Vanoyeke Violaine - Tuthmoszisz 02 A fékezhetetlen Íbisz.pdf

A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent könyvek: A fáraó titka Rejtély Egyiptomban A Kobra-királynő kincse Tuthmószisz 1. könyv – Hatsepszut riválisa Előkészületben: Tuthmószisz 3. könyv

1

VIOLAINE VANOYEKE Tuthmószisz 2. könyv A fékezhetetlen Íbisz

2

Gold Book

3

E MŰ VIOLAINE VANOYEKE III. THUTHMÓSZISZRÓL ÍRT TRILÓGIÁJÁNAK MÁSODIK KÖTETE Eredeti cím: THOUTMOSIS – L'Ibis indomptable Copyright © Michel Lafon, 2000 7-13, boulevard Paul-Émile Victor 92521 Neuilly-sur-Seine Cedex

All rights reserved

Fordította: Bujdosó Tamás László Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. 4

ISBN 963 9248 74 6

Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen 5

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

6

7

„Tuthmószisz Menheperré megnagyobbította isteni atyjának, Amonnak templomát. Ezért dicsőség és örök élet lesz a jutalma.”

8

9

10

Az ókori Görögország

11

12

Az előző rész tartalmából

Hatsepszut riválisa Hatsepszut fáraónőnek, aki huszonkét évig ült Egyiptom trónján, egyszer csak nyoma veszett. III. Tuthmószisz foglalja el a helyét, és feleségül veszi Hatsepszut második lányát, II. MeriréHatsepszutot, akivel anyja sosem foglalkozott túl sokat. A királyi párt bosszúvágy fűti; III. Tuthmósziszt azért, mert Hatsepszut kisemmizte őt a hatalomból apja, II. Tuthmószisz halálakor, Merirét pedig azért, mert anyja gyermekkorában 13

jobban szerette nála a másik lányát, Neferu-Rét. III. Tuthmószisz arról álmodozik, hogy olyan emlékműveket emeltet, melyek káprázatosabbak lesznek elődei építményeinél. Csakhogy Egyiptomot veszély fenyegeti: nagyszámú hódító seregek szövetkeznek a fáraó ellen. A nagyapjához, I. Tuthmósziszhoz hasonlatosan nagy tehetségű III. Tuthmószisz elindul a háborúba anélkül, hogy tudná, életben van-e még Hatsepszut fáraó-királynő. Ostrommal beveszi Megiddót, és győzelmesen tér meg a harcmezőről. Minekutána ideiglenesen visszaszorította Egyiptom ellenségeit, a királynak a thébai udvarban is meg kell szilárdítania hatalmát. Hatsepszut eltűnésének rejtélyéről végül is fellebben a fátyol. Egyes háremhölgyek, mint a szépséges 14

Kertari Mitanniból vagy a király dajkájának lánya, Szobek fiúgyermekkel ajándékozzák meg a fáraót, és ezáltal riválisokká válnak. III. Tuthmószisz több olyan mitannit is tanácsadójává nevez ki, akik a háborúban estek egyiptomi fogságba. Ám néhánynak ezek közül tudomása van egy olyan államtitokról, melytől hamarosan a fáraó élete függ majd.

15

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom az Egyiptomi Arab Köztársaság elnökének, Hoszni Mubaraknak; a kultuszminiszternek, Farouk Hosninak; Mandouh el Beltaguinak; Nabil Osmannak a meleg fogadtatásért Egyiptomban, valamint Gaballah Ali Gaballahnak, az Ókori Egyiptomi Tanács igazgatójának, amiért megkönnyítette a munkámat; Aly Maher el Sayednek, az Egyiptomi Arab Köztársaság nagykövetének; barátomnak, Mohamed el-Bialynak, a Nyugat-thébai Ókortörténeti Társaság igazgatójának; Salah el-Naggarnak; Mohamed A. Nasrnak, a Luxori Múzeum ókori részlege igazgatójának; Fahim Rayannak; Ahmed Zakinak; Hoda Naguib-nak és Sonia Guirguisnek, az Egyiptomi Turisztikai 16

Hivatal igazgatónőjének; Ali elKadinak, a nagykövetség sajtóreferensének; az Accor-csoportból Suzanne Matsakisnak, Catherine Magniennek és Vanessa Raschnak; Paul Dubrule-nek és Gérard Pélissonnak; Michel Baud-nak és Dominique Becknek a luxori Win-ter Palace-ból; Joél Fenoyernek a charm el-cheikh-i Sofiteltől; Antoine Lhuguenot-nak az asszuáni Old Cataracttól; Hani Helalnak, a nagykövetség kulturális tanácsadójának; Castas Papageorgiounak; Dimitri Démétriounak, a Ciprusi Turisztikai Iroda igazgatójának; Doros Georgiadesnek; Jean-Bernard de Vaivre-nek, Franciaország ciprusi nagykövetének; Florence Du-bois-nak; Alain Khourynak a segítségért, és hihetetlen kedvességéért; Franciszek Pawlickinek a Deir el-Ba-har-i lengyel misszió 17

igazgatójának, valamint Pierre Massamerie-nek. Ugyancsak köszönettel tartozom az Egyiptomban és Libanonban történő meleg fogadtatásért Michel Baudnak a luxori Winter Palace-ból; Antoine Lhuguenot-nak az asszuáni Old Cataracttól; Henry Floutynak a bejrúti Palm Beach-ről; Patrick Moisannak, a libanoni Accor-csoport igazgatójának; valamint a Gábriel, a bejrúti Albergo és a Beverly de Jounieh Hotel vezetőségének.

18

A fontosabb szereplők listája Ahmósze: Hatsepszut anyja Amen: Főpap Hatsepszut idejében, Szenmutnak, a királynő tanácsadójának a testvére I Amenmen: III. Tuthmószisz hadvezére Amenpafer: A thébai Kai és Themisz fia Dzsehuti: A Hatsepszut Deir elBahar-i templomát megépítő telepfőnök Hapuszeneb: Karnaki főpap. Hatsepszut híve Hatsepszut: Ahmósze és I. Tuthmószisz lánya Ialu: II. Meriré-Hatsepszut tanácsadója Ipu: III. Tuthmószisz dajkája Iszet: III. Thutmószisz anyja Istariu: Belisz és a thébai Széthi fia 19

Jahmesz-Nefertari: Hatsepszut nagyanyja. Ahmószisz fáraó hitvese Kaluré: Megiddóban szolgáló egyiptomi katona Kariu: III. Tuthmószisz hadvezére Kertari: III. Tuthmószisz ágyasa Menheperrészeneb: III. Tuthmószisz barátja II. Meriré-Hatsepszut: Hatsepszut és II. Tuthmószisz második lánya, III. Tuthmószisz hitvese. Mutnefret: I. Tuthmószisz első hitvese, III. Tuthmószisz nagyanyja. Nibui: Abüdoszi főpap Oazer: Vezír Paperisz: Kertari barátnője III. Tuthmószisz fajjúmi háremében Pathmesz: Hatsepszut kocsisa Pennethbet: Hadvezér Hatsepszut idejében. III. Tuthmószisz tanítója 20

Petru: Dzsehuti tanácsadója Puimré: Építész, Amon második prófétája Ramnóz: A fajjúmi háremfőnöknő Rehmiré: III. Tuthmószisz barátja. Magas rangú tisztviselő, az egyik legszebb sír az övé az Előkelők Völgyében Seribu: A thébai Kai és Themisz lánya Színi: Alkirály délen Szobek: Ipu lánya, III. Tuthmószisz dajkája. Lehetséges, hogy ő volt III. Tuthmószisz első hitvese Szobkit: Meriré bizalmasa Themisz: Kai felesége. Seribu anyja I. Tuthmószisz: Hatsepszut apja, III. Tuthmószisz nagyapja Tianu: III. Tuthmószisz írnoka és barátja

21

Előszó A XVIII. dinasztia Amószisz fáraóval kezdődik. E király arról nevezetes, hogy visszaszorította az északról érkezett hódítókat, akiket a korabeliek hükszoszoknak neveztek. Az indoeurópaiak így kiszorultak Egyiptomból, s Kis-Ázsiában telepedtek le. I. Amenóphisz, aki Amószisz és Jahmesz-Nefertari fia volt, valamint veje, I. Tuthmószisz, kiválóan biztosították a már megszerzett területek védelmét. I. Tuthmószisz kivételes tehetségű hadvezér volt. Első hitvese 22

fiúgyermeket hozott a világra, akit később II. Tuthmószisznak neveztek. Ő féltestvérével, Hatsepszuttal kelt egybe, mert csak így lehetett folytatása a királyi vérvonalnak. II. Tuthmószisz csekély ideig uralkodott. Frigyükből egy lánygyermek született: Neferu-Ré. Ő valószínűleg korán elhalálozott, bár ennek ellentmond egy felirat, amely talán őrá céloz abban az időszakban, amikor III. Tuthmószisz már egyedül uralkodott Egyiptom fölött, s Hatsepszut eltűnt a képből. II. Tuthmószisznak és Hatsepszutnak azonban minden kétséget kizáróan született egy második leánygyermeke is, akit II. Meriré-Hatsepszutnak neveztek. Utóbbi Thutmószisszal, aki a harmadik volt e néven, kelt egybe. III. Tuthmószisz II. Tuthmószisz és egy Iszet nevű háremhölgy gyermeke volt, és II. Tuthmószisz halálakor lett fáraó. 23

Hatsepszut, akinek a régensi feladatokat kellett ellátnia, amíg III. Tuthmószisz nagykorú nem lesz, a hetedik évben mint fáraó lépett fel. Huszonkét évig uralkodott Egyiptom felett, s mindvégig mellőzte unokaöccsét, III. Tuthmósziszt. Hozzá kötődő hivatalnokokkal és papokkal vette körül magát, expedíciókat szervezett a legtávolibb vidékekre, személyesen is harcolt a núbiaiak ellen, helyreállíttatta az omladozó templomokat, s felvirágoztatta Egyiptomot1. Csakhogy Ázsia népei egyre fenyegetőbbekké váltak. III. Tuthmószisz ugyanoly harcra termett és bátor uralkodónak bizonyult, mint nagyapja, I. Tuthmószisz. Ő lesz Egyiptom megmentője, minden idők 1

24

Lásd A fáraónő, Violaine Vanoyeke, Michel Lafon, 1999

legnagyobb fáraója, aki átkel az Eufráteszen, hogy újra bebizonyítsa Ázsiának, milyen hatalmas is Egyiptom. Eposza kivételes hősköltemény. Miután oly sokáig élt Amon isten lányának, Hatsepszut fáraónőnek az árnyékában, képes volt fényes csillaggá születni a történelem égboltján. Violane Vanoyeke Winter Palace, Luxor

25

Negyedik rész

26

Első Kertari tanácstalanul álldogált. Az imént azért jött ki a szobájából, mert a fáraó mély hangját és jellegzetes nevetését vélte hallani. Valóban a fényességes uralkodó érkezett a hárembe. III. Tuthmószisz egy súlyos, drágakövekkel kirakott nyakpántot viselt, karján pedig kígyót mintázó karperecek csillogtak, ám ettől eltekintve deréktól felfelé mezítelen volt. Szemei huncutul és vidáman csillogtak. Már alig várta, hogy végignyúlhasson a hárem kerevetein a lágy tapintású, simogató párnák tömkelegében. 27

III. Tuthmószisz mélyen beszívta az alkóvokat betöltő édes illatokat. Bár majdnem minden este ellátogatott ide, ezt a rituálét sohasem hagyta ki. A háremfőnöknő a lábai elé vetette magát, és arra kérte, hogy közölje vele, mit kíván. A fáraó azt válaszolta, hogy ezúttal nem akar sem kockázni, sem vacsorázni. Most csak a nők érdekelték. Kertari majd kiugrott a bőréből, hisz jól tudta, mindjárt az ő neve hagyja el az uralkodó száját. De mikor az övé helyett Seribu nevét hallotta, összeszorult a szíve, és könnyek szöktek a szemébe. Miért kedveli jobban Tuthmószisz azt a fiatal és kissé vad lányt? Talán ő nincs olyan csábító, mint amaz? Kertari néha kiöntötte a szívét a háremfőnöknőnek, aki úgy szerette, mintha a lánya volna. „A fáraó hamar el fogja hagyni ezt a kis mitanni foglyot – bátorította a nő nap nap után. – 28

Ismerem a férfiakat. A fáraó nem tud ellenállni a szépségének, de igazából nem szereti őt.” Kertari azon gondolkozott, vajon vele nem ugyan-ez-e a helyzet. Mióta megszülte a fiát, a király nem látogatta többé. Rendszeresen érdeklődött a gyermeke egészsége felől, és ajándékokat is küldetett neki, ám az ő ágyát messzire elkerülte. Talán nem kellett volna levágatnia hosszú, szőke haját? Kertari szomorúan idézte fel magában a kellemes hajókázásokat és a kerti lakban töltött éjszakákat. Akkoriban azt remélte, sőt azt hitte, hogy a fáraó sokkal többet érez iránta, mint a többi háremhölgy iránt. Seribu a többi lány irigykedő tekintetének kereszttüzében lépdelt a terem közepére. Üdvözölte a királyt, és 29

megköszönte neki, hogy gondoskodott az édesanyjáról. – Mi nem vagyunk rabok… – mondta a fáraónak. – Tetszik neki a ház? – kérdezte Tuthmószisz anélkül, hogy reagált volna. – Hatalmas épület, s oly közel van, hogy anyám mindennap meglátogathat engem. – Talán nem ez volt a kívánságod? A lány megrázta hosszú, barna haját, és tökéletes egyiptomisággal válaszolt neki. – Még van egy kis akcentusod, de hamarosan az is eltűnik majd – mondta a király, miközben követte a lányt a szobája felé. Kertari a bíborkárpithoz tapadt, nehogy észrevegyék. Nem akarta, hogy bárki is lássa, milyen szomorú, és milyen nyomorultul érzi magát. Seribu kacagása összetörte a szívét. 30

A szolgálók parfümökkel illatosították be a helyiséget, kenőcsöket, étkeket és italokat helyeztek az asztalokra, majd elhúzták a szobában az azt körülvevő fogadótermektől elválasztó függönyöket, és elhagyták a termet. Csak a zenészek dala hallatszott. – Minden nappal egyre szebb leszel – mondta a király Seribunak, miközben a lány lassú mozdulatokkal levetette a ruháját. – Ennek minden bizonnyal Egyiptom az oka – válaszolta Seribu. – Úgy érzem, ebben az országban otthonra leltem. –Pedig azelőtt sosem jártál itt, holott a szüleid ezen a helyen éltek… – De oly sokat meséltek nekem a Nílusról és a palotáról! Anyámat, Themiszt nagyon felkavarta, hogy apám nélkül kellett visszatérnie Thébába. Már nem remélte, hogy 31

valaha is viszontláthatja a Nílus partjait. Seribu élvezettel nyújtózott el a kereveten Tuthmószisz előtt. A férfi beletemette az arcát a dús hajzuhatagba, és hagyta, hogy a lány a vállait masszírozza. Seribu odaadó volt, lágyan cirógatta a király karjait, és parfümökkel hintette be a férfi testét. Kioldotta a királyi kartussal díszített övet, és szétnyitotta a kötényét. Tuthmósziszt elkápráztatták Seribu macskaszerű mozdulatai, és a nőből felé áradó fékezhetetlen vágy. – Kedvelem a fivéredet – próbált határozott lenni. – Itt tartom a palotában. Nagyon jó alattvalóm lesz. Értelmes, bátor és józan életű fiatalember. Seribu szenvedélyesen maga felé fordította a férfi fejét. – A fáraó már nem kedveli Hathor édes adományát? 32

– Semmi sem drágább számára. – Akkor hát most ne foglalkozzon mással, mint hogy adja át magát a szerelem istennőinek! Nem fogja megbánni, ígérem! – Téged rendeltek mellém erre az estére? – Erre és az elkövetkezőkre – válaszolta Seribu, s közben egy pillanatra sem hagyott fel a férfi lassú izgatásával. A király a karjaiba zárta, és izmos testéhez szorította. Feszes hasa és domború mellkasa egyetlen nőt sem hagytak hidegen. Thébában alábbhagyott a forróság, a nők énekelni kezdtek és hárfán játszottak. Néhány gyerek a háremből felébredt, és hangosan sírni kezdett. Anyjuk azonnal odaszaladt, és lecsillapította őket, nehogy megzavarják a király pihenését. 33

Néhány háremhölgy szenetet2 játszva kacarászott. Csak Kertari sírt a szobájában. A kisfiát ringatta, és jobb híján neki panaszolta el bánatát. Most már rájött, milyen ostoba volt. Mikor a Dicső Hitves, II. Meriré-Hatsepszut a fajjúmi hárembe küldte, hogy eltávolítsa a férje közeléből, Kertari ott elbeszélgetett egy szobatársával a fáraóról és arról, hogyan viselkedik az uralkodó a háremhölgyekkel. Akkor nem hitt a lánynak, de most minden azt mutatta, hogy neki volt igaza. A fáraó gyorsan váltogatja a kedvenceit. Akár az ősei, ő is szereti a változatosságot. Ragaszkodott hozzá, hogy gyermekei ne szenvedjenek hiányt semmiben, ám a gyöngéd apai érzelmek távol álltak a szívétől. „Ha itt maradok, és látnom kell, hogyan váltogatja a szeretőit, csak szenvedni fogok. Talán vissza kellene 2

34

Sakkhoz hasonló játék

térnem Fajjúmba. Ám ha megkérem, a Dicső Hitves bizonyára vissza fog utasítani, csak hogy bosszút álljon rajtam. Kíváncsi vagyok, hogyan tűri ezt a nagy érdeklődést, amit a fáraó ez iránt a kis mitanni iránt tanúsít. Még hogy egyiptomi! Csak mert a szülei hajdanán a fáraót szolgálták!” * ** Mindeközben Meriré nem maradt tétlen. Utánanézett az egyiptomi család érdekes történetének. Megtudta, hogy Seribu és szülei a mitanni király udvarában éltek abban az időben, amikor anyja, Hatsepszut ült Egyiptom trónján. Hogy juthattak odáig a fáraó hűséges szolgálói, hogy az ellenséges táborhoz csatlakozzanak? Az idős Themiszt, Seribu anyját ravasznak és számítónak 35

látta. A királyné meg volt róla győződve, hogy hazudik, amikor azt állítja, hogy a férje önként hagyta el Thébát annak idején. Ami a fiát, Amenpafert illeti, ő túlságosan is tehetséges és kiváló, következésképp különösen veszélyes figura. Meriré korán felkelt, hogy meghallgassa az építészek jelentését, akiket azzal bízott meg, hogy emeljenek további téglaépületeket Fajjúmban, hogy legyen elég hely a királyi háremhölgyek elszállásolására. Ígéretet tett rá férjének, hogy ezentúl ő foglalkozik majd a háremek karbantartásával, hogy a fáraó minél kellemesebb órákat tölthessen ezeken a helyeken. Természetesen nem önzetlenségből vállalta magára ezt a feladatot. Így ugyanis szemmel 36

tarthatta a thébai háremhölgyeket, s könnyedén eltávolíthatta közülük azokat, akikhez a fáraó már kezdett túlságosan is ragaszkodni. Meriré nem fárasztotta magát azzal, hogy kivonuljon a fogadóterembe az építészek elé. Termei egyikébe kérette őket, s utasította szolgálólányait, hogy kezdjék el kezei és körmei ápolását. Azok megmasszírozták a kezét, kifestették a körmeit, és mandulaillatú kenőccsel kenték be a tenyerét, a kézfejét és az ujjait. Az édes illat betelítette az egész helyiséget. A két építész leborult a Dicső Hitves előtt, majd előadták javaslataikat a munkálatokkal kapcsolatosan. Az idősebb vitte a szót. Kicsi, zömök ember volt, arcán megannyi ránc a gondoktól. Igyekezett mindig a legpontosabban végrehajtani a fáraó parancsait. 37

– A meruri munkálatok hamarosan befejeződnek. A falak szilárdabbak már nem is lehetnének. Belül elkészültek a termek és a folyosók díszítései és festményei. Az oszlopokon a legszebb istenségeket ábrázoltuk. Az éléskamrák is tele vannak már, s a templomot is nemsoká befejezzük, ahol a háremhölgyek imádkozhatnak majd. – Tehát hamarosan odaküldhetjük a thébai hárem néhány gyöngyszemét, hogy legyen, aki szórakoztatja a fáraót, amikor az Észak-Egyiptomban időzik. Íziszre, ezek a változtatások majd olyan hírnevet szereznek a háremnek, mint a fajjúmié, mely sok fáraót kiszolgált már! Meriré természetesen Seribut az elsők között szerette volna az új hárembe költöztetni, ám szeretett volna többet megtudni a lányról, mielőtt még eltávolítaná Thébából. 38

– Ozírisz nem messze onnan fogadhatja majd az elhunyt háremhölgyeket – folytatta az építész rendíthetetlen komolysággal. – A terület elég nagy ahhoz, hogy elférjenek a sírok, és hogy ott biztosíthassuk a hölgyek, gyermekeik és szolgálóik örök életét a Túlvilágon. – Jól van! – válaszolta Meriré, miközben megvizsgálta a lábainál térdelő szolgálók lelkiismeretes munkáját. – Hamarosan kinevezem az írnokokat és a pénzügyi tisztviselőket, akik a háremfőnöknőt segítik majd a munkájában. A családjukkal együtt fognak odaköltözni. Ez a hely alkalmas lesz arra is, hogy innen ellenőrizzük a helyi földművesek által végzett betakarítási munkálatokat és a környező birtokok igazgatását. Helyes, ha gondolunk a király szórakoztatására, de közben nem 39

szabad elfeledkeznünk az ország és a királyi kincstár érdekeiről sem! Meriré ekkor Amenpaferre gondolt, Themisz fiára, és annak barátjára, Istariura, akik testvérként szerették egymást, s annak idején egyszerre estek fogságba. – A hölgyek és hivatalnokaik mind elégedettek lesznek – tette hozzá képmutató módon. – Ott élnek majd teljes békében, távol Théba politikai csatározásaitól! Meriré huszonkét évig figyelte anyját, Hatsepszutot, s nem voltak illúziói a politikai élettel kapcsolatosan. De tanulmányai révén ismert sokkal régebbi példákat is: nem felejtette el az összeesküvést, amely majdnem 3 megdöntötte I. Pepi hatalmát, és azt sem, amely I. Amenemhat4 fáraó életébe került. A királyokhoz közel 3 4

40

A VI. dinasztia királya A XII. dinasztia királya

kerülő nők sosem haboztak feláldozni a fáraók isteni életét. Meriré fejből tudta Amenemhat királyi írnokának összes bölcs tanácsát, melyeket az királya halála után foglalt írásba. – Neked, aki örökkön a fáraó oldalán állsz, két királyság Úrnője – mondta az építész –, minden szavad aranyat ér. Merur a béke szigete lesz, és minden háremhölgy áldani fogja szerencséjét, hogy ott élhet csendes nyugalmában. Amon isten Hitvese, Király Leánya, Király Testvére és Király Asszonya, méltó vagy rá, hogy Hathorhoz és Íziszhez hasonlítsanak, és hogy viselhesd a kettős szárnyat. Meriré elmosolyodott a mézesmázos, hízelkedő szavak hallatán. Elbocsátotta mindkét építészt, majd egy illatos olajjal teli edénybe mártotta a kezét. – Mit gondolsz? – kérdezte a hűséges Szobkittól, aki az idők 41

folyamán szolgálójából bensőséges bizalmasává vált. – Tudom, mire gondolsz, imádott Dicső Hitves, és egyetértek veled. Várom az utasításaidat. – Nincs semmi különös. Mint szokásosan, most is arra kérlek, hogy figyeld meg alaposan, mi folyik a háremben, és tudósíts róla. Különös figyelmet fogok fordítani a túlságosan is szép Seribura és az anyjára. Azt beszélik, hogy Themisz hajdanán az ősöm, I. Amenóphisz, és a nagyapám, I. Tuthmószisz kedvence volt. Ennek könnyű lesz utánajárni. A királyi levéltárakban ott kell szerepelnie az összes háremhölgy nevének és származásának. Azonnal utasítani fogom a levéltárost, hogy kezdje meg a keresést. Ami a mindig feltűnően szép Seribut illeti, vele majd magam foglalkozom. Lehet, hogy a fáraó meg 42

fogja bánni, hogy ilyen fényűző otthont ajándékozott az anyjának…

43

Második Themisz nem sokkal ezelőtt tiszteletét tette a Dicső Hitvesnél. Mikor köszöntötte, nagy gondot fektetett rá, hogy nehogy kifelejtse valamelyik címét. Tudta, hogy eljön ez a pillanat, amikor szembekerül a királynéval, és félt tőle. Azóta félt tőle, mióta a fáraó dicsőségesen megtért a megiddói csatából. Mivel gyermekeivel együtt fogságba esett, nem érdemelte meg azokat a mesés ajándékokat, amiket a király neki juttatott, nem lepődött meg tehát, amikor a királyné magához hívatta. 44

Nem sütötte le a szemét, hanem nyíltan végigmérte Merirét, a Dicső Hitvest, aki a palota kihallgatótermébe kérette, s így várta az uralkodónő reakcióját. Meriré fenséges öltözetet viselt. Hosszú, fehér, redőzött tunikája befedte a vállait, ám a karját szabadon hagyta. Keblét aranyozott szalag emelte ki, s a ruhája arannyal hímzett nyaki része olyan hatást keltett, mintha a királyné egy arany nyakpántot viselne. Meriré szálfaegyenesen ült az uralkodói székben. Fekete parókája egészen a háta közepéig ért. Fejdísze keselyűt mintázott, melynek szárnya lágyan simult rá a nő fülére, s melynek színei tökéletesen harmonizáltak a tunika különféle árnyalataival. Az arany- és gesztenyebarna csíkokkal ellátott keselyűszárnyat egy kettős pávatoll egészítette ki. 45

Szemét fekete festékkel emeltette ki, és a szemöldökének ívét is meghosszabbíttatta, ám az összképet mégis a keselyűszárnyakhoz csatlakozó apró aranykobrák tették teljessé: Themisz úgy érezte, maga az isteni Ízisz ül vele szemben. – Mióta a fáraó győzelmet aratott keleti ellenségeink felett, és megmutatta hatalmát a lázadó népeknek, a thébaiak másról sem beszélnek, mint az ő nagy dicsőségéről. Az egyiptomiak végre biztosak lehetnek a hódítók felől, és tudják, hogy nyugodtan megművelhetik a földjeiket. Az asszonyok azonban néha olyan dolgokra is felfigyelnek, amelyek elkerülik a férjük figyelmét. Látták, milyen csodálatos otthont ajándékozott neked a fáraó, s felteszem, nem hagyták szó nélkül a dolgot. – Így van, Dicső Hitves – mondta egyszerűen Themisz. 46

– És mit válaszoltál nekik? Azt mondják, nemcsak érted, de tökéletesen beszéled is a nyelvünket. – Igazat mondanak. – Nem vagy valami beszédes. Hol tanultál meg egyiptomiul? – Egyiptomban, ahol több évig éltem. Fényességes dédnagyapád, I. Amenóphisz és utóda, az isteni I. Tuthmószisz háremhölgye voltam. – Ezt állítod, valóban. És ezt az állítást könnyű bebizonyítani. – Miért hazudnék? – kérdezte Themisz. – Én nem is akartam elmondani, ám fényességes urad ragaszkodott hozzá, hogy felfedjem az igazságot, amikor a fogságába estem. Neki is az szúrt szemet, milyen jól beszélünk egyiptomiul, én meg a fiam. Egy thébai férfihez mentem feleségül, aki azóta már csatlakozott Ozíriszhez. Szerettem Egyiptomban élni… 47

– Na éppen ez az, ami nem érthető! Azt mondod, szereted Egyiptomot, és boldog vagy, hogy visszatérhettél, annak idején mégis egy olyan országba mentél, amely a fáraó ellensége. – A férjemet követtem – mondta Themisz. – Akkor már nem tartoztam a hárembe. A fáraó földeket adott nekem. Az egyik legkiválóbb szolgájához mentem feleségül, egy fiatal, szép és engedelmes thébaihoz. – Nem kétlem – válaszolta Meriré. – De annál inkább meglep a távozásotok! Miért hagytátok itt a földeket és a gondtalan életet, hogy Mitanni ellenséges országában éljetek? – Elfelejted, Amon Hitvese, hogy tiszteletre méltó édesanyád, Hatsepszut épp akkoriban vette át Egyiptom irányítását a fivére, II. Tuthmószisz oldalán? A királynő pedig békepolitikát folytatott. Mitanni királya levelezésben 48

állt vele, és követeket küldött a thébai udvarba. Mindkét uralkodó ajándékokat küldött a másiknak. Akkoriban egyáltalán nem voltak ritkák a mitanni küldöncök sem a thébai udvarban. „Themisz kissé túloz – gondolta Meriré, miközben árgus szemekkel figyelte az idős nőt, aki mindvégig tökéletesen uralkodott magán. – Mintha már jó előre felkészült volna erre a beszélgetésre. Egészen hihető, amit mond, de eszem ágában sincs megbízni benne.” – A fáraó meg tudja különböztetni a különleges lelkületű embereket az egyszerű halandóktól. Rólad azonnal látni, hogy okos és művelt nő vagy. Nem lett volna igazságos, ha a te thébai apától született gyermekeidet szokványos foglyokként kezelik. Férjed a fáraót szolgálta. Sosem harcolt Egyiptom ellen. 49

Mikor látta, hogy Themisz kissé elbizonytalanodik, így folytatta: – Legalábbis nagyon remélem. Már csak a te és a gyermekeid jövője miatt is. III. Tuthmószisz kitüntetett téged a figyelmével. Legyen hát életed békés Thébában, Amon városában! Meriré nem sokkal ezután magához rendelte a palota levéltárosát. Amaz a fáraók mellett megtanult gyorsan és hiba nélkül dolgozni. Legutóbb neki kellett előkeresnie a térképeket azokról a messzi vidékekről, amiket már senki sem ismert a palotában, és ezeken választotta ki a király a legrövidebb útvonalat, mikor háborúba indult. Az öreg egyiptomi nem várakoztatta meg a Dicső Hitvest. – Benned nem lehet csalódni – ismerte el Meriré. – Elégedett vagyok veled, megint gyors voltál. 50

A levéltáros alázatosan megköszönte a királynénak a dicséretet, és biztosította, hogy a tulajdon fiát készíti fel utódjául. – Nemzedékek óta a te családod tölti be a levéltárosi tisztséget, és a fáraók mindig elégedettek voltak a szolgálataitokkal. Természetesnek tartom, hogy a fiad legyen az utódod. Majd még beszélünk erről, és szólok az érdekedben a fáraónak. Most azonban arra vagyok kíváncsi, találtále valamit erről a Themiszről az ősöm, I. Amenóphisz háremhölgyeinek listáiban. – Bár nem sok időt hagytál nekem, mégis rátaláltam a nevére, sőt azon ajándékok listájára is rábukkantam, amiket I. Amenóphisz juttatott neki. Valóságos vagyonról van szó! Ez azt bizonyítja, hogy Amenóphisz igen nagyra értékelte Themiszt. A fáraó 51

kedvenc háremhölgye volt, és a második asszony a királyságban. – Erről Themisz bölcsen hallgatott. Megpróbálhatta volna elmondani, de jól tudta, hogy senki sem hinne neki… – Furcsa módon, és ezt a te szavaid is alátámasztják, Amon Hitvese, csodás Fenség, Themisz nem dicsekedett el a múltjával. A fáraónak mindössze annyit mondott, hogy Amenóphisz egy háremhölgye volt. Más nő nem elégedett volna meg ennyivel! – Teljesen igazad van – válaszolta Meriré elgondolkodva. – Themisz furcsán viselkedik. Csak akkor beszél, ha kényszerítik. Ha nem kérdeztük volna ki alaposan, sosem fedte volna fel a titkát. Vállalta volna ugyanazt a sorsot, mint ami a többi mitanni fogoly osztályrésze. – Amely nem egy mostoha sors. A legtöbbjük már beleegyezett, hogy a 52

fáraó számára művelje a földet. Cserében megtarthatják a termés egy részét, ami elég a maguk és a családjuk megélhetésére. – Természetesen – válaszolta a Dicső Hitves, de valami még mindig nem hagyta nyugodni Themisszel kapcsolatban. Ebben a pillanatban Szobek irtózatos kiáltozása ütötte meg a fülét. III. Tuthmószisz régi dajkájának lánya megint szembeszegült Meriré akaratával, és a palota magánfolyosóit használta ahelyett, hogy a szolgálóknak épített útvonalon haladt volna. Szobek nem mindig hajolt meg a királyi akarat előtt, s ilyenkor arra hivatkozott, hogy gyermekkorában együtt játszott III. Thutmószisszal, és hogy gyermeket is szült neki. 53

Meriré behívta az egyik ajtónállót, és megparancsolta neki, hogy fogja el Szobeket. – Ha ellenáll, vessétek tömlöcbe! Meriré már épp meg akarta köszönni a levéltárosnak a szolgálatait, amikor az tovább folytatta beszámolóját. – További dolgokat is megtudtam Themiszről – mondta. – Igen jó élete volt Egyiptomban, de valójában nem egyiptomi. I. Amenóphisz egy háború során ejtette foglyul. A Kelet egyik királyának, a fáraó ellenségének lánya volt. – Nahát, ez mindent megváltoztat! – kiáltott fel Meriré. – Így már érthető, miért költözött Mitanniba. De vajon miért titkolta el ezt előlem? – És ez még nem minden… – Mi van még? – A papirusztekercs végén találtam egy apró feljegyzést, ami egy másik 54

kéziratra utal. A hieroglifák itt eléggé elmosódottak, így nehéz kiolvasni a kézirat számát. – Sikerülnie kell. Nézd meg az összes ide vonatkozó szöveget! – Már elkezdtem az anyag vizsgálatát – válaszolta a levéltáros. – Valószínűleg egy törvényszéki szövegről lehet szó, mert a számok előtt a „bírósági” minősítés szerepel. Merirének tátva maradt a szája. – Tudtam, hogy Themisz rejteget valamit! Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba! Az összes isten a segítségünkre lesz e rejtély felderítésében. – Mindent el fogok követni, hogy elégedett légy – ismételte meg a levéltáros, és meghajolt a királyné felé. – Egy törvényszéki ügy! Sosem gondoltam volna ilyesmire… Szobkit érkezett meg, és a fejlemények felől tudakozódott. Meriré 55

gyorsan magára öltötte érzéketlen és méltóságteli maszkját. – Végül is annyi per zajlik nap mint nap Thébában! Lehetséges, hogy Themiszt is csak egy elvesztett hajtű miatt panaszolták be! – Teljesen igazad van, Királynő, a bírák éjt nappallá téve tyúkperekkel foglalatoskodnak – mondta neki bizalmas szolgálója. – Az azonban meglepő, hogy Themisz nem fedte fel előtted mitanni származását. Hiszen így nincs benne semmi különös, miért költözött oda, miután kikerült a háremből. Akkor talán még élt a családja is. Az is kapóra jött neki, hogy Hatsepszut békét teremtett a térségben. Merirének hirtelen eszébe villant valami. – A levéltáros azt állította, hogy Themisz I. Tuthmószisz alatt már nem a palotában lakott, hanem Kaival, a 56

férjével a birtokait igazgatta. Amikor elmentek Mitanniba, Hatsepszutnak a törvény szerint vissza kellett vennie az adományt. Csakhogy ezt egy irat sem említi, holott magad is tisztában vagy vele, milyen lelkiismeretesek az írnokaink, ha a betakarítások számbavételéről vagy a földek felosztásáról van szó. Lehetetlen, hogy erről az esetről ne készült volna valamilyen feljegyzés. Kivéve, ha… – Mire gondolsz, mindenható Királynő? – kérdezte Szobkit nyugtalanul. – Kivéve, ha Themisz nem Hatsepszut, hanem egy másik fáraó uralkodása alatt hagyta el Egyiptomot… Abból az időszakból minden feljegyzés megvan, amíg anyám vezette Egyiptomot. – De Themisz az őt megelőző fáraók alatt sosem hagyhatta volna el Egyiptomot, hiszen az ország hadban 57

állt Mitannival. Nem kockáztatta volna az életét, hiszen boldog volt a thébai mellett, akit olyannyira szeretett. A férje sem egyezett volna bele, hogy egy Egyiptommal ellenséges országba költözzenek. – Igazad van, Szobkit. Ízisz tévútra vezetett. Szerencsére te mindig megfontolt és körültekintő vagy. Sokat segítesz nekem.

58

Harmadik Az öreg levéltáros utasította három írnokát, hogy segítsenek neki a munkában. – A királynéra nem jellemző, hogy türelmes lenne. Nem akarom felszítani a haragját. Meg kell találnunk Themisznek és ennek a Kainak az elutazását a tekercseinkben. Megpróbáltam osztályozni az anyagot. Először az I. Tuthmószisz és Hatsepszut magas rangú szolgáit említő kéziratokban kerestem ennek a Kainak a nyomát. A neve sehol sem szerepel. Csakhogy én valahonnan ismerem őt. 59

– Mi a földek felosztásának számbavételeit néztük át Hatsepszut uralma idején. Egyik sem említi meg, hogy egy bizonyos Themisz visszaadta volna a birtokait a fáraónak, mikor Mitanniba költözött. – Márpedig I. Amenóphisz földeket adományozott neki. Itt van a kézirat, ami pontosan leírja az aktust. Ellenőriztétek, hogy nem kerültek-e vissza ezek a földek az államhoz még Hatsepszut uralkodása előtt? – Erre is gondoltunk, de kutatásaink hiábavalónak bizonyultak. – Tudjuk, milyen komoly és lelkiismeretes munkát végeznek a palota levéltárosai. Elképzelhetetlennek tartom, hogy akár egy is közülük elfelejtse írásba foglalni az efféle részleteket. Gondoljuk át újra! Biztosan figyelmen kívül hagytunk valami fontos információt. 60

– A Dicső Hitves megkérdezhetné magától Themisztől is – mondta az egyik írnok. – Csalhatatlan eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy szóra bírjon bárkit, akit akar. – Ne ítélkezz azok felett, akik az istenségekhez állnak közel – mondta szigorúan a levéltáros. – Te csak törődj a munkáddal! A vízóra azt mutatja, hogy hamarosan leszáll az éj. Már holnap szeretnék válasszal szolgálni a Fenséges Meriré, Ízisz és Hathor védencének kérdéseire. Az öregember összefoglalta, mit szedtek össze eddig. – Tudjuk, hogy Themisz I. Amenóphisz kedvenc háremhölgye volt, és I. Tuthmószisz alatt is a háremben élt. A fáraó földeket adott neki, mikor elhagyta a háremét. Bár Mitanniból érkezett, és egy ottani hatalmasság lánya volt, elfogadta az 61

egyiptomi törvényeket, és hozzáment a thébai Kaihoz, aki a fáraó szolgálatában állt. Mikor Hatsepszut került Egyiptom élére, és elkövetkezett a béke ideje, Themisz kifejezte azon óhaját, miszerint szeretné viszontlátni Mitannit. Talán abban reménykedett, hogy élnek még ott rokonai. Valószínű azonban, hogy a közeli hozzátartozóit már nem találta meg, hisz közben új hódítók és új királyok jelentek meg azon a területen. Sikerült rávennie Kait, hogy kövesse őt. Csakhogy nincs nyoma sem ennek a Kainak, sem a pár távozásának, sem pedig a földeknek, amit vissza kellett adniuk a fáraónak. Ez nagyon különös! – Miért nem nézzük át a törvényszéki szövegeket, ha egyszer ott az utalás? A levéltáros biztatni kezdte az írnokait. 62

– Lehet, hogy a keresett tekercseket rossz helyre pakolták – próbálkozott az egyik írnok. – Megértem, hogy a Dicső Hitves nyugtalan. Seribu háremhölgy lett. Tuthmószisz igen nagyra becsüli, sőt a fivérét is, és hallgat az ifjúra. Sok mindent megtapasztaltam már, és kiismertem az emberi természetet. Előre megérzem a bajt. Be kell vallanom, hogy osztom Meriré félelmét. A királyné sokszor ugyanolyan éber és bölcs, mint Hatsepszut volt. – Ne felejtsd el, mester, hogy a király nem adott nekünk semmiféle parancsot, márpedig mi az ő szolgálatában állunk! Vajon örülne neki, ha megtudná, hogy mi Themisz után nyomozunk, akiben ő a legmesszebbmenőkig megbízik? Kétlem! Emlékezz csak, milyen dühös volt Tuthmószisz, amikor megtudta, hogy Meriré a fajjúmi hárembe küldte 63

az ő szeretett Kertariját, hogy elválassza őket egymástól… Az asszonyok gyakran cselekszenek féltékenységből, és közben nem gondolnak a tetteik következményeire. A levéltáros letakarította a szalagokkal átkötött papirusztekercsekkel teli asztalt. Személyesen helyezte őket vissza a cédrusillatú faládákba. Az öreg meggyújtott néhány fáklyát, és hozatott egy olajjal teli edényt. Úgy tervezte, hogy hajnalig dolgozni fog. – Apám levéltáros volt, mikor Kai Thébában élt. Emlékeznem kellene rá. – Akarod, hogy veled maradjunk? – kérdezte az egyik írnok minden lelkesedés nélkül. – Nem. Most gondolkoznom kell. Gyertek vissza holnap reggel! A három férfi gyorsan eltűnt, nehogy a főnökük meggondolja magát. Tudták, hogy mindig a tökéletes 64

munkára törekszik, és ismerték makacsságát. Már gyengén látott, és reuma is gyötörte, mégis képes volt egész éjszakákat is a levéltárban tölteni. Az öreg fel sem figyelt a távozásukra. Megpróbálta összeszedni az emlékeit, visszautazni abba az időbe, amikor apja a szakmáról beszélt neki, amit mindennél jobban szeretett. * ** Mióta a fáraó visszatért Thébába, a háremhölgyek újra ugyanúgy éltek, mint azelőtt. Már nem játszottak szenetet, csak hogy elüssék valahogy az időt, hanem egész álló nap a szépítkezéssel foglalkoztak. Mindannyian a király esti látogatását várták. Soknak közülük már volt gyermeke a fáraótól, s ezek többre 65

tartották magukat társnőiknél. Ám rosszul ismerték a királyt, akit a fiatal lányok izgattak fel, nem pedig a terhességtől megkopott anyák. Egyes katonák és magas rangú hivatalnokok, akik elkísérték a királyt a háborúba, igen féltékenyen figyelték egymást. III. Tuthmószisz arra kérte hűséges barátait, Rehmirét és Menheperrészenebet, hogy szóljanak neki, mielőtt a helyzet elmérgesedne. – Elég, ha juttatunk nekik egy-egy részt a hadizsákmányból – javasolta Rehmiré. III. Tuthmószisz erre azt válaszolta, hogy a katonák már megkapták, ami jár nekik, sőt még többet is, és hogy nem veheti vissza a papoktól azokat a javakat, amelyeket már felajánlott az isteneknek. – Egész vagyont hoztunk magunkkal a keleti harcmezőkről. 66

Vigyáztam rá, hogy mindenki annyit kapjon belőle, amennyit megérdemel. – Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy az emberek most újabb jutalmakra várnak – mondta neki Rehmiré, és azt tanácsolta, hogy jelölje meg pontosan a hivatalos tisztségek és címek kiosztásának napját. – Rehmirének igaza van – értett egyet Menheperrészeneb. – Egyesek már vezírnek vagy tábornoknak képzelik magukat. Azt mesélik a családjuknak és a barátaiknak, hogy nem vonod meg tőlük ezt a megtiszteltetést. Mi persze tudjuk, hogy hiába reménykednek. Senki sem bosszúszomjasabb egy olyan katonánál, aki miután kockára tette az életét, nem kapja meg azt, amiről mindig is álmodott. Az igazat megvallva, az utóbbi napokban rengeteg pletykát hallottam. Mindenki sustorog. Egyesek azt beszélik, hogy 67

magad elé hívattad őket, és sejteni engedted, hogy új tisztségeket juttatsz nekik. Mások dühösek, mert mellőzve érzik magukat, és álhíreket terjesztenek. – A katonák néha nagyon ostobák tudnak lenni – válaszolta Tuthmószisz, akit fárasztott ez a gyerekes viselkedés. – A legtöbben csak a kemény gyakorlatozásnak köszönhetik az életüket, amit én rendeltem el. Ahelyett, hogy megköszönnék nekem, és hálát adnának az isteneknek, hogy megkímélte őket, a hívságos címeket többre becsülik, mint a saját életüket. A szövetséges seregek akár meg is hódíthatták volna Egyiptomot! De mi megmutattuk nekik, hogy erősebbek vagyunk náluk, és most egy ideig nyugalomban élhetünk. A katonáink egyáltalán tudatában voltak annak a veszélynek, ami az országunkat fenyegette? 68

– Amon fényes választottja, olyan kitűnően vezetted és bátorítottad őket, hogy életüket és halálukat királyi kezedbe helyezték – mondta Menheperrészeneb. – Teljesen természetesnek tartják, hogy életben maradtak, hiszen az istenek védence, a fáraó oldalán harcolhattak. Tuthmószisz nem sokkal ezután magához hívatta Rehmiré apját, és gratulált neki a munkához, amit Thébában végzett. – Mielőtt csatába indultam volna, úgy határoztam, hogy a fiadat kinevezem vezírré – emlékeztette az öreget. – Ám neki el kellett kísérnie a háborúba, így helyette te töltötted be ezt a tisztséget. A Dicső Királyi Hitves nem győzi eléggé hangoztatni, milyen buzgón végezted a munkád a távollétemben. Ez bizonyára nem volt 69

könnyű, hiszen tovább elmaradtunk, mint az várható volt. Különleges figyelemmel kellett intézni az ország ügyeit, ugyanis nem volt minden hivatalnok a helyén. Olvastam a jelentéseidet. A legfontosabb dolgok tökéletesen működtek, és amikor visszatértem, nem egy király és szervezettség nélküli országot találtam. Jól tettem, hogy téged választottalak. A várakozásaimon felül teljesítettél. A termés nagysága összhangban van a Nílus áradásával. A családok a férfiak hiányában is végrehajtották a vetést, és megművelték a földeket. A törvényszékek szüneteltették működésüket, de neked gondod volt a kisebb problémákra. Tianu, az írnok lépett be csendesen. – Foglalj helyet, barátom – mondta neki Tuthmószisz, és elegáns 70

mozdulattal az egyik trón mellé helyezett vörös párnára mutatott. Az írnok leült, és hang nélkül elővette írószerszámát. Miközben macskáéhoz hasonlatos, mozgékony szemeivel a vezírt figyelte, szórakozottan rágcsálta a kalamus végét. – Azt akarom, hogy a vezír szerepeljen az életrajzomban – mondta Tuthmószisz. – Kiérdemelte. Beleírhatod, milyen nagyra tartom őt és a munkát, amit a távollétünkben végzett az országban. Ő majd mindent elmesél neked, te pedig eldöntőd, mi tűnik számodra a legfontosabbnak. De ne felejtsd el, hogy a te mindenható fáraód történetét meséled el, és nem pedig a vezírét! Tianu nem szólt, csak bólintott. – Hány oldalt szenteljek a vezírnek? – kérdezte meg mégis. 71

– Sokkal kevesebbet, mint amennyit Megiddóra pazaroltál! Máskülönben kénytelen leszek valami más anyagot találni! Képes lennél begyűjteni Egyiptom összes nádját, hogy papiruszlapokat csináltass belőlük, és hieroglifákkal borítsd be őket. – Majd meg foglak kérni, hogy olvasd el a legutóbbi fejezeteket – mondta Tianu, aki nem törődött a csipkelődéssel. – Ha szeretnél valamit megváltoztatni, mondd meg nekem! Így olyan lesz a mű, amilyennek kívánod. – Hajnalban légy ott Rehmiré kinevezésén! Itt az ideje, hogy hivatalosan is megkapja a vezíri címet. Tudod, mekkorákat mulatnak az egyiptomiak az ilyen alkalmakon. Hegyezd ki a kalamusaidat, és töltsd fel a tintatartód! Boldog vagyok, hogy eljön végre ez a nap. Az istenségek 72

fogják védelmezni új vezírünket, amíg én uralkodók Egyiptom felett! Rehmiré apja közelebb lépett a fáraóhoz, és lehajolt egészen a szandáljáig. Sokkal boldogabbá tette fia dicsősége, mint a király előbb elhangzott dicséretei. – Mindig azért dolgoztam, hogy a fiamnak majd könnyebb legyen. Megtanítottam mindenre, amit tudok. Arra fogom kérni az isteneket, hogy szolgáljon téged ugyanolyan hűséggel, tisztelettel és bátorsággal, mint ahogy én tettem. – Jól ismerem Rehmirét – biztosította a fáraó. – Nem könnyelműségből esett rá a választásom. A fáraó után a két vezír a legfontosabb ember ebben az országban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy tévedjek a kiválasztásukban. Hacsak Amon nem lehel őrületet a fiad testébe, Rehmiré 73

fényesen el fogja látni feladatát. A Nílus vize csöndesen folydogál majd. A tömjén tisztán illatozik. Ialu rétjeit madarak népesítik be. Bő termés lesz. Ré fényesen tündököl, és a fáraó elűzi a gonoszságot az örökkévaló Egyiptomtól.

74

Negyedik Tuthmószisz nem fukarkodott semmivel, amikor Rehmiré kitüntetéséről volt szó. Meriré is részt vett az ünnepi előkészületekben. Nagyon vidám volt, mióta a palota orvosa biztosította róla, hogy gyermeket vár. Idejét azzal töltötte, hogy meglátogatta az abüdoszi főpapot és Karnak új vezetőjét, és könyörgött Amonnak, Rének és az összes többi istennek, hogy fiúgyermekkel ajándékozzák meg. – Ez majd véget vet az ostoba asszonyi csatározásoknak a 75

háremedben – mondta férjének, akit nagyon boldoggá tett a hír. – A volt dajkád, Ipu úgy parádézik a palotában, mint egy anyakirálynő, a lánya, Szobek pedig parancsokat osztogat a szolgálóimnak. Ami Kertarit illeti, félek tőle, hogy titokban azon töpreng, hogyan húzhatna hasznot a gyermekéből. A többiekről már ne is beszéljünk, akik a hárem titkos zugaiban szövetkeznek egymás ellen… – Úgy látom, igen sokat tudsz – csodálkozott III. Tuthmószisz, aki ugyancsak tudott az udvarban szövődő intrikákról. – Megvannak a forrásaim. Nyitva tartják a szemüket, és jelentéseket tesznek nekem. Sosem csalódtam még az éberségükben, és még sosem hazudtak nekem. De ezekben a boldog és ünnepi napokban Meriré majdnem megfeled76

kezett Themiszről és a titkairól. Még azt is helyeselte, hogy férje tiszteletét fejezze ki Hatsepszut felé, és folytatja az isteni templomok szépítését, melyeket annak idején a királynő emeltetett. * ** III. Tuthmószisz úgy döntött, hogy a palota fogadótermébe kéreti Rehmirét. A szertartás napján egybehívatta az udvaroncokat, és helyet foglalt aranytrónusán. Meriré az oldalán ült egy kisebb székben, mely díszítéseiben nem maradt el a fáraóé mögött. A király az élet keresztjét tartotta a kezében, és rámutatott Rehmirére, aki a terem közepén állt. Amint III. Tuthmószisz felemelkedett, hogy szóljon, tanácsadói és magas rangú hivatalnokai elé gyűltek, hogy 77

hódolatukat fejezzék ki irányában. Tianu lázasan jegyzetelt. E napon a levéltáros is félretette Themiszre vonatkozó kutatásait, és ő is részt vett az ünnepségen. Rehmiré egy nyakláncot és arany karpereceket viselt, redőzött köténye fehéren világított. Most Tuthmószisz arra kérte, hogy lépjen közelebb. Intett az apjának, a déli vezírnek is. Mikor egymás mellett állt apa és fia, a király arra kérte Oazert, Észak vezírét, Rehmiré nagybátyját, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk. – Én, ki védelmezem Egyiptomot, és visszaszorítottam a hódítókat – kezdte Tuthmószisz –, én, aki új törvényeket hozok, és igazságot teszek, én, aki kedvére teszek a szegényeknek és az előkelőknek, úgy határoztam, hogy Dél vezíre nyugalomba vonulhat. Előrehaladott kora érdemessé teszi a nyugodt 78

pihenésre. Huszonöt évig fantasztikus munkát végzett. Fia, Rehmiré, „Ki annyit tud, mint Ré”, írnok, majd e város kormányzója fogja követni tisztében. Minden tanácsadóm egyetért abban, hogy Rehmiré nemes lelkű hivatalnok, kiváló küldött, aki maguktól az istenektől kap üzeneteket, és különös tudással rendelkezik mindazon dolgokról, melyek a földön és az égben folynak. Még a Túlvilág sem ismeretlen előtte. Tökéletesen olvassa az Amduat-könyvet, mely az elhunytaknak szóló tanácsokat tartalmazza. Kiváló elméje nagy műveltséggel és hihetetlen bölcsességgel társul. Uralmam legerősebb lelkeinek egyike lesz az övé, mert a száján keresztül a jóság beszél. Tuthmósziszt mulattatta Rehmiré zavara, akit pedig mindig úgy ismert, mint aki imádja a bókokat. 79

– Egy küldönc tudassa a hírt az egész országban! –folytatta a király, és közben Tianu felé fordult. –Rehmiré sosem követett el hibát, bármit bíztak is rá. Senki sem panaszkodott a munkájára. Igen népszerű ember, és elég idős a bölcs döntések meghozatalához. Ki fogja vívni a nomoszok vezetőinek tiszteletét. Hogy könnyebb dolga legyen, Thébában fog maradni. Észak vezíre így megtarthatja tisztségét és minden vagyonát Memphisz városában. Tuthmószisz kihasználta az ünnepnapot, és kinevezte a hűséges Menheperrészenebet Karnak főpapjává. A tisztség előző betöltőjét Hapuszenebnek hívták, azelőtt Hatsepszut bizalmasa volt, ám a fáraónő temetése után nyugalomba vonult. 80

Világosan kifejtette a jelenlévő udvaroncok és előkelők előtt, hogy az eddigieknél sokkal több adományt szándékozik Amonnak juttatni, és az isten birtokait is újra fogja szervezni, melyeket túl szűkösnek ítél egy ilyen hatalmasság esetében. Ha több lesz a termés, az isten is elégedettebb lesz. III. Tuthmószisznak szándékában állt megnagyobbítani azokat a parkokat is, amelyeket még Hatsepszut életében hozott létre. Elhatározta, hogy a legritkább fafajtákkal fogja benépesíteni ezeket a helyeket. – Annak idején Hatsepszut királynő és Kalliszthész, a tanácsadó nagy örömet szerzett a papságnak azzal, hogy megnövelte állatai számát. Én magam türkizeket, lapis-lazuli ékszereket, bronzfegyvereket, ónedényeket ajándékoztam Amonnak. Minden jövedelem, mely a meghódított ellenfeleinktől származik, Amoné lesz. 81

A foglyok, akiket a háborúban szereztem, neki dolgoznak a földeken. Asszonyaik a műhelyekben segítenek. Kus országából bikákat és teheneket hozatok Amonnak. A karnaki kert ezentúl nemcsak szórakozásra való. Zöldséget és gyümölcsöt fogunk termeszteni benne. A tej és az élelem majd boldoggá teszi Amont. Menheperrészeneb nagyon meghatódott az új címétől, s csak bólogatott, míg Tianu fáradhatatlanul írta a fáraó rendelkezéseit. – Nem fogok beleavatkozni a dolgodba, mert megbízok benned, de azt kijelentem, hogy Amon tisztelete soha nem látott méreteket fog ölteni. Kizárólag becsületes és igaz papokat kívánok látni. Különös gondot fektetek majd a karnaki templom új rendszabályaira is. Rehmiré bólintott. 82

– A feladat nem lesz könnyű – folytatta a fáraó minden szót külön hangsúlyozva. – Apádtól és nagybátyádtól már bizonyára tudod, milyen nehéz feladat a vezíré. Meg kell hallgatnod a munkások és a hivatalnokok követeléseit. Te leszel az összekötő lánc a király és a nép között. Személyesen védelmezed a mindenható fáraót, és ügyelsz a törvények betartatására. Tuthmószisz attól tartott, hogy Rehmirének még mindig túl sok irigye van, hát így folytatta: – Barátom, jobb szeretnék egy nyugalmasabb tisztet adni neked. Meg tudod bocsátani, hogy a legkeményebb munkával téged terhellek? Ám kiválóságod erre a sorsra rendelt. *** 83

Az idős levéltáros egy ideje már nem a király szavaira figyelt. Amikor a fáraó Kalliszthész nevét említette, megnyíltak előtte az ajtók, melyek mögött gyerekkori emlékei rejtőztek. Kalliszthész neves krétai építész és tudós volt Amósze és I. Tuthmószisz udvarában. Apja sokat mesélt róla. A palota berkeiben azt beszélték, hogy Kalliszthész Amósze szeretője volt. A lényeg azonban az, hogy úgy emlékezett, Kai nevét a Kalliszthészével hallotta együtt emlegetni. A levéltárosnak eszébe jutott még valami. „Kutattunk Themisz, a fia és a lánya után is, de megfeledkeztünk arról az ifjúról, aki együtt nevelkedett Amenpaferrel, és most is a legjobb barátja. A fáraó éles elméjűnek és ravasznak tartja. Biztos, hogy most is itt van a teremben. Nézzük csak… Hogy is hívják? Istariu… Ő lesz az. Ő is Mitanniból 84

jöhetett. De miért nevelte úgy Themisz, mint a saját fiát? Kik voltak a szülei? Ő is azt állítja, hogy a családja thébai származású. Furcsa, hogy annyi thébai egyszer csak elvándorol az Eufrátesz partjára… Istariu most a királyi intézmény legkiválóbb tanáraitól vesz órákat a legyőzött királyok fiaival egyetemben. Vajon csak Egyiptom érdekli ennyire, hogy egyszer majd hírt tudjon adni a fáraó csodás művéről vagy éppen ellenkezőleg: Tuthmószisz politikája után kémkedik?” A levéltáros sajnálta, hogy Kalliszthész már nem segíthet neki a kutatásban. „Ő azonnal meg tudná mondani, ki volt ez a Kai.” A tekintete ekkor a szorgalmasan jegyzetelő Tianu hajlott hátára tévedt. „De talán a feljegyzéseiben találok valamit! Amon segítségével a végére járhatok a dolognak…” 85

A levéltáros intett az egyik írnokának, aki vörös arccal közelebb húzódott hozzá: félt, hogy a király észreveszi fegyelmezetlenségét. – Én nem mehetek el a szertartásról, de te azonnal menj az irodámba, és gyűjts össze mindent, ami egy bizonyos Kalliszthész neve alatt van. Ő a Dicső Királyi Hitveshez, Amószéhez közel álló személy volt, és Hatsepszut tanácsadója. Már jó ideje csatlakozott Ozíriszhez. – Kalliszthész? – ismételte meg a nevet a fiatal, borotvált fejű írnok. – Igen. Nem tanultál túl sokat, mi? „Kalliszthész” görögül annyit tesz „a legkiválóbb”. – Tudom én – mondta az írnok felhúzva az orrát. – Csak azt furcsállom, hogy egy görög után kutatunk az egyiptomi levéltárban. 86

– Ne kérdezősködj, hanem tedd a dolgod! Kalliszthész egyiptomi volt, csak görög nevet viselt. Az írnok kinyitotta a száját, de a levéltáros szigorú tekintete belefojtotta a szót. A fal mentén csusszant ki a teremből egy kis ajtón át, amit az egyik őr nyitott ki neki halkan. Senki sem vette észre a távozását. Tuthmószisz épp ott tartott, mily számos feladata lesz Rehmirének. – Igazságosságot és méltányosságot várok el tőled. Az egyiptomiak éljenek a fáraó törvényei szerint! Ügyelj rá, hogy minden megidézett személy megjelenjen a bíróság előtt. Magadnak példás életvitelt kell folytatnod, mert a vezír legkisebb hibája is hatalmas bűnnek számít az ország lakóinak szemében. Akkor oda a tisztelet és a kiválóság! Ellenben ha méltónak bizonyulsz a 87

tisztedre, és lelked tisztább lesz, mint a Nílus vize, mindenki becsülni fog. – Két Egyiptom ura, tudom, milyen fontos a pártatlanság az egyiptomiak számára. Figyelmesen végig fogok olvasni minden panaszt, és a lehető legigazságosabb ítéleteket hozom majd. Semmiféle rokoni kapcsolat vagy barátság sem téríthet el ettől. – Ha ekképp cselekszel, Amon és fáraód örvendeni fognak, s te leszel a legkiválóbb vezír. Ha egy ítélettel vagy büntetéssel kapcsolatban kételyek merülnek fel, ne habozz kivizsgálni az ügyet, és kikérni a tanácsadóid véleményét! Volt, hogy a vezír nem vette figyelembe az elégedetlenségről hozott híreket, s ezzel utat engedett a felkelésnek, ami a fáraó életébe került. Jó lecke ez az utódainak. Néha nehéz elérni, hogy egy vezírt egyaránt tiszteljenek és szeressenek is. Tudom, hogy neked ez is sikerülni fog. 88

III. Tuthmószisz hangsúlyozta, hogy Rehmirének a fáraó akaratát kell követnie, és engedelmeskednie kell a parancsainak. – Vedd körül magad hozzáértő és tehetséges egyiptomiakkal! Az adókkal és a kincstár ügyeivel is neked kell foglalkoznod. Te fogadod majd helyettem a különböző országok követeit, akik ajándékokat hoznak nekünk. Ellenőrizd a foglyok munkáját! Egyesek a palotába kerültek, mások a műhelyekben vagy a karnaki templomban dolgoznak. Némelyiknek juttathatsz majd egy-egy földdarabot, de ügyelj arra, hogy mekkorát, mert az egyiptomiak erre nagyon kényesek! Hivatalosan te vezeted majd az Amon templomában dolgozó thébaiakat is, de ebben Amenmen segíteni fog neked. Amenmen rámosolygott a királyra. – Tudom, Rehmiré, hogy a királyi levéltárak is rendben működnek majd a 89

vezetésed alatt. Levéltárosunk kivételes tehetség. Ő fogja végrehajtani az utasításaidat. A levéltáros elpirult, amint a hivatalnokok felé fordultak. – Tudod, milyen gondosan őrzöm az idegen királyokkal folytatott levelezésemet. Azok a levelek tanúskodnak majd országunk történetéről. „A levelezés – ismételte meg halkan a levéltáros. – Arról is megfeledkeztünk. El fogom olvasni az összes levelet, amit Hatsepszut váltott a Kelet királyaival abban az időben. Talán Kai nyomára bukkanok.” Az öreg eltöprengett. „Elég unalmas az a levelezés. Semmi más, csak néhány elégedetlenkedő üzenet. Hatsepszut kiváló diplomata volt, és mindig köszönetet mondott az ajándékokért. 90

Néha királynők is írtak neki, és hosszú életet kívántak.” A király anyja épp most állt fel. Néhány hivatalnok is mozgolódni kezdett, mert azt hitték, vége a szertartásnak. Ám III. Tuthmószisz utasította Iszetet, hogy üljön vissza, s frissítőket rendelt mindenki számára. Amon-papok léptek be a terembe, és körbevették Amenment. – Lépjen közelebb hozzám! – mondta a király. Tuthmószisz barátságosan felé nyújtotta a kezét. Közben Iszet türelmetlenül legyezte magát. – Te, kinek neve Amonét idézi, s akit Amenemebnek is hívnak, testvéremként harcoltál mellettem. Gyerekkorom óta ismerlek. Apádat már I. Tuthmószisz is kitüntette a figyelmével. Mi játszótársak voltunk. Együtt nőttünk fel. Ugyanazon mesterek tanítottak minket. Kedves és 91

szelíd feleséged a dajkám volt, akár csak Ipu. Bár gazdag vagy, és hatalmad is van, lelked kegyes és bátor maradt. Sosem utasítottad vissza, hogy velem jöjj a csatába, s tudod, milyen sokat jelent ez számomra. Miután szavaimmal bátorságot öntök a katonáimba, te viszed győzelemre őket. Megerősítelek hadvezéri posztodon, s ezentúl te irányítod az egyiptomi sereg íjászait is. Amenmen megköszönte barátjának a kegyet. Minden jelenlevő érezte, milyen szoros kötelék van e két férfi között. A két barát csillogó szemmel nézte egymást. – Az a lényeg, hogy legyen elég – mondta Amenmen. Mindketten felnevettek. Csak ők tudták, mire vonatkozik ez. A fáraó ezután tovább folytatta a szertartásos szöveget. 92

– Hála neked, bevettük Megiddót. Mitanni uralkodója és a Tigris és az Eufrátesz környékén élő népeknek ezentúl nem jut majd eszébe, hogy dél felé törjenek. Láttam, hogyan zúztad szét az ellenséget a sivatagban. A foglyaim egy része a tiéd is. – Nagyon élveztem az Eufrátesz menti elefántvadászatot – mondta Amenmen nevetve. – Magam is. Innen szereztük az elefántcsontot az amulettekhez és Hápi isten apró szobraihoz. Te jól tudod – hiszen te felügyelsz az Opetünnep megszervezésére – hogy a Nílus hamarosan visszahúzódik eredeti medrébe. A szántóföldek több mint két hónapig víz alatt álltak. Közeledik a tizenkilencedik nap, amikor Amon bárkája elindul a karnaki templomból, hogy csak a luxoriban leljen nyugalmat. Te vagy a bárka parancsnoka, következésképp te és a 93

karnaki főpap vigyáz majd az ünnepség zökkenőmentes lebonyolítására. Tudom, mennyire szeretsz a mocsarakban vadásznihalászni, de az Opet-ünnepen fel kell hagynod ezekkel a szórakozásokkal. – Uram, barátom – mondta Amenmen tréfásan. – Te ugyanúgy szeretsz a természetben járni, mint én. Ugyanúgy kedveled a szikomorfák alatti sétákat. Ezért te magad is büntetést érdemelnél. A hivatalnokok nevettek a tréfán. Most már valóban véget ért a szertartás. A király bort hozatott. – Jó Amenmen, nem lesz panaszod a birtokra, amit Théba szélén ajándékozok neked. De még nem vagy öreg, hogy ott pihenj, szükségem van rád. Amon is elvárja tőled, hogy jól szolgáld az éves ünnepeken.

94

– Nem okozok csalódást sem Théba nagy istenének, sem a fáraónak. – Készül az obeliszkem az asszuáni kőbányákban. Minden thébai építménynél magasabbra fog nyúlni. Majd tarts a főpappal, ha végre megérkezik Thébába. Menheperrészeneb és te segítetek nekem majd a megfelelő hely kiválasztásában. Dzsehuti, a telepfőnök és Puimré, Amon második prófétája megmagyarázták nekem, hogy nehéz lesz a karnaki építmények közé felállítani. Dzsehuti munkásai keményen dolgoznak, remélem hamarosan a saját szememmel is láthatom az obeliszket. Vörösen fog ragyogni Ré áldott sugaraiban. Te felelsz érte, hogy a folyótól a karnaki templomig semmi baja ne történjen. Bár a fáraó barátja volt, Amenmen most mégis aggódott. Nem volt ezzel másképp Dzsehuti sem. III. 95

Tuthmószisz hihetetlenül makacs volt, ha a fejébe vett valamit. Ilyenkor a barátai is óvatosan bántak vele. Meriré mindeközben nyugodtan ült trónján, ellazította az izmait. A király anyja, Iszet ellenben idegesen legyezte magát. Ezek a gyűlések mindig tovább nyúltak, mint elég lett volna, és ő sokszor betegségére hivatkozva kimentette magát. Egyetlen öröme az volt, hogy ilyenkor szemügyre vehette az ország leghatalmasabb urait, akiket aztán megpróbált elcsábítani. Tuthmószisz ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a hivatalos összejöveteleken az egész udvar jelen legyen.

96

Ötödik Ré már majdnem a vöröslő thébai dombok felé emelkedett. Kellemes idő ígérkezett, langyos szellő fújdogált. A levéltáros megdörzsölte a szemét. Hajlott kora miatt már nem látott túl jól, s most egész éjszaka erőltette a szemét. – Hóruszra! Végre itt vagytok! – mondta az írnokainak. – A többit ti fogjátok átnézni. Én ledőlök kicsit. Ne ébresszetek fel egy jó ideig! – És mit kell csinálnunk, mester? – Folytassátok Kalliszthész szövegeinek olvasását! 97

Ha találtok olyan részt, ahol említi Kait vagy Themiszt, ébresszetek fel! Az írnokok kedvetlenül nézték a nagy halom papiruszt, amit a levéltáros szortírozott ki. – Na igen! Kalliszthész sokáig élt, és nagy hatalma volt – tette hozzá az öreg. – Ismerte Kait. Azt hiszem, Menheperrészeneb elég sok időt töltött Kalliszthésszel, talán ő többet tud erről a rejtélyes Kairól. – Miért nem kérdezzük meg tőle? – Elfelejted, hogy a Dicső Királyi Hitvesnek dolgozunk, és hogy III. Tuthmószisz nem tud a kutatásainkról? Menheperrészeneb mindent elmondana neki! – Csak van egy ember a palotában, aki ismerte Kalliszthészt! – Van néhány. De Hatsepszut udvaroncai közül már csak kevesen laknak a palotában. Ha Kai Hatsepszut 98

uralkodásának elején hagyta el az udvart, akkor kétlem, hogy lenne olyan öreg közöttük, aki ismerhette volna vagy emlékezhetne rá. A levéltáros fogta a legutóbbi tekercseket, melyeket Tianu Menheperrészenebről írt, és elolvasta őket Ré sugarainál. – Mily kivételes férfiú! – mondta és letette az irományt. – Menheperrészeneb neve Tuthmószisz Menheperré, a fáraó neve mellett szerepel, aki Ré megtestesülése. A palotában nevelkedett. Apja kiváló katona volt. Az anyja a hercegek dajkája. Ugyanazokhoz a tanárokhoz járt, mint Tuthmószisz, a barátja. Hatsepszut úgy hívta, hogy „az isten második szolgálója”. Semmi kétség, Kalliszthésznek rendszeresen érintkeznie kellett vele az Amon tiszteletére rendezett ünnepségeken. 99

III. Tuthmószisz nemrég főpappá nevezte ki Hapuszeneb helyére. Pedig a főpapot maga az isten választja ki. A fáraó azonban az egyik barátját szemelte ki erre a célra. Micsoda megtiszteltetés! A levéltáros már félig aludt. Visszaemlékezett arra az időre, amikor Hatsepszut Amon főpapját, Hapuszenebet, az egész ország vezírévé tette. Mivel a karnaki papság volt a legjelentősebb, így Hapuszeneb irányította az ország többi papját is. Ő lett a papok papja. Bár Menheperrészeneb nem kapott ekkora hatalmat, így is rendkívül nagy jelentősége volt az állam életében. A levéltáros legyőzte álmosságát, és elolvasta azokat a részeket, ahol a fáraó arra kéri barátját, hogy legyen igazságos és pártatlan, tisztelje a fáraót, és viseljen gondot kajára. A karnaki papok közül kizárólag 100

Menheperrészenebnek volt joga elvégezni a vallási rituálékat a király oldalán. Végre elnyomta az álom. Menheperrészenebet látta, amint teljesíti kötelességét reggel, Ré feljövetelekor, délben, mikor a nap égetőn süt, és este, mikor az isten pihenni tér Ozírisz birodalmába. Figyelte, hogyan adja át az isten Helytartójaként az aranyat, az ezüstöt, a szántóföldek terményeit Amonnak. Később Rehmirével együtt látta, amint a templom körüli munkálatokkal foglalkoznak. Mindketten III. Tuthmószisz kívánságairól vitatkoztak. A levéltáros tovább álmodott. Látta, hogyan tisztelik a thébaiak a nemes Menheperrészenebet, a király barátját, aki ezentúl Amon bizalmasaként naponta három alkalommal fogja bemutatni a fáraó lelkét. 101

Az öreg nyugtalanul forgolódott. Álmában lejátszódott, hogyan emelik fel III. Tuthmószisz hatalmas obeliszkjét a karnaki templomban. Óriási tömeg gyűlt össze a nagy eseményen. A gyerekek kiáltoztak, a férfiak a munkásokat biztatták. Ám ekkor az obeliszk kettéhasadt, és óriási porfelhőt felverve leomlott. A thébaiak rémülten sikoltoztak. A levéltáros Kai mosolygó arcát ismerte fel a tömegben. Az öregember felriadt, és felugrott fekhelyéről. „Hogy képzelhettem el ilyen pontosan egy olyan ember vonásait, akit sosem láttam azelőtt? A fáradtság összezavarja az elmém.” * ** III. Tuthmószisz obeliszkje még igen messze állt attól, hogy befeje102

zettnek tekinthessék. Dzsehuti, a telepfőnök azóta felügyelte a munkákat, hogy a fáraó elindult a háborúba, de a kő kivésése alig valamit haladt előre. – Mit olvasol? – kérdezte Puimré Dzsehutitól. – Egy üzenetet, amit a hűséges Petru írt nekem. Az ő gondjaira bíztam a házamat. Pedig azt hittem, elég idős vagyok már, kiérdemeltem a nyugalmat. Ehelyett két fontos telepet is nekem kell vezetnem: Hatsepszut sírjának díszítését és az obeliszk kivésését. A fáraó jobban ragaszkodik ehhez a kőhöz, mint a saját életéhez. Már hónapok óta nem jártam Thébában. Hiányoznak az apró tavak, medencék. – Sok telepfőnök büszke lenne rá, hogy ilyen feladatot… – Tudom, Amonra! De nekem már épp elég volt a megtiszteltetésből. 103

Évekig felügyeltem a Hatsepszut templomán folytatott munkálatokat. Olyan sokat rettegtem, hogy valami nem fog tetszeni a hatalmasságnak, hogy teljesen belefáradtam a dologba. Már csak pihenésre áhítozom. Ott horgásznék és olvasgatnék a szikomorfák árnyékában. – Nemigen van választásod. III. Tuthmószisz személyesen téged kért fel a munkára! – A fáraó most tért vissza Thébába, de nekem még arra sincs időm, hogy részt vegyek a győzelmi lakomán! Biztosan csalódott, amiért még nincs készen az obeliszkje. – De hiszen világosan elmagyaráztad neki, hogy milyen nehéz feladatról van szó. – Amon második prófétája, te kitűnő építész vagy, de a fejedelmek észjárásához nem sokat értesz. Ha ezek egyszer kitalálnak valamit, semmi 104

sem képes türelmes várakozásra bírni őket. – Ebben biztos vagyok. De ne idegeskedj! Inkább igyál egy kis sört! – Minek? Olyan meleg, mint a lóhúgy! – Mit ír Petru? – Leírja Tuthmószisz győzelmét az ellenség felett. Meriré gyermeket vár, meglesz az örökös, s ez boldoggá teszi a thébaiakat. A fáraó Menheperrészenebre bízta a karnaki főpapi tisztet. Ezek szerint vele együtt vigyázunk majd az obeliszk szállítására. Körülöttük a munkások újra dolgozni kezdtek. Vastag, fehér porréteg ülte meg az asszuáni kőbányákat. Néha a köveken széttörő szerszámok éles hangja vágott bele a monoton kopácsolásba. Dzsehuti mindannyiszor felugrott ültéből. 105

– Ne félj! Nem az obeliszk repedt ketté! Csak a szerszámok pattannak el, ha túl kemény a kő. – Mondtam nekik, hogy erősebb szerszámokat használjanak. Ha így folytatják, nem marad mivel vésni. Egyébként további kézműveseket rendeltem ide Thébából. A munkások a kőágyában fekvő obeliszk körül guggoltak vagy ültek, úgy kalapáltak. Bőrüket már régen leégette a nap, válluk és homlokuk izzadtságban fürdött. – Kezdenek fáradni – jegyezte meg Puimré. – Ha nem adsz nekik egy pihenőnapot, még a végén egyetlen figyelmetlen ütéssel tönkreteszik az egész eddigi munkájukat. – Inkább váltsuk le őket! – javasolta Dzsehuti. – Túl nagy késésben vagyunk ahhoz, hogy leálljunk a 106

munkával. Tuthmószisz nem bocsátaná meg. Puimré egy kendőt tett a szája elé, és belépett a porfelhőbe. – Abbahagyhatjátok! A másik csoport folytatja a munkát! A munkások boldogan kászálódtak fel a hatalmas kőtömb mellől. Holtfáradtak voltak. Az új csapat már meg is érkezett, és felvette a földről az otthagyott vésőket. Az obeliszk középső része már kezdett körvonalazódni. – Ha kisebb lesz, mint a Hatsepszuté, akkor nem érdemes Thébába szállítani. A fáraó nem engedné, hogy felállítsuk. Hatsepszut építményei nem magasodhatnak az övéi fölé. Dzsehuti leült egy jókora kőtömb szélére. – Vajon mennyi idő kell még? 107

– Hónapok – válaszolta Puimré nyugodtan. – Bárcsak békében visszavonulhattam volna! Ha ezt befejezzük, III. Tuthmószisz majd azt akarja, hogy emeljünk egy Hatsepszutéhoz hasonló templomot. Nem nyugszik, amíg be nem éri vagy túl nem haladja. – Talán a templomát már nem veled építteti fel. – Azt hiszem, Hatsepszut temploma mellé akarja emeltetni a Deir el-Bahar-i cirkuszvölgyben. – Ott nem lesz elég hely. – Hacsak nem közvetlenül a királynőé mellé építteti Dzseszer Dzseszeru és II. Mentuhotep temploma közé. Puimré leült a telepfőnök mellé. – Miért akarnak a fáraók mindig olyan gigantikus építményeket emeltetni? Ezerszer is elmagyaráztad 108

neki, hogy az obeliszk elpusztíthatja a templomot. – Hatsepszut sem hallgatott rám. Azt mondta, üzenetet kapott az istenektől, és csak az az egy hely alkalmas a temploma felépítésére. A két férfi távolabb vonult, mert a zajtól már alig hallották egymás hangját. Kiszámították, körülbelül mennyi időre van még szükségük. – Értesítem a fáraót. Rettenetesen haragos lesz! Még szerencse, hogy Asszuánban vagyunk. Most az egyszer nem bánom, hogy távol vagyok Thébától.

109

Hatodik Menheperrészeneb most is hajnalban kelt, ahogy mindig. Ő vezette a borotvált fejű, fehér tunikát viselő papok menetét. Egy idő után megálltak, és két pap két istenséget jelképezve rituálisan megtisztította a főpapot, aki csak ezután léphetett be Amonhoz. – Élet, Egészség a főpapnak! Menheperrészeneb nem szólt egy szót sem, úgy indult el Amon szentélye felé. Az isten szobra itt pihent, mióta III. Tuthmószisz megparancsolta, hogy rombolják le a vörösgránitból épített kápolnát, amit Hatsepszut emeltetett. 110

Az isten most a karnaki templom mélyén pihent. Menheperrészeneb tömjénnel tisztította meg magát, miközben Amont dicsőítő himnuszokat mormolt. Ahogy a főpap egyre közelebb ért az isten naosához, a tér úgy kezdett szűkülni körülötte. Itt nem optikai csalódásról volt szó. Az építészek úgy tervezték az isteni szentélyhez vezető utat, hogy a plafon egyre lejjebb ereszkedett. Menheperrészeneb öntudatosan haladt az enyhén lejtő folyosón. Mikor a naos ajtajához ért, megparancsolta, hogy gyújtsák meg a fáklyákat. – A lángok így elűzik a gonoszt. Amon! Nemsoká felébredsz, hogy segítséget és védelmet nyújts nekünk! Finom tömjénillat szállt felfelé. – Felső- és Alsó-Egyiptom királya személyemen keresztül hamarosan megnyitja szentélyed kapuját. 111

Menheperrészeneb ekkor elővett egy kést, és feltörte az ajtón lévő pecsétet, majd kinyitotta azt. A fény betöltötte a helyiséget. – Ne szennyezd be az istent azzal, hogy körülnézel lakában! – mondta a főpap segítőjének, aki azért volt ott, hogy kinyissa az ajtó mindkét szárnyát. Miközben a papok énekelni kezdtek, a főpap leborult Amon előtt az illatos tömjénfelhőben. – Dicsőség neked, mindenható Amon, Théba uralkodója, a jóság isteneinek istene, te, ki az eget és a földet alkottad, arany tündöklés, isteni fém! A főpap széttárt karral előrébb lépett, mintha csak meg akarná ölelni a szobrot. Ám ezután visszahúzódott, és letette az ajándékokat, amiket egy pap nyújtott át neki. Menheperrészeneb először a Hórusz szemét formázó udzsát adta át. Ezáltal felerősítette az 112

isten és a közte lévő kapcsolatot. Ez valójában egy békeüzenet volt, de összekeveredett egy másik jelentéssel is: az Igazsághoz, azaz Maat istennőhöz irányuló kérés is volt egyben. Menheperrészeneb lehajolt, hogy összeszedje az isteni szobrocskákat tartalmazó kosarakat a szobor körül. Ezután az ételeket és az italokat helyezte az isten elé. A papok énekelve várták, hogy az istenség kedvét lelje a finomságokban, majd mindent összeszedtek. – Amon elégedett. Most pedig meg fogjuk tisztítani – mondta Menheperrészeneb, és kinyújtott karjára vizet locsoltak. Papok ragadták meg a szobrot, és a földre fektették. A többiek parfümös edényekkel vették körül. A tömjén illata egyre erősebbé vált. A főpap vízzel hintette be Amon testét, majd a 113

Puntból származó legkiválóbb minőségű tömjén következett. Az egyiptomiak magukat és az istenüket is sziksóval tisztították meg. Ide csak tiszta emberek léphettek be. – Az isten vezesse az egész világot! – mondta Menheperrészeneb, miközben többször körbejárta a szobrot. – Öltöztessétek fel Amont! A papok azonnal engedelmeskedtek. Egy zöld ruhát választottak, melynek színe az újjászületést és a termékenységet szimbolizálta, míg fehér ujjai a nap sugarait jelképezték. Amont bőségesen felékszerezték és beparfümözték, s felsőtestét illatos olajjal kenték be. – Helyezzétek vissza Amont a naosába, és a szentély ajtaján legyen pecsét egészen holnap reggelig! 114

Egy pap feladata volt eltüntetni a nyomokat, melyek a szentélyhez vezethették volna az esetleges kíváncsiskodókat. – Amon így biztonságban lesz mindenkitől. Teljes nyugalomban élvezheti a zavartalan öröklét gyönyörűségét! Ebben a pillanatban Menheperrészenebet egy idegen hang zavarta meg. Gyorsan megpördült, s bárgyún nézett maga elé, mintha csak álmából ébredne. – Ki vagy te, és mit csinálsz itt? – kérdezte az idegent. – Nem tudtad, hogy tilos idejönnöd, és megzavarnod a főpapot, amikor az Amont dicsőíti? Ki engedte meg, hogy belépj erre a szent helyre? – Ne izgasd fel magad, főpap, nem akarok semmi rosszat. Nem ismersz 115

meg? Igaz, eléggé poros voltam, és a ruhám is rongyokban lógott, amikor találkoztunk. Menheperrészeneb tüzetesen megvizsgálta. – Te vagy az a mitanni fogoly, akit királyunk olyan sokra tart. – A nevem Istariu, Belisz és Széthi fia. Apám thébai volt, de én most járok először Egyiptomban. Mitanniban nőttem fel, ahol együtt éltem a szüleimmel. Mivel Istariu épp a naos ajtajára meredt, a főpap szigorúan megkérte, hogy távozzon. – Csak a főpap és segítői léphetnek be az isteni szentélybe, ahol Amon szobra pihen. Ne kérj rá, hogy nyissam ki neked az ajtót! Zárva kell maradnia. – A világ minden kincséért sem akarnám, hogy felkeltsd az istenség haragját – mondta Istariu huncut csillogással a szemében. Csak 116

szerettem volna megismerni a karnaki templomot, amiről annyit beszélt apám gyerekkoromban. Istariu a csodálatra méltó oszlopokra függesztette a szemét. Menheperrészenebet egészen az obeliszkekig elkísérte. – III. Tuthmósziszé is itt emelkedik hamarosan – mondta. – Hová helyezik pontosan? – Úgy látom, sok mindent tudsz a király dolgairól… – Arra kér, hogy lássam el tanácsokkal, és ez – bevallom – nagy örömmel tölt el. A barátom, Amenpafer is velem dolgozik. Miközben a papok a konyha körül sürögtek-forogtak, Menheperrészeneb elgondolkodott Istariu különös és rejtélyes viselkedésén. – Széthi… Ezt a nevet ismerem valahonnan. – Egyiptomban gyakori név. 117

– Természetesen, Hóruszra. De nem minden Széthi feleségét hívják Belisznek. Néhány éve hallottam én valamit erről a párról. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mi volt az. – Tehát ismerted a szüleimet? Istariu kíváncsian nézett rá. – Nem. Csak annyit mondtam, hogy egy thébai mondott nekem róluk valamit. Másra nem emlékszem. De hallottam, amikor azt mondtad a fáraónak, hogy Themisz nevelt fel, miután a szüleid meghaltak. Ő nyilván többet tud róluk, mint én. Miért nem kérdezed meg? – Themisz sosem volt túlságosan bőbeszédű. Ha Thébáról kérdezzük, mindig kitér a válasz elől. Már legalább százszor próbálkoztam. Annyira szeretném tudni, hogyan dolgozott apám, hol lakott… – Mit dolgozott? 118

– Mesterember volt a Holtak Völgyében. – Akkor talán magának is készített egy sírt. A mesterembereknél ez egyáltalán nem ritka. Talán ki is vájt egy üreget, és akár a díszítéseket is megcsinálhatta. – Komolyan azt hiszed? – Ha Thébában akart maradni, biztosan megcsinálta. Ha viszont nem, akkor semmi szüksége nem volt rá. – Azt mondod, minden, a Völgyben dolgozó mester így csinálja? – Biztos lehetsz benne! Miután befejezték a napi munkát a domb túloldalán lévő királyi sírokon, kipihenik magukat, és a sajátjukat kezdik el kialakítani. Évekig dolgoznak rajta! – Ki tudna elvezetni oda? – Kérd meg a király kocsisát! Pathmesznek hívják, és épp olyan jól ismeri a Völgyet, mint Dzsehuti. – Dzsehuti? 119

– Igen. A palota legkiválóbb telepfőnöke. Ő irányította Hatsepszut templomán a munkálatokat. Most Asszuánban van, hogy Tuthmószisz obeliszkjére felügyeljen. Menheperrészeneb hirtelen elhallgatott. – Dzsehuti eléggé benne jár már a korban. Lehet, hogy ő beszélt nekem az apádról… – Mikor jön vissza Thébába? – A munkálatok vége előtt semmiképp! A fáraó nem engedné meg neki, hogy visszatérjen az obeliszkje nélkül. Pedig Hatsepszut sírjával is őt bízta meg. Istariu megköszönte a felvilágosítást, és töprengve elballagott. – Ez az ifjú sokat tud, de annál kevesebbet beszél. Komédiázik az emberekkel. Valamit akar, de mi lehet 120

az? Miért ártja bele magát a fáraó ügyeibe? A főpap magához hívta két segítőjét. – Készítsétek elő a szertartást, amit akkor végzünk, amikor Ré a legmagasabban jár! – Újra kihozzuk az isten szobrát a szentélyből? – Nem. Csak a hagyományos rítusokat végzem el. Szükségem lesz tömjénre. – És este? – Nem változtatok semmit a szokásaimon. Amon a kapuk mögött marad, de az előbbi szertartásokat megint elvégzem majd. Gondoskodjatok elegendő ételről és italról Amon számára, aki éjjelenként csatlakozik Réhez a hosszú égi úton. Ehhez sok erőre van szüksége. 121

– Lepihenhetünk addig, amíg még hűvösebb van? – Igen. Nekem most úgyis át kell néznem Théba terveit. Az isten birtokainak határa itt-ott csak megközelítőleg van meghatározva, és ezen változtatni kell. Ezen a téren megengedhetetlen a pontatlanság. A papok egyik kezüket a mellkasukra tették: így köszöntek el a főpaptól. Karnak templomát mélységes csend ülte meg. Egy idő után madarak csivitelése hallatszott. Az apró élőlények a gigantikus szentélyben találtak menedéket az egyre fokozódó meleg elől. Menheperrészeneb épp arra készült, hogy leül az egyik oszlop talapzatára, amikor lépések zaját hallotta. „Már megint Istariu?” – gondolta felegyenesedve, és kissé bosszankodott, hogy megzavarják. 122

Ahogy közeledtek a lépések, Menheperrészeneb előrébb óvakodott, hogy megtudja, ki látogat ide ilyen korai órában. – Á, szóval itt vagy, Hóruszra! – kiáltott fel Rehmiré. – Beszélnem kell veled. Menheperrészeneb megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mi baj? – Azt hittem, hogy az ifjú Istariu tért vissza. Ez a mitanni rengeteget kérdez. Mindenről tudni akar. – A fáraó igen sokra tartja. – Tudom. Mit akartál mondani nekem? – Dzsehutitól kaptam üzenetet. Azt reméli, hogy négy hónapon belül befejezik az obeliszket. Arra kíváncsi, küldünk-e neki egy masszív hajót az elszállításához. Te már intézkedtél? – Bevallom, nem gondoltam rá. Mekkora feladat! Hapuszeneb szorgal123

mas volt, és rengeteget dolgozott, de nem mindenről hagyott nekem világos feljegyzéseket. Nekem kell kézbe vennem az ügyet. Ráadásul a fáraó vissza akar térni Északra, hogy megbizonyosodjon, nem készül-e újabb felkelés ellene. – Mitől fél? A városok lakói ujjongva köszöntötték, és fizetik az adót. Még a legkisebb falvak is meghódoltak neki. A nomádok a lábaihoz vetették magukat, amikor áthaladt a területeiken. – Te is tudod, akár csak én, hogy az ellenség olyankor mindig nagyon készséges, ha közel tudja magához a hódítót, de ahogy az hátat fordít, máris terveket kezd szőni ellene. A kadesiek és a mitannik pedig rosszabbak a kígyóknál. A főpap már elköszönni készült Rehmirétől, amikor eszébe jutott valami. 124

– Ismertél te egy bizonyos Széthit, akinek a feleségét úgy hívták, hogy Belisz? – Nem. Miért? Ezek a nevek nem mondanak semmit. – Istariu szülei. Azelőtt Thébában éltek. – Ezek a mitannik nagyon szerencsések! A fáraó szinte képtelen megválni a szépséges Seributól. Az anyját úgy kezelik a palotában, mint a Dicső Királyi Hitvest, a fivére pedig mindennap elbeszélget a királlyal. Mi, akik gyermekkora óta a barátai vagyunk, és mindig elláttuk tanácsokkal, most a második vonalba szorultunk! Vajon milyen mágikus keveréket itatott vele Seribu, hogy így megváltozott a mi vitéz bajnokunk? – Ne gúnyolódj, drága barátom! A férfiak néha megbolondulnak az asszonyoktól! Ez így van a legkiválóbb 125

harcosok esetében is. Persze ez olykor az életükbe kerül. – Gyere el ma este a hárembe, hátha te ki tudod zökkenteni ebből az állapotból! Kérd a szerelem isteneinek segítségét! – Ne is gondolj rá, Rehmiré! – Talán még nem próbáltad? Menheperrészeneb erre nem válaszolt. – Az obeliszk szállításával kell törődnöm. De előbb még rendbe teszem az iratokat.

126

Hetedik Kertari lágyan ringatta a kisfiát. A szolgálólány feszülten figyelt, és várta úrnője utasításait. – Sokat sírtam – mondta Kertari a fiának, aki fekete szemeivel úgy nézett rá, mintha értené, mit beszél neki. – Az utóbbi hetekben mindig azt vártam, mikor látogat meg végre a fáraó. Mióta megjött a háborúból, tudomást sem vesz rólam. Pedig engem kedvelt a legjobban. Gázába hívatott, mert magányosnak érezte magát nélkülem. Én tudtam, hogyan kell felvidítani. Ott aludtam én is a többi háremhölggyel. Tűrtem az út fáradalmait és a nagy 127

hőséget, pedig akkor már a szívem alatt hordtalak. De amikor Thoérisznek és Hathornak hála, életet adtam a király fiának, Tuthmószisz mással kezdett foglalkozni: a számító Seribuval! Mikor a gyerek nyugtalanul elfordította a fejét, és a dajkája felé nézett, Kertari odaadta a nőnek, aki szoptatta. – Fogd! Biztosan éhes. A dajka tovább ringatta a kicsit. – Ez a gyermek felnőtté tett – mormolta Kertari. – A háremfőnöknő ugyan azt állítja, hogy a fáraó hamarosan ráun Seribura, én semmi változást sem tapasztalok. Kezdek türelmetlenné válni. Hány estén vártam őt hiába? És hányszor láttam őt bemenni Seribu szobájába, mielőtt elhúzná a függönyt! Nem is értem, hogy tudtam elviselni a 128

sóhajaik és a nevetésük hangját, ami idáig elhallik. Elég volt ebből! Kertari megdöbbent saját magán. Úgy érezte, teljesen megváltozott. Hosszú ideig a tükörbe bámult, úgy nézte magát. – Igen, megváltoztam. Most már nő vagyok, asszony. Tudom, mit akarok, és hogy mit kell tennem azért, hogy én irányítsam a sorsomat. A fajjúmi háremben Paperisz megmondta, hogy óvakodjak a férfiaktól, mert mind csapodárak. A fáraó sem kivétel, most már látom. Akkoriban azt hittem, én különb vagyok a többinél. Hogy is vezethettek ilyen tévútra a szerelem istennői? Kertari behívta a zenészeket, és utasította szolgálólányait, öltöztessék fel, hogy este szép legyen. – Azt akarom, hogy én legyek a legszebb. Mit gondoltok Seriburól? 129

Kínos volt a hallgatás, s végül az egyik lány félénken megszólalt. – Mire gondolsz, tiszteletre méltó Kertari? – kérdezte, miközben úrnője haját fésülte. – Szerintetek csinos? Nem találjátok egy kissé soványnak? Nem túl keskeny a csípője? A mellei pedig túlságosan teltek, nem? A király mellett olyan alacsonynak tűnik! A szolgálólány nem tudta, mit válaszoljon, ezért tovább foglalkozott Kertari hajával. – Válaszolj teljesen őszintén! Bármit mondasz is, nem kapsz büntetést. Mivel a lány még mindig habozott, Kertari odaajándékozott neki egy üveg parfümöt. – Seribu nagyon szép – válaszolta végül a szolgáló, és lesütötte a szemeit. – Nagyon szép szemei vannak. A haja is csodálatos, olyan, mint a fáraó 130

legszebb lovainak a sörénye. A bőre selymes, a foga akár az elefántcsont. Mindig vidám és a legfinomabb parfümöktől illatos. Csodás ízlése van az öltözködés terén. Olyan finoman mozog, akár egy istennő. – Eleget mondtál – vágott közbe Kertari mosolyogva. Tehát Seribu nemcsak a fáraót hódította meg, de a szolgálólányokat is. A zenészek finoman játszani kezdtek, s Kertarinak nagyon tetszett a dallam, amit előcsaltak a hangszereikből. – Olyan tehetségesek vagytok, hogy kedvem lenne lefestetni titeket a majdani sírom falára! A dobon, hárfán, fuvolán és csörgőn játszó művészek szerényen megköszönték a bókot. A hadifoglyokból lett lantosok a háttérben zenéltek. 131

– Némelyikteket már hallottam a karnaki templomban játszani – mondta Kertari. – Büszkék lehettek rá, hogy az istenségeknek zenélhettek. Arra kértem Rehmirét, a vezírt, hogy készíttessen nektek kivételesen szép sírokat. – Szeretünk Hathornak játszani, aki oly kiválóan kezeli a szisztrumot, Meritnek, a harmóniák istennőjének vagy éppen Bésznek, aki szintén zenél. A csapat vezetője leintette a többieket, és egymaga kezdett játszani a szisztrumon. A pergő ritmus tetszett a jelenlevő háremhölgyeknek, és gyöngyökből álló nyakláncaikat rázogatva csatlakoztak a művészhez. – Ma Hathor és Ízisz tiszteletére szóljon a dob!– énekelte a zenészek vezetője. 132

Kertari felidézte, mit énekeltek a papok, amikor a fáraó fia a világra jött. Ezt a dalt kérte a zenészektől. – De a Dicső Hitvesnek még sok ideje van hátra! – ellenkezett az egyik férfi. – Ki beszél az isteni Meriréről? Én talán nem szültem fiút a fáraónak? Lehet, hogy egyszer majd ő uralkodik Egyiptom felett! A zenészek elhallgattak. Hogy mer ilyet mondani egy háremhölgy? Titokban persze mind ebben reménykednek, de hát nem fél a Dicső Hitves haragjától? Ám Kertari magabiztosnak tűnt. Már nem volt olyan határozatlan, mint azelőtt. Tudta, hogy a hárem nem más, mint egy dzsungel, ahol az erősebb és vadabb győz. Ha a fáraó nem tér vissza hozzá önszántából, neki kell rávennie valahogyan. A Dicső Hitves alakját hamarosan elváltoztatja a 133

terhesség. A fáraó hozzá biztosan nem fog járni éjszakánként. Szobek, aki azért tartotta magát különlegesnek, mert ő szülte a fáraó első gyermekét, minden egyes nap felszította Meriré haragját, s csak idő kérdése, hogy mikor kerül el Thébából Fajjúmba. Ami Seribut illeti, Kertari tudta, hogyan űzze ki a fáraó ágyából. Ahányszor csak találkoztak a háremben, Seribu mindig lenézően bánt vele. Ennek az volt az oka, hogy nem most találkoztak először. A mitanni király udvarában ismerték meg egymást, ahol Kertarinak sokkal nagyobb befolyása volt, mint amiről Seribu csak álmodhatott. Most úgy tűnt, hogy fordul a kocka, csakhogy a lánynak fogalma sem volt róla, hogy Kertari olyan titkokat tud a családjáról, ami az ő és anyja, Themisz vesztét okozhatja. Most eljött a bosszú ideje! 134

Seribu nem sokáig páváskodik már a hárem folyosóin! Nemsoká a királyi műhelyekben gürcölő, hajlott hátú munkásnők között találja magát! – Hathor megjelölte a végzetes napot számára – mondta a tükörképének. – Ma éjjel. Ma éjjel beszélek a fáraóval. Ő majd engem választ, és Seribu rövid tündöklését gyors bukás zárja le. Utasította a szolgálólányokat, hogy fessék ki az arcát, és fejezzék be a frizuráját. Miközben a lányok körülötte sürgölődtek, Kertari egy drágakövekkel kirakott aranyszelencét forgatott az ujjai között. Kinyitotta, és ellenőrizte, hogy benne van-e a labdacs. – Már értem, hogy a fáraó nagyanyja miért tartott fenn szoros kapcsolatot boszorkányokkal és javasasszonyokkal. Az anyja, Iszet sem más. Ha megjelenik a palotában, semmi jóra nem lehet számítani. Ma 135

este Seribu nem tudja majd megakadályozni, hogy beszéljek a királlyal. Csak három nap múlva látja újra a napfelkeltét, s akkorra a fáraó már az enyém lesz. – Hol van a többi háremhölgy? – kérdezte Kertari, miközben az aranyozott nyelű tükörben csodálta magát, amit az egyik lány tartott elé. – Néhányan szokásuk szerint szenetet játszanak, a többiek pedig énekelnek vagy sikamlós történeteket mesélnek. – Seribu is velük van? – Nem. Ő a kertben sétál. Azt mondja, nem bírja sokáig a bezártságot. Mikor az anyja meglátogatja, együtt kimennek a tó partjára a szikomorfák alá. Kertariban feltámadt a féltékenység. „A tó partján, amelyiken együtt hajóztunk a fáraóval…” Szörnyű volt a lehetőség, hogy Seribu ugyanazt 136

megkapta, amit ő, hogy ugyanúgy azt hihette magáról, hogy ő a világ leghatalmasabb férfijának a kiválasztottja. Visszaemlékezett a király ölelésére, és behunyta a szemét. – Csak nincsenek fájdalmai a király szeretett háremhölgyének? – nyugtalankodott a szolgálólány. – Nem, épp ellenkezőleg! Hathor vidámmá tesz! Úgy érzem, újra élek! Nézd meg, látod-e az ablakból Seribut! A lány engedelmeskedett. Felugrott, és a kis ablakhoz szaladt. – Látom Themiszt és Seribut is. Visszafelé tartanak. – Jól van! Segíts felöltözni! Kertari egy áttetsző tunikát vett magára, amely annak idején nagyon tetszett a királynak, és kicsusszant a folyosóra. Tudta, hogy Seribu, miután elköszön az anyjától, mindig kér egy 137

kellemesen hűs italt, és azt kortyolgatva gyönyörködik a háremhölgyek gyermekeinek bohó játékában. Oszloptól oszlopig haladva, csendben settenkedett előre a folyosón. Szerencsére a gyerekek kiáltozása minden más zajt elnyomott. Hamarosan Seribu közelébe ért, aki láthatólag épp töprengett valamin. A kehely ott volt a kezében. „Hogyan tegyem bele a labdacsot?” – gondolkodott Kertari, és Amon segítségéért fohászkodott. „Csak a fáraóért teszem. Az isteneknek segíteniük kell!” Mintha Amon könyörült volna meg rajta, ebben a pillanatban egy fából készült játék esett Seribu lábaihoz, aki ezen nagyot nevetett. Letette a kelyhet egy kőszékre, és lehajolt, hogy visszaadja a játékot a félénk kislánynak, aki nem mert érte menni. 138

Kertari kihasználta az alkalmat, és beleejtette a labdacsot a kedvenc háremhölgy italába. Mielőtt bárki megláthatta volna, sietve távozott. – Most pedig beparfümözöm magam. Ennek az illatnak a király képtelen ellenállni. A testem is ugyanolyan ruganyos már, mint a terhesség előtt. A fáraó biztosan örülni fog, hogy visszanyertem a karcsúságom. * ** Mikor a király megérkezett aznap este, Kertari nem bújt el a szobájában. Bort szolgált fel neki, és hívta, hogy dőljön le a kényelmes selyempárnákra. – Talán mindez eszébe juttatja a fáraónak azokat az együtt töltött éjszakákat… – Mindig is imádtalak, szép Kertari – válaszolta Tuthmószisz csillogó 139

szemekkel. – Gyere, ülj ide mellém! Sajnálom, hogy olyan ritkán látlak. – Hiszen ez csak a fáraón múlik. – Hol van Seribu? Talán nem tudja, hogy elvárom, itt legyen, amikor átlépem a hárem küszöbét? A háremfőnöknő azonnal indult, hogy előkerítse. – Seribu elaludt – mondta szégyenkezve, mikor visszatért. – Még sosem csinált ilyet. Kívánod, hogy megbüntessem miatta? A király elmosolyodott. – Hagyd csak, hadd ébredjen fel magától, s aztán majd küldd ide hozzám! Néha veszélyes megzavarni az odaátról érkező álmokat. Addig is itt van Kertari. Majd szépen elbeszélgetünk – Azelőtt nem csak beszélgettünk – mondta a lány, és véletlenül hagyta szétnyílni a ruháját. 140

– Hogy megváltoztál… Azelőtt olyan ártatlan voltál, szinte szűzies… – És ostoba is. A fáraó nyilván ügyetlennek talált a szerelem művészetében. Tuthmószisz kedvtelve nézegette. Ez a szerény fiatal lány most a vad és csábító nő szerepét játszotta neki. Ez felkeltette a kíváncsiságát, és felkorbácsolta benne a szenvedélyt. – Nem vinnél el abba a kis kerti lakba, ahol azelőtt oly sok édes éjszakát töltöttünk együtt? – Miért is ne? Nem jártam arrafelé, mióta visszatértem a hadjáratból. Kertari majd szétrobbant az örömtől. – Valószínűleg nincs előkészítve, de azonnal intézkedek. – Leteríteni néhány szőnyeget a padlóra, ez nem tarthat túl soká – mondta Kertari. – Valóban nem… 141

A királyt egyre jobban meglepte a lány viselkedése. Nagyon vonzónak találta. Tekintete végigfutott a hosszú combokon, amiket Meriré túl vékonynak talált. Megcirógatta telt kebleit, s máris magával ragadta a vágy ezután az illatos test után. Kertari pedig ügyesen játszott vele. Amikor az kellett, tartózkodó volt, amikor nem, vadul csábító. Tuthmószisz szerette meghódítani a nőket, még ha a neki feltétlen engedelmességgel tartozó háremhölgyeiről volt is szó. Kertari pontosan tudta, hogyan használja ki ezt a szenvedélyét.

142

Nyolcadik Tuthmószisz csodálattal vegyes meglepetéssel figyelte Kertarit. Majdnem feledésbe merültek Seribu csábos mozdulatai. Kertari folyamatosan, teste minden egyes porcikájával játszott, csábított. Hagyta, hogy a király a meztelen hátát simogassa, majd arrébb hengeredett, s mikor visszatért, cirógatni kezdte a fáraó vállait. Mindig olyan pózt vett fel, amelyben a legkívánatosabbnak tűnt egy férfi számára. Fátyla most a combjai köré tekeredett, s ez megőrjítette a királyt. Az áttetsző ruha látni engedte teste 143

körvonalait. Lába tökéletesen szőrtelen volt, mert tudta, hogy a király imádja a nők selymes bőrét simogatni. Kertari a fáklyák elé perdült, s így mintha már teljesen meztelen lett volna. Kornalin- és türkizláncokat, karpereceket viselt. Bokáját lapislazulik díszítették, s a fülbevalói Hathort mintázták. Kertari szépségét a legapróbb részlet sem árnyékolta be. Játszani kezdett a tükrével, mintha magát csodálná, de közben a fáraót figyelte, aki mézzel édesített bort ízlelgetett. Arckifejezése, szeme csillogása elárulta Kertarinak, hogy teljesen hatalmába kerítette a férfit. Most nem bírta volna ki az elutasítást, hiszen minden fegyvert bevetett a megszerzésére, ami csak egy nő rendelkezésére áll. Már teljesen meztelen volt, úgy helyezkedett el a kereveten elterülő fáraó lábainál, és 144

fátyolos hangon énekelni kezdett. A csábítás dala volt ez. Kertari és Tuthmószisz egy külön világot képeztek most a háremen belül, de ezt a többi háremhölgy lassan megszokta már, igaz, eddig Seribu volt a kiválasztott. „Létezik, hogy Kertari visszahódítja végre a királyunkat?” – töprengett a háremfőnöknő, aki boldogan vette tudomásul, hogy Seribu még mindig az igazak álmát alussza. „Kertari becsületes és hűséges lány. Boldoggá tudja tenni a királyt. Kétlem, hogy Seribu képes lenne erre.” Nézte a két szerelmes fiatalt, s be-benézett Seribuhoz, vajon alszik-e még. Kertari észrevette ezt, és elmosolyodott a figyelmességén. Ő persze egyáltalán nem izgult. Ré magasra hághat az égen, de Seribu 145

még mindig aludni fog. A vajákosnő készítménye két napig hat. Persze busásan megfizette, sőt még a ruháiból is adott neki néhányat. Tudta, hogy ezekben a percekben az asszony éppen kántál, hogy a fáraó újra szerelmes legyen belé. Seribu számára a könyörtelen Qadeh volt a szerelem és a bájitalok istennője, az egyiptomiak viszont a víziló-istennő Thoériszt és a mágia úrnőjét, Íziszt tisztelték. Ezúttal az egyiptomi hit bizonyult erősebbnek. Kertari nem volt alapvetően gonosz vagy cselszövő alkat, így visszautasította a gyilkos mágiát. Nem elpusztítani, csupán elűzni akarta Seribut. S ezt sem mágiával, csakhogy valamiképp egyedül kellett maradnia a királlyal. Abba azért beleegyezett, hogy a vajákosnő nagy titokban állatokat áldozzon fel az érdekében. 146

A megfelelő pillanatot várta: mikor feljön a telihold. Ezen az éjjelen egy felhő sem tompította le a fényét. Nemsoká teljes csend vette körül őket, elvétve hallatszott egy-egy állati kiáltás. Kertari egy apró fiolát húzott elő fátyla redőjéből. – Mit akarsz azzal? Csak nem így akarsz elcsábítani engem? A hajadat illatosítod be vele? – kérdezte a király. – Tudod, hogy szeretem a virágillatot – válaszolta Kertari, és rejtélyesen elmosolyodott. – Tegnap az egyik asszony készített nekem egy különleges keveréket, amitől egyszerűen nem bírok megválni. Ahogy sejtette, a fáraót ezután már könnyen rá lehetett venni, hogy beleszagoljon az üvegcsébe. – Nem ezt vártam! – kiáltott fel, és eltolta az arca elől a fiolát. 147

– De ugye nem kellemetlen – erősködött Kertari. – Először egyébként én is így reagáltam rá, de aztán lassanként hozzászoktam. Azóta nem tudok megválni tőle. Rejtett erőket szabadít fel az ember testében. – Nekem erre aligha van szükségem! Mi van ebben a keverékben? – Mák, rózsa… Valójában a készítője nem árulta el nekem sem. Kertari természetesen tudta, miből áll a szer. Látta, miket használt fel a vajákosnő: varangyos békát, kígyót, denevért, két halat és egy sötét tollú kakast. Ezt aztán egy titokzatos növényi keverékben pácolta, majd elásta a palota egyik fájának tövében. Teliholdkor kellett kivenni a földből. – Vannak, akik meg is isszák – mondta Kertari. –Azt mondják, olyanok lesznek tőle, mint az istenek. 148

– A fáraónak nincs szüksége ilyesmire! Kertari nem adta fel. Bár undorodott tőle, hogy akár egy cseppet is lenyeljen a bizarr parfümből, kért egy kupát, és beleöntött egy kis adagot a fiolából. – Velem tartasz? – kérdezte a fáraótól. – Ha ragaszkodsz hozzá! – válaszolta a király. – Olyan rejtélyesnek tűnsz ma este. Nem ilyennek ismertelek meg. Mintha egy különös álomban szerepelnék… – Pedig én Kertari vagyok – mondta a lány, és Su istenhez fohászkodott segítségért. A mágikus rítus második lépése még nehezebbnek tűnt. Miután a király iszik a főzetből, használnia kellene az olajat is, amit a vajákosnőtől kapott. 149

„Kend be a szerelmesed testét és az intim részeit! Ez az olaj egy különleges halfajtából készült. Nem mondhatom meg a nevét. Amint hozzáér az olaj a szeretőd testéhez, azonnal megsokszorozódik benne a vágy. Akkor majd nem tud ellenállni a bájaidnak.” Kertari felidézte magában, mit kell tennie. Rengeteg amulettet hozott magával, amiket a karjára és a lábára aggatott. Volt azok közt Hórusz-szem, szkarabeusz, életkereszt, istenek türkizszobrocskái, minden, ami a gonosz elűzéséhez szükségeltetik. A király egy hajtásra kiitta a kupa tartalmát. – Belemegyek a játékaidba. Egy kis fantázia sohasem árt. Azért mégiscsak meglepő, hogy épp te… – A nőket nem könnyű kiismerni – válaszolta Kertari. 150

– Azt hittem, te nem vagy ilyen bonyolult. – Sokat tanultam a fáraó udvarában… Kertari lágyan beszélt, és tökéletesen ura volt a hangjának. Beszédének volt valami kellemes dallama, amely elvarázsolta a fáraót. A lány csilingelő kacagásától a hideg futkosott a hátán. Kertarit magabiztossága most minden más nő fölé emelte. – Olyan vagy, akár egy istennő – mondta a király, aki egyre jobban kívánta. – Biztosan Hathor játszik velem. Felvette a vonásaidat, és képtelen vagyok kiszabadulni a vonzásából. – Szeretnél kiszabadulni, mindenható fáraó? – Miért állnék ellen ennyi bájnak? Nefertum istennő tanított ki téged. A keverék, amit megitattál velem, és a 151

parfümöd illata egyszerűen ellenállhatatlanok. – Tudom, hogy nem fogsz szembeszállni az istennővel. Kertari megsimogatta a fáraó arcát. Karja és válla mandulától illatoztak. A király megragadta a kezét, és megcsókolta az arcát, miközben mélyen beszívta a nő észveszejtő illatát. – Az ujjaid hihetetlenül bársonyosak. – Ezt vegyem ajánlatnak? Akkor hát kövess! Annak idején te vezettél engem. Éjszakai sétákat tettünk, amelyek sokszor megrémítettek. Ma este én viszlek magammal a kerti lakba, ahol együtt élveztük a szerelmet. Mézes süteményeket eszünk, melyek szétolvadnak a szájban, édes borokat iszunk, és túlérett gyümölcsöket falunk mohón, hogy kicsorduljon belőlük a nedv. 152

Kertari megfogta a fáraó kezét, és finoman átfogta a csuklóját, úgy vezette, s ettől még vonzóbbá vált a fáraó számára. Kertari a hátát és a vállát cirógatta. Még most is azon törte a fejét, hogyan alkalmazza a mágikus olajat. Ehhez kettesben kell maradniuk. A háremfőnöknő elmosolyodott, amikor látta, hogyan viszonozza a király Kertari kedveskedését. Azonnal kiküldte a teremből a többi háremhölgyet. Kertari azonban mást gondolt. – Mi fogunk elmenni – mondta. – Feltéve, hogy a fáraó követ engem. – Megparancsoltam, hogy készítsék elő a kerti lakot – mondta amaz. – De biztos vagy benne, hogy félbe akarod szakítani azt, ami ilyen jól kezdődik? – A vágy annál hatalmasabb, minél tovább fenntartják, az élvezet pedig akkor a legnagyobb, ha minél többet várat magára. 153

Kertari arra kérte, hogy álljon fel. Átölelte a derekát, és arcát az arcához simította. A háremfőnöknő egy könnyű selyemköntöst terített a hátukra. Lesétáltak a kertbe. A tiszta levegő és az éjszaka illatai még jobban megrészegítették őket. Csókolózni kezdtek, nem bírták kivárni, amíg egy kényelmes ágyhoz jutnak. Az egyik testőr, aki messziről követte őket, most a királyi bárkához sietett, és egy kötél segítségével a part közvetlen közelébe húzta a hajót. A tóban ott világított a telihold. A fáraó elnyúlt a bárkában, és magához húzta Kertarit. A lány csókolgatni kezdte a mellkasát, és élvezettel felsóhajtott, amint megérezte a király kezét a tunikája alatt. A hajót az egyik szolga vitte előre a vízen egy hosszú bot segítségével, de 154

olyan finoman csinálta, hogy a szerelmeskedők meg is felejtkeztek a jelenlétéről. Hamarosan partot értek, és a férfi kiugrott, hogy előkészítse a pallót a kiszálláshoz. Kertari egy királynő könnyedségével haladt végig rajta anélkül, hogy veszített volna eleganciájából. Mikor belépett a házikóba, elszorult a szíve. Hányszor álmodott erről! De most nem hagyhatja magát vakon vezetni az érzelmei által! Nem felejtkezett el róla, hogy el kell mondania a királynak, mekkora kockázatot vállal azzal, ha maga mellett tartja Seribut. – Megéheztem – mondta a fáraó. – Először is élvezzük ki ezeknek a pompás étkeknek az ízét! Igyunk, ízleljük meg ezt az isteni nektárt! Ez egy nagyon jó évjárat! – Nem szeretnék lerészegedni. Az csökkentené az élvezetet – válaszolta 155

Kertari. – De ezeket a gyümölcsöket szívesen megkóstolom. Minden egyiptomi tudta, mit jelent az, ha a másiknak felajánlunk egy finom gyümölcsöt. Tuthmószisz tehát kiválasztotta a legszebb és legérettebb darabot, s odanyújtotta Kertarinak, aki el is vette tőle, majd vadul beleharapott. – Friss és édes. Imádok melletted lenni. Miért kellett ilyen sokat várni ezzel? – A háború miatt el kellett utaznom Thébából, és hónapokig távol voltam, tudod jól. – De már jó ideje itthon vagy, mégsem jutott eszedbe, hogy idehívj engem! Kertari átkozta magát ügyetlensége miatt. Most ront el mindent, amikor már olyan közel van a céljához? – A fáraó bocsánatát kérem – mondta. – Ostoba vagyok. Magam is 156

gyűlölöm a féltékeny asszonyokat. A fáraó azért van, hogy szeressék. A szavaimnak nincs közük a gondolataimhoz. Most újra csábító volt, beszéde megint dallamos. Mirhával hintette be a király haját. Mindketten megrészegedtek az erős illatszertől. Miután kiélvezték a bor zamatát és a különleges ételek ízeit, egy másfajta élvezet felé haladtak tovább.

157

Kilencedik Istariu már azonnal a Menheperrészenebbel folytatott beszélgetés másnap hajnalán magához hívatta Pathmeszt, a kocsist. Amaz meg is jelent a király tanácsadójának szobájában. III. Tuthmószisz mindig a közelében akarta tudni az ifjút, így aztán a palotában szállásolta el. – A fáraó kocsisa bizonyára elfoglalt ember – kezdte Istariu, miközben megkötötte az övét. – De szükségem lesz a szolgálataidra. – Nem vagyok a király kocsisa – válaszolta Pathmesz szárazon. Dühös 158

volt, hogy ilyen korán kirángatták az ágyból. – Hatsepszut királynő kocsisa voltam. – De Tuthmószisz csak benned bízik meg. A lakomákon azt meséli, hogy többször is megmentetted az életét. – A kocsisok szerepe igen körülhatárolt egy csatában. Gyorsan kell cselekednünk, különben az íjászainkat azonnal eltalálják. Eddig elég fürge voltam, hogy eltérítsem a fáraótól a halált. – Eddig? Mintha sajnálnád! – Már mondtam neked. Minden thébai tudja, hogy azelőtt az isteni Hatsepszut kocsisa voltam. Lelke szálljon Réhez boldogságban! Tuthmószisz Hatsepszut riválisa volt, és gyűlölte őt, amiért helyette uralkodott. – Tehát aki Hatsepszut mellett állt, az nem szívleli III. Tuthmósziszt… Ez 159

azt jelenti, hogy képes lennél lelassítani a szekeret harc közben, hogy elveszejtsd a fáraót? – Mindig azt tanították nekem, hogy a Nagyságokat gondolkodás nélkül kell szolgálni. Én engedelmeskedek Amonnak, aki – úgy tűnik – elégedett Tuthmószisz uralkodásával. De egy nap talán a szemem már nem lesz olyan jó, lelassulnak a reflexeim… Már nem vagyok fiatal. Akkor majd együtt halunk meg, de az ellenséget öldökölve! – Azért azt nem tagadhatod, hogy nemigen kedveled Tuthmósziszt. – Ha azért kérdezgetsz, hogy majd beszámolj róla, mit mondtam, jobb ha tudod, a király tisztában van az érzéseimmel. – Nem voltak ilyen szándékaim – válaszolta Istariu, akit meglepett, hogy nem minden thébai rajong a mindenható fáraóért. 160

– Látom, meglepődtél – mondta Pathmesz. – Mert most úgy tűnik, hogy minden egyiptomi és a világ összes népe tiszteli és szereti a fáraót. Istariu beismerte, hogy váratlanul érte a kocsis nyílt beszéde. – Biztosan tudod, hogy azon a birtokon lakom, amit Hatsepszut királynőtől kaptam annak idején. Ha a királynak szüksége van rám, magához hívat. – De te nem vagy túl lelkes ilyenkor… – Engedelmeskedem. Mit akarsz tőlem? – Először is foglalj helyet! Vegyél a süteményből! – Bor nincs? – kérdezte Pathmesz gorombán. Zavarta ennek a ficsúrnak a mézesmázos modora. – Azt hittem, ti inkább a sört kedvelitek. 161

– A fáraó az oka. Mióta megkínált a finom krétai borával, már nem bírok túl sok sört inni. A borral csak az a hiba, hogy drága, meg hamar rosszul leszek tőle. Érted… – Kérlek, ne részletezd! Mindjárt hozatok egy kupával. – Inkább egy jókora edénnyel. Már ha szükséged van rám… – Nos igen. Pathmesz… Istariu a vállát masszíroztatta. Nagyon élvezte a palota kényelmét. Meztelen szolgálólányok vették körül. Egyikük parfümös vizet tartott a kezében, a másik egy mandulaillatú kendővel törölgette a férfi homlokát. A többiek különféle krémekkel és kenőcsökkel felszerelkezve érkeztek. A lány, aki masszírozta, nagyon értette a dolgát. Egyre gyorsabban dörzsölte a bőrét, mígnem teljesen kipirosodott. 162

Istariu intett, hogy elég lesz, és frissítőt kért. Az egyik lány közben újra beillatosította a bőrét. – Ha szeretnél részesülni ebben a fejedelmi élvezetben, csak szólj bátran, Pathmesz! A vendégem vagy! De előbb hallgass meg! Én Széthi és Belisz fia vagyok, két thébaié, akik I. Tuthmószisz és Hatsepszut uralkodása alatt éltek itt. Apám kézművesmester volt. A munkások falujában lakott a Holtak Völgyében, és a királyi sírokon dolgozott. Kai a barátja volt. Ő volt Themisz férje, azé a nőé, akinek III. Tuthmószisz nemrég egy házat ajándékozott. Egy napon a szüleim elhagyták a várost, és Mitanniba költöztek. Ez nyilván akkoriban volt, amikor a két ország nem állt hadban egymással, és a bölcs Hatsepszut Maatkaré ült a trónon, aki a békét és az egyensúlyt részesítette előnyben. 163

Pathmesz már közbe akart szólni, de közben meghozták a bort, így inkább hallgatott és ivott. – Azt akarom megtudni, vajon az apám régóta tervezte már, hogy elutazik Thébából vagy sem. Ha megtaláljuk a Holtak Völgyében a sírját, erre a kérdésre azonnal választ kapok. Te jól ismered azt a környéket… – Szívesen elvezetlek a munkások falvába, de meg kell mondanom, hogy én jól ismerem azokat a mestereket, akik Hatsepszut idejében ott dolgoztak. Különösen a núbiaiak elleni háború után kerültem szoros kapcsolatba velük. Az még egészen az uralkodása elején volt. Csakhogy nem emlékszem sem Széthire, sem Beliszre… Amikor Hatsepszut a féltestvére, II. Tuthmószisz Dicső Hitvese volt, akkor én még csak egyszerű közember voltam. Nem voltam bejáratos sem az 164

udvarba, sem a munkások falujába. Az őrök nem engednek oda idegent, mert titokban kell tartani a királyi sírok elhelyezkedését. Aztán az a megtiszteltetés ért, hogy én hajthattam Hatsepszut szekerét a núbiaiak ellen vívott csatákban. Láttam, hogyan veti magát az ellenségre, hogyan dobja el a lándzsát, és hogyan szerzi meg a győzelmet, miközben a haja tiszta por és homok! Amikor visszatértünk Thébába, a királynő hivatalosan is a kocsisává tett. Én akkor ismertem meg a magas rangú hivatalnokokat, az építészeket és a kiváló művészeket és mesterembereket, akik Hatsepszut telepein munkálkodtak. – Vigyél át a Nílus másik partjára, és mutass be a legidősebb festőknek, a legidősebb szobrászoknak! Talán ők tudnak valamit. – Nem szeretnélek kiábrándítani, de a Völgyben gyakran nagyon fiatalon 165

bevégzik. Nagyon kemény hely az! Egy bizonyos kor után aki teheti, elmenekül onnan valamelyik városba. Mivel Istariu minden reményét belé helyezte, Pathmesz megígérte, hogy segít neki. Előbb azonban még kért egy másik edény bort, és magához intett két meztelen lányt a szolgálók közül. * ** Istariu nem sokat aludt az éjszaka. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy végre megtudhat valamit a szüleiről. Hányszor kérdezgette Themiszt, de mindhiába! Miért volt mindig olyan rejtélyes, ha Théba és a régmúlt szóba került? Sosem adott világos válaszokat a kérdéseire. Emlékezett rá, hogy gyermekkorában a saját anyja is mindig témát váltott, ha Egyiptom 166

került szóba. Mindig csak annyit mondott, mennyire szeretne visszatérni oda az egész családjával együtt. Themisz ugyancsak. Pathmesz egészen a palota kapujáig hajtott a kocsijával. – Már vártalak – mondta Istariu, és egy könnyed ugrással a járművön termett. Az öreg látta, milyen kialvatlanok a szemei. – Nem sokat aludtam – mondta Istariu. – A pihenés istennői ma éjjel nem látogattak meg. – A fáraó zavart meg valamivel? – Ó, nem, Hóruszra! Tuthmószisz egész éjjel a háremhölgyei társaságában volt. Miután Ré pihenni tér, sosem hívat minket… A kocsis elmosolyodott, és ügetésre bírta a lovakat. A Nílus mentén haladtak, de hamarosan megálltak, és Pathmesz leszállt a kocsiról. Mikor 167

észrevette a csónakot, Istariu is követte. – Átviszel minket? – kérdezte Pathmesz a paraszttól. – Ki van veled? – A fáraó tanácsadója, a bölcs és tiszteletre méltó Istariu. Az egyiptomi a busás borravaló reményében mindjárt készségesebbé vált. Segített Istariunak beszállni a csónakjába. – Oldd el a kötelet! – kiáltotta a férfi a fiának, aki nyomban engedelmeskedett. – Ügyes fiú – mondta Istariu. – Az, csak ne lenne ilyen lusta! Istariu valójában már a Holtak Völgyével törődött. A zöldellő, termékeny földek mögött a távolban ott emelkedtek a magas hegyek. A környéken nem sok mozgás volt: 168

madarak szálltak fel a pálmafák ágairól vagy szamarak lődörögtek a folyó partján. – Gyerünk azzal az evezővel, sietünk! – nógatta Pathmesz az egyiptomit. A csónakos nem zavartatta magát. Sosem sietett, és nem értette azokat, akik türelmetlenek. Ebben az országban még a halál sem volt végzetes, hiszen az emberek a Túlvilágon tovább folytathatták létezésüket. Egy ideig ráérősen evezett, közben át-átszólt a többi csónakosnak, majd felhúzta a vitorlát, és kihasználta a kedvező irányú szelet. A négyszögletes vászon csak úgy dagadozott. – Nemsokára a Völgyben leszünk – mondta Pathmesz Istariunak, aki szüntelenül a túlpartot kémlelte.

169

– Segítek megtalálni, amit keresel, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Félek, csalódni fogsz… – Már megszoktam. De ezúttal talán másképpen alakul. Ahogy közeledtek a nyugati parthoz, egyre hangosabb lett a gyerekek és a kereskedők kiáltozása. – Néhányan közvetlenül a folyó és a csatornák mellé építették a házukat – magyarázta Pathmesz. – Azt hittem, a Völgyben csak holtak laknak… – Sok egyiptomi él itt. Azt beszélik, hogy néhányan nem tisztelik a sírokat sem, és hogy a munkások jó pénzért szívesen odakalauzolják őket. – De minek? – Mit gondolsz? Hogy kifosszák a sírokat! Ezért a fáraó szigorú rendeletet hozott. A munkások falujának mesteremberei nem fedhetik fel magukat. A falu bejáratánál pedig 170

őrök állnak, és vigyáznak rá, hogy az illetéktelenek kívül maradjanak. – De így a mesteremberek foglyokká válnak! – Nem. De minél kevesebb thébait látnak, a király annál boldogabb! Nagyon félti a sírokat. Istariu egy kis zsák gabonát adott a csónakosnak, majd elindult, hogy kocsit keressen. – Hagyd csak! Én mindet ismerem! – mondta Pathmesz, és már fel is szállt az egyik szekérre. Addigra már több kocsi is a hajó köré gyűlt. Istariu észrevette, milyen irigyek az ő kocsisukra. – Mindenki nem lehet elégedett – vélekedett Pathmesz. – A thébaiak megérik a pénzüket, elhiheted nekem. Nagyon jól élnek a földjeikből, pedig az adók nem alacsonyak. Ezek a kocsisok nemcsak fuvarozásból élnek. 171

A két férfi behatolt a sivatagba. – A falu a mögött a domb mögött van – magyarázta Pathmesz. A szekér egy alig észrevehető, két hegyoldal közt húzódó úton haladt, amely egy magas dombokkal körülvett apró síksághoz vezetett. – Most majd többet is megtudok a családomról! – mondta Istariu, miközben kíváncsian figyelte ezt a titkos helyet, mely annyira elzárt volt az élők világától. A fallal körülvett falu kapuinál gyerekek játszadoztak. „Vajon itt élt a rokonságom is? Már senki sem él közülük. Nem mesélhetik el nekem, hogyan teltek a napjaik ezen a különös helyen.” Istariu most nem beszélt. Nagy hatással volt rá a táj. Megfigyelte a hegyeket és az apró piramisokat, amelyek a művészek nyughelyéül szolgáltak. 172

– Ki vagy? – kérdezte az egyik őr, és felemelte a lándzsáját. – Istariu, a fáraó személyes tanácsadója – válaszolta szárazon Pathmesz. – Nem ismersz meg? Az őr azonnal félrekotródott. – Micsoda emberek vannak! – dohogott a kocsis. – Ahelyett, hogy borral kínálná a fáradt utazót! – Ne törődj vele! – mondta Istariu. – Ne vesztegessük az időt! Mutasd meg a falut, aztán vezess el a Régiekhez! Pathmesz biztos volt benne, hogy találnak odahaza olyanokat, akik már túl öregek hozzá, hogy mindennap felmenjenek a királyi sírokig. Először egy festővel, Neferrel próbálkozott, de az nem volt otthon. – Menjünk máshová! Tudok egy festőt – Majnak hívják –, akinek az apja itt dolgozott I. Tuthmószisz alatt. 173

Bizonyára Hatsepszut idejében is itt volt. A házban egy asszony fogadta, és süteménnyel meg sörrel kínálta őket. – Szerencsétek van. A férjem abban a csapatban dolgozik, amely az isteni Hatsepszut sírjának díszítéseivel foglalkozik. Már napnyugtakor itt lesz. Azt persze nem garantálhatom, hogy örülni is fog nektek, hiszen mindig nagyon elfárad a munkától meg a hosszú utazástól. – Remélem, válaszolni fog a kérdéseinkre – mondta Pathmesz, aki kényelembe helyezte magát, és nagyokat kortyolt a hideg sörből. – Azt hittem, már nem kívánod a sört – mondta Istariu. – Ha ló nincs, a szamár is jó. Már épp belenyugodtak, hogy napnyugtáig várniuk kell, amikor kiáltozást hallottak odakintről. 174

– Nocsak! A csapat jön hazafelé! – mondta Pathmesz. Istariu kisietett, hogy lássa őket. Napbarnított, keménykötésű férfiak voltak mind, s mosolyogva ölelték meg a feleségüket és a gyermekeiket. Pathmesz és Istariu megvárta, míg az ő emberük is köszönti a családját. – A feleségem azt mondja, beszélni kívántok velem – mondta a férfi, miközben leült, és valami frissítőt kért. – Fáradt vagyok… – Nem tart soká – ígérte Istariu. Az ifjú elmagyarázta, miért jött a faluba. – Apád valószínűleg együtt dolgozott az enyémmel vagy egy bizonyos Kaival. A férfi furcsán nézett rá. – Miért kérdezel ilyeneket? Mondd meg, mi a látogatásod valódi célja!

175

– Megkérdőjelezed a király tanácsadójának őszinteségét? – vágott közbe Pathmesz. – Az igazat mondtam – válaszolta Istariu. – Én Széthi és Belisz fia vagyok, akik Kai és Themisz barátai voltak. Utóbbi jelenleg Thébában tartózkodik. A szüleim annak idején elhagyták Thébát, és Mitanniba költöztek. Arra vagyok kíváncsi, mi okuk volt rá, mert nekem sosem beszéltek róla. Themisz is elzárkózik a válaszadás elől. Csak azt szeretném tudni, elkezdték-e a szüleim a sírjuk építését. Ha így van, szeretném megnézni, milyen díszítések vannak a falakon, s így többet megtudhatnék arról, hogyan éltek annak idején… – Apám biztosan tudna neked segíteni… – Hol találom őt? 176

– Már rég itt hagyta az élők világát, ahogy oly sokan a mesteremberek közül az ő korában. – Nem beszélt neked a szüleimről, mielőtt csatlakozott volna Ozíriszhez? – Valójában sosem ismertem túl jól. Még fiatal voltam, amikor nyoma veszett… Anyám sosem mondta el, mi történt vele pontosan. Talán egy járvány vitte el I. Tuthmószisz uralkodásának vége felé. Legalábbis akkoriban sok mester abban halt meg, és jó páran el is költöztek innen akkoriban. Istariunak az volt az érzése, hogy a festő valamit eltitkol előle. Lassan beszélt, keresgélte a szavakat, s néha egészen elvörösödött. – Nagyon elfáradtam – mondta most, és szerette volna elkerülni Istariu tekintetét.

177

– Csak annyit mondj még meg nekem, ismersz-e olyan sírt, ami egy bizonyos Széthi számára készült! – Ha egy sírt ott hagynak, megesik, hogy mások folytatják az építését. Nincs túl sok hely a nekropoliszunkban… A munkások ilyenkor letörlik a régi feliratokat, és új festményeket készítenek. – Tehát semmi esélyem, hogy ráakadjak a szüleim nyomára – összegezte Istariu. – Az istenek felkeltették bennem a reménységet, hogy jobban megismerhetem őket, hogy láthatom, hogyan éltek a hétköznapokban… Pathmesz magával vonta, miután megköszönte a munkásnak a segítséget. Még bekopogtak néhány házba, de kielégítő választ nem kaptak sehol. – Ne bánkódj! – mondta Pathmesz. – Bár sem Protop fia, sem Jahmesz unokája nem tudott vagy nem akart nekünk segíteni, még mindig van egy 178

esély… Dzsehutiról beszélek. Ő biztosan ismerte a szüléidet. Csak néhány hónapig légy türelemmel, amíg visszatér Asszuánból!

179

Tizedik Kertari és Tuthmószisz csodás órákat töltöttek együtt, de a lány nem csak ezt a néhány lopott órát akarta a magáénak tudni. Egy kupa sört nyújtott a fáraónak, hogy az csillapíthassa a szomját a nehéz igénybevétel után. – Egy hiéna napi adagját is fel tudnám falni! – mondta a férfi, és az előtte lévő kosarak tartalmát nézegette. – A gyümölcs most már nem elég! Libacombot és szósszal leöntött vadhúst akarok! Kertari felnevetett. Amíg a király megrendelte a vacsorát, addig ő 180

kihasználta az alkalmat, kihúzta a szemét, és megfésülte a haját. Megsimogatta a tükör Hathort formázó nyelét, és magában az istennő segítségéért könyörgött. A testőr közben elsietett, hogy elhozassa mindazt, amit a fáraó említett, de előbb még megkérdezte: – Az ételek nem lesznek készen napfelkelte előtt… Azt hittem, szeretnél visszamenni a palotába… – Ne kérdezősködj, hanem hozd, amit kértem! –mondta a király nagyot ásítva. – Minden finom és hibátlan legyen, mint az éjszaka, amit itt töltöttem! Kertari mosolyogva nézett rá. Meztelensége egyáltalán nem zavarta. Kéjesen nyújtózott el a kényelmes szőnyegeken. Mikor a király újra magához húzta, Kertari azt hitte, most végre előveheti az olajat, amit a boszorkány adott neki. 181

– Nehogy elaludj, fáraó! Különben kihűlnek az ételek, amiket kértél. Az éjszaka még nem ért véget. – Kellene még abból a készítményből, amiből nemrég itattál velem. – Hiszen nem is ízlett! De van itt valami más: egy finom olaj, ami tetszeni fog neked! – Miről beszélsz? – Bízz bennem, hatalmas Bika! Azonnal visszanyered az életerőd, és mindjárt perzselni fog a vágy. Kertari közelebb lépett, és arra kérte, hogy feküdjön nyugodtan. – Csukd be a szemed! Először a kezére kente az illatos olajat, majd egy keveset a fáraó felsőtestére csöpögtetett. Egy thébai sem merte volna így kijátszani a fáraót. – Ennek jó illata van! Olyan friss! – Külön neked készíttettem. 182

A lány nem szégyellte magát, élvezettel időzött el az intim részeknél, s közben egy Íziszt dicsőítő himnuszt dúdolt. A király hamarosan magához tért, sőt újra hatalmába kerítette a vágy. De Kertari újra meg újra visszanyomta a szőnyegre. Be akarta kenni az egész testét. „A vajákosnő azt mondta, mindet el kell használnom.” A király nem bírta tétlenül tűrni Kertari szerelmes simogatását, s vadul rávetette magát. Mielőtt azonban még újra áldoztak volna Hathor oltárán, a lány bizalmasan a fülébe súgta: – Komolyan beszélnünk kell, Tuthmószisz. Figyelj rám, és hallgass végig! – Mit akarsz mondani? – suttogta a király, aki egyáltalán nem figyelt rá, mit mond. – Majd megbeszéljük később. – Kötelességem beszélni – mondta Kertari, és a fülébe csókolt. 183

– Akkor mondd gyorsan… Nemsoká már képtelen leszek meghallgatni… – Elég sok dolgot tudok Seribu és Themisz múltjáról… Tuthmószisz ingerült lett, hogy ilyesfajta dolgokkal traktálják. Nem akarta hallani. – Túl sok thébai mesél már így is ocsmányságokat erről a két nőről, akiket én olyan sokra tartok – mondta, és elhúzódott Kertaritól. – Féltékenyek rájuk, mert a fáraó értelmesnek és vonzónak tartja őket. Nem hittem volna, hogy ilyen bosszúálló természeted van! – Hallgass meg, Tuthmószisz, és bízz bennem! Csak a te érdekedben beszélek. Hadd mondjam el, amit tudok! Aztán majd eldöntöd, hiszel-e nekem vagy sem. – Beszélj! 184

Ám abban a pillanatban, ahogy Kertari végre elkezdte volna a mondandóját, a testőr lépett be a házikóba. – Hogy mersz hívás nélkül belépni ide? – kérdezte a király haragtól vöröslő arccal. – Megkorbácsoltatlak a szemtelenségedért! A testőr mentegetőzni próbált, de a király egyszerűen kiküldte. – A vacsora várhat! Talán arra kértelek, hogy hozd be? Nem sokáig leszel a királyi gárdában! De ekkor a másik testőr jelent meg a cédrusházikó küszöbén. – Mi van itt? – pattant fel a fáraó. – Mi ütött belétek? Kertari reszketni kezdett, félt, hogy összeesküvés készül a király ellen. – Ne hajlongjatok, hanem mondjátok el, mi történt! – Két Egyiptom Ura, Nagy Király, Amon és Ré kedveltje, Te, aki az Ibisz185

isten, Thot fia vagy, tudd meg hát, hogy Egyiptom újra veszélyben van, és hogy a kiváló Rehmiré és Menheperrészeneb reménytelenül kutat utánad. Nemrég egy küldönc érkezett Thébába. – Sötét éjszaka? – Ez is mutatja, milyen súlyos a helyzet! A király sietve öltözködött, nem vette magának a fáradságot, hogy kimentse magát Kertarinál, aki meztelenül ült a földön egy lótuszvirággal a kezében. – Vezessetek! – mondta a király a testőröknek. – Egy szolgálólány álljon a háremhölgyem rendelkezésére! Öltöztesse fel, fesse ki, és kísérje vissza a palotába! 186

Kertari teljesen kimerült. Minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult az átkozott ellenség miatt. Reten-ju tehát nem nyugszik. Hagyta, hogy két lány átmasszírozza a testét, és hogy felöltöztessék. – Menjünk vissza a palotába! – sóhajtott fel. – Mi történt ma éjjel? Hathor, te, aki segíted a szerelmeseket, mellettem állsz vagy támogatsz? Seribut részesíted előnyben? Azzal a múlttal? – A fiad egész éjszaka sírt – mondta az egyik lány, aki gyakran megfordult a szobájában. – Nem tudtuk lecsendesíteni. A telihold zavarta az álmát. Izzadtságban úszott, és olyan vörös lett, hogy már a legrosszabbtól tartottunk! Kertari hirtelen felfogta a dolgok jelentőségét.

187

– Az összes istenekre, hogy hagyhattam így magára a fáraó fiát? Őt, aki egy nap talán… De elhallgatott. – Tehát én is olyan számító vagyok, mint a többi háremhölgy. Máris királyként látom magam előtt… Miért zavarja így össze Ízisz az elmém? Én egyszerűen csak szeretem a fáraót. Nem vagyok olyan, mint az a Szobek, aki mindenkinél különbnek tartja magát! – Féltünk zavarni téged… A fáraó azt parancsolta, hogy senki sem jöhet ide rajtatok kívül… – Ilyen határozottan? – Igen. Féltünk, hogy a krokodilok között végezzük, ha engedetlenek vagyunk! Még a testőr is sokáig habozott, mielőtt belépett volna ide, hogy tudósítsa a királyt a Thébára leselkedő veszélyről! Kertarit ez elgondolkodtatta. Mosolyogva követte a szolgálókat a 188

bárkához. „Tehát ilyen fontos a fáraónak, hogy kettesben maradjon velem! És iránta vajon mit érez? Egyszerű kaland csupán, vagy vissza fog térni hozzá? Szereti még Seribut?” De leginkább az aggasztotta, hogy nem tudott beszélni vele. „Ha nem sikerül elérnem, megkeresem a tiszteletre méltó Rehmirét. Ő majd meghallgat, és mindent elmond a királynak. Szerettem volna, ha a fáraó tudja, kinek tartozik hálával! Akkor én és a fiam boldogan lépnénk az öröklétbe!” Amenmen és a főpap, Menheperrészeneb felhagytak az Opet-ünnep előkészületeivel. A fáraó a palotába hívatta őket. Mindketten korán keltek, hogy egyeztessék az utolsó részleteket, ami az Amon-bárka átszállítását illeti. Összehívatták a 189

hordárokat, és mindegyiknek külön elmagyarázták, hol álljon az ünnepség alatt. Mindegyikük kapott egy papiruszdarabot, ahol jól láthatóan meg voltak jelölve a kápolnák, ahol útközben megpihen majd a menet. – Mi történt? – kérdezte Amenmen a főpaptól. – Bevallom, semmit sem értek. A fáraó tegnap még a háremébe csábított, és csak a gyönyörre tudott gondolni. A papok már viccelődnek a feleségemen, mert nem túl gyakori, hogy egy főpap házas legyen. Ennek ellenére mégsem fogadhatom el a fáraó ajánlatát. Hogy elébe menjek a papok ellenkezésének, néhány hónapig nem nyúlok nőhöz. Amenmen felkacagott. – A királynak a múltkor sikerült magával csalni minket! Sosem felejtem el azt az éjszakát! Remélem, a 190

feleségeink tudomást!

sosem szereznek róla

Rehmiré is kora hajnalban kelt. Már elvégezte a megfelelő szertartásokat, és meghallgatta a thébai nép panaszait. Az egyik férfi azt panaszolta el neki, hogy nem tudja befizetni az adót, mert az írnok, aki összeírja a termés nagyságát, felé sem nézett, és úgy állapította meg a fizetendő díjat. Egy másik thébainak ellopták a jószágát. Rehmiré emennek megígérte, hogy nyomozás fogja tisztázni a helyzetet, amannak pedig azt tanácsolta, hogy forduljon a bírósághoz. Miután vagy száz panaszt meghallgatott, visszavitette magát a palotába. Hosszú lentunikát vett föl, kívülre egy nyakláncot akasztott. Egyik kezében Maatot, az igazság istennőjét 191

tartotta, a másikban pedig a vezíri jogart. Átvonult fogadótermébe, ahol helyet foglalt széles karosszékében. Egy alacsony és sovány szolga színes szőnyeget gurított a lábaihoz. Írnoka behozott vagy tíz papirusztekercset, amelyek mind törvényeket tartalmaztak. Körülötte magas rangú tisztviselők ültek. Egy hivatalos ruhát viselő megbízott állt előttük, az aznapi ügyekért felelős hivatalnok pedig a vezír parancsára várt, mikor hívathatja be az első thébait. Rehmiré meggyőződött róla, hogy az írnokai készen állnak a tényállás és határozatai lejegyzésére. – A biztonságért és rendért felelős egyiptomiak a helyükön vannak? Akkor hát kezdődjön az ülés! Ma, mint az összes többi napon, én vagyok a fáraó határozatainak meghozója Thébában és a környező vidékeken. Meg fogom 192

hallgatni a nomarkhészeket, a hivatalnokokat és a kormányzókat. Miután meghoztam a döntéseimet, küldöncök fogják értesíteni az összes egyiptomi illetékest. Úgy hallgassák majd hírvivőim szavát, mintha maga a nagy vezír állna előttük! Hajoljanak meg előttük, bármily rangúak legyenek is! Rehmiré, miközben ünnepélyesen beszélt, engedélyt adott rá, hogy bejöjjön az a bolondos majom, amit egy núbiaitól kapott ajándékba. A szolga egy rövid ágon hozta be az állatot, aki boldogan rikoltozni kezdett, amint meglátta a vezírt. Gyorsan odaszaladt, és felkapaszkodott ura vállára. – Jól van! Együtt fogjuk meghozni a döntéseket? – tréfálkozott Rehmiré. Csakhogy ekkor érkezett meg a fáraó küldönce, és tudatta vele, hogy a király a dolgozószobájában várja. 193

– Egyébként is találkozni akartam a fáraóval az ülés után. Sosem felejtkeznék meg róla, hogy tiszteletemet tegyem a Két Ország uránál, és hogy beszámoljak neki Egyiptom ügyeiről. A felelős hivatalnok már biztosan ott vár rám az ajtóban, hogy jelentse, minden rendben van az országban. – Most nem erről van szó, Nagy Vezír. Kérlek, kövess, amilyen gyorsan csak tudsz! Rehmiré nyugtalan lett, félbehagyta az ülésezést, és a küldönc után sietett. – Az írnokaim is jöjjenek! Amint a király dolgozószobájának közelébe ért, egy hivatalnok lépett elé, ahogy ez szokás volt, és elmondta az általában változatlan szöveget: – Az egész ország tisztviselői ugyanazt jelentették: Egyiptom virágzik. A palotában rend van. 194

– Tökéletes – válaszolta a vezír. – A városokban rend van. Ma nem tudtam beszélni a tisztviselőkkel, de tegnap minden jól működött. A határokon állomásozó csapataink ügyelnek az ország biztonságára. Hiába hívat a fáraó, ma még nem hoztam új határozatot. Pedig korán keltem, és még arra sem volt időm, hogy megszagoljam a kertem virágait, hogy meghallgassam a költők hozzám írt verseit, vagy hogy megcsókoljam az én drága feleségemet, Meritet. Senki sem válaszolt neki. Gondterhelten lépett közelebb a dolgozószoba ajtajához, amin át furcsa hangok szűrődtek ki. „Mintha Amenmen és Menheperrészeneb hangját hallanám. Mit csinálnak a palotában, amikor az Opet-ünnepre kellene készülniük?” Tuthmószisz a legutóbb még egy expedíció tervével foglalkozott, amely 195

fatörzseket hozott volna Bübloszból a hajóépítő telepek számára, most azonban egy hadjárat lebegett lelki szemei előtt. – Rehmiré! Rád vártunk! Nemrég rossz híreket kaptam ÉszakEgyiptomból. Az ellenség nem értette meg a leckét. Háborúra készülődnek! Hogy mernek szembeszállni a fáraóval, aki épp hogy legyőzte őket? Az álla borostás, a szeme pedig véres volt, de a királynak még így is volt elég energiája ahhoz, hogy felbőszüljön, és elmondjon minden létező rosszat az ellenfeleikről. – Ez a lépés igen meglepő – válaszolta a vezír. – Megbízhatóak az informátoraid? Még az Asszuán környékén lakó népek is elismerik a dicsőséged, mióta megmutattad, milyen hatalmas vagy. Pedig rájuk ez igazán nem jellemző! 196

– Azt hittem, az északi győzelem után rájuk is lesz időm, és rendet tehetek Núbiában is. Ehelyett most vissza kell térnem Északra. Pedig új alkirályt akartam választani Délre! – Erről inkább lebeszélnélek, barátom – válaszolta Rehmiré. – Ismerek egy kiváló Amon-papot, aki tökéletesen megfelelne erre a feladatra. Talán nem a hivatalnokok közül szoktad kiválasztani az alkirályaidat? – Kire gondolsz? – Menheperrészeneb jól ismeri. Ő is elmondhatja, milyen tehetséges az az ember. – A nevét mondd! – Nai. Ő majd behajtja az adót a núbiaiaktól, és elszállíttatja neked a gabonát, az aranyat és az elefántcsontot.

197

Amenmen egyetértett a vezírrel, és Menheperrészeneb hosszan ecsetelte Nai rátermettségét. – Ne félj semmitől! – vette át a szót Rehmiré. – Mivel nekem kell hírvivőket és felderítőket küldenem a környező országokba, biztosan állíthatom, hogy a kémek jelentése szerint a Dél népei hűségesek hozzád. Tisztelnek téged. A déliek olyannyira becsülnek, hogy elhatározták, felveszik a szokásainkat. Néhányan már a nevüket is megváltoztatták. Minden emlékművön a te alakod és kartusod ábrázolják. – Meggyőztél, vezír – mondta a fáraó. – Te fogod kiválasztani az újoncokat a seregembe. Egyébként én is hallottam róla, hogy egyes déli főnökök a sírjaikba engem dicsőítő szövegeket vésetnek. Így akarják elnyerni a barátságomat. – Látod? Még egy bizonyíték arra, hogy istenként tisztelnek téged! 198

Amenmen azt tanácsolta a királynak, hogy maradjon Thébában, és ő majd foglalkozik az északi ügyekkel, de Tuthmószisz ragaszkodott hozzá, hogy ő vezesse a hadsereget. – Még ha túlzóak is a hírek, akkor is személyesen akarok meggyőződni ezeknek a lázongó népeknek az engedelmességéről. Csupán a jelenlétem félelmet kelt majd bennük, s Maat akarata könnyedén érvényesül majd. Ha a törzsek örömmel fogadnak, a városok lakói megtapsolnak, és nem találkozunk ellenséggel egészen Türoszig, majd kijelenthetem, hogy hatalmunk teljes. Menheperrészeneb felvetette, hogy indulás előtt még meg kellene ülni az Opet-ünnepet. – Én is így gondoltam. *** 199

Mindenkit arra kért, hogy hagyják magára. Tuthmószisz hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Ez az átlagosnál kissé mozgalmasabb éjszaka elég volt ahhoz, hogy legyengüljek? Ez meglepő. Azt hittem, ellenállóbb vagyok. Kertari jutott eszébe. – Hogy megváltozott! Ugyanaz a nő lenne, aki olyan kellemessé tette a sátramban töltött éjszakákat Megiddo ostrománál? Mindig nagyon szeretett. Vajon mit akart nekem mondani az este? A trón háttámlájára hajtotta a fejét. – Biztos csak valami mindennapos féltékenységi drámáról van szó. Az egyetlen dolog, ami igazán érdekel, az a születendő fiam sorsa, Egyiptom trónjának örököséé! Semmi kétség, Meriré fiúval fog megajándékozni, akit 200

majd elvihetek vadászni Théba vad hegyei közé. De valami zavarta. – Kertari sosem féltékenykedett. Nem az a rosszakaratú, veszekedős fajta. Miért viselkedik olyan furcsán? Az álmok istennőit nem zavarták a király gondjai. Mély álomba ringatták Tuthmósziszt. Mikor felébredt, átment a hálótermébe, s újra elaludt.

201

Tizenkettedik Rehmiré tüstént összehívatta a gyalogosokat és az íjászokat, majd odarendelt egy írnokot is. – Jól figyelj rám! Minden családból ki fogok választani egy vagy két hadra fogható férfit. Nem akarom, hogy az összes egyiptomi hadba vonuljon, kell valaki, aki itthon marad, hogy ellássa a családot. Az írnok mindent részletesen lejegyzett. Rehmiré nagyon gyorsan beszélt. Érezte, hogy a király nem akar késlekedni. Hirtelen elhallgatott. 202

– Küldjék hozzám a küldöncöt, aki Északról érkezett! Előbb nálam kellett volna jelentkeznie, nem pedig a fáraónál. Így tőle tudtam meg, amit nekem kellett volna tudatni vele! Az egyiptomi hamarosan a vezír előtt állt. Meghajolt a tiszteletre méltó férfi előtt, akit minden egyiptomi tisztelt. – Nos, hírvivő – kezdte a vezír. – Most pontosan el kell mondanod mindent. Mennyire felszereltek az erődök? Van, amelyiket már meg is ostromolták? Sok embert vesztettünk? – Mindent elmondok neked, Nagy Vezír – válaszolta a fiatal hírvivő megmegremegő hangon. – Esküszöm az összes istenekre, hogy egy hazug szó sem hagyja el az ajkaimat. – Jól van. Kezdd el! Miután figyelmesen végighallgatta, Rehmiré megnyugodott kissé. 203

– Azt hiszem, kár lenne nyugtalankodni. Persze a fáraónak teljesen igazzá van, hogy megmutatja magát. Máskülönben elmérgesedhetne a helyzet. Felkészítem a hajóhadat. Jobban fel akarom szerelni, mint a múltkor. A szárazföldi erők ugyanakkor indulnak majd, mint a hajók. – Nagy Vezír, tudod már, mikor indul az egyiptomi sereg? – Ezt a király dönti el, nem én. A fáraó új stratégiát akar kidolgozni. Ha elkészült, hívatni fog engem. Most csak annyit kell tennem, hogy egybegyűjtöm az embereket. Te menj vissza, és értesítsd az urad, hogy megyünk. Ez biztosan megnyugtatja majd. Azt is megmondhatod neki, hogy a király személyesen vezeti a sereget. A küldöncre nagy hatást gyakoroltak ezek a szavak, s felvillanyozva távozott. Rehmiré utánaszólt: 204

– Elfelejtettem mondani, hogy a fáraó az Opet-ünnep előtt semmiképp sem indul el. A férfi többször is elköszönt a magas rangú tisztségviselőtől. Mikor végre elhagyta a helyiséget, Tuthmószisz anyja lépett be a terembe. Rehmiré nem lepődött meg, hogy itt látja. Amikor nem merte a fiát zavarni, Iszet olyankor a barátaitól tudta meg, amire kíváncsi volt. „Már biztosan járt Menheperrészenebnél is” – gondolta a vezír. – Királyi Anya, Ízisz Kegyeltje, megmondanád, mi hozott ide? – Hagyd ezeket a címeket, Rehmiré! – mondta Iszet, és leült a vezírrel szemben. – Meséld el, mi folyik ebben a palotában! Mindenki nagyon feszült, de senki sem tud semmi biztosat. Egyesek hangosan 205

vitatkoznak, mások a palota sarkaiban sustorognak, de mindenki csak összevissza beszél. Úgy tűnik, Meriré, a Dicső Hitves sem tud semmiről. Van, hogy nem bízik meg bennem, de olyankor mindig észreveszem, hogy rejteget valamit előlem. Ez a felfordulás azonban most őt is meglepte, akár engem! – Iszet, rossz híreket kaptunk. Egy küldönc… – Egy küldönc? Miféle küldönc? Hol van? Beszélni akarok vele! – Királyi Anya, nincs szó semmi igazán nyugtalanító dologról, csak éppen a fáraó, szeretett fiad úgy határozott, hogy újra felvonul seregével, hogy megbizonyosodjék felőle, az ellenség nem támad újra Egyiptom ellen. Iszet próbálta megfejteni a vezír szavainak másodlagos értelmét. 206

– Úgy tűnik, az igazat mondod – jelentette ki végül. – A fiam szereti a harcmezőket. Azt akarja, hogy ünnepeljék! A győzelem megrészegíti. Ez természetes egy királynál. Egyiptom Hatsepszut alatt évekig békében élt. Itt az ideje a hódításoknak! Iszet gondolta, kihasználja, ha már itt van. – Hol volt a fiam ma éjjel? Azt mondják az egész palotát tűvé tették érte… Merre járt? – A fáraó nem tartozik elszámolással, Amonra! – Gyerünk! Nem hiszek neked. A hűséges barátai előtt sosem titkol el semmit. – A mindenható Rére esküszöm, hogy nem tudom, hol töltötte az éjszakát. Minden este ellátogat a háremébe… 207

– Ha a háremben lett volna, azonnal megtalálják… – Kétségtelenül. – Már látom, hogy nem fogsz elmondani nekem semmit. Én szeretem tudni, hogy kit részesít a fiam a kegyeiben. Azt mondják, nagyon vonzódik a mitanni Seribuhoz. Viszont az a lány egész éjjel a palotában volt. Tehát egy másik nővel ment el innen… Rehmirét bosszantotta, hogy ilyesmire kell fecsérelnie a drága idejét, s hűvösen, de udvariasan azt mondta Iszetnek, hogy a fáraónak jelentős háreme van, s szereti a változatosságot. Iszet felkacagott. – Volt kitől örökölnie. Az apja és a nagyapja is nagy háremet tartott fenn! A vezír már nagyon türelmetlen volt, de Iszetnek nem akaródzott felkelni a karosszékből. Bár meglehetősen benne járt a korban, nem szégyellte a 208

lábát és a vállait mutogatni fia barátjának. – Nem vagy túl segítőkész, vezír. Tudod, hogy igen nagy befolyással vagyok a fiamra? Bár a barátja vagy, lehet, hogy az istenek egy nap majd azt súgják a fülébe, hogy váljon meg tőled! – Ismerlek, mindenható Anya. Kivételes címet viselsz, sok nő megirigyelhetné. Jóságos vagy, és képtelen lennél arra, hogy árts a fiad, a mindenható fáraó barátainak. – Egyesek mégis félnek tőlem… Rehmiré elmosolyodott. – Annak idején igen nehézzé tudtad tenni az ellenségeid életét. De ez természetes, hiszen Tuthmószisz érdekeit védted. Hatsepszut királynő nem szívlelt téged, de az érzés kölcsönös volt. – És most bosszút álltam! Hatsepszutot csak egyetlenegyszer 209

ábrázolták harcmezőn. A fiam nélkül Egyiptom talán már nem is létezne! Iszet felállt, és körbejárta a vezírt. Közben tetőtől talpig végigmérte a férfit. – Tudsz róla, hogy nélkülem nem lennél ilyen magas pozícióban? – És ezért mindennap áldom az isteneket a jóságodért. – Többet is tehetnél – válaszolta Iszet. – A fáraó már nagyon rég magamra hagyott. II. Tuthmószisz oly rövid időt tölthetett a földön! Rehmiré tudta, milyen sok szeretője volt már a király anyjának. Erről nem sokan tudtak a palotában, mert ügyesen játszotta a megközelíthetetlent. – Tetszel nekem, Rehmiré. Szép vagy és értelmes. Azt mondják, csodás sírt építtetsz a Völgyben. Szeretném megnézni. 210

A vezírt a majom mentette meg, aki nagy rikácsolással kapaszkodott fel a karján a vállára. Rehmiré visszanyerte a lélekjelenlétét. – Van egy ötletem – folytatta Iszet. – Nemsoká megtartjuk az Opetünnepet. A fiam addig úgysem kel útra. Az ünnepek alatt megmutathatnád nekem a sírodat. Rehmiré csak bámult rá. – Kétségtelenül – válaszolta. – Menheperrészeneb azt mesélte nekem, hogy ábrázoltattál néhány jelenetet az életedből a falakon. A feleséged is ott van melletted. De a majom is szerepel a képeken! Rehmiré elvörösödött. – A fiad már kigúnyolt emiatt… Más tisztségviselők is készíttetnek hasonló sírokat… – Ne szégyenkezz! Természetes dolog, ha egy magas rangú férfit tisztelnek az Öröklétben. Minden 211

egyiptomi gondol rá, milyen lesz a Túlvilágon. Már a gyerekek is erről beszélnek. Iszet megint méricskélni kezdte. – Ezután gyakrabban meglátogatlak majd – mondta a férfinak. – Most megyek, és beszélek Thutmószisszal. Szeretném, ha mesélne nekem a terveiről. Rehmiré erre inkább nem mondott semmit. A feljegyzéseket nézte, amiket az írnok az ülésen készített, de az esze egészen máshol járt. Mikor Iszet kiment végre a teremből, megkönnyebbült. – Mit akar tőlem ez a nőszemély? Azt mondják, csak úgy falja a férfiakat. Szereti, ha körülrajongják. Azt hiszi, csatlakozom a sleppjéhez? Rehmiré arra gondolt, mi lenne, ha beszélne erről Thutmószisszal. 212

– Inkább mégsem. A fáraónak van más dolga is. Iszet biztosan csak komédiázik velem. Kétlem, hogy komolyan érdekelném. Elrendezte az asztalán a papirusztekercseket, majd újra a gondolataiba merült. – Nagyon szeretném, Amon és Ré, ki megvéditek a férfiakat, ha Iszet nem tervezne semmit azzal a csavaros agyával. Különben tarthatatlan lesz a helyzet. Egyszerre kiszolgálni két nőt meg egy fáraót! Lehetetlen!

213

Tizenharmadik Iszet volt a legszebb az összes nő között, aki csak megjelent az Opetünnepen. Márpedig voltak szép számmal. Gyönyörű ruhát viselt, amit jó előre megrendelt a királyi műhely munkásainál. Ruházatát nyakpánt és karperecek egészítették ki. Hajában elefántcsont tűt viselt. Széles nyakláncán különféle amuletteket viselt. Szemet, lótuszt, majmot és skarabeuszt mintázó is volt közöttük. Iszet sosem vált meg ezektől a mágikus tárgyaktól.

214

Meriré csatlakozott férje anyjához, és megcsodálta, milyen tökéletes ízlése van. Ő maga egy szerényebb ruhát viselt, ami illett terhességéhez. Ő ízisz, Hathor és Thoérisz amulettjeihez ragaszkodott. – Veled megyek a királyi bárkára a fiam oldalán – mondta Iszet a Dicső Hitvesnek. – Gondolom, megengeded nekem. A thébaiak engem éltetnek. Meg fogják érteni, hogy III. Tuthmószisz mellett akarok maradni. – Természetesen – válaszolta Meriré, aki sokkal bölcsebben és kedvesebben viselkedett azóta, mióta gyermeket várt. Iszet a háremhölgyek felé fordult, akik pont ekkor értek a palota udvarára. Kertarit figyelte, aki sokkal boldogabbnak látszott, mint máskor. Seribu arcáról szokás szerint nem lehetett leolvasni semmit. 215

Iszet még ügyesebben bánt az emberekkel, mint Meriré. Látta, hogy Kertari bár jókedvű, valami miatt nyugtalan is egyben. Nézte, hogyan száll fel a kocsira, ami Karnakba vitte őket. A háremhölgyek ilyenkor – ha a királyi család is elkísérte a fáraót – igen visszafogottan öltözködtek. Csak a nyakukban és a bokájuk körül viseltek aranyláncokat. A tisztviselők és az udvaroncok megéljenezték a király érkezését. Minden egyiptomi előkelő ott volt, hogy részt vegyen az Opet-ünnepen, és tiszteletét fejezze ki Théba istene felé. Persze már mindnek ott keringett a fejében a hadjárat gondolata. A király persze megnyugtatta őket, hogy egyszerű hadgyakorlatról van szó csupán. Mikor mindenki helyet foglalt a szekerén, a menet megindult Amon temploma felé. A fáraó egyenesen állt 216

aranykocsiján. Lovai most is gyönyörűek voltak. A menet egy ideig a Nílus mentén haladt, majd egyszerűen lekanyarodott a földekre, s egyenesen a templom felé vette az irányt. Menheperrészeneb, a főpap már ott várta barátját, a fáraót. Minden thébai az ünneplő tunikáját vette fel. A karnaki templom bejáratánál gyülekeztek, és onnan bámulták a fényes felvonulást. A többiek a Luxor felé vezető út mentén sorakoztak fel. Az egyiptomi nők mindig nagy hangsúlyt fektettek az öltözetükre. Most vidámnak tűntek, bár féltették férjüket és fiaikat, akiknek hadba kellett vonulniuk. A gyerekek nem várták ki, hogy bevégződjenek a szertartások, ők már most mulattak. Amikor a nép hangos kiáltozása jelezte a királyi család érkezését, 217

Kertari Seribura és Themiszre nézett, akik ragaszkodtak hozzá, hogy együtt fejezhessék ki hódolatukat Amon felé. „Miért ad nekik a fáraó ilyen kiváltságokat? Seribu háremhölgy, itt kellene lennie a többi lány között. Themisz pedig csak egy egyszerű fogoly, akinek nem is szabadna ilyen közel lennie hozzánk!” Kertari azon gondolkozott, mikor beszélhetne újra a királlyal. Tuthmószisz azóta nem járt a háremben. Mindig a dolgozószobájában volt, és csak keveset aludt. Gyűlés gyűlést követett a tárgyalóteremben. Amikor nem haditervekről vitatkozott, akkor az istenekhez fohászkodott segítségért. A papok sok állatot feláldoztak már a hadjárat sikere érdekében. – Mindenható fáraó, Amon vezessen és szeressen téged! Menheperrészeneb jött ki a templomból, ahogy meghallotta a 218

menet érkezésének hangjait. A por teljesen betakarta a gyerkőcöket, akik virágokat akartak dobni a fáraónak. A rendőrök azonnal eltávolították őket. – Barátom, elérkezett a nagy nap – válaszolta Tuthmószisz mosolyogva. – Amon elégedett lesz. Az egyiptomiak csodálattal nézték a fáraót. Izmos felsőtestével, aranyozott kötényében, széles övével olyan volt, akár egy istenség. „Nagyon szép – gondolta Kertari. – A fiam is ilyen csodás harcos lesz majd. Az apjára fog hasonlítani.” A thébaiak felemelték a karjukat. – Menjünk! – mondta a király a főpapnak és Rehmirének, aki az előbb csatlakozott hozzájuk. – Vezessetek a szent helyre! Minél előbb hódolatomat akarom kifejezni az istenem felé. Menheperrészeneb szó nélkül elővett egy tömjénezőt, és elindult a menet előtt. A szentély felé mentek, 219

ahol Amon bárkája volt. A hordárok már kezdtek készülődni, hogy megemeljék a nagy súlyt, miután a király tömjénnel megtisztította a szobrot. – Most nem Hatsepszut fogja elvégezni a szertartást – súgta oda a király Merirének. – Túl sokszor tette meg helyettem. Csak nehezen egyezett bele, hogy a befejezésnél én is segítsek. Tuthmószisz tudatában volt, milyen ünnepélyes pillanat ez, s nagyon körültekintően járt el, egyáltalán nem sietett. Mindig meghatódott, amikor látta, hogyan hagyja el Amon isten szobra a szentélyt, hogy Luxorba utazzon. * **

220

Az ünnepség zaja nem hallatszott el a kihalt palotáig. Itt csend volt, legfeljebb a madarak csiviteltek. A fáraó engedélyezte a szolgáknak, hogy elmenjenek az Amon tiszteletére rendezett ünnepre. A palota alagsorában mégis volt valaki. Egy férfi haladt előre óvatosan a folyosón, nehogy valaki meghallja. A levéltár termei felé tartott. Szíve hevesen vert, és azon gondolkozott, hogy épp egy szörnyű hibát követ el, s ezzel elvesztheti a fáraó belé vetett összes bizalmát. „Anyám olyan feladattal bízott meg, amelyből egy szót sem értek. Azt állítja, az életünk függ tőle. Hogyan fogom itt kiismerni magam? Azt sem tudom, hol a levéltár, és hogy a levéltárosok hogyan osztályozzák a papiruszokat, már ha osztályozzák őket egyáltalán…” Újból megállt. 221

„Mintha hallottam volna valamit. Ez nagyon veszélyes. De anyám előre figyelmeztetett, hogy az életemmel játszom.” Ennek ellenére tovább ment, mert el akarta hárítani családjától a még nagyobb bajt. Csak Rehmiré majma volt az. Ez az állat éberebb, mint egy testőr! Szerencsére a fáraó az őröket is elengedte az ünnepségre. Csak a bejáratot őrzik. Amenpafer összeszedte a bátorságát, és odalépett az ajtóhoz, amit a levéltáros egyébként folyamatosan őriztetett. „Most nincs itt senki.” Amenpafer benyitott az ajtón. „Nyitva van. Ez meglepő!” De ebben a pillanatban kiáltásokat hallott. Gyorsan elbújt egy pad mögé.

222

– Már épp csatlakozni akartam a királyhoz, amikor értesítettek, hogy egy küldönc érkezett Asszuánból. Hol van? – Én erről semmit sem tudok – mondta az íjász. – Talán ő is a templomba ment, hátha ott megtalál… A levéltáros figyelmét egy vörös szalaggal átkötött tekercs vonta magára. Bár a helyiségben rendetlenség uralkodott, az öreg azonnal észrevette az oda nem illő dolgokat. – Dzsehuti üzenete. Gyorsan végigfutott rajta, és olvasás közben széles vigyor ült ki az arcára. – Tehát igazam volt. Kalliszthész, a palota régi tanácsadója beszélt Dzsehutinak Széthiről. Széthi nem Hatsepszut alatt, hanem I. Tuthmószisz idején hagyta itt a palotát. Ez ellentmond annak, amit Themisz állít. 223

De miért hagyta el a pár Thébát a háborús időkben? Megnéztem az I. Tuthmószisz alatt készült feljegyzéseket is, de róluk ott sem esik szó. Gondolkodnom kell. A válasz minden bizonnyal ezekben a számadásokban rejlik! Most azonban el kell mennie az Opet-ünnepre, nehogy a fáraó véletlenül sérelmesnek találja, hogy tisztviselői nem vesznek részt a szertartáson. A dolgot tehát el kell halasztani. – Indulok Karnakba. Zárd be az ajtót, és ne mozdulj el innen! Néhány napig nem jön ide senki, amíg tart Amon ünnepe. Amenpafer még a lélegzetét is visszatartotta. „Anyámnak tehát igaza volt. Nyomoznak a családunk után. Hogy jutok ki innen? Ha a király nem lát az ünnepen, el fog gondolkodni a dolgon.” 224

Amenpafer előbújt rejtekhelyéről. Miután fülét az ajtóhoz nyomta, úgy ítélte meg, hogy jobb, ha gyorsan megkeresi a kérdéses dokumentumot, és aztán eltűnik a levéltárból. „Csak találnám meg! Aztán majd csak kijutok innen valahogy! Nézzük csak… Anyám igazságügyi szövegről beszélt I. Tuthmószisz uralkodásának a vége felé. Egy ítélet is született az ügyében.” Amenpafer hamar rájött a rendszerezés alapelveire. Végigfutott a kérdéses szövegeken. „Semmit sem értek. Ez valami szaknyelv lehet. Azt hittem, tökéletesen beszélek egyiptomiul.” Amenpafer ismeretlen nevek sokaságát látta a papiruszokon. Mellettük ott állt az illető tisztsége is. – Semmi olyat nem látok itt, amiről anyám beszélt. 225

De elhatározta, hogy addig most már nem megy el onnan, amíg el nem olvas mindent.

226

Tizennegyedik Amenpafer felugrott ültéből. Valahogy elnyomta az álom. – Vajon mennyit aludtam? Ez a hely teljesen sötét! Túl magasan van az ablak, és túlságosan szűk ahhoz, hogy beengedje Ré sugarait. Gyanús zajt hallott. – Ki járhat erre? Az Opet-ünnep még biztosan nem ért véget… Az ajtó ekkor nyikorogva kinyílt. Amenpafer egy láda mögé bújt, amin nagy halom papirusz feküdt. Nagy kő esett le a szívéről, amikor felismerte az édesanyja hangját. – Amenpafer? 227

– Itt vagyok. Már végeztem, csakhogy egy íjász folyton itt strázsált az ajtó előtt, s így nem tudtam kimenni. – Azonnal rájöttem, amikor nem láttalak visszajönni a karnaki templomba. A nővéred már nyugtalankodott. A fáraónak szüksége van rád. Ingerültté tette, hogy nem vagy vele. Hazudnom kellett neki. Azt mondtam, beteg vagy, és nem tudsz felkelni. – Istariu biztosan rájött, hogy ez nem igaz. Látott engem teljesen egészségesen, mielőtt elindultunk Karnakba. – Valóban meglepettnek tűnt. Jobb volna, ha visszamennénk a menethez. – Menjünk innen! Az íjász bármikor visszajöhet! Mikor kiértek a palotából, Amenpafer a szeme elé tette a kezét. – Nem gondoltam volna, hogy Ré még mindig ilyen magasan jár! 228

– Elfelejtetted az iratokat! – kiáltott fel majdnem Themisz. – Gyorsan! Menj vissza értük! Ha az íjász visszajönne, majd kitalálok valamit, amivel elvonom a figyelmét. – Anyám, azt hiszem, sokat szaladgáltunk a semmiért. Semmit sem találtam. Sem rólad, sem Kairól, az apádról. – Az lehetetlen. Biztosan csak nem vetted észre! Megnézted az igazságügyi szövegeket? – Természetesen! Mindet elolvastam! Volt rá időm. – De alig volt fény… – Mivel az íjász háttal állt az ajtónak, vettem a bátorságot, és meggyújtottam egy fáklyát. Még le is árnyékoltam a lángját néhány papirusszal. – Akkor talán csak nem értetted meg… 229

– Először valóban furcsának tűnt a nyelvezet, de aztán hozzászoktam. Rád vonatkozó iratot sem találtam, és Kai nevét sem olvastam sehol a papiruszokon. Széthi és Belisz nevét úgyszintén nem találtam meg. Esküszöm az összes thébai és mitanni istenekre! – Ez érthetetlen! – mormolta Themisz. – Elmondanád végre, hogy miről van szó? – Igen. De nem most. Menjünk arrafelé! Az íjász a másik irányba ment. – Ha találkoznánk vele, legfeljebb majd azt mondod, hogy itt felejtetted a tükrödet a palotában… – Jobb, ha nem kérdezősködik. Ne felejtsd el, hogy már nyomoznak utánunk! Az íjásznak pedig részletes naplót kell vezetnie, mit lát vagy mit hall a palotában és környékén. 230

Szerencsére senkivel sem találkoztak a palotából kijövet. A park csendes volt. – Hóruszra! Nem jelenhetek meg így Amon előtt! Tiszta por a ruhám! A kötényem már inkább szürke, mint fehér. A fáraó nem hagyná szó nélkül, ha így látna. – Igazad van, Amenpafer. Menj gyorsan a szobádba, és öltözz át! Én itt várok rád e mögött a bokor mögött. Ha valaki erre jönne, majd hangosan beszélek, hogy meghalld az ablakból. Öltözz fel szépen, de arany ékszert ne végy fel! Az arany az istenek és az uralkodó jussa. Minek felkelteni a király haragját? *** Amenpafer hajlékony és gyors volt, mint egy macska. Egy pillanat alatt felért a szobájába, és gyorsan 231

átöltözött. Mikor végzett, kikémlelt az ablakon. Amint Themisz intett neki, hogy jöhet, kiugrott az ablakon. A puha gyepre érkezett. – Meg is sebesülhettél volna – feddte meg az anyja, mint egy csintalan kisfiút. A fia csak mosolygott. – Nem kockáztatok semmit. Szorgalmasan gyakorlok, és a fáraó egy nagy tudású mesterhez járat tanulni. Hol van a szekered és a kocsisod? – Arra! A mocsár felé siettek, majd lekanyarodtak balra, ahol a parkot övező fal a legalacsonyabb volt. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy én itt átmászom? Az én koromban! – Ugyan! Majd segítek.

232

– Nincs rá szükség. Mit gondolsz, hogy jutottam be? Van egy hasadék a falon. Erre! Mikor Themisz kiadta a parancsot a kocsisnak, Amenpafer megint megkérdezte. – Most pedig mondd el, mi van azokban az iratokban! Hogy kerültél összeütközésbe az igazságszolgáltatással? Talán valami súlyos bűn nyomja a lelked? – Megígérem neked, hogy mindent el fogok mondani, fiam. De bíznod kell bennem. Apád és én mindig is különböző természetű emberek voltunk. Kai robbanékony volt, de én mindig jobb belátásra tudtam bírni. Egyiptom akkoriban teljesen más volt, mint ma… Én Mitanniból jöttem. Az egyiptomi király elszakított a családomtól és a hazámtól. De figyelmes volt velem, és kegyes hozzám. Megtanultam szeretni őt is. 233

Amenóphiszról beszélek, MeriréHatsepszut dédnagyapjáról. – Hová akarsz kilyukadni? A szekér összevissza bukdácsolt a homokos úton. Themisz megfeddte a fiát. – Itt nem mondhatom el. De azt már most is elárulhatom, hogy apád meg én nem jószántunkból költöztünk Mitanniba. Nem volt más választásunk. Persze nekem ez nem volt olyan kellemetlen. Onnan származom, és örültem, hogy viszontláthatom a szülőföldemet. – Mi miatt kellett eljönnötök Thébából? – Egy nagy szerencsétlenség miatt. – És azután találkoztatok Istariu szüleivel a mitanni udvarban. – Pontosan. De ez csak véletlen egybeesés. Mikor mi megérkeztünk, Istariu apja már kényelmesen berendezkedett, és fontos hivatalt 234

töltött be a király közelében. Mi még Thébából ismertük. Képzelheted, hogy örültünk, amikor rátaláltunk. Kai épp munkát keresett. Városról városra jártunk, hátha akad valami, erre kit találunk a királyi udvarban? Egy régi barátot, Széthit! Mivel látta, milyen gondterhelt a fia, Themisz megígérte neki, hogy később többet is elmond majd. – Bevallom, kissé összezavarodtam. Te azt mesélted nekem, hogy Istariu apja és az enyém együtt estek el az egyiptomiak ellen vívott csatában, és mi most itt vagyunk azoknak a királyoknak az udvarában, akik tönkretették a családunkat. Ráadásul úgy kezelnek minket, mintha hercegek lennénk! Istariu és én kedveljük az előkelők társaságát, és szívesen tanácsot adunk a királynak egy-egy dologban. Te magad is boldognak tűnsz, hogy újra itt lehetsz 235

Thébában. A nővérem és én már rég meg akartuk ismerni ezt a pompás várost… Mit gondolnának az apáink, ha most látnának minket? – De hiszen látnak minket, Ozíriszre! – mondta Themisz szenvedélyesen. – Ebben az országban a halottak örök életet nyernek! Most, az Opet-ünnepen, beszélhetünk is velük a Holtak Völgyében. Az egyiptomiak ilyenkor találkoznak szeretett elveszettjeikkel. – Még sokat kell tanulnom az egyiptomiak életéről. – Így van. Tudd meg, hogy Széthi és Kai is szeretett volna visszatérni Thébába, és nagyon sajnálták, hogy Mitanniba kell menniük. Szerintem ők megértenék, hogy most mi itt vagyunk.

236

Kocsijuk csakhamar elakadt a mulatozó, zajos tömegben. Nem tudtak továbbmenni. – Hol van most a fáraó? Már odaért a luxori templomba? – Igen, úrnőm – válaszolta a kocsis. – Az isten szobra pedig valószínűleg már a szentély biztonságában pihen. – Valóban így lehet! Látom a hordárokat, akik a templom oldalában pihennek – mondta Themisz. – Gyorsan! Próbáljuk meg elérni a szentélyt! A fáraónak szüksége lesz rád. Megkért rá, hogy készíts neki egy rövid beszédet. Biztos így akarja kipróbálni, mire vagy képes. Hogy tudsz-e olyan jól egyiptomiul, hogy írj egy beszédet Amon tiszteletére. – Már megcsináltam. De nem ismerem az Opet-ünnepi szertartásokat. Nem hinném, hogy ideülő lenne az a beszéd. 237

Mindenesetre a tekercs Istariunál van. Ő majd odaadja a királynak. – Szeretném, ha te is jelen lennél. Nem tudnánk kikerülni ezeket a thébaiakat? – Az nehéz lesz – mondta a kocsis. – Az őrök odabent vannak, és nem látnak meg minket ebben az őrjöngő kavarodásban. – Menj és keresd meg őket! Mégsem mehetünk át gyalog az egyiptomiak között! A ruhánk cafatokra szakadna! A kocsis leugrott a szekérről. Vitte a korbácsot is, ha netalán valakinek nem tetszene, hogy előretör az emberek között. Négy lándzsával felfegyverzett őrrel tért vissza hamarosan. Ezek szétoszlatták a tömeget, amíg a kocsi áthaladt az úton. – Ezt már szeretem – húzta ki magát Themisz. 238

Mikor Themisz és Amenpafer az udvaroncok közé értek, akik már nagyon várták a fáraó imáját, amit az majd Amonhoz intéz, Istariu épp akkor nyújtotta át a fáraónak a tekercset, amin a barátja által írt beszéd állt. – Olvasd fel! – mondta a király Istariunak. Ez hatalmas kitüntetés volt, és a jelenlevők közt el is kezdődött a mormogás. – így majd jól fogsz emlékezni erre az ünnepnapra, és még inkább egyiptomivá válsz! Amenpafer irigyen figyelte a barátját. Neki kellene felolvasnia azt a beszédet, amin annyit dolgozott. Themisz látta, mit érez, megfogta a karját, és ezt súgta a fülébe: – Mindenki tudni fogja, hogy te írtad a beszédet, mert ott lesz a másolata a levéltárban, és talán a karnaki kövekbe is belevésik, ha Tuthmószisz úgy 239

határoz. Mit számít, hogy ki olvassa fel… Istariu kiállt a papok, a királyi család és az előkelők elé. Tiszta és csengő hangon beszélt. Úgy tűnt, egyáltalán nincs zavarban. „Adják az istenek, hogy ugyanilyen művelt, magabiztos egyéniség legyen az én fiam is, mint ő!” – gondolta a király az ifjút hallgatva. „Ez előtt a fiú előtt kivételes jövő áll. Már alig várom, hogy lássam, hogyan harcol! Mert ha eddig az egyiptomiak ellen harcolt is, ezentúl a mi sorainkban küzd majd!” A fáraó tekintete találkozott a Seribuéval, aki a többi háremhölgy társaságában állt kissé elkülönülve. „Úgy nézi Istariut, mintha ő lenne maga Amon. Persze jóképű a fiú, de Seribu gyerekkorától kezdve ismeri…” A fáraó megértette, hogy a lány sokkal többet érez Istariu iránt, mint puszta barátságot. „Kíváncsi vagyok, Istariu 240

viszonozza-e az érzelmeit. Vajon úgy tekint rá, mint testvérére vagy Hathor szerelmet lobbantott fel a szívében?” Csönd lett. Mindenki hallgatott. Amon elfoglalta helyét a templomban. Most csak ő létezett. Mindenki más csak azért volt, hogy őt tisztelje.

241

Tizenötödik Tuthmószisz hadjárata nem tartott sokáig. A fáraó nem találkozott csak behódolt falvakkal és seregekkel az út során. Felvonult egészen Türoszig, és levert néhány jelentéktelenebb lázadást. Látta, hogy félik és csodálják minden egyes országban. Elégedetten tért vissza Thébába. Mikor visszatért a palotába, boldogan fogadta a hírt, hogy Meriré nem sokkal azelőtt fiúgyermeknek adott életet. Sietett, hogy hálát adjon Amonnak, és elhatározta, hogy fiát, akit uralkodásra szánt, úgy nevezi 242

majd, ahogy I. Tuthmószisz ősét, Amenóphisznak. – Amenóphiszra szívesen emlékeznek az egyiptomiak! Csodás utóda volt a nagy Amószisznak, aki kiűzte a hódítókat Egyiptomból – mondta Merirének. – Te is tőle származol, tőle, akit ma az egyiptomiak úgy tisztelnek, akár egy istent! Amenóphisz ennek a kivételes embernek és a bölcs JahmeszNefertari szerelmének gyümölcse volt. Meriré fáradt volt, de most boldogan elmosolyodott. Hányszor emlegette Hatsepszut Jahmesz-Nefertarit! Ő építtette a királyi sírok munkásainak faluját is, amely a Nílus túlpartján áll. – Igazad van, drága férjem. Te csak jó híreket hozol nekem, és most jutalmul kaptál az istenektől egy fiút, egy örököst. Azonban ha Amenóphisznak nevezzük, megszakad a Tuthmósziszok sora. 243

– Jobban szeretném, ha arra emlékeztetne a neve, hogy Amenóphisz vére csörgedezik az ereiben. Az ősi fáraók vére, amit te az anyádtól örököltél. Nagyapám, I. Tuthmószisz nem volt más, mint nagyanyád, Amósze hitvese. Hadvezér volt, de sosem került volna a trónra, ha Amószénak van fivére, akivel összeházasodhatott volna. – Megható, hogy e napon ezek az emlékek befolyásolják a döntésedet. Az egyiptomiaknak is tetszeni fog. A fiunk neve tehát Amenóphisz lesz, a második e néven. Miután megnézte a fiát, a fáraó örömmel vette tudomásul, hogy népszerűsége csak növekedett. Számos ajándék várta, és Rehmiré lelkesen elétárta valamennyit. 244

– Kedves barátom, jól tetted, hogy Thébában maradtál, és felügyeltél Egyiptomra és a birodalmamra. Te vagy a kincstár felelőse, az arany és ezüst Ura, az adók Nagyura. – Felsőés Alsó-Egyiptom uralkodója, boldog vagyok, hogy látlak. Nagy örömmel olvastam az üzeneteidet, mert megértettem belőlük, hogy a népek mind behódoltak neked. Közben elfogadtam sok ajándékot és adót a te nevedben, melyek Délről, a núbiaiaktól, Retenju országaiból, Krétáról és Punt fejedelmétől érkeztek. Mindezen javak azt mutatják, hogy a meghódított országok behódoltak neked. – Arról nem beszélsz, hogy a palota tele van majmokkal, amiket a núbiaiak ajándékoztak nekem? – Valóban van néhány állat. Odaadjuk őket Amon papjainak, ha nem kívánod megtartani őket. Engem 245

nagyon mulattatnak. Imádom a kutyákat és a macskákat is. – Igazad van! Menjünk el együtt vadászni a kutyáiddal valamelyik nap! Rehmiré örömmel beleegyezett. Mikor elfáradt, szívesen ejtőzött a fák árnyékában. Szerette a virágokat is, akárcsak Tuthmószisz. Sokat foglalkozott a kertjével, amely az újjászületést és az életet szimbolizálta. De néha, csak úgy, kilovagolt a mezőkre a parasztok közé, és a legelő állatokban gyönyörködött. – Tegnap elmenten pecázni a folyóra – mondta Rehmiré. – Már rég voltam ott utoljára. Hoztam néhány halat is, és megöltem három krokodilt. – Merit biztosan örült neki, szereti nézni, ahogy kiveted a szigonyt. Rehmiré elkedvetlenedett. – Sajnos Merit nem jött velem. 246

– Beteg talán? – kérdezte nyugtalanul a fáraó. Nagyon szerette barátja kedves és szerető feleségét. – Nem. De az anyád, a Kiváló Iszet ragaszkodott hozzá, hogy elkísér. Valójában ő szervezte nekem a mulatságot. Este együtt lakomáztunk a birtokomon. A fiaim gyümölcsöket, a lányaim virágkoszorúkat ajándékoztak neki. Sokat énekeltünk. Általános kívánság volt, hogy játsszak a hárfámon, aztán Iszet megkérte a lantost, hogy énekeljen el egy dalt az én tiszteletemre. Nagyon tetszettek neki a lótuszaim is. – Meglep, amit mondasz. Miért rendezett neked ilyen mulatságot Iszet? – Azt hiszem azért, mert kedveli a társaságomat.

247

– Anyám nagyon bájos nő, és nagy sikere van a férfiaknál. Merit nem féltékenykedik? – Merit még fiatal. Hogy is láthatna rosszat a kiváló Iszet ténykedésében…

248

249

250

251

252

253

254

255

256

257

258

259

260

– És te, Rehmiré? Te látsz? Rehmiré zavarban volt. Nem szokta kritizálni a királyi családot, és a végletekig hűséges volt hozzá. – Én azt gondolom, hogy az édesanyád nagyra tartja a magas rangú és nagy hatalommal bíró férfiakat. Bárhonnan is jöjjenek az udvarodba, ő azonnal kíváncsi lesz rájuk. Kétségtelenül bennem is a vezíri hatalom vonzza. Talán úgy gondolja, aki magas tisztségben áll, az egyébként is kiváló ember… – És te valóban az vagy! – mondta a király. – És azt még nem is tudja rólad, milyen ügyesen bánsz a nőkkel… – Néhány napja az asszír király követe ajándékot hozott neked. Nagy mennyiségű lapis-lazuliról van szó. Egyenesen Asszur városából! – Örülök neki – válaszolta Tuthmószisz. – íme, újabb bizonyíték a 261

hódolatára, de úgy hiszem, ez a király nagyon agyafúrt, és a szövetségünkre pályázik… Rehmiré nem értette pontosan, mire gondol a király. – Az asszír király nincs túl jóban Mitanni uralkodójával. Talán most velem akar szövetséget kötni ellene. Ha így van, nem válaszolok neki. Én mindössze ellenőrizni szeretném Mitanni fővárosát, nem pedig elpusztítani. * ** A következő napokon egymást követték a különféle ünnepségek. A fáraó rengeteg követet fogadott. Meriré segített a lakomák megszervezésében, és nagyon jól végezte a dolgát. Mindannyiszor bemutatta a fiát a látogatóknak. A legtöbb vendég 262

egyébként épp ezért érkezett a palotába: hogy gratuláljanak, és ajándékokkal halmozzák el az ifjú egyiptomi herceget. Themisz örült a nagy sürgésforgásnak, mert azt gondolta, így a Dicső Hitvesnek nem lesz ideje vele foglalkozni. Azért mégis aggódott. Tudta, hogy az öreg levéltáros makacs és aprólékos ember. Lehet, hogy a fia nem talált semmilyen rá és Kaira vonatkozó anyagot, de az nem biztos, hogy nincsenek-e ott az iratok a levéltár valamelyik eldugott zugában. Kertari boldog volt, mert a király megint vele foglalkozott, és úgy tűnt, már nem olyan fontos neki Seribu ágya. Utóbbi rosszul titkolt szenvedélyt érzett Istariu iránt, s ez a szenvedély egyre jobban hatalmába kerítette a szívét. Kertari megpróbált a mitanni lány bizalmába férkőzni. Elhatározta, hogy 263

Themisz történetét megtartja magának, nehogy felkeltse a fáraó haragját, aki utána úgy kezelné őt, mint egy féltékenykedő nőszemélyt. Nagyon is megfelelt neki a fáraó jelenlegi jó hangulata. Hogy könnyítsen a király terhén, Rehmiré is fogadott követeket a palotában. Neki adták át a krétai király, a hettita hercegek és a kadesi király ajándékait. Mindannyian a király győzelmeit emlegették, leborultak a nagysága előtt, és lapis-lazulikkal, türkizekkel és arannyal halmozták el. Cserében Rehmiré a király nevében ígéretet tett rá, hogy a fáraó hagyja őket békében élni. Azt is meghatározta, mekkora adóval tartoznak Egyiptom felé. A király végre megkapta Asszuánból a várva várt üzenetet. 264

Dzsehuti tudatta vele, hogy a munkások épp most fejezték be a hatalmas obeliszket. Hajót kért az elszállításához. – Gyorsan! – kiáltott fel a király. – Tűzzük ki az emlékmű érkezésének napját! Kiadta az utasításokat Amenmennek és Menheperrészenebnek. Miközben az obeliszkre várt, III. Tuthmószisz elhatározta, hogy újra hadba vonul. Nem szerette a tétlenséget. Bár délutánjai kellemesen teltek, amikor Istariuval vadásztak, olyankor nem érezte ugyanazt az erőt magában, mint a harcmezőn. * ** Meriré könyörgései ellenére III. Tuthmószisz újra elindult Retenju felé. 265

Útja zökkenőmentes volt, s újra megbizonyosodhatott népei engedelmességéről. – Látod, Tianu – mondta írnokának a tizenötödig estén, amikor útjuk végéhez értek. – Nem azért jöttem idáig, hogy behajtsam az adót. Azt a meghódítottak önmaguktól is megfizetik nekem. Csak látni akartam ezeket a különleges növényeket, amelyek ismeretlenek az egyiptomiak előtt. Szeretek új vidékeket felfedezni. A nők ezt nem érthetik. Megismerni az egykori ellenségeink nyelvét, felvenni ruháikat, átvenni néhány szokásukat, az ő ételeiket enni és beszívni a földjeik illatát: ez mind a király feladatai közé tartozik. Tianu mindent lejegyzett, amit a király mondott. Amaz most megfogta a kezét, és baráti hangon szólt hozzá.

266

– Most csak hallgass meg! Nem azért hívattalak ide, hogy dolgozz, hanem mert egy baráttal akartam lenni. – Nem érdemlek meg ekkora megtiszteltetést – válaszolta az írnok. – De igen, én tudom. Az árnyékomban élsz, s mégis megőrzöd az összes titkomat. – Megőrzöm őket, hogy beleírhassam az életrajzodba. – Nem vagy te ilyen számító – nevetett fel a király. – Egyél velem olajbogyót, és kóstold meg ezt a mézes süteményt! Élvezni kell az életet. Néha jó elszabadulni a thébai udvarból, ahol annyi a formaság. Ha pedig megint kitör a háború, a most szerzett tapasztalatok nagyon hasznosak lesznek. Én nem erővel akarok győzni. Tiszteletben tartom az idegen népek szokásait. De a lázadást nem tűröm. 267

Az írnok csak hallgatott, és itta a fáraó szavait. Boldog volt, hogy itt lehet vele, és együtt költik el a vacsorát. – Holnap reggel gyere velem! Én és Amenpafer ritka növényeket gyűjtünk, hogy Egyiptomba vigyük őket. Sajnos csak kevés él majd meg közülük a mi száraz éghajlatunkon. – Emlékszel még a viharokra és a nagy esőzésekre, amik épp a csata előtt törtek ki? El kellett halasztanunk az összecsapást. Az ellenségnek természetes volt a villámlás, de minket megrémisztett. – Minden egyiptomi fél a mennydörgéstől és a villámlástól. Talán nem az istenek megtestesüléséről van szó? Ha az idő rosszra fordul, hazamegyek Thébába. Jelenleg kellemesek és békések az éjszakák. A nappalok is langyosak. Jobb a levegő, mint Thébában, mert 268

nincs annyi por. A növények is azért ilyen dúsak errefelé. – Holnap reggel elkísérlek a sétádra, és feljegyzem minden növény nevét, amit begyűjtesz. – Készíts rajzot is róluk! – mondta a király. – Ha elszáradnak a visszaút során, a képeket így is meg tudjuk majd mutatni a gyerekeknek az udvarban. Tuthmószisz szétszakított egy levelet, és az írnok orrához tartotta. – Ismered ezt az illatot? Én imádom… Parfümöt fogok készíttetni belőle a Dicső Hitves, Meriré számára. – Miért ne nevezhetnéd el őróla? A Dicső Hitves biztosan örülne neki! – Csodás ajándék, valóban. Nagy ötlet volt. Egyre jobban kedvellek. Az istenek tartsanak meg ilyennek!

269

Tizenhatodik Tuthmószisz még néhány hétig elidőzött a környéken. Mikor azonban újrakezdődött az esős évszak, és minden eddiginél keményebb viharok törtek ki, jobbnak látta hazamenni Thébába. Az egyiptomiak lelkesen fogadták, és kíváncsian nézegették a növényeket, amelyeket magával hozott. Mivel Merirét ugyanúgy lenyűgözték, mint a többi egyiptomit, Tuthmószisz elárulta neki, hogy szeretné lefestetni ezeket az idegen fajtákat a karnaki templom falain. 270

– Egy belső teremre gondoltam. Majd beszélek róla Menheperrészenebbel. Meriré jó ötletnek tartotta. Arra kérte férjét, ezúttal maradjon egy kicsit Thébában, és használja ki a város kényelmét, no és foglalkozzon kicsit a fiával. – Örömmel – válaszolta a király. *** Szokásává vált, hogy magához viteti Amenóphiszt, és vele tölt egy kis időt. Ennek az obeliszk érkezése vetett véget. – A bárkák gyorsan közelednek hatalmas terhük ellenére is. Dzsehuti és Puimré két nap múlva érkeznek Thébába – tudatta vele Rehmiré nagy lelkesedéssel. – Egy hozzáértő tengerészcsapatot fogadtam fel a 271

munkára, akik hozzászoktak, hogy nagy hajókat visznek Memphiszbe. Tuthmószisz gratulált neki. Ettől kezdve minden thébai a mágikus pillanatra várt, amikor a hatalmas obeliszk az ég felé emelkedik. Most senki sem szomorkodott, inkább tréfálkoztak az emberek. Egyesek még aludni sem tudtak a nagy izgalomtól, mások fogadásokat kötöttek, bár ezt a fáraó szigorúan megtiltotta. III. Tuthmószisz életének egyik legboldogabb pillanata az volt, amikor egy reggel jelentették neki, hogy a bárkák Théba partjaihoz értek. A thébaiak a folyó partján sorakoztak fel. A fáraó is ott állt a parton, vele a családja. A király kérdő tekintettel fordult Menheperrészeneb felé. – Ők azok, uram! – válaszolta az meghatottan. – Megérkeztek! Tuthmószisz végre felismerte Dzsehutit, de visszafogta magát. Iszet 272

már kevésbé. Meriré elkérte a dajkától a fiát, és a karjába vette, úgy mutatta neki a hajókat. – Nézd! A dajka nem merte azt mondani, hogy a kisfiú túl kicsi még az ilyesmihez. – II. Amenóphisznak látnia kell ezt az obeliszket, mely az édesapja és Amon dicsőségét hirdeti. Később emlékezni fog erre a pillanatra, még ha most túl kicsi is még ahhoz, hogy beszéljen. A csecsemő dühös volt, hogy felverték álmából, és hangosan bömbölni kezdett. – Amon elégedetlen lenne? – csodálkozott Tuthmószisz. – Gyerünk, add ide nekem! Az apjával együtt fogja megcsodálni az isteni obeliszket, a föld és ég közötti kötelék szimbólumát. Mintha csak megérezte volna Tuthmószisz fáraói hatalmát, a gyerek 273

kerek szemmel figyelte a férfit, aki biztonsággal tartotta őt a karjában. Abbahagyta a sírást, és teljesen megnyugodott. Ám Tuthmószisz nem hagyta elaludni. Magasan a feje fölé emelte, úgy mutatta meg a thébai népnek, majd a bárkák és Dzsehuti felé fordította Amenóphiszt. Ajkán megkönnyebbült mosoly játszott. Mikor meglátta Egyiptom hercegét, a telepfőnök a fáraó lábaihoz borult. – Dicsőség neked, királyi gyermek, az istenek adjanak neked hosszú és boldog életet! Siettem, ahogy tudtam, hogy köszönthesselek, és gratulálhassak Merirének, a Dicső Hitvesnek! Meriré hálásan nézett rá. – Tehát sikerrel jártál! – mondta a király, és visszaadta a fiát a dajkának. – Nagy örömet szerzel nekem ezzel! Dzsehuti is boldog volt. 274

– Bevallom, nagy megkönnyebbülés ez nekem. Óriási munka volt. De még nem értünk a végére! Fel is kell állítani ezt a gigantikus emlékművet, s ez nem lesz könnyű feladat! – Az összes istenekre, köszöntelek téged, két Egyiptom ura! – mondta Puimré a királynak. – Dzsehuti bölcsen beszélt. Megállás nélkül dolgoztunk, hogy a fáraó elégedett legyen. Tuthmószisz valami határozatlanságot vett ki a szavaikból. Eléggé meglepte, de az okára nem tudott rájönni. – Hol van Istariu? – kérdezte megfordulva. – A védenced jobb szereti a háremhölgyek csevegését hallgatni – tréfálkozott vele Meriré, s a lányok felé mutatott. – Seribu különösen érdekli… 275

A szúrás talált, a fáraó parancsot adott, hogy hívják oda a fiatalembert. – Már kértelek, hogy maradj mellettem. Nem szeretem, ha megszegik az utasításaimat. Talán emlékeztesselek rá, honnan jöttél? Istariu bölcsen hallgatott. A király még sosem beszélt vele ilyen hangon. Már épp készült visszavágni, amikor Themisz tekintete belefojtotta a szót. – A mindenható fáraónak igaza van – mondta végül. – Ha parancsot ad, én engedelmeskedem! – Majd még beszélünk erről – mondta a király. – A lakoma előtt, amit Dzsehuti és Puimré tiszteletére rendezünk. * ** Théba utcái még mindig zajosak voltak. Miközben az emberek a piacra 276

siettek, meg-megálltak egy sörre, és mind az obeliszkről beszéltek. Hogyan tudták kivésni a munkások, hogyan tették hajóra… A házakat kívül is szőnyegekkel díszítették fel, a konyhákban szolgák sürögtek-forogtak. Minden házban megünnepelték a nagy eseményt. Az utcák zaja a palotába is elhallott, de a fáraó szerette hallgatni, hogyan énekelnek és zenélnek a thébaiak. Mindük az ő győzelmét ünnepelte. Az aznapi lakomára egyenesen Abüdoszból rendelt szakácsokat. Semmit sem bízott a véletlenre. A szomszédos szentélyek papjai mind örömmel elfogadták a meghívást. A termeket virágok és ajándékok borították. Istariu határozott léptekkel vonult a kert felé, ahol a király várt rá. Nem ijedt meg Tuthmószisz haragjától. 277

– A mai nap kivételes – mondta neki a király, és mutatta, hogy elkésett. – Neked mégis majdnem sikerült elrontanod. Talán nem voltam veled kivételesen figyelmes? Istariu azt mondta, nem érti. Ő nem tett semmit, ami a király ellen való. Úgy tiszteli, akár az isteneket. – De szemet mersz vetni a háremhölgyekre? – Akár annyi más thébai. Ma mindannyian megcsodálták őket, hiszen ritkán találkozhatnak ilyen szépségekkel. Te mindig a legszebb lányokat választod a háremedbe. Nem csoda, ha a férfiak megnézik őket. – Tökéletesen érted, miről beszélek, Hóruszra – mondta Tuthmószisz. – A háremhölgyeket kizárólag a fáraó látogathatja! Tudod, hogy az elődeim mit tettek volna veled, ha így viselkedsz a jelenlétükben? – Felteszem, Seribura gondolsz… 278

– Természetesen! Megtiszteltem azzal, hogy kedvenc háremhölgyemmé választottam. Hosszú éjszakákat töltünk együtt. Miben reménykedsz hát, szerencsétlen? – Két Egyiptom ura, hallgass meg! Seribu és én együtt nevelkedtünk. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne, holott nem fűz össze vele semmiféle rokoni szál. A fivére a legjobb barátom. Az anyját is nagyon szeretem mindazért, amit értem tett. Lennél olyan kegyetlen, hogy elválasztasz minket, és megakadályozod, hogy lássuk egymást vagy beszéljünk? – Tudod jól, Istariu, hogy több száz asszonyom van, és akár szórakoztatónak is találhatnám a viselkedésedet. Engem nem az dühít, hogy te érdeklődsz az egyik háremhölgy iránt, hanem hogy mindezt a tudtom nélkül csinálod, és nem 279

beszélsz róla nekem. Szívesen neked adnám Seribut. – Kérlek, bízz bennem! – mondta Istariu határozott hangon. – Úgy szeretem Seribut, mint az édestestvéremet. Ha még mindig Keleten élnénk, bizonyára feleségül is venném. Az istenek azonban másképp alakították a sorsunkat. Csak a te hatalmad és kívánságaid fontosak. Mi apró csillagok vagyunk csupán, akik a te hatalmas égboltozatodon ragyognak. Istariu tudta, hogy sikerült helyrehoznia a bizalmas kapcsolatot közte és a fáraó között. Nem lepte meg, hogy a király újabb tisztséget oszt rá. – Expedíciót küldök Bübloszba, egy másikat pedig a Szinájra. Cédrusra van szükségem. Sokat nyerünk a türkizzel, a smaragddal és a malachittal, amit Szerabit el-Khadim 280

vidékéről nyerünk. Te el fogod kísérni az expedíció vezetőjét! Istariu ajkán különös mosoly játszott. – Nem is örülsz? – Dehogynem, mindenható fáraó! – válaszolta Istariu, és a lábaihoz vetette magát. – Köszönöm a megtiszteltetést! – Az expedíció vezetőjének tanácsadója leszel. A kincstárnokomat jelöltem ki erre a célra. Azonkívül, hogy aranyat és ezüstöt hoztok nekem, újjá kell építenetek a türkizhegyekben található kis Hathor-templomot is. – Mikor induljunk? – kérdezte Istariu felegyenesedve. – A lehető leghamarabb. Istariu arra gondolt, hogy a fáraó biztosan így akarja őt eltávolítani Seribu közeléből. – Nem szeretném, ha túl sokáig távol lennél a palotától – tette hozzá a király, mintha csak a gondolataiban 281

olvasott volna. – Téged senki sem tudna helyettesíteni. – Legfeljebb a barátom, Amenpafer. – Jó hogy ketten is itt vagytok. Mindig olyan ötletekkel álltok elő, amilyenek egy egyiptominak eszébe sem jutnának. Az Eufrátesz partján ilyen gyors észjárású emberek élnek? – Akkor te is ott születhettél, hiszen senki sem műveltebb és értelmesebb a fáraónál. Tuthmószisznak tetszett a válasz. Felállt, hogy jelezze, vége a beszélgetésnek. Újra jókedvű volt, és minél hamarabb beszélni akart az építészekkel, hogyan lehetne az obeliszkjét Karnak szívében felállítani.

282

Tizenhetedik Dzsehuti már jóval a többi vendég előtt megérkezett. Sikerült kimentenie magát, és csatlakozott Puimréhez, aki a kerti tó szélén álldogált. – Nézd őket! A thébaiak teljesen megbolondultak! Mikor Hatsepszut emeltette fel az obeliszkjét, nem volt ekkora őrület. Igaz, akkor is nagyon elégedettek voltak. – Tuthmószisz öröme nyilvánvalóan fertőző… – Te is tudod, miért olyan izgatottak, Puimré. A fáraó meg van róla győződve, hogy hamarosan felállítja az egyiptomi történelem 283

legmagasabb obeliszkjét. Mi pedig nem ábrándítottuk ki. – De azt sem mondtuk, hogy sikerült a vállalkozás. Hatsepszuttal ellentétben ő nem fejezte ki világosan az akaratát. Istariu és Amenpafer nem messze tőlük beszélgetett. Dzsehuti gyanakodva nézte őket. – A levéltáros küldött nekem egy csomó üzenetet ezekkel a mitannikkal kapcsolatosan. Nem ismerem ugyan őket, de annak idején hallottam Themiszről, aki egy bizonyos Kai felesége volt. Istariu szüleiről, Széthiről és Beliszről is tudok valamit. Széthi valószínűleg a sírok völgyében dolgozott, de többre nem emlékszem. A levéltáros olyasmiket kérdezett, amikre nem tudtam felelni, de úgy tűnik, a Dicső Hitves nem bízik 284

túlságosan foglyokban.

ezekben

a

mitanni

Istariu arról beszélt barátjának, milyen feladattal bízta meg a király. – Azt hittem, csak Seribu mellől akar eltávolítani. Amenpafer kigúnyolta. – Majd épp a királynak van szüksége ilyesmire, akinek szebbnél szebb háremhölgyek állnak a rendelkezésére! Neki megvan mindene: hatalom, szépség, gazdagság. A szépséges Seribu számára pedig nincs választás. – Úgy beszélsz róla, mintha a férje és nem az öccse lennél. – Ugyan! Egyébként tudsz róla, hogy Fajjúmban kibővítik a háremet? A Dicső Hitves oda kívánja vitetni a legszebb lányokat Thébából. Istariu elsápadt. 285

– Seribu ilyen messze elkerül Thébától? – Bizonyára. Bevallom, hiányozni fog. Amenpafer észrevette barátján a változást. – Csak nem vagy szerelmes a nővérembe? – kérdezte Istariutól. Az nem tudta, bevallja-e vagy inkább tagadjon. Valójában maga sem tudta, mit érez. – Azt hittem, téged egy nő nem tud behálózni. Mindig olyan magabiztos voltál! A legszebb lányok sem kavartak fel sohasem. – Én is így hittem – válaszolta Istariu. – Ez a szináji expedíció majd segít abban, hogy tisztán lássak. A távollét gyakran választ ad a kérdéseinkre. – Nem lesz könnyű dolgod, Istariu. A szináji nomádok nem mindig vendégszeretőek. Sok thébait 286

sebeztek már halálra a nyilaikkal. A türkizhegyekben nem elég a tapasztalat és az ügyesség. Szerencse is kell a túléléshez. Te pedig még sosem jártál azon a környéken. Vízen vagy szárazon utaztok majd? – Nem tudom, de a fáraó talált egy gyors útvonalat. Majd a térképeken elmagyarázza nekem. Azt hiszem, az expedíció egyik része vízen megy, a másik pedig a szárazföldön keresztül. Amenpafer azt hitte, hogy Istariu most majd megnyílik neki, de a mitanni ifjú elhallgatott. – Kíváncsi vagyok, miben mesterkednek – mondta Dzsehuti Puimrének. – Meglep, hogy a fáraó ilyen óvatlan. I. Tuthmószisz mindig azt tanította az egyiptomiaknak, hogy 287

legyenek nagyon óvatosak és bizalmatlanok a keleti emberekkel. A lakomaterem ablakain át mulatozás zaja jutott el hozzájuk. – A fáraó vendégei elhelyezkedtek – mondta Dzsehuti nagyot sóhajtva. – Barátom, azt hiszem eljött az ideje, hogy felfedjük az igazságot a király előtt. Puimré megpróbálta megnyugtatni. – Tuthmószisz törekvő természet, mint minden király. Néha nem hajlandó elismerni, hogy valami lehetetlen. Olyan ő, akár az istenek. – Sajnos, minket nem segítenek az istenek. Nem vagyunk olyan gyorsak, mint a sas, sem nem olyan erősek, mint a bika, miközben a telepeken dolgozunk. – Mondd el ezt a királynak. – Nagy szükségem lesz a támogatásodra a mai estén. 288

– Ne félj! A fáraó kiváló bora majd elveszi az élét az egész dolognak. Van egy ötletem. Ajánlj fel neki egy sztélét a Szerabit el-Khadim-i Hathorkápolnába! Úgy hallottam, hamarosan küld oda egy expedíciót. Találj ki egy szöveget, amiben szó van a hőstetteiről, hogy mennyire fél tőle az ellenség… Ha az apjához vagy a nagyapjához hasonlítják, mindig jókedvre derül. A két férfi gondolkodni kezdett rajta, milyen szöveget kellene a sztélébe vésni. Dzsehuti ebben nagyon jó volt, hisz óriási tapasztalat állt már mögötte. – Azt hiszem, be fog válni az ötleted. Tuthmószisz majd elfelejti, hogy az obeliszkje nem lett olyan magas, mint ahogy akarta. Mikor beszélünk vele a tervről? – Miután te megköszönted a vendégeknek, hogy ilyen szép számmal eljöttek. 289

* ** Néhány nappal később készen álltak a hajók, amelyeket a szináji expedícióra szántak. Istariu hosszan megölelte Themiszt, és megígérte Amenpafernek, hogy amint lehet, visszatér. A fáraó tervei ott voltak a kezében. Az expedíció vezetője, SzetMontu szólt neki, hogy beszéljék meg a továbbiakat. A hajók gyorsabban haladtak, mint várható volt. Az egyiptomiak nem merészkedtek ki a nyílt tengerre, hanem gondosan követték a partvonalat. A hajók tizenkét nap múlva elérték a Szinájt. Istariu nagyon izgatott volt. Miután egy egész napot meneteltek a 290

sivatagban, az egyiptomiak kijelentették, hogy pihenni akarnak. Istariu azt tanácsolta a vezetőnek, hogy tegyen a kedvükre. – Egyetértek veled – válaszolta Szet-Montu. – Sokat haladtunk előre, és amúgy is üzenetet kell küldenem a királynak, hogy megnyugtassam, minden rendben van. – Amíg hívod az írnokot, és szólsz a szakácsnak, hogy készítse el a vacsorát, addig én megnézem azt a néhány pálmafát ott. Valószínűleg egy oázis az… – Én jól ismerem a Szinájt. Az oázisok ritkák, de annál fontosabbak. Ott lepihenhetünk, és találunk néhány gyümölcsöt is. Sajnos a következő táborhely nagyon messze van innen. A fáraó forró, homokos útvonalat jelölt ki számunkra. Istariu az elsötétülő horizontot nézte. Kezdett fázni. Az éjszakák itt 291

jóval hidegebbek voltak, mint Thébában. A jeges szél a sátrak és takarók alá is behatolt. Az egyiptomiak alig várták, hogy felkeljen Ré. – Meg kellett volna várni a következő évszakot – mondta Istariu. – Az sem lett volna jobb. Olyankor elviselhetetlen a hőség. Éjszaka kellene haladni, és nappal meg pihenni. – Az embereknek pihenésre és szórakozásra van szükségük. Egy oázisban töltött éjszaka felvidítaná őket. – Vigyázz, Istariu, a nomádok itt nagyon harciasak tudnak lenni. És minden oázisban őket fogod találni. Istariu sokkal többet tudott a szináji sivatagról, mint elmondta. Mikor elég messze jutott a többiektől, körbekerült egy dombot, és a távolban egy nomád 292

sátrat vett észre. Kiáltozni kezdett, és a gyerekek vidáman odaszaladtak hozzá. – Istariu! Mi hozott ide? – kérdezte tőle a nomád, aki tökéletesen beszélte a mitannit. Istariu a sátor tövébe bújt, mintha ő is nomád lenne. – Mindent elmondok, és te figyelmesen fogsz hallgatni, mert nincs sok időm! A fáraó egyik expedícióját kísérem, amit egy bizonyos SzetMontu vezet. Derék ember, de elég ostoba is hozzá. – Nem ismerem. De meglep, hogy te részt veszel egy ilyesfajta expedícióban. Elfelejtetted, hogy a mitannik az egyiptomiak ellenségei? – A fáraó foglyul ejtett nem messze Türosztól. Thébába vitt, és felajánlotta, hogy legyek a tanácsadója… A ravasz tekintetű nomád leült mellé, s úgy hallgatta a történetét. 293

Fehér szakálla tekintélyt parancsoló volt. – Mitanniban nőttél fel. Apád a király tanácsadója volt. Sokkal inkább mitanni vagy, nem pedig egyiptomi. És egy mitanni sosem köt békét egy egyiptomi királlyal. Soha! – A fáraó jól bánik velem. – Istariu, én abban a városban öregedtem meg, ahol te is születtél. Otthagytuk Kelet földjeit, és idejöttünk a türkiz és a malachit miatt. Főzeteket csinálunk belőle, amiket a piacon busás haszonnal el tudunk adni. Miért térjek vissza az országomba, ha itt ilyen jól élek? De ha egy nap választanom kellene, hogy kinek az oldalán áldozom fel az életemet, akkor gondolkozás nélkül a mitannikat választanám. Még emlékszem, milyen pusztítást hozott ránk I. Tuthmószisz. Az egyiptomi királyok mindenható istenségeknek képzelik magukat, és 294

még a mi isteneinkkel is szembeszállnának. Márpedig nekem Istár mindig is Istár magad, és köszöntöm őt, amikor eljön az éjszaka. Azt mered mondani, hogy te elfogadtad ezt az Amon nevűt, a thébai istent? Hiszen a nevedben is ott hordozod magaddal a hold istennőjét! Istariu megpróbálta megnyugtatni. – Öreg, nincs időm hosszan beszélgetni veled. Tudd meg, hogy a fáraó megengedte nekem, hogy tiszteljem az isteneimet, és én átvettem néhányukat az egyiptomiak közül. Például én is megünneplem Amont az Opet-ünnepen a többi thébaival együtt. A kémeimtől tudom, hogy itt talállak. – Mit akarsz tőlem? – A következő állomás a legközelebbi oázis. Én megpróbáltam meggyőzni Szet-Montut, hogy változtassuk meg az útvonalat. 295

Értesítsd a nomádokat! Nehogy ellenségesen fogadjanak minket! Mondd meg nekik, hogy én is a menettel tartok! – Miért akarsz elmenni ebbe az oázisba? Hogy találkozz azokkal, akikkel együtt nőttél föl, és akik elhagyták az otthonukat, amikor az egyiptomiak betörtek a földjeikre? – Nagyon szeretném viszontlátni és megölelni őket. De Szet-Montunak nem szabad megtudnia, hogy ismerem őket. – Mit forgatsz a fejedben? Az öreg valami füvet rágcsált, és most nagyot köpött a homokba. – Ahogy az előbb magad is mondtad, egy mitanni mindig mitanni marad – mondta az ifjú. Az öreg erre nem mondott semmit, Istariu pedig hirtelen felugrott, mert rájött, hogy már így is túl sokáig maradt. 296

– Szet-Montu nyugtalankodni fog. A végén kiküld egy járőrt a keresésemre. Tedd, amire kértelek! Mindig hálás leszek érte. Most ne kérdezz többet! Még magam sem tudom, mit csinálok. Bevallom, sokszor szinte elviselhetetlen a fáraó óriási hatalma. A nomádot a fia és az unokaöccse segítette fel a földről. – Kövesd a szíved parancsát! Sose hunyászkodj meg! Így majd nem kell szégyenkezned senki előtt. Sem isten, sem ember előtt.

297

Tizennyolcadik Szet-Montu végre beleegyezett, hogy megállnak pihenni Istariu oázisában. A mitanni tudta, hogy nemsoká viszontlátja a barátait. Az egyiptomiaknak tetszett, hogy degeszre tömhetik a hasukat. – Az út, amely a türkizbányákhoz vezet, igen nehéz – mondta a nomád, akivel az előző nap Istariu beszélt. – A Szerabit el-Khadim-i hegység magas és nehezen megközelíthető. – Ismerem – mondta az expedíció vezetője. – Tevékkel fogunk menni. Lassú, de biztonságos módszer. Felmegyünk egészen a hegytetőre, 298

mert ott áll a Hathor-kápolna. A fáraó rám bízott egy sztélét, amit el kell helyeznem. A tetteit örökítették meg rajta. Istariu az egyik oázis szélén levő fehér ház felé vette az irányt. Az egyiptomiak közben sört vedeltek és borjúhúst sütöttek. A mitanni elhaladt a szamarak és a lovak előtt, amelyek a homokos földből kinövő gazokat harapdálták. ' – Gyönyörűek ezek a hegyek! – mondta fennhangon, és a fekete és vörös hegycsúcsokra bámult. – Az itteni völgyek szebbek, mint Thébában. Persze ahogy közeledünk a bányák felé, úgy lesz egyre szürkébb és vadabb a táj. Végeérhetetlen menetelés veszi kezdetét. Kár, hogy nincs itt az íjam! Vadászhatnék gazellára. 299

Istariu boldognak és szabadnak érezte magát. Ennyi szépség láttán még a forróság sem zavarta túlságosan. Meglepődött, amikor egy szamár orra bökte meg az oldalát. – Megijesztettél – mondta a nomádnak, akit mulattatott, hogy így meg tudta lepni az ifjút. – Azt hittem, Szet-Montuval vagy… – Kedvem támadt beszélgetni kicsit – mondta az öreg. – Úgy látom, már alig várod, hogy viszontláthasd a barátaidat. – Csodálod? – Szóltam nekik az érkezésedről. Ők is nagyon örülnek. Az útkanyarulatban egy egész család várta Istariut. Mindenkit külön, meleg szavakkal üdvözölt. – Gyere, üljünk le a kertben! – mondta egykori jó cimborája, akivel ugyanazokra az órákra jártak. 300

– Íme, ő a feleségem, Lotuszisz, és ők a gyerekeim. A szüleim az árnyékban maradtak, de szeretnének találkozni veled… – Szép gyermekeid vannak, Menat. Még a végén én is kedvet kapok a nősüléshez. – Mi van Seribuval? – Jól van. – A barátunk elmesélte, mi történt veled. Nehéz lehet neked. Mi inkább a hegyekbe menekültünk az egyiptomi király elől. Ha veled tartottunk volna, talán most mi is Thébában élnénk… – No igen. – Mesélj Seriburól! Úgy tűnt, nagyon tetszik neked… – Háremhölgy lett – mondta szárazon Istariu. – Istárra, sajnálom! Így aztán kútba estek a terveid. – Úgy valahogy. Mikor odakerült, nem aggódtam túlságosan, de a király 301

egy idő után minden este meglátogatta. Hogyan versenyezhetnék a fáraóval? – De ő téged szeret. – Az a múlt. – Tényleg azt hiszed? Nem hagyhatod, hogy a fáraó az egész világot bekebelezze! – Valóban nem! Elhallgattak, mert odaértek Menat szülei elé, akik sírva ölelték magukhoz Istariut. – Eljutott hozzánk a hír, hogy Themisz él, és hogy nektek sincs semmi bajotok. Az isteneknek hála! – Így van. – Ha rád nézek, a hazám jut eszembe. Talán már sosem látom! Ekkor az öreg nomád jelent meg mellettük. – Ez csak rajtatok áll. Istariu, őszinte leszek hozzád, remélem, megbízhatom benned. Az a 302

szándékunk, hogy visszaszorítjuk innen az egyiptomi királyt. A mitanni és a kadesi hercegek újra harcra készek! Megmutatjuk a fáraónak, ki az úr az Eufrátesz partján! Istariu egyszerre érzett meglepetést, zavart és elégedettséget e szavak hallatán. – Bevallom, én kedvelem III. Tuthmósziszt. Egyiptomi származású vagyok. A szüleim sokáig Thébában éltek, és a fáraókat szolgálták. Engem valami mégis megakadályoz abban, hogy egyiptomivá váljak. Én nem tudok úgy élni, mint Amenpafer vagy Seribu. A széles levelű pálmák csak kevéssé tompították a forróság nyomasztó erejét. Istariu épp egy nagy kupa sört kortyolgatott, amit Menat felesége nyújtott oda neki. 303

A mitanni úgy érezte, mintha újra rátalált volna a családjára. Csak ült, itta a sörét, és jól érezte magát. – Nem vagyok olyan biztos abban, hogy Amenpafer annyira különbözik tőled. Szerintem őt is meg tudjuk nyerni az ügynek – törte meg a csendet az öreg nomád. – Hogy gondolod? Ő nem olyan lázadó alkat, mint én. Nem lenne képes dacolni a királlyal. Azt hiszem, elégedett az ő és az anyja helyzetével. Themisz egy pompás házat kapott a fáraótól. – Themisz hosszú évekig Thébában élt. Azért meglep, hogy ilyen könnyen belenyugszik a helyzetébe. – Mert nem tudod, milyen tisztelettel bánik vele a király. – Legyen! De Amenpafer… Menat szülei félbeszakították. Szerettek volna többet hallani Themiszről, és meg akarták ismerni azt 304

a lehetetlen történetet, ami Thébába vitte őt. – Meséld el részletesen! – mondta Menat anyja. – Mondd el, milyen III. Tuthmószisz kertje! Azt beszélik, mesésen szép! A fáraó maga ápolja a virágait. Tényleg olyan félelmetes ember? Istariu elmondta, hogyan esett fogságba, milyen könnyen vették be az egyiptomiak Megiddót, és hogy vonult fel a seregük egészen Türoszig anélkül, hogy komolyabb ellenállással találkozott volna. – Azt mondják, a fáraó nagyon szép ember, hasonlít Amonra – mondta Menat anyja. – A fáraó az ellenségünk! – vágott közbe Menat dühösen. – Nem értem, miért ilyen ostobaságokról beszéltek. Tuthmósziszt le kell győzni! Ismerem a mitanni, kadesi és megiddói uralkodók 305

tervét. Látszólag behódoltak a királynak, de csak a megfelelő pillanatot várják. Akkor majd én is itt hagyom ezt az oázist, hogy a mitanni sorokban harcoljak! Menat várakozóan nézett Istariura, aki egyetértően bólintott. Menat apja már nem volt ennyire forrófejű. – Csak nyugodtan! Én is szeretném visszakapni a földjeimet. Jobb szeretem az Eufrátesz partját, mint ezt a hatalmas sivatagot, ahol csak néhány fa él meg, azok is az oázisokban. Ám pillanatnyilag Egyiptom királya hatalmas birodalom ura, és legyőzhetetlennek tűnik. A népek tisztelik őt. – Félnek tőle! Ha látják, hogy elveszti a csatát, ezek az emberek hamar el fogják felejteni! – Én is ismerem az emberi természetet. A meggondolatlanság azonban sosem vezet eredményre. 306

– Mit tudsz még? – kérdezte Istariu a barátjától. – Mitanni királya elhatározta magát a háborúra Egyiptom ellen? Már kijelölte a csaták helyét és idejét? – A seregek még nincsenek felkészülve. Az egyiptomiak eléggé szétzilálták a haderőinket. Sokan meghaltak. Ki kell képezni az újoncokat, de egy ekkora vereség után nehéz őket felbátorítani. – Ez a mitanni király feladata. A bosszúvágyukat kell meglovagolni – mondta Istariu szenvedélyesen, elfeledve mindazt, amit a fáraó érte tett. – Beszélni könnyű! – mondta Menat apja. – Olyanok vagytok, mint két gyerek.

307

Istariu inkább Thébáról kezdett beszélni. Elmesélte, milyenek a templomok, hogyan zajlanak a szertartások. – És hogyan öltöznek az egyiptomi nők? – kérdezte szégyenlősen Lotuszisz. Istariu leírta az öltözetüket és a szokásaikat. – Akár a Tigris és az Eufrátesz városaiban! – Azért nem. A thébaiak egészen mások… Istariu olyan jól érezte magát köztük, hogy mulatságos történeteket kezdett mesélni, amiken jókat nevettek. – Az egyiptomiak holnap továbbindulnak a türkiz-bányák felé – mondta neki a nomád. Istariu felállt, és szomorúan elköszönt a család tagjaitól.

308

– Ne felejtsd el, Istariu, a népek hamarosan összefognak a fáraó ellen – mondta Menat. – Mindennap erre fogok gondolni. – Megőrzöd a titkot vagy elmondod a királynak? – Istár nem tanított meg rá, hogyan kell elárulni az enyéimet. – Mesélj nekem a szüleidről és az életedről! – kérte az öreg nomád. – Keveset tudok róluk – válaszolta Istariu. – Én magam egy olyan országban élek, amit mindig az ellenségemnek tartottam. De tisztán érzem, hogy az igazi barátaim Mitanniban vannak. Ahol a gyerekkoromat töltöttem. Ezt sosem fogom elfelejteni. Bár nem gyűlölöm a fáraót, de tudom, hogy az ellenségem, akit le kell győznöm.

309

Tizenkilencedik A beduin főnök az egyiptomi tábortól jó távolságra hagyta magára Istariut. – Nem akarom, hogy meglássanak a társaságomban. Alig mondtál valamit, amióta elhagytuk az oázist. Istariu valóban gondterheltnek tűnt. – Mit tudsz te Amenpaferről? Éreztem, ahogy róla beszéltél… – Ígérd meg, hogy nem mondod el neki, és Themiszben sem bízhatsz! Amenpafer úgy érez, mint te, vagy behódolt a fáraónak? – Azt hiszem, ő kevésbé kötődik Mitannihoz, mint én. Thébában jól érzi magát. 310

– Elmondok valamit, ami igencsak meg fog lepni téged. Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha megosztanád ezt a titkot Amenpaferrel. Azután talán ő is a mi oldalunkra állna. – De miről van szó? Beszélj gyorsan, mert vissza kell mennem a sátramba! – Amenpafer nem Kai fia. Istariu arra gondolt, az öreg biztosan ütődött kissé. – Miket beszélsz? A sivatag elborította az elméd? – Amenpafer Mitanni régi uralkodójának a fia. – És ki az anyja? – Themisz. Istariu döbbenten nézett rá, majd magyarázatot követelt. Az öreg egy egészen bonyolult történettel állt elő, de végül is meggyőzte Istariut arról, 311

hogy az igazat mondja. Szomorúan váltak el egymástól. – Remélem, még találkozunk, vén sivatagi róka! – Meglehet. Mikor beért a táborba, már minden fáklya leégett. A szél kezdett feltámadni, és elég hideg volt. Istariu bebújt a sátrába, és beburkolózott egy takaróba, de még így is remegett. – Vajon tényleg igaz? Amenpafer biztosan kinevetne, ha elmondanám neki. Istariut végül is elnyomta az álom. Az utolsó hang, amit hallott, a szél zúgása volt. Themiszről álmodott, arról, hogyan rejtette el az igazságot oly sok évig, hogyan hazudott és titkolózott. Holnap már nem emlékszik majd a szináji beszélgetésekre. Az egyiptomiakat fogja felvezetni a 312

hegyre. Türkizzel, malachittal és lapislazulival teli kosarakat visz majd a fáraónak. Ez a kettősség megőrjítette: egyfelől tisztelte Istárt, másfelől Íziszhez fohászkodott. És nem tudta kiverni a fejéből az egyiptomi király arcát. * ** Másnap sokáig meneteltek a forró napon, de végre elérték a türkizhegyeket. Egy alig kivehető úton haladtak felfelé. Félnapi tévelygés után a vezető tanácsot tartott Istariuval. – Azt hiszem, eltévedtünk. Itt egy beduin tábornak kellene lennie. De nincs semmi. Talán elköltöztek innen? Egy férfi tartott feléjük, aki egy botot dobált a kutyájának. Istariu elé sietett. Csakhogy az megijedt a mögötte felsorakozó egyiptomiaktól, és másik 313

utat választott. Istariu felugrott egy szamárra, és üldözőbe vette. – Állj meg! Ne félj tőlünk! – Mit akartok? – kérdezte a beduin majdhogynem érthetetlen akcentusával. Istariu jobbnak látta, ha kézjelekkel kommunikál vele. Miután a beduin felfogta, hogy semmi rosszat nem akarnak tőle, elvállalta, hogy a karaván élére áll. Nemsoká beduin sátrak mellett haladtak el. Egy asszony jött elő, hogy lássa, kik érkeznek. – A fiam majd elvezet benneteket a főnökhöz – mondta egyiptomiul. Az ő beszéde kicsivel tisztább volt, mint a vezetőjüké. – Még fiatal ugyan, de jól ismeri a Szerabit el-Khadimba vezető utat. A karaván követte a gyereket, aki élvezte, hogy ennyien függnek tőle. Újabb fekete sátrak következtek. Egy öregemberrel találkoztak. A gyerek 314

beszélt vele valamit, majd elköszönt az idegenektől. Az öregember előhívta a fiát, és bemutatta Istariuéknak. – Unokatestvérek. Majd ő elvezet benneteket Hathor nagy hegyéig. Szerencsétek, hogy ránk találtatok, mert a többi beduin nemigen szívleli az egyiptomiakat! – Tudom én azt! – mondta az expedíció vezetője. – Már többször is megtámadták a csapatomat az előző utazások alkalmával! Örülök, hogy még élek! – Ha követitek ezt a gyermeket, nem lesz semmi baj. – Akkor hát igyekezzünk, amíg van egy kis fény is! Az öreg főnök felajánlotta, hogy szálljanak meg náluk az éjszaka. – Inkább majd a hegytetőn verünk tábort, a Hathor-szentély lábánál – mondta Istariu. 315

– El kell helyeznünk a fáraó sztéléjét, szertartást mutatunk be Hathor tiszteletére, és aztán még ott van a bányamunka. Több napig is el fog tartani. A főnök intett a gyereknek, hogy indulhat. A karaván megindult, és behatolt az egyre sötétebb hegyek közé.

316

Huszadik – Azt akarom, hogy napnyugta előtt felérjünk a csúcsra! – kiáltotta a karaván vezetője. Nagyon lassan haladtak a meredélyen. Megpróbálták beosztani a lélegzetüket, tudták, hogy odafent még keményebb feladat vár rájuk. Az út egyre szűkült, s most már jeges szél vágott az arcukba. Az egyiptomiak megpróbálták megőrizni az egyensúlyukat. – Ne nézzetek le! Mindjárt fenn vagyunk! Előttük a végtelenségbe nyúló szürke hegyvonulat. 317

A lenyugvó nap kezdte vörössel színezni a sziklákat. – Hogyan jutunk fel? – kérdezte Istariu a gyereket. – Már majdnem ott vagyunk, de az út nem megy tovább. – Átkelünk a szakadékon – mondta az expedíció vezetője. – Ez túl veszélyes – válaszolta Istariu. – Az emberek már így is fáradtak. – Nincs annyi időnk, hogy a hosszabb utat válasszuk. Most már erre kell mennünk. – Ez lehetetlen! – Azt ajánlom, hogy a felszerelést dobáljuk át a gyerekeknek. Istariu megpróbálta lebeszélni, de sikertelenül. A vezető hajthatatlan volt. – Hát legyen! De add ide a sztélét, nehogy összetörjön!

318

A karaván vezetője ment először. Átdobta a csomagját a gyerekeknek, majd a falhoz lapulva a párkányra lépett, s átoldalazott a meredély felett. Most Istariu következett. – Előbb a sztélét! Jól átkötötték a kőtömböt, majd egy másik kötelet átdobtak a vezetőnek. Istariu minden csomót kétszer is ellenőrzött. Hurkot vetettek a kötélre, jól megfeszítették, és a szintkülönbséget kihasználva, lassan átcsúsztatták a csomagot. – Az isteneknek hála! Most te jössz, Istariu! Aztán ti mindannyian. Ne nézzetek le, és kapaszkodjatok erősen a sziklába! Az egyiptomiak maradéktalanul átjutottak volna a túloldalra, de az utolsó közülük túl könnyelmű volt, és megcsúszott a lába. Istariu azonnal 319

intézkedett. Kötelet csavart a dereka köré, és arra kérte az egyiptomiakat, hogy szép lassan eresszék le a sziklaplatóra. – Jövök! – mondta az egyiptominak, miközben a lábával kapaszkodót keresett a meredek falon. – Még tarts ki egy kicsit! Istariu végre talált egy laposabb részt, ami elég közel volt a szerencsétlenül járt egyiptomihoz. Ott megvetette a lábát, és kinyújtotta a kezét a rémült férfi felé. – Nem bírom tartani magam – nyöszörgött az egyiptomi. – Nyugalom. Menni fog. Próbáld meg elkapni a kezemet! A férfi összeszedte minden bátorságát, és ugrott. Erre még Istariu sem számított. Kis híján lezuhantak mind a ketten. A mitanni azonban kemény kötésű volt, és hamar visszanyerte az egyensúlyát. Leoldotta 320

a derekáról a kötelet, és a remegő lábú férfira kötötte. – Húzzátok fel! Az egyiptomiak pillanatok alatt felrepítették óvatlan társukat. – Engem se hagyjatok itt! – tréfálkozott Istariu. De korai volt az öröm. Amint kinyúlt a kötélért, hirtelen görcs állt a lábába, és menthetetlenül hátrabukott a mélybe. – Istariu! – kiáltott le Szet-Montu. Az egyiptomiak döbbenten álltak. – Minden miattad van – vádolta a vezető a férfit, akit Istariu mentett ki a szakadékból. A beduin fia szenvtelenül közölte velük, hogy tovább kell mászniuk, mert nemsoká lemegy a nap. – Nem hagyhatom csak úgy itt a király tanácsadóját! – Kénytelen lesz – erősködött a gyerek. – Nem válaszol a hívásra, és 321

olyan mélyre lehetetlen leereszkedni. Azt a zuhanást amúgy sem élhette túl… Szet-Montu nem tehetett mást, parancsot adott az indulásra. Épp akkor értek fel a csúcsra, amikor lement a nap. Sálakba és takarókba burkolózva adtak hálát Hathor istennőnek, majd felütötték a sátrakat. A beduin gyerek velük maradt. A tegnap levadászott gazellák húsát sütötték meg. Egyikük sem énekelt, és egyikük sem nevetett. Mind arra vártak, hátha meghallják Istariu segélykérő kiáltásait. – A király tanácsadója nem végezheti így. Biztosan túlélte a zuhanást, és holnap reggel majd együtt nevetünk az egészen. De a beduin gyerek azt mondta, hogy a vadállatok semmi esélyt sem 322

adnak a túlélésre az ehhez hasonló esetekben. Akik ezen az éjszakán aludtak, azoknak rémálmai voltak. Voltak, akik meg sem próbálták. Ők a tűz mellett ültek, és a sötétséget kémlelték. Minden egyes mordulásra vagy kiáltásra összerezzentek. A vezető még mindig reménykedett. – Holnap megszervezzük a keresést.

323

Huszonegyedik Mikor Amenpafer a Holtak Völgyébe ért, Dzsehuti még Hatsepszut sírjában tartózkodott. Hallotta, hogyan utasítja a szobrászokat és a festőket, akik az Amduat-könyvből festettek részleteket a falakra. – Ma elkészül ez is! Amikor kilépett a sírból, kezét a szeme elé tartotta. Háta mögött hegyek magasodtak. A túloldalon vezetett az ösvény, amely Hatsepszut és II. Mentuhotep templomához vitt. Amenpafer köszöntötte az öreget. – Ha tudta volna, hogy egyszer majd én díszíttetem a sírját! Hosszú 324

évekig neki dolgoztam, de aztán átpártoltam az unokaöccséhez. – Úgy hallottam, hogy a király számos régi tisztviselőjét halálra ítéltette. – Így van. Én még időben váltottam. Dzsehuti leült egy kőfalra, amely a sír bejáratát határolta. – Túl öreg vagyok már az itteni munkához. Ráadásul még csak most fejeztem be a karnaki obeliszket. – Nagyon szép alkotás. – Tuthmószisz nem úgy gondolja. Ő nagyobbat szeretett volna. Most pedig a temploma építésén gondolkozik… Amenpafer hagyta, hogy kifújja magát. Az egyik munkás egy szövetdarabot nyújtott oda Dzsehutinak, hogy azzal törölje le a homlokát. – Sört hozz inkább, ezzel nem sokat érek! Te is kérsz? – Hogyne. 325

Amenpafer nem igazán bírta a hőséget. – Dzsehuti, szükségem van a segítségedre. Istariu, mielőtt elment volna a Szinájra, azt mondta, szeretné megkeresni a szüleink sírját. Széthiét és Kaiét. Csak te segíthetsz ebben. Pathmesz ugyan elvitte Istariut a munkások falujába, de ott senki sem tudott segíteni neki. – Hogyhogy? – Magam sem értem. Dzsehuti gondolkodott rajta, hogy beszéljen-e. Lehajtottak már együtt néhány kupa sört. – Beszélj, Dzsehuti! Érzem, hogy valamit titkolnak előlem. Még az anyám, Themisz sem teljesen őszinte velem. Dzsehuti az ötödik sör után megadta magát. 326

– Egyszer úgyis megtudtad volna valakitől. I. Tuthmószisz és Dicső Hitvese, Amósze alatt halálra ítéltek és kivégeztek néhány olyan thébai mesterembert, akik összeesküvést szőttek a fáraó ellen. – I. Tuthmószisz tehát trónbitorló volt? – Nem. De Amósze Amószisz unokája volt. Azé az Amósziszé, aki kiűzte Egyiptomból a hódítókat, akik Avariszban uralkodtak. Amószisz adta vissza az egyiptomiaknak Egyiptomot. Nos, a hódítók egyes leszármazottai Thébában éltek, és összeesküvést szőttek I. Tuthmószisz ellen. A dologba a krétai király is belekeveredett. – Széthi és Kai úgyszintén? – Nem hiszem. Akkor elítélték volna őket, és én úgy tudom, nem kényszerből hagyták el Thébát. De ez az összeesküvés megmagyarázza, hová 327

vagy hogyan tűnt el annyi kiváló művész a faluból abban az időben. – Nem lehetne valahogy megtalálni az apám sírját? – Már ha létezik. Elviszlek a faluba, és megmutatom neked, mely sírok készültek abban az időben, de kétlem, hogy bármit is találnánk. – Mehetnénk most azonnal? – Legyen! Mikor odaértek a Deir el-Medine-i völgybe, ahol a munkások falva volt, egy hajlott hátú, ráncos öregember állította meg őket. – Nem te vagy Amenpafer? – kérdezte remegő hangon. – De igen – válaszolta Amenpafer, és ment is volna tovább. – Látom sietsz, és nincs sok időd beszélgetni velem. – Jól látod. Ha valami panaszod van, amit el szeretnél mondani a 328

királynak, fordulj a vezírhez! Én nem beszélhetek az ő nevében. – Én még soha semmit nem kértem a fáraótól. Csak szeretnélek megismerni. Amenpafer végül megállt, és az öreg paraszt felé fordult. – Honnan ismersz engem? – Jól ismertem az apádat, és nagyra tartottam őt. Barátok voltunk. – Hogy hívták az apám? – Kainak. A feleségét, Themiszt is ismertem. Amenpafer közelebb lépett az öreghez, és megfogta a kezét. – Amon meghallgatta volna a könyörgésemet? – Széthit és Beliszt is jól ismertem. Gyakran veszekedtek… – Téged hogy hívnak? – Bésznek. – Ülj le Bész, és mondd el nekem, mit tudsz! 329

Az öreg részben már ismert tényeket elevenített fel elbeszélése során, részben olyan dolgokat, amik váratlanul érték Amenpafert, és nem tudta, higgyen-e Bésznek vagy sem. Elvégre elég öreg volt már ahhoz, hogy összekeverje az emlékeit. Eszébe jutott, hogyan ellenőrizhetné mégis, mennyire őszinte vele az öreg. – Mit tudsz egy bizonyos összeesküvésről? Az öreg elgondolkodott. – A fáraó ellen törtek. Széthi mesélt róla nekem. Azt akarta, hogy én is csatlakozzam hozzájuk. Azt mondta, változnak az idők, és hogy magas tisztségbe fog kerülni, ha a fáraó nem lesz többé! – Mit tettél? – Melléálltam. – És mit gondoltál erről az egészről? 330

– Féltem a fáraótól, aki jó király volt. De a régi hódítók leszármazottai maguknak akarták a hatalmat Egyiptomban. Jahmesz és Apu: ez volt a nevük. Bevontak néhány fiatalt az összeesküvésükbe, és busás jutalmat ígértek nekik. – Az apám is benne volt? – Igen. Amenpafer lehajtotta a fejét. Ezt nem várta volna. – Mi lett az összeesküvőkkel? – Halálra ítélték őket. Néhányuknak Amósze királynő megkegyelmezett. Voltak, akik elmenekültek. Engem száműztek… – Ahogy Kait és Széthit? – Nem tudom. Többé nem találkoztam velük.” – Szörnyű dolgokat mondtál nekem. Szégyen, amit az apám tett. – Mentségére szolgálhat, hogy fiatal volt még. 331

– Már értem, anyám miért hallgatott. Talán jobb lett volna, ha sohasem tudom meg az igazságot. – Ezt neked kell tudnod.

332

Ötödik rész

333

Huszonkettedik A szináji expedíciós csapat a vártnál néhány nappal később érkezett meg. A thébaiak a Nílus partján sorakoztak fel, úgy várták. III. Tuthmószisz gratulált a csapat vezetőjének, és arra kérte, számoljon be az útról. – Sajnos, két Egyiptom fáraója, nagyon rossz hírt kell közölnöm veled. Istariut baleset érte… – Hol van? – Lezuhant a Szerabit el-Khadim-i hegyről, miközben megpróbálta megmenteni az egyik munkás életét. – Megsebesült? – Nem tudjuk. 334

– Gúnyolódsz velem? – Nem találtuk meg sem élve, sem holtan. – Az expedíció vezetője mindent elmesélt. – Amikor másnap reggel lementünk megkeresni, nem találtunk senkit. Istariu eltűnt. A beduin főnök fia azt mondta, hogy… – Igen, hallgatlak! – …hogy valamelyik vadállat ragadhatta el. A király behunyta a szemét. Mélyen felkavarta a hír. – Hogy lehetséges ez? A fáraó egy pillanatig küzdött magával, majd hűvösen csak ennyit mondott: – Írd össze, mi mindent hoztatok! – Még sosem találtunk ilyen gyönyörű köveket! Amon isten és a fáraó bőséges ajándékban részesül. – Végre egy jó hír! Megünnepeljük a munkád és téged is, ahogy az kijár! Hívják ide Amenpafert és Seribut! 335

III. Tuthmószisz maga akarta velük közölni a rossz hírt. – Új hadjáratot indítok. Azt beszélik, az ellenség újra szervezkedik… Talán hallottál erről valamit a messzi Szinájon. – Szerencsénk volt a beduinokkal. – Egy királynak ébernek kell lennie. – Csak olyan emberekkel találkoztunk, két ország Ura, akik tisztelnek és félnek téged. – A Nílus is nyugodtnak tűnik az áradás előtt. Amenpafer érkezett meg. A király intett neki, hogy menjen közelebb. – Most menj Szet-Montu! Hagyj magunkra! Seribu is megérkezett, arca kedves volt és büszke. A királyt most is felizgatta. Öltözete és teste egyaránt csábító volt. 336

– Gyere közelebb, szépséges Seribu! A két testvér meglepetten nézte a fáraót. – Sajnos, rossz hírt kell közölnöm. Istariu, akit mindketten annyira szerettek, nem tért vissza a Szinájról. Hathor magához szólította őt. Seribu összerezzent. Szemét a királyra szegezte, aki megértette, mennyire feldúlt. – Kötődtél hozzá, igaz, Seribu? – Olyan volt nekem, mintha a testvérem lett volna. A király szomorúan elmosolyodott. – Nem tudjuk biztosan, hogy meghalt. Amenpafer nem szólt semmit, s ez meglepte Tuthmósziszt. – Mi az? – Csak arra gondoltam, milyen különös a sors. Épp, amikor… – Igen? 337

– Nem, semmi, tiszteletre méltó király. – Tegnap a munkások falvában jártál… – Honnan tudod? – Sok informátorom van. Minden nap jelentést tesznek nekem. Megtaláltad, amit kerestél? – Igen – válaszolta Amenpafer színtelen hangon. – Felvilágosítást a családodról és Istariuéról? – Valóban. – És most elégedett vagy? – Az igazat megvallva, a mesteremberek elég szűkszavúnak bizonyultak. – Ez így van jól. Ha bárkinek is beszélnének a királyi sírok helyéről, a krokodilok közé kerülnének! * ** 338

Úgy ítélte meg, hogy egyes népek túl sokat késnek az adójuk befizetésével, így a király elhatározta, hogy megint hadba vonul. A jelentések megerősítették a szándékában. Úgy tűnt, a megiddói király, a kadesi uralkodó és a mitanni urak ellene szövetkeznek. – Nem vagyok gyermek – mondta Rehmirének. – Tudom, mire készülnek ellenem már hónapok óta… – Biztos vagy benne? Kelet békésnek tűnik. – Vihar előtti csönd, Rehmiré. Vihar előtti csönd! Újra eljött a harc ideje! Érzem!

339

Huszonharmadik A fáraó szokása szerint nem mondott semmit a családjának. A reggeli ceremónia után behívatott két meztelen szolgálólányt, és lefürdette magát. Ezután jött a borbély, aki levágta a haját és a szakállát. Közben a lányok a körmeivel foglalkoztak. – Azt akarom, hogy holnap selymes legyen a bőröm, mint a háremhölgyeké! Élezd meg rendesen azt a borotvát, hé! A lányok illatos olajjal kenték, és parfümmel hintették be a testét. A fáraó ezután hátravetette a fejét, és hagyta, hogy kisminkeljék. A malachit 340

és a fekete szemfesték tökéletes védelemül szolgált a rovarcsípésekkel szemben. – Ma nem fogadok egy követet sem. Szertartáson sem veszek részt. Elég lesz egy kötény és egy aranyozott öv! – Azért a parókát feltehetnéd, fáraó – mondta Meriré, aki most lépett be a terembe, és megcsókolta a királyt. – A Nílus partjára viszlek, és Ré a végén még megégeti a fejedet. A király kíváncsi lett, mit akarhat a felesége. – Csak egy séta hármasban a kis Amenóphisszal. Ma este úgysem láthatlak, hiszen ma nincs semmilyen ünnep, holnap pedig… – Igen? – Csatába indulsz megint. – Rehmiré sosem tudott titkot tartani? 341

– Ugyan, Tuthmószisz! Nincs szükség ahhoz Rehmirére, hogy tudjam. Ismerlek már! – Ilyen átlátszó lennék? – Legalábbis az én szememben – nevetett rajta Meriré. – Együtt nevelkedtünk az udvarban, nem emlékszel? Ha csöndben vagy, az jelent valamit. Általában azt, hogy holnap már nem is vagy itt. A király elmosolyodott. – Szeretlek, Meriré. Olyan megértő vagy. – Kénytelen vagyok! De ne félj! Vigyázok Amenóphiszra, míg távol vagy. Most azonban a kaddal kellene törődnöd. A sátorban alvás fel fog morzsolni, ha nem erősíted meg magad lélekben!

342

Meriré szólt a szolgálóknak, hogy behozhatják a marhából és gazellából készült sültet. – Te játszol velem, Meriré – nevetett fel a király. – Sültekkel ápoljam a lelkemet? – És friss tejjel, uborkával meg hagymával, amit csak megkívánsz! – Örömmel veled töltöm a napot – csámcsogta a király. – A vezír jelentését majd meghallgatom holnap. Rehmiré mindent elintéz helyettem is. – Hiszen eddig ragaszkodtál hozzá, hogy mindennap megkapd a jelentéseket! – A mai nap Amenóphiszé és a tiéd! A király és családja nagyot sétált a Nílus partján. Amenóphisz különösen az állatokért rajongott. Adoptálta többek között Hatsepszut királynő kék szőrű majmát is. – Ez a majom épp olyan makacs, mint Hatsepszut volt, állandóan 343

felriasztja álmából a kis Amenóphiszt. A dajka képtelen elfogni. – A fiam hamarosan nyilazni fog és dárdát vet! Az orvos azt mondta, az apja erejét örökölte. Nézd! Máris kiütközik rajta a királyi vér! Ritka volt az ilyen alkalom, hogy a királyi család együtt pihen és szórakozik, ezért a dajka tapintatosan magukra hagyta őket. Nem ment messzire, hogy ha szükség lenne rá, azonnal ott teremhessen. Minden csöndes volt a szikomorfák árnyékában. Ám messze a Nílustól, és a rajta ringatózó békés hajóktól a harag egyre növekedett, és hadseregek szerveződtek belőle. III. Tuthmószisz mintha csak maga előtt látta volna a fenyegetést, hirtelen elkomorult. 344

– Olyan illatosak ezek a növények. Kellemes a szellő. Itt pihenünk, és jól érezzük magunkat, közben pedig elfelejtkezünk a veszélyről és a háborúról. Álmomban Egyiptom felé menetelő hadseregeket láttam. – 1. Tuthmószisznak is megvolt az a tulajdonsága, hogy megérezze a veszélyt. A hasonlat tetszett a királynak. – Öreg mesterem mindig azt mondogatta, hogy nagyon hasonlítok rá. – És erre büszke lehetsz!

345

Huszonnegyedik Másnap megérkeztek a palotába III. Tuthmószisz hírvivői. A király pontos utasításokat adott nekik. El kellett vegyülniük, és úgy összeszedni az információkat. A király azonnal fogadta őket. – A nagy vezír, Rehmiré még nem fogadott minket – mondták neki. – Most az egyszer előbb én hallgatlak meg benneteket. A küldöncök megerősítették a gyanúját. Az ellenség már gyülekezett, és hamarosan készen áll a harcra. – Meglepjük őket! Az útvonalon és a stratégián már sokat gondolkoztam. 346

Rendszerint a fő haderőnk a szárazföldön keresztül halad előre. Most egy jókora erő a Níluson fog lehajózni. Ezzel kikötőket szerezhetünk meg magunknak, amelyek jól jöhetnek, ha elhúzódik a háború. Egyébiránt ha szárazföldön megtámadnak, a hajókkal a hátukba is tudunk kerülni. Így könnyű lesz a győzelem. A király Türoszt, Szidónt és Bübloszt nevezte meg, mint megerősített állomásokat. – Nem a hódítás a célom, hanem a birodalom megerősítése! Bár egyébként tisztelem a többi nép szokását és életvitelét, a kadesieknek már nincs több kegyelem. Királyuk áruló és összeesküvő! Ha megszereztük a kikötőket, Mitanni ellen vonulunk. Tuthmószisz magához hívatta Amon főpapját, és jóslatot kért a szent állatokon keresztül. 347

– Ne hazudj! Ha vereséget is szenvedek e csatában, akkor sem fogok itthon maradni! * ** Mikor a király hivatalosan is bejelentette, hogy Egyiptom újra háborúban áll, Kertari nem rejtette el szomorúságát. A fia egyre nagyobb lett, és hamarosan a palota tanárainak óráira jár majd. Akár csak II. Amenóphisz. Szobek fia ugyancsak. Tuthmószisz e téren törődött a gyermekeivel. A fáraó úgy határozott, hogy az utolsó éjszakát Seribuval tölti. Kertari úgy döntött, mégis elmondja a királynak, amit tud. Kihallgatást kért a királytól. – Mi az? – kérdezte a fáraó. – Üzensz, hogy sürgősen beszélned kell 348

velem, holott tisztában vagy vele, hogy holnap hadba indulok. Kertari arra kérte, hogy nyugodjon meg, és igyon inkább egy kupa bort. – Nem kapsz többet pár percnél. – Rövid leszek. Háborúba indulsz, tehát jó tanácsadókra van szükséged. – Egyértelmű. – Amenpafer elutazik veled. – Igen. – Én tudom, ki valójában Amenpafer, Themisz és Seribu. A múltkor nem féltékenységből beszéltem. – Hallgatlak, Hóruszra! – Kait és Széthit a mitanni király parancsára kivégezték. Az uralkodó tanácsadói voltak. – Mit követtek el? – Miután évekig a fáraó ellen kémkedtek, arra buzdították a mitanni uralkodót, hogy üzenjen hadat 349

Hatsepszutnak. Ez a háború súlyos mitanni vereséggel zárult. – Erről Themisz elfelejtett beszámolni. – Óvakodj a hazug emberektől!

350

Huszonötödik Meriré elhatározta, hogy fényes ünnepséget rendez a fáraó elbúcsúztatására. A szolgálók sürögtek-forogtak a palotában. Mindennek nagyon gyorsan kész kellett lennie. A Dicső Hitves azt akarta, hogy minden a fáraó óhaja szerint történjen. Tudta, mit szeret a férje egy lakomában: a meztelen táncosnőket, akik lehetőleg legyenek minél többen, a hajlékony akrobatákat, a bódító parfümöket, a művészien elkészített étkeket, a különleges borokat és a jókedvű vendégeket. 351

A királyi lakoma előkészítésében minden dolgos kézre szükség volt. – Hol vannak a Betu testvérek? – kérdezte Meriré. – Megparancsoltam nekik, hogy seperjék ki az összes sarkot ezen a részen. – Tegnap az egyik szolga megverte őket, és még nem volt idejük felépülni – mondta az egyik felszolgáló. – Tehát megint kivonják magukat a munkából! A két zsivány törpe! Azonnal kerítsék elő őket! A fáraó gyakran vásárol ilyesféle szerzeteket a barátaitól, de mindig ezek szolgálnak a legrosszabbul. Van olyan, amelyik még egy egyiptomi nevet sem hajlandó kiejteni a száján! Egyre késésben egyszerre Egy-két 352

telt az idő, és Meriré volt. Nem tudott ott lenni a palota összes zugában. órás késéssel végre

megérkeztek a parfümök, a mirha és a tömjén is. Legalább a plafon díszítésével nem kellett foglalkoznia, mert ott csodálatos festmények voltak láthatók. A többi dolog azonban mind az ő vállára nehezedett. Meriré a kék és a zöld színt használta leginkább. – Ne felejtsd el, hogy a fáraó különösen szereti az uborkát és a mézes süteményeket! – fogta meg az egyik szakács karját, majd továbbsietett. Ellátogatott a hárembe is. – A táncosnők és a muzsikusok készülődhetnek! Válassz, akit csak akarsz, rád bízom – mondta a háremfőnöknőnek. – De ezek a lányok nem hivatásos táncosok! 353

– Most azok lesznek! Szeretném meglepni a királyt. Meriré már menni készült, amikor az eszébe ötlött valami. – Miért ne adhatna elő Seribu egy mitanni táncot? – Nem ért hozzá! Csak lanton szokott játszani… – Ne vitatkozz! Öltöztesd fel! Mikor Meriré-Hatsepszut átviharzott a hárem fogadótermén, minden háremhölgy leborult előtte. Kertari boldogan ölelte magához a kisfiát. Kíváncsi volt, Seribu hogyan oldja meg ezt a nehéz feladatot. A tánc nem volt épp az erőssége. – Most aztán biztos, hogy a király kiábrándul belőle. Engem fog ezentúl látogatni. A fáraó most már tudja, hogy Seribu apja áruló volt, aki mindent kiadott a thébai udvar titkairól. 354

Ráadásul I. Tuthmószisz idejében, aki a király példaképe!

355

Huszonhatodik Seribu nyögdécselt álmában. Az ifjú Istariuról álmodott, aki úgy megszédítette annak idején. Álmában is erős lelkű, értelmes férfi volt. Istariu egy olyan világba nyert betekintést, amely addig ismeretlen volt számára. Mitanni barátai vették körül, s a beduinok ápolták a balesete után. Miután lezuhant, elvesztette az eszméletét, s mire magához tért, már a barátai körében találta magát. Több hónapba telt, míg visszanyerte régi erejét és életkedvét. Most már nem esett nehezére a legapróbb mozdulat, és nem nyilallt a 356

hátába és a lábába éles késként a fájdalom. Seribu látta, milyen elszánt a férfi tekintete, amikor a fáraóra gondol. Látta, hogyan vet dárdát, hogy feszíti meg az íjat. A lányt a háremfőnöknő ébresztette fel. – Milyen furcsa álom! De vajon igaz-e? Létezik, hogy Istariu él, és egészséges? A tánchoz kellett készülnie, de nem tudta kivonni magát az álom bűvköréből. – Mit csinálhat abban az idegen országban, ahol beduinok élnek? Seribu megszédült, ahogy felidézte magában az álomban szereplő személyeket. Mintha részeg lenne, úgy tapogatta ki a szobája falát. Mikor a szolgálólánya meglátta, milyen állapotban van, holott nemsoká táncolnia kell, felsikkantott, és 357

elszaladt a háremfőnöknőért. Seribunak nem voltak barátnői a háremben. Az idős nő belépett a szobába. – Ideje, hogy elkezdj készülődni! Mi az, ittál? Seribu csak nyögdécselt, a látomás teljesen kiszívta az erejét. A háremfőnöknő megrázta, és a lány kinyitotta a szemét. – Gyerünk, Seribu! Kelj fel! – Mit akarsz? – Ma este táncolnod kell! – És? Korán van még! – Persze mindegy. Aki úgysem ért a tánchoz… – Hogy ki nem ért a tánchoz? – kacagott Seribu.

358

Huszonhetedik Seribu végighaladt a lakomaterem felé vezető helyiségeken. Mikor odaért, a vendégek már ott ültek vagy heverésztek a gyümölcsös kosarakkal teli háromlábú asztalok közelében. A lány végiglépdelt a virágszirmokkal borított folyosón. – Mi a helyzet? – kérdezte az őröktől. – A király épp most adott engedélyt az étkezés megkezdésére. A zenészek hamarosan játszani kezdenek. – Csodás! – mondta Seribu vidáman, és belépett a terembe. 359

Néhány vendég, akik eddig fásultan meredtek maguk elé, most felkapta a fejét, és meglepetten nézte, hogyan lejt át a termen ez a varázsos szépségű nő. Mozdulatai szokatlanul magabiztosnak és erőteljesnek tűntek. A király, aki beszélgetés közben belebelekortyolt kelyhébe, még nem vette észre, s amikor meglátta, akkor sem ismerte fel, mert Seribu fátyolba burkolózott, s csak a szemei látszottak. A lány egy, a testét elfedő hosszú fátylat maga után vonva táncolt végig a vendégek kerevetei előtt. Amikor a zene szinte már monotonná vált, Seribu kihúzta a selymet összefogó tűt, fátylát a király lábaihoz ejtette, s ott állt meztelenül, miközben mozdulataival továbbra is a hangszerek ritmusát követte. Csípőjének hullámzásától a derekán lévő láncra függesztett apró aranyfigurák csilingelni kezdtek. Testének minden porcikája életre kelt a 360

káprázatos hastánc nyomán. Egy gyönyörű ugrással felkapta a földről a fátylát, s játszani kezdett vele. A nyaka, a vállai, a dereka köré tekerte, kéjesen végighúzta a csípőjén, majd nagy köröket írt le vele a levegőben, miközben maga is vadul forgott. Kertari, aki más háremhölgyekkel egyetemben a terem egyik sarkában foglalt helyet, teljesen elsápadt. Csak most ismerte fel Seribut. „Tényleg ő az?” – gondolta a nyakát nyújtogatva. „Ez lehetetlen. De a táncosnő Seribu karpereceit viseli! De hiszen ő nem tud táncolni! És milyen hajlékony ez a nő! Még sosem láttam ehhez fogható táncot!” A vendégek mind megfeledkeztek az előttük levő finomságokról. A konyhafőnök jobbnak látta megvárni a tánc végét, mielőtt még beküldetné a további fogásokat. A lantok és fuvolák zenéjét dobok kezdték kísérni. Seribu 361

olyan vadul és gyorsan körzött a csípőjével, hogy néhány nő a társaságban nem tudta visszafojtani elragadtatott és hitetlenkedő kiáltásait. Most elnyúlt a földön, s úgy vonaglott az időnként lelassuló majd újra vadul felpörgő zene ritmusára. Meriré-Hatsepszut sem ismerte fel azonnal Seribut. Becsapva érezte magát, s elfojtott dühvel fordult a király felé. – Már rég be kellett volna hozni a következő fogásokat – mondta, s közben a kezét tördelte. – Várj még… – válaszolta Tuthmószisz. – Még sosem láttam ehhez fogható hajlékonyságot! Kinek az ötlete volt idehívni ma estére ezt a táncosnőt? Honnan jöhetett? – Ez is csak olyan, mint a többi itteni táncos – mondta Meriré. – Ellenkezőleg – válaszolta a király, akit elbűvölt Seribu művészi tánca, és 362

nem bírta elvonni a tekintetét a lány csodás testéről. Az épp ekkor egyenesedett fel, s egy gazella könnyed szökelléseivel szelte át a termet, miközben fátyla hihetetlen útvonalat írt le a levegőben. A fáraó elé érve egyetlen ruhadarabját még utoljára a nyaka köré vonta, majd izgató mozdulattal a király felé nyújtotta. Csípője mindeközben folyamatosan hullámzott a zene ütemére. – Veled akarom tölteni az estét – mondta a király csillogó szemmel. – Az estét is, Felség? – kérdezte Seribu. – Nem elégített ki a ma délután, melyet együtt töltöttünk? Mikor kioldotta az arcát elfedő finom szövetet, meglepetésében több udvaronc is felkiáltott. – Seribu! – mondta a király. – Ez a nő mindig meg tud lepni! Még sosem láttam ilyen szépet! 363

Merirét felháborította a megjegyzés. – Drága hitvesem, ha tőled eredt az ötlet, csak gratulálni tudok hozzá. Ezentúl Seribu minden egyes lakomán fellép majd! A világ összes udvarában róla fognak beszélni, s mindenki minket irigyel majd! A fáraó palotájáról már eddig is tudták, hogy itt találhatók a legkiválóbb költők és művészek, s most már III. Tuthmószisz dicsekedhet a legtehetségesebb táncosnőkkel is! Mikor a zene abbamaradt, a király Seribu felé emelte a poharát, és ivott a mitanni szépség egészségére. „Hol tanult meg így táncolni?” – töprengett Kertari, akit kétségbe ejtett a király lelkesedése. „Azt hittem, mindent tudok róla. Ennek a lánynak vannak titkos fegyverei. A király még arról is elfeledkezett, ki is valójában: egy áruló lánya, aki a mitanni királynak dolgozott, 364

miközben a fáraó hűséges alattvalójának adta ki magát! Az az ember egyszerre két királyt is megcsalt, becsapott! Ráadásul Meriré néhány pillanat alatt tönkretette az előkészületeimet, amik ennek a cselszövő nőszemélynek a megbuktatására irányultak!” Meriré, aki azt remélte, hogy a fáraóval töltheti az éjszakát, mielőtt az elindulna Északra, csak nehezen tudta türtőztetni magát. Az isteneket kérte, hogy adjanak elég erőt neki a fáraó kegyetlenségének elviseléséhez. Nehezen bár, de mosolyt erőltetett az arcára. – Az istenek ajándéka ez. Seribuval töltöm az éjszakát, mielőtt megbirkóznék a porral, a széllel és a fáradtsággal. Kárpótolni foglak, Meriré! – Bizonyára – válaszolta Meriré színtelen hangon. – Bejössz elköszönni a fiadtól? 365

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Amenóphisz a legfontosabb egész Egyiptomban. Ő fog követni a trónon. Biztos vagyok benne, hogy az istenek mindig egészségben tartják majd. Gyerünk, mosolyogj egy kicsit, Meriré! Szomorú vagy, mert el kell mennem, de Amenóphisz kárpótolni fog ezért. – Jobb szeretném, ha te is mellettem maradnál. Nem lehetne… – Figyelek, Meriré – mondta a király, de közben le sem vette a szemét Seriburól, aki egy új vörös fátyolba burkolózott, és letette a köldökét díszítő drágakövet. – Semmi, semmi – válaszolta a Dicső Hitves feladva az erőlködést. – Ez a türkiz nagyon illik a te féktelen táncodhoz, szépséges Seribu – mondta a fáraó, és a kezét a lány felé tartotta. – Add nekem! Magammal viszem mindenüvé. Bizonyos vagyok benne, 366

hogy szerencsét hoz nekem a harcmezőkön. – Ebben én is biztos vagyok – mondta Seribu, aki a szemhéja alól Meriré és Kertari sápadt arcát leste. – Nem is hiszed, milyen nagy örömet okozol nekem ezzel – folytatta mosolyogva. A király lábaihoz borult, hogy az jól rálásson hibátlan ívű vállaira, és gyönyörű kebleire.

367

Huszonnyolcadik A fáraó kiadta az utasításait. Már indult volna, de előbb még ellenőrizni akarta, hogy a hajóhad összes egysége tisztában van-e a feladatával. Amenmen ragaszkodott hozzá, hogy ő is jelen legyen, amikor a király magához hívatta a tengeri csapatok parancsnokát. – Figyelj jól rám! Ti a Níluson haladtok előre, míg mi a szárazföldön menetelünk tovább. Azt akarom, hogy álljatok meg minden egyes kikötőben, és bizonyosodjatok meg felőle, hogy a mienk. Minél messzebb jutunk, az ellenállás annál jobban növekszik 368

majd. Ha bizonyos városok ellenségesnek mutatkoznak, vegyétek be őket! A kánaáni és az azon túli kikötővárosok az ellenfeleinket támogatják. Le kell igázni őket! A sereg Wartet kikötőjében fog egyesülni, amit most egy szíriai uralkodó irányít. Ő is a kadesi királyt támogatja, aki kétségkívül a legveszélyesebb ellenségünk. – Azt hiszem, minden csapatunkra szükség lesz az első nagy csatánál – mondta Amenmen, aki hosszan tanulmányozta a király térképeit. A fáraó megvárta, hogy a hajóhad meginduljon észak felé. Sokáig nézte a távolba vesző hajókat, s közben egy szót sem szólt a körülötte levő fontos beosztású hivatalnokokhoz. Mellette volt Amon főpapja is, aki feláldozott egy állatot, hogy sikeres legyen a had vonulása. Az itt maradottak kifejezték hódolatukat az istenek felé. Meriré 369

szobormereven állt, és elrejtette az érzéseit. Méltóságteljes öltözete és királyi ékszerei hihetetlen jelenséggé varázsolták. Az íjászok kihúzták magukat a harci kocsikban. A kocsisok megfékezték a lovakat, amelyek szerettek volna már megindulni Abüdosz felé. Mindannyian csöndben várták, hogy megszólaljon a király. – Induljunk! – kiáltotta a fáraó, és fellépett a kocsijára. – Meriré-Hatsepszut, az istennők legyenek veled! Rád bízom hercegünket, Amenóphiszt. Békétől körülvéve növekedjen a távollétemben! Az utazó hárem hölgyei is elindultak. Ők is szekéren utaztak, legtöbbjük nagyon fiatal volt, s csak nemrég került a thébai hárembe. A fáraó csak néhányat ismert közülük. Kertari összerezzent, amikor ráismert köztük Seribura. „Az áruló lánya 370

egyetlen éjszaka alatt képes volt visszahódítani a fáraót! Hogyan bízhat meg benne?” Mérges volt, mert a király felé sem nézett. Szó nélkül elindult Amenpaferrel az oldalán. III. Tuthmószisz szólt néhány kedves szót Seribuhoz, majd ellenőrizte, hogy minden nő ott van-e az utazó háremben, akiket kívánt. – Nem fecséreltem rá sok időt – mondta neki Meriré. A király nem válaszolt. Themiszt hívatta magához, aki a tömegben állt. – Hazudtál nekem – mondta a nőnek. – És nem először… Az idős nő összerezzent. Vajon mit tud a fáraó? – Hogy érted ezt, Felség? – rebegte. – Vigyázz, mit beszélsz! Lekicsinyled a fáraó látnoki képességét. Sok mindent megtudtam a 371

családodról. Nem akkor utaztál el Thébából a férjeddel, amikor Hatsepszut ült a trónon, hanem egy olyan időszakban, amikor I. Tuthmószisz háborúban állt Mitannival. Nem átallottátok elárulni a királyt, holott I. Amenóphisz annak idején nagyon szeretett téged! Kai és te azután megcsaltátok a mitanni királyt is, s valószínűleg ezért a férjednek az életével kellett fizetnie! – Sok mindent tudsz az életünkről – mondta Themisz. – De volt-e haszna a nyomozásnak? Nem az a lényeg, hogy most engedelmesen szolgállak? Biztos lehetsz benne, hogy Seribu és Amenpafer semmit sem tudtak erről az egészről! – Tudom, Themisz – válaszolta a király. – Ezért is kísérhetnek el az úton. Ma éjjel kikérdeztem Seribut, és megértettem, hogy nem hazudik. 372

Mivel Themisz nem mozdult, a király megkérdezte, hogy van-e még valamilyen részlet, amit szeretne felfedni előtte, mielőtt még magától megtudná. – Természetesen nincs – válaszolta Themisz. – Köszönettel tartozom a figyelmességedért és a kegyességedért. Miközben visszatért a tömegbe, amely csodálattal bámulta őt, Themisz halkan hálát adott az isteneknek. – A fáraó még mindig nem tudja, miért hagytuk el Thébát. Ha tudná, azonnal halálra ítéltetne! Hogy is tehettünk ilyet? Hogy vehettünk részt az összeesküvésben, mely I. Tuthmószisz életére tört? III. Tuthmószisz Kertarit és a fiát is magához hivatta. – Szívesen magammal vinnélek – mondta neki. – De ragaszkodom hozzá, hogy felügyelj a fiad 373

neveltetésére. A fáraó fiai mind kivételes emberek, bár uralkodni egyedül csak Amenóphisz fog közülük egy napon. Kertari földre borult előtte. – Oly hűvösek a szavaid, Nagy Király! Másmilyennek ismertelek, s csak azért imádkozom, hogy gyorsan visszatérj Thébába. Hiányod fájdalmas lesz a fiadnak és nekem. III. Tuthmószisz kidüllesztette a mellkasát, és kiadta a parancsot Pathmesznek, aki sietve eltüntette a boroskancsót – előbb természetesen ledöntötte a tartalmát. – Itt az idő! – mondta a király, s karját az ég felé emelte. – Amon, védelmezz minket! A fáraó kocsija éljenzés és taps kíséretében indult meg. Az íjászok követték. A király sisakja vakítóan 374

csillogott Ré sugaraiban. Pathmesz korbácsa nagyokat csattant a lovak fölött a levegőben. Az öreg reggel gondosan lecsutakolta és megfésülte az állatokat. Selymes, fekete sörényük és farkuk lobogott a szélben. Pathmesznek gondja volt az arany lószerszámokra is. Meriré nem vette le a szemét a királyról. Mikor a menet eltűnt a porfelhőben, arra kérte a főpapot, hogy készítse elő a szokásos szertartásokat a karnaki templomban. A palotában maradó hivatalnokok szomorúan követték. Senki sem ismerte előre a fáraó újabb háborújának kimenetelét. Meriré szabad utat engedett a feltörő zokogásnak. A többi thébai nő szemében is könny csillogott, amint átléptek házuk bejáratán. Voltak olyanok, akik visszasírták Hatsepszut nyugodt és békés uralkodását, de 375

olyanok is, akik büszkék voltak férjeik helytállására. * ** Tuthmószisz körülbelül két hét múlva érkezett meg az Orontészsíkságra. Több megállót engedélyezett, így az út nem volt olyan fárasztó az íjászok és a gyalogosok számára, akik készen álltak a harcra. Mikor a szekerek Wartet közelébe értek, Tuthmószisz felütötte táborát, és összehívta a tanácsadóit. – Amenmen, a hírvivők azt állítják, hogy ez a város különösen ellenséges a fáraóval szemben. Lakói már biztosan értesültek az ittlétünkről, s azonnal küldöncöket menesztettek a kadesi uralkodóhoz, meg a környező erődök királyocskáihoz. 376

– Hóruszra, küzdjünk meg velük mihamarabb! – mondta Amenmen. – Egyesíteni akartam a hajóhad és a gyalogosaink erejét… – Nincs rá elég idő. A város viszont itt áll előttünk. Ostromoljuk meg! Az összes jelenlevő osztotta a véleményét, egyedül Amenpafer tűnt bizonytalannak. – Nem értem az óvatosságodat – mondta neki a király. – Ha habozunk, azzal az ellenséget tesszük erősebbé. Nemcsak hogy lesz idejük szövetségeseket gyűjteniük maguk köré, de még ki is gúnyolnak minket. Nem ismerek rád. Amenpafer jobbnak látta csendben maradni, de ahogy az egyiptomiak egyre erősködtek, egy különös érzés kerítette hatalmába. Hamarosan olyan emberek ellen kell harcolnia, akiket nemrég még támogatott. Talán egy barátjával is szembekerül majd a 377

harcmezőn. Akkor mit fog csinálni? Lesz bátorsága elhajítani a dárdát? Ezeket az embereket tartotta a családjának: azokat, akiket az egyiptomi király ellenségnek tekint. Amenpafer hűséges volt, és eddig sosem kérdőjeleződött meg kötődése ahhoz az emberhez, aki életben hagyta őt, és megbízott benne. Ám amikor viszontlátta a hegyeket és síkságokat, melyeken maga is harcolt az egyiptomiak ellen, és felidézte a barátok arcát, akiket a háborúban vesztett el, akiket a szeme láttára öltek meg az egyiptomiak, akkor igen különös érzelmek kerítették a hatalmukba az ifjút. – Megmagyaráznád, miért nem felelsz? – mondta neki a király. Amenpafer habozott. – Nem tudom, két ország ura. Tégy úgy, ahogyan jónak látod. Talán ma nem én vagyok a legjobb tanácsadó. 378

– Hajnalban tehát megindítjuk a támadást Wartet városa ellen. Teljesen kifosztjuk! Leigázzuk a lakóit! Mindent elvehettek, amit a fényűző házakban vagy a boltokban találtok! S ha a kadesi uralkodó vagy a szomszédos városok erősítést mernek küldeni Wartetnek, követni fogjuk őket, és megsemmisítjük az egész hadseregüket! Amenpafer összerezzent. Mit tenne, ha a fáraó megközelítené az Eufráteszt? Talán át akar kelni a folyón? Mit érezne, amikor újra látná azokat a pompás városokat, amelyekben azelőtt békeidőben járt. Akkor még az anyja is más volt! Mikor mindent megbeszéltek és elhatároztak a másnapi támadással kapcsolatosan, Amenpafer a 379

háremhölgyek sátra felé vette az irányt. – Neked itt nincs semmi keresnivalód – mondta neki az egyiptomi nő, aki a vendégek fogadásával volt megbízva. – Ebbe a sátorba kizárólag a fáraó léphet be! –Beszélnem kell a testvéremmel, Seribuval – mondta a férfi. A nő hallani sem akart erről, ám Seribu felismerte fivére hangját, és kijött hozzá. A lány kecses mozdulattal leült a homokba, és a naplementét figyelte. – Mit akarsz, Amenpafer? – Ugyanazt érzed, amit én? – Mire gondolsz? – Közeledünk az országhoz, ahol felnevelkedtünk. És ha holnap a testvéreink ellen harcolnánk? – Megértelek. Mióta megérkeztünk ide, nagyon rossz kedvem van. Úgy érzem, mintha elárulnám a hazámat. 380

Azt hiszem, képtelen lennék harcolni, ha katona lennék. A sors néha nagyon könyörtelen. Seribu hirtelen a testvére felé fordult. – Amenpafer, a fáraó érdekes dolgokat mondott nekem tegnap éjjel. Neked is tudnod kellene róluk… – Hallgatlak. – Megtudta, hogy a szüleink annak idején I. Tuthmószisz alatt hagyták el Thébát, pedig akkor Egyiptom háborúban állt Mitannival. Apánk a mitanni királyt szolgálta. Őt és Kait halálra ítélték, mert rosszul döntöttek egy, az egyiptomiak ellen vívott nagyon fontos csata során. Amenpafer elsápadt. – Kitől tudja ezt a fáraó? – Bizonyára nyomozott a családunk után, mert kétlem, hogy Themisz beszélt volna neki erről. – Mit tudsz még? 381

– Semmit. Miért? Van más is? – Egy öreg paraszt mesélte, hogy Széthi és az apánk részt vett egy hatalmas összeesküvésben, ami I. Tuthmószisz ellen irányult. Az árulókat halálra ítélték vagy száműzték. – Ezek szerint Széthit és Kait száműzték volna? Ezért hagyták el Thébát? – Semmi kétség. Hacsak nem kellett egyenesen menekülniük. Szörnyű volt hallani, mit tett az apánk. – Talán meg volt rá az oka, hogy így cselekedjen. Mióta tudod? – Mit számít? Mindketten mozdulatlanul ültek és hallgattak. A nap bíbor sugarakba öltöztette őket. – A király tud erről az összeesküvésről? – kérdezte hirtelen Seribu. – Nem. 382

– Elűzne minket! Themiszt a krokodilok közé vettetné. Elvégre apánk bűntársa volt. – Tudom. Az istenek ezért intenek óvatosságra minket. – El kellett volna mondanod nekem… Amenpafer megfogta a testvére kezét. – Az istenségek segítsenek minket! Hívják őket Istárnak vagy Amonnak, de nagy szükségünk van rájuk.

383

Huszonkilencedik Másnap Tuthmószisz kiadta a parancsot a támadásra. Az ellenség, látva az egyiptomiak nagy számát és határozottságát, gyorsan megadta magát. A fáraó bikává változott – megmutatta erejét és hatalmát – sassá alakult – csodás gyorsasággal cikázott a harcmező különböző részei között – vérszomjas ragadozó volt, ki nem ad kegyelmet senkinek. Mint ahogy Tuthmószisz megígérte nekik, a katonák szabadon rabolhattak és öldökölhettek. A nők és a gyerekek az erőd egyik eldugott zugába menekültek. Onnan hallgatták, hogyan 384

fosztják ki az egyiptomiak a várost, hogyan törnek-zúznak a mesés zsákmány reményében. – Nem gondoltam, hogy ilyen gazdag ez a város! – kiáltott fel Tuthmószisz. – Amenmen! Jól kezdődik a hadjárat. Összesen ha egy embert vesztettünk ebben a csatában! – Én inkább úgy hiszem, hogy az összes katonánk ép és egészséges. A város kövét viszont halottak borítják! – Mintha egy másik város uralkodóját láttam volna a kavarodásban. Ezek szerint a wartetieknek volt idejük figyelmeztetni! – Igen, egy másik sereg is itt volt. – És most hol van? Nehogy azt mondd, hogy sikerült elszökniük! – Bevallom, nem tudom. – Menj, és derítsd ki! Ha az uralkodó a tudtunk nélkül kimenekült a csata forgatagából, el kell fogatni! 385

Amenmen néhány perc múlva visszatért. – Elmenekült. A városában próbál menedékre találni! III. Tuthmószisz kiragadta a részegen hortyogó Pathmesz kezéből az ostort, és a lovak közé csapott. Ügetésben szedte össze az embereit. – Gyorsan! Megverjük, mielőtt még rendezhetné a sorait, és bevehetne magát az erődbe! A warteti házakat fosztogató egyiptomi katonák sietve álltak hadrendbe. A fáraó öreg kocsisa nagyot horkantott, s anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, átvette urától a szárat. – Majd később visszajöttök, és megszerzitek, amit akartok! – kiáltotta a király. – Új csata vár minket. Könnyű lesz a győzelem!

386

Az egyiptomiak nem örültek, hogy akár csak egy kis időre is ott kell hagyniuk a megszerzett zsákmányt, de követték a királyt, aki az ellenség után vezette őket. Az üldözöttek meglepődtek ekkora gyorsaság láttán, s kénytelenek voltak visszafordulni, hogy fogadják a támadást, holott már a biztonságot nyújtó város közelében voltak. Egyeseknek persze sikerült bejutni a falak mögé, a többiek azonban az egyiptomi haderővel találták szembe magukat. Az uralkodó egyenesen III. Tuthmósziszra támadt, aki haragos tekintettel nézte őt. – Vágta egyenesen előre! – mondta Tuthmószisz Pathmesznek. – Magam nyársalom fel a lándzsámra! Az öreg gyorsan lenyúlt, nagyot kortyolt a krétai nedűből, majd a lovak közé csapott, és hatalmasat rikkantott. A harc mindig megfiatalította. A város 387

ura ugyan megpróbált kitérni a találkozás elől, ám túl lassú volt, s a lova felágaskodott, mikor Tuthmószisz megsebezte a vállán. Az idegen fejedelem nem habozott tovább, hanem egy vesszőt helyezett az íjára, ám még mielőtt kilőhette volna, hátulról halálos találat érte. – Ki lopja el a dicsőségemet? – kiáltotta III. Tuthmószisz. – A király az enyém volt! Pathmesz újra vágtára ösztökélte a lovakat, de Tuthmószisz ellenfele már halott volt, mire odaért mellé az egyiptomi király. Tuthmószisz körbetekintett. A falak közelében számos hulla feküdt. – Megőriztük dicsőségünket – mondta ekkor. – Hatoljunk be az erődbe végre, és fejezzük be, amit elkezdtünk! Katonák! Szolgáljátok ki magatokat! Ma kétszer annyit 388

zsákmányolhattok, hála az isteneknek, és a mindenható fáraónak! A katonák kiáltozva vágtattak be a városba az őrizetlen kapun át, s lándzsáikat az ég felé emelték. A nőket és a gyerekeket megkímélték, de egyben halálra rémisztették. – Mily gazdagság! – kiáltott fel Tuthmószisz, mikor belépett az uralkodó termeibe. Amenmen több száz deben aranyat és ezüstöt szórt elé, de találtak temérdek féldrágakövet, lapis-lazulit, elefántcsontot és türkiz nyakláncokat is. – Most már látom, mit jelent egy kereskedőváros gazdagsága – mondta a király. – Az összes karaván kénytelen itt megállni, és vagy az áthaladásért vagy a belepésért, de mindnek fizetnie kell. Egyesek a legkiválóbb áruikat ajánlják fel. 389

Amenmen jegyzéket készített az edényekről és a pompás bútorzatról. Tuthmószisz írnoka, aki újrakezdte csatáinak leírását, feljegyzett minden bronzból és aranyból készült darabot. – Ne felejts ki semmit, Tianu! – mondta a király, akit lenyűgözött ez a luxus. – Még sosem láttam ennyi kincset! Igazunk volt, hogy idáig követtük a fejedelmet, és nem engedtük elmenekülni. Nemcsak hogy megnöveltük a tekintélyünket, és kitoltuk a királyság határait ezáltal, de egyben valóságos vagyont is szereztünk! Tianu nem messze ült urától, körülöttük egy halom fegyver és mozdulatlan testek hevertek. Az írnok kalamusa szorgalmasan járt, s papiruszra vetett mindent. Szigorúan lejegyezte a kupák számát, nagyságukat és űrméretűket. 390

III. Tuthmószisz felkiáltott a szőlőfürtökkel díszített arany borosedények láttán. – Sosem láttam még ilyen csodás műalkotásokat! Ezek az edények gyönyörűen mutatnak majd a palota lakomatermében! Akár egy kisgyermeknek, az örömtől kicsordultak a könnyei. Most az apró terem felé indult, ahol a nők rejtőzködtek. – Megértik, amit mondok? – kérdezte a király Amenmentől. – Elmehetnek a gyermekeikkel együtt. Meg kellene őket vigasztalni. – Majd én beszélek velük – vágott közbe Amenpafer, aki érzéketlenül nyugtázta a fáraó teljes győzelmét. – Ismered a nyelvüket? – Hasonlít az enyémre – válaszolta Amenpafer színtelen hangon. 391

Mikor elindult feléjük, a nők a sarokba húzódtak, és onnan könyörögtek neki, hogy kímélje meg az ők és gyermekeik életét. Amenpafer elismételte nekik a fáraó szavait. – Vedd rá őket, hogy bízzanak bennem! – mondta Tuthmószisz. – Ugyan a foglyaim, de nem fogok rosszul bánni velük. – Épp most vesztették el a fiaikat vagy a férjüket – mondta Amenpafer hűvösen. – Azt hiszed, uram, hogy ilyen könnyen elnyerheted a bizalmukat? III. Tuthmósziszt nagyon meglepte tanácsadója viselkedése. – Csak nem vádolsz? – kérdezte szigorúan. Amenpafer lesütötte a szemeit. – Nincs hozzá jogom. – És ha Hórusz megadná? 392

– Ne erősködj, Nagy Fáraó! – mondta Amenmen, látva, milyen kínossá fajult a helyzet. – Amenpafer vitézül harcolt. A csata nagyon felkavarta. * ** Az írnok egy egész napig csak a királyi kincstár számbavételén dolgozott. Tuthmószisz közben a tiszteletére szervezett lakomán mulatozott. A mézzel édesített bor és a finom étkek jókedvűvé varázsolták a társaságot. – Ugye igazam volt, hogy elhoztam magammal az egyik szakácsot? Most már nyugodtan visszatérhetünk Thébába, nem akarok tovább távol maradni az országom központjától. Küldetésünk sikerrel végződött. Foglyokat és kincseket viszünk haza. 393

Amenpafer azt tanácsolta neki, hogy néhány embert helyezzen el a fellegvárban. – Kár lenne kihasználatlanul hagyni ezt a helyet, amely akkora gazdagságot hozott uralkodójának. – Újra a régi vagy, Amenpafer! – mondta a fáraó. – Nagyszerű ötlet. Kell nekem néhány tehetséges ember, aki vezeti a várost, és kihasználja kedvező fekvését. – Van még egy javaslatom. A király egymás után ürítette ki a boroskupákat, és sokat nevetgélt a tisztek tréfáin. Most elkomolyodott. – Miért nem a termékeny síkságokon keresztül térünk vissza Egyiptomba? Nem lenne gond az élelmezéssel. – Csak nem szeretnéd viszontlátni a szívednek oly kedves tájat? – Bevallom, igen – mondta Amenpafer elvörösödve. – De ez nem 394

azt jelenti, hogy közben ne szolgálnám hűségesen Egyiptom királyát. – Már gondolkoztam azon, amit mondasz, és egyetértek veled. Melyik útvonalra gondolsz pontosan? Amenpafer elmesélte a királynak, milyen kellemes az élet a tengerparti síkságokon. Hangsúlyozta az ottani nők kivételes szépségét. – A katonáim pompásan helytálltak a csatában. Szép jutalom lenne ez nekik. Andalogni a lányokkal a gyümölcsösökben, olajjal bekent testtel ejtőzni anélkül, hogy a következő csata nyugtalanítaná őket… – Te magad is nagyon élveznéd – szólalt meg Amenmen. A király Seribura nézett, aki a lábainál nyúlt el, és hideg vízzel permetezte be a fáraó bokáját. – Miért ne használnánk ki kedvünkre azt, amit az istenek az 395

utunkba helyeznek? – kérdezte vidáman Tuthmószisz. – Azt hiszem, követni fogjuk a tanácsaidat, feltéve, hogy nem jelentenek veszélyt az egyiptomi hadseregre nézvést. Ki fogok küldeni néhány gyors kémet a területre. Ám még mielőtt visszatérnének, mi elindulunk innen. Ha az ellenségnek még kedve van harcolni, gondolkodás nélkül megküzdünk vele! – A hajóhad megállhatna ebben a kikötőben itt – mondta Tianu, aki mindig magánál tartotta a térképét. – Engedélyezem. Tuthmószisz felkelt, és magával hívta Seribut is. – Kezdjük el az édes pihenést, amit – remélem – a gyümölcsöskertek völgyében folytatunk majd! A lány cinkos tekintete összetalálkozott a fivérével, aki megkönnyebbült, hogy végre 396

visszatérnek Thébába, majd Seribu különösebb lelkesedés nélkül követte az egyiptomi királyt.

397

Harmincadik Az egyiptomi sereg az Amenpafer által tanácsolt útvonalon haladt. Szimüra és Arvad irányába haladtak, mely városok a tengerparton, Büblosztól északra feküdtek. A katonák a szekereken vagy lovaik nyergében vidám dalokat énekeltek. A háremhölgyek a pihenőket arra használták fel, hogy megfésülködjenek és kifessék magukat. Némelyikük még táncolt is egy keveset, hogy formában tartsa a testét. A fáraónak nem volt sietős. A tengerészeknek azt az utasítást adta, hogy a királyi hajókkal Arvadban 398

állomásozzanak. A katonái egy része majd csatlakozik a hajóhadhoz, a gyalogosok viszont a szárazföldön követik mindenható parancsnokukat. Amenmen lovon ült, és tekintete folyamatosan a látóhatárt kémlelte. A tapasztalt katona óvatosságra intette a királyt. – Mielőtt hajóid kikötnek Arvadban, ajánlatos lenne megbizonyosodni a város hűségéről. Tudod, hogyan éreznek irántad az ottaniak? – Úgy mondják, igen harcias nép, és nem egykönnyen hódolnak be. – Amonra, csak képzeld el, mi lenne, ha elfognák a tengerészeidet, és elsüllyesztenék a hajóidat! A barbár népek néha még Pahet istennőnél is félelmetesebbek! Egymagában a hajóhad tehetetlen. Meg fogják ölni az embereinket, a hajókat meg ellopják vagy darabokra törik. – Igazad van – válaszolta a király. 399

– Nekünk kell előbb odaérnünk, és ha Arvad ellenáll, behódoltatjuk. Azután a hajóim biztonságban kiköthetnek. Ahányszor megálltak a termékeny és gazdag síkságon, a katonák mindannyiszor megmosdottak és beparfümözték magukat, majd a kertek felé vették az irányt, gyümölcsöt szedtek, és olyan finom borokat kóstoltak, amilyeneket otthon sohasem. A meleg épp elviselhető volt, itt nem ismerték az egyiptomi nap forróságát. A levegő sem volt olyan száraz, mint Thébában. A férfiak hozzászoktak, hogy minden reggel olajjal kenjék be a testüket, így védték bőrüket a por és a homok ellen. Az egyiptomiak a negyedik napon érték el Arvadot. A király nem messze a kikötőtől ütötte fel táborát, és 400

küldöncöket menesztett a városba. Ezek értették a dolgukat: túl veszélyesnek tűnt számukra úgy behatolni a városba, hogy előbb ne értesítenék a helyi uralkodót. – Már értesült az ittlétünkről – mondta Amenmen. – Várjuk meg, hogyan reagál. Ha mozgolódni kezd, és erősítésért küldet a szomszédos városokba, biztos lehetsz benne, hogy az ellenséged. Ha nem mozdul, és a városlakók is nyugodtak maradnak, akkor majd óvatosan közelebb megyünk. Az egyiptomiak gyorsan megtudták, amit akartak: az arvadiakat nagyon nyugtalanította, hogy a király ilyen közel van a kikötőjükhöz. – Kénytelenek leszünk elfoglalni a városukat – jegyezte meg Tuthmószisz. – Még gazdagabbak leszünk…

401

A király nem hibázhatott. Két nappal azután, hogy az arvadi fejedelem visszaküldte a békeüzenetét, győztes csatát vívott a város lakóival. Bár könnyűnek ígérkezett a küzdelem, az egyiptomi gyalogosoknak keményebben kellett harcolniuk, mint az előre várható volt. Sokan közülük nem tértek haza a csatamezőről. Az egyiptomi íjászok lassabbak voltak az arvadiaknál, akik hihetetlenül pontosan céloztak. Amenmen ezt látva taktikát váltott, és egy átkaroló hadművelettel az ellenséges gyalogság hátába került. A király a másik szárny irányítását Amenpaferre bízta. Az ifjú próbálta lebeszélni róla, és azzal érvelt, hogy bár tanácsadónak kiváló, de tisztnek egyáltalán nem felelne meg. – Ne becsméreld a képességeidet! Helyt kell állnod a harcmezőn is!

402

A király választása helyesnek bizonyult. Amenpafer azonnal felfogta, mi Amenmen taktikájának a lényege, s eszerint adta ki az utasításokat a tiszteknek. A egyiptomiak bal szárnya immár betört az ellenséges jobb szárny sorai közé. Miközben vadul törtettek előre, a szárny hátulsó része észrevétlenül az arvadi gyalogság hátába került. Ez csak úgy sikerülhetett, ha a bal szárnyat vezető parancsnok úgy harcol, mint egy oroszlán, s leköti ellenfelei figyelmét. A csel bevált, s az arvadiak sorai összezavarodtak. – Erre! – kiáltotta egy izgatott tiszt Amenpafernek, és egy íjat hajított felé. Amenpafer kocsira szállt, és a csata közepébe hajtatott. Felemelte az íját, de a karja hirtelen lehanyatlott. Ebben a pillanatban találat érte a vállán, és hátratántorodott. A szekerét hajtó 403

kocsis épp időben vette észre a bajt, és elkapta az ifjút. – Az az ember a neveden szólított! – mondta Amenpafernek. – Tudom – válaszolta az gyönge hangon. – Istariu volt az. Megismertem, és képtelen voltam rálőni. A fájdalmat és a heves érzelmeket jótékony ájulás váltotta fel. Az egyik tiszt azonnal parancsot adott a kocsisnak, hogy hajtson ki a harcmező szélére. Csakhogy amint magához tért, Amenpafer erősködni kezdett, hogy vissza akar térni a vérzivatarba. – Szó sem lehet róla! – mondta a kocsis. – Súlyosan megsebesültél. Még el sem állt a vérzés. Maradj nyugton, és kérd az istenek segítségét! – Te ezt nem érted, kocsis! Az istenségek különös látomást küldtek 404

rám. Azt hittem, hogy Istariut látom az ellenség soraiban. Azt az embert, akit testvéremnek tekintettem! – A félelem és a szenvedély gyakran megcsalja az embert. Néha képzelődünk is… – Hagyd abba! – kiáltott rá Amenpafer, és a vállára tette a kezét. – Visszatérek a harcba! A kocsis újra megállította. – A csata nemsoká véget ér. Nem látod? Az ellenség kegyelmet kér a fáraótól. A király megint győzedelmeskedett, hála a stratégiájának. A legyőzöttek meghajolnak előtte. – Isteni jel… Ám Amenpafer nem tudta befejezni a mondatot. Egy küldönc félbeszakította. – Te vagy Amenpafer? – kérdezte a férfi furcsán ejtve a szavakat. 405

A kocsis nem igazán értette, mit mond, Amenpafer annál inkább. – Honnan tudod a nevemet? – Reteriu pontos személyleírást adott rólad. Azt is meg tudta mondani, merrefelé keresselek, mert látta, hogy megsebesültél. Híreket vár felőled. – Te ellenség vagy – válaszolta neki erőtlenül Amenpafer. – Hogy tudtál idáig eljutni? Fogságba kellett volna esned! Én nem ismerek semmiféle Reteriut! – Ő mégis arra kér, hogy találkozz vele. – Majd akkor, ha én akarom. A győztes joga, hogy azt csináljon, amit csak akar. A legyőzött még sosem diktált. Amenpafer behunyta a szemét, és megpróbálta megmozdítani a karját, de nem sikerült. – Az orvos hamarosan ideér! – mondta a kocsis. – Gyorsan ki kell 406

tisztítani a sebet, mielőtt még elfertőződne. Ez nem tréfadolog! – Mondd meg az uradnak, aki nyilván a fáraó foglya, hogy majd később meglátogatom! Idegesít ez az egész… A küldönc elment. Amenpafer a hátára feküdt. Seribu azonnal hozzá sietett, amint értesült az esetről. – Ne mozogj! El kell állítani a vérzést! Eltépte a tunikája ujját, és bekötötte testvére karját a finom lenszövettel. – Az orvos késik! Hol van már? Megfordult, és hangosan kiáltozni kezdett. A király személyesen jött Amenpaferhez, hogy meggyőződjön az állapotáról. – Fáraó, képtelen vagyok felkelni, hogy megcsókoljam a lábaidat. Ne haragudj rám. Szörnyen szenvedek. 407

Miközben lekezelték a sebét, Amenpafer megkérdezte a királytól, hogy teljes-e a győzelem. – Az, és nem is volt nehéz, bár elvesztettük néhány emberünket. – Mindenható fáraó, az egyik Reteriu nevű fogoly azt üzente nekem, hogy látni akar. Azt hiszem, érdekes lenne meghallgatni, mit akar. Megengeded, hogy magamhoz hívassam a sátramba? – Mit akarhat tőled egy olyan ember, akit sosem láttál? – Nem tudom. De különös dolgok történtek, amikre nem tudok magyarázatot adni. Talán ő majd megválaszolja a kérdéseimet. – Nem veszélyes ez? Talán csapda! Nem szeretném elveszíteni a tanácsadómat! – Két katona is jelen lesz a beszélgetésen, és ők majd átkutatják 408

ezt a Reteriut, mielőtt belépne a sátramba. – Örülök neki, hogy körültekintően jársz el. Seribu nem engedte el a testvére kezét, és állandóan Hathorhoz imádkozott. A fáraó nagyon szépnek és csábítónak látta ebben a hiányos öltözetben. A lány a nagy sietségben elfelejtkezett róla, hogy elrejtse a keblét. – Légy nyugodt, szépséges Seribu! – mondta a király és gyöngéden megsimogatta a lány vállát. – A testvéred hamar meggyógyul. Kemény fából faragták! Néhány napig itt maradunk, ahogy tanácsoltátok. Amenpafernek így lesz ideje megerősödni, mire újra elindulnánk Théba felé. Seribu megcsókolta a szandálját, és átölelte a bokáját. 409

– Annyira megrémültem, amikor azt mondták, hogy az én imádott testvérem megsebesült! Már így is el kellett vesztenem a bölcs Istariut… Amenpafer meredten bámulta. „Elmondjam neki, mit láttam?” – gondolta. Ám elhessegette magától a gondolatot. Biztos volt benne, hogy csak látomása volt, amit az istenek küldtek rá. „Nem akarok fájdalmat okozni neki azzal, hogy felébresztem a reményt a szívében. Istariu elment. Egy másik életben majd újra találkozunk!”

410

Harmincegyedik Aznap este Amenpafer a sátrában szunyókált, amikor valami furcsa zaj felriasztotta. Rákönyökölt egy párnára, és éberen figyelt. – A katonák most vacsoráznak. Csakhogy ez nem olyasféle zaj volt. Amenpafer a sátorbejáratot őrző katonákat szólította, de egyik sem válaszolt. – Mi folyik itt? Hová mentek ezek? El mertek menni, holott parancsba adtam nekik, hogy addig ott kell őrködniük, amíg le nem váltják őket? Biztosan enni mentek. 411

Mikor Amenpafer kilépett a sátorból, egy férfi cövekelt le elé. – Ki vagy te? – kérdezte Amenpafer. – Hol vannak a testőreim? Az éjszakában árnyékok dülöngéltek. Nem messze részeg katonák danolásztak, de azt nem hallották volna meg, ha Amenpafer segítségért kiált. – Mit tettél a katonáimmal, idegen? – Nem öltem meg őket, légy nyugodt! Bár könnyedén megtehettem volna! Csak elálmosodtak kicsit. Hamarosan felébrednek… – Hogy merészelsz idejönni? Ki vagy te? Az idegen belépett a sátorba. Amenpafer megpróbálta kivenni a vonásait. – Reteriunak hívnak. Bizonyára beszéltél a küldöncömmel… – De te a fáraó foglya vagy! Hogy járkálhatsz ilyen szabadon a táborban? 412

Neked is a többi katonával kellene lenned! – Talán én ravaszabb vagyok a többieknél… – válaszolta a férfi. – Honnan ismersz, és miért akartál találkozni velem? Szándékomban állt fogadni téged. Még a királyunkat is értesítettem róla. Felesleges volt ezt a szerencsétlen módszert választanod. Az idegen hagyta lehúzta kecskebőr köpenyének csuklyáját. – Istariu! – kiáltott fel Amenpafer. – Tehát mégis te voltál az! Csak megnövesztetted a hajad meg a szakállad. A szemöldököd is más… – Nem káprázat vagyok, barátom! Gyere, hadd öleljelek meg! Amenpafer egy ideig nem is jutott szóhoz meglepetésében, de aztán összeszedte magát, és arra kérte Istariut, hogy mesélje el neki, mi történt 413

vele. Barátja kényelmesen elhelyezkedett, töltött egy kupa bort, és beszélni kezdett. Nem titkolt el semmit. Elmondta, mennyire félt éjszaka, amikor a vadállatok körülötte keringtek a sötétben, hogy mennyit szenvedett. – Sok vért vesztettem. Már mozdulni sem bírtam. Tudtam, hogy le kell küzdenem a fájdalmat és az éhséget, amíg rám nem találnak. Amon akkor jelet küldött nekem. Beduinok tévedtek arra, meghallották a nyöszörgésemet, és voltak olyan jók, hogy elvittek magukkal a falujukba. Ott aztán gondosan ápoltak. Amikor a terület beduin főnöke tudomást szerzett az esetről, személyesen jött el meglátogatni. – A főnök? – kérdezte Amenpafer. – És mit mondott neked? Istariu ekkor elmondta, hogy azelőtt mindketten ismerték ezt a mitanni származású férfit, aki családjával a 414

szináji hegyek közé menekült a fáraó véres csatái után. – Miket beszélsz? – Az igazat. – Akkor hát megtaláltad a barátainkat? – Igen. Kedves barátokat, akik segítettek nekem, és visszaadták az erőmet, hogy újra a fáraó ellen harcolhassak. Megértettem, hogy ő az én igazi ellenségem! Amenpafer hallgatott. – Ma délután késztetést éreztem, hogy elhagyjam az egyiptomi sereget – mondta végül hosszú hallgatás után. – Hogy harcolhatsz azok ellen, akiket tegnap még öleltél, csókoltál? – A sors néha helyettünk választ. Hányszor mondta ezt anyám! Végül magam is elhittem… Istariu közelebb lépett hozzá.

415

– Barátom, testvérem, beszélnem kell veled. Olyan dolgokról van szó, amik fájdalmat okozhatnak neked. – De hát miről beszélsz? – csodálkozott Amenpafer. – Nagyon rejtélyes vagy! Azt mondod, hogy mitannik laknak a szináji hegyek közt, és te csatlakoztál hozzájuk, hogy harcolj a fáraó ellen! Még mit rejtegetsz? – Bízol bennem? – kérdezte Istariu. – Természetesen! – Az öreg beduin főnök egy nagyon különös történetet mesélt nekem… Themiszről van szó, imádott anyádról. Nagyon szenvedett, amikor meghalt az apád, Kai. – Ebben biztos vagyok. Mindig nagy tisztelettel beszélt róla… – Themisz szép és csábító. A királyok csak nehezen tudtak ellenállni neki. 416

– Tudom. I. Amenóphisz egyenesen imádta. – Mitanni királya ugyancsak bolondult érte… – Talán igen – válaszolta Amenpafer. – De nem térnél végre a lényegre? – Amenpafer, azt mesélik, hogy apád halálakor Themisz az egyik felesége lett a királynak. – Nem tudom elhinni. Erről nekem tudnom kellett volna! – Mit tudtál te még akkoriban? – A mitanni király felelős az apám haláláért. Kétlem, hogy Themisz behódolt volna neki! – Te többet tudsz, mint gondoltam volna. – Egy thébai beszélt erről. Azt mondta, hogy ismerte Széthit és Kait. Olyan dolgokat mesélt, amik igencsak meglepnének. 417

– Most már tudom, miért hagyták ott Thébát a szüleink, és miért kellett meghalniuk az apáinknak – mondta Istariu. – Hogyan fogadhatta el Themisz a mitanni király ajánlatát? – erősködött Amenpafer. – Talán nem volt más választása. De el kell még mondanom valami mást is. – Hallgass! – mondta hirtelen Amenpafer. – Feküdj le az ágyra, és húzd magadra a takarót! Hallottam valamit! Amenpafer kilépett a sátorból, de senki sem felelt neki a sötétben. – Beszéljünk csendesen! Mit akartál mondani? – Te a mitanni király fia vagy! – Mit beszélsz? – Bizonyítékom van rá, Amenpafer! Te mitanni vagy! És a mitanniak mindig is a Retenjuban élő népekkel tartottak, 418

Egyiptom ellenségeivel! Mi nem harcolhatunk a fáraó seregében! – Magyarázd meg! Azt állítod, hogy Themisz és a mitanni király fia vagyok? – Ez az igazság. Azután fogantál, hogy Kai átköltözött a Túlvilágra. – És Seribu? – Ő Kai lánya. – Tehát csak a féltestvérem… Képtelen vagyok elhinni. Ki beszélte be neked ezeket az ostobaságokat? – Gondolkozz! És bízz bennem! Egy nap majd megbánod, hogy segítettél Egyiptom királyának. I. Tuthmószisz gyűlölt minket. Kivégeztetett volna! III. Tuthmószisz sem fog másképp cselekedni! Igazi birodalmat akar létrehozni! Fel kell kelnünk az uralma ellen, és újra meg kell találnunk, kik is vagyunk! – A fáraó mindig tiszteletben tartotta a szokásainkat. És nem ítélt minket halálra! 419

– Egy nap talán megteszi… – Hallgass! Megint hallottam valamit! – vágott közbe Amenpafer, és újra rádobta a takarót a barátjára. Seribu lépett be a sátorba. – Kíváncsi voltam, hogy vagy, Amenpafer – mondta a lány, s örömmel nyugtázta, hogy testvére állva fogadja. – Azt hittem, az istenek jótékony gyógyító álmot bocsátottak rád. Istariu nem bírta tovább, előbújt a takaró alól. A lány döbbenten bámult rá. – Mit jelentsen ez? Amenpafer! – Seribu – mondta Istariu, és megfogta a kezét. – A legnehezebb az volt, hogy nem láthattalak, és tudtam, hogy közben a fáraó tart a karjában. – De hát hol voltál hónapokig? A mitanni elmesélt neki mindent.

420

– Micsoda boldogság újra látni téged! – mondta végül a lány, és hálát adott Istárnak. A mitanni emlékeztette Amenpafert, hogy ideje mennie. – Gondolkozz el azon, amit mondtam! – Istariunak igaza van – mondta Seribu. – A király arra készül, hogy lerombolja a barátaink falvait! Talán nem te mondtad nekem? Az Eufrátesz partja a mi igazi otthonunk. A király a testvéreinket öli nap nap után. – Elfelejted anyánkat – válaszolta Amenpafer. – Ő veszélybe kerülne, ha mi most követnénk Istariut. – Semmi gond. Elmondom a tervem. Senki sem gyanítja, hogy életben vagyok. A király halottnak hisz. A fáraó udvarában sokkal többet segíthettek nekünk, mint a 421

csatasorban. Pontos információkkal láthattok el minket… – Tudod, mennyire gyűlölöm az árulást – válaszolta Amenpafer. – Apáink is megfizették az árát. Nem akarom folytatni az ő útjukat! – Gondolkozz egy kicsit, Amenpafer! – fogta meg a kezét Seribu. – Istariu, úgy hallom, közelednek a katonák. Befejezték a vacsorát! Nemsoká felfedezik a testőreimet. Siess! Menj vissza a foglyok közé, és rejtőzz el e mögé a csuklya mögé. Majd tudatom veled, hogyan döntöttem. Aludnom kell és gondolkodnom. De Istariu már tudta, melyik oldalt választja majd Amenpafer. * ** 422

III. Tuthmószisz egyedül volt a sátrában, és új kincseit csodálta. Hallotta az embereit, hogyan mulatnak. Kertari szavaira gondolt. – Seribu képes lenne elárulni engem? Elmosolyodott. – Természetesen. Ahogy mindenki, aki körülöttem van. A királyok mindig magányosak. Csak a hatalmuk az övék. Vajon hányan áhítoznak a trónomra? Amon isten, mindenható Ré, segítsetek, hogy véghezvigyem a küldetésemet! Átadjátok nekem az erőtöket. Harcolni fogok Ázsia minden részén. A világ legnagyobb királyságává teszem Egyiptomot, s aki az utamba áll, az Pahet csapásai nyomán fog elpusztulni!

423

A legjelentősebb királyok a XII-től a XVIII-ig dinasztiáig

XII. dinasztia (Kr. e. XX-XVIII. század) I. Amenemhat I. Szeszósztrisz II. Amenemhat II. Szeszósztrisz III. Szeszósztrisz III. Amenemhat 424

IV. Amenemhat Szobeknoferu A XV. és a XVI. dinasztia idejében a hükszósz hódítók (Kr. e. XVIII-XVI. század) vették át az uralmat, akik Avariszból kormányoztak. Az egyiptomi királyok, illetve kormányzók ekkoriban délen, Thébában állították fel székhelyüket.

XVII. dinasztia (XVI. század) Az utolsó thébai királyok I. Tiua (Dicső Hitvese: Titihéri) II. Tiua (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep) Kamosze 425

426

XVIII. dinasztia (XVI-XIII. század) Ahmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Jahmesz-Nefertari) I. Amenóphisz (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep) I. Tuthmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Amósze) II. Tuthmószisz – Hatsepszut III. Tuthmószisz (körülbelül Kr. e. 1505-1450) II. Amenóphisz IV. Tuthmószisz III. Amenóphisz IV. Amenóphisz (Ehnaton) Szemenhkaré Tutanhaton (később Tutanhamon) 427

Aj Horemheb

428

429

430

431

432

433