Verena Kast - Búcsú az áldozatszereptől

Verena Kast Búcsú az áldozatszereptől

Miről van szó? A mindennapi életben mindig vannak áldoza­tok, és mindig vannak támadók. Áldozatok nem keletkeznek agresszorok nélkül, agresszorok nincsenek áldozatok nélkül. Ez mindig így volt. A régi mítoszokban is erre a mintára bukkanunk. A támadók olykor istenek és is­tennők, az áldozatok emberek; idézzük fel például Sziszüphosz mítoszát, aki arra ítélte­tett, hogy örökké hegynek fölfelé görgessen egy sziklát, de mielőtt a csúcsra érne, a szikla mindig visszagurul. Hatalom és tehetetlenség viszonyának sok­féle változatát öleli fel az áldozat—agresszor té­ma, sok szó esik benne szorongásról, agresszió­ról és az önértékelés szabályozásáról is. Szeret­ném mindjárt leszögezni, hogy a mindennapos áldozat-agresszor dinamikáról beszélek, arról, amivel minden ember találkozik, nem pedig a súlyos, traumatizáló erőszak áldozatairól és el­követőiről. Úgy gondolom, érdemes a min­dennapos áldozat-agresszor jelenséggel és le­hetséges leküzdésével foglalkoznunk, hogy a témára általánosan érzékennyé váljunk, és a mindennapi életben változzék valami. Akkor talán ritkább lesz a súlyos erőszak is. De nemcsak annyi a célom, hogy az agresszor—áldozat témára és mindennapos pél­dáira felhívjam a figyelmet, hanem azt is sze­retném minden esetben megmutatni, hogyan oldható fel áldozat és tettes ilyen köteléke. Egyáltalán: feloldható-e a kötelék, ki lehet-e lépni ebből a rendszerből? 3

Létezik-e harmadik lehetőség az áldozat és az agresszor szerepén kívül, vagy nincs harmadik út? Igaz-e, hogy aki az életét maga alakítja, nem esik bele az ál­dozat—agresszor csapdába? Ezekre és más kérdésekre mesék alapján, a komplexusok elmélete alapján és komplexu­saink mindennapi hatását vizsgálva keresem a választ. Nemegyszer önvizsgálatra is buzdítom majd az olvasót. Természetesen rajta áll, hogy javaslataimat elfogadja-e, vagy átugorja. Elfoga­dásuk nem kellemes. És ez mindkét oldalra vo­natkozik: áldozatnak lenni kellemetlen, és agresszornak lenni sem valami kellemes. De a ha­talom és tehetetlenség kérdései olyan fontosak és annyira átszövik életünket, hogy nem lehet őket egyszerűen félresöpörni, vagy „a többiek­re”, az „agresszorokra” vagy „áldozatokra” át­helyezni. Saját magunkban is utána kell néz­ nünk, mikor melyik szerepet játsszuk, akkor is, ha ez a téma az árnyékban húzódik meg, tehát én-ideálunkkal sehogy sem fér össze. Kékszakál: az áldozat—agresszor dinamika leküzdése a mesében Éppen erről a témáról szól a mese, amelyen az agresszor—áldozat témát kimunkálom, és arra is rámutatok, hogyan lehet ebből a destruktív hatású dinamikából kiutat találni. A mesék a képzelethez szóló történetek. Ha úgy hallgatjuk vagy olvassuk őket, hogy a ké­pek életre kelhessenek, akkor 4

a képzelet terébe kerülünk, imaginációs térbe, ahol a mese képei lelkűnkben is képeket hívnak elő. A megszólí­tott témák így sokkal erősebben felkavarják ér­zelmeinket, mint amikor csak az információk­ra figyelve olvassuk a mesét. Ha érzelmeink­hez szól a mese, sokkal inkább ráismerhetünk saját magatartásunkra, és meg is változtathat­juk. A képzelet tere nemcsak a vizuális képze­leté, hanem olyan tér is, ahol szagolunk, hal­lunk, mozgásokat észlelünk. Minél több észlelőcsatornát használunk ebben a „képalakítás­ban”, annál elevenebb lesz a képzelet tere, annál élőbbnek érezzük benne magunkat. Ezért jobb, ha a mesét felolvassák nekünk, vagy hang­hordozóra mondjuk és aztán meghallgatjuk, hogy igazán átadhassuk magunkat a belső ké­peknek, így a mese képei a mi kép világunkat kelthetik életre. A mese megértésének, jelentése értelmezé­sének kétféle módja van. Vizsgálhatjuk tárgyi szinten, de gyakrabban szemléljük alanyi szin­ten. Tárgyi szinten a mese egy adott időből származó, adott társadalmi rendet is tükröző történet, különböző főszereplőkkel. Alanyi szinten a mese valamelyik főszereplő dinami­kus lelki folyamatának felel meg. A mesében fellépő többi személy vagy akár állat ilyenkor ennek a főszereplőnek a lélekrészeit képviseli.

5

Kékszakáll — A mese

ked­ves barátnőit, és ha kedve van hozzá, vigye őket falura, egyszóval mulassanak minél job­ban. „Itt vannak — mondotta

Élt egyszer egy gazdag ember, akinek sok szép háza volt városban is, falun is, rengeteg arany- és ezüstedénye, kárpitozott bútorai és aranyos hintói. De hiába, nagy bajára kék színű volt a szakálla, és ez olyan csúffá és visszataszítóvá tette, hogy nem volt lány, se asszony, aki ne menekült volna előle. Szomszédságában lakott egy előkelő asszonyság két gyönyörű leányával. A gazdag em­ber feleségül kérte az egyiket, s az anyára bízta, válassza ki, melyiket adná hozzá a kettő közül. De egyik lány sem kívánta a házasságot egy ilyen emberrel, egyik a másikra tukmálta, nem tudtak beletörődni abba, hogy kék szakálla le­gyen a férjüknek. S még egy aggályuk volt: szomszédjuk már többször nősült, és senki sem tudott róla, mi lett az asszonyok sorsa. Kékszakáll, hogy megbarátkozzanak, meg­hívta a lányokat anyjukkal, három-négy jó barátnőjükkel s néhány fiatal szomszéddal az egyik vidéki házába, ahol egy egész hetet töl­töttek. Séta, vadászat, halászgatás, uzsonnák, bálok, víg ünnepségek: sose volt vége a mu­latságnak. S közben oly jól érezték magukat, hogy a kisebbik leány lassacskán már úgy ta­lálta, nem is olyan nagyon kék a házigazda szakálla, s alapjában igen rendes ember. S ahogy a városba visszatértek, meg is történt a házasság. Egy hónap múltán Kékszakáll azt mondta a feleségének, hogy valami fontos ügyben vi­dékre kell utaznia. Legalább hat hétig lesz tá­vol, ezalatt csak szórakozzon, hívja meg

néki — a két nagy bútorraktár kulcsai, ez azoké a szobáké, ahol a legdrágább arany- és ezüstedényeimet tartom, emitt a vasszekrényeké, ahol aranyamat és ezüstömet őrzöm, ez meg itt a ládikóé, ahol drágaköveim vannak; ez pedig minden szobát felnyit. Itt a kis kulcs, egy kis kamra kulcsa, lenn az alsó szobasoron, a hosszú folyosó leg­végén. Nyiss ki bármit, mehetsz bárhová, de azt az egyet megtiltom, hogy ebbe a kis kam­rába belépj! S ha tilalmamat megszeged, s neta­lán mégis kinyitnád a kamrát, akkor rettegj rettentő haragomtól!” A fiatalasszony megígérte, mindent úgy tesz, ahogy félje mondta. Kékszakáll pedig megcsó­kolta, kocsijába szállt és útnak indult. A szomszédságbeliek meg a kedves jó ba­rátnők, akik eddig nem mertek jönni, mert féltek a férj ijesztő kék szakállától, annyira kí­váncsiak voltak a vidéki ház kincseire, hogy meg sem igen várták, hogy hívják őket. Alig­hogy megjelentek a fiatalasszonynál, végig­járták a szebbnél szebb s cifrábbnál cifrább szobákat, kamrákat, ruhatárakat. Majd fel­ mentek a bútortermekbe is, ahol vég nélkül csodálták a hímzett faliszőnyegeket, az ágya­kat, a heverőket, a sok pohárszéket, a kicsiny és nagy asztalokat meg a tükröket, amelyek­ben tetőtől talpig megnézhették magukat, s amelyeknek arany-, ezüst- vagy kristályüveg keretei szebbek voltak mindennél, amit vala­ha is láthattak.

6

7

Magasztalták, irigyelték barát­nőjük szerencséjét, holott ez cseppet sem örült ennek a sok gazdagságnak, olyan türel­ metlen volt, hogy mielőbb kinyithassa az alsó lakosztálybeli kis kamra ajtaját. Annyira furdalta a kíváncsiság, hogy még arra sem igen gondolt, milyen nagy nevelet­lenség otthagyni a vendégeit, hanem leszaladt egy rejtett lépcsőn, oly sietve, hogy néhány­ szor majd’ a nyakát is kitörte. A szobácska ajta­jához érve megállt egy percre, mivel férje szi­gorú tilalmára gondolt, meg arra, hogy engedetlensége miatt nagy szerencsétlenség érheti. De hát a kísértés olyan nagy volt, hogy nem tudta legyőzni, fogta hát a kis szoba kulcsát és nagy remegések között kinyitotta az ajtót. Kezdetben nem látott semmit, mert az ab­laktáblák zárva voltak. Kis idő múlva észrevet­te, hogy a padlót alvadt vér borítja, az tükrözte több holt asszony testét, mert ezek mind egy­más mellé, a falhoz voltak szögezve; mind­egyik Kékszakáll felesége volt, mindegyik az ő áldozata. A fiatalasszony majd’ szörnyethalt a félelemtől, s a szoba kulcsa, amelyet nagy ne­ hezen kihúzott a zárból, egyszerre kiesett a ke­zéből. Mihelyt kissé magához tért, felszedte a kul­csot, s a szobájába ment pihenni; de felindultsága oly erős volt, hogy nem tudott megnyu­godni. Észrevette, hogy a szobácska kulcsa több helyen is vérfoltos, amire kétszer-háromszor is megtörölte; mégis ott maradt a vér; hiába mos­ta, sőt homokkal és kővel is dörzsölte, de csak nem akart eltűnni, mert a kulcs meg volt bű­völve, s

nem lehetett semmi módon a foltjától megtisztítani; még ha eltűnt is az egyik feléről, újra ott vöröslött a másik felén. Kékszakáll még aznap este visszatért az út­járól. Elmondta, hogy útja közben több levelet küldtek eléje, s így tudta meg, hogy a dolga, amiért el kellett utaznia, szerencsésen rendbe jött. Felesége mindent megtett, hogy mutassa, mennyire örül férje hirtelen hazatértének.

8

9

Másnap Kékszakáll visszakérte feleségétől a kulcsokat. Oda is adta mindannyit, de úgy re­megett a keze, hogy Kékszakáll azon nyomban kitalálta, mi történt. Hogy lehet az — kérdezte —, hogy a kis szobának a kulcsa nincs a többiek között? - Biztosan ott fenn felejtettem valahol az asztalomon -felelte a fiatalasszony. - No hát akkor hozd is le, de mindjárt. S többszöri halogatás után le kellett hoznia a kulcsot. Kékszakáll megnézte, majd így szólt: - Hogy került vér erre a kulcsra? - Nem tudom — felelte szegény asszony, a halálnál is sápadtabban. - Nem tudja? — kiáltott rá Kékszakáll —, no de én annál jobban tudom! Be akart menni a kis szobába? Nos hát, asszonyom, be is mehet, el­foglalhatja a helyét azok mellett, akiket ott látott. A fiatalasszony sírva borult férjeura lábá­hoz, bocsánatért könyörgött, hogy nem volt elég engedelmes, szemében s egész megjelené­sében a mély megbánás minden

jelével. Oly szép, olyan szánandó volt, hogy egy sziklát is megindított volna, csakhogy Kékszakáll szíve a sziklánál is keményebb volt. - Meg kell halnia, asszonyom, mégpedig most íziben. -Ha mindenképp meg kell halnom — né­zett rá a fiatalasszony könnyben úszó szemé­vel—, adjon legalább annyi időt, hogy Istenhez imádkozhassak. -Adok egy felényi negyedórát — felelte ne­ki Kékszakáll de egy pillanattal sem többet. Szegény fiatalasszony mihelyt egyedül ma­radt, azonnal hívta testvérnénjét, s mondta neki: - Anna — mert ez volt a nénje neve —, menj fel, kérlek, a toronytetőre, s nézd, jön­nek-e a bátyáim, ígéretet tettek, hogy még ma meglátogatnak; ha látod őket, ints, hogy sies­ senek. Fel is ment Anna a toronyba, s szegény, bá­natos testvére időről időre ekképp szólongatta: - Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, hogy jönnek? És Anna így válaszolt néki: - Nem látok mást, csak a zöldellő füvet s a nap előtt egy felleget. Eközben Kékszakáll, kezében nagy késsel, teljes erejéből kiáltozott: - Jöszte mindjárt, vagy én jöjjek utánad? - Még egy percet - könyörgött a fele­sége. S azon nyomban halkabban kiáltotta: — Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, hogy jönnek?

És Anna így válaszolt néki: - Nem látok mást, csak a zöldellő füvet s a nap előtt egy felleget. - Jöszte már — kiáltott Kékszakáll —, vagy én jöjjek utánad? Megyek már — felelte a felesége s megint felszólt a toronyba: -Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, -Látok amott egy nagy porfelleget — felel­te a testvérnénje - A bátyáim? - Óh, jaj, húgom, nem ők, csak egy birka­nyáj. - Meddig váljak? — kiáltott Kékszakáll. - Csak egy percig — felelte az asszony s me­gint felszólt a nénjéhez: — Anna, édes testvé­rem, Anna, látod-e már, hogy jönnek? - Két lovagot látok, erre jönnek, de még igen messze vannak. - Istennek hála — kiáltott fel Anna alig egy pillanattal később —, csak a bátyáink lehetnek! Intek nekik, ahogy csak tudok, hogy még job­ban siessenek. Kékszakáll oly erővel kezdett most már ki­áltozni, hogy az egész ház beleremegett. Sze­gény asszony lement hát hozzá s zokogva és zi­lált hajjal vetette magát a lábához. - Minden hiába — mondta Kékszakáll —, mindenképpen meg kell halnod. — S azzal egyik kezével megragadta az asszony haját, a másikkal meg a kést fogta rá, hogy levágja ve­le a fejét. Szegény asszony feléje fordult,

10

11

s ha­lálra vált szemével rátekintve még egy kis időt kért tőle, hogy felkészüljön a végső percre. - Nem, nem — felelte Kékszakáll -, ajánld csak Istennek a lelked. — S már magasra emelte a karját... De abban a pillanatban oly erővel dönget­ték a kaput, hogy Kékszakáll egyszerre lebocsátotta a karját. A kapu feltárult, s a két lovag, kihúzott karddal a kezében, egyenest Kékszakállra rontott. Ez azonnal felismerte felesége két bátyját, az egyik fiú dragonyos volt, a má­sik meg muskétás. Menekülni próbált, de a két testvér addig üldözte, amíg utol nem érte, mi­előtt a szörnyeteg elérhette volna a kijáratot. Kardjuk át- meg átjárta a testét, s Kékszakáll ott nyomban bevégezte. Szegény asszony maga is majd’ olyan halott volt, mint a férje, s arra sem volt ereje, hogy megölelje testvéreit. Kékszakállnak történetesen nem volt örö­köse, és így minden vagyona a fiatalasszonyra szállt. A vagyon egy részével Anna nénjét adta feleségül egy fiatal nemesemberhez, aki a lányt amúgy is rég szerette, egy másik részből két bátyjának vásárolt kapitányi rangot, s végül ő maga hozzáment egy igen derék emberhez, aki elfeledtette vele mindazt a szomorú időt, amit Kékszakáll mellett töltött. Az áldozat—agresszor téma Kékszakáll nyilvánvalóan agresszor, felesége az áldozat. Ön milyennek képzelte el Kékszakállt? Mindenki másnak látja, és mindegyik kép helyes. Elképzelhetünk egy valószerű, 12

sápadt fér­fit kékesfekete szakállal, ám egészen más képe­ket is alkothatunk róla. Rengeteg árnyalata van a kék színnek. Képzeletünk szabadon vá­logathat. De mit jelent a kék szakáll? Mi a funkciója? A feltűnő testi jegyeknek a mesékben mindig funkciójuk is van. A szakáll kék színe szokat­lan, némileg kísérteties, és távolságot teremt. A lányok először elutasítóan reagálnak, és ­pedig nemcsak a kék szakáll miatt, hanem az eltűnt asszonyok miatt is, akikről annyi szóbe­széd járja. Eleinte kitartanak elutasító érzéseik mellett, még nem áldozatok. De Kékszakállnak nemcsak kék szakálla van, hanem óriási vagyona is. Címetrangot is adhat. Ez igen csá­bító. Egész hetet töltöttek a lányok Kékszakáll meghívására sétákkal, bálokkal, víg ünnepsé­ gekkel. Sok minden történik ez alatt a rövid idő alatt. Gyorsan pergő, eleven, különleges színjáték zajlik, éjt nappallá téve vigadoznak, szinte mániásán. A végére talán már mindenki „belekékül”. Ezek után a kisebbik lány már nem is találja olyan kéknek a férfi szakállát. Enged a meg­vesztegetésnek. Ez a mozzanat az agresszor és áldozat témájában fontos szerepet játszik. A tá­volság lényegesen csökkent, a lány most része­ sedik Kékszakállból, a vagyonából és az ahhoz tartozó életstílusból. Részese Kékszakáll hatal­mának, jelentőségének. Ha agresszor és áldozat témájára gondolva vizsgáljuk a helyzetet, azt mondanánk, hogy kezdetben Kékszakáll­nak kevés a hatalma, a lányoknak viszonylag nagy hatalmuk van. Kékszakáll a közelségüket „keresi, ők elutasítják.

13

Ez az első szakasz a tá­volságtartás. Azután Kékszakáll magához csábítja őket mindazzal, amit birtokol — de nem önmagá­val —, és most nagyjából ugyanannyi hatalma van, minta fiatalabbik leánynak. A harmadik szakaszban - az esküvő szaka­szában és utána — megint döntően megváltozik a viszonyuk. Nem úgy áll a dolog, hogy az ag­resszor mindig agresszor marad, az áldozat mindig áldozat. Áldozat és agresszor nagyon könnyen szerepet cserélhet! Az asszonynak azáltal, hogy férje hatalmával azonosul, eleinte még növekszik a jelentősége, de igazi énjéhez viszonyítva csökken. Már nem önmaga, mert hűtlen lett igazi érzéseihez. Akármilyen dús­ gazdag a férje, az a kísérteties, félelmetes és távolságtartó kék szakáll nem változott sem­mit, még ha kevésbé kéknek tűnik is. A lány azonban elhallgattatja jogos bizalmatlanságát, így elárulja önmagát. Veszít tehát a valódi ha­talomból: minden embernek abból a termé­szetes erejéből, amellyel nem is él vissza, míg hű önmagához. De ami a külső jelentőség vilá­gát illeti, rendkívül hatalmas a fiatalasszony.

te vagy itt, mert általában a nőkkel csak baj van.” Ha elen­ gedi a megjegyzést a füle mellett, vagy még meg is köszöni a bókot, akkor azonosul a tá­madókkal. Ha így reagál, azért teszi, hogy jó benyomást keltsen. Ha vitába száll, akkor kriti­zálni fogják, talán rémes feminista banyának minősítik. Akkor csorbul a tekintélye, de ön­magát nem tagadta meg és nem árulta el. A tá­madók szemében viszont sokat veszít a hatal­mából és tekintélyéből. Az azonosulás a támadóval, amelyről még szó lesz, központi kérdés az agresszor és áldo­zat témakörében. Sokan folyamodnak a vélt nagysághoz, hogy áldozattá ne váljanak. A vélt nagyság el­éréséhez gyakran az kell, hogy eltávolodjunk önmagunktól. Ez pedig már az első lépés az ál­dozathelyzet felé. Ahogyan a mese mutatja: a fiatalasszony már nem Kékszakálltól van távol, hanem önmagától. Kiút az áldozathelyzetből

Azonosította magát a támadóval, és ez látszóla­gos nagyságot ad. Jól ismert elhárító vagy le- küzdő mechanizmus is, hogy „azonosítjuk ma­gunkat a támadóval”: ha félünk valakitől, átvehetjük az álláspontját és látásmódját, elárulva önmagunkat. Önbecsülésünk így átmenetileg helyreáll, hiszen látszólag az erőssel tartunk — a támadóval azonosulunk. Mondok egy példát: ön az egyetlen nő a férfitársaságban. A férfiak azt mondják, látszó­lag elismerő hangon: „De jó, hogy

Vizsgáljuk meg a kulcsjelenetet. Egy hónap múltán Kékszakáll azt mondja feleségének, hogy el kell utaznia. Rögtön ott teremnek a vendégek, a fiatalasszony összes barátnői, és az egész házat végigszimatolják. Elszabadul a fé­kevesztett kíváncsiság. Kékszakállné már alig várja, hogy a tiltott kamrát kinyithassa. Úgy rohan lefelé, hogy majd’ a nyakát töri. Most egyáltalán nem Kékszakáll áldozata, legfeljebb a saját mohó kíváncsiságáé. Ellenkezőleg: kí­vülről nézve most ő az úrnő, hiszen óriási

14

15

ha­talma van. Kincseket mutathat, és kezében vannak a kulcsok. A tiltott kamrák a mesékben mindig tabu­zónát jelölnek. Ezt a tabut meg kell törni, hogy a fejlődés következő lépését megtehes­sék. A tabutörés amolyan szerencsés kimene­telű bűnbeesés, mindig büntetés jár ugyan érte a mesében, de vele nyílik meg az út a másféle, jobb jövő felé. Hozzászoktunk, hogy a mesé­ben rendszeresen megtörik a tabut, csodálkoz­ nánk, ha nem így lenne. Mégis többnyire sú­lyos büntetés vár a tabu megsértőjére. Aki a ta­but megtöri, egész személyisége, egész élete kockáztatásával fizet. A tabutörés gyökeresen megváltoztatja az életét. Minden erejét latba kell vetnie, hogy a változást véghezvigye, mert nehéz feladata van: eddig leválasztott, „kizárt” lélekrészt kell integrálnia, tilalmas teret kell megismernie és elfogadnia. A fejlődés impulzusa — a zárt ajtót kinyitó, új életteret megnyitó kulcs képében — Kékszakálltól ered. A tabuszoba a kizártat jelképezi ebben a rendszerben. A kulcs valóban kettőjük központi élettémájának kulcsa. De mi az, amit elfojtottak, sőt talán leválasztottak? A mese el­mondja, hogy először semmit sem lehet látni, mert az ablaktáblák zárva vannak. De aztán fel­tűnik a vér, és csak azután a halott asszonyok. Amikor őket meglátja, a fiatalasszony egy csa­pásra ráébred, hogy Kékszakáll megöli a felesé­geit, és házában őrzi a holttestüket. Kékszakáll agresszor, a felesége áldozat, és ez a konfliktus életre-halálra szól — az asszony­nak meg kell halnia. Kékszakáll nyilvánvalóan kapcsolatra vágyik, de

amikor vágya teljesül, meg kell Ölnie az asszonyokat. Ez azt jelenti, hogy fél a közelségtől, s ezért agresszorrá válik. Odaadás helyett tehát pusztítás. Vagy máskép­ pen értelmezve: ha az asszony maga is úgy vi­selkedik, mint Kékszakáll, ha azonosul Kék- szakállal, akkor halott asszonyok vannak. Ak­kor lelkének női oldalait brutálisan meggyil­kolják. Menekülhetne sikoltozva a halott asszonyok láttán, de nem így tesz. Eddig megúszta, s ezután is életben akar maradni. Alighogy kinyi­totta a tiltott kamrát, Kékszakáll hazaérkezik. Kövessük nyomon az agresszor és áldozat témáját. Kékszakáll azt a bizonyos kulcsot kö­veteli. Ebben a percben nyilvánvalóan ő az ag­resszor, felesége az áldozat. És életre halálra megy a játszma: vagy meghal az asszony, vagy sikerül Kékszakállt elpusztítania. A destruktivitást — amelyet Kékszakáll személyesít meg — sokáig el lehet viselni abban a reményben, hogy idővel majd csak javul a helyzet, a destruktivitás eltűnik - a mesék nyelvén: a gonoszt megváltja a mese hősnője. Csalóka remény ez. A destruktivitást többnyire csak úgy tüntethet­jük el, hogy a megfelelő pillanatban nagyon el­határoltan és agresszívan szembeszállunk vele. Kékszakállt hosszú távon nem lehet elviselni. A falhoz csapni sem lehet, mint a békát a Bé­kakirály meséjében. Kékszakállból nem lesz szépséges királyfi. Az ennyire destruktív erők nem változtathatók meg. Kékszakáll már-már megöli a feleségét, ám ekkor izgalmas fordulat következik: az áldozat nem vállalja teljesen az

16

17

áldozatszerepet. Elő­ször is időt kér, állítólag imádkozni akar. Iga­zából azonban a testvérnénjét hívja. Ez a nővér kapcsolatban áll a zöldellő fűvel és a nappal, meg a bátyáikkal, akikről most hallunk elő­ször. Nagyon fontos jelenet ez, mert megmu­tatja, mit lehet ilyen helyzetben tenni. Hiszen eleinte az a benyomásunk, hogy agresszor és áldozat kötelékéből nincs menekvés, nincs más hátra, mint a halál. Most kiderül, milyen sokat segítenek a ré­gebbi, „Kékszakáll előtti”, fontos kapcsolatok, amelyekből láthatólag akad néhány: a kapcsolat Annával és Anna környezetével. Segítő kap­csolat most egy magasabb erő is, amely fölött Kékszakállnak nincs hatalma. Az ima azt jelen­ ti, hogy kapcsolatot teremtünk valamilyen transzcendens erővel. A mese másik változata szerint nem Anna áll odafent a toronyban, ha­nem Jakab testvér, egy apró termetű, öreg szerzetes. Egy további változatban még a Jóis­ten is megjelenik odafent. Különböző embe­rekhez lehet tehát segítségért folyamodni — ro­konhoz, régi jó baráthoz, valamilyen isteni erőt képviselő emberhez. Amikor a fiatal- asszony hozzájuk fordul — vagyis kapcsolatba lép énjének azokkal a részeivel, amelyeket nem érintenek a Kékszakáll-problémák, ame­lyek elutasítják destruktivitását, és lényét egy­úttal az élet nagyobb összefüggésébe helye­zik “, akkor megteszi a döntő lépést az áldo­zat—agresszor rendszerből kivezető úton. Nem­csak áldozat már ebben a szituációban, hanem inkább sorsának kétségbeesett formálója. Az a veszély fenyegeti, hogy Kékszakáll áldozata lesz. Hogy életét a saját kezébe vehesse,

meg­próbálja ebben a helyzetben és ebben a pilla­natban reaktiválni mindazt, ami az agresszor—áldozat rendszeren kívül még van az éle­tében. A traumákkal foglalkozó pszichoterápia igyekszik felidézni a traumatizált emberben a trauma előtti személyiségét, erőforrásait. Ez elég nehéz, mert a trauma nagyon erősen elő­térbe került, eltorzítja a korábbi, jobb élet em­lékeit, átszínezi a tapasztalatokat. Mégis a trau­ma előtti élmények, erőforrások felkutatása ilyenkor a cél. Mesénkben ez azt jelenti: rá kell találni azokra a személyiségrészekre és élettapasztala­tokra, amelyeket nem érintett a Kékszakáll-vi­lág. Látjuk, a fiatalasszonynak kapcsolata van a mindennapi élet fölött álló transzcendenciával, kapcsolata van a nővérével, rajta keresztül a természettel és talán a szépséggel is. A holttestek rémületes látványa magához térítette, a jótékony sokk ráébresztette helyze­tére. Az áldozatot végre észhez téríti a szörnyű felismerés, hogy ő bizony áldozat. Ez teszi lehetővé, hogy most új módon cselekedjen. A megölt asszonyok ugyanis, akiket lát, egy­ben az ő női aspektusai, tehát ha együttműkö­dik Kékszakállal, akkor sok női életlehetősé­gét előbb-utóbb megölik, vagy már meg is öl­ték. Persze a mesékben a halottakat életre is lehet kelteni. Ha a fiatalasszony a hatalom és jelentőség csapdájába esik, akkor önmaga sok aspektusát veszíti el. A rémülettől magához tér, visszatalál igazi énjéhez, megint biztos a saját érzései felöl. Most már reaktiválhatja éle­tének minden olyan

18

19

részét, amely független a Kékszakáll-világtól. így két bátyja is színre léphet. Érdekes, hogy a mese a foglalkozásu­kat nevezi meg: az egyik fiú dragonyos, a má­sik meg muskétás. Édestestvérei mind a ketten. Ha alanyi szinten vizsgáljuk a mesét, ki­derül, hogy a fiatalasszony személyiségének része nemcsak a Kékszakállvilág és a Kékszakáll-animusz, hanem a nővére, Anna, és a két bátyja is. Hogyan értelmezzük ezeket a fivére­ket? Megmentők és kőkemény agresszorok. Mihelyt ők színre lépnek, Kékszakáll válik ál­dozattá: a két fivér megöli. Ez a kép napnál vi­lágosabban mutatja, mit jelent agresszióval fellépni a destruktivitás ellen. És az asszony, az egykori áldozat, most megszabadul. Az áldo­zat—agresszor témának most vége, és új hely­zetünk van. A fiatalasszony szétosztja a kincse­ket, már nem foglya a Kékszakáll-világnak. A Kékszakáll-komplexusban lekötött energiát most felhasználhatja arra, hogy két bátyjának is juttasson belőle, Anna nénjét kiházasítsa, és ő maga is hozzámenjen „egy igen derék em­berhez”. „ De azon még el kell tűnődnünk, milyen okból kerülhetett át Kékszakáll az agresszor- szerepből az áldozat szerepébe? O akarta, hogy eltávolítsák? Egy destruktív ember halálvágya jutott kifejezésre? A halálba menekült a pusztí­tás kényszere elől? Hogyan értelmezzük végül is ezt a szabadulást? Főszereplőül, akinek szemszögéből a mesét vizsgáljuk, választhatjuk például azt a személyt, aki életben marad. Ezt a mesét tehát a fiatal- asszony szemszögéből nézzük, aki

először Kék­szakáll foglya lett, de aztán sikerült megszaba­ dulnia tőle. Kékszakáll így az ő személyiségé­nek része, amelytől joggal fél, és amely ellen határozottan fellép a saját erőforrásaival; vagyis megpróbálja önmagának ezt a szeletét felszá­molni. A többieket pedig Kékszakáll kincsei sokkal kellemesebb, élethez juttatják, sőt még párkapcsolathoz is. Tehát minden destruktív erőnek, ha felismerik és féken tartják, van va­lami jó oldala. A mindennapi életben is így van: ha egy ilyen Kékszakáll-komplexust fel­oldunk, ha ezt a sok pusztító gondolatot és tet­tet feláldozzuk, akkor a destruktív fantáziák teljes energiáját építő fantáziákban és életjavító tervekben használhatjuk fel. Értelmezhetjük úgy is ezt a mesét, hogy egy párkapcsolatot szemléltet, amelyben Kéksza­káll uralkodik a felesége fölött, szadomazo- chisztikus kollúzióban. Aztán az asszony a vi­selkedésével ráébreszti férjét, hogy így többé nem élhetnek. Végül színre lép, Kékszakáll halála után, az igen derék ember, aki feledteti az asszonnyal a rossz időket. Lehet ő a teljesen megváltozott Kékszakáll is. Ez pszicho dinami­ kai szemszögből elég valószínűtlen ugyan, de fantáziaként használható. Hiszen azt kérdez­tük, miért válik Kékszakáll egyszer csak áldo­zattá. Azért válik áldozattá, mert enged ismét­lési kényszerének, nem veszi észre, hogy most más viselkedésre volna szükség. Az ismétlési kényszerének engedő agresszor akkor válik ál­dozattá, ha az áldozat nem marad többé áldo­ zat. Vagy általában: akkor válik áldozattá, ha az áldozat már nem áldozat. Ha az áldozat to­vábbra is áldozat marad,

20

21

akkor ő örökké ag­resszor maradhat. Tulajdonképpen az agresszor is elhatározhatná, hogy nem lesz többé agresszor. Ezt azonban ritkán teszik az agresszorok, hiszen látszólag övék a hatalom, a te­kintély—és arról nem szoktak csak úgy egysze­rűen lemondani.

Még nagyobb összefüggésbe is helyezhetjük a mesét. Levonhatjuk a tanulságot, hogy ha egy rendszer ilyen mértékben a hatalomra, gazdag­ságra és tekintélyre épül, akkor abban kizárt, elrejtett holttestek vannak. Fontos persze, hogy meglássuk ezeket a kizárt holttesteket; ha nem látjuk, akkor Kékszakáll egyre gazdago­dik, a hullák meg sokasodnak. A halottak mind nők, tehát a nőknek, kell rájönniük, hogy a rendszer áldozatai, és megtalálniuk a módját, hogy ne legyenek többé áldozatok Bolte-Polivka kézikönyve, amely azonos mesetípus variánsait hasonlítja össze, többféle­képpen ábrázolja Kékszakállt. Egy olasz mesé­ben Kékszakállnak ezüstorra van, egy svéd mesében pedig arany orra és kék szakálla. De mindig van valami különleges, nem emberi je­ gye. Képzeljük csak el, ha aranyorral kellene szaladgálnunk! Némelyik mesében Kékszakáll felfalja a holttesteket. Ebből ered a gondolat, hogy halálisten. Kékszakáll mint halálisten tovább gazdagítaná az értelmezést. Mary Williams tézise szerint a halált az elpusztítha­tatlan pusztítónak is tekinthetjük, és az embe­rek éppen ezzel az elpusztíthatatlan pusztítóval azonosulnak a szadista viselkedésben. A szadis­ta

viselkedés tehát végső soron kísérlet arra, hogy önmagunkat elpusztíthatatlan pusztító­nak lássuk, vagyis halhatatlanná váljunk. Utal­nom kell itt Hans-Joachim Wilke tanulmá­nyára is, aki szerint a hatalmi komplexusok csak akkor oldhatók fel, ha elfogadjuk, hogy halandók vagyunk. A halállal szemben a hata­lom, a hatalomvágy teheteden. Ha megéljük, hogy halandók vagyunk, a hatalom minden gyönyöre viszonylagossá válik. Hasonló él­mény lehet, ha hirtelen észrevesszük, hogy amit eddig létfontosságúnak, élethordozónak láttunk, egyszer csak eltűnt az életünkből. így járt a fiatalasszony a Kékszakáll-mesében. Ilyen­kor halálra rémülünk, és többnyire aggódni kezdünk, marad-e még időnk, hogy megvaló­sítsuk, ami az életben igazán lényeges. És a hát­ralévő időn töprengve felmerül a gondolat, hogy egyáltalán sikerül-e még. De mi késztet valakit arra, hogy a halállal, az elpusztíthatatlan pusztítóval azonosuljon? Hiszen aligha tesz ilyet jókedvében. Nagyon tehetetlennek érezheti magát, és ezzel az ér­zéssel nem tud kibékülni. Éppen tehetetlen­sége miatt igényli, hogy mindenható legyen. A mindenhatóság, amely a halállal, az elpusz­títhatatlan pusztítóval való azonosulásban nyil­vánul meg, a legvégletesebb nagyzásos eszme­ként kompenzálja a szörnyű tehetetlenséget. Ennek jelképe a mesében az a gondolat, hogy a vért nem lehet letörölni, semmilyen módon nem lehet eltüntetni. A vér életre és halálra emlékeztet. Az emberek halandók - ez alól nincs mentség. Minél inkább tudatában van valaki a halandóságnak, és minél kevésbé képes megbékélni vele, annál nagyobb a

22

23

Azonosulás a halállal mint az elpusztíthatatlan pusztítóval

veszély, hogy a halállal, mint elpusztíthatatlan pusztító­val azonosítja magát. Akkor csak a többiek ha­landók. Ahelyett, hogy az életét formálná ere­jéhez mérten — mert ez az igazi válasz arra, hogy meg kell halni —, inkább pusztít. Me­ sénkben ez azt jelentené, hogy aki ennyire destruktív, ennyire pusztító, az a halálprincí­piummal azonosult. A hatalom és tehetetlenség motívumának a mesében nagyon sok köze van ahhoz, hogy halandók vagyunk. Aki a halandóság termé­szetes adottságát destruktívnak éli meg, az úgy látja: vagy agresszor lesz és a halállal, az elpusztíthatatlan pusztítóval azonosul, vagy a halál­princípium áldozata lesz. Pedig van harmadik lehetőség: a mese hős­nője mutatja meg, aki legyőzte ezt az azonosu­lást az elpusztíthatatlan pusztítóval. Már csak az a kérdés: vajon tudatosan mozgósította-e erő­forrásait, vagy valamilyen belső bölcsességet tükröz a viselkedése? Vannak ugyanis helyze­tek, amikor az áldozat rémülten rádöbben, hogy ő áldozat, és nagy veszélyben forog. Mi­kor átéli azt a szörnyű tehetetlenséget, amelyet nem lehet többé elfojtani vagy szépítgetni, gyakran konstellálódnak a lélekben segítő erők. Hirtelen feltűnik egy belső segítő, mint itt a mesében a nővér és a fivérek. Kevésbé mese­szerűen: hirtelen eszébe jut még valami, amit megtehetne, vagy eszébe jut, hogy vannak még erőforrásai. Ez a dinamika segít leküzdeni az áldozat­helyzetet. Aki tudatosan ki akar lépni az áldo­zatpozícióból, annak végig kell gondolnia, mit reaktiváljon, hogy ne legyen többé áldo­zat, s így az agresszor se lehessen többé ag­resszor. Óriási

erőfeszítés ez, szinte kivihetet­len. A mese azt mondja, elég lehet, ha megré­mülünk áldozathelyzetünktől, eltávolodunk tőle, és aztán majd meglátjuk, mi jut eszünkbe. De nem elég, ha áldozat mivoltunkat felismerjük. Meg kell látnunk a saját destruktivitá- sunkat is, hogy felismerjük magunkban az agresszort, és ezt a destruktivitást agresszívan megtiltsuk magunknak.

24

25

Tanulságok Aki elárulja saját érzéseit, könnyen áldozattá válik. Kékszakáll meséjéből kimunkáltuk, hogy az áldozattá válás elsősorban azt az embert, fe­nyegeti, aki nem hallgat a saját érzéseire, és az agresszor látszólag vonzóbb értékeivel azonosul. Ez tulajdonképpen már azt jelenti, hogy nem tartja magát elég rátermettnek és hatékonynak, s ezért úgy véli, egy másik ember hatalmával kell azonosulnia. Amikor jelentékeny emberrel találkozunk, sokkal nehezebb megőrizni tulajdon érzéseinket és nézeteinket, mint kevésbé jelentékeny személyek társaságában. Ha egy jelentékeny embernek tetszeni akarunk, könnyen meges­ het, hogy azt mondjuk, amit ő hallani szeret­ne. Tartós kapcsolatban ez persze szörnyen unalmas. Intrapszichésen az történik, hogy tá­volabb kerülünk önmagunktól: aki nem észle­li és nem fejezi ki saját érzéseit, az eltávolodik önmagától. Minél inkább azonosulunk a tá­madó értékeivel, annál inkább eltávolodunk önmagunktól. Láttuk, hogy a mesében a fiatal- asszony a rémülettől eszmélt magára. Attól ré­mült

meg, hogy rájött, mi mindent tönkretesz a viselkedése, az, hogy nem veszi komolyan saját érzéseit, hanem egy másik ember értékei­hez alkalmazkodik, egyszerűen átveszi őket. Nem csak áldozat ő — azonosult a támadóval, így ő maga is agresszor, erőszakot tesz saját iga­zi mivoltán. Kékszakáll felesége ki tud szabadulni az áldozatagresszor dinamikából. Láttuk, hogy egyidejűleg benne volt a rendszerben (hiszen még áldozat volt), és kívül is állt rajta. Rész­ben már kilépett a rendszerből, amikor moz­gósította minden olyan erőforrását, vagy megmozdult benne minden olyan erőforrás, amely nem tartozott ebbe az agresszor— áldo­zat rendszerbe. Ekkor aztán két bátyja, a mus­kétás és a dragonyos, nekirontott a pusztító Kékszakállnak. A mese megjeleníti a szüksé­ges magatartást: harciasan, elszántan neki keli rontani a pusztítónak. Az agresszor—áldozat dinamika akkor ér véget, amikor az áldozat nem azonosul többé az áldozatszereppel. Ez azonban nem olyan könnyű: az agresszorszerep grandiozitása ott lappang a nagyszerű áldozat szerepében is. Azt kell hát elérni, hogy ne viselkedjünk se áldozat, se agresszor módjára, ne rekedjünk meg sem a tehetetlenségben, sem a hatalomban, hanem önállóan formáljuk az életünket.

26

Agresszió és harag A következőkben pontosítom az „agresszió” fogalmát, majd az agresszor- és áldozatszerep fogalmát kissé fellazítom, hogy egy további lé­pésben ismét pontosabban meghatározhassam. Az agresszió a latin aggredior szóból ered. Első jelentése békés szándékú közeledés, egyszerűen azt jelenti: odamegy, hozzálép, elkezd, nekilát. A jelentésláncban fokozódás, erősödő nyomulás van. Aztán egyre ellensé­gesebb jelentések következnek: megtámad, lerohan, elpusztít. Ilyen értelemben beszé­lünk destrukcióról. Megkülönböztetem a nem destruktív agressziót a destruktív ag­ressziótól, amelyet destruktivitásnak neve­zek. A rámenősséget nem lehet egyszerűen destruktívnak nevezni, csak az ellenséges szándékú rombolást. Az agresszióban nagy szerepet játszik szándékaink érvényesítése ha valamit meg akarok tenni, de akadályba ütközöm is akkor bosszan­kodom, dühös leszek. Az indulat ellenséges cselekvést is kiválthat. Nézzünk egy ártalmat­lan, egyszerű példát: ha ön gyorsan fut egy vonzó célpont felé, és valaki az útjába áll, ak­kor ön dühbe gurul, vagy legalábbis bosszankodik. Korlátozva érzi magát. Vérmérsékleté­től függ, hogy nagyon felbőszül, csak kicsit, vagy egyáltalán nem. Dührohamaink típusok­ba sorolhatók, ezek igen eltérőek. Valószínű­leg ön is meg tudja mondani magáról, hogy olyan ember-e, akiben hetekig gyűlik a düh, mielőtt lassan vagy gyorsan, jó vagy rossz he­lyen levezetné, vagy olyan típus, akit elfut a pulykaméreg, aztán tíz perc múlva 27

nem is érti, mitől kapta fel a vizet. A düh kezelése mutatja, ki milyen típushoz tartozik. Amit az ember dühében mond vagy tesz, nagyon jellemző rá. Ha szándékunk igazán fontos helyzetben hiúsul meg, akkor nemcsak bosszankodunk vagy dühöngünk. Az ilyen élmény önbeszülésünkre is kihat. Ha szeretnénk valamit, ha el akarunk éri valamit, de nem engedik, akkor előbb-utóbb felhorkanunk: hát ki vágyok én, hogy így keresztülhúzhatják a számításaimat? Ettől a kérdéstől életérzésünk még jobban le hervad. Önnek remek ötlete van, szárnyakat kap tőle. Elmondja másoknak, mire ők a hom­ lokukat ráncolva kijelentik, hogy ötlete nem valósítható meg, túl költséges stb. Ön bosszan­kodik, dühét talán csalódottsággal hárítja el. Iménti önbecsülése, szárnyaló életérzése szer­tefoszlik. Különösen így van ez az emberi kap­csolatokban. Aki véghez akar vinni valamit, de nem engedik, az nemcsak dühös lesz, hanem önértékelése is elbizonytalanodik. Ha pedig megszégyenítik, ha önérzetét megsértik, haragra lobbanhat. A nyílt lekezeléstől megbántódunk, dühbe jövünk vagy depresszívvé vá­lunk. Minden személyközi tapasztalat, amelytől úgy érezzük hogy baj van velünk önérzetünkre is kihat, különösen ha a lebecsülő aktus szándékosnak tűnik; haragunkat ekkor vagy kimutatjuk, vagy önmagunk ellen fordítjuk. Képzeletünkben ilyenkor születnek az úgynevezett haragfantáziák.

28

Haragfantáziák A haragfantáziák többé-kevésbé vizuálisan megjelenő képsorok, imaginációk, olykor egész történetek, lelki szemünk előtt lejátszó­dó filmek. A haragfantáziákban elképzeljük, mit szeretnénk most úgy istenigazából tenni.

Emlékezzen vissza egy szituációra, amikor ékte­lenül dühbe gurult, és idézze fel, mire gondolt vágy mit látott lelki szeme előtt: én most a legszí­vesebben. . .

És amit a legszívesebben tennénk, az java­részt nem valami szalonképes. Ezért többnyi­re nyomon követi a. kognitív értékelés. Ha például első dühömben azt mondom: „a leg­szívesebben meggyilkolnám” ezt a gondola­tot hamar elvetem, hiszen a kivitelezéséről szó sem lehet. De mégis éppen ez jutott eszembe dühömben. Vagy nem vetem el azonnal első ötletemet, hanem elképzelem, milyen agressziót váltana ki ellenséges lépé­sem a másik félből. Összetett kognitív és imaginatív folyamat indul be: van egy harag­fantáziám, amelyet szeretnék megvalósítani, elképzelem, hogy utána jobban érezném ma­gam, elégtételt éreznék, Önbecsülésem helyreállna; de azt is elképzelem, mit váltana ki másokból, ha megvalósítanám haragfantáziá­mat, milyen büntetésre kell számítanom, mennyi megtorlásra, bosszúra — és aztán fe­lülvizsgálom haragfantáziámat. Ez a folyamat addig tart, míg egy ponton viszonylag biztos­ra nem 29

vehetem, hogy haragfantáziám valóra váltása nem jár túl sok bajjal, vagy talán már „nem is kell a tettek mezejére lépnem, mert az imaginációs munka lecsillapított, önbecsülésemet is helyreállította. A haragfantázia, olyan terület, ahol öntu­datlanul kreatívak/vagyunk. Miután alaposan mérlegeltük a haragfantázia hatását és a várha­tó választ, találunk egy kompromisszumot, amely megfelelőnek tűnik, és nem jár túl sok bajjal. Csak ezután tesszük meg az ellenséges vagy agresszív lépést — ha egyáltalán meg­tesszük. Sokszor a fantázia is elegendő. A ha­ragfantázia célpontja többnyire a dühünket kiváltó személy. De az is elég gyakori, hogy önmagunk ellen fordul: miért is csináltam ezt meg amazt...? Vannak emberek, akik mindig másokra dühössek, és vannak, akik mindig ön­ magukra. Az áldozat—agresszor témakör jobb megértéséhez ki kell derítenünk, melyik tí­pushoz tartozunk. Gyakorlat Lazuljon el, és gondoljon egy minapi bősz- szúságára, amire még jól emlékszik. Talán ke- resgélnie kell egy kicsit. Gondolja végig ponto- san, mi történt, és próbálja felidézni, mi volt az első, spontán haragfantáziája. Mit tett volna a legszívesebben? Aztán gondolja át, miért nem tette meg, és hogyan kezelte a továbbiakban a haragfantáziát.

Egy fiatalabb férfi például elmesélte, hogy na­gyon mérges lett, mert amikor programot ja­vasolt a szabad estéjükre, kollégája kijelentette, hogy „az efféle szórakozás csak gyerekeknek való”. Először az jutott eszébe, hogy ráborítja a mustármártást a kolléga szépen hullámosított hajára, de rájött, hogy ez azért túlzás. Aztán ar­ra gondolt, hogy nem viszi haza autójával a kollégát, de ezt az Ötletet is elvetette, és úgy döntött, akármilyen bolondságot javasol majd a kolléga, ő lelkesen rábólint, de semmit sem tesz az ügy érdekében. A haragfantáziából vi­szonylag elegáns bosszú lett. Amikor haragfantáziákkal foglalkozunk, érez­zük, mennyire vitális indulat az agresszió. Nagy energia rejlik benne. A harag hatalmas mozgatóerő. Ha fel tudta idézni egy haragfantáziáját, akkor most állapítsa meg, hogy ez a fantázia tipikus vagy nem tipikus az ön esetében. Úgy döntött, hogy agresszor lesz, vagy úgy dön­tött, hogy inkább az áldozatoldalra húzódik? Aki az áldozatoldalon áll, az például csak na­gyon megbántódik, búsul, vagy a legrosszabb pillanatban rosszul lesz. Ön gyakran viselke­dik így? Persze nem is olyan könnyű tetten érni a haragfantáziákat. De ha sikerül megszabadul­nunk attól a felfogástól, hogy nekünk nincs semmiféle haragfantáziánk, akkor nagyon iz­galmas lesz kinyomozni, mi minden jut eszünkbe, ha feldühödünk, és milyen kreatí­vak vagyunk a haragfantáziákban.

30

31

Az agresszió mint határmódosítás

kényte­len elhatárolódni. Az agresszió második funkciója, hogy megvédjük határainkat: eddig és ne tovább. Vagy

Az agresszió első fontos funkciója, hogy határokat jelez és módosít. Az agresszió segítségé­vel jelöljük ki újra meg újra határainkat és mindenkori pszichés terünket. Embertársaink számára is ez az a határ, amelyet megvonunk, a tér, amelyre igényt tartunk. Itt persze konf­liktusok adódhatnak, például, hogy meddig terjed az „én” felségterületem és meddig a „tiéd”, vagy mi az „én” hatásköröm és mi a „tiéd”. Határainkat a többiek vagy tisztelet­ben tartják, vagy átlépik. Ezek a határjelzések és határsértések mindig összefüggnek az önér­tékeléssel is. Mi emberek nagyon szeretünk valamit véghezvinni. Ha úgy érezzük, sehol semmit nem vihetünk véghez, akkor bánato­san meredünk magunk elé. Nem kell soknak lennie, amit valóban véghezviszünk, az érzés a fontos, hogy cselekedni, hatni, változtatni tu­dunk. Ha nagyon leszűkítik hatókörünket, azt életerőnk, életkedvünk, lendületünk korláto­zásának érezzük, és legalábbis bosszankodunk, de akár búskomorságba is eshetünk. így aztán egymást követik intuitív próbálkozásaink, hogy hatókörünket valamelyest kitágítsuk, ne fogadjuk el a ránk erőszakolt határokat, legalább egy kicsit kijjebb toljuk őket. És ezt agresszív, eltökélt, bár nem feltétlenül ellensé­ges megfontolással vagy cselekvéssel tesszük. Az agresszió első nagyon fontos funkciója tehát az, hogy elhatárolódunk. Érdemes vé­giggondolnunk, hogyan szoktuk elhatárolni magunkat. Hiszen mindenki gyakran

azt mondjuk valakinek: „El­fogadom ugyan a kifogását, de a hangnemét nem.” Az elhatárolódást mindig jellegzetes gesztusok kísérik. Ezek gyakran a testi határo­kat jelölik ki. Figyelje meg egyszer, milyen messzire távolítja kezét a testétől, hogy elhatá­rolja magát. Új határokat is ki lehet jelölni és ha valaki terjeszkedik, új tereket akar elfoglalni és megszállni, abból szinte mindig súrlódá­sok adódnak. Többnyire más emberek is ha­ tármódosításra kényszerülnek ilyenkor. A kölcsönös elhatárolódás dinamikus folya­mat, amely kellő tapintat és rugalmasság esetén jórészt tudattalanul játszódik le. De van, ami­kor lerombolják a határokat. Tudatosan, erő­szakkal betörve a másik ember életébe, meg­ sértve énképét is, vagy véletlenül: amikor saját új határunk kijelölésével háborítjuk, sőt talán le is romboljuk a másik ember határait. Naponta elhatároljuk magunkat, de ezt csak akkor vesszük észre, ha súlyosan megsértik a határainkat. Általában nem tudatosak a hatá­raink. De az utóbbi években, a határsértés témája előtérbe került. A súlyos interperszonális határsértések esetében erőszakról beszélünk, például szexuális erőszakról. Van azonban sok apró határsértés is, amely a mindennapi életben sok bosszúságot okoz. Némelyik ember például egyszerűen túl közel jön, olyan közel, hogy folyton hátrálnunk kell, egészen a falig, onnan már csak oldalra léphe­tünk. Vagy ott maradunk falhoz szorítva, se­bezhető

32

33

helyzetben. Tolakodásnak érezzük, amikor így semmibe veszik a határainkat. Más emberek bizalmaskodnak. Viszolygunk tőlük, mintha csak a bőrünkhöz nyúlkálnának. Ezt többnyire észre sem veszik, ők mindig is így viselkedtek, és nem értik, mi az oka, hogy újra meg újra többé-kevésbé ag­resszívan rendreutasítják őket. Ilyenkor is úgy érezzük, meg kell védenünk a határainkat, ami néha nem is olyan egyszerű: a bőrünket ugyan­is lényeges határnak éljük meg. Játékosan jelölünk ki határokat sok kommuni­kációs helyzetben. Beszélgetünk, érezzük, hogy kissé veszélyes övezetbe léptünk, nem folytat­juk a témát, és például egy titkot homályban ha­gyunk. Vagy kicsit túllépünk a határon, és csak akkor visszakozunk, amikor érezzük, hogy már túlságosan közel nyomultunk a másik ember­hez. A határok kijelölése megszabja a közelséget és distanciát is. De ilyen esetekben sohasem be­szélnék agresszorról és áldozatról, hiszen itt játé­kos viadal folyik, valószínűleg nem is tudatosan: játék a határon és játék a határral. Tudatosabbá teheti határainkat ez a játék, néha fel is tár vala­mit, ami általában rejtve marad mások előtt; olykor jótékonyan segít valakinek, hogy nyitot­ tabbá váljék. De nemcsak kellemes határjelző funkciója van az agressziónak, hanem pusztító, romboló funkciója is. A destrukciót pusztító dühnek is nevezhetjük: a szép idegen szavak olykor elfe­dik a valóságot. A „pusztító düh” — tehát pusz­tításra indító düh — szemléletesebb, mint a „destrukció”, sokkal több düh árad belőle.

Pusztító dühöt akkor érzünk, amikor igazán szét kell vernünk a határokat, és amikor nagyon szorongunk. Aki bízik magában, hogy képes valamit véghezvinni, képes határokat ki­jelölni, képes tiszteletben tartatni a határait, annak nem is igen kell pusztítania. Pusztíta­nunk akkor kell, ha félünk, hogy semmit sem tudunk véghezvinni, félünk, hogy a korlátozó határok sohasem mozdulnak el. Ilyenkor vagy elönt a pusztító düh, vagy nagyon merev határokkal vágjuk el magunkat a többi embertől. Azokon, akik féltve őrzik merev határaikat a közeledőktől, hirtelen kitörhet a pusztító düh. A hetvenes években voltak terápiás módsze­rek, amelyek folyton fel akarták tömi „az emberek páncélját”. Úgy vélték, a kemény elha­tárolódás következménye a „páncél”. Azóta kiderült, hogy a feltört-páncél alatt többnyire sebek borítják a bőrt. Jobb először hagyni, hogy a bőr begyógyuljon, aztán megvárni, míg a páncél magától lehull. Más szóval, meg kell értenünk, hogy a merev elhatárolódás mögött labilis önérzet rejtőzik, talán túlságosan sok sé­rülés is, és előbb az önbecsülést kell helyreállí­tani, csak azután lehet majd feladni a merev határokat. A nagyon mereven elhatárolódó emberek azonban szinte kiprovokálják a határ­ sértést. Így szeretnénk találkozni a merev hatá­rok mögött lakozó személlyel. Ellenállás és támadás dinamikus konfliktu­sát váltja ki a határmódosító szándék. Ha nincs ellenállás, akkor csak a levegőt rohamozzuk. Akkor azt sem tapasztaljuk meg, hol vannak a saját határaink. A nevelésben is lényeges szere­

34

35

pet játszik ez: fontos, hogy a gyermekek meg­tapasztalják a határokat. Ugyanígy a felnőttek is. Ha nem jelölünk ki egymásnak határokat, akkor nem fejlődhet ki a határmódosító szán­dék. Márpedig ez a konfliktus jó terepet kínál az önérvényesítéshez. Ha tudom, hogy képes vagyok a határozott fellépésre, a szembeszállásra, akkor önértékelésem elég jó lesz. Más szó­ val: magam dönthetem el, hol vannak a hatá­raim. így a magam szabta határokhoz a bizton­ság és méltóság érzése kapcsolódik. Ezért rea­gálunk mindig roppant agresszívan, amikor határainkat megsértik. De a legtöbb ember csak azt veszi észre, ha mások lépik át az ő határait. Sokkal nehezebb tisztán látni, hol lépünk át mi mások határain. Ha valaki be­leártja magát a dolgainkba, túlságosan közel jön, bizalmaskodik, azt rendszerint igen hamar észrevesszük. De a saját hasonló viselkedésünk többnyire nem tudatos. Visszajelzést persze kapunk előbb-utóbb, ha így viselkedtünk. Az agressziónak ezen a területén, a kapcso­laton belüli játékos összeütközés, konfliktus­beli vagy elhatárolódó önérvényesítés terüle­tén nincsenek igazi támadók és igazi áldoza­tok. Az átmenet azonban folyamatos. Ha az összjáték már nem működik, ha már nem kö­zös, dinamikus a játszma, akkor egyszer csak támadó és áldozat áll szemben egymással. Az agressziógátlás ugyanis megbénítja a dinami­ kus konfliktust. így történik például, ha vala­kinek annyira merevek a határai, hogy senki sem férkőzhet hozzá. Vagy mindent rögtön a lelkére vesz. Semmilyen reagálásra nem képes, legfeljebb passzív agresszióra: úgy tesz, mintha nem 36

értené vagy nem halaná, amit mondtak neki, pedig nagyon jól értette vagy hallotta.

Gyakorlat Lazítson. Képzeljen el egy szituációt, amelyben elhatárolja magát, vagy a határait védelmezi, vagy átlépi valakinek a határait. Egyszerűen észlelje, mi jut erről eszébe. Milyen szituációk jutnak eszébe, milyen érzések fűződ- nek hozzájuk?

Az elhatárolódásról egy asszonynak eszébe jut, hogy a férje gyakran kijelenti: Ez nekünk túl nehéz feladat. Elképzeli, hogy közli a férjével: Csak te érzed túl nehéznek, én egyáltalán nem, én kellemes kihívásnak érzem. Elképzelt lépéséhez a felszabadulás, az autonómia, az ön­megvalósítás érzése társul. Határait védte, amikor durván belekötött egy részeg férfi, és ő nyugodtan, de erélyesen rászólt: Ha azonnal el nem hallgat, segítséget hívok. Először félelmet érzett, aztán csodálko­zott, hogy ilyen bátor volt, és nem is mindjárt a rendőrséget emlegette. Olyan epizód is eszébe jut, amikor ő volt a határsértő: felnyitotta egy számára ismeretien cég levelét, amely tízéves fiának szólt. Szégyen­kezett emiatt, de rögtön mentséget is talált: hi­szen kötelessége, hogy vigyázzon a gyerekre. Ez a gyakorlat megmutatta, milyen módon szoktunk — többnyire tudattalanul — elhatáro­lódni. 37

Tipikus haragreakciók

Soha ki nem mondott, homályos vádakkal mérgezi a légkört. Állítólag sohasem dühös, haragját nem mutatja ki, hanem

Agresszív elhatárolódásaink jellegéből kiderül, könnyen válunk-e áldozattá, vagy inkább tá­madók leszünk. Az elhatárolódást a harag ke­zelése előzi meg, ezért most megvizsgáljuk a tipikus haragreakciókat. Az emberek másmás módon kezelik a haragot, különböző módon érzik, különböző módon uralkodnak rajta, és különböző módon hárítják el. Az alábbiakban megpróbálkozom egy laza felosztással, amelyet természetesen lehet még finomítani és bővíte­ni. A leírt egyértelmű típusokkal a valóságban persze nemigen találkozunk.

lenyeli, ezért árad belőle a szemrehányás és az önsajnálat. Szemlátomást nagyon szorong. Agresszív fan­táziáit sem meri megvalósítani. Olyan ember ő, akinek gyermekkorát erősen meghatározták a tekintélyek. Bűntudatot ruháztak rá és korán megtanulta, hogy a többi ember fontosabb mint ő. Ami az alkalmazkodást illeti, minden­kinek alkalmazkodnia kell önmagához és má­sokhoz, de nála a másokhozvaló alkalmazko­dás áll a középpontban. Ezzel a típussal tiszta formában ritkán talál­kozunk, mert a legtöbb ember vegyes típus.

AZ ÁLDOZATTÍPUS

A TÁMADÓ TÍPUS

Az áldozattípus kerüli a konfliktusokat. Inkább visszavonul. Igent mond, bár nem biztos, hogy egyetért. Ha nekimennek, ő kér bocsánatot, és szidja magát, hogy túl sok helyet foglal el ezen a világon. Az ilyen ember azt mondja: „Velem mindig baj van, de te oké vagy.” Tudattalanul azonban többnyire az ellentétes tendencia is megvan benne. És akkor mondata így hangzik: „Egyedül csak én vagyok oké, de te nem vagy oké.” Ezt a nézetét azonban nem vallja be, többnyire önmagának sem. Haragját lenyeli. Ilyeneket mond: „Boldogtalanná teszel.” So­hasem mondja: „Dühítesz.” Vagy: „Mérges vagyok.” Bűntudat kínozza és önsajnálattól csöpög, de másokban is könnyen kelt bűntuda­tot.

A támadó típus nemet mond. Azt mondja: „Én oké vagyok, te nem.” Tudattalanul ben­ne is megvan az ellentétes irányzat: „Mások­kal nincs baj, velem van baj. De mindent meg fogok tenni, hogy ezt senki se vegye észre.” Jól látható ez főleg az olyan embereknél, akik egy rosszalló szótól nyomban dühbe gurul­nak, és bőszen fenyegetőznek. Az ilyen típu­sú férfi, mihelyt ürügyet talál a támadásra, peckesen kihúzza magát, még ha nem éppen daliás termetű is, és rohamra indul. Szándé­kosan hangsúlyozom, hogy „férfi”, mert a nők között ez a típus elég ritka. Tehát az ilyen típusú férfi azonnal felfújja magát, és fenyegetőzik. Aki valamit felró neki, annak rögtön tíz vádat vág a fejéhez. Ilyen a dühös f­ enyegetőző típus.

38

39

Kolerikusnak is nevezik, vagy robbanékony természetűnek. Dühvel hárítja el a szorongást, a gyászt, a szégyent, a tanácstalanságot. Különbséget tehetünk a hi­deg düh és a heves düh között. Aki rögtön fenyeget és támad, abban heves düh fortyog. A hideg düh jele inkább irónia, cinizmus vagy maró gúny. A támadó is, mint az áldo­zattípus, lehet olyan ember, akire gyermek korában szigorú tekintélyek nyomták rá a bé­lyegüket. Csakhogy ő a támadóval azonosulj nem az áldozattal. Az önmagához alkalmaz­kodás és a külvilághoz alkalmazkodás konfliktusát úgy oldja meg, hogy önmagát helyezi mindennek a középpontjába. Vannak olyan emberek is, akik hol áldoza­tok, hol meg támadók.

annak elfogadását, hogy időnként dühbe jövünk. A sok szabályt betartó „jól nevelt” embe­rek gyakran képtelenek dühüket elfogadni, s ezért válnak áldozattípussá. A nemi szerepeknek is megvan a jelentősé­gük. Szerepképük alapján a férfiaknak inkább szabad dühöngeni, mint a nőknek. Ugyanez vonatkozik az ellenséges indulat kimutatására. Igaz, manapság már nem számít a férfiasság jelének az erőszakos viselkedés. De azért jó len­ne, ha a nőket kevésbé szocializálnák az áldo­zattípusra, a férfiakat kevésbé a támadó típusra. Sajnos ez az ideális arany középút a való­ságban nemigen létezik. Rendszerint az áldo­zat- és támadó típus között oszcillálunk, és amíg mindkét lehetőségünk megvan, kevésbé fenyeget a veszély, hogy egyoldalúan áldozattá vagy agresszorrá válunk.

AZ ARANY KÖZÉPÚT Van aztán egy arany középút, amely tulajdon­képpen ideális. A középúton járó azt mondja: „Én oké vagyok, és te is oké vagy.” Az ilyen alapállású ember többnyire megélt bizonyos védettséget. Megadták neki azt a jóérzést, hogy nincs vele semmi baj, és körülötte is minden nagyjából rendben van, vagy rendbe hozható. Ha az ilyen típusú ember mérgelődik, ak­kor kimutatja mérgét, de lehetőleg humoro­san. Frusztráció tűrése kiváló, nem bizalmatlan, dühtűrése jó. A dühtűrés azt jelenti, hogy ész­lelni tudja dühét, és nem kénytelen azonnal tá­madni. A dühtűrés tehát nem a düh hathatós elfojtását jelenti, hanem 40

A PASSZÍV-AGRESSZÍV TÍPUS Felosztásunk alapján most még úgy tűnik, minden világos. Azt mondhatjuk: az erősen depresszív hajlamú személy inkább áldozattípus, az erősen agresszív hajlamú személy inkább támadó típus. A középutas a kettő között oszcillál. Csakhogy létezik egy harmadik ha­ragtípus: a „passzív-agresszív”. Az ilyen típusú emberek nem aktívan agresszívak, de másokra agresszívan hatnak, viselkedésük másokat ag­resszívvá tesz, tehát végső soron átruházzák az agressziót. 41

Ha azt mondom valakinek, aki beszél hoz­zám: „Én magával többé nem állok szóba”, ak­kor világosan megvonom a határt. Ezt a határ­jelzést minden valószínűség szerint agresszív­nak fogják találni. De ha valaki beszél hozzám, és én egyszerűen nem válaszolok, az nem nyílt, agresszív cselekedet, mégis rettentően agresszív hatású. Őrületbe lehet kergetni valakit, ha újra meg újra azt mondják neki: „Nem értem.” Ez is agresszív hatású viselkedés, hiszen azonos nyelven beszélnek, ő új meg új válto­zatban magyarázza mondandóját, de hiába, nem értik. Terápiában is mondja néha a pá­ciens: „Sajnos, ezt nem értem.” „Úgy szeret­ném megérteni, de nem értem.” Vagy megis­métli az éppen hallott mondatot, látszólag azért, hogy jobban értse, de kicsit torzít rajta. A „félreértés” ilyenkor úgy fest, mintha való­ban félreértés lenne. Értetlen ismerősünk nem győzi hangoztatni, mennyire bántja őt a dolog, de hát nem tehet róla, hogy éppen most ilyen zavarodott, ilyen nehéz felfogású. Ezzel rész­vétet igényel, de mi ehelyett agresszívvá vá­lunk — pedig részvétet kellene éreznünk, vagy mégsem? Hasonló reakciókat vált ki az örökös elfe­lejtő. Nem tiltakozik, ha egy megbízatás nincs ínyére hanem egyszerűen_ nem hajtja végre, mert elfelejtette. Porig sújtva fogadkozik, hogy majd holnap, aztán megint elfelejti. Nem mond ellent, nem mutatja, hogy ennyit már nem várhatunk el tőle, nem szól semmit — csak elfelejti. Aztán ő is belátást kér: hát tehet arról, hogy ilyen feledékeny? Vagy: tehet arról, hogy a rengeteg munkája közben elfelejt egy apró­ságot? A megbízó

máris agresszív, nemsokára követelőző zsarnok lesz belőle. Ha a beszélgetés kellős közepén faképnél hagyunk valakit, az nyíltan agresszív, barátság­talan cselekedet. De ha oda se figyelünk, ha keresztülnézünk rajta, mintha üvegből volna, és időnként annyit mondunk: igen, igen, azt nem érzik agresszív viselkedésnek. Nem is ve­tik a szemünkre. Pedig agresszív viselkedés. Amint a halogatás is. Holnapra ígérték a mun­kát. Nem készül el. Szólunk érte, megint más­napra ígérik, megint nem készül el... Hogyan reagálunk? A passzív-agresszívan viselkedő emberekről az lesz a benyomásunk, hogy megbízhatatlanok. Nem hagyatkozhatunk rájuk. Tulajdon­képpen önmagukat is „elhagyják”, amikor nem merik aktív formában kijelölni a határaikat, és komolyan venni önmagukat. Világos, hogy kö­zel állnak az áldozattípushoz: az áldozatokból könnyen válnak passzív-agresszívak. Az áldozattípus azonban önmaga ellen fordítja az ag­ressziót, míg a passzív-agresszív ilyet nem tesz. A passzív agresszió tehát azt az érzést kelti, hogy erre az emberre nem hagyatkozhatunk, és talán az is eszünkbe jut hogy Bosszú ez? Büntetés? Alighanem jól sejtjük; de a bosszú vagy bünte­tés olyan helyzetben következik be, amelynek az eredetileg haragot kiváltó helyzethez már nem sok köze van. Amolyan általános, elvi bosszú vagy büntetés ez — így áll bosszút, aki oly sok konfliktushelyzetben nem volt képes dühét kimutatni, a csatát megvívni. De éppen mivel a bosszú nem egy meghatározott hely­zetre vonatkozik, tehetetlenül állunk vele szemben. Éppen ezt a hatást kívánta elérni,

42

43

legalábbis tudattalanul, a passzív-agresszív fél. Ha nem vagyunk ráutalva, csak legyintünk: fe­lejtsük el! A mindig mindent elfelejtőket a leg­jobb egyszerűen elfelejteni. Persze ez csak ak­kor megy, ha nincs túl sok közünk az illető­höz. Én például úgy találom, hogy a nagyon feledékeny kollégákat a legjobb elfelejteni és tény, hogy el is felejtik őket. De aki rá van utalva egy passzív-agresszív emberre, abból könnyen felejtő társ válik.

A passzív agressziónak ezek a formái nagyon gyakoriak. De mindig lennie kell valakinek, aki ezt az agresszióformát eltűri, vagy tudattalanul el is várja. A felejtő mellett, akinek passzív ag­resszióját most közelebbről megvizsgáljuk, ott áll a felejtőtárs. Ha terápiás helyzetben történik, hogy a páciens makacsul és ártatlanul elfelejt fontos dol­gokat, esetleg újra meg újra bőbeszédűen sza­badkozik, hogy hiába, ő már csak ilyen feledé­keny, akkor legalábbis emberi részünk dühbe gurul. Terapeuta részünk pedig azon gondol­kozik, mivel bántottuk meg annyira a páciens önérzetét, hogy kénytelen ehhez a passzív agresszióhoz folyamodni. Passzív agressziója Kö­vetkezhet önérzete aktuális sérelméből, lehet azonban szokássá vált magatartás is, eredhet a sok sérelemből, amely önérzetét az élet folya­mán érte. Aki nagyon feledékeny emberrel van együtt, abból aggodalmas

emlékező válik. Vé­delmező lesz, átveszi a felelősséget. Ha erre hajlandó, akkor nyilván szívesen teszi. Érdekes kérdés merül fel: ki most a támadó, és ki az ál­dozat? Aztán bonyolódik az ügy. Mert a felej­tőtárs időnként támadásba lendül, aktív ag­resszióval próbálja rávenni a felejtőt, hogy vál­tozzék meg végre. Talán kapcsolatuk mércéjé­nek nyilvánítja a felejtő viselkedését, talán arra következtet a passzív agresszióból, hogy kapcsolatukban túl kevés a szeretet, túl kevés az odafigyelés (amely a szeretet fontos aspektusa). Vagy rejtett vetélkedésre gondol, lebecsülést olvas ki a sok felejtésből, vagy legalábbis a tisz­telet hiányát. A passzív agresszió ugyanis igen hatékony leértékelő stratégia: a passzív-agresszív személy leértékeltnek érzi magát, és ezt az érzést átviszi embertársaira. A felejtő társ lénye­gében úgy érzi, ő a felejtő áldozata. A felejtő viszont a saját gyatra emlékezőtehetsége áldo­zatának érzi magát, sohasem agresszornak. Fontos, hogy ezt ne tévesszük szem elől. Gyak­ran ugyanis azt hisszük, teljesen világos, hogy ki az agresszor és ki az áldozat. A passzív agresszióformában a konfliktust elkerülik. A konfliktuskerülő személy azonban erről nem tud. Úgy is elkerülhetünk egy konf­liktust, hogy azt gondoljuk: „Borzasztóan dü­hít ez a dolog, de ha szóba hozom, akkor most egy óra hosszat veszekedni fogunk.” Aztán el­döntjük, akarunk-e egy óra hosszat veszeked­ni, vagy inkább valami mást csinálnánk. Ez a konfliktus tudatos elkerülése. Igaz, talán kicsit gyávának érezzük magunkat, de rendszerint tudjuk, hogy egy alkalmas pillanatban majd szóba hozzuk az

44

45

Felejtők és felejtő társak

ügyet. A passzív-agresszív vi­szont azt gondolja magáról, ő csupa jóakarat, és jogtalanul bánnak vele mindig agresszívan. A felejtő azt mondja: „Én szelíd vagyok, mint a bárány, legfeljebb kicsit feledékeny, de te mindig olyan agresszív vagy. Én áldozat va­gyok, te vagy az agresszor.” A felejtőtárs azt mondja: „Ha én nem volnék, elpusztulnál. Én is szelíd volnék, ha te nem kergetnél mindig őrületbe.” A passzív-agresszív reagálás részben tanult: egész családok használják és adják to­vább a passzív agresszióstílust. Pszichodinamikai szemszögből nézve, a passzív-agresszív személynek nárcisztikus problémája van, és ezzel függ össze nagyon erős szorongása, hogy ha belemerészkedne egy nyílt konfliktusba önérzetét megrendítő csapás érné. Ez azonban nem csak egyéni probléma. Némelyik emberrel na­ gyon nehéz vitatkozni, mert vita helyett rög­tön letorkolja a partnert. Ha dühös-fenyegetőző típusú emberrel kerül össze az áldozattípus, nagyon nehéz belemennie a konfliktusba. Ezért gyakran (de nem feltétlenül) nemhez kötődő ez a viselkedés: ha vita esetén a férfi ordítozni kezd, a nő passzív agresszióba menekül. A passzív agresszió tökéletesítésének további oka a félelem a szeretet- és kapcsolatvesztéstől. A passzív-agresszív attól fél, hogy elveszíti társa szeretetét és az egész kapcsolatot, ha ag­resszióját nyíltan kimutatja. Az agressziónak ez a passzív formája sok emberben nem is tudato­sul, ő békésnek tartja magát, csak mások talál­ják, sajnos, olyan agresszívnak. Csodálkozik is, hogy miért dühösek rá folyton. Most aztán már egyáltalán nem világos, hogy ki az agresszor

és ki az áldozat. Az áldozat agresszor is, az agresszor áldozat is. Kékszakáll- nál úgy éreztük, az agresszor is áldozat. A passzív agresszió szereplői azt hiszik, minden vilá­gos. A felejtő társ határozottan kijelenti: a felej­tő az agresszor. A felejtő viszont azt mondja: a felejtő társ az agresszor. És tapasztalatai alapján mindkettőnek igaza van. A passzív agresszió nyeresége Ritkán szoktak az életben olyasmit csinálni, ami nem hoz valamiféle nyereséget. A felejtők nagyon sok odafigyelést igényelnek és kapnak, bár ez nem mindig szeretetteljes: eleinte aggo­dalmas, aztán bosszús. A felejtő így olyan hata­lomhoz és jelentőséghez jut, amely valójában nem illeti meg. Ezért biztosra vehetjük, hogy pszichodinamikai szempontból nárcisztikus probléma áll fenn, kiegyensúlyozatlan állapot az önmegvalósítás, az önértékelés és az én é­ rzés terén. A passzív-agresszív néha olyan ember, aki nem egészen igazodik e világ törvényeihez. Nem igazán akar ebbe a világba beleszületni, viselkedése olykor kissé gyerekesnek tűnik.Természetesen ez a viselkedés is hordoz értékeket: bizonyos gondtalanságot, a bolon­dok szabadságát. És ez tulajdonképpen na­gyon szép. Hiszen oly gyakran vagyunk túl aggályosak. Muszáj, hogy mindig minden precízen működjön, mindig minden rendes és szabatos legyen. A passzív agresszivitást tehát kultúránk kritikájának is felfoghatjuk: lázadás kultúránk ellen, ahol mindig mindent ki kell mondani, ahol a rend, a pontosság, a sohasem- elfelejtés az eszmény. De passzív-agresszív embertársunk mégiscsak az idegeinkre megy.

46

47

Kiút a kollúzióból

jelenti: együtt játszani. Ha két ember a kapcsolatban úgy játszik együtt, hogy egyikük játéka meghatározza a másikét,

Mi játszódik le a felejtőtársban? Először is fél, hogy ő maga is feledékeny. Mert aki sokat ag­gódik másvalaki feledékenysége miatt, annak nemegyszer a saját memóriája felől vannak kétségei. Végtére attól, hogy feledékeny em­ berrel él együtt, még nem kellene örökösen aggódnia. Elég, ha ügyel, hogy a kulcsok a he­lyükön legyenek. Kézbe veszi a létfontosságú dolgokat, a többi meg úgyis mellékes. De aki maga is attól fél, hogy feledékeny, abból na­gyon szigorú ellenőr lesz. Szerepe jelentőséget ad az ellenőrnek, felértékeli Önmaga előtt. Ha elképzeli, hogy a felejtő, az élet paradicsom- madara, mennyire őrá van utalva, milyen elve­szetten kóvályogna a világban az ő állandó felügyelete nélkül, igencsak felértékelődik az ellenőr. Önbizalmat ad neki és létjogosultságát igazolja a tudat, hogy égető szükség van rá. Az ilyen szituációkban a két fél együtt játszik. Csak az a baj, hogy paradicsommadarunk a felejtő társra helyezi át énjének agresszív-részét, aztán agresszívnak éli meg őt. Bűntudatát is rá­ruházza: érezze csak bűnösnek magát, amiért ilyen agresszív. Ha a felejtőtárs jól játssza szere­pét, akkor a felejtő képtelen fejlődni, mert a fejlődéshez szükséges agresszív én részeket át­ruházta. Hogyan lehet kiszállni ebből az összjátékból? Sikerülhet? Egyáltalán ki akarnak szállni? Kiélezett esetekben kollúzióval van dol­gunk. Ez a kifejezés Laingtól származik, azután Jürg Willi átvette és a párkapcsolatokra alkal­mazva kimunkálta. Colludere azt

akkor beszélünk kollúzióról. A felejtés esetében például az egyik partner a gyermekpozícióban rögzül, a másik átveszi a szülőpozíciót, egyikük megéli a gondtalanságot, a másik a felelősséget. A kettő egy egésszé áll össze. Ebben a rendszerben mindkettőt megélik: van gyermekhelyzet és szülőhelyzet, van gondtalanság és felelősség-,Csak mérgelődés ne lenne! Persze nem mérgelődnek, vagy legalábbis kevésbé, ha kellő elismerést kapnak szerepük eljátszásáért. Például a feledékeny na­ponta legalább háromszor elmondja: „Mit is csinálnék én nélküled!” Ez olyan sok nár­cisztikus elégtételt nyújthat, hogy a felejtőtárs jól eléldegél a maga szerepében, nem is mérge­lődik- De ha kevés elismerést kap, sőt dicséret helyett folyamatos, bár többnyire kimondatlan kritika érkezik a címére, akkor eltöpreng, ho­gyan tudna változtatni a helyzeten. És kezd mérgelődni. Az ilyen kapcsolatban a bűntudat motívuma is szerepet játszik. Ha a gondoskodás siker­telen, akkor a gondoskodó bűntudatos. Úgy érzi, kudarcot vallott. Vagy arra is ráérez, hogy éppen ő gátolta meg társát a fejlődésben. Ha ő mindjárt az elején világosan kijelenti: ezt a passzív agressziót nem fogadom el, akkor kap­csolatuk nyilván fejlődött, változott volna. Most az egyik fél azt mondja: te mindig olyan tárgyilagos vagy, olyan polgári vagy, olyan kényszeres vagy, olyan agresszív vagy. A másik fél pedig úgy érzi, ő valóban nagyon domi­náns, ő szorongást kelt, ő csakugyan uralkodik

48

49

a társa fölött. Ha eléggé tudatos, akkor eszébe jut, hátha ő kényszeríti társát a passzív ag­resszióra. Eleve passzívagresszív az ő társa, vagy a dominanciára válaszol így? Mert aki nagyon fél a kapcsolat elvesztésétől az a passzív agresszió eszközét választja domináns partnerével szemben. Nyíltan lázadni nem nehogy a kapcsolatuk veszélybe kerüljön. Felejtő és felejtő társ együtt éli meg azt, amit egy személyben kellene megélni. A felej­tő nem mer autonóm lenni, a felejtőtárs nem mer függő lenni. Mindegyiküknek önmagá­ban kellene megoldania azt a gondot, hogy fél az autonómiától és fél a függőségtől. Hiszen ez létünk egyik alapvető problémája: minden ember autonóm és egyben függő is akar lenni, és kénytelen lenni. Az emberi sors lényegi vo­nása ez. Hol a kiút? Agresszor és áldozat köteléke attól nem lazul meg, hogy már nem világos, ki az agresszor, ki az áldozat. Az kell, hogy valaki változást akarjon, és ez alighanem a felejtőtárs lesz. Mégpedig akkor, amikor haragja tudatos­sá válik. Az ilyen kapcsok nehezen nyílnak, ha a passzív-agresszív fél mindig visszajelez vala­micske sikert. De ha a felejtő egyáltalán nem változik, akkor a felejtő társ előbbutóbb tuda­tos haragra lobban, vagy az állandó sikertelen­ség miatt, vagy mert egyre súlyosabb teher ne­hezedik rá. Minél feledékenyebb az egyik, an­nál több ellenőrzésre kényszerül a másik. Ke­mény munka ez, ráadásul korlátozza személyes szabadságában. Márpedig akit túlságosan kor­látoznak, agresszív lesz. Különféle válaszok alakulnak ki ilyenkor.

Sajátos fordulatot vehet a felejtő társ viselkedé­ se: egyszerre csak feledékeny lesz, abbahagyja életük ellenőrzését. Ez a saját, eddig leküzdött feledékenységéről árulkodik. Eddig harcolt a feledékenysége ellen, vagy nagyon alapos oda­figyelést követelt magától. Amikor egy felej­tőtárs hirtelen felejteni kezd, nem is tudjuk, hogy ez most szintén passzív agresszió, vagy valódi felejtés. De meg is betegedhet a felejtő­társ. Akkor bevonnak egy harmadik személyt, és mihelyt harmadik személy kerül a rendszer­be, a kapocs kinyílik. Már nem két ember van, hanem három. Érdekes fejlemények követ­keznek: a felejtőtárs a betegsége miatt kilép a rendszerből, és a frissen bevont segítő lesz he­ lyette felejtő társ. Vagy: a felejtő igyekszik fe­lejtőtársat faragni a segítőből. Hivatásos segítő­vel ez többnyire nem sikerül. De ha egy jószí­vű barát a segítő, akkor nagyszerűen működ­het a dolog. Az sem ritka reagálás, hogy a felejtő másik kapcsolatba kezd: kimenekül a kötelék­ből. Az új kapcsolatban aztán más helyzetet él át. Vagy megnő az önbizalma, így már kocká­ra meri tenni a kapcsolatot, s agresszióját aktí­van is kimutathatja. Most el kell gondolkod­nia, mit helyezett át a másik félre, és mi tarto­zik a saját rendszeréhez. Mert aki az agressziót másra ruházza át, olyasmiről mond le, ami lé­nyeges eszköze az élet alakításának és fenntar­tásának. Az agresszió vitális erő. Aki egyszerűen odaadja, annak a szorongás marad, az pedig áldozatszerepbe tereli. Agresszor és áldozat kö­telékét akkor lehet feloldani, ha tudatosítják, ki mit ruházott át a másikra, milyen felelőssé­

50

51

gét hárította át, hogy a másik élje meg helyet­te. Azt is meg kell látni, mennyire leértékeli társát a felejtő. Minden passzív agresszióban nagy lebecsülés lappang. A passzív agresszió azért a legnehezebben kezelhető agressziófor­ma, mert ártalmatlannak mutatkozik, pedig valójában pusztító hatású: végletesen leértéke­li a másik embert. De a passzív agresszió ön­leértékelés is. Ezt csak akkor látja meg a paszszív-agresszív személy, amikor rájön, hogy má­sok életét megkeseríti ugyan, de a saját sorsán ezzel nemigen javít.



Gyakorlat Biztosan elgondolkodott, melyik haragtípushoz tartozik, és valószínűleg mindegyikből talált valamit magában. Ha inkább az egyik vagy a másik módon szokott reagálni, akkor képzelje most el, mi lenne, ha az ellenkező típushoz tartozna. Ha tehát inkább áldozattípus, hogyan viselkedne mint támadó tipus, mitől félne akkor, milyen fantáziái lennének. Ha inkább támadó típus, próbáljon az áldozattípus módján reagálni. És: gyűjtse össze a passzív agressziókat, amelyek egy nap folyamán érik.

52

Harag és szorongás Az agresszió eddig bemutatott különböző for­máiban láttuk, hogy egy bizonyos ponton nem lehet többé eldönteni, ki az agresszor és ki az áldozat. Ha csak az egyik perspektívát vesszük figyelembe, és nem látjuk a másikat is, világos­nak tűnik a szereposztás, de ez a látásmód sok­szor tévútra visz. Persze nem szabad az agresszort és az áldozatot egyszerűen felcserélni. És még egyszer hangsúlyozom, hogy áldozatról és agresszorról szólva nem a traumatizáló erőszak hanem a mindennapi életre gondolok. Nagyon gyakori, hogy aki áldozatszerepben van, titkon támadószerepet is játszik. De éppen ez a fontos, mert a rejtett támadó maga­tartásban megtalálja az agressziót, amelyre a fejlődéshez, az áldozat szerepéből való kilépéshez szüksége van. A támadókban pedig ott la­kik az áldozatszerep egy álcázott része.

53



Gyakorlat Lazítsön:. Észlelje a lélegzését, és kilégzéskor en- gedje el a feszültséget. Most képzeljen el valami- lyen kellemes, szép vizet. Lehet az forrás, patak, tó vagy a vízcsapból folyó víz: akármilyen víz, amely éppen eszébe jut, és kellemesnek találja. Oldódjon el ettől a képtől, de ne nyissa ki a sze- mét, hanem képzeljen el egy helyzetet, amelyben tehetetlennek érzi magát. Milyen érzés ez? Ho- gyan kezeli? Aztán képzelje el ismét a víz kelle- mes képeit. Aztán oldódjon el a képektől, nyissa ki lassan a szemét, mozduljon meg, sóhajtson, nyújtózkodjon.

„áramlásban” vagyunk. Ezt az érzést általában nagyon kellemesnek és jónak találjuk — tehetetlenség viszont a fe­ nyegetettség és a megrekedés érzését váltja ki. Tehetetlenné éppen akkor válunk, amikor már nem vagyunk az „áramlásban”. Harag és tehetetlenség

Ez az imaginációs javaslat talán kissé furcsán hangzik: először a víz képe, majd a tehetetlenség képe, aztán megint a víz-kép. Abból indul­tam ki, hogy a tehetetlenség sokkal kellemet­lenebb érzéseket hív elő, mint például egy haragfantázia. Ezért sokkal kevesebb energia van benne, mint a haragfantáziákban. így beveze­tésül olyan képet választottam, amely többnyi­re jó érzést kelt, és nyugodt energiát közvetít. A víz képében nyugodt vagy kissé mozgalma­sabb energia áramlását idézhetjük fel. Amikor elképzelünk valamilyen kellemes vizet, több­nyire úgy érezzük, az

Már a haragfantáziáknál láttuk, hogy a mély­ énhez vagy a jungi terminológia szerint az én- komplexumhoz kapcsolódik a személy önértékelése is. Az önértékelés pedig szorosan összefügg az önazonossága az identitás érzésével. Az én-komplexumhoz tartozik többek között azén-aktivitás. az a törekvés, hogy cselekedni, hatni, alkotni akarjunk és tudjunk. Ebben az intencionalitás nyilvánul meg. De ugyanakkor szereplésvágy is van bennünk, meg akarjuk mutatni magunkat, azt akarjuk, hogy lássanak. A szereplés azt jelenti: megmutatkozni mások előtt, ami nem azonos a megjátszással, bár oly­kor a megjátszásban is örömünket leljük. De a szereplés elsődlegesen nem azt jelenti, hogy minél jobb színben tűnjünk fel, hanem egy­szerűen: szeretnék valamit megjeleníteni, hogy mások is lássák. Amikor így kölcsönhatásba kerülünk a külvilággal, megtapasztaljuk idén- tatásunkat. Az én-aktivitás és intencionalitás jellemző­je, hogy az ellenállást, a támadásokat, nagyon bántónak érezzük. Láttuk már, mi történik, ha olyankor, amikor erősen akarunk

54

55



valamit, ami­kor már egy bizonyos áramlásban vagyunk, el­ lenállásba ütközünk: haragfantázia áll közénk és a cél elérése közé. Eddig úgy vizsgáltuk a haragfantázia szerepét, hogy a haragfantázia észlelése után villámgyorsan megkérdeztük, milyen választ engedhetünk meg magunknak ebből a fantáziából, és mitől kell tartanunk miatta. Láttuk, hogy a válasz módja a személy haragtípusától is függ. De identitásunkon is múlik, hogyan valósítunk meg egy haragfantá­ziát. Az olyan ember, aki a haragját kiváltó sze­mély szeretetének el vesztésétől retteg, más­képpen reagál, mint az olyan ember, aki tekin­télyének elvesztésétől retteg — vagy aki egyál­talán mindennek az elvesztésétől retteg, A ha­ragfantázia intrapszichés konfliktust vált ki. Ennek, lefolyása pedig az aktuális önértékelés­sel függ össze. Minél jobban érzem magam, annál inkább kockáztatok. Ha nagyon rosszul érzem magam, akkor a haragfantázia semmifé­ le megvalósítását nem engedélyezem magam­nak. Sokszor érezzük, hogy konfliktus lóg a le­vegőben, de pontosan tudjuk, hogy ezt a konfliktust pillanatnyilag nem engedhetjük meg magunknak. Ez nem feltétlenül gyávaság — bölcs felismerés is lehet, hogy az adott na­pon, az adott helyzetben nem tudok jól reagál­ni, például mert nem érzem jól magam. Vagy­is: én-komplexumom koherenciája ezen a na­pon nem olyan jó, hogy az összeütközést vál­lalhatnám. Eddig abból indultunk ki, hogy a védeke­zés aktusa lehetséges, és a konfliktus vállalása sikerrel járhat. Van azonban más eset is: a a külső támadás annyira megrendíti

önbecsülésünket, vagy önérzetünk már eleve olyan gyenge lábakon áll, vagy a támadást annyira elsöprő­nek érezzük, hogy haragfantáziára már nem is gondolunk, nem telik tőlünk egyéb, mint a visszavonulás. Az elbizonytalanodott, tehetet­len embernek szorongásos fantáziái támadnak. Szorongunk, ha zűrzavaros, bonyolult helyzet­be kerültünk, és tehetetlennek érezzük ma­gunkat. A tehetetlenség érzése váltja ki a szo­rongást. A szorongás különböző testi érzések­kel járhat, de két jelenséget írnak le a leggyak­rabban mint szorongásos élményt: az egyik a légszomj, a másik a végtagok elgyengülése. A szorongók hol arról beszélnek, hogy remeg a térdük, hol arról, hogy elszorul a torkuk, nem kapnak levegőt. Mindezt egyszerre érzi, aki komoly szorongásos rohamot él át: fulladozik, reszket, majdnem Összeroskad. Csodálkozik, hogy egyáltalán él még. Akit gátolnak szándéka végrehajtásában, harag helyett akkor érez tehetetlenséget, ha én- komplexuma általában vagy aktuálisan nem elég koherens, amit megrendült önérzete mu­tat, vagy ha a külső támadás, az akaratával szembeszegülő ellenállás túlságosan erős neki. Nem tehet mást: visszavonul és szorong. Énje agresszív részét, amellyel a haragfantáziában legalább találkozott volna, ekkor rendszerint a külvilágra vetíti ki, arra az emberre, aki ellenáll vagy támad. Öt aztán agresszívnak és „gonosz­nak” nevezi. De elvontabban is kivetítheti énje agresszív részét: az egész világra, az egész életre. Ezzel a gonosz világgal aztán se megbékélni, se szembeszállni nem tud. Vagy önmaga ellen for­dítja énje agresszív részét, és azt mondja: én hü­lye, miért

56

57

szorongok már megint? Ez a szorongás öngerjesztő köre. Aki a haragot nem engedélyezi magának, az szorong. Ha mégis érez haragot, akkor vagy önmaga ellen fordítja, például dühösen szidja magát, vagy kivetíti. Az áldozathelyzet termé­szetes tartozéka a szorongás, A szorongást úgy határozzák meg, mint testileg is érezhető, kellemetlen izgalmi állapo­tot. Ezt tapasztaljuk például, ha egy bonyolult, veszélyes helyzetben semmilyen reagálásra nem látunk módot, tehetetlennek érezzük magunkat. Ebben a kellemetlen izgalmi álla­potban világosan érezzük, hogy a testünk szo­rong. Az emóciók lélektanában gyakorta vitat­koznak a sorrendről: előbb a test szorong, azután támadnak a szorongásfantáziák, és eze­ket nevezzük szorongásnak, vagy előbb van a pszichés szorongás, azután a testi. Én ezeket a „tyúk vagy tojás” okoskodásokat szócséplésnek tartom. Gyakorlatilag úgyis találkozik a kettő: érezzük a testi szorongást, és megállapít­juk: szorongok. Aztán persze segítség után né­zünk, nagyon sok hárító és leküzdő mechaniz­mus áll rendelkezésünkre a szorongás ellen, ezeket itt nem részletezem. Most ugyanis azt vizsgáljuk, mi történik az áldozathelyzetben, és miért van az, hogy áldo­zathelyzetben oly könnyen azonosulunk a tá­madóval — amivel még inkább áldozathelyzet­be juttatjuk magunkat. A szorongás csak akkor lép fel, ha tehetetlenek vagyunk. Amíg úgy érezzük, elboldogulunk a veszéllyel, akár be­lülről, a pszichénkből jön, akár kívülről, a kül­világból, addig csak mérsékelten vagy egyálta­lán nem szorongunk. De amikor úgy érezzük,

nem látjuk át a helyzetet, összezavarodtunk, és már végképp nem tehetünk semmit, akkor rendszerint elfog a bénító szorongás. Ha tehetetlen az ember, akkor pocsék a közérzete, csomót érez a torkában, kellemet­len nyomást a gyomortájékán, kicsikére zsu­gorodik, és ha megengedheti magának, végül dühbe gurul. A szorongás és a düh összefügg. A tehetetlenség; kellemetlen, sokan kissé szé­gyellik is. Ezért sürgősen segítség után kell nézni. Minden kompetenciánkat elveszítjük ilyenkor. Gyorsan segítséget keres hát, aki te­ hetetlen. Könnyű erre mindennapi példát mondani: egyszer csak bedöglik az autónk, ott állunk tehetetlenül. És elönt a hála, ha valaki bekukkant a motortető alá. Csak később vesszük észre, hogy az illető talán még nálunk is kevesebbet ért a kocsihoz, de a tehetetlenség helyzetében ezt a felismerést nem engedjük meg magunknak. A tehetetlenség könnyen juttat gyermekpozícióba. Szinte feltartjuk a kezünket, úgy rimánkodunk: Kérlek, kérlek, segíts. A pszichológia kórtana szerint az erősen szorongásos emberek vezérlő objektumokat keresnek. „Vezérlő objektumok” helyett (ez Kari König terminusa) én inkább „vezérlő emberekről” beszélnék, hiszen embereket ke­res a szorongó, hogy segítsenek rajta és vezessék. A „vezérlő szó nagyon jól kifejezi, hogy nem egyszerűen segítségről van szó, hanem vezetésről. A szorongásos ember tulajdonkép­pen mindig vezetőt keres. Könnyű ezt megta­ pasztalni: például a nagy tolongásban karon fognak, és kivezetnek a tömegből. De vezet­hetik az embert oda is, ahová nem akar menni.

58

59

A vezérlésnek tehát két oldala van. Az egyik oldala persze rendkívül előnyös, nem kell oda­figyelni, hová megyünk. Ha rossz helyre jutot­tunk, majd panaszt teszünk. A dolog hátrányos oldala, hogy nemiben marad saját akaratunk. Gyakorlatilag, ez például úgy fest, hogy valaki nagyon fél az utcára menni, ezért mindig rá van utalva arra a személyre, aki mindenhová elkíséri: Ám ez nemcsak a külvilágra vonatko­zik, hanem lelki jelenség is. Ha ön például na­gyon fél a döntésektől, akkor mindig a környezetében lévők hozzák meg a döntéseket. Ok lesznek aztán a vezérlő személyek. Aki szo­rongásos zavarokban szenved, többnyire a partnerét teszi meg vezérlő személynek. Őrá ruházza át agressziója túlnyomó-részét. Most nem a pusztításról van szó, hanem az agresszió pozitív jelentéséről: nekilátni valaminek, meg­csinálni, véghezvinni. Ez az átruházás nagyon ambivalenssé teszi a kapcsolatot, mert az erő­sen szorongónak egyfelől szüksége van a társá­ra, aki vezeti, aki a döntéseket átvállalja, más- felől függ attól akire agresszióját kivetíti, ezért mindig gyanakszik is, titkon arra gondol, hátha egyszer átejti a társa. De gyanúját nem mutat­hatja ki, hiszen függ a vezérlő személytől. Félni, szorongani teljesen normális dolog. Normális az is, ha szorongáskeltő helyzetben olyan embert keresünk, akivel megbeszélhetjük az ügyet, vagy aki elkísér. Nagy különbség per­sze, hogy valaki helyzetről helyzetre mindig más vezérlő személyt keres, mindig más vezetőre bízza magát, olykor pedig ő is vezet és ő is mások vezérlő személye,

vagy teljesen rá van utalva mindig ugyanarra a vezérlő személyre. Ha valakire rábízzuk a vezérlésünket, anbivalens, nagy függőségbe kerülünk tőle. A „vezérlő objek­tumnak” használt személyek természetesen ér­zik, hogy színtiszta hála a jutalmuk, vagy a hálá­ban agresszió lappang. Előbb-utóbb felborul az összjáték — és ez többnyire kedvező fordulat. Most ugyanis rákényszerül a szorongó, hogy fej­lődjön, felelősséget vállaljon önmagáért. Elhatá­rozhatja például, hogy terápiára megy, ahol munkába veszik ezt a szorongás—agresszió témát. A tehetetlen ember, aki segítőket keres, majd rájuk vetíti ki agresszióját, könnyen agresszornak élheti meg a segítőt így járhat a te­rapeutával is. A szorongásos páciensek hangoz­ tatják, milyen fontos nekik a terapeuta, milyen biztonságban érzik magukat nála. De aztán megjegyzik: „Végtelenül hálás vagyok, hogy idejárhatok, és ennyit fáradozik velem. Kár, hogy ennyi év után sem jutottunk még semmi eredményre.” Az utóbbi mondatban passzív agresszió bujkál, hiszen nyilván a terapeuta te­het a kudarcról. A kijelentés tipikus ambivalen­ciája megmutatja, milyen dinamikát alakít ki a súlyos szorongás.

60

61

Az agresszió kivetítése, azonosulás a támadóval A segítőből könnyen válik agresszor, és nem csak a szorongásos zavarok esetében. Gyakran előfordul, hogy a segítségünket igénylik. És a segítő pozícióból könnyen átcsúszunk agresszor pozícióba mégpedig akkor ha átvállaljuk valakitől, amit neki

magának kellene vállalnia. A segítő ilyenkor illetéktelenül veszi át a fele­lősséget; a segítségkérő pedig előbb-utóbb úgy érzi, gyámság alá helyezték, és nem is nagyon téved. Érthető, hogy a segítőt ilyenkor agresszornak is érzik. Ebből látszik, hogy az áldozat nem akar végleg megrekedni az áldozatpozícióban. De az ambivalenciát az áldozat gyötrelmesnek érzi. Belső harc dúl benne: egyfelől tudja, hogy feltétlenül szüksége van a másik emberre, másfelől rettentő dühös, amiért, szüksége, van rá. Kiút lehet ebből a szituációból, ha azono­sítja magát a támadóval. Akkor már nem azt érzi, hogy feltétlenül szüksége van a másikra, hanem őhozzá tartozónak érzi magát. Már nem két rendszer találkozik, hanem egyetlen közös rendszert alkotnak a másik emberrel. És önvádat sem kell többé éreznie, amiért nem maga oldja meg a problémáit. Ha közös a rendszer, akkor mindegy, ki mit csinál. Jól mutatja ennek módját egy társadalmi je­lenség: a szorongásüzlet. Aki ideológiát akar eladni, először is megfélemlíti a kiszemeltek csoportját, nagy adag szorongást olt beléjük. Áldozat pozícióba tereli őket. Á szorongást úgy formálja, hogy meggyőzze őket: saját erejükből semmire se mennek. A célba vett emberek így tehetetlenné válnak, talán meg is betegsze­nek, hiszen a szorongás beteggé tesz. Megtá­ madottnak és fenyegetettnek érzik magukat. Készen áll a talaj az ideológiához. Most már csak közölni kell az emberekkel, milyen rossz helyzetben vannak - legjobb őket okolni érte, tehát a megfélemlítés mellett mindjárt támadni is, ami tovább erősíti a szorongást. Aztán ígér­ni kell nekik egy rendszert,

amely biztonságot ad, eltünteti a szorongást, helyrehozza a méltóságon esett csorbát. Nálunk Svájcban rek­lámfüzetet küldenek szét, a címlapon ez áll: „A betörők a házad körül ólálkodnak.” Aztán jó sok statisztikával bizonyítják, milyen gyako­ri a betörés, főleg a családi házak esetében. A következő oldalon jön a vádemelés: a csalá­di házak lakói semmit sem tesznek a biztonsá­gukért, bűnösen hanyagok. Az olvasó úgy ér­zi, tetten érték, és vagy dühös lesz, vagy szorongással reagál. A szorongóknak aztán méreg drága biztonsági berendezést kínálnak. Ilyen egyszerűen működhet ez. A riasztórendszer ügyében mindez talán még viszonylag ártal­matlan. De nem ártalmatlan, ha politikai ideo­lógiát adnak el. Ha valaki most előáll, és kije­lenti: „Mind el fogjátok veszíteni a munkáto­ kat, de ha a mi pártunkra szavaztok, akkor megint lesz munkátok. Egyébként mi ponto­san tudjuk, kinek a bűne, hogy most nincs munka. Nem másé, mint...”, akkor sok em­ ber, akit sikerült megfélemlítem, erre a pártra szavaz. És ha az ideológiai agresszor azt is köz­li, kire lehet zúdítani a szorongásban lappangó, rejtett agressziót, az eddig visszafojtott, tehe­tetlen dühöt, akkor szavazója mindjárt sokkal jobban érzi magát. Ha ráadásul még részvételt is kínálnak neki, ha mi-érzést sugallnak vagy a mi-érzésre hivatkoznak („Mi együtt megcsi­náljuk! Ki, ha mi nem!”), akkor nagy a csábí­tás, hogy azonosítsa magát a támadóval. Lelkes híve lesz tehát az ideológiának, de valahol azért tudja, hogy ő mégiscsak áldozat, hiszen feladta önállóságát. Hiába vetíti ki

62

63

az áldozat­szerepet az ideológiai ellenfélre, az önállótlanság lelki hatását ez nem szünteti meg. Aki a tá­madóval azonosul, eltávolodik mély-énjétől. Olyan erővel azonosítja magát, amely nem tar­tozik a saját személyiségéhez. Kölcsönzött erő ez. A Kékszakáll-mesében megéltük a köl­csönzött hatalmat. Ez a hatalom elvakít, nem látjuk áldozathelyzetünket, bár lelkünk mé­lyén azért tudunk róla. A kölcsönzött hatalom eltávolít önmagunktól. Családon belül is sokszor azonosulnak a tá­madóval. Azt mondják például a szigorúan büntető apáról: ,, Igen, apám borzasztó kemé­nyen bánt velem de igaza volt. Rendes embert akart nevelni belőlem” Ez is azonosulás a támadóval; ha ez a hárító mechanizmus nem működne, a helyzetet el sem lehetne viselni. Mert azt nem tudja az ember elviselni, hogy kizárólag csak áldozat legyen, ezt a szerepet igazságtalannak találja. Ezért azonosul a táma­dóval és az ő érveivel. Így legalább pillanatnyi­lag kezelni tudja szorongását, de tartósan per­sze nem dolgozhatja fel ezen a módon. Sze­xuális erőszak áldozatainál is működhet ez az elhárító mechanizmus. A megerőszakolt lány azonosul a támadóval és önmagát okolja, hiszen a tettes azt mondta: a lány a hibás, ő visel­kedett csábítóan. Erős szorongásra utal, ha va­laki a támadóval azonosul. De az efféle azonosulás már az indokolatlan Önkritikával elkezdődik. Nem az egészséges önkritikára gondolok, amikor az ember kriti­kusan szemléli magát, és mérlegeli, hogy vala­mi jó volt, vagy nem olyan jó. Az önmarcangolókra gondolok, akik nem kritikusan tekin­tenek

magukra, hanem élesen elítélik a saját tetteiket és egész létezésüket. Ennek a beállító­dásnak nem sok köze van a tárgyilagos kritiká­hoz. Az önmarcangoló gyakran egy,hajdani agresszorral azonosul, akitől gyermekkorában folyton azt hallotta: „Te mindent rosszul csi­nálsz”. Tehát az agresszív féllel azonosítja ma­gát és nincs tudatában, hogy így ő válik agresszorrá. Éppen ez a baj: legtöbbször észre sem veszi, mit művel önmagával. És ezért so­hasem fogja kimondani? „Vállalnom kell a fe­lelősséget, amiért ilyen, szigorúan bánok ma­gammal, amiért minden ok nélkül agyonkínzom magam.” Önvádakkal viaskodik, felig— meddig áldozatnak érzi magát, de a támadó féllel azonosul. Ezzel a magatartással ő is eltá­volodik a saját centrumától, a saját érzéseitől.

64

65

Nagyzolásba menekülés Állhatunk tehetetlenül az élet olyan területén vagy olyan szituációban, ahol egyáltalán nin­csenek segítők, vagy a lehetséges segítők sem tudnak mit tenni. Tehetetlen például, aki traumatizáló helyzetben nem kap segítséget. Ha egy nagyzásos eszmével azonosul, könnyebb lesz tovább élnie. Sok szexuálisan traumatizált lány mondja például, hogy „elszakadt” a testé­től, amellyel olyan borzalmas dolgok történ­tek, és egy csodálatos, fénylő alak ölelte magá­hoz. Az ilyen fantázia segít tovább élni. Hasonlóan tehetetlennek érezheti magát például az olyan ország lakosa, ahol sorra el­tűnnek a kormányzatnak nem tetsző szemé­lyek. Nem sokat tehet, különben hamar áldo­

zathelyzetbe kerül. Önérzetünk persze súlyo­san megszenvedi az ilyen szituációkat. Az ön­érzet nemcsak belső tartalom, amelyet az idők folyamán kifejlesztettünk, hanem nagyon erősen összefügg azzal is, hogyan értékel bennün­ket a társadalom, amelyben élünk. Akit állan­dóan lebecsülnek, az előbb-utóbb csakugyan értéktelennek érzi magát, vagy aránytalanul sok energiát kell arra fordítania, hogy leküzdje ezt az érzést. Idealizálnia kell magát — és esetleg eszmetársait —, hogy a lebecsülést kiegyenlítse. De, nem csak ilyen roppant nehéz, meg rendítő helyzetekben érzünk tehetetlenséget. Némelyik ember ismételten közli minden se­gítővel, hogy az Ő különleges helyzetében úgysem használ semmi, őrajta semmi sem segít. Így aztán a segítők visszahúzódnak. És az áldozat is visszahúzódik. Nincs más hátra, mint hogy áldozat helyzetét idealizálja. Azt mondja például: az én problémám olyan súlyos, hogy a közelébe sem merészkedik senki, csakis egyedül viselhetem el. Amikor az áldozat valójában tehetetlen, mindenütt támadókat lát és úgy érzi, semmit sem tehet ellenük, helyzetének idealizálása legalább annyira sta­bilizálhatja önérzetét, hogy egyáltalán tovább élhessen. A pszichoterapeutákhoz sok olyan ember fordul, aki belerögzült a nagyszerű ál­dozat pozíciójába. Nem egyszerűen a körül­mények áldozata ő, hanem grandiózus körül­mények áldozata. Tehát nagyzásos fantázia is szerepet játszik az áldozat—agresszor dinami­ kában: a nagyzásos eszme segít a törékeny önérzetet legalább átmenetileg megerősíteni. Az áldozathelyzet

idealizálásával ez átmeneti­leg sikerülhet. Ha sikerül, akkor az áldozatra nézve igen káros dinamika indul be: mivel ő nem egyszerűen áldozat, hanem grandiózus áldozat, makacsul és rendíthetetlenül megma­rad ebben az áldozatpozícióban. Semmi oka azon fáradozni, hogy kimozduljon belőle. Azokból, akik áldozathelyzetüket idealizálják, többnyire csak úgy árad az önsajnálat, a saját maguk iránti, félresiklott empátia. Önsajnála­tuk gyakori jele az örökös siránkozás. Imád­nak panaszkodni. Társadalmunkban ez egyéb­ként is nagy divat. A zsörtölődés a svájciak nemzeti sportja. Mindenre van egy rossz sza­vuk, kifogásuk. Képtelenek elismerni, hogy valami jó, érdekes és izgalmas. De ahhoz nincs bennük elég agresszió, hogy kellő hozzáértés­sel meg is változtassák, amivel annyira elége­detlenek. Nem más ez az önsajnálat, mint félresiklott empátia. Aki áldozathelyzetben van — még ha pillanatnyilag grandiózusra színezi is —, az po­csék helyzetben van. Ebben a helyzetben csak ő idealizálja magát, és ha kívülről kritika éri, nagyon sok erőre van szüksége, hogy az ideali­zálást fenntarthassa. Fontos lenne tehát, hogy ebben a nehéz, szégyenletes szituációban ön­sajnálat helyett igazán együtt érezzen önmagával. Ha valódi részvét fejlődne ki benne önma­ga iránt, ha Önvád nélkül bevallaná magának helyzete minden nyomorúságát, akkor talán támadnának Ötletei, hogyan mozdulhatna ki az áldozathelyzetből. Éppen ezt akadályozza meg az önsajnálat: rögzíti a szituációt, az empátia viszont a változtató impulzusokra figyelne. Bár az Önsajnálat helyes irányba mutat — önma­gunk érzelmi megközelítése,

66

67

empátiás kezelé­se felé mégis a változás akadálya. Empátia és önsajnálat nem ugyanaz. Az empátia igazi részvét, igazi együttérzés önmagunkkal. Sokféle árnyalata lehet, de mivel ráébreszt legmélyeb­ben rejlő szükségleteinkre és nehézségeinkre, mindig változtatásra késztet. Aki beéri az ön­ sajnálattal, az csak siránkozik, és ölbe tett kéz­zel várja, hogy valaki végre ránézzen, segítsen rajta, kívülről változtasson a dolgokon.

Mármost hogyan reagálnak a grandiózus áldo­zatra, terápiás helyzeten kívül? Sokszor tapasz­taljuk, hogy titkon megvetik. Az áldozatok nem vonzók. Szemrehányásokat zúdítanak rá­juk: „változz meg”, „tégy már valamit”, „ma­ gadra vess”. Ha őszintén magunkba nézünk, észrevesszük, hogy efféle mondásainkban meg­vetés is bujkál. Nyilván azért, mert az áldozat nem vonzó, de azért is, mert erősen kivetítjük rá a saját áldozatárnyékunkat: borzasztóan fé­lünk, hogy mi is áldozattá válunk. Azt mondjuk neki például: „Ha ezt meg azt megtetted volna...” — „Én már hat éve megmondtam, mit kellene csinálnod.” Semmit sem segítünk azzal, hogy ma közöljük: „Ha másképp dön­töttél volna hat évvel ezelőtt, akkor most nem következik be a katasztrófa.” Az áldozat keze­lésének leggyakoribb és legkevésbé hasznos módja, hogy szemrehányásokkal árasztjuk el. Ez mutatja, milyen rettentően félünk az áldo­zattá válástól. így mi vagyunk a támadók — és agressziónk korántsem segítő szándékú.

Az élet egyes területein ugyanis mind­annyian áldozatok vagyunk, de meggyőződé­sünk szerint nem kellene annak lennünk, s ezért támadjuk meg olyan könnyen azt, aki láthatólag áldozathelyzetben van. Néha ebből hasznot is húznak a maguk módján azok, akik az áldozat hadállásában tartósan berendezked­tek. Akkor ráadásul még irigyeljük is őket. Láttuk, hogy ez a nagyszerű áldozathelyzet a totális visszavonulás pozíciója. Az áldozat már semmiféle változást nem akar fenyegető­nek érez minden életteli mozzanatot, min­dent, ami változásra utal, vagy ami a helyzetén javítana. Úgysem sikerül semmi, és nem is sza­bad, hogy sikerüljön. így az áldozattéma lesz életének középpontja. Csakhogy ezzel felme­rül a kérdés, valóban fel kellett-e valamit ál­doznia, s az áldozat ősi emberi témája csen­dül-e fel a viselkedésében. Igazán feláldozott valamit, és ha igen, mit? Az áldozatpozíció makacs őrzésében néha még az is közrejátszik, hogy az áldozat Krisztussal azonosítja magát — persze csak ami a szenvedést illeti, az életét nem kívánja feláldozni. A megrögzött áldoza­tok érdekes vonása, hogy éppen az áldozatpo­zíciót nem tudják és nem akarják feláldozni. Talán látens életszeretetük tükröződik eb­ben. A feláldozás azt is jelenti: egy istenségnek áldozunk valamit, hogy az istent vagy istennőt megbékítsük, vele ismét kapcsolatba lépjünk. Ezáltal magunk is megújulunk, jelen­tős új szerepünk lesz az életben, s így áldoza­tunk az élet szeretetét fejezheti ki. Önmagunk feláldozása olyan eszme, amely végigvonul az emberiség történetén, és Krisz­tus alakjában testesül meg a

68

69

Áldozat és áldozatárnyék

legvilágosabban. Lényege az, hogy valaki feláldozza magát az emberiség sorsának jelentős változásáért, az életminőség javulásáért. Az önfeláldozás esz­méje ott valósul meg, ahol egy ember teljesen a választott ügynek szenteli magát, és csodára vár. Nagyon fontos aspektus a totális odaadás — az állhatatos áldozat mindenről lemond! Az ilyen áldozat agresszív: minden erejét latba veti, testestül-lelkestül az ügynek szenteli ma­gát, abban a tudatban, hogy nincs más válasz­tása. Még szembetűnőbb az agresszió azoknál az embereknél, akik életük feláldozásával hív­ják fel a világ figyelmét egy katasztrofális hely­zetre, és áldozatuk megrendítő hatású. Gan­dhi tiltakozó böjtjére gondolok, vagy a budd­hista-szerzetesek megrázó halálára akik ön égetéssel tiltakoztak a vietnami háború ellen. Az ilyen aktív áldozat nem választja le az ag­ressziót, az agresszió itt része az áldozatnak, de azt is kifejezi, hogy a változtatás másképpen nem lehetséges. Az áldozathozatal témája az emberi élet egy határhelyzetéről is szól, egy radikális döntésről, amelyet az abszolútum gondolata hat át. Lehetséges, hogy a rezignált, passzív áldoz­za t is változtatni szeretne, teljes odaadásra gondol, csakhogy ez nem sikerülhet. Azok ugyanis, akik igazán feláldozzák magukat, az erőszakmentes ellenállással is agresszív hatást érnek el. Az aktív áldozat teljes felelősséget vállal azért, ami most történik. Igaz, hogy a passzív áldozat is felelősnek érzi magát, de ő minden korábbi eseményért érez valami köz­vetett, metafizikai felelősséget — így merő bűntudatból moccanni sem

képes, nemhogy felelősséget vállalni. Olyan alapvető, olyan döntő választ kellene adnia, hogy az már úgyis lehetetlen. A passzív áldozat inkább a teljes elveszettséget választja, mert a minden- napos veszteségeket képtelen elviselni. Felál­dozza magát — de milyen isteneknek, és mit remélve? Ha vágyott is változásra, ha vágyott is kapcsolatra egy magasabb rendű eszmével, óhaja vagy tehetetlen siránkozásba fullad, vagy az áldozathelyzet nagyzoló feldíszítése lesz belőle, amely az áldozatot még inkább ál­dozattá teszi. De azért őriz egy fantáziaképet: rettenetes bosszút áll majd, ha valamikor úgy hozza a jó sors. Gyakorlatilag tehát megvan benne az agresszió, amelynek segítségével csakugyan meg is hozhatná a szükséges áldozatot. A komple­xusokról szóló fejezetben megmutatom, ho­gyan juthatunk el ezekhez az agresszív lélekrészekhez. De az egész kapcsolatrendszerben is fel kell kutatni és meg kell szólítani az agresszív elemeket. Ha például a terapeuta elhallgatja saját dühét, mert attól tart, hogy haragjától a szo­ rongásos páciens összeomlik vagy mélyen meg- bántódik, akkor a jótékony változás elmarad, és hamissá válik az érzelmi légkör. Márpedig a terápia sikeréhez nagyon fontos az érzelmi hi­telesség. Az agresszióhoz vezetőút egyik szakasza, hogy „merjünk félni”. Ez a kifejezés Kari Jasperstői ered. Azt jelenti, hogy amikor fé­lünk, gondoljuk át, valóban vissza kell-e vonulnunk vagy bátrak is lehetnénk, szembe is szállhatnánk a félelemmel. Végül nagyon fontos, hogy, átlássunk egy gyakori elhárító

70

71

mechanizmuson, az agresszorral való azonosuláson. Vegyük észre, hol ad az ilyen azonosulás hamis autonómiát és ha­ mis agresszivitást, amely csak látszólag használ, valójában nagyon ártalmas. Nem csak az itt a kérdés, hogyan jutunk el a változtatásra képes agresszióhoz. Az önérté­kelést is újra meg újra szabályozni és stabilizálni kell. Ilyenkor általában megkeressük az erőfor­rásokat. Majdnem mindenkinek vannak oázisai, ahol jó élmények és erőforrások lakoznak. De az áldozatlétét erősen idealizáló páciensnél már nem találjuk meg ezeket a forrásokat. Hiába mondogatja a terapeuta: „igen, de azért itt is van valami jó, meg ott is van valami jó”, a páciens meg sem érti — a források zárva van­nak. Sokkal jobb ráhagyni: „így” bizony re­ménytelen a helyzet. Akkor van rá esély, hogy a páciens ellentmond — vagy legalább úgy érzi, végre megérti valaki. És őszinték voltunk, mert aki ragaszkodik az áldozatpozícióhoz, az nem is engedi, hogy bármi megváltozzék, ilyen beállítódással csakugyan reménytelen a helyzet. És minél inkább győzködjük a pá­cienst, hogy talán mégiscsak van kiút, mi az ő helyében találnánk kiutat, annál inkább táma­dót lát bennünk, s annál hevesebben bizony­ gatja, hogy őnála úgysem válik be, amit java­soltunk. Az áldozatpozíciót fel kell áldozni — más megoldás nincs. Közben természetesen azon kell gondol­kodnunk, hol is kellene támadnia a támadó­nak, mert láthatólag rossz helyen támad. Vagy: mit támadjon az áldozat, mit áldozzon fel a tá­ madó.

Miért olyan rettentően nehéz kilépni az ag­resszor— áldozat kapcsolatból? Miért fűzi össze szinte eltéphetetlen kötelék a két felet? Ahol áldozat van, ott agresszor is van, ahol agresszor van, ott áldozat is van. Ha egy áldozat segítsé­get kap, a segítő nagyon könnyen agresszorrá válik. Van, amikor az áldozat fel sem ismeri a segítő szándékot, fenyegetésnek éli meg a se­gítséget. És aki áldozatpozícióban van, azt a je­lek szerint különösen sok támadás éri. Eddig hol az agresszort vettük közelebbről szemügyre, hol az áldozatot. Láttuk, hogy az agresszor az áldozatra ruházza át szorongásáig tehetetlenségét, bűntudatát, függőség- és ki­szolgáltatottság-érzését. Amikor valamit átru­házunk, ráveszünk egy másik embert, hogy azt a valamit mihelyettünk elintézze, pszichésen is. Aztán úgy véljük, nem kell többé foglalkoz­nunk a dologgal. Csakhogy ott lesz a másik ember, akire azt a valamit átruháztuk. A prob­léma, amivel nem néztünk szembe, most a kapcsolatban bukkan elő. A lelki témákat ugyanis nem lehet átruházni. Az áldozat az agressziót, a tenni akarást, a döntést, a rombolást,, a megvetést ruházza át az agresszorra. Az agresszorban ez szorongást kelt. Az agresszor viszont az áldozatra helyezi át szorongását,.ott veti meg, ott küzdi le. Végső soron tehát szorongásos, agresszió problé­májáról van szó. Kitűnt ez már Kékszakáll me­séjéből is. Áldozatnak és agresszornak meg kellett tanulnia, hogy szorongását és agresszió­ját egyaránt vállalja.

72

73

Az agresszor, az áldozat és a komplexusok

Csakhogy az agresszor kontrafóbiásan há­rítja a szorongást. Kontrafóbiás az, aki valójá­ban fél, de úgy tesz, mintha az ördögtől sem ijedne meg. Ezt a viselkedést támogatja, hogy társadalmunk úgy, ahogy van, eléggé kontra­fóbiás. Ne tévesszük Össze ezt a beállítódást azzal, hogy merünk félni. Aki mer félni, nyugodtan kimondhatja például: „Félek de azért megcsinálom”, vagy: „Félek, csak úgy resz­ketek, de mégis megcsinálom. Ha most újra meghátrálok, sohasem szánom rá magam.” A kontrafóbiás azt mondja: „Olyan nincs, hogy én valamitől feliek. Félni csak mások szoktak.” Ezt a beállítódást gyakran látjuk például hegymászóknál. A kontrafóbiás arról ismerhető fel, hogy a közelében félelmet mu­tatni tilos. Aki félelmet mutat, annak bőszen nekitámad. Pipogya áldozatnak minősíti, akár­milyen indokoltan fél is. Ha ugyanis másvalaki jelét adja félelmének, veszélybe kerül a kontrafóbiás személy elhárító mechanizmusa. A kontrafóbiás hegymászók titkon attól fél­nek, hogy az ő félelmük is előtörhet, ha valaki egyszer csak kimutatja jogos félelmét. A kontrafóbiások veszélyesek. A félelemnek ugyanis az a funkciója, hogy figyelmeztessen, jelezze a veszélyt. Természetesen nem min­denki ugyanazt látja veszélyesnek. És amitől félünk, az jöhet kívülről vagy belülről. A kont­ rafóbiások nem tudják, mi veszélyes. Ha fele­lős, befolyásos munkakörben vannak, súlyo­ san alábecsülhetik a veszélyhelyzeteket. Per­sze ha nyuszikat ültetnének a helyükbe, az egész életet agyonszabályozná a sok veszé­lyességi ellenőrzés. Jobb az arany középút. Az agresszorok tehát kontrafóbiásan hárí­tanak. Félelmüket

ezzel a hárítással a félősek- re helyezik át. Ezt a kontrafóbiás viselkedést rendszerint még idealizálják is. A kontrafó­biás persze nem szükségszerűen agresszor. De könnyen azzá válik. Az agressziót áthelyező áldozatok dolga lenne, hogy megtanuljanak helyesen bánni agressziójukkal. De ők inkább elhárító mechanizmushoz folyamodnak: a tá­madóval azonosulva száműzik szorongásukat és agressziójukat. így végső soron az egész energia az agresszorhoz kerül. Az áldozatéhoz képest vonzóbb az agresszor pozíciója, ha már választani kell a kettő közül. Ez akkor is így van, ha az áldozat idealizálja és így gran­diózusnak éli meg a saját pozícióját. Társadal­munk alapjában véve, legalábbis titkon, még mindig az agressziót idealizálja. Elsősorban ott, ahol az agresszió erőszakká válik. Sok erőszakos témájú film például eszmé­nyi hősként mutatja be az agresszorokat. Több­nyire férfiak ezek a hősök, ők formálják aztán a férfiképet, ám egy ideje erőszakos hősnőket is látunk. Kétlem azonban, hogy a nőknek vagy a nőképnek használ, ha most egyszer csak nők gyilkolnak le mindenkit, aki útjukba kerül. Nem a tehetetlen nő kliséjét kell persze tovább őrizgetni. De az sem jó, ha a klisét egyszerűen felcserélik az ellentétével. A kívánatos cél az lenne, hogy minden ember megtanulja kezelni szorongását, felelősen bánjon agressziójával, és így életét maga alakítsa. Éppen az erősíti még mindig az agresszor titkos eszményítését, hogy az áldozatok olyan könnyen azonosítják ma­gukat a támadóval.

74

75

Áldozat és agresszor témája tehát a szoron­gás és az agresszió kezeléséről szól, szabályozá­sukhoz pedig jó önértékelés szükséges. Ezek­ből az elemedből kiindulva gondoljuk most végig, hogyan lehet az áldozat agresszor köté­lékből kilépni. Az ingatag önérzet átmenetig támasza a nagyzolás. Ellenszere lehet például egy fontos létélmény: a szembekerülés azzal, hogy halandók vagyunk. Aki közel volt a halálhoz, job­ban meg tudja ítélni, mi igazán fontos, mi élethordozó. A hatalom fitogtatása már nem érdekli. De az élet végességének megérzésé­hez nem kell halálos betegnek lenni. Az öre­gedés természetes kísérője ez a tapasztalat. Kernberg18 egy nagyon fontos cikkében kije­lenti, hogy a nárcisztikus zavarok tulajdon­képpen csak negyvenéves koron felül kezel­hetők, amikor már nyilvánvaló, hogy az élet véges. A halandóság tudata véget vet a nagyra­látásnak. A memento móri letöri a nagyzolást, szerényebbé tesz, már nem láthatjuk magun­kat grandiózus áldozatnak vagy grandiózus agresszornak.

a komplexuso­kéhoz. Stern azonban nem a komplexuselmé­ lethez kapcsolódik, hanem csecsemők megfi­gyelése alapján

Most bemutatok egy elméletet, amely rávilágít, mi játszódik le a tudattalanban az agresszor—ál­dozat téma megszólításakor. A komplexusok koncepciójában, amelyet C. G. Jung alakított ki, világosan kirajzolódik az agresszor és az ál­dozat képe. Ez a koncepció a XX. század elejé­ről való, és rendkívül érdekes, hogy a század végén Dániel Stern olyan koncepciót dolgo­zott ki, amely nagyon hasonlít

dolgozta ki elméletét. Erre ké­sőbb még visszatérünk. A hasonló információkból álló, azonos érzelmi töltésű tudattalan tartalmakat nevezik komplexusoknak. A komplexus közismert fogalom lett. Sokan beszélnek anyakomplexusról, apa- komplexusról vagy alacsonyabbrendűségi komplexusról. Ebből persze még semmi sem derül ki. Ha valaki azt mondja, neki ilyen vagy olyan komplexusa van, az csak visszatartja ne­hézségei feldolgozásától. A komplexusok azonban nyomra vezet­nek: az embereket különböző atmoszféra veszi körül, és ez attól függ, kinek milyen az uralko­dó komplexusmintázata. Az eredetileg pozi­tív anyakomplexusú ember alapelve az „élni és élni hagyni”, Önmagáról pedig azt gondolja, ő lényegében gazdagabbá teszi a világot, s em­bertársainak ezt látniuk és díjazniuk kell. Alap­érzése, hogy ő jó ember egy jó világban. Az eredetileg negatív anyakomplexusú személy viszont éppen az ellenkezőjét mondja, úgy érzi, Ő rossz ember egy rossz világban, nincs is létjo­ gosultsága. Kénytelen folyton tenni-venni, hasznosnak, segítőkésznek mutatkozni, hogy legalább félig-meddig elfogadhatónak érezze magát. Ez a két életérzés persze gyökeresen különböző, és eltérően nyilvánul meg a társas érintkezésben is. Minden komplexusmintázatnak megvan­nak a maga előnyei és hátrányai. A komplexu­sok fejlődésünk fókuszai, rajtuk lehet és kell dolgoznunk. A komplexusokból indulunk ki,

76

77

A komplexusok elmélete

hogy megtaláljuk az agresszor-áldozat rögzü­lésből kivezető utat. Ezért nem a komplexusok nagy kategóriáit tárgyaljuk, hanem sokkal kisebb komplexus- egységeket keresünk, és ezek alapján vizsgál­juk meg, hogyan lehet kiszabadulni az agresszor és az áldozat kötelékéből. A komplexusok koncepciója nagyon sok­ban hasonlít a „generalizált interakció-reprezentációk”, az úgynevezett RIG-ek elméle­téhez (RIG = Representations of Interactions that have been Generalized), amelyet Danjel Stern dolgozott ki. Stern kiinduló­pontja az „epizódemlékezet” így emléke­zünk Tulving leírása szerint a valóságos élmé­ nyekre és tapasztalatokra. Az emlékezetben rögződő epizódok vonatkozhatnak egészen hétköznapi dolgokra, például a reggelizésre, vagy gazdag érzelmi tartalmú, fontos esemé­nyekre, például arra, hogyan fogadtuk egy gyermek születésének hírét. Az epizódemlékezet a cselekvéseket, emóciókat, érzékiete­ket mint oszthatatlan egészet együtt idézi fel, de azért természetesen összpontosítani tudunk az egyes aspektusokra, például az érzelmekre. Ha mármost újra meg újra előfordulnak hasonló epizódok — pl: anyamell, tej, jóllakás —, akkor ezeket az epizódokat általánosít­juk (generalizáljuk), vagyis a gyermek azt várja, hogy ez az epizód a jövőben is ugyanígy fog megismétlődni. Ez a generalizált epizód többé már nem egyetlen egyedi emlék, ha­nem „sokféle egyedi emléket tartalmaz... A generalizált epizód az esemény valószínű le­ folyásának szerkezete, amely átlagoló várako­zásokra épül.”

így persze sokszor olyan vára­kozást is ébreszt, amelynek csalódás a vége. Ezek a RIG-ek Stern szerint az összes interak­cióból keletkeznek, a csíra-én megnyilvánulá­sának alapegységei, és azt az érzést közvetítik a csecsemőnek, hogy egységes csíra-énje van. Ez az önazonosság-élmény alapja. Most pedig lássuk hogyan függ össze a RIG-koncepció és a komplexuselmélet. Az epizódemlékezet elmélete megmagya­rázná, hogyan tárolja az emlékezet a komple­xusokat mint reprezentációkat, s így arra is magyarázatot adna, hogy a komplexusok a be­véső epizódokhoz hasonlító helyzetekben fel­élednek (konstellálódnak) és reaktiválódnak, továbbá hogy a komplexusokat a bevéső epi­zódokkal Összefüggő érzékietek vagy a bevéső epizódokra emlékeztető érzelmek is előhív­ hatják. A komplexuselmélet szempontjából nem minden RIG lényeges, csak azok a RIG-ek, amelyekben problematikus helyzetek genera­lizálódtak. Azt a tapasztalatot is figyelembe venné a komplexuselmélet, hogy a komplexusos emlékekből eredő várakozások ritkán es­nek egybe egyetlen, az emlékezetben élő epi­zóddal. A komplexusok ritkán keletkeznek egyetlen traumatikus szituációból. A komplexus tulajdonképpen generalizált várakozás, amely világosan tükrözi a komplexusos él­mény és viselkedés forrását: újra meg újra ha­sonló kölcsönhatás játszódott le a vonatkozta­ tási személyek és a gyermek között. Még ha fontos és lehetséges is, hogy az emlékezet mé­lyéről előbányásszuk a komplexusepizódokat — például azt a képet, mikor a

78

79

szigorú tekinte­tű apa órisáként trónol a pöttöm fiúcska fölött, aki legszívesebben a föld alá süllyedne, és muk­kanni sem bír félelmében —, korántsem biztos ám, hogy ez az epizód valóban megtörtént. Persze azért sokatmondó mint a komplexus képe, mint egy általánosított epizód képe. Kü­lönösen fontos szempont ez, mert a komple­ xusképeket olykor egy az egyben visszavetítik a konkrét szülők konkrét lényére és viselkedé­sére, vagyis egyenlőségjelet tesznek a fantázia­ kép és a valóságos személy képe közé. Termé­szetesen az ilyen epizódok nem függetlenek a szülők tényleges viselkedésétől, amely a köl­csönhatásokban kifejeződött, de nem is tük­rözik élethűen. Különösen érvényes ez az egészében vett „anyakomplexusra” és „apa­ komplexusra”, amelyek tulajdonképpen az anyával és az anyaival, az apával és az apaival kapcsolatos generalizált epizódok általánosítá­sai, és meghatározzák az élet emocionális mintázatát. Még súlyosabb melléfogás lenne komplexusaink anyáiból és apáiból a nő vagy a férfi lényére következtetni, hiszen a komp­lexusok „interakció-termékek”, és a nők nem csak anyák, a férfiak nem csak apák. Ráadásul a jungi lélektan szerint van.még egy, úgyszól­ ván belülről jövő várakozásunk is: a személyes anyával és a személyes apával szerzett tapaszta­laton túlmenően, minden ember várakozása az archetípusos anyaképhez és az archetípusos atyaképhez is fűződik; minden ember vágyik az anyai és az atyai értékek bizonyos mennyi­ségére. Innen nézve kellene értelmeznünk a gyermek generalizált várakozását is, mint kol­lektív fantáziakésztetést, amelynek

eleinte semmi köze sincs a szülőkkel való érintkezés valóságos tapasztalatához, de valószínűleg ez az érintkezés kelti életre. A két elmélet további közös eleme, hogy komplexusok az egész életen át mindig kép­ződhetnek, de minden életszakaszban fel is dolgozhatók. Stern is úgy látja, hogy a RIG- ek képződése a különböző élményszinteken az egész életen át tart és fejlődésben van.26 Eh­hez kapcsolódik egy terápiás meggondolás is, amely szintén a két elmélet közös vonásaira utal: mikor a komplexusos élettémákon dolgozunk, nincs rá szükség, hogy visszanyúljunk a bevéső szituációhoz. Elég átélni egy epizó­dot, amely a komplexusra utal. Könnyen le­het például, hogy a komplexus újabb feléledé­ séről, esetleg a terápiában létrejött komplexusos kapcsolati helyzetről eszébe jut a páciensnek egy régi gyerekkori szituáció, amely „ugyanilyen” érzést váltott ki. Ezzel dolgoz­hatunk. Szükségtelen a legkorábbi szituáció után kutakodni, mert mindegyik komplexus- helyzetben benne rejlik a generalizált epizód, a hozzá kapcsolódó élményekkel, érzékietek­kel és főleg a hozzá tartozó érzelmekkel együtt. Stern szerint az a fontos ilyenkor, hogy megtaláljuk a narratív kiindulópontot”, a kulcsmetaforát. Keresni az „ős válto­ zatot”, amely elméletileg végső soron torzítatlan lenne, Stern felfogása szerint vég nélkü­li és kevés sikerrel kecsegtető eljárás, hiszen az egyik fő nehézség éppen az, hogy preverbális epizódokat kell szavakba foglalni. Stem koncepciójától indíttatva most azt ja­vasolom, hogy

80

81

a komplexusokat tekintsük még inkább egy generalizált epizód képének. A mélylélektan művelői természetesen régóta tudják, hogy a fantáziánkban élő anya nem azonos a konkrét, valóságos anyával. Külön­ben is úgy áll a dolog, hogy az anyáknak saját életük van, ők is fejlődnek. A huszonöt vagy ötvenéves ember édesanyja már nem ugyanaz az édesanya, aki a négyéves gyermeket nevel­te. Mégis azt mondjuk: „Anyám ilyen meg ilyen volt.” Ez általánosítás, és lényegében a komplexusmintával fiig össze. Világos tehát, hogy a komplexusbeli anya nem azonos a konkrét, valóságos anyával. És amikor a tera­peuták néha még segítenek is az anyafigura ör­dögire festésében, és azt mondják: „Magának igazán borzasztó anyja volt”, jobban tennék, ha azt mondanák: „Maga borzasztóan szenve­dett, nagyon nehéz lehetett magának.” Már csak azért sem kellene kijelenteniük: „Magá­nak borzasztó anyja volt”, mert ezt nem tud­hatják. A páciens érzései viszont nagyon is lé­tezők és valóságosak. Amit megélt, az is való­ságos, csak a mi ítéletünk alaptalan. Az epizódemlékezet koncepciójából kiin­dulva most megpróbáljuk a komplexusokat és a kulcshelyzeteket is epizódszerűbben látni és érezni. Képszerűen felidézünk egy szituációt, amelyről úgy gondoljuk, hogy bevéső volt, előhívjuk a hozzá fűződő érzéseket, hangokat, szagokat, különleges érintés- vagy mozgásemlékeket. Megpróbáljuk tehát emlékezetünkben minél tudatosabban észlelni az epizódot, lehetőleg az észlelés minden csatornáján ke­resztül. 82



Gyakorlat Lazítson. Aztán észlelje a lélegzését, kövesse légzése ütemét, és kilégzéskor engedje el a feszültséget. Nem változtatja meg lélegzését, egy- szerűen csak észleli. Most keressen egy szituá- dót, amelyet túlreagált. Talán keresgélnie kell egy ideig. Ha eszébe jutott egy ilyen helyzet, próbálja egész pontosan megjeleníteni. Azt is idézze fel, hogyan érezte magát vagy mit érzett abban a szituációban. Mi minden játszódott le önben, mit szándékozott csinálni stb. Ne siessen, a pontos emlékezéshez idő kell. Aztán oldódjon el ezektől a képektől és érzésektől.

Ezzel az imaginációval egy múltbeli komple­ xusepizódot próbáltam életre kelteni. Ahol komplexusunk van, ott érzelmektől fűtötten reagálunk. Mi magunk ugyan többnyire nem érezzük, hogy túlreagáltunk, de más emberek túlreagálásnak látják viselkedésünket, és ezt közölhetik is velünk. Ha már gyakoroltuk az önmegfigyelést, ha tudatosan szemléljük ma­gunkat, észrevesszük, hogy túlreagálunk. Van­ nak bizonyos helyzetek, amikor robbanunk, mint a rakéta, legalábbis belül: az indulat és az elhárító mechanizmus rögtön ott van, mielőtt bármit megfontolnánk. Akkor ilyeneket mon­dunk: „Én mindig így járok, mindig énrám húzzák a vizes lepedőt mindig engem szidnak. De teszek róla, hogy 83

ezentúl ne így legyen.” Ez már kompromisszum az eredeti indulat, például düh, és annak elhárítása között. Ami­kor komplexusos területünket megszólítják, bekattan az indulat. Természetesen egy életté­ma is beugrik, tapasztalatok és fantáziák emlé­kével, s az indulatot ugyanúgy hárítjuk, aho­ gyan a komplexus hatására életünkben mindig hárítottuk. Megmutatkozik egy minta, és ér­demes ezeket a jól áttekinthető mintákat szemügyre venni, mert nagyon jól dolgozha­tunk rajtuk. A túlreagálás lehet túlzott visszahúzódás is. Nem mindenkiből robban ki az indulat; más emberek nagyon visszafogottan viselkednek a heves érzelmek hatására. Nem kifelé, hanem befelé robbannak, elnémulnak, ingerültek. Part­nerükre nem zúdul dühroham, de a partner megszakadt kapcsolatot csak hosszas fáradozással állíthatja helyre. A túlreagálás módja ar­ról is sokat elmond, hogyan hívjuk fel ma­ gunkra embertársaink figyelmét a komplexu­sos helyzetben. Aki túlságosan visszahúzódik, az természetesen aggodalmas faradozást vált ki. Aki robban, attól menekülnek. Nem min­ den komplexuskonstellációban reagál egyfor­mán az ember, noha biztosan megvan a ked­venc módszere. Egyik komplexus hatására in­kább dührohamban tör ki, a másikéra elnémul — ez a bevéső helyzet emóció tartalmától és an­nak feldolgozásától függ.

84

A semmibevétel mint komplexustéma Komplexustéma lehet például, hogy „engem semmibe vesznek’/. Ez azt jelenti, hogy az ille­tőt életében valamikor — és valószínűleg újra meg újra — semmibe vették. Komplexusok az egész élet folyamán kifejlődhetnek. Nem igaz, hogy csak az első életévekben alakulnak ki, bár a kisgyermekkor nagyon érzékeny komple­xusképző életszakasz. De az élet során mindig újabb komplexusok is felbukkannak, és tapasz­talatom szerint az időskor megint olyan élet­szakasz, amelyben sok komplexus fejlődik ki. A komplexus nem olyasmi, ami egyszer létre­jött, aztán valahogy feloldódik, és soha többé nem kerül elő. A komplexus mindig újra és mindig másképpen is létrejöhet. Jung szerint a komplexusok a személyiség fókuszai. Csomó­ pontok, amelyek az erős érzelmi töltésű konf­liktushelyeket jelzik. Életerős helyek tehát, láthatjuk ezt, amikor valaki bizonyos témáktól hevesen felindul, mindjárt „robban”. A komp­lexus a mértéktelen túlzás helye is. Ha „sem­mibevételi” komplexusunk van, úgy reagá­lunk egy pökhendi személyre, mintha benne egyesülnének mindazok az emberek, akik va­ laha keresztülnéztek rajtunk. Lehet, hogy az adott helyzetben ez az illető nem is vett sem­mibe minket, csak nem úgy kezelt, ahogyan szerettük volna. Akinek ilyen komplexusa van, azzal a várakozással közelít más emberek­hez, hogy őt úgyis semmibe veszik majd. Oly­kor a testbeszéde és egész megjelenése is erről tanúskodik. Némelyik ember szántszándékkal elszürkíti 85

magát. így csakugyan megeshet, hogy szinte nem is látják. Máskor meg beszél­getünk vagy vitatkozunk valakivel, aztán egy­szer csak észrevesszük, hogy az illető tulajdon­képpen egyáltalán nincs is jelen. Az ilyen em­beren aztán könnyen keresztülnéznek. Akinek ilyen komplexusa van, eleve arra számít, hogy keresztülnéznek rajta, és gyakran úgy is visel­kedik, hogy meg se lássák. Nagy szakértője az ilyen szituációknak, egyenesen keresi a „sem­mibe vesznek” helyzetet vagy témát. Mások semmibevételére is érzékeny. Annyira fogé­kony lehet a téma iránt, hogy például azért szavaz egy politikai pártra, mert az a semmibe vettekkel foglalkozik. Komplexusaink tehát igen hatékonyan for­málják érdeklődésünket és világképünket. Tel­jesen normális dolog, hogy komplexusaink vannak. Csak az szűkíti be lelki életünket, ha mindig ugyanaz a komplexus éled fel. Ha már nem uraljuk a komplexust, hanem a komple­xus uralkodik rajtunk, akkor kezdődnek a ba­jok. Mint annál is, aki túlreagál: a komplexus uralkodik rajta, tehát tudattalan erő irányítja, nem képes a helyzetet tudatosan kézben tarta­ni. Olyasmit mond vagy tesz, amit később megbán. Aztán szidja magát, szégyelli, hogy önuralma így cserbenhagyta. Terápiás helyzetben is felélednek a komp­lexusok. A páciens egyszer csak azzal a szemre­hányással hozakodik elő, hogy analitikusa ke­resztülnéz rajta. Talán hozzáfűzi, hogy ő ezt nem is veszi zokon, hiszen mindenki így visel­kedik vele. Mégis láthatólag fortyog benne a düh. A terápiás helyzetben jól felderíthetjük, mi történt, milyen fantáziák és érzelmek

léptek működésbe. De mivel komplexusai mindenki­nek vannak, és időnként mindenki túlreagál, érdemes megtanulni a komplexusok kezelését a terápiás helyzeten kívül is. Gondolkodjunk hát, mik lehettek életünk kulcshelyzetei. Idéz­ zük fel, mikor éltünk már át ilyen komplexusos reagálást. Nem kell ehhez kisgyerekkorunkig visszamenni. Elég, ha fontolóra vesszük: hol, mikor volt olyan helyzet, amelyben ezt a mos­tani fantáziámat valóban átéltem? Az a fontos, hogy egy konkrét helyzetet találjunk, és ne ér­jük be az általános mondókával: „engem min­dig semmibe vesznek”.

86

87

A komplexusepizódok Semmibevételi-komplexusos asszony meséli: „Világosan emlékszem egy jelenetre, amikor keresztülnéztek rajtam. Vasárnap délután volt. Mondtam édesanyámnak, hogy elmehetnénk sétálni. Anyám meg csak elnézett a fejem fö­lött, és azt felelte: »Ilyen csöppségek ötleteit meg se hallom.« Ott álltam semmibe véve, Összezsugorítva, végtelenül magányosan; aztán elmentem, és azt játszottam a babáimmal, hogy vasárnap délután van, és sétálni megyünk.” Hogy édesanyja valóban ezt mondta-e, az már sohasem derül ki. Amiről az asszony itt beszámol, klasszikus komplexusepizód. El­mondja egy konfliktusát édesanyjával és a gyermeki én ahhoz fűződő érzését, amelyhez kép is társul: „összezsugorítva” érzi magát. Hozzáteszi azt is, milyen leküzdő stratégiát vá­lasztott: ha már édesanyjával nem mehet sétál­ni, eljátssza a babáival a vasárnap délutáni sétát.

Az asszonynak tehát már gyermekkorában kreatív leküzdő stílusa volt, komplexusát így kezelte. A komplexusepizódok elmondásából nem tudjuk kideríteni, valóban megtörtént-e az eset. Lelkileg valóságos, és megvan a hatása. Az ilyen komplexusepizódok valószínűleg in­kább generalizált epizódok. Amit a komplexus agresszív szereplője mond, az lehet pontos idé­zet, talán még a testvérek vagy mások is emlé­keznek rá. De van, amikor sok különböző, ro­kon jelentésű mondat sűrűsödik egyetlen mon­datba - éppen ez a generalizálás. Az ilyen komplexusepizód egy kulcshely­zet képe, és megmagyarázza, miért hatékony még mindig a komplexus. Ha egy ilyen kulcs­helyzetre rátaláltunk, kereshetünk a komple­xustémával összefüggő további kulcshelyzete­ket is. Kérdéseimre az asszony elmesélte, hogy nem csak az édesanyja nézett keresztül rajta. Az első három osztályt olyan iskolában járta, ahol hat osztállyal foglalkozott egyszerre a ta­nító. A kicsiknek mindig azt mondta: „Ti ma­radjatok csöndben, a kisgyerek akkor jó, ha meg se pisszen, nem is látszik, csak ott van, de tisztára súrolva.” A tanulók egész nemzedékei kívülről fújták ezt a mondókát, és valahány­szor később összejöttek, vígan elszavalták. Ez felkavarta az eredeti kulcsélményt, erősítette a komplexust. Nem tudjuk, miért reagált így az édesanya, és mit érzett valójában a gyermek. Talán nagyon szomorú vagy fáradt volt a ma­ma. Kislányának nem volt módja, nem volt jo­ga beleszólni életük formálásába. Nagyon megbántódhat ettől egy gyerek. Aztán iskolába megy, és megint

ugyanezt az üzenetet hallja. Az asszonynak meggyőződése, hogy iskolatár­sai sem figyeltek rá soha, és visszapillantva azt mondja, ő mindig igyekezett is észrevétlen maradni, senkit sem zavarni. Visszahúzódott a maga képzeletvilágába. Mindazt, amit a valóságban át szeretett volna élni, átélte legalább a fantáziájában. Az elmesélt kulcsélményt tehát könnyen kiterjeszthettük. A komplexusepizódok érzel­mi töltése mindig hasonló, és máig hat: az asszony magányosnak, kicsinek, értéktelennek, az életén változtatni képtelennek érezte és érzi magát. így a többi ember, aki őt semmibe ve­szi, persze nagyon nagy és fontos. A komple­xus agresszorpólusát rájuk helyezi át. Egyene­sen elválja, hogy semmibe vegyék. Óvatosan visszahúzódik fantáziavilágába, de aztán pa­ naszkodik, hogy elmegy mellette az élet. Nem kell az eredeti bevéső helyzetig visszamenni, hogy a komplexust tisztán lássuk. A mélylélektan szeret a régmúltban búvárkod­ni, akár a régészek. Ha nem javul a páciens álla­pota, leásnak a még korábbi gyermekkorba, abban a téves hitben, hogy ha végre rálelnek a kiváltó helyzetre, rögtön megoldódik a problé­ma. Csakhogy a komplexusmintázatok gyak­ran a preverbális időszakban gyökereznek, vagy alapjaik preverbálisak — a komplexusok, hacsak nem traumatikus helyzetről van szó, nem egyetlen konfliktusból erednek, hanem inkább ugyanannak a kapcsolati kollúziónak az ismét­lődéséből. Nézetem szerint nem kell a korai bevésődéshez visszanyúlni, hogy a komplexu­sokon dolgozhassunk, hanem kiválaszthatunk a későbbi életből

88

89

egy kulcsélményt, amely erős érzelmi töltésű, s ezért jól emlékeznek rá.

Mármost az alkalmazkodás nem légüres térben játszódik le, hanem rendszerint más emberek várják el. Ha komplexusunk szerkezetét el­képzeljük, a képen többnyire egy nagyobb személy áll szemben egy kisebb személlyel. A felidézett komplexusepizódok többnyire egy felnőtt és egy gyermek konfliktusáról szólnak, vagy az elbeszélő és a testvére között játszódott le a konfliktus. Sok mindent hallunk a gyer­mek akkori érzéseiről. A történetből kiderül, hogy az élet milyen területén gátolták az elbe­szélőt. Az említett

asszony úgy érezte, őt meg sem látják, így nincs cselekvési lehetősége a vi­lágban, csak a fantáziájában. Gátlás alá került a látása és a mutatkozni akarása, érvényesülési, szereplési vágya. Sok minden, ami az én normá­lis jelenlétéhez tartozik, gátlás alá került nála, és ez megingatta önbecsülését is. A „meg sem lát­nak” összefügg az önértékeléssel. Alakulhatna egészen másképp is a semmibevételkomple­xus. A komplexusmondat így szólna: olyan ronda vagy, hogy többé rád se nézek. Ez a mondat másképpen hat: legalább annyit elis­mer, hogy ott van a címzett, nem fogadják ugyan el, de azért ott van. Nem néznek rá, mert baj van vele, de nem úgy áll a dolog, hogy egy­szerűen nem is látják, csak azért, mert gyerek. A komplexusepizód nemcsak a gátlás témá­ját mutatja meg, benne lappang a fejlődés té­mája is. A fenti komplexusepizódban a fejlődés témája így szól: meg kell tanulnom láttatni magamat, láthatóvá kell válnom, látni kell ta­nulnom. Látni tanulnom azért kell, mert az olyan ember, akit nem látnak, sokszor nem­igen képes másokat igazán tudomásul venni. Ha a komplexus tudattalan, az én úgy éli meg, hogy ő a komplexus áldozata. Mit tehet arról ez az asszony, hogy mindenki mindig keresz­tülnéz rajta? És ilyenkor ő mi mást tehetne, végtelenül csalódottan és kissé dacosan vissza­ húzódik a fantáziájába, de már az sem olyan vi­gasztaló, mint régen. A komplexusepizód a pszichében egészként jelenik meg. De úgy kezeljük, hogy rendszerint a gyermekrésszel azonosulunk. Ezért mondják felnőtt emberek: „Most is úgy

90

91

A komplexus mint áldozat—agresszor konstelláció A komplexust általában úgy ábrázolják, mint egy könnyen agresszornak látható figura és egy áldozat összeütközését. Ez a komplexus egyik jungi definíciójával függ össze: a komplexus ab­ból a konfliktusból ered, hogy az egyéntől al­kalmazkodást követelnek, de sajátos lelki alkata nem tud megfelelni ennek a követelménynek.

érzem magam, mint akkor, édesanyám mellett.” A felnőtt részt pedig kivetítik, amint a következő mondat mu­tatja: „Ez nem csak komplexus, engem más em­berek igazán mindig semmibe vesznek.” Így csendül fel ismét az áldozat—agresszor téma. Azonosulunk a komplexus gyermekrészével, amely többnyire az áldozatszerep. A felnőtt részt, amely többnyire az agresszorszerep, kivetítjük. Ezért mondhatja a meglett korú személy is: „Azért reagálok mindig így, mert anyám folyton semmibe vett”, vagy: „Azért reagálok mindig így, mert a többiek (apám, anyám, a testvéreim) folyton semmibe vet­tek.” A testvérek is nagy szerepet játszanak a komplexusok kialakulásában. Az agresszor- részt tehát könnyen kivetítjük más emberekre, rájuk ruházzuk ezt a részt, rávesszük őket, hogy úgy is viselkedjenek, ahogy komplexu­sunk előírja. így lesz belőlünk az agresszorok áldozata. Mármost ez a komplexusos színezetű kapcsolati élmény a pszichében egészként jele­nik meg: az áldozatrész is és az agresszorrész is képviselve van a tudattalanban,^ tehát mind a két oldallal azonosulhatunk. Ki is vetíthetjük mind a két oldalt. A semmibevétel-komplexusos asszony nagyon ért hozzá, hogy ne lássa meg, amit nem akar látni, ne hallja meg, amit nem akar hallani. Mindig is ezt csinálta a maga sajátos módján. Nos, minden emberrel előfor­dul, hogy másokon keresztülnézve igyekszik elérni a célját, vagy kielégíteni igényeit. De ál­talában tudja, kit hagyott figyelmen kívül. Ez az asszony azonban nem látja, akin keresztül­ néz. Ha megosztom vele ezt az észrevételt, vagy szóba

hozom, hogy talán a komplexusbe­li, semmibe vevő anyával azonosul, és úgy bá­nik önmagával, de másokkal is, ahogyan az édesanyja ővele bánt, akkor erélyesen kijelen­ti, hogy ő mindig mindenkire odafigyel. A komplexusok kezelésében a legnagyobb probléma ez a tudattalan azonosulás a komple­xusbeli agresszorral. De ha már tudatos, akkor a legjobb lehetőség arra, hogy a komplexusos helyzetekből kilépve továbbfejlődjünk, és vé­ gül az áldozat—agresszor köteléket is lerázzuk. A fejlődés feltétele, hogy mind a két résszel azonosuljunk. Aki csak a komplexus gyermek­részével azonosul, abban kifejlődik az empátia önmaga iránt és egész léte iránt ebben a komp­ lexushelyzetben, egyszóval önmaga mint gyer­mek iránt. Nagyon bántó élmény egy gyerek­nek, ha javasol valamit, és tudomást sem vesz­nek a javaslatáról, sőt ráadásul egész személyét lekicsinylik. „Ilyen csöppségek ötleteit meg se hallom.” Könnyű beleélni magunkat a gyerek helyzetébe, alighanem több efféle szituáció is volt, így azt is könnyen megérjük, hogyan jön létre az ilyen komplexusmintázat. Aki a komp­lexus gyermekrészével azonosul, megértően szemléli kevésbé elfogadható komplexusos reakcióit is. De ha csak ezzel a résszel azonosul, akkor áldozat marad. Akkor áldozata lesz a történetének, az eredetének, és újra meg újra áldozata lesz azoknak az embereknek, akikre a komplexus felnőtt részét kivetíti. Ezt a részt ugyanis, ha nem tudatos, kivetítik. Terápiá­ban tapasztaljuk, hogy a komplexusok könnyen széthasadnak, ilyenkor az egyik sze­mélynek a komplexus gyermekrészét kell át­vennie, a

92

93

másiknak a felnőttrészt.30 És ne higygyük, hogy a páciens mindig a gyermekrésszel azonosul, a terapeutának mindig a felnőtt rész jut. A terapeuta nagyon könnyen a komple­xus gyermekpozíciójába kerülhet. Amikor a „semmibe vesznek” komplexusos asszony folyton semmibe vett, néha bizony éppen úgy érezhettem magam, mint hajdan az a kislány. Előnyei is vannak a komplexusrész ilyen átru­ házásának: kiváltja a viszont átvitelt, tehát mint terapeuta meg tudom fogalmazni, ho­gyan érezhette magát abban az élethelyzetben a gyerek. A páciens ekkor úgy érzi, megértik, és megerősítést is kap: sok ember nem nagyon bízik az emlékeiben, de ha mások hasonló ér­zésekről számolnak be, akkor magabiztosab­ban idézi fel érzelmi emlékeit, és önbizalma megszilárdul. Csakhogy amikor közlöm a pácienssel: úgy érzem, a komplexusának felnőtt része semmibe vesz, hiszen javaslataimat elengedi a füle mel­lett, akkor ezt az értelmezést visszautasítja. Szí­vesen veszi, ha azonosulok vele mint áldozat­tal, de ha a tettes részre utalok, megsértődik. Gyakran azonosul a főkomplexus felnőtt ré­szével az olyan személy, akitől gyermekkorá­ban túl sokat követeltek. Ő aztán túl sokat kö­vetel az analitikustól, olyasmit vár tőle, ami egyszerűen lehetetlen — éppen úgy, ahogyan ő tapasztalta gyermekkorában. Ez a tapasztalat életkorfüggő is lehet. El tudom képzelni, hogy a fiataloknak nemsokára más komplexusaik lesznek: a túl keveset követelő szülői rész okoz majd komplexusokat. Egyelőre azonban még nagyon hasonlóak a komplexustörténetek: „Mikor elsős voltam,

apám azt akarta, hogy szépen, rendesen újak, és én úgy szeret­tem volna szépen írni, kétségbeesetten igye­keztem, de minél inkább törtem magam, annál csúnyább lett az írásom.” A komplexushoz fű­ződő képek is hasonlók: a fantáziában az apa három méter magas, lenéz a gyerekre vastag szemüvege mögül, és mutatóujját a füzetre szögezve ilyesmit mond: „Miféle macskakapa­rás ez? Haszontalan kölyök vagy. Ha ilyen csú­nyán írsz, semmire se viszed.” Ez ma még klasszikus komplexusepizód, gyakran mesélik el hasonlóan. Mihelyt néhány példát említünk, feléled­nek a páciens saját emlékei. Meg kell itt kü­lönböztetnünk az erős érzelmi töltésű komp­lexusokat azoktól a komplexusoktól, amelyek kevésbé emocionális színezetűek, így nem is okoztak nagyobb gátlásokat, de megmagya­rázzák például, miért lesznek sokan önmaguk szerint is „indokolatlanul” ingerültek és dühö­sek, amikor valaki — szó szerint vagy képlete­sen — felülről lefelé beszél velük. Például indu­latosan reagálnak, ha a vámos az autóablakon át föltesz egy egyszerű kérdést. Vannak erős érzelmi töltésű komplexusok. Ha az ilyen komplexust megszólítja egy ha­sonló életszituáció, hasonló téma vagy érze­lem, akkor az áldozat—agresszor téma is konstellálódik. Ezek az erős érzelmi töltésű komp­ lexusok különösen könnyen széthasadnak, és — ami témánk szempontjából nagyon fontos — meg is változnak, ha sikerül a komplexussal olyan határozottan szembenézni, hogy végül mindkét pólusával azonosulni tudunk. Mint már láttuk, a támadó szerepével azo­nosulni nagyon nehéz. Hiszen oly sokáig pa­naszolta a páciens, mennyit

94

95

szenvedett anyjá­tól, apjától, testvéreitől, oly hosszan ecsetelte áldozathelyzetét, megértésben reménykedve, míg végre meglett az eredmény: most már empátiával tekint önmagára. És most egyszer csak azt várják tőle, hogy önmagában lássa meg ezeket az agresszorokat, észrevegye, hogy ő is úgy viselkedik másokkal, mint sokat kritizált apja... Segíthetik ebben az álmok. Mert amit sokáig kivetített, az megjelenik álmaiban és azt nem kerülheti el, hogy álmait alanyi szin­ten is értelmezze, vagyis az agresszorrészeket a saját lélekrészének lássa. Amikor ezzel szembe­sül, gyorsan visszavált a tárgyi szintre, és egy valóban megtörtént, érzelmileg talán még nem egészen feldolgozott esemény leképezésének tekinti az álmot. Igazi művészet a megfelelő pillanatban térni át az alanyi szintre. Ha túl ko­rán erőltetjük az alanyi szintet, nem tudjuk igazán felismerni, átérezni a szenvedést, amely a komplexus gyökere. Különösen fontos ez, ha traumatikus élményről van szó. De aki csak a konkrét életszituációt érti meg, ahogyan való­színűleg lejátszódott, és nem érti, hogyan azo­nosult ő maga nemcsak az áldozattal, hanem a tettessel is, annak a komplexusa nem oldódik fel, és komplexus élményei tovább ismétlőd­nek. így aztán örökösen panaszkodik. Megvál­ tozni ugyanis képtelen. Elismerésre méltó, nagy morális teljesítmény tehát, ha valaki a sa­ját agresszorpozícióját is meg tudja látni. Mert akármilyen kevéssé vonzó az áldozathelyzet, a legtöbben mégis sokkal könnyebben elfogad­juk az áldozat szerepét, mint a tettesét. Ez ter­mészetesen nem azt jelenti, hogy egyszerűen olyanok maradunk, amilyenek

meghatározó szüléink voltak, és hiábavaló minden fárado­ zás, hogy másmilyenek is legyünk, hogy a saját életünket éljük. Akkor áll fenn a veszély, ha komplexusaink felnőtt pólusával tudattalanul azonosulunk, ami­kor bizonyos fajta külső helyzetek vagy álmok és fantáziák felélesztik a komplexust. Magunk is észlelhetjük ilyenkor, hogy másképpen vi­selkedünk, mint ahogy tulajdonképpen vár­ nánk. Ilyen helyzetekben nagyon fontos, hogy végig merjük gondolni: talán éppen úgy bá­nunk most önmagunkkal vagy másokkal, ahogy emlékeink szerint mivelünk bántak, pedig et­től a viselkedéstől mindig óvakodni akartunk, és többnyire el is kerültük. Ha észleljük a hely­zetet, amikor így visszaestünk, meg a kísérő érzelmeket — a riadalmat amiatt, hogy úgy vi­selkedünk, ahogyan semmiképpen sem aka­ runk —, az segít ezt a komplexusrészt is a tudat­ba emelni, és megerősíti az új viselkedést.

96

97

A komplexusok változása

A komplexusok a lelki élet fókuszai, csomó­pontjai. Mindig érzelem fűződik hozzájuk. Ahol érzelem van, ott élet van. Minden em­bernek különböző komplexusai vannak, ezek határozzák meg lelki alkatát. A komple­xusok megmutatják a problematikus helye­ket. A komplexus többnyire akkor kattan be, ha a benne rögzült élettémát vagy tapasztala­tot megszólítják. Tehát ha megint hasonló tapasztalatot élünk át, vagy ha újra megjele­nik a komplexushoz fűződő érzés vagy kép. A vasárnap délutáni magányosság érzése a semmibevétel-komplexusos asszonyban akkor is felélesztheti a komplexust, ha nincs ott sen­ki, aki éppen semmibe vehetné. A komplexust tehát emóció vagy információ reaktiválhatja. Ez többnyire valamilyen kapcsolati élménnyel függ össze, amelyben a komplexusélmény as­pektusai újjáélednek. Mármost ha egy komplexus konstellálódott, akkor észlelésünk kissé eltorzul. A hely­zetet a „komplexusszemüvegen” át látjuk, és a komplexus jegyében értelmezzük. A semmi­ bevétel-téma esetén a komplexusos személy már sokkal előbb úgy érzi, hogy őt semmibe veszik, mint azt más ember is megállapítaná. Vagy eleve azzal a várakozással lép a társas helyzetbe, hogy biztosan megint keresztülnéz­nek rajta. A komplexusmezőket diagnosztizálni lehet az asszociációs kísérlettel, amelyet szintén Jung fejlesztett ki. Az asszociációs

kísérletben meg­kérik a vizsgált személyt, hogy minden el­ hangzott szó (stimulus, ingerszó) után mond­ja ki az első szót, ami eszébe jut róla, vagyis azt, amire asszociált. Ingerszó lehet például a „zöld”, az asszociáció pedig lehet „piros”, de lehet „rét” vagy „párt” is. Sokféle válasz lehet­séges. Mármost ha az ingerszó komplexusme­zőt érint, akkor az asszociációs folyamat meg­zavarodik, elhárító mechanizmusok lépnek be, s ezek megfigyelhetők és mérhetők. Minél több elhárító mechanizmus lép fel, tehát minél több hárításra van szükség az érzelmek és in­dulatok féken tartásához, annál erősebb érzel­mi töltésű a komplexus. Természetesen nem csak kísérleti helyzetben kattannak be a komp­lexusok. Beszélő lények vagyunk, és rendsze­ rint tudjuk, milyen témák váltanak ki emóció­kat. Némelyik családban bizonyos témákat ti­los szóba hozni, de a témára utaló kódszavak is vannak. Tudják, hogy bizonyos célzásoktól valamelyik családtag a falra mászik. A gyerekek ezt alaposan kihasználják. Pontosan tudják, mi az, amivel a darázsfészket meg lehet bolygatni. Léteznek családi komplexusok, családi tabuté­mák, amelyeket mindig bizonyos célzásokkal vagy éppen kódszavakkal szólítanak meg. Gye­rekek és tanáraik viszonyában is gyakori ez. Ha bekattan egy érzelem fűtötte komple­xus, észlelésünk megzavarodik. Emocionális túlreagálással válaszolunk. A komplexus for­málja észlelésünket. Többek között ezért észle­lik más-más emberek ugyanazt a helyzetet kü­lönbözőképpen, ki-ki a maga komplexuskons­tellációja

98

99

A komplexusok mint a fejlődés fókuszai

szerint. Voltaképpen ezek a konstel­lációk adják a kontextust, amelyben az életet észleljük. A tudattalan komplexusok ismétlési kény­szerhez vezetnek. Mindig ugyanazt éljük át, mert a komplexuson átszűrve éljük meg a való­ságot. De a komplexus hatására mindig ugyan­azt is keressük, ugyanazokat a megítéléseket és büntetéseket keressük, és meg is kapjuk. Es mindig azonos az elhárítás is. A semmibevétel- komplexusos asszony például mindig előte­remtette a fantáziájában, amire szüksége volt. Nem rossz elhárítás ez. Szabályozta és kiegyen­súlyozta vele önértékelését, csakhogy a prob­léma feldolgozása elmaradt. Hárításra persze szükség van, nélküle átcsapna fejünk fölött az érzelmek áradata. A hárítás eredménye lehet az a lelki állapot, amelyben a problémákat egyál­talán megközelíthetjük. Akkor is hatnak a komplexusok, amikor belső világunk vagy a külvilág nem szóiig a meg őket, tehát nem konstellálódnak: érdeklődé­sünket akkor is ők formálják. Meghatározzák, hogyan észleljük a világot, és akár konstellálód­nak, akár nem, fantáziák indulnak ki belőlük. A heves érzelmi reakciót többnyire könnyen képpé alakítjuk. Tapasztaltuk ezt, amikor mű­harag segítségével haragfantáziát hívtunk élet­re. Persze sokkal könnyebben és gyorsabban születnek ilyen fantáziák, ha valódi a harag. Ha képben fogalmazzuk meg az érzelme­ket és indulatokat, nemcsak az derül ki, milyen komplexushoz fűződnek, hanem az is, hogyan munkálhatjuk ki a komplexust a fantázia köze­gében. A lélek önszabályozásának elmélete és a komplexusok elmélete szerint az érzelmi za­varban

rejlő energia segíthet az élet hatéko­nyabb alakításában. Bele kell merülni a hangu­latba vagy érzelembe, és leírni vagy bármilyen más formába önteni minden felbukkanó fantá­ziát és asszociációt. Ez az eljárás nagy szerepet játszik minden technikában, amelyet a jungi terápia keretében alkalmaznak, forrása pedig Jung egyik élménye annak kapcsán, amikor szembesült a tudattalannal. Jung leírja, hogyan küzdött meg egy érzelmeit felkavaró szituáció­val: „Amilyen mértékben sikerült az emóciókat lefordítanom a képek nyelvére, vagyis megtalál­nom a mélyükön rejlő képeket, úgy követke­ zett be fokozatosan a belső megnyugvás. Ha meghagyom őket emócióknak, minden bi­zonnyal összetörtem volna a tudattalan tartal­mainak súlya alatt. Talán leválaszthattam volna őket, de akkor óhatatlanul bekövetkezik a neu­rózis, és a belső tartalmak végül mégiscsak tönk­retettek volna. Kísérletem rávezetett arra a felis­merésre, hogy terápiás szempontból milyen nagy segítséget jelent, ha tudatosítjuk az emó­ciók mögött meghúzódó képeket.” A fantáziákat lerajzolhatjuk, megfesthetjük vagy bármilyen más műfajban is ábrázolhat­juk.36 De ne feledjük: a haragfantáziák először az imaginációs térben jelennek meg.

100

101

Elképzeljük a kulcshelyzetet

az éppen előtérbe került kulcshelyzetet, akár mindennapi esemény vagy terápiás mozzanat, akár álomjelenet, az észlelés

A komplexust csak akkor tudjuk megváltoz­tatni és igazán tudatosítani, ha képet alkotunk róla, és a felidézett komplexusepizódot minden csatornán észleljük. Amíg a komplexusok markában vagyunk, ismétlési kényszer uralko­dik rajtunk. Minden folyton ismétlődik, min­dig ugyanaz az érzelem, mindig ugyanaz az el­hárítás. Csak akkor változhatunk meg, alakul­hatunk át, ha tudatosítjuk a komplexusokat. A tudatosítás lényegesen többet jelent annál, hogy nagyjából tudom, milyen komplexusaim vannak. A komplexus akkor válik tudatossá, ha a komplexusepizód gyermekpozíciójával és felnőtt pozíciójával is azonosulunk, így lehet aztán az áldozatpozíció és az agresszorpozíció helyes kezelésével az áldozat-agresszor csapdá­ból is kiszabadulni. Mert aki a komplexusnak csak az áldozatrészével vagy csak a tettes részé­vel azonosul, azt továbbra is a komplexus hatá­rozza meg, legjobb esetben egyik pozícióból a másikba ingázik, és kivetíti azt a pólust, ame­lyikkel éppen nem azonosítja magát. így a töb­bi emberből vagy áldozat, vagy agresszor lesz. Terápiás helyzetben hetekig és hónapokig tarthat ez a cserebere, a páciens hol a komple­xus áldozatrészével azonosul és az analitikusra ruházza át a tettes szerepét, hol megfordítva. Semmi sem változik, és folyton az jár a fejünk­ben, hogy nem találtuk meg az igazi, döntő kulcshelyzetet, de ha elég mélyre ásnánk, ak­kor előkerülne. Csakhogy ez éppen a komp­lexus kollúziós szétválasztása miatt lehetetlen. A komplexus tudatosításához az kell, hogy

minden csatorná­ján észleljük: minden érzékszervünket igénybe véve elképzeljük. A különböző érzékszerveket képzeletben, imaginációban is mozgósíthatjuk.

102

103



Gyakorlat Képzelje el, hogy megtapint egy rücskös kérgű fát. Vagy képzelje el, hogy körmével üveglapot kapirgál. Vagy;fel tudja idézni orrában a bazsa- likom illatát? Képzelje el, hogy beleharap egy cit- romba. Vagy képzelje maga elé a viharos tengert. Vagy: képzeljen el egy fontos mozdulatot abból a sportból, amelyet mostanában vagy régebben űz- ni szokott. Az egyik modalitásban jobb képzelőereje lesz, mint a másikban, de mindegyik modalitásban gyakorolni lehet a képzelőerőt.

Mármost aki egy kulcshelyzetről beszámol, szorítkozhat a tényekre. De el is képzelheti a szituációt, mielőtt elmeséli. És minél több észlelésmódról beszél, annál élőbbek lesznek a kulcshelyzet képei, annál több érzelem és ott­honos én-érzés szövődik az elbeszélésbe. Néha egy illat nyomán jutunk el egy kulcs­szituációhoz. Az elbeszélő többnyire a komplexus áldo­zatrészével

azonosul. így empátiát érez áldo­zatléte iránt, szorongást, dühöt vagy más érzé­seket él át, és az információk, érzelmek, indu­latok révén kapcsolatba lép élettörténetével. Az áldozatié te iránti részvét gyakran együttér­zés gyermekkori önmagával, a gyermekkel, aki szenvedett, aki az adott élethelyzetben meg nem értettnek érezte magát, és nem tudott vé­dekezni. A tettes szerepét először rendszerint kivetítjük, és amikor végre azonosulunk vele, akkor szégyenkezünk. Sok szégyenkezés ter­heli ezt a lélekrészt. De csak akkor védekezhe­tünk ellene, amikor már képesek vagyunk in­terperszonálisán és intrapszichésen meglátni és elfogadni a komplexusnak ezt a részét. Ha ez a rész agresszív vagy destruktív, akkor agresszió­ra lesz szükség a destrukció ellen, akkor ag­resszívan kell fellépnünk saját destruktivitásunk ellen. Ha igazán érezzük a komplexus mindkét részét, akkor interperszonálisán és int­rapszichésen megéljük a tettes részt is, többnyi­re bizonyos riadalommal.

emiatt lelassul, elakad, míg elszántan munkába nem vesszük ezt a kulcshelyzetet, és nem sikerül végre a komplexus mindkét pólusával azonosulni. Ha sikerült, azt tapasztaljuk, hogy egyszerre csak új téma kerül elő a terápiában, addig megélhetetlen álomszimbólumok merülnek fel az emlékezet mélyéről, új kulcshelyzetek konstellálódnak a mindennapi életben és a terápiás kapcsolatban: a változás lehetségessé vált. Válságmegoldás egy komplexusepizód elképzelésével

A terápiás folyamatban hosszú munka eredménye a fejlődés, amely kivezet ezekből a komplexuskonstellációkból. Gyakran az át­vitelek és viszont átvitelek bonyodalmas rend­ szerében mutatkoznak meg a komplexusok. Talán egy álmon dolgozunk vagy egy kap­csolatról beszélünk, de valójában mindig a komplexusról van szó, vagy mindig ugyanaz a komplexusdinamika indul be: az egyik fél megtámadva érzi magát, a másik akaratlanul is támad. A terápiás folyamat

Az áldozat- és tettesrész tudatosításában segít­hetnek az imaginációk. Egy diáklány borzasztóan félt az egyetemi záróvizsgájától. Már kétszer nem ment el a vizsgára, pedig bejelentkezett. Nagyon jó diák, és mindig el is indult a vizsga napján az egye­tem felé, de nem ment be, hanem elment az egyetem mellett. Nem mondta le a vizsgáját, nem is jelentkezett, csak egyszerűen nem ment oda. Képtelen volt odamenni, mert biztosra vette, hogy már az előcsarnokban fékezhetetlen hányinger törne rá. Ilyen kínos látványnak senkit sem akart kitenni. A harmadik és utolsó vizsganap közeledté­vel a lány sürgős segítséget, válságkezelést kért. Elmondta, hogy nagyon rosszul érzi magát. Jól tudja, hogy okvetlenül le kell vizsgáznia stb. Megkérdeztem, volt-e olyan álma, amely közölhet vele valamit a helyzetéről. Azt felelte,

104

105

Ekkor állhat be a vál­tozás.

van egy álma, de az biztosan nem segít, mert csak az van benne, amit ő úgyis tud. Azt ál­modja, hogy az egyetemre kell mennie, és el is indul. Mielőtt odaérne, borzasztóan megfájdul a hasa, és a heves rosszulléttől aztán felriad. Ezt álmodja újra meg újra. Az álom feldolgozásához megkértem, hogy képzelje el azt a rosszullétet. Az emóciónak mindig testi jelei is vannak. Ezekre koncent­rálva képpé formálhatjuk.

fantasztikus lenne. Akkor le­nézhetne mindenkit, aki odalent van, akkor végre lenne valaki.

Képet öltött hát az imaginációban a komp­lexus agresszorfigurája. Megkértem a lányt, képzelje el, hogyan ér­zi magát mint ez a magas, ragyogó nő, mert azt már elmondta, hogyan érzi magát a kicsike alak bőrében. Könnyen bele tud helyezkedni ebbe a sugárzó alakba: azt mondja, rettentően tetszene neki, ha ilyen magas, ilyen ragyogó, ilyen remek és

Hirtelen azt mondja telje­sen magától, anélkül hogy közbeszóltam vol­na: „Persze ahogy ő lát engem, én ott a köte­leimmel egy abszolút nulla vagyok.” Megtör­tént hát az első azonosulás. Teljesen világos volt a lány számára, hogy ilyen ragyogó, re­mek, fantasztikus nő szeretne lenni, nem pedig egy abszolút nulla. Ez az első utalás arra, miért nem képes levizsgázni: két-három nappal vizs­ga előtt nyugodtan ábrándozhat az ember, mi­lyen remekül vizsgázik majd, de a vizsga nap­ján jobb, ha feladja nagyralátó igényeit, és lel­kileg az „átcsúszásra” áll be. Le kell mondania a nagyszerűségről, nehogy túlságosan nyo­massza, mert akkor nem tudja minden képes­ségét latba vetni. A lány nyilván nem tudott le­mondani a nagyszerűségről, ezért kénytelen inkább elmenni az egyetem mellett, azok pe­dig, akik odabent hiába váiják, legalábbis át­ menetileg mozgási szabadságukban korlátozva üldögélnek ott. Kicsit hasonlítanak arra a gúzs­ba kötött figurára. A vizsgával összefüggő komplexuskonstel­láció és krízis, mint válsághelyzetben gyakran előfordul, gyorsan képpé formálódott. Ezen a konstelláción kell most dolgozni, hogy a komplexusos történés megváltozzék. Eltűnődve mondtam, hogy ez nehéz hely­zet, bajos lesz változtatni rajta. Az egyik lány mindig gúzsba kötve raboskodik, és nagyon kicsike. A másik meg nyilván mindig ragyogó és magas.

106

107

Ő: „Ha ezt az érzést képpé formálom, pi­cike kislánynak látom magam, akit gúzsba kö­töttek valami vastag zsinórral vagy vékony kötéllel.” Amikor ezt elképzeli, szorong, és nagyon rosszul érzi magát. Aztán hányingere támad. A komplexusok dialógusos koncepciója motoszkál a fejemben, amikor megkérdezem, egyáltalán ki az, aki megkötözi vagy megkö­tözte. Ő: „Senki.” Én: „Az nem lehet, saját magát bajosan tudná gúzsba kötni.” A lány megint a belső képre koncentrál, és azt mond­ja: „Most látok egy alakot, nagyon szép, ma­gas nő. Fényes, sugárzó alak, remekül néz ki. Ő kötözött meg.”

A diáklány: „Hát a ragyogó, az lehetne ki­csit kisebb.” Én: „És a másikkal mi lesz?” O: „Kicsit leszedhetnénk róla a kötelet. Túlságosan védi is ám az a kötél.”

Mivel sürgetett az idő, némileg másképp dolgoztam, mint a szokásos terápiás helyzet­ben. Felszólítottam a lányt, hogy azonosuljon a fantáziaalakokkal, és nem vártam, míg jelét adja, hogy erre lelkileg felkészült. Egyszerűen közöltem vele, hogy az a jó, ha a komplexus mindkét pólusával azonosul. Bíztam benne, hogy az elhárítás úgyis működésbe lép, ha túl­ságosan sok szorongást vált ki az azonosulás. Javasolom, hogy ezt a kettős azonosulást először imaginációs szinten vegyük munká­ba, és ott érjünk el változást. így kevesebb szorongás árán lehet a probléma közelébe jutni. Nélkülözhetetlen viszont, hogy a tet­tes és áldozat közötti komplexus din amikát interakciós szinten, mint kapcsolati dinami­kát is megvizsgáljuk, és változtassunk rajta. Ki kell munkálni az intrapszichés dinamika és a kapcsolati dinamika közötti összefüggést a komplexusos területen.

Ezen az imaginációs szinten dolgoztunk tovább. A lányban tudatosodott, mennyire azonosította magát azzal a gondolattal, hogy ő köteles ragyogó lenni, kimagaslani a többiek közül, és mennyire megbénította ez a gondo­lat. Nagyon jó teljesítményeit mindig alábe­csülte: nem olyan jók, mint elképzelése szerint lenniük kellene, nem olyan hihetetlenül és leírhatatlanul jók, mint az a ragyogó alak tit­kon követeli tőle. Az ilyen beállítódásnak ter­mészetesen megvan az élettörténeti háttere. A diáklányt a szülei mértéktelenül idealizálták. Azt sugalmazták neki, hogy rendkívüli teljesít­ ményeket kell nyújtania, és folyton éreztették vele, hogy amit elért, remek ugyan, de még mindig nem elég jó. A szülőknek ahhoz a nemzedékéhez tartoztak, amely úgy véli, ha sohasem méltányolják a gyerek sikereit, azzal még jobb teljesítményre sarkallják. A rejtett szadizmusnak ezt a formáját sajnos még sokan ismerik gyermekkorukból. Az imagináció szintjén a diáklány könnyen szembenézhetett fantáziája mindkét alakjával, azonosult velük, így játékosan átalakíthatta megjelenési formájukat. De a komplexustér változását a mindennapi életbe is át kell ültetni: amit imaginációban és beszélgetésben kimun­káltunk, annak a nehéz hétköznapi helyzetben kellett érvényesülnie. Háromórányi válságke­zelés után a lány elment az egyetemre, és kitűnően levizsgázott.

Ahhoz, hogy a komplexus megváltozhasson, fel kell adni az agresszorral való azonosulást. Interperszonális szinten gyakran bánunk úgy másokkal, mint a feléledt komplexus ag- resszoralakja, akivel, többnyire tudattalanul, azonosítjuk magunkat. Tudattalan azonosulás ez a támadóval: akaratlanul úgy viselkedünk, mint komplexusaink üldözőként megélt ré­sze. De a komplexus intrapszichés szinten is hat: a két pólus összjátékától függ az is, aho­gyan önmagunkkal bánunk — a komplexusos belső

108

109

Feladjuk az agresszorral való azonosulást

konfliktusban is agresszor és áldozat áll szemben. Akinek semmibevétel-komplexusa van, ta­lán mindig semmibe veszi saját magát, nem ész­leli, mi játszódik le benne. Képzeljük csak el: nem látom saját magamat. Nem vagyok fontos magamnak. Nem veszem észre, amikor fáradt vagyok. Nem veszem észre, amikor szeretnék valamit. Ami emberek viszonyában megélhető, azt intrapszichésen is meg lehet élni. Gondoljunk a klasszikus komplexusokra, például a tekintélykomplexusra: a tekintélyfi­gurát, aki szinte minden helyzetben kijelenti: „Úgyse tudod megcsinálni, másképp kellene csinálnod”, nagyon sokan a lelkűkben is hall­ják. Az ilyen komplexusú emberben, mihelyt valamihez hozzáfog, megszólal a belső hang: „Úgyse tudod megcsinálni”, így folyton ku­darcra ítéli önmagát, ráadásul túlságosan ki van szolgáltatva mások hasonló mondásainak. Ké­zenfekvő a kérdés, miként hagyhatna fel azzal, hogy „tönkreteszi magát”. Csakhogy ő nem­igen mondja: „tönkreteszem magam”, inkább így fogalmaz: „ez engem tönkretesz” Aki úgy fogalmaz: „tönkreteszem magam”, az már el­ fogadja, hogy a lebecsülő, tekintélyes figura benne magában lakik. A bűntudat témája is felcsendül itt. A bűn­tudatos ember lelkében előáll egy agresszív fi­gura, és fölemelt mutatóujjal megdorgálja gaz­tettéért. Gyermekrésze szorongással válaszol, felnőttrésze agresszívvé válik. Ilyen helyzetben többnyire inkább a támadóval azonosulunk. Nagyon ritkán állunk a gyermek oldalán. Ha sikerül lelkileg átállnunk a gyermek

oldalára — ha megsajnáljuk magunkat, amiért hiába csiná­ lunk annyi jót és szépet, mindezt rögtön le­pocskondiázzuk, sőt még a létjogosultságunkat is kétségbe vonjuk —, akkor egy percre kisza­badulhatunk ebből a komplexuskonstelláció­ ból. Jó alkalom arra, hogy tudatosítsuk, ami le­játszódik bennünk. Némelyik ember azt mondogatja, ő dolgo­zik ugyan, de őszintén szólva, fabatkát sem ér a munkája. És ha egyszer kiderülne, milyen rossz ő valójában, abból katasztrófa lenne. Olykor megkérdezem tőlük, mit szólnának, ha egy ba­rátjuk, barátnőjük mondana róluk effélét így mindjárt másképp fest a helyzet: egy pillanatra ráébrednek, milyen túlzó, sőt nevetséges a vi­selkedésük. Ebből a gondolatjátékból kiderül, hogy a rögzülés meglazulhat, a pozíciókkal egy kicsit játszani lehet, ha sikerül némi távolságot te­remteni. Akkor egyszerre csak rájövünk, hogy másképpen is bánhatnánk magunkkal. Csakhogy az agresszorral való azonosulást nehéz feladni, mert úgy érezzük tőle, miénk a hatalom és az irányítás. Aki nem azonosul töb­bé a szigorú, bíráló tekintéllyel vagy a másokat könnyedén semmibe vevő agresszorral, az na­gyon sok vélt hatalomról mond le. Nem csak szégyenkezésből vonakodunk beismerni, hogy az agresszorral azonosultunk. Az itt a gond, hogy hatalmat kell feladnunk. Ez azonban csak látszólagos hatalom. Jellegére mindjárt fény derül, ha megvizsgáljuk az intrapszichés szin­tet. Intrapszichésen ugyanis a hatalmas fél mel­lett ott van a kiszolgáltatott fél is. Ott nemcsak tettesek vagyunk, hanem áldozatok is. Aki

110

111

csak a tettessel azonosul, talán hatalmasnak ér­zi magát, és keményen bánik másokkal. Lehet, hogy félnek tőle, de hatalmi pozíciója kény­szerre és nem erőre épül. Nehéz a komplexus tettesrészével azono­sulni, de feltétlenül szükséges, mert e nélkül nincs fejlődés a komplexus területén. Azért hangsúlyozom, milyen nehéz, mert némelyik ember súlyos szemrehányásokat tesz magának, ha nem sikerül azonnal, és azt hiszi, ha a tény­állást felismerte, a többi már gyerekjáték.

A komplexusok csak akkor változnak meg, az áldozat—agresszor csapdából csak úgy szabadul­hatunk, ha a bűntudatot elfogadjuk és funkció­ját felismerjük. Minél inkább azonosultunk a komplexus áldozatrészével, annál hevesebben kritizál a komplexus agresszorrésze. Kritikáját agresszívnak éljük meg, és szorongással válaszo­ lunk. A bűntudat az agressziót is leköti, meg a szorongást is, tehát egyiket sem hasznosíthat­juk: a félelmet sem arra, hogy a veszélyt jelez­ze, az agressziót sem arra, hogy segítsen a ve­ szélyes helyzetben. Mármost létezik úgyneve­zett hátizsákbűntudat, azért nevezik így, mert az ember egyszerűen levetheti és kirámolhat­ja, mint a túlságosan nehéz hátizsákot. A háti­zsák-bűntudat attól van, hogy tartósan azono­sulunk az áldozat szerepével, így végső soron nem vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, és nem vállaljuk árnyékunkat. Az áldozatszerep könnyen összekapcsolódik a gyermekszerep­

pel, ezért gyakran beleszövődik az a gondolat is, hogy különösen jónak kell lennünk. A fel­nőtt élethez azonban hozzátartozik, hogy előbb-utóbb felismerjük: nem vagyok se fe­hér, se fekete, hanem szürke. Fehér is és feke­te is. Ezért vállalnom kell a felelősséget. Hiába szeretném tetőtől talpig jónak látni magamat, csak a jóért vállalni a felelősséget, a rosszat pe­dig kivetíteni másokra. Mindannyian jók is vagyunk, rosszak is. Ha ezt el tudom fogadni, akkor mihelyt bűntudatot érzek, feltehetem magamnak a kérdést, mit csináltam rosszul, miért kell a felelősséget vállalnom. így távol­ságot tarthatok a bűntudattól, amely már elér­te célját, nevezetesen a kérdés feltevését, hogy milyen cselekedetért kell felelősséget vállal­ nom. Most már az is lehetséges, hogy empá­tiával tekintsek magamra: belátom ugyan, hogy valamit rosszul csináltam, de a helyzetet figyelembe véve és személyiségemet ismerve meg is tudom érteni magamat. Érzem, milyen szorongást ébreszt bennem a bűntudat, azt is érzem, milyen agressziót vált ki, de távolságot is tudok tartani tőlük. Pontosan ez érvényes a hátizsák-bűntudatra. Van azonban sokkal mélyebb, egzisztenciá­lis bűntudat is. Nagyot vétettünk egy másik ember ellen, fontos dologgal maradtunk adó­sak. Vétkünket most nem rakhatjuk le olyan könnyen. Ezt a problémát világítja meg a kö­vetkező példa. Egy nős férfi tartós, felkavaró szerelembe esik. Mit tegyen? Folytathatja a viszonyt, noha bűn­tudatot érez a feleségével szemben. Bűntudatát jól vagy rosszul kezeli, de nem rakhatja le egy­szerűen, hacsak érzelmeit le nem képes válasz­tani.

112

113

Elfogadjuk a bűntudatot

Hiszen megbántott legalább egyvalakit, de talán két vagy három embert is. Megtilthat­ja magának a szerelmet, elhitetheti magával, hogy semmi különös ez a kis erotikus fellobbanás. Ha a mély érzést megtiltja magának, üres­séget érez a helyén: vétkezett önmaga ellen. Vannak élethelyzetek, amelyekben nem vá­laszthat az ember, hogy vétkezzen vagy ne vétkezzen: csak azt választhatja meg, ki ellen vétkezik. Ha önmaga ellen vétkezik, rendsze­rint mások ellen is véteni fog, mert nyíltan vagy leplezetten dühös, hogy kénytelen felad­ni vagy elfojtani valamit, ami oly sok életörö­möt ígér. Vagy nyíltan a partnerét okolja ezért, és meg is torolja rajta, vagy saját morális dönté­sének tekinti elhatározását, de titkon mégis dühös a partnerére, és a megtorlás ekkor sem marad el. Ez csak egy példa az igazán jelentős, egzisztenciális bűntudatra, amellyel együtt kell élnünk, nem dobhatjuk le egyszerűen a há­tunkról. Sokféle ilyen egzisztenciális bűntudat van: a mindennapi életben sokszor vétünk egymás ellen, nem úgy viselkedünk, ahogyan a kapcsolatot elképzeltük. Tudjuk, hogy sok mindennel adósak maradtunk, és rendszerint legalább önmagunknak be is valljuk. Tudjuk, hogy a társunk most kedvességre, buzdításra, támogatásra vágyik, vagy egyszerűen több időt szeretne. És azt mondjuk magunkban, hogy most éppen nem lehet, mert rengeteg a dol­ gunk, de majd egy alkalmasabb percben bepó­tolunk mindent. Nagyon sok mentségünk van arra, hogy most éppen nem érünk rá, no de majd később: amikor szabadságon leszünk, amikor ezzel a fárasztó, nagy munkával végez­tünk, majd

nyugdíjas korunkban stb. Többé- kevésbé jól eléldegélünk így. De ha most vá­ratlanul meghal a társunk, akkor magunkra maradunk az egész bűntudattal. Eszünkbe jut mindaz, amit elmulasztottunk, és már sohasem pótolhatjuk, legalábbis nem ebben a kapcso­latban. Aki ilyen bűntudattal küzd, abban rendszerint önmaga iránt sincs empátia, hiszen legtöbbünk azért megtette, amit tudott. Csak még sokkal többet is tehetett volna. Kevés a szándékosan rideg ember, bár ilyen is akad. Nemegyszer folytattam gyászmunkát idősebb férfiakkal, akik azon keseregtek, hogy sohasem mondták meg a feleségüknek, milyen fontos nekik, pedig érezték, mennyire vágyik az asszony erre a megerősítésre. Természetesen megvolt rá az okuk, hogy miért nem mondják: egyik attól félt, a felesége túlságosan „bekép­zeltté” válna, talán még másik férfi után is néz­ne, a másik attól tartott, a felesége rájön, meny­nyire függ tőle a páija. Ilyen nyíltan ezt nem sokan vallották meg, de azt megállapíthattam, hogy a legtöbb ember szeretne nagyon sokat jelenteni a társának, szeretné a csillagokat is le­hozni neki az égről, túlságosan magasra helye­zi kapcsolatideálját, és ennek az ideálképnek persze sohasem tud megfelelni. A valóságban sokkal kevesebbet tehet, mint amit elvárna magától, hiszen százfelé cibálja az élet, és ön­maga iránt is vannak kötelességei. Igényeit helyre teheti az ember, de akkor is mindig adós marad, és mivel ez elkerülhetet­len, rá kell ébrednie: az emberi lét alapélmé­nyeihez tartozik, hogy szeretnénk többet ten­ni, többet adni, s ez a szándékunk minduntalan

114

115

meghiúsul. De azért van értelme a bűntudat­nak: a bűntudat sürgeti, hogy mulasztásunkat jóvátegyük, felelősséget vállaljunk. Ezt csak további életünk folyamán tehetjük meg, na­gyon ritkán lehet visszamenőleg vállalni a fele­lősséget. Elhatározhatjuk, hogy amit a korábbi kapcsolatban vétettünk, a következőben elke­rüljük. Ezt aztán néhány hónapig be is tartjuk. De hát azzal kell számolnunk, amilyenek való­jában vagyunk, nem azzal, hogy milyenek sze­retnénk lenni. Ha bűntudatot érzünk, fontos, hogy átgon­doljuk, mi az, amiért vállalnunk kell a felelős­séget. De ugyanilyen fontos, hogy elfogadjuk: a bűntudat életünk elkerülhetetlen része. Né­ha persze túlságosan elhatalmasodik rajtunk, és elhárításának is sok formája van. A legismer­tebb a bűnbak keresése.

A komplexusok feldolgozásának és ezzel az ál­dozat— agresszor kötelék eloldásának további lehetősége, hogy a komplexust valamilyen al­kotó műfajban ábrázoljuk. Az ábrázolás elméleti alapja így hangzik: a komplexus leköti azt az energiát, amely nélkül az én-tudat nem fejlődhet.39 Elvonja az ener­giát, amely az elevenséghez szükséges. Ez az energia emócióként jelenik meg, tehát erre koncentrálhatunk, ezt ábrázolhatjuk. Akármi­lyen műfajban ábrázolhatjuk a komplexust, és az ismételt ábrázolások meg is változtatják. Látjuk ezt például a közös témájú képsoroza­tokon.40 Itt is a

mindkét pólusát ábrázolják, de nem mindig. Ha például a festésterápiára vagy az agyagmin­tázásra gondolunk, ott nem a komplexusepi­zód áll az előtérben, hanem a komplexusos életérzést és annak elhárítását próbálják ábrá­zolni, láthatóvá tenni. Az ábrázolás tudatosítja az én-aktivitást. Amikor egy komplexus bekattan,, azt tapasz­taljuk, hogy tudatos énaktivitásunk megbé­nul, képtelenek vagyunk úgy reagálni, aho­gyan akarunk, „az” reagál, és gyakran úgy, ahogyan mi egyáltalán nem akarjuk. Ahol komplexusterület van, gúzsba kötve érezzük magunkat. A komplexushelyzet kreatív ábrá­ zolása ahhoz az élményhez segít hozzá, hogy egy olyan szituációban, amelyben újra meg újra passzívnak tapasztaltuk magunkat, végre aktívak lehetünk. Ha egy komplexushelyzetről festményt ké­szítünk, olyan érzéseket fejezhetünk ki, ame­lyeket máskülönben nem tudunk kifejezni. A komplexus kreatív ábrázolása az energiát az én-komplexumba gyűjti. Ennek hatására úgy érezzük, mégiscsak képesek vagyunk meg­mozdítani valamit. Az alkotás örömét is érez­zük. És az öröm minden formája szárnyakat ad önbecsülésünknek.Még mindig túlságosan hatnak ránk az olyan elméletek, hogy az érettségért meg kell szenvedni. Ez így nem igaz. Vannak megpró­báltatások, amikor a szenvedést lelkünk leg­mélyéig át kell élnünk. Más nehéz helyzetekkel viszont könnyebben megbirkózunk, ha az élet örömeit is észrevesszük, és minden bajunk ellenére örülni is

komplexus érzelmi tartalmára koncentrálnak, de az ábrázolás nem annyira az epizódra irányul. Néha ugyan a komplexus

tudunk. Az örömélmény köz­vetlenül javítja önbecsülésünket, s így a konf­liktusokat is jobban megoldjuk.

116

117

Kreatív ábrázolás

Az öröm és az én-aktivitás kombinációja, a hatékony cselekvés öröme — amit már a négy hónapos csecsemő is átél -,42 ráébreszt, hogy nemcsak kiszolgáltatottak vagyunk, hanem al­kotni, alakítani, formálni is tudunk. Ez a ta­pasztalat tovább javítja önérzetünket, így az önbecsülést erősítő körfolyamatba lépünk — jó kiindulás ez ahhoz, hogy megközelítsünk egy problémás élettémát, ahogyan a komplexus­ban rendszerint képet ölt. Ha sikerül olyan területet találni, ahol az al­kotás örömét élvezhetjük, felébred egy ős­gyermeki büszkeség is: nemcsak tönkretenni tudok minden lehetséges tárgyat, hanem meg is tudom javítani, és létre tudok hozni valamit újat is, ami addig nem létezett. A kreatív ábrázolásnak jelentős hatása van az énkomplexumra és az Önbecsülésre, így azt is lehetővé teszi, hogy a komplexus mindkét pólusával szembesüljünk. Igaz, legtöbbször inkább az áldozatrészt ábrázolják, és a tettesre rá kell kérdezni. Ebben a folyamatban a tettes tu­lajdonképpen maga a festő.

Némelyik embernek úgynevezett komplexus­identitása van: én-komplexuma azonosul egy jelentős komplexussal, amely átvette az én­komplexum helyét. Ez azonban nagyon ritka eset. A legtöbb embernek van néhány külön­böző komplexusa, mindegyik más érzést vált ki, más helyzetben éled fel, és ilyenkor erősen hat rá. Vannak olyan időszakok

is, amikor né­melyik komplexus erősebben érvényesül, mint a többi. Végül vannak minden komplexustól mentes lelki életterek. Itt nyugodtan élhetünk és fejlődhetünk. És ezek a terek teszik lehető­vé a komplexusok kezelésének egy további módját: ott kell fejlődni, ahol a leggátlóbb komplexus nincs jelen. Meg kell keresni a saját erőforrásainkat. Jó példa erre a Grimm testvé­rek egyik meséje, A paraszt és az ördög. A pa­ raszt egyszer megpillant a földjén egy halom izzó parazsat, és a parázs tetején egy kis fekete ördög kuporog. „Talán valami kincsen üldö­gélsz?” — kérdezi tőle a paraszt. „Tiéd lehet a kincs — feleli az ördög —, ha két esztendőn át nekem adod a földed termésének felét, mert pénzem van elég, de fölöttébb megkívántam a föld gyümölcseit.” A paraszt rááll az egyezség­re, de kiköti: hogy vita ne legyen az osztozko­ dásból, az első évben majd azt adja oda, ami a föld felett nő, a második évben azt, ami a föld alatt nő. Az első évben aztán répát vet — az ör­dögnek így az elsárgult levelek jutnak —, a má­sodik évben búzát vet. Az ördög dühöngve visszabújik a föld alá, és a paraszté marad a kincs. A komplexusok kezelésének nagyon fontos módját mutatja meg ez a mese: nem kell min­dig a komplexustérben időzni, inkább ott gaz­dálkodjunk, ahol nincs jelen az ördög. Néha sokkal jobb, ha tudjuk ugyan, hogy nehéz problémát cipelünk, de belátjuk: még nincs itt az ideje, hogy foglalkozzunk vele. Az a fontos, hogy tudjunk a megoldatlan gondról, és más­hol próbáljuk önérzetünket egyensúlyba hoz­ni. Akkor egy napon magunktól is elővesszük azt a cudar históriát. Többnyire úgy hozza az élet, hogy egyszer

118

119

Ottfejlődünk, ahol a komplexus nincs jelen

csak történik valami, és amit korábban szépen félretoltunk, most már nem hagyhatjuk ott tovább. Egyik férfi páciensem veszélyes hatalmi komplexusa hatására minden férfiban vetélytársat látott, és gátlástalanul meg­fúrta tehetséges kollégáit. Elhatározta, hogy in­kább elkerül minden olyan helyzetet, amely­ben hatalmi komplexusa konstellálódik. Még hivatást is változtatott, és terápiában próbált érzéseihez közelebb férkőzni. Önbecsülése helyreállt, számára is váratlan területen végzett alkotó munkát. Új munkája során egyszer csak olyan élethelyzetbe került, ahol hatalom és ve­télkedés játszotta a főszerepet. Komplexusa fel­éledt, de inkább emlék, mint aktuális cselekvés formájában, és most már könnyen fel tudta dolgozni. Ha ott fejlődünk, ahol a komplexus nem elsődleges, én-erőnk megnövekszik, és így ké­sőbb leküzdhetjük a feléledő komplexust. Ami lényegében azt jelenti, hogy vagy agresszívan fellépünk a saját destruktivitásunk ellen, vagy lemondunk az áldozat szerepéről, és megnyit­juk életünket a ránk váró újdonságok előtt.

Vannak jelentős és kevésbé jelentős komple­xusok. Minél nagyobb információtömeg fű­ződik a komplexustérhez és minél erősebb a túlreagálásban megnyilvánuló komplexusos érzelem, annál „nagyobb” vagy jelentősebb a komplexus. Bár az emberek eltérően fejezik ki érzel­meiket, a heves

túlreagálás általában erős komplexusra utal. Az ilyen jelentős komplexu­sok nem tűnnek el csak úgy maguktól. Újra meg újra ismétlődő életmintákat alapoznak meg. Gyakori hát a visszaesés, akármilyen sokat dolgoztunk a komplexuson és az önértékelé­sen. Bosszantóan makacs például a tekintély­ komplexus. Akármennyit dolgoztunk rajta, mindig újra felüti a fejét, például amikor várat­lanul megint felbukkannak egyes tekintélyek. De ahogy öregszünk, a tekintélykomplexus sorvadásnak indul. Egyre kevesebb embertár­sunkat tartjuk tekintélynek. Már nem sokan szólhatnak bele a dolgainkba kérdezetlenül. Ha aztán egyszer csak megint úgy hozza a helyzet, például ott ülünk a mérges főnökök előtt, akik­ ről tudjuk, hogy a legszívesebben kirúgnának, akkor a régi tekintélykomplexus legalábbis egy pillanatra reaktiválódik. De rendszerint sokkal jobban tudunk vele bánni, mint a feldolgozás előtt. Átéljük ugyan az ismerős „komplexusér­ zést”, szeretnénk elmenekülni vagy a tekinté­lyes főnökök képébe mászni, történetünk és vérmérsékletünk szerint, de hamar eljön a pil­lanat, amikor eszünkbe jut, hogy itt egy jól is­mert helyzet ismétlődik. Talán azt mondjuk magunkban: tekintély ide vagy oda, felfalni csak nem fognak. Aztán egyszer-kétszer jó mé­lyet lélegzünk — ez mindig használ a túlreagálás ellen —, és máris összeszedtük magunkat, eset­ leg arra a józan belátásra jutunk, hogy ilyen helyzetben az ember igyekezzék minél drágáb­ban adni a bőrét. A jelentős, központi komplexusok nem ol­dódnak fel maguktól. Vannak azonban komp­lexusok, amelyek az élet folyamán

120

121

Korlátozás

háttérbe húzódnak, vagy váratlanul megint konstellálódnak. Példa erre az úgynevezett pénzkomp­lexus. Enyhébb vagy élesebb formában szinte mindenkinél megtaláljuk. Sok emberben húsz­ és harmincéves kora között igencsak domi­ náns, később kissé elhalványul. Idősebb kor­ban aztán a jelek szerint megint erősödik. En­nek gyakorlati okai is vannak. A nevelésben lényeges téma a pénz. Mindenki hosszan me­ sélhetné, hogyan szocializálták a pénzzel való bánásra, és milyen más témákat váltottak mint- egy pénzre: például a jó osztályzatokért pénz­zel jutalmazták. Mások tévesen a pénzhiánnyal magyarázzák, hogy kevés bennük az életener­gia. A pénzkomplexus személyes alapja tehát sohasem hiányzik. A fiatalok többsége nincs bővében a pénznek. A középkorúak jobbára egyenesbe jönnek, az idősek meg gyakran fél­nek, hogy elfogy a pénzük. De a pénzkomple­xus nem csak azzal függ össze, hogyan osztjuk be a meglévő pénzünket. Társadalmunkban végtelenül sok múlik a pénzen, így az egész önbecsülési problémakör a pénzhez fűződhet. A pénz nem csak vásárlóerőt képvisel, élet­energiát is kivetítünk a pénzre. Mégis azt ta­pasztaljuk, hogy a pénzkomplexus — bár ter­mészetesen nem minden embernél — idősza­kosan jelentkezik, hol háttérbe szorul, hol me­gint domináns. Az erotikával kapcsolatos komplexusok jelen­tősége is csökken kissé a növekvő életkorral. De holtunk napjáig kialakulhatnak új komple­xusok is. Az időskorban kifejlődő komplexu­sok alapja gyakran az önérzet megroppanása, a létjogosultság elvesztésének érzése. Szinte lo­gikus

következmény ez abban a társadalom­ban, ahol az öregkort és az Öregeket nem sok­ra becsülik. Hosszadalmas nyugdíjvitáink nem éppen azt sugallják az időseknek, hogy a társa­dalom megbecsült tagjai. Ezeket a társadalmi gondokat tetézi, hogy csökken az én-aktivitás, amely kiegyenlíthetné az önbecsülés ingado­zásait. Idősebb korban valószínűleg újra felme­rül néhány régi probléma is. Amikor a test na­gyon megváltozik, például a klimaxban, egy­szerre csak feltörnek a régi konfliktusok. Hi­ szen identitásunk alapja a test. Amikor testünk megváltozik — például betegek vagyunk —, ak­kor lelki hárításunk is gyengébb, problémáin­kat kevésbé tudjuk elfojtani. Ez azonban esélyt is kínál, mert ilyenkor közelebb férhetünk a problémákhoz. Nem is butaság, ha kritikus élethelyzetben megbetegszünk, persze nem sú­lyosan. Azt mondjuk például, „erre az influen­zára szükségem volt”, mert az influenza idején megtudtunk valamit magunkról; a betegség gyengíti az énkomplexum koherenciáját, így érzékenyebbek vagyunk. Ilyenkor felélednek a valamilyen módon megszólított komplexu­sok. Ez gyakran érzelmi labilitással jár. Lehet­séges tehát, hogy idősebb embereknél, akik erősen érzik vitalitásuk csökkenését, több komplexus újra konstellálódik. Ráadásul az idős embert nagyon sok veszteség éri. És nem csak magukat a fájdalmas veszteségeket kell feldolgoznia — szakadozik az egész kapcsolat- háló, amelyben él, amelyen identitásérzése és önbecsülése alapul. Önértékelése tehát két­szeresen sérül. Ne feledjük azonban, hogy a komplexusok nemcsak zavarok, hanem az élet fókuszai. Ha a komplexus területén elevenek

122

123

vagyunk, közel kerülünk érzelmeinkhez. Lé­nyegében az önbecsülésen múlik, hogyan tud­ja komplexusait kezelni az idős ember. Nem szabad engednie, hogy külső hatások lerom­bolják önérzetét. A társadalom fontos funkció­ja, hogy az időseket ráébressze: nem jó, ha tu­dattalanul a támadókkal azonosulnak, inkább lássák meg önmagukban mindazt az értéket, amelynek elismerését a külvilágtól is joggal re­mélik. Mit jelent itt, hogy azonosulnak a tá­madókkal? Társadalmunkban jól érezhető a rejtett Öregellenesség. Mármost aki azt mon­ dogatja magában, milyen borzasztó megöre­gedni, mennyire nem számít már az öreg em­ber, az a támadókkal azonosul. De már áldozat is. Ha viszont úgy gondolja, hogy létezik egy természetes emberi életút, akkor más a hely­zet: volt egy szakasz élete kezdetén, amikor se­gítségre szorult, volt egy szakasz, amikor ő gondoskodott gyermekekről és idősekről, és valószínűleg jön egy szakasz, amikor megint segítségre és kíméletre szorul. Ez nem kudarc, ez a normális emberi élet. Aki így látja, azt ke­vésbé fenyegeti a veszély, hogy életkora miatt lebecsüli magát. Az idősek egymásnak is sokat segíthetnek. Ha összefognak és átgondolják, mit tudnak és akarnak a társadalmi helyzeten javítani — még ha csak azzal is, hogy „nem maradnak nyug­ton” —, az már nagyon sokat ér. De persze töb­bet is tehetnek. Mindig voltak és vannak „bölcs emberek”, jól ismerjük a bölcs öregem­ber vagy bölcs öregasszony archetípusát. A me­sékben pontosan meghatározott funkciója van annak a szereplőnek, aki a bölcs

öregember vagy bölcs öregasszony archetípusát megteste­síti: ő indítja útnak a fiatal mesehőst. Felkészíti a nehéz feladatra, koncentrálásra inti, tájékoz­tatja, segíti. Tudja, mit hogyan kell csinálni. Cselekednie aztán a mesehősnek vagy hősnő­ nek kell. O nagyjából meg is fogadja a taná­csot, de valamiben mindig engedetlen, és en­gedetlensége további bajokat okoz ugyan, de a saját fejlődésének útjára vezeti. Nagyon szép látomás ez az időskorról: életismeretén alapuló gondolatait és tudását az idős ember átadja a fiatalabbaknak, ők aztán a maguk módján dol­gozzák fel. Nagy kár, ha a sok élettapasztalat egyszerűen elsüllyed, és nem hasznosítják. Ta­lán műhelyeket lehetne létesíteni, ahol a gene­rációk együtt munkálkodnak: a fiatalabbak kér­deznek és cselekszenek, az idősebbek elmond­ják tapasztalataikat vagy ötleteiket, de nem tart­ják magukat mindentudónak. A komplexuselmélet és a komplexusok fel­ dolgozása rávilágít, miért olyan nehéz kilépni az áldozat— agresszor kötelékből, de a szabadu­lás konkrét lehetőségeit is megmutatja. Hátra­van még a kérdés, hogyan lehet a grandiozitást feláldozni. Igaz, ha a komplexusok tudatossá válnak, és a lekötött energiák megint az én­tudathoz társulnak, az önértékelés mindjárt nagyot javul, tehát nagyzolásra kevésbé van szükség. Mégis szeretném most a nagyzolást körüljárni — egy mese alapján.

124

125

Élt egyszer egy molnár, aki szegény volt, de volt neki egy szép leánya. Történt egyszer, hogy a király elé jutott a molnár, és hogy na­gyobb tekintélyre tegyen szert, azt mondta: „Van nekem egy lányom, az a szalmából ara­nyat tud fonni.” — „Ugyan tetszik nekem az ilyen tudomány — mondta erre a király a mol­nárnak. — Ha tényleg olyan ügyes

a lányod, mint mondod, hozd el holnap palotámba, pró­bát teszek véle.” Másnap, mikor elé vezették a lányt, bevitte a király egy szobába, amelyik te­lis-tele volt szalmával, rokkát, motollát adott neki, és így szólt: „Most pedig láss munkához, és ha holnap reggelre nem fonsz az egész szal­mából aranyat, véged.” Azzal maga zárta le a szobát, a leányka pedig egyedül maradt. Ült, ük a szegény molnárlány egyre, egész lelkében tanácstalanul; fogalma sem volt arról, hogyan kell szalmából aranyat fonni, így aztán félelme nőttön-nőtt, míg végül sírva fakadt. Ekkor váratlanul kinyílott az ajtó, belépett egy apró emberke, és így szólt: „Szép jó estét, mol­nár i§ú lánya, miért zokogsz ily nagyon?” — „Ah — sóhajtott a leányka —, aranyat kell fon­nom a szalmából, de nem értek hozzá.” — „Mit adsz nekem, ha én megfonom?” — kérdezte az emberke. „Odaadom a nyakláncomat” — felelt a lányka. Az emberke elvette a nyakláncot, leült a rokkához, és zumm-zummzumm, hár­mat húzott, s az orsó megtelt. Akkor másikat tett föl, és zumm, zumm, zumm, hármat hú­zott, s tele volt a második is; és így tovább reg­gelig, akkorra meg volt fonva az összes szalma, és valamennyi orsón arannyá. Virradatkor már jött is a király, s meglátván az aranyat, ámult is meg örült is, de szívében még sóvárabban áhí­totta az aranyat. Bevitette a molnárlányt egy másik szobába, az is szalmával volt tele, de még sokkal nagyobb volt, és megparancsolta neki, ha kedves az élete, ezt is fonja meg egy éjszaka leforgása alatt. Nem tudta a leányka, mitévő legyen, és sírva fakadt. Ekkor ismét kinyílott az ajtó, megjelent a kis

126

127

Koppciherci, avagy hogyan kezeljük a nagyzolást Áldozat és agresszor, mint láttuk, gyakran gran­diózus. Az agresszoré nyílt, az áldozaté rejtet­tebb grandiozitás. Amikor a következő mesét olvassa vagy meghallgatja, ne csak a gyermekkorában látott képeket idézze fel, hanem próbálja a mesét új módon, felnőtt szemmel is látni.



Ha van, aki a mesét felolvassa, akkor ön most pi- hentesse lábát a padlón, és lélegezzen mélyeket. Ejtse le a vállát, hunyja be a szemét, vagy néz- zen egy pontra maga előtt. Lélegezzen még né- hányszor mélyeket. Észlelje a lélegzését, kilég- zéskor engedje el a feszültséget. így felkészül rá, hogy a mesét az észlelés minden csatornáján be- fogadja.

Koppciherci — A mese

emberke, és így szólott: „Mit adsz nekem, ha aranyat fonok a szalmá­ból?” „Odaadom ujjamról a gyűrűmet” — fe­lelt a leányka. Az emberke elvette a gyűrűt, is­mét hajtani kezdte a rokkát, és reggelre mind az egész szalmából csillogó aranyat font. Ret­tentően örült a király a látványnak, de még mindig nem telt be az arannyal, hanem átvitet­te a molnárlányt egy még nagyobb, szalmával teli szobába, és így szólt hozzá: „Még ma éjjel el kell készülnöd ennek a fonásával is; de ha si­kerül, a feleségem leszel.” — „Mit bánom, ha molnárlány is — gondolta magában —, gazda­gabb feleséget az egész világon nem találok.” A lányka, mikor magára maradt, harmadszor is eljött hozzá az emberke, és így szólt: „Mit adsz nekem, ha még egyszer megfonom a szalmá­dat?” — „Nincs már semmim, amit neked ad­hatnék” — felelte a leányka. „Akkor ígérd ne­kem az első gyerekedet, ha királyné leszel.” — „Ki tudja, mi lesz még” — gondolta a molnár­lány, és szorult helyzetében amúgy se maradt más kiútja; megígérte tehát az emberkének, amit kért, az emberke pedig cserébe még egy­szer aranyat font a szalmából. Reggel, mikor jött a király, és mindent úgy talált, ahogyan kí­vánta, megtartották az esküvőt, és a szép mol­nárlányból királyné lett. Esztendő múltán szép gyermeket hozott a világra, az emberke pedig eszébe sem jutott; de az egyszer csak belépett a szobájába, és így szólott: „Add ide hát, amit megígértél.” Meg­rémült a királyné, ígérte az emberkének a ki­rályság összes kincsét, csak a gyermeket hagy­ja meg neki. Az emberke azonban nem tágí­tott: „Nem lehetséges, ami élő,

az becsesebb nekem a világ minden kincsénél.” A királyné erre olyan rimánkodásba és siránkozásba kez­dett, hogy az emberke megszánta. „Hát jó, három napig haladékot adok — mondta —, ha addig kitalálod a nevemet, megtarthatod a gyerekedet.” A királyné erre egész éjjel törte a fejét, el­sorolt minden nevet, amit valaha is hallott, és futárt küldött szét az egész országba, hogy kérdezősködjék mindenfelé, milyen más ne­ vek létezhetnek még. Másnap, mikor eljött az emberke, sorolni kezdte a neveket: Gáspár, Menyhért, Boldizsár és a többi, elsorolta min­det, amit ismert, de az emberke valamennyire csak rázta a fejét: „Nem így hívnak.” Második nap körbekérdeztette a királyné a szomszédsá­got, hogyan hívják arrafelé az embereket, és a legszokatlanabb, legfurcsább neveket sorolta az emberkének: „Bordafócsnek hívnak talán? Vagy Birkaikrának? Netán Lábraszíjnak?” — de az mindegyre csak azt válaszolta: „Nem így hívnak.” A harmadik napon ismét visszajött a futár, és jelentette: „Új nevet egyet sem tud­tam föllelni, de amint egy magas hegy lábánál az erdő szélére értem, ott, ahol a madár se jár, egy kis házat pillantottam meg, a ház előtt égett a tűz, a tűz körül pedig egy mulatságos emberke ugrált, fél lábon szökdécselt, és azt kiabálta:

128

129

Márna kalács, holnap hús sül, Holnapután a királyné búsul, Kérdi nevem: Marci? Berci? Pedig az ám: Koppciherci.

Gondolhatjátok, mennyire megörült a király­né, mikor meghallotta a nevet, és mikor aztán kisvártatva eljött az emberke, és megkérdezte: „No, királyné, hát hogy hívnak engem?”, ak­kor a királyné először azt kérdezte: „Marcinak talán?” - „Nem.” - „Akkor talán Bercinek?” - „Úgy sem.” „Talán bizony úgy hívnak, hogy Koppciherci?” „Ezt az ördög mondta meg neked, az ör­dög” — toporzékolt az emberke, és mérgében jobb lábával akkorát dobbantott, hogy derékig fúródott a földbe, akkor dühében megragadta bal lábát két kezével, és éppen középen ketté­tépte saját magát.



Maradjon még egy percig a képeinél, észlelje új­ra, melyik kép különösen eleven most ön előtt. Ezt a képet nézze meg még egyszer alaposan. Látja-e a környezetet, amelyben a mese lejátszó­dik? Ha embereket lát, érezze bele magát a lelki­világukba. Érezze bele magát a különböző sze­replőkbe, észlelje a különjele érzéseket. Aztán oldódjon el a képektől, nyissa ki lassan a szemét, sóhajtson, nyújtózkodjon.

A túlterhelő nagyzolás Hogy a mesét megérthessük, hasznos lesz, ha beleéljük magunkat a molnár, a király, a mol­nárlány és Koppciherci figurájába a mese kiin­duló helyzetében. Amikor azonosulni próbálunk az egyes me­sealakokkal, tapasztaljuk, hogy ez nem mind­egyikkel egyformán lehetséges. A szemináriumon, ahol ezt a gyakorlatot elvégeztettem, a résztvevők elmondták, hogy a molnárt szolgalelkű, de törtető embernek képzelték el, aki folyton a pénzt számolja, aki feltétlenül több akar lenni és többnek akar mutatkozni, mint a személyisége megenged­né. Mindenáron ki akar találni valamit, ami ér­dekessé teszi a király szemében. Apai szeretete átalakult, már csak büszke a lányára — de talán nem is szerette soha. Néhányan a molnárral azonosulva szégyenkeztek is emiatt, szégyellték, hogy eladta a lányát. Megérteni a tettét csak akkor tudták, ha elképzelték, a mély el­keseredés vagy a nagy üresség közepette mi­lyen erős nárcisztikus szükséglete a molnár­nak, hogy egyszer végre különleges, rendkí­vüli személyiség legyen. Elfogadni nem tud­ták a viselkedését. A mese alapján most összekapcsoljuk a nagyzolás témáját az áldozat—agresszor témá­val. Nyilvánvaló, hogy a molnár több akar lenni, mint ami valójában. Érdekes akar len­ni. E mögött a szegénység rejlik. A szegénysé­get hárítja el, amikor grandiózus alkut javasol a királynak, persze a lánya rovására.

130

131

A lánnyal azonosulva úgy érezzük: apja el­árulta, eladta. Tiltakoznia kellett volna az alku ellen. De hát volt rá módja, kérdezték őt? Az apa embertelen követelésére csalódás, harag és gyűlölet a válasz — ezt érezzük, amikor a lánnyal azonosulunk. De felmerülhet egy másik érzés is: milyen csodálatos lenne, ha ezt véghez tudnám vinni — de nem tudom. Szeretném megcsinálni, de képtelen vagyok rá. Ilyen érzéseket kelt a na­gyon súlyos túlterhelés. A lány ebben a helyzet­ben több szempontból is áldozat: a férfiak áldo­zata és a saját nagyzolásának áldozata. A királlyal azonosulva megélhetjük az elégededenséget, amelyet kapzsi birtoklással sze­retne csillapítani. A király mohó kincsvágyát kellemetlen, ködös állapotnak, nagyzási má­niának élték meg a szeminárium résztvevői. A molnárlány bizonyítsa be, mit tud. Ha csaló, akkor pusztuljon — halál fia, aki a királyt be akarta csapni. Arany vagy halál, így szól az al­ternatíva ebben a rendszerben. A mese kiinduló helyzetét komplexuskonstel­ lációnak is felfoghatjuk. Tulajdonképpen két agresszorunk van, az apa és a király. Aki az apakomplexusbeli apát agresszornak éli meg, ezt az élményét könnyen átviheti a partnerére. A molnárlány a gyermekpozícióval azonosul egy igen bonyolult molnár-király-komplexus- ban — vagy egyszerűbben: apakomplexusban. A kulcshelyzet, amely most konstellálódik: vagy megcsinálod az aranyat, vagy semmire­ kellő vagy és meg kell halnod, nincs létjogo­sultságod. Ez a mesebeli kulcshelyzet minden­napos élethelyzeteket tükröz. Számos apa kö­veteli a lányától, hogy egy adott percben

vagy állandóan valami hihetetlenül nagyszerűt mű­veljen szépnek lenni nem elég. Ha nem sike­rül, megtagadja tőle a létjogosultságot, csaló­dottan elfordul tőle. A mesében az apa a lehetetlent követeli, és ez rettenetes túlterhelés. Mármost szalmából aranyat fonni aligha lehet, így ebben a motí­vumban jelképet kell látnunk. Jelenthetné azt is, hogy közönséges anyagból, hulladékból csi­nálnak valami nagyon költségeset. Sok élet­ helyzetre ráillik ez: vannak például szónokok, akik aranyat zsebelnek be a szalmacséplésért. De fordítva is érthetjük a jelképet: sikerül a hulladékból valami örökérvényűt teremteni, így vagy úgy — marad bizonyos ambivalencia. A lány a két agresszornak kiszolgáltatott ál­dozat. Eredetileg persze a molnár is áldozat volt. De kilépett az áldozathelyzetből, a nagyzolás és hatalmaskodás agresszorrá tette. Ha a királyt és a molnárt az egyik oldalnak tekint­ jük, akkor a komplexusnak ezen az oldalán egyre több az agresszió, amit jól szemléltetnek a szalmával teli, egyre nagyobb szobák. Koppcihercivel azonosulva szemináriu­mom résztvevői csupa energiának érezték ma­gukat, élettől pezsgő figurának, aki apró em­berke létére a helyzet ura, jelentős személy: ő az egyetlen, akinek kezében van a megoldás, és bármit követelhet érte, az egyetlen, aki a mol­nárlányt kiszabadíthatja szörnyű helyzetének börtönéből. Ezt a mesében az a mozzanat feje­zi ki, hogy Koppciherci színre lépésekor ki­nyílik az ajtó. Lássuk képszerűen ezt a jelene­tet: ott ül a molnárlány, lehetetlen követelések rabságában, tanácstalanul — csak a csoda segít­

132

133

het. Már teljesen kétségbeesett. És egyszer csak nyílik az ajtó: kinyílik az élettér, de a komple­xustér is. A „Koppciherci” jól átérezhető me­se: él bennem egy belső követelés, egyre csak növekszik, teljesíteni nem bírom. Kétségbe­esetten töprengek, hogyan kerültem ebbe a képtelen helyzetbe, és főleg hogyan juthatok ki belőle — s akkor egyszer csak nyílik az ajtó, felcsillan egy reménysugár. Kapcsolatba léphe­tek egy életteli erővel, amely képes véghezvin­ni a lehetetlent. Ilyen erőnövekedést, remény­sugarat jelenthet egy segítőkész ember feltűné­se. Újjáéled a remény. De hátha Koppciherci testesíti meg a nagyzolást is? Mint már tudjuk, az áldozat gyakran érzi magát nagyszerű áldozatnak. Ez az értékelés segíti áldozathelyzetében, hogy önbecsülését mégis megőrizze. Szenvedése így nem egysze­ rűen csak szégyenletes, hanem grandiózus. De a nagyzolással meg is próbálhat kilépni áldozat­helyzetéből. „Sikerülni fog, megcsinálom, tu­dok szalmából aranyat fonni.” Vagyis áldozat vagyok ugyan, de a lehetetlent is véghez tudom vinni, tehát leküzdöm az áldozathelyzetet. Tekintsük most Koppcihercit a molnárlány intrapszichés alakjának, olyan erőnek, amely a legnagyobb kétségbeesés idején konstelláló­dik. A mese tehát a molnárlányról szól, aki apa­élményét bensővé tette, és az apához fűződő várakozásokat átvitte partnerére. Ezt a bensővé tett apát, az apa és leánya viszonyában formá­lódott apakomplexust fejezi ki a rettenetes túl­terhelés motívuma, vagyis a lány áldozatszere­pe, és a lány belső szükséglete, hogy olyasmire legyen képes, amire senki más. Személyközi

szinten ez azt jelenti, hogy a lány nagyon könnyen kerül olyan helyzetbe vagy kapcsolatba, amelyben valami egészen rendkívülit kell nyújtania, s erre képesnek is érzi magát. Ez Koppciherci intrapszichés hatása. Az áldozat ilyen lelki működéséhez hozzátartozik, hogy rendkívüli dolgokra képesnek tartja magát, pedig valójában áldozat. Fontos látnunk, hogy mind a kettőt, az áldozatot és az agresszort, a nagyzolás határozza meg.

134

135

A nagyzolás áldozatai Nézzük most a mese végét — volna ugyan mit mondani a közepéről is, de nincs rá feltétlenül szükség. A molnárlányból királyné lesz, és gyer­meke születik. Magas társadalmi rangra emelke­dett, és új életet hozott a világra. Sokkal több tehát az életlehetősége, s a gyermekkel ott a jö­vő ígérete is, valami, ami növekedni fog, és ön­álló, új késztetéseket hoz az életébe. A nagyzoló elhárítás tehát igencsak eredményes volt: a meggyőződés, hogy rendkívüli vagyok, külön­leges tulajdonságaim vannak, és az energikus, elszánt nekiveselkedés sikerre vezethet. A gyer­mekkel a királyné új identitásra talált, ráadásul gazdag. De milyen gazdagság ez most? Talán már nem annyira a birtokló gazdagság, mint a király és az apa esetében, hanem az élmények és az érzelmek gazdagsága, a lét gazdagsága. Teljes ellentéte ez a molnárlány kiinduló helyzetének. Mihez kezd most a nagyzolással? A beteljesült, eleven életben a nagyzolásra lelkileg már nincs szükség. A mese

is megmondja, hogy a királyné egyszerűen elfeledkezett az emberkéről. Ami a mese végét illeti, most jusson eszünkbe, hogy gyerekkorunkban többnyire sajnáltuk Koppcihercit, és szívesen megmentettük volna. Mások irtóznak az egész mesétől: az apa eladta a lányát, aztán a lánytól veszik el a gyerekét, de ő nem adja oda. Figyeljük meg ezeket a magunkkal hozott, erős érzelmi töltésű értékeléseket — és tegyük most félre. Ha úgy látom, Koppciherci a nagyzolást testesíti meg, akkor rendkívül fon­tos, hogy szétszakítja magát. Koppciherci a gyermeki nagyzolás, ami abból is látszik, hogy ugrál és táncol, de abból is, ahogyan a sülő hús­nak örvendezik. A nagyzásos fantáziák többnyi­re gyermetegek. Abból a gondolatból fakadnak, hogy mágikus hatást tudunk gyakorolni. És a nagyzásos eszmék meglepő tulajdonsága, hogy remekül működnek, amíg nem kételkedünk bennük. Újra meg újra felléptek a történelem­ ben olyan figurák, akik közelebbről megnézve egyáltalán nem voltak különösebben okos em­berek vagy ügyes politikusok, de elfogadták őket mint vezértípust, mert ők maguk szilárdan meg voltak győződve a saját nagyságukról és je­lentőségükről. Gyakran elég sokáig tart, míg az emberek végre keresztüllátnak az ilyen kariz­matikus típuson. Az igazi nagyság és a nagyzolás erősen hasonlíthat, de az igazi nagyság nem bru­tális. Miért kell, hogy a királyné kitalálja az em­berke nevét? Arról van itt szó, hogy problémá­ját meglássa és megnevezze, vagyis ráismerjen a segítőkész emberke álcája mögött

Koppci­herci démonalakjára. Ha Koppcihercit a nagy­zásos eszme képviselőjének látjuk, akkor a névkitalálás azt jelenti, hogy meg kell nevezni ezt a nagyzásos eszmét, nem emberi aspektusá­ban is. Fontos eleme a mesének, hogy a mol­nárlány először teljesen passzív áldozat volt, de amikor a gyermekét el akarták venni, aktív lesz, és cselekszik. A gyermek jelképezi többek között saját megújulásunkat, azt, ami az em­bernek a legkedvesebb, és ami által kapcsolatba kerül mély-énjével. Amikor ez az új élet és ve­le az ő új élete is veszélybe kerül, a királyné kap még egy esélyt, és ki is használja: futárokat küld szét az országba. Ez ugyan első pillantásra még nem valami nagy aktivitás, de ha intrapszichésen értelmezzük, azt jelenti: a királyné mindenfelé kutatni kezd, és igyekszik a démo­nit megnevezni. Neve Koppciherci (Rumpel- stilzchen). Ha ennek köze van ahhoz, hogy gólyalábon (Stelzen) jár, akkor igazán olyan fickó, aki nagyobbnak mutatja magát, mint amilyen. A nagyzolás eleven képe. Természe­tesen fennáll a veszély, hogy a királyné tovább­viszi komplexusát, ő is túl sokat követel majd a gyermekétől. Valamiképpen Koppciherci és a királyné között született ez a gyermek. A ki­rálynénak tennie kell róla, hogy a gyermek Koppciherci kezére ne jusson, a nagyzolás ha­tása alá ne kerüljön. Ha látjuk és megnevezzük a túlterhelés problémáját, akkor a probléma megoldódik — ha nem is olyan csattanósan, mint itt a mesében. Koppcihercinek el kell tűnnie, már nincs rá szükség, és nem is szabad többé rászorulnunk. Ha félig már elsüllyedt,

136

137

reméljük, hogy hama­rosan végképp elnyeli a föld. Ha ez a nagyzoló lélekrész tovább hat a ki­rálynéban, akkor továbbadja gyermekének ugyanazt, amit neki továbbadtak. A túlterhelés ugyanis azzal kezdődik, hogy a gyereket arany­gyereknek nyilvánítják, aztán köteles ehhez tartani magát. Ezért kell a nagyzolásnak véget vetni. Érdekes itt, hogy a nagyzolás Önmagát pusztítja el. Ez nem a Kékszakáll-mese téma­köre, ahol agresszióval kell fellépni a pusztítás ellen, a nagyzolás itt magától megsemmisül. A királyné fejlődött, gyereke van, jövője van. Tehát már nem áldozat. Aktívan fáradozik a tudásért. Tudnia kell erről a komplexusrészről. Éppen annak nagyon fontos, hogy a nagyzolást meglássa, aki az áldozatpozícióval azonosul, de nem látja magát igazán áldozatnak, sőt még jól is érzi magát a helyzetében. A nagyzolás segít továbbfejlődni, mondja a mese. De amikor a fejlődés már eredménnyel járt, akkor a nagy­zolást le kell leplezni, hadd pusztítsa el önma­gát, mert máskülönben minden eredményt el­pusztít.

ellenére, a halál végső korlátja ellené­re teljes életté formába, és ezt, amennyire tőle telik, másoknak is lehetővé tegye. Akkor élhetünk így, ha komplexusainkat komolyan vesszük, és lemondunk az agresszorral azonosulva szerzett hatalomról és nagy­szerűségről éppúgy, mint arról a hatalomról és nagyszerűségről, amelyet az áldozattal való azonosulás nyújt. Ne a szenvedés és a pusztítás legyen a fő parancsolat, hanem az élni és élni hagyni. De csak akkor találunk rá erre az útra, ha fel tudjuk dolgozni azokat a lelki tartomá­nyainkat, ahol nem volt szabad élnünk, ahol erőszakos hatalom uralkodott rajtunk. Ez pe­dig csak akkor sikerül, ha készen állunk feltár­ni azt is, mi mindenben azonosultunk a táma­dóval.

Az áldozat és az agresszor ellenképe az életét önállóan alakító ember képe. Az ilyen ember egyesíti az áldozatvállalás, a sokszor elkerülhetetlen lemondás aspektusait az alkotni, formálni akaró, állhatatos agresszió­val. Dacosan megragad minden lehetőséget, ott, ahol éppen adódik. Magasabb cél vezérli őt is. Talán az a célja, hogy életét minden fe­nyegetés

Persze az is igaz, hogy minden alakító szán­dék korlátba ütközik: mindig maradnak dol­gok, amelyeket nem tudunk kezelni. Heidegger úgy nevezte ezt: a megkerülhetetlen, vagyis egyrészt az, amit nem lehet körüljárni, amit nem láthatunk a maga egészében, másrészt az, amit sem elkerülni, sem leküzdeni nem lehet, a veszteség, a halál. Mary Williams45 felfogása szerint a szadizmus, amely jellegzetes azonosu­ lás az agresszorral, valójában azonosulás a halál­lal mint elpusztíthatatlan pusztítóval, s ebből arra következtet, hogy a szadisták nem tudnak belenyugodni a múlandóságba, a halálba. Ezért próbálják megszerezni az élet és halál fölötti ha­ talmat, amely nem adatott meg nekünk, embe­reknek. Hasonló hatalomvágyat láttunk az ag­resszorral való azonosulásban. A

138

139

Sem áldozat, sem agresszor: éld a saját életedet

vak pusztító düh végső soron a halálhoz vezet. Csakhogy a vak formáló akarat is áldozathelyzetbe visz, ha megfeledkezünk az áldozattéma lényegéről, nevezetesen arról, hogy bizonyos dolgokat oda kell adni, amikor a feltételek úgy kívánják. Feláldozni nem egyszerűen azt jelenti, hogy el­ veszítünk valamit, nem is azt, hogy valamit el­vesznek tőlünk, feláldozni azt jelenti: önként odaadunk valamit egy magasabb rendű eszme vagy érték szolgálatában. Eszméit bátran vállal­ni és odaadóan szolgálni: ez is az alkotó, alakító ember feladata. Áldozat és agresszor témájában ez azt jelenti, hogy az élet nem hatalomvágy­ból, uralomból és leigázásból áll, hanem segí­tünk egymásnak kihasználni az élet sok-sok le­hetőségét, együtt alakítjuk az életet. És ez nem holmi délibábos látomás, ame­lyet rögtön el kellene vetnünk, mert túlságo­san grandiózus. De új felfogást hozna magával: a kizsákmányolás, uralom és alávetettség min­ den kérdését újra át kellene gondolnunk. Kü­lönösen fontos, hogy a nemek egyenrangúsá­gát napról napra megmutassuk és érvényesít­sük. A fiúk és a férfiak agresszivitásának titkos bálványozását kíméletlenül le kell leplezni. Éle­tünk alakítása azt jelenti, hogy az emberek együtt alkotnak meg valamit, és nem egymás ellen. Minden tudományág szemszögéből, alapo­san meg kell fontolnunk, milyen általános lé­péseket tehetnénk, hogy az emberek önbecsü­lése helyreálljon. Fel kell tárnunk, miért sérül meg önérzetük oly gyakran a mindennapi együttélésben. Nagyon fontos, hogy a min­dennapi életben megerősödjön az emberek önbecsülése, mert végső soron

ettől függ, ho­gyan kezelik a szorongást és az agressziót, s et­től függ az is, képesek-e megfelelni a rugalmas identitás követelményeinek. Hasznos lenne néhány egyszerű, hétköznapi javaslat, hogyan segíthetünk az embereknek önbecsülésük ja­vításában. Például ha megkérdezik tőlünk, mit szoktunk tenni, hogy jobban érezzük magun­kát, vagy: milyen helyzetben érzünk természe­tes bizalmat az élet iránt, természetes önbizal­mat. Az ilyen kérdések arról szólnak, hogyan szokták az emberek önértékelésüket szabályoz­ni, új önérzetjavító módszereket sugallnak, így alkalmasabbá válunk életünk alakítására. Az is fontos, hogy megbecsüljük és tuda­tosítsuk örömteli, boldog élményeinket. Aki örül, az természetes önbizalmat érez, jóban van önmagával és a világgal, lényegesen ke­ vésbé szorong. Nem árt olykor öröméletraj­zot készíteni a traumaéletrajz helyett, felidéz­ni életünk örömeit, és azt is, hová tűntek ezek az örömök. Aki tudja, hogy önértékelése szabályozásá­hoz nem kell agresszornak vagy áldozatnak lennie, s tudja, hogy az emberek éppen egy­más segítségével válhatnak magabiztosabbá, az beléphet az élet együtt-alakításának körfolya­matába. Annak, aki se áldozat, se agresszor nem akar lenni, gondosan ápolnia kell önérté­kelését. Nagyon fontos, hogy idejekorán le­váljon a szülőkomplexusokról, de mint láttuk, sok mindennapos gyakorlati módja is van az önérzet erősítésének, s aki ezekben jártas, az a szokásos sérelmeket is könnyebben feldolgoz­za. Más szóval, mindig azon van, hogy a saját lábára álljon, a saját életét élje.

140

141

Köszönet Sok évi szakmai munkám és élettapasztalatom gyümölcse ez a könyv. Mindig bosszantott, hogy az emberek — főleg a nők — oly könnyen válnak áldozattá, mások pedig agresszorrá. Kö­szönet illet mindenkit, aki a téma kapcsán gondolatokat vagy indulatokat ébresztett ben­nem. A Nemzetközi Mélylélektani Társaság 1995 Őszén rendezett, „Hatalom, tehetetlen­ség, teljhatalom. Mélylélektani távlatok” tár­gyú ülésszakán általános előadást tartottam az áldozat—agresszor témáról. Ez az előadás a je­len szöveg alapja. Köszönöm az előadás részt­vevőinek, hogy számos kérdésükkel a komp­lexuselmélet pontosabb kifejtésére késztet­tek. Köszönöm a „Koppciherci” meseszemi­nárium résztvevőinek sok jó ötletét is. Hálás köszönet illeti Karin Waltert a most is nagyon kellemes együttműködésért.

Verena Kast

142