Veronica Roth: Free Four

November 22, 2016 | Author: Sebők Zsuzsanna Ildikó | Category: N/A
Share Embed Donate


Short Description

Divergent novel...

Description

Nem jelentkeztem volna önként arra, hogy edzem a beavatottakat, ha nem érezném az edzőterem szagát - a por, az izzadság és a fém szaga. Ez volt az első hely, ahol erősnek éreztem magam. Akárhányszor belélegzem ezt a levegőt, újra átjár az érzés. A szoba végében fa céltábla van. Az egyik falnál egy asztal helyezkedik el, dobókések vannak rajta - ronda fém eszközök lyukkal a végükön, ami tökéletes lesz a tapasztalatlan beavatottak számára. Velem szemben a csoportváltók sorakoznak fel, akik még mindig viselik valamilyen szinten a volt csoportjuk jeleit: az egyenes hátú Őszinte, az éles tekintetű Művelt, és a Szerencsétlen, aki lábujjhegyen áll, indulásra készen. - Holnap lesz a beavatásotok első fázisának utolsó napja - mondja Eric. Nem néz rám. Tegnap megsértettem a büszkeségét, és nem csak azzal, hogy az én csapatom szerezte meg a zászlót, hanem Max ma reggel maga mellé ültetett le, és megkérdezte, hogyan teljesítenek a felavatottak, mintha ez nem Eric dolga lenne. Ekkor Eric épp mellettem ült, és mogorván bámulta a muffinját. - Akkor folytatjátok a párharcokat - folytatja Eric. - Ma célozni tanultok meg. Mindenki válasszon három kést, majd figyeljen Négyesre, aki demonstrálja számunkra a helyes dobótechnikát. A szeme nagyjából felém néz, úgy, mintha fölöttem állna. Felegyenesedem. Utálom, mikor úgy kezel, mintha a lakája lennék, mintha nem vertem volna ki a fogát a saját beavatásunk alatt. - Most! Úgy tülekednek a tőrökért, mint a csoport nélküli gyerekek a kenyérért, túlságosan kétségbeesetten. Mind, kivéve őt. Ő előre megfontoltan mozdul, a szőke feje elsiklik a nála magasabb beavatottak között. Nem próbál meg természetesnek tűnni, miközben a kezében egyensúlyozza a késeket, és ez az, amit szeretek benne, hogy tudja, hogy ezek a fegyverek természetellenesek, mégis megtalálja a módját, hogyan kezelje. Eric elindul felém, én pedig ösztönből hátrálok. Próbálok nem félni tőle, de tudom milyen okos, és, ha nem vagyok elég óvatos, rá fog jönni, hogy folyamatosan őt bámulom, és az lesz a vesztem. Késsel a jobb kezemben a céltábla felé fordulok. Azt kérte tőlem, hogy a késdobálás legyen az edzés része idén, a szórakoztatás kedvéért, mert semmi más célja nincs, minthogy tüzelje a Bátrakról kialakított képet. Senki sem dobál késeket, kivéve, ha le akar nyűgözni valakit, úgy, ahogy én fogom lenyűgözni őket. Eric szerint, hasznos lehet, hogy elkápráztatjuk őket, ezért is tagadta meg azt, mikor arra kértem, hogy ezt hagyjuk ki idén. Ezért utálom a Bátrakat. A kést a pengéjénél tartom, így az egyensúly tökéletes. Az én instruktorom, Armar, észrevette, hogy eléggé szétszórt vagyok, ezért azt mondta, hogy a mozgásomat a légzésemmel párosítsam. Belélegzek, a céltábla közepébe nézek, kilélegzek és dobok. A kés a céltáblába csapódik, ezzel egyidejűleg hallom, ahogy pár beavatott lélegzete elakad. Megtalálom a ritmust: belégzés, és a jobb kezembe veszem a kést, kilégzés, és megfordítom a kezemben, belégzés, a céltábla közepébe bámulok, kilégzés és dobok. Minden elsötétül körülöttem a táblát kivéve. A többi csoport brutálisnak hív bennünket, és azt mondják, hogy nem használjuk az eszünket. Tévedés. Itt csak azt használjuk. Eric hangja kiragad a kábulatból. - Sorakozzatok fel! A késeket a táblában hagyom, hogy emlékeztessem a beavatottakat arra, hogy mi a lehetséges, és a fal oldalához állok. Armar volt az is, aki a nevemet adta, azokban az időkben, mikor a beavatottak első dolga az volt, mikor megérkeztek a Bátrakhoz, hogy végig menjenek a félelem szimuláción. Ő volt az, aki a becenevemet ragadóssá tette, mindenki így hívott miatta. Már halott, de néha, ebben a szobában, még mindig hallom a szidását, amiért visszatartom a levegőm. Ő nem tartja vissza a légzését, ez jó, mert kevesebb a rossz szokás amit meg kell törni. Viszont a keze ügyetlen, félszeg, mint egy csirke lába. A kések repülnek, de a legtöbb esetben nem forognak. Még Edward sem jött rá az ízére, pedig általában ő a leggyorsabb, a szemében látszik a Műveltek bölcsessége.

- Azt hiszem túl sok ütés érte a Szerencsétlen fejét -mondja Peter. - Hé Szerencsétlen, tudod mire való a kés? Általában nem utálom az embereket, de Petert igen. Utálom, hogy megalázza az embereket, úgy, mint Eric. Tris nem válaszol, csak eldobja a kést, ugyanolyan esetlenül, de működik - hallom a fém becsapódását a táblába, és elmosolyodom. - Hé, Peter -mondja Tris. - Tudod mire való a céltábla? Mindegyikőjüket figyelem, és próbálom nem elkapni Eric tekintetét, aki ketrecbe zárt vadállat módjára áll mögöttük. El kell ismernem, hogy Christina jó, bár nem szeretek pontot adni egy Őszinte okostojásnak, és Peter is, bár nem szeretek pontok adni egy jövőbeni pszichopatának. Al, olyan mint, egy kalapács, teljes erővel hajít, de semmi összpontosítás nincs a háttérben. És, a baj az, hogy ezt Eric is észreveszi. - Mennyire vagy lassú Őszinte? Szükséged van egy szemüvegre? Hozzam közelebb neked a céltáblát? - kérdezi feszülten. Akár mennyire kemény kívülről, valójában nagyon érzékeny. A gúnyolódás kikészíti. Mikor újra dob, a kés a falnak csapódik. - Mi volt ez beavatott? - kérdezi Eric. - Ez... ez kicsúszott. - Hát, azt hiszem, fel kéne szened. Mindenki abba hagyja a dobálást. - Mondtam, hogy álljatok meg? kérdezi Eric összevonva a szemöldökét. Ez nem lesz jó. - Szedjem fel? - kérdezi Al. -De, mindenki dobálózik. - És? - És nem akarom, hogy eltaláljanak. - Azt hiszem, jobban bízhatnál a társaid célzó képességében. Menj, szedd fel a kést! - Nem. Az erőember újra sztrájkol, gondolom. A válasz makacskodás, de semmi stratégia nincs mögötte. De, még így is, nagyobb bátorság, hogy Al nemet mond Ericnek, mint az, hogy elmenjen a késért, és ez, egy olyan dolog, amit Eric sosem fog megérteni. - Miért nem? Félsz? - Attól, hogy belém vágódik egy kés? - kérdi Al. - Igen, félek tőle. A testem súlyossá válik, ahogy Eric felemeli a hangját. - Mindenki hagyja abba! Az első alkalom, amikor Ericcel találkoztam, kéket viselt, és a haja, az oldalánál volt elválasztva. Remegett, mikor Armar közeledett felé, hogy a nyakába szúrja a szimulációs folyadékkal telt injekciót. A félelem szimulációja alatt egy centit sem mozdult, végig egy helyben állt, az összeszorított fogain keresztül üvöltött, és a légzését használva csillapította le a szívverését. Nem tudtam, hogy lehetséges, hogy előbb a testedben állítod meg a félelmet, mint az agyadban. Innentől tudtam, hogy jobb lesz, ha óvatos maradok vele szemben. - Hagyjátok szabadon a gyűrűt! - mondja Eric, majd Alhoz fordul. - Mindenki, kivéve téged. Állj a céltábla elé. Al nagyot nyel, majd botladozva elindul a céltábla felé. Elhúzódom a faltól. Tudom Eric mit fog tenni. És nagy valószínűséggel eggyel kevesebb szemmel, vagy egy átvágott torokkal fog végződni, horrorral. Minden egyes harc aminek tanúja voltam, egyre messzebb és messzebb taszít attól a csoporttól, amit menedékként választottam. Anélkül, hogy rám nézne, Eric azt mondja. - Hé Négyes, tudnál segítő kezet nyújtani nekem? Egy részem megkönnyebbül. Legalább, ha én dobálom a késeket Eric helyett, sokkal kevésbé valószínűbb. hogy Al megsérül. Ettől még nem akarok ilyen kegyetlen lenni, és nem akarom elvégezni a piszkos munkát. Próbálok hétköznapian viselkedni, egy kés hegyével megvakarom a szemöldököm, de egyáltalán nem érzem magam hétköznapinak. Úgy érzem, mintha valaki próbálna beleerőszakolni egy formába, ami nem illik a testemre, egy rossz alakzatba erőltet. - Itt fogsz állni amíg ő a késeket dobálja, addig, amíg megtanulod, hogy ne hátrálj meg -mondja Eric.

Szorít a mellkasom. Meg akarom menteni Alt, de nem dacolhatok Eric-kel, mert annak nem lesz jó vége. Ezért úgy teszek, mintha untatna az egész dolog. - Ez tényleg szükséges? - Én vagyok a főnök, emlékszel? - kérdezi Eric. - Itt, és mindenhol máshol is. Érzem, ahogy a fejemet elönti a vér, ahogy rá nézek és ő visszanéz rám. Max megkérdezte, hogy szeretnék-e csoportvezető lenni, és igent kellett volna mondanom. Igent mondtam volna, ha tudtam volna, hogy ilyen dolgokat kell majd végignéznem, mint kilógatni a beavatottakat korláton, arra kényszeríteni őket, hogy félholtra verjék egymást. Arra eszmélek, hogy olyan erősen szorítom a kés markolatát, hogy nyomot hagy a tenyeremen. Meg kell tennem amire Eric kér. Az egyetlen dolog amit tehetek, hogy kisétálok a szobából átadva ezzel a lehetőséget Ericnek, hogy ő dobálja a késeket, amit nem engedhetek meg. Al felé fordulok. És akkor megszólal - tudom, hogy ő az, mert a hangja mély egy lányéhoz képest, és óvatos. -Fejezd be! Nem akarom, hogy Eric őt válassza. Rábámulok, hátha ez arra készteti, hogy kétszer meggondolja, mit csinál. De tudom, hogy nem fogja. Nem vagyok hülye. - Bármilyen idióta képes a céltábla elé állni -mondja Tris. - Ez nem bizonyít semmit, azt leszámítva, hogy meg akarod félemlíteni, ami, ha jól tudom, a gyávaság jele. A Bátrak barmok - fegyverrel rohangálnak a kezükben, de igazából a fekete ruha, a tetoválások és piercingek alatt csak gyerekek vagyunk. Talán mégis hülye vagyok. Nem kéne így gondolkodnom róla. - Akkor ez könnyű lesz számodra - mondja Eric, miközben a füle mögé simítja a haját. - Ha hajlandó vagy átvenni a helyét. Aztán Eric tekintete találkozik az enyémmel, de csak egy pillanatra. Mintha tudná, tudja, hogy érzek iránta, ezért arra fog kényszeríteni, hogy rádobáljak késeket. Egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra- eltűnődök azon, hogy inkább őt dobálom körbe késekkel. Eltalálnám a kezét, a lábát, semmi kárt nem tennék benne. - Annyi a csini arcodnak - mondja Peter. - Ó várj, neked nincs is csinos arcod. Alig hallom a beszólást. Túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy őt bámulom. Háttal áll a táblának. A feje pont a céltábla közepének az aljáig ér. Felemeli az állát és az Önfeláldozók makacsságával néz rám, amit annyira jól ismerek. Lehet, hogy elhagyta őket, de ez az, ami erőssé teszi. Nem mondhatom meg neki, hogy minden rendben lesz, nem, mikor Eric is itt van, de megpróbálhatom erőssé tenni. - Ha megmozdulsz, Al átveszi a helyed. Megértetted? - kérdezem. Eric kicsit túl közel áll hozzám, lábával a padlón dobol. Jól kell kijönnöm ebből. Nem találhatom el a céltábla szélét, mikor pontosan tudja, hogy el tudom találni a közepét. De elég egy ügyetlen dobás, elég egy milliméternyivel elvétenem, és annyi a csinos arcának. De Peternek igaza van. Tényleg nincs csinos arca. A csinos túl kicsi rá. Ő nem olyan lány, mint azok, akik régebben tetszettek, azok kecsesek és puhák voltak, és nőies alakjuk volt. Ő kicsi, de erős, a szeme magára vonzza a figyelmet. A szemébe nézni olyan, mintha felébrednél. Eldobom a kést, miközben őt nézem. A táblába fúródik, közel az arcához. A kezem remeg a megkönnyebbüléstől. A szemei csukva vannak, és tudom, hogy emlékeztetnem kell őt az önzetlenségére. - Feladtad, Szerencsétlen? - kérdezem. Szerencsétlen. Ettől vagy erős, érted? Dühösen néz rám. - Nem. Már honnan tudná? Nem tud olvasni a gondolatokban, az Isten szerelmére. - Akkor tartsd nyitva a szemed - mondom, és az ujjaimmal a szemeim közé mutatok. Nincs igazán szükségem arra, hogy rám nézzen, de sokkal jobban érzem magam, ha ezt teszi. Belélegzem a por, fém és izzadság szagú levegőt, és átveszem a bal kezemből a kést a jobba. Eric közelebb jön. A látásom összeszűkül, csak a haját látom, ami a céltábla közepénél van. Kilélegzek, és eldobom a kést. Hallom Ericet magam mögött. - Hmm- összesen ennyit mond. - Gyerünk Szerencsétlen - mondom.- Most már valaki más álljon a helyedre. - Hallgass már el Négyes! - mondja, és legszívesebben ráüvöltenék, hogy én is ugyanolyan frusztrált vagyok, mint ő, miközben egy Művelt szeme figyel engem, analizálva a gyenge pontjaimat, hogy majd

olyan erősen üssön meg, amilyen erősen csak tud. Újra hallom Eric hümmögését, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő az, vagy csak a képzeletem játszadozik velem, de tudom, hogy meg kell őt győznöm arról, hogy ez a lány, csak egy számomra a többi beavatott közül, és ezt most kell megtennem. Mélyet lélegzem, gyors döntést hozok. El találom a füle tetejét, mert tudom, hogy a porc gyorsan gyógyul. A félelem nem létezik. A gyorsan kalapáló szívem, a szorító mellkasom, az izzadó tenyerem, mind nem létezik. Eldobom a kést, és félrenézek miközben megrezzen, hátha ez segít a rossz érzésen, hogy bántottam őt. Megtettem. - Szívesen maradnék, és megnézném, hogy akad-e közöttetek még egy olyan bátor, mint ő, de azt hiszem mára ennyi elég volt - mondja Eric. Nekem pedig ennyit mond:- Hát, ezzel megijesztettük őket, nem? Azt hiszem - remélem - ez azt jelenti, hogy nem vagyok gyanús már neki. Megérinti a vállát, és széles mosollyal néz rá. - Rajtad kell tartanom a szemem. Látom ahogy a vér a füléről a nyakára csöppen, és rosszul érzem magam. A szoba kiürül, az ajtó becsukódik, de várok addig amíg teljesen elhalkul körülöttünk minden, majd csak azután indulok el felé. - Mi van a... - mondom, miközben a feje felé nyúlok. Rám néz. - Szándékosan csináltad! - Igen- mondom. - És meg kéne köszönnöd nekem, amiért segítek neked... - megakarom magyarázni neki, hogy Eric mennyire szeretne ártani nekem, és mindenkinek akivel egy kicsit is törődöm, vagy azt, hogy tudom, hogy honnan merít erőt, de nem adja meg nekem a lehetőséget. - Megköszönni?! Majdnem keresztül szúrtad a fülemet, és egész végig gúnyoltál. Miért kéne megköszönnöm? Gúnyolódtam? Mogorván nézek rá. - Tudod, kezdek belefáradni abba, hogy várjam amíg kapcsolsz. - Kapcsoljak? Még is mire? Arra, hogy beakarod bizonyítani Ericnek, hogy milyen kemény vagy? Hogy ugyanolyan szadista vagy, mint ő? A feltételezése hidegséggel tölt el. Azt gondolja, hogy olyan vagyok, mint Eric? Hogy őt akarom lenyűgözni? - Nem vagyok szadista - közelebb hajolok hozzá, és hirtelen idegesnek érzem magam, valami bizsereg a mellkasomban. - Ha bántani akarnálak, nem gondolod, hogy már megtettem volna? Elég közel van ahhoz, hogy megérintsem. De, ha azt gondolja, hogy olyan vagyok, mint Eric, ez nem fog megtörténni. Persze, hogy azt gondolja, hogy olyan vagyok mint Eric. Késsel dobáltam a fejét. Ezt elcsesztem. Örökre. Ki kell jutnom innen. Átvágok a szobán, de az utolsó pillanatban, még mielőtt kiérnék, az asztalba vágom a kést. Hallom, hogy idegesen felüvölt, én megállok, háttal a falnak támaszkodom és lecsúszom a földre. Mielőtt idejött volna, minden megállt bennem, minden reggel mikor felkeltem, csak végeztem a dolgom, várva, hogy este legyen. Arra gondoltam, hogy elmegyek, elhatároztam, hogy elmegyek, hogy csoport nélküli leszek, miután ez a beavatott osztály végez. De aztán ő itt termett, levetve a szürke ruhát, de nem véglegesen, sohasem véglegesen, mert ő is tudja a titkot, hogy ez a legerősebb páncél, amit viselhetünk. És most, ő utál, és már nem csatlakozhatok a csoport nélküliekhez, mint ahogy akartam, mert Eric rajta tartja a szemét, úgy ahogy Armaron is, pont mielőtt holtan megtalálták, a járdán, a vasúti sínek mellett. Minden Elfajzott holtan végzi, kivéve engem, a szerencsés Alkalmassági Vizsga eredményem miatt, és, ha Eric figyeli őt, akkor valószínűleg ő is az. Az emlékeim arra az estére térnek vissza, mikor megérintett engem a meleg kezével, felmelegítve a testem, ami megfagyott a félelemtől. A kezemet a fejemre szorítom, hogy kiűzzem belőle az emléket. Nem mehetek el most. Túlságosan kedvelem. Tessék, kimondtam. De még egyszer nem fogom.

View more...

Comments

Copyright ©2017 KUPDF Inc.
SUPPORT KUPDF