Victoria-Schwab---Az-Archivum2---Felszabadulu00e1s.pdf

EGY

A

TESTEM KÖNYÖRÖG AZ ALVÁSÉRT.

A Coronado tetején ülök, a testem pedig esedezik, kérlel, hogy mászszak már le a vízköpő törött válláról, vonszoljam be magam az épületbe, le a lépcsőn, be a még mindig sötét lakásba, ott pedig az ágyamba - hogy aludjak már végre. De nem lehet. Mert minden alkalommal, amikor elalszom, álmodom. És minden alkalommal, amikor álmodom, Owenről álmodom. Ezüstös hajáról, hideg szeméről, arról, ahogy hosszú ujjai könnyedén kedvenc kése köré fonódnak. Arról álmodom, hogy végighúzza a penge csipkézett oldalát a bőrömön, miközben azt duruzsolja, hogy az „igazi” Mackenzie Bishop biztosan ott lapul valahol a bőr és izmok alatt. Megtalállak, M, suttogja vágás közben. Kiszabadítalak Egyes éjszakákon gyorsan végez velem, máskor nem sieti el a dolgot, de én minden éjszaka felriadok a sötétben, a mellkasomhoz szorítom a karom, és a szívem majd’ kiugrik a helyéről, ahogy friss sebeket keresek a testemen. Természetesen egy sincs. Mert Owen sincs. Többé már nincs. Három hete történt, és bár túl sötét van ahhoz, hogy a feketébe borult tető körvonalain kívül bármi mást megláthassak, a tekintetem még mindig arra a pontra vándorol - a vízköpők által alkotott kör közepére -, ahol minden megtörtént. Vagy legalábbis ahol vége lett. Ne meneküljöntovább, MissBishop. Nincs hová futni. Az emlék élénken él bennem: Wesley a tető túlsó oldalán vérzett, mi-

FELSZABADULÁS /// 7

közben Owen a hátamhoz szorította a pengét és döntés elé állított, ami a bőrömbe harapó fém miatt nem is igazán volt döntés. Ennek nem kell így véget érnie. Szavak, ígéretek, fenyegetések, amelyek elég sokáig lógtak a levegőben kettőnk között ahhoz, hogy elfordíthassam a kulcsot Owen háta mögött és belehasítsak a világba, ajtót nyissak a semmiből a semmibe - a sehová - és beletaszítsam Owent. A tekintetem most megtalálja a láthatatlan - lehetetlen - jelet. Alig egy karcolás a levegőben, csak ennyi maradt a semmibe nyíló ajtóból. Habár én sem látom a jelet, mégis pontosan tudom, hogy hol van: egy sötét folton, amelyről lesiklik a tekintetem, amely annyira oda nem illő, hogy egyszerre vonz és taszít, a természetellenes, a helytelen. A semmibe nyíló ajtó egy különös, maró valami. Próbáltam megkeresni azt a napot, leolvasni, hogy mi történt a szobrok között a tetőn, de az emlékek mind romokban hevertek. A semmi felnyílása túlexponálta őket, akár egy filmszalagon, egész perceket vájt ki abból a napból - életem legfontosabb perceit -, és csak fehérzaj maradt utána. De nincs is szükségem arra, hogy a kövekbe íródott emlékeket olvasgassam: én magam is emlékszem. A tető túloldalán egy kődarab válik le az egyik szoborról, én pedig megriadok és kis híján elvesztem az egyensúlyomat a vízköpő tetején. A fejem elnehezedik azon a veszélyes, kába módon, úgyhogy inkább leszállók, mielőtt leesnék, és megmozgatom a nyakam, miközben az első fénysugarak lassan megjelennek az égen. Megfeszülök, amikor meglátom. Semmiképpen nem állok készen a mai napra, és nem csupán azért, mert nem aludtam. Nem állok készen a székemen lógó egyenruhára, vagy az új arcra, amit azzal együtt kell viselnem. Nem állok készen a campusra, ami tele van testekkel, amelyek pedig tele vannak zajjal. Nem állok készen a Hyde Gimnáziumra. De a nap ettől függetlenül is felkel. Néhány méterrel távolabb az egyik vízköpő kilóg a többi közül. Kőtestét ragasztószalag és régi párnák borítják. Az utóbbiak a Coronado előcsarnokában álló egyik szekrényből kerültek ide, az előbbi pedig a kávézó egyik fiókjából. Nem a legtökéletesebb bokszzsák, de a semminél jobb — és ha már aludni úgysem tudok, akár edzhetek is. Most, miközben a hajnal végigfolyik a tetőn, óvatosan lehántom a kezemre csavart ragasztószalagot, és összerándulok, ahogy a vér visszatér a

8 /// VICTORIA SCHWAB

jobb csuklómba. Tompa és állandó fájdalom sugárzik az ujjaimba. Ez újabb relikvia arról a napról. Owen satuként szorítja a csuklómat, mígnem a csontok végül elroppannak, és a kezemben tartott kés csörömpölve a Sikátor padlójára hullik. Valószínűleg gyorsabban gyógyulna a csuklóm, ha nem azzal tölteném az időmet, hogy házi készítésű bokszzsákokat püfölök, de a fájdalom különös biztonsággal tölt el. Már majdnem az összes szalagot feltekertem, amikor ismerős kaparászást érzek a zsebemben tartott papírdarabon. Előhúzom a lapot és az egyre erősödő hajnali fényben épp ki tudom böngészni az oldal közepén álló nevet.

Hüvelykujjammal végigsimítok a néven, mintha a toll által hagyott bemélyedést próbálnám kitapintani, de a különös írás sosem hagy fizikai nyomot maga után. Egy kéz az Archívumban beírja a nevet egy könyvbe, amelynek visszhangja ezen a lapon jelenik meg. Ha megtalálom a Történetet, a név eltűnik. (Nem marad utána nyom. Gondoltam már arra, hogy listát vezetek azokról, akiket megtaláltam és visszavittem, de a nagyapám, Papi erre azt mondta volna, hogy nincs értelme a múlton rágódni. Ha túl sokáig meredsz valamire, mondta mindig, elkezdesz töprengeni rajta. És mi lesz a töprengésből? Semmi jó.) A rozsdás ajtó felé indulok, ami visszavezet az épületbe. Ellie Reynolds megkeresése legalább leköt addig, amíg már kevésbé lesz gyanús, hogy fent vagyok. Ha elmondanám a szüleimnek, hogyan töltöm az éjszakákat - félig rémálmokkal, félig pedig itt fenn a tetőn -, agyturkászhoz küldenének. Meg aztán ha beszámolnék a szüleimnek az elmúlt négy és fél évről - arról, hogy halottak Történeteire vadászok, hogy aztán visszavigyem őket az Archívumba -, azonnal a zárt osztályon találnám magam. Lemegyek a négy betonlépcsősoron és kínosan tudatában vagyok annak, hogy a lépteim késként hasítanak a csendbe. A második emeleti lépcsősor egy sárga tapétával és poros kristálylámpákkal díszített folyosóra köp ki magából. A 3/F lakás a túlsó végen vár rám, és az egyik felem kétségbeesetten szeretne hazamenni és aludni, de a másik felem nem hajlandó ezt megkockáztatni. Ehelyett megállók félúton, közvetlenül a fémketreces lift mellett, egy régi tükör és egy, a tengert ábrázoló festmény között. A festmény mellett meglátom a repedést, amely mintha egy gyűrődés lenne a tapétában, és amely egyszerre taszítja és vonzza is a tekintetemet. FELSZABADULÁS ///

9

Elég könnyű megállapítani, ha valami kilóg, amikor az ember tekintete azért nem talál valamit, mert nem lenne szabad meglátnia. Mint a tetőn is. De a tetővel ellentétben itt, amikor lehúzom az ujjamról az ezüstgyűrűt, a kényelmetlen érzés eltűnik, és kristálytisztán látom a repedés közepén lévő alakzatot. Egy kulcslyuk. Egy ajtó a Sikátorba. Végighúzom az ujjam az apró, sötét folton, és egy pillanatig tétovázok. Régebben a világok közötti fal olyannak tűnt, mintha kőből lenne - nehéz és áthatolhatatlan. Mostanában túl vékonynak érzem. A titkok, hazugságok és szörnyek átszivárogtak rajta és elmosták a tiszta határvonalakat. Tartsd távol egymástól a két világot, figyelmeztetett Papi. Tisztán, rendesen és határozottan elválasztva. De most minden zavaros. A félelem a Sikátorba is utánam jön. A rémálmaim idekint is követnek. Felemelem a nyakamban lógó bőrszíjat és átemelem a fejemen. A végén lógó kulcs megcsillan a folyosó mesterséges megvilágításában. Nem az enyém pontosabban nem a Papié -, és amikor először használtam arra, hogy kinyissam a Sikátor ajtaját, keserűséget éreztem, hogy milyen köny- nyen átvette nagyapám kulcsának a helyét. Mintha egyformák lettek volna. A tenyeremben méregetem a kulcsot. Még túlságosan új és egy leheletnyit túl könnyű is, és nem csupán egy fémdarab, hanem szimbólum is egyben: figyelmeztetés arra, hogy a kulcsokat és a szabadságot és az emlékeket és az életet mindet el lehet venni. Nem mintha szükségem volna emlékeztetőre. Agatha kihallgatása nagyon is belevéste mindezt az emlékezetembe. Még csak néhány napja történt. Elég idő telt el ahhoz, hogy a bőrömön lévő zúzódások elhalványuljanak, de ahhoz nem elegendő, hogy a csuklóm meggyógyuljon. Agatha ott ült a székében, kedélyesen mosolygott, és én is ott ültem, és próbáltam elrejteni előle, mennyire remeg a kezem. Nem volt kulcsom - Agatha elvette -, anélkül pedig nem juthattam ki az Archívumból. Ahogy Agatha elmagyarázta, az volt a gond, hogy beláttam a függöny mögé, megláttam a rendszer fogaskerekeit és repedéseit. A kérdés pedig az volt, szabad-e minderre emlékeznem? Vagy vágjon-e ki az Archívum mindent, amit láttam és tettem az ő nevükben, és bár így megszabadulnék az emlékek súlyától, de az elmém tele lenne lyukakkal. Ha választhatok, mondtam, inkább megtanulnék együtt élni azzal, amit tudok. Reméljük, hogy jól döntött, mondta Agatha és egy új kulcsot tett a kezembe. Ráhajtotta az ujjaimat és hozzátette: Remélem, hogy én is jól döntöttem. Most itt állok a hallban, becsúsztatom Agatha kulcsát a sárga tapétán lévő 8 /// V1CTOR1A SCHWAB

jelbe és figyelem, ahogy az árnyékok kibontakoznak a kulcslyukból és mint a tinta szivárognak bele a falba, miközben az ajtó előbukkan. Amikor teljesen megformálódott - a széleit fény szegélyezi -, rászánom magam, hogy elfordítsam a kulcsot. Egy pillanatig azonban képtelen vagyok rá. A kezem remegni kezd, így még erősebben szorítom a kulcsot, mígnem a fém már a bőrömbe vág, és a fájdalom végre kizökkent, és aztán kinyitom az ajtót és belépek a Sikátorba. Ahogy az ajtó becsukódik mögöttem, visszatartom a lélegzetem, mint a gyerekek, amikor temető mellett mennek el. Ez babonaság - csak valami ostoba remény, hogy a rossz dolgok nem fognak megtörténni, ha az ember nem lélegzi be őket. Kényszerítem magam, hogy addig álljak a sötétben, míg a testem fel nem ismeri, hogy Owen nincs itt, csak én vagyok itt, és valahol a folyosók labirintusában Ellie Reynolds. Miután rábukkanok, Ellie-t végül meglehetősen könnyű visszavinni. Akkor könnyebb megtalálni a Történeteket, amikor futnak, mert az emlékeik árnyékként vetődnek a padló minden centijére, ami fölött áthaladnak. De Ellie nyugton marad, behúzódik a Sikátor egyik sarkába a területem szélén. Amikor rábukkanok, ellenvetés nélkül velem jön, ez pedig jó dolog — ahogy nekidőlök a nyirkos falnak, alig bírom nyitva tartani a szemem. Viszszavonszolom magam a számozott ajtókig, amelyek hazavezetnek, és ásítva érek az elé az ajtó elé, amelyet római I. számmal jelöltem meg. Visszalépek az Odakibe, és megkönnyebbülten észlelem, hogy a harmadik emeleti folyosó pont olyan csendes, mint ahogy hagytam. A Sikátorban, ahol az órák nem működnek, az ember könnyedén elveszti az időérzékét, és a mai napon végképp nem engedhetem meg magamnak, hogy elkéssek. Napfény szűrődik be az ablakokon, ahogy halkan becsukom az ajtót és belépek a nappaliba. A lépteim zaját elfedi a kávéfőző zümmögése és a tévé halk moraja. A képernyő időbélyegzője alatt — hat óra tizenöt, szerda - az egyik hírolvasó a forgalomról és a sporthírekről fecseg, mielőtt témát váltana. - A következőkben pedig - szól, miközben a papírjait rendezgeti — legfrissebb híreinket hallhatják majd arról a bűntényről, amely mindenkit megdöbbentett. Egy eltűnt személy. Egy felforgatott tetthely. Vajon betöréssel, emberrablással vagy valami még szörnyűbbel állunk szemben? A hírolvasó kissé túlzott lelkesedéssel adja elő mindezt, de valami a háta mögé vetített képről felkelti a figyelmemet. Félúton járok a tévé felé, amikor a szüleim hálószobájából hallatszó tompa lépések hangja emlékeztet arra, hogy épp a lakás közepén állok, még mindig a fekete, testhez simuló Őrző-felszerelésemben, hajnali hat órakor. Gyorsan belépek a fürdőszobába és megnyitom a zuhanyt. A forró víz

FELSZABADULÁS /// 9

csodálatos. A meleg ellazítja a vállamat és megnyugtatja sajgó izmaimat, a víz hangja pedig folyamatos zajjal tölti meg a helyiséget, ami biztos és megnyugtató. A szemem lecsukódik, és aztán... Megingok, és épp azelőtt kapom össze magam, hogy nekizuhannék a falnak. A rossz csuklómba belehasít a fájdalom, ahogy halkan szitkozódva ellököm magam a csempétől és hidegre állítom a csapot. A jeges víz nekicsapódik a bőrömnek, a sokk után pedig, bár nyomorultul érzem magam, de ébren vagyok. Törülközőbe bugyolálva már félúton járok a szobám felé, összecsavart ruháim a hónom alatt, amikor a szüleim szobájának ajtaja kinyílik és apu bukkan elő. A kezében kávésbögrét szorongat, és szokásához híven egyszerre tűnik kialvatlannak és felpörgöttnek. - Jó reggelt - motyogom. - Nagy nap ez a mai, szívem. — Puszit nyom a homlokomra, és a hangja a zaj, amelyet minden élő ember magában hord, a gondolatok és emlékek hangja - felserceg bennem, a képeket pedig csak az ujjamon viselt Őrzőgyűrű tartja vissza. - Szerinted készen állsz? - kérdezi. - Kétlem - felelem, és ellenállok a késztetésnek, hogy rámutassak, nincs választásom. Ehelyett végighallgatom, ahogy apu előadja, miként fogok megfelelni a kihívásnak. Még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból, vállat vonok, azt felelem, hogy „Biztosan”, majd bemenekülők a szobámba. A hideg víz ahhoz talán elég volt, hogy felébresszen, de ahhoz aligha elegendő, hogy felkészítsen a székemen várakozó iskolai egyenruhámra. A hajamból víz csöpög a szemembe, ahogy szemügyre veszem a fekete pamutpólót - hosszú ujjú, ezüstszegélyes, a zseben címer - és a kockás szoknyát, amelynek mintázatát fekete, ezüst, zöld és arany adja. A Hyde Gimnázium színei. A katalógusban fiúk és lányok tanulnak százéves tölgyek alatt, egyik oldalukon kovácsoltvas kerítés, a másikon pedig egy mohos épület. Az előkelőség, báj és védett ártatlanság mintaképe. Újonnan feltöltött mobilom után nyúlok, és gyors üzenetet küldök Wesley-nek. ■ Nem állok készen erre. Wesley Ayers, aki a telefonomban Wesley Ayers, Bűntársként aposztrofálta magát, már majdnem egy hete elment; rögtön az apja esküvője után távozott egy „családépítő” nászútra. Az üzenetei gyakoriságából ítélve azt mondanám, hogy a családépítés legnagyobb részéből kihúzta magát. Egy pillanat múlva már érkezik is a válasz.

10 /// VICTOR1A SCHWAB

■ Őrző vagy. Szabadidődben a holtak életre kelt lenyomatait vadászod. Egész biztos vagyok benne, hogy a magániskolával is megbirkózol majd valahogy.

Látom magam előtt Wesley-t, ahogy a tarkójára teszi a kezét, miközben ezt mondja, az egyik szemöldökét felvonja, feketével szegélyezett mogyoróbarna szeme meleg és ragyogó. Az ajkamba harapok, ahogy egy apró mosoly tör elő. Próbálok valami elmés választ kigondolni, amikor újabb üzenet érkezik. ■ Mi van rajtad?

Elvörösödöm. Tudom, hogy Wesley csak ugrat - látta az egyenruhát, mielőtt elment volna -, de nem bírok nem arra gondolni, ami múlt héten történt a kertben, az esküvő napján. Ahogy az ajkai mosolyra húzódtak az államon, a mostanra már ismerős zaja - a dobok és basszus kakofóniája -, ahogy az érintésével belém vájt, mielőtt még összeszedtem volna az erőt ahhoz, hogy nemet mondjak neki. A szemében tükröződő fájdalom, amikor végre kimondtam - amit olyan jól leplezett, hogy a legtöbben észre sem vették volna. De én igen. Láttam az arcán, ahogy visszahúzódott, és a vállán, ahogy meghátrált, és a szája sarkán, amikor azt mondta, hogy rendben van. Hogy rendben vagyunk. És én hinni akartam neki, de nem tudtam. Nem tudok. Ezért is állok most itt törülközőben és próbálom kitalálni, hogy mit írjak vissza neki, amikor meghallom, hogy a lakás ajtaja kinyílik és bevágódik. Egy másodperccel később egy ziháló hang a nevemen szólít, és aztán kopogtatnak a szobám ajtaján. Félredobom a mobilt. - Öltözködök. Mintha ez meghívás lett volna, az ajtó kinyílik. Megállítom a tenyeremmel és visszazárom. - Mackenzie - puffog anyu. - Csak látni akarom, hogy áll az egyenruha. - Én pedig majd megmutatom - csattanok fel amint igazából is rajtam lesz. Anyu elcsendesedik, de tudom, hogy még mindig ott áll a folyosón, az ajtó előtt. Magamra rántom a pólót és begombolom a szoknyát. - Neked nem a kávézóban kellene lenned - szólok ki -, és előkészíteni a nyitást? - Nem akartalak elszalasztani - szól a fán keresztül. - Ez az első napod... A hangja megremeg, mielőtt teljesen elhallgatna, én pedig hangosan felsóhajtok. Anyu veszi a lapot, és elvonul, léptei visszhangot vernek mögötte. Mikor végre előkerülök, a konyhaasztalnál ül Bishop’s feliratú kötényben, és a Hyde Gimnázium szabályairól szóló tájékoztatót lapozgatja. (A diákok

FELSZABADULÁS /// 11

igyekezzenek segítőkészek, tisztelettudóak és jó modornak lenni, ugyanakkor tartózkodjanak a smink, testékszerek és természetellenes színű hajfesték használatától, valamint a zsivajgástól. A zsivajgás szó konkrétan ott szerepel a tájékoztatóban. Kiemeltem azokat a részeket, amelyek valószínűleg tetszeni fognak Lyndsey-nek. Csak azért, mert egy órára lakik innen, még nem jelenti azt, hogy nem derülhet egyet a káromon.) - Nos? - kérdezem, és anyu kedvéért még körbe is fordulok. - Mit gondolsz? Anyu rám néz és mosolyog, de a szeme csillog és tudom, hogy törékeny területre tévedtünk. Összeszorul a gyomrom. Mindent megtettem, hogy még csak a gondolataimban se érintsem a problémát, de amikor meglátom anyu arcát - a szomorúság és a makacs jókedv között zajló visszafogott háborút -, nem bírok nem Benre gondolni. A kisöcsém tavaly iskolába menet halt meg, néhány héttel a nyári szünet kezdete előtt. A rettegett nap, amikor tavaly ősszel én visszamentem az iskolába, Ben viszont nem, a családom történetének egyik legsötétebb napja. Olyan volt, mintha lassan kivéreznék, csak még fájdalmasabb. így amikor meglátom a küzdelmet anyu szemében, egyszerűen csak hálás vagyok, hogy egy év már mögöttünk van, még ha ez nem is valami sok. Hagyom, hogy végigsimítsa a vállamon végigfutó ezüst csíkot, és kényszerítem magam, hogy nyugton maradjak a csikorgó zajban, ami az érintésével az ujjaiból a fejembe ömlik. - Jobb lesz, ha visszamész a kávézóba - szólok összeszorított fogakkal, mire a kényelmetlenségemet bosszúságként értelmezve anyu keze elhúzódik. Azért sikerül kipréselnie magából egy mosolyt. — Kész vagy? Majdnem — szólok. Amikor nem indul el azonnal, tudom, hogy azért csinálja, mert el akar búcsúzni. Nem fáradok a tiltakozással. Ma nem. Ehelyett inkább gyorsan leellenőrzök mindent: először a mindennapi dolgokat - hátizsák, pénztárca, napszemüveg -, aztán a különlegeseket - gyűrű az ujjamon, kulcs a nyakamban, lista a... Nincs meg a lista. Visszalépek a szobámba, és az Archívum által rám ruházott papírdarab a nadrágom hátsó zsebéből kerül elő. A telefonom is ott van az ágy végében, ahová korábban hajítottam. Átrakom a - most üres lapot a pólóm zsebébe, és gyors választ pötyögök Wesley kérdésére... ■ Mi van rajtad? ■ Harci páncélzat.

.. .mielőtt bedobnám a telefont a táskámba.

12 /// VICTOR1A SCHWAB

Kifelé menet anyu előadást tart arról, hogy vigyázzak magamra, legyek kedves, játsszak ügyesen a többiekkel. Amikor az előcsarnokban leérünk a lépcső aljára, megpuszil (úgy hangzik, mintha tányérok törnének össze) és azt mondja, mosolyogjak. Aztán egy öregember szól oda az előcsarnok túloldaláról, megkérdezi, hogy nyitva van-e a kávézó, anyu pedig trillázva elsiet, hogy beengedje a vendéget a Bishopba. Átvágok a Coronado forgóajtaján és az újonnan felszerelt biciklitároló felé indulok. Egyetlen bicikli várakozik ott, egy fényes fémcsoda, amelyen ragasztószalagcsík éktelenkedik - bár Wes azt mondaná, díszeleg - a DANTE felirattal. Tudtam, hogy autó szóba sem jöhet - jelenleg minden pénzünket a kávézó viszi el -, de voltam annyira előrelátó, hogy kértem egy biciklit. A szüleim meglepődtek; gondolom azt hitték, majd busszal járok (természetesen a helyivel, nem az iskoláéval; a Hyde nem süllyedne olyan mélyre, hogy valami hatalmas, sárga monstrum oldalára stencileztes- se a nevét, emellett pedig az átlagdiáknak valószínűleg egyébként is Lexusa van), de a buszok nem mások, mint zajos testekkel telezsúfolt sárga dobozok. Már a gondolatba is beleborzongok. Előhúzok egy melegítőt a táskámból, felhúzom a szoknyám alá, majd eloldozom Dantét. A kávézó napellenzője csapkod a szélben, a tetőn tanyázó vízköpők pedig lebámulnak rám, miközben átvetem a lábam a biciklin, és elrugaszkodom. Félúton járok a sarok felé, amikor megakad a szemem valamin - valakin —, és lelassítok, hogy visszanézzek. Valaki áll az utca túloldalán a Coronadóval szemben és engem néz. Férfi, a harmincas évei elején járhat, haja aranyszínű, bőre napbarnított. A járdaszegélyen áll, kezével szemellenzőt formáz, és úgy hunyorog a régi hotelre, mintha az elképesztően érdekfeszítő lenne. De egy pillanattal korábban, amikor elsuhantam mellette, meg mertem volna esküdni, hogy engem néz. És az érzés továbbra sem múlik, pedig már nem rám irányítja a tekintetét. Megállók a sarkon, és úgy teszek, mintha a sebességváltót igazgatnám, miközben azt figyelem, ahogy ő nem figyel. Van benne valami ismerős, de nem bírom elhelyezni. Lehet, hogy járt már a kávézóban, amikor épp dolgoztam, vagy talán valamelyik lakó barátja. Vagy még az is lehet, hogy sosem láttam ezelőtt, és csupán az arca emlékeztet valakire. Lehet, hogy csak aludnom kéne. Abban a pillanatban, hogy utat engedek a kétségnek, a meggyőződésemnek lőttek, és hirtelen már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán rám nézett-e a fickó. Amikor egy pillanat múlva átvág az utcán és eltűnik a Coronado ajtaja mögött anélkül, hogy egy pillantást is vetne felém, lerázom magamról a töprengést és eltekerek.

FELSZABADULÁS /// 13

Hűvös a reggel, én pedig élvezem a friss levegőt és a fülembe süvítő szelet, ahogy az utcákon kanyargók. Tegnap feltérképeztem az útvonalat - ma reggel a biztonság kedvéért még a kezemre is felrajzoltam -, de egyszer sem pillantok le. A város feltárul körülöttem, hatalmas, napsütötte háló, ami éles kontrasztot alkot a szokásos sötét folyosókkal szemben. És ahogy a világ elsuhan mellettem, néhány percre szinte megfeledkezem arról, milyen fáradt vagyok és mennyire rettegek a mai naptól. De aztán befordulok a sarkon és a pillanatnak vége, amint szembe találom magamat a mohos kövekkel, borostyánnal befutott falakkal és a Hyde Gimnázium vaskapujával.

14 /// VICTOR1A SCHWAB

KETTŐ

A

CSALÁDOM MENEKÜLNI KÉSZÜL.

Ben majdnem egy éve halott, az otthonunk pedig valahogy már csak egy ház, amit nem enged közel magához az ember. Azt mondják, csak úgy lehet kikerülni a hasonló válságokat, ha az ember megadja nekik magát, de a jelek szerint ez nem igaz. Most már tudom, hogy a másik lehetőség az, hogy hátat fordítunk és elmenekülünk. A szüleim elkezdték a csomagolást, a dolgok egymás után tűnnek el a dobozok mélyén. Próbálom nem észrevenni. Miközben próbáltam túlél ni a középiskola második évét és eltüntetni a neveket az archívumi listáról, egész jól sikerült figyelmen kívül hagynom a Ben alakú lyukat — de a végén még én is kénytelen vagyok észrevenni a jeleket. Anyu újabb munkahelyen mond fel. Apu a legprofesszorosabb öltönyeit viszi magával az útjaira. A ház gyakrabban üres, mint teli. És aztán egy nap, amikor épp a konyhaasztalnál ülök és a záróvizsgákra tanulok, apu hazajön az egyik útjáról ~ mint kiderül, egy állásinterjúról _ és egy brosúrát tesz elém. Még befejezem az éppen olvasott bekezdést, mielőtt hagynám, hogy a tekintetem a fényes papírra tévedjen. Első ránézésre egyetemi ismertetőfüzetnek tűnik, de a címlapon elszórt, látványosan tanuló emberek fekete, zöld, ezüst és arany színekkel díszített egyenruhát viselnek, és a legtöbbjük kissé fiatalnak tűnik az egyetemhez. Elolvasom a gótikus betűkkel a címlap felső részére nyomtatott szavakat: HYDE GIMNÁZIUM. FELSZABADULÁS /// 15

Nemet kellene mondanom. Már e^y ezerötszáz fős iskolában is elég nehéz beolvadni, és a Ben alakú lyuk, illetve az Archívum állandóan újratermelődő listája mellett így is alig tudom tartani a jegyeimet. De apunak az a szörnyű, reményteli tekintet ül a szemében, és még a kiselőadást is kihagyja arról, hogy ez az iskola mennyire „gazdagítja majd a tudományos portfoliómat, ” nem veszi a fáradságot, hogy elmondja, hogy „egy kisebb iskolában könnyebb emberekkel megismerkedni,” és rögtön a lényegre tér. Csendes, kérdő hangon így szól: “ Igazi kaland lesz. És talán igaza van. Vagy talán már nem bírom többé elviselni a házzá változott otthonunkat. Talán én is menekülni akarok. Igent mondok. ///

NEMET KELLETT VOLNA MONDANOM. Csak erre bírok gondolni, ahogy a biciklin ülve a Hyde Gimnáziumra meredek. A campus a kovácsoltvas kerítés mögött terül el, az elülső parkoló pedig tele van elegáns autókkal, itt-ott pedig olyan diákok bukkannak fel, akik mintha a tavasszal látott katalógusból léptek volna ki. Biciklitároló is van - de a körülötte lézengő diákok nyilvánvalóan mind első- és másodévesek. Az egyenruha pólóját szegélyező díszítés színéből tudom. (A brosúra szerint az elsőéveseké fényes fekete, a másodéveseké zöld, a harmadéveseké ezüst-, a végzősöké pedig aranyszínű.) Megállók a parkoló szélén, és nekitámasztom a biciklit egy fának, míg előhalászom a telefont és újraolvasom Wesley üzenetét. ■ Egész biztos vagyok benne, hogy a magániskolával is megbirkózol majd valahogy.

Ahogy a tekintetem feljebb vándorol, én már nem vagyok ebben annyira biztos. Nem az egyenruhák zavartak meg, még csak nem is a nyilvánvalóan pénzszagú levegő - nem lenne sok hasznom Őrzőként, ha nem tudnék beolvadni. Az zavar, hogy ha akarnám, kevesebb, mint egy perc alatt meg tudnám számolni a jelen lévő diákokat. Elég kevesen vannak ahhoz, hogy arra gondoljak, megtanulhatnám a nevüket és megismerhetném az

18 /// V1CTOR1A SCHWAB

arcukat. Ami azt jelenti, hogy ők is megismernék az enyémet. Az előző sulim elég nagy volt ahhoz, hogy bizonyos fokú névtelenséget biztosítson. Nem tudom, hogy volt-e radar, mindenesetre nem volt könnyű átsuhanni alatta - nekem pedig sikerült. De itt? Már úgy is elég nehéz a másik életemet titokban tartani, hogy csak pár embert kell átvernem. Egy „meghitt hangulatú környezetben” - a brosúra fogalmazott így, nem én - feltűnik majd, ha valamit elrontok. Mégis mit számít ez?, kérdezem magamtól. Csak pár emberrel többnek kell hazudni. És nem arról van szó, hogy különböző csoportoknak különböző sztorikat akarnék beadni. Csupán egyetlen egyszerű dologról kell itt mindenkit meggyőznöm: arról, hogy normális vagyok. Ami, beismerem, könnyebb lenne, ha az elmúlt három hétben napi pár óránál többet aludtam volna, és ha nem kísértene egy olyan Történet emléke, aki megpróbált megölni. De hé, tökéletes helyzetek amúgy sincsenek. A legtöbb diák mostanra már bevonult a campusra, úgyhogy átvágok a parkolón, leláncolom Dantét a tárolóhoz, és lerángatom a nadrágot a szoknyám alól. Amikor a bejárathoz érek, önkéntelenül is elmosolyodom egy kicsit. A rácsok közé hatalmas //betűt fontak. Készítek egy fotót a mobilommal, és elküldöm Wesnek a következő képaláírással: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel (ez Dante Poklának felirata, és Wesley kedvenc része). Egy pillanat múlva mosolygós arccal válaszol, ami elég ahhoz, hogy kissé kevésbé érezzem egyedül magam, mikor belépek a campusra. A Hyde kőből és mohából áll, az épületek nagy része pedig egy központi udvar körül terül el. Az egészet ösvények és hidak és folyosók kötik össze miniatűr verziója annak az egyetemnek, ahol most apu dolgozik. (Gondolom, ez lenne az elképzelés az egyetemi előkészítő iskolák mögött.) Miközben az adminisztrációs épület felé tartok egy fákkal szegélyezett ösvényen, a borostyánnal befuttatott homlokzat és az óratorony láttán csak arra tudok gondolni, mennyire tetszene mindez Lyndsey nek. Ezt gyorsan meg is írom neki, és néhány másodperc múlva érkezik is a válasz. • Ki ez? ■ Ha. Ha.

Az a Mackenzie Bishop, akit én ismerek, a telefonját sem tölti fel, nemhogy üzengessen róla. ■ Az emberek fejlődnek.

19 /// V1CTORIA SCHWAB

■ Satírsrác miatt csináltad, mi? ■ Nem. ■ Semmi gond, megbocsátok.

A szememet forgatom, miközben zsebre teszem a telefont, és még utoljára nagy levegőt veszek, majd kinyitom az adminisztrációs épület ajtaját. Egy hatalmas, üveges előcsarnokba jutok, ahonnan folyosók futnak szét minden irányban. Sikerül megtalálnom a központi irodát, és egy ijesztően szoros kontyot viselő nőtől megkapom a végleges órarendet és a terembeosztást, de ahelyett, hogy visszaindulnék, újabb ajtókon küldenek át, amelyek egy zsúfolt terembe vezetnek. Fogalmam sincs, mi következik ezután. Minden erőmmel igyekszem nem útban lenni, miközben magamban azt ismételgetem, nem veszek elő térképet, nem veszek elő térképet, nem veszek elő térképet. Tanulmányoztam a campus alaprajzát, de tényleg. De fáradt vagyok. És még hibátlan irányérzékkel is olyan ez a hely, mint a Sikátor, ahol az ember csak úgy ismeri meg a hálózatot, ha végigjárja. - Egy épülettel odébb van, második folyosó, balra a harmadik terem. A hang közvetlenül mellettem szólal meg, és amikor megfordulok, egy végzőssel találom szemben magam (az egyenruháját arany csíkok szegélyezik), aki lebámul rám. - Tessék? - Matek Bradshaw-val, matekfolyosó, 310. terem - mondja, és a kezemben szorongatott papírra mutat. - Elnézést, nem akartam a vállad fölött beleolvasni. Csak egy kicsit elveszettnek tűntél. Összehajtom a lapot és belegyűröm a táskámba. - Ennyire nyilvánvaló? kérdezem, és igyekszem könnyednek tűnni. - Az, hogy az adminisztrációs épület közepén ácsorogsz egy órarenddel és csüggedt arccal? - kérdezi. - Nem hibáztathatsz, ha az embernek megesik rajtad a szíve. - Valami melegség árad a fiúból, sötét hajából, barna bőréből és aranyszínű szeméből. Aztán mindent elront azzal, hogy hozzáteszi: - Különben is, az ilyen szituáció kihozza az emberből a lovagot. Megfagy körülöttünk a levegő. - Én azonban nem vagyok királykisasszony. - Most nyoma sincs humornak a hangomban. - És nem kerültem bajba sem, már ha erre céloztál volna. A srác megrándul, de ahelyett, hogy visszavonulót fújna, továbbra is állja a sarat és a mosolya valami igazibbá lágyul. - Eléggé bunkónak tűnhettem, nemde? Hadd kezdjem újra. - Kinyújtja a kezét. - Cash vagyok. - Mackenzie - szólok, és megacélozom magam, ahogy elfogadom a

20 /// VICTORIA SCHWAB

kinyújtott kezet. A zaj, ami megtölti a fejemet, hangos — az élők zaja mindig hangos -, de különös módon dallamos. Cash dzsesszből és nevetésből áll. A kezünk elválik, és a hang elhalványul, egy pillanat múlva pedig a csengő váltja fel, ami az óratoronyból indulva végigvisszhangzik a folyosókon. És kezdődik. - Hadd kísérjelek el az órára - szól. - Ez nem szükséges. - Tudom. De ettől függetlenül örömmel megtenném. Tétovázom, a srácban valami Wesre emlékeztet - talán ahogy áll, vagy amilyen könnyen mosolyog —, és ezen a ponton valószínűleg több figyelmet vonnék magamra, ha nemet mondok; az emberek már így is felém pillantgatnak, miközben órára sietnek. Úgyhogy bólintok és így felelek: - Mutasd az utat. Ezt pillanatokon belül meg is bánom. Cash kísérete nem csupán annyit jelent, hogy lassabban haladunk - állandóan megáll, hogy köszönjön, ölelkezzen vagy összeüsse az öklét mindenkivelr—, de több figyelmet is vonok így magamra, mint azt valaha is szerettem volna, ugyanis Cash minden egyes alkalommal bemutat. És annak ellenére, hogy már becsengettek és a folyosók lassan kiürülnek, mindenki veszi a fáradságot, hogy visszaköszönjön, és néhány métert sétáljon velünk, hogy csevegjen. Mire végül Cash átvezet az egyik emeleti folyosón, ami a matek részre vezet, és letesz a 310. terem előtt, már kába vagyok a nagy figyelemtől. És aztán sok szerencsét kíván és halvány mosollyal az arcán eltűnik. Még arra sincs lehetőségem, hogy köszönetét mondjak, nemhogy megkérdezzem, merre kell mennem ezután. Tizenhat szempár fordul felém, ahogy besétálok, és a szokásos érdeklődés csillan fel bennük. Egyedül a tanár figyelme szegeződik továbbra is a táblára, ahogy instrukciókat körmöl az Algebra cím alá. A legtöbb helyet már elfoglalták, és a szokásos középiskolai dinamika valami kicsavart verziójának köszönhetően már csak a hátsó sorban van hely az általában népszerűtlen első sor helyett. Leülök az utolsó üres helyre, miközben a tanár belekezd a mondókájába, és végre enyhülni kezd a szorítás a mellkasomban. Mindig rosszabb, amikor arra várunk, hogy valami elkezdődjön, mint amikor valójában elkezdődik a dolog. Ahogy kezdetét veszi az óra, megkönnyebbülten veszem észre, hogy a moha és kő és egyenruhák alatt az iskola valahogy még mindig olyan, mint az iskola. Persze ki lehet díszíteni, de azért egyik hely csak olyan, mint a másik. Eltűnődöm, vajon Lyndsey-nek mi lehet az első órája. Ő természetesen az első sorban ül. Eltűnődöm, ki ül a bal oldalán, ki nyúl át, hogy a könyve margójára rajzolgasson, amikor Lyndsey nem figyel. Tűnődni kezdek, vajon Ben mit

FELSZABADULÁS /// 21

tanulna most, de aztán észbe kapok és visszaterelem a gondolataimat a táblán szereplő egyenletekhez. Mindig jó voltam matekból. Ez világos, fekete-fehér, helyes és helytelen. Egyenletek. Papi mindig elolvasandó könyvekként gondolt az emberekre, de én mindig inkább képletekként tekintettem rájuk - tele változókkal, ugyanakkor mindig többek, mint a részeik összege. Igazából ez a zajuk is: az adott személy összetevői, gondatlanul egymásra halmozva. Gondolatok és érzések és emlékek, mindez pedig rendezetlenül, míg csak az egyén meg nem hal. Aztán minden megbonyolódik, kiegyenesedik egy lineáris valamivé, és az ember pontosan láthatja, mivé állnak össze a különböző részek. Mivel egyenlők. Tik. Tik. Tik. A Bradshaw magyarázatai közben beálló csöndben tűnik fel a hang. Egy óra az a hátsó falon, és amint észreveszem, nem bírok nem arra figyelni. Még Bradshaw szakszerű hangképzése mellett sem (elgondolkodom, vajon beszédtechnika órákat vett-e vagy régebben színészkedett, és vajon hogy lett belőle ehelyett matektanár), a hang nem tágít: halk és állandó és tiszta. Papi mindig azt mondta, hogy sikerülhet kiszűrni a hangokat a Sikátorban, ha megpróbálja az ember; meg kell ragadni az egyes hangokat, kihúzni őket, a többit pedig elengedni. Belekapaszkodom a tik tik tikot, a tanár hangja pedig elhalványul és már csak az órát hallom, ami olyan halk és állandó, mint a pulzus. Tik Tik. Tik. Tik. Tik. Tik... És aztán, két tik között kialszik a fény. A mennyezetre szerelt, lágy fényű lámpák egyszerre megvillannak és kialszanak, a teremre pedig sötétség ül ki. Amikor visszajön a fény, a terem üres. Tizenhat diák és egy tanár tűnt el egy szempillantás alatt, helyükön pedig csupán üres padok és egy ketyegő óra marad, és egy kés, ami olyan gyengéden pihen a nyakamon, mint egy csók.

22 /// VICTORIA SCHWAB

HÁROM

O

WEN.

Még a suttogás is alig hallatszik, a hangomat úgy elszorítja a félelem. Ne itt. Ne most. Owen halkan kifújja a levegőt a hátam mögött, aztán érzem, ahogy az ajka a fülemhez ér. - Helló, M. - Ne - kezdem, de a szavak elhalnak, ahogy a kés a torkomhoz nyomódik. - Nézzenek oda - szól, és a fém segítségével felemeli az államat. - Micsoda színjátékot rendezel. Mosolyogsz és bólogatsz és megpróbálsz normálisnak tűnni. A kés eltűnik, egy pillanat múlva pedig Owen terem előttem - megkerüli a székem és ciccegni kezd, ahogy felpattan az előttem lévő padra, és a térdére támaszkodva előredől. Ezüstös haját hátrasimította, tekintete pedig rajtam csügg, vad és kegyetlen és kék. - Tudják, hogy törött vagy? - kérdezi, miközben az ujjai között forgatja a pengét. - Hamarosan úgyis megtudják. Mutassuk meg nekik? Belekapaszkodom a padba. - Te nem létezel. - És mégis meg tudnálak törni - szól lágyan -, itt, mindenki előtt. Fel tudnálak törni, hadd lássák, miféle szörnyek laknak benned. Megszabadíthatnám őket. Megszabadíthatnálak téged. - Kihúzza magát. - Te nem ide tartozol. - Akkor hova tartozom? Owen egy szempillantás alatt eltűnik a másik pádról és az enyém mellett áll. A kést a padomra teszi, a hegye centikre van az oldalamtól. A másik kezét a

FELSZABADULÁS /// 23

vállaltira teszi, és a székbe nyom, miközben közel hajol, és úgy súgja: - Hozzám. Ezzel előretolja a kést, én pedig felszisszenek, és kihúzom magam, aminek eredményeképpen sikerül bevágnom az oldalamat a pad szélébe, épp akkor, amikor megszólal a csengő. Owen eltűnt, a terem pedig tele van diákokkal, akik hátratolják a széküket és a vállukra veszik a táskájukat. Újra visszaroskadok, az oldalamat dörzsölgetem, aztán nagy nehezen talpra állok és túlságosan üres jegyzetfüzetemet a táskámba csúsztatom, miközben megpróbálom lerázni magamról a rémálom üledékét. Már majdnem az ajtóhoz érek, amikor Mr. Bradshaw megállít. - Miss Bishop? - szól, miközben az asztalán rendezget. Visszafordulok hozzá. - Igen, uram? - Untattam talán? Összerándulok. - Nem, uram. - Nos, ezt megkönnyebbüléssel hallom - szól és megigazítja a szemüvegét. - Rendkívül aggódom amiatt, hogy esetleg untatom a diákjaimat. - O, pedig igazán nem kellene - mondom. - Ön nagyon jó előadó. Drámát tanult? Már azelőtt szidom magam, hogy a szavak elhagynák a számat. Az Archívumban szemtelenkedni egy dolog, de Mr. Bradshaw nem Könyvtáros, hanem tanár. Szerencsére elmosolyodik. - Akkor hát feltételezem, hogy minden látszat ellenére mégis elragadtatott figyelemmel hallgatta az előadásomat. Mindazonáltal a jövőben talán nyitott szemmel is figyelhetne. Csak hogy biztos lehessek a dolgomban. Sikerül kipréselnem magamból egy gyenge mosolyt, egy bólintást, és egy újabb „Igen, uram” után már kinn is vagyok a folyosón, hogy megtaláljam az „Irodalomelmélet és elemzés” órát - nem értem, miért nem bírják egyszerűen csak angolnak hívni. De mielőtt még betájolhatnám magam, valaki hangosan megköszörüli a torkát. Ahogy megfordulok, látom, hogy Cash várakozik az ajtónak dőlve. Mindkét kezében kávét tart és az egyiket felém nyújtja. - Még mindig lovagot játszol? — kérdezem, és reflexből a pohár után nyúlok. - Az angolórád Wellsonnal az udvar másik végén van - mondja. - Öt perc nem elég, hogy odatalálj, kivéve, ha ismered az utat. Amint elveszem tőle a kávét, Cash elindul a folyosón. Minden igyekezetem szükséges, hogy lépést tartsak vele és ne öntsem magamra a kávét, miközben a többi diákot és a velük együtt járó zajt kerülgetem. - Mielőtt megkérdeznéd, honnan tudok Wellsonról - kezdi nem az a hobbim, hogy új diákokra vadászom. - Megkocogtatja a halántékát. - Csak

24 /// VICTORIA SCHWAB

fotografikus memóriám van. - Az hasznos lehet egy ilyen iskolában. Cash mosolya szélesebbre húzódik. - Az is. Ahogy végigvezet az épületen, próbálom az emlékezetembe vésni az útvonalat. - Semmi perc alatt oda-vissza fogod tudni. Kénytelen leszek. A brosúrában említett egyik „innovatív tanulási taktika” az órarend. A Hyde-ban félévente öt tárgyat tanulunk: három van ebéd előtt, kettő utána. Az órarend minden második nap megfordul, úgyhogy amelyik óra az első lett volna, az lesz az utolsó, az utolsó pedig az első, és így tovább. Szóval a hétfő, szerda és péntek a következőképpen néz ki: matek, irodalomelmélet, wellness, (ebéd), fiziológia, társadalomismeret. Kedden és csütörtökön pedig: társadalomismeret, fiziológia, wellness, (ebéd), irodalomelmélet, matek. A brosúrában még egy terjengős, esettanulmányokkal megtámogatott magyarázat is szerepelt arról, hogy ez miért működik; jelenleg azonban úgy tűnik, ez csupán egy újabb akadály, amellyel meg kell küzdenem. Cash egy sor ajtón át egy belső udvarra vezet, amelyet épületek vesznek körül. Aztán jobbra lekanyarodik egy ösvényre. Útközben a kávéját kortyolgatja és vidáman sorolja a tényeket a Hyde-ról: az iskola úgy 1832 óta létezik, régebben két iskolából állt (egy a fiúknak, egy pedig a lányoknak), de aztán egybeolvadtak; az egyik alapító szobrász volt, és a campus teli van szobrokkal, összesen tizennéggyel, bár ez a szám mindig vita tárgya. Cash csak beszél, időnként odainteget annak, aki odakiabál neki (ami meglepően gyakran fordul elő), és közben még csak abba sem hagyja az előadást. Szerencsére ezúttal senkivel nem áll meg beszélgetni, és pontosan a második csengőszó megszólalásakor érünk a teremhez. Cash diadalmas mosolyt villant és elfordul - de ezúttal még van időm megköszönni a segítségét. Tiszteleg, ami meghajlásba fordul át, aztán már el is tűnik. Megiszom a kávét, kidobom a poharat és kinyitom az ajtót. A diákok még keresik a helyüket, nekem pedig sikerül lecsapnom egyre hátulról a második sorban, amikor egy megdöbbentően jó tartású középkorú nő - feltételezem, ő lehet Ms. Wellson - tökéletes betűkkel írni kezd a táblára. Amikor oldalra lép és meglátom a szavakat, nem bírom visszafojtani a mosolyt. " DANTE POKLA. /// NYÁR VAN, ÉN PEDIG MEG mindig a kávézót keresem a porrétegek alatt,

miközben Weslev Ayers fordítva ül egy fémszéken. Kulcsának körvonalai átsejlenek a pólója alól. Másik életünk közös titka ott lebeg közöttünk, nem

FELSZABADULÁS /// 25

teker, hanem sokkal inkább valamiféle kötelék. Takarítok, ő pedig kiment egy könyvet a szék mellett felhalmozott lepe dők alól. — Hát ez meg mi? — kérdezi, miközben felemeli a szöveget. Dante Pokla. ~ Kötelező olvasmány — felelem. —Szégyen-gyalázat, hogy ilyesmire vetemednek — mondja, ahogy lapozgatni kezd az olvasatlan könyvben. Van valami tiszteletteljes abban, ahogy a könyvvel bánik, a tekintete úgy siklik végig a szavakon, mintha kívülről tudná őket. — A kötelezettség még a legjobb könyveket is elrontja. Megkérdezem, hogy olvasta-e a könyvet, ő pedig azt feleli, hogy igen, én pedig beismerem, hogy nem, mire ő elmosolyodik, és azt mondja, hogy az ilyen könyveket arra szánták, hogy hallgassák őket. — Bebizonyítom — mondja, és ferde mosolyt villant rám. — Te takarítasz, én olvasok. És így is lesz. Azon az első napon és a nyár többi napján. És én minden szóra emlékszem.

Ili MIRE A CSENGŐ ÚJBÓL MEGSZÓLAL, én sikeresen túlestem egy kisdolgozaton — a többi diákban még annyi tisztesség sem volt, hogy bosszúsnak tűnjenek, amikor Ms. Wellson bejelentette -, és Cashnek és a kávéjának köszönhetően egy teljes órát bírtam ki rémálmok nélkül. Arra számítok, hogy kint találom majd a folyosón, de nyoma sincs. (Meglepetésemre némi csalódottságot érzek, ahogy végignézek a fekete, zöld, ezüst és arany színekbe öltözött diákok folyamán és nem találom köztük Casht.) Az ezüstök és aranyak azonban mintha mind ugyanarra tartanának, és mivel a brosúrából kiderül, hogy a harmad- és negyedéveseknek együtt van wellness órájuk — ami, amennyire meg tudom állapítani, csupán egy nagyképű szó a testnevelésre - ebéd előtt, úgy döntök, hogy csatlakozom az áramlathoz. A tömeg átvonul a gyepen, elhalad a kört formázó épületek mellett egy újabb fenséges épületig, amelyet ősrégi kövek és gótikus elemek díszítenek. Most először látok meg egy szobrot azok közül, amelyeket Cash emlegetett: egy sólyom az, ami az ajtó fölötti párkányon ül. - Ez a „Hyde Gimnázium sólyma” - szól, amint kissé kifulladva feltűnik mellettem a semmiből. - Ez a kabalánk. Állítólag az éleselméjűséget, a kezdeményezőkészséget és a leleményességet jelképezi.

26 /// VICTORIA SCHWAB

Néhány harmadéves lány áll egy-két méterrel előttünk az ösvényen, és miközben Cash beszél, majd az egyik felénk pillant, és a szemét forgatja. Cassius Arthur Graham, mindig mondom, hogy az iskoláról szóló tényekkel egy lányt sem fogsz tudni meghódítani. Senki sem jön izgalomba a Hyde-tól. Érzem, ahogy felforrósodik az arcom, de Cash még csak el sem pirul, csupán szélesen elmosolyodik. - Talán meglep majd, Safia, de nem mindannyian azzal a kizárólagos céllal nyitjuk ki a szánkat, hogy bejussunk valakinek az alsóneműjébe. A lány barátnői felnevetnek, de az ő tekintetében olyan bosszúság tükröződik, amelyet általában exeknek és testvéreknek tart fenn az ember. A lány vonásaiból ítélve - ugyanolyan sötét haja van, mint Cashnek, bár az övé lófarokba fogva, és ugyanolyan aranyszínű szeme - arra tippelek, ő az utóbbi lehet. Cash megjegyzése elevenre tapinthatott, mert Safia belekarol a barátnőjébe, visszavág néhány éles szót és besiet a Wellness központba. Cash rezzenéstelenül vállat von. - A húgom - erősíti meg, ahogy belépünk az ajtón. - Egyébként bocs, hogy késtem. Mr. Kerryt elragadták az érzelmek - örülj, hogy van még egy éved, mielőtt el kellene viselned - és tovább bent tartott minket. Ezzel feláldoztam a lovagi státuszomat? Vagy a tűzokádó sárkánnyal szemben tanúsított hősiességem megmentette a becsületemet? - Azt hiszem, megtarthatod a pajzsodat. - Micsoda megkönnyebbülés — szól, és arrafelé bólint, amerre a húga lófarka eltűnik az öltözőben. - Mert szerintem a későbbiekben szükségem lesz rá.

Ili MIRE MEGTALÁLOM A SZEKRÉNYEMET, amelyet már korábban kijelöljek és feltöltöttek tornaruhával - összerándulok a rövid ujjú póló láttán, és hálásan konstatálom, hogy pillanatnyilag egy zúzódás sincs rajtam

(ugyanez a sebhelyekről nem mondható el) addigra véletlenül beleütköztem három különböző lányba és próbáltam kikerülni több tucat másikat. Az iskola olyan, mint egy aknamező: olyan sok ember, olyan kevés személyes tér. Az öltözők még rosszabbak, de sikerül megúsznom egy tompa fejfájással. Látom, ahogy a többi lány leveszi a nyakláncát és gyűrűit - azt a kevés ékszert, amit a Hyde megenged - és elrakják őket a szekrénybe, mielőtt öltözni kezdenének. A gyűrűmet nem vagyok hajlandó levenni, de babrálni kezdek a nyakamban lógó kulccsal, tudván, hogy ez csak még több figyelmet vonz majd. Ha valaki számon kérne a nyaklánc miatt, biztosan a gyűrűt is levetetnék velem. Áthúzom a láncot a fejemen és lerakom a polcra, nélküle pedig túl könnyűnek érzem magam.

FELSZABADULÁS /// 27

Épp a tornapólót veszem magamra, amikor hallom, hogy valaki elkiáltja magát: - Gyere már, Saf! - Azonnal megyek - szól egy most már ismerős hang. Ahogy odanézek, látom, hogy Safia épp az edzőcipőjét fűzi a pad végén. Nem néz fel, de senki más nincs a közelben, így tudom, hogy hozzám beszél, amikor megszólal. - Ugye tudod, hogy ez a dolga? - kérdezi, miközben a cipőjét igazgatja. - Tessék? Safia felegyenesedik és megrántja a haját, mielőtt rám nézne. - A bátyám iskolai nagykövet. Az, hogy körbevezet, hogy segít beilleszkedni - ez csak egy a feladatai közül. A munkája. Gondoltam, jobb, ha tudod. Azt akarja, hogy a szavai belém marjanak, és ez meg is történik. De itt egyen meg a fene, ha megadom neki az elégtételt, hogy ezt meg is lássa. - Nos, ez igazán nagy megkönnyebbülés - szólok vidáman. - Annyit lógott rajtam, hogy már kezdtem azt hinni, hogy félreérthető jeleket adtam. Határozottan becsukom a szekrény ajtaját és elvonulok Safia mellett. - Koszi szólok és menet közben megveregetem a vállát. (Megéri elviselni a fejembe hasító métáit csak azért, hogy érezzem, amint megfeszül az érintésem alatt.) Most már sokkal jobban érzem magam. Bár a Hyde Wellness Centrumának külseje ugyanolyan régi és mohos, mint a campus többi része, de az öltözőkön túl - amelyek a tornaterem előtt őrködnek - a belső rész csupa meszelt fa és üveg és acél. Az egyik oldalon kisebb termek vannak, a másikon pedig egy medence, de a központi edzőterem egy óriási, négyzet alakú helyiség, amelyet a padlón futó fekete csíkok osztanak négy részre, körülötte pedig futópálya húzódik. A csillogó felszerelések láttán önkéntelenül is felvidulok kissé. Ez elég nagy előrelépés a Coronado tetején gubbasztó, házi készítésű bokszzsákomhoz képest. Körbejárom a termet, felmérem a helyet. Egy csapat röplabdázik, mások a pálya körül kocognak. Féltucat diák vívócsörtékbe kezd; Safia is köztük van, épp a kesztyűjét erősíti fel és a tőrét hajlítgatja. Még sosem vívtam, de szinte kísértést érzek, hogy kipróbáljam, csak azért, hogy esélyem legyen őt eltalálni. Elmosolyodom, és néhány lépést teszek felé, amikor a terem túlsó végéből kiáltás hangzik fel. A központ széle körül, egy elemvényen két diák küzd. Egy kötelek nélküli ringben állnak - mindketten végzősök, ami a védőruházat alól kilógó tornapóló csíkozásából látszik. Csak az arany színt látom, minden más eltűnik a párnák alatt; még az arcukat is puha sisak borítja. Egy csapatnyi diák sikerül Casht kiszúrnom közöttük, aki vívósisakot szorongat a hóna alatt - és egy testes, középkorú tanár áll körülöttük, és figyelik, amint a két fiú üt, rúg és

28 /// VICTORIA SCHWAB

blokkolja a másik támadását. Az alacsonyabbik mintha sokkal keményebben dolgozna. A magasabb kecses eleganciával mozog, könnyedén kikerüli az ütések nagy részét. És aztán, két szempillantás között, reagálás helyett kezdeményezésbe lendül áll, alacsonyan kirúg, majd az utolsó pillanatban leteszi a lábát, megpördül és fejbe rúgja a másik fiút. A fiú hátraesik, megszédül, de más baja nincs. Kétlem, hogy rajtam kívül bárki más észrevette volna, hogy az ellenfél a becsapódás előtt lelassította a mozdulatot, hogy tompítsa az ütést. A tanár belefúj a sípjába, a győztes pedig felsegíti a legyőződet. Gyorsan hátba veregeti a másikat, mielőtt a vesztes leugrana az emelvényről. A csörte közben sikerült átvágnom a termen, és épp akkor érek a nézőkhöz, amikor a győztes színpadiasán meghajol, nyilvánvalóan sütkérezve a figyelemben. Aztán leveszi a sisakját, én pedig ott bámulok Wesley Ayersre.

FELSZABADULÁS /// 29

NÉGY

W

ESLEY AYERS AZ IDEGEN a Coronado folyosójáról.

Ő az Őrző a kertből, aki osztozik a titkomon. Ő a fiú, aki könyveket olvas fel nekem. Ő az, aki megtanít arra, hogyan érintsek meg másokat. És ma ő a srác, aki szmokingban ül a kőpadon. Nyár vége van és a Coronado kertjében ülünk. Én az egyik pádon gubbasztok melegítőben és felgyűrt ujjú pólóban, Wesley pedig végignyúlik a másikon fekete-fehér ünneplőjében. Csak egy-két óra van bátra az apja esküvőjéig, de ő még mindig itt van. Látom rajta, hogy rágódik valamin. Valami nyomasztja azóta, hogy megjelent itt, és ostoba módon azt feltételezem, hogy az lehet a dolog mögött, hogy utálja az apja menyasszonyát vagy legalábbis azt, amit a nő jelent a családja számára. De Wesley nem villogtatja szokásos csípős megjegyzéseit, még csak szót sem ejt az esküvőről vagy a szmokingról. Csak leroskad a padra és elkezdi darálni a legutolsó kötelező olvasmányomat, mintha csak ez a nap is olyan lenne, mint az összes többi. És aztán valahol két sor között elhal a hangja. Rápillantok, eltűnődöm, hogy vajon elaludt-e, de a szeme nyitva és fókuszál. Méghozzá rám. Viszonzom a pillantását. — Minden oké? — kérdezem. 28 /// VICTORIA SCHWAB

Mosoly villan fel az arcán. — Csak tűnődöm. Félreteszi a könyvel és felkel a pádról, majd lesimítja az ingét, ahogy mellém lép. - Miről? - kérdezem, és arrébb húzódok, hogy leülhessen mellém. Közel jön, elég közel ahhoz, hogy hozzám érjen, a karja nekiütődik a váltamnak, a térde az enyémhez ér. Mély levegőt veszek, ahogy a benne lakó rockzenekar hangja átmos rajtam, hangos, de ismerős. — Rólunk.

Ili ELŐSZÖR ALIG ISMEREM FEL.

Wesley mogyorószín szemét most nem keretezi kontúr, mint ahogy egész nyáron; a haja még mindig fekete, de ahelyett, hogy felfelé meredez- ne, most izzadtságtól csatakosan tapad a homlokára; a füléből hiányzik az ezüst. Minden apró különcséget levetett magáról, de büszke válla és görbe mosolya még most is ugyanolyan, és egész arca felragyog a küzdelem után. Még kellékek nélkül is tagadhatatlanul Wesley Ayers. És most, hogy látom, fogalmam sincs, hogy nem vettem észre korábban. Talán azért, mert Wesley Ayersnek - az én Wesleymnek - most éppen valami tengerparton kellene sütkéreznie és építgetnie a családját. Az én Wesleym nem lenne itt ebben a procc iskolában, nem hazudna nekem arról, hogy hova jár, és semmiképpen nem nézne úgy ki, mint aki ide tartozik. - Ki a következő? - kérdezi csillogó szemmel. - Én - kiáltom vissza. A nézők — mind fiúk - egyszerre fordulnak felém, de az én tekintetem Wesre szegeződik. A szája sarka mosolyra húzódik. Hát persze, hogy ő nem lepődik meg, hogy itt lát. Hetek óta tudja, hova iratkoztam be. Sosem mondott semmit. Se azt, hogy „De jó, akkor majd lóghatunk együtt”. Se azt, hogy „Ne aggódj, nem leszel egyedül”. Még annyit sem, hogy „Nocsak, milyen érdekes véletlen”. Miért? Miért nem mondta el nekem? - Nos, ifjú hölgy, nem hinném, hogy — kezdi a testes tornatanár, ahogy az emelvényhez lépek és elkezdem magamra aggatni a védőruhát. - Aláírtam a joglemondó nyilatkozatot — vágok közbe, miközben magamra húzom az alkarvédőt, és eltöprengek, vajon van-e egyáltalán lemondó nyilatkozat ehhez az órához. Ettől az iskolától kitelne.

FELSZABADULÁS /// 31

- Nem erről van szó - feleli a tanár. - Ez kézitusa, és fontos, hogy a diákok egyenlő felek legyenek - Honnan tudja, hogy nem vagyunk egyenlő felek? - vágok vissza, és felerősítem a sípcsontvédőt. - Hacsak nem arra alapoz, hogy lány vagyok. - A tanár szemébe nézek. - Erre alapoz, uram? - Nem várom meg, hogy válaszoljon. Fellépek az emelvényre, a tanár pedig nem állít meg, ami nekem épp elég. - Adjad neki! - kiáltja Cash, ahogy felveszem a sisakot. Óh, gondolom magamban, abban nemlesz hiba. - Szia - szól Wesley, ahogy az emelvény közepén találkozunk. - Szia - utánozom keserűen. - Meg tudom magyarázni - kezdi, de a sípszó a szavába vág. Keményen és gyorsan előrerúgok, ami Wesley mellkasát találja telibe még azelőtt, hogy az éles, fémes sípszó elhallgatott volna. A tömeg egyöntetűen felszisszen, ahogy Wes hátraesik, de csak egy pillanatig hever a padlón, majd átfordul és talpra ugrik. Újabb rúgással támadok, amit kivéd. A szemem sarkából látom, hogy tömeget vonzunk magunk köré. Wes ütéssel próbálkozik, ami elől lebukom, majd felfelé üt, ami elől már nem. A levegő kiszalad a tüdőmből, de nem hagyom, hogy ez megállítson: elkapom Wes öklét és csuklóját - miközben bennem is lüktet a fájdalom és gyorsan átfordítom a vállam fölött. Wesnek háttal kellene landolnia a szőnyegen, de valahogy átfordul a levegőben és guggolva ér földet, elegánsan, mint egy macska. Egy szempillantás alatt újra talpon van és hozzám ugrik. Még épp időben hajlok hátra ahhoz, hogy elkerüljek egy ütést, és elég gyorsan magamhoz térek, hogy észrevegyem a lehetőséget — bal oldal, gyomor —, de nem használom ki. Három hete történt, hogy Owen megszúrta Wesleyt. Bár a tartásán nem látszik, de tudom, hogy még mindig fáj neki. Láttam, amikor összerándul és abbahagyja a nevetést, amikor óvatosan ül le és áll fel. A tétovázásom jutalma egy gyors rúgás a mellkasomba, és még épp annyi időm marad, hogy beakasszam a lábam Wes térde mögé és belekapaszkodjak a mellvédőjébe, mielőtt elesek és így őt is magammal rántom. Keményen nekicsapódok a szőnyegnek és megacélozom magam arra a pillanatra, amikor majd Wesley súlya is rajtam landol; de a tenyere hamarabb földet ér, mint ahogy a teste nekem csapódna, és sikerül megtartania magát. Zihálva támaszkodik fölöttem. Aztán a szája görbe mosolyra húzódik, ismerős mosolyra, és játékosan összeüti a sisakját az enyémmel. - Hiányoztam?

32 /// VICTORIA SCHWAB

/// A KERTBEN A PULZUSOM LÜKTETÉSÉN kívül semmi nem hallatszik. Wesley áthajol a kőpadon és ajkát leheletfinoman a halántékomhoz érinti. Aztán az arcomhoz. Az államhoz. A csókok hatására levegő után kapkodok, mert amikor Wesley korábban megcsókolt — igazán megcsókolt — , azért tette, hogy elolvassa az emlékeimet. Az dühös csók volt, erőszakos és szilárd. De ezek a csókok másak. Ezek a csókok óvatosak, reményteliek. — Wes — figyelmeztetem. A homlokát a vállamon nyugtatja. — Úgy hangzói, mint a vihar és a zuhogó eső, tudtad? — Halkan felnevet. ~ Sosem szerettem a rossz időt. Addig nem, amíg téged meg nem ismertelek. A hangjából a szokásos könnyed bűbáj csendül ki, de most vágyakozás is felhangzik benne. — Mondj valamit, Mac. Ili TESTE AZ ENYÉMEN NYUGSZIK. A védőfelszerelések ütközőként szolgálnak, és egy pillanatig csak Wes lélegzetvételét és a saját szívverésemet hallom. Milyen különös. Olyan... csendes. Már hozzászoktam Wesley zajához megtanultam lebegni benne ahelyett, hogy fuldokolnék -, de még az ismerős viszonylagos csend sem érhet fel ehhez. A testéhez az én testemen. A bőr egyszerűségéhez. A pulzusom felgyorsul, és emlékeztetnem kell magamat, hogy ellöktem magamtól. Én löktem el őt magamtól. Most, ahogy a védősisakon át Wes szemébe nézek - szempillái izzadtságtól sötétlenek kényszerítem magam, hogy újra megtegyem. - Mit keresel itt? - sziszegem, és igyekszem elrejteni a sértettséget a hangomból. - Ez talán nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy... - Mondd meg. Kinyitja a száját. - Mac... És aztán megszólal a síp. - Rendben, ebből elég — kiáltja a tanár. - Mindketten keljenek fel. Wesley becsukja a száját, de nem mozdul. Rádöbbenek, hogy a kezem

WES

FELSZABADULÁS /// 33

még mindig nem engedte el a mellkasvédőjét, így ő sem tud mozdulni. Gyorsan elengedem, ő pedig kacsint és talpra szökken. Kinyújtja felém kesztyűs kezét, de addigra már én is állok. Leveszem a sisakot, lesimítom a hajam, és végignézek a diákok tömegén, akik azért gyűltek össze, hogy végignézzék a küzdelmünket. Csak bámulnak rám, és... döbbentnek tűnnek. Zavartnak. Lenyűgözöttnek. De bámulnak. Nagyszerű. Még több szempár. - Később beszélünk - szól halkan Wes. — Megígérem. - Mielőtt válaszolhatnék, ő már az emelvény szélén jár, és a védőfelszerelést hámozza lefelé magáról. - Hé, várj - kiáltok utána. Leugrik, és már épp mennék utána, amikor a testes tornatanár elállja az utam. - Egyikőjüknek fönt kell maradni — szól, miközben Wesley a kupacra hajítja a felszerelését. Cash a nyaka köré fonja a karját, és mond valamit, amit én nem hallok. Mindketten nevetni kezdenek. Ki ez a fiú? Egyszerre hasonlít is az én Wesleymre, és közben a legkevésbé sem olyan. - Általában a győztes az - folytatja a tanár —, de igazság szerint most nem nagyon tudom, hogy ki nyerte ezt a meccset. Már épp szólnék, hogy nem akarok fenn maradni, de Wesley addigra már átvágott a tömegen, és a következő diák, egy köpcös harmadéves épp húzódzkodik fel az emelvényre. Nem akarom, hogy a tanár azt higgye, egy menet után már végem is, úgyhogy felsóhajtok, megigazítom a sisakom, és várok a füttyszóra, miközben Wesley alakja eltűnik szem elől. Ili WESLEY FELEMELI A 1 KOMLÓKAT A VALLAMRÓL, hogy a szemem- Kéz emelje a tekintetét. — Kérlek, mondj valamit. De mit mondhatnék? Azt, hogy amikor Wesley így ér hozzám, az jut eszembe, amikor Owen nekiszorított a Sikátor falának, és a vágyakozásomat félelembe fordította, ahogy egyre erősödött a szorítása? Hogy amikor Wesley ajkait érzem és a szívem repesni kezd, arra gondolok, ahogy a Coronado folyosóján megcsókolt, ahogy elolvasott, és aztán hirtelen elhúzódott, a tekintetében pedig árulás tükröződött? Hogy amikor arra gondolok, amit iránta érzek, látom, ahogy lassan kivérzik a tetőn — és az ezzel járó fájdalom elegendő ahhoz, hogy ne merjek továbblépni? Ehelyett azt mondom: — Elég zavaros most az élet, Wes.

34 /// VICTOR1A SCHWAB

- Az élet mindig zavaros — szól, és a szemembe néz. “ % is kell lennie. Felsóhajtok, keresem a szavakat. — Két hónappal ezelőtt nem ismertem másik Őrzőt. Nem volt olyan ember az életemben, akivel beszélgethettem volna, nemhogy olyan, akiben meghízhatok. És talán önző dolog ez a részemről, de nem bírom elviselni a gondolatot, hogy most elveszítselek. — Nem fogsz elveszíteni, Mac. — Otthagytál — szólok halkan. Wes a homlokát ráncolja. — Micsoda? - Amikor rájöttél, mi történt Owennel, otthagytál. Tudom, hogy nem emlékszel rá, és nem is hibáztatlak — tudom, hogy az én hibám volt, amiért hazudtam —, de az, hogy láttalak elmenni... Olyan sokáig csináltam ezt egyedül, és mindig kibírtam, mert sosem volt senkim. De az, hogy te itt voltál nekem és utána elveszítettelek... Akkor először éreztem egyedül magam, Wes. Az, hogy volt valamim és elveszítettem, sokkal kegyetlenebb, mintha soha nem lett volna semmim. Wesley a kezére néz. — Azt kívánod, bárcsak sosem találkoztunk volna? — Nem. Istenem, dehogyis! De az, ami most köztünk van, még mindig új nekem. Az, hogy megosztunk egymással dolgokat, a bizalom. Nem állok készen többre. — Úgyiscsak tönkretenném, gondolom. — Megértem. — A hangja lágy, megnyugtató. Könnyű csókot lehel a vállamra, mintegy búcsúajándékként, és elhúzódik. — Ez nekem is új, emlékszel? — szól pár perc múlva. - Előtted sosem ismertem másik Őrzőt. És az, hogy az életem része vagy, egyszerre rémisztő és addiktív, és nem fogok hazudni és azt mondani, hogy nem dobogtatja meg a szívem. Mert igen. — Eltűnődöm, vajon érzi-e az én lüktető pulzusomat a zajomon keresztül, ahogy az ujjait

FELSZABADULÁS /// 35

az enyémek köré fonja. - De itt vagyok. Nem számít, mi történik velünk, itt vagyok. Aztán elenged és visszaroskad a pad sarkába. Nem veszi fel a könyvet, csak hátradönti a fejét és a felhőkre mered. Csend telepszik ránk, nehezebb, mint máskor. — Rendben vagyunk, Wes? - kérdezem. —Persze — feleli, és rám villant egy mosolyt, aminek majdnem sikerül elrejtenie a hazugságot. — Rendbe n vagyunk.

/// MIRE VÉGZEK A ZUHANYZÁSSAL, az öltöző szerencsére kiürült, így egy kíváncsi

szempár sem lesz tanúja, ahogy visszaakasztom a kulcsot a nyakamba és bedugom a gallérom alá. A mellkasomon ülő szorítás azon nyomban enged, ahogy a súly rátelepszik. Nem éreztem magam jól nélküle, még akkor sem, ha a kulcs igazából nem is az enyém. Épp a pólómat veszem magamra, amikor a zsebben tűszúrásként megérzem a betűk kaparászását. Ahogy előhúzom a listát, egy nevet találok rajta:

De még csak közelében sem vagyok a területemnek - azt sem tudom, hogy kinek a területébe esik a Hyde Gimnázium, vagy hol rejtőzik a legközelebbi bejárat a Sikátorba, de még ha meg is tudnám találni, a kulcsom akkor sem működne, mivel itt nem használhatom - és a mai nap fele még amúgy is előttem áll, úgyhogy Harkernek nyugton kell maradnia. Nem szeretem megváratni a Történeteket; minél tovább várnak, annál többet szenvednek, és annál veszélyesebbek lesznek. Sugallni próbálom Harkernek, hogy tartson ki, és remélem, hogy nem kezd el megtébolyulni idő közben. Megkordul a gyomrom, ahogy a vállamra veszem a táskámat és elindulok, hogy keressek valami ebédet. Ebéd helyett azonban Wesley-t találom meg. Legalábbis Wesley legújabb verzióját. Keresztbe tett lábbal ül az egyik kőpadon az ebédlő felé vezető úton, ölében könyv. Idegennek tűnik. Hiányzik a körmeit általában díszítő fekete 34

III

VICTOR1A

SCHWAB

lakk, a haját rendesen hátrafésülte, és... elegánsnak tűnik az egyenruhában, ami teljesen fekete, kivéve a széleken végigfutó arany csíkot. Látom őt, de ő nem lát engem - először legalábbis -, és nem bírom megállni, hogy ne bámuljam meg. Csak az ezüstgyűrűje és a pólója alatt halványan kirajzolódó kulcs körvonala mutatja, hogy ő ugyanaz a srác, akivel nyáron találkoztam. Olyan, mintha álruhát viselne, azonban az olyan jól illik rá, hogy eltűnődöm, vajon az én Wesley-m - a tüskés hajú, kihúzott szemű Wesley, aki folyamatosan huncutul mosolyog - volt-e színjáték. Elszorul a gyomrom a gondolatra. És akkor felpillant a könyvből és a tekintete megállapodik rajtam, és valami elmozdul benne és hirtelen mindkettejüket egyszerre látom: a tehetős diákot és a különc fiút, aki szeret verekedni és olyan jól illik a rockzenekari zajhoz. Az én Wesem még mindig ott van valahol, de ahogy leugrik a szobor mellől, kiegyenesedik és arra vár, hogy mellé érjek, nem bírok nem azon töprengeni, vajon hány arca lehet Wesley Ayersnek? - Reméltem, hogy erre fogsz jönni - szól, és elrakja a könyvet, majd a vállára veszi a táskát. - Nem ismerek másik útvonalat. - Gyere - szól, és az ösvény felé biccent. - Megmutatom. Az ebédlő felé indulunk, de aztán elágazáshoz érünk. Habár jobbra látom a nyüzsgő épületet, Wes balra kanyarodik egy keskeny, kihalt ösvényre. Korgó gyomrom ellenére is követem. Nem bírok nem ránézni, a tekintetem időnként ráfókuszál, majd elcsúszik, ahogy igyekszem mindkét verziót megtalálni. - Gyerünk. - Tekintetét az ösvényre szegezi. - Mondd ki. Nagyot nyelek. - Máshogy nézel ki. Vállat von. - A Hyde-ben van öltözködési szabályzat. Nem pártolják a különcséget, ami meglehetősen szerencsétlen dolog, hisz mindketten tudjuk, én mennyire rajongok érte. - Ekkor rám pillant, ugyanolyan intenzitással, ahogy én nézem őt. — Fáradtnak tűnsz, Mac. Alszol rendesen? Vállat vonok. Nem akarok róla beszélni. Korábban említettem a rémálmaimat, de amikor nem akartak elmúlni, úgy döntöttem, nem szólok róluk többet. Az is épp elég rossz, ahogy a szüleim rám zúdítják az aggodalmukat. Más sem hiányzik, mint hogy valaki olyan sajnáljon, aki tudja is az igazat. És talán Wesnek is rémálmai lennének, ha emlékezne arra a napra; de neki egy huszonnégy órát felölelő fekete folt van az agyában és csak az én beszámolómra, valamint az Owen késétől származó sebhelyre támaszkodhat.

FELSZABADULÁS /// 37

Irigylem ezért, aztán eszembe jut, hogy én akartam emlékezni. Én döntöttem így. - Van valami, amiben segíthetek, vagy... - Mikor jöttél vissza? - vágok közbe. - Vagy még csak el sem mentél? Wes a homlokát ráncolja. - Tegnap este értem vissza. Még csak kipakolni sem volt időm, nemhogy téged meglátogatni. Vagy Jillt. Ugye szemmel tartottad nekem a kölköt? Nem hagyom, hogy tereljen. - Miért nem mondtad el, hogy ide jársz? Wesley zsebre dugja a kezét, és vállat von. - Először csak reflex volt. Nem tudtam, hogy kezeljem a tényt, hogy több helyen is keresztezed majd az utam, úgyhogy inkább megtartottam magamnak. - Ezt megértem, Wes, tényleg. - Az Archívum arra tanít bennünket, hogy daraboljuk fel az életünket, és a darabokat tartsuk külön-külön, titokban. - De aztán mi történt? - kérdezem szinte súgva. - Amiatt nem szóltál, ami a kertben történt? - Nem - válaszol határozottan. - Ennek semmi köze ahhoz. - Akkor mégis miért? - csattanok fel. - Az elmúlt néhány hét során olyan könyveket olvastál fel nekem, amelyeket már amúgy is ismertél, mert tavaly olvastad őket. Végignézted, ahogy kikészítem magam az iskola miatt, és egy szót sem szóltál. Wes ajka játékosan megrándul. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy csak meg akartalak lepni? Hosszú, kemény pillantást vetek rá. - Nos, ez sikerült. De nehezen hiszem el, hogy azért hazudtál nekem hetekig, hogy láthasd a képemet, amikor először meglátlak... - Nem hazudtam - feleli. - Sosem kérdezted, hogy hova járok. A szavak tompa ütésként érnek. Abban igaza van, hogy ezt a konkrét kérdést soha nem tettem fel. De csak azért, mert Wesley sosem akar az életéről beszélni. Nem arról van szó, hogy én nem akarnék az élete része lenni; csupán hozzászoktam ahhoz, hogy ő része az enyémnek. - Azt mondtam magamnak - folytatja Wes -, hogy ha rákérdezel, elmondom. De nem kérdeztél rá. Feltételeztél magadban valamit, én pedig nem javítottalak ki. - Miért nem? Kihúzza a kezét a zsebéből és végigszánt a haján. Annyira furcsa így látni az ujjai között - puha, fekete, zselé nélkül. Én magam is meg akarom érinteni, de elnyomom magamban a vágyat. — Nem tudom - folytatja. — Talán azt hittem, hogy ha tudnád, hogy idejárok, másképp gondolnál rám. - De miért ítélnélek el azért, mert idejársz? - kérdezem és az egyenruhámra

38 /// VLCTORIA SCHWAB

mutatok. - Én is idejárok. - Igen, de te utálod - csattan fel Wes és megtorpan. - Semmit sem tudsz erről a helyről és máris utálod. Heteket töltöttél azzal, hogy reszkettél tőle, hogy gúnyoltad... - Összerezzenek és bánom, hogy valaha is jó ötletnek tűnt procc akcentussal drámai felolvasást tartani az iskola kézikönyvéből. - De én itt nőttem fel. Nem én választottam, és nem is tehetek ellene semmit, de ez van. És attól féltem, hogy elítélnél, ha ezt megtudnád. - Wes idegesen felnevet, a tekintetét le sem veszi az ösvényről. - Ez aztán a meglepetés, Mac: érdekel, hogy mit gondolsz rólam. Érzem, ahogy a forróság szétárad az arcomon, miközben Wes hozzáteszi: De azért sajnálom. Tudtam, hogy mennyire stresszelsz a Hyde miatt, és segíthettem volna, de nem tettem. El kellett volna mondanom. És tényleg el kellett volna mondania. De aztán azokra az alkalmakra gondolok, amikor kezdetben én is elhallgattam dolgokat előle, megszokásból vagy félelemből, és az kellett hozzá, hogy Wes majdnem meghaljon, az Archívum pedig ellopja az emlékeit, hogy végre elmondjam neki az igazat. Érzem, ahogy egyre párolog belőlem a harag. - Ezek szerint van egy elegáns iskolai alteregód. Még valami, amit el akarsz mondani? A Wes arcán átsuhanó megkönnyebbülés teljesen nyilvánvaló - megkönnyebbült, hogy rendben vagyunk -, de azért megszokott stílusában folytatja. Nagyon utálom a kígyóuborkát. - Komolyan? - kérdezem. - Komolyan - feleli, és egy kicsit hintázik lábujjhegyen állva. - De elmagyarázni is utálom, hogy mindez a neve miatt van, és hogy kiskoromban azt hittem, az uborka tényleg kígyóból van, így inkább azt szoktam mondani, hogy allergiás vagyok. Felnevetek, Wes mosolya pedig szélesebbre húzódik - és ezzel az én Wesley-m is visszatért. Szórja a vicceket, ferdén mosolyog, a szeme pedig még smink nélkül is csillog. Újra nekiindulunk az ösvényen. - Örülök, hogy itt vagy - szólok halkan, de a jelek szerint ő nem hallotta meg. Felemelem a hangom, de ahelyett, hogy megismételném az előző mondatot, egyszerűen csak azt kérdezem: — Hová megyünk? Wes visszanéz és felvonja a szemöldökét. - Hát nem nyilvánvaló? - kérdezi. — Rossz útra vezetlek.

FELSZABADULÁS /// 39

T

LÉPÉSSEL KÉSŐBB A FÁKKAL szegélyezett ösvény egy kövezett udvarba torkollik. Az udvar néhány lépcsőfokkal magasabban fekszik a földnél, mind a négy sarkát egy-egy oszlop jelöli. Az emelvényen három diák heverészik, középen pedig csuklyás köpenyt viselő férfialak szobra áll. - Ez az egyetlen embert ábrázoló szobor a campuson - magyarázza Wesley úgyhogy feltehetően Szent Ferenc akarna lenni, az állatok védőszentje. De mindenki Alkimistának hívja. Meg is értem. A köpönyegbe burkolózó alak inkább tűnik druidának, mint papnak. A könyökét az oldalához szorítja, tenyerét felfordítja, feje lehajtva, mintha egy varázslatra összpontosítana. A misztériumot csak részben csorbítja a tény, hogy a kőkezek jelenleg pizzásdobozt tartanak. - Ez itt - szól Wes, és körbemutat az emelvényen - az Udvar. Wesley hangjának hallatán a többiek is felnéznek. Egyikükkel már találkoztam is. Cash kinyújtott lábbal ül a lépcsőn. - Mackenzie Bishop - szól, ahogy fellépünk az emelvényre. - Soha többé nem követem el azt a hibát, hogy királykisasszonynak tituláljalak. Wesley a homlokát ráncolja. - Ismeritek egymást? - Megpróbáltam megmenteni - szól Cash. - Kiderült, hogy nincs szüksége a segítségemre. Wesley rám pillant és kacsint egyet. - Szerintem Mac meg tudja védeni magát. Cash mosolya meglepően feszes. - Meg aztán nagyon jóban vagy azzal a lánnyal, aki az imént rúgta szét a segged. Feltételezem, ismeritek egymást. IZENKÉT

- Nyáron találkoztunk - feleli Wes és fellép az emelvényre. — Amíg te és Saf hajókáztatok - hol is, Spanyolországban? Portugáliában? Sosem bírom nyomon követni a Graham család kiruccanásait. Eszméletlen nézni, ahogy Wesley megdolgozza az embereket és visszafordítja feléjük a beszélgetést. Eltereli magáról a szót. - Csak semmi sunyi célozgatás — szól Cash. — Tudod, hogy bármikor csatlakozhatsz. Wesley közönyös hangot hallat. - Nem szeretem a hajókat - mondja, majd elvesz egy szelet pizzát a szobor kinyújtott kezéből és bólint, hogy csatlakozzak hozzá. - A Saint-Marie - szól Cash színpadias gesztussal - nem csupán egy hajó. - Annyira sajnálom — replikázik Wes és leutánozza Cash mozdulatát. Nem szeretem a jachtokat. Nem tudom eldönteni, hogy viccelődnek-e. - Látom, hogy máris elkezdtétek megrongálni szerencsétlen Alkimistát teszi hozzá Wes, és pizzájával a szobor felé int. - Örülj neki, hogy Safía még nem öltöztette be - hallatszik egy lány hangja, és a figyelmem a lépcsőn ülő diákok felé fordul: az egyikük egy harmadéves fiú, aki törökülésben trónol, a másik pedig egy végzős, vörös hajú lány, aki a fejét a fiú ölébe hajtotta. - Milyen igaz — szól Cash, miközben a lány félkönyökre támaszkodik és rám néz. - Idehoztál egy kószát - mondja, de a hangjából nem érződik rosszindulat, ajka pedig játékos mosolyra húzódik. - Ő nem kósza, Amber - szól a fiú, aki eddig a párna szerepét töltötte be. Hanem harmadéves. A fiú rám néz és abban a pillanatban elszorul a gyomrom. Az egyenruháján ezüst csík húzódik, de nem néz ki többnek tizenöt évesnél. Alacsony és vékony, sötét, göndör haj hullik a homlokára, és az orra hegyén ülő fekete keretes szemüveggel, valamint a kézfejére firkált jegyzetekkel együtt annyira hasonlít az öcsémre, hogy az már fáj. Ha Ben élne - ha még megadatott volna neki öt születésnap -, lehet, hogy épp így nézne ki. A fiú elfordítja a fejét, én pislogok, a hasonlóság pedig szinte semmivé halványul. Azonban engem még így is megrázott a pillanat, miközben felmegyek a lépcsőn és csatlakozom Wesleyhez a szobornál. Wes elvesz egy üdítőt az Alkimista lábától és a többiek felé int.

FELSZABADULÁS /// 39

- Szóval Cassiusszal már találkoztál — szól. - Édes Istenem, nehogy így hívj - mondja Cash. - A szemüveges Gavin — folytatja Wes az ott az ölében pedig Amber. - Amber Kinney - javítja ki a lány. - Két arany és egy ezüst Amber van a Hyde-ban, és ez a név nem igazán adja magát a becézésnek, úgyhogy ha valakitől a Kinney nevet hallod - amit egyébként utálok, úgyhogy ne nagyon használd -, akkor az én vagyok. Elveszek egy üdítőt. - Mackenzie Bishop vagyok. Új diák. - Hát persze, hogy az vagy - szól Gavin, én pedig elpirulok, míg hozzá nem teszi: - Ez egy kis iskola, mindenki ismer mindenkit. - Igen. Hát, szólíthattok Mackenzie-nek vagy Macnek, ha akartok. Csak Kenzie-nek ne. - Kenzie Papi szava volt; mindenki más szájából helytelennek hangzik. - Vagy M-nek. - Évekig arról álmodoztam, hogy M-nek hívjanak. M volt az a változata a személyiségemnek, aki nem vadászott Történetekre vagy nem olvasott emlékeket. M volt az az ember, aki lehettem volna, ha nem csatlakozom az Archívumhoz. És Owen tönkretette M-et, amikor mint egy ígéretet súgta a fülembe, közvetlenül azelőtt, hogy megpróbált volna megölni. - Nos, Mackenzie - szól Gavin, és mindhárom szótagot egyformán hangsúlyozza, mint ahogy Ben tette mindig -, üdv a Hyde Gimnáziumban.

/// - MACKENZIE, SEGÍTESZ? Az asztalnál ülünk, Ben és én, miközben anyu a háttérben dudorászik és készíti a vacsorát. Én az ezüstgyűrűt forgatom az ujjamon és egy szövegrészletet olvasok a kilencedikes angol órára, Ben pedig a negyedikes matek házijával küzd, de nem ez a legerősebb tárgya. — Mackenzie...? Mindig is szerettem, ahogy Ben a nevemet mondja. Sosem volt olyan gyerek, aki nem tud rendesen beszélni, aki szótagokat ugrik át és puszta hangokká sűrít egész szavakat. Mire négyéves lett, rettentően büszke volt arra, hogy mindent ki tud ejteni. Anyu sosem volt Mama, apu sosem volt Apuci, Papi sem volt soka Papi, hanem Anthony Papi, engem pedig sosem szólított Mac-ken- zee-nek vagy Mc-kin-zee-nAa.,

40 /// VICTORIA SCHWAB

Kenzie-nek pedig aztán végképp nem. Én mindig Mah-Ken-Zee voltam, a károm ütem mint Károm kő egymás után. — Megmutatod, hogy kell megcsinálni ezt a feladatot? Kilencéves korában még a kérdései is precízek. Megszállottja a felnőtt létnek: ez nem csupán abban merül ki nála, bogy felveszi apu nyakkendőit vagy úgy fogja az evőeszközöket, mint anyu, de a modora, ellesett testtartása, az attitűdje és a kiejtése is felnőttes. Minden megvan benne, ami egy Őrzőnek kell. Pap i nem élt elég sokáig ahhoz, hogy lássa ezt kialakulni, de én látom. Tudom, hogy én már átvettem Papi helyét, de gyakran tűnődöm azon, vajon az Archívum nem tudna-e Bennek is helyet csinálni. Tudom, hogy ez önző kívánság. Néhányan akár még helytelen kívánságnak is nevezhetnék. Meg kellene védenem Bent mindentől, beleértve az Archívumot is — nem, különösen az Archívumtól. De ahogy ott ülök és forgatom a gyűrűt és figyelem, ahogy Ben dolgozik, arra gondolok, hogy bármit megadnék azért, hogy magam mellett tudjam. Megértem, hogy Papi miért csinálta. Hogy miért engem választott. Megértem, hogy miért választ mindenki valakit. Nem csupán azért, hogy valaki átvegye a helyüket. Hanem azért, hogy — legalább egy kis időre — ne kelljen egyedül lenniük. Egyedül azzal, amit csinálnak és azzal, akik ők maguk. Egyedül azzal a rengeteg titokkal. Ez önző dolog és helytelen és nagyon emberi, és ahogy ott ülök és figyelem, ahogy Ben dolgozik, azt hiszem, megtenném. Öt választanám. Magammal vinném a kisöcsémet. Ha hagynák. Persze ezt sosem tudom meg.

/// IGAZSÁG SZERINT GAVIN IGEN kevéssé hasonlít Benre. Tudom, mert az elmúlt tizenöt percben végig rá bámultam - és aztán pedig próbáltam nem bámulni. Szerencsére a hosszú zuhanyzás és a séta miatt összesen csupán tizenöt percem van, mielőtt megszólalna a csengő. Kiderül, hogy bár nem ugyanabba az évfolyamba járunk, Amber és én mégis

FELSZABADULÁS /// 41

együtt vagyunk fiziológiaórán. Útközben elmeséli, hogy mindez része az orvosi előkészítős tervének, hogy a nagymamája valami hihetetlen hadisebész volt, aki vérfoltos tábori függönyök mögött operálta a sebesülteket, és hogy az ő keze is épp olyan biztos, mint a nagymamájáé volt. Az Udvar és a természettudományi épület között — amelyet egy kígyó szobra jelöl - kiderül, mit szeretek legjobban Amber Kinneyben. Amber szeret beszélni. Amber még Lyndseynél is jobban szeret beszélni, és amennyire meg tudom állapítani, ezt nem azért teszi, hogy kitöltse a csendet, hanem egyszerűen csak hiányzik a szűrő az agya és a szája között - ami részemről rendben van, ugyanis Amber meglepően érdekesnek bizonyul. Összefüggéstelen tényeket sorol az iskoláról, aztán az Udvar különböző tagjairól: Gavin semmit nem hajlandó megenni, ami zöld, és van egy öccse, aki alvajáró; Cash négy nyelven beszél és elsírja magát a nyálas reklámokon; Safia - mert Amber a jelek szerint tényleg a barátnője - régen annyira szégyenlős volt, hogy alig beszélt, és még mindig nem jött rá, hogy lehet kedvesen beszélni; Wesley gúnyos és állandóan flörtöl és allergiás a kígyóuborkára, és... Amber elhallgat. - De persze Wesleyt már amúgy is ismered - mondja. - Nem annyira, mint gondolnád - felelem óvatosan. Amber elmosolyodik. - Üdv a klubban. Én évek óta ismerem West és időnként még mindig úgy érzem, hogy egyáltalán nem is ismerem. De azt hiszem, ő ezt szereti - hogy körüllengje a rejtély -, úgyhogy mindannyian hagyjuk, hadd őrizgesse a kis titkait. Bárcsak mindenki úgy vélekedne a titkokról, mint Amber Kinney. Akkor sokkal könnyebb lenne az életem. - Nos - szólok -, azt mondod, hogy Wesley állandóan flörtöl? Amber a szemét forgatja és kinyitja nekem az ajtót. - Mondjuk azt, hogy az őt körüllengő rejtély éppenséggel nem árt az imázsának. - Érzem, ahogy kezdek elvörösödni, ahogy Amber rám pillant. - Ne mondd, hogy máris bedőltél neki. Felkuncogok. - Aligha. - És ez igaz is. Végül is nem Wesley titkai miatt gyorsul fel a pulzusom. Hanem amiatt, hogy ugyanazok a titkaink. Vagy legalábbis a legnagyobb részük ugyanaz. Az első iskolai találkozás döbbeneté után nem tudom megállni, hogy el ne töprengjek azon, vajon mi mindent nem tudok még. Wes hangja visszhangzik a fejemben: Sosem kérdezted. Megérkezünk a fiziológiateremhez és leülünk két egymás melletti székre, épp akkor, amikor a csengő megszólal. Egy Ms. Hill nevű, meglepően fiatal nő

42 /// VICTORIA SCHWAB

elmagyarázza a tanmenetet, a következő néhány perc során pedig a könyvet lapozgatom, és megpróbálok rájönni, mely csontokat törte el Owen a csuklómban. Vicces - ahogy a csontok és izmok és idegek térképeit nézegetem, a test hajlásának és mozgásának és potenciáljának diagramjait -, vicces, hogy mindebből már mennyit tudok. A legtöbbre próbaszerencse és gyakorlati alkalmazás során jöttem rá, nem kötelező olvasmányokból, de még így is jó érzés, hogy ennek a tudásnak egy része itt is alkalmazható. Finoman végighúzom az ujjam a könyvben szereplő ujj- illusztráción. Végigülöm az előadást, Amber pedig elirányít az utolsó órámra: Társadalomismeret. Ezt Mr. Lowell tartja, egy ötvenes éveiben járó férfi, akinek őszülő, göndör haja és lágy, egyenletes hangja van. Készen állok arra, hogy szükség esetén akár magamba is szúrjak egy tollat, hogy ébren maradjak, de aztán Mr. Lowell beszélni kezd. - Minden, ami felemelkedik, el is bukik - mondja. - Birodalmak, társadalmak, kormányok. Egyik sem tart örökké. Miért? Mert bár ők maguk is a változás termékei, mégis ellenállóak lesznek a változással szemben. Minél tovább marad fenn egy társadalom, annál jobban ragaszkodik a hatalmához, és annál inkább ellenáll a haladásnak. Minél inkább ellenáll a haladásnak - ellenáll a változásnak -, annál több állampolgár fogja azt követelni. Erre válaszul a társadalom szorítása erősödik, kétségbeesetten igyekszik fenntartani a kontrollt. Fél, hogy elveszti az uralmat. Megdermedek a széken. Tudja, hogy miért van annyi szabály az Archívumban, Miss Bishop? kérdezte Owen aznap a tetőn. Mert félnek tőlünk. Rettegnek. - A társadalmak félnek a polgáraiktól - visszhangozza Mr. Lowell. - Minél erősebben kapaszkodik egy társadalom a hatalomba, annál jobban küzdenek az emberek az ellen a hatalom ellen. - Mutatóujjával köröket rajzol a levegőbe, és minden alkalommal egyre kisebb lesz a kör. — Egyre szorosabban és szorosabban kapaszkodnak, miközben az ellenállás egyre nő, mígnem végül cselekvésbe csap át. A cselekvés pedig két formát ölthet. — Mr. Lowell két szót ír a táblára: FORRADALOM és REFORM. - Az óra első részét - folytatja - a forradalom nyelvének szenteljük; a másodikat pedig a reform nyelvének. — Ezzel letörli a REFORM szót a tábláról. - Már mindannyian hallották a forradalom nyelvét. A retorikát. Például nevezhetnek egy kormányt korruptnak. — Felírja a korrupt szót a táblára. Mondjanak további szavakat. - A kormányt belülről rohad - mondja egy lány az első sorban. - A cég visszaél a hatalmával - szól egy fiú.

FELSZABADULÁS /// 43

- A rendszer elromlott - teszi hozzá egy másik. - Nagyon jó, nagyon jó — mondja Mr. Lowell. — Folytassák. Összerándulok, ahogy Owen hangja visszhangzik a fejemben. Az Archívum börtön. - Börtön - szólok, és a hangom elnyomja a többiekét, mielőtt még ráeszmélnék, hogy hangosan beszéltem. A terem elcsendesedik, ahogy a tanár végigmér. Végül bólint. - A bebörtönzés retorikája, és megfordítva, a szabadság hívása. A forradalmi gondolkodás egyik klasszikus példája. Nagyon jó, Miss... - Bishop. Mr. Lowell újra bólint, és visszafordul az osztályhoz. - Valaki más?

/// MIRE AZ UTOLSÓ ÓRA IS VÉGET ÉR, lassan kezdek szétcsúszni. A reggeli kávé és az ebédnél megivott üdítő nem pótolja az utóbbi napokban - vagy inkább hetekben - kimaradt alvást. És az sem segített az idegeimen, hogy a nap utolsó részében Owen végig ott volt a fejemben. Ásítok egyet, ahogy kinyitom a történelemfolyosó ajtaját, és kilépek a délutáni napsütésbe. A zsúfolt ösvényt kikerülve egy kieső füves rész felé tartok, ahol megállók, magamba szívom a fényt és kitisztítom a fejem. Kiszabadítom az Őrző-listámat a pólóm zsebéből, és látom, hogy még mindig csak egy név szerepel rajta. - Ki az a Harker? - kérdezi Cash a vállam fölött. A hangja hallatán kissé összerezzenek, aztán lassan összehajtom a papírlapot és igyekszem nyugodtnak tűnni. - Csak egy szomszéd - felelem, ahogy zsebre teszem a papírt. - Megígértem, hogy hozok neki valami ismertetőt az iskoláról. Gondolkodik rajta, hogy jövőre ő is idejön. — A hazugság könnyű, még erőlködni sem kell, de igyekszem nem túlságosan elégedett lenni magammal. - Nos, ebben az esetben a parkolóba menet benézhetünk az irodába. - Ezzel elindul az ösvényen. - Igazán nem kell kísérgetned - szólok, ahogy Cash után indulok. - Biztos vagyok benne, hogy egyedül is odatalálok. - Efelől kétségem sincs, azonban mégis szeretnélek... - Nézd - szólok közbe -, tudom, hogy csak a munkádat végzed.Cash a homlokát ráncolja, de nem lassít. - Ezt Saf mondta? - Vállat vonok. - Nos, igen,

44 /// VICTORIA SCHWAB

oké. Ez tényleg a munkám, de én választottam. És nem az történt, hogy kijelöltek melléd. Bármelyik gyanútlan elsőévesre rátukmálhattam volna a segítségemet. Én viszont szívesebben kísérgetnélek téged. - Cash az ajkát rágcsálja és a nap felé pislant, mielőtt folytatná. - Ha megengeded. - Rendben - felelem csipkelődő mosollyal. - De csak azért, hogy megkíméljem a többi gyanútlan diákot. Cash halkan felnevet és odaint valakinek a füvön túl. - Szóval akkor Cassius? - kérdezem. - Ez aztán a név. - Cassius Arthur Graham. Elég kimondani, nem? így jár az ember, ha az anyja olasz diplomata, az apja pedig brit nyelvész. - Feltűnik előttünk a főépület borostyánnal befuttatott hátsó fala. - De ez közel sem olyan szörnyű, mint a Wesley-é. - Ezt hogy érted? - kérdezem. Cash olyan pillantást vet rám, mintha tudnom kellene. Aztán amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem tudom, visszavonulót fúj. - Semmi. Elfelejtettem, hogy még nem ismeritek egymást olyan régóta. Lelassítok. - Mégis miről beszélsz? - Nos, csak annyi, hogy... Wesley-t igazából nem Wesley-nek hívják. Ez csak a második neve. Összeráncolom a homlokom. - Akkor mi a valódi keresztneve? Cash a fejét rázza. - Nem mondhatom meg. - Olyan szörnyű? - Szerinte igen. - Ugyan már, valami fegyver nekem is csak kell ellene. - Nem lehet, Wes kinyírna. Felnevetek és hagyom a témát, miközben elérünk az adminisztrációs épület ajtajához. - Úgy tűnik, hogy közel álltok egymáshoz - mondom, miközben Cash kinyitja nekem az ajtót. - így van — feleli valami olyan egyszerű bizonyossággal, amibe belefájdul a gyomrom. Ahogy Wes egész nyáron a Coronado folyosóin kísértett, egyszerűen csak azt feltételeztem, hogy ő is úgy él, mint én: távol mindenkitől. De neki van élete. Barátai. Jó barátai. Nekem ott van Lyndsey, de mi azért állunk közel egymáshoz, mert Lyndsey nem kényszerít hazugságra. Sosem kérdez. De nekem meg kellett volna kérdeznem West. Bele kellett volna gondolnom a helyzetébe. Együtt nőttünk fel - magyarázza Cash, ahogy az üveges előcsarnok felé

FELSZABADULÁS /// 45

tartunk. - A Hartfordban ismertem meg. Az a Hyde általános iskolája. Saffal negyedikben bukkantunk fel - ő akkor harmadikos volt Wes pedig a szárnyai alá vett bennünket. Amikor pár éve elkezdtek megromlani a dolgok a szüleivel, megpróbáltuk viszonozni a szívességet. Bár Wesley nem igazán jó abban, hogy segítséget fogadjon el. Bólintok. - Mindig hárít. - Pontosan - szól Cash, és őszintén frusztráltnak tűnik. - De aztán az anyukája elment és onnantól csak romlottak a dolgok. - Mi történt? — puhatolózók. A kérdés kizökkenti Casht, aki mintha ráébredne, hogy nem lenne szabad ennyi mindent megosztania velem. Tétovázik, aztán így szól: - Joan nénikéjéhez költözött. - Nagy-nagynéni — javítom ki reflexből. - Mesélt róla? - Egy keveset — felelem. Joan volt az a nő, aki továbbadta a kulcsát és a munkáját Wesley-nek. Az, akibe visszavonuláskor az Archívum lyukakat vágott, hogy a titkaik biztonságban legyenek. A tény, hogy már hallottam Joanról, mintha kielégítene valamit Cashben, és a vonakodása eloszlik. - Igen, szóval úgy volt, hogy Wesley vele marad azon a nyáron — mondja hogy elszabaduljon a válástól - ami egyébként brutális volt -, de aztán ősszel elkezdődött a Hyde és ő nem volt sehol. Az egész második év során mintha nem is létezett volna. Meg kell értened - nem hívott, nem írt. Csak ez az űr volt a helyén. - Cash megrázza a fejét. — Wesley valahogy úgy hangos, hogy az ember észre sem veszi, csak már amikor nincs itt. Mindegy, szóval a másodév eltelt nélküle. Aztán a nyári szünet is eltelt nélküle. És végül itt a harmadik év, ő pedig ott ül az ebédnél és támasztja a hátát az Alkimistának, mintha mi sem történt volna. - És másmilyen volt? - kérdezem, ahogy az előcsarnok szájában lévő irodához érünk. Abban az évben lett Őrző. Cash keze megáll a kilincsen. - A monoklitól eltekintve, amit tőlem kapott? Nem igazán. Ha valami változott, talán az volt, hogy... boldogabbnak tűnt. Én pedig örültem, hogy visszakaptam, így nem firtattam a dolgot. Várj meg itt, hozok néhány ismertető brosúrát. Cash eltűnik az irodában, én pedig szórakozottan nézek körbe a folyosón. A falat fotók borítják - habár a borítják szó káoszra engedne következtetni, itt azonban mindegyik makulátlanul lóg, minden keret tökéletesen vízszintben van és tökéletesen egyforma távolságra a többitől. Mindegyiknek apró, elegáns 46 /// VICTORIA SCHWAB

dátumot véstek a tetejébe. Minden képen egy csoportnyi diák áll több, egyenlő hosszú sorban, a válluk összeér. A frissebb, színes fotókon látható arany csíkok alapján végzős osztályok. Az évek visszafelé csökkennek mindkét falon, a legfrissebbek itt lógnak az előcsarnok bejáratánál, a régebbiek pedig lentebb a folyosón. A legtöbb előkelő magániskolához hasonlóan a Hyde sem volt mindig koedukált. Ahogy visszafelé haladok az években, a lányok eltűnnek a csoportképekről, külön fotókon jelennek meg, majd pedig a piros, kék és arany színekkel együtt teljesen eltűnnek, csak a fekete-fehér fiúk maradnak utánuk. Hagyom, hogy a tekintetem a falakon kóboroljon - nem tudom, mit is keresek, míg meg nem találom. Amikor pedig rábukkanok, minden megfeszül bennem. Bármelyik iskolába járhatott volna a városban, de nem tette. Idejárt. Az 1952-es évszámmal jelölt keretben több tucat fiú áll merev sorokban, mind zord, jólfésült, elegáns. És az utolsó előtti sorban, középtájon ott áll Owen Chris Clarké. Ezüstszőke haja fehérnek tűnik a színtelen fotón, és emiatt, valamint megdöbbentően halvány szeme miatt olyan, mint egy villanás a sok fekete egyenruha között. Ajkán mosoly szelleme játszik, mintha csak valamiféle titkot tudna. És talán tud is. Ez még azelőtt készülhetett - mielőtt leérettségizett, mielőtt az Alakulat tagja lett volna, mielőtt Reginát megölték, mielőtt ő visszahozta, mielőtt megölte a Coronado lakóit és mielőtt leugrott a tetőről. De a fotó készítésének idején már Őrző volt. Látszik a szemén, gúnyos mosolyán, és az ujján megcsillanó gyűrűn, ahogy a kezét egy másik diák vállán nyugtatja... - Kész vagy? Elhúzódom a fotótól és meglátom Casht, aki egy kisebb kupac brosúrát szorongat a kezében. - Igen - felelem, és a hangom kissé reszketegebb, mint amilyennek szeretném, ahogy még egyszer rápillantok a fotóra. Nem vagyunk mi annyira különbözőek. Felvonom a szemöldököm. Na és mi van akkor, ha Owen idejárt? Ő már nincs itt többé. Ez nem több, mint egy megfakult fénykép, egy villanás a múltból - tökéletesen ésszerű hely egy halott fiúnak. - Menjünk — szólok, ahogy átveszem a papírokat. Cash kikísér. - Hol a kocsid? - kérdezi, miközben szemügyre veszi a szinte már teljesen üres parkolót. A biciklitárolóhoz lépek és széles mozdulattal Dantéra mutatok. — Itt a verdám. Cash elpirul. - Nem akartam semmit feltételezni...

FELSZABADULÁS /// 47

Legyintek. — Igazából olyan, mint egy cabrio. Belekap a szél a hajamba. Bőrülések... vagyis ülés. - Kirángatom a nadrágot a táskámból és felhúzom a szoknya alá. Cash elmosolyodik, aranyszínű tekintete a járdára vetül. - Esetleg ezt holnap is megismételhetnénk. - Mármint az iskolát? - kérdezem, ahogy kinyitom a lakatot és felülök Dantéra. - Szerintem ez lenne az elképzelés mögötte. Nem igazán működik, ha csak egyszer jön be az ember. - Mindezt igyekszem rezzenéstelen arccal előadni, de csak előbukkan az a mosoly. Cash meleg hangon nevetni kezd, ahogy ő is elindul. - Üdv a Hyde Gimnáziumban, Mackenzie Bishop. Cash öröme ragadós, és azon kapom magam, hogy én is vigyorgok, miközben látom őt kimenni a kapun. Aztán visszanézek a parkolóra és a melegség azon nyomban kihűl. A reggeli férfi, akinek aranyszínű haja és aranyszínű bőre van, egy fának támaszkodik a parkoló szélén, papírpohárból kávét kortyolgat és engem néz. Ezúttal meg sem próbálja leplezni. A látványa mintha üvegbe csapódó tégla lenne; széttöri a mindennapost, az egyszerűt. Emlékeztető arra, hogy az élet még csak nem is állhatna távolabb a normálistól. A nor- malitás valami olyasmi, amiről álmodhatnék, ha nem foglalnának le túlságosan a rémálmok. Csak egy dolog rémisztőbb annál a ténynél, hogy követnek. És ez pedig az, hogy ki követ. Mert csak egyetlen lehetséges válasz van: az Archívum. A vér is meghűl bennem a gondolattól. Nem bírok elképzelni olyan forgatókönyvet, amelyben jót jelent, ha az Alakulat követi az embert. És ez az alak pedig pontosan az: az Alakulat tagja. Annak kell lennie. Ahogy a kávéját kortyolgatja és egyik lábáról a másikra áll és amilyen óvatlannak tűnik, mind az unalom illúzióját keltik, amellyel csak éles, éber tekintete nem illik össze. De nem ez árulja el. Hanem a magabiztossága. Egy nagyon konkrét és veszélyes fajta magabiztosság. Ugyanaz, ami Owenben is megvolt. Az a magabiztosság, amit egy olyan egyén áraszt, aki tudja, hogy előbb bánthat téged, mint ahogy te bántani tudnád. Az aranyszínű férfi tekintete találkozik az enyémmel és féloldalasán rám mosolyog. Újra belekortyol a kávéjába, én pedig felé lépek, amikor megszólal egy duda a parkolóban. A hang egy másodpercre eltereli a figyelmemet, vagy még annyira sem, és mire visszanézek a férfira, már nyoma sincs. Nagyszerű. Várok egy másodpercet, hátha újra előkerül, de ez nem történik meg, és ott

48 /// VICTORIA SCHWAB

maradok a nyomasztó érzéssel a gyomromban és az égető kérdéssel: mégis miért figyeltet az Archívum? Hazafelé menet az aggodalom az energiám utolsó morzsáit is felemészti. Mire hazaérek, a látásom kezd homályosulni a fáradtságtól. Ahogy leszállók a bicikliről, a világ meginog egy kissé. Egy pillanatra meg kell áll- nom és megvárni, hogy elmúljon a szédülés, mielőtt bevonszolnám magam az épületbe és felkúsznék a lépcsőn. Aludni akarok. Aludnom kell. Ehelyett vadászni megyek.

FELSZABADULÁS /// 49

50 /// VICTORIA SCHWAB

HAT

ÚjJABB ÁSÍTÁST NYOMOK EL, AHOGY KILÉPEK a lépcsőházból a második

emeleti folyosóra és hálát adok az égnek, hogy még mindig csupán Harker neve szerepel a listámon. Miután elrakom a szoknyámat az iskolatáskámba, a táskát pedig belököm egy asztal alá a folyosó közepén, az asztal fölött lógó tükörben megigazítom a hajam és előhúzom a kulcsot a nyakamból. Az átalakulás ezzel teljes: diákból Őrző lettem, kevesebb mint egy perc alatt. A tükörrel szemben egy, a tengert ábrázoló festmény lóg, amellett pedig egy repedés húzódik a falban. Egy rés, ahol a két világ nem illeszkedik tökéletesen. Senki más nem látja, én azonban igen, és amikor lehúzom a gyűrűm, a repedés tisztábban látszik, a gyűrődésben pedig megjelenik a kulcslyuk. Beillesztem a kulcsot, a Sikátor ajtaja pedig szétterjed, mint egy folt, ahogy a keret a felszínre emelkedik. Az ajtó körvonala mentén vékony fénycsík fut végig, és ahogy elfordítom a kulcsot, hallom a tompa kattanást, és belépek a sötétbe. A legközelebbi falhoz emelem a kezem, és már épp elkezdeném Harker nyomát keresni, amikor azt hiszem, hogy meghallom. Dúdolás. A szívem őrült módon verni kezd és elönt a pánik, ahogy elhúzódok a faltól és a zaj felé fordulok. És aztán két lüktetés között - egy lépés - eltűnik a világ. Minden elvész. Elsötétül. És aztán épp olyan hirtelen vissza is tér — én térek vissza -, és eltűnik a dudorászás és majd szétesik a fejem és futok. Rohanok. Üldözök valakit. Méterekkel előttem egy fiú rohan. - Harker, állj meg! — A szavak még azelőtt kiszaladnak a számon, hogy ráébrednék, ezek az én szavaim. - Nincs hová futnod! - teszem hozzá, ami szigorúan véve nem igaz, mivel mindketten jelentős távot tettünk már meg. Csak nincs hová elütni. A tüdőm már szúr és fáj a lábam és nincs a csontjaimban elég alvás ehhez az egészhez, de az adrenalin kitölti az alvás helyét, ahogy a Sikátor visszaveri a 51 III V1CTOR1A SCHWAB

vadászat hangjait. A ziháló légzést és a dugattyúként mozgó végtagokat és a betonba csapódó cipőket, ahogy Harker menekül, én pedig üldözöm. És aztán utolérem. A gyerek egy lépés előnyt veszít, amikor hátranéz, aztán még egyet, amikor túl gyorsan fordul be egy sarkon és nekicsúszik a falnak. Harker visszaugrik, rohan tovább. Én is élesen veszem be a kanyart, a cipőm ki is csúszik egy kicsit a Sikátor síkos padlóján, de ismerem ezeket a folyosókat, ezeket a falakat, ezeket a padlókat, és már megyek is tovább, levágom a köztünk lévő távolságot. Harker épp lépne, amikor a kezem végre megakad a gallérjában és kilendítem az egyensúlyából. Erősen megrántom, Harker pedig elterül a padlón, nem messze a legközelebbi visszavételi ajtótól, amelyet fehér krétakör jelöl. Megpróbál elkúszni, de talpra rántom és nekiszorítom a falnak, míg beillesztem a kulcsot a zárba és elfordítom. Az ajtó kinyílik és mindkettőnket beborít a vakító fehér fény. Harker szemébe nézek, ahogy az tágra nyílik - a pupillája megrebben, a fekete rész már-már kiszorítaná az íriszt - mielőtt még belökném a vakító fehérségbe, de csak azután fogom fel, pontosan hogy is nézett rám, miután betoltam az ajtón, a fény kialudt, én pedig zakatoló szívvel ott maradtam egyedül a sötétben. Félelem. Nem a Sikátortól vagy a vakító Visszavételtől, hanem tőlem. Ez a gondolat úgy ér, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon, szédülök és levegő után kapkodok. Egyik kezemmel megtámaszkodom a falon. Az enyhe fájdalom a karomra vonzza a tekintetemet, és most először látom meg a bőrömet felszántó karmolásokat, és émelygő érzés árad szét bennem. Ez mikor történt? Mikor szállt velem szembe Harker? Kétségbeesetten kutatok az agyamban, próbálom visszatekerni a saját elmémet, próbálok visszaemlékezni arra, amikor Harker megkarmolt, vagy hogy alapból miért rohant el, vagy hogyan találkoztunk, és szétárad bennem a pánik, amikor rájövök, hogy nem megy. Emlékszem, ahogy beléptem a Sikátor ajtaján. Emlékszem a dudorászásra, és aztán... semmi. Semmi, egészen addig, amíg már az üldözés közepén jártam. A kettő közötti idő egyszerűen hiányzik. Összeszorítom a szemem, kaparászok az emlékek után, és csak ködöt találok. Lesüppedek a földre és a térdemre hajtom a fejem, levegőt préselek a tüdőmbe. Papi egyik leckéje kattog a fejemben, a hangja halk és biztos és sima: Légy észnél, Kenzie. Nem tudsz tisztán gondolkozni, ha elragadtatod magad. A Történetek pánikba esnek. Es nézd meg, mire mennek vele. 52

VICTOR1A SCHWAB

Újabb lélegzetet veszek és megpróbálok lenyugodni. Mit csinálhattam? Leolvastam a falat... már épp leolvastam volna a falat, amikor meghallottam a dúdolást, és aztán... és aztán megnyalom az ajkam és vér ízét érzem a számban, és ezzel vissza is térnek az emlékeim. Valaki dudorászott. Mint ahogy Owen is dúdolt. A szívem zakatolni kezdett, ahogy követtem a dallamot a folyosókon. Először annyira dudorászásnak tűnt, de aztán nem - a Sikátor eltorzít dolgokat -, egyre hangosabb és élesebb lett, míg már egyáltalán nem tűnt dudorászásnak, egyáltalán nem volt zene, hanem kemény és folyamatos dobogás. A folyosó közepén Harker rugdosta a falat, olyan hangosan, hogy meg sem hallott addig, mígnem már közvetlenül mögötte voltam, a fejem lüktetett, és aztán Harker megfordult, és mielőtt még valami hazugsággal megnyerhettem volna magamnak, megismerkedhettem az öklével. Képkockánként jön vissza, felvillanó képek sorozata. A kezem, ahogy beleakadt az ingébe. Ahogy hátralököm. Hadonászó végtagok. A cipője a hasamban. Ahogy karmolászva kiszabadul. Ahogy mindketten futunk. Émelyegni kezdek a megkönnyebbüléstől. Az emlék reszketős, de megvan. Ahogy kihúzom a listát a zsebemből, és látom, hogy Harker neve beleolvad a papírba, egy kérdés kapaszkodik ki zakatoló gondolataim sodrából: egyáltalán miért esett ki ez az időszak? Ha tippelnem kellene, azt mondanám, az alvás miatt. Pontosabban annak hiánya miatt. Ez - az emlék vagy az idő elvesztése, bármelyik legyen is — egyszer már megtörtént velem. Néhány nappal Owen után. Legutóbb - ami egyben az első alkalom is volt, és reményeim szerint az egyetlen - szintén nem aludtam. Olyan fáradt voltam, hogy alig láttam. Egyik pillanatban még próbáltam lecsendesíteni egy Történetet, egy tizenéves lányt, a következőben pedig egyedül álltam a folyosón, az öklöm lehorzsolódott, a lány neve pedig eltűnt a listáról. Amikor végre lenyugodtam, az emlékek is visszajöttek, és bár homályosak és mesterkéltek voltak, de megkerültek. Mire megtaláltam, a lány már megtébolyult, azt hitte, valaki más vagyok. M-nek szólított (valószínűleg Em volt az, mint Emily vagy Emma). Csak ennyi kellett, hogy a kezem reszketni kezdjen, a szívem zakatoljon, az agyamban pedig áramkimaradás kezdődjön. Egy szeletnyi Owen. Azt mondtam magamnak, hogy nem nagy ügy. Csak egyszer fordult elő FELSZABADULÁS /// 53

nem úgy, mint a minden éjszaka menetrendszerűen felbukkanó rémálmok -, így nem kell szólnom Rolandnak. Nem akartam, hogy aggódjon. Papi azt mondta, hogy meglátni kell a mintákat, nem keresni, és nem akartam felnagyítani a semmit. De Papi azt is mondta, hogy egy hiba baleset, de kettő már probléma. Ahogy a karomon lévő karmolásokra nézek, tudom. Ez most már hivatalosan is probléma. Kényszerítem magam, hogy talpra álljak. Eltöprengek az ajtón, amelyen épp az imént löktem be Harkert, amelyiket üres fehér kör díszít, amelyekkel az Archívumot jelöltem. Szólnom kellene Rolandnak. És fogok is - később. Most azonban haza kell mennem. Legutóbb egy, legfeljebb két percet veszítettem el, most azonban biztos vagyok benne, hogy több is kiesett. A tenyerembe vájom a körmömet, és remélem, hogy a szúró érzés majd ébren tart, ahogy a számozott ajtók felé tartok. A kulcs a csuklómra tekert kötélről lóg. Lengés közben elkapom a kulcsot és a fogazott részt a második emeletre vezető ajtó zárjába illesztem. Az ajtó kinyílik, innen csupán a folyosón elterülő árnyak látszanak, és már félig kilépnék, amikor a túloldalról ismerős hangot hallok meg és dübörgő szívvel gyorsan visszarántom a lábam. Ostoba, ostoba hiba. Az ajtó normális emberek számára nem látható. Ha továbbmentem volna a Coronadóba, egyenesen a falból léptem volna ki - vagy legalábbis ezt a látszatot keltettem volna -, és egyenesen beleszaladok az anyámba. - Szerintem jól megy... - Bár a Coronado már nem látszik, anyu hangja azonban így is áthatol a rejtett világba; tompa, ugyanakkor érthető. - Igen, ez időbe telik, tudom. Hallom, ahogy végigmegy a folyosón, nem messze a Sikátor ajtajától, és a beszéd közbeni hosszú szünetekből egyértelmű, hogy telefonál. És aztán a léptei közvetlenül előttem állnak meg. Talán a láthatatlan ajtóval szembeni tükörbe néz. Eszembe jut a tükör alatti asztal alá belökött táskám, és remélem, hogy anyu nem vette észre. - Óh, Mackenzie? Megdermedek, míg rá nem jövök, hogy anyu feltehetően a vonal túloldalán lévő embernek válaszol. - Nem tudom, Colleen - mondja. Szemforgatás. A terapeutája. Anyu Ben halála óta jár hozzá. Reméltem, hogy a költözés véget vet az üléseknek, a jelek szerint azonban nem így történt. Most két kézzel belekapaszkodom az ajtófélfába és a beszélgetés egyik felét hallgatom. Tudom, hogy nem lenne szabad nyitva hagynom a Sikátor ajtaját, de a listám üres, a kíváncsiságom pedig nem nyughat. 54

VICTOR1A SCHWAB

- Még nem merült fel - mondja anyu. - Jól van, rendben, még nem hoztam fel. De úgy tűnt, jobban van. Úgy tűnik. Úgy tűnt. Olyan nehéz megállapítani. Én vagyok az anyja. Nekem tudnom kéne, és nem tudom. Látom, hogy valami baj van. Látom, hogy álarc mögé rejtőzik, de nem látok mögé. - Elszorul a mellkasom az anyu hangjából kicsendülő fájdalom hallatán. — Nem. Nem drogozik. Visszanyelek egy káromkodást. Utálom Colleent. Colleen mondta anyunak, hogy dobja ki Ben holmijait. Az egyetlen alkalommal, amikor szemtől szemben találkoztunk, meglátott egy karcolást a csuklómon, amit egy dühödt Történettől szereztem, és a fejébe vette, hogy én magam műveltem, hogy érezzék valamit. - Ismerem a tüneteket — mondja anyu, és elsorol egy listát, ami elég jól összefoglalja jelenlegi viselkedésemet — kitérő, szeszélyes viselkedés, alvászavar, megmagyarázhatatlan eltűnések... habár védelmemre szóljon, hogy mindent megteszek azért, hogy megmagyarázzam őket. Csak épp nem az igazsággal. — De nem az. Igen, biztos vagyok benne. - Örülök, hogy kiáll mellettem, legalábbis ezen a fronton. — Oké — szól hosszú szünet után, és újra elindul a folyosón. - Úgy lesz. Megígérem. - Végighallgatom, ahogy a léptei elhalkulnak, megvárom a kulcsok csörgését, a lakásajtó nyílását és záródását, aztán sóhajtva kilépek a folyosóra. A Sikátor ajtaja szétoszlik mögöttem, ahogy visszahúzom a gyűrűt. Úgy tűnik, időközben senki nem nyúlt az asztal alá rejtett szoknyához és táskához, én pedig néhány rövid lépéssel visszaváltozom egyszerű Hyde-os gimnazistává. A tükörképem ugyanakkor mintha nem lenne minderről meggyőzve. Látom, hogy valami baj van. Látom, hogy álarc mögé rejtőzik, de nem látok mögé. Néhányszor gyakorlom a mosolygást, ellenőrzőm, hogy az álarcomon nem látszik-e repedés, aztán hazafelé indulok.

Ili AZNAP ESTE MŰSORT ADOK.

Elképzelem, ahogy Papi lassan, lustán tapsol, ahogy beszámolok anyuéknak a napomról és annyi lelkesedést öntök a hangomba, amitől a szüleim kellemes meglepődése még nem csap át gyanakvásba. - A Hyde tiszta hihetetlen - mondom. Apu felragyog. - Mindent hallani akarok róla. Úgyhogy elmesélem. Gyakorlatilag a szóróanyagok propagandáját nyomom le a torkán sorról sorra, de míg a lelkesedésem talán túlzott, a mögöttes érzület nem teljesen. Tényleg élveztem. És jó érzés valami olyasmiről beszámolni, aminek, ha halványan is, de köze van a valósághoz.

FELSZABADULÁS /// 55

- És sosem találnátok ki, ki jár még oda! - szólok, és lenyúlok egy répát, amit anyu épp szeletel. - Vacsora közben elmesélheted - mondja, és elhesseget egy rakás alátéttel és evőeszközzel. - Először teríts meg. - De azért mosolyog. Apu elpakol néhány könyvet az asztalról, hogy megteríthessek, és viszszavonul a kanapéra, hogy megnézze a híradót. - Ki zárja ma a kávézót? - kérdezem. - Berk. Berk Betty férje, Betty pedig Nix gondozója. Nix ősöreg és vak és az ötödiken lakik, és nem hajlandó lejönni, mert tolószékben ül és nem bízik a zötyögős fémliftekben. Berk és Betty két héttel azután költöztek be az egyik üres lakásba az ötödiken, hogy Nixnek végre sikerült felgyújtania a sálját a cigarettájával. Megdöbbentem — nem a tűz miatt, az elkerülhetetlen volt, hanem azért, hogy Bettyék ideköltöztek, miközben még csak nem is rokonok. De a jelek szerint Nix valamikor apja helyett apja volt Bettynek, ő pedig most lánya helyett lánya. Mindez rettentően aranyos, és a legjobban alakult, ugyanis Berk - aki festő épp valami biztos állást keresett, anyunak pedig segít - ség kellett a Bishopban. Fizetni ugyan egyelőre nem tud, de Berk a jelek szerint nem bánja. Csak annyit kért, hogy az eladó képeit kiakaszthassa a kávézóban. - Majd viszek le neki valami vacsorát - mondja anyu, és félretesz egy tányért. Épp a vizespoharakat viszem az asztalhoz, amikor megakad a tekintetem a szalagcímen a tévében, és apu válla fölött a képernyőre nézek. Ugyanaz a hír fut, ami kora reggel is ment, az eltűnt személlyel kapcsolatban. Egy feldúlt szoba villan fel a képernyőn, és már épp megkérném aput, hogy hangosítsa fel, amikor anyu megszólal: - Kapcsoljátok ki. Kész a vacsora. Apu engedelmesen kikapcsolja a tévét, de az én tekintetem továbbra is az elsötétült képernyőre tapad. Nem bírom kitörölni a szoba képét az agyamból. Ismerősnek tűnt... - Mackenzie — figyelmeztet anyu, én pedig pislogok és a kép már el is tűnt. Ahogy megfordulok, a szüleim már az asztalnál ülnek. Megrázom a fejem és kipréselek magamból egy mosolyt. - Bocsánat. Jövök. De kiderül, hogy a leülés annyira nem volt jó ötlet. Abban a pillanatban, ahogy a székhez érek, visszatér a fáradtság, és a vacsora nagy részében csak zagyválok össze-vissza a Hyde-ról, hogy el ne aludjak. A házi feladat nevében visszavonulok a szobámba, de alig sikerül magam átrágni egy oldalon, mielőtt a tekintetemből elvész a fókusz és a szavak összeolvadnak a papíron. Próbálok felállni, aztán megpróbálok könyvvel a 56

VICTOR1A SCHWAB

kezemben mászkálni, de az agyam semmit nem képes megragadni. Úgy érzem, mintha a csontjaim ólomból lennének. A pillantásom az ágyra vándorol. Csak arra bírok gondolni, mennyire szeretnék lefeküdni... A könyv kicsúszik a kezem közül és tompa puffanással ér földet. ...hógy mennyire szeretnék aludni... Elérek az ágyhoz. .. .hogy milyen biztos vagyok benne... Felhajtom a takarót. .. .hogy amikor elalszom... Belesüppedek az ágyneműbe. .. .semmiről nem fogok álmodni.

FELSZABADULÁS /// 57

HÉT

A

TETŐN HEMZSEGNEK A SZÖRNYEK, és mindegyik él.

Kőkarmokon gubbasztanak és kőszemeikkel figyelik, ahogy Owen végigkövet a testek labirintusán. - Ne fusson tovább, Miss Bishop - visszhangoznak szavai a tetőn. És ezzel beomlik alattam a beton és hét szintet zuhanok az épület csontjai között a Coronado előterébe, és olyan erővel csapódom a földbe, hogy a csontjaim jajdulnak bele. A hátamra fordulok és még épp időben nézek fel ahhoz, hogy lássam, amint a vízköpők rám zuhannak. Feltartom a kezem, hogy felkészüljek a kő becsapódására. Ami nem történik meg. Pislogok egyet, és egy törött szobrokból álló ketrecben találom magam, egymást keresztező karok és lábak és szárnyak hálójában. Középen pedig ott áll Owen, a kés himbálózik az ujjairól. - Az Archívum börtön - szól nyugodtan. Felém lép, én pedig talpra kecmergek és hátrálni kezdek, mígnem a kőtestek a hátamnak feszülnek. Végtagjaik egy rándulással életre kelnek és előrelendülnek, megragadják kezem-lábam, a derekamra fonódnak. Amikor ellenkezni próbálok, a karok csak még erősebben szorítanak, ropognak a csontjaim a kezük között. Visszafojtom a sikítást. - De ne aggódj. - Owen végigsimít a fejemen, mielőtt belemarkolna a hajamba. — Majd én kiszabadítalak. A késpenge lapját végighúzza a testemen, a hegyét a bordáim közé illeszti. Épp csak annyira nyomja meg, hogy a penge áthasítsa az ingemet és megkarcolja a bőröm, én pedig összeszorítom a szemem és próbálok elmenekülni, próbálok felébredni, de csak egyre erősebben markolja a hajamat. FELSZABADULÁS /// 57

- Nyisd ki a szemed - figyelmeztet. Nagy nehezen kinyitom a szemem. Owen arca csupán néhány centire van az enyémtől. - Miért? - nyöszörgőm. - Hogy megláthassam az igazságot? Owen mosolya élesebbre húzódik. - Nem - feleli. - Hanem hogy láthassam, amint kialszik bennük az élet. És ezzel belenyomja a kést a mellkasomba. Felülök a sötétben, egyik kezem a pólómat markolássza, a másikat pedig a számra szorítom, hogy visszafojtsam a kitörni készülő kiáltást. Tudom, hogy ez csak álom, ugyanakkor rémisztőén valóságos is. Az egész testem sajog a zuhanástól és a vízköpők szorításától, a mellkasomba pedig fantomfájdalom hasít a szúrás helyén. Az arcom nedves, és fogalmam sincs, hogy az izzadtságtól, a könnyektől, esetleg mindkettőtől. Az ébresztőóra szerint éjjel háromnegyed egy van. Felhúzom a térdem, ráhajtom a fejem és lassan lélegzem, hogy megnyugodjak. Egy pillanat múlva kopogás hallatszik az ajtón. - Mackenzie - szól apu halk hangja. Ahogy az ajtó kinyílik, felnézek és a folyosó túloldalán lévő szobából kiszűrődő fényben meglátom apu körvonalait. Belép, leül az ágyam szélére, én pedig hálás vagyok azért, hogy a sötétség elrejti, bármi is van most az arcomra írva. - Mi folyik itt, szívem? - suttogja. - Semmi - felelem. - Bocsánat, ha felébresztettelek benneteket. Csak rosszat álmodtam. - Már megint? - kérdezi finoman. Mindketten tudjuk, hogy ez túlságosan gyakran történik mostanában. - Nem nagy ügy - szólok, és igyekszem könnyednek tűnni. Apu leveszi a szemüvegét és megtörli a pólójában. - Tudod, hogy mit mondott mindig Papi a rossz álmokról? Azt tudom, hogy nekem mit mondott, de kétlem, hogy az apámnak is ugyanazt mondta volna, úgyhogy megrázom a fejem. - Mindig azt mondta, hogy rossz álmok igazából nincsenek. Csak álmok. És amikor rossznak vagy jónak tituláljuk őket, akkor fontosságot tulajdonítunk nekik. Tudom, hogy ettől nem lesz jobb, Mac. Tudom, hogy ébren könnyű így beszélni. De az a helyzet, hogy az álmok védtelenül érnek bennünket. Nem bízom abban, hogy meg tudnék szólalni, így csak bólintok. - Nem akarsz... beszélni erről valakivel? - Nem úgy érti, hogy vele vagy anyuval. Hanem egy terapeutával. Mint Colleen is. De már így is a kelleténél többen próbálnak belemászni a fejembe. - Nem. Tényleg jól vagyok.

60 /// VICTORIA SCHWAB

- Biztos? Újra bólintok. - Bízz bennem. Elszorul a szívem, mert látom apu szemében, hogy szeretne, de nem tud. Papi mindig azt mondta, hogy a hazugság könnyű, a bizalom a nehéz. A bizalom olyan, mint a hit: az emberek hívőkké válhatnak tőle, de minden alkalommal, amikor elvész, egyre nehezebb lesz visszanyerni. Az elmúlt négy és fél évet mióta Őrző lettem - azzal töltöttem, hogy megpróbáljak kapaszkodni a szüleim bizalmába, és végignéztem, ahogy a kétség fokról fokra átvette a bizalom helyét. És Papi figyelmeztetett, hogy a kétség olyan, mint árral szemben úszni, olyan áramlattal szemben, ami elszívja az ember erejét. - Nos, ha meggondolnád magad... - teszi hozzá, és lassan feláll. - Majd szólok - felelem, és le sem veszem róla a szemem. Apunak igaza van. Beszélnem kell valakivel. De nem Colleennal. Miután becsukta az ajtót, hallom távolodó lépteit, aztán pedig anyám hangjának mormogását, miután apu visszaért a szobájukba. Megvárom, míg az egész lakás elcsendesedik és elsötétül, és amikor biztos vagyok benne, hogy mindketten alszanak, felkelek, felöltözöm és kiosonok. /// BELÉPEK AZ ARCHÍVUMBA ÉS MEGBORZONGOK.

Nem csupán Owen és Carmen támadása volt hatással az álmaimra. Az Archívum is megváltozott. Mindig is csend uralkodott itt, de ahol korábban a zaj hiánya a béke érzetét keltette, most ugyanaz pattanásig feszültnek tűnik. A csend nehezebb, a fojtott hangok és figyelmeztető pillantások csak még inkább elnémítanak mindent. Az előcsarnokban lévő masszív íróasztal mögötti ajtókat kifeszítették, mint egy lepke szárnyait, hogy az újonnan beállított őröknek teljes rálátásuk és azonnali hozzáférésük legyen az átriumhoz és a mögötte húzódó folyosóhálózathoz. A két alak a két legmegdöbbentőbb újdonság - és a legutálatosabb is. Ünnepélyes feketébe öltözve keretezik az Archívum bejáratát. Az őrszemek Történetek, mint mindenki más is, aki az Archívum falain belül dolgozik; de a Könyvtárosokkal ellentétben ők nem viselnek aranykulcsot a nyakukban és nem tűnnek teljesen ébernek.

FELSZABADULÁS /// 61

- Roland elmondta, hogy a felügyelete alá tartozó minden fiókban beállították az őröket, habár ő maga nem szólhatott semmit ez ügyben. A megnövelt biztonsági intézkedésekről szóló rendelkezés felülről jött. Feltételezem, hogy ez Agathát jelenti. - Agatha, a belső ellenőr, akit a kihallgatás óta nem láttam, de akinek a jelenléte úgy kísérti ezt a helyet, ahogy Owen kísért engem. - Roland nem örült neki. Amennyire meg tudom állapítani, senki nem örült neki. A Könyvtárosok nincsenek hozzászokva, hogy valaki figyeli őket. Agatha ugyan mondhatja, hogy az őrök arra az esetre vannak itt, ha netán egy újabb Owen bukkanna fel, valójában azonban egy újabb Carmen megjelenését próbálják kivédeni. Az egy dolog, ha az embert egy közismert áruló csapja be. Az pedig egy másik, ha valaki olyan ver át, akire hűséges szolgaként gondoltál. - Az őrök tekintete követ, ahogy belépek az előtérbe. - Kényszerítem magam, hogy ne nézzek rájuk. Nem akarom, hogy meglássák, mennyire felborzolódnak az idegeim tőlük. Ehelyett az asztalra fókuszálok és arra, mekkora megkönnyebbülés, hogy Lisa ül ott fekete bubifrizurájával és zöld, szarukeretes szemüvegével. Mostanában minden látogatáskor úgy érzem magam, mintha ruletteznék. Vajon Roland nyugodt, szürke szemét fogom ott találni, vagy Lisa óvatos mosolyát, netán Patrick helytelenítő pillantásával kell szembenéznem? Esetleg maga Agatha fog rám várni? - De ma este elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy Lisát fogjam ki. A feje az Archívum főkönyve fölé hajol, és önkéntelenül is eltűnődöm, vajon kinek i rhat. A könyvben, ami állandóan az asztalon hever, a fiók minden Őrzője és alakulati tagja kap egy oldalt, amelynek páija a zsebemben van, és amelynek furcsa vastagsága emlékeztet arra, hogy bár gyakran egyedül érzem magam, mégsem vagyok egyedül. Csupán egyetlen lap vagyok egy régi, vastag könyvben. - Lisa abbahagyja az írást, és épp annyira néz fel, hogy észrevegye, milyen fáradt a szemem. Az elmúlt néhány hét nehézségei rajta is nyomot hagytak, ahogy a tekintete a hátam mögött álló alakokra villan, mielőtt újra visszatérne hozzám. Bólint, és csupán annyit mond: — Az átriumban van, valahol hátul. - Hálás vagyok, amiért nem állít tovább az őrök előtt és faggat a jövetelem céljáról, mert bár az őrök szobroknak tűnnek, azonban kétségtelenül látnak és hallanak mindent, ami itt történik, és vissza is 62 /// VICTORIA SCHWAB

mondják Agathának. - Némán eltátogom a köszönöm szót, megkerülöm az asztalt, és a bolt- ; íven át belépek az átriumba. A központi terem még mindig olyan grandiózus, mint korábban az íves mennyezettel és a templomi üvegablakokkal. A termet azonban sorok helyett polcok szabdalják fel, tíz folyosó pedig küllőként fut szét belőle. - Csendben vágok át a hatalmas termen és két polcsor között bukkanok Rolandra - piros tornacipője színes folt a sápadt padlón. Háttal áll nekem, lehajtott fejjel böngész egy mappában. A vállán feszültség látszik, és mozdulatlanságából látom, hogy már nem a lapot olvassa, hanem gondolataiba merülve a semmibe bámul. - Négy és fél évem volt arra, hogy tanulmányozzam Roland különböző testtartásait és hangulatait, mióta csak Papi a gondjaira bízott, ő pedig elfogadta a feladatot. Roland állandósága - magas, vékony, változatlan alakja mindig is megnyugtatott, most azonban arra emlékeztet, hogy mi is ő valójában. Az Archívum azt mondja, hogy a Könyvtárosok a szolgálati idejük alatt nem változnak, a koruk megáll idejükért és munkájukért cserébe. És néhány héttel ezelőttig ezt szépen be is vettem. És aztán Carmen elmondta az igazat: Roland - mint ahogy az összes többi Könyvtáros is, akik az Archívumban dolgoznak - nem az Odakiből jött, hanem a benti polcokról. Mindannyian Történetek, egykori Őrzők és Alakulat tagok, akiket felébresztettek álmukból, hogy újra szolgáljanak. Még mindig annyira nehezen bírom elhinni, hogy Roland halott. - Miss Bishop? - szól anélkül, hogy felnézne. - Ágyban lenne a helye. A hangja lágy, de még a suttogásában is hallom az akcentusát, ami csak akkor jön elő, amikor Roland fáradt. Becsukja a mappát és felém fordul. Szürke szeme végigsiklik az arcomon, a homloka ráncba szalad. - Még mindig nem alszik? - Vállat vonok. — Lehet, hogy csak el akartam mesélni, milyen volt az első nap az iskolában. - Roland magához öleli a mappát. - És milyen volt? Megtudott valami hasznosat? - Megtudtam, hogy Wesley Ayers is odajár. - Roland felvonja a szemöldökét. - Feltételeztem, hogy ezt már egyébként is tudja. - Nos, igen... - szólok, de a mondat ásításba fullad. - Mióta megy ez így, Mackenzie? FELSZABADULÁS /// 63

- Mi mióta? - Mióta nem alszik - feleli Roland, és kemény pillantást vet rám. Mióta nem alszik igazán? - Végigszántok a hajamon és felidézem magamban, amikor egy halott alakulati tag dekadens Története rávett, hogy megbízzak benne, ellopta a kulcsomat, belökött a Visszavételbe, leszúrta Wesley-t, megpróbált megölni és (egy Könyvtáros segítségével) majdnem sikerrel járt abban, hogy lerombolja az egész fiókot. - Három hete, két napja és hat órája. - Owen óta. - Bólintok és Roland szavait visszhangzom. — Owen óta. - Látszik. - Megrándulok. Annyira próbálkozom, de tudom, hogy Rolandnak igaza van. És ha ő látja, akkor Agatha is látja. - Fájni kezd a fejem. - Roland a nyakát nyújtogatja, felnéz az ólomüvegre, ami a fal legmagasabb pontjába ékelődik be és füstként kúszik fel a plafonra. Az Archívum mindig világos, valamiféle láthatatlan forrás világítja meg, de az ablakokon túli fény mozgása csupán illúzió, ami változást sugall egy mozdulatlan világban. Jelenleg az ablakok sötétek, és eltűnődöm, vajon Roland lát-e valamit bennük, amit én nem, mert amikor visszatér hozzám a tekintete, így szól: - Van némi időnk. - Mire? - kérdezem, de addigra ő már elindult. - Kövessen.

64 /// VICTORIA SCHWAB

NYOLC

T

IZENHÁROM ÉVES VAGYOK, mindenem csupa vér, és törökülésben

gubbasztok egy asztal tetején egy steril szobában. Még hat hónapja sem vagyok Őrző, és nem ez az első alkalom, hogy az Archívum orvosi szárnyában kötöttem ki. Roland félreáll az útból, összefonja maga előtt a karját, míg Patrick előkészíti a jeget. ~ Kétszer akkora volt, mint én - mondom, miközben egy véres rongyot szorítok az orromhoz. - Mint mindenki más is replikázik Patrick. Még csak néhány hete van ebben a fiókban. Nem nagyon kedvel. - Ezzel nem segítesz — szól Roland. - Pedig azt kittem, éppen azt csinálom — vág vissza Patrick. — Segítek. Szívességet kértél tőlem, én pedig itt vagyok és fű alatt összerakom a kis kedvencedet. Valami barátságtalan dolgot mormogok a rongy alatt, a számos kifejezés egyikét, amelyeket Papitól tanultam el. Patrick nem hallja meg, de Roland minden bizonnyal igen, ugyanis felvonja a szemöldökét. — Miss Bisbop - szól Patrickbez az egyik legígéretesebb Őrzőnk. Nem lenne itt, ha a tanács nem szavazott volna neki bizalmat. Patrick súlyos pillantást vet rá. — És neki szavaztak bizalmat vagy neked? Roland szürke szeme egy leheletnyit összeszűkül. — Emlékeztetnélek arra, hogy kivel beszélsz. Patrick felsóhajt, mintha a gőzt puffogná ki magából, és visszafordul felém, kiveszi a kezemből a rongyot, hogy a szemüvege fölött megvizsgálhassa a károkat. Pokolian fáj, de próbálom nem kimutatni, ahogy Patrick az arcomhoz nyomja a hideg jégtömlőt és visszateszi rá a kezemet. 72 /// VICTORLA SCHWAB

— Szerencséje, hogy nem tört el — mondja, miközben lehúzza a gumikesztyűjét. Roland rám kacsint. — A mi lányunk, acélból van. A tömlő mögött halványan elmosolyodom. Ez tetszik. Hogy acéllány vagyok. - Felkapta a karját, amikor a Történet behúzott magának egyet - szól lazán Roland. - így történt? Lenézek és bólintok. Több eszem is lehetett volna. Papi kitanított, de ez olyan volt, mintha két különböző lecke lenne, a gyakorlás és a valóság, és én még nem álltam készen. Papi azt mondta, hogy a megfelelő mozdulatoknak reflexszerűen kell jönniük, nem elég csupán megtanulni, de tudni is kell őket — és most már értem, miért. Nem volt idő gondolkodni, cselekedni kellett. Reagálni. Felkaptam a karom, a Történet ökle pedig először azt érte el, aztán pedig engem. Még a jeges tömlő alatt is felforrósodik az arcom. _ Ugorjon le — szól Roland és leereszti a karját. — És mutassa meg, mit csinált. Leszállók az asztalról és félreteszem a tömlőt. Roland ütni készül, olyan lassan, mint a szirup, én pedig felemelem a keresztbe tett karomat. Az ökle puhán megpihen a karomon, miközben felemelt kezemet szemléli. — Nincs tökéletes póz sem az ütéshez, sem a védekezéshez. Harc közben a lehető legrosszabb döntés, ha megáll. Amikor valaki támad, erőt hoz létre, mozgást, lendületet, de magának nem lesz kaja, amíg látja és érzi az erő irányát és azzal együtt mozdul. - Kis súlyt helyez az öklére és féloldalra húzódik, miközben előrehajol. Hagyom, hogy én is ugyanarra húzódjak, majd vissza, és Roland ökle elcsusszan. Bólint. — Ez lesz az. Most pedig jobb, ha visszateszi azt a jeget az arcára. Léptek visszhangoznak a folyosóról, Roland pillantása pedig az ajtóra villan. - Jobb, ha megyek - szólok, és magammal viszem a jeget. De amikor az ajtóhoz érek, megtorpanok. — Nem bánta meg? — kérdezem. — Hogy rám szavazott? Roland összefonja maga előtt a karját. — Egyáltalán nem — feleli mosolyogva. — Maga leírhatallanul érdekesebbé teszi a dolgokat.

FELSZABADULÁS /// 73

- HOVÁ MEGYÜNK? - KÉRDEZEM SUTTOGVA. Roland nem válaszol, csupán kivezet a

folyosóról, majd elirányít az átriumból kivezető hatodik folyosóra. Az Archívum össze nem illő terek hálózata, amelyek olyan rendszerben keresztezik és metszik egymást, amelyet a jelek szerint csak a Könyvtárosok képesek átlátni. Minden alkalommal, amikor valaki után loholok a labirintusban, igyekszem betájolni magam, ahogy a kanyarokat számolom. Ma este azonban ahelyett, hogy lépcsőfordulókon, folyosókon és termeken vezetne át, Roland egyenesen halad, egyenesen a végtelenül hosszú folyosó végéig, aztán pedig bevezet néhány kisebb ajtón a folyosó végén. Egy másik folyosón lyukadunk ki, egy sokkal rövidebb, keskenyebb és homályosabb folyosón. Roland tétovázik, körbenéz, hogy egyedül vagyunk-e. - Hol vagyunk? - kérdezem, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy senki nincs a közelben. - A könyvtárosi lakrészben - feleli, majd újra elindul. A folyosó közepén elér egy egyszerű, sötét faberakásos ajtóhoz és megáll. - Itt is volnánk. Az ajtó egy lakályos szobába nyílik, a falak halvány csíkosak, a berendezés pedig egy heverőből, egy alacsony hátú bőrfotelből és egy asztalból áll. A falra erősített készülékből klasszikus zene szól, Roland pedig azok kényelmével mozog az apró helyiségben, akik szobájuk minden centijét jól ismerik. Az asztalhoz lép és szórakozottan az egyik fiókba teszi a mappát, amit magával hozott, majd egy fényes tárgyat húz elő a zsebéből. Hüvelykujjával végigsimít rajta, mielőtt letenné az asztalra. A mozdulat egyszerre fáradt és gyengéd, áhítatos. Mikor elveszi a kezét, meglátom, hogy a tárgy egy ezüst zsebóra. Régi, a pulzusom felgyorsul, amikor megpillantom. Az Archívumba csupán olyan tárgyak kerülnek be, amelyek a Történeteknél voltak haláluk idején. Roland vagy egy testről csente el az órát, vagy magával hozta. - Már nem működik - mondja, amint megérzi az érdeklődésemet. - Idebent nem. - A heverőre int. - Üljön le. Belesüppedek a puha párnába és végighúzom a kezem a mellettem heverő, összehajtogatott fekete takarón. - Nem tudtam, hogy magának is szüksége van alvásra - szólok, és kissé esetlenül érzem magam. Még mindig nehéz feldolgoznom a tényt, hogy Roland... nem él. - Furcsa dolog a szükség - feleli, miközben módszeresen felhajtja az ingujját. - A fizikai szükségtől embernek érezzük magunkat. A szükség hiányától már kevésbé. Nos nem, nem alszom, de pihenek. Engedelmeskedem a rutinnak. Ez inkább pszichológiai, mint fizikai megnyugvás. Most pedig próbáljon pihenni. Megrázom a fejem, még úgy is, hogy közben a testem könyörög, feküdjek már le. - Nem tudok — szólok csendesen. 74 III VICTOR1A SCHWAB

Roland leül a bőrfotelbe velem szemben, az aranykulcsa megcsillan az ingén. Az Őrzők kulcsai a Sikátorba vezető ajtókat nyitják; az Alakulat kulcsai az Odakibe vezető átjárókat; az Archívum kulcsai pedig magukat a Történeteket kapcsolják ki és be, mintha csak gépek lennének, nem pedig emberek. Eltűnődöm, vajon milyen érzés lehet a fém egyetlen elfordításá- val kikapcsolni az életet. Emlékszem, ahogy Carmen felém nyújtotta az övét, emlékszem, ahogy a bizsergő zsibbadtság elöntötte a karomat, amikor megpróbáltam megfogni. - Miss Bishop - szól Roland, és a hangja visszatereli a figyelmemet. - Meg kell próbálnia. - Nem hiszek a szellemekben, Roland, de olyan, mintha Owen kísértene. Minden alkalommal, amikor behunyom a szemem, ott van. - Ő már nincs itt - feleli egyszerűen. - Biztos benne? — suttogom, és a félelemre és a fájdalomra gondolok, ami rémálmaimban és azokon kívül is kísért. - Olyan, mintha egy része belekapaszkodott volna a fejembe és még mindig itt lenne. Őt látom, amikor behunyom a szemem, és olyan valóságosnak érződik... Úgy érzem, hogy amikor felébredek, még mindig ott lesz. - Nos - szól Roland maga aludjon, én pedig majd őrködök. Szomorúan felnevetek, de nem fekszem le. Szólnom kell neki a kiesett percekről. Sokkal könnyebb lenne nem elmondani - már így is eléggé aggódik, és ettől csak minden rosszabb lesz de tudnom kell, hogy kezd-e elmenni az eszem, és mivel nekem vannak rémálmaim és kieső időszakaim, nem hinném, hogy én tudnám ezt legmegbízhatóbban eldönteni. - Történt ma valami - mondom halkan. - A Sikátorban. Roland összefűzi az ujjait. - Mondja el. - Én... időt vesztettem. Előredől. - Ezt hogy érti? - Vadásztam és... olyan volt, mintha kiesett volna néhány perc. Megmozgatom a rossz csuklómat. - Ébren voltam, de egyik percben még egy helyen voltam, a következőben pedig már máshol, és nem emlékeztem, hogy jutottam oda. Teljesen üres volt az egész. De aztán visszajöttek az emlékek teszem hozzá -, miután lenyugodtam. Azt nem mondom el, mennyire bizonytalan volt az emlék és mennyire kellett küzdenem, hogy visszaszerezzem. Roland szürke szeme elsötétül. - Először történt ilyesmi? Válaszul a tekintetem a padlóra vetül. - Hányszor? - kérdezi. - Csak egyszer. Néhány hete. - El kellett volna mondania. Felnézek. - Nem gondoltam, hogy újra elő fog fordulni. Roland felkel a karosszékből és járkálni kezd. Azt kellene mondania, hogy FELSZABADULÁS /// 75

minden rendben lesz, de nem veszi a fáradságot a hazugsághoz. A rémálmok az egy dolog. Munka közben kikapcsolni az agynak már egy másik. Mindketten tudjuk, mi történik az Archívum azon tagjaival, akiket alkalmatlannak nyilvánítanak. Itt nincs betegszabadság. Felnézek a krémszínű plafonra. - Az Őrzők közül hányán őrülnek meg? - kérdezem. Roland a fejét rázza. - Maga nem őrül meg, Mackenzie. Hitetlenkedő pillantást vetek rá. - Sok mindenen ment keresztül. Amit most tapasztal, az a visszamaradt trauma és extrém kimerültség hatásának tűnik, ami az adrenalinlökettel párosítva egyfajta csőlátást eredményez. Ez egy elég valószínű reakció. - Nem érdekel, hogy valószínű-e vagy sem. Mit csináljak, hogy többé ne forduljon elő? - Pihennie kell. Aludnia kell - mondja Roland, és a hangjában kétségbeesés csendül, ahogy visszasüpped a fotelbe. Szürke szemében aggodalom látszik, annak a félelemnek a halványabb verziója, ami akkor villant fel benne, mikor Agatha először hívatott magához, hogy felmérjen. - Kérem, próbálja meg. Hezitálok, de végül bólintok, lehúzom a cipőmet és összegömbölyödök a heverőn, fejemet az összehajtott takaróra teszem. Fontolgatom, hogy azt is elmondom Rolandnak, hogy szerintem követnek, de nem sikerül kipréselnem magamból a szavakat. - Nem bánta meg? - kérdezem. - Hogy rám szavazott? Roland szája megrándul, de a válaszát már nem hallom, mert a testem cserbenhagy és alámerít az álomba.

Ili AMIKOR FELÉBREDEK , A SZOBA ÜRES, és egy töredékmásodpercig nem emlékszem, hol vagyok vagy hogy kerültem oda. De aztán meghallom a klasszikus zene suttogását a falra szerelt készülékből, és eszembe jut, hogy az Archívumban vagyok, Roland szobájában. Kipislogom a szememből az álmot és rácsodálkozom a tényre, hogy ennyivel megúsztam. Nincsenek álmok. Nincsenek rémálmok. Napok óta először. Hetek óta. Hagyom, hogy rövid, ziháló nevetés törjön elő belőlem. A szemem ég a puszta megkönnyebbüléstől, hogy néhány órát Owen és a kése nélkül alhattam. Összehajtom a takarót, amit Rolandtól kölcsönöztem, és visszateszem a heverő sarkára, mielőtt felkelnék. Kikapcsolom a zenét, ahogy végigsétálok a kolostorcellaszerű helyiségen. A szoba túlsó végében, a résnyire nyitva hagyott ajtó mögött több öltözet lóg Roland maga választotta egyenruhájából: nadrág, pulóver, ing. A tekintetemmel órát keresek, bár tudom, hogy hiába. A 76 III VICTOR1A SCHWAB

pillantásom az ezüst zsebórára vetül, ami még mindig az asztalon hever. Bár nem működik, de szórakozottan érte nyúlok, ekkor azonban a figyelmem az alatta lévő fiókra terelődik. Épp csak résnyire van nyitva, csak annyira, hogy megláthassam a fém csillogását, és amikor két kézzel belekapaszkodok a fiókba és kihúzom - a fa halkan kicsusszan -, két kopott ezüstérmét találok ott, és egy tenyérnyi noteszt. Felemelem a noteszt. A papír széle megsárgult és törékeny, és amikor kihajtom a fedőlapot, egy elegáns kézírással írt évszámot találok az alsó sarokban. 1819

A következő néhány oldalon szereplő jegyzetek túlságosan apró és régi betűsek ahhoz, hogy el tudjam őket olvasni, közéjük pedig ceruzarajzok vegyülnek. Egy kő homlokzat. Egy folyó. Egy nő. A nő nyakán az Evelyn név fut végig Roland gondos kézírásával. A napló dalol a kezem között, túlcsordul az emlékektől, és tétovázom, hogy visszategyem-e. Roland mindig is rejtély volt számomra. Sosem akart az életéről beszélni, amit hátrahagyott, arról, amelybe állítása szerint majd visszatér, ha itt véget ér a szolgálata. De most már tudom, hogy semmilyen életet nem hagyott hátra, legalábbis nem önszántából, és soha nem is fog oda visszatérni. A „Ki is Roland?” kérdés „Ki is volt Roland?”-ra módosult, és mielőtt még észhez térhetnék, behunyom a szemem és a noteszben bujkáló emlékfonal után nyúlok. Elkapom, az idő pedig visszafordul. Csak fut hátrafelé, és sötétség kúszik be egy sikátorba éjjel: egy fiatal, maszatos Roland áll egy villogó lámpa fényében. Egyik kezében a noteszt dédelgeti, miközben egy ceruzacsonkkal a nő haját árnyalja, hüvelykujjával pedig egy papírdarabot szorít a túloldalra. Ahogy rajzol, betűk bomlanak ki a lapon. Egy név. Összecsukja a füzetet és megnézi a zsebóráját, csuklójának belső oldalán pedig mint egy árnyék jelenik meg az Alakulat három vonala. A közelben megszólaló hangok kihúznak az emlékből, és épp visszateszem a noteszt az asztalfiókba, amikor az ajtó kissé felnyög valakinek a súlya alatt, de nem nyílik ki. Visszatartom a lélegzetem, miközben betolom a fiókot és a bejárat, valamint a túloldali hangok felé lépek. Amikor az ajtóhoz szorítom a fülem, meghallom Roland dallamos hangját és Lisa lágy, egyenletes szavainak foszlányait. És aztán elszorul a mellkasom, amikor rádöbbenek, hogy rólam beszélnek. - Nem — mondja Roland halkan —, tisztában vagyok vele, hogy ez nem állandó megoldás. De időre van szüksége. És pihenésre — teszi hozzá. - Sok mindenen ment keresztül. Újabb mormogás. - Nem - feleli Roland. - Ott még nem tartunk. És nem is fogunk. FELSZABADULÁS /// 77

Kényszerítem magam, hogy elhúzódjak az ajtótól, ahogy azt visszhangozza: - Tudom, tudom.

Mikor Roland visszajön a szobába, a padlón ülök és a cipőmet kötöm. - Miss Bishop - szól. - Hogy érzi magát? - Új embernek - felelem, miközben talpra állok. - Mennyit aludtam? - Négy órát. Négy óra, és kis híján elsírom magam. És akkor mennyivel jobban érezném magam nyolc után? - Elképesztő - mondom. - Mármint a különbség. Hogy egy éjszakára megszabadulhatok Owentől. Roland összefonja maga előtt a karját és lenéz. - Ettől hosszabb időre is megszabadulhatna tőle. - Szürke tekintete feljebb vonul. - Nem kell együtt élnie annak a súlyával, amin keresztülment. Vannak lehetőségek. Módosítások... - Nem. - Módosítás. Ezt a szót alkalmazzák arra az esetre, amikor valakinek az elméjéből emlékeket vág ki az Archívum. Kilyuggatják az életét. Wesleyre gondolok, életének hiányzó napjára. A nagy-nagynénikéjére gondolok, akitől éveket vettek el, mikor visszavonult, puszta óvintézkedésként. - Miss Bishop - szól Roland az undorom láttán -, módosítást nem kizárólag azokon hajtanak végre, akik elmennek, vagy akiknek nem szabad tudniuk az Archívum létezéséről. - Nem, hanem azokon is, akiket alkalmatlannak nyilvánítanak... - És azokon, akik felejteni akarnak — vág vissza Roland. - Nincs ezen mit szégyellni. Azon, ha valaki meg akar szabadulni bizonyos emlékektől. A rossz emlékektől. - A rossz emlékektől? - visszhangzom. - Roland, ezek mind összekeverednek. Nem ez a lényeg? Az élet zavaros. És még ha nem is lenne az, én nemet mondtam. - Az az igazság, hogy nem bízom abban, hogy meg- állnának azoknál az emlékeknél, amelyekről önként lemondanék. És még ha ezt is tenném, az menekülésnek tűnne. Emlékeznem kell. — Ezt már megbeszéltük. - Valóban, amikor még csupán rémálmok ellen küzdött. De ha többször is előfordul, hogy percek esnek ki... - Akkor majd megoldjuk - szólok, és nyilvánvalóvá teszem, hogy vége a beszélgetésnek. Roland meggörnyed, a karja lekókad. - Jól van. - Felemeli az ezüstórát az asztalkáról és visszacsúsztatja a zsebébe. — Jöjjön, kivezetem. — Ahogy Roland nyomába eredek, észreveszem, hogy a folyosók mintha nem változnának körülöttünk. A Történetállomány kanyargó folyosóival szemben a könyvtárosi lakrészbe vezető út egy sima, egyenes vonal. Kiérünk az íróasztalhoz, és összerezzenek, amikor meglátom Patricket. 78 III VICTOR1A SCHWAB

A Könyvtáros szeme felvillan, hideg a fekete keretes szemüveg mögött, szája pedig keskeny vonallá szűkül. Roland megjegyzésre számít tőle, és inkább megelőzi. - A tudomásomra jutott, hogy Miss Bishop elődje elhunyta előtt nem készítette fel őt teljesen. - Kérlek, avass be - szól Patrick ugyan miféle hiányosságai lehetnek Miss Bishopnak? Felvonom a szemöldököm. Senki sem szereti, ha úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne, különösen, amikor a hiányosságairól van szó. - A nyugalom - feleli Roland. - Amikor a harcról van szó, Miss Bishop kiválóan megállja a helyét, de hiányzik belőle a türelem és az energia megőrzésének képessége, amelyet megfelelő kiképzés során sajátít el az ember. - És hogy tervezel a segítségére lenni? - Meditációval - válaszol Roland. - Ez egyébként is hasznára lesz majd, amikor csatlakozik az Alakulathoz... - Ha csatlakozik az Alakulathoz - javítja ki Patrick, de Roland folytatja. - .. .és gyorsan tanul, így nem fog sokáig tartani, hogy belejöjjön. Addig is, ha Miss Bishop jönne, küldd hátra. - Roland kihúzza magát, teljes nagyságával magasodik Patrick fölé. - És mindezt kihallgatás nélkül csináld. Szeretném a lehető legtöbbet kihozni mindenki\dt)éb6\. Időnként elfelejtem, milyen jól hazudik Roland. Patrick mindkettőnket végigmér és nyilvánvalóan próbál rátalálni a résre a sztoriban, de a végén csupán rosszindulatú mosolyra húzódik a szája, a tekintetét pedig rám szögezi, miközben Rolandhoz szól. - Ha úgy véled, hogy képes vagy megtanítani Miss Bishopot arra, hogy egyszer az életben nyugodt és csendes legyen, akkor sok szerencsét hozzá. A nyelvembe harapok, Roland pedig mindkettőnknek biccent és eltűnik az átriumban, én meg egyedül maradok az őrökkel és Patrickkel, aki hűvösen méreget. Egyikünk sem felejtette el, hogy ő hívta ide Agathát. Hogy kérelmezte, távolítsanak el az Archívumból. Most nem szól semmit, addig nem, míg ki nem léptem az ajtón az őrök között, a kulcsom pedig beleillesztettem a zárba. Csak akkor teszi hozzá halk, de érthető hangon: - Szép álmokat.

Ili Félúton járok a számozott ajtóim felé, próbálom lenyelni a rossz ízt, amit Patrick hagy állandóan a számban, amikor a tekintetem a falon lévő krétajelre téved.

FELSZABADULÁS /// 79

L

Ez nem valamelyik ajtómon szerepel, hanem a sötét kövön. Én rajzoltam fel két és fél héttel ezelőtt, hogy megjelöljem azt a helyet, ahol történt. Néhanapján elmegyek mellette, máskor azonban megállók és kényszerítem magam, hogy emlékezzek. Hogy újraéljem. Roland iszonyú dühös lenne. Tudom, hogy tovább kellene lépnem, mindent meg kellene tennem, hogy magam mögött hagyjam az emléket, vagy hagyjam, hogy az Archívum elvegye, de nem vagyok rá képes. Már tucatnyi módon belehegedt az elmémbe, mind kifacsart egytől egyig, és emlékeznem kell - nem a rémálomba illő torzképekre, amelyek később jöttek, hanem arra, ami igazából történt. Emlékeznem kell, hogy jobb, erősebb lehessek. Papi mindig azt mondta, hogy a hibáknak semmi hasznuk, ha az ember megpróbálja elfelejteni őket. Emlékezni kell rájuk és tanulni belőlük. A kezem a falra vándorol, és alig kell hozzáérnem, már zúdulnak is elő az emlékek. Visszatekerem őket egészen addig, amíg megtalálom azt a napot - és még akkor is eltekerem, ahogy kinyílik a Visszavétel vakító ajtaja, ahogy összegabalyodik a testünk és a kulcs, és egészen addig a pillanatig tekerem, amikor azt hittem, van esélyem. Pontosan tudom, hogy hol van és mikor kell megállítanom az emléket, mert már annyiszor néztem meg ezt a jelenetet, tanulmányoztam az ő erejét és az én gyengeségemet. Végignéztem, ahogy veszítek. Visszacsévélem az emléket és megállítom ezen a ponton, egy másodperccel azelőtt, hogy elkezdődne a küzdelem. Owen kinyújtott kézzel kéri a történet végét; az én kezem az elrejtett kés után nyúl. Tudom, hogy mi fog történni. És aztán meg is történik. Nincs hang, nincs szín, csak homályos mozdulatok, ahogy a lábamra erősített késért nyúlok, Owen pedig előrelendül. Mielőtt még a pengém a mellkasához érhetne, a keze rákulcsolódik a csuklómra. Nekicsapja a kezemet a falnak, a teste pedig az enyémhez nyomódik. Ahogy végignézem, amint Owen ujjai egyre erősebben szorítanak, fantomfájdalom nyilall az ujjaimba. A kés a padlóra hull. Sikertelen kísérletet teszek a szabadulásra, miközben Owen elkapja a pengét és megfordít, a csillogó fém pedig az állam alá feszül. Kiszabadítja a történet utolsó darabját - ezzel együtt pedig a kulcsa utolsó darabját - a zsebemből, majd ellök, hogy összeilleszthesse. Nem futok el. Nem csinálok semmit, csupán felállók, figyelek, és törött csuklómat dajkálom. Mert még mindig azt hiszem, hogy én fogok nyerni. Támadok és sikerül ellöknöm a kést valahova a sötétbe - még Owent is sikerül hátralöknöm. De aztán újra felkel, elkapja a lábamat és odacsap a kemény padlóhoz. A fájdalomtól összegömbölyödöm és próbálom viszszapréselni a levegőt a tüdőmbe. Most már nyilvánvaló, hogy Owen csak játszott velem. 80 III VICTOR1A SCHWAB

Túl lassan szedem össze magam, de ő kivárja, hogy talpra álljak. Azt akarja, hogy elhiggyem, hogy képes vagyok rá, hogy van esélyem. De amikor végre összegyűjtöm az erőmet, ő ott van: túl gyors, a szememmel sem bírom követni, ahogy elkapja a torkomat és nekiszorít a legközelebbi ajtónak. Végignézem, ahogy levegő után kapkodok, és Owen szorítását kaparászom, miközben ő felnyúl, megfogja a jó csuklóm köré csavart kulcsot és egyetlen rántással elszakítja a madzagot. Kinyitja mögöttem az ajtót és mindkettőnket elönt a vakító fehér fény. Látom, ahogy közelebb hajol, látom, ahogy mozog a szája, és nincs szükségem hangra ahhoz, hogy tudjam, mit mond. Teljesen jól emlékszem. - Tudod, mi történik, ha egy élő ember kerül a Visszavételbe? Ezt tátogja a szája. És aztán, amikor nem válaszolok - nem tudok válaszolni -, hozzáteszi: - Én sem -, majd háttal belök a vakító fehérségbe, bezárja az ajtót és elmegy. A kezem lecsúszik a falról. Az emlék nyomában mostanra ismerőssé vált zsibbadtság árad szét bennem. A rémálmaimban szereplő Owen színes és hangja is van, és még akkor is elviselhetetlenül valóságosnak és direkt módon rémisztőnek tűnik, amikor tudom, hogy álmodom. De ahogy így nézem magunkat, egyáltalán nem érzek félelmet. Frusztrációt és dühöt és megbánást talán igen, de félelmet nem. A jelenet halvány és szürke, mint egy régi filmben, teljesen nyilvánvaló, hogy csupán a múlt egy pillanata. Még csak nem is tűnik úgy, mintha az én múltam lenne, hanem valaki másé. Valaki gyengébbé. Roland ajánlatára gondolok - hogy hagyjam, hogy az Archívum belém lásson és kivájjon mindent, amit Owen megérintett és tönkretett -, és önkéntelenül is eltűnődöm azon, hogy vajon így éreznék-e iránta utána. Ha csak ez lenne, egy emlék valaki más életében, vajon akkor is bánthatna álmomban? Vagy akkor szabad lennék? Félresöpröm ezt a gondolatot. Nem fogok elmenekülni. Nem az a szabadulás útja. És sosem fogom beengedni az Archívumot a fejembe, mikor játszi könnyedséggel többet is kitörölhetnének belőlem. Mindent kitörölhetnének. Emlékeznem kell.

FELSZABADULÁS /// 81

KILENC

ELFELEJTETT KÖNYVET a szobám padlójáról és sikerül befejeznem a társadalomismeret-órára esedékes olvasmányt, miközben a csütörtök reggeli nap felbukkan a horizonton. Legalább még friss lesz az emlékezetemben, racionalizálom a dolgot, ahogy bepakolom a táskámat. Ha sikerült elolvasnom három fejezet irodalomelméletet és egy rész matekot ebéd közben, megúszom, hogy lemaradjak a tanév második napján. Apu röviden és határozottan bekopog, beszól, hogy „Felkelni!”, én pedig mindent megteszek, hogy a lehető legkábábbnak tűnjek, miközben visszaszólok és becipzárazom a táskámat. A nappali közepén járok, amikor felfigyelek a tévére. Ugyanaz a sztori megy most is. Ezúttal azonban a feldúlt szoba fotója mellett egy vastagbetűs cím is virít a képernyő alján.

ÖSSZESZEDEM AZ

Eltűnt a nyugalmazott Phillip bíró' A hírolvasó feje mellett egy fotó jelenik meg, nekem pedig összeszorul a gyomrom. Most már felismerem a szobát, ugyanis ismerem a szóban forgó férfit. Két napja találkoztunk.

Ili MR. PHILLIP SZERETI RENDBEN TARTANI A DOLGÁT. Ezt már azelőtt észreveszem, hogy beengedne. A lábtörlője egyenesen áll, a tornácon lévő virágokat pedig egymástól egyenlő távolságra rakták ki. Amikor pedig ajtót nyit, látom, hogy a rend az előszobában is makulátlan, akol bárom pár cipő áll egymás mellett, fűzővel kifelé. - Maga biztosan a Bisbopból jött - szól, és a honom alá szorított dobozra mutat. A tetején dőlt B betű díszeleg. Míg el nem kezdődik az iskola, a bicikli áráért cserébe én végzem a házhoz szállításokat anyunak. Nem mintha bánnám. A friss levegő segít ébren maradnom, a biciklizés pedig jól jön, hogy megismerjem a város hálózatát — ami itt a külvárosban nem is igazán

hálózat, csak egymás mellé tologatott kanyargós utcák, lakóparkok, lakások és parkok egyvelege. - Igen, uram — felelem, és odanyújtom a dobozt. — Egy tucat csokis keksz. A megrendelő bólint és átveszi a dobozi, majd megtapogatja a hátsó zsebét és töprengő arcot vág. — Biztosan a konyhában maradt a pénztárcám — mondja. — Jöjjön be. Tétovázok. Úgy neveltek, hogy ne fogadjak el édességet idegenektől, ne szálljak be kisbuszokba és ne menjek be idősebb férfiak lakásába, de Mr. Pbillip aligha tűnik fenyegetőnek. És még ha az is, le merném fogadni, hogy velem szemben nem nyerne. Megmozgatom a csuklómat, és ballom, ahogy megreccsennek benne a csontok, miközben átlépek a küszöbön. Mr. Pbillip addigra már a konyhában van amelynek tisztasága arra enged következtetni, hogy nem nagyon használja — és egy tányérra rakja a sütiket. Közelebb hajol, mélyet szippant, a tekintete pedig elszomorodik. — Valami baj van? — kérdezem. — Nem ugyanolyan — feleli halkan. A feles égéről mesél. Aki meghalt. Elmondja, hogy régebben a háznak mindig süteményillata volt. Megenni ugyan nem szereti őket, csak az illatuk hiányzik. Ez viszont nem ugyanaz. A használaton kívüli konyhában állunk, és fogalmam sincs, mit csináljak. Az egyik felem azt kívánja, bárcsak Mr. Phillip be sem invitált volna, mert nincs szükségem még az ő érzéseire is az enyémek mellett. De most itt vagyok, és talán segíthetek rajta, vagy legalább néhány törött darabkáját újra összeragaszthatom. Végül kinyújtom a kezem. — Adja ide a dobozt — mondom. —1 Tessék? — így — kiveszem a kezéből az üres tartót és visszaöntöm bele a sütiket. — Nem soká visszajövök. Egy óra múlva újra ott vagyok, és a doboz helyett egy tál nyers tészta van nálam: úgy tizenkét kekszre elegendő. Megmutatom neki, hogy kell előmelegíteni a sütőt, néhány gombóc tésztát egy sütőlapra kanalazok és betolom a lapot a sütőbe. Beállítom az időzítőt és kiterelem Mr. Phillipet a házból. — Jobban észreveszi majd az illatot, amikor visszamegy — mondom.

Mr. Pbillip őszintén megbátottnak tűnik. — Hogy hívják? - kérdezi, ahogy ott álldogálunk a tornácon. — Mackenzie Bishop — felelem. — Nem kellett ezt tennie, Mackenzie — mondja. Vállat vonok. — Tudom. Papi nem örülne neki. O nem igazán szeretett hátranézni, mikor az idő még előrefelé haladt, de én tudom, hogy végül is nem tettem mást, minthogy megmutattam egy férfinak egy üres konyhában, hogyan kapaszkodhat a múltjába. De a hozzám hasonló embereknek az emlékek csupán egy karnyújtásnyira vannak, így nem igazán hibáztathatunk másokat, akik szintén szeretnének beléjük kapaszkodni. Az az igazság, hogy én megértem. Ha valaki visszaadhatná nekem azt, hogy milyen volt a házunk, amikor még Ben otthon volt, vagy akár egy töredékét is ennek, bármit megadnék neki. Az emberek annyi részletből állnak. Néhányat — mint a sülő keksz illatát — újra előhozhatunk. Vagy legalábbis megpróbálhatjuk. Az időzítő megszólal a házban. Mr. Pbillip kinyitja az ajtót, mély lélegzetet vesz és elmosolyodik. — Tökéletes.

/// De a képernyőn a lakásában hatalmas a rendetlenség. A helyiséget én csak menet közben láttam, ahogy az előszobából a konyhába léptem: a nappali nyitott, egyik fala csupa üveg, ami apró, makulátlan kertre néz. De most az üveg összetört, a szobát felforgatták, Mr. Phillip pedig eltűnt. Felhangosítom a tévét, a riporter hanga pedig betölti a nappalit. - A jól ismert köztisztviselőt és nemrég nyugdíjba vonult Gregory Phillip bírót a rendőrség eltűntnek nyilvánította, és nem zárták ki az emberrablás lehetőségét sem. - Mackenzie - vág közbe apu, miközben épp áthalad a nappalin. - El fogsz késni. Hallom, ahogy az ajtó becsukódik utána, de le sem veszem a szemem a képernyőről. - Ahogy mögöttem láthatják - folytatja a riporter -, a háznak ezt a helyiségét feldúlták - a képeket letépték a falról, a könyveket leszórták a földre, a székeket felborogatták, az ablakokat betörték. Vajon ezek a jelek dulakodásra utalnak, vagy MR. PHILLIP

SZERETTE

RENDBEN

TARTANI A DOLGAIT.

egy rabló próbálta eltüntetni a nyomait? A kamera egy sajtókonferenciára vág, ahol egy rövid vörös hajú, zord állú férfi sajtóközleményt ad ki. A képernyő alján látható csík szerint ő Kinney nyomozó. Eltűnődöm, vajon rokona-e Ambernek. - Az idegenkezűség jelei tagadhatatlanok - mondja Kinney nyomozó. A hangja mély, mogorva. - És ezúttal emberrablásként kezeljük az ügyet. - A kamera visszavág a feldúlt szoba képére, de a detektív hangja kísértetiesen tovább beszél. Minden lehetséges irányt kivizsgálunk, aki pedig bármilyen információval rendelkezik az ügyről, az hívja... Kikapcsolom a tévét, de Mr. Phillip és a feldúlt szoba továbbra is az elmémben lebegnek, mint valamiféle képi visszhang. Mi történt? Mikor történt? Vajon én voltam az utolsó ember, aki élve látta? Szólnom kellene a rendőrségnek? Mit mondjak nekik? Hogy segítettem, hogy egy férfi háza újra sütiillatú legyen? Nem mehetek a rendőrségre. Más se hiányzik most, mint hogy még több figyelem irányuljon rám. Bármi történt is vele, az rendkívül tragikus... de semmi közöm hozzá. Megszólal a telefonom, én pedig rádöbbenek, hogy még mindig az üres nappaliban állok és a sötét képernyőt bámulom. Kihalászom a telefont a táskámból, és egy üzenet vár Wesleytől. Felvetted a páncélodat? Elmosolyodom, a vállamra veszem a táskát és visszaírok: Nem tudom eldönteni, mit vegyek fölé.

A beszélgetés követ az előcsarnokba. Miből lehet választani? Fekete, fekete vagy fekete? A kedvenc színem. Igazán nem kellett volna. Karcsúsít. Szexi. Praktikus. És nem látszanak rajta a vérfoltok. Mire a Bishop ajtajához érek, mosolyogva teszem zsebre a telefont. Anyu épp

Ms. Angellivel, a harmadikon lakó macskabolond régiségkereskedővel cseveg, én pedig lenyúlok egy muffint és egy kávét, majd ott sem vagyok. Hetek óta nem éreztem magam ennyire ébernek. Négy óra alvás, álmélkodom, ahogy eloldozom Dantét és eltekerek. Nyitva tartom a szemem, hátha meglátom valahol a tegnapi aranyszínű férfit, de most sehol nincs, és el is kezdek tűnődni azon, vajon tényleg láttam-e vagy ő is csupán álmatlanságom egyik mellékhatása lehetett. Remélem, hogy az utóbbi, és nem akarok belegondolni, mit jelentene az első lehetőség. Hűvös a reggel. Egyik kezemmel a kávét egyensúlyozom a kormányon, a másikkal pedig a biciklit irányítom. Menet közben valami megtölti a mellkasomat. Nem félelem vagy fáradtság, hanem valami szép és könnyű: remény. Már kezdtem azt gondolni, hogy soha többé nem lesz részem álomtalan álomban; de ha ezt sikerült megtalálnom Roland heverőjén, akkor máshol is megtalálhatom. Most, a négyórányi pihenés okozta extázisbán ez a lehetőség is elegendő. Amikor elérek a Hyde-hoz, Cash már ott támaszkodik a biciklitárolónál, kezében két pohár kávé, és úgy hessegeti el az elsősöket a nekem lestoppolt helytől, mintha csak legyek volnának. Amikor meglát, elmosolyodik - széles vigyora beragyogja a reggelt és segít elűzni a Mr. Phillippel kapcsolatos ólálkodó gondolatokat a fejemből. Félrehúzódik, ahogy leparkolom Dantét. - Nem akartalak megvárni - magyarázza -, de ugye az órarend minden másnap megfordul. Tegnap megmutattam az utat az A napokra, de nem a B napokra. - Az nem az A útvonal megfordítva? - De igen - feleli, és átnyújtja az egyik kávét. Elveszem, habár még a sajátomat sem ittam meg. - De meg akartam győződni róla, hogy ezt te is tudod. Nem szerettem volna, ha azt hinnéd, hogy hanyag nagykövet vagyok. - A z é r t a nemes cím megcsúfolása lett volna — mondom, és lerángatom a nadrágot a szoknyám alól. - Az bizony - kortyol bele Cash a kávéjába. - Már így is pontokat veszítek azért, hogy nem tudlak elkísérni a reggeli órádra. Én a campus túlsó végén vagyok, és itt a tanárok kizárnak, ha elkésel. - Nem fogom felróni neked. - Sikerül lerángatni a nadrág egyik szárát. - Jó. Tudod, értékelőlapok is vannak ám itt. - Mindenképpen kitöltők majd egyet... - A cipőm megakad a második nadrágszárban, amikor pedig megpróbálom kiszabadítani, a táskám le- csusszan a másik vállamról és kibillenek az egyensúlyomból. Cash felkapja a kezét, hogy megtámasszon, és a zaja - csupa dzsessz és nevetés és pulzus - lüktetni kezd a fejemben, elég hangosan ahhoz, hogy összeránduljak és elhúzódjak, így viszont a másik irányba dőlök, egyenesen Wesley Ayers metálzenekari zajába. Wesley elmosolyodik, és nem tudom, hogy csupán pillanatnyi ügyetlenségem láttán csillan fel a szeme, vagy azért, mert nekidőlök a zajának ahelyett, hogy

elhúzódnék tőle. - Csak óvatosan - szól, mikor végre sikerül kiszabadítanom a nadrágból a cipőmet. Újra két lábbal állok a földön, de Wesley érintése még egy pillanatig a hátamon időz, mielőtt elvenné a kezét, vele együtt pedig a zene lüktetését is. - Jó reggelt, Ayers - bólint Cash. - Te meg honnan kerültél elő? - kérdezem. Fejével a járda felé int. - Nehogy azt mondd, hogy nincs valami menő autód - piszkálom. - A Ferrari a szerelőnél van - vág vissza gondolkodás nélkül. - És a Lexus? — csiripeli Cash. Wesley a szemét forgatja, és újra rám figyel. — Ez a gyerek itt nem hagy békén? - Épp ellenkezőleg - felelem tökéletes úriemberként viselkedett. Az ember akár azt is mondhatná, hogy olyan, mint egy lovag. - Fénylő páncélban - teszi hozzá Cash és az egyenruha arany csíkjaira mutat. - Hozott nekem kávét - emelem fel a poharat. Wes ujjaival végigszánt fekete haján és drámai sóhajt hallat. - Nekem bezzeg sosem hozol kávét, Cassius. És aztán a semmiből egy lány fonja a kaiját Wesley köré hátulról. Ő még csak meg sem rezzen az érintéstől - én igen -, pusztán csak elmosolyodik, ahogy a lány tökéletesen manikűrözött keze eltakarja a szemét. - Jó reggelt, Elle - szól vidáman. Elle - törékeny, madárcsontú lány festett szőke hajjal - teljesen komolyan felkuncog, mielőtt elhúzódna. - Honnan tudtad? - sipítja. A zajod miatt, gondolom magamban zordan. Wesley vállat von. - Mit mondhatnék? Ez is egy tehetség. - Mert már az összes menő szupererő foglalt volt - motyogja Cash félig-meddig a kávéjába. A lány még mindig Wesleyn lóg. Belecsimpaszkodik. Mint egy madár az ágba. Valami őszi bálról csicsereg, mikor a csengő végre megszólal, én pedig rádöbbenek, hogy még sosem örültem ennyire órának. Jó, hogy a négy óra alvásra még ráküldtem két kávét, ugyanis Mr. Lowell egy forradalmárokról szóló dokumentumfilmmel indítja a napot. És akár az egészséges koffeinadagnak köszönhető, akár annak, hogy a tárgy furcsa módon megragad, de valahogy sikerül ébren maradnom. - A forradalmárokkal kapcsolatban nem szabad elfelejtenünk - mondja Mr. Lowell, miközben megállítja a videót és felkapcsolja a villanyt hogy bár az elnyomóik terroristaként tekinthetnek rájuk, a saját szemükben ők bajnokok. Mártírok. Olyanok, akik megteszik azt, amit mások nem hajlandóak vagy nem képesek megtenni, annak a kedvéért, amiben hisznek. Bizonyos

szempontból tekinthetjük őket a társadalmi elégedetlenség legextrémebb formájának. De ahogy az emberek a forradalmárjaikat istenségek, bosszúálló angyalok, hősök magasságába emelik, úgy maguk a forradalmárok is megdicsőítik saját magukat... Miközben Mr. Lowell folytatja, magam elé képzelem Owen Chris Clar- ke-ot, ahogy a Coronado tetején lángoló tekintettel szónokolt szörnyekről és szabadságról és árulásról. Arról, hogy fiókonként fogja lerombolni az Archívumot. - De a forradalmárok ismertetőjegye - folytatja Mr. Lowell -, hogy az ügy áll az első helyen. Nem számít, hogy a forradalmár milyen magasságokba emelkedik másik szemében - és a saját szemében -, az élete mindig kevesebbet ér, mint az ügy. Az élete eldobható. Owen leugrott egy tetőről. Véget vetett a saját életének, nehogy az Archívum elvegye az elméjét, az emlékeit. Hogy gondoskodjon arról, hogy ha - amikor - a Története felébred, mindenre emlékezzen. Kétségem sincs afelől, hogy Owen inkább százszor végzett volna magával, hogy az Archívumot megsemmisülni lássa. - Sajnálatos módon - teszi hozzá Mr. Lowell - a forradalmárok szemében a mások élete is épp olyan eldobható. Eldobható. Leírom a szót a füzetembe. Owen mindenképpen eldobhatónak látta a mások életét. Kezdve azokkal, akiket meggyilkolt, hogy megtartsa a húga titkát, azokig, akiket megpróbált megölni - Wesley kis híján kivérzett, hogy Owen bebizonyíthasson valamit -, velem bezárólag. Owen esélyt adott nekem, hogy vele tartsak ahelyett, hogy az útjába állnék. Amint visszautasítottam, értéktelenné váltam számára. Csupán újabb akadály lettem. Ha Owen forradalmár volt, akkor én mi vagyok? A gépezet része? A világ nem fekete-fehér, nemde? Nem mindig arról szól, hogy kik vannak velünk és kik vannak ellenünk. Vagyunk néhányan, akik csak életben akarunk maradni.

TÍZ

A

FELSZABADULÁS III 83

amikor végre befut, kénytelen hátul ülni, én pedig egy teljes órát töltök azzal, hogy az idegrendszert tanulmányozom és megpróbálok ébren maradni. Amint a csengő megszólal, már az ő széke mellett állok. - Ennyire lelkes vagy a wellnessszel kapcsolatban? - kérdezi, miközben felveszi a táskáját. - Kérdés - szólok lazán. - Apukád rendőr? - Huh? - Amber eper színű szemöldöke hirtelen felszalad. - Ja, igen. Nyomozó. - A vállára veszi a táskát és kilépünk a tömegbe. - Miért? - Épp ma reggel láttam a híradóban. - Azért ez valahol szomorú, nem? - kérdezi. - Én nem láttam az apámat ma reggel. Ezek szerint veszélyes vizekre értünk. - Sokat dolgozik? Amber felsóhajt. - A könnyebb napokon. És a Phillip-ügy a halála. — Majdnem elmosolyodik. - Anyu utálja, amikor köznapi beszélgetésben olyan szavakat használok, mint a halál. Úgy véli, érzéketlenné válók a szörnyűségekkel szemben. Nem visz rá a lélek, hogy közöljem vele, már késő emiatt aggódni. - A nagyapám is nyomozó volt. - Vagyis magánnyomozó, és legtöbbször azt is fű alatt csinálta, de azért elég közel van az is. Amber tekintete felvillan. — Tényleg? - Aha. Ebben nőttem fel. Az ember így is, úgy is kissé morbid lesz egy idő után. - Amber elmosolyodik, én pedig kihasználom a lehetőséget. - Van valami ötletük arról, mi történhetett azzal a fickóval, Mr. Phillippel?

88

MBER KÉSIK FIZIOLÓGIÁRÓL, ÚGYHOGY

///'

VICTORIA

SCHWAB

Amber megrázza a fejét és kinyitja az ajtót. - Apu semmit nem mond róla, mikor én is ott vagyok. - Belepislog a késő délelőtti fénybe. — De elég vékonyak nálunk a falak. Abból, amit hallottam, nem áll össze az ügy. Van az egyik szoba, amit totál szétkaptak, a ház többi része meg makulátlan. Semmi sem hiányzik. - Kivéve Mr. Phillipet. - Pontosan - mondja Amber, miközben egy kavicsot rugdos végig az ösvényen -, de senki nem bír rájönni, hogy miért. A jelek szerint az egyik legrendesebb fickó volt a környéken, és még nyugdíjas is. - Bíró volt, ugye? Úgy gondolják, hogy valaki esetleg dühös volt rá egy ítélet vagy ilyesmi miatt? - De akkor miért nem ölték meg? — veti fel Amber, és belöki a tornaterem ajtaját. - Tudom, hogy rideg dolog ilyet mondani, de vendetta után általában holttest is marad. Most pedig nincs. Nincs semmi. Az öregúr egyszerűen csak eltűnt. Szóval a kérdésem a következő: miért bajlódna valaki ennyit azzal, hogy eltüntessen egy embert, és aztán ilyen kuplerájt hagy maga után? Miért nem rendezi úgy, mintha a fickó egyszerűen csak elment volna? Van abban valami, amit Amber mond. Nagyon sok minden van abban, amit Amber mond. - Nagyon jó vagy ebben - mondom, ahogy belépek utána az öltözőbe. Felragyog az arca. - A krimik és a sokéves hallgatózás eredménye. - Ti meg miről beszéltek? - kérdezi Safia, ahogy ledobja a táskáját a padra. Én tétovázom, de Amber meglepő módon közönyösen vállat von, és folyékonyan hazudni kezd. - Leginkább vénákról és artériákról. Saf elhúzza az orrát. - Pfujj. - Beüti a szekrénye számkombinációját és öltözni kezd, de Amber mosolyogva folytatja. - Tudtad, hogy a vénák mozognak a bőröd alatt? - Hagyd abba - szól Saf sápadtan. - És azt tudtad, hogy - folytatja Amber. - Amber, hagyd abba - szól Saf, miközben magára rángatja a tornaruháját. - ...a felkari artéria - folytatja, és a nyomaték kedvéért megböki Saf karját — az első hely, ahová a vér eljut, miután áthalad a szíven, úgyhogy ha elvágod, akkor elképzelhető, hogy akár a testedben lévő mind az öt liter vért elveszítheted? A szíved simán kipumpálná az egészet a földre — - Undorító, pfujj, hagyd abba — csattan fel Saf, majd becsapja a szekrényajtót, és elviharzik a tornaterem irányába.

FELSZABADULÁS /// 85

A drámai kilépő után Amber mosolyogva néz vissza rám. - Kicsit finy- nyás - szól vidáman. - Vettem észre. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a kis jelenet nem dobta fel a hangulatomat. - Szólsz, ha találnak valamit? Amber kissé vonakodva bólint. - Miért érdekel annyira az eset? Felvillantok egy mosolyt. - Nem te vagy az egyetlen, aki krimisorozatokon nőtt fel. Amber visszamosolyog, én pedig emlékeztetem magam, hogy nézzek több tévét. /// ENERGIA VIBRÁL A CSONTJAIMBAN. Futni akarok - sprintelni akarok, míg ez az energia szét nem oszlik -, de félek, hogy ezzel újabb kieső epizódot okoznék magamnak, úgyhogy az óra első felében csak körben sétálok a pályán és próbálom kitisztítani a fejem. Amber és Gavin a terem túloldalán „nyújtanak” egy matracon és próbálják elrejteni a padlón heverő magazint. Safia vív - és utálatos módon még tényleg jó is benne -, Cash pedig néhány másik sráccal a súlyokkal dolgozik. És Wesley... itt van pont mellettem. Egyik pillanatban egyedül vagyok, a másikban pedig lazán felvette a ritmusomat. Számolom a lépéseket, amelyeket csendben teszünk meg - tizenegy -, mielőtt Wesley szükségét érezné, hogy megtörje a hallgatást. - Tudtad — kezdi olyan akcentussal, ami szerintem Cashé akarna lenni -, hogy a sólyom, mely a Hyde kabalaállata, arról ismeretes, hogy elképesztő akrobatamutatványokat hajt végre a levegőben, hogy lenyűgözze a potenciális párját? Nem bírom megállni nevetés nélkül. Wes elmosolyodik és visszavált a saját hangjára. - Mi jár a fejedben? - Bűntények helyszínei - válaszolom szórakozottan. - Meg kell hagyni, te aztán sosem adsz unalmas válaszokat. Szeretnéd ezt esetleg ki is fejteni? Megrázom a fejem. - Bishop! Ayers! - kiáltja a tanár az emelvény mellől. - Jöjjenek ide, aztán mutassák meg ezeknek az idiótáknak, hogy kell verekedni. Wesley az enyémhez koccantja a vállát - basszus hullámzik át két vékony réteg textilen -, majd odasétálunk az emelvényhez és beöltözünk. Próbaképpen megmozgatom a csuklómat. - Tényleg van egy Ferrarid? - kérdezem, ahogy felerősítem a kesztyűt. Válaszul egy hervasztó pillantást kapok. — Tájékoztatásul közlöm, Miss

IDEGES

86 /// VICTORIA SCHWAB

Bishop - szól, és felveszi a sisakot -, hogy nincs autóm. Az emelvény közepére megyünk. - Megdöbbentő - felelem, amikor megszólal a síp. Wes megpróbál megütni, én pedig elhúzódom és elkapom a csuklóját. - Csak benzinpocséklás - mondja, majd megfordulok és átlendítem a vállam fölött. Wesley ellenállás helyett együtt mozdul a lendítéssel, talpra érkezik és felém rúg. Én hátra vetődöm. Egy pillanatig egymás körül táncolunk. - Szóval akkor nem messze laksz? - kérdezem, és megpróbálok bevinni egy ütést. Wes elkapja - a szorítása különös módon gyengéd a rossz csuklómon -, és magához húz, egyik karja átfonja a vállamat. - A Sikátort használom - súgja a fülembe. - Ez a leggyorsabb közlekedési mód errefelé, emlékszel? - Előrelök, mielőtt még újra megpróbálhatnám átfordítani. Szembefordulok vele és sikerül eltalálnom a gyomrát, a jó oldalán. - Ezt csak akkor teheted meg, ha a Hyde Gimnázium a területeden belül esik - szólok, miközben kivédek két egymást követő ütést. - Beleesik - feleli Wes, és szemmel láthatóan igyekszik a meccsre koncentrálni. Magamban elmosolyodom. Ez azt jelenti, hogy a közelben lakik - és a közelben csak kúriák vannak, masszív ingatlanok a campust körülölelő területen. Próbálom őt elképzelni egy partin az egyik olyan kőteraszon, ami számos kúriát díszít errefelé, miközben a személyzet tálcán hordja körbe a pezsgőt. Míg épp ezt a képet színezgetem a fejemben, Wesley úgy tesz, mintha meg akarna ütni és helyette a lábamra megy rá. Keményen becsapódok a szőnyegbe. Megszólal a síp, és amikor Wesley megpróbál felsegíteni, hagyom neki. - így kell ezt csinálni - szól a tornatanár és elhesseget bennünket a szőnyegről. - Kicsit kevesebb cseverészés jobb lett volna, de alapvetően így kell ezt. Lerángatom a sisakom és az egy kupacba rakott felszerelések közé dobom. Wesley haja izzadtságtól fénylik, de én még mindig a komornyikot képzelem mellé. És talán egy pipát is. A Graham família jachtján. - Min vigyorogsz? - kérdezi. - Mi az igazi neved? - A kérdés csak úgy kibukik belőlem. Abban a szeletnyi időben, ami a kérdésem és Wes válasza között eltelik, újabb arcát látom meg. Ez az arca sápadt, sérült, védtelen. És aztán eltűnik, helyette pedig itt a szokásos könnyedsége, vékonyabb verzióban. - Már tudod a nevemet - szól mereven. - Cash azt mondta, hogy a Wesley csak a második keresztneved, nem az első.

FELSZABADULÁS /// 87

- Nocsak, hogy összemelegedtetek Cashsel - mondja. Valahogy olyan feszes a hangja. Általában elég jól hazudik ahhoz, hogy elrejtse, milyen kényelmetlenül érzi magát, így a tény, hogy most egy pillanatra hagyja, hogy ezt észrevegyem, elgondolkodtat azon, ez szándékos volt-e. Wes elindul keresztbe a tornateremben, én pedig utánalódulok. - És csak a rend kedvéért - mondja anélkül, hogy hátranézne -, attól még az is igazi. - Mi? - A nevem. Csak mert nem az az első keresztnevem, még nem jelenti azt, hogy nem igazi. - Oké - próbálok lépést tartani vele -, igazi. Csak szeretném tudni a teljes nevedet. - Miért? — csattan fel Wesley. - Mert néha úgy érzem, nem ismerlek teljes valódban - válaszolom és elkapom a pólója ujját. Megállítom. Wesley szeme ragyog, elmosódott barna és zöld és aranyszínű foltok tükröződnek benne. - Lehet, hogy az itteni lányok azt hiszik, hogy a rejtélyesség cuki, de én tudom, mit művelsz - mindenkinek más darabot mutatsz meg magadból, az egészet pedig titokban tartod. És én azt hittem... - Elhallgatok. Azt hittem, hogyha valakivel, akkor velem őszinte lehetsz. Ezt akarom mondani, de visszanyelem a szavakat. Wesley rám hunyorít. - Még te beszélsz titkokról, Mackenzie Bishop mondja. De a szavai játékosak. Szembefordul velem és meglepetésemre határozottan a vállamra teszi a kezét. A fejem megtelik zűrzavaros zenéjével. - Tudni akarod a teljes nevemet? - kérdezi lágyan. Bólintok. A homlokát az enyémhez támasztja és az ajkaink közötti kis űrbe beszél. - Amikor az Alakulat tagjait összepárosítják - mondja, és a hangja könnyű és halk a zaja mögött -, egy ceremónia keretében kötik össze őket. Ekkor vésik az Archívum jelét a bőrükbe. Három vonalat. Egyet a saját kezükkel kell bevágniuk. Egyet a társuknak. Egyet az Archívumnak. - Wesley tekintete az enyémbe fonódik. A szavai alig súlyosabbak egy lélegzetvételnél. - Az Alakulat megszerzi a sebeit és esküt tesz az Archívumnak és egymásnak. Az eskük a neveikkel kezdődnek és végződnek. Szóval — súgja — amikor alakulati tagok leszünk, elmondom a nevemet. És aztán a csengő visszhangzik a tornateremben, Wesley pedig elmosolyodik és elhúzódik. - Ideje volt már - szól vidáman, ahogy az öltöző felé indul. - Éhen halok.

Ili PAPI NEM BESZÉL AZ ALAKULATI TÁRSÁRÓL.

88 /// V1CTOR1A SCHWAB

Egyszer azt mondta, hogy bármit elmond nekem, ha a megfelelő kérdést teszem fel, de valahogy sosem sikerül megtalálnom a megfelelő kérdést, amelyre válaszul mesélne nekem Megről. Még a nevét sem mondja el; később tudom meg, miután már meghalt, amikor összepakolom a holmijait. Minden belefér egy dobozba. Van egy bőrkabát, egy pénztárca, néhány levél — apunak, főleg (és egy Pattynek, a nagymamámnak, aki még a születésem előtt elhagyta Papit). Csak három fotó van a levelek mellett (Papi sosem volt szentimentális ). Az első róla készült fiatalemberként, amint egy vaskerítésnek dől, szikár és erős és egy kissé arrogáns — igazából az egyetlen különbség a fiatal Papi és az idős Papi között az arcán lévő ráncok száma. A másodikon ő van a szüleimmel és velem és Bennel. A harmadikon pedig ő van Meggel. Közel állnak egymáshoz, vállat vállnak vetve, épp csak egy keskeny réssel kettejük között, Papi pedig finoman Meg felé dönti a fejét. Az ingujja le van hajtva, Megé viszont fel van hajtva, és még a megfakult fotón is látom az alkarjába metszett három párhuzamos sebhelyet. Ez tükörképe annak, amelyet Papi karjába metszettek, kettejüket pedig összekötik a sebek és az eskük és a titkok. Egyikük sem mosolyog a fotón, de az előbukkanni készülő mosoly mintha ott bujkálna az ajkukon, és csak arra tudok gondolni, hogy összeillenek. Nem csupán azért, ahogy a testük igazodik a másikhoz még úgy is, hogy nem érnek egymáshoz. Inkább arról van szó, milyen sokatmondóan töltik be a teret, érzik, hogy a másik hol ér véget. Az egymást tükröző félmosolyuk - sosem láttam Papit ennél közelebb a boldogsághoz. Annyira heveset tudok erről a nőről, arról, milyenek voltak Papi napjai az Alakulatban — csak azt tudom, hogy otthagyta őket. Azt mondta, hogy elég sokáig akart élni ahhoz, hogy o maga képezhessen ki (mi történt volna, ha még előtte me ghal? Akkor valaki más jött volna helyette?), de ahogy így látom őt — a nagyapámnak ezt a különös, vibráló, boldogabb verzióját —, fáj belegondolnom, hogy mit adott fel értem. — Maga szerint szerelmesek voltak? — kérdezem Rolandot, amikor megmutatom neki a fotót. O a homlokát ráncolja és hüvelykujjával végigsimít a kép rongyos

FELSZABADULÁS /// 89

szélén. - A szerelem egyszerű, Miss Bishop. Az Alakulat nem. — A szeme egyszerre büszke és szomorú, és eszembe jut, hogy a pulóverének ujja alatt ő is viseli a sebhelyet. Három egyforma vonalat. ~ Hogyhogy? - kíváncsiskodom. — A szerelem megszakad — feleli. — Az Alakulat tagjai közötti kötelék nem. Bár abban is van szeretet és áttetszőség. Az, hogy az embernek van egy alakulat! társa, azt jelenti, hogy kiadja magát a másiknak, hagyja, hogy a másik elolvassa — a reményeit és vágyait és gondolatait és félelmeit. Azt jelenti, hogy annyira meg kell benne híznunk, hogy nem csupán az életünket helyezzük a kezébe, de az o életét is a sajátunkba vesszük. Nehéz teher ez — szól, és visszaadja a képet —, de az Alakulatért megéri viselni.

90 /// V1CTOR1A SCHWAB

FELSZABADULÁS /// 91

TIZENEGY

H

OSSZÚ, HIDEG ZUHANYT VESZEK.

Wesley érintését még mindig ott érzem a bőrömön. A zenéje visszhangzik a fejemben. Miközben a bőrömet sikálom, emlékeztetem magam arra, hogy mindketten hazugok és szélhámosok vagyunk. Hogy mindig lesznek titkaink, némelyek összekötnek minket, mások pedig közénk vágnak, darabokra hasítanak bennünket. Hogy sosem fogjuk egymást egészben látni... amíg nem leszünk az Alakulat tagjai. De nem tudom, hogy szeretnék-e Wesleyvel belépni az Alakulatba. Nem tudom, hogy hajlandó lennék-e megmutatni neki az összes darabkát. Próbálom kiverni a fejemből az ígéretét. Az most nem számít. Egy világ áll köztem és az Alakulat között: egy világ, teli rémálmokkal és traumákkal és Agathával. Hogy mondjam el Wesleynek, hogy talán soha nem jutok el a ceremóniáig, nemhogy a nevek felfedéséig? Az Alakulat tagjait választják. Felmérik. Meg kell felelniük a feladatra. Ha Agatha ebben a pillanatban rátehetné a kezét az elmémre, sosem találna alkalmasnak. Ami azt jelenti, hogy távol kell tartanom magamtól, amíg meg nem találom a módját annak, hogy helyrehozzam, ami itt folyik. Remélnem kell, hogy mindez egyáltalán helyrehozható. Valamilyen olyan módon, amelynek során az Archívum nem jut be a fejembe, hogy emlékeket vágjon ki. Ha ezt megengedem nekik, látni fogják, mennyi kárt okozott Owen. Mennyi kárt okoz még mindig. Elzárom a vizet és öltözni kezdek. Az öltöző mostanra már kiürült, de ahogy áthúzom a kulcsot a fejemen és kissé megborzongok, ahogy a fém a mellcsontomra simul, Safia fordul be a sarkon és elmélyülten fonja a haját. Amíg meg nem lát. Aztán a szeme még a szokásosnál is jobban összeszűkül. - Mi az? - kérdezi, ahogy ráhúzom a pólómat a kulcsra. - Egy kulcs - felelem a lehető legközömbösebben. - Nyilvánvalóan - mondja ő, és a frizurája befejezése után összefonja maga 92 /// V1CTORIA SCHWAB

előtt a karját. - Ő adta neked? Értetlenül nézek rá. - Ki? - Wesley. — Safia hangja kissé megfeszül, amikor a nevét mondja. - Ez az övé? A kezem a textil alatt nyugvó kulcsra vándorol. Mondhatnék igent. - Nem. - Pedig ugyanúgy néznek ki — erősködik Saf. Igazából nem is. Wesleyé sötétebb és másféle fémből készült. — Ez csak egy ostoba csecsebecse - mondom. — Talizmán. - Safia szemébe nézek, várom, hogy beveszi-e. Nem tűnik úgy, mintha meggyőztem volna. - Még gyerekkoromban olvastam valami könyvben. Volt egy lány, aki kulcsot hordott a nyakában, és akárhová ment, kinyíltak előtte az ajtók. Talán Wesley is olvasta ugyanazt a könyvet. Vagy talán olyan sokszor hagyta el a kulcsát, hogy inkább a nyakába akasztotta. Kérdezd meg tőle magad — mondom, mivel nyilvánvaló, hogy úgysem fogja. Safia vállat von. - Mindegy - szól, és bedugja az egyik fülbevalóját. Igazi aranynak tűnik. - Ha koszlott, régi kulcsokat akartok hordani, az a ti dolgotok. Próbáljátok meg elkerülni a tetanuszt. - Ezzel sarkon fordul és kivonul. Megkordul a gyomrom és már épp indulnék utána, amikor valami fémes csillan meg a pad alatt. Letérdelek, és egy nyakláncot találok: egyszerű láncon lógó kerek ezüstmedál. A medált olyan sokat dörzsölgették, hogy az elejébe metszett díszes Bbetű már alig látszik. A tenyeremben méregetem a láncot, és tudom, hogy itt kellene hagynom és remélni, hogy akárkié is, majd visszajön megkeresni. Ez nem az én problémám. De a medál kopása azt jelzi, hogy fontos lehet valakinek. És azt is jelenti, hogy jó eséllyel egy-két emlék is belevésődött időközben. A tárgyak emlékei bizonytalanok - minél kisebb a tárgy, annál nehezebb benne megragadnia az emléknek -, de általában az ismétlődés vagy az erős érzelmek rögzítik őket, és az ilyen fajta tárgyak rendszerint mindkettővel gyakran találkoznak. Az nem árthat, ha belepillantok. Körbenézek az öltözőben, hogy megbizonyosodjak róla, egyedül vagyok, majd zsebre teszem a gyűrűt. A helyiség levegője azonnal megváltozik - nem lesz sűrűbb vagy ritkább, csak más a fém védelme nélkül pedig az érzékeim kiélesednek. Ahogy a markomba zárom a medált, érzem, ahogy az emlékek finom zümmögése csiklandozza a tenyeremet, majd behunyom a szemem és utánuk nyúlok - nem a bőrömmel, hanem azzal, ami alatta van. Elzsibbad a kezem, ahogy elkapom a szálat, a sötétség a szemem mögött pedig szétoszlik fényre és árnyékokra, végül emlékekre. Egy lány - magas, vékony, szőke, klasszikus szépség - ül egy parkoló autóban a sötétben, az arca sírástól nedves, egyik kezével a kormányt szorítja, a FELSZABADULÁS /// 93

másikkal a nyakában lógó medálba kapaszkodik. Ahogy visszatekerem az időt, az emlék az autóról egy márvány konyhapultra ugrik. A lány ezúttal a pult egyik oldalán szorongatja a medált, egy nő pedig, aki elég idős ahhoz, hogy az anyja legyen, egy borospoharat tart. Hagyom, hogy az emlék előregördüljön, és egy pillanat múlva a lány kiált valamit - a szavai csupán fehérzajként hallatszanak -, a nő pedig a fejéhez vágja a borospoharat. A lány oldalra ugrik, a pohár pedig becsapódik a mögötte lévő szekrénybe és szilánkokra hullik, és esküszöm, hogy érzem a medál felszínébe bevésődött haragot és fájdalmat és szomorúságot. Már épp továbbtekerném az emléket, amikor az öltöző ajtajának csapódására elejtem a fonalat. Pislogok és még épp időben rántom ki magam a múltból, amikor Amber befordul a sarkon. Összeráncolom a homlokom, kihúzom magam, a nyakláncot becsúsztatom a pólóm zsebébe, és épp a gyűrűmet húzom vissza, amikor Amber megszólal: - Hát itt vagy! Már kezdtük azt hinni, hogy kiosontál valamelyik hátsó ajtón. És mielőtt megkérdezhetném, hogy kit takar a többes szám, Amber kiterel az előcsarnokba, ahol Wes, Cash és Gavin várnak. - Bocs - szólok. — Nem tudtam, hogy valaki is rám vár. - Nem lennék valami jó nagykövet, ha- kezdi Cash, de Wes közbevág. - Gondoltuk, esetleg érdekel, hol tartják a kaját. - A tegnapi pizza az én jóvoltomból érkezett - teszi hozzá Amber. - Első napi hagyomány. De az idő többi részében be kell érünk azzal, ami itt van. Gavin magában nevet, és néhány perccel később, miután áttereltek a gyepen a menzára - vagy az étkezőbe, ahogy a Hyde nevezi -, azt is megértem, miért. „Be kell érnünk azzal, ami itt van?” A Hyde Gimnáziumnak van az egyik legexkluzívabb konyhája, amit valaha is láttam. Öt pult, mindegyiken másik fogás - mindegyik fogáson belül pedig hagyományos, egészséges, vegetáriánus és vegán opció. Az előételektől kezdve a desszertig, egy pultót pedig csak az innivalóknak tartanak fenn. Egy újabb ásítás közben jövök rá, hogy az egyetlen komoly hiányosság a kóla hiánya. Pontosabban a koffeintartalmú bármi hiánya. A testem kezd lassulni, és ahogy megpakolom a tálcámat, csak remélni tudom, hogy folyik valamiféle koffeinalapú feketekereskedelem a campuson. Ezt meg is kérdezem Cashtől, miközben sorban állunk a pénztárnál. - Minő fájdalom - feleli -, hogy a Hyde Gimnázium gyakorlatilag koffeinmentes terület. - De mi van azzal a kávéval, amit tegnap reggel hoztál? - A tanáriból nyúltam le. El ne mondd senkinek. Úgy fest, hogy egyedül maradtam. Nem olyan rossz ez, mondom magamnak. Elleszek. Csak ennem kell valamit. És az evés segít is egy kis ideig, de egy fél órával később, amikor a tálcáink az Alkimista karján egyensúlyoznak, én 94 III VICTORIA SCHWAB

pedig a matekkönyv egyik fejezetével küzdők, Owen hangja suttogni kezd a fejemben. Dúdol. A dal az elmém hátuljából kúszik előre, a rémálmaimból a napvilágra, és körém fonja a karját, hogy lehúzzon a sötétbe. Behunyom a szemem, hogy kitisztuljon a fejem, de az csak egyre nehezebbnek érződik, Owen hangja pedig szavakká fonja a dallamot és... - Ez a mai házi? Felkapom a fejem, épp amikor Gavin leül a fölöttem lévő lépcsőfokra. Lenézek az ölemben nyitva heverő matekkönyvre és bólintok. - Feltételezem, hogy az ott nem az - intek a kezében lévő könyv felé. Vállat von. - Itt megtanulja az ember, hogy előredolgozzon, ha lehet. Mert egy ponton így is, úgy is lemarad. Feltartom a saját munkámat. - Ez a pont általában az első héten szokott bekövetkezni? Felnevet. Csendes, finom nevetése van, alig több, mint egy kilégzés, de felragyog közben az arca. Feltolja a szemüvegét az orrán, és elszorul a mellkasom, amikor meglátom a kézfejére filccel felírt számokat. Annyira ostoba apróság, de Benre emlékeztet. Benre, aki pálcikaembert rajzolt a kezemre, amikor elengedtem a sarkon a suli mellett aznap, amikor meghalt; aki hagyta, hogy én is rajzoljak egy pálcikaembert a kezére, mielőtt elválunk. Annyi diák ír a bőrére; közülük olyan kevesen hasonlítanak az öcsémre. Mackenzie - szól Gavin, kihangsúlyozva minden szótagot. - Igen? - Nem nagy dolog vagy ilyesmi, de rám bámulsz. Lesütöm a szemem. - Bocs. Csak emlékeztetsz valakire. Gavin kinyitja a könyvét és előveszi a tollat a füle mögül. - Hát, remélem, hogy kedves ember az illető. Ben alakot ölt a szemem előtt - nem úgy, amilyen a halála előtt volt, hanem úgy, amilyen azon az éjszakán volt, amikor visszahoztam; azon az éjszakán, amikor Carmen kinyitotta a fiókját, én pedig felébresztettem álmából. Látom, ahogy barna szeme a tébolyban elfeketedik, látom, ahogy ellök magától nem egy fiú, hanem egy Történet erejével. Látom, ahogy a földre rogyik, hátában aranyszínű archívumi kulccsal, mielőtt még Roland visszatenné apró testét a polcra. Látom, ahogy bezárul a fiók, én pedig térdre rogyok, könyörgök Rolandnak, hogy hagyja abba, de túl késő, a fiók elején megjelenik az élénkvörös Zárolt csík, mielőtt az Archívum fala elnyelné az öcsémet. A matekfeladatok egy kissé összemosódnak a lapon. Kezd utolérni a fáradtság, meggyengíti a falaimat. Mindenem sajogni kezd. - Mackenzie? - nógat finoman Gavin. - Kedves ember az illető? És valahogy sikerül elmosolyodnom és bólintani. - Igen - felelem halkan. FELSZABADULÁS /// 95

Kedves.

Ili NEM KAPOK LEVEGŐT.

Owen keze satuként szorítja a nyakamat. - Maradj nyugton - szól. - így csak rontasz a helyzeten. A hideg földre szorít, félig a mellkasomon térdel, másik lába a rossz csuklómba vág. Próbálok küzdeni ellene, de nem segít. Sosem segít. Itt nem, így nem, amikor így húzza az időt. És tényleg nem siet. Vonalakat vág a testembe. A bokámtól a térdemig, a térdemtől a csípőmig, a csípőmtől a vállamig, a vállamtól a könyökömig, a könyökömtől a csuklómig. - így ni - szól, miközben a könyökömtől a csuklómig húzza a kést. - Most már látszik, hogy raktak össze. - Ha kapnék levegőt, most sikítanék. Az egyenruhám fekete és csöpög a vértől. A fekete anyagon vörösnek látszik, mint a festék - szétfolyik a pólóm elején, pocsolyába gyűlik a testem alatt. - Majdnem kész - szól, ahogy a torkomhoz emeli a pengét. És aztán egy székláb megcsikordul a padlón, én pedig visszazuhanok az angolórára. Csak néhány perc telt el - a tanár még mindig arra az esszére koncentrál, amit az osztálynak olvas fel de ahhoz elég hosszú idő volt, hogy a kezem remegni kezdjen, a számban pedig vér ízét érzem, ahol ráharaptam a nyelvemre. Legalább nem sikítottam, gondolom, miközben belekapaszkodom a padba, és megpróbálom lerázni magamról a rémálmot. Zakatol a szívem a mellkasomban. Tudom, hogy mindez nem valóságos. Csak a képzeletem Mackenzie Bishop félelmeinek szerepét ma egy olyan Történet alakítja, aki már számos módon próbált végezni vele. A nap többi részében Roland archívumi szobáját képzelem magam elé - a heverőt a fekete takaróval, a falból suttogó hegedűt, az álomtalan alvás ígéretét - és a tenyerembe vájom a körmömet, hogy ébren maradjak. Mire vége az óráknak, mindkét tenyeremben vörös félholdak éktelenkednek, én pedig levegő után kapkodva nyomakszom ki az épületből. Behunyom a szemem és néhányszor mély lélegzetet veszek. Úgy érzem, öszszeroppanok. Mindenem sajog, a fájdalom fantomvonalakat ír a testemre. A bokámtól a térdemig, a térdemtől a csípőmig, a csípőmtől a vállamig, a vállamtól a könyökömig, a könyökömtől a csuklómig. - Hé, Mac! Ahogy kinyitom a szemem, meglátom Wesley-t egy kicsit lejjebb az ös96 III VICTORIA SCHWAB

vényen, a vállán egy sporttáskával. Minden bizonnyal sikertelenül rejtegetem megrongyolódott idegeimet, mert Wes homloka ráncba szalad. Cash csak néhány lépéssel marad le mögötte, egy másik végzőssel beszélget. - Minden rendben? - kérdezi Wes a lehető legközömbösebben. - Minden rendben - kiáltok vissza. Cash és a másik srác felzárkóznak. Mindketten sporttáskát cipelnek. - Hé, Mac - szól Cash, miközben a táskát igazgatja a vállán. - Hazatalálsz nélkülem? - Azt hiszem, majd csak boldogulok valahogy - felelem. - Ugye arra van a parkoló? - A parkolóval ellenkező irányba mutatok. Cash felnevet. Wesley tekintete még mindig rajtam időz. Rávillantok egy mosolyt, Cash meglöki a vállát, a három fiú pedig elindul a sportpálya felé. Még egyszer, utoljára nagy levegőt veszek és elindulok az udvaron át a főkapu és a biciklitároló irányába. Eloldozom Dantét, átvetem a lábam a vázon, és már épp elindulnék hazafelé, amikor meglátok egy lányt a parkolóban. Felismerem. Ez az a lány a medálból, amit az öltözőben találtam. Az, aki egy éjszaka zokogva szorongatta a kormányt a kocsibejárón, és lebukott a pohár elől, amit az anyja vágott a fejéhez. A lány végzős - arany csíkok - és egy csapat másik lány között áll a parkolóban, egy lenyitható tetejű autónak dől és tökéletes fogsorát felvillantva mosolyog. Minden centijéről süt az a manikűrözött imázs, ami olyan gyakran jár együtt a pénzzel, és nehéz ezt a lányt az emlékben látottal azonosítani, hiába tudom, hogy ugyanazok. Végül odaint a többieknek és a Hyde campusáról kilépve elindul a járdán. Mielőtt még észbe kaphatnék, már a nyomában vagyok. Minden megtett lépés mintha egyre jobban lehúzná, és a parkolóbeli lány fokonként átváltozik az emlékben látott lánnyá. Emlékszem a medálba vésődött haragra és szomorúságra, és kényszerítem magam, hogy utánaszóljak. A lány megfordul. - Bocsi - tekerek oda mellé -, ez elég váratlanul fog hangzani, de ez nem a tiéd? Előhúzom a nyakláncot a zsebemből és elé tartom. A lány szeme tágra nyílik. Bólint. - Hol találtad? - kérdezi, és a lánc után nyúl. - Az öltözőben - felelem, ahogy a tenyerébe ejtem az ezüstöt. A lány tökéletesen formázott szemöldöke összeszalad. - Honnan tudtad, hogy az enyém? Mert elolvastam benne az emlékeket, gondolom magamban, és mert

folyamatosan odakapod a kezed, ahol a lánc lógna. - Egész délután kérdezősködtem - hazudom. - Az egyik végzős a FELSZABADULÁS /// 97

parkolóban épp az imént mondta, hogy szerinte a tiéd lehet, és errefelé irányított. A lány lenéz a medálra. - Köszönöm. Nem kellett volna ennyit fáradnod. - Nem gond - válaszolok. - Olyasminek tűnt, ami hiányozna a gazdájának. - A lány bólint, a fémre mered. - Mit jelent a B1 - Bethany - feleli. - Igazán nem kellene annyira ragaszkodnom hozzá mondja még. - Ez csak egy ócska kacat. Igazán értéktelen. — De a hüvelykujja már újra ott van, a medál elejét dörzsölgeti. - Ha neked fontos, akkor nem értéktelen. Bólint, szórakozottan dörzsölgeti a medált, és egy pillanatig ott állunk esetlenül és egyedül a járdán, mielőtt végre megszólalnék. - Hé... minden oké? A lány megdermed és kihúzza magát. Látom, hogy magában helyreigazítja az álarcát. - Természetesen. - Tökéletes, jól begyakorolt mosolyt villant rám. A mosoly a legrosszabb választás, ha az ember meg akarja győzni a világot arról, hogy jól van, amikor igazából nincs jól. Néhány ember nem tudja megállni - olyan ez számukra, mint egy tik, egy áruló jel -, mások pedig szándékosan csinálják, azt hiszik, hogy az emberek bármit bevesznek, ha fogvillantással adják elő nekik. De az az igazság, hogy a mosollyal csak még nehezebb eladni a hazugságot. Olyan ez, mint egy hatalmas repedés egy álarcon. De én nem ismerem Bethanyt, igazából nem, ő pedig nem tudja, hogy mit láttam. És miután elég ügyesen utánoz egy egészséges embert - sokkal jobban, mint én -, így csak annyit mondok: - Oké. Csak kérdeztem. Már épp eltekernék, amikor azt mondja: - Várj. Még sosem láttalak a Hyde-ban. - Új diák vagyok — felelem. - Mackenzie Bishop. Bethany az ajkát harapdálja, és elképzelem, ahogy az anyja rákiabál egy ilyen rossz szokás miatt. - Üdv a Hyde-ban - mondja -, és még egyszer köszönöm, Mackenzie. Tudod, igazad van a nyaklánccal kapcsolatban. Nem értéktelen. Nagyon örülök, hogy megtaláltad. - Én is - felelem. Úgy érzem, hogy mondanom kellene még valamit, valami többet, de nem tudok, különben banálisnak vagy ijesztőnek tűnnék, úgyhogy inkább csak annyit mondok: - Holnap találkozunk? - Igen - mondja. - Holnap. Elindulunk két különböző irányban. Amikor kiérek a főutcára, egy pillanatig azt hiszem, hogy az aranyszínű férfit látom a sarkon, de mire átérek a túloldalra és lopva visszanézek, már senki nincs ott. Épp kipányvázom Dantét a Coronado előtt, amikor megérzem a betűk kaparászását a zsebemben, és új nevet találok a listámon, de nincs alkalmam 98 III VICTORIA SCHWAB

levadászni, mert anyu beterel az előcsarnokba. - De jó, hogy itthon vagy - mondja, ami sosem jó indítás, mert azt jelenti, hogy kell neki valami. Tekintve, hogy aznapi megjelenését egy sütis doboz, egy papírdarab és zilált arckifejezés egészíti ki, azt mondanám, hogy biztosan kell neki valami. - Valóban itthon vagyok — felelem óvatosan. — Mi újság? - Sürgős kiszállítás - mondja. A csontjaim felnyögnek válaszul. - Hol van Berk? Anyu kifúj egy kósza hajtincset az arcából. - Valami kiállítás megnyitója van és már elment. Tudom, hogy van házi feladatod és normál esetben nem is kérnélek meg, de mivel még ennyire új az üzlet, minden rendelésre szükségem van és... A szemem mögött fejfájás kezd kibontakozni, de ahogy én látom, bármi megéri, ami meggyőzi anyut arról, hogy jól vagyok és normális vagyok és jó gyerek vagyok. Elveszem a dobozt és a papírdarabot a kezéből, ő pedig a lehető legrosszabb módon válaszol. A nyakam köré fonja a karját, az ölelésével együtt pedig magával ránt az üvegcsörömpölés és csikorgó fém és lépcsőn lezuhanó, tányérokkal teli dobozok és minden más fülsértő hang anyu zajában. A fejfájásom abban a pillanatban rosszabb lesz. - Jobb, ha indulok - szólok, és elhúzódom. Anyu bólint és visszaindul a kávézó felé, én pedig elvonszolom magam Dantéhoz, miközben elolvasom a papírfecnit. A megrendelő neve alá anyu vázlatos térképet rajzolt. Csak néhány mérföldre van a cél, mármint ha anyu macskakaparásában meg lehet bízni, de korábban még sosem jártam a városnak abban a részében. Hosszú idő óta először tévedek el. Egy kicsit elbambulok biciklizés közben és több háztömbnyivel túlmegyek a célon, úgyhogy vissza kell fordulnom. Mire sikerül megtalálnom a megfelelő épületet, megmászok több lépcsősort - a lift nem működik —, leadom a szállítmányt egy háziasszonynak és visszamegyek a biciklihez, a nap lemenőben van. Az egész testem sajogni kezd a fáradtságtól. Átlendítem a lábam a vázon, és remélem, hogy anyu ebben a pillanatban épp Colleennal beszél, azt újságolva neki, hogy mennyire jól vagyok. De ahogy a Coronado felé száguldók, nem igazán érzem jól magam. A kezem reszket, már haza akarok érni és át akarom vészelni az estét és vissza akarok menni Roland szobájába, úgyhogy átvágok egy parkon. Nem ismerem a parkot, de ha a fejemben lévő térkép valamennyire is közel jár a valósághoz, akkor errefelé gyorsabb lesz, mint az utcákon. Gyorsabb is addig, amíg észre nem veszem az ösvény közepén kuporgó FELSZABADULÁS /// 99

férfit és be nem fékezek, nehogy elgázoljam. Kis híján elveszítem az egyensúlyomat, ahogy a bicikli csikorogva megáll egy-két méterre a fickótól. Abban a pillanatban, ahogy talajt ér a lábam, tudom, hogy hibát követtem el. Valami megmozdul mögöttem, de nem merem levenni a szemem az előttem lévő férfiról, ahogy felegyenesedik, és egyik kezét kihúzza a pulóvere zsebéből. Hallok egy fémes kattanást, és megvillan egy penge az ujjai között. - Szia, szépségem - gügyögi. Visszateszem a lábam a pedálra, de az nem mozdul. Ahogy megfordulok ültömben, látom, hogy egy másik fickó egy csövet dugott a hátsó kerék küllői közé, amivel sikeresen leparkolta a biciklit. A leheletének olajszaga van. - Engedjen el - szólok azon a hangon, amit Papi tanított a nehezen kezelhető Történetekhez. De ezek nem Történetek, ezek emberek - és mindkettejüknél fegyver van. Az egyik felkuncog. A másik füttyent. - Miért nem szállsz le arról a bringáról és játszol inkább velünk? - mondja a késes. A fickó előretántorog, a másik pedig a hajam után nyúl. A bicikli nélkül is elég hátrányban lennék, úgyhogy inkább leszállók. - Látod? - mondja az, amelyik a csövet szorongatja. - Ő is aLar játszani. - Jó kislány ez - gügyögi a késes. - Jó kis diáklány - örvendezik a másik. A pulzusom zakatolni kezd. visszamaradtt trauma ésextrémkimerültség,adrenalinlökettelpárosítva. .. - Menjenek az utamból - szólok. A késes meglengeti a pengét, mintha az ujját csóválná és közben cicceg. - Szépen kellene kérned. Sőt - mondja, és még egyet előrelép —, lehet, hogy könyörögnöd kéne. - Menjenek az utamból, kérem — morgom, miközben a vér lüktet a fülemben. Az, amelyiknél a cső van, felnevet a hátam mögött. Az, amelyiknél a kés van, mosolyog. Úgy mozognak, hogy egyszerre csak az egyiküket látom. Amikor megpróbálom kijátszani őket és oldalra lépek, megjelenik a cső és elvágja az utamat. - Hova mész, szivecském? - kérdezi a késes. - Még el sem kezdődött a móka. Mindketten közelebb lépnek. Lüktet a fejem, a látásom homályosulni kezd, aztán az, amelyiknél a cső van, előrelök ahhoz, amelyiknél a kés van, és keményen megragadja a rossz csuklómat, és a fájdalom végigáramlik a testemen - és aztán megtörténik. Megáll a világ.

...

100 III VICTORIA SCHWAB

Eltűnik. Elfeketedik. Hosszú, szépséges, néma, fekete pillanat. És aztán visszatér, és én ott állok a parkban, pont, mint előtte, és majd’ szétesik a fejem, a kezem pedig nedves, és amikor lenézek, meglátom, hogy miért. Mindkét kezem csupa vér.

FELSZABADULÁS /// 101

TIZENKETTŐ

A

KÉSES FÉRFI A LÁBAM ELŐTT HEVER.

Eltört az orra. Vér ömlik le az arcán, az egyik lába pedig úgy néz ki, mintha rossz szögben lenne behajlítva. A bicskája a combjából áll ki. Nem emlékszem, hogy megszúrtam volna, vagy hogy egyáltalán hozzáértem volna, de a kezem azt mondja, mégis így történt. Az öklöm lehorzsolódott, az egyik tenyeremen pedig nem túl mély vágás látszik - valószínűleg a bicskától. Először csak az tűnik fel, milyen tompának érzem magam és milyen lassan megy az idő. És aztán belém hasít, a kezemben és a fejemben szétsugárzó fájdalommal együtt. Mit műveltem? Behunyom a szemem és néhányszor be- és kilélegzem, hogy megnyugodjak, remélve, hogy így a test egyszerűen csak eltűnik majd - hogj minden eltűnik majd -, de nem, és ezúttal a légzés sem segít visszaemlékezni. Csak még nagyobb pánik tör rám és újabb fekete falba ütközöm. És aztán küzdelem hangjaira leszek figyelmes és eszembe jut a fickó, akinél a fémcső volt, és ahogy megfordulok, azt látom, hogy az aranyszínű férfi épp őt fojtogatja. Az aranyszínű férfi ott áll, a karját nyugodtan a támadóm nyaka köré fonja, és addig emeli, mígnem a máik cipője már csak súrolja a földet. A támadóm némán lengedez és hintázik a keze között - a cső az ösvényen hever néhány méterrel odébb -, miközben a fickó kifogy a levegőből. Ahogy az aranyszínű férfi szorítása erősödik, felcsúszik az ingujja és három vonalat látok meg a bőrén. Az Alakulat jele. Igazam volt... Oh, Istenem, igazam volt. És ez azt jelenti, hogy az AlaFELSZABADULÁS //./ 101

kulat egyik tagja látta, amint én... ezt csináltam. Azt sem tudom, hogy mit csináltam, de ő látta. Ugyanakkor ő meg előttem fojtogat valakit. De lefogadom, hogy ő legalább emlékszik rá. A támadóm nem ellenkezik többet, és az aranyszínű férfi hagyja, hogy a teste a földre zuhanjon. - Utálok emberekkel küzdeni - mondja, miközben leporolja a nadrágját. Annyira kell vigyázni, nehogy megölje őket az ember. - Ki maga? - kérdezem. A férfi a homlokát ráncolja. - Mi az, még csak egy köszönöm se jár nekem? - Köszönöm - szólok remegő hangom. - Szívesen. Nem lennék igazi úriember, ha nem nyújtanék segítő kezet. - A tekintete a lábamnál heverő férfira esik. - Bár nem vagyok benne biztos, hogy szüksége volt rá. Ez volt aztán a mutatvány. - Az volt? A férfi felém nyúl. — Hadd lássam a kezét. Az ujja már majdnem a bőrömhöz ér, amikor elhúzódom. Nincs rajta gyűrű. - Ah - szól, mikor észleli a bizalmatlanságomat. Előhúz egy ezüstgyűrűt a zsebéből és feltartja, hogy láthassam a belevésett három vonalat, mielőtt az ujjára húzná. Ezúttal, amikor kinyújtja a kezét, vonakodva én is odanyújtom az enyémet. A hangja halk és biztos, mint a fejemben lüktető vér ritmusa. - Honnan tudta? - kérdezi, ahogy megfordítja a kezem, hogy ellenőrizze, nem tört-e csontom. - Testtartás. Figyelem. Egó. Az a félmosoly jelenik meg az arcán. - És én meg itt azt hittem, hogy látta a jeleket. - Végighúzza az ujját a kézfejemen. - Vagy ott van az is, hogy már találkoztunk. Összerándulok, ahogy letapogatja a kezemben lévő csontokat. - Mentségére szóljon - teszi hozzá -, hogy hivatalosan sosem mutattak be bennünket egymásnak. És hirtelen beugrik. Amikor múlt hónapban Wesleyvel együtt behívattak minket az Archívumba, hogy megmagyarázzuk, hogy engedhettünk egy tizenéves Történetet kiszökni a Coronadóba, az aranyszínű férfi is ott volt. Későn jött be és lusta mosolyt villantott rám. Amikor hallotta, mennyi ideje alkottunk egy párt Wesley-vel, mielőtt hagytuk volna a Történetet megszökni három órája -, igazából felnevetett. A vele lévő nő már nem.

102 /// VICTORIA SCHWAB

- Megismertem magát - hazudom. - Dehogy ismert - mondja, miközben az ujjaimat próbálgatja. - Úgy gondolta, ismerősnek tűnök, de nagy különbség van aközött, ha ismerősnek tűnik valaki és ha el is tudjuk helyezni. Ha elég hosszú ideig bámul valakire az ember, úgyis elkezdi azt gondolni, hogy korábban már látta. Egyébként Ericnek hívnak. - Elengedni a kezem. - És semmije nem tört el. - Miért követ? Erié felvonja a szemöldökét. — Csak örüljön neki, hogy követem. - Ez nem elég jó válasz - csattanok fel. - Miért követ? Újra az a lusta mosoly. — Miért tesz bárki is bármit az Archívumban? Mert azt mondják neki. - De miért? — firtatom tovább. — És ki mondta magának? - Miss Bishop, nem hinném, hogy most van itt az ideje a kihallgatásnak szól, és a testek felé int, majd pedig rám. Újra lenézek a vérben úszó kezemre. Reszketek, úgyhogy ökölbe szorítom a kezem, habár ettől meg a fájdalom szikrázik a bőrömön. - Választ akarok. Eric vállat von. — Még akkor is, ha az hazugság? A késes fickó mozgolódni kezd. - Most jobb, ha hazamegy — mondja Eric, majd felveszi a csövet és az ingujjával letörli róla az ujjlenyomatokat, mielőtt visszadobná a földre. - Ezt a kettőt majd én elintézem. - Mit csinál velük? Eric vállat von. - Eltüntetem őket. - Ezzel felállítja a biciklimet és felém tolja. - Menjen - szól. - És legyen óvatos. A kezem még mindig remeg, ahogy beletörlöm a pólómba, felülök a biciklire és elhajtok. Útban hazafelé, miközben lenyugszik a testem és kitisztul az agyam, az emlékek színes és hangos villanások közepette kezdenek visszaszivárogni. A csont reccsenése, ahogy a szabad kezem az orra alatt találta el. A kiabálás és szitkozódás és vak hadonászás a bicskával. A térde reccsenése, ahogy a cipőm beletaposott. A néma pillanat, amikor a bicska kiesett a kezéből, bele az enyémbe. A sikoly, ahogy belevágtam a combjába. Az öklöm reccsenése az arcában, ahogy előredőlt. Újra. És újra. Másodpercek, ámulok. Csupán másodpercekbe telt ennyi mindent eltörni. És bár először nem emlékeztem rá, de nem sajnálom, hogy megtettem. Egy kicsit

FELSZABADliLÁS /// 103

sem. Bántani akartam a fickót. Azt akartam, hogy megbánja, ahogy rám nézett, mintha nem lennék képes szembeszállni vele, mintha gyenge volnék. Menet közben lenézek a lehorzsolódott öklömre. Többé már nem vagyok gyenge... de mi leszek akkor helyette?

Ili - Ml TÖRTÉNT A KEZEDDEL? - sivítja anyu, ahogy belépek a lakásba. A telefont a füléhez szorítja és gyorsan annyit mond, hogy „Később még beszélünk,” bárkinek is, akivel épp cseveg, aztán leteszi a telefont és odarohan hozzám. - Biciklis baleset - szólok fáradtan és ledobom a táskámat. Ez nem teljes mértékben hazugság, azt pedig biztosan nem fogom neki elmesélni, hogy megtámadtak, miközben hazafelé tartottam az ő megbízásáról. Erre tutira felrobbanna. - Jól vagy? - kérdezi és megfogja a karomat. Összerezzenek, nem is annyira a sebesült kezem miatt, hanem a hirtelen jött éles zsivajtól, ami anyu érintésével jár. Azonban még így is sikerül megállnom, hogy elhúzódjak, miközben ő beterelget a konyhába. - Jól vagyok - hazudom, és a csap alá tartom a kezem, miközben anyu hideg vizet enged rá. A vér legnagyobb részét sikerült letörölnöm, de az öklöm továbbra is vörös és lehorzsolódott. - Korán hazajöttél — váltok témát. — Lassú nap volt a kávézóban? Anyu kérdő pillantást vet rám. — Mackenzie - szól -, majdnem hét óra van. A szemem az ablakra vándorol. Már félig besötétedett. - Huh. - Nem voltál sehol, és kezdtem aggódni. Most már látom, hogy jó okom volt rá. - De tényleg jól vagyok. Anyu elzárja a vizet és egy törölközővel szárítgatni kezdi a kezemet, majd ciccegve előbányászik egy üveg fertőtlenítő alkoholt a mosogató alól. Jó érzés — nem az alkohol, az pokolian fáj, hanem az, ahogy anyu gondoskodik rólam. Mikor kicsi voltam, állandóan mindenféle sebesülésekkel jöttem haza — amelyek persze a normálisabb gyerekkori kalandok termékei voltak -, és a konyhapulton ültem, miközben anyu ellátta a sérüléseimet. Bármi is volt az, ő meg tudta gyógyítani. Miután Őrző lettem, és rejtegetni kezdtem a sérüléseimet, ahelyett, hogy eldicsekedtem volna velük, elnéztem, ahogy Ben harci sebesüléseit kezelgeti ugyanazzal az imádó tekintettel.

104 /// V1CTORIA SCHWAB

Mostanság annyira hozzá vagyok szokva, hogy elrejtsem a testemen lévő vágásokat és zúzódásokat - annyira hozzá vagyok szokva, hogy azt mondom anyunak, nincs szükségem rá, és hogy jól vagyok, amikor igazából nem is -, hogy megkönnyebbülés nem rejtegetni egy sérülést. Még akkor is, ha hazudnom kell róla, hogy is történt igazából. És akkor belép apu. - Mi történt? - kérdezi, miközben leteszi a táskáját. Valamiféle beteg módon már majdnem vicces, mennyire aggódnak néhány horzsolás miatt. Muszáj elképzelnem, hogy reagálnának, ha látnák némelyik nagyobb sebhelyemet, mit mondanának, ha tudnák az igazságot a törött csuklómról. Majdnem felnevetek, mielőtt eszembe jut, hogy ez nem az a fajta vicces. - Biciklis baleset — ismétlem. — Jól vagyok. - És a bicikli? — kérdezi. - A bicikli is jól van. - Jobb, ha megnézem - mondja, és már indul is az ajtó felé. - Apu, azt mondtam, hogy jól van. - Már ne is haragudj, Mac, de nem tudsz olyan sokat a biciklikről, és... - Hagyd már - csattanok fel, és anyu felnéz az elsősegélykészletéből és figyelmeztető pillantást vet rám. Behunyom a szemem és nyelek egyet. - Lehet, hogy itt-ott lepattogott a festék - volt annyi eszem, hogy egy kicsit ledörzsöljem a járdán -, de túléli. A nagyját én kaptam - szólok és feltartom a kezem. Apu most az egyszer nem veszi be. Összefonja maga előtt a karját. Magyarázd el nekem ennek a biciklisbalesetnek a fizikáját. És a kétségolyan, mondta Papi, mint árral szemben úszni. - Peter - kezdi anyu, de apu feltartja a kezét, hogy leállítsa. - Tudni akarom, pontosan hogy történt. Zakatol a szívem, ahogy állom apu tekintetét. - Repedezett volt a járda mondom, és igyekszem egyenletesen beszélni. - A bicikli első kereke megakadt. Esés közben kinyújtottam a kezem, de elfordultam, és a tenyerem helyett a kézfejemmel kaptam el a betont. Most pedig, ha mind az inkvizíció, mind pedig a hadikórház végzett - fejezem be, miközben elhúzódom anyutól és ellépek apu mellett -, akkor ránéznék a házimra. Beviharzok a szobámba, a rend kedvéért becsapom magam mögött az ajtót, és a harci kedv utolsó cseppje is elszivárog belőlem. így visszatekintve az előadásom egy meglehetősen gyenge tinédzserhisztinek tűnik, de a jelek szerint bevált. Egyikük sem háborgat az este további részében.

FELSZABADULÁS /// 105

/// ROLAND A HOMLOKÁT RÁNCOLJ A. - Mi történt a kezével?

Az átriumban vár, az asztal szélén ül, ölében a mappájával. Amikor odasétálok hozzá, tekintete egyből a kezemre vándorol. - Biciklisbaleset - felelem automatikusan. Valami megvillan a szemében. Csalódás. Roland ellöki magát az asztaltól. Én nem a szülei vagyok, Miss Bishop - mondja, ahogy átvág a termen. - Ne sértsen meg azzal, hogy hazudik. Hátrapillant a válla fölött. - Egy Történet volt? - Nem. Ember. - Miféle baleset történt? - Olyasféle, ami azóta már elrendeződött. - Fontolgatom, hogy beszámolok Rolandnak Eriéről, de ahogy a szavakat formálgatom a fejemben valaki az Archívumban figyeltet -, a hallatukra őrültnek érzem magam. Paranoiásnak. Roland szemében máris látszik az aggodalom. A legkevésbé sem vágyom arra, hogy ez még jobban felerősödjön. Emellett pedig semmit sem tudok bizonyítani, anélkül nem, hogy Rolandot beengedném a fejembe, és ha ezt megteszem, akkor meglátja, milyen állapotban vagyok, és... Nem, nem köpöm be Ericet, addig nem, amíg ki nem derül, hogy mit keresett ott vagy hogy miért követ. - A nagyszerű új ajtónállóink látták a kezét? - Az őrszemek? Nem. - Patrick viszont látta. Nem szólt semmit, csak úgy nézett rám, mintha megint az a haszontalan kölyök lennék. Akár az orra véres, akár az ökle, nem tud kiállni magáért. Bárcsak tudná, hogy fest a másik fickó. - Megint kiesett az idő? - kérdezi Roland. A kezemre nézek. - Emlékszem, hogy mi történt. A szobáig vezető út további részét néma csendben tesszük meg. Roland beenged, és látom, ahogy előhúzza az órát a zsebéből, végigsimít rajta a hüvelykujjával, majd leteszi az asztalra. Valami megmoccan bennem. Ugyanazt a mozdulatsort ismétli meg, mint tegnap éjjel. Tökéletesen ugyanazt. Olyan nehéz Rolandra Történetként gondolni, de az ismétlés emlékeztet arra, hogy a megjelenése nem az egyetlen állandó dolog vele kapcsolatban. A heverőre int, én pedig hálásan rogyok le a puha felszínre, a testem pihenésért esedezik. - Aludjon jól - mondja, és belesüpped a fotelbe. Behunyom a szemem, és hallgatom, ahogy Roland jegyzetel, a betűk kaparászása a lapon halk és megnyugtató, mint az eső. Érzem, ahogy süllyedek és van egy pillanat - egy rövid, rémisztő pillanat -, ahol eszembe jutnak a rám váró rémálmok. De aztán a

106 /// VICTORIA SCHWAB

pillanat tovatűnik, engem pedig belep az álom.

Ili LEGKÖZELEBB AZT ÉSZLELEM , hogy Roland felráz. Felülök, a testem merev a küzdelemtől és az alvástól. Míg Roland a szobában mozgolódik, én a kezemen lévő friss zúzódásokat tanulmányozom. A pihenés utáni megkönnyebbülést némiképp csökkenti a félelem, ahogy az ajtón túl kihallgatott beszélgetésre gondolok. Ez nem állandó megoldás. Rolandnak igaza van. Ezt nem csinálhatom örökké. Nem jöhetek ide minden éjjel. De ez az egyetlen hely, ahová nem követnek a rémálmok. - Roland - szólok halkan. - Ha ez rosszabbodik... ha rosszabbul leszek... akkor Agatha...? - Amíg elvégzi a munkáját — feleli -, addig Agatha nem árthat magának. - Szeretném ezt elhinni. - Miss Bishop, Agatha munkája, hogy felmérje az Archívum tagjait. A legfontosabb feladata, hogy gondoskodjon arról, hogy minden simán megy, hogy mindenki végzi a munkáját. Ő nem a mumus. Nem csaphat le olyan egyszerűen, hogy elkapja magát és elragadja az elméjét. Még akkor sem, ha ő szeretné ezt a látszatot kelteni. - De legutóbb... - Legutóbb maga bevallotta, hogy részese volt egy bűnténynek, úgyhogy igen, a jövője Agatha kezében hevert. Ez most más. Engedély nélkül még csak bele sem tekinthet az elméjébe, nemhogy elvegye az emlékeit. - Engedély. Milyen haladó gondolkodásúak. - De valami továbbra sem hagy nyugodni. - Wesley adott engedélyt? Roland felvonja a szemöldökét. - Mire? - Aznap... - Mindketten tudjuk, melyik napról beszélek. - Nem emlékszik arra a napra. Semmire. - Vajon felejteni akart? Vagy kényszerítették? — Ő engedélyt adott az Archívumnak, hogy elvegyék tőle azokat az emlékeket? Roland meglepettnek tűnik. — Mr. Ayers rendkívül rossz állapotban volt — mondja. — Kétlem, hogy eszméleténél lett volna. - Úgyhogy nem adhatott volna engedélyt.

FELSZABADULÁS /// 107

- Ezzel megszegték volna az eljárásrendet. — Roland tétovázik. — Talán nem az Archívum műve volt, Miss Bishop. Maga mindenki másnál jobban tudja, mit tesz a trauma az ember agyával. Vagy talán Mr. Ayers maga döntött a felejtés mellett. Összerándulok. — Talán. - Mackenzie, az Archívumnak megvannak a maga szabályai és be is tartják őket. - Szóval amíg nem adok engedélyt Agathának, addig elméletileg biztonságban vagyok? Az elmém a sajátom? - Legnagyobbrészt - feleli Roland, és leül a szék szélére. - Mint minden rendszerben, itt is vannak kiskapuk. Nem maga az egyetlen, aki engedélyt adhat. Ha megtagadja Agathának a hozzáférést az elméjéhez, és neki jó oka van azt hinni, hogy valamiféle bűnt rejteget, akkor az igazgató- tanácshoz folyamodhat. Ezt csak akkor tenné meg, ha megalapozott indítványa lenne - bizonyíték arra, hogy maga bűnt követett el vagy már nem tudja elvégezni a munkáját vagy nem megbízható -, de ha ilyen indítványa lenne... - Roland elhallgat. - Ha ilyen megalapozott indítványa lenne... - nógatom. - Nem hagyhatjuk, hogy erre sor kerüljön - feleli Roland. - Minden alkalommal, amikor az igazgatótanács hozzáférést biztosított valaki elméjéhez, mindegyikőjüket alkalmatlannak találták és elbocsátották a szolgálatból. Ez azt jelenti, hogy Agatha komolyan veszi ezeket a folyamodványokat, ugyanakkor azt is jelenti, hogy a tanács nem tagadja meg a kérését, ha mégis hozzájuk fordulna. És ha egyszer hozzáfér az elméjéhez — akár a maga engedélyével, akár a tanácséval -, bármi, amit ott talál, felhasználható maga ellen. Ha alkalmatlannak találnák, akkor módosításra ítélnék. - Kivégzésre. Roland összerándul, de nem mond ellent nekem. - Én ugyan szembeszállnék az ítélettel és lefolytatnák a tárgyalást, de ha a tanács Agathát támogatja, akkor semmit sem tehetek. Ez teljesen szó szerint az igazgatók kezében van. Ugyanis csupán az arra felhatalmazottak hajthatnak végre módosításokat. Papi egy dolgot mondott az igazgatótanácsról, az pedig annyi volt, hogy ne akarjak velük találkozni. Most már értem, miért. Roland a gondolataiba merülve ráncolja a homlokát. - De erre nem fog sor kerülni - teszi hozzá. - Agatha volt az, aki első körben megkegyelmezett magának. Kétlem, hogy most okokat keresne arra, hogy visszafordítsa a döntését. Ericre gondolok, aki állandóan a nyomomban jár. Valaki erre utasította. —

108 /// VICTORIA SCHWAB

Talán nem Agatha — szólok —, de mi van, ha valaki más az? Valaki, aki nem értett egyet a döntésével? Mint Patrick. Vajon ő elmenne ilyen messzire? És ha valaki Agatha elé tárna egy ügyet, akkor ő vajon nem ven- ne-e róla tudomást? - Miss Bishop - mondja Roland. - Most nem ezeknek a gondolatoknak kellene megtölteniük a fejét. Ne adjon okot Agathának, hogy megkérdőjelezze a döntését. Csak végezze a munkáját, ne keresse a bajt, és minden rendben lesz. A szavai nyugodtak, de a hangjába repedések kúsznak, a homloka pedig ráncba szalad. - Emellett pedig - teszi hozzá, és az asztalhoz lép, hogy felvegye az óráját megígértem a nagyapjának, hogy vigyázok magára. - A zsebébe csúsztatja az ezüstórát. - Szándékomban áll megtartani ezt az ígéretet. Ahogy kimegyek utána az ajtón, majd végigmegyünk a kanyargós, kacskaringós folyosókon, akaratlanul is eszembe jut az az ígéret, amelyet a beavatásom napján az Archívumnak tett. Ha ezt jóváhagyjuk, a lány pedig bármilyen módon alkalmatlannak bizonyul - mondta a bizottság egyik tagja —, elfogjaveszíteni az állását. És havalóban alkalmatlannak bizonyulna - mondta egy másik te magad fogodinnen eltávolítani, Roland.

FELSZABADULÁS /// 109

TIZENHÁROM

R

OLAND AZ ELŐTÉR BEJÁRATÁNÁL HAGY. Odabólintok

az asztal mögött ülő Könyvtárosnak - még csak futólag találkoztunk de ő fel sem néz a főkönyvből, én pedig újra azon tűnődöm, hogy milyen hatalmas az a könyv, és én csak egy oldal vagyok benne. Vajon hány oldal az Őrzőké? Hány az Alakulaté? És miért nem láttam még soha egyiküket sem itt az Archívumban? Itt nőttem fel. Vajon én lennék az egyetlen? Tényleg annyira más vagyok? Ezért utál annyira Patrick? Az őrök tekintete kikísér. Hazafelé menet minimális színjáték keretében eltüntetek egy nevet a listámról. A fiú egy pillantást vet viharvert öklömre és elhúzódik, de nem fut el, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy most az egyszer nem esik jól a szemében tükröződő félelem. Sokkal könnyebb megfélemlítéssel kezelni valakit, mint történeteket szövögetni és elnyerni a bizalmát. Ahogy hazamegyek és lezuhanyzok, kimozgatom a vállamból a merevséget. Épp az egyenruhámat húzom magamra, amikor kopogás hallatszik az ajtón és apu beszól: - Jobb, ha sietsz, különben el fogunk késni. Lehúzom a pólómat és majdnem elfelejtem bedugni a kulcsot a gallérom alá, mielőtt kinyitnám az ajtót. — Te mégis miről beszélsz? Apu megvillantja a kulcsait. — Elviszlek iskolába. — Dehogy viszel. - Nekem nem gond — mondja. - Nekem meg igen. Apu felsóhajt és a konyhába megy, hogy megtöltse az utazópoharát kávéval. - Azt hittem, hogy esetleg majd aggódsz a biciklizés miatt.

110 /// V1CTOR1A SCHWAB

- Pedig nem. - Homlokráncolva utánamegyek. - És nincs valami mondás a lovakról meg arról, hogy vissza kell ülni a nyeregbe? - Nos igen, de... - Nem lesz semmi bajom - mondom, és a vállamra veszem a táskát. Apu tekintete a kézfejemre vándorol. - És biztos vagy benne, hogy a bicikli működőképes állapotban van? - A biciklinek sincs semmi baja. De ha annyira aggódsz, miért nem nézed meg? Ez mintha megbékítené egy kicsit, és mindketten lemegyünk. Én belépek a kávézóba, hogy magamhoz vegyek egy muffint és egy kávét, míg ő szemügyre veszi Dantét. A Bishopban elég mozgalmasak a reggelek, és anyu észre sem veszi, hogy bent jártam. Berk a kezembe nyom egy papírpoharat és egy zacskót, majd elhesseget. - Nos, úgy tűnik, tényleg rendben van - mondja apu, és összedörzsöli a kezét, mikor odalépek mellé a járdán. - Biztos, hogy nem akarod, hogy elvigyelek? - Teljesen biztos - felelem, és könnyedén átvetem a lábam a vázon, hogy bebizonyítsam, mennyire kényelmesen érzem magam. - Látod? Pont, mint egy ló. Apu a homlokát ráncolja. - Hol a sisakod? - A mim? - Apu konkrétan jéghideg tekintetet vet rám, és már épp nyitnám a számat, hogy elmondjam, nincs rá szükségem, amikor rájövök, hogy a tegnap este után valószínűleg nem ez a jó válasz; ehelyett elárulom neki, hol a sisak azóta, hogy megvette nekem. - Az íróasztal alatt. - Ne. Mozdulj. - Apu eltűnik az ajtó mögött, én pedig felsóhajtok. Ott állok a bicikli nyergében, és egyik kezemmel a kávét egyensúlyozom a kormányon. Gyorsan körbenézek az utcán, de Ericnek semmi nyoma. Nem tudom, hogy ettől most jobban vagy rosszabbul kellene-e éreznem magam, most, hogy tudom, nem csak képzelődtem. Arról még mindig fogalmam sincs, hogy miért követ. Talán ez a bevett eljárás. Ellenőrzés. Vagy bizonyítékot keres. Repedéseket. Apu újra előbukkan és odadobja nekem a sisakot. Elkapom, és a fejemre teszem. Legalább nem rózsaszín vagy virágos vagy valami. - Most boldog vagy? - kérdezem. Apu bólint, én pedig nekilódulok, mielőtt még úgy döntene, hogy a kormányon egyensúlyozott kávé is biztonsági kockázat. Hűvös a reggel, és mélyeket lélegzek, hogy megpróbáljam lerázni magamról Roland aggodalmát és apu bizalmatlanságát, miközben a világ toFELSZABADULÁS III 111 *>

vasuhan mellettem. Már félúton járok az iskola felé, amikor befordulok a sarkon és felugratok egy, a parkon körülfutó járdarészre, ami néhány ház- tömbnyi üres, egyenes utat biztosít. Egy gyenge - vagy öntelt vagy fáradt - pillanatban hagyom, hogy lecsukódjon a szemem. Nem több ez, mint egy hosszabb pislantás, egy másodperc, maximum kettő, de amikor újra kinyitom a szemem, még épp annyi időm van, hogy lássam, amint a futó kivágódik a parkból, épp az utamba, ahhoz viszont már nincs időm, hogy félrekapjam a kormányt. Az ütközésben végtagok és kormányok és kerekek gabalyodnak össze, és mindketten a betonon végezzük. A fejem visszapattan a járdáról. A sisak elnyeli a legrosszabb részét - biztos vagyok benne, hogy apu el lenne ragadtatva - és sikerül kiszabadítanom a lábamat a bicikli alól, és talpra állok, miközben fájdalom lángol a pólóm és a nadrágom alatt. Úgy döntök, nem szemlélem meg a károkat. A futó néhány méterrel odébb már lassabban szedi össze magát. Először négykézlábra áll, majd vár, megnézi, minden rendben van-e, és csak utána egyenesedik fel. Odasietek hozzá és kinyújtom a kezem, mivel gyakorlatilag én ütöttem el, még akkor is, ha ő bukkant fel a semmiből. - Jól vagy? - kérdezem. - Nem tört el valamid? - Nem, minden oké - feleli, miközben talpra áll. Nem túl öreg - húsz év körüli lehet -, és egy kissé megviselte az ütközés, de ettől eltekintve sértetlennek tűnik. Azon kívül, hogy az én kávémban úszik Lenéz és most először tűnik fel neki. - Hű - szól. - Most jobb illatom van, mint előtte. Felnyögök. - Nagyon sajnálom. - Szerintem az én hibám volt - tekergeti a nyakát. - Tudom - felelem. - De akkor is sajnálom, hogy elütöttelek. A semmiből bukkantál elő. Megdörzsöli a fejét. - Azt hiszem, egy kicsit belefeledkeztem a zenébe - mondja, és a nyakában lógó fülhallgatóra mutat. Elmosolyodik, de némileg mintha bizonytalanul állna a lábán. - Biztos vagy benne, hogy minden rendben? Óvatosan bólint. — Igen, igen, azt hiszem... - Tudod, hogy mi a neved? Összevonja a szemöldökét. - Jason. És te tudod, mi a neved? - Nem én ütöttem meg a fejem. - Nos, akkor én megtudhatom, mi a neved? - kérdezi. Előfordulhat, hogy flörtölni próbál velem.

112 III V1CTORIA SCHWAB

- Mackenzie. Mackenzie Bishop. - Feltartom négy ujjamat. - Hány ujjat mutatok? - Hetet. - Már épp azt mondanám, hogy menjen orvoshoz, amikor megszólal: — Vicceltem. Csak vicceltem. Mi történt a kezeddel, Mackenzie? - Biciklis baleset - felelem gondolkodás nélkül. - Nem szabadna viccelődnöd, amikor az emberek azt próbálják megítélni, hogy nem esett-e bajod. - Huh, hány biciklis baleseted volt ezen a héten? - Nincs valami jó hetem - válaszolom és felállítom Dantét. A bicikli egy kicsit megzúzódott, de működőképes. Megkönnyebbülök, ugyanis ha tönkrement volna, fogalmam sincs, mit mondanék a szüleimnek. Nem az igazat. Még akkor sem, ha ezúttal tényleg ez az igazság. - Csinos vagy. - Beverted a fejed. - Az igaz. Azonban ettől függetlenül te még valószínűleg csinos vagy. - Mm-hmm. - Mackenzie Bishop - mondja, kihangsúlyozva minden szótagot. - Szép név. - Ja. - Előhúzom a telefonom a zsebemből, hogy megnézzem az időt. Ha nem indulok, el fogok késni. - Figyelj, Jason, nem lesz semmi bajod? - Jól vagyok. De úgy vélem, talán meghagyhatnánk egymásnak a biztosítási adatainkat vagy valami. Egyáltalán van ilyen, biciklis ütközésekre? Van biztosításod a bicajra? Ha ilyen sok baleseted van, akkor talán... - Van mobilod? Úgy néz rám, mintha nem tudná, mi az. Vagy hogy miért kérdezem. - Mobil - ismétlem meg -, hogy megadjam a számomat. Hogy küld- hess egy üzenetet, ha hazaérsz. Hogy tudjam, minden rendben. Jason meglapogatja a zsebeit. - Futás közben nem hordom magammal. Beletúrok a táskámba, majd kihúzok egy tollat meg egy darab papírt és ráírom a számomat. — Tessék. Tedd el. Küldj egy üzenetet - mondom, és igyekszem a lehető legegyértelműbbé tenni, hogy itt a „megadom a számom állampolgári kötelességből” esete forog fenn, nem pedig a „megadom a számom hívj fel cica”. Jason elveszi a papírt és már épp visszaülnék a biciklire, amikor kiveszi a telefont a kezemből és pötyögni kezd. Amikor visszaadja, látom, hogy úgy írta bele magát, mint Jason, afutó, akit elgázoltál. - Csak a biztonság kedvéért - mondja. - Ja, persze - felelem, és mielőtt a pillanat még kínosabbá válhatna, visszamászok Dantéra - lovak, leesés, visszaülés a nyeregbe stb. - és eltekerek. 124 III V1CTOR1A SCHWAB

(Milyen jó lett volna, ha Eric szemtanúja a példamutató szamaritá- nusi magatartásomnak, és erről számolna be az Archívumban, de nyilvánvalóan ilyenkor sehol nincs.) A sarokról még egyszer visszanézek, hogy ellenőrizzem, Jason még mindig áll (valóban), és aztán elindulok az iskola felé. Mire odaérek, a parkoló már majdnem megtelt, Wesley pedig a biciklitárolónak támaszkodik. Egy másik lány - ezúttal egy ezüst csíkos - lóg a válláról és a fülébe sugdos. Bármit is mond, minden bizonnyal jó lehet; Wesley lefelé néz, az ajkát rágcsálja és mosolyog. Elszorul a mellkasom, habár nem lenne szabad neki, mert nem lenne szabad törődnöm az ilyesmivel. Wesley nyugodtan flörtölhet, ha akar. Leugrok a bicikliről és odatolom a tárolóhoz. Wes tekintete lustán felemelkedik az enyémhez, majd kihúzza magát. A lány majdnem leesik a válláról. Akaratlanul is elvigyorodok. Wesley mond valamit, a lány kacér kis mosolya pedig elhalványul. Mire a tárolóhoz érek, addigra eltűnik a kapun túl - de előtte még gyilkos pillantást vet rám. - Halihó - köszön Wes vidáman. - Szia - felelem, és mert nem bírom megállni, körbenézek és hozzáteszem: - Hol van Cash? Az ütés célba talált, Wesley jókedve pedig megfakul. Aztán a tekintete a kezemre téved, a jókedvnek pedig még az árnyéka is eltűnik. — Mi történt? Majdnem hazudok. Már nyitom is a számat, hogy neki is beadjam ugyanazt a sztorit, mint mindenki másnak, de megállók. Hoztam egy szabályt a Wesley-nek való hazudozásról. Azt, hogy többé már nem csinálom. A kihagyásokat és terelgetéseket még úgy-ahogy meg tudom magyarázni magamnak, de nem fogok hazudni - a nyáron történtek után nem. De akkor sem fogom itt, a Hyde lépcsőjén újraélni a tegnap estét, úgyhogy inkább annyit mondok: - Mókás történet. Később elmesélem. - Szavadon foglak - mondja, aztán átnéz a vállam fölött. - Hát itt vagy. Mackenzie már kezdett aggódni. Ahogy megfordulok, látom, hogy Cash tart felénk, egyik kezében kocsikulcs, a másikban pedig egy papírzacskó. Szép jó reggelt, kedveseim - szól, majd a zacskóból három pohár kávét varázsol elő egy tálcában. Wesley szeme felcsillan a harmadik pohár láttán. Már épp nyúlna érte, de mielőtt még hozzáérhetne, Cash elhúzza előle. - Nehogy azt mondd, hogy sose teszek semmi jót érted. - Állítás visszavonva. Cash felém nyújtja az egyik kávét, én pedig hosszan, élvezettel belekortyolok, mivel a saját kávémat épp csak hogy megkóstoltam, mielőtt rálocsoltam FELSZABADULÁS /// 125

volna az egészet Jasonre, a futóra. - Bocs a késésért - mondja Cash. - Állandóan rosszul csinálták meg a rendelést. - Mennyire nehéz megcsinálni három feketekávét? - kérdezi Wes. - A legkevésbé sem - feleli Cash. - De a rendelésben két fekete szerepelt ezzel elveszi a második kávét - és egy szójatejes forró csoki karamell öntettel. Megfordítja a tálcát, és felkínálja Wesleynek a harmadik, bonyolult italt. Wes viharos pillantást vet rá. Cash még mindig ott tartja a tálcát az orra előtt. - Ha hisztizel itt, mint egy lány, akkor lányos italt is kapsz. Most pedig próbálj meg szívélyesebb lenni. - Én hősöm - morogja Wesley, ahogy a pohár után nyúl. - És ne tegyél úgy, mintha nem szeretnéd - teszi hozzá Cash. - Határozottan emlékszem, hogy tavaly télen ilyet rendeltél. - Hazugság. Cash megkocogtatja a halántékát. — Fotografíkus emlékezet. Wesley valami kevéssé szívélyesét mormog a szójatejes forró csokijába. Elidőzünk a Hyde kapujában, kortyolgatjuk az italunkat és figyeljük a diákok áramlását, kiélvezve a csengőszóig hátralévő perceket. És aztán Cash egyetlen rövid, Weshez intézett kérdéssel megtöri a békét. - Hallottad, mi van Bethany-val? A kávé megfagy a torkomban. — A szőke végzőssel? Mi történt vele? Cash meglepettnek tűnik, hogy én is ismerem a lányt. - Az anyja azt mondta, tegnap nem ment haza. Sehol sem találják. — Wesre néz. — Szerinted végül csak megszökött volna? - Gondolom, ez is előfordulhat — feleli Wes. Feldúltnak tűnik. - Jól vagy? - kérdezi Cash. - Tudom, hogy ti ketten... - Nincs semmi bajom — vág a szavába Wes, habár én igazán szeretném hallani ennek a mondatnak a végét. - Csak sajnálom, hogy eltűnt - mondja még. - Hát ja - szól Cash. - Bár nem mondhatnám, hogy különösebben meg vagyok lepve. - Miért? — kérdezem. Az agyamban a medálba vésődött emlék visszhangzik: ahogy egy zaklatott Bethany a kormányt szorongatja, és kényszeríti magát, hogy elinduljon. De mi történt? Mi vezethetett addig a pillanatig? Cash hezitál, majd Wesre néz, aki csak annyit mond: - Nem volt köny- nyű dolga otthon. És mielőtt még bármelyikünk többet mondhatna, megszólal a csengő, mi 126 /// VICTORIA SCHWAB

pedig a többi diákkal együtt beáramlunk a kapun. Cash és Wes másfelé indulnak, mint én, így a beszélgetés elhal, de a kérdés órára is követ. Vajon Bethany tényleg elszökött? Miért? És ha elszökött, miért várt mostanáig? Ott volt neki az egész nyár. Mi volt olyan különleges a tegnapban? Egy sötétebb szál fut keresztül a gondolataimon. Először Mr. Phillip, most pedig Bethany. Volt bennük valami közös. Én. Elkeseredett érzés kísér órára. Papi azt mondta, hogy a mintákat észrevenni kell, nem keresni őket. Vajon oda húzok vonalakat, ahol nincsenek is, vagy nem veszek észre valamit, ami majd’ kiszúrja a szememet?

Ili NINCS ÜZENET JASONTŐL.

Megnézem a telefonom matek előtt, majd újra irodalomelmélet előtt. Végül útban wellnessre én dobok neki egy üzenetet. Rendben hazaértél?

Próbálom lenyugtatni az idegeimet, ahogy belököm a mobilt és a táskámat a szekrénybe, és feltűnik, hogy a helyiségnek most valahogy más a zaja. Még mindig hangos, még mindig teli van csapódó fémmel és testek és hangok elegyével, de ezek a hangok most nem nevetnek. Helyette azonban pletykálnak, a pletyka pedig olyan dolog, amit kiabálás helyett hamis suttogással adnak tovább, így az öltöző valamiféle álságos csendbe merül. A pletykából csak morzsákat kapok el, de tudom, hogy kiről beszélnek. Bethanyról. Népszerű lány. Kis iskola. A diákok rávetik magukat a sztorira. Egy csapatnyi harmadéves úgy véli, hogy váltságdíj reményében rabolták el. Egy másik azt gondolja, egy fiúval szökött meg. Pár végzős Wes és Cash véleményét visszhangozza, mondván, ők nem lepődtek meg, azok után, ami történt - de sosem mondják ki pontosan, mi is történt. Ehelyett elhallgatnak. Az egyik harmadéves szerint terhes lett. Egy másik azt gondolja, hogy meghalt. Néhányan a bajszuk alatt mormognak és gyilkos pillantásokat vetnek azokra, akikben nincs annyi jó érzés, hogy csendben pletykáljanak. Bármi legyen is a sztori, egy dolog biztos: Bethany eltűnt. - Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű - mondja Amber, ahogy befordul a sarkon. FELSZABADULÁS /// 127

- Nem csinálhatsz mindenből bűnesetet - ellenkezik a sarkában loholó Safia. - Tiszta morbid. Ezzel lezuttyannak mellém a padra, míg én magamra húzom a tornapólómat, és azt kívánom, bárcsak hosszú ujjú lenne, hogy elrejtse meggyötört kézfejemet. Ehelyett inkább a tornanadrágom zsebébe dugom a kezem. - Én csak azt mondom, hogy a bizonyítékok ellentmondásosak. - Ismerd be, hogy csak drámaibbnak szeretnéd látni a helyzetet, mint amilyen valójában. - Én azt mondanám, hogy már most is elég drámai. Bethany élete olyan volt, mint valami rossz szappanopera. - Uh - borzong meg Safia. - Azt mondtad, hogy volt. Mintha már meghalt volna. Ne csinálj ilyeneket. - Arról a lányról beszéltek, aki elszökött? - kérdezem a lehető legközömbösebben. Amber bólint. — Ha elszökött. Felvonom a szemöldököm. - Miért gondolod, hogy nem? - Mert az nem lenne annyira izgalmas — szól Safia, és az égre emeli a tekintetét. Amber csak legyint. - Van rá bizonyíték, hogy Bethany tervezte a szökést, ezt aláírom. De arra is van bizonyíték, hogy valami történt. Valami, ami miatt meggondolta magát. - Mire gondolsz? - kérdezem, miközben becsukom a szekrényt. - Nos, apu azt mondta, hogy... - Apukádat is bevonták? Ilyen hamar? - Nem hivatalosan — feleli Amber. — De ismeri Bethany anyját, úgyhogy belement, hogy ránézzen az ügyre. Elszorul a mellkasom. így már két közös dolog van bennük. Én. És a nyomozó. Semmiség, mondom magamnak, ahogy Amber és Safia nyomában besétálok a tornaterembe. Semmiség, mert én nem csináltam semmit. Kedvesvoltam. Segítőkész voltam. Két embernek jobbá tettem a napját. És az akét ember pedighogy, hogy nem, de eltűnt. - Mindenesetre - folytatja Amber - Bethany hátizsákja és pénztárcája is eltűnt. De az autója még mindig ott van, hátul egy bőröndöt találtak, a kocsiajtó pedig nyitva volt. Szóval vagy elrabolták, vagy már majdnem elindult kocsival, és aztán úgy döntött, hogy inkább gyalog megy. Ő és Safia a szőnyegek felé tartanak, és bár én futni akarok - valami olyat akarok, amitől kitisztul a fejem és lenyugszanak az idegeim -, utánuk megyek. - Ami okos dolog lenne - folytatja Amber -, ha tényleg el akart tűnni, ugyanis a kocsikat nagyon könnyű lenyomozni. 128 /// VICTORIA SCHWAB

- Miért van mindenki meggyőződve arról, hogy el akart tűnni? - kérdezem, és lehuppanok a szőnyegre. - Mindenki azt mondja, hogy nem lepődtek meg, hogy csak idő kérdése volt. Miről beszélnek? Amber felsóhajt. - Nyáron aput kihívták Bethanyék házához csendháborítás miatt. Nagy volt a kiabálás, és amikor apu kiért, Bethanyt ott találta a kocsibehajtón az összes holmijával együtt. - Várj - szól közbe Safia. - Az összes jó részt kihagyod. - Ezzel hozzám fordul. - Oké, szóval Bethany anyja pióca. így hívjuk azokat, akik pénzért házasodnak. És amikor Beth apjának a cégénél nehézségek voltak vagy valami, az anyja abban a pillanatban otthagyta. - Csettint egyet. — Elvitt mindent, amit tudott, beleértve a házat is, aztán fogta magát és talált egy új udvarlót, akit kiszipolyozhatott. A pasi vagy három hét után már oda is költözött hozzájuk. - Lányok — kiált ide az egyik tornatanár. - Több munka, kevesebb beszéd. - A nyújtás a wellness alapvető része! - kiáltja vissza Safia. Ezután minden mozdulatot túlzó körülményességgel végez, amin majdnem elmo- solyodok. - Szóval — folytatja -, a rosszéletű fickó egy teljes hete lakott ott, amikor egyszer egyedül maradt Bethanyval és rámozdult. Felfordul a gyomrom. - Mi történt? - Beth azt tette, amit minden, magára valamit is adó hyde-os lány tenne. Behúzott egyet az ürgének. De amikor megpróbálta elmondani az anyjának, hogy mi történt, ő azt mondta, hogy a dolog Bethanybibá]a volt. A szemem mögött a nő Bethany fejéhez vágja a borospoharat. - És az a csótány meg teljesen kicsavarta a sztorit, hogy illeszkedjen az anyuka verziójához - mondja Safia. - Azt állította, hogy Bethany próbálta meg elcsábítani őt. Meglepett, hogy Bethany nem lépett le akkor este. Tudom, hogy megfordult a fejében. - Apu jelentette az esetet, de Beth szava állt szemben az anyjáéval. Semmi sem történt. De apu mondta Bethanynak, hogy hívja fel, ha az a patkány újra próbálkozna valamivel. Ha nem érezte volna biztonságban magát. - Szóval apukád hitt neki. Amber a homlokát ráncolja. - Természetesen. Ő nem hülye. Mind azt gondoltuk, hogy Bethany egyszer csak lelép, de nem tette. Azt hiszem, értem is. Csak ezt az évet kellett kibírnia, és utána szabad. - Amber a fejét csóválja. - Nem tudom, mi történt. De furcsának tűnik. És miért volt az a bőrönd a kocsi hátuljában? Safia az ajkát rágcsálja. - Bethany egyszer azt mondta Wesley-nek, hogy állandóan volt egy összekészített táskája. Arra az esetre, ha már nem bírná tovább. Hogy amikor rosszul mentek a dolgok, akkor kiült a kocsiba, indulásra FELSZABADULÁS /// 129

készen. Viszont ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért hagyta itt a táskát. - Volt valami Wes és Bethany között? — kérdezem. Safia felvonja az egyik tökéletes formájú szemöldökét. - Miért? Féltékeny vagy? - Csak szeretnék naprakész lenni. - Csak annyi volt köztük, amennyi köze bárki másnak van Wesley-hez feleli Amber. - Ami nem sok. - Wesley egy bunkó és csak szórakozik mindenkivel - szól Safia, még úgy is, hogy a tekintete a pályára vándorol, ahol Wes és néhány srác fut. Talpra áll. — Figyeljetek, nem mintha valamiféle morbid módon nem szórakoztam volna remekül ezen a kis csapatépítő beszélgetésen, de párt kell találnom az Őszi Mulatságra, hogy ne haljak meg egyedül. Szervusztok, gyerekek. Safia Amber tekintetétől kísérve elszökdécsel a tornateremben. Amber olyan nyugtalannak tűnik, mint amilyennek én érzem magam. - Szerinted nem megszökött. Amber megrázza a fejét. - Tudom, hogy korai még következtetéseket levonni, de rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. - A csótány is a gyanúsítottak között van? — kérdezem. Van alibije, de ugye már korábban is sikerült kimosnia magát a bajból. Én csak... ebben az ügyben semmiben nem bízom. Nem szokott olyan érzésed lenni, hogy valami gyanús? - Állandó jelleggel. - Na, most nekem is olyan van. És nem a behajtón hagyott kocsiról van szó, vagy arról, hogy az anyja meg Mr. Csótány úgy tesznek, mintha érdekelné őket Bethany eltűnése - szól Amber és feltápászkodik. - Valami másról van szó, és apróságnak vagy ostobaságnak fog hangzani, de volt neki ez a nyaklánca, amit mindig viselt. Meghűl bennem a vér. - Mi van vele? - Megtalálták a vezetőülésen. /// EBÉDIDŐ VAN, ÉS MÉG mindig nincs hír Jasonről.

Újabb üzenetet küldök, majd nekidőlök az Alkimista szobrának az Udvarban. A csoport többi része a jövő heti Őszi Mulatságról beszél, meg az egyetemi jelentkezésekről, meg a náci tornatanárról, de az én agyam folyamatosan Mr. Phillipen és Bethanyn jár. Ketten is eltűntek közvetlenül azután, hogy találkoztam velük. 130 /// VICTORIA SCHWAB

Megragadom a mobilom. Mi van, ha hamarosan hárman lesznek? Mi van, ha máris hárman vannak? Megpróbálom elhessegetni a gondolatot. Ez nevetséges. Mindennek semmi köze hozzám. Nem is ismertem ezeket az embereket. Kereszteztük egymás útját. Az emberek állandóan keresztezik egymás útját. Lehet, hogy Bethany elszökött. Talán valami megijesztette - egy hívás az anyjától, egy elhaladó autó - és otthagyta a bőröndjét és gyalog vágott neki, mielőtt még elveszett volna a lendülete. Nem olyan nehéz eltűnni, ha az embernek megvan hozzá a pénze és eléggé kétségbeesett. De a nyakláncát nem hagyta volna hátra. Itt hagyta volna az otthonát és az autóját és az életét, de azt a kis darab ezüstöt nem. Ezt már abból tudom, hogy a kezemben fogtam. Szóval ha nem hagyta itt, akkor mi történt? Még egy emberrablás? - Hívást vársz? Wesley leül mellém. Elrakom a telefont. - Sajnálom, ami Bethanyval történt. - Én is - szól Wes. - Találkoztál vele? - Egyszer. Szerinted tényleg elszökött? - Szerinted nem? Mély levegőt veszek. - Csak... ezen a héten másodjára tűnt el valaki. - Ez egy város, Mac. Történnek rossz dolgok. - Igen, tudom - szólok halkan. - De ebben a két rossz dologban van valami közös. - És mégis mi? - Én. - A kezemre nézek. - Azt hiszem, én voltam az utolsó, aki látta őket. Mindkettejüket. Wesley kérdő pillantást vet rám, én pedig mesélek Mr. Phillipről meg a sütiről, és Bethanyról meg a nyakláncról. És aztán előásom a telefonomat, és beszámolok neki a ma reggeli futóról. - Szóval találkozol ezekkel az emberekkel, és utána mi van? Eltűnnek? Miért? Hogy? - Nem tudom. De túl sok egybeesés van itt, Wes. - Nem hagy nyugodni, mi? Lerángatom a pólóm ujját a kézfejemre. - Figyelj - szól Wes. - Valóban furcsa, ahogy a dolgok összeállnak, de az az egyszerű tény, hogy ezek közül egyik sem a te hibád. Semmi rosz- szat nem tettél. Biztos vagyok benne, hogy emlékeznél rá, ha nem így lenne. Sötét űr formálódik a gyomromban. FELSZABADULÁS /// 131

Tényleg emlékeznék rá? Ili A NAP TOVÁBBI RÉSZÉBEN KIESETT idő után kutatok az agyamban, megpróbálok visszaemlékezni, hogy elfelejtettem-e valamit, ami pont olyan nehéz, mint amilyennek hangzik. Míg Mr. Lowell a társadalmi nyugtalanságról magyaráz, én az emlékeimben kutatok mentális fekete jég, hiányzó idődarabok után, de semmit sem találok. Mr. Philliptől egyenesen hazamentem. A Bethanyval való találkozás után egyenesen hazamentem. A Jasonnel történt baleset után egyenesen iskolába jöttem. Akkor ők miért tűnnek el sorra? - Ezek a forradalom építőkövei - mondja Mr. Lowell és megkopogtatja a táblát. - Nem elég elhinteni az elégedetlenséget, nem elég meggyengíteni az emberek hitét. A forradalom nem arról szól, ki a hatalmasabb, hanem hogy ki az ügyesebb. Lennie kell stratégiának... Ennek az egésznek nincs értelme. - ...módszernek... Nem is ismerem ezeket az embereket. Csak kereszteztük egymás útját. — .. .támadási tervnek. És aztán egy sötét gondolat ötlik fel bennem. Mi van, ha valaki gyanúba akar keverni? Mi van, ha épp azért célozzák meg ezeket az embereket, meri keresztezték az utamat? De miért? Roland szavai visszhangoznak a fejemben. Ahhoz; hogy valaki alkalmatlannak nyilvánítsa magát, nagyon megalapozott ügyre volna szüksége. Bizonyítékok kellenének Nagyot nyelek és a tenyerembe vájom a körmömet. Megint előreugrok, olyan pontokat kötök össze, amelyeket talán nem kellene; kezdek belegabalyodni a szálakba, és kis híján nem veszem észre az egyszerű megoldást. Kezdjük az elején. Gregory Phillip bíró. Senki sem tudja, hogy mi történt vele, de én megtudhatom. Végül is az emberrablás a házában történt, egy négy fallal körülvett szobában. Olyan falak között, amelyeket leolvashatok. Csupán be kell törnöm a bűntény helyszínére.

132 /// VICTORIA SCHWAB

MINT A CSENGŐ MEGSZÓLAL, én már kinn is vagyok az udvaron és a

parkoló felé veszém az irányt. De megtorpanok, amikor a kapuhoz érve észreveszem, hogy Erié ott áll a sarkon, az utolsó kocsisor mögött, és úgy tesz, mintha olvasna. Nagyszerű. Most bezzeg fel tud bukkanni. Még nem látott meg, én pedig néhány métert hátrébb húzódom, beleütközöm más diákokba és egy pillanatra elmerülök az egymáshoz nyomódó testek okozta zajban, ahogy visszahátrálok Eric látóteréből. Fogalmam sincs, mi történik ezekkel az emberekkel, de Eric akár bizonyítékot keres, akár nem, a legkevésbé sem hiányzik, hogy az Archívum tanúja legyen, amint betörök egy bűnügyi helyszínre. Dantét ott hagyom a biciklitárolóban, és elindulok, hogy találjak egy másik útvonalat hazafelé, miközben eltűnődöm, vajon Eric meddig fog itt strázsálni a felbukkanásomra várva. Mr. Phillip háza csak néhány tömbnyire van a Coronadótól, úgyhogy otthonról akár gyalog is eljuthatok oda. És nagy szerencsémre ismerek is valakit, aki hazajuttathat. Remélem, hogy még mindig ///van. Átvágok a főépületen az üveges előcsarnokkal meg a volt hallgatók falával, és kényszerítem a szemem, hogy átugorja Owen képét, majd benézek az ebédlőbe és az Udvarra, de sehol senki. Aztán eszembe jut, ahogy tegnap a fiúk a tornaterem felé vonszolták a sportfelszereléseket. Félúton a Wellness Központ felé meglátok egy kitaposott ösvényt, ami a kiépített útról ágazik el, és az épületet megkerülve végigkövetem a szabadtéri sportpályára.

FELSZABADULÁS /// 133

A futballpálya közepén egy tucatnyi másik végzőssel együtt ott rugdossa a labdát Wesley. Minden srác ugyanazt a fekete-arany iskolai öltözetet viseli - az emberek fele még teljes egyenruhában díszeleg, a többiek csak nadrágban mindannyian mozognak, kiabálnak, visszafogott sértéseket vágnak egymás fejéhez, a labda után kurjongatnak. Habár csak egyetlen pillantást vetek meztelen hátára, még így is azonnal felismerem. Nemcsak a magassága vagy a válla íve vagy a hátában húzódó izmok formája alapján - élénken emlékszem, ahogy végighúztam az ujjam a gerince mentén, ahogy üvegszilánkokat szedegettem a bőréből hanem az alapján, ahogy mozog. Amilyen könnyedséggel hajlik és cselez, ahogy a nyugalma egy szempillantás alatt őrült gyorsaságra vált, majd a sebesség újra eloszlik. Úgy játszik, ahogy harcol: mindig ő irányít. A pálya szélén néhány alacsony fémlelátó húzódik, így felugróm az egyik padra és előhúzom a telefonom a táskából. Még mindig nincs üzenet Jasontől. Mély lélegzetet veszek, hogy megnyugodjak, aztán tárcsázom a számát. Csak csöng és csöng és csöng, közben pedig a fejemben lemegy a talán-monológ. Talán Jason véletlenül rossz számot adott meg. Talán Bethany elejtette a nyakláncát, mint ahogy az öltözőbenis. Talán Mr. Phillipnek ellenségei voltak. Talán... És akkor a telefon hangpostára vált, és hallom, amint Jason hangja megkér, hogy hagyjak üzenetet, és a talánok összeomlanak. Belecsúsztatom a mobilt a szoknyám zsebébe, és meglátom Casht a pályán: kevésbé elegáns, mint Wesley és hangosabb. Felragyog, ahogy megszerzi a labdát, a levegőbe küldi, aztán az összetákolt kapu felé rúgja. De Wesley az utolsó pillanatban felbukkan, a labda útjába veti magát és kézzel szedi le a levegőből. Cash felnevet, és a fejét rázza. - Ez mégis mi a franc volt, Ayers? - kérdezi az egyik fiú. Wes vállat vont. - Kellett egy kapus. - De nem játszhatsz minden poszton - kiált oda neki Cash, és ezen valamiért nevetni kezdek. Egészen apró hang csak - lehetetlen, hogy bárki meghallotta volna -, de abban a pillanatban Wesley tekintete a játékosokról a lelátóra vetül. Rám. Elmosolyodik, visszadobja a labdát játékba, majd otthagyja a spontán meccset és idekocog a lelátóhoz. Egy pillanat múlva Cash is kiszáll. - Halihó - szól Wes, és egyik kezével hátrasimítja a haját. Izmok fon

134 /// VICTORIA SCHWAB

ják be vékony testét - Nézz fel, Mac, nézz fel —, a hasán lévő seb pedig gyorsan és szépen gyógyul. Most már alig több egy sötét vonalnál. Mielőtt még elmondhatnám, miért jöttem, Cash is ideér. - Meg kell mondjam, Mackenzie - szól -, nem hittem volna, hogy önjelölt hajrálány vagy. Felvonom a szemöldököm. - Miért? Nem néznéd ki belőlem, hogy sportrajongó vagyok? Wes felnevet. - íme a hajrálányok - szól, és egy csapatnyi zöld- és ezüstcsíkos lányra mutat a lelátón, akik éhes tekintettel követik a meccset és a csapatnyi félmeztelen - és egyébként izzadt - végzőst. Néhányuk tekintete felém vándorolt. Pontosabban Wesre és Cashre. Erre csak a szememet forgatom. - Már bocs, fiúk, de nem azért jöttem, hogy a nyálamat csorgassam. Cash a szíve fölötti iskolai emblémához kapja a kezét. - Minden reményem oda. Wes felteszi a lábát á legalsó padra és a térdére támaszkodva előrehajol. Akkor mégis miért jöttél? - Téged kerestelek - mondom; és ezúttal Cash mintha igazából is leeresztene egy kicsit. Wes azonban különös módon óvatos pillantást vet rám, mintha csapdát sejtene. - Mert...? - Mert azt mondtad - hazudom, és a rend kedvéért még egy türelmetlen sóhajt is beiktatok. - Azt mondtad, hogy kölcsönadod az Isteni színjá- /eAodat, mivel jobb verzió, mint az enyém. Wesley láthatóan megnyugszik. Most, hogy mindketten újra elemünkben vagyunk - azaz hazudunk -, tudja, hogy mit kell tennie. És el kell ismernem, még úgy is, hogy fogalma sincs, mit akarok vagy hova akarok kilyukadni, azonnal bekapcsolódik. - Már ha a „jobb verzió” alatt azt érted, hogy az enyémben be vannak jelölve a válaszok a korábbi röpdolgozatok, tesztek és vizsgák kérdéseire, akkor igen. És bocs, de teljesen elfelejtettem. A szekrényemben van. Cash a homlokát ráncolja, és már nyitná a száját, de Wes megelőzi. - Ez nem csalás, Mr. Diáktanács. Mindenki tudja, hogy évente változtatják a teszteket. Ez csupán egy rendkívül alapos tanulási segédlet. - Nem ezt akartam mondani — csattan fel Cash. — De köszönöm, hogy tisztáztad a kérdést. - Bocsánat, Cassius - szól Wesley, és kirángatja a táskáját a lelátó alól. Folytasd. Cash a füvet rugdossa. - Csak arra akartam rámutatni, hogy Wes azon az órán

szinte állandóan rólam másolt, úgyhogy... - Aljas hazugság — szól Wes döbbenten. — Hamis vádak ezek mind. - .. .úgyhogy ha segítséget szeretnél... - Most komolyan, mintha nem találnék kreatívabb módot a csalásra — folytatja Wes. - .. .akkor feltehetően én vagyok a legjobb esélyed. Elmosolyodom és felállók. - Ezt nagyon jó tudni. Wes még mindig morgolódik, amikor a labda felénk repül, Cash pedig elkapja. — Azért vagyok, hogy segítsek — szól vidáman, majd visszafordul a pálya felé. - Ezt feltétlenül ráírom majd az értékelőlapodra - kiáltok utána, ahogy elkocog. Aztán a figyelmem visszaterelődik Wesre, aki még mindig ott áll félmeztelenül és engem bámul. - Fel kell venned a pólódat — mondom. - Miért? - kérdezi felvont szemöldökkel. - Nem bírsz koncentrálni? - Egy kicsit - ismerem be. - De leginkább csak izzadt vagy. A mosolyában azonnal megjelenik a huncutság. - Pfuj, ne, várj - kezdem, de már túl késő. Addigra ő már közelebb lépett, összefonta a karját a hátamon és magához szorít. Sikerül felemelnem a kezem, miközben ő rám tekeredik, és ahogy a tenyerem a mellkasára szorítom, a rockzenekarának hangja végigsöpör rajtam minden felületen, ahol csak a bőrünk összeér. És a mellkasán és a zaján át — vagy talán épp abban - megérzem a szívdobogását, az állandó dobolást a tenyerem alatt. És ahogy ez visszhangot ver a saját mellkasomban, csak arra bírok gondolni: Miért nem lehet mindenilyen egyszerű? Úgy értem, számunkra soha semmi nem lesz egyszerű - úgy nem, mint másoknak de ez legalább miért nem lehet a miénk? Miért nem lehet az enyém? Egy fiú meg egy lány meg egy normális élet? Wesley nedves homlokát az enyémhez támasztja, és egy izzadtságcsepp fut le a halántékomon és az arcomon, mielőtt még elérne az államig. - Olyan undorító vagy - suttogom. De nem húzódom el. Sőt, küzdenem kell a késztetés ellen, hogy végigsimítsak a mellkasán, a csupasz hasán, körben a hátán. Közelebb akarom húzni magamhoz és lábujjhegyre állni, amíg az ajkam megtalálja az övét. Nem kell beleolvasnom az elméjébe, hogy tudjam, ő is mennyire meg akar csókolni. Érzem abból, ahogy megfeszül az érintésem alatt, érzem abban a leheletnyi levegőben, ami elválasztja az ő száját az enyémtől. Kényszerítem magam, hogy emlékezzek rá, én mondtam nemet. Hogy én vagyok az, aki nem engedi, hogy együtt legyünk. Nem azért, mert nem érzem azt, amit ő érez, hanem mert félek.

Félek,hogykezdekmegőrülni. Félek,hogyaz Archívummajdúgydönt,neméremmega kockázatotéskitörölnek Félek,hogyegyolyan részemetadomoda Wesleynek,amitnemtud megtartani Félek,hogyha elindulunkezen az úton,az mindkettőnkettönkretesz majd. Hogytönkreteszemőt. - Wes - kérlelem, ő pedig megkímél az elhúzódás okozta fájdalomtól és elenged. Leereszti a karját maga mellé, hátralép egyet, és magával viszi a zenéjét, majd lekuporodik és előtúrja a kulcsát a táskájából. Visszaakasztja a fémet a nyakába, majd a pólójával a kezében felegyenesedik. - Szóval - kezdi öltözködés közben. - Miért is jöttél igazából? - Abban reménykedtem, hogy esetleg haza tudnál vinni. Wes homloka ráncba szalad. - Nem vicceltem, Mac. Nincs autóm. - Nem - mondom lassan -, de van valamid, ami sokkal jobb. Azt mondtad, hogy ez a leggyorsabb közlekedési mód a városban, és vétlenségből tudom, hogy épp az ajtóm előtt tesz le. - A Sikátor? - Wesley keze a mellkasán nyugvó kulcsra téved. - Mi a baj Dantéval? - Semmi. - Kivéve a bicikli jelenlegi vészes közelségét Erichez. Hátrahajtom a fejem. De úgy néz ki, mintha eső készülne. - Tény, hogy némileg felhős az idő. Wes is felnéz. - Ah-ha. - Annyira azért nem felhős. Újra a szemembe néz. Mondd meg az igazat. Csak be akarsz jutni a folyosóimra. - Na igen - felelem csipkelődve. - A kísérteties folyosóktól totál beindulok. Wes szája széle mosolyra húzódik. - Akkor kövess. Egy elhagyatott épülethez vezet a campus hátsó részében. Az elhagyatott talán túlságosan erős kifejezés: az épület kicsi és régi és elegáns és befutotta a borostyán, de a legkevésbé sem tűnik szerkezetileg szilárdnak, használhatónak meg aztán végképp nem. Wes újabb színpadias gesztust tesz az ajtónál, amit az épület oldalába vágtak. - Nem értem — szólok. — A Sikátor legközelebbi ajtaja... egy igazi áy tó? Wes felragyog. - Gyönyörű, nemde? A festék már mindenütt lepattogzott róla, és az apró üvegbetétek, amelyek valamikor az ajtó felső részét foglalták el, kitörtek, helyükön pókháló díszeleg. Azonban még így is különös és szép. Azt tudtam, hogy a Sikátor ajtajai mind valódi ajtóként indultak - mind fa és zsanér és keret volt -, de idővel a falak változnak, épületek omlanak le, a portálok viszont megmaradnak. Minden Sikátorajtó, amit valaha is láttam, most csak egy repedés ebben a világban, egy szabad szemmel alig látható öltés. Egy lehetetlen bejárat, amely csak akkor ölt alakot, ha kulccsal hívják.

De akkor itt van ez: egy apró, fa és fém ajtó. Lehúzom a gyűrűmet, és a világ finoman megváltozik körülöttem, ahogy a szoknyám zsebébe dugom az ezüstöt és kinyújtom a kezem. Ahogy az ajtóhoz nyomom a tenyerem, érzem a furcsaságot, a két világ találkozásakor létrejövő zümmögést, ami a fán át is érezhető. Elzsibbadnak tőle az ujjhegyeim. Wesley kihalássza a kulcsát a pólója alól, becsúsztatja a rozsdás zárba — egy igazi fémzárba - és elfordítja. - Van valami, amit tudnom kell? - kérdezem, ahogy az ajtó kinyílik és feltárul mögötte a sötétség. - Tartsd nyitva a szemed, hátha meglátsz egy Elissa nevű illetőt — mondja. Még egyszer körbenézek, nem lappang-e itt valahol Eric, aztán Wesley után indulok. A Sikátor az a Sikátor. A tény, hogy Wesley területe úgy néz ki, mint az enyém, és még a szagok meg a hangok is hasonlóak - sötét és nyirkos és teli van távoli visszhangokkal, amelyek mintha nyögdécselő csövek lennének -, emlékeztet arra, milyen hatalmas is az Archívum rendszere. Az egyetlen különbséget az ajtókon lévő jelek mutatják - én X-ekst és O-kat használok, míg Wes széles vörös perjeleket rajzolt minden zárt ajtóra, a használhatóakra pedig zöld pipát tett. És persze ott van még az a tény is, hogy fogalmam sincs, merre megyek. Annyira hasonlónak tűnik a saját területemhez, hogy úgy érzem, minden kanyart ismernem kéne, de a folyosók és ajtók megtévesztő módon mintha tükörképei lennének az enyémeknek. - Merre van az otthon? - A te otthonod erre - feleli Wes és a folyosó végére mutat. - És a tiéd? - kérdezem. Határozatlanul a háta mögé int. A kíváncsiság nem hagy nyugodni. - Láthatom? - Ma nem — feleli Wes furcsa mód feszült hangon. - De olyan közel vagyunk. Hogy szalaszthatnám el a lehetőséget, hogy belássak a rejtélyes Wesley Ayers életébe? - Úgy, hogy nem ajánlom fel - szól és a szemét dörzsöli. - Figyelj, az egy nagy ház. Lélektelen. Én pedig utálom. Csak ennyit kell tudnod. - Wes őszintén bosszúsnak tűnik, úgyhogy inkább hagyom. Az iskolát annak minden önteltségével együtt egy szempillantás alatt megvédte, de bármi is várja otthon, az csak rosszabb lehet. A kép, ahogy Wesley valami elegáns tornácon ül, mellette a komornyik, megremeg és darabokra törik. Wes elindul, én pedig követem. Némán haladunk a Sikátorban, érzékeink a homályosan megvilágított folyosókhoz igazodnak. Próbálok mentális térképet

készíteni ezekről az új folyosókról. Nem elég tudni, hányszor kell jobbra és balra fordulni - Papi megtanította, hogy kell megtanulni egy helyet, hogyan kell úgy emléket alkotni, hogy mindkét irányból eligazodjak és szükség esetén visszataláljak az eredeti útvonalra. Ezúttal nehezebb, mert a fejemben már ott van egy szinte ugyanilyen terület térképe. - Elárulod, hogy mi történt a kezeddel? - kérdezi Wes. - Semmi olyasmi, amit ne tudnék megoldani. - ígértél egy történetet. - De az nem különösebben jó - felelem, de azért elmondom neki. A lépései lelassulnak. Még a sötétben is látom, hogy elsápad a történtek hallatán. - Megöltem volna őket — mormogja halkan. - Én majdnem megtettem - mondom. Ericet kivájtam a történetből. Nem akarom, hogy Wesley aggódjon, addig nem, amíg nincs rá jó oka. Szerencsére a terület határát jelölő fal megjelenése megment attól, hogy többet mondjak. A kettőnk területe közötti határ zsákutcának néz ki, a fal a kulcslyuk kivételével teljesen csupasz. Belegondolok, milyen furcsa, ahogy elkülönítve tartják az Őrzőket. Az Alakulat párban dolgozik, mi azonban elszigetelődünk. Mindenkinek megvan a saját oldala. Wes becsúsztatja a kulcsát az apró, ragyogó jelbe az egyébiránt csupasz falon, és ahogy ezt megteszi, az ajtó alakot ölt a zár körül, a kő pedig fokozatosan átváltozik fává. A zár halk, fémes kattanással fordul egyet, és ahogy Wesley kinyitja az ajtót, feltárul mögötte az én részem a Sikátorból. Ugyanolyan — egy tükörkép — és mégis más. Ismerősebb. Kiszabadítom a kulcsot a gallérom alól és a csuklómra tekerem a madzagot. Wes elmosolyodik és mélyen meghajol, mielőtt átengedne. - Vigyázz magadra - mondja, és nyitva tartja az ajtót, míg áthaladok. Aztán hallom, ahogy az ajtó bezárul mögöttem, és mire visszanézek, nincs ott más, csak egy sima kőfal és egy apró, fénylő kulcslyuk. Egy pillanatra árnyék vetül mögé, aztán már el is tűnt, és amikor a falhoz szorítom a fülem, úgy képzelem, hogy hallom Wesley távolodó lépteit. Érzem a betűk kaparászását a listámon, de nem húzom elő a papírt. A Történetnek várnia kell. Lehet, hogy se boldog, se épeszű nem lesz tőle, de ezzel majd akkor küzdők meg, ha visszatértem. Egyenesen a számozott ajtók felé tartok, és már Mr. Phillip házán jár az eszem, ahogy bedugom a kulcsot az első ajtóba és kilépek a második emeleti folyosóra, majd megtorpanok. Eric a fakó, sárga tapétának dől és a könyvét olvassa.

- Ha nem ismerném jobban - mondja, és lapoz egyet -, azt hinném, hogy kerül engem. - Defektet kaptam - mondom, és visszahúzom a gyűrűmet, miközben a Sikátor ajtaja szétfoszlik mögöttem. - Hát persze. - Becsukja a könyvet és zsebre teszi. - Tudja - szólok -, van egy szó a magához hasonló fickókra, akik iskolák körül ólálkodnak. Eric majdnem elmosolyodik. - Amikor így eloson, még azt a látszatot keltheti, hogy valami rosszban sántikál. - Amikor így követ embereket anélkül, hogy elárulná nekik, miért is, még ugyanezt a látszatot keltheti. Eric rám kacsint. - Hogy van a keze? Tétovázom. A kérdés úgy hangzik, mintha valódi érdeklődés állna mögötte. Talán tévedtem vele kapcsolatban. Feltartom a kezem, hogy megvizsgálhassa. - Jó — feleli. - Gyorsan gyógyul. - Kapóra jön az ilyesmi. - Köszönje a génjeinek, Miss Bishop. A gyors gyógyulása a területtel jár, ugyanúgy, mint a látás képessége. Lepillantok gyógyuló öklömre. Eddig még sosem gondoltam jobban bele, de érthetőnek tűnik. És abban a pillanatban kivágódik a lépcsőház ajtaja és egy nő vonul be rajta, ujjai közt alakulati kulcs fityeg. A nő magas, fekete szemét sötét szempillák keretezik, fekete, összefogott haja olyan egyenesen és élesen lóg a hátára, mint egy kés. Voltaképpen minden éles rajta: az álla vonala és a válla, a körme és csizmájának sarka, és hosszú, vékony lábai. Emlékszem rá arról a napról az Archívumban. Ő Eric társa. - Hát itt vagytok. - A nő tekintete megvillan köztünk. - Sako, szerelmem. - Az Eric hangjában felcsendülő melegség összeillik a nő hidegségével. - Épp az ifjú Őrzőnket oktattam. Manapság nem tanítanak nekik semmit. Fogadni mernék, hogy többet tudok az Archívum dolgairól, mint azt Eric gondolná, de tartom a számat. - Nos, vége az iskolának. Dolgunk van. Eric elmosolyodik, a szeme felragyog. - Csodálatos. A mellkasomban lévő szorítás enyhül. Valóban csodálatos. Ez elég ideig távol tartja majd tőlem, hogy ellátogathassak Mr. Phillip házába. Eric Sako után indul, és már épp kifújnám magam, amikor megáll és

hátranéz. - Miss Bishop? - Igen? - Próbáljon meg nem bajba kerülni. Elmosolyodok és széttárom a karom. - Hát bajkeverőnek nézek én ki? Sako felhorkan és Ériekéi a sarkában eltűnik a lépcsőházban. Abban a pillanatban, ahogy eltűntek, bevágódom a lakásba, kiásom a Papi holmijait rejtő dobozt a szekrény aljáról, és addig turkálok benne, amíg meg nem találom, amit keresek: egy betörőkészletet. Az iskolai szoknyát farmerre cserélem, zsebre teszem a készletet és már majdnem az ajtónál járok, amikor megszólal a telefonom. A szívem nagyot ugrik. Abban a másodpercben, ami aközött telik el, hogy meghallom az üzenetjelző hangot és előkapom a telefont a zsebemből, hirtelen minden félelmem ostobaságnak tűnik. Az üzenet minden bizonnyal Jasontől jött, amiben elmondja, hogy jól van és sajnálja, hogy lemerült a telefonja, és hogy nem találta meg a töltőt, én pedig rájövök, hogy a bolhából csináltam elefántot, ahogy egyik elméletet építettem a másikra, és ez egyszer Papi tévedett, és mindez csak véletlen egybeesés volt. Talán Bethany elég erőt talált magában ahhoz, hogy az élete többi részével együtt a nyakláncát is hátrahagyja. Talán Ericet arra bérelték fel, hogy megvédjen, nem pedig arra, hogy kitöröltessen. Talán Mr. Phillip... De ez itt a gond. Mr. Phillipre nincs magyarázat. És az üzenet sem Jasontől érkezett. Lyndsey írt, csak köszönni akart. A reményeim összeomlanak, mert itt már nincs egyszerű megoldás csak még több kérdés. És csak egyetlen hely jöhet szóba. Egy hely, amelynek válaszokat kell adnia. Kettesével szedem a lépcsőfokokat az előcsarnokig. Aztán a lépcső mellett rögtön jobbra fordulok, és a könyvtáron át kimegyek a kertbe. Felhúzom magam a kőfal tetejére, guggolva érkezem a járdára és futásnak indulok.

TIZENÖT

E

GY FORRÓ NYÁRI NAPON PAPIVAL hazafelé sétálunk, citromfáját

eszünk, amikor hívás érkezik. A telefonja olyan hangot ad, amit csak akkor szokott, amikor helyszínre hívják. Természetesen nem hivatalosan — Papi sosem csinál semmit hivatalosan —, és odaadja nekem a citromfa jaja maradékát, majd íj szól: — Te menj haza, Kenzie. Majd megyek én is. íj természetesen mindkét fajit kidobom, és távolról követem Papit. O három utcával arrébb egy házhoz megy, amit elkerítettek, de nyilvánvalóan nem őrzik. Papi a hátsó ajtóhoz megy, nem az elsőhöz, és addig áll ott, amíg hallótávolságba nem kerülök. Aztán anélkül, hogy hátrafordulna, íj szól: — Baj van a füleddel? Azt mondtam, hogy menj haza. De amikor hátranéz, nem tűnik mérgesnek, mintha inkább derülne a dolgon. Tudja, hogy sosem nyúlok semmihez, úgyhogy int, hogy lépjek mellé, és szól, hogy na jón figyeljek. Aztán a hátsó zsebéből előhúz ej betörőkészletet és megmutatja, hogy kell beállítani a peckeket, egyiket a másik fölé, és hagyja, hogy odanyomjam a fülem a zárhoz, hogy meghalljam a kattanást. Papi azt mondja, minden zár beszél hozzád, ha jól figyelsz. Amikor végzett, a kilincsre teszi a kezét és íj szól: — Tárulj, szezám. — Az ajtó kinyílik. Lehúzza a csizmáját, összeköti a fűzőket és a vállára akasztja az FELSZABADULÁS /// 138

összekötözött párt, mielőtt belépne. Mindent úgy csinálok, ahogy ő, semmi olyat nem csinálok, amit ő sem, és így együtt belépünk. A ház bűnügyi helyszín. Tudom, mert minden teljesen mozdulatlan. Még mindig abban a szándékosan-háborítatlan állapotban. Megállók az ajtónál, figyelem Papi munkáját, és teljesen lenyűgöz, ahogy úgy ér a dolgokhoz, hogy semmi jelet nem hagy rajtuk.

/// Az UTCÁRÓL MR. PHILLIP HÁZA majdnem normálisnak tűnik. A növények még mindig ott virítanak a cserepekben, a lábtörlő még mindig tiszta és pontosan elhelyezett a lépcső tetején, és le merném fogadni, hogy az ajtó túloldalán még mindig ott sorakoznak a cipők a fal mellett. De a nyugalom illúzióját megzavarja a bejárati ajtón keresztül húzódó élénksárga szalag, és az utcán parkoló járőrkocsi. Néhány házzal arrébb nekidőlök a kerítésnek és felmérem a helyzetet. A kocsiban egy rendőr ül, de az ülést hátradöntötte, a sapkáját pedig a szemébe húzta. A tömb felénél egy nő sétáltatja a kutyáját, ettől eltekintve kihalt az utca. Mr. Phillip házának mindkét oldalán fakerítés magasodik, de a szomszéd kertje nyitott, így a járőrkocsi mögött átvágok az utcán, és úgy vonulok be a hátsó kertbe, mintha hazamennék. Szerencsére senki nincs otthon, hogy ellentmondjon nekem - és amint kikerülök a rendőr látóteréből, Mr. Phillip kerítéséhez nyomom a fülem és hallgatózok. Semmi. A fa alig nyög fel, ahogy felhúzom magam, átvetődöm és guggolva érkezem a gondosan nyírt hátsó udvarra. A ház hátsó részén a két kitört ablakot műanyaggal ragasztották be, alatta a füvön pedig üvegszilánkok csillognak, ami már önmagában is különös. Egy átlagos betörésnél az ablakok befelé törnek, de az üveg idekint arra mutat, hogy ezek az ablakok bentrőltörtek ki. A földre szögezem a tekintetem és igyekszem odalépni, ahová már mások is léptek, az érintetlen foltokat pedig elkerülöm. Amikor elérek a hátsó ajtóhoz, újra a fához szorítom a fülem és hallgatózok. Még mindig semmi - se hangok, se lépések, semmi életjel. Ellenőrzőm a zárat, de az nem mozdul, úgyhogy előhúzom a betörőkészletet a hátizsákomból és letérdelek a zár elé. Onnan pedig addig manőve-

134 /// VICTORIA SCHWAB

rezek a két fémrúddal, mígnem a zár elmozdul és kattan egyet az érintésem alatt. - Tárulj, szezám - suttogom. Elfordítom a kilincset, az ajtó pedig kinyílik. A készletet zsebre teszem, és belépek, majd behúzom magam mögött az ajtót. Először minden normálisnak tűnik - kis előszoba csempézett padlóval, egy pár cipő gondosan elhelyezve az ajtónál, egy esernyő a tartóban, ugyanaz az érzés, mely szerint minden a helyén van. Aztán benézek a balra nyíló helyiségbe és meglátom a kárt. Az ablakokra feszített műanyag miatt sötét van, de még fény nélkül is ki tudom venni a keményfa padlón szétszórt romokat. A törött ablakokkal szemben plafonig érő beépített könyvespolc húzódik. A legtöbb szemét mintha onnan származna — a polcok gyakorlatilag üresek, a padlón pedig könyvek és mindenféle csecsebecsék hevernek, az ablak felé haladva egyre ritkábban. Visszatartom a lélegzetem. Szörnyű nyugalom ül a szobára. Csak három napja áll így, de a levegő máris kezd áporodottnak tűnni. Kísérteties - tetthely test nélkül, mint egy filmdíszlet színészek nélkül. Lehúzom a gyűrűmet és az ajtó mellett álló asztalra rakom. A levegő megváltozik körülöttem, halkan zümmögve életre kel. Épp a legközelebbi falhoz emelném a kezem, amikor történik valami. Hagyom, hogy a tekintetem végigjárja a szobát. Az ablakok mellett elcsúszik. Elszorul a mellkasom. Egy átjáró? Itt? És aztán űr nyílik a gyomromban, ahogy rájövök, ez itt nem egy átjáró. Az átjárók - láthatatlan ajtók, amelyeken át az Alakulat lerövidítheti az utat a térben - megzavarják a levegőt, de simák; ez itt azonban durva, egyszerre vonzza és taszítja is a tekintetemet. Zakatolni kezd a szívem. Egy átjáró nem így viselkedne. De egy űr igen. Az ilyen űrök illegálisak, szakadások a világban, ajtók a semmibe. Az utolsó - és egyetlen - alkalommal, amikor ilyet láttam, én magam hoztam létre egyet. Aznap, amikor Owen kiszabadult és a küzdelem a Sikátoron túl a Coronadóban is folytatódott, a folyosókon és a lépcsőkön és a tetőn. Összeszorítom a szemem és érzem, ahogy Owen szorítása erősödik rajtam, érzem a kését a hátamon, haraggal és gyűlölettel teli hideg, kék szemét, ahogy a háta mögött felemelem az alakulati kulcsot. Elfordítom a levegőben, kattanás hallatszik, aztán pusztító szél támad, Owen szeme pedig tágra nyílik, ahogy felnyílik a semmi és háttal beszippantja őt a sötétbe. És egy pillanat múlva bezárul, és csak egy durva heget hagy maga után. Egy heget, mint amilyen ez is itt, a szemem előtt. A fülemben lüktet a vér. Hát ezért van itt annyi szemét és törött üveg, test viszont sehol. Az űr csak egy

FELSZABADULÁS /// 135

pillanatra nyílik meg, csak annyira, hogy elnyelje a legközelebbi élő dolgot. Ez a tökéletes bűntény, ha belegondolunk, hiszen senki sem láthatja a módszert, a bűnjelet. De ki tenne ilyesmit? Csak egyetlen eszköz van a világon, ami meg tudja nyitni a semmit. Az alakulati kulcsok. És ekkor rádöbbenek. Eric. Mit is mondott tegnap este a parkban? Mit csinál velük? Eltüntetem őket. Mr. Phillip és Bethany és Jason. Mindannyian azután tűntek el, hogy keresztezték az utamat. Eric nem azért követett, hogy bizonyítékot gyűjtsön. Ő maga helyezte el a bizonyítékokat. Gyanúba akar keverni. Pánik mar belém, ahogy remegő kézzel nyúlok a legközelebbi fal felé, és már tudom, hogy semmit nem fogok ott találni. Semmit. Ugyanazt a fehérzajjal teli semmit, amit a Coronado tetején is találtam aznap. Az űr elfedi a saját nyomait, belevág az időbe és az emlékekbe és mindent olvashatatlanná tesz. De meg kell próbálnom megnézni, úgyhogy behunyom a szemem és hagyom, hogy az emlékek az ujjamba áramoljanak. Kinyúlok, elkapom őket és visszapörgetem az időt. Felbukkan a szemem előtt a szoba. Először üres; aztán apránként megtelik emberekkel: rendőrökkel és fotósokkal. A képek elsuhannak és a szoba újra kiürül, és egy pillanatig azt hiszem, hogy talán láthatok valamit. Érzem, hogy a csenden túl ott lebeg a semmi. Az emlék elsuhan az ujjam mellett. És aztán kirobban. Elvakít a fehérség és a fehérzaj és a fájdalom. A szoba fénybe vész, én pedig elszakítom a kezem az ajtótól, és cseng a fülem, miközben pislogva próbálom elűzni a vakító fehérséget. Tönkrement. Minden tönkrement. Bárki is művelte ezt, tudta, hogy nem marad nyoma. Tudta, hogy az űr majd elrejti a jelenlétét. De magát az űrt nem rejtheti el. Nem mintha bárki is látná majd azt a bizonyítékot. Nem, az egyetlen bizonyíték, amit látni fognak, az az enyém lesz. Az ujjlenyomataimat valahol Mr. Phillip konyhájában és Bethany nyakláncán, a számomat Jason telefonjában. A kezemre húzom a pólóm ujját, és minden friss nyomot letörlök a falról. És akkor meghallom, ahogy becsapódik a kocsiajtó. A hangra összerezzenek. Beleütközöm az ajtónál álló asztalkába, az ezüstgyűrűm pedig elgurul, leesik a padlóra és elkeveredik a romok között,

136 /// VICTORIA SCHWAB

miközben a kerti útról lépések és tompa hangok hallatszanak. Lekuporodom, egy nyitott könyvre térdelek és túrni kezdek. Félrelökök egy mappát és egy nehéz üvegdíszt, ahogy a gyűrű után nyúlok. A sima fémkör megakad egy felfordult székben, én pedig elkapom és épp akkor húzom az ujjamra, amikor a folyosó végén kinyílik a bejárati ajtó. Megdermedek, de az üveggömb nehéz, mély hang kíséretében tovább gurul a fapadlón, míg a fal végül meg nem fogja. Én is meghallom, ahogy a rendőrök is. Az egyik beszól: - Hé, van itt valaki? Visszatartom a lélegzetem és némán surranok a romok között a falig, majd odalapulok, mert az aztán baromira sokat fog segíteni, amikor ezek ketten bejönnek. - Valószínűleg csak egy macska - mondja a másik, de hallom, ahogy egy fegyver kicsusszan a hüvelyből, aztán nehéz csizmák közelednek. Errefelé jönnek. Végignézek a szobán, de nincs itt semmi, ami elég nagy ahhoz, hogy elbújhassak mögé, és csak két kijárat van: a folyosó, ahol a rendőrök közelednek, és a hátsó ajtó, ahol először bejöttem. Kikalkulálom, mennyi időbe telne elérni. Nincs választásom. Mély levegőt veszek és futok. Ahogy a rendőrök is. A ház közepe táján járhatnak, amikor kivágódom a hátsó ajtón. Három lépésből elérem a kerítést, aztán egy háromajtós szekrény méretű férfi bukkan elő a semmiből és elkapja a vállamat. Abban a pillanatban, hogy megpróbálok kitekeregni a szorításából, a rendőr megfordít, hátracsavarja a kezem és a földre kényszerít, ahol pedig a hátamra térdel. Felszisszenek, amikor a bilincs fémje a rossz csuklómba vág. A látásom homályosulni kezd, lüktet a vér a fülemben, és össze kell szorítanom a szemem és könyörögni az elmémnek, hogy maradj marad maradj, ahogy a feketeség mint a füst megpróbálja elönteni a fejem. Levegőt kényszerítek a tüdőmbe és próbálok nyugodt maradni — vagy annyira nyugodt, amennyire csak lehetek, miközben egy rendőrtiszt szorít a földre. De aztán, amikor felrángat a földről, még mindig én vagyok az. Erőtlenül ugyan, de kapaszkodom. És aztán felismerem őt a tévéből. Kinney nyomozó. Belökdös a házba — a tetthelyet kikerüljük —, aztán kilökdös a bejárati ajtón. Piszkot hagyunk magunk után, és nevetséges, de arra gondolok, mennyire nem örülne ennek Phillip bíró, majd Kinney nyomozó a járőrkocsi ajtajának nyomja a hátam. - Név - vakkantja.

FELSZABADULÁS /// 137

Majdnem hazudok. Már ott van a szó a számon. De a hazugságtól csak rosszabb lesz. — Mackenzie Bishop. - Mégis mi a fenét kerestél itt? Egy kicsit meghökkenek az erejétől és a hangjából sütő dühtől. Ez nem szakmai mogorvaság, hanem igazi harag. - Csak látni akartam... - Betörtél egy magánházba és beszennyeztél egy aktív nyomozást... Megkockáztatok egy pillantást oldalra, hogy lássam, van-e valami nyoma Ericnek, de Kinney nyomozó elkapja az államat és visszafordítja maga felé az arcomat. — Jobb lesz, ha koncentrálsz és elárulod, hogy pontosan mit kerestél itt. El kellett volna hoznom valamit. Egyszerűbb beadni a rendőröknek, hogy tinédzser fosztogató vagyok, mint hogy tinédzser nyomozó. - Láttam a sztorit az újságokban és azt gondoltam, hogy esetleg... - Mit? Hogy Sherlockot játszol és megoldod az ügyet? Ez egy rohadt zárt tetthelyvolt, ifjú hölgy. Felvonom a szemöldököm. A hangja, ahogy a tekintete folyton a pólómra varrt Hyde címerre téved - olyan, mintha Amberrel beszélne, nem velem. Amberrel, aki szeret detektívesdit játszani. Amberrel, akiről le merném fogadni, hogy már korábban is belekontárkodott a munkájába. - Sajnálom - mondom, és igyekszem a lehető leghihetőbben alakítani a bűnbánó leányt. Nem vagyok hozzászokva, hogy kiabálnak velem. Anyu elszalad Colleenhoz, apuval pedig még Ben előtt veszekedtünk utoljára. Nagyon sajnálom. - Sajnálhatod is - morogja. Az egyik rendőr még mindig bent van, kétségkívül a károkat méri fel, a másik pedig Kinney mögött áll és önelégülten vigyorog. Fogadni mernék, hogy szerinte csak valami gazdag kölyök vagyok, aki egy kis izgalomra vágyott. - Ezután a húzás után priuszod lesz — mondja Kinney nyomozó. — Ez mindennek árt, mindenkinek. Abban pedig végképp biztos vagyok, hogy búcsút inthetsz annak a puccos iskolának. Sokkal rosszabb is lehetne, gondolom magamban, attól függően, hogy mennyi bizonyítékot találtok. - Akarod, hogy én vigyem be az őrsre, hogy nyilvántartásba vegyem? - kérdezi a másik rendőr, és a mellkasom újra elszorul. Ha nyilvántartásba vesznek, akkor ujjlenyomatot is kell adnom, és ha az bekerül a rendszerbe, akkor egyezést fognak találni itt, Phillip bírónál, és talán még Bethany nyakláncán is - hacsak előtte nem dörzsölte le a nyomokat. - Nem - feleli Kinney és elhessegeti a másikat. - Majd én elintézem. - Figyeljen - szólok -, tudom, hogy nagy hülyeséget csináltam, hogy

138 /// VICTORIA SCHWAB

nagyon hülye voltam. Nem tudom, mi járt a fejemben. Soha többé nem fog előfordulni. - Ezt örömmel hallom - mondja, miközben kinyitja a rendőrautó ajtaját. Most pedig szállj be.

FELSZABADULÁS /// 139

TIZENHAT

P

API SOSEM SZERETTE AZ

ILLEGÁLIS SZÓT. Szemantika. Mindig azt mondta,

hogy nincs választóvonal a legális és az illegális között, csak a szabad és a szabadságvesztés között. Én pedig most határozottan elvesztettem a szabadságomat, ahogy az őrsön ülök egy székhez bilincselve, Kinney nyomozó asztala mellett. Az uj- jaim fekete foltosak a tintától, Kinney pedig épp az ujjlenyomataimat tartalmazó lapot emeli fel. - Ez itt - kezdi, és meglobogtatja a lapot - nem csak egy darab papír. Ez a különbség a tiszta előélet és a priusz között. A tekintetem a tíz fekete foltra vándorol. Aztán Kinney nyomozó öszszehajtja a lapot és becsúsztatja az íróasztal fiókjába. - Ez az első és egyetlen figyelmeztetésed — mondja. - Ma nem foglak nyilvántartásba venni, de azt akarom, hogy gondolkodj el azon, mi történne, ha mégis megtenném. Azt akarom, hogy gondolkodj el azon, milyen következményei lehetnének mindennek. Azt akarom, hogy vedd komolyan a történteket. Elönt a nyugalom, ahogy a fiókról a nyomozó arcára emelem a tekintetem. Megígérem, uram, hogy nagyon komolyan veszem. A nyomozó hátradől a székében és a zsebeim tartalmát szemléli, amelyek előtte hevernek az asztalon. A mobilom. A lakáskulcsom (a nyakamban lógóhoz nem nyúlt). Papi betörőkészlete. És az archívumi listám. Visz- szatartom a lélegzetem, ahogy felemeli a papírt, végighúzza rajta az ujját, a pillantása átsiklik a néven - 9tlmism 'ÜWVUMP /4. -, mielőtt írással fölfelé visszaejtené az asztalra. Helyette Papi szerszámait veszi kézbe. - Ezeket hol szerezted? - kérdezi. - A nagyapámé volt.

- Ő is deviáns volt? Felvonom a szemöldököm. — Magánnyomozó volt. - Mi történt a kezeddel? - Utcai verekedés - felelem. - Nem azt szokták a deviánsok csinálni? - Ne feleselj, ifjú hölgy. Fájni kezd a fejem és vizet kérek. Míg Kinney távol van, az ujjlenyomatokat tartalmazó fiókot méregetem, de a rendőrőrs közepén ülök, körülöttem egy rakás rendőr, ide vagyok bilincselve egy székhez, úgyhogy kénytelen vagyok hagyni a dolgot. Kinney visszajön egy pohár vízzel és a hírrel, hogy a szüleim úton vannak. Nagyszerű. - Örülj, hogy jönnek - korhol Kinney. - Ha az én lányom lennél, a cellában hagynálak éjszakára. - Ő is a Hyde-ba jár, nem? Amber? - Ismered? - mordul rám a nyomozó. Tétovázok. A legkevésbé sem hiányzik, hogy Amber értesüljön az incidensről, különösen azok után, hogy minden eddiginél nagyobb szükségem van a híreire. - Ez nem egy nagy iskola — válaszolom egy vállrándítás kíséretében. - Kinney - szól az egyik rendőr és felénk indul. - Visszajöttek a részleges ujjlenyomatok a Thomson lány nyakláncáról mondja a tiszt. Thomson. Biztosan ez Bethany vezetékneve. -És? - Nincs egyezés. Kinney ököllel az asztalra csap és kis híján felborítja a vizemet. Majdnem megsajnálom. Ezek olyan ügyek, amelyeket sosem fog lezárni, és csak remélni tudom, hogy elkapom azt, aki ezt csinálja, még mielőtt újra lecsaphatna. - És az anya barátja? - mormogja Kinney a bajsza alatt. - Újra leellenőriztük az alibijét, de sziklaszilárd. A tekintetem a nyomozó asztalára vetül. És ekkor látom meg, ahogy egy újabb név írja magát az archívumi lapra.

Kinney figyelme már épp visszavándorolna az asztalra, amikor hangosan megrázom a bilincsemet és remélem, hogy pánikomat természetes bajFELSZABADULÁS /// 139

ba-jutott-tinédzser pániknak olvassa majd, nem pedig ne-nézzen-a-lapra pániknak. - Elnézést - szólok de ezt nem lehetne esetleg levenni, mielőtt a szüleim ideérnek? Anyám szívrohamot fog kapni. Kinney egy pillanatig méreget, aztán feláll, elsétál, engem meg otthagy a székhez bilincselve. Tíz perccel később megérkeznek a szüleim. Anyu egyetlen pillantást vet rám, ahogy ott ülök bilincsben, és nem sok tartja vissza attól, hogy ott helyben darabokra hulljon, apu viszont kiküldi és utasítja, hogy hívja fel Colleent. Apu még csak rám sem néz, miközben Kinney elmagyarázza, mi történt. Úgy beszélnek, mintha nem ülnék ott mellettük. - Nem emelek vádat, Mr. Bishop, és nem is veszem nyilvántartásba a lányát. Ez alkalommal. - Ó, biztosíthatom róla, Kinney nyomozó, hogy ez lesz az egyetlen alkalom. - Tegyen is róla - mondja Kinney, majd kinyitja a bilincset és talpra állít, amikor is a nehéz zaja csak még tovább súlyosbítja a fejfájásomat. Visszaadja a dolgaimat, apu pedig kiterel, mielőtt még Kinney meggondolhatná magát. Megpróbálom a nadrágomba törölni az ujjlenyomat-vételi festéket. Nem jön le. Ahogy kilépek az ajtón, azonnal magamon érzem valakinek a tekintetét, és ahogy felnézek, arra számítok, Eric vár rám. Ehelyett meglátom Sakót. Egy pádon ül az utca túloldalán, fekete szeme pedig a frufruja árnyékából követ. Nehéz leolvasni a tekintetét, de a szája öntelt, szinte már kegyetlen. Talán nem Eric miatt kellene aggódnom. A lépteim lelassultak, apu pedig megbök, hogy igyekezzek az autóhoz. Anyu az első ülésen telefonál, de azonnal leteszi, ahogy meglát minket. Az utca túloldalán Sako feláll, én pedig megköszörülöm a torkomat. - Látod, apu? - szólok elég hangosan, hogy ő is meghallja. - Mondtam, hogy csak félreértés az egész. - Szállj be - szól apu. Hazafelé menet szinte már azt kívánom, bárcsak újra elveszteném az öntudatomat, és vele együtt ezeket a perceket is. Ehelyett azonban minden súlyos csönddel teli másodpercnek tudatában vagyok. Az egyetlen hangforrást anyu nehéz sóhajai jelentik, illetve a telefonom halk kopogása, ahogy kitörlöm a Jasonnek írt üzeneteket. A Phillip bíró konyhájában vagy a Bethany nyakláncán hagyott ujjlenyomatokat nem tudom kitörölni, és nem tudom meg nem történtté tenni az üzeneteket és a hívásokat, de legalább minimalizálhatom a bizonyítékokat. Néma bocsánatkérést suttogok magamban,

142 /// V1CTORIA SCHWAB

ahogy Jason számát is kitörlöm. Apu leparkol, anyu pedig kiszáll és becsapja az ajtót, amivel azonban csak egy pillanatra töri meg a csendet, mielőtt az újra ránk ülne és velünk jönne a lakásba. Amint belépünk, a csend darabokra törik. Anyu könnyekben tör ki, apu pedig kiabálni kezd. - Mégismi a feneütöttbeléd? - Apu, baleset történt... - Nem, az volt a baleset, hogy elkaptak. Te betörtél egy bűnügyi helyszínre. Arra jövök haza, hogy a táskád itt van, a biciklid meg sehol, aztán azzal hív a rendőrség, hogy letartóztattak! - Nem számít letartóztatásnak, ha nem vesznek nyilvántartásba. Gyakorlatilag csak elbeszélgettek... - Mégis honnan jön ez az egész, Mackenzie? - tipródik az anyám. - Csak gondoltam, hogy esetleg segíthetnék... Apu az asztalra dobja a betörőszerszámokat. - Ezekkel? - dörgi apu. - Mit műveltél ezekkel? - A Papié volt... - Tudom, hogy kié volt, Mackenzie. Ő volt az apám! És nem fogom hagyni, hogy te is úgy végezd, mint ő. Hátrahőkölök. Ha megütött volna, az se fájna ennyire. - De Papi... - Fogalmad sincs, hogy ő mi volt - csattan fel apu és a hajába túr. - Antony Bishop különc volt, és bűnöző, és egy önző seggfej, akinek fontosabbak voltak a titkai meg a számtalan élete, mint a saját családja. Csalt és lopott és hazudott. Csak magával törődött, és átkozott legyek, ha végignézem, hogy te is úgy viselkedj. - Peter - kezdi anyu és apu után nyúl, de ő lelöki magáról a kezét. - Hogy lehettél ennyire önző, Mackenzie? Önző? Önző? - Én csak próbálok... - De visszanyelem a szavakat, mielőtt még kiszöknének. Én csak próbálom végeznia munkámat. Csak próbálok mindentegyben tartani. Csak próbálok életben maradni. - Mit próbálsz? Kirúgatni magad a Hyde-ból? Tönkretenni a jövődet? Őszintén, Mac. Először a kezed, és most...

FELSZABADULÁS /// 143

- Az egy biciklis baleset volt... - Elég - csattan fel apu. - Elég ahazugságokból. - Hát jó - mordulok fel, és feltartom a kezem. — Nem baleset volt. Tudni akarod, hogy mi történt igazából? — Nem kellene beszélnem, most nem, akkor nem, amikor fáradt és dühös vagyok, de a szavak már ömlenek is belőlem. Eltévedtem hazafelé menet az egyik házhozszállítás után, és már kezdett sötétedni, úgyhogy átvágtam egy parkon, és két pasi megtámadott. — Anyu élesen beszívja a levegőt, én pedig az összezúzott kezemre nézek. - Az utamba álltak... - Annyira furcsa érzés az igazat mondani. - ...és leszállítottak a bicikliről... - Eltűnődöm, vajon milyen érzés lenne beszámolni nekik a csuklómról. Owenről és arról, ahogy megtört. — ...és nem volt más választásom... Anyu elkapja a vállamat, a zaja megcsikordul a csontjaimon. - Bántottak? - Nem - szólok és feltartom a kezem. — Én bántottam őket. Anyu elenged, a kanapéra rogyik, a szája elé kapja a kezét. - Mégis miért hazudnál erről? Mert az könnyebb. Mert énezt szoktamcsinálni. - Mert nem akartam, hogy idegeskedjetek - felelem. - Nem akartam, hogy bűntudatod legyen. Nem akartam, hogy aggódj. A harag lassan elszivárog belőlem, helyén csontig ható fáradtság marad. - Nos, ehhez már túl késő, Mackenzie - mondja fejcsóválva. — Már aggódom. - Tudom — felelem. Én is aggódom. Aggódom, hogy nem tudom ezt tovább csinálni. Hogy nem tudom tovább játszani az összes szerepet. Lüktet a fejem, reszket a kezem, két név van a listámon, és mindennél jobban szeretnék lefeküdni, de nem lehet, mert az álmaimban egy fiú vár egy késsel. Elfordulok. - Hová mész? - kérdezi apu. - Fürdeni - felelem, és eltűnök a fürdőszobában, mielőtt még bárki megállíthatna. Megtalálom a tekintetem a tükörben és nem eresztem. Látszanak a repedések. Van egy pohár a mosdókagyló mellett, úgyhogy előtúrok néhány fájdalomcsillapítót a kagyló alatt tartott elsősegély-készletemből, és leöblítem őket, mielőtt még kinyitnám a csapot a kádban. Micsoda zűrzavar, gondolom magamban, ahogy lerogyok a csempére, felhúzom

144 III V1CTORIA SCHWAB

a térdem és nekitámasztom a fejem a falnak a kád mellett, míg a vízre várok. Próbálom összeszámolni a különböző dolgokat, amelyekért Papi a sárga földig lehordott volna — hogy nem hallottam meg időben a rendőröket; hogy elkaptak; hogy két teljes napig tartott, mire észrevettem, hogy valaki gyanúba akar keverni —, de aztán úgy tűnik, Papi sem volt olyan jó abban, hogy elválassza az életeit egymástól, mint ahogy ő gondolta. Csak magával törődött, és átkozott legyek, havégignézem, hogy te is úgy viselkedj. Vajon apu tényleg így látta volna őt? így látnak engem a szüleim? A folyó víz hangja biztos és megnyugtató, így behunyom a szemem és a surrogó hangra fókuszálok. A folyamatos susogás ellazítja az izmaimat, kitisztítja a kusza fejemet. És aztán a háttérzajba fonódva meghallok egy másik hangot - mintha fém koccanna neki a porcelánnak. Ahogy kinyitom a szemem, Owen ott ül a pulton és a kése hegyével a kagylót kocogtatja. - Annyi élet. Annyi hazugság. Nem fáradtál még bele? - Menj el. - Szerintem itt az idő - mondja, és egy óra tiktakolásával megegyezően kopog. - Minek van itt az ideje? - kérdezem lassan. - Ideje abbahagyni a rejtőzködést. Ideje abbahagyni a színlelést, hogy jól vagy. - Owen mosolya élesebbre húzódik. - Ideje megmutatni nekik, milyen törött is vagy igazából. Az ujjai megfeszülnek a késen, én pedig talpra ugrok, az ajtóhoz vetődöm, de Owen leugrik a pultról és elállja az utamat. - Nem-nem - integet a késsel. - Nem megyek sehova, amíg meg nem mutatjuk nekik. Visszacsúsztatja a kést az oldalához, én pedig megacélozom magam a támadásra várva, de az csak nem jön. Ehelyett Owen a pultra teszi a fegyvert, kettőnk közé. Abban a pillanatban, ahogy visszahúzza a kezét, én a pengére vetem magam. A jobb kezem a nyélre zárul, de mielőtt még felemelhetném, Owen ujjai az enyémre fonódnak és a pulthoz szögeznek. Egy szempillantás alatt már mögöttem is van, a másik keze elkapja a szabad csuklómat és a testem köré fonódik. A keze az én kezemen. A karja az én karomon. A mellkasa a hátamhoz simul. Az arcát az enyémhez nyomja. - Összeillünk - szól mosolyogva. - Engedj el - morgom, próbálok kiszabadulni, de a szorítása kőből van. - Még csak nem is próbálkozol igazán - súgja a fülembe. - Csak a megszokás mozgat. Tudom, hogy valahol mélyen te is látni akarod - mondja, és

FELSZABADULÁS /// 145

kicsavarja üres kezemet, hogy a csuklóm legyen felül. - Úgyhogy mutassuk meg nekik. A pólóm ujja felhajtva, az alkarom csupasz, és végignézem, ahogy hat betű jelenik meg mintegy szellemképként a bőrömön. TÖRÖTT Owen még jobban megszorítja a kést tartó kezemet, és a penge hegyét a bal könyökhajlatom alá illeszti, a szellem ^áthúzásának bal oldalához. - Hagyd abba - suttogom. - Nézz rám. - A tükörre emelem a tekintetem, és a tükörképben megtalálom jeges kék szemét. - Nem fáradtál még el, M? A hazudozás- ban? A rejtőzködésben? Mindenben? De. Nem tudom, hogy csak gondolom-e a szót vagy ki is mondom, de érzem, és ahogy érzem, különös béke lesz úrrá rajtam. Egy pillanatig nem is érződik igazinak. Semmi sem érződik igazinak. Ez csak egy álom. És aztán Owen elmosolyodik, a kés pedig lecsap. A fájdalom elég hirtelen és éles ahhoz, hogy felszisszenjek, amikor a vér kibuggyan és végigfolyik a penge útja mentén, és aztán a látásom elhomályosul és összeszorítom a szemem és belekapaszkodom a kagylóba, hogy el ne essek. Amikor egy másodperc múlva újra kinyitom a szemem, Owen már sehol, én pedig ott állok egyedül a tükör előtt, de a fájdalom még mindig kísér, és ahogy lenézek, rádöbbenek, hogy vérzek. Nem iskicsit. Owen kése eltűnt, a pohár csillogó darabokban hever a pulton, a legnagyobb szilánkot pedig a kezemben szorítom. Vér folyik az ujjaim közül, ahogy megmarkoltam az üveget, és a másik karomon is, amelybe egyetlen mély csíkot vájtam. Zúg a fülem és rájövök, hogy ez a fürdővíz hangjának surrogása, de a kád azóta már megtelt és kiöntött a padlóra, és a sekély vizet vércseppek szennyezik. Valaki kopogtat és a nevemen szólít, és épp csak annyi időm van, hogy a kagylóba ejtsem az üvegszilánkot, mielőtt anyu kinyitja az ajtót, meglát és sikítani kezd.

146 /// VICTOR1A SCHWAB

TIZENHÉT

G

YEREKKOROMBAN SOKSZOR ÁLMODOK ROSSZAT.

A szüleim égve hagyják a lámpát. Becsukják a szekrényajtót. Benéznek az ágy alá. De ez mind nem segít, mert nem a sötéttől vagy a szekrénytől vagy a matrac és a padló közötti réstől félek, azoktól a helyektől, ahol állítólag szörnyek tanyáznak. Sosem álmodom szörnyekről, olyanokról nem, amelyeknek agyaruk vagy karmuk lenne. Emberekről álmodom. Rossz emberekről, akik annyira egyszerű és életteli napokon és éjszakákon jelennek meg, hogy sosem kérdőjelezem meg, vajon valóságosak-e egyáltalán. Egy éjszaka a nyár közepén Papi bejön, leül az ágyam szélére és megkérdezi, hogy mitől félek annyira. - Attól, hogy ott ragadok - suttogom. - Hogy sosem ébredek fel. Vállat von. De úgyis fel fogsz. - Honnan tudod? - Mert ilyenek az álmok, Kenzie. Akár jók, akár rosszak, mindig véget érnek. - De amíg fel nem ébredek, addig nem tudom, hogy ez álom. Fölém hajol, viharvert kezét az ágyon nyugtatja. - Gondolj a rossz dolgokra álmokként, Kenzie. így mindegy, milyen ijesztőek vagy sötétek, csak ki kell bírnod addig, míg fel nem ébredsz.

Ili EZ EGY ROSSZ ÁLOM.

Ez egy rémálom. Apu száguld, anyu pedig hátul ül és nyomókötést tart a karomon, én pedig összeszorítom a szemem és várom, hogy felébredjek. Álom volt. Álmodtam. Nem volt igazi. De a vágás igazi, és a fájdalom igazi, és a 148 //,/ VICTORIA SCHWAB

mosdókagylóra száradt vér is igazi Mi történik velem? Mackenzie Bishop vagyok. Az Archívum Őrzője vagyok és én vagyok az, aki a sötétben lappang, nem pedig az, aki menekül. Én vagyok az acéllány, és mindez csupán egy rossz álom és fel kell ébrednem. Hány Őrző tébolyodik meg? - Már majdnem ott vagyunk - mondja anyu. - Minden rendben lesz. Nem lesz. Nem számít, mi történik, nem lesz rendben. En nem vagyok rendben. Valaki megpróbál gyanúba keverni, és még csak nem is kell megerőltetnie magát, mert nem vagyok alkalmas a szolgálatra. így nem. Annyira próbálok jól lenni, és nem sikerül. Nem fáradtál még el? Összeszorítom a szemem. Amíg anyu az arcomhoz nem nyomja a kezét, fel sem tűnik, hogy folyik a könnyem. - Sajnálom - suttogom anyu zaja ellenében.

Ili TIZENNÉGY ÖLTÉS.

Ennyibe telik összezárni a karomon lévő vágást (a jobb kezemen lévő vágások, ahol az üvegszilánkot szorongattam, elég sekélyek ahhoz, hogy csak leragasszák őket). A nővér - egy biztos kezű és szigorú állkapcsú középkorú nő nyilvánvalóan elítél, ahogy összevarr, és úgy szorítja a száját, mintha mindezt csak azért csináltam volna, hogy figyeljenek rám. És a szüleim egész idő alatt ott állnak és nézik. Nem tűnnek mérgesnek. Szomorúnak tűnnek és megbántottnak és rémültnek - mintha nem tudnák, hogy jutottak el két működő gyerektől egy töröttig. Már nyitom a számat, hogy mondjak valamit - bármit -, de nincs olyan hazugság, amivel ezt jobbá tehetném, az igazság pedig csak rontana mindenen, úgyhogy a helyiségben csend honol, míg a nővér dolgozik. Apu nem veszi le a kezét anyu válláról, anyu pedig a telefonját szorongatja, de van benne annyi jó érzés, hogy csak azután hívja Colleent, hogy a nővér befejezte az öltögetést és megkéri, hogy menjenek ki vele. Van egy ablak a rendelőn, és a leeresztett rolón keresztül látom, amint elsétálnak a folyosón. Egy olyan kék, megkötős derekú hálóinget adtak rám, és a tekintetem végigszánt a karomon és a lábamon, miközben némán felmérem a legnyil-

FELSZABADULÁS /// 149

vánvalóbb friss károkat és az elmúlt négy év termését. Mindegyik hegnek megvan a maga története: horzsolás a Sikátor fala mentén, foggal- körömmel küzdő Történetek. És aztán ott vannak azok a sebek, amelyeknek nem marad nyoma: a megrepedt bordák, és a csukló, ami nem bír meggyógyulni, mert állandóan mozgatom és hallgatom a kattogását. De Colleen elméleteivel szemben a karomon lévő vágás - az, amelyik egy vakító fehér kötés alatt rejtőzik - az első, amelyet én magam okoztam. Nemén voltam, gondolom. Nemén... - Miss Bishop? - szól egy hang, amire felkapom a fejem. Nem hallottam az ajtó nyílását, de egy nő áll a küszöbön, akit még sosem láttam. Piszkosszőke haja lazán van összefogva, de tökéletes tartása és az, ahogy a nevemet ejti, beindítja a vészjelzőket az agyamban. Alakulat? Nem olyasvalaki, akit korábban már láttam volna, de a főkönyv teli van lapokkal, és én csak néhányukat ismerem. És aztán elolvasom a kitűzőt a karcsúsított kosztümön, és szinte már azt kívánom, bárcsak alakulati taggal lenne dolgom. Dallas McCormick, pszichológus. Az egyik kezében jegyzetfüzetet és tollat tart. - A Mackenzie-t jobban szeretem - mondom. - Segíthetek? A nő arcán mosoly villan. - Ezt valószínűleg nekem kellene kérdeznem. Egy szék áll az ágy mellett, ő pedig leereszkedik rá. - Úgy fest, nehéz napod volt — mondja, és tollával a bekötött karomra mutat. - Nem is tudja, mennyire. Dallas felvidul. - Nem akarod elmesélni? Némán bámulok rá. Ő visszabámul. Aztán előrehajol és eltűnik a mosoly az arcáról. - Tudod, hogy mit gondolok? - Nem. Dallas nem zavartatja magát. - Szerintem túl sok páncélt viselsz - mondja. Felvonom a szemöldököm, de ő folytatja. — A páncélban pedig az az érdekes, hogy nem csupán távol tartja a többi embert, hanem minket is benntart. Felépítjük magunk köré, és közben nem jövünk rá, hogy ezzel bezárjuk magunkat. És voltaképpen a végén két ember leszünk. A fényes fémváz... Az acéllány. - ... és az ember odabent, aki közben darabokra hullik. - Én nem. - Nem lehetsz két ember. A végén aztán egyik sem leszel. - Maga semmit nem tud rólam. - De azt tudom, hogy az a vágás a karodon a te műved - feleli egyszerűen. És tudom, hogy az emberek néha ártanak önmaguknak, mert ez az egyetlen módja, hogy kijussanak a páncélból.

150 /// VICTORIA SCHWAB

- Én nem vagdosom magam - mondom. - Ezt sem szándékosan csináltam. Baleset volt. - Vagy vallomás. - A gyomrom felfordul a szó hallatán. - Egy segélykiáltás - teszi hozzá. - Én azért vagyok itt, hogy segítsek. - De nem tud. - Behunyom a szemem. — Ez bonyolult. Dallas vállat von. - Az egész élet bonyolult. Csend ereszkedik közénk, de nem bízom magamban eléggé, hogy bármi mást mondjak. Végül Dallas feláll, és a hóna alá veszi a jegyzetfüzetet, amit magával hozott és egyszer sem nyitott ki. - Biztosan fáradt vagy - mondja. - Reggel visszajövök. Elszorul a mellkasom. - De már összevarrtak. Azt hittem, hogy hazamehetek. - Micsoda sietség - mondja Dallas. - Jelenésed van valahol? A szemébe nézek. - Csak utálom a kórházakat. Dallas kesernyésen elmosolyodik. — Üdv a klubban. - Aztán azt mondja, pihenjek, és távozik. Ja, pihenés. Mert attól aztán minden jobb lesz. Dallas elmegy, én pedig már épp másfelé néznék, amikor észreveszem, hogy egy férfi megállítja a folyosón. A rolón keresztül látom, hogy egy pillanatig beszélnek, aztán a fickó az ajtómra mutat. Rám. Aranyszínű haja még a mesterséges kórházi fényben is csillog. Eric. Dallas beszéd közben összefonja maga előtt a karját. Nem tudom leolvasni a szájáról, hogy mit mond, de el tudom képzelni. Amikor befejezte, a férfi felém pillant. Arra számítok, hogy önelégültnek fog tűnni, mint Sako - az Őrző a saját sírját ássa -, de nem így van. Szemében aggodalom sö- tétlik, ahogy egyet bólint, elfordul és elsétál. A mellkasomhoz emelem a kezem, a vékony kórházi hálóingen át megtapintom a kulcsom, amikor egy nővér bukkan fel két apró tablettával és egy vízzel teli fehér papírpohárral. - A fájdalomra - mondja. Bárcsak bevehetném, de attól tartok, hogy a „fájdalomra” azt is jelenti, hogy „alvásra.” Szerencsére a nővér otthagyja a tablettákat az asztalon, én pedig zsebre teszem őket, mielőtt még a szüleim meglátnák. Anyu az este további részében Colleennal értekezik telefonon, apu pedig úgy tesz, mintha egy magazint olvasna, míg igazából engem figyel.

FELSZABADULÁS /// 151

Egyikük sem szól egy szót sem. Ami részemről rendben van, mivel jelenleg nekem sincsenek szavaim hozzájuk. Amikor végre elszenderednek, apu egy széken, anyu pedig egy összecsukható ágyon, felkelek. A ruháim és a mobilom egy másik széken hevernek, így átöltözöm, zsebre teszem a telefont és kiosonok a folyosóra. A kórház különös módon csendes, ahogy egy italautomata után kutatok. Épp egy bankjegyet dugok az automata kivilágított elejébe, amikor betűk kaparászását érzem a zsebemben, és ahogy előhúzom a listát, egy negyedik név jelenik meg rajta. Négy Történet, amelyeket nem tudok visszavinni. Roland figyelmeztetése visszhangzik a fejemben. Csak végezze a munkáját, ne keresse a bajt, és minden rendbenlesz. Mély levegőt veszek, és előhúzom a mobilomat a másik zsebemből. Hé, bűntárs.

Wesley egy másodperccel később már válaszol is. Hahó. Remélem, a te estéd nem olyan unalmas, mint az enyém. Jó is lenne.

Átfut a fejemen, hogy bepötyögöm a sztorit a telefonba, de most nem alkalmas az idő a magyarázkodásra. Szükségem lenne egy szívességre. -s3 Mondd.

Az ajkamba harapok, azon tűnődöm, hogy is kellene ezt megfogalmazni. Néhány gyerek még takarodó után sem feküdt le. Ágyba dugnád őket? -® Naná. Köszönöm. Jövök neked eggyel.

FELSZABADULÁS III 152

-® Minden rendben? ^ Ez egy elég vicces sztori. Holnap elmesélem. ■® Szavadon foglak.

Zsebre teszem a mobilt és a listát, kiveszem az üdítőt a gépből és lerogyok egy padra, hogy megigyam. Késő van, a folyosó csendes, én pedig visszajátszom Phillip bíró tetthelyét a fejemben. Tudom, hogy mit láttam. Az űr igazi volt. Azt kell feltételeznem, hogy van még két másik is: egy Bethany kocsibehajtóján, és egy másik ott, ahol Jason eltűnt. Három ártatlan ember tűnt el. Ha van valami előnye annak, hogy itt ragadtam, akkor az az, hogy így senki másnak nem eshet bántódása. Megiszom az üdítőt, és felállók. A helyi érzéstelenítő hatása kezd elmúlni, és a fájdalom elég erős a karomban ahhoz, hogy fontolóra vegyem a zsebemben lévő tablettákat. A biztonság kedvéért inkább kidobom őket, aztán visszamegyek a szobámba és bemászom az ágyba. A legkevésbé sem érzem álmosnak magam, emellett azonban a legkevésbé sem érzem magam normálisnak. Lyndseyre gondolok, akinek mindig sikerül elérnie, hogy egy kicsit jobban érezzem magam, így írok neki. ®- Fent vagy? Nézem a csillagokat.

Elképzelem, ahogy törökülésben ül a tetőn, kezében egy csésze tea és az égre mered. Te? Büntetésben. Döbbenet! «- Hogy valami rosszat csináltam? Nem. Hanem hogy elkaptak. ;) Szomorúan elnevetem magam. «• Jó éjt. ■® Szép álmokat.

FELSZABADULÁS /// 153

A falon lógó óra szerint háromnegyed tizenkettő van. Hosszú lesz ez az éjszaka. Kihajtom a listámat az ölembe és figyelem, ahogy a következő óra folyamán a nevek egyenként alszanak ki rajta.

154 /// V1CTOR1A SCHWAB

TIZENNYOLC

H

AJNALI ÖTKOR TÖRTÉNIK.

Először azt hiszem, hogy csak egy újabb név az, de hamarosan rájövök, hogy nem. Egy üzenet az. Egy idézés. A szavak felírják magukat az archívumi papírra. Kérem, jelentkezzen az- Arcívumban. — - A Tudom, hogy mit jelent az A. Agatha. Csak idő kérdése volt. Még úgy is, hogy Wesley takarít utánam a Sikátorban, a rendőrökkel történt incidenst nem tudja eltitkolni, sem ezt. Vajon Eric mondta el neki, hogy itt vagyok? Ha Agatha tudja, akkor azt is tudja, hogy nem jelenhetek meg a hívására. Vajon erre számít? Ha valaki nem jelenik meg az Archívumban, az függelemsértésnek minősül. Még valami, amit felhozhatnak ellenem. Már tizenhetedik alkalommal olvasom újra az üzenetet és próbálom eldönteni, mit tegyek, amikor kinyílik az ajtó és Dallas lép be. Kényszerítem magam, hogy összehajtsam a papírt és eltegyem, miközben ő jó reggelt kíván, bemutatkozik a szüleimnek, majd megkéri őket, hogy kint várakozzanak. Ezek után leül az ágyam melletti székbe. - Szörnyen nézel ki - mondja, ami számomra meglehetősen szakszerűtlen kezdetnek tűnik, de legalább pontos. - Nem tudtam aludni - felelem. - Ugye ma hazaengednek? - kérdezem, és próbálom elfedni, mennyire szeretnék már kikerülni. - Nos - szól Dallas, és hátrahajtja a fejét. - Feltételezem, hogy ez rajtam múlik. Szeretnél beszélgetni?

152 /// V1CTOR1A SCHWAB

Nem válaszolok. - Azért nem kedvelsz, mert az utadban állok - kérdezi —, vagy mert terapeuta vagyok? - Nincs semmi bajom magával - felelem nyugodtan. - De mindkettő igaz rám - jegyzi meg Dallas. - És a legtöbb ember általában egyiket sem szereti. - Én a kórházakat nem szeretem — magyarázom. - Amikor a családom utoljára kórházban járt, az azért volt, mert a kisöcsémet halálra gázolták iskolába menet. És nem szeretem a terapeutákat, mert az anyámé azt mondta neki, hogy dobja ki az öcsém holmijait. Hogy így tovább tudjon lépni. - Nos - feleli Dallas -, attól tartok, anyád terapeutája és én nem jönnénk ki jól egymással. - Ez szolid taktika - mondom. Dallas felvonja a szemöldökét. - Tessék? - Az ellenségem ellensége a barátom. Ez jó megközelítés. - Köszönöm - szól vidáman. - így sok mindent megúszol, nem? A hárítással. A karomat borító kötést piszkálom. A kisebb vágások szépen gyógyulnak. A legtöbb ember amúgy is inkább magáról szeret beszélni. Dallas elmosolyodik. - Kivéve a terapeutákat. Nem úgy viselkedik, mint egy agyturkász. Nem jön azzal, hogy „Milyen érzéseket vált ez ki belőled?” vagy „Erről mesélj még” vagy hogy „Szerinted miért van ez így?” Olyan vele a beszélgetés, mint egy tánc vagy kézitusa: mozdulatok, megszólalások és reakciók kombinációja. A tekintete a karomra siklik. Levették a kötést, hogy a seb levegőzhessen. - Ez fájdalmasnak tűnik. - Rémálom volt - szólok óvatosan. - Azt hittem, valaki más csinálja ezt velem, és amikor felébredtem, még mindig ott volt. - Ez elég veszélyes verziója az alvajárásnak. Dallas hangja könnyű, de nincs benne gúny. - Nem vagyok bolond - suttogom. - Ez meg sem fordult a fejemben - mondja. - De beszélgettem a szüléiddel Papiról és Benről, és erről az egészről, és úgy tűnik, hogy a korodhoz képest meglehetősen sok trauma ért. Te is így látod? Hogy így látom-e? Papi halála. Ben meggyilkolása. Owen támadása. A Wesleyt ért támadás. Carmen merénylete. Archívumi titkok. Archívumi hazugságok. Erőszakos Történetek. A semmi. Számtalan sebhely. Törött csontok. Testek. Kiesett pillanatok. Rémálmok. Ez.

FELSZABADULÁS /// 155

Bólintok. - Néhány ember trauma hatására összeomlik - mondja. - Mások pedig páncélt építenek. És szerintem te valami egészen elképesztő páncélt alakítottál ki, Mackenzie. De ahogy tegnap este is mondtam, ez nem mindig védhet meg önmagadtól. - Előrehajol. - Mondani fogok valamit, és azt akarom, hogy nagyon figyelj, mert elég fontos. Kinyújtja a kezét, finoman az enyémre teszi, és a zaja olyan, mint egy motoré, halk és zümmögő és szakadatlan. Nem húzódom el. - Teljesen rendben van, ha nincs rendben az ember - mondja. - Amikor keresztülmentél bizonyos dolgokon - bármik legyenek is azok és nem engeded meg magadnak, hogy ne legyél jól, akkor csak rontasz a helyzeten. A problémáink szétszaggatnak bennünket, ha megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni őket. Figyelmet követelnek, mert erre van szükségük. Most pedig, rendben vagy? Mielőtt még észbe kapnék, a fejem egük oldalról a másikra fordul. Dallas halványan elmosolyodik. - Látod? Olyan nehéz volt ezt beismerni? Kissé megszorítja a kezemet, a tekintetem pedig az ujjára téved. Megdermedek. Dallasnak bemélyedés van a gyűrűs ujján. - Elváltam - mondja, amikor elkapja a tekintetem. - Kezdem azt hinni, hogy a nyoma sosem fog elhalványulni. Elhúzódik és a bütykök közötti helyet dörzsölgeti, én pedig kényszerítem magam, hogy lélegezzek, hogy eszembe jusson, hogy normális emberek is hordanak gyűrűt - és hogy a normális emberek is le szokták venni. Emellett pedig Dallas ingujja könyékig fel van tűrve és az alkarján nem látszik alakulati bélyeg. Feláll. - Elengedlek, de csak azzal a feltétellel, hogy tanácsadásra kell járnod a Hyde-ban. Megtennéd ezt a kedvemért? Agatha hívása lyukat éget a zsebembe. - Igen - válaszolom gyorsan. - Persze. Oké. - Biztos benne, hogy ez jó ötlet? - kérdezi anyu, amikor Dallas közli vele a híreket. - Úgy értem, megpróbálta... - Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, asszonyom - mondja Dallas -, de ha meg akarta volna ölni magát, akkor hosszában kezd neki, nem kínlódik itt keresztben. A dolgok jelenlegi állása szerint ő még a közelében sem járt a lényegnek.

156 /// VICTORIA SCHWAB

Anyu elszörnyülködik. Én kis híján elmosolyodom. Az biztos, hogy ez a nő nem Colleen. A nővér újra betekeri a bal karomat, én pedig felveszem az iskolai pólómat és az ujját ráhúzom a kötésre. A jobb tenyeremen lévő tapaszt nem tudom elrejteni, de ez talán még előnyömre is szolgálhat. Eltereli a figyelmet. A tegnap esti önsajnálat legnagyobb része már elmúlt, és most arra kell koncentrálnom, hogy elegendő ideig életben maradjak ahhoz, hogy megtaláljam, ki próbál gyanúba keverni. Owen még nem nyert, gondolom, és aztán emlékeztetem magamat, hogy ezt nem Owen csinálta. Én csináltam. Talán Dallasnak igaza volt. Talán tényleg nem szabad tovább tagadnom, hogy megtörtem, és helyette inkább meg kell találnom a darabokat. Ami Dallast illeti, ő kifelé menet tiszteleg és annyit mond, hogy engedjek a páncélból. A nővér, aki összevarrt és bekötözött, meglepettnek tűnik, hogy Dallas elenged, de nem kérdőjelezi meg a döntést - csak ledarálja, hogy kell tisztán tartani a sebet, és elmondja a szüleimnek, hogy tartsák rajtam a szemüket és ügyeljenek rá, hogy pihenjek egy kicsit. Odahajol anyámhoz, és megosztja vele a gyanúját - elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam -, mely szerint én egyáltalán nem is aludtam. Nagyszerű. A kórház előcsarnokában vagy a parkolóban nincs nyoma Ericnek vagy Sakónak, és elkeseredetten döbbenek rá, hogy csak az ő arcukat ismerném fel. Tudom, hogy az Alakulat egy tagja nyitotta meg az űrt, de nem tudom, hogy melyik. Az Archívum elszeparáltan tartja a tagjait - mindegyikük egy sziget -, de ez azt jelenti, hogy még arról sincs fogalmam, hány alakulati tag van a fiókunkban, nemhogy arról, hogy néznek ki. - Gyere, Mac - szól apu, és rádöbbenek, hogy ott állok a járdán és az utcát bámulom. Hazafelé úton érzem, ahogy újabb betűk kaparásznak a zsebemben, és mire visszaérünk a Coronadóba, az idézés újra megjelent a lapon, a betűk pedig sötétebbek, mintha valaki erősebben nyomta volna a tollat a lapra. Megfordítom a lapot, és azt írom, nem áll módomban megjelenni, majd látom, ahogy a betűk beleivódnak a papírba. Választ várok, kegyelmet, de csak az eredeti idézés írja magát újra a lapra. Az üzenet világos, de nem csukhatom be a szobám ajtaját vagy nem mehetek ki a fürdőszobába kíséret nélkül, nemhogy még kiszökjek az Archívumba egy jó kis régimódi kihallgatásra. Most még az iskolát sem használhatom kifogásként, mivel szombat van. Amikor megkérdezem, hogy elmehetek-e sétálni, hogy szívjak egy kis friss levegőt, anyu úgy néz rám, mint akinek elment az esze.

FELSZABADULÁS /// 157

És talán el is ment, de miután a nehéz, rám tespedő csönd ellenére egy órán át próbáltam házit csinálni, nem bírom tovább elviselni. Megtörök és írok Wesleynek. Ments meg.

Anyu fel-alá járkál, apu pedig végül megadja magát és leküldi a kávézóba, hogy dolgozza le a stressz egy részét. Öt perccel ezután kopogás hallatszik, és Wesley áll az ajtóban egy zacskó péksüteménnyel és egy könyvvel, és hetek óta először önmagának néz ki - mármint nyári önmagának: fekete farmer, kihúzott szemek, felzselézett haj. Amikor apu ajtót nyit, látom, hogy tipródik aközött, amit mondania kell — Látogatók kizárva — és aközött, amit mondani akar - Szia, Wes! Végül annyi jön ki belőle, hogy: - Wesley, nem vagyok benne biztos, hogy ez most jó alkalom. Habár Wes a homlokát ráncolja, és megkérdezi, hogy történt-e valami, azért látom, hogy nem teljesen tudatlan az ügyben. Ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy tudomása van arról a részről, hogy bekasztliztak, de arról nem, hogy önveszélyesség miatt kórházban kötöttem ki. A tekintete bekötött kezemre vándorol, és látom a kérdéseket a szemében. Apu hátranéz az asztalra, ahol én egy csésze kávét dédelgetek és próbálok nem olyan fáradtnak tűnni, mint amilyennek érzem magam, majd így szól: Igazából talán gyere is be. Wesley leül mellém, apu pedig az ajtóban áll és szemmel láthatóan a ; következő lépésről tanakszik magában. - Apu - szólok, és az ép kezemmel megfogom Wesleyét. A rockzene egyenletes ritmusa megtölti a fejem. — Kaphatnánk egy percet? Apu továbbra is ott topog és minket néz. - Nem megyek sehova — ígérem. - Majd én vigyázok, hogy ne kerüljön bajba, Mr. Bishop - mondja Wes. Apu szomorúan elmosolyodik. — Szavadon foglak — mondja. — Én ; lemegyek és megnézem anyut. Tíz percetek van. Amikor az ajtó bezárul, Wes finoman megszorítja az ujjamat, majd elenged. - Megint megsérült a csuklód? - kérdezi, és a másik kezem felé biccent. Megrázom a fejem. — Amber mondta el? - Hogy letartóztattak? Aha. - Nem számít letartóztatásnak, ha nem vesznek nyilvántartásba. Wesley felvonja a szemöldökét. - Egy született bűnöző beszél belőled. Miért kasztliztak be?

158 III VICTORIA SCHWAB

- Ó, ezt a részt nem árulta el Amber? - Ő sem tudta. - Na hát akkor. Emlékszel arra a fickóra, aki Bethany előtt tűnt el? Phillip bíróra? Elmentem, hogy megnézzem a házát, mivel onnan tűnt el. És előfordulhat, hogy nem teljesen törvényes módszerekkel jutottam be hozzá. Wes az asztalra csap. - Betörtél egy tetthelyre nélkülenfl - Örülj neki, Wes, különben mindkettőnket elkaptak volna. - Egy csapat vagyunk, Mac. Az ember nem indul el bűnözni a bűntársa nélkül. Emellett pedig, ha ott lettem volna veled, akkor valószínűleg el sem kaptak volna minket. Őrt állhattam volna az ajtónál és madárhangokat utánzók vagy valami, amikor visszajönnek a zsaruk. És ha el is kaptak volna minket, mesésen nézett volna ki a fotónk a bűnügyi nyilvántartásban. Erre a gondolatra kénytelen vagyok elmosolyodni. - Mondd, hogy legalább találtál valamit. A mosoly leolvad az arcomról. - Találtam - felelem lassan. — Egy űrt. Wesley homloka ráncba szalad. - Nem értem. - Egy űrt. Amilyen a tetőn is van. - Phillip nappalijának közepén? Ennek semmi értelme. Csak úgy kerülhetett volna oda űr, ha valaki csinál egyet. És ahhoz pedig alakulati kulcsra lenne szükség. - Pontosan. — A jó kezemet végighúzom a hajamon és elmondom, hogy törtem be Phillip bíró házába, hogy láttam meg az űr nyomát, és hogy lettek emiatt az emlékek olvashatatlanok. Beszámolok neki arról, hogy Eric és Sako követnek. Elmesélem, mit mondott Roland a bizonyítékról, és hogy tudom, őrültségnek hangzik, de szerintem valaki gyanúba akar keverni. - Szólnod kell erről az Archívumban - mondja. - Tudom. - Tudom. De mit mondjak nekik? Tudom, mennyire nevetségesen hangzik ez az egész. Wesley szemében is látom a kétkedést, pedig ő sokkal megbocsátóbb, mint amilyen Agatha lesz. Nem sétálhatok be oda csak úgy, hogy bejelentsem, újabb áruló lappang közöttük. Azok után nem, ami Owennel és Carmennel történt. Beszélnem kell Rolanddal, de előbb Agathán kell átjutnom. Tudom, hogy nem ignorálhatom örökké a hívását, de mindazok után, amin a szüleim keresztülmentek miattam, nem tűnhetek el szó nélkül. Megfordul a fejemben, hogy esetleg Wesleyt küldöm az

FELSZABADULÁS /// 159

Archívumba a nevemben, de legkevésbé sem akarom, hogy ő is belebonyolódjon ebbe, különösen azok után nem, hogy most már Agatha is érintett. Emellett pedig nem vagyunk igazi társak. Wesleynek nem kellene segítenie nekem. Kemény pillantást vet rám. - És nem érezted szükségét tegnap este, hogy ebből bármit is megemlíts? Egy foszladozó sebtapaszt piszkálgatok a kezemen. - Ez a történet nem igazán adja át magát az sms-műfajnak - mondom. - Emellett pedig egy kissé elfoglalt voltam. Wesley kinyúl, megfogja bekötözött kezemet és finoman végighúzza az ujját a ragtapaszon. - Mi történt, Mac? Elhúzódom és felhajtom a pólóm ujját, hogy lássa a kötést, majd lecsavarom a gézt, és Wes meglátja a tizennégy kis piros X-et. - Ki tette ezt veled? - morogja. Bárcsak lenne egy egyszerűbb válasz erre a kérdésre. Nagy levegőt veszek, néhány másodpercig benntartom, majd végül kimondom: - Én. Értetlenség villan át Wesley arcán, utána pedig aggodalom. Már épp visszahúznám a pólóm ujját, amikor elkapja a kezemet és közelebb húzza a karom. Az ujja a vágás fölött egyensúlyoz. - Nem értem. - Nem akartam ezt tenni - magyarázom. - Az egész álomként kezdődött. Owen ott volt... Nála volt a kés, és aztán én... - Wesley magához ölel. Olyan szorosan tart, hogy az már fáj, hogy a zaja a fejemben lüktet, de nem húzódom el. - Fogalmam sincs, mi történik velem — suttogom az ingébe. Wes épp csak annyira húzódik hátra, hogy rám nézhessen. - Mondd el, hogy segíthetek. Menj el, gondolom. Maradj távol tőlem, és mindattól a rossztól, ami engem kerülget. De elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, nem maradna távol. - Először is megkérhetnéd Ambert, hogy ne kürtölje szét az egész iskolában, hogy letartóztattak. - Nem számít letartóztatásnak, ha nem vesznek nyilvántartásba — visszhangozza Wesley. - Senkinek nem fogja elmondani. - Neked is elmondta. - Mert tudja, hogy én... - Elhallgat. - Hogy te mi? - Tudja, hogy törődöm veled - feleli Wes. — Egyébként pocsékul nézel ki. Aludtál te egyáltalán, mióta... Megdörzsölöm a szemem. - Nem tudok. - Nem maradhatsz fent örökké, Mac. - Tudom... de félek. - Papi megtanította, hogy sose mondjam ki ezt a szót. Úgy gondolta, ha kimondjuk, azzal félig már meg is adtuk magunkat. Most

160 III VICTORIA SCHWAB

azonban a vallomásom itt lebeg köztünk. A levegő megáll és összesűrűsödik, én pedig érzem, ahogy a páncélom egyre repedezik. Wes feláll az asztaltól. Önt magának egy csésze kávét és a pultnak támaszkodik. - Oké - szól. - Ha rendíthetetlen vagy abban, hogy ébren akarsz maradni, akkor segíthetek. De ez - és az asztalon szétterített matek- és irodalomkönyvekre mutat - nem lesz jó. - Kitúrja a fiziológia könyvet a kupac aljáról és huncut mosolyt villant rám. - Ez lesz az. Mire apu visszatér, Wesnek sikerült beborítania magát jelentős számú post-it cédulával, amelyek mindegyike más-más izmot jelöl. (Nem volt szívem megmondani neki, hogy most a véráramlást tanuljuk.) Apu egyetlen pillantást vet rám és majdnem elmosolyodik. És amikor Wes megpróbál féltucat sárga cetlit ragasztani a háta közepére, annyira nevetni kezdek, hogy a mellkasom is belefájdul, és egy időre megfeledkezem arról, mekkora bajban vagyok és milyen fáradt vagyok és mennyire fáj a karom. Alkonyaiig bírom, de még Wesley segítségével is érzem, hogy kezdek lankadni. Anyu időközben hazatért, és leplezni sem próbálja, hogy árgus szemekkel figyel bennünket. Minden egyes ásításnál elmondja, hogy le kellene feküdnöm. Elmondja, hogy aludnom kell. De nem lehet. Dallas azt mondta, hogy szembe kell néznem a problémáimmal, de egyszerűen nincs most erőm újabb rémálommal szembenézni. Különösen most, hogy tudom, milyen kárt tudok okozni magamnak. És talán másoknak is. Inkább lennék kimerült ébren, mint veszélyben alvás közben, úgyhogy elhessegetem az aggodalmait és kinyitok egy üdítőt. A doboz félúton jár a szám felé, amikor anyu elkapja a kezemet és megtölti a fejem éles, nyugtalan zajával, miközben kifeszegeti az ujjaim közül a dobozt és egy pohár vizet tesz a helyére. Felsóhajtok és belekortyolok a vízbe. Anyu Wesnek adja a kólát, aki elköveti azt a hibát, hogy ásít egyet, miközben elveszi. - Haza kellene menned - mondja neki anyu. - Későre jár, és apád minden bizonnyal aggódik, hogy merre jársz. - Ezt kétlem - mormogja Wesley, majd hozzáteszi: - Tudja, hogy itt vagyok. - Anyu - mondom, miután megittam a vizet -, Wes segít a tanulásban. - És apád azt is tudja, hogy itt vagy itt? - feszegeti tovább anyu és rólam tudomást sem vesz. - Vagy azt hiszi, hogy fent vagy Jillel? Wesley homloka ráncba szalad. - Őszintén szólva nem hinném, hogy érdekli. - A szülőket mindig érdekli az ilyesmi - csattan fel anyu.

FELSZABADULÁS /// 161

- Drágám - néz fel apu a könyvéből. Mind beszélnek, mind a hárman, de a szavak kezdenek összefolyni a fülemben. Épp arra gondolok, milyen fura is ez, amikor a látásom is elhomályosul. A szoba meginog, én pedig belekapaszkodom a pultba. - Mac? - ér el hozzám Wes hangja. - Jól vagy? Bólintok és leteszem a poharat; vagy legalábbis le akarom tenni, de pult nem ott van, ahol gondoltam, a pohár pedig a földre zuhan. Szilánkokra törik. A hang távoli. Először azt hiszem, hogy megint kezd kiesni az idő, de az mindig gyorsan történik, ez pedig lassú, mint a szirup. - Mit művelt? - kiáltja Wes, de nem hiszem, hogy hozzám beszél. Behunyom a szemem, de az se segít. A sötétben a világ még jobban imbolyog. - Az orvos azt mondta, hogy... Minden más távoli. - Allison - dörgi apu. Kínkeservesen kinyitom a szemem. - Hogy tehetted... És aztán kimegy alólam a lábam, és érzem, ahogy Wesley karja és zaja körülölel, mielőtt még elsötétülne a világ.

162 /// VICTORIA SCHWAB

TIZENKILENC

E

LŐSZÖR MINDEN SÖTÉT ÉS NÉMA.

Sötét és néma, de nem békés. A világ valahogy egyszerre tűnik üresnek és nehéznek is, lehúz a semmi, leszorítja kezem-lábam. És aztán apránként visszatérnek a részletek, felszállnak, kiemelkednek, beborítanak. A nyílt tér. A zakatoló szívem. És Owen hangja. - Nincs hová futni. És aztán a sötétség abszolút feketeségből éjszakává halványul, a semmiből a Coronado teteje lesz. A vízköpők labirintusán rohanok keresztül, és hallom Owent a hátam mögött, a léptei hangját, a fém csikorgását a kövön, ahogy végighúzza a kést a szobrokon. A tető minden irányban megnyúlik a végtelenségig, vízköpők vannak mindenhol, én pedig futok. És már belefáradtam. Meg kell állnom. Abban a pillanatban, ahogy ez a gondolat fejbe kólint, megtorpanok. Ég a tüdőm és sajog a karom, és ahogy lenézek, meglátom a teljes szót T Ö R Ö T T — véres, csontig hatoló betűkkel belemetszve a karomba, könyöktől csuklóig. A zsebeimben kutatok, és találok is egy darab rongyot, és már majdnem rátekertem a karomon lévő vágásokra, amikor rádöbbenek, milyen csend lett a tetőn. A lépések megálltak, a fémes csikorgás abbamaradt, csak a szívverésemet hallom. És aztán a kést. Épp időben fordulok meg ahhoz, hogy lebukjak Owen pengéje elől,

FELSZABADULÁS /// 163

ahogy végigszánt a levegőn, és néhány kétségbeesett lépésnyi távolságot vonok kettőnk közé. A vízköpők elmozdultak, hogy falakat formázzanak, amelyeken egyetlen rés sincs, ahol átjuthatnék rajtuk: nincs menekvés. És ez így rendben is van, mert nem menekülök. Owen újra lecsap, de elkapom a csuklóját és erősen megcsavarom, a kés pedig az ő kezéből az enyémbe csúszik. Ezúttal nem tétovázok. Ahogy Owen szabad keze a nyakam után kap, belevágom a pengét a gyomrába. Megakad a levegő a torkában, én pedig azt hiszem, hogy végre vége van hogy végre megcsináltam, legyőztem, és minden rendben lesz. Hogy rendben leszek. És aztán lenéz rám, arra a helyre, ahol a kezem találkozik a késsel, és ahol a kés találkozik a testével. Az enyémhez emeli a kezét és ott tartja a kést, markolatig benyomva a testébe, és mosolyog. Mosolyog, ahogy a haja feketévé változik, a szeme mogyoróbarna lesz, a teste pedig valaki másé. — Ne! — kiáltom, miközben Wesley Ayers felnyög és rám dől, miközben a vér eláztatja az ingét. — Wesley. Wesley, kérlek, kérlek, ne... - Megpróbálom megtartani, de mindketten térdre rogyunk a hideg betonon, és érzem, ahogy a sikítás kitörni készül a torkomból. És aztán történik valami. Wesley zaja - az a különös, kaotikus dübörgés - vízként áramlik be az álmomba, elborít mindkettőnket és a tetőt, és megtölti a teret, amíg minden halványulni és oszlani nem kezd. Új fajta sötétségbe löknek, ami meleg és teljes és biztonságos. És aztán felébredek. Az éjszaka közepén járunk, Wesley keze pedig az enyémbe fonódik. Egy széken ül az ágyam mellett, előrerogyott, fejét pedig szabad kezére hajtotta a takarómon. Kis híján elhúzódok, amikor eszembe jut az emlék, ahogy összerogyott a betonon. De itt, most, amikor a keze meleg és élő és az enyémbe fonódik, az a jelenet a háztetőn olyan, mintha csupán álom lett volna. Egy rémséges álom, de álom - ami máris halványul, ahogy Wesley zaja a szokásosnál lágyabban és folyamatosabban mos át rajtam, de még mindig elég hangos ahhoz, hogy minden mást elcsendesítsen. A fejem még mindig ködös, és a rémálom előtti órák először csupán villanásokban csordogálnak vissza. Anyu, ahogy a kezembe nyomja a vizet. Az eldőlő szoba. Az összetört pohár.

164 III V1CTORIA SCHWAB

Wesley karja, ahogy köréin fonódik. Lenézek rá, ahogy a takaróra hajtott fejjel alszik. Fel kellene keltenem. Haza kellene küldenem. Kihúzom a kezem az övéből, és egy pillanatra megmoccan, elég időre kirángatja magát az álomból, hogy valamit motyogjon a viharról. Aztán újra elcsendesedik, a légzése halk és egyenletes. Én meg csak ott ülök, nézem, ahogy alszik, és újabb arcát fedezem fel: a páncél nélkülit. Úgy döntök, hogy hagyom aludni, és már épp visszafeküdnék, amikor meghallom: valaki van a szobámban a hátam mögött. Mielőtt még megfordulhatnék, egy kar fonódik a vállam köré, és egy női kéz zárul a számra. A zaja belecsapódik a fejembe, csupa fém és kő, és ahogy a szorítása erősödik, csak arra tudok gondolni, hogy kegyetlen embernek kell lennie annak, aki így hangzik. Úgy képzelem, Owen is valahogy így hangozhatott, amikor még életben volt, mielőtt még rendszerezték volna az életét, a zaját pedig felváltotta volna a csend. Amikor előrehajol, hogy a fülembe suttogjon, a szemem sarkából észreveszem a fekete szempár fölé lógó kékes-fekete frufrut. Sako. - Ne sikíts, kis Őrző - súgja, miközben hátraránt az ágyból és talpra állít. Nem akarjuk felébreszteni a barátodat. Elveszi a kezét a számtól, a karját a vállamról, én pedig felé fordulok a sötétben. - Mégis mi a fenét keres itt? - sziszegem szinte hangtalanul, miközben kissé még mindig kába vagyok attól, amit anyu a vizembe kevert. - Higgy nekem - mormolja Sako, miközben elkapja a karom és átvonszol a szobán. - Ezer másik helyen szívesebben lennék most. - Akkor menjen innen - köpöm, és kirántom magam a szorításából. Magának nem Történeteket kellene vadásznia? - Hát nem jöttél még rá, kis Őrző? - mondja, és alakulati kulcsát a szekrényajtómba illeszti. - Mi embereket vadászunk az Archívumnak. Ezeknek csak egy része Történet. Alig van időm levenni a gyűrűmet, mielőtt Sako elfordítja a kulcsot, kinyitja az ajtót és belök a sötétbe.

Ili AGATHA MÁR VÁR.

Krémszínű kabátjában a központi asztal mögött ül, vörös haja tökéletesen omlik az arca köré. Egyik kesztyűs kezével úgy lapozgat a főkönyvben, mintha az egy magazin lenne, míg Roland mereven és sápadtan áll mellette. A figyelme azonnal rám irányul, amint Sako bevonszol, Agatha azonban továbbra is a

FELSZABADULÁS /// 165

hatalmas könyv lapjaival játszadozik. - Látod, Roland? - mondja, ahogy a nehéz papír meggyűrődik az érintése alatt. - Mondtam, hogy Sako majd megtalálja. Sako alig észrevehetően bólint. A keze még mindig satuként szorítja a vállamat, de most semmi sem szűrődik át a tapintásával. Az Archívum néma szűrője körülvesz bennünket. Itt csak a Könyvtárosok tudják elolvasni az embereket. - Aludt — mondja Sako. — Egy fiúval. Agatha felvonja a szemöldökét. - Annyira sajnálom, hogy megzavartam — mondja azon a tejes hangon. - Semmi probléma - szűröm a fogaim között. - Jöttem volna hamarabb is, de gyengélkedtem és nem tudtam az ajtóim közelébe jutni. — Csak az Alakulat tud minden ajtót archívumi ajtóvá változtatni. Sakóhoz fordulok. - Kösz a fuvart. Sako sötéten elmosolyodik. - Szóra sem érdemes. Roland tekintete a jobb kezemet és csuklómat borító kötésre szegező- dik - A másik karomat kellene csak látnia, gondolom -, és akkor sem néz máshová, amikor Agatha halkan becsukja a főkönyvet és felemelkedik. - Ha megbocsátotok, azt hiszem, itt az ideje, hogy Mackenzie és én elcsevegjünk egy kicsit. - Engedélyt kérek, hogy jelen legyek — mondja Roland. - Engedély megtagadva - szól Agatha közömbösen. - Valakinek az asztalnál is maradnia kell. És Sako, kérlek, te ne menj még. Előfordulhat, hogy szükség lesz rád. - Agatha az egyik ajtónállóra int. - Te velem jössz. Megdermedek. - Igazán nem hinném, hogy erre szükség van — szól Roland, ahogy az egyik fekete ruhás alak előrelép. Most először látom bármelyiket is mozogni. - Remélem is, hogy nem - mondja Agatha -, de az embernek mindig készenlétben kell állnia. Az asztal mögötti nyitott ajtó felé fordul, én pedig kétségbeesetten igyekszem összeszedni a gondolataimat, ahogy utána indulok. Roland menet közben elkapja a vállamat. - Ne adjon neki engedélyt - súgja, mielőtt még az őr átlökdösne az ajtón. Mezítláb haladok át az Archívum átriumán, előttem Agatha kabátjának fehérsége, mögöttem az őrszem köpenyének feketéje, és most először érzem rabnak magam. Ahogy lefordulunk az egyik folyosóra, futólag megpillantom Patricket, amint az egyik polcsor szélén áll. A tekintete követ minket - kíváncsi, de egyébiránt kifürkészhetetlen. Agatha bevezet egy helyiségbe, amelyben polcok nincsenek, csak két szék.

166 III VICTORIA SCHWAB

- Foglaljon helyet — mondja, és az egyik székre int, ő pedig leül a másikra. Míg habozok, az őrszem lenyom a székre. A keze továbbra is a vállamon marad és a helyemen tart, míg Agatha azt nem mondja, hogy „erre nem lesz szükség,” mikor is az őr hátralép. Érzem, ahogy utána árnyékként dereng a szék mögött. - Miért vagyok itt? - kérdezem. Agatha keresztbe teszi a lábát. — Közel egy hónap telt el az utolsó találkozásunk óta, Miss Bishop. Úgy véltem, ideje egy kis kontrollnak. Miért? — kérdezi, ahogy ártatlanul oldalra billenti a fejét. - Ön szerint mi más oka lehet, hogy hívattam? Űrt érzek a gyomromban, ahogy Agatha a kabátja zsebéből előhúz egy kis fekete noteszt, és kis sóhajjal kinyitja. - Mielőtt nyilvánvaló módon nem sikerült megjelennie a hívásomra... Lenyelem a késztetést, hogy közbevágjak, hogy a szemére vessem, hogy ő is nagyon jól tudta, hogy nem jöhettem. - ... összeállítottam egy meglehetősen aggasztó listát bizonyos szabálytalanságokról - mondja, és kesztyűs kezének egyik ujját végighúzza a lapon. - Éjszakákat töltött az Archívumban. - Rolandtól kaptam kiképzést. - Két embert támadott meg az Odakiben. - Ők támadtak meg engem. Én csupán megvédtem magam. - És az Archívumnak kellett feltakarítania ön után. - Nem én kértem erre az Archívumot. Agatha felsóhajt. - Letartóztatták, amiért betört egy bűnügyi helyszínre? - Nem vettek nyilvántartásba. - És akkor mi van az Archívumhoz szorosabban kapcsolódó bűntettekkel? - veti fel Agatha. - Mint például, hogy nem sikerült visszahoznia Történeteket. Kinyitom a számat, de Agatha feltartja a kezét. - Ne sértsen meg azzal, hogy azt állítja, maga hozta vissza azokat az elveszett lelkeket, Miss Bishop. Merő véletlenségből tudom, hogy Mr. Ayers kulcsát használták a Visszavételben az ön területén. Az az egyszerű tény, hogy ön elhanyagolta a munkáját. - Sajnálom. Gyengélkedtem.

FELSZABADULÁS /// 167

- Ó, tudom én. Kórházban volt. Önkezűség miatt. - Agatha töprengve megkocogtatja a papírt. - Érti, hogy miért találom mindezt olyan problémásnak? - Nem az van, amire... - Ez egy nagy feszültséggel járó munka, Miss Bishop. Tisztában vagyok ezzel. Az elme legalább annyi sebhelyet hordoz, mint a test. Ugyanakkor az elme a titkainkat is megtartja. Egy gyenge elme fenyegetést jelent az Archívum számára. Ezért módosítjuk azokat, akik távoznak. És azokat, akiket felmentünk a szolgálat alól. - Agatha tekintete az enyémbe kapcsolódik. - Most pedig mondja el, mi történt? Mély levegőt veszek. A legtöbb ember ezt csinálja, mielőtt hazudik - ez egy szinte automatikus fizikai előkészület és az egyik olyan, amelyet a legnehezebb elhagyni -, de ügyelek rá, hogy még azelőtt kifújjam, hogy belekezdenék a történetbe, és remélem, hogy a tétovázásom inkább zavarnak tűnik. És aztán kinyújtom a jobb karomat. Az üvegtől származó vágások nem mélyek, de gondoskodtam róla, hogy ne látsszanak, a kötés pedig az egész csuklómat beborítja. - Múlt hónapban - kezdem -, amikor megpróbáltam megállítani Owent, ő eltört néhány csontot a csuklómban. - Visszagondolok a fiziológia tankönyvre. Elroppantotta az orsócsontot, és összezúzta a sajkacsontot, a holdascsontot és a háromszögletű csont egy részét. - Rámutatok mindegyik csont viszonylagos helyére. — Az utolsó kettő nem gyógyult meg rendesen. Volt néhány apróbb csontdarab, amelyek nem forrtak össze. Mindig útban voltak, így megtettem, ami tőlem tellett, hogy eltávolítsam őket. - Agatha tekintete a csuklómat borító kötésre téved, ahogy előrehajol. Pontosan ezt akarom, hogy a kezemre koncentráljon. A másik karomon lévő kötésről nem kell tudnia. - Miért nem ment kórházba? - kérdezi. - Nem akartam, hogy a szüleim aggódjanak. - Akkor miért nem mutatta meg Patricknelíl - Nem ő a legnagyobb rajongóm - felelem -, és úgy gondoltam, én magam is el tudom intézni. De attól tartok, hogy ha tinédzser az ember, valahogy mindig észreveszik, ha kést emel magára. Agatha arcán szomorú mosoly jelenik meg, és már kezdem azt hinni, hogy tényleg bevette a hazugságomat, amikor így szól: — Gyűlje fel az ingujját. Tétovázok, és ez a pillanatnyi habozás elegendő, hogy eláruljon. Agatha feláll, és már én is felemelkednék, de az őr a széken tart, miközben Agatha előrehajol és felhúzza az ingujjamat - nem a jobbat, hanem a balt ami alól előbukkan az alkaromra tekert kötés. - Mondja csak - szól Agatha, miközben finoman végighúzza ujját a

168 /// V1CTORIA SCHWAB

ragtapaszon -, ebbe a karjába is átvándoroltak a csontdarabok? - Megtudom... De felemeli az ujját, hogy elcsendesítsen. - Egyszer megkérdeztem - mondja -, hogy akar-e emlékezni mindarra, ami magával történt. Megadtam az esélyt a felejtésre. Attól tartok, hogy ezzel kapcsolatban hibát követtem el. A gyenge elmékben lakozó rossz emlékek olyanok, mint a rothadás. Elterjednek és mindent tönkretesznek. Belekapaszkodom a székbe, még úgy is, hogy ettől fájdalom nyilall a karomba. - Biztosíthatom róla, Agatha, hogy nem mentem tönkre. - Nem - feleli -, de előfordulhat, hogy törött. Megrándulok. — Nem vagyok az. Hinnie kell nekem. - Voltaképpen - mondja, és elkezdi lerángatni egyik fekete kesztyűjét nem kell. Hiszen saját szememmel is láthatom. Az őr szorítása erősödik a vállamon, és Roland hangja áramlik a fülembe. És ha egyszer hozzáfér az elméjéhez, bármi, amit ott talál, felhasználható maga ellen. Ha alkalmatlannak találnák, akkor módosításra ítélnék. .. . Ne adjon neki engedélyt. - Nem - szólok, és hangomból túlcsordul a pánik. — Nem teheti. Agatha megáll, a szeme résnyire szűkül. - Tessék? - Nem adok rá engedélyt - mondom, és emlékeztetem magam, hogy ez a törvény, még akkor is, ha öngyilkosságnak hangzik. Agatha hamis melegsége szertefoszlik, és hideg tekintettel méreget. - Megtagadja a hozzáférést az elméjéhez. - Ez nem kérdés. Ez kihívás. Bólintok. - Jogomban áll. - Csak a bűnösösök hivatkoznak az ötödik cikkelyre, Miss Bishop. Erősen tanácsolom, hogy ezt gondolja át újra. De nem tehetem. Kiválasztottam az utam, neki pedig tiszteletben kell tartania. Nem bánthat, legalábbis most nem. Lehet, hogy ez csupán átmeneti haladék, de akkor is jobb, mint egy végleges ítélet. Lehúzom az ingujjamat a kötésre, Agatha pedig tagadásként értékeli a gesztust - amiben igaza is van. Az őr visszahúzza a kezét a vállamról, és már épp felállnék, amikor Agatha így szól: - Még nem végeztünk. - A gyomrom bukfencet vet, ahogy Agatha megkerüli a székét és kesztyűs kezével belekapaszkodik a támlába. - Még mindig nem magyarázta meg a tetthelyet, illetve hogy mit keresett ott. Hazudj, hazudj hazudj lükteti a szívem. De a hazugságnak olyan gyorsnak kell lennie, mint az igazságnak, és a tény, hogy újra haboztam, nem fog eladni egy kitalált magyarázatot. Agatha rögtön átlát majd rajta. Ha eddig jégen álltam, akkor a visszautasításommal repedéseket vágtam benne. - Valakit elraboltak, akivel korábban találkoztam - mondom, és a szavak

FELSZABADULÁS /// 169

túl óvatosan bukkannak elő. - Úgy gondoltam, talán én láthatok majd valamit, amit a rendőrök nem vettek észre. A férfi, Gregory Phillip az otthonából tűnt el. A szobát, amelyben az emberrablás történt, felforgatták, a rendőrség pedig semmilyen nyomot nem talált. Nem tudták értelmezni a bizonyítékot, nem tudtak rájönni, hogyan tűnt el a fickó. Mert ők nem is láthatták. De amikor betörtem, én tisztán láttam. - Mit látott, Miss Bishop? - Valaki létrehozott egy űrt. Agatha szeme összeszűkül. - Ez - mondja - egy nagyon súlyos vád. Valóban az. Űrt csak alakulati kulccsal lehet nyitni, és csupán az Alakulat tagjai kapnak alakulati kulcsot, Agatha pedig személyesen felel a fiók minden tagjáért, legyenek akár Őrzők, akár alakulati tagok. Ezért inkább az kellene, hogy foglalkoztassa, hogy ki áll emögött, nem pedig az, hogy engem sarokba szorítson. - Megértem a helyzet komolyságát... - Valóban? - kérdezi, és előrelép. - Valóban felfogja, hogy mivel vádaskodik? Az űr egy szakadás a világ szövetén. Minden alkalommal, amikor létrejön egy, mind az Odaki, mind pedig az Archívum veszélybe kerül. Mint ilyen, az űr szándékos létrehozása módosítással büntetendő. És maga úgy véli, hogy az Alakulat egyik tagja szembeszegülne az Archívummal szembeszegülne velem — és létrehozna egy ilyen szakadást az Odakiben, csak azért, hogy eltüntessen egy embert? - Hármat - javítom ki. - Három eltűnés történt az elmúlt hét során, és úgy hiszem, minden esetben űrt hoztak létre. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az Alakulat maga felelős ezért. Azt hiszem, hogy valaki az Archívumból utasította őket. - És miért tenne ilyet bárki is? - Azt hiszem - Istenem, őrültnek hangzók; alig bírom magamból kipréselni a szavakat hogy valaki be akar sározni engem. - Agatha szemöldöke felszökik, miközben hozzáteszem: - Minden áldozattal találkoztam, mielőtt eltűntek volna. - És mégis ki akarta magára terelni a gyanút? - kérdezi Agatha, hangjából csöpög a lenézés. - Vannak olyan archívumi tagok - felelem —, akik nem értenek egyet az ön korábbi döntésével. Olyanok, akik nem helyeslik, hogy továbbra is szolgálatot teljesítek. Agatha felsóhajt. - Tökéletesen tisztában vagyok Patrick maga iránt táplált ellenérzéseivel, de őszintén azt hiszi, hogy ő megszegné az Archívum törvényeit, csak azért, hogy magát eltávolítsák?

170 /// VICTORIA SCHWAB

Tétovázok. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt hiszem. Könnyű volt azt hinni, hogy utánam küldte Ericet, hogy bizonyítékot szerezzen, de azt már nehezebb elhinni, hogy őmaga tenné oda azt a bizonyítékot. - Nem tudom - felelem, és igyekszem nem meginogni. - Csak azt mondom, amire rábukkantam. - Minden bizonnyal téved. - Tudom, hogy mit láttam. - Hogyan tudhatná? - veti ellen Agatha. - Az űr sosem látható igazán. Csupán rossz érzése volt, úgy vélte, hogy a tekintete lesiklik a levegő egy darabkájáról, és azt feltételezte... - Leolvastam a falat. Az űr keletkezését körülvevő emlékek mind tönkrementek. Kitörlődtek. Agatha a fejét rázza. - Még akkor is, ha űr volt ott, honnan tudjam, hogy nem maga a felelős érte? Van fogalma arról, mennyire ritka egy, a semmibe nyíló ajtó? A maga neve már így is összekapcsolódott eggyel... - A munkámat végeztem. - .. .és most itt van ez. Maga mondta, hogy három eltűnés történt és mindhármukkal találkozott. - Nincs alakulati kulcsom. - Volt egy másik, nemde? A tetőn? Az, amelyik az áruló Történeté volt? Azzal mi történt? Az agyam felpörög. - Beszippantotta a semmi — felelem —, Owennel együtt. - Milyen kényelmes kifogás. - Hazudhattam volna, Agatha - felelem, és igyekszem nyugodt maradni —, és mégsem tettem. Elmondtam az igazat. Valaki szembeszegül magával. Szembeszegül az Archívummal. - Úgy véli, hogy én hagynám, hogy ilyen bűntények és összeesküvések történjenek egyenesen az orrom előtt? Megdermedek. - Minden tiszteletem, de alig egy hónapja egy Könyvtáros azt tervezte, hogy szabadon ereszt egy zárolt Történetet az Odakiben és belülről tesz tönkre egy teljes fiókot, és kis híján sikerrel is járt. És mindezt az Archívum orra előtt. Agatha egy villanás alatt rajtam van, a székhez szegez, körmei sérült alkaromba vájnak. Könnyek égetik a szememet, de visszaszorítom őket és küzdők a szédítően sötét eszméletlenség ellen. - Melyik a valószínűbb? - kérdezi, hangja halk morgás. - Hogy az Archívum egyik tagja maga ellen szervezkedik — személyes ellentétből vagy

FELSZABADULÁS /// 171

megtorlásként, kitalál valamiféle szövevényes tervet, hogy magát alkalmatlannak találják, ami árulással lenne egyenértékű -, vagy hogy magának egyszerűen csak tévképzetei vannak? Néhányszor reszketve levegőt veszek, miközben fájdalom lángol a bőrömön. — Tudom, hogy... nem akar... nekem hinniAgatha körmei a karomba vájnak. - A pozícióm nem azon alapszik, hogy mit akarok elhinni, Miss Bishop. Igazságra és logikára épül. Ez egy rendkívül összetett gépezet, amelynek működtetéséért én is felelek. És amikor egy törött alkatrészre bukkanok, az én munkám, hogy megjavítsam vagy kicseréljem, mielőtt még más alkatrészek is elromlanának miatta. Ezzel elenged és elfordul. - Én nem vagyok törött - szólok halkan. - Vagy legalábbis ezt állítja. És mégis őrültségek jönnek ki a száján. Igazam van - szól, ahogy visszafordul hozzám —, amikor azt feltételezem, még mindig nem hajlandó hozzáférést biztosítani az elméjéhez? Hogy ezzel a váddal él az Archívum ellen, az Alakulat ellen, ellenem, és mégis megtagadja előttem a lehetőséget, hogy ártatlannak vagy bűnösnek találjam magát azokban a vádakban, amelyeket a magát körülvevőkre testált? Émelyegni kezdek. Ha az elméletem hibás, akkor aláírtam a halálos ítéletemet és ezzel mindketten tisztában vagyunk. Kényszerítem magam, hogy bólintsak. Agatha a fejem fölött az őrszemre néz. - Hozd ide Sakót - mondja. Egy pillanat múlva ajtó csukódását hallom. Agatha és én egyedül maradtunk. - Akkor hát az Alakulattal kezdem - mondja -, mert közülük senki se lenne olyan ostoba, hogy megtagadja az engedélyt. És amikor megbizonyosodtam róla, hogy minden egyes tag hűséges és ártatlan, akkor darabokra szaggatom az életét, egyik pillanatot a másik után, hogy felfedjem a bűnét. Mert egy dolgot bebizonyított ma este, Miss Bishop: valamiben bűnös. - Kesztyűs kezével megragadja az államat. - Talán az űr létrehozásában, talán az őrületben, de bármi legyen is az, meg fogom találni. - A keze az államról a vállamra vándorol. — Addig is - mondja, és kihúzza a kulcsot az ingem alól -, azt javaslom, hogy ne hagyja felgyűlni a listáját. A fenyegetés világos és jéghideg. Amennyiben Őrző akar maradni. Az ajtó kinyílik, és Sako áll ott. - Vidd haza Miss Bishopot - szól Agatha sima hangon, a keze felemelkedik rólam. - És aztán gyere vissza. Beszélnünk kell. Valami átvillan Sako arcán - kíváncsiság, értetlenség, egy árnyalatnyi

172 /// VICTORIA SCHWAB

félelem? -, aztán eltűnik, Agatha pedig bólint. Sako becsúsztatja a kulcsát a háta mögött lévő ajtóba, megfogja a könyököm, és belök rajta. Egy pillanat múlva már újra a szobámban állunk, Wesley még mindig az ágyamra hajtott fejjel alszik, Sako hangja pedig átsöpör a testemen. A fémek és kövek csörömpöléséből az lesz, hogy összetekeredett bosszúság hasznavehetetíen mit csinált már óvatos mit akar most Agatha lehetett volna egy este Ériekéi a karjában meleg arany és erős és biztos, és amikor elengedi a karom, megdöbbenek, milyen erős érzéseket táplál Erié iránt. - Tűnj a fejemből, kis Őrző - morogja. Visszahúzom a gyűrűm, és belegondolok, vajon ő mennyit látott az én elmémből. Sarkon fordul és eltűnik, úgy, ahogy jött, én pedig ott maradok a sötétben. Fáj a karom, de nem bírom rávenni magam, hogy megvizsgáljam a károkat, így csak leroskadok az ágyra és a jó kezembe hajtom a fejem. Bárcsak itt lenne Papi, hogy elmondja, mit tegyek. Már elfogyott az előrecsomagolt bölcsessége, a vadászatról és harcról és hazugságról szóló intelmei. Most /a van szükségem. Ahogy megül körülöttem a csend, pánik lesz úrrá rajtam. Mit műveltem? Nyertem magamnak néhány napot, de mégis milyen áron? Ellenségemmé tettem Agathát, és még ha az elméletem meg is áll és megtalálják az űrökért felelős alakulati tagot, ő akkor sem fogja elfelejteni a visszautasításomat. És mi van, ha az elméletem tévesnek bizonyul? Összeszorítom a szemem. Tudom, hogy mit láttam. Tudom, hogy mit láttam. Tudom, hogy mit láttam. Zene tölti meg a fejemet, erős és határozott, és ahogy lepillantok, meglátom Wesley kezét az enyémen, alig lát, de a szeme nyitva. A szememben tükröződő döbbenetét és félelmet minden bizonnyal a rémálmom visszhangjaként olvashatta - bárcsak ez még mindig egy rossz álom lenne -, mert nem kérdezi, mi a baj. Ehelyett bemászik mellém az ágyba, magához húz és a derekamra fonja a karját. - Nem hagyom, hogy bárki is bántson - suttogja álmosan a hajamba. És miközben a zenéje dörömböl a fejemben, csak arra tudok gondolni, hogy Sako is így látta Ericet a fejében: mint egy pajzs, erős és biztonságos, így éreznek az Alakulat tagjai egymás iránt. De mi nem vagyunk alakulati tagok. Lehet, hogy most már soha nem is leszünk. De ma este hagyom, hogy úgy tegyek, mintha. Belekapaszkodom Wesley rockzenéjébe és az érintésébe. Hagyom, hogy elborítson. Tíz perccel később megjelenik az első név a listámon.

FELSZABADULÁS /// 173

HÚSZ

A

Nem maradt más utána, ami azt jelezné, hogy valaha is itt volt, csupán egy bemélyedés a takarón. Késő van, fény szűrődik be az ablakon, én pedig csak fekszem ott egy pillanatig, még félig-meddig az álom ölelésében - álomtalan, mégis könnyű alvás után, miközben csak a zene töltött el -, és élvezem a nyugalmat. És aztán megmozdulok, és a fájdalom élesen a karomba hasít és tompán lüktet a vállamban, és eszembe jut. Mit tettem? Amit tennem kellett, mondom magamnak. Az archívumi papír az éjjeli szekrényemen hever, az Isteni színjáték alatt. Legalább még mindig csak egy név van rajta. MIKOR FELÉBREDEK ,

WESLEYNEK

HŰLT HELYE .

< Abigail Perry. 8. Zsebre teszem a listát. A kávé illata kivonszol az ágyból, és a kezem már a kilincsen van, mielőtt feltűnne, hogy megszáradt vérfoltok éktelenkednek az ingujjamon. Leveszem az inget; Agatha szorításának körvonala szinte látható a folton. A lehető leggyorsabban lecsavarom a kötést - a tekintetem úgy siklik le a vágásról, mintha az űr lenne, valami helytelen, természetellenes, ami egyszerre vonzza és taszítja is a tekintetemet -, és tiszta pólót veszek, mielőtt kimennék a konyhába. Apu addigra már ott van, és kávét főz. — Hazaküldtem West - mondja köszönés helyett. Már azon is meglepődtem, hogy megengedted, hogy itt maradjon éj szakára - felelem, és óvatosan lerángatom a póló ujját az öltéseimre. Talán ha nem látom, nem is gondolok rájuk. - Igazából nem nagyon volt hajlandó elmenni. - Apu tölt nekem égj csésze kávét. - A történtek után. Elveszem a csészét és belekotrok a gondolataimba. Agatha kihallgatásán és

FELSZABADULÁS /// 179

Owen rémálmán túl odáig, ahol megdőlt a szoba és a vizespohái széttört a keményfa padlón. - De hogy tehette ezt, apu? Apu megdörzsöli a szemét és hosszan belekortyol a kávéjába. - Nem helyeslem, amit anyád csinált, Mackenzie. De meg kell értened, csak próbált... - Nehogy azt mondd, hogy segíteni próbált. Apu felsóhajt. - Mindannyian segíteni próbálunk, Mac. Csak nem tudjuk, hogyan. — A kávémra meredek. — És csak hogy tisztázzuk, ilyen többé nem fordulhat elő, hogy a barátod itt marad éjszakára. - Wesley nem a barátom. Mármint nem úgy. Apu felvonja a szemöldökét. — És ezt ő is tudja? A tekintetem a kávésbögrébe temetem inkább, amikor eszembe jut, hogy fonta körém a karját Wes, milyen megnyugtató volt, ahogy ellepett a zaja. - Ijesztő tud lenni, ha valaki fontossá válik a számunkra. Tudom én, Mac. Különösen akkor ijesztő, ha korábban már elveszítettünk valakit Könnyű azt gondolni, hogy nem éri meg. Könnyű azt hinni, hogy az élet kevésbé lesz fájdalmas, ha nem törődünk másokkal. De nem élet az élet, ha nem törődünk senkivel. És ha csak felét is érzed annak, amit ő érez irántad, akkor nem szabad ellöknöd magadtól. Szórakozottan bólintok, miközben azt kívánom, bárcsak elmondhatnám neki, hogy érzem a felét, még többet is, mint a felét annak, amit Wesley érez, de ez nem ilyen egyszerű. Az én világomban nem. Óvatosan a pultra könyökölök. Mit csinálsz ma? - kérdezem könnyedén. - Be kell mennem az egyetemre egy kis időre. Maradt egy kis munkám odabent, amit tegnap nem tudtam befejezni. Mert börtönőrt játszottál. - És anyu? - Lenn van a kávézóban. Belekortyolok a kávéba. - És én? - kérdezem óvatosan. A lista mázsás súlyként húzza a zsebemet. - Te lent leszel vele - mondja. És úgy érti, hogy Rajtad tartja a szemét. - Még mindig van házim - hazudom. - Vidd le - feleli. Apu hangja gyengéd, de az üzenet világos. Nem hagynak felügyelet nélkül. A szeretet megvan, de a bizalom elveszett.

Azt mondom neki, hogy előbb még zuhanyoznom kell, ő pedig bólint, hogy induljak. Egy kis részem rácsodálkozik a tényre, hogy felügyelet nélkül tisztálkodhatok, de aztán meglátom, hogy már korábban kivittek minden, a legkevésbé is élesnek mondható tárgyat a fürdőszobából.

180 /// VICTORIA SCHWAB

Reménykedem benne, hogy apu elindul dolgozni, én pedig gyorsan beléphetek a Sikátorba lefelé menet, de mire kijövök a fürdőből, felöltözöm, és újra bekötözöm a karomat, már ott vár az ajtóban. Úgy terel le a kávézóba, mintha fogoly lennék, majd anyám gondjaira bíz. Anyu rám se néz. Én meg nem szólok hozzá. Tudom, hogy segíteni akart, de nem érdekel. Nem én vagyok az egyetlen ezen a helyen, aki el- játszhatja mások bizalmát. Ahhoz képest, hogy nem hajlandó a szemembe nézni, elképesztően ügyes, ahogy mégsem téveszt sosem szem elől. Szerencsére a kávézó meglehetősen zsúfolt, én pedig nem bánom a szemkontaktus hiányát az első órában, amíg asztalokat takarítok és beütöm az italokat a pénztárgépbe. Ma Berk is dolgozik, ami szintén segít. Az ő jókedve valahogy ragadós és nem bírja a csendet, így eleget fecseg ahhoz, hogy elfedje a tényt, hogy anyu és én még egy szót sem szóltunk egymáshoz. - Remélem, a fickó megérdemelte - szól Berk, amikor kinyújtom a kezem, hogy elvegyek egy kávét, ő pedig meglátja bekötözött tenyeremet és gyógyuló öklömet. - Ez az oka a mosolyszünetnek? - kérdezi, és a cukorfogóval anyu felé int, aki most kivonult a belső udvarra, hogy elcsevegjen a sarokasztalnál ülő nővel, tekintete viszont néhány másodpercenként felém villan. - Az egyik a sok közül - felelem. Szerencsére Berk nem kérdezősködik tovább - még csak nem is feltételezi, hogy mindez az én hibám. Csak annyit mond: — Ilyenek a szülők, jót akarnak -, aztán megkér, hogy vigyem ki a szemetet és hozzáteszi: - Úgy fest, rád férne egy kis friss levegő. Mérlegelem az esélyét annak, hogy kiszökjek a Sikátorba, de nem jók a sanszok. A kávézó hátuljában álló szekrényben van egy ajtó, de az nem épp feltűnésmentes, a másik két ajtóm pedig - az egyik az előcsarnokban, a másik pedig a másodikon - most nehezen megközelíthető. Es ami anyut illeti, nos, Berk alig adta a kezembe a zsákot, az ő tekintete máris engem fürkész. Felemelem a zsákot, hogy ő is lássa, és a hátsó ajtóra mutatok. A szeme résnyire szűkül és elindul felém, de félúton egy másik asztalnál megállítják. Három ujjat mutat felém. Három perc. Csodás. Abigail Perrynek várnia kell, de legalább bebizonyítom anyunak, hogy egyedül hagyhat. Kilépek a hátsó ajtón, és élvezem a három perc magányt és napsütést. Amint kiérek, hagyom, hogy a lépéseim lelassuljanak és a

FELSZABADULÁS /// 181

szabadság minden másodpercét kiélvezem. Épp beraktam a zsákokat a kukába, amikor egy kéz kapja el a pólómat és nekilök a Coronado falának, keményen. - Hogy merészeled? — morogja Sako, és éles, fémes zaja a csontjaimba vág. - Miről besz... - Sako másik ökle a bordáim közé talál, én pedig levegő után kapkodva rogyok a földre. - Most aztán mindent megkavartál. Nem lett volna szabad Agathához menned. - Mi a gond? - köhögöm, miközben nagy nehezen talpra állok. — Van valami rejtegetnivalója? Sako újra elkap és nekivág a Coronado kőfalának. - Én hűséges vagyok az Archívumhoz, te kis szarzsák. És ezt a tényt most már Agatha is bizonyíthatja, mert hála a te buggyant kis fejednek és a paranoid képzelgéseidnek, azzal töltöttem az éjszakát, hogy ő végigtapogatta az életemet. - Sako előrehajol, az arca centikre van az enyémtől. Fekete szeme véreres, alatta pedig a sápadt bőr alatt sötét karikák éktelenkednek. - Van fogalmad arról, hogy milyen érzés az? - sziszegi. - Mert lesz Amint Agatha kifogy az alakulati tagokból, eljön érted. És remélem, hogy emlékenként szaggat ízekre, amíg már semmi nem marad belőled. Még mindig próbálok magamhoz térni a hírből, mely szerint Sako ártatlan, amikor ő ellök magától és így szól: - Eric még mindig nála van. Már órák óta. És ha Agatha miattad megbünteti, saját kezűleg téplek szét. - Nem kellett volna követnie - mondom. Sako dühödten horkant. - Csak azért követett téged, mert Roland megkérte rá. Hogy biztonságban legyél. - Az utolsó mondatot már sziszegi. Úgy érzem, mintha újra megütöttek volna, a levegő kiszorul a tüdőmből, ahogy Sako hozzáteszi: - Bár fogalmam sincs róla, mit lát benned Roland. Sako lesimítja kékes-fekete haját, alakulati kulcsa megcsillan a csuklóján. Talán be kellene számolnom Agathának a kis barátodról, Wes- leyről. Talán őt kellene gyanúsítani. Nem árthat, ha Agatha rá is vet egy pillantást. - Wesnek ehhez semmi köze — szűröm a fogam között -, és ezt maga is tudja. - Valóban? — kérdezi Sako. Elfordul. - Élvezd a szabadságod, amíg lehet, kis Őrző. Hamarosan rád is sor kerül. És amikor ez megtörténik, remélem, hogy Agatha megengedi, hogy én rángassalak be. Ezzel elviharzik, én pedig nekirogyok a falnak, kifulladva és aggodalmak közt. Sako és Erié mindketten ártatlanok?

182 /// VICTORIA SCHWAB

A buggyant kis fejed, visszhangozza Sako a fülemben. Törött, visszhangozza Owen az agyamban. Összeszorítom a szemem, és várom, hogy a hangok elcsendesedjenek. Tudom, hogy mit láttam. Láttam egy űrt. Az űrt alakulati kulccsal lehet megnyitni, úgyhogy az Alakulat valamelyik tagja tehette. Ericen és Sakón kívül is vannak még oldalak a főkönyvben. Próbálom elképzelni az Archívum asztalán heverő könyvet, belelapozni a képzeletemben. Van egy főoldal, egy tartalomjegyzék, és aztán egy oldal mindenkinek, aki ebben a fiókban szolgál. Hány oldal ez összesen? Száz? Vagy még több? A mi fiókunk egy két- vagy háromszáz mérföld átlójú területet lát el. Hány város esik ebbe a körbe? Hány oldal vonatkozhat a könyvből erre a városra? És hány oldal vonatkozik az Alakulatra? Hány emberen kell Agathának végigmennie? Négy? Nyolc? Tizenkettő? Az áldozatokkal találkoztam, de vajon a tettessel is találkoztam már? Mély lélegzetet veszek, megnézem, nem vérzek-e valahol, majd visszamegyek a kávézóba. - Hát itt vagy - szól Berk. - Már kezdtem azt hinni, hogy elvesztél. - Bocs - szólok, ahogy bebújok a pult mögé. - Összefutottam egy barátommal. Anyu a belső udvaron szolgál ki néhány új vendéget, én pedig észreveszem, hogy az ablakon át lopva bepillant, hogy megbizonyosodjon róla, visszatértem. Megkocogtatja az óráját, de a figyelmem elterelődik róla, ahogy Sakót látom végigmenni a járdán. Most épp telefonál, a fejét lustán hátrahajtja, mintha magába szívná a napfényt, én pedig rádöbbenek valamire. Pillanatokkal ezelőtt még szörnyeteg volt, egy állat, csupa fog és harapás. És most lehetetlen módon normálisnak tűnik. Az Alakulat normálisnak tűnik. Megvan az a képességük, hogy beolvadjanak. Még Eric is, az aranyfényű. Nem vettem őt észre, amíg nem akarta. Az alakulati tagok bárkik lehetnek. Mi van, ha olyasvalaki csinálja ezt, aki nem lóg ki a" sorból? Mi van, ha teljesen beolvad? Mi van, ha észrevétlenül becsússzam az életembe? Berk a pult végén egy vásárlóval cseveg és nevetgél. A tekintetem a kezére vándorol, és megdermedek, amikor észreveszem, hogy a hüvelykujján viselt ezüstgyűrűn kívül nem hord más ékszert. De az ingujját még koráb- bán felgyűrte, és semmilyen jel nem látszott rajta. A kávézót pásztázom, tekintetem a törzsvendégeket keresi. Az életem perifériáján mozgó embereket keresem, akik elég közel vannak, hogy figyelhessenek anélkül, hogy észrevenném őket. De senki nem tűnik ki a tömegből. És pontosan ez a probléma. És ekkor egy második név íródik a zsebemben lévő listára - ‘fáenUey 12. - és

FELSZABADULÁS /// 183

elkezdtem bánni, hogy nem kockáztattam meg anyu haragját azzal, hogy elindulok levadászni Abigailt. Elég munka lesz velük, hogy most már ketten vannak. - Hé, Mac - kiált Berk és az ajtó felé biccent. - Vásárló. Zsebre teszem a papírt és megfordulok, arra számítva, hogy egy idegen áll majd az ajtóban, helyette azonban Casht találom ott. Lehet, hogy Wesley lecseréli elegáns iskolás személyiségét szemceruzára és ezüst fülbevalókra, de Cash hétvégi megjelenése továbbra is masszívan Hyde-stílusú. Az ő sötét farmere és ropogósra vasalt fehér pólója mellett szakadtnak érzem magam a Bishop’sfeliratú kötényben. Cash aranyszínű szeme felcsillan, amikor meglát. Átvág a kávézón és felpattan az egyik székre. - Szóval itt laksz! - szól vidáman. - Itt dolgozom - felelem, miközben egy bögrét törölgetek. - Fent lakom. Cash megpördül a széken, és háttal a pultra könyököl, míg szemügyre veszi a kávézót. - Elbűvölő. Amikor visszafordul, már ki is töltöttem a kávéját. - És el is vagyok bűvölve - mondja a csészére mutatva. - Gondoltam, most én vagyok a soros - felelem. - Szóval, mit keresel errefelé? Lassan belekortyol a kávéba. - Elhoztam a biciklidet. Láttam, hogy ott hagytad az iskolánál. - Hűha - szólok. - Te aztán tényleg komolyan veszed a nagyköveti feladataidat. - Valóban - bólint ünnepélyesen. - De ha őszinte akarok lenni, a bicikli csak ürügy volt arra, hogy benézhessek. Érzem, hogy elpirulok. - Csak nem? Cash bólint. - Aggódtam. A végzősök feladata az Őszi Mulatság megszervezése, és Wesley tegnap meglépett az előkészületek elől. Amikor megkérdeztem, hol volt, azt mondta, hogy veled, és már baráti kötelességként épp jól lehordtám volna, de aztán elmesélte, hogy némi gondod támadt. Ezért aztán arra gondoltam, hogy megkereslek és megbizonyosodom róla, hogy tényleg jól vagy-e. - Ó - nyögöm. - Ezt igazán nem kellett volna. Jól vagyok. - Akkor minden bizonnyal másképp definiáljuk a „jót” - mondja, és bekötött kezem felé biccent. - Mi történt? - Igazából ostobaság az egész. Ez az ősöreg épület - mondom, és felmutatom beragasztott tenyeremet. - Odanyomtam a kezem egy ablakhoz, az

184 /// VICTORIA SCHWAB

meg betört. Nem nagy ügy - teszem hozzá, és a tizennégy öltés sajog a másik karomon. - Túlélem. Cash ujjhegyével megérinti a karomat, olyan finoman, hogy alig hallatszik a dzsesz és a nevetés az érintésében. - Ezt örömmel hallom - mondja, és különös módon őszintének tűnik. Majd a pultra könyököl, és a kávéjába mered. - Na, szóval azon gondolkodtam, hogy... Valaki megköszörüli a torkát és félbeszakítja Casht, és amikor felnézek, Wesleyt látom egy fél méterre, amint minket szemlél. Pontosabban Cash kezét szemléli, ami még mindig az enyémen nyugszik. Elhúzódom. - Nocsak, micsoda meglepetés - mondja. Úgy tűnik, nemrég zuhanyozhatott, egyszerű feketét visel, még mindig nedves haját hátrasimította, szemét fekete keretezi. - A mulatságra választott jelmezedet teszteled? - húzza Cash. Wes tudomást sem vesz a piszkálódásról. - Félbeszakítottam valamit? - kérdezi. - Nem - mondom abban a pillanatban, amikor Cash azt motyogja, hogy „a legkevésbé sem”. - Cash csak visszahozta a biciklimet. Wes felvonja a szemöldökét. - A diáktanács sokkal aktívabb, mint régen volt. Cash szeme résnyire szűkül, ahogy elmosolyodik. - Minőségbiztosítás - feleli. Pillanatnyi feszült csend telepszik közénk. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Wesley nem megy sehova, Cash leugrik a bárszékről. - Ha már itt tartunk mondja -, jobb is, ha visszamegyek a Hyde-ba. Otthagytam egy elsőshordát, hogy aggassák fel a szalagokat, de nem bízom benne teljesen, hogy nem esnek le a létráról. - Wesley felé fordul. - Te bejössz később? Wes megrázza a fejét. - Nem lehet - mondja, és felfelé mutat. - Vigyáznom kell Jillre egy kicsit. Majd holnap tovább bent maradok. - Jobb is. A végzős büszkeség a tét. - Cash az ajtó felé indul. - Kösz a kávét, Mackenzie. - Kösz a biciklit — mondom. — És a beszélgetést. - Bármikor. Wesley figyeli, ahogy Cash távozik. — Kedveled őt - szól csendesen. - Te is - felelem. - Rendes srác. - Nem úgy értettem. - Tudom, hogy értetted. — Tényleg kedvelem Casht. Normális. És mellette majdnem elfelejtem, hogy én nem vagyok az.

FELSZABADULÁS /// 185

- Jöttem volna hamarabb is - mondja Wes -, de úgy tűnik, visszavonták a hozzáférésemet a területedhez. Van ötleted, hogy miért? A homlokom ráncba szalad. Agatha. - Talán úgy döntöttek, ideje kezembe vennem a gyeplőt - mondom a lehető legközömbösebben. - Akkor hogy jutottál ide? Kocsival? - Tájékoztatásul közlöm, hogy busszal jöttem. Ennek már a gondolatába is beleborzongok. Olyan sok ember egy olyan kis dobozban. De Wes mindig jobban viselte az érintkezést, mint én. Végül is az is ő volt, aki megtanított arra, hogyan hagyjam, hogy a zaj elborítson, hogy lebegjek benne, ahelyett, hogy fuldokolnék az emberek életének folyamában. - Tessék dolgozni és beszélgetni, gyerekek. Dolgozni és beszélgetni kiáltja Berk a pult másik végéről. Wesley elmosolyodik, és bebújik a pult alá. - Szóval - kérdezi már halkabban -, hogy aludtál tegnap éjjel? A tető és a vízköpők és Owen késének képei villannak át az agyamon. - Először borzasztó volt - mondom. - De azután... - Érzem, ahogy az arcom felforrósodik. - Hallottam a zajodat, megtöltötte a fejemet, és aztán a rémálmok valahogy darabokra hullottak. - Nem igazán tudtam, hogy mit tegyek - feleli Wes, miközben tölt magának egy kávét. - Engem szólongattál. - Ó - szólok, miközben ő inni kezd -, az azért lehetett, mert megöltelek. Wes majdnem megfullad a kávétól. - Baleset volt - teszem hozzá. - Becsszóra. - Nagyszerű - mondja, és meglök a váltóval, így a fejem egy pillanatra megtelik rockkal és dobbal meg basszussal. - Lássuk, hogy ma is sikerül-e távol tartani tőled a rémálmokat. - Aztán kissé hátrébb húzódik. - Ó, és beszéltem Amberrel. Megkértem, hogy szóljon, ha Kinney nyomozó valami újdonságra bukkanna. Azt mondja, hogy az apja nagyon szűkszavú lett mostanában, de azért majd megpróbál értesíteni a fejleményekről. Szerintem azt hitte, hogy Bethany miatt akarom tudni... Az ő történetükről szinte már meg is feledkeztem. - Sajnálom, ami vele történt - mondom. Az űr egy szakadás a világban. Csak addig marad nyitva, amíg magába ránt valamit - valakit -, aztán bezárul. Ha egy ember eltűnik benne... - Igen. Nos. Nem értem a miértet, de a mk illetően igazad van - mondja Wes. - Elmentem a házukhoz megnézni, hogy van-e ott valami gyanús. - És? - kérdezem. - Valami nincs rendben, az biztos. A kocsibehajtón van, közvetlenül az autó mellett. Nem bírtam ránézni.

186 /// VICTORIA SCHWAB

Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. Eddig nem tűnt fel, mekkora szükségem van valakire, aki szintén látja az űrt. És aztán odajön hozzánk az anyám. - Wesley - szól köszönésképpen, ahogy elvesz két kávét a pultról. Wes visszabújik a pult alatt, és bólint. - Helló, Mrs. Bishop. Anyu idegesnek tűnik, Wesley pedig feszültnek, és eszembe jut, hogy mordult rá anyámra tegnap este, amikor himbálózni kezdett a világ. Mit művelt? De én meglátom a lehetőséget a diszharmóniában. - Figyelj csak, Wesnek vigyáznia kell egy kicsit Jillre. Vele mehetek? Most először szólok hozzá tegnap este óta, és látom a küzdelmet az arcán, ahogy a tekintete Wesleyről rám villan (vagy legalábbis a kötényemre, a galléromra, az államra). Nem akar kiengedni a látóteréből. De ha nemet mond, akkor még inkább az ellenségemmé válik. Valami magas és meredek szélen egyensúlyozunk, és egyikünk sem akar lezuhanni. Az egyik felem a tegnap este után úgy véli, hogy anyu már le is vetette magát, de én kötelet kínálok neki, egy esélyt, hogy visszamászhasson a peremre. Látom rajta, hogy mennyire el akarja fogadni, de valami visszatartja. Eltűnődöm, vajon Colleen hangja-e az a fejében, ahogy a túlságosan megengedő nevelés veszélyeire figyelmezteti, és éberségre biztatja. - Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet... — Anyu körbenéz a kávézóban, de Colleen egyórányira van innen, Berk kivonja magát a családi drámából, apu pedig nincs itt, hogy megtámogassa. És még ha itt is lenne, biztos vagyok benne, hogy mellém állna. - Majd én vigyázok rá, Mrs. Bishop - veti fel Wesley, és apró, de igazi mosolyt villant anyura. Ha meg is lepte, hogy meghívattam magam, nem mutatja. - Megígérem. Anyu egyik lábáról a másikra áll és a kávéscsésze fülébe kapaszkodik. Az egyik sarokasztalnál ülő vendég odainti. - Oké - szól végül, és még mindig nem néz rám. - De egy óra múlva itt legyél - teszi hozzá. - Ha netán sok lenne a vendég. - Naná - felelem, és kibújok a pult alatt, mielőtt még megláthatná az arcomra kiülő megkönnyebbülést. - És Mac - szól, amikor Wesszel már majdnem az ajtónál járunk. - Igen? Sajnálom. Látom, ahogy a szó megformálódik az ajkán, miközben a bal lábam melletti semmit fixírozza, de nem mondja ki. - Egy óra - szól újra, a nyomaték kedvéért. Bólintok, és Wes után én is kilépek a kávézóból.

FELSZABADULÁS /// 187

HUSZONEGY

V

ALAKINEK NAGYON SIETŐS - SZÓL WES, amint kinn állunk a főlépcsőn.

- Annyi a tennivaló, kedves Wesley. - A kíváncsiságom kellőképpen felcsigázva - feleli. - De tudod, amikor azt mondtam, hogy vigyáznom kell Jillre, azt nem eufemizmusként értettem. Nem mintha ellenezném a dolgot, csak... - Két Történet van a listámon - vágok közbe. - És a szüleim egész hétvégén börtönőrt játszottak. Szükségem volt valami kifogásra, hogy elszabaduljak és megtalálhassam a neveket. - Hát csak ennyit jelent számodra a társaságom? - kérdezi Wes tettetett döbbenettel. - Egy kifogást? Felérünk a lépcső tetejére, és kezembe veszem az állát, amire azonnal rockzene szólal meg az ujjaimon át. - Ha ettől jobban érzed magad - szólok incselkedve -, akkor igazán csinos kifogás vagy. Wesley felvonja a szemöldökét. - Jobban örültem volna a /éssnek, de rendben, elfogadom. Kezdek elhúzódni, de Wes elkapja és finoman az áliához emeli a kezem. Fekete szempillái alól érzéki pillantást vet rám. Bár tudom, hogy csak játszik, de érzem, ahogy elönti a forróság az arcomat. Végül elveszi a kezét, de ujjai közben súrolják az alkaromat, én pedig összerezzenek és elhúzódom. Wesley flörtölése homlokráncolásba fullad. - Nem hiszem, hogy vadásznod kéne. Felsóhajtok és a lépcsőház felé indulok. - Nincs más választásom. - Megcsinálhatnám helyetted.

188 /// VICTORIA SCHWAB

Megrázom a fejem. - Már nincs hozzáférésed a területemhez. - Kölcsönadhatnád a kulcsodat. - Nem - zárom le a vitát, ahogy belököm a második emeleti ajtót és elindulok a folyosón. - Ezt nekem magamnak kell elvégeznem. - Várj - szól utánam. - Csak várj egy kicsit. - Megállók a tengert ábrázoló festmény mellett. Az egy órányi szabadság ketyeg a fejemben. Wes a hajába túr. - Sok mindenen mentél keresztül - mondja. - Légy egy kicsit elnézőbb magaddal. - Nem lehet - felelem egyszerűen. — Az Archívum sem lesz az. Meg kell csinálnom. Ez a munkám. Ha nem tudok vadászni, akkor nem érdemiem meg, hogy Őrző legyek. - Elkeseredetten döbbenek rá, hogy ez így igaz. Be kell bizonyítanom, hogy meg tudom csinálni, hogy nem vagyok törött. Agatha nincs meggyőződve erről, és jelenleg én sem vagyok. De nem adhatom fel. Bármennyire is szeretném, hogy normális életem legyen, nem akarom ezt elveszíteni. Elveszíteni magamat. Elveszíteni West. - Nem tart sokáig - mondom. Ahogy lehúzom és zsebre teszem a gyűrűmet, az érzékeim kezdenek igazodni a folyosóhoz, a tapéta gyűrődésében megjelenő kulcslyukhoz, és Wesley testének közelségéhez, ahogy zümmög benne az élet. Wesley a homlokát ráncolja, és ő is lehúzza a gyűrűjét. - Veled megyek. - Mi lesz Jillel? Csak legyint. - Ismered Jillt. Biztosan beletemetkezett valami könyvbe. Nem különösebben kavarja fel, ha ott vagyok és nézem, ahogy lapoz. - Nem kell velem jönnöd - mondom, majd kihúzom a kulcsot a nyakamból és a falba illesztem. - De akkor is jövök - szól tényszerűen, miközben a Sikátor ajtaja mint egy folt szétterjed a tapétán. - Ide figyelj. Értem én, hogy ezt meg kell tenned, de az elmúlt néhány nap nem volt valami jó, és nem akarom, hogy egyedül menj be, oké? Emellett pedig azt mondtam anyukádnak, hogy vigyázok rád, és itt lesz is miért. Úgyhogy ha szánt szándékod a Sikátorban koslatni, akkor én is veled tartok. — Görbe mosolya újra életre kel. — És ha megpróbálnál megállítani nos, akkor sikítok. - Nem mernél - nyögöm. - Dehogynem. És meg lennél lepve, milyen messzire ér el a hangom. - Jól van. Jöhetsz. - Felsóhajtok és elfordítom a kulcsot a Sikátor ajtajában. — De ne állj az utamba. Wes megindul, aztán megtorpan, ahogy valami eszébe jut. - Mi van az idézéssel? - kérdezi. - Nem kell jelentkezned?

FELSZABADULÁS /// 189

Tétovázok. - Már megtörtént - mondom lassan. - Tegnap éjjel beszéltem Agathával. - És? Meséltél neki az űrökről? Elmondtad az elméletedet? Bólintok, és félig-meddig arra számítok, Wes azt mondja, nem kellett volna, de nem így történik. O nem ismeri Agathát, nem úgy, ahogyan én. Számára ő a belső ellenőr. A hatóság. Az Archívum. Valószínűleg eszébe se jutna, hogy eltitkolja előle a fejleményeket. - Nem örült túlságosan - teszem hozzá. - Azt el is hiszem - mondja Wes. - Mit mondott? Darabokra szaggatom az életét, egyik pillanatot a másik után, hogy felfedjem a bűnét. Mert egy dolgot bebizonyított ma este, Miss Bishop: valamiben bűnös. Talán az űr létrehozásában, talán az őrületben, de bármi legyen is az, megfogom találni. - Azt mondta, hogy majd gondoskodik róla. - Nos... - Wes a tarkóját dörzsölgeti. - Gondolom, ez némi megkönnyebbülést jelent. Úgy értem, ez Agatha. Ő aztán a végére jár mindennek, így vagy úgy. - Igen - szólok, ahogy kinyitom az ajtót. Az az émelyítő érzésem van, hogy Wesley-nek igaza lehet. /// A SIKÁTOR ÁLLOTT LEVEGŐJŰ, KANYARGÓS folyosóitól jobb napokon is pattanásig feszülnek az idegeim. Most a bőröm is beleborsódzik. A legapróbb hangot is lépések dobogásának hallom. Kopogtatásnak. Távoli kiáltásnak. A pulzusomat már azelőtt megszaporázza, hogy az Odaki ajtaja egyáltalán becsukódna, mielőtt a két világ közötti határon átszökő fény kihunyna, és mi ott maradnánk a sötétben, amelyet csak a kulcslyuk világít meg. Sérült karom a testem mellett lóg és tompán lüktet. Kényszerítem magam, hogy az előttem álló feladatra fókuszáljak, nem pedig arra, ahogy a fájdalom átszüremlik az érzékeimen, és azzal fenyeget, hogy magával vonszol egy még sötétebb helyre. Szinte érzem, ahogy Owen magához szorít, ahogy a keze a kést tartó kezemre simul... - Mac? - leheli Wes. Lerázom magamról a gondolatokat. Nem hagyhatom, hogy itt elveszítsem a fejem, miközben nevek sorakoznak a listá

190 /// VICTORIA SCHWAB

mon, Wesley pedig itt toporog mögöttem. Érzem a jelenlétét, olyan közel hozzám, hogy szinte érzem a belőle sugárzó élet hőjét. A teste ugrásra kész, mintha azt gondolná, ha elesek, akkor el kell kapnia. Két név. Két Történet. Ennyi az egész. Ennek rutinnak kellene lennie. Felhorgad bennem a harag. Ha ezt nem tudom elvégezni, akkor nem érdemiem meg, hogy Őrző legyek. — Jól vagyok — szólok, és a legközelebbi falhoz szorítom a kezem, hogy elrejtsem a reszketésemet. Egy pillanatra összeszorítom a szemem. Ahogy elkapom az idő fonalát, visszapörgetem, és a Sikátor újra felvillan az elmémben. Addig csévélem visszafelé az időt, amíg fel nem bukkan benne egy fiú. Itt van, aztán a következő pillanatban épp oly gyorsan el is tűnik, de tudom, hová kell mennem. Csak ennyire van szükségem. Egyszerre csak egy lépés, egyik láb a másik után. Elhúzódom és követem a fiú nyomát a sarkon túl és mélyebbre hatolok a Sikátorban. Hamarosan lendületbe jövök és megfeledkezem a karomban lüktető fájdalomról és a suttogásról a fejemben, ami Owen hangján azt ismételgeti, hogy törött törött törött. - Látod? - mondom, ahogy ellépek egy másik faltól. - Megmondtam, hogy... Félig már kimondtam a jól szót, amikor befordulok a sarkon, és kis híján beleütközöm egy testbe. Az ösztöneim akcióba lépnek, és nekilököm a testet a Sikátor falának, mielőtt még feltűnne, mennyire kicsi és hogy egyáltalán nem ellenkezik. A lány cipői a föld felett himbálóznak, ő maga pedig tágra nyílt szemmel mered rám, tekintetében rémület, pupillája megremeg. A lány tekintete hideg zuhanyként hat rám. Megtörik a Sikátor bűbája, a rémálomszerű visszhangok elvonulnak, és eszembe jut a munkám. Nem az a Stílusait 8.

dolgom, hogy ijesztgessek vagy harcoljak, hanem hogy visszavigyem őket. Hogy helyre tegyem a dolgokat. — Kérlek, ne bánts - suttogja. Leeresztem a lány cipőjét a földre, és lazítok a szorításomon, de nem engedem el. — Ne haragudj - mondom, amilyen finoman csak lehet. - Nem akartalak megszorítani. Csak megijesztettél. A lány szeme még nagyobbra nyílik, a pupillája megállapodik. — Én is megijedtem — mondja. 186 III V1CTORIA SCHWAB

A tekintete a mögöttem álló Wesleyre irányul. - És te? - kérdezi, és Wes, aki mindig is annak a híve volt, hogy előbb visszavigye a Történeteket, majd csak utána kérdezősködjön, letérdel Abigail elé és így szól: - Én is félek, de Mac majd megmutatja nekünk a kivezető utat. A lány várakozóan néz fel rám, én pedig bólintok. - így igaz - mondom, kissé még mindig remegve. - Menjünk innen. Megkeresem a legközelebbi Visszavételt, és beküldőm a lányt. És abban a pillanatban, mielőtt becsuknám az ajtót - amikor a folyosó fehér fénybe borul -, arra a napra gondolok, amikor én kerültem abba a vakító szobába, és az egész életem kivetül a falakra, mielőtt egymás után aludtak volna ki a képek, és magukkal vitték a lélegzetemet és a szívverésemet is. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy vajon ilyen érzés lehet-e, amikor kitörlik az embert. De nem érzek késztetést arra, hogy megtudjam. Két folyosóval arrébb belefutunk Bentley Cooper. 12.-be. Ő rögtön támadásba lendül, ahogy meglát minket. A gyerek csupa csont és bőr és félelem, és nem tudok nem arra gondolni, vajon miféle rövid életet hagyhatott maga mögött, ami miatt ennyire védekezővé vált. A kérdés meglágyít bennem valamit. Tudom, hogy nem kéne ilyesmiken tűnődnöm; Papi mindig szidott is a kíváncsiságom miatt, de kezdem azt hinni, hogy tévedett. A törődés miatt tudok ember maradni. Tudom ugyanakkor, hogy a törődés az oka annak is, hogy Owen az álmaimban kísért - ha nem engedek be dolgokat, akkor nem bánthatnak —, de talán apunak van igaza. Az élet nem élet törődés nélkül. Felemelem a kezem, mintha megadnám magam, a fiú pedig leereszti az övét, néhány perc múlva pedig bevezetem a fénybe. Mire Wesszel kilépünk a sárga tapétás folyosóra a második emeleten, mind a listám, mind a fejem sokkal tisztábbak. Émelyítő, milyen megkönnyebbülést érzek a gondolatra, hogy sikerült végrehajtanom egy ennyire kis feladatot — remélem, hogy Wes nem veszi észre. Visszahúzom a gyűrűt, nekidőlök a falnak, és hetek óta először érzem magam önmagámnak. - No, ez jó móka volt — szól Wesley lazán, ahogy ő is az ujjára húzza a gyűrűt. - Megmondom őszintén, hiányoznak a napok, amikor a területed csurig volt késsel hadonászó fegyencekkel. És emlékszel arra a fiúra? - teszi hozzá elmélázva. - Arra, aki kocogott egyet a Coronadóban? - Élénken - szólok szárazon. - Szedegethettem utána a törött üveget a hátadból. Közvetlenül azelőtt, hogy leszidtak volna minket azért, mert nem hagytuk, hogy az Alakulat kezelje az ügyet. Wes felsóhajt. — Az Alakulaté az összes szórakoztató feladat. Na de egy napon... — Ezzel elhallgat, majd újra a jelenre koncentrál. - Nos, Miss Bishop, a listája kiürült, az édesanyja pedig valószínűleg már kezdi azt gondolni, hogy az elmúlt — ránéz az órájára — ötvenkét percet mindenféle gyalázatos tevékenységgel töltöttük. — Ezzel kinyúl és kicsit összeborzolja a hajam, ujjai FELSZABADULÁS /// 189

nyomán pedig újra felhangzik a rock a fejemben. - Wes - nyögöm és megpróbálom lesimítani a hajam. - Mi van? Én csak hitelességet kölcsönzők a sztorinak. A szüleid már így is azt gondolják, hogy járunk. - Megmondtam nekik, hogy nem. De nem úgy tűnt, mintha elhinnék. Wes vállat von. - Nem számít - hazudja. - Legalább kifogásnak jól jön. - Te nem csak kifogás vagy, Wes. - Nem, hanem csinos kifogás - mondja egy kacsintás kíséretében. - Most azonban talán jobb, ha megyek és megnézem, hogy Jill nem kezdte-e el időközben eljátszani, amit olvasott. Mostanában teljesen odavan a kalózokért. A múltkor Angelli egyik macskáját hullámsírba küldte itt a szárazon... - Ezzel a lépcső felé fordul, de néhány lépés után megáll és huncut pillantást vet rám. - De később átjöhetek... ha akarod. Belesajdul a szívem a gondolatba, hogy egy teljes éjszakát végigaludhatnék Wesley zajába burkolózva, de kényszerítem magam, hogy megrázzam a fejem. - A szüleim nem engednék meg, hogy megint ott aludj. - Ki mondta, hogy tudniuk kell? - kérdezi. - Besurranni egy lány szobájába? - kérdezem tettetett meglepetéssel. - Ez olyasminek hangzik, amit egy barát csinálna. Wesley mosolya lekonyul. - Csak hagyd nyitva az ablakot.

Ili ÖT PERCCEL AZ ÓRA LETELTE ELŐTT érek vissza a kávézóba, és útközben elkapom anyu tekintetét. Ha mosolyra számítok, vagy üdvözlésre, vagy bocsánatkérésre, akkor csalódnom kell. Anyu az órára pillant, majd rám, aztán újra az órára, így hatékonyan a tudomásomra hozza, hogy sokkal több kell ahhoz, hogy újra összeforrjon a családunk, mint az, hogy egy teljes óráig nem szegem meg a szavam. Amikor felérek, első dolgom, hogy kinyissam a szobám ablakát (ha a szüleim kérdezik, hivatkozhatok arra, hogy friss levegőre van szükségem, mert máshogy úgysem jutnék hozzá), de amikor megállók, hogy /enézzek,

190 /// V1CTORIA SCHWAB

rájövök, hogy Wes semmiképpen nem tud bejutni ma este. A párkányra könyökölök, és a mélységet méregetem, amikor ideges sipítást hallok a hátam mögül, és amikor megfordulok, látom, hogy anyu úgy néz rám az ajtóból, mintha épp ugrani készülnék. - Szép esténk van - mondom, és behúzom a fejem. - Kész a vacsora - mondja anyu, és már majdnem a szemembe néz, mielőtt visszavonulna a konyhába. Haladás. Apu ragaszkodott hozzá, hogy ő főzzön, mintha az helyretenné a dolgokat. A kedvencemet készíti - spagettit húsgombóccal, nem porból -, de az étkezés nagy részét így is csendben töltjük, amit csak az evőeszközök csikorgása tör meg. Apu nem néz anyura, anyu pedig nem néz rám. Ahogy ott ülünk némán, csak arra tudok gondolni, hogy ha ebben a percben érne véget az életem, akkor pusztítást hagynék magam után, eljátszott bizalmat, és ez üres érzést kelt bennem. Vajon Papi is érezte ezt valaha? Antony Bishop különc volt, és bűnöző, és egy önző seggfej, akinek fontosabbak voltak a titkai meg a számtalan élete, mint a saját családja. Vajon így látta apu az apját? Ilyen lett volna Papi igazából? Ilyen vagyok én is? Valami, ami szétszaggatja a családot ahelyett, hogy összeragasztaná? Ben volt a mi ragasztónk. Vajon nélküle gyengébbek lettünk? Vagy én magam szakítottam szét a családot? Az étkezés felénél újra kaparászást érzek a listán, és elszorul a szívem. Kimentem magam és bemenekülők a szobámba, miközben mázsás súlyként vonszolom magam után az apám utasítását, mely szerint hagyjam nyitva az ajtót. A csend rosszabb, mikor egyedül vagyok, gyorsan megtelik hogyanokká! és miértekkel és mi-van-akkor-ha!. Hogy megy Agatha kutatása? Miért csinálja ezt valaki? Mi van akkor, ha téves az elméletem? Bekapcsolom a rádiót és kihajtom az archívumi lapot. Újabb név.

Leroskadok az ágyra és a jó karommal eltakarom a szemem. Még ha a szüleim nem is figyelnék minden mozdulatomat árgus szemekkel, még akkor is nehezen tudnék lépést tartani az ebben az ütemben felbukkanó nevekkel. Az Őrzőknek tanácsos a lehető leggyorsabban elintézni a Történeteket, hogy ne gyűljenek fel a listákon és várakozás közben ne kezdjenek el megtébolyodni, mivel akkor már sokkal nehezebb velük boldogulni. De azt azért nem várják el az Őrzőktől, hogy a nap minden percében a Sikátor ajFELSZABADULÁS /// 189

taja mellett álljanak, ugrásra készen. Viszont nem is függ ettől a munkájuk és az életük. Valaki más talán hagyhatja, hogy gyűljenek a nevek a listáján. Én nem. Úgy nem, hogy Agatha a gyengeségem jeleit lesi. Felülök, és a nyitott ablakot szemlélem. Vajon Wes tényleg be tud jutni? És ha igen, akkor én is ki tudok jutni? Végül anyu és apu lefekszenek, a szobájuk ajtaját pedig nyitva hagyják, én viszont becsukhatom az enyémet. Valószínűleg azért, mert úgy gondolják, csak az ablakon át juthatnék ki, és annyira senki sem bolond, hogy azzal próbálkozzon. Senki, kivéve Wesleyt, a jelek szerint, aki éjfél körül mintegy kísértetként felbukkan az ablakpárkányon. Felnézek az ágyból, ahogy Wesley becsusszan a szobámba és színpadias meghajlással köszönt, mielőtt hozzám lépne. - Gyönyörködj az ámulatomban - suttogom a rádió zenéje mellett. - Akarom én tudni, hogy csináltad? - Mondtam, hogy ügyesen mászok - suttogja vissza Wes. - Azt viszont nem mondtam, hogy felfelé kell másznom. - Ujjával a plafonra mutat. - A 4F üres. - Nos - szólok, és felkelek az ágyból igazán örülök, hogy sikerrel jártál. Wesley szeme felcsillan. - Tényleg? - Tényleg - mondom, és felveszem a bakancsom. Wes a homlokát ráncolja. - Készülsz valahova? - Feltételezem, hogyha bejutottál, akkor azt is tudod, hogy lehet viszszajutni. - Igen, elméletben. De arra számítottam, hogy reggelig nem kell letesztelnem az elméletet. - Újabb név van a listámon. - És? Az ablakhoz lépek és kinézek, a Coronado kőfalait méregetem. Nem a legkönnyebb mászófelület, különösen akkor, ha az embernek csak egy jó karja van. - El kell tüntetnem. - Mac - suttogja Wes, és mellém lép az ablakhoz. - Nagy híve vagyok a hatékonyságnak, de ez már-már a megszállottsággal határos. Ez csak egy név. Hagyd holnapra. - Nem lehet - mondom, és átlendítem a lábam a párkányon. Wes elkapja a könyököm, hogy megállítson, életének lüktetése pedig a pólómon át bekúszik a bőröm alá. — Miért nem? Nem akarok hazudni, Wesnek nem, de azt sem akarom, hogy aggódjon.

192 /// V1CTOR1A SCHWAB

Eleget aggódok én kettőnk helyett is, és most egyébként sem tehet semmi mást azon kívül, hogy megmutatja, hogy mászhatok ki ebből a szobából. - Mert ez egy teszt. - Ez nem hazugság. Agatha valóban tesztel. - Mi? - Wesley szeme elsötétül. - Egy kiértékelés - mondom. - Mindazok után, ami történt, gondolom, az Archívum - Agatha - meg akar bizonyosodni arról, hogy... - A tekintetem a karomra siklik, a felsőm ujja alól kikandikáló kötésre. - Miről akarnak megbizonyosodni? - csattan fel Wes, és most valami újat hallok a hangjában. Haragot, ami az Archívum ellen irányul. - Jézusom, mindazok után, amin keresztülmentél, mindazzal együtt, amin most mész keresztül... Visszahúzom a lábam a szobába és megfogom Wesley vállát. A tekintetem az ajtóra siklik, aggódom, hogy valaki esetleg meghallja a zűrzavart. - Hé szólok és ügyelek arra, hogy ne harsogjam túl a rádiót. — Semmi baj. Nem hibáztatom őket. De nem hagyhatom, hogy felgyűljenek a nevek a listámon. És ehhez szükségem van a segítségedre. - Ezért zártak ki a területedről? Bólintok, Wes pedig halkan szitkozódik, mielőtt összeszedné magát. - Amit csinálnak - mondja, és megrázza a fejét, mintha ki akarná tisztítani - biztosan csak protokoll. - Nem úgy hangzik, mintha el is hinné, de látom, hogy szeretné. - Ebben én is biztos vagyok - mondom. Én is szeretném elhinni. Wes az ablakhoz lép és belekapaszkodik a párkányba. Nagy levegőt vesz, majd így szól: - Biztos, hogy tudsz mászni? - Majd elboldogulok valahogy — felelem mereven. - Mac... - Majd elboldogulok, Wes. Csak mutasd meg, mit kell tennem. Wes kiül a párkányra, és egyik lábát felhúzza, miközben belekapaszkodik a nyitott ablakba a feje fölött, majd egyetlen sima mozdulattal felhúzza magát és megáll odakint. Egyik kezét az ablak alá hajtja támasztéknak, ahogy arrébb oldalaz, majd a párkányról egy kiálló kőre lép és eltűnik szem elől. Amikor kidugom a fejem, látom, amint felfelé mászik a Coronado oldalán, egyik vékonyka kőről a másikra, mígnem elér egy nyitott ablakhoz, úgy három méterrel fentebb. Felhúzza magát az ablakba, kiül, és a térdére támaszkodva lenéz rám. - Mondd, hogy ez nagyobb buli, mint amilyennek kinéz - szólok. - Leírhatatlanul — feleli Wes, én pedig mély levegőt veszek és a példáját követve kimászom a párkányra. A karom tompán lüktet, ahogy belekapaszkodom az ablakkeret alsó részébe, a szemem pedig a köztem és a 4F közötti

FELSZABADULÁS /// 193

kiálló köveket pásztázza. Nem laposak és simák, hanem recések, elkoptatta őket az idő és a természet viszontagságai, mint a vízköpőket is a tetőn. A tégla és a salaktömb között vannak valahol; ahogy az első után nyúlok, egy kődarab leválik valahonnan fentről és leszánkázik a falon. Meg fogok halni. Mindig úgy gondoltam, hogy ha a Coronadóban végez velem valami, az a lift lesz, de nem. Ez lesz a vesztem. Mély levegőt veszek, és a párkányról lelépek a kövekre. Kényszerítem magam, hogy ne nézzek le; ehelyett azt számolgatom visszafelé, hány kő áll köztem és a biztonság között. Nyolc... hét... hat... öt... négy... három... - Nem olyan rossz ez - mondom, amikor már majdnem Wesnél vagyok. .. .kettő ... egy. És akkor egy mohos részre érek és megcsúszik a lábam, mielőtt még egy kéz szorítaná satuként a rossz csuklómat. Fájdalom hullámzik végig a karomon, hirtelen és éles, a látásom pedig elhomályosul, kezd minden elfeketedni. Wesley mond valamit, de a hangja távoli, aztán teljesen eltűnik. Érzem, ahogy a sötétség körülölel, megpróbál lehúzni, de én csak kapaszkodom Wes kezébe és a zajának nehéz lüktetésébe. Arra koncentrálok, nem pedig a különös távolságra, vagy arra, hogy az idő mintha kőként szö- kellne. A zenére koncentrálok, mígnem újra látom a falat magam előtt, mígnem újra hallom Wesley szavait, amint a másik kezemért könyörögnek. És aztán ugyanilyen hirtelenséggel újra mozgásba lendül az idő, én pedig mindkét kezemmel belekapaszkodom Wesley karjába, ő pedig berángat az ablakon. Mindketten a padlóra zuhanunk az üres lakásban, és egy pillanatig ott fekszünk, megkönnyebbülten pihegve. - Látod? - lihegi Wes, és a hátára fordul. - Totál buli volt. - Komolyan meg kell beszélnünk a buliról alkotott elképzeléseidet. - Ülő helyzetbe húzom magam, megrándulok, aztán talpra állok és körülnézek a lakásban, vagy legalábbis megpróbálok. Koromsötét van, az egyetlen fényforrást az ablakon beszűrődő utcai lámpa jelenti, de még így is látom, hogy semmi nincs itt. A lakásban az a visszhangos érzés uralkodik, ami az üres terek sajátja, és a padlót borító port csupán Wesley lábnyomai törik meg, amelyeket korábban hagyott. Wes leporolja magát és végigvezet a 4F csontjain. - Már majdnem egy évtizede üresen áll - magyarázza. - Azonban bizonyára értékelni fogod, hogy a falak szerint az utolsó lakónak nem kevesebb, mint öt macskája volt. Megborzongok. Utálom a macskákat, és ezt Wesley is tudja. Ő volt az, aki rám talált Angelli lakása előtt, miután a négylábú hordák inzultáltak. - Szóval kit keresünk? - kérdezi Wes, ahogy a bejárati ajtó felé indul.

194 /// VICTORIA SCHWAB

- Henry Mills. Tizennégy éves. - Csodás -szól Wes, és ahogy kinyitja az ajtót, a folyosói világítás fénybe borít bennünket. - Ha szerencsénk van, akkor ellenkezni fog. /// WESLEYNEK TELJESÜL A KÍVÁNSÁGA.

Az alatt a rövid idő alatt, míg Henry kinn volt, eléggé eszét vesztette ahhoz, hogy amikor ránk néz, ne minket lásson, hanem valamit, amitől fél — jelen esetben rendőröket —, így Wesszel végigkergetjük a területem felén, mire végül sikerül sarokba szorítanunk. Nem fogjuk megkapni érte a „Leggyengédebb visszavétel” díjat - Henry rugdos és sikítozik, miközben berángatjuk a legközelebbi ajtón —, de legalább elvégezzük a feladatot. Majdnem hajnali három van, mire visszaérünk a 4F-be, és megejtjük a rémisztő alászállást a szobámba - ezúttal incidens nélkül. Kimerültén rogyok az ágyamra. Wesley az ágy mellett álló székre veti magát, de elkapom a kezét, és szétárad bennem a zene, ahogy az ágyra húzom. Elengedem és arrébb húzódok, hogy helyet csináljak neki. Ő egy pillanatig habozik, ahogy ott áll, térdét a matracnak vetve. - Az ágy a barátoknak van fenntartva - mondja. - És azoknak, akik nem szeretnek széken aludni — mondom. Mintha szomorúság villanna fel a szemében, de aztán elmosolyodik és leereszkedik mellém a takaróra. Lekattintja az olvasólámpát, és ott fekszünk, néhány centire egymástól a sötétben. Wesley kinyújtja a kezét, és amikor megfogom, a tenyeremet az ingéhez nyomja. A zaja szétárad bennem, hangos és jóleső. - Jó éjt, Wesley - suttogom. - Aludj jól - suttogja vissza. És valahogy így is lesz.

FELSZABADULÁS III 195

HUSZONKETTŐ

EHÉZ TEHER EZ — SZÓL ROLAND, és visszaadja a képet —, de az

-N

Alakulatért megéri viselni.

Lenézek a képre, ami Papit és a társát, Meget ábrázolja. El sem tudom képzelni, hogy valakivel úgy illeszkedjünk egymáshoz, mint ők ketten, olyan közel, hogy szinte összeérnek, még úgy is, hogy nem viselik az ezüstgyűrűiket. Vajon ilyen a szerelem a hozzánk hasonlók számára? Az, hogy valakivel egy térben tudunk létezni? Gyűrű nélkül, nyíltan vállaljuk az életünket. A gondolatainkat és vágyainkat és félelmeinket. A gyengeségeinket. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy valaki lássa az enyémeket. - Hogy? - kérdezem. — Hogy létezhet, hogy megéri? — Végigsimítok Papi arcán. Ez nem az a Papi, akit én ismertem. Az én Papim sokkal ráncosabb volt, és sokkal kevésbé könnyed. Az én Papim hat hónapja a földben van. — Beengedni az embereket, szeretni őket — ez mind hiábavaló. A vég én csak jobban fáj, amikor elveszítjük őket. Roland nekidől az egyik polcnak, a Történet évszámai pont kilátszanak a válla fölött. Átnéz a fejem fölött, szürke szeme elkalandozik. — Megéri — mondja —, hogy van valaki, aki elől semmit sem rejtegetünk. A titkok és hazugságok súlya egy idő után ránk nehezül, és —

194

///

VICTORIA

SCHWAB

egyre csak nehezebb lesz. Az ember falakat épít, hogy kizárja a világot. Az Alakulat azon kis része a világnak, amit beengedünk. — Megéri — mondja újra Roland. — Egy nap, amikor körülveszik ezek a falak, majd megérti.

Ili MIRE FELÉBREDEK , WESLEY MÁR ELTŰNT.

Ez nem is baj, mert anyu a szobámban tesz-vesz, bezárja az ablakot, papírokat rendezget, összeszedi a szennyest a földről. A jelek szerint a magánéletnek a bizalommal együtt annyi. Anyu közli az asztallal, hogy ideje felkelni, elmondja a kezében lévő szennyesnek, hogy kész a reggeli. Úgy tűnik, egy lépést hátraléptünk. Az archívumi lista a telefonom alatt pihen az íróasztalon, és amikor ránézek, egy üzenetet találok Wesleytől. ■® Viharokról álmodtam. Te koncertekről álmodtál?

Igazság szerint nem álmodtam semmiről, és az álomtalan alvás érzése a csontjaimban egészen mesés. Semmi rémálom. Semmi Owen. Lenézek a karomra és eltűnődöm, hogy mehetett ez ilyen messzire. Most, néhány óra pihenés után sokkal közelebb érzem magam a normalitáshoz. Már épp válaszolnék Wes üzenetére, amikor meglátok egy beszélgetést Lyndseyvel. Egy beszélgetést, amit nem én folytattam le. Még szombat estéről való, amikor anyu begyógyszerezte a vizemet, és Wes először aludt itt. -w Föld Macnek! -*> Föld Macnek! -® A világ LEGSZEXIBB fiúja van itt a kávézóban. -® Fel kell kelned, hogy rajtam keresztül te is élvezhesd a látványt. -w És hegedűtök van nála. HEGEDŰTÖK. * elalél *