, mindkét oldalon elérem a falat, az ujjaim pedig egy rakás farúdba ütköznek. Egy szekrényben lennék? Ahogy visszahúzom a gyűrűm és tovább tapogatózom a sötétben, érzem, ahogy egy új név jelenik meg a listán. Már megint? A fáradtság lassan eluralkodik az izmaimon, a gondolataim egyre lassulnak. A Történet kénytelen lesz várni. Amikor lépek egyet, sikerül belevágnom valamibe a sípcsontomat. Behunyom a szemem, hogy leküzdjem egyre növekvő klausztrofóbiámat, mígnem végül sikerül kitapogatnom az ajtót úgy egy méterre tőlem. Megkönnyebbültem felsóhajtok, aztán határozottan elfordítom a gombot. Zárva. A hátam mögött lévő ajtón át visszamehetnék a Sikátorba, ahol új útvonalat választhatnék, de a kérdés továbbra is fennáll: Hol vagyok? Fülelek, de egy hang sem ér el hozzám. A szekrényben felgyűlt por és a túloldali zajok teljes hiánya miatt feltételezem, hogy minden bizonnyal valami elhagyott helyen. Papi mindig azt mondta, kétféle módon lehet átjutni a bezárt ajtókon: kulccsal vagy erővel. És mivel kulcsom nincs… Hátradőlök, felemelem a lábam az ajtóhoz, majd a bal bakancsomat a zár fémszerkezetéhez igazítom. Többször visszahúzom a lábam, hogy biztosan tudjak célozni, majd nagy levegőt veszek és belerúgok az ajtóba. A fa hangosan megreccsen, az ajtó pedig megmozdul, de csak a második rúgásra nyílik ki, amikor is számos seprű és vödör borul ki a túloldali kőpadlóra. Átlépek a kuplerájon, hogy szemügyre vegyem a helyiséget, és tengernyi lepedőt AZ ARCHÍVUM /// 83

találok. Lepedők borítják a pultokat és az ablakokat és a padló egyes részeit, a textil alól pedig mocskos kőlapok kandikálnak ki. Néhány méterrel arrébb meglátok egy kapcsolót, így átvágok a lepedőkön, hogy felgyújthassam a villanyt. Tompa zúgás tölti be a helyiséget. A világítás egyszerre gyenge és vakító, így borzongva kapcsolom le újra a villanyt. Az ablakot fedő lepedőkön át tompán szűrődik be a napfény – még jobban eltelt az idő, mint gondoltam én pedig átvágok a tágas helyiségen, lerángatom az egyik hevenyészett függönyt, és mindent elborít a por és a reggeli napfény. Az ablak egy belső udvarra nyílik, fölötte pedig egy gyanúsan ismerős előtető… – Látom, megtaláltad! Ahogy megpördülök, látom, ahogy a szüleim egy lepedő alatt bebújnak a terembe. – Mit találtam meg? Anyu körbemutat, mintha egy kastélyt, egy királyságot mutatna meg, nem egy rakás poros lepedőt meg pultot meg szétvert tisztítószeres szekrényt. – A Bishop Kávézót. Egy pillanatra valóban elakad a szavam. – Nem tűnt fel a tábla az előcsarnokban? – kérdezi apu. Talán ha az előcsarnokon keresztül jöttem volna. Még mindig nem ocsúdtam fel a döbbenetből, hogy a Sikátorból egyenesen anyám legújabb mániájába léptem be, de a sokéves hazudozásból megtanultam, hogy sose tűnjek olyan elveszettnek, mint amilyennek érzem magam, így elmosolyodom és úszom az árral.

84 /// VICTORIA SCHWAB

– Igen, valóban gyanúsnak találtam – felelem, miközben feltekerem az ablakot fedő lepedőt. – Korán keltem, és gondoltam, körülnézek. Ez elég gyenge hazugság, de anyu még csak nem is figyel. Ide-oda röpköd a helyiségben, és miközben lerángatja a lepedőket, visszatartja a lélegzetét, mint egy gyerek, aki épp a szülinapi gyertyáit készül elfújni. Apu még mindig elég feszülten figyel, a sötét ruháimat és hosszú ujjú felsőmet pásztázza, amelyek meglehetősen kilógnak a képből. – Szóval – kezdek bele élénken, mert már rájöttem, hogy ha hangosabban beszélek, mint ahogy apu gondolkodik, akkor hajlamos megfeledkezni arról, hogy mit is akart eredetileg – szerintetek van itt valahol egy kávégép? Apu felragyog. Úgy kell neki a kávé, mint más embernek az étel, víz vagy fedél a feje fölé. A történelmi tanszéken tartott három órája és a folyamatos esszéírás mellett a koffein elég előkelő helyen szerepel a fontossági listáján. Szerintem anyunak csupán a helyi egyetem meghívólevelét és a folyamatos kávéutánpótlást kellett kilátásba helyeznie, hogy magáénak tudja apu teljes támogatását a kávézó-projektben. Ha megfőzöd, eljön hozzád. Megpróbálok elnyomni egy ásítást. – Fáradtnak tűnsz – mondja apu. – Te is – vágok vissza, és lerántom a leplet egy gépről, ami valaha daráló lehetett. – Ide süss. – Mackenzie… – folytatná, de megnyomok egy gombot, mire a gépezet szörnyű hangon valóban életre kel, mintha a saját alkatrészeit enné, mintha a fémcsavarokat és egyéb alkatrészeit darálná be iszonyatos szörcsögés közepette. Apu AZ ARCHÍVUM /// 85

összerándul, én meg kikapcsolom a darálót, a fém halálhörgései visszhangot vernek a teremben, és égett pirítósszag marad utána. Önkéntelenül is a tisztítószeres szekrényre pillantok, anyu pedig minden bizonnyal követte a tekintetemet, mert egyenesen oda tart. – Kíváncsi lennék, mi történt itt – mondja, ahogy kitárja a törött zsanéron lógó ajtót. Vállat vonok és odalépek az egyik sütőhöz, vagy valami olyasmihez, és kinyitom az ajtót. A sütő belseje dohos és kormos. – Arra gondoltam, süthetnénk néhány muffint – mondja anyu. – Lakásavató muffint! – A hangjából túlárad a lelkesedés. – Tudod, hogy mindenkinek bejelenthessük, hogy itt vagyunk. Mit gondolsz, Mac? Válaszul meglököm a sütőajtót, az pedig nagy csattanással bezárul. Valami kiesik a helyéről, aztán koppanva landol a konyhakövön, majd anyu lába előtt áll meg. Anyu mosolya meg sem rezzen, nekem viszont felfordul a gyomrom az émelyítő minden-fantasztikusan-csúcsszuper lelkesedésétől. Láttam már az elméjét belülről, és tudom, hogy ez csak egy hülye színjáték. Elvesztettem Bent. Nem lett volna szabad őt is elveszítenem. Legszívesebben jól megráznám. Legszívesebben megmondanám neki, hogy… de nem tudom, hogy mit mondanék. Nem tudom, hogy térítsem észhez, hogy magyarázzam el neki, hogy mindezzel csak ront a helyzeten. Így megmondom az igazat. – Szerintem kezd darabokra hullani. Anyu nem érti el a mondanivalómat. Vagy csak kikerüli. – Nohát – mondja vidáman, ahogy lehajol a csavarért. – 86 /// VICTORIA SCHWAB

Legfeljebb majd a lakásban lévő sütőt használjuk, amíg az ittenit rendbe nem hozzuk. Ezzel sarkon fordulva elmasírozik. Körbenézek, hátha megtalálom aput, vele együtt pedig talán az együttérzés vagy legalábbis a részvét egy morzsáját, de ő már kint áll az udvaron, ahol az előtetőt szemléli. – Gyerünk, Mackenzie – kiált vissza anyu. – Tudod, mit szoktak mondani… – Biztos vagyok benne, hogy ezt csak te szoktad mondani… – …ki korán kel, aranyat ér. Kinézek az ablakon, megborzongok a napsütéstől, aztán elindulok anyu után. A délelőtt hátralévő részében lakásavató muffint sütünk. Pontosabban apu elhúz ügyintézni, anyu pedig muffint süt, míg én igyekszem úgy tenni, mintha csinálnék is valamit. Nagyon rám férne pár óra alvás és egy zuhany, de minden alkalommal, amikor megpróbálnék lelépni, anyu kitalál számomra valami új tennivalót. Amíg el van foglalva azzal, hogy a legfrissebb adag sütit veszi ki a sütőből, előhúzom az archívumi listámat a zsebemből. Ám amikor kihajtogatom, egy nevet sem látok rajta. Egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés, de aztán eszembe jut, hogy kellene itt lennie egy névnek. Meg mernék esküdni, hogy kaparászást éreztem, amikor bent ragadtam a szekrényben a kávézóban. Biztosan csak képzelődtem. Amikor épp zsebre dugom a lapot, anyu a konyhapultra teszi a muffinos tálcát, és letakarja egy kendővel, nekem pedig hirtelen eszembe jut, ahogy Ben mindig lábujjhegyen állva bekukkantott a kendő alá, majd elcsent egy falatot a sütiből, még akkor is, ha az túl AZ ARCHÍVUM /// 87

forró volt, és megégette vele az ujját. Olyan érzés, mintha a mellkasomba bokszoltak volna, és összeszorítom a szemem, míg a fájdalom nem csillapul kissé. Öt perc szünetet kérek, amíg átöltözök – a ruháimból árad a Sikátor áporodott levegője, az Archívum polcainak szaga és a kávézó pora. Farmert és tiszta inget veszek fel, de a hajam nem hajlandó együttműködésre, így végül előtúrok egy sárga hajpántot valamelyik bőröndből, és legjobb tudásom szerint igyekszem kezelni a fejemen lévő káoszt. Épp Papi kulcsát dugom be a gallérom alá, amikor a szemem megakad a sötét foltokon a padlón, és eszembe jut a vérfoltos fiú. Letérdelek, és megpróbálom kizárni a tepsik csörömpölését a konyhában, majd lehúzom a gyűrűm és a padlóhoz érintem az ujjaimat. A fa zümmögni kezd a kezem alatt, ahogy behunyom a szemem, belenyúlok és… – Mackenzie! – kiáltja anyu. Felsóhajtok, pislogok egyet és visszahúzom a kezem. Épp akkor állok fel, amikor anyu bekopog a szobámba. – Eltűntél? – Jövök már – felelem, és ahogy anyu léptei eltávolodnak, visszahúzom a gyűrűt. Még egy utolsó pillantást vetek a padlóra, mielőtt kimennék. A konyhában ezalatt minden muftin celofáncsomagolást kapott. Anyu épp egy kosárba pakolja őket, közben a lakókról cseveg, nekem pedig támad egy ötletem. Papi Őrző volt, de nyomozó is egyben. Mindig azt mondta, kérdezősködéssel ugyanolyan sokat lehet megtudni, mint a falak olvasásával. Csak a válaszok mások. Az én szobámnak is megvan a maga története, és amint lesz egy nyugodt percem, el

88 /// VICTORIA SCHWAB

is fogom olvasni, addig azonban a legjobb, amit tehetek, hogy elbeszélgetek a Coronado lakóival. – Figyelj csak – szólok, miközben felgyűröm az ingujjamat – biztos vagyok benne, hogy most rengeteg dolgod van. Mi lenne, ha én kézbesíteném a sütiket? Anyu megáll, és rám néz. – Komolyan? Megtennéd? — Úgy mondja, mintha meglepné, hogy kedves is tudok lenni. Tény, hogy nem volt teljesen zökkenőmentes a kapcsolatunk mostanában, és csak azért ajánlom tél a segítségem, mert magam is hasznot húzok belőle – de akkor is. Anyu az utolsó muffint is elhelyezi, és felém tolja a kosarat. – Simán – felelem, és kipréselek magamból egy mosolyt. Anyu válaszmosolya annyira őszinte, hogy szinte rosszul érzem magam. Egészen addig a pontig, amíg a karjába nem zár, és az élete alapzaját alkotó magas sivítás és ajtócsapkodás és papírgyűrődés neki nem csikordul a csontjaimnak. Akkor már csak émelygek. – Köszönöm – mondja, és még szorosabban ölel. – Olyan drága vagy. – A fejemben dúló hangzavarban alig hallom, amit mond. – Ez… igazán… semmiség – mondom megpróbálva falat képzelni kettőnk közé. – Anyu – szólok végül –, nem kapok levegőt. – És anyu felnevet és elenged, én pedig szédelgek, de legalább szabad vagyok. – Gyerünk, indulj – mondja, és visszatér a munkájához, én pedig sosem voltam még ilyen boldog, hogy végrehajthatok egy utasítást. Kilépek a folyosóra, leszedem a celofánt az egyik muffinról és reggeli közben erősen remélem, hogy anyu nem számolta AZ ARCHÍVUM /// 89

meg őket. A kosár előre-hátra himbálózik a karomon, benne egy nagy adag becsomagolt és felcímkézett muffin. BISHOP, hirdeti a címkén lévő felirat. Egy kosárnyi alibi beszélgetésekhez. A feladatra koncentrálok. A Coronado hétszintes – egy előcsarnok és hat emelet –, minden emeleten hat lakással, A-tól F-ig. Rengeteg a szoba, és sanszos, hogy valaki tud valamit. És valaki talán tud is, de a jelek szerint senki sincs otthon. Mind anyám, mind az én terveimbe hiba csúszott. Késő délelőtt egy hétköznapon mit talál az ember? Egy rakás zárt ajtót. Kilépek a 3F-ből, és elindulok a folyosón. A 3E és a 3D is néma, a 3C üres (az ajtóra ragasztott cetli szerint), és bár mintha tompa neszeket hallanék a 3B-ből, senki sem nyit ajtót. Miután jó párszor erőteljesen megkopogtattam a 3A ajtaját, kezdek elkeseredni. Hagyok egy-egy muffint minden ajtó előtt, aztán továbbállok. Egy szinttel feljebb ugyanez fogad. Hagyok egy-egy sütit a 4A, B és C előtt. Már éppen továbbmennék a 4D-től, amikor kinyílik az ajtó. – Kisasszony – hallatszik egy hang. Ahogy visszafordulok, egy testes hölgyet látok, aki mint a kelt tészta tölti ki az ajtókeretet, kezében az apró, becsomagolt muffin. Úgy néz ki, mintha agyon tudna nyomni. Méghozzá könnyedén. – Hogy hívnak? És mi ez az elragadó finomság? – kérdezi. A muftin olyan, mint egy tojás, ahogy ott fészkel a hölgy tenyerén.

90 /// VICTORIA SCHWAB

– Mackenzie – felelem közelebb lépve. – Mackenzie Bishop. A családom most költözött be a 3F-be, és felújítjuk a kávézót a földszinten. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mackenzie – mondja, és a markába temeti a kezemet. A hölgy halk dallamokból, csengettyűkből és szakadó textilekből áll. – A nevem Ms. Angelli. – Én is nagyon örülök. – A lehető legudvariasabban húzom el a kezem. És aztán meghallom azt a hangot, amitől azonnal feláll a szőr a hátamon. Halk nyávogás hangzik fel Ms. Angelli háta mögül, pont azelőtt. hogy egy nyilvánvalóan kétségbeesett macska átpréselődne Ms. Angelli hatalmas alakja mellett, és kivágódna a folyosóra. Én meg hátraugrok. – Jezzie – korholja Ms. Angelli gyere csak vissza. – A macska apró és fekete, és épp csak annyira húzódott hátra, hogy a gazdája ne érhesse el. Aztán felém fordul. Utálom a macskákat. Vagyis inkább csak utálok hozzájuk érni. Minden állathoz utálok hozzáérni, ha már itt tartunk. Az állatok olyanok, mint az emberek, csak vagy ötvenszer rosszabbak – csupa ösztön, semmi ego, csupa érzelem, semmi racionalitás –, ami miatt olyanok, mint egy szőrmébe bugyolált bomba az érzékeim számára. Ms. Angelli kiszabadítja magát az ajtóból, és majdnem ráveti magát Jezzie-re, aki azonnal felém menekül. Én hátralépek, közben védekezően magam elé tartom a kosarat. – Rossz cica – morgom.

AZ ARCHÍVUM /// 91

– Ó, az én Jezzie-m igazi drágaság. – Ms. Angelli lehajol, hogy elkapja a macskát, aki most halottnak tetteti magát vagy megbénította a félelem, én pedig bepillantást nyerek a lakásba. Minden négyzetcentimétert régiségek borítanak. Az első gondolatom az, hogy Miért van bárkinek is ennyi cucca? – Ön minden bizonnyal szereti a régi dolgokat – mondom. – Valóban – feleli a hölgy, ahogy felegyenesedik. – Gyűjtő vagyok. – Jezzie most már a hóna alól figyel, mint egy retikül. – Tárgytörténettel foglalkozom – mondja. – És te, Mackenzie, szereted a régi dolgokat? A szeretni nem a megfelelő szó. A régi dolgok hasznosak, mivel nagyobb eséllyel őriznek emlékeket, mint az újak. – A Coronadót szeretem – mondom. – Az régiségnek számít ugye? – Valóban. Csodálatos régi hely. Akár hiszed, akár nem, több mint száz éve itt áll már. A Coronado csurig van történelemmel. – Akkor ön bizonyára mindent tud róla. Ms. Angelli szemmel láthatóan kezdi kellemetlenül érezni magát. – Nos, egy ilyesfajta helyről senki sem tudhat mindent. Tudok néhány dolgot, de ezek igazából leginkább csak legendák, szóbeszédek… – Ms. Angelli elhallgat. – Tényleg? – Felragyogok. – És van köztük bármi szokatlan? – És aztán aggódni kezdek, nehogy a lelkesedésem túl soknak tűnjön, így hozzáteszem: – A barátnőmnek meggyőződése, hogy egy efféle helyen minden bizonnyal van néhány kísértet, csontváz és titok.

92 /// VICTORIA SCHWAB

Ms. Angelli a homlokát ráncolja, visszateszi Jezzie-t a lakásba, majd rázárja az ajtót. – Ne haragudj – szól hirtelen. – Épp indulófélben voltam. Egy értékbecslésre kell mennem a városba. – Óh. – Egyik lábamról a másikra állok. – Nos, esetleg valamikor máskor beszélgethetnénk még. – Valamikor máskor – visszhangozza Ms. Angelli, és meglepő gyorsasággal vág neki a folyosónak. Figyelem, amíg elmegy. Nyilvánvaló, hogy tud valamit. Korábban még sosem fordult meg a fejemben, hogy valaki tudhat valamit, és ezt nem akarja megosztani másokkal. Lehet, hogy maradnom kellene a falaknál. Azok legalább nem tudják megtagadni tőlem a válaszokat. A lépteim visszhangoznak a betonlépcsőkön, ahogy felkapaszkodom a negyedik emeletre, ahol a jelek szerint senki sincs otthon. Útvonalamat muffinok sora jelzi. Hát üres ez az egész ház? Vagy csak barátságtalan? Éppen elérnék a lépcsőház ajtajáig a folyosó túlsó végén, amikor az váratlanul kivágódik, és egyenesen belerohanok valakibe. Hátrahőkölve megtámaszkodom a falon, de ahhoz nem vagyok elég gyors, hogy a muffinokat is megmentsem. Összerándulok, és a kosár koppanására várok, de az csak nem akar földet érni. Amikor felnézek, egy fiú áll előttem, karjában a kosárral. Égnek meredő haj és görbe mosoly. A szívem kihagy egy dobbanást. Ez az a gyerek, aki tegnap este a másodikon lézengett. – Bocs az ajtó miatt – mondja, ahogy visszaadja a kosarat. – Nem esett bántódásod? – Nem – telelem, ahogy kiegyenesedem. – Minden rendben. AZ ARCHÍVUM /// 93

Kezet nyújt. – Wesley Ayers – mondja, és arra vár, hogy megrázzam a kezét. Inkább nem tenném, de nem akarok udvariatlan lenni. A kosár a jobb kezemben van, így ügyetlenül a balt nyújtom oda. Amikor a srác hozzám ér, fülsiketítő ricsaj csap fel a fejemben. Wesley olyan, mint egy rockzenekar, dob meg basszus, időnkénti üvegcsörömpöléssel vegyítve. Próbálom kizárni a ricsajt, visszanyomni, de csak még rosszabb lesz a helyzet. Aztán ahelyett, hogy megrázná a kezemet, színpadiasan meghajol, ajkait a kézfejemhez érinti, nekem pedig még a lélegzetem is eláll. De nem a kellemes módon, amikor az embernek pillangókolónia költözik a gyomrába. Szó szerint nem bírok levegőt venni az észvesztő ricsaj és dübörgés közepette. Az arcomat elönti a pír, és az érzelmek minden bizonnyal kiültek az arcomra is, mert Wesley kényelmetlenségemet félreértelmezve felnevet, és elengedi a kezemet, ezzel együtt pedig a zaj és a nyomás is megszűnik. – Mi az? – kérdezi. – Ez a szokás, tudod. Ha a jobb kezed nyújtod, kézfogást vársz, ha a balt, kézcsókot. Azt hittem, te is erre számítasz. – Nem – felelem kurtán nem igazán. – A világ újra elcsendesedett. de én még mindig alig tudom lerázni magamról a döbbenetet. Megpróbálok eloldalazni a fiú mellett, hogy bejussak a lépcsőházba, de ő újra utánam fordul. – Ms. Angelli a 4D-ben – folytatja. – Ő mindig elvárja a kézcsókot. Nem egyszerű azzal a sok gyűrűvel a kezén. – A fiú feltartja a bal kezét és megmozgatja az ujjait. Hát, gyűrűből neki is van egy pár. 94 /// VICTORIA SCHWAB

– Wes! – szól ki egy fiatal hang egy nyitott ajtóból a folyosó közepén. Egy apró, szőkés-vörös fej bukkan elő az 5C-ből. Szívem szerint bosszankodnék, hogy a kopogtatásomra meg nem reagált, de még igyekszem leküzdeni magamban a vágyat, hogy levessem magam a kockás szőnyegre. Wesley látványosan nem vesz tudomást a lányról, és még mindig csak rám figyel. Ilyen közelségből biztonsággal megállapíthatom, hogy barna szeme valóban ki van húzva. – Mit kerestél a folyosón tegnap este? – kérdezem, és igyekszem elfedni kényelmetlenségemet. Az arca semmit sem árul el, ezért hozzáteszem – A második emeleti folyosón. Már késő volt. – Annyira azért nem volt késő – von vállat. – A kávézók fele még nyitva volt a városban. – Akkor miért nem voltál ott valamelyikben? – kérdezem. A srác elvigyorodik. – Szeretem a második emeletet. Olyan… sárga. – Tessék? – Sárga. – Kinyújtja a kezét, és feketére lakkozott körmével megkocogtatja a tapétát. – A hatodik lila. Az ötödik kék. A negyedik – mutat körbe – szemmel láthatóan vörös. Én azért nem mennék olyan messzire, hogy szemmel láthatóan bármilyen színűnek nyilvánítsam a falat. – A harmadik zöld – folytatja. – A második sárga. Mint a hajpántod. Retro. Tetszik. A hajamhoz kapom a kezem. – Milyen az első emelet? – kérdezem. – Valami átmenet a barna és a narancssárga között. Vérlázító. AZ ARCHÍVUM /// 95

Majdnem elnevetem magam. – Nekem mindegyik kicsit szürkének tűnik. – Adj neki egy kis időt – feleli Wesley. – Szóval akkor most költöztél ide? Vagy egyszerűen csak szeretsz ódon házak folyosóin bolyongani, és – belepillant a kosárba – sütivel kikövezni az utat? – Wes – szól újra a lány, miközben toppant egyet, de a fiú látványosan semmibe veszi, és rám kacsint. A lány elvörösödve eltűnik a lakásban. Egy pillanat múlva azonban fegyverrel a kézben jelenik meg. Figyelemre méltó pontossággal hajítja el a könyvet, én pedig minden bizonnyal pislogtam a kritikus pillanatban vagy lemaradtam valamiről, ugyanis a következő percben Wesley keze felemelkedik, a könyv pedig ott van benne. És még mindig rám mosolyog. – Azonnal megyek, Jill. Wesley leporolja a könyvet, majd leengedi maga mellé, míg belekukkant a muffinos kosárba. – Ez a kosár kis híján az életemre tört. Úgy érzem, jogosult vagyok némi jóvátételre. – Máris ott turkál a celofán, szalagok és címkék között. – Szolgáld ki magad – mondom. – Akkor te itt laksz? – Nem mondhatnám… Óóóóó, áfonyás. – Kivesz egy muffint, és elolvassa a címkét. – Feltételezem, hogy akkor te is Bishop vagy. – Mackenzie Bishop – felelem. – 3F. – Nagyon örvendek, Mackenzie – mondja, és néhányszor feldobja a muffint. – És mi szél hozott ebbe az omladozó kastélyba?

96 /// VICTORIA SCHWAB

– Az anyám. Személyes küldetésének tekinti, hogy felújítsa a kávézót. – Rendkívül lelkesnek tűnsz – mondja. – Csak olyan… régi. – Ennyi bizalmaskodás épp elég, figyelmeztet egy hang a fejemben. A srác felvonja a szemöldökét. – Félsz a pókoktól? A portól? A szellemektől? – Nem. Ezek a dolgok nem aggasztanak. – Minden olyan hangos itt, mint te. A fin mosolya csúfondáros, de a tekintete őszinte. – Akkor mi? Jill ment meg, aki újabb könyvvel bukkan fel. Az egyik felem szeretne látni, ahogy ez a Wesley kivéd egy újabb támadást könyvvel és muftinnal a kézben, de ő megadóan elfordul. – Rendben, rendben, jövök már, te ördögfióka. – Ezzel visszadobja az első könyvet Jillnek, aki kevésbé méltóságteljesen kapja el. Aztán még egy utolsó pillantást vet rám egy görbe mosoly kíséretében. – Kösz a muffint, Mac. – Még csak most találkoztunk, de máris becenéven szólít. Más körülmények között szétrúgnám a seggét, de valahogy olyan szívélyesen mondja, és ezért nem is bánom igazán. – Még találkozunk. Néhány pillanat múlva becsukódik az 5C ajtaja, és én még mindig ott állok, amikor is a kaparászás a zsebemben észhez térít. Elindulok a lépcsőház irányába, közben előhúzom a cetlit.

Jackson Lerner, 16. AZ ARCHÍVUM /// 97

Ez a Történet már elég idős ahhoz, hogy ne tűrjön halasztást. Minél idősebbek, annál gyorsabban veszítik el a fejüket – néhány óra alatt a kétségbeesés őrjöngésre vált, néha azonban percek kérdése az egész. Visszamegyek a másodikra, ledobom a kosarat és zsebre teszem a gyűrűt. ahogy a tengeri festményért nyúlok. Kihúzom a madzagot az ingemből, majd többször a csuklóm köré tekerem, miközben tekintetemmel a kulcslyukat keresem a halovány repedésben. Becsúsztatom a kulcsot és elfordítom. Kattanás hallatszik, az ajtó kiemelkedik, körbefut rajta a fény, én pedig belépek a Sikátor örök éjszakájába. Behunyom a szemem, megérintem a legközelebbi falat, és addig nyújtózom, míg el nem érem az emlékeket, míg a szemhéjam mögött fel nem tűnik a Sikátor, sivárabb, csupaszabb, és szürkébb, de egyébként ugyanaz, mint ahol állok. Érintésem alatt tovagördül az idő, de az emlék maga olyan, mint egy kép, változatlan, míg a Történet végre egy szempillantásnyi időre fel nem bukkan a képben. Elsőre elszalasztom, és meg kell állítanom az időt, előretekerni, lassan lélegezve, kockánként léptetve előre a képet, amíg újra meg nem látom. így néz ki az emlék: semmi semmi semmi semmi semmi semmi test semmi semmi – megvagy Koncentrálok, és elegendő ideig tartom kimerevítve az emléket ahhoz, hogy beazonosíthassam az alakot, aki egy zöld pulóvert viselő tizenéves fiú – minden bizonnyal Jackson aztán előre léptetek, és látom, ahogy a fiú jobbról balra áthalad a képen, majd befordul az első sarkon. Oké. Pislogok egyet, és a Sikátor képe újra élesre vált, ahogy elhúzódom a faltól, és követem Jackson útvonalát. Aztán 98 /// VICTORIA SCHWAB

újrakezdem, minden sarkon megismétlem a folyamatot, mígnem sikerül utolérnem. Végre a nyomába értem. Aztán, ahogy a negyedik vagy az ötödik falat olvasnám, meghallom őt magát is, nem a múlt tompa zajait, hanem egy test lépteit a jelenben. Otthagyom az emléket, és követem a hangot a folyosón. befordulok a sarkon, ott pedig szemben találom magam… Saját magammal. Az egyre zavarodottabb Történet egyre táguló pupillájában megjelenik éles állkapcsom és sárga hajpántom két torz tükörképe. Jackson Lerner oldalra billentett fejjel bámul rám, kócos vöröses haja az arcába hullik. Az élénkzöld pulóver alatt tizenéves fiúkra jellemző módon vékonynak tűnik, mint akit túlságosan megnyújtottak. Hátrálok egy lépést. – Mi a fene folyik itt? – csattan fel, keze a farmerje zsebébe nyomva. – Ez valami szellemkastély vagy mi? Igyekszem megőrizni a nyugalmat a hangomban. – Nem igazán. – Mindenesetre elég szar – feleli Jackson, és harciassággal igyekszik leplezni a hangjában bujkáló félelmet. – Ki akarok jutni innen. Egyik lábáról a másikra áll, és próbál vérmesnek tűnni – ami némiképp ironikus, hiszen a Történetek nem véreznek. Jackson újra nyugtalanul mozgolódni kezd, aztán egyre sötétebb pillantása a kezemre vándorol, oda, ahol a kulcsom lóg a csuklómra tekerve. Megcsillan a fém.

AZ ARCHÍVUM /// 99

– Neked van kulcsod. – Jackson a kezemre mutat, a pillantása pedig követi a kulcs himbálózását. – Miért nem engedsz ki, mi? Hallom, ahogy megváltozik a hangja. A félelem dühre vált. – Rendben. – Papi most azt mondaná, hogy maradjak nyugodt. A Történetek elvesztik a fejüket, neked azonban nem lehet. Körbepillantok az ajtókra. De mindegyiken X áll. – Mire vársz? – morogja Jackson. – Azt mondtam, hogy engedj ki. – Rendben – felelem ismét, és hátrébb lépek. – De el kell, hogy vigyelek a megfelelő ajtóhoz. Újabb észrevétlen lépést próbálok tenni. – Csak nyisd már ki ezt — mutat a legközelebbi ajtóra, amelyen ott virít az X. – Nem lehet. Egy olyat kell találnunk, amelyiken fehér kör van és aztán… – Nyisd már ki azt a rohadt ajtót! – kiáltja, és a kulcsra veti magát. Elugrom. – Jackson – kiáltok, és a tény, hogy tudom a nevét, megállásra készteti. Más megközelítéssel próbálkozom. – El kell mondanod, hová akarsz menni. Ezek az ajtók mind különböző helyekre vezetnek. Némelyik még csak ki sem nyílik. Némelyik pedig igen, de nagyon rossz helyre visz. A Jackson arcára kiülő harag frusztrációra vált, mély ránc jelenik meg a homlokán, szája lekonyul. – Én csak haza akarok menni. – Rendben – mondom, és megkönnyebbülten felsóhajtok. – Menjünk haza. Jackson tétovázik. 100 /// VICTORIA SCHWAB

– Gyere utánam – biztatom. A gondolatra, hogy hátat fordítsak neki, egész sor vészjelző gyullad ki a fejemben, de a Sikátor túl szűk ahhoz, hogy egymás mellett haladhassunk. Megfordulok, és elindulok, hogy keressek egy fehér kört. Meglátok egyet a folyosó végén, és meggyorsítom a lépteimet, közben pedig hátrapillantok, hogy Jackson jön-e utánam. Nem jön. Néhány méterrel odébb megállt, és egy, a padlóban lévő ajtó kulcslyukára mered. Az egyik cipőtalpa alatt ott virít az X széle. – Gyere, Jackson – nógatom. – Hát nem akarsz hazajutni? Jackson a kulcslyukat kapirgálja a cipőjével. – De te nem haza viszel – mondja. – Dehogynem. Felnéz rám, a szemében megcsillan a lenti kulcslyukból kiszűrődő fény. – Nem is tudod, hol lakom. Ez természetesen egy kiváló észrevétel. – Nem, tényleg nem. – A harag hulláma söpör át Jackson arcán, amikor hozzáteszem: – De az ajtók tudják. A lábánál lévő ajtóra mutatok. – Egyszerű. Az X azt jelenti, hogy az nem a te ajtód. – Az előttünk lévőre mutatok, amelyeken a teli kör látható. – Ott van az, a krétakörös. Az a tiéd. Oda megyünk. Felvillan a remény szikrája, és talán még bűntudatot is éreznék a hazugság miatt, ha lenne választásom. Jackson felzárkózik, aztán átnyomakszik mellettem. – Siess — mondja az ajtónál, és végighúzza az ujját a krétajeleken, ahogy végigpillant a folyosón. Már nyújtom a kezem, hogy bedugjam a kulcsot a zárba. AZ ARCHÍVUM /// 101

– Várj csak – mondja. – Az meg mi? Felnézek. A másik ajtóra mutat, a folyosó túlsó végén. A kulcslyuk fölött fehér kör, elég nagy ahhoz, hogy innen is lehessen látni. A fenébe. – Jackson… A fiú megpördül. – Hazudtál. Nem is haza akarsz vinni. – Előrelép, én pedig hátra, távolabb az ajtótól. – Én nem… Jackson nem ad esélyt, hogy újra hazudjak neki, hanem a kezemben lévő kulcsra veti magát. Elhajolok az útból, és menet közben sikerül elkapnom a csuklóját. Hátracsavarom a karját, Jackson pedig felkiált, de valahogy a szerencse és a puszta akaraterő valamely kombinációjának köszönhetően sikerül kitekerednie a szorításomból. Futni kezd, de én elkapom a vállát és nekiszorítom a falnak. Elegendő erővel rántom hátra a fejét ahhoz, hogy elterelje a figyelmét a tényről, hogy több mint tíz centivel magasabb nálam, és még mindig van két jó keze és lába, amivel védekezhetne. – Jackson – szólok, és igyekszem nyugalmat erőltetni a hangomba. – Nevetségesen viselkedsz. Bármely fehér körrel jelölt ajtó elvihet… És aztán meglátok valami fémet és még épp időben ugróm hátra a lecsapó kés elől. Ez nem lehet. A Történeteknél sosincs fegyver. Átkutatják a testüket, amikor a polcra kerülnek. Akkor mégis honnan szerezte?

102 /// VICTORIA SCHWAB

Egy rúgással hátralököm Jacksont. Ezzel csak egyetlen pillanatot nyerek, de még ez is elég ahhoz, hogy jól megnézzem a kezében lévő pengét. A kiváló állapotú, karhosszúságú penge megcsillant a sötétben, nyelébe pedig lyukat fúrtak, hogy lehessen forgatni. Igazán szép fegyver. És nem létezik, hogy egy szakadt pulóveres, nagypofájú tinédzsernek ilyen legyen. De akár az övé, akár lopta, akár kapta valakitől – ebbe a lehetőségbe még csak bele sem merek gondolni –, mit sem változtat azon a tényen, hogy jelen pillanatban kés van nála. Nálam meg nincs semmi.

AZ ARCHÍVUM /// 103

HÉT

T

IZENEGY ÉVES vagyok, te pedig erősebb vagy, mint amilyennek tűnsz. Kiviszel a nyári napsütésbe, hogy megmutasd, hogyan kell karcolni. A végtagjaid a fegyverek, brutálisan gyorsak. Órákat töltök azzal, hogy megpróbáljak rájönni, hogyan kerülhetném el okét, hogyan bukjak le, hogyan guruljak arrébb, hogyan lássam előre, mi készül, hogyan reagáljak. Vagy blokkolom az ütést, vagy boksz zsák leszek. Kimerültén ülök a földön, és az oldalamat dörzsölgetem, ahová bevittél egy ütést; bár láttam, ahogy megpróbáltad visszahúzni a kezed. Azt mondtad, megtanítasz harcolni – mondom. – Így is van. – De csak azt mutogatod, hogy kell védekezni. – Bízz bennem. Először azt kell tudnod. – Én azt akarom megtanulni, hogyan kell támadni. – Keresztbe fonom a karomat. “ Elég erős vagyok. – A harc nem arról szól, hogy használod a saját erődet, Kenzie, hanem arról, hogy használod a másikét. A 104 /// VICTORIA SCHWAB

Történetek mindig erősebbek lesznek nálad. Nekik nem számít a fájdalom, úgyhogy igazából nem nagyon tudsz nekik ártani. Nem véreznek, és ha meg is ölöd ókét, nem maradnak sokáig halottak. Ha ók meghalnak, visszatérnek. Fia te meghalsz, le nem jössz vissza. – Kaphatok fegyvert? – Nem, Kenzie – csattansz fel. – Sose hordj fegyvert. Sose számíts olyasmire, ami nem hozzád tartozik, elvehetik tőled. Most pedig kelj fel. /// IDŐNKÉNT AZT KÍVÁNOM, bárcsak megszegtem volna Papi szabályait. Például most is, amikor egy kés éles felére meredek, amit egy tébolyult Történet szegez rám. De sosem szegem meg Papi szabályait. Az Archívum szabályait néha igen, vagy csak kreatívan értelmezem őket, de amit Papi tanított, az úgy van. Es lehet is benne valami, mert még mindig életben vagyok. Egyelőre legalábbis. Jackson a késsel babrál, és a kéztartásából látszik, hogy nincs hozzászokva a fegyverhez. Jó. így legalább van esély, hogy elvegyem tőle. Kiveszem a sárga hajpántot a hajamból és feszesre húzom. Mosolyt kényszerítek az arcomra, mert bár éles tárgyak tekintetében talán Jackson van előnyben, ez a játék még akkor is fejben zajlik, amikor közelharcra kerül sor. – Jackson – szólok, ahogy kifeszítem az anyagot a kezemben –, nem kell… AZ ARCHÍVUM /// 105

Valami megmoccan mögötte a folyosón. Felbukkan egy árny, egy sötét alak ezüstös fejtetővel – és már el is tűnik. Ahhoz elég váratlan, hogy magára vonja a figyelmemet, hogy csupán egyetlen másodpercre ne Jacksonra koncentráljak. Aki persze ezt a másodpercet választja arra, hogy nekem ugorjon. A végtagjai hosszabbak, mint az enyémek, és csupán menekülni van esélyem, védekezni nincs. Úgy küzd, mint egy vadállat. Vakmerő. De rosszul fogja a kést, túl alacsonyan, nem markolja meg rendesen a nyelet. A következő csapás vakító gyorsasággal érkezik, én pedig hátrahajlok, de nem hátrálok meg. Támad egy ötletem, de a kivitelezéséhez közelebb kellene jutni, az pedig mindig kockázatos, amikor kés van a másiknál. Jackson újra lecsap, én pedig próbálok kitérni előle, oldalra csavarni a karomat, az egyiket a kés fölé, a másikat meg alá, de nem vagyok elég gyors, és a penge súrolja az alkaromat. Fájdalom égeti a bőrömet, de majdnem sikerül a tervem – és valóban, a következő alkalommal Jackson rosszul szúr, én pedig jobbra bukom, egyik karomat felemelem, a másikat pedig úgy engedem le, hogy a kés a karjaim és a hajpánt alkotta körbe csapjon le. Jackson túl későn veszi észre a csapdát, visszarántja a kezét, de én ráhúzom a hajpántot a késre, a markolat alsó részére. Megrántom a pántot, majd olyan erősen belerúgok a zöld pulóver mellkasába, ahogyan csak bírok, Jackson pedig megtántorodva elengedi a kést. A textil meglazul, én pedig elkapom a kést. Pont abban a pillanatban markolom meg a nyelet, ahogy Jackson előrelendül, elkapja a derekamat, és mindkettőnket a földre

106 /// VICTORIA SCHWAB

dönt. Az ütéstől hirtelen az összes levegő kiszorul a tüdőmből, a penge pedig eltűnik valahol a sötétben. Most legalább igazságos a küzdelem. Lehet, hogy Jackson erős, a téboly pedig még erősebbé teszi, de nyilvánvalóan nem volt olyan nagyapja, aki kötődési lehetőséget látott a közelharcban. Kiszabadítom a lábamat Jackson alól, sikerül megtámaszkodnom a falnál, és most az egyszer hálát adok az égnek, hogy olyan szűk a Sikátor. Ellököm magam, Jackson fölébe kerekedem, még épp időben, hogy lebukjak egy rosszul irányzott jobbegyenes elől. És aztán meglátom a padlón, pont Jackson jobb válla fölött. Egy kulcslyuk. Nem jelöltem meg, így fogalmam sincs, hogy hová vezet, vagy hogy egyáltalán nyitja-e a kulcsom, de valamit tennem kell. Kitépem a kezem és a kulcsot Jackson szorításából, belenyomom a fémfogakat a résbe, elfordítom, majd a lélegzetem is visszatartom, míg meg nem hallom a kattanást. Elkapom Jackson űzött tekintetét, épp azelőtt, hogy kinyílna az ajtó és mindketten lezuhannánk. A tér hirtelen megváltozik, és ahelyett, hogy lefelé zuhannánk, előre esünk, elterülve az Archívum várótermének hideg márvány padi óján. A szemem sarkából meglátom a központi asztalt, a csendet kérünk feliratot, egy kupac papírt és egy zöld szemű lányt, aki épp a dokumentumokat szemléli. – Ez nem a Visszavétel – mondja, és hallhatóan szórakoztatónak találja a felbukkanásunkat. A haja olyan színű, mint a nap meg a homok.

AZ ARCHÍVUM /// 107

– Azt én is tudom – morgom, ahogy próbálom a sziszegő, káromkodó, karmolászó Jacksont leszorítani. – Nem segítene esetleg? Két egész másodpercig sikerül is lenn tartanom, akkor azonban Jackson felhúzza a térdét és kettőnk közé feszíti a lábát. A fiatal Könyvtáros akkor áll fel, amikor Jackson sikeresen lerúg magáról, én pedig elterülök a kemény padlón. En még mindig lent vagyok, Jackson pedig már félig feltápászkodott, amikor a Könyvtáros megkerüli az asztalt, aztán vidáman belevág egy vékony, éles és fénylő tárgyat a fiú hátába. Jackson szeme kimered, amikor pedig a Könyvtáros megcsavarja a fegyvert, zaj hallatszik, mint amikor elfordul egy zár vagy eltörik egy csont, és elszáll az élet Jackson Lerner szeméből. A lány hátrahúzódik, Jackson pedig a holtteher émelyítő puffanásával zuhan a padlóra. Most már látom, hogy ami a Könyvtáros kezében van, nem is igazán fegyver, hanem egyfajta kulcs. Ragyogó arany, van feje és szára, de nincsenek fogai. – Ez nagyon buli volt – szól a lány. A hangjából mintha kuncogás érződne ki. Láttam már néhányszor a polcok között. Mindig megakad rajta a tekintetem, mert annyira szív-szorítóan fiatal. Kislányos. A Könyvtáros a legmagasabb fokozat, így a döntő többség idősebb, tapasztalt. De ez a lány húszévesnek néz ki. Nagy nehezen talpra kecmergek. – Nekem is kell egy olyan kulcs. A lány felnevet. – Nem tudna vele mit kezdeni. Szó szerint. – Kinyújtja felém a kulcsot, de abban a pillanatban, ahogy 108 /// VICTORIA SCHWAB

hozzáérek, elzsibbadnak az ujjaim. Visszahúzom a kezem, a lány pedig tovább kuncog, ahogy a kabátzsebébe süllyeszti a kulcsot. – Rossz ajtón esett be? – kérdezi, mielőtt az asztal mögötti hatalmas szárnyasajtó kivágódna. – Mi folyik itt? – kérdezi egy nagyon más hang. Patrick viharzik be, fekete keretes szemüvege mögött csak úgy villog a tekintete a Könyvtáros, Jackson földön heverő teste és köztem. – Carmen – szól, miközben még mindig engem figyel. – Kérlek, gondoskodj arról. Carmen elmosolyodik, és kis termete ellenére felkapja a testet, és átviszi a váróterem íves falába vágott egyik ajtón. Pislogok egyet. Ezt még sosem vettem észre. És abban a pillanatban, ahogy az ajtó bezáródik Carmen mögött, mintha nem bírnék rendesen fókuszálni. A pillantásom elvándorol. – Miss Bishop – szól Patrick élesen. A teremben a zihálásomon kívül más nem hallatszik. – Ön a padlómra vérzik. Lenézek, és észreveszem, hogy Patricknek igaza van. A fájdalom belehasít a karomba, ahogy meglátom Jackson késének nyomát az ingem anyagán és a felsértett bőrön. Az ingujjam vörös foltos, egy vékony csík pedig a karomon és kulcson végigfolyva a padlóra csepeg. Patrick undorodva figyeli, ahogy a vércseppek lecsapódnak a gránitra. – Gondja volt az ajtókkal? – kérdezi. – Nem – próbálok viccelni. – Az ajtókkal minden rendben volt. A Történettel volt gondom. Patrick még csak el sem mosolyodik. – Szüksége van orvosi segítségre? – kérdezi.

AZ ARCHÍVUM /// 109

Kicsit kábának érzem magam, de több eszem van annál, hogy ki is mutassam. Előtte biztosan nem. Minden fiókban van egy orvosi képzettséggel rendelkező Könyvtáros, hogy az üzemi baleseteknek ne menjen híre, és ebben a fiókban Patrick az. Ha igent mondok, kezelni fog, de egyúttal ürügye is lesz arra. hogy jelentse az incidenst, és akkor még Roland sem tudja majd elkenni a dolgot. Már így sem teljesen makulátlan az előéletem, így megrázom a fejem. – Kibírom. – Valami sárga holmin akad meg a tekintetem, felkapom hát a hajpántomat a földről és a sebre tekerem. – De nagyon szerettem ezt az inget – teszem hozzá olyan könnyedén, ahogy csak bírom. Patrick a homlokát ráncolja, és már-már azt hiszem, hogy előadásra készül vagy jelenteni fog – de amikor végül megszólal, csak annyit mond: – Menjen, szedje rendbe magát. Bólintok, és vörös ösvényt hagyva magam után visszatérek a Sikátorba.

110 /// VICTORIA SCHWAB

NYOLC

K

ÉSZ KATASZTRÓFA vagyok. Átfésültem a Sikátort, de Jackson kése nem került elő; ami pedig a különös, ezüstös fejű árnyat illeti, amelyet harc közben láttam… talán csak káprázott a szemem. Ez megtörténik olykor, ha nincs rajtam a gyűrű. Ha az ember nem megfelelő módon nyúl egy felszínhez, egyszerre láthatja a múltat és a jelent. Összegabalyodhatnak a dolgok. Összerándulok, és az épp aktuális feladatra koncentrálok. A vágás a karomon mélyebb, mint gondoltam, és már azelőtt átáztatja a gézt, hogy rátekerhetném a kötést. Újabb foltos kötésdarabot dobok a műanyag szatyorba, ami jelenleg fürdőszobai szemetesként funkcionál, és hideg víz alá tartom a karomat, miközben a másik kezemmel beletúrok a jól felszerelt elsősegély csomagba, amelyet az évek során gyűjtöttem össze. Az ingem egy kupacban hever a padlón, én pedig a tükörképemre pillantok, a hasamat és karomat behálózó finom hegelire, a vállamon ékeskedő zúzódásra. Mindig magamon viselem a munkám jeleit. AZ ARCHÍVUM /// 111

Elveszem a karomat a vízcsap alól, letörölgetem a vágást, és végre sikerül bekötnöm a sebet. A pulttól a kagylóig piros cseppek jelzik utamat. – Ezennel megkeresztellek – mormogom a kagylónak, ahogy végzek a kötéssel. Kiviszem a szemetes zacskót, és belerakom a konyhában lévő nagyobb zsákba, de előbb teszek róla, hogy elsősegély-nyújtási akcióm minden bizonyítéka jó mélyre el legyen temetve. Anyu épp ebben a pillanatban bukkan fel, egyik kezében egy kissé szétnyomódott, de még mindig befóliázott muffin, a másikban pedig a kosár. A muffinok időközben kihűltek, a celofán belsejére kiült a lecsapódó pára. A fenébe. Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. – Mackenzie Bishop — szól, ahogy az étkezőasztalra dobja a táskáját, ami változatlanul az egyetlen összeszerelt bútordarab. – Ez mégis micsoda? – Lakásavató muffin? A kosár egy puffanás kíséretében landol az asztalon. – Azt mondtad, hogy kézbesíted a muffinokat. Nem azt, hogy ott hagyod őket a küszöbön, a kosarat meg elhajítod a lépcsőházban. És hol voltál mostanáig? – csattan fel. – Ehhez nyilvánvalóan nem kellett az egész délelőtt. Nem tűnhetsz el csak úgy… – Anyu nyitott könyv: nem igazán tudja elfedni a pengeéles mosolya mögött rejlő dühöt és aggodalmat, ami azt jelenti, hogy lazának szeretne tűnni, de csak meg-bántottnak látszik. – A segítségedet kértem. – Bekopogtam mindenhova, de senki nem volt otthon – vágok vissza, ahogy egyre jobban eluralkodik rajtam a fájdalom és a fáradtság. – A legtöbb ember dolgozik, anyu.

112 /// VICTORIA SCHWAB

Normális munkájuk van, ahová reggel be kell menniük és csak este jönnek haza. Anyu megdörzsöli a szemét, ami azt jelenti, hogy bármit is készül mondani, már korábban begyakorolta. – Mackenzie. Figyelj. Beszéltem Colleennal, és azt mondja, hogy a magad módján kell gyászolnod… – Ugye most csak viccelsz? – …és ha ehhez hozzáadjuk a korodat és a lázadásra való természetes vágyadat… – Hagyd abba. – Kezd megfájdulni a fejem. – …tudom, hogy mozgástérre van szükséged. De némi fegyelmet is kell tanulnod. A Bishop egy családi vállalkozás. – De nem családi álom volt. Anyu összerándul. Nem akarok tudomást venni az arcára kiülő fájdalomról. Önző akarok lenni és fiatal és normális. M olyan lenne. Neki térre lenne szüksége a gyászhoz. Ő azért lázadna, mert a szülei le vannak maradva, nem azért, mert az egyik iszonytató vidám maszkot visel, a másik pedig kísértet. Ő azért lenne távolságtartó, mert lefoglalják a fiúk meg az iskola, nem azért, mert kimeríti a holtak Történeteinek levadászása, vagy mert elvonja a figyelmét az új otthona, ahol a falak teli vannak bűntényekkel. – Ne haragudj – mondom. – Colleennak valószínűleg igaza van. – A szavak mintha megpróbálnának visszamászni a torkomba. – Talán csak egy kis időre van szükségem, hogy hozzászokjak az új környezethez. Nagy változás ez azért. De nem akartalak cserben hagyni. – Hol voltál? AZ ARCHÍVUM /// 113

– Egy szomszéddal beszélgettem – mondom. – Ms. Angellivel. Behívott, én pedig nem akartam udvariatlan lenni. Magányosnak tűnt, a lakása pedig tele van fantasztikus régiségekkel, úgyhogy ott ragadtam nála egy kicsit. Megteáztunk, utána pedig megmutatta a gyűjteményét. Papi ezt extrapolációnak nevezné. Egyszerűbb, mint simán csak hazudni, mivel vannak benne igazságdarabok. Nem mintha anyunak feltűnne, ha a szemébe hazudnék, de így legalább egy fokkal kevésbé van bűntudatom. – Óh… Ez igazán… kedves volt tőled – mondja, és megbántottnak tűnik, amiért inkább teázom egy idegennel, minthogy vele beszélgessek. – Jobban oda kellett volna figyelnem az időre – majd, ahogy egyre erősödik a bűntudatom –, nagyon sajnálom. – Megdörzsölöm a szemem, aztán a szobám felé orientálódók. – Megyek, folytatom a kicsomagolást. – Ez mindannyiunk számára jó lesz – ígéri anyu. – Igazi kaland. – De amíg ez apu szájából vidáman hangzott, anyuból mintha most a levegő is kiszorult volna. Kétségbeesett. – Megígérem, Mac. Kaland lesz. – Elhiszem – felelem. És mivel látom, hogy anyu ettől többet vár, kipréselek magamból egy mosolyt, és hozzáteszem: – Szeretlek. A szavak különös ízt hagynak a számban, és ahogy belépek a szobámba és ledobom magam az ágyra, nem bírok rájönni, hogy miért. De ahogy a fejemre húzom a takarót, hirtelen arcul csap a felismerés. Ez az egyetlen dolog, ami igaz volt. 114 /// VICTORIA SCHWAB

/// TIZENKÉT ÉVES vagyok, hat hónap múlva Őrző leszek, és anyu ki van akadva rád, mert vérzel. Azzal vádol, hogy verekedtél, hogy ittál, hogy nem vagy hajlandó méltóságteljesen megöregedni. Te rágyújtasz, beletúrsz őszülő hajadba és hagyod, hogy anyu azt higgye, kocsmai verekedés volt, hogy magad kerested a bajt. – Nagyon nehéz? – kérdezem, amikor anyu kiviharzik a szobából. – Mármint ennyit hazudni? Beleszívsz a cigarettádba, aztán a mosogatóba pöckölöd a hamut, ahol tudod, hogy anyu meglátja majd. Elméletileg már nem dohányzol. – Nem, egyáltalán nem nehéz. Könnyű hazudni. De magányos dolog. – Hogy éried? – Ha mindenkinek mindenről hazudsz, akkor mi marad? Mi igaz? – Semmi – felelem. – Pontosan. /// A TELEFONCSÖRGÉS ÉBRESZT fel. – Halihó – szól bele Lyndsey. – Itt a napi ellenőrzés! – Szia Lynds. – Ásítok. – Aludtál? Hát mire nézed te a napot? – Igyekszem megfelelni az anyád rólam alkotott képének. AZ ARCHÍVUM /// 115

– Ne is törődj vele. Szóval, milyen fejlemények vannak a hotelben? Találtál már nekem szellemeket? Felülök és leteszem a lábam a földre. Itt van a vérfoltos fiú a falban, de jobb, ha őt inkább megtartom magamnak. – Szellem még nincs, de nem adom fel a kutatást. – Ne is! Egy ilyen hely, mint a Coronado, biztosan tele van hátborzongató dolgokkal. Már vagy száz éve épült. – Ezt meg honnan tudod? – Utánanéztem! Csak nem gondolod, hogy elengedlek valami kísértetjárta kastélyba úgy, hogy ne járjak utána a hely történetének? – És mit találtál? – Különös módon semmit. Mármint gyanúsan semmit. Korábban szálloda volt, de a II. világháború után lakásokká alakították, amikor mindenki állt a pénzben. Az átalakítás benne volt egy rakás lapban, de néhány évvel később mintha eltűnt volna a térképről… egy cikk sem említi, nincs semmi. Homlokráncolva felállok az ágyról. Ms. Angelli elismerte, hogy a helynek kiterjedt története van. De mégis hol? Ha feltételezzük, hogy Ms. Angelli nem tud falakat olvasni, akkor ő honnan értesült a Coronado titkairól? És miért lett olyan zárkózott, amikor ezekről kérdeztem? – Fogadok, hogy olyan ez, mint valami kormányösszeesküvés – mondja Lynds. – Vagy egy tanúvédelmi program. Vagy egy olyan horrorfilm, amit valóságshow-nak álcáznak. Nem láttál kamerákat? Felnevelek, de ahogy a vérfoltos padlóra pillantok, eltűnődöm, vajon az igazság nem rosszabb-e ennél.

116 /// VICTORIA SCHWAB

– Vagy legalább van néhány olyan lakó, aki mintha egy Hitchcock vagy King-sztoriból mászott volna elő? – Nos, eddig csak egy kórosan túlsúlyos régiség-rajongóval találkoztam, meg egy fiúval, akinek ki volt húzva a szeme. – Azt srácsatírnak hívják – feleli Lynds. – Minden bizonnyal. – Kinyújtózom, és elindulok az ajtó felé. – Amúgy hülyeségnek tartanám, de a srác voltaképpen nem is néz ki rosszul. Nem tudom, hogy a szemceruzától jóképű-e, vagy annak ellenére. – Legalább neked van valami szép, amit nézhetsz. Kikerülöm a fantomfoltokat a padlón, és kimerészkedek a lakásba. Alkonyodik, de még egy villany sem ég. – És te hogy vagy? – kérdezem. Lyndsey szuperereje a normalitás. Elmerülök benne. – Nyári tanfolyamok? Egyetemi előkészítő? Nyelv-tanulás? Hangszerek? Országok megmentése puszta kézzel? Lyndsey felnevet. Neki olyan könnyű. – Teljesen buzgómócsingnak állítasz be. Megérzem a betűk kaparászását, és előhúzom a listát a zsebemből.

Alex King, 13. – Csak azért, mert buzgómócsing is vagy – mondom. – Én csak nem szeretek tétlenkedni. Hát akkor gyere át ide, gondolom, miközben zsebre teszem a listát. Itt lenne mit csinálnod.

AZ ARCHÍVUM /// 117

Távolról mintha gitárhúrok pengését hallanám. – Mi ez a zaj? – kérdezem. – Csak hangolok. – Lyndsey Newman, képes voltál kihangosítani csak azért, hogy beszélgetés közben hangolhass? Kockára teszed a telefonhívásaink szentségét. – Nyugalom. A szülők eltávoztak valami gálára. Egy órával ezelőtt mentek el puccparádéban. Mi van a tieiddel? A konyhapulton két cetlit találok. Az anyámé így szól: Boltba mentem! Szeretettel, Anyu Az apámé így szól: Benézek az egyetemre… Apu – Szintén házon kívül – mondom kivéve, hogy ők nem puccban és nem együtt távoztak. Visszavonulok a szobámba. – Egyedül vagy otthon? – kérdezi Lynds. – Remélem, hogy nagy bulit csapsz. – Alig hallak a zene és az ivós játékok miatt. Jobb is, ha szólok a többieknek, hogy vegyenek vissza, mielőtt valaki kihívja a zsarukat. – Majd hívj, oké? – mondja Lynds. – Hiányzol. – És úgy is gondolja. – Te is hiányzol, Lynds. – Én is komolyan mondom. Elnémul a vonal. Ledobom a telefont az ágyra, és a padló megfakult foltjaira meredek. Nem hagynak nyugodni a kérdések. Mi történt ebben a szobában? Ki volt az a fiú? És kinek a vére volt rajta? És ez talán nem az én feladatom, talán megszegek valamilyen szabályt azzal, ha nyomozni kezdek. rosszul használom a

118 /// VICTORIA SCHWAB

hatalmamat, de az Archívum minden tagja ugyanarra esküszik fel: SERVAMUS MEMORIAM. A múltat védjük. És ahogy én látom, ez azt jelenti, hogy meg is kell értenünk. És ha sem Lyndsey keresője, sem Ms. Angelli nem mondanak nekem semmit, akkor magamnak kell utánajárnom. Lehúzom a gyűrűt, aztán még mielőtt meghátrálhatnék, letérdelek, a padlóra szorítom a tenyerem, és kinyújtom a kezem a múlt felé.

AZ ARCHÍVUM /// 119

KILENC

E

GY LÁNY ÜL egy ágyon, az állát a térdére hajtja. Addig tekerem vissza az emlékeket, amíg meg nem találom a naptárt az éjjeliszekrényen a március felirattal, a kék ruhát a sarokban álló széken, a fekete könyvet az ágy melletti asztalkán. Papinak igaza volt. Kenyérmorzsa és könyvjelzők. Az ujjaim megtalálták a visszavezető utat. Az ágyon ülő lány törékeny, vékony, világosszőke haja hullámokban omlik le keskeny arca köré. Fiatalabb, mint én vagyok, és a vérfoltos fiúhoz beszél, akinek most még tiszta a keze. A szavai mormogássá folynak össze, csupán fehérzajt hallok, a fiú pedig nem bír nyugton maradni. A lány szeméből látom, hogy lassan beszél, kitartóan, de a fiú válaszai sürgetőek, mondandóját pedig széles kézmozdulataival hangsúlyozza. Nem lehet sokkal idősebb a lánynál, de lázas arcából és dülöngélésből ítélve minden bizonnyal ivott. Úgy néz ki, mintha mindjárt elhányná magát. Vagy sikítani kezdene. Ezt a lány is meglátja, mert lecsusszan az ágyról, és egy pohár vizet kínál neki az öltözködőasztal tetejéről. A fiú durván 120 /// VICTORIA SCHWAB

kiüti a kezéből a poharat, ami szilánkokra törik, a hang azonban alig több mint egy kis recsegés az emlékben. Az ujjai belevájnak a lány karjába. A lány néhányszor eltaszítja magától, mielőtt kicsúszna a szorításából, a fiú pedig belebotlik az ágyba. A lány megfordul, futni kezd. A fiú felkel, és felkap egy nagy üvegszilánkot a földről. Megvágja a kezét, ahogy a lány után veti magát. A lány az ajtóban van, amikor a fiú utána nyúl, és együtt kizúdulnak a folyosóra. Addig húzom a kezem a padlón, míg végre kilátok a folyosóra, utána pedig azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. A fiú leszorítja a lányt a padlóra, és minden csupa üveg és vér és összetekeredő végtagok, a lány vékony, csupasz lába hiába rugdal, ahogy a fiú leszorítja. Aztán a küzdelem lelassul. Majd megáll. A fiú a lány teste mellé ejti az üvegszilánkot, talpra áll, és akkor meglátom őt, a karjába vágott vonalakat, a sokkal mélyebb vágást a nyakán. A saját tenyerébe nyomott üvegszilánkot. A fiú egy pillanatig még ott áll fölötte, mielőtt visszatérne a szobába. Felém. Mindenütt vér bontja. A lány vére. Felkavarodik a gyomrom, és kényszerítenem kell magamat, hogy ne másszak arrébb. Ő nincs itt. Én nem vagyok ott. Te ölted meg, suttogom. Ki vagy te? Ki ez a lány? A fiú visszabotladozik a szobába, és egy pillanatra megtörik, leroskad egy kanapéra, és előre-hátra ringatózik. De aztán újra felkel. Lenéz magára, a lábánál heverő üvegszilánkokra, majd a holttestre, és lassan, majd egyre kétségbeesettebben törli véres kezét a véres ingébe.

AZ ARCHÍVUM /// 121

A szekrényhez támolyog, és lecibál egy fekete kabátot a vállfáról, majd nagy nehezen magára rángatja. És aztán elrohan, én ott maradok, és a halott lány testére meredek a folyosón. Sápadtszőke haja kezdi felinni a vért. A szeme nyitva van, és abban a pillanatban mindennél jobban szeretnék odamenni és lezárni. Felemelem a kezem a padlóról, kinyitom a szemem, és az emlék szétoszlik a jelenben, vele együtt pedig a holttest is. A szoba újra az én szobám, de még mindig látom a lányt, mintha a kép visszhangot verne maga után, mintha beleégett volna a retinámba. Felrángatom a gyűrűmet, és a dobozok felében majdnem felbukom, ahogy arra az egyszerű feladatra koncentrálok, hogy végre kijussak a lakásból. Bevágom magam mögött a 3F ajtaját, aztán nekidőlök, lecsúszom a padlóra, és a tenyerembe temetem az arcom, miközben a térdem és a mellkasom által bezárt térbe lélegzem. Az undor kaparja a torkomat, én pedig nagyokat nyelve elképzelem, ahogy Papi rám néz, a füstön át nevetni kezd, és azt mondja, milyen bután festek. Elképzelem, hogy ha a bizottság, aki kinevezett, most átlátna a Sikátoron, alkalmatlannak nyilvánítana. Én nem vagyok M, mondom magamnak. Én nem valami buta, finnyás lány vagyok. Sokkal több vagyok ennél. Őrző. Én vagyok Papi utódja. Nem a vér az, még csak nem is a gyilkosság, habár mindkettőtől felfordul a gyomrom. Hanem az a tény, hogy a fiú elfutott. Csak arra tudok gondolni, hogy vajon megúszta-e. Megúszta ezt az egészet?

122 /// VICTORIA SCHWAB

Hirtelen meg kell mozdulnom, vadászni, csinálni valamit, és felkelek. megtámaszkodom az ajtófélfában, előhúzom a listát a zsebemből és halát adok az égnek, hogy van egy nevem. De a név eltűnt. A papír teljesen üres. – Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy muffin. Zsebre gyűröm a listát, és amikor felnézek, látom, hogy Wesley Ayers áll a folyosó másik végében, és egy lakásavató muffint dobál, mintha az baseball labda lenne. Nincs most kedvem ehhez, hogy maszkot öltsek, és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. – Még mindig megvan? — kérdezem kimerültén. – Ó, az enyémet már megettem – mondja, és elindul felém. – Ezt a 6B elől nyúltam. Egész héten távol lesznek. Bólintok. Amikor odaér hozzám, elképedt arcot vág. – Minden oké? – Jól vagyok – hazudom. Wesley leteszi a muffint a szőnyegre. – Szerintem rád férne egy kis friss levegő. Ami igazából rám férne, azok a válaszok. – Van itt valami hely, ahol a feljegyzéseket tárolják? A lakók listáját vagy ilyesmit? Wesley a fejét félredöntve töpreng. – Van egy könyvtár. Többnyire könyvek vannak ott, klasszikusok, mindenféle, ami ránézésre könyvtárba való. De lehet, hogy találsz ott valamit. Azonban az pont a friss levegő ellentettje, és van ez a kert, amit meg akartam mutatni… – Mondok valamit. Mutasd meg a könyvtárat, aztán oda viszel, ahová akarsz.

AZ ARCHÍVUM /// 123

Wesley mosolyától felragyog az egész arca, hegyes állától kezdve tüskés hajáig. – Megegyeztünk. Kikerüli a liftet, majd a betonlépcsőkön át a díszlépcsőhöz vezet, onnan pedig az előcsarnokba. Én igyekszem megtartani a két lépés távolságot, hiszen nem felejtettem el, mi történt a múltkor, amikor hozzáértem. Wesley több lépcsőfokkal alattam jár, és ebből a szögből éppen belátok fekete ingének gallérja alá. Valami megcsillan: egy bőrszíjon lógó medál. Előrehajolok, hogy megnézzem… – Hová mész? – szólal meg egy kis hang. Wesley összerezzen, és a mellkasához kap. – Atyavilág, Jill – szól. – Milyen dolog már így megijeszteni az embert egy lány előtt? Több másodpercbe telik megtalálnom Jillt, de végül meglátom a sarokban, az egyik bőrfotelben könyvvel a kézben. A könyvet magasan az orra előtt tartja. Éles kék szemével pásztázza a lapokat, időnként pedig felpillant, mintha várna valamire. – Nagyon ijedős – szól ki Jill a könyve mögül. Wesley ujjaival végigszánt a haján, miközben sikerül kipréselnie magából egy erőltetett kis nevetést. – Nem erre a tulajdonságomra vagyok a legbüszkébb. – Látnod kéne. milyen, amikor igazán meglepődik – veti fel Jill. – Ennyi elég lesz, te ördögfajzat. Jill színpadias mozdulattal lapoz egyet. Wesley visszanéz rám, és felkínálja a karját. – Folytathatjuk az utat?

124 /// VICTORIA SCHWAB

Halványan elmosolyodom, de nem fogadom el a gáláns ajánlatot. – Csak ön után – mondom. W7esley végigvezet az előcsarnokon. – Egyébként mit keresel? – Csak szeretnék többet megtudni az épületről. Te sokat tudsz róla? – Nem mondhatnám. – Végigvezet egy folyosón a díszlépcső túlsó oldalán. – Itt is vagyunk – szól, ahogy kitárja a könyvtár ajtaját. A helyiség csurig teli van könyvekkel. A bútorzatot egy sarokasztal és néhány bőrfotel alkotják, én pedig elkezdem böngészni a könyvek gerincét, hátha találok valami hasznosat. Látok itt enciklopédiákat, több verseskötetet, Dickens összes műveit… – Gyerünk, gyerünk – sürget Wesley, ahogy átvág a szobán. – Ne maradj le. – Először a könyvtár – mondom. – Emlékszel? – Én megmutattam. – Az ajtóra mutat, miközben ő maga a helyiség túlsó végében lévő ajtó felé igyekszik. – Majd visszajössz később. A könyvek nem mennek sehova. – Csak adj egy… Wesley kitárja az ajtót. Mögötte pedig előbukkan egy alkonyi fényben és friss levegőben és káoszban fürdő kert. Kilép a mohlepte kövekre, én pedig elszakítom magam a könyvektől, hogy kövessem. A haldokló fény különös ragyogást kölcsönöz a kertnek, az indák között árnyak tekergőznek, a színek sötétebbek, mélyebbek. A hely egyszerre régi és friss, és már el is feledtem, mennyire hiányzott a zöld érzete. A régi házunk AZ ARCHÍVUM /// 125

körül volt egy kis udvar, de az Papi kertjének a nyomába sem ért. Papi háza előtt ott volt a város, hátul pedig a vidék, egy saját kis vadon. A természet állandóan nő, változik – és mint ilyen, azon kevés dolgok egyike, ami nem képes emlékeket őrizni. Az ember elfelejti, mennyi zűrzavar van a világban, az emberekben és a dolgokban, amíg kint van a zöldben. És még ha nem is hallják, látják vagy érzik is a múltat, mint én, eltöprengek, vajon a normális emberek is érzik-e ezt a csendet. – „A kerti kunyhók izzó esti Nap tüzében nézd, hogyan ragyognak!”A – szól Wesley halkan, áhítattal. – „Hátrál, lehúny – túléltük e napot, lohol tovább s új életet derenget.”1 A szemöldököm minden bizonnyal önálló életre kelhetett, mert amikor hátranéz rám, megjelenik az arcán a szokásos ferde mosolya. – Mi az? Ne legyél olyan meglepett. Ez alatt a megdöbbentően jó frizura alatt van valami, ami távolról agyra hasonlít. – Egy borostyánnal befutott kőpadhoz lép, és félresöpri a hajtásokat, amelyek alól előbukkannak a kőbe vésett szavak. – A Faustból van – mondja. – És előfordulhat, hogy sok időt töltök itt. – Megértem, miért. – Ez a hely maga a Paradicsom. Mintha a Paradicsom ötven évig érintetlen maradt volna. A kert burjánzó, gondozatlan. És tökéletes. Egy zsebkendőnyi béke a városban. Wesley lecsusszan a padra. Felhajtja az ingujját, és hátradől, hogy az elhaladó felhőket figyelje, miközben kifúj egy kékesfekete hajtincset a szeméből. 1

Jékely Zoltán fordítása.

126 /// VICTORIA SCHWAB

– A könyvtár sosem változik, de ez a hely minden pillanatban más, napnyugtakor pedig különösen jó. Emellett pedig – int a Coronado felé – valamikor máskor rendesen is körbevezethetlek. – Úgy tudtam, hogy nem itt laksz – mondom, ahogy7 felnézek az egyre sötétülő égre. – Nem is. De az unokahúgom, Jill itt lakik az anyjával. Jillel mindketten egykék vagyunk, így próbálom rajta tartani a szemem. Neked van testvéred? A mellkasom szorítani kezd, és egy pillanatig nem tudom, mit feleljek. Ezt Ben halála óta még senki sem kérdezte. A régi városunkban mindenkinek több esze volt annál, mintsem hogy a sajnálatát vagy részvétét ajánlgassa. Wesleytől egyikre sem vágyom, így megrázom a fejem, és már abban a pillanatban utálom magam érte, mert úgy érzem, mintha elárulnám Bent, az emlékét. – Akkor te is tudod, milyen ez. Néha egyedül érzi magát az ember. És ezen a régi helyen lógni még mindig jobb, mint az alternatíva. – Ami pedig? — Magam is meglepődöm a kérdésen. – Apám lakása. Plusz új menyasszony. Sátán szoknyában, meg ilyenek. Úgyhogy többször vagyok itt, mint nem. – Wesley hátradől, a gerince követi a pad ívét. Behunyom a szemem, elmerülök a kert érzetében, a hűs levegőben, a virágok és a borostyán illatában. A szobámban bujkáló iszonyat távolinak kezd tűnni, kezelhetőnek, habár a kérdés még mindig ott suttog a fejemben: Megúszta? Mélyet lélegzem, és legalább egy pillanatra megpróbálom kiűzni a gondolataimból. AZ ARCHÍVUM /// 127

És aztán érzem, hogy Wesley feláll és odalép mellém. Az ujjai átfonják az enyéimet. A zaj abban a pillanatban mellbe vág, ahogy a gyűrűi hozzáérnek az enyémhez; a basszus és a dobok dübörögni kezdenek a karomban és a mellkasomban. Megpróbálom visszanyomni a zajt, kizárni Wesleyt, de csak még rosszabb lesz: az érintésének a hangja még úgy is maga alá temet, hogy az ujjai alig érnek hozzá az enyéimhez. Wesley felemeli a kezemet és finoman megfordítja. – Úgy tűnik, te maradtál alul a költöztető szerszámokkal szemben – mondja, közben a karomon lévő kötésre mutat. Megpróbálok nevetni. – Úgy tűnik. Leereszti a karomat, ujjai kicsusszannak az enyémek közül. A zaj elhalkul, és a szorítás a mellkasomban fokozatosan enyhül, mígnem végre normálisan tudok lélegezni, mintha víz alól buknék fel. A pillantásom újra a Wesley nyakában lógó bőrszíjra téved, a fekete szövet alatt lógó medálra. A tekintetem végigsuhan a karján, a felgyűrt ingujjon. egészen le a kezéig, ami az imént még az enyémet tartotta. Még az alkonyi fényben is ki tudok venni egy halvány heget. – Úgy tűnik, te is alul maradtál néhányszor – mondom, ahogy végighúzom az ujjam a heg mentén a levegőben, de hozzáérni nem merek. – Ezt hogy szerezted? – Kipróbáltam magam kémként. Nem voltam benne valami jó. A kézfején görbe vonal fut végig. – És azt? – Összeakasztottam a bajszom egy oroszlánnal. Lenyűgöző élmény szemtanúja lenni Wesley hazugságainak. – És azt? – Puszta kézzel elkaptam egy piranhát. 128 /// VICTORIA SCHWAB

Nem számít, mennyire abszurd a sztori, Wesley nyugodtan és egyszerűen adja elő, az igazság könnyedségével. Az alkarján karcolás fut végig. – És az? – Késelés egy párizsi sikátorban. Jelek után kutatok a bőrén, miközben egyre közelebb húzódunk egymáshoz, anélkül hogy megérintenénk egymást. – Kivetettem magam egy ablakon. – Jégcsap. – Farkas. Az ujjam egy apró vágás fölött lebeg a hajánál. – És ez? – Egy Történettől szereztem. Minden megáll. Wesley egész arca megváltozik, ahogy ezt kimondja, mintha gyomorszájon vágták volna. Csend feszül köztünk. És aztán felfoghatatlan dolgot tesz. Elmosolyodik. – Ha lenne egy kis eszed – szól lassan –, megkérdezted volna, hogy mi az a Történet. Még mindig dermedten állok, amikor Wesley kinyúl és végighúzza az ujját a gyűrűmbe metszett három vonalon, aztán elfordítja az egyik saját gyűrűjét, amelyen tisztább, de egyébiránt teljesen hasonló vonalak bukkannak elő. Az Archívum jele. Amikor nem reagálok – mert semmiféle folyékony hazugság nem jutott eddig eszembe, most pedig már túl késő Wesley közelebb lép, elég közel ahhoz, hogy szinte újra halljam a bőréből sugárzó basszust. Hüvelykujját beleakasztja a nyakamban lógó madzagba, majd előhúzza a kulcsot az ingem alól. A fém megcsillan az alkonyaiban. Aztán előveszi a kulcsot a saját nyakából. AZ ARCHÍVUM /// 129

– Tessék – mondja vidáman. – Most már mindketten tisztán látunk. – Te tudtad – mondom végül. Wesley homlokán összefutnak a ráncok. – Attól a pillanattól tudtam, hogy tegnap este felbukkantál a folyosón. – Mégis honnan? – A kulcslyukat kerested a szemeddel. Ügyesen próbáltad elrejteni, de én direkt figyeltem, hova nézel. Patrick mondta, hogy új Őrző költözik ide, én pedig a saját szememmel is meg akartam nézni. – Vicces, ugyanis Patrick nekem nem mondta, hogy a régi Őrző még mindig itt van. – A Coronado nem igazán az én területem. Már régóta nem tartozik senkihez. Szeretek néha ránézni Jillre, és ha már úgyis erre járok, akkor rajta tartom a szemem a helyen. Ez egy régi épület, tudod, hogy mivel jár. – Megkocogtatja a kulcsát. – Még különleges hozzáférést is kaptam. A te ajtóid az én ajtóim is. – Akkor te vagy a/, aki kivégezte a listámat – mondom, és a kirakó darabjai végre összeállnak. – Megjelent rajta néhány név, aztán pedig egyszerűen csak eltűntek. – Jaj, bocsi. – Wesley megdörzsöli a nyakát. – Erre nem is gondoltam. Olyan régóta osztozom már ezen a helyen, és a Coronado ajtóit mindig nyitva tartják nekem. Nem akartam gondot okozni. Egy pillanatig megül köztünk a csend. – Nos hát… – mondja. – Nos hát… – mondom. Wesley arcán mosoly készül előtörni. 130 /// VICTORIA SCHWAB

– Mi az? — kérdezem. – Ugyan már, Mac… – Kifúj egy lelógó hajtincset az arcából. – Mit ugyan már? – kérdezem, még mindig őt méregetve. – Szerinted ez nem királyság? – Végül feladja a fújkálást, és kézzel igazítja meg a haját. – Hogy találkozhatsz egy másik Őrzővel? – A nagyapámon kívül még nem találkoztam senki mással. – Ez naivan hangzik, de igazából sosem jutott eszembe, hogy mások is lennének. Mármint tudtam, hogy léteznek, de mivel sosem keresztezték egymást az útjaink, így nem igazán gondoltam rájuk. A területek, az Archívum fiókjai – szerintem úgy vannak megtervezve, hogy az ember egyedüli gyereknek érezhesse magát. Egyedinek. Vagy magányosnak. – Én sem – mondja Wes. – Micsoda nagyszerű lehetőség ez a látókörünk szélesítésére. – Kihúzza magát. – A nevem Wesley Ayers, és Őrző vagyok. – Amint kimondja, széles vigyor terül szét az arcán. – Olyan jólesik hangosan kimondani. Próbáld ki. Felnézek rá és bennem rekednek a szavak. Négy éve őrzöm magamban ezt a titkot. Négy éve hazudok, rejtőzködöm, vérzek azért, hogy mindenki elől elrejtsem, ki is vagyok valójában. – A nevem Mackenzie Bishop – mondom. Négy éve, hogy Papi meghalt, és egyszer sem árultam el senkinek. Sem anyunak, sem apunak, sem Bennek, még Lyndsnek sem. – És Őrző vagyok.

AZ ARCHÍVUM /// 131

És a világnak nincs vége. Nem hal meg senki. Nem nyílnak ki ajtók. Nem rohan elő az Alakulat, hogy letartóztasson. Wesley Ayers mindkettőnk helyett ragyog. – A Sikátorban járőrözöm – mondja. – Történetekre vadászom – mondom. – Visszaviszem őket az Archívumba. Vallomásunk elsuttogott, elfúló játékká válik. – Titkolom, ki vagyok. – A holtakkal harcolok. – Hazudok az élőknek. – Egyedül vagyok. És aztán leesik, hogy miért vigyorog annyira Wes, még akkor is, ha meglehetősen bután fest a kihúzott szemével meg a koromfekete hajával meg a hegyes állával meg a hegeivel. Nem vagyok egyedül. A szavak táncra perdülnek az agyamban és Wes szemében és a gyűrűinken és a kulcsainkon, és most már én is mosolygok. – Köszönöm – szólok. – Részemről az öröm – mondja Wes, és felnéz az égre. – Későre jár. Jobb, ha megyek. Egy buta, irracionális pillanatig félek, hogy elmegy, félek, hogy soha nem jön vissza, és én itt maradok egyedül ezzel a, ezzel a… magánnyal. De aztán lenyelem ezt a különös pánikot és kényszerítem magam. hogy ne menjek utána a könyvtár ajtajához. Ehelyett nyugton maradok és végignézem, ahogy visszadugja a kulcsát az inge alá és elfordítja a gyűrűjét, hogy a három vonal a tenyerébe lapuljon. Pontosan ugyanúgy fest, mint korábban, és eltűnődöm, vajon hogy lehetséges ez, 132 /// VICTORIA SCHWAB

tekintetbe véve, hogy én hogy érzek – mintha valamilyen ajtót kinyitottak volna bennem és úgy maradt volna, tárva-nyitva. – Wesley – kiáltok utána, és abban a pillanatban leszidom magam, ahogy Wes megáll és visszanéz rám. – Jó éjt – mondom sután. Wes elmosolyodik és odalép hozzám. Ujjával végigsimítja a kulcsomat, majd visszacsúsztatja az ingem alá. A kulcs eltűnik, a hideg fém pedig a bőrömhöz ér. – Jó éjt, Őrző – mondja. És azzal eltűnik.

AZ ARCHÍVUM /// 133

TÍZ

W

ES TÁVOZÁSA után még egy ideig a kertben időzök, ízlelgetem a vallomásainkat, a közös titok alkotta apró engedetlenséget. A levegőbe lassan belopakodó hűvösre koncentrálok, és az este susogására. Papi egyszer kivitt a háza mögött elterülő zöldbe, és azt mondta, hogy a falak – amelyek kizárják az embereket és a velük járó zajt – ugyanilyen érzetet kellene, hogy keltsenek. Egy csend alkotta páncélt. Azt mondta, hogy a falak olyanok, mint egy gyűrű, csak jobbak, mert a fejemben léteznek, és mert elég erősek lehetnek ahhoz, hogy bármit elnémítsanak. Feltéve, ha megtanulom felépíteni őket. De nem sikerült. Néha azt hiszem, hogy ha esetleg eszembe jut milyen volt, amikor még megérinthettem az embereket és a bőrük tapintásán kívül semmi mást nem éreztem… De nem tudok erre visszaemlékezni, és amikor megpróbálom kizárni a zajt, csak még rosszabb lesz, és úgy érzem magam, mintha egy üvegdobozban lennék az óceán mélyén, és a hang és a nyomás bármelyik pillanatban betörhetne. Papinak már nem volt elég ideje, hogy megtanítson, így csak frusztráló emlékeim vannak 134 /// VICTORIA SCHWAB

arról, ahogyan egyetlen rezzenés nélkül átölel embereket, és az egész olyan könnyűnek tűnik, olyan normálisnak. Bármit megadnék azért, hogy normális lehessek. A gondolat bekúszik az agyamba, én pedig ellököm magamtól. Nem, nem igaz. Nem adnék meg érte akármit. Nem adnám oda a Papival való köteléket. Nem adnám oda a Ben fiókja előtt töltött időt. Nem adnám oda Rolandot és az Archívumot sem, a lehetetlen fényeivel és azzal együtt, hogy itt tapasztaltam meg azt az érzést, ami a leginkább hasonlít a békéhez. Nekem csak ennyi van. Ez minden, ami én vagyok. A könyvtár ajtaja felé indulok, és közben a meggyilkolt lány és a vérfoltos fiú jár az eszemben. Feladatom van. servamus memóriám Belököm az ajtót és megdermedek, amikor észreveszem a nagydarab nőt a sarokasztal mögött. – Ms. Angelli. Újdonsült szomszédom szemöldöke felszalad a gyanúsan parókának tűnő hajkorona alá, és csak a meglepetés első pillanata után terül szét a felismerés széles arcán. Ha feldúlt is a ma reggeli találkozásunk miatt, nem mutatja, és eltűnődöm, vajon nem magyaráztam-e bele túl sokat a sietős távozásába. Talán valóban késésben volt az értékbecslésről. – Mackenzie Bishop, a süteményes lány – mondja. A hangja halkabb itt, a könyvtárban, szinte tiszteletteljes. Néhány nagyméretű kötet hever előtte, a lapok sarkai viseltesek. Két könyv között egy csésze tea fészkel. – Mit olvas? – kérdezem. – Főképp történeteket. – Tudom, hogy a könyvekben szereplő történeteket érti alatta, amiket kis t-vel írunk, ahogy Papi mondaná. Azonban még így is összerándulok. AZ ARCHÍVUM /// 135

– Honnan kerültek ide? – kérdezem az asztalon és a polcokon sorakozó kötetekre mutatva. – A könyvek? Ó, azok idővel csak úgy idekeveredtek. Egy lakó elvitt egyet és hozott helyette két másikat. A könyvtár magától növekedett. Biztos vagyok benne, hogy teljesen feltöltötték, amikor a Coronadót először átalakították, bőrkötéses klasszikusokkal, atlaszokkal meg enciklopédiákkal. De manapság a régi és az új pompásan keveredik egymással. Pont a minap találtam egy romantikus regényt a névjegyzékek között. Most képzeld el. A pulzusom ugrik egyet. – Névjegyzékek? Némi idegesség fut át Ms. Angelli arcán, de egyik gyűrűs ujjával a háta mögé mutat. Addig pásztázom a szemközti falakat, míg rá nem bukkanok vagy egy tucat könyvre, amelyek nagyobbak a többinél és egységes megjelenésűek. A gerincükön cím helyett egy-egy évszám áll. – Ezekben jegyezték fel az itt lakókat? – kérdezem közömbösen, miközben az évszámokat pásztázom. A dátumok egészen a múlt század elejéig mennek vissza. A könyvek első fele piros. A második stóc kék. – Először akkor használták őket, amikor a Coronado még hotel volt – magyarázza Ms. Angelli. – Egyfajta vendégkönyvek voltak, ha úgy tetszik. A pirosak a hotel idejéből valók. A kékek pedig az átalakítás utánról. Odalépek a polchoz, amely a könyveket tartja. Ahogy kihúzom a legutolsó kötetet és belelapozok, látom, hogy minden névjegyzék öt év lakólistáját tartalmazza, az egyes éveket pedig egy-egy díszes lap választja el egymástól. Az utolsó válaszlaphoz hajtok, az előző évhez, és addig lapozok, 136 /// VICTORIA SCHWAB

míg el nem jutok a második emelethez. A 3F jelű oszlopban valaki kihúzta az odanyomtatott Üres szót, és ceruzával beírta, hogy Mr. és Mrs. Peter Bishop. Visszalapozva kiderül, hogy a 3F már két éve üresen állt, előtte pedig egy bizonyos Mr. Bili Lighton lakott ott. Becsukom a könyvet, visszateszem a polcra, majd azonnal leemelem az előző névjegyzéket. – Keresel valamit? – kérdezi Ms. Angelli. Hangjából némi feszültség érződik ki. – Csak kíváncsi vagyok – felelem, és újra a 3F-et keresem. Még mindig Mr. Lighton. Aztán Ms. Jane Olinger. Megállók, de a falból tudom, hogy a gyilkosság több mint tíz éve történt, a lány pedig tűi fiatal volt, hogy egyedül éljen. Visszateszem a könyvet, aztán kihúzom a következőt. Megint Ms. Olinger. Előtte Mr. és Mrs. Albert Locke. Még mindig nem jutottam elég messzire. Előtte Üres. Utána egy bizonyos Mr. Kenneth Shaw. És akkor megtalálom, amit keresek. A fekete falat, a holtteret a legtöbb emlék és a gyilkosság között. Végighúzom az ujjam az oszlopon. Üres. Üres. Üres. És nem is csupán egy könyvben. Egész kötetek vannak teli az Üres bejegyzéssel. Ms. Angelli túlságosan is nagy érdeklődéssel figyel, de én egyre csak emelgetem le a könyveket a polcról, míg el nem érem az utolsó kék kötetet, azt, amelyik az átalakítással kezdődik: 1950-54. AZ ARCHÍVUM /// 137

Az 1954-es részben is az Üres bejegyzés szerepel, de amikor elérem az 1953 jelzésű válaszlapot, megállók. A 3F hiányzik. A teljes emelet hiányzik. A teljes év hiányzik. A helyében egy marék üres papírlap. Visszalapozok az 1952. és 1951. évekhez. Mindkettő üres. Nincs feljegyzés a meggyilkolt lányról Nincs feljegyzés senkiről. Három teljes év egyszerűen… hiányzik. A nyitás éve, 1950 megvan, de a 3F mellé nem írtak nevet. Mit is mondott Lyndsey? Semmit nem talált az épületről. Gyanúsan semmit. A kék könyvet kinyitva az asztalra dobom, és majdnem kiborítom Ms. Angelli teáját. – Kissé sápadtnak tűnsz, Mackenzie. Mi a baj? – Innen oldalak hiányoznak. Ms. Angelli a homlokát ráncolja. – Ezek régi könyvek. Talán valami kiesett… – Nem – csattanok fel. – Ezeket az éveket szándékosan hagyták üresen. A 3F lakás majdnem húsz évig állt üresen a rejtélyes módon hiányzó időszakasz után. A gyilkosság. Biztosan azokban az években történt. – Minden bizonnyal – mondja Ms. Angelli inkább magának, mintsem nekem – valahol máshol archiválták őket. – Igen, én… – És akkor leesik. – Igaza van. Teljesen igaza van. – Akárki is manipulálta a bizonyítékot az Odakiben, az Archívumban lévő feljegyzésekhez nem férhetett hozzá. Máris

138 /// VICTORIA SCHWAB

felpattanok a bőrfotelből. – Köszönöm a segítségét – mondom, ahogy felkapom a névjegyzéket és visszarakom a polcra. Ms. Angelli szemöldöke feljebb kúszik. – Nos, én igazán nem… – Dehogynem. Maga zseniális. Köszönöm. Jó éjt! – Kivágódok az ajtón, aztán az előcsarnokba sietek, és már húzom is ki a kulcsot a nyakamból, a gyűrűt pedig leveszem, mielőtt még elérném a lépcső melletti ajtót. /// – MI JÁRATBAN AZ Archívumban, Miss Bishop? Lisa ül az asztal mögött. Felnéz, a tolla a levegőben egyensúlyoz néhány főkönyv fölött, amelyeket a csendet kérünk felirat mögött nyitottak ki sorra. Egészen biztos vagyok benne, hogy a tábla Lisa műve. Fekete bubifrizurája keretbe foglalja az arcát, szeme pedig éles, de kedves – két különböző árnyalatban – a zöld, szarukeretes szemüveg mögött. Lisa természetesen Könyvtáros, de Rolanddal, Patrickkel, vagy a kollégái nagy részével ellentétben ő tényleg annak is tűnik (attól a ténytől eltekintve, hogy egyik szeme üvegből van, ami az Alakulatban eltöltött napok mementója). A csuklómon lógó kulcsot babrálom. – Nem tudtam aludni – hazudom, bár még nincs is olyan késő. Itt gondolkodás nélkül ezt válaszolom, úgy, ahogy az emberek a Hogy vagy? kérdésre mindig azt mondják, hogy Jól vagy Remekül vagy Nagyszerűen, még akkor is, ha nem ez az

AZ ARCHÍVUM /// 139

igazság. – Szép a körme – mondom. és a kezére mutatok. Lisa ragyogó aranyszínre lakkozta a körmeit. – Tetszik? — kérdezi Lisa, és megcsodálja a művet. – Az egyik szekrényben találtam a lakkot. Roland ötlete volt. Azt mondja, hogy most nagy divat. Nem vagyok meglepve. Roland köztudottan imádja a szennylapokat. de ami kevésbé köztudott, az az, hogy a frissen bekerült Történeteket is mindig szemügyre veszi. – O már csak tudja. Lisa mosolya elhalványul. – Mit tehetek ma önért, Miss Bishop? – kérdezi, és nem veszi le rólam színes pillantását. Tétovázok. Persze elmondhatnám Lisának, hogy mit is keresek, de erre a hónapra már felhasználtam a Lisa által kibocsátott szabályszegő kuponokat a Ben polcánál tett látogatások alkalmával. És nincs tárgyalásai alapom, nincs nálam semmi az Odakiből, amivel esetleg lekenyerezhetném. Jóban vagyok Lisával, de ha megkérdezem és nemet mond, sosem jutok át az asztalon. – Roland nincs bent? – kérdezem közönyösen. Lisa pillantása elidőzik rajtam, de aztán visszatér a főkönyvekhez. – Kilencedik szárny, harmadik folyosó, ötödik terem. Legalábbis amikor utoljára néztem. Elmosolyodom, és elindulok az ajtó felé. – Ismételje el – utasít Lisa. Szemforgatva elismétlem a számokat. – Kilenc, három, öt. – El ne tévedjen — figyelmeztet, ahogy az ajtóhoz érek. Az átriumban lelassulnak a lépteim. A színes üveg sötét, mintha a mögötte lévő ég, már ha létezne egyáltalán, éjszakába fordulna, de az Archívumban a kihunyó fény ellenére is világos 140 /// VICTORIA SCHWAB

van. Olyan, mintha az ember egy víztócsán vágna át. Hűvös, csillogó, szépséges vízen. Lelassít, körbevesz és átcsap fölötted. Káprázatos. Fa és kő és színes üveg és nyugalom. Kényszerítem magam, hogy lepillantsak a sötét fapadlóra, hogy kijussak az átriumból, menet közben pedig a számokat ismételgetem magamban: kilenc három öt, kilenc három öt, kilenc három öt. Túlságosan is könnyű itt eltévedni. Az Archívum egy mozaik, az évek során új darabokat adtak hozzá vagy a régieket átalakították, és az a folyosó, amelyen végighaladok, világosabb fából készült, a mennyezet változatlanul magas, de a polcok elején lévő feliratok kopottak. Elérem az ötödik termet, ahol a stílus ujra megváltozik; a padló itt márvány, a mennyezet pedig alacsonyabb. Minden terem más, és mégis mindegyikben állandó csend uralkodik. Roland nekem háttal egy nyitott fiók előtt áll, ujját pedig finoman egy férfi vállához érinti. Amikor belépek, a keze a Történetről a polcra vándorol, és egyetlen sima, néma mozdulattal betolja a fiókot. Felém fordul, és egy pillanatra a szeme olyan… szomorú. De aztán pislog egyet és magához tér. – Miss Bishop. – Jó estét, Roland. A terem közepén egy asztal áll két székkel, de Roland nem kínál hellyel. Szétszórtnak tűnik. – Minden rendben? – kérdezem. – Természetesen. – Automatikus válasz. – Mi járatban? – Szívességet szeretnék kérni. – Roland a homlokát ráncolja. – Nem Ben. ígérem.

AZ ARCHÍVUM /// 141

Roland körbepillant a helyiségben, aztán kivezet a túlsó folyosóra, ahol a falak mentén nem állnak polcok. – Folytassa… – mondja lassan. – Valami szörnyűség történt a szobámban. Egy gyilkosság. Roland felvonja a szemöldökét. – Honnan tudja? – Elolvastam. – Nem lenne szabad szükségtelenül tárgyakat olvasnia, Miss Bishop. Ez az adottság nem arról szól, hogy a saját kedvére… – Tudom, tudom. A kíváncsiság veszélyei, miegymás. De ne tegyen úgy, mintha maga immunis lenne erre. Roland elhúzza a száját. – Nézze, nem lenne valami módja, hogy… – Kitárom a karom, a testekkel, életekkel teli falak felé intek. – Valami módja, hogy mi? – Hogy lefuttasson egy keresést? Nézze meg a Coronado lakóit. A lány márciusban halt meg, valamikor 1951 és 1953 között. Ha megtalálom a lányt itt, az Archívumban, akkor elolvashatjuk és megtudhatjuk, hogy ki volt, és hogy ki volt a gyilkosa… – Miért? Csak hogy kielégíthessük a maga kíváncsiságát? Aligha ebből a célból őrizzük ezeket az aktákat… – Akkor mégis mi célból? – csattanok fel. – Elméletileg a múltat kell védelmeznünk. Nos, most valaki épp azt próbálja meg eltörölni. Évek hiányoznák a Coronado feljegyzéseiből. Azok az évek, amikor megöltek egy lányt. A fiú, aki megölte, elment Elfutott. Meg kell tudnom, hogy mi történt. Tudnom kell, hogy megúszta-e, és hogy én nem… – Tehát erről van szó – mormogja Roland. – Ezt hogy érti? 142 /// VICTORIA SCHWAB

– Ez nem csak egy gyilkosság felderítéséről szól. Ez Benről szól. Úgy érzem, mintha pofon vágtak volna. – Nem. Én… – Ne sértsen meg, Miss Bishop. Maga rendkívüli Őrző, de tudom, hogy miért nem bírja elviselni, ha egy név rajta marad a listáján. Ez nem csupán a kíváncsiságról szól, hanem a lezárásról… – Legyen. De ez nem változtat azon a tényen, hogy valami szörnyűség történt a szobámban, amit valaki megpróbált elkenni. – Az emberek időnként rossz dolgokat tesznek – szól halkan Roland. – Kérem. – Kétségbeesés bujkál a hangomban. Nyelek egyet. – Papi mindig azt mondta, hogy az Őrzőknek három dologra van szükségük: tehetségre, szerencsére és megérzésre. Bennem mindhárom megvan. És az ösztöneim most azt súgják, hogy valami nincs rendben. Roland leheletnyit félredönti a fejét. Ez árulkodó jel. Kezd engedni. – Csak ennyit tegyen meg – mondom. – Segítsen megtalálni a lányt, hogy én megtalálhassam a fiút. Roland kihúzza magát, de elővesz egy kis írótömböt a zsebéből és jegyzetelni kezd. – Meglátom, mit tehetek. Elmosolyodok, ügyelve arra, hogy ne örüljek túlságosan – nem akarom, hogy Roland azt higgye, előre kiterveltem az egészet csak annyira, hogy hálásnak tűnjek. – Köszönöm, Roland.

AZ ARCHÍVUM /// 143

A válasz egy morgás. Érzem az árulkodó kaparászást a zsebemben, és ahogy előhúzom a listát, új nevet találok rajta:

Melani Allen,

10. Hüvelykujjammal megdörzsölöm a

számot. Ugyanannyi idős, mint Ben volt. – Minden rendben? – kérdezi Roland lazán. – Csak egy gyerek – felelem, miközben zsebre vágom a listát. Indulni készülök, de tétovázom. – Majd tájékoztatom a fejleményekről, Miss Bishop – feleli Roland, válaszolva a hallgatásomra. – jövök magának eggyel. – Mint mindig – szól még utánam. A folyosókon és az átriumon keresztül visszatérek a váróterembe, ahol Lisa időközben újra elmerült a főkönyvek lapozgatásában. – Már megy is? – kérdezi, ahogy elhaladok mellette. – Van egy új nevein – mondom. Neki aztán tudnia kell. Tőle kap, tani. – A Coronadóban nem nagyon lehet unatkozni. – A régi épületek… – Tudom, tudom. – Mostanáig mondhatni eltereltük innen a forgalmat, amennyire csak tudtuk, de most már jobb lesz, hogy ön itt van a helyszínen… – Micsoda öröm. – Már most kijelenthetjük, hogy több Történetre kell majd számítania, mint a korábbi területén. Talán kétszer-háromszor annyira. Nem több, mint… – Kétszer vagy háromszor annyira?

144 /// VICTORIA SCHWAB

Lisa összekulcsolja a kezét. – Oka van a megpróbáltatásoknak Miss Bishop – mondja kedvesen. – Nem akar az Alakulat tagja lenni? Utálom ezt a mondatot. Azért utálom, mert a Könyvtárosok nyelvén ez azt jelenti, hogy így jártál. Lisa szarukeretes szemüvege fölött az enyémbe fúrja a tekintetét, ami mintha kihívás lenne, hogy tovább feszegessem a témát. – Van még valami, Miss Bishop? – Nem – mormogom. Nagyon ritkán lehet Lisát ilyen merevnek látni. – Azt hiszem, ez minden. – Jó éjszakát – kiáltja utánam, és egy aranyosan csillogó intéssel bocsát utamra, mielőtt újra felvenné a tollat. Visszaintek, aztán elindulok a Sikátorba, hogy megtaláljam Melanie-t. /// VAN EZ A PILLANAT – amikor belépek a Sikátorba, pontosan azután, hogy bezárul mögöttem az Archívum ajtaja, és még mielőtt nekikezdenék a vadászatnak –, ez a kis időszilánk, amikor a világ nyugodtnak tűnik. Nem csendesnek persze, de mozdulatlannak, békésnek. És aztán meghallok egy távoli kiáltást vagy léptek hangját vagy valami más zajt, és mindezek arra emlékeztetnek, hogy nem a nyugalom az, ami segít nyugton maradnom. Hanem a félelem. Papi mindig azt mondta, hogy csak a bolondok és a gyávák vetik meg a félelmet. A félelem tartja életben az embert.

AZ ARCHÍVUM /// 145

Az ujjaim felkúsznak a foltos falon, a csuklómon lógó kulcs nekiütközik a kőnek. Behunyom a szemem, és leszorítom a kezem. Egészen addig nyúlok, míg el nem érem a múltat. Az ujjaim, majd a tenyerem, majd a csuklóm is elzsibbad. Már épp elkezdeném visszatekerni az emlékeket, hogy Melanie Allén nyomára bukkanjak, amikor félbeszakít egy éles hang, mint a betonon megcsikorduló fém zaja. Pislogok egyet, majd hátrahúzódom a faltól. A hang túlságosan is közel van. Követem a zajt a folyosó végéig, majd befordulok a sarkon. Sehol semmi. Megállók, előhúzom az Archívum listáját a zsebemből, hogy újra ellenőrizzem, de a tízéves Melanie neve szerepel rajta egyedül. Újra meghallom a zajt a folyosó végéről, ahogy megcsikordul, mint a köröm a táblán, és sietve elindulok, balra fordulok és… A kés a semmiből bukkan elő. Lecsap, én pedig leejtem a papírt és hátraugrok, a penge pedig kis híján a gyomromba vág a levegő helyett. Összeszedem magam és félrehajolok. ahogy a kés újra lecsap, ügyetlenül, de gyorsan. A kést tartó kéz masszív, az ököl sebhelyes, a kés mögött álló Történet pedig legalább olyan durvának néz ki. Magas és csupa izom, betölti a folyosót, szeme félig eltűnik a vastag, dühös szemöldök alatt, írisze teljesen feketére tágult. Már elég régóta van kint ahhoz, hogy teljesen elveszítse a fejét. Miért nem jelent meg a listán? Amikor felismerem a kezében lévő kést, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ugyanaz, mint ami Jacksonnál volt. 146 /// VICTORIA SCHWAB

Karhosszúságú hajlított fém, ami sötét nyélben végződik – amelyet a Történet tenyere rejt –, a markolatba pedig lyukat fúrtak. A Történet újra lecsap, én pedig lekuporodok, megpróbálok gondolkodni, de ő túl gyors, és minden energiámat felemészti az, hogy egy darabban talpon maradjak. A folyosó túl szűk ahhoz, hogy elgáncsoljam, úgyhogy felugrok, egyik lábamat megvetem a falon és elrugaszkodom, így a bakancsommal a túlsó falba vágom a Történet arcát. A feje rettentő csattanással vágódik a falhoz, de ő alig rezzen meg, én pedig földet érve még épp időben gurulok arrébb, hogy elkerüljek egy újabb vágást. Még a szúrások kerülgetése közben is érzem, hogy egyre hátrébb szorulok. – Hogy került hozzád az a kulcs, Abbie? A Történet végképp megtébolyult. Engem néz, de valaki mást lát, és bárki is legyen ez az Abbie, a Történet nem örül túlságosan, hogy látja. Miközben lebukom, kétségbeesetten próbálok valami kapaszkodót találni. A kifakult kabátjára varrott címke szerint a neve Hooper. Úgy forgatja a kést, mintha fejsze lenne, darabolja a levegőt. – Honnan vetted a kulcsot? Miért nem szerepel a listámon? – Add ide – vicsorogja. – Vagy levágom a csinos kis csuklódról. Olyan erővel csap le, hogy a kés egy ajtóba csapódik, a fém pedig beleáll a fába. Megragadom a kínálkozó lehetőséget, és minden erőmmel mellkason rúgom, remélve, hogy a lendülettől majd elengedi a pengét. Nem járok sikerrel. AZ ARCHÍVUM /// 147

A rúgás után fájdalom kúszik fel a lábamon, Hoopert viszont csak annyira rázza meg, hogy kiszabadíthassa a fegyvert a Sikátor falából. Most még erősebben szorítja a nyelet. Tudom, hogy egyre kevesebb helyem maradt. – Kell az a kulcs – nyögi. – Tudod, hogy kell. Nekem meg az kell, hogy egy teljes pillanatra megállhassak, hogy rájöjjek, mit keres egy kifejlett Történet az én területemen, és hogyan fogok kijutni innen jelentősebb vérveszteség nélkül. Még egy lépés hátrafelé, és a vállam nekiütközik a falnak. Összeszorul a gyomrom. Hooper előrelép, a kés hűvös hegye pedig megállapodik az állam alatt, annyira közel, hogy nyelni sem merek. – A kulcsot. Most.

148 /// VICTORIA SCHWAB

TIZENEGY

K

IEGYENESÍTED A PAPÍRLAPOT, amit egyébként feltekerve tartasz a füled mögött. Megkocogtatom az apró hetes számot a fiú neve mellett. – Mind ilyen fiatalok? – Nem mind – feleled lesimítva a lapot, a szádban meggyújtatlanul lóg a cigaretta. – De a legtöbb igen. – Aliért? Kiveszed a cigarettát, és a kegyével a levegőbe koksz. – Ez a leghaszontalanabb kérdés a világon. Használd okosan a szavakat. Legyél konkrét. A miért olyan, mint a bee vagy a mú, vagy az a buta hang, amit a galambok adnak ki magukból. – Aliért van az, hogy a legtöbb Történet, aki felébred, olyan fiatal? – Némelyik zavarodott, vagy legalábbis az volt. De a legtöbb nyugtalan. Talán nem éltek eleget. – Megváltozik a hangszíned. – De mindenkinek van Története, Kenzie. A fiataloknak és az öregeknek egyaránt. – Látom, ahogy magadban próbálgatod a szavakat. – Minél idősebb a AZ ARCHÍVUM /// 149

Történet, annál mélyebben alszik. Azokban az idősebbekben, akik felébrednek, általában van valami: valami más, valami sötét. Zavarodottak. Instabilak. Rossz emberek. Veszélyesek. Általában ók azok. akik kijutnak az Odakibe. Akik aztán az Alakulat kezébe kerülnek. – Őrzógyilkosok – suttogom. Bólintasz. Felegyenesedem. – Hogy tudom legyőzni ókét? – Erővel. Ügyességgel. – Végighúzod a kezed a hajamon. – És szerencsével. Nagy szerencsével. /// A HÁTAM ÚJRA nekifeszül a falnak, ahogy a kés hegye megböki a nyakamat, és igazán nem szeretnék így meghalni. – A kulcsot – morogja újra Hooper, és fekete szeme ide-oda rebben. – Te jó Isten, Abbie, én csak ki akarok jutni. Ki akarok jutni, ő meg azt mondta, hogy nálad van, azt mondta, hogy meg kell szereznem… Úgyhogy most add szépen ide! Ő? A kés nekinyomódik a nyakamnak. Az agyamból iszonytató módon hirtelen minden kihullik. Apró lélegzetet veszek. – Oké – mondom, ahogy a kulcsért nyúlok. Háromszor tekertem rá a madzagot a csuklómra, és remélem, hogy valamikor a kitekerés és az átadás között sikerül megszereznem a kést. Kiakasztom az első hurkot. 150 /// VICTORIA SCHWAB

És akkor megakad a szemem valamin. A folyosó végén, Hooper hatalmas tömbje mögött megmoccan egy árnyék. Egy alak a sötétben. Az alak némán előresurran, és az arcát ugyan nem látom, de a körvonalait és ezüstös-szőke haját igen. Odaoson a Történet mögé, miközben a második hurkot is kiakasztom. Amikor a madzag utolsó hurkát is leakasztom a csuklómról, Hooper pedig kikapja a kulcsot a kezemből, a kés egy leheletnyit hátrébb húzódik, az idegen karja pedig a Történet nyakára fonódik. A következő pillanatban Hooper a földön találja magát, a kés pedig kiesik a kezéből. A mozdulat tiszta, hatékony. Az idegen felkapja a pengét és megcélozza vele a Történet széles mellkasát, de egy töredékmásodperccel elkésett, Hooper pedig megragadja és hallható reccsenéssel csapja oda a legközelebbi falhoz. És aztán meglátom, ahogy megcsillan a földön, kettőnk között. A kulcsom. Abban a pillanatban bukom le érte, ahogy Hooper is észreveszi és utánalendül. Ő nyúl érte először, de aztán két pislogás között a szőke férfi megragadja Hooper állkapcsát és gyorsan eltöri a nyakát. Mielőtt Hooper lerogyhatna, az idegen elkapja a testét és nekicsapja a legközelebbi falnak, majd a kést egyenesen belenyomja a mellkasába a penge és a markolat nagy része olyan mélyen fúródik bele a Történetbe, hogy odaszögezi a testet a faajtóhoz. Az elernyedt Történetet bámulom, a

AZ ARCHÍVUM /// 151

mellkasára lógó fejét, és azon tűnődöm, vajon menynyi időbe telik majd. hogy magához térjen. Az idegen arra a pontra mered, ahol a keze összeforr a késsel, a kés pedig Hooper testével a sebből azonban nem szivárog vér. Újra és újra elengedi, majd megmarkolja a kést. – Nem fog úgy maradni – szólok, és kétségbeesetten igyekszem elkerülni, hogy a remegés felkússzon a hangomba, miközben a csuklómra tekerem a madzagot. Az idegen hangja halk. – Szerintem sem. Elengedi a kést és Hooper teste ernyedten lóg az ajtóról. Érzem, ahogy egy vércsepp lefolyik a nyakamon. Letörlöm. Azt kívánom, bárcsak elmúlna a remegésem. A listám fehér folt a megfeketedett padlón. Magamban elmormolok egy szitkot, ahogy felveszem. Közvetlenül Melanie Allén neve alatt egy új név tűnik fel, olvasható kézírással.

Albert Hooper, 45. Ezzel egy kicsit elkéstek. Abban a pillanatban nézek fel, amikor az idegen homlokráncolva tapogatja a nyakát. – Megsérültél? – kérdezem, mikor eszembe jut, hogy nekicsapódott a falnak. Próbaképpen először egyik irányba köröz lassan a vállával, utána a másik irányba. – Nem hinném. Fiatal, még nem lehet húszéves, halványszőke haja elég hosszú ahhoz, hogy a szemébe és az arcába lógjon. Feketében van, nem púnk vagy gót, csupán egyszerű, jól szabott ruhákat 152 /// VICTORIA SCHWAB

visel. Az öltözete beleolvad az őt körülvevő sötétségbe. A pillanat szürreális. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy már találkoztunk valahol, de tudom, hogy emlékeznék, ha így lenne. Es most itt állunk a Sikátorban, egy Történet teste pedig úgy lóg köztünk, mint valami kabát. Az idegent mintha ez nem zavarná különösebben. Ha a harci technikája alapján nem tűnne Őrzőnek, a hidegvére alapján mindenképpen az. – Te ki vagy? – kérdezem, és megpróbálok annyi hivatalos csengést kölcsönözni a hangomnak, amennyit csali bírok. – Owen – feleli. – Owen Chris Clarke. Találkozik a tekintetünk, és szorítani kezd a mellkasom. Ebben a fiúban minden olyan nyugodt, kiegyensúlyozott. Harc közben a mozdulatai simák voltak, hatékonyak, még akár elegánsak is. De a tekintete metsző. Kegyetlen. Olyan a szeme, mint Ben rajzolt figuráinak, éles, halványkék. Kábának érzem magam mind Hooper hirtelen támadása, mind Owen ugyanolyan hirtelen felbukkanása miatt, de nincs időm összeszedni magam, mert Hooper teste megrándul az ajtón. – Hogy hívnak? – kérdezi Owen. És valamilyen oknál fogva megmondom neki az igazat. – Mackenzie vagyok. Owen elmosolyodik. Olyan mosolya van, ami alig látszik a száján. – Honnan jöttél? – kérdezem, Owen pedig hátrapillant, amikor is megrebben Hooper szemhéja. Az ajtón, amelyre Owen felszegezte, fehér kör virít, és még épp van annyi időm, hogy ezt észrevegyem, mielőtt Hooper fekete szeme kinyílna. AZ ARCHÍVUM /// 153

Akcióba lendülök, benyomom a kulcsot a zárba és elfordítom, miközben belekapaszkodom a Történet mellkasából kiálló késbe és meghúzom. Az ajtó kinyílik, a kés kicsusszan, én pedig gyomorszájon rúgom Hoopert, amitől néhány lépést hátratántorodik, és ez pontosan elegendő. A cipője már a Visszavétel fehérségében áll, én pedig becsapom az ajtót kettőnk között. Még hallom, ahogy Hooper dörömbölni kezd az ajtón, majd minden halálos csendbe borul. Visszafordulok a Sikátor felé, és ugyan csak néhány másodperc telt el, de Owen Chris Clarke máris eltűnt. /// LEROSKADOK A KOPOTT szőnyegre a Coronado lépcsőjén, és visszahúzom a gyűrűmet. A kés és a lista is mellettem hevernek. Hooper neve eltűnt. Ezzel különösebben nem vagyok előrébb, hiszen egyébként is csak akkor tűnt fel, amikor már a harc közepén jártunk. Jelentenem kéne az esetet, de kinek? A Könyvtárosok valószínűleg csak előadást tartanának arról, hogy milyen fontos mindenre készen állni, ha valaki az Alakulat tagja akar lenni. De erre hogy állhattam volna készen? Ég a szemem, ahogy a fejemben visszajátszom a küzdelmet. Ügyetlen voltam. Gyenge. Váratlanul ért a dolog. Soha, de soha nem lenne szabad, hogy bármi is váratlanul érjen. Tudom, hogy kioktatna, tudom, hogy leszidna, de évek óta először most nem elegendőek az emlékek. Bárcsak beszélhetnék Papival! 154 /// VICTORIA SCHWAB

– Majdnem vesztettem. Elsuttogott vallomásom tanúja csupán az üres előcsarnok, az erő egyre inkább eltűnik a hangomból. A szemhéjam mögött Owen Chris Clarke eltöri Hooper nyakát. – Fogalmam sem volt, hogy tudnám leküzdeni. Papi. Tehetetlennek éreztem magam. – A szó kaparja a torkomat. – Már évek óta csinálom ezt, és még sosem éreztem így. – A kezem enyhén remegni kezd. Ahogy az ujjaim a mellettem heverő késre vándorolnak, úgy a gondolataimban Hoopert Owen váltja fel. Sima mozdulatai, a könnyedség, amellyel a fegyvert és a Történetet kezelte. Wesley azt mondta, hogy többen osztoztak ezen a területen. Talán Hooper először Owen listáján jelent meg. De lehet, hogy mint Wesleynek, Owennek sem volt épp jobb dolga, és jó időben volt jó helyen. Felveszem a kést, szórakozottan megforgatom a kezemben, és megállók. Valamit belevéstek a fémbe, pontosan a markolat fölött. Három apró vonalat. Az Archívum jelét. Összeszorul a gyomrom. A fegyver az Archívum egyik tagjáé volt – lehetett Őrző, Alakulati tag, Könyvtáros – . hogy került akkor egy Történet kezébe? Vajon Jackson csente el, amikor megszökött? Vagy valaki esetleg odaadta neki? Megdörzsölöm a szemem. Későre jár. Paranoiásan viselkedem. Megszorítom a kés markolatát. Talán szükségem lesz rá. Nagy nehezen talpra állok, és már éppen elindulnék fel a lépcsőn, amikor meghallom. Zene. Minden bizonnyal egész végig szólt. Egyik oldalról a másikra forgatom a fejem, megpróbálom kivenni, hogy honnan AZ ARCHÍVUM /// 155

is jön, amikor is meglátom, hogy a kávézó táblája alá egy Hamarosan nyitunk! felirat került, anyám legszebb, legolvashatóbb kézírásával. Elindulok a tábla felé, de eszembe jut, hogy egy hatalmas, csupasz és meglehetősen feltűnő kést szorongatok. A sarokban, ahol a díszlépcső találkozik a fallal, óriási virágcserép áll, én pedig óvatosan elhelyezem benne a fegyvert, mielőtt átvágnék az előcsarnokon. A zene egyre hangosodik. Amint belépek a folyosóra, még hangosabb lesz, aztán át a jobb oldali ajtón, le egy lépcsőfokot, át egy másik ajtón, a hangjegyek úgy mutatják az utat, mint a kenyérmorzsák. Anyám egy fénykör közepén térdel, amikor rátalálok. Aztán rájövök, hogy nem fény az, hanem tiszta, világos kő. Lehajtott fejjel súrolja a padlót, amelyen, mint kiderül, egyáltalán nem szürkék a járólapok, hanem megdöbbentően gyöngyházfényű fehér márványból készüllek. A puli egyik része is csillogó, fekete és arany szálakkal átszőtt fehér gránit, ahol anyám már kipróbálta takarítási virtuozitását. A fekete és arany foltok úgy csillognak, mint drágakövek a szén között. A rádió bömböl, egy popdal a tetőfokára hág, aztán beleolvad a reklámokba, de anyu szemmel láthatóan nem érzékel semmit a szivacs surrogásán és az egyre növekvő fehér folton kívül. A padló közepén részben már előbukkant egy rozsdásra színeződött minta. Egy rózsa, amelynek minden szirmát külön fektették le a kőbe, egyenletes, földszínű vörös. – Hűha – szólok. Anyu hirtelen felnéz. – Mackenzie, nem is láttam, hogy itt vagy. Talpra áll. Úgy néz ki, mint egy emberi porrongy, mintha a kávézó összes mocskát egyszerűen csak átvitte volna saját 156 /// VICTORIA SCHWAB

magára. Az egyik pulton egy elfeledett szatyor hever, tele ennivalóval. A lecsapódott pára miatt a műanyag szatyor rátapad a hűvösebb napokat látott holmikra. – Lenyűgöző – mondom. – Tényleg van valami a vastag por alatt. Anyu csípőre tett kézzel áll és ragyog. – Tudom. Minden tökéletes lesz. Újabb popdal hangzik fel a rádióból, de én odanyúlok és kikapcsolom. – Mióta vagy idelent, anyu? Anyu meglepetten pislog. Mintha nem gondolt volna az időre, és arra, hogy ez előszeretettel szokott haladni. Most tűnik fel neki az ablakon túli sötétség, aztán tekintete visszatéved az elfelejtett bevásárlószatyorra. Valami megroppan benne. És egy pillanatra meglátom őt. Nem a százezer wattos, fájdalmasan feszes mosolyú anyut, hanem az igazit. Az anyát, aki elvesztette a kisfiát. – Jaj, ne haragudj, Mac – mondja, és kézfejével megdörzsöli a homlokát. – Teljesen elvesztettem az időérzékemet. – A keze vörös, teljesen kidörzsölődött. Még gumikesztyűt sem húzott. Újra mosolyogni próbál, de a mosolya elhalványul. – Semmi baj – felelem. Felrakom a tisztítószeres vizet a pultra, és felszisszenek, ahogy a vödör súlya alatt fájdalom hasít bekötözött karomba, aztán kiöntöm a vizet a mosogatóba. Ahogy elnézem, rá is fér a kagylóra. Az üres vödröt pedig a karomra akasztom. – Menjünk fel. Anyu hirtelen kimerültnek tűnik. Felemeli a szatyrot a pultról, de átveszem tőle.

AZ ARCHÍVUM /// 157

– Fogom én – mondom fájós karral. – Éhes vagy? Melegítek neked valami vacsorát. Anyu fáradtam bólint. – Az remek lenne. – Szuper – felelem. – Menjünk haza. Haza. Ez a szó még mindig ráspolyos érzést kelt a számban. De legalább anyu arcán átsuhan egy mosoly – egy fáradt, igazi mosoly úgyhogy megérte. /// ANNYIRA FÁRADT vagyok, hogy még a csontjaim is fájnak. De nem bírok aludni. A szememre szorítom a tenyerem, újra és újra és újra lejátszom a fejemben a Hooperrel folytatott harcot, keresek valamit, amit másképp csinálhattam volna – amit másképp kellett volna csinálnom. Owenre gondolok, gyors, hatékony mozdulataira, arra, ahogy eltörte a Történet nyakát, ahogy belevágta a kést a mellébe. Az ujjaim a szegycsontomra vándorolnak, végighúzom rajta a kezem. Felülök, benyúlok az ágy alá, és előveszem a kést a rejtekhelyéről, az ágykeret alsó részéről. Amint anyu lefeküdt, visszamentem az előcsarnokba, és kimentettem a cserépből. A penge most gonoszul villog a sötét szobában, az Archívum jele pedig olyan, mint a tinta a fényes fémen. Kié volt vajon? Lehúzom a gyűrűmet, ráejtem a takaróra, és megfogom a markolatot. Az emlékek nesze zümmögni kezd a tenyeremben. A fegyvereket, még akár a kisméretűeket is könnyű olvasni, mert általában élénk, erőszakos múlttal rendelkeznek. 158 /// VICTORIA SCHWAB

Behunyom a szemem és elkapom a benti fonalat. Két emlék kezd el visszafelé forogni, a frissebb Hooperhez kapcsolódik – látom magamat a falhoz szorulva, tágra nyílt szemmel –, a régebbi pedig Jacksoné. De azelőttről, hogy Jackson behozta a kést a Sikátorba… nincs semmi. Csak sima sötétség. A pengének csordultig kellene lennie történetekkel, ehelyett pedig úgy tűnik, mintha nem lenne múltja. De a fémen lévő jelek mást mondanak. Mi van, ha Jackson nem lopta a kést? Mi van, ha valaki felfegyverezve küldte őt a Sikátorba? Pislogok, próbálom eloszlatni az egyre növekvő nyugtalanságot a hiányzó emlékek matt feketeségével együtt. A dolog egyetlen jó oldala, hogy bárhonnan is került elő a fegyver, most már az enyém. Beleakasztom az ujjam a markolaton lévő lyukba, és lassan megforgatom a pengét. Megszorítom a markolatot, a kés megáll, a nyél halk csettintéssel simul a kezembe, a penge pedig rásimul az alkaromra. Elmosolyodom. Lenyűgöző egy fegyver ez. Egészen biztos vagyok benne, hogy megölhetném magam vele. De az, hogy nálam van, hogy a kezemben fogom, valahogy jó érzéssel tölt el. Rá kell jönnöm, hogyan tudnám ráerősíteni a vádlimra, hogy ne legyen szem előtt és ne vehessék el tőlem. Papi figyelmeztetése visszhangzik a fejemben, de elhallgattatom. Felhúzom a gyűrűt, a kést pedig visszateszem a rejtekhelyére, a matrac alá, és megígérem magamnak, hogy nem fogom használni. Azt mondom magamnak, hogy nem lesz rá szükség. Visszafekszem, már kevésbé érzem a megrázkódtatás súlyát, de még mindig nem tudok aludni. A tekintetem megállapodik az éjjeliszekrényen trónoló kék AZ ARCHÍVUM /// 159

medvén, amelynek orrán ott egyensúlyoz Ben szemüvege. Az ilyen éjszakákon azt kívánom, bárcsak beszélgethetnék Bennel, hogy kimerítsem az agyam, de nem mehetek vissza az Archívumba ilyen hamar. Eszembe jut, hogy felhívom Lyndseyt, de késő van, és egyébként is, mit mondhatnék neki? Milyen volt a napod? Igen? O, az enyém? Megtámadott egy Őrzőgyilkos. Tudom! És megmentett egy idegen, aki csak úgy eltűnt… És képzeld el, a Satírsrác, ő meg Őrző! …Nem, Őrző nagy Ő-vel. És gyilkosság történt a szobámban. Valaki megpróbálta eltussolni, kitépte a lapokat a ház feljegyzéseiből. Ja, majdnem elfelejtettem mondani. Valaki az Archívumból meg akar öletni. Felnevetek. Fojtottan hangzik, de segít. És aztán ásítok, és valamilyen csoda folytán hamarosan rám talál az álom.

160 /// VICTORIA SCHWAB

TIZENKETTŐ

M

ÁSNAP Melani

Alben,

10. mellé csatlakozik

Jena Freeth, 14. is, de abban a pillanatban, ahogy

elindulnék vadászni, felbukkan anyu kötényben és az újonnan megtalált ezer wattos mosolyával, a kezembe nyom egy tisztítószerekkel teli dobozt, és az egészet megtetézi egy könyvvel. – Kávézói műszak! Úgy mondja, mintha valami díjat vagy jutalmat kaptam volna. Az alkarom még mindig tompán sajog, a kezemben tartott doboz pedig bármelyik pillanatban kiborulhat. – Van némi elképzelésem, hogy mihez kezdjek a tisztítószerekkel, de a könyvvel mégis mi van? – Apád elhozta a kötelező olvasmányok listáját az iskolából. Anyámra nézek, aztán a falon lógó naptárra, aztán az ablakon beszűrődő napsütésre. – Nyár van. – Igen, ez egy nyári olvasmánylista – mondja vidáman. – Most pedig indíts. Takaríthatsz vagy olvashatsz, vagy előbb AZ ARCHÍVUM /// 161

takarítasz és utána olvasol, vagy előbb olvasol és utána takarítasz, vagy… – Vágom. – Kikönyöröghetném, hogy ne kelljen ezt csinálnom, hazudhatnék, de némileg még mindig a tegnap esti megrázkódtatás hatása alatt állok, és nem bánnám, ha néhány órát M-ként tölthetnék és belekóstolhatnék egy kicsit a normalitásba. Emellett pedig a kávézóból is nyílik egy ajtó a Sikátorba. Odalent a mennyezeti fények álmosan pislognak. Leteszem a dobozt a pultra, hogy a benne lévő holmik újra összerendeződjenek, míg én előtúrom a könyvet. Dante Isteni színjátéka az. Ez biztosan valami vicc. Szemügyre veszem a borítót, amelyen nem spóroltak a pokolbéli lángokkal, és büszkén tanúsítják, hogy ez bizony a szöveg érettségire előkészítő kiadása, az idegen szavak magyarázata pedig lábjegyzetben található. Kinyitom az első oldalnál és olvasni kezdek. „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat…”2 Köszönöm, nem. A fal mellett álló, összehajtogatott lepedők közé hajítom Dantét, ahol érkezése nagy port ver fel. Akkor marad a takarítás. Az egész helyiség enyhén tisztítószer- és állott por szagot áraszt az ablakon túli nyári levegő ellenére. Kinyitom az összes ablakot, aztán bekapcsolom a rádiót, feltekerem a hangerőt és nekilátok a munkának.

2

Babits Mihály fordítása

162 /// VICTORIA SCHWAB

A dobozban lévő tisztítószerek feléről fogalmam sincs, hogy mire való, és a habos keverék, amelyet végül kikutyulok, elég erősnek érzik ahhoz, hogy átrágja magát a gumikesztyűmön és szép fényesre takarítsa a csontjaimat. Gyönyörűségesen kék a lötty, és amikor rákenem a márványra, vibrálni kezd. Szinte hallom, ahogy átrágja magát a padlóra ragadt mocskon. Néhány erőteljes mozdulat a szivaccsal, és az én padlórészem is kezd hasonlítani anyu tegnapi művéhez. – Ezt nem hiszem el. Amikor felnézek, meglátom Wesley Ayerst, amint fordítva ül egy fémszéken, amely relikvia a lepedők alól került elő. A legtöbb bútort kivittük a belső udvarra, de néhány szék bent maradt, beleértve ezt is. – Itt tényleg van valami a sok por alatt! – Karjával átöleli a szék háttámláját és a fémívre hajtja az állát. Nem is hallottam, mikor jött be. – Jó reggelt – teszi hozzá. – Gondolom, nem lappang egy kanna kávé valahol a közelben. – Egyelőre valóban nem. – És még ti nevezitek magatokat kávézónak. – Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a táblán az áll, „Hamarosan nyitunk” — mondom, miközben talpra állok. – Szóval, mi járatban vagy a jövendőbeli Bishop Kávézóban? – Gondolkoztam. – Veszélyes foglalatosság. – Csakugyan. – Wesley játékosan felvonja egyik szemöldökét. – A fejembe vettem, hogy megmentelek az esős napok és a magányos házimunka poklából. – Csak nem?

AZ ARCHÍVUM /// 163

– Tudom, rendkívül nagylelkű dolog a részemről. – Wesley tekintete a félredobott könyvre siklik. Közelebb hajol, mígnem ujjai az összehajtott lepedőn heverő Isteni színjátékot súrolják. – Hát ez meg mi? – kérdezi. – Kötelező olvasmány – mondom, és elkezdem sikálni a pultot. – Szégyen-gyalázat, hogy ilyesmire vetemednek – mondja, ahogy belelapoz a könyvbe. – A kötelezettség még a legjobb könyveket is elrontja. – Te már olvastad? – Néhányszor. – Felvonom a szemöldököm, Wesley pedig elneveti magát. – Már megint ez a szkepticizmus. A külső gyakran megtévesztő lehet. Mac. Több is van bennem, mint csupán kellem és báj. – Csak lapoz tovább. – Meddig jutottál? Felnyögök, miközben a szivaccsal körözök a grániton. – Az első két sorig. Talán a harmadikig. Most Wesley szemöldöke szalad fel. – Tudod, ezt a könyvet arra szánták, hogy hallják, nem pedig arra, hogy némán olvassák. – Na persze. – Komolyan mondom. Bebizonyítom. Te takarítasz, én olvasok. – Megegyeztünk. Tovább sikálok, ahogy Wes előrelapoz, megköszörüli a torkát, és a szék támlájára támasztja a könyvet. Nem a legelején kezdi, hanem egyet előrelapoz, mintha egy konkrét részt keresne. – „Én rajtam jutsz a kínnal teli hazába… ” A hangja kimért, sima. 164 /// VICTORIA SCHWAB

– „…én rajtam át oda, hol nincs vigasság…” Feláll, és olvasás közben megkerüli a széket, én pedig próbálok figyelni, de a szavak összemosódnak a fülemben, ahogy Wesley közeledését lesem, az arca egyik fele árnyékban, aztán belép a fénybe, megáll, és már csak a pult választ el bennünket egymástól. Ilyen közelségből látom a nyakán végighúzódó heget, pont a kulcs bőrszíja alatt, szögletes vállát, a világos szemét keretező sötét pillákat. Mozog az ajka, én pedig pislogok egyet, ahogy a hangja elhalkul, bensőségesebbé válik, nekem pedig egyre jobban kell figyelnem, hogy elkapjam a végét. – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! '' Ekkor felnéz és megáll. Leereszti a könyvet maga mellé. – Mackenzie. — Felvillan arcán az a görbe mosoly. – Igen? – Mindent elárasztasz habbal. Lepillantok, és meglátom, hogy igaza van. A hab végigfolyt a pulton és buborékkék csíkokban csepeg a padlóra. Felnevetek. – Hát, ártani nem árthat – mondom, és igyekszem elrejteni a zavaromat. Wesley azonban mintha élvezkedne benne. Áthajol a pulton, hogy céltalan mintákat rajzoljon a habba. – Belevesztél a tekintetembe, mi? Még jobban előrehajol, és a habszigetek közötti száraz foltokra támaszkodik. Elmosolyodom, felemelem a szivacsot, hogy Wesley feje fölött csavarjam ki, de ő még épp időben hátradől, és a habos lötty a már egyébként is eláztatott padlóra csobban.

AZ ARCHÍVUM /// 165

Feketére festett körmével a hajára mutat. – A nedvesség tönkreteszi a kompozíciót. – Jólnevelten felnevet, míg én a szememet forgatom. Aztán már én is nevetek. Jó érzés. Olyasmi, amit M csinálna – ő nevetne így. El akarom mondani Wesnek, hogy egy olyan életről álmodom, ami tele van ehhez hasonló pillanatokkal. – Nos – szólok, miközben megpróbálom felitatni a vizet –, fogalmam sincs, hogy miről olvastál, de jól hangzott. – Ez a Pokol kapuja fölött szereplő felirat – mondja. – Ez a kedvenc részem. – Nem morbid ez egy kissé? Wesley vállat von. – Ha belegondolsz, egy kicsit az Archívum is olyan, mint a Pokol. A vidám pillanat megremeg, összeomlik. Elképzelem magam előtt Ben polcát, elképzelem a békés, csendes folyosókat. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezem. – Nos, nem is annyira az Archívum, mint inkább a Sikátor. Végül is teli van nyugtalan holtakkal, nem? Szórakozottan bólintok, de nem tudok megszabadulni a szorítástól a mellkasomban. Nem csak a Pokol említése miatt, hanem ahogy Wesley a kötelező olvasmányról átváltott az Archívumról való merengésre. Mintha mindez egyetlen élet, egyetlen világ lenne – de nem az, és én itt ragadtam, valahol az Őrzői világom és az Odakibeli világom között, és megpróbálok rájönni, Wesley hogy lehet ilyen otthonos egyszerre mindkettőben. /// 166 /// VICTORIA SCHWAB

A HÜVELYKUJJAD KÖRMÉVEL piszkálsz ki egy szilánkot a verandakorlátból. A korlátol újra kéne festeni, de ez már sosem fog megtörténni. Ez az utolsó nyarunk együtt. Ben nem jött el az idén, valamilyen táborban van. És amikor télen elkezdjük árulni a házat, a korlát még mindig porladozni fog. Azt próbálod megtanítani, hogyan osszam magam darabokra. Nem rendezetlenül, mint ahogy a papírt konfettivé tépi az ember, hanem tiszta, egyenletes módon: mint amikor felvágunk egy pitét. Azt magyarázod, hogy lehet megúszni a hazugságokat, így lehet életben maradni. – Légy az, akinek lenned kell – mondod. – Amikor az öcséddel vagy, vagy a szüléiddel, vagy a barátaiddal, vagy Rolanddal, vagy egy Történettel. Emlékszel, mit tanítottam a hazugságról? – Egy kis igazsággal kell kezdeni – felelem. – Igen. Nos, ez is ugyanolyan. – Átdobod a szilánkot a korláton, majd elkezdesz kipiszkálni egy másikat. A kezed sosem képes nyugton maradni. – Magaddal kezded. Egyik verziód sem teljes hazugság. Csak az igazság elferdítése. Csend van és sötét, egy tipikus, túlságosan meleg nyáréjszaka, én pedig megfordulok, hogy bemenjek a házba. – Még egy dolog – mondod, ahogy visszahúzol. – Időnként ezek a szétválasztott életek összemosódnak, átfolynak egymásba. Ilyenkor óvatosnak kell lenned, Kenzie. Ügyelj a hazugságokra, és igyekezz minél távolabb tartani egymástól a világaidat. AZ ARCHÍVUM /// 167

/// WESLEY AYERSSZEL KAPCSOLATBAN minden zűrös. Életem három különböző részét falak, ajtók és zárak választják el egymástól, ehhez képest jön ő, és otthagyja az Archívum sáros lábnyomait az életemben. Tudom, mit mondana Papi, tudom, tudom, tudom. Ám ez a különös átfedés ijesztő és zűrzavaros, de nagyon is jólesik. Tudok vigyázni. Wesley a könyvvel babrál, nem folytatja az olvasást. Talán ő is érzi, hogy elértünk arra a helyre, ahol a határvonalak összemosódnak. A csend úgy ül meg köztünk, mint a por. Vajon van erre megfelelő mód, az ilyen helyzetek kezelésére? Tegnap este a kertben izgalmas és rémisztő és csodálatos volt kimondani az igazat, de most, napvilágnál veszélyesnek tűnik, kitárulkozónak. De még így is. Azt akarom, hogy Wesley újra kimondja azokat a szavakat. Őrző vagyok. Történetekre vadászom… Már épp kérdeznék valamit, bármit, csak hogy megtörjem a csendet, amikor Wesley megelőz. – Ki a kedvenc Könyvtárosod? – kérdezi egyszer csak. Mintha legalábbis a kedvenc ételemet, kedvenc dalomat vagy filmemet kérdezné. – Roland – felelem. – Tényleg? – Újra ledobja a könyvet a lepedőre. – Meglepettnek tűnsz. – Téged inkább Carmen-rajongónak tippeltelek volna. De bírom Roland ízlését a cipőket illetően. – A piros tornacipőt? Azt mondja, hogy az egyik szekrényben találta, de én biztos vagyok benne, hogy valamelyik Történetről húzta le. 168 /// VICTORIA SCHWAB

– Különös dolog arra gondolni, hogy az Archívumban ruhásszekrények vannak. – Különös dolog arra gondolni, hogy a Könyvtárosok egyáltalán laknak valahol – mondom. – Olyan természetellenesnek tűnik. – Egyszer hónapokra kint hagytam egy Oreo keksz töltelékét – mondja Wesley. – Egyáltalán nem száradt meg. Nagyon sok természetellenes dolog van a világon. Kiszakad belőlem a nevetés, és az üres kávézóban visszhangot ver a grániton és az üvegen. Könnyű nevetni és annyira, de annyira jó érzés. És aztán Wes felveszi a könyvet, én meg felveszem a szivacsot, és megígéri, hogy ha takarítok, akkor folytatja az olvasást. És visszafordulok a munkához, ő pedig megköszörüli a torkát és belekezd. Négyszer súrolom le a pultot, csak hogy ne hagyja abba. /// EGY ÓRÁIG TÖKÉLETES a világ. És aztán lenézek a száradó kék habra és a gondolataim épp Owenre vándorolnak. Ki ő? És mit keres a területemen? Egy kis részem azt gondolja, hogy fantom volt, hogy talán túl sokfelé szakítottam magam. De elég valóságosnak tűnt, ahogy belevágta azt a kést Hooper mellkasába. – Kérdés – szólalok meg, Wes pedig abbahagyja az olvasást. – Azt mondtad, hogy a Coronado ajtói a tieid voltak, és ezt a területet többen őrizték. – Wes bólint. – Volt más Őrző is, aki itt dolgozott? AZ ARCHÍVUM /// 169

– Azóta nem, hogy tavaly nyáron megkaptam a kulcsot hozzá. Először egy nő volt itt, de ő elköltözött. Miért? – Csak kíváncsi voltam – felelem automatikusan. Wesley szája mosolyra húzódik. – Ha nekem akarsz hazudni, akkor ügyesebben kell csinálnod. – Nem nagy dolog, csak történt egy incidens a területemen. Erről gondolkoztam éppen. – A szavaim kikerülik Owent és Hooperen landolnak. – Volt ez a felnőtt… Wesnek elkerekedik a szeme. – Egy felnőtt Történet? Egy Őrző-gyilkos? Bólintok. – Elintéztem, de… Wes félreérti az ügyeletes Őrzőkre vonatkozó kérdésemet. – Akarod, hogy veled menjek? – Hova? – A Sikátorba. Ha esetleg aggódsz, hogy… – Én nem… – mordulok fel. – Veled mehetnék, hogy megvéd… Felemelem a szivacsot. – Ha csak eszedbe jut befejezni ezt a szót – mondom, készen arra, hogy a fejéhez vágjam. Wesley becsületére legyen mondva, hogy visszavonulót fúj, és görbe mosoly jelenik meg az arcán. És akkor valami kaparászni kezd a lábamnál. Visszaejtem a szivacsot a pultra, és előhúzom a listát. A két név, Melani Alben, 10. és Jena Freeth,

14. továbbra is ott várnak a lap tetején, de újabb név helyett egy üzenetet találok alattuk.

170 /// VICTORIA SCHWAB

Miss

Bishop,

kérem

jelentkezzen

az

Archívumban – R. Wesley egy székben terpeszkedik, egyik lábát átveti a karfán. Odafordítom neki a lapot. – Behívattak? – kérdezi. – Nézzenek csak oda. Összeszorul a gyomrom, és egy pillanatra úgy érzem, mintha újra angolórán ülnék, ahol megszólal az iskolarádió és behívat az igazgatói irodába. De aztán eszembe jut, hogy milyen szívességet kértem Roland-tól, és a szívem kihagy egy ütemet. Megtalálta volna a meggyilkolt lányt? – Menj csak – mondja Wesley, miközben felgyűri az ingujját, és a ledobott gumikesztyűm után nyúl. – Fedezlek. – De mi van, ha anyu bejön? – Ugye tisztában vagy azzal, hogy előbb-utóbb úgyis találkozni fogok Mrs. Bishoppal? Álmodni azért még lehet. — Menj már — biztat. — Biztos vagy benne? Wes közben már magához is ragadta a szivacsot. Félrebillentett fejjel néz rám, a fülében megcsillan valami ezüst. Nem semmi, ahogy kinéz: tiszta feketében, csúfondáros mosollyal, és sárga gumikesztyűben. – Mi van? – kérdezi, és meglengeti a szivacsot. – Nem úgy néz ki, 4 mintha tudnám, mit kell csinálni? Elnevetem magam, zsebre teszem a listát, majd elindulok a kávézó hátuljában álló szekrény felé. – Jövök, amint lehet. –

AZ ARCHÍVUM /// 171

Még hallom a víz löttyenését, egy elmormogott szitkot és egy test hangját, amint földet ér a csúszós padlón. – Próbálj meg egyben maradni – kiáltok vissza, ahogy eltűnök a seprűk között.

172 /// VICTORIA SCHWAB

TIZENHÁROM

A

Z ARCHÍVUM KÖR alakú váróterméből klasszikus zene szűrődik ki. Patrick ül az íróasztal mögött, megpróbál koncentrálni valamire, míg Roland fölé hajol, és egy tollal hadonászik. Az egyik Könyvtáros, akivel még sosem beszéltem – bár hallottam, hogy Beth-nek hívják az átrium bejáratánál áll és jegyzetel, vörös hajfonata a hátára lóg. Ahogy közelebb lépek, Roland felnéz. – Miss Bishop! – szól vidáman, majd Patrick papírjaira dobja a tollát, és elém jön. A raktár felé irányít, miközben könnyedén cseverészik, de amint befordulunk az egyik szárnyba az átrium túlsó végén, hirtelen elkomorodik. – Megtalálta a lányt? – kérdezem. – Nem – feleli, és végigvezet egy szűk folyosón, fel egy lépcsőn, el egy lépcsőpihenő mellett, majd belépünk egy kék és aranyszínű olvasóterembe, ahol régi papírok halvány, de kellemes illata érződik. – Nincs egyetlen olyan Történet sem a fiókban, akire ráillene a leírás vagy az időintervallum. AZ ARCHÍVUM /// 173

– Ez nem lehetséges, biztos nem keresett eléggé részletesen… – mondom. – Miss Bishop, mindent átnéztem, amit csak tudtam, minden nőnemű lakóról… – Talán nem ott lakott. Talán csak látogatóban járt ott. – Ha a Coronadóban halt meg, akkor ebben a fiókban archiválták volna. Nincs itt. – Tudom, hogy mit láttam. – Mackenzie… Itt kell lennie. Ha nem akadok a nyomára, akkor a gyilkosát sem tudom megtalálni. — De létezett. Láttam. – Ezt nem is vonom kétségbe. Érzem, ahogy belém markol a pánik. – Hogy törölhették ki mindkét helyről, Roland? És miért hívott ide? Ha nincs nyoma ennek a lánynak… – A lányt nem találtam meg – mondja Roland de találtam valaki mást. – Az egyik fiókhoz lép a szoba túlsó végében, és a polcon heverő Történetre mutat. Ritkuló haja, pocakja és viseltes cipője alapján egészen… mindennapinak tűnik. A ruhái régiesek, de tiszták, arcvonásai nyugodtak élettelen álmában. – Ő itt Marcus Elling – szól Roland csendesen. – És mi köze van a lányhoz, akit láttam? – Az emlékei szerint ő is a Coronado második emeletén lakott a hotel 1950-es átalakításától 1953-ban bekövetkezett haláláig. – Ugyanazon az emeleten lakott, mint a lány, és ugyanabban az időszakban is halt meg? – Ez még nem minden – mondja Roland. – Tegye a kezét a mellkasára. 174 /// VICTORIA SCHWAB

Tétovázom. Még sosem olvastam Történetet korábban. Csak a Könyvtárosok olvashatják a holtakat. Csak ők tudják, egyáltalán hogy kell csinálni, mindenki másnak pedig szabályellenes még csak megpróbálni is. De úgy tűnik, Roland komolyan feldúlt, így Elling kardigánjára teszem a kezem. A Történet olyannak tűnik, mint az összes többi. Néma. – Hunyja be a szemét – utasít Roland, én pedig engedelmeskedem. És akkor Roland a kezemre teszi a kezét és lenyomja azt. Az ujjaim azonnal elzsibbadnak, és úgy érzem, mintha az elmémet belenyomnák valaki más testébe, egy olyan alakzatba, ami nem egyezik az enyémmel. Várom, hogy elinduljanak az emlékek, de csak nem akarnak jönni. Teljes sötétség van. Az emlékek rendszerint a jelennel kezdődnek, és onnan kezdenek el visszafelé forogni, és úgy hallottam, ez a Történetek életével is hasonlóan működik. A végén kezdődnek, a legfrissebb emlékkel. A halálukkal. De Marcus Ellingnek nincs halála. Visszatekerek tíz másodpercnyi sűrű feketeséget, mielőtt a sötét sistergésre váltana, az pedig fényre és mozgásra és emlékekre. Elling egy tömött bevásárlószatyrot cipel fel a lépcsőn. Kokind kezének súlya felemelkedik az enyémről, Elling pedig eltűnik Pislogok egyet. – Hiányzik a halála — mondom. – Pontosan. – Ez hogy lehetséges egyáltalán? Olyan, mintha kitépték volna az utolsó lapokat egy könyvből. – Voltaképpen így is történt – mondja Roland. – Ellinget megváltoztatták. AZ ARCHÍVUM /// 175

– Ez mit jelent? Roland a padlót csiszolja a cipőtalpával. – Azt jelenti, hogy egy vagy több emléket eltávolítottak. Kivágtak belőle pillanatokat. Ezt időnként megteszik az Odakiben, hogy az Archívumot védjék. Meg kell értenie, hogy a titoktartás elengedhetetlen feltétele a létezésünknek. Csupán az Alakulat néhány kiválasztott tagja kapja meg a szükséges kiképzést ahhoz, hogy ezeket a módosításokat végrehajthassák, és ezt is csak akkor, ha nem marad más megoldás. Ez se nem könnyű, se nem kellemes feladat. – Ezek szerint akkor Marcus Elling valamilyen módon kapcsolatban állt az Archívummal? Valami miatt szükséges volt kitörölni az emlékei végét? Roland megrázza a fejét. – Nem, a módosítás csakis az Odakiben hajtható végre, és csak azért, hogy megvédje az Archívumot a lelepleződéstől. Ha valaki már halott vagy haldoklik, akkor ez a veszély nem áll fenn. Ebben az esetben a Történetet azután változtatták meg, hogy bekerült a gyűjteménybe. A változtatás régi – ezt a foszladozó szélekből lehet megállapítani –, úgyhogy valószínűleg közvetlenül azután történt, hogy Elling idekerült. – De ez azt jelenti, hogy bárki is volt az, Elling halálát az Archívumban dolgozók elől akarta elrejteni. Roland bólint. – És ami ebből következik… a tény, hogy mindez megtörtént… ez… Kimondom azt, amit Roland nem hajlandó. – Csak egy Könyvtáros rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek a Történetek olvasáshoz szükségesek, így csak egy Könyvtáros tudná megváltoztatni őket. 176 /// VICTORIA SCHWAB

Roland hangja suttogásba fullad. – Ez pedig ellenkezik az intézmény alapelveivel. A módosítást az élők emlékeinek megváltoztatására használják, nem pedig arra, hogy a holtak életét temessék el vele. Marcus Elling arcára meredek, mintha a teste képes lenne elmondani valami olyasmit, amit az emlékei nem. Tehát van egy lány, akinek nincs Története, és van egy Történet, akinek nincs halála. Azt hittem, paranoiás vagyok, azt hittem, a Hooper-eset csupán egy rendszerhiba volt. hogy talán Jackson lopta valahonnan a kést. De ha egy Könyvtáros hajlandó volt megtenni ezt, megszegni a szakmai esküjét, akkor talán egy Könyvtáros keze lehetett abban is, hogy nem működött a listám. és hogy Jacksonnak fegyvere volt. De akárki is változtatta meg Ellinget, az mostanra már rég nyugdíjba vonult… nem? Roland lenéz a testre, homlokán mély ránc formálódik. Még sosem láttam ennyire gondterheltnek. És mégis ő az, aki megkérdezi, hogy jól vagyok-e. – Nagyon elcsendesedett – mondja. Be akarok számolni neki az Őrzőgyilkosról és az archívumi késről, de az egyik már visszakerült a Visszavételbe, a másikat pedig odaszíjaztam a vádlimra a farmerom alá, így csak annyit kérdezek: – Ki tenne ilyesmit? Roland a fejét csóválja. – Fogalmam sincs. – Nincs egy aktájuk Ellingről vagy valami? Talán abban lennének nyomok… – Ő maga az akta, Miss Bishop. Ezzel betolja Elling fiókját, és kivezet az olvasóteremből.

AZ ARCHÍVUM /// 177

– Nem hagyom annyiban ezt az ügyet – mondja, ahogy megáll a lépcső tetején. – De Mackenzie, ha ezt egy Könyvtáros követte el, akkor lehetséges, hogy egyedül dolgozott, hogy ellenszegüljön az Archívumnak. Vagy az is lehetséges, hogy okkal tette. Még az is előfordulhat, hogy utasításra cselekedett. Azzal, hogy ezek után a halálesetek után nyomozunk, maga az Archívum után is nyomozunk, ami pedig veszélyes foglalatosság. De mielőtt továbblépnénk, tisztában kell lennie a kockázatokkal. Hosszú csend áll be, és látom, ahogy Roland a megfelelő szavakat keresi. – Az Odakiben arra használják a módosítást, hogy kiiktassák a tanúkat. De az Archívum tagjain is bevetik, ha úgy döntenek, hogy abbahagyják a szolgálatot… vagy ha alkalmatlannak találják őket. A szívem kihagy egy ütemet. Biztos vagyok benne, hogy a döbbenet az arcomra is kiül. – Úgy érti, hogy ha elveszítem a munkámat, vele együtt az életemet is elvesztem? Roland kerüli a pillantásomat. – Minden emlék, ami az Archívumhoz kapcsolódik, illetve minden olyan munka, amelyet az intézménynek végzett… – Ez az életem, Roland. Miért nem szólt erről senki? – Egyre hangosabban beszélek, a hangom visszhangzik a lépcsőházban, Roland tekintete pedig résnyire szűkül. – Akkor másképp döntött volna? – kérdezi halkan. Tétovázok. – Nem. – Nos, vannak olyanok, akik másképpen döntenének. Az Archívum személyzete egyébként sem valami nagy. Nem engedhetjük meg, hogy még több embert veszítsünk. – Így aztán hazudnak? 178 /// VICTORIA SCHWAB

Roland arcára szomorú mosoly ül ki. – Az igazság elhallgatása nem egyenlő a hazugsággal, Miss Bishop. Ez manipuláció. Őrzőként magának is tisztában kell lennie az igazság elfedésének fokozataival. Ökölbe szorul a kezem. – Ezt most komolyan el akarja viccelni? Mert én nem tartom olyan mókásnak a kilátást, hogy esetleg kitörölnek. vagy megváltoztatnak, vagy mi a fenét csinálnak velem. Visszajátszom a fejemben a kinevezésemet. Ha bármilyen módon alkalmatlannak bizonyul, el fogja veszíteni az állását. És ha valóban alkalmatlannak bizonyulna, te magad fogod innen eltávolítani. Roland. Vajon valóban megtenné velem? Kivágná belőlem az Őrzőt, kitörölné az emlékeimet erről a világról, erről az életről, Papiról? Mi maradna akkor? És ebben a pillanatban, mintha csak olvasna a gondolataimban, Roland megszólal: – Sosem engedném, hogy ez megtörténjen. A szavamat adom. Szeretnék hinni neki, de nem ő itt az egyetlen Könyvtáros. – Mi van Patrickkel? – kérdezem. – Ő mindig azzal fenyegetőzik, hogy jelentést tesz rólam. És említett egy Agatha nevű illetőt. Ő kicsoda? – Ő egy… belső ellenőr. Ő dönt arról, hogy az Archívum egy-egy tagja alkalmas-e a feladatára. – Mielőtt még kinyithatnám a számat, hozzáteszi: – Ő nem fog gondot jelenteni. Ígérem. Patricket pedig bízza rám. Megütődve túrok a hajamba. – Nem szeg meg azzal valamiféle szabályt, hogy mindezt elmondja nekem? AZ ARCHÍVUM /// 179

Roland felsóhajt. – Jelenleg számos szabályt szegünk meg. Épp ez a lényeg. Ezt pedig fel kell fognia, mielőtt ez a dolog továbbmenne. Most még kiszállhat. De nem fogok kiszállni. És ezt Roland is tudja. – Örülök, hogy elmondta. – Nem, egyáltalán nem örülök, meg mindig zúg a fejem a hallottaktól, de koncentrálnom kell. Van egy feladatom, és van egy elmém, és van egy rejtély, amit meg kell oldanom. – De mi van a Könyvtárosokkal? — kérdezem, ahogy elindulunk lefelé a lépcsőn. – Mindig emlegeti, hogy visszavonul. Arról, hogy mi mindent csinál majd, amikor vége a szolgálatnak. De még csak emlékezni sem fog minderre. Maga csak egy lyukakkal teli ember lesz. – A Könyvtárosok kivételt képeznek — mondja, amikor a lépcső aljára érünk, de valahogy üresen cseng a hangja. – Amikor visszavonulunk. mi megtarthatjuk az emlékeinket. Nevezzük ezt jutalomnak. — Megpróbál mosolyt erőltetni az arcára, de nem igazán sikerül neki. – Ez még inkább ok arra, hogy keményen dolgozzon, hogy feljebb léphessen a ranglétrán, Miss Bishop. Most pedig, ha biztos benne, hogy… – Az vagyok. Visszasétálunk az átriumba. – És most mi lesz? – kérdezem, ahogy elhaladunk egy CSENDET KÉRÜNK tábla mellett egy polcsor végében. – Maga megy és végzi a munkáját. Én pedig tovább kutatok… – Akkor én is tovább kutatok. Maga itt nézelődik, én pedig az Odakiben… – Mackenzie… 180 /// VICTORIA SCHWAB

– Ketten együtt csak rájövünk, hogy ki… Félbeszakad a mondatom, ahogy lépések hangját hallom, és ahogy befordulunk egy sarkon, majdnem beleütközünk Lisába és Carmenbe. Egy harmadik Könyvtáros, a vörös hajfonatos néhány lépéssel mögöttük halad, de amikor mindannyian megtorpanunk, ő megy tovább. – Ilyen hamar újra látjuk, Miss Bishop? – kérdezi Lisa, de az ő hangjából hiányzik Patrick megrovó tónusa. – Szia, Roland – szól Carmen, és amikor meglát, melegen rám mosolyog. – Üdv, Mackenzie. – Napszőke haját most összefogta, és újfent megdöbbenek, mennyire fiatalnak is tűnik. Tudom, hogy itt a kor csupán illúzió, hogy most idősebb, mint amikor idekerült, még ha ez nem is látszik, de akkor sem értem. Azt fel tudom fogni, hogy az idősebb Könyvtárosok miért választják ennek a világnak a biztonságát az állandó veszély helyett, amelynek az Őrzők és az Alakulat ki vannak téve. De ő mégis miért? – Szia, Carmen – köszön Roland merev mosoly kíséretében. – Épp azt magyaráztam Miss Bishopnak – a hangsúly a formalitáson –, hogy működnek az egyes részlegek. – Kinyújtja a kezét, és megérinti a legközelebbi polcon szereplő névkártyát. – Fehér gyűjtemény, vörös gyűjtemény, fekete gyűjtemény. Ilyesmik. A cetliket színek szerint rendezték – a fehér az általános Történeteké, a piros azoké, akik felébredtek, a fekete azoké, akik ki is jutottak a Sikátorból, de én eddig mindig csak a fehér raktárakat láttam.

AZ ARCHÍVUM /// 181

A pirosat és a feketét külön tárolják, valahol a fiók mélyén, ahol vágni lehet a csendet. Már két éve ismerem a színrendszert, de most csak bólogatok. – Ne menj a 755 közelébe – mondja Lisa. Mintegy végszóra halk zaj hangzik fel, mint egy távoli vihar morajlása, Lisa pedig összerezzen. – Kisebb technikai nehézségeink adódtak. Roland a homlokát ráncolja, de nem kérdez semmit. – Épp a központi asztalhoz kísértem vissza Miss Bishopot. A két nő bólint, majd tovább mennek. Rolanddal némán sétálunk vissza az asztalhoz. Patrick hátrapillant az ajtóra, és amint észreveszi a közeledésünket, összepakolja a holmiját és feláll. – Köszönöm, hogy helyettesítettél – mondja Roland. – Még a zenédet sem kapcsoltam ki. – Milyen kedves tőled – feleli Roland, és egy pillanatra sikerül felvillantania szokásos bűbájos mivoltát. Helyet foglal az asztal mögött, Patrick pedig egy mappával a hóna alatt távozik. Az Archívum ajtaja felé indulok. – Miss Bishop. Visszanézek Rolandra. – Igen? – Ne szóljon senkinek – mondja. Bólintok. – És kérem – teszi hozzá –, legyen óvatos. Mosolyt erőltetek az arcomra. – Mint mindig. ///

182 /// VICTORIA SCHWAB

BELÉPEK A SIKÁTORBA, és a meleg levegő ellenére megborzongok. A Hooperrel és Owennel történt incidens óta nem vadásztam, és merevnek érzem magam, a szokásosnál is feszültebb vagyok. Nem csak a vadászat gondolata rémiszt meg, hanem az is, hogy megbukom az Archívumban, hogy netán alkalmatlannak találnak. Ugyanakkor pedig attól is tartok, hogy sosem leszek képes otthagyni azt a helyet. Bárcsak Roland sosem mondta volna el mindezt. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel/” A mellkasom összeszűkül, és igyekszem hosszan, megnyugtatóan lélegezni. A Sikátorban már egy jobb napon is klausztrofóbiásnak érzem magam, most azonban végképp nem engedhetem meg magamnak, hogy valami ilyesmi elvonja a figyelmemet, így elhatározom, hogy nem gondolok arra. amit az imént megtudtam, csak arra koncentrálok, hogy elkapjam a listámon szereplő Történeteket. Már éppen feltenném a kezem a falra, amikor valami miatt megtorpanok. Hangok – azok a távoli, elnyújtott fajták – szűrődnek át a folyosókon. én pedig behunyom a szemem és megpróbálom kivenni őket. Túlságosan absztraktak ahhoz, hogy szavak legyenek, a hangok fuvallattá olvadnak, ritmussá… egy dallam lenne az? Megdermedek. Valahol a Sikátorban valaki dudorászik. Pislogok egyet és elrugaszkodom a faltól, majd eszembe jut a listámon szereplő két lány. De ez a hang halk és férfias, a Történetek pedig nem énekelnek. Kiabálnak és sírnak és sikítoznak és dörömbölnek a falon, meg könyörögnek, de nem énekelnek. AZ ARCHÍVUM /// 183

A hang végigúszik a folyosón, beletelik egy pillanatba, mire rájövök, merről is jön. Befordulok egy sarkon, aztán egy másikon, a hangjegyek lassan formát öltenek, mire egy harmadik folyosóra is rákanyarodom, és végre meglátom. Tengernyi szőke haj a folyosó végén. Háttal áll nekem. keze a zsebében, a nyakát pedig úgy mereszti fölfelé, mintha a végtelen magas Sikátorban a csillagokat keresné. – Owen? A dal elhal, de Owen nem fordul meg. – Owen – szólok újra, és felé lépek. Owen hátrapillant a válla fölött, megdöbbentően kék szeme világít a sötétben, és akkor valami nekem csapódik, méghozzá keményen. Katonai bakancs és rózsaszín nyári ruha, az egyre feketedő szemeket rövid barna haj keretezi. A Történet nekem ütközik, de aztán már rohan is tovább. Felpattanok, elindulok utána, és magamban hálát adok azért, hogy a rózsaszín ruha élénk, a bakancsban lévő fém pedig hangos, de a lány gyors. Végül találok egy rövidebb utat, elkapom, de a lány csapkod és vergődik a kezeim között, a jelek szerint ugyanis meggyőződése, hogy valamiféle szörnyeteg vagyok, ami — mivel félig a vállamon viszem, félig húzom magam után, míg el nem érjük a legközelebbi ajtót a Visszavételhez – talán igaz is. Előveszem a listát a zsebemből, és látom, hogy Jena Freeth. 14. eltűnik a lapról. A küzdelem egy dologra jó volt – elsöpörte a félelem pókhálóját, és ahogy zihálva nekidőlök a Visszavétel ajtajának, újra önmagam vagyok.

184 /// VICTORIA SCHWAB

Visszamegyek arra a helyre, ahol Owent láttam, de azóta már eltűnt. Fejcsóválva indulok Melanie Allén keresésére. Elolvasom a falat, és a nyomara bukkanok, mindeközben pedig Owen dalát keresem, de az nem szólal meg újra.

AZ ARCHÍVUM /// 185

TIZENNÉGY

L

ERENDEZTEM a LISTÁT, és elindulok vissza a kávézóba, hogy megmentsem Wesley Ayerst a házimunka veszélyeitől. A kávézó szekrényében lévő ajtón át lépek ki a Sikátorból, és megdermedek. W esley nincs egyedül. A szekrény sarkához osonok, és lopva körülnézek. Wesley épp élénk társalgást folytat apuval, és egy bizonyos kolumbiai kávéfajta előnyeit ecseteli, miközben a padlót mossa. Az egész hely csillog-villog. A rozsdavörös rózsa, ami nagyjából olyan széles, mint egy kávézóasztal, fényesen ragyog a márványpadló közepén. Apu egy bögrével és egy festőhengerrel zsonglőrködik, és mindkettővel egyszerre hadonászik, míg a bögréjéből majd’ kiloccsan a sötét főzet, miközben ő egy nagyobb színes foltot – égetett sárgát – keneget a túlsó falon. Háttal áll nekem, de Wesley észrevesz, és látja, amint a szekrénytől végiglopakodom a fal mentén, míg el nem érek a kávézó ajtájáig. – Szia, Mac – köszönt. – Nem is hallottam, amikor bejöttél. 186 /// VICTORIA SCHWAB

– Hát itt vagy – szól apu, és a hengerrel a levegőbe bök. Most nincs úgy megzuhanva, és mintha fény gyúlt volna a szemében. – Pont meséltem Mr. Bishopnak, hogy felajánlottam, hogy helyettesítelek, amíg te elmentél kajáért. – El se hiszem, hogy ilyen gyorsan befogtad Wesleyt – mondja apu. Belekortyol a kávéjába, és miután szemmel láthatóan meglepődik, hogy milyen kevés maradt benne, leteszi a bögrét. – Még elijeszted. – Hát, tényleg ijedős – mondom. Wesley sértődést színlel. – Na de Miss Bishop! – kezdi, és alig tudom visszafojtani a mosolyomat. Tökéletesen utánozza Patricket. – Voltaképpen azonban Mac-nek igaza van – ismeri el. – De ne aggódjon, Mr. Bishop, egy kis házimunkánál többre lesz szükség ahhoz, hogy Mac elijesszen. Wesley konkrétan kacsint egyet. Apu elmosolyodik. Szinte látom magam előtt, ahogy felgyullad a felirat a fejében: Pasi alapanyag! Minden bizonnyal Wesley is látja, mert félretéve a felmosót megragadja a lehetőséget. – Nem bánná, ha kölcsönkérném Macet egy kis időre? Elkezdtünk dolgozni a nyári kötelező olvasmányain. Apu felragyog. – Dehogyis – integet a festőhengerrel. – Menjetek csak. Félig-meddig arra számítok, hogy hozzáteszi, hogy gyerekek vagy fiatalok, de szerencsére visszafogja magát. Időközben Wesley azon dolgozik, hogy lerángassa magáról a gumikesztyűt. Az egyik megakad a gyűrűjén, és amikor végre sikerül kicibálnia a kezét, a gyűrű lecsúszik az ujjáról, átrepül a AZ ARCHÍVUM /// 187

konyhán és az egyik régi sütő alatt landol. Egyszerre hajolunk le érte, de Wesleyt megállítja apu, aki a vállára teszi a kezét. Wesley megdermed. Árnyék suhan át az arcán. Apu mond neki valamit, de én nem hallom, ahogy leereszkedem a sütő elé. A lenti rács nekinyomódik a karomon lévő vágásnak, ahogy benyúlok a tűzhely alá, és addig nyújtózom, míg az ujjaim végre összezárulnak a gyűrű körül. Amikor felállók, látom, hogy Wesley összeszorított szájjal épp lehajtja a fejét. – Minden rendben, Wesley? – kérdezi apu, és végre elengedi. Wes bólint, és aprót sóhajt, ahogy a tenyerébe ejtem a gyűrűt. Azonnal felhúzza. – Igen – szól már normálisabb hangon. – Jól vagyok. Csak egy kicsit megszédültem. – Kiprésel magából egy kis nevetést. – Talán a Mac kék löttyéből felszálló gőz az oka. – Aha! – mondom. – Én szóltam, hogy a takarítás káros az egészségre. – Hallgatnom kellett volna rád. – Gyere, menjünk ki a friss levegőre. – Jó ötlet. – Szia, apu. Ahogy a kávézó ajtaja becsukódik mögöttünk, Wesley sápadtan nekidől az ajtónak. Ismerem az érzést. – Fent a lakásban van aszpirin – mondom. Wesley felnevet, és felém fordítja az arcát. – Jól vagyok. De köszönöm. — Megdöbbenek, mennyire más most a hangja. Semmi viccelődés, semmi játékos arrogancia. Csak egyszerű, fáradt megkönnyebbülés. – De egy kis friss levegő talán jót tenne. 188 /// VICTORIA SCHWAB

Felegyenesedik, elindul az előcsarnok felé, én pedig követem. Amint kiérünk a kertbe, lerogy a padra és megdörzsöli a szemét. A nap ragyogóan süt, és Wesleynek igaza volt, tényleg más ez a hely napvilágnál. Nem rosszabb, mint egyébként, de nyitott, kiszolgáltatott. Szürkületkor úgy tűnt, a kert teli van búvóhelyekkel. Délben nincs egy sem. Kezd visszatérni a szín az arcába, de amikor végre abbahagyja a szeme dörzsölését, a tekintete távoli és szomorú. Azon tűnődöm, mit láthatott, mit érzett, de ő nem mond semmit. Leroskadok a pad túlsó végére. — Biztos, hogy jól vagy? Pislog egyet, nyújtózkodik, és mire mindezzel végzett, eltűnik belőle a feszültség – Wes visszatér: a görbe mosoly és a könnyed bűbáj. – Jól vagyok. Csak kicsit kijöttem a gyakorlatból az emberek olvasásában. Rémület lesz úrrá rajtam. – Te olvasol az élőkben? De hogyan? Wesley vállat von. – Ugyanúgy, mint minden másban. – De az élők nem rendezettek. Hangosak és zűrzavarosak és… Vállat von. – Élnek. És lehet, hogy nem rendezettek, de a fontos dolgok ott vannak a felszínen. Egy érintésből sok mindent meg lehet tudni. Felkavarodik a gyomrom. – Engem elolvastál? Wes sértettnek tűnik, de megrázza a fejét. – Csak azért, mert tudom, hogy kell csinálni, még nem űzök belőle sportot, Mac. Emellett pedig ez ellenkezik az Archívum szabályaival, és akár hiszed, akár nem, én szeretnék jóban lenni velük. Akkor már ketten vagyunk, gondolom. AZ ARCHÍVUM /// 189

– Hogy bírod megállni, hogy ne olvass beléjük? – kérdezem, és megpróbálom elnyomni a borzongásomat. – Nekem még akkor is borzasztó érzés, ha rajtam van a gyűrű. – Nem lehet úgy élni, hogy senkihez nem érsz hozzá. – Csak figyeld, hogy csinálom. Wesley keze felemelkedik, kinyújtott mutatóujja felém közelít. – Nem vagy vicces. De ez nem hatja meg West. – Levágom. Az. Ujjaidat. Egyenként. Wesley felsóhajt, és leereszti a kezét. Aztán a sérülésem felé biccent, ahol a sütő alja belevágott a karomba, a vörösség átszivárgott a kötésen és az ingem ujján. Lenezek a sebre. – Kés. – Áh. – szól Wesley. – Nem. tényleg egy tinédzser volt egy nagy késsel. Wesley durcásan lebiggyeszti az ajkát. – Őrzőgyilkosok. Késes tinik. Ez a terület fele ilyen szórakoztató sem volt, amikor én dolgoztam itt. _ Gondolom, szerencsés lány vagyok. – Biztos, hogy ne segítsek? Elmosolyodom, inkább azon, ahogy most Wesley felajánlja a segítségét – lábujjhegyen óvakodva a téma körül mintsem a lehetőségen –, de most végképp nem hiányzik valami újabb bonyodalom a területemen. – Nem azért mondom, de elég régóta csinálom már ezt. – Az meg hogy lehet?

190 /// VICTORIA SCHWAB

Most kellene visszakoznom, de hazudni már túl késő, és az igazság félig-meddig már úgyis kibukott. – Tizenkét éves koromban lettem Őrző. Wesley homloka ráncba fut. – De tizenhat év a korhatár. Vállat vonok. – A nagyapám kérte, hogy vegyenek fel. Wesley arca megkeményedik, ahogy felfogja a mondat értelmét. – Egy gyereknek adta át a feladatát. – Nem úgy volt – figyelmeztetem. – Miféle beteg állat tenne…- A szavak bennrekednek Wesleyben, ahogy megmarkolom a gallérját és nekilököm a kőpadnak. Egy pillanatra ő csupán egy test, én meg Őrző vagyok, és nem törődöm a fülsiketítő zajjal, ami az érintésével jár. – Ne merészeld – mondom. Wesley arcáról nem lehet semmit leolvasni, ahogy az ujjaim eleresztik a gallérját. A nyakához emeli a kezét, de közben le nem venné rólam a pillantását. Mindketten megrettenünk. És aztán Wes elmosolyodik. – Azt hittem, utálsz másokhoz érni. Felmordulok, és arrébb lököm, majd lehuppanok a pad túlsó végébe. – Sajnálom – mondom. A szavak mintha visszhangot vernének a kertben. – Egy dolog biztos — feleli Wes. – Melletted aztán mindig észnél kell lenni. – Nem kellett volna… – Nem lett volna szabad ítélkeznem – mondja. – A nagyapád nyilvánvalóan jól csinált valamit.

AZ ARCHÍVUM /// 191

Próbálok felnevetni, de a hang benn reked a torkomban. – Ez új nekem, Wes. Azt, hogy elmondunk egymásnak dolgokat. Azt, hogy valakinek elmondhatom ezeket a dolgokat. És nagyon hálás vagyok a segítségedért. – Ez bénán hangzik. Még sosem volt senki, aki… Ez tiszta káosz. Végre van valami jó az életemben, én pedig máris elrontom. – Elvörösödöm, és össze kell szorítanom a számat, hogy abbahagyjam a zagyválást. – Hé. – Wes játékosan belerúg a cipőmbe. – Tudod, ez velem is ugyanígy van. Mindez új nekem. Es nem megyek sehová. Legalább három gyilkossági kísérletre lesz szükség, hogy elijessz. És ha süti van a dologban, lehet, hogy még akkor is visszajövök. – Feltápászkodik a pádról. – Ha már itt tartunk azonban, visszavonulok, hogy sértett büszkeségemet ápolgassam. – Mindezt mosolyogva mondja, és valahogy én is visszamosolygok. Hogy csinálja ezt Wesley, hogy ilyen könnyen kibogozza a dolgokat? Visszasétálok vele a könyvtáron át az előcsarnokba. Ahogy távozása után a forgóajtó nyögve megáll, behunyom a szemem és lerogyok a lépcsőre. Úgy tíz másodpercig mentálisan ostorozom magam, mikor kaparászást érzek, és amikor előveszem a listámat, új név jelenik meg rajta.

Angela Price, 13. Egyre nehezebb lépést tartani a listával. Ellököm magam a korláttól, és elindulok a lépcső oldalánál lévő Sikátorajtó felé, amikor meghallom a forgóajtó nyikorgását. Ahogy megfordulok, meglátom Ms. Angellit, ahogy számos nagy 192 /// VICTORIA SCHWAB

szatyorral küzd éppen. Egy pillanatig újra az Archívumban vagyok, látom magam előtt Marcus Elling feljegyzett életének utolsó pillanatát, amint ugyanezt a feladatot végezte. Aztán pislogok egyet, és újra meglátom a termetes nőt a harmadikról, ahogy a lépcsőhöz ér. – Üdv, Ms. Angelli – mondom. – Segíthetek? – Kinyújtom a kezem, ő pedig hálásan átnyújt kettőt a négy szatyorból. – Lekötelezel, kedvesem – mondja. Elindulok utána a lépcsőn, közben igyekszem gondosan megválogatni a szavaimat. Ms. Angelli ismeri a Coronado múltját, a titkokat. Csak rá kell jönnöm, hogy lehetne kiszedni belőle. Az egyenes beszéd nem működött, úgyhogy talán körmönfontabb megoldáshoz kellene folyamodnom. Eszembe jut az antik tárgyakkal telezsúfolt nappali. – Kérdezhetek valamit a munkájáról? – Persze – feleli. – Ön hogy lett gyűjtő? – Azt értem, ha valaki ragaszkodik a saját múltjához, de fel nem foghatom, hogy a mások múltjába miért jó kapaszkodni. Ms. Angelli zihálva felnevet, ahogy felér a lépcsőfordulóba. – A maga módján minden értékes. Minden tele van történetekkel. – Ha még tudná, mennyire. – Az ember néha érzi benne azt a sok életet. Én mindig egyből kiszúrom a hamisítványokat. – Elmosolyodik, de aztán ellágyul az arca. – És… azt hiszem… ez célt is ad az életemnek. így kötődöm más korokban élt emberekhez. Amíg ez megvan, addig nem vagyok egyedül. És addig ők is velünk vannak valamilyen szinten. Eszembe jut Ben doboza a szekrényben, teli üres dolgokkal, a maci és a fekete szemüvegkeret, egy kötelék a múltamhoz. AZ ARCHÍVUM /// 193

Sajogni kezd a mellkasom. Ms. Angelli átmozgatja a kezében a szatyrokat. – Nekem nincs sok mindenem ezen kívül – teszi hozzá halkan. Aztán visszatér a mosolya, úgy ragyog, mint a gyűrűi, amelyek apró lyukakat szaggattak a bevásárlószatyrokba. – Gondolom, ez elég szomorúan hangzik… – Nem – hazudom. – Szerintem inkább reményteli. Ms. Angelli megfordul, és az északi lépcsőház felé indul. Ahogy utánamegyek, lépteink visszhangzanak felfelé menet. – Szóval – szól hátra –, megtaláltad, amit kerestél? – Nem, még nem. Nem tudom, vannak-e más feljegyzések erről a helyről, vagy minden elveszett. Hát nem lenne szomorú, ha a Coronado története feledésbe merülne? Ha csak úgy egyszerűen eltűnne? Mivel Ms. Angelli előttem halad, nem látom az arcát, de azt igen, ahogy a válla megmerevedik. – Néhány dolgot hagyni kell feledésbe merülni. – Én ezt nem hiszem, Ms. Angelli – mondom. – Minden megérdemli, hogy emlékezzenek rá. Ezt ön is bizonyára így gondolja, különben nem csinálná azt, amit csinál. Szerintem ön valószínűleg többet tud a Coronado múltjáról, mint bárki ebben az épületben. Ahogy Ms. Angelli hátrapillant, a tekintete idegesen röpköd. – Mondja el, mi történt itt – kérem. Időközben felérünk a harmadik emeletre, ahol kilépünk a folyosóra. – Kérem. Tudom, hogy tudja. Angelli a folyosón álló asztalra teszi a szatyrokat, majd a kulcsa után kezd kutatni. Én is lepakolom a csomagokat az övéi mellé. 194 /// VICTORIA SCHWAB

– Olyan morbidak a gyerekek manapság – mormogja. – Sajnálom – teszi hozzá, miközben kinyitja az ajtót. – Nem szívesen beszélek erről. Ami elmúlt, elmúlt, Mackenzie. Békén kell hagyni. Ezzel felnyalábolja a szatyrait, belép a lakásba, és az arcomba vágja az ajtót. /// AHELYETT, HOGY elmerengenék Ms. Angelli kijelentésének iróniáján. Inkább hazamegyek. Épp csörög a telefon, amikor belépek. Biztos vagyok benne, hogy Lyndsey az, de hagyom tovább csörögni. Egy vallomás: nem vagyok valami jó barát. Lyndsey levelet ír, Lyndsey telefonál. Lyndsey tervez. Amit én csinálok, az csak reakció az ő dolgaira, és félek, hogy egy nap majd úgy dönt, hogy nem veszi fel többé a telefont, nem teszi meg az első lépést. Félek attól a naptól, amikor Lyndsey kinövi a titkaimat, az én dolgaimat. Amikor kinő engem. És mégis. Egy részem – egy rész, amely bárcsak kisebb lenne – azon tűnődik, nem lenne-e jobb annyiban hagyni ezt az egészet. Elengedni őt. Eggyel kevesebb dologgal kellene legalább ügyeskedni. Eggyel kevesebb hazugság, vagy legalábbis elhallgatás. Utálom magamat, amikor ez a gondolat megfogalmazódik bennem, és a telefonért nyúlok. – Szia! – szólok bele, és igyekszem úgy tenni, mintha kifulladtam AZ ARCHÍVUM /// 195

A volna. – Bocsi! Épp most jöttem haza. – Épp szellemeket kerestél nekem, vagy tiltott sarkokban és befalazott szobákban vizsgálódtál? – A kutatás folytatódik. – Gondolom, lefoglal, hogy Satírsrác közelébe férkőzz. – Naná. Ha sikerülne elszakadnom tőle annyi időre, hogy körül tudjak itt nézni… – De a vicc ellenére is elmosolyodom, úgy igazából, ezt pedig Lyndsey nem láthatja. – Nos, azért ne férkőzz túlságosan a közelébe, amíg nincs alkalmam személyesen is megvizsgálni. Szóval, mi újság a kísértetkastélyban? Felnevetek, miközben egy harmadik név íródik fel a listámra. – Csak a szokásos. – Előhúzom a cetlit, kihajtogatom a pultra. Összeszorul a gyomrom.

Angela Price, 13. Eric Hall, 15. Penny Walker, 14. – Igazából elég unalmas – teszem hozzá, ahogy végighúzom az ujjam a neveken. – Veled mi újság, Lynds? Híreket akarok. – Összegyűröm a cetlit, visszateszem a zsebembe, közben bemegyek a szobámba. – Rossz napod volt? – kérdezi. – Ugyan már – felelem, miközben lerogyok az ágyra. – Azért élek, hogy hallhassak a kalandjaidról. Ne kímélj.

196 /// VICTORIA SCHWAB

Es nem is kímél. Csak mesél és mesél, én pedig elképzelem, ahogy a házuk tetején ülünk, vagy a kanapémon fetrengünk. Mert amíg Lyndsey beszél, addig nem kell Benre gondolnom, vagy a lányra, aki a szobámban halt meg, vagy a hiányzó oldalakra a könyvtárban, vagy arra a Könyvtárosra, aki beletörölt a Történetekbe. Nem kell azon gondolkodnom, hogy kezd-e elmenni az eszem, hogy Őrzőket hallucinálok-e, vagy épp paranoiás vagyok-e, és a rendszerhibákból és a balszerencséből miért rögtön veszedelmes tervekre következtetek. Mert amíg Lyndsey beszél, addig valahol máshol lehetek, valaki más lehetek. De hamarosan mennie kell, és amikor leteszi a telefont, olyan, mintha elengedném. A világ hirtelen élesre vált, mint amikor kilépek egy emlékből, vissza a jelenbe, és újra megnézem a listát. A Történetek egyre idősebbek. Ezt már korábban is észrevettem, és azt hittem, csupán átmeneti problémáról van szó, de most már csupa tinédzser szerepel a listámon. Őket nem lehet megvárakoztatni. Magamra veszek egy melegítőalsót és egy tiszta fekete inget, miközben a kés továbbra is ott figyel a vádlimra erősítve. Nem fogom használni. De képtelen vagyok arra, hogy itt hagyjam. Jó érzés, ahogy a fém a bőrömhöz simul. Mint egy páncél. Akkor lépek be a nappaliba, amikor anyu kismillió szatyorral megrakodva hazaér. – Hová mész? – kérdezi, miközben mindent ledob az asztalra. – Elmegyek futni – mondom, majd hozzáteszem: – Lehet, hogy az idén versenyezni is fogok. – Ha a listámon ilyen nagy AZ ARCHÍVUM /// 197

lesz a forgalom, kell egy állandó kifogás arra, miért vagyok olyan gyakran távol, és régebben amúgy is futottam, amikor még volt szabadidőm. Szeretek futni. Nem mintha mára azt terveztem volna, de akkor is. – Sötétedik – mondja anyu. Látom, ahogy fejben listázza az érveket és ellenérveket. Beelőzök. – Azért valamennyire még világos van, és amúgy sem vagyok formában. Nem megyek messzire. – Felhúzom a térdemet nyújtásképpen. – Mi lesz a vacsorával? – Majd eszek, amikor hazajövök. Anyu ferdén néz rám, és egy pillanatig egy részem könyörög, hogy ismerje fel ezt az átlátszó, átgondolatlan hazugságot. De aztán anyu visszafordul a szatyrokhoz. – Szerintem is jó ötlet lenne, ha csatlakoznál a futócsapathoz. Mindig mondja, mennyire jó lenne, ha csatlakoznék egy klubhoz, belekezdenék egy sportba, része lennék valaminek. De én része vagyok valaminek. – Talán jót tenne neked, ha lenne valami rendszer az életedben – teszi hozzá. – Valami, amivel elfoglalod magad. Kis híján felnevetek. Majdhogynem hisztérikusnak ható hang kúszik fel a torkomon, és a végén köhögnöm kell, hogy visszatartsam. Anyu cicceg és hoz egy pohár vizet. Most igazán nem jelent gondot, hogy foglaljam el magam. De utolsó információim szerint a Történetek elfogásáért nem lehet testnevelés kreditet kapni. – Ja – felelem, kissé talán élesen. – Szerintem is igazad van. Abban a pillanatban kiabálni akarok. 198 /// VICTORIA SCHWAB

Meg akarom mutatni neki, hogy min megyek keresztül. Az arcába akarom vágni. Meg akarom mondani neki az igazat. De nem tehetem. Sosem tenném. Ennél több eszem van. Így az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek. Kisétálok.

AZ ARCHÍVUM /// 199

TIZENÖT

A

NGELA PRICE-T nem nehéz megtalálni, és bár nagyon feldúlt és összetéveszt a halott legjobb barátnőjével, ami még csak tetézi a zavarát, néhány ravasz hazugsággal és kéretlen öleléssel sikerül elcsalogatnom a Visszavételbe. Eric Hall vézna, bár némileg… túltengnek a hormonjai, így őt egy kis kuncogással, lányos pillantásokkal és néhány ígérettel sikerül elterelgetnem a legközelebbi Visszavételig. Mire levadászom és leszállítom Penny Walkert is, úgy érzem magam, mintha tényleg elmentem volna futni. A falak olvasásától megfájdult a fejem, az izmaim égnek az állandó készenléttől, és úgy érzem, ma éjszaka talán még aludni is tudnék. Éppen visszafelé tartok a számozott ajtók rengetegében, amikor valamin megakad a szemem. Az egyik Visszavétel ajtaján lévő fehér kört megváltoztatták, megzavarták. Krétával két függőleges vonalat és egy vízszinteset rajzoltak bele, ami miatt az én jelemből egy… mosolygós arc lett? Az ajtóhoz érintem a kezem, behunyom a szemem, és alig érek az emlékek felszínéhez, 200 /// VICTORIA SCHWAB

amikor egy alak jelenik meg előttem, magas, fekete ruhás, ezüstszőke haja világít a sötétben. Owen. Előregördítem az emléket, Owen keze pedig lomhán táncol a krétával, ahogy felrajzolja az arcot. Aztán leveregeti magáról a fehér port, zsebre teszi a kezét és elsétál a folyosón. De amikor elér a végére, nem fordul be a sarkon. Hátat fordít és visszaindul. Mit keres itt? Nem követ senkit, nem vadászik. Csupán… fel-alá járkál. Végignézem, ahogy földre szegezett tekintettel visszasétál a folyosón, felém. Néhány centivel előttem megáll és felnéz, a tekintete megtalálja az enyémet, és nem tudom lerázni magamról az érzést, hogy lát engem, bár egyedül van a múltban, én pedig egyedül vagyok a jelenben. Ki vagy te? kérdezem elmosódó alakjától. Az emlék nem válaszol, csak pislogás nélkül mered a hátam mögött uralkodó sötétbe. És aztán meghallom. Zümmögést. Nem a falak zümmögését a kezem alatt, nem az emlékek zaját, hanem egy igazi emberi hangot, valahol a közelben. Elhúzódom az ajtótól, pislogok, mire a Sikátor képe újra fókuszba kerül a szemem előtt. A dallam átszivárog a folyosókon valahonnan a közelből. Ugyanabból az irányból jön, mint amerre a számozott ajtóim vannak, és ahogy befordulok a sarkon, meglátom Owent, amint az I. számú ajtónak támaszkodik.

AZ ARCHÍVUM /// 201

A szeme csukva van. De amikor közelebb lépek, lassan kinyitja a szemét és felém fordul. A tekintete metsző és kék. – Mackenzie. Összefonom magam előtt a karomat. – Már kezdtem azon töprengeni, vajon valóságos vagy-e. Owen felvonja a szemöldökét. – Mi más lennék? – Fantom? Képzeletbeli barát? – Ebben az esetben olyan vagyok, mint amilyennek elképzeltél? – Owen szája mosolyra húzódik, ahogy ellöki magát az ajtótól. – Tényleg kételkedsz a létezésemben? Nem veszem le róla a szemem, még csak nem is pislogok. – Jól megy neked az eltűnés. Owen kitárja a karját. – Nos, most itt vagyok. Még mindig nem győztelek meg? A szemem fehéres szőke hajáról éles vonalú állára vándorol, onnan pedig fekete ruháira. Itt valami hibádzik. – Hol a kulcsod? – kérdezem. Owen megpaskolja a zsebét. – Nincs kulcsom. Az nem lehet. Ezt biztosan hangosan is kimondtam, mert Owen szeme összeszűkül. – Ezt hogy érted? – Az Őrzők nem juthatnak be a Sikátorba kulcs nélkül… Hacsak ő nem is Őrző. Közelebb lépek. Owen nem hátrál meg, akkor sem, amikor közelítek hozzá, és akkor sem, amikor a mellkasára teszem a kezem, és meglátom… A semmit. Semmit nem érzek. Semmit nem hallok. Csak a csendet. Halotti csendet. Leeresztem a kezem, a csend eltűnik. helyét pedig átveszi a folyosó halk zümmögése. Owen Chris Clarke nem Őrző. Még csak nem is él. O egy Történet. 202 /// VICTORIA SCHWAB

De az nem lehet. Már napok óta itt van, de a téboly legapróbb jele sem mutatkozik rajta. Írisze olyan halványkék, hogy a legkisebb változást is azonnal észrevenném rajta, pupillája pedig jól körülhatárolt és fekete. Es minden egyenletes, normális, emberi körülötte. De ő maga nem az. A szemhéjam mögött látom, ahogy eltöri Hooper nyakát, erre hátrálok egy lépést. – Mi a baj? – kérdezi. Minden, mondanám legszívesebben. A Történeteknek van egy rutinjuk. Az ébredésük pillanatától kezdve elkezdenek szétcsúszni. Egyre rémültebbek, zavartabbak, pusztítóbbak. Az, amit ébredésük pillanatában éreznek, egyre erősebb lesz. De soha, soha nem racionálisak, higgadtak vagy nyugodtak. Akkor hogy létezik, hogy Owen úgy viselkedik, mint egy ember a folyosón, nem pedig úgy, mint egy Történet a Sikátorban? És miért nincs rajta a listámon? – Velem kell jönnöd – szólok, és megpróbálom felidézni a legközelebbi Visszavételt. Owen hátrál egy kicsit. – Mackenzie? – Te halott vagy. Owen homloka ráncba szalad. – Ne légy nevetséges. – Be tudom bizonyítani. – Mindkettőnknek. A kezem már nyúlna is a vádlimra erősített kés után, de meggondolom magam. Már láttam Owent akció közben. Ehelyett Papi kulcsát fogom meg. A fogak rozsdásak, de elég élesek ahhoz, hogy kis nyomás mellett felsértsék a bőrt. – Nyújtsd ki a kezed. Owen a homlokát ráncolja, de nem tétovázik, kinyújtja a jobb kezét. Belenyomom a kulcsot a tenyerébe – Papi megölne, AZ ARCHÍVUM /// 203

ha látná, hogy egy Történet kezébe adom a kulcsot –, és végighúzom a tenyerén. Owen felszisszen és elhúzódik, a mellkasához szorítja a kezét. – Ahhoz azért eléggé élek, hogy ezt megérezzem – morogja, én pedig már attól tartok, hogy hibát követtem el, mígnem lenéz a kezére és megváltozik az arckifejezése, fájdalmasról meglepettre. – Hadd nézzem – szólok. Owen felém fordítja a tenyerét. A kezén lévő vágás egy vékony, sötét vonal, a bőr láthatólag megsérült, de a vágásból nem szivárog vér. A pillantása rám vándorol. – Én nem… – kezdi, majd újra a kezét vizsgálgatja. – Én nem értem… pedig éreztem. – Még mindig fáj? Megdörzsöli a vágást. – Nem. – És aztán: – Mi vagyok én? – Történet – felelem. – Tudod, hogy ez mit jelent? Megáll, végignézi a karját, a csuklóját és kezét, a ruháit. Árnyék suhan át az arcán, de válaszul csak egy tömör nemet kapok. – Te egy feljegyzés vagy arról a személyről, aki életedben voltál. – Szellem? – Nem, nem igazán. Te… – De szellem vagyok – vág közbe, a hangja egyre erőteljesebb, én pedig felkészülök a téboly első jeleire. – Nem hús-vér ember vagyok, nem vagyok ember egyáltalán, nem élek, nem vagyok igazi… – Aztán észreveszi magát. Nagyot nyel, elkapja a pillantását, majd amikor újra rám néz, már kezd lenyugodni. Lehetetlen. 204 /// VICTORIA SCHWAB

– Vissza kell menned – mondom újra. – Hova vissza? – Az Archívumba. Te nem ide tartozol. – Mackenzie – mondja –, oda sem tartozom. És hiszek neki. Nincs rajta a listámon, és ha nem lenne kéznél a cáfolhatatlan bizonyíték, sosem hinném el, hogy Történet. Kényszerítem magam, hogy koncentráljak. Meg fog tébolyodni, muszáj neki – és akkor aztán nekem kell majd lerendeznem. Jobb lenne, ha még most rendezném le. – Hogy kerültél ide? – kérdezem. Megrázza a fejét. – Nem tudom. Aludtam, aztán egyszer csak ébren voltam, és aztán jártam. – Úgy tűnik, mintha aközben jutnának eszébe ezek a dolgok, ahogy kimondja őket. – És aztán megláttalak, és tudtam, hogy segítségre van szükséged… – Nem volt szükségem segítségre – csattanok fel, és Owen azt teszi, amit Történettől még sosem láttam. Nevet. Halk, elfojtott nevetés ez – de akkor is. – Rendben – mondja –, akkor csak úgy néztél ki, mint akinek kell egy kis segítség. Te hogy kerültél ide? – Egy ajtón át. Owen a számozott ajtókra pillant. — Egy olyanon keresztül? – Igen. – És ezek hova vezetnek? – Ki. – Én nem mehetek ki? – kérdezi. A kérdésben nincs érezhető nyomás, csupán kíváncsiság.

AZ ARCHÍVUM /// 205

– Azokon az ajtókon át nem – mondom –, de átvihetlek egy olyanon, amelyen fehér kör van… – Azok az ajtók nem kifelé vezetnek – szakít félbe Owen. – Hanem visszafelé. Inkább itt maradok, minthogy visszamenjek oda. – Egy pillanatra harag villan fel benne, de aztán kezdi újra visszanyerni az önuralmát, annak ellenére, hogy a Történeteknek nincs önuralmuk. – Vissza kell menned – mondom. A szeme kissé összeszűkül. – Összezavarlak – mondja. – Miért van ez? Most komolyan megpróbál olvasni engem? – Mert te… Közeledő léptek hangja hallatszik. Előhúzom a listát a zsebemből, de az még mindig üres. Másrészt viszont itt állok egy Történet mellett, áld e szerint a papír szerint nem is létezik, úgyhogy nem vagyok biztos benne, hogy most mennyire kellene megbíznom a rendszerben. – Rejtőzz el – súgom Owennek. Ő azonban nem mozdul, és a folyosót kémleli. – Ne küldj vissza. A léptek közelednek, már csak néhány folyosó választ el minket. – Owen, rejtőzz el. A tekintete visszatér hozzám. – ígérd meg, hogy nem fogsz visszaküldeni. – Ezt nem tehetem – mondom. – A munkám… – Kérlek, Mackenzie. Csak egy napot adj. – Owen…

206 /// VICTORIA SCHWAB

– Tartozol nekem. – Ez nem kihívás. Gondosan ügyel arra, hogy a hangja üresen csengjen. Nem vádol. Nem követelőzik. Csak egyszerű, üres megjegyzést tesz. – Te is tudod. – Tessék? – Segítettem azzal a férfival, Hooperrel. – Nem hiszem el, hogy egy Történet alkudozni próbál. – Csak egy napot – mondja újra. A léptek túlságosan közel járnak. – Rendben – sziszegem, és egy folyosóra mutatok. – Most pedig tűnj el. – Owen csendben hátrál néhány lépést, eltűnik a sötétben, én pedig megpördülök, és gyorsan visszamegyek a folyosó kanyarulatáig. ahol a leptek egyre hangosabbak és egyre közelebbről hangzanak… És aztán megállnak. Nekisimulok a saroknak, várok, de a léptek hirtelen megszűnéséből ítélve a másik ember is ugyanezt teszi. Valakinek lépnie kell, így befordulok a sarkon. Az első a semmiből jön, hajszál híján súrolja az arcomat, de lebukom. és a támadóm mögé kerülök. Egy bot csap a hasam irányába, de ugyanabban a pillanatban fellendül a lábam, és visszaveri a botot. A bot a nedves padló felé zuhan, de én elkapom és a támadó nyakához szorítom, miközben odanyomom a falhoz. Csak ekkor nézek fel az arcára. ahol egy görbe mosoly vár. Lazul a szorításom. – A mai napon már másodjára támadsz rám. Leengedem a botot, Wesley pedig kiegyenesedik. – Mi a franc van, Wes? – morgok. – Meg is üthettelek volna. AZ ARCHÍVUM /// 207

– Öhm, ez nagyjából meg is történt – dörzsölgeti a nyakát Wes. Kicsit meglököm, de abban a pillanatban, ahogy a kezem hozzáér a testéhez, a fülsiketítő rockzene helyett azt hallom, hogy el kell mennem innen tőle tőlük hatalmas ház óriási lépcső magas nevetés és üveg menekülés, mielőtt a nyomás hátralökne és kiszorítaná a levegőt a tüdőmből. Émelyegni kezdek. Owennel elfeledkeztem az érintés és a látás közötti kibogozhatatlan kapcsolatról – ő talán úgy viselkedik, mint egy élő ember, de a csendje azt mondja, hogy nem az. Wes pedig minden, csak nem csendes. Vajon ő látott valamit, amikor összeért a bőrünk? Ha így is volt, nem mutatja. – Tudod – kezdi –, ahhoz képest, hogy nem szeretsz megérinteni másokat, mindig találsz valami okot, hogy megtapogathass. – Egyáltalán mit keresel itt? – kérdezem. A számozott ajtók felé int a fejével. – A kávézóban felejtettem a táskámat. Gondoltam, visszaszaladok érte. – A Sikátoron keresztül. – Szerinted mégis hogy közlekedek oda-vissza? A város másik végén lakom. – Fogalmam sincs, Wes! Taxival? Busszal? Gyalog? Megkopogtatja a falat. – Sűrített tér, emlékszel? A Sikátor a leggyorsabb közlekedési eszköz. Visszanyújtom neki a botot. – Nesze a pálcád. – Bo rúdnak hívják – mondja. Átveszi tőlem a rudat, néhányszor meglendíti, és van valami a szemében, nem a szokásos vigyora, de valamiféle boldogság, izgalom. Fiúk. 208 /// VICTORIA SCHWAB

Meglendíti a csuklóját, a rúd pedig rövid hengerre csuklik össze, mint a váltóbot, amit a sprinterek adnak át egymásnak futóversenyeken. Engem néz, nyilvánvalóan arra vár, hogy kifejezzem ámulatomat. – Úuúuúuúh – szólok félszívvel, Wes pedig felmordul, és elteszi a rudat. Visszafordulok a számozott ajtók felé, a sötétben Owen alakját keresem, de ő már eltűnt. – Hogy megy a vadászat? – kérdezi Wes. – Egyre rosszabb – felelem. Máris érzem, hogy új név íródik a zsebemben lévő lapra. Nem veszem elő a listát. – Akkor is ilyen forgalmas volt, amikor te vadásztál itt? – Nem hinném, nem. Egy kicsit rendszertelen volt, de sosem kezelhetetlen. Nem tudom, hogy a teljes képet láttam-e, vagy csak időnként kaptam egy-egy nevet. – Most mindenesetre elég rossz. Amint egy Történetet kihúzok a listámról, három másik tűnik fel helyette. Olyan, mint az a görög szörny… – A hidra – feleli Wes, és aztán, meglepetésemet látva hozzáteszi: – Megint ez a szkepszis. Voltam a Smithsonian Múzeumban. Neked is el kéne menned egyszer. Ha az ember ráteszi a kezét néhány antik műtárgyra, ezerszer gyorsabban tanul, mint a könyvekből. – De a műtárgyakat nem üveg mögött tartják? – Hát ja… – Ahogy az ajtóhoz érünk, Wesley vállat von. – Végeztél ma estére?

AZ ARCHÍVUM /// 209

Owenre gondolok, aki ott van valahol a sötétben. De ígértem neki egy napot. És már nagyon-nagyon szeretnék lezuhanyozni. – Igen – felelem végül. – Menjünk. /// WESLEYVEL AZ ELŐCSARNOKBAN válunk el, és már éppen elindulnék fel a lépcsőn, amikor megérzésem támad, ezért teszek egy kitérőt a könyvtár irányába. Angelli egyáltalán nem volt segítségemre azzal a szöveggel, hogy hagyjuk békében a múltat – de én nem vagyok képes erre, amíg meg nem tudom, mi történt –, és lennie kell itt valaminek. Nem tudom, hogy mire fogok bukkanni, de van egy elképzelésem arról, hol kellene kezdeni. A névjegyzékek megtöltik a polcot, egy vörös tömb, aztán egy kék. Lekapom a legrégibb kék jegyzéket, azt, amelyik az átalakítás utáni első évekből származik, és kicsit széthúzom a könyveket, hogy elrejtsék a hiányt. És aztán amikor felmegyek, anyu a konyhában kísérletezik, apu a nappali egyik sarkában rejtőzik egy könyvvel, az asztalon pedig egy nyitott pizzásdoboz hever. Kivédek néhány kérdést a futás hosszára és minőségére vonatkozóan, majd boldogító zuhanyt veszek, és végül lerogyok az ágyamra egy szelet hideg pizzával és a Coronado névjegyzékével, amelyet evés közben lapozgatok. Lennie kell itt valaminek. Az indulás éve tele van nevekkel, de az azt követő három hiányzó év olyan, mint egy fehér fal a 210 /// VICTORIA SCHWAB

könyv közepében. Átfutom 1954-et, valamiféle nyomban reménykedve – talán felbukkan ott az egyik név. A végén nem a nevek tűnnek fel, hanem a hiányuk. Az indulás évében minden szoba foglalt volt, az összesítés végén pedig még várólista is állt. Abban az évben, amikor újra megjelennek a feljegyzések, több mint egy tucat helyen áll az Üres bejegyzés. Egy gyilkosság vajon elegendő volt ahhoz, hogy kiürítse a Coronadót? Na és két gyilkosság? Eszembe jut Marcus Elling a polcán, a feketeség, ahol a halálának kellett volna lennie. A neve szerepel az eredeti lakók listáján. Három évvel később a szobája Üres. Vajon az emberek a halálesetek miatt mentek el? Vagy még többen is lehettek áldozatok? Előveszek egy tollat, kihúzom az archívumi listát a zsebemből, majd a hátuljára felírom azon lakók neveit, akiknek a lakása Üres volt, amikor újból elkezdődött a nyilvántartás. Hátradőlök, hogy újra átolvassam a neveket, de csak a harmadikig jutok, amikor kezdenek eltűnni. A szavak fentről lefelé egyesével felszívódnak és eltűnnek, mígnem csupán az üres lap marad. Ugyanúgy tűnnek el, mint a Történetek nevei, miután visszaküldtem őket, de azokat a szavakat az Archívumban írja valaki, ezeket pedig én írtam. Eddig mindig egyirányú utcaként gondoltam a papírra, olyan eszközként, amelyet bejelentésekre szántak, nem párbeszédre. De egy pillanattal később új szavak jelennek meg a lapon.

Kik ezek az emberek? – R.

AZ ARCHÍVUM /// 211

Némi döbbent csend után ráveszem magam, hogy röviden elmagyarázzam a névjegyzéket: a hiányzó oldalakat és a kiadó lakásokat. Végignézem, ahogy a szavak eltűnnek a papírban, és lélegzetvisszafojtva várom, hogy Roland válaszoljon.

Utátanézrk. És aztán…

A papír nem biztonságos. Ne használja többé. – R. Nem igazán lehet megállapítani, hogy vége van-e a beszélgetésnek, itt nincs se roger, se vétel, se értettem, de érzem a véget, ahogy Roland kézírása szétoszlik. Mintha letette volna a tollat és bezárta volna a könyvet. Már láttam az ősrégi főkönyvet, amit az előcsarnokban álló asztalon tartanak, amelyen keresztül kiküldik a neveket, üzeneteket és utasításokat. Külön oldal van minden Őrzőnek, minden Alakulatnak. Ahogy a kezemben tartom az archívumi lapot, azon tűnődöm, miért nem tudtam soha, hogy mindkét irányban képes üzenetet közvetíteni. Négy év aktív szolgálat után az Archívum még mindig teli van titkokkal – némelyik nagyobb, mint az emlékek módosítása, némelyik kisebb, mint ez. Minél többet ismerek meg ezek közül, annál világosabbá válik, milyen keveset is 212 /// VICTORIA SCHWAB

tudok valójában, és annál többet tűnődöm olyan dolgokon, amelyeket elmondtak nekem. A szabályokon, amelyeket megtanítottak. Megfordítom az archívumi lapot. Három új név áll rajta. Egyik sem Owené. Az Archívum azt tanítja, hogy a Történetek mind ugyanazt akarják, ugyanarra van szükségük: kijutni. Ez ösztönös, létfontosságú dolog, egy mindent felemésztő éhség: mintha éheznének, és az étel a Sikátor falain túl várna rájuk. Az a sok levegő. Az a sok élet. Ebből a szükségletből aztán pánik lesz, a pánikból pedig szükséglet, a Történet pedig bennragad ebben a spirálban és megtébolyul. De Owenen nem mutatkoznak téboly jelei, és amikor kért is valamit, az nem a kijutás volt. Hanem idő. Ne küldj vissza. Ígérd meg, hogy nem küldesz vissza. Kérlek, Mackenzie. Egy napot adj. A szememre szorítom a tenyerem. Egy Történet, aki nem szerepel a listámon, nem tébolyodik meg, és csupán ébren akar maradni. Miféle Történet az ilyen? Mégis micsoda Owen? És aztán valahol, kusza, fáradt gondolataim mélyén a micsoda egy sokkal veszélyesebb szóvá válik. Kicsoda. ///

AZ ARCHÍVUM /// 213

– SOSEM SZOKTÁL a Történeteken gondolkodni? – kérdezem. – Hogy kicsodák? – Hogy kicsodák voltak – javítasz ki. – És nem. – De… ők emberek… vagyis emberek voltak. Nem… – Nézz rám. – Az ujjaddal felemeled az állam. – A kíváncsiság az együttérzés előszobája. Az együttérzés tétovázáshoz vezet. A tétovázásba pedig belehalsz. Megértetted? Félszívvel bólintok. – Akkor mondd utánam. Utánad mondom. Újra és újra, míg a szavak tele nem égnek az emlékezetembe. De a többi tanításoddal ellentétben ez az egy valahogy nem ragad meg. Nem tudok nem eltűnődni a ki és miért kérdéseken. Csak megtanulom ezt magam előtt is letagadni.

214 /// VICTORIA SCHWAB

TIZENHAT

AZT SEM TUDOM megállapítani, hogy egyáltalán felkelt-e már a nap. Eső veri az ablakot, és amikor kinézek, csak szürkeséget látok. Szürke felhőket, szürke kőépületeket, szürke, nedves utcákat. A vihar a város fölé vonszolja magát, a dagadt felhők kitöltik az épületek közti réseket. Álmodtam valamit. Almomban Ben a nappali padlóján hevert, kék ceruzával rajzolgatott. közben Owen dalát dünnyögte. Amikor bejöttem, felpillantott, fekete volt a szeme; de ahogy felállt, a feketeség zsugorodni kezdett, visszahúzódott a középpontba, és csak melegbarna írisze maradt utána. – Nem fogok megtébolyodni – mondta, miközben fehér krétával X-et rajzolt az ingére. – Nem kell keresztet vetned rám. Esküszöm. – mondta. És aztán megfogta a kezem, én pedig felébredtem. Mi lenne, ha?

AZ ARCHÍVUM /// 215

Ez veszedelmes gondolat, mint egy viszketés vagy bökés vagy szúrás azon a ponton, ahol a fejem találkozik a nyakammal, ahol a gondolataim találkoznak a testemmel. Felülök az ágyon. – Minden Történet megtébolyodik – mondom ki hangosan. De Owen nem, súgja egy másik hang. – Egyelőre. — Ezt is kimondom hangosan, hogy lerázzam magamról az álom ragacsos pókfonalait. Ben meghalt, gondolom, még akkor is, ha maga a szó is fáj. Meghalt. A fájdalom elég éles ahhoz, hogy észhez térítsen. Egy napot ígértem Owennek, és ahogy a félhomályban öltözködöm, azon tűnődöm, hogy vajon eleget vártam-e. Majdnem felnevetek. Egy Történettel alkudozom. Mit szólna ehhez Papi? A véleménye valószínűleg nem kevés cifra káromkodást tartalmazna. Csak egyetlen nap, suttogja egy halk, bűntudatos hang a fejemben. És egy nap épp elég ahhoz, hogy egy felnőtt Történet megtébolyodjon, morogja Papi hangja. Felveszem a futócipőmet. Akkor Owennel miért nem történt még meg? Talán már megtörtént. Történetet rejtegetsz. Nem rejtegetem. Nincs rajta a… Elveszítheted a munkádat. Elveszítheted az életedet. Háttérbe szorítom a hangokat, majd az éjjeliszekrényen heverő listáért nyúlok. A kezem megáll a levegőben, amikor feltűnik a szám a két név között.

Even Perkins, 15. 216 /// VICTORIA SCHWAB

Susan Lank, 18. Jessica Barnes, 14. Mintegy végszóra, egy negyedik név jelenik meg a listán.

John Orwell, 16. Halkan elkáromkodom magam. Egy kis részem azt hiszi, hogy ha nem csinálok semmit a nevekkel, akkor nem fognak újabbak feltűnni. Összehajtom a listát és zsebre teszem. Tudom, hogy az Archívum nem így működik. A nappaliban apu az asztalnál ül. Ezek szerint vasárnap van. Anyunak megvannak a maga szertartásai – a szeszélyek, a takarítás, a listaírás. Apunak is megvannak a sajátjai. Az egyik ilyen az, hogy minden vasárnap délelőtt kisajátítja a konyhaasztalt egy kanna kávéval és egy könyvvel. – Hova mész? – kérdezi, anélkül hogy felnézne. – Megyek futni. – Beiktatok néhány rögtönzött nyújtómozdulatot. – Lehet, hogy az idén csatlakozom a futócsapathoz – teszem hozzá. Az egyik kulcstényező a hazugságban a következetesség. Apu belekortyol a kávéjába, szórakozottan bólint és annyit mond, hogy: – Az jó. Kiszorul a szívem. Gondolom, örülnöm kéne, hogy nem érdeklődik, de nem örülök. Az lenne a dolga, hogy AZ ARCHÍVUM /// 217

érdeklődjön. Anyu szinte megfojt a törődésével, de az nem azt jelenti, hogy apunak már nem szabad, hogy csak úgy feladhatja. És hirtelen szükségem van arra, hogy törődjön velem. Kell, hogy adjon valamit, hogy tudjam, még mindig itt van, hogy még mindig apu. – Elkezdtem olvasni a nyári kötelezőket. – Még ha ez ellenkezik is a természeti törvényekkel. Apu felnéz, és egy kicsit felragyog az arca. – Jó. Ez egy jó iskola. Wesley segít, ugye? – Bólintok, apu pedig folytatja: – Kedvelem. Elmosolyodom. – Én is kedvelem. – És mivel úgy tűnik, Wes említésével lehet életjeleket kicsikarni apámból, hozzáteszem: – Nagyon sok közös van bennünk. Erre aztán még inkább kivirul. – Ez remek, Mac. – Most, hogy sikerült felkeltenem a figyelmét, nem veszi le rólam a szemét. A tekintete az enyémet keresi. – Örülök, hogy szereztél itt egy barátot, drágám. Tudom, hogy nem könnyű neked. Semmi sem könnyű. – Összeszorul a mellkasom. Apu sem tudja jobban kimondani, mi is az, ami nem könnyű, mint anyu, de az ő esetében minden rá van írva fáradt arcára. – És tudom, hogy erős vagy, de néha… olyan elveszettnek tűnsz. Úgy érzem, Ben temetése óta most beszélt velem a legtöbbet. – Te nem… – kezdi, majd megáll, keresi a szavakat. – Minden… Megkímélem azzal, hogy mély lélegzetet veszek és átölelem. Zaj tölti meg a fejemet, mély és nehéz és szomorú, de

218 /// VICTORIA SCHWAB

nem engedem el, még akkor sem, amikor ő is átölel, és a zaj megduplázódik. – Csak szeretném tudni, hogy jól vagy – mondja, olyan halkan, hogy alig hallom a sistergés miatt. Nem, egyáltalán nem vagyok jól, de apu aggodalma elég erőt ad a hazugsághoz. Elengedem, elmosolyodok, és azt mondom, hogy jól vagyok. Apu jó futást kíván, én pedig kiosonok, hogy megtaláljam Owent és a többieket. /// A PAPÍROM SZERINT Owen Chris Clarke nem létezik. De mégis itt van a Sikátorban, és itt az idő, hogy visszaküldjem. A csuklómra tekerem a kulcs madzagját, közben végignézek az ismerős, rosszul megvilágított átjárón. Eszembe jut, hogy először meg kell találnom. Ami végül nem okoz problémát, mert Owen nem rejtőzködik. Hátát a falnak vetve ül a folyosó végén, a lábát lustán maga elé nyújtja, egyik térdét pedig felhúzta, hogy a könyökét megtámaszthassa. A feje előrecsuklik, a haja a szemébe hull. Nyugtalannak kellene lennie, az ajtókon kellene dörömbölnie, a haját tépni, a Sikátort átkozni, kiutat keresni. El kellene veszítenie a fejét. Nem pedig aludni. Előrelépek. Nem mozdul. Újabb lépést teszek, az ujjaim megfeszülnek a kulcson.

AZ ARCHÍVUM /// 219

Odaérek hozzá, ő pedig még mindig nem rezzen meg. Lekuporodom, és azon tűnődöm, vajon mi baja lehet, és amikor már éppen felállnék, valami hideget érzek a kezemnél, annál a kezemnél, amelyik a kulcsot tartja. Owen átkulcsolja a csuklómat, és akkor… semmi nem történik. Nincs zaj. – Ne csináld – szól, még mindig lehajtott fejjel. Kiengedem a kulcsot a markomból, hagyom, hogy újra szabadon lógjon a madzagon. Owenre nézek. Ő végre felemeli a fejét. – Jó estét, Mackenzie. Hideg verejtékcsepp fut végig a hátamon. Még egyáltalán nem mutatkoznak rajta a téboly jelei. Sőt, ha lehet, még nyugodtabbnak tűnik. Racionális és emberi és élő. Ben is lehetne ilyen, suttogja a veszedelmes gondolat a fejemben. Elnémítom. – Jó reggelt – javítom ki. Owen ekkor feláll, a mozdulatai simák, mintha visszafelé látnám, ahogy lecsusszan a fal mellett. – Bocs – mutat körbe, és egy mosoly villan fel az arcán. – Itt egy kissé nehéz megállapítani az ilyesmit. – Owen – kezdem –, azért jöttem, hogy… Előrelép, és a fülem mögé dug egy hajtincset. Az érintése olyan csendes, hogy elfelejtek hátrahúzódni. Ahogy végighúzza az ujját az arcomon, majd megpihen az állam alatt, ugyanazt a csendet érzem. A Történetek halotti csendjét… eddig sosem figyeltem fel erre, mindig lefoglalt a vadászat. De ez nem csupán a hangok és az élet hiánya. Ez a csend szétterjed a fejemben, ahol emlékeknek kellene lenniük. Ez a csend nem áll meg a bőrünknél, belém nyúl, megtölt valami vattaszerű némasággal, szétterjed bennem, mint a nyugalom. 220 /// VICTORIA SCHWAB

– Nem hibáztatlak – mondja halkan. És aztán elveszi a kezét, és évek óta először le kell küzdenem magamban a vágyat, hogy megérintsek valakit. Ehelyett kényszerítem magam, hogy hátralépjek, hogy legyen némi távolság közöttünk. Owen a legközelebbi ajtó felé fordul, és mindkét kezét felteszi rá. – Tudod, érzem – suttogja. – Van ez az… ez az érzés a testem középpontjában, mintha az otthonom ott lenne a túloldalon. Mintha ha oda eljuthatnék, minden más rendben lenne. – A kezét továbbra is az ajtónak támasztja, de felém fordul. – Ez fura dolog? A fekete kör a szemében továbbra sem terjeszkedik, a pupilla még a gyenge fény mellett is apró és jól körülhatárolt. Sőt mi több, hangjából óvatos üresség csendül ki, amikor az ajtók vonzerejéről beszél, mintha kerülné az erős érzelmeket, mintha igyekezne uralkodni magán. Újra az ajtóra néz, aztán behunyja a szemét és nekitámasztja a homlokát. – Nem – szólok halkan. – Egyáltalán nem fura. Minden Történet ezt érzi. Ez bizonyítja, hogy Owen is az, ami. De a legtöbb Történet segítséget akar, kulcsot, kiutat. A legtöbb Történet kétségbeesett és elveszett. Owen pedig a legkevésbé sem ilyen. Akkor mégis miért van itt? – A legtöbb Történet okkal ébred fel – mondom. – Valami miatt nyugtalanok, és bármi legyen is az, ébredésük pillanatától kezdve emészti őket. Tudni akarom, hogy mi történt Owen Chris Clarke-kal. Nemcsak azt, hogy miért ébredt fel, hanem azt is, hogy halt meg. Bármit, ami megvilágíthatja, mit keres a területemen ilyen nyugodtan és ragyogó tekintettel. AZ ARCHÍVUM /// 221

– Van valami, ami emészt? – kérdezem finoman. A félhomályban Owen tekintete az enyémbe kapcsolódik, és egy pillanatra a kékségen szomorúság suhan át. De aztán eltűnik, ő pedig ellöki magát az ajtótól. — Kérdezhetek valamit? Owen kikerüli a kérdésemet, de érdekel, mire kíváncsi. A Történetek általában nem nagyon érdeklődnek az Őrzők iránt. Csupán akadályt látnak bennük. A kérdés azt jelenti, hogy kíváncsi. A kíváncsiság azt jelenti, hogy törődik velem, bólintok. – Tudom, hogy valami helytelen dolgot teszel – mondja, miközben a tekintete végigsimít a bőrömön, egészen az arcomig – azzal, hogy engedsz itt maradni. Látom rajtad. – Igazad van – felelem. – Tényleg nem szabadna hagynom, hogy itt legyél. – Akkor miért csinálod? Mert nincs értelme annak, ahogy viselkedsz, szeretném mondani. Mert Papi azt mondta, hogy mindig bízzak a zsigereimben. A gyomrod jelzi, amikor éhes vagy mondogatta, és amikor beteg vagy, és amikor igazad van vagy tévedsz. A zsigereid tudják. És a zsigereim most azt mondják, hogy Owen okkal van itt. Megpróbálok vállat vonni. – Mert kértél egy napot. – A késes férfi meg a kulcsodat kérte – mondja Owen. – Neki jj mégsem adtad oda. – Nem kérte szépen. Owen arcán újra szellemmosoly suhan át, épp csak megmoccan az ajka és már nyoma sincs. Közelebb lép, én 222 /// VICTORIA SCHWAB

pedig nem hátrálok meg. – Még a holtak is lehetnek udvariasak. – De a legtöbben nem azok – mondom. – Én válaszoltam a kérdésedre. Most te jössz. Owen készségesen meghajol. Rápillantok erre a lehetetlen Történetre. Vajon mitől lett ilyen? – Hogy haltál meg? Megmerevedik. Becsületére legyen mondva, hogy csak egy kicsit, de akkor is észreveszem, ahogy megfeszül az állkapcsa. Hüvelykujjával a tenyerén lévő vonalat kezdi dörzsölgetni. — Nem emlékszem. – Biztos vagyok benne, hogy traumatikus élmény visszagondolni… – Nem – szól fejcsóválva. – Nem erről van szó. Nem emlékszem. Nem bírok visszaemlékezni. Az egész olyan… üres. Összeszorul a gyomrom. Lehet, hogy őt is módosították? – Az életedre emlékszel? – kérdezem. – Arra igen – felel, és zsebre dugja a kezét. – Mesélj róla. – Északon születtem, a tengernél. Egy kisvárosban éltem, egy házban a sziklákon. Csendes élet volt, és igazság szerint nem sok mindenre emlékszem, ami gondolom, azt jelenti, hogy boldog voltam. – Ismerem az érzést. Az Archívum előtti életem tompa benyomások sorozata, kellemes, de távoli, és különös módon passzív, mintha valaki más emlékei lennének. – És aztán tizennégy éves koromban beköltözünk a városba. – Ki az a többes szám? – kérdezem.

AZ ARCHÍVUM /// 223

– A családom. – És újra szomorúság jelenik meg a szemében. Fel sem tűnik, mennyire közel állunk egymáshoz, míg meg nem látom ezt a szomorúságot a kékségben. – Amikor arra gondolok, amikor még a tengernél laktunk, az egész egy kép. Kissé elmosódott, sima. De a város széttöredezett, tiszta és éles. – A hangja halk, lassú, egyenletes. – Sokszor elmernem a tetőre és elképzeltem, hogy újra a sziklákon állok, és a tengert nézem. Odalent kőtenger volt – mondja de ha nem lefelé néztem, hanem felfelé, akkor bárhol lehettem. Ott nőttem fel a városban. Megedzett. Ahol laktam… sosem unatkoztam – mondta és elmosolyodik valamilyen privát emléken. – Milyen volt a házatok? – Nem igazán ház volt – feleli. Összetáncolom a homlokom. – Akkor mégis mivolt? – Egy szálloda. Megakad bennem a levegő. – Hogy hívták? – suttogom. Már azelőtt tudom a választ, hogy Owen kimondaná. – Coronadónak.

224 /// VICTORIA SCHWAB

TIZENHÉT

M

EGDERMEDEK. – Mi az? – kérdezi. – Semmi – felelem egy kicsivel gyorsabban a kelleténél. Mennyi az esélye annak, hogy Owen eljut ide, karnyújtásnyira a számozott ajtóktól, amelyeken keresztül nem csupán kijuthat, hanem hazajuthat? Kényszerítem magam, hogy vállat vonjak. – Furcsa lehetett, nem? Mármint egy szállodában lakni. – Hihetetlen volt – feleli halkan. – Tényleg? – kérdezem, még mielőtt megállíthatnám magam. – Nem hiszel nekem? – Nem erről van szó – mondom. – Csak nem tudom elképzelni. – Hunyd be a szemed. – Behunyom. – Először belépsz az előcsarnokba. Csupa üveg és sötét fa, márvány és arany. – A hangja sima. andalító. – Arany minták vannak a tapétán, aranyszínű szálak a szőnyegben, a faberakás szélén, aranypöttyök a márványban. Az egész előcsarnok csillog. AZ ARCHÍVUM /// 225

Ragyog. Kristályvázákban virágok vannak: néha rózsák, olyan vörösek, mint a szőnyeg, máskor fehérek, mint a kő. Mindig világos van – mondja. – A nap besüt az ablakon, a függönyök sosincsenek elhúzva. – Gyönyörűen hangzik. – Az is volt. Azutáni évben költöztünk be, hogy a hotelt lakásokká alakították. Van valami enyhe elegancia Owenben – valami időtlen méltóság az óvatos mozdulataiban, kimért szavaiban, de nehéz elhinni, hogy annyira régen élt… és halt meg. De még a koránál is megdöbbentőbb az a dátum, amire utal: 1951. Nem láttam Clarke nevet a névjegyzékben, és most már azt is tudom, hogy miért. A családja abban az időszakban költözött be. amelyikről hiányoznak a feljegyzések. – Én is szerettem itt lakni – mondja –, de a húgom imádta csak igazan. A pillantása mintha fókuszálatlanná válna – nem fekete, nem tébolyult, de űzött. – Reginának mindez csak egy játék volt – folytatja halkan. – Amikor beköltöztünk a Coronadóba, a hotel számára kastély volt, labirintus, rejtekhelyek útvesztője. Egymás melletti szobákban aludtunk, de ő kitalálta, hogy levelezzünk. Ahelyett, hogy becsúsztatta volna az ajtó alatt az üzeneteit, összetépte őket és elrejtette a darabokat szerteszét az épületben, hozzákötötte a fecniket kövekhez, gyűrűkhöz, csecsebecsékhez, bármihez, ami lesúlyozta őket. Egyszer írt nekem egy történetet, és a darabokat szétszórta a Coronadóban, eldugta őket repedésekbe a kertben, és a járólapok alá, a szobrok szájába… napokba telt, mire összegyűjtöttem a 226 /// VICTORIA SCHWAB

darabokat, és még így sem találtam meg a történet végét… – Owen hangja elhalkul. – Owen? – Azt mondtad, hogy a Történetek okkal ébrednek fel. Hogy valami emészti őket… minket. – Amikor ezt mondja, rám néz és szomorúság ül ki az arcára, és bár alig ér a vonásaihoz, mégis megváltozik az arca. Maga köré fonja a karját. – Nem tudtam megmenteni. Elszorul a szívem. Most már világosan látom a hasonlóságot: a nyurga testalkatukat, az ezüstös szőke hajat, különös, törékeny tartásukat. A meggyilkolt lány. – Mi történt? – suttogom. – 1953 volt. A családom már két éve élt a Coronadóban. Regina tizenöt éves volt. Én tizennyolc, és nemrég költöztem el – mondja összeszorított fogakkal –, néhány héttel azelőtt, hogy ez megtörtént. Nem messzire, de aznap akár egy másik országban is lehettem volna, egy másik világban, mert nem voltam ott, amikor Reginának szüksége volt rám. Belém hasítanak a szavak. Ugyanazok a szavak, amelyeket már ezerszer elmondtam magamnak, amikor Ben halálának napjára gondolok. – A nappali padlóján vérzett el – mondja. – És én nem voltam ott. Owen nekidől a falnak, egyre lejjebb csúszik, míg végül már a földön ül. – Az én hibám volt – suttogja. – Szerinted ezért vagyok itt? Letérdelek elé. — Nem te ölted meg, Owen. — Én már csak tudom. Láttam.

AZ ARCHÍVUM /// 227

– A bátyja voltam. — Beletúr a hajába. – Az én dolgom lett volna, hogy megvédjem. Róbert először a barátom volt. Én mutattam be őket egymásnak. Én vittem be Regina életébe. Owen arca elsötétül, és félrenéz. Már éppen tovább kérdeznék, amikor a zsebemben érzett kaparászás visszarángat a Sikátorba, emlékeztetve a többi Történet létezésére. Kihúzom a papírt, és arra számítok. hogy új név lesz rajta, de ehelyett egy üzenet vár.

Azonnal jelentkezzen. – R. – Mennem kell – mondom. Owen a karomra teszi a kezét. Egy pillanatig minden gondolat, kérdés és aggodalom elcsitul. – Mackenzie – kérdezi –, vége a napomnak? Ahogy felállok, Owen keze lecsusszan a bőrömről, vele együtt pedig a csend is eltűnik. – Nem – felelem, ahogy elfordulok. – Még nem. /// AZ AGYAM MÉG MINDIG Owen húga körül pörög – most, hogy már tudom, elképesztő a hasonlóság közöttük –, ahogy belépek az Archívumba. És aztán meglátom a váróteremben álló asztalt, és megtorpanok. Az íróasztal terítve van aktákkal és főkönyvekkel, hatalmas mappakupacokból lapok lógnak ki,

228 /// VICTORIA SCHWAB

és a két kupac közötti szűk résen megpillantom Patrick szemüvegét. A fenébe. – Ha azon dolgozik, hogy megdöntse a legtöbb időt az Archívumban töltő Őrző rekordját, akkor szerintem máris sikerrel járt – mondja anélkül, hogy felpillantana a munkájából. – Én csak azért jöttem, hogy beszéljek… – Azzal ugye tisztában van – folytatja –, hogy a beosztásom ellenére ez igazából nem egy kölcsönkönyvtár? Nem kölcsönzünk, nem adunk ki semmit, még helyben használható részleg sincs. Ezek az állandó látogatások nemcsak hogy fárasztóak, de elfogadhatatlanok is. – Igen, tudom, de… – És nincs elég dolga, Miss Bishop? Mert amikor utoljára néztem – ezzel felvesz egy jegyzettömböt az asztalról és belelapoz –, öt Történet is volt a listáján. Öt? – Azt ugye tudja, hogy van listája? – Igen – szűröm összeszorított fogakkal. – És azt is tudja, hogy miért fontos, hogy elrendezze a rajta szereplő tételeket? – Természetesen. — Megvan az oka annak, hogy rendszeresen járőrözünk. hogy lent tartsuk a számokat ahelyett, hogy hagynánk, hogy felgyűljenek a Történetek a Sikátorban. Azt mondják, hogy ha elegendő Történet ébredne fel és jutna be a két világ közötti résbe, akkor nem lenne szükségük Őrzőkre és kulcsokra, hogy kijussanak. Akkor betörhetnék az ajtókat. Kétféleképpen lehet kinyitni minden zárat, mondta Papi. – Akkor miért áll még mindig… AZ ARCHÍVUM /// 229

– Roland hívatott – mondom, és feltartom az archívumi lapot. Patrick puffogni kezd, hátradől a székében, majd egy hosszú pillanatig engem vizslat. – Hát legyen – mondja, és ahogy visszatér a munkájához, az ajtó felé int. Megkerülöm az asztalt, közben lelassítok, hogy megnézzem, amint Patrick a nyitva heverő ősrégi főkönyvbe ír, aztán felemeli a tollát, és a fél tucat kisebb könyv egyikébe is feljegyez valamit. Most először látom az asztalt ilyen zsúfoltnak. – Elfoglaltnak tűnik – szólok oda menet közben. – Ez azért lehet, mert az is vagyok – csattan fel Patrick. – Még a szokásosnál is elfoglaltabb. – Milyen kiváló megfigyelés. – Nekem is több a munkám, Patrick. Nehogy azt mondja, hogy az öt név megszokott. Még a Coronadóhoz képest sem az. Patrick nem néz fel. – Kisebb technikai nehézségekkel kell szembenéznünk, Miss Bishop. Sajnálom, hogy ez kellemetlenséget okoz önnek. Összeráncolom a szemöldököm. – Miféle technikai nehézségekkel? – Nem jelennek meg a nevek? A Történetek felfegyverkeznek? Vagy nem veszítik el a fejüket? – Kisebbekkel – szól Patrick élesen, és napnál világosabbá teszi, hogy részéről vége a beszélgetésnek. Ahogy Roland keresésére indulok, zsebre dugom a listát. Ahogy belépek az átrium meleg fényébe, kissé jobb kedvre derülök, és megérzem azt a békét, amiről Papi mindig is beszélt. A nyugalmat. 230 /// VICTORIA SCHWAB

És aztán valami összeomlik. Nem itt az átriumban, de valahol az egyik abból nyíló a folyosón, a csendet a földre zuhanó polcok fémes hangja töri meg. Több Könyvtáros is abbahagyja a munkát. A zaj irányába sietnek, miután bezárták maguk mögött az ajtókat, én meg közben teljesen mozdulatlanul állok, és eszembe jut, hogy alvó holtak vesznek körül. Lélegzetemet visszatartva fülelek. Semmi sem történik. Az ajtók zárva maradnak. Egy hang sem szűrődik ki rajtuk. És aztán egy kéz nehezedik a vállamra, én pedig megpördülök és hátracsavarom azt a kezet. A kéz és a test egyetlen sima mozdulat kíséretében eltűnik, én pedig valahogy arccal lefelé fekszem egy asztalon. – Nyugalom – szól Roland, és elengedi a csuklómat és a vállamat. Néhány mély lélegzetet veszek, hogy megnyugodjak, aztán nekidőlök az asztalnak. – Miért hívatott? Talált valamit? És hallotta azt a csattanást… – Ne itt – mormogja Roland, és az egyik szárny felé int. A karomat dörzsölgetve indulok utána. Minél távolabb jutunk az átriumtól, annál idősebbnek tűnik az Archívum. Roland olyan folyosókon vezet végig, amelyek tekeregnek, kanyarognak és zsugorodnak, és inkább hasonlítanak a Sikátorra, mint raktárakra. A mennyezet már nem magasan ívelt, hanem egyre alacsonyabb. maguk a helyiségek pedig kisebbek, kriptaszerűek és porosak. – Mi volt az a hang? – kérdezem, ahogy Roland előttem halad, de nem válaszol, csupán lehúzza a fejét egy különös alakú falmélyedésnél, majd befordul egy alacsony boltív alatt. AZ ARCHÍVUM /// 231

A helyiség, ahová belépünk, homályos, a falakat pedig megviselt, régi főkönyvek szegélyezik, nem Történetek. Ez annak a teremnek egy kopottabb, megviseltebb verziója, ahol a felvételi bizottsággal kellett szembenéznem. – Van egy kis gond – mondja, amint bezárul az ajtó. – Átnéztem a neveket, amelyeket átküldött. A legtöbb nem mondott semmit, kettő viszont igen. Még két ember halt meg a Coronadóban, mindkettő augusztusban, egy hónappal Marcus Elling halála után. És mindkét Történetet megváltoztatták, eltávolították a halálukat. Belesüllyedek egy mély bőrfotelbe, Roland pedig járkálni kezd. Kimerültnek tűnik, beszéd közben pedig egyre észrevehetőbb az akcentusa. – Először nem is találtam meg őket, mert rossz polcon voltak, a bevételi jegyzék és a katalógus két különböző helyet jelölt meg. Valaki nem akarta, hogy rábukkanjunk ezekre a Történetekre. – Kik voltak? – Eileen Heering, egy hetvenes éveiben járó nő, és Lionel Pratt, egy huszonéves férfi. Mindketten a Coronadóban éltek, méghozzá egyedül, de ez az egyetlen kapcsolat közöttük. Még abban sem lehetek biztos, hogy a Coronadóban haltak meg, de az utolsó emlékeik az épülethez kapcsolódnak. Eileennek az, ahogyan elhagyja az első emeleti lakását. Lionelnek az, hogy kint ül a belső udvaron és cigarettázik. Ezek a pillanatok szinte hihetetlenül hétköznapiak. Egyikben sincs semmilyen utalás arra, mi okozhatta a halálukat, és mégis mindkettőt kitörölték. – Marcus, Eileen és Lionel mind augusztusban haltak meg. De Reginát márciusban ölték meg.

232 /// VICTORIA SCHWAB

Roland szeme összeszűkül. – Azt hittem, nem tudja a lány nevét. Bennreked a levegő a torkomban. Nem is tudtam. Addig nem, míg Owen el nem mondta. De azt sem igazán tudnám megmagyarázni, hogy miért rejtegetem a bátyját. – Nem csak maga kutat az ügyben, emlékszik? Találtam egy lakót a Coronadóban, Ms. Angellit, aki hallott a gyilkosságról. Ez nem hazugság; érvelek. Csak manipuláció. – Mit tudott még? – kérdezi Roland. Megrázom a fejem, és igyekszem a lehető leghitelesebbnek tűnni. – Nem sokat. Nem úgy tűnt, hogy szívesen csevegne a dologról. – Reginának vezetékneve is van? Tétovázok. Ha elmondom, Roland valószínűleg összeveti Owennel, aki látható módon hiányzik. Tudom, hogy be kellene számolnom Owenről – már így is több szabályt szegtünk meg de vannak szabályok és Szabályok, és bár Roland már így is elég messzire ment, hogy megszegje az első csoportba tartozókat, nem tudom, hogy kezelné, ha én megszegném a nagybetűs Szabályokat azzal, hogy egy Történetet rejtegetek a Sikátorban. És még annyi kérdésem lenne Owenhez. Megrázom a fejem. – Angelli nem árulta el, de még kérdezősködöm. – Ezzel a hazugsággal legalább időt nyerek. Próbálom visszatéríteni a társalgást a többi halálesetre. – Öt hónap telt el Regina meggyilkolása és a másik három haláleset között, Roland. Honnan tudjuk, hogy egyáltalán kapcsolat van köztük?

AZ ARCHÍVUM /// 233

Roland a homlokát ráncolja. – Nem tudjuk. De gyanús, mennyi katalogizálási hiba történt. Először azt gondoltam, talán kármentés történt, de… – Kármentés? – Néha, ha rosszul alakulnak a dolgok, ha egy Történet atrocitásokat követ el az Odakiben és az áldozatok mellett szemtanúk is vannak, az Archívum mindent megtesz, hogy minimalizálja a lelepleződés kockázatát. – Ezzel azt akarja mondani, hogy az Archívum eltussolja a gyilkosságokat? – Nem minden bizonyítékot lehet eltemetni, de a legtöbb manipulálható. A testek eltüntethetőek. A haláleseteket természetes halálnak lehet beállítani. – Minden bizonnyal kiült az arcomra a borzadály, mert Roland folytatja: – Nem azt mondom, hogy ez helyes, Miss Bishop. csak azt mondom, hogy az Archívum nem engedheti meg magának, hogy az emberek tudomást szerezzenek a Történetekről. Rólunk. – De a sajátjaik elől miért akarnának bizonyítékot rejtegetni? Roland újra a homlokát ráncolja. – Tanúja voltam már néhány intézkedésnek, amelyek az Odakiben történtek. Megváltoztattak felületeket. Ismertem olyan archívumi tagokat, akik szerint a múlt eme falakon belül biztonságban van, de kint már nem. Olyan embereket, akik szerint az Odaki nem szent. Olyan embereket, akik szerint bizonyos dolgokat még az Őrzőknek és az Alakulatnak sem szabadna látnia. De még ők sem helyeselnék ezt, hogy megváltoztatták a Történeteket, hogy elrejtik az igazságot előlünk. – Amikor azt mondja,

234 /// VICTORIA SCHWAB

előlünk, nem rám gondol. Hanem a Könyvtárosokra. Megbántottnak tűnik. Elárultnak. – Szóval valaki a saját kezébe vette a dolgokat – mondom. – A kérdés csak az, hogy miért. – Nem csupán az, hogy miért. Ki. – Roland belesüpped egy fotelbe. – Emlékszik, amikor azt mondtam, van egy kis problémánk? Miután megtaláltam Eileent és Lionelt, visszamentem, hogy újra átnézzem Marcus Történetét. De nem tudtam. Valaki hozzányúlt. Teljesen kitörölte. Megmarkolom a fotel karfáját. – De ez azt jelenti, hogy ezt egy jelenlegi Könyvtáros tette. Valaki, aki most dolgozik az Archívumban. Hirtelen megörülök, hogy titokban tartottam Owent. Ha ő is kapcsolatban áll mindezzel, akkor van egy nagy különbség közte és a többi áldozat között: ő ébren van. Nagyobb eséllyel tudom belőle kiszedni, hogy mit tud, ha meghallgatom, mint hogyha visszavinném holttestnek. És ha valóban kapcsolatban áll az üggyel, akkor abban a pillanatban, ahogy visszaviszem, a rossz útra tévedt Könyvtárosunk szinte biztosan kitörli emlékeinek még a maradékát is. – És a sietős munkából ítélve tudják, hogy nyomozunk – mondja Roland. Megrázom a fejem. – Én ezt nem értem. Azt mondta, hogy Marcus Elling halálát akkor módosították először, amikor bekerült ide. Ez több mint hatvan évvel ezelőtt volt. Miért akarná egy jelenlegi Könyvtáros egy régi tetteit fedezni? Roland megdörzsöli a szemét. – Nem akarná. És nem is ez történt. – Nem értem. AZ ARCHÍVUM /// 235

– A módosításoknak van egy kézjele. A különböző kezek által kivágott emlékek mind feketének tűnnek, de olvasás közben érezhető köztük a különbség. Marcus Elling Története ugyanazt az érzetet adja most, mint korábban. Ahogy a másik kettő is. Ugyanaz a személy módosította őket. Ugyanaz a személy, hatvanöt év elteltével. – A Könyvtárosok szolgálhatnak ilyen hosszú ideig? – Nincs kötelező nyugdíjkorhatár – feleli. – A Könyvtárosok maguk döntenek arról, hogy meddig szolgálnak. És mivel amíg itt állomásozunk, addig nem öregszünk… – Roland nem fejezi be a mondatot, én pedig fejben listát készítek mindenkiről, akit a fiókban eddig láttam. Bármely időpontban legalább egy-két tucatnyi Könyvtárost lehet itt találni. Csak néhányat ismerek névről. – Ez ügyes megoldás – mondja Roland félig-meddig magának. – A Könyvtárosok az egyetlen olyan elemei az Archívumnak, amelyek nincsenek teljesen nyilvántartva – mert nem is lehet őket teljesen nyilvántartani. Ha túl sokáig maradnának egy helyen, egy efféle kihágásra felfigyelnének, de a Könyvtárosok állandó áramlásban vannak. A személyzet sosincs együtt túl hosszú ideig. Emberek jönnek és mennek. Szabadon mozognak a fiókok között. Elképzelhető, hogy… Rolandra gondolok, aki munkába állásom óta itt van, de a többiek – Lisa és Patrick és Carmen – mind később jöttek. – Maga itt maradt – mondom. – Valakinek ügyelnie kellett arra, hogy maga ne kerüljön bajba. Roland tornacipője idegesen toporog. – Most mit csinálunk? – kérdezem. 236 /// VICTORIA SCHWAB

– Mi nem csinálunk semmit. – Roland felkapja a fejét. – Maga kimarad ebből az ügyből. – Még mit nem. – Mackenzie, van másik oka is, hogy idehívattam. Már így is túl sokat kockáztatott… – Ha a listára írt nevekre utal… – Szerencséje van, hogy én találtam meg. – Baleset volt. – Felelőtlenség volt. – Esetleg ha tudom, hogy a papír ilyenre is képes, esetleg ha az Archívum nem őrizgetne mindent olyan rohadt nagy titokban… – Elég. Tudom, hogy segíteni akar, de akárki is legyen emögött, az veszélyes, és szemmel láthatóan nem akarja, hogy elkapják. Életbevágó. hogy ne… – Üssem bele az orrom? – Nem, hogy ne váljon maga is célponttá. Jackson késére és Hooper támadására gondolok. Ehhez már késő. – Kérem – szól Roland. – Nagyon sokat veszíthet ezen. Hadd vegyem innentől én kézbe a dolgokat. Tétovázok. – Miss Bishop… – Maga mióta Könyvtáros? – kérdezem. – Túl régóta – feleli. – Most pedig ígérje meg. Kényszeredetten bólintok, és némi bűntudatot érzek, mert Roland szemmel láthatóan megkönnyebbül, hisz nekem. Feláll, és az ajtó felé indul. Utánamegyek, de félúton megállók. – Talán oda kellene engednie Benhez – mondom. AZ ARCHÍVUM /// 237

– Mégis miért? – Tudja, alibiből. Ha esetleg a rossz útra tévedt Könyvtárosunk figyelne. Roland majdnem elmosolyodik. De attól még ugyanúgy hazaküld.

238 /// VICTORIA SCHWAB

TIZENNYOLC

A

NYU MINDIG AZT mondja, hogy egy forró zuhany minden bajra orvosság, de én már egy félórája gőzölöm a fürdőszobát, és még mindig nem érzem magam jobban. Roland egy utolsó pillantás és egy emlékeztető kíséretében küldött haza, mely szerint senkiben ne bízzak. Ami nem nehéz, amikor tudja az ember, hogy valaki el akarja temetni a múltat és vele együtt őt magát is. Egyből Patrick jut eszembe, de bármennyire is nem kedvelem, tény, hogy mintaszerűen végzi a dolgát, meg egyébként is, bármelyik napon legalább egy tucat másik Könyvtáros van rajta kívül az Archívumban. Bármelyikük lehet. Egyáltalán hol kezdjem? Egészen kinyitom a meleg csapot, hagyom, hogy a víz égesse a vállamat. Miután beszéltem Rolanddal, vadászni mentem. Ki akartam szellőztetni a fejemet. Nem jártam sikerrel, és csak a két legfiatalabb Történetet tudtam visszavinni, így a listámon lévő nevek száma öt egész percre a felére csökkent, mielőtt három újabb név villant volna fel. Owent is megpróbáltam levadászni, de vele sem jártam sikerrel. Aggódom, hogy esetleg elijesztettem, bár a Sikátorban AZ ARCHÍVUM /// 239

az „el” meglehetősen relatív. A rejtekhelyek száma véges, és bár én még nem találtam meg mindet, a jelek szerint ő igen. Még sosem láttam olyan Történetet, aki ne akarta volna, hogy megtalálják. És miért is ne rejtőzködne? A kialkudott napja lejárt, és én vagyok az, aki vissza akarja küldeni. És ezt is fogom tenni… de először ki kell szednem belőle, hogy mit tud, ahhoz pedig el kell nyernem a bizalmát. Hogyan kell elnyerni egy Történet bizalmát? Papi azt mondaná, hogy sehogy. De ahogy a víz égeti a vállamat, eszembe jut az Owen szemében feltűnő szomorúság, amikor Reginát említette – nem a halálát, amikor üresen csengett a hangja, hanem az előtte lévő időt, amikor a játékokról beszélt, amiket a húga játszott, a történetekről, amiket elrejtett az épületben. Egyszer írt nekem egy történetet… és a darabokat szétszórta a Coronadóban. eldugta őket repedésekbe a kertben, és a járólapok alá, a szobrok szájába… napokba telt, mire összegyűjtöttem a darabokat, és még így sem találtam meg a történet végét… Elzárom a vizet. Ez az. így tudnám elnyerni Owen bizalmát. Egy jelképes ajándékkal. Egy békeajánlattal. Valamivel, amibe belekapaszkodhat. Ekkor azonban kissé lelankad a lelkesedésem. Mennyi az esélye annak, hogy hatvanöt év után még bármi is itt legyen? Es aztán eszembe jut a Coronado, a lassú pusztulás, és rájövök, hogy talán, talán, csak talán. Gyorsan felöltözök, rápillantok az archívumi lapra az ágyamon (és elfintorodom az öt név láttán, akik közül a legidősebb 18 éves). Régebben napokig vártam, hogy akár 240 /// VICTORIA SCHWAB

egyetlen név is felbukkanjon a listámon, örültem a pillanatnak, amikor megjelent valami. Most csak zsebre vágom a listát. Egy könyvkupac hever egy nagy dobozon, legfelül az Isteni színjáték. A hónom alá csapom Dantét, és kilépek. Apu még mindig a konyhaasztalnál ül, és a majdnem teljesen üres kannából ítélve már a harmadik vagy negyedik csésze kávét issza. Anyu mellette ül és listákat írogat. Már legalább öt hever előtte, és ő csak ír, újraír és átrendez mindent, mintha ilyen módon dekódolhatná az életét. Mindketten felnéznek, ahogy belépek. – Hová mész? – kérdezi anyu. – Vettem festéket. A hazugság egyik alapszabálya, hogy ha lehetőség van rá, sose vonj be mást a sztoridba, mert őket nem tudod irányítani. Épp ezért legszívesebben megütném magam, amikor a következő hazugság jön ki a számon: – Wesleyvel találkozom. Apu felragyog. Anyu a homlokát ráncolja. Én összerándulok és az ajtó felé fordulok. És akkor, legnagyobb ámulatomra, a hazugságom igazsággá válik, amikor az ajtó mögött egy magas, feketébe öltözött alak állja utamat. – Lássanak csodát – szól Wesley az ajtófélfának támaszkodva, a kezében pedig egy üres kávéspoharat és barna papírzacskót tart. – Megmenekültem. – Érdemes volt az ördögöt a falra festeni – szól apu. – Mac épp azért indult, hogy… – Mitől menekültél meg? – kérdezem, és belefojtom a szót apuba. – Az Ayers Kúria falai közül, ahová napokra bezártak. Vagy hetekre. Évekre. – Homlokát az ajtófélfának támasztja. – Már nem is tudom számon tartani. AZ ARCHÍVUM /// 241

– Tegnap is találkoztunk. – Nahát. Mindenesetre éveknek tűnt. És most édességekkel megrakodva eljöttem, hogy kávéért könyörögjek, és szándékomban áll megmenteni téged rabságodból ebben a … Wesley elhallgat, ahogy meglátja karba font kézzel álló anyámat. – Ó, üdv! – Bizonyára te vagy a fiú – mondja anyu. Én a szememet forgatom, de Wesley csak mosolyog. Méghozzá nem is görbén, hanem igazi mosollyal, ami elméletileg nem illene fekete, tüskés hajához és kihúzott szeméhez, de valahogy mégis nagyon jól áll neki. – Bizonyára ön az anyuka – mondja, és becsusszan mellettem a lakásba. A papírzacskót a bal kezébe véve kezet nyújt. – Wesley Ayers. Úgy tűnik, anyut levette a lábáról Wesley mosolya, a könnyedsége. Engem legalábbis tutira megvett. Még csak meg sem rándul, amikor anyu kezet fog vele. – Már látom, hogy miért kedvel annyira a lányom. Wesley mosolya még szélesebbre húzódik, ahogy visszahúzza a kezét. – És ön szerint a szívdöglesztő szépségem tetszik neki, a kellemes modorom, vagy az, hogy ellátom péksüteménnyel? Anyu önkéntelenül is elneveti magát. – Jó reggelt, Mr. Bishop – köszön Wesley. – Szép napunk van – mondja apu. – Ki kellene mozdulnotok. Szívjatok egy kis friss levegőt. Anyáddal megoldjuk mi a festést. – Nagyszerű! – Wes a vállamra teszi a kezét, és megüt a dübörgő zaj. Megpróbálom visszaszorítani, kiszűrni a zajt, és 242 /// VICTORIA SCHWAB

emlékeztetem magamat, hogy megüssem Wesleyt, ha egyedül leszünk. Anyu mindkettőnknek tölt egy kávét, aztán az ajtóhoz kísér minket. Ahogy az ajtó bezáródik mögöttünk, lelököm Wesley karját a válláráról, majd felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. – Te rohadék. Wesley töri az utat az előcsarnok felé. – Mackenzie Bishop – szól, amikor elérünk a lépcsőfordulóhoz nagyon rossz kislány voltál. – Hogyhogy? A lépcső alján álló korlátba kapaszkodva megpördül. – Belevontál egy hazugságba! Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre. Átvágunk a könyvtáron a kerti ajtó felé, Wes pedig szélesre tárja, és kivezet a színes reggeli fénybe. Mostanra elállt az eső, és ahogy körülnézek, eltűnődöm, vajon Regina elrejtene-e egy történetdarabkát egy ilyen helyen. A borostyán elburjánzott, így valami kisebb tárgyat talán el lehetne benne dugni, de kétlem, hogy egy darab papír kibírná az évszakokat, hogy az éveket már nem is említsem. Wes leroskad a Faust-padra, és kivesz egy fahéjas csigát a zacskóból. – Igazából hova indultál, Mac? – kérdezi, és felém nyújtja a zacskót. Visszarángatom hozzá a gondolataimat, majd elveszek egy csigát, miközben leereszkedem a pad karfájára. – Csak a szokásos, tudod – felelem szárazon. – Gondoltam, sütkérezek a napon egy pár órát, talán olvasok, kiélvezem a nyári tétlenséget. – Még mindig próbálod kivégezni a listádat? AZ ARCHÍVUM /// 243

– Aha. – És kikérdezni Owent. És megtudni, hogy miért akarna egy Könyvtáros elkenni évtizedekkel korábban történt haláleseteket. Mindezt pedig úgy, hogy az Archívum ne tudja meg. – Csak azért hoztad a könyvet, hogy a szüleid ne fogjanak gyanút? Milyen alapos vagy. Beleharapok a fahéjas csigába. – A megtévesztés igazi mestere vagyok. – El is hiszem – mondja Wesley, és újra beleharap a sütijébe. – Szóval, ami a listádat illeti… – Igen? – Remélem, nem bánod, de elintéztem egy Történetet a te területeden. Megdermedek. Owen. Akkor ezért nem találtam ma reggel? Wesley vajon máris visszaküldte? Kényszerítem magam, hogy normális hangon szólaljak meg. – Miről beszélsz? – Tudod, Történet? Egy olyan valami, amire vadásznunk kell? Igyekszem magamban tartani a döbbenetemet. – Megmondtam. Hogy. Nem. Kell. A. Segítséged. – Egy egyszerű köszönöm is megtenné, Mac. Emellett pedig nem én kerestem. A csaj gyakorlatilag nekem rohant. A csaj? Előtúrom a listát a zsebemből. Susan Lank, 18. is eltűnt. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, és visszarogyok a padra. – Szerencsére be tudtam vetni a bájaimat – mondja. – Meg azt, hogy lány azt hitte, a barátja vagyok. Ez pedig, el kell

244 /// VICTORIA SCHWAB

ismernem, némileg felgyorsította a dolgokat. – Wes beletúr a hajába. A haja nem mozdul. – Kösz – mondom halkan. – Tudom, hogy nehéz kimondani ezt a szót. Sok gyakorlást igényel. Hozzávágom az utolsó falat fahéjas csigát. – Hé – figyelmeztet –, vigyázz a hajamra! – Meddig tart megcsinálni, hogy így felálljon? – kérdezem. – Egy örökkévalóság – feleli Wes, és feláll, hogy kinyújtózzon. – De megéri. – Tényleg? – Tájékoztatom, Miss Bishop – és ezzel végigmutat magán, tüskés fekete hajától egészen le a bakancsáig hogy mindez létfontosságú. Ennek hallatára a szemöldököm az ég felé szökken. Hátradőlök a viharvert pádon. – Hadd találjam ki – mondom lebiggyesztett szájjal csak fel akarod hívni magadra a figyelmet. – Drámai előadásom alapján Wesley biztos lehet benne, hogy csak viccelek. – Láthatatlannak érzed magad a bőrödben, ezért a ruházatoddal akarsz valamiféle reakciót kiváltani. Wes levegő után kapkod. – Hogy találtad ki? – De nem tudja elrejteni a mosolyát. – Igazából bármennyire is szeretem látni apám szenvedő arckifejezését, vagy a kirakatmenyasszonya megvetését, a megjelenésemnek igenis van célja. – És mi lenne az a cél? – A megfélemlítés – jelenti be. – Megrémiszti a Történeteket. Az első benyomás nagyon fontos, különösen egy AZ ARCHÍVUM /// 245

olyan szituációban, amely potenciális küzdelemhez vezethet. Ez az azonnali előny segít kézben tartani a helyzetet. Nagyon sok Történet nem a mi jelenünkből jön, és ez – mutat végig magán —, akár hiszed, akár nem, rémisztő lehet. Ezzel Wes kiegyenesedik, felém lép, egy napsütötte foltba. A felhajtott ingujja alól előbukkannak a karkötői, amelyek félig-meddig elfednek néhány heget. Wes barna szeme élő és meleg, a fekete haja és homokszínű írisze közötti különbség pedig szembetűnő, de kellemes. Mindezek mellett pedig Wesley Ayers egészen jóképű. A tekintetem végigfut a ruháin, és Wesley észrevesz, mielőtt még elkaphatnám a szemem. – Mi a baj, Mac? – kérdezi fölém magasodva. – Végre áldozatául ess ördögi szépségemnek? Tudtam, hogy csak idő kérdése a dolog. – Ja, minden bizonnyal erről van szó… — felelem nevetve. Wes lehajol, közben a padra teszi a kezét, közvetlenül a vállam mellé. – Hé – szól. – Hé. – Minden oké? Az igazság már a nyelvem hegyén van. El akarom mondani neki. De Roland figyelmeztetett, hogy ne bízzak senkiben, és még ha néha úgy is érzem, hogy néhány nap helyett egész életemben ismertem West, ez mégsem így van. Emellett pedig, még ha néhány részletet el is mesélnék neki. a részleges igazságok sokkal zavarosabbak, mint a teljes hazugságok. – Hát persze – felelem mosolyogva.

246 /// VICTORIA SCHWAB

– Hát persze – visszhangozza arrébb húzódva. Lerogy a másik padra. közben egyik kezével szemellenzőt formáz a nap ellen. Visszanézek a könyvtár ajtajára, és eszembe jutnak a névjegyzékek. Annyira el voltam foglalva az első évekkel, hogy a jelenlegi beosztást nem is néztem meg jobban. A halottakra koncentráltam, de az élőkről sem feledkezhetem el. – Ki lakik még itt? – kérdezem. – Hm? – Itt, a Coronadóban – magyarázom. Azt ugyan nem mondhatom el Wesnek, hogy mi folyik itt, de ez nem azt jelenti, hogy nem is tud segíteni. – Eddig csali Jillel és Ms. Angellivel találkoztam. Ki lakik még itt? – Hát, van egy új lány, aki most költözött be a második emeltre. A családja újra megnyitja a kávézót. Úgy hallottam, hogy szeret hazudni és másokat ütlegelni. – Tényleg? Képzeld el, van egy fura gót srác, aki meg mindig az 5C körül bóklászik. – De valamilyen rejtélyes módon vonzó, ugye? Erre nem tudom nem forgatni a szemem. – Ki itt a legidősebb? – Ez a megtisztelő cím Lucian Nixé a hatodikon. – Hány éves? Wes vállat von. – Antik. És ekkor kivágódik a könyvtár ajtaja, és Jill jelenik meg a küszöbön. – Mintha a hangodat hallottam volna – szól. – Mi újság, Eperke? – kérdezi Wes.

AZ ARCHÍVUM /// 247

– Az apád az elmúlt félórában egyfolytában hívogatott minket. – Tényleg? Biztosan megfeledkeztem róla. – Azonban abból, ahogy ezt mondja, világos, hogy pontosan tudja, miről van szó. – Ez érdekes – szól Jill, miközben Wesley felkászálódik –, mert apád mintha úgy vélné, hogy megléptél otthonról. – Nahát – csatlakozom be én is tényleg nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy megszöktél az Ayers Kúriából. – Aha. Mindenesetre csinálj valamit. – Jill sarkon fordul, és becsapja előttünk a könyvtár ajtaját. – Elbűvölő teremtés – mondom. – Olyan, mint Joan nénikém, csak miniatűrben. Rémisztő. Csak egy bot kéne neki meg egy üveg konyak. Követem West a könyvtárba, de aztán megállók, és a névjegyzékekre pillantok. – Kívánj szerencsét – mondja. – Sok szerencsét – felelem. És aztán, amikor már épp eltűnne a folyosón: – Wes? Újra felbukkan. – Igen? – Köszönöm a segítséged. Elmosolyodik. – Látod? Egyre jobban megy. Ezzel eltűnik, nekem pedig van egy nyomom. Lucian Nix. Mennyi ideje él az épületben? Leveszem a legutolsó névjegyzéket, és addig lapozok, míg el nem érem a hatodik emeletet. 7E Lucian Nix. Leveszem a következő kötetet. 7E. Lucian Nix. 248 /// VICTORIA SCHWAB

És a következőt. 7E. Lucian Nix. Végig, a hiányzó adatok után, az első kék könyv legelső évéig. 1950. Egész idő alatt itt volt. /// ODASZORÍTOM A FÜLEM a 7E ajtajához. Semmi. Bekopogok. Semmi. Újra kopogok, és már épp lehúznám a gyűrűmet, hogy leolvassam, van-e valami élő a lakásban, amikor valaki végre visszakopog. Vagy valami nekimegy a fának. Az ajtó túloldalán mozgolódás és fojtott szitkozódás hallatszik, majd néhány pillanat múlva kitárul az ajtó nekiütközve egy tolószék fém oldalának. Újabb káromkodások következnek, aztán a szék visszatolat annyira, hogy az ajtó teljesen kinyílhasson. A székben ülő férfi, ahogy Wesley is mondta. antik darab. A haja megdöbbentően fehér, tejködös tekintete valahova tőlem balra irányul. A szájából vékony füstcsík száll fel egy szinte teljesen leégett cigarettából. A férfi nyakában sál tekergőzik, karomszerű ujjaival pedig a sál rojtját húzgálja. – Mégis mit bámul? – kérdezi. A kérdés váratlanul ér, mivel a férfi szemmel láthatóan vak. – Nem szól semmit – teszi hozzá –, így biztosan csak a száját tátja. – Mr. Nix? – kérdezem. — A nevem Mackenzie Bishop.

AZ ARCHÍVUM /// 249

– Maga egy csókfutár? Mert megmondtam Bettynek, hogy nem kell, hogy fizetett lányok jöjjenek hozzám. Inkább semmilyen lányok ne jöjjenek, minthogy… Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mi az a csókfutár. – Én nem vagyok csók… – Volt idő, amikor csak mosolyognom kellett… – Az emlék hatására Mr. Nix elmosolyodik, szájában pedig megvillan egy rosszul illeszkedő műfogsor. – Uram. nem azért jöttem, hogy megcsókoljam. Erre a hangom irányába fordul, úgy manőverez a székkel, hogy teljesen szemben üljön velem, felém emelve az arcát. – Akkor minek kopogtat az ajtómon, kisasszony? – A családom felújítja a földszinti kávézót, és be akartam mutatkozni. Mr. Nix a tolószékre mutat. – Én nem nagyon tudok lemenni – mondja. – Mindent fel kell hozatnom. – De… van lift. Reszelés nevetése van. – Ha már kibírtam idáig, eszem ágában sincs egy olyan halálcsapdában végezni. – Úgy döntök, hogy kedvelem. Reszkető kezét a szájához emeli, és kiveszi a csikket. – Bishop. Bishop. Betty behozott egy muffint, amit a folyosón hagytak. Gondolom, maga a bűnös. – I^en, uram. – Én inkább a kekszeket szeretem, nem mintha bajom lenne a többi süteménnyel persze. Csak a kekszet jobban kedvelem. Gondolom, most be akarna jönni. Úgy egy métert hátratolat a tolószékkel, amikor a kerék megakad a szőnyeg szélében. – A fene enné meg ezt a széket – mormogja. 250 /// VICTORIA SCHWAB

– Segíthetek? – Azzal segítene, ha hozna nekem két új szemet. Általában Betty a szemem, ő meg most nincs itt. Eltűnődöm, vajon mikor ér vissza Betty. – Hadd segítsek – szólok, és belépek a lakásba. Eltolom a széket az asztalig. – Mr. Nix – szólok, ahogy leülök mellé, az Isteni színjátékot pedig leteszem a kopott asztalra. – Nem Mr. Csak Nix. – Oké… Nix, remélem, hogy a segítségemre lehet. Szeretnék többet megtudni egy sor… – Próbálom kiötleni, hogy lehet ezt udvariasan megfogalmazni, de fogalmam sincs. – Egy sor halálesettel kapcsolatban, amelyek itt történtek évekkel ezelőtt. – És mégis minek akarna ilyenekről tudakozódni? – kérdezi. De a kérdésből hiányzik Angelli védekezése, és Nix nem tettet tudatlanságot sem. – Főleg kíváncsiságból – mondom. – Es azért, mert a jelek szerint senki nem beszél erről szívesen. – Ez azért van, mert a legtöbben nem is tudnak róla. Mostanában nem. Furcsák voltak azok a halálesetek. – Hogyhogy? – Hát, ennyi haláleset ilyen közel egymáshoz… Azt mondták, nem történt idegenkezűség, de azért az embert csak nem hagyja nyugodni a gondolat. Még csak az újságba sem kerültek bele. Errefelé persze nagy híre ment. Egy ideig úgy tűnt, a Coronado nem is marad meg. Senki nem akart ideköltözni. – Eszembe jut a kiadó lakások sora a névjegyzékben. – Mindenki azt hitte, el van átkozva a ház. AZ ARCHÍVUM /// 251

– Maga nyilvánvalóan nem így vélekedett – mondom. – Miből gondolja? – Még mindig itt lakik. – Lehet, hogy makacs vagyok. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a leghalványabb elképzelésem is van arról, hogy mi történt abban az évben. Lehet, hogy sorozatos balszerencse volt, lehet, hogy rosszabb. De akkor is furcsa, hogy mennyire szeretnének róla megfeledkezni az emberek. Vagy mennyire akarta az Archívum, hogy megfeledkezzenek róla. – Minden azzal a szegény lánnyal kezdődött – mondja Nix. – Reginával. Nagyon csinos volt, olyan vidám. Aztán valaki fogta magát és megölte. Rettentő szomorú, amikor valaki ilyen fiatalon hal meg. Valaki? Hát nem tudja, hogy Róbert volt? – Meglett a gyilkosa? – kérdezem. Nix szomorúan megrázza a fejét. — Sosem kapták el. Sokan azt gondolták, hogy a barátja volt az, de sosem találták meg. Felhorgad bennem a harag, ahogy eszembe jut Róbert, ahogy megpróbálta letörölni magáról Regina vérét, magára húzta a lány kabátját és elmenekült. – Volt egy bátyja is, nem? Vele mi történt? – Furcsa egy gyerek volt. – Nix az asztalon tapogatózik, ujjai addig táncolnak, míg meg nem találja a cigarettásdobozt. Felveszek egy doboz gyufát és meggyújtom neki a cigarettát. – A szülők Regina halála után azonnal elköltöztek, de a fiú itt maradt. Nem tudott elmenni. Szerintem magát hibáztatta. – Szegény Owen – suttogom. Nix vak pillantása rám szegeződik. – Honnan tudja a nevét? 252 /// VICTORIA SCHWAB

– Maga mondta – felelem higgadtan és eloltom a gyufát. Nix néhányszor pislog, majd megkocogtatja a homlokát. – Elnézést. Esküszöm, kezd elmenni az eszem. Hála Istennek, viszonylag lassan butulok, de akkor is. Az asztalra teszem a leégett gyufát. – A bátyja, Owen – ő hogy halt meg? – Mindjárt rátérek — feleli Nix és beleszív a cigarettába. – Regina után, nos, kezdtek kissé leülepedni a dolgok a Coronadóban. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Elmúlt az április. Elmúlt a május. Elmúlt a június. Elmúlt a július. És aztán, amikor már kezdtük volna elengedni magunkat… – Nix összecsapja a kezét, aminek eredményeképpen teleszórja az ölét hamuval. – Marcus meghalt. Felakasztotta magát, azt mondták, de a keze tiszta sebes volt, a csuklója pedig megzúzódott. Tudom, mert én segítettem levenni a holttestet. Aztán még egy hét sem telt el, és Eileen lezuhant a déli lépcsőn. Kitörte a nyakát. Aztán meg az a hogyishívják, Lionel? Mindegy, egy fiatalember. – Nix visszaejti a kezét az ölébe. – Ő hogy halt meg? – Leszúrták. Többször is. A liftben találták meg a holttestét. Ezt nem nagyon lehetett balesetnek hívni. Azonban nem volt se indíték, se fegyver, se gyilkos. Senki sem értette. És aztán Owen… – Mi történt? – kérdezem, és belekapaszkodom a szék karfájába. Nix vállat von. – Senki nem tudja – mármint már csak én maradtam, úgyhogy valószínűleg úgy lenne pontos, hogy senki nem tudta – de szegény fiút nagyon megviselték a történtek. – AZ ARCHÍVUM /// 253

Nix tejködös tekintete megtalálja az arcomat, közben csontos ujjával a mennyezetre mutat. – Lezuhant a tetőről. Felnézek, és émelyegni kezdek. – Leugrott? Nix hosszan fújja a füstöt. – Talán. Talán nem. Attól függ, hogy akarja az ember csűrni-csavarni a dolgokat. Leugrott vagy lelökték? Marcus felakasztotta magát? Eileen megbotlott? Lionel… na, az nem kérdéses, hogy Lionellel mi történt, de érti, mire gondolok. De azután a nyár után abbamaradtak a dolgok, és sosem kezdődtek újra. Senki sem értette, mi történt, és a morbid gondolatok senkinek sem használnak, úgyhogy az emberek az egyetlen dolgot tették, amit tehettek. Felejtettek. Békén hagyták a múltat. Valószínűleg magának is ezt kéne tennie. – Igaza van – felelem halkan, de még mindig felfelé bámulok, és a tetőre gondolok, Owenre. Sokszor felmentem a tetőre, és elképzeltem, hogy újra a sziklákon állok, és a tengert nézem. Odalent kőtenger volt… Összeszorul a gyomrom, ahogy elképzelem, amint a teste átbukik a tető peremén, ahogy a kék szeme tágra nyílik, mielőtt belecsapódna a betonba. – Jobb, ha indulok. – Felhúzom magam a székből. – Köszönöm, hogy mindezt elmondta. Nix szórakozottan bólint. Az ajtó felé indulok, de megállók, és visszanézve látom, hogy Nix szájában még mindig ott lóg a cigaretta, veszedelmesen közel ahhoz, hogy felgyújtsa a sálját. – Milyen kekszet? – kérdezem. A fejét felemelve elmosolyodik. – Zabpelyhes mazsolásat. A rágós fajtából.

254 /// VICTORIA SCHWAB

Visszamosolygok, még ha ezt nem is láthatja. – Meglátom, mit tehetek – mondom, és behúzom magam után az ajtót. Aztán elindulok a lépcső felé. Owen halt meg utoljára, és így vagy úgy, de lezuhant a tetőről. Szóval a tetőn talán rábukkanok néhány válaszra.

AZ ARCHÍVUM /// 255

TIZENKILENC

A LÉPCSŐN FELMEGYEK a tetőre vezető ajtóhoz, ami úgy tűnik, mintha a rozsdától már ki sem lehetne nyitni, de szerencsére kinyílik. A fém megcsikordul a betonkeretben, én pedig kilépek a poros, pókhálós ajtón át egy omladozó előtető alá, kint pedig kőtestek tengere fogad. Az utcáról már láttam a szobrokat, a tetőn körben gubbasztó vízköpőket, amit viszont onnan nem láthattam, az az, hogy beterítik a tető teljes felszínét. Az összegörnyedt, szárnyas, éles fogú szörnyetegek úgy gubbasztanak mindenütt, mint egy csapatnyi varjú, és törött arcukkal engem bámulnak. A felének már nincs keze vagy végtagjaik; az idő, az eső; a jég és a nap átrágta magát a köveken. Szóval ez az a tető, ahol Owen… Megpróbálom elképzelni, ahogy nekidől egy vízköpőnek, a fejét nekidönti a szobor kőszájának. És látom. Látom őt ezen a helyen. De az ugrást nem bírom elképzelni. Van valami tagadhatatlanul szomorú Owenben, valami elveszett, de nem bírok neki formát találni. A szomorúság néha 256 /// VICTORIA SCHWAB

elszívja a küzdő-szellemet az ember vonásaiból, de Owen vonásai élesek. Merészek. Majdhogynem kihívóak. Végighúzom a kezem egy démon szárnyán, amelyet már megkoptatott az időjárás és az évek, aztán odalépek a tető szélére. Odalent kő tenger volt, de ha nem lefelé néztem, hanem felfelé, akkor bárhol lehettem volna. Ha nem leugrott, akkor mi történt? A halál traumatikus esemény. Elég élénk ahhoz, hogy nyomott hagyjon bármilyen felületen, hogy beleégjen, mint a fény a fotópapírba. Lehúzom a gyűrűt, letérdelek, és nekinyomom a tenyerem a viharvert tetőnek. A szemem lezárul, és csak nyúlok és nyúlok vissza a múltba. A fonal vékony és halovány, alig tudom elkapni. Egy távoli hang csiklandozza a bőrömet, és végre elcsípem az emlék maradékát. Az ujjaim elzsibbadnak. Visszatekerem az időt, végig az eseménytelen éveken. Évtizedeken keresztül semmi nem történt itt. És aztán a tető elsötétül. Azonnal felismerem a sima, matt feketeséget. Valaki belenyúlt a tetőbe és megváltoztatta az emlékeket, amelyek helyén ugyanaz a holttér maradt, mint amelyet Marcus Elling Történetében is láttam. Azonban mégsem érződik ugyanolyannak. Mint ahogy Roland is mondta. A fekete az fekete, de nem úgy érzem, hogy ezt ugyanaz a kéz tette volna, nem ugyanaz a kézjel. Es összeáll a kép: Ellinget egy Könyvtáros módosította az Archívumban. A tetőt pedig valaki az Odakiben.

AZ ARCHÍVUM /// 257

De aligha megnyugtató a tény, hogy többen is megpróbálták kitörölni a múltnak ezt a darabkáját. Mégis mi haszna lenne mindennek? … vannak dolgok; amelyeket még az Őrzőknek és az Alakulatnak sem szabadna látniuk… Visszatekerem a múltat, míg újra fel nem bukkan a tető, fakó és változatlan, mint egy fénykép. És aztán végül egy döccenés kíséretében a fénykép életre kel, megtelik fénnyel és tompa nevetéssel. Ez az emlék zümmögött. Előretekerem, és egy estélyt látok égősorokkal és szmokingot viselő férfiakkal, darázsderekú nőket harangszoknyában, pezsgőspoharakat és tálcákat a vízköpők szárnyán. A tömegben Owent, Reginát vagy Robertet keresem, de egyiküket sem látom. Egy, a szobrok közé kifeszített felirat a Coronado átalakítását hirdeti. A Clarke család még nem lakik itt. Egy év múlva fognak beköltözni. Három év múlva történnek a halálesetek. Homlokráncolva visszatekerem az emléket, a parti pedig fakó, üres térré foszlik. Az előtt az éjszaka előtt semmi sem elég hangos ahhoz, hogy zümmögni kezdjen, én pedig elengedem a fonalat, pislogok egyet, majd összerezzenek az elhagyatott tetőre tűző napfényben. Egy fekete folt a fakó múltban. Valaki kitörölte Owen halálát, kivágta ebből a helyből, mindkét oldalon eltemette a múltat. Mi történhetett itt abban az évben, hogy az Archívum – vagy valaki más – ilyesmire vetemedjen? Körbejárok a kőtestek között, mindegyikre ráteszem a kezem, remélve, hogy egyikük majd csak zümmögni kezd. De mind néma, üres. Már majdnem visszaérek a rozsdás ajtóhoz,

258 /// VICTORIA SCHWAB

amikor meghallom. Megtorpanok, a kezem megpihen az egyik különösen sok foggal rendelkező vízköpőn. A szobor suttog valamit. A hang alig több összeszorított fogak közül kiszűrődő lélegzetnél, de ott van. halvány kis zümmögés a bőrömön. Behunyom a szemem és visszatekerem az időt. Amikor végre elérem az emléket, az fakó, szinte semmivé foszló fényminta. Felsóhajtok és elhúzódom, amikor valami felkelti a figyelmemet – egy darabka fém a vízköpő szájában. A szobor az ég felé fordítja az arcát, az idő pedig már lekoptatta a feje tetejét és az arca nagy részét, de agyarakkal teli szája néhány centire nyitva van és még sértetlen, a fogak közé pedig beékelődött valami. Benyúlok az agyarak közé, és egy gyűrű köré csavart papírdarabot húzok elő. Egyszer írt nekem egy történetet, és a darabokat szétszórta a Coronadóban, eldugta őket repedésekbe a kertben, és a járólapok alá, a szobrok szájába… Regina. Reszket a kezem, ahogy lehúzom a papírról a gyűrűt, és kihajtom a törékeny lapot.

És aztán, amikor felért a csúcsra, a hős szembenézett az istenekkel és a szörnyetegekkel, akik útját állták. Hagyom, hogy a lap újra feltekeredjen, és a gyűrűre nézek, ami összetartotta. Nem ékszer – túl nagy ahhoz, hogy az ujjára húzza az ember –, és nyilvánvalóan nem olyasmi, amit egy fiatal lány viselne, de egyébként tökéletesen kerek. Úgy tűnik, AZ ARCHÍVUM /// 259

mintha vasból volna. A fém hideg és nehéz, és egy apró lyukat fúrtak bele, de egyébiránt figyelemre méltó, hogy még egy karcolás sincs rajta. Finoman visszahúzom a papírra, és némán köszönetet mondok a rég halott lánynak. Nem adhatok Owennek túl sok időt, és lezárást sem kaphat tőlem. De ezt odaadhatom neki. /// – OWEN? Összerezzenek, ahogy a hangom visszhangot ver a Sikátorban. – Owen! – kiáltok újra, majd visszatartom a lélegzetem, hogy hallhassak valamit, bármit. Ezek szerint még mindig rejtőzködik. Már éppen nyúlnék, hogy elolvassam a falat – ami ugyan legutóbb sem vezetett el hozzá –, amikor meghallom, mint valamiféle halk, óvatos meghívást. A dúdolást. Vékony és távoli, mint egy emlékfonal, csak arra elegendő. hogy megfogja az ember, hogy kövesse. Végigmegyek a folyosókon, hagyom, hogy a dallam vezessen, és végül rábukkanok Owenre, ahogy egy falmélyedésben ül, egy ajtó nélküli beugróban, ahol a kulcslyukakból kiszűrődő fény nélkül még sötétebb van, mint a Sikátor többi részében. Nem csoda, hogy nem találtam rá. A szemem alig veszi észre ezt a helyet. A falnak dőlve ő maga is alig több mint sötét forma ezüstszőke csúccsal, dúdolás közben

260 /// VICTORIA SCHWAB

pedig lehajtja a fejét, és hüvelykujjával a tenyerén lévő sötét vonalat követi. Ekkor felnéz rám, a dal pedig semmivé foszlik. – Mackenzie. – A hangja nyugodt, de tekintete feszült, mintha megpróbálná megacélozni magát. – Letelt már a nap? – Még nem egészen – felelem, ahogy belépek a falmélyedésbe. – Találtam valamit. – Letérdelek. – Valamit, ami a tiéd. Kinyújtom a kezem. A vasgyűrű köré tekert papírdarab halványan csillog a sötétben. Owen szeme egy hajszálnyit tágabbra nyílik. – Hol találtad…? – suttogja elcsukló hangon. – Az egyik vízköpő szájában – felelem. – A Coronado tetején. – Odanyújtom neki a papírt és a gyűrűt. Amikor elveszi, a bőre súrolja az enyémet, mire egy pillanatra csend lesz a fejemben, de rögtön el is tűnik, amikor Owen visszahúzza a kezét, hogy megvizsgálja a fecnit. – De hogyan… – Mert most én lakom ott. Owen lélegzete megremeg. – Hát akkor oda vezetnek a számozott ajtók? – kérdezi. Vágyakozás vegyül a hangjába. – Azt hiszem, tudtam. Lehúzza a törékeny papírdarabot a gyűrűről, és a sötétség ellenére is elolvassa a szavakat. Látom, ahogy mozog az ajka, miközben magában elismétli a szöveget. – Ez abból a történetből van – suttogja. – Abból, amelyet elrejtett nekem a halála előtt. – Miről szólt?

AZ ARCHÍVUM /// 261

Owen tekintete a semmibe réved, miközben gondolkodik, én pedig el sem tudom képzelni, hogyan tudna felidézni egy olyan régi történetet, de aztán eszembe jut, hogy évtizedeket töltött alvással. Regina meggyilkolása olyan friss számára, mint nekem Ben halála. – Egy küldetésről szólt. Valamifajta Odüsszeiáról. A történetben a Coronado nem csupán egy hotel volt, hanem egy egész világ, hét szint tele kalandokkal. A hősnek barlangokkal és sárkányokkal kellett szembenéznie, áthághatatlan falakkal, megmászhatatlan hegyekkel, hihetetlen veszélyekkel. – Az emlékek halk nevetésre indítják. – Regina mindenről tudott egy történetet kerekíteni. – A markába zárja a papírt és a gyűrűt. – Megtarthatom ezeket? Csak a nap végéig. Bólintok. Owen szeme pedig felragyog – ha nem is bizalom, de remény látszik benne. Pont, ahogy akartam. És utálom, hogy ilyen gyorsan el kell tőle lopnom a remény szikráját, de nincs más választásom. Tudnom kell. – Amikor korábban itt jártam – mondom –, Róbertról kezdtél mesélni. Mi történt vele? Owen arca olyan, mint amikor elfújnak egy gyertyát. Az összes fény kialszik rajta. – Megmenekült – mondja összeszorított fogakkal. – Hagyták, hogy megússza. Én hagytam, hogy megússza. Én voltam Regina bátyja, és… – Annyi fájdalom van a hangjában, ahogy elcsuklik, de amikor rám néz. a szeme tiszta, éles. – Amikor először kijutottam ide, azt hittem, hogy a pokolban vagyok. Azt hittem, ez a büntetésem, amiért nem találtam meg Robertet, amiért nem fordítottam ki a világot a sarkából, amiért nem szedtem őt darabokra. És megtettem volna, Mackenzie. 262 /// VICTORIA SCHWAB

Igazán megtettem volna. Megérdemelte. Még rosszabbat is érdemelt. Elszorul a torkom, ahogy elmondom Owennek azt, amit magamnak már annyiszor mondtam, bár sosem segít. – Azzal nem hoztad volna őt vissza. – Tudom. Higgy nekem, tudom. És még rosszabbat is megtettem volna – mondja –, ha úgy hiszem, hogy az visszahozza Reginát. Helyet cseréltem volna vele. Eladtam volna a lelkem. Széttéptem volna ezt a világot. Bármit megtettem volna, bármilyen szabályt megszegtem volna, csak hogy visszahozhassam. Megszakad a szívem. A számát sem tudom, hányszor ültem Ben fiókja előtt azon töprengve, vajon mennyi zajjal tudnám őt felébreszteni. És nem tagadhatom, mennyire szerettem volna, hogy Owen ne veszítse el a fejét: ha ő megússza a tébolyt, Ben miért ne tehetne ugyanígy? – Meg kellett volna védenem – mondja. – Ehelyett pedig én okoztam a halálát… Bizonyára sajnálatként értelmezi a hallgatásomat, mert hozzáteszi: – Nem várom, hogy megértsd. De értem én. Nagyon is. – A kisöcsém meghalt – mondom. A szavak még azelőtt kibuknak belőlem, hogy megállíthatnám őket. Owen nem mondja, hogy sajnálom. De közelebb húzódik, míg már egymás mellett ülünk. – Mi történt? – kérdezi. – Megölték – suttogom. – Cserbenhagyásos gázolás volt. A gázoló megúszta. Bármit megadnék, hogy újraírjam azt a AZ ARCHÍVUM /// 263

reggelt, hogy egészen az iskoláig kísérjem Bent, hogy még öt másodpercet vele töltsék, hogy megöleljem, hogy rajzoljak a kezére, bármit, hogy megváltoztassam a pillanatot, amikor átment az utcán. – És ha megtalálnád a sofőrt… – mondja Owen. – Megölném. – Szemernyi kétség sincs a hangomban. Csend borul ránk. – Milyen volt az öcséd? – kérdezi Owen, és a térde hozzáér az enyémhez. Van ebben valami egyszerű, mintha én csak egy lány lennék, ő pedig csak egy fiú, és itt ülnénk egy folyosón – bármilyen folyosón, nem pedig a Sikátorban és én nem a halott öcsémről beszélgetnék egy Történettel, akit vissza kellene küldenem. – Ben? Okosabb volt a kelleténél. Neki nem lehetett hazudni, még az olyan dolgokról sem, mint a Mikulás meg a húsvéti nyuszi. Ilyenkor felvett egy buta szemüveget, és addig kérdezgetett, míg meg nem találta a rést a sztoridban. És a rajzoláson kívül semmire nem bírt koncentrálni. Nagyon jó volt a művészetekben. Megnevettetett. – Még sosem beszéltem így Benről a halála óta. – És néha igazi kis szemét tudott lenni. Utált bármin is osztozni. Inkább eltört valamit, minthogy odaadja neked. Egyszer eltört egy egész doboz kék ceruzát, mert el akartam kérni egyet. Mintha utána már nem lehetne használni a ceruzákat. Úgyhogy én meg elővettem egy hegyezőt, kihegyeztem a fél ceruzákat, így mindkettőnknek lett egy teljes készlete. Bár fele olyan hosszúak voltak, mint eredetileg, de még mindig lehetett őket használni. Ben majd’ felrobbant a méregtől.

264 /// VICTORIA SCHWAB

Kis nevetés szökik ki belőlem, aztán összeszorul a mellkasom. – Helytelennek tűnik nevetni – suttogom. – Hát nem furcsa? Olyan, mintha a halál után az embernek csak a jó dolgokra lenne szabad emlékeznie. De hát senki sem jó teljesen. Érzem a kaparászást a zsebemben, de nem veszem elő a listát. – Elmentem, hogy megnézzem – mondom. – A gyűjteményben. Beszélek hozzá, a polcához, elmondom neki, hogy miről marad le. Persze nem a jó dolgokat, csak az unalmasakat, ami épp eszembe jut. De nem számít, mennyire kapaszkodom az emlékébe, máris kezdeni elfelejteni, egyik részletet a másik után. Néha azt hiszem, hogy az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy kihúzzam a fiókját, hogy megnézzem és felébresszem, az az, hogy az ott nem ő. Valójában nem. Azt mondják, nincs értelme megnézni, mert az már úgysem ő lenne. – Mert a Történetek nem emberek? – kérdezi Owen. Összerezzenek. – Nem. Egyáltalán nem erről van szó. – Bár a legtöbb Történet tényleg nem ember, nem úgy, mint Owen. – Arról van szó, hogy a Történeteknek van egy viselkedésmintájuk. Elveszítik a fejüket. Az egyetlen dolog, ami még annál is jobban fáj, minthogy az a valami ott a fiókban nem az öcsém, hogy esetleg mégis ő az, én meg fájdalmat okozok neki. Megrémisztem. Es mindezek után pedig vissza kellene küldenem a gyűjteménybe. Érzem, hogy Owen keze az enyém felé vándorol, a bőröm felett lebeg. Arra vár, hogy megállítom-e. Amikor nem teszem,

AZ ARCHÍVUM /// 265

ráfonja az ujjait az enyémre. Hátrahajtom a fejem és behunyom a szemem. Jól esik a csend, eltompítja Ben képét. – Nem érzem, hogy kezdeném elveszíteni a fejem – szól Owen. – Mert nem is. – De ezek szerint akkor lehetséges, nem? Mi van, ha… – Hagyd abba. – A kezemet elhúzva felállók. – Sajnálom – mondja, és ő is feláll. – Nem akartak feldúlni. – Nem vagyok feldúlt – felelem de Ben meghalt. Nem lehet visszahozni. – Ezek a szavak sokkal inkább magamnak szólnak, mint neki. Megfordulok. El kell mennem. Vadásznom kell. – Várj – mondja, és újra megfogja a kezem. A csend belém áramlik, míg Owen felemeli a kezében tartott cetlit. – Ha esetleg találsz még mást is Regina történetéből, megtennéd… megtennéd, hogy elhozod nekem? – A falmélyedés szélénél toporgok. – Kérlek, Mackenzie. Nekem csak ennyi maradt. Te mit adnál azért, hogy legyen valamid, bármid Bentől, amibe belekapaszkodhatsz? Eszembe jut a Ben dolgaival teli doboz, kiborítva az ágyamon, ahogy remegő kézzel emeltem fel egyik tárgyat a másik után, remélve, hogy lesz bennük egy szikra, egy pillanat töredéke, bármi. Hogy egy hülye műanyag szemüvegkeretet őrizgetek egyetlen elmosódott emlék miatt. – Majd nyitott szemmel járok – mondom, Owen pedig magához húz. Összerezzenek, de nem érzek semmit, csak nyugodt némaságot. – Köszönöm – suttogja a fülembe, és elönt a forróság, ahogy az ajka a bőrömet súrolja. Aztán a karjával együtt eltűnik a 266 /// VICTORIA SCHWAB

csend és az érintés is, ő pedig visszavonul a mélyedésbe, ahol a sötétség ezüstös haján kívül mindent elnyel. Kényszerítem magam, hogy elforduljak és elinduljak vadászni. Bármilyen kellemes is volt az érintése, nem ez marad velem munka közben. Hanem a szavai. Három szó, amelyet megpróbáltam kizárni, de csak kapaszkodnak belém. Mi van, ha visszhangzik a fejemben vadászat közben. Mi van, ha kísért a Sikátorban. Mi van, ha követ hazáig.

AZ ARCHÍVUM /// 267

HÚSZ

A

SIKÁTOR AJTAJÁN át kikukucskálok a folyosóra, megbizonyosodom róla, hogy tiszta a levegő, mielőtt kilépnék a falból, majd felhúzom a gyűrűm, aztán felmegyek a másodikra. A listát sikerült leredukálnom két névre, ami aztán rögtön vissza is tornázta magát négyre. Bármilyen technikai probléma is áll fenn az Archívumban, nagyon remélem, hogy hamarosan megjavítják. Zsigeri fáradtság vesz rajtam erőt, és csak egy kis csendre és nyugalomra vágyom. Van egy tükör velem szemben, amiben ellenőrzőm a külsőmet, mielőtt hazaindulnék. A mélységes fáradtság és az egyre növekvő félelem és a frusztráció ellenére… jól nézek ki. Papi mindig megígérte, hogy egyszer megtanít kártyázni. Azt mondta, hogy bankot robbanthatnék, mert semmi nem tükröződik a szememben. Lennie kellene valaminek – egy árulkodó jelnek, egy ráncnak, vagy annak, ahogy megfeszül az állkapcsom. Túl jó vagyok én ebben. A tükörképem mögött meglátom a tengeri képet, ami ferdén lóg, mintha a hullámok olyan erővel csapódnának a sziklának, 268 /// VICTORIA SCHWAB

hogy még a festményt is kizökkentik. Odafordulok, hogy kiegyenesítsem. A keret megzörren, ahogy elmozdítom. Itt mintha minden szétesőben lenne. Hazamegyek a 3F-be, de amikor belépek az ajtón, tágra nyílt szemmel megtorpanok. Üres szobákra számítok, és arra, hogy a vacsorakészítés abból áll majd, hogy átnyálazunk egy kupac éttermi szórólapot. A költöztetődobozok azonban kilapítva hevernek az egyik sarokban, mellettük több zsáknyi csomagolóanyag, de ettől eltekintve a lakás megdöbbentően hasonlít nos, egy lakásra. A bútorokat összeszerelték és elrendezték, apu valamit kavargat a tűzhelyen, a pulton pedig nyitott könyv hever. Néha megáll, a füle mögül elővesz egy tollat, hogy felírjon valamit a piarcára. Anyu a konyhaasztalnál ül, a körülötte heverő színminták száma alapján kifosztotta a festékes sort a barkácsboltban. – Szia Mac! – köszön anyu, mikor felpillant a mintákból. – Azt hittem, hogy már festettetek. – Elkezdtük – mondja apu, és újabb megjegyzést ír a könyvbe. Anyu fejcsóválva elkezdi összerendezni a mintákat. – De a szín nem volt megfelelő, tudod? Megfelelőnek kell lennie. Pont jónak. – Lvndsev hívott – szól apu. – Hogy van Wes? – kérdezi anyu. – Jól. Segít az Isteni színjátékkal. – Mostanában így hívják? – Apu! Anyu a homlokát ráncolja. – Nem vitted magaddal a könyvet, amikor elmentél? AZ ARCHÍVUM /// 269

Az üres kezemre pillantok és eltöprengek. Hol hagytam? A kertben? A könyvtárban? Nixnél? A tetőn? Nem, a tetőn nem volt nálam… – Mondtam én, hogy nem olvastak – suttogja apu. – Nagyon… karakteres fiú – teszi hozzá anyu. – Látnod kellene Mackel. Esküszöm, a lányunk még el is mosolyodott! – Te most tényleg főzöl? – kérdezem. – Ne legyél már olyan meglepett. – Mac, mit gondolsz erről a zöldről? – Kész a kaja! Az asztalhoz viszem a tányérokat, közben megpróbálok rájönni, hogy mitől fáj a mellkasom. És miután töltöttem magamnak egy pohár vizet, de még mielőtt bekapnám az első falatot a vacsorából, rájövök. Mert ez – a csipkelődés és viccelődés és a kaja – mind olyasmi, amit normális családok csinálnak. Anyu nem erőből mosolyog, apu pedig nem menekül. Ez normális. Kényelmes. Továbblépünk. Ben nélkül. Az öcsém hagyott maga után egy lyukat, és ez most elkezd bezáródni. És amikor ennek vége, akkor Ben eltűnik. Igazán és örökre eltűnik. Hát nem ezt akartam? Hogy a szüleim ne meneküljenek tovább? Hogy a családom meggyógyuljon? De mi van, ha nem állok készen arra, hogy elengedjem Bent? – Jól vagy? – kérdezi apu. Észreveszem, hogy a villa félúton megállt a szám előtt. Kinyitom a számat, hogy kimondjam azt a két szót, ami mindent tönkretesz. Hiányzik Ben. 270 /// VICTORIA SCHWAB

– Mackenzie? – kérdezi anyu, és máris halványul a mosolya. Pislogok. Nem tudom megtenni. – Bocs – szólok. – Csak azon gondolkodtam… Gondolkodj gondolkodj gondolkodj. Anyu és apu figyelnek. Az agyamban végigpörgetem a hazugságokat, mígnem megtalálom a megfelelőt. Elmosolyodom, még akkor is, ha grimasznak érzem. – Vacsora után nem süthetnénk egy kis kekszet? Anyunak felszökik a szemöldöke, de bólint. – Hát persze. – Megcsavarja a villáját. — Milyen fajtát? – Zabpelyhes mazsolásat. A rágós fajtát. /// AMIKOR A KEKSZ már a sütőben van, visszahívom Lyndseyt. Besurranok a szobámba, és hagyom, hogy beszéljen. A gitárját hangolja, közben a szüleiről fecseg, meg egy fiúról a kávézóból. Valahol az új zenetanárjának leírása és az anyja fogyókúrás kísérleteiről szóló beszámolók közt leállítom. – Lynds? – Igen? – Gondolkodtam. Benről. Egy csomót. Különös módon Ben valahogy mindig tiltott társalgási témának számított. De nem bírom megállni. – Igen? – kérdezi. Hallom, ahogy félreteszi a gitárt. – Én állandóan rágondolok. Valamelyik este vigyáztam egy gyerekre, aki csak zöld zsírkrétával volt hajlandó rajzolni. Semmi mást nem vett a kezébe. És eszembe jutott Ben, meg AZ ARCHÍVUM /// 271

hogy mennyire szerette a kék ceruzákat, és egyszerre mosolyogtam és fájt is. Ég a szemem. Megfogom a kék plüssmackót, aminek az orrán ott csücsül a fekete szemüveg. – De tudod – mondja Lyndsey úgy érzem, mintha nem halt volna meg, mert mindenben őt látom. – Azt hiszem, én meg kezdem elfelejteni – suttogom. – Dehogyis. – Olyan biztosnak hangzik. – Honnan tudod? – Ha a kis dolgokra gondolsz – hogy pontosan milyen volt a hangja milyen árnyalatú a haja akkor oké, igen. El fogod felejteni. De Bent nem azok a dolgok jelentik, tudod? Ő az öcséd. Ő élete minden pillanata. Ezeket sosem fogod elfelejteni. – Filozófia tanfolyamra is jársz? – nyögöm. Lynds felnevet. Én is nevetek, de az csak az övének üres visszhangja. – Szóval – kérdezi, hogy vidámabb vizekre evezzen – mi újság Satírsráccal? /// MEGINT BENRŐL álmodom. A hálószobám padlóján fekszik elnyúlva, és egyenesen a fapadlóra rajzol a kék ceruzákkal, a vércseppekből pedig tompa szemű szörnyetegeket formáz. Bejövök, ő pedig felnéz. A szeme fekete, de amíg nézem, a feketeség elkezd visszahúzódni, míg semmi más nem marad, csak egy fekete pötty világosbarna szeme közepén. 272 /// VICTORIA SCHWAB

Kinyitja a száját, hogy szóljon, de csak a feléig jut annak, hogy .,Nem fogok megtébolyodni,” mielőtt a hangja elveszne. És aztán a szeme elhalványul, semmibe vész. És aztán az egész arca elhalványul. A teste is halványulni kezd, mintha egy láthatatlan kéz centinként radírozná ki. Kinyújtom a kezem, de mire megérinthetném a vállát, ő már csak egy ködös alak. Egy körvonal. Egy vázlat. És aztán semmi. /// FELÜLÖK A SÖTÉTBEN. A térdemre hajtom a fejem. Nem segít. A szorítás a mellkasomban mélyebbre húzódik, mint a levegő. Lekapom a szemüveget a mackó orráról, a benne lévő emlékért nyúlok, háromszor-négyszer végignézem, de a Ben alakú folt elmosódott lenyomatától csak még rosszabb lesz, csak arra emlékeztet, hogy mennyit felejtek. Felveszem a farmert és a bakancsot, és a zsebembe gyűröm a listát anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a nevekre. Tudom, hogy ez rossz ötlet, szörnyű ötlet, de ahogy kimegyek a lakásból. Végig a folyosón, be a Sikátorba, imádkozom, hogy Roland üljön az asztal mögött. Belépek az Archívumba, és remélem, hogy a piros tornacipőt látom meg, de helyette egy pár bőrcsizma fogad, amelyek az íróasztalon pihennek. Az asztal mögötti ajtó zárva. A lány jegyzettömböt AZ ARCHÍVUM /// 273

tart az ölében, a füle mögé pedig tollat dugott, egy szőke, lehetetlenül napszítta hajtinccsel együtt. – Miss Bishop – köszönt Carmen. – Miben segíthetek? – Roland nincs itt? – kérdezem. Carmen a homlokát ráncolja. – Sajnálom, de most dolga van – feleli. – Velem kell beérnie. – Az öcsémet szerettem volna látni. A csizmák lecsusszannak a padlóról és a földön landolnak. Carmen zöld szeme szomorúnak tűnik. – Ez nem temető, Miss Bishop. – Furcsa, hogy valaki, aki ennyire fiatal, így szólítson. – Tudom – felelem, és igyekszem a legjobb megközelítést kiválasztani. – Csak azt reméltem… Carmen kiveszi a tollat a füle mögül és beteszi a könyvbe, hogy megjelölje, hol járt, majd félreteszi; a kezét aztán összekulcsolja az asztalon. Minden mozdulata sima, módszeres. – Roland néha megengedi, hogy meglátogassam. Halvány ránc jelenik meg a Könyvtáros homlokán. – Tudom. De attól ez még nem lesz helyénvaló. Szerintem jobb lenne, ha… – Kérem – mondom. – Semmi más nem maradt belőle a világban. Csak szeretnék a polca mellett ülni egy kicsit. Néhány hosszú pillanat után Carmen felvesz egy tömböt és felír valamit. Csendben várunk, ami jó, mert alig hallok mást a szívdobogásomon kívül. És aztán kinyílik az ajtó, és egy alacsony, vékony Könyvtáros sétál be.

274 /// VICTORIA SCHWAB

– Szükségem van egy kis szünetre – mondja Carmen, és a nyakát nyújtóztatja. A Könyvtáros – Elliot, jut eszembe – engedelmesen bólintva, majd helyet foglal. Carmen a nyitott ajtó felé int, én pedig belépek az átriumba. Ő utánam jön, behúzva mögöttünk az ajtót. Átsétálunk a hatos szárnyba. – Mit csinált volna, ha nemet mondok? – kérdezi. Vállat vonok. – Gondolom, hazamentem volna. A Átvágunk egy udvaron. – Nem hiszem. – Én meg nem hiszem, hogy nemet mondott volna. – Miért is9 – kérdezi. – Olyan szomorú a szeme – felelem még akkor is, amikor mosolyog. Carmen arca megrezdül. – Lehet, hogy Könyvtáros vagyok, Miss Bishop, de nekünk is hiányoznak emberek. Emberek, akiket szeretnénk viszontlátni. Nem mindig könnyű olyan távol lenni az élőktől és olyan közel a holtakhoz. Még sosem hallottam Könyvtárost így beszélni. Olyan, mint a páncélon átszűrődő fény. Elindulunk fölfelé egy falépcsősoron. – Miért vállalta ezt a munkát? – kérdezem. – Nincs semmi értelme. Maga olyan fiatal… – Nagy megtiszteltetés az előléptetés – mondja, de a szavak üresen csengenek. Látom, ahogy visszahúzódik a csigaházába, a szerepébe. – Kit veszített el? – kérdezem.

AZ ARCHÍVUM /// 275

És akkor Carmen felvillant egy mosolyt, ami egyszerre ragyogó és szomorú is. – Könyvtáros vagyok, Miss Bishop. Mindenkit elvesztettem. És mielőtt még bármit is mondhatnék, kinyitja a nagy olvasóterembe vezető ajtót, ahol vörös szőnyeg van, a sarokban pedig fotelek, és odavezet a túloldali szekrénysorhoz. Kinyújtom a kezem, és végighúzom az ujjam a nevén. BISHOP, BENJÁMIN GEORGE Csak látni szeretném. Ez minden. Látnom kell. A tenyeremet a fiók előlapjához nyomom, és szinte érzem, ahogy Ben húz magához. A szükség. Vajon így éreznek a Történetek, amikor bent ragadnak a Sikátorban, és kétségbeesésükben csupán azt érzik, hogy valami létfontosságú van az ajtó mögött, és ha kijuthatnának… – Van még valami, Miss Bishop? – kérdezi Carmen óvatosan. – Láthatnám? – kérdezem halkan. – Csak egyetlen pillanatra? Carmen tétovázik. Aztán meglepetésemre odalép a polchoz és előveszi ugyanazt a kulcsot, amellyel hatástalanította Jackson Lernert. Arany, éles, fogak nélkül – de amikor becsúsztatja a Ben fiókján lévő zárba és elfordítja, halk kattanás hallatszik a falban. A fiók néhány centire kinyílik, és úgy marad. Valami összeszorul bennem. – Néhány perce van – suttogja Carmen –, de nem több. Bólintok, és le sem tudom venni a szemem a fiók előlapja és a raktár többi része közötti résről, a mély árnyékcsíkról. Hallom Carmen távolodó lépteit. És aztán kinyújtom a kezem, belekapaszkodom a polc szélébe, és kihúzom az öcsém fiókját. 276 /// VICTORIA SCHWAB

HUSZONEGY

A

HINTÁN ÜLÖK a hátsó udvarunkban, a lábammal hajtom magam előre-hátra, míg te szilánkokat szedegetsz ki az állványból. – Nem mondhatod el senkinek – mondod. – A szüleidnek sem. A barátaidnak: sem. Bennek sem. – Miért nem? – Az emberek nem valami okosak, ha a halottakról van szó. – Ezt nem értem. – Ha elmondanád valakinek, hogy van egy hely, ahol az anyjuk vagy a bátyjuk vagy a lányuk még mindig létezik – valamilyen formában – , darabokra szednék a világot, csak hogy bejuthassanak oda. Egy fogpiszkálót rágcsálsz. – Mindegy, mit mondanak, akkor is megtennének bármit. – Honnan tudod? – Mert én is megtennem. Higgy nekem, te is így lennél vele. AZ ARCHÍVUM /// 277

– Én nem. – Talán már nem, mert most már tudod, mik a Történetek. És tudod, hogy sosem bocsátanék meg neked, ha megpróbálnál egyet felébreszteni. De ha nem lennél Őrző… ha elveszítenél valakit, és úgy gondolnád, hogy az illető örökre elment, aztán megtudnád, hogy vissza lehet hozni, akkor ugyanott lennél te is a többivel, és puszta kézzel próbálnád lebontani a falakat. /// MELLKASOM KŐVÉ dermed, összezúzza a tüdőmet és a szívemet, amikor meglátom őt. Benjámin ott fekszik a polcon, mintha még mindig a kórházi lepedő alatt heverne. De itt nincs lepedő, és a bőre sem sérült vagy kék. Az arcán halvány pír látszik, mintha aludna, és ugyanazokat a ruhákat viseli, mint aznap, mielőtt tönkrementek volna. Fűfoltos farmer, és a kedvenc fekete-piros csíkos inge, amit Papitól kapott azon a nyáron, amikor Papi meghalt, a szíve fölött az emblematikus X, mert Ben mindig olyan nagy komolyan mondogatta, hogy „erre már keresztet vethetünk.” Vele voltam, amikor Papi odaadta neki. Ben napokig le sem vette, végül aztán már nagyon büdös volt és le kellett rángatnunk róla, hogy kimoshassuk. Most semmilyen szag nem érződik rajta. A keze a teste mellett nyugszik, ami furcsának tűnik, hiszen mindig az oldalán aludt, a kezét pedig begyűrte a párna alá, de így legalább látom a fekete rajzot a bal kézfején, amit aznap reggel rajzoltam magamról. 278 /// VICTORIA SCHWAB

– Szia Ben – suttogom. Ki akarom nyújtani a kezem, hogy megérintsem, de a karom nem mozdul. Nem tudom rávenni az ujjaimat, hogy felemelkedjenek. És aztán ugyanaz a veszedelmes gondolat kezd suttogni az elmém zugaiban, a gyenge pontoknál. Ha Owen felébredt úgy, hogy nem tébolyodott meg, miért ne lehetne rá képes Ben is? Mi van, ha bizonyos Történetek nem veszítik el a fejüket? A félelem, a düh és a nyugtalanság kelti fel őket. De Ben sosem félt, sosem volt dühös vagy nyugtalan. Akkor felébredne egyáltalán? Lehet, hogy azok a Történetek, akik nem ébrednének fel maguktól, nem is veszítenék el a fejüket, ha mégis felébrednének… De Owen felébredt, figyelmeztet egy hang. Hacsak nem egy Könyvtáros keltette fel, és megpróbálta módosítani az emlékeit. Talán ez a trükk. Talán Owen azért nem tébolyult meg, mert nem magától ébredt fel. Lenézek Ben testére, próbálom nem elfelejteni, hogy ez itt nem az öcsém. Könnyebb volt elhinni, amíg nem láthattam. Sajog a mellkasom, de nem bírok sírni. Ben sötét szempillái az arcára simulnak, a haja a homlokába hull. Amikor meglátom a hajtincset a bőrén, a testem kienged és a kezem reflexszerűen felemelkedik, hogy kisimítsam a hajat az arcából, ahogy mindig is tettem. Csak ennyit akarok csinálni. De amikor az ujjam hozzáér a bőréhez, Ben szeme kipattan.

AZ ARCHÍVUM /// 279

HUSZONKETTŐ

F

ELSZISSZENEK ÉS ELKAPOM a kezem, de már túl késő. Ben barna szeme – anyu szeme, meleg és fényes és hatalmas – pislog egyet, majd még egyet. És aztán felül. – Mackenzie? – kérdezi. A fájdalom a mellkasomban robbanásszerűen pánikra vált. A szívdobogásom szétzúzza azt a nyugalmat, amit pedig sugároznom kéne, a félelem kiíródik az arcomra. – Szia Ben – préselem ki magamból, a döbbenettől alig bírok lélegezni, beszélni. Az öcsém körbenéz a teremben – a mennyezetig magasodó fiókos szekrényeken, az asztalokon, a poron és a hely furcsaságán aztán kiül a polc szélére. – Mi történt? – És mielőtt még válaszolhatnék: – Hol van anyu? És apu? Ben leugrik a polcról, és szipogni kezd. Ráncba szalad a homloka. – Haza akarok menni. Kinyújtom felé a kezem. 280 /// VICTORIA SCHWAB

– Akkor menjünk haza, Ben. A kezemért nyúl, de aztán megáll. Újra körülnéz. – Mi folyik itt? – kérdezi bizonytalanul. – Gyere, Ben – mondom. – Hol vagyok? – A szembogarának közepe megrezzen. Nem. – Hogy kerültem ide? – Egy apró lépést hátrál. Előlem. – Nem lesz semmi baj – mondom. Amikor ram néz, a pillantásába pánik vegyül. — Mondd meg, hogy kerültem ide. – Zavarodottság. – Ez nem vicces. – Aggodalom. – Kérlek, Ben – mondom halkan. — Menjünk haza. Nem tudom, mit gondoltam. Nem bírok gondolkodni. Nézem őt, és csak annyit tudok, hogy nem hagyhatom itt. Ő Ben, és ezerszer is megesküdtem neki. hogy sose hagynám, hogy valami bántsa. Se a szellemek az ágy alatt, se a méhek az udvaron, se az árnyékok a szekrényében. – Nem értem. – Elakad a hangja. Az írisze egyre sötétül. — Én nem… én… Ennek nem szabadna megtörténnie. Nem magától ébredt fel. Nem szabadna… – Miért… – kezdi. Felé lépek, letérdelek, hogy megfoghassam a kezét, hogy megszoríthassam. Megpróbálok rámosolyogni. – Ben… – Miért nem mondod el, hogy mi történt? Ben pillantása rajtam időzik, a fekete túlságosan gyorsan terjed, felemészti a meleg, fényes barnát. A szemében csak a saját arcom tükörképét látom, rajta a fájdalom és a félelem és az, hogy nem bírom elhinni, hogy az öcsém elveszíti a fejét. AZ ARCHÍVUM /// 281

Owen nem tébolyodott meg. Akkor Bennek miért kell? Ez nem igazság. Ben fuldokolva sírni kezd. Magamhoz ölelem. – Légy erős a kedvemért – suttogom a hajába, de nem válaszol. Erősebben szorítom magamhoz, mintha így itt tarthatnám azt a Bent, akit ismerek – ismertem magam mellett tarthatnám, de ő ellök magától. Meglepően nagy erő van egy ilyen kis testben. Hátratántorodok, valaki más karjai közé. – Lépjen hátra – szól, aki elkapott. Roland. A tekintetét Benre függeszti, de a szavak nekem szóltak. Eltol az útból, aztán közelebb lép az öcsémhez. Nem, nem, nem, gondolom, a szó úgy kattog a fejemben, mint egy metronóm, hasztalanul. Mit tettem? – Én nem… – Maradjon ott – veti oda Roland, aztán letérdel Ben előtt. Az nem Ben, gondolom. Ránézek a Történetre – a szeme fekete, ahol előtte Ben barna szeme volt. Nem Ben, gondolom, és magam köré fonom a karomat, hogy ne reszkessek. Nem Ben, ahogy Roland az öcsém vállára teszi a kezét, és mondd valamit, túl halkan ahhoz, hogy meghallhassam. Nem Ben. Roland másik kezében fém csillan meg, ahogy belenyomja az aranyszínű, fogak nélküli kulcsot Nem Ben mellkasába, és elfordítja. Nem Ben nem kiált fel, egyszerűen csak összecsuklik. A szeme lezárul, a feje előrebukik, a teste pedig összerogy, de nem ér földet, mert Roland elkapja, a karjába veszi és 282 /// VICTORIA SCHWAB

visszarakja a fiókjába. A fájdalom eltűnik az arcáról, a feszültség eltűnik a tagjaiból. A teste megpihen a polcon, mintha elalvás előtt elhelyezkedne. Roland betolja az ajtót, a sötét pedig elnyeli Nem Ben testét. Hallom, ahogy fordul a zár, és valami megreped bennem. Roland nem néz rám, miközben elővesz egy jegyzettömböt a zsebéből. – Sajnálom, Miss Bishop. – Roland – kérlelem. – Ne tegye ezt. – Valamit felír a papírra. – Bocsánat – mondom. – Bocsánat. Bocsánatot kérek, de kérem, ne… – Nincs más választásom – feleli, miközben a Ben fiókján lévő cetli vörösre vált. A zárt gyűjtemény jele. Nem, nem, nem, hangzik fel újra a metronóm jajongása, és mindegyik ütem újabb repedés bennem. Előrelépek. – Maradjon ott, ahol van! – utasít Roland, és vagy a hanghordozása az, vagy a tény miatt, hogy a repedés bennem annyira fáj, hogy lélegezni sem bírok, mindenesetre engedelmeskedem. A polc a szemem láttára mozdul meg. Ben pirossal jelölt fiókja surrogva hátrahúzódik, mígnem elnyeli a fal. A környező fiókok átrendeződnek és kitöltik a rést. Ben fiókja eltűnt. Térdre rogyom a régi fapadlón. – Keljen fel – utasít Roland. A testem ólomsúlyúnak érzik, a tüdőm nehéz, a szívverésem túl lassú. Nagy nehezen felküzdöm magam, Roland pedig megragadja a karomat, és kivezet a teremből egy csendes, üres folyosóra. AZ ARCHÍVUM /// 283

– Ki nyitotta ki a fiókot, Miss Bishop? Nem fogom elárulni Carment. Ő csak segíteni akart. – Én – felelem. – Magának nincs kulcsa. – „Kétféleképpen lehet kinyitni minden zárat” – mondom tompán. – Figyelmeztettem, hogy maradjon ki ebből – mondja Roland. – Figyelmeztettem, hogy ne vonja magára a figyelmet. Figyelmeztettem., hogy mi történik azokkal az Őrzőkkel, akik elveszítik a munkájukat. Mégis mit gondolt? – Én nem – mondom. Fáj a torkom, mintha sikítoztam volna. – Én csak látni akartam… – Felébresztett egy Történetet. – Nem akartam… – Ő nem egy istenverte kiskutya, Mackenzie, és nem az öccse. Az a dolog ott nem az öccse, és ezt maga is nagyon jól tudja. A repedések végigterjednek a bőröm alatt. – Hogy létezik, hogy ezt nem fogja fel? – folytatja Roland. – Komolyan mondom… – Azt hittem, hogy nem fog megtébolyodni! Roland megáll. – Mi? – Azt hittem… hogy esetleg… ő nem fogja elveszíteni a fejét. Roland keményen a vállamra teszi a kezét. – Minden. Történet. Megtébolyul. De nem Owen, mondja bennem egy hang. Roland elenged. – Adja vissza a listáját. 284 /// VICTORIA SCHWAB

Ha van még levegő a tüdőmben, akkor ez az utasítás most kiszorította azt is. – Tessék? – A listáját. Ha bármilyen módon alkalmatlannak bizonyul, el fogja veszíteni az állását. És ha valóban alkalmatlannak bizonyulna, te magad fogod innen eltávolítani, Roland. – Roland… – Holnap reggel átveheti, amikor megjelenik a meghallgatásán. Megígérte, hogy nem fogja hagyni. Bíztam benne… de hát mit tettem én az ő bizalmával? Látom a fájdalmat a szemében. Egyik reszkető kezemmel a zsebembe nyúlok, átadom neki az összehajtogatott lapot. Roland elveszi, az ajtó felé int, de én nem bírom rávenni magam, hogy megmozduljak. – Miss Bishop. A lábamat mintha a padlóhoz szögezték volna. – Miss Bishop. Ez nem történhet meg. Én csak Bent akartam látni. Csak az kellett, hogy… – Mackenzie – szól Roland. Kényszerítem magam, hogy elinduljak. Követem Rolandot a raktárak labirintusában. Nincs melegség és nincs béke. Minden lépéssel, minden lélegzetvétellel egyre mélyül a repedés. Roland az átriumon át visszavezet a váróteremben álló íróasztalhoz. ahol Elliot még mindig engedelmesen üldögél.

AZ ARCHÍVUM /// 285

Amikor Roland felém fordul, a haragja már valami szomorúbbá tompult. Fáradtsággá. – Menjen haza – mondja. Mereven bólintok. Erre megfordul, aztán eltűnik a polcok között. Elliot felnéz a munkájából, felhúzott szemöldöke enyhe kíváncsiságról árulkodik. Hallom, ahogy összetörök belülről. Alig jutok ki az ajtón a Sikátorba, mielőtt összeomlanék. /// FÁJ. Jobban, mint bármi más. Jobban, mint a zaj vagy az érintés vagy a kés. Nem tudom, mit tehetnék ellene. Valamit tennem kell. Nem bírok lélegezni. Nem bírok… – Mackenzie? Ahogy megfordulok, Owen áll velem szemben a folyosón. Fürkésző tekintettel szemlél, homlokán apró ránc. – Mi a baj? – kérdezi. Minden, ami vele kapcsolatos, nyugodt, csendes, kiegyensúlyozott. A fájdalom haragba fordul. Ellököm magamtól. – Miért nem tébolyultál meg? – csattanok fel. Owen nem védekezik, még reflexből sem, nem próbál menekülni, az érzelmek egyetlen jele az, hogy szinte észrevétlenül megfeszül az állkapcsa. Át akarom lendíteni a

286 /// VICTORIA SCHWAB

határon. Azt akarom, hogy elveszítse a fejét. Muszáj neki. Bennel is megtörtént. – Miért, Owen? Újra meglököm, ő pedig hátralép. – Mitől vagy te olyan különleges? Miért vagy más? Ben elvesztette a fejét. Ahogy felébredt, rögtön pánikba esett, te pedig már napok óta itt vagy, de semmi sem történt, és ez nem igazság. Újra meglököm, Owen pedig nekiesik a folyosó végén lévő falnak. – Nem igazság! Megmarkolom az ingét. A csend a fejemben olyan, mint a fehérzaj, kitölti a teret. De nem elég ahhoz, hogy kitörölje a fájdalmat. Még mindig úgy érzem, hogy darabokra hullok. – Nyugodj meg. – Owen a karjába zár, magához szorít. A csend egyre sűrűsödik, beáramlik a fejembe. Nedvesnek érzem az arcom, de nem emlékszem, hogy sírtam volna. – Nem igazság. – Sajnálom – mondja. – Kérlek, nyugodj meg. Azt akarom, hogy megszűnjön a fájdalom. Meg kell szűnnie. Másképp nem fogok tudni visszakapaszkodni. Gyűlik bennem a harag és a bűntudat és… És akkor Owen megcsókolja a vállamat. – Sajnálom, ami Bennel történt. A csend úgy emelkedik, mint egy hullám, elmossa a dühöt és a fájdalmat. – Sajnálom, Mackenzie.

AZ ARCHÍVUM /// 287

Megdermedek, de ahogy az ajka a bőrömhöz ér, fellobban a csend a fejemben, kitörölve minden mást. Forróság suhan át a testemen, és életre kelti az érzékeimet, miközben a csend elnémítja a gondolataimat. Megcsókolja a nyakamat, az államat. Minden alkalommal, amikor az ajka a bőrömet súrolja, a forróság és a csend egyszerre robbannak fel bennem, kioltják a fájdalom és a düh és a bűntudat újabb darabkáját, helyükben pedig csak melegség és vágy és csend marad. Az ajka az arcomat súrolja, aztán visszahúzódik, halvány tekintete óvatosan megállapodik az enyémen, a szája csupán egy lélegzetvételnyire az enyémtől. Amikor megérint, semmi mást nem érzek, csak az érintést. Nincsenek gondolatok arról, mi helytelen, vagy a veszteségről, vagy bármiről, mert a gondolatok nem tudnak átjutni a fehérzajon. – Sajnálom, M. M. Ez magával ránt. Ez a rövidke szó, amit Owen még csak fel sem foghat. M. Nem Mackenzie. Nem Mac. Nem Bishop. Nem Őrző. Ezt akarom. Ez kell. Nem lehetek az a lány, aki megszegte a szabályokat, felébresztette a halott öccsét és tönkretett mindent… Bezárom a rést. Odahúzom Owen testét az enyémhez. A szája puha, de erős, és amikor még hevesebben csókol, szétterjed a csend, kitölt minden zugot az agyamban, magával ránt. Megfojt. És aztán eltűnik az ajka és a keze is elenged. Minden visszatér, minden túl hangos. Magamhoz húzom a testét, érzem, ahogy ajka lehetetlenül óvatosan összemorzsolja az

288 /// VICTORIA SCHWAB

enyémet, ahogy kilopja a levegőt a tüdőmből, kilopja a gondolatokat az agyamból. Owen előrelép, a testemet a falhoz szorítja, nekiszögez a csókjaival és a csenddel, ami az érintéséből árad. Hagyom, hogy mindez végigáramoljon rajtam, hagyom, hogy elmossa a kétségeket és a kérdéseket, a Történeteket és a kulcsot és a gyűrűt és minden mást, amíg már csak M vagyok Owen ajkával, Owen testével szemben. M tükröződik szemének sápadt kékjében, mígnem lehunyja a szemét, még erősebben csókol – és aztán semmi vagyok.

AZ ARCHÍVUM /// 289

HUSZONHÁROM

N

EM MARADHATOK itt örökké, Owen érintésébe temetkezve. Végül ellököm magam, felbukom a csend felszínére, és mielőtt még elgyengülnék, mielőtt megadnám magam, elmegyek. Nem vadászhatok, így az éjszaka hátralévő részében a Coronadóban kutatok, zsibbadtan megyek egyik emeletről a másikra, a falakban kutatok valamiféle nyom után, bármi után, ami eddig nem tűnt fel, de az az év tele van lyukakkal. Visszatekerem az idővonalat, valami nyom után kutatok az emlékekben, és csak tompa benyomásokat és fekete részeket találok. Elling régi lakása zárva van, de elolvasom a déli lépcsőházat, ahol Eileen állítólag leesett, és még a felvonóba is bemerészkedem Lionel késelése után kutatva, de csak a kivájt múlt természetellenes ürességét találom. Bármi történt is itt, az Archívum mindent megtett, hogy eltemesse, még előlünk is. A szemem mögött tompa fájdalom formálódik, és már minden reményt elvesztettem arra nézve, hogy bármilyen ép, hasznosítható emlékre bukkanjak, de csak kutatok tovább. Muszáj. Mert minden alkalommal, amikor megállók, utolér 290 /// VICTORIA SCHWAB

Ben elvesztésének gondolata – az, hogy igazán elvesztettem –, utolér a fájdalom, utolér Owen csókjának gondolata – az, hogy egy Történetet kihasználtam az érintéséért. Úgyhogy nem szabad megállnom. Elkezdem keresni Regina történetének többi részét. Visszaveszem a gyűrűmet, remélve, hogy ez majd elnyomja a fejfájást, a régimódi módszerrel keresgélek, és hálás vagyok azért, hogy valami eltereli a figyelmemet. Belenézek az asztalfiókokba és a polcokba, még ha hatvan év telt is el időközben, így igencsak kicsi az esélye, hogy bármit is találjak. Rejlett fiókok után kutatok a könyvtárban, még a könyvek felét is leszedem, hogy benézzek mögéjük. Eszembe jut, hogy Owen mondott valamit a kerti repedésekről, és bár a papír sosem bírná ki ennyi ideig, mégis átkutatom a mohos köveket a sötétben, és hálásan szívom be a csendes, hajnal előtti levegőt. A nap felemelkedőben van, ahogy benézek a pult mögé és a régi eszközök alá a kávézóban, miközben ügyelek arra, hogy ne érjek a frissen mázolt falakhoz. És már épp abbahagynám a kutatást, amikor a tekintetem a padlón lévő rózsát védő lepedőre téved. A kerti repedésekbe és a járólapok alá, mondta Owen. Bár nem fűzök sok reményt a dologhoz, de letérdelek, és félrehúzom a műanyag fóliát. A rózsa olyan széles, mint a kinyújtott karom, mindegyik márvány sziromdarabka akkora, mint a tenyerem. Végighúzom a kezem a rozsdaszín mintán. A minta közepe táján érzem, ahogy az egyik kő mintha megmozdulna az érintésem alatt. Az egyik szirom kilazult. A szívem kihagy egyet, ahogy beakasztom az ujjam a kilazult sziromba. A kő felemelkedik. Az alatta lévő rejtekhely alig több egy lyuknál, a falát pedig fehér szövettel bélelték ki. AZ ARCHÍVUM /// 291

És benne ott hever Regina történetének egy újabb darabja, amelyet egy vékony fémrúddal súlyozott le. A papír már kezd sárgulni, de még egyben van, mert megvédte a rejtett üreg, én pedig kiemelem, hogy a reggeli fényben elolvashassam.

A vörös kövek elmozdultak és lépcsőkké formálódtak, hatalmas lépcsősorrá, ami egyre csak följebb és följebb vitte a hőst. És a hős csak mászott. A darabok nem sorrendben vannak. Az utolsó töredék arról szól, hogy a hősnek istenekkel és szörnyetegekkel kell szembenéznie valaminek a tetején. Ez nyilvánvalóan korábbról való. De mi jön utána? A figyelmemet most a kis fémrúd ragadja meg, ami lesúlyozta a papírszeletet. Nagyjából akkora, mint egy ceruza, az egyik vége pedig elvékonyodik, mint a grafit hegye. A tompa végébe egy rovátkát vágtak, és ugyanabból a fémből készült, mint a gyűrű, ami az első papírdarabot összefogta. Egy szörnyű, keserű pillanatig megfordul a fejemben, hogy visszateszem a darabokat, hadd maradjanak itt eltemetve. Igazságtalannak tűnik, hogy Owennek legyenek darabjai Reginából, mikor nekem semmim sincs Benből. De bármilyen kegyetlen dolog is, hogy Ben elvesztette a fejét, mikor pedig Owen nem, erről nem Owen tehet. Ő a Történet, én pedig az Őrző. Ö nem tudhatta, mi fog történni, és én vagyok az, aki úgy döntött, felébreszti az öccsét. Mostanra felkelt a nap. A tárgyalásom napja. A papírt és a rudat is zsebre teszem, aztán felmegyek. 292 /// VICTORIA SCHWAB

Apu már felkelt. Azt mondom neki, hogy futni voltam. Nem tudom, hogy elhiszi-e. Azt mondja, fáradtnak tűnök, és beismerem, hogy az is vagyok. Zsibbadtan lezuhanyozom, és valahogy átvergődök a kora reggeli órákon, próbálok nem gondolni a tárgyalásra, arra, hogy alkalmatlannak találnak, arra, hogy elveszíthetek mindent. Segítek anyunak válogatni az új színminták között, majd becsomagolom a zabpelyhes mazsolás süti felét Nixnek, mielőtt valami idióta kifogás kíséretében távoznék. Anyut annyira lefoglalja a festék dilemma – még mindig nem megfelelő, megfelelőnek kell lennie, pont jónak hogy egyszerűen csak bólint. Megállok az ajtóban, figyelem, ahogy dolgozik, hallom, ahogy apu a másik szobában telefonál. Próbálom megjegyezni ezt a képet előtte, nem tudván, hogy mi lesz utána. És aztán elindulok. Átvágok a Sikátoron, ahol a párás levegővel és a távoli hangokkal együtt elborítanak a múlt éjszaka emlékei. A csend emléke. Ahogy a pánik egyre emészt, azt kívánom, bárcsak újra eltűnhetnék. De nem lehet. De van valami, amit meg kell tennem. Megkeresem a falmélyedést, benne pedig Owent, a kezébe nyomom a papírszeletet és a kis vasrudat, és csak addig maradok, míg lopok tőle egy csókot és egy pillanatnyi csendet. A béke szétfoszlik a félelemben, ahogy elérem az Archívum ajtaját és belépek rajta. Nem tudom, mire számítottam – arra, hogy egy sor Könyvtáros vár rám, hogy megfosszanak a kulcsomtól és a gyűrűmtől? Egy Agatha nevű illetőre, aki arra vár, hogy alkalmatlannak nyilvánítson, hogy kivágja a munkámat az AZ ARCHÍVUM /// 293

életemből, vele együtt pedig a személyiségemet is? Bíróságot? Lincselő tömeget? Arra semmiképpen nem számítok, hogy Lisa felnéz zöld, szarukeretes szemüvege mögül, hogy megkérdezzen, mit szeretnék. – Roland itt van? – kérdezem bizonytalanul. Lisa visszafordul a munkájához. – Említette, hogy ön benéz majd ma. Egyik lábamról a másikra állok. – Csak ennyit mondott? – Mondta, hogy küldjem be. – Lisa felegyenesedik. – Minden rendben, Miss Bishop? A váróterein csendes, de a szívem olyan hangosan ver a mellkasomban, hogy biztos vagyok benne, hogy Lisa is hallja. Nyelek egyet, és kényszerítem magam, hogy bólintsak. Még nem tudja. Ebben a pillanatban Elliot bukkan fel, én pedig megdermedek arra számítva, hogy azért jött, hogy szóljon Lisának, hogy engem magával vigyen, de amikor odahajol a másik Könyvtároshoz, csak annyit mond: – Három, négy, hat, tíztől tizennégyig. Lisa felsóhajt. – Rendben. Gondoskodom a törlésükről. Ez furcsa. Miféle technikai probléma lehet ez? Elliot visszavonul, Lisa pedig újra rám pillant, mintha elfelejtette volna, hogy én is ott állok. – Végig az egyesen – mondja, azaz első szárny, első folyosó, első terem. – Odatalál? – Azt hiszem, boldogulok. Lisa bólint, és több hatalmas főkönyvet nyit ki. Átmegyek az átriumba. Ahogy felnézek a kőből és színes üvegből álló

294 /// VICTORIA SCHWAB

boltozatos mennyezetre, eltűnődöm, vajon sikerül-e még valaha megéreznem itt a békét. Eltűnődöm, lesz-e rá esélyem. Valami felmorajlik a távolban, amit utórengések zaja követ. Ijedten nézek körbe a polcok között, és az átrium túlsó végében észreveszem Patricket, aki a zaj hallatán eltűnik a legközelebbi szárnyban, behúzva maga után az ajtót. Elmegyek Carmen mellett, aki egy sor polc előtt áll az első folyosón. Mikor meglát, biccent. – Miss Bishop – köszönt. – Hogyhogy ilyen hamar visszatért? Egy pillanatig csak némán meredek rá. Úgy érzem, mintha a bűneim az arcomra lennének írva, de Carmen hangjában semmi sem utal arra, hogy tudná. Vajon Roland tényleg nem mondott semmit? – Csak azért jöttem, hogy Rolanddal beszéljek – felelem végül, és csupán árnyalatnyi nyugalmat sikerül magamra erőltetnem. Carmen int, hogy menjek tovább, én meg befordulok az első szárnyba, aztán az első folyosóra, és megállok az első ajtó előtt. A nehéz, ablaktalan ajtó zárva van, és nekitámaszkodom, hogy bátorságot gyűjtsék. Amikor belépek, két szempár fordul felém: az egyik szürke és egészen zord, a másik barna és fekete szemceruzával van kihúzva. Wesley a terem közepén álló egyik asztalon gubbaszt. – Úgy tudom, ismerik egymást – szól Roland. Megfordul a fejemben, hogy hazudjak, arra a zsigeri megérzésre alapozva, hogy az Őrzőknek egyedül kell dolgozniuk, egyedül kell létezniük. De Wes csak bólint. – Szia Mac – köszön. AZ ARCHÍVUM /// 295

– Ő mit keres itt? – kérdezem. Roland előrelép. – Mr. Ayers a segítségére lesz, hogy elláthassa a területen felmerülő teendőket. Felé fordulok. – Egy bébiszittert ad mellém? _ Na, álljunk meg egy szóra – szól Wes, és leugrik az asztalról. – Én jobban kedvelem a társ kifejezést. Összehúzom a szemöldököm. – De csak az Alakulat tagjai dolgoznak párban. – Most kivételt teszek – mondja Roland. – Ugyan már, Mac – szól Wes jó móka lesz. Hirtelen Owenre gondolok, aki ott vár a Sikátor sötétjében, de visszaszorítom a képet az agyamban. – Roland, mi ez az egész? – Minden bizonnyal észrevette, hogy több a munkája. Bólintok. – És a Történetek idősebbek is. Lisa és Patrick mindketten azt mondták, hogy valamiféle kisebb technikai probléma áll fenn. Roland összefonja maga előtt a karját. – Ezt állományromlásnak hívják. – És feltételezem, hogy ez az állományromlás súlyosabb, mint egy kisebb technikai zavar. – Észrevették, hogy milyen csend van az Archívumban? Tudják, hogy miért van így? – Mert egyébként felébrednének a Történetek – feleli Wesley. – Pontosan. Amikor túl nagy a zaj, túl sok minden történik, az éberebb alvók nyugtalankodni kezdenek. Minél több a zaj, a történés, annál több Történet ébred fel, még akár a mélyen alvók is. 296 /// VICTORIA SCHWAB

Ami megmagyarázza a területemen felbukkanó idősebb Történeteket. – Állományromlás akkor történik, ha a felébredő Történetek zaja más Történeteket is felzavar, és így tovább. Mint a dominók. Egyre több és több és több lesz, míg nem sikerül megfékezni a romlást. – Vagy mind felébrednek – suttogom. – Azonnal cselekedtünk, amint ez megindult, és elkezdtünk termeket kitörölni. Előbb az éberebben alvókét. Ennek elegendőnek kellett volna lennie. Az állományromlás egy helyen kezdődik, mint a tűz, így van egy magja. A logika azt mondaná, hogy ha az ember eloltja a legforróbb részt, akkor a többit már el lehet fojtani. De most nem így működik. Minden alkalommal, amikor eloltunk egy tüzet, egy új támad helyette egy tökéletesen csendes helyen. – Úgy tűnik, mintha nem magától történne ez a dolog – mondja Wes. Roland jelentőségteljes pillantást vet rám. Azért, mert nem is magától történik. Szóval az állományromlás csak el akarja terelni a figyelmet a módosított Történetekről? Vagy ez több annál? Bárcsak megkérdezhetném, de Roland pillantása után nem akarok túl sokat elárulni Wes előtt. – A Coronadót pedig súlyosabban érinti a probléma, mint a többi területet – folytatja Roland. – Úgyhogy amíg ez a kisebb technikai nehézség meg nem oldódik, Mackenzie, és a Történetek száma vissza nem áll a megszokottra, addig Wesley lesz a segítségére.

AZ ARCHÍVUM /// 297

Pörög az agyam. Amikor beléptem, arra számítottam, hogy elveszítem a munkámat, saját magamat, ehelyett pedig kaptam egy társat. Roland egy összehajtott papírlapot nyújt felém. – A listája, Miss Bishop. Elveszem, de nem engedem el Roland pillantását. És mi van a tegnap éjszakával? Mi van Bennel? Azonban több eszem van annál, minthogy ezeket a kérdéseket hangosan is feltegyem. Ehelyett annyit kérdezek: – Van még valami? Roland egy pillanatig eltűnődik, aztán előhúz valamit a hátsó zsebéből. Egy összehajtogatott zsebkendőt. Elveszem tőle és elcsodálkozom a súlyán. Valami lapul az összehajtott anyagban. Amikor kihajtom a vásznat, tágra nyílik a szemem a csodálkozástól. Egy kulcs az. Nem olyan egyszerű rézkulcs, amit én is a nyakamban hordok, vagy a vékony aranykulcs, amit a Könyvtárosok használnak, hanem nagyobb, nehezebb, hűvösebb. Majdnem fekete, éles fogakkal és rozsdafoltokkal. Valami megszólal bennem. Én már láttam ezt a kulcsot. Már fogtam a kezemben. Wesley szeme tágra nyílik. – Ez egy alakulati kulcs? Roland bólint. – Antony Bishopé volt. /// MIÉRT VAN két kulcsod? – kérdezem. Úgy nézel rám, mintha arra számítottál volna, hogy sosem veszem észre a második madzagot a nyakadban. 298 /// VICTORIA SCHWAB

Most azonban áthúzod a fejeden, aztán elém tartod a madzagon lógó nehéz lémet. Amikor kézbe veszem, hideg és különös módon szép, egyik végén a fogója, a másikon pedig éles fogak. El sem tudok képzelni olyan zárai, amelybe ezek a fogak beleillenének. – Ez mire való – kérdezem, ahogy a kezemben forgatom a kulcsot. – Ez egy alakulati kulcs – feleled. – Amikor egy Történet kiszabadul, gyorsan vissza kell vinni. Az Alakulat nem vesztegetheti az időt azzal, hogy keres egy ajtót, ami a Sikátorba vezet. Úgyhogy ezzel a kulccsal minden ajtó az Archívum ajtaja. – Minden ajtót? – kérdezem. – Még a bejárati ajtó is? Vagy a szobám ajtaja? Vagy a szerszámos kamráé, amelyik ki akar dőlni… – Minden ajtó. Csak beteszed a kulcsot a lyukba és elfordítod. Balra a Könyvtárosokhoz, jobbra a Visszavételhez. Végighúzom a hüvelykujjam a fémen. – Azt hittem, már nem vagy az Alakulat tagja. – Nem is. De nem bírtam rávenni magam, hogy visszaadjam a kulcsot. Feltartom a kulcsot és úgy csúsztatom el a levegőben, mintha lenne ott egy ajtó és egy zár, amit nem látok. És már éppen elfordítanám, amikor elkapod a csuklómat. A hangod átsöpör a fejemen, csupa téli fa és távolról morajló vihar. – Vigyázz, Kenzie — mondod. – Az alakulati kulcsok veszélyesek. Arra valók, hogy felszakítsák az Odaki és az AZ ARCHÍVUM /// 299

Archívum közötti válaszfalakat, és mi átmehessünk rajtuk. Szeretnénk azt hinni, hogy mi irányítjuk ezt az erőt a kulcs jobbra és halra fordításával, de ezek a kulcsok lyukat vághatnak a világba. Egyszer véletlenül én is megtettem. Majdnem be is szippantott. – Hogyan? – Az alakulati kulcsok túl erősek és túl okosak. Ha feltartod azt a rozsdás fémdarabot, nem egy ajtóhoz, hanem csak a levegőbe, és teljesen körbefordítod, akkor az feltépi a világot, egy rossz ajtót nyit rajta, egy ajtót, ami sehová vezet. – Ha sehová vezet – kérdezem – , akkor mi a baj? – Egyáltalán nem ugyanaz, ha egy ajtó sehová vezet, vagy ha egy ajtó sehová sem vezet. Egy olyan ajtó, ami sehová vezet, nagyon veszélyes. Az az ajtó a semmibe nyílik – mondod, majd visszaveszed a kulcsot és a nyakadba akasztod. – Egy fekete lyukba. Megkövülten meredek a kulcsra. – És ez a kulcs másra is jó? – Hát persze. – Mire? Ferde mosoly jelenik meg az arcodon. – Ha az Alakulat tagja leszel, majd megtudod. Az ajkamat rágcsálom. – Papi? – Igen. Kenzie? – Ha az alakulati kulcs olyan erős, nem fogja az Archívum észrevenni, hogy eltűnt? Vállat vonva hátradőlsz. A dolgok néha rossz helyre kerülnek. Néha elvesznek. Senkinek sem fog hiányozni. 300 /// VICTORIA SCHWAB

/// – PAPI ADTA magának ezt a kulcsot? – kérdezem. Mindig is azon tűnődtem, mi lett vele. – Én is kapok alakulati kulcsot? – kérdezi Wes szemmel látható izgalommal. – Ezen kell osztozniuk – feleli Roland. – Az Archívum nyilvántartást vezet ezekről, észreveszik, ha egy is eltűnik. Csak azért nem fogják észrevenni ennek az eltűnését, mert… – Mert soha nem is került elő – mondom. Roland majdnem elmosolyodik. – Antony magánál tartotta, ameddig csak tudta. Aztán visszaadta nekem. Én sosem adtam le, úgyhogy az Archívum még mindig elveszettként tartja nyilván. – És miért adja most ide nekünk? – kérdezem. Roland megdörzsöli a szemét. – Az állományromlás egyre terjed. Méghozzá gyorsan. Ahogy egyre több Történet ébred fel és szökik meg, felkészültnek kell lenniük. Lenézek a kulcsra, az emlékek súlya lehúzza az ujjamat. – Ezek a kulcsok az Archívumba vezetnek, de Papi azt mondta, hogy másra is jók. Ha megkapom és alakulatosdit kell játszanom, tudni akarom, mit értett ez alatt. – A kulcs nem jelent előléptetést, Miss Bishop. Csak végszükség esetén használhatják, és még abban az esetben is csak ahhoz, hogy elássanak az Archívumba. – Hova máshová mennék? – Ó, az átjárókról van szó? – kérdezi Wes. – Joan nénikém mesélt róluk. Vannak ezek az ajtók, amelyek nem a Sikátorba AZ ARCHÍVUM /// 301

vagy az Archívumba vezetnek. Csak ott vannak az Odakiben. Mint valamiféle lyukak a térben. Roland mindkettőnkre lesújtó pillantást vet, majd felsóhajt. – Az Alakulat arra használja ezeket az átjárókat, hogy gyorsabban mozoghasson az Odakiben. Némelyikkel egy pár háztömböt lehet átugrani, inasokkal egy egész várost. Wes bólint, de én csak a homlokom ráncolom. – Miért nem láttam meg ilyeneket eddig? Még gyűrű nélkül sem. – Biztos vagyok benne, hogy már látta őket, csak nem ismerte fel. Az átjárók nem természetes jelenségek – lyukak a térben. Nem ajtónak tűnnek, csak valami szabálytalanságnak a levegőben, úgyhogy az ember tekintete átsiklik rajtuk. Az Alakulat tagjai megtanulják, hogy azokat a helyeket keressék, amelyeket a szemük nem akar észrevenni. Idő és gyakorlás kérdése. Maguknak egyik sincs. És évekbe telik, mire az Alakulat megtanulja, melyik ajtó hová vezet, és ez csupán egy a tucatnyi okból, amiért maguknak nincs engedélyük arra, hogy használják a kulcsot, még ha találnak is egy átjárót. Megértették? Visszahajtom a zsebkendőt a kulcsra, bólintok, majd zsebre teszem a kis csomagot. Roland szemmel láthatóan ideges, és nem is csodálkozom rajta. Ha az átjárók szinte levegőnek tűnnek, és Papi elmondta, hogy mi történik, ha a kulcsot a levegőben használjuk, akkor elég nagy az esélye, hogy lyukat ütünk az Odakin. – Maradjunk együtt, ne játsszunk a kulccsal, ne keressünk átjárókat – Wes az ujjain számolja a szabályokat. Mindketten indulni készülünk.

302 /// VICTORIA SCHWAB

– Miss Bishop – szól még Roland. – Ha válthatnánk egy szót négyszemközt. Wesley kimegy, én pedig várom a büntetés többi részét, az ítéletet. Roland egy szót sem szól, míg az ajtó be nem zárul Wes mögött. – Miss Bishop – szól anélkül, hogy rám nézne. – Mr. Ayers most már tud az állományromlásról, az e mögött rejlő okról azonban nem tájékoztattam. Ezt és a nyomozásunk többi részét ön is megtartja magának. Bólintok. – Ez minden, Roland? – Nem – feleli halkabban. – Azzal, hogy kinyitotta Benjámin fiókját. megszegte az Archívum törvényeit és visszaélt a bizalmammal. Amit tett. azt egyszer, de csakis most az egyszer elnézem, de ha bármikor, bármikor \s újra ilyet tesz, elveszíti az állását, ráadásul én magam fogom innen eltávolítani. – Roland szürke szeme megállapodik rajtam. – Ez minden. Lehajtott fejjel a padlóra meredek, hogy a tekintetem ne árulhassa el a fájdalmamat. Nagy levegőt veszek, hogy megnyugodjak, még utoljára bólintok egyet, aztán kimegyek. Wesley az Archívum ajtajánál vár. Az asztal mögött Elliot dühödten körmöl. Nem néz fel, amikor bejövök. bár szokatlan lehet itt két Őrzőt együtt látni. Mindeközben Wes láthatóan beleszédült a fejleményekbe. – Nézd csak – mutatja vidáman a listáját. Egyetlen név van rajta, egy gyereké. – Ez az enyém… – Majd megfordítja a lapot, amelynek hátoldalán hat név szerepel. – Ezek meg a tieid. Testvériesen megosztozhatunk rajtuk. – Wesley, ugye figyeltél? Ez nem játék. AZ ARCHÍVUM /// 303

– Ez nem jelenti azt, hogy nem szórakozhatunk közben. És nézd! Megkocogtatja a listám közepét, ahol a sok fekete közül kivilágít egy név.

Dina Blunt, 33. Megborzongok a kilátásra, hogy egy másik felnőttet, egy Őrzőgyilkost kell begyűjtenünk, mikor még az előző is élénken él az emlékezetemben, de Wesley különös módon örömét leli a dologban. – Jöjjön, Miss Bishop – mondja, és kinyújtja a kezét. – Menjünk vadászni.

304 /// VICTORIA SCHWAB

HOSZONNÉGY

W

ESLEY AYERS túlságosan kedves. – Szóval akkor ez a rémisztő kis hatéves megpróbálja kirúgni alólam a lábamat… Túlságosan bőbeszédű. – …de mivel kis törpe, ezért csak a sípcsontomat sikerül kékre-zöldre rugdosnia… Túlságosan élénk. – Mármint érted, hatéves, és stoplis cipő van rajta… Ami azt jelenti, hogy… – Elmondta neked – mondom. Wesley homlokán összeszaladnak a ráncok, de sikerül tovább mosolyognia. – Miről beszélsz? – Roland elmondta, nem? Hogy elveszítettem az öcsémet. Wes mosolya megrebben, elhalványul. És végül bólint. – Már tudtam – mondja. – Megláttam, amikor apukád hozzáért a vállamhoz. Megláttam, amikor meglöktél a Sikátorban. Anyukád fejébe ugyan nem láttam bele, de látszik az arcán, a járásán. Nem akartam kíváncsiskodni, Mac, de ott van a felszínen. Bele van írva az egész családodba. AZ ARCHÍVUM /// 305

Nem tudom, mit mondjak. Ahogy ott állunk a Sikátorban, minden hamisság elpárolog. – Roland azt mondta, baleset történt. Azt mondta, nem akarja, hogy egyedül legyél. Nem tudom, mi történt. De szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül. Ég a szemem, megfeszül az állkapcsom és elfordítom a fejem. – Bírod? – kérdezi. A hazugság automatikusan jön a számra. Visszanyelem. – Nem. Wes lefele bámul. – Tudod, régebben azt gondoltam – mondja –, hogy amikor meghalsz, mindent elveszítesz. – Elindul a folyosón, én pedig kénytelen vagyok követni. – Azért találtam olyan szomorúnak a halált, még annál is szomorúbbnak, hogy az ember nem élhet tovább, mert elveszít mindent, amit egész életében gyűjtögetett, az emlékeket és a tudást. De amikor Joan nénikém mesélt a Történetekről és az Archívumról, minden megváltozott. – Wes megáll egy sarkon. – Az Archívum azt jelenti, hogy a múlt sosem tűnik el teljesen. Sosem vész el. Felszabadító dolog ezt tudni. Engedély arra, hogy mindig előre nézzünk. Végül is a saját Történeteinket írjuk. – Istenem, mekkora közhely. – Tudom, üdvözlőlapokra kellene szöveget gyártanom. – Nem vagyok benne biztos, hogy gyártanak Történet-alapú szentimentalizmust megörökítő lapokat. – És milyen kár, hogy nem. Mosolygok, de még mindig nem akarok Benről beszélni. – Joan nénikéd. Tőle örökölted? 306 /// VICTORIA SCHWAB

– Technikailag a nagy-nagynéném. A kék hajú dáma… Joan Petrarch néven is ismeretes. És milyen ijesztő egy nőszemély! – Még él? – Igen. – De átadta neked a helyét. Ez nem azt jelenti, hogy lemondott? – Nem egészen. – Wes egyik lábáról a másikra áll, lefelé bámul. – A munkát csak akkor lehet átadni, ha a jelenlegi Őrző már nem tudja ellátni a feladatát. Joan néni néhány éve eltörte a csípőjét. Félre ne érts, még mindig virgonc az öreglány – a botjával meg különösen villámgyors. Sebhelyekkel tudom bizonyítani. De a baleset után átadta nekem a helyet. – Biztos csodálatos dolog beszélgetni vele. Hogy tanácsot és segítséget kérhetsz tőle. Hallhatod a sztorijait. Wesley mosolya elhalványul. – Ez… nem egészen így működik. Annyira hülyének érzem magam. Hát persze, a néni kilépett az Archívumból. Biztosan módosították, kitörölték. – Miután átadta a munkát, felejteni kezdett. – Fájdalom tűnik fel Wesley szemében, valami, amit végre felismerek. Lehet, hogy Wes bohócmosolyában nem tudok osztozni, de a magányában igen. Az már önmagában elég rossz, hogy ezt magunkban kell tartani, de az milyen lehet, ha van valaki, aki tud róla. de elveszíti ezt a tudást… Nem csoda, hogy papi a haláláig megtartotta a munkáját. Wes elveszettnek tűnik – bárcsak tudnám, hogyan hozhatnám vissza, de fogalmam sincs. És aztán már nem is kell. Egy Történet megteszi helyettem. Elér hozzánk egy hang, AZ ARCHÍVUM /// 307

és Wesley mosolya abban a pillanatban újraéled. Fogadni mernék, hogy direkt azért járőrözik a Sikátorban, hogy valaki beleköthessen. Újra meghalljuk a hangot. A jelek szerint azoknak a napoknak már vége, amikor effektíve vadászni kellett a Történetekre. Most elegen vannak ahhoz, hogy ők találjanak meg minket. – Na, hát nem arra vágysz napok óta, hogy itt vadászhass? – kérdezem. – Készen állsz? Wesley meghajol. – Csak ön után. – Nagyszerű – szólok, és megropogtatom az ujjperceimet. – Csak vigyázz, hova nyúlkálsz, mert a munkára szeretnék koncentrálni, nem arra a szörnyűséges rockzenére, ami belőled jön. Wesley szemöldöke felszalad. – Úgy hangzóm, mint egy rock zenekar? – Ne örülj ennyire. Úgy hangzol, mint egy rock zenekar, akiket éppen kihajítanak egy kamionból. Wes mosolya még szélesebbre húzódik. – Állati. És csak mondom, hogy te meg úgy hangzol, mint a vihar. Emellett pedig ha a lelkem kifogástalan zenei ízlése nem nyeri el a tetszésedet, akkor tanuld meg kiszűrni. Eszem ágában sincs beismerni, hogy képtelen vagyok rá, hogy fogalmam sincs, hogy kell, így csak felhorkanok. Újra meghalljuk a Történet zaját, ahogy dörömböl egy ajtón, én pedig előhúzom a kulcsot a nyakamból, és ahogy a csuklómra tekerem a bőrszíjat, igyekszem megnyugtatni hirtelen felgyorsult szívverésemet.

308 /// VICTORIA SCHWAB

Remélem, nem Owen az. Meglep a gondolat. El sem hiszem, hogy most inkább szembenéznék egy újabb Hooperrel, minthogy visszavigyem Owent. De ez nem lehet Owen. Ő sosem csinálna ekkora zajt… hacsak nem kezdett el megtébolyodni. Talán be kellett volna számolnom róla Wesleynek, de ő is része a nyomozásnak, és mint ilyen, nem beszélhetek róla. Azonban ha Wes megtalálja Owent, vagy Owen találja meg West, hogy magyarázom meg, hogy szükségem van erre a Történetre, hogy az Archívumtól védelmezem, hogy ő egy nyom? (És Owen ennyi és nem több, mondom magamnak a lehető leghatározottabban.) Ezt nem tudom megmagyarázni. Remélnem kell, hogy Owennek van annyi esze, hogy a lehető legtávolabb marad tőlünk. – Nyugi, Mac – szól Wes, aki az arcomra kiülő feszültséget félelemként vagy valami hasonlóként értelmezi. – Majd én megvédelek. A miheztartás végett felnevetek. – Ja, persze. Majd te meg a tüskés hajad fog megmenteni a nagy, csúnya szörnyektől. Wes előhúz egy rövid hengert a kabátjából. Egyetlen csuklómozdulat, és a henger rúddá csúszik szét. Felnevetek. – El is feledkeztem a pálcádról! Nem csoda, hogy megrugdosott az a hatéves – mondom. – Mi vagy te? Vadakat terelő juhász? – Ez egy bo bambuszbot. – Ez egy pálca. És te meg elteszed. A legtöbb Történet már amúgy is elég rémült, Wes. Csak még inkább rájuk hozod a frászt. – Úgy beszélsz róluk, mintha emberek lennének. AZ ARCHÍVUM /// 309

– Te meg úgy beszélsz róluk, mintha nem azok lennének. Tedd el! Wesley morgolódik, de összenyomja és zsebre teszi a botot. – A te területed, a te szabályaid – mondja. A dübörgés újra felhangzik, utána pedig egy halk „Hahó! Hahó!” Befordulunk egy sarkon és megállunk. A folyosó vége felé tinédzser lány álldogál. Vörös haja glóriaként terül szét az arca körül, a körméről lepattogzott a kék lakk, és teljes erőből veri az egyik ajtót. Wesley felé indul, de egyetlen pillantással megállítom. A lány felé lépek, ő pedig megpördül. A szemében fekete foltok látszanak. – Mel – szól. – Egek, a frászt hoztad rám. – Ideges, de nem ellenséges. – Ez a hely amúgy is rémisztő – felelem, és próbálok magam is nyugtalannak tűnni. – Hol voltál eddig? – csattan fel. – Azt kerestem, hogy juthatnánk ki – mondom. – És szerintem találtam is valamit. A lány arcát elönti a megkönnyebbülés. – Épp ideje – mondja. – Mutasd az utat. – Látod? – szólok a Visszavétel ajtajának dőlve, mikor végre betessékeltük a lányt. – Még pálca sem kellett hozzá. Wesley elmosolyodik. – Lenyűgöző… Valaki felsikolt. Azzal a rettenetes, tébolydái sikollyal. Állatiasan. A közelben. Visszaindulunk, egy kereszteződésnél jobbra fordulunk, és egy nővel találjuk szemben magunkat. Sovány, a fejét balra 310 /// VICTORIA SCHWAB

dönti. A haja rövidebb, mint Wesleyé, háttal áll nekünk, és a tébolyult, de tagadhatatlanul felnőtt hangból ítélve, ami az imént elhagyta a száját, fogadni mernék, hogy ő Dina Blunt. 33. – Én jövök – suttogja Wesley. Visszahúzódom a folyosók kereszteződésébe, és hallom, ahogy Wes élesen rácsap a falra. A nőt nem látom, de elképzelem, ahogy a hangra hátrakapja a fejét. – Miért, Ian? – nyöszörgi. A hangja közelebbről hallatszik. – Miért kényszeríttettél erre? Nekidőlök a falnak és várok. Valami megmoccan a folyosó felém eső részén, és még időben megfordulok, hogy lássam, ahogy egy ezüstszőke fej eltűnik az árnyékban. Megrázom a fejem, remélve, hogy Owen lát, ha pedig nem, akkor remélhetőleg van annyi esze, hogy most ne jöjjön elő. – Én szerettelek. – A szavak most már sokkal, de sokkal közelebbről hangzanak. – Szerettelek, és mégis te vittél bele ebbe. Wesley hátralép, és újra megjelenik a látóteremben, gyorsan rám pillant, mielőtt a tekintete visszatérne a nőre, akinek most már nem csak a hangját, hanem a lépéseit is hallom. – Miért nem akadályoztál meg? – nyüszíti. – Miért nem segítettél? – Akkor hadd segítsek most – mondja Wesley múltkori nyugodt hangomat utánozva. – Te kényszeríttettél. Te vittél bele, Ian – mondja a nő, mintha nem hallaná West, mintha csak valami újra és újra ismétlődő rémálomban rekedt volna. – Minden a te hibád. AZ ARCHÍVUM /// 311

A nő hangja minden szóval egyre emelkedik, mígnem a szavakból kiáltás lesz, abból sikoly, végül pedig Wesre veti magát. Mindketten ellépnek mellettem, Wesley hátrafelé, a nő pedig előre, egyért egyet. Becsusszanok mögéjük a folyosóra. – Segíthetnék rajtad – mondja Wes, de a szemében tükröződő feszültségből látom, hogy nincs hozzászokva az ilyen szintű zavarodottsághoz. Nincs hozzászokva, hogy szavakat használjon fizikai erő helyett. – Nyugodj meg – mondja végül. – Csak nyugodj meg. – Neki meg mi a baja? – A kérdés nem tőlem vagy Wesleytől jön, hanem egy mindkettőnktől jóval fiatalabb fiútól, aki Wes mögött áll a folyosó végén. Wes egy szempillantásnyi ideig hátranéz, ami elég ahhoz, hogy Dina Blunt rávesse magát. Ahogy elkapja Wes karját, én megragadom az övét. A pánik és a támadás miatt Dina elvesztette az egyensúlyát, én pedig az ö erejét kihasználva hátrarántom, belekapaszkodom két oldalt az arcába és megcsavarom. A nyaka hallhatóan elroppan, a teste pedig hangos puffanással landol a padlón. A folyosó másik végén álló fiú egyszerre kap levegő után és kiált fel. A szeme tágra nyílik, megfordul, aztán elrohan. Wesley nem indul utána, még csak meg sem mozdul. Dina Blunt mozdulatlan alakjára mered. Utána pedig rám. Nem tudom eldönteni, hogy teljesen döbbenten mered-e rám, vagy tekintetébe némi csodálkozás is vegyül. – Mi történt a humanitárius módszerrel? 312 /// VICTORIA SCHWAB

Vállat vonok. – Az néha nem elég. – Te elmebeteg vagy – mondja. – Te elmebeteg, fantasztikus csaj. Rohadtul rám ijesztettél. Elmosolyodom. – És ezt mégis hogy a fenébe csináltad? – kérdezi Wes. – Új trükk. – Hol tanultad? – Véletlenül. – Ez nem teljesen hazugság. Nem én kértem Owent, hogy mutassa meg. A Történet teste megrezzen a földön. – Nem tart sokáig – mondom, és megragadom a nő karját. Wes a lábát fogja meg. – Szóval akkor ilyenek a felnőttek? – kérdezi, ahogy elcipeljük Dinát a legközelebbi Visszavételig. A nő szeme megrebben. Még gyorsabban megyünk. – Jaj, dehogyis – mondom, ahogy elérünk az ajtóhoz még sokkal rosszabbak. – Elfordítom a kulcsot, és a folyosó fénybe borul. Wes zordan elmosolyodik. – Csodás. Dina Blunt nyöszörögni kezd, ahogy belökjük az ajtón. – Szóval akkor – kérdezi Wesley, ahogy behúzom az ajtót és a nő hangja elhal. – Ki a következő? /// KÉT ÓRÁVAL később a lista csodával határos módon kiürül, és nekem sikerül egy óra ötvenkilenc percet eltöltenem anélkül, hogy eszembe jutna, ahogy Ben polca eltűnik a falban. Egy óra AZ ARCHÍVUM /// 313

ötvenkilenc perc anélkül, hogy a rossz útra tévedt Könyvtárosra gondoltam volna. Vagy a halálesetek sorára. A vadászat minden mást elnémít bennem, de abban a pillanatban, ahogy végzünk, a zaj is visszatér. – Kész vagyunk? – kérdezi Wes, és nekidől a falnak. Az üres papírdarabra pillantok, és gyorsan összehajtom, mielőtt újabb név bukkanhatna fel rajta. – Úgy tűnik. Még mindig irigyled a területemet? Wes elmosolyodik. – Önmagában talán nem, de ha te is benne lennel a csomagban, akkor mindenképpen. Belerúgok a cipőjébe, és a jelek szerint két bakancs elegendő védelmet biztosít ahhoz, hogy Wesley zajából szinte semmi ne szűrődjön át. Egy kis interferencia hallatszik csak – de azt meg már kezdem megszokni. Elindulunk a számozott ajtók felé. – Most igazán nem mondanék nemet egy kis Bishop-féle sütire – teszi hozzá. – Gondolod, hogy Mrs. Bishopnak van valamije készleten? Elérünk az ajtókig, én pedig épp bedugom a kulcsot az I. számú ajtóba – amelyik a második emeleti folyosóra vezet –, bár ez lustaság, ráadásul meglehetősen nyilvános helyen is van, de már nagyon, nagyon. nagyon szeretnék lezuhanyozni. Elfordítom a kulcsot. – Jól lesz a zabpelyhes mazsolás? – kérdezem. – Csodálatos – feleli Wesley, miközben kitárja nekem az ajtót. – Csak ön után. Minden olyan gyorsan történik. A Történet a semmiből bukkan elő.

314 /// VICTORIA SCHWAB

Ha az ember egyet pislog, akár el is szalaszthatná, mint amikor az emlékeket tekerem visszafelé, de az nem emlék, ez most van, és nincs elég időnk. A test elmosódik, egy barnásvörös hajból, zöld pulóverből és nyurga tinédzsertagokból álló villanás látszik, és konkrétan emlékszem, hogy mindezeket én már visszavittem egyszer. De ez nem tartja vissza a tizenhat éves Jackson Lernert attól, hogy nekivágódjon Wesleynek, és hátralökje. Már majdnem sikerül becsuknom az ajtót, de Jackson jól irányzott rúgása megakadályoz. A fájdalom berobban a bordáim közé, és a földön kapkodok levegő után, ahogy Jackson eléri az ajtót, mielőtt bezáródna. És aztán már el is tűnt. Átment. Kint van. A Coronadóban.

AZ ARCHÍVUM /// 315

HUSZONÖT

E

GY SZÖRNYŰ pillanatig nem tudom, mit tegyek. Megszökött egy Történet, én pedig csak arra bírok gondolni, hogy valahogy levegőt erőltessek a tüdőmbe. Aztán elmúlik ez a pillanat is, elkezdődik a következő, és Wesleyvel valahogy már újra talpon vagyunk, kirohanunk az ajtón, kivágódva a Coronado második emeletére. A folyosó kihalt. Wes megkérdezi, hogy jól vagyok-e, én pedig mély lélegzetet veszek, bólintok, miközben a fájdalom hullámzik a bordáim között. Még mindig rajtam van a gyűrűm, de nem is kell leolvasnom a falat ahhoz, hogy megtaláljam Jacksont, ugyanis zöld pulóvere épp akkor tűnik el az északi lépcsőházban, a lakásunk mellett. Utánaeredek, Wes pedig sarkon fordulva a lift mögötti déli lépcső felé igyekszik. Lépések visszhangját hallom, és még épp időben érek le az első emeletre ahhoz, hogy lássam, amint a lépcsőház ajtaja bevágódik, amikor pedig kijutok, Jackson lefékez a folyosó közepén, Wesley pedig előrerohan, hogy elvágja a díszlépcső és az előcsarnok felé vezető utat – a kivezető utat. 316 /// VICTORIA SCHWAB

A Történet csapdába esett. – Állj meg, Jackson – lihegem. – Hazudtál – morogja ő. – Ez nem az otthonom. – A szeme tágra nyílt és egyre feketébb a rémülettől, és egy pillanatra azt hiszem, újra Ben előtt állok a rémülettől földbe gyökerezett lábbal, ahogy Jackson sarkon fordul, berúgja a legközelebbi lakás ajtaját és bevágtat. Wes meglódul, ezzel pedig engem is kizökkent a döbbenetemből, és futni kezdek, ahogy Jackson eltűnik a lakásban. 2C betört ajtaja mögött modern, tágas, de nyilvánvalóan nem lakatlan helyiséget találunk, Jackson félúton jár az ablak felé, amikor Wes előreszökken és átveti magát a kanapén. Elkapja Jackson karját, és lendületből hátrafordítja. Jackson kirántja magát Wes szorításából, és beugrik egy oldalra nyíló folyosóra, de én utolérem, nekinyomom a falnak, amivel kimozdítok egy bekeretezett posztert. A folyosó végén lévő fürdőszobában folyik a víz, és valaki hamisan, de hangosan énekel, miközben Jackson ellök magától, és hátrahúzódik, hogy megrúgjon. Megpördülök, ahogy Jackson cipőjének gumisarka megakad a falban, én pedig elkapom a csuklóját, és kihasználva bizonytalan helyzetét magam felé húzom, könyökkel mellkason vágom és padlóra küldöm. Amikor megpróbálom leszorítani, ő egy futó rúgással válaszol, és a mellkasomba hasító fájdalom miatt kénytelen vagyok elengedni. Ahogy Jackson összeszedi magát és visszamegy a nappaliba, Wesley már ott várja: Jackson nyaka köré fonja a karját, erősen hátrahúzza a Történet fejét, de ő őrülten küzd, AZ ARCHÍVUM /// 317

így Wes kénytelen emiatt néhány lépést hátrálni. Wesley nekitolat egy üveg dohányzóasztalnak, és elveszíti az egyensúlyát. Mindketten felborulnak. A fürdőszobában valaki elzárja a csapot, pont, amikor a két fiú üvegszilánkok között ér földet. Jacksonnak sikerül először felkelnie, és bár a karjából üvegszilánk mered ki, egy szempillantás alatt kirohan az ajtón. Wesley is feláll, az arca és a keze is vérzik, de mindketten visszarohanunk az első emeleti folyosóra. Jackson rémületében elviharzott a díszlépcsőhöz vezető kijárat mellett, és már a lift felé tart. Akkor érjük utol, amikor kirántja a szilánkot a karjából és szétfeszíti a rácsot. A fülke ajtaja feletti tárcsa szerint a lift az ötödik emeleten van. Az előcsarnok két emelet magas. Ami azt jelenti, hogy az út két emelet lefelé. – Vége van – mondja Wesley előrelépve. Jackson lenéz a liftaknába, utána pedig ránk. És aztán leugrik. Wesleyvel egyszerre nyögünk fel, aztán rohanunk a lépcső felé. A Történetek nem véreznek. A Történetek nem halnak meg. De érzik a fájdalmat. Az az ugrás pedig biztos, hogy fájt. Remélhetőleg annyira, hogy egy kicsit lelassítsa Jacksont. Sikoly rázza meg a levegőt, de nem a liftakna irányából. Ahogy a lépcsőlejáróhoz érünk, a 2C-ben valaki kiáltás és káromkodás közötti hangokat hallat. Ahogy félig leérünk a díszlépcsőn, meglátjuk a bordáit szorongató Jacksont – úgy kell neki aki sántikálva, de eltökélten halad a Coronado bejárati ajtaja felé. – A kulcsot! – kiáltja Wes, én pedig előtúrom a fekete zsebkendőt a zsebemből. – jobbra a Visszavételhez – mondom, 318 /// VICTORIA SCHWAB

ahogy Wes kikapja a kezemből, fellép a sötét fakorlátra, átugrik rajta, és a három méteres esés után is sikerül valahogy állva landolnia. Én akkor érek a lépcső aljára, amikor Wes elkapja Jacksont, nekivágja a bejárati ajtónak, hogy bereped az üveg – mire végül én is odaérek, és segítek lefogni a hadonászó Történetet. Közben Wes belenyomja az alakulati kulcsot a zárba és erőteljesen jobbra fordítja. Az üvegen túl napos utca és tovasuhanó autók látszanak, de amikor elfordul a kulcs, az ajtó kivágódik, mintha a szél tépné ki Wesley kezéből, és fehér világ tárul fel mögötte. Lehetetlenül fehér, Jackson Lerner pedig egyenesen belezuhan. Az ajtó ugyanezzel a viharos erővel csapódik be, ami után a már amúgy is repedt üvegszilánkokra hullik. Az alakulati kulcs a zárban marad, az üvegtelen ablak mögött pedig egy busz húz el. Az utca túloldalán két ember idefordul, hogy megnézze, mi okozta a csattanást. Hátratántorodok. Wesley szédülten felnevet, mielőtt összecsuklana alatta a lába. Lekuporodok mellé, bár a puszta mozdulattól sajogni kezd a bordám. – Jól vagy? – kérdezem. Wes felnéz az összetört ajtóra. – Megcsináltuk – ragyog. – Mint az Alakulat. Az arcán lévő vágásból csorog a vér, ő maga pedig kábán mered arra a helyre, ahol a Visszavétel ajtaja megjelent. Kinyújtom a kezem, hogy kivegyem a kulcsot a zárból. És akkor meghallom. Szirénák. Az emberek az utca túloldaláról elindultak idefelé, a rendőrautók vijjogása pedig egyre

AZ ARCHÍVUM /// 319

kivehetőbb. El kell tűnnünk. Ezt az életben nem bírnám kimagyarázni. – Gyere – szólok, és a lift felé indulok. Wes remegve talpra áll, és utánam jön. Megnyomom a hívógombot, és már a lift jelentette halálos fenyegetés gondolatára is összerándulok, de most nem igazán szeretném végigjárni a pusztításunk útvonalát, különösen nem egy véráztatta Wesleyvel a nyomomban. Wes tétovázik, amikor elhúzom a rácsot, de aztán csak belép ő is. Az ajtó bezáródik, én pedig megnyomom a második emelet gombját, aztán felé fordulok. Wes mosolyog. Nem bírom elhinni, hogy mosolyog. Megrázom a fejem. – Jól áll a piros – mondom. Wes megtörli az arcát, és vérfoltos kezére pillant. – Tudod, még az is lehet, hogy igazad van. /// A HAJAMBÓL víz csöpög a kanapéra, miközben az alakulati kulcsot szorongatom. A zuhanyból folyó víz surrogását hallgatom, és azt kívánom, a víz bárcsak elmoshatná a bensőmet rágó kérdést, miközben papi kulcsát forgatom a kezemben. Honnan tudta Roland? Honnan tudta, hogy ma szükségünk lesz a kulcsra? Véletlen egybeesés lett volna? Papi sosem hitt a véletlenben, azt mondta, ezt a szót csak azok használják, akik túl lusták kideríteni az igazságot. De Papi hitt Rolandban. Én is hiszek Rolandban. Ismerem Rolandot. Legalábbis azt hiszem, hogy 320 /// VICTORIA SCHWAB

ismerem. Ő volt az, aki először esélyt adott nekem. Aki felelősséget vállalt értem. Aki eltekintett a szabályoktól miattam. És aki néha megszegte őket. Eláll a vízcsobogás. Jackson visszakerült az Archívumba. En magam vittem vissza. Hogyan szökhetett meg mégis egy hét alatt kétszer? A vörös részlegbe kellett volna kerülnie. Nem létezik, hogy egymás után kétszer felébredt volna. Hacsak valaki fel nem keltette és ki nem engedte. Kinyílik a fürdőszobaajtó, és megjelenik Wesley, akinek a haja most nem felfelé áll, hanem a szemébe lóg, a szeme alól pedig eltűnt a fekete kontúr. A kulcs csupasz mellkasán lóg. A hasa sima, az izmok halványan, de láthatóak. Még szerencse, hogy legalább nadrág van rajta. – Kész vagy? – kérdezem, ahogy zsebre teszem az alakulati kulcsot. – Még nem teljesen. Segítened kéne. – Wesley visszatér a fürdőszobába, én pedig utána. A mosdókagylón egy teljes elsősegély készlet sorakozik. Talán el kellett volna vinnem West az Archívumba, de az arcán lévő vágás nem olyan csúnya – nekem már volt rosszabb –, és most arra vágyom a legkevésbé, hogy megmagyarázzam Patricknek a történteket. Wesley arca újra vérezni kezdett, amit most egy mosdókesztyűvel törölget. Addig kotorászok orvosi magángyűjteményemben, míg meg nem találom a sebösszehúzó zselét. – Hajolj le, te égimeszelő – mondom, és megpróbálom úgy ellátni a sebet, hogy csak a pálcika érjen hozzá Wes arcához, az AZ ARCHÍVUM /// 321

ujjam ne. Így ugyan elég bizonytalan a fogásom, és amikor megcsúszik a kezem és az arca helyett az állára kenem a zselét, Wesley felsóhajt, és megfogja a kezem. A fémes, éles hang zúzni kezd a fejemben. – Mit művelsz? – kérdezem. – Engedj el. – Nem – feleli, majd kikapja a zselés pálcikát a kezemből, félredobja, és a mellkasára teszi a tenyeremet. A zaj egyre hangosabb lesz. – Rá kell jönnöd. Összerezzenek. – Mire kell rájönnöm? – kérdezem hangosabban, hogy túlkiabáljam a ricsajt. – Arra, hogyan találhatod meg a csendet. Nem olyan nehéz az. – Nekem igen – csattanok fel. Megpróbálom ellökni magam, kizárni Wesleyt, megpróbálok falat vonni kettőnk közé, de nem megy, csak még rosszabb lesz minden. – Ez azért van, mert küzdesz ellene. Megpróbálsz minden zajt kizárni. De az emberek zajból vannak, Mac. A világ tele van zajjal. És a csend megtalálása nem azt jelenti, hogy mindent ellöksz magadtól – hanem hogy elmerülsz benne. Ennyi az egész. – Wesley, engedj el. – Tudsz úszni? A rock zenekar zúzása lüktet a fejemben, a szemem mögött. – Mi köze ennek bármihez is? – A jó úszók nem küzdenek a víz ellen. – Megfogja a másik kezemet is. A szeme ragyog, még a tompa fényben is arany pöttyök csillannak meg benne. – Hanem együtt mozognak vele. Benne. 322 /// VICTORIA SCHWAB

– És? – És ne küzdj te se. Hagyd, hogy elolvadjon a zaj. Hogy olyan legyen, mint a víz. Lebegj. Belekapaszkodom a pillantásába. – Csak lebegj – mondja. Számomra minden logikával szembemegy, hogy ne akarjam ellökni magamtól a zajt, hogy magamhoz öleljem. – Bízz bennem – mondja. Bizonytalanul kifújom a levegőt, aztán belevágok. Elengedem magam. Egy pillanatig Wesley elborít, minden eddiginél hangosabb, még a csontjaim is zörögnek belé és visszhangzik a fejem. De aztán a zaj fokozatosan kiegyenlítődik, elapad. Állandóbb lesz. Elmosódik. Ott van mindenütt, körülvesz, de most először érzem azt, hogy nem bennem van. Nem a fejemben. Felsóhajtok. És aztán Wesley szorítása eltűnik, és vele együtt a zaj is. Látom, ahogy sikertelenül megpróbál visszafojtani egy mosolyt. A mosolya azonban nem öntelt, még csak nem is ferde. Hanem büszke. És nem bírom ki: én is elmosolyodom egy kicsit. És akkor fejbe vág a fájdalom, én pedig összerándulok, és meg kell támaszkodnom a mosdókagylón. – Jó kezdet – ragyog Wes, majd visszanyújtja a zselét. – Most pedig ha nem bánod, tedd rendbe a képemet. Nem szeretném, ha heg maradna a helyén. ///

AZ ARCHÍVUM /// 323

– EZT NEM fogom tudni elrejteni – mondja, ahogy megvizsgálja a művemet a tükörben. – De legalább keménynek tűnsz tőle – felelem. – Mondd azt, hogy megvertek. – Honnan tudod, hogy nem én nyertem? – kérdezi, és a tükörből a szemembe néz. – Emellett pedig nem játszhatom ki a verekedés kártyát. Már túl sokszor felhasználtam. Wesley háttal áll nekem. A válla keskeny, de erős. Kidolgozott. Érzem, ahogy egyre forrósodik a bőröm, miközben a tekintetem végigsiklik a hátán. Félúton a gerince mentén halvány vörös vágás látszik, benne pedig egy kis üvegszilánk csillog. – Maradj nyugton – mondom. Az ujjaim hegye hozzáér a derekához. A zaj visszatér, de most nem próbálom eltaszítani magamtól. Ehelyett várok, hagyom, hogy leüljön körülöttem, mint a víz. Még mindig jelen van, de most már bírok benne gondolkodni. Nem hiszem, hogy valaha is ölelkezős típus lennék, de egy kis gyakorlással legalább megtanulhatok lebegni. Wes a tükörből a szemembe néz, felvonva a szemöldökét. – Gyakorlat teszi a mestert – mondom elvörösödve. Az ujjam végigvándorol a gerince mentén, míg el nem érem a szilánkot. Wesley megfeszül az érintésem alatt, ami miatt én is feszültté válók. – Csipeszt – mondom, ő pedig odanyújt egyet. Megfogom a szilánkot, és reménykedem, hogy nincs túl mélyen. – Belégzés, Wes – utasítom. Wes beszívja a levegőt, a háta megfeszül az ujjaim alatt. – Kilégzés. 324 /// VICTORIA SCHWAB

Wesley kifújja a levegőt, és kicsit felszisszen, miközben kihúzom a szilánkot. Feltartom neki az üveget. – Nem rossz. – Egy kis sebtapasszal lezárom a vágást. – Megtarthatnád. – Ja, persze – mondja, miközben felém fordul. – Lemoshatnám és csinálhatnék belőle egy trófeát. Ráírhatnám a talapzatára, hogy „Egy szökött Történet és a 2C lakásban álló dohányzóasztal jóvoltából.” – Dehogyis – mondom, és a tenyerébe helyezem az üveget. – Én nem mosnám le. Wesley ezt is a többi szilánk mellé ejti, de nem veszi le rólam a tekintetét. Görbe mosolya eltűnik. – Jó csapat vagyunk mi, Mackenzie Bishop. – Azok vagyunk. – Tényleg azok vagyunk, és ez az a gondolat, ami lehűti a bőrömet, ami kordában tartja lányos izgágaságomat. Ez Wesley. A barátom. A társam. Egy napon talán az Alakulatban is. A félelem, hogy elveszíthetem, féken tartja az érzéseimet. – Legközelebb ne nyisd ki nekem az ajtót – mondom, ahogy ellépek tőle. Elpakolok a mosdókagylóról, és otthagyom Wesleyt, hogy befejezze az öltözködést, de ő utánam jön a folyosóra, továbbra is ing nélkül. – Látod, mi történik, ha megpróbálok úriember lenni. Jaj, Istenem – flörtöl. – Ennyi elég volt az úriemberségből – mondom, ahogy elérek a szobámhoz. – Nyilvánvalóan nem neked találták ki a dolgot. – Nyilvánvalóan – mondja, miközben hátulról lazán átölel.

AZ ARCHÍVUM /// 325

Felszisszenek, de inkább a fájdalom, mintsem a zaj miatt. Wesley elenged. – Mi az? – kérdezi hirtelen nagyon tárgyilagosan. – Semmiség – felelem, miközben a bordáimat dörzsölgetem. – Vedd le a pólód. – Ettől sokkal ügyesebben kell próbálkoznod, hogy elcsábíts, Wesley Ayers. – Rajtam már amúgy sincs póló – vág vissza. – Szerintem úgy igazságos, hogy te is levedd. Felnevetek. Fáj. – És nem próbállak meg elcsábítani, Mackenzie Bishop – szól Wesley felegyenesedve. – Segíteni próbálok. Na, hadd nézzem. – Nem akarom, hogy megnézd – mondom. – Inkább nem szeretném tudni. – Sikerült úgy lezuhanyoznom és átöltöznöm, hogy nem néztem meg a bordáimat. A dolgok csak még jobban fájnak, ha az ember megnézi őket. – Nagyszerű. Akkor csukd be a szemed, és én megnézem helyetted. Wesley kinyújtja a kezét, és becsúsztatja az ujjait a pólóm alá. Vár, hogy megbizonyosodjon arról, nem fogok rátámadni, aztán áthúzza a pólót a fejemen. Én másfelé nézek azzal a feltett szándékkal, hogy megszámolom, hány toll van az íróasztalomon álló bögrében. Önkéntelenül is megborzongok, ahogy Wesley keze pihekönnyedén végigsuhan a csípőmön, és érintésének zaja még el is tereli a figyelmem a fájdalomról. míg feljebb nem emeli a kezét, és akkor… – Au. – Lenézek. Egy zúzódás máris elkezdett terjedni az oldalamon. 326 /// VICTORIA SCHWAB

– Ezt meg kellene nézetned, Mac. – Azt hittem, épp azt csinálod. – Úgy értettem, hogy orvossal. A biztonság kedvéért el kellene mennünk Patrickhez. – Nincs az a pénz – mondom. Patrick az utolsó ember, akit most látni akarok. – Mac… – Azt mondtam, nem. – Belégzéskor fájdalom hullámzik a bensőmben, de legalább tudok lélegezni, ez pedig jó jel. – Megmaradok – mondom, és elveszem tőle a pólóm. Wes lezuttyan az ágyamra, nekem pedig sikerül áthúzni a pólót a fejemen, és éppen rángatom lefelé, amikor kopogtatás hallatszik, majd anyu dugja be a fejét egy tányér zabpelyhes mazsolás sütivel. – Mackenz… Óh… Szemügyre veszi az elé táruló látványt, az ágyamon ing nélkül heverésző Wesleyt, engem, amint a lehető leggyorsabban rángatom lefelé a pólómat, hogy észre ne vegye a zúzódásokat. Minden igyekezetemmel próbálok zavartnak tűnni, ami nem bizonyul különösebben nehéznek. – Szervusz, Wesley. Nem is tudtam, hogy itt vagy. Ami szemenszedett hazugság, mert bármennyire szeret is az anyám, sosem szokott felbukkanni nálam sütivel, tejjel és a legédesebb mosolyával, kivéve, ha van nálam valaki. Egyáltalán mikor ért haza? – Együtt futottunk – vágom rá gyorsan. – Wes segít visszanyerni a formámat. Wesley néhány bizonytalan nyújtómozdulatot végez, amiből a vak is láthatja, hogy életében nem futott még. Kinyírom. AZ ARCHÍVUM /// 327

– Mhm – mondja anyu. – Nos, akkor én csak… csak itt hagyom ezeket. Ezzel leteszi a tálcát az egyik bontatlan dobozra, de közben le sem veszi rólunk a szemét. – Kösz, anyu. – Köszönjük, Mrs. Bishop – mondja Wesley. Ahogy rápillantok, látom, hogy alig várja, hogy rávethesse magát a sütire. Majdnem olyan jól hazudik, mint én. Rémisztő. – Ja, es Mac – teszi hozzá anyu, miközben lenyúlja az egyik kekszet. – Igen? – Az ajtó maradjon nyitva, ha kérhetném – trillázza, és kifelé menet megkocogtatja az ajtófélfát. – Mennyi ideje futunk együtt? – kérdezi Wes. Hozzávágok egy sütit. – Pár napja. – Jó tudni – feleli. Egyetlen mozdulattal elkapja és befalja a sütit, aztán elveszi Ben kék maciját az éjjeliszekrényről. A maci már nem hordja a műanyag szemüvegkeretet, azt ugyanis az asztalon hagytam tegnap este, mielőtt elmentem megkeresni az öcsémet. Összeszorul a mellkasom. A vége szó lüktet a fejemben. – Ez mi? – kérdezi Wes, és az arcára van írva a nyilvánvaló sajnálat. És tudom, hogy nem az ő hibája – nem érti, nem értheti –, de ki nem állhatom ezt a nézést. – Ben utálta azt a macit – mondom. Wesley ettől függetlenül finoman, tiszteletteljesen teszi vissza az asztalra. Lerogyok az ágyra. Valami belevág a csípőmbe, és előhúzom az alakulati kulcsot a zsebemből. – Nem sokon múlt ez a mai – mondja Wes. 328 /// VICTORIA SCHWAB

– De megcsináltuk. – Meg. – Wes mosolya azonban félúton elhalványul. Én is megérzem. Egyszerre nyúlunk az archívumi lapunkért, egyszerre hajtjuk ki a papírt, amelyen ugyanaz az üzenet áll.

Bishop és Ayers Örzök. Jelentkezzenek az Archívumban. Most.

AZ ARCHÍVUM /// 329

HUSZONHAT

I

SMEREM EZT a termet. A hideg márványpadlót és a falakat körben könyvek borítják, a szoba közepén pedig hosszú asztal áll: ez az a terem, ahol Őrző lettem. Most is ülnek az asztal mögött, mint akkor, de az arcok – legalábbis legtöbbjük – megváltozott. És miközben gyülekezünk, még itt is hallom az állományromlás terjedését. Ahogy Wesleyvel állva várakozunk, az első gondolatom az, hogy csak azért úsztam meg egy tárgyalást, hogy egy másikon kössek ki. A reggelit megérdemeltem volna. Ennek a délutáninak azonban semmi értelme. Patrick zordan gubbaszt az asztal mögött, és eltöprengek, vajon mióta vághat ilyen arcot arra várva, hogy belépjünk. Ez a gondolat egy pillanatig olyan abszurdan viccesnek tűnik, hogy attól tartok, mindjárt elnevetem magam. Aztán végignézek a termen, és már nem is kell küzdenem a késztetés ellen. Patrick mellett Lisa ül, kétárnyalatú tekintete kifürkészhetetlen. Lisa mellett Carmen, aki egy jegyzettömböt szorít a mellkasához. 330 /// VICTORIA SCHWAB

Az asztalfőn összefont karral Roland ül. Még két ember – Elliot, akit most helyeztek ide, és a fonott hajú nő, Beth – áll a székek mögött. A teremben lévők arckifejezése a megvetéstől a kíváncsiságig terjed. Megpróbálom elkapni Roland tekintetét, de ő nem rám néz. A többieket nézi. És akkor leesik. Nem Wesley és én vagyok itt az egyetlen vádlottak. Roland úgy hiszi, közülük módosította valaki a Történeteket. Vajon így akarja kiugrasztani a nyulat a bokorból? Az arcokat pásztázom. Vajon képes lenne közülük bárki ekkora felfordulást okozni? Miért? A hozzájuk fűződő emlékeim között kutatok, keresek valamit, ami gyanúsnak tűnhet, ami miatt valamelyikük bűnös lehet. De Roland olyan, mintha a családom része lenne, Lisa néha szigorú, de jóindulatú. Carmen a bizalmába avatott, segített és megőrizte a titkomat. És bármennyire nem állhatom Patricket, el kell ismerni, hogy ő aztán ragaszkodik a szabályokhoz. De akik mögöttük állnak… még sosem beszéltem a fonott hajú nővel, Beth-szel, Elliotról pedig semmit sem tudok azon kívül, hogy azelőtt került ide, hogy a baj elkezdődött volna. Ha egy kis időt tölthetnék velük, talán meg tudnám állapítani… Egy cipő ütődik a lábamnak, a gondolataimat pedig pillanatnyi metálvillanás szakítja félbe. Lopva Wesleyre pillantok, aki gondterhelten ráncolja a homlokát. – Még mindig nem bírom elhinni, hogy azt mondtad anyámnak, hogy randizni megyünk – súgom. – Csak azt mondtam, hogy elmegyünk valahova. Ettől nem lehettem konkrétabb, nem gondolod? – sziszegi vissza. AZ ARCHÍVUM /// 331

– Erre van a hazugság. – Igyekszem a lehető legkevesebbet hazudni. A kihagyások karmikus szempontból sokkal kevésbé károsak. Valaki köhint, és amikor megfordulok, két feketébe öltözött alak lép a terembe. A nő magas, kékesfekete haját lófarokban hordja, a férfi pedig karamell, a bőre és a haja aranyszínű, mosolya lusta. Még sosem láttam őket korábban, aztán észreveszem a csuklójuk fölé metszett jelet. Három vonal. Alakulati tagok. – Miss Bishop – szól Patrick, én pedig azonnal visszafordulok az asztal felé. – Nem ez az első kihágása. Összehúzom a szemöldököm. – Milyen kihágást követtem el? – Hagyták, hogy egy Történet kijusson az Odakibe – mondja Patrick, és az asztalra dobja a szemüvegét. – És el is kaptuk – feleli Wesley. – Mr. Ayers, az ön szakmai múltja mind a mai napig kifogástalan volt. Talán jobb lenne, ha nem szólna bele ebbe. – De igaza van – mondom. – Csak az számít, hogy elkaptuk a Történetet. – Akinek ki sem lett volna szabad jutnia a Coronadóba – emlékeztet Lisa. – Ki sem lett volna szabad jutnia a Sikátorba – vágok vissza. – Ezen a héten vittem vissza Jackson Lernert. Úgyhogy árulják el, hogy sikerült neki újra felébredni, visszatalálni a területemre és elkerülni a listámat? Ez is az állományromlás eredménye? Roland figyelmeztető pillantást vet rám, de Patrick lesüti a szemét. – Jackson Lerner katalogizálási hiba eredménye. 332 /// VICTORIA SCHWAB

Visszafojtom a nevetést, Patrick pedig figyelmeztető pillantást vet ram, ahogy Lisa is. Carmen kerüli a szemkontaktust, és a szája szélét rágcsálja. Ő az, aki átvette tőlem Jacksont. Neki kellett volna visszavinnie. – Az én… – szól halkan, de Patrick esélyt sem ad neki. – Miss Bishop, ez katalogizálási hiba volt, amelyet még az okozott, hogy ön helytelen módon szállította vissza a kérdéses Történetet. Nem úgy volt, hogy ön az Archívum várótermében adta le Jackson Lernert a Visszavétel helyett? – Nem volt más választásom. – Jackson Lerner felbukkanása a Sikátorban nem a legégetőbb kérdés – veti közbe Lisa. – A tény, hogy nem akadályozták meg a kijutását az Odakibe… – Azt mondja, nem akadályoztuk meg, mintha egyszerűen csak félreálltunk volna. Nem akadályoztuk meg, mert még mindig életben voltunk, amikor kijutott. – A tény, hogy két Őrző is járőrözött ugyanazon a területen, és egyikük sem… – Egyébként is, ki hagyta ezt jóvá? – vág közbe Patrick. – Én – feleli Roland. – És ha ott voltál, miért nem adtál nekik rögtön egy alakulati kulcsot és egy előléptetést is? – csattan fel Patrick. Papi kulcsát mázsás kőnek érzem a bakancsomban. – Miss Bishop területének állapota azonnali beavatkozást kívánt – mondja Roland Patrick szemébe nézve. – Mr. Ayers területén egyelőre nem mutatkozott forgalomnövekedés. Azonban valamilyen oknál fogva Coronado és a környező területek szenvedték a legnagyobb kárt az állományromlás során. A hatáskörömbe tartozott ez a döntés. Vagy talán elfelejtetted, Patrick, hogy én vagyok a legmagasabb rangú AZ ARCHÍVUM /// 333

tisztviselő nem csupán ebben a fiókban, hanem ebben az államban és ebben a régióban is, és mint ilyen, a felettesed? Roland? A legmagasabb rangú? A piros tornacipőjével meg az életmódmagazinjaival? – Mióta alkot egy párt Miss Bishop és Mr. Ayers? – kérdezi Lisa. Roland zord mosollyal előhúz egy órát a zsebéből. – Úgy három órája. A sarokban álló férfi felnevet. A nő oldalba vágja. – Miss Bishop – szól Patrick tud róla, hogy amint egy Történet kijut az Odakibe, onnantól már nem az Őrző felelőssége, hanem az Alakulaté? – Az utolsó szónál a sarokban állók felé mutat. – Képzelheti. milyen zavar támadt, amikor megérkezett az Alakulat, hogy gondoskodjon a Történetről, amelynek aztán hűlt helyét találták. – Meg egy kis törött üveget – mondja a férfi. – Meg néhány rendőrt – teszi hozzá a nő. – Meg egy hölgyet fürdőköntösben, aki vandálokról magyarázott… – De Történet nem volt. – Ez hogy lehet? – kérdezi Patrick Wesley felé fordulva. – Amikor Lerner megszökött, mi utána mentünk – mondja Wes. – Követtük a hotelben, és még azelőtt elkaptuk, hogy elhagyta volna az épületet, majd visszavittük. – Túllépték a hatáskörüket. – A munkánkat végeztük.

334 /// VICTORIA SCHWAB

– Nem – csattan fel Patrick –, az Alakulat munkáját végezték. A sajátjuk mellett pedig emberi életeket tettek kockára közben. – Veszélyes dolog volt, hogy az Odakiben is üldözőbe vették a Történetet – próbálja enyhíteni a helyzetet Carmen. – Meghalhattak volna. Maguk mindketten kiváló Őrzők, de nem az Alakulat tagjai. – Egyelőre – mondja Roland. – De mindenképpen bizonyították, hogy ígéretes tehetségek. – Nehogy azt mondd, hogy még bátorítod is őket – mondja Patrick. – Én hagytam jóvá, hogy együtt dolgozzanak. Nagyon remélem, hogy nem tennék ilyesmit, ha nem tartanám őket képesnek a feladatra. – Roland feláll. – És hogy őszinte legyek, nem értem, mennyiben ész-szerű az, hogy megrovunk két Őrzőt, amiért visszahoztak egy Történetet a jelenlegi… körülmények között. És ezeket a körülményeket tekintve úgy hiszem, hogy Mr. Ayersnek továbbra is segítenie kellene Miss Bishopot, amíg ez nem akadályozza a saját feladatai ellátásában. – Az Archívum nem így működik… – Akkor most az Archívumnak meg kell tanulnia kicsit rugalmasabbnak lenni – mondja Roland. – De – teszi hozzá – ha úgy tűnne, hogy Mr. Ayers nem tudja ellátni a saját területét, akkor az együttműködés megszűnik. – Rendben – mondja Lisa. – Egyetértek – mondja Carmen. – Hat legyen – szól Patrick.

AZ ARCHÍVUM /// 335

Elliot es Beth egy árva szót sem szóltak, de most mindketten néma egyetértésüket fejezik ki. – Távozhatnak – mondja Roland. Először Lisa áll fel, az ajtó felé indul, de megáll, amikor újabb zajok érnek el idáig – mintha fémpolcok dőlnének le a kőpadlóra. Előhúzza a kulcsát a zsebéből – vékony es csillogó arany, mint az, amit Roland nyomott bele Ben mellkasába és elsiet a hang irányába. Carmen, Ellit és Beth követik. Az Alakulat már eltűnt, mi pedig Wesleyvel kifelé indulunk, de Roland és Patrick hátramaradnak. Ahogy az ajtó felé tartok, hallom, hogy Patrick mond valamit Rolandnak, amitől meghűl bennem a vér. – Mivel a felettesem vagy – mondja fogcsikorgatva kötelességem tájékoztatni róla, hogy belső ellenőrzést kértem Miss Bishopra. Elég hangosan mondja ahhoz, hogy meghalljam, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy hátraforduljak. Csak meg akar félemlíteni. – Nem fogod bevonni ebbe Agathát, Patrick – mondja Roland halkabban, és amikor Patrick válaszol, csak a suttogását hallom. Felgyorsítom a lépteimet és előre szögezem a tekintetem, ahogy Wesley nyomában kimegyek a teremből. Az elmúlt egy nap alatt mintha megduplázódott volna a Könyvtárosok száma az átriumban. Az asztal felé félúton elmegyek Carmen mellett, aki utasításokat ad néhány ismeretlen arcnak, és szárnyakat, folyosókat és termeket sorol fel, amelyeket ki kell törölni. Amikor a többiek elszállingóznak, szólok Wesnek, hogy menjen csak tovább, én pedig odalépek Carmen-hez. – Mit jelent a termek törlése? 336 /// VICTORIA SCHWAB

Carmen tétovázik. – Az állományromlásról már amúgy is tudok. Szóval mit jelent? Carmen az ajkába harap. – Ez a végső megoldás, Miss Bishop. Ha túl nagy a zaj, túl sok Történet ébred fel, akkor a termek törlése a leggyorsabb módja annak, hogy elfojtsuk a zavart, de… – Mi ez? – De ezzel a tartalmat is kitöröljük – mondja, miközben idegesen körbepillant. – Egy terem törlésekor minden bennlévő dolog törlődik. Ez egy visszafordíthatatlan folyamat. A helyiségből puszta kripta lesz. Minél több termet törlünk, annál több tartalmat veszítünk. Láttam már korábban is állományromlást, de ilyen mértékűt még sosem. A fiók közel ötöde veszett oda eddig. – Közelebb hajol. – Ha így megy tovább, mindent elveszíthetünk. Összeszorul a gyomrom. Ben ebben a fiókban van. Papi ebben a fiókban van. – Mi van a vörös raktárakkal? – kérdezem. – A Különleges gyűjteménnyel? – A korlátozott hozzáférésű gyűjteményeket és az Archívum tagjait az alagsorban tároljuk. Azok a polcok védettebbek, így egyelőre kitartanak, de… És akkor három másik Könyvtáros siet Carmen felé, ő pedig elfordul, hogy beszéljen velük. Már azt hiszem, teljesen megfeledkezett rólam, de ahogy elindulnék, még felém pillant, és csak annyit mond: – Vigyázzon magára. /// AZ ARCHÍVUM /// 337

– ROSSZUL NÉZEL ki – mondja Wes, amint kiérünk a Sikátorba. Rosszul is érzem magam. Ben és Papi is egy olyan fiókban vannak, ami szép lassan megsemmisül, amit valaki megpróbál felforgatni. És ez az én hibám. Én kezdtem kutatni. Én ástam elő a múltat. És kerestem válaszokat. Feldöntöttem a dominókat… – Mondj már valamit, Mac. Wesleyre nézek. Nem szeretek hazudni neki. Anyunak és apunak és Lyndseynek más hazudni. Azok nagy, mindent beterítő hazugságok – könnyű, mindent-vagy-semmit hazugságok. De Wesleynek meg kell szűrnöm, hogy mit mondhatok és mit nem, és a mit nem alatt azt értem, hogy mit nem fogok elmondani, pedig elmondhatnám. Neki elmondhatnám. Azt mondom magamnak, hogy Wesleynek elmondanám, ha Roland nem figyelmeztetett volna. Mindent elmondanék neki. Még Owent is. Azt mondom magamnak, hogy megtenném. Kíváncsi vagyok, tényleg megtenném-e. – Rossz érzésem van – felelem –, ennyi az egész. – Nem is értem, miért. Mert azért mégse olyan rossz a helyzet, mintha éppen most tárgyalták volna meg a sorsunkat, vagy hogy a fiókunk szétesőben lenne, vagy hogy a területed durván gyanús módon kezdene viselkedni. – Wesley kijózanodik. – Komolyan, Mac, akkor aggódnék, ha jó érzésed lenne a dologgal kapcsolatban. – Visszanéz az Archívum ajtajára. – Mi folyik itt? Vállat vonok. – Fogalmam sincs. – Akkor nyomozzuk ki.

338 /// VICTORIA SCHWAB

– Wesley, ha nem vetted volna észre, jelenleg nem engedhetem meg magamnak, hogy meg nagyobb bajba keveredjek. – Be kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy ilyen notórius szabályszegő vagy. – Mit mondhatnék? Én vagyok a legjobb a rosszak között. Most pedig hadd végezzék a Könyvtárosok a munkájukat, mi meg a miénél. Már ha kibírsz még egy napot. Wesley elmosolyodik, de a mosolya halványabb. – Több kell ahhoz egy forgalmas Sikátornál, egy szökött Történetnél, egy üvegasztalnál és egy tárgyalásnál, hogy megszabadulj tőlem. Kilenckor érted jövök. – Rendben, kilenckor. Wes elindul a saját otthona felé. Végignézem, ahogy elmegy, utána pedig összeszorítom a szemem. Micsoda zűrzavar, gondolom, épp akkor, amikor mint egy esőcsepp, egy csók landol a nyakamon. Megborzongok, aztán megfordulok és a falhoz nyomom a testet. A csend szétárad bennem, ahol a kezem a nyakához ér. Owen felvonja a szemöldökét. – Hello, M. – Lehetne több eszed, mint hogy így odalopakodsz az emberhez – mondom, és lassan elengedem. Owen keze az enyém után nyúl, aztán elkapja a csuklómat. Egyetlen sima mozdulat, és máris ott állok háttal a falnak, a két kezemet pedig összefogja a fejem fölött. A meleg borzongás végigsuhan a bőrömön, alatta pedig szétárad bennem a csend. – Ha jól emlékszem – szól pontosan így mentettelek meg.

AZ ARCHÍVUM /// 339

Az ajkamba harapok, ahogy Owen lehajol, hogy megcsókolja a vállamat, a nyakamat, engem pedig elönt a forróság és a csend, amit a legkevésbé sem bánok. – Nem kellett megmentened – suttogom. Érzem a bőrömön Owen mosolyát, ahogy a teste az enyémhez simul. Összerándulok. – Mi a baj? – kérdezi, az ajka az államat súrolja. – Hosszú napom volt — mondom. Egy leheletnyit hátrahúzódik, de továbbra is elbont csókjaival az arcomtól a fülemig, míg ujjait összefonja az enyémmel. A csend egyre erőteljesebb, elnyomja a gondolataimat. El akarok menekülni ebbe a csendbe. KI akarok tűnni benne. – Ki volt az a fiú? – súgja. – Egy barátom. – Áh – szól lassan Owen. – Nem, nem áh – felelem védekezően —, csak egy barát. Mert csakis barát lehet. Wesleyvel túl sok a vesztenivalóm. De Owen esetében semmiféle jövőbeni lehetőséget nem rontok el, ha engedek a pillanatnak. Vele egyáltalán nincs jövő. Csak menekülés. Kétségek suttognak a csendben. Miért érdekli a dolog? Féltékenység villant át az arcán? Kíváncsiság? Vagy valami más? Olyan könnyű olvasnom az emberekben, benne pedig olyan nehéz, így látják egymást az emberek? Csak arcokat, a gondolatokból pedig semmit? Owen elég jól olvas bennem ahhoz, hogy tudja, nem akarok Wesleyről beszélni, mert ejti a témát, engem pedig beburkol a csendbe és a csókjaiba, behúz abba a sötét falmélyedésbe, ahol már ültünk, és a falhoz vezet. A keze túl óvatosan súrolja a 340 /// VICTORIA SCHWAB

bőrömet. Sajgó bordáim ellenére is magamhoz húzom a testét. Megcsókolom, megmártózom az élményben, ahogy elmélyül a csend, mikor egymáshoz ér a testünk; ahogy eltörölhetem a gondolatokat csupán azáltal, hogy magamhoz húzom, hogy megcsókolom. Milyen gyönyörű ez a kontroll. – M – nyögi Owen a nyakamba. Érzem, ahogy elpirulok. Az egész bizarr helyzetben van valami, ahogy rám néz, ahogy megérint, ami hihetetlenül… normális. Egy fiú, egy lány, mosolyok és elkapott pillantások, suttogások és pillangók. És én erre annyira, de annyira vágyom. Érzem a betűk mostanra állandósult kaparászását a zsebemben. Ott hagyom a listát, ahol van. Owen szája sarkában mosoly bujkál, ahogy ajka az enyém fölött lebeg. Elég közel vagyunk ahhoz, hogy egymás lélegzetét szívjuk, a csend szédítő, de nem elég erős. Még nem, így is beszivárog néhány gondolat az agyamba, figyelmeztetések és kétségek, és mindet el akarom csendesíteni. El akarok tűnni. Ahogy kezeimmel beletúrok Owen hajába és a száját az enyémhez húzom, azon tűnődöm, vajon Owen is menekül-e. Hogy vajon ő eltűnik-e az érintésem alatt, hogy elfelejti-e, hogy ki ő és mit veszített. Kitörlöm az életem darabkáit. Kitörlök mindent ezen kívül. Owenen kívül. Felsóhajtok, ahogy hozzám ér, ahogy a testem felszabadul, ahogy elengedem magam az érintésétől. Hagyom, hogy elborítson, hogy minden olyan részemet elfojtsa, amelyek nem szükségesek ahhoz, hogy megcsókoljam vagy meghallgassam, mosolyogjak vagy vágyjak. Ezt akarom. Ez a drogom. A fájdalom, mind a testemben sajgó, mind a AZ ARCHÍVUM /// 341

mélyebben gyökeredző fájdalom eltűnt. A csenden kívül minden eltűnt. És a csend csodálatos. /// – M1ÁRT DOHÁNYZOL, Papi? – Mind csinálunk olyan dolgokat, amelyeket nem kellene, amelyek ártanak. – Én nem. – Mert még fiatal vagy. Majd fogsz te is. – De nem értem. Miért ártasz magadnak? – Úgysem értenéd. – Próbáld meg. Összeráncolod a homlokod. Hogy elmeneküljek. – Magyarázd meg. – Azért dohányzom, hogy elmeneküljek magamtól. – Melyik részedtől? – Minden részemtől. A dohányzás árt nekem, tisztában vagyok vele, ezzel együtt is csinálom, és azért, hogy élvezhessem, nem gondolhatok rá. Gondolhatok rá előtte és utána, de amíg csinálom, abbahagyom a gondolkodást. Abbahagyom a létezést. Nem vagyok a Papid, és nem vagyok Antony Bishop. Nem vagyok senki. Csak füst és béke. Ha belegondolok, hogy mit csinálok, akkor eszembe jut, hogy ez rossz, és akkor nem tudom élvezni, úgyhogy nem gondolkodom. Most már érted? – Nem. A legkevésbé sem. 342 /// VICTORIA SCHWAB

/// – MÚLT EJJEL álmodtam valamit… – mondja Owen, ahogy az ujjai között forgatja a vasgyűrűt Regina papírjáról. – Mármint nem tudom, hogy éjszaka volt-e vagy nappal. A földön ülünk. Nekidőlök Owennek, ő pedig egyik karjával átöleli a vállamat, az ujjaink lazán összefonódnak. A csend a fejemben olyan, mint egy lepedő, mint egy ütköző. Mint a víz, de ahelyett, hogy lebegnék, ahogy Wesley tanította, megfulladok benne. Olyan ez, mint a béke, csak mélyebb. Simább. – Nem tudtam, hogy a Történetek is álmodnak – mondom, majd összerezzenek, amikor kissé élesen hangzanak a szavaim, mintha a Történetek azok lennének, nem pedig Jvagy te. – Hát persze, hogy álmodnak – mondja. – Szerinted miért ébrednek – ébredünk – fel? Úgy képzelem, az álmok miatt lehet. Mert olyan élénkek vagy sürgetőek az álmaink, hogy nem tudunk aludni. – Miről álmodtál? Owen a tenyerébe gördíti a vasgyűrűt, és rázárja az ujjait. – A napról – feleli. – Tudom, hogy lehetetlennek tűnik a fényről álmodni egy ilyen sötét helyen, de így történt. A hajamra támasztja az állát. – A tetőn álltam – folytatja. – És a lenti világ víz volt, megcsillant a napfényben. Nem mehettem el, nem tudtam lejutni, így csak álltam ott és vártam. Úgy tűnt, rengeteg idő telt el, egész napok, hetek, de soha nem sötétedett be, és én csak vártam valamire, valakire. – Szabad kezének ujjai mintákat rajzolnak a karomra. – És aztán jöttél te. – És aztán mi történt? – kérdezem. AZ ARCHÍVUM /// 343

Nem szól. – Owen? – sürgetem, és hátrafordulok, hogy lássam. Szomorúság villan meg a szemében. – Felébredtem. Zsebre teszi a vasgyűrűt, és előveszi a vasrudacskát meg a történet második részét, amelyeket a reggeli tárgyalás előtt nyomtam a kezébe. – Ezt hol találtad? – kérdezi. – Egy padlórózsa alatt – felelem. – A húgod okosan választott rejtekhelyeket. – A kávézót akkoriban Márvány Rózsának hívták. Es Regina mindig is nagyon okos volt. – Owen, már mindenhol kerestem, de nem találom a történet végét. Szerinted hol lehet? – A Coronado hatalmas épület. Még nagyobb, mint amilyennek látszik. De a történet darabjai valahogy összeillenek a rejtekhelyekkel. A rózsás részlet arról szólt, ahogy a hős kimászott a kövek közül. A tetőn talált rész arról, hogy elért a csúcsra és szörnyekkel csatázott. A vége is illeni fog a rejtekhelyhez. A hős megnyeri a csatát, mint mindig, és aztán… – Hazamegy – fejezem be halkan. – Azt mondtad, egy utazásról szólt a történet. Egy küldetésről. Hát nem az a célja minden küldetésnek, hogy a hős eljusson valahova? Hogy hazajusson? Owen megcsókolja a hajamat. – Igazad van. – Az ujjai között forgatja a rudacskát. – De hol van a haza? Lehet, hogy a 3F lenne az? A Clarke család ott élt valamikor. Lehet, hogy Regina történetének vége valahol az otthonukban lapul? Az én otthonomban? 344 /// VICTORIA SCHWAB

– Nem tudom, M – suttogja. – Talán Regina megnyerte az utolsó játszmát. – Nem – szólok, és hátrahajtom a fejem. – Még nem nyert. És a rejtélyes Könyvtáros sem. Owen csendje lenyugtatja a pánikomat és megtisztítja a fejemet. Minél többet gondolok rá, annál világosabbnak tűnik, hogy az állományromlás nem csupán a Coronado sötét múltjáról akarja elterelni a figyelmet. Többről van itt szó. Azután, hogy az Archívumból és az Ódáidból is kitörölték a bizonyítékokat, már nem lett volna szükség arra, hogy megzavarják az Archívum békéjét. Nem, valamit nem veszek észre, nem látom a teljes képet. Kibogozom a tagjaimat Owen öleléséből és szembefordulok vele. Megkockáztatom, hogy feltegyem azt a kérdést, amit már rég fel kellett volna tennem. – Ismertél egy Marcus Elling nevű férfit? Owen homlokán apró ránc jelenik meg. – A mi emeletünkön lakott. Csendes embernek tűnt, de velünk mindig kedves volt. Mi történt vele? Felszalad a szemöldököm. – Hát nem tudod? Owen arcáról nem lehet semmit leolvasni. – Tudnom kéne? – Mi van Eileen Herringgel? Vagy Lionel Pratt-tel? – Ismerősen hangzanak ezek a nevek. Ugye ők is a házban laktak? – Owen, ők mind meghaltak. Néhány hónappal Regina után. – Owen zavartan mered rám. Elszorul a szívem. Ha semmire nem emlékszik a gyilkosságokból, a saját halálából… Azt hittem, hogy az Archívumtól védelmezem, de mi van, ha már túl késő? Mi van, ha valaki már elvette azokat az emlékeket, amelyekre szükségem van? – Akkor mire emlékszel? AZ ARCHÍVUM /// 345

– Én… nem akartam elmenni. Miután Regina meghalt, a szüleim összecsomagoltak és elmenekültek, de én nem tudtam megtenni. Ha maradt még valami Reginából a Coronadóban, akkor nem lettem volna képes ott hagyni. Ez az utolsó, amire emlékeszem. De ez napokkal a halála után volt. Talán egy héttel később. – Owen, öt hónappal a nővéred után haltál meg. – Az nem lehet. – Sajnálom, de így történt. És meg kell tudnom, mi történt a két haláleset között. – Nagy nehezen talpra állok, és érzem, ahogy a fájdalom elönti az oldalamat. Későre jár, pokoli napom volt, reggel pedig Wesleyvel találkozom. Owen is feláll, magához húz egy utolsó, néma csókra. Nekitámasztja a homlokát az enyémnek, és az egész világ elcsendesül. – Hogyan segíthetnék? Érints meg újra, szeretném mondani, mert a csend megnyugtatja a mellkasomban egyre erősödő lüktetést. Behunyom a szemem, kiélvezem a pillanatot, amíg semmi vagyok, aztán elhúzódom. — Próbálj visszaemlékezni az életed utolsó öt hónapjára — mondom, miközben elmegyek. – A napnak már majdnem vége, ugye? — kérdezi Owen, ahogy elérek a sarokra. – Igen – kiáltok vissza. – Majdnem.

346 /// VICTORIA SCHWAB

HUSZONHÉT

W

ESLEY KÉSIK. Úgy volt, hogy kilencre értem jön. Hajnalban ébredtem, és mielőtt még anyuék felkeltek volna, egy órát töltöttem azzal, hogy átfésültem a lakást, hátha találok egy meglazult padlódeszkát vagy bármilyen más rejtekhelyei, ahová Regina eldughatta a történet egy szeletét. Kirángattam a dobozokat a szekrényemből, kihúzgáltam a fiókok felét a konyhában, megmozgattam minden falécet, és a világon semmit nem találtam. Aztán műsort rendeztem a szüleimnek: nagyon lelkesen nyújtógyakorlatokat végeztem, miközben előadtam, hogy Wes éppen idetart, hogy azt terveztük, hogy ma elmegyünk futni a Rhyne Parkba (a könyvtárban találtam egy térképet, és úgy tűnt, a RHYNE névvel jelölt zöld folt gyalogszerrel is elérhető távolságra van). Említettem, hogy majd ebédelünk hazafelé jövet, és elhessegettem a szüléimét a munkahelyükre azzal az ígérettel, hogy iszom elég vizet és bekenem magam naptejjel. És aztán vártam West, ahogy megbeszéltük. De a kilenc óra nélküle telt el. AZ ARCHÍVUM /// 347

Most a konyhapulton heverő zabpelyhes mazsolás kekszre esik a pillantásom, és eszembe jut Nix, meg a kérdés, amit szeretnék feltenni neki, Owenről és a hiányzó hónapokról. Még tíz percet adok a társamnak, aztán még húszat. Amikor az óra kilenc harmincra ér, felkapom a becsomagolt kekszet és elindulok a lépcső felé. Nem engedhetem meg magamnak, hogy nyugton üljek. De félúton a folyosón megállít valami — az a zsigeri ösztön, amit Papi mindig emlegetett, ami jelzi, amikor valami nincs rendben. A tengeri festmény az. Megint ferdén lóg. Kinyújtom a kezem, hogy kiegyenesítsem a keretet, és akkor meghallom az ismerős surrogást, mintha valami ide-oda gurulna odabent, és abban a pillanatban minden megdermed bennem. Északon születtem, a tengernél, mondta Owen. A szívem hangosan ver, ahogy óvatosan leemelem a képet a falról és megfordítom. A hátuljára mintha egy második vásznat erősítettek volna, amelynek az egyik sarka levált, és amikor megmozdítom a képet, valami kihullik és tompa puffanással a kopott, kockás szőnyegre esik. Visszaakasztom a képet a falra, és letérdelek. A szőnyegen egy apró fémdarab köré hajtogatott papírfecni hever. Reszkető kézzel kihajtogatom a papírt és elolvasom…

Megküzdött az emberekkel és lemészárolta a szörnyetegeket és fölébe kerekedett az isteneknek, és végül a hős, miután mindenkit legyőzött, kiérdemelte

348 /// VICTORIA SCHWAB

az egyetlen hazamehessen.

dolgot,

amire

vágyott.

Hogy

Regina történetének vége. Még kétszer elolvasom, aztán jobban szemügyre veszem a sötét fémdarabkát, amelyre rátekerték. Olyan vastag, mint egy ötcentes, és nagyjából akkora is, már ha az ötcenteseket durván négyszög alakúra vernék. A két szemben lévő oldala sima, egyenes, de a két másik különböző. A felső oldalába bemetszést ejtettek, mintha valaki egy kést húzott volna végig picivel a fémdarab széle alatt. A bemetszés mindkét oldalon látszik. A négyzet alsó oldalát olyan élesre reszelték, hogy vágni lehet vele, a fém pedig ki is hegyesedik. Van ebben valami ismerős, és bár nem tudom elhelyezni, kisebb győzelemként élem meg, ahogy zsebre vágom a fémet és a papírdarabot, majd elindulok fölfelé. A hatodik emeleten bekopogok, várok és fülelek, hátha meghallom a fapadlón gördülő tolószék hangját. Nix most még kevesebb méltósággal manőverezik az ajtóval, mint múlt alkalommal. Amikor sikerül kinyitnia, az arca felderül, bár nem lát engem. – Miss Mackenzie. Elmosolyodom. – Honnan tudta? – Csak maga vagy Betty lehet az – mondja. – És ő mindig vastag illatfelhőben érkezik. – Felnevetek. – Mondtam is neki, hogy nem abban kéne fürödnie. – Hoztam kekszet – felelem. – Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott. AZ ARCHÍVUM /// 349

Nix el fordít ja a székét és hagyja, hogy visszatol jani az asztalhoz. – Amint láthatja – mondja, és körbemutat a lakáson –, olyan eltalált voltam, hogy alig vettem észre. A lakás érintetlennek tűnik, mintha a múltkori látogatásról készült festmény lenne, ami a legutolsó részletig hiteles: még a cigarettahamu is ott van Nix sálján. Örülök, hogy egyelőre nem sikerült felgyújtania magát. – Betty még nem jött kitakarítani – mondja. – Nix… – kérdezem félve; – Betty még él egyáltalán? Nix rekedten felnevet. – O nem a halott feleségem, ha erre gondol, a képzeletbeli barátokhoz pedig már túl öreg vagyok. – Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. – Néha átjön, hogy rám nézzen – magyarázza. – A néhai feleségem nővérének a lányának a barátnője, vagy valami. Nem is emlékszem. Mindig azt mondja, hogy kezd meglágyulni az agyam, de igazából csak nem érdekel annyira, hogy megjegyezzem. – Az asztalra mutat. – Itt hagyta a könyvét. – És tényleg, az Isteni színjáték pontosan ott hever, ahol hagytam. – Ne aggódjon, nem néztem bele. Mérlegelem a lehetőséget, hogy újra itt hagyjam a könyvet. Talán nem veszi észre. – Elnézést a könyv miatt – mondom. – Nyári kötelező olvasmány. – Minek adnak fel ilyeneket az iskolák? – morgolódik Nix. – Mi értelme van a nyárnak, ha már akkor is házi feladatot kell csinálni? – Pontosan! – Odaigazítom Nixet az asztalhoz, aztán az ölébe teszem a kekszes dobozt. Nix megzörgeti a csomagot. – Túl sok ez nekem. Vegyen maga is. 350 /// VICTORIA SCHWAB

Elveszek egy kekszet, és leülök Nixszel szemben. – Meg akartam kérdezni… – Ha azokról a halálesetekről van szó – vág közbe akkor gondolkoztam róluk. – A mazsolákat piszkálja a sütiben. – Mióta csak szóba hozta. Az ember elfelejt dolgokat. Ijesztő, milyen könnyű elfeledkezni a rossz dolgokról, ha nem akarunk rajuk emlékezni. – A rendőrség szerint volt kapcsolat a halálesetek között? – kérdezem. Nix mocorog a székében. – Nem voltak benne biztosak. Mármint persze, gyanús volt a dolog, de ahogy mondtam is, az ember vagy összeköti a pontokat, vagy úgy hagyja őket. És ők ezt csinálták, szanaszét hagytak a pontokat. – Mi történt a lány bátyjával, Owennel? Azt mondta, hogy ő itt maradt. – Na, ha arra a fiúra kíváncsi, tudja, kit kérdezzen? A műgyűjtőt. Összeráncolom a homlokom. – Ms. Angellit? — Eszembe jut az a meglehetősen egyértelmű gesztus, amikor az arcomba vágta az ajtót. – Mert ő történelemrajongó? Nix beleharap a kekszbe. – Azért is. De főleg azért, mert ő lakik most Owen Clarke régi lakásában. – Nem – felelem lassan –, én lakom ott. A 3F-ben. Nix megrázza a fejét. — Maga a Clarke család régi lakásában lakik. De ők rögtön a gyilkosság után elköltöztek. Az a fiú, Owen meg nem bírt elmenni, de ott maradni sem tudott, ahol a húgát… szóval egy üres lakásba költözött. És most az az Angelli nőszemély lakik ott. Én se tudnám, ha nem jött volna fel pár éve, amikor beköltözött, és az épület múltjáról AZ ARCHÍVUM /// 351

tudakozódott. Ha többet akar tudni Owenről, akkor vele beszéljen. – Köszönöm a tippet – mondom, és már fel is állok az asztal mellől. – Köszönöm a sütit. Ebben a pillanatban kinyílik a bejárati ajtó, és egy középkorú nő jelenik meg a lábtörlőn. Nix a levegőbe szimatol. – Áh, Betty. – Lucian Nix, csak azt ne mondja, hogy cukrosat eszik. Betty az asztal felé indul, én pedig a kekszek és szitkok okozta kavarodásban lefelé indulok. A zsebemben újabb és újabb nevek jelennek meg, de egyelőre várniuk kell. Csak egy kicsit. Amikor a harmadik emeletre érek, végigfutok a hazugságok skáláján, amelyeket bevethetnék Angellinél, hogy engedjen be. Mióta a képembe vágta az ajtót, még csak egyszer találkoztunk, és akkor is elintézett egy biccentéssel. De amikor elérek az ajtóhoz és rátapasztom a fülem, csak a csendet hallom. Bekopogok, visszatartom a lélegzetem. Várok. Még mindig csak csend. Teszek egy próbát az ajtóval, de zárva van. Belenyúlok a zsebembe, hátha van nálam egy kártya, egy hajtű vagy bármi, amivel megpiszkálhatnám a zárat, és némán hálát adok Papinak a délutánért, amit erre a leckére áldozott. De talán nem is lesz ilyesmire szükség. Hátralépek, hogy megvizsgáljam az ajtót. Ms. Angelli némiképp szétszórt. Le merném fogadni, hogy egy kicsit feledékeny is, és a lakásában látott kupleráj alapján jó esélye van, hogy úgy elrakja a kulcsát, 352 /// VICTORIA SCHWAB

hogy aztán nem találja meg. Az Lijt0'kerete keskeny, de ahhoz elegendő, hogy fent egy kis polcot vagy szegélyt alkosson. Lábujjhegyre állok, és végighúzom az ujjam a szegélven. Valami fémesbe ütközöm, és valóban, egy kulcs hullik a lábam elé. Az emberek olyan csodálatosan kiszámíthatóak. Felveszem a kulcsot. bedugom a zárba, majd visszatartom a lélegzetem, míg elfordítom, és az ajtó kinyílik, mögötte pedig felbukkan a nappali. Tágra nyílt szemmel lépek be. Már majdnem elfelejtettem, mennyi holmi van itt, szép és tarka és régi, ellepnek mindent. Ott vannak a polcokon és az asztalokon, még a padlón is, így kisebb tornyok között kell benavigálnom a szobába. Nem tudom, Ms. Angelli hogy közlekedik itt anélkül, hogy bármit is felborítana. A 4D alaprajza olyan, mint a 3F-é, nyitott konyhával és a hálók felé vezető folyosóval. Lassan a szobák felé indulok, és menet közben minden helyiségbe benézek, hogy megbizonyosodjam róla, hogy egyedül vagyok. Embert egyik szobában sem találok, tárgyakat viszont annál inkább, és nem tudom, hogy a zsúfoltság-e az oka, vagy az, hogy betörtem, de nem bírom lerázni magamról azt az érzést, hogy figyelnek. Az érzés végigkövet a lakásban, és amikor kisebb csattanást hallok a nappaliból, megpördülök, arra számítva, hogy Ms. Angellit találom ott. Nincs ott senki. És akkor eszembe jut. A macska. A nappaliban felborult néhány könyv, de nyoma sincs Angelli macskájának, Jezzie-nek. Megborzongok. Igyekszem meggyőzni magam, hogy ha én nem háborgatom, ő sem fog AZ ARCHÍVUM /// 353

háborgatni engem. Arrébb teszek egy könyvkupacot, egy mellszobrot, majd felhajtom a szőnyeg szélét, hogy olvashassak. Mély levegőt veszek, lehúzom a gyűrűt, és letérdelek a padlóra. De ahogy a fához érintem a kezem, mielőtt még megfoghatnám a múlt fonalát, az egész szoba zümmögni kezd az ujjaim alatt. Megborzong. Megrázkódik. És beletelik egy pillanatba, míg rájövök, hogy nem csupán a padlóra íródott emlékek súlyát érzem, hanem annyi régiség van a helyiségben, annyi tárgy, ami emlékeket őriz, hogy a tárgyak közötti fonalak összemosódnak. A padló zümmögése hozzáér a padlón heverő dolgok zümmögéséhez, és így tovább, mígnem az egész szoba énekel és fáj. Tűszúrásokat érzek a karomon, ami felkúszik egészen a sérült bordáimig. Ez túl sok. Túl sok holmi van itt, és ez ugyanúgy megtölti a fejemet, mint az emberek zaja, egyre gyűlik bennem, míg már a szemem is könnybe lábad, és még el sem kezdtem átnyúlni a zümmögésen, hogy meglássam, miféle emlékek rejlenek mögötte, mert a zajtól gondolkodni is alig bírok. Fájdalom villan a fejemben, és rájövök, hogy épp megpróbálom kiszorítani a zajt, így felidézem Wesley instrukcióját. Hagyd, hogy elolvadjon a zaj, mondta. Úgyhogy összeszorított szemmel lekuporodom Angelli lakásának közepén, a padlóra szorítom a kezem, és várom, hogy összefolyjon körülöttem a zaj, hogy kiegyenlítődjön. És apránként így is lesz, míg végül újra bírok gondolkodni, aztán koncentrálni, aztán bele tudok nyúlni a múltba. Megragadom az emléket, az idő pedig visszafelé pörög, ezzel együtt pedig a zsúfoltság megmozdul, megváltozik, aztán 354 /// VICTORIA SCHWAB

fogyni kezd, darabonként eltűnik a szobából, míg végre látom a padló és a falak legnagyobb részét. Emberek suhannak keresztül a helyiségen, a korábbi lakók – némelyik emlék tompa és megfakult, mások fényesen ragyognak –, egy idősebb férfi, egy középkorú nő, egy család ikergyerekekkel. A szoba kitisztul, átalakul, míg végre meglátom Owen lakását. Már azelőtt felismerem, hogy szőke feje felvillanna a szobában, amint hátrafelé megy, mert még mindig visszafelé csévélem az emléket. Először megkönnyebbülök, hogy egyáltalán van itt emlék, amit elolvassak, hogy nem törölték ki, mint megannyi mást abból az évből. És az emlék egyszerre kiélesedik, és meg mernék esküdni, hogy… Fájdalom hasít a fejembe, ahogy megrántom az emléket és előrefelé kezdem lejátszani. A szobában Owen mellett ott egy lány is. Csak egy pillantást tudok rá vetni, mielőtt Owen eltakarná előlem. A lány egy ablakfülkében ül, Owen pedig előtte térdel, két kezébe fogja a lány arcát, homlokát nekitámasztja az övének. Az az Owen, akit én ismerek, már-már vészesen nyugodt, higgadt, és bár ezt sosem mondanám meg neki, kísérteties. De ez az Owen él, duzzad az energiától, ami ott feszül a vállában és abban, ahogy beszéd közben kissé ringatózik. A szavak csupán halk mormogássá olvadnak össze, de annyi világos, hogy halkan és sürgetően beszél, és amilyen hirtelen letérdelt, most felpattan, elkapja a kezét a lány arcáról, megfordul… és akkor már nem őt látom, mert a lányra nézek. A lány felhúzott térdekkel ül, pont mint azon az estén, amikor megölték, szőke haja a térdére hullik, és bár lefelé néz, mégis pontosan tudom, hogy ki ő. AZ ARCHÍVUM /// 355

Regina Clarke. De ez nem lehetséges. Regina még azelőtt meghalt, hogy Owen ideköltözött volna. És aztán, mintha tudná, mire gondolok, felnéz, a távolba mered, és egyszerre Regina és nem Regina – egy kicsavarodott személy. Az arcán pánik tükröződik, a szeme pedig túl sötét, egyre sötétebb, a színe pedig- • Sikítás hangzik fel az agyamban, magas és hosszú és rettenetes, a szemem előtt megjelenő kép pedig színesre vált, aztán feketére, majd megint színesre, ahogy valami nekivágódik csupasz karomnak. Hátraugrok, kirántom magam az emlékből, elengedem a padlót, de megbotlom a mellszoborban és elvágódom a szőnyegen. Ahogy földet érek, sajogni kezd az oldalam, és legalább annyira kitisztul a látásom, hogy meglássam, mi támadott meg. Jezzie apró, fekete alakja felém szökken, én meg hátrahúzódom, de… Fülsiketítő üvöltés csikordul meg a csontjaimon, ahogy egy másik macska, egy kövér, fehér, nyakörves macska a könyökömre csavarja a farkát. Kirántom a karom és… Egy harmadik macska dörgölőzik a lábamhoz, és a világ hirtelen felrobban egy sivító, vörös és fényes fájdalomgömbbé, mintha valamiféle fémet húzgálnának a bőröm alatt. Végre kiszabadulok, kitántorgok a folyosóra, és bevágom az ajtót a hátam mögött. Nekidőlök a szemközti falnak, és lecsúszom a földre. A szemem könnyezik a fejfájástól, ami ugyanolyan hirtelen és brutális, mint amilyen a macskák érintése. Csendre, igazi csendre van szükségem, és a zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a gyűrűmet, de nincs ott semmi. 356 /// VICTORIA SCHWAB

Ne. A 4D ajtajára pillantok. Biztos odabent maradt. Nem túl visszafogottan elkáromkodom magam, a térdemre hajtom a fejem, és megpróbálok a fájdalom ellenére is gondolkodni, hogy összerakjam, mit láttam a macskák támadása előtt. Regina szeme. Egyre sötétebb lett, úgy terjeszkedett benne a feketeség, mintha kezdene megtébolyodni. De ez csakis a Történetekkel fordulhat elő. És csak egy Történet ülhetne a bátyja lakásában a halála után, ami pedig azt jelenti, hogy az a lány nem Regina volt, mint ahogy a Ben fiókjában lévő test sem Ben volt, és ez pedig azt jelenti, hogy Regina kijutott. De hogyan? És hogy bukkant rá Owen? – Mackenzie? Ahogy felnézek, látom, hogy Wes közeledik a folyosón. Felgyorsítja a lépteit. – Mi a baj? Visszahatom a fejemet a térdemre. – Húsz dollárt adok, ha beillesz oda és kihozod a gyűrűmet. Wesley bakancsa valahol a lábamtól jobbra áll meg. – Mit keres a gyűrűd Ms. Angelli lakásában? – Kérlek, Wes, csak hozd ki. – Betörtél… – Wesley. – Felkapom a fejem. – Kérlek. – És minden bizonnyal rosszabbul nézek ki, mint ahogyan érzem magam, mert Wesley végre bólint és bemegy. Néhány pillanat múlva újra megjelenik, és a lábam elé ejti a gyűrűt. Felveszem, az ujjamra húzom, aztán újra nekidőlök a falnak. Wesley letérdel elém. – Nem akarod elmondani, hogy mi történt? Felsóhajtok. – Megtámadtak. AZ ARCHÍVUM /// 357

– Egy Történeti – Nem… Ms. Angelli macskái. Wesley szája sarka megrándul. – Ez nem vicces – morgom, és behunyom a szemem. – Ezt már sosem mosom le magamról. – Hát nem. És a fenébe is, Mac, a frászt hozod rám. – Túlságosan ijedős vagy. – Te nem láttad magadat. – Ezzel Wesley előhúz egy tükröt valamelyik nadrágzsebéből a sok közül, kinyitja, és így meglátom az orromból az államra csorgó vérpatakot. A pólóm ujjával megtorlóm az arcom. – Oké, ez tényleg ijesztő. Elteheted – mondom. – Szóval ezt a menetet a macskák nyerték. Megnyalom az ajkam, amin még mindig érzem a vér ízét. Talpra állok. A folyosó kissé mintha imbolyogna. Wesley a karom után nyúl, de én elhessegetem, és a lépcső felé indulok. Wes a nyomomban. – Mit kerestél odabent? – kérdezi. A fejfájás miatt nehéz a hazugság apró részleteire koncentrálni, így nem is hazudok. – Kíváncsi voltam – felelem, ahogy lefelé tartunk a lépcsőn. – Baromi kíváncsinak kellett lenned ahhoz, hogy betörj Angelli lakásába. Leérünk a másodikra. – Mindig is az érdeklődő természetem volt az egyik legnagyobb gyengeségem. – Állandóan Regina szemét látom magam előtt. Hogy jutott ki? O nem Őrzőgyilkos volt, nem szörnyeteg. Még csak nem is egy olyan ideggörcs, mint Jackson. Regina egy tizenöt éves lány volt. A gyilkosság elég lehetett ahhoz, 358 /// VICTORIA SCHWAB

hogy megzavarja az elméjét, még ahhoz is, hogy felébressze, de sosem jutott volna ki a Sikátorból. Kilepek a lépcsőházból, de amikor szembefordulok Wesleyvel, ő a homlokát ráncolja. – Ne nézz már így azokkal a nagy barna szemeiddel. – Nem csak barna – mondja. – Mogyoróbarna. Nem látod benne az aranyszínű pöttyöket? – Egek, mennyi időt töltesz te a tükör előtt? – Nem eleget, Mac. Nem eleget. – De a nevetés eltűnt a hangjából. – Nagyon ügyes, hogy a szépségemmel akarod elterelni a témát, de nem fog sikerülni. Mi folyik itt? Felsóhajtok. És aztán igazából is megnézem Wesleyt. A vágás az arcán már gyógyul, de az állán friss zúzódás díszeleg, olyan óvatosan mozgatja a bal karját, hogy az már gyanús, és teljesen kimerültnek tűnik. – Hol voltál ma reggel? – kérdezem. – Vártalak. – Feltartottak. – A listád? – A nevek még csak nem is voltak a listámon. Amikor beléptem a Sikátorba… nem volt elég kezem. Nem volt elég időm. Alig jutottam ki egy darabban. A te területed se semmi, de az enyém hirtelen átjárhatatlan lett. – Akkor nem kellett volna eljönnöd. – Megfordulok, és elindulok a folyosón. – A társad vagyok – mondja, és utánam ered. – És a jelek szerint ez a probléma. Te is ott voltál a tárgyaláson, Mac. Hallottad a feltételt. Addig lehetünk társak, amíg a területem tiszta marad. Ezt valaki szándékosan csinálta. És egész reggel AZ ARCHÍVUM /// 359

arra próbáltam rájönni, miért akarná az Archívum egyik tagja, hogy ne dolgozzunk együtt. Csak arra tudok gondolni, hogy valamit nem veszek észre. – A folyosó közepén elkapja a karom, én pedig kényszerítem magam, hogy ne húzódjak el, ahogy a zaj szétárad bennem. – Nem veszek észre valamit? Nem tudom, hogyan válaszolhatnék. Sem egy igazság, sem egy hazugság nincs kéznél, ami bármit is helyrehozna. Már így is elég veszélynek tettem ki West csak azáltal, hogy a közelemben van, már így is célkeresztet rajzoltam a hátára. Nagyobb biztonságban lenne, ha elkerülne. Ha sikerülne távol tartanom ettől a zűrzavartól. Magamtól. – Wesley… – Minden más szétesőben van. Nem hiányzik, hogy még ez is szétessen. – Bízol bennem? – A kérdése olyan hirtelen és őszinte, teljesen felkészületlenül ér. – Igen. Bízom. – Akkor beszélj. Bármi is történik most, hadd segítsek. Nem vagy egyedül. Mackenzie. Az egész életünk a hazugságról, a titkolózásról szól. Azt akarom, hogy tudd, előttem nem kell titkolóznod. És ez összetöri a szívem. Mert tudom, hogy minden szót komolyan gondol. És mégsem avathatom be. Nem fogom beavatni. Nem fogok neki beszámolni a gyilkosságokról, a módosított Történetekről vagy a rejtélyes Könyvtárosról meg Regináról és Owenről. És ez nem valamiféle nemes küldetés, hogy megóvjam West a bajtól – most semmi ilyesmiről nincs szó. Az igazság az, hogy félek. – Köszönöm – szólok, és annyira kényelmetlen a helyzet, mint amikor valaki egy szívhez szóló Szeretlekre azt mondja, 360 /// VICTORIA SCHWAB

hogy Tudom. Úgyhogy hozzáteszem: – Egy csapat vagyunk, Wes. Utálom magam, ahogy látom Wesley vállát legörnyedni. Leengedi a kezét, a beálló csend pedig még hangosabb, mint a zaj volt. Fáradtnak tűnik, a szeme alatt sötét karikák húzódnak, és ezeket nem szemceruzával vitte fel. – Igazad van – szól üresen. – Egy csapat vagyunk. Ezért adok még egy utolsó esélyt, hogy elmondd, pontosan mi folyik itt. És ne is fáradj a hazugsággal. Mielőtt hazudnál, kipróbálod magadban a szavakat és az állkapcsod megmoccan egy kicsit. Mostanában sokat csináltad. Úgyhogy most hanyagoljuk. És ekkor jövök rá, mennyire fáradt vagyok, mennyire belefáradtam a hazugságokba, a kihagyásokba, a féligazságokba. Veszélybe sodortam West, de ő még mindig itt van – és ha hajlandó velem együtt szembeszállni ezzel a káosszal, akkor megérdemli, hogy tudja, amit én is tudok. És már éppen kinyitnám a számat, hogy ezt elmondjam neki, hogy mindent elmondjak neki, amikor megfogja a tarkómat, magához húz és megcsókol. Beáramlik a zaj. Nem húzódom el, nem küzdők ellene, és egy pillanatig csak arra tudok gondolni, hogy Wesleynek olyan az íze, mint a nyári esőnek. Az ajka sürgető és meleg. Állandó. És aztán zihálva elhúzódik. Lehull rólam a keze, és akkor megértem. Nincs rajta gyűrű. Nem csupán megcsókolt. Elolvasott.

AZ ARCHÍVUM /// 361

Wesley arcáról süt a fájdalom, és ugyan nem tudom, hogy mit látott vagy mit érzett, de bármit is olvasott bennem, az elég, hogy sarkon forduljon és elrohanjon.

362 /// VICTORIA SCHWAB

HUSZONNYOLC

W

ESLEY BECSAPJA maga mögött a lépcsőház ajtaját, én pedig ököllel belevágok a falba – elég erősen ahhoz, hogy behorpadjon a fakó sárga tapéta és fájdalom hasítson a karomba. A szemben lévő falon lógó tükörből visszanézek magamra, és a tükörképem olyan… elveszettnek tűnik. Most már a szememben is látszik. Papi szemében. Nem engedem el a tekintetem, és Papit keresem magamban; azt a részemet, amelyik tudja, hogy kell hazudni és mosolyogni és élni és lenni. És nem találok belőle semmit. Micsoda zűrzavar. Az igazság zavaros, a hazugságok is zavarosak, és nem érdekel, mit mondott Papi, lehetetlen takaros kis szeletkékre vágni egy embert. Ellököm magam a faltól, és a harag valami kemény, makacs, félelmet nem ismerő dologgá alakul bennem. Meg kell találnom Owent. A Sikátor ajtaja felé indulok, kihúzom a kulcsot a nyakamból, és előveszem a listát. Görcsbe rándul a gyomrom, amikor kihajtom. Szinte állandóan éreztem a kaparászást, de arra azért nem számítottam, hogy a lap teli lesz nevekkel. A lábam magától lelassít, és egy pillanatra megfordul AZ ARCHÍVUM /// 363

a fejemben, hogy ez túl sok, hogy nem kéne egyedül mennem. De aztán eszembe jut Wesley, hát felgyorsítok. Nincs szükségem a segítségére. Már akkor Őrző voltam, amikor ő még azt sem tudta, hogy egyáltalán vannak Őrzők a világon. Lehúzom a gyűrűm, és belépek a Sikátorba. Akkora a zaj. Lépések és mormogás és dübörgés. Végigcikázik bennem a félelem, és nem is ereszt, így belekapaszkodom, arra használom, hogy résen le. Jól esik a mozgás, a fülemben lüktető vér a fehérzaj, és mindent kinőni, kivéve az ösztönöket és a szokásokat és az izommemóriát, Owen keresésére indulok a Sikátorban. Úgy tűnik, egy folyosónál többet nem tudok haladni anélkül, hogy bele ne szaladjak valami nehézségbe, és végül visszaviszek két okvetetlenkedő tinédzsert, de mire bezáródik mögöttük a Visszavétel ajtaja, újabb nevek villannak fel a helyükben. A kés melegen simul a vádlimhoz. de ott hagyom. Nincs rá szükségem. Tovább küzdők, hogy elérjek Ow en falmélyedése felé. És aztán kezdenek el az Őrzőgyilkosok felbukkanni a listámon. Még két Történet. Még két harc. Kifulladva nekidőlök a Visszavétel ajtajának, és a listára pillantok. Még négy név. – A francba. – Még mindig alig kapok levegőt, de ököllel belevágok a falba. A fáradtság kezd úrrá lenni rajtam, a vadászat okozta izgalmat eltompítja a tény, hogy a listán 364 /// VICTORIA SCHWAB

minden eltűnő név helyére jön egy újabb, néha pedig kettő vagy három is. Lehetetlen előnybe kerülni, nemhogy teljesen kivégezni a listát. Ha itt ilyen rossz a helyzet, mi folyhat az Archívumban? – Mackenzie? Ahogy megfordulok, Owennel találom szembe magam. Körém fonja a karját, aminek eredménye a pillanatnyi megkönnyebbülés és a csend, de egyik sem elég sűrű ahhoz, hogy elnyomja a Wesley szemében látott sértettséget, vagy a fájdalmat vagy a bűntudatot vagy a dühöt, amit Wesleyvel és magammal és mindennel szemben érzek. – Minden szétesik – mondom Owen vállába. – Tudom – feleli Owen, majd megcsókolja az arcomat, a halántékomat, majd az arcomnak támasztja a homlokát. – Tudom. A csend kibomlik, majd elhalványul, és eszembe jut, ahogy Regina arcát fogta, ahogy a homlokához támasztotta a homlokát, hallom a hangja halk zúgását, ahogy beszélt hozzá. De mit keresett ott Regina? Hogy talált rá? Tudta egyáltalán, hogy mi lett a húgából? Vajon ezért vágták ki az emlékei közül? De valahogy nem áll össze. A Coronado falait és a Történetek emlékeit különböző emberek változtatták meg, de az eljárás mindkét esetben aprólékos volt, és a falakból hiányzó idő szinte tökéletesen megegyezik az emberek elméjéből hiányzó idővel. De Angelli lakását érintetlenül hagyták, ami azt jelenti, hogy vagy kihagyták, vagy azt nem is kellett kitörölni. Akkor miért tűnt volna el Owen elméjéből? Ezek tetejében

AZ ARCHÍVUM /// 365

pedig a többi módosított Történetből órákat legfeljebb egy-két napot. Owenből miért hiányoznának hónapok? ’ Ennek nincs értelme. Hacsak nem hazudik. Amint ez a gondolat felötlik bennem, teljes erővel elborít az a szőr nyű zsigeri érzés, hogy igazam van – mintha a felismerés egész eddi csak erre várt volna. Készülődött. ^ – Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? – kérdezem. – Már mondtam… Elhúzódom. – Nem, azt mondtad, mit éreztél. Hogy nem akartad Reginát ott hagyni. De mi az utolsó dolog, amit láttál? Az életed legutolsó pillanata? Tétovázik. A távolban felkiált valaki. A távolban felsikít valaki. A távolban léptek dübörögnek, kezek dörömbölnek, és mindez egy. re közeledik. – Nem emlékszem… – kezdi. – Ez fontos. – Nem hiszel nekem? – Szeretnék hinni. – Akkor higgy – szól halkan. – Szeretnéd megkapni a történeted végét, Owen? – kérdezem, bár a zsigereim tiltakoznak. – Elmondom, mit raktam én össze, hátha az majd beindítja az emlékeidet. A húgodat megölték. A szüleid elmentek, te azonban nem. Ehelyett beköltöztél egy másik lakásba, aztán Regina visszatért, csakhogy ő már nem Regina volt, Owen. Hanem a Története. Tudtad, hogy nem normális, ugye? De nem tudtál rajta segíteni. Úgyhogy leugrottál a tetőről. 366 /// VICTORIA SCHWAB

Owen egy hosszú pillanatig nem szól semmit, csak néz. Aztán nyugodt hangon, halkan így szól: – Nem akartam leugrani. Émelyegni kezdek. – Szóval emlékszel. – Azt hittem, segíthetek Reginán. Tényleg azt hittem. De egyre inkább megtébolyult. Nem akartam leugrani, de nem hagytak más választást. – Kik? – Az Alakulat, aki eljött érte. És azért, hogy letartóztassanak Alakulat? Honnan ismerné ezt a szót, hacsak nem… – Te is része voltál az Archívumnak. Akarom, hogy tagadja, de nem teszi. – Ő nem tartozott oda – mondja. – Kiengedted? – Hozzám tartozott. Haza kellett jönnie. És ha már az otthonnál ártunk – mondja –, úgy hiszem, van valamid a számomra. A történet utolsó darabkája felé nyúlok, ami a zsebemben lapul. Túl későn kapok észbe. – Én nem vagyok szörnyeteg, Mackenzie. – Miközben ezt mondja, felém lép, a keze az enyém után nyúl, de én arrébb lépek. A szeme összeszűkül és leereszti a kezét. – Mondd, hogy te nem tetted volna – szol. – Mondd, hogy te nem vitted volna haza Bent. A szemhéjam mögött látom Bent, pillanatokkal azután, hogy felébredt és máris elkezdett úrrá lenni rajta a téboly, és látom magamat, ahogy előtte térdelek, ahogy azt mondogatom, hogy minden rendben lesz: ahogy megígérem, hogy hazaviszem. De nem tettem volna meg. Nem mentem volna ilyen messzire. AZ ARCHÍVUM /// 367

Mert abban a pillanatban, ahogy ellökött magától, megláttam az igazságot a szeme egyre növekvő feketeségében. Az nem az öcsém volt. Nem Ben volt. – Nem – felelem. – Tévedsz. Én nem mentem volna ilyen messzire. Még egy lépést hátrálok, a folyosó kanyarulata felé. Owen elállja a számozott ajtók felé vezető utat, de ha be tudnék jutni az Archívumba… – Mackenzie – szól, és újra kinyújtja a kezét. – Kérlek, ne… – És mi van a többiekkel? – kérdezem, még mindig hátrálva. – Marcusszal és Eileennel és Lionellel? Velük mi történt? – Nem volt választásom – mondja, ahogy utánam lép. – Próbáltam bent tartani Reginát a szobában, de feldúlt volt… – Megtébolyodott – mondom. – Annyira próbáltam rajta segíteni, de nem lehettem mindig ott. Azok az emberek meglátták. Mindent tönkretettek volna. – És ezért megölted őket? Owen zordan elmosolyodik. – Szerinted az Archívum mit tett volna? – Nem ezt, Owen. – Ne légy naiv – csattant fel, és harag villan a szemében. A kanyar már csak néhány lépésnyire van, így futásnak eredek. Owen utánam kiált: – Én nem mennék arra… – Csak akkor fogom lel, miért, amikor befordulok a sarkon, és szembetalálom magam egy gyilkos kinézetű Történettel. Mögötte tucatnyi másik. Állnak, merednek előre fekete szemekkel. – Mondtam, hogy várniuk kell – szól Owen, ahogy visszahúzódok az ő folyosórészére. – És aztán majd kiengedem 368 /// VICTORIA SCHWAB

őket. De már biztosan kezdenek türelmetlenkedni. Ahogy én is. – Kinyújtja a kezét. – A történet végét kérem. Halkan szól, de látom, ahogy megváltozik a testtartása, néhány apró rezdülés a vállában, térdében és a kezében. Megacélozom magam. – Nincs nálam – hazudom. Owen halk, csalódott sóhajt hallat. És aztán a pillanat összeomlik. Egy szempillantás alatt odaugrik hozzám, én pedig lekuporodom, kiszabadítom a kést a nadrágom alól és a mellkasához emelem, épp abban a pillanatban, amikor ő elkapja a csuklómat és olyan erővel vágja a betonfalhoz, hogy eltörik benne a csont. Elkapja a szabad kezemet, és mielőtt felemelhetném a lábamat, nekiszorít a falnak. A bordáim sajognak a súlya alatt. Elborít a csend, ami most túl nehéz. – Miss Bishop – szól, és még erősebben szorítja a kezemet. – Az Őrzőknek több eszük lehetne annál, hogy fegyvert hordjanak. – Valami megroppan a csuklómban, és felszisszenek, ahogy lazul a szorításom és a kés a padlóra zuhan. Owen elenged, én pedig oldalra vetődök. de ő egyik kezével elkapja a kést, a másikkal pedig a karomat, magához ránt és az állam alá szorítja a kést. – A helyedben nyugton maradnék. Hatvan éve nem volt kés a kezemben. Lehet, hogy kissé berozsdásodtam. Szabad kezével végigsimít a hasamon, a nadrágom elején, és becsúsztatja a kezét a zsebembe. Az ujjai rátalálnak a papírra és a fémdarabra, és megkönnyebbülten felsóhajt, ahogy kihúzza őket. Megcsókolja a hajamat – miközben a kés még mindig a nyakamnál és feltartja a két tárgyat, hogy én is láthassam. – AZ ARCHÍVUM /// 369

Már kezdtem aggódni, hogy időközben eltűnt a kép. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig leszek távol. – Te rejtetted el a történetet. – Valóban, de nem a történetet próbáltam elrejteni. A kés eltűnik a nyakamról, és Owen előrelök. Ahogy megfordulok, látom, hogy zsebre teszi a fecnit, aztán felsorakoztatja a fémdarabokat a tenyerében. Egy gyűrű, egy rúd, egy négyzet. – Szeretnél látni egy bűvésztrükköt? – kérdezi a darabokra mutatva. A tenyerébe zárja a négyzetet, és felemeli a gyűrűt és a rudat. A rúd hegyes végét a gyűrűbe fúrt lyukba illeszti és összecsavarja a két darabot. Majd előkerül a négyzet is, amelynek bemetszett végét a rúdba védett résbe illeszti. És aztán felmutatja az eredményt, bennem pedig meghűl a vér. Ez m olyan díszes, mint amit Roland adott nekem, de nem lehet eltéveszteniA gyűrű, a rúd, a négyzet. A fogó, a szár, a fogak. Ez egy alakulati kulcs. – Nem valami nagy szám – mondom, és a csuklómat szorongatom. Amikor kinyújtom az ujjaimat, fájdalom hasít a kezembe. De a kulcsom a jó csuklómon lóg, és ha találok egy Visszavételt… végignézek a folyosón, de a legközelebbi fehér kör méterekkel Owen háta mögött van. – Pedig az – mondja. – De ha elismerésre vágysz, akkor boldogan megadom. Nélküled nem tudtam volna megcsinálni. – Ezt nem hiszem – felelem.

370 /// VICTORIA SCHWAB

– Én magam nem kockáztathattam volna. Mi van, ha az Alakulat még azelőtt megtalál, hogy összeszedem a darabokat? Mi van, ha a darabok nem ott vannak, ahol hagytam őket? Nem, ezt – itt feltartja a kulcsot –, ezt teljesen neked köszönhetem. Te szállítottad le a kulcsot, ami ajtót nyit a világok között, a kulcsot, amelynek segítségével fiókonként pusztítom el az Archívumot. Elönt a düh. Mérlegelem, vajon el tudom-e törni a nyakát, mielőtt még leszúrna. Megkockáztatok egy lépést előre. Owen nem mozdul. – Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen, Owen. – Meg kell szereznem azt a kulcsot, még mielőtt nekiállna ajtókat nyitogatni. És aztán, mintha érintés nélkül is olvasna bennem, eltünteti a kulcsot a zsebében. – Nem kell az utamba állnod – mondja. – Dehogynem. Pontosan ez a munkám, Owen. Hogy megakadályozzam a Történeteket, bármennyire tébolyodottak is, abban, hogy kijussanak innen. – Én csak vissza akartam kapni a húgomat – mondja, közben pedig még mindig a kést forgatja. – Rosszabbnak tüntették fel a dolgot, mint amilyen valójában volt. – Nekem úgy tűnik, te magad tettél meg mindent, hogy rossznak tűnjön. – Megkockáztatok még egy lépést. – Nem tudsz te semmit, kis Őrző – morogja. Jó. Kezd dühös lenni, és a dühös emberek hibáznak. – Az Archívum mindent elvesz és semmit nem ad vissza. Csak egyetlen dolgot akartam… Valami kavarodás hangja visszhangzik a folyosón, egy kiáltás, egy sikítás, és Owen figyelme egy pillanatra AZ ARCHÍVUM /// 371

elterelődik. A súlyomat előrelendítve rá támadok. A bakancsom forgás közben találja el a kés alját, ami elszáll a Sikátor mennyezet nélküli sötétjébe. A következő rúgásom hátralöki Owent, ahogy a kés egy csattanással földet ér néhány méterrel a hátam mögött. Owen is a földre zuhan, és összegömbölyödik, de ahhoz valahogy időben kiegyenesedik, hogy kivédjen egy újabb rúgást. Elkapja a lábamat, előre húz, és a mellkasomra mért ütéssel a földre küld. Sérült bordáim csak úgy sajognak. – Túl késő – mondja, miközben megpróbálok egy kis levegőt juttatni a tüdőmbe. – Lerombolom az Archívumot. – Nem az Archívum ölte meg Reginát – zihálom, miközben négy-kézlábra húzom magam. – Hanem Róbert. Owen szeme elsötétül. – Tudom. És megfizetett érte. Felfordul a gyomrom. Tudhattam volna. Elmenekült. Hagyták, hogy megússza. Én hagytam, hogy megússza. Én voltam a bátyja… Owen leutánozta az érzéseimet, kicsavarta őket, kihasználta őket. Kihasznált engem. Felpattanok, utána vetődöm, de ő túl gyors, így alig érek hozzá, amikor elkapja a nyakamat és egy ajtóhoz szögez. Nem kapok levegőt. A látásom elhomályosul, ahogy Owen karját karmolászom. Ő még csak meg sem rezzen. – Nem akartam ezt tenni – mondja. Aztán szabad keze a csuklómon lógó bőrszíj után nyúl. A kulcsom. Nem. Élesen megrántja a szíjat, a bőr elszakad, majd belenyomja a kulcsot a hátam mögött álló ajtóba. Elfordítja, kattan a zár, kivágódik mögöttem az ajtó és mindkettőnket eláraszt az éles, fehér fény. Aztán Owen elég 372 /// VICTORIA SCHWAB

közel hajol ahhoz, hogy az arca az arcomhoz érjen, amikor a fülembe suttog. – Tudod, mi történik, ha egy élő ember kerül a Visszavételbe? Kinyitom a számat, de szavak nem jönnek ki rajta. – Én sem – feleli, mielőtt hátralökne és bevágná az ajtót.

AZ ARCHÍVUM /// 373

HUSZONKILENC

E

GY HÉTTEL a halálod előtt megérzem, hogy itt a vége. Látom a búcsúzást a szem etilben. Ahogy túlságosan hosszan nézel mindenre, mintha ezáltal elég erőssé válnának az emlékek, hogy kitartsanak. De ez nem ugyanolyan. És azok a hosszú pillantások megrémisztenek. Nem állok készen. Nem állok készen. Nem állok készen. – Nem tudom nélküled megcsinálni, Papi. – Dehogynem. És meg is kell csinálnod. – Mi van, ha elrontom? – Ó, el is fogod. Bajt csinálsz, hibázol, elrontasz dolgokat. Néha helyre tudod majd hozni őket, máskor nem. Ez mind benne van a pakliban. De csak egyetlen dolog van, amit meg kell tenned értem. – Mi az? – Maradj életben addig, hogy újra hibázhass. 374 /// VICTORIA SCHWAB

/// ABBAN A PILLANATBAN, ahogy a Visszavétel ajtaja bezáródik, nincs többé ajtó, a fehérség pedig annyira fényes és árnyéktalan, hogy a szoba végtelennek tűnik: nincs padló, nincsenek falak, nincs mennyezet. Nincs semmi, csak szédítő fehérség. Tudom, hogy koncentrálnom kell, hogy meg kell találnom, hol volt az ajtó, kijutni és megtalálni Owent – és képes leszek erre, érvel bennem a racionális Őrző, ha egyenletesen lélegzem és elindulok a fal felé. Teszek egy lépést, és ez az a pillanat, amikor a fehér felrobban, színekké és hangokká és életté alakul. Az én életemmé. Anyu és apu a hintaágyon az első házunkban, azon a hintaágyon, amit alig érteni fel, anyu lába apu ölében, apu nekitámasztja a könyvét, és aztán az új kék házunk, és anyu akkora, hogy alig fér be az ajtón, és Ben úgy mászik a lépcsőn, mintha a fokok sziklák volnának, és Ben rajzol a falra és a padlóra és mindenhova, kivéve papírra, és Ben faházat rendezett be az ágya alatt, mert tériszonya van, és Lyndsey elbújt oda vele együtt, pedig alig fért be, és Lyndsey a tetőn és Papi nyáron, ahogy azt tanítja, hogyan kell zárat feltörni, ütni, hazudni, olvasni, erősnek lenni és kórházi székek és túl fényesen ragyogó mosolyok és küzdelem és hazugság és vér és darabolva törés és költözés és dobozok és Wesley és Owen és minden kiömlik belőlem és beborít minden felületet, és magával visz valami létfontosságút, mint a vér vagy az oxigén, mert a testem és az agyam is egyre jobban lassulnak minden képpel, ami kifolyik a fejemből. AZ ARCHÍVUM /// 375

És aztán a képek kezdenek eltűnni, ahogy a fehérség kockánként foglalja vissza a szobát, eltörli az életemet, mintha egyenként kapcsolnák le a monitorokat. Megingok. A fehér egyre terjed, mindent felemészt, közben érzem, ahogy összecsuklik alattam a lábam. A képek egymás után alszanak ki, és a szívverésem kihagy egy ütemet. Nem. Egyre ritkul a levegő és a fény. Összeszorítom a szemem, és arra a tényre koncentrálok, hogy a gravitáció szerint a padlón állok. Arra koncentrálok, hogy fel kell kelnem. Most már a hangokat is hallom. Felismerem anyu hangját, amint a kávézóról csiripel, aput, ahogy azt mondja, igazi kaland lesz, Wesleyt, ahogy azt mondja, nem megy sehova, Bent, ahogy azt kéri, nézzem meg, és Owent, ahogy azt mondja, vége van. Owen. Felhorgad bennem a harag, ami segít koncentrálni, még akkor is, amikor a hangok gyengülni kezdenek. Még mindig csukott szemmel kérlelem a testem, hogy álljon fel. Ez nem sikerül, úgyhogy a mászásra koncentrálok, hogy eljussak a falig, ami tudom, hogy ott van valahol előttem. A szoba egyszerre túl csendes lesz, az agyam pedig túl lassú, de csak mászok tovább négykézláb – a csuklómba hasító fájdalom emlékeztet arra, hogy még mindig élek mígnem az ujjaim hozzáérnek a fal aljához. Szívverésem kihagy egy ütemet. A bőröm bizseregni kezd, amikor végre sikerül belenyúlnom a bakancsomba és előhúzni Papi alakulati kulcsát. A falhoz támaszkodva lassan felhúzom magam, megtámaszkodom,

376 /// VICTORIA SCHWAB

mikor megingok, és végighúzom a kezem a falfelületen, míg ki nem tudom tapintani az ajtókeret láthatatlan szélét. A jelenetek mostanra mind elnémultak, kivéve azt, amelyikben Papi szerepel. A szavakat nem bírom kivenni, és már azt sem tudom, hogy a széniéin nyitva van-e egyáltalán, és ez rémisztő, úgyhogy inkább Papi dallamos déli akcentusára koncentrálok, miközben előre-hátra mozgatom a kezem, míg végül az ujjam megakad a kulcslyukban. Bedugom a kulcsot a zárba, és balra fordítom, Papi hangja pedig elhallgat. Egy pillanatra minden elsötétül, majd kattan a zár és kinyílik az ajtó. Levegő után kapkodva kitámolygok, és minden ízemben reszketek. Újra a Sikátorban vagyok. Az alakulati kulcsoknak nem ide kellene vezetniük – de az is igaz, hogy az alakulati kulcsokat nem a Visszavétel belső ajtaján kellene használni. Ahogy kényszerítem a testem, hogy talpra álljon, hallom a vér lüktetését a fülemben. Már annak is örülök, hogy még egyáltalán van pulzusom. Meglátok egy összegyűrt papírdarabot a földön. A listám. Ahogy felemelem, arra számítok, hogy tele lesz nevekkel, de egyetlen név sem szerepel rajta, csupán egy utasítás.

Tűnjön

el

a

Sikátorból.

Maradjon

távol

a

Sikátortól. Túl késő – R. Körülnézek. A Sikátor üres és fájdalmasan csendes, és amikor befordulok a sarkon, látom, hogy a számozott ajtóim AZ ARCHÍVUM /// 377

mind tárva-nyitva állnak. Az előcsarnokból és a kávézóból kiabálást hallok – utasításokat, a hűvös, összeszedett fajtából, amilyeneket az Archívum tagjai szoktak osztogatni, nem pedig a Történetek vagy a lakók –, de a második emelet túl csendes. Valami megcsavarodik bennem. Becsukom a másik két ajtót, aztán kilépek a folyosóra. A kopott tapétát vörös csíkozza. Vér. Térdre esve elmondok egy imát, mielőtt megérinteném a padlót. Az emlék a csontjaimban zümmög, elzsibbad alatta a kezem, ahogy visszafelé pörgetem. A jelenet ott van az emlékek legtetején, és túl gyorsan lemegy, csak elmosódott tüskés, fekete hajat látok és fémet és vöröset. Minden megfeszül bennem. Megrántom az emléket és lejátszom előrefelé. Elönt a düh, ahogy végignézem, amint Owen kilép a Sikátorból, majd előhúz egy tollat és egy papírlapot a zsebéből. Ugyanakkora, mint az én listám. Archívumi papír. Valami tompa hang hallatszik a folyosó végéről, mint a kopogás, míg Owen a tükörnek támasztja a lapot, majd két szót ír rá. Kint

vagyok. Néhány pillanat múlva egy kéz visszaír. Jó. Owen elmosolyodik, és újra zsebre teszi a lapot. A kopogás abbamarad és látom, hogy Wesley a mi ajtónknál áll. Megfordul, maga mellé ejti a kezét, és a tekintetéből tudom, hogy épp eleget látott, amikor elolvasta a bőrömet. Owen csak mosolyog. Aztán mond valamit. A szavakból csak surrogást hallok, mormolást, de Wesley arca megváltozik. 378 /// VICTORIA SCHWAB

Megmozdul az ajka, Owen pedig vállat von, és aztán megjelenik a kés a kezében. Az ujját beleakasztja a nyélbe és lazán megforgatja a pengét. Wesley keze ökölbe szorul, Owen felé csap, aki még mindig mosolyog, egy sima mozdulattal lebukik, és felfelé vág a késsel. Wesley még épp időben dől hátra, de Owen lendületből megfordítja a pengét és lesújt vele. Ezúttal Wesley nem elég gyors. Felszisszen, hátratántorodik, és a vállához kap. Owen újra lecsap, és Wes a pengét ugyan elkerüli, de Owen szabad kezét nem, ami most ököllel csap le a halántékára. Wesley fél térdre esik, és mielőtt még felkelhetne, Owen a falhoz vágja. Wes válla vörös foltot hagy az egyik szellemajtón, az arca bal oldala pedig vérfoltos, a homlokán lévő vágásból ömlő vér ugyanis mintegy maszkot von az arcára. Wesley összeesik, Owen pedig eltűnik a lépcsőházban. Wesley nagy nehezen feltápászkodik, és utánamegy. Ahogy én is. Felpattanok a földről, a múlt pedig belevész a jelenbe, ahogy végigrohanok a folyosón és felvágtatok a lépcsőn. Közel járok. Hallom fentről a lépéseket. Elhúzok az ötödik emelet mellett – itt még több vér van a lépcsőn. Hallom, ahogy odafent bevágódik a tetőre vezető ajtó, és a dörrenés még mindig visszhangzik, ahogy felérek és kitámolygok a kődémonok kertjébe. És ott vannak. Wesley behúz egyet Owennek. Owen arca oldalra csapódik, és kiélesedik a mosolya, majd Wes újabb ütéssel próbálkozik, de Owen elkapja a kezét, előrerántja és belenyomja a kést a hasába.

AZ ARCHÍVUM /// 379

HARMINC

S

IKOLY BUKIK fel a torkomból, ahogy Owen kihúzza a kést, Wesley pedig lerogy a betonra. – Le vagyok nyűgözve, Miss Bishop – szól Owen, ahogy felém fordul. A nap lenyugvóban van, az árnyékok pedig megsokszorozzák a vízköpőkét. Wesley köhög, próbálna mozogni, de nem sikerül neki. – Tarts ki, Wes – szólok. – Kérlek. Annyira sajnálom. Kérlek. – Előrelépek, de Owen figyelmeztetően Wes fölött tartja a kést. – Igyekeztem elkerülni a létfontosságú szerveket – mondja de ahogy már említettem is, egy kissé berozsdásodtam. Egyik lábát a tető pereme felé nyújtja, ahogy lenéz, a vérfoltos kés pedig még mindig lustán lóg az ujjai között. – Hosszú az út lefelé, Owen. Es elég sok alakulati tag vár a végén. – És nekik lesz elég dolguk a Történetekkel. Ezért vagyok én idefenn.

380 /// VICTORIA SCHWAB

Előhúzza az alakulati kulcsot a zsebéből, kinyújtja és elfordítja a levegőben, mintha ott lenne… egy ajtó. A szemem többször átsiklik fölötte, mire sikerül megtalálnom a széleket. Egy átjáró. A fogak eltűnnek az ajtóban, – Ezért voltál a tetőn akkor is? Hogy megszökj? Ha élve elkaptak volna – mondja, meg mindig a kulcsot szorongatva, kitöröltek volna az életemet. Valahogy el kell csalnom Owent attól az ajtótól, mielőtt átlépné raj-a. Mielőtt elmenekülne. – El sem hiszem, hogy megszöksz – mondom jól kivehető undorral. És ahogy arra számítottam is, Owen elereszti a kulcsot, ami csak úgy lóg a levegőben, miközben lelép a párkányról. – Hogy jutottál ki? – kérdezi. – Titok. – Elfordulok kissé, aztán hátralépek. Az alakulati kulcs húzza a kabátzsebemet. Támad egy ötletem. – Van itt valami, amit nem értek. Még ha alakulati tag voltál is – akkor is csak Történet vagy. – Még egyet lépek. – Meg kellett volna tébolyodnod. Owen kihúzza a kulcsot a levegőből és zsebre teszi, ahogy Wesley testén átlépve felém indul. – Megvan a maga oka, hogy a Történetek megtébolyodnak – mondja. – Nem a harag az, még csak nem is a félelem. Hanem a zavarodottság. Minden idegen. Minden ijesztő. Ezért tébolyodott meg Regina. Ezért tébolyodott meg Ben is.

AZ ARCHÍVUM /// 381

– Ne beszélj az öcsémről. – Még egy lépést hátrálok, és majdnem felbukom az egyik szobor aljában. – Tudtad, hogy mi fog történni. Owen átlépi az egyik szobor letört végtagját, és még csak le sem pillant. – A zavarodottság billenti át őket. És ezért tartják az Archívum tagjait a Különleges gyűjteményekben. Mert a mi Történeteink nem tébolyodnak meg. Mert amikor mi kinyitjuk a szemünket, tudjuk, hogy hol vagyunk. Mi nem vagyunk egyszerűek, nem félünk, és nem lehet minket egykönnyen megállítani. Átcsusszanok két szobor közötti résen, és elvesztem Owent szem elől. Néhány pillanattal később újra felbukkan, követ a vízköpők labirintusában. Jó. Ez azt jelenti, hogy nincs az átjáró közelében. Nincs Wes közelében. – De a többi Történet nem olyan, mint mi vagyunk, Owen. Ok elveszítik a fejüket. – Hát nem érted? Azért tébolyodnak meg, mert elveszettek, zavarodottak. Regina megrémült. Ben is megrémült. De ha megengedték volna, hogy meséljünk nekik az Archívumról, amikor még életben voltak, talán sikerült volna nekik. – Ezt nem tudhatod – mondom, és épp annyi időre tűnök el, amíg kihúzom az alakulati kulcsot a zsebemből és a csuklóm mögé rejtem. – Az Archívum tartozott nekünk egy eséllyel. Elvettek tőlünk mindent. Megérdemeljük, hogy visszakapjunk valamit. De nem, az szabályellenes lenne. Tudja, hogy miért van annyi szabály az Archívumban, Miss Bishop? Mert félnek tőlünk. Rettegnek. Erőssé tesznek minket, elég erőssé, hogy hazudjunk és csaljunk és vadásszunk és öljünk, elég erőssé, hogy 382 /// VICTORIA SCHWAB

felemelkedjünk, hogy kitörjünk. Nekik pedig csak a titkaik és a szabályaik vannak. Tétovázok. Igaza van. Én magam is láttam, láttam a szigorúságukban es a fenyegetéseikben, hogy mennyire fél az Archívum. De ez nem a/t jelenti, hogy amit Owen tesz, az helyes. – A szabályok nélkül – kényszerítem magam – káosz uralkodna. – Hátralépek, és érzem, ahogy egy vízköpő nekinyomódik a váltamnak. Oldalra csusszanok, de közben le sem veszem a szemem Owen-ről. – Ezt akarod, nem? A káoszt? – Én szabadságot akarok – mondja, és továbbra is a nyomomban marad. – Az Archívum börtön, és nem csak a holtak számára. Ezért fogom polconként és fiókonként lerombolni. – Tudod, hogy ezt nem fogom hagyni. Owen előrelép, a kés lazán lóg a kezében. Elmosolyodik. – Te is azt akartad, hogy így legyen. – Sosem akartam ilyesmit. Owen vállat von. – Nem számít. Az Archívum így fogja látni. És téged is feldarabolnak és eldobnak. Semmi vagy számukra. Ne meneküljön tovább, Miss Bishop. Nincs hová futni. Tudom, hogy igaza van. Erre számítok én is. Egy szobrok alkotta körben állok, mind fejetlen, szárnyatlan és túl közel ülnek egymáshoz. Owen úgy néz rám, mintha egy egér lennék, amit sarokba szorított, a szeme a félhomályban is kéken ragyog.

AZ ARCHÍVUM /// 383

– A saját hibáimért vállalom a felelősséget, Owen, de a tieidért nem. Te egy szörnyeteg vagy. – És te nem? Az Archívum tesz minket szörnyetegekké. És aztán megtöri azokat, akik túl erősek, és eltemeti azokat, akik túl sokat tudnak. Oldalra hajlok, ahogy Owen keze előrelendül. Úgy teszek, mintha túl későn vettem volna észre, mintha gyenge lennék. Elkapja a könyökömet, nekiszorít az egyik démonnak, a karjával ketrecbe zár. És aztán elmosolyodik, és annyira magához húz, hogy a véres kés hegyét a vállamnak támaszthassa. – Én nem ítélkeznék olyan gyorsan. Nem vagyunk mi annyira különbözőek. – Te csavartad ki úgy a dolgokat, hogy ezt higgyem. Csalással nyerted el a bizalmamat, elhitetted velem, hogy egyformák vagyunk, de én egyáltalán nem vagyok olyan, mint te, Owen. A homlokát az enyémhez támasztja. Elönt a csend, én pedig gyűlölöm. – Csak azért, mert nem tudsz bennem olvasni – mondja az nem jelenti azt. hogy én sem tudok benned. Láttalak belülről. Láttam a sötétséget és az álmaidat és a félelmeidet, és az egyetlen különbség az köztünk, hogy én teljes valójában ismerem az Archívumot és a bűneit, te pedig még csak most kezded kapiskálni. – Ha arról beszélsz, hogy képtelen vagyok leállni, azt már magam is tudom.

384 /// VICTORIA SCHWAB

– Nem tudsz te semmit – sziszegi Owen, és magához szorít. Üres kezemmel megkapaszkodom a hátában, a kulcsot tartó kezemet pedig felemelem mögötte. – De én megmutathatnám – mondja lágyan. – Ennek nem kell így véget érnie. – Kihasználtál. – Ahogy ők is – mondja. – De én megadom neked azt az egyet, amit ők sosem adtak és nem is fognak. A választás lehetőségét. Becsúsztatom a kulcsot a semmibe Owen háta mögött, és elkezdem elfordítani. Papi azt mondta, hogy teljes kört kell leírnia, de félúton a levegő ellenáll, egybeforr a fémmel, mintha zár formálódna körülötte. A kulcsból különös érzés szivárog fel az ujjamba, ahogy a semmiből megképződik az ajtó, alig látható, ám mégis ott van, egy árnyék, ami Owen háta mögött lebeg a levegőben. Owen szemébe nézek, nem engedem el a tekintetét. A szeme olyan hideg és üres és kegyetlen. Most nincsenek pillangók, nincsenek véletlen érintések, nincsenek elkapott mosolyok. így sokkal könnyebb. – Sosem segítenék neked, Owen. – Nos, akkor majd segítek én neked – mondja. – Megöllek, mielőtt még ők ölnének meg. Erősen kapaszkodom a kulcsba, de a másik karommal elengedem Owent. – Hát nem veszed észre? – Mit nem veszek észre? – Vége a napnak – mondom, és tovább fordítom a kulcsot. Owen szeme döbbenten tágra nyílik, ahogy meghallja a kattanást a háta mögött, de addigra már túl késő. Abban a pillanatban, ahogy a kulcs teljesen körbeér, az ajtó AZ ARCHÍVUM /// 385

robbanásszerű erővel vágódik hátra, ám nem a Sikátor sötét folyosóira nyílik vagy az Archívum fehér termeibe, hanem a végtelen feketeségbe: egy lyukba, egy csillagok nélküli űrbe. Egy semmibe. Egy seholba. Mint ahogy Papi is figyelmeztetett. De Papi nem tudta átadni az iszonyatos erőt, a húzást, mint amikor a repülő nyitott ajtaján kizúdul a levegő. A semmi szívóereje hátrarántja Owent, és a kést a feketelyuk egyszerre szippantja be őt és ránt engem is magával, de én minden maradék erőmmel egy vízköpő törött karjába kapaszkodom. Az erőszakos szél az ajtóban megcsavarodik, és miután felemésztette a Történetet, megfordul, és az arcomba vágja az ajtót. Nem marad semmi utána. Még egy ajtó sem, csak a kulcs, amit Roland kölcsönzött nekem, ami még mindig a levegőben lóg, beszorulva a láthatatlan zárba, a madzag pedig még mindig himbálózik a széltől. Összecsuklik a térdem. Aztán valaki reszkető köhögést hallat. Wesley. Kihúzom a kulcsot, majd futásnak eredek, átrohanok a vízköpők labirintusán a tető széléig, ahol összegömbölyödve ott hever Wesley egy egyre terjedő vörös foltban. Lekuporodom mellé. – Wes. Wes, kérlek, szedd össze magad. Az állkapcsát összeszorítja, a tenyerét a hasához nyomja. Még mindig nincs rajtam a gyűrűm, megfogom a karját és megpróbálom a nyakam köré tekerni, felszisszen és akkor fájdalom félelem düh fel-le a folyosón nincs otthon hol van hol

386 /// VICTORIA SCHWAB

van nem lett volna szabad itt hagynom és valami feszes mint a pánik, mielőtt arra koncentrálhatnék, hogy talpra állítsam. – Sajnálom – suttogom, ahogy felhúzom, ahogy elönt Wesley félelme és fájdalma, miközben belém áramlanak a gondolatai. – Fel kell állnod. Annyira sajnálom. A szemkontúrtól fekete könnyei csordulnak végig az arcán. Zihálva lélegzik, ahogy centinként támogatom az ajtó felé. Vörös nyomot hagy maga után. – Mac – szól összeszorított fogakkal. – Sssss. Rendben van. Nem lesz semmi baj. – És ez olyan szörnyű hazugság, hiszen hogy lehetne rendben, amikor ennyi vért veszít? Sosem érünk le. Nem fogja kibírni, míg megérkezik a mentő. Orvos kell neki. Patrick kell neki. Elérünk a tető ajtajáig, én pedig beleillesztem az alakulati kulcsot a zárba. – Szétrúgom a segged, ha meghalsz itt nekem, Wes – mondom, és közelebb húzom magamhoz, ahogy balra fordítom a kulcsot, és bevonszolom West az Archívumba.

AZ ARCHÍVUM /// 387

HARMINCEGY

A

HALÁLOD ELŐTTI napon megkérdezem, hogy félsz-e. – Minden végei ér – mondod. –De félsz? – kérdezem. Olyan sovány vagy. Nem csontsovány, hanem inkább mint a szögesdrót, a bőröd pedig papír a tetején. – Amikor először hallottam az Archívumról. Kenzie – mondod, miközben füst szivárog ki a szád sarkán minden alkalommal, amikor megérintettem valakit vagy valamit, azt gondoltam: Ennek nyoma marad. Az életem minden pillanatának nyoma marad. Hogy így le lehet bontani az életet. Gyönyörködtem a dolog logikájában, a biztosságában. Nem vagyunk más, mint feljegyzett pillanatok sokasága. Így gondoltam akkoriban. Anyu frissen festett verandakorlátján nyomod el a cigarettát. – Aztán szemtől szembe találkoztam az első Történetekkel, és nem könyvek voltak, nem listák és nem akták. Nem akartam elfogadni, de az a helyzet, hogy 388 /// VICTORIA SCHWAB

emberek voltak. Emberek másolatai. Mert egyetlen módon lehet csak megörökíteni egy embert: nem szavakban, néni képekben, hanem csontban és bőrben és emlékekben. A cigarettával azt a három vonalat rajzolod a hamuba. – Nem tudom, hogy ennek meg kellene-e rémítenie vagy éppen meg kellene vigasztalnia, hogy minden így meg van örökítve. Hogy valahol az én Történetem is írja magát. Apu bokrai közé dobod a csikket, de nem söpröd le a hamut a korlátról. – Ahogy mondtam is, Kennie. Minden véget ér. Nem félek a haláltól – mondod halvány mosollyal. – Csak azt remélem, lesz annyi eszem, hogy halott is maradjak /// ELŐSZÖR A ZAJ tűnik fel. Azon a helyen, ahol kötelező a csend, most fülsiketítő a ricsaj, csapkodás és kaparászás és dörömbölés, ami még a holtakat is felébresztené. És szemmel láthatóan fel is ébreszti őket. Az íróasztal mögötti ajtó tárva-nyitva áll, mögötte pedig láthatóvá válik a káosz, a hatalmas tér teli felborított polcokkal, rohangáló emberekkel, akik csapatokra szakadva indulnak neki a folyosóknak, utasításokat kiabálnak és mindannyian túl messze vannak. Papi itt van. Ben is itt van. Wes a karjaimban haldoklik, és senki nincs az asztalnál. Hogy létezik, hogy senki nincs az asztalnál? – Segítség! – kiáltom, de a szót elnyeli a körülöttem összeomló Archívum zaja. – Valaki! – Wesley térde AZ ARCHÍVUM /// 389

összecsuklik, és engem is magával ránt a súlya. – Gyerünk, Wes, kérlek. – Megrázom. Nem válaszol. – Kérlek! – kiáltom újra, ahogy kitapintom a pulzusát, és ezúttal lépteket hallok, és amikor felnézek, Carmen lép be az ajtón, bezárva azt maga után. – Miss Bishop? – Carmen, annyira örülök, hogy látom. Carmen homlokráncolva Wesley testére pillant. – Mit keresnek itt? – Kérem, segítenie kell… – Hol van Owen? A döbbenet megüt, az egész világ lelassul. És aztán meg is áll. Végig Carmen volt az. Az archívumi kés Jackson kezében. Az, hogy Hooper neve túl későn tűnt fel a listámon. Az, hogy Jackson másodjára is megszökött. A gyűjteményben terjedő romlás. Marcus Elling, Eileen Herring és Lionel Pratt módosítása. Az, hogy Wesley területe kezelhetetlenné vált a tárgyalás után. Az, hogy Owen a szabadulása pillanatában üzenetet kapott. Végig ő volt. Wesley levegő után kap és vért köhög fel. – Carmen – szólok olyan nyugodtan, ahogy csak bírok –, nem tudom, honnan ismeri Owent, de most Wesleynek kell segítséget szereznünk. Nem hagyhatom… Carmen nem mozdul. — Mondja meg, mit tett Owennel. – Meg fog halni! – Akkor jobb lesz, ha gyorsan mondja. – Owen semmivé lett — csattanok fel. 390 /// VICTORIA SCHWAB

– Micsoda? – Sosem fogja megtalálni – mondom. – Elment. – Senki sem megy el – mondja. – Nézze csak meg Reginát. – Maga ébresztette fel. Carmen összevonja a szemöldökét. – Maga igazán lehetne együttérzőbb. Végül is maga meg felébresztette Bent. – Mert maga manipulált. És elárulta az Archívumot. Eltussolta az Owen által elkövetett gyilkosságokat. Történeteket módosított. Miért? Miért tenne ilyesmit érte? Carmen feltartja a kezét, hogy láthassam a kézfejébe metszett három vonalat. Az Alakulat jele. – Egyszer régen együtt voltunk. Mielőtt még előléptettek volna. Maga nem az Alakulat tagja. Magának sosem volt társa. Ha lett volna, megértené. Bármit megtennék érte. És meg is tettem. – Wes olyan, mintha a társam lenne – mondom, és végighúzom a kezem a kabátján, míg meg nem találom az összecsukott bo botot. – És maga épp most öli meg. Nagy nehezen felhúzom magam, de a látásom elhomályosul, ahogy felállok. A csuklóm egyetlen pöccintésére szétnyílik a bot. Legalább valamibe kapaszkodhatom. – Maga nem árthat nekem, Miss Bishop – mondja megsemmisítő tekintettel. – Azt hiszi, azért vagyok itt, mert így döntöttem? Azt hiszi, hogy bárki is feladná a kinti életét ezért a helyért? Dehogy adnák. Nem is adják. És most először veszem észre a karcolásokat a karján, a vágásokat az arcán. Mindegyik vékony, vértelen vonal. – Maga halott. – A Történetek a halottakról készült feljegyzések – mondja. – De igen, mi itt mind Történetek vagyunk. – Felém indul, AZ ARCHÍVUM /// 391

elvágja az ajtó és az Archívum többi része felé vezető utat. – Visszataszító, nemde? Gondoljon bele: Patrick, Lisa, még Roland is. Es magának senki sem mondta. – Mikor halt meg? Nem sokkal Regina után. Owen annyira összetört a húga nélkül, annyira dühös volt az Archívumra. Csak azt akartam, hogy újra motyogjon. És azt gondoltam, Regina talán segítene. Végül akkora bajt csinált, hogy nem tudtam megmenteni. – És akkor zöld szeme tágra nyílik. – De tudtam, hogy visszahozhatom. – Akkor miért várt ilyen sokáig? Carmen még közelebb lép. – Azt hiszi, hogy ezt akartam? Azt hiszi, hogy nem hiányzott minden áldott nap? Át kellett helyeztetnem magam más fiókokba, megvárni, míg elfeledkeznek rólam, mikor nyomom vész, és akkor – összeszűkül a szeme – várnom kellett, hogy Őrző kerüljön a Coronadóba. Valaki fiatal, befolyásolható. Valaki, akit Owen felhasználhat. Felhasználhat. A szó végigkúszik a bőrömön. Az Archívum összeomlása egyre hangosabb, Carmen pedig hátrapillant. – Hihetetlen, milyen egyszerű egy kis zajt csinálni. Abban a pillanatban, amikor félrenéz, nekifutok az ajtónak. Minden erőmet beleadom, de Carmen a karomat elkapva leránt a kőpadlóra. Az ajtó kinyílik, beáramlik a káosz és a zaj, de mielőtt még felállhatnék. Carmen rám ül, és a nyakamhoz szorítja a botot. – Hol. Van. Owen? – kérdezi. Néhány méterrel arrébb Wesley felnyög. Nem érem el. 392 /// VICTORIA SCHWAB

– Kérem – zihálom. – Ne aggódjon – mondja Carmen. – Nem sokára vége lesz, és akkor visszajön. Az Archívum nem engedi el az embert. Addig szolgálunk, míg meg nem halunk, és amikor meghalunk, felébresztenek a polcon, aztán tesznek egy soha vissza nem térő ajánlatot. Vagy felkelünk és dolgozunk tovább, vagy örökre ránk zárják a fiókot. Nem valami nagy választás, mi? – Carmen lenyomja a botot. – Hát nem érti, miért gyűlölte annyira Owen ezt a helyet? Az ajtón túl, Carmen válla mögött embereket látok. A bot és a nyakam közé préselem az ujjam, és segítségért kiáltok, mielőtt még Carmen belém fojtaná a szót. – Mondja meg, mit tett Owennel – parancsolja. Emberek jönnek, elrohannak az asztal mellett, de Carmen nem veszi észre őket, mert minden félelmét, dühét és figyelmét rám koncentrálta. – Hazaküldtem – mondom. Aztán sikerül felemelni a lábamat, és lerúgom magamról Carment, aki nekiesik Patricknek és Rolandnak. – Mi a lőne? – morogja Patrick, ahogy leszorítják Carmen karját. – Vissza fog jönni – sivítja Carmen, ahogy térdre kényszerítik. – Sosem hagyna itt engem… – A szeme tágra nyílik, ahogy eltűnik belőle az élet. A Könyvtárosok elengedik, ő pedig a holtteher émelyítő puffanásával rogy le a földre. Patrick még mindig szorítja a csillogó aranykulcsát. Köhögve levegő után kapkodok, ahogy a terem megtelik zajjal, nemcsak az ajtón át beáramló káosz zajával, hanem kiabálással is. AZ ARCHÍVUM /// 393

– Patrick! Siess! Ahogy megfordulok, látom, ahogy Lisa és két másik Könyvtáros Wesley mellett térdelnek. Wes nem mozog. Nem bírok a testére nézni, így az ajtón át az Archívumba meredek, a rohangáló emberekre, akik hatalmas zajjal ajtókat torlaszolnak el. Hallom, ahogy Patrick azt kérdezi: – Van pulzusa? A kezem egyfolytában reszket. – Egyre lassul. Sietned kell. Úgy érzem, hogy mindjárt darabokra hullok, de már nincs bennem semmi, ami tovább törhetne. – Nagyon sok vért vesztett. – Hozzátok gyorsan. Egy Könyvtáros, akit még sosem láttam, megérinti a könyökömet, és az íróasztalnál álló egyik székhez vezet. Beleroskadok. A Könyvtáros nyakán mély vágás látszik. Nincs nyoma vérnek. Behunyom a szemem. Tudom, hogy megsérültem, de már nem érzem. – Miss Bishop. – Pislogok, és mire kinyitom a szemem, Roland térdel a székem mellett. – Kik ezek az emberek? – kérdezem, mert még mindig a várótermen túl darabokra hulló világra fókuszálok. – Az Archívumnak dolgoznak. Némelyikük Könyvtáros. Mások magasabb rangúak. Megpróbálják megfékezni az állományromlást. Újabb fülsiketítő csattanás. – Mackenzie… – Roland megragadja a szék karfáját. Véres a keze. – El kell mondania, mi történt. 394 /// VICTORIA SCHWAB

El is mondom. Elmondok neki mindent. És amikor végzek, azt mondja: – Menjen haza. A vörös csíkra nézek a padlón. Lezárt szemhéjam mögött látom, ahogy Wes összeesik a tetőn, ahogy elviharzik, ahogy ott ül Angelli lakása előtt, ahogy megtanít lebegni, ahogy velem vadászik, ahogy olvas nekem egy kovácsoltvas széken ülve, ahogy megmutatja a kertet, ahogy az éjszaka közepén ott támasztja a falat a folyosón, arcán azzal görbe mosollyal. – Nem veszíthetem el West – suttogom. – Patrick megtesz minden tőle telhetőt. Visszanézek Wes testére. Eltűnt. Carmen teste is eltűnt. Parick is eltűnt. Lenézek a kezemre. A rászáradt vér megrepedezett a tenyeremen. Pislogok. Rolandra koncentrálok. A piros tornacipőjére és a szürke szemére és az akcentusára, amit sosem tudtam hova tenni. – És ez igaz? – kérdezem. – Mi igaz? – kérdez vissza Roland. – Hogy minden Könyvtáros… hogy maguk mind halottak? Roland elkomorodik. – Mióta… – Egyáltalán melyik szót keresem? Halott? Arra képeznek ki minket, hogy úgy gondoljunk a Történetekre, mintha valami mások lennének, kevesebbek az embereknél, de hogyan lehetne Roland kevesebb, mint egy ember? Szomorúan elmosolyodik. – A visszavonulásomra készültem. – Úgy érti, hogy visszatért volna halottnak. – Bólint. Megborzongok. – Van itt egy üres polc, amelyen a maga neve és évszámai állnak?

AZ ARCHÍVUM /// 395

– Van. És már kezdett vonzónak tűnni a kilátás. De aztán behívtak arra a megbeszélésre. Egy beiktatási szertartásra. Valami buggyant vénembert jött az unokájával. – Feláll, engem is felsegít. – És nem bántam meg. Most pedig menjen haza. Roland elkísér az Archívum ajtajáig. Egy férfi, akit nem ismerek, odalép, és fojtott, sürgető hangon kezd beszélni. Azt mondja, hogy az állományromlás még mindig folyamatban van, de más fiókokból is hívtak be embereket. Egész részlegeket zárnak le, hogy megakadályozzák a terjedést. A rendes gyűjtemény majdnem felét le kellett zárni. A vörös részleg és a Különleges gyűjtemény épen maradt. Roland megkérdezi, hogy Papi és Ben biztonságban vannake. Megjelenik az Alakulat, ám szemtelen mosolyuk helyét most zord, fáradt kifejezés vette át. Jelentik, hogy a Coronadóban rendeződött a helyzet. Nincsenek sérültek. Két Történet kijutott, de üldözik őket. Wesleyről kérdezek. Azt mondják, majd hívatnak, amikor megtudnak valamit. Azt mondják, hogy menjek haza. Megint Wesleyről kérdezek. Megint azt mondják, hogy menjek haza.

396 /// VICTORIA SCHWAB

HARMINCKETTŐ

A

HALÁLOD NAPJAN azt mondod, hogy ajándék a képességem. A halálod napján azt mondod, hogy született tehetség vagyok. A halálod napján azt mondod, hogy elég erős vagyok. A halálod napján azt mondod, hogy minden rendben lesz. Ezek közül egyik sem igaz. Az elmúlt évek és hónapok és napok során megtanítottál nekem mindent, amit most tudok. De a halálod napján nem mondasz semmit. Eldobod a cigarettádat, beesett arcodat a hajamra bájtod, és nem mozdulsz, mígnem már azt hiszem, elaludtál. Aztán felegyenesedsz, a szemembe nézel, és abban a pillanatban tudom, hogy amikor felébredek, te már nem leszel velem. Másnap reggel a kulcsod alatt egy lap vár az asztalomon. De a lap üres, kivéve az Archívum jelét. Anyu a konyhában van, sír, apu most az egyszer hazajött az iskolából, és ott ül AZ ARCHÍVUM /// 397

mellette. És ahogy a hálószoba ajtajához szorítom a fülemet és próbálok valamit meghallani a szívverésemen kívül, azt kívánom, bárcsak mondtál volna valamit. Jó lett volna, ka van néhány szó, amibe belekapaszkodhatok, mint annyiszor korábban. Évekig ébren fekszem, elképzelem azt a búcsúzást, újraírom azt a levelet, és a nehéz csend vagy a három vonal helyett pontosan azt mondod, amit hallanom kell, amit tudnom kell ahhoz, hogy ezt túléljem. /// MINDEN ÉJJEL ugyanaz a rémálmom kísért. Ott állok a tetőn, a vízköpők körébe zárva, a karmaik és karjuk és szárnyuk úgy tart, mint egy kőketrec. Aztán megremeg előttem a levegő, hullámzani kezd, az ajtó pedig alakot ölt, úgy folyik ki az égből, mintha vér lenne, mígnem végül szilárd és sötét lesz. Nyitógomb is van rajta és a gomb elfordul, az ajtó kinyílik: Owen Chris Clarke áll ott űzött tekintettel és a gyilkos késével. Kilép a betontetőre, és a kődémonok meg erősebben szorítanak, ahogy közelít hozzám. – Majd én kiszabadítalak — mondja, mielőtt belevágná a kést a mellkasomba, én pedig felébredek. Minden éjjel ezt álmodom, és minden éjjel a tetőn kötök ki, ahol a démonok alkotta körben az ajtó nyomai után kutatok. Szinte semmi fele az űrnek, amit én hoztam létre, semmi, csupán a leghalványabb hullámzás, mint egy repedés a világon,

398 /// VICTORIA SCHWAB

és amikor behunyom a szemem es nekinyomom a kezem annak a helynek, semmi sincs ott. Minden éjjel ezt álmodom, és minden nap ellenőrzőm a listámon, nem hívattak-e. A papír mindkét oldala üres, ahogyan az incidens óta állandóan, és a harmadik napra annyira megijedek, hogy esetleg elromlott a lista, hogy előveszek egy tollat és magam írok egy üzenetet, nem törődve azzal, hogy ki találja meg. Kérem, tájékoztassanak a fejleményekről. Senki sem válaszol. Újra megkérdezem. És újra. És újra. És minden alkalommal csend és üres papír a válasz. Pánik lesz úrrá meggyötört testemen. Ahogy a zúzódásaim gyógyulnak, úgy uralkodik el rajtam a félelem. Mostanra már kapnom kellett volna valami hírt. Mostanra már tudnom kéne. A harmadik reggelen apu Wesről kérdez, és elszorul a torkom. Alig tudok kinyögni valami átlátszó hazugságot. És amikor a harmadik nap végén egy üzenet végre megjelenik a lapomon…

Kérem, jelentkezzen az Archívumban. – A. Mindent otthagyok, és rohanok. Lehúzom a gyűrűt, és előveszem az alakulati kulcsot a zsebemből – Owen magával vitte az Őrzőkulcsomat a semmibe és becsúsztatom a hálószobaajtóm zárjába. Mély lélegzetet veszek, balra fordítom a kulcsot, és belépek az Archívumba. AZ ARCHÍVUM /// 399

A fiók még mindig próbálja magát összeszedni, a legtöbb ajtó még mindig zárva van, de a káosznak vége, a zaj tompa, állandó morajlássá halkult, mint egy lehűlő motor hangja. Még a küszöböt sem lépem át, amikor már nyitom a számat, hogy Wesről kérdezzek, de aztán felnézek. és a kérdés a torkomon akad. Roland és Patrick mindketten az asztal mögött állnak, előttük pedig egy elefántcsontszínű kabátot viselő nő áll. Magas és vékony, vörös haja, krémszínű bőre és kellemes arca van. Fekete szalagon éles aranykulcs lóg a nyakában, a kezén méret után készített fekete kesztyűt visel. Van benne valami nyugodt, ami nem vág egybe a sérült Archívum morajlásával. A nő kecsesen előrelép. – Miss Bishop – szól kedves mosollyal. – Agatha vagyok.

400 /// VICTORIA SCHWAB

HARMINCHÁROM

A

GATHA, A BELSŐ ellenőr. Agatha, aki eldönti, hogy egy Őrző alkalmas-e a szolgálatra, vagy elbocsátandó. Kitörlendő. Az arca teljességgel kifürkészhetetlen, de Patrick zord arckifejezése nyilvánvaló, mint ahogy a Roland szemében tükröződő félelem is. Hirtelen úgy érzem, mintha a terem tele lenne törött üvegcserepekkel, és nekem azokon kellene átsétálnom. – Köszönöm, hogy eljött – mondja. – Tudom, hogy mostanában sok mindenen ment keresztül, de beszélnünk kell… – Agatha – szól Roland. Könyörgés hallatszik a hangjában. – Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt most hagynánk… – Igazán csodálatra méltó az atyai gondoskodásod. – Agatha arcán apró, csúfondáros mosoly villan. – De ha Mackenzie nem bánja… – Egyáltalán nem bánom – felelem olyan nyugalommal, amelyet egyáltalán nem érzek.

AZ ARCHÍVUM /// 401

– Remek – mondja Agatha, majd visszafordul Roland és Patrick felé. – Mindketten kimerültnek tűntök. Most bizonyára rengeteg a tennivalótok. Patrick rám sem néz, úgy távozik. Roland tétovázik, és a tekintetemmel kérlelem, hogy mondjon valamit Wesleyről, de a kérésem válasz nélkül marad, ahogy Roland visszavonul az Archívumba, bezárva maga után az ajtót. – Nagyon izgalmas néhány napban volt része – mondja Agatha. – Üljön le. Leülök. Ő az asztal túlsó oldalán foglal helyet. – Mielőtt elkezdenénk, úgy hiszem, van önnél egy kulcs, amelynek nem kellene ott lennie. Kérem, tegye az asztalra. Megdermedek. Ez az egyetlen kiút az Archívumból – a hátam mögött lévő ajtó és az kulccsal nyílik. Kényszerítem magam, hogy kivegyem Papi régi alakulati kulcsát a zsebemből, és leteszem kettőnk közé az asztalra. Minden erőmre szükségem van, hogy elhúzzam a kezem és ott hagyjam a kulcsot. Agatha összekulcsolja a kezét, és jóváhagyóan bólint. – Ön semmit nem tud rólam, Miss Bishop – mondja, ami nem igaz de én ismerem önt. Ez a munkám. Tudok önről és Owenről és Carmenról. És tudom, hogy sok minden tudomására jutott az Archívumról. Leginkább olyasmi, amelynek jobban örültünk volna, ha a megfelelő időpontban derül ki. Bizonyára vannak kérdései. Hát persze, hogy vannak kérdéseim. Csak kérdéseim vannak. És csapdának is tűnik a lehetőség, de tudnom kell. – Az elmúlt támadások során az egyik barátom megsérült egy Történettel való küzdelemben. Tudja, hogy mi történt vele? 402 /// VICTORIA SCHWAB

Agatha elnézően mosolyog. – Wesley Ayers életben van. Ez a négy legnagyszerűbb szó, amelyet valaha is hallottam. – Nem sokon múlt – teszi hozzá. – Még mindig lábadozik. De megkapó a hűsége. Igyekszem megnyugtatni megtépázott idegeimet. – Úgy hallottam, ez fontos tulajdonság az Alakulatnál. – Hűséges és ambiciózus – jegyzi meg. – Van még valami, amit meg akar kérdezni? Az aranykulcs megcsillan a fekete szalagon, és tétovázom. – Például – veti fel Agatha vidáman – el tudom képzelni, hogy azon tűnődik, miért tartjuk titokban a Könyvtárosok származását. Miért tartunk titokban oly sok dolgot. Agathának veszedelmesen könnyed a modora. Mint Lyndsey, ő is olyannak tűnik, akit az ember kedvelni akar. Egyáltalán nem bízom benne, de azért bólintok. – Az Archívumban elengedhetetlen a személyzet – mondja. – Mindig kellenek Őrzők a Sikátorba. Mindig kell Alakulat az Odakibe. És mindig kellenek Könyvtárosok az Archívumba. Ez egy választás, Mackenzie, ezt tudnia kell. Csak az a kérdés, mikor ajánljuk fel a választás lehetőségét. – Megvárják, amíg meghalnak – mondom, és igyekszem a megvetést kiszűrni a hangomból. – Akkor ébresztik fel őket a polcon, amikor nem tudnak nemet mondani. – Nem fognak nemet mondani, Mackenzie, és ez nagyon nem ugyanaz, mintha nem tudnának. – Előredől a székben. – Őszinte leszek magával. Szerintem megérdemel egy kis őszinteséget. Az Őrzők az Őrzők munkája miatt aggódnak, és megnyugodhat, hogy amikor eljön a megfelelő idő, értesülnek az Alakulatról. Az Alakulat az Alakulat munkája miatt AZ ARCHÍVUM /// 403

aggódik, és ha eljön a megfelelő idő, értesülnek a könyvtárosokról. Úgy találjuk, az a legkönnyebb módja annak, hogy az emberek a dolgukra koncentráljanak, ha egyszerre csak egy dologra kell koncentrálniuk. A kérdés csupán az, hogy a nagyszámú zavaró tényezőt figyelembe véve, ön tud-e továbbra is koncentrálni? Engem kérdez, de tudom, hogy a sorsom nem az én döntésemben rejlik, hanem az övében. Elvarratlan szál vagyok. Owen elment. Carmen elment. De én itt vagyok. És mindezek után, vagy éppen mindezek ellenére, emlékeznem kell. Nem akarom, hogy kitöröljenek. Nem akarom, hogy kivágják az Archívumot az életemből. Nem akarok meghalni. A kezem reszketni kezd, úgyhogy összekulcsolom az asztal lapja alatt. – Mackenzie? – sürget Agatha. Csak egy dolgot tehetek, és bár nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek rá, de nincs más választásom. Elmosolyodom. – Anyám mindig azt mondja, hogy egy forró zuhany és egy jó alvás mindenre orvosság. Agatha halk, tökéletes nevetést hallat. – Már értem, miért küzd annyira magáért Roland. Feláll, megkerüli az asztalt, a keze finoman súrolja az asztal lapját. – Az Archívum egy gépezet – mondja. – Egy gépezet, amelynek célja a múlt védelmezése. A tudás védelmezése. – A tudás hatalom – mondom. – Ezt szokták mondani, nemde? – Valóban. De a hatalom rossz kezekben, túl sok kézben veszélyhez és széthúzáshoz vezet. Láthatta, hogy már ketten is mekkora kárt tudnak okozni. 404 /// VICTORIA SCHWAB

Leküzdöm a kísértést, hogy elfordítsam a tekintetem. – A nagyapám mindig azt mondta, hogy minden vihar egy kis szellővel kezdődik. Agatha mögém lép, én pedig belekapaszkodom a szék lapjába. – Nagyon bölcs embernek hangzik – mondja. Egy kéz a szék háttámlájára nehezedik. – Az is volt – felelem. Es aztán behunyom a szemem, mert tudom, hogy mi következik. Elképzelem, ahogy az aranykulcs átsiklik a széken és belemélyed a hátamba. Azon tűnődöm, vajon fog-e fájni, amikor kivájják belőlem az életem. Nagyot nyelek és várok. De semmi nem történik. – Miss Bishop – szól Agatha. – A titkok kellemetlen kényszert jelentenek, de megvan a maguk helye és célja itt. Megvédenek minket. És megvédik azt, ami fontos számunkra. – A fenyegetés nagyon kifinomult, de nyilvánvaló. – A tudás hatalom – mondja végül, és amikor kinyitom a szemem, épp megkerüli a széket de a tudatlanság lehet áldás. – Egyetértek – mondom, és a szemébe nézek. – De ha egyszer megtudunk valamit, onnan nincs visszaút. Igazából nincs. Kivájhatják valakinek az emlékeit, de attól még nem lesznek ugyanazok, mint előtte. Csak teli lesznek lyukakkal. Ha választhatok, én inkább megtanulnék együtt élni azzal, amit tudok. Csend telepszik ránk, mígnem végül Agatha elmosolyodik. – Reméljük, hogy jól döntött. – Valamit előhúz elefántcsontszínű kabátja zsebéből, a tenyerembe helyezi, majd kesztyűs kezével ráhajtogatja az ujjaimat. AZ ARCHÍVUM /// 405

– Reméljük, hogy én is jól döntöttem – mondja, még mindig a kezemet fogva. Amikor elveszi a kezét, egy Őrzőkulcsot találok a tenyeremben, ami könnyebb, mint amit Papitól örököltem, és újabb is, de mégis csak egy fogó, egy szár és fogak, legfőképpen pedig a lehetőség, hogy hazamehessek. – Ez minden? – kérdezem halkan. Agatha az asztalra támaszkodik. – Egyelőre.

406 /// VICTORIA SCHWAB

HARMINCNÉGY

A

BISHOP TELE van emberekkel. Még csak két napja annak, hogy szemtől szemben ültem Agathá-val és a kávézó még koránt sincs kész – a berendezések felét még le sem szállították –, de a nem túl sikeres lakásavató muffinok után anyu ragaszkodott hozzá, hogy tartsunk egy zártkörű megnyitót a lakóknak ingyen kávéval és sütivel. Anyu ragyog és kiszolgál és cseveg, és bár gyanúsan nagy fordulatszámon pörög, azért boldognak tűnik. Apu három vagy négy fickóval a kávéról beszélget, miközben bevezeti őket a pult mögé, hogy megmutassa az új darálót, amire anyu végül csak hajlandó volt beruházni a kedvéért. Három gyerek, köztük Jill, a belső udvaron ül, lógatják a lábukat a napon, jeges innivalókat kortyolgatnak és megosztoznak egy muífinon. Egy kislány az egyik sarokasztalnál kék zsírkrétával rajzol egy alátétre. Anyu csak kéket rendelt. Ben kedvencét. Ms. Angelli megcsodálja a vörös kőrózsát a padlón. És csodák csodájára Nix széke megjelenik az egyik asztal mellett a belső udvaron, ölében az Isteni színjátékkal, és amikor Betty nem figyel, lepöcköli a hamut a földre. A hely csordultig van emberekkel. AZ ARCHÍVUM /// 407

És mindeközben négy szóba kapaszkodom – Wesley Ayers életben van –, mert még mindig nem találkoztam vele. Az Archívum még mindig zárva van, a listám még mindig üres, és csak ez a négy szó, valamint Agatha figyelmeztetése kattog a fejemben. – Mackenzie Bishop! Lyndsey rám veti magát, átkarolja a nyakamat, én pedig felszisszenek és hátratántorodom. A hosszú ujjú póló és a kötény alatt még mindig zúzódások és kötések tarkítanak. Rajtam van a gyűrűm, így Lyndsey úgy hangzik, mint az eső és harmónia és túl hangos nevetés, de a zaj megéri, és nem húzódom el vagy tolom el magamtól. – Hat eljöttél – mondom mosolyogva. Jól esik mosolyogni. – Naná. Egyébként klassz a kötényed – mutat az elején lévő hatalmas 5 betűre. – Anyuék is itt vannak valahol. És szép munkát végzett Mrs. Bishop, a hely tele van! – Ingyen kávé és cukor, a biztos recept az új barátságokhoz – mondom, miközben anyám az asztalok között röpköd. – Később rendesen is körbe kell vezetned… Hé, az ott nem Satírsrác? Lvnds az udvari ajtó felé int a fejével — és minden megáll. A szeme fáradt, a bőre kissé túl sápadt, de itt van a tüskés hajával és kihúzott szemével és zsebre dugott kezével. Es mintha megérezné magán a tekintetemet, Wes meglát és felragyog. – Ő az – mondom, miközben valami összeszorítja a mellkasomat. De ahelyett, hogy átvágna a zsúfolt kávézón, az előcsarnok felé int és kisétál. 408 /// VICTORIA SCHWAB

– Akkor menj már – mondja Lynds, és kuncogva meglök. – Majd kiszolgálom magam. – Áthajolva a pulton felkap egy sütit. Leveszem a kötényemet, odadobom Lyndseynek, majd Wes után megyek az előcsarnokba, ahol még többen ácsorognak kávéval a kezükben, majd végig a folyosón, át a könyvtáron, míg végül kiérünk a kertbe. Amikor belépünk a moha és indák világába, Wesley megáll, felém fordul, én pedig megölelem, elmerülök a zajban, ahogy beborít a dob, basszus és a metálzene, és elmossa a legutóbbi érintésünkről maradt fájdalmat és bűntudatot és félelmet és vért. Mindketten összerezzenünk, de nem engedjük el egymást. Hallgatom Wes hangját, ami olyan fura és állandó, mint a szívverés, és aztán biztosan túl erősen szoríthatom, mert felszisszen, és azt mondja: – Csak finoman –, majd megtámaszkodik az egyik pad háttámláján, közben a hasára szorítja a kezét. – Esküszöm, te csak ürügyet keresel, hogy megtapogathass. – Lebuktam – mondom, és behunyom a szemem, mert hirtelen mintha szúrni kezdene. – Annyira sajnálom – motyogom bele az ingébe. Wes elneveti magát, aztán felszisszen fájdalmában. – Ne sajnáld. Tudom, hogy nem bírsz magaddal. Kínosan felnevetek. – Nem az ölelésről beszélek, Wes. – Hát akkor miért kérsz elnézést? Hátrahúzódom, és Wes szemébe nézek. – Mindenért, ami történt. – Wes a homlokát ráncolja. Szörnyű érzésem támad. – Wes – szólok lassan –, ugye emlékszel?

AZ ARCHÍVUM /// 409

Wesley zavartan néz rám. – Emlékszem, hogy megbeszéltük, hogy együtt megyünk vadászni. Pontban kilenckor. – Leereszkedik a padra. – De hogy őszinte legyek, a másnapból semmire nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy leszúrtak volna. Patrick azt mondta, ez normális. A trauma miatt. Mindenem sajog, ahogy leroskadok mellé a padra. – Igen… – Mire kellene emlékeznem, Mac? A kerti kőlapokat bámulom. A tudás hatalom, de a tudatlanság áldás is lehet. Talán Agathának igaza van. Eszembe jut az a pillanat a raktárban, amikor Roland a módosításról beszélt, amikor figyelmeztetett, mi történik azokkal, akiket elbocsátanak. Az a pillanat, amikor gyűlöltem, amiért elmondta, amikor azt kívántam, bárcsak visszacsinálhatnám. De nem lehet visszacsinálni. Akkor miért nem lépünk tovább? Nem akarom még többet bántani West. Nem akarok neki fájdalmat okozni, nem akarom, hogy újraélje az árulásomat. És mivel még friss az emlékeimben az Agathával való találkozás, a legkevésbé sem akarok ellenszegülni az Archívumnak. De ami mindent eldönt, az az, hogy mélyen az agyamban, minden más gondolatnál hangosabban hallom ezt: Nem akarom neki bevallani a történteket. Nem akarom neki bevallani a történteket, mert nem akarok rájuk emlékezni. De Wesleynek nincs meg ez a választási lehetősége, és én vagyok az oka, hogy hiányzik az emlékei közül az az időszak. Az igazság zűrös dolog, de elmondom. 410 /// VICTORIA SCHWAB

Ott ülünk a kertben, ahogy lassan véget ér a nap, és mindent elmondok neki. A könnyű és a nehéz részeket is. Wes hallgat, a homlokát ráncolja, és nem szakít félbe, kivéve egy-egy közbevetett „Óh!” vagy „Hűha!” vagy „Mi?” erejéig. És mindezek után, amikor végre megszólal, ennyit mond csak: – Miért nem szóltál ezekről? Már majdnem azt mondom, hogy Roland utasítására, de ez csak az igazság egy része lenne, úgyhogy újból nekifutok. – Menekültem. – Mitől? – Nem tudom. Az Archívumtól. Az élettől. Ettől. Bentől. Magamtól. – Mi a baj veled? – kérdezi. – Én nagyon bírlak. – És aztán, egy pillanat múlva hozzáteszi: – Nem bírom elhinni, hogy lenyomott egy gizda, szőke, késes gyerek. Felnevetek. A fájdalom végighullámzik rajtam, de megéri. – Nagyon nagy kés volt – mondom. Megtelepszik köztünk a csönd. Wes az, aki végül megtöri. – Hé – szól. – Hé. – Megleszel azért? Behunyom a szemem. – Nem tudom, Wes. Minden fáj. Nem tudom, mit tehetnék ellene. Fáj, amikor levegőt veszek. Fáj, amikor gondolkodom. Úgy érzem, mintha fuldokolnék, és ez az én hibám, és nem tudom, hogy tegyem jóvá. Nem tudom, hogy egyáltalán tudok-e jól lenni. Nem tudom, hogy egyáltalán szabad-e jól lennem. Wesley meglök a vállával.

AZ ARCHÍVUM /// 411

– Egy csapat vagyunk, Mac – mondja. – Majd átvészeljük valahogy. – Melyik részét? – kérdezem. Wes elmosolyodik. – Az egészet. És én visszamosolygok, mert azt akarom, hogy igaza legyen.

412 /// VICTORIA SCHWAB

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A

PÁMNAK. AMIÉRT Jobban szerette ezt a könyvet, mint az elsőt. És amiért mindenkinek mesélni akart róla. És anyámnak, amiért oldalba bökte apámat minden alkalommal, amikor valakinek mesélt róla. Melnek, mert mindig tudja, hogy mit kell mondani. És a családom többi részének, akik mosolyogtak és bólogattak, még akkor is, amikor nem igazán tudták, hogy mit csinálok. Az ügynökömnek, Hollynak, amiért elviseli a gyakran szánalmas – de tagadhatatlanul cuki – állatos képeket, amelyekkel érzelmi állapotomat illusztrálom, és amiért hisz bennem és ebben a könyvben. A szerkesztőmnek, Abbynek, amiért téglánként velem együtt építette ezt a világot, aztán segített lerombolni és újra felépíteni, csak erősebb kövekből. És Laurának, minden csepp hozzáadott malterért. Igazi öröm és kaland volt. Az őrülten tehetséges borítótervezőmnek, Tylernek, és az egész kiadói családomnak a Disney-Hyperionnál, amiért mindent megtettek, hogy otthon érezzem magam. AZ ARCHÍVUM /// 413

A barátaimnak, akik zsarolással, fenyegetéssel és ígéretekkel támogattak, és betartották a szavukat. Különösen Beth Revisnek a zord pillantásokért és az aranycsillagokért, amikor leginkább szükségem volt rájuk. Rachel Hawkinsnak, amiért minden napomat bearanyozta nevetéssel vagy Jón Snow-ról készült fotókkal. Carrie Ryannek a hegyi sétákért és a hosszú beszélgetésekért, és mert hihetetlen egy ember. Stephanie Perkinsnek, amiért olyan fényesen ragyogott, amikor fénysugárra volt szükségem. Myra McEntire-nek, amiért lerángatott az elmebaj sziklaszirtjéről. Tiffany Schmidtnek, amiért olvasott, és annyira szerette Wesleyt. Laura Whitakernek a teáért és a jó beszélgetésekért. Patríciának és Danielle-nek a kedvességükért és törődésükért. Es a Black Mountain csapatnak, akik segítettek betartani a határidőmet, aztán pedig azonnal a kezembe nyomtak egy laposüveget és egy üveg Nutellát. A liverpooli lakótársaimnak, amiért mindig segíteni akartak, legyen szó teafőzésről vagy arról, hogy találjak egy csendes helyet az íráshoz. És a New Yorki lakótársaimnak, amiért nem néztek rám furán, ha magamban beszéltein, egy sarokban ringatóztam előre-hátra, vagy ideges nevetésben törtem ki. Az online közösségnek folyamatos szeretetükért és támogatásukért. Az olvasóknak, akik minden rossz napot széppé, és minden szép napot még szebbé tesznek. És Neil Gaimannek az ölelésért.

414 /// VICTORIA SCHWAB