Victoria Holt - Démoni Szerető

Kate Collison, egy híres angol festőcsalád sarjaként – szerencsétlenségére lánynak születve – örökli az ősök tehetségét. De mihez kezdhet a tehetségével egy olyan világban, ahol a férfiak dominálnak, s elképzelhetetlen, hogy a nő szabad és független életet éljen? Kap egy megbízást, hogy készítse el Centeville báró portréját, ami túl a megtiszteltetésen, egy kibontakozó festői karrier első lépcsőfoka. A báró – régi számláit kiegyenlítendő – Párizsba utazik, s így Kate is ott találja magát a Párizsért vívott csata kellős közepén. Ám a háború megpróbáltatásai könnyű kalandnak bizonyulnak a Centeville kastélyában rá leselkedő veszélyekhez képest. Megtévesztés és kiszolgáltatottság, megaláztatás és erőszak, gyűlölet és szerelem – ezek kísérik Victoria Holt romantikus hősnőjének kalandos és fájdalmas életútját.

Victoria Holt

DÉMONI SZERETŐ

A mű eredeti címe: The Demon Lover A fordítás a Fontana/Collins 1984. évi kiadása alapján készült. Copyright © Victoria Holt, 1982. Minden jog fenntartva!

Fordította: Sinka Erika Címlapterv: Cséve Gábor A címlapkép Michel Gourdon munkája Hungárián translation © I. P. C. Könyvek Kft., 1997.

Patrícia Myrernek, akinek ezúton szeretnék hálás köszönetet mondani több mint húsz éve tartó gondos és bölcs iránymutatásáért, és azért, hogy ez idő alatt állandóan ösztönzött, és én nem győztem csodálni sok egyéb jó tulajdonsága mellett tehetségét, biztos intuícióját és értékítéletét.

A KASTÉLY MEGIDÉZÉSE Forró júniusi napon fedeztem fel apám titkát, amely megváltoztatta egész életemet, és az övét is. Soha nem fogom elfelejteni azt a rettenetes, szorongató érzést. A nap ragyogóan, nekem úgy tetszett, könyörtelenül sütött. Évek óta nem volt ilyen meleg nyarunk. Csak ültem és néztem apámat. Pár perc leforgása alatt tíz évet öregedett, és amikor rám nézett, kétségbeesést olvastam ki a szeméből, ebben a pillanatban feladott minden tettetést. Tovább már nem titkolhatta előttem a tragédiáját. Elkerülhetetlen volt, hogy én tudjam meg legelőször. Mindig a legközelebb álltam hozzá, közelebb, mint anyám, amikor még élt. Minden hangulatát értettem. Megértettem a kreatív művész ujjongását, gyötrelmét és reményvesztettségét. A műteremből ismert férfi csöppet sem emlékeztetett a falakon kívüli kedves, meglehetősen egyszerű lelkületű emberre. Természetesen életének java részét a műteremben töltötte. Ebben nőtt fel. Ötéves korában már figyelte az apját munka közben, e házban, amely már vagy száz éve a Collison család hajléka. A családban az a történet járta, hogy négyéves volt, amikor egyszer nyoma veszett, a dadája talált rá, a műteremben festegetett pergamenre az apja egyik legfinomabb cobolyszőr ecsetével. A művészvilágban a Collison nevet jól ismerték. A miniatűrfestészettel azonosították, és Európában egyetlen olyan kollekció sem létezett, amelyben ne lett volna legalább egy Collison-mű. A miniatűrfestészet nálunk családi hagyomány. Apám elmondása szerint ez a tehetség generációról generációra száll, és ha az ember nagy művész akar lenni, akkor a bölcsőben kell kezdenie a tanulást. Ez volt hát a Collisonok sorsa. Miniatűröket festettek már a tizenhetedik század óta. Egyik ősünk Isaac Olivér

tanítványa volt, őt pedig maga Nicolas Hilliard, a híres, Erzsébet kori miniatűrfestő oktatta a mesterségre. A legutolsó generációig mindig volt egy fiú, aki apja örökébe lépve továbbvitte nemcsak a hagyományt, hanem a család nevét is. Apámnak ez nem sikerült, egyetlen gyermeke született csak, egy lány, ez voltam én. Rettenetes csalódás lehetett ez a számára, bár soha, egyetlen szóval sem említette. A műterem falain kívül – mint már említettem – nagyon kedves ember volt, és mindig tiszteletben tartotta mások érzelmeit. Lassan beszélt, minden szavát megfontolta, és fölmérte várható hatását is. Munka közben más volt a helyzet, megszállottan dolgozott, elfeledkezett ebédről, találkozóról, minden más kötelezettségéről. Néha arra gondoltam, azért dolgozik ilyen lázasan, mert hite szerint ő az utolsó Collison. Mostanában kezdett ráébredni, hogy talán mégsem így van, hiszen magam is örömömet leltem az ecsetben, a pergamenben és az elefántcsontban. Nekiláttam a családi hagyomány elsajátításának, hogy megmutassam apámnak, a leánygyerek is lehet ugyanolyan tehetséges, mint a fiú. Ez volt az egyik ok, amiért belevágtam a festés elsajátításába. A másik – ennél sokkal fontosabb – ok az, hogy örököltem e leheletfinom arcképfestészet iránti vonzódást. Ösztökélést, és bátran mondhatom, tehetséget éreztem, hogy versenyre keljek bármelyik ősömmel. Apám ekkor a negyvenes éveinek végét taposta. Tiszta kék szeme és kócos haja fiatalabbnak láttatta. Magas – mások szerint hórihorgas – és sovány volt, amitől kissé esetlennek hatott. Azt hiszem, meglepte az embereket, hogy ez a suta alak ilyen különlegesen szép miniatúrákat képes festeni. Kendalnak hívták. E név is generációkon át öröklődött. Soksok évvel ezelőtt egy tóvidéki lány házasodott be a családba, ő hozta magával ezt a nevet a szülőhelyéről. Hagyománnyá lett, hogy a fiúgyermekek K-val kezdődő keresztnevet kapjanak, és a

képek sarkába szinte észrevehetetlenül bevésett apró K. C. monogram fémjelezte mindig ezeket a híres miniatúrákat. Némi nehézséget okozott így annak eldöntése, hogy vajon melyik Collison a festő, támpontot gyakorta a kor és a tárgy meghatározása nyújtott. Apám harmincéves koráig nem házasodott meg. Az a fajta ember volt, aki nem szívesen veszi, ha egyéb dolgok elvonják a figyelmét a munkájából. A házassággal is így állt, jóllehet mint nemesi család sarja, a kötelességével tisztában volt: örököst kell nemzenie, aki folytatja a családi hagyományokat. Csak amikor elkerült. Gloucestershire-be, Langston grófjához, akkor érzett rá, hogy a házasság nem feltétlenül csupán családi kötelezettség. A gróf a bárónő és lányai, Lady Jane és Lady Katherine, ismertebb nevén Lady Kitty portréjának megfestésével bízta meg. Apám állítása szerint Lady Kitty portréja a legsikerültebb miniatűrje. – A szerelem vezette az ecsetemet – jelentette ki. Apám érzelmes volt. Nos, a romantikus vonzalom ellenére a gróf természetesen más tervet dédelgetett a lányával kapcsolatban. A művészetet nem sokra becsülte, pusztán azért akart magának Collisonminiatűröket, mert mindenki azt beszélte, hogy „ez a Collison jó ember”. – Képmutató – mondta róla apám. A művészeket olyan szolgálóknak tekintette, akiket a gazdagoknak pártfogolniuk kell. A lányának viszont herceget álmodott. Kiderült azonban, hogy Lady Kitty inkább a szívére hallgat; menthetetlenül beleszeretett a művészbe, aki ezt az érzést viszonozta. Megszöktek hát, mire a feldühödött apa megüzente a lányának, hogy a Langston kastély kapui mindörökre bezárultak előtte. Elkövette azt az ostobaságot, hogy Kitty Collison lett belőle, és így a Langston család kitaszította.

Lady Kitty csak csettintett az ujjával, és arra készült, hogy a Collison-házban élje le – kétségtelenül szerényen – az életét. A házasságkötés után egy évre drámai körülmények közepette érkeztem meg a világba, rengeteg bajt okoztam, és jövetelemért Lady Kitty amúgy is gyönge egészségével fizetett. Amikor kiderült, hogy félig megnyomorodott, és több gyermeket már nem szülhet, szembe kellett nézniük a szomorú valósággal: a család egyetlen gyermeke leány, és várhatóan ezzel megszakad a Collisonok sora. Mindazonáltal velem soha senki nem éreztette, mekkora csalódást okoztam. Magam jöttem rá, miközben ismerkedtem a családi tradíciókkal' és a hatalmas műteremmel, amelynek hatalmas ablakait úgy építették, hogy beáradhasson rajtuk északról az eleven, pásztázó fénysugár. A legtöbbet a szolgálóktól szedegettem föl, hálás hallgatóság voltam, és korán ráébredtem, tőlük hamarabb megtudom mindazt, amire kíváncsi vagyok, mint a szüleimtől. – A Langstonok mindig mindent megtettek azért, hogy fiuk szülessen. Az unokahúgom ott szolgál náluk, valamelyik rokonuknál. Pazar egy hely, azt mondja. Ötven szolgálót... tartanak, bizony, hogy annyit... és még a vidéki kúriában is. Az asszonyom nem ilyen életet érdemelt. – Gondolod, hogy megbánta? – Ó, hát biztosan! Úgy kell annak lenni. Azok a bálok... meg címek, meg minden... No hiszen, akár egy herceghez is hozzámehetett vóna! – Azért ez a mi urunk is igazi dzsentlemen... ezt azér’ meg kell hagyni! – Ó, hogyne, tényleg az! De azér’ mégiscsak amolyan kereskedőféle az... árulja, amit csinál. Jól van na, tudom én, hogy azok képek, és az valahogy más... de mégiscsak árucikkek... Ő meg árulja... Sose nincs az jól, ha az ember kilép a sorból.

Odahagyja a rangját, meg ilyesmi. Osztán még fiuk sincsen, nem igaz? Csak ez a Miss Kate. – Abba’ nincs hiba, mind örökölte az anyja szellemességét. Igazi kisasszony az. – Szerintem nem hasonlít az egyikre se. – Márpedig én aszondom, hogy mégis inkább egy életerős, fiatal asszonyt köllöt vóna magához vennie... egy földesúr lányát, vagy más effélét... – Túl magasra törekedett ez, bizony hogy úgy van. Az az asszony aztán évente szült vóna neki egy gyereket, míg csak fiú nem sikeredik, hogy aztán festegethessen. Így kellett vóna ezt csinálni! Így jár az, aki nem a magához valók közül házasodik. – Gondolod, hogy törődik is ő evvel? – Naná, hogy törődik! Fiút akart. Közöttünk legyen mondva, őlédisége egyáltalán nem tartja valami sokra ezt a festést. Nem csoda, hisz ha nincs ez a festés, akkor sose találkoztak vóna, nem igaz? Ki tudja, nem az lett vóna-e a jobb? Így hát mindent megtudtam. Anyám még egy évig élt azután, hogy fölfedeztem a titkukat. Halála nagy csapás volt mindannyiunknak. Nagyon szép asszony volt, apám is, én is szívesen üldögéltünk mellette, és közben csodáltuk őt. Kékben járt, illett a szeméhez, a teához dús redőzetű, csipkével és szalagokkal díszített pongyolát viselt. Mivel a születésembe nyomorodott bele, némi bűntudatot éreztem, és azzal vigasztaltam magam, bizonyára kedvét leli abban, hogy királynőként, a szófán heverészve fogadhatja a látogatóit. Voltak, ahogy ő mondta, „jobb napjai” is, ilyenkor zongorázott, virágokat rendezgetett, és nagy ritkán vendégül látta a környékbelieket. Farringdonékat, akik az uradalmi kastélyban laktak, és a környező föld javát magukénak mondhatták, a tisztelendőt és az orvost, meg a családtagjaikat. Mindenki, még Lady Farringdon is megtiszteltetésnek tekintette Lady Kitty meghívását, hiszen sokat

adott a rangra, és bár a család gazdag, azonban Sir Frederick, a férje csak másodgenerációs baronet volt, így Lady Farringdon számára hízelgett a gróf lányának társasága. Anyám meg sem kísérelte, hogy kézbe vegye a háztartás irányítását. Minden Evie-re hárult, nélküle sokkal kényelmetlenebbül éltünk volna. Evie tizenhét évesen került a házhoz. Én egyéves lehettem, amikor anyámon egyre inkább elhatalmasodott a gyöngeség. Evie anyám egyik távoli unokatestvére volt, szegény ágról, az ilyenek gyakorta a gazdag családok kegyelemkenyerén élnek. Valamelyik távoli női rokon valamikor a család akarata ellenére rangon alul házasodott, és ezzel a feledés homályába veszett. Evie ennek az ágnak a leszármazottja volt, ám valamely okból kereste a kapcsolatot a családdal, és ha valahol segítségre szorultak, akkor őt hívták. Anyám meg ő kedvelték egymást, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szépséges Lady Kitty idejének java részét ágyhoz kötve fogja eltölteni, anyámnak eszébe jutott, Evie az az ember, akire szüksége van. Evie tehát megérkezett, és ezt sohasem bánta meg. Mi sem. Valamennyien őrá támaszkodtunk. Egymaga irányította a háztartást és a szolgálókat, társalkodónője és szobalánya lett anyámnak, nekem pedig anyám volt, és mindeközben gondoskodott arról, hogy apám zavartalanul dolgozhasson. Itt volt hát nekünk Evie. Kisebb partikat rendezett anyámnak, és maga nézett utána, hogy minden rendben menjen, ha apámhoz látogatók jöttek megbízással. Ha apámnak el kellett utaznia — ami gyakran megesett –, úgy mehetett el, hogy tudta, mindkettőnkről gondoskodik. Anyám kedvtelve hallgatta apám kalandos beszámolóit, amikor visszatért. Szívesen gondolt rá mint keresett, híres festőre, jóllehet igazából nem érdekelte az, amit apám csinált. Gyakran fátyolosodon el a tekintete, miközben apám lelkesen mesélt, én azonban tudtam is, hogy mit mond, hiszen az

ereimben Collison-vér folyt, és soha olyan boldog nem voltam, mint mikor a finom cobolyszőr ecsettel bizonytalanul húzogathattam a festéket a pergamenen. Engem is Katherine névre kereszteltek, de mindenki csak Kate-nek hívott, hogy meg lehessen különböztetni Kittytől. Csöppet sem hasonlítottam sem anyámra, sem apámra, mindkettőjüknél lényegesen sötétebb bőrű voltam. – Tizenhatodik századbeli beütés – magyarázta apám, aki avatott szakértője az arcoknak. – Valamely nagyon régi ősünk pontosan úgy nézhetett ki, ahogy te, Kate! Ugyanilyen kiugró arccsont, és ez a vöröses árnyalat a hajadban... A szemed barnás árnyalatú. Nagyon nehéz ezt a színt eltalálni. Gondosan kell keverni a festéket. Sosem szerettem az ilyen kényes munkát... Nagyon könnyű elrontani. Gyakran nevettem azon, hogy a munkáját, ha tehette, belekeverte a beszélgetésbe. Azt hiszem, hatéves lehettem, amikor fogadalmat tettem magamnak. Azután történt, hogy a szolgálók beszédéből megtudtam, lánynak születvén csalódást okoztam apámnak. Belopakodtam a műterembe, és a hatalmas ablakon beszűrődő fényben megesküdtem: – Híres festő lesz belőlem. Az én miniatúráim párjukat fogják ritkítani. Mivel komoly gyerek voltam és szenvedélyesen szerettem apámat, és mivel ösztönösen tudtam, hogy erre születtem, hozzáláttam, hogy megvalósítsam szándékomat. Apám eleinte mosolygott, de aztán megmutatta, hogyan lehet a pergament rásimítani a kemény, fehér kartonlapra, majd papír közé helyezve lepréselni. – A bőr csuszamlós – magyarázta –, éppen ezért meg kell kicsit csiszakolnunk. Tudod, mi a csiszakolás? Hamarosan megtudtam, és megtanultam, hogyan kell a pergamen felületét porított francia kréta és habkő keverékével megcsiszolni.

Apám megtanított arra is, hogyan kell az olajjal, temperával és a vízfestékkel bánni. — A legapróbb méretű munkákhoz azonban az akvarell a legmegfelelőbb – magyarázta. Nagyon örültem, amikor megkaptam az első, finom ecsetemet, és apám arcát látva csak úgy repestem a boldogságtól, amikor megmutattam neki első miniatúrámat. Átkarolt, és magához szorított, hogy ne lássam a szemében csillogó könnyeket. Apám nagyon érzelmes ember volt. – Ez az, Kate! Te is közénk tartozol — kiáltotta. Anyámnak is megmutattuk első erőfeszítésem eredményét. – Nagyon szép – mondta. – Ó, Kate, hát te is géniusz leszel? Csak bennem nincs... semmi tehetség. – Nem is kell – mondtam neki. – Neked csak szépnek kell lenned. Boldogan éltünk. Apámat és engem összefűzött a munka, magam is hosszú órákat töltöttem a műteremben. Tizenhét éves koromig nevelőnőm volt. Apám nem akarta, hogy iskolába járjak, mert akkor kevesebb időt tölthettem volna a műteremben. – Ha az ember igazi festő akár lenni, akkor naponta kell dolgoznia — mondta. – Nem szabad azt várni, hogy megjöjjön a hangulat hozzá. Nem szabad arra várni, mikor érezzük úgy, jöhet az ihlet. Készenlétben kell várnunk, hogy kegyeskedjék megjelenni. Pontosan értettem. Hogyan is születhettem volna másra? Égett bennem az eltökéltség, hogy olyan tehetséges, nem, sokkal tehetségesebb legyek, mint az őseim voltak. Tudtam, hogy jó vagyok. Apám gyakran utazott külföldre, és néha egy-két hónapig is távol maradt. Számos európai udvarba is eljutott, és királyok portréit is megfestette. – Szeretnélek téged is magammal vinni, Kate! – mondogatta gyakran. – Ugyanolyan tehetséges vagy, mint én. De nem tudom, mit szólnának ahhoz, hogy nő vagy. El sem hinnék, hogy jó, amit a másik nem képviselője csinál.

– De hiszen a saját szemükkel győződhetnének meg róla. – Az emberek gyakran a saját szemüknek sem hisznek. Azt látják, amit látni akarnak, és félek, ez esetben azt akarnák látni, hogy egy nő nem képes ugyanolyan jót alkotni, mint egy férfi. – Ez képtelenség, és fölöttébb bosszantó – méltatlankodtam. – Akkor ezek valamennyien nagyon ostobák. – Legtöbbjük valóban az – suttogta apám. Festettük a miniatúrákat az ékszerészeknek, hogy aztán ők eladhassák szerte az országban. Sok volt köztük az én munkám, és ott díszelgett rajtuk a K. C. monogram. Mindenki úgy vélte: – Collison-munka. – Természetesen senki sem sejtette, hogy a festőjük Kate, nem pedig Kendal Collison. Gyerekkoromban néha úgy tűnt, hogy apám és anyám külön világban éltek. Apám, a szórakozott művész, akinek az élete a munkája, és a gyönyörű, rendkívül kifinomult anyám, aki mindig szívesen látta maga körül a társaságot. Olyankor volt a legboldogabb, ha fogadhatta udvartartását, és hódolói körülötte forgolódtak, megtiszteltetésnek véve, hogy egy gróf lánya szórakoztatja őket, még akkor is, ha csak egy művész felesége. Amikor eljött a teázás ideje, gyakran magam is ott sürgölődtem a vendégei körül. Esténként olykor kisebb vacsorákat adott, utána whist vagy zenélés következett. Anyám kitűnően játszott a zongorán. Máskor megeredt a nyelve, és a Langston kastélybeli éveiről mesélt. Vajon megbánta, hogy apró kis házra cserélte fel? Egyszer meg is kérdeztem tőle. – Nem, Kate! – felelte. – Itt én vagyok a királynő. Ott csak az egyik hercegkisasszony voltam, igazán nem számítottam. Csak azért tartottak, hogy megfelelő módon férjhez adhassanak... a család kívánsága szerint, ami igencsak kedvem ellen való lett volna. – Nagyon boldog lehetsz – mondtam neki –, hiszen a világ legjobb férje a tiéd.

Fürkészően nézett rám, és azt mondta:—Nagyon szereted apádat, ugye? – Mindkettőtöket szeretlek – mondtam őszintén. Odaléptem,hozzá, és megcsókoltam, mire azt mondta: – Ne kócold össze a hajamat, drágám! – Majd megfogta és megszorította a kezemet. – Örülök, hogy ennyire szereted. Sokkal jobban megérdemli, mint én. Teljesen összezavart, bár kedves és gyöngéd volt, és igazán örült annak, hogy olyan sokat vagyok együtt apámmal. Ó, igen, nagyon boldogan éltünk! – Egészen addig, míg egy napon, amikor Evie a reggeli csokoládét akarta bevinni, anyámat holtan találta a hálószobában. Szövődményes meghűléssel kezdődött. Egész életemben mást sem hallottam, mint hogy vigyáznunk kell a mama egészségére. Nemigen járt el itthonról, és ha mégis megtette, csak kocsin közlekedett, és Farringdonék kastélyánál messzebb sohasem ment. Miután megérkezett, kisegítették a hintóból, és Farringdonék lakája szinte a karjában vitte be. Mivel anyám ennyire törékeny volt, és a kaszás oly régen kerülgette, hogy szinte családtagnak számított... valamennyien úgy gondoltuk, ez örök időkre így marad. Ehelyett lesújtott rá, és magával vitte. Nagyon hiányzott, és ekkor ébredtem rá, milyen sokat jelent a festészet apámnak és nekem. Vigasztalhatatlanok voltunk ugyan a gyászban, a műteremben mégis sikerült megfeledkeznünk egy időre a fájdalomról, ilyenkor csak az alkotás számított. Evie is szomorú volt, oly hosszú időn át gondoskodott anyámról. Harminchárom évéből tizenhetet nekünk áldozott. Két évvel korábban Evie-t eljegyezték. A hír felbolygatott mindnyájunkat. Örvendtünk a boldogságának, ugyanakkor azt latolgattuk, milyen lesz az életünk nélküle. Közvetlen veszéllyel azért nem kellett számolnunk, hiszen vőlegénye, James Callum, az egyházközség kántora egyidős volt

Evie-vel, és házasságra csak akkor gondolhatott, ha önálló megélhetése már biztosított. Anyám azt szokta mondogatni: – Adja isten, hogy ez soha ne következzék be! – Majd rögtön utána hozzátette: – Micsoda önző teremtés vagyok, Kate! Remélem, te nem leszel ilyen! Nem is kell félned ettől. Te határozott egyéniség vagy. De komolyan nem tudom, mihez kezdhetnénk,... kezdenénk Evie nélkül. Anyámnak végül is nem kellett ezzel a gonddal szembesülnie. Amikor meghalt, a kántor még nem tudott a saját lábán megállni, anyám kérése tehát valamilyen formában meghallgatást nyert. Evie vigasztalni próbált. – Szinte már kész felnőtt vagy, Kate – mondta. – Hamarosan találsz valakit helyettem. – Olyat, mint te vagy, soha, Evie! Pótolhatatlan vagy. Elmosolyodott, aggódott is miattunk, és közben alig várta, hogy férjhez mehessen. A szívem mélyén tudtam, hogy Evie egy nap valóban elhagy bennünket. Érződött a levegőben a változás, pedig de szerettem volna, ha minden marad a régiben. Teltek-múltak a hónapok, és James Callumnak semmi kilátása sem volt az önállóságra. Evie panaszkodott, hogy anyám halála óta alig akad dolga, és hosszú órákon át gyümölcsöket tett el, és gyógyfüveket kevert, mintha csak nagyobb készletet akarna felhalmozni arra az időre, amikor már nincs mellettünk. Az élet lassan visszatért a szokásos medrébe Apám nem volt hajlandó Evie távozásával foglalkozni. Egyik napról a másikra élt, és engem a kötéltáncosokra emlékeztetett, akik csak azért maradnak fenn, mert soha nem néznek le az alattuk tátongó mélybe, csak mennek rendületlenül előre. Persze bármikor eljöhet a pillanat, amikor valami megtorpanásra készteti őket, és akkor mégiscsak el kell gondolkodniuk azon, hogyan tovább. : Tökéletes harmóniában dolgoztunk a műteremben olyankor, ha a fényviszonyok megengedték. Kellett a fény, hiszen akkoriban egy régi kódexet restauráltunk. Ez idő tájt már kiforrott festőnek

tekinthettem magam. El is kísértem apámat egy-két udvarházba, ahol igénybe vették restauráló munkánkat. Apám ilyenkor ezt szokta mondani: – „A lányom segít nekem.” – Tudtam, az emberek ezt úgy értelmezték, hogy adogatom az ecseteket, és gondoskodom apám kényelméről. Ez fájt, hiszen büszke voltam a munkámra, és apám egyre inkább átengedte nekem az oroszlánrészt. A műteremben voltunk akkor is, amikor láttam, hogy apám az egyik kezében nagyítót, a másikban pedig ecsetet tart. Megdöbbentem, hiszen korábban mindig azt mondta: – Nem jó, ha az ember nagyítót használ. Edzeni keli a szemünket, és akkor megy minden. Egy festőnek különleges szeme van. Ha nem így lenne, nem is lehetne az. Észrevette meglepődésemet, mire letette a nagyítót, és azt mondta: – Nagyon aprólékos munka ez. Csak biztos akartam lenni abban, hogy jól kalkuláltam. Pár héttel később egy észak-angliai rendházból küldtek hozzánk egy kódexet. A rajzolatok helyenként megfakultak vagy kissé megrongálódtak, és a mi munkánkhoz az efféle restauráció is hozzátartozott. Amennyiben nagyon értékes kódexekről volt szó – az esetek többségében ez így volt, hiszen legtöbbjük a tizenegyedik században készült –, akkor apámnak a helyszínen, az adott kolostorban kellett dolgoznia, a kevésbé értékes könyveket azonban elküldték hozzánk. Mostanában magam is kivettem a részem az efféle tevékenységből, apám ezzel akarta tudatni, hogy tehetséges művésznek tart. Csupán egy-egy pergamen vagy elefántcsont bánta, ha a kép sikerületlen, e drága kódexek javításához azonban biztos kézre volt szükség. Azon a júniusi napon apám maga elé vette a kódexet, és igyekezett kikeverni a kellő vöröses árnyalatot. Nehéz feladat, hiszen egyeznie kellett a mínium vörösével, amit évszázadokkal korábban használtak. Történetesen maga a miniatűr festés a míniumról kapta a nevét.

Figyeltem, ahogy az ecsetjével bizonytalanul köröz a kis paletta fölött, majd reményvesztetten leteszi a kezéből. Megdöbbentem. Odaléptem hozzá, és azt kérdeztem: – Valami baj van? Nem válaszolt, csak előrehajolt, és a kezével eltakarta az arcát. Ijesztő pillanat volt, odakint ragyogott a nap, az ősi kódex fényben fürdött, és valami szörnyűség érlelődött. Apám fölé hajoltam, és kezemet a vállára tettem. ' – Mi a baj, apa? – kérdeztem. Elvette a kezét az arca elől, és felnézett rám tragédiáról árulkodó, kék szemével. – Hasztalan minden, Kate! – mondta. – Muszáj valakinek elmondanom. Megvakulok. Csak bámultam rá. Ez lehetetlen. Ez a drága szempár... művészetének eszköze, örömének tükre. Hogyan is élhetne a munkája nélkül, amelyhez nélkülözhetetlen a látás? Létének egész értelme ez. – Nem – súgtam. – Ez... lehetetlen. – Márpedig így van – mondta. – De... – dadogtam – hiszen nincs semmi baj. Látsz. Megrázta a fejét. – Nem úgy, ahogy korábban. Nem úgy, ahogy megszoktam. És egyre rosszabb lesz. Nem egyik pillanatról a másikra... hanem fokozatosan. Tudom. Fölkerestem egy specialistát. A legutóbbi utamon fölmentem Londonba. Ő mondta. – Ez mikor volt? – Három héttel ezelőtt; – És azóta magadban tartottad? – Nem akartam elhinni. Először arra gondoltam... Hát, nem is tudom, mit gondoljak. De már nem látok olyan élesen... nem elég élesen... Nem tűnt fel, hogy az aprólékos munkát rád bíztam? – Azt hittem, bátorításnak szántad... hogy növeld az önbizalmamat.

– Drága Kate, téged nem kell bátorítani! Benned minden megvan. Művész vagy. Ugyanolyan jó, mint az őseid voltak. – Mondd el, mit mondott az orvos... mondj el mindent! – Mindkét szememen szürke hályog van. Apró, fehér pöttyök a szemlencsén, bent a pupillában. Most még aprók, de idővel egyre nagyobbak lesznek. Időbe telik, amíg teljesen elveszítem a látásomat. .. de az is lehet, hogy gyorsan lezajlik. – De talán csinálhatnának valamit? – Igen, meg lehet operálni. Ez azonban kockázatos, és még ha sikerülne is, a szemem már semmiképp sem lesz olyan, amilyen ehhez a munkához kell. Te tudod, milyen látás kell a festéshez... hogy milyen különleges képességeket fejlesztettünk ki magunkban. Te tudod, Kate! Neked megvan. Ám én... ez a vakság... Ó, hát nem érted, nekem ez a mindenem... Egész súlyában megéreztem a tragédiáját. A munkája az élete, és épp ezt veszíti el. Ennél rettenetesebb csapás nem is érhetné. Nem nagyon tudtam, hogyan vigasztalhatnám, valahogyan mégiscsak sikerült. Legalább elmondta. Halvány szemrehányást tettem, amiért eddig hallgatott. – Még nem akarom, hogy mások is megtudják, Kate! – erősködött. – Legyen ez egyelőre a kettőnk titka, jó? – Legyen – egyeztem bele –, ha így kívánod. A kettőnk titka marad. Átkaroltam és magamhoz szorítottam. Azt suttogta: – Te vagy a vigaszom, Kate! Örökre nem maradhat az ember feszült idegállapotban. A hír első hallásra megbénított, és úgy éreztem-, mintha arcul csaptak volna, ám némi töprengés után felülkerekedett derűlátó énem, és rájöttem, hogy ez még nem a vég. Először is ez hosszú folyamat. Ebben a pillanatban csak annyi történik, hogy apám nem lát olyan élesen, mint korábban. Képtelen a parányi képet

megcsinálni. De még tud festeni: Csak a stílusán kell változtatnia. Elképzelhetetlennek tetszett ugyan, hogy egy Collison ne miniatúrákat fessen, de miért ne dolgozhatna nagyobb darabokon? Miért is ne festhetne vászonra elefántcsont és fém helyett? E megfontolások hatására a teher könnyebbedni látszott. Nagyon sokat beszélgettünk erről. – Te kell, hogy a szemem légy, Kate! – mondta. – Figyelned kell! Néha úgy érzem, elég jól látok... de nem lehetek biztos benne. Te tudod, milyen végzetes lehet egy rosszul föltett ecsetvonás. Azt feleltem: – Végre elmondtad. Eddig sem lett volna szabad titkolnod. Végül is nem egyik pillanatról a másikra veszíted el a szemed világát. Van idő... hogy felkészülhess. Szinte mint a gyermek, úgy itta a szavaimat. Mély gyengédséget éreztem iránta. – Ne feledd – emlékeztetett – egyelőre... senkinek egy szót sem! Magam is egyetértettem vele. Hiába tudtam, hogy hiú remény, mégis abban bíztam, hogy rendbe jön, és elhárul utunkból ez az akadály. – Az isten áldjon meg, Kate! – mondta. – Istennek hála, hogy te vagy nekem. A munkáid ugyanolyan jók, mint az enyémek... s egyre jobbak lesznek. Nem lepne meg, ha valamennyi Collisont felülmúlnád. Vigasztalás lenne számomra. Beszélgetéssel és munkával telt az idő, a kényesebb dolgokat én csináltam a kódexeken, hogy apámnak ne kelljen nagyon megterhelnie a szemét. Mindez kétségtelenül ösztönzően hatott rám, és komolyan úgy hittem, biztosabb a kezem, mint korábban. Elmúlt néhány nap. Csodálatos, hogy mire képes az idő, és én hittem, hogy apám természete révén megbékél majd helyzetével. Továbbra is mindent a művész szemével fog nézni, és

változatlanul festeni fog. Nem úgy, ahogy szerette... de nem fog mindent elveszíteni... legalábbis még nem. Ezzel vigasztaltam. Úgy egy hét múlva kaptuk a hírt. A doktoréknál elköltött vacsoráról tértünk épp haza. Evie-t is mindig meghívták velünk együtt, hiszen a szomszédságban mindenki családtagnak tekintette őt. Még a társadalmi érintkezésre kényes Lady Farringdon is meghívta, hisz Evie végtére is olyan család sarja, amelyben igazi gróf is van. A szokásos vacsorák egyike volt. Az orvosék a lelkészt is meghívták családostul. Ott volt hát John Meadows tiszteletes két felnőtt gyermekével, Dickkel és Francesszel. Dick maga is papnak tanult, Frances pedig a háztartást vezette anyja halála óta. Jól ismertem a családot. Mielőtt még nevelőnőt kaptam volna, mindennap átjártam a papiakba, ahol a kántor – nem Evie-é, hanem annak az elődje –, egy komoly, középkorú úr tanított, ékes bizonyságául annak, hogy a kántorok sokszor egész életükre megrekednek ebben az állapotban. Dr. és Mrs. Camborne, iker lányaikkal egyetemben szívélyesen fogadtak bennünket. A lányok annyira hasonlítottak egymásra, hogy csak nagyon ritkán voltam képes megkülönböztetni őket. Engem mindig is érdekeltek. A társaságukban gyakran eltűnődtem, milyen érzés lehet, ha valakinek van egy majdnem tökéletes hasonmása, aki ráadásul közel áll hozzá. Kissé ironikus módon Faith és Hope, Hit és Remény névre keresztelték őket. Apám meg is jegyezte: – Milyen kár, hogy nem hármas ikrek, akkor a harmadik neve Charity, Szeretet lehetett volna. Hope volt a magabiztosabb, ha kérdezték őket, mindig ő válaszolt. Faith teljes egészében rá hagyatkozott. Valahányszor válaszolnia kellett, előbb mindig a nővérére pillantott bátorításért. Félénk természetű volt, Hope sokkal merészebb. Gyakran támadt olyan érzésem, hogy az emberi erényeket és hibákat a természet szépen megosztotta kettejük között.

Hope brillírozott az órákon, és mindig segített Faithnek, akinek lassúbb felfogása miatt nehezebben ment a tanulás. Faith pedáns és nett, és az anyja szerint Hope után is mindig rendet rakott. Faithnek a keze volt ügyesebb, Hope e tekintetben sokkal esetlenebb. – Annyira boldog vagyok, hogy szeretik egymást – mondta az anyjuk egyszer apámnak. Kétségtelenül rejtélyesen szoros kötelék volt köztük, ami gyakori egypetéjű ikrek esetében. Ám minden hasonlóságuk ellenére nagyon különböztek egymástól. Arra gondoltam, érdekes lenne egyszer lefesteni őket, hiszen az esetek többségében a miniatúrákon többnyire mintegy varázsütésre megjelent a modell jelleme, Dick Meadows sokat mesélt magáról. Lassan befejezi a tanulást, és így hamarosan állás után kell néznie. Ragyogó képességű fiatalember, gondoltam, minden bizonnyal hamarabb felajánlanak neki valami lehetőséget, mint Evie Jamesének. Frances Meadows érzékeny, mint mindig, és látszólag elégedett, amiért életét egyházi ügyeknek, és a paplak gondos irányításának szentelheti. Ez is csak olyan este volt, mint a többi. Hazafelé azon gondolkodtam, mennyire egyhangú az életem... valamennyiünk élete. Frances várhatóan ott fog megöregedni a paplakban. Ez az élete, ezt jelölték ki számára. Na és én? Egész életemet kis faluban fogom leélni, és a ma estihez hasonló vacsorákra járok majd? Persze tagadhatatlanul kellemesek ezek az esték, olyanok társaságában, akiket kedvelek, na de így megy majd, amíg csak meg nem öregszem? Fájdalmasan érintett a gondolat. Visszatekintve néha eltűnődöm, talán önkéntelenül megérezhettem az elkövetkező eseményeket, amelyek egyszer és mindenkorra felborították életem békés menetét. Ez idő tájt kétségtelenül nyugtalanul éreztem magam. Ha apám visszatért egy-egy külföldi, útjáról; lelkesen faggattam a

látottakról. Járt a porosz és a dán udvarban, a legmegtisztelőbb azonban III. Napóleon és elbűvölő felesége, Eugénia császárnő meghívása volt. Érzékletesen számolt be e paloták pompájáról, és lakóik viselkedéséről és szokásairól. Élénk színekkel ecsetelte, és láttatta velem az udvari ruhák gazdag lila és arany kavalkádját, a francia udvarok visszafogottabb árnyalatait, és a kevésbé kifinomult német ízlést. Mindig is vágytam e látvány után, titkos álmom volt, hogy ugyanolyan nagy festőnek tartsanak, mint apámat, és engem is meghívjanak. Ha fiúnak születek, akkor ez az álom nem elérhetetlen. Így azonban a nememnek köszönhetően rabja voltam annak a világnak, amelyet a férfiak teremtettek maguknak. A nőket csupán használták ebben a világban. A fajfenntartáshoz kellettek, és miközben e fontos feladatuknak eléget tettek, a szórakoztatás is az ő tisztük volt; vidították a férj házát és asztalát, segítették a munkájában, mellette álltak, de kicsit mindig a háttérben, vigyázva, nehogy magukra vonják a dicsfényt. Számomra csak a művészet volt a fontos, ám amikor rádöbbentem; hogy a miniatúráim csak apám hírnevét fokozzák, pusztán mert valamennyit neki tulajdonítják, szinte megőrjített a világ igazságtalansága és ostobasága, és megértettem, miért ágál néhány nő a férfiak felsőbbrendűségének elfogadása ellen, és miért nem hajlandók beállni a sorba. Hazaérve James Callum várt ránk. – Elnézést, amiért ilyen késői órán alkalmatlankodom, Mr. Collison – mentegetődzött –, de beszélnem kell Evie-vel. Az izgatottságtól alig tudott beszélni. Evie odalépett hozzá, és megnyugtatóan megfogta a karját. – Mi történt, James? Csak nem... állásajánlat? – tudakolta apám. – Hát, nem egészen. Egy... ajánlat. Attól függ, mint mond Evie...

– Talán akkor meg kellene kérdezni tőlem – bökte ki Evie a maga gyakorlatias módján. – Evie, a helyzet úgy áll, hogy Afrikába akarnak küldeni... misszionáriusnak. – James! – Igen, és szerintük feleséget kellene magammal vinnem. Evie arca ragyogott az örömtől, apám pillantását kerültem. Tudtam, hogy küzd az érzelmeivel. – Evie,.. – hallottam a hangját. – Ez csodálatos! Remekül fogja csinálni... maga majd rendbe szedi őket. – Evie – dadogta James. – Te még semmit sem mondtál. Evie elmosolyodott, és azt kérdezte: – Mikor indulunk? – Félek, nem sok időnk marad. Szeretnék, ha egy hónap múlva útra kelnénk. – Addig még ki is kell hirdetni az esküvőt – jegyezte meg apám. – Az szerintem maga három hét. Odaléptem Evie-hez és megöleltem. – Rettenetes lesz nélküled, de te boldog leszel. Megérdemled. Ó, Evie, mindenből a legjobbat érdemled! Percekig szorítottuk egymást. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor Evie is szabadjára engedte az érzelmeit. Evie, hűen önmagához, gondot csinált abból, mi lesz velünk, és boldog és sietős készülődése közepette sem feledkezett meg rólunk. Ilyen izgatottnak én még sohasem láttam. Rengeteget olvasott Afrikáról, és eltökélte, hogy sikeressé teszi a missziójukat. – Tudod, valaki másnak a helyébe lép. Az elődje szabadságra jött haza, de megbetegedett a tüdeje. Nem mehet vissza. Ezért kapta James az ajánlatot. – Megérdemli, csakúgy, mint te. – Minden olyan szerencsésen alakult. Jack Meadows segíthet az apjának, amíg végleges megoldást nem találnak. Hát nem

csodálatos? Már csak miattad aggódom... és amíg ezen törtem-a fejemet, Clare jutott eszembe. – Kicsoda ez a Clare? – Clare Massie. Akarod, hogy írjak neki? Tudod, szerintem ő a megoldás. Már jó pár éve nem találkoztam vele, de tartjuk a kapcsolatot. Minden karácsonykor írunk egymásnak. – Mesélj róla! – Nos, arra gondoltam, idejöhetne. Tavaly karácsonykor azt írta, hogy meghalt az édesanyja. Ő ápolta sok-sok éven át. Tudod, hogy van ez... ez a feladat mindig a legkisebb lányra marad. A többiek élik a maguk életét, a legfiatalabb meg gondozza az öregeket. Clare-nek van egy nővére. Férjhez ment, és most külföldön él. Clare szinte alig hall róla. Szóval tavaly karácsonykor azt írta, hogy állás után kellene néznie. – Hát, ha a barátod... – Távoli rokonom... unokatestvérem, de azt nem tudnám megmondani, hányadik. Tizennégy éves lehetett, amikor utoljára láttam. Egy nagynéni temetésén. Nagyon jó természetű lány, és már akkor ő gondozta az anyját. Írjak neki? – Ó, igen, kérlek! – Ha ide tudna jönni, mielőtt még elutazunk, sok mindent megmutathatnék neki. – Evie, csodálatos vagy! Még a lázas készülődés közepette is gondolsz ránk. Kérlek, írj neki! Mivel a rokonod, biztosan mi is megszeretjük. – Igen, azonnal írok neki. Persze lehet, hogy már talált valami mást magának. – Reméljük, nem – mondtam. Két hét múlva megérkezett Clare Massie. Kapva kapott az ajánlaton, és Evie örvendezett. – Így a legjobb nektek is, meg Clare-nek is – mondta földöntúli boldogságban úszva. Nemcsak feleségül mehet végre

szeretett Jameséhez, de egyidejűleg gondoskodott rólunk és távoli rokonáról is. A csézával kimentünk Clare elé az állomásra, és úgy állt ott elveszve a peronon a csomagjaival, hogy nyomban megsajnáltam. Vajon én hogyan éretném magam új élet kezdetén, idegenek között, amikor csak egy távoli unokatestvérem segít néhány napig, majd ö is elhagy? Eyie odaszaladt hozzá, és magához ölelte. – Kate, ő Clare Massie! Clare, ez itt Kate Collison. Kezet ráztunk, és a meglehetősen sápadt, szív alakú arcból nagy barna szempár tekintett rám. Kétoldalt simára fésült, világosbarna haja hátul csinosan megkötött kontyban végződött. Barna szalmakalapját egyetlen sárga százszorszép díszítette, a kabátja is barna. Idegesnek látszott... kínosan vigyázott, nehogy bárkit is megbántson. Huszonnyolc-harminc éves lehetett. Igyekeztem feszültségét oldani, és elmondtam, mennyire örülünk, hogy megérkezett. Evie sokat mesélt róla. – Ó, hogyne! – mondta. – Evie mindig nagyon kedves volt hozzám. – A csomagokat utánunk küldetjük – jelentette ki Evie a maga gyakorlatias módján. – így valamennyien kényelmesen elférünk a csézában. A kézipoggyásznak jut még hely. Hoztál magaddal? Ó, igen, kell az a legszükségesebb holmiknak. – Remélem, jól fogja érezni magát nálunk – mondtam. – Hát persze hogy jól – jelentette ki Evie. – Remélem, hogy... Evie elhallgattatta. – Minden rendben lesz – mondta határozottan. Az úton Evie közelgő házasságáról és elutazásáról beszélgettünk. – Örülök, hogy részt vehet rajta – mondtam Clare-nek. Hazavittük Clare-t, és Evie nemsokára oltár elé állt. Apám vezette föl, a tisztelendő celebrálta a szertartást, utána néhány

barátunk és szomszédunk társaságában a Collison házban ünnepeltünk. Férj és feleség még aznap délután útra kelt Afrikába. Clare hamar beilleszkedett. Olyan elszántsággal és lelkesedéssel gondoskodott rólunk, hogy ha Evie-t nem is tudta pótolni – mert mi úgy gondoltuk, hogy ez nem lehetséges – nála jobbat keresve sem találhattunk volna. Nagyon készséges volt, könnyen szót értettünk, és hamarosan ráébredtünk, bármily csodálatos volt is Evie, olykor némi kritikával illette mindazokat, akik nem feleltek meg az ő magasra állított mércéjének. .. márpedig mi ilyenek voltunk. Lehet, hogy Clare irányítása alatt nem ment minden olajozottan, lehet, hogy a szolgálók nem rohantak hanyatthomlok a csöngetésünkre, a fegyelem kétségtelenül lazult, mégis rövid idő alatt megkedveltük Clare-t, és nagyon örültünk, hogy velünk van. Apám meg is jegyezte: – Noha jó dolog a tökéletesség, amellyel persze nem tudunk versenyezni, de azért valahogy ebben az oldottabb légkörben mi magunk is fesztelenebbül mozgunk. Egyetértettem vele. Clare hamar összebarátkozott mindenkivel, különösen a Camborne ikrekkel. Apámat szórakoztatta a dolog, és azt mondta, Faith kezd ugyanúgy felnézni Clare-re, ahogy a nővérére, Hope-ra. – Így most már két bástyája is van – jegyeztem meg. Clare tisztelte a munkánkat, és engedélyt kért rá, hogy megnézhesse a miniatúragyűjteményünket, amivel nagy örömet szerzett apámnak. Figyelemre méltó gyűjteményünk volt. Zömmel Collisonok, de volt köztük egy Hilliard és két Isaac Olivers, szerintem sokkal jobbak, mint a Hilliard darab, bár a piaci értékük nem erről árulkodott. Apám egyik legféltettebb

kincse egy francia művész, Jean Pucelle apró miniatúrája. Pucelle a tizennegyedik századbeli burgundi udvar művészeinek kiemelkedő vezéralakja volt. Apám szerint ez a gyűjtemény a mi vagyonunk. Nem mintha megfordult volna a fejében, hogy bármelyik darabtól is megváljék. Generációk óta a család birtokában van valamennyi, és ennek így is kell maradnia. Clare barna szemei csak úgy ragyogtak az örömtől e kincsek láttán, és apám elmagyarázta neki, mi a különbség a tempera és a vízfesték között. A festészethez még Evie sem értett, és titkon úgy gondoltam, hogy némi lenézéssel viseltetett munkánk iránt. Mivel azonban ez biztosította apám megélhetését, tudomásul vette ezt a frivol foglalkozást. Clare-nek azonban volt érzéke a festészethez, és megvallotta, hogy olajjal maga is próbálkozott. Clare-rel nyilvánvalóan sokat nyertünk. A szolgálók kedvelték, nem volt olyan határozott, mint. Evie, nem diktált, nem uralkodott rajtuk. Mivel nőies jelenség volt, mindenki kedvesen bánt vele. Ezt a szolgálók is megérezték, és bár neheztelhettek volna amiatt, hogy ő a házvezetőnő – és a maga módján kétségtelenül az is volt – segítették, hogy Evie örökébe léphessen. Ezt meg is tette. Persze másképp, hiszen kedvesebb természete volt, és ha nem is állt a helyzet magaslatán, mint Evie, ezt elnéztük neki, mert annyira igyekezett a kedvünkben járni. Egy idő után a bizalmasának tekintett, és ha az anyjáról mesélt, előtörtek az érzelmei. – Nagyon szerettem – mesélte. – Az életemet a vele való törődés töltötte, ki a betegsége alatt. Ó, Kate, remélem, soha nem látod szenvedni azt, akit szeretsz! Szívettépő dolog. És oly sok éven át... Annyit már tudtam, hogy a nővére férjnél volt, és külföldön élt, de azt is megtudtam, hogy az apjuk is meghalt, amikor Clare még egészen kicsi volt. így az anyja volt a meghatározó az

életében, és hogy nehezen éltek, efelől semmi kétségem sem volt. Mivel maga is próbálkozott a festészettel, lázas izgalommal töltötte el, hogy hozzánk került. – Anyám szerint a festegetés csak időpocsékolás – mondta. Gyanítottam, hogy nem lehetett könnyű Clare-nek együtt élni az anyjával, bár ő sohasem mondott ilyesmit, és csak a legnagyobb gyöngédséggel beszélt róla. Mindenesetre érezni lehetett rajta a felszabadultságot, és apámmal együtt nagyon örültünk, hogy velünk él. És akkor jött a felkérés. Apám vegyes érzelmekkel küzdött, pánikba esett, ujjongott, aggodalmaskodott, lelkesedett, majd elbizonytalanodott. Döntenie kellett. Élete legfontosabb megbízatása volt ez. De vajon ebben az állapotában vállalhatja-e? Mihelyt magunkra maradtunk a műteremben, elmagyarázta, miről van szó. Egy dombornyomásos papírlapot tartogatott a kezében. – De Centeville báró háznagyától érkezett Normandiából... nincs messze Párizstól. A megbízás a bárótól érkezett, de természetesen a háznagy fogalmazta. A jelek szerint a báró nősülni készül, és a menyasszonya, de Créspigni számára szeretne egy miniatűr portrét festetni. Ha ez megvan, és elégedett az eredménnyel, a hölgyet is fel kell keresnem ugyanezért, hogy a szokásoknak megfelelően a boldog pár arcképet cserélhessen. Kate, életreszóló lehetőség ez! Ha elégedett... és ha a képeimet megismerik ezekben a körökben... akkor akár Eugénia császárnő arcképét is megfesthetném. – Csak úgy ragyogott a szeme. Egy pillanatra még a bajáról is megfeledkezett. Rettenetesen megsajnáltam, és elszorult a szívem, amikor láttam, hogy hirtelen eszébe jut a betegsége, és az öröm lehervad az arcáról. Ilyen reményvesztettnek még sohasem láttam.

Azonban váratlanul megváltozott a tekintete. – Meg tudjuk csinálni, Kate! – mondta. – Te meg tudod csinálni. Majd elállt a szívverésem. Leghőbb vágyam volt, hogy fényes személyiségtől kaphassak megbízást... hogy elutazhassak szűkre szabott világomból... át a kontinensre, hogy ellátogathassak idegen udvarokba, hogy történelmi személyek között élhessek. Az európai udvarok legfényesebbike a francia. Mellette még a mi királynőnk udvartartása is elhalványodott. Igaz, ő még most is a néhány éve tífuszban elhunyt férjét siratta. Azóta visszavonultan él, csak ritkán mutatkozik. A walesi herceg ugyan vidámabban élt, de hát ez nem ugyanaz. Charles Louis Napóleon Bonaparte, Louis Bonaparte, a nagy hódító Napóleon testvérének a fia a szépséges Eugénie Marie de Montijóval az oldalán Európa középpontjává tették udvarukat. Annyira szerettem volna látni! A megbízást azonban nem én kaptam, hanem az apám. És amikor azt mondta, „meg tudjuk csinálni...”, sejtettem, mire gondol. Csöndesen csak annyit mondtam: – Vissza kellene utasítanod. – Igen – mondta, de kiolvastam a szeméből, hogy még nem adta fel.. Így folytattam: – Ideje a világ tudomására hozni. Rá kell szánnod magad. – Meg tudod csinálni, Kate! * – Nő létemre nem fogadnának. – Nem – mondta –, természetesen nem. Fürkészve nézett, majd lassan azt mondta: – Elfogadhatnám ezt a megbízatást. – Könnyen cserbenhagyhat a szemed. Az pedig katasztrofális lenne. – Te leszel a szemem, Kate! – Úgy érted, én is menjek veled? Csöndesen bólintott.

– Nekem megengedik, hogy magammal vigyelek. Kell valaki mellém az útra. Már nem vagyok fiatal. És ott is segítségre van szükségem. Persze azt fogják gondolni, azért, hogy legyen, aki keveri a festéket... tisztogatja az ecseteket. Te azonban látni fogsz helyettem. – Igen – mondtam. – így menni fog. – Bárcsak azt mondhatnám nekik: „A lányom nagy művész. Majd ő megfesti az arcképet.” Ezt azonban nem fogadnák el.. – A világ igazságtalan a nőkhöz – fakadtam ki. – A világ olykor mindenkihez igazságtalan. – Nem, Kate, mi csak együtt mehetünk. Te ezért, hogy a szemem légy, én pedig azért, mert te nő vagy. És ha elkészült az arckép, és elégedettek vele, akkor azt fogom mondani a bárónak: – „Ez itt a lányom munkája. Megcsodálták... elfogadták... Fogadják hát el azt is, hogy művész.” Kate, itt a lehetőség a számodra. Talán a sors a maga kifürkészhetetlenségével akarta így. Ragyogó szemmel néztem apámra. – Igen – mondtam: – Megyünk. Lázas izgalom, ujjongás kerített hatalmába. Ilyen boldog még életemben nem voltam. Tudtam, hogy a miniatűrjeim felveszik a versenyt bármely nagy festőével. Minden, érzékem zsibongott, szinte újjászülettem. De aztán el is szégyelltem magam, hiszen az örömömnek apám fogyatékossága az ára. Ám ő megértette, halkan, kedvesen velem nevetett. – Ne tagadd meg a művészetedet, Kate! – mondta. – Mindenekelőtt festő vagy, ha nem így lenne, nem tartoznál a legjobbak közé. Itt az alkalom. Egy csapásra felülkerekedhetsz a művészeten, és azon, hogy nőnek születtél. Figyelj rám! Elfogadom ezt a megbízatást. Együtt utazunk abba a normandiai kastélyba. Felül fogod múlni saját magadat. Ebben egészen biztos vagyok.

– Az illetőnek azonban modellt kell ülnie, tudni fogja. – Ezen könnyűszerrel segíthetünk. Velem leszel, amíg modellt ül, és megjegyzed a látottakat. Én vázlatot készítek, de a portrét te folytatod olyankor, amikor nincs velünk. A látottakból, és az én munkámból dolgozol majd. A finomítással már nem boldogulok. Megcsináljuk, Kate! Ó, életem legizgalmasabb vállalkozása lesz! – Mutasd a levelet! A kezembe vettem, és úgy szorongattam, mint a talizmánt, mint az útlevelet, amely megnyitja az utat a dicsőség felé. Később gyakran elgondolkodtam, miért is nincsenek az embernek előérzetei... valami, ami figyelmeztetne... vezetne. De nem, életünk legfontosabb pillanatait látszólag semmi sem jelzi. Vajon mit tettem volna, ha előre tudom, hogy ez a levél egész további életemet megváltoztatja? – Írsz nekik? – kérdeztem. – Még ma – felelte apám. – Nem kéne várni még vele... továbbgondolni... – Én már meggondoltam. Te nem? – De igen. – Sikerülni fog, Kate! Megcsináljuk! Rég nem láttam már apámat ennyire boldognak. Mint két gyerek, úgy tervezgettük az életünket. A gondokat elutasítottuk. Szívesebben éltünk dédelgettük álmainkat, és meggyőztük magunkat arról, hogy minden a terveink szerint alakul majd. – Ha azt látom, hogy elfogadnak, ahogy megillet – mondta nekem –, akkor megbékülök a sorssal. Megbeszéltük a dolgot Clare-rel, megkérdeztük, hogy ilyen rövid idő után képes lesz-e megbirkózni a ház vezetésével. Őszintén azt felelte, mindent elkövet, hogy a bizalmunkat megszolgálja. – Itt jó barátok vesznek körül – mondta. – Nagyon kedvesek hozzám az udvarházban és a paplakban is, és itt vannak a Camborne ikrek. Igen, valóban úgy érzem, hogy jó barátok között

vagyok. Éppen ezért biztos vagyok benne, ha bármi probléma adódna – amit nem hiszek –, mindenki szívesen segít, amíg távol vagytok. – Pontosan nem lehet megmondani, mennyi időre szól a megbízás. Az a munkától függ. Előfordulhat, hogy Normandiából Párizsba kell utaznunk. – Nyugodtak lehettek, itthon minden rendben lesz – biztosított Clare. Így hát alig két héttel azután, hogy apám kézhez vette a meghívást, útra keltünk a normandiai Cháteau de Centeville felé.

A KASTÉLYBAN Az utazás akár fárasztó, is lehetett volna, ha nem hoznak lázas izgalomba a látottak. Még soha nem jártam külföldön, így semmit sem szerettem volna elmulasztani. Az átkelés zavartalan volt, majd végeérhetetlennek tetsző vonatát után megérkeztünk Rouenbe. Ott átszálltunk, és továbbmentünk Centeville-be. Késő délután érkeztünk meg. Előző nap reggele óta voltunk már úton, és a sok érdekesség ellenére is nagyon megkönnyebbültem, hogy az utazásnak vége lett. Miután leszálltunk, libériás férfi sietett elénk. A szemében meglepődés csillant, gondolom, mert egy férfit várt, és helyette egy férfi és egy nő érkezett. Apám szólalt meg elsőnek. Ő jól beszélt franciául, én elfogadhatóan, így alig volt nyelvi problémánk. – Kendal Collison vagyok – mutatkozott be apám. – Engem vár? Úgy értesültem, hogy küldenek elénk az állomásra. A férfi meghajolt, és elmondta, hogy de Marnier úr – a Cháteau de Centeville háznagyának megbízásából – valóban Monsieur Collisont várja. – Akkor helyben vagyunk – mondta apám. – Ő a lányom, nélküle már nem utazom mostanában. A férfi előttem is udvariasan meghajolt, amit én fejbólintássál nyugtáztam, majd elindultunk a hintó felé. Gyönyörű, sötétkék jármű, az oldalán címer, feltehetően illusztris patrónusunk családi, címere. Hallván, hogy a csomagjainkat utánunk küldik, nagyon megkönnyebbültem, sehogy sem illettek azok ilyen díszes járműbe. Apámra néztem, és kis híján vihogni kezdtem. Természetesen az izgalom volt az oka. Fogadtatásunk ceremóniája váltotta ki belőlem, és eszembe juttatta, hogy most

szembe kell néznünk elhamarkodott döntésünk minden következményével. A lovak megindultak, elbűvölő vidéken haladtunk. Erdőségek és dombok váltogatták egymást, majd váratlanul a szemünk elé ötlött maga a kastély. Hamisítatlan normann épület, szürke kövek, bevehetetlennek tetsző, masszív, kerek bástyák, szűk, hosszú ablakok, lekerekített boltívek, lőréses tornyok. Ijesztő látvány, inkább erőd, mint lakóhely, nyugtalanító érzést keltett bennem. Megindultunk az emelkedőn, és minél közelebb értünk, annál fenyegetőbbnek találtam a kastélyt. Arra gondoltam, jobb lett volna őszintén elmondani mindent. Mi itt meg akarjuk téveszteni az embereket. Mi lesz, ha rájönnek? Hát, legfeljebb hazaküldenek. Apámra pillantottam. A tekintetéből nem tudtam kiolvasni, vajon őt is nyugtalanítják-e a látottak. Áthajtottunk a vizesárkon és a rostélyos kapun, és máris az udvarban találtuk magunkat. A hintó megállt, a cifra kocsis leszállt, és előzékenyen kinyitotta az ajtókat. A hatalmas kőfalak tövében hirtelen nagyon aprónak éreztem magam. Felnéztem a vártoronyra, onnan biztosan mérföldekre ellátni. – Erre – mondta a kocsis. Szegecselt ajtó előtt álltunk meg, a kocsis erőteljesen kopogtatott, mire hasonló libériát viselő ember ajtót nyitott. – Monsieur és Mademoiselle Collison – mondta a kocsis, mintha csak bálon jelentené be érkezésünket. Ezzel meghajolt, és miután újabb kísérőnk gondjaira bízott, távozott. A szolgáló ugyanolyan szertartásosan köszöntött minket, majd intett, hogy kövessük. Hatalmas, boltíves terembe vezetett, amelyet vaskos kőoszlopok tartottak. Az ablakok olyan keskenyek, hogy nem sok fényt engedtek be, a mélyedésekben kőbe vájt ülőkék, középen

hosszú, gyönyörűen faragott asztal, már másik kor terméke, ugyanúgy, mint az üvegtáblák az ablakokban, hiszen megítélésem szerint maga a helyiség normann kori. – Bocsássanak meg egy pillanatra – mondta a szolgáló, tájékoztatom Monsieur de Marniert az érkezésükről! Magunkra maradva megilletődötten néztünk össze apámmal. – Eddig megvolnánk – súgta. Hamarosan személyesen is megismerkedtünk Monsieur de Marnier-vel, a Chateau de Centeville háznagyával. Mély benyomást tett ránk aranypaszományos, kék ruházatában, amelyet hatalmas, hajót formázó gombok díszítettek. Előzékenyen viselkedett, ugyanakkor zavarban volt. Félretájékoztatták, csak egy urat várt. – Ez itt a lányom – magyarázkodott apám. – Én azt hittem, róla is tudnak. Soha nem utazom nélküle. A munkámhoz is nélkülözhetetlen. – Természetesen rendben, Monsieur Collison! Csak apró félreértés. Csak hát... elő kell készíteni még egy szobát. Intézkedem. Semmiség... igazán semmiség. Amíg előkészíttetem a kisasszony szobáját, addig talán szíveskedjenek befáradni Monsieur Collisonhoz. A vacsorát nyolc órakor tálaljuk. Küldhetek fel addig valami frissítőt? Kávét kértem. A háznagy meghajolt. – Akkor hát kávé és egy kis goúter. Máris küldetem. Kérem, fáradjanak utánam! Monsieur de Mortemer a vacsoránál várja önöket. Majd elmondja, mit kíván. Széles lépcsősoron az emeletre jutottunk, ott átmentünk a szalonon, amelynek a végéből meredek, kőből rakott, rosszul megvilágított csigalépcső vezetett tovább. Aggodalom fogott el apám gyönge látása miatt, ragaszkodtam hozzá, hogy előttem menjen, én pedig szorosan a nyomában lépkedtem, hogy segíthessek, ha esetleg megbotlik.

Végre följutottunk. Nagyon magasan voltunk, de itt már sokkal több fényt kaptunk. A folyosón a háznagy megállt, és benyitott apám szobájába. Hatalmas helyiség, benne egy ágy, és nehéz bútorok, hosszú, keskeny ablakok, a falakon tapéta, és azon fegyverek. Ódon hangulatot árasztott; bár későbbi, kényelemszerető korok jelei is megjelentek. Ilyen volt a ruelle, ami nem más, mint kis alkóv az ágy mögött a mosakodáshoz, öltözködéshez. – A kisasszonynak azonnal szólunk, mihelyt elkészült a szobája – mondta a háznagy, azzal magunkra hagyott bennünket. Apám szinte megfiatalodott, úgy viselkedett, mint a csínytevő kamasz. – Nahát, milyen ősi itt minden! – kiáltott fel. – Szinte úgy érzem, mintha nyolcszáz évet mentem volna vissza az időben. Mindjárt megjelenik Vilmos herceg, és közli, elindul meghódítani Angliát. – Igen, magam is így érzem. Vajon ki ez a Monsieur de Mortemer? – A háznagy olyan tisztelettel beszélt róla, hogy nem lehet más, mint a fiúgyermek. – Aligha lehet fia annak a bárónak, aki most készült megnősülni... de ha mégis, semmiképp sem lehet annyi idős, hogy minket fogadjon. – Talán másodjára kíván nősülni. Remélem, hogy nem. Jobb szeretnék fiatal, ránc nélküli arcot... Akkor jóképű lesz a festményen. – Az öregebb arcok érdekesebbek – ellenkeztem. – Ha tudomásul veszik, akkor igen. Ám a legtöbben fiatalnak akarnak látszani, nem kedvelik az árnyékos szemeket. Ha érdekes miniatúrát akarnék csinálni, magam is érettebb arcot szeretnék. Ezen a képen azonban nagyon sok múlik. Ha elég hízelgő... akkor még jó pár megbízásra számíthatunk. És nekünk pont ez kell, lányom!

– Úgy beszélsz, mintha máris elfogadtak volna. Nekem azonban kételyeim vannak. Francois Guizot miniszterelnök esetében másképp lehetett volna. Ő kedvelte a nőket, és ugyanúgy tisztelte az intelligenciájukat, eredményeiket, mint a férfiakét. Nem hiszem, hogy a feudális Normandiában ugyanilyen elbírálásra számíthatnánk. – A kastélya után ítéled meg az urát. – Mert úgy érzem, hogy a múlt foglya. Valahogy itt van a levegőben. – Majd meglátjuk, Kate! Addig is ki kellene találnunk, hogyan csináljuk. Vajon hol fogunk dolgozni? Ennél több fény kell hozzá. – El nem tudom képzelni, mi lesz ennek a vége. – Elég, ha most csak a kezdés miatt fő a fejünk. Itt vagyunk, Kate! És ma este találkozunk ezzel a Monsieur de Mortemerrel. Majd meglátjuk, mit szól hozzád. Kopogtattak az ajtón, szolgálólány kávét és brióshoz hasonló, gyümölcsös süteményt hozott be. Miközben hozzáláttunk a falatozáshoz, azt mondta, később visszajön, és megmutatja a szobámat. Itt van mindjárt apámé mellett. Mosdóvizet is hoznak. Rengeteg időnk van még vacsora előtt. Az uzsonnától jobb kedvre derültem. Rám is kezdett hatni apám derűje. A szobám hasonló volt az előzőhöz, a padlón vastag szőnyeg, az ablakon súlyos, sötétlila bársonydrapéria. Szekrény, néhány szék, egy asztal, és azon veretes tükör. Kényelmesnek ígérkezett. Megérkezett a bőröndöm, hozzákezdtem átöltözni. Vajon mit kell ilyen helyen viselni? Szertartásos vacsorára számítottam, és örültem, hogy Lady Farringdon vacsoráihoz ruhákat készíttettem! Meglehetősen szolid, sötétzöld, testhezálló felsőrészű, hosszú ruha mellett döntöttem. Nem estélyi jellegű, mégis viselhető volt Lady Farringdon zongoraestjein, és úgy gondoltam, ezúttal is

megteszi. Ez a szín – apám szerint smaragdzöld – nagyon jól állt nekem. – A régi mesterek még ki tudták keverni – magyarázta. – A tizenhetedik századot követően már nem nagyon sikerült; Azokban az időkben nagyon fontosak voltak a színek, és a nagy művészek a keverés titkát megtartották maguknak. Ma már másképp van ez is. Tubusban kapható, de azért ez nem ugyanaz. Miután elkészültem, bementem apámhoz. Már várt rám, és alig néhány perc múlva halkan kopogtattak. Maga a háznagy jött értünk, hogy lekísérjen. Elég sokat mentünk, már a kastély másik szárnyában jártunk. Itt másféle építészeti stílus, a gótika uralkodott. Hatalmas épület, az elmúlt évszázadok során nyilvánvalóan tovább bővítették. Festett mennyezetű kis szalonba léptünk, amely nyomban felkeltette a figyelmemet. Majd később alaposabban is szemügyre veszem, gondoltam, ahogy útközben már jó néhányszor, például akkor, amikor a festményekkel díszített nagyobb szalonon haladtunk át. Szerintem apám is küzdött magával, hogy ne álljon meg a képeket tanulmányozni. Ahol álltunk, amolyan fogadószoba lehetett, amilyen a királyoknak is van. A jelek szerint ez a Centeville báró is királyi életet él. Vajon milyen lehet? Érzésem szerint aligha lehet róla jó miniatúrát készíteni. Valaki belépett, és elakadt a lélegzetem. Ilyen jóképű férfit még életemben nem láttam. Középtermetű, világosbarna hajú, barna szemű férfi, elegáns, a szmokingja sokkal jobb szabású, mint amilyet addig láttam. Hófehér inge szépen redőzött, zafírkék kravátliján gyémánt, csak az tud így csillogni. Mélyen meghajolva kezet csókolt. – Hódolatom – köszöntött angolul. – Nagyon örülök, hogy én fogadhatom önöket az unokatestvérem, de Centeville báró nevében. Ő sajnos nem lehet ma itt. Csak holnap érkezik. De bizonyára megéheztek már. Fáradjunk talán máris az ebédlőbe.

Szolid vacsora lesz. Amolyan... á trois... meghitt... gondoltam, így kellemesebb az érkezés napján. Apám köszönetet mondott a szívélyes fogadtatásért. – Félek – folytatta –, hogy némi zavart okoztunk a megjelenésünkkel, csak engem vártak. A lányom szintén festő. Nekem már nehezemre esik egymagámban utaznom. – Nagy öröm számunkra, hogy Mademoiselle Collisont is körünkben üdvözölhetjük – mondta vendéglátónk. Majd elmondta, hogy ő Bertrand de Mortemer, a báró távoli unokaöccse. A báró egyenes ági leszármazott, ő pedig másik ág tagja. – A báróhoz eljutott a mester híre – magyarázott tovább. – Ahogy bizonyára önök is értesültek, házasodni készül, és a miniatúrát a választottjának kívánja ajándékozni. Elképzelhető, hogy arra kéri, fesse meg a menyasszonyt is, amennyiben... – Amennyiben elégedett az eredménnyel – fejeztem be helyette. Monsieur de Mortemer bólintott. – Természetesen el fogja nyerni a tetszését – tette még hozzá. – Az ön miniatúrái, Monsieur Collison, nagyon híresek az egész kontinensen. Mindig meghatott, ha apámat dicsérték, most azonban különösen, tudván, hogy ereje fogytán. Mély gyöngédséget éreztem iránta. Apám egyre magabiztosabb lett, és már én sem aggodalmaskodtam annyira. Monsieur de Mortemer nagyon kedves ember, és ha a méltóságos báró is ilyen, akkor nincs mitől félnünk. – A báró nagy műértő – mondta Monsieur de Mortemer. – Gyönyörűségét leli a művészet bármely formájában. Nagyon sok munkáját látta, és elragadtatottan beszélt azokról. Ezért is esett önre a választása, és nem valamelyik honfitársunkra.

– Az angolok valóban jeleskednek a miniatűr festészetben – kezdett rá apám a kedvenc témájára. – Elég meglepő, hiszen nem tőlünk indult. Az önök Jean Pucelle-je és köre művelte, a mi Nicolas Hilliardunk, akit e mesterség atyjának tekintünk, csak két évszázaddal később született. – Gondolom, igen sok türelmet igényel – jegyezte meg Monsieur de Mortemer. – Valóban így van? – Igen, így – erősítettem meg. – Ön is itt él a kastélyban, Monsieur de Mortemer? – Nem... dehogy. A szüleimmel élek... Párizs déli részén. Fiatalabb koromban huzamosabb időt töltöttem itt. Megtanultam, hogyan kell eligazgatni egy birtokot és általában azt, hogyan lehet... comme il faut... élni, ugye értik, mire gondolok? Az unokabátyám a patrónusom, azt hiszem, önök így mondják. – Amolyan pártfogó, a család támogatója? – Olyasmi – felelte mosolyogva. – Az én birtokom nincs ekkora. Az unokabátyám... ühm... sokat segít nekünk. – Hogyne, értem..Remélem, nem udvariatlanok a kérdéseim. – Ó, dehogy, Mademoiselle Collison, hogyan is lehetne udvariatlan?! Megtiszteltetés számomra, hogy érdeklődik irántam. – Amikor miniatúrát festünk... már úgy értem, apám, igyekszünk minél többet megtudni a portré alanyáról. A báró úr nagyon fontos ember lehet... és nemcsak Centeville-ben, hanem egész Franciaországban. – Centeville meg ő egyet jelent, Mademoiselle! Sokat mesélhetnék róla; de szerintem jobb, ha önök fedezik föl maguknak. Az emberek különbözőképpen ítélnek meg másokat, és talán a festő szívesebben hisz a saját szemének. Túl sokat kérdezősködöm,, gondoltam, Monsieur de Mortemer azonban diszkrét ember, nem szívesen mesél róla. De igaza van, jobb, ha mi magunk ismerjük meg.

Apám a kastélyra terelte a szót, arra gondolván, hogy ez biztonságos téma. Jól sejtettük, valamikor a tizenegyedik században épült, még a normann hódítás előtt. Akkoriban erődként szolgált, épp csak hálóhelyéül a védőknek. A következő évszázadok során aztán tovább bővítették. Francois Guizot hatására felélénkült építkezési kedv a tizenhatodik században, ekkor épült fel I. Lajos renaissance palotája is Chambord-ban. Centeville arculata is megváltozott, ám ez inkább a belsőkben nyilvánult meg. A normann külső jegyeket nagyon okosan megőrizték, ettől maradt ilyen impozáns. Monsieur de Mortemer lelkesen beszélt a kastélyról, és annak kincseiről. – A báró műgyűjtő – magyarázta. – Gyönyörű dolgokat örökölt, és tovább gazdagította a gyűjteményét. Boldogan megmutatom a ritkább darabokat. – Gondolja, hogy a báró úr megengedi? – Biztos vagyok benne. Hálás lesz az érdeklődésért. – Érdekelne, hogy hol fogok majd festeni – tudakolta apám. – Ah, igen, hogyne! A báró már korábban is fogadott művészeket. Tudja, hogy a festéshez fény kell. Ezek a festők a Napfény szobát használták, ahogy mi nevezzük. A kastélynak a modern szárnyában található, ezalatt persze a tizenhetedik századot értem. Eleve napfényesnek épült. Magas terem, hatalmas tetőablakokkal. Holnap megtekinthetik. Azt hiszem, elégedettek lesznek vele. – Ideálisnak hangzik – mondtam. Felületesen elbeszélgettünk még egy-két témáról. Az utazásról, az itteni tájakról, végül Monsieur de Mortemer azt mondta: – Nagyon fáradtak lehetnek. Engedjék meg, hogy visszakísérjem önöket a szobáikba! Remélem, kellemes éjszakájuk lesz, és holnap már pihenten ébrednek!

– És szerencsénk lesz megismerni a báró urat is – tettem hozzá. Örömmel láttam, hogy elégedetten, barátságosan elmosolyodik. Nagyon megkedveltem. Ápoltsága egyáltalán nem nőiesnek hatott, igazán kellemes jelenség volt. A mosolya megnyerő, és bár talán túlzott; amikor azt mondta, örömmel lát bennünket, mégis nagyon megkönnyebbültünk, és nyomban a szívembe fogadtam. Nagy öröm volt újra ágyban feküdni. A hosszú utazás és az izgalmak, hogy milyen fogadtatásban részesülünk, annyira kimerített, hogy szinte még le sem tettem a fejemet a párnára, és máris elaludtam. Halk kopogtatásra ébredtem. A szolgálólány petit déjeuner-t, vagyis kávét, zsemlét, vajat és édességet hozott. – Tíz pere, múlva megérkezik a meleg víz, Mademoiselle – mondta. Felültem az ágyban, megittam az ízletes kávét, és mivel éhes voltam, a zsemléket is elfogyasztottam. A nap besütött az ablakon, kellemes izgatottság fogott el. Az igazi kaland most kezdődik. Miután felöltöztem, átmentem apámhoz. Lassan már ő is végzett a reggeli készülődéssel. Megjelent Monsieur de Marnier, hogy lekísérjen bennünket. Ugyanabba a szárnyba mentünk, ahol tegnap este vacsoráztunk. Monsieur de Mortemer a festett mennyezetű kis szalonban várt ránk. – Jó reggelt! – üdvözölt bennünket vidáman. – Remélem, kellemesen pihentek. Hálásan megköszöntük a szíves gondoskodást, mire széttárt karral elhárította, mondván, semmiség. – Gondolom, szeretnék megtekinteni a Napfény szobát. Kérem, fáradjanak utánam!

Nagyon szép terem, a kastély egyik korábbi bárója építtette egy jó nevű mesterrel. – Megfelelőnek találják? – kérdezte Bertrand. – Tökéletes – mondtam, és apám is egyetértett. – Gyakran kínálnak az embernek munkára teljességgel alkalmatlan helyiséget – mondta apám. – Ez azonban pont olyan, amilyennek lennie kell. – Talán szeretnének berendezkedni... felhozni a szerszámokat, meg ilyesmit. Apámra néztem. – Fogjunk hozzá! – mondtam. – Legalább mindent előkészítünk. – Azonnal hozzálátnak a munkához, mihelyt a báró megérkezik? Apám habozott. – Először csak szeretnék elbeszélgetni vele... hogy kicsit megismerjem. – Ezt biztosan meg fogja érteni. – Nos, fogjunk hozzá! – ismételtem meg. – Visszatalálnak a szobáikba? – kérdezte Monsieur de Mortemer. – Előbb-utóbb meg kell tanulnunk. – Ezúttal még visszakísérem magukat, utána talán már egyedül is visszatalálnak ide. – Igyekszem megjegyezni az utat – mondtam mosolyogva. Az előkészületek vagy egy órát vettek igénybe. A műterem ideális, és apám úgy gondolta, minden nagyszerűen alakul. Kissé fáradtnak láttam, és észrevettem, hogy időnként hunyorog az erős fényben. Aggódni kezdtem. El sem tudtam képzelni, hogyan fogja tettetni a festést, miközben a munka oroszlánrésze rám várt. Mindenesetre érdekes kihívásnak ígérkezett. Vajon mi lesz a vége? Rettenetes lenne, ha e fontos megbízás alkalmával alulmúlnánk magunkat.

A szobáinkba visszatérve azt tanácsoltam apámnak, hogy pihenjen le kicsit. Még vagy egy óránk volt az ebédig, az utazás és az izgalmak őt is kifárasztották. Magam úgy döntöttem, járok egyet odakint. Kalapot tettem a fejemre, lesiettem, és ugyanazon az ajtón, amelyen előző este bejöttünk, kisétáltam. Nem akartam messzire elmenni, a várárkon belül maradtam. Körülpillantva egy kaput vettem észre. Kinyitottam, és egy kertben találtam magamat, gondolom, valahol az épület túloldalán. A kerten túl hegyek-völgyek, erdők. Gyönyörű táj. A várárokig futó kertek szépen ápoltak, pompáztak benne a gondosan összeválogatott virágok. A mi bárónk igencsak kedveli a színeket, ha csak nem másvalakinek köszönhető ez az elrendezés, ami nagyon is valószínű. Lesétáltam egészen a vizesárokig, és leültem. Micsoda béke! Clare-re gondoltam meg Evie-re, aki most a távoli Afrikában él. Igyekeztem elhessegetni nyugtalanító gondolataimat. Ha a báró rájön, hogy apám már nem tud festeni, és mégis ragaszkodik a Collison miniatúrához, akkor nem marad más választása, mint beérni az enyémmel. És ha mégsem kell neki? Nos, akkor haza kell térnünk. Léptek neszére lettem figyelmes, és hirtelen hátrafordulva láttam, hogy Bertrand de Mortemer közeledik felém. – Ah – mondta meglepetést mímelve. – Már készen is vannak? – Igazából nincs mit csinálnunk addig, amíg... hm... a portréalany meg nem érkezik. – Hogyne. – Leült mellém. – És most, hogy már napvilágnál is látta a kastélyt, hogy tetszik? – Hatalmas. Masszív. Impozáns. Bevehetetlen. Lenyűgöző. Több jelző hirtelenében nem jut eszembe. – Ennyi is megteszi.

Fogva tartotta a pillantásomat, és ma is ugyanolyan jóképűnek találtam, mint tegnap este. Sőt, még vonzóbbnak. – Zavarba ejtő... arra gondolni, hogy mindez egyvalakié – jegyeztem meg. – A bárónak ez eszébe sem jut. Ebben nőtt fel. Ő az egyenes ági leszármazott. Várjon, amíg megismeri, akkor megérti. – Hasonlít... magához? Bertrand szemmel láthatóan remekül szórakozott. Nagyon hosszan kell szemlélni ahhoz, hogy hasonlóságot lehessen találni. – Óh! – Mintha csalódott lenne. – Az is vagyok. Nagy megkönnyebbülés lett volna számomra tudni, hogy olyan, mint maga. Váratlanul megfogta a kezem. – Ez nagyon kedves bók – mondta. – Egyáltalán nem az. Tény. Elmosolyodott... szerintem kissé szomorkásan, majd azt mondta: – Nem, őt másmilyennek fogja találni! .. – Nem mesélne róla? Megrázta a fejét. – Jobb, ha ön alakítja ki a véleményét. Az emberek különbözőképpen ítélnek meg másokat. – Tegnap is ezt mondta, és most mégis célozgat. Az az érzésem, hogy nem lehet könnyű a báró úr kedvében járni., – Pontosan tudja, mi a legjobb, és azt meg is akarja kapni. – És a menyasszonya? – De Créspigny hercegkisasszony. – Hercegkisasszony! – Ó, igen. A báró nemcsak az ország egyik leggazdagabb embere, de nagyon befolyásos is. – És a hercegkisasszony? – Régi francia nemesi család sarja, királyi rokonsággal. Sikerült túlélniük a forradalmat. – És a bárónak is.

– A báró mindig mindent túlél. – Vagyis két nemesi család egyesítése a frigy. Az egyik gazdag, a másik nem annyira, de királyi rokonsággal rendelkezik. – Francia és osztrák kapcsolatokkal. Nagyon hasznos a bárónak. És a Créspigny birtok is fennmaradhat. A báró segédletével. – A hatalmas vagyonával – suttogtam. – Kapóra jön. – És a báró úr boldog? – Higgye el, ha nem lenne az, akkor nem venné el. – Vigyázzon – intettem –, máris a saját véleményét mondja! – Köszönöm, hogy figyelmeztet rá. Ezennel... hogy is mondják önök... lakatot teszek a számra. Bólintottam. – Akkor beszéljünk valami másról! – ajánlotta. – Magáról? – Vagy önről? Mielőtt észbe kaphattam volna, mindent elmeséltem az életemről, a Farringdon udvarházi meghívásokról, a tiszteletesről és a családjáról, a Camborne ikrekről, anyám és apám romantikus házasságáról és boldogságáról, anyám haláláról, Éviéről, aki feleségül ment egy misszionáriushoz, és a sötét Afrika rejtelmeiért maga mögött hagyta Anglia kiszámítható biztonságát. – És maga helyett otthagyta nekünk Clare-t – mondtam tovább. – Mindenre gondolt, mielőtt elment. Mindig mindenkinek gondját viselte. Bertrand állhatatosan figyelt. – Szerintem ön is... pontosan ilyen. Elnevettem magam. – Én? Ó, dehogy! Engem a magam dolga érdekel.

– Tudom. A festészet. Azt már kitaláltam, hogy ez nagyon sokat jelent az ön számára is. Ugyanúgy miniatúrákat akar festeni, mint az ősei? – Ez minden vágyam. – Ez minden vágya. Nem a szerető kedves... nem a házasság... a gyerekek? – Nem tudom. Talán. Mindenekelőtt festeni szeretnék. Mosolyogva hallgatott, én pedig arra gondoltam, hogy túl sokat fecsegek. Hiszen alig ismerem ezt az embert. Miért vagyok ennyire bizalmas hozzá? A kedvességével nyert meg magának abban a pillanatban, hogy először találkoztunk, és a világiasságával, ami lehet, hogy csak póz, és úgy viseli, mint más álruháját. Olyan bizalmat ébresztett bennem, hogy szinte teljesen kiadtam magam neki. Ha így haladok, hamarosan megvallom apám kezdődő vakságát is. – Most magánba sor, hogy az életéről meséljen – mondtam. – Semmi rendkívüli sincs benne. – Azt mondta, hosszabb ideig élt itt. – Úgy van. A báró hozott ide, hogy tanuljak valamit az életről. – Milyen életről? – Ő, hát hogy milyen vidéken élni... meg az udvarnál. Persze Eugénia császárnő alatt ez formálissá lett. A báró igencsak fájlalja a monarchia széthullását, de most a második birodalommal vigasztalódik, és támogatja III. Napóleont. Nem túl lelkesen ugyan, csak mint a republikanizmus alternatíváját. – És a báró úr gyakran megfordul az udvarnál? – Nagyon gyakran. De szerintem itt Normandiában sokkal jobban érzi magát. – Bonyolult lélek... Nehéz megérteni? Bertrand elmosolyodott. – Mint ilyen, jó portréalany. Meglátjuk, mire jut az édesapja a rejtett jellemvonásokkal.

– Ahhoz nagy vászonra kellene dolgoznia. A miniatúrát azonban a báró úr a menyasszonyának szánja, így az romantikus megoldású kell legyen. – Vagyis... hízelgő. – A romantika nem feltétlenül jár együtt a hízelgő külsővel. – Félek, a báró nem találná hízelgőnek, ha romantikusnak neveznék. Az eszére büszke. – A romantika nem idegenkedik a józan észtől. – Nem? Én mindig azt hittem, az ilyen ember mindent rózsaszín szemüvegen át lát. – Apámnak legalábbis ilyen színben kell föltüntetnie a Princesse szemében a bárót. De azt hiszem, ideje visszavonulnom. Bertrand felpattant, és a kezét nyújtva fölsegített. Pár hosszúnak tetsző pillanatig még fogva tartotta. Az jutott eszembe, micsoda békét áraszt minden, a halkan csobogó patak vize, a fölénk tornyosuló, masszív falak; megpezsdült a vérem. Elpirultam kicsit, és visszahúztam a kezemet. Bertrand azt mondta: – Talán délután... ha nincs más dolga. – Semmi különös, amíg nincs itt a báró úr – feleltem. – Szeret lovagolni? – Nagyon. Farringdonék lovait járattam be. Tudja, nálunk az udvarházban, említettem már... A háziak úgy adták elő, mintha én tennék szívességet nekik, pedig hát pont fordítva állt a helyzet. – Ezt így is kell csinálni – mondta. – Az kellemetlenebb, ha kegyet gyakorolnának, amiért hála jár. – Természetesen igaza van. De miért kérdezte, hogy szereteke lovagolni? – Mert úgy gondoltam, ha igennel felel, akkor délután kilovagolhatnánk. Megmutatnám a vidéket, talán érdekli. Hogy tetszik az ötlet? – Nagyon. – Lovaglóruhája van?

– Hoztam magammal egyet... legalábbis azt hiszem... bár a reményeim nem mindig válnak ilyen hamar valóra. Bertrand könnyedén megérintette a karomat. – Örülök, hogy itt van – mondta őszintén. – Érdekes dolog... önt megismerni. Csak úgy bizseregtem a várakozás izgalmától. Gyönyörű, napsütéses délelőtt, a patak vize a várfalak alján ezüstösen csillan, és ez a kedves, fölöttébb jóképű fiatalember nem is titkolt csodálattal engem figyel. Csodálatos élmény volt Bertrand de Mortemer társaságában bejárni a gyönyörű vidéket. Szerettem lovagolni, új utakat fölfedezni. Életem legnagyobb kalandja előtt álltam, és a kalandvágy nem idegen a természetemtől. Kezdtem fölfedezni, milyen izgalmas az élet, talán veszélyes is olykor, ám ezt még élveztem is, és eszem ágában sem volt kitérni előle. El nem tudom képzelni, mitől ragadtak el ennyire az érzelmeim. Mindenesetre ennyire még nem élveztem a lovaglást, mint aznap délután. Természetesen ebben nagy szerepet játszott ennek a fiatalembernek a társasága is. Ember még ilyen rövid idő alatt el nem bűvölt. Kellemesen elbeszélgettünk, és az apró nyelvi pontatlanságok csak még vidámabbá tették a hangulatot. Egyszer azt mondtam neki: – Úgy látszik, igen rövid idő alatt összebarátkoztunk. – Ha valami jó történik, az időt mindig rövidnek érezzük – felelte. – Maga az élet is rövid. Önök ketten csak annyi időre jöttek, hogy az édesapja elkészíthesse azt a miniatúrát. Ha nem sietek, hogyan ismerhetem meg önt? Mennyi idő alatt készül el az a kép? – Nem tudnám pontosan megmondani. Minden attól függ, hogy megy. – Gondolom, akkor sem tart sokáig.

– Föltételezem, a báró úr azt szeretné, ha mihamarabb elkészülne. Szinte beleborzongtam, ahogy kimondtam. Annyira élveztem a kellemes együttlétet, hogy a báróról szinte teljesen elfeledkeztem. Meg nem tudtam volna mondani, mi történt velem lovaglás közben, de az biztos, hogy egészen beleszédültem, Később aztán tudtam, szerelmes lettem, ilyesmi még sohasem történt velem. Eddig csak nagyon kevés fiatalembert ismertem, Bertrand de Mortemerhez hasonlót pedig egyet sem, elég elzárt életet éltem. Egészen elbűvölt a megjelenése, az öltözéke, segítőkészsége és kedvessége, amelyhez világias modor párosult. Furcsa mód némi anyáskodásra is indított. El nem tudtam képzelni, miért, zűrzavaros érzelmeim közt elég nehéz volt kiigazodnom. Megdöbbentő volt a gondolat, hogy ilyen hevesen érzek a szinte vadidegen ember iránt. Hazafelé a szél belekapott a hajamba, vidáman koppantak a lovak patkói, ő pedig mellettem lovagolt, és nevettünk. Mennyi izgalom! Micsoda kaland! És milyen veszélyes vállalkozás... de mennyire az. Hiszen szánt-szándékkal meg akartuk téveszteni a bárót... és ez veszélyes vállalkozás. Igen, de milyen izgalmas. Mihelyt megérkeztünk az istállókhoz, nyomban tudtam, hogy valami megváltozott. Az egyik lovászfiú közölte, hogy a báró megérkezett. Az izgatottságot szorongás váltotta fel. Bertrand de Mortemerre pillantottam. Még az ő magabiztossága is megcsappant. Ideje szembenézni a nehézséggel. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtörténik, odabent azonban a báró már várt ránk.

Pillanatokig egyikünk sem szólt egy szót sem, és miközben szótlanul figyelt minket, éreztem, hogy a félelmem nem alaptalan. Ahogy vártam is, sugárzott róla, az erő, a határozottság. Magas, nagydarab férfi. Fekete lovaglóruhája kihangsúlyozta sűrű, szőke haját, amelyen megcsillant az ablakon beszűrődő fény. A szeme acélszürke, feltűnően nagy, egyenes orr, arcszíne egészséges, eleven. Riadtan néztem, és az jutott eszembe, hogyan is lehetne egy ilyen embert megtéveszteni. A szemembe nézett, és felénk indult. A szemöldökét kissé gúnyosan felhúzta. – Bertrand – mondta –, miért nem mutatod be a barátnődet? – Ó – mondta zavart nevetés kíséretében Bertrand –, ő Mademoiselle Collison. – Mademoiselle Collison? – A báró elhallgatott, és fürkészve pillantott rám. Mivel a támadás a legjobb védekezés, gyorsan így szóltam: – Apámmal érkeztem, Kendal Collisonnal, aki Baron de Centeville portréját fogja megfesteni. A báró meghajolt. Sietve hozzátettem: – Mindig együtt utazom apámmal, hogy a segítségére lehessek. – Remélem, gondoskodtak a kényelmükről – mondta –, mármint a háziak. Mert azt látom, hogy Monsieur de Mortemer távollétemben igyekezett ellátni a házigazda szerepét. – Vagyis ön Baron de Centeville. Örülök, hogy megismerhetem – mondtam. – Látom, lovagolni volt. – Amíg vártunk rád, gondoltam, megmutatom Mademoiselle Collisonnak a vidéket – magyarázta , Bertrand. – Na és hogy tetszenek a látottak, Mademoiselle Collison? – Jól beszélt angolul, a kiejtésén azonban jobban érződött az akcentus, mint Bertrandén.

– Nagyon szép vidék. – És a kastély? – Hogy is mondta – vette át a szót Bertrand felém fordulva. – Impozáns. Bevehetetlen. Lenyűgöző. – Nagyon örvendek, Mademoiselle Collison! Megvallom, örömmel hallom, ha tetszik másoknak. Kíváncsian várom, hogy megismerhessem az édesapját. – Lehívhatom. Most épp pihen. A báró megrázta a fejét. – Nem fontos. Majd a vacsoránál találkozunk. Kérem, mondja meg neki, szeretném, ha már holnap reggel hozzáfogna a portréhoz. – Ez nagyon korai lesz. Apám szereti valamelyest megismerni a kép alanyát, mielőtt hozzáfog a munkához. – Nem kell sok idő ahhoz, hogy rólam képet alkosson. Fölényes, basáskodó, türelmetlen és ellentmondást nem tűrő vagyok. EÍnevettem magam. – Rossz véleménnyel van saját magáról, báró úr! – Épp ellenkezőleg. E tulajdonságok nélkül nem lehet a maga teljességében élvezni az életet. Mondja meg az édesapjának, úgy készüljön, hogy holnap hozzáfoghasson. Nem kívánok sok időt pazarolni arra, hogy modellt üljek. Megvontam a vállam, és Bertrandra pillantottam. – Ez azért nem egészen így van. A festészet nem abból áll, hogy az ember festéket ken az elefántcsontra, vagy a pergamenre, vagy bármi is legyen az alap. – Nem? Hát mi kell még hozzá? – Meg kell ismerni az alanyt! Tudni kell, milyen a személyisége. – Ah, Mademoiselle Collison, csakhogy én nem akarom, hogy bárki is tudja, milyen vagyok, különösen nem az a hölgy, aki a jegyesem. Jobb, ha bizonyos dolgok rejtve maradnak.

Le nem vette rólam fürkésző pillantását, és nyugtalanul gondoltam a kalapom alól kiszabadult, kócos fürtökre. Pír szökött az arcomba, és arra gondoltam, kinevet, és közben érezteti, hol a helyem, emlékeztet rá, azért kapta apám a megbízást, hogy teljesítse a kívánságát. Nagyon ellenszenvesnek találtam. A gazdagok tehát így bánnak velünk? Úgy kezelik a művészeket is, mint a kereskedőket? Dacos lettem, és már az sem érdekelt, ha megbántom. Legfeljebb hazamegyünk, ő pedig másik festőt keres magának. Nem hagyom, hogy így bánjon velem. Azt mondtam neki: – Amennyiben hagyományos, hízelgő portrét szeretne készíttetni, de Centeville báró úr, úgy nem kellett volna nagy mestert hívatnia. Most pedig, ha megengedi, visszavonulok, és megmondom apámnak, hogy megérkezett. A vacsoránál aztán majd megbeszélhetik a másnapi terveiket. Éreztem, hogy a szemével követ, miközben megindultam fölfelé a lépcsőn. Majd mondott valamit Bertrandnak, ezt azonban már nem hallottam. Az előző este viselt zöld bársonyruhámat vettem fel, a hajamat gondosan feltornyoztam. Valamivel idősebbnek látszottam így, a ruha pedig növelte a magabiztosságomat. Erre szükségem is volt. Figyelmeztettem apámat, hogy nem lesz könnyű dolga a báróval. – Persze csak rövid időt töltöttem a társaságában. Nagyra van magával, és a modora leereszkedő. Ellenszenves alak.;, egyáltalán nem olyan, mint Monsieur de Mortemer. – A tökéletes gentleman. Egyetértően bólintottam, majd azt mondtam: – Papa, nem tudom, hogyan sikerül megtévesztenünk a bárót. Nem lesz könnyű. És ha véletlenül rájön, hogy mit csinálunk, biztosan kellemetlenkedni fog. – Nos, akkor nézzük, hogyan is állunk – mondta apám. – A legrosszabb esetben visszaküld Angliába, és lemond a képről. Ha

így lesz, kiderül, hogy nem ért a művészethez. A te miniatúrád ugyanolyan remekmű, mint az enyém. Collison képet kap, panaszra tehát semmi oka. Ne aggódj! Ha hazaküldene minket... elkezdhetünk majd akkor gondolkodni azon, mihez kezdjünk a jövőben. Nemsokára Bertrand értünk jött, hogy lekísérjen a vacsorához. Kedves gesztus volt tőle, kitalálhatta, hogy első találkozásom a báróval elég zavaróan sikeredett. – A báró annyira megszokta már, hogy első szóra mindenki engedelmeskedik neki – magyarázta Bertrand. – Nyilvánvalóan kedve ellen való, ha nem így történik. – Fölöttébb meglepő. Mindenesetre ellent lehet mondani neki. Végtére is az ön édesapja a híres Kendal Collison. A báró is tiszteletben fogja tartani. Őszinte csodálója a művészeknek. – Nem úgy azok leányainak. – Ó... inkább szórakoztatta, amit mondott. – Mindenesetre furcsa módját választotta annak, hogy ezt kifejezésre juttassa. Egyáltalán nem vágyom arra, hogy én legyek a mulatsága tárgya. – Ettől ne féljen! Csak arra ügyeljen, nehogy észrevehesse.... hogy is mondják önök... ó, igen, hogy ugrik. Mert ha igen, mindent elkövet, hogy zavarba hozza. – Fölöttébb kellemetlen jellemre vall. – Ezt ő maga sem vitatná. – A múlt csökevénye – jegyeztem meg. – Szerencsére civilizáltabb században élünk. Bertrand elnevette magát. – Milyen heves kirohanás. Ennyire kedvezőtlen benyomást azért nem kelthetett. Az érdeklődését azonban, igencsak fölkeltette. – Nem lehet másképp... – hirtelen elhallgattam, hiszen azzal akartam folytatni, ha már képet kell festenem róla, ehelyett azonban sután azzal fejeztem be: – Hiszen apámnak szeretnék segíteni.

Ekkor apám kilépett a szobájából. Olyan törékeny, muszáj védelmeznem. Ha a báró a legcsekélyebb módon is megbántja, egészen biztos, hogy nem hagyom annyiban. A ház ura a kis szalonban várakozott egy hölgy társaságában. Első pillantásra zavarba hozott a megjelenésével. Nagyon szépnek hatott, az est folyamán azonban kiderült, hogy ezt a benyomást csupán a gesztusaival, az öltözékével és a viselkedésével kelti. Olyan asszony, aki úgy viseli a szépséget, mint más az ékszereket. Illúzió, hatásos illúzió csupán. A szája túl nagy, a szeme túl kicsi, az orra tömpe... közel sem szép, mégis képes volt ezt a benyomást kelteni. A báró üdvözölt bennünket. Nagyon elegáns volt sötétkék bársony szmokingjában. Mellette a saját öltözékem idejétmúltnak hatott. – Ah – mondta a báró –, itt a mi mesterünk! Szívből üdvözlöm uram, megtiszteltetés számunkra a jelenléte. Nicole, ő Monsieur Kendal Collison és a lánya, Mademoiselle Collison. Azért látogattak hozzánk.., de hisz maga is tudja, miért. Mademoiselle Collisonnal már volt szerencsém találkozni. Persze, csak rövid időre... nagyon rövid időre. Kedves Monsieur és Mademoiselle Collison, hadd mutassam be önöknek Madame St. Giles-t! Még egyszer megnéztem magámnak ezt az arcot. Az apró barna szemek barátságosan viszonozták a pillantásomat, és ha mellette félszegnek és csúnyának érzem magam, az nem az ő hibája. Semmiféle ellenszenvet sem éreztem iránta. – Bertrand, talán befáradhatnánk az ebédlőbe – mondta a báró. – Hogyne – felelte Bertrand, és Madame St. Giles-nek nyújtotta a karját, a báró pedig engem vezetett. Teljesen elképedtem, nem számítottam ennyi formaságra, és zavart a báró közelsége.

Furcsa mód azt hiszem, megérezte, hogy taszít, és nehezemre esik még a zakója ujját is megérinteni. A válla fölött átnézve azt mondta apámnak: – Fájdalom, Monsieur Collison, önnek nem jutott hölgytársaság. Azzal kell vigasztalódnia, hogy ön a díszvendégünk. Pazar és bőséges fogásokat szolgáltak fel, a hangulat a báró jelenlététől mégsem volt olyan felhőtlen, mint tegnap este. A beszélgetés apám iránti udvariasságból főleg a művészetekről szólt. – Apám gyűjtő volt – mesélte a báró –, és szerette volna, ha a nyomába lépek. Mindig is méltányoltam a kreatív művészetek minden válfaját, legyen az irodalom, szobrászat, zene vagy festészet. .. Őszinte érdeklődés ez. Nem abból fakad, mert elvárják tőlem. Csak azt szeretem, ami hat rám. Rossz szolgálatot tesznek azok, akik csak divatból hódolnak a művészeteknek. Én csak azt a műalkotást tudom elfogadni; ami jelent valamit a számomra... önmagában a képaláírás vagy a szerző neve egy könyvben semmit sem jelent. Örömmel hallgattam ezt a kijelentését. Jó érv lesz arra az esetre, ha tetszik majd a portré, és netalántán rájön, hogy az az én munkám. – Pontosan így vagyok ezzel én is – jegyezte meg Madame St. Giles. A báró küldött felé egy pajkos pillantást, majd azt mondta: – Maga, Nicole, azért jobban teszi, ha a művész nevét is megjegyzi, különben, kedvesem, képtelen lesz megítélni a művet. Nicole elnevette magát. – Tudják, a bárónak igaza van – mondta nekünk. – Magam elég tudatlan vagyok, bár van egy erényem, nevezetesen, hogy tisztában vagyok ezzel. Ez másokról nem mondható el. Ezért valóban erény, nem igaz? – De még mekkora! – mondta a báró. – Ó, bár mindenki ilyen lenne!

– De ki dönti el, kinek az ítélete helytálló? – kérdeztem. – Nálunk az a szólás járja: „Nekem van ízlésem. Azoknak viszont, akik ellenvéleményen vannak, nincs.” – Egy filozófus is van a körünkben – jelentette ki a báró rám emelve hideg, szürke szemét. – Maga válaszoljon neki, Nicole, én képtelen vagyok szembeszállni az effajta logikával! Ezután apámhoz beszélt, elmondta, szeretné, ha már másnap hozzálátna a munkához. Jó lenne minél hamarabb befejezni, nem időzhet sokáig a kastélyban. Az ügyei Párizsba szólítják. – A művészi munkát nem lehet siettetni – jegyeztem meg. – Most már értem, miért hozta magával a lányát – vágott vissza a báró, apámnak címezve a mondókáját. – Ő tart kézben mindent. – Ó, Kate valóban nagy segítség a számomra! – mondta apám. – Mindenben rábízhatom magam. – Mindannyiunknak jól jönne valaki, akire támaszkodhatnánk, igaz, Nicole? Mademoiselle Collison? Bertrand? Bertrand és Madame St. Giles helyeseltek, én azonban azt feleltem, jobb, ha az ember saját magában bízik. – Ahogy ön teszi, Mademoiselle Collison, ha jól értem. És önnek, Monsieur Collison mi a munkamódszere? Megcsodáltam azt a miniatúrát, amit von Engheim grófról készített. Bajorországban láttam a képet. Tulajdonképpen ekkor döntöttem el, hogy fölkérem a festésre. – A gróf úr elbűvölő ember – mondta apám. – Nagyon kellemesen éreztem magam a Fekete-erdőben. Elbűvölő környék. Sohasem fogom elfelejteni. – Nagyon tetszett a grófnő portréja is. Akár a mesebeli hercegnő. – Nagyon szép hölgy ... – Egészen rendkívüli.

– Belső szépség sugárzik belőle – mondta apám elgondolkodva. – Nagyon nehéz szavakkal kifejezni. – Viszont sikerült megfestenie. Éteri... igen. Akár egy istennő. Csodálatos munka. Nagy örömet szerzett vele a grófnak, büszkén mutogatta. Apám ragyogott az örömtől. – Remélem, hogy a báró úr is elégedett lesz – mondta. – El is várom; Remekműnek kell lennie! Az én Collisonom a legjobb kell legyen. Egy már van a gyűjteményemben. Meg kell néznie a miniatúráimat. Ez, amit említettem, a viselet tanúsága szerint a tizenhetedik század közepén készülhetett. – Azt hiszem, nem sokkal azután, hogy a parlamentaristák akkora felfordulást okoztak önöknél... csakúgy, mint nem is olyan régen a plebs itt minálunk. Ez a miniatúra gyűjteményem egyik legbecsesebb darabja. – És tudja, kit ábrázol? – Nem. Az Ismeretlen Nő portréja. Ám a kép sarkában ott van a jellegzetes K. C. monogram. Bár nehéz meglelni, a stílusa után bizton állítható, hogy Collison. És most, hogy láttam a lányát, arra a következtetésre jutottam, hogy minden bizonnyal valamely családtagról készülhetett. Olyan nagy a hasonlóság. A színek, és valami... – itt elhallgatott, és én képtelen voltam olvasni a tekintetéből – „je ne sais quoi”, nem tudnám pontosan megmondani, micsoda... De érezhető. – Alig várom már, hogy láthassam – mondta apám. – Látni fogja. Természetesen látni fogja. Egészen felvillanyozott a művészetekről folytatott társalgás, és az, hogy a báró mennyire járatos e területen. Szerettem volna minél többet tudni róla, és nem is álltam rosszul e tekintetben. Annyit már tapasztalhattam, hogy fölényes, gazdag, hatalmas, hogy a maga akaratát érvényesíti, és ezen nem is kíván változtatni. Művészi kérdésekben tájékozott, és van szeme hozzá. Bizton éreztem, hogy szinte lehetetlen lesz megtéveszteni. Alig

vártam már, hogy apámmal haditanácsot tartsunk, és szorongva gondoltam a másnapra. Az ebédlőből átsétáltunk a kis szalonba, ahol likőrrel kínáltak. Kellemes, édes ital. Egy idő múlva a báró azt mondta: – Látom, Monsieur Collison elfáradt. Bertrand, légy szíves kísérd fel a szobájába! Ön azonban, Mademoiselle Collison talán beszélgethetné még velünk, ha nem esik nehezére. Maradtam, Bertrand pedig elindult apámmal. – Holnap szívesen megmutatom a kincseimet. A kastélyt végigjárta már? – Monsieur de Mortemer volt szíves megmutatni belőle valamit. A báró csettintett az ujjával, – Bertrand és a kastély... nem igaz, Nicole? – Dehogynem. Végtére is ő itt, a többiekhez hasonlóan, csak vendég. A báró bizalmasan megveregette Nicole térdét. Közeli barátságban lehetnek, gondoltam. – Nos, ön is tudja, Mademoiselle Collison, hogy ez az én otthonom. Az őseim építtették, egyike a legelső normann építményeknek Franciaországban. Azóta élnek itt Centeville-ek, amióta a Nagy Rollo olyan sikeresen ostromolta Franciaország partjait, hogy a francia király, elejét véve a további, folytonos zaklatásnak, inkább felajánlotta az ország csücskét. Így jött létre Normandia. Egy percig se higgye, hogy mi franciák vagyunk. Normannok vagyunk mi, akik a csodálatos fjordok világából érkeztünk Franciaországba. – Művelt nép volt a francia már akkor, amikor a barbár normannok a hosszú hajóikkal idejöttek hódítani – emlékeztettem. – A normannok azonban harcosok voltak, Mademoiselle Collison! És legyőzhetetlenek. Centeville kastélya már állt,

amikor Hódító Vilmos lerohanta önöket, és Anglia kénytelen volt meghajolni a normann hódítók előtt. – A normannok valóban győztek – mondtam –, de csak azért, mert Harold királynak egy északi győzelem után kellett délen újabb csatát vívnia. Ha frissen érkeznek, minden másképpen alakulhatott volna. De továbbmegyek, ön azt állítja, hogy a normannok legyőzték az angolokat. Az angolok azonban ma már vegyes faj. Angolok, szászok, jütök és rómaiak... és hogyne, kétségtelenül a dicsőséges normannok leszármazottai. Nem hiszem, hogy helyénvaló lenne ma Hódító Vilmos akkori győzelmével büszkélkedni. – Látja, Nicole, Mademoiselle Collison hogy rám pirít! – Örömmel hallom, hogy így sarokba szorítja, Rollo! Rollo! Tehát ez a keresztneve. A báró észrevehette a meglepődésemet, mert így folytatta: – Igen, Rollónak kereszteltek az első normandiai herceg után. Az ő nevét kiáltották a csatába indulók még évszázadok múlva is. – Remélem, ennek már vége! El nem tudtam képzelni, mi ütött belém, hogy így kötekedem vele. Nem vall különösebb bölcsességre, hiszen a kedvében kéne járnunk, én meg állandóan ellentmondok, pedig még a munkát sem kezdtük el. Őt azonban nem bosszantotta, derűsen mosolygott, tulajdonképpen élvezte a társalgást. Nem voltam durva, de kellemetlen. Különös, hogy ő, aki a hízelgéshez szokott, nem veszi zokon a viselkedésemet. Talán azért, mert eddig még senki sem mondott ellent neki. Nicole-t azonban semmiképp sem lehetett hízelgőnek tekinteni. Talán ezért is kedvelte, mert nyilvánvaló, hogy így volt. Bertrand visszajött. Így szólt hozzám: – Talán járna egyet lefekvés előtt? Kapva kaptam az alkalmon. – Szíves örömest. – Egy kendőre azért szüksége lenne. Hozzak?

– Vigye az enyémet! – ajánlotta Nicole. – Ne fáradjon fölöslegesen! Nekem most nincs rá szükségem. Ezzel felém nyújtott egy flitterekkel díszített sifonkendőt. – Ó... köszönöm – mondtam. – De ez túl... szép. Nem szeretném, ha baja esnék. – Ugyan már – mondta Nicole, és azzal maga terítette a vállamra. Igazán kedves nő. Bertrand és én kisétáltunk a kertbe. – Nos, mi a véleménye a báróról? – kérdezte. – A kérdés súlyosabb, semhogy röviden válaszolhatnék – mondtam. – Mintha olyasvalaki véleményére lenne kíváncsi, aki egy perce, hogy megpillantotta a Niagara vízesést. – Örülne, ha hallaná ezt a hasonlatot. – Tudatában van a hatalmának, és ezt nem is titkolja. – Igen – mondta Bertrand. – Érezteti velünk, és elvárja, hogy engedelmeskedjünk az akaratának. – Ezzel nincs is semmi baj addig, míg a többiek is ugyanazt akarják. – Ön nagyon jó megfigyelő, kisasszony! Velem is pontosan ez történt eddig. – Akkor fel kell készülnie arra a napra – jelentettem ki –, amikor majd nem így lesz. Madame St. Giles azonban elbűvölő hölgy. – A társaság legvonzóbb asszonya. Már hosszú évek óta tart a kapcsolatuk Rollóval. – A... kapcsolatuk? – Ó! Nem találta ki? Nicole a szeretője. – De hiszen – mondtam erőtlenül – a báró a Princesse-t kívánja feleségül venni. – Pontosan. Gondolom, ezzel véget ér a viszonyuk... vagy csak szünetel. Nicole számolt ezzel. Ő nagyvilági dáma. Egy szót sem tudtam szólni.

Bertrand megfogta a kezemet. – Úgy látom, megdöbbentőnek találja a hallottakat. Nem is sejtette? – Azt hiszem, én nem vagyok ennyire világias. Nicole... nincs nagyon elkeseredve. – Ó, nem! Tudta jól, hogy a báró egy nap majd megnősül. Számtalan szeretője volt már, mind közül Nicole a legkedvesebb. Megborzongtam Nicole kendője alatt. A báró keze is érinthette ezt a kendőt, szinte éreztem érzéki... cinikus érintését. Rettenetes kép volt. Minden kedvem elment attól, hogy megfessem a portréját. Az se jó, ha az ember túl sokat tud festménye tárgyáról! Másnap kezdődtek a viszontagságaink. A bárót úgy ültettük, hogy az erős fény az arcát világítsa meg. Apám vele szemben helyezkedett el. Alapnak az elefántcsontot választottuk. Én a sarokban ülve figyeltem, igyekeztem emlékezetembe vésni a báró minden arcvonását, az érzéki, durva szájat, a szép ívű szemöldököt, és a fejét keretező, erős, szőke hajszálakat. Elmondta, hogy a kész miniatúrát gyémántokkal és zafírokkal ékes aranykeretbe kívánja foglaltatni. Éppen ezért kék kabátot vett föl, amely a színeket hangsúlyosabbá tette, még szürke szeme is árnyalatnyi kékes színezetet kapott. Csak úgy bizseregtek az ujjaim az ecset után. Minden rezdülésemmel apámat figyeltem. Csöndesen, látható feszültség nélkül dolgozott. Vajon tudja-e, mennyi mindent nem lát. Ezen a délelőttön sok minden kiderül, megtudjuk, kivitelezhető-e a tervünk vagy sem. Fogalmam sem volt, milyen miniatúra lesz az, amit emlékezet után és apám vázlatára hagyatkozva kell elkészítenem. Sokkal jobb lehetne, ha szabad kezet kaphatnék. Kihangsúlyoznám a fölényességét, a tekintetét, amely azt sugallja, hogy az egész világ a lábai előtt hever. Valamelyest az ellenérzés vezérelné az ecsetemet. Pontosan olyannak festeném, amilyen... és lehet, hogy ezt nem szeretné.

Miközben apám dolgozott, a báró beszélt, többnyire hozzám. Jártam a bajor udvarban is apámmal? Amikor nemmel feleltem, fölvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné, miért nem, ha Normandiába vele tartottam? – Akkor nem látta a gyönyörűséges portrét sem a grófnőről? – Sajnos, nem. – Úgy érzem, mintha már találkoztunk volna. Valószínűleg az Ismeretlen Nő miniatúrája az oka. Már nem tűnik ismeretlennek. – Kíváncsian várom, hogy láthassam. – Csakúgy mint én, hogy megmutathassam. Hogy megy, Monsieur Collison? Jó modell vagyok? Alig várom, hogy részleteiben is láthassam. – Nagyon szépen haladok – mondta apám. – De van egy szabály – tettem hozzá sietve –, senki sem láthatja a miniatúrát, mielőtt teljesen elkészült volna. – Nem hiszem, hogy ezt a szabályt elfogadnám. – Márpedig ez elengedhetetlen. A festő szabadon kell dolgozzék. A kritika katasztrofális lenne. – És a dicséret? – Legalább annyira ártalmas. – Mindig a lánya alakítja ki a szabályokat, Monsieur Collison? – Ezek a saját szabályaim – jelentette ki apám. A báró ezután a gyűjteményéről beszélt tovább, amely nemcsak miniatúrákból állt. – Hogy fogom élvezni, ha megmutathatom önnek a kincseimet, Mademoiselle Collison! – mondta. Egy óra múlva apám letette az ecsetet. Mára elég ennyi, mondta. Azonkívül a bárót is elcsigázhatta már az ülés. A báró felállt, kinyújtóztatta a tagjait, és megvallotta, ennyi ideig még sohasem ült egy helyben. – Hány alkalommal kell még modellt ülnöm? – kérdezte apámtól. – Azt nem tudhatom előre – felelte apám.

– Nos, akkor ragaszkodnom kell hozzá, hogy Mademoiselle Collison a jelenlétével igyekezzen elvonni a figyelmemet – mondta. – Szíves örömest – válaszoltam talán túlzott lelkesedéssel. – Ott leszek. A báró meghajolt és távozott. Apámra pillantottam. Nagyon fáradtnak látszott. Azt mondta: – Nagyon erős a fény. – Ennek így kell lennie. Megnéztem, mit csinált. Nem volt rossz, de itt-ott bizonytalan ecsetvonásokat fedeztem föl. Azt mondtam: – Alaposan megnéztem magamnak. Pontosan emlékszem az arcvonásaira. Ez és amit festettél, elég ahhoz, hogy folytassam. Méghozzá most azonnal, amíg még frissen emlékszem minden apró részletre. A jövőben is így fogjuk csinálni. Majd meglátjuk, hogyan sikerül. Persze nem könnyű élő modell nélkül! Ezzel hozzáfogtam a festéshez. Nagyon élveztem. Meg kell jelenítenem azt a kékes csillanást a szemében... az átütő érzelmeket... a hatalom szeretetét... a vágyat.... az ajkak érzékiségét. Mint egy kalóz. Közönséges normann kalóz. Ott van a vonásaiban. Rollo! A név, mint csatakiáltás! És csak úsznak fel a Szajnán, fosztogatnak, gyújtogatnak, asszonyt rabolnak... ó, igen, elhurcolják őket... és elveszik a földjüket... erős várakat építenek, és visszaverik a támadásokat. Még soha nem élveztem ennyire a festést, mint most. Talán a szokatlan körülményeknek köszönhető, no meg annak, hogy ennyire heves, ellenséges érzületet váltott ki belőlem a báró. Sokat segített, hogy felkorbácsolta az érzelmeimet. Ez életet leheltetett velem a portréba. Apám figyelte, mit csinálok. Egy idő múltán letettem az ecsetet. – Ó, papa – mondtam –, annyira szeretném, hogy nagyon jó legyen! Annyira szeretném,

hogy sikerüljön megtévesztenünk. Azt akarom, hogy a legragyogóbb Collison legyen az övé. – Bár meg tudnánk csinálni... – mondta apám, és a tekintete olyan reménytelenségről árulkodott, hogy a legszívesebben a karjaimban ringattam volna. Micsoda tragédia! Egy nagy művész, aki nem tud már festeni! A munkával jól haladtam, és ennek nagyon örültem. Ebéd után, amit kettesben fogyasztottunk el, mivel a báró és Nicole magukkal vitték valahová Bertrand-t, azt tanácsoltam apámnak, hogy pihenjen le. Fáradt volt, és a délelőtti munka nagyon megviselte a szemét. Felkísértem a szobájába, lefektettem, és a vázlatfüzetemmel a kezemben kimentem a kastélyból. A várároknál leültem a fűbe. Arra gondoltam, milyen kellemes volt elbeszélgetnem itt Bertrand-nal. Bíztam abban, hogy sűrűn találkozunk még. Annyira más, mint a báró, kedves, finom. Föl nem foghattam, hogy ilyen asszony, mint Nicole, hogyan rendelheti magát alá a bárónak. Hiszen még csak nem is vonzó. Hatalma kétségtelenül van, és a hírek szerint ez sok asszony számára ellenállhatatlan. Én személy szerint gyűlöltem a fölényességet. Minél többször találkoztam a báróval, annál jobban kedveltem Bertrand-t. Benne csak jó tulajdonságokat fedeztem föl. Ösztönöm azt súgta, hogy kezdődő barátságunk tovább fog mélyülni. Miközben e gondolatok kavarogtak a fejemben, az ujjaim szórakozottan rajzolgattak. A báró portréját. Érthető, hiszen a portréján dolgozom, méghozzá olyan modorban, amilyenben még sohasem készült miniatúra. Elkészült a vázlat: vérszomjas viking páncélsisakban, kitágult orrlikakkal, vágytól csillogó szemmel, durva, győzedelmes mosolyra húzódó szájjal. Szinte még az örömrivalgását is hallottam: „Győzelem! Rollo!”

Egyéb vázlatokat is készítettem... profilból, szemből. Igyekeztem minden szögből, változó arc-kifejezésekkel ábrázolni, és fedezni azokat a vonásait, amelyeket még nem ismerem. Valaki váratlanul elnevette magát, és hátranézve azt láttam, hogy a báró áll mögöttem. Áthajolt a vállam fölött, és elvette a rajzot. – Nem vettem észre, hogy jön – dadogtam. – A fű sűrű és kövér errefelé. Meg kell valljam... amikor megláttam, milyen elmélyülten dolgozik. .. kíváncsi lettem, mit csinál, és ezért idelopakodtam. A papírlapot tanulmányozta. – Adja vissza! – mondtam méltatlankodva. – Eszemben sincs! Ez az enyém. Mon Dieu, ön kitűnő művész, kisasszony! „Győzelem! Rollo!” Nahát, ez fantasztikus! Kérőn nyújtottam felé a kezem. – Úgy érzem magam, mintha meztelenre vetkőztetett volna – mondta vádlón, ám a szeméből eltűnt az acélos szürkeség. Szórakoztatta, amit látott, tetszett neki. – Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen jól ismer – folytatta. – És mindezt modell nélkül rajzolta! Nahát, kitűnően rajzol, Mademoiselle! Gyakran mondom, a legtöbb művész azért középszerű, mert nem tanultak meg rajzolni. Honnan ismer ilyen alaposan? – Nem ismerem. Csak valamelyest az arcát. Ott voltam egész délelőtt, amíg modellt ült. – Éreztem is a fürkésző szemét. Mademoiselle Collison, önnek kellene azt a miniatúrát megfestenie. – Ez apám dolga – mondtam. – Azt a papírdarabot pedig eltépheti. – Eltépni! Soha! Sokkal jobb az annál. Megtartom. Mindig magára fog emlékeztetni, Mademoiselle Collison! Ugyanúgy, mint az a miniatúra, amit már említettem. Látniuk kell. Most rögtön. A kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen.

– Apám pihen. Én ragaszkodtam hozzá – mondtam. – Nos, ilyen fárasztó délelőtt után... – mondta szinte ravaszkásan. – Akkor önnek mutatom meg. Egyetlen pillanatig sem bírom tovább, hogy ne lássa a hasonmását. Bementünk a kastélyba. Ő hozta a vázlatfüzetemet. Szerencsére más már nem volt benne, csak vázlatok a fákról, a vizesárokról. A kastélynak ebben a szárnyában még nem jártam. – A tizennyolcadik század közepén építtettük – magyarázta. – Nagyon előkelő, igaz? – Hamisítatlanul francia – jegyeztem meg, és nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: – Egészen más, mint a durvább normann építészeti stílus. – Kétségtelen – mondta –, de hiányzik is belőle az antikvitás hangulata. Végtére is még százéves sincs. Annyira modern. Ezzel együtt figyelemre méltó építészeti alkotás. És mi a véleménye a bútorokról? Gourdin és Blanchard Garnier készítették. – Gyönyörűek – mondtam. – Jöjjön! – Kinyitotta az ajtót, és kis szobába léptünk, a mennyezeten festett angyalkák, csillagok, és a kék égbolt. A faburkolatos falakon függtek a miniatúrák. Mintegy ötven darab, egytől egyig felbecsülhetetlen értékű, kiváló munka. Volt, amelyik a kora tizennegyedik században készült, a legtöbb pergamen, fém, pala vagy fa alapú. – Gyönyörűek – lelkesedtem. – Magam is úgy gondolom. Páratlan kifejezési forma. Gondolom, sokkal nehezebb, mint nagy vászonra festeni. Nagyobb erőfeszítést kíván a művésztől. Nagyon jó szem kell hozzá. – Égy pillanatig elhallgatottba szívem hevesebben kezdett verni. Átsuhant rajtam a gondolat, rájött. Majd így folytatta: – Magam is festő szerettem volna lenni, Mademoiselle Collison! Rajongok a művészetért. Értem is. Műértő szemmel kritizálom...

észreveszem, mi hibádzik... még azt is érzem, milyennek kellene lennie... de nem tudok festeni. Tragikus, nem? – Igen, kétségtelenül szomorú. Ha már az embernek nincs valamihez tehetsége, akkor jobb, ha a hajlam sem születik vele. – Tudtam, hogy meg fogja érteni. Belőlem hiányzik az isteni szikra. Ugye, ezt így mondják? A színeket ki tudom keverni, van érzékem hozzá... de sajna, az ihletettségnek nyoma sincs bennem. Na de hadd mutassam meg végre az Ismeretlen Nő portréját! Nagyon meglepődtem, akár rólam is készülhetett volna. A vöröses csillogás az ékkövekkel díszített hajhálóba fogott dús hajon... a világosbarna szemek... a határozott áll... mintha mind az enyém lenne. Az Ismeretlen Nő zöld bársonyruhát viselt, amely csak hangsúlyosabbá tette vöröses hajszínét. A báró megérintette a vállamat. – Hát tessék! Most már tudja, mire gondoltam. – Ez hihetetlen – mondtam. – És valóban Collisonminiatúra? Bólintott. – Azt azonban nem tudni, kinek a munkája. Önök valamennyien a K iniciálét használják. Mennyi fáradtságtól lehetett volna megkímélni az emberiséget, ha egyéb keresztnevet is használnak. Képtelen voltam levenni a szememet a képről. – Mindig is ez volt az egyik kedvencem – magyarázta. – Most már azonban nem kell az Ismeretlen Nő portréjának hívnom. Számomra ezentúl lesz neve. Mademoiselle Kate Collison. – Régóta van önnél? – Mióta csak az eszemet tudom, a család birtokában van. Szerintem valamelyik ősöm jó barátságban lehetett az ön családjával. Különben hogyan került volna hozzá ennek a hölgynek az arcképe? Mindenesetre nagyon érdekes, nem?

– Egyéb úton is a családjába kerülhetett. Nagyon sok portrénak ismeretlen az eredetije. Igazán büszke lehet a gyűjteményére. – Hamarosan másik kettővel gyarapodik. – Azt hittem azt, amelyiken apám dolgozik... a menyasszonyának szánja. – Úgy van. Mivel azonban itt fog élni velem, mindkettőnk arcképe erre a falra kerül. Bólintottam. – Remélem – folytatta –, részem lesz abban az örömben, hogy a gyűjtemény többi darabját is megmutathatom. Nagyon szép képeim és bútoraim is vannak. Ön művész, Mademoiselle Collíson! Micsoda szerencséje van, hogy ön igazi művész… nem úgy, mint én. – Semmi oka sincs arra, hogy sajnálja magát. És éppen ezért másoktól se várja ezt. – Miért ne? – Nos, mert történetesen úgy látom, hogy nemcsak Normandia, hanem az ország egyik legfontosabb emberének tekinti magát. – Ilyennek lát? – Én nem – feleltem. – Ön látja annak saját magát. Köszönöm, hogy megmutatta a miniatúrákat. Nagyon érdekesek... De azt hiszem, ideje fölmennem a szobámba. Át kell még öltöznöm a vacsorához. Az elkövetkező napok életem legizgalmasabb pillanatait hozták. Két fölfedezést is tettem. Az egyik elszomorított, a másik várakozáson felül fölvillanyozott. Apám már sehogy sem boldogult a miniatúrával, egyre bizonytalanabbul bánt az ecsettel. Alig látott már, és egyetlen rosszul húzott vonal ekkora képet végzetesen tönkretehetett. Egy ideig még talán festhet nagyobb vászonra, de idővel már az sem fog sikerülni. A másik

fölfedezésem az volt, hogy igazi művésszé értem. Joggal használhatom tehát a család nagy mestereinek iniciáléját. Alig vártam már a délelőttöket, hogy munkához láthassak. Nem is tudom, hogy tudtam végigülni azt az időszakot, amikor apám dolgozott, a báró pedig rejtélyes mosollyal üldögélve hol beszélgetett velem, hol pedig hallgatásba merült. A legszívesebben föltéptem volna a fiókot, hogy elővehessem a miniatúrámat. Lassan életre kelt a kezem alatt, rám nevetett, gúnyolt, vádolt, magában mulatott, erőt és határtalan könyörtelenséget sugallt. Sikerült megfognom, és apró portréba zárnom ezt az embert, és ez nem csekélység. Apámnak a lélegzete is elakadt, amikor megnézte, és azt mondta, ilyen páratlan művet – beleértve a sajátjait is – még életében nem látott. Kezdtem azt hinni, hálásabb dolog modell nélkül dolgozni. Úgy éreztem, ismerem ezt az embert. Szinte olvasni tudtam a gondolataiban. Annyira felkavart, hogy gyakorta azon kaptam magam, leplezetlenül fürkészem az arcát vacsoránál vagy más alkalmakkor. Volt, hogy észrevette, és ilyenkor titokzatos mosolyt küldött felém. Milyen különös napok voltak ezek. Mintha másik világba csöppentem volna. Úgy tetszett, mintha Farringdonék, Meadowsék, Camborne-ék fényévekre lennének tőlem. Persze ez nem tart örökké. Talán épp a tünékenység tette ennyire izgalmassá. Egy nap távozom innen. Elfelejtem a bárót, aki ennyire foglalkoztatta a gondolataimat,, ám az itt töltött időt egy miniatúra örökre magába zárja. A barátságom Bertrand de Mortemerrel hihetetlenül gyorsan mélyült. Boldog voltam a társaságában. Gyakran kilovagoltunk. Mesélt a családi birtokról, Párizstól délre. – Nem túl nagy – mondta. – Centeville-jel össze sem lehet hasonlítani... de

kellemes... a Loire völgyében fekszik, gyönyörűek odalent a kastélyok, csak úgy dagad az ember szíve, ha megpillantja őket. – Nagyon szeretnék elmenni oda. – Sokkal szebbek, mint ez a szigorú normann erőd. Azok a kastélyok azért épültek, hogy az emberek éljenek benne, vigadjanak, estélyeket adjanak, vízi parádét rendezzenek, igen, hogy élvezzék az életet, és nem azért, hogy harcoljanak érte, mint ezekért a szürke falakért. Itt Centeville-ben annyira másképp érzem magam. – Gyakran látogat ide? – Valahányszor csak értem küldenek. – Úgy érti, a báró? – Ki más? Itt az ő fején van a korona. – De talán megszabadulhatna az igától. – Rollo rossz néven venné. – Mit számít Rollo... a centeville-i kastély falain kívül? – Kellemetlenné teheti az életet, ha nem tetszik neki valami. – És ez olyan sokat számít? – Határozottan kellemetlen. Megborzongtam. – Beszéljünk kellemesebb témákról! Készül a miniatúra? – Igen, szépen alakul. – Az édesapja elégedett? – Nagyon. – Gondolom, hamarosan láthatjuk is. Rollo mit szól hozzá? – Még nem látta. – Pedig arra számítottam, hogy kiköveteli magának. – A művészeken nem basáskodik úgy, mint a családján. Bertrand elnevette magát, majd elkomorult. – Kate – mondta, hisz egy ideje már a keresztnevemen szólított –, ha befejezik, akkor elhagynak, minket... – Amennyiben tetszik a kép, úgy Párizsba megyünk lefesteni a hercegkisasszonyt.

– De innen elmennek... – Na és maga? – Még nem tudom, velem hogyan rendelkezik. Mindig van annak valami oka, ha Rollo idekéret. Bár ezúttal még semmit sem szólt. – Miért nem kérdezi meg? – Mert egyértelműen nem célzott semmire. Csak sejtem, hiszen eddig minden alkalommal megkért... illetve megmondta, hogy mit csináljak. – Minél többet tudok meg a méltóságos báró úrról, annál kevésbé kedvelem. – Összeszorított szájjal arra gondoltam, hogyan lehet ezt a vonását is megjeleníteni a tekintetében. – Nem vágyik ára, hogy kedveljék. Elég, ha félnek tőle. – Hála az égnek, hogy felettem nincs hatalma. Ha nem tetszik neki a... apám munkája, akkor megvonjuk a vállunkat, és továbbállunk a miniatűrrel... majd megpróbáljuk eladni valamelyik londoni ékszerésznek. Majd azt mondjuk, hogy egy ismeretlen férfi portréja. – Igen, azt látom; hogy maga nem retten vissza tőle. Ezzel ő is tisztában van. Mindenki más tart tőle... Nicole-t kivéve. Talán ezért is szereti. – Hogyan szerethetné, amikor mást akar feleségül venni. Nem is értem, miért marad mellette. Miért nem kíván egyszerűen sok szerencsét a házasságához, és hagyja itt? – Bizonyos körökben ez egészen természetes. Nicole attól nem lesz kisebb a szemükben, mert Rollo kedvese. – Gondolom, ha a kocsis barátnője lenne, akkor másképp állna a helyzet – Természetesen igen. – Annyira abszurd ez az egész, hogy elnevettem magam. Bertrand is csatlakozott hozzám. Kart karba öltve sétálgattunk a kertben.

– Franciaországban sok minden másképp van, mint Angliában – magyarázta Bertrand. – Talán formálisabbak, mindenesetre realistábbak vagyunk. – A formalitás kétségtelenül igaz. Nicole ittléte az adott körülmények között pedig gondolom azért reális, mert ez történik. Én azonban... hogy is mondjam csak... cinikusnak találom. – Talán valóban az – mondta Bertrand. – A báró – folytattam – kétségtelenül cinikus, mert teljesen természetesnek tekinti ezt a helyzetet. Nemesember létére megteheti, hogy ha már nem kell neki az asszony, másikat vesz el, mert az érdekei így kívánják. Agyő, Nicole! Isten hozta Centeville-ben, Princesse! Pusztán azért, mert királyi család sarja. – Kétségtelenül így van. – És ezt ilyen higgadtan veszi tudomásul? – Tudomásul veszem, mert nem tehetek mást. Ezenkívül pedig nem az én ügyem. – Maga nem ilyen, Bertrand, ugye nem? A szemembe nézett. — Nem – mondta. – Romantikus vagyok, és szerintem sok mindenben hasonlítunk egymáshoz, Kate! Ezzel magához ölelt, és megcsókolt. Boldog voltam. Szállóvendégek, előkelő emberek érkeztek Párizsból. Esténként a nagy ebédlőben terítettek, odalett a bensőséges vacsorák hangulata. Szólt a zene, állt a bál, és a vendégek játékokkal szórakoztatták magukat. Bertrand igyekezett kimenteni, és ilyenkor hosszasan elbeszélgettünk. A viszonyunk egyre meghittebb lett, mihelyt beléptem a társaság körébe, őt kereste a tekintetem. Apám esténként korán visszavonult. A báró most, hogy a vendégeit kellett szórakoztatnia, velem kevesebbet törődött, én azonban árgus szemekkel figyeltem. Ő és Bertrand egyformán foglalkoztatták a gondolataimat, és egyre

nagyobbnak láttam a kettejük közti különbséget. A szememben az egyik a Szépség, a másik a Szörnyeteg volt. Nicole töltötte be a háziasszony szerepét, ami még jobban meglepett, nem kevésbé az a tény, hogy ezt mindenki elfogadta. – Olyasmi ez, mintha a király ágyasa lenne – magyarázta Bertrand. – Ő szokott lenni az ország legfontosabb embere Franciaországban. A társaság tagjai többnyire apámról kérdezgettek. A báró barátai maguk is művelt, műértő emberek voltak, és mint apám lányát, engem is megilletett a tiszteletük. Bertrand egyszer azt mondta: – Mi otthon másképp élünk. Sokkal szerényebben. Szeretném, ha megismerkedne anyámmal és a nővéremmel. Biztosan megkedvelik egymást Ez már szinte meghívásként hangzott. Más alkalommal így szólt hozzám: – Van otthon egy szobánk, amely alkalmas hely a festésre. Világos, és be lehet tenni még egy ablakot. Egyre jobban vonzódtam hozzá, boldog és felszabadult voltam a társaságában. Bizonyos mértékig beleszerettem, de nem lehettem egészen biztos az érzelmeim mélységében, hiszen a báró és a miniatúra foglalta le gondolataim zömét. Ha befejezem a portrét, fogadkoztam, akkor majd tisztázom a valódi érzelmeimet. Az adott pillanatban érthető módon csak a munkámra tudtam koncentrálni. A portré már majdnem teljesen készen volt. Nem győztem gyönyörködni benne, szinte sajnáltam, hogy hamarosan befejezem. Éreztem, hogy űr marad utána. Egyik délután a kastély elcsöndesedett. Apám lepihent, a többieknek színét sem láttam. Lementem a műterembe, hogy még egyszer megnézzem a portrét, és ha kell, javítsak rajta. Benyitottam, és azt láttam, hogy a báró ott áll a fióknál, a kezében a miniatúra. Elakadt a lélegzetem. – Mit csinál itt?

A báró felém fordult,, a szeme csak úgy ragyogott: – Csodálatos – mondta. – Várnia kellett volna... Kihívóan pillantott rám. – Nem most látom először – mondta. – Végignéztem az egész folyamatot. A kastélyomban előttem semmi sem lehet elzárva, Mademoiselle Collison! Újra a portrét tanulmányozta. – Nem győzöm csodálni – mondta. – És mindig fölfedezek valami újat rajta... Igazi géniuszra vall. – Örülök, hogy tetszik. Gyengéd óvatossággal tette a helyére a miniatúrát, majd a legnagyobb meglepetésemre mindkét kezével megfogta a vállamat. – Ez a férfi a képen könyörtelen... hatalomvágyó. .. szenvedélyes... és cinikus... Ez mind benne van. Egy dolgot azonban nem lehet állítani róla, azt, hogy ostoba. Igazam van? – Természetesen, – Akkor tehát egy percig se higgye, hogy sikerült megtévesztenie. Az első naptól fogva tudtam; mit történik. Mi a baj az édesapjával? A látása gyöngült meg? Vagy a keze lett bizonytalan? Pedig milyen nagy művész volt. Most már tudom, miért tartott vele. „Mindig együtt utazom apámmal” – idézte a mondataimat. – „Bajorországban nem voltam ott. És Itáliában sem. Nem. Csak Centeville-be kísérem el mindig.” – Kedves kisasszony, nem állhatom, ha megtévesztenek, a nagy művészekkel szemben azonban elnéző vagyok. – Igaza van – mondtam. – Ez az én munkám. És ha úgy tetszik, találhat benne hibát, mondhatja, hogy egy nő sohasem lehet olyan jó művész, mint egy férfi, a miniatúrám épp csak elfogadható, ám nem ér annyit, mint amennyit ajánlott érte..... – Ön hisztérikus, Mademoiselle Collison? – Soha nem vagyok hisztérikus.

– Akkor visszatért az angolokba vetett bizalmam. Hiszen úgy hírlik, minden kritikus helyzetben meg tudják őrizni a hidegvérüket. Ön azonban... saját magát igyekszik most megtéveszteni, ahogy velem is megpróbálta. Én csodálom a női nemet. Istenien csinálnak... nagyon sok mindent. Hová is lennénk önök nélkül? Es semmi okát nem látom, miért ne lehetne elismerni egy hölgyről, hogy jeleskedik a festészetben, ugyanúgy, ahogy ezernyi más dologban, amellyel megörvendeztetnek bennünket, férfiakat. – Vagyis elfogadja a miniatúrát? – Mademoiselle Collison, a világ minden kincséért sem. válnék meg tőle! – Úgy tudtam, oda akarja ajándékozni a menyasszonyának. – Hogy aztán visszatérjen a kastélyba. Oda fogom akasztani a kedvenc női portrém mellé, aki sokáig ismeretlen volt számomra, de most már nem az. Mademoiselle, magam ugyan nem lettem művész, de a tehetséget felismerem, és kijelenthetem, hogy ön rendkívüli festő. Könnyek szöktek a szemembe, nagyon szégyelltem. Más sem hiányzott, mint hogy épp előtte leplezzem le érzelmeimet. – Nagyon örülök... – dadogtam –, hogy tetszik a miniatúra. – Üljön le – mondta szinte parancsolóan –, és mondja el, mi baja van az édesapjának. – A szeme. Szürkehályog. – Micsoda tragédia – mondta őszinte együttérzéssel. – És azért tartott vele, hogy ön dolgozzék helyette. – Biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni, és ön valódi értéket kap a pénzéért cserébe. – Kétségtelenül így történt. De miért nem szólt? Miért ez a nevetséges komédia? – Mert attól tartottunk, hogy egy nőt visszautasítana, kételkedne a tehetségében.

– Én azonban mindvégig tudtam, és ugyanolyan büszke vagyok erre a miniatúrára, mint a gyűjteményem többi darabjára. – Ön... sokkal felvilágosultabb, mint az emberek többsége. – Hurrá! Végre valami pozitívat is lát bennem. Azok a vázlatok, amiket rajzolt... kitűnő valamennyi. Egy nap talán igazi portrét is készít rólam, nem? A páncélsisakos nagyon tetszik. Némi iróniát lopott bele, igaz? Hány vázlatot készített rólam, Mademoiselle Collison? – Igyekeztem minél több arcát felvázolni, hogy aztán egybe sűríthessem. Semmit sem akartam kihagyni. – Így beszél az igazi művész. – Újra a kezébe vette a miniatúrát. – Nem túlzottan jóképű férfiarc, igaz? Nem is túl kedves. Könyörtelen... és még mennyi rossz jellemvonás, amelyeket mind fölfedezett. – Ez az ön portréja, báró úr, nem a mesebeli hercegé. – Annak Bertrand kéne legyen a modellje. És mivel a menyasszonyomnak szánom, a Démoni szerető nevet adom neki. Találónak tartja? – Talán igen – mondtam, amilyen kimérten csak tudtam. – Azt önnek kell jobban tudnia. Elpirultam. Éreztem, hogy mindent tud rólam, és miközben én őt figyeltem, ő engem tanulmányozott. – És most mit fog csinálni? – Ha úgy gondolja, akkor elutazom a menyasszonyához. – Na de azután. – Hazamegyünk. – És azután? Az édesapja már nem dolgozhat, igaz? – Dolgozni azért tud még, csak az apró miniatúrákkal nem boldogul. – Van egy tervem. Megmutatom az embereknek a miniatúrát, hiszen valamennyien égnek már a vágytól, hogy láthassák. Másról sem beszélnek. Bált rendezek, ott fogom megmutatni. Az

ékszerész már dolgozik a kereten. Szépen fog mutatni az arany keret és a csillogó ékkövek között. És miután megmutattam... elmondom nekik az igazat. Bemutatom nekik a művészt. Elmondom a szomorú valóságot az édesapja szeméről... és azt is, hogy a lánya méltó utódja a híres ősöknek. – Miért? – Hogy miért, Mademoiselle Collison? Hát nem érti? Ezek gazdag emberek. Biztosan sokan szeretnének majd egy Kate Collison miniatúrát. Elfogadom, talán tényleg él előítélet a nemével szemben. Ám ez a megtévesztés... jóllehet esetemben nem sikerült... mégiscsak bevált. – És mindezt értünk teszi? – hebegtem. Rejtélyesen elmosolyodott: – Egy nagy művészért teszem – mondta. Képtelen voltam továbbra is ott maradni az erős fényben. Nem akartam, hogy lássa, hirtelen milyen boldoggá tett. Ironikusnak, egyszersmind képtelenségnek tetszett, hogy mindezt neki köszönhetem. – Köszönöm – nyögtem ki végül. Ezzel sarkon fordultam és kisiettem a műteremből. Meg sem próbált visszatartani. Csak állt, és én magamon éreztem a tekintetét. Amikor viszontláttam a keretében a portrét, úgy éreztem, életem legnagyobb teljesítménye. Apám nagyon örült, hogy a megtévesztésnek vége, és hogy a báró nemhogy bosszankodik, hanem olyannyira elégedett, hogy be akar mutatni az előkelő társaságnak. A báró együttérzéséről biztosította apámat, és gratulált, amiért továbbadta a tehetségét nekem. Apám nem volt ilyen boldog azóta, hogy megtudta, milyen súlyos az állapota. Zavarbaejtő gondolat, hogy ezt az örömöt annak a bárónak köszönheti, akit én szívből megvetettem.

A báró mindenesetre szemmel láthatóan lelkesen szervezte az életünket. Én Párizsba készültem, apám Centeville-ből hazautazik, hiszen már senkit sem kell megtévesztenünk. Mostantól fogva nő létemre is elfogadott művész leszek, és ugyanolyan tisztelet illet meg, mint az őseimet és apámat. Erről a báró gondoskodik. – Valahol a szívem mélyen nagyon reméltem, hogy ez lesz a vége – mondta apám, amikor kettesben maradtunk. – Most már nem is bánom annyira, hogy meggyengült a látásom. Elindulhatsz a pályán, és már az sem akadályoz, hogy lánynak születtél. Úgy érzem, megtettem a kötelességemet. Nagyon kedves a bárótól, hogy megszervezi ezt az ünnepséget vagy mit... hogy bemutat a társaságnak. Mivel befolyásos ember, a szava sokat nyom a latban. Bertrand nem győzött csodálkozni. – Nahát – mondta —, ez igazán csodálatos. Ezentúl, gondolom, az eddiginél is nagyobb tisztelettel kell bánnom magával. – Bánjon csak velem úgy, mint eddig! A maga jelenléte segített idáig is abban, hogy fesztelenül érezhessem magam. Enélkül nehéz jó munkát, végezni. – Akkor hát köztünk semmi sem változik? – Mitől változna? – kérdeztem, mire megszorította a kezemet. Nicole gratulált. – A miniatúra nagyon szép – mondta. – Csodálatos munka. A báró nagyon boldog vele. – Igen, nekem is mondta. – És ahogy mondja, be akarja vezetni a társaságba. Nem szeretné, ha hátrány érné amiatt, hogy nő. – Őszintén meglep, hogy ennyit fárad miattam – mondtam. – De talán nem kellene. Nicole elmosolyodott. – Elhamarkodottan ítélni? – fejezte be a megkezdett mondatot. – Nem. Bizonyára nem... hacsak nem ismerünk minden körülményt... ez pedig ritkán adatik meg. De

most beszéljünk a nagy eseményről! Miután a báró bemutatta, elmondja majd a társaságnak, hogy Párizsba készül. Föltehetően határozott ajánlatot kap majd némelyiküktől. – Természetesen nagy lehetőség ez számomra. De az apám... – Miatta ne aggódjon! A báró szívesen ad mellé valakit, aki elkíséri Angliába, és vigyáz rá az úton. – Megtenné? – Természetesen. – Megindító a kedvessége. – Igen, a báró megindító is tud lenni. Mit fog viselni az estélyen. – Nem tudom. Nem sok ruhát hoztam magammal... olyat meg egyáltalán nem, ami fölvehetné a versenyt a francia hölgyek toalettjével. De gondolom, a zöld bársonyruhám megteszi. – Az a ruha nagyon jól áll magának. Megengedi, hogy a szobalányom megfésülje? – Ez kedves magától. – Gyönyörű haja van, érdemes felhívni rá a figyelmet. Kedvesen rám mosolygott. Nem lehetett Nicole-t nem kedvelni. A legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogyan érzi magát az adott körülmények között. Úgy járt-kelt, mint a ház úrnője, miközben a szeretett férfi még csak titkot sem csinált abból, hogy hamarosan másvalakit fog feleségül kérni. Eljött a nagy nap. Apámmal együtt rendkívül izgatottak voltunk. Nicole szobalánya csodát művelt a hajammal. Hozott magával egy zöld kövekkel díszített fésűt, és amikor beletűzte a hajamba, alig ismertem magamra. A megjelenésem elfogadható, de vajon a többiek is így látják-e majd? Végül is nem sok időm maradt arra, hogy a külsőmmel foglalkozzak. A társaság tagjai a miniatúrával voltak elfoglalva, tetszett nekik a frissessége. A báró kézen fogva fölvezetett egy emelvényre, apám a másik oldalamon állt.

A báró röviden beszámolt apám betegségéről, és elmondta, hogy a portrét én festettem. Azt állította, ha már fiatalon ennyire tehetséges vagyok, könnyen lehet, hogy én leszek a legnagyobb Collison. Az emberek gratuláltak. Madame Dupont szavamat vette, mihelyt tehetem, fölkeresem, hogy megfessem a két lánya arcképét. Ez határozott felkérés volt. Bizonyos Monsieur Villefranche a feleségéről kívánt képet készíttetni. Akkora győzelem volt ez, amilyenről még csak álmodni sem mertünk. A báró atyaian mosolygott, szemmel láthatóan örült a megbízásoknak. Amikor a muzsikusok rázendítettek egy keringőre, megfogta a karomat, és szinte magával röpített. – Lássuk, ugyanolyan jól táncol-e, mint ahogy fest, Mademoiselle Collison! – mondta mosolyogva. Egészen új oldaláról kezdtem megismerni, szemmel láthatóan őszintén örült a sikeremnek. El nem tudtam volna képzelni róla, hogy a mások boldogsága örömet tud okozni neki. Igyekeztem lépést tartani vele, ami nem volt könnyű, kiszámíthatatlanul vezetett, szinte fölemelt a parkettről, olyan volt az egész, mintha repülnék. – Teljes a siker, igaz? – mondta. – Egy nagy tehetség elindul a pályáján. Sok sikert kívánok. – És mindezt magának köszönhetem – mondtam. – A végén csak összebarátkoztunk. Hát nem csodálatos? – De igen – feleltem. Véget ért a keringő. Elváltunk, ő nemsokára Nicole-t vezette táncba. Mindenki a társaságomat kereste. Igazi diadal volt, és mivel fiatal és tapasztalatlan voltam, minden percét élveztem, és sajnáltam, hogy olyan hamar vége lett.

A bál utáni nap már más hangulatot hozott. Másnap készültünk elhagyni Centeville-t. A báró ragaszkodott ahhoz, hogy kísérőt adjon apám mellé az útra. Engem a hercegkisasszony várt. Utána majd eldöntöm, hogyan teszek eleget a további megbízásoknak. Délelőtt csomagoltam, majd kisétáltam a kertbe. Bertrand csatlakozott hozzám, és elmondta, hogy a báró kilovagolt Nicole-lal, alkonyat előtt aligha térnek vissza. A báró meghagyta, hogy vacsora előtt beszélni kíván Bertrand-nal. – Most végre kiderül majd – mondta nekem –, mit akar tőlem. Gondolom, meg akarta várni, hogy elkészüljön a miniatúra. – Talán csak el akar köszönni. Hiszen nemsokára maga is elmegy, nem? – Azt tervezem, hogy magukkal utazom Párizsba. – Örömmel vennénk. – Úgy tudom, az édesapját elkíséri valaki Angliába. – Nekem is ezt mondták. – Akkor nincs miért aggódnia. És hogy érzi magát most, hogy a Princesse-hez készül? – Arra gondol, ideges vagyok-e? Nem... azok után, ami történt, nem. A báró valóban nagyon sokat segített. Bertrand bólintott. – Párizsban találkozhatunk. – Az nagyon jó lesz. – Nem gondolhatta, hogy hagyom megszökni, igaz? – A tekintete őszinte volt. – Kate, ha befejezte a megbízatását, el kell jönnie hozzánk, meg kell ismerje anyámat. Nagyon várja már. – Szíves örömest. – Kate – habozott. – Igen? – Mondanom kell magának valamit. – Hallgatom. – Én... ühm... – elhallgatott – Úgy hallom, jön valaki. Lehet, hogy Rollo máris visszatért, és engem keres. Úgy látszik,

meggondolta magát... kíváncsi vagyok, mivel áll elő. Akkor hát később folytatjuk! – Rendben van... majd még találkozunk. – Au revoir, Kate! Kissé szégyenlősen mosolygott rám. Sejtettem, mire készül, minden bizonnyal meg akarja kérni a kezemet. Örültem az eshetőségnek, de nem voltam egészen bizonyos benne, hogy ezt akarom. Annyira megváltozott körülöttem minden. Új hatás ért, nehezemre esett józanul gondolkodni. Bertrand-t csak rövid ideje ismertem, mégis végtelen szomorúság töltött el a gondolatra, hogy esetleg nem látom többé. Mégis... bizonytalan voltam magamban. Éppen ezért kapóra jött a báró korai érkezése, így legalább haladékot nyertem, még ha kis időre is. Egy órával később Bertrand kopogtatott. Mintha kicserélték volna. Az arca lángolt, a szeme villámlott. A szája széle rángatódzott a dühtől. – Bertrand – kiáltottam fel meglepetten. – Mi a csuda történt? Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Elmegyek. .. most azonnal. – Mikor? Miért? – Most rögtön. Csak azért jöttem, hogy megmondjam. Egyetlen percig sem bírom itt tovább. – Összeveszett a báróval? – Még hogy összevesztem? – kiáltotta. – Többé az életben nem állok szóba vele. Ez maga az ördög... Sokkal rosszabb, mint gondoltam... Istenemre mondom, ez aztán minden képzeletet felülmúl. Valóságos démon. Gyűlölöm. Ő is gyűlöl engem. Találja ki, mit kíván tőlem? – El nem tudom képzelni! — mondtam zavartan. – Azt akarja, hogy megházasodjam! El akarja vetetni velem Nicole-t! – sziszegte.

– Micsoda? – Gondoskodni kíván róla... ezért megparancsolta, hogy a becsület kedvéért vegyem feleségül. – Nem! – De igen. Épp az előbb mondta. – Hogyan kívánhat ilyesmit? – Megtette. – No és Nicole? – Nem hiszem, hogy tudna róla. A báró már csak ilyen. A törvényeket ő hozza, a többiek meg engedelmeskednek. – De hogy kívánhat ilyesmit? Mit mondott pontosan? – Azt mondta, most, hogy megnősül, férjet akar találni Nicole-nak, és énrám gondolt. Anyagilag is gondoskodik különkülön mindkettőnkről, a jelenleginél jobb feltételek közt élhetnék. Végighallgattam, és kiabálni kezdtem. Megmondtam neki, hogy eszemben sincs feleségül venni a megunt kedvesét. – Ezt el kell fogadnia. – Nem így történt. Azt mondta, fiatal vagyok és ostoba, ha ilyen jó ajánlatot visszautasítok. Ha feleségül veszem Nicole-t, ezzel csomó lehetőséget biztosít számomra. A patrónusom lesz... Én azonban továbbra is azt kiabáltam, nem veszem feleségül a megunt kedvesét Megmondtam neki, hogy más terveim vannak. – Ezt... mondta neki? – Igen. Nem hitt nekem. Ekkor azt mondtam, szeretem Kateet, és azt hiszem, ő is kedvel engem. – Erre mit mondott? – Pár pillanatig meg sem tudott szólalni, majd elnevette magát, és azt mondta: – Ostobaság. Soha nem menne hozzád. Különben is, ez a házasság teljességgel elfogadhatatlan. – Elveszítettem a fejemet. Eszembe jutott, hányszor kellett már nekem... meg a családomnak azt tennünk, amit ő akart. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egy darabig még mondtam a magamét, aztán felrohantam a szobámba csomagolni...

– Nem maradhatna holnapig? – Az ő fedele alatt?! Nem én. Van a közelben egy fogadó. Ott szállok meg éjszakára, és aztán holnap csatlakozom magukhoz, és együtt utazunk Párizsba. – Ó, Bertrand – mondtam rettenetesen sajnálom! – Ideje a sarkamra állni. Mindennek van határa. Maga bátorságot öntött belém. Többé nem árthat nekem. Legfeljebb szegényebben élünk... már ez sem érdekel. Ó, Kate, tulajdonképpen egészen megkönnyebbültem! Szabadnak érzem magam. Gondolja, hogy helyesen tettem? – Nagyon helyesen. – Hát nem rettenetes ez az ajánlat? – Megvetendő. Bertrand kezet csókolt. – Kate – mondta feleségül jön hozzám... ha mindent végiggondoltunk? – Igen – feleltem. – Feleségül megyek magához. Elengedte a kezemet. – Negyedóra múlva már kívül leszek – mondta. – Holnap a vonaton találkozunk. Ezzel elment. A Bertrand-tól hallottak megdöbbentettek, és szemrehányást tettem magamnak, miért is kezdtem megkedvelni a bárót azok után, amit értem tett. Ez az ember könyörtelen, cinikus, nincsenek elvei. A vacsoránál többen érdeklődtek Bertrand után, mire a báró azt felelte, váratlanul Párizsba szólították. Másnap a báró egyik szolgájának kíséretében elhagytuk Centeville-t. Az elmúlt néhány hét eseményei teljesen fölkavartak. Nemcsak elismert művész lettem, de a kezemet is megkérték. Csak ne érezném ennyire kényelmetlenül magam. Lehet, hogy elhamarkodtam az egészet, csak azért egyeztem bele a házasságba, mert mélységesen elítéltem a báró viselkedését?

Szegény Bertrand annyira kétségbeesett. Úgy éreztem, meg kell vigasztalnom. Úgy látszott, a báró pusztán a létezésével is megváltoztatja az életemet. Kedveltem Bertrand-t, valóban kedveltem, de valójában mit tudtam róla? Bár ne engedtem volna az ösztöneimnek. Természetesen örültem neki, hogy a kapcsolatunknak nincs vége, de mégiscsak elhamarkodtam a döntést. Bár ki tudnám verni a fejemből a bárót. Különös, hogy ugyanaz az ember, aki ennyi mindent tett értem, képes legyen így viselkedni Bertrand-nal. Szerencsére elhagyom a kastélyt. Mihelyt elfeledem a bárót, már csak az számít, milyen csodálatos jövő áll előttem. Két kézzel kell megragadnom a kínálkozó lehetőséget.

PÁRIZS UTCÁIN Mihelyt megláttam, abban a pillanatban beleszerettem Párizsba, és megfogadtam* igyekszem minél többet fölfedezni belőle, amíg itt vagyok. Legelőször is kikísértük apámat a Gare du Nord pályaudvarra, majd Bertrand felajánlotta, hogy elkalauzol Créspigny hercegkisasszony párizsi palotájába, a Rue du Faubourg SaintHonoré-ra. Ott előkelő inas fogadott. Elköszöntem Bertrand-tól, aki megígérte, hogy pár nap múlva meglátogat, és ezután a szobalány fölkísért a szobámba. A palota csodálatos, a belépőből pompás lépcsősor vezetett az emeletre. Maga az épület nem volt túl nagy, de nyomban kiderült, milyen páratlanul finom ízléssel rendezték be. A fehér szín uralkodott, és ez némi vörössel és arannyal párosult. A visszafogott gazdagság benyomását keltette. A lépcsőn lépkedve alaposabban is szemügyre vehettem a finom kovácsoltvas korlátot. – Madame la Princesse holnap fogadja önt – mondta a szobalány. – Meghagyta, hogy addig is gondoskodjunk a kényelméről. Madame la Gouvernante később felkeresi. Gondolta, szívesebben pihenne egyet az utazás után. Hiába javult a franciatudásom az utóbbi hetekben, a szobalány olyan rettenetes déli akcentussal beszélt, hogy nehezemre esett megérteni. Az egyik folyosón megálltunk, a szobalány benyitott egy ajtón. Tágas, kellemes szobába vezetett. A dupla baldachinos ágyon arany szalaggal elkötött csipkefüggönyök. Pasztellszínű – rózsaszín, kék és vajszínű – keleti szőnyegek a padlón, és tizennegyedik vagy tizenötödik Lajos korabeli polírozott, nagyon elegáns bútorok.

Miután a szobalány távozott, alaposabban szemügyre vettem mindent. Mennyire más, mint a centeville-i kastély. A palota föltehetően gazdája személyiségét tükrözte, ugyanúgy, ahogy a báró otthona. Lám, még ebben a pillanatban is ő jutott eszembe. Micsoda arcátlanság a megunt kedvesét áttestálni Bertrand-ra. Boldog voltam, hogy Bertrand ilyen határozottan szembeszállt vele. Ettől persze ösztönösen mellé álltam. Haragjában imponált nekem, erős volt és határozott, mint az igazi férfi. Korábban gondolkodóba ejtett, amiért tisztelettel vegyes félelemmel viseltetik a báró iránt, ez gyöngeséget sejtetett, és eltűnődtem, vajon a féltő gondoskodásra épülő érzelem elegendő-e a házassághoz. Milyen kár, hogy ez a kellemetlen báró még ebbe az elbűvölő palotába is betolakszik. Természetesen érthető, hogy így van, hiszen neki köszönhetem, hogy itt lehetek. Kedves volt tőle, hogy elismerte a munkámat Dehogyis volt az, gondoltam mindjárt hevesen. Ez volt az egyetlen becsületes viselkedés. A művészetet még a legnagyobb szélhámosnak is becsületesen kell megítélnie, és le kell vetkőznie az előítéletét, még akkor is, ha nőről van szó. Vajon a Princesse képmásának a megfestése is érdekel majd annyira, mint a báróé? Aligha. Föltehetőleg nem hoz majd annyira indulatba, amiről pedig kiderült, hogy nagyon inspiráló tud lenni. Megmosakodtam, fekete szoknyát és fehér blúzt vettem föl, és amíg vártam a Madame la Gouvernante-t, kicsomagoltam a holmimat. Nemsokára meg is érkezett. Középkorú asszony, fekete, egyszerű, de elegáns szabású ruhában. A nyakában apró gyémánt bross volt minden ékszere. – Üdvözlöm – mondta. – Remélem, kellemesen utazott. A báró úr megüzente, hogy ma érkezik, ám hogy pontosan mikor, azt nem tudta megmondani.

– Nagyon kedves tőle – mondtam. – Kikísértük apámat az állomásra, onnan egyenesen ide siettem. Apám visszautazik Angliába. – Örülök, hogy beszél franciául, így nem lesz gond a megértéssel. Ha valamire szüksége van, csak csöngessen. – Ezzel odamutatott az ágy közelében függő, fehér zsinórra. – Gondoltam, talán szívesebben fogyasztaná el a mai vacsoráját idefent. Kimeríthette az utazás. Egy óra múlva felküldetem. – Nagyszerű lesz – mondtam. – És a hercegkisasszony, .. hm... örül, hogy festmény készül róla? Az asszony elmosolyodott. – Oly sokszor lefestették már, nem izgatja különösebben. Lehet, hogy türelmetlen modellnek fogja találni, azt tanácsolnám, ne fárassza sokáig egy-egy alkalommal. – Köszönöm. Gondolom, nagyon fiatal még. – Tizenhét éves. – Hálás téma. – Az ön kezében biztosan az lesz. Madame la Comtesse mondta, hogy a báró úr egészen el volt ragadtatva a tehetségétől. – Kedves tőle. – Ha ilyet mond, azt komolyan is gondolja, Mademoiselle! – Kedvesen mosolygott. – Gondolom, megszokta már, hogy idegen házakban időzik. – Nos, egyenest a Chateau de Centeville-ből érkeztem, három hetet töltöttem ott. – Más itt, mint a kastélyban, igaz? Azok mind nagyon huzatosak. De talán ön nem bánja. – Itt kétségtelenül minden kényelem megvan. – Madame la Comtesse szereti a kényelmet. – Bocsásson meg, de nem vagyok tisztában a családi viszonylatokkal! Kicsoda ez a Madame la Comtesse? – A hercegkisasszony távoli rokona, és tulajdonképpen a gyámja. A Comtesse vezeti be a kisasszonyt a társaságba, ő fogja

férjhez adni. A hercegkisasszony ugyanis árva. A családja sokat szenvedett a forradalmak alatt. – És ön a nevelőnője? – Ó, dehogy, Mademoiselle! Én a guovernante, vagyis a fémmé de charge,.. vagyok. – Ó, értem! Mi házvezetőnőnek mondjuk. – Felküldetem a vacsoráját. Aztán meglátjuk. A Comtesse majd elmondja, hogyan legyen. Reggel találkozhat a hercegkisasszonnyal. Nyolcra itt lesz a reggeli és a mosdóvíz. Megfelel így? Miután távozott, nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Hiányzott apám. Vajon hol lehet most? Valószínűleg az átkeléshez készülődnek. Na és Bertrand? Feltehetően útban hazafelé, hogy bejelentse a családjának házassági szándékát, és azt, hogy összeveszett a báróval. Milyen más minden, mint amikor a kastélyba érkeztünk. Milyen ellentmondásos ember a báró, mennyi rossz tulajdonsága van, és mégis, szereti a szépet, és értékelni tudta a munkámat. Kiállt mellettem, bátran viselkedett. Bátran?! Ez egyáltalán nem bátorság. Ő mindig azt teszi, amit akar. Ő alkotja a törvényeket a maga világában. És akkor egyszer csak jön valaki, aki nem engedelmeskedik többé. Szegény Bertrand! Nem tűrte tovább, hogy parancsolgassanak neki Elnevettem magam, és hangosan azt mondtam: – Így hát, kedves báró úr, kereshet más férjet a megunt kedvesének! Verd már ki a fejedből!, mondtam magamnak. Új megbízásod van, őt többé már nem látod. Miért hagynád, hogy ide is utánad jöjjön? Az új munkán kezdtem gondolkodni. A miniatúrám tárgya ezúttal egy tizenhét éves, ártatlan kislány. Hálás téma, nem igényel mélyebb jellemtanulmányt. Hamvas bőr, az idő nem kezdte még ki, a szemek nem rejtenek titkokat. Szép portrénak

ígérkezik. Ártatlan szűz, akit törvényesen egy szörnyetegre bíznak, hogy beavassa. Szegény gyerek! Nagyon megsajnáltam. Megérkezett a vacsorám, hideg csirke salátával, valami ismeretlen, de nagyon jó ízű dresszinggel leöntve. Gyümölcsös pite, és egy kancsó fehér bor. Miután a szobalány elvitte az üres tálcát, lefekvéshez készültem. Nem csináltak valami nagy hűhót az érkezésemből, de hát végtére is dolgozni jöttem ide. A francia arisztokrácia már csak ilyen. Majd csak eltelik az idő, és utána hazamegyek. Úgy döntöttem, ezt fogom tenni, és csak azután fogok hozzá a másik két megbízáshoz. Ebbe apám is belenyugodott. Azt mondtam, mindenképpen meg kell csinálnom a másik két képet is, és ezzel, meg a báróval, mint pártfogómmal a hátam mögött, itt sokkal inkább megalapozhatom a pályafutásomat, mint a viktoriánus Angliában. – Ha már neved van – mondta nekem –, akkor te diktálsz. Előbb nevet kell szerezned magadnak. Ez mindennél fontosabb! Ha férjhez megyek Bertrand-hoz... ha valóban megtörténik.. ragaszkodom hozzá, hogy továbbra is festhessek. Ő meg fogja érteni, ezt egyértelműen a tudtomra is hozta. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy szeret. Mennyire más vagyok, mint az a lány, aki nemrég érkezett Franciaországba. Levetkőztem, leengedtem a hajamat, és a tükör előtt kikeféltem. Eszembe jutott az az este, amikor Nicole átküldte hozzám a komornáját. Szegény Nicole! Nem kellett volna a szeretőjévé lenni. Most majd vezekelnie kell a bűnéért. Valaki halkan kopogtatott az ajtón. – Szabad – mondtam. Fiatal lány lépett be, fekete ruhája előtt fehér kötény. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e valamire szüksége.

– Nem, semmire, köszönöm! A Madame la Gouvernante küldte? – Nem... magamtól jöttem. Apró arca, előreugró álla, hosszú orra és pajkos szeme volt. Becsukta az ajtót. – Megszokott már itt? – Csak nemrég érkeztem. – Azért jött, hogy megfesse a Princesse arcképét, igaz? – Igen, ezért jöttem. – Nagyon szépre kell csinálnia! – Remélem, úgy lesz. – Muszáj. Kicsit csúnyácska. – A szépség gyakran nézőpont kérdése. Maga a komorna? A lány leült az ágyamra. Illetlenségnek tartottam, a legszívesebben elzavartam volna. Másfelől azonban nem akartam elvetni a lehetőséget, hogy megtudhatok valamit a festményem tárgyáról. . – Azt meg hogy érti, hogy nézőpont kérdése? – kérdezte. – Pontosan úgy, ahogy mondom. – Arra gondol, hogy a maga szemében esetleg szép lehet, még ha senki más nem is látja annak? Vagyis ilyennek festi meg? – Olyannak festem meg, amilyennek látom. – Báró Centeville-ről is készített arcképet. Őt milyennek festette meg? – A miniatúra most már a hercegkisasszonynál van. Talán majd megmutatja magának. Őt szolgálja? A lány bólintott. – Akkor talán láthatja a képet. – Már láttam. – Akkor hát tudja. – Szerintem elég... félelmetes. – Az. És most... szeretnék lepihenni. – De én még beszélgetni akarok.. – Én viszont azt mondtam, szeretnék lepihenni.

– Nem akarja megismerni az ittenieket? – Idővel megismerem őket. – Sokat kell tudnia azokról, akiket megfest? – Az segít. – Akkor maga olyan, mint a boszorkány. – Erre eddig nem gondoltam. – Szerintem a kisasszony nem akarja, hogy kifürkéssze. – Most már igazán arra kell kérnem, hogy távozzék. A lány felállt. – Mondjon nekem valamit a báróról – kérte. – Azt beszélik, van vagy húsz ágyasa... ahogy annak a Salamonnak, vagy kinek. – Tudtom szerint Salamon királynak még annál is több volt. – Semmit sem mond nekem, igaz? Azért, mert én csak komorna vagyok.,. nem számítok. – Maga most elmegy lefeküdni – mondtam. – Csönget, és erőszakkal távolít el? – Nem, ha magától távozik. – Rendben van – mondta. – Pedig sok mindent elmondhattam volna – tette hozzá sejtelmesen –, olyasmit, amiről nem árt, ha tud. – Ebben biztos vagyok. De majd más alkalommal, rendben? Kitessékeltem és becsuktam az ajtót. Micsoda elképesztő teremtés. Vajon mit akart mondani a kisasszonyról. Kulcsra zártam az ajtót, és lefeküdtem, de sokáig nem tudtam elaludni. A reggeli pontban nyolckor érkezett, kilencre már készen voltam. Hamarosan a Madame la Gouvernante kopogtatott az ajtón. Miután udvariasan köszöntött, elmondta, hogy a Madame la Comtesse látni kíván, majd lekísér hozzá. Egy emelettel lejjebb mentünk, ott egy fehérarany és leheletnyi vörössel díszített szalonba léptünk. Gyönyörű,

tizenhatodik vagy tizenhetedik századi bútorokkal volt berendezve. Figyelmemet azonban nyomban a Comtesse keltette fel. Meglehetősen alacsony, kövérkés, ezt azonban jól megválasztott ruhával igyekezett palástolni. A haja magasan feltornyozva, soignée, vagyis nagyon elegáns volt, tökéletesen beleillett a környezetbe. Kissé fakónak éreztem magam mellette, nem fordítottam különösebb gondot a megjelenésemre. – Mademoiselle Collison! – kiáltott fel, és kezét előrenyújtva megindult felém. Lagymatag kézszorítása volt. – Örülök, hogy itt üdvözölhetem. A Monsieur le Baron ragaszkodik ahhoz, hogy ön készítse el Créspigny hercegkisasszony portréját. Nagyra értékeli az ön munkáját. A nevet természetesen hallottam már. Errefelé mindenki jól ismeri... a báró szerint azonban ön az első hölgy ebben a művészcsaládban, – Alig várom már, hogy találkozhassak a hercegkisasszonnyal, és hozzáfogjunk a munkához – mondtam. – Gondolom, van itt valahol egy napfényes helyiség. – Ó, hogyne! Mindenre gondoltunk. A báró felkészített bennünket. A kisasszony azonban ragaszkodik ahhoz, hogy ne kelljen hosszan modellt ülnie. – Márpedig ez elengedhetetlen – mondtam. – Meg kell engedniük, hogy ezt én dönthessem el. Mert ha a festő fölfedez valami izgalmasat... ám a modell továbbáll, mielőtt még megragadhatná... érti, ugye? – Ó, ezt majd a kisasszonnyal kell megértetnie! Nagyon fiatal még. – Tizenhét, ha jól tudom.

A Comtesse bólintott. – Pár hónappal ezelőttig még elzártan nevelkedett, akkor vettem magamhoz, és hoztam ide az udvarhoz. Elkerülhetetlen, hogy... Elhallgatott, mire azt kérdeztem: – Szorosan fogja? – Pontosan. Minden felelősség rajtam van. Már elküldtem érte, bármelyik pillanatban betoppanhat. – Köszönöm. – Kérem, foglaljon helyet, Mademoiselle Collison! Leültem, és nyugtalanul az ajtóra pillantottam. – Egyenest a Cháteau de Centeville-ből érkezett? Csak a beszélgetés kedvéért kérdezte, hiszen pontosan tudta, hogy onnan. – Igen, Madame! – Sok időt töltött, gondolom... hm... a báró társaságában. .. már úgy értem, amikor modellt ült. – Igen. Türelmes volt. Olyan ember, aki értékeli a művészetet. – Reméljük, hogy a kisasszony ugyanilyen jó modell lesz. Odament a csengőhöz, és meghúzta. Sokáig nem történt semmi, de aztán megjelent egy szobalány. Ugyanúgy volt öltözve, mint az előző esti látogatóm, de nem ő volt az. – Szóljon kérem a Princesse-nek, hogy Mademoiselle Collison és én a szalonban várjuk. – Igen, asszonyom! – A lány pukedlizett, majd távozott. A Comtesse leült, és tovább erőltette az akadozó társalgást. – Tudja, hogy tegnap érkezett – mondta. – El nem tudom képzelni... – Beleharapott az ajkába, hogy elfojtsa a bosszúságát, – Azt hittem, fontos neki ez az arckép – jegyeztem meg. , – A bárónak fontos. Ó, rettenetes felelősség van rajtam, Mademoiselle, sok a gondom! Ebben a pillanatban lódobogásra lettünk figyelmesek, a Comtesse sietve odalépett az ablakhoz, majd hozzám fordult. – A hercegkisasszony az – mondta. – Kilovagolt.

Magam is odaléptem az ablakhoz, már csak a karcsú alak körvonalait láthattam, amint férfiak és nők társaságában távolodik. A Comtesse kétségbeesve nézett rám. Megvontam a vállam. – Kár. Szerettem volna már ma hozzákezdeni. Ha megmutatná a műteremnek szánt helyiséget, előkészülnék, és utána elmennék sétálni. Ismeri Párizst? – Most először járok itt. – Akkor talán adnék ön mellé valakit, hogy elkísérje. – Jobb szeretnék magam lenni. A Comtesse habozott. – Értem, egyedül akarja fölfedezni. Vissza fog találni? – Gondolom, igen. – Azért ne menjen nagyon messzire! A Champs-Elysées-n át elsétálhat a Tuileries-ig. Nagyon kellemes út. Az ön helyében nem mennék át a folyón. A Szajnát sok híd íveli át. Maradjon ezen az oldalon, és ha mégis eltévedne... üljön be fiákerbe... vagy bérkocsiba... az majd visszahozza a Rue du Faubourg SaintHonoréba. – Nagyon köszönöm. így fogok tenni. – Elnézést kérek a Princesse nevében! – Megvonta a vállát. – Megszokta, hogy azt teszi, amihez kedve van. Tudja, hogy megy az ilyesmi. – Igen, tudom – mondtam. – Akkor majd később találkozom vele. Fölmentem a szobámba, magamhoz vettem, amire szükségem lehet, majd megnéztem a nekem szánt helyiséget, amely odafent volt a tetőtérben. Ideális, gondoltam, csak úgy árad be a fény. Elrendeztem a festékeket, ecseteket, és a kis állványt, majd visszamentem a szobámba. A mi kis hercegnőnk igencsak féktelen és neveletlen, föltehetően úgy gondolja, a rangja mindent megengedhetővé tesz

a számára. Máris tudok róla valamit, anélkül, hogy találkoztunk volna. Párizs utcái teljesen elbűvöltek. Szerettem a széles boulevardokat, a gyönyörű hidakat, és a Louvre-nek helyet adó, régi palotát Kellemesnek találtam az utcák lüktetését, a szűnni nem akaró csevegést, a színes napernyők árnyékában meghúzódó utcai kávézókat, a kiszűrődő vidám muzsika hangját. Kell is nekem jármű, gond nélkül hazatalálok. Nagyon jól tájékozódtam. Nagyon élveztem ezt a délelőttöt, és hálás voltam a modortalan kis hercegnőmnek, amiért lehetővé tette számomra a sétát. Az ebédet ezúttal is a szobámba hozták. Ez most már mindig így lesz, tűnődtem. Ezek az emberek itt nyilvánvalóan nincsenek tisztában azzal, hogyan kellene bánni velem. Ugyanúgy szolgálójuknak tekintettek, mint bárki mást. A kastélyban tiszteletben tartották a művészeket. Nem vettem nagyon a szívemre. Befejezem a portrét, és hazautazom. Miután elfogyasztottam az ételt, a Madame la Gouvernante bejött hozzám, és elmondta, hogy a hercegkisasszony és társasága még nem jöttek vissza. Úgy tudja, St. Cloud felé betértek egy udvarházba. Előbb-utóbb azonban haza kell érkezzenek, ezért jó lenne, ha maradnék arra az esetre, ha a Princesse látni kívánna. Maradtam hát, ám négy óra is elmúlt, mire a szobalány szólt, hogy a hercegkisasszony a padlásszobában vár. Fölmentem. Háttal állt az ablaknál, és nem fordult meg, amikor beléptem. Élénkvörös estélyi ruha volt rajta, amely fedetlenül hagyta a vállát, sötét, hosszú haját leengedte. Hátulról gyereknek hatott. – Hercegkisasszony! – szólítottam meg – Fáradjon be, Mademoiselle Collison! – mondta. – Kezdheti. – Ez teljességgel lehetetlen – feleltem. – Most nincs elég fény.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte felém fordulva. Valahogy ismerősnek tűnt az arca, és hirtelen rájöttem, hol láttam. A leeresztett haj és a vörös ruha azonban megtévesztett, a fekete ruhában és fehér kötényben előző este másképp nézett ki. Tehát szeretünk tréfálkozni. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy nem lesz könnyű dolgom vele. Odaléptem hozzá, és fejet hajtottam. Nem fogok pukedlizni egy gyerek előtt, végtére is a királyság intézménye már nem ugyanaz Franciaországban, mint a forradalom előtt volt. – Tudja, Princesse – magyaráztam sok fény kell az ilyen finom munkához. A délelőtt erre a legalkalmasabb... hacsak nem verőfényes a délután... ez a mostani azonban teljességgel' alkalmatlan. – Akkor talán olyan művész kell nekünk, aki bármikor képes dolgozni – vetette oda hányavetin. – Ezt önnek kell eldöntenie. Én csak azt mondhatom, ma már nem fogok hozzá. Viszont ha holnap délelőtt nem szándékozik kilovagolni, akkor mondjuk... tízkor elkezdhetjük. – Abban nem vagyok biztos – felelte. – Túl sokáig nem maradhatok – jelentettem ki. – Akkor talán... – mondta kényszeredetten. – Akkor talán ha megengedi, maradnék még, hogy elbeszélgessünk. Valamelyest meg kell ismernem a képeim alanyát, mielőtt hozzáfognék a munkához. Leülhetek? Bólintott. Alaposan megnéztem magamnak. Az orra jellegzetesen Valois, ezzel is jelezve származását, ám mai szemmel szépnek sehogyan sem nevezhető. A szeme kicsi, de csillogó, a szája dacos, de talán ez – a hangulatával változik. Azért nem lehetetlen kedvező képet készíteni róla. Nagyon fiatal még, a bőre hamvas, a fogai szépek... már ha hajlandó mosolyogni. A ruha színe azonban sehogy sem illett hozzá. Azt mondta: – Szebb orrot kell festenie!

Elnevettem magam. – Én önt akarom lefesteni – mondtam. – Vagyis csúnyának ábrázol. – Valójában nem. Vannak lehetőségek. – Ezt meg hogy érti... vannak lehetőségek? – Soha nem mosolyog? – De igen... ha jókedvű vagyok. – Nos, akkor meg kellene próbálnia annak lenni. A fogai gyönyörűek. Miért kell rejtegetnie? A szép mosoly megrövidíti az orrot, és ha a szemét érdeklődően tágra nyitja, csillogóbbnak, nagyobbnak fog hatni. Ezenkívül a ruha sem szerencsés. – Szeretem ezt a ruhát. – Nos, kétségtelenül szép. És mert szereti, kénytelen leszek ebben megfesteni. – De ön szerint nem áll jól. – Nem. A vörös nem az ön színe... és a fekete sem, amit tegnap viselt. Elpirult, és elnevette magát; Egészen megszédült tőle. – Így már sokkal jobb – mondtam. – Ha ezt elkaphatnám... – Úgy tett, mintha nem ismerne fel. – Azonnal tudtam, ahogy megláttam. – De tegnap este nem. – Persze hogy nem. Még sohasem találkoztunk... – És amikor itt meglátott... – Azonnal tudtam, hogy ön volt az. – És este mit gondolt rólam? Jó voltam, mint komorna? – Nem. Modortalan volt. Újból elnevette magát, és vele nevettem. – Én nem akarom ezt a portrét – mondta. – Ezt már észrevettem. – Gyűlölöm. – Az arca hirtelen elkomorult, olyan lett, mint a megfélemlített kisgyerek. – Gyűlölöm ezt az egészet.

Megértettem. És ettől a viselkedésem is megváltozott. Megsajnáltam. Szegény gyerek, ilyen emberhez akarják hozzáadni. – Ezért viselkedett olyan udvariatlanul ma délelőtt? – Udvariatlanul? – Kilovagolt, ahelyett, hogy modellt ült volna. – Egyáltalán nem tartom udvariatlanságnak. Nekünk nem kell udvariaskodnunk a... – Szolgálókkal? – kérdeztem vissza. – Vagy a művészekkel... de talán ők maguk is szolgálók. – Dolgozni jönnek ide.., és mi fizetünk érte. – Tudja, mit mondott egyszer az Önök legnagyobb királya? – Ó... a történelem! – Találó kijelentés. –, „A királyokat az emberek csinálják, a művészeket azonban Isten.” – Ez meg mit akar jelenteni? Én mindig azt hittem, hogy valamennyiünket Isten teremtett. – Ez azt jelenti, hogy Isten csak keveseknek adja meg a teremtés képességét, és hogy az igazán nagy művészek sokkal fontosabbak, mint a királyok. – A forradalom alatt is ilyesmiket hordtak össze. – Épp ellenkezőleg, ezt az egyik legarisztokratikusabb államférfi mondta, Francois Guizo, miniszterelnök. – Ön nagyon okos. – Jól csinálom a munkámat. – A báró is ezt mondta, igaz? – Értékelte, amit csinálok. – Megfestette a portréját. Modellt ült önnek. – Igen, és örömmel állíthatom, hogy türelmes modell volt. – És nekem is ezt kell tennem. – Ezért vagyok itt. Szeretném, ha kék ruhát venne föl. Az illene önhöz. Kihangsúlyozná a bőre csillogását.

A Princesse megérintette az arcát. Annyira fiatal volt, hogy képtelen voltam haragudni rá, megbocsátottam a maszkabált, és délelőtti viselkedését. Egy riadt gyerek volt, semmi más. – Kiválasszuk együtt, hogy mit viseljen? – kérdeztem. – Biztosan találunk másik kedvencet. Én szeretem a kéket, de ön talán szívesebben választ mást, ami ugyanúgy megteszi. – Rengeteg ruhám van – mondta –, bemutattak a császárnőnek. Gondoltam, jól fogok itt szórakozni, de amikor a báró úgy döntött, hogy feleségül vesz, mindennek vége lett. – Mikor lesz az esküvő? – Hamarosan. A jövő hónapban... a tizennyolcadik születésnapomon. Hirtelen rám nézett, és elhallgatott, közel volt ahhoz, hogy a bizalmába fogadjon. Szegénykém! Oly rövid idő alatt kiderült, milyen magányos és rémült. – Mi lenne, ha most kiválasztanánk azt a ruhát – mondtam –, és holnap délelőtt hozzáfognánk a munkához? Szeretném minél hamarabb elkezdeni... nem sokkal kilenc után. Akkor jók a fényviszonyok. Ahogy én tudom, ugyanolyan keretet kap a portré, mint a báróé. Gyémántokkal és zafírokkal kirakott aranykeretet. Gyönyörű lett. Ezért is gondoltam kék ruhára. – Rendben van! Jöjjön... menjünk! Hatalmas szobája volt, fehér és arany, gazdagon szőnyegezve, a falakon csodálatos tapéták. – Ez nagyon szép – mondtam elismerően. – Milyen szerencsés, hogy ilyen helyen élhet. – Vannak, akik palota nélkül is boldogok. Tegnap lovaglás közben láttam egy lányt a kalaposnőnél. Egy fiatalember társaságában próbált. A férfi ránézett és megcsókolta. Nagyon boldognak látszott. Nekem az jutott eszembe, hogy sokkal boldogabb nálam. Biztosan ahhoz a fiatalemberhez fog hozzámenni, akit ő választott magának.

Azt mondtam neki: – Soha nem tudhatja, mit rejt mások sorsa. Egyszer megirigyeltem egy lányt, akivel a pékboltban találkoztam. Ő szolgálta ki a süteményeket, nagyon szép volt a rengeteg friss kenyér és sütemény között. Akkoriban nevelőnőm volt, és sehogyan sem boldogultam az összeadással. Gyűlöltem az aritmetikát, és amikor megláttam ezt a lányt, arra gondoltam, neki bezzeg nem kell a számokkal bajlódnia. Szívesen cseréltem volna vele. Pár héttel később a bolt leégett, a lány a lángok közt lelte halálát. A Princesse elhűlve hallgatott. – Éppen ezért soha senkit ne irigyeljen – folytattam. – És senkivel se akarjon cserélni, akiről csak keveset tud. És ha kedve ellen való, ami történik önnel, vagy fogadja el, vagy keressen más kiutat magának... tegyen úgy, ahogy a legjobbnak tetszik. – Miért... égett halálra az a lány? Mitől ütött ki a tűz? – Gondolom, a kemencével lehetett baj. Én azonban megtanultam a leckét, ezért is mondtam el önnek. Szóval, kiválasszuk azt a ruhát? Tömött sorokban álltak. Volt köztük egy pávakék selyem, az pompásan illett volna a zafírok színéhez. – Ezzel megvolnánk. Marad a holnap délelőtt. Kilenc korán volna? – Fél tíz – felelte, és tudtam, hogy ott is lesz. Így kezdődött ismeretségem Marie-Claude de Créspigny hercegkisasszonnyal, amely aztán szépen kibontakozott. Szemmel láthatóan tetszett neki, ahogy a hangulataihoz viszonyulok. Soha nem panaszkodtam, de nem is viselkedtem szolgai alázattal, egyfajta hűvös közömbösséget tanúsítottam iránta. Azért voltam itt, hogy megfessem az arcképét, és igyekeztem ezt minél jobban csinálni. Sokat beszélt, és én pontosan ezt akartam. Volt benne valami vonzó, nagyon nőies.

Ezt mindenképp megörökítem... érdekes kontrasztja lesz a férfierőt sugárzó, lehengerlő jövendőbelijének. Most már élveztem is a munkát. Furcsa volt, hogy itt ülök a szobában, és nyíltan festek, nem titokban, mint ahogy azt Centeville-ben tettem. Centeville, ilyen élményben többé nem lesz részem! Milyen óvatosak voltunk, miközben a báró az első perctől fogva mindent tudott. – Ön mosolyog, Mademoiselle Collison! Tudom is miért. Bertrand de Mortemer jár az eszében. – Bertrand de Mortemer – súgtam elpirulva. A Princesse szemmel láthatóan élvezte pillanatnyi zavaromat. – Ó, igen! Tudom, hogy ő kísérte ide. És azt is, hogy megígérte, meglátogatja. Nagyon jóképű fiatalember. Gondolom, megkedvelte. – Igen, kedvelem. – Hozzámegy feleségül, Mademoiselle Collison? Haboztam, mire felkiáltott: – Ó, biztosan hozzámegy. Nagyszerű! Akkor önből is francia lesz. A házassággal az ember nemzetisége is megváltozik, nem? De csak a nőké. A férfiaké vajon miért nem? – Ez komoly kérdés – mondtam. – A nőket nem tartják annyira, mint a férfiakat. De lassan ez is megváltozik. Itt vagyok példának én. – Először azt hallottam, hogy csak segít az apjának, ő az igazi művész. – A báró segített változtatni ezen. Neki csak a tehetség számított, és nem az, hogy ki festette a képet. – Mit gondol a báróról? – A hangulata elborult, nem akartam, hogy ez így maradjon. – Kifinomult művészi ízlése van. – Nem erre gondoltam. – Állhatatosan nézett, és közben azt mondta: – Nem akarok feleségül menni hozzá. Nem akarok

odaköltözni abba a kastélyba. Néha arra gondolok, bármit megtennék... bármit, csak hogy ne így legyen. – Miért érez így iránta? Jól ismeri? – Háromszor találkoztam vele. Egyszer az udvarban, amikor bemutattak neki. Akkor úgy látszott, nem nagyon törődik velem. Később azonban a kuzinom, a Comtesse azt mondta, hogy feleségül akar venni. Azt is mondta, jó házasság ez, gondjaink vannak a birtok fenntartásával. A pénz... mindig csak a pénz. Mindenki azt mondja, a forradalom előtt ez nem számított. Most azonban igen... a mi köreinkben. A báró gazdag. Jó dolog, ha pénzhez jutunk. Én hercegkisasszony vagyok, és neki ez tetszik. A nagymamám elkerülte a guillotine-t. Angliába menekült, ott szülte meg a gyerekét. Az apámat. Apám herceg volt... vagyon nélkül, persze, de mégiscsak az egyik legősibb nemesi család vagyunk. Tudja, a báró szeret kérkedni normann származásával, ez azonban nem gátolja abban, hogy ne királyi vérből való feleséget akarjon magának. A gyerekek miatt. Gyerekeket kell szülnöm, mert a báró úgy gondolja, számára itt az ideje. – Ismerős történet – mondtam, – Ez így megy már generációk óta. Az esetek többségében a házasság sikeres. Vannak boldog érdekházasságok. – Ön szívesen hozzámenne? A kérdés készületlenül ért, képtelen voltam leplezni ellenérzésemet. – Látja, elárulta magát... bár egy szót sem szólt. Ön látta, beszélt vele, tudja, milyen. Néha vele álmodom. Azt álmodom, hogy fekszem egy hatalmas ágyon, ő pedig felém indul. Odaér... fojtogatni kezd... gyűlölöm... gyűlölöm... Azt mondtam: – Biztosan nem így fog viselkedni. Még ha vannak is hibái, az ágyban... sohasem viselkedne így. – Ezt meg honnan tudja? Sietve elismertem, hogy valóban nem tudom.

– Akkor meg miért mondja? Rettegek ettől a házasságtól. Még ha meg is szoknám őt, elborzaszt a gyerekek gondolata, a sok fájdalom, kényelmetlenség... és a mód, ahogy megfogannak. – Drága Princesse, félek, nagyon sok mendemondát hallott! – Tudom, hogyan fogannak a gyerekek. Tudom, hogyan születnek. Talán elviselhetőbb, ha az ember szereti a másikat, ám ha gyűlöli... és tudja, hogy a másik sem szereti... és mégis, éveken át kell csinálni... – Nagyon különös beszélgetés ez. – Azt hittem, meg akar ismerni. – Úgy van; és megértem, hogyan érez. Bárcsak segíthetnék valahogyan. Kedvesen, hálásán elmosolyodott, én pedig arra gondoltam, ha ezt a mosolyt sikerül ábrázolnom, még szép is lehet. – Talán segíthet – mondta. – Ki tudja? Már azzal is segít, hogy beszélhetek róla. Lassan összebarátkoztunk, megkedvelt. Pontosan megjelent minden délelőtt, és még azután is tovább beszélt, hogy leraktam az ecsetet. Most már kettőjük társaságában étkeztem. Egyszer hallottam, hogy a Princesse azt mondja a Comtesse-nek, a művészeket tisztelni kell. Komoly fiatal lány volt. Árva létére nem lehetett könnyű az élete, a család tagjai föltehetően kézről kézre adták, hiszen minden vagyona csupán a címe volt. Mindennap megnézte a portrét. Örültem, hogy tetszik neki. – Centikkel rövidebb az orrom – jelentette ki egy alkalommal. – Ha ez igaz lenne, akkor egyáltalán nem lenne orra. Ilyen parányi képen millimétereken múlik, hogy valakinek horgas vagy fitos orra van-e. – Ön milyen okos. A képen sokkal csinosabbnak látszom.

– Mert ilyennek látom. A mosoly teszi, az nagyon sokat számít a képen. De ha történetesen nem festeném, akkor is azt szeretném, ha mosolyogna. Egy szóval sem mondta, hogy szívesen ül modellt, én azonban tudtam, hogy így van. Már nem akar kibújni alóla, és egy alkalommal azt mondta: – Ne fejezze be túl hamar, Mademoiselle Collison! Tudni akarta, mit csinálok, miután elkészült a kép. Mondtam, hogy hazamegyek, meséltem a házról, a környékről. Érdeklődéssel hallgatott. – De visszajön Franciaországba, igaz? – Számos megbízásom van. – És feleségül megy Bertrand de Mortemerhez. – Ez még a jövő titka. – Ön szerencsés. Bár én mehetnék hozzá feleségül. – Nem is ismeri. – De igen. Már többször is találkoztam vele. Jóképű, vonzó... és kedves. Gondolom, kölcsönösen szeretik egymást. – Ez elég jó ok a házasságra. ' – És ez nem érdekházasság lesz. – Nekem nincs címem, és ő sem túlságosan gazdag. – Szerencsés emberek! – Sóhajtott, és újra elszomorodott. Másnap délelőtt izgatottan jelent meg. – Muszáj most rögtön megmondanom. Féte champetre-re. vagyunk hivatalosak. Tudja, mi az? – Mivel beszélem a franciát, pontosan tudom, mi az. – Angolul hogy mondják? -- O... al fresco party... vagyis piknik. – Piknik. Ez tetszik. – Nevetve ismételgette a szót. –A féte champétre valahogy azért még szebben hangzik. – Valóban. Meséljen róla! – A L’Estrange családtól jött a meghívás, pontosabban Evette L’Estrange-től. Nagyon szép kastélyuk van St. Cloud mellett. Minden évben egyszer nagy mulatságot rendeznek a szabadban.

Ott a folyópart, tele csónakokkal, hattyúkkal. Pompás mulatság. Evette L’Estrange a legjobb zenészekkel mulattatja a vendégeit. – Biztosan kellemesen fogja érezni magát. – És ön is. – Én? – Amikor azt mondtam, hogy hivatalosak vagyunk, nem a Comtesse-re gondoltam, hanem kettőnkre. A háziak alig várják, hogy megismerjék. Már hozzájuk is eljutott a híre. – Ezt nem hihetem. – Azt akarja mondani, Mademoiselle, hogy hazudok? Akkor hadd mondjam meg, a báró annyira örül a miniatúrának, hogy mindenkinek csak erről beszél. Így aztán mindenki látni akarja. A hallottak felkavartak, nem tudtam, örüljek-e, vagy sem. Hisz olyan sokat nem bizonyítottam, nem tudtam, az előző siker megismételhető-e? Mindenesetre jólesett az elismerés. – Mit vesz föl? – kérdezte a Princesse. – Ugye nincs féte champétre ruhája? Valóban nem volt, erre azt mondta, a varrónője egy délután alatt készíthet egyet. – Ilyen alkalmakkor nagyon egyszerű ruhákat viselünk. – Mint Marie Antoinette, amikor álruhát öltött Hameau-ben. – Milyen sokat tud a történelmünkről, sokkal többet, mint én. – Talán később majd megjön a kedve hozzá. – Én csak azt tudom, milyen ruhát kell viselnie. Virágmintás muszlint... zöldet... hozzá fehér szalmakalapot, zöld szalagokkal. Másnap már készen is volt a ruha. Végül is nem muszlinból, hanem finom pamutból készült, és nem virágok, hanem apró zöld harangok díszítették. De nem bántam, örömmel láttam, mekkora örömet okoz neki, hogy felöltöztethet az alkalomra. A hintóval indultunk útnak. Útitársnőm nyugtalan volt, és ez zavarba ejtett. Mennyire gyerekes, hiszen már a mulatság gondolata is feledtette vele közelgő házassága rémségeit, csak az adott pillanatnak élt, és talán igaza is volt.

Kellemes délután volt, Evette L’Estrange és jóval idősebb férje kedvesen fogadtak. Ott volt a mostohafiúk, Armand is, aki húszéves lehetett. A vendégek elmondták, hogy látták a báróról készült portrét, és szeretnék mihamarabb megtekinteni a mostanit is. Nagyon élveztem. Meglepetésben is volt részem. Az asztalok megterítve a kertben, inasok sürgölődtek a finomabbnál finomabb ételekkel. Az üvegkancsókban bor csillogott. Egyszer csak mögöttem valaki azt mondta: – Talán leülhetnénk valahol. Megfordultam. Bertrand nézett rám mosolyogva. Megfogta és megszorította a kezemet, majd két oldalról kaptam egy-egy puszit. – Kate, örülök, hogy újra látom. – Maga tudta. – Hogy itt lesz? – Bólintott. – Evette L’Estrange anyám jó barátnője. Ő is itt van apámmal és a húgommal. Nagyon szeretnék megismerni. Alig várják már, hogy lássák, mit találhat bennem egy ilyen híres hölgy. – Még hogy híres! Hiszen eddig csak... Elhallgattam, semmi kedvem sem volt még ezen, a napon is a báró nevével hozakodni elő. Ez a nap az öröm napja. A nap melegen sütött. Elegáns férfiak és dámák... szépek és kedvesek a szememben. Valóban csodálatos nap volt. A Mortemer család őszinte kedvességgel fogadott. Abban a pillanatban úgy éreztem, kell nekem ez a házasság. Most először éreztem biztosan. A sok új benyomás közepette most először szinte otthon éreztem magam, és ezt Bertrand rokonainak köszönhettem. Hosszasan elbeszélgettem az édesanyjával, aki megértéssel fogadta, hogy még várnék az esküvővel. Igyekezett megértetni a

türelmetlen Bertrand-nal is. Páratlan emberek valamennyien, előkelőek, és ugyanakkor természetesek. – Hozza el az édesapját is hozzánk – kérleltek. – Kölcsönösen meg kell ismernünk egymást. – Boldogan egyeztem bele. A délután folyamán azonban két dolog is történt, ami aggodalmat keltett bennem. Bertrand meg én csónakázni mentünk. Bertrand evezett, én a napernyő árnyékában ültem, és az esküvőről beszélgettünk. – Nem leszünk gazdagok – mondta Bertrand mosolyogva. — De majd maga rengeteg pénzt keres a festményeivel. – Erre készülök. – De nem a pénz miatt... hanem a művészet kedvéért, igaz? Szeretném, ha nagyon boldog lenne, Kate, és a festés nélkül aligha lehetne az. A kastélyban egy vagy két szobát berendezünk műteremnek. – Csodálatos lesz. – Kiválaszthatja őket, ha ellátogat hozzánk. Anyám szerint elfogadta a meghívásunkat, és elhozza az édesapját is. Akkor aztán mindent megbeszélhetünk. – A műteremmel kapcsolatban? – És az esküvővel is. – Hasonló szobát szeretnék, mint amilyen Centeville-ben volt. Ezt elhibáztam, beárnyékoltam a hangulatot, nem lett volna szabad a kastélyt említenem. Bertrand dühösen hallgatott, majd ökölbe szorított kézzel azt sziszegte: – Meg tudtam volna ölni. – Ne is gondoljon rá... olyan szép napunk van. Bertrand azonban nem tudta abbahagyni. – Ha látta volna, ahogy ott ült... mosolyogva... és egyre csak próbált rábeszélni. Alig hittem a fülemnek. – Felejtse el! – mondtam vigasztalóan. – Ennek már vége. Hiszen világosan a tudtára adta, mi a véleménye.

– A legszívesebben megölt volna, hogy kiabálni hallott. Ilyesmi nem sűrűn történik vele. Olyasmiket mondtam neki: – Tartsa csak meg magának az eldobott szeretőjét! Én hozzá sem bírnék érni. A gondolattól is rosszul lennék. Folyton ott látnám mellette. – Felejtse el – kérleltem vége! Többé nem találkozik vele. Talán megpróbál ártani. De hogyan tudna? Anyagilag? Amiatt ne aggódjon! Nincs szükségünk az ő pénzére. Festeni fogok. Csodálatos életünk lesz. Erre elmosolyodott, és tovább evezett. A hangulat varázsa azonban megtört. A következő epizóddal a Princesse ejtett zavarba. Az erdőből láttam kijönni kéz a kézben Armand L’Estrange-zsal. Kipirult, és nagyon boldognak látszott, a viselkedésében volt valami dacos kihívás. Egy pillanatra megdöbbentem, de aztán az jutott eszembe, gyerek még. Csönden utaztunk vissza Párizsba. A város most is gyönyörű volt az alkonyban. Végül a Princesse törte meg a csöndet. – Micsoda izgalmas nap volt. Gondolom, mindkettőnk számára. Tehát most már végleges. Madame de Mortemer lesz. Míg én... ki tudja? Annyira boldognak látszott. Másodjára már óvatosabb voltam, nem említettem a bárót. Másnap a Princesse nem érezte jól magát. Sápadt volt, figyelmetlen, rosszkedvű. Sehogy sem emlékeztetett arra a csinos fiatal lányra, aki kezdett a miniatúrán kibontakozni. Ki sem mozdult a szobájából, a festést elnapoltuk. Délutánonként sétálni mentem. Mindig akadt valami megcsodálnivaló. Marie-Claude kalandosnak tartotta ezeket a kiruccanásokat, ő gardedám nélkül sosem mehetett ki. Én azonban szabadnak éreztem magam, és erről ismét a báró jutott eszembe. Minden pillanatomba befurakszik, szegény Marie-

Claude-ot is ő teszi beteggé. Nekem azért ez kapóra jött, mert így hosszasabban időzhettem a városban. Magam sem bántam, hogy így alakult, nem ment ügy a festés, ahogyan szerettem volna. Nem volt könnyű megfognom a Princesse-t, érdekes módon a báró portréja sokkal könnyebb volt. Most is, mint más délutánokon, jó sokat gyalogoltam. Az Avenue du Bois de Boulogne-on lesétáltam a Louvre-ig, majd továbbmentem a Luxembourg kertbe. A legjobban a Notre-Dame tetszett. Félhomály és tömjénillat fogadott odabent. Eszembe jutott mindaz, amit tudtam erről a katedrálisról. Több mint négyszáz évvel ezelőtt VI. Henriket itt koronázták Franciaország királyává. Navarrai Henrik itt vette feleségül Marguerite de Valoist, a tornácon, mert hugenotta létére a templomba nem tehette be a lábát. Az esküvőt követően köszöntött be Szent Bertalan éjszakája, amikor az a rettenetes mészárlás történt, és a hugenotta násznép odaveszett, majd amikor Henrik katolikus hitre térve elfoglalta a várost, kijelentette: – „Párizs megér egy misét.” Hosszasan nézegettem az ijesztő vízköpőket, és fel nem tudtam fogni, miért kell egy szent helyet ilyen démonikus ördögpofákkal díszíteni, már ha ez az ige itt használható. Ilyen arcokat csak rémálmában lát az ember. Mit is akarnak kifejezni? Kevélységet... haragot, torkosságot, bujaságot... igen, a hét főbűnt. És hozzá még cinizmust. Miközben ott álltam, és nézelődtem, úgy tetszett, mintha a legördögibb figura valami más ábrázatot öltene. Egy pillanatig úgy rémlett, a báró néz vissza rám. Hogy is nevezte magát? Démoni szeretőnek? Szerető! Mintha magán kívül képes lenne bárki mást is szeretni. A pillanat elmúlt, a kő újra kő lett, és mintha nevetett volna rajtam. Muszáj kivernem ezt az embert a fejemből.

Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, ezért úgy döntöttem, bérkocsiba ülök. Várakozott is egy a közelben. Beszálltam, és megadtam a címet. Elindultunk. Ezután gyakran vettem igénybe bérkocsit. Rájöttem, hogy így is kedvemre sétálhatok bárhol, ám erre több időm marad. A Princesse-t érdekelte, hogy merre jártam, szívesen hallgatta beszámolóimat. Szerintem ő is kezdte más szemmel nézni Párizst. – Milyen szerencsés ön, Mademoiselle Kate! Csodálatos érzés lehet szabadon járni-kelni. Szomorúan hallgattam. Tudtam, a betegségével is csak időt akar nyerni. Amikor legközelebb a városba indultam, megkért, hogy visszafelé a kalaposboltban adjam le a rendelését. Másnap újból visszaküldött megkérdezni, meg tudják-e csinálni, amit kért. A válasz az volt, hogy a megfelelő anyagra várni kell még. Már egész jól ismertem a várost, és tulajdonképpen nem is bántam, hogy a festés Marie-Claude gyöngélkedése miatt szünetel. Magam sem siettettem különösebben az idő múlását, megint csak elbizonytalanodtam a házasságot illetően, még mindig féltem, hogy talán túl elhamarkodottan döntöttem. Marie-Claude az egyik beszélgetés alkalmával óva intett: – Azért messze a mellékutcákba ne merészkedjen be! Arrafelé rossz környékek is vannak... prostituáltak... tolvajok, könnyen kirabolhatják, ha nem, vigyáz. – Nincs mitől félnem. Jól megvagyok velük. Mind egyformának látszanak kék kabátjukban és fehér kalapjukban. – Ne féljen, tudok magamra vigyázni! Ha eltévednék, majd beülök egy bérkocsiba. – A kocsisok udvariasak? – Változó. Akad olyan köztük, aki sehogy sem akarja megérteni, mit mondok.

Amikor Marie-Claude megbízásából újabb látogatást tettem a kalapboltban, furcsa dolog történt. Azzal a hírrel fogadtak, hogy végre megérkezett az anyag, és odaadtak egy levelet, amelyben, mint mondták, megadták a pontos részleteket. Mihelyt a Princesse áldását adja rá, hozzákezdenek a munkához. Az üzletből kilépve bérkocsi után néztem. Előfordult, hogy nagyobb sétát kellett tennem, mielőtt találtam egyet, most azonban nyomban megláttam egyet. A kocsis megállt, én beszálltam, és megadtam a címet. Ezúttal nem volt nyelvi problémám. Útban hazafelé azon tűnődtem, minek ez az üzengetés, miért nem hívatja a házhoz Marie-Claude a kalaposnőt. Majd megkérdezem tőle, gondoltam. Eddig annyira lefoglaltak a fölfedezés izgalmai és a friss élmények, hogy ez nem is jutott eszembe. Elgondolkodva ültem egy darabig, és amikor felriadva kinéztem az ablakon, ismeretlen környéken jártunk. Sebaj, gondoltam, csak kisebb kerülő lehet. Nem az volt. Továbbra sem tudtam azonosítani a környéket, és a szokásosnál gyorsabban haladtunk. Odaszóltam a kocsisnak: – Jól értette, hová akarok menni? A Rue du Faubourg Saint-Honoréra. A kocsis a fejét kissé hátrafordítva visszakiabált: – Erre rövidebb. Visszaültem. Még hogy rövidebb! Vajon hol járunk? Öt perccel később már komolyan aggódni kezdtem. – Maga nem a Saint-Honoréra visz engem! A kocsis nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Marie-Claude intelme jutott eszembe. Kihasználva, hogy külföldi vagyok, úgy tesz, mintha félreértett volna, hogy minél többet számolhasson. – Álljon meg! – kiáltottam. – Beszélni akarok magával.

A kocsis azonban nem állt meg. Rácsapott az ostorral a lovakra, sebesen haladtunk, és most már nagyon megijedtem. Hová visz ez engem, és miért? Kinéztem az ablakon. Ebben a kerületben még sohasem jártam. Sejtésem szerint messze voltunk a belvárostól. A tenyerem izzadt. Mi ez az egész? Mi a célja? Bántani akar? Lelki szemeim előtt felrémlett egy sötét, elhagyatott kocsiszín. Lehet, hogy meg akar ölni? De miért? Alig van rajtam ékszer. Nem is látszom különösebben gazdagnak. Tennem kell valamit. Még mindig lakott környéken jártunk, az utca mindkét oldalán üzletek. Fel kell hívnom magamra a figyelmet. Nem hagyhatom, hogy néptelen helyre vigyen magával. Kopogtattam az ablakon, de senki sem figyelt fel rá az utcai zajban. Ráfordultunk egy másik utcára, itt a forgalom miatt a kocsis kénytelen volt lassítani. Most vagy soha, mondtam magamnak. Ez az egyetlen lehetőségem. Kinyitottam az ajtót, és kiugrottam az utcára. Valaki rám kiabált. Gondolom, a szembejövő kocsis. Átrohantam az úttesten, és vagy öt percig csak futottam. Ekkor megálltam, és körülnéztem. Sohasem jártam még ebben az utcában, de megnyugtatóan sok volt itt a járókelő. A kávézók teraszain is emberek ültek. Elborzasztott a gondolat, hogy egy másik bérkocsival próbálkozzak, de aligha marad más választásom. Mindenesetre elindultam, és tájékozódni próbáltam. Hosszas gyaloglás után végre a távolban megpillantottam a Notre-Dame jól ismeri tornyait. Most már tudtam, merre járok. Muszáj kocsiba ülnöm, hazáig mégsem mehetek gyalog. Csak nehogy ugyanazt válasszam? Mi van, ha követett idáig? Mégiscsak meg kell kockáztatnom. Leintettem egyet. Legnagyobb megkönnyebbülésemre ennek a kocsisnak hatalmas

bajusza volt. Megkérdeztem, elvinne-e a Rue du Faubourg SaintHonoré-ra. – Természetesen, kisasszony – mondta mosolyogva, és elindultunk a jól ismert utcákon. Megkönnyebbülve léptem be a házba. Ép bőrrel úsztam meg egy rettenetes kalandot. Odabent eszembe jutott az a levél, amit a Princesse-nek küldtek. Levettem a kabátomat, és sietve bementem MarieClaudehoz. – Hozott valami..,'?- kezdte, de nyomban el is hallgatott. -... Mademoiselle Collison... Kate... mi történt? Olyan rémült, mintha kísértetet látott volna. – Rettenetes kalandom volt. Marie-Claude közben a levelet bontogatta. – Micsoda? – kérdezte. Beleolvasott, a szája mosolyra húzódott, majd várakozóan pillantott rám. Erre lépésről lépésre előadtam, mi történt velem. Döbbenten hallgatta, majd megkérdezte: – De hát mi lehetett a célja? – El nem tudom képzelni. Miért pont engem akart volna kirabolni, ha arra készült. Semmim sincs, nem éri meg a kockázatot. Marie-Claude a kezében lévő levélre pillantott. – Magánál volt ez a levél. Ez kellett neki. A báró műve. Tudja. Mindenütt ott vannak az emberei. Ezt a levelet akarta megkaparintani. – Ezt meg hogy érti? – kérdeztem. – Ebben a levélben szó sincs kalapokról. A bolt amolyan post restante szerepet vállalt. – Ki küldte hát? Habozott, majd azt mondta: – Armand L’Estrange. – Vagyis levelez vele, és én voltam a küldönc?

Bólintott. – A kalaposnővel megállapodtunk, hogy vállalja a postás szerepét. – Értem – mondtam halkan. – Semmit sem ért. Szerelmes vagyok Armand-ba. Kétségbeejtő helyzet. Szeretjük egymást, Kate, úgy, ahogy a házasok. – Ó!. – Látom, megdöbbent. Játssza itt a felvilágosultat, és közben megdöbben. Szeretem Armand-t és ő is szeret engem. – Akkor talán össze kellene házasodniuk. Még nincs késő! – De engem a báró akar feleségül venni. – Ahhoz két ember kell. ~ Ezt már senki sem akadályozhatja meg. Még Armand sem. A báró tönkretenné. Ettől azonban még..., együtt lehetünk... ha meg tudjuk szervezni. – De hiszen még olyan fiatal. – Már elég idős vagyok. Elmúltam tizenhét. Jóval előtte kezdődött. Nehogy azt higgye, hogy a féte champétre-n történt meg először. Időbe telt, amíg megemésztettem a hallottakat. Még túl közel volt a másik sokk. Nagyon sajnáltam ezt az ágyban fekvő lányt itt. Rettenetesen rémült volt. Félelemtől elszorult hangon azt mondta: – Tudja. Kiderítette. Tudta, hogy ön hozza el a levelet a kalaposboltból, ezért elraboltatta, hogy egy nyugalmas helyen aztán megkaparinthassák. – Ez túl merész feltételezés. – Nem, ha róla van szó. Figyeltetett. Az emberek mindenfélét fecsegnek, könnyű szóra bírni őket. Hála istennek, hogy megmenekült. Ha ez a levél a kezébe kerül... Az átélt megrázkódtatás közepette eleinte még el is hittem, amit mondott. Miközben azonban vigasztalni próbáltam, egyre abszurdabbnak találtam a feltételezést.

– Drága Princes se – mondtam – ha tudná, hogy az a levél ott van a kalaposboltban, akkor semmi mást nem kellene tennie, mint besétálni és kikövetelni. A kalaposnő nem mert volna ellenkezni vele. – Nem, az nem rá vall. Az ő módszere az, hogy rablásnak álcázva szerzi meg öntől. Mert nem akarja, hogy megtudjam az igazat. Most biztosan bosszút forral ellenem. Marie-Claude a levélkére pillantott, és szerelmesen megcsókolta. – Istenem, ha tényleg tudja, milyen dühös lehet. – Ez természetes reakció. – Már nem vagyok szűz. – Valószínűleg ő sem az. Miért nem mondja el neki, hogy mi történt? Mondja meg, hogy Armand-t szereti. Kérje meg, hogy engedje el! – Megőrült? Mi történne akkor velünk? Tönkretenné az egész L’Estrange családot. Bosszúálló természet. – Lehet olyan gonosz egy ember, mint amilyennek feltételezzük? – Ó igen. És engem hozzá akarnak feleségül adni. – Szerintem mégis téved a kocsissal kapcsolatban. Azt hiszem, csak ki akart rabolni, vagy megpróbálni több pénzt kihúzni belőlem. – Biztos, hogy a báró műve – ellenkezett a Princesse. – Tudom. Visszamentem a szobámba, hogy végiggondolhassam a történteket. A rá következő héten befejeztem a portrét. Az egész hetet végigdolgoztam, csak rövidebb sétákra indultam, ahonnan gyalog is visszatérhettem. Egy darabig nem volt kedvem bérkocsiba ülni. A vallomását követően Marie-Claude is jobb kedvre derült, dacosan járt-kelt.

Eltűnődtem, milyen élete lesz, ha ezt a házasságot rákényszerítik, és mit tesz majd a báró, ha kiderül, hogy a menyasszonyának viszonya volt valakivel. Nem kellett jósnak lennem ahhoz, hogy tudjam, boldogtalanság várja. De hát ez nem az én gondom. Én csak e szerencsétlen pár portréját festem. Lassan túltettem magam a történteken. Végiggondolva már nem is tűnt annyira ijesztőnek. Egy szót sem hittem abból, hogy a báró kémkedett Marie-Claude után. Egyszerű rablási kísérletnek tetszett. Kellemetlen élmény, kétségtelenül az, de nem gonosz ármány. A portré szép lett, nem olyan ravasz munka, mint a báróé, mindenesetre tetszetős. Most már csak el kell küldeni Centevillebe, hogy a báró bekereteztethesse. Levelet kaptam tőle. Tökéletes angolsággal íródott, míg olvastam, azon tűnődtem, vajon ő maga írta-e, vagy a titkára. Kedves Mademoiselle Collison, Alig várom már; hogy láthassam a miniatúrát. A Comtesse szerint gyönyörű... pontosan olyan, amilyent várni lehet öntől. Érte küldök valakit, hogy elhozza. Mindenesetre nagy örömet szerezne nekem, ha maga vállalkozna az útra. Először is, mert véleményt mondhatnék róla, másodszor pedig a számlát is rendeznünk kell. Továbbá nem szívesen bíznám avatatlan kezekre, olyanokra, akik nem is sejtik, milyen kincs van a kezükben. Ön minden tekintetben megfelelt az elvárásaimnak, és a munkája nagy örömet szerzett nekem. Bízhatok-e abban, hogy megteszi nekem ezt az apró szívességet? Alázatos szolgája, Rollo de Centeville Kiejtettem a kezemből a levelet Úgy terveztem, hogy pár nap múlva hazautazom.

Apám megírta, hogy szerencsésen megérkezett, és nagyon örül a sikeremnek. Ennél jobban nem is alakulhatott volna. Bízik benne, hogy hamarosan Párizs legtöbb szalonjában ismert leszek... és a hírem megelőz Angliában. Ha most elutazom Centeville-be, akkor a hazautazást egyelőre el kell halasztanom. Bosszantó kérés, mondogattam magamnak, miközben nem egészen így gondoltam. Igazából szívesen tettem volna meg az utat, hogy láthassam a báró arcát, amikor először veszi kézbe a miniatúrát, és őszinte véleményt mond róla. Igazi műértő lévén ezzel nagy örömet szerezhetne nekem. Végül úgy döntöttem, nem tagadhatom meg tőle ezt a szívességet, hiszen oly sokat köszönhetek neki. Megírtam apámnak, hogy csak később mehetek, és azt is, hogy miért. A portré a Princesse-t is boldoggá tette. – Hízelgő – mondta. – Nem az – jelentettem ki. – Csak a legszebb pillanatait örökítettem meg. Erre nem szólt semmit, csak megcsókolta az arcomat. – Fáj, hogy búcsút kell vennünk egymástól. – A hangja őszintén csengett. – Élveztem az együttlétet. És még a titkomat is megvallottam. – Tőlem nem kell tartania. – Imádkozzon értem, Kate! Imádkozzon értem az esküvőm éjszakáján! A vállára tettem a kezem, és azt mondtam: – Ne féljen! Igaz ugyan, hogy vétkezett... de ne feledje. .. Ő sem lehet különb! – Ön mindig megvigasztal. Remélem, találkozunk még. Elhagytam hát a Rue du Faubourg Saint-Honorét és Párizst, amelyet annyira megszerettem. Késő délután szálltam föl a Rouen felé tartó vonatra.

A DÉMON Rouenben le kellett szállnom, hogy átszálljak. Az állomáson azonban libériás férfi várt rám. – Mademoiselle Collison, ha nem tévedek, – Az vagyok. – Valami baj van a további csatlakozással, ma éjjel már nem indul több vonat. Azért jöttem, hogy elvigyem a Chateau-be. Magával hozta a portrét? – Igen – feleltem. – Nagyszerű] Kérem, fáradjon velem a kocsihoz! Beszálltam a hintóba, és azon tűnődtem, vajon mikor szűnik meg ez a kellemetlen érzés bennem a járművek iránt. Ostoba dolog. Centeville felé tartok, és igazán figyelmesek, hogy hintót küldtek elém. Végighajtottunk a városon, és hamarosan kiértünk a nyílt mezőre. Sötétedett. – Messze van innen a kastély? – kérdeztem. – Meglehetősen, Mademoiselle! Több mint egy órára. És az utak sem túl jók. Sok eső volt. – Gyakran van gond a csatlakozással? – Előfordul. Ez nem fővonal. – Nem, valóban nem. Fél órája lehettünk már úton, amikor a hintó zökkenve megállt. A kocsis leszállt, hogy megnézze, mi a baj: Kinéztem az ablakon, de szinte semmit sem láttam. A hold még nem volt fenn az égen, ahhoz meg nem volt még elég sötét, hogy láthattam volna a csillagokat. A kocsis megnyúlt ábrázattal jött az ablakhoz. – Elakadtunk – mondta. – A kerék semmi jót sem ígér. – Hol vagyunk? – Ó, ismerős környék. Körülbelül öt mérföldnyire a kastélytól.

– Öt mérföld. Az nincs olyan messze. – Amarra van egy erdő... Meg egy vadászház. Elég kényelmes. Ott megvárhatja, amíg kerítek egy bognárt. – Falu is van a környéken? – Ide nem messze. Úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet. Nincs mitől félni. Újabb malőr, gondoltam, és már megint egy kocsiban. Úgy látszik, mi valahogy nem boldogulunk egymással. – Ha volna szíves kiszállni, Mademoiselle, elkísérem a vadászházba, és aztán üzenek a kastélyba. Az lesz a legjobb megoldás, ha önért küldenek egy másik hintót. Nyújtsa a karját, Mademoiselle! Kisegített. Magámhoz vettem a miniatúrát, nem szerettem volna szem elől téveszteni. Elindultunk, előttünk az erdő, és igen, egy ház körvonalait is észrevettem. Az egyik ablakban világosság volt. A kocsis bekopogott, mire egy kövérkés asszonyság gyertyával a kezében nyomban ajtót nyitott. – Mon Dieu! – kiáltott fel. – Maga az, Jacques Petit? – Igen, Marthe, csak az öreg Jacques az. Meg itt van velem ez a fiatal festőhölgy. Valami baj van a hintóval. Nem tetszik az a kerék, nem kockáztatom, hogy tovább menjünk. Elejibe arra gondoltam, kerítek egy bognárt, de jobb, ha megvárom a reggelt. Ha gondját viselné az ifjú hölgynek, fognám a lovat, oszt visszamennék a kastélyba. Bizonyára érte küldenek. – Hozza már be! Mit fog gondolni rólunk, ha odakint várakoztatjuk? Nyugodt kedélyű, széles csípőjű, nagy mellű asszony volt, fekete ruhában, melynek felső részén fekete borostyánkövek csillogtak. Ősz haját az arcából kifésülve, méretes kontyban tűzte össze a tarkóján. – Fáradjon beljebb! – invitált. – Szűzanyám, biztos megfordult a fejében, milyen jó lett volna, ha Jacques Petit

alaposabban megvizsgálta volna azt a kereket indulás előtt. Nem először fordul elő, mondhatom. Biztosan fázik. – Nem, dehogy! Köszönöm.. – Estenként azért meggyújtom itt a tüzet. Olyan barátságos. A tűzhelyen ínycsiklandozó illatot árasztó fazék gőzölgött. – Helyezze magát kényelembe! Egy órába is beletelik, míg Jacques Petit odavan. Nem is beszélve a visszaútról. – Szerencse, hogy itt történt a közelben – mondtam. – Bizony az. Éppen vacsorázni készültem. Megkínálhatom? Marthe Bouret vagyok. Én viselem a gondját ennek a házikónak. Mostanában alig használjuk, nem úgy, mint a régi időkben. Az öreg báró sokat időzött itten. Ennek már vége... közel a kastély, mindössze öt mérföld, nemigen maradnak itt az urak éjszakára. Bár kisfiúként a báró úr sokat járt ide a barátaival. Napokig is itt voltak. Félek, nem sok finomsággal szolgálhatok. Csak egy kis pót au feu fődögél – intett a fejével a tűzhely felé. Nem számítottam vendégre, de azért akad még egy kis sajt, meg kenyér, és hozzá egy korty borocska. A kastélyból, jó szívvel ajánlhatom. – Köszönöm – mondtam. – Igazán kedves magától. – Hát, ahogy elnézem, beletelik némi időbe, mire a kastélyban megvendégelik. Hozom is az asztalkendőt. – Egyedül él itt? – Most épp egyedül. Én gondozom a vadászházat. Ez itten benne a magam kunyhója. Ha dolog van, a lányok segítenek. Elboldogulunk vele. – Értem. – Ez itt a kép? – Igen. – Biztonságba helyezném..Úgy hallom, a báró úr alig várja már, hogy láthassa. – Igen. Ezért hoztam magam. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. – Iderakom erre az asztalkára, nehogy már rácsöppenjék valami, igaz-e? Mert akkor aztán kezdheti elölről.

– Jól becsomagoltam – mondtam. – Leteszi a köpenyét, vagy magán tartja? – Köszönöm. Leveszem. Meleg van itt. Marthe fogta és beakasztotta a szekrénybe, majd elővett egy fehér abroszt és megterített. Éhes voltam már, a pörköltnek ínycsiklandozó illata volt. A tűzhelyen előmelegítette a tányérokat. A szoba egyik sarkában volt egy pohárszék. Elővett egy üveget és kitöltött egy pohár bort. – Ízleni fog. Idén jó évünk volt, Sokat sütött a nap. A palackra pillantott. – Nahát, ez volt az utolsó pohár. Sebaj. Van még egy üveggel. Kinyitotta az újat, és töltött magának is. Fölemelte a poharát, és azt mondta: – Sok szerencsét, Mademoiselle! Remélem, jól fogja érezni magát a kastélyban. – Köszönöm – mondtam magának is minden jót kívánok. – Igazi megtiszteltetés ez nekem – mondta –, hogy ilyen híresség ül az asztalomnál. – El nem tudom mondani, milyen hálás vagyok a vendégszeretetéért. Nem szívesen maradtam volna a hintóban, arra várva, hogy valaki tán a segítségünkre siet. – Egészségünkre! — Koccintottunk, Marthe nagyot húzott a pohárból. Követtem a példáját. – Hadd töltsék még egy kicsit! – Köszönöm – mondtam. A pohárszéknél teletöltötte mindkettőnk poharát. – Nagyon finom ez a pörkölt — dicsértem. ~ Régi családi recept, titok. – Akkor meg sem kérdem, hogyan készül. – Nagyon jól beszél franciául, Mademoiselle! Enélkül kukán ülhetnénk itt. Elnevettem magam. Hirtelen álmosság tört rám. A tűz melege... az étel.., a bor az oka, gondoltam. Majd leragadt a szemem. Marthe mosolyogva figyelt.

– A bor az oka – mondta. – Attól bizony elálmosodik az ember lánya. Meg hát az utazás is biztosan kifárasztotta. Dőljék le egy kicsikét... az még senkinek sem ártott. Nem értettem, mi történt velem. Frissen érkeztem, és még nem is volt késő. Udvariatlannak éreztem a viselkedésemet, hiszen olyan kedves és előzékeny volt hozzám ez az asszony. Félálomban mozgást észleltem. Hangokat hallottam... ám képtelen voltam nyitva tartani a szememet. A tudatom mélyén arra gondoltam, Jacques jöhetett vissza értem. De hisz éppen hogy elment... talán csak álmodom. Alszom... alszom... a szoba eltűnik. Valaki elém lép... rám néz. Megfogja a kezemet.... Fölemel. Sötétség... Hirtelen riadtam fel. Fogalmam sem volt róla, hol lehetek. A szoba idegen. Egy ágyban fekszem... anyaszült meztelenül... a hajam lebontva. Megpróbáltam felülni, de a fejem teljesen kába volt, szédültem. Álmodom, valami rémeset álmodom. Hol vagyok? Nem emlékeztem, hogyan kerültem ide. Ismét megpróbáltam felülni. Mintha – valami... valaki mozdult volna mellettem. Halkan felsikoltottam. A szemem mostanra már hozzászokott valamelyest a sötétséghez. Láttam, hogy a szemközti ablakon rácsok vannak, és kivettem a bútorok körvonalait. A szédülést leküzdve felültem. Abban a pillanatban egy kéz, erős kéz nyúlt utánam, és visszahúzott. – Kate, gyönyörűségem... – súgta egy hang. Ismerős hang. Hányszor idéztem fel magamban. Ez is csak azt bizonyítja, hogy álmodom. Visszafojtottam a lélegzetemet, ő visszahúzott, és fölém hajolt. Felsikoltottam a rémülettől. Ez nem lehet igaz. Rémálom az egész. Föl kell ébrednem! Kiderült, hogy nem álmodom. Elnevette magát, diadalmasan. Ő volt az, a báró... kihasználta a helyzetemet... ösztönösen

éreztem, hogy régóta készült már rá... mindig is tudtam... féltem tőle... és szégyen vagy sem... magam is vágytam rá. Kiáltani akartam, ám ő ajkát, az enyémre szorítva elhallgattatott. Hasztalan ellenkeztem volna, sokkal erősebb volt nálam, és .úgy éreztem, mintha a karjaim ólomból volnának. Hihetetlen élmény volt. Mintha a föld fölött lebegnék át egy másik világba. Varázslatos, ismeretlen érzés, amely teljesen a hatalmába kerített. Szinte eggyé olvadtam vele... hiába küzdtem ellene, csodálatos életöröm járt át. Aztán elmúlt a pillanat. A báró most az arcomat csókolgatta puhán. – Drága Kate! – súgta. Megpróbáltam kijózanodni, összeszedni a gondolataimat. Még mindig kábult voltam, a legszívesebben lehunytam volna a szemem, hogy újra érezhessem az előbbi különös érzést. A báró acélkarokkal ölelt magához, és közben lágyan suttogott: – Kate... drága Kate... Ó, mennyire boldoggá tettél! – Ez csak rémálom lehet – hallottam a saját hangomat, – Varázslatos álom ez – helyesbített. – Kate – súgta egyenest a fülembe – ne gondolkodj! Most ne! Élvezd ezt a csodálatos pillanatot! Ne akarj felébredni belőle... még ne! Most fogok felébredni, gondoltam, méghozzá a kastélyban, hisz oda igyekeztem. Biztosan későn érkeztem, és annyira kimerültem, hogy nyomban mély álomba zuhantam, és mindezt csak álmodom. De az ablakon rácsok vannak, mint a börtönben. Börtönben! Lassan tisztult az agyam. Nem álmodom. Itt fekszem egy ágyban a báróval... szeretők lettünk. Szeretők! Micsoda kifigurázása a szónak! Megpróbáltam szabadulni az öleléséből, de hasztalan. – Ez nem lehet igaz – súgtam.

A báró diadalmas hangon mondta: – De igaz. Most már késő megbánni, Kate! Megtörtént. Te meg én... abban a pillanatban, hogy megláttalak, tudtam, hogy nem lehet másképp... Tovább ellenkeztem. – Nyugodj meg, Kate! – mondta. – Zavarban vagy, most kezdesz ráébredni, hogy mi történt. Az éjjel a szeretőm lettél. – Ez... őrület. – Még mindig mámoros vagy kicsit a bortól. Ennek így kellett lennie, Kate! Nem történhetett másképp. Nem állhattam eléd azzal, hogy akarlak, Kate, annyira kívánlak, hogy nem utasíthatsz vissza. Kinevettél volna, még akkor is, ha a lelked mélyén magad is vágytad az örömöket velem, és tudtad, én vagyok az egyetlen férfi az életedben. Lassan visszatértek az emlékeim. – Egy nővel beszélgettem... – Hűséges szolgálóm. – Valami baj volt a kocsi kerekével... – Minden előre ki volt tervelve. Sajnálom, de nem volt más mód. Magadtól sohasem lettél volna az enyém. Minden erőddel hadakoztál volna a természetes ösztöneid ellen, meggyőzted volna magad, hogy nem is léteznek. – Nem tudom elhinni... – Próbáld meg, Kate! Maradj nyugton! Ó, Kate, csodálatos volt, csodálatos vagy! Igazi nő, nemcsak művész. Csodállak, Kate! Az érzelmeim zűrzavara ellenére is csak arra tudtam gondolni, hogy mivel mindent előre kitervelt... ami történt, az erőszak. Ez az ember, akit annyira megvetek, és aki azt hiszi magáról, hogy csak intenie kell, és a nők máris a lábai elé omlanak, megerőszakolt. A történtek ellenére is képtelen voltam elhinni, hogy valóság, amit átélek. – Eresszen, el akarok menni! – Drága Kate, akkor mész el, ha kedvem tartja. – Ha kedve tartja! Maga szörnyeteg.

– Tudom – mondta. – De a szíved mélyén szereted ezt a szörnyeteget, Kate! Mindent megteszek azért, hogy nagy művész lehess. Gondolj arra, mi mindent tettem eddig is! – Én csak arra tudok gondolni, amit most csinált. – A büszke Kate bódulatban megadta magát. – Volt valami abban a borban. Az az asszony... – Ne vádold őt! Parancsot teljesített. – Kerítőnő. – Nem hinném, hogy ez a pontos kifejezés. Ami megtörtént, megtörtént, Kate! Most már asszony vagy. Te meg én együtt fedeztük fel a gyönyöröket. – Én csak a megaláztatást! – mondtam. – Cinikus ember maga, csak nevet rajtam. Nem is vártam mást. – Még mindig gyűlölsz? – Ezerszer jobban, mint eddig. – Talán míg itt vagy, meg tudlak győzni az ellenkezőjéről. – Minél tovább vagyunk együtt, annál jobban gyűlölöm.... Azt meg hogy érti, amíg itt vagyok? – Úri kedvem úgy tartja... hogy marasztaljalak. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy erőszakkal itt tart? Bólintott. – De igen. – És vajon miért? – Azt hittem, ezt már világosan érzékeltettem. – Maga megőrült. – Őrültté tett a vágy. Megpróbáltam fölkelni, ám megszédültem. – Mi a célja ezzel az egésszel? – kérdeztem. – Először is szeretnék ebből a rátarti, hidegvérű fiatal hölgyből meleg, szenvedélyes asszonyt varázsolni. – Csak gyűlölettel és megvetéssel tudok gondolni magára. És különben is, mi az hogy „először is"? – Mert van más is. – Igazán?

– De erről majd később, majd ha már lehiggadtál. – Most akarom hallani. – Drága Kate, itt én határozom meg a játékszabályokat. Erre még nem jöttél rá? – Vagyis amolyan rabszolga szerepet szánt nekem? – Megbecsült rabszolgáét. Egy szót sem voltam képes kinyögni. Suttogóra, kedvesre fogta a hangját – Nyugodj meg Kate, fogadd el, ami történt! Ma éjjel szeretők lettünk. – Szeretők! Sosem lesz az számomra. – Márpedig azzá lettél. Teljesen elgyöngültem, féltem attól, hogy mi következik. Az életem váratlan fordulatot vett. – Aludj, kedvesem! – mondta vigasztalóan, és szorosan magához ölelt, ahogy egy kisgyereket. Elaludhattam, hiszen mire felriadtam, már világos volt. A fejem kitisztult, felültem az ágyban, és körülnéztem. Egyedül voltam egy hatalmas, magas, boltozatos szobában, kő oszlopok között. Az ágy bársonybaldachinos, a padlón szőnyeg, mégis középkori hangulatot árasztott minden. Tisztátalannak és összetörtnek éreztem magam. Szembe kell néznem a valósággal. A báró idehozott, levetkőztetett és megerőszakolt. Eltakartam a kezemmel az arcomat. Már semmi sem lesz olyan, mint régen. Minden megváltozott azzal, hogy Franciaországba jöttem. Messzire kerültem Farringdon nyugalmas világától... és olyasmit kellett átélnem, mint más nőknek évszázadokkal ezelőtt Képtelen voltam a báró arcát kiűzni az emlékeimből. Eddig is velem volt, azután is, hogy elhagytam a kastélyt. Még a NotreDame vízköpői is őrá emlékeztettek. Álmomban is ő kísértett. Szinte természetfölöttinek tűnt a hatalma rajtam. Józanul kell végiggondolnom mindent. Valahol mindig is sejtettem, mit érez irántam. Kiderült abból, ahogy rám nézett.

Tudnom kellett volna, hiszen nem ismer akadályt. A vad normann ősök vére keringett benne. Egy életre bemocskolt. Diadalában úgy érzi, azzal, hogy megalázott, a rabszolgájává is tett. Mihamarabb meg kell szöknöm innen. Utána majd eltervezhetem a bosszúmat. Manapság már egyetlen férfi sem engedheti ezt meg magának. Reszkettem a dühtől. Ki kell jutnom innen. Ez a legfontosabb. Megkeresem azt az asszonyt, aki a borral elkábított, és közlöm, hogy rendőrt hívok. Ostobaság! Majd azt állítja, szabad akaratomból tettem, amit tettem. A hazugság is a vérében van. Hol lehetnek a ruháim? Kiléptem az ágyból. A párna mellettem még mindig őrizte a fejének hajlatát. .Mérgemben odavágtam, és nyomban el is szégyelltem magam gyerekes viselkedésemért. Ennél azért értelmesebb vagyok. Elárult, megerőszakolt. Megerőszakolta a testemet... a telkemet... megfosztott a szabad akaratomtól. A ruháimat sehol sem találtam. A takarót tekertem magam köré, és elindultam. Szerencsére az ajtó nyitva volt. Erről a szintről csigalépcső vezetett lefelé. A szomszédos szobákba benyitva felfedeztem egy mosdóhelyiséget. Szekrények is voltak benne, a ruháimat azonban itt sem találtam, csak törülközőket. A másik helyiség ebédlő lehetett, székekkel, asztallal. Leóvakodtam a lépcsőn. Hatalmas, erős, vaspántokkal megerősített ajtó állta utamat. Zárva. Az ablakon is rácsok mindenütt. Valóban fogoly voltam.. Vajon meddig akar itt tartani? Hová lett, és mikor jön vissza? Egy korty bort sem iszom többé. De hiszen nem is kell. Elég az ereje ahhoz, hogy legyőzzön. Semmi esélyem a menekülésre. Dörömbölni kezdtem az ajtón, majd leültem az egyik lépcsőfokra, és elsírtam magam. Egyszer csak valaki azt mondta: – Jól van. Jövök már.

Felkaptam a fejem. Ha a tegnapi asszony az, talán félrelökhetem, és akkor kiszabadulhatok. Itt kell lennie valahol a csomagomnak, Jacques Petit tegnap este behozta. Ha fel tudok öltözni, megmenekültem. Hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban. Feszülten figyeltem. Kinyílt az ajtó, és forró vizes edénnyel a kezében Marthe jelent meg. A pillanatot kihasználva az ajtóhoz rohantam. Odakint azonban egy férfi állt karba tett kézzel. Amikor tovább akartam futni, elkapott, fölemelt, mint a kisgyereket, visszavitt, és rám zárta az ajtót. – Hiába minden – mondta Marthe könnyedén. – Mindenütt őrök vannak.. Kifakadtam: – Mi ez az egész! Valami középkori vicc? – A báró úr parancsa – felelte, és elindult fölfelé. – Először vizet hoztam a mosdáshoz. Rögvest hozom a reggelit is. Mindent megkap, amire csak szüksége van. Hozok valami ruhaneműt is. A takaró nem a legkellemesebb viselet, igaz-e? Arról már nem is beszélve, még jól felfázik nekem, ha meztélláb sétál ezeken a hideg köveken. Amikor odafent letette a vizesedényt, megragadtam a karját. – Tett valamit a borba tegnap este – támadtam rá. Megvonta a vállát. – Gonoszul... becsapott. – A báró úr parancsa volt – mondta. – Gyakran csinál ilyesmit? – Ő kiszámíthatatlan. Hozott már ide korábban is hölgyeket, de azok mind boldogan jöttek, gondolom, érti, mit akarok mondani. – Aki meg nem önszántából jött, azt közös erővel elkábították. – Ó, ritkán fordult elő ilyesmi... bár olykor elkelt a biztatás. – Olyan ez, mintha ötszáz évet mentünk volna vissza az időben. Hozza fel a ruháimat, a sajátjaimat.. Újabb vállvonogatás volt a válasz.

Nekiálltam megmosakodni, ettől talán kicsit jobban érzem majd magam. Mire végeztem, Marthe újból megjelent, kávét, zsömlét és vajat, meg kompótot hozott. A szökés gondolatát feladtam, úgyis hasztalan. Az asszony bevitte a tálcát az ebédlőbe, és letette az asztalra. Nem sokkal később visszajött, a kezében hosszú, a nyakánál, az alján és ujjánál prémmel szegett, zöld és arany köntöst hozott magával. Miután távozott, magamra vettem. Puha volt és selymes, és, nagyon kényelmes. Hihetetlen, hogy mennyivel kellemesebben éreztem magam. Az is meglepett, hogy képes voltam enni, méghozzá jó étvággyal. A kávé nagyon zamatos volt. Eszembe jutott, milyen ostoba is vagyok, hogy ittam belőle. Lehet, hogy ebben is altató van. Bár most már miért akarna elkábítani, a nehezén már túl van. Ettől a gondolattól újra elöntött a keserűség. Gyűlöltem, rettenetesen gyűlöltem. Apám mindig azt mondogatta, senkivel szemben sem szabad negatív érzelmeket táplálnunk. Mindig annak fáj jobban, aki érzi, és nem az, aki ellen irányul. Igyekeztem racionálisan gondolkodni. Hogyan juthatnék ki innen? Muszáj kitalálnom valamit. Visszamentem a tisztálkodóhelyiségbe, hogy megnézzem magam a tükörben. A pongyolában alig ismertem magamra. Korábban nem viseltem ilyesmit. Szinte szépnek láttam magam leeresztett hajammal. Az aranyoszöld árnyalat nagyobbnak, csillogóbbnak láttatta a szememet. Megváltoztam. És ezt a változást ő idézte elő. Az általam ebédlőnek nevezett helyiségben volt egy kis asztal az ablak mellett, azon ceruzák és egy vázlattömb. Micsoda figyelmesség.

Leültem, és dühödt vonásokkal felvázoltam az arcát. Leginkább a templom legádázabb ábrázatú, vízköpő démonjára emlékeztetett. Egészen belefeledkeztem a munkába, csodálatosképpen ettől megnyugodtam. Marthe visszajött, letakarította az asztalt, bevetette az ágyat, kikotorta a hamut, és bekészítette a tüzelőt. A legszívesebben sikongatni kezdtem volna, hiszen olyan természetesen csinálta, mintha csak a vendége lennék. – Az ebédet fél egykor hoznám fel, ha megfelel. – mondta Marthe. – És abba is belekever egy kis álomport? – Most nem kaptam rá utasítást – jelentette ki nagy komolyan. Erős kísértést éreztem, hogy elnevessem magam, mivel azonban féltem, hogy hisztérikusra sikeredik, elfojtottam. Ahogy ígérte, pontban fél egykor megjelent az ebéddel. Ezúttal valami finom húsos levest, salátát és gyümölcsöt kaptam. – Én most ledőlök – mondta, amikor leszedett. – Magának is ezt tanácsolom, ki kellene pihennie azt az altatót, amit kapott. Őrület ez az egész! Kerülhet ember ilyen elképesztő helyzetbe? Mindenesetre engedelmeskedtem, lefeküdtem. Hosszan és mélyen aludtam, és miután felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy a báró vissza fog jönni. Különben miért tartaná itt. Délután azonban megint csak Marthe jelent meg egy korsó meleg vízzel. Miközben felfrissítettem magam, hallottam, hogy az ebédlőben tesz-vesz. Odamentem, mert kíváncsi lettem, mi tart ilyen sokáig, és azt láttam, hogy kettőre terít. Az asztal közepén ezüst gyertyatartó díszelgett. Vagyis mintha mi sem történt volna, kettesben fogunk vacsorázni.

Visszamentem a hálószobába, és megálltam az ablaknál. A rácsok szilárdan feszültek a helyükön. Vajon hányán álltak már előttem kétségbeesve ennél az ablaknál? Micsoda kínokat kellett elszenvedniük? Ki gondolta volna, hogy manapság ilyesmi még megtörténhet? Hogy valaki kénye-kedve szerint bánhasson egy nővel? Neszt hallottam. A báró érkezett mosolyogva. Az enyémhez hasonló kék köntöst viselt. – Ne is próbálkozz a rácsokkal! – mondta. – Lehetetlen kimozdítani a helyükből. – Elindult felém, én elfordultam, ő azonban szorosan megragadott, és meg akart csókolni. Ellenkeztem, mire elengedett, de rögtön utána a két kezébe fogta az arcomat, és a száját rátapasztotta az enyémre. Istenem, kezdődik minden elölről! Elengedett, és nevetve azt kérdezte: ~ Remélem, nem volt túl egyhangú a nap nélkülem. – Éppen ettől volt elviselhető – feleltem. – Még mindig háborogsz. Abban bíztam, hogy okos asszony létedre megbékélsz a változtathatatlannal. – Téved, ha azt hiszi, hogy valaha is megbékélek magával. – Egyszer már sikerült... amikor elkészült a portré. Jut eszembe, nagyon tetszik az a másik is. Igazi Collison munka. Hátat fordítottam, nem volt erőm az arcába nézni. – A vázlat is jó. – Milyen vázlat? – Természetesen az, amit rólam csináltál. Hízelgő tudni, hogy akkor is rám gondolsz, ha nem vagyok itt. Valóban ennyire rémisztőnek találsz? A mű eredetijét is felismertem. Eleget láttam már. A Notre-Dame leggroteszkebb, leggonoszabbnak tartott vízköpő feje az, mindjárt a bejárat fölött, igaz? – Igen. – És most az én vonásaimmal ruháztad fel. Mon Dieu, Kate, te aztán ésszel dolgozol! Nagyon ügyes munka. Egyesítetted a

kettőt. Ördögi figurák azok. És most már tudom, hogy valódi alakokról mintázhatták valamennyit. Éltek ilyenek akkor is, amikor a templom épült, és élnek most is. – Igaz. De még a leggonoszabb emberben is él valami jó. Ezt is tudod? – Magában még nem sikerült fölfedeznem. – Igazságtalan vagy. Ki indított el a művészi pályádon? – Mert jó volt a kép, amit festettem, és ezt elismerte. Ettől még nincs bérelt helye a mennyországban. – Nem is vágyom még oda, itt a földön akarok boldog lenni. Itt akarok kiélvezni mindent – A mások kárán. – Akinek esze van, ugyanazt akarja, amit én. – Akinek még több jutott belőle, az szembeszáll magával. – Ami persze az adott körülmények közepette merő ostobaság. – Vagyis hódoljak be? – Félek, nincs más megoldás, Kate! Kedves leszel hozzám ma éjjel? Mert az tudsz lenni, én már csak tudom. Ne színleld hát, hogy nem szeretsz! Felejtsd el! – A nyilvánvaló igazságot lehetetlen elfelejteni. – Az embert gyűlölnéd bennem? Így volna? Azt veted meg, amit csinálok. Hatalmam van, és ettől megengedhetem magamnak, hogy azt tegyem, amihez kedvem van. És te valójában ezt gyűlölöd. Megértem én. De most felejtsd el, Kate! Próbálj meg úgy gondolni rám, mint a kedvesedre! – Lehetetlent kíván. – Nem. Én többet tudok az érzelmekről, mint te. – Ne akarja megmondani nekem, hogy mit érzek. – Nekem vannak tapasztalataim a nőkkel. – Most az egyszer tényleg igazat mond. – Tudom, mit érzel irántam. Gyűlölsz... ám a gyűlölet és a szerelem egy tőről fakad, Kate! A szenvedélyek mit sem törődnek

a józan megfontolással. A test az úr. Mi ketten egymásnak születtünk, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a heves ellenkezésed, túl heves ahhoz, hogy természetes legyen. Érted, mit mondok? – Nem. ' – Akkor lassan megtanítalak rá, hogy értsed. – Arra tanítson meg, hogyan lehet megszöknöm innen, hogy soha többé ne lássam! – Mindenre kész vagyok érted, de amit most kérsz, az lehetetlen. – Mennyi ideig akar itt tartani? – Attól függ. Kérsz egy korty bort vacsora előtt? – Álompor van benne? – Ó, dehogy! Az csak ahhoz kellett, hogy megkönnyítse a dolgunkat. Csak amíg túljutunk a... hm... első nehézségeken. Most már semmi szükség rá. – Most már csak egyszerűen megerőszakol? – Elképesztő, milyen durván fogalmazol. El nem tudtam volna képzelni, hogy egy jól nevelt, ifjú hölgy ilyesmiket mondhat. – El nem tudtam volna képzelni, hogy egy jól nevelt, ifjú hölgy ilyen helyzetbe kerülhet. – Márpedig sokkal gyakrabban megesik, mint gondolnád. Csak nem tudsz róla. Szólok, hogy hozhatják a bort. Figyeltem, ahogy odamegy az ajtóhoz, a köntöse szárnya lebegett utána. Az ebédlőben van, gondoltam. Ha lesietek a lépcsőn, és sikerül meglepnem az őröket... Egy szempillantás alatt mosolyogva mellettem termett. – Nem fog sikerülni – mondta. – És ha mégis, mihez kezdhetnél ilyen öltözékben odakint? Pénzed nincs... az emberek azt hinnék, őrülttel van dolguk. – Mivel érdemeltem ki, hogy így bánjon velem?

– Először is megtévesztettél. Gyere! Itt a bor. Marthe. letette a kis asztalkára. A báró odament, és töltött két pohárba. Az egyiket felém nyújtotta. – Idd ki! – mondta. Elvettem a poharat, de nem ittam belőle. Visszament a sajátjáért, belekortyolt, és rám nézve azt mondta. – Biztosíthatlak, hogy nincs benne semmi. Cseréljünk! Elvette az enyémet, a magáét a kezembe nyomta, és gyorsan belekóstolt. – Látod? A torkom kiszáradt, égett. Éreztem, kell valami, hogy elviselhessem a rám váró pillanatokat. Belekortyoltam a borba. – Így már jobb – mondta. – Ha apám megtudja, mit történt – kezdtem, de nyomban el is hallgattam, azon tűnődve, vajon mit fog csinálni. – Igen? – kérdezte sietve. Hallgattam. – Mi lesz, ha azt mondom, szabad akaratodból jöttél ide. És annyira ostromoltál, hogy lovagiasságból engedtem. – Ekkora hazugságra még maga sem képes. – Te is tudod, hogy igen. A leggonoszabb dolgokra is kapható vagyok. Nem, Kate, a világon semmit sem tehetsz, és mert okos asszony vagy, nagyon jól tudod, hogy így van! Éppen ezért képletesen szólva jobb, ha vállat vonsz, és igyekszel a magad javára fordítani a sorsodat. Ilyen könnyen nem adom meg magam. – Ennek tulajdonképpen örülök. Tetszik, hogy erős vagy. Kiitta a borát. – Gyere! – mondta karját nyújtva. – Menjünk vacsorázni! Nem mozdultam, erre belém karolt, jelezvén, hogy még a legapróbb dologban is engedelmességet követel. Odabent egyetlen szolgáló sem volt. Az asztal gyönyörűen megterítve, középen nyolc gyertya égett. A báró odavezetett az egyik székhez, és leültetett, majd velem szemben ő is

elhelyezkedett. Kis, kétszemélyes asztal volt ez, elég közel ültünk; egymáshoz: – Ebben leves van – mondta felemelve az egyik tál fedelét. – Az. öregasszony remek szakácsnő, ízleni fog. Mivel nem nyúltam a tányérom után, sóhajtva felállt, és odahozta. – Ne légy ostoba! – mondta. Erre felálltam, ő azonban ügyet sem vetve rám,. kanalazni kezdett. – Fácán. Kitűnő – mondta. – Hová mész? Máris az ágyba készülsz? Tehetetlenül visszaültem a helyemre. A levesnek ínycsiklandozó illata volt Töltött egy pohár bort. – Ártalmatlan – mondta. Vetettem rá egy dacos pillantást, majd belekóstoltam a levesbe. – Így már jobb – mondta ő, és felemelte a poharát. – Kettőnkre! Nem akartam túl sok bort inni, nehogy a fejembe szálljon. Ugyanakkor az is eszembe jutott, talán így könnyebben elviselem, ami rám vár. – De elgondolkodtál – mondta. – Sejtem mi jár a fejedben. Egyél egy kis borjút! Hideg sültet kértem, hogy a szolgálók ne lábatlankodjanak itt, míg eszünk. Mit szólsz, milyen figyelmes vagyok! – Igen, azt látom – mondtam némi éllel. – Ó, persze, egy művésznek semmi sem kerüli el a figyelmét. Én csöndben maradtam, a báró jó étvággyal evett. Dühös voltam, mert még csak reményem sincs a szökésre, ugyanakkor legnagyobb meglepetésemre a várakozás izgalma járt át. – Finom ez a sült, igaz? – kérdezte. – Remek ez az öregasszony! Nem szabad haragudnod rá vagy a kocsisra. Nekem engedelmeskedtek.

– Tudom. Kegyes uruk kedvéért bármi elvetemültségre képesek. – Úgy van. Mégsem szabad haragudnod rájuk. A bűnös én vagyok, bár a szüzességét elvesztett ifjú hölgyről sem lehet azt állítani, hogy teljesen ártatlan. – Tátogassa a sziporkáit olyanoknak, akik élvezik. – Úgy lesz – felelte. – De azért gondold el, Kate, milyen könnyen belesétáltál a csapdába! Eszedbe sem jutott a vonat után érdeklődni... egyszerűen csak beültél a hintóba. Párizsban azonban nagyon fürge voltál. Rábámultam. – Ah. Úgy látom végre sikerült fölkeltenem az érdeklődésedet. – Arról a bérkocsiról beszél? – Ügyetlen kísérlet volt, belátom. Nem számoltam azzal, hogy egész Párizson át kell vigyünk, és hogy már annyira ismerted az utcákat, hamar rájöttél, hogy rossz felé mentek. Erre fogtad magad, és kiugrottál. Veszélyes dolog. Ismervén a párizsi kocsisokat, csoda, hogy nem ütött el valaki. Ostoba terv volt. Nem méltó hozzám. Engedtem a pillanatnyi csábításnak, a kalandvágynak. De nyomban rájöttem, milyen kockázatos és nehézkes volt. A kocsis már napok óta várt rád. – Miért tette? – Azt hittem, ez nyilvánvaló. – Már akkor eltökélte.., hogy megerőszakol. – Azt reméltem, hogy kölcsönös megelégedésünkre sikerül elérni a célomat. – Maga szörnyeteg. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ilyesmi megtörténhet. – Mert keveset tudsz a világról. – Talán mert eddig civilizált emberek között éltem... – Ebben nem kételkedem. Most azonban áldozatául estél a világ leggonoszabb emberének. – Hallgasson a becsületére, a tisztességére, és engedjen el!

– Nem tudok olyasmire hallgatni, ami nem létezik. Különben is, ha elengednélek, sem lehetnél ugyanaz, aki tegnap előtt voltál. – Nem akarok mást, csak elmenni, elfelejteni, hogy valaha is ismertem. – Én azonban pont az ellenkezőjét akarom. Azt, hogy maradj, és mindig emlékezz rám! Nálam jobb szeretőt sohasem találsz magadnak, Kate! Teljesen összezavarodtam. Felrémlett előttem a párizsi élmény. A Princesse nyomban a báróra gyanakodott, és milyen igaza volt. Csak a valódi okot nem találta el. És engem hajszál híján elütött a szembejövő kocsi. Mindezt azért, hogy kielégíthesse a vágyát. Hirtelen felpattantam. – Eresszen el! – kiáltottam. Abban a pillanatban mellettem termett. – Kate, pontosan tudod, hogy ezt nem fogom megtenni. Most még nem. Légy türelmes! A mi kis kalandunk nem ért még véget: Magához akart ölelni, én azonban felkaptam egy kést az asztalról, és védekezőén magam elé tartottam. Elnevette magát, – Micsoda! – mondta. – Meg akarsz ölni? Ó, Kate, ezt sohasem gondoltam volna rólad! – Ne merjen közelebb lépni! – kiáltottam. – A világ nem veszít sokat azzal, ha megölöm. Erre elhúzta a köntösét, szabaddá téve a mellkasát. – Tessék, Kate! – mondta. – Egyenest bele a szívembe! Valahol itt lehet. – Meg fog lepődni, meg merem tenni. – Félek, abban az állapotban már nem lesz időm meglepődni. Nosza, mire vársz? – Egy lépést se közelebb! – Márpedig pontosan ezt fogom tenni. Előredöftem, ő pedig gyors mozdulattal kicsavarta a kezemből a kést. Az lehullott a földre. – Látod, nem tudtad megtenni, Kate!

– Megtettem volna, maga akadályozott meg benne. Ha olyan biztos abban, hogy képtelen vagyok leszúrni, akkor miért csavarta ki a kezemből? – Hogy megkíméljelek a lelkifurdalástól. Jól nevelt angol hölgyek nem szúrják le a kedvesüket. Szavakkal támadnak... könnyekkel... de sohasem késsel. – Még sok mindent nem tud a jól nevelt angol hölgyekről. – Mindig szívesen tanulok. Szorosan magához ölelt. – Kate – súgta lágyan –, drága Kate, értelmetlen a hadakozás. Légy odaadó! Szeretném, ha átkarolnál, és azt mondanád, boldog vagy, amiért ide hoztalak... Eltoltam magamtól, és dühösen öklöztem a mellkasát. Ő csak nevetett rajtam. Igaza volt, képtelen lettem volna megölni. Újból magához ölelt, de olyan erővel, hogy nem tudtam szabadulni. – Türelmetlenné teszel – mondta. Csak hosszú idő után mertem végiggondolni, mi is történt ezen az éjszakán. Más volt, mint az azt megelőző, hiszen akkor elkábítottak, nem is nagyon voltam öntudatomnál. Most azonban minden erőmet összeszedve harcoltam ellene. Ő azonban nem bánta ezt sem, sőt. Időközben magam is rájöttem, hogy csak a kedvében járok. Megkapta, amit akart, hiszen minél nagyobb az ellenállás, számára annál nagyobb a győzelem. Mégis gyaláztam szavakkal... hadakoztam ellene, és mint kiderült, önmagam ellen is, hogy elfojtsam magamban az érzéki kíváncsiságot, a feltörő vágyat... Legyőzött, és ez furcsa mód csak fokozta az izgalmamat, és minél jobban gyűlöltem, annál nagyobb szenvedélyt éreztem. Igazi csatamező volt az ágy ezen az éjszakán. A másnap az előzőhöz hasonlóan telt. Úgy éreztem, mintha már hosszú ideje lennék fogoly. Arra gondoltam, addig akar itt

tartani, amíg le nem töri minden ellenkezésemet, hogy aztán belefáradva a kalandba, kiadja az utamat. Néha mégis úgy éreztem, mégiscsak álmodom. Annyira valószerűtlennek tetszett az egész. Ma este is kettesben vacsoráztunk, ő azonban mintha valamelyest megváltozott volna. Mintha megbánást... gyöngédséget éreztem volna a viselkedésében. Képzelődöm, mondtam nyomban magamnak, ez az ember képtelen a gyöngédségre. Nem tudtam mire vélni a változást. Miközben bort töltött a pohárba, meglehetős komolysággal kijelentette. – Kate, csodálatos élmény... együtt lenni veled. Hallgattam. – Elhiszed nekem, ha azt mondom, soha még ennyire nem élveztem viszonyt? – Nem – feleltem. – Pedig így van. Miért hazudnék neked? Mi okom volna rá? – Okszerűséget magában még nem sikerült fölfedeznem, miért pont most lenne így? – Majd megtudod, hogy igenis mindig oka van annak, mit máért teszek. Ezúttal sem volt ez másképp. – És ez az ok és cél nem más, mint hogy a férfierejét kihasználva csillapítani tudja a vágyát. – Pontosan így van. Káprázatos megfigyelő vagy, Kate! – Nem kell ahhoz különösebb érzék, ha egy ember jellemét- a barbár cselekedetei alapján kell megítélni. – Nem mind az. – Tudom, segített elindulni a pályán. Mégis azt kívánom, bár sohasem hallottam volna magáról. Bár a lábam se tettem volna a kastélyába, akkor nem kellett volna megtanulnom, hogy ma is léteznek még vademberek. – Nem túl érdekesek ezek a tirádák, és mintha ismételnéd magad.

– Kénytelen vagyok, ha meg akarom értetni magával, mennyire megvetem és gyűlölöm. – Tudod, tegnap éjjel valahogy más volt a benyomásom. – Megalázott. Tisztességes ember így nem bánik nővel. Amit maga tett, az bűncselekmény. Azokban az időkben, amelyeket olyan előszeretettel emleget, ilyesmiért felakasztották volna. – Az én pozíciómban aligha. Az egyik ősöm, mint tudod, békés utasokat ejtett foglyul, hogy aztán váltságdíjat követeljen értük. Mégsem merte tőle senki számon kérni. – És maga élvezi az ilyesmit. – A legkevésbé sem. Sok pénzem van. Szerencse az utazókra nézve. – Ha valakinek kellő hatalma van, és... hm... hogy úgy mondjam, elég ügyes, akkor sok mindent megengedhet magának, amit mások nem. Elmesélném egy másik ősöm történetét. Van kedved meghallgatni? – Ahhoz van kedvem, hogy elmenjek, és soha többé ne kelljen találkoznom magával. – Gondolatban akkor is magad előtt látsz, és a hangomtól sem fogsz tudni szabadulni. – Minél hamarabb igyekszem majd elfelejteni. – Ó, Kate, hát ennyire gyűlöletes velem lenni? – Szavakkal el sem lehet mondani, mennyire! Soha nem bocsátom meg, amit velem tett. – Kemény szavak ezek. – Megérdemli. – Akkor hadd meséljem el ezt a történetet! Azt hiszem, érdekesnek fogod találni. Nem feleltem, ő pedig folytatta: – Nagyon régen, egész pontosan a tizenharmadik században történt, Fülöp, Szép Fülöp uralkodása idején. Az ősömet Florence-nak hívták, holland gróf' volt. Furcsa név ez egy férfinak, de van úgy, hogy fiúkat, lányokat

egyazon névre keresztelnek. Szóval, Florence-nak nagyon, sok szívügye volt. – Volt tehát kitől örökölnie, bár talán a történtekbe nem ez a legpontosabb szó. Epés közbeszólásomat figyelmen kívül hagyta. – Florence-nak volt egy kedvese, akit nagyon szeretett. Természetesén nem ő volt az első, mégis mindegyiknél kedvesebb. Aztán amikor véget ért a kapcsolatuk, szeretette volna férjes asszonynak látni. – Természetesen más asszonyaként, mivel ő már nem lelte örömét benne. – Örömmel látom, hogy figyelsz. Megkérte hát az egyik miniszterét, hogy vegye feleségül. A miniszter azonban felháborodottan visszautasította a kérést, mondván, esze ágában sincs feleségül venni Florence megunt kedvesét. – Nem lep meg. – Florence azonban rossz néven vette. Találd ki, mit csinált ekkor? Riadtan néztem rá. – Gondolom, úgyis megmondja? – A minisztert gyengéd szálak fűzték egy nőhöz, és arra készült, hogy feleségül veszi. Ura kérésének fittyet hányva oltár elé vezette a hölgyet, így már nem lehetett erőszakkal sem rákényszeríteni a másik frigyre. – Vagyis Florence ezúttal nem érte el a célját? – Dehogyis nem. Nem tűrte, ha ellenszegültek neki. Mit gondolsz, mit csinált? Egy nap elraboltatta az új asszonyt, és a kastélyába vitette. Szerinted mi történt vele? Irtózattal hallgattam. – Három napig ott tartotta – folytatta, le nem véve rólam a szemét. A legenda szerint akarata ellenére megerőszakolta. Ekkor egy levélke kíséretében hazaküldte. A levélben ez áll: – Ön, uram, valótlant állított. Mégiscsak feleségül vette az egyik megunt szeretőmet. – Rettenetes.

Egy darabig csöndben figyelt a gyertyafényben. – Csak azért mondtam el mindezt – szólalt meg – hogy tudd, milyenek voltak az őseim. Tőlem sem várhatsz mást. – Mindig is tudtam, hogy valamennyien barbárok. És aztán mi történt ezzel a Florence-szal? – Később megölték. – Ó, ezt örömmel hallom! Minden jó, ha a vége jó. Gondolom, a megcsúfolt férj volt a gyilkosa. – Mindenki így gondolta. – Ebből tanulhattak volna a vademberek. – A barbárok sohasem tanulnak. – Nem, ebben igaza van. Elmosolyodott, én szédültem. Új fényben láttam mindent. Gondolni sem mertem arra, mindez mit jelent. Sokkal, de sokkal cinikusabb, mint gondoltam. Felálltam, mire azt kérdezte: – Máris készen állsz? Hová készülsz? – El innen. – Szegény Kate! – mondta, és magához ölelt. Most először úgy éreztem, hogy elsírom magam. Világos minden. Dehogyis vágyott énrám. Csak megtudta, hogy Bertrand és én vonzódunk egymáshoz, és Bertrand nem volt hajlandó feleségül venni Nicole-t, Nem tett mást, mint követte az őse példáját, hogy elmondhassa: – Mégiscsak az én szeretőmet veszed feleségül, igaz, nem azt, amelyiket eredetileg neked szántam. Ha lett volna hozzá elég testi erőm, ebben a pillanatban valóban meg tudtam volna ölni. Ő sem érdemel jobb sorsot, mint az a másik. – Kate – mondta. – Szeretlek. – Maga bármiféle gázságra képes, a szeretetre azonban nem, így hát fölösleges merő hazugságokkal előállnia. – Vagyis ne állítsak olyasmit, amit nem gondolok komolyan?

– Csak saját magát szereti... a büszkeségét... a szenvedélyét... ezt szereti, semmi mást. – Igen, szeretem magamat, de rögtön utána téged. .. legalábbis ma éjjel. Megérintettem a karját. – Engedjen el... kérem! – könyörögtem. – Milyen megható vagy... milyen gyönyörű – mondta, és a karjába emelt. Ernyedten, szinte közönyösen feküdtem az ágyon. Már hozzászoktam az erőszakhoz. A testem már nem az enyém. Ahhoz is fáradt voltam, hogy ellenkezzem. Azt suttogtam: – Bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét. Bár még mindig Párizsban lennék, és onnan hazautaznék... ahelyett, hogy itt vagyok... – Életed legcsodásabb élményét hagytad volna ki. – Életem legnagyobb megaláztatását – mondtam, és vadul nekitámadtam. Csak azt értem el vele, hogy ismét bebizonyította, az történik, amit ő akar. Másnap reggel léptek neszére és hangokra riadtam. Felültem az ágyban. Köntösöm az ágy mellett hevert, ott; ahová dobta. Nyüt az ajtó. Bertrand lépett be a báró kíséretében. Ez tehát a komédia, vagy a tragédia utolsó jelenete. A csúcspont, amelyet pontosan előkészített. – Itt van Mademoiselle Collison — mondta. – Már harmadik napja... velem. Nos, Bertrand, nincs mit mondanom. Sok boldogságot kívánok mindkettőtöknek. Biztosíthatlak, Kate szenvedélyes asszony! Sokan fognak irigyelni érte. Én magam is. És máskor ne légy ostoba! Tedd azt, amit mondok! És egy percig se hidd, hogy amiért hosszú pórázra engedtelek, ellenszegülhetsz nekem!

Ezt a pillanatot sohasem fogom elfelejteni. A szobát nyomasztó csönd ülte meg. Mintha valamennyien megmerevedtünk volna. Bertrand csak bámult rám, csodálkozva, aztán lassan mindent megértett. Elszörnyedés... hitetlenség. .. undor egyszerre játszott a tekintetében. Ajkával a nevemet formázta: – Kate... Följebb húztam magamon a takarót, és azt kiabáltam: – Erőszakkal hozott ide... elkábított... Bertrand képtelen volt levenni rólam a szemét. Majd a báróhoz fordult, aki kaján vigyorral nézte, és bólintott. – Küzdött, mint a vadmacska. De végül jól megértettük egymást. Bertrand-nak eltorzult az arca, azt hittem, nyomban sírva fakad. Hirtelen azonban elborult a tekintete, a szeme gyűlölettől izzott. Nekirontott a bárónak, ő azonban készen várta a támadást. Bertrand megragadta a torkát, de lefejtette az ujjait, és nagyot taszított rajta. – Kelj fel! – mondta neki. – Csak bohócot csinálsz magadból, és ráadásul Kate előtt. Kate, kedvesem, a ruhái azonnal itt lesznek! – Egy borítékot tett az asztalra. – Itt a fizetség a portréért, ahogy megbeszéltük, valamint a vonatjegyek. Egy óra múlva indulhat. A hintó kiviszi az állomásra. A csatlakozásokat ellenőriztük. Gondolom, mielőtt hozzáfogna a következő képéhez, szívesen megpihen Angliában. Bertrand elkísérheti, ha kedve tartja. Ezzel sarkon fordult, és távozott. Bertrand felállt. Az ütésnél is jobban fájt neki, amit látott és hallott. Nagyon megsajnáltam. Legalább annyira megalázottnak érezte magát, mint én, és tudtam, hogy soha nem lehetek a felesége. A történtek után senkié sem. Csak állt és nézett. – Kate – mondta végül. – Ez szörnyeteg – mondtam. – Haza akarok menni.

Bólintott. – Minél hamarabb szabadulni akarok innen. Marthe jelent meg meleg vízzel és a ruháimmal. Bertrand magamra hagyott. – Hozok valami harapnivalót – mondta az asszony ezúttal is könnyedén. — Nem kell, köszönöm — hárítottam el. – Nekem itt már semmi sem kell! Azonnal távozom. Szótlanul letette a vizeskancsót, én pedig sietve megmosakodtam és felöltöztem. Furcsa volt újra a saját ruhámban lenni. Még a hajtűimet is visszakaptam a tükörrel, és szinte hisztérikusan fölnevettem, látva, mennyire vigyáztak mindenemre. Felöltözve szinte egészen más embernek éreztem magam. Miután alaposan megnéztem magam a tükörben, mintha újabb vonást fedeztem volna fel magamon. Éva nézhetett ki így, miután evett a tiltott fa gyümölcséből. Lementem a csigalépcsőn. A hatalmas, vaspántos ajtó ezúttal tárva-nyitva állt. Ott álltam ugyanabban a szobában, ahol első este. Milyen régen is volt már. Bertrand odakint a hintónál várakozott. A bárót sehol sem láttam. Gondolom, visszament a kastélyba. A könnyű kaland, amely tönkretette az életemet, és amely számára kielégülést hozott, ezennel véget ért. Azt mondtam Bertrandnak: – Menjük innen! Bertrand szótlanul ült mellettem. Azt hittem, sohasem érünk az állomásra. A vonaton azt mondtam Bertrand-nak: – Nem kell átkelnie velem a Csatornán. Otthon már semmi bajom sem eshet. Ő csak bólintott. Calais-ben egy órát kellett várni a kompra. – Ne várjon velem, Bertrand! – Látni akarom, hogy rendben felszáll – felelte.

Ült és nézte a tengert, majd megszólalt: – Megölöm. – Semmin nem változtat vele. – Áldás lesz az emberiségnek. – Bertrand, ne beszéljen így! Ha bosszút forral, csak megkettőzi a tragédiát. Magamban azt gondoltam, úgysem sikerülne. Vigyázni fog, hogy ez meg ne történhessék. Bertrand megszorította a kezemet. Az érintésétől összerezzentem. Minden megváltozott. Úgy éreztem, soha nem fogom elfelejteni a fejemben kavargó képeket, és Rollo de Centeville emléke örökre velem marad. Az eszembe sem jutott, hogy Bertrand még mindig feleségül akarna venni. Láttam az irtózatot a szemében, amikor rám pillantott ott, az ágyban. Nem mintha nem hitte volna el, hogy a báró akaratom ellenére kényszerített... pontosan tudta, hogy csak így történhetett. Áldozatnak tekintett, mégsem tudta megbocsátani, hogy a báró szeretője voltam. Soha nem lehetek a felesége. Abban a pillanatban véget ért minden, hogy viszontlátott. Így hát Rollo mégsem érte el a célját. Bertrand nem fogja elvenni a szeretőjét. Végül mégiscsak csalatkozni fog. Megkönnyebbültem, amikor végre magamban maradtam. Utolsó szavai ezek voltak: – Írni fogok. Majd kitalálunk valamit... Elmosolyodtam. Tudtam, hogy mindennek örökre vége. A korláton áthajolva figyeltem az örvénylő vizet, és dühös csalódást éreztem. Arra a Kate Collisonra gondoltam, aki csak nemrég szelte át egy izgalmas kaland reményében a Csatornát. A kaland igen veszélyesnek bizonyult, ez a különös, vad ember gyökereiben változtatta meg az életemet. Forrt bennem a düh. Képes volt felhasználni, hogy bebizonyíthassa, nem tűri az engedetlenséget, Bertrand-nak azt

kell tennie, amit ő akar. Nem igaz hát, hogy az irántam érzett vágy vitte arra, amit tett. Megaláztatásom így lett teljes. Ez fájt a legjobbanA távolban feltűntek Anglia fehér sziklái. Ettől valamelyest megvigasztalódtam. Hazamegyek.

NICOLE Különös érzés volt újra látni a kentí vidéket. A gyümölcsösök, a komlóföldek, a szárítók, a legelők és a kisebb erdőségek még így nyárutón is üdének hatottak. Errefelé semmi sem változott, csak én. Lehet, hogy az itthoniaknak is feltűnik majd ez a változás? És ha igen, vajon faggatnak-e majd? A szégyenletes dolgokról biztosan nem fogok mesélni senkinek. A napok múlásával egyre jobban gyűlöltem a bárót. Dicstelen cselekedete során eszébe sem jutott, hogy mit érezhetek. Vagy ha igen, szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekelte. Csak az számított, hogy jól érezze magát. De elég a tépelődésből, a rémálomnak vége. Azt kell eldöntenem, hogyan tovább. Folytatnom kell az életemet, mintha mi sem történt volna. Beszálltam az állomás kocsijába, és hamarosan megpillantottam az ismerős házat. A többiek mind elém szaladtak.. Apámat láttam elsőnek, csak úgy ragyogott a boldogságtól. – Kate! – kiáltotta. – Drága Kate! Szorosan átölelt, majd eltartott magától, hogy szemügyre vehessen. Éreztem, hogy elpirulok. Látszana rajtam? Apám nem adta jelét, boldog volt és nagyon büszke. – Drága gyermekem – mondta. – Csodálatos siker... nem is álmodtam volna. Clare szerényen meghúzódott a háttérben a többiekkel. Előjött Mrs. Baines, a szakácsnő, Jerry, a mindenes, meg a lányok. Mindenki nagyon örült a hazatérésemnek. Clare most előrelépett, és bátortalanul megérintette a kezemet. Arcon csókoltam.

– Remekül néz ki – mondta. – Annyira örülünk, hogy olyan szép portrét festett. Mrs. Baines a kedvenc marhahús ételemmel várt. Ma korán vacsorázunk, mondta, hiszen az utazástól biztosan megéheztem. Clare felkísért a szobámba. – Ó, Kate! – mondta. – Annyira örülök, hogy visszajött. Azt kérdeztem tőle: – Most már tudja, hogy áll a helyzet apámmal. – Igen, elmondta, miután hazatért. – Hogyan viseli? Clare elgondolkodott. – Érdekes módon nem viselte meg annyira, mint várható lett volna – mondta, – Szerintem a maga sikere az oka. Folyton csak erről beszélt. Mindenről részletesen beszámolt. Nagyon boldog, hogy a lánya örökölte a tehetségét. – És valóban így is érez? – Ó, igen! Sokat beszélt róla. – Szégyenlősen lehunyta a szemét. – Gondolom, Evie-nek köszönhető, hogy beavatott a bizalmába. – Szerintem ez sokkal inkább saját magának köszönhető. Evie igazán mindent megtett értünk, de számára a festés mit sem jelentett. Elintézte egy kurta „szép”-pel, és elfogadta, mert ebből éltünk. Apám azonban minden bizonnyal úgy érezheti, hogy maga megérti. – Ó, remélem, hogy így van! – Az ilyesmit megérzi az ember – mondtam. – Gondolom, érdekesen telt az idő odaát. Valahogy... mintha megváltozott volna – jelentette ki bizonytalanul. – Megváltoztam? – Valahogy... világiasabb lett. Persze érthető, az utazás... a hírnév. Hogy is mondjam csak... tartása lett. – Elnevette magát. – De ne várja, hogy megmagyarázzam! Abban nem vagyok valami jó. Ha megmosdott és átöltözött, menjen be az édesapjához. Alig várja már, hogy kettesben maradjanak.

Így tettem. A dolgozószobájában volt. A falon két miniatúra, anyámról festette az egyiket, a másikat meg rólam, amikor még kicsi voltam. Kitűnő képek, szerintem a legjobb munkái. Ettől a kettőtől sohasem vált meg. – Kate – örvendezett. – Olyan jó, hogy hazajöttél! És most mesélj el mindent! Mindent? Ezt bizony aligha tehetem. Vajon az én drága, jóságos, ártatlan apám hogyan reagálna arra, ha kiderülne, hogy a lányát megerőszakolták? – Hogyan sikerült a hercegkisasszony portréja? – kérdezte. – Szívesen fogadták. – A báró odament megnézni? – Nem. Én vittem el hozzá. Kifizette. – Drága kislányom, hamarosan gazdag leszel. Könnyű dolgod volt a Princesse-szel? – Bizonyos értelemben igen. De még nagyon fiatal. – Mégiscsak hercegkisasszony. – Egészen normális ifjú lánynak hatott. – És a báró... – itt hosszabb szünetet tartott – ugyanolyan lelkesen fogadta, mint a sajátját? – Nem tudom biztosan. De azt hiszem, igen. – Nagyszerű. Nem könnyű a kedvére tenni. A legszívesebben rákiáltottam volna, hagyja már abba a faggatódzást. – És te hogy vagy? – kérdeztem. – Sikerült elfogadni... az elfogadhatatlant? – Attól, hogy te elismert festő lettél, Kate, nekem is könnyebb. Mindig tudtam, hogy nagyon tehetséges vagy, de féltem, hogy a világ ezt nem fogja elismerni. De a bárónak hála... Sietve közbeszóltam: – Érzel valami változást a szemeddel? – Már annyit sem látok, mint amikor elindultunk. Ködös... homályos minden, és egyre rosszabb. Őrült vállalkozás volt, amit

csináltunk, Kate, de megérte. Ha a báró nem műértő, nem így történt volna. Miért is emlegeti ennyit ezt az embert. – Egyéb megbízásokat is kaptam – mondtam gyorsan. – Igazán? Nagyszerű! – Három hét múlva visszautazom Párizsba, Dupontékhoz. Tudod, a két lányukat kell lefestenem. – Csodálatos. Ha elgondolom, hogy milyen hálával tartozol a bárónak... – Én pedig úgy gondolom, ideje vacsorázni menni. Mrs. Baines megbántódik, ha elkésünk. Hármasban ültünk asztalhoz Clare-rel. Mrs. Baines örömére jó étvággyal láttam hozzá az evéshez, és közben válaszoltam a kérdésekre. A báróról lehetetlen volt elfelejtkezni, apám oly sokszor emlegette a vacsora alatt, hogy szinte úgy tetszett, 6 maga is köztünk van. Ezen az éjszakán álmodtam is róla. Ott feküdtem az ágyon a vadászkastélyban, ő pedig közeledett felém. Sikoltva riadtam fel az álomból, és nagyon megkönnyebbültem, látva, hogy a saját helyemen fekszem. Hát már sohasem lesz nyugtom tőle? Pár nappal később levelet kaptam Madame Duponttól. Reméli, hogy minél hamarabb megérkezem, írta. A sógornője is szeretne velem megállapodni. Neki is van egy lánya, és szeretné lefestetni. – „Persze tudom – folytatta –, hogy már elkötelezte magát Monsieur Villefranche-nak, mindenesetre nagyon kérem, bárhogy unszolná is, utána ne vállaljon mást, míg a lányaim képmását el nem készítette”. Úgy döntöttem, a tervezettnél hamarabb indulok. Nehezemre esett elviselni az itthoni kérdezősködést.

Azonkívül Farringdonban sem olyan volt már az élet, mint korábban. A tiszteletes családja körében unatkoztam, Camborneékkal meg sohasem voltam különösebben baráti viszonyban. Clare otthonosan mozgott a környéken. Szót értett az itteniekkel, rendszeresen átjárt a parókiára, segített a templomot szépíteni, és pénzt gyűjteni az esetleges javításokra. Mindenki szerette, jó barátság fűzte a Camborrie, ikrekhez. Aggódott Hope miatt, akinek udvarlója akadt, és sajnálta Faith-t. – Mi lesz vele – magyarázta –, ha a nővére férjhez megy. Nem költözhet hozzájuk, igaz-e? Faith nagyon nyugtalan. Milyen furcsa is a természet... hogy így összeforrasszon két embert. Alig figyeltem rá. Engem már nem érdekeltek igazán a helybeliek gondjai. Végre elérkezett az utazás napja. Apám így szólt hozzám: – Szerencsére egyre több megbízást kapsz. Egyik szüli a másikat. Használd ki, Kate! – Lehet, hogy sokáig kell Párizsban maradnom – figyelmeztettem. – Minél tovább, annál jobb... legalábbis az elején. Később majd válogathatsz. Hiba lenne elárasztani a piacot a portréiddal, most azonban a hírnév megalapozása a fontos. – Tudom, hogy jó kezekben hagylak. – Clare csodálatos lány. Súghatok valamit? Sokkal könnyebben boldogulok vele, mint Evie-vel annak idején. – Én is pontosan így látom. Clare egészen más. Hogy is mondjam csak... kedvesebb.... emberibb... – Így van. Keresve sem találhatnánk jobbat! Így hát nincs miért aggódnod. Csak a munkáddal törődj! Megkönnyebbülve indultam vissza Párizsba. A történtek ellenére is lázas izgalommal érkeztem meg a városba. Késő délután szálltam ki a vonatból a Gare du Nordon, és mindjárt magával ragadott a lázasan nyüzsgő forgatag. A franciák

sokkal hangosabban társalognak, mint mi, angolok, és hevesen gesztikulálnak is hozzá. Valahonnan zeneszó hallatszott, és a vonatok füstje parfümillattal keveredett. A múltnak vége, gondoltam. Mostantól új élet kezdődik számomra. Ám miután a hordár elindult a csomagjaimmal, majd leintett egy bérkocsit, a kék kabátos, fehér kalapos kocsis láttán összeszorult a gyomrom. Nehéz attól az élménytől szabadulnom. Óhatatlanul is annak a másik férfinak az arcát láttam a mosolygó, udvarias kocsis képében, amikor megkérdezte, hová akarok menni. Miután összeszedtem magam, nagy nehezen megadtam Madame Dupont címét. A Boulevard Haussmann felé tartottunk. Innen nincs messze a Rue du Faubourg San Honoré. Duponték a Boulevard Courcelles-en laktak, alacsony, fehér házak között. A vidéki nemesek kedvelt városi lakásai voltak ezek. Duponték is földbirtokosok lehettek, hiszen gyakori vendégei a bárónak. Ő pedig csak gazdag nemesekkel találkozik. Ezüsttel díszített, kék libériás inas nyitott ajtót. Tisztelettudóan fogadott, látszott, hogy számítottak az érkezésemre. – A Madame meghagyta, hogy azonnal vezessem hozzá, mihelyt megérkezik – mondta. – Kérem, fáradjon utánam! Ezzel intett egy alacsonyabb rangú, kevesebb ezüsttel cirkalmazott másik libériás fiúnak, hogy gondoskodjék a csomagjaimról, mi pedig beléptünk a kék falú, fehér drapériás váróba. Az inas kopogtatott, benyitott, és jelentette, hogy Mademoiselle Collison megérkezett. Madame Dupont csak úgy repült felém. – Isten hozta, Mademoiselle Collison! – mondta. – Nagy megtiszteltetés számunka a körünkben üdvözölni. Alig várjuk már, hogy láthassuk, mit végez. Szeretnénk, ha kellemesen

érezné magát a házunkban... és remélem, hogy a sógornőm kívánságát is teljesíteni tudja. Nagyon szeretné, ha csinos kis miniatúrát festene a lányáról. – Madame Dupont a szája elé kapta a kezét, mintha feltörő mosolyát akarná elleplezni. – Félek, nem lesz könnyű dolga vele, nem úgy, mint az én lányaimmal. De ön azért így is valami szépet fog csinálni, ebben biztos vagyok. Gondolom, most szeretne fölmenni a szobájába, és utána talán volna kedve találkozni a lányokkal? Gondolom, föl kell őket mérnie magának. Legalábbis a báró mintha ilyesmit állított volna. – Köszönöm, Madame Dupont -- mondtam. – Igazán kedves. – Gondolom, eléggé kifárasztotta az utazás. – Nos, elég hosszú az út, és az átkelés meglehetősen körülményes. – Hogyne, természetesen! Küldhetek fel valami frissítőt, vagy megvárja a vacsorát? A vacsora mellett döntöttem, mire azt mondta, ez esetben azonnal idehívja a szobalányt, hogy fölkísérjen. A szobám az első emeleten volt, hatalmas francia ablakokkal. Sötét falak és fehér függönyök, úgy látszott, ez a szín Uralkodik á házban. Nagyon kellemesnek ígérkezett. A baldachinos ágy függönye sötétkék alapon kacskaringós, szürkésfehér virágos anyagból készült, a takaró hímzett fehér, nagyon üdítő. A fésülködő asztalka sötétkék bársony borítású, rajta fehér keretes tükör. Nyomban felderültem. Ennél jobbat nem is tehettem volna, mint hogy visszatérek Párizsba. A brutális bánásmód és a kegyetlen megaláztatás után jólesett, hogy újból tisztelettel bántak velem. Tulajdonképpen szerencsés voltam, hogy ilyen lehetőséget kaptam. Zöld brokátruhát vettem föl a vacsorához. Felkészültem az elegáns társasági életre, és bár nem hoztam sok ruhát magammal, valamennyi elfogadható volt. Rövid párizsi

tartózkodásom alatt énrám is átragadt valami a francia chic~ből, vagyis sikkből, magamnak is volt érzékem hozzá. A színek ügyes keverése és az elegáns szabás még a legszürkébb nőt is érdekessé varázsolta. Duponték otthona fölkeltette az érdeklődésemet, és alig vártam már, hogy új modelljeimmel találkozhassam. Figyelmemet máris a Demoiselles Du-pontok kötötték le. Lelkes hangulatban ültem végig a vacsorát. Madame Dupont fontos vendégnek kijáró tisztelettel övezett. Monsieur Dupont kedves úriember, aki szemmel láthatóan készséggel meghajolt felesége minden szeszélye előtt. Később fölfedeztem, hogy csinos szeretőt tart a folyó bal partján egy kedves kis házban, és azért igyekszik a felesége kedvében járni, hogy meg ne zavarja ezt az idilli kapcsolatot. A két lány, Emilie és Sophie csak modelljeimként keltette föl az érdeklődésemet. Az egyik tizenhét, a másik tizenhat, hamarosan bevezetik őket a társaságba, ezért kellenek a miniatúrák is. Rengeteget kuncogtak és súgtak-búgtak együtt, amit nagyon bosszantónak találtam, modortalan viselkedésre vallott. Ez azonban nem az én gondom. Feltehetően hízelgő lesz a kép róluk, hiszen üde kis arcuk még nem árulkodott rejtett jellemvonásokról. Én azonban fölkeltettem az érdeklődésüket, lopva többször is összenéztek az asztal fölött, és titkos üzeneteket váltottak egymással. Ilyenkor az ember óhatatlanul is úgy érzi, hátha maszatos az arca, vagy elszabadult egy gombja. Madame Dupont ennek ellenére elfogultan imádta őket. Minden energiáját arra fordította, hogy alkalmas férjet találjon számukra, miközben Monsieur Dupont mindenben szabad kezet adott nekik, csakhogy háborítatlanul élvezhesse szerelmi fészkét. A vacsora alatt Madame Dupont beszámolt a férjének arról, hogy fiatalságom ellenére is neves művész hírében állok. A Collisonokat a világ minden táján ismerik. Hát nem csodálatos!,

lelkesedett Szerintem ezzel az áradozással is azon mesterkedett, hogy lejjebb srófolja a még ki sem alkudott árat. Számára az volt a mérvadó, hogy Centeville bárója nagy művésznek kiáltott ki, ő pedig közismert műértő. Még a császár és Eugénia császárné is kikérték művészeti kérdésekben a tanácsait. Madame Dupont szeretett fecsegni, és ennek örültem, mert így nem kellett törni magam a társalgással. Emilie-vel kezdtem, mert ő volt az idősebb. Eléggé világos padlásszobában láttam munkához, az ablakból lélegzetállítóan szép kilátás nyílt Párizsra. Emilie-t ügy ültettem, hogy a fény az arcát érje. A Princesse-hez hasonlóan, Emilie-nek is nagy orra volt, és az ő arca nem volt olyan karakteres, mint a másik modellemé, ezzel szemben a derű jellemezte. Nagy, barna szemei elég szépek. A bőrszínét nem könnyű eltalálni. Mind közül azonban a fiatalsága a legszebb benne. Emilie figyelte, hogyan keverem a festékeket. – Remélem, szebbnek fest, mint amilyen vagyok – mondta. – Igyekszem vonzó portrét készíteni. Tetszik a ruhája. Halvány mályvaszínű, jól illett sötét hajához és szeméhez. – A mama választotta. A mama! Akármilyen volt is, biztos kézzel válogatta össze valamennyiük ruhatárát. – Tökéletes — mondtam. – Közben beszéljen hozzám... fesztelenül... könnyedén... mintha barátok lennénk. – Miről beszéljek? – Hogy mit szeret csinálni. Vagy a ruhákról... a barátairól, bármiről. Úgy tűnt, hogy megbénult a nyelve. Bezzeg pereg majd, ha a húgának beszámol az élményeiről. Végül aztán megszabadult a feszengésétől, és elmondta, hogy hamarosan bemutatják az udvarnál. Nemsokára ideérkezik az unokanővére, Francoise, és együtt mennek. Sophie-nek erre még

egy évet várnia kell. Bemutatják a császárnak és a császárnénak. Bálok lesznek, és rengeteg emberrel találkozhat majd. Nagyon izgalmasnak ígérkezik, és ha minden jól megy, valaki meg is kérheti a kezét. – Szeretné, ha így lenne? – Attól függ... – Vagyis a vőlegénytől – jegyeztem meg. – Ez érthető. Milyen udvarlót szeretne magának? – Jóképűt, bátrat, nemeset, a mama szerint azonban csak az a fontos, hogy gazdag legyen. – Az így együtt ritka madár. Ha csak egy jellemző alapján választhatna, melyik lenne az? Emilie zavarba jött. Láttam már, nem lesz könnyű vele könnyed csevegést folytatni. Amikor megszólalt, azt mondta. – Hamarosan itt a nevezetes esküvő. Nagy felhajtás lesz. Sophie is részt vehet az ünnepi vacsorán. – Ó! Kinek az esküvőjéről beszél? - Centeville báró és Créspigny hercegkisasszony esküvőjéről. – Ó! – mondtam halkan. – Jövő héten..,; a Notre-Dame-ban. Hatalmas tömeg lesz az utcákon. Remek mulatságnak ígérkezik. Azt hittem, hogy lassan már elfelejthetem. Alig tudtam folytatni a munkámat, a kezem remegett. Azt mondtam: – Nincs elég fény. Muszáj abbahagynom. Emilie nem bánta. Hamar belefáradt a modellségbe. – Hogy ment? – kérdezte. – Még korai megkérdezni. – Láthatom? – Várnék még vele egy-két napot. – Jól van! Akkor hát viszontlátásra! Visszatalál a szobájába? – Ó, hogyne, köszönöm!

Visszamentem a szobámba, és az ablakból sokáig néztem az utcákat. Tehát a jövő héten... megnősül. Na és aztán? Én egy életre végeztem vele. Szegény Marie-Claude, vajon mire gondolhat? Szépen haladtam a miniatűrrel. Nem volt nehéz munka. Emilie szív alakú arca kedvesnek hatott. Ezt fogom hangsúlyozni. Már csak a sápadt arcszíne nyugtalanított, ám ha izgatott volt, némi pír is megjelent rajta. Majd ezzel próbálkozom. Ettől még a szeme is nagyobb. Igen, határozottan hízelgő kép lesz ez Mademoiselle Emilieről. Hamar befejezem, és akkor jöhet a másik. Milyen könnyen keresem meg a pénzt, gondoltam. Végül is kiderült, hogy ez esetben a báró már kialkudta számomra a fizetséget. Korábban egyszer azt mondta: – Az emberek úgy fogják értékelni, ahogy ön értékeli saját magát. Ha keveset kér, másodvonalbelinek tartják. Ám ha magas fizetséget követel, elhiszik, hogy megér annyit a munkája... még akkor is, ha ez nem így van. Mindenki hajlamos azt hinni, hogy a fizetséggel azonos értékű munkát kapott. Hála neki, gazdag és divatos művész lehetek egy-kettőre. Gyors tempóban haladtam, semmi oka sem volt a késlekedésnek. Igyekeztem megismerni a fiatalabb lányt, nem mintha bármi meglepőt akartam volna fölfedezni benne, csak mert így könnyebben, érdekesebben telt az idő. Milyen más volt a báró arcképén dolgozni. Benne naponta fölfedeztem valami újat. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből. Gondolom, a közelgő házassága miatt. Az esküvő napján szó sem lehetett festésről. Napsütéses reggelre ébredtünk. Meleg lesz. A rémült Princesse-re gondoltam, akinek ez az utolsó szabad délelőttje. Vajon milyen élete lesz emellett a szörnyeteg mellett? Iszonyodva gondoltam a nászéjszakájukra. Úgy véltem, hogy még aznap

elviszi a kastélyába. Szinte magam előtt láttam, amint MarieClaude reszket, hiszen annyira félt tőle. Most már azt is tudom, hogy a félelme nem alaptalan. Csöndes volt a ház. A család elment az esküvőre. A szolgálókba többi bámész népséggel együtt kint kavarogtak az utcán, és gyülekeztek a Notre-Dame körül, hogy láthassák a menyasszony és a vőlegény érkezését, majd távozását. Ekkor úgy éreztem, muszáj kimennem az utcára, hogy a tömegben elvegyülve még egyszer láthassam. Fölvettem a köpenyemet, és kiléptem a házból. Leintettem egy bérkocsit, és megkértem, hogy vigyen el a Sainte-Chappelle-hez. Onnan már gyalog is tovább mehetek. A kocsis egész idő alatt fecsegett. A kiejtésemből rájött, hogy külföldi vagyok. Érdekes volt látni, hogy az emberek hányféleképpen reagálnak erre. Sokan barátságosan jót mulattak, mások mindenáron segíteni akartak, megint mások némiképp megvetették az idegeneket, és sehogy sem akarták megérteni, mit mondok. Ez az ember azonban határozottan barátságos volt. Megkérdezte, láttam-e már a Louvre-t, a Panthéont? A Montmartre-ra is el kell mennem. Megmondtam neki, hogy nem először vagyok Párizsba, sok mindent láttam már. Ő csak fecsegett tovább. – Ma nagyon zsúfoltak az utcák – magyarázta. – Egy nemesember esküszik, és ez a látványosság kicsalja a népeket. Tán még a császárné is ott lesz. Nagy esemény ez. – Igen, hallottam hírét. – A maga helyében messzire kerülném. A tömegen kívül nem fog mást látni. Megköszöntem a tanácsát, fizettem és kiszálltam. Sűrű tömeg hömpölygött az utcákon. Ostobaság volt idejönnöm, gondoltam, hiszen semmit sem fogok látni, és tulajdonképpen nem is akarok.

Tévedtem. A morajlás váratlanul alábbhagyott, majd az emberek kiáltozni kezdtek, és ekkor megpillantottam a jegyespárt. Nyitott hintóban hajtottak. El kell ismernem, a báró remekül festett aranysujtásos, kék egyenruhájában, a haja világosabbnak tetszett, mint emlékeztem, a fején admirális fejfedő. Volt valami kapcsolata a tengerészettel, gondolom, tiszteletbeli rangja lehetett. Marie-Claude nagyon szép volt fehér, gyöngyökkel díszített szaténruhájában, és gyöngyvirágos fátylában. A tömeg éljenzett, én pedig képtelen voltam levenni a szememet róla. Ő természetesen nem vett észre, ám ha igen, neki az sem jelentett volna semmit. A hintó eltűnt a szemem elől, és a tömeg oszlani kezdett. Úgy éreztem, be kell menjek a katedrálisba, hogy megnyugodjam. Nem kellene rájuk gondolnom. Szegény Marie-Claude! Hozzákényszerítették, és ezen már senki sem változtat. A tömeg szinte pillanatok alatt eloszlott. Odasétáltam a katedrális lépcsőihez, és felnéztem a vízköpőkre, közülük arra, amelyik a leginkább emlékeztetett a báróra. Bementem, és leültem az egyik padba. Igyekeztem kiűzni agyamból a képet, ahogy ott ülnek egymás mellett, de hiába. Szerencsétlen házasság, egyikük sem lesz boldog. A bárót nem sajnáltam, ő megérdemli, csak a Princesse-t. Elég ebből, gondolj valami másra! Eszembe jutott egy kedves történet. A legenda szerint XVI. Lajos örömében, hogy leánya, Marié Therese Charlotte megszületett, kiházasított száz szegény lányt itt a Notre-Dame-ban. Frigyüket liliomos kardjával pecsételte meg. Csodálatos látvány lehetett a száz mátkapár. Ilyen nagyszabású események csak ritkán zajlottak itt, és erről nyomban másik jutott eszembe. A forradalom idején a szabadság nevében az Ész Templomának kiáltották ki a katedrálist, hordszéken egy prostituáltat hoztak be, akit félmeztelen férfiak és nők táncoltak körül obszcén taglejtések-kel.

Hirtelen vágyat éreztem, hogy lenézzek a városra, ezért elindultam, hogy felmásszak a toronyba, A lépcsőkön csönd és bűvös félhomály honolt. Félúton járhattam, amikor hallottam, hogy jön valaki mögöttem. De hiszen ez természetes, miért lennék én az egyetlen, aki a kilátásban akarok gyönyörködni. Végre felértem. Páratlan látvány tárult a szemem elé. Miközben igyekeztem fölfedezni az ismerős épületeket, valaki mellém lépett. A szívem hevesebben vert, és egy pillanatra az ijedtségtől teljesen megbénultam. Ugyanúgy, mint annál a kalandnál a bérkocsissal. Egy hang azt mondta: - Emlékszik még rám? Megfordultam. Nicole St. Giles volt az. – Félek, megijesztettem – mondta. – Igen. Azt hittem, egyedül vagyok fent. – Csak kevesen vállalkoznak arra, hogy megmásszák ezeket a lépcsőket. Háromszázkilencvenhét lépcső összesen. – Nekem ezernek tűnt. Nicole elnevette magát. – Úgy örültem, amikor megpillantottam a tömegben, bár ön nem vett észre. Láttam, amikor a lépcsők felé indult. Most Dupontéknál van, igaz? – Igen – mondtam, és közben arra gondoltam, milyen pontosak az információi. De hiszen ez természetes, ott volt a kastélyban, amikor a megbízást kaptam. De vajon mit tud még? – Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézzem meg az esküvőt – mondta. – Igazán? – Fürkészve figyeltem az arcát. Vajon szomorú? Nem látszott annak. – Remélem, sikeres házasság lesz. – Feltűnt, hogy nem azt mondja, reméli, boldogok lesznek. Vállat vontam. – Azt is remélem, hogy meglátogat, amíg Párizsban van. A Szajna bal partján lakom. Hadd adjak egy névjegyet! Nincs

messze a Sorbonne-tól, a Luxembourg kert közelében van a ház. Nagyon kellemes. – És mindig... ott van? – Igen, mindig. Most már igen. Tehát vége, gondoltam. Téged már eldobtak. Nicole azonban boldognak látszott. – Hogy halad a portrékkal? – Remekül. Az idősebb lányé már elkészült. Most a kisebbikén dolgozom, utána pedig az unokanővéréén. Gondoltam, megcsinálom mind a hármat, mielőtt átköltöznék Monsieur Villefranche-hoz. – Vagyis huzamosabb ideig szándékozik Párizsban maradni. Ha jól tudom, Villefranche-ék az Avenue de L’Alma-n laknak, nem messze a Champs-Élysées-től. – Igen. – Szinte egész Párizst megismeri, mire végez. Utána mit fog csinálni? – Visszamegyek Angliába, hacsak... – Hacsak be nem fut valami újabb felkérés. Nagyon is elképzelhető. Sokat és sokfelé emlegetik. – Ó, igazán? – Jöjjön és látogasson meg! – mondta. – Örömmel mutatnám meg, hol lakom. – Köszönöm! – A névjegyét becsúsztattam a köpenyem zsebébe. – Várni fogom. Örömet szerezne a találkozással. – Köszönöm. Kicsit hűvös van idefent, nem? – Bizony. Menjünk le! Melyikünk megy előre? Mögötte mentem. Nagyon elegáns volt és nagyon nyugodtnak hatott. De vajon belül mit érezhetett ez az elhagyott asszony?

Alig kezdtem hozzá Francoise portréjához, amikor félelmetes bizonyságot szereztem arról, hogy terhes vagyok. Nagyon megrémültem. A sejtés eddig csak halvány felhő volt, most azonban beborult az ég. Gondolhattam volna, hogy így lesz. Valahogy úgy gondoltam, az elszenvedett kínoknál rosszabb már nem történhet velem, ezért ez a lehetőség sokáig eszembe sem jutóit. Egy gyerek. Az ő gyereke! Megfogadtam, hogy 'igyekszem elfelejteni megaláztatásomat, így azonban ez a szörnyű közjáték egy életen át elkísér. Ez lett hát a következménye az együtt töltött három éjszakának... a megerőszakolásomnak. Egy gyerek... élő bizonyítéka mindannak, ami történt. Gondolt vajon erre? Biztosan. De elhárította azzal, úgyis feleségül megyek Bertrandhoz. Tán még jót mulatott is magában, hogy Bertrand kénytelen lesz nevet adni az ő gyerekének. Az esküvő azonban elmaradt. Bertrand nem adott életjelt magáról, és biztos voltam benne, hogy nem is fog. Es magam sem akartam. De most... mihez kezdek? Hajadon vagyok... és gyerekem lesz. Magam is meglepődtem azon, hogy ilyen gondok közepette képes vagyok dolgozni. Mégis a munkába menekültem, hogy megszabaduljak kínzó gondolataimtól. Csak azt az arcot láttam, amit meg kell örökítenem az örökkévalóságnak. Száz év múlva aki csak ránéz erre a portréra, tudni fogja, hogyan nézett ki Francoise most. A munka lett a vigaszom, energiát adott, feledtette a feszültségeket, nem gondoltam közben a félelmetes jövőre. Ám a festés végeztével más sem járt a fejemben. Már akkor éreztem, amikor megláttam kettőjüket a nyitott hintóban, hogy nem most látom utoljára.

Alig mozdultam ki a szobából. Nemsokára át kell költöznöm Monsieur Villefranche-ékhoz. Azután pedig hazamegyek. Elképzeltem, ahogy megvallom titkomat apámnak és Clare-nek. Hogyan tehetném? Jól nevelt ifjú hölgyek nem állítanak haza azzal a hírrel, hogy fattyút fognak a világra hozni. Szinte hallottam a saját hangomat: – Apa, az a szörnyű báró elraboltatott, megerőszakolt. És most itt az eredménye. Nagyon hihetetlennek tetszett. Ha így van, eddig miért nem szóltam róla? Az emberek azt fogják hinni, hogy ‘magam választottam szeretőmnek, mindvégig tudván, hogy a Princesse jegyese. Gyűlölöm! Gyűlölöm! – mondtam ki hangosan, és nyomban ki is nevettem magam. Ennek így semmi értelme. De mit fogok csinálni? Itt állok egy fölfelé ívelő pálya elején, és ekkor ilyesmi történik velem. Ha nincs ez a gyerek, idővel mindent elfelejtek. Talán egyszer megállapodom valaki mellett, bár ezt most még elképzelni sem tudtam. A báró összetörte a lelkemet és a testemet is. Egyelőre minden férfitól irtózom, mindenkiben az ő arcát látom. Teljesen tanácstalan voltam, bár még van időm a megoldáson tűnődni. Még el kell készítenem egy portrét, mielőtt visszamennék Angliába. Vajon hogy mondom meg apámnak? Abban biztos voltam, hogy megért majd, és kedvesen fogad, ám hogyan élhetnék otthon a gyerekkel a falu szeme láttára. . Később délutánonként rákaptam a sétára. Nagyón sok szabadidőm maradt, ha a délelőttöt végigdolgoztam, akkor délután már nem vettem az ecsetet a kezemben. Kora délután pihennem kellett, négy után meg már nem volt elegendő fény. A város iránti érdeklődésem is tompult, szinte már észre sem vettem az épületek, tárgyak szépségét. Egész idő alatt a megoldhatatlannak tetsző gondjaim jártak a fejemben.

Egyik délután kiültem a Café Anglais rózsaszín-fehér napernyős teraszára. Már hűvösebbek voltak a nappalok, hiszen jócskán benne jártunk a szeptemberben, a levegőben érződött az ősz szele. Már nem sokáig lehet a szabadban üldögélni, és kávé mellett elnézni a járókelőket. Zavaros gondolataimból egy hangra riadtam: – Nahát, ismét ön az! – Nicole St. Giles volt. – Leülhetek? – folytatta. – Magam is szívesen meginnék egy kávét. – Rendelt egyet, majd azt mondta: – Gondterheltnek tűnik. Valami baj van a portréval? – Nem, nagyon szépen haladok. – Milyen jó magának, hogy tehetséges! Gondolom... ez sok mindenért kárpótolja, nem igaz? Kitartóan figyelt, és némi hallgatás után hozzátette: – Mondja el, mi a baj! Segítek, ha tudok. Talán a barátságos arca volt az oka. Talán a hangjában bujkáló kedvesség, vagy egyszerűen csak a kétségbeesésemnek köszönhető, hogy megszorítottam a kezét, és azt mondtam: – Gyereket várok. Hosszasan fürkészte az arcomat, majd azt mondta: – Itt nem beszélhetünk. Megráztam a fejemet: – Nem is tudom, miért mondtam el magának. Meghozták a kávéját, szórakozottan kavargatni kezdte. – Azért mondta el nekem, mert valakinek el kell mondania. Örülök, hogy történetesen én vagyok ez. Menjünk el hozzám! Ott nyugodtan beszélgethetünk. És ne nyugtalankodjék! Biztosan tudok segíteni. Nem olyan rendkívüli az eset, mint gondolná. Másokkal is... megesett már. A fontos az, hogy ne veszítse el a fejét. Különös módon nagyon megkönnyebbültem. Nicole, miután megitta a kávéját, és fizettünk, leintett egy bérkocsit, és beszálltunk.

A Boulevard St. Michelről befordultunk egy mellékutcába, és megálltunk egy négyemeletes, fehérház előtt. – Itt volnánk – mondta Nicole, és fölment a ház előtti három lépcsőn. Benyitott az oroszlánok vigyázta ajtón, és egy meglehetősen nagy, elegáns kazettás mennyezetű előtérbe értünk. Nyílt a kapusfülke ajtaja, és egy férfi köszöntötte Nicole-t, engem pedig kíváncsian megnézett magának, miközben a cserepes virágokkal díszített udvaron keresztülmenve beléptünk az egyik lakásba. A nagy ablakos szoba egyik, sarkában zongora, pamlagok, kényelmes székek, egy-két asztal, a kandalló párkányára állított aranyozott óra éppen négyet ütött. Az óra két oldalán két ledér női alak, épphogy fedte valami úri társaságban semmiképpen sem mutogatni illő testrészeiket. Határozottan kényelmes, mondhatni luxuslakás. – Foglaljon helyet – mondta Nicole és meséljen! Őszintén megvallottam mindent. Ő bólogatott közben, és megnyugodva láttam, hogy egy szavamban sem kételkedik, elhitte, amit mondtam. Ez persze érthető, hiszen nála jobban senki sem ismerte a bárót. Végül azt mondta: – Nem könnyű helyzet, de kezelhető. – Kezelhető! – kiáltottam fel – Fogalmam sincs, mit tegyek. Természetesen bármikor hazamehetek. De el tudja képzelni, milyen ez egy kis angliai faluban, mint az enyém? – Pontosan olyan, mint egy francia faluban – mondta Nicole. – És természetesen haza nem mehet. – De akkor... Elmosolyodott. Ezt a mosolyt mindig is nagyon kedvesnek találtam. – Megengedi, hogy... tanácsot adjak? – Annyira kétségbeejtő a helyzetem, hogy bármilyen segítségért és tanácsért hálás vagyok. – Nem kell pánikba esnie – mondta. – Semmi rendkívüli sincs benne.

– Abban, hogy megerőszakoltak... és hogy ez a következménye? – Arra gondoltam, hogy tiszteletre méltó fiatal hölgyek teherbe esnek. Maga tulajdonképpen szerencsés. Munkája van. Ez nagy vigasz lehet. Azonkívül megélhetést biztosít... szerintem elég kellemes megélhetést. – Úgy tűnik, igen! – És egyre jobb lesz. Már elindult a hírnév és a gazdagság felé. Ez a dolog... nem állhatja útját. – Csak azt nem tudom, hogyan nem. – De én igen. Hiszen megengedte, hogy segítsek. – El nem tudom képzelni, hogyan segíthetne ebben bárki. Teljesen idegen vagyok ebben a városban. Dolgozom, amíg tudok. De gondolom, utána már kénytelen leszek hazamenni. Apám biztosan segíteni fog, bár a hír megrázza majd. Egy szörnyű élményt már át kellett élnie. Tudja... a .szeme. – Igen, tudom. – Felém hajolt, és megszorította a kezemet. – Megengedi... hogy a barátja legyek? Meglepődve néztem rá. – Nehéz elmondanom, mit érzek, – folytatta. – Gondolom, alig vagyok több a maga számára, mint egy idegen. Én másképp érzem. Maga sokat tud rólam, és én is magáról. És mindketten... közelebbről is ismerjük a bárót. – Nem szívesen beszélek erről. – Megértem. Figyeljen ide! Én egyedül élek. Maga pedig kényes helyzetben van. Engedje meg, hogy segítsek! – De hogyan? – Először is beszélhetünk róla. Kettesben könnyebb végiggondolni mindent, megtalálni a lehető legjobb megoldást. Párizst úgy ismerem, mint a tenyeremet. Tudom, hol szülheti meg a gyerekét. Itt a lakásom. Nagy. Nem is használom az egészet. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy részét kiadom. Éjszaka olyan nagy itt a csönd. Néha partikat adok. Sok

ismerősöm van... régebben sok embert ismertem... de csak kevés igazi barátom maradt. Van egy ajánlatom. Válasszon magának szobákat! Az egyiket berendezheti műteremnek. Magának is kell valami otthon Párizsban. Akik le akarják festetni magukat, jöjjenek ide. Miért mindig maga költözik be valahová, ha hívják? Úgy kell berendezkednie, mint igazi nagy művésznek. .. viselkedjen úgy... éljen úgy. Ez a lakás központi helyen van... a folyó bal partján... az értelmiségiek találkahelye ez. Papoké, egyetemi professzoroké, diákoké, művészeké... De túl sokat beszélek. – Dehogy! Kérem, folytassa! Nagyon kedves magától, hogy segíteni igyekszik. Egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta. – Bizonyos értelemben mindketten áldozatok vagyunk. Nem, nem lett volna szabad ezt mondanom. Így nem igaz. – A báróra gondolt, igaz? – De nem tisztességes áldozatnak beállítanom magam! Később majd elmesélem a történetemet, most azonban maradjunk magánál. Gondolom, mindez váratlanul érte, idő kell, hogy átgondolhassa. De Kate... szólíthatom Kate-nek? Remélem, jó barátok leszünk. Sok mindent kell elterveznie, és minél hamarabb fog hozzá, annál jobb. – Úgy beszél, mintha minden olyan egyszerű lenne. – Ezt nem állítom, de a legtöbb dolog nem is olyan bonyolult, mint első látásra tűnik, ha érzékenyen, gyakorlati megfontolásból állunk hozzá. – De nekem gyerekem lesz! – Magam is szerettem volna gyerekeket – mondta. – Csak irigyelni tudom ezért. – De ez a gyerek olyan esemény eredménye, amit a legjobb volna elfelejteni. Bárcsak vissza lehetne fordítani az idő kerekét. Bár egyenest hazamentem volna azután, hogy elkészült a portré...

Nicole újból megfogta a kezemet. – Ne rágódjon a múlton! Előrenézzen! Elgondolkodva figyeltem őszinte tekintetét. Elbizonytalanodtam, hisz olyan közel állt a báróhoz, a szeretője volt, és föltehetően a bizalmasa. Hogy lehetnék biztos abban, hogy nem újabb összeesküvésben szereplő? Ösztönösen megérezte, mire gondolok. – Érthető, ha alaposan át akar gondolni mindent – mondta. – Most menjen haza! A kapus hív egy kocsit. A címemet tudja. Gondolja végig! Odafent van egy csupa üveg padlásszoba. Eredetileg is művésznek épült Én pedig segítek... hogy megszülje a gyerekét. Összehozom a megfelelő emberekkel. Itt otthonra találhat, és hadd mondjam el azt is, hogy Párizsnak ebben a negyedében az embertől nem várják el, hogy olyan előírásosan viselkedjék, mint mondjuk a Faubourg Saint-Honoré környékén. Itt. nyugodtan dolgozhat. És a megrendelői ide jöhetnek, ha portrét akarnak magukról. Ez az ajánlatom. Megértem, ha időre van szüksége a döntéshez. – De ez nagyon nagy lakás – mondtam. – Miből fogom fizetni? – Drága Kate, kell ez ahhoz, hogy bizonyíthassa, mennyire sikeres, és ha sikeres, akkor meg is engedheti magának. Gondoljon át alaposan mindent! Ez komoly döntés. – Nem lesz könnyű. Nicole beleegyezőén bólintott. – Most menjen! – mondta. – A címem megvan, tudja, hol keressen. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Kikísért a bérkocsihoz. – Ne feledje – mondta – nincs egyedül. Hacsak úgy nem akarja! Bennem barátra talál. Döntenie azonban magának kell! Ez a véletlen találkozás mindent megváltoztatott. Felcsillant a menekülés útja, bármily bizarrnak tetszett is első pillantásra. Az

elkövetkező néhány nap során sokat törtem a fejem Nicole ajánlatán. Minél többet gondoltam rá, annál kivitelezhetőbbnek tetszett. Őszintén szólva az egyetlen lehetséges megoldásnak ígérkezett. Elmentem Nicole-hoz. Láttomra földerült, és úgy éreztem, kínos helyzetem mintha új értelmét adott volna az életének, és erre neki is igen nagy szüksége volt. De azért még élt bennem némi gyanakvás iránta. A helyemben bárki így érezte volna. A báró közelében bárki beszennyeződhet. A második látogatás alkalmával azt mondta: – Szeretném, ha ideköltöznél, Kate! Segíteni akarok neked. Mostanában annyira... magányos vagyok. – Miatta? – Nyolc évig éltem vele. Hosszú idő ez. Egy szót sem szólsz, látom, nem érted. – Tökéletesen értem. Mindkettőnket kihasznált. Csak te ezt elfogadtad, én pedig nem. – Igen, azt hiszem, ennyit ki lehet jelenteni. De nem kell sajnálnod. Tudtam, hogy ez előbb vagy utóbb, de bekövetkezik. Egyszer megnősül, és nekem akkor félre kell állnom. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy így lesz. . – Vagyis megállapodás volt köztelek? – A szó hagyományos értelmében nem. Az anyám... nos, azt nem mondanám, hogy kurtizán volt. Mindenesetre mondén életet élt. Egy nemesember kitartottja volt, aki gondoskodott róla azután, hogy már nem tartott igényt a szolgálataira. Anyám ilyen szellemben nevelkedett, és jómagam is. Tizenhét éves koromban férjhez mentem Jacques St. Gileshoz. Tiszteletre méltó fiatalember volt, egy bankban dolgozott. Egy évig éltünk együtt, ám e házasságról mindenki tudta, hogy nem örök időkre köttetett. Anyám ragaszkodott hozzá, mert utána „Madame” a megszólításom, és nem Mademoiselle, amit a férfiak nem nagyon szeretnek. Egy hajadon lány követelődzőbb, viszonyt kezdeni egy férjes asszonnyal sokkal kényelmesebb.

– Ez nagyon cinikusan hangzik. – Nevezzük inkább gyakorlatiasnak! Anyám tehát bemutatott a bárónak, aki szerette volna, ha kedves leszek hozzá. Az voltam. Jó nevelést kaptam, értékeltem a művészeteket, művelt asszonynak számítottam. Tudtam viselkedni, öltözködni, és könnyedén társalogni. Engem arra tanítottak, hogy másokat szórakoztassak. Ezt tettem egészen mostanáig. S most itt vagyok harmincévesen, saját házzal, kellemes környéken. Soha többé nem kell mások kegyeit keresnem. Persze most mondhatnád, hogy megérte, hisz cserébe pénzt és biztonságot kaptam. Mindig arra tanítottak, ez sokkal jobb, mint ha az ember fáradságos munkával keresi meg a kenyerét, és egy csomó gyerek anyja. Érted már? – Igen, de az én szememben mégis nagyon kalmárszelleműnek, és még kell valljam, erkölcstelennek tetszik. – Ó, te sohasem fogod ezt pontosan megérteni! Az ilyesmi, gondolom, Angliában elképzelhetetlen. Ez a franciák sajátja, ez a kissé mondén felfogás. Én beleszülettem ebbe. Bőkezű szeretőm volt... s most itt vagyok. Látom, a kelleténél jobban megbotránkoztattalak. Ne érezz így, és ne is sajnálj! Nagyon kellemes életem volt. – Azzal a férfival! – Hadd mondjam meg neked, hogy megszerettem! És kezdtem megérteni. – És ezért szeretted? – Tudom, miért olyan, amilyen. – És így is képes voltál szeretni? – Kate, amit veled tett, az megbocsáthatatlan. Ne hidd, hogy nem fogtam fel! Ha velem történik, ha én vagyok a te helyedben... magam is így éreznék. – Felháborító – fakadtam ki –, hogy mint értéktelen holmival bánik másokkal, mintha másra sem lennének jók, csak hogy

kénye-kedve szerint használhassa őket. És ha rájuk un, a sarokba hajítja valamennyit. – Tudom. Így nevelték. Az apja és a nagyapja is ilyen volt. Elhitették vele, hogy ennek így kell lennie. – Itt az ideje, hogy valaki megtanítsa az ellenkezőjére. – Ezt senki meg nem teszi. Magad is láthattad. Csakúgy szavába került, és mindenki behódolt neked. Hatalma van... még a mostani időkben is. – Te a pénzről, a pozícióról beszélsz. – Igen, de azért ennél többről van szó. A személyisége is számít. Ha megérted őt, akkor rájössz, miért olyan, amilyen. – Nem érdekel, hogy miért. Engem azzal kerget az őrületbe, hogy ilyen. Meg kellene büntetni, megérdemelné, hogy beidézzék a törvény elé. – Van elég erőd ahhoz, hogy a törvény előtt erőszakkal vádold? Odaállnál a bírák elé? Gondold csak el, mi mindent kérdeznének. Miért nem rögtön utána éltél panasszal? Nyomban ezt kérdeznék. Többet ártanál saját magadnak, mint neki. Gondolkodj józanul! Ne a múlton rágódj, azzal foglalkozz, hogy a jövőben mit csinálsz! – Hamarosan befejezem Francois portréját. Utána bál lesz, ott mutatják be a miniatúrákat. – Még ebben is mindenki a bárót utánozza. Madame Dupont jár a leginkább élen ebben. De ez nem baj, neked mindenképpen jó. Új megrendeléseket hozhat. Minimum kettőbe fogadok, de lehet, hogy még több is lesz. – De csak azután, hogy elkészítettem Monsieur Villefranche feleségének a portréját. – És aztán? – Haza kell mennem meglátogatni az apámat. – És megmondod neki? – Nem tudom még, mit csinálok. Talán ha már szemtől szemben állok vele, akkor el tudom dönteni.

– És ha nem? – Meg kell mondjam, hogy amióta először beszélgettünk, sokkal jobban érzem magam. Beláttam, igazad van, semmi értelme visszanézni. Meg kell terveznem az életemet. De félek, hogy gyűlölni fogom ezt a gyereket. Nicole megrázta a fejét. – Az olyan asszonyok, mint te, képtelenek gyűlölni a saját gyereküket. Abban a pillanatban, hogy megszületik, imádni fogod, és elfelejted, hogyan fogant. – De ha őrá fog hasonlítani... – Bármiben lefogadom, hogy mindettől csak még jobban fogod szeretni. – Nicole, te nagyon gyakorlatiasan gondolkodói – jelentettem ki. Elmosolyodott, és halkan azt mondta: – Ez a leghatásosabb módja a túlélésnek. Madame Dupont bált rendezett, és itt mutatta be először Emilie-t a társaságnak. Sok volt a vendég, valamennyien tisztelettel beszélgettek velem. Megcsodálták a munkámat, és Nicole-nak igaza lett, két határozott ajánlatot kaptam. Madame Dupont gyémántokkal és rubinokkal díszített keretbe foglaltatta a miniatúrát. Nem merte szolgailag leutánozni a zafírokat, bár szerintem a legszívesebben ezt tette volna. Nicole-lal gyakran találkoztunk, és egyre jobban kedveltem. Őszintén beszélt magáról. Bevallotta, hogy magányos, és hogy szüksége van erre a barátságra. Talán ebben szerepet játszott az a feltevés is, hogy mivel mindketten ismerjük a bárót, jobban megérthetjük egymást. Dupontéktól átköltöztem a Villefranche házba. Madame Villefranche csinos, apró asszony, derűs természetű, és elégedett a sorsával. Hálás modell volt, nagyon szép képet festettem róla. Sokkal nyugodtabban teltek a napjaim, már nem ébredtem rettegve. Nicole meggyőzött arról, hogy ha mindent gondosan előre eltervezünk, nyugodtan nézhetek szembe a rám váró

megpróbáltatással. Lassan gyengédséget kezdtem érezni a megszületendő gyermek iránt. Nicole-nak ebben is igaza volt. Szeretni fogom a kicsit, jövetelének gondolatára valamiféle különös beteljesülés-érzetem támadt. Mikor befejeztem a Villefranche-portrét, eldöntöttem, hogy haladéktalanul hazautazom apámhoz. Vele töltök egy hetet, majd visszajövök, hogy hozzáfogjak a következő feladathoz. És eközben majd eldöntöm, mi legyen. Nicole lelkesen támogatta az ötletet. Október elején indultam útnak. Odahaza már szüretelték a komlót. Hiányozni fog az otthonom, gondoltam. De hát nincs olyan messze, bármikor hazajöhetek újra. Minden attól függ, mi történik az elkövetkező néhány nap alatt. Ha rá tudom szánni magam arra, hogy megvalljam apámnak, minek nézek elébe, talán kitalál valamit. Lehet, hogy együtt megyünk el valahová. Nem, ez képtelenség. Mit csinálhatna bárhol másutt? Tudtam, épp annyi pénze van, hogy szerényen eléldegéljen, utazásra már nem futná, és nem is tudna meglenni máshol, csak a Collison házban, ide pedig nem hozhatom a gyerekemet, aki fattyúnak születik. Odahaza szeretettel fogadtak. Milyen jóleső érzés. Apám és Clare szorosan magukhoz Öleltek. – De jó, hogy megjöttél – örvendezett apám. – A szobája készen várja – vette át a szót Clare. – Gondom volt rá, hogy jól kiszellőztessék az ágyneműt. – Clare folyton szellőztet – panaszkodott apám kedvesen. – Közben a széltől is óv bennünket. Clare megpróbált szigorú képet vágni, de persze nem sikerült neki. Apám alig várta már, hogy hallhassa, mi történt velem. Beszámoltam neki a munkáimról, és az újabb megbízásokról.

Boldogan hallgatott. – Ragyogó! Ragyogó! – ujjongott. – Kész csoda! Ki hitte volna, amikor az a levél megérkezett Franciaországból, hogy mi lesz mindebből? Bizony ki hitte volna! Hát ha még tudná, hogy más is lett belőle! – Csodálatos dolog ez, Kate! – mondta. – Különben itt élnél most is velem, és senki sem becsülné igazán a munkádat. Meg is változtál, Kate! Egészen más vagy, mint régen. – Mennyire más? – kérdeztem. – Hajlandó vagy szembenézni a világ kihívásaival. Hajlandó vagy elfogadni, amit kínál. – És mindez látható rajtam? – Drága kislányom, én jól ismerlek. Teljesen úgy viselkedsz, mint egy magabiztos művész... bár láthattam volna azokat a képeket. – Jól sikerültek – mondtam. – És te hogy élsz, apa? – Festegetek kicsit. Tájképeket. Egészen jók. És nem kell ragaszkodni a valósághűséghez. Ha valami lemaradt, azt lehet mondani, „Hja, ez kérem a művészet! Az pedig nem a valóság szolgai másolása.” – És élvezed? Meg kell mutatnod, mit csináltál?! – Hogyne, hogyne! Igyekezz minél több portrét festeni, amíg ilyen divatos vagy. – Azt hiszed, hogy ez csak divat? – Lehet, hogy nem. Az igazság az, hogy nagyon tehetséges vagy. Mondjuk úgy, divatos lettél, mert a báró beajánlott, és az ő köreiben sokat adnak a véleményére. – Ennél azért többre szeretném vinni, apa! – Úgy is lesz. Éppen ezért fessél minél többet! Mindenesetre nagyon örülök, hogy tudtál időt szakítani rám. Boldog volt, elégedett, és mert sikeresnek, a családi hagyományok folytatójának tudott, megbékélt a sorsával.

Tudtam, képtelen vagyok megmondani neki az igazat. Marad Nicole ajánlata. – Valamit mondani szeretnék, apa! – mondtam. – Emlékszel még Nicole St. Giles-ra? – A báró barátnőjére? – Igen. A báró azóta megnősült. Feleségül vette a Princesse-t. Láttam is őket az esküvő napján elhajtani. De most Nicole-ról akarok beszélni. Művelt nő, és van egy nagyobbacska háza a folyó bal partján. Összebarátkoztunk. – Kellemes hölgy, emlékszem rá. – Igen, az. Szerinte a karrierem szempontjából hasznosabb lenne, ha saját lakást tartanék Párizsban... ahol dolgozhatnék is. Mivel a háza egy ember számára tűi nagy, felajánlotta, hogy költözzem oda. Apám pár pillanatig hallgatott. A szívem izgatottan kalapált közben. Nem tetszik neki az ötlet, gondoltam. Megszólalt: – Gondosan kell megtervezned a pályádat, Kate! Hátrány, hogy nőnek születtél. Ez persze ostobaság, és nagyon igazságtalan. Egy jó festmény jó festmény, nem az számít, hogy ki csinálja. És ott önállóan fogsz élni, Kate? – Nos, Madame St. Giles is ott van... amolyan gardedámnak – Értem. – Közösen fizetnénk a házbért. Van benne egy szép padlásszoba, az lehetne a műterem, meg egy csodálatos terem, ott fogadhatnám a klienseket. Madame St. Giles sok embert ismer, és úgy gondolja, ha csak az esetleges megrendelésekre számítok, akkor előbb-utóbb kifogyhatok a munkából. És akkor vissza kell térnem Angliába.... az ismeretlenségbe. Apám szótlanul gondolkodott, majd megfontoltan azt mondta: – Azt hiszem, igaza lehet. Kockázatos dolog, kétségtelen. De azt ne feledd, Kate, ha mégsem válna be, ide mindig hazajöhetsz!

Szorosan átöleltem apámat. Hogy gyűlöltem magam, amiért becsapom. De egész egyszerűen nem volt erőm megvallani, hogy gyereket várok. Elégedett volt a sorsával, örült a döntésemnek. Jólesett az itthoni fogadtatás és szeretet, és mégis kényelmetlenül éreztem magam arra gondolva, hogy mi vár még rám. Mrs. Baines ismét a kedvenc ételemmel rukkolt ki, és mert nem akadtam neki csalódást okozni, jó étvággyal fogyasztottam. Aztán Clare is beszámolt az itteni eseményekről. Örömmel láttam, hogy családtaggá lett. Nagyon magányosan élhetett, mielőtt hozzánk került. Dick Meadows helyébe új kántor érkezett, Frances továbbra is vezette apja házát. – Szegény Frances – mondta Clare –, most már örökre ez lesz az élete. Nagyon sajnálta ezt a lányt, akire nem vár más, mint hogy szép lassan megöregszik az apja mellett. Sokan éltek így, kis híján Clare-re is ez a sors várt. – És az ikrekkel mi van? – kérdeztem. Mindketten hallgattak, apámról Clare-re pillantottam. – Nagy baj történt – szólalt meg végül apám. – Szegény Faith. – Nagy baj? Clare megrázta a fejét, és segélyképpen apámhoz fordult. – Kérem, maga mondja el! – Clare-t nagyon megrázták a történtek – fogott bele apám. – Ugyanis ő látta utoljára életben. – Azt akarod mondani, hogy Faith Camborne halott? – Baleset volt – magyarázta apám. – A Bracken’s Leapnél. A Bracken szakadék mindig is tiltott hely volt gyerekkoromban. Az út itt magasan futott föl a hegynek. Vagy kétszáz évvel ezelőtt valaki öngyilkos lett ott, és vagy őt hívták Brackennek, vagy a hely egyszerűen csak az ott növő páfrányokról kapta a nevét, ezt biztosan senki sem tudja. – Azt akarod mondani, hogy Faith Camborne...

– Lezuhant – mondta apám. – De azt senki sem tudja, baleset volt-e, vagy öngyilkosság. – Úgy gondolod, hogy valaki... – Ó, nem, nem! Lehet, hogy magától ugrott le, de az is lehet, hogy csak elveszítette az egyensúlyát, megcsúszott... – Szándékosan biztosan nem tette volna. Olyan szelíd teremtés volt. Ó, istenem, micsoda rettenetes eset! Szegény Faith! Szörnyű, ha olyasvalakivel történik, akit ismerünk. – Veszélyes odafent – magyarázta apám. – Most már korlátot húztak. – Olyan ez, amikor gondosan bezárják az istálló ajtaját, miután a ló már kiszökött – jegyeztem meg. – Szegény lány! Hope és a szülei hogyan viselték? – Nagyon összetörtek... valamennyien. Szerencsére Hope hamarosan férjhez megy. – Gondoljátok, hogy Faith... Lehet, hogy az eljegyzés miatt tette? – Senki sem tudja — felelte apám. – Véletlen balesetnek minősítették. A legjobb belenyugodni. Bólintottam. Clare csöndesen sírdogált. Megszorítottam a kezét, és erre fölemelte a fejét. – A legjobb barátnőm volt – mondta. – Mindkettőjüket szerettem... de Faithhez közelebb álltam. Rettenetes, ami történt. Csöndben hallgattunk. Később apám azt mondta. – Vajon mihez kezdett volna Hope esküvője után? Apám témát váltott, és megemlítette Clare-nek a tervemet, hogy Nicole-hoz költözöm. Clare elmosolyodott: – Ó, Kate! Annyira örülök. – Csodálatosan alakulnak a dolgai. De nem furcsa idegen városban lakni, távol a szeretteitől? – kérdezte.

– Természetesen hiányoznak az itthoniak – feleltem –, de majd gyakran hazalátogatok. Pillanatnyilag azonban ez tűnik az egyetlen... lehetséges megoldásnak. – Igyunk Kate sikerére – mondta Clare. Nagyon sokat köszönhettem Nicole-nak. Végtelenül gyakorlatias volt. Mihelyt megérkeztem Párizsba, és beköltöztem a Régnier házba. Ezúttal ők voltak a megbízóim nyomban fölkerestem. – Nos? – kérdezte. Megszólalnom sem kellett, azonnal tudta, hogy döntöttem. A nyakamba borult. – Akkor ideje elterveznünk mindent. Mindennap találkoztunk. Sok megbeszélni-, elintéznivalónk volt. A műtermet a padlástérben fogjuk kialakítani, a mellette lévő helyiség lesz a hálószobám, odalent kapok egy fogadószobát, a szalon pedig közös. – Odafent lehet kialakítani a gyerekszobát is – mondta Nicole. – Egészen addig, amíg járni nem kezd. Nicole-nak mindenre volt gondja. A Kate Collison nevet természetesen megtartom, csak ezentúl nem Mademoiselle, hanem Madame leszek. Kitalálunk egy férjet, aki váratlanul elhunyt. – Mivel a tragédia friss – magyarázta –, nem kívánunk beszélni róla. Túl fájdalmas lenne. A nevedet pedig azért tartod meg, mert művész vagy, és mert a családi tradíciók így kívánják. – Rövid szünetet tartott, majd így folytatta: – Mihelyt befejezted ezt a portrét, utána már csak itt fogadod a megrendelőidet Egészen az utolsó hónapig gond nélkül dolgozhatsz. Legalábbis, ha minden jól megy. Felfogadunk egy bábát, olyat, aki sokat segédkezett már úri házaknál. – Aztán nem marad más, mint várni a babát. – Bízzam csak rá – mondta minden rendben lesz. – Azért a pénzzel óvatosan kell bánnunk! – mondtam. – Igaz, most jól megfizetnek, sokat félre is tettem. De a jövőre is gondolni kell.

– A jövőd, ha hagyod, biztosítva van. Csak viselkedj úgy, mint egy nagy művész! Ez a legfontosabb. Te csak a művészettel törődj, ne a pénzzel! Nincs más dolgunk, mint felkészülni a gyerek születésére, te meg közben festesz, és gyűjtöd a pénzt. – Nicole – kérdeztem tőle egy nap – miért töröd magad miattam? Egy darabig hallgatott, majd azt mondta: – Barátságból. – Szünetet tartott, majd így folytatta: – Bizonyos értelemben magam miatt is. Magányos voltam, és csak lassan múltak a napok. Most már nem így van. És magam is szerettem volna gyerekeket. – Úgy érted... tőle? – Nos, erre semmi esélyem sem volt – mondta. – Ő szeretőnek, nem pedig feleségnek akart. – És természetesen, mint mindig, ezúttal is csak magára gondolt. – Soha nem mondtam neki, hogy gyereket szeretnék. – Magától is kitalálhatta volna. Mindegyik nő azt szeretné. – De nem az én fajtám. – Hogy beszélhetsz így magadról, az én fajtám. Minden nő külön egyéniség... nem találsz két egyformát. – Talán nem. Azért csoportosítani mégiscsak lehet. Amit mondtam, azt úgy értettem, hogy egy nő, aki olyan életet választ magának, mint én, általában nem akar gyereket. – Nem te magad választottál. – Hát, többnyire valamennyien így vagyunk ezzel, mások választanak helyettünk. És csak a legbátrabbak tesznek ellene. De azért ha őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, én elfogadtam ezt az életformát, mert szórakoztató, mert olyan érdekes volt. Próbáltam a tisztességes férjes asszony életét élni, csak hát kiderült, az nem nekem való. – Nicole, hála neked, lassan magam is felnövök.

– Örülök, hogy segíthetek, és mindezzel csak azt akarom mondani, nem másokat kell vádolnunk az életünk alakulásáért. Minden a mi kezünkben van. – „Nem a csillagok, mi döntjük el...” – idéztem. – Ó, igen, lassan ezt is megértem, – Igazságosan kell megítélnünk a többieket. – Szinte könyörgő tekintettel nézett rám. – A neveltetésünk határozza meg alapvetően az életünket. Engem arra neveltek, hogy mások örömét szolgáljam, mert így biztosított a jövőm. Mások ugyanezért férjhez mennek. Gondolj csak azokra az anyákra, akik a legpartiképesebb urak előtt felvonultatják a lányaikat! Velem ugyanez történt, csak bizonyos fokig nyíltabban. És nekem többet kellett adnom azért, amit kapok. – Elnevette magát. – Elég erkölcstelenül hangzik mindez a te fülednek. A te örökséged és neveltetésed belőled festőt, az enyém pedig belőlem meg kurtizánt csinált. – De okos is lettél, megértő és kedves, és én nagyon hálás vagyok neked, Nicole! Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküled. – Nemcsak miattad tettem. Egyedül voltam, kellett valami szín az életembe. Ó, Kate, annyira várom már a babánkat! – Nicole, én is. Nagyon várom. Más alkalommal azt mondta: – Azért már nem gyűlölöd annyira, igaz? – Kicsodát? A bárót? Bólintott. – Ugyanúgy gyűlölöm, mint eddig. – Nem szabadna. – Nem tehetek róla. Mindig is gyűlölni fogom. – Nem szabad. Csak ártasz vele a gyereknek. Ne feledd, mégiscsak ő az apja! – Pedig nagyon szeretném elfelejteni. – Próbáld inkább megérteni!

– Megérteni! Nagyon is értem. Elvetemült vadember, semmi helye a civilizált világban. – Sokat mesélt nekem a gyerekkoráról. – El tudom képzelni, milyen rémes lehetett. Kínozta az állatokat, kitépte a pillangók szárnyát. – Semmi ilyesmit sem tett. Szerette az állatokat. Imádja a kutyáit és a lovait.. – Elképzelhetetlen, hogy saját magán kívül mást is képes szeretni. – Ezzel csak a saját dühödet szítod, és ahogy már mondtam, ártasz a babának is. – Minden rossz, ami vele kapcsolatos. – Mégiscsak ő a gyerek apja. – Az ég szerelmére, Nicole, ne emlékeztess folyton erre! – Csak szeretném, ha másképp gondolnál rá. Tudnod kell, milyen volt az apja! – Gondolom, ugyanolyan, mint ő. – Ő volt az egyetlen gyerek. Minden körülötte forgott. – Biztosan élvezte. – Nem. Ez azt is jelentette, hogy állandóan szemmel tartották... a neveltetése is belejátszott abba, hogy ilyenné lett. Tündökölnie kellett. Állandóan az őseivel hozakodtak elő. – Finom kis ősök, mondhatom. Ártatlan népeket rohantak le, ellopták a javaikat, megerőszakolták az asszonyaikat. – Ilyen körülmények közepette nevelkedett... mindenben kiválónak kellett lennie, az érzelmeit soha nem mutathatta ki, belésulykolták a hatalom szeretetét, és azt, hogy az ő családja a legnagyobb. Még a neve is ezt jelezte. Az első normann hős után Rollónak keresztelték. – Igen, tudom. Igyekezett minél hamarabb a tudomásomra hozni a származását, büszkén jelentette ki, hogy ő nem francia, hanem normann. A legszívesebben még mindig abban a korban élne, és ami azt illeti, oda is való.

– Ennek ellenére van benne érzékenység. – Érzékenység! – Művészetpártoló. És mondok még valamit, maga is művésznek készült. Képzelheted, micsoda felháborodást válthatott ez ki a családjából, amikor kiderült. Még hogy művész a dicső harcosok sorában! Hallani sem akartak róla. – Csodálom, hogy ebbe belenyugodott. – Nem egészen. Végképp sohasem adta fel... és közben igyekezett megfelelni az elvárásoknak is. Így aztán tulajdonképpen egyik sem sikerült neki igazán... – Ezt meg hogy érted? – Nem lett festő belőle, ám az emberek azt beszélik, nincs Franciaországban még egy olyan ember, aki annyit tudna a festészetről, mint ő. Igen, könyörtelen, visszaél a hatalmával, viszont a szentimentalizmusa ezzel sehogy sincs összhangban. – Még hogy szentimentalizmus! Nahát, Nicole, micsoda regényes feltételezés. – A tehetségedet is ő fedezte fel. Nem neki köszönheted, hogy itt tartasz? – Igen, mert jó volt, amit csináltam, pontosan ugyanolyan jó, mint az apám képei. – De mégiscsak ki állt melletted, nem? Vette magának a fáradságot, hogy egyengesse a karrieredet. – Addig egyengette, míg engem közben tönkretett. És csak gyűlölni tudom miatta. Az én szememben örökre szörnyeteg marad. – Ne izgasd fel magad! – intett Nicole. – Árt a babának. A hónapok múlásával egyre több hálával gondoljam Nicole-ra. Magabiztosan szervezett meg mindent, élénken tevékenykedett. Azt azonban nem tűrte, ha hálálkodom. Mindent gyönyörűen berendeztünk. A műterem nagy, levegős és világos. Olyan, amilyennek lennie kell. Nicole hetente egyszer vendégeket hívott, ilyenkor magam is jelen voltam, és ez számos

megrendelést hozott. Dolgoztam, amennyit csak tudtam, így elegendő pénzem volt tisztességes bérleti díjat fizetni Nicole-nak, jóllehet, a legszívesebben visszautasította volna. Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy elfogadja. Nicole mellett számottevően megváltozott az életem. Madame Collison voltam, a híres festő. S noha a barátnőm nem sokat adott a konvenciókra a saját életét illetően, esetemben ragaszkodott e keretek megteremtéséhez. Éppen ezért elhintette az elhunyt férj meséjét, és beszélt a halála után születendő gyerekről. Nagyon érdekes szituáció volt, és ez a titokzatosság csak még izgalmasabbá tett a többiek szemében. Amíg el nem nehezültem, élveztem ezeket a mulatságokat. Sokan megfordultak nálunk, volt, hogy Nicole zongorázott – meglehetősen jól játszott –, és volt, hogy hivatásos zenészeket hívott, többnyire olyanokat, akik kezdők voltak, és jól jött nekik az ismertség. Művészek, írók, zenészek jártak hoznánk. Kellemes, érdekes életet éltünk, úgy éreztem, ismét boldog vagyok. A terhesség utolsó néhány hónapjában, amikor vendégeink voltak, és a szalon egyik pamlagán heverésztem, a többiek odajöttek, leültek mellém, vagy letérdeltek elém, amitől szinte királynőnek éreztem magam. A Nicole által kiválasztott bábaasszony beköltözött hozzánk. Lassan közeledett a szülés ideje, majd eljött a nagy nap, a kicsi erőteljesen felsírt, és hallottam, hogy a bábaasszony azt mondja: – Ez aztán a kisfiú! Tehát fiam született. Amikor a karomba fektették, Nicole büszkén mosolyogva állt mellettem. Négy és fél kilóval született, és teljesen egészséges volt. – Nagy ember lesz... a mi fiunkból – mondta. Nicole nyomban megszerette, és másról sem beszéltünk, mint erről a csodálatos csecsemőről.

– Hogy fogod hívni? kérdezte, és egy pillanatra mérges lettem, mert azt hittem, a Rollóra akar rábeszélni. Sietve azt mondtam hát: – Apám után Kendal-nak. K-val kezdődjön a neve... már csak azért is ... Nicole elnevette magat. — Hát persze. A mágikus iniciálé, hátha belőle is nagy művész lesz. Boldogan ringatta a karjában a babát, majd felém nyújtotta. Szorosan magamhoz öleltem, és tudtam, bármi előzte is meg a születését, mindenképpen megérte.

A HARCI LOBOGÓS SÁRKÁNY Nem i4 gondoltam volna, hogy ilyen boldog leszek. Már két év telt el azóta, hogy a fiam megszületett, napról napra szépült, egyre erősebb lett. Együtt örültünk első mosolyának, első szavainak, első bátortalan lépéseinek, együtt izgultuk végig az első foga kibújását. Ő volt az életünk középpontja. Elsőnek a saját nevét mondta ki, a saját maga által kreált változatban, amely így hangzott: Kendy. Többnyire csak így emlegette saját magát. Mert okos volt, hamar tudatára ébredt a saját fontosságának, néha olyan érzésem támadt, teljesen természetesnek veszi, hogy mindenki őérte van. Délelőttönként, míg én a műteremben dolgoztam, Nicole foglalkozott vele. Egyre több megrendelőm akadt, alig volt nap, hogy ne festettem volna. Egyre ismertebb lettem. Még vidékről is felkerestek, és ennek nagyon örültem, hiszen azt jelentette, a hírem túljutott Párizson. – Ragyogó, ragyogó – örvendezett Nicole. – Hát nem megmondtam? Havonta egyszer levelet írtam apámnak, amelyben beszámoltam a sikereimről. Nagyon örült, és megértette, hogy nem tudok időt szakítani a hazautazásra. A látása tovább romlott, így nem vállalhatta, hogy ő jöjjön hozzám. – Drága kislányom, nagyon sokat gondolok rád – írta nekem. — És olyan büszke vagyok.. Én is sokat gondoltam rá. Vigasztaló volt az érzés, hogy jó kezekben tudhatom. Nem volt miért nyugtalankodnom. A bárót továbbra sem sikerült kiverni a fejemből, és azt azért pontosan tudtam, hogy a megrendeléseket és a fiamat végtére is neki köszönhetem. Különös érzés volt elgondolni, hogy ő az apja. Persze igyekeztem elhessegetni magamtól ezt a gondolatot, és közben riadtan fedeztem föl, hogy a kicsi mennyire hasonlít az

apjára. Magas lesz, erős, a haja világosszőke, a szeme kékesszürke. De legalább másképp nevelkedik, gondoltam. A természete nem fog az apjáéra hasonlítani. Könnyen lehet, hogy művész lesz belőle. Szeretett a műteremben üldögélni, és nézni, mit csinálok, persze sohasem olyankor, amikor modell ült nálam. Ilyenkor ő maga is festegetett. Boldog napok, voltak ezek, és miközben elnéztem, ahogy a papír fölött teljesen belefeledkezik a maszatolásba, sokszor eszembe jutott, nem történhetett volna másképp, mindenért kárpótol ez a kisfiú. Egyik nap, miután Nicole elvitte Kendalt sétálni a Luxembourg kertbe, én a műteremben dolgoztam. Egy fiatalasszony portréját festettem, a férjének szánta ajándékba a születésnapjára. Nicole egyik partiján ismerkedtünk össze. Miközben dolgoztam, ő fecsegett. Nem bántam, mert így; sok mindent meg lehet tudni az emberekről. Váratlanul azt mondta: – Amikor megérkeztem, Madame St. Giles épp sétálni indult a kisfiával. – Igen – mondtam. – Minden délelőtt így tesznek. – Bűbájos kisfiú. Hízelgett, ha dicsérték a fiamat. – Szerintem is, de hát egy anya mindig elfogult. – Nagyon szép gyerek. Idővel... én is szeretnék egyet. Még kicsit fiatal vagyok hozzá. Persze ön is nagyon fiatal még, Madame Collison! Biztosan nagyon korán ment' férjhez. És milyen szomorú...! hogy a férje sohasem láthatta a kicsit. Egy szót sem szóltam. Ő így folytatta: – Ne haragudjon! Nem kellett volna szóba hoznom! Biztosan még mindig fáj. Bocsásson meg! – Nincs semmi baj.

– A sebek, úgy mondják, idővel begyógyulnak. Legalább itt ez a csodálatos kisfiú. A férjem a múlt héten ellátogatott Centevillebe. Ott szállt meg éjszakára. Elefántcsontra dolgoztam, vigyáznom kellett, nehogy megremegjen a kezem. – Ó, igen? – kérdeztem halkan. – Azt mondja, a Princesse nincs valami jól. Tulajdonképpen a gyerekszülés óta betegeskedik. – A szülés óta? – Ó, nem is hallotta? Pedig már régen történt. A gyerek annyi idős lehet, mint az öné. Hány éves is, kettő? Igen, az a másik is annyi... pontosan. – Nem, valóban nem tudtam. – Kisfiú. Még szerencse, mert úgy hírlik, a Princesse képtelen lenne több gyereket kihordani. – Szomorúan hallom. Olyan fiatal még. – Ó, igen... nagyon fiatal. Nehéz szülés volt De legalább fiuk van. – Látta is a gyereket? – Csak futólag. Elég betegesnek látszott. – Meglep. – Nos, az ember azt várta volna, hogy olyan legyen, mint az apja, a báró, nem? – És hogy hívják? Gondolom Rollónak? – Ó, nem, dehogy! – Azt hittem, őt is az apja nevére keresztelik. – Nem. Williamnek hívják. – Hódító Vilmos után. – Hát, szegény kis ördög, nem úgy festett, mint egy hódító. Persze, a gyerekek többsége azt hiszem, idővel kinövi a gyengeséget. – Igen, reméljük.

– Önnek aztán nincs miért aggódnia. A maga kisfia majd kicsattan az egészségtől. Képtelen voltam ezek után kiverni a Princesse-t a fejemből. Szerencsétlen lány, mennyire félt ettől. A báró sem lehet különösebben boldog egy beteges örökössel. Később, mikor kettesben maradtunk Nicole-lal, elmondtam neki, mit hallottam. Ő csak bólintott. – Te tudtad? – kérdeztem. – Hallottam róla. – És egy szót sem szóltál. – Soha nem szeretted, ha szóba hozom. – Akkor is szívesebben hallottam volna tőled. – Ezután szólni fogok, ha újabb hírek jutnak el hozzám. – Az jó lesz. Mindenről tudni akarok. – Még bizonyos illetőkről is? – Igen. Na és milyen volt a séta? – Remek. Kendalt érdekelni kezdik a szobrok. Különösen Chopiné, mindent el kellett mondanom róla, amit tudok. Még arra is rávett, hogy eldúdoljak egy-két etűdöt. Szerintem katasztrofális volt, mindenesetre Kendalnak tetszett. Pár héttel később megdöbbentő dolog történt. Kendal felébredt délutáni pihenőjéből, és mint mindig, ezúttal is tele volt energiával. Nem győztünk utánaszaladni, Nicole szerint sokkal jobb volt, amikor még csak mászni tudott. Délelőtt hosszan sétáltak Nicole-lal, és miután felébredt, megígértem neki, hogy kiviszem. Elvittem magammal a boltba, ahol a festékeket meg az ecseteket veszem, és betértünk még egy-két üzletbe. Hazaérve hallottam, hogy Nicole beszélget valakivel. Látogatók, gondoltam, és épp fel akartam vinni Kendalt az emeletre, amikor megjelent Nicole. Zavarban volt. – Kate – mondta. – Apád v an itt. Moccanni sem tudtam. Először azt hittem, rosszul hallok, de ebben a pillanatban Clare tűnt fel a nyitott ajtóban.

– Kate! – odarohant hozzám, magához ölelt. És ekkor megláttam apámat. Kendal kíváncsian figyelte a látogatókat. – – Apa! – kiáltottam, és a nyakába borultam. – Nagy újságunk van számodra. Személyesen akartuk megmondani... – kezdte. – Milyen helyes kisfiú! – örvendezett Clare. Skarlátvörös lett az arcom. Megnémultam, egy szót sem tudtam kinyögni. Hányszor elterveztem már, hogy megírom apámnak, hiszen örök időkre nem titkolhatom el a fiamat. Erre a fordulatra nem számítottam. – Sok mindent meg kell beszélnünk — nyögtem ki végül. – Nicole, felvinnéd a gyereket? Később majd lejöhet hozzánk. – De én maradni akarok – tiltakozott Kendal. – Most menj föl, kicsim! Előbb még beszélnünk kell! Nicole határozottan megfogta a kezét, és elvezette. Bementünk a szalonba.. – Először halljuk a hírt – mondtam határozottan, hogy időt nyerjek. – Clare és én összeházasodtunk – bökte ki apám. – Összeházasodtatok! – Három héttel ezelőtt. Azért nem szóltunk, mert tudtuk, mennyire el vagy foglalva, és úgy éreznéd, kötelességed eljönni az esküvőre. Gondoltuk, jobb ha a nászutunkon lepünk meg. – Ó, apa! – mondtam; – Mintha nem örülnél – jegyezte meg Clare. – Dehogyisnem, nagyon örülök! Ez csodálatos! Nálad jobban senki sem tudná a gondját viselni. – Nem is akarok mást – mondta őszintén. – Különösen most. Apám mosolygott, de észrevettem, hogy csak homályosan láthat. Halkan azt mondtam. – Most pedig én jövök. Nekem is mondanom kell valamit. – Egyedül hagyjalak apáddal? – kérdezte Clare.

Megráztam a fejem. – Nem, Clare! Te is a családhoz tartozol. Félek, megdöbbentek a hír hallatán. A kisfiú az enyém. Néma csönd ülte meg a szobát. – Nem mondhattam meg – tettem hozzá sietve. – Ezért kellett itt maradnom. Nem mehettem... – Férjhez mentél? – kérdezte apám. – Nem. – Értem. – Nem – mondtam. – Nem értheted. – És mi lett Bertranddal? Úgy volt, hogy elvesz, de aztán nem írtál róla. – Nem Bertrand a gyerek apja. – Valaki más? Szegénykém – szólt közbe Clare. – Nem vagyok szegény – tiltakoztam hevesen. – Megtörtént, és most, hogy itt van a fiam, nem is akarnám másképp. Apám zavartan azt mondta: – De hisz úgy volt... – Másvalaki az apja. – És ő nem vehetett el? Megráztam a fejem. Apám az elvei és a szeretet között vergődött. Megrázta, hogy a lányának törvénytelen gyereke született. Magyarázattal tartozom neki, nem gondolhatja azt rólam, hogy a lánya könnyelműen viselkedett. Csöndesen azt mondtam hát. – Erőszakkal történt. – Erőszakkal! Ó, drága kislányom! – És ha nem bánjátok... nem beszélnék róla. – Nem, dehogy – mondta gyorsan Clare. – Kendal kedves, Kate boldog... nem számít, mi történt. És sikeres. Megvigasztalódott a kicsivel. Tündéri kisfiú. – Köszönöm, Clare – mondtam. – Talán később majd el tudom mondani. Olyan váratlanul ért ez az egész. – Tudatnunk kellett volna, hogy elindultunk – mondta Clare. – De meglepetésnek szántuk.

– Csodálatos meglepetés. Annyira örülök, hogy itt vagytok. Csak... – Megértjük – mondta Clare. – Majd elmondod, ha akarod. Végtére is nem a mi dolgunk. Apám úgy nézett rám, mint egy idegenre. Odamentem hozzá, megfogtam és megcsókoltam a kezét. – Sajnálom – mondtam. – Megbántottalak. Lehet, hogy szólnom kellett volna. De nem akartam gondot okozni. Hidd el, nem az én hibám volt! Megtörtént. – Úgy érted... ? – Kérlek, ne beszéljünk most róla! Talán majd egyszer, de ne most. Ó, apa, annyira örülök, hogy boldogok vagytok együtt! – Clare nagyon jó volt hozzám. Megfogtam Clare kezét is, és így álldogáltunk hármasban. – Kérlek, próbáljátok megérteni – mondtam. – Nem magam kerestem a bajt. Nicole nagyon jó barátom, ő segített mindenben. És tulajdonképpen nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Apám megszorította a kezemet, és halkan azt kérdezte: – Es mi van azzal az emberrel... azzal a báróval? – Apa, kérlek... az már a múlté. – Sokat tett érted. Lehet, hogy azért csinálta... – Nem, nem! Nem erről van szó. Kérlek, ne faggass most! – Kendal, kedvesem – kérlelte Clare –, ne bántsd Kate-et! Gondold csak el, mi mindenen mehetett keresztül! És olyan váratlanul toppantunk be. Majd elmondja, ha már képes lesz rá. Ó, Kate, de jó újra látni téged! És a kisfiú hogy áll a festéssel? – Ó, azt hiszem, érdekli. Egyelőre csak maszatolgat, de szerintem van szeme a színekhez. Mindenesetre... Kendalnek kereszteltem. Apám elmosolyodott, és megszorította a kezemet. – Nekem kellett volna szólnod, Kate – mondta. – Segítettem volna.

– Majdnem így történt. Ha nincs Nicole, ezt tettem volna. Neked ott volt Clare, nekem pedig. Nicole. Olyan jó, ha az embernek ilyen őszinte segítője van. – Magam is így gondolom. Most pedig látni szeretném a kicsit, Kate! – Máris. – Kendal Collison – mondta halkan apám. – Talán tovább viszi a fáklyát. Apámék három napig maradtak velünk. Apám, miután túljutott az első megrázkódtatáson, velem is megbékélt, ugyanúgy, ahogy a betegségével. Nem tett föl nehéz kérdéseket. Hogy magában azt gondolta-e, a báró erőszakkal tett a kedvesévé, vagy addig ostromolt, amíg kötélnek nem álltam, nem tudhatom, nem faggatott, én pedig nem mondtam el. Megértette, hogy csak keserítene vele, és ez megzavarná az örömteli együttlétet. Annyit azonban elmondott, bármi történjék is akármelyikünkkel, a szeretet nem szűnik egymás iránt, mert az szilárd, mint a szikla. Elmesélték, mi történt otthon. Hope-nak kisbabája van, és nagyon boldog, bár elég nehezen tette túl magát azon, ami a húgával történt. A paplakban semmi sem változott. – Mi odahaza sokkal csöndesebben élünk, mint te itt — mondta Clare. – De nekünk ez pontosan megfelel. Clare-rel sokat beszélgettünk apámról. – Egyre rosszabbul lát. Én olvasok fel neki. Azt nagyon szereti. Festeni már egyáltalán nem képes. Szívettépő látni, ahogy időnként elüldögél a műteremben. Elég gyakran van ott. Nagyon nagy vigasztalás neki, hogy ilyen sikeres vagy. – Clare, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok, amiért vigyázol rá! – Én vagyok hálás mindkettőtöknek. Olyan üres volt az életem azelőtt, hogy hozzátok kerültem. Most értelme van

mindennek. Szerintem arra születtem, hogy mások gondját viseljem. – Szép küldetés. – Apád olyan kedves... olyan jó, kettőnk közül én vagyok a szerencsésebb. Kár, hogy ez nem mindenkinek adatik meg. Annyira sajnálom szegény Faith Camborne-t! – Mindig is elveszett volt – jegyeztem meg. – Igen, tudom. Ezért is barátkoztunk össze. Én mindent megtettem. – Tudom, ezért is szeretett. – Már csak abban bízhatunk, hogy Hope is túljut a gyászán, és boldog lesz a családjával. – Drága Clare – súgtam és megcsókoltam. Kendal rettenetes boldog volt, hogy nagyapja lett. Folyton az ölébe mászott, és egészen közelről fürkészte az arcát. Meghallhatta, hogy alig lát, mert egy alkalommal, miután sokáig nézte, azt kérdezte: – És ma hogy van a beteg szemed? . Apám egészen meghatódott, hajszál híján elsírta magát. – Majd én nézek helyetted – ajánlotta Kendal. – Fogom a kezed, ne félj, nem fogsz elesni! Apám arcát látva repesett a szívem, és arra gondoltam, hogy semmit, de semmit nem bántam meg. Apámék Itáliába készültek. Apám szerette volna, ha Clare is látja mindazt a szépet, ami őrá is hatott, amikor még látott. Clare segítségével maga is újra átélheti a régi élményeket. Clare nagyon figyelmes volt hozzá. Nem lábatlankodott örökké körülötte, hagyta, hogy bizonyos dolgokat maga csináljon, ám mindig kéznél volt, ha segíteni kellett. Örültem, hogy meglátogattak. Nagy kő esett le a szívemről. Tovább már semmit sem kell titkolnom előttük. Szabadon megírhatok mindent a jövőben.

– Clare, kérlek – mondtam, amikor elköszöntek – gyere és látogass meg gyakrabban! Én nehezen tudok eljutni Farringdonba, de te eljöhetsz. Megígérték, hogy így lesz. Két év telt el azóta. Kendal hamarosan betölti az ötödik évét. Nagyon szépen rajzolt, és délutánonként, amikor már nem voltak klienseim, önfeledten festegetett a műteremben, többnyire a Luxembourg kertben látott kedvenc szobrait. Chopint különösen kedvelte, de csinált néhány képet Watteau-ról, Delacroix-ról és Georges Sandről is. Fantasztikus érzéke volt hozzá. Rendszeresen írtam apámnak, hiszen alig várta, már‘a híreket Kendálról. Festő szenvedélyének nagyon örült, szerinte magam is ebben a korban kezdtem érdeklődni. „Csodálatos tudni, hogy a lánc nem szakad meg” – írta apám. Az elmúlt két év alatt kétszer is jártak nálunk látogatóban Clare-rel. Már csak nagyon keveset látott, elég nehéz volt kibetűzni az írását. Gyakran Clare válaszolt helyette. Gyakran olvasott föl neki, így a hírek – a párizsiak is – eljutottak hozzá. „A nyugtalanítóbb híreket persze elhallgatom”, írta Clare. Így is felizgatta magát azon, amit mostanában hallani, nevezetesen, hogy a franciák elégedetlenek a császárral és a császárnéval. Ügy hírlik, utóbbi nagyon szép asszony, ám nagyon extravagáns, és a tetejébe még spanyol is, márpedig a franciák ki nem állhatják az idegeneket. Marie Antoinette-et is gyűlölték. Azt hiszem, apád attól fél, hogy megismétlődnek a nyolcvan évvel ezelőtt történtek.” Én nem nyugtalankodtam. Annyira kellemes volt az élet Párizsban. A szalonunkat intelligens, kedves emberek látogatták. Többnyire a művészetekről beszélgettünk, bár mostanában egyre több szó esett a politikáról is.

Nicole is elégedett volt az életével. Fényűzően éltünk, az estélyek jó hangulatban teltek. Néha szeretője is akadt, komoly kapcsolata azonban azt hiszem, nem volt. Legalábbis én nem kérdeztem, Ő pedig nem mondta. Szerintem a szíve mélyén tiszteletben tartotta szigorúbb angolszász neveltetésemet, és nem akart megbotránkoztatni. Nekem is akadtak hódolóim. Nem voltam ugyan kimondott szépség, de a Nicole-lal töltött évek alatt azért változtam, kiegyensúlyozott lettem. A munkámat elismerték, és mindenütt tisztelettel bántak velem. A felsőbb körökben sikknek számított Collison miniatúrát csináltatni, és a divat furcsa szeszélyének köszönhetően, a korábbi hátrány, hogy nő vagyok, most fokozta népszerűségemet. Akadtak férfiak, akiket kedveltem, intimebb kapcsolatot azonban egyikükkel sem folytattam, egy-egy bizalmasabb mozdulat láttán magamba zárkóztam, mert ilyenkor mindig azt a démonian gonosz arcot láttam magam előtt. Valamennyien boldogan éltünk. Kendal mellé nevelőnőt fogadtam. Nem várhattam el Nicole-tól, hogy naponta rendszeresen sétálni vigye, bár alkalmanként szíves örömest vállalkozott rá. Jeanne Colet kedves, mégis határozott természetével kitűnő nevelőnőnek bizonyult. Pontosan ez kellett Kendalnak. Ő is hamar a szívébe fogadta. Szeretetre méltó gyerek volt a fiam, bár néha ő is rosszalkodott, mint a többiek, de emögött sohasem volt gonosz szándék. Bizonyos tárgyakat szétszedett, mert tudni akarta, hogyan működnek, és ilyenkor sem a pusztítás szándéka vezette. Természetesen az én szememben tökéletesnek tetszett, de tény, hogy az emberek első látásra megkedvelték, és bárhová mentünk, mindenkinek a kedvence lett. Amikor ment vagy jött, még a mogorva kapus is előmászott a fülkéjéből, hogy váltson vele pár szót. A séták után szaladt be hozzám, hogy elmesélje, ki

mindenkivel találkozott a Luxembourg kertben. Keverte az angolt a franciával, és ettől csak még bajosabb volt. Mivel mindenütt fölfigyeltek rá, először fenn sem akadtam azon, amikor egy ismeretlen férfiról beszélt; Ekkoriban nagy divat volt Párizsban, hogy a gyerekek sárkányt eregettek. Kendal sárkányán az ősi francia harci lobogó díszelgett, bíborvörös alapom arany lángok égtek. Igazán szép látvány volt odafenn az égen. Minden délelőtt magával vitte, aztán itthon elbüszkélkedett vele, hogy természetesen az övé repült a legmagasabbra. Egy nap azonban a sárkánya nélkül jött meg, a szemében könnyek csillogtak. – Elrepült – panaszolta. – Hogyan történhetett? – Mert az az úr megmutatta, hogyan lehet még magasabbra röptetni. – Miféle úr? – Az, aki ott volt a Luxembourg kertben. – Kérdőn néztem Jeanne-re. – Ó, csak egy úriember – mondta. – Néha elüldögél ott, és figyeli a gyerekek játékát. Beszélgetett párszor Kendallal. – Semmi baj, kicsim! Majd veszünk egy másik sárkányt. – De az nem zászlós lesz. – Gondolom, olyat is találunk még egyet valahol – vigasztaltam. Másnap reggel a sárkánya nélkül kellett elindulnia. – Szerintem egészen a nagyapáig repült – mondta, és úgy tűnt, ez a gondolat megvigasztalja, ám hirtelen gondterhelten hozzátette: – De vajon meglátja-e majd? Nagyon szomorú képet vágott, a sárkányát is, a nagyapját is sajnálta. Jólelkű kisfiú volt, törődött másokkal, ettől volt olyan kedves a szememben.

– Ha tűvé kell tennem Párizst, akkor is keresek egy másik lobogós sárkányt – mondtam később Nicole-nak. – Én is körülnézek – ígérte ő. Délelőtt dolgoznom kellett, de elhatároztam, hogy délután kimegyek a városba. Ám erre nem került sor, mert Kendal a korábbinál kétszer nagyobb és élénkebb színű sárkánnyal tért vissza a sétából. Olyan izgatott volt, hogy letérdelve magamhoz öleltem, hogy csillapodjék. – Vigyázz a sárkányomra! – intett. – Nagyon drága sárkány. Kérdőn néztem Jeanne-re. – Attól az úriembertől kapta ott a Luxembourg kertben. Már várt ránk. – Azt akarja mondani... hogy nekiajándékozta? – Igen, mert részben az ő hibája volt, hogy a másik túl magasra szállt. Egész délelőtt együtt játszottak. Kissé kényelmetlenül éreztem magam. – Akkor sem kellett volna másikat vennie – mondtam –, és különösen nem ilyen drágát. Kendal továbbra is csak mondta, hogy gyakran találkozik azzal az úrral a parkban. Egyik, nap aztán a modellem váratlanul lemondta a délelőttöt. Megragadtam az alkalmat, és elindultam, hogy lássam, ki ez a titokzatos úriember. Amikor megláttam, elakadt a lélegzetem, és remegni kezdtem a félelemtől. Az ösztönöm azt súgta, kapjam föl Kendalt, és rohanjak el vele. A férfi felém tartott, és odaérve meghajolt előttem. A legszívesebben azt kiáltottam volna neki, hogy tűnjön el, tűnjön el örökre az életemből. Ő csak állt előttem mosolyogva. – Mama – szaladt oda Kendal hozzám. Voilá the monsieur of the jardins – mondta ezúttal is kevert nyelven. – Kendal meg én összebarátkoztunk – mondta a báró.

– Mióta... mióta tart már? – kérdeztem halkan. – Elég ideje ahhoz, hogy jó barátok legyünk. Képtelen voltam ránézni. A hallottak megrémítettek. Ismerve a természetét, azon gondolkodtam, vajon ezúttal mit tervez. – Hogyan... – Megláttam. Fölkeltette az érdeklődésemet... megtudtam a nevét. Kendal egyikünkről a másikunkra nézett. – Felröptetjük a sárkányt? – kérdezte a bárótól. – Hát persze – mondta neki. – Csudaszép sárkány, nem – kérdezte tőlem. – És nagyobb is, mint az a másik, amelyik elrepült a nagyapához – tódította Kendal. – Remélem, tetszett neki. Mennyi mindent tud rólunk, gondoltam. Biztosan nem véletlenül találkoztak. De miért? A báró meghajolt, és azt mondta: – Ha megbocsát egy pillanatra, magára hagynánk. Fel kell röptetni ezt a sárkányt. Meg kell mutatnunk a többieknek, hogy velünk nem versenyezhetnek! – Jöjjön már! – sürgette Kendal. Néztem, ahogy elszaladnak. Teljesen összezavarodtam. Mit jelentsen mindez, mire készül? Azért jár ide, hogy lássa a fiút. De miért? Mióta érdeklik a gyerekek? Vagyis mégsem tudok szabadulni, tőle. Az elmúlt pár év, ami alatt sikerült megnyugodnom, csak haladék volt számomra. Féltem ettől az embertől. Féltem a könyörtelenségétől. Mit akar a fiammal? Úristen, muszáj szembenéznem az igazsággal, az ő fia is. A sárkány magasan szállt az égen, messze a többi fölött. A gyerekek ujjal mutogattak rá, Kendal ragyogott a büszkeségtől. Mire tanítja itt a fiamat? Máris arra, hogy jobbnak kell lennie a többieknél. A nagyobb sárkány győz. Őt is így nevelték. És most megpróbálja a saját képére formálni Kendalt.

Hallottam, hogy azt mondja Kendalnak: – Tessék!. De fogd erősen! Szorítsd nagyon! Nehogy elrepüljön. Meg tudod csinálni? – Hát persze – felelte Kendal. – Hát persze – ismételte meg a báró. – Most szeretnék pár szót váltani a mamáddal.. Leült mellém a pacira, mire ösztönösen arrébb húzódtam. Észrevette, és elnevette magát. – Micsoda remek kisfiú! – mondta. Nem szóltam semmit. – Pont olyan, mint a nagyapám. Van róla egy képem ennyi idős korából. Elképesztő ez a hasonlóság. Halkan azt mondtam: – Ő az én fiam. Sohasem lesz olyan, mint azok a vad északi ősei, akik mindenkit elsöpörtek, akik az útjukba álltak. – Őbenne nagyon sok kedvesség van – folytatta a báró zavartalanul –, ezt kétségtelenül anyai ágon örökölte. De akkor is harcos jellem lesz belőle. – Nem hiszem, hogy ezt magával kellene megvitatnom. És ha megengedi, kifizetem a sárkányt... – Ajándékba kapta. – Nem szeretném, ha ajándékot fogadna el idegenektől. – Én azonban az apja vagyok. Hirtelen felé fordultam: – Ezzel meg mit akar mondani? – Pusztán kommentáltam a kijelentését. Az apja vagyok, és ajándékozhatok neki sárkányt... vagy bármi mást. – Én pedig az anyja vagyok. Én hoztam a világra, és azóta is én viselem a gondját. Maga meg idejön, és mert tetszik, amit látott, kijelenti, hogy az apja. Különben is, mitől olyan biztos benne? Gúnyosan nézett rám. – Mert maga feddhetetlen erkölcsű nő. Különben sem lehet másképp. Csak rá kell nézni. – Minden gyerek egyforma.

– Aligha. Különben is, mihelyt megláttam, azonnal tudtam, hogy az én fiam. – Nincs joga annak nevezni. – Ne mutassa Kendalnak, hogy fél tőlem. Csak megneheztelne rám. Tőle mindig azt hallom, milyen gyönyörű, okos anyja van. De mások is beszélnek. Igazolt mindent, amit feltételeztem. A híres Kate Collison... aki szép.., fiatal... távolságtartó. .. kissé titokzatos... és úgy él, mint egy apáca. Ezt beszélik. – Kicsodák? – Drága Kate, maga rivaldafényben él! Ezt meg kell szoknia. Tehát nem volt más az életében, gondoltam magamban, csak én. Én voltam az egyetlen. És az is maradok. – Látom, semmit sem változott a véleménye saját magáról. – Hogy őszinte legyek, meg kell valljam, nem vagyok boldog ember. – Az meg hogy lehet? Kedve szerint alakíthat minden körülményt, és megszerezheti, amit akar. – Nem olyan egyszerű ez. – Maga tényleg megváltozott: Idáig úgy hittem, mindenható. – Sajnos nem. – És ettől elégedetlen? – Ide hallgasson, Kate, ne vesztegessük az időt efféle fecsegésre! Én nagyon sokat gondoltam magára. – Gondolom, ezt bóknak szánta. – Ez az igazság. Én nagyon boldog voltam. – Én azonban nem. – De igen, Kate! Ha őszinte magához, be kell lássa, hogy maga is élvezte... minden percét. Maga is tudja, hogy így van. – Gyűlöltem. És gyűlöltem magát is. Tönkretette... – Az életét? Aligha. Gondolja csak meg, hol tart most. S itt ez a kisfiú. Nem hiszem, hogy szeretné visszacsinálni, vagy mégis? – Az én fiam és az is marad. – És akarná, hogy másmilyen legyen?

– Dehogy akarnám! – Na látja! Ehhez pedig az kellett, hogy az én fiam is legyen. Különben Bertrandhoz ment volna feleségül. Ettől megkíméltem. Nagyon meglepett, amikor ellenszegült. Sokat vesztett vele. Most nagyon szegényen él. Megnősült, mert azt remélte, hogy az asszony hoz valamit a házhoz. Hozott is egy keveset... de messze nem annyit, amennyire számított. Ebben is benne volt a keze? – Meg kellett tanulnia az engedelmességet. Ó, maga halálra unta volna magát mellette. Állóvíz az a férfi. Maga sem tudta volna felzavarni, Kate! Feláldozta volna a saját karrierjét. Madame de Mortemer. Ó, nem, ez elképzelhetetlen! Így azonban híres lett, keresett és megközelíthetetlen, nagy művész, és Franciaország legremekebb fiának anyja. És mondja, Kendalt érdekli a festészet? – Mit számít az magának? – Nagyon is sokat – Nem mondom meg. – Ó, Kate... a régi Kate! Soha nem lett volna szabad elengednem. Látja, én is követek el hibákat. – Ez aztán a meghökkentő vallomás. Határozottan megváltozott. Hinni sem merem, hogy beismerte a vereségét. – Remélem, megszán miatta. – Egy szavát sem hiszem. Soha nem is fogom elhinni – Ó, vagyis lesz még alkalmunk egyet nem érteni. Vagyis van folytatás. Semmire sem vágyom jobban. – Azt hiszem, mennem kell. – A világ minden kincséért sem tudja még leimádkozni azt a sárkányt az égről... hacsak nem bízza rám. – De nem ám. – Mindjárt gondoltam. – Miért jár ide? — kérdeztem. – Hogy lássam a fiút.

– Hogy magához édesgesse. – Szükségem van a barátságára. – Nem érdemli meg. – Az ég szerelmére, Kate! Az apja vagyok. – Úgy hallom, magának van fia... törvényes fia. Megkeményedett az arca. – Nekem nincs fiam – jelentette ki. – Úgy tudom, a Princesse-nek fia született. – Neki igen. – Hát akkor. – Maga is tudja, Kate! Vele volt. Tudom, hogy a bizalmasának tekintette. Nem szűzen jött hozzám. Gúnyos tekintettel hallgattam. Komolyan beszélt. – A gyerek jóval idő előtt született – mondta. – Tudtam, hogy nem az enyém. Meg is vallotta, hogy szeretője volt. Armand L’Estrange. Egy fattyúnak adtam a nevemet. Ehhez mit szól? Mulatságos, nem? – Igen – mondtam nevetve. – Valóban mulatságos. – Hirtelen elkomolyodtam. – Az a szegény Princesse... – Őt bezzeg sajnálja? Azt a hamis cédát. – Bárkit megsajnálnék, aki balsorsa folytán magához ment feleségül. – Akkor most boldog lehet, a balsors engem is sújtott. – Nagy csalódás lehetett, nem vitás. Legalább maga is leckét kapott. Magát is félre lehet vezetni, ugyanúgy, ahogy másokat. Megjegyzem, ami jó egy férfinak, jó lehet egy nőnek is. Nincs értelme dühöngenie, amiért a saját játékszabályai szerint bántak el magával. – Elfelejtettem, hogy maga felvilágosult asszony. Asszony és művész egy személyben. Egyenrangú á férfiakkal, és vetekszik velük. – Mint művész, igen.,.. már ha ez vetekedés. Ennek semmi köze a nemekhez.

– Ezt a lehetőséget azonban tőlem kapta... ne feledje. Gondolja, hogy nélkülem is ilyen könnyen boldogult volna? – Nem. De maga műértőnek vallja magát. És mint ilyen, felismerte bennem a tehetséget, és ezért ajánlott be a társaságba. – Azért tettem, mert érdekelt. – Mint művész. – És mint nő is. Gondolom, ennek tanúbizonyságát is adtam. – Ó, eddig abban a hitben éltem, hogy csupán a bosszúvágya vezette! – Jó dolog Összekötni a kellemeset a hasznossal. – Nos, ennek már vége! Maga mélységesen megalázott. És ezt soha nem fogom megbocsátani. Éppen ezért tartozik annyival, hogy békén hagy, és békén hagyja a fiamat. – Túl sokat kér. A kezébe fogta a kezemet. – Egyiküket sem akarom bántani – mondta. – Mindkettőjüket szeretem. – A mondás úgy tartja, óvakodj az ajándékot hozó görögtől. Én kiegészíteném azzal, ha olyan ember, mint maga, kedvesnek tetteti magát, csak a legrosszabbra lehet számítani. – Kate, maga sokat változott. Próbálja meg elhinni, hogy én is! – Maga csak rosszabb lehet. – Nem ad még egy lehetőséget? – Nem. – Kegyetlen, Kate! – Csak egy módon érheti el, hogy másképp gondolkodjak magáról. – Mi az? – Békén hagy engem és az enyéimet. És adhatok egy jó tanácsot? – Magától még azt is szívesen veszem. – Annak idején félelmetes helyzettel kellett szembenéznem. Amikor kiderült, hogy gyerekem lesz, nem tudtam, mit tegyek.

De jó barátra leltem, ő segített, és megbékéltem az életemmel. Magának is ezt kellene tennie. Van egy fia. Lehet még több is. És ne vádolja a Princesse-t azért, amit egyszer tett, hiszen maga az egész életét azzal töltötte. Neki legalább szerencséje volt, ők mindketten akarták. – Ó, Kate, olyan jó magával,lenni! Tudja, már attól is visszatér az életkedvem, hogy beszélni hallom. Még azt sem bánom, hogy szidalmaz. De szánjon meg végre! A házasságom katasztrofális. Gyűlölöm a feleségem beteges fattyát, őt pedig megvetem. És többé nem szülhet. Hát ez az én szomorú történetem. – Morális tanulsága azért van. – Micsoda? – A gonoszaknak sem minden fenékig tejfel. Elnevette magát, én pedig felálltam. Ő is. Már teljesen elfejtettem, milyen magas hozzám képest. – Szeretném, ha lehetőséget adna és meghallgatna – mondta. – Remélhetek? – Nem – feleltem. – Nem érdekel a mondanivalója. Az én szememben maga századát tévesztett barbár marad. Boldog lennék, ha megtenné nekem azt a szívességet, hogy távol tartja magát az enyéimtől. Hagyja meg nekem, amiért megszenvedtem, megdolgoztam! Magának semmi része sincs benne. Kendal! Hozd le a sárkányodat! Ideje hazamennünk. .A báró odament hozzá, és segített neki. A fiam közben izgatottan szökdécselt. — Köszönöm — mondta. — Ennél jobb és nagyobb sárkány még nem röpült az égen. Máris kezd olyanná válni, mint az apja, gondoltam. Csöndben sétáltunk hazafelé, engem teljesen lefoglaltak a saját gondolataim. Régóta nem éreztem a maihoz hasonló félelmet. Kendal a sárkányát féltőn magához szorítva lépkedett mellettem.

OSTROMÁLLAPOT PÁRIZSBAN A békés napoknak vége. Most, hogy a báró újra felbukkant az életemben, nyugtalanság költözött belém. Megbeszéltem a dolgot Nicole-lal. Szerinte fölösleges az aggodalmam. – Természetes, hogy érdeklődik a fia iránt – mondta. – Látni akarja, és mivel tudja, hogy nem fogadnád szívesen, a Luxembourg kertben találkoznak. Senkinek sem árt vele. – Már a puszta jelenléte is rosszat sejtet. Mit csináljak? – Semmit – jelentette ki Nicole hűvösen. – A fiút nem tilthatod el a játéktól. Az okát firtatná. Megharagudna rád. Engedd odamenni! Nem lesz semmi baj. – Rettegek, hogy egy nap magával viszi. – Hogy tenne már ilyet? Az gyerekrablás. – Ő a saját törvényei szerint él. – Semmi ilyet nem fog tenni. Hová is vihetné? Centeville-be? Ugye, hogy nem. Csak látni akarja olykor-olykor. – Nicole... találkoztál vele? – Igen – felelte. – Nem mondtad nekem. – Csak rövid időt töltöttünk együtt, és nem akartalak felizgatni. Ami azt illeti, nyugtalanítja, ami történik. ~ Miért, mi történik? – A háború küszöbén állunk. A császár egyre népszerűtlenebb. Azok után, ami itt a múlt század végén történt, érzékenyen reagálunk az ilyesmire. Sikerült megnyugtatnia valamelyest, ám nehezen ment a munka, ha délelőttönként a fiam távol volt. Ezért úgy döntöttem, délután fog játszani, amikor én is vele mehetek, és délelőttönként inkább tanuljon, hiszen lassan már betölti az ötödik 'évét. Tudtam, hogy egy hete nem találkozott a báróval. Különös módon nem is említette. Úgy gondoltam, a gyerekek mindig

mindent magától értetődőnek vesznek. Volt, játszott vele, kapott tőle egy sárkányt... és aztán nem jött többé. Kendal ezt még ilyen könnyen vette, Nagyon megkönnyebbültem. Az esti összejöveteleken azonban egyre több szó esett a kényes politikai helyzetről. – Vajon meddig áll még a második császárság? – tette fel a kérdést az egyik vendég. El nem tudtam képzelni, mitől, ilyen izgatottak. Persze, az én nagyszüleim nem élték végig a párizsi forradalmat. – Közülünk sokan azóta is úgy érzik, mintha vulkán tetején élnének – magyarázták nekem. – A császárnak nem kellene beleavatkozni az osztrák-porosz viszálykodásba – mondta egyikük. – A francia hadsereg elég erős, és maga a császár akarja vezetni. Annyira lefoglaltak a magam gondolatai, hogy tulajdonképpen oda sem figyeltem. Forró júniusunk volt. És most már ránk köszöntött 1870. végzetes júliusa. Nicole egy nap izgatottan állított be a hírrel, hogy kitört a háború a franciák és a poroszok között. Aznap levelet kaptam otthonról, és ez feledtette vélem a háborút. Clare írta. Drága Kate! Nem is tudom, hogyan kezdjem. Rettenetes dolog történt. Apád meghalt. Váratlanul. Már szinte teljesen vak volt. Elhitette velem, Kate, hogy megbékélt a sorsával, mégsem így történt. Sokat időzött a műteremben, ahol olyan boldogok voltatok, és csak üldögélt ott órákon át. Szívettépő volt. Mostanában rosszul aludt, és elhívattam a doktort, aki altatót írt föl neki. Azt hittem, segíteni fog. Ám egy reggel...

amikor bementem hozzá, hogy felébresszem... holtan találtam az ágyban. Békésen feküdt. Szinte megfiatalodott, boldognak látszott. Vizsgálatot is tartottak. Nagyon megértőek voltak. A halottkém átérezte, micsoda tragédia lehet, ha egy nagy művész elveszíti a szeme világát.. Másoknak ezt sokkal könnyebb elfogadni. De nem őneki, akinek a festés volt az élete értelme. Pillanatnyi elmezavarban elkövetett öngyilkosságnak minősítették. Én tudom csak, mennyire ép volt az elméje. Egész egyszerűen csak nem tudott belenyugodni abba... hogy nem lát. Kate, el nem tudom képzelni, hogyan tovább. Teljesen tanácstalan vagyok. A helyedben nem utaznék ide. Rettenetes lenne. Miattam ne aggódj, mindenki nagyon kedves hozzám, Frances Meadows áthozott magukhoz a paplakba, innen írok, és Hope is meghívott, a hétvégén odamegyek hozzájuk. Mire megkapod ezt a levelet, már minden bizonnyal ott leszek. Már semmit sem tehetsz. Lehet, hogy később odautazom hozzád, és akkor majd mindent megbeszélhetünk. Apád folyton csak rólad beszélt. A halála előtti napon is azt mondta, annyira örül a sikerednek. Sokat emlegette a kisfiút is. Mintha csak arról akart volna meggyőzni, boldogan hal meg, hiszen tudja, a családi tradíció folytatódik. Drága Kate, tudom, micsoda megrázkódtatás ez a számodra. Én megpróbálok új életet kezdeni, miközben vigasztalhatatlannak érzem magam, de hála istennek, vannak barátaim. Nem tudom, mihez kezdjek. Azt hiszem, eladom a házat, ha beleegyezel. Apád rám hagyta azt a keveset, amije még volt, természetesen a miniatúrák kivételével. Az a gyűjtemény a tiéd. Talán később majd elviszem neked Párizsba. Félek, kíméletlenül közöltem veled a történteket, pedig háromszor is hozzáfogtam az íráshoz. Ám ezt a csapást nem nagyon lehet enyhíteni, igaz?

Szeretlek, Kate! Hamarosan találkozunk. Sok mindenről kell döntenünk. Clare. A levél kiesett a kezemből. Nicole jött be hozzám, és azt mondta: – A császár a hadak élére áll. Arra készül, hogy átkeljen a Rajnán, és semlegességre késztesse a német államokat. Hé... mi a baj? – Meghalt az apám. Öngyilkos lett. Csak bámult rám, mire a kezébe nyomtam a levelet. – Ó, édes istenem! – sóhajtotta. Nem győztem csodálni Nicole együttérző természetét. Ezúttal is feltalálta magát, először is főzött egy erős kávét, megitatta velem, és utána beszéltetett apámról... az életéről.., a munkájáról... mindenről. – Képtelen volt elviselni – mondta. – A legdrágább kincsét, a szeme világát veszítette el. Enélkül nem tudott boldog lenni. Most talán már újra az. Nicole-nak sikerült megvigasztalnia, és annyira örültem, hogy ismerhetem, hogy a barátom. Ez lehetett az oka, hogy engem a háború híre nem hozott olyan izgalomba, mint a többieket. A párizsiak örömujjongásban törtek ki, amikor hírét vették, hogy a hadsereg Saarbrückennél megverte a németeket. Táncra perdültek az utcákon, hazafias dalokat énekeltek, és azt kiabálták: „ Viva la Francé!” és „Fel Berlinre!,, Még a kis kalaposlányok is csomagjaikkal a karjukon izgatottan taglalták, hogy most végre sikerül megleckéztetni a poroszokat. Nekem egyre csak apám járt a fejemben. Olyan boldognak, elégedettnek látszott, amikor utoljára találkoztunk. Örült Clarenek, nekem és az unokájának, és annak, hogy belőle is festő lesz.

És közben a valódi gondolatait mindenki elől eltitkolta. Bár elmondta volna! Sokszor úgy éreztem, muszáj hazautaznom. – Mi értelme? – kérdezte ilyenkor Nicole. – Mit tehetnél? Meghalt és eltemették. – Igaza volt. Különben is, mit csinálnék Kendallal? Hogy is hagyhatnám itt, mialatt a báró körülötte ólálkodik? – Különben is – folytatta Nicole háborús időben nem olyan könnyű utazgatni. Maradj, ahol vagy, és várj! Idővel megnyugszol. Hívd ide inkább Clare-t, elbeszélgettek, megvigasztaljátok egymást. Jó ötletnek látszott. De aztán minden másképp alakult. A kezdeti lelkesedést nyugtalanság váltotta fel. A harcok rosszabbul alakultak, mint ahogy azt az emberek eleinte gondolták. A saarbrückeni csetepaté után a franciák már nem jeleskedtek. Nyomasztó hangulat telepedett a városra, mindenki azt találgatta, hogyan tovább? A császár a hadakat vezette, a császárné régensként Párizsba költözött, és már senki sem látta úgy, hogy a háborúnak hamarosan vége, és hogy sikerül megleckéztetni a poroszokat. A francia hadsereg messze nem volt olyan erős, mint ahogy feltételezték. Azonkívül a poroszok fegyelmezettek, rendezettek voltak, és elszánták magukat a győzelemre. A háború volt az egyetlen beszédtéma. Csak pillanatnyi megtorpanásról van szó. állították egyesek. Lehetetlen, hogy ilyen dicső országot, mint Franciaország, egy maroknyi porosz megszégyeníthessen. Amikor a megrendelőim egyre-másra lemondták a találkozókat, mert vidékre költöztek, nekem még mindig apám járt az eszemben. Vajon mi járhatott a fejében, amikor erre a végzetes elhatározásra jutott? Igazából csak akkor eszméltem rá, hogy mekkora veszélyben vagyunk, amikor hírét vettük, hogy a

poroszok Metznél körülzárták a francia csapatokat, akik fejvesztetten vonulnak vissza, és akadozik az utánpótlás. Sedannál aztán súlyos vereséget szenvedtünk, és a császár nyolcvanezres seregével porosz fogságba esett. – Vajon most mi lesz? – kérdezte Nicole. – Várunk és meglátjuk – mondtam. Az emberek egyre elégedetlenebbek lettek, és még azok is, akik eddig dicsőítették a császárt, most dühösen fordultak ellene. A császárné Angliába menekült. Szeptembert írtunk, ki hitte volna, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire megváltozik a helyzet. A napok végtelennek tetszettek. – Békét fognak kötni – mondta Nicole. – Megegyeznek a feltételekben, és minden rendeződik. Két nappal a sedani vereség után a báró fölkeresett bennünket. Miután odalentről hangokat hallottam, magam is kíváncsian lejöttem. Benyitottam a szalonba, és visszahőköltem. A báró odasietett hozzám és kezet csókolt. Sietve elhúztam a kezem, és küldtem egy szemrehányó pillantást Nicole felé, mert úgy gondoltam, ő hívta ide. Nem így volt, a báró hamarosan eloszlatta a gyanúmat. – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat — mondta. — A helyzet ijesztő. Teljes az összeomlás. Hagytuk, hogy idióta kormányozza az országot. – Azért jót is csinált – vette védelmébe Nicole. Csak hát kiderült róla, hogy a hadviseléshez nem ért. – Ha nem ért hozzá, akkor nem kellett volna hadat üzennie. Elhitette mindenkivel, hogy a hadseregünk erős és győzni tud. És kiderült... hogy előkészítetlenül.,. elhamarkodottan döntött. Semmi esélyünk sem volt a németek ellen. Csak az időnket

vesztegettük, és Isten a megmondhatója, hogy abban nem bővelkedünk. – A báró szerint el kellene hagynunk Párizst – mondta Nicole. – Elhagyni Párizst? Hová mehetnénk? – Felajánlotta a kastélyát addig, amíg ki nem találunk valamit. – Nincs szándékomban Centeville-be költözni – jelentettem ki. – Nem képes felfogni, milyen helyzetben vagyunk? – kérdezte a báró. – Magam is követem a híreket. Tudom, hogy a csapatok vereséget szenvedtek Sedannál, és hogy foglyul ejtették a császárt. – És ennyi sem elég az ijedségre? – Semmi rá nem bírhat arra, hogy abba a kastélyba még egyszer visszamenjek. – A helyzet komoly, Kate! – mondta Nicole. – Tudom. Mégis maradok. Itt van az otthonom, és ha már nem lehet itt élni, akkor azt hiszem, Angliába megyek. – Háborús időben nem olyan könnyű az utazás. – Akkor is itt maradok – jelentettem ki határozottan. – Maga megőrült. El sem tudja képzelni, milyen az, ha az ellenség megszállja az országunkat. – Akkor meg miről beszél? Maga nem ebben az országban él? – A poroszok a kastélyig nem jönnek el. – És vajon miért nem? – Mert nem engedem. – Egymaga... készül szembeszállni az egész hadsereggel? – Csak az időnket vesztegetjük – mondta. – Menjen és csomagoljon össze! Nicole-ra néztem, és azt mondtam: – Ha akarsz, mehetsz. Én maradok. – Kate... itt nem vagyunk biztonságban.

– Ha két rossz közül lehet választani, én maradok ennél. ' A báró a jól ismert rejtélyes pillantásával méregetett. – Menj, Nicole! – mondtam. – Te hiszel neki. Én nem. A báró tehetetlenül megvonta a vállát. Nicole azt mondta: – Tudod, hogy képtelen lennék magatokra hagyni benneteket. A báró újból megvonta a vállát. – Én ennél többet nem tehetek. Adieu, hölgyeim! Már csak abban bízhatom, hogy több szerencséjük lesz, mint amennyi eszük van. Ezzel sarkon fordult, és távozott. Nicole leült, és csak bámult maga elé. – Vele kellett volna menned – mondtam. Megrázta a fejét. – Nem... maradok. Nekem is ez az otthonom. És ti vagytok az én családom. – De szerinted rosszul döntöttem. A báróhoz hasonlóan vállat vont. – Majd kiderül – mondta. Teljesen valószerűtlennek tetszettek ezek a szeptemberi napok. Reggelente köd ült meg mindent, ám ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen, aranyos ragyogásba vonta a várost. Az utcákon érezhető volt a feszültség, az emberek hírekre vártak. Egész Párizs forrongott, mindenki úgy érezte, a császár elárulta őket, pedig nem is olyan régen még dicsőítették őt is, meg a császárnét is. Most azonban már megvetéssel beszéltek róluk. Ugyanígy volt a királyok idején is, mesélték. A Bonaparték is csak őket utánozták, és ebből Párizsnak már nyolcvan évvel ezelőtt is elege lett. Úgy gondoltam, a nagy forradalom idején is hasonló hangulat uralkodhatott. Amikor Párizsban másodszor is kikiáltották a köztársaságot, a tömeg ujjongott az utcákon. Nem lesz többé király. Se császár. A hatalom a népé. Ez azonban nem állította meg a poroszokat, és szeptember vége felé bekövetkezett a megsemmisítő csapás. A franciák utolsó

védőbástyája, Strasbourg is elesett, és a poroszok megindultak Párizs felé. Lábra kapott a rettenetes hír, hogy Poroszország királya elfoglalta Versailles-t. Hamarosan a bőrünkön is éreztük. Az élelmiszer fogyni kezdett a boltokból. Nicole úgy gondolta, ha lisztet raktározunk, akkor legalább kenyeret mindig tudunk sütni. Igyekeztünk beszerezni, amire úgy gondoltuk, szükségünk lehet. Nicole egy nap odakint járt a városban, amikor elkezdődött az ágyúzás, valahol a külső kerületekben. Nagyon megijedtem, féltettem Kendalt. Arra gondoltam, talán mégiscsak hallgatnom kellett volna a báróra. Igaza volt. El kellett volna hagynunk Párizst. Kendal a műteremben tanult Jeanne-nal. Odaszokott, amióta megrendelők már nem jártak hozzánk. Épp az járt a fejemben, milyen régen elment már Nicole, amikor hallottam, hogy a kapus a nevemet kiáltja. Lesiettem. Egy fiú várt rám. – Madame Collison – mondta kérem, jöjjön velem a St. Jacques kórházba. Egy hölgy kéreti. – Egy... hölgy? – Madame St. Giles... Megsebesült. Ezek az átkozott poroszok... Rettenetesen megijedtem. Oda kell sietnem, de mi lesz Kendallal? Azt mondtam a fiúnak: – Egy pillanat, csak szólok, hogy elmentem. Kihívtam Jeanne-t: – Madame St. Giles megsebesült – mondtam sietve. – Odamegyek a kórházba. Kérem, vigyázzon Kendalra, amíg oda vagyok! Jeanne bólintott. Tudtam, hogy benne megbízhatok. Szerencsére a kórház a közelben volt, hamar odaértem. Nicole-ra alig lehetett ráismerni. Fehér kötésben feküdt az ágyon, és mindenütt átütött a vér.

Letérdeltem az ágya mellett.. Fölismert, és a nevemet suttogta. – Itt vagyok, Nicole! Siettem, ahogy csak tudtam. – Ágyúznak és lőnek mindenütt. Bekerítettek minket... siettem, hogy megmondjam neked... – Ne beszélj, kérlek! – Muszáj, Kate! – Nem, hallgass! Fáj valamid? Megrázta a fejét. – Szinte... semmit sem érzek. Olyan hirtelen történt. – Ó, Nicole! – mondtam fájdalomtól elcsukló hangon, és szégyenkezve. Az én hibám, ha elmegyünk, most nem feküdnél itt. – Kate... – Igen? Görcsös mosollyal próbálkozott. Az arca halottsápadt... csak a szemében csillant némi fény. – El... el kell mondanom neked valamit... – Nem szabad beszélned. – Nekem már... végem. Különös; Lelőttek Párizs egyik utcáján. Gyakran eltűnődtem, vajon milyen vég vár rám. Most már tudom. – Próbálj aludni! Elmosolyodott. – Szeretném, ha tudnád... – Tudom, Nicole, nélküled nem boldogultam volna. – Könnyek szöktek a szemembe. Nicole lehunyta a szemét, és azt hiszem, megpróbálta megrázni a fejét. – Nélküle... Kate. – Nélküle? – A báró nélkül. Tudnod kell... Ez az ő háza,.. Így gondoskodott rólad...

Ezzel meg mit akar mondani? – Nicole, ne erőlködj! Nem számít már, mi történt régen. – De igen – suttogta. – Próbáld megérteni, Kate! Nem olyan rossz ember... Elmosolyodtam, mire türelmetlen mozdulatot tett. – Ő küldött... hogy megkeresselek, Kate! Nem véletlen volt. így akart gondoskodni rólad. – Azt akarod mondani, hogy egész idő alatt tudta, hol vagyok? – Az az ő háza. Mindent ő intézett, mindent ő fizetett, Kate! A szülést is, és mindent azután is. Ő küldte a megrendelőket is. Értsd már meg... mindig is törődött veled, Kate! Ez túl sok volt egyszerre. Egyik megdöbbenés a másik után. Végig tudta, végig szemmel tartott. Sejthette, hogy gyerekem lesz. És utánam küldte Nicole-t, hogy barátságot színlelve... Ó, nem, ez nem lehet! Nicole valóban a barátom. Később az lett. Az elegáns, kényelmes ház, a műterem, mind az övé. Nicole rendszeresen tájékoztatta mindenről, és végül a Luxembourg kertben láthatta is a fiát. Könnyfakasztó fölfedezés, mégsem olyan fontos most, hogy Nicole haldoklik. Igen, haldoklik. Már sohasem tér vissza hozzánk. Ez az elegáns, bohém nő, aki úri körökhöz, szalonokhoz volt szokva, most itt fekszik a szegénykórházban, lőtt sebbel. – Ó, Nicole, drága Nicole! Meg kell gyógyulnod! Haza kell jönnöd! Mosolyogni próbált, a szeme azonban elhomályosult. – Vége – mondta. – Mindennek vége. Súlyos a seb. Tudom, hogy végem. Örülök, hogy itt vagy, Kate! Meg kellett mondanom... mielőtt elmegyek. Lásd meg a jót is benne, Kate! – Ne beszélj most róla! – Muszáj. Tudnod kell mindent. Én szerettem őt... a magam módján. Ő is kedvelt engem, de sohasem szeretett úgy, mint téged. Te jobbá teheted, Kate! Próbáld meg, kérlek!

– Nem szabad most őrá gondolnod, Nicole! Pihenj! Jobban leszel. Mihez kezdünk nélküled? – Bocsáss meg nekem... – Nincs miért. Te bocsáss meg nekem! Az én hibám, hogy itt maradtál. Ó, Nicole, annyi mindent tettél értem! – Ő tette. – Nem, Nicole, te voltál... csak te. – Kate, kérlek – még a tekintetével is könyörgött. Bólintottam, mire szemmel láthatóan megnyugodott, és lehunyta a szemét. Nehezen lélegzett. Mellé ültem, mert éreztem, hogy a jelenlétem megnyugtatja. Fél óra múlva zihálni kezdett, alig kapott levegőt. Kirohantam, hogy segítséget hívjak. Mire a nővérrel visszatértünk, Nicole már nem lélegzett. – Súlyos sebet kapott – mondta a nővér. – Semmi esélye sem volt. Lezárta Nicole szemét, és ráhúzta a lepedőt. Kibotladoztam a kórházból. Képtelen voltam felfogni. Nicole halott! Reggel még eleven volt... a legjobb barátnőm. És most vége... mindez néhány óra leforgása alatt. Soha nem gondoltam volna, hogy a tragédia egyik pillanatról a másikra beköszönhet. „Már csak abban bízhatom, hogy több szerencséjük lesz, mint amennyi eszük van”, csengtek a fülembe a báró szavai. Magával akart vinni... törődött velünk. És Nicole halott. Hogyan mondjam meg Kendalnak, hogy többe már nem látja őt? Hogyan tudom valaha is megbocsátani magamnak, hogy miattam maradt itt Párizsban. Ha nem így történik, most is élne. Rémület szorította össze a torkomat. Egy eltévedt golyó akármelyikünkkel végezhet. Ó, istenem, Kendal! Rohantam, ahogy csak tudtam. Mihelyt beléptem a házba, szólítottam a többieket: – Jeanne! Kendal! Hol vagytok? Gyertek hamar!

Jeanne lesietett, az arca sápadt. – Hol van Kendal? – kérdeztem. – Nincs itt... biztonságban van. Az a férfi a parkból... A szoba megfordult velem. – Nem sokkal azután érkezett, hogy ön elment. Azt mondta, Párizs nem biztonságos a kisfiúnak. Magával viszi valahová, ahol biztonságban lehet. Én próbáltam megakadályozni... de nem sikerült. – És Kendal... – Azt kiabálta, hogy nem megy az anyja nélkül... ő azonban felkapta, és már vitte is. A kezembe temettem az arcomat. – Ez nem lehet igaz! Centeville-be vitte. Utána kell mennem. Oh, Jeanne... Nicole meghalt. Csak bámult rám. – Vele…vele voltam az utolsó pillanatig – dadogtam. – Ő pedig közben elvitte a fiamat. Jeanne, utána kell mennünk. Tudom hová. Jöjjön! Nem maradhat itt. Ha látta volna Nicole-t... – Hogy jutunk oda? – Nem tudom. De mennünk kell, méghozzá azonnal! Magamhoz veszem minden pénzünket. Egy percet sem vesztegethetünk. Felszaladtam a szobámba, összeszedtem az értékeinket, és fölvettem a köpenyemet. Tenni kell valamit, különben nincs menekvés. Lementem, Jeanne már odalent várt. – Siessünk! Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, a báró lépett be, Kendal a kezét fogta. Megkönnyebbülve felkiáltottam, odarohantam a fiamhoz. Zavart volt, de szemmel láthatóan ő is megkönnyebbült. – Nincs vesztegetni való időnk – mondta a báró. – Látom, útra készen állnak. Hol van Nicole? Hívja le!

Csak bámultam rá, képtelen voltam megszólalni, – Igyekezzen! – kiáltott rám. – Pár óra múlva lángokban áll az egész város... de lehet, hogy már most is. Hozza ide Nicole-t, de rögtön! – Nicole halott. Most jövök tőle. – Halott? – A kórházban van. Lelőtték. Mellette voltam az utolsó pillanatig. Döbbenten állt. Korábban soha nem láttam érzelmeket az arcán. – Nicole... halott... – suttogta hitetlenkedve. – Ez... biztos? – Most jövök onnan. Ezért nem talált itt. Üzent értem... – Elfordítottam a fejem. A báró azt mondta: – Nagyon jó asszony volt... a legjobb... – Gyorsan összeszedte magát, és így szólt: – Siessünk! – Jeanne-re pillantott. – Maga is. Nem maradhat itt. Kiléptünk az utcára. Szinte senki sem járt odakint. Az ágyúzás és a lövöldözés mindenkit hazakergetett. Már távolabb jártunk, amikor hatalmas dörrenés reszketette meg a házakat. Életem legszörnyűbb pillanatát éltem át. Mintha megállt volna az idő. A szomszédos épületet érte a találat, a falak megremegtek, a homlokzat megrepedt. Kendal megbabonázva nézte, mi történik. A báró rákiáltott, de Kéndal képtelen volt mozdulni, a homlokzat hatalmas robajjal aláomlott, mindenütt törmelék röpködött. Kendal térdre esett, mi rohantuk feléje, felkapni már nem volt idő, a báró a saját testével borult rá, hogy megvédje. Felsikoltottam, pillanatokig a portól semmit sem láttam. – Kendal! – kiáltottam kétségbeesve, majd letérdeltem, és dobáltam le róluk a törmeléket. A báró lába vérzett, Kendal nagy keservesen kimászott alóla. Boldogan láttam, hogy sértetlen. A báró azonban mozdulatlanul hevert, az egyik lába a teste alá csavarodott. Nem volt

eszméleténél, halottnak látszott. Egy halottam már volt ma, nem lehet, hogy őt is elveszítsem. Ő nem halhat meg! Ő sebezhetetlen. – Segítséget kell hívnunk! – kiáltottam. Jeanne felállt. Mostanra már többen előmerészkedtek a környező házakból, hogy lássák, mi történt. A kiáltásunkra körénk gyűltek. Képtelen voltam elfordítani a tekintetemet a mozdulatlanul fekvő, halottsápadt arcú, lehunyt szemű férfiról. Mérhetetlen ürességet éreztem. Elveszítettem a legjobb barátnőmet, a hiányát mindig érezni fogom. Nem veszíthetem el most őt is. Valaki kerített egy létrát, és mint valami hordágyra, ráfektették a bárót. Beviszik a kórházba, mondták: Ösztönösen, sietve mondtam: – Hozzák be a házamba! Majd én vigyázok rá. Hívjanak inkább orvost... gyorsan. Elindultunk. Kendal szorosan fogta a kezemet. – Meghalt? – kérdezte. – Nem – feleltem hevesen. – Nem halhat meg. Ő nem. Ezzel kezdetét vette Párizs ostroma, e nagy múltú város egyik legtragikusabb és legmegalázóbb időszaka. Nekem azonban most nem ez járt a fejemben, csak a betegem állapota nyugtalanított. Jött egy orvos, és megállapította, hogy a zúzódások mellett a báró jobb lába is eltört. Fog majd tudni járni, de feltehetően csak bot segítségével. Fontos idegek nem sérültek, de sok vért veszített, és sokáig volt eszméletlen, ezért bizonyos mértékig maradandó a károsodás. Egész éjjel az ágya mellett virrasztottam, és örültem, hogy nem kórházba vitték. Az ágyúzásoknak sok sebesültje volt, és várhatóan még több is lesz. Az orvos örömmel egyezett bele, hogy Jeanne-nal a gondját viseljük a bárónak. Megmutatta, hogyan kell átkötöznöm. A zúzott seb nyugtalanított, biztosan komoly fájdalmai lehetnek, de tudtam, van hozzá lelkiereje, hogy elviselje.

Jeanne segítségével lehoztuk fentről az ágyakat, így valamennyien idelent, egymástól nem messze helyezkedtünk el. Nem szívesen maradtam volna távol a fiamtól. Minden hangra ijedten rezzentünk össze, attól féltünk, hogy újra kezdődik az ágyúzás. Szerencsére nem így történt, az utcákon csönd honolt. Különös érzés volt ülni az ágya mellett. Szinte hihetetlennek tetszett, hogy Nicole nem lehet velünk. Nagyon féltettem a fiamat. Újra még újra átéltem azt a rettenetes pillanatot, amikor a ház fala aláomlott. Ha a báró nem a saját testével védi meg, a lehulló törmelék biztosan halálra zúzza. Különös módon azt is neki köszönhetem, hogy Kendal életben maradt. Egyre csak azt járt a fejemben, amit Nicole mondott. – Vannak jó tulajdonságai, csak meg kell találnod. – Igen, most már én is látom. Idejött, hogy a saját biztonsága kockáztatásával is magával vigyen. És megmentette a fiam életét: Egész éjszaka virrasztottam. Gyertyát nem mértem gyújtani. Nicole pár nappal korábban azt mondta, takarékoskodni kell... mindennel. Miközben a virradatra vártam, a báró arcának halvány körvonalait figyeltem. Visszatért belé némi szín, már nem volt halottsápadt, és könnyebben lélegzett. Biztos voltam benne, hogy életben marad, és ez a szívem mélyén boldogsággal töltött el. Lehunytam a szemem, és arra gondoltam: – Túl sok minden történik rövid idő alatt. A halál tulajdonképpen mindig körülöttünk ólálkodik, most azonban még kézzelfoghatóbb a jelenléte. Nicole tele volt élettel, és egyszer csak az utcán utoléri a vég. Hajszál híja volt csak, hogy nem járt így a báró is. Háború van. Én pedig igyekeztem magamtól elhárítani ezt a gondolatot. Ostoba férfiak játéka az egész, jót senkinek sem hoz.

Közben pedig emberek halnak meg,.. gyanútlanul, odakint az utcákon. Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy a báró engem néz. – Kate – mondta. Fölé hajoltam. – Hogy érzi magát? – Furcsán – felelte. – Nagyon furcsán,.. – Ágyúlövést kapott az egyik ház. Leomlott a fal és maga alá temette. – Igen, emlékszem. És Kendal? – tette hozzá gyorsan. – Semmi baja. – Hála istennek! – És magának. Halványan elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Könnyek szöktek a szemembe. Felépül, biztosan felépül, gondoltam. Örültem, hogy itt van velünk. Még ha sebesülten fekszik is az ágyban, mellette biztonságban éreztem magam. Kendal óvakodott be a szobába. Felé nyújtottam a kezem, erre odaszaladt hozzám. – Alszik? – kérdezte. Bólintottam. – Nagyon megütötte magát? – Azt hiszem, igen. – De azért holnap elmehetünk sárkányt eregetni? – Holnap még biztosan nem. Talán majd később. Teltek-múltak a napok. Szerencsére az ágyúzás abbamaradt, bár a csönd sem ígért semmi jót. Mivel a doktor altatókat adott, a báró az első napokat gyakorlatilag végigaludta. – Várhatóan egyre több sebesültünk lesz – mondta az orvos –, de szerintem az ellenség előbb-utóbb változtatni fog a taktikáján. Párizs nagy város, és a lakói, ha az otthonaikról van szó, körömszakadtáig védeni fogják. A poroszok azonban értenek a hadviseléshez, és szerintem inkább, amellett döntenek, hogy

kiéheztetnek bennünket. Ezzel akarnak minket térdre kényszeríteni. — Zord kilátások. – Párizs, számára kétségtelenül. Sok van ezeknek a Bonapartéknak a számláján. A doktor elszánt köztársaságpárti volt, engem azonban csöppet sem érdekelt a politika, de hálás voltam neki azért, amit értünk tett. Jeanne nagyon sokat segített. Minden reggel elindult, hogy élelmet szerezzen, és izgatottan vettük szemügyre, mi volt a kosarában. Lisztünk volt bőségesen. Délutánonként kivittem egy kicsit sétálni Kendalt, addig Jeanne vigyázott a báróra. Soha nem mentünk messzire, és a fiamat egy pillanatra sem veszítettem szem elől. Elmagyaráztam neki, mi történt Nicole-lal. Okos gyerek volt, és ismét meglepődtem azon, hogy a gyerekek milyen hamar képesek napirendre térni a szokatlan történések fölött. Mindenesetre úgy tűnt, felfogta, hogy háború van, és a várost az ellenség körülzárta. A boltokban egyre kevesebb dolgot lehetett kapni, hiszen a legtöbb árut a környező falvakból kaptuk. Békeidőben minden reggel hallhattuk, amikor kora reggel megérkeztek, most azonban senki sem jött. A város élte a maga csöndes életét, ám a csönd mögött feszült várakozás lapult A báró lassan visszanyerte az erejét. A lába még mindig rémes állapotban volt, de most már legalább fel tudott ülni. Párnákkal felpolcoltam a lábat, és odakészítettem egy botot arra az esetre, ha fel akarna kelni. Ám még a legrövidebb séta is annyira kimerítette, hogy fáradtan rogyott össze. Különös volt látni ebben az állapotában. – Olyan, mint Sámson a hajfürtjei nélkül – mondtam neki egyszer.

– Ne feledje, hogy később azért visszanyerte az erejét. – Igen. Magával is így lesz. De nyomorék maradok. – Még így is szerencséje van. Sokkal rosszabbul járhatott volna. – Vagy jobban – tette hozzá ironikusan. – Arra gondol, ha nem makacsolom meg magam, és mindjárt az első hívó szóra magával megyek, akkor most nem itt tartanánk. Nicole is élhetne még... – Elcsuklott a hangom, mire azt mondta: – Valamennyien követünk el hibákat. .- néha. – Még maga sem kivétel – tettem hozzá a régi ellenséges éllel. – Igen, sajnos, még én sem. A kapcsolatunk megváltozott. Nem is lehetett másként. Ő beteg volt, én ápoltam, és körülfont minket a félelem. Egyikünk sem tudhatta, melyik pillanatban csap le valamelyikünkre a halál. Abban bíztam, ha ez bekövetkezik, nem én leszek az, aki megmarad, hanem ők ketten. Amikor álmatlanul feküdtem az ágyamban, arra gondoltam, ha meghalnék, ő fölnevelné Kendalt. Szereti. Megmentette az életét. Egyre azon imádkoztam, nehogy egyedül maradjak életben. A szolgálóink még azelőtt elmentek a háztól, hogy Nicole meghalt volná. A legtöbben elég okosak voltak ahhoz, hogy vidékre meneküljenek. Négyünkön kívül más már nem lakott itt. A kapus és a felesége ugyan itt maradtak a szolgálati lakásban, de nem sokat láttuk őket. Majd minden időmet a báróval töltöttem. Amikor bementem hozzá, öröm csillant a szemében. Volt, hogy azzal fogadott: – Sokáig elmaradt. Mire azt feleltem: – Már jobban van, nem kell állandóan maga mellett lennem. Egyéb dolgom is van. Továbbra is csipkelődtem, ahogy régen, és szerintem ő maga sem akart ezen változtatni.

– Üljön le – mondta ilyenkor –, és meséljen! Mit csinálnak ezek az őrültek? Én pedig elmondtam, amit tudtam, hogy a poroszok körülzárták Párizst, és elfoglalták az északi tartományokat. – A vidéki városok ellen mennek. Az olyan várak, mint Centeville, senkit sem érdekel. Aztán beszámoltam arról, hogy a boltokban már szinte semmit sem lehet kapni, és ha ez így folytatódik, komoly gondjaink lehetnek. – Ráadásul itt egy plusz száj is, amit etetni kell. – Tartozom ennyivel – mondtam –, cserébe az adósságaimért. – Vagyis az egyenleg változott, és hirtelen úgy érzi, tartozik nekem. – Nem – tiltakoztam –, de megmentette a fiam életét, és ezért hajlandó vagyok ápolni, amíg nem tud a saját lábára állni. Meg akarta fogni a kezemet, én azonban elrántottam. – És mi a helyzet azzal a másik dologgal? – kérdezte. – Az továbbra is megbocsáthatatlan. – Akkor még vezekelnem kell a bűneimért – jelentette ki. Többnyire ez volt a társalgásunk tónusa, ugyanúgy, mint a régi időkben, azzal a különbséggel, hogy időnként könnyedebb, oldottabb árnyalatot kapott. Az állapota határozottan javult, most már a házon belül hosszabb sétára is képes volt. Délutánonként azonban, amíg Kendallal sétára indultunk, ragaszkodtam ahhoz, hogy lepihenjen. Ilyenkor mindig türelmetlenül várta a hazatértünket. – Bár idebent maradnának délutánra is – mondta egyszer. – Muszáj néha kimenni. De sohasem megyünk messzire. – Nyugtalankodom, amíg távol vannak, és ez nem segíti a gyógyulást. Márpedig egy igazi nővér pontosan tudja, hogy nem szabad felizgatni a beteget. Az lassítja a gyógyulást. – Sajnálom, hogy mint nővér csalódást okoztam.

– Kate, üljön ide mellém! Maga. nekem semmivel sem tud csalódást okozni. Mondanék valami rendkívülit. Tudja... itt fekszem mozgásra képtelenül, azzal a kilátással, hogy talán egy életre nyomorék leszek, egy ostromlott városban, ahol a halál kukucskál be az ablakokon, és nem tudhatom, mikor sújt le rám a végzet, és mégis boldog vagyok. Boldogabb, mint eddig valaha. – Akkor elég nyomorultul élhetett idáig. – Nem nyomorultul... csak értelmetlenül. Ez minden. – És maga szerint annak van értelme, hogy itt fekszik... lábadozik, nem csinál mást, csak eszik, miközben élelemhez alig jutunk... és velem beszélget? – Pontosan így van. Értelmet nyert az életem azzal, hogy beszélhetek magához... hogy itt van a közelemben... hogy őrangyalként vigyáz rám... hogy csak rövid időre enged fölkelni... zabkását hoz nekem... ennél különösebb élményben nem volt még részem. – Magam sem voltam gyakran hasonló helyzetben. – Kate, ez jelent valamit. – Igazán? – Azt, hogy boldog vagyok... boldogabb, mint eddig bármikor... attól, hogy itt lehetek magával. – Ha jobban lenne – emlékeztettem – kerítene magának egy lovat, és egy óra múlva már nem lenne a városban.. – Lenne az kettő is, vagy még több. Azonkívül lovat sem olyan könnyű keríteni. Lassan mindet megeszik. Megborzongtam. – Hát, valamit enniük kell az embereknek – folytatta. – Különben is, valamennyien együtt mennénk... és vinnénk magunkkal természetesen Jeanne-t is. Ezek a napok azonban nekem mégis nagyon fontosak. – Igen, mert kiderült, hogy újra fog majd tudni járni. – De föltehetőleg húzni fogom az egyik lábamat. – Még mindig jobb, mintha egyáltalán nem tudna járni.

– Tudom, és a nyomorúságom ellenére mégis boldog vagyok. Ezt mivel magyarázza? – Nem hiszem, hogy különösebb magyarázatot igényelne, hiszen nem igaz. Maga csak akkor boldog, ha diadalmaskodhat az ellenségein. – Nincs most más ellenségem, mint a fájdalom a nyomorult lábamban. – Akkor hát ezen próbál meg felülkerekedni. – És akkor miért vagyok elégedett az életemmel? – Mert úgy gondolja, maga akkora ember, hogy semmi baj sem érheti. A híres ősök istenei magára is kiterjesztik védő szárnyaikat. Ha bajba kerülne, Thór lecsap majd a villámaival, és a mennydörgő kalapácsával, és ha még ez sem tudná megvédeni, Odin, Mindenek Atyja várja majd tárt klókkal odafent a hősök csarnokában. – Tudja, Kate, nem győzöm csodálni, néha milyen megértő tud lenni. – Remek. És most átkötözhetem a sebét? – Nem, még ne! Üljön le és beszélgessünk! Szót fogadtam, és várakozóan néztem rá. – Milyen furcsa arra gondolni, hogy együtt voltunk abban a toronyszobáin. Ó, micsoda napok voltak azok. Micsoda különleges élményben volt részünk. – Ezt én továbbra sem állítanám. – Azóta sem tudtam elfelejteni. – Ezzel magam is így vagyok – mondtam hangsúlyosan. – Kate! – Igen? – Eleinte, míg itt feküdtem az ágyban, figyeltem magát. Úgy tettem, mintha nem lennék magamnál... – Magától nem is vártam volna mást. – Aggódó szeretettel ápolt. – Mert megsebesült.

– Ez tény, mégis úgy láttam... mintha törődne velem, mintha őszintén kedvelne. – Igen, mert megmentette a fiam életét. – A fiunk életét, Kate. Hallgattam, ő pedig így folytatta: – Szeretem magát. – Szeret? Ez képtelenség! Maga csak önmagát képes szeretni, méghozzá oly régóta, hogy különösebb figyelmet sem érdemel. Beszélni róla pedig még fölöslegesebb. – Szeretek magával lenni, Kate! Szeretem, hogy állandóan belém mar. Tulajdonképpen élvezem. Felpezsdít. Maga annyira más, mint azok a nők, akiket eddig ismertem. Kate, a nagy művész, aki újra meg újra eljátssza, mennyire megvet. De csak eljátssza... és ez a lényeg benne. A szíve mélyén ugyanis pontosan tudja, hogy szeret... ? És nem is kicsit. – Számtalanszor elmondtam már, hálára kötelezett, amiért megmentette Kendalt. És értékelem, hogy ki akarta menekíteni a városból. – Magával együtt. Maga nélkül egy lépést sem tettem volna. Ha akkor nem várom meg... már messze járnánk. – A fiúért jött. – Mindkettőjükért. Csak nem képzeli, hogy őt elviszem, magát pedig nem? Ezt tudnia kell. Hallgattam.' – Nagyon aggódik miatta, igaz? Bólintottam. – Ő igazi túlélő. Az én fiam. A haja szála sem fog meggörbülni... egyikünknek sem. – Félek, hogy valami történik velem. Igen, rettenetesen félek ettől. Akkor mi lesz vele? Mi lesz azokkal a gyerekkel, akiknek a szüleit megölték... vagy akik éhen haltak? – Kendal miatt nem kell aggódnia. Már gondoskodtam róla. – Gondoskodott róla? – Igen, a végrendeletemben.

– Mikor? – Amikor először láttam, és megbizonyosodtam róla, hogy valóban az én fiam. – De mi lesz Franciaországgal? Mi fog történni? Mi van, ha az ellenség elfoglalja? Mit ér majd a végrendelete egy leigázott országban? – Mind Párizsban, mind Londonban gondoskodtam róla. Hiszen végtére is félig angol. – Ezt tette volna? – Úgy néz rám, mint valami mágusra. A maga szemében Kate, talán valóban annak tűnök, de az ilyesmi egészen természetes. Bárki megteheti. Láttam, mi készülődik. Úgy terveztem, hogy egy időre elmegyek innen, magával és a gyerekkel. Ez nem sikerült. De ha ne adj isten, velünk bármi történne, vannak embereim Londonban, akik érte jönnek, és gondoskodnak róla. Képtelen voltam megszólalni. Még elesetten is erőt sugárzott. Úgy éreztem, amíg jelünk van, semmi bajunk sem eshet. – Most elégedett velem? – Nagyon... kedves magától. – Ugyan már, Kate, az én fiam! Mindig is ilyen fiút szerettem volna. Kedvemre való... csakúgy, mint maga. – Örülök, hogy kedveli. – Egy nap talán nagy művész lesz belőle. És ezt magától örökli. Tőlem meg a tetszetős külsejét... – Elhallgatott, várta, hogy kommentáljam. Én azonban a meghatottságtól képtelen voltam megszólalni. – A külsejét – folytatta – és az eltökéltséget, hogy amit akar, megszerezze magának... és az erőt mindehhez. – E tulajdonságokat mástól kétségtelenül nem örökölhette volna – mondtam félig gúnyosan, félig kedvesen. — Nagy terhet vett le a báró úr a vállamról. – Ha itt lett volna akkor, amikor megérkeztem, már messze járhatnánk Párizstól – folytatta. – Mindannyiukat magammal akartam vinni. Nicole-t is. Szegény Nicole.

– Szerette őt? – Nagyon jó asszony... és nagyon jó barát volt. Megértettük egymást. Nehéz elhinni, hogy halott. – Régóta ismerte? – Tizennyolc éves kora óta. Apám nem akarta, hogy korán házasodjam, és ezért szeretőt választott nekem. Azt akarta, hogy jól nősüljek. Az utódok miatt. – Mintha csak lovakat tenyésztene. – Így is lehet mondani. Az alapelv ugyanaz. – És gondolom, Nicole ehhez nem volt elég nemes. – Nicole gyönyörű, okos asszony volt. Egy banktisztviselő felesége. A szüleim beszéltek meg mindent az anyjával. Az első pillanatban megkedveltük egymást. Nagyon kielégítő kapcsolat volt. – Magának és a számító családjának. De vajon milyen volt Nicole-nak? – Soha nem adta a jelét elégedetlenségnek. Az ilyesmi Franciaországban mindennapos dolog. A mi köreinkben mindenki tudomásul vészi a szeretők szükséges voltát. Nálunk a házasság komoly dolog. – Vagyis megfontoltan köttetnek a házasságok. De a maga esetében nem vált be. – Ezt azonban már csak akkor tudja az ember, ha idősebb és bölcsebb. Miközben eltervezünk valamit, kihagyjuk a számításból, hogy emberekkel van dolgunk, és így alaposan melléfoghatunk. – A végére hát megtanulta. – Igen, megtanultam. – Úgy gondolta, hogy a hercegkisasszony nemesi vére felfrissíti a magáét – mondtam nevetve. – Hát, ez is egy megközelítés. És hiába a királyi vér, a házassága boldogtalan. – Úgy van, a házasságom boldogtalan. Másra sem gondolok, csak arra, hogyan lehetne véget vetni neki. Most, hogy itt

fekszem, rengeteg időm van ezen tűnődni. Ha valaha is kijutok innen, tenni fogok ellene. Nem fogom bilincsekben leélni a hátralévő életemet. Ostoba voltam, hogy hagytam idáig fajulni a dolgot. — El nem tudom képzelni, mit tehetne. Eltervezett valamit, és az balul ütött ki. Azt hitte, hogy a Princesse bábu, és a kedve szerint mozgathatja. De kiderült, hogy ez nem így van. Élőlény ő is, a kedve szerint választott, és megcsúfolta az elvárásokat. Nincs mit tenni. Mifelénk az a mondás járja, „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.” – Ebbe nem nyugodhatom bele, Kate! Ezt maga is pontosan tudja. – Vagyis változtatni akar rajta, igaz? – Úgy van. – Na és mit csinál? Érvénytelenítteti a házasságát? – Mivel házasságtörő, ez nem is olyan nehéz. Elnevettem magam. – Örülök, hogy ilyen remekül szórakozik. – Ó, igen. Még hogy házasságtörő! Lássa be, ez fölöttébb mulatságos. Lehet itt házasságtörésről beszélni? Még azt megelőzően volt szeretője. Nem tett mást, csak azt, amit maga őelőtte. És maga beszél hűtlenségről? Lássa be, hogy ez valóban mulatságos. A báró egy darabig hallgatott, majd azt mondta: – Kate... bárcsak visszapörgethetnénk az idő kerekét addig, amikor együtt voltunk. Tudja, mit csinálnék akkor? Magát venném feleségül. Elnevettem magam, bár belül nagyon örültem, de ezt mindenáron leplezni akartam. – Hogyan? – kérdeztem. – Azt is erőszakkal? Azért ez nem ugyanaz, mintha megerőszakolunk valakit. Ahhoz csak fizikai fölény kell. – Beleegyezett volna. – Soha nem egyeztem volna bele.

– Hányszor elgondoltam már. Nekünk kettőnknek kellett volna összeházasodnunk. A fiunk is törvényes lenne. És lehetne több is, Kate! Ezt kellett volna tennünk. – Csepp kék vér se lenne bennük. – De a magáé meg az enyém igen. Már csak erről álmodom. Bármit megadnék érte. – Felálltam, ő pedig így folytatta: – Nem mond semmit? Hová megy? – Ideje átkötözni a sebét. A kötszerért indultam. A fejét féloldalt fordítva nevetve nézett utánam; mégis éreztem, ezúttal komolyan beszélt. És ettől nagyon boldognak éreztem magam. Beköszöntött a tél, és nagyon zordnak ígérkezett. Sok fánk volt itthon, fűteni tudtunk, de azért gondosan beosztottuk, hogy mindért napra jusson. A hideg elviselhetőbb, mint az élelmiszer hiánya. Szőrméket, ágytakarókat terítettünk magunkra, és valamennyien abban a szobában melegedtünk, amelyikben a báró lábadozott. Még mindig pihentetnie kellett a sérült lábát. Orvosi ellátásra reményünk sem volt, már hosszú ideje nem járt nálunk a doktor. El nem, tudtam képzelni, mi történhetett vele. Az utcákon lövöldöztek néha, ezért nem jártam ki. A báró könyörgött, hogy ne tegyem, és nem tudtam rászánni magam sem arra, hogy itthon hagyjam Kendalt, sem arra, hogy magammal vigyem. Rettenetesen féltem, hátha valami baja esik. Okos gyerek volt, megértette, hogy ostromállapot van, és azt is felfogta, mindez mit jelent. A báró magyarázta el neki. Ült az ágya szélén, és lelkesen hallgatta ezt is, ugyanúgy, mint a báró őseiről szóló dicső történeteket. Egy csomó kérdéssel nyaggatta, voltak történetek, amelyeket újra meg újra elismételtetett magának, és ha nem pontosan ugyanúgy hallotta, mint korábban, akkor azonnal szóvá tette. Nagyon boldogok voltak ők ketten egymás társaságában. Később, amikor megtudtam, mi történik a városban, rájöttem, mennyire szerencsések vagyunk. Jeanne igazi kincs volt a háznál.

Olykor kijárt a házból, és ilyenkor kis élelemmel, burgonyával, vagy valami zöldséggel, kevés borral tért vissza. Lisztünk még mindig volt. Nagyon hálás voltam Nicole-nak, hogy ekkora készletet halmozott fel. Mivel szerette a vendégeket, mindig volt a háznál élelem bőven. Így az elmúlt három hónap során minden napra jutott valami. A városból nem lehetett kijutni, és be sem jöhetett senki. Az ország más részeivel csak postagalambok segítségével lehetett tartani a kapcsolatot, mesélte Jeanne, aki elég bátor volt ahhoz, hogy kimerészkedjen az utcára. Eljött a december, és a jelek arra mutattak, a hadiállapot nem szűnik. A napok egyre rövidülitek. Az ablakból néztük a hóesést, és hallgattuk a fojtott csöndet. Jeanne egy nap sózott disznóhússal tért haza. – Az Ananas Fogadóból van – mesélte. Itt van pár utcával arrébb, magam is emlékszem az ananászos cégérre. A fogadós a barátja, magyarázta. Alkalmanként borsos áron tudott tőle ezt-azt vásárolni. A bárónak bőven volt pénze, az emberek azonban manapság nem pénzt akartak, hanem élelmet. – A disznóhúst megtartjuk karácsonyra – mondtam. – Igazi dáridó lesz a megszokott kenyér és bor után. Ezt a karácsonyt sohasem fogom elfelejteni. Hideg, borús napra virradtunk. Jeanne az ünnep tiszteletére már korán világot gyújtott, és valamennyien a báró szobájában gyűltünk össze. Étel még nem ízlett úgy – sem előtte, sem utána – mint ez a darab kemény hús. Való igaz, hogy az éhség adja a sava-borsát az ételnek. Beszélgettünk, Kendal az előző karácsonyra emlékezett, amikor vendégeink voltak. Egy darabig ő is velünk lehetett. A hölgyek szép ruhásba öltöztek, nevetgéltek, táncoltak. – Hát – mondta a báró – akkor nem dúltak harcok Párizsban. – Meddig tart még? – kérdezte Kendal.

– Erre a kérdésre bizony nem tudok felelni. Bár nagyon sokáig nem tarthat már. Hamarosan örvendezhetünk, és örömtüzeket gyújthatunk az utcákon. Önkéntelenül is a kandallóban pislákoló tűzre pillantottunk valamennyien. – Tavaly ajándékokat adtunk egymásnak – mondta Kendal. – Ezúttal is így lesz – jelentette ki a báró. – Igazán? – kérdezte Kendal izgatottan. – Csak... magad elé kell képzelned. Mit szólsz hozzá? – Csináljuk – mondta Kendal. – Tőled mit kapok? – Találd ki! Kendal hosszasan törte a fejét, végül a báró azt mondta: – Jól van. Megmondom. Egy pónit... egy fehér pónilovat. – És hol fogok lovagolni rajta? – A mezőkön. – Itt nincs olyan. – Akkor majd elmegyünk olyan helyre, ahol van. – És tényleg felülhetek a hátára? – Eleinte csak száron. – Az mi? A báró elmagyarázta. – És mi a neve? – kérdezte. Kendal. – Valahogy hívni kell, nem? – Válaszd ki te! Kéndal gondolkodott, majd odahajolt a báróhoz, átkarolta a nyakát, és súgott valamit a fülébe. – Az jó lesz? – kérdezte utána. – Szerintem nagyon jó. – Végül is tőled kaptam – okoskodott –, és téged is így hívnak, ugye? . – Igen, és most már a pónit is. Tehát Rollo a neve. A legjobb és legszebb ló egész Franciaországban.

Kendal sugárzóan mosolygott. Maga elé képzelte, hogy vágtat a mezőkön. Váratlanul azonban így szólt: — A többieknek nem adtál még semmit. – Valóban nem. Annyira el voltunk foglalva a pónival. Nos... mit is adhatnék Jeanne-nek? Kendal megint súgott valamit a fülébe. – Igen, azt hiszem, ez jó lesz. Jöjjön ide, Jeanne! Hadd tűzzem a ruhájára! – Egy gyönyörű szép brosstű – magyarázta Kendal. – Hát persze, hogy az – erősítette meg a báró. – Gyémántok és smaragdok csillognak benne. Illik Jeanne-hoz. – Köszönöm, köszönöm – hálálkodott Jeanné a felvállalt szerepben. – Nem is álmodtam ilyen gyönyörű ékszerről. – Most a mama jön – mondta Kendal. – Ő mit fog kapni? Nagyon szépnek kell lennie. – Ó, az lesz – mondta a báró; aki megfogta a kezemet, és úgy tett, mintha gyűrűt húzna az ujjamra. – Tessék! – mondta. – Hát nem csodálatos? Családi ékszer. – Igazi aranyból van? – kérdezte Kendal. – Ennél igazibb nem is lehetne. És ez a gyönyörű kékes kő... zafír. A világ legszebb köve. A többi pedig gyémánt. Hosszú generációkon át öröklődik a családban. – A menyasszonynak szokták ajándékozni? – kérdezte Kendal. – Úgy van – mondta a báró elgondolkodva. – Honnan tudod? – Hát csak tudom – mondta Kendal bölcselkedő képpel. – És most a mama... – A szeméből türelmetlen mohóság áradt. Egy darabig senki sem szólalt meg. . Kendal azonban zavartalanul folytatta: – Akkor – mondta bátortalanul — te leszel az apukám. Nagyon örülök neki. Nekem sohasem volt apukám. A többi fiúnak van. Én is szeretnék egyet. A legszívesebben felugranék és kirohannék a szobából. Mélyen felkavartak a hallottak.

De legyőztem az indulatom, és azt mondtam: – És most lássuk az én ajándékaimat! Miután ez is megtörtént játszottunk, valaki gondolt valamire, és a többieknek ki kellett találnia. mi az. Kendal a barkochbázást sohasem unta meg. Később ettünk még a húsból, bár a józan eszem azt súgta, jobb lett volna hagyni belőle másnapra. De hát karácsony volt... a legkülönösebb, amit valaha megértem, és mégis nem mondhatom, hogy boldogtalannak éreztem volna magam. Két nappal később újra kezdődtek az ágyúzások. Úgy látszott, hogy az ellenség nem a városközpontot, hanem a városfalakat és az elővárosokat vette célba, súlyos károk voltak Vanvesben és Issyben. Luxusélelemhez már nem jutottunk. Kendal imádta a bárót, és ennek örültem is, ugyanakkor nyugtalanságot keltett bennem. Gyakran elgondoltam, mi lesz, ha majd véget ér ez a lidércnyomásos háborús állapot. Eljött a január. Jeanne elmondása szerint sokan éhen haltak. Az emberek teljesen legyöngültek, képtelenek az ellenállásra. Nekünk is alig volt már élelmünk. A báró azt mondta, annyi rejtett tartaléka van, hogy ő kevéssel is beéri. Gyakran kaptam rajta, hogy a saját adagját megosztja Kendallal. Nagyon meghatott, és szinte már szerettem. Némiképp megenyhült az idő. A hideg szél alábbhagyott, és kisütött a nap. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kimenjék az utcára. Nem akartam messzire menni, és a többieknek nem szóltam róla, nehogy visszatartsanak. Az ágyúzás abbamaradt, nem volt mitől félni. A poroszok maradtak a biztosabb megoldásnál, a kiéheztetésnél. Bár ne merészkedtem volna ki. Azt a kisgyereket, míg élek, nem fogom elfelejtem. A kerítés tövében feküdt, egy pillanatra

azt hittem, Kendal az. Szőke haja kiszabadult a gyapjúsapkából, azt hittem, elesett. Odamentem hozzá, hogy segítsek. Amikor megérintettem, a hátára fordult, sápadt volt és hideg: Csupa csont és bőr a piros kabát alatt. Már jó ideje halott lehetett... éhen hált. Semmit sem tehettem érte. Visszafordultam és hazafutottam. Kendal elém szaladt. ' – Kint voltál, mama? – Igen... egy kicsit. – Süt a nap – mondta. Épp az arcába, és így láthattam, mennyire sápadt, a nélkülözéstől a szeme színe is megfakult. Elfordítottam a fejem. – Ó, istenem! – imádkoztam magamban. – Legyen már vége ennek a lidércnyomásnak. Ne engedd, hogy vele is megtörténjen! A báró ott állt nem messze tőlünk, odabicegett hozzám, és a kezemnél fogva behúzott a szobába. – Mi történt? – kérdezte, amikor csak ketten voltunk. A nyakába borultam és elsírtam magam. – Mondja el, Kate! – mondta kedvesen. – Egy kisgyerek... odakint az utcán... halott... egy halott kisfiú... annyi idős lehet, mint Kendal. Beletúrt a hajamba. – Minden rendbe jön – Már nem tarthat sokáig. Véget kell érjen, hamarosan! Muszáj. Túl fogjuk élni. Szorosan magához ölelt, és így folytatta. – Ne hagyja el magát! Maga ennél sokkal erősebb! Már nem tart sokáig! Vigasztaló szavai megnyugtattak, hittem neki. Ő vigyáz ránk, és neki nem eshet baja. Ami vele történt, az mást elpusztított volna. Ő túlélte. Miközben így álltunk, ajkával megérintette a hajamat. Hirtelen magam előtt láttam a toronyszobát, de most egészen más volt ez az érzés. Boldog voltam, hogy a karjaiban tart, és hogy ő az, nem más. – Kate – szólalt meg egy idő után –, beszélnünk kell. Már néhány napja el akarok mondani valamit. Ennek itt nemsokára

vége. Mihelyt fegyverszünetet kötnek, amilyen hamar csak lehet, el akarom hagyni Párizst. – Én nem mehetek innen – mondtam. – Ideköt a munkám. Ha az élet visszatér a normális kerékvágásba. .. – Maga szerint ahhoz mennyi idő kell? Ki akar majd portrét festetni? Ezek az emberek enni akarnak. Kiheverni a borzalmakat. Mit gondol, ha kezd is élelem érkezni Párizsba, mikorra lesz normális ellátás? Sokáig lesz még szomorú itt az élet. Mihelyt szabad az út, mennünk kell innen. – De hová? – Először Centeville-be. – A kastélyba... oda nem. – Velem kell jönniük! Fel kell épülnünk, valamennyiünknek. Mindenkinek, akik átélték ezt az ostromot... de mindenekelőtt Kendalnak. – Annyira féltem. – Ha okosan viselkedik... nincs mitől féltenie. Tudom, hogyan érez a kastély iránt. Van egy ajánlatom. Van a váron belül egy kisebb épület, a La Loge du Cháteau. Egy darabig szolgálók lakták. Odaviszem, és ott ellakhat a fiúval és Jeanne-nál addig, míg vissza nem térhet Párizsba. Csöndben voltam. – Félre kell tennie a büszkeségét, a fiára kell gondolnia! – mondta. – Ártottam én neki valaha? – kérdeztem. – Soha, Kate, és most is okosan fog viselkedni. A gyerek alultáplált, már több hónapja. Szerencsére elég erős a szervezete. De tápláló ételekre... friss levegőre van szüksége. Meg kell erősödjék! És akkor is így lesz, ha el kell rabolnom hozzá. Pillanatnyilag ez a legfontosabb a számára, és megismétlem, így is lesz. A szemébe néztem, és azt mondtam: – Elfogadom az ajánlatát.

Lassan elmosolyodott. – Tudtam, hogy így lesz, Kate! Hamarosan vége lesz, ez egyszerűen nem folytatódhat tovább. – És hogyan megyünk el Párizsból? – kérdeztem. – Mivel? – Majd találunk valamit. – El nem tudom képzelni, mit. – De azt igen, hogy majd csak megoldom? – Igen, azt igen. Odahajolt hozzám, és megcsókolta a homlokomat. – Továbbra is a közelemben marad, Kate! – mondta lágyan. – Nagyon összeszoktunk... ezek alatt a hónapok alatt. – Nagyon jó volt hozzánk. – Más nem is lehetnék... az enyéimhez. Kibontakoztam a karjából, és bementem a szalonba. Ijesztő, hideg, elhagyatott. Pedig milyen más volt régen. Leültem, és a kezembe temettem az arcomat. Egyre csak azt a kisfiút láttam magam előtt. A báró azonban megvigasztalt. Vigyázni fog ránk, túl fogjuk élni. A fegyverszünetet január huszonhetedikén írták alá. Az emberek annyira legyöngültek, hogy még örvendezni sem volt erejük. Másnap a város megadta magát. Párizs ostroma véget ért. A báró új erőre kapott. Már sietve tudott járni, csak picit húzta a jobb lábát. Egész nap nem került elő, már komolyan aggódtam. Kétségbeesve imádkoztam azért, hogy épségben hazaérjen, és végül késő délután meg is érkezett; és szemmel láthatóan elégedett volt. – Holnap indulunk – mondta. – Szereztem lovakat. Megfogta a kezemet, megcsókolta mindkettőt, majd nevetve magához szorított. – Ezt is megértük – mondta. – Hogyan csinálta?' Hiszen minden lovat megettek.

– Egy kis erőszak. Egy kis megvesztegetés. A legfegyelmezettebb hadseregben is megesik az ilyesmi. A lélegzetem is elakadt. – Azt akarja mondani, hogy a poroszoktól van? – Jó árat fizetek érte. Változatlanul a pénz az úr a világban.. Milyen, szerencse, hogy ez a mágikus eszköz a rendelkezésemre áll. – Elkiáltotta magát: – Kendal! Hol vagy? Gyere, elmegyünk és felutazunk vidékre. Holnap kora hajnalban útra kelünk. Jeanne! Jeanne, hol van? Készülődjön! Reggelre itt lesznek a lovak. Mihelyt megvirrad, indulnunk kell. Kate, te egy lovon mész Jeanne-nal, a fiút én viszem. Rettenetesen izgatottak'voltunk. Vacsorára maradt még egy kis borba mártogatott kenyerünk, de már ezt sem bántuk. Mindennek vége. Holnap már úton leszünk! A báró ezt mondta, és valamennyien hittük, hogy bármire képes.

A LOGE Boldogan hagytam magam mögött az ostromlott várost. Csodával határos, hogy elmenekülhettünk, és tudtam, hogy Rollo de Centeville hatalma és elszántsága nélkül ez nem sikerülhetett volna. Sápadt csontvázként ténferegtek az emberek az utcákon. Már nem is emlékeztettek az életvidám, eleven párizsiakra. Dühösek és elcsigázottak voltak valamennyien, és további rémségekre számítottak. A báró nemcsak lovakat szerzett, hanem az ellenséges katonák közül még kísérőt is, aki biztonsággal kivezetett a városból. Semmit sem kérdeztem, jobbnak láttam így. A legrövidebb úton délnek indultunk, hiszen fontos volt, hogy minél hamarabb magunk mögött tudhassuk Párizst. A Luxembourg kertnél eszembe jutott az a bizonyos sárkányeregetés. Kendalra pillantottam, hogy lássam, ő is emlékszik-e, és döbbenten vettem újból észre, mennyire lefogyott. Valamikor vaskos kis karjai véznák voltak. A szeme azonban csillogott, miközben lóháton ülve feltehetően arra a fehér pónira gondolt, amit képzeletben a bárótól kapott karácsonyra. Milyen igaz, gondoltam, föl kell táplálnunk. A báró időnként hátranézett, hogy lássa, nem maradok-e el. Ilyenkor biztatóan rám mosolygott. Bár felkészült, hogy útközben nehézségeink is támadhatnak, a szeme ugyanúgy csillogott, mint Kendalé. Mennyire hasonlítanak egymásra, gondoltam! Miután elhagytuk Párizst, a báró kifizette a kísérőnket, és magunkban folytattuk utunkat. Csodálatos érzés volt belélegezni a friss levegőt. Egy fogadónál megpihentünk. Nem volt nagy a kínálat, de össze sem lehetett hasonlítani a keserves párizsi helyzettel. A báró levest rendelt. – Eleinte csak keveset szabad ennünk – mondta. – Gyakran, de keveset!

Csodás volt újra levest ízlelni, és hozzá meleg kenyeret enni. A többiek is így voltak ezzel. – Mennünk kell – mondta a báró. – Minél hamarabb Centeville-be érünk, annál jobb. Az úton végig mindenütt katonák. Velünk nem sokat törődtek, egy sánta férfi, egy kisgyerek és két nő nem keltette föl az érdeklődésüket. – Ennek ellenére a táborokat kerülnünk kell – mondta a báró. A következő pihenőnél kenyeret és sajtot ettünk. , A báró szerzett még belőle, így azt magunkkal vittük. A báró pénze segített, hogy megvegyük, amire szükségünk van. Első éjszaka fogadóban szálltunk meg, a másodikat elhagyott tanyaházban töltöttük. Izgalmas utazás volt, és ahogy teltek-múltak az órák, a megmenekülés öröme bátorságot és erőt adott ahhoz, hogy folytassuk utunkat. Szinte hihetetlennek tetszett, hogy ebben az állapotunkban képesek voltunk lovagolni. – Az ember mindenre képes, ha muszáj – jegyezte meg a báró. Végül megérkeztünk a kastélyba. Rollónak igaza volt, az épület sértetlen. Büszkén lovagolt be a csapórács alatt. Az emberek izgatottan kiabáltak: – Itt a báró úr! Visszajött! Á báró úr él! Valamennyiünket kifárasztott az utazás. Útközben tartanunk kellett magunkat, most éreztük csak igazán, mekkora feszültség dúlt bennünk. – Mi történt, amíg távol voltam? – kérdezte valakitől. Katonák jártak erre? – Itt nem, csak Rouenben. A városokat elfoglalták, de a kisebb helyeket békén hagyták. – Pihenésre és élelemre van szükségünk – mondta a báró.

Ekkora jövést-menést még életemben nem láttam. Kendal szeme elkerekedett a csodálkozástól. Ez hát az a kastély, amelyről Rollo annyit beszélt. Mint két fényes lámpás, úgy csillogtak a szemei. Úgy érezte, a szeme előtt elevenedik meg mindaz a csoda, amiről idáig hallott. Egy szobában kötöttünk ki. Égett a tűz a kandallóban. Ételt hoztak, forró, ízletes levest. – Szeretem a kastélyokat – jelentette ki Kendal. Mindketten lefeküdtünk, és másnap késő délelőttig aludtunk. Amikor kinyitottam a szememet, azonnal tudtam, hol vagyok. Az ostromállapotnak vége. Biztonságban vagyunk a báró kastélyában. Kendal mellettem aludt.. Milyen sovány! Az ajkán azonban mosoly játszadozott. Újra elaludtam, és csak késő délután tértem magamhoz. Egy szolgáló állt az ágyunk mellett. Azt kérdezte: – Ébren van, asszonyom?Az úr meghagyta, hagyjuk aludni, amíg föl nem ébred. – Gondolom, sokat aludtam. – Nagyon fáradt volt. A másik hölgy még mindig alszik. És a kisfiú is. Bólintottam, és azt kérdeztem: – És a báró úr? – Ő már reggel fölkelt. Felküldött, nézzem meg, nincs-e valamire szükségük. Fél óra múlva tálalunk, ha megfelel. A hangokra Kendal is felébredt. Felült az ágyban, és mosolyogva nézett körül. – Szeretnék megmosakodni, ha lehet – mondtam. – Természetesen, Madame! Hozom a meleg vizet. – Köszönöm. Kendal elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy a szolgálólány távozik. – Most már mindig itt fogunk lakni? Ez az ő kastélya. Látni akarom... az egészet

– Látni fogod – mondtam. – Megmosakszunk, lemegyünk, és aztán meglátjuk, mi történik. A tisztálkodás ellenére is elhanyagoltnak látszottunk, hiszen csak az a ruhánk volt, amiben utaztunk, mást nem tudtunk magunkkal hozni. Megfogtam Kendal kezét és lementünk.. – Te ismered az utat – suttogta elfogultan, miközben a falikárpit csatajeleneteit nézegette. Megszorítottam a kezét, és folytattuk utunkat az ismeretlenbe. Lementünk a hallba, ahol a báró már várt ránk... egy asszony társaságában. Nyomban felismertem, bár sokat változott azóta, hogy megfestettem az arcképét a Rue du Faubourg SaintHonoré-ban. – Kate – mondta a báró, és felénk indult. – Kipihente magát? És te, Kendal? Igennel feleltem, Kendal pedig csodálattal nézett fel a báróra. – A Princesse-t már ismeri. Előreléptem, Marie-Claude felém nyújtotta a kezét. ~ Mademoiselle Collison – mondta –, régen találkoztunk utoljára. Micsoda megpróbáltatáson kellett keresztülmennie. A báró elmesélte. – Szerencse, hogy élve megúsztak – mondtam. – És ez itt a fia. – Alaposan szemügyre vette Kendalt, el nem tudtam képzelni, mire gondolhat. – Igen, ő Kendal. Kendal előrelépett, és francia módra kezet csókolt. – Elbűvölő – mondta Marie-Claude. – Rettenetes lehetett az ostrom. – Menjünk be az ebédlőbe! – ajánlotta a báró. Marie-Claude bizonytalanul azt kérdezte: – A kisfiúnak... nem Williammel kéne ennie? – Ma még nem – mondta a báró;— Később majd meglátjuk. – Érkezett még egy hölgy... – mondta a Princesse.

– Még mindig alszik. Majd küldetünk föl valamit a szobájába, ha már fölébredt. – A báró hangja parancsolóan csengett, és metsző volt, ha a feleségével beszélt. Ismerve mindkettőjüket, nem volt nehéz megállapítani, hogyan éltek együtt. Gondolom, kerülték egymás társaságát. Kendal odalépett a báróhoz, és rámosolygott, mire a másik vonásai teljesen ellágyultak. – Tetszik a kastélyod – jelentette ki Kendal. – Az egészet látni akarom. – Látni fogod – ígérte a báró. – Mikor? – Nemsokára. A Princesse lépett be elsőként abba a kis ebédlőbe, ahol korábban oly sokszor vendégül láttak. Az asztal egyik végén a báró, a másikon a Princesse foglalt helyet. Kendal és én egymással szemben oldalt ültünk, a hatalmas asztalnál szinte valamennyien elvesztünk. A levest hozták elsőnek. Élvezettel fogyasztottuk el a nélkülözéssel teli napok után. Egyre finomabb fogások érkeztek, az ember legszívesebben degeszre tömte volna magát, de még Kendal is belátta, hogy vigyáznunk kell. Marie-Claude azt mondta: – El kell mesélniük, mi mindent éltek meg! Mi csak annyit tudtunk, hogy a báró Párizsban rekedt, és fogalmunk sem volt róla, látjuk-e még. – Bizonyára megrázta a megérkezésem – jegyezte meg a báró hűvösen. Marie-Claude ajka idegesen megrándult, de közben mosolygott, mintha csak humoros történetet mesélte: – Napról napra csak vártuk a híreket. El nem tudtuk képzelni, mi lesz velünk. Félelmetesek ezek a poroszok... – A franciák megadják magukat – mondta a báró. – Aztán majd aláírnak valami békeszerződést, természetesen előnytelen feltételekkel, és utána hozzáfoghatnak az újjáépítéshez.

– A báró ugyanis nem tekinti magát franciának – mondta Marie-Claude nekem. – A vereségtől is elhatárolja magát. – Az első perctől kezdve elhibázott taktikát folytattak. Ennek nem is lehetett más következménye. Kendal közbekérdezett: – Börtön is van a várban? – Igen – felelte a báró. – Majd megmutatom. – És van benne valaki? – kérdezte Kendal súgva. – Nem hiszem. De majd holnap meglátjuk. – Nagyon kedves öntől, Princesse, hogy vendégül lát bennünket. – Számunkra megtiszteltetés, Mademoiselle Collison – mondta kihangsúlyozva a kisasszonyt –, hogy ilyen nagy művészt fogadhatunk a fedelünk alatt. Emlékszik, ön mondott egyszer valami olyasmit; hogy „a királyokat az emberek, a művészeket azonban Isten teremti!” Volt a hangjában némi kihívás, miközben bárki észrevehette, mennyire tart a bárótól. A lelke mélyén még mindig ugyanaz a fiatal lányka volt, aki első este szolgálólánynak öltözve jött be a szobámba. – Hogyne, emlékszem, mégis, nagyon kedves öntől, hogy befogadott bennünket. Marie-Claude széttárta a karját: – De hiszen ez egészen természetes. Eddig is együtt volt a férjemmel... közösen szenvedtek... mint hallom, ápolta... és együtt menekültek. Kóstolja még ezt a halat! Ma délután fogták, csak párolva van, nehogy megterhelje a gyomrukat. – Köszönöm, ön valóban nagyon jó hozzánk. Abba is beleegyezett, hogy a Loge-be költözzünk, amíg vissza nem mehetünk Párizsba. – Még elő kell készíteni, régóta nem volt már lakója. Pár napig még itt a kastélyban kell lakniuk. Úgy hallom, az ostrom előtt remekül ment a munka a műtermében. – Sok megrendelőm akadt.

– Rég találkoztunk utoljára. Már vágy hat éve... vagy még több. A fiam, William, ugyanannyi idős lehet, mint a magáé. – Igen, szerintem is. A báró csak keveset szólt, mindvégig bennünket figyelt. Többnyire Kendallal beszélgetett, aki most arra volt kíváncsi, meg lehet-e védeni a várat a poroszok ellen. – Az utolsó emberig harcolni fogunk – mondta a báró. – Vannak lőrések is? – Igen, vannak. – Es forró olajat öntünk a betolakodókra? – Forró olajat és szurkot – jelentette ki a báró ünnepélyesem A Princesse elmosolyodott, és megvonta a vállát. – Háború, háború – mondta. – Mindig csak a háború. Fáraszt. Mademoiselle Collison, a vacsora végeztével felmennék a szobájába, hogy megbeszéljünk néhány dolgot. Ruhákra van szüksége, és még sok egyébre. – Sietve távoztunk – magyaráztam –, így semmit sem hozhattunk magunkkal. – Majd én segítek. – Talán van itt valahol egy varrónő, aki tudna készíteni néhány holmit. Remélem, hamarosan újra dolgozhatok. Van pénzem. Ebben nem szenvedtem hiányt Párizsban. – Biztosan megoldjuk. A hal után csirke érkezett. Gondosan megválogatták a fogásokat. Hónapok óta ez volt az első igazi étrend, amit végigettem, egészen újjászülettem tőle. Kendal arca is kezdett kiszínesedni. Szemmel láthatóan élvezte a kalandot. A vacsora után a báró magával vitte, Marie-Claude pedig feljött hozzám. Mihelyt magunkra csuktuk az ajtót, teljesen megváltozott. Levetkőzte a várúrnői pózt, és ugyanaz a kislány lett, akinek megismertem:

– Furcsa az élet – mondta. – Érdekes, hogy újra találkozunk. Mindig maga jutott eszembe, valahányszor csak a miniatúrára pillantottam, és természetesen hallottam, hogy szalont nyitott. Nagyon híres lett, igaz? Milyen régen is volt. – Valóban. – Kate – folytatta –, akkoriban is így szólítottam, ügye? Kedveltem az első pillanattól. Mert annyira önálló és határozott volt. „Vagy elfogad így, ahogy vagyok, vagy keressen más művészt magának.” És most van egy fia. Gondolom, Bertrand de Morteinertől. Bár nem ment hozzá feleségül... noha itt van a gyerek. – Nem, nem mentem hozzá. – Gyermeket szült... de nem ment férjhez! – Így történt. – Maga nagyon bátor. – Nem akartam hozzámenni. Nem... ühm... nem akartuk összekötni az életünket. – Maradt a gyerek. Hogy tudott boldogulni? – Voltak barátaim, aztán megnyitottam a műtermemet, és ezekben a körökben az ilyesmit nem úgy ítélik meg, mint a konvencionálisabb társadalmi rétegekben. Gondolom, érti, mire gondolok. – Ó, hogyne! Bár magam is közöttük élhettem volna. Nagyon szép a kisfia. De sokat kell ennie.. – Négy hónapon át alig volt ennivalónk. – És most a báró idehozta magukat Az én nemeslelkű férjem! Mit csinált Párizsban? – Ezt tőle kellene megkérdeznie. – Nekem soha semmit nem mond. – Bizonytalanul elhallgatott, és már-már a bizalmába avatott, de rájöhetett, hogy indiszkrét lenne. – Hozok pár ruhát, hogy próbálja fel – mondta végül. – Na és a varrónő?

– Majd arra is sort kerítünk. Addig is hozok valamit. Magasabb és soványabb nálam... nem lesz gond. A szobalánnyal felküldetek néhány darabot. – Elgondolkodva nézett rám. – Amikor a műterméről hallottam, irigyeltem. Rettenetesen hiányzott Párizs. Gyűlölök itt lenni... gyűlölöm ezt a sejtelmes, ódon kastélyt. Néha úgy érzem itt magam, mintha rab lennék. És nagyon hamar elfáradok, sokat kell pihennem. William születése óta van így. Ezzel sarkon fordult, és távozott. Leültem az ágyra, az étel megtette a hatását, elálmosított. Ledőltem, de nem aludtam el. Most, hogy már nemcsak az ennivaló járt az eszemben, hirtelen rádöbbentem, milyen helyzetbe is kerültem. Így csak haladékot kaptam. Még ha a Loge-ban élünk is, akkor is a báró házának vendége vagyok, és ezt nem tudnám sokáig elviselni. Vissza kell mennem Párizsba! De hogyan? Hónapokba, talán egy évbe is beletelik, hogy reményem lehet újradolgozni. Egyre csak a báró szavai jártak a fejemben: „A fiára kell gondolnia!” Igen, ebben igaza van. Felelős vagyok érte. Bármekkora is a megaláztatásom, csak arra kell gondolnom, hogy Kendal profitál belőle. Végtére is a báró az apja. Nem olyan, mintha idegentől fogadnánk el alamizsnát. A szobalány hozott három ruhát és alsóneműt. – A Princesse arra kéri, próbálja fel ezeket, Madame! – mondta. Megköszöntem, és fölvettem egyiket a másik után. Nem illettek igazán rám, de addig megteszik, amíg nem csináltathatok másikat. Jóleső érzés volt végre megszabadulni az elnyűtt úti ruhámtól. Zöld bársony mellett döntöttem, és közben arra gondoltam, nincs más választásom, bele kell nyugodnom a sorsomba. Pihenésre és élelemre van szükségem. Ki kell hevernem az átélt élményeket,

apám és a legjobb barátnőm halálát, az éhínséget, és az örökös halálfélelmet. Később is ráérek majd az egyéb gondokon tűnődni. Egy hétbe telt, amíg a Loge-t berendezték a számunkra, addig a kastélyban éltünk. A báró ragaszkodott hozzá, hogy kellőképpen kipihenjük magunkat. A szava parancs volt a kastélyban, senki meg nem kérdőjelezte. Még azt sem furcsállotta senki, hogy két nővel és gyerekkel érkezett vissza. Végül is logikus magyarázattal lehet szolgálni. Párizsban ragadt, látta, hogy egy gyermekre rázuhanni készül a ház, és hogy mentse, a saját testével fedezte. Kiderült, hogy annak a festőnőnek a fia, aki valaha nála dolgozott, és mivel akkora volt a felfordulás Párizsban, hogy nem volt biztosított az orvosi ellátása, az asszony sebesülten magához vitette, és ápolta. Tökéletesen logikus magyarázat, egyetlen dolgot leszámítva, nagyon is látszott, mennyire szereti Kendalt, szemben a sajátjának hitt fiával; Ez különösnek hatott. William kicsi volt és sötét hajú, és anyja jellegzetes orrát örökölte. Ideges, nyugtalan gyerek volt, ám hamar rájöttem, hogy a bánásmód miatt ilyen. A férfi, akit az apjának hitt, tudomást sem vett róla, és az anyja is elég közömbösen viseltetett iránta. Szegény gyerek, mindenki azt éreztette vele, hogy a jelenléte fölösleges. Így aztán okoztunk némi fejtörést. A Princesse továbbra is Mademoiselle Collisonnak szólított, így érkeztem annak idején a kastélyba, és erre még sokan emlékeztek. Azonkívül a hasonlatosság Kendal és a báró között napról napra nyilvánvalóbbá vált. Természetes, hogy az emberek spekuláltak. Különös napok voltak ezek. A régi Kate ezt a helyzetet sohasem vállalta volna fel, a szenvedések azonban megváltoztattak. Nagyon sokat gondoltam Nicole-ra és a gyerekkoromra, amikor még apám élt. Gyászoltam mindkettőjüket. Nagyon hiányoztak. Szerettem volna azt is tudni,

mi lehet Clare-rel. Másképpen gondoltam már a báróra is, érzelmeim iránta is alaposan megváltoztak. Még az is megfordult a fejemben, hogy többé már nem ereszti el Kendalt. És mi lesz akkor velem? Reménytelen helyzet volt. A báró ragaszkodott a fiához, ha szabad lenne, valószínűleg feleségül kérne, én persze visszautasítanám, ám ő nem hagyná ennyiben. Mindig megszerzi, amit akar, és ezúttal Kendal a cél. Két orvos is megvizsgálta a lábát. Ragaszkodott hozzá, hogy hármunkat is megnézzenek, nem okozott-e károsodást a nélkülözés. Szerencsére nem, mindenesetre táplálóan kell étkeznünk az elkövetkező időkben. Sokat sétálgattam, eleinte csak rövidebb távolságokra, később azonban elmentem a várárokig, és leültem ugyanott, ahol annak idején rajtakapott a vázlataimmal. Most is rám talált, csöndben ültünk, és néztük a patak vizét. Megszólalt, és azt mondta: – Túléltük, Kate! Volt idő, amikor azt hittem, sohasem szabadulunk abból a házból. – Ez sohasem látszott magán. – Pedig aggódtam. A fiú szépen javul... gyorsabban, mint bármelyikünk. – Még fiatal. – És de Centeville. – No meg Collison. – Isteni kombináció. – Itt nem maradhatunk – mondtam. – Átköltöznek a Loge-ba. Látta már? Megmutatom. – Most? – Kicsit később. Maradjunk még, beszélgessünk. Mi lesz velünk, Kate? – Én beköltözöm a Loge-ba, és mihelyt lehet, visszamegyek Párizsba. Elnevette magát. – Mit gondol, mikor lesz az?

– Az emberek lázadoznak, és úgy hírlik, egyre-másra gyújtják fel az épületeket. Sok idő kell még ahhoz, hogy Franciaország kiheverje a sebeket. – Talán visszamegyek Angliába, és műtermet nyitok Londonban. – Azt szeretném, ha itt maradna. – Itt, a kastélyban? – Nem... de valahol a közelben. Találok valamit. És igyekszem majd minden időmet magukkal tölteni. – Úgy érti, mint a szeretőm? – Így is lehet mondani. – Csak így lehet mondani. És a válaszom nem! – Miért nem? Ragaszkodom a fiamhoz. Törvényes örökösömmé akarom tenni. – De hiszen itt van William. – Maga is tudja, hogy nem az én fiam. – A törvény szemében igen. – Én ezt a törvényt nem fogadom el. – Szerencsés ember, mások azonban nem így vannak vele. – Maga tudja, milyen a házasságom. – Próbálja megérteni a Princesse-t. Megérthetnék egymást, ha maga megpróbálná. Lefestettem őt. És ilyenkor az ember megismeri a másikat. – Én csak egy dolgot tudok... nem akarok vele lenni... nem akarom látni. Rám kényszerítette azt a fattyút. Ennél rosszabbat nem is tehetett volna. – Nézze az ő szemével! Maga aztán igazán tudja, milyen a hirtelen szenvedély. Miért elfogadható ez egy férfi esetében, és miért elítélendő, ha nőről van szó? – A kézzelfogható eredmény miatt. – Ez az eredmény azonban a férfit is kell, hogy érdekelje. – Engem érdekel.

– Tudom. Hiszen utánam küldte Nicole-t, hogy gondoskodjék rólunk. – Na látja. Megrendelőket is küldtem, mindent megtettem, amit csak tudtam. – Mégis, talán hálátlanságnak tűnik, amit mondok, de tudnia kell, ha nem Kendalról van szó, most nem lennék itt. – Tudom. Minden a gyerek miatt történik. – És maga sem akarná, hogy itt legyek, ha nem volna Kendal. – Ebben téved. A gyerek nélkül is ragaszkodnék magához. Kate, gondolkodjék már értelmesen! Pontosan tudja, hogy akarom magát... csak magát! Még a gyereknél is jobban. Fiaink lehetnek még. Maga megváltoztatott. – Örömmel hallom. – Ha magával vagyok, visszatér az életkedvem. – Pedig az ember azt hinné, amilyen elégedett saját magával, állandó ez az érzés. – Alapvetően így van, mégis új élménnyel gazdagodom, ha magával lehetek. Akarom mindkettőjüket. Azért imádkozom, hogy a feleségem egy nap örökre elaludjék. Akkor összeházasodhatnánk, Kate! Akkor rá tudnám venni. – Meg ne halljam ezt még egyszer! – mondtam felháborodva. – Mindenkinek joga van az életéhez. Nem arra születtünk, hogy a maga hangulatait szolgáljuk, és ha már nem kellünk, félreállítson. – Nem azt mondtam, hogy félre akarom állítani a feleségemet, csak azt, hogy nem szeretem. Sohasem szerettem. Bosszant a jelenléte, nemkívánatos a közelsége. És azt szeretném, ha örökre elaludna. Állandóan az egészségi állapotára panaszkodik. Nem hinném, hogy sok örömét lelné az életben, és talán ő maga sem bánná, ha nem kellene tovább szenvednie. Én legalább őszinte vagyok. Nem hinném, hogy én lennék az első férj, aki ezt kívánja, de legalább kimondom. Mivel feleségül vettem, és katolikus,

elképzelhetetlen, hogy a házasságomat sertimisnek nyilvánítanák. Így egészen természetes, hogy a halálát kívánom. – Megijeszt az efféle beszéddel. Megfogta, és megcsókolta a kezem. – Maga mindig megszerzi, amit akar. – Úgy van, Kate! Es egy napon maga is meg a fiú is az enyém lesz. Mi egymásnak születtünk. Másra sem tudok gondolni, csak magára. Nem nyugszom, amíg egymáséi nem lehetünk. – Mégiscsak el kell mennem a kastélyból. – Ám itt fog élni a közelemben. – Nagyon megnehezíti az életemet, és pillanatnyilag nincs más választásom. – Nincs bizony! Kendal nem mehet el innen, pihenésre, élelemre van szüksége, és ezt nem tudja neki megadni Párizsban. – Ha vinni akarnám, nem akadályozhatna meg benne. – Az apja vagyok... – Az csak a véletlennek köszönhető. Hogyan is lehetne egy férfinak ugyanannyi joga egy gyerekre, mint az anyjának. Ő bennem fejlődött.., a születése pillanatától én voltam mellette. Nekem itt ne beszéljen apai jogokról. – A harcos, szeretett Kate! Minden szava arról győz meg, hogy nem élhetek maga nélkül. – Mit mondott az orvos a lábáról? – kérdeztem témát váltva. – Semmit sem lehet már tenni. A csontok rosszul forrtak össze. Egész életemre sántítani fogok. – És vannak fájdalmai? Vállat vont. – Néha igen. De már nem olyan heves, mint eleinte. Csak tompa sajgást érzek. Ha dühös vagyok, vagy ha az idő hidegre fordul, akkor szaggat. – Az időjárást nem befolyásolhatja, a dühét azonban csillapíthatja.

– Akkor hát vigyázzon rám... ahogyan Párizsban. Legyen a szeretőm... ezúttal azonban másképp! Engedje szabadjára az érzelmeit! – Menjünk, és nézzük meg a Loge-t – mondtam. Engedelmesen felállt. Elindultunk. A Loge a kastély árnyékában húzódott meg. – Valamikor a tizennyolcadik században építették a kastélyhoz – magyarázta a báró. – Az egyik ősöm építtette a szeretőjének. Azután szolgálók laktak benne. De már hosszú évek óta üresen áll. Tágas, kőpadlós helyiségbe léptünk, a sarokban kandalló. Hosszú asztal, tölgyfa karosszék és néhány szék volt benne. – Kényelmesen be lehet rendezni – mondta a báró. – Nagy konyha, és csomó hálószoba van hozzá. De ne feledje, ez csak pillanatnyi menedék! – Nagyon kedves magától – mondtam. – Sajnálom, ha néha megbántom. Sokkal tartozom magának... – A harcot mégsem adja fel, igaz? Talán majd húsz év múlva, ha már egyikünk sem fiatal, és sikerül levezekelnem a bűnömet, és bebizonyítanom, hogy nem az a vadember vagyok, akinek megismert, hanem az egyetlen férfi, akit férjeként tud szeretni. Talán akkor majd eláshatjuk a csatabárdot. Mit gondol? Elfordultam, ő azonban mellettem termett. – Mit gondol, Kate? – Lehetetlen, amiről álmodozik. – Talán mégsem – mondta. Ez a mondata később sokszor eszembe jutott. A nyugtalanságom nem múlt el, kényelmetlenül éreztem magam az adott helyzetben. Az egyetlen vigaszom Kendal volt. Hamar felszedett pár kilót, tele volt életkedvvel, örömmel. Imádta a kastélyt, és ezt az új életet. Egyre jobban ragaszkodott a báróhoz,

akit magamban már csak Rollónak hívtam. Kendal egyáltalán nem tartott tőle, nagyon sok időt töltött a társaságában. A megérkezésünk harmadik napján magával vitte az istállóba, mert mutatni akart neki valamit. Egy fehér póni várta Kendalt. A fiam kipirult arccal, csillogó szemekkel szaladt hozzám, hogy elújságolja a hírt. – Mama, ott van.,, ott az istállóban... pontosan olyan, amilyennek karácsonykor mondta... és az enyém. Kendal tehát lovagolni tanult, hol Rollo tanította, hol pedig valamelyik lovászfiú. Másnap Jeanne jött oda hozzám csillogó szemmel. – Nézze, mit kaptam a báró úrtól! – mondta. – Emlékszik még a képzeletbeli karácsonyi ajándékokra? Nézze, itt a bross... pontosan olyan, amilyennek akkor leírta. Azért kaptam, mondta, mert hogy híven szolgáltam... – Elfordult, a szemében könnyek csillogtak. Nagyon örült a brossnak. Ilyen értékes darabja még sohasem volt. Elég drága ahhoz, hogy tartalékolhassa a rossz napokra, de érzelmileg is meghatotta. Kendal ragyogott az örömtől, amikor meglátta. Egyik nap kimentem megnézni, amikor lovagolt, és Rollo vezette a kötőféken az állatot. Már messziről odakiáltotta: – Nézd, mama! Nézd, hogy lovagolok! Engedd el a gyeplőt, kérlek! – mondta a bárónak. A báró elengedte, Kendal pedig elém poroszkált. — Remek lovas lesz belőle – jelentette ki Rollo. Néztem a fiam csillogó szemét. Büszkén nevetgélt a nyeregben, és figyelte, mennyire vagyunk elégedettek vele. Kendal egyszer csak azt mondta: – Jeanne is megkapta a brossát. A karácsonyit. – Elnevette magát, és a kezemre nézett. Hogy nem látott rajta gyűrűt, csalódott képet vágott. – Nem lovagolsz tovább? – kérdeztem gyorsan. Rollo azonban közbevágott: – A gyűrűt keresed? – kérdezte Kendaltól.

– Csak a mama nem kapta meg, amit ígértél. – Még nincs itt az ideje – mondta Rollo. – És mikor lesz? – kérdezte Kendal. – Neki is meg kell kapnia, nem? – Igen – felelte Rollo –, neki is meg kell kapnia. – De mikor...? Rollo rám nézett. – Mikor? – ismételte meg a kérdést. – Mindenki nem kaphat ajándékot – jelentettem ki. – Nektek szerencsétek volt. – Neked is kell legyen, mama! – Ne. félj, Kendal! Egy nap a mama is megkapja, azt a gyűrűt. Hosszan, vágyakozva nézett rám, szinte beleremegtem. Már nem értettem magam. Marie-Claude-ot izgatni a jelenlétem. Természetesen ő is sokat töprengett azon, miért voltunk együtt a férjével Párizsban. Nem nagyon hitte a magyarázatot. . Az évek múlásával változott, idegesebb, nyugtalanabb lett. Tulajdonképpen őrült annak, hogy itt vagyok, és nem akarta,, hogy átköltözzünk a Loge-ba. Szerintem különös módon vigaszt jelentettem számára. Nagyon sajnáltam Williamet, attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam. Szegény gyerek, senki sem akarta a megszületését. Vajon hogyan érezhette magát Marie-Claude, amikor megtudta, hogy terhes, és nem csaphatja be a férjét, akitől amúgy is rettenetesen félt. Úgy gondoltam, hogy a Princesse merő dacból és lázadásból engedett a kísértésnek, amiért egy nem kívánt házasságba belekényszerítették. Mindenesetre megfizetett érte, a gyerek szülésébe hajszál híján belehalt. William vézna, ijedt kisgyerek volt. Ha őrá gondoltam, csak haragot tudtam érezni Rollo és Marie-Claude iránt. Bármit tettek is ketten, nem lehet, hogy a gyerek szenvedjen miatta.

Mivel a szülei nem törődtek vele, folyton bizonyítani akart saját magának. Kendal érkezése fölkeltette a kíváncsiságát. A fiamat a születése pillanatától fogva féltő szeretet övezte. Tudta, hogy számomra ő a legfontosabb a világon, Nicole rajongott érte, Jeanne, bár szigorú volt hozzá, és megfeddte a hibáiért, ugyancsak szerette. És most Rollo is kitüntette a figyelmével. Biztonságban érezhette magát, nem úgy, mint William. A szülei nem törődtek vele, az anyja mindig valami mással volt elfoglalva, és ha együtt voltak, jó előre figyelmeztették, hogy ne idegesítse sokáig. Ezt ő vallotta meg nekem, amikor már összebarátkoztunk. Az apja ügyet sem vetett rá. William erről úgy vélekedett, hogy a keresztelőjén gonosz tündérek voltak jelen, akik bűbájjal elérték, hogy valahányszor feltűnik az apja, őt olyan köpenybe burkolják, amitől láthatatlanná válik. Az is rontás rajta, hogy az anyja idegeire mégy. Azt. ugyan nem tudta pontosan, mik azok az idegek, de úgy: gondolta, valami furcsa erő munkál benne, ami zavarja azokat. – Nem tudom, hogyan változtassak rajta – mondta. – Ha tudnám, akkor biztosan nem csinálnám. A gonosz tündérek műve az egész. Elmondtam Jeanne-nak, hogy mit tapasztaltam. Felajánlotta, hogy szívesen tanítja mindkettőjüket. Örültünk, amikor kiderült, hogy William egyáltalán nem buta. – Ha értőn foglalkozom vele, sokat ki lehet hozni belőle – magyarázta Jeanne. – Előbb azonban át kell törnöm a falat, amit maga köré épített. Állandóan védekezik. Eleinte Kendal nem kedvelte, és tudni akarta, muszáj-e vele lennie. – Nem tud olyan gyorsan futni, mint én – jelentette ki megvetően. – Eggyel több ok arra, hogy barátságos légy vele – mondtuk. – De olyan ostoba. – Azt csak te gondolod így. Lehet, hogy ő ugyanígy vélekedik rólad.

Ez meglepte Kendalt, elgondolkodott. Ezt követően észrevettem, hogy figyelni kezdi Williamet. Valószínűleg arra akart rájönni, valóban ostobának tartja-e a másik, és ha igen, miért. Aztán amikor Williamnek előbb sikerült az összeadás, mint Kandalnak, a kapcsolatuk megváltozott, mesélte Jeanne. Kendalnak rá kellett döbbennie, hogy William számos dologban okosabb nála. Ez jó lecke volt neki. Jeanne értett a gyerekek nyelvén. A felállított rendszabályokhoz ragaszkodott, és ezt a kicsik egyáltalán nem bánták. William mindig pontosan járt az órákra, és később észrevettük, hogy már együtt érkeznek. A játékaikban továbbra is Kendal maradt a hangadó, az órákon azonban William bizonyult gyorsabbnak. – Néha szemet hunyok bizonyos dolgok felett – mesélte Jeanne. – Az a fontos, hogy összebarátkozzanak. Éppen ezért megesik, hogy nem veszem észre, ha William kisegíti Kendalt egy-egy válasszal. Azt szeretném, hogy Kendal rájöjjön, attól még nem felsőbbrendű, mert tud lovagolni és futni, és mert pár centivel magasabb Williamnél. A báró rendelkezésemre bocsátotta a műtermet arra az esetre, ha festeni támadna kedvem. A fiúk gyakran feljöttek hozzám. Williamnek is adtam festéket, hogy próbálkozzék. Hamar kiderült, hogy belőle nem lesz festő. – Próbálj arcot rajzolni, és utána fesd ki! – biztattam. – De előbb rajzold meg! William hozzáfogott, és rajzolt valamit. Nem tudtam rájönni, kit akart ábrázolni. – Apám az – magyarázta. – Nagy és erős. A legerősebb ember a világon. – Nem is hasonlít – jegyezte meg Kendal, és hirtelenében fölvázolt néhány vonást, amely határozottan emlékeztetett a báróra.

William csodálkozva nézte, és szomorúan tekintett rám. – Bárcsak én is le tudtam volna rajzolni – mondta. A vállára tettem a kezem, és azt mondtam: – Ne szomorkodj, azért ügyes próbálkozás volt! Ne feledd, van amiben kevésbé ügyes az ember, és van, amiben jobb! Mademoiselle Jeanne szerint nagyon ügyes vagy az összeadásban. – Szeretem a számokat – mondta mosolyogva. Odahajoltam hozzá, és súgva azt mondtam: – Szerintem ebben te vagy a jobb.., ő viszont ügyesebben rajzol. Az én fiam, és én művész vagyok. A nagyapja is, meg sok-sok őse mind híres festő volt Ez családi örökség. – Ő rájuk hasonlít. Én pedig apámra fogok, ha megnövök. Mindig ide lyukadtunk ki. William bálványozta az apját, aki tudomást sem vett róla. Nagyon dühös lettem Rollóra. A báró mindig kereste az alkalmat, hogy kettesben maradhasson velem. Alig vártam már, hogy átköltözzünk a Logeba, akkor könnyebb dolgom lesz, gondoltam. Vagy talán még rosszabb, jutott hirtelen eszembe. Egy nap szemrehányást tettem Rollónak. – Nagyon kegyetlen Williamhez – mondtam. – Miért tesz úgy, mintha nem is látná? – Mert csak így tudom elviselni. – A gyereken tölti ki a bosszúját. Ez nagyon helytelen. – Drága Kate, nem tudom eljátszani, hogy kedvelem! Mihelyt meglátom, az jut eszembe, hogy kinek a fia. L’Estrange fattya. Nem várhatja el, hogy a sajátomnak tekintsem! – Azért megpróbálhatna úgy tenni. – Nem vagyok jó a színlelésben. – Én azt hittem, csak elhatározás kérdése, hogy mindent jól csináljon. – Ezt nem. Látni sem akarom azt a kölykök – Most, hogy Kendal itt van, még rosszabb a helyzet. Egyik nap William észrevette, hogy Kendallal beszélget. Odaszaladt ő

is, maga azonban úgy tett, mintha észre sem venné. Hát nem látja, mit művel vele? – Én magát a gyereket nem látom. – Ez kegyetlen dolog, a fiú közben valami megmagyarázhatatlan oknál fogva bálványozza magát. – Akkor meg pláne, hogy így kell vele bánni. – Egy kis figyelemmel boldoggá tehetné. – Maga szentimentális, Kate! Az érzelmeit tartogassa fontosabb dolgokra! – Folyton azt kérdezi tőlem, miért nem törődöm magával. Ha mélyen magába néz, akkor rájön. – Ez illogikus érvelés, Kate! Egy perccel előbb még azt állította, hogy a fiú bálványoz engem. De most, hogy végre kettesben maradtunk, ne őrá vesztegessük a szót! – Engem történetesen érdekel – megvontam a vállam, és elfordultam. Mellém lépett, és megfogta a kezem. – Én így nem bírom tovább – mondta. – Itt van a kastélyban,, és minden éjszaka úgy telik el, hogy nincs velem. – Holnap átköltözöm a Loge-ba. – Az mit sem változtat a helyzeten. – Egyre csak az jár a fejemben, hogy el kell utaznom Angliába. Clare aggódhat miattam. Szent ég, biztosan azt hiszi, hogy még mindig Párizsban vagyok. Azt, hogy itt mi történt, biztosan tudják. – Az egész világ tudja Párizs megaláztatását. – Lehet levelet küldeni Angliába? – Talán igen. Bár nem tudom, mi a helyzet a kikötőben. Még nagyon bizonytalan a helyzet. A kommunisták Párizsban most az új köztársaság ellen harcolnak. Nem akarnak békés megoldást. Forradalomra készülnek. A városban se törvény, se rend. Hála istennek, hogy eljöttünk, ki tudja, mi történhetett volna velünk

abban az őrjöngésben. Azok ott törnek és zúznak, látszatra, csupán a pusztítás kedvéért. Pedig Párizs eleget szenvedett már. – A visszatérésre még csak gondolni sem lehet. – Jó időbe beletelhet. – Pedig a mostohaanyám nagyon aggódhat miattam. Apám halála óta semmit sem tudok róla. Szegény Clare! Csupa szív asszony... de magára nemigen van gondja. Jó volna, ha tudná, hogy biztonságban vagyunk. – Megmondom, mit csinálunk. Maga megírja azt a levelet, én pedig elküldök egy embert a kikötőbe, hogy derítse fel, mi a helyzet. Nem tudom, járnak-e a postahajók. Talán igen. Ha sikerül elküldeni, akkor jó, ha nem... akkor később újra megpróbáljuk. – Köszönöm. Nagyon kedves magától. – Ó, Kate, ha tudná, milyen kedves tudnék lenni... – Ez tiltott téma. – Áruljon el egyvalamit! Ha szabad lennék... – De nem az. Hagyjuk ezt! Nem lehet szabad, és ez a vége. Ha elutazhatnék Angliába, akkor ott élnék egy darabig a mostohaanyámmal, amíg eldönteném, mit tegyek. – Akkor talán jobb, ha el sem küldöm azt a levelet. – Elnevette magát. – Ugyan, Kate, ne vegyen már mindent komolyan! Természetesen, ha lehetséges, megpróbálom eljuttatni azt a levelet a címzettnek. Nem szeretnék ujjat húzni a mostohaanyjával. – Köszönöm – mondtam. Másnap Kendal, Jeanne és én átköltöztünk a Loge-ba. Ideát sokkal kellemesebben éreztük magunkat. Melegen tarthattuk, hiszen kicsi volt, és mivel a kastély árnyékában húzódott meg, védve voltunk a hideg széltől. Jeanne és Kendal továbbra is átjártak a kastélyba, hogy William is csatlakozhasson az órákhoz. Jeanne és én

örvendeztünk, hogy mennyire megváltozott William, amióta itt vagyunk. Már nem szorongott annyira, és mert a tanulásban jeleskedett, ettől némi önbizalomra tett szert. Kendal a pártfogásába vette, hiszen mindketten arra kértük, ne legyen durva, hozzá. William jó néven vette. Én nagyon nyugtalan voltam. Nehezemre esett elfogadni Rollo vendégszeretetét. Ha magam vagyok, már rég megpróbáltam volna eljutni Angliába, Kendal miatt azonban elbizonytalanodtam. Láttam már éhezni, nem szerettem volna újabb megpróbáltatásnak kitenni. Bele kellett törődnöm a megváltoztathatatlanba. A helyzet robbanásig feszült. Rolló szenvedélye irántam egyre fokozódott, és minden nappal türelmetlenebb lett. Izgatottan vártam hát a híreket, hogy mi történik az országban. Párizsban forrongtak az emberek. Úgy hírlett, Bordeaux-ban hamarosan összehívják a Nemzetgyűlést. Versailles-ben már megkezdődtek a tárgyalások. Mindenütt fejetlenség uralkodott, és mi szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy ilyen oázisban élünk. Csak kevés ilyen hely akadt most Franciaországban. Bármennyire mondogattam is magamnak, hogy innen el kellene mennem, az igazság az, hogy egyáltalán nem ezt akartam. Tulajdonképpen örültem, hogy a körülmények ide kényszerítettek. Miután Jeanne és Kendal átmentek a kastélyba, Rollo már az első nap reggelén felkeresett. Gyanítottam, hogy nem véletlen az időzítés. – Nos, hogy érzi itt magát? – kérdezte. – Nagyon kényelmes. – És nem vagyunk messze egymástól. Talán így jobb is. – Jobb? – kérdeztem. – Itt zavartalanabb. – A legjobb lenne hazamennem Angliába. – És ott mit csinálna?

– Festenék. – Angliában nem ismerik. – De apámat igen. – De maga nem azonos az apjával. Párizsban már befutott – Tudom, de meg kell próbálnom. A végén megjön majd az elismerés is. – És addig, ahogy ezt a művészek szokták, éhen hal. Csak a divatos festők tudnak megélni. Az emberek olyanok, mint a birkák. Ha valamiről azt hallják, jó, akkor ők is ezt szajkózzák, különben nincs véleményük. – Tudom, de a kitartó munka a végén meghozza a gyümölcsét. – Talán a halála után. Addig azonban felkopik az álluk. Legyen észnél, Kate! Együtt kell maradnunk! Lesz másik műterme. Esküszöm, nem fogom akadályozni a munkájában. A fiút pedig törvényesen is elismerem. – Hogy tehetné? – Megtehetem. Nem először fordul elő ilyesmi. Lesz közös otthonunk. Együtt fogjuk kiválasztani a helyet. Vagy maga egyedül. Mi összetartozunk. Biztosan tudom, hogy így lesz. – Maga tapasztalt férfi – jegyeztem meg –, és ettől úgy érzi, nemcsak a saját, hanem mások életét is magának kell megterveznie. Egy dolgot azonban még mindig nem tud, két ember esetében két külön vélemény... két külön akarat működik. Lehet, hogy korábban mindenkire sikerült rákényszerítenie a sajátját, ezúttal azonban nem fog menni. – Tudom, Kate! – Milyen alázatos lett egyszerre. . – Magától sokat tanulok, Kate! Soha nem hittem volna, hogy valaha is ennyire a hatása alá kerülök. – Talán azért, mert nem kaphat meg? – Nincs olyan, amit meg ne kapnék. – Talán mégis.

Váratlanul magához ölelt, és hevesen megcsókolt. Olyan hirtelen történt, hogy az ellenkezésre sem maradt időm. Egyedül vagyunk a házban, jutott eszembe. Ám hasztalan próbáltam elfojtani feltörő érzelmeimet, pedig nem akartam, hogy tudja-, mennyire felkavart, és mennyire vágyom az érintését. Álmomban sokszor láttam kettőnket abban a toronyszobában, ébredéskor azonban nem rettenetét, hanem vágyat éreztem. Talán ezért is akartam annyira elmenni innen. Tettetett haraggal bontakoztam ki az öleléséből. – Ne éljen vissza a helyzetével! Semmi kedvem a szeretője lenni... nem vagyok Nicole... Elcsuklott a hangom és könnyek szöktek a szemembe. Nicole nevétől mindketten kijózanodtunk. Rollót sokkal jobban megrázta a halála, mint mutatta. Vajon mit tanácsolna most nekem, ha élne, tűnődtem. Odaléptem az ablakhoz. – Meg akarok dolgozni azért, hogy itt vagyok. – Nem szeretek mások szívességéből élni. Szeretném megfesteni Williamet. – Williamet! Ki az ördög akarna portrét róla. – Ha a szülei törődnének vele, fölösleges lenne ez a kérdés. Szegény gyerekkel senki sem törődik. Csinálni akarok valamit. Meg akarom festeni Williamet! – Rendben van, csinálja! – Ahhoz át kell mennem a kastélyba. Itt nincs elég fény. – Kate, maga akkor jön át a kastélyba, amikor kedve tartja. – Köszönöm. Megmondom Williamnek, hogy képet akar festetni róla. – Én? – Igen, maga. Örülni fog. És talán, amíg készül, maga is belátogathat hozzánk a műterembe, hogy megmutassa, érdekli a munka. – A maga munkája mindig is érdekelt.

– Érdeklődjék kicsit William iránt is, kérem! – A maga kedvéért... még ezt is megteszem. William nagyon boldog volt, amikor elmeséltem neki. – Egészen kis kép lesz? – kérdezte. – Kendalt is megfesti? – Talán. Róla már sok készült. Még Párizsban csináltam. – Mutassa meg! – Nem tudom. Amikor eljöttünk, mindent ott hagytunk. De valahonnan festéket kellene szereznünk. Rollo segített. Ismert a közelben egy festőt, tőle szerezhetünk. Az azonban már egyáltalán nem biztos, hogy elefántcsontja is van. Mennyire sajnáltam, hogy mindenemet Párizsban hagytam. Rollo megszerezte a kívánt festéket, és hozzá pergament. – Ez is megteszi, ha a tizenhatodik századi mestereknek jó volt, én is beérhetem vele, A két fiú izgatottam figyelte az előkészületeket. William rettenetesen izgatott volt. Öröm volt látni, hogy a kétségbeesett dac eltűnt a tekintetéből. Érdekes portrénak ígérkezik. Ő is, meg a többiek is láthatják majd, milyen, amikor boldog. Magam is új erőre kaptam, csodálatos érzés volt, hogy újra dolgozhatok. A munkába belefeledkezve elfelejthetem aggodalmaimat. Kendal maga is letelepedett, és elmélyülten rajzolgatta a barátját, aki. attól, hogy most ő van a figyelem középpontjában, sokkal magabiztosabb lett. Úgy döntöttem, hogy csak lassan fogok haladni, így nemcsak a portréját készíthetem el, de hozzásegítem, hogy némi örömben is része legyen. A fiúk most délutánonként tanultak Jeanne-nal, én ilyenkor sétálni vagy lovagolni mentem. Jó messzire el lehetett menni, a kastély mindig szem előtt maradt. Sok ló volt bekötve az istállóba, válogathattam közülük, a kedvencem mégis egy pej kanca lett.

Eleven jószág volt, de engedelmes, és azt hiszem, ő is kedvelt engem. Egyik nap Marie-Claude-ot is az istállóban találtam. Épp nyergelték a lovát, az övé csöndes, nagyon engedelmes paripa volt. – Jó napot! – üdvözölt – Kilovagol? Bólintottam. – Akkor mehetnénk együtt. Elindultunk. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól lovagol, Mademoiselle Collison – mondta. – Sokat csináltam Angliában. – Párizsban természetesen nem nyílt alkalma rá. Örülhet, hogy megszabadulhatott onnan, – Rettenetes élmény volt, nem szeretném még egyszer végigélni. – Gondolom, a legtöbben így vannak vele. Nekem mégis annyira hiányzik. Csak ott tudnék boldog lenni. – Nagyon megváltozott. – Tudom. Ez az ostoba háború! Egy darabig csöndben lovagoltunk, ő ment elöl. – Soha nem megyek messzire – mondta hátraszólva a válla fölött. – Hamar elfáradok, Van egy kedvenc helyem, onnan gyönyörű a kilátás. – Most is oda tartunk? – Igen. Gondoltam, kikötjük a lovakat... és elbeszélgetünk kicsit. Lóhátról ez nem olyan egyszerű. Visszanéztem. Innen nem lehetett látni a kastélyt. MarieClaude észrevette, és gondolom, kitalálhatta, mi jár a fejemben. – Pontosan ezért szeretem ezt a helyet. Mert eltűnik a szemem elől a kastély. Egy erdőszélen haladtunk. Errefelé már hegyes volt a vidék. Idelátszott a folyó ezüstösen csillogó víztükre.

– Nagyon szép itt – mondta Marie-CIaude. – Ott szeretek elüldögélni, fent a hegytetőn. Sok a cserje, némelyik magasra nő, és védelmet nyújt a szél ellen. Csak ülök fent, és gyönyörködöm a tájban. Mérföldekre ellátni. Fölkaptattunk a hegytetőre. – Itt kiköthetjük a lovakat. Hát nem furcsa, hogy újra összehozott bennünket az élet? Arrébb sétáltunk. – Üljünk le itt! – ajánlotta Marie-CIaude, és lepihentünk a bokrok menedékébe. – Eszembe sem jutott, hogy még egyszer találkozhatunk – folytatta –, hacsak nem valami estély alkalmával. Akkoriban persze még úgy gondoltam, hogy feleségül megy Bertrand de Mortemerhez. – Különös dolgok történnek az éledtben – jegyeztem meg. – Nagyon különösek. – Az arcomat fürkészte. — Meg kell valljam, nagyon kíváncsi vagyok magára, Kate! Ugye, továbbra is szólíthatom így? És maga is hívjon Marie-Claude-nak. – Ha úgy kívánja! – Kívánom – jelentette ki a korábbról ismert parancsoló modorban, – majd így folytatta: – Csodálom magát. Bár nekem is ennyi bátorságom lett volna. Gyereket szült, de nem ment feleségül az apjához. Hogy milyen bölcsen tette! Mennyivel boldogabb lennék, ha nem mentem volna férjhez. Persze magának azt hiszem, könnyebb dolga volt. – Igen – mondtam. – Tulajdonképpen nem voltam szerelmes Armand L’Estrange-be. Talán ha igen, akkor szembeszegülök mindenkivel, és nem megyek hozzá a báróhoz. Mindig is féltem Rollótól... és ez azóta sem változott. Kegyetlen ember ő, Kate! Csak azok tudják, akik sokáig a közelében éltek. – Azt hiszem, ez nekem is feltűnt. – Maga is tudja, hogy nem akartam a felesége lenni. – Igen, tudom.

– Ott volt nekem Armand. Annyira kedves... annyira más. Gálánsan viselkedett, udvarolt. Azt akartam, hogy szeressenek. Azt is tudja, hogy viszonyunk volt, leveleztünk egymással. Emlékszik, ugye, amikor az egyik ilyen levél miatt a báró elraboltatta magát... – Igen, nagyon jól emlékszem. – Már akkor is gyanakodott rám. Ha tudtam volna... akkor el sem merem kezdeni ezt a kapcsolatot Armand-nal. Csak ültem szótlanul, és néztem magam elé. – Látja, már akkor gyanakodott! Nem mondtam meg neki, hogy az elrablási kísérletnek egészen más oka volt. – Ennek ellenére eljátszotta a meglepettet. Míg élek, nem felejtem el az esküvőnk napját. Rettenetes volt. Tudom, ez a nap mindenkinek fontos, de másképp. Nem is tudom, hogy éltem túl. Miközben mindvégig tudta, bár nem hiszem, hogy túlzottan érdekelte volna. Csak amikor kiderült, hogy a gyerek idő előtt érkezik, akkor gerjedt éktelen haragra. Én próbáltam megszabadulni tőle, de nem sikerült. Rollo értett hozzá, hogy mindent kiszedjen belőlem. Képzelheti, milyen dühös volt, amikor kiderült, hogy a születendő gyerek nem az övé. – Igen, képzelem. – És biztosan úgy gondolja, minden oka megvolt rá. Én azonban nem akartam hozzámenni feleségül. Ha már akkor ismerem a maga példáját, biztosan fellázadok. És akkor szabad lehetnék... mint maga. Miért nem ment feleségül Bertrandhoz? Hiszen jegyesek voltak. Szerették egymást. És már a gyerek is útban volt. Nagyon különös. – Mert így éreztem jónak. – Bátran cselekedett. Műtermet nyitott Párizsban, és nem törődött az egésszel. És mások sem. – Bohémek között éltem, és ahogy már említettem, ők nem olyan konvencionálisak.

– Bár magam is közéjük tartoznék. Volt, hogy azt kívántam, bár meghalnék. – Nem szabad így gondolkodnia. – Pedig ezt teszem. És tudja, hogy szabadulni akartam Williamtől, megbosszulta magát. A születését ugyan nem tudtam megakadályozni, de károsodtam. Nem lehet több gyerekem. Ez a másik ok, amiért Rollo gyűlöl. – Nem gyűlölheti. – Most úgy beszél, mint a többiek. Miért ne gyűlölhetne? Gyűlöl mindenkit, aki keresztezi az elgondolásait. Tudom, hogy szabadulni akar tőlem, hogy elvehessen valaki mást, aki fiakat szül neki. – Valamennyiünknek bele kell törődnünk a sorsunkba! Még neki is. – Néha úgy érzem, semmi értelme. Gondolja csak el, mit éltem át! Terhes voltam mástól, rettenetesen féltem a szüléstől, ennél jobban már csak Rollótól. Gyakran kijártam ide. Elnéztem messze, és arra gondoltam, az ott Párizs. De messze van, nagyon messze. Vágytam vissza. Néha elfogott a kísértés, hogy felmásszak az oromra, oda, ahol már csak a szakadék van. Nemrégen le is zuhant onnan valaki. Köd volt aznap. Egy földműves volt, eltévedt, és megcsúszott. Belelépett a semmibe. Megmutatom azt a helyet, mielőtt elmegyünk. Sokszor eszembe jutott, milyen egyszerű is lenne megtenni azt az egy lépést. Mindent megoldana. Akkor már senki sem vádolhatna semmivel. Milyen boldog lenne Rollo. Kitörölhetne az életéből, és kezdhetne elölről mindent. – Milyen boldogtalan lehetett. – Inkább rémült voltam. Higgye el, voltak pillanatok, amikor ez a megoldás minden másnál egyszerűbbnek tetszett! – Szegény Marie-Claude, mennyit szenvedhetett! – Még most is eltűnődöm néha... vajon érdemes-e folytatni. – Ott a fia.

– William! Ő minden baj oka. Miatta nem lehet több gyerekem. Ha nincs, talán nem rettegek annyira Rollótól. Ki tudja, talán megadhattam volna neki, amire vágyik. Kezdtem nyugtalan lenni. Féltem, később talán megbánja, hogy ennyi mindent elmond. Ő azonban folytatta. – Nyomorúságos történet az enyém. Ne is beszéljünk róla! Milyen más a maga élete. Meséljen magáról! – Szinte mindent tud arról, hogyan éltem az ostromig. – Az ostrom! – Elgondolkodott. – Innen olyan távolinak tetszett. Hát nem különös, hogy Rollo végül is ép bőrrel megúszta? Mintha természetfölötti hatalma volna. Néha az az érzésem, hogy nem is földi halandó... hanem démon, vagy ilyesmi. Mintha máshonnan pottyant volna közénk. Nem tudom, érti-e, mire gondolok? – Igen – mondtam. – Gondoltam. Mindig is ellenezte ezt a háborút. Ostobaság az egész, és a császár idióta. És saját magát még ennyi idő után is normannak tartja. Hatalmas... hatalmasabb bárki másnál. És nemcsak Franciaországban, hanem Angliában is vannak birtokai. A családom azért ragaszkodott ehhez a házassághoz, mert ennyire gazdag és hatalmas, ő pedig azért hozzám, mert francia és osztrák királyi vérből születtem. Hogyan is lehetne sikeres házasság az ilyen. Maga nagyon szerencsés, Kate! – Bizonyos tekintetben magam is úgy gondolom. – A fia gyönyörű. – Igen, azt hiszem. De a magáé is. Marie-Claude vállat vont. – Rollo a jelek szerint kedveli a maga fiát. – Vetett rám egy oldalpillantást, éreztem, hogy a fülem tövéig elpirulok. – Mindenütt népszerű – nyögtem ki. – Sápadt és sovány volt, amikor megérkeztek. – Nem is lehetett volna más az átélt megpróbáltatások után.

– Igen, valamennyiükön látszott, min mentek keresztül. De már sikerült kiheverniük. – Hála istennek!. – Rollót eddig még egyetlen gyerek sem érdekelte. Feltűnő, hogy mekkora figyelmet tanúsít a maga gyereke iránt. Azt is nehéz felfogni, hogy pont abban a pillanatban érkezett ahhoz a házhoz, amely rádőlni készült a fiára. – Ha Párizsban lett volna, akkor értené. – Tudom, sokan meghaltak. Én arra gondoltam, különös, hogy pont a kritikus pillanatban jelent meg. Vállat vontam. – Kétségtelen, hogy megmentette a fiam életét. – És gondolja, hogy emiatt kedvelte meg? – Azt hiszem, igen. De kezd hűvösre fordulni. Nem kellene itt üldögélnünk! Fölsegítettem. – Annyira érdekes volt a beszélgetésünk, hogy észre sem vettem, mennyire hűvös lett. Mielőtt azonban elmennénk, szeretném megmutatni azt az ormot. – Azt mondta, itt van a közelben. – Itt, nem messze. Jöjjön! – Megfogta a karomat, és mintha nehezebben szedte volna a levegőt. Odamentünk a meredélyhez. A kilátás lélegzetelállító, hegyek és erdők a távolban. – Arrafelé lehet Párizs.... Lenéztem a folyóra. A vízből sziklák meredeztek, a parton magas útilapu zöldellt. – Nem fél a mélységtől, Kate? – kérdezte. – Nem. – Akkor miért nem jön közelebb? – Elengedte a karomat, és előrébb lépett. – Jöjjön, nézzen le! Úgy tettem. Az jutott eszembe, ha levetné magát a mélybe, ahogy mondta, nem sok esélye maradna a túlélésre.

Most szorosan mögöttem állt, és azt suttogta: – Képzelje el, hogy zuhan... zuhan... Észre sem venné, csak egy gyors levegővétel… valami furcsa izgalom... és már lent is van... Másodpercek alatt vége lenne. Megrémültem. Miért hozott ide? Miről beszél? Tudja, hogy Kendal Rollo fia. gondoltam. Föltehetőleg azt hiszi, hogy szeretők voltunk Párizsban, és itt is folytatjuk. Gyűlölte Rollót. Ettől még neheztelhet rám, ha úgy gondolja, Rollo engem szeret?' Marie-Claude mindig is ösztönösen, olykor hisztérikusan viselkedett. Nagy megrázkódtatás lehetett számára a házassága, és az, hogy másik férfitól várt gyereket. Lehet, hogy megháborodott közben? Ebben a másodpercben úgy éreztem, szándékosan hozott ide, hogy bosszút álljon. Rajtam? Inkább Rollón. Ha úgy gondolta, hogy a férje engem szeret, a legnagyobb fájdalmat azzal okozza, ha engem elpusztít. Könnyű dolga van. Balesetnek fogják hinni. Megcsúsztam, és lezuhantam. Biztos voltam abban, arra készül, hogy lelökjön a mélybe. gyorsan megfordultam, és elléptem a meredély széléről. Rejtélyesen, szinte bánatosan nézett rám. – Nagyon közel állt a széléhez – mondta figyelmeztetően, majd elnevette magát. – Egy pillanatra meg is ijesztett. Szinte láttam magam előtt, hogy alázuhan. Menjünk vissza a lovakhoz! Fázom... hideg van.

A KIÚT Ez az élmény megrázott. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzeltem a veszélyt, igyekeztem pontosan visszaemlékezni a beszélgetésünk részleteire, és minden mozzanatra odafönt az ormon. Kényes kérdéseket tett fel Kendallal kapcsolatban, de szerintem mások a szívük szerint pont ugyanezeket kérdezték volna. Kétségtelen, hogy Rollo sokat foglalkozott vele, míg a sajátja iránt még csak nem is leplezte közömbösségét. Éreztem, hogy az események a végkifejlet felé tartanak, egyik énem távozásra sarkalt, a másik , azonban egyre azt kérdezte: hogyan?, hová? Közben készült William portréja. Rollo teljesítette kérésemet, gyakran elidőzött a műteremben, megható volt látni, a kisfiú mennyire örült ennek. Alaposan megnézte magának Williamet, és összehasonlította a képpel. – Nagyon eltalálta az arckifejezését. A bőre színét nem könnyű kikeverni – mondta ilyenkor. William lubickolt, hogy az érdeklődés középpontjába került, én pedig megfeledkezhettem szorongató gondjaimról. Kendal továbbra is szorgalmasan rajzolgatott, és a munkája meglepően hasonlított a modellre. Így négyesben kellemesen telt az idő, és miközben festettem, az járt a fejemben, milyen jó lenne állandósítani ezeket a varázslatos perceket. Még a gyerekek is érezték az ünnepélyes, emelkedett hangulatot. Rollo is türelmesebb lett, és elfogadta ezt a zavartalan békét. Persze sokáig nem tarthat így. A kép nemsokára elkészül. Végül is elértem a célomat, William kapott valamit, amiről korábban nem is álmodhatott. Szemmel láthatóan megváltozott, valamelyest magabiztosabb lett.

Párizsból széthúzásról, viszályról kaptunk nyugtalanító híreket. A kormány köztársaságpárti, sokan azonban továbbra is ragaszkodtak a monarchiához. A harcok tovább folytak a már amúgy is sokat szenvedett városban, teljes volt a káosz. Clare-től nem jött válasz a levelemre, nem tudhattam, megkapta-e egyáltalán. Amikor óvatosan megemlítettem Kendalnak, lehet, hogy elmegyünk a kastélyból, egészen megdöbbent. Szeretett itt lenni. Az első perctől fogva boldogan élt a kastélyban. – Ne menjünk el, mama! – kérlelt. – Maradjunk itt! Mit csinálna a báró nélkülünk? Nem feleltem. Bennem már hosszú ideje úgy merült fel a kérdés, mit csinál a báró, ha maradunk? Elkészült a portré, Marie-Claude is megcsodálta. – Nagyon szépen dolgozik, Kate! Gyakran elnézegetem azt a másik kettőt is. A báróé nagyon érdekes. – Úgy találja? – Ó, igen. Van benne valami... ami a kép nélkül másoknak föl sem tűnhetett volna. – Örülök, hogy így látja. – Van valami a tekintetében, ami majdnem jámbor. – Valamennyien ellentmondásosak vagyunk. – Csak kell valaki, aki kihozza belőlünk a jót – folytatta Marie-Claude. – A képen még William is szépnek látszik. – Az is. – Jobb, amióta maga itt van. Néha az az érzésem, Kate, hogy maga valamennyiünkre hatással van. De ugye nem boszorkány? – Nem. Csak festő vagyok. – Méghozzá nagyon jó, igaz? – Ha nem így érezném, másokat sem tudnék meggyőzni róla. – Maga bölcs, Kate! Biztos vagyok benne, hogy Rollo is így gondolja.

Elfordultam. Mindig kényelmetlenül éreztem magam, ha róla beszélt. Ilyenkor az az első este jutott eszembe, amikor szobalánynak öltözve igyekezett megtéveszteni. Ezúttal is hasonlót éreztem. Lehet, hogy így akarja tudtomra adni, tisztában van vele, hogy a férje a szeretőm, és a gyerek hasonlósága is napról napra nyilvánvalóbb. Kényelmetlen napok voltak ezek. Rollo, mivel megértette az érzelmeimet, igyekezett nekem munkát találni. Alaposan átkutatta a könyvtárat, és talált néhány régi kéziratot, amely restaurálásra szorult. Megmutatja, üzente, ha átmegyek a kastélyba, amíg a gyerekek tanulnak. Eltűnődtem, vajon valóban léteznek-e azok a kéziratok, vagy csak beszélgetni akar velem. A könyvtárban találtam rá. Nagyon szép helyiség, rengeteg, gyönyörű kötésű könyvvel. – Ez az én menedékem – mondta, amikor meglátott. – Tetszik? Miután megdicsértem, megfogta a kezem, és az ajkához szorította. – Még mindig úgy élünk, mint eddig, Kate! –, mondta. – Nem kellene változtatnunk rajta? – De igen. El akarok menni, mert úgy érzem, ezt kell tennem. – A változásnak jobbnak, nem pedig rosszabbnak kellene lennie – jelentette ki tömören. – Azért hívott ide, hogy megmutassa, a régi kódexeket, vagy hogy lehetetlen dolgokról társalogjunk? – Mindkettő. Először a lehetetlen. Mennyi idő kell még ahhoz, hogy belássa, ez így nem mehet tovább? – De igen, amíg el nem megyek. Ha nem lenne Kendal, már rég megkockáztattam volna, hogy elutazzam Angliába. Kendalnak meg is említettem. – És mit szólt hozzá? – Természetesen nem akar menni.

Halványan elmosolyodott. – Okos fiú. – Egészen magába bolondította. – Természetes, hogy a fiam kedvel. – És most mutassa a kéziratokat! – Mindent a maga idejében. Még nem fejeztük be. Elegem van már ebből! – Miből? – Hogy úgy tesz, mintha a fiam nem a fiam volna! – Hogy tehetnék másképp! A felesége már így is gyanakszik. – Mire? – Hogy Kendal a magáé. —Nem is téved. – És hogy én a... – Hogy a szeretőm? Bízzunk benne, hogy hamarosan ebben sem téved. – Hogy mondhat ilyet? – Ha a gyanúja egyik fele igaz, igaz kell legyen a másik is. – Én nem így látom. – Ó, Kate, legyen így! Kár lenne hagyni, hogy csalatkozzék a gyanújában. – Maga semmit sem változott. Szerintem a Princesse nem örül annak, hogy itt vagyok. – Pont az ellenkezőjét állította. És nagyon örül a fia portréjának. A gyerek megváltozott azóta, hogy maga itt van. Játszik a többiekkel, és már nem úgy jár-kel, mint az űzött vad. Amíg modellt ült, szinte megkedveltem. – Még ha lehetséges volna is, amiről beszél, gondolja, hogy bármely nő szívesen kötné magához az életét? – Ugyan már, Kate, legyen őszinte magához! Azt hiszi, nem tudom, mit érez irántam? Az ajka, amikor beszél, hazudhat, más helyzetben azonban nagyon is őszinte. Mi lenne, ha egyszer hagyná, hogy kimondja az igazat? – Azt hiszem, mindig igazat mondok.

– Csak egyben nem, ha az érzelmeiről van szó. – Nem akarok tovább erről beszélni! Számtalanszor elmondtam már, hogyan vélekedem magáról, és az nem valami hízelgő. – Ezért mondom, hogy az ajka hazudik. Gondolja csak végig, mi minden történt velünk! Maga is tudja, hogy szeret engem. Nem hagyhat el. Maga is vágyik vissza abba a toronyszobába. Itt van, nem messze. Oda elmehetnénk. Visszahozhatnánk azokat, az éjszakákat. Dühös pillantással nyugtáztam a hallottakat. Csak vágyat, merő vágyat érez irántam. Nem tud belenyugodni, hogy nem kaphat meg. Semmit sem változott azóta, hogy megerőszakolt. Kendal iránt sem érez mást, csak büszkeséget, a birtoklás büszkeségét. Az ösztöneim óva intettek. Jó lesz vigyáznom vele és a saját érzelmeimmel. Nem tudom, mi az, amit iránta érzek, de biztosan nem szerelem. – Vegye végre tudomásul, azért jöttem ide, hogy megnézzem a kódexeket! Ha nem mutatja meg, máris itt hagyom. – Drága Kate, hát persze, hogy megmutatom magának. így aztán nem kell őszintén válaszolnia a – kérdésemre, igaz? Nem kellene ennyire félnie az igazságtól. – Maga az, aki nem néz szembe vele. – Dehogyisnem! Amit rólam állít, azzal egyetértek. Azt hiszi, nem tudom, ha most is kényszeríteném, ugyanúgy, mint akkor, maga is nagyon boldog lenne? Ezúttal azonban mást akarok. Azt akarom, hogy önszántából jöjjön. Teljes szívemmel ezt akarom! Szentimentális lettem. De a legeslegjobban azt szeretném, ha feleségül jönne hozzám. – Könnyű ezzel az ajánlattal előállni, miközben tudja, hogy lehetetlen. – Nem lesz mindig az.

– Miért nem néz szembe az igazsággal? Nős. És a házasságát nem fogják semmisnek nyilvánítani, ebbe Marie-Claude soha nem egyezne bele. Éppen ezért nem is állhat elő ilyen ajánlattal. Megfagyott a tekintete. – Téved, Kate! Maga nagyon könnyen beletörődik a vereségbe. Én azonban azt mondom, ennek egyszer vége lesz. Megijedtem, ugyanúgy megijedtem tőle, ahogy pár nappal előbb a feleségétől. – Láthatnám azokat a kéziratokat? – kérdeztem kimérten. – Természetesen – felelte.. Gyönyörű darabok voltak és évszázadosak, Rollo szerint egy hitehagyott barát ajándékozta a családnak. A kastélyban szolgált, és itt írta e könyveket. – Lehetnek tizenötödik századiak? – kérdezte. – Szerintem kicsit még korábbiak. Ó, nagyon megtisztelő munka ez! Apám nagyon szerette csinálni... – Megremegett a hangom. Rollo figyelt. – Olyan kifejező az arca – mondta. – Rengeteg érzelemről árulkodik. Most épp szomorú az édesapja miatt. Drága Kate, magát nem a szája, hanem a szeme árulja el! Ebből tudom, hogy az elutasítás álarca alatt szerelem ég. Le nem vettem a szemem a kódex lapjairól. – Nehéz lesz beszerezni a szükséges festékeket. – Azért megpróbálhatjuk. – Békeidőben sem könnyű dolog. Ezek az emberek még maguk keverték őket, és a titkot nem adták tovább. – Mégis megpróbálhatjuk. Elmegyünk ahhoz a festőhöz, akiről beszéltem. Egészen fiatalon költözött ide. Jó festő. Nekem is dolgozott. Dolgozhat, és közben kiverheti a fejéből azt a nevetséges gondolatot, hogy elmegy innen. Ezzel magához ölelt és megcsókolt. Milyen igaza volt. Mindenek dacára csak körülötte forgott minden gondolatom. Ha ez a szerelem, akkor valóban szerelmes voltam.

Hamar múltak a hetek. Elmélyülten dolgoztam a kódexeken a kastélyban. Kendal ezalatt William-mel tanult, egyik nap olyan volt, mint a másik. Beköszöntött a tavasz. A párizsi zavargások még mindig nem értek véget, és semmivel sem jutottam közelebb a visszautazáshoz. Az országban azért már szabadabban lehetett közlekedni, és úgy látszott, májusban aláírják a frankfurti szerződést. Legalább felcsillant a béke lehetősége. A franciák zúgolódtak a kiszabott feltételek miatt, mivel le kellett mondaniuk Elzászról, valamint Lotaringia jelentős részéről, és kárpótlás fizetésére is kötelezték őket. Reménykedtem, hogy azért előbb-utóbb csak visszaköltözhetek Párizsba. Vajon mi lehet a házzal?, tűnődtem. Május végén Rollo Párizsba utazott, hogy körülnézzen. Türelmetlenül vártam, hogy visszatérjen. Ezalatt gyakran elbeszélgettem Marie-Claude-dal, látszólag örült a társaságunknak. Gyakran elvonult pihenni, betegebbnek képzelte magát, mint amilyen valójában volt. Különös módon a gyengeségtudata éltette. Még az is megfordult a fejemben, talán ezzel akarja távol tartani magától Rollót. A kicsattanó egészségű férfiak, mint amilyen ő is, képtelenek tolerálni a betegséget. 6 is csak megvetéssel tudott gondolni a feleségére, és ezt még csak nem is titkolta. Rollo azzal az elkeserítő hírrel tért vissza, hogy a városban még mindig lehetetlen az élet. A ház romokban, minden odalett. A lázadók föltehetően felgyújtották. – Ezek az idióták mindent elpusztítanak – fakadt ki dühösen. Vagyis nincs hová visszatérnem. Marad Anglia, hírt azonban még mindig nem kaptam Clare-től. Egy májusi délután a fiuk odakint játszottak, én egész nap dolgoztam, épp egy különös árnyalatot kevertem izgatottan, és kíváncsian vártam, tudom-e használni másnap. Munka után

elsétáltam a várárokhoz, és a fűben üldögéltem, amikor az egyik szobalány a nevemet kiáltozta. Felugrottam, és odamentem hozzá. – Ó, Madame Collison, egy hölgy érkezett a kastélyba. Magát keresi. Indulni készültem, amikor másik szolgáló indult felém valakivel. Nem hittem a szememnek. – Kate! – kiáltotta a látogató. – Clare, tényleg te vagy az? Bólintott. – Én bizony. Muszáj volt ideutaznom, hiszen sokáig semmi hírt sem kaptam rólad. És akkor végre megérkezett a leveled. A dátumból tudom, sokáig tartott, amíg megkaptam. De végre megtudtam, hol vagy, és a válasz helyett magam jöttem. . Szinte sírva borultunk egymás nyakába. – Idehoztak az állomásról – mesélte Clare. – Nem volt könnyű, a nyelvvel nehezen boldogulok. – Fárasztó volt az utazás? Mindketten annyira meg voltunk hatva, hogy összevissza beszélgettünk mindenféle semmiségről. ~ Gyere, menjünk be a házba! Átmenetileg most itt lakunk. – Drága Kate! Annyira aggódtam, biztosan rettenetes volt. Talán nem is baj, hogy szegény apád elment. Beleőrült volna az izgalomba. – Nehéz idők voltak, Clare! – Kinyitottam az ajtót, és beléptünk a házba. – Hát ez az. A kastélyhoz tartozik, mégis különálló. – Mióta vagytok már itt? – Mindjárt azután idejöttünk, hogy Párizs ostroma véget ért. – Hála istennek, hogy éltek! – Igen, szerencsénk volt. Nicole szegény meghalt, lelőtték. – Rettenetes! És Kendal? – Kendal jól van. Gondolhatod, sokat nélkülöztünk.

– Állandóan csak rátok gondoltam. De semmit sem tehettem, a csatorna le volt zárva. – Tudom. De most már vége. Annyira örülök, hogy itt vagy. Nem ennél valamit? Mit szólnál egy kávéhoz? A fiúk odakint játszanak. – A fiúk? – Ó, igen... a báró és a Princesse fia a másik, William. Összebarátkozott Kendallal. – Nem baj, hogy idejöttem? – Dehogy, itt nyugodtan maradhatsz. Van elég hely. – És dolgozol? – Igen. Most épp kódexeket javítok, előtte megfestettem William portréját. – Jól megvannak Kendallal? – Igen. – Párizsból egyenest idejöttél? – Igen, a báró hozott ide minket. – Mit csinált Párizsban? – Valami dolga volt ott. Megmentette Kendal életét. Te nem tudod képzelni, milyen napokat éltünk át – mondtam, és részletesen beszámoltam a történtekről. – Szegénykém! Nagyon sokat gondoltam rátok, olyan magányos voltam. Megfogadtam, mihelyt lehet, útra kelek, hogy megkeresselek. – Megcsinálom végre azt a kávét. Miközben ittuk, én azon tűnődtem, hogy ő sem nagyon hiszi a véletlenről szóló történetet. Végtére apám is azt gyanította, hogy a báró Kendal apja. Mindenesetre Clare nem feszegette a kérdést. Később róla beszélgettünk. – Az én történetem egészen más, – mondta. – Nagyon magányos vagyok azóta, hogy apád elment. Mintha megszűnt volna minden. Annyira egymáshoz nőttünk. – Tudom. Sokszor mondta. Te voltál minden vigasza.

– Talán mégsem – jelentette ki, miközben megremegett a szája, és könnyek szöktek a szemébe. – Annyit gondolkodtam rajta, jól csináltam-e. Nem tudtam igazán boldoggá tenni, képtelen volt beletörődni a sorsába. A szeme világa mindennél fontosabb volt neki. – Nem a te hibád volt, Clare! Tudom, mit érezhetett. – Tudod, néhány hónap leforgása alatt szinte teljesen megvakult – Te mindent megtettél érte. Boldogabb volt veled, mint nélküled lehetett volna. – Magam is így hiszem, de mégis... – Ne gyötörd magad, Clare! A szép napokra gondolj! Próbáld meg elfelejteni a többit! Próbálom, de nagyon nehéz... Tudod, a miniatúrák kivételével mindent rám hagyott, a házat is. „Kate tud gondoskodni magáról, és biztosan nem akar visszajönni Angliába”, mondta. A gyűjtemény azonban a tiéd, letétbe helyeztem egy bankban. Az értékét is felbecsültettem... komoly vagyon, többet ér, mint apád gondolta. „Ha rosszul megy a sora”, mondta, „akkor egyenként eladogathatja, és abból két, talán három évig is meg tud élni.” Apád bizonyos dolgokban gyakorlatiasan gondolkodott, ebben is. Nem baj, hogy rám hagyta a házat? – Drága Clare, örülök, hogy így tett! – Más nem nagyon maradt utána. Egy kevés spórolt pénz is szállt rám, abból elég kényelmesen eléldegélek. – Vagyis nem kell nélkülöznöd. Megrázta a fejét. – Megvagyok. Mindenesetre tudd, hogy a Collison ház továbbra is az otthonod! Ha bármikor úgy döntesz, hogy... szóval, bármikor hazajöhetsz. Nemsokára berontott Kendal, kíváncsi volt, ki a látogatónk. Elmondtam, kicsoda Clare, hiszen olyan kicsi volt még, amikor utoljára találkoztak.

Jeanne is megérkezett, Clare-rel nagyon megörültek egymásnak. Jeanne vacsorát készített, Kendal is fennmaradhatott velünk. Miután valamennyien lepihentünk, sokáig feküdtem még ébren az ágyban, és apámon gondolkodtam. Egyszerre váratlanul az eszembe ötlött, hogy Clare a megérkezésével tálcán kínálja a megoldást. Hazautazom vele. És ha nem találok gazdag megrendelőket, ott a gyűjteményem, ami csinos, kis vagyon. Ha egyet vagy kettőt eladok belőlük, akkor műtermet nyithatok Londonban. Persze nem szívesen válnék meg egyiktől sem, de ha nincs más megoldás, erre is hajlandó vagyok. Itt a kiút. Mostanáig azt hittem, nincs megoldás, de most már tudom, még Kendal kedvéért sem kell maradnunk, van hová mennem. Clare érkezése izgalmát keltett. Másnap üzenet várt a kastélyban, Marie-Claude akart velem beszélni. Felpolcolt párnák között feküdt még az ágyban, sosem volt korán kelő. – Úgy hallom, látogatója van Angliából – mondta. – Igen, a mostohaanyám. – Nem is tudtam, egy szóval sem említette, amikor a portrémat festette. – Akkoriban még nem is volt az – magyaráztam, – Később ment hozzá apámhoz. – De hiszen még olyan fiatal. – Igen. Csak pár évvel idősebb nálam. – És most idejött magához. – Igen, megírtam neki, hogy itt vagyok. Tudtam, hogy aggódik miattam. Csak nagy sokára kapta meg a levelemet. – Nagyon... kalandvágyó, ha vállalkozott az útra. – Ó, dehogy! De bármit vállal azokért, akiket szeret. – Vagyis magát szereti? – Azt hiszem, igen.

– A legtöbb mostohaanya ki nem állhatja az előző házasságból származó gyerekeket. Elnevettem magam. – Clare nem ilyen. Igazából sokkal inkább olyan, mintha a testvérem lenne. Már az első percben, hogy megismerkedtünk, barátok lettünk. Ez még azelőtt történt, hogy Franciaországba jöttem volna. – Szívesen találkoznék vele. – Bemutatom, ha megengedi. – Ma délután. Alig várom, hogy megismerjem. – Hánykor jöjjünk? – Négykor. A délutáni pihenőm után. – Biztosan nagyon fog örülni a megtiszteltetésnek. – Sokáig marad? – Nem tudom. Csak tegnap érkezett. És annyi megbeszélnivalónk volt. – Na és az édesapja? Ő nem jött vele? – Apám meghalt. – Meghalt? Ó, igen, most már emlékszem, hallottam hírét. Megvakult. Milyen kegyetlen az élet egyesekhez... – mondta elhomályosult szemmel, majd újra felélénkült – Igen, kísérje át délután! Nagyon szeretnék találkozni vele! Kellemes találkozás volt. Clare ragyogó barna szeme együttérzésről árulkodott, és a Princesse hosszasan ecsetelte gyenge egészségi állapotát. Magam ezeket a leírásokat mindig túlzónak tartottam, és ha nem éli bele magát ennyire, szerintem sokkal jobban is lehetne. Clare azonban komolyan hallgatta, és ezzel rövid idő alatt elnyerte Marie-Claude bizalmát. Elmondta, hogy van egy hatásos gyógynövényfőzete gyakori fejfájásokra, mindig van nála belőle, és felajánlotta Marie-Claude-nak, hogy próbálja ki. – Holnap majd küldök át belőle – mondta Clare. – Ó, jobb szeretném, ha személyesen hozná át - kérte MarieClaude.

Clare megígérte. – Remélem, huzamosabb ideig marad – mondta a Princesse. – Igazán kedves önöktől, hogy ilyen szívesen fogadnak. – Egészen elbűvölted a Princesse-t – mondtam neki, miután elbúcsúztunk. – Szerencsétlen. Annyira boldogtalan. Ezért is éli bele annyira magát a betegségbe. – Volt mit hallgatnod. – Szívesen beszél róla, és én megértem. Ki akarta önteni valakinek a bánatát. De az igazi probléma nem ez, hanem valami sokkal mélyebb. Nem élhet túl boldogan a báróval, – Milyen sokat tudsz az emberi természetről. – Talán igen. Szeretem az embereket, törődöm velük. Érdekel, mit miért tesznek. És ha tudok, szívesen segítek nekik. – Marie-Claude-nak jólesett elbeszélgetni veled. – Szívesen átmegyek hozzá máskor is, ha ettől megkönnyebbül. Örültem Clare látogatásának, de meg is rettentem tőle. Azzal, hogy kiutat kínált szorult helyzetemből, ráébresztett arra is, mennyire nem szívesen távozom innen. Most már tudtam, a báró nélkül nagyon magányosnak fogom érezni magam. Pár nap múlva, miközben a kéziratokon dolgoztam, bejött hozzám Rollo. Becsukta az ajtót, nekidőlt, és rám mosolygott. A szívem hevesebben vert. – Kíváncsi voltam, hogyan halad – mondta. – Egész jól. Bár ezzel a vörös árnyalattal sehogy sem boldogulok. Odajött hozzám, fölém hajolt és megcsókolta a nyakamat. Elrántottam a fejem, felugrottam és szembefordultam vele. Ő átkarolta a vállamat és magához ölelt. – Ó, Kate – mondta – teljesen abszurd helyzet a miénk! – Itt vagyunk mind a ketten, egymás közelében, és őrizzük a látszatot. – Miféle látszatot?

– Úgy teszünk, mintha nem akarnánk egymást... – Képtelenséget állít. – Márpedig ez tény. – Nos, elhatározásra jutottam: Visszautazom Clare-rel Angliába. – Nem! – De igen, hamarosan. – Megtiltom. – Hogyan? Bezár a toronyszobába, és fogolyként őriztet? – Ne kísértsen! – Egyszer már megtette. – Nem engedem, hogy elmenjen, ebben biztos lehet. – Gondolkodjék józanul! Magának itt van az élete. Az enyém máshol. – Azt hittem, boldogan, kényelmesen él itt. – Mindketten kedvesek hozzánk. – Magának itt a helye, Kate! Maga hozzám tartozik. – Nem tartozom senkihez. – Hogyan, miből akar élni Angliában? – Clare szívesen lát a szülői házban, bár most már az övé. – De lesznek-e megrendelői? – Majd kéziratokon dolgozom. De talán egyéb megbízásokat is kapok. – És van elég pénze Clare-nek ahhoz, hogy eltartsa mindkettőjüket? – Nem. – Nem nagy kockázatot vállal ezzel? – Nem. Apám rám hagyta a miniatúragyűjteményét. Ha eladom, abból évekig megélünk. – És képes lenne pénzzé tenni azokat a képeket? – Igen, ha pénzszűkében lennék. És ha az élet úgy hozza, hogy a munkámból meggazdagodok, akkor visszavásárolom valamennyit.

Megrázták a hallottak. Eddig könnyű volt azzal érvelnie, hogy nincs miből eltartanom magunkat. – És mit fognak szólni hozzá a falubeliek, ha hajadon létére hazaállít egy gyerekkel? – Clare mindenkinek azt mondta, hogy férjhez mentem, de mert művész vagyok, megtartottam a lánynevemet. Clare mindenre gondolt. – Bár sohase jött volna ide. Nem mehet el. Nem hagyhat el. Maga után megyek. Nem nyugszom addig, amíg újra szeretők nem leszünk. – Újra? Sosem voltunk azok. – Miért nem megyünk el együtt? Vehetnénk egy házat. – És úgy élnénk, ahogy Nicole-lal élt? – Nem. Nicole és én sohasem laktunk együtt. Szeretem, Kate! – Magához ölelt, csókolta az arcomat, a hajamat, és nem volt erőm ellenállni. – Nem hagyhat el, Kate! Nem engedem – súgta. Kibontakoztam az öleléséből. Éreztem, az arcom kipirult, a szemem csillogott. Dühös voltam magamra, amiért elárultam az érzelmeimet. Rollo gúnyosan elmosolyodott, és azt mondta: – De itt a fiú. – Ezt meg hogy érti? – Gondolja, hogy szabad akaratából magával megy? – Kénytelen lesz. – Beleszakad a szíve. – A szív nem szakad meg. Ez fizikai képtelenség. – Metaforikus értelemben gondoltam. – A gyerekek hamar túlteszik magukat az ilyesmin. – Ő nem. Tudja, hogy az apja vagyok. – Honnan tudná? – Megkérdezte. – Micsoda? Mért tette volna? – Véletlenül meghallotta a szolgálók fecsegését.

– Ezt nem hiszem el! – Azt, hogy a szolgálók fecsegnek? Márpedig ez így van. Mindent látnak, és mindent tudnak. Nekik is feltűnt, hogy a gyerekkel ragaszkodunk egymáshoz. – És mit mondott neki? – Nem hazudhattam a saját fiamnak. – Hogyan tehette? – Boldog volt. Felmászott az ölembe, átkarolta a nyakamat, és ujjongva azt mondta: – „Tudtam. Mindig tudtam, hogy így van.” És amikor megkérdeztem tőle, örül-e, azt mondta, mindig is engem szeretett volna apjának. Már abban a pillanatban, hogy a parkban először találkoztunk. Erre mit tud mondani? – Nem lett volna szabad elárulnia neki. – Hazudnom kellett volna? Miért ne tudhatná az igazat? Boldoggá teszi. Azt is mondta, „ha te vagy az apám, akkor ez a kastély az otthonom, igaz?” Beláthatja, Kate, lehetetlen elvinnie innen. – Én nem így gondolom. Ha már a szolgálók is fecsegnek, eggyel több okom van rá, hogy mihamarabb elmenjek. Azt akarom, hogy Kendal Angliában járjon iskolába. – Arra ráérünk még. Majd ha eljön az ideje, odaküldjük iskolába, ahová maga akarja. – Döntöttem. Megmondom Clare-nek, hogy azonnal indulunk. Nem maradunk itt tovább. – Na és a kódexek? – Csak azért találta ki, hogy valamivel elfoglaljam magam. Majd valaki más befejezi. Most, hogy Kendal már tudja, maga az apja, még inkább mennünk kell. Magamra akartam maradni, hogy végiggondolhassam a történteket. A hallottak megdöbbentettek. Kendal kérdezni fog, és nekem föl kell készülnöm a válaszokkal. Rollo szándékosan csinálta. Kifelé indultam, Rollo azonban megfogta a váltamat. – Kate, várjon még kicsit! Adjon nekem időt!

– Időt... mire? – Kitalálok valamit. ígérem, kitalálok valamit. Ne hamarkodjuk el! Adjon még kis időt! Magához ölelt, és szerettem volna, ha örökre így marad. Elviselhetetlennek tetszett a távozás gondolata. Hirtelen neszre riadtam, nyílt az ajtó. Gyorsan, bűntudatosan eleresztettük egymást. Clare lépett a szobába. – Ó! – mondta zavarban. – Azt hittem, egyedül vagy, Kate... A báró köszönésképpen meghajolt. Clare viszonozta, majd azt mondta: – Csak. azt akartam mondani, hogy ma korábban ebédelnénk, mert a fiúk ki akarnak menni az erdőbe játszani. Valami új nyomkereső játékot találtak ki... Szinte nem is hallottuk, mit beszél! Ő maga sem tudta pontosan. Nyugtalanította, amit látott. Clare nem állhatta a konfliktushelyzeteket. Mélyen felkavarhatta a gondolat, hogy viszonyom van a báróval, miközben a felesége a kastély másik részében betegen pihen a díványán. Nem hozta szóba a látottakat, én pedig szót sem szóltam az elhatározásomról, hogy vele akarok menni. Mindennap átlátogatott a kastélyba, és egyre inkább összebarátkozott MarieClaude-dal. Ennek az az oka, hogy csak kevesen hallgatták szívesen mások problémáit, Clare azonban erre született. Magáról szinte sohasem beszélt, és teljesen azonosulni tudott mások bajaival. Apám is ezért szerette.. Három vagy négy nap telt már el, hogy Clare rajtakapott minket Rollóval. A tervemet még mindig nem említettem, magam is halogattam különböző ürügyekkel. És közben átgondoltam mindent, – A Párizsban összegyűjtött pénzemből, ha kell, egy évig is kihúzhatom Angliában. És ott a gyűjtemény is. Anyagilag nem lesz gondom.

Jeanne bement a faluba, a fiúk játszottak odakint, így alkalmam nyílt beszélni Clare-rel. – Átmész ma is a Princesse-hez? – Igen. Vár. – Hamar összebarátkoztatok. – Sajnálom őt. Olyan boldogtalan. – Ó, Clare, te mindenki baját a magad vállára veszed! Szerintem azonban ha megpróbálná összeszedni magát... – Igen, ide hát ez is része a betegségének. Képtelen összeszedni magát. – Ha akarná, sikerülhetne. Olyankor még lovagolni is tud. Egyszer magam is elmentem vele. – Igen – mondta Clare. – Elvitt engem is a kedvenc helyére. Bár nincs rá jó hatással, vonzza a mély... – Tudom. Nekem is elmondta. És mit mondott még, Clare? – Állandóan... a múltról mesél. Azokról az időkről, amikor még Párizsban élt. Tudom, hogy szeretője volt, és hogy ez a szegény kis William nem a báró fia. – Úgy látszik, mindent elmondott neked.' – Annyira szeretnék segíteni neki, de nem nagyon tudok. Csak ülök és hallgatom. – És nem lehetne fölkelteni valamivel az érdeklődését? – Csak saját maga érdekli. Ő, Kate, aggódom! Főleg miattad. Mivel nem szóltam egy szót sem, így folytatta: – Beszélnünk kell! Nem szabad úgy tennünk, mintha semmi sem történt volna. Kendal a báró fia, igaz? Bólintottam. – Nagyjából egyidős Williammel. – Igen. – Vagyis amikor a báró nősülni készült, ti már... Képtelen voltam elviselni a szemrehányó tekintetét. – Érthető... jóképű férfi.., Erős, férfias...

– Közbeszóltam: – Clare, nem úgy történt, ahogy gondolod. Az egyik távoli unokatestvérének voltam a menyasszonya, a bárónak pedig szeretője volt. Kedvelte és gondoskodni akart róla, el akarta vetetni a vőlegényemmel. Így hát... tudom, hogy képtelenül hangzik, mégis így történt. Elraboltatott, fogva tartott és megerőszakolt. Clare elszörnyedt: – Ó, nem! – De igen! Így született Kendal. – O, Kate! Hogy tudsz ilyen embert szeretni? – Szeretni? Erről szó sincs. – De hiszen szereted.... Hallgattam. – Ó, drágám, annyira sajnálom! De semmit sem értek. Elmondtam neki mindent töviről hegyire, Nicole-t, a párizsi együttlétet. – Most már kezd világos lenni. De felesége van. A Princesse gyűlöli, Kate! A báró pedig veled akarna élni, igaz? Nem válaszoltam. Clare folytatta: – De nem teheti. Kate, nem lehetsz a szeretője! Helytelen... nagyon-helytelen lenne. – A hazautazást fontolgatom. Már meg akartam beszélni veled. – A Princesse elmondta, hogy a báró válni akar. – Mikor? – Pár nappal ezelőtt. De a Princesse hallani sem akar róla. Megmakacsolta magát. Ilyen elevennek még sohasem láttam. Mert ezzel legalább bosszút állhat. Tudja, hogy szeretitek egymást. Azt is tudja, hogy Kendal a fia. A báró ebből nem is csinál titkot, imádja a gyereket. Williamet semmibe veszi. Érthető... mégis szomorú. – Magad is láthatod, vissza kell mennem Angliába. – Csak egy szavadba kerül, és máris indulhatunk. – Furcsa lesz újra a Collison házban élni..

– Sokáig laktál ott. – Kendal gyűlölni fogja. Imádja a kastélyt, és a bárót. – A gyerekek hamar kiheverik az ilyesmit. – Kendal esetében ebben nem vagyok olyan biztos. – Ez a legjobb megoldás, Kate! És az egyetlen. – Te olyan megértő vagy, Clare! – Én mindig csöndesen éltem, először anyámat ápoltam... aztán hozzátok kerültem. Nem sok minden történt velem, amíg hozzá nem mentem apádhoz. Ki gondolta volna, hogy egyszer ez is bekövetkezik. Annyira boldog voltam mellette, – Te mindent megtettél érte. – Igen. Úgy látszik, nekem már csak az a sorsom, hogy másokról gondoskodjak. Most itt vagy te nekem. O sem akarná másképp. De nem hagyhatlak ebben a kényes helyzetben. Nagy vihar készülődik, aggódom érted. – Ó, Clare, annyira örülök, hogy itt vagy! Te vagy nekem a kiút. – De te mégsem ezt akarod, Kate! – Muszáj így tennem. Nincs más megoldás. Egy darabig még beszélgettünk, aztán Clare átment MarieClaude-hoz.

A SZERETET ÁRA Az érzelmem tiltakozott ellene, de az eszem tudta, hogy mennem kell. Kendal lelkesen mesélt az új játékukról. Hol egyikük, hol másikuk volt a várbörtön rabja, aki elszökik, és az erdőben keres menedéket, míg a másik üldözőbe veszi.. – Nagyon izgalmas – jegyeztem meg. – Kendal... ugye tudod, hogy nem maradhatunk itt örökre. A gondolatai kint jártak az erdőben, csak fél füllel hallgatott, és szórakozottan azt kérdezte: – Miért nem? Ez az otthonunk. – Nem, nem az. – De hát... – Nem szeretnél eljönni velem abba a házba, ahol születtem? – Az hol van? – Angliában. – De... majd egyszer. – Én arra gondoltam, hogy hamarosan. – Én szeretek, itt lenni. Annyi minden felfedezni való van itt... olyan nagy a kastély. – Haza kell mennünk. – Nem, nem akarom. Ez az otthonunk. A báró sem akarja, hogy elmenjünk, és ez az ő kastélya. Nehéz dolgom volt Egyelőre nem akartam tovább erőltetni, nem szívesen rontottam volna el a délutáni játékát. Már futott is hanyatt-homlok a várbörtönbe. Lementem az istállóba. A kedvenc lovam nem volt bekötve! Az egyik lovászfiú azt mondta, elvitték a kovácshoz, de Fidéle-t magammal vihetem. – Az nem a Princesse lova? – kérdeztem tőle.

– De igen, Madame, csakhogy már rég nem lovagolt ki rajta. Pedig kéne neki egy kis mozgás. Nyugodt ló, megbízható. Bár kicsinyég lusta. – Rendben van. Nyergelje fel nekem! – Igenis! Látja, máris milyen izgatott? Tudja, hogy meglovagolják. Örülsz, mi, lovacskám? Kilovagoltam hát, és meglepődve tapasztaltam, hogy a jószág milyen határozottan indul arrafelé, amerre Marie-Claude szokott menni. Kellemes volt az idő. Nemsokára itt a nyár. Nem csoda, hogy Marie-Claude szeretett ide feljönni. Annyira békés, elhagyatott itt minden. Úgy döntöttem leülök ott, ahol a múltkor beszélgettünk. A lovat kikötöttem, és elindultam. A kiválasztott helyen nekidőltem egy fának, és, azon tűnődtem, miért is nem voltam határozottabb Kendallal. De tudomásul kell vennem, hogy nem csöppség már, akit felkap az ember, és oda viszi, ahová a kedve tartja. Szenvedélyesen imádta a kastélyt és a bárót. És most már saját akarata van, és a természete sokban emlékeztet a báróéra. Ilyen lehetett ő is Kendal korában. De mégiscsak el kell mennünk innen. Muszáj. Távoli lódobogásra lettem figyelmes, majd egyre közelebbről hallatszott, azután újra csönd lett. Továbbra is azon törtem a fejemet, hogy vigasztalhatnám meg a fiamat, no meg magamat is. Én legalább olyan boldogtalan leszek, mint ő. Hirtelen úgy éreztem, van valaki, a közelemben. Léptek nesze hallatszott. Csak az a lovas lehet, akit hallottam. Mozdulatlanul ültem, és nagyon megrémültem. Felrémlett a múltkori különös élmény, amikor úgy éreztem, veszélyben vagyok. Ez a valaki lassan, de biztosan egyre közeledett. Fölegyenesedtem, egész testemben remegtem. Rollót pillantottam meg.

– Kate! – kiáltott fel döbbenten. – Ó.. hát maga az? – dadogtam. – Nem gondoltam volna, hogy magával találkozom itt. Miért ezzel a lóval jött? – Ja, igen, Fidéle-en lovagoltam ki. – Erre jártam... és azt hittem… – Hogy Marie-Claude-ot találja itt. – Többnyire ő lovagolja Fidéle-t. – Az én kancám a kovácsnál van. Most, hogy Rollo túl volt a meglepődésen, elnevette magát. – Micsoda szerencse, hogy itt találtam. – Nagyon megijesztett. – Mire számított? Rablóra? – Nem is tudom. – Körülnéztem. – Olyan elhagyatott itt minden. – Én szeretem. Itt üldögélt? – Igen, gondolkodtam. – Szomorú dolgokról? Némi hallgatás után azt mondtam: – Az elutazásról. Mennem kell. – Ne még, Kate! Megígérte. – Hamarosan. – De miért? Hiszen boldog itt. Dolgozik. Vannak még kéziratok. – Egy hét múlva indulnunk kell. Már Clare-rel is megbeszéltem. – Bár sose jött volna ide az az asszony. – Ne mondja ezt! Nagyon jó lélek. Még a Princesse is megkedvelte. Ugye... beszélt vele pár nappal ezelőtt? – Megpróbáltam rábeszélni a válásra, követelődztem, megfenyegettem, de hiába. Így akar bosszút állni rajtam, de meg fogom találni a megoldást. Ne féljen, Kate, feleségül fogom venni! Törvényesen is elismerem a fiamat, és boldogok leszünk.

Egy szót sem szóltam, ő magához ölelt. Arra gondoltam, hogy mindennek nemsokára vége. A gondolat elviselhetetlennek tetszett. – Maga is szeret engem, Kate! Mondja ki! – Nem tudom. – Ugye képtelen elviselni a gondolatot, hogy elmegy, hogy itt hagy. Őszintén válaszoljon! – Igen, képtelen vagyok. – Végre kimondta. De mi ketten erősek vagyunk. Semmi sem állhat kettőnk közé! – Mégis közénk áll. – De szeret és én is szeretem magát. A miénk nem mindennapi szerelem. A miénk erős, és annyi mindent tudunk egymásról. Azóta szeretem, hogy először megláttam. A mozdulatait, a munkáját, ahogy megpróbált megtéveszteni. Már akkor is csak magára vágytam. Mortemer és ami történt, csak ürügy volt. – Pedig akkor feleségül kérhetett volna, hiszen szabad volt. – És hozzám jött volna? – Akkor nem. – De most már igen. Látja, nem történhetett másképp. Mindezt át kellett élnünk, hogy tudjuk, a mi szerelmünk más, mint a többi, egy életre szól, és bármi árat megér. – Milyen szenvedélyes. – Ezt én is mondhatnám magáról. Pontosan ezt szeretjük egymásban. Tudom, mit akarok, és azt is, hogyan szerezzem meg. – Ez nem mindig igaz. – De igen – jelentette ki határozottan. – Ez mindig igaz, Kate! Nem mehet el. Ha mégis megteszi, maga után megyek. Egy szót sem szóltam, csak ültünk egymás mellett, miközben szorosan átkarolt. Olyan vigasztaló volt a jelenléte. Most először fogadtam el a valóságot. Igen, szerettem. Amikor gyűlöltem, ez az érzés minden

mást elhomályosított, és aztán a gyűlölet szerelembe csapott át, és pontosan ugyanolyan heves és állandó volt ez az érzelem, mint a másik. Mégis mennem kell. Felálltam. – Vissza kell mennem. Clare nemsokára hazatér. Keresni fog. – Ígérjen meg valamit! – Mi az? – Szól, mielőtt indulna. – Megígérem. Szenvedélyesen megcsókolt. Felindultságomban utána képtelen voltam megszólalni. Fölsegített a lóra, és visszalovagoltunk a kastélyba. – Kendal, hazautazunk Angliába. A fiam fölnézett, és dacosan összeszorította a száját. Ebben a pillanatban ugyanolyan volt, mint az apja. – Tudom, nem szívesen hallod, mégis mennünk kell. Ez nem a mi otthonunk – folytattam. – De igenis az – jelentette ki dühösen. – Nem... nem... Azért jöttünk csak ide, mert nem volt máshová mennünk. Nem lakhatunk egy életen át másoknál. – Ez az apám kastélya. És ő azt szeretné, ha maradnánk. – Kendal, te még gyerek vagy. El kell fogadnod, amit mondok, mert így a legjobb... valamennyiünknek. – Nem igaz. Nem így a legjobb. Ilyen tekintettel még sohasem nézett rám. Mindig szerettük egymást, képtelen voltam elviselni ezt a tekintetet. Szinte gyűlölet csillant a szemében. Ilyen fontos a számára Rollo? Persze, hogy izgalmas világ egy eleven képzeletű gyereknek a kastély, de itt többről volt szó. Ő már eldöntötte magában, hogy ide tartozik, és e hitében az apja csak megerősítette. A fiamat is ellopta tőlem. Hirtelen dühös lettem: – Látom, nem lehet beszélni veled.

– Nem – jelentette ki Kendal. – Nem akarok Angliába menni. Én itthon maradok. Pontosan olyan lesz, mint az apja, ha felnő, gondoltam félelemmel terhes büszkeséggel. – Később még beszélünk róla – ennél többet képtelen voltam mondani. Késő délutánra járt az idő. Jeanne kedvtelve főzött, Clare nemrég jött vissza a kastélyból. – A Princesse ma nagyon dacos hangulatban Van – mesélte. – Sehogy sem tetszik ez nekem. A tekintete nyugtalanságról árulkodott. – Mához egy hétre indulhatunk. – Az lesz a legjobb. Hol van Kendal? – kérdezte. – Azt hiszem, játszanak Williammel. Láttam őket együtt elmenni. Valami batyut cipeltek magukkal. – Olyan jó látni, hogy összebarátkoztak. Nem sok öröme lehetett Williamnek korábban. – Nem. Vajon mi lesz vele, ha elmegyünk? Clare felvonta a szemöldökét – A szerencsétlen visszazuhan a korábbi állapotába. – Olyan sokat változott, mióta itt vagyunk. – Kendal megmondta már neki? – Nem. Ő maga sem hisz benne. Teljesen megmakacsolta magát... nem is ismertem rá. – Nem lesz vele semmi baj. Majd túlteszi magát rajta. – Teljesen belebolondult a kastélyba... meg a báróba. – Kár. De a végén majd minden megoldódik. – Te olyan optimista vagy, Clare! – Sok mindent tehetünk azért, hogy a dolgok jól alakuljanak. – Annyira vigasztaló a jelenléted. – Gyakran gondolok arra, talán mégsem kellett volna idejönnöm.

– Ez meg hogyan jutott eszedbe? – Mert ez jelenti számodra a kiutat. De az az érzésem, hogy te ezt valójában nem akarod. – Clare, ezt már eldöntöttem. Ne mondj ilyeneket! Sokáig csak üldögéltünk szótlanul, a gondolatainkba merülve. Fél óra múlva Kendal még mindig nem került elő, pedig már késő volt, és ilyenkor már rég itthon szokott lenni. – Talán belefeledkeztek a játékba. – Az sem biztos, hogy idebent vannak – találgatta Jeanne. Clare fölvette a köpenyét, és elindult, hogy megkeresse. Nyugtalan lettem. Clare azzal a hírrel tért vissza, hogy egyik gyereket sem találják. Telt-múlt az idő, és még mindig semmi. Rettenetesen megijedtem, és átrohantam a kastélyba. Megkérdeztem az egyik szolgálót, hazajött-e már William. – Nem tudom, Madame! Megyek és megkérdezem. Nem jött haza. Most már biztos voltam abban, hogy valami baj van. Rollo jelent meg az előcsarnokban, és láttomra felderült. – Kendal eltűnt. Már rég otthon kellene lennie. William is vele van. Az erdőbe mentek délután. – Nincs még itthon! De hiszen mindjárt besötétedik. – Meg kell találnunk. – Riasztom az embereket. Maga meg én együtt megyünk. Induljunk! Hozok egy fáklyát. Különböző irányokba útnak indította az embereket, és mi is elindultunk. – Nem szeretem, ha az erdőben mászkálnak. Félek attól az oromtól. Ott az a szakadék... ha nem vigyáznak, könnyen baj érheti őket. Csöndben lovagoltunk, rettentően aggódtam. Besötétedett, ijesztő képek jelentek meg lelki szemeim előtt. Mi lehet velük? Valami bajuk esett? Kirabolták őket? Az is lehet, hogy

cigányokkal találkoztak, és azok előszeretettel rabolnak gyerekeket. Szinte belebetegedtem a félelembe, ugyanakkor örültem, hogy Rollo is velem van. Először Marie-Claude kedvenc helyére mentünk. Míg én fogtam Rollo lovának kantárszárát, ő körülkémlelt a környéken. – Erre nem járhattak, nincs nyomuk. – Biztosan a fák között vannak valahol. Mindig ott rejtőztek. Rollo elkiáltotta magát: – Kendal! Merre vagy? Az egész erdő visszhangzott. A kiáltást sivító füttyszó követte. – Ő is tud így fütyülni. Megtanítottam rá. Semmi válasz. Tovább lovagoltunk, és elhagyatott kőfejtőhöz értünk. – Kendal ismeri ezt a helyet, és tudja, mennyire visszhangos. Gyerekkoromban innen szoktam hívogatni a barátaimat. Milyen sokat voltak együtt, futott át rajtam a gondolat. Vajon Rollo a játékaikban is részt vett? Amikor felértünk a kőfejtő tetejére, Rollo újból fütyült, és a nevét kiáltotta. Pár pillanatig nem történt semmi, de aztán tisztán kivehető volt egy másik fütty – Hallja? – kérdezte Rollo. Újból fütyült, és ezúttal is választ kapott. – Hála istennek, megvannak. – De hol? – Mindjárt megtudjuk. – Még egyet füttyentett, és a választ hallva azt mondta: – Arra. Elindultunk, és nemsokára rájuk akadtunk egy fa odvában. William sápadt és ijedt, Kendal azonban dacos volt. A bozótban sátorfélét tákoltak maguknak. – Mi ez az egész? – kiáltott rájuk Rollo,. – Nagyon ránk ijesztettetek. – Kempingeztünk-jelentette ki Kendal.

– Szólhattál volna róla. Az édesanyád majd beleőrült az aggodalomba. Azt hitte, eltévedtetek. – Én sohasem tévedek el – mondta Kendal, és közben kerülte a tekintetemet. Rollo félrehajtotta a sátorlapot. – És ez mi? Mi ez a lakoma? – A konyháról hoztuk. – Aha. És most indulás, vissza kell mennünk, az emberek mindenütt benneteket keresnek. – Haragszol? – kérdezte Kendal. – Nagyon – mondta a báró, és azzal felkapta, és a nyeregbe ültette Kendalt. – Veled megyek? – kérdezte Kendal. – Bár nem érdemled. Hagynom kéne, hogy gyalogolj! – Nem akarok elmenni a kastélyból – jelentette ki Kendal. – Micsoda? – kérdezte Rollo. – Veled akarok maradni. Ez az otthonom és te az apám vagy. Te mondtad. Rollo diadalmasan nézett rám. Az ő fia. Tudtam, most boldog. William várakozóan nézett rá. Rollo fölemelte, és a lovam nyergébe ültette. – És most hazavisszük ezeket az imposztorokat – jelentette ki. A szolgálók örömmel látták, hogy a fiúkkal együtt térünk haza. Leszálltam, és leemeltem Williamet. – Nem William hibája — mondta Kendal morcosan, amikor földet ért. – Én beszéltem rá. – Gondoltuk – jelentette ki Rollo nem titkolt büszkeséggel. Jeanne és Clare futottak oda hozzánk. – Ó... hát megvannak! – örvendezett Jeanne. – Hála istennek! — mondta Clare. — Nincs semmi bajuk? – Semmi – feleltem. – Van valami meleg étel a háznál? – kérdezte Rollo. — Nem mintha megérdemelnék.

– Éhes vagyok – jelentette ki Kendal. – Én is – tódította William. – Menjünk a Loge-ba! – ajánlotta Jeanne. – Egy pillanat alatt összeütök valamit. Miért csinálták? Kendal Rollóhoz beszélt: – Addig akartunk kempingezni, amíg a mama el nem utazik – mondata. – Ugye, nem hagyod, hogy elvigyen? Senki sem tudott megszólalni, mire Kendal odaszaladt Rollóhoz, és átölelte a derekát. – Itt akarok élni! – zokogta. Rollo fölvette. — Ne félj, nem hagylak el! – Akkor jól van – mondta Kendal. Rollo letette a földre. A gyerekek kaptak egy-egy csésze levest, majd Rollo Williammel visszaindult a kastélyba. Nem bántotta a gyereket, tulajdonképpen Kendalt sem szidta meg igazán. Szóval a fiam azért menekült az erdőbe, hogy megmutassa, önszántából nem hagyja itt a kastélyt. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy talán Rollo tervelte ki az egészet. Nem, biztos, hogy nem. Ahhoz azért elég gyerek még Kendal, hogy efféle összeesküvésben vegyen részt. Miután lefektettük a kimerült gyereket, Clare azt mondta: – Milyen eltökélt a fiú! Hogy képes legyen ilyesmire? – Gyerek még. – Az az ember egészen megbabonázta. – Csak elmondta neki, hogy ő az apja. Mindig is apát szeretett volna. – A gyerekek már csak ilyenek – jegyezte meg Clare. A rákövetkező napot sohasem fogom elfelejteni. Úgy indult, mint a többi, odaát dolgoztam a kastélyban az iniciálékon, a fiuk tanultak. Délután gondolatban már az utazásra készülődtem.

Egyre csak Kendal járt a fejemben. Az utazást többé egy szóval sem említette, de összeszorított szája és viselkedése láttán tudtam, lesz még gondom vele. Talán mégiscsak maradnunk kéne. Mondhatnám azt Clarenek, hogy még be kell fejeznem a megkezdett munkát, és majd utánamegyek. Ám ezzel megadnám magam. Hiszen így is azt mondta Kendalnak tegnap, ne féljen, nem hagyja el. Tudtam, hogy komolyan gondolta. Biztosan van valami tervé. Bár sikerülne. Csak vinne el innen.. akárhová, hogy együtt élhessünk. Jeanne a konyhában főzött éppen. Kendal körülötte lábatlankodott, Clare a szobájában pihent. Teltek-múltak a percek. Már a vacsoránál ültünk, amikor váratlanul betoppant a házvezetőnő. Nyugtalan és izgatott volt. – Ó, Madame – kérdezte, és Clare-re pillantott – Nem látta a bárónét? – Hogy láttuk-e? – kérdeztem megdöbbenve. – Nincs a kastélyban. Máskor mindig szól, ha elmegy valahová. Arra gondoltam... talán itt van, vagy tudja valaki, hová mehetett, és mikorra várhatjuk vissza. – Utoljára tegnap beszélgettem vele – mondta Clare. – De akkor nem mondta, hogy készülne valahová. – Lehet, hogy már visszajött. Elnézést a zavarásért. Csak olyan különös az egész. – Talán kilovagolt – találgattam. – Lehet, de már nagyon régen elment – Kedves, hogy aggódik, de talán már meg is érkezett. A házvezetőnő távozott Clare nyugtalan lett, Kendal előtt azonban nem beszélgethettünk. Vacsora után fölmentem Clarehez. – Nyugtalan vagy miatta? – kérdeztem. Clare hosszan elgondolkodott. – Nem is tudom. Olyan furcsa volt mostanában. Azóta, hogy a báró a válásról beszélt. – Mi az, hogy furcsa volt?

– Nem tudom. Dacos, azt hiszem. Mintha titkolt volna valamit. Nem sok sikerrel. Felizgatta a válás gondolata... – Remélem, nincs semmi baj – mondtam magam is nyugtalanul. – Én is. Nagyon jó, hogy elmegyünk innen. Én majd mindenben segítek neked. – Na és Kendal? – Ezt is túl fogja élni. Persze megviseli majd. De egy év múlva már megint boldogan élhettek. Mindezt el kell felejteni! Megígértem apádnak, hogy vigyázok rátok. – Drága Clare, hálás vagyok neked. – Odamentem az ablakhoz. – Jó lenne tudni, vajon visszajött-e már Marie-Claude! Talán baleset érte. Nem nagyon jó lovas. – Ha Fidéle-lel mentenem eshet baja. Megfontolt jószág az. Váratlanul izgatott hangokat hallottam odakintről. – Valami történik odaát – mondtam. – Megnézem, mi az. – Veled megyek. A kastélyban teljes volt a felfordulás. A báró parancsokat osztogatott. Marie-Claude még mindig nem került elő, Fidéle egyedül jött vissza. A lovászfiú elmondása szerint a Princesse délután lovagolt ki. Ennek már jó pár órája. A báró szerint valami baja eshetett, ezért ugyanúgy, mint előző nap, most is szétküldte az embereket, hogy felkutassák. Rémülten kérdeztem: – Segíthetek? Viszonozta a pillantásomat, de az övéből semmit sem tudtam kiolvasni. – Menjen vissza a házba! Ha van valami hírünk, azonnal szólok. – Ezzel odafordult Clare-hez, és azt mondta: – Kísérje vissza, és maradjon mellette! Clare bólintott, és belém karolt. Hazamentünk, Ólomlábakon vánszorgott az idő. Félelem szorongatta a torkomat. Egyre csak Rollo arcát láttam magam előtt, és hallottam a szavait: – „Senki sem állhat kettőnk közé. ”

Márpedig Marié-Claude, az utunkban állt. Csak képzelődöm, mondogattam magamnak. Rollo számára semmi sem lehetetlen. Nagyon könyörtelen tud lenni, ha a saját érdekeit védi. Ó, MarieClaude, hol lehetsz? Istenem, add, hogy semmi baja se legyen. En pedig elmegyek, és elfelejtem az álmaimat, a vágyaimat... mindent. Kendal már lefeküdt. Szerencsére nem fogta fel, hogy baj van. Teljesen lefoglalták a saját gondjai. Jeanne is közénk ült, halkan beszélgettünk, és vártunk. Éjfél lehetett már, amikor kopogtattak. A házvezetőnő volt az. – Megtalálták – mondta, és a szeme rémülettől és izgalomtól csillogott. – Hol? – kérdezte Clare. A házvezetőnő beharapta az ajkát, és igyekezett kerülni a tekintetemet. – Átkutatták utána az erdőt, arra gondoltak, hogy a ló levethette valahol. Fölmentek az oromhoz is, de a szakadékban semmit sem láttak, olyan sötét volt. Így hát lemásztak... Ott hevert holtan. Elszédültem. Clare odajött hozzám, és magához ölelt. – Szegény pára! Szegénykém! – Engem meg ideküldtek, hogy megmondjam. – Köszönöm – mondta Clare. Miután az asszony elment, Jeanne azt mondta Clare-nek: – Rettenetes. Clare bólintott. – Borzasztó. Szándékosan... csinálhatta. Sokat beszélt róla... és most megtette. Jeanne nem nézett egyikünkre sem. El tudtam képzelni, mi járhat a fejében. – Semmit sem tehetünk. Menjünk, és próbáljunk meg lepihenni! Nagy megrázkódtatás ez. Töltök valami italt. Ránk fér. Menjetek fel a szobáitokba! Majd felviszem. Azt hiszem, valamennyien örültünk, hogy magunkra maradhattunk. El nem tudtam képzelni, hogyan történhetett.

Lelki szemeim előtt láttam, ahogy ott áll a meredélynél. De más valakit is láttam mellette. Hirtelen eszembe jutott, amikor Fidéle-en kilovagolva egyszer csak felbukkant Rollo, és nagyon meglepődött, hogy engem talál ott. Őrá számított. Ez lehetetlen, súgtam. Az nem lehet. Nem tudnám elviselni. Tudtam, hogy sok mindenre képes, de biztos voltam benne, hogy gyilkosságra nem. Hiszen ez sokkal inkább közénk állna, mint maga Marie-Claude. A fiam apja nem lehet gyilkos! Ez képtelenség! Clare lépett be a szobába, és kavargatott valamit. – Ettől majd elalszol — mondta. Leült az ágyam szélére, és rám nézett. – Ez mindent megváltoztat – mondta. – Nem tudom. Korai még. Nem is vagyok képes gondolkodni. – Megrázott, ami történt. – Clare, gondolod, hogy... – Nem — mondta megértően. — Hogyan juthat eszedbeilyesmi? Megölte magát... hacsak nem véletlen volt. Hipochonder volt. Sokat beszélt az öngyilkosságról. Minél többet gondolkodom rajta, annál nyilvánvalóbb. – Bárcsak biztos lehetnék benne. – Komolyan azt gondolod, hogy megölte a feleségét? Hallgattam. – Drága Kate, nem tehette! Biztos, hogy nem. Ilyet csak a gyávák csinálnak. Azok, akik nem. elég erősek, és nem tudnak másképpen harcolni. Márpedig a báró nem ilyen. Arra gondoltam, hogy elmegyünk... egy időre, amíg itt elnyugszik minden. Akkor utánad jöhet... és összeházasodtok. – Ó, Clare, már megint milyen gyakorlatias vagy! – Nekem már csak ilyen a természetem. A szegény Princesse már halott. Sajnálom. Nem volt sok értelme az életének. Neki is így a legjobb. Talán rájött, hogy mindenkinek így a könnyebb, A boldogtalansága fordította a többiek ellen... még a saját fia ellen

is. Szegény William szenvedte volna meg, ha elmentek innen. Talán Marié-Claude ezzel is számot vetett. Mérlegelt mindent... és a legnemesebb megoldást választotta. – Nem hiszem, hogy erre képes lett volna. – Drága Kate, honnan tudhatnád, mi játszódik le másokban? Próbálj most aludni! Pihenten majd világosabban tudsz gondolkodni is. Akkor újra beszélünk róla. – Bár elhihetném... – Nyugodtan elhiheted, ha én mondom. Mindenki másnál jobban ismertem. Tudom, mi járt a fejében. Elvetette magától az életet... mert így a legjobb... mindenkinek, még neki is. – Bár így lenne. – Így van, hidd el... és meglátod, boldog leszel. – Csodálatos asszony vagy, Clare! Megittam az altatót, sikerült pár órát aludnom, kora reggel mégis rettegve gondoltam arra, mi fog történni. Nagy volt a jövés-menés a kastélyban egész nap. Ki sem mozdultam a házból: Képtelen voltam rá. Jeanne elsétált Kendallal az erdőbe. Rollo átjött hozzánk. Komoly tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. Clare sétához öltözött, és magunkra hagyott minket. – Rollo, ez rettenetes. Hogyan történhetett? – Megölte magát. Leugrott a szakadékba. Maga is tudja, milyen idegállapotban volt. De miért néz így rám? Elindult felém, én azonban ösztönösen hátraléptem. – Azt hiszi, hogy... Egy szót sem szóltam. – Maga is azt hiszi, amit a többiek. De nem igaz, Kate! Egész nap a színét sem láttam. Egyedül lovagolt ki. Ki sem mozdultam a kastélyból. – De azt akarta, hogy ne legyen útban – nyögtem ki. –

– Hát persze, hogy azt akartam. Tudtam, addig nem lesz az enyém, amíg él. Most már... halott. – Egy darabig hallgatott, majd így folytatta: – Megölte magát. Öngyilkosság volt. – De miért? Hogyan? – Miért? Folyton csak saját magát sajnálta, nincs miért élnie, állandóan ezt hajtogatta. Sokáig tervezgette... és végül megcsinálta. – Bárcsak... – Bárcsak mi? Azt akarja mondani, hogy nem hisz nekem? Mondja a szemembe, Kate! Mondja ki, azt hiszi, én tettem. Azt képzeli... utánamentem... – Egyszer már... megtette... de akkor velem találkozott. – Igen, így volt. Nyugodtan akartam beszélni vele, idebent a szolgálók mindig mindent hallanak. Meg akartam győzni... . – És tegnap? – Mondtam már, egész nap nem láttam. Ne nézzen így rám! Megfogta a vállamat: – Mondja ki, mi jár a fejében. – Az... az lenne a legjobb... valamennyiünknek... ha elmennék. – Ha elmenne... most, amikor szabadok vagyunk! – Megrémültem a tekintetétől. Talán mégiscsak ő tette. – Nehéz napok jönnek – hebegtem. – Faggatni fogják... vizsgálat indul... Az emberek sokat tudnak rólunk, sokat találgatnak. Botrány lesz. Nem lett volna szabad idejönnünk Kendallal. Mi vár itt rá? Az emberek fecsegni fognak. Ez égy életre beárnyékolja. El kell mennem. – Nem. Most különösen nem!' – Mindig is megszerezte magának, amit akart. – Kate, maga most gyilkossággal vádol engem! Elfordultam, képtelen voltam a szemébe nézni. Nagyon feldühítettem. A vállamnál fogva megrázott. – Képes ezt föltételezni rólam? Szeretem magát és a fiamat, és azt akarom, hogy velem éljenek. – Ám ő az utunkban állt.,

– Igen... – És ez mindig is így lesz, hát nem látja? Soha nem fogok tudni másképp gondolni rá, csak úgy, hogy ott fekszik a szakadék mélyén. – Maga akarta így. Szomorúan megráztam a fejem. – Magát fogják vádolni miatta. Az emberek már csak ilyenek, Kate! Még maga sem kivétel. – Kérem, esküdjön meg, hogy nem maga tette! – Esküszöm. Hagytam, hogy átöleljen és megcsókoljon, ám a kételyeimtől mégsem tudtam szabadulni. – Perbe fogják? – Kicsodát? Engem? Drága. Kate, öngyilkosság volt. Senki sem vádolhat gyilkossággal. Nincs mitől félni. – Maga mégis fél. – Attól, hogy elhagy. Mástól nincs félnivalóm. Nem akart tovább élni, így hát eldobta magától az életet... és én szabad lettem. A kastélyba azért nem volna tanácsos átjönnie. Williamet ideküldöm tanulni. Hamarosan lezárják ezt a kellemetlen ügyet. Majd én jövök magához, hogy láthassam. Mondja, hogy szeret, Kate , – Igen, félek, szeretem. – Fél. Mitől fél? – Sok mindentől... – Minden rendbe jön, meglátja. Valóra válik, amit mindig is akartam, enyém lesz a nő, akit őszintén, teljes szívemből szeretek... gyerekeink lesznek. – Bár így lehetne! – Így lesz. Most már így. Ígérem. Hinni akartam neki. Bíztam benne, hogy túléljük az elkövetkező nehéz napokat, és végre boldogok leszünk. Mégis féltem Marie-Claude árnyékából.

Clare jött fel a szobámba, és leült az ágyam szélére. – Hallottam, hogy csak forgolódsz, ezért csináltam neked egy főzetet. Bár nem szabad rászoknod. – Köszönöm, Clare! – Mit mondott? – Hogy nem ő tette. – Hát persze hogy nem. – Még ha igaz is, mégiscsak ő meg én hajszoltuk bele. – Ez nem igaz. Egyedül ő hajszolta bele magát. Mondtam már neked, nagyon jól kiismertem. Nem akarta a hátralévő életét ennyire boldogtalanul leélni. A fiával sem törődött. Más asszony vigaszt talál a gyerekében, ő nem. – Én is ismertem őt, Clare, és nem hiszem, hogy mindezt képes lett volna végiggondolni. Ha így lett volna, nem egyszerűbb, ha beleegyezik a válásba? Nem, bizonyára bosszút forralt Miért akarta volna megkönnyíteni az életünket? – A válást nem mindenütt fogadják el. Megnehezítette volna a leszármazottak törvényességét. – Jaj, olyan bonyolult ez az egész.. . olyan tragikusan bonyolult En már soha nem lehetek boldog. Mindig MarieClaude-ot fogom magam előtt látni. Es egy életen át gyanakodni fogok. – Csak bebeszélted magadnak, hogy ő tette. – Nem, de félek, hogy nem szabadulhatok a gyanútól. Ahogy mások sem. Soha nem fogunk tudni megszabadulni MariéClaude-tól, soha! El kell mennem innen! Viszem Kendalt is. – Nem heverné ki. – Majd hozzászokik. Eleinte talán hazudnom kell neki, azt fogom mondani, hogy csak kis időre megyünk el, és aztán visszajövünk. – És valóban visszajössz?

– Nem, megpróbálok új életet kezdeni. Rollónak sohasem szabad megtudnia, hol. Haza nem mehetek. Olyan helyet kell találnom, ahol nem akad ránk. – Ha hallaná, meggyőzne, hogy ostobaságra készülsz. – Szerinted ez ostobaság, Clare? – Igen, az. Jogod van a boldogsághoz. Szereted őt. Igen, tudom, mit tett, tudom, milyen... de mégiscsak őt szereted. Kendal imádja, és végtére is az apja. Soha nem lenne boldog nélküle. Ahhoz már elég nagy. Csak utána fog vágyakozni. – Idővel majd elfelejti. – Soha nem fogja elfelejteni az apját! – Sokáig nem is volt apja. – Ostobaságra készülsz. El kell fogadnod a boldogságot. Talán eleinte nehéz lesz, de azt majd elfelejted. Szeretném, ha boldogok lennétek... Kendal is... meg William is. A boldogságra születtünk valamennyien, te is, Kate! – De hogy lehetnék boldog, amikor rám telepszik ez az árnyék? – Csak a gyanú él benned. – Nem tehetek róla. El akarok menni innen. – Úgysem engedné. – Nem akadályozhat meg benne! Segíts nekem! Titokban fogok megszökni, és majd elrejtőzöm Angliában. Soha nem fog megtalálni. – Én tudhatom? – Megírom majd neked, de meg kell ígérned, hogy titokban tartod. Megígéred? – Tudod, hogy bármit megteszek érted. – És segítesz nekem? – Teljes szívemből. Reggelre virradóra is úgy éreztem, hogy helyes az elhatározásom, bár ilyen boldogtalannak még sohasem éreztem magam. Most

döbbentem csak rá, mennyire szeretem ezt az embert. Soha senki mást nem fogok tudni szeretni. Tudtam, a fiam sohasem fogja megbocsátani, amire készülök. S csak még jobban fogja imádni az apját, ha már nem láthatja. Rettenetes éveknek néztem elébe. Angliában nincs nevem, mégis mennem kell. Fogalmam sem volt róla, hogyan bírhatnám rá Kendalt a távozásra. Clare majd segít. Egy darabig a várárok mentén sétálgattam, és hosszasan töprengtem. Amikor hazaértem, otthon senkit sem találtam. Fölmentem a szobámba. Az ágyon egy boríték feküdt, Clare kézírásával. Zavartan nyitottam ki, és olvasni kezdtem. A betűk táncoltak a szemem előtt. Sokáig úgy éreztem, csak álmodom az egészet. Drága Kate! Szemhunyásnyit sem aludtam egész éjjel, próbáltam kitalálni, hogyan csináljam, amit meg kell tennem. A tegnapi beszélgetésünk után nem maradt más választásom. Marie-Claude valóban nem önkezével vetett véget az életének. Megölték, és azt is tudom, ki tette. Szeretném elmagyarázni, hogy megértsd. Nekem soha nem volt igazán saját életem, valahogy mindig kívülálló voltam. Szerettem mások gondjait hallani... megosztani velük. Hálás voltam, amiért megengedték, és közben megszerettem őket. Nem úgy, ahogy téged és az apádat, akik befogadtatok magatok közé... és mellettetek saját életem leheteti. Szeretném, ha megértenél. Tudom, azt hiszed, értesz, de a legbelsőbb énemet te sem ismered, ezt is fel kell tárnom, ha meg akarom értetni veled, mi történi. Mindannyiunknak vannak titkai. Talán nekem sincs több belőle, mint másoknak. Fiatalon nem gondolhattam magamra.... Ott volt anyám, csak vele törődhettem... olvastam neki... beszélgettem vele... a végén már mindent én csináltam. Nagyon beteg volt, komoly fájdalmak kínozták. Nagyon szerettem őt. Nehezemre esett

végignéznem a kínjait. Meg akart halni, de nem tudott. Csak feküdt elgyötörten, tehetetlenül, és várta a véget. Elviselhetetlen látni, Kate, annak a kínjait, akit szeretünk. Egyre csak az járt a fejemben, hogyan segíthetnék rajta. Egy éjjel aztán a szokásosnál több fájdalomcsillapítót adtam be neki. Békésen elaludt tőle. Nem bántam meg. Tudom, hogy helyesen cselekedtem. Boldog voltam, hogy megszabadítottam a fájdalomtól. Aztán hozzátok kerültem, jó szívvel fogadtatok, megszerettetek. Jól éreztem magam köztetek. Egészen más lett az életem. A faluban is megkedveltem mindenkit... különösen az ikreket, és közülük is Faitht. Szegény lány, mennyire boldogtalan volt, igaz? Mindentől rettegett, bár gondolom, a félelem valamennyiünkben bujkál, Faith esetében azonban, súlyosabb volt a helyzet. Boldogtalan volt, bár megpróbálta leplezni, mert nem akarta megrontani a testvére boldogságát. Tudod, volt olyan pillanat, amikor Hope úgy döntött, mégsem megy férjhez, mert akkor elszakadna az ikertestvérétől. Nagyon aggódott, hogy mi lesz a húgával, ha elmegy. Szinte egyek voltak. Nos, a lényeg az, hogy egyikük sem volt boldog. Hopenak azonban megvolt az esélye rá. Mindketten beavattak a bizalmukba, tudtam, hogyan gondolkodnak. Ott volt az a szakadék, hasonló ehhez. Veszélyes hely. Nos, sétára indultunk Faithszel, beszélgettünk, beszélgettünk, egyszer csak odaértünk a meredélyhez, és lenéztünk. Nem terveztem el előre. Hirtelen ötletként jött a kézenfekvő megoldás. Az is volt. Hope azóta boldog, a gyerekei bűbájosak. Gyakran meglátogatják a nagyszülőket, és mára már valamennyien elfelejtették a tragédiát, és Faith-t... ugyanúgy, ahogy te is elfelejtheted a Princesse-t. Aztán jött apád. Látszatra megbékélt a sorsával, a valóságban azonban nem. Jól ismertem, tudtam, milyen búskomor. Elmondta, mennyire fáj neki, hogy elveszítette a

szeme világát. „Festő vagyok, mondta egyszer, és zuhanok bele egy sötét világba. Nem látok semmit, nem látom az eget, a fákat, a virágokat, Kate-et, és az unokámat.” Ennél kegyetlenebb nem is lehetett volna hozzá az élet. Egyik nap azt mondta, a legjobb lenne meghalni. Azonnal tudtam, mit kell tennem. Ugyanazt, amit anyámmal. És elérkeztünk a bárónéhoz. Boldogtalan volt ő is. Csak magával foglalkozott, senki más nem érdekelte. Elhanyagolta a fiát is... árva volt, amíg ti ide nem jöttetek. Milyen élete lett volna a bárónak mellette? Te vagy az egyetlen esélye. Aztán itt van Kendal. Soha nem lett volna boldog az apja nélkül. Erős, konok fiú, apára van szüksége. És itt a báró, szüksége van rád, Kate, csak melletted tanulhat meg élni. Míg veled nem találkozott, más ember volt. Ha elhagyod, ugyanolyan lesz, mint régen. Nagyon nagy szüksége van rád. És végül itt vagy te, drága Katel Szinte a lányomnak tekintelek. Tudom, alig vagyok idősebb nálad, de mégiscsak apádhoz mentem feleségül. Nagyon szeretlek, Kate, és azt akarom, hogy boldog légy... hogy dolgozz! Ti egymáshoz tartoztok, te meg a báró. Ennek így kell lennie, különben hiába volt az egész. Mindent ezért csináltam. Sétáltunk Marie-Claude-dal, és beszélgettünk. Gyönyörködtünk a kilátásban. Könnyű volt megtenni. Épp csak megérintettem, és már zuhant is. Ez az utolsó gyilkosságom, mire e sorokat olvasod, már bevégeztetett. Talán nem kellett volna az élet dolgaiba beleavatkoznom, hiszen nem vehetjük él mások életét. De bármit is tettem, a szeretet vezérelt, hogy mások életét boldogabbá tegyem. Különös motiváció, annyira szeretni valakit, hogy gyilkolni is tudjunk érte. Légy a báróval nagyon boldog! Tanítsd meg élni! Kendalból most már erős férfi lesz. És tedd boldoggá a kis Williamet!

Ne feledd, Kate, amit tettem, azért tettem, mert szeretlek benneteket! A levél kiesett a kezemből, csak ültem és bámultam magam elé: Clare tette. Ezt nem tudom elhinni... és mégis, valahogy összeállt a kép. A szegény Clare, aki annyira józannak látszott, beteg volt. Háborodott elmével élt. Csak így lehetett, ha azt hitte, elveheti mások életét. Hitt ebben. Sikerült meggyőznie magát az igazáról. Szeretett, és elpusztította azokat, akiket szeretett. Milyen tragikus az egész. Istennőnek képzelte magát, és bármily nemes érzések vezérelték is, mégiscsak gyilkos. Bár elmondta volna. Bár meg tudtam volna győzni arról, senkinek sincs joga elvenni mások életét. De már késő. Átmentem a kastélyba. Amikor megláttam a bárót, zokogva borultam a nyakába. – Mindent tudok. Itt van. Tudom, mi történt. Olvasd el... tőled akarom hallani, hogy nem álmodom. Csodálkozó arccal olvasta el a levelet, majd hosszan a szemembe nézett. Hogyan is juthatott eszembe elhagyni őt? Ellovagoltunk a szakadékhoz. Clare átszellemült mosollyal az arcán örökre elpihent.