Üdv néked, Arthur, nagy király

NNCL47-00011010v1.0 Terence Hambury White: Üdv néked, Arthur, nagy király Fordította: Szíjgyártó László Gondolat, Budapest, 1973 A fordítás alapjául szolgáló kiadás: T. H. White: The once and future king Collins, London, 1970 A verseket fordította: Tandori Dezsõ A fordítást az eredetivel egybevetette és az utószót írta: Zentai Éva (C) Lloyds Bank J.A.J.A.-nak incipit liber primus; (kezdõdik az elsõ könyv) A KÕBE FOGLALT KARD Nem akármi hitvány föld rögén, Vizein, vadonán s egén, De jársz Merlin Bûvös Szigetén, Odautazunk te meg én. 1. Hétfõn, szerdán és pénteken betûvetést tanultak, meg logikai alapismereteket, a hét másik három napjára az Organon, az ismétlés meg az asztrológia jutott. A nevelõnõ mindig elügyetlenkedte a dolgot az asztrolábiumával, és ha nagyon belezavarodott, Warton szokta kitölteni a mérgét: rávert a körmére. Kay körmére nem vert rá, mivelhogy Kay volt a birtok várományosa, akit - ha megnõ - Sir Kaynek fognak nevezni. Wartot azért hívták Wartnak, vagyis bütyöknek, mert a Wart többé-kevésbé rímelt igazi nevének rövidítésével, az Art-tal. A gúnynevet Kay adta neki. Kayt viszont csak Kaynek hívták, mivel túlságosan elõkelõ volt ahhoz, hogy gúnynevet adjanak neki, és ha valaki megpróbálta volna, nyilván éktelen dühbe gurul. A nevelõnõnek vörös haja volt, meg valami titokzatos sebhelye, amellyel igen nagy nimbuszra tett szert a kastélyban: minden nõnek megmutatta, zárt ajtók mögött. A sebhely állítólag testének azon a részén volt, amelyen ülni szokott, és úgy szerezte, hogy egy kiránduláson véletlenül beleült valami levetett páncélba. Egyszer aztán Sir Ectornak, Kay apjának is felajánlotta, hogy megmutatja, hisztériás rohamot kapott, és elbocsátották. Csak aztán derült ki, hogy a nõ három évet töltött már elmegyógyintézetben. A délutáni program ez volt: hétfõn és pénteken bajvívás és lovaglás, kedden solymászat, szerdán kardvívás, csütörtökön íjászat, szombaton lovagi ismeretek, a különbözõ esetekben alkalmazandó szabályok, a hajtóvadászat terminológiája mag a vadászetikett. Ha például rosszul adta az ember a kegyelemdöfést, vagy éppenséggel elvétette, ráhasaltatták az elejtett vad tetemére, és kardlappal rávertek a fenekére. Azaz meglapogatták. Vaskos tréfa volt, afféle, mint amikor kopaszra nyírnak valakit, ha áthalad az egyenlítõn. Kayt sose lapogatták meg, pedig gyakran hibázott.

Mikor megszabadultak a nevelõnõtõl, Sir Ector így szólt: - A nemjóját! Azt azért mégse engedhetjük, hogy a fiúk naphosszat csak csavarogjanak, mint a huligánok! Nincs igazam, a nemjóját? Az õ korukban még nem lehetnek el elsõ osztályú nevelés nélkül. Amikor én voltam ennyi idõs, már hajnali ötkor fenn voltam, és tanultam a latint meg mindenféléket. Életem legboldogabb korszaka volt. Add már ide azt a portóit! Sir Grummore Grummursum, aki a kastélyban szándékozott éjszakázni, mivel a szabad ég alatt esteledett rá egy rendkívül hosszú hajsza után, erre elõadta, hogy amikor õ volt annyi idõs, mint most a fiúk, minden délelõtt megpálcázták, mert tanulás helyett rendszerint solymászott. Eme gyarlóságnak tulajdonította, hogy sose jutott tovább az utor ige egyszerû jövõ idejénél. A könyvben valahol a bal oldal egyharmadánál volt ez. Úgy emlékszik, talán a kilencvenhetedik oldalon. Odaadta a portóit. - Jó napod volt ma? - érdeklõdött Sir Ector. - Sikerült valami lovagi szolgálatot tenned? - Hát rossznak éppen nem volt rossz napom - felelt Sir Grummore. - Sõt, nagyon is jó volt. A widomi bozótban összeakadtam egy Sir Bruce Saunce Pitié nevû alakkal, aki éppen akkor csapta le egy lány fejét. A Bicesterben lévõ Mixbury ültetvényig kergettem, de ott visszafordult, és a wickeni erdõben nyomát vesztettem. Jó huszonöt mérföldet nyargalhatott. - Jókora távolság - mondta Sir Ector. - De térjünk vissza a fiúkra meg a latinra és egyebekre - tette hozzá az öregúr. - Tudod: amo, amas, meg hogy naphosszat csavarognak, mint a huligánok. Mit tanácsolsz? - Ó - mondta Sir Grummore, az orrára téve az ujját és a borosüvegre sandítva -, azt jó alaposan meg kell fontolni, ha nem haragszol, hogy megmondom. - Dehogy haragszom - mondta Sir Ector. - Örülök, ha tanácsolsz valamit. Végtelenül leköteleznél vele. Igyál egy kis portóit. - Finom borocska. - Egy barátomtól kaptam. - De visszatérve a fiúkra - mondta Sir Grummore -, hányan is vannak, ha szabad kérdeznem? - Ketten - mondta Sir Ector -, ha mindkettõjüket számítjuk. - Mi lenne, ha Etonbe küldenéd õket? - kérdezte óvatosan Sir Grummore. - Persze tudom, hogy messze van, meg minden. Igazában nem Etont említette, hiszen a Szûz Máriáról elnevezett középiskolát csak 1440-ben alapították, hanem valami efféle helyet. Meg aztán nem is portóit ittak, hanem mézbort, de ha egy mai borfajtát említünk, könnyebben érzékeltetjük az olvasóval, mit is ittak. - Nem is annyira a távolság a baj - mondta Sir Ector -, hanem az a Hogyishívják nevû óriás. Tudniillik keresztül kell menni az országán. - Hogy is hívják? - Pillanatnyilag még ha felakasztanak se jut az eszembe. Az, amelyik a Zuhogónál lakik. - Galapas - mondta Sir Grummore. - Az, az. - Akkor hát csak egy lehetõség van - mondta Sir Grummore. - Tutort kell keríteni melléjük. - Úgy érted, hogy házitanítót? - Igen - mondta Sir Grummore. - A tutor olyan házitanító-féle. - Igyál még a portóiból - mondta Sir Ector. - Rádfér a hosszú hajsza után. - Pompás nap volt - mondta Sir Grummore. - De úgy látszik, manapság már sose kerül sor párviadalra. Huszonöt mérföldet nyargal az ember, aztán hoppon marad és nyomot veszt. - Akár abba is hagyhatjuk az óriásvadászatot - mondta Sir Ector. - Ha ilyen alaposan megfuttatják az embert, aztán mégis meglépnek. - Hamis nyomra vezetnek - mondta Sir Grummore -, úgy bizony, mondhatom. Mindig így jár az ember az ilyen óriásokkal egy nagy országban. Hamis nyomra vezetnek. - De még ha tutor kell is - mondta Sir Ector -, fogalmam sincs róla, hogyan

keríthetnénk egyet. - Tegyél közzé hirdetést - mondta Sir Grummore. - Már megtörtént - mondta Sir Ector. - Kikiáltattam a Humberlandi Rikkanccsal és a Cardoilei Hírnökkel. - Akkor csak egy lehetõséged van - mondta Sir Grummore. - Hajszát kell kezdeni. - Úgy érted, egy tutor után - értelmezte Sir Ector. - Úgy. - Hic, haec, hoc - mondta Sir Ector. - Igyál még ebbõl a borból, akárhogy is hívják. - Hunc - mondta Sir Grummore. Szóval megszületett a döntés. Miután Grummore Grummursum másnap hazatért, Sir Ector csomót kötött a zsebkendõjére, hogy ne felejtsen el hajszát indítani a tutor után, mihelyt ideje lesz rá, s mivel fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen hozzá, mindenesetre elmondta a fiúknak, mit tanácsolt Sir Grummore, és figyelmeztette õket, hogy addig se huligánkodjanak. Aztán elindult szénát gyûjteni. Július volt, és a birtokon élõ épkézláb férfiak és nõk egytõl egyig egész hónapban a mezõn dolgoztak, Sir Ector irányításával. A fiúknak most ugyanis mindenképpen vakációjuk lett volna. Sir Ector kastélya hatalmas tisztáson állt, egy még hatalmasabb erdõ közepén. A kastélynak nagy udvara volt, és hegyes karókkal teli vizesárok vette körül. Az árkon megerõsített kõhíd vezetett át, de csak a feléig. A másik fele fölött fahíd volt, ezt minden este fölvonták. Ha az ember végigment a felvonóhídon, máris ott állt a falu egyetlen utcájának a végén, amelyet körülbelül fél mérföld hosszúságban mindkét oldalról zsúpfedeles, vertfalú kunyhók szegélyeztek. Az utca két óriási részre osztotta a tisztást. Bal kézre megmûvelt nadrágszíjparcellák százai, jobb kézre rét terült el a folyóig, felét legelõnek használták, felét pedig elkerített kaszálónak. Július volt, igazi júliusi hõség, amilyen a jó öreg Angliában lenni szokott. Mindenki csillogó barnára sült, akár a rézbõrû indiánok, csak a fogak meg a szemek villogtak fehéren. A kutyák lógó nyelvvel kóboroltak, vagy lihegve hevertek a ritka árnyékos helyeken, a lovak is izzadtak, és csapkodtak a farkukkal, meg hátsó patáikkal próbálták elûzni a bögölyöket. A legelõn a tehenek ímmel-ámmal legeltek, átizzadt szõrüket legyek lepték el, ettõl néha megvadulva, magasba emelt farokkal vágtatni kezdtek, amiért Sir Ector dühbe gurult. Sir Ector egy szénaboglya tetején állt, ahonnan mindenkit szemmel tarthatott, és bíborvörös arccal ordítozva irányította a munkát a száz hektárnyi kaszálón. A legjobb kaszások sorban vágták a füvet, kaszáik harsogtak a tûzõ napsütésben. A nõk fagereblyékkel hosszú rendekbe igazították a már korábban lekaszált száraz szénát, és a két fiú vasvillával a kezében haladt a nyomukban a rendek két oldalán. Forgatták a szénát, hogy könnyen föl lehessen szedni. Nyomukban döcögtek a lovak vagy ökrök vontatta hatalmas szekerek, küllõs fakerekeiken nyikorogva. Minden szekér tetején egy ember állt, a rakodó, aki egyúttal irányította is a munkát, kétoldalt is ballagott egy-egy rakodó, akik villával fölhányták a szekérre a szénát, amelyet a fiúk elõkészítettek. A szekér a két rend közt haladt, és szigorú rend szerint hányták a szénát. A szekérrõl kapták az utasításokat, hogy hová hányják föl. A rakodók morogtak, ha a fiúk nem jól igazgatták el a szénát, és veréssel fenyegették õket, ha lemaradnak. Amikor egy-egy szekeret megraktak, Sir Ector szénaboglyájához hajtottak, és fölhányták rá. Könnyen ment, mert a szénát már a szekérre is rendben rakták föl, nem úgy, mint manapság. Sir Ector ide-oda mászkált a boglyán, akadályozva segédeit, akik a tulajdonképpeni munkát végezték, toporzékolt, verítékezett, és jobbra-balra böködött a vasvillájával, igyekezett elérni, hogy a boglya egyenletesen nõjön, és közben egyre kiabált, hogy az egész eldõl, ha föltámad a nyugati szél. Wart szeretett szénát gyûjteni, és értett is hozzá. Kay, aki két évvel idõsebb volt nála, rendszerint a rend végéhez állt, amelyet föl akart hányni a szekérre, s ennek az lett a vége, hogy kétszer olyan keményen dolgozott, mint

Wart, de feleannyi sikerrel. Ámde semmiben sem szeretett alulmaradni, Úgy aztán addig küszködött azzal a nyavalyás szénával - amelyet úgy utált, mint a bûnét -, amíg bele nem betegedett. A Sir Grummore látogatása utáni nap rendkívül eltikkasztotta az embereket, akik fejéstõl fejésig, utána meg naplementéig küszködtek a fullasztó elemmel. Mert a széna éppolyan elem volt számukra, minta víz vagy a levegõ, belélegezték, szinte fürödtek benne. A szénaszálak beleragadtak a hajukba, szájukba, orrlyukaikba, csiklandozták a testüket a ruha alatt. Nem volt rajtuk sok ruhadarab, dióbarna börükön a megfeszült izmok közt kékek voltak az árnyak. Akik féltek a villámtól, kutyául érezték magukat ezen a délelõttön. Délután kitört a vihar. Sir Ector addig dolgoztatta õket, amíg hatalmas villámok már a fejük fölött csapkodtak, aztán, mikor éjfeketére vált az égbolt, úgy elkezdett ömleni az esõ, hogy azonnal bõrig, áztak, és még száz yardnyira se láttak. A fiúk a szekerek alá kuporodtak, bebújtak a szénába, hogy vizes testüktõl melegedjen, és mindenféle tréfát ûztek egymással, miközben szakadt az esõ. Kay reszketett, nem annyira a hidegtõl, de azért õ is tréfálkozott, mint a többiek, mert nem akarta elárulni, hogy fél. Az utolsó és legnagyobb villámlásra mindenki önkéntelenül összerezzent, mindenki látta, hogy összerezzen a másik is, és nevetéssel igyekeztek leplezni restelkedésüket. Ezzel véget is ért a szénagyûjtés, és kezdõdött a játék. A fiúkat hazaküldték, hogy öltözzenek át. Õreg dajkájuk száraz ujjasokat húzott elõ a ládafiából, szidta õket, hogy halálos nyavalyát szereznek, és szidta Sir Ectort is, amiért olyan sokáig kint tartotta õket. Aztán a két fiú belebújt a frissen vasalt ingekbe, és kiszaladt az udvarra. - Hozzuk ki Filkót, hátha sikerül néhány nyulat fognunk az árokban kiáltotta Wart. - Ilyen nedvességben nem jönnek ki a nyulak - mondta gúnyosan Kay. Õrült, hogy lepipálja Wartot természetrajzból. - Ugyan, gyere csak. Mindjárt fölszárad. - Akkor én viszem Filkót. Kay ragaszkodott hozzá, hogy a sólymot õ vigye és röptesse fel, ha együtt mentek solymászni. Joga volt hozzá, nemcsak azért, mert idõsebb volt Wartnál, hanem azért is, mert Sir Ector édes fia volt, Wart nem volt az. Nem értette a dolgot, és szenvedett miatta, mert úgy érezte, mintha Kay valahogy alacsonyabb rendûnek tekintené. Wartnak senki se beszélt a dologról. Egyedül a másik fiú hozakodott elõ vele mindig, ha az elsõbbség kérdése felmerült. Wart kénytelen volt megszokni, hogy azonnal belemegy mindenbe, mielõtt még szóba kerülne. Különben is csodálta Kayt, született rajongó volt. A hõskultusz híve. - Akkor hát gyerünk - kiáltotta Wart, és nekiiramodott a sólyomszállásnak, néhány cigánykereket hányva útközben. A sólyomszállás a kastély egyik legfontosabb része volt, az istállók és a kutyaólak mellett. Szemközt volt a napórával, és dél felé nézett. Külsõ ablakai kicsik voltak, biztonsági okokból, a befelé, az udvarra nézõk azonban nagyok és naposak. Az ablakokra függõleges léceket szegeztek sûrûn egymás mellé. Mivel üveg még nem volt, a kis ablakokba szarulemezt illesztettek, hogy a sólymokat megvédjék a huzattól. A sólyomszállás egyik végében volt egy kis tûzhely meg egy kuckóféle, mint a lószerszámkamrában, ahol a lovászfiúk üldögéltek a rókavadászat utáni esõs estéken, és a szerszámokat tisztogatták. Volt még ott két szék, egy üst, egy pad, mindenféle apró késsel meg orvosi mûszerrel, meg néhány polc, tele tégelyekkel. A tégelyeken címkék: Cardamum, Gyömbér, árpacukor, Hashajtó, Szédülés ellen etc. Szabdalt bõrök lógtak a falon, ezekbõl hasították ki a béklyóknak, sapkáknak, lábszíjaknak való darabokat. Egy sor szögön csengõk, karikák és ezüst gyûrûk lógtak, mindegyikbe belevésve: "Ector". Külön polcon - a legszebbiken - sorakoztak a sapkák: nagyon régiek, repedezettek az újonc-sólymoknak, amelyek akkor készültek, amikor Kay még meg se született, parányi sapkák a merlin-sólymoknak azaz a kis sólymoknak, és pompás új sapkák, amelyeket a hosszú téli estéken tákoltak össze. Az újonc-sólymok sapkái kivételével valamennyi Sir Ector színeiben készült: fehér bõrbõl, két oldalt vörös posztóval, a tetején kékesszürke tolldísszel, szürkegémek nyaktollaiból. A padon olyan párjukat vesztett holmik hevertek

összevissza, amilyeneket minden mûhelyben találni: spárgadarabok, drótok, fémdarabok, szerszámok, kenyér meg sajt, amelyekre rájártak az egerek, egy bõrös kulacs, néhány bal kézre való repedezett kesztyû, szögek, zsákdarabok, csalétkek, s néhány rováspálca, durva rovásokkal. Ilyesmi állt rajtuk: mezei nyúl, II III III erdei nyúl III etc. A helyesírás nem volt valami tökéletes. A helyiség teljes hosszában ott húzódtak a délutáni nap fényében az ülõfák, rajtuk a madarak. Volt ott két kis merlin-sólyom, csak nemrég idomították be õket, egy vén vándorsólyom, nem sok hasznát vették ezen az erdõs vidéken, de a látszat kedvéért megtartották, egy vörös vércse, amelyen a fiúk a solymászat elemeit tanulták, egy karvaly, amelyet Sir Ector a plébános kedvéért tartott, és a helyiség legvégében, mintegy magánlakosztályban, kalitkában ült Filkó, a hímsólyom. A sólyomszállást tisztán tartották, a padlót fûrészporral szórták fel, hogy elnyelje az ürüléket, és mindennap föltakarították. Sir Ector minden reggel hétkor meglátogatta a helyiséget, míg a két solymászlegény vigyázzban állt az ajtón kívül. Ha elfelejtettek megfésülködni, szobafogságra ítélte õket. Fütyültek rá. Kay fölvette az egyik balkézre való kesztyût, és hívogatni kezdte Filkót az ülõfáról. Filkó azonban szárnyait szorosan összezárva, rosszindulatúan bámult rá vad, kerek szemével, és nem volt hajlandó lejönni. Erre Kay levette. - Gondolod, hogy szabad fölröptetnünk? - kérdezte kétkedve Wart. - Amikor éppen vedlik? - Persze hogy szabad, te lüke - felelte Kay. - Csak azt szeretné, ha vinnénk egy kicsit. Úgy aztán keresztülvágtak a kaszálón, be az árokba, ahol már fák is nõttek, egyelõre még egymástól távol, mint egy parkban, de fokozatosan árnyas erdõvé sûrûsödtek. A fák alatt üregi nyulak odúi sorakoztak. - Hob azt mondja, hogy Filkót nem szabad addig fölröptetnünk, amíg legalább kétszer fel nem emelkedik - mondta Wart. - Hob nem ért hozzá. Csak azt állapíthatja meg, hogy föl lehet-e röptetni egy sólymot, akinek a kezén van. - Hob különben is csak jobbágy - tette hozzá Kay, azzal nekilátott leoldozni a lábszíjat és a karikát a sólyom béklyóiról. Mikor Filkó érezte, hogy levették róla a szerszámot, vagyis vadászhat, néhányat csapott a szárnyával, mintha föl akarna emelkedni. Felborzolta nyaktollait és a lábszárát borító finom pihéket. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, és lecsillapodott, pedig nem volt már rajta a lábszíj. A sólyomnak ez a mozdulata fölébresztette Wartban a vágyat, hogy õ vigye. Nagyon szerette volna elvenni Kaytõl. Biztosra vette, hogy jókedvre tudná deríteni Filkót, ha megvakargatná a lábát és gyöngéden megborzolná a begyén a tollakat. Bárcsak megtehetné, ahelyett, hogy kénytelen Kay mögött baktatni az ostoba csalétekkel. De tudta, mennyire bosszantaná az idõsebb fiút, ha állandóan tanácsokat adna neki, így aztán békén maradt. Akárcsak napjainkban, amikor sose szabad bírálni azt, aki a vadászatot vezeti, solymászat közben is az a fontos, hogy senki ne zavarja tanácsaival a solymászt. - Hu-hu! - kiáltotta Kay, és hirtelen fölemelte a karját, hogy a sólyom nagyobb lendületet vehessen. Éppen egy nyúl futott keresztül elõttük a réten, és Filkó fölröppent. Nagy szárnyait kitárta, majd evezni kezdett a levegõben, bár bizonytalanul és habozva. A nyúl eltûnt egy rejtett lyukban. A sólyom meg nagy ívben felszállt egy fára, aztán összecsukta szárnyait. Lenézett gazdáira a kudarc miatt dühösen, lihegve tátogatott a csõrével, és ott maradt mozdulatlanul. 2. Késõbb, mikor már jó ideje követték füttyögve, híva vissza az egyik fáról a másikra ugráló, megzavarodott, dacos sólymot, Kay elvesztette a türelmét. - Hagyjuk a csudába - mondta - úgyse jó semmire. - Jaj, azt nem tehetjük! - kiáltotta Wart. - Mit szólna hozzá Hob?

- Az én sólymom, és nem Hobé! - tört ki dühösen Kay. - Kit érdekel Hob véleménye? Közönséges cseléd. - De hát Filkót Hob nevelte. Nekünk mindegy, ha elveszítjük, mert nem mi virrasztottunk mellette három éjszaka, nem mi cipeltük naphosszat, meg minden. De Hob sólymát nem veszíthetjük el. Kegyetlenség lenne. - Akkor térítsd észhez. Ostoba, nyavalyás sólyom. Ha annyira odavagy érte, csak maradj itt vele. Én hazamegyek. - Maradok is - mondta szomorúan Wart -, csak küldd utánam Hobot, ha hazaérsz. Kay rossz irányba indult el, titokban dühöngve, mert tudta, hogy akkor bocsátotta szárnyra a madarat, amikor az még nem volt kellõképpen fölkészítve a vadászatra, és Wartnak kellett utána kiáltania, hogy merre menjen. Aztán leült a fa alá, és dobogó szívvel nézett föl Filkóra, ahogy a macska lesi a verebet. Kayt csak annyira érdekelte a solymászat, amennyiben az illõ elfoglaltságot jelentett egy, az õ társadalmi helyzetében lévõ fiú számára, Wartban azonban élt az igazi solymászszenvedély, és tudta, hogy egy sólyom elvesztése az elképzelhetõ legnagyobb csapás. Tudta, hogy Hob napi tizennégy órát foglalkozott Filkóval, hogy megtanítsa a mesterségére. Ha Filkó elvész, vele vész Hob egy része is. Jó idõ eltelt. A hajkurászás közben mind közelebb és közelebb került az erdõhöz, és olyan messze a kastélytól, amilyen messze a fiú még sosem járt. Wart napjaink valamelyik angliai erdejétõl bizonyára nem ijedt volna meg, de a régi Anglia hatalmas õserdeje más volt. Nemcsak azért, mert vaddisznók laktak benne, nem is csak azért, mert a farkasok közül bármelyik fa mögött ott ólálkodhatott egy, fakó szemmel és nyáladzó pofával. A sûrû sötétségnek nem a vadállatok voltak az egyedüli lakói; ide menekült minden ravasz, vérszomjas bandita, mindenki, akit a törvény üldözõtt. Wartnak fõleg az Orrnélküli Wat járt az eszében: az õ nevével szokták ijesztgetni gyermekeiket a parasztok. Valamikor Sir Ector falujában élt, kancsal volt, gyengeelméjû, és nem volt neki orra. A gyerekek kövekkel dobálták meg. Egyszer rájuk támadt, elkapta egyiküket, és dühösen leharapta az orrát. Aztán az erdõbe menekült. Még mindig ott élt, és négykézláb járt, állatbõrbe öltözve. Ezekben a legendás idõkben varázslók is laktak az erdõben, meg olyan furcsa állatok, amelyekrõl a mai természetrajzkönyvek nem tudnak. Meg bandákba tömõrült, törvényen kívül helyezett angolszászok, akik együtt tanyáztak, zöld ruhát viseltek, és nyílvesszõik sose tévesztettek célt. Néhány sárkány is élt még, amolyan kisebbfajta. Sötétedett. Az erdõben nem voltak ösvények, és a faluban senki sem tudta, mi van a sûrû túlsó szélén. Wart érezte, hogy biztonságosabb volna hazamenni, amíg tudja, hol jár, csakhogy bátor fiú volt, és nem akart meghátrálni. Tisztában volt vele, hogy ha egyszer Filkó egy egész éjszakát a szabadban tölt, megint vad lesz és idomíthatatlan. De ha szegény Wartnak sikerül megtalálnia, hol tér nyugovóra, és ha Hob megérkezik az elsötétített lámpával, még mindig elcsíphetik éjjel, ha felmásznak a fára, amíg a sólyom álmos és zavarba ejti a világosság. A fiú látta, melyik ágra csücsült a sólyom, körülbelül száz yardnyira benn a sûrû fák között. Megjelölt egy fát az erdõ szélén, abban a reményben, hogy így majd könnyebben visszatalál, aztán utat tört az aljnövényzetben. Filkó azonnal továbbrepült. Egyre sötétebb lett, miközben a kisfiú a bozóttal küszködött. De csak ment tovább makacsul, és fülelt. Filkó szökkenései egyre rövidebbek lettek, és végül, mielõtt még teljesen besötétedett volna, Wart észrevette, hogy éppen a feje fölött az egyik ágon gubbaszt a madár féllábon. Filkó nem vett róla tudomást. Wart leült a fa alá. - Még ha nem is jön Hob - gondolta magában -, és el se tudom képzelni, hogy is találhatna rám most már ebben a járatlan erdõben, éjféltájban talán magam is fel tudok mászni a fára, és le tudom hozni Filkót. Majd halkan a nevén szólítom, hogy azt gondolja, az beszél hozzá, aki le szokta venni az ülõfáról. Aztán ha megfogtam, megkeresem az utat hazafelé, csakhogy a felvonóhíd fel lesz húzva. De talán várni fog valaki, hiszen Kay biztos megmondta, hogy kinn maradtam. Csak tudnám, merre menjek. Bár ne ment volna el Kay.

Befészkelte magát a fa tövéhez. - Azt hiszem, az út valahol a mögött a magas lucfenyõ mögött van. Jaj, nem mozgott valami az alatt a fenyõ alatt? Ó, csak ne találkoznék az Orrnélküli Wattal. Ekkor hirtelen surrant és csattant valami, egy nyílvesszõ fúródott a fába jobb keze ujjai közt. Három hüvelyknyire hatolt a kemény fába. Fekete nyílvesszõ volt, sárga csíkokkal, olyan, mint egy darázs, és sárga volt a vezértolla is. A másik kettõ fekete. Festett libatollak voltak. Wart most, hogy benne volt a bajban, nem félt többé. Gyorsan felállt, és a fa mögé bújt. Alig bújt el, újabb nyílvesszõ érkezett surrogva-zizegve, de ez a tolláig belefúródott a fûbe. A fa mögött hat láb magas, sûrû harasztosra bukkant. Nagyszerû fedezék volt, de a zörgése elárulta, hol van. Hallotta, hogy még egy nyílvesszõ hatol át sziszegve a lombok közt, és mintha egy férfihang káromkodott volna, nem nagyon közel. Aztán hallotta, hogy a férfi vagy mi ide-oda járkál a harasztosban. Nem akart több nyílvesszõt kilöni, mert a nyílvesszõ nagy érték volt, és bizonyára eltûnt az aljnövényzetben. Wart úgy osont tova, mint a kígyó. Kicsi volt, és az ismeretlen teremtménynek nem volt esélye vele szemben e játszmában. Õt perc múlva biztonságban volt. A támadó kereste egy darabig a nyílvesszõit, aztán morogva elment. Wart rájött, hogy ha az íjásztól meg is menekült, eltévedt, és a sólymát is szem elõl tévesztette. Halvány sejtelme sem volt róla, hol van. - Ó - gondolta -, most már csakugyan eltévedtem, s vagy leharapják az orrom, vagy keresztülfúr egy csíkos nyílvesszõ, vagy felfal egy sziszegõ sárkány, vagy farkas, vagy vadkan, vagy varázsló, ha a varázslók is esznek kisfiúkat, márpedig azt hiszem, hogy igen. Bárcsak jól viselkedtem volna, ne bosszantottam volna fel a nevelõnõt, amikor belezavarodott az asztrolábiumba, és úgy szerettem volna gyámomat, Sir Ectort, ahogy megérdemli. E mélabús gondolatoktól és fõleg a vasvillás, vörös orrú, kedves Sir Ectorra való emlékezéstõl Wartnak csupa könny lett a szeme, és elkeseredve feküdt fedezékében. A hold félelmet gerjesztõ méltósággal emelkedett a fák ezüstös csúcsa fölé, amikor Wart végre föl mert állni. Fõlegyenesedett, kiszedte ujjasából a gallyakat, és kóborolni kezdett, a legkönnyebb utat választva és istenre bízva magát. Úgy ballagott körülbelül fél órát, néha már jókedvre is derült - mert nagyon kellemes volt a hûvös, holdfényes nyári erdõben -, amikor egyszerre csak egy hatalmas, holdfényes tisztást pillantott meg. A hold fehér sugarai megvilágították a tisztás szélén álló bükkfák fehér törzsét. Csilingelés ütötte meg a fülét, és nyomban utána megpillantott egy lovagot is, teljes fegyverzetben, mozdulatlanul, némán, hatalmas fehér lovon ülve a fenséges törzsek közt, mint valami földöntúli jelenség. A lovag jobbjában, tompa végével a kengyelvasnak támasztva, hosszú, sima öklelõ kopja volt, hegyes vége a fatörzseknél is magasabban rajzolódott az égre. A lovag és a ló az ezüstös holdfényben leírhatatlanul gyönyörû volt. Wart nem tudta mit, csináljon. Nem tudta, merjen-e odamenni a lovaghoz, hiszen kísértet is lehet. Végül is arra a megállapításra jutott, hogy még ha kisértet is a jelenség, akkor is nyilván egy lovag kísértete, márpedig a lovagokat fogadalmuk kötelezi, hogy segítsenek a bajbajutottakon. - Bocsánat - szólalt meg, amikor a titokzatos alak elé ért -, nem tetszik tudni megmondani véletlenül, hogyan jutok vissza Sir Ector kastélyába? Erre a kisértet akkorát ugrott a nyeregben, hogy majdnem leesett a lóról, s fojtott bégetést hallatott a sisakrostélyon keresztül, mint valami birka. - Bocsánat - kezdte újból Wart, de rémülten el is némult a szó közepén. A kisértet ugyanis felemelte sisakrostélyát, két hatalmas, jeges tekintetû szemet fedve föl, ijedten felkiáltott:- Mi, mi? - aztán levette a szemét - azaz csontkeretes pápaszemét, amely a sisakban bepárásodott -, és megpróbálta megtörölni lova sörényében, de ettõl csak még homályosabb lett. Erre mind a két kezét a feje fölé emelte, hogy a tollforgójában törölje meg a pápaszemet, de elejtette kopját, leejtette a pápaszemet, leszállt a lóról, hogy megkeresse, közben a sisakrostély lecsukódott, fölemelte a rostélyt, lehajolt a pápaszeme

után, aztán megint fõlegyenesedett, mert a rostély megint lecsukódott, és panaszos hangon föl kiáltott: - Jaj istenem! Wart megkereste a pápaszemet, megtörölte és odaadta a kisértetnek, aki nyomban föltette (a rostély megint lecsukódott), és kétségbeesve nekifohászkodott, hogy visszamásszon a ló hátára. Mikor ez sikerült, kinyújtotta kezét a kopja után, amelyet Wart fölnyújtott neki, s most már biztonságban érezve magát, bal kezével fölemelte a sisakrostélyt és nyitva tartotta. Fölemelt félkézzel lesett a fiúra - mint az eltévedt tengerész, ha szárazföldet keres -, és fölkiáltott: - Ejha! Hát te meg ki vagy, he? - Kérem szépen - mondta Wart -, én egy kisfiú vagyok, akinek Sir Ector a gyámja. - Kedves fickó - mondta a lovag. - Sose találkoztam még vele. - Megtetszik tudni mondani, hogy találok vissza a kastélyhoz? - Halvány sejtelmem sincs róla. Magam is idegen vagyok errefelé. - Eltévedtem - mondta Wart. - Mulatságos. Én már tizenhét éve tévelygek. - Pellinore király vagyok - folytatta a lovag. - Talán már hallottál is rólam, he? - A sisakrostély csattanva lecsukódott, mintegy visszhangként a he-re, de rögtön fel is nyílt megint. - Szent Mihály napkor lesz tizenhét éve, azóta üldözõm a Csahos Fenevadat. Nagyon unalmas. - Biztos az - mondta Wart, aki sose hallott se Pellinore királyról, se a Csahos Fenevadról, de úgy érezte, hogy az adott körülmények közt legbiztonságosabb ezt mondania. - Ez a Pellinore-ok kötelessége - mondta büszkén a király. - Csakis egy Pellinore foghatja el, vagy valamelyik közeli rokona. Valamennyi Pellinore-nak ezt vésik az agyába. Meglehetõsen korlátolt nevelés. Excrementum meg ilyesmi. - Én tudom, mi az excrementum - mondta érdeklõdve a fiú. - Az üldözõtt vad ürüléke. A vadõr a tülkében tartja, hogy megmutathassa a gazdájának, és meglehessen állapítani, lelõhetõ-e a vad vagy sem, és milyen állapotban leledzik. - Értelmes gyermek - jegyezte meg a király. - Igazán. Nos, gyakorlatilag magam is mindig hordok magamnál excrementumot. - Egészségtelen szokás - tette hozzá, s kezdett csüggedt képet vágni -, és nincs is semmi értelme. Tudniillik csak egyetlenegy Csahos Fenevad létezik, tehát nem is kérdés, hogy lelõhetõ-e vagy sem. Sisakellenzõje kezdett olyan mélyre leereszkedni, hogy Wart úgy gondolta, okosabb, ha elfelejti a maga baját, és megpróbálja jókedvre deríteni társát azzal, hogy kérdéseket tesz fel neki az egyetlen témáról, amelyrõl a jelek szerint beszélni tud. Még egy eltévedt királlyal is jobb beszélgetni, mint egyedül lenni az erdõben. - Milyen az a Csahos Fenevad? - Hát tudod, igazában Glatisant a neve - Felelte az uralkodó, tudálékos arcot öltve, igen bõbeszédûen. - Nos, ennek a Glatisantnak, vagy ahogy Angliában nevezzük, a Csahos Fenevadnak... nevezd, ahogy akarod - tette hozzá kegyesen -, ennek a fenevadnak kígyófeje van meg leopárdteste, hátsó fele mint az oroszláné, s patái vannak, mint a szarvasbikának. Amerre csak járt ez a vadállat, olyan lármát csap, mintha harminc pár kutya csaholna a gyomrában. - Kivéve persze, ha iszik - tette hozzá a király. - Félelmetes szörnyeteg lehet - mondta Wart, aggodalmas pillantást vetve rá. - Félelmetes szörnyeteg, bizony - ismételte meg a király. - Hiszen õ Glatisant. - És hogyan tetszik üldözni? Úgy látszik, helytelen kérdés volt, mert Pellinore kezdett még csüggedtebb képet vágni. - Van egy kutyám - mondta szomorúan. - Itt is van, ott ni. Wart arra nézett, amerre a csüggedt hüvelykujj mutatott, és egy fa köré csavarodott kötelet látott. A másik vége Pellinore király nyergéhez volt kötve. - Nem látom jól. - Valószínûleg a fa másik oldalára tekeredett. Mindig ellenkezõ irányba megy, mint én.

Wart oda ment a fához, és egy nagy fehér kutyára bukkant, éppen nagyban vakarózott. Bolhái voltak. Mikor meglátta Wartot, egész testét csóválni kezdte, bárgyún vigyorgott, és lihegve igyekezett megnyalni Wart arcát, de a kötél nem engedte.Túlságosan belebonyolódott, meg se tudott mozdulni. - Nagyon jó vadászkutya - mondta Pellinore király -, csak folyton liheg, mindennek köréje csavarodik, s mindig az ellenkezõ irányba megy. Ennélfogva, meg a sisakrostélyom miatt, sokszor nem tudom, merre forduljak. - Mért nem tetszik szabadon ereszteni? - kérdezte Wart. - Akkor is nyomon követhetné a fenevadat. - Mert akkor azonnal megszökik, és néha egy hétig nem látom. - Kicsit magányos vagyok nélküle - tette hozzá a király -, miközben a fenevadat üldözõm, és nem tudom, hol van. Tudod, ha mellettem van, legalább nem vagyok egészen egyedül. - Nagyon barátságosnak látszik. - Barátságos is. Néha kételkedem is benne, hogy valóban üldözi-e a fenevadat. - Mit csinál, ha meglátja? - Semmit. - Aha - mondta Wart. - Talán egy idõ múlva fölébred benne az érdeklõdés iránta. - Egyébként nyolc hónapja egyáltalán nem láttuk a fenevadat. A szegény fickó hangja mind szomorúbb és szomorúbb lett, amióta társalogni kezdtek, s most már határozottan szipogott. - Ez a Pellinore-ok átka! kiáltotta. - Folyton csak azután a szörnyû Fenevad után kajtatni. Mi értelme van egyáltalán? Elõször mindig meg kell állni, és letekerni a kutyát, aztán meg folyton lecsukódik az ember sisakrostélya, meg nem lát a pápaszemtõl. Nincs hol lehajtani a fejét, sose tudja, hol jár. Télen reumás lesz, nyáron meg napszúrást kap. Órákig tart, amíg ezt a szörnyû páncélt fölveszi. S ha benne van, vagy megsül, vagy megfagy, a páncél meg rozsdás lesz. Az embernek egész éjjel fönn kell maradnia, hogy kifényesítse. Ó, csak volna egy szép házam, ahol ellakhatnék, egy ház, ággyal, meg igazi párnákkal és lepedõkkel. Ha gazdag lennék, ezt vennék magamnak. Egy finom ágyat, finom párnával, finom lepedõvel, amibe belefekhetnék, ezt a nyavalyás lovat meg kicsapnám a legelõre, annak a nyavalyás kopónak azt mondanám, hogy szaladgáljon és játszadozzon, ezt a nyavalyás páncélt meg kidobnám az ablakon, menjen és üldözze önmagát az a nyavalyás Fenevad. Biz' isten ezt csinálnám. - Ha meg tetszene tudni mutatni, merre menjek haza - szólalt meg furfangosan Wart -, biztos vagyok benne, hogy Sir Ector ágyba fektetné a bácsit éjszakára. - Komolyan gondolod? - kiáltott a király. - Ágyba? - Tollas ágyba. Pellinore király szeme kerekre tágult, mint a csészealj. - Tollas ágyba! - ismételte meg halkan. - Párna is volna benne? - Pehelypárna. - Pehelypárna - suttogta a király, s még a lélegzete is elállt. Aztán egyszerre kiszaladt a száján: - De gyönyörû háza lehet apáduradnak! - Nem lehet messzebb két óra járásnál - mondta Wart, igyekezve kihasználni elõnyét. - És ez az úr tényleg azért küldött téged utánam, hogy meghívjon téged magához? - (Elfelejtette, hogy Wart eltévedt.) - Igazán szép tõle, nagyon szép, he? - Biztosan nagyon örülne nekünk - felelt Wart az igazsághoz híven. - Ó, milyen szép tõle! - kiáltott ismét a király, és elkezdett a lószerszámokkal buzgólkodni. - És milyen szeretetre méltó úriember lehet, ha tollas ágya van! - Biztos meg kellene osztanom valakivel, ugye? - tette hozzá kétkedve. - Egyedül tetszene aludni. - Tollas ágyban, egyedül, lepedõvel, párnával... talán még két párna is lenne, egy nagy meg egy kicsi... és nem kéne korán felkelni, hogy megreggelizzem! Korán szokott reggelizni a gyámod? - Soha - felelt Wart. - Bolhák vannak az ágyban?

- Nincs abban egy se. - Nagyszerû! - mondta Pellinore király. - Meg kell mondanom, ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Tollad ágy! És egy darabig búcsút mondhatnék az excrementumoknak. Mit mondtál, mennyi idõ alatt érünk oda? - Két óra alatt - mondta Wart, de az utolsó szót már ordítania kellett, mert a hangját elnyomta valami lárma, ami abban a pillanatban támadt a közvetlen közelükben. - Mi ez? - kiáltott fel Wart. - Csitt! - kiáltotta a király. - Bocsánat. - A Fenevad! És a szenvedélyes vadász azon nyomban elfelejtett minden egyebet, csak a feladata érdekelte. Beletörölte pápaszemét a nadrágja fenekébe, egyetlen hozzáférhetõ ruhadarabjába, miközben a csaholás és vérszomjas üvöltés egyre hangosabb lett. A pápaszemet egyensúlyba hozta hosszú orra hegyén, mielõtt még a sisakrostély magától lecsukódott. Jobbjával megmarkolta öklelõ kopjáját, és elügetett a lárma irányába. De a fa köré csavarodott kötél hamarosan feltartóztatta - a bárgyú pofájú kopó közben mélabúsan ugatott egyet -, és irtózatos csõrömpöléssel lepottyant a lováról. Egy pillanat múlva ismét talpon volt - Wart meg volt gyõzödve róla, hogy a pápaszem összetört -, és fél lábával a kengyelben ugrálni kezdett a fehér ló körül. A heveder kiállta a próbát, a király valahogy nyeregbe került, az öklelõ kopjával a lába közt, aztán ügetni kezdett a fa körül, ellenkezõ irányban, mint amerre a kopó rátekeredett. Hárommal többször kerülte meg a fát, miközben a kopó éktelen ugatással az ellenkezõ irányba nyargalt, de végül négy-öt kísérlet után mindketten megszabadultak az akadálytól. - Halihó! - kiáltotta Pellinore király, meglóbálta kopjáját a levegõben és izgatottan imbolygott a nyeregben. Aztán eltûnt az erdõ sötétjében, a kötél végén maga után vonszolva a szerencsétlen kutyát. 3. A fiú pompásan aludt az erdei fészekben, ahová lefeküdt, könnyû, üdítõ álma volt, mint azoknak szokott lenni, akik elsõ ízben alusznak szabad ég alatt. Elõször csak megmártózott az álom felszíne alatt, úgy suhant tova, mint a lazac a sekély vízben. Még akkor is azt hitte, hogy ébren van, amikor már aludt. Látta a csillagokat az arca fölött, amint némán, álmatlanul forogtak a tengelyük körül, a fák levelei susogtak, s halk mocorgást hallott a fûben. Az apró léptek, a lágy szárnycsapások, a fûszálakon végiglopakodó meg a harasztban zörgõ rovarok neszétöl elõször megijedt, aztán kíváncsi lett, meg is mozdult, hogy megnézze, mi az (de nem látott semmit), aztán megnyugodott, már nem érdekelte, mi neszez - neszezzen csak kedvére -, aztán végül egyáltalán nem is hallott semmit, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre merült az álomban. A nap korán felkelt, Wart hasra fordult, és most már a napfény sem tudta felébreszteni. Kilenc óra volt, vagyis öt óra telt el napkelte óta, amikor ismét hanyatt fordult, kinyitotta a szemét, és azonnal fölébredt. Éhes volt. Wart hallott emberekrõl, akik bogyókon élnek, ezzel azonban pillanatnyilag semmit se ért, mivel július lévén, nem volt semmiféle bogyó. Talált két szem vadszamócát, és megette. Mindennél jobban ízlett neki, és szerette volna, ha több is akad. Aztán azt kívánta, bárcsak április lenne, és találhatna madártojást, és megehetné, vagy bár ne veszítette volna el Filkót, most a sólyma foghatna neki egy nyulat, amit megfõzhetne. De hát Filkót elvesztette, különben õ se tévedt volna el. Úgy gondolta, nem lehet messzebb hazulról három-négy mérföldnél, és a legokosabb, ha csendben ül és hallgatózik. Esetleg meghallja a szénagyûjtök lármáját, ha szerencséje van a széllel, és akkor visszatalál. De csak halk csõrömpölést hallott, azt hitte, hogy nyilván megint Pellinore király az, a Csahos Fenevadat üldözi valahol a közelben. Csakhogy ez a csõrömpölés olyan szabályos volt, hogy kénytelen volt azt hinni: Pellinore

király valami különös dolgot mûvel nagy türelemmel és odaadással: például meg akarja vakarni a hátát, anélkül, hogy levenné a páncélját. Elindult a zaj irányába. Az erdõben egy tisztáson kõbõl épült, takaros kunyhó állt. A kunyhóban egy hatalmas nappali szoba, jó magas, a padlótól a tetõig ért. Ebben a szobában egy kályha állt a padlón, füstje a zsúptetõn keresztül távozott el. A kunyhó másik fele kétszintes volt, két szobára osztva, a felsõ háló- és dolgozószoba, az alsó meg éléskamrának, raktárnak, istállónak és csûrnek szolgált. A földszinti szobában lakott egy fehér szamár, létra vezetett az emeletre. A kunyhó elõtti kútból egy nagyon öreg úr éppen vizet húzott föl. A vödrön lévõ lánc meg a fogantyús kerék nyikorgását hallotta az imént Wart. Kling-klang, kling-klang, csõrgött a lánc, míg a vödör neki nem ütközött a kút szélének. - A kakas csípje meg - szólalt meg az öregúr. - Ennyi év tanulás után joggal hinné az ember, hogy föltalálhatna ennél a nyavalyás kútnál ügyesebb szerkezetet! - Azt az erre meg arra - tette hozzá, miközben dühösen kiemelte a vödröt a kútból -, mért is nem találták még fel a villanymotort meg a vízmûveket? Szörmegalléros, leomló köpenyt viselt, amelyre az állatöv jegyei voltak hímzve, meg mindenféle kabalisztikus jelek, például háromszögek, közepükön egy szemmel, András-keresztek, falevelek, madárcsontok meg csillagok, úgy csillogtak, mint a tükörcserepek, ha rájuk süt a nap. A fején hegyes süveget viselt, mint a bohósok, vagy mint a dámák akkoriban, azzal a különbséggel, hogy nem lebegett a tetejérõl fátyol. Volt egy guajak-fa pálcája is, amelyet letett maga mellé a fûbe, meg egy csontkeretes pápaszeme, akárcsak Pellinore királynak. De ez furcsa pápaszem volt, szár nélküli, inkább ollóra emlékeztetett, vagy a tarantula pók csápjaira. - Bocsánat, uram - szólalt meg Wart -, nem tetszene tudni megmondani, hogy jutok el Sir Ector kastélyához? Az idõs úr letette vödrét, és ránézett. - Téged ugye, Wartnak hívnak? - Igenis, kérem szépen. - Engem meg Merlinnek - mondta az öreg. - Jó reggelt kívánok. - Jó reggelt. Miután a formaságokon túlestek, Wart közelebbrõl is szemügyre vehette az öreget. A varázsló olyan jóindulatú kíváncsisággal, szemrebbenés nélkül bámult rá, hogy Wart úgy érezte, nem követ el illetlenséget, ha õ is visszabámul, legalábbis nem nagyobbat, mintha gyámapja valamelyik tehenére bámulna, amelyik történetesen éppen azon gondolkozik, hogy ki is lehet õ, miközben kidugja a fejét egy kapu fölött. Merlinnek hosszú fehér szakálla és kétoldalt lelógó, hosszú fehér bajsza volt. Közelebbrõl szemügyre véve kiderült, hogy az öregúr korántsem tiszta. Nem mintha piszkos lett volna a körme, vagy valami hasonló, hanem mintha valami nagy madár fészkelt volna a hajában. Az öregember válla a köpenyén levõ csillagok meg háromszögek közt csíkos volt az ürüléktõl, süvege csúcsáról egy hatalmas pók ereszkedett lassan lefelé, miközben az elõtte álló kisfiút bámulta hunyorogva. Töprengõ kifejezés ült az arcán, mintha valamilyen Chollal kezdõdõ nevet próbálna felidézni az emlékezetében, amit azonban ejteni egészen másképpen ejtenek, talán Menzies-nek vagy éppen Dalziel-nek. Nagy, szelíd kék szeme kerekre nyílt a tarantulára emlékeztetõ pápaszem alatt, és fokozatosan elhomályosult, miközben a fiút nézte, aztán rezignáltan elfordította a fejét, mintha túlságosan megeröltetõ volna a dolog. - Szereted az õszibarackot? - De mennyire - mondta Wart, és azonnal összefutott szájában a nyál. - Még nincs itt a szezonja - mondta rosszallóan az öreg, és elindult a kunyhó felé. Wart utána ment, mert ez volt a legegyszerûbb, amit tehetett, és felajánlotta, hogy viszi õ a vödröt (aminek Merlin láthatólag megõrült, mert rögtön a kezébe nyomta), és várt, amíg az öreg sorra próbálta a kulcsait, morogva, mert vagy nem illettek a zárba, vagy leejtette õket a fûbe. Mikor

végre nagy nehezen, mint a betörõk bejutottak a fekete-fehér házba, Wart a háziúr nyomában felmászott a létrán, és az emeleti szobában találta magát. Ilyen csodálatos szobában még sose volt. A szarufán kitömött krokodil lógott, üvegszemével, messze nyúló pikkelyes farkával olyan borzasztó volt, mintha élne. Amikor gazdája belépett a szobába, fél szemével kacsintott egyet köszönésként. A polcokon sok ezer barna bõrbe kötött könyv sorakozott, némelyik oda volt láncolva a polchoz, de voltak köztük olyanok is, amelyek egymásnak támaszkodtak, mintha túl sokat ittak volna, és nem tudnának megállni a maguk lábán. Dohos szaguk és barnaságuk megnyugtatóan hatott. Aztán volt ott rengeteg kitömött madár, szarka, papagájzöld harkály, jégmadár, tollaveszett páva, meg olyan apró madarak is, mint egy-egy bogár, meg egy állítólagos fõnix, amely tömjén- és fahéjillatot árasztott. Bár igazi fõnix nem lehetett, mert fõnixbõl egyszerre csak létezik a földön. A kandalló párkányán rókafej állt, alatta a következõ felirat: GRAFTON, BUCKINGHAM-DAVENTRY, 2 ÓRA 20 PERC, egy negyven fontos lazac, AWE, 43 PERC, BULLDOG felirattal, meg egy nagyon élethû baziliszkusz, amely alatt meg ez állt csupa nagybetûvel: CROWHURSTI VIDRAFOGÓ VADÁSZKUTYA. Szimmetrikusan elrendezve egy csomó vadkanagyar, tigris- meg leopárdkarom, egy nagy fülesbagolyfej, hat eleven vízisikló akvárium-felében, néhány remetepók-fészek, szépen berakva egy üveghengerbe, egy közönséges méhkas, lakói zavartalanul mászkáltak ki-be az ablakon, két fiatal sündisznó vattába csavarva, egy borzpár, rögtön elkezdtek hangosan jik-jik-jikezni, mikor a varázsló megjelent: húsz láda selyemhernyó, hozzá cserépben eperfa a neki való levelekkel - egy ládára való fegyver, egy fiókos szekrény, tele lazachoz használt mûléggyel, amelyet maga Merlin tákolt össze, meg egy másik szekrény, amelynek fiókjain afféle címkék voltak, hogy Mandragóra, Nadragulya, Agg-szakáll stb., egy csomó pulyka- meg libatoll, amelybõl írótollat lehetett faragni, egy asztrolábium, tizenkét pár csizma, egy tucat erszényháló, három tucat nyúlketrec, tizenkét dugóhúzó, két üveglap közt néhány hangyaboly, egy csomó tintásüveg, a pirostól a liláig mindenféle színû tintával, stoppolótûk, egy arany medalion, a legjobb winchesteri tanuló kitüntetése, négy-öt furulya, egy fészekalja eleven mezei egér, két koponya, rengeteg metszett üveg, velencei meg bristoli, egy üveg masztiksz firnájsz, pár kínai porcelán meg néhány sodronyzománcmû, az Encyclopaedia Britannica tizennegyedik kiadása (a közkedvelt színes lapok ki voltak tépve belõle), két doboz festék (egy doboz olaj, egy doboz víz), három földgömb, az ismert világrészekkel, néhány kövület, egy kitömött zsiráffej, hat óriáshangya, néhány üvegretorta, üstök, Bunsen-égõk stb., meg egy csomó cigarettadoboz, rajtuk Peter Scott rajzolta madarak. Mikor Merlin belépett a szobába, levette csúcsos süvegét, mire azon nyomban mozgolódás támadt az egyik sötét sarokban, puha szárnyak lebbentek, és egy barnásvörös bagoly telepedett a varázsló feje búbján lévõ házisapkára. - Ó, milyen szép bagoly! - kiáltotta Wart. De mikor odalépett hozzá és kinyújtotta a kezét, a bagoly kihúzta magát, mereven állt, mint a piszkavas, behunyta a szemét, hogy csak egy kis rés maradt a szemhéjai közt, amelyen kilesett - mint a gyerekek szokták, ha bújócskázás közben hunyniuk kell -, és gyanakvó hangon megszólalt: - Nincs itt semmiféle bagoly. Aztán egészen behunyta a szemét és elfordította a fejét. - Csak egy kisfiú van itt - mondta Merlin. - Nincs itt semmiféle kisfiú - mondta reménykedve a bagoly, de nem fordult vissza. Wart meglepetésében, hogy a baglyot beszélni hallotta, megfeledkezett a jó modorról, és még közelebb lépett hozzá. Erre a madár olyan ideges lett, hogy rápiszkított Merlin fejére - az egész szoba fehér volt az ürüléktõl -, és a krokodil farkának a végére röppent, ahol Wart nem érhette el. - Olyan ritkán van vendégünk - magyarázta a varázsló, miközben letörölte a fejét egy használt pizsamával, amelyet külön erre a célra tartott kéznél -, hogy Arkhimédesz fél az idegenektõl. Gyere, Arkhimédesz, szeretnélek bemutatni a barátomnak, Wartnak. Azzal a bagoly felé tartotta a kezét. A madár liba módra totyogott végig a

krokodilus hátán - azért totyogott így, nehogy valami baja essék a farkának -, láthatólag kelletlenül ráugrott Merlin ujjára. - Nyújtsd ki az ujjad, és tedd a lába mögé. Nem úgy, dugd egészen a farka alá. Mikor Wart ezt megcselekedte, Merlin óvatosan megmozdította a baglyot, úgy, hogy a fiú ujja hátulról nekinyomódott a madár lábának, s most vagy hátra kellett lépnie a fiú ujjára, vagy elveszti az egyensúlyát. Hátralépett. Wart boldogan állt ott, a bolyhos lábak szorosan fogták az ujját, az éles karmok belemélyedtek a bõrébe. - Köszönj szépen - mondta Merlin. - Nem köszönök - felelte Arkhimédesz, elfordítva a fejét és erõsen szorítva Wart ujját. - Ó, igazán szép - ismételte meg Wart. - Régóta a bácsinál van? - Arkhimédesz nálam lakik kiskora óta, amikor még olyan pici feje volt, mint egy csirkének. - Szeretném, ha szólna hozzám. - Talán ha udvariasan megkínálod ezzel az egérrel, barátságosabb lesz. Merlin elõvett a házisapkája alól egy döglött egeret. - Mindig van nálam néhány, meg giliszta is, hátha horgászni támad kedvem. Itt vannak leginkább a kezem ügyében - és odaadta Wartnak, aki elég óvatosan nyújtott Arkhimédesz felé. A görbe, dióbarna csõr könnyen kárt tehetett volna benne, de Arkhimédesz csak az egeret vette alaposan szemügyre, Wartról nem vett tudomást. Közelebb jött az ujján, behunyta a szemét, és elõrehajolt. Úgy állt ott, csukott szemmel és átszellemült arccal, mintha asztali áldást mondana, aztán oldalt hajolva gyöngéden fogta csõrébe a finom falatot. Egy darabig így maradt elõre hajolva, csukott szemmel, az egérrel a csõrében, mintha nem tudná, mihez kezdjen vele. Aztán fölemelte a jobb lábát - jobb kezes volt, bár vannak, akik szerint csak az emberek azok -, és megmarkolta az egeret. Föltartotta, mint egy gyerek a nyalókát vagy a rendõr a gumibotot, megnézte, és belekapott a csõrével a farkába. Megfordította, hogy fejjel legyen feléje, mert Wart nem jól tartotta elébe, és bekapta. Végignézett rajtuk, az egér farka még kilógott a szája sarkából, mintha azt mondaná: "Ugyan, ne bámuljatok így rám", aztán elfordította a fejét, elegánsan lenyelte az egér farkát is, bal lábujjával megvakarta matróz-szakállát és felborzolta a tollát. - Hagyd - mondta Merlin. - Talán nem óhajt barátkozni veled, amíg nem tudja, milyen vagy. A baglyok nehezen barátkoznak. - Talán megül a vállamon - mondta Wart, azzal õsztönösen leengedte a kezét, mire a bagoly, aki szeretett a lehetõ legmagasabban lenni, fölszaladt a lejtõn, és félénken megállt a vállán, a füléhez közel. - Most pedig reggelizzünk - mondta Merlin. Wart ekkor vette észre, hogy az ablak elõtt álló asztal gondosan meg van terítve, két személyre, rajta a legtökéletesebb reggeli. Õszibarack, dinnye, tejszínes szamóca, kétszersült, barnára pirított, még gõzölgõ pisztráng, még finomabb rostonsült sügér, olyan paprikás csirke, hogy csípte az ember száját, vesés-gombás pirítós, frikasszé, meg jó nagy csészékben forró kávé és finom tejszínhabos csokoládé. - Parancsolj egy kis mustárt - mondta a varázsló, mikor a vesésnél tartottak. A mustártartó fölállt, és vékony ezüst lábain kacsázva Wart tányérjához sétált. Aztán kiegyenesítette a füleit, az egyikkel túlzásba vitt udvariassággal leemelte a födelét, a másikkal meg jó nagy kanál mustárt tett Wart tányérjára. - Ó, de aranyos mustártartó! - kiáltott Wart. - Hol tetszett szerezni? Erre a mustártartó arcát sugárzó mosoly öntötte el, és illegetni kezdte magát, de Merlin a fejére vert egy teáskanállal, mire a mustártartó azonnal leült és becsukódott. - Nem csúnya - dünnyögte kelletlenül a varázsló. - Csak hajlamos rá, hogy kellesse magát. Wartra olyan nagy hatást tett a nyájas öregember, és fõleg a birtokában lévõ sok szép holmi, hogy nem szívesen tett volna fel neki személyes jellegû kérdéseket. Illendõbbnek érezte, ha ül és hallgat, s csak akkor beszél, ha

szólnak hozzá. De Merlin nem volt valami beszédes, és ha megszólalt is, sose kérdések formájában tette, így Wartnak nemigen nyílt alkalma társalogni. Végül mégis felülkerekedett benne a kíváncsiság, és megkérdezett valamit, amin már jó ideje töprengett. - Nem tetszik haragudni, ha kérdezek valamit? - Azért vagyok. - Honnan tetszett tudni, hogy két személyre kell reggelit készíteni? Az öregúr hátradõlt a székén és rágyújtott egy óriási tajtékpipára szentséges ég! tüzet okád, gondolta Wart, aki még sose hallott a dohányról -, csak aztán válaszolt. De még akkor is zavart képet vágott, levette a házisapkáját - három egér potyogott ki alóla -, és megvakarta kopasz feje búbját. - Próbáltál már tükörbe nézve írni? - kérdezte. - Azt hiszem, nem. - Tükröt - mondta Merlin, és kinyújtotta a kezét. Már a markában is volt egy dámáknak való kis púdertükör. - Nem ilyen kell, te hülye - mondta dühösen. - Akkora, amekkorában borotválkozni lehet. A púdertükör eltûnt, és már ott is volt a helyében egy körülbelül négyzetláb nagyságú borotválkozó tükör. Aztán Merlin gyors egymásutánban ceruzát meg papírt kért; kapott egy ceruzát, amelyik nem volt meghegyezve, meg egy Morning Postot; visszaküldte; aztán kapott egy töltõtollat, amelyben nem volt tinta, meg hat rizsma barna csomagolópapírt; visszaküldte; dühbe gurult, és elemlegette néhányszor az áldóját, de végre megjelent egy grafitceruza meg pár darab cigarettapapír, amire azt mondta, hogy jó lesz. Az egyik cigarettapapírt a tükör tette, és rárajzolt öt pontot. - Na - mondta -, kösd össze ezt az öt pontot úgy, hogy W betû legyen belõle. De csak a tükörbe nézhetsz. Wart fogta a ceruzát és megpróbálta megoldani a feladatot. - Elég jól sikerült - mondta tûnödve a varázsló. - Csak egy kicsit olyan, mint egy M betû. Aztán - a szakállát simogatva, pöfékelve és a papírra meredve - elrévedt. - Hogy is van azzal a reggelivel? - Ja igen. Hogy honnan tudtam, hogy két személyre kell reggeli. Hát azért mutattam meg neked a tükröt. Nos, a közönséges emberek megszületnek és elõre haladnak az idõben, ha érted, mire gondolok, és a világon majdnem minden ugyancsak elõre halad. Ezért élik le olyan könnyen az életüket a közönséges emberek, mint ahogy te is könnyen össze tudtad volna kötni az öt pontot, hogy W betû legyen belõle, ha elölrõl nézhetted volna a pontokat, és nem visszafelé, a tükörbõl. De én sajnos rosszkor születtem, az idõ másik végén, és visszafelé kell élnem, miközben olyan emberek vannak körülöttem, akik elõre élnek. Némelyek ezt jóstehetségnek nevezik. Abbahagyta, és aggodalmasan nézett Wartra. - Nem mondtam én el ezt már neked? - Nem. Körülbelül csak fél órája találkoztunk. - Ilyen rövid ideje? - kérdezte Merlin, és egy hatalmas könnycsepp gördült le az orra hegyére. Letörölte a pizsamával, és aggodalmasan hozzátette: - Nem ismétlem magamat? - Nem tudom - mondta Wart -, hacsak nem tetszett már befejezni. - Tudniillik az ember folyton belezavarodik az idõbe, ha így él. Elõször is összekeverednek az igeidõk. Ha az ember azt tudja, hogy mi fog történni az emberekkel, és nem azt, hogy mi történt, nehéz megakadályozni, hogy megtörténjék valami, hiába szeretné, hogy ne történt légyen meg, ha érted, mit akarok mondani. Olyan ez, mint amikor tükörbe nézve ír az ember. Wart nem egészen értette, de éppen azt akarta mondani, hogy sajnálja Merlint, ha emiatt boldogtalan, amikor valami furcsát érzett a fülénél. - Föl ne ugorj mondta az öregúr, amikor Wart már éppen fel akart ugrani, de erre ülve maradt. Arkhimédesz, aki egész idõ alatt ott állt a vállán - Wart már el is feledkezett róla -, szelíden hozzásimult. Csõre éppen a fülcimpájához ért, megcsiklandozta rajta a pihéket, és egy rekedt hang hirtelen azt suttogta: - Jó reggelt! -

Mintha Wart fejében szólalt volna meg. - Ó, bagoly! - kiáltott Wart, azon nyomban megfeledkezve Merlin bajáról. - Lám, mégiscsak beszél hozzám! Wart szelíden lehajtotta a fejét a puha tollakra, mire a rõt bagoly a csõre közé fogta a fiú fülcimpáját, és gyorsan, apró csípésekkel körülcsipkedte. - Archie-nak fogom szólítani. - Nem ajánlom - kiáltott fel tüstént Merlin szigorúan, mérgesen, a bagoly meg a fiú vállának a legszélére húzódott. - Nem szabad? - Akkor akár Bagónak vagy Golyónak is szólíthatsz - mondta fanyarul a bagoly -, legalább végeztünk egymással. - Vagy Hólyagnak - tette hozzá keserûen. Merlin megfogta Wart kezét, és nyájasan így szólt: - Te még fiatal vagy, nem értheted az ilyesmit. De majd megtanulod, hogy a baglyok a legudvariasabb, legõszintébb és leghûségesebb teremtmények. Sose szabad bizalmaskodnod, gorombáskodnod, durvának lenned velük, vagy gúnyt ûznöd belõlük. Athéné, a bölcsesség istennõje az anyjuk, s noha gyakran hajlamosak bohóckodni, hogy mulattassák az embert, ez a bölcsesség elöjoga. Egy baglyot nem lehet Archie-nak szólítani. - Ne haragudj, bagoly - mondta Wart. - Te se haragudj, fiú - mondta a bagoly. - Látom, hogy tudatlanságodban mondtad, amit mondtál, és õszintén restellem, hogy kicsinyes voltam és sértésnek vettem, amit nem szántál annak. A bagoly csakugyan restelkedett, és olyan bûntudatos képet vágott, hogy Merlinnek kellett vidámságot erõltetnie magára és témát változtatnia. - Nos - mondta -, most, hogy megreggeliztünk, azt hiszem, legfõbb ideje, hogy hármasban hazatérjünk Sir Ectorhoz. - Bocsánat egy pillanatra - tette hozzá, mintha eszébe jutott volna még valami. A teríték felé fordult, bütykös ujjaival rámutatott az edényekre, és szigorúan így szólt: - Mosogatás! Erre valamennyi tányér, csésze meg evõeszköz lemászott az asztalról, a terítõ kirázta a morzsát az ablakon, a szalvéták meg összehajtogatták magukat. Az edények lerohantak a vödröt lehagyva, és akkora lárma meg kiabálás támadt, mint mikor a gyerekeket kiengedik az iskolából. Merlin az ajtóhoz lépett, és lekiáltott: - Vigyázni! Senki se törjön össze! - Hangja azonban belefulladt az éktelen visításba, vízcsobogásba meg kiabálásba: - Juj de hideg! - Nem maradok benne sokáig! - Vigyázz, nehogy összetörj! - meg: - Gyere, nyomjuk víz alá a teáskannát. - Igazán velem tetszik jönni hazáig? - kérdezte Wart, aki alig merte elhinni a jó hírt. - Mért ne? Hogy lehetnék másképp a tutorod? Erre Wart szeme egyre kerekebbre és kerekebbre tágult, akkorára, mint a vállán ülõ bagolyé, az arca egy pirosabb és pirosabb lett, s majd szétvetette keblét a büszkeség. - Tyûha! - kiáltott fel, s izgatottan szikrázott a szeme a felfedezésre. - Hiszen akkor én lovagi portyán voltam! 4. Wart még a közepére se ért a felvonóhídnak, máris kiabálni kezdett: - Ide nézzetek, kit hoztam! Ide nézzetek! Lovagi portyán voltam! Háromszor lõttek rám nyílvesszõvel! Fekete meg sárga csíkos nyílvesszõkkel. A baglyot Arkhimédesznek hívják. Találkoztam Pellinore királlyal. Ez itt a tutorom, Merlin. Érte mentem portyára. A Csahos Fenevadat üldözte. Nem õ, hanem Pellinore király. Szörnyû volt az erdõben. Merlin tányérjai önmagukat mosogatták el. Helló, Hob! Ide nézz, megfogtuk Filkót is! Hob csak nézte Wartot, de olyan büszkén, hogy Wart egészen belepirult. Micsoda gyönyörûség volt ismét otthon lenni, barátai társaságában, miután minden célját elérte.

- Hej, kisgazdám, ha így folytatod, a végén még belõled is solymász lesz! Elébe ment Filkóért, mintha már nem bírná tovább a madár nélkül, de Wart vállát is megveregette, és mindkettõjüket megcirógatta, hiszen maga sem tudta, melyikük visszatérésének örül jobban. Úgy vette át Filkót a maga öklére, mint a féllábú rokkant, aki visszakapja elveszett, megszokott mankóját. - Merlin csípte el - mondta Wart. - Hazafelé jövet elküldte Arkhimédeszt, hogy keresse meg. Aztán Arkhimédesz jelentette, hogy Filkó fogott egy galambot, megölte, és éppen eszi. Odamentünk, és elijesztettük. Aztán Merlin leszúrt a galamb köré hat tollat, amit a madár farkából húzott ki, és egy hosszú zsinórból hurkot csinált a tollak köré. A zsinór egyik végét odakötözte egy földbe szúrt bothoz, mi meg a másik végével elbújtunk egy bokor mögé. Azt mondta, nem fog varázslatot alkalmazni. Kijelentette, hogy ilyen esetekben éppúgy nincs helye a mágiának, mint ahogy egy nagy szobrot se illik varázslattal csinálni, hanem vésõvel kell kifaragni, tudjátok. Aztán Filkó leszállt, hogy befejezze a galamblakomát, mi meg megrántottuk a zsinórt, a hurok keresztülcsúszott a tollakon és a lába köré szorult. Tyû, de mérges volt. De odaadtuk neki a galambot. Hob köszöntötte Merlint, aki udvariasan viszonozta a köszöntést. Õszinte megbecsüléssel vették szemügyre egymást, megtudván, hogy mind a ketten egyazon szakma mesterei. Látszott rajtuk, hogy ha kettesben maradnak, elbeszélgetnek a solymászatról, bár Hob természettöl fogva hallgatag ember volt. De hát arra még várniok kellett. - Ó, Kay! - kiáltott Wart, amikor Kay megjelent dajkájuk meg többiek társaságában, akik boldogan üdvözölték. - Ide nézz, egy varázslót szereztem tutorunkul. Olyan mustártartója van, amelyik járni tud. - Örülök a viszontlátásnak - mondta Kay. - Jaj istenem, hol aludt, Art úrfi? - kiáltott fel a dajka. - Nézze csak meg, milyen piszkos lett a tiszta ujjasa, és hogy összevissza szakadt! Nahát, így megijeszteni bennünket! Szegény, a haja is tele van gallyakkal. Ó, én eltévelyedett kis rosszcsontom! Sir Ector - visszájával felvett lábvértjével - elõrefurakodott, és mindkét felõl arcon csókolta Wartot. - Ejnye, ejnye! - kiáltotta, és fröcsögött a nyála. - Hát visszajöttünk? Mi az ördögöt mûveltünk, he? Fejtetõre állt az egész ház. De titokban büszkén nézett Wartra, amiért volt mersze kint maradni egy sólyom miatt, és még büszkébb, hogy el is fogta a sólymot. Hob egész idõ alatt magasra tartotta a madarat, így mindenki láthatta. - Ó, uram - mondta Wart -, portyára mentem, hogy keressek egy tutort, ahogy mondani tetszett, és találtam is. Itt van, tetszik látni, ez az úr. Merlinnek hívják. Néhány borzt, sündisznót, egeret, hangyát meg egyebet hozott magával ezen a fehér szamáron, mert nem hagyhattuk ott õket, hogy éhen pusztuljanak. Nagy varázsló, mindenfélét elõ tud teremteni a levegõbõl. - Mi a csuda? Varázsló? - kérdezte Sir Ector. Föltette a pápaszemét, és alaposan megnézte Merlint. - Remélem, fehér mágiát ûz? - Megnyugtathatom - felelte Merlin, aki varázsköpenyében türelmesen, karba font kézzel álldogált a tömegben. Arkhimédesz a feje búbján ült, mereven kihúzva magát. - Ajánlólevelek kellenének - mondta habozva Sir Ector. - Az a szokás. - Ajánlóleveleket! - mondta Merlin, és kinyújtotta a kezét. Már a kezében is volt néhány nehéz írótábla, Arisztotelész aláírásával, egy pergamen Hekaté aláírásával, meg egy gépírt levélmásolat az oxfordi Trinity College magiszterétöl, aki nem emlékezett rá, hogy találkozott volna vele. Valamennyi kifogástalan egyénnek minõsítette Merlint. - Ezeket a köpenye ujjából varázsolta elõ - mondta óvatosan Sir Ector. - Tud valami mást is? - Fát! - mondta Merlin. Abban a szempillantásban hatalmas eperfa nõtt az udvar közepén, zamatos, kék gyümölcsei már készültek lepotyogni. Ez már azért is érdekes volt, mert az eperfa csak Cromwell korában terjedt le Angliában. - Ilyesmit tükörrel is lehet csinálni - mondta Sir Ector. - Havat! - mondta erre Merlin. - Meg egy ernyõt - tette hozzá gyorsan.

Még lélegzetet sem vehettek, és a nyári égbolt hideg szürkére vált, s máris olyan hatalmas fehér pelyhekben hullott a hó, amilyet még sose láttak. Mielõtt még szóhoz juthattak volna, hüvelyknyi vastag volt a hó, és csak úgy reszkettek a jeges szélben. Sir Ector orra kék volt, jégcsap lógott le a hegyéröl, Merlint kivéve mindnyájuk vállát vastag hóréteg lepte be. Merlin középen állt, magasra tartva az ernyõt a bagoly miatt. - Hipnózissal csinálta - mondta vacogó foggal Sir Ector. - Mint az indusok. De megfelel - tette gyorsan hozzá. - Nagyon is meg. Biztos vagyok benne, hogy kitûnõ tutora és tanítója lesz a fiúknak. A havazás abban a pillanatban elállt, és elõbújt a nap. - Kész tüdõgyulladás, nem beszélve arról, hogy halálra rémül az ember - mondta a dajka, miközben Merlin összecsukta az ernyõt, ami eltûnt a levegõben. - Ilyesmit! Hogy a fiú egymaga menjen portyára! - kiáltott Sir Ector. Ejnye, ejnye! Mindig lesznek csodák. - Szerintem szó sincs csodáról - mondta Kay. - Végeredményben csak a sólymot kergette. - És meg is fogta, Kay úrfi - mondta feddõen Hob. - Ugyan - mondta Kay. - Fogadom, hogy az öreg fogta meg, nem õ. - Kay - mondta Merlin, és hirtelen félelmetes lett -, te mindig gõgös és csípõsnyelvû voltál. És mindig rosszkor szólalsz meg. Õnnön nyelved okozza majd végzeted. Erre mindenki kényelmetlenül érezte magát, Kay pedig, ahelyett, hogy szokása szerint dühbe gurult volna, lehorgasztotta a fejét. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt kellemetlen teremtés, eszes volt, gõgös, indulatos és nagyravágyó. Azok közé az emberek közé tartozott, akikbõl sose lesz se vezér, se követõ, csak törtetõ lélek, aki nehezen viseli el, hogy esendõ testbe van bebörtönözve. Merlin rögtön meg is bánta nyerseségét. Elövarázsolt a levegõbõl egy kis ezüst vadászkést, és jóvátételül Kay kezébe nyomta. A markolata menyétkoponyából készült, olajosan, fényesen csillogott, mint az elefántcsont. Kay nagyon õrült neki. 5. Sir Ector otthonát a Vadon Erdõ Kastélyának nevezték. De inkább település volt, mint egyvalakinek az otthona. Veszély idején valóban odacsödült az egész falu: történetünknek ez a része ugyanis zavaros idõkben játszódik. Ha valamelyik közelben lakó kiskirály fosztogató vagy hódító hadjáratra indult, a birtokról mindenki a kastélyba menekült, maga elõtt hajtva álltait a kastély udvarára, és ott maradt, amíg el nem múlt a veszély. A kis vertfalú kunyhókat majdnem mindig fölégették, aztán - éktelen káromkodások közepette - újra kellett építeni õket. Ezért nem érte meg, hogy temploma legyen a falunak, mivel azt is folyton újra kellett volna építeni. A falusiak a kastély kápolnájába jártak templomba. Vasárnaponként legjobb ruháikban, méltóságteljesen sereglettek végig a falu utcáján, bizonytalan, büszke arccal tekingetve mindenfelé, mintha nem akarnák elárulni, hová mennek, hétköznap meg munkaruhában jártak misére meg vecsernyére, sokkal vidámabban. Akkoriban mindenki eljárt a templomba, méghozzá szívesen. A Vadon Erdõ Kastélya még ma is áll, látni lehet szép, romba dõlt, borostyánnal benõtt, napnak és szélnek kitett falait. Most gyíkok laknak benne, téli éjszakákon éhes verebek melegszenek a borostyán közt, és egy gyöngybagoly zargatja õket módszeresen: ott lebeg a rémült gyülekezet elõtt, és meg-megcsapkodja szárnyaival a borostyánt, hogy a verebek kirepüljenek. A bástyafal legnagyobb része ledölt, de még látni a tizenkét kerek õrtorony alapjait. Kerek, a várárokba kiugró tornyok voltak, hogy az íjászok minden irányban lõhessenek. és az egész bástyafalat szemmel tarthassák róluk. A toronyban csigalépcsõk voltak. Ezek egy középen álló oszlop körül kanyarogtak fölfelé, az oszlopban rések voltak, amelyeken keresztül lehetett nyilazni. Még ha sikerült is bejutnia az ellenségnek a bástyafal mögé, és beküzdenie magát a tornyok aljába, a védõk még mindig fölhúzódhattak a lépcsõkanyarokba, és ezeken

a réseken keresztül nyilazhattak üldözõikre, akik utánuk akartak menni. A felvonóhíd kõ része a hídfõerõddel és a kapunál levõ õrtornyokkal együtt ma is jókarban van. Az utóbbiakban sok ötletes szerkezet látható. Még ha sikerül is átjutnia az ellenségnek a vizesárkon, a felvont fahíd helyén, volt ott egy hatalmas csapórács, amelyet egy nagy gerendával még nehezebbé tettek, hogy összelapítsa a betolakodókat. A hídföerõd padlójában, rejtett csapóajtón pedig amúgy is lepotyogtak a várárokba. A hídfõerõd másik oldalán még egy csapórács volt, így a behatoló ellenséget a két rács közt csapdába lehetett ejteni és felülröl megsemmisíteni: az elõreugró "függötornyok" padlójába nagy lyukakat vájtak, ezeken keresztül a védõk mindenfélét a támadók fejére dobálhattak. Végül a kapusfülkében volt egy csinos kis lyuk. Ez a lyuk egy felsõ helyiségbe vezetett, ahol meg nagy üst állott, benne forró ólom vagy olaj. Ennyit a külsõ védõmûvekrõl. Ha az ember belül került a bástyafalon, egy széles sikátorfélében találta magát, valószínûleg tele riadt birkákkal, és ott állt elõtte egy másik tökéletes vár. Ez volt a belsõ védelem magva, nyolc óriási kerek toronnyal, amelyik még ma is áll. Ha az ember fölmászik a legmagasabbikra, és lehever a tetején, nagyon szép kilátás nyílik Anglia határvidéke felé, amerröl annak idején a legtöbb támadás fenyegetett: most csak a nap ragyog az ember feje fölött, odalent meg parányi turisták baktatnak, mit sem tartva a nyilaktól meg a forró olajtól. Gondoljuk csak el, hány évszázadig állt ellen a támadásnak ez a bevehetetlen torony. Elpártolás miatt gyakran cserélt gazdát, ostrommal egyszer vették be, árulással kétszer, de rohammal egyszer sem. Ennek a toronynak a tetején tanyázott az ör. Innen tartotta szemmel a Wales felé nyúló, kéklö erdõket. Õreg, fehér csontjai most a kápolna padlója alatt nyugszanak, ne háborgassuk. Ha az ember lenéz, és nem ilyed meg a mélységtõl (az Ez-meg-az a Mûemlékvédelmi Társaság pompás korlátokat állított fel, nehogy leessen valaki), úgy terül el alatta a belsõ udvar egész váza, mint egy térkép. Láthatja a kápolnát, amely most nyitva áll istene felé, a nagy csarnok ablakait, a fölötte lévõ napórával. Látni lehet a hatalmas kémények aknáit, és hogy milyen furfangosan eszelték ki a beléjük torkolló oldalkürtöket, a kis szobákat, amelyekbe most bárki bemehet, meg a hatalmas konyhát. Akit érdekel az ilyesmi, napokat, esetleg heteket tölthet itt, hogy megállapítsa, melyik volt a lóistálló, melyik a sólyomszállás, hol voltak a tehénistállók, a fegyvertár, a szénapadlás, a kút, a kovácsmûhely, a kutyaól, a katonák szállása, a lelkész szobája, no meg õlordsága és õladysége lakosztálya. Aztán egyszerre minden ismét megelevenedik a látogató körül. Az apró emberkék - alacsonyabbak voltak nálunk, és legtöbbünk nehezen bújna bele a régi páncélokba meg kesztyûbe szaladgálni kezdenek a napsütésben, a birkák bégetnek, ahogy mindig is szoktak, és még az is lehet, hogy Wales felõl halljuk a háromtollú nyílvesszõk zizegését, mintha semmi sem változott volna. Ez a hely persze egy fiú számára paradicsom volt. Wart mindent ismert mindenhol, a sajátos szagokat, a jó megmásznivaló fákat, az odúkat, a titkos rejtekhelyeket, a hirtelen ereszkedõket, a csúszdákat, zugokat, az éléskamrákat és egyéb gyönyörûségeket. Minden évszakban megvolt a kedvenc helye, mint a macskának, és szünet nélkül üvöltözött, szaladgált, verekedett, bosszantotta az embereket, szunyókált, ábrándozott és lovagnak képzelte magát. Most éppen a kutyaólban tartózkodott. Azokban az idõkben kicsit más elképzelésük volt az embereknek a kutyaidomításról, mint manapság nekünk. Inkább szeretettel, mint szigorral csinálták. Képzeljünk csak el egy mai falkamestert, aki együtt alszik a kutyáival, pedig Flavius Arrianus, az ókori szerzõ még azt írja, hogy "Legjobb, ha a kutyák együtt alszanak az emberrel, mert így maguk is emberibbé válnak, és élvezik az emberek társaságát, meg aztán ha nyugtalanul alszanak, vagy felizgatja õket valami, az ember tud róla, és másnap nem megy velük vadászni". Sir Ector kutyaóljában is lakott egy fiú, Kutyakölyök, aki éjjel-nappal együtt élt a vadászkutyákkal. Afféle falkavezér volt. Mindennap sétálni vitte õket, kiszedte a lábukból a tüskéket, bekötözte a kisebb csontokat, ha kificamodtak, kezelte õket bélgiliszták ellen, különválasztotta és ápolta õket, ha szopornyicát kaptak, döntõbíró volt közöttük, ha összevesztek. Ha szabad még

jobb szakértõt idéznem, a Yorki herceg így írt késõbb egy ilyen fiúról a "Falkamester" címû ismert mûvében: "Kioktatom a gyereket, hogy vigye ki a kutyákat levegõzni mindennap kétszer, reggel és este, ha süt a nap, fõleg télen. Aztán hagyja jó sokáig szaladgálni és játszadozni õket a napsütötte réten, aztán egymás után fésülje meg valamennyit, csutakolja le õket egy nagy köteg szalmával, és ezt cselekedje meg minden délelõtt. Aztán meg vezesse õket valamilyen alkalmas helyre, ahol zsenge fû nö, gabona meg hasonló, hadd legeljenek, mert ez jó orvosság nekik." Úgy, mivel a fiú "szívvel-lélekkel a kutyák barátja lesz", maguk a kutyák "jók, és barátságosak és tiszták lesznek, jókedvûek, vidámak és játékosak, és jó modorúak mindenki iránt, kivéve a vadállatokat, amelyek láttán vadak, gyûlölködõk és vérszomjasak lesznek". Sir Ector kutyás-fiúja nem volt más, mint az a fiú, akinek leharapta az orrát az Orrnélküli Wat. Mivel a többi falubeli gyerek folyton kövel dobálta, jobban érezte magát az állatok társaságában. Beszélgetett velük, nem gügyögve, mint a nevelõnõk, hanem pontosan úgy morogva és ugatva, mint ök. A kutyák nagyon szerették és tisztelték, mert õ szedte ki a tüskét a lábukból, és minden bajukkal azonnal hozzá mentek. Õ rögtön megértette, mi a baj, és rendszerint orvosolni is tudta. Wart szerette a Kutyakölyköt, és nagyon okosnak tartotta, hogy ilyesmiket tud csinálni az állatokkal - mert a fiú szinte mindenre rá tudta venni õket egyetlen kézmozdulattal -, a Kutyakölyök meg éppen úgy szerette Wartot, ahogy a kutyái õt, és szinte szentnek tartotta, mert tudott írni meg olvasni. Idejük legnagyobb részét együtt töltötték, a kutyákkal hemperegve az ólban. A kutyaól a földszinten volt, a sólyomszállás közelében, fölötte szénapadlás, hogy nyáron hûvös, télen meleg legyen. A kutyák német juhászok, vizslák, kuvaszok voltak, és úgy hívták õket, hogy Clumsy, Trowneer, Phoebe, Colle, Gerland, Talbot, Luath, Luffra, Apollon, Orthros, Bran, Gelert, Bounce, Boy, Lion, Bungery, Toby meg Diamond. Wart különös kedvence volt Cavall, és éppen Cavall orrát nyalogatta - és nem a kutya az övét -, mikor Merlin belépett és meglátta. - Ezt majd egészségtelen szokásnak fogják tartani - mondta Merlin -, de szerintem nem az. Végeredményben a kutya orrát éppúgy Isten teremtette, mint a te nyelvedet. - Ha ugyan nem tökéletesebbre - tette hozzá elgondolkozva a filozófus. Wart nem értette, mirõl beszél Merlin, de szerette, ha beszélt. Ki nem állhatta a felnõtteket, akik leereszkedve szóltak hozzá, csak azokat szerette, akik vele is úgy beszéltek, ahogy egymással szoktak. - Menjünk ki? - kérdezte Merlin. - Azt hiszem, ideje, hogy elkezdjük az órákat. Wart erre elcsüggedt. Tutora egy hónapja a kastélyban volt, már augusztusban jártak, de mostanáig még nem tartottak órákat. Most hirtelen eszébe jutott, hogy Merlin ezért van itt, és rettegve gondolt a logikai alapismeretekre meg arra a nyavalyás asztrolábiumra. De hát tudta, hogy el kell viselnie a dolgot, és miután még utoljára, habozva megveregette Cavall hátát, elég engedelmesen fölállt. Úgy gondolta, hogy a tanulás Merlinnel talán nem lesz olyan rossz. Lehet, hogy még az ósdi Organont is érdekessé tudja tenni, fõleg ha valami varázslatot csinál. Kiléptek az udvarra, ahol olyan forrón tûzött a nap, hogy a szénagyûjtéskor uralkodó hõség szinte semminek tûnt hozzá képest. Égetett. A viharfelhõk, amelyek rendszerint együtt jártak a kánikulával, ott tornyosultak ugyan az égbolton, világos csík szegélyezte õket, de nem ígértek vihart. - Bár ne kellene bemennem valami fülledt tanterembe - gondolta Wart -, hanem levethetném a ruháim és úszhatnék egyet a várárokban. Keresztülvágtak az udvaron, mielõtt azonban keresztülrohantak volna rajta, olyan mély lélegzetet kellett venniök, mintha tüzes kemencén sietnének keresztül. A kapusfülke hûs volt és árnyékos, de a hídfõerõd szûk falai közt még nagyobb volt a hõség. Egy utolsó nekirugaszkodással kiértek a felvonóhídra - csak nem találta ki Merlin, hogy mi jár az eszében? -, és lebámultak a várárokba. A vízililiomok évadja volt. Ha Sir Ector nem tisztíttatott volna meg tõlük

egy részt a vízben, hogy a fiúk fürödhessenek, a víz egész felületét ellepték volna. De a híd mindkét oldalán körülbelül húsz yardnyira kivágták õket minden évben, úgy, hogy fejest lehetett ugrani a hídról. A várárok mély volt. Halastónak használták, hogy a kastély lakói péntekenként halat ehessenek, és ezért az építészek ügyeltek rá, hogy a csatornákat és szennyvízlevezetõket ne vezessék bele. Minden évben tele volt hallal. - Bárcsak hal lennék - mondta Wart. - Milyen? Szinte ahhoz is túl meleg volt, hogy elgondolkozzon rajta az ember, de Wart éppen oda nézett le a hûvös, ámbraillatú mélybe, ahol egy raj apró sügér lebegett céltalanul a vízben. - Azt hiszem, sügér szeretnék lenni - mondta. - A sügér bátrabb, mint a buta kele, és nem olyan vérszomjas, mint a csuka. Merlin levette a süvegét, udvariasan felemelte guajak-fa pálcáját, és halkan így szólt: - Nilrem itetletzsit tsunutpeN sé idrék, e-kizeygeeleb, ygoh löbbe a lóbuif lah neygel? Nyomban kagylókürt harsant, tengeri kagyló satöbbi, és a bástyaoromzat fölött izmos, joviális külsejû úriember jelent meg egy szép kövér felhõn. A hasára horgony volt tetoválva, a mellére meg egy csinos sellõ, s alatta ez állt, hogy Mabel. Nagy sugárban bagót köpött, nyájasan bólintott Merlinnek, és szigonyával Wartra mutatott. Wart azon vette észre magát, hogy nincs rajta ruha. Leesett a felvonóhídról, és oldalán csattanva landolt a vízen. A várárok és a híd százszor nagyobb lett. Tudta, hogy hallá változott. - Jaj, Merlin - kiáltotta -, gyere te is. - Most az egyszer jövök - szólalt meg a füle mellett egy hatalmas, tekintélyes külsejû compó. - Ezentúl azonban egyedül mész. A nevelés tapasztalás, és a tapasztalás lényege az önbizalom. Wart rájött, hogy nem könnyû másfajta teremtménynek lenni. Hiába próbált úgy úszni, mint az ember, mert csak csigavonalban és nagyon lassan ment. Nem tudta, halként hogy ússzon. - Nem úgy - szólt rá erélyesen a compó. - Hajtsd az állad a balválladra és kunkorodj össze. Semmi esetre se az uszonyaiddal kezdd. Wart lába beleolvadt a hátgerincébe, és a lábfejébõl meg a lábujjaiból farkuszony lett. A két karja is halványrózsaszínû uszonnyá változott, és nõtt még néhány uszony a hasán is. Feje belenõtt a vállába, úgy, hogy ha középen meggörbült, lába a füle, és nem a homloka felé hajlott. Gyönyörû olajzöld volt, egész testét meglehetõsen érdes pikkelyek borították, sötét csíkok húzódtak az oldalán. Nem tudta biztosan, melyik az oldala, melyik a háta meg az eleje, de ami a hasának látszott, gyönyörû fehér volt, a hátából meg egy pompás, nagy uszony nõtt ki, amelyben tüskék voltak, és ha harcolni kellett, meg lehetett merevíteni. Õsszekunkorodott, ahogy a compó utasította, és azon vette észre magát, hogy függölegesen lefelé úszik, egyenest az iszapba. - A lábaddal kormányozz jobbra-balra - mondta a compó -, a hasadon lévõ uszonyokat meg tárd szét, hogy vízszintesen maradhass. Most két síkban élsz, nem egyben. Wart rájött, hogy többé-kevésbé vízszintesen tud maradni, ha karuszonyainak és hasuszonyainak hajlásszögét megváltoztatja. Kicsit odébb úszott, és nagyon élvezte a dolgot. - Gyere vissza - mondta a compó. - Elõbb meg kell tanulnod úszni, mielõtt nekilendülnél. Wart cikcakkos vonalban tért vissza tutorához, és megjegyezte: - Úgy látszik, nem tudok egyenes vonalban haladni. - Az a baj, hogy nem vállból úszol. Úgy úszol, mint a gyerek, csípõben meghajolva. Próbálj meg már nyaktól lefelé összekunkorodni, és ha balra akarsz úszni, ugyanannyival lökd jobbra a tested. Vesd bele a hátad is. Wart rúgott két nagyot, és már el is tûnt néhány yarddal arrább, egy vizilófark-csomó közt. - Úgy már jobb - mondta a compó. A homályos, olajzöld vízben eltûnt Wart szeme elõl, aki karuszonyaival csapkodva, nagy üggyel-bajjal kászálódott ki a vízinövényekbõl. Nagyot lökve magán hullámmozgással indult vissza a hang felé,

hogy dicsekedjen. - Jó - mondta a compó, amikor egymásnak ütköztek. - De még jobban tennéd, ha kormányoznál is. - Próbáld meg ezt, ha tudod - tette hozzá. Látszólag könnyedén háttal beúszott egy vízililiom alá. Látszólag könnyedén de Wart, aki szorgalmas tanuló volt, megfigyelte uszonyainak legcsekélyebb mozgását is. Õ is mozgatni kezdte az uszonyait, az óramutató járásával ellenkezõ irányban, ügyesen csapott egyet a farkával, és máris ott lebegett a compó mellett. - Nagyszerû - mondta Merlin. - Akkor most úszkáljunk egy kicsit. Wart most már megtalálta a kellõ egyensúlyt, és aránylag ügyesen mozgott. Kényelmesen szemügyre vehette a szokatlan világot, amelybe a tetovált úriember háromágú szigonya merítette. Egészen más volt, mint az a világ, amelyhez hozzászokott. Elõször is: a feje fölött az ég, azaz a mennybolt most tökéletesen kör alakú volt. Erre borult rá a látóhatár. Ha Wart helyzetébe akarjuk képzelni magunkat, félgömb alakú látóhatárt kell néhány hüvelyknyire a fejünk fölé képzelnünk, a lapos látóhatár helyett, amelyet látni szoktunk. E levegõ-látóhatár alá egy másik, víz alatti látóhatárt kell elképzelnünk, amely szintén félgömb alakú és gyakorlatilag tótágast áll - mert a víz felszíne részben tükréül szolgált annak, ami alatta volt. Nehéz elképzelni. Fõleg azt nagyon nehéz elképzelni, hogy mindent, ami az ember számára a felszín fölött van, a spektrum valamennyi színe szegélyezett. Például ha Wartot akarta volna kihalászni az ember, õ annak a teáscsészealjnak a peremén, amely a felvilágot jelentette a számára, nem egyetlen horgászbotot lóbáló személyt látott volna, hanem hetet, s mindegyiknek más színû lett volna a körvonala - vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya -, s noha mindegyikük ugyanazt a horgászbotot lóbálta volna, a botoknak is más és más lett volna a színük. Az õ szemében szivárványnak tûnt volna az ember. Az volt mindjárt a legkellemesebb, hogy Wart nem érezte a súlyát. Nem volt földhöz kötve, nem kellett egy lapos felületen botladoznia, a nehézségi erõ és a légkör súlya alatt görnyedezve. Meg tudta csinálni, amire mindig vágyott az ember: tudott repülni. A vízben és a levegõben való repülés közt lényegében nincs semmi különbség. És a legjobb az volt a dologban, hogy nem gépben repült, emeltyûket nyomogatva és mozdulatlanul, hanem önnön testével. Mint álmukban az emberek. Éppen amikor nekikészültek az úszásnak, hogy körülnézzenek, egy félénk, fiatal, piros szemû kele bukkant elõ két nyaláb ide-oda hajló vízilófarok közül, és az izgalomtól sápadtan lebegett a vízben. Tágra nyílt, kétségbeesett szemmel nézett rájuk, nyilvánvalóan akart valamit, de nem tudta elhatározni magát. - Gyere közelebb - mondta ünnepélyesen Merlin. Erre a kele szökkent egyet, mint a tyúk, könnyekbe tört ki, és hebegve belekezdett a mondókájába. - K-k-k-kérem szépen, doktor úr - dadogta a szerencsétlen teremtés, és közben úgy hadart, hogy alig értették, mit mond -, sz-sz-szörnyûséges dolog történt a cs-cs-családunkban, és sz-szeretnénk tudni, volna-e sz-sz-számunkra egy kis ideje. Sz-sz-szeretett édesanyánk f-f-folyton hanyatt úszik, és olyan bo-bo-borzasztóan néz ki és olyan k-k-különösen beszél, hogy cs-cs-csakugyan úgy gondoltuk, hogy orvost kellene hívni hozzá, ha nem t-t-túl nagy a k-k-kérésünk. C-C-Clara azt mondta, hogy sz-szóljak önnek, uram, ha t-t-tetszik érteni. Mire a szegény kele idáig jutott, dadogása és könnyei mellé még úgy elkezdett reszketni is, hogy teljesen érthetetlenné vált a beszéde, és csak bámulni tudott Merlinre szomorú szemével. - Nyugodj meg, fiacskám - mondta Merlin. - Egy-kettõ, vezess az édesanyádhoz, s megnézzük, mit tudunk csinálni. Hármasban beúsztak a felvonóhíd alá a sötétbe, irgalmasságot cselekedni. - Ezek a kelék mind idegbetegek - suttogta Merlin az uszonya mögül. Valószínûleg a neurotikus hisztéria esetével állunk szemben, ami inkább a pszichológusra tartozik, mint az orvosra.

A kele-mama a hátán feküdt, pontosan ahogy a fia elmondta. Kancsalított, uszonyát összefonta a mellén, és szabályos idõközökben egy-egy légbuborékot fújt. Valamennyi gyereke köréje gyûlt, s valahányszor anyjuk fújt egyet, oldalba bökték egymást, és felsóhajtottak. A mamának szeráfi mosoly ült az arcán. - Jó, jó, jól van, na - mondta Merlin, felvéve betegágy mellé leginkább illõ modorát. - Hogy van ma, Keléné asszony? Megpaskolta a fiatal kelék fejét, és méltóságteljes mozdulatokkal páciense mellé úszott. Talán meg kellett volna említenünk, hogy Merlin hatalmas, kicsit nyálkás, körülbelül öt font súlyú, sugárzó arcú, színes bõrû hal volt, apró pikkelyekkel, hájas uszonyokkal, csillogó kerek szemekkel - szóval igen tiszteletreméltó jelenség. Keléné asszony kinyújtotta egyik bágyadt uszonyát, nagyot sóhajtott, és az mondta: - Jaj, doktor úr, hát eljött végre? - Ühüm - mondta az orvos legmélyebb hangján. Aztán megparancsolta, hogy mindenki hunyja be a szemét - Wart lesett -, és lassan, méltóságteljesen táncolva úszkálni kezdett a beteg körül. Tánc közben énekelt: Terápia, Uramphia, Urémia, Hopszi-hopp! Pankreázis, Tönkreázz is: Mikrosztázis, Toxikonok! Normálisan katabolálj, Csapolálj és papolálj, Nyissz, nyassz, nyesd le, Abdonorum, hess te beste, Diszepszia, Anémia, Toxémia, Egy, két, hár: S megy, nézd már! Tarol a pirula, tirala-tarala, öt guinea jár. A dal végén már olyan közel úszkált páciense körül, hogy hozzá is ért: végighúzta barna, puhapikkelyes oldalát a beteg érdesebb, sápadt pikkelyein. Talán a nyálkájával gyógyította meg - ugyanis azt mondják, hogy minden hal a compóhoz fordul orvosságért -, vagy talán az érintésével, vagy masszázzsal, hipnózissal. Keléné asszony mindenesetre hirtelen abbahagyta a kancsalítást, hasra fordult, és így szólt: - Jaj, doktor úr, drága doktor úr, úgy érzem, már meg tudnék enni egy kis kukacot. - Kukacról szó se lehet - mondta Merlin -, két teljes napig. Fölírok magának egy alga-erõlevest, azt igya két óránként, Keléné asszony. Elõbb erõre kell kapnia, tudja. Végeredményben Róma sem egy nap alatt épült fel Aztán még egyszer megpaskolta a kis keléket, mondván, hogy nõjenek becsületes halacskákká, és fontoskodó képpel tovaúszott a homályban. Úszásközben hol beszívta, hol meg felfújta a képét. - Mit értettél azon, amit Rómáról mondtál? - kérdezte Wart, mikor hallótávolságon kívül kerültek. - A jó ég tudja. Tovább úsztak. Merlin idõnként figyelmeztette Wartot, hogy a hátát is használja, ha Wart elfeledkezett róla. A különös, víz alatti világgal kezdett megismerkedni. A hatalmas víznövény-erdõségek finoman tagoltak voltak, számtalan durbincs-raj lebegett bennük mozdulatlanul, vagy végzett tornagyakorlatokat, vezényszóra. Az "egy"-re valamennyien mozdulatlanná dermedtek, a "kettõ"-re hátraarcot csináltak, a "három"-ra meg villámgyorsan

gúlát alkottak, amelynek csúcsa valami ételdarabka volt. A vízililiomok szárán és levelei alján vízcsigák kúsztak lassan, az árok fenekén meg édesvízi kagylók feküdtek, és nem csináltak semmi érdekeset. Húsuk lazacrózsaszínû volt, mint a finom szamócafagylalt. A kis sügéreknek - különös, de mintha a nagyobb halak mind elbújtak volna - rendkívül érzékeny vérkeringésük volt, és éppoly könnyen eltudtak pirulni vagy sápadni, mit egy viktoriánus regény hõsnõje. Csakhogy õk sötétzöldre váltak, méghozzá mérgükben. Valahányszor Merlin és kísérõje elúszott mellettük, fenyegetõen felemelték tüskés hátuszonyukat, és csak akkor eresztették le, amikor látták, hogy Merlin compó-hal. Az oldalukon lévõ fekete sávok miatt úgy festettek, mintha rostélyon megsütötték volna õket. Két utazónk egyszer elúszott egy hattyú alatt. A fehér teremtmény úgy lebegett fölöttük, mint valami Zeppelin, csak a víz alatti részét lehetett látni. Ezt viszont nagyon tisztán, és így kiderült, hogy a hattyú kicsit féloldalt dõlve lebeg a vízen, féllábát felhúzva. - Oda nézz - mondta Wart -, szegény hattyúnak nyomorék a lába. Csak egy lábbal tud evezni, a másik kacska. - Badarság - mondta ingerülten a hattyú, bedugta fejét a vízbe, és zordan nézett rájuk fekete orrlyukai mellõl. - A hattyúk ilyen helyzetben szeretnek pihenni, te meg tartsd meg magadnak halaknak való együttérzésedet, jó? - Addig meredt rájuk onnan felülrõl, mint egy fehér kígyó, amíg el nem tûntek a szeme elõl. - Pontosan úgy úszkálsz - mondta a compó -, mintha az égvilágon semmitõl sem kellene félned. Nem látod, hogy ez a hely éppolyan veszedelmes, mint az erdõ, amelyen át kellett haladnod, hogy rámtalálj? - Igazán? - Nézz csak oda! Wart nézett, de elõször semmit se látott. Aztán észrevett egy kicsi, áttetszõ alakot, amely mozdulatlanul lebegett közvetlenül a felszín alatt. Pontosan egy vízililiom árnyéka mellett tartózkodott, és láthatólag a napsütést élvezte. Teljesen mozdulatlan csuka-csecsemõ volt. Valószínûleg aludt, és úgy festett, mint egy pipaszár vagy egy kinyújtózott csikóhal. Bezzeg ha felnõ rabló lesz belõle. - Ebbõl a fajtából szeretnék megmutatni neked egyet - mondta a compó -, ennek a helynek az uralkodóját. Mint orvos, sérthetetlenségnek örvendek, és valószínûleg téged is tisztelni fog, mivel velem vagy, de azért nem árt, ha begörbítve tartod a farkad, hátha éppen zsarnoki kedvében van. - Õ a Várárok Királya? - Õ. Vén Jack a neve, némelyek Fekete Péternek nevezik, de többnyire egyáltalán nem nevezik néven. Legfeljebb P. Úrnak. Meg fogod látni, mit jelent királynak lenni. Wart kicsit lemaradt kalauza mögött, és talán jól is tette, mert már majdnem célhoz értek, amikor észrevette a csukát. Mikor megpillantotta a vén zsarnokot, rémülten visszahõkölt, mert P. Úr négy láb hosszú volt, súlya pedig felbecsülhetetlen. A hatalmas test a növények árnyékában szinte láthatatlan volt, olyan pofában végzödött, amelyet egy abszolút önkényuralkodó minden szenvedélye barázdált: a kegyetlenség, a bánat, a kor, a gõg, az önzés, a magányosság, és a közönséges agyakban meg sem forduló könyörtelen gondolatok. Ahogy ott lebegett, kétoldalt szinte mélabúsan legörbült, széles, gunyoros szájával, simára borotvált pofájával, olyan amerikaias kifejezés ült az arcán, akár Uncle Samén. Irgalmatlan volt, kiábrándult, éles eszû, ragadozó, vad és könyörtelen. Wart elhatározta, hogy fütyül P. Úrra. - Uram - mondta Merlin, nem törõdve a fiú drukkjával -, hoztam egy ifjú tanítványt, aki tanulni szeretne. - Tanulni, mit? - kérdezte lassan a Várárok Királya. Alig nyitotta szét az állkapcsát, az orrából beszélt. - Erõt - mondta a compó. - Hadd beszéljen õ. - Kérem szépen - mondta Wart -, nem tudom, mit kéne kérdeznem. - A világon minden az erõ - mondta az uralkodó -, amire állítólag törekszel:

legyen erõnk szétmorzsolni és megemészteni, keresni és találni, várni és követelni. Erõ és könyörtelenség, amely szilárd elhatározásból fakad. - Köszönöm. - A szeretet csalás, amellyel a fejlõdés ámít bennünket. A gyönyör a csalétek, amelyet ugyancsak a fejlõdés fektetett le. Csak az erõ számít. Az egyén lelkiereje. De a lelkierõ nem elég. A végén a testierõ dönt el mindent, és csakis az erõsnek van igaza. - Most pedig, azt hiszem, ideje távoznod, fiatal barátom, mert érdektelennek és fárasztónak találom ezt a beszélgetést. Azt hiszem a legokosabb, ha most rögtön eltûnsz, mert megeshetik, hogy kiábrándult szám hirtelen elhatározza, hogy bekap, és a számban fogak is vannak. Igen valóban azt hiszem, hogy legokosabban tennéd, ha ebben a pillanatban eltûnnél. Méghozzá amilyen gyorsan csak tudsz. És lehetõleg sokáig ne lássalak fenséges színem elõtt. Wartot szinte hipnotizálták a nagy szavak, és szinte észre sem vette, hogy az összeszorított száj egyre jobban közeledik hozzá. Nem vehette észre, mert a lecke elvonta a figyelmét, de egyszerre csak ott volt teljes nagyságában, egy hüvelynyire az orra elõtt. Az utolsó mondatnál kinyílt iszonyú nagyra, a bõr megfeszült a pofacsontján, kivillantak a fogai. A hatalmas szájban mindenütt tüskehegyes, éles fogak sorakoztak egymás mellé, mint a futók cipõjében a szögek, és Wartnak csak az utolsó pillanatban sikerült visszanyerni akaraterejét. Õsszeszedte magát, engedelmeskedett a jó tanácsnak és menekült. A fogak összecsattantak mögötte, pontosan a farka hegyénél, miközben olyan erõvel lökte magát elõre, mint még soha. Egy pillanat múlva ismét kint volt a szárazon, Merlin mellett állt a gõzölgõ felvonóhídon, és csak úgy lihegett a fülledt ruhában. 6. Egy csütörtök délután a fiúk szokás szerint a nyíllövést gyakorolták. Két szalmából készült céltábla volt felállítva egymástól ötven yardnyira, s miután valamennyi nyílvesszõjüket kilõtték az egyikre, csak oda kellett menni, összeszedni a nyílvesszõket, sarkon fordulni, és kilõni a másikra. Még mindig gyönyörû nyári idõ volt, csirkét ettek ebédre, így aztán Merlin elvonult a lõtér szélére és leült egy fa alá. A melegtõl, a csirkétõl, a pudingjára öntött tejszíntõl, a fiúk folytonos ide-oda járkálásától, a nyílvesszõknek a céltáblákba való csapódásától - amelyet éppoly álmosító volt hallgatni, mint egy fûnyírógép vagy egy falusi krikettmérkõzés lármáját -, no meg a falevelek közt táncoló napfoltoktól az öregúr hamarosan elszunyókált. Az íjászat azokban az idõkben komoly mesterség volt. Akkor még nemcsak az indiánok meg a kisfiúk gyakorolták. És ha nem talált az ember, éppúgy elkedvetlenedett, mint manapság a gazdag fácánvadászok. Kay nem talált. Pedig nagyon akart, egészen megfeszült nagy igyekezetében, ahelyett, hogy az íját feszítette volna meg. - Eh, gyerünk - mondta. - Unom már ezeket a nyavalyás céltáblákat. Lövöldözzünk inkább a harkályra. Otthagyták a céltáblákat és leadtak néhány lövést a harkályra - a nagy, tarkára festett mûmadárra, de Kay most is elhibázta. Eleinte még azt gondolta: "A csuda vinné el, azért is eltalálom azt a ronda madarat, még ha el is késem miatta a délutáni teáról." Aztán mégiscsak elunta. - Akkor lõjünk találomra - mondta Wart. - Fél óra múlva visszajövünk, és fölébresztjük Merlint. Találomra való lövésnek azt nevezték, amikor íjjal a kezükben elindultak, és mindketten kilöttek egy-egy nyílvesszõt arra, ami éppen az útjukba került. Néha egy vakondtúrásra, néha egy kákacsomóra. Volt, amikor százhúsz yardnyira szemeltek ki egy célpontot - körülbelül ilyen távolságra hordott a két fiú íja -, máskor meg egy közvetlen közelben lévõ bogáncsot céloztak meg, alul, mert a nyílvesszõ mindig egy-két lábnyival följebb pattant, amikor elröppen az íjról. Egy találat öt pontot ért, de ha a nyílvesszõ íjhosszúságon belül ért célt, csak egyet. A végén összeadták a pontokat.

Ezen a csütörtökön okosan szemelték ki a célpontjaikat. Egyébként a nagy mezõn csak nemrég kaszálták le a füvet, így aztán egyszer sem kellett sokáig keresgélni a nyílvesszõiket, mint például golfozás közben a labdát, ha az ember meggondolatlanul élõsövény közelében vagy göröngyös terepen játszik. Ennek az lett a következménye, hogy a szokottnál messzebb elkószáltak, és egyszerre csak ott találták magukat a vadon erdõ szélén, ahol Filkót elveszítették. - Én azt javaslom - mondta Kay -, menjünk oda az üregekhez az árokban, hátha sikerül egy nyulat lõnünk. Sokkal mulatságosabb lesz, mint ezekre a vakondtúrásokra lõdözni. Úgy is csináltak. Kiválasztottak két, egymástól száz yardnyira lévõ fát, odaálltak alájuk, és lesték, mikor bújnak elõ megint az üregi nyulak. Mozdulatlanul álltak, lövésre emelt íjjal és húrra illesztett nyílvesszõvel, hogy lehetõleg ne riasszák meg egyetlen mozdulattal se a nyulakat, ha elõjönnek. Egyiküknek sem esett nehezére így állni, mert az elsõ vizsga, melyet le kellett tenniök íjászatból, fél óráig tartó állás volt, kifeszített íjjal. Mindkettõjüknek hat nyílvesszõje volt, és valamennyit kilõhették - megjegyezve, hogy hová röppentek -, mielõtt kénytelenek lettek volna nekilátni, hogy összeszedjék õket, és ezzel elijesszék a nyulakat. Az ötödik lövésnél Kaynek szerencséje volt. Jól számította ki a szélirányt meg a távolságot, és pontosan a fején talált egy fiatal üregi nyulat. A nyúl elõzõleg két lábra állt, úgy nézte Kayt, töprengve, hogy vajon ki lehet. - Tyû, de klassz lövés volt! - kiáltotta Wart, miközben nekiiramodtak, hogy fölvegyék a nyulat. Ez volt az elsõ nyúl, amelyet valaha is eltaláltak. Miután a Merlintõl kapott vadászkéssel gondosan kibelezték, nehogy megromoljon, és a hátsó lábát a csánkjánál keresztbe téve összekötözték, hogy illendõen lehessen szállítani, a két fiú hazafelé indult a zsákmánnyal. Mielõtt azonban meglazították íjaikat, egy kis szertartást szoktak rendezni. Csütörtök délutánonként, miután az utolsó nyílvesszõt is kilõtték, még egy nyílvesszõt illesztettek a húrra, és fellötték a levegõbe. Ez részben búcsú-, részben gyõzelmi szertartás volt, de mindenképpen szép. Most elsõ vadászzsákmányuknak tisztelegtek vele. Wart utána nézett magasba röppenõ nyílvesszõjének. A nap már estére hajtott, és a fák majdnem árnyékba borították õket. Úgy aztán mikor a nyílvesszõ magasabbra röppent a fák csúcsánál, ki a napfénybe, izzani kezdett az alkonyatban, mint maga a nap. Mind följebb és följebb szállt, nem ide-oda kanyarogva, hanem egyenesen a magasba, mintha az égbe törne, kitartóan, aranyosan csillogva, büszkén. És éppen amikor a lecsökkent a sebessége, csoda történt. Egy varjú röppent arra, fáradtan csapkodva a szárnyával, a közeledõ éjszaka elõl. Jött, és habozás nélkül elkapta a nyílvesszõt. Aztán, csõrében a nyílvesszõvel, fölszállt a magasba és elröpült. Kay megijedt, Wart meg dühös lett. Nagyon tetszett neki, milyen szépen szállt a magasba a nyílvesszõje, milyen büszkén izzott a napfényben, meg aztán ez volt a legjobb nyila. Az egyetlen, amelynek tökéletes volt az egyensúlya, a hegye, tolla, rovátkája. - Boszorkány volt - mondta Kay. 7. Heti két délután a bajvívás meg a lovaglás foglalt le, mert azokban az idõkben ezek voltak egy úriember nevelésének legfontosabb tárgyai. Merlin zsörtölt is miatta, mondván, hogy manapság, úgy látszik, azt hiszik, hogy csak akkor mûvelt valaki, ha le tud taszítani egy másik embert a lóról, és hogy a játékörület a tudományok tönkretevõje - senki se akar tudós lenni, mint az õ gyerekkorrában, s a középiskolák kénytelenek csökkenteni nívójukat -, Sir Ector azonban rajongott a bajvívásért. A bajvívás komoly mûvészet volt, és nagy gyakorlatot igényelt. Ha két lovag összecsapott, kopjáját a jobb kezében fogta, de a lovát úgy irányította, hogy ellenfele a másik oldalon legyen. A kopja alsó végét testük ellenkezõ oldalához szorították, és nem ahhoz, amelyikre az ellenfél támadott. Ez meglehetõsen

érthetetlennek tûnik az olyan embernek, aki mondjuk megszokta, hogy lovaglóostorral nyisson ki kaput, de megvolt az oka. Elõször is: a pajzsot a bal karon viselték, vagyis az ellenfelek pajzs ellen, teljesen fedezve csaptak össze. Másodszor: az ellenfelet ki lehetett vetni a nyeregbõl a kopja oldalával, azaz élével is, vízszintes irányú ütéssel, ha az ember nem volt biztos benne, hogy kopjája hegyével eltalálja. Ez volt a lovagi tornában a legszánalmasabb, legügyetlenebb ütés. Egy jó bajvívó, például Lancelot, mindig a kopja hegyével döfött, mert - bár ügyetlen kézben könnyen célt téveszthetett a kopja - így hamarabb el lehetett érni az ellenfelet. Ha egy lovag oldalt tartott kopjával támadott, hogy ellenfelét kisöpörje a nyeregbõl, ellenfele, aki egyenesen elõre tartotta a kopjáját, minden valószerûség szerint egy kopjahosszal elõbb kiütötte, mielõtt a söprés sikerült volna. Aztán tudni kellett, hogyan tartsa az ember a kopját a heggyel való döfésnél. Nem volt szabad a nyereghez ragadni és mereven megmarkolva tartani a kopját a nagy lökéshez, mert ha az ember mereven tartotta, a hegye a hatalmas hátasló minden mozdulatnál föl-le ugrált, és szinte biztos volt, hogy a lovas elvéti a célt. Éppen ellenkezõleg: lazán kellett ülni a nyeregben, a kopját könnyedén tartani, és a ló mozgásának megfelelõen egyensúlyozni. Csak a döfés pillanatában kellet a térdet a ló oldalához szorítani, teljes súllyal elõre dõlni a nyeregben, és nemcsak a hüvelyk- és a mutatóujjal, hanem az egész tenyérrel megmarkolni a kopját, a testhez szorított jobb könyékkel megtámasztva a végét. Lényeges volt a kopja hossza is. Világos, hogy egy száz yard hosszú kopjával ki lehetett volna ütni a nyeregbõl a csak tíz-tizenkét láb hosszú kopját viselõ ellenfelet, mielõtt az csak meg is közelítette volna az embert. Csakhogy nem lehetett volna száz yard hosszú kopját készíteni, vagy ha igen, akkor nem lehetett volna cipelni. A bajvívónak ki kellett tapasztalnia, melyik a leghosszabb kopja, amelyet a leggyorsabban tud forgatni, s amellett kellett kitartania. Sir Lancelot-nak, aki majd késõbb lép színre e történet folyamán, több, különbözõ hosszúságú kopjája volt, és aszerint, ahogy az alkalom kívánta, hol a Nagy Kopját, hol a Kisebbet vette igénybe. Tudni kellett, hol lehet eltalálni az ellenfelet. A Vadon Erdõ Kastélyának fegyvertárában volt egy páncélos lovagot ábrázoló nagy kép, amelyen karikák jelezték a sebezhetõ pontokat. Ezek a páncélfajták szerin változtak, tehát az embernek támadás elõtt tanulmányoznia kellett ellenfelét és kiszemelnie egy pontot. A jó fegyverkovácsok - a legjobbak Warringtonban laktak, és arrafelé laknak ma is - gondosan ügyeltek rá, hogy páncélruháik eleje és támadható oldalai domborúak legyenek, hogy a kopja hegye lecsússzon róluk. A gót páncélruhákhoz tartozó pajzsok furcsamód inkább homorúak voltak. Jobb volt, ha a kopja hegye megakadt a pajzsban, mint hogy fölcsússzon rajta vagy lecsússzon róla, és esetleg egy sebezhetõbb ponton találja el a páncél viselõjét. A legkönnyebben a bajvívó sisak taraján lehetett eltalálni bárkit, ha a szóban forgó személy olyan hiú volt, hogy hatalmas fémtarajt viselt, amelynek hajlataiban és díszítéseiben könnyen megakadt a kopja hegye. Sok hiú lovag volt, aki ilyen címernek is beillõ sisaktarajt viselt, medvékkel, sárkányokkal, sõt hajókkal meg kastélyokkal díszítve. Sir Lancelot azonban mindig beérte egy csupasz sisakkal, vagy egy tollforgóval, amelybe nem akadt bele a kopja, vagy egy alkalommal - egy hölgy selyem ingvállával. Túl sokáig tartana, ha a bajvívás illemszabályainak minden érdekes részletébe belemennénk, de a fiúknak valamennyit meg kellett tanulniok, mert azokban az idõkben mindenkinek tövirõl hegyire ismernie kellett a mesterségét. Tudnia kellett, milyen fa a legalkalmasabb kopjakészítésre, és miért, meg hogy kell forgatni a kopját, hogy ne hasadjon szét és ne görbüljön el. Ezernyi vitás kérdés merült fel a fegyverekkel és páncélokkal kapcsolatban, és valamennyit ismerni kellett. Sir Ector kastélyának közvetlen közelében terült el egy lovagi tornák rendezésére való bajvívótér, de Kay születése óta egyetlen egyszer sem rendeztek rajta lovagi tornát. Zöld rét volt, rövidre nyírták rajta a füvet, s széles, gyepes töltés vette körül, amelyen sátrakat lehetett verni. Egyik oldalán gólyalábas, régi fatribün állt, a hölgyek számára. A rétet jelenleg

csak gyakorlótérnek használták, az egyik végén felállítottak egy forgó bábut, a másikon egy gyûrût. A bábú egy póznára erõsített, fából faragott szerecsen volt. Az arca világoskékre, a szakálla vörösre, a szeme villogó fehérre volt festve. Bal kezében pajzs volt, a jobbjában meg életlen fakard. Ha homloka közepén találta el az ember nem történt semmi, de ha a kopja a pajzsának vagy a középvonaltól jobbra vagy balra esõ bármelyik testrésznek ütödött, a szerecsen villámgyorsan megfordult a tengelye körül, és a fakardjával rendszerint jó nagyot húzott az emberre, miközben a nyakát behúzva elnyargalt mellette. A festés eléggé össze volt karcolva rajta, és a jobb szeme fölött kikopott a fa. A gyûrû közönséges vasgyûrû volt, és fonálon lógott egy akasztófaszerû alkotmányon. Ha sikerült a kopja hegyével beletalálni a gyûrûbe, a fonál elszakadt, és az ember büszkén nyargalhatott tovább a gyûrûvel a kopjáján. Az idõ hûvösebb volt, mint eddig, mert már majdnem küszöbön állt az õsz, és a két fiú kint tartózkodott a bajvívótéren a fegyvermesterrel és Merlinnel. A fegyvermester avagy fegyvernök karót nyelt, sápadt, goromba, vikszos bajszú úriember volt. Járás közben mindig kidüllesztette a mellét, mint a golyvásgalamb, és minden lehetõ alkalommal elkiáltotta magát: - Ha azt mondom, hogy "egy"... Igyekezett állandóan behúzva tartani a hasát, és gyakran megbotlott a saját lábában, mert kidüllesztett mellétõl nem látott le rá. Folyton mozgatta a muszkliját, amit Merlin ki nem állhatott. Wart a tribün árnyékában feküdt Merlin mellett, és vakarózott. Csípték a kabócák. A fûrészszerû sarlókat csak nemrég rakták el, és a búza nyolcas keresztekben állt a magas szárak közt a tarlón, ahogy akkoriban szokás volt. Wartnak még mindig viszketett a böre. Fájt a válla is, és égett a füle, ugyanis néhányszor rossz helyen találta el a forgó bábut - mert a bajvívást persze páncél nélkül gyakorolták. Wart õrült, hogy most Kayn a sor, és álmosan, szunyókálva, vakarózva feküdt az árnyékban, mint egy kutya, alig figyelt oda a mókára. Merlin, aki a gyakorlótérnek hátat fordítva ült, valami elfelejtett varázslatot gyakorolt. A varázslat az lett volna, hogy lekonyítja a fegyvermester bajszát, de egyelõre csak a félbajsza konyult le, és a fegyvermester észre sem vette. Valahányszor Merlin megcsinálta a varázslatot, a fegyvermester oda se figyelve újból fölpederte a bajszát. Merlin meg így szólt: - Az áldóját neki! - és elölrõl kezdte. Egyszer tévedésbõl a fegyvermester fülét lebegtette meg, mire az meghökkenve pillantott az égre. A távolból, a bajvívótér másik oldaláról a csöndes szellõ szárnyán lebegve fülüknek csapódott a fegyvermester hangja. - Nem, nem, Kay úrfi, nem jó. Vót jobb. Vót jobb. A kopját a jobb kézben köll tartani, a hüvelyk- meg a mutatóujj közt, a pajzsnak meg egyvonalban köll lenni a nadrágvarrással... Wart megdörzsölte fájó fülét és felsóhajtott. - Mért búsulsz? - Nem búsulok. Gondolkoztam. - Min gondolkoztál? - Ó, semmiség az egész. Arra gondoltam, hogy Kaybõl lovag lesz. - Ezen tényleg búsulhatsz - kiáltott fel dühösen Merlin. - Egy csomó ostoba unikornis azzal vág fel és azért nevezi mûveltnek magát, mert egy rúddal le tudja lökni a hozzá hasonlókat a lóról! Unom! Szavamra mondom, Sir Ector jobban tette volna, ha egy nyavalyás párbajrajongót fogad mellétek tutornak, aki négykézláb mászkál, mint egy emberszabású majom, nem pedig egy közismerten feddhetetlen, nemzetközi hírnévnek örvendõ varázslót, aki díszdoktora valamennyi európai egyetemnek. Az a bajuk a normann arisztokratáknak, hogy sportõrültek, úgy, ahogy mondom, sportõrültek. Felháborodva elhallgatott, és - ezúttal szándékosan - kétszer is meglebegtette a fegyvermester fülét, mind a kettõt egyszerre. - Nem egészen erre gondoltam - mondta Wart. - Hanem arra, hogy milyen jó Kaynek, hogy lovag lesz. - De hiszen te is nemsokára az leszel, nem? - kérdezte türelmetlenül az öregember. Wart nem felelt.

- Nem? Merlin megfordult, és a pápaszemén keresztül jól megnézte a fiút. - Ugyan már, mi bajod van? - kérdezte undokul. Szemléje során látta, hogy növendéke sírással küszködik, és ha nyájasan szól hozzá, még eltörik a mécses, és rákezdi. - Én nem leszek lovag - felelte ridegen Wart. Merlin trükkje bevált. Wart nem akart már sírni: a legszívesebben belerúgott volna Merlinbe. - Én nem leszek lovag, mert Sir Ectornak nem édes fia vagyok. Kayt lovaggá ütik, én csak a fegyverhordozója leszek. Merlin megint hátat fordított neki, de a szeme gyanúsan csillogott a pápaszem mögött. - Kár - mondta sajnálkozás nélkül. Wartból minden kitört, amin az esze járt. - Ó - kiáltotta -, bárcsak volna édesapám meg édesanyám, hogy kóbor lovag lehessek. - Mért, akkor mit csinálnál? - Szereznék egy pompás vértet, tizenkét kopját meg egy tizennyolc markos fekete lovat, és elnevezném magam Fekete Lovagnak. Egy forrás vagy gázló, vagy ilyesmi körül kóborolnék, minden arra járó igazi lovagot kényszerítenék, hogy vívjon meg velem hölgyei becsületéért, és miután kivetettem õket a nyeregbõl, meghagynám nekik az életüket. És egész évben sátorban laknék, a szabad ég alatt, és csak öklelõznék meg kalandokat keresnék, én vinném el a lovagi tornákon a díjat, és soha senkinek nem árulnám el a nevem. - A feleséged aligha élvezné ezt az életet. - Ó, én nem akarok megnõsülni. Szerintem a nõk buták. - De azért keresnék magamnak egy kedvest - tette hozzá feszengve a majdani lovag -, hogy a sisakomon viselhessem szerelme zálogát, és nagy tetteket hajthassak végre a becsületéért. Egy poszméh röpült közéjük zümmögve, a tribün alá, aztán megint ki, a napsütésbe. - Szeretnél látni igazi kóbor lovagot? - kérdezte halkan a varázsló. - Persze csakis a nevelésed érdekében. - Ó, de mennyire! Amióta itt vagyok, egyszer sem volt nálunk lovagi torna! - Azt hiszem, el lehetne intézni. - Jaj, nagyon kérlek, intézd el! Biztos el tudnál vinni egyhez, ahogy a halhoz is elvittél. - Gondolom, bizonyos vonatkozásban nevelõ hatása volna. - De még mennyire - mondta Wart. - El se tudok képzelni semmit, aminek nagyobb nevelõ hatása lehetne, mintha egy igazi lovagi viadalt láthatnék. Ó, ugye megcsinálod? - Van lovag, akivel különösen szeretnél találkozni? - Pellinore király - vágta rá Wart. Az erdõben történt különös találkozásuk óta valahogy vonzódott ehhez az úrhoz. Merlin így szólt: - Semmi akadálya. Tedd a kezed magad mellé, és lazítsd meg az izmaidat. Cabricias arci thuram, catalamus, singulariter, nominativa, haec musa. Hunyd be a szemed és ne nyisd ki. Bonus, bona, bonum. Már megyünk is. Deus Sanctus, est-ne oratio Latinas? Etiam, oui, quare? Pourquoi? Quai substantivo et adjectivum concordat in generi, numerum et casus. Megérkeztünk. Miközben e ráolvasás tartott, a páciensnek különös érzései voltak. Elõször hallotta, hogy a fegyvermester rászól Kayre: - Nem úgy, nem úgy, szorítsd le a sarkad és derékból fordulj! - Aztán a szavak egyre halkultak, és kezdett kúp alakban pörögni, mintha egy örvény alsó csúcsán lett volna, amely fölszívta a levegõbe. Aztán nem volt semmi, csak valami hangos, forgó, dübörgõ, sziszegõ hang, amely tornádóvá erõsödött, hogy Wart azt hitte, nem bírja tovább. Végül néma csend lett, és akkor szólalt meg Merlin: - Megérkeztünk. Egy bükkfa alatt feküdtek a Vadon Erdõben. - Megérkeztünk - mondta Merlin. - Állj fel, és porold le a ruhád. - És ott, azt hiszem - folytatta a varázsló elégedetten, mert varázstudománya most az egyszer hibátlanul mûködött -, a barátod, Pellinore király üget felénk a tisztáson. - Helló, helló! - kiáltotta Pellinore király, a sisakrostélya fel-alá ugrált. - Hiszen ez az a kisfiú, a tollas ággyal, vagy nem, he?

- De igen - mondta Wart. - És nagyon örülök, hogy újra láthatom. Sikerült elfognia a Fenevadat? - Nem - mondta Pellinore király. - Nem fogtam el a vadat. Ejnye, gyere már, te kutya, hagyd a fenébe azt a bokrot! Pfuj! Pfuj! Szófogadatlan! Tudniillik szenvedélyesen ûzi a vadat. A nyulakért egészen odavan. Mondom, hogy nincs semmi abban a bokorban, te nyavalyás kutya! Pfuj! Pfuj! El onnan! El onnan! Engedelmeskedj, ha mondom! - Sose engedelmeskedik - tette hozzá. A kutya épp akkor zavart föl a bokorban egy fácánkakast. A madár irtóztató szárnycsattogással emelkedett a levegõbe, mire a kutya olyan izgalomba jött, hogy a kötél végére kötve háromszor-négyszer körülnyargalta a gazdáját, rekedten zihálva, mintha asztmás volna. Pellinore király lova türelmesen állt, miközben a kötél a lábai köré tekeredett, és Merlinnek meg Wartnak kellett megfogniuk a kopót és lecsavarniuk a kötelet a lóról, csak aztán folytathatták a beszélgetést. - Úgy - mondta Pellinore király. - Hálás köszönet. Bemutatnál a barátodnak, he? - Õ a tutorom, Merlin. Nagy varázsló. - Aggyisten - mondta a király. - Mindig szívesen ismerkedem össze varázslókkal. Tulajdonképpen mindig és mindenkivel szívesen ismerkedem össze. Azzal is telik az idõ hajsza közben, igaz? - Legyen üdvözölve - mondta Merlin, a maga legrejtélyesebb modorában. - Üdv - felelte a király, igyekezve jó benyomást kelteni. Kezet ráztak. - Szép idõnk van. - Ah, csakugyan? Akkor aggyisten. Ismét kezet ráztak. - Jó délutánt - folytatta Pellinore király. - Ön szerint most milyen idõ van? - Anticiklon vonul át fölöttünk. - Úgy - mondta a király. - Vihar lesz. Nos, azt hiszem, legföbb ideje elpályáznom. A király fölemelte, majd leeresztette sisakrostélyát, köhintett egyet, csomót kötött a kantárszárra, felkiáltott: - Bocsánat! - és minden jel szerint el akart vágtatni. - Merlin fehér mágus - mondta Wart. - Nem kell félni tõle. A legjobb barátom, felség, és különben is, rendszerint belegabalyodik a varázslatokba. - Ó, csakugyan? - kérdezte Pellinore király. - Szóval fehér mágus, he? Milyen kicsi a világ, igaz? Aggyisten. - Üdv - mondta Merlin. - Üdv - mondta Pellinore király. Harmadszor ráztak kezet. - Én az ön helyében nem mennék el - mondta a varázsló. - Sir Grummore Grummursum útban van, hogy kihívja párviadalra. - Ne mondja! Sir Hogyishívják idejön, hogy kihívjon párviadalra? - Nem vitás. - Esélyes ellenfél? - Szerintem egyenlõ. - Üdv - mondta Pellinore király. - Üdv - mondta Wart. - Most már csakugyan nem rázok kezet senkivel - jelentette ki az uralkodó. Csináljunk úgy, mintha már mindhárman ismernénk egymást. - Igazán idejön Sir Grummore, hogy megvívjon Pellinore királlyal? - kérdezte Wart gyorsan témát változtatva. - Nézz csak oda - mondta Merlin, s mindketten arra néztek, amerre kinyújtott ujjával mutatott. Sir Grummore Grummursum teljes harci vértezetben vágtatott keresztül a tisztáson. Hétköznapi sisakja helyett az elõírásos bajvívó sisak volt a fején, amely úgy festett, mint egy nagy szenesvödör. Vágtatás közben csörömpölt. Sir Grummore egy régi iskolai dalt énekelt:

Baj, baj, baj: bajvívunk mi együtt, Daliás a fejünk, fenekünk s derekunk, S amíg élünk, nem feledjük Szerelmetes balekunk. Fel hát, fel hát, fel hát, fel hát, Míg a pajzs vasa cseng, vasa cseng, vasa cseng! Ettõl tisztul a szív odabent. - Úristen! - kiáltott Pellinore király. - Lassan két hónapja nem vívtam már igazi viadalt, a múlt télen meg tizennyolcszor hívtak ki. Amikor bevezették az elõnyszabályokat. Szavai közben Sir Grummore már meg is érkezett, és ráismert Wartra. - Jó reggelt - mondta Sir Grummore. - Sir Ector fia vagy, ugye? S az az alak ott kicsoda abban a komikus kalapban? - A tutorom - mondta gyorsan Wart. - Merlin, a varázsló. Sir Grummore szemügyre vette Merlint - a varázslókat azokban az idõkben a bajvívók kispolgároknak tartották -, és kimérten így szólt: - Ó, varázsló? Aggyisten! - Õ pedig Pellinore király - mondta Wart. - Sir Grummore Grummursum... Pellinore király. - Aggyisten - mondta Sir Grummursum. - Üdv - mondta Pellinore király. - Szép idõnk van - mondta Sir Grummore. - Bizony, nagyon szép, he? - Ma is hajszán? - Ó, igen, köszönöm. Tudniillik mindig hajszán vagyok. A Csahos Fenevadat kell elfognom. - Igazán érdekes feladat. - Igen, érdekes. Megnézne egy kis excrementumot? - Persze. Egy kis excrementumot mindig szívesen látok. - Odahaza szebb darabjaim is vannak, de ezek is tûrhetõek. - No nézd csak! Szóval ez a Csahos Fenevad excrementuma. - Igen, az övé. - Érdekes excrementum. - Érdekes, ugye? Csak megunja az ember - tette hozzá Pellinore király. - Persze, persze. Szép idõnk van, nemde? - Igen, elég szép. - Tán nem ártana megvívnunk, he? - Valóban szerintem se ártana - mondta Pellinore király. - Miért vívjunk meg? - Ó, hát amiért szokás, gondolom. Lenne szíves valamelyikük rámsegíteni a sisakom? Végül is mind a hármuknak segíteniök kellett. Ugyanis a srófok kicsavarását s a csavarok és anyacsavarok meglazítását is tekintetbe véve - a király rosszul csavarta be õket, amikor reggel kapkodva felöltözött -, sisakjának levétele és a bajvívó sisak ráadása valóságos mérnöki teljesítmény volt. A bajvívó sisak akkora volt, mint egy olajoshordó, és két réteg bõrrel meg három hüvelyk vastag szalmával volt kibélelve. Mikor elkészültek, a két lovag felállt egymással szemközt a tisztás két szélén, aztán elindult, hogy középen találkozzon. - Becsületes lovag - mondta Pellinore király -, kérlek, mondd meg a neved. - Az csak rám tartozik - felelt Sir Grummore az elõírt formula szerint. - Ez udvariatlan válasz volt - mondta Pellinore király. - Egy lovag csak akkor nem meri nyíltan megmondani a nevét, ha valami szégyellnivalója van. - Akárhogy is van, szerintem pillanatnyilag fölösleges tudnod a nevemet, kér is kérdezned. - Akkor hát itt kell maradnia és megvívnia velem, hamis lovag. - Nem rosszul mondta, Pellinore? - kérdezte Sir Grummore. - Szerintem azt kellett volna mondania, hogy "itt kell maradnod". - Ó, bocsánat, Sir Grummore. Persze, hogy azt. Akkor hát itt kell maradnod,

és meg kell vívnod velem, hamis lovag. Több szó nem esett. A két úriember visszavonult a tisztás két szélére, meglóbálta kopjáját, és nekikészülõdött az elsõ összecsapásnak. - Azt hiszem, jobb, ha felmászunk erre a fára - mondta Merlin. - Sose lehet tudni, mi történhetik egy ilyen viadalon. Fölmásztak a hatalmas bükkfára, amelybõl kényelmes ágak nyúltak ki minden irányba, és Wart elhelyezkedett egy körülbelül tizenöt láb magasan levõ sima ág végén, ahonnan mindent jól láthatott. Nincs kényelmesebb, mint egy bükkfán üldögélni. Hogy magunk elé tudjuk képzelni a borzasztó párviadalt, amely most vette kezdetét, valamivel tisztában kell lennünk. Azokban az idõkben - legalábbis akkor, amikor a legnehezebb vérteket viselték - egy tetõtõl talpig páncélba öltözött lovag legalább annyi fémet cipelt magán, mint a saját súlya, ha nem többet. Vagyis az esetek többségében száznyolc fontot, de néha százhuszat is. Ami azt jelenti, hogy a lovának nagy, lassú járású teherhordónak kellett lennie, amilyenek manapság a falusi igavonók. Magát a lovagot annyira akadályozta a mozgásban a kipárnázott, nehéz vas súlya, hogy mozdulatai a lassított filmekre emlékeztettek. - Elindultak! - kiáltott Wart, izgalmában elakadt a lélegzete. A hatalmas lovak lassan, méltóságteljesen baktatni kezdtek. Az ég felé meredõ kopják elõredõltek és vízszintesen egymásnak szegezõdtek. Pellinore király és Sir Grummore láthatólag teljes erõvel belevágta sarkantyúját lova véknyába, és a gyönyörû állatok néhány perc múlva ügetést utánzó, földrengetö mozgásba lendültek. A lovak dübörögtek, dobogtak, a két lovag azonos ütemben csapkodta a könyökét meg a lábát, és jó magasan fölemelkedett a nyeregben. Aztán változott az iram, Sir Grummore lova határozottan vágtatni kezdett, s a következõ percben Pellinore királyé is követte a példát. Félelmetes látvány volt. - Jaj, Istenem! - kiáltott fel Wart, aki szégyellte magát, mert úgy érezte, hogy az õ vérszomjassága miatt csap össze elõtte a két lovag. - Mit gondolsz, megölik egymást? - Veszedelmes sport - mondta fejcsóválva Merlin. - Most! - kiáltott Wart. A hatalmas lovasok vérfagyasztó patkódobogással csaptak össze. Kopjájuk egy pillanatig néhány hüvelyknyire táncolt egymás sisakjától - mindketten a legnehezebb célpontot választották -, aztán továbbnyargaltak egymással ellenkezõ irányba. Sir Grummore mélyen beledöfte kopjáját a bükkfába, amelyen Wart és a varázsló ült, és megtorpant. Pellinore király, aki kopjástul nyargalt tovább, egyszerûen eltûnt a háta mögött. - Lenézhetek? - kérdezte Wart, aki a kritikus pillanatban behunyta a szemét. - Nyugodtan - mondta Merlin. - Jó idõbe beletelik, míg újból felállnak. - Hó-ha, hó-ha, hé! - kiáltotta Pellinore király tompa hangon, valahonnan messze, a rekettyebokrok közül. - Hé, Pellinore, hé! - ordította Sir Grummore. - Gyere vissza, drága cimborám, itt vagyok. Hosszú szünet következett, amíg a két lovagnak sikerült újból felállnia. Pellinore király most a tisztás másik szélén volt, mint ahonnan elindult, Sir Grummore pedig az õ eredeti helyén. - Áruló lovag! - kiáltotta Sir Grummore. - Add meg magad, gyáva! He? - kiáltotta Pellinore király. Megint meglóbálták kopjáikat, és dübörögve rohamra indultak. - Ó - mondta Wart -, remélem, nem sebesülnek meg. De a két ló lassan támolygott egymás felé, a lovagok meg egyazon pillanatban elhatározták, hogy ezúttal oldalról söprik le a másikat a lóról. Mindketten derékszögben balra fordították kopjájukat, és mielõtt Wart még egyszer megmukkanhatott volna, félelmetesen, de dallamosan hallatszott: klang!, csattantak össze a vértek, mintha egy busz belerohant volna egy kovácsmûhelybe, és a két bajvívó lehuppant egymás mellé a zöld pázsitra, a lovaik meg ellenkezõ irányba elvágtattak. - Ez aztán esés! - mondta Merlin. A két ló lefékezett. Õk már megtették kötelességüket, és rezignáltan

harapdálni kezdték a füvet. Pellinore király és Sir Grummore maga elé meredve ült a gyepen, reménykedve szorongatták egymás kopjáját a hónuk alatt. - Tyûha! - mondta Wart. - Micsoda összeütközés! De úgy látszik, egyiküknek sem esett baja. Sir Grummore és Pellinore király nagy keservesen talpra álltak. - Védd magad! - kiáltotta Pellinore király. - Isten irgalmazzon neked! - kiáltotta Sir Grummore. Azzal kivonták kardjukat és hevesen rontottak egymásnak, majd miután behorpasztották egymás sisakját, mindketten hirtelen fenékre ültek. - Az áldóját! - kiáltotta Pellinore király. - Teringettét! - kiáltotta Sir Grummore, szintén ülõ helyzetben. - Úristen! - kiáltotta Wart. - Micsoda viadal! A lovagok most már kijöttek a sodrukból és kimolyan viaskodni kezdtek. Ez persze nem sokat jelentett, mert úgy voltak csomagolva a vasba, hogy nem sok kárt tehettek egymásban. Már az is sokáig tartott, amíg föl tudtak tápászkodni, és egy kardcsapás olyan fáradságos munka, ha az embernek egynyolcad tonna a súlya, hogy a párbaj minden szakaszát könnyû volt megfigyelni és mérlegelni. Az elsõ szakaszban Pellinore király és Sir Grummore körülbelül fél óráig álltak szemközt egymással és püfölték egymás sisakját. Egyszerre csak egyikük üthetett, így aztán többnyire felváltva csinálták: mikor Pellinore király ütött, Sir Grummore nekikészülödött az ütésnek, és vice versa. Kezdetben megesett, hogy ha valamelyikük elejtette a kardját, vagy a kard belefúródott a földbe, miközben türelmesen keresgélte vagy próbálta kiráncigálni a kardot, ellenfele még két-három ütést mért rá. Késõbb jobban belejöttek a ritmusba, s úgy püfölték egymást, ahogy a felhúzható játék-favágók fûrészelnek a karácsonyfa alatt. A gépies egyhangúságnak végül is az lett az eredménye, hogy haragjuk elszállt, és kezdték unni a dolgot. Sir Grummore eltámolygott a tisztás egyik szélére, Pellinore király meg elbotladozott a másikra. Aztán szembe fordultak, és egyszer-kétszer elõre-hátra ingadoztak, hogy egyensúlyba hozzák magukat, majd egymásnak rontottak, mint két vadkan. Középen találkoztak, akkorát csattant egymáson a mellvértjük, mintha egy hajó futott volna zátonyra, visszapattantak egymásról, és hanyatt vágódtak. Úgy feküdtek néhány percig, lihegve. Aztán lassan megpróbáltak talpra állni, és láthatólag mindketten megint kijöttek a sodrukból. Pellinore király mintha egy kicsit el is kábult volna az összeütközéstõl. Nem jó irányba fordulva tápászkodott fel, és nem látta Sir Grummore-t, ami nem is csoda, hiszen csak egy kis résen kukucskálhatott ki, mindenesetre látszott, hogy nagy zavarban van. Talán eltört a pápaszeme. Sir Grummore gyorsan kihasználta elõnyét. - Nesze! - kiáltotta Sir Grummore, és két kézzel a szerencsétlen uralkodó kobakjára sújtott, miközben az ellenkezõ irányba lesve lassan jobbra-balra csavargatta a fejét. Pellinore király dühösen megfordult, ellenfele azonban gyorsabb volt nála. Megint a király háta mögé került, és még egy irtózatos csapást mért ugyanoda. - Hol vagy? - kérdezte Pellinore király. - Itt - kiáltotta Sir Grummore, és még egyet rávágott. Szegény király olyan fürgén fordult meg, amilyen fürgén csak tudott, Sir Grummore azonban megint ügyesen megkerülte. - Halihó! - kiáltotta Sir Grummore, s ismét rávágott egyet. - Ripõk! - kiáltotta a király. - Ütök! - felelte Sir Grummore, s ütött is. Pellinore király az elözö összeütközés, a feje búbjára zúduló ütések és ellenfele rejtélyes viselkedése miatt láthatólag teljesen megzavarodott. Elõre-hátra imbolygott a fejére záporozó ütések alatt, és erõtlenül emelgette a karját. - Szegény király - mondta Wart. - Csak ne vágna rá Sir Grummore akkorákat! Mintegy válaszul az óhajára, Sir Grummore egy kis szünetet tartott. - Hajlandó vagy azt mondani, hogy Pax? - kérdezte Sir Grummore. Pellinore király nem felelt. Sir Grummore erre még egyet vágott rá, és azt mondta: - Ha nem mondod azt,

hogy Pax, levágom a fejed. - Nem mondom - mondta a király. Bumm! - csattant a kard a feje búbján. Bumm! - csattant megint. Bumm! - csattant harmadszor is. - Pax - szólalt meg Pellinore király, meglehetõsen halkan. Aztán mikor Sir Grummore gyõzelme gyümölcsével elégedetten megpihent, Pellinore király nekiugrott, torkaszakadtából "Nem"-et ordított, és egy nagyot vágott a mellére. Sir Grummore hanyatt esett. - Nahát! - kiáltott fel Wart. - Ezt a csalást! Nem hittem volna róla. Pellinore király gyorsan ráült áldozata mellére, amivel negyed tonnára növelte a rá nehezedö súlyt, lehetetlenné téve, hogy megmoccanhasson, és nekiállt leszerelni Sir Grummore sisakját. - Kimondtad, hogy Pax! - Magamban azt mondtam, hogy Pax Non. - Ez csalás. - Nem csalás. - Te ripõk. - Nem vagyok ripõk. - Igenis, hogy az vagy. - Nem vagyok az. - De igen. - Azt mondtam, hogy Pax Non! - Csak Paxot mondtál. - Nem. - De igen. - Nem. - De igen. Ekkorra Sir Grummore sisakja már le volt oldozva, és Wart meg Merlin látták, hogy bíborvörös arccal, födetlen fõvel mered Pellinore királyra. - Add meg magad, gyáva - mondta a király. - Szó sincs róla - mondta Sir Grummore. - Meg kell adnod magad, különben levágom a fejed. - Csak rajta, vágd! - Ugyan már - mondta a király. - Tudod jól, hogy meg kell adnod magad, ha levették a sisakodat. - Nem én - mondta Sir Grummore. - Akkor nyomban levágom a fejed. - Felõlem. A király fenyegetõen meglengette kardját a levegõben. - Rajta - mondta Sir Grummore. - Ha mered. A király leengedte kardját, és így szólt: - Ugyan, add meg már magad, kérlek. - Add meg te - mondta Sir Grummore. - De hát én nem adhatom meg magam. Végül is én vagyok felül, vagy nem, he? - Nos, már mondtam, hogy én nem adom meg magam. - Nahát, Grummore. Biz' isten, hitvány ripõk vagy, hogy nem adod meg magad. Tudod jól, hogy képtelen vagyok levágni a fejed. - Nem adom meg magam egy csalónak, aki rám támadt, miután kimondta, hogy Pax. - Nem vagyok csaló. - Csaló vagy. - Nem. - De igen. - Nem. - De igen. - Hát jó - mondta Pellinore király. - Akkor állj fel, tedd fel a sisakodat, és verekedjünk meg. Senkitõl sem vagyok hajlandó eltûrni, hogy csalónak nevezzen. - Csaló! - kiáltotta Sir Grummore. Fölálltak, és közösen addig kínlódtak a sisakkal, amíg biztosan nem ült Sir

Grummore fején. Közben folyton azt sziszegték: - Nem vagyok csaló! - De igen! Aztán visszamentek a tisztás két szélére, kiegyensúlyozták magukat, és olyan éktelen csõrömpöléssel és dübörgéssel rohantak egymásnak, mint két elszabadult villamos. Sajnos, már mind ketten olyan ingerültek voltak, hogy egyikük sem volt elég figyelmes és pillanatnyi dühükben teljességgel elvétették egymást. Páncélöltönyük túlságosan nehéz volt, és a nagy lendülettõl csak akkor tudtak megállni, amikor már szépen elrobogtak egymás mellett, aztán meg úgy menõvereztek, hogy egyikük sem került a másik látókörébe. Mulatságos volt nézni õket, mivel Pellinore király, aki hátulról egyszer már megkapta a magáét, folyton forgott, hogy maga mögé lásson, Sir Grummore meg, aki már alkalmazta ezt a hadicselt, ugyanazt csinálta. Úgy mászkáltak vagy öt percig, meg-megállva, hallgatózva, csõrömpölve, leselkedve, és néha-néha vaktában a hátuk mögé sújtottak a kardjukkal. Egy ízben csak néhány lábnyira álltak egymástól, de háttal, hogy aztán hallatlanul óvatosan egymással ellenkezõ irányba induljanak el, egy másik alkalommal meg Pellinore király eltalálta Sir Grummore-t, amikor a háta mögé sújtott, de utána annyiszor megpördültek maguk körül mind a ketten, hogy beleszédültek, és megint nem találták egymást. Öt perc múlva Sir Grummore megszólalt: - Ide figyelj, Pellinore! Hiába bujkálsz. Úgyis látom, hol vagy. - Dehogy bujkálok - kiáltotta felháborodva Pellinore király. - Hol vagyok? Felfedezték egymást, és közvetlen közelrõl farkasszemet néztek. - Ripõk! - mondta Sir Grummore. - Pfúj! - mondta Pellinore király. Aztán sarkon fordultak, és a dühtöl forrva elmasíroztak a kiinduló pontjuk felé. - Szélhámos! - ordította Sir Grummore. - Nyavalyás szájhõs! - ordította Pellinore király. Azzal mindketten összeszedték minden erejüket a döntõ találkozóra, elõre hajoltak, leszegték fejüket, mint két bakkecske, és elszántan szõkellve elindultak egymás felé a végsõ összecsapásra. Sajnos, rosszul céloztak. Körülbelül öt yardnyira elkerülték egymást, s teljes gözzel, legalább nyolc csomó sebességgel továbbrobogtak, ahogy a hajók haladnak el egymás mellett, némán lódultak elõre. Mindkét lovag elkezdte szélmalomként forgatni a karját az óramutató járásával ellenkezõ irányban, de hiába erõlködtek, nem sikerült lelassítaniuk. Mind a ketten változatlan sebességgel robogtak tovább. Aztán Sir Grummore - mint egy faltörõ kos - nekiment a fejével a bükkfának, amelyen Wart ült, Pellinore király pedig egy gesztenyefával ütközött össze a tisztás túlsó szélén. A fák megremegtek, visszhangzott az egész erdõ. A feketerigók és mókusok káromkodtak, vadgalambok röppentek föl a lombos ágakról még félmérföldnyi távolságban is. A két lovag feszes vigyázzban állt, ameddig hármat számol az ember. Aztán egy utolsó, egyszerre felhangzó, dallamos "klang"-gal mindketten elvágódtak a gyepen. - Azt hiszem, elájultak - mondta Merlin. - Jaj Istenem! - mondta Wart. - Nem kéne lemásznunk, hogy segítsünk rajtuk? - Önthetnénk vizet a fejükre - mondta elgondolkozva Merlin -, ha volna vizünk. De nem hiszem, hogy megköszönnék, ha megrozsdásodna miattunk a páncéljuk. Majd magukhoz térnek. Különben is, ideje hazamennünk. - De lehet, hogy meghaltak! - Nem haltak meg, én tudom. Egy-két perc múlva magukhoz térnek, és hazamennek vacsorázni. - Szegény Pellinore királynak nincs otthona. - Akkor Sir Grummore meghívja magához éjszakára. A legjobb barátok lesznek, ha magukhoz térnek. Mindig is azok voltak. - Gondolod? - Tudom, kedves fiam, tudom. Hunyd be a szemed, indulunk. Wart belenyugodott, hogy Merlin többet tud nála. - Gondolod - kérdezte, miután behunyta a szemét, - hogy Sir Grummore-nak van tollas ágya? - Valószínûleg. - Akkor jó - mondta Wart. - Az majd jót tesz Pellinore királynak, még ha el

is ájult. Elhangzottak a latin szavak, és megkezdõdött a titokzatos utazás. A sípoló zaj- és ûr-tölcsér magába szippantotta õket. Két másodperc múlva már a tribün alatt feküdtek, és a bajvívó tér túlsó szélén felharsant a fegyvermester hangja: - Gyerünk, Art úrfi, gyerünk. Épp eleget szundikáltál. Gyere csak ki ide a napsütésre, Kay úrfihoz, egy-kettõ, egy-kettõ, aztán had lássunk egy kis igazi bajvívást. 8. Hûvös, esõs augusztus végi este volt, és Wart nem tudott mit kezdeni a kastélyban. Egy darabig a kutyaólban beszélgetett Cavallal, aztán a konyhába ballagott, hogy segítsen a nyársat forgatni. Csakhogy ott meg nagyon meleg volt. Nem kellett ugyan a négy fal közt maradnia az esõ miatt, nem féltették az asszonyok, mint ahogy a mi nemzedékünk boldogtalan gyermekeivel gyakran megesik, de a kinti nedvesség puszta gondolatára is elment a kedve attól, hogy kimenjen. Mindenkit utált. - Az ördög vinné el ezt a kölyköt - mondta Sir Ector. - Az isten szerelmére, ne lógasd már az orrod ott az ablaknál. Menj és keresd meg a tutorodat. Amikor én voltam ilyen idõs, esõs napokon mindig tanulni szoktunk. Bizony, mûveltük az elménket. - Wart buta - mondta Kay. - Szedd a lábad, fiacskám - mondta öreg dajkájuk. - Most nincs idõm veletek foglalkozni, gyerekek, rengeteg a mosnivalóm. - Ejnye, kis gazdám - mondta Hob. - Menjen szépen a szobájába, ne zavarja a madarakat. - Szó sincs róla - mondta a fegyvermester. - Hagyjuk ezt. Éppen elég kifényesítenem ezt a nyavalyás vértezetet. Még a kutyakölyök is rávakkantott, mikor Wart visszament a kutyaólba. Wart fölkapaszkodott a toronyszobába, ahol Merlin éppen egy gyapjú hálósapkát kötögetett magának télire. - Minden második sornál fogyasztok egy-egy szemet - mondta a varázsló -, de valahogy túl hegyesnek tûnik a vége. Olyan, mint egy hagyma. Folyton fel kell fejtenem. - Azt hiszem, nem ártana tanulnom valamit - mondta Wart. - Nem tudok egyebet kitalálni. - Szerinted a tanulás olyasmi, amit akkor kell csinálni, ha egyéb elfoglaltságot nem talál magának az ember? - kérdezte Merlin undokul, mert õ is rosszkedvû volt. - Akármit szívesen tanulnék - mondta Wart. - Tõlem? - kérdezte villogó szemmel a varázsló. - Ó, Merlin - kiáltotta Wart, felelet nélkül hagyva a kérdést. - Kérlek, csináltass velem valamit, mert nagyon vacakul érzem magam. Senki se akar foglalkoztatni, én meg nem tudom, mit kéne csinálnom. Nagyon esik. - Tanulj meg kötni. - Nem mehetnék ki és lehetnék valamilyen állat, hal vagy valami hasonló? - Hal már voltál - mondta Merlin. - Senkinek sincs rá szüksége, hogy kétszer tanulja meg ugyanazt, ha van egy kis esze. - Nem lehetnék hát madár? - Ha tudnád, amit nem tudsz - mondta Merlin -, a madarak nem szeretnek esõben röpködni, mert nedves lesz és összeragad a tolluk. Bepiszkolódnak. - Sólyom is lehetnék Hobnál, a sólyomszálláson - folytatta konokul Wart. - Akkor zárt helyen lennék, és nem áznék meg. - Túlságos nagyravágyás - mondta az öreg -, ha valaki sólyom akar lenni. - Tudom jól, hogy ha akarsz, át tudsz változtatni sólyommá - kiabált Wart -, de szívesebben ugratsz, csak mert esik az esõ. Kikérem magamnak! - Na-na! - Kérlek, kedves Merlin - mondta Wart -, változtass sólyommá. Mert ha nem, nem tudom, mit csinálok!

Merlin letette a kötést, és pápaszeme fölött növendékére pillantott. Fiacskám - mondta -, minden leszel a világon, állat, növény, ásvány, egysejtû vagy vírus, bármivé át tudlak változtatni, mint ahogy már át is változtattalak, de rá kell bíznod magad az én felsõbbrendû éléslátásomra. Még nem jött el az ideje, hogy sólyom légy - már csak azért sem, mert Hob még a sólyomszálláson eteti a madarakat -, egyszóval maradj békén és tanulj ember lenni. - Rendben van - mondta Wart -, ha ez próbatétel. - Azzal leült. Néhány perc múlva megszólalt: - Mint embernek szabad-e beszélnem, vagy csak néznem és hallgatnom kell? - Beszélni mindenkinek szabad. - Akkor jó, mert azt akartam mondani, hogy már három sor óta a szakállad is belekötöd a hálósapkába. - Ejnye, mindjárt... - Szerintem a legokosabb az volna, ha levágnád a szakállad végét. Hozzak ollót? - Mért nem figyelmeztettél elõbb? - Kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz. - Komolyan megjárhatod, fiacskám - mondta a varázsló. - Könnyen egy szelet kenyérré változhatsz, aztán megpirítanak. Aztán lassan nekiállt kiszabadítani a szakállát, magában dörmögve, és nagyon vigyázva, nehogy leessen egy szem. - Repülni is olyan nehéz lesz, mint amilyen úszni volt? - Kérdezte Wart, mikor úgy gondolta, hogy tutora lecsillapodott. - Semmi szükség rá, hogy repülj. Nem szándékozlak szabadon szálló sólyommá változtatni, csak beteszlek éjszakára a sólyomszállásra, hogy elbeszélgethess a többi sólyommal. Ez a módja a tanulásnak: odafigyelni, mikor a tapasztaltabbak beszélgetnek. - Hát beszélgetni fognak? - Mindennap késõ éjszakáig beszélgetnek. Elmondják, hogyan fogták el õket, mire emlékeznek hazulról: a származásukról, õseik nagyszerû hõstetteirõl, meg arról, hogy hogyan idomítják õket, mit tanultak és mit fognak még tanulni. Igazi katonákhoz illõ beszélgetés, amilyet egy elsõ osztályú lovasezred kantinjában hallanál: taktikáról, kézifegyverekrõl, zsoldról, fogadásokról, híres vadászatokról, borról, nõkrõl és énekrõl. - A másik témájuk - folytatta -, az étel. Csüggesztõ gondolat, de hát persze elsõsorban éheztetéssel idomítják õket. Szegény fickók, nagyon éhesek, és folyton az elõkelõ éttermeken jár az eszük, ahová jártak valamikor, meg hogy hogyan pezsgõztek, ették a kaviárt és húzatták a cigánnyal. Persze egytõl egyik nemesi vérbõl valók. - Szégyen, gyalázat, hogy rabságban tartják és éheztetik õket! - Csakhogy õk éppúgy nem tudják, hogy rabok, mint a lovassági tisztek. Úgy tekintik magukat, hogy a hivatásuknak kell szentelniök az életüket. Mint egy lovagrend vagy valami efféle. Tudniillik a sólyomszállás lakói kizárólag csak ragadozók, és ez sokat segít. Tudják, hogy az alsóbb osztályok tagjai közül senki sem kerülhet közéjük. Az ülõfákra nem kerülhet feketerigó meg hasonló aljanép. Ami meg az éheztetést illeti, azért korántsem halnak éhen, és nem is éheznek igazában. Egyszerûen csak edzésben vannak, s mint mindenkinek, aki szigorú edzésben van, nekik is folyton az evésen jár az eszük. - Mikor kezdhetem? - Máris, ha kedved van hozzá. Sugallatom szerint Hob éppen ebben a percben fejezte be az elõkészületeket éjszakára. Mindenekelõtt azonban el kell döntened, hogy milyen sólyom szeretnél lenni. - Merlin-sólyom - mondta udvariasan Wart. A válasz hízelgett a varázslónak. - Kitûnõen választottál - jelentette ki -, s ha tetszik, azonnal hozzá is kezdhetünk. Wart felkelt a székrõl, és odaállt tutora elé. Merlin letette a kötést.Elõször összezsugorodsz - mondta Merlin, s addig nyomta lefelé a fiú feje búbját, amíg Wart valamivel kisebb nem lett egy galambnál. - Most pedig állj lábujjhegyre, hajlítsd be a térdedet, szorítsd a könyököd az oldaladhoz, emeld fel a kezed vállmagasságig, és szorítsd össze a hüvelyk- és mutatóujjadat meg a

középsõ- és a gyûrûsujjadat. Úgy ni! E szavakkal az öreg varázsló lábujjhegyre állt, és úgy csinált, ahogy elmagyarázta. Wart gondosan utánozta, és kíváncsi volt, mi fog történni. Az történt, hogy Merlin, aki az utolsó varázsigéket egészen halkan suttogta, hirtelen kondorkeselyûvé változott, Wart meg csak állt ott lábujjhegyen, és maradt, aki volt. A varázsló mintha a napon szárítkozott volna, mintegy tizenegy láb szélesre, tárt szárnyakkal, a feje élénk narancssárga volt, és piros, mint a kárbunkulus. Igen meglepett és kicsit komikus képet vágott. - Változz vissza - mondta Wart. - Nem azt változtattad át, akit kellett volna. - Ez a nyavalyás tavaszi nagytakarítás az oka - kiáltotta Merlin és vissza változott. - Csak egyszer engedjen be az ember egy nõszemélyt egy fél órára a dolgozószobájába, s már nem tudja, hová nyúljon a megfelelõ varázsige után, nincs a helyén. Maradj csak állva, megpróbáljuk még egyszer. A már apró Wart ezúttal érezte, hogy lábujjai hirtelen megnyúlnak és a padlót kaparásszák. Sarka felemelkedett és kihegyesedett, térde a gyomrába húzódott. Combja egészen rövid lett. Hálószerû bõr nõtt a csuklójától a válláig, ujjai hegyéböl puha kék tollak serkentek ki, és gyorsan nõni kezdtek. Tollak nõtték be az alsókarját is, s csinos kis ál-toll nõtt ki mindkét hüvelykujjából. Tizenkét farktolla, középen a kettõs fedõtollakkal, egy szempillantás alatt kinõtt, és kinõttek a hátán, begyén meg a vállán a fontosabb tollak tövét takaró tollak is. Wart gyors pillantást vetett Merlinre, lekapta fejét és keresztülnézett a lába közt, helyrerázta a tollait, és vakargatni kezdte az állát egyik lábujja éles karmával. - Nagyszerû - mondta Merlin. - Most ugorj a kezemre - hé, vigyázz, ne vájd bele a karmod! - és figyelj arra, amit mondok. Beviszlek a sólyomszállásra, melyet Hob már bezárt éjszakára, és odateszlek sapka és béklyó nélkül Balin és Balan mellé. De vigyázz! Ne menj közel senkihez sem ha nem szólítanak fel rá. Ne felejtsd el, hogy a legtöbbjükön sapka van, megzavarodhatnak, és könnyen elkövethetnek valami meggondolatlanságot. Balinban és Balanban megbízhatsz, meg a vörösvércsében és a karvalyban is. De a vadászsólyomhoz ne közelíts, hacsak õ nem hív. Filkó elkülönített ketrece mellé semmiképpen se állj, mert rajta nincs sapka, és ha csak egy kis lehetõsége is van rá, keresztül bújik a hálón és elkap. Szegény fickó nem egészen normális, és ha egyszer a karmai közé kerülsz, nem szabadulsz élve. Ne felejtsd el, hogy egy spártai fegyelmû katonai kantinban vagy látogatóban. Ezek a fickók reguláris katonák. Mint fiatal közkatonának az a dolgod, hogy tartsd a szád, akkor beszélj, ha szónak hozzád, és ne vágj senkinek a szavába. - Fogadom, hogy merlin-sólyom lévén több vagyok közkatonánál - mondta Wart. - Nos, az igazság az, hogy csakugyan több vagy. Majd meglátod, hogy a vörösvércse is meg a karvaly is milyen udvarias lesz hozzád, de a világ minden kincséért se vágj a magasabb rangú merlin-sólymok vagy a vadászsólyom szavába. Õ az ezred tiszteletbeli ezredese. S ami Filkót illeti, õ is ezredes, ha gyalogsági is, szóval nagyon vigyázz. - Óvatos leszek - mondta Wart, aki kezdett egy kicsit félni. - Akkor jó. Reggel majd érted megyek, mielõtt Hob felkel. Mikor Merlin bevitte a sólyomszállásra új társukat, valamennyi sólyom néma volt, s még azután is hallgattak egy darabig, miután magukra maradtak a sötétben. Az esõ elállt, kisütött az augusztusi telihold, olyan fényesen, hogy tisztán lehetett látni egy bolyhos hernyót, amint felfelé kapaszkodik az öreg torony göröngyös homokkõfalán. Wart szeme rövid néhány pillanat alatt hozzászokott a sólyomszállás szórt fényéhez. A sötétséget felderítette a holdfény ezüstös ragyogása, aztán kísérteties látvány tárult Wart szeme elé. Valamennyi sólyom és vadászsólyom féllábon állt az ezüstös fényben, másik lábát bedugta a mellén levõ tollkötény alá, megannyi mozdulatlan páncélos lovag-szobor. Ünnepélyesen álltak, tolldíszes sisakban, sarkantyúsan, fegyveresen. Az ülõfáikon lógó vászon- és zsákdarabok hevesen lebegtek a szellõben, akár a templomi zászlók, s õk lovaghoz illõ türelemmel, nemes, átszellemült arckifejezéssel õrködtek. Akkoriban lehetõleg minden sólyomnak

sapkát húztak a fejére, még a vándorsólyomnak és a merlinnek is, amelyekre napjainkban már nem húznak sapkát. Wartot a méltóságteljes alakok fensége - mozdulatlanul álltak, mintha kõbõl faragták volna õket - lenyûgözte, és úgy érezte, fölösleges volt Merlin figyelmeztetése, hogy viselkedjék szerényen és illedelmesen. Nemsokára halkan megszólalt egy csengõ. A nagy vándorsólyom megrázta magát, és arisztokratikus orrhangon megszólalt: - Uraim, lehet társalogni. Néma csend volt. Csak a helyiség túlsó sarkából, amely Filkó számára volt elkerítve - szabadon volt, sapka nélkül, és javában vedlett -, hallatszott a kolerikus gyalogsági ezredes dörmögése. - Nyavalyás niggerek - dünnyögte. - Nyavalyás kormány. Nyavalyás politikusok. Mi ez itt elõttem, a nyelével a lábam felé, egy tõr? Nyavalyás egy hely! Na, Filkó, már csak egy rövidke órád van hátra az életbõl, aztán örökre elkárhozol. - Ezredes - szólalt meg ridegen a vándorsólyom. - Ne a fiatal tisztek elõtt. - Bocsánat, asszonyom - szólalt meg nyomban szegény ezredes. - Tudniillik valami baj van a fejemben. Komoly baj. Megint csend volt, katonás, félelmetes, dermesztõ csend. - Kicsoda az új tiszt? - kérdezte az elõbbi erélyes, szép hang. Senki sem felelt. - Beszéljen, uram - parancsolta a vándorsólyom, mereven maga elé nézve, mintha álmában beszélne. A sapkától nem láthatták Wartot. - Kérem szépen - kezdte Wart -, én egy merlin vagyok... S el is némult, megijedt a csendtõl. Balan, az egyik mellette álló igazi merlin-sólyom hozzá hajolt, és barátságosan a fülébe súgta: - Ne félj. Szólítsd asszonyomnak. - Merlin-sólyom vagyok, asszonyom, engedelmével. - Szóval Merlin. Nagyszerû. És a Merlinek melyik ágából származik? Wartnak halvány fogalma sem volt róla, melyik ágból származik, de nem merte megkockáztatni, hogy hazugságon kapják. - A Vadon Erdõ-beli Merlinekébõl, asszonyom - mondta. Erre megint csend lett, olyan dermesztõ, hogy félni kezdett. - Vannak yorkshire-i Merlinek - szólalt meg végül halk hangján a tiszteletbeli ezredes -, walesi Merlinek, és Északi McMerlinek. Aztán vannak salisburyek, meg Exmoor környékérõl valók és connaughti Merlinek. De nem emlékszem rá, hogy Vadon Erdõ-beli Merlin családról hallottam volna. - Valószínûleg egy oldalág, asszonyom - szólalt meg Balan -, engedelmével. - Isten áldja meg - gondolta Wart. - Ezért külön fogok neki holnap egy verebet, és amikor Hob nem látja, odaadom neki. - Kétségkívül csak ez lehet a magyarázat, Balan kapitány. Megint csend lett. Végül a vándorsólyom megrázta csengõjét. Úgy szólt: - Kezdjük a Katekizmussal, hogy mielõbb feleskethessük. Wart hallotta, hogy e szavakra a balján álló karvaly idegesen köhint néhányat, a vándorsólyom azonban ügyet sem vetett rá. - Vadon Erdõ-beli Merlin - mondta a vándorsólyom -, soroljon fel néhány lábas állatot. - Lábas állat - felelte Wart, áldva csillagait, hogy Sir Ector elsõ osztályú nevelésben részesítette - a ló, a vadászkutya meg a sólyom. - Mért nevezik ezeket lábas állatoknak? - Mert ezek az állatok a lábuk erejére vannak utalva, azaz törvényszerûen az életük forog veszélyben, ha a sólymok, vadászkutya vagy lóvak lábának valami baja esik. Egy lesántult ló elpusztult lónak számít. - Helyes - mondta a vándorsólyom. - Melyik a legfontosabb testrésze? - A szárnyam - felelte egy pillanat múlva Wart, találomra mert nem volt biztos benne. Erre egyszerre valamennyi csengõ csilingelni kezdet, mivel a komor szobrok csalódottságuk jeléül egytõl egyik leeresztették fölemelt lábukat. Most két lábon álltak, zavartan.

- A micsodája? - kiáltotta éles hangon a vándorsólyom. - Azt mondta, hogy a nyavalyás szárnya - szólalt meg Filkó ezredes a magánzárkájában. - De most már aztán elég legyen! - De hiszen a rigónak is van szárnya! - kiáltotta a vörösvércse, aki most nyitotta szóra elsõ ízben görbe csõrét. - Gondolkozz! - súgta oda halkan Balan. Wart lázasan gondolkozott. A rigónak van szárnya, farka, szeme, lába - szinte mindene. - A sarkantyúm! - Ez is megfelel - mondta jóindulatúan a vándorsólyom, miután egy darabig ijesztõen hallgatott. - Azt kellett volna felelnie, hogy a lába, mint a többi kérdésre is, de a sarkantyú is megfelel. Valamennyi sólyom - s persze ezt a meghatározást elég szabadon használjuk, mert a közönséges sólymok közt voltak vadászsólymok is - megint fölemelte csöngettyûs lábát, és pihenjbe ült. - Mi a láb elsõ törvénye? ( - Gondolkozz - súgta barátságosan a kis Balan ál-tolla mögül.) Wart gondolkozott, és helyesen gondolkozott. - Amit megfog, ne eressze! - mondta. - Utolsó kérdés - mondta a vándorsólyom. - Hogyan ölne meg, Merlin lévén, egy önnél nagyobb galambot? Wartnak ezúttal szerencséje volt, mert Hob egyszer elmesélte neki, hogyan ölt meg Balan egy délután egy ilyen galambot, és óvatosan így felelt: - Megfojtanám a lábammal. - Helyes! - mondta a vándorsólyom. - Bravó! - kiáltották a többiek, és felborzolták a tollukat. - Kilencven százalék - mondta a karvaly rövid összeadás után. - Vagyis ha a sarkantyúra csak a fele pontszámot adjuk meg. - A fene enné meg! - De kérem, ezredes! Balan odasúgta Wartnak: - Filkó ezredes nem egészen normális. Szerintünk a májával van baj, de a vörösvércse szerint attól dilis, hogy hiába töri magát, hogy megfeleljen õfelsége kívánalmainak. Õfelsége egyszer megmondta neki a magáét, társadalmi helyzete magaslatáról jól lehordva, ahogy egy lovastiszt megteheti a gyalogossal, és akkor Filkó behunyta a szemét és megszédült. Azóta többé nem a régi. - Balan kapitány - mondta a vándorsólyom -, suttogni illetlenség! Most pedig felesketjük az új tisztet. Ha lenne szíves, atyám. A szegény karvaly, aki egy ideje egyre idegesebb lett, mélyen elpirult, és valami bonyolult esküszöveget kezdett dadogni pórázokról, gyûrûkröl meg sapkákról. - Ezzel a gyûrûvel - hallotta Wart. - Esküszöm nektek... Szeretet , becsület és engedelmesség... Míg a lábszíj el nem választ minket. De mielõtt még az atya az eskü végére ért volna, teljesen letört és zokogni kezdett. - Jaj, felséges asszony. Bocsánatért esedezem, de elfelejtettem megõrizni az ereklyéket. ( - Az ereklyék csontok meg ilyesmik - magyarázta Balan -, s persze csontokra kell megesküdnöd.) - Elfelejtette megõrizni az ereklyéit? De hiszen ez önnek kötelessége. - Tu-tudom. - Mit csinált velük? A karvaly megtört hangon vallotta be a szörnyûséget. - Me-megettem - zokogta a szerencsétlen pap. Senki se szólt semmit. Erre a kötelességmulasztásra nem lehetett szavakat találni. Mindnyájan két lábra álltak, és eltakart fejüket a vétkes felé fordították. Egyetlen szemrehányó szó sem hangzott el. Az ötpercnyi néma csendben a falánk pap siránkozása és csukladozása hallatszott. - Hát akkor - szólalt meg végül a vándorsólyom - a beavatást el kell halasztanunk holnapra. - Ha megengedi, asszonyom - szólalt meg Balin -, talán a próbát azért még ma éjjel letétethetnénk vele. Azt hiszem, a jelölt szabadon van, ugyanis nem

hallottam, hogy odakötözték volna. A próbatétel említésére Wart egész testében megremegett, és titkon elhatározta, hogy Balinnak még egy tollat se ad másnap Balan verebébõl. - Köszönöm, Balin kapitány. Ezen már magam is gondolkoztam. Balin nem szólt többet. - Szabadon van, jelölt? - Igenis, asszonyom, szabadon vagyok, engedelmével, de azt hiszem, nem vágyom semmiféle próbát letenni. - A próba letétele elõírás. - Lássuk csak - folytatta a tiszteletbeli elnök. - Mi is volt a legutolsó próba? Emlékszik még rá, Balan kapitány? - Nekem, asszonyom - mondta a barátságos merlin-sólyom -, a harmadik õrség egész tartama alatt fejjel lefelé kellett lógnom a béklyómnál fogva. - Ha a jelölt szabadon van, ezt nem teheti meg. - Joga van személyesen próbára tenni õt, asszonyom - mondta a vörösvércse. - Küldje Filkó ezredes mellé, álljon ott, amíg háromszor nem csöngetünk mondta a másik merlin-sólyom. - Jaj, ne! - kiáltotta rémülten az eszelõs ezredes a sötétség távolából. Jaj, ne, méltóságos asszony. Könyörgöm, ne tegyen ilyet. Olyan aljas gazember vagyok, méltóságos asszony, hogy nem felelek a következményekért. Irgalmazzon szegény fiúnak, méltóságos asszony, és ne vigyen kísértésbe. - Uralkodjon magán, ezredes. Ez igen jó próbatétel lesz. - Jaj, asszonyom, figyelmeztettek, hogy ne álljak Filkó ezredes mellé. - Figyelmeztették? Ugyan ki? Szegény Wart ráeszmélt, hogy most választania kell: vagy bevallja, hogy ember, s akkor nem tud meg többet a sólymok titkaiból, vagy aláveti magát a próbának, hogy nevelõdjön. Nem akart gyáva lenni. - Hajlandó vagyok az ezredes mellé állni, asszonyom - jelentette ki, s rögtön észrevette, hogy sértõ volt a hangja. A vándorsólyom nem figyelt fel a hangjára. - Helyes - mondta. - Elõbb azonban el kell énekelnünk a himnuszt. Nos, atyám, ha nem ette meg a himnuszait is, mint az ereklyéket, lesz szíves vezényelni a 23-as számú himnuszt? De nem a modern, hanem a régi stílusban. A próbatétel himnuszát. - És ön, Kee uram - tette hozzá, a vörösvércséhez intézve szavait -, jobb, ha hallgat, mert mindig túl magas fekvésben énekel. A sólymok némán álltak a holdfényben, amíg a karvaly számolt: - Egy, kettõ, három. - Aztán valamennyi görbe és csipkés szélû csõr kinyílt a sapkák alatt, és a sólymok érces hangon rázendítettek: Az élet: vér, mit is ér ha nem ontják. Vad sorsot láthat a sas szeme. A vadászó vadnak kész a hazugság; TIMOR MORTIS CONTURBAT ME. Szorítsd! - így zeng négylábú vadállat, Inak, izmok, lábak, fürge csele. De erõt, ki erõs, a nagyúri magánynak! TIMOR MORTIS EXULTAT ME. Gyászoljon a gyatra, piruljon a restje, S vesszen, futamodni ha kész a szíve. De a karmot s csõrt vér ontva belepje. TIMOR MORTIS: seregünk, íme! - Remek - mondta a vándorsólyom. - De szerintem ön, Balan kapitány kicsit hamisan énekelte a magas cét. Most pedig, jelölt, átmegy Filkó ezredes ketrece mellé, és ott marad, amíg háromszor nem csöngetünk. A harmadik csöngetésre elõjöhet, amilyen gyorsan csak akar. - Rendben van, asszonyom - mondta Wart, bátran, de sértõdötten.

Meglebbentette szárnyait és letelepedett az ülõfa legvégére, Filkó kalitkájának közvetlen közelében. - Fiú! - kiáltott az ezredes ijesztõ hangon. - Ne gyere a közelembe, ne gyere a közelembe! Jaj, ne kísértsd a kárhozatra ítélt gonosz lelket! - Nem félek öntõl, uram - mondta Wart. - Ne izgassa magát, egyikünknek sem történik semmi baja. - Semmi baja, gondolod te! Jaj, menj innen, mielõtt még késõ. Máris érzem magamban az örök sóvárgást. - Ne féljen, uram. Csak addig kell kitartani, amíg háromszor csöngetnek. Ekkor a lovagok leengedték fölhúzott lábukat, és ünnepélyesen megrázták. Az elsõ édes csilingelés megtöltötte a helyiséget. - Asszonyom, asszonyom! - kiáltotta elgyötörten az ezredes. - Könyörüljön, könyörüljön a kárhozott lelken. Csöngessenek ki, csöngessenek be. Már nem bírom sokáig. - Csak bátran, uram - mondta lágyan Wart. - Csak bátran, uram! Igen ám, de tegnapelõtt éjszaka valaki találkozott éjféltájban a herceggel a sikátorban a Szent Márk-templom mögött: egy emberi lábat cipelt a vállán, és félelmetesen üvöltött. - Semmiség - mondta Wart. - Semmiség! Állítólag farkas volt, csakhogy a farkas bõre kívül szõrös, az övé meg belül volt az. Hasítsd fel a böröm, és nézd meg. Jaj, ölj meg, egy mezítelen tõrrel. Másodszor szólaltak meg a csengõk. Wart szíve hevesen dobogott, s az ezredes lassan elindult feléje az ülõfán. Kop-kop, közeledett, s minden egyes lépésnél görcsösen megmarkolta a rudat. Szerencsétlen, eszelõs szeme izzott a holdfényben. Nem a kegyetlenség hajtotta, nem is valami nemtelen szenvedély. Félt Warttól, és ölnie kellett. - Ha már meg kell történnie -suttogta az ezredes -, legjobb, ha gyorsan túlesünk rajta. Ki hitte volna egy fiatalemberrõl, hogy ennyi bátorság van benne? - Ezredes! - mondta Wart, de kitartott a helyén. - Fiú! - kiáltott az ezredes. - Beszélj, állíts meg, könyörgöm! - Egy macska van a háta mögött - mondta nyugodtan Wart -, vagy egy nyest. Vigyázzon. Az ezredes olyan gyorsan fordult hátra, mintha darázs csípte volna meg, és fenyegetõen meredt a homályba. Nem volt ott semmi. Eszelõs tekintetét ismét Wartra vetette, sejtette, hogy csak trükk volt a dolog. Aztán jeges hangon, mint egy vipera, így szólt: - A csengõ sürget. Nem fogod hallani, Merlin, mert lélekharang az, téged szólít a mennybe vagy a pokolba. Szavai közben csakugyan megszólaltak harmadszor is a csengõk, most már becsülettel el lehetett mozdulni. A próba véget ért, Wart elrepülhetett. De mikor megmozdult, amikor éppen elröppent, gyorsabban, mint bárki, az ezredes pikkelyes lábainak iszonyú karmai belekapaszkodtak Wart hátranyúló nagyujjába, úgy markolták meg, mint amikor egy tagbaszakadt rendõr letartóztat valakit. Beleakaszkodtak, fogták, tartották, a hatalmas lábizmok feszültek. Aztán Wart két yarddal arrább leszállt a rúdra, Filkó ezredes pedig ott állt féllábon, a másik lábában a szétszakadt háló néhány szeme, Wart ál-evezõtolla és néhány fedõtolla. Két-három kisebb toll libegett a holdfénykévében a padló felé. - Derekasan kiállta - kiáltotta örvendezve Balan. - Valóban lovaghoz méltó teljesítmény volt - mondta a vándorsólyom, ügyet sem vetve rá, hogy Balan kapitány elõbb szólalt meg. - Ámen! - mondta rá a karvaly. - Bátor fickó - mondta a vörösvércse. - Elénekelhetjük neki a Gyõzelmi Dalt? - kérdezte megenyhülve Balin. - Hogyne! - mondta a vándorsólyom. És mindnyájan rázendítettek, Filkó ezredes vezetésével, aki teli torokból énekelt, és valamennyien diadalmasan rázták csengõjüket. A hegyi madár: pici gyémánt, De a völgyek madara kövérebb,

Választásunk ezért hát Ez utóbbira tévedt. Lapuló nyuszikát is leltünk, Hasa gyengén préda a csõrnek. Édes husi volt, a lelkünk! Csak visított, mint akit ölnek. Ki a pacsirtát csupászta, S borult felhõnyi tollba; Ez a foglyot lent gatyázta; Az a fejét vette gondba. De Merlin Wart-királyfia Ott járdal messze elõttünk. Sok vad- s madara Pompás lakoma, S hõs tetteit zengi csõrünk. - Jól jegyezzétek meg, amit mondok - kiáltotta a szépséges Balan. - E fiatal jelöltben egyszer még igazi királyt tisztelhetünk. Most pedig, fiúk, zendítsünk rá még egyszer. De Merlin Wart-királyfia Ott járdal messze elõttünk. Sok vad- s madara Pompás lakoma, S hõs tetteit zengi a csõrünk. 9. - Tyûha! - mondta Wart, amikor másnap reggel fölébredt az ágyában. - Micsoda félelmetes, nagyszerû társaság! Kay felült az ágyban és zsörtölõdni kezdett, mint egy mókus. - Hol voltál az éjjel? - kiáltotta. - Biztos kimásztál az ablakon. Megmondom apámnak, aztán jól elfenekelnek. Tudod, hogy takarodó után tilos kimennünk. Mit csináltál? Mindenütt kerestelek. Tudom, hogy kimásztál az ablakon. A fiúk az esõcsatornán szoktak lecsúszni a várárokba úszkálni, ha valami dolguk akadt odakinn éjszaka, persze csak titokban - például hogy rálessenek egy borzra, vagy compót fogjanak, ami csak közvetlenül hajnal elõtt lehetséges. - Ugyan, hallgass már - mondta Wart. - Álmos vagyok Kay folytatta: - Ébredj föl, ébredj föl, te csibész! Hol voltál? - Nem mondom meg. Biztos volt benne, hogy Kay úgyse hinné el a történetet, hazugnak nevezné, és éktelen dühbe gurulna. - Ha nem mondod meg, megöllek. - Dehogy ölsz. - Dehogynem. Wart a másik oldalára fordult. - Te csibész - mondta Kay. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta Wart karján a bõrt, és teljes erejébõl belecsípett. Wart akkorát rúgott, mint egy lazac, amely váratlanul horogra akadt, és csúnyán szemen találta Kayt. Egy szempillantás alatt kinn voltak az ágyból, sápadtan a dühtõl - kicsit úgy festettek, mint a nyúzott nyulak, mert azokban az idõkben senki sem aludt hálóingben -, és szélmalomként hadonásztak a karjukkal, hogy kárt tehessenek egymásban. Kay idõsebb és nagyobb is volt, mint Wart, a végén tehát feltétlenül neki kellett volna gyõznie, csakhogy idegesebb is volt, és élénkebb fantáziájú. Elképzelte, mi lehet az eredménye egy-egy ütésnek, ha eltalálják, és ettõl meggyengült az ellenállása. Wart tombolt. - Hát nem tudsz békén hagyni? - És közben õ nem hagyta békén Kayt. Egymás arcába öklöztek.

Kaynak hosszabb karja volt, és keményebb az ökle. Inkább önvédelembõl nyújtotta ki a karját, és Wart beleszaladt a szemével az öklébe. Az ég elfeketedett elõtte, és csillagokat látott. Sikerült bevinnie egy ütést ellenfele orrára, mire az elkezdett vérezni. Kay abbahagyta a védekezést, hátat fordított Wartnak, és ridegen, és szemrehányó hangon mondta: - Na tessék, vérzik az orrom. - A küzdelem véget ért. Kay a kõpadlón feküdt, orrából vér szivárgott, Wart meg, meg fekete folttal a szeme alatt, kivette az ajtóból a hatalmas kulcsot és Kay háta alá dugta. Egyikük sem beszélt. Kay hamarosan hasra fordult és zokogni kezdett. Azt mondta: - Merlin neked mindent megtesz, nekem meg soha semmit. Mire Wart úgy érezte, hogy aljasul viselkedett. Szó nélkül felöltözött és kisietett, hogy megkeresse a mágust. Útközben elcsípte a dajka. - Ó, te kis gazember - kiáltotta és a karjánál fogva megrázta -, megint összeverekedtél valamin Kay úrfival. Lám csak, milyen a szemed. Az egész orvosi egyetem megijedne a láttán. - Semmi baja - mondta Wart. - Persze, hogy semmi, babucikám - kiáltotta a dajka, egyre ingerültebben, mintha pofon akarná vágni. - Ki vele, hogy csináltad, mielõtt még megvernélek! - Belevertem az ágy lábába - mondta dacosan Wart. Mire az öreg dajka azonnal hatalmas keblére ölelte, megveregette a hátát és azt mondta: - Persze, persze, drágám. Ugyanezt a mesét adta be nekem negyven évvel ezelõtt Sir Ector is, amikor bedagadt szemmel kaptam rajta. Úgy ragaszkodnak a jó családban egy szép hazugsághoz. Gyere, kis ártatlanom, gyere csak velem a konyhába, hadd tegyünk rá egy szelet húst, amíg nem késõ. Még mindig nem tanultad meg, hogy nem szabad nálad nagyobbakkal verekedned. - Semmi baja a szememnek - ismételte meg Wart. Ki nem állhatta a nagy hûhót, de hát a sors mindenáron meg akarta büntetni, az öregasszony könyörtelen volt. Csak fél óra múlva sikerült megszöknie, akkor is csak azon az áron, hogy magával visz egy darab nyers, szaftos marhahúst, amit a szemén kell tartania. - Semmi sem szívja ki olyan jól a nedveket, mint a lisztes marhafartõ mondta a dajka, a szakácsnõ meg hozzátette: - Húsvét óta nem láttunk ilyen szép húst, pláne véresebbet. - Majd odaadom ezt a büdös húst Balannak - gondolta Wart, és újra elindult, hogy megkeresse tutorát. Meg is találta a toronyszobában. A filozófusok szeretnek toronyban lakni, miként az látható, ha ellátogatunk abba a szobába, amelyet Erasmus választott ki magának a cambridge-i egyetemen, Merlin tornya azonban sokkal szebb volt, mint az övé. Ez a szoba volt a legmagasabban az egész kastélyban, közvetlenül az öreg torony tetején lévõ õrállás alatt, az ablakból végig lehetett látni a nyílt mezõn, a parkon és az árkon, mögötte már a távoli Vadon Erdõ lombkoronáin kalandozott el az ember tekintete. A lombtenger beleveszett a távoli hegyekbe, ahol még senki se járt. Merlin orvosilag kommentálta Wart bedagadt szemét. - Az elszínezõdést a szövetek bevérzése (ecchymosis) okozza, elõször feketéslila lesz, aztán zöld, majd sárga, csak aztán tûnik el. Erre nem lehetett semmi okosat válaszolni. - Gondolom, Kayjel verekedtél, úgy kaptad, mi? - folytatta Merlin. - Igen. Honnan tudod? - Ugyan már. Nyilvánvaló. - Kayjel kapcsolatban jöttem kérni valamit. - Halljam. - Nos, Kay szerint nem helyénvaló, hogy engem mindig átváltoztatsz valamivé, õt meg nem. Én nem beszéltem neki a dologról, de azt hiszem, kitalálta. Szerintem se helyénvaló. - Nem bizony. - Szóval legközelebb hajlandó leszel mindkettõnket átváltoztatni? Merlin rágyújtott a tajtékpipára, nagyot pöfékelt, Wartra nézett, szólásra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát, kifújta a füstöt és megint

teleszívta a tüdejét. - Néha igazságtalannak látszik az élet - mondta. - Ismered Éliás proféta és Johanán rabbi történetét? - Nem - mondta Wart. Rezignáltan letelepedett a padló legkényelmesebb részére, tudva, hogy valami példázat következik. - Ez a rabbi - kezdte Merlin - egyszer útra kelt Éliás próféta társaságában. Egész nap mentek, alkonyatkor egy szegény ember szerény kunyhójához értek. A szegényember egyetlen kincse egy tehén volt. Az ember kiszaladt a kunyhóból, meg kiszaladt a felesége is, meghívták az idegeneket, hogy töltsék náluk az éjszakát, és mindennel megkínálták õket, amivel csak megkínálhatták szûkös viszonyaik között. Éliás és a rabbi sok tehéntejet ittak, jó házikenyeret ettek vajjal, és finom, puha ágyban aludtak, míg szíves vendéglátóik a földre feküdtek le, a konyhában, a tûzhely elé. Másnap reggelre a szegény ember tehene megdöglött. - Folytasd. - Másnap is egész nap mentek, és estére gazdag kereskedõ házához értek. Kérték, adjon nekik szállást. A kereskedõ rideg volt, gõgös, és csak a tehénistállóban volt hajlandó szállást adni a prófétának és társának, vacsorára meg kenyeret és vizet kaptak. Másnap reggel Éliás mégis hálásan megköszönte, amit a gazdag ember értök tett, és szívessége viszonzásául küldött hozzá egy kõmûvest, hogy hozza helyre a gazdag ember házának éppen omladozóban lévõ falát. Johanán rabbi nem állta tovább szó nélkül, és megkérte a szent embert, magyarázza meg neki, miért cselekedett úgy a két emberrel, ahogy cselekedett. "Ami a szegény embert illeti, aki olyan vendégszeretõen fogadott bennünket, úgy volt rendelve, hogy aznap éjjel haljon meg a felesége - felelte a próféta -, de jósága jutalmául Isten a tehén életét vette el a feleségéé helyett. A zsugori ember falát meg azért csináltattam meg, mert egy láda arany van elrejtve a közelében, és ha õ maga javíttatja meg, megtalálta volna a kincset. Vagyis sose az úrtól kérdezd, hogy: mit cselekedtél?, hanem magadtól: hát nem az úristen cselekszik a leghelyesebben?" - Nagyon szép történet - mondta Wart, mert úgy érezte, vége van. - Igazán sajnálom - mondta Merlin -, hogy csak te kapsz tõlem különórákat, de hát tudod, csak ezért küldtek ide. - Csak azt nem értem, mi baj származna abból, ha Kay is kaphatna különórákat. - Én se. De hát Johanán rabbi se értette, miért kellett a fösvény falát megcsináltatni. - Én azt értem - mondta habozva Wart -, bár szerintem akkor is kár, hogy a tehén megdöglött. Nem vihetném magammal, legalább egyszer, Kayt is? - Lehetséges, hogy ami neked használ, neki ártana - felelte nyájasan Merlin. - Egyébként ne felejtsd el: õ sose kérte, hogy átváltoztassam. - Mégis szeretne átváltozni. Tudod, hogy én szeretem Kayt. Szerintem az emberek nem értik õt. Kénytelen gõgös lenni, mert fél. - Még mindig nem az én gondolatmenetemet követed. Tegyük fel, hogy az éjjel õ is merlin-sólyom lett volna, megbukott volna a próbán. - Honnan tudsz a próbáról? - Ugyan, már megint kezded? - Rendben van - mondta makacsul Wart. - De hátha nem bukott volna meg a próbán és nem vesztette volna el a fejét? Nem értem, mért kell mindenáron azt hinned róla, hogy elvesztette volna? - Ó, az áldóját! - kiáltotta dühösen a varázsló. - Úgy látszik, ma reggel semmit sem értesz. Mit akarsz tõlem? - Változtass engem és Kayt kígyóvá vagy valamivé. Merlin levette a pápaszemét, földhöz vágta és rátaposott. - Kasztór és Pollux röpítsen engem Bermudára! - kiáltotta, és félelmetes dörgés közben rögtön el is tûnt. Wart még akkor is meglehetõsen zavartan meredt tutora üres székére, amikor Merlin újból megjelent. Elvesztette a süvegét, és a haja meg a szakálla kócos volt, mintha orkán borzolta volna össze. Visszaült a helyére, és remegõ

ujjakkal lesimította köpenyét. - Ezt meg mért csináltad? - kérdezte Wart. - Nem volt szándékos. - Azt akarod mondani, hogy Kasztór és Pollux csakugyan elröpített Bermudára? - Legyen ez lecke számodra, hogy sose szabad káromkodni - felelte Merlin. - Azt hiszem, okosabb lesz, ha másról beszélünk. - Kayrõl beszéltünk. - Ja persze. És - khm - azon a nyavalyás Bermudán tett látogatásom elõtt éppen azt akartam mondani, hogy Kayt nem tudom átváltoztatni. Amikor ideküldtek, ezzel nem bíztak meg. Hogy miért, azt se én, se te nem tudjuk megmondani, de a tény akkor is tény marad. Próbáltam ugyan célozni az okaira, de te nem akarod megérteni õket, tehát tudomásul kell venned a tényt a maga meztelen valóságában. Most pedig kérlek, ne beszéljünk tovább, amíg újból lélegzethez nem jutok és vissza nem kapom a süvegemet. Wart némán ült, Merlin meg behunyta szemét és dünnyögni kezdett magában.. Nyomban megjelent a fején egy furcsa, fekete, henger alakú kalap. Egy cilinder. Merlin utálkozva vette szemügyre, keserûen így szólt: - És ezt nevezik kiszolgálásnak! - azzal visszaadta a cilindert a levegõnek. Aztán dühösen felállt és elkiáltotta magát: - Ide gyere! Wart és Arkhimédesz csodálkozva néztek egymásra, hogy ez meg mi akar lenni Arkhimédesz egész idõ alatt az ablakpárkányon ült és a kilátásban gyönyörködött, mert a gazdáját persze sose hagyta el -, Merlin azonban ügyet se vetett rájuk. - Hé - mondta dühösen Merlin, látszólag a semminek -, azt hiszed, jó viccet csináltál? - Akkor hát miért csinálsz te ilyeneket? - Ez nem mentség. Természetesen arra a fejfedõre gondolok, amit viselni szoktam. - De persze a mostanira, te hülye. Olyan kalap nem kell, amilyet 1890-ben viseltem. Hát egyáltalán nincs idõérzéked? Merlin levette fejérõl a matrózsapkát, amelyik az imént jelent meg, és oda tartotta a levegõnek. - Ez anakronizmus - mondta erélyesen. - Az bizony, durva anakronizmus. Úgy látszik, Arkhimédesz hozzászokott az ilyen jelenetekhez, mert erre fontoskodó hangon megszólalt: - Mért nem nevezed nevén a fejfedõdet, gazdám? Mondd azt, hogy: A varázssüvegemet akarom, nem pedig azt, hogy: Ide azt a fejfedõt, amit viseltem. Hátha a szegény fickó is éppoly nehezen tud visszafelé élni, mint te. - A varázssüvegemet akarom - szólalt meg mogorván Merlin. Már ott is volt a fején a hosszú, csúcsos, kúp alakú süveg. A légkör feszültsége megenyhült. Wart megint leült a padlóra, Arkhimédesz meg tovább szépítkezett: végighúzta csõre közt a szárnytollait meg a farktollait. - Bocsánat - mondta Merlin. - Ma nincs valami jó napom, ez volt az oka. - Térjünk vissza Kayre - mondta Wart. - Ha nem változtathatod át semmivé, nem tudnál valami kalandban részesíteni mindkettõnket? Merlin nagyon unta már a témát. - Kay számára nem tudok semmiféle varázslatot - mondta lassan -, csak azzal tudok segítségére lenni, aminek amúgy is a birtokában vagyok. A jövõbe látással meg az intuíciómmal és hasonlókkal. Gondolod, hogy ezzel tudok tenni valamit? - Mi az, hogy jövõbelátás? - Megmondja, amit te úgy neveznél, hogy mi fog történni, az intuícióm meg néha megsúgja, mi van és mi történik másutt. - Nem történik éppen most valami, amit Kay meg én együtt megnézhetnénk? Merlin máris a homlokára csapott és izgatottan felkiáltott: - Ejnye, most látom. De igen, persze, hogy történik, és meg is nézhetitek. Igen, keresd meg Kayt, méghozzá gyorsan. Rögtön mise után indulnotok kell. Megreggeliztek, és mise után azonnal indultok. Igen bizony. Menjetek ki Hob árpaföldjére, és tovább abban az irányban, amíg el nem juttok valahová. Igen, így remek lesz, én meg legalább szunyókálhatok egy kicsit azok helyett a nyavalyás logikai alapismeretek helyett. Vagy már szunyókáltam?

- Még nem - mondta Arkhimédesz. - Remek, remek. És ne felejtsd el magaddal vinni Kayt, Wart, hogy csakugyan szunyókálhassak. - Mit fogunk látni? - kérdezte Wart. - Eh, ilyen semmiségekkel ne zaklass. Siess, ahogy jó kisfiúhoz illik, és ne felejtsd el magaddal vinni Kayt. Mért nem szóltál már elõbb? Ne felejtsd el, hogy az árpaföld irányába kell tovább mennetek. Jó, jó, jó! Ez lesz az elsõ szabad félnapom, mióta elkezdtem ezt a nyavalyás tutorkodást. Azt hiszem, elõször szunyókálok egyet villásreggeli elõtt, aztán szunyókálok egyet teázás elõtt is. Aztán ki kell találnom valamit, hogy mit csináljak vacsoráig. Mit fogok csinálni vacsoráig, Arkhimédesz? - Gondolom, akkor is szunyókálsz majd - felelte hûvösen a bagoly. 10. Wart tudta, ha beszámolna az idõsebb fiúnak Merlinnel folytatott beszélgetésérõl, nem menne el, mert nem szereti, ha kegyet gyakorolnak vele. Úgy aztán nem szólt semmit. Különös, de verekedésük ismét barátokká tette õket. Mise után félénken bár, de egyetértve, minden magyarázkodás nélkül elindultak, és máris Hob árpaföldjének szélén találták magukat. - Gyere - szólt Wart. - Merlin azt mondta, mondjam meg neked, hogy van arrafelé valami, ami különösen neked való. - Micsoda? - kérdezte Kay. - Egy kaland. - És hogy jutunk oda? - Tovább kell mennünk az árpaföld irányába. - Helyes - mondta Kay. - És mi a kaland? - Nem tudom. Végigmentek az árpaföldön, utána tovább haladtak át a parkon és az árkon, éberen figyelve, hátha történik valami csoda. A Vadon Erdõ szélén Kay így szólt: - Be kell mennünk az erdõbe? - Merlin azt mondta, hogy mindig ugyanabban az irányban haladjunk. - Jó - mondta Kay -, én nem félek. Ha egyszer az a kaland nekem való, csak jó lehet. Elindultak az erdõben, és meglepõdve tapasztalták, milyen könnyen haladnak elõre. Azokban az idõkben az erdõk általában inkább olyanok voltak, mint ma az Amazonas menti dzsungelek. Akkoriban még nem voltak fácánvadász földbirtokosok, hogy megritkíttassák az aljnövényzetet, és ezredannyi fakereskedõ se volt, mint manapság, akik szakértelemmel kivágják a még megmaradt erdõségeket. A Vadon Erdõ legnagyobb része szinte áthatolhatatlan volt, hatalmas faóriások egymással versengve törekedtek az éltetõ nap felé, az öreg fák kipusztulva nekidõltek az élõknek, befonta õket az iszalag és a borostyán. Nem lévén csatornázás, a talaj mocsaras volt, vagy taplós a korhadt fáktól, és az ember beleakadt a csipkebokrok, szederindák, folyondárok szövevényébe, amit a falusiak vendégmarasztalónak hívnak. A Vadon Erdõnek ez a része azonban járható volt. Hob árpaföldje után erdei tisztások következtek, méhek lepték el a kakukkfüvet, gyöngyházlepkék, nappali pávaszemek és piros lonclepkék ültek a virágzó mentán. Wart leszakított egy mentalevelet, és rágcsálta, mint a rágógumit. - Furcsa - szólalt meg -, de itt biztosan emberek jártak. Ide nézz, itt egy patanyom. - Nem sokat látsz - mondta Kay -, mert ott meg egy ember van. Csakugyan, a legközelebbi tisztás szélén egy favágó üldögélt a kidöntött fa mellett. Furcsa, púpos kis emberke volt, arca barna, mint a mahagóni, ócska bõrdarabokba volt öltözve, amelyeket spárgával erõsített izmos lábához és karjához. Éppen egy darab kenyeret meg juhsajtot evett. Magas fatörzsnek támasztotta a hátát, a fiúk nem is látták a fa koronáját. Körülötte csupa fehér faforgáccsal volt teli a föld. - Õ lesz a kaland - suttogta Wart.

- Ugyan! - mondta Kay. - A kalandhoz páncélos lovagok, sárkányok meg hasonlók kellenek. Mindenesetre odamentek a falatozó favágóhoz, aki mintha észre se vette volna õket, és megkérdezték, hová vezet a sok tisztás. Kétszer-háromszor is szóltak hozzá, de a szegény fickó vagy süket lehetett, vagy bolond, mert nem is felelt, meg se mozdult. - Eh, gyere - mondta Kay. - Menjünk, hagyjuk a vén bolondot. Majdnem egy mérföldet haladtak tovább, és még mindig járható volt az út. Õsvényröl tulajdonképpen szó sem volt, a tisztások nem függtek össze. Aki véletlenül tévedt erre, akár azt is hihette, hogy csak az az egy, néhány száz méter hosszú tisztás van, amelyiken éppen áll, csak a tisztás szélére érve fedezte fel a következõt, amelyet mindig eltakart néhány fa. Néha találtak egy-egy fatönköt, rajta fejszenyomok, de a legtöbb fatönk el volt takarva szederbokrokkal, vagy gyökerestül ki volt ásva. Wart meg volt gyõzödve róla, hogy a tisztások emberi kéz mûvei. Az egyik tisztás szélén Kay karon ragadta Wartot, és szó nélkül elõre mutatott. Füves domb emelkedett, tetején egy hatalmas szikomorfával. A dombon ugyancsak óriásnak is beillõ férfi feküdt kényelmesen, mellette kutyája. A férfinak egy zöld kockás skót szoknya volt minden öltözéke. Bal alsókarján bõr csuklóvédõt viselt. Domború, barna mellén a kutya feje pihent - az állat hegyezni kezdte a füleit és szemmel tartotta a fiúkat, különben nem mozdult. A férfi láthatólag aludt. Két láb hosszú íj hevert mellette, néhány nyílvesszõvel, rõfnél is hosszabb nyílvesszõvel. - Õ az - suttogta izgatottan Kay. Óvatosan közeledtek a férfihoz, féltek a kutyától. A kutya azonban csak a tekintetével követte õket, állat továbbra is szeretett gazdája mellére szorítva, és farkcsóválással adva jelét, hogy legkevésbé sem gyanakszik. A férfi kinyitotta a szemét, rámosolygott a fiúkra, és hüvelykujjával mutatta, hogy menjenek csak tovább. Aztán ismét becsukta szemét. - Bocsánat - szólalt meg Kay -, mi van arra? A férfi nem felelt, ki se nyitotta szemét, csak a kezét emelte föl megint, és elõre bökött a hüvelykjével. - Azt akarja mondani, hogy menjünk tovább - mondta Kay. - Biztos itt a kaland - mondta Wart. - Kíváncsi vagyok, nem az a süket favágó mászott-e fel arra a nagy fára, amelynek nekitámaszkodott, és küldött üzenetet ide, hogy jövünk. Mert ez az ember mintha várt volna minket. Erre a mezítelen óriás kinyitotta fél szemét, és meglepõdre nézett Wartra. Aztán kinyitotta másik szemét is, széles arca csupa mosoly volt, felült, megveregette a kutyát, fogta az íját és feltápászkodott. - Úgy van, úrfiak - mondta még mindig nevetve. - Csakugyan így értesítjük egymást. Igaza van a közmondásnak: a fiatalabb ész mindig élesebb. Kay leplezetlen meglepetéssel nézett rá. - Kicsoda maga? - kérdezte. - Naylor - felelte az óriás. - John Naylornak neveznek széles e földön, amíg erdõlakó nem lettem. Itt aztán egy darabig John Little voltam, de legtöbben már megcserélik a nevem és Little Johnnak hívnak. - Ó! - kiáltott fel boldogan Wart. - Gyakran hallottam már rólad, amikor angolszász mondákat meséltek esténként rólad meg Robin Hoodról. - Nem Hood - mondta megrovóan Little John. - Nem ez a neve, úrfi, legalábbis az erdõben nem. - De hisz a mondákban Robin Hood - mondta Kay. - Ugyan, azok a könyvmolyok. Tudják is azok. De akárhogy is van, ideje indulnunk. A két fiú az óriás két oldalán haladt, de nekik hármat lépniök, amíg õ egyet lépett, hogy le ne maradjanak. Mert beszélni ugyan nagyon lassan beszélt, de járni mezítláb is nagyon gyorsan járt. A kutya sarkukban ügetett. - Kérem szépen - kérdezte Wart -, hová tetszik vinni minket? - Hát természetesen Robin 'oodhoz. Olyan éles eszû már nem vagy, hogy ezt is kitaláld, Art úrfi? Az óriás a szeme sarkából sunyin rálesett, mivel tudta, hogy egyszerre két problémát is állított a fiúk elé: elõször, hogy mi Robin igazi neve, másodszor

meg hogy honnan tudta Little John Wartnak a nevét. Wart elõször a második problémát próbálta tisztázni. - Honnan tetszik tudni a nevem? - Ó - mondta Little John. - mind tudjuk. - Robin 'ood is tudja, hogy jövünk? - Ejnye, fiacskám, egy ilyen okos gyereknek, mint te, illene rendesen kimondani a nevét. - De hát hogy hívják? - kiáltotta a fiú kétségbeesve és zihálva a nagy igyekezettõl, hogy lépést tudjon tartani az óriással. Azt tetszik mondani, hogy 'oodnak. - Annak hát, fiacskám, 'oodnak. Robin 'oodnak, akár az erdõt, amelyen keresztülvágunk. Igazán szép név. - Robin Wood! - Az hát, Robin 'ood. Mi más lehetne, ha egyszer õ az erdõk ura? Az erdõk szabad és szép helyek. Télen-nyáron nyugodtan lehet aludni bennük, meg vadászni, hogy éhen ne haljon az ember, és élvezni az illatukat, amikor tavasszal kihajtanak az üde zöld levelek, a természet rendje szerint, meg amikor lehullanak, ugyancsak a természet rendje szerint. El lehet álldogálni bennük, úgyhogy senki se veszi észre az embert, meg sétálni is lehet, hogy senki se hallja, meg melegedni is lehet a fák tüzénél, ha alszik az ember. Bizony, nagyszerû hely az erdõ a bátor és szabad emberek számára. Kay megszólalt: - De hát én azt hittem, hogy Robin Wood valamennyi embere zöld nadrágot és zekét visel. - Csak télen, amikor szükséges. Meg ha fát vágunk, bõr lábszárvédõt. De most nyár van, ilyenkor okosabb így öltözni az õrszemnek, akik szemmel tartják a környéket. - Szóval õrségben tetszik lenni? - Bizony, akárcsak az öreg Much, akivel a kidöntött fánál beszéltetek. - És azt hiszem, hogy az a nagy fa ott Robin Wood erõdje - kiáltott fel diadalmasan Kay. Az erdõ uralkodójához közeledtek. Óriási hársfa volt, legalább száz láb magas, és a kerülete tizenhét láb. A tövébõl ágak sarjadtak, így úgy tûnt, mintha fehéres törzsét is lombok díszítenék. Csillogó, ragadós levelei közt méhek zümmögtek, és egy kötéllétra vezetett a lombkorona sûrûjébe. A fát létra nélkül nem lehetett volna megmászni. - Jól hiszed, Kay úrfi - mondta Little John. - És ott van Robin úrfi is a fa tövénél. A két fiú, akit eddig inkább a faóriás tetején, egy madárfészekben kuporgó õrszem érdekelt, azon nyomban levette róla a szemét, és megpillantotta a híres haramiát. Nem volt olyan regényes küllemû férfiú - legalábbis elsõ látásra -, mint várták, bár majdnem olyan magasra nõtt, mint Little John. Persze, hogy az egész világon csak õk ketten voltak képesek földre állítható íjjal egy mérföldre kilöni a nyílvesszõt. Robin izmos fickó volt, illendõen fel volt öltözve, fakózöld ruhába, ezüst kürttel az oldalán. Alig lehetett harminc éves. (úgy mondják, nyolcvanhét évet élt meg, és hosszú életét a fenyõfák illatának tulajdonította.) A hátán feküdt és fölfelé nézett, feje Marian ölében pihent. A lány a hársfa tövénél ült, egybe szabott, inghez hasonló zöld ruhában, derekán tegez. A lábszára és a karja csupasz volt. Fényes, barna haja leomlott a vállára - egyébként rendszerint copfba fonta, ha vadászni ment vagy fözött. Halkan duettet énekeltek: Zöld erdõ árnya, rejtelem, Ki heverne le ott velem Dalát vígan vegyítve Rigó- s pinty-dalba, csízbe? - Jer ide, jer ide, jer ide - dúdolta-dalolta Robin.

Ki jõ, ki jõ, ki jõ, ki jõ? Itt nem lehet Más ellened, Csak a tél meg a rossz idõ. Vidáman nevettek, és újra kezdték, váltakozva énekelve a sorokat: Kit nagyralátás nem vezet, S a napon heverészni szeret, S mivelhogy enni is kell, Annak örül, amit lel. Aztán, kettesben: Ki jõ, ki jõ, ki jõ, ki jõ? Itt nem lehet Más ellened, Csak a tél meg a rossz idõ. A dal kacagásba fulladt. Robin barna ujja köré tekerte a lány arcába hulló selyemhaját, pajkosan megrángatta, aztán fölállt. - Helló, John - mondta, mikor megpillantotta a jövevényeket. - Helló, Gazda - mondta Little John. - Hát elhoztad az ifjurakat? - Õk hoztak engem. - Akár így, akár úgy, isten hozta õket - mondta Robin. - Sose hallottam rosszat Sir Ectorról, nincs hát okom rá, hogy ne fogadjam szívesen a rokonait. Helló, Kay, helló, Wart, mi szél hozott az erdõbe, a tisztásaimra, éppen ma? - Robin - vágott szavába a lány -, õket nem szabad belevonnod a dologba! - Mért nem, drágaságom? - Mert még gyerekek. - Pontosan az kell nekünk. - Embertelenség - mondta a nõ ingerülten, és nekilátott befonni a haját. A haramia nyilván úgy érezte, hogy jobb nem vitatkozni. Inkább a fiúkhoz fordult, és megkérdezte tölük: - Tudtok lõni? - Mi az hogy - mondta Wart. - Megpróbálhatom - mondta Kay, kicsit tartózkodóbban, mivel Wart magabiztosságán mindnyájan nevettek. - Rajta, Marian, adjuk oda nekik az egyik íjadat. A lány Robin kezébe nyomott egy íjat meg fél tucat nyílvesszõt. - Lõj a harkályra - mondta Robin, és átadta õket Wartnak. Wart körülnézett, és száz lépésnyire megpillantott egy céltáblául szolgáló festett harkályt. Érezte, hogy az elõbb ostobán viselkedett, s most vidáman így szólt: - Ne haragudjon, Robin Wood, de attól tartok, hogy ez egy kicsit nagy távolság nekem. - Ne törõdj vele - mondta a haramia. - Lõj csak rá. Tudok én ítélni abból is, ahogyan lõsz. Wart tõle telhetõen a leggyorsabban és leggondosabban illesztette a nyílvesszõt az íj húrjára, szétterpesztette a lábát, hátrafeszítette a vállát, álláig húzta az íjat, célba vette a harkályt és lõtt. Elhibázta, de nem is olyan nagyon. - Most te, Kay - mondta Robin. Kay ugyanazokat a mozdulatokat csinálta végig, és õ is elég jól lõtt. Mind a ketten megfelelõen fogták az íjat, gyorsan megtalálták és eligazították a nyílvesszõ tollát, és megmarkolták a húrt, hogy megfeszítsék az íjat, egyikük sem mulasztotta el, hogy jobbra célozzon, mikor megfeszíti az íjat, és az íj húrja egyiküknek se pattant vissza a bal karjára - a hozzá nem értõk ezt a két hibát szokták elkövetni -, és mind a ketten nyugodtan eresztették el a húrt, anélkül, hogy rántottak volna rajta.

- Nagyszerû - mondta a haramia. - Nem lantot pengetnek. - Robin - mondta élesen Marian. - Nem szabad veszélybe sodornod a gyerekeket. Küldd haza õket az apjukhoz. - Dehogy küldöm - mondta Robin -, csak ha önként akarnak menni. Az õ ellenségük is, nemcsak az enyém. - Ki az az ellenség? - kérdezte Kay. A haramia ledobta íját, és keresztbe vetett lábbal leült a földre, Mariant is lehúzva maga mellé. Arca zavart volt. - Vajákos Morgan - mondta. - Nehéz legyõzni. - Meg se próbálnám. Robin mérgesen fordult szerelme felé. - Marian - mondta -, vagy igénybe vesszük ezeknek a fiúknak a segítségét, vagy sorsukra kell hagynunk azt a három embert. Világért se kérném a fiúkat, hogy odamenjenek, de hát vagy odamennek, vagy kényére-kedvére hagyjuk Tuckot. Wart úgy érezte, hogy ideje tapintatosan föltennie egy kérdést, udvariasan köhintett egyet, és így szólt: - Kérem szépen, ki az a Vajákos Morgan? Mind a hárman egyszerre feleltek. - Gonosz lélek - mondta Little John. - Tündér - mondta Robin. - Dehogy az - mondta Marian. - Boszorkány. - Az igazság az - mondta Robin -, hogy senki se tudja pontosan, micsoda. Az én véleményem szerint tündér. - És ezt a véleményemet - tette hozzá, asszonyára nézve - továbbra is fenntartom. Kay megkérdezte: - Úgy tetszik érteni, hogy olyan valaki, akinek harangvirág a kalapja, és mérgesgombán üldögél? Harsány hahota tört ki. - Szó sincs róla. Ilyen teremtmények nincsenek. A Királynõ létezõ személy, és a leggonoszabb emberek egyike. - Ha már mindenáron bele kell vonni a dologba a fiúkat - mondta Marian -, jobb, ha az elejétõl kezdve elmondod, mirõl van szó. - Hát - kezdte Robin -, tegyük fel, hogy Morgan a tündérek királynõje, vagy valamiképpen köze van hozzájuk, s hogy a tündérek nem olyan teremtmények, amilyenekröl a dajkátok mesélt. Egyesek szerint õk az õsöregek, akik már a rómaiak elõtt Anglia földjén éltek - elõttünk, angolszászok, sõt az ösök elõtt is -, és hogy a föld alá kellett menekülniök. Egyesek szerint olyanok, mint az emberek, csak törpék. Mások szerint hétköznapi külsejük van, ismét mások szerint senkihez sem hasonlítanak, hanem mindig olyan alakot öltenek, amilyennel a képzelet felruházza õket. De akármilyenek is külsõre, birtokában vannak az õsi kelta bölcsességnek. Olyan dolgokat tudnak föld alatti odúikban, amiket az emberiség már elfelejtett, és amikrõl hallani se jó. - Halkabban - mondta a gyönyörû lány, furcsa arckifejezéssel, és a fiúk észrevették, hogy a kis kör összébb húzódik. - Nos - folytatta halkabban Robin -, a lényeg az, hogy ezeknek a teremtményeknek, akikrõl beszélek, s akiket engedelmetekkel még egyszer nem nevezek meg, nincs szívük. Ezt nem úgy kell érteni, hogy szívtelenek, vagyis gonoszak, hanem úgy, hogy ha elfogna egyet az ember és fölvágná a mellét, nem találna benne szívet. Hidegvérûek, mint a halak. - És mindenütt jelen vannak, még olyankor is, ha csak beszélget az ember. A fiúk körülnéztek. - De elég is - mondta Robin. - Többet szükségtelen mondanom. Csak bajt hoz az emberre, ha beszél róluk. A lényeg az, hogy szerintem ez a Morgan a ... izé... a Jó Emberek királynõje, és tudom, hogy néha itt lakik a mi erdõnk északi részén, Chariot nevû kastélyában. Marian azt állítja, hogy maga a királynõ nem tündér, csak boszorkány, aki jó viszonyban van a tündérekkel. Mások szerint Cornwall grófjának a leánya. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy az õsöregek ma délelõtt Morgan varázstudománya segítségével foglyul ejtették az egyik szolgámat meg a ti egyik szolgátokat. - Csak nem Tuckot? - kiáltott fel Little John, aki semmit sem tudott a legújabb fejleményekrõl, mert õrségen volt.

Robin bólintott. - A hírt az északi fákról kaptuk, mielõtt az üzeneted megérkezett volna a fiúkról. - Borzasztó! Szegény Barát! - Meséld el, hogy történt - mondta Marian. - De talán okosabb, ha elõbb a nevekrõl beszélsz. - Az egyik ama kevés dolgok közül, amit a Boldogokról tudunk - mondta Robin -, az, hogy állatneveket viselnek. Nevezhetik õket például Tehénnek, Kecskének, Disznónak és így tovább. Úgy aztán ha az ember a tehenét szólítja, mindig rá is kell mutatnia, különben megeshetik, hogy egy tündért idéz meg - azazhogy Parányi Teremtést kellett volna mondanom -, s ha megidézte, megjelenik és elragadhatja az embert. - Valószínûleg az történt - folytatta Marian az elbeszélést -, hogy a ti kastélybeli Kutyakölykötök az erdõ szélére vitte levegõzni a kutyáit, és véletlenül megpillantotta Tuck Barátot, aki éppen egy Wat nevû öregemberrel beszélgetett, aki errefelé lakik... - Bocsánat - kiáltott a két fiú -, ez az az öregember, aki a mi falunkban lakott, mielõtt bedilizett? Az Orrnélküli Wat, aki az erdõben él, és embert eszik? - Õ az - felelte Robin -, de szó sincs róla, hogy embert enne a szerencsétlen. Bogyókon, gyökereken meg makkon él, és a légynek sem ártana. Tartok tõle, hogy rosszul vagytok informálva. - Nahát! Makkon él! - Szóval a következõ történt - folytatta türelmesen Marian. - Szépen összeültek hárman, hogy egy kicsit elbeszélgessenek, és az egyik kutya (azt hiszem, Cavall) elkezdett a szegény Watra ugrálni, hogy megnyalja az arcát. Az öreg megijedt, mire a ti Kutyakölykötök elkiáltotta magát: - Jössz ide rögtön, Kutya! - De nem mutatott rá az ujjával. Ugyanis rá kellett volna mutatnia. - És akkor? - Nos, az egyik emberem, Scathelocke, azaz ahogy a balladákban nevezik, Scarlett, történetesen éppen a közelükben vágott ki egy fát, és az mondja, hogy eltûntek, egyszerûen eltûntek, a kutyát is beleértve. - Szegény Cavallom! - Vagyis elragadták õket a tündérek. - Mármint a Békések, ugye? - Bocsánat. - De a lényeg az, hogy ha Morgan valóban a királynõje ezeknek a teremtményeknek, és ha vissza akarjuk szerezni az eltûnteket, mielõtt elvarázsolnák õket - egyik régi királynõjük, akit Kirkének hívtak, disznókká változtatta foglyait -, meg kell keresnünk õket Morgan kastélyában. - Akkor hát oda kell mennünk. 11. Robin rámosolygott az idõsebbik fiúra, és hátba veregette, miközben Wart kétségbeesve gondolt a kutyájára. Aztán a haramia megköszõrülte a torkát, és újból megszólalt. - Abban igazad van, hogy oda kell mennünk - mondta -, de meg kell mondanom, hogy nem olyan egyszerû a dolog. A Charoit kastélyba csakis egy kisfiú vagy egy kislány teheti be a lábát. - Úgy érted, hogy nem lehet bejutni a kastélyba? - Ti bejuthattok. - Azt hiszem - jelentette ki Wart, miután átgondolta a dolgot -, ez is úgy van, mint az unikornisokkal. - Pontosan. Az unikornis bûvös állat, és csak szûzlány foghatja el. A tündérek is bûvös lények, és csak ártatlan emberek léphetnek be a kastélyaikba. Ezért is ragadják el a csecsemõket a bölcsõbõl. Kay és Wart egy pillanatig némán ültek. Aztán Kay megszólalt: - Én benne vagyok. Végeredményben az én kalandom. Wart is megszólalt: - Én is megyek. Szeretem Cavallt.

Robin ránézett Marianra. -Nagyszerû - mondta. - Nem csinálunk nagy hûhót a dologból, de a haditervet megbeszéljük. Azt hiszem, jó lesz, ha ti ketten mentek, anélkül, hogy valóban tudnátok mibe keveredtetek. De nem lesz olyan rémes, mint gondoljátok. - Veletek megyünk - mondta Marian. - Az egész csapat elkísér benneteket a kastélyig. Nektek csak be kell mennetek a végén. - Úgy van. És valószínû, hogy utána a csapatot megtámadja a királynõ griffmadara. - Griffmadara is van? - De van ám. A Charoit kastélyt egy dühös griffmadár õrzi, mint valami házõrzõ kutya. Odafelé úgy kell mellette elhaladnunk, hogy ne vegyen észre, különben leadja a vészjelzést, és nem tudtok bejutni. Szörnyen nehéz lesz. - Meg kell várnunk az estét. A fiúk kellemesen töltötték a délelõttöt: Marian két íjával gyakorlatoztak. Robin ragaszkodott hozzá. Azt mondta, hogy más íjával éppúgy nem tud lõni senki, mint más kaszájával kaszálni. Ebédre hideg õzpástétomot kaptak, meg mézsört, mint a többiek. A haramiák mintegy varázsütésre jelentek meg az ebédre; csupa zöld ruhás, napbarnított férfi, némán bukkantak elõ a harasztból meg a fák közül. A végén körülbelül százan voltak, jókedvûen ettek és nevetgéltek. Nem azért voltak törvényen kívül helyezett haramiák, mert gyilkoltak vagy valami hasonlót követtek volna el. Angolszászok voltak, akik föllázadtak a hódító Uther Pendragon ellen, s nem akarták elismerni az idegen királyt. Az angliai mocsárvidékek és vadon erdõk tele voltak a hozzájuk hasonlókkal. Olyanok voltak, mint a késõbbi megszállások idején az ellenállás harcosai. Az ebédet egy lugasból osztották ki nekik, ahol Marian és segítõtársai fõztek. Délután Robin tanácskozásra szólította a két fiút. - Ide figyeljetek - mondta -, nem árt, ha tudjátok, mire készülünk. Száz fõbõl álló csapatom veletek vonul Morgan királynõ kastélya felé, négy csoportra osztva. Ti ketten Marian csoportjában lesztek. Ha egy tölgyfához érünk, amelyet villám sújtott a nagy vihar évében, akkor leszünk egy mérföldre az õrködõ griffmadártól. Ott találkozunk, aztán úgy masírozunk tovább, mint az árnyék. Úgy kell elmennünk a griffmadár mellett, hogy ne adhasson le vészjelet. Ha ez sikerül és minden jól megy, a kastélytól körülbelül négyszáz yardnyira megállunk. Mi nem közelíthetjük meg jobban a nyílvesszõk vashegye miatt. Attól a pillanattól fogva nélkülünk kell továbbmennetek. - Most pedig el kell mondanom nektek valamit a vasról, fiúk. Ha barátainkat valóban a ... a Jó Emberek ejtették foglyul, és ha Vajákos Morgan valóban a királynõjük, akkor mi vagyunk elõnyben. A Jó Emberek nem bírják elviselni, ha vas van a közelükben. Azért, mert az õsöregek a kõkorszakban éltek, amikor még nem találták fel a vasat, és minden bajuknak az új fém volt az okozója. Azoknak, akik legyõzték õket, acélkardjuk volt (ami még a vasnál is jobb), és így sikerült nekik a föld alá kényszeríteniük az õsöregeket. - Ezért nem közelíthetünk ma esete se hozzájuk. Félünk, hogy elfogja õket a szorongás. De ti ketten, egy-egy markotokban rejtegetett vas késpengével biztonságban lesztek a királynõtõl, amíg el nem ejtitek a pengét. Két kis kés nem kelt gyanút bennük. Nektek csak meg kell tennetek az utolsó négyszáz yardot, jól megmarkolva a vasatokat, bántatlanul belépnetek a kastélyba, és megkeresnetek a cellát, ahol a foglyok vannak. Mihelyt a foglyokat védi a nálatok levõ fém, szépen kisétálhatnak veletek. Idáig értitek, fiúk? - Igenis, kérem - felelték. - Mindent értünk. - Van még egyéb is. A legfontosabb, hogy a vasat el ne veszítsétek, de szinte ugyanolyan fontos, hogy semmibõl se egyetek. Mert aki abban a tudjátok-milyen kastélyban csak egy falatot is eszik, annak örökre ott kell maradnia. - Nem. A vezérkari elõadás után Robin elment, hogy kiadja az utasításokat az embereinek. Hosszú szónoklatot tartott, beszélt nekik a griffmadárról, a lopakodásról, meg arról, hogy mit fognak csinálni a fiúk. Mikor szónoklata végére ért, újra kezdte, és elejétöl a végéig, pontosan ugyanazokkal a szavakkal elismételte az egészet. Mikor másodszor is befejezte a

szónoklatát, így szólt: - Rajta, kapitányok! - mire a száz ember húszas csoportokra oszlott, s a csoportok a tisztás különbözõ részein körülállták Mariant, Little Johnt, Muchot, Scarlettet és Robint. S mindegyik csoportból tompa moraj szállt az ég felé. - Figyelj csak - mondta Wart. Szóról szóra elismételték a szónoklatot. Valószínû, hogy egyikük sem tudott írni meg olvasni, de jó emlékezõtehetségük volt. Úgy tartotta fenn Robin állandóan a kapcsolatot a harcosaival, tudva, hogy minden ember könyv nélkül tudja, amit vezére tud, és ezért bízhatott abban, hogy szükség esetén minden egyes embere magától is tudja, mit csináljon. Miután hívei többször elismételték a kapott utasításokat, kiosztották a harci nyílvesszõket, mindenkinek egy tucatot. Ezeknek a nyílvesszõknek nagyobb, borotvaélesre fent hegyük volt, és nehéz, egyenesre vágott tolluk. Aztán ellenõrizték az íjakat, két-három ember új húrt kapott. - Hát akkor rajta! - kiáltotta jókedvûen Robin. Meglengette karját, emberei pedig mosolyogva emelték tisztelgésre íjukat. Aztán egy kis surrogás, suhogás, egy-egy véletlen gallyreccsenés, s az óriási hársfa körüli tisztás üres volt, akár az ember teremtése elõtt. - Gyertek velem - érintette meg Marian a fiúk vállát. Hosszú menetelés volt. A mesterséges tisztások az elsõ félóra után eltûntek. Aztán már úgy törtek utat maguknak az õserdõben, ahogy tudtak. Nem lett volna olyan nehéz, ha félrerúghatták, vagy levághatták volna az útjukban levõ ágakat, de az volt a parancs, hogy nesztelenül kell mozogniuk. Marian megmutatta, hogyan kell oldalazva menni egymás nyomában, hogyan kell hirtelen megállni, ha fennakadtak egy csipkebokorban, aztán türelmesen kikászálódni belõle, hogyan kell óvatosan letenni a lábukat, s hogyan segít az elõrehaladásban minden akadály ellenére a ritmikus mozgás. Noha közelükben még százan meneteltek ugyanazon cél felé, saját neszezésükön kívül egy hangot sem hallottak. A fiúknak elõször nem tetszett, hogy egy nõ csapatába kerültek. Szívesebben mentek volna Robinnal, Marian parancsnoksága alatt úgy érezték magukat, mintha egy nevelõnõre bízták volna õket. Hamarosan rájöttek, hogy tévedtek. A nõ ellenezte ugyan, hogy õket is magukkal vigyék, de miután Robin úgy rendelkezett, hogy viszik, elfogadta õket társaknak. Nem volt könnyû a társának lenni. Elõször is képtelenek voltak lépést tartani vele, ha nem várta meg õket - mert Marian mászva vagy kúszva is majdnem olyan gyorsan haladt elõre, mint õk két lábon -, másodszor meg tökéletes katona volt, õk pedig nem. Igazi Weyve volt, eltekintve hosszú hajától, amelyet az akkori idõk nõharcosai le szoktak vágni. Mielõtt még be kellett szüntetniük a beszédet, azt tanácsolta nekik: Ha harc közben lõttök, inkább magasra célozzatok, mint alacsonyra. Az alacsonyan szálló nyílvesszõ belefúródik a talajba, a magasan szálló az ellenfél második sorában is megölhet valakit. - Ha mégis megnõsülnék - gondolta Wart, aki sokat töprengett e témán -, ilyen lányt vennék feleségül. Kompléta, vagy ahogy most nevezzük, este kilenc óra lehetett - már legalább hét mérföldet hagytak maguk mögött sok veszõdséggel az erdõben -, amikor Marian megérintette Kay vállát és elõre mutatott a sötétségbe, ott volt elõttük a villámsújtotta tölgy. Nesztelenül kúsztak a fához. Alig érkeztek a tölgyfa legmesszebb kinyúló gyökereihez, baráti kezek nyúltak utánuk, megveregették a vállukat, könnyedén, és segítettek leülni nekik. A gyökerek zsúfolva voltak. Wart úgy érezte magát, mintha esti nyugovóra tért seregély- vagy varjúcsapat tagja volna. A titokzatos éjszakában száz ember lélegzett körülötte. Wart hamarosan arra figyelt fel, hogy élesen ciripelnek a tücskök, de olyan vékonyan, hogy szinte alig hallani. Marian is ciripelt hármat, Kay, Wart meg önmaga nevében; összesen száz ciripelés hangzott el. Valamennyi törvényenkívüli jelen volt, elérkezett az idõ az indulásra. Mariant, aki nyúlmakogással adott jelet, körülvette huszonkét föböl álló csapata. Wart érezte, hogy mindkét kezét megfogja valaki, majd hallotta, hogy a tücsökcirpelés újra kezdõdik. A jobbján álló harcos megszorította a kezét. Wart cirpelt egyet. Rögtön utána a balján álló ember is rákezdett, és szintén megszorította a kezét. Huszonkét cirpelés

hangzott el. Marian csapata készen állt az utolsó szakasz megtételére. Könnyû útszakasz volt, csak veszedelmes. Gyérült az aljnövényzet, úgy hogy háromszor olyan gyorsan tudtak haladni, mint korábban. Alig osontak húsz percig, amikor Marian megtorpant. Balra mutatott. A fiúk korábban nem tanulmányozták a neves utazó, Sir John de Mandeville könyvét, így aztán amikor a csöndes, homályos éjszakában balfelé néztek, olyan szörnyet láttak kirajzolódni az égboltra, amirõl el sem tudták képzelni, hogy létezhetik. Egy fiatal hím griffmadár volt, még nem vedlette le elsõ tollazatát. A begye, combja és nyaka olyan volt, mint egy óriási sólyomé. Görbe csõre, hosszú szárnyai és hatalmas sarkantyúja ugyancsak sólyomra emlékeztettek, de, miként Mandeville, a jeles szerzõ megfigyelte, a madár nyolcszor akkora volt, mint egy oroszlán. Válltól lefelé oroszlántestet növesztett, hátsó lába pontosan olyan volt, mint az állatok királyáé, a farka mint a kígyóé. A fiúk látták, hogy alszik, feje a mellére bukik, félelmetes csõre a mellét fedõ tollakon pihen. Halkan továbbosontak, elraktározva emlékezetükben a fenséges, de ijesztõ látványt. Végül olyan közel értek a kastélyhoz, hogy a törvényenkívülieknek meg kellett állniok. Kapitányuk szótlanul megérintette Kay és Wart kezét, és a két fiú folytatta útját az egyre ritkuló erdõn át. Egy síkságon találták magukat. Az elébük táruló látványtól földbe gyökerezett a lábuk meglepetésükben. A kastély teljes egészében ennivalóból épült, a legmagasabb torony csúcsán egy varjú ült, csõrében nyílvesszõ. Az õsöregek nagyétkûek voltak. Valószínûleg azért, mert ritkán volt elég ennivalójuk. Napjainkig fennmaradt egy költemény, amelyet egy õsöreg írt, s MacConglinne látomása címen ismeretes. A költemény egyik részlete mai nyelvre átültetve így hangzik: Láttam friss tej-tavacskát Szép tisztás közepén. Csinosan épült házat, Vaj volt a tetején. A kapufélfa: lágy tejsató, Az emelvény aludttej s vaj volt. Pompás szalonna-ágyak benn, S pajzsok finom ömlesztett sajtból. E pajzsok mögött: sima. Puha, édes sajt-fiak. Keltát biz' nem sebeznek, Irósvaj dárdákkal meredeznek. Jókora üst, hússal tele: Még tán elinalhatok vele. Leveles kel fõtt, barnás-fehér. Nagy kondérból csordult a tej. Szalonna-ház: jó oldalas. Pacal-ösvény: ki-ki lakhatik. Mi szemnek-szájnak ingere, Úgy néztem, egyebütt sincs, csak itt. Hurkából-kolbászból került Illendõen szép szarufa. S mily remek a gerendák s oszlopok Ékes karaja! A fiúk csodálkozva, hányingerrel küszködve álltak egy ugyanilyen erõdítmény

elõtt. Csillogva emelkedett ki a körülötte elterülõ tej-tóból. A Chariot kastély varázsképe volt, és az õsöregek - akik mégiscsak megérezték az eldugott késeket - azt hitték, hogy kísértésbe hozza majd a gyerekeket. Evésre akarták csábítani õket. Az épületnek olyan szaga volt, mint egy fûszerüzletnek, mészárszéknek, tejcsarnoknak és halkereskedésnek együttvéve. Elképzelhetetlenül szörnyû szag volt - édeskés, émelyítõ és csípõs -, s a fiúk egyáltalán nem kívántak egy falatot se lenyelni. Legszívesebben elszaladtak volna. Csakhogy ki kellett szabadítani a foglyokat. Áthaladtak a felvonóhídon, vajból készült, bokáig süllyedtek bele. A puha sajtkatonáknak odamutatták vaskéseiket, mire azok iszonyodva visszahõköltek. Végül megérkeztek a legbelsõ szobába, ahol Vajákos Morgan feküdt gyönyörû szalonna-ágyán. Kövér, slampos, középkorú nõ volt, fekete hajjal, halvány bajusszal, de hús-vér teremtmény. Amikor meglátta a késeket, behunyta a szemét, és mintha transzba esett volna. Lehet, hogy ha nem ebben a különös kastélyban tartózkodott, és nem mûvelt efféle varázslatokat, szebb alakot is tudott ölteni. A foglyok finom disznóhús-oszlopokhoz voltak kötözve. - Sajnálom, ha ez a vas kellemetlen önnek - mondta Kay -, de meg kell szabadítanunk a barátainkat. Morgan királynõ megborzongott. - Megparancsolná sajt-katonáinak, hogy oldozzák el õket? A királynõ nem mutatott rá hajlandóságot. - Bûbájjal kell élnünk - mondta Wart. - Mit gondolsz, nem kéne odamennünk és megcsókolnunk, vagy valami hasonló szörnyûséget csinálnunk? - Mi lenne, ha megérintenénk a vassal? - Csináld meg. - Csináld meg te. - Csináljuk meg együtt. Megfogták egymás kezét, és közelebb mentek a királynõhöz. Az asszony elkezdett reszketni szalonna-ágyán. Iszonyúan félt a fémtõl. Végül, amikor már majdnem mellette voltak, lágy morajlás támadt, s a Chariot kastély varázsképe összeolvadt. A két fiú a megszabadított foglyokkal és a kutyával az állott tej szagú erdei tisztáson állt. - A mindenségit! - mondta Tuck barát. - Azt a kutya meg a mája! Biz' isten azt hittem, végünk! - Úrfiak! - kiáltotta a Kutyakölyök. Cavall megelégedett azzal, hogy vadul ugatott, a lábujjaikat harapdálta, hempergett a füvön, a farkát csóválta, vagyis úgy viselkedett, mint egy eszelõs. Az öreg Orrnélküli Wat csak az üstökét érintette meg. - Nos hát - mondta Kay -, megvolt a kalandom, induljunk gyorsan haza. 12. Csakhogy Vajákos Morgannak - még mindig megvolt a griffmadara. Abban a pillanatban, amikor a kastélya eltûnt, egy varázsigével leoldozta róla az aranyláncot. Az erdei harcosok örültek a sikernek, és óvatlanabbak lettek a kelleténél. Elhatározták, hogy elkerülik a helyet, ahol a megláncolt griffet látták, és semmiféle veszélyre nem gondolva masíroztak keresztül a sötét erdõn. Egyszerre olyan fütty hallatszott, mint amikor egy közeledõ mozdony sípol, s válaszul felharsant Robin Wood ezüst kürtje. - Trara, trara, trarara, trara - harsogott a kürt. - Trara, trara, trattarara-trara. Robin a vadászatra hívó jelet fújta, és mire a csapdába esett vadászok visszafordultak, a griffmadár támadott is. Egyazon mozdulattal elõre léptek a bal lábukkal, és nyílzáport zúdítottak a griffre. Wart látta, hogy a szörnyeteg meginog röptében, s egy nyílvesszõ áll ki

rõfnyire a lapockái között. Látta, hogy a maga nyílvesszõje elszáll, és gyorsan lehajolt, hogy egy másikat húzzon elõ a derékszíjából. Látta, hogy íjásztársainak sora mintegy elõre megbeszélt jelre megdõl, ahogy mindenki lehajol újabb nyílvesszõért. Hallotta, hogy az íjak húrja ismét megpendül, s a tollak surrognak a levegõben. Látta, hogy a nyílvesszõk phalanxa egy pillanatra megcsillan a holdfényben. Eddig csak szalmából font céltáblákra lött, s azok tompa neszt hallattak. Sokszor vágyott rá, hogy hallja, milyen hangot adnak a halált hozó lövedékek. Most hallhatta. De a griff bõre vastag volt, mint a krokodilé, csak a legjobb nyílvesszõk nem pattantak le róla. Még egyre közeledett, közben rikoltozott. A harcosok sorra elvágódtak, ahogy jobbra-balra söpört ostorként csapkodó farkával. Wart éppen egy nyílvesszõt illesztett az íjára. Sehogy sem boldogult a tollával. Olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel. Látta, hogy az óriási test közeledik a holdfényben. Érezte a mellébe fúródó karmokat. Érezte, ahogy lassan bukfencezik egyet, és iszonyú súly nehezedik rá. Miközben a világ megfordult körülötte, megpillantotta valahol Kay holdsütötte, izgatott arcát, a másik oldalon meg Mariant, amint kiáltásra nyitja a száját. Mielõtt elsötétült elõtte a világ, azt hitte, hogy a kiáltás neki szól. Kihúzták a döglött griff alól, és akkor látta, hogy Kay nyila a madár szemébe fúródott. Egy ideig nagyon kutyául érezte magát - miközben Robin helyrerakta a kulcscsontját és zöld csuklyája vásznával felkötötte a karját. Túl késõ volt ahhoz, hogy visszainduljanak Sir Ector kastélya felé, vagy akár csak a nagy hárs mellé, a táborukba. Az expedíció veszélyein túlestek, s aznap éjjel már nem tehettek egyebet, mint hogy tüzet raknak, õrszemeket állítanak, és alusznak, ahol vannak. Wart nem sokat aludt. Nekitámasztotta egy fának a hátát, nézte, hogy járkálnak föl-alá a tûz fényétõl vörös õrszemek, hallgatta a halkan elsuttogott jelszavakat, és elgondolkozott a nap izgalmas eseményein. Látta a ráugró griffet, hallotta Marian kiáltását: - Jól célozz! -, figyelte a tücsökciripeléssel keveredö méhzümmögést, és lõtt és lõtt, százszor és ezerszer, griffmadarakká változó festett harkályokra. Kay és a megszabadított Kutyakölyök ott aludt mellette. Cavall ott feküdt egészséges válla mellett, és néha megnyalta forró arcát. Lassan hajnalodott. - Nos - mondta Robin, miután fölkeltek és megették a magukkal hozott kenyérbõl és hideg õzsültböl álló reggelit -, most búcsút kell venned, és el kell hagynod bennünket, Kay. Különben Sir Ector még képes hadat indítani ellenem, hogy visszaszerezzen. Köszönöm a segítségedet. Adhatnék jutalmul ajándékba valami csekélységet? - Nagyon kellemes volt - mondta Kay. - Határozottan kellemes. Megkaphatnám a griffmadarat, amelyet lelõttem? - Túl nehéz lesz cipelni. Vidd inkább a fejét! - Az is megteszi - mondta Kay, - ha valaki lesz szíves levágni. Végül is én ejtettem el. - S mi a terved az Orrnélküli Wattal? - kérdezte Wart. - Az attól függ, hogy neki mi a terve. Lehet, hogy szívesebben él továbbra is magányosan, makkon, mint eddig, de ha a csapatunkhoz akar csatlakozni, szívesen fogadjuk. Tekintve, hogy a ti falutokból szökött meg, nem hinném, hogy szívesen térne vissza. Mit gondolsz? - Ha meg akarnál ajándékozni valamivel - mondta halkan Wart -, õt szívesen venném. Mit gondolsz, rendjén való volna? - Õszintén szólva, nem - felelte Robin. - Szerintem embereket nem szabad ajándékozgatni: rossz néven vehetik. Mi angolszászok mindenesetre rossz néven vennénk. Mit csinálnál vele? - Nem tartanám fogságban, ilyesmi eszembe se jutna. De van egy tutorunk, egy varázsló, és gondoltam, hogy õ esetleg újból épeszûvé tudná tenni. - Derék fiú - mondta Robin. - Akkor mindenképpen legyen a tiéd. Sajnálom, hogy félreértettelek. De azért meg kell kérdeznünk tõle, akar-e menni. Mikor valaki elment megkeresni Watot, Robin így szólt: - Legjobb, ha te beszélsz vele.

Elõhozták a szerencsétlen öreget, éktelenül mocskos volt, és zavartan mosolygott. Odaállt Robin elé. - Rajta - mondta Robin. Wart nemigen tudta, hogy kezdjen hozzá, de azért így szólt: - Ide figyelj, Wat, hazajönnél velem egy kis idõre? - Mmmmmm - mondta Wat, megrázta üstökét, mosolygott, meghajolt, és össze-vissza hadonászott a karjával. - Velem jössz? - Mmmmmm. - Arra - mondta Wart, és arrafelé mutatott, ahol a nap járásából gyámapja kastélya volt. Gyere velem. Magammal viszlek. - Uram - mondta Orrnélküli Wat, akinek hirtelen eszébe jutott egy szó, az a szó, amellyel a nagyurakat szokta megtisztelni, ha adnak neki valamit enni. Másképpen nem élt volna meg. Ezzel el is volt intézve az ügy. - Nos - mondta Robin -, nagyszerû kaland volt, és sajnálom, hogy elmész. Remélem, még viszont látjuk egymást. - Gyere el bármikor, ha unatkozol - mondta Marian. - Csak a tisztásokon kell végigjönnöd. Te meg, Wart, vigyázz néhány napig a kulcscsontodra. - Veletek küldök néhány embert az árok széléig - mondta Robin. - Onnan már egyedül kell továbbmennetek. Talán a Kutyakölyök cipelhetné a griff-fejet. - Isten veletek - mondta Kay. - Isten veletek - mondta Robin. - Isten veletek - mondta Wart. - Isten veletek - mondta mosolyogva Marian. - Isten veletek - kiáltotta valamennyi harcos, és meglóbálta az íját. Azzal Kay, Wart, a Kutyakölyök, Orrnélküli Wat, Cavall és kíséretük nekiindult a hosszú útnak hazafelé. Impozáns fogadtatásban részesültek. Amikor elõzõ nap valamennyi kutya hazatért, csak Cavall és a Kutyakölyök nem, este meg Kay és Wart sem jött haza, megbolydult az egész háznépe. A dajka hisztériás rohamot kapott, Hob éjfélig kint maradt és felkutatta az erdõ szélét, a szakácsok odaégették a vacsorára szánt vesepecsenyét, a fegyvermester meg kétszer is fényesre dörzsölte a páncélruhákat és borotvaélesre fente a kardokat meg fejszéket, ha netalán megtámadnák a kastélyt. Végül valakinek eszébe jutott, hogy kérdezzék meg Merlint, aki aznap éppen harmadszor szundított el, mikor felkeresték. A varázsló, hogy békességben és nyugodtan pihenhessen tovább, látnoki képességével pontosan megmondta Sir Ectornak, hogy hol vannak és mit csinálnak a fiúk, s mikorra várhatók vissza. Percnyi pontossággal megjósolta visszatérésük idejét. Úgy aztán, mikor a hazatérõ harcosok kis csoportja láthatóvá lett a felvonóhídról, az egész háznépe ujjongva üdvözölte. Sir Ector állt a középen egy vastag sétabottal, amellyel meg akarta rakni a fiúkat, amiért megszegték a tilalmat és akkora felfordulást okoztak; a dajka ragaszkodott hozzá, hogy kihozza azt a zászlót, amelyet akkor szoktak kitûzni, amikor gyerekkorában Sir Ector hazajött vakációra, s amelyre ez volt írva: Isten hozott idehaza! Hob megfeledkezett szeretett sólymairól, és ott állt a csoport szélén, elárnyékolva sasszemét, hogy elsõnek lássa meg az érkezöket, a szakácsok meg az egész konyhaszemélyzet fazekakon meg lábasokon dobolva énekelte, hogy "Sose jöttök már vissza?" vagy valami ilyesmit, éktelenül hamisan, a konyha macskája nyávogott, a kutyák kiszöktek az ólból, mert senki se vigyázott rájuk, és üldözõbe vették a macskát, a fegyvermester nagy örömében kidüllesztette a mellét, hogy úgy festett, mint aki minden pillanatban szétpukkadhat, és erélyesen utasított mindenkit, hogy éljenezzen hangosan, ha azt mondja: Egy-kettõ! - Egy-kettõ! - kiáltotta a fegyvermester. - Hurrá! - kiáltotta engedelmesen mindenki, Sir Ectort is beleértve. - Ide nézzetek, mim van! - ordította Kay. - Lõttem egy griffmadarat, Wart meg megsebesült. - Vau-vau-vau! - ugatták a kutyák, ráugrottak a Kutyakölyökre, az arcát

nyalogatták, megszaglászták, nem hozott-e nekik valamit, és reménykedve pislogtak a griffmadár fejére, amelyet a Kutyakölyök jó magasra emelt, hogy ne marhassanak bele. - Jóságos ég! - kiáltott fel Sir Ector. - Jaj szegény gyermekem - kiáltott a dajka, és elejtette a zászlót. - Zöld kötésben van a karja, jóságos isten! - Semmi baj - mondta Wart. - Jaj, ne fogd meg. Fáj. - Kitömethetem? - kérdezte Kay. - Az áldóját! - szólalt meg Hob. - Ez a kövér öregember csak nem az Orrnélküli Wat, aki régen megszökött? - Ó, istenem, drága fiaim - mondta Sir Ector. - Úgy örülök, hogy ismét látlak benneteket! - Na, vén fajankó! - kiáltott diadalmasan a dajka. - Hol a fütykös, amivel el akartad tángálni õket? - Hm - dünnyögte Sir Ector. - Hogy mertétek megszegni a tilalmat, és ilyen aggodalmat okozni mindnyájunknak? - Igazi griffmadár - mondta Kay, aki tudta, hogy nincs mitõl tartaniok. - Egy tucatnyit lõttem. Wartnak eltört a kulcscsontja. Megmentettük a Kutyakölyköt meg Watot. - Lám, ez az eredménye az új módszerû íjászat-oktatásnak - mondta büszkén a fegyvermester. Sir Ector mind két fiút megcsókolta, és utasítást adott, hogy vigyék elébe a griffmadarat. - Ejha! - kiáltott fel. - Micsoda szörnyeteg! Kitömetjük és elhelyezzük az ebédlõben. Mit mondtál, mekkora volt? - Nyolcvankét hüvely egyik fülétõl a másikig. Robin szerint valószínûleg rekord. - Beírjuk a krónikába. - Elég szép példány, mi? - jegyezte meg Kay tettetett nyugalommal. - Sir Rowland Warddal készíttetem ki - folytatta Sir Ector elragadtatva -, egy kis elefántcsont táblát tétetek alája, rajta fekete betûkkel: KAY ELSÕ GRIFFMADARA, meg dátum. - Ugyan, hagyd már abba ezt a hülyéskedést! - kiáltotta a dajka. - Gyere, Art úrfi, kis ártatlanom, nyomban ágyba veled. Te meg, Sir Ector, szégyelld magad, hogy szörnyfejekkel szórakozol, mint egy eszement, mikor szegény gyerek a halálán van. Gyerünk, fegyvermester, hagyd abba a pöffeszkedést! Mozgás, ember, ülj lóra és vágtass az orvosért. Azzal meglengette kötényét a fegyvermester felé, aki erre elkotródott, mint egy elhessegetett csirke. - Mondom, hogy semmi bajom - mondta Wart. - Csak a kulcscsontom tört el, de Robin azt is helyrerakta az éjjel. Csöppet sem fáj. - Hagyd békén a fiút, dajka - adta ki az utasítást Sir Ector, a férfiak pártjára állva, mert szerette volna helyreállítani a tekintélyét a fütykös-ügy után. - Ha szükséges, nem vitás, hogy Merlin megvizsgálja. Ki az a Robin? - Robin Wood! - kiáltották egyszerre a fiúk. - Sose hallottam róla. - Robin Hoodnak szokták nevezni - magyarázta Kay felsõbbséges hangon. - De valójában Wood, mint az erdõ, amelynek õ a lelke. - Jó, jó, jó, szóval fosztogatni voltatok azzal a haramiával! Gyertek reggelizni, fiúk, és meséljetek el mindent róla. - Mi már órákkal ezelõtt reggeliztünk - mondta Wart. - Elvihetném, kérem szépen, Orrnélküli Watot Merlinhez? - Nicsak, ez az az öregember, aki bedilizett és az erdõbe költözött? Honnan kerítetted elõ? - A Jó Emberek foglyul ejtették a Kutyakölyökkel meg Cavallal együtt. - De a griffmadarat lelõttük - szólt közbe Kay. - Én magam lõttem le. - Szeretném, ha Merlin megnézné, hátha vissza tudja neki adni az ép eszét. - Art úrfi - szólalt meg erélyesen a dajka. Amióta Sir Ector megdorgálta, nem jutott lélegzethez. - Art úrfi, neked a szobádban, az ágyban a helyed, még pedig most rögtön. A vén bolondok csak hülyéskedjenek, ha kedvük tartja, de én

nem azért szolgálom ötven esztendeje a családot, hogy ne tudnám, mi a kötelességem. Micsoda hülyeség eszementekrõl locsogni-fecsegni, amikor minden pillanatban leeshet a karod! - Bizony, te vén pulykakakas - tette hozzá dühösen Sir Ector felé fordulva -, te meg jobban teszed, ha távol tartod a varázslódat szegény csöppség szobájától, amíg föl nem épül! - Mindenféle szörnyetegekkel meg eszementekkel hülyéskednek - folytatta a gyöztes, miközben tehetetlen foglyával elhagyta a csatateret. - Életemben nem hallottam ilyet. - Kérem szépen, szóljon valaki Merlinnek, hogy vigyázzon Watra - kiáltott vissza elhaló hangon az áldozat. 13. A boldogtalan beteget minden tiltakozása ellenére háromnapi szobafogságra ítélték. Csak éjszaka nem volt egyedül, amikor bent volt Kay is, és Merlin kénytelen volt a kulcslyukon át kiabálva nevelni õt, amikor a dajka biztosan a mosással volt elfoglalva. A fiú egyetlen szórakozása a két hangyaboly volt. Üveglapok közt hozta magával õket, amikor elsõ találkozásuk után hazajött Merlinnel az erdei kunyhóból. - Nem tudnál átváltoztatni valamivé - kiáltott ki kétségbeesetten az ajtó alatt -, amíg be vagyok zárva? - A kulcslyukon nem férnek át a varázsigék. - Micsodán? - A KULCSLYUKON! - Ó! - Itt vagy? - Igen. - Mi? - Mi? - A fene enné meg ezt az ordítozást! - tört ki a varázsló, és megtaposta süvegét. - Hogy az a Castor meg a Pollux... Nem, nehogy megint... Vigyáznom kell a vérnyomásomra... - Nem tudnál hangyává változtatni? - Mivé? - HANGYÁVÁ! A hangyákhoz bizonyára csak kis varázsige kell, nem? Az átférne a kulcslyukon. - Azt hiszem, nem kockáztathatjuk meg. - Miért? - Mert a hangyák veszedelmesek. - Te az intuíciód segítségével vigyázhatsz rám, és visszaváltoztathatsz, ha bajba kerülök. Nagyon kérlek, változtass át valamivé, mert egészen meghülyülök. - A hangyák nem normannok, fiacskám. Az afrikai partokról származnak. Nagyon harciasak. Az ajtón túl sokáig csend volt. - Hát igen - mondta végül Merlin. - Lássuk csak. Két boly van abban a masinériában? - Két pár üveglemez. - Húzz ki a padlóból egy nádszálat, és tedd ívben a két boly közé, mint valami hidat. Megvan? - Meg. A hely, ahova Wart jutott, tágas, sziklás mezõnek látszott, egyik szélén lapos erõdítménnyel. Az erõdítménybe sziklába vájt alagutak vezettek, s mindegyik alagút bejárata fölött ez a felírás volt olvasható: AMI NEM TILOS, KÖTELEZÕ Idegenkedve olvasta el a feliratot, bár a jelentését nem értette. Tájékozódom egy kicsit, mielõtt bemennék - gondolta magában. A felirat valami okból arra

késztette, hogy ne menjen be rögtön. Még mindig a feliraton tûnödve, óvatosan meglengette csápjait, kipróbálta új érzékszerveit. Mellsõ lábaival megtisztogatta a csápokat, megtapogatta és végigsimította õket, úgy festett, mint egy Viktória-korabeli, bajszát pödörgetõ kalandor. Ásított egyet. Tagolt dallam lüktetett egyhangúan a fejében, valami olyasmi: Hold - volt - folt - bolt, meg: Mama - mama - mama,meg: Kék - szép kép. Eleinte élvezte, fõleg azt, hogy Szeretlek - kereslek - te legszebb, míg rá nem jött, hogy folyton ismétlõdik. Mihelyt befejezõdött, már kezdõdött is elölrõl. Egy-két óra múlva szédült tõle. A monoton dallam szüneteiben személytelen hang szólalt meg, mintha parancsokat adott volna. " Minden kétnapos a Nyugati Szárnyba szállítandó", meg: " A 210397/WD szám jelentkezzék a levelesbrigádnál a 333105/WD helyett, aki kiesett a bolyból". A fiú - vagy talán az kellene mondanunk, hogy az újdonsült hangya - rögtön elindult az erõdítménytõl. Kényelmetlen érzéssel nézett körül a sziklás pusztaságon, vonakodott megkeresni a helyet, ahonnan a parancsok jöttek. A sziklák közt keskeny ösvényre bukkant, kanyargó csapásokra, amelyek a gabonaraktár felé vezettek, de másfelé is, nem tudta, hova. Az egyik ösvény egy göröngynél ért véget, alatta természetes üreg volt. Az üregben döglött hangyákra bukkant. Miközben a hullákat nézegette, megjelent az ösvényen egy eleven hangya, még egy hullát cipelt. - Üdv, Barbarus! - köszöntötte Wartot. A fiú udvariasan viszonozta a köszönést. Az újonnan érkezett hangya csak úgy találomra letette a hullát, aztán nekiállt, és a másik kettõt másfelé vonszolta. Mintha nem tudta volna, hová rakja õket. Pontosabban: tudta, hogy valahogy el kell rendeznie õket, csak azt nem, hogy hogyan. Miután a három döglött hangyát többféleképpen is elhelyezte, végül is sorba rakta õket a göröngy alatt, és ezzel el is végezte a feladatát. Wart csodálkozása, amellyel a hangya mûvelkedését figyelte, bosszúsággá, majd nehezteléssé változott. Kedve lett volna megkérdezni, miért nem gondolkozik elõbb - ilyen bosszantó érzés fogja el az embert, ha látja, hogy valamit rosszul csinálnak. A hangya befejezte a hullákkal való piszmogást, otthagyta õket a véletlen adta rendben, és visszaindult az ösvényen. Észrevette, hogy Wart az útjában van, mire megállt, és meglóbálta feléje az antennáit. Néma, fenyegetõ, sisakos arcával, szõrös testével és elsõ lábízületein a sarkantyúszerû valamikkel inkább úgy festett, mint egy páncélos lovon ülõ páncélos lovag. - Megin így szólt: - Üdv, Barbarus! - Üdv. - Mit csinálsz? - Nem csinálok semmit - felelte az fiú az igazsághoz híven. A hangya ettõl néhány másodpercre úgy elképedt, ahogy az olvasó képedne el, miután Einstein kifejtette neki legújabb elméletét a világûrrõl. Azután kinyújtotta antennája tizenkét ízületét, és üzenetet küldött a légbe. Azt mondta: - A 105978/UDC jelentkezik az ötös négyzetrõl. Az ötös négyzeten egy õrült hangya tartózkodik. Befejeztem. Az "õrült" kifejezésére a "Nem" szót használta. Wart késõbb rájött, hogy a hangyák nyelvében a tulajdonságok kifejezésére is csak két szó van: Igen és Nem - ezzel minõsítettek mindent. Ha a begyûjtök által talált magvak édesek voltak, "Igen"-magoknak nevezték õket. Ha bevoltak permetezve szublimátoldattal, "Nem"-magoknak. Az adás egy pillanatra elnémult, aztán megszólalt a telt hang: - Föhadiszállás válaszol 105978/UDC-nek. Mi a száma? Vége. A hangya megkérdezte: - Mi a számod? - Nem tudom. Mikor a hangya ezt is közölte a fõhadiszállással, azt az üzenetet kapta válaszul, hogy kérdezze meg, számot tud-e adni önmagáról az ismeretlen. A hangya megkérdezte. Ugyanazokat a szavakat használta, ugyanolyan hangon, mint a bemondó. Ettõl Wartot nyugtalanság és düh fogta el.

- Igen - felelte gúnyosan, mert nyilvánvaló volt, hogy a hangya képtelen felfedezni hangjában a gúnyt. - Fejre estem, és nem emlékszem semmire. - 105978/UDC jelentkezik. "Nem"-hangyának tudatkiesése van, mert kiesett a bolyból. - Föhadiszállás válaszol 105978/UDC-nek. "Nem"-hangya száma 42436/WD, ma délelõtt esett ki a bolyból, miközben a maláta-brigádban dolgozott. - Ha folytatni tudja a munkát, utasítsa 42436/WD-t, hogy térjen vissza a maláta brigádhoz és váltsa fel 210021/WD-t, akit a helyettesítésére küldtünk ki. Vége. A hangya megismételte az üzenetet. Úgy látszik, Wart akarva se találhatott volna önmagára jobb magyarázatot, mint azt, hogy fejre esett, mert a hangyák gyakran kiesnek a bolyból. Ezt a hangyafajtát Messor barbarus-nak hívták. - Helyes. A sírásó többet ügyet se vetett rá, hanem visszaindult az ösvényen, újabb hulláért, vagy más valamiért, amit el kellett takarítani. Wart az ellenkezõ irányba indult, hogy csatlakozzon a maláta-brigádhoz. Jól megjegyezte saját számát, meg annak a számát is, akit fel kellett váltania. A maláta brigád tagjai az erõdítmény egyik külsõ kamrájában álltak, körben, mintha imádkoznának. Wart beállt a körbe, és közölte, hogy a 210021/WD-t visszarendelték a központba. Aztán a többiek példáját követve nekiállt megtölteni az édes malátával. Ez abból állt, hogy lekaparták a mások által begyûjtött magvakat, s a vakarékot addig rágták, amíg valami pép lett belõle,és lenyelték. Eleinte ízlett neki, mohón evett, de néhány másodperc múlva már undorodott tõle. A brigád többi tagját utánozva szorgalmasan rágott és nyelt, de mintha egy olyan banketten lett volna, ahol nem tálaltak fel semmit, vagy színpadon vacsorázott volna. A mag-csomó körül állandó volt a jövés-menés. Azok a hangyák, akik már színültig töltötték a begyüket, bementek az erõdítmény belsejébe, s olyan hangyák sora váltotta fel õket, akiknek a begye üres volt, és bentrõl jöttek kifelé. A menetben sose bukkant fel új hangya, mindig ugyanaz a tíz-tizenkettõ jött és ment, mintha egész életében ezt csinálta volna. Wart hirtelen rájött, hogy amit megeszik, nem megy le a gyomrába. Eleinte egy kevés lement, felszívódott, de most már a nagyobb rész elraktározódott valami gyomorszerû üregben, azaz begyben, ahonnan ki lehetett üríteni. Akkor eszmélt rá, hogy ha õ is csatlakozik a nyugat felé vonulókhoz, nyilván kihányja a készletet valami éléskamrába. A maláta-brigád tagjai munka közben beszélgettek. Wart kezdetben ezt jó jelnek vélte, és hallgatózni kezdett. - Ó, Ark! - szólalt meg egyikük. - Ismét a Mama-mama-mama dalt közvetítik. Szerintem a Mama-mama-mama dal gyönyörû ("Igen"). Nagyon klassz ("Igen"). Mire a másik: - Szerintem szeretett Vezérünk csodálatra méltó. Szerinted nem? Azt beszélik, hogy a legutóbbi háborúban háromszáz szúrást kapott, és kitüntették a Vitézségi Hangyakereszttel. - Milyen szerencse, hogy az A-bolyban születtünk, nem gondolod? Borzasztó volna abban az ocsmány B-bolyban élni. - Hát nem borzasztó, amit 310099/WD mûvelt? Természetesen azonnal kivégezték, szeretett Vezérünk külön parancsára. - Ó, Ark! Ismét a Mama-mama-mama dalt közvetítik. Szerintem... Wart elindult a boly belseje felé, mert megtelt a begye, s otthagyta õket, hogy kezdjék csak újból elölrõl. Nem beszéltek ezek semmi érdekesrõl, semmilyen botrányról, semmirõl, amirõl érdemes lett volna beszélni. Számukra semmi sem volt újság. Még a kivégzésekrõl tett megjegyzések is formálisak voltak, csak a bûnös nyilvántartási száma változott. Amikor megbeszélték a Mama-mama-mamát, rátértek szeretett Vezérükre, aztán az ocsmány Barbarus B-re meg a legfrissebb kivégzésekre. A fiú az erõdítmény központi csarnokában találta magát, ahol hangyák százait dajkálták és etették a szülõszobákban, lárvákat cipeltek az erõdítmény különbözõ szárnyaiba, hogy egyenletes hõmérsékleten legyenek, és folyton kinyitották meg becsukták a szellõzõnyílásokat. Középen ült a Vezér, öntelten, rakta a tojásokat, figyelte az adásokat, utasításokat adott ki és kivégzéseket

rendelt el, tengernyi talpnyalótól körülvéve. (Wart késõbb megtudta Merlintõl, hogy a vezéri szék öröklésének módja hangyafajták szerint változó. Bothriomyrmexben például az új Rend nagyravágyó megalapítója egyszerûen behatol egy Tapinoma-bolyba, és ráugrik az elõzõ zsarnok hátára. Miután a ház urát elkábította a szagával, lassan lefûrészeli a fejét, és így szerzi meg magának a vezéri jogokat.) Nem talált raktárt a begyében levõ malátakészlet számára. Ha valaki enni akart, egyszerûen megállította, kinyittatta vele a száját és onnan evett. Olyan volt, mint egy étellift, amelyrõl a pincérek leemelik az ételt. Még a gyomra se volt a sajátja. De fölösleges túlságosan részletesen ismertetnünk a hangyák szokásait - nem kellemes téma. Elég annyit mondanunk, hogy a fiú tovább is ott élt köztük, alkalmazkodott a szokásaikhoz, és figyelte õket, hogy amennyire csak lehetséges, megértse õket, de kérdéseket nem tehetett föl nekik. Nemcsak azért nem, mert nem voltak a nyelvükben olyan szavak, amelyek emberi vonatkozásban érdekesek - például egyszerûen lehetetlen volt megkérdezni tölük, hisznek-e az Életben, Szabadságban és a Boldogság Keresésében -, hanem azért sem, mert kérdéseket föltenni általában veszélyes volt. A kérdezõsködés a hangyák szemében az elmebaj jele volt. Az õ életükben nem merültek fel problémák: ezt az életet felülrõl diktálták. Wart ide-oda mászkált a központtól a magokig és vissza, megállapította, hogy a Mama-dal gyönyörû, kinyitotta az állkapcsát, hogy a malátát visszakérõdzze, és igyekezett annyit megérteni az egészbõl, amennyit csak tudott. A délutáni órákban egy felderítõ-hangya átjött a nád-hídon, amelyet Wart csinált Merlin utasítására. Pontosan ugyanolyan fajta hangya volt, csak a másik bolyból való. Az egyik sírásó hangya összetalálkozott vele és megölte. Miután a rádió jelentette a hírt, az adások hangja megváltozott - pontosabban akkor változott meg, amikor a kémek felfedezték, hogy a másik bolyban nagy mennyiségû magkészlet van. A Mama-mama-mamát felváltotta a Hangya-ország, Hangya-ország Minden Országnál különb, és a parancsok áradatát minduntalan megszakították a háborúról, a hazaszeretetrõl és a gazdasági helyzetröl szóló elõadások. A telt hang közölte, hogy szeretett hazájukat körülvette a Túlsó Boly lakóinak mocskos hordája, aztán rákezdte a rádió-énekkar: Ha a késrõl mások vére csepeg, Mindjárt minden remek. Azt is bejelentették, hogy a Hangyák Atyja a maga végtelen bölcsességében úgy rendelkezett, hogy a Túlsó Boly hangyái örökre rabszolgái legyenek az Innensõ Boly lakóinak. Szeretett hazájuknak pillanatnyilag csak egy tálcára való magkészlete van, s e szégyenletes állapotot azonnal orvosolni kell, ha nem akarják, hogy drága fajuk elpusztuljon. Egy harmadik közlemény leszögezte, hogy az Innensõ Boly nemzeti vagyona veszélyben forog. Határait meg fogják sérteni, háziállatait, a levéltetveket, el fogják rabolni, és az egész nemzet éhezni fog. Wart két adást gondosan megfigyelt, hogy késõbb is emlékezzen rájuk. Az elsõ adás a következõ megállapításokat tartalmazta: A. Olyan sokan vagyunk, hogy éhezünk. B. Ezért még nagyobb családok létrehozását kell szorgalmaznunk, hogy még többen éhezzünk. C. Mivel ilyen sokan vagyunk és mindnyájan éhezünk, nyilvánvaló, hogy jogunk van elvenni mások magkészleteit. Tehát nagy létszámú, ugyancsak éhezõ hadsereget kell felállítanunk. Csak miután e logikus gondolatmenetet átültették a gyakorlatba, és a szülõszobák teljesítménye megháromszorozódott - közben mindkét boly a teljes szükségletét kielégítõ mennyiségû malátát kapott Merlintöl -, mert úgy látszik, az éhezõ nemzetek sose éheznek annyira, hogy ne engedhetnék meg maguknak minden más nemzetnél költségesebb hadifelszerelés birtoklását -, csak akkor kezdték

közvetíteni a második adást. A második adás így hangzott: A. Mi többen vagyunk, mint õk, tehát jogunk van a malátájukra. B. Õk többen vannak, mint mi, tehát aljas módon megpróbálják ellopni a malátánkat. C. Mi nagy nemzet vagyunk és természetes jogunk leigázni az õ kis nemzetüket. D. Õk nagy nemzetet alkotnak, és természetellenes próbálkozás a részükrõl leigázni a mi ártatlan nemzetünket. E. Önvédelembõl kénytelenek vagyunk megtámadni õket. F. Õk önvédelembõl megtámadnak bennünket. G. Ha mi nem támadjuk meg õket ma, holnap õk támadnak meg minket. H. Mi semmi esetre se támadjuk meg õket. Felbecsülhetetlen segélyt ajánlunk föl nekik. A második üzenet után kezdõdtek meg a vallási szertartások. Ezek - miként Wart késõbb megtudta - a mesés múltból származtak, olyan õsi idõkbõl, hogy alig tudták datálni, mikor a hangyák még nem tértek át a közösségi életre. Az egyik zsoltár így kezdõdött: "A Föld a Kardé, és minden, ami a Földön van, a bombázó iránytûje éppúgy, mint maga a bomba", és a következõ sorokkal zárult: "Táruljatok fel, ó, Kapuk, táruljatok fel, Örökkévalóság Ajtajai, hogy a dicsõség királya bevonulhasson. Ki a Dicsõség Királya? A Kísértetek Ura, õ a Dicsõség Királya." Furcsa, de a közönséges hangyákat egyáltalán nem izgatták a dalok, nem érdekelték az adások. Maguktól értetõdõknek fogadták el õket. Az õ szemükben éppúgy rituálisak voltak, mint a Mama-dalok, vagy a Szeretett Vezérükrõl folytatott beszélgetések. Mindezt nem tekintették se jónak, se rossznak, se izgalmasnak, se ésszerûnek, se rettenetesnek. Nem is törõdtek velük, egyszerûen elfogadták õket "Igen"-nek. A háború meglehetõsen közelinek látszott. Az elõkészületek rendben megtörténtek, a katonákat tökéletesen kiképezték a boly falaira hazafias jelszavakat írtak - "Maláta vagy Halál!", "Szagunkra fogadjuk!" -, és Wart minden reményét elvesztette. A fejében egyre ismétlõdõ hangok, amelyeket nem tudott szüneteltetni, a magány hiánya, a bûnnél is rosszabb totális egyhangúság kezdte kiölni belõle a gyermekkor életörömét. A félelmetes seregek már-már összecsaptak, hogy eldöntsék, hol a képzeletbeli határ üveglapjaik között, amikor Merlin végre a segítségére jött. Visszavarázsolta az életunt állatbúvárt az ágyba, a lehetõ legjobbkor. 14. Mindenki a télre készülödött. Esténként azzal szórakoztak, hogy a kaszáspókokat hajtották el a gyertyák és mécsesek lángjától, nappal meg a teheneket hajtották ki magas tarlóra, hogy legeljék le, amit az aratók sarlói otthagytak. A disznókat makkoltatták az erdõ szélén. A csûrben szünet nélkül pufogtak a cséphadarók; a nadrágszíj-földeken föl-alá jártak a lassú, idomtalan faékek, szántották a földet a rozsnak meg a búzának, a magvetõk ritmikus léptekkel haladtak a nyomukban, nyakukban a tarisznyával, jobb kezükkel szórva a magot. A szénagyûjtõk zöldtakarmánnyal megrakott, küllõskerekû szekereken kocogtak be a kastélyba, azzal a bölcs meggondolással, hogy: Hazakocogjunk, míg nyár a Nap fölöttünk, Barmot kikössünk, elcsüröljünk. Mások meg a kastélybeli kandallók fûtéséhez hurcolták be a nagy hasáb fákat. Az erdõ csak úgy zengett a csípõs szélben az ékek és fakalapácsok hangjától.

Mindenki boldog volt. Az angolszászok rabszolgái voltak ugyan normann uraiknak, ha egyoldalúan akarjuk nézni a dolgokat, másfelõl nézve azonban ugyanolyan földmûvesek, mint a maiak, akik heti néhány shillingböl kijönnek. De ha olyan ember volt a gazda, mint Sir Ector, akkor a földmûves nem éhezett. A marhatulajdonosnak nem fizetõdött ki, ha éheztette a marháit, miért éheztette volna a földesúr a jobbágyait? A jobbágyok mezei munkások voltak. Egyszobás kunyhókban laktak családjukkal, néhány csirkéjükkel, malacaikkal, vagy egy tehénnel, amelyet lehetõleg Crumbockenak neveztek - micsoda szörnyû szokás! De nekik tetszett. Egészségesek voltak, a levegõt nem szennyezte be a gyárak füstje, és ami a legfõbb, érdekük volt, hogy minél ügyesebben dolgozzanak. Tudták, hogy Sir Ector büszke rájuk. Még a marháinál is értékesebbnek tartotta õket, és mivel a marháit gyermekei kivételével mindennél többre becsülte, ez nagy szó volt. Együtt sétált és dolgozott a falubeliekkel, törõdött a jólétükkel, és meg tudta különböztetni a jó munkást a rossztól. Õ volt az örök gazdálkodó. Sir Ector összevon szemöldökkel járkált az õszi munkák idején. Mikor egy vénasszony, aki az egyik búzatábla szélén a sövény mellé bújva üldögélt, hogy elriassza a varjakat meg galambokat, hirtelen felállt és istentelenül rikácsolni kezdett mellette, Sir Ector nagyot ugrott ijedtében. Amúgy is ideges volt. - A szentségit! - mondta. Aztán alaposabban fontolóra véve a dolgot, hangosan, méltatlankodva hozzátette: - Hogy az isten akárhová tegye! - Elõvette zsebébõl a levelet, és még egyszer elolvasta. A Vadon Erdõ Kastélyának hûbérura nemcsak gazdálkodó volt, hanem katona is, várkapitány, aki mindig készen állt, hogy megszervezze és vezesse birtoka védelmét a feudális rabló urak ellen, meg sportember is, aki néha, ha sikerült idõt szakítania rá, akár egy egész napot is áldozott a bajvívásra. De ez még nem minden. Sir Ector falkamester is volt - vagyis inkább egy csomó vadászkutya és másfajta eb tulajdonosa -, s õ maga vezette vadászni a falkáját. Clumsy, Trowneer, Phoebe, Colle, Gerland, Talbot, Luath, Luffra, Appollon, Orthros, Bran, Gelert, Bounce, Boy, Lion, Bungey, Toby, Diamond és Cavall nem ölebek voltak. Õk cserkészték végig a Vadon Erdõt, hetenként kétszer, gazdájuk vezetésével. A levélben ez állt, latinul: A Király, Sir Ectornak stb. Elküldjük Önhöz fõvadászunkat, William Twytit, valamint kíséretét, abból a célból, hogy hajtsanak fel, és ha tudnak, ejtsenek foglyul vadászkutyáikkal (canibus nostris porcericis) két-három vadkant. Ön köteles az elejtett állatok húsát besózatni és a romlástól megóvni, bõrüket pedig a nevezett William utasításai szerint kifehéríttetni. Egyébként utasítjuk, hogy amíg parancsunk szerint Önnél tartózkodnak, gondoskodjék szükségleteikrõl. A költségeket stb. számolja el stb. Írtuk tanúk elõtt a londoni Towerban, uralkodásunk tizenkettedik esztendejében, november 20-án. Uther 12. esztendejében UTHER PENDRAGON Mármost az Erdõ a Királyé volt, és minden joga megvolt ahhoz, hogy ideküldje a kutyáit vadászni. Meg aztán tömérdek éhes szájat is kellett etetnie udvarában is, hadseregében is -, magától értetõdõ volt tehát, hogy minél több elejtett vadkant, szarvast, õzet stb. szeretett volna besózatni. Jogosan járt el. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy Sir Ector az erdõt saját erdejének tekintette, és neheztelt a királyi vadászkutyák betolakodása miatt - mintha saját kutyái nem tudták volna ugyanolyan jól végezni a dolgukat! A Királynak csak üzennie kellett volna néhány vadkanért, s õ szívesen szállította volna személyesen. Attól tartott, hogy védenceit egy csomó féktelen királyi csatlós fogja háborgatni - sose lehet tudni, miben

sántikálnak ezek a városi fickók -, és hogy a király fõvadásza, ez a Twyti nevû alak, gúnyosan fog mosolyogni szerény vadászfelszerelésén, megzavarja a hajtókat, s talán még a kutyaól dolgába is beleszól. Tény, hogy Sir Ector bizalmatlan volt. Aztán volt még valami. Hol az ördögben szállásolja el a királyi kutyákat? Zavarja ki õ, Sir Ector, saját kutyáit az utcára, hogy a Király kutyáit helyezhesse el az óljukban? - Hogy az isten akárhová tegye! ismételte meg a boldogtalan gazda. Éppoly rossz, mint a dézsma! Sir Ector visszatette a zsebébe a baljós levelet, és letért a szántóföldekre. A jobbágyok, látva, hogy járkál, jókedvûen megjegyezték: - Jó öreg gazdánknak, úgy látszik, megint csavarogni támadt kedve. Átkozott önkényeskedés, az bizony! Minden esztendõben megismétlõdött, de akkor is csak önkényeskedés maradt. Sir Ector a kutyaól problémáját mindig ugyanúgy oldotta meg, de azért továbbra is csak bosszantotta. Külön meg kell hívnia a vadászatra szomszédait is, hogy minél jobb benyomást tegyen s királyi fõvadászra, ami azt jelenti, hogy hírvivõket kell küldenie az erdõn túlra, Sir Grummore-hoz stb. Aztán sportversenyeket is kell rendeznie. A király korán írt, tehát nyilvánvaló, hogy azt a fickót mindjárt a vadászati idény kezdetén akarja ideküldeni. A vadászati idény december 25-én kezdõdik. Valószínû, hogy a fickó ragaszkodni fog ahhoz, hogy azt a nyavalyás falkavadászatot karácsony másnapján tartsák - tiszta felvágás amibõl, semmi haszon -, száz meg száz hajtóval, akik ordítozva hajtják fel a vadkant, letapossák a vetést és általában tönkreteszik az egész sportot. Honnan az ördögbõl tudhatná novemberben, hogy karácsony másnapján hol lesznek találhatók a legjobb vadkanok? Ezekkel az átkozott dögökkel sohase tudja, hányadán áll az ember. És még valami. Az olyan kutyát, amelyet a következõ nyáron akarnak szarvasvadászatra felhasználni, mindig karácsonykor szokták vadkanra bevetni. Tulajdonképpen ezzel kezdõdik a nevelésük, hogy aztán nyulakkal meg isten tudja mikkel folytatódjék, amíg igazi vadra nem eresztik õket; ez pedig azt jelenti, hogy az a Twyti nevû fickó egy csomó kölyökkutyát fog magával hozni ami istencsapás. - A nemjóját! - mondta Sir Ector, és belerúgott egy göröngybe. Komoran állt egy pillanatig, két fiát figyelte, akik igyekeztek elkapni az utolsó faleveleket az erdõ szélén, az árokban. Még azokban a régi idõkben sem gondolták komolyan, hogy minden falevél, amelyet sikerült elcsípni, egy boldog hónapot jelent majd a következõ esztendõben. Pusztán sportból kapkodták el a faleveleket, Sportból kiabáltak, nevetgéltek, néztek fel a szédítõ magasba, s iramodtak neki, hogy rájuk tapossanak, hiszen a levelek olyan ügyesen siklottak tova, hogy csakis önálló lények lehettek. A két fiú úgy ficánkolt, mint két fiatal faun. Wart válla már meggyógyult. Az egyetlen, tûnõdött Sir Ector, akinek csakugyan hasznát lehetne venni a király fõvadászának látogatása alkalmából rendezett vadászatokon, az a Robin Hood nevû fickó. Úgy látszik, most Robin Woodnak nevezik - valami új keletû divat, nem vitás. De akár Hood, akár Wood õ az egyetlen, aki tudja, hol lehet pompás vadkant találni. Mivel már hónapok óta vaddisznóhúst ettek, Sir Ector nem lett volna meglepve, ha a teremtmények kifogytak volna a vadászszezon kezdetére. Csakhogy ha az ember felkér valakit arra, hogy hajtson fel néhány vadat, meg kell hívnia a vadászlakomára. Viszont ha meghívja a lakomára, mit szól majd hozzá a király fõvadásza, meg mit szólnak a szomszédok, hogy egy erdei harcos van a vendégek közt? Nem mintha ez a Robin Wood nem volna derék fickó. Gyakran figyelmeztette Sir Ectort, ha rablóbanda közeledett a határvidék felõl, és soha semmiképpen sem háborgatta a lovagot és gazdaságát. Mit számított, hogy néha õ is elejtett egy-egy szarvast? Az erdõ állítólag négyszáz négyzetmérföld, mindenki számára elég. Élni és élni hagyni, ez volt Sir Ector jelszava. A szomszédoké azonban nem. Aztán ott van maga a vadászat. A mesterséges erdõkben, amelyiknek például a windsori erdõk, ahol a Király vadászni szokott, persze, hogy pompás vadászatokat lehet rendezni, csakhogy a Vadon Erdõ egész más. Hátha õfelsége híres vadászkutyái egy unikornis nyomába erednek. Köztudomású, hogy az unikornis csakis szûzlánnyal lehet lépre csalni (ilyenkor az unikornis jámboran a lány ölébe hajtja fehér fejét), vagyis a fiatal kutyák hosszú mérföldeket

nyargalhatnak az erdõben, de elfogni nem tudják, sõt eltévednek, és akkor ugyan mit mond Sir Ector az uralkodójának? És ott van a Csahos Fenevad, amelyröl annyit hallott már mindenki. Ha egy vadállatnak kígyófeje, leopárdteste és szarvaslába van, s fõleg ha olyan lármát csap, mintha harminc pár vadászkutya csaholna, nyilvánvaló, hogy rengeteg királyi kutyakölyköt megölne, mielõtt legyûrnék. És mit szólna Pellinore király, ha valami William Twyti fõvadász úrnak sikerülne elejteni az õ fenevadját? Sir Ector egy darabig rosszkedvûen fontolgatta az eshetõséget, aztán egyszerre felderült. Jó móka volna, állapította meg magában, ha Twyti mester és nyavalyás kutyái a Csahos Fenevaddal akadnának össze, és a fenevad mindnyájukat fölfalná. E látomáson felvidulva a szántóföld szélén visszafordult, és nagy léptekkel elindult hazafelé. Aztán fölment a dolgozószobájába, és nehézkesen leült, hogy a vacsoráig hátralévõ két-három óra alatt megírjon egy hódolatteljes levelet Uther királynak. Ennyi idõ kellett neki hozzá, beleszámítva a folytonos lúdtollhegyezést. Sir Ector asztalánál üldögélt, és a télies napfény narancsszínû sugarakat vetett kopasz fejére. Tolla kapart és sercegett, keservesen rágta a végét, és lassan rásötétedett. 15. Karácsony este volt, a falkavadászat napjának elõestéje. Ne feledjük, a Régi Boldog Angliában vagyunk, amikor a pirospozsgás bárók még az ujjukkal ettek, és a pávákat úgy tálalták elébük, hogy farktollaik szétterültek a tálcán, amikor nem volt munkanélküliség, mert túlságosan kevés volt az ember, amikor az egymás sisakját püfölõ lovagok ütlegeitõl visszhangzott a vidék, és a téli erdõ holdfényes tisztásain unikornisok dobogtak ezüstös lábukkal, és kék párát fújtak a fagyos levegõbe. De volt a Régi Angliában még nagyobb csoda is: az idõjárás. Tavasszal a kis virágok engedelmesen kinyíltak a réteken, csillogott a harmat, daloltak a madarak. Nyáron csodálatosan meleg volt, legalább négy hónapig, és ha esett is, csupán annyi, amennyi a földmûveléshez kellett. Õsszel a falevelek lángszínûvé változtak, és zörögve hullottak le, amikor föltámadt a nyugati szél. Télen pedig, amely szigorúan csak két hónapig tartott, a egyenletes vastagon borított el mindent, és sose változott latyakká. Karácsony este volt a Vadon Erdõ Kastélyában, és a kastély körül annak rendje és módja szerint mindent hó borított. Vastag rétegben ült a csipkés oromzaton, akár a vastag cukormáz a finom tortán, és ahol illett, átalakult szép hosszú, kristálytiszta jégcsapokká. Az erdõben kerek pamacsokban ült a fák ágain, szebben, mint az almavirág. A fiúk hógolyót gyúrtak, de sose tettek bele követ, hogy megsebezzék egymást, a kutyák, ha kivitték õket levegõzni, beleharaptak a hóba, meghemperegtek benne. A várárok befagyott vizén korcsolyáztak, éktelen zajjal, csontkorcsolyákon, a parton meg forró gesztenyét és fûszeres mézbort kaphatott mindenki aki csak akart. A szakácsok bõven szórták ki a morzsát a madárkáknak. A falubeliek elõszedték egyujjas piros kesztyûiket. Sir Ector arca még ezeknél is pirosabban fénylett. A legpirosabbak azonban a tûzhelyek voltak a föutca kunyhóiban, miközben kint süvöltött a szél, a jó öreg óangol farkasok annak rendje és módja szerint nyáladzó pofával kóboroltak, s véreres szemükkel néha belestek a kulcslyukakon. Karácsony este volt, és ennek megfelelõ a hangulat. Az egész falunépe a nagyteremben vacsorázott. Volt az asztalokon vadkanfej, szarvas, disznó, marha, ürü meg kappan - csak pulyka nem, tudniillik ezt a madarat akkor még nem is ismerték. Volt mazsolás puding és égõ puncs - kék lángok nyaldosták az ember ujja hegyét, ha ki akarta kapni belõle a mazsolát -, és mindenki annyi mézbort ihatott, amennyi csak belefért. Ittak Sir Ector egészségére "Minden jót, Gazda", meg "Kellemes ünnepeket, hölgyeim és uraim, mindnyájuknak" felkiáltással. Voltak bábjátékosok is, eljátszottak egy izgalmas jelenetet, amelyben Szent György, egy szerecsen meg egy mókás doktor meglepõ dolgokat

mûvelt, meg énekesek is,, akik magas, csengõ tenorhangon az Egy szûzrõl szól dalomat adták elö. Utána azok a gyerekek, akik nem lettek rosszul a vacsorától, szembekötõsdit meg egyéb, az alkalomhoz illõ játékokat játszottak, a fiatalemberek meg a lányok jelmezes táncokat jártak a terem közepén, miután az asztalokat félre tolták. Az öregek körbe ültek a fal mellett, mézboros pohárral a kezükben, és örültek, hogy nekik már nem kell így ugrabugrálniok, a gyerekek, akik még mindig nem lettek rosszul, leültek melléjük, és hamarosan el is aludtak, az öregek ölébe hajtva fejecskéjüket. A föhelyen Sir Ector ült a másnapi vadászatra érkezett lovagi vendégek társaságában, mosolygott, bólogatott, s hol burgundit, hol száraz fehér bort, hol meg madeirát iszogatott. Egy idõ múlva csendet kértek, Sir Grummore fölállt, és hatalmas tetszést aratva elénekelte régi iskolai dalát - csakhogy a nagyobbik részét már elfelejtette, és ilyenkor kénytelen volt a bajsza alatt brummogni. Aztán Pellinore királyt bökdösték oldalba, amíg fel nem állt és szégyenlõsen énekelni kezdett: Ó, Pellinore-nak születtem én szép lincolnshire-i ég alatt, Több, mint tizenhét éven át itt hajtottam Csahos Vadat, Míg Sir Grummore nem ügyelt reám. Az évnek évadán. (S amióta) legfõbb élvezetem, Ha dinyhés-dunyhás éjjeleken 'honn alhatom, babám. Aztán William Twytit kérték föl, aki elõzõ este érkezett. A híres fõvadász ravasz tekintetét Sir Ectorra szögezve énekelni kezdett: Tudjátok-e ki William Twyti? Az adta bõrzekése! Tudjátok-e ki William Twyti? Villám az érkezése. Tudom ki-mi William Twyti. A mennykõ el ne vétse. Kürtöstül és kutyástul még ma reggel! - Bravó! - kiáltotta Sir Ector. - Hallottátok ezt, he? Itt süllyedjek el, ha nem azt hittem, hogy fel akar vágni, amikor elkezdte. Remek fickók ezek a fõvadászok, he? Adják tovább Twyti mesternek a madeirát, gratulációmmal együtt. - Halljuk Ralph Passelewe-t! - A jó öreg Ralphot! - Csendet kérünk Passelewe mesternek, hogy énekelhessen. Erre a nagyterem legvégén fölállt egy igen fürge öregember. Legalább nyolcvanöt esztendõs volt, majdnem teljesen vak és süket, de még mindig örömmel ráállt, hogy elénekelje - és el is tudta énekelni - reszelõs hangján ugyanazt a dalt, amelyet a Vadon Erdõ nagy gyönyörûségére már akkor is énekeltek, amikor Sir Ector még a világon sem volt. Hogy a Málé-király lenn a városba' jár, Lát szép hölgyet pocsolyába Tocsakolni, ki, hogy rokolyája Ne legyen csupa sár, emelinti, de kár! Kilátszik így a bokája. Hát nem az isten csudája? Málé király Ha akarja, ha nem, csudálja. Mintegy húsz strófája volt a dalnak, amelynek során az öreg Málé király akaratlanul egyre több és több olyan dolgot látott, amit nem illett volna látnia, az egyes strófák végén mindenki éljenzett, és amikor az öreg Ralph befejezte a dalt, elhalmozták szerencsekívánatokkal. Zavart mosollyal az arcán

ült helyére és újra töltött mézbort a kupába. Most Sir Ectoron volt a sor, hogy véget vessen az összejövetelnek. Fontoskodva felállt, és a következõ szónoklatot eresztette meg: - Barátaim, bérlõim és így tovább. Bár nem vagyok hozzászokva, hogy a nyilvánosság elõtt beszéljek... Erre halk derültség támadt, mert mindenki ráismert a szónoklatra. Sir Ector húsz év óta mindig ezt mondta el, s szinte már kívülrõl tudták. - ...nem vagyok hozzászokva, hogy a nyilvánosság elõtt beszéljek, kedves kötelességem - mondhatnám: nagyon kedves kötelességem - mindenkit szeretettel üdvözölni ezen a szerény ünnepségen. Jó évünk volt - és amikor ezt mondom, nem kell attól tartanom, hogy valaki ellentmond - mind az állattenyésztés, mind a földmûvelés tekintetében. Mindnyájan tudjuk, hogy a Vadon Erdõ Crumbocke nevû tehene másodízben nyerte el az elsõ díjat a cardoyle-i tenyészállat kiállításon, és egy év múlva egyszer s mindenkorra el fogja nyerni a kupát. Újabb dicsõség a Vadon Erdõnek. Ahogy ma este itt ülünk, látom, hogy egyesek eltávoztak közülünk, de néhány újabb arc jelent meg a családi körben. Ezek a dolgok a Mindenható Gondviselés kezében vannak letéve, amelynek mindnyájan hálásak vagyunk. Bennünket megteremtett és megóvott, hogy élvezhessük e szép estének az örömeit. Azt hiszem, mindnyájan hálásak vagyunk a sok jóért, amellyel elárasztott bennünket. Körünkben üdvözöljük ma este a híres Pellinore királyt, akinek azon való fáradozását, hogy megszabadítsa erdõnket a veszedelmes Csahos Fenevadtól, mindnyájan ismerjük. Isten áldja Pellinore királyt. (Halljuk, halljuk!) Isten áldja Sir Grummore Grummursumot is, a sportembert, aki addig le nem száll lova hátáról, amíg feladatát nem teljesítette. (Hurrá!) Végül, de nem utolsósorban, nagy kitüntetés számunkra õfelsége leghíresebb vadászának, William Twyti mesternek a látogatása, aki - és ebben biztos vagyok - olyan vadászatot mutat be majd nekünk holnap, hogy ámulva fogjuk dörzsölni a szemünket, és azt fogjuk kívánni, bár mindig a királyi kutyafalka vadászna Erdõnkben, amelyet mindnyájan annyira szeretünk. (Vadászkürtjeleket utánzó hangok.) Köszönöm, kedves barátaim, hogy ilyen spontán köszöntik ezeket az urakat. Tudom, hogy ugyanolyan õszinte és jólesõ örömmel fogadják ezt az üdvözlést, ahogyan elhangzott. És most ideje befejeznem rövid beszédemet. Ismét a vége felé járunk egy esztendõnek, ideje hát, hogy a jövõbe is vessünk egy pillantást. Mi lesz a jövõ évi tenyészállat-kiállítással? Barátaim, csak nagyon kellemes karácsonyi ünnepeket kívánhatok önöknek, és kérem, hogy miután Sidebottom atya elmondta nevünkben az asztali áldást, zárjuk be ezt az összejövetelt a nemzeti himnusszal. A Sir Ector beszédének végeztével kitörõ éljenzést csak hosszas pisszegéssel lehetett elhallgattatni, hogy a vikárius latin nyelven elmondott asztali áldásának legalább a befejezése hallható legyen, aztán mindnyájan lojálisan felálltak, és rázendítettek a tûz fényénél: Ég óvja Pendragon királyt, Királykodását legkivált. Ég, óvd a királyt! Legyen vértõl veres, És végzetes és zengzetes, Haja dér-dúrtól deres: Ég, óvd minekünk a királyt! Miután az utolsó hangok is elenyésztek, a csarnokot elhagyták a jókedvû vendégek. Odakint, a falu utcáján egy darabig még pislogtak a lámpák, az emberek csoportokba verõdve tértek haza, mert féltek a kóbor farkasoktól. A Vadon Erdõ Kastélya elsötétült, lakói békésen aludni tértek. 16. Wart másnap korán kelt. Ahogy felébredt, határozott mozdulattal ledobta magáról a nehéz medvebõr takarót. Elkeseredetten, dideregve öltözött fel.

Betörte a jeget a mosdótálban, és belemerítette az arcát, olyan grimaszt vágva, mintha savanyút enne, aztán a hidegtõl sajgó arcát jó erõsen megdörzsölte a törülközõvel. Erre egészen kimelegedett, s már szaladt is az ideiglenes kutyaólhoz, hogy végignézze a király fõvadászának elõkészületeit. A napvilágnál kiderült, hogy William Twyti ráncos bõrû, gondterhelt férfiú. Egész életében arra kényszerült, hogy vadakat hajszoljon fel a királyi asztal számára, és ha elejtette õket, annak rendje és módja szerint feldarabolja. Tulajdonképpen elsõsorban mészáros volt. Nem rajongott különösebben hivatásáért. Ha csontokról és bõrökrõl, excrementumokról meg ilyesmikrõl beszélt vele az ember, csak udvarias képet vágott. Tudta, hogy az illetõ csak henceg ezekkel a fogalmakkal, amelyeket õ hivatalból ismert. Mesélhette neki az ember, hogy egy hatalmas vadkan majdnem felhasította az agyarával tavaly télen, õ szórakozott pillantással meredt az illetõre. Télen-nyáron, hóban és tûzõ napon folyton vadkanok meg szarvasok után nyargalt, de igazán William Twyti mestert csak egyetlen állat érdekelte: a nyúl. Ha valaki nyúlvadászatról tett említést, csupa figyelem lett, hozzáütötte kupája talpát az asztalhoz, és egész szónoklatot tartott e kiváló állat csodálatos tulajdonságairól. Wart némán figyelte egy darabig a nagy embert, aztán bement, hogy megnézze, van-e remény arra, hogy megreggelizhet. Az egész kastély népe lázas izgalomban volt, még Merlin is belebújt egy olyan bricseszbe, amely igazi divatját csak néhány évszázad múlva élte az egyetemi klubokban. - Nocsak - mondta Sir Grummore, miközben egy darab disznósültet rágcsált, amelyet persze az ujjai között tartott -, korán keltünk reggelizni, he? - Igen - mondta Wart. - Gyönyörû reggel, vadászatra való - folytatta Sir Grummore. - Éles a lándzsád, he? - Igenis, köszönöm - mondta Wart. A tálalóhoz lépett, hogy vegyen magának egy darab sültet. - Rajta, Pellinore - mondta Sir Ector. - Egyél legalább a csirkébõl. Még semmit se ettél ma reggel. - Köszönöm, de azt hiszem, nem is fogok - mondta Pellinore király. - Nem valami jól érzem magam ma reggel. Sir Grummore kidugta orrát a sültbõl, és csípõsen megjegyezte: - Ideges vagy? - Szó sincs róla - kiáltotta Pellinore király. - Szó sincs róla, hogy ideges volnék. Csak azt hiszem, tegnap este ettem valamit, ami nem tett jót a gyomromnak. - Badarság, kedves barátom - mondta Sir Ector -, gyere csak, és egyél egy kis csirkét, hogy tartsd a kondíciódat. Mindjárt ki is tett a szerencsétlen király tányérjára két-három kappant, mire az boldogtalanul leült az asztal végére, és megpróbált lenyelni néhány falatot. - Muszáj - mondta jelentöségteljesen Sir Grummore. - Sokára lesz este, merem állítani. - Gondolod? - Tudom - mondta Sir Grummore, és rákacsintott a házigazdára. Wart megfigyelte, hogy Sir Ector és Sir Grummore szinte túlzott étvággyal esznek. Õ úgy érezte, hogy legfeljebb egy szelet sülttel tud megbirkózni, Kay pedig egyáltalán le se jött reggelizni. Miután a reggeli végeztével konzultáltak Twyti mesterrel, a menet elindult a karácsonyi falkavadászatra. A kutyákkal mentek a gyalogos vadászok. Sir Ector "praktikus" bõrruhát viselt - páncélban vadászni nem volt sportszerû -, és olyan töprengõ, fontoskodó arccal baktatott Twyti mester mellett, amilyennel a falkamesterek általában szoktak. Sir Grummore, aki közvetlenül mögöttük haladt, lihegett, és mindenkitõl megkérdezte, elég éles-e a lándzsája. Pellinore király hátul maradt a falubeliek közt, a tömegben nagyobb biztonságban érezte magát. Valamennyi falubeli ott volt, a birtokon élõ valamennyi férfiember, Hobtól, a solymásztól egészen Orrnélküli Watig. Mindenkinél volt lándzsa, vasvilla, vagy egy erõs rúdra kötözött kopott kaszapenge. Velük tartott néhány fiatal nõ is, akik vállalták a kockázatot, élelmiszerrel teli kosarakkal a férfinépnek.

Szabályszerû karácsony másodnapi falkavadászat volt. Az utolsó vadász az erdõ szélén csatlakozott a menethez. Magas, jóképû férfi volt, zöld ruhában, hét láb hosszú íjjal. - Jó reggelt, Gazda - üdvözölte nyájasan Sir Ectort. - Ja, igen - mondta Sir Ector. - Igen, igen, jó reggelt. Persze, jó reggelt. Félrevonta a zöldruhás úriembert, és hangosan suttogva, hogy mindenki hallja, így szólt: - Az isten szerelmére, kedves barátom, nagyon vigyázzon. Az az úr ott a király fõvadásza, az a másik kettõ meg Pellinore király és Sir Grummore. Szóval viselkedjék illedelmesen, kedves barátom, ne mondjon semmi kellemetlent, szóval illedelmesen, cimbora, jó? - Nem lesz semmi baj - nyugtatta meg a zöldruhás -, de gondolom, jó volna, ha bemutatna nekik. Sir Ector mélyen elpirult, és elkiáltotta magát: - Hé, Grummore, volnál szíves idejönni egy percre? Szeretném bemutatni egyik barátomat, derék fickó, Woodnak hívják - Woodnak, W-vel, nem H-val. Igen, és itt van Pellinore király. Wood mester - Pellinore király. - Üdv - mondta Pellinore király, aki még mindig nagyon ideges volt. - Jó napot - mondta Sir Grummore. - Remélem, nincs rokonságban Robin Hooddal? - Ó, egyáltalán semmi köze hozzá - szólt közbe gyorsan Sir Ector. - Jó napot - mondta Robin. - Üdv - mondta Pellinore király. - Nini - mondta Sir Grummore -, érdekes, hogy ön is zöld ruhát visel. - Érdekes, ugye? - szól közbe Sir Ector izgatottan. - Azért van zöldben, mert a nagynénjét gyászolja, akire ráesett egy kidõlt fa és meghalt. - Pardon, bocsánat - mondta Sir Grummore. Sajnálta, hogy ilyen fájó témát érintett - s ezzel el is volt intézve a dolog. - Nos, Wood uram - mondta Sir Ector, miután összeszedte magát -, merre induljunk? Mihelyt e kérdés elhangzott, Twyti mester is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és rövid eszmecsere következett, amelyben mindenféle szakkifejezés hangzott el. Aztán jó sokáig mentek a téli erdõben, kezdõdött a móka. Wart már nem érezte a félelmet, amely reggeli közben szorította össze a gyomrát. A testmozgás, a hó meg a szél felélénkítették, a szeme fényesen csillogott, vére vadul keringett ereiben a vadászat izgalmától. A szolgát figyelte, aki a két vérebet vezette pórázon, és észrevette, hogy a kutyák egyre izgatottabbak lesznek, ahogy a vadkan búvóhelyéhez közeledtek. Látta, hogy az egyes kutyafajták - egyik a másik után, legutolsónak a vizslák, amelyek nem szagra vadásztak - egyre nyugtalanabbak lesznek és nyüszíteni kezdenek. Észrevette, hogy Robin megáll, fölszed néhány darab excrementumot, odaadja Twyti mesternek, aztán az egész menet megállt. Elérkeztek a veszélyes ponthoz. A vadkanvadászat mindaddig olyan volt, mint a rókavadászat, amíg fel nem kellett tartóztatni a lándzsával a vadkant. A vadászat célja az volt, hogy a vadkant minél gyorsabban megöljék. Wart beállt a körbe a szörnyeteg búvóhelye körül, és féltérdre ereszkedett a hóban, lándzsája nyelét a földnek támasztva, minden eshetõségre készen. Twyti mester némán intett a szolgának, hogy oldozzák el a kutyákat. A két véreb azon nyomban bevette magát a sûrûbe, amelyet a vadászok körülálltak. Eltelt öt hosszú perc, és közben nem történt semmi. A körbenállók szíve hevesen dobogott. A vadkan nem nyilvánította dühét. A sûrûben nem támadt lárma, a vérebek se ugattak. Egyszer csak hirtelen - Warttól mintegy száz yardnyira - megjelent a tisztás szélén a fekete szörny, és mielõtt még fölocsúdhattak volna, már meg is támadta Sir Grummore-t. Sir Grummore villámgyorsan bukfencezett egyet, körülötte felporzott a hó; röfögés hallatszott, és vadkan eltûnt. Wart tisztán emlékezett dús tüske sörényére, amely fölfelé meredt a vadkan hátán, agyara tompa villanására, leszegett fejére. Sir Grummore felállt, leverte magáról a havat. Épségben volt, s a lándzsáját hibáztatta. A havat néhány csepp vér festette pirosra. Twyti mester kürtjébe fújt. A hallali izgató dallamára megmozdult és morajlott az erdõ, eloldozták

pórázukról a kutyákat. A farkaskutyák csaholtak; a vizslák ugatva ügettek keresztül a hófúvásokon. Mindenki ordítozni kezdett, és üldözõbe vették a vadkant. - Hahó, hahó! - kiabálták a gyalogosok. - Hahó, hahó! Elõre, hajrá uraim! - Lassan, lassan! - kiáltotta aggodalmasan Twyti mester. - Legyenek szívesek, uraim, adjanak helyet a kutyáknak. - Nahát, nahát! - kiáltotta Pellinore király. - Nem látta valaki, merre ment? Micsoda izgalmas nap, mi? Elõre, elõre! - Lassan a testtel, Pellinore! - kiáltotta Sir Ector. - Vigyázat, a kutyák, vigyázat, a kutyák. Egymaga úgyse tudja elfogni. Veszedelmes. Nagyon veszedelmes! - Halihó! - visszhangozták a hajtók, halihó! - zengte az erdõ, nehéz ágak megremegtek, és nagy csomókban hullt róluk a fehér hó. Wart Twyti mester oldalára szaladt. Bizonyos értelemben olyan volt a hajsza, mint a futóverseny, azzal a különbséggel, hogy erdõben futottak, ahol néha még járni is nehéz volt. Ha nem figyelnek a kutyák csaholására és a fõvadász kürtjeleire, az egész társaság két perc alatt eltévedt volna, sokan még így is lemaradtak. Wart mindenütt Twyti mester nyomában. Éppen olyan gyorsan tudott mozogni, mint a fõvadász, söt, kisebb lévén, könnyebben vette az akadályokat. Észrevette, hogy Robin is lépést tart velük, de Sir Ector dörmögése és Pellinore király panaszos bégetése hamarosan mögöttük hangzott. Sir Grummore korán feladta, és messze lemaradt, mondván, hogy a lándzsája már nyilván nem elég hegyes. Kay mellette maradt, hogy Sir Grummore el ne tévedjen. A gyalogosok is hamar lemaradtak, mert nem értették pontosan a kürtjeleket. Merlinnek elszakadt a bricsesze, és megállt, hogy varázstudományával összevarrja. A fegyvermester kidüllesztett mellel, teli torokból addig halihózott és osztogatta utasításait, míg végül nem tudta, pontosan hol is van, és a kis csoportot libasorban, futólépésben rossz irányba vezette. - Lassan, lassan - lihegte a fõvadász, Warthoz intézve szavait -, ne olyan gyorsan, úrfi, mert eltévesztik az irányt. - Állj - mondta Robin. A csaholás elnémult. - Lassan, lassan! - ordította Twyti mester torkaszakadtából. - Megállni, megállni, megállni! - Meglóbálta maga elõtt a lándzsáját, szájához emelte a kürtöt, és fújni kezdte a kutyákat visszahívó jelet. Az egyik véreb ugatott egyet. - Hol vagytok? - kiáltotta a fõvadász. A véreb bizakodóbban kezdett ugatni, aztán elnémult, majd ismét teli torokból csaholt tovább. - Hol vagytok? Ide hozzám! Vitéz Beaumont! Hozzám, hozzám, vissza, vissza, vissza! A vérebhez csatlakoztak a tenorhangú vizslák. A lárma izgatott crescendóvá fokozódott, mikor a vérszomjas farkaskutyák hangja elnyomta az erõtlenebb hangot. - Megfogták - mondta kurtán Twyti fõvadász, és biztató trararát fújt. A bõsz vadkan egy kis bozótban vetette meg a hátát. Hátsó felét egy kidõlt fa mélyedésébe fúrta be. Védekezésre készen, vadul vicsorogva állt. Sir Grummore ütötte sebbõl patakzott a vér, végigfolyt tüskés hátán, le a fehér hóra. Apró szemét vadul forgatta. A kutyák körülállták és a pofájába ugattak, Beaumont törött gerinccel vonaglott a lábánál. A vadkant már nem érdekelte, hogy a kutya él, nem árthatott neki. Komor volt, dühös és vérszomjas. - Hajrá! - kiáltotta a fõvadász. Lándzsáját maga elé tartva nyomult elõre, s a kutyák, felbátorodva gazdájukon, vele együtt haladtak lépésrõl lépésre. A vadkan elhagyta a fedezékét és megtámadta Twyti mestert. A farkaskutyák körülzárták, dühösen beleakaszkodtak a hátába, torkába meg a lábába. A fõvadász nem merte a lándzsáját használni, mert félt, hogy megsebzi a kutyákat. A csoport akadálytalanul gördült elõre. Twyti meg akarta fordítani a lándzsáját,

hogy a rohamot a tompa végével tartsa vissza, de éppen amikor megfordította, megbotlott egy gyökérben és rázúdult a gomolygó csomó. Wart ott ugrált körülötte, kétségbeesetten lóbálta lándzsáját, de döfni sehová se mert. Robin ledobta lándzsáját, kirántotta hüvelyébõl a kardját, az acsargó gomolyag közé vetette magát, és elkapta az egyik kutya lábát. A kutya így levált a vadkanról; ezen a helyen hatolt be a kard a vadállat testébe. Twyti mester lassan kihúzta fél lábát a vadkan alól, felállt, jobb kezével megfogta a térdét, ide-oda mozgatta, majd kiegyenesedett. Aztán szó nélkül fölvette lándzsáját, és odasántikált Beaumonthoz. Letérdelt mellé, és az ölébe vette a fejét. Megsimogatta Beaumont fejét, és így szólt: - Ide figyelj, Beaumont. Csendesen, Beaumont barátom. Maradj a vitéz Beaumont. Nyugodj meg, Beaumont, nyugodj meg, nyugodj meg. - Beaumont megnyalta gazdája kezét, de a farkát már nem tudta megcsóválni. A fõvadász intett a háta mögött álló Robinnak, így folytatta: - Derék kutya, vitéz Beaumont, aludj, jó öreg Beaumont barátom, derék öreg kutyám. - Aztán Robin kardja megszabadította Beaumont lelkét földi porhüvelyétöl. Wartnak egy darabig nem akaródzott Twyti mesterre nézni. A szikár férfi szó nélkül felállt, és szokása szerint elzavarta a kutyákat a vadkan tetemérõl. Szájához emelte kürtjét és lefújta a vadászatot. Wart megdöbbenve látta, hogy a fõvadász sír. A hallalira egymás után megérkeztek a lemaradók. Hob rögtön ott termett, aztán Sir Ector érkezett meg, lándzsájával csapkodva félre az ágakat, fontoskodva fújtatott és kiabált: - Nagyszerû volt, Twyti. Pompás zsákmány. Úgy kell vadat ûzni, és mondom. Mennyit nyom? - Lassanként a többiek is odaértek. Pellinore király ugrált és kiabált: - Halihó, halihó, halihó! -, mivel nem tudta, hogy a vadászat véget ért. Mikor meg tudta, abbahagyta a kiabálást, gyönge hangon így szólt: - Akkor miért halihózom, he? - aztán csöndben maradt. A legvégén érkezett meg a fegyvermester csoportja. A fegyvermester nagy elégtétellel elmagyarázta embereinek, hogy ha õ nincs, mindnyájan eltévedtek volna az erdõben. Merlin is megjelent, de a kezével kellett tartania bricseszét, mert a varázslat nem sikerült. Sir Grummore Kay társaságában érkezett meg, döngõ léptekkel, s kijelentette, hogy ez volt az egyik legszebb sportteljesítmény, amelyet életében látott, aztán nyomban nekiálltak az állat "kibelezésének". Emiatt támadt egy kis izgalom. Pellinore király elkövette azt a végzetes baklövést, hogy megkérdezte, hogy mikor kapják meg a kutyák a részüket. Mármost, miként mindenki tudja, a "rész" a jutalmul adott belsõségek stb., amelyet az elejtett állat bõrén tálalnak a kutyák elé; de - miként ugyancsak mindenki tudja - az elejtett vadkant nem szokták megnyúzni. Úgy belezik ki, hogy nem húzzák le a bõrét, és mivel nincs bõr, nincs kutyáknak járó rész se. Ilyenkor a kutyák csak kenyérrel összefõzött beleket kapnak. Szegény Pellinore király nem megfelelõ kifejezést használta, így aztán hangos hurrázás közben a döglött vadra fektették rá, és Sir Ector jó nagyot húzott a kardlapjával a tiltakozó fenségre. A király sértõdötten mondta: - Szerintem mindnyájan nyavalyás ripõkök vagytok - és méltatlankodva eltûnt az erdõben. A vadkant kibelezték, a kutyák megkapták a jutalmat, a gyalognép pedig megette az elemózsiát, amit a fiatalasszonyok hoztak a kosarakban. Csapra vertek egy kis hordó bort is. A vadkan lábát összekötözték, egy rudat dugtak közé, és két ember a vállára emelte. Twyti fõvadász hátralépett, és illendõen elfújta a kürtjén a végsõ tiszteletadást. Ebben a pillanatban ismét megjelent Pellinore király. - Hé, hé! Azonnal ide! - kiabálta. - Iszonyú dolog történt! - Drámai pózban lépett a tisztás szélére, pont akkor, amikor az egyik ágról jókora adag hó zúdult a fejére. Pellinore király ügyet se vetett rá. Kikászálódott a hókupacból, és tovább kiáltozott: - Hé, hé! - Mi a baj, Pellinore? - ordította Sir Ector. - Ó, gyertek gyorsan! - kiáltotta a király, gyorsan sarkon fordult, és ismét eltûnt az erdõben. - Mit gondolsz, normális? - kérdezte Sir Ector. - Izgulékony alkat - felelte Sir Grummore. - Méghozzá nagyon.

- Jó lesz utána mennünk, és megnéznünk, mit csinál. A menet nyugodtan elindult nyomában. Olyan látvány tárult eléjük, amelyre nem voltak felkészülve. Pellinore király egy kiszáradt rekettyebokorban ült, könnyek folytak végig az arcán. Õlében hatalmas, kígyófejû,karcsú, pettyes leopárdtestû, szarvaspatájú szörny hevert, azt simogatta. - Nyugi, nyugi - mondta a király. - Egyáltalán nem akartalak elhagyni. Csak szerettem volna egy kicsit tollas ágyban pihenni. Becsületszavamra, visszajöttem volna, vissza én. Jaj kérlek, ne pusztulj el, Fenevad, ne hagyj engem excrementum nélkül! Amikor meglátta Sir Ectort, a király a helyzet magaslatára emelkedett. - Gyerünk, Ector - kiáltotta. - Ne állj ott, mint egy hülye. Hozd azonnal ide azt a boroshordót. Odacipelték a hordót és töltöttek a Csahos Fenevadnak. - Szerencsétlen teremtés - mondta méltatlankodva Pellinore király. Elsorvadt, a szó szoros értelmében elsorvadt, mert nem volt senki, aki törõdjön vele. Igazán nem tudom, hogy is maradhattam annyi ideig Sir Grummore-nál, és soha eszembe se jutott az én jó öreg Fenevadam. Nézzétek csak meg a bordáit. Akárcsak az abroncsok egy hordón. Itt feküdt magányosan a hóban, már nem is akart élni. Próbáld meg, Fenevad, hátha le tudsz nyelni még egy kortyot. Jót fog tenni. - Én meg tollas ágyban hemperegtem - tette hozzá a bûntudatos uralkodó, Sir Grummore-ra meredve -, mint egy... mint egy taknyos kölyök! - De hát hogyan... hogy akadtál rá? - hebegte Sir Grummore. - Véletlenül. Véletlenül bukkantam rá ebben a rekettyebokorban, hó borította szegénynek az egész hátát, könnyes volt a szeme. Ez az eredménye, ha az ember nem él rendszeres életet. Azelõtt nem volt semmi baj. Egyidõben keltünk fel, az elõírt idõig hajkurásztuk egymást, és fél tizenegykor lefeküdtünk. S most nézd meg. Teljesen tönkrement, és te leszel az oka, ha elpusztul. - De Pellinore! - kiáltott fel Sir Grummore. - Fogd be a szád! - vágott a szavába a király. - Ne állj ott és ne fecsegj ostobaságokat, mint egy hülye. Csinálj valamit. Keríts még egy rudat, hogy hazacipelhessük a jó öreg Glatisantot. Mi az, Ector, hát benned sincs érzés? Haza kell vinnünk , és le kell fektetnünk a konyhába, a tûzhely elé. Küld elõre valakit, hogy áztasson tejbe egy kis kenyeret. Te meg, Twyti, vagy hogy hívnak, hagyd már abba a vacakolást azzal a trombitával, és siess elõre, hogy melegítsenek pokrócokat. - Ha hazaértünk - fejezte be Pellinore király -, elõször tápláló ételt kell adnunk neki, aztán ha reggelre rendbe jön, adok neki néhány óra elõnyt, aztán halihó, újra kezdjük a régi életünket. Te mész majd fönn, én meg lenn, he? - Ami meg téged illet, Grummore - tette hozzá a király -, hemperegj csak egyedül tollas ágyadban, és fulladj bele! 17. - Azt hiszem - mondta Merlin egy délután, pápaszeme fölött Wartra nézve -, ideje, hogy ismét leckét kapjál. Múlik az idõ. Kora tavaszi délután volt, és kint minden gyönyörû. A hótakaró eltûnt, és magával vitte Sir Grummore-t, Twyti mestert, Pellinore királyt és a Csahos Fenevadat. A távoli erdõben már zöldbe öltöztek a fák, a föld harmatcseppektöl csillogott, minden vándormadár hazatért és énekelt. A falu népe délutánonként kint szorgoskodott a kertekben. - Mi szeretnél lenni? - kérdezte Merlin. Wart kinézett az ablakon, s a rigó kétszólamú dalát hallgatta. öt is elfogta a madarak utáni vágy, mint tavasszal minden érzelmes embert. - Nem lehetnék még egyszer madár? - Nem látom okát, miért ne lehetnél - mondta a varázsló. - Megpróbáljuk ma éjjel?

- De hiszen a madarak éjjel alszanak. - Annál jobban meg lehet figyelni õket. Ma este elmehetsz Arkhimédesszel, õ majd mindent elmagyaráz. - Megtennéd, Arkhimédesz? - Szívesen - felelte a bagoly. - Nekem is kedvem van csavarogni egy kicsit. - Vajon - kérdezte Wart - miért dalolnak a madarak, és hogyan? Van madárnyelv? - Persze, hogy van. - Gilbert White, a jövõ nagy madártudósa mondja majd egyszer - szólt közbe Merlin -, hogy "A madarak nyelve õsi nyelv, és mint minden õsi nyelv, kevés szóval is sokat kifejez". Ugyanõ mondja majd valahol: "a varjak párzás idején jókedvükben néha megpróbálnak énekelni, de nem nagy sikerrel". - Én szeretem a varjakat - mondta Wart. - Furcsa, de azt hiszem, a kedvenc madaraim. - Miért? - kérdezte Arkhimédesz. - Szeretem a pimaszságukat. - Hanyag szülõk - idézte Merlin, aki tanáros hangulatban volt -, és elvetemült, pimasz gyermekek. - Az igaz - jegyezte meg elgondolkozva Arkhimédesz -, hogy értelmes madarak, minden közönségességük ellenére. Az egyetlen madárfajta, amelyiknek parlamentje van, meg rendezett társadalma. - Úgy érted, hogy törvényeik vannak? - Persze, hogy vannak. - Törvényük van például a varjútanya védelmérõl, a házasságról és így tovább. Nem szabad a varjútanyán kívülrõl házasodniuk, és ha valamelyikükbõl teljességgel kivész a tisztességérzet, és egy szomszédos varjútanyáról hoz magával egy gyászruhás szüzet, társai nekiesnek a fészkének, és éppoly gyorsan szétszedik, mint amilyen gyorsan megépítették. A szó szoros értelmében kikergetik õket a külvárosokba. Ezért vannak minden varjútanya körül félreesõ varjúfészkek is, jó néhány fával odébb. - Szeretem a rámenõsségüket - mondta Wart. - Lehet, hogy lopnak, meg ostoba tréfákat mûvelnek, sokat veszekszenek, de van merszük megtámadni az ellenségeiket. Szerintem nagy mersz kell ahhoz, hogy megtámadjanak például egy sólymot, még ha csapatban vannak is. És még olyankor is bohóckodnak. - Csõcselék - mondta gõgösen Arkhimédesz. - Mindenesetre mulatságos csõcselék - felelt Wart -, és én szeretem õket. - Melyik a te kedvenc madarad? - kérdezte Merlin udvariasan a bagolytól, hogy megõrizze a békességet. Arkhimédeszt gondolkodott egy darabig, aztán így szól: - Hát ez bizony nehéz kérdés. Mintha tõled azt kérdezné valaki, hogy melyik a kedvenc könyved. Mindent összevéve azonban azt hiszem, legjobban a galambot szeretem. - Megenni? - A dolognak ezt a részét most figyelmen kívül hagyom - felelte kulturált modorban a bagoly. - Igaz, hogy valamennyi ragadozó madárnak a galamb a kedvenc eledele, ha elég nagy és el tudja fogni, de én most csak a galambok szokásaira gondoltam. - Mondd el õket. - A galamb - mondta Arkhimédesz - afféle kvéker. Szürke ruhában jár. Tisztességtudó gyermek, állhatatos szeretõ, okos szülõ, és mint valamennyi filozófus, tudja, hogy minden ember az ellensége. Évszázadok során specializálta magát a menekülésben. De soha egyetlen galamb se követett még el agressziót és nem fordult az üldözõi ellen, ugyanakkor egyetlen madár sem tudja olyan ügyesen kijátszani õket. Éber, a tolla poros, jószagú és laza - ezért nem szereti a kutya a szájába venni -, és ez a tollpárna megvédi a sörét ellen. Igazán szereti a párját, ügyesen elrejtett fiókáit gondosan táplálja, és az agresszor elõl bölcsen elmenekül. - Tudtad - tette hozzá Arkhimédesz -, hogy a galambpár mindig egymásnak háttal tér nyugovóra, hogy mindkét irányba figyelhessen? - A házigalambokról tudom - mondta Wart. - Az hiszem, az emberek azért próbálják folyton elpusztítani õket, mert olyan falánkok. A vadgalambokban azt

szeretem, hogy olyan szépen csattogtatják a szárnyukat, emelkednek a levegõbe és szállnak le, mikor udvarolnak. Majdnem úgy röpülnek, mint a harkály. - Nem is hasonlítanak a harkályra - mondta Merlin. - Csakugyan nem - ismerte el Wart. - És melyik a te kedvenc madarad? - kérdezte Arkhimédesz, mert úgy érezte, hogy illenék a gazdájának megadni a lehetõséget a szólásra. Merlin összeillesztette az ujjait - Én a pintyõkét szeretem. Linnaeus barátom, a nagy rendszerezõ coelebsnek, vagyis agglegény-madárnak nevezi. A pintyõkerajok olyan okosak, hogy télen elkülönülnek: a hímek is külön rajba, meg a nõstények is. A téli hónapokra mindenesetre biztosítják maguknak a tökéletes nyugalmat. - A beszélgetés abból indult ki, hogy tudnak-e a madarak beszélni - jegyezte meg Arkhimédesz. - Egy másik barátom - mondta Merlin azonnal, a legtudálékosabb hangján - azt állítja, hogy a madarak beszéde az utánzásból fejlõdik ki. Tudnivaló, hogy Arisztotelész a tragédiát is az utánzásnak tulajdonítja. Arkhimédesz nagyot sóhajtott, és prófétai hangon megjegyezte: - Legjobb, ha szépen kipakolsz a mondanivalóddal. - A következõrõl van szó - mondta Merlin. - A vörösvércse ráveti magát az egérre, és a szerencsétlen egér, amikor a vörösvércse karmai már belevájtak, közben felsikolt, hogy Ki-i! Mikor a vörösvércse legközelebb meglát egy egeret, utánozza, és õ is azt kiáltja, hogy ki-i. Erre egy másik vörösvércse, esetleg a párja, odamegy hozzá, és néhány millió év múlva valamennyi vörösvércse a fajtájára jellemzõ kii-kii-kii-vel szólongatja egymást. - Az egész dolgot nem lehet egyetlen madár alapján megmagyarázni - mondta Wart. - Nem is akarom. De a sólymok is úgy rikoltanak, mint a zsákmányuk. A vadkacsák olyan hangot adnak, mint a béka, amit megesznek. A rigók meg a feketerigók úgy csattognak, mint a csigaház, amikor szétkalapálják a csõrükkel. A pintyökék a mag ropogását, a harkály meg a fa kopogását utánozza, amit õ idéz elõ, amikor ennivaló rovarokat keres. - Csakhogy a madarak nemcsak egyféle hangot adnak! - Persze, hogy nem. A hívójel az utánzásból fejlõdik ki, a madárdalok meg a hívójel ismételgetésébõl és éneklésébõl. - Értem - mondta hûvösen Arkhimédesz. - És mit tudsz mondani rólam? - Nos, te is tudod - mondta Merlin -, hogy ha lecsapsz a cickányra, azt sikítja, hogy kviik! Ezért kuvikolnak a fajtád fiataljai. - És az öregek? - érdeklõdött gúnyosan Arkhimédesz. - Huru! Huru! - kiáltotta Merlin, nem hagyva, hogy belefojtsák a szót. - Hogy miért, ez világos, kedves barátom. Miután már megéltek egy telet, a szél süvítését utánozzák a fák odvaiban, ahol aludni szeretnek. - Értem - mondta Arkhimédesz hûvösen. - Vagyis ez esetben nem a zsákmány hangjának utánzásáról van szó. - Persze hogy nem - felelte Merlin. - Nemcsak enni szoktatok. Még egy madár is iszik néha, hogy példát mondjak, meg vízben is szokott fürödni. Ezért halljuk a vörösbegy énekében a folyó dallamos csobogását. - Úgy látszik - mondta Arkhimédesz -, hogy a mi hangképzésünk nemcsak azon múlik, hogy mit eszünk, hanem azon is, hogy mit iszunk és hallunk. - Miért ne? A bagoly ráhagyta: - Na jó. - Szerintem ez érdekes elképzelés - mondta Wart, hogy bátorítsa tutorát. - De hogyan lesz beszéd az utánzásokból? - Elõször csak ismételgetik õket - felelte Merlin -, aztán meg variálják. - Nem mondanád el - szólt közbe Arkhimédesz -, mi mindent tudunk kifejezni mi madarak hívójeleink tempójának és hangsúlyának megváltoztatásával? - Nagyon sok mindent. Tudtok kuvikolni lágyan, ha szerelmesek vagytok. Tudtok kuvikolni dühösen, ha kötekedni akartok vagy ki nem állhattok valakit. Tudtok emelkedõ hangsúllyal kuvikolni, ha a társatokat keresitek, vagy fel akarjátok hívni a figyelmét, hogy idegenek kószálnak a fészketeknél. Ha téli fészketek közelébe kerültök, szeretettel tudtok kuvikolni: feltételes reflex, azoknak az

örömöknek az emlékére, amelyekben a fészekben részetek volt. Viszont ha én fenyegetve közeledek hozzád, tudsz hangosan és rémülten is kuvikolni. - Ha a feltételes reflexhez lyukadunk ki, inkább megyek és keresek egy egeret - jegyezte meg fanyarul Arkhimédesz. - Csak tessék. S ha találsz egyet, merem állítani, hogy egy megint más, a baglyokra jellemzõ hangot hallatsz, bár erröl nemigen történik említés a madártani könyvekben. Arra a hangra gondolok, amit az emberek cuppantásnak neveznek. - És szerinted ez a hang mit utánoz? - Világos: az egér csontjának a ropogását. - Okos ember vagy - mondta Arkhimédesz -, és ami egy szegény baglyot illet, mindig fölébe tudsz kerekedni. Azt azonban személyes tapasztalatomból állíthatom, hogy ez még nem minden. Egy cinke nemcsak azt tudja közölni, hogy veszély van, hanem azt is, hogy miféle. Vagyis ki tudja fejezni azt is, hogy "Vigyázz, jön a macska", meg azt is, hogy "Vigyázz, jön a sólyom", sõt azt is, hogy "Vigyázz, jön a bagoly". Egyszerû, mint az ábécé. - Nem tagadom - mondta Merlin. - Én csak a madárnyelv eredetérõl beszélek. Tudsz mondani csak egyetlenegy olyan madarat, amelyiknek az énekérõl nem bizonyítható be, hogy az utánzásból eredt? - Az éjszakai kecskefejõ - mondta Wart. - A rovarok szárnyának zümmögését utánozza - vágta rá azon nyomban a tutora. - Helló - nyitott be Kay a délutáni tanterembe. - Sajnálom, hogy elkéstem a természetrajzóráról. Megpróbáltam néhány madarat eltalálni az íj-puskámmal. Ide nézzetek, lõttem egy rigót. 18. Wart ébren feküdt, ahogy parancsolták. Várnia kellett, amíg Kay elalszik, és Arkhimédesz érte jön Merlin varázsszerével. Szép este volt, száraz, felhõtlen. A csillagok közt bársonyosan kék volt az égbolt. Az ablakon beáradt a vadcseresznye, a szilvafa és a galagonya virágainak illata. Wart a hátán feküdt, félig lelökve magáról a medvebõrt, és összekulcsolta a ke zét a feje alatt. Majdnem elaludt, mire Arkhimédesz érte jött. - Edd meg - mondta a bagoly, és a kezébe nyomott egy döglött egeret. Wart tiltakozás nélkül fogta a szõrös apróságot, és a szájába dugta. Eszébe se jutott, hogy undorodjon tõle. Kiderült, hogy pompás eledel. - Nos, hát akkor szálljunk el - mondta a bagoly. - Röppenj csak ide az ablakpárkányra, hogy szokj hozzá, mielõtt útnak indulunk. Wart a párkányra ugrott, és automatikusan lökött egyet magán, ahogy a magasugró is meglóbálja a karját. Nem fékezett idõben, és egyenest kiesett az ablakon. - Na tessék - gondolta jókedvûen -, most töröm ki a nyakam. - Furcsa, de nem vette komolyan az életét. Érezte, hogy a várfalak elsuhannak mellette, és a föld meg várárok fölemelkedik. Csapott egyet a szárnyával, mire a talaj megint lesüllyedt, majd ismét meglebbentette a szárnyát. Furcsa érzés volt így haladni elõre, hogy a föld hol lesüllyedt, hol felemelkedett alatta, a néma csendben csak a szárnyai suhogtak. - Az ég szerelmére - lihegte Arkhimédesz, aki mellette lebegett a sötét levegõben -, ne repülj úgy, mint egy harkály. Azt csinálod, hogy egy szárnycsapással felgyorsítasz, a magasba emelkedsz, amíg el nem veszted a sebességed, s akkor zuhanni kezdesz lefelé. Aztán megint csapsz egyet a szárnyaddal, megint magasabbra emelkedsz, és kanyarodsz egyet. Úgy nem lehet együtt haladni veled. - Igen ám - mondta hanyagul Wart -, de ha abbahagyom, egyszerûen leesem. - Hülye - mondta a bagoly. - Egyfolytában lebegtesd a szárnyaidat, mint én. Wart engedelmeskedett, és meglepõdve vette észre, hogy a föld stabillá válik, és billegés nélkül suhan tova alatta a mélyben. - Úgy már jobb.

- Milyen furcsa minden - jegyezte meg a fiú kicsit csodálkozva, most, hogy már körül tudott nézni. - Tetszik? - kérdezte a bagoly. - Nagyon. Tudod, amikor hal voltam, a víz néhol hidegebb volt, néhol meg melegebb, és most ugyanígy van a levegõben is. - A hõmérséklet az alattunk levõ növényzettõl függ - mondta Arkhimédesz. - Az erdõk fölött melegebb a levegõ. - Most már értem - mondta Wart -, miért döntöttek úgy az õs csúszómászók, hogy inkább madarak lesznek, mint halak. Kétségtelenül sokkal érdekesebb. - Kezded összefüggésükben látni a dolgokat - jegyezte meg Arkhimédesz. - Mit s zólnál hozzá, ha leülnénk? - Azt hogy kell csinálni? - Le kell lassítani. Ez azt jelenti, hogy addig kell fölfelé szállni, amíg elveszti az ember a sebességét, és amikor úgy érzi, hogy leesik, egyszerûen leül. Nem figyelted még meg, hogy a madarak fölfelé szállnak, amikor le akarnak telepedni egy ágra? Nem egyenest szállnak rá, hanem alábuknak, aztán felemelkednek. - De hát a madarak a földre is le tudnak szállni. És mit csinálnak a vadkacsák a vízen? Ott nem tudnak fölemelkedni, hogy aztán leszálljanak. - Igaz, hogy lapos dolgokon is lehet landolni, csak nehezebb. Egyre csökkenõ sebességgel kell lefelé siklani, aztán növelni kell a légellenállást a szárnyak kiterjesztésével, a lábak meg a fark leeresztésével stb. Bizonyára észrevetted, hogy néhány madár milyen kecsesen csinálja. De nézd csak meg, hogy huppan le a varjú, és mekkorát csobban a vadkacsa. Alighanem a gém meg a bíbic csinálják a legjobban. Igaz, hogy mi baglyok se csináljuk nagyon rosszul. - Gondolom, a legrosszabb a hosszú szárnyú madaraknak, mint például a fecske, hiszen õk lapos felületrõl egyáltalán nem tudnak felszállni. - Más okból - mondta Arkhimédesz -, de tényleg így van. De muszáj a szárnyakról beszélnünk? Kezdek elfáradni. - Én is. - A baglyok száz yardonként szeretnek megpihenni. Wart utánozta Arkhimédeszt, aki meredeken fölszállt a kiszemelt ág fölé. Amikor pontosan fölötte voltak, hirtelen elengedte magát, az utolsó pillanatban elkapta az ágat tollas lábával, kétszer elõre-hátra dõlt, aztán rájött, hogy sikerült leszállnia. Összecsukta szárnyát. Miközben Wart némán ült és az eléje táruló látványt csodálta, barátja folytatta elõadását a madarak repülésérõl. Kisvártatva Arkhimédesz felsõ testével körözni kezdett. - Mit csinálsz? - kérdezte Wart. Alig tette fel a kérdést, Arkhimédesz eltûnt. Zuhanás hallatszott és lombzizegés, mint amikor a légitorpedó belecsap egy bokor kellõs közepébe. Egy perc múlva a bagoly megint ott ült mellette az ágon, és egy döglött verebet darabolt fel odaadó figyelemmel. Mikor végzett a verébbel, csõrét illedelmesen beletörölte az ágba, aztán tágranyílt szemmel Wartra nézett. - Most, hogy már tudsz repülni - mondta -, Merlin szeretné, ha megismerkednél a vadludakkal. Wart sötét lapályon találta magát. A nedves iszap, amiben állt, olyan volt, mint a fekete aludttej. Az óriási lapályon egyetlen elem élt - a szél. Wart a szélben úgy érezte, mintha még nem is létezne, a semmiben volt - a fekete semmiben. Két mérföldre nyugat felé három fénypont látszott, halászkunyhók gyönge mécsei. Sejtelmesen pirkadt. A fiú észrevette, hogy hozzá hasonló tollas teremtmények között van. Az iszapban ültek, kívül a kellemetlen hullámverésen. Nagy teáskannákra hasonlítottak: csõrüket a szárnyuk alá dugták. Néhányan már fölébredtek az iszapban, fölálltak és meglengették a szárnyukat. Mások a víz tetején ringatóztak, a lassan visszatérö tenger hullámverése fölébresztette õket, néha leszegték a fejüket, majd hirtelen megrázták. A csöndet gágogás

törte meg. Körülbelül négyszázan lehettek. A szürke, csupa fehér homlokú, szürke tollú vadludak jóval napfelkelte elõtt készen álltak a repülésre. A fiatal családok csoportokba gyûltek, s a csoportok szívesen csatlakoztak más csoportokhoz, egy-egy nevezetes nagyapa vagy dédapa volt a seregparancsnokuk. Mikor egy-egy alakulat létszáma teljes lett, szél ellen fordultak, és hirtelen mind felszálltak a levegõbe. Hatalmas szárnycsapásokkal leírtak egy kört, aztán gyorsan felemelkedtek a magasba, és eltûntek a szem elõl. Wart nyugtalanul feszengett. A körülötte percenként útnak induló rajok láttán elfogta a repülés vágya. Szerette volna követni a példájukat. Csatlakozni akart a többiekhez, de félt, hátha az ismerõsökbõl álló csoportok rossz néven veszik, ha közéjük tolakodik. Mikor a mellette levõ lúd kiterjesztette a szárnyát és fölemelkedett, Wart gépiesen ugyanezt tette. Körülötte mintegy nyolcan billegették már elõzõleg a csõrüket, s most ugyanennek a nyolcnak a társaságában egyszerre levegõben találta magát. A vadludak egymás mögött repültek, egymástól egyenlõ távolságra, Wart a nyomukban. Kelet felé indultak. Mikor a nap fölkelt, a póling, amely már jóval napkelte elõtt panaszosan siránkozott, most egyik zsombékról a másikra szállt. A fütyülõréce nagy nehezen szállt fel a vízrõl, a szél ellenében. A sárszalonkák ide-oda totyogtak. A partfutók olyan lármával emelkedtek a levegõbe, mint a seregélyek. Mindenféle vízi madár népesítette be az árterületet, megtöltötte színnel és mozgással. A hajnal, a derengõ tenger látvány és a rendezett repülés tudománya olyan örömmel töltötte el Wartot, hogy kedve támadt énekelni. Nem kellett sokáig várni. A közelében repülõ vadludak egyszerre dalolni és kacagni kezdtek. Mindegyik raj más hangon zendített rá: Világ, szárnyunk alatt fordulva, loppal: Hajnal-hírünk köszöntsd sápadt Napoddal. Nézd, ég a mellünkön kármin és cinóber, Halld, torkunk harsonáz és indulót ver. Vad-sötét sereg húz fenn. Halld! vadászkürt Zeng, csaholás-nyerítés, fénnyel átszûrt. Tág ég, tág ég: ó, szárny szabad verése! Tág ég, tág ég: ó, szárny szabad verése! Nappal volt, Wart egy göröngyös réten állt. Társai félrehajtott fejjel tépkedték puha csõrükkel a füvet. Míg táplálkoztak, egyvalaki mindig õrt állt a csoportból, fejét magasra tartva. Az egy rajhoz tartozók párosan legelésztek. Wart mellett állt egy fiatal nõstény, okos tekintetével a környéket kémlelte, õrségen volt. Kövér volt és gömbölyded, s a nyaka körül barázda. A fiú igen kecsesnek találta. A fiatal liba megbökte Wartot a csõrével. - Te következel - mondta. Anélkül, hogy választ várt volna, le is hajtotta a fejét, és máris tépkedni kezdte a füvet. Legelészés közben elkerült Wart mellõl. A fiú õrt állt. Nem tudta, mire kell vigyáznia, ellenséget nem látott sehol, csak fûcsomókat és legelészõ társait. De azért nem bánta, hogy rábízták az õrködést. - Hát te meg mit csinálsz? - kérdezte a liba, mikor fél óra múlva elhaladt mellette. - Õrködöm. - Menj már! - mondta a liba kuncogva, azaz gágogva. - Bolond vagy! - Miért? - Tudod te azt jól. - Becsületszavamra nem - mondta Wart. - Nem jól csinálom? Nem tudom. - Bökd meg a szomszédodat. Legalább kétszer annyi ideig õrködtél, mint

kellett volna. Wart követte a tanácsát, mire a mellette legelõ vadlúd átvette az õrséget, Wart meg odament legelni a nõstény mellé, és közben apró szemükkel egymást figyelték. - Te persze most azt hiszed, hogy buta vagyok - szólalt meg félénken Wart, aki most vallotta be elsõ ízben egy állatnak, hogy igazában milyen fajhoz tartozik -, pedig csak arról van szó, hogy én nem vagyok lúd. Embernek születtem. Tulajdonképpen most repülõk elõször. A liba kicsit meglepõdött. - Szokatlan - mondta. - Az emberek rendszerint hattyúk szeretnének lenni. Mint legutóbb Lir lányai. Pedig szerintem mind egyformán lúdfélék vagyunk. - Hallottam Lir lányairól. - Nem szerettek madarak lenni. Reménytelenül nacionalisták és vallásosak voltak, s folyton Írországban kószáltak egy kápolna körül. Szinte alig vettek tudomást a többi hattyúról. - Én szívesen vagyok lúd. - Gondoltam. Miért küldtek ide? - Hogy tanuljak. Némán legelésztek, míg Wartnak saját szavairól eszébe nem jutott, hogy kérdezni akart valamit. - Mire valók az õrszemek? - kérdezte. - Háborúban vagyunk? A liba nem értette a fogalmat. - Háború? Mi az? - Verekszünk valakivel? - Verekszünk? - kérdezte tétovázva a másik. - A hímek néha megverekszenek a nõstényért, meg ilyesmi. Persze vér nem folyik, csak megvívnak, hogy ki a különb. Erre gondolsz? - Nem. Arra, hogy seregek verekszenek seregekkel - például más ludakkal. A liba mulatott a dolgon. - Jaj, de muris! úgy érted, hogy egy csomó lúd egyszerre vív meg egymással? Mulatságos látvány lehet. Hangsúlya meglepte Wartot, mert az õ szíve - kisfiú lévén - még gyermeki szív volt. - Mulatságos, ha megölik egymást? - Megölik? Az egyik lúdcsapat megöli a másikat? A liba lassan és kétkedve kezdte felfogni, mirõl van szó, s arcára kiült az undor. Mivel a dolog elszomorította, otthagyta Wartot. Szó nélkül elment a zsombékos másik részére. Wart utána, de a liba hátat fordított neki. Wart addig forgolódott körülötte, amíg sikerült elkapnia a tekintetét, s meghökkent, milyen megvetés tükrözödik a szemében - mintha tisztességtelen ajánlatot tett volna neki. A fiú bátortalanul megszólalt: - Ne haragudj. Buta vagyok. - Ne beszéljünk róla. - Ne haragudj. Késõbb bosszúsan hozzátette: - Gondolom, kérdezni azért lehet. Szerintem természetes, amit az õrökrõl kérdeztem. A liba azonban nagyon mérges volt. - Azonnal hagyd abba! Micsoda gondolataid vannak! Persze, hogy állítunk õrszemeket. Hiszen vannak sólymok meg rókák, menyétek meg emberek, hálókkal, nem? Õk természettõl fogva ellenségeink. De milyen teremtmény lehet olyan aljas, hogy bandába verõdjön, és megölje saját vérét? - A hangya - mondta konokul Wart. A liba igyekezett megértõ lenni, már amennyire tellett tõle. - Engem Lyo-Lyoknak hívnak. Jó lesz, ha te Kikvának nevezed magad, akkor a többiek azt fogják hinni, hogy Magyarországról jöttél. - Ti különbözõ helyekrõl jöttetek? - Igen, de persze csoportosan. Vannak itt szibériaiak, lappföldiek, de találkoztam egy-két izlandival is. - És nem verekszenek össze egymással a legelõ miatt? - Úristen, de buta vagy - felelte a liba. - A libák közt nincsenek határok.

- Mik azok a határok, kérlek? - Azt hiszem, a földön elképzelt vonalak. De hogyan lehetnének határok azok közt, akik repülnek? Azok a te hangyáid - meg az emberek is - abba fogják hagyni a háborúskodást, ha megtanulnak repülni. - Én szeretem a háborút - mondta Wart. - Lovagnak való. - Mert még csecsemõ vagy. 19. Merlin valami varázslatot mûvelt az idõvel, mert Wartnak úgy tûnt, mintha több napot és éjszakát töltött volna már a vadludak közt. Egyre jobban megszerette Lyo-Lyokot, noha lány volt. A lány szívesen kioktatta mindenre, amit tudott, és minél többet tanult Wart, annál jobban megszerette a lány bátor, nemes, nyugodt és értelmes rokonait. A lány megmagyarázta neki, hogy minden Fehérhomlokú külön egyéniség - nem kormányozzák õket vezérek meg törvények, csak ha önként megegyeznek valamiben. Nincsenek királyaik, mint Uther Pendragon, sem törvényeik, mint a kegyetlen normannoknak. Semmiben se közösködnek. Ha egy vadliba valamilyen finom ennivalót talál, a magáénak tekinti, mindenkit elver magától a csõrével, aki megpróbálja ellopni. Ugyanakkor egyetlen liba sem tart kizárólagos igénye a világ egyetlen részére se - kivéve a fészkét, az viszont csak az övé. Lyo-Lyok sokat mesélt a vándorlásról. - Azt hiszem, az elsõ vadlibának, aki Szibériából Linconshire-ba és onnan haza repült, Szibériában lehetett a családja. Mikor beállt a tél és ennivalót kellett keresni, kénytelen volt ugyanazon az úton visszatérni, lévén õ az egyetlen, aki ismerte az utat. Egyre szaporodó családja valószínûleg évrõl évre követte, õ volt a kalauzuk és vezérük. Amikor aztán meghalt, nyilván legidõsebb fiai lettek a legjobb útikalauzok, mivel többször tették meg az utat, mint a fiatalabbak. Természetes, hogy a fiatalabb fiúk meg a fiókák nem ismerték jól az útirányt, és örültek, hogy van valaki, akit követhetnek. Lehet, hogy az idõsebb fiúk közt akadt olyan is, akit zavaros fejûnek tartottak, és a család nem nagyon bízott benne. - Ilyenkor - folytatta Lyo-Lyok - admirálist választanak maguknak. Lehet, hogy összel meglátogat bennünket odahaza Wink-Wink és azt mondja: - Ne haragudjatok, de nincs véletlenül megbízható útikalauz a családotokban? Szegény öreg nagypapa málnaéréskor meghalt, Onk bácsi magatehetetlen. Keresünk valakit, aki a kalauzunk lehetne. - Erre mi azt mondjuk: - Nagybácsink örülni fog, ha csatlakoztok hozzánk, de vigyázz: nem vállalunk felelõsséget, ha valami baj lesz. - Hálás köszönet - fogja mondani Wink-Wink -, biztos, hogy a nagybácsitokra rábízhatjuk magunkat. Nincs kifogásotok ellene, ha megemlítem a dolgot a Honk családnak is? Ugyanis véletlenül tudom, hogy õk is ugyanilyen bajban vannak. - Egyáltalán nincs. - Úgy lett a nagybácsink admirális - magyarázta Lyo-Lyok. - Jó módszer. - Nézd meg a stráfjait - mondta tisztelettel Lyo-Lyok, és mindketten megbámulták a méltóságteljes patriarchát, akinek csakugyan fekete csíkok voltak a mellén, mint az admirálisok zubbonyának az ujján az aranystráfok. A sereg egyre izgatottabb lett. A fiatal ludak jártak-keltek, és csoportokba verõdve vitatták meg, ki legyen a kalauzuk. Játszottak is, akár a gyerekek. Egyik játékuk az volt, hogy körbe álltak, és a fiatal gúnárok egymás után bementek a kör közepére, kinyújtott nyakkal, és tetetett dühvel sziszegtek. Mikor már majdnem középre értek, nagy szárnycsattogtatással rárohantak a többire. Úgy akarták megmutatni, milyen bátrak, és milyen kitûnõ admirális lesz belõlük, ha megnõnek. Egyre többször gyakorolták azt a különös szokást is, hogy félrehajtották a fejüket és a csõrüket rázták, ahogy repülés elõtt szokták. Az idõsebbeket és a bölcseket, akik ismerték a vándorút irányát, ugyancsak elfogta a nyugtalanság. Szakértõ szemmel vizsgálták a felhõk alakját, és mérték a szél

sebességét meg irányát. Az admirálisok felelõsségük tudatában, fontoskodva járkáltak föl s alá. - Miért vagyok nyugtalan? - kérdezte Wart. - Várj csak, és megtudod - felelte titokzatosan Lyo-Lyok. - Talán már holnap vagy holnapután... Amikor elérkezett a napja, egyszerre megváltozott a mocsár meg a partvidék képe. Az emberke, aki olyan szorgalmasan járt ki minden napfelkeltekor hosszú hálóihoz, gondosan megjegyezve az árapály idejét - mert a tévedés a biztos halált jelentette -, mintha távoli kürtszót hallott volna az égbolton. A sok ezer madár közül már egyet sem talált a mocsaras lapályon. Ilyenkor ünnepélyesen megállt és levette börsüvegét. Ezt cselekedte áhítatosan minden tavasszal, mikor a vadludak elhagyták, és minden összel amikor megpillantotta az elsõ visszatérõket. Gõzhajón két-három nap alatt lehet átkelni az Északi-tengeren. De a vadludak, a levegõ matrózai, a felhõket hasító ékek, az égbolt dalosai másként tették meg az utat, hátukban az óránkénti hetven mérföldes széllel. Errõl szóltak dalaik. Az egyiken Wart remekül szórakozott: Sosem ûzhet minket az égen gond, Mert bendõnk lenn a mezõn nem kong: Ging-ging, geng-geng, gong-gong. A nyakunk eleget tekereg fönt s lent, Csitt-csattog a csõrünk, kendõnk leng: Gong-gong, ging-ging, geng-geng. Nosza fent, nosza lent, nosza bent, nosza kint, Úsztat föld-ég, esztendõnk ring: Geng-geng, gong-gong, ging-ging. Mert Mert Mert Mert

ging vagy gong, bendõnk sose kong, gong vagy geng, víg kendõnk leng, geng vagy ging, esztendõnk ring, gong, mert geng, mert ging!

Volt egy érzelgõs daluk is: Vad és szabad, vad és szabad Gúnárom visszaadd! És egyszer, amikor egy örvösludak lakta sziklasziget fölött repültek el - az örvösludak fekete bõrkesztyûs, szürke kalapos, fekete gyöngyös vénkisasszonyokhoz hasonlítottak -, gúnyosan rázendített az egész csapat: Örvöslibát szuttyogtat jó sûrû latyak, Örvöslibát szuttyogtat jó sûrû latyak, Örvöslibát szuttyogtat jó sûrû latyak, Míg mi itt fenn flangálunk, Glóri, Lóri, nézz utánunk, Glóri, Lóri, nézz utánunk, Glóri, Lóri, nézz utánunk, Már a Sarkon túl járunk! Az egyik skandináv típusú dal címe Az Élet Ajándéka volt. Ky-yow szólt: Az élet sója az egészség. Lapát láb, fényes toll, fürge nyak, lencse szem, Ez adja a világ egészét.

Vén Ank felelte: Becsület, ez van csak! Ösvény lelõje, nép etetõje, terv készítõje, bölcsesség õre A Szóra méltón hallgat. Szólt könnyûvérû Lyo-Lyok: Szerelem mindenek fölött! Vágy, ha ébred; meghitt párzás; meleg fészek; együtt-hálás: Csak ez örök. Esküdött Aahng az étvágyra: Enni! mondta. Gúnár-zaba, fû-tépdesés, mag-keresés, megtömetés: Ez az élet igazi gondja. Wink-wink a bajtársiasságot dicsérte. Libasor, harci rend, ék hegye, ég sötétje: Ez a Szabadság tanult örökléte. Más se kell, csak lágy ütemben testet öltö Kürt-zene, dal kacagása, mese szíve, világ mása: Szólt Lyow, a költõ. Néha, amikor leszálltak a bárányfelhõk közül, hogy kedvezõbb szelet fogjanak ki, gomolyfelhõnyájak közt találták magukat - a párából formált óriási tornyok fehérek voltak, mint hétfõn a mosott ruha. Elõfordult, hogy az égbolt e hatalmas virágai közül valamelyik több mérföldre elõttük bukkant fel. Ilyenkor arrafelé vették útjukat, nézték, hogyan nõ csendben és észrevétlenül egyre nagyobbra, és amikor odaértek, amikor már azt hitték, hogy beleütik a csõrüket látszólag szilárd tömegébe, elhomályosult a nap. Néhány pillanatig ködfoszlányok gomolyogtak körülöttük, vagy szürke párában úsztak, a nap távolinak tûnt, s olyannak, mint egy rézpenny. A legközelebbi társ szárnya is eltûnt; így lebegtek látszólag mozdulatlanul, nem volt se fent, se lent, míg hirtelen fel nem izzott újból a rézpenny. És aztán, egy pillanat múlva, megint alattuk volt a türkizkék tenger. Vándorútjuk legérdekesebb mozzanata az volt, amikor egy óceánból kiemelkedõ sziklaszirt fölött szálltak el. Akadtak érdekes kalandjaik is, például amikor egy csapat libasorban szálló hattyú keresztezte az útjukat - Abisko felé igyekeztek -, éktelen lármával, vagy amikor utolértek egy fülesbaglyot, aki vitézül küzdötte magát elõre, s a hátán, a meleg tollak közt állítólag egy ökörszem utazott ingyen. De a legérdekesebb mégis a sziklasziget volt. Mint egy madárváros. Mindegyik madár költött és veszekedett, de csak barátságosan. A szikla csúcsán, ahol kurta fû nõtt, északi lundák szorgoskodtak üregeik körül. Alattuk, a Pingvin utcában, a madarak olyan közel szorongtak egymáshoz, és olyan keskenyek voltak a sziklalépcsõk, hogy hátat kellett fordítaniuk a tengernek és erõsen megkapaszkodni hosszú lábujjaikkal. Az alatta húzódó Lumma utcában a lummák fölfelé fordították éles profilú, játékszerû arcukat, mint a rigók, ha költenek. Legalul terültek el a sirályok nyomornegyedei. És a madarak - mindegyik csak egy tojást tojt - úgy össze voltak zsúfolva, hogy minduntalan összekoccantották a fejüket, mégis jókedvûek voltak, vidáman hancúroztak, úgy viselkedtek, mint London külvárosainak lakói, szüntelen egymást heccelték. Nagyjából igyekeztek a magukfajtájúak közt maradni, de azért nem vették túl komolyan a dolgot. A Lumma utcában például üldögélt itt-ott egy-egy makacs sirály is, és elszántan ragaszkodott a jogaihoz. Körülbelül tízezren lehettek, és fülsiketítõ lármát csaptak. Aztán ott voltak a norvég fjordok meg szigetek. Végül, a szigeteken túl földre szálltak elsõ napi rendeltetési helyükön. Oldalazva, mûsiklásban, sõt zuhanórepülésben szálltak alá. Az utolsó szakaszt vitorlázó repülésben tették meg. Még egyszer meglebegtették a szárnyukat a szélben, aztán - puff - már a földön is voltak. Átkeltek az Északi-tengeren.

Ó, hogy örültek! Büszkék voltak önmagukra is, meg a kalauzukra is, és türelmetlenül sóvárogtak a kilátásban levõ családi boldogság után. - Hé, Wart - mondta dühösen Kay -, az egész pokrócot magadnak akarod? És minek lihegsz, meg szuszogsz így? Még horkoltál is. - Nem szoktam horkolni - felelte méltatlankodva Wart. - De igen. - Nem. - De igen. Meg gágogsz, mint a liba. - Nem. - De igen. - Nem. És te erõsebben horkolsz. - Nem igaz. - De igaz. - Hogy horkolhatnék erõsebben, ha te egyáltalán nem horkolsz? Mire megvitatták a dolgot, elkéstek a reggelirõl. Gyorsan felöltöztek, és rohantak ki a szabadba. 20. Ismét szénagyûjtés ideje volt, vagyis Merlin már egy esztendeje lakott náluk. Meglátogatta õket a szél, a hó, az esõ, aztán megint kisütött a nap. A fiúknak hosszabb lett a lábuk, de különben semmi se változott. Eltelt még hat esztendõ. Néha benézett hozzájuk Sir Grummore. Néha látták Pellinore királyt, amint az erdõ szélén üget a Fenevad után, vagy a Fenevad õutána, ha véletlenül összezavarták a sorrendet. Filkó elvesztette egyesztendõs korában viselt tollazatát a függõleges csíkokkal, zordabb és még eszelõsebb lett. A merlin-sólymokat minden télen elengedték, s a következõ évben újakat fogtak helyettük. Hob megõszült. A fegyvermesternek hordóhasa nõtt, és majd meghalt szégyenében, de továbbra is minden lehetõ alkalommal elkiáltotta, hogy "Egy-kettõ", csak rekedtebb hangon. Különben szinte semmi sem változott. A fiúk megnõttek. Vadcsikók módjára rohangásztak, mint régen; ha kedvük kerekedett, felkeresték Robint, és annyi kalandjuk volt, hogy túlságosan hosszadalmas volna elsorolni. Merlin folytatta a különórákat. Wart az évek során igen sokféle állattá változott. Kay és társa a vívásórákon már könnyûszerrel elbánt a hordóhasú fegyvermesterrel, és bõven visszafizettek neki a sok ütlegért, amelyet hajdan tõle kaptak. Ahogy múltak az évek, Kay természete egyre nehezebb lett. Mindig túl magas íjat használt, és azzal sem lõtt elég pontosan. Könnyen kijött a sodrából, majdnem mindenkit kihívott versenyre, és ama néhány alkalommal, amikor csakugyan kiálltak vele, mindig vereséget szenvedett. Még szarkasztikusabb lett. Szegény fegyvermestert egészen tönkretette, annyit hergelte a pocakja miatt, Warton meg az apja meg az anyja miatt gúnyolódott, ha Sir Ector nem volt a közelben. Wart továbbra is buta maradt, szerette Kayt, és érdekelték a madarak. Merlin évrõl évre fiatalabbnak látszott - ami természetes is volt, mert valóban fiatalabb lett. Arkhimédesz megnõsült, és sok csinos, tollas gyereket nevelt fel a toronyszobában. Sir Ectornak köszvénye volt. Három fába beleütött a villám. Twyti mester minden karácsonykor megjelent, s egy hajszálnyit sem változott. Passelewe mesternek eszébe jutott egy új versszak a Málé királyról szóló költeménybõl. Az évek szabályszerûen teltek-múltak, és az óangol hó is szabályszerûen borította el a földet, ahogy elvárták tõle. Közeledett az ideje, hogy Kayt teljes jogú lovaggá üssék. S minél jobban közeledett a nagy nap, a két fiú annál jobban eltávolodott egymástól - Kay ugyanis nem volt hajlandó többé pajtáskodni Warttal, mivel lovagként adnia kellett a méltóságára, és nem

engedhette meg, hogy fegyverhordozója bizalmas viszonyban legyen vele. Wart, akit fegyverhordozóvá készültek kinevezni, szomorúan járt Kay nyomában, ameddig az megengedte, aztán meg ment boldogtalanul, hogy egyedül szórakozzon, ahogy tud. Azokban az idõkben minden civilizált úriember a nevelés három fokozatát nyerte el: elõször apród volt, aztán fegyverhordozó, végül lovag. Wart az elsõ két fokozaton mindenesetre túljutott. Kicsit olyan helyzetben volt, mint egy mai úriember fia, akit az apja nem taníttat tovább, mert nincs rá pénze. Wart apródként megtanult asztalt teríteni három abrosszal és egy futóval, kihozta az ételt a konyhából, térdet hajtva kiszolgálta Sir Ectort és vendégeit, egy-egy tiszta törülközõvel a vállán, az egyik a vendégeknek volt szánva, a másikkal a mosdótálat törölte ki. Megtanulta a felszolgálás nemes mûvészetét, s amióta csak vissza tudott emlékezni, mindig élvezte a menta szagát, amellyel a korsókban levõ friss vizet frissítették fel, meg a bazsalikomét, kamilláét, köményét, izsópét és levenduláét, a náddal borított padlót hintette fel velük, valamint az angyelikáét, sáfrányét, ánizsét meg a tárkonyét, amelyekkel az ételeket fûszerezték. Vagyis hozzászokott a konyhához, ahová bármikor belátogathatott, teljesen függetlenül attól, hogy a kastélyban amúgy is mindenki a barátja volt. Most is betért a konyhába. Ott ült a félelmetes tûzfényben, és élvezettel nézett körül. Szemügyre vette a hosszú nyársakat - kisebb korában gyakran forgatta õket egy ócska szalmapajzs mögött guggolva, amelyet vízzel locsoltak, nehogy õ is megpiruljon -, meg a hosszú nyelû merõkanalakat, evõkanalakat: ezzel szokta zsírral öntözni a húst. Miközben a vacsora elõkészületeit figyelte, összefutott a nyál a szájában: vadkanfej volt, citrommal a foga között - ezt harsonaszóval szolgálják majd fel -, disznópástétom savanyú almaszósszal, borsos mártással meg többféle szárnyascombbal - a tetejére tûzött fûszerlevelek mutatták, hogy mi minden van benne -, meg nagyon ízletesnek látszó, tejes-mazsolás búzakása. Sóhajtott egyet és az mondta magában: - Végeredményben nem is olyan rossz cselédnek lenni. - Megint sóhajtozol? - kérdezte Merlin, aki hirtelen felbukkant valahonnan. - Nem - mondta Wart. - Azazhogy igen, de tulajdonképpen nem izgat. Biztos, hogy különb fegyverhordozó leszek, mint Kay lenne. Nézd azt a sáfrányt, amit a kásába tesznek. Úgy csillog, mint a tûz. - Szép - mondta a varázsló. - Csak a hülyék szeretnének nagy emberek lenni. - Kay nem akarja elárulni, mi történik, amikor lovaggá avatnak valakit mondta Wart. - Szerinte ez szent titok. Mi történik? - Csak hûhó az egész. Elõször is levetkõztetik és beültetik egy dús függönyökkel körülvett kádba, aztán megjelenik két tapasztalt lovag - Sir Ector valószínûleg az öreg Grummore-t és Pellinore királyt fogja felkérni -, mindketten leülnek a kád szélére, és hosszú elõadást tartanak neki a lovagi eszményekrõl. Amikor befejezték, egy kis fürdõvizet öntenek rá, és megjelölik a kereszt jelével, aztán tiszta ágyba fektetik, hogy megszáradjon. Utána felöltöztetik remetének, és a kápolnába viszik. Ott kell maradnia egész éjjel, ébren, a páncélját nézni meg imádkozni. A lovag a közhit szerint ilyenkor egyedül van és iszonyú így virrasztania, pedig valójában egyáltalán nincs egyedül, mert egész éjjel ott kell ülnie a papnak, meg egy embernek, aki a gyertyákra vigyáz, aztán egy fegyveres õrnek, meg valószínûleg neked is, mint a fegyverhordozójának. Másnap reggel megint az ágyához vezetik, hogy aludja jól ki magát - miután meggyónt, misét hallgatott és felajánlott egy gyertyát, amelybe egy pénzdarabot dugtak, minél közelebb az égõ végéhez -, aztán ha kipihente magát, megint felöltöztetik, de most már a legszebb ruháiba, vacsorához. Vacsora elõtt bevezetik a nagyterembe, ahol már elõ vannak készítve a sarkantyúk meg a kardja, és Pellinore király fölköti a lábára az egyik sarkantyút, Sir Grummore a másikat, aztán Sir Ector a derekára köti a kardot, megcsókolja, a vállára üt és azt mondja: - Légy jó lovag. - Ennyi az egész? - Nem. Utána megint bemennek a kápolnába, Kay fölajánlja a kardját a papnak, a pap meg visszaadja neki, aztán derék szakácsunk megvárja a küszöbön és megkéri, hogy ajándékozza neki a sarkantyúját, mondván: - Én megõrzöm számodra

ezt a sarkantyút, de ha csak egyszer is nem viselkedsz igaz lovaghoz illõen, biz' isten belefõzöm a levesbe. - Ezzel kész? - Igen. Csak a vacsora van még hátra. - Ha engem avatnának lovaggá - mondta Wart, s ábrándozva meredt a tûzbe -, ragaszkodnék hozzá, hogy egyedül virraszthassak, ahogy Hob virraszt a sólymaival, és imádkoznék Istenhez, hadd vívhassak meg minden gonosszal egyedül én. Akkor ha gyõznék, egy se maradna, ha meg engem gyõznének le, csak én szenvednék. - Nagy önhittség volna - mondta Merlin -, legyõznének, és ugyancsak megszenvednél érte. - Nem bánnám. - Nem? Várj csak, majd meglátod. - Mért nem gondolkoznak az emberek felnõtt korukban is úgy, ahogy én gondolkozom fiatalon? - Jaj istenem - mondta Merlin. - Zavarba hozol. Miért nem várod meg, amíg felnõsz, és rájössz az okára? - Szerintem ez nem válasz - felelte Wart, és igaza volt. Merlin a kezét tördelte. - És ha nem hagynák - mondta -, hogy minden gonosszal megvívj a világon? - Akkor is megpróbálhatom. - Megpróbálni megpróbálhatod - felelte Merlin. Bedugta szakálla végét a szájába, és gyászos képpel meredve a tûzbe, dühösen rágni kezdte. 21. Közeledett a szertartás napja, Pellinore királynak és Sir Grummore-nak elküldték a meghívót, és Wart egyre inkább visszahúzódott a konyhába. - Ejnye, Wart, öreg fiú - mondta szomorúan Sir Ector. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire szívedre veszed a dolgot. Nem szabad így duzzognod. - Nem duzzogok - mondta Wart. - Csöppet se bánom, sõt, nagyon örülök, hogy Kaybõl lovag lesz. Ne tessék azt hinni, hogy duzzogok. - Derék fiú vagy - mondta Sir Ector. - Tudom, hogy igazában nem duzzogsz, De légy jobb kedvû egy kicsit. Tudod, hogy Kay nem rossz fiú, a maga módján. - Kay nagyon rendes fickó - mondta Wart. - Csak azért kesergek, mert úgy látszik, nem akar többé velem solymászni meg ilyesmi. - A fiatalsága az oka - mondta Sir Ector. - Majd rendbe jön minden. - Biztos vagyok benne - mondta Wart. - Csak pillanatnyilag nem akarja, hogy vele menjek. És természetesen nem is megyek. - De megyek majd, ha akarja - tette hozzá Wart. - Mindent megcsinálok, amit mond. Becsületszavamra rendes embernek tartom Kayt, és csöppet sem duzzogok. - Igyál egy pohárral ebbõl az édes borból - mondta Sir Ector -, aztán menj és keresd meg az öreg Merlint. Hátha õ jobb kedvre tud deríteni. - Sir Ector adott egy pohár édes bort - mondta Wart -, és azt mondta, keresselek meg, hátha te jobb kedvre tudsz deríteni. - Sir Ector bölcs ember - mondta Merlin. - Nos, hogy csináljuk? - kérdezte Wart. - A szomorúság ellen - felelte Merlin, és elkezdett pöfékelni - a legjobb orvosság a tanulás. Ez az egyetlen, ami mindig használ. Elöfordulhat, hogy megöregszel és minden tagod reszketni fog, elõfordulhat, hogy éjszakánként álmatlanul hallgatod, milyen rendetlenül kering a véred, elõfordulhat, hogy elveszíted egyetlen szerelmedet, elõfordulhat, hogy eszelõs gonoszok elpusztítják körülötted a világot, vagy aljas emberek sárba tiporják a becsületedet. Csak egyetlen orvosság van rá - tanulni. Megtanulni, milyen a világ, és miért olyan, amilyen. A tanulás az egyetlen, amibe sose fárad bele az ember, amit sose érez idegennek, gyötrelmesnek, ijesztõnek, elkedvetlenítönek, az egyetlen amit sose bán meg. A tanulás való neked. Nézz csak körül, mennyi tanulnivaló van. Egy emberöltön át tanulhatsz asztronómiát, három emberöltõn át

természettudományt, hat emberöltõn át irodalmat. S ha milliárd emberöltõn át belefáradtál a biológiába, orvostudományba, teológiába, földrajzba, történelembe és közgazdaságtanba - nos, akkor még mindig megtanulhatod, hogyan kell megfelelõ fából kocsikereket gyártani, öt évig tanulhatod, hogyan kell vívásban megverni az ellenfelet. Aztán újból kezdheted a matematikával, amíg el nem jön az ideje, hogy megtanulj szántani. 22. Pellinore király rendkívül izgatottan érkezett meg azon a fontos hétvégén. - Nahát - kiáltotta -, tudjátok? Hallottátok? Vagy titok, he? - Mi volna titok, he? - kérdezték vissza. - Hát a király! - kiáltotta õfelsége. - Hallottátok? A király! - Mi van a királlyal? - tudakolta Sir Ector. - Csak nem azt akarod mondani, hogy idejön vadászni a nyavalyás kutyáival? - Meghalt! - kiáltotta szomorúan Pellinore király. - Meghalt szegény, nem vadászik többé! Sir Grummore tisztelettel felállt, s levette fejérõl a rangját jelzõ kalapot. - Meghalt a király, éljen a király! - mondta. Mindnyájan úgy érezték, hogy nekik is illik fölállniok, a fiúk dajkája pedig könnyekben tört ki. - Lám, lám - zokogta -, õfelsége meghalt, elment közülünk, pedig milyen tiszteletre méltó úr volt. Be sok színes képet kivágtam róla a Képes Misekönyvbõl, és föltûztem õket a kandalló párkányára. Pólyáskorától kezdve a hódításaiig, amikor a világ minden táját bejárta, mint egy elvarázsolt herceg, nincs képe, amit ne vágtam volna ki, és minden este övé volt utolsó gondolatom. - Szedd össze magad, Nannie - mondta Sir Ector. - Ünnepélyes pillanat, he? - mondta Pellinore király. - Uther, a Hódító, uralkodott sok száz éven át. - Ünnepélyes bizony - mondta Sir Grummore. - Meghalt a király, éljen a király. - Eresszük félárbócra a zászlókat - mondta Kay, aki mindig ragaszkodott a formaságokhoz. - Úgy van - mondta Sir Ector. - Menjen és utasítsa valaki a fegyvermestert. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a parancsot Wartnak kell végrehajtania, mert õ volt a jelenlevõk közt a legfiatalabb nemesember, így aztán boldogan kiszaladt, hogy megkeresse a fegyvermestert. Akik a nagyterembe maradtak, nemsokára hallották a kiabálást: - Hát akkor egy-kettõ, rendkívüli gyász a megboldogult felségért. - Honnan hallottad? - kérdezte Sir Ector. - Az erdõ szélén ügettem a Fenevad után, tudjátok, s összetalálkoztam egy hírnökkel. Az mesélte. Egészen friss hír. - Szegény öreg Pendragon - mondta Sir Ector. - Meghalt a király, éljen a király - mondta ünnepélyesen Sir Grummore. - Nagyon szép, hogy folyton ezt hajtogatod, kedves Grummore - kiáltott fel türelmetlenül Pellinore király -, de ki az a király, he, aki éljen, szerinted, he? - Hát az örököse - mondta kicsit meghökkenve Sir Grummore. - A mi megboldogult uralkodónknak nincs örököse - jelentette ki könnyek között a dajka. - Ezt mindenki tudja, aki valaha is tanulmányozta a király családfáját. - Szentséges Isten! - kiáltott fel Sir Ector. - De valami közeli rokona csak van? - Éppen ez az! - kiáltotta izgatottan Pellinore király. - Ez az izgalmas az egészben. Se örököse, se közeli rokona, ki követheti hát a trónon, he? - Csak nem akarod azt mondani - kiáltotta felháborodva Sir Ector -, hogy nincs királyunk? - De nincs ám! - kiáltotta Pellinore király, nagyon fontosnak érezte magát. - Meg aztán megmagyarázhatatlan csodák is történtek.

- Szerintem ez botrány - mondta Sir Grummore. - Isten tudja, mi lesz drága hazánkkal. - Miféle csodák? - kérdezte Sir Ector. - Hát megjelent valami kõbe foglalt kard, valahol egy templom közelében. - Nem értem, hogy kerül a dologba a templom - mondta Sir Grummore. - Egy üllõben van - magyarázta a király. - A templom? - Nem, a kard. - Ide figyelj, Pellinore - mondta Sir Ector. - Fújd ki magad, öreg fiú, aztán kezd elõlrõl. Nesze, idd ki ezt a mézbort. - A kard - mondta Pellinore király - bele van vágva egy üllõbe, amelyik egy kövön áll. Keresztülhatolt az üllõn, bele a kõbe. Az üllõ hozzátapadt a kõhöz. A kõ egy templom elõtt áll. Adj még egy kis mézbort. - Szerintem ez nem is olyan nagy csoda - jegyezte meg Sir Grummore. - Inkább azt csodálom, hogy ilyesmiket megengednek. De persze mit lehet tudni manapság, mikor annyi az angolszász agitátor. - Kedves barátom - kiáltotta Pellinore, aki megint izgalomba jött -, tulajdonképpen nem is ezt akartam elmondani, hogy hol a kõ, hanem mi van ráírva, és hová. - Mi? - Hát a markolatára. - Gyere Pellinore - mondta Sir Ector. - Ülj csak le szépen, aztán meséld el nekünk, hogy tulajdonképpen mirõl beszélsz. Nyugodj meg, öreg fiú. Nem kell sietni. Ülj le szépen, és beszélj. - Azon a kardon, ott, a templom elõtt, írás van - kiáltotta kétségbeesetten Pellinore király -, mégpedig a következõ írás. Jaj, próbáljatok meg már ide figyelni, ti ketten, ahelyett hogy folyton közbeszólnátok, mert így teljesen összezavarodik az ember. - Hogy szól az írás? - kérdezte Kay. - Az írás úgy szól - mondta Pellinore király -, legalábbis ahogy attól az öreg hírnöktöl megtudtam... - Tovább, folytasd - mondta Kay, mert a király elhallgatott. - Tovább - mondta Sir Ector. - Hogy szól az írás azon a templom elõtti kövön álló üllõben termett kardon? Pellinore Király behunyta a szemét, széttárta a karját, majd kinyilatkoztatta: - Az, Ki Eme Kardot Az Kõböl s Üllõbõl Kihúzza, Arra Született, Hogy Egész Anglia Jogszerinti Királya Legyen. - Ezt ki mondta? - kérdezte Sir Grummore. - Mondtam, hogy a kard. - Beszédes fegyver - jegyezte meg szkeptikusan Sir Grummore. - Rá van írva - kiáltotta dühösen a király. - Méghozzá aranyos betûkkel. - Akkor mért nem húztad ki? - kérdezte Sir Grummore. - De hiszen mondtam, hogy én nem voltam ott. Azt mondom el, amit hírnöktõl hallottam. - És kihúzták már ezt a feliratos kardot? - tudakolta Sir Ector. - Nem - suttogta drámaian Pellinore király. - Azért van az egész felfordulás. Nem tudják kihúzni a kardot, meg se tudják mozdítani, mindenki megpróbálta, s így országgá kellett kürtölni, hogy újév napján Londonban lovagi tornát rendeznek, s aki elmegy a tornára és kihúzza a kardot, az lesz egész Anglia örökös királya. Mit szóltok hozzá, he? - Ó, apám - kiáltott fel Kay. - Nem mehetnénk el arra a tornára, apám, és nem tehetnénk egy próbát? - Elképzelhetetlen - mondta Sir Ector. - London messze van - rázta meg fejét Sir Grummore. - Apám járt egyszer ott - mondta Pellinore király. - Ó, mért ne mehetnénk el? - kérdezte Kay. - Ha lovaggá avattak, úgyis részt kell vennem egy lovagi tornán valahol, és ez éppen jókor van. Ott lesz minden elõkelõség, láthatnánk a híres lovagokat és nagy királyokat. Persze hogy nem a kard a fontos, de gondolj a tornára, alighanem a legnagyobb lesz, amelyet valaha is rendeztek Gramarye-ben, meg hogy mi mindent láthatnánk és

csinálhatnánk. Engedj el arra a tornára, drága apám, ha szeretsz, hadd szerezhessem meg én az elsõ díjat már az elsõ bajvívásomkor. - De Kay - mondta Sir Ector -, még sose voltam Londonban. - Eggyel több ok, hogy elmenjünk. Meggyõzõdésem, hogy aki egy ilyen tornára nem megy el, csak azt bizonyítja vele, hogy nem csõrgedez nemes vér az ereiben. Gondold csak el, mit fognak mondani rólunk, ha nem leszünk ott és nem teszünk próbát. Azt fogják mondani, hogy Sir Ector családja túl közönséges, tudta, hogy semmi esélye. - Mindnyájan tudjuk, hogy a családnak nincs esélye - mondta Sir Ector -, legalábbis ami a kardot illeti. - Londonban rengeteg az ember - jegyezte meg Sir Grummore sejtelmesen. - Azt beszélik. - Meg üzletek is vannak - tette hozzá hirtelen Pellinore király. - Az áldóját! - kiáltott fel Sir Ector, s úgy csapta le az asztalra szarukupáját, hogy kilöttyent belõle a bor. - Gyerünk hát mindnyájan Londonba, és nézzük meg az új királyt. Egy emberként ugrottak talpra. - Mért ne volnék én is olyan derék ember, mint az apám? - kiáltotta Pellinore király. - A ménkûbe is! - kiáltotta Sir Grummore. - Végül is az a fõvárosunk, a mindenit! - Hurrá! - kiáltotta Kay. - Az úr legyen irgalmas - mondta a dajka. Ebben a pillanatban lépett be Wart, Merlinnel. Mindenki túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy észrevegye: Wart sírással küszködik. - Ó, Wart - kiáltott fel Kay. - Mit szólsz hozzá? Mindnyájan Londonba megyünk, a nagy újévi tornára. - Mindnyájan? - Igen, és te viszed a pajzsomat meg az öklelõ kopjáimat, én meg mindenkit legyõzök és híres lovag leszek! - Nos örülök, hogy mind elmegyünk - mondta Wart -, mert Merlin is el akar menni. - Ó, Merlinre nem lesz szükségünk. - El akar menni - ismételte meg Wart. - El akar menni? - kérdezte Sir Ector. - Azt hittem, mi akarunk elmenni. - Eltávozik a Vadon Erdõ Kastélyából. - Ugyan, Merlin, mi akar ez lenni? - kérdezte Sir Ector. - Egy mukkot sem értek az egészbõl. - Búcsúzni jöttem, Sir Ector - mondta az öreg varázsló. - Egyik növendékemet, Kayt holnap lovaggá avatják, és a jövõ héten a másik növendékem is elmegy, mint Kay fegyvernöke. Itt már nincs rám szükség, ideje távoznom. - Ugyan, ugyan, ne beszélj ilyeneket - mondta Sir Ector. - Szerintem mulatságos és használható fickó vagy, akármi történik is. Maradj csak itt, taníts engem, légy könyvtáros vagy akármi. Ne hagyj magára egy öregembert, miután a gyerekei kirepültek a fészekbõl. - Találkozunk mi még - mondta Merlin. - Nincs ok a szomorúságra. - Ne menj el - mondta Kay. - Muszáj - felelte a tutoruk. - Igen jól szórakoztunk, amíg fiatalok voltunk, de az idõnek az a természete, hogy repül. Sok minden történik éppen mostanában a királyság más részein, amit figyelemmel kell kísérnem, s ez nagyon elfoglal. Rajta, Arkhimédesz, búcsúzz el a társaságtól. - Isten veled - mondta Arkhimédesz gyöngéden Wartnak. - Isten veled - mondta Wart , de nem nézett fel. - De hát nem mehetsz el - kiáltott fel Sir Ector. - Egy hónap a felmondási idõ. - Tényleg nem? - kérdezte Merlin. Lábujjhegyre állt - Arkhimédesz erõsen megkapaszkodott a vállán -, lassan forogni kezdett, mint a pörgentyû, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, s néhány másodperc múlva eltûnt. - Isten veled, Wart! - kiáltotta egy halk hang az ablakon kívülrõl. - Isten veletek - mondta utoljára Wart, aztán szegény fiú kisietett a

terembõl. 23. A lovaggá avatás izgalmas elõkészületek után megtörtént. Kay drága fürdõkádját a lomtárbam kellett felállítani, két törülközõtartó és egy ócska láda közt, amelyben kiselejtezett játékszereket tartottak, többek közt egy elnyûtt szalma-céltáblát, mert a többi szoba dugig volt csomaggal. A dajka egész idõ alatt új meleg alsónadrágokat varrt, annak az elvnek az alapján, hogy a Vadon Erdõn kívül mindenütt rendkívül megbízhatatlan az idõjárás, a fegyvermester meg addig fényesítette a páncélokat, amíg egészen elvékonyodtak, s addig fente a kardokat amíg majdnem egészen elkoptak. Végre elérkezett az indulás ideje. Ha az olvasó történetesen nem élt a XII. századi régi Angliában, méghozzá Skócia határvidékén, egy félreesõ kastélyban, alighanem nehezen tudja elképzelni utazásuk csodálatos eseményeit. Az út, azaz ösvény többnyire magas hegygerinceken meg lejtõkön vezetett, s utasaink kétoldalt leláttak a mocsarakra, ahol csak a hóborította nádasok sóhajtoztak. Néhol a hegység egyik oldalán mocsaras ingovány terült el, a másikon meg erdõ, a hatalmas fák ágai roskadoztak a hótól. Néha láttak a fák között felszálló füstgomolyt, vagy néhány összebújó épületet messze, az áthatolhatatlan nádasban, és kétszer áthaladtak egy-egy tekintélyes városon, amely néhány fogadóval is dicsekedhetett, egészében véve azonban Anglia civilizálatlan volt. A jobb utak mentén mindkét oldalt kiirtották egy-egy nyíllövésnyire a bozótot, nehogy elrejtõzött rabok terítsék le az utazót. Ott aludtak, ahol tudtak, néha egy paraszt kunyhójában, néha valamelyik lovag kastélyában, aki meginvitálta õket, hogy pihenjék ki magukat, néha meg egy mocskos, bolhával teli lebuj kandallója mellett - a lebuj elõtt pórázra kötött bokor állt: ez volt azokban az idõkben a kocsma-cégér -; egyszer-kétszer meg a szabad ég alatt háltak, a puszta földön, összebújva, hogy meg ne fagyjanak. London zsúfolásig tele volt. Ha Sir Ectornak nem lett volna egy kis telke a Pie Streeten, s rajta egy tekintélyes fogadó, nehezen tudtak volna szállást találni. De szerencsére volt neki, sõt: az igazság az, hogy ez a fogadó volt legfõbb jövedelmi forrása. Úgy aztán sikerült ötüknek három ágyat megosztaniuk egymással. Szerencséseknek mondhatták magukat. A torna elsõ napján Sir Kay úgy intézte a dolgot, hogy legalább egy órával a viadal kezdete elõtt útnak induljanak a bajvívótérre. Egész éjszaka ébren feküdt az ágyán, elképzelte, hogyan gyõzi le Anglia legvitézebb báróit, és még reggelizni se tudott. Most ott lovagolt a menet élén, sápadt volt az arca, és Wart szívbõl kívánta, hogy bárcsak megtudná nyugtatni valamivel. A vidékiek, akik csak Sir Ector kastélya melletti bajvívóteret ismerték, el voltak bûvölve a szemük elé táruló látványtól. Hatalmas, zöld pázsittal borított mélyedés volt a földben, körülbelül akkora, mint egy futballpálya. Tíz lábbal mélyebben feküdt, mint a környéke, lejtõs földsáncok vették körül. A havat eltakarították róla, szalmával borították be, amit aznap reggel távolítottak el, s most a rövidre kopott pázsit zölden virított a nagy fehérségben. A fatribünök bíborvörösre és fehérre voltak festve. Az elõkelõségek körös-körül felütött selyemsátrai azúrkék, zöld, aranysárga színekben pompáztak. Zászlók lebegtek az erõs szélben, a szivárvány minden színében. A küzdõtér fekete és fehér négyzetekre volt osztva, akár a sakktábla. A bajvívók zöme még nem érkezett meg, de már az ottlévõk láttán is el lehetett képzelni, hogy változnak majd virágos dombokká a földsáncok, hogy villognak majd a vértek, s hogy lobog majd a szélben a heroldok zubbonyának cakkos szélû ujja, ha ajkukhoz emelik rézkürtöket, hogy harsogásukkal megremegtessék a levegõeget. - Szent ég! - kiáltott fel Sir Kay. - Otthon felejtettem a kardomat. - A kard nélkül aligha öklelõzhet - mondta Sir Grummore. - Teljesen szabályellenes lenne.

- Jó lesz, ha visszamégy érte - mondta Sir Ector. - Van még rá idõd. - Majd visszamegy érte a fegyverhordozóm - mondta Sir Kay. - Ezt az átkozott baklövést! Hé, fegyverhordozó, nyargalj gyorsan vissza a fogadóba, és hozd el a kardom. Kapsz egy shillinget, ha idejében elhozod. Wart elsápadt, aztán így szólt: - Meglesz, uram - azzal poroszka lován szembefordult az érkezõk áradatával. Tõle telhetõleg igyekezett utat törni a fogadó felé. - Még hogy pénzt ígér! - kiáltotta magában felháborodva -, és fegyverhordozónak szólít! ó, Merlin, tedd, hogy legyek elnézõ a goromba fickóval, és ne engedd, hogy mocskos shillingjét az arcába vágjam! Mikor a fogadóhoz ért, zárva találta. Az egész város kicsödült, hogy lássa a nevezetes tornát, és a háznép követte a többiek példáját. Olyan idõk jártak, amikor nem volt úr a törvény, s az embernek nem volt biztonságos elhagynia a házát, ha nem zárta be úgy, hogy senki be ne hatolhasson. A földszinti ablakokon két hüvelyk vastag fatáblák voltak, az ajtókon kettõs gerenda. - Most mit csináljak - tûnödött Wart. Nézte az ablaktalan kis fogadót, majd kacagni kezdett. - Szegény Kay - mondta. - Azt a shillinget csak azért mondta, mert begyulladt a szerencsétlen, méghozzá alaposan. Nos, még akkor is szereznem kell neki egy kardot, ha a Towerbe kell betörnöm érte. - De hogy szerezzen kardot az ember? Lessek meg egy lovagot, és vegyem el tõle erõszakkal a fegyverét? Egy ilyen nagy városban csak kell lennie egy kardkovácsnak vagy fegyvermûvesnek! Megfordította lovát, és végigügetett az utcán. Az utca végén egy csöndes templomudvarra bukkant, a templom kapuja elõtt egy kis térrel. A tér közepén nehéz kõ állt, rajta egy üllõ, gyönyörû kard volt belevágva. - Nos - gondolta Wart -, ez alighanem valami háborús emlékmû, de ez is megteszi. Odakötötte lovát az egyik kapubálványhoz, végiglépkedett a kavicsos ösvényen, és megmarkolta a kardot. - Gyere, kard - mondta. - Elnézést kell kérnem tõled, de jobb ügy érdekében viszlek el. - Jaj de különös - folytatta -, olyan furcsán érzem magam. Pásztorsípok vagy fuvolák hangja szólt messzirõl, és fényesség áradt a templomudvaron. - Valaki van itt - mondta Wart. - Emberek! Hé, emberek! Senki sem felelt, csak a muzsika szólt tovább, és káprázatos volt a fény. - Emberek! - kiáltotta Wart. - Muszáj elvinnem ezt a kardot. Nem magamnak, hanem Kaynek. Visszahozom. Most se felelt senki, és Wart az üllõ felé fordult. Látta aranyos betûket, meg a csillogó gyémántokat a markolat gombján. - Gyere, kard - mondta Wart. Két kézzel ragadta meg a markolatát, és nekifeszült a kõnek. A fuvolák dallamosan szóltak, de a kard nem mozdult. Wart elengedte a kardmarkolatot, mert belevágott a tenyerébe, és hátralépett. Megint megmarkolta, és teljes erejébõl rángatni kezdte. A muzsika még hangosabb lett, és az egész templomudvar ametiszt-fényben tündöklött, de a kard meg se moccant. - Ó, Merlin! - kiáltott fel. - Segíts kivonnom ezt a fegyvert! Suhogás hallatszott, s a templomudvart Wart sok száz régi barátja vette körül. Egyszerre jelentek meg a vadlibák, a sólymok, és a halak, a fülemülék, nyulak és a varjak, darazsak, sündisznók, krokodilok, kutyák, griffmadarak és kecses unikornisok. Ott álltak körös-körül a templomudvar kerítésén, Wart kedvencei és segítõtársai. Volt, aki a templomi zászlókra szállt le, más címerekbõl, melyekre rá volt festve, más a vízbõl, a levegõbõl érkezett, de mindegyik azért jött, hogy segítsen Wartnak, mert szerette. - Használd a hátadat - mondta a Csuka. - Ne felejtsd el, hogy a nyakizmaidban rejlik az erõd. - Nos, Wart kapitány - kérdezte az ismerõs merlin-sólyom -, mi a láb elsõ törvénye? úgy rémlik, mintha azt hallottam volna egyszer.

- Ne úgy dolgozz, mint egy minduntalan pauzát tartó harkály - sürgette a vörös Bagoly. - Egyvégtében feszítsd meg minden erõdet. A fehérhomlokú Vadlúd így szólt: - Nos, Wart, ha át tudtad repülni a hatalmas Északi-tengert, bizonyára most is meg tudod mozgatni a szárnyizmodat. Szedd össze minden erõdet. Rajta! Wart harmadszor lépett oda a hatalmas kardhoz. Kinyújtott a jobbját, és könnyedén kihúzta. Éktelen volt az éljenzés, a szûnni nem akaró lárma. Wart hosszas keresés után megtalálta Kayt, és átadta neki a kardot. - De hiszen ez nem az enyém - mondta Sir Kay. - Csak erre tudtam szert tenni - mondta Wart. - A fogadó be volt zárva. - Nagyon szép kard. Hol szerezted? - Egy templom elõtt találtam, egy kõbe volt fogva. Sir Kay a bajvívókat figyelte idegesen, amiközben a sorára várt. Jóformán alig hederített fegyverhordozójára. - Furcsa, hogy olyan helyen kard akad - jegyezte meg. - Igen. Bele volt vágva egy üllõbe. - Micsoda? - kiáltott fel Sir Kay, és hirtelen Wart felé fordult. - Az imént meg nem azt mondtad, hogy ez a kard egy kõbe volt fogva? - De igen - mondta Wart. - Valami háborús emlékmû lehet. Sir Kay néhány másodpercig zavartan meredt rá, kinyitotta és becsukta a száját, aztán hátat fordított, és bevette magát a tömegbe. Sir Ectort kereste. Wart követte. - Apám - kiáltotta Sir Kay. - Gyere csak ide egy pillanatra. - Jövök, fiam - mondta Sir Ector. - Gyönyörû eséseket produkálnak ezek a profik. Ejnye, mi van veled, Kay? Fehér vagy, mint a fal. - Emlékszel még a kardra, amelyet Anglia királya fog kirántani? - Igen. - Hát itt van. Nálam. A kezemben. Én rántottam ki. Sir Ector nem mondott semmit. Ránézett Kayre és ránézett Wartra. Aztán megint Kayre meredt, hosszasan, szelíden, és így szólt: - Visszamegyünk a templomhoz. - Nos, Kay - mondta, mikor a templom kapuja elõtt álltak. Nyájasan nézett szülöttjére, de egyenest a szemébe. - Itt a kõ, és nálad a kard. Akinél a kard, az Anglia királya. A fiam vagy, büszke vagyok rád, és mindig az leszek, bármit cselekszel. Megesküszöl rá, hogy a magad erejébõl rántottad ki a kardot? Kay az apjára nézett. Ránézett Wartra, és a kardra is. Aztán szó nélkül átadta a kardot Wartnak. - Hazudtam - mondta. - Wart rántotta ki. Ami Wartot illeti, Sir Ector ráparancsolt, hogy döfje vissza a kardot a kõbe - amit meg is cselekedett -, és egy darabig Sir Ector és Kay megpróbálták kirángatni, de hiába. Wart rántotta ki helyettük, és még kétszer-háromszor visszadöfte. Aztán kínos percek következtek. Wart látta, hogy szeretett gyámja fél térdre ereszkedik elõtte, köszvénye miatt keservesen. - Uram - mondta Sir Ector, és nem nézett fel, noha a fiához beszélt. - Ne csinálj ilyet, apám - mondta Wart, és õ is letérdelt. - Hadd segítselek fel, Sir Ector, ne tégy boldogtalanná. - Nem, nem, uram - mondta Sir Ector, néhány könnycseppel a szemében. Sohasem voltam én a te apád, még csak egy vérbõl valók se voltunk, hanem tudván tudom, hogy te elõkelõbb vérbõl származol, mint ahogy én neked mondtam. - Sokan magyarázták nekem, hogy nem vagy az apám - mondta Wart -, de hát az egy csöppet se fontos. - Uram - kérdezte alázatosan Sir Ector -, jó és kegyes leszel-e hozzám, ha majd királlyá lettél? - Ne beszélj így! - mondta Wart. - Uram - mondta Sir Ector -, nem kérek én egyebet tõled, csak azt, hogy tedd fiamat, a tejtestvéredet, Sir Kayt birodalmad országnagyává. Kay is letérdelt, s ez már több volt, mint amennyit Wart el tudott viselni.

- Ó, hagyd abba! - kiáltotta. - Persze hogy õ lesz az országnagy, ha nekem királlyá kell lennem. Ó, apám, ne térdelj így énelõttem, mert megszakad a szívem. Állj fel, kérlek, Sir Ector. Ó istenem, istenem, bár sose láttam volna meg azt az utálatos kardot! És Wart szemébõl is kibuggyant a könny. 24. Talán illik itt egy fejezetet a koronázásnak szentelni. A bárók persze nagy hûhót csaptak, de mikor Wart akár az ítélet napjáig is hajlandónak mutatkozott beledöfni a kardot a kõbe és ismét kirántani, és ugyanakkor senki másnak nem sikerült, a végén kénytelenek voltak behódolni. Néhány kelta báró fellázadt ugyan, de Anglia lakosságának zöme meg a Robinhoz hasonló erdei harcosok boldogan kezdtek új életet. A koronázás pompás ceremónia volt, olyan, mint egy születésnap vagy karácsony. Mindenki ajándékokkal halmozta el Wartot. London városának több polgára felkérte, hogy segítsen kihúzni a dugót a rakoncátlan borosüvegekbõl, kicsavarni a hordóba beszorult csapokat, meg egyéb háztartási gondokkal is hozzáfordultak, amelyek megoldása meghaladta erejüket. A Kutyakölyök és Orrnélküli Wat közösen orvosságot küldött neki szopornyica ellen. Lyo-Lyok készített néhány saját tollával felszerelt pompás nyílvesszõt. Cavall kutya maga jött el, hogy testestül-lelkestül fölajánlja szolgálatait. A vadon erdõbeli dajka köhögés elleni orvosságot, harminc tucat monogramos zsebkendõt és egy dupla mellû kezeslábast küldött. A fegyvermester elküldte a keresztes háborúkban szerzett kitüntetéseit, hogy õrizze õket tovább a nemzet. Hob Filkót küldte el, vadonatúj fehér bõrszíjakkal, ezüst jelzõgyûrûkkel a lábán és ezüst csengõvel a nyakán. Robin és Marian hat hétig vadászott, s küldött egy cobolybõr köpenyt. Little John hét láb magas tiszafából készült íjat mellékelt hozzá. A Csahos Fenevad és Pellinore király küldött néhány darab zöld tavaszi falevelekbe göngyölt excrementumot, egy vörösbársony kardszíjon lógó aranyszaruban. Sir Grummore tizenkét tucat lándzsát ajándékozott, valamennyin a régi iskola emblémája. A Vadon Erdõ Kastélyának szakácsai, bérlöi, jobbágyai és cselédei, akik mindnyájan kaptak egy-egy angyalos tallért, és Sir Ector költségén, ökörvontatta szekéren feljöttek a ceremóniára, magukkal hozták Crumbocke tehénnek, amelyik háromszor is megnyerte az elsõ díjat, hatalmas ezüst szobrát, meg Ralph Passelewe-t, az agg énekest, hogy régi dalokat adjon elõ a koronázást követõ lakomán. Arkhimédesz unokáját küldte el, hogy vacsora közben üljön a király trónusának a hátán. London városának polgármestere és elöljárói megszavaztak a Towerbe egy óriási akváriumot, sólyomszállást és állatkertet, itt lakhatott boldog élete alkonyán Wart valamennyi szárnyas, lábas és uszonyos barátja, mindig friss táplálékon, állandó orvosi felügyelet mellett, minden kényelemmel ellátva. London polgárai ötvenmillió fontot adtak össze az állatkert fenntartására, Anglia úrhölgyei pedig egy pár fekete bársonypapucsot készítettek, amelyre Wart monogramja volt arannyal ráhímezve. Kay õszinte szeretettel elküldte az általa lelõtt griffmadár fejét. Akadt még sok ízléses ajándék, báróktól, püspököktõl, hercegektõl, tartományi grófoktól, hûbéres királyoktól, különbözõ testületektõl, pápáktól, szultánoktól, királyi helytartóktól, városi kerületi tanácsoktól, cároktól, bejektõl és így tovább, de a legszebb ajándékot Wart gyámja, az öreg Sir Ector küldte igaz szeretettel. Az ajándék egy csúcsos üveg volt, amelyet meg lehetett gyújtani a végén. Wart meggyújtotta, és látta, hogy egyre nagyobb lesz. Mikor a láng kialudt, Merlin állt elõtte varázssüvegében. - Nos, Wart - mondta Merlin -, itt vagyok megint. Milyen csinos vagy ezzel a koronával. Hamarabb nem volt szabad elárulnom, de az apád Uther Pendragon király volt, és koldusnak álcázva magam vittelek arany pólyában Sir Ector kastélyába. Mindent tudok a születésedrõl, szüleidrõl, meg hogy kitõl kaptad igazi nevedet. Tudom, milyen bánatok és örömök várnak rád, s hogy többé senki sem fog a kedves Wart néven szólítani. Ezentúl - dicsõ sors! - az igazi rangod nemességével járó terheket kell vállalnod és a vele járó örömöket élvezned.

Engedtessék meg nekem az a privilégium, hogy alattvalóid közül elsõnek szólíthassalak igazi neveden és címeden: szeretett hûbéruramnak, Arthur királynak. - Nálam maradsz egy darabig? - kérdezte Wart, aki mindebbõl nem sokat értett. - Igen, Wart - felelte Merlin. - Azazhogy ahogy mondanom kéne (vagy már mondtam is?): igen, Arthur király. explicit liber primus; (vége az elsõ könyvnek) incipit liber secundus; (kezdõdik a második könyv) A LEVEGÕ ÉS A SÖTÉTSÉG KIRÁLYNÕJE Halálomra majd nyughatom, Hol apám rút bûne se nyom. De mikor fed föld röge, sír köve már, Hol anyám szelíd álma vár? 1. A kerek toronynak szélkakas volt a csúcsán. A szélkakas varjút ábrázolt, a csõrében tartott nyílvesszõ mutatta a szél irányát. A toronyban, a tetõ alatt volt egy fölöttébb kényelmetlen, kör alakú szoba. Erõsen huzatos. A keleti oldalán levõ kiugró fülkének ugyanis lyukat vágtak a padlójába. Ez a lyuk a torony hét kapuja fölött volt, rajta keresztül lehetett köveket dobálni az ostromlókra. Sajnos, a szél alulról befújt a lyukon, és az üvegezetlen lõréseken meg a kéményen áramlott ki, vagy fordítva: a lõréseken be és a lyukon ki. Akár egy szélcsatornában. A másik kellemetlenség az volt, hogy a szobában vágni lehetett a tõzegfüstöt, bár a tûz nem a szobában égett, hanem az alatta lévõben. A bonyolult szellõzõrendszer leszívta a füstöt a kéményen. A kõfalak nedves idõben csöpögtek a víztõl. Kényelmetlen volt a szoba berendezése is. Csak kõrakásokból állt - a köveket azért tartották készenlétben, hogy szükség esetén ledobálják a lyukon -, néhány rozsdás, genovai íjpuskából, a hozzájuk való nyílvesszõkkel, meg egy halom tûzre való tõzegbõl. Négy gyerek lakott a szobában. A négy gyereknek nem volt ágya. Ha a szoba négyszögletes lett volna, behúzódhattak volna valamelyik sarokba, mivel azonban kerek volt, kénytelenek voltak a padlón aludni, szalmán, pokrócokkal takaróztak, ahogy tudtak. A gyerekek egy sátrat eszkábáltak a fejük fölé, s ez alá a sátor alá húzódtak be, ott feküdtek összebújva, és meséltek. Hallották, hogy anyjuk az alattuk levõ szobában a tüzet szítja, ezért kénytelenek voltak suttogni, nehogy meghallja. Tulajdonképpen nem féltek, hogy feljön és megveri õket. Némán, kritika nélkül imádták, mert erõsebb jellem volt, mint õk. Nem is volt tilos lefekvés után beszélgetniök. Inkább arról volt szó, mintha az asszony - talán közömbösségbõl vagy hanyagságból, vagy éppen zsarnoki hajlamból - úgy nevelte volna õket, hogy egyáltalán nem tudták megítélni, mi a helyes és mi a helytelen. Nem tudták, mikor viselkednek jól és mikor rosszul. Keltául suttogtak. Pontosabban a keltának és a lovagság õsi nyelvének valami furcsa keverékén. Az utóbbit azért kellett megtanulniuk, mert felnõtt korukban szükségük lesz majd rá. Angolul alig tudtak. Késõbb, amikor már híres lovagok lettek a nagy király udvarában, tökéletesen beszéltek angolul, kivéve Gawaine-t, aki - mint a törzs feje - szándékosan ragaszkodott a skót akcentushoz, hogy megmutassa: nem restelli származását. A történetet Gawaine adta elõ, mert õ volt a legidõsebb. Úgy feküdtek egymás mellett, mint négy sovány béka, jó csontozatú testükön látszott, hogy megtelik

és izmos lesz, mihelyt kellö táplálékhoz jutnak. Szökék voltak. Gawaine vörösesszõke, Gareth világos szalmaszõke. A legidõsebb tizennégy éves volt, a legfiatalabb - Gareth - tíz. Gaheris butácska gyerek volt. Agravaine, Gawaine után a legidõsebb, a család zsarnoka: ravasz, sírásra hajlamos, és félt a fájdalmaktól. Ugyanis erõs képzelõtehetséggel volt megáldva, és inkább használta az eszét, mint a másik három. - Valamikor nagyon régen, vitéz testvéreim - mesélte Gawaine -, mielõtt még a világra jöttünk volna, vagy szándékunkban lett volna világra jönni, élt egy gyönyörû asszony, a mi nagyanyánk. Igraine-nek hívták. - Aki nem más, mint Cornwall grófnõje - mondta Agravaine. - Igen, nagyanyánk Cornwall grófnõje - hagyta rá Gawaine -, és Anglia zsarnok királya beleszeretett. - Uther Pendragon volt a neve - mondta Agravaine. - Ki meséli ezt a történetet? - kérdezte dühösen Gareth. - Fogd be a szád. - Uther Pendragon király - folytatta Gawaine - magához hívatta Cornwall grófját és grófnõjét... - Vagyis nagypapát és nagymamát - mondta Gaheris. - ... és közölte velük, hogy nála kell lakniok a londoni Towerben. Aztán amikor már ott laktak, megkérte nagymamát, hogy legyen az õ felesége, ne a nagypapáé. De a szûzies és szépséges Cornwall grófnõ... - Vagyis nagymama - mondta Gaheris. Gareth fölkiáltott: - Az ördög vigyen el, maradj már csöndben! - Fojtott veszekedés támadt, nyögésekkel, puffanásokkal és panaszos megjegyzésekkel meg-megszakítva. - A szépséges és szûzies Cornwall grófnõ visszautasította Uther Pendragon király közeledését - folytatta Gawaine -, és beszámolt róla nagypapánknak. Úgy szólt: "Úgy vélem, azért hívatott bennünket ide, hogy engem megfertõzhessen. Amiért is azt tanácsolom, uram, hogy gyorsan szökjünk ki innen még az éjjel, és kastélyunkig le se szálljunk a nyeregbõl." Erre kilopóztak a király fellegvárából az éjszaka kellõs közepén... - Az éj derekán - javította ki Gareth. - ... amikor a házban mindenki aludt, egy elsötétített lámpa fényénél felnyergelték ficánkoló, tüzes szemû, gyors lábú, arányos testû, vastag ajkú, apró fejû paripáikat, és amilyen gyorsan csak bírtak, hazanyargaltak Cornwallba. - Iszonyú utazás volt - mondta Gaheris. - Halálra hajszolták a lovakat - mondta Agravaine. - Azt azért mégse - mondta Gareth. - A mi nagypapánk és nagymamánk nem szívesen hajszolt volna halálra egy lovat. - Mégis megtette? - kérdezte Gaheris. - Nem - mondta Gawaine egy kis gondolkodás után. - Csak majdnem. Folytatta a történetet. - Amikor Uther Pendragon király másnap megtudta, hogy mi történt, féktelen haragra gerjedt. - Éktelen haragra - szólt közbe Gareth. - Féktelen haragra - mondta Gawaine. - Uther Pendragon király féktelen haragra gerjedt. Úgy szólt: "Hitemre, tálon hozattatom magam elé Cornwall grófjának a fejét." Azzal levelet küldött nagypapánknak, és meghagyta, hogy fegyverkezzen, vitézkedjen, mert õ biztos negyven napon belül kicibálja legerõsebb várából is. - Két vára volt neki - mondta büszkén Agravaine. - Tintagil és Terrabil. - Erre Cornwall grófja Tintagilba beültette nagymamánkat, õ maga meg Terrebilba vonult, Uther Pendragon király meg ostromgyûrût vont köréje. - És akkor - kiáltott Gareth, aki képtelen volt türtöztetni magát - a király temérdek sátrat veretett fel, és mindkét részrõl sokat vitézkedtek és rengeteg embert megöltek! - Ezret? - vetette fel Gawaine. - Legalább kétezret - felelte Agravaine. - Mi kelták legkevesebb kétezret megöltünk. Az igazság az, hogy talán egy milliót is. - Szóval mikor nagypapa és nagymama már-már legyõzte az ostromlókat, és úgy

látszott, hogy Uther király teljes vereséget szenved, megjelent egy Merlin nevû gonosz varázsló... - Boszorkánymester - mondta Gareth. - És ennek a boszorkánymesternek, akár hiszitek, akár nem, alvilági tudománya segítségével sikerült bejuttatnia az alávaló Uther Pendragont nagymama kastélyába. Nagypapa rögtön kicsapott Terrabilból, de levágták az ütközetben... - Gyalázat! - És a szépséges Cornwall grófnõt... - A szépséges és szûzies Igraine-t... - A nagymamánkat... - ... foglyul ejtette és meghódította a feketeszívû, angol, hitszegõ Dragon király, és aztán, hiába volt már három gyönyörû leánya... - A három szépséges Cornwall nõvér... - Elaine néni. - Morgan néni. - Meg mama. - És hiába volt már három gyönyörû lánya, kényszerítették, hogy menjen feleségül Anglia királyához - ahhoz az emberhez, aki megölte a férjét! Némán eltûnõdtek az iszonyú angol galádságon, megrendítette õket a történet vége. Anyjuk kedvenc meséje volt, ama ritka alkalmakkor, amikor vette magának a fáradságot, hogy meséljen nekik, s a négy fiú könyv nélkül tudta. Végül is Agravaine egy kelta közmondást idézett, amelyre szintén anyjuk tanította õket. - Négy dologtól kell óvakodnia egy lothianbelinek - suttogta -, a tehén szarvától, a ló patájától, a vicsorgó kutyától és a mosolygó angoloktól. Szorongva fészkelõdtek a szalmában és figyelték az alattuk levõ szobában a titokzatos neszezést. A mesélõ alatti szobát egyetlen gyertya és a tõzegtûz sáfrányszínû fénye világította meg. Ahhoz képest, hogy királynõ lakott benne, szegényes helyiség volt, de legalább volt benne egy ágy - a nagy, baldachinos ágy, amelyet nappal trónusnak használt. A tûz fölött háromlábú üstben víz forrt. a gyertya egy tükörnek szolgáló, fényesre dörzsölt rézlemez elõtt állt. Két élõlény volt a szobában: egy királynõ meg egy macska. Mindkettõ fekete volt és kék szemû. A fekete macska az oldalán feküdt a tûz fényében, mintha döglött lett volna. Tudniillik össze volt kötözve a lába, mint a szarvasé, amikor vadászat után hazacipelik. Már abbahagyta a vergõdést, csak feküdt a földön, ferde szemével a tûzbe bámult, zihált, és furcsamód rezignált volt. Vagy egyszerûen csak feladta - mert az állatok tudják, ha közel a vég. A legtöbbje méltósággal tud meghalni, nem úgy, mint az ember. Ez a macska, miközben ferde szemében lángnyelvecskék fénye táncolt, talán elmúlt nyolc életét látta maga elõtt s élte újra az állatok sztoicizmusával, túl minden félelmen és reményen. A királynõ felvette a macskát. Egy ismert varázslattal akart szórakozni, illetõleg múlatni az idõt, amíg a férfiak háborúban vannak. A láthatatlanná válás egyik módszerével. Õ nem volt olyan igazi boszorkány, mint nõvére, Morgan le Fay, a Vajákos Morgan, mert nem volt elég okos ahhoz, hogy megtanuljon valami nagy dolgot, lett légyen az akár a fekete mágia. Ezt csak azért csinálta, mert a bájolás a vérében volt - mint családja többi nõtagjáéban is. A macska forró vízben néhány iszonyút vonaglott, és nyávogott. Átázott bundája föl-lebukott a gõzben, csillogva, akár a megszigonyozott bálna. Eltorzult száját kitátotta, mutatta rózsaszín torkát és tüskeszerû, fehér, éles fogait. Az elsõ nyávogás után többé nem tudott hangot kiadni, csak tátogatott. Aztán kimúlt. Morgause, Lothián és Orkney királynõje, az üst mellett ült és várt. Néha megkavarta a macskát egy fakanállal. A fövõ prém bûze lassan megtöltötte a szobát. Ha valaki figyelte volna ott a tõzegfényben, látta volna, milyen szép ma este mélyen ülõ nagy szemével, csillogó fekete hajával, telt testével, figyelõ arcával, miközben hallgatja a felsõ szobában a suttogást. - Bosszút! - mondta Gawaine.

- Nem ártottak Pendragon királynak. - Csak azt kérték, hogy hagyja békén õket. Garethnek cornwalli nagyanyjuk ármányos megbecstelenítése fájt, meg a sok gyenge, ártatlan ember, aki áldozatául esett a könyörtelen, öreg gall zsarnoknak, amit egyébként a Szigetek valamennyi lakója személyes sértésnek tekintett. Gareth nemes lelkû fiú volt. Még a gondolatát is gyûlölte a gyöngékkel szembeni erõszaknak. Õsszeszorult a szíve, szinte fulladozott. Gawaine viszont azért volt dühös, mert családján esett sérelem. Nem az járt az eszében, hogy erõszakot alkalmazni helytelen, hanem az, hogy minden mérhetetlenül helytelen, amit az õ nemzetsége ellen követnek el. Se eszes nem volt, se érzelgõs, csak lojális - néha makacsul, sõt, élete késõbbi folyamán dühítõen és ostobán az. Az õ számára a dolog most is csak annyit jelentett, mint a késõbbiekben is mindig: Helyes vagy helytelen, az elsõ; Orkney! A harmadik fivér, Agravaine, meghatódott, mert a dolog az anyját is érintette. Furcsa érzéseket táplált iránta, és senkinek sem árulta el õket. Ami Gaherist illeti, õ mindig azt cselekedte és érezte, amit a másik három. A macska szétfõtt. A hosszú forralástól szertemállott a húsa , s végén csak valami sûrû, szõrbõl, zsírból és húsfoszlányokból álló réteg habzott az üstben a víz tetején. Alatta kavarogtak a fehér csontok az örvénylõ vízben, a nehezebbek mozdulatlanul, a könnyû, hártyaszerûek meg kecsesen lebegtek, mint õszi szélben a falevelek. A királynõ orrát kicsit facsarta a sótlan húsleves átható bûze, és a kotyvalékot beleszûrte egy másik fazékba. A flanell szûrön leülepedtek a macska maradványai: csapzott szõr, húsfoszlányok és apró csontok nedves masszája. A királynõ ráfújt és kavargatni kezdte a kanál nyelével, hogy hamarabb kihûljön. Késõbb már az ujjaival is kotorászhatott benne. A királynõ tudta, hogy minden tiszta fekete macskának van egy bizonyos csontja, amelyet ha szájába vesz az ember - miután a macskát elevenen megfõzte -, láthatatlanná válik. De senki se tudta pontosan, még azokban az idõkben sem, hogy melyik csont az. Ezért kellett a varázslatot tükör elõtt végezni, hogy rögtön észrevegye az ember, ha megtalálta azt a bizonyos csontot. Nem mintha Morgause mindenáron láthatatlanná akart volna lenni - sõt, még a gondolatától is irtózott, hiszen nagyon szép volt. De hát a férfiak távol voltak. Kellett valamit csinálni, valami könnyû, jól ismert varázslatot. Meg aztán így ürügye is volt arra, hogy tükör elõtt álldogáljon. A királynõ két kupacba kotorta macskája maradványait, az egyik csupa tiszta, meleg csont volt, a másik meg egy vegyes rakás, amely még mindig gözölgött egy kicsit. Aztán kiválasztott egy csontot, és kisujját eltartva, piros ajkához emelte. A foga közé szorított csonttal állt egy darabig a fényesre dörzsölt rézlap elõtt, s álmatagon gyönyörködött magában. Aztán tûzbe dobta a csontot, és keresett egy másikat. Nem láthatta senki. Az adott körülmények közt furcsán hatott volna , ahogy jobbra-balra hajolgatott, a tükörtõl a csontkupacig, mindig a szájába dugott egy csontot, megnézte magát, hogy eltûnt-e, aztán elhajította a csontot. Olyan kecsesen mozgott, mintha táncolna. Végül is - mielõtt még valamennyi csontot kipróbálta volna - elunta a dolgot. Türelmetlenül összekotorta a megmaradt csontokat, és az egész masszát kidobta az ablakon, nem izgatta, hová esik. Aztán megpiszkálta a tüzet, furcsa mozdulattal végignyúlt a hatalmas ágyon, és ott feküdt sokáig a sötétben, álmatlanul. - És ez az oka, vitéz testvéreim -- fejezte be a mesét Gawaine -, hogy nekünk, Cornwall és Orkney lakóinak, örökké ellenségünknek kell tekintenünk Anglia királyát, s legfõképpen Pendragon nemzetségét. - Ezért szállt hadba papa is Arthur király ellen, mert Arthur is a Pendragon családból való. Mama így mondta. - És nekünk folytatnunk kell az ellenségeskedést - mondta Agravaine -, mert mama cornwalli volt. Igraine úrhölgy meg a nagymamánk. - Bosszút kell állnunk a családunkon esett sérelemért. - Mert a mi mamánk a legszebb asszony ezen a széles, hatalmas világon.

- És mert szeretjük õt. Csakugyan szerették. Talán mindnyájan megtennénk minden tölünk telhetõt olyanokért, akik viszonzásul jóformán nem is törõdnek velünk. 2. A két kelta háború közti fegyverszünetben Anglia ifjú királya, Arthur, Camelot várának falán állt tutorával. A bíbor esthajnalt nézték. Alattuk halovány világosság árasztotta el a földet, a folyó lassan kanyargott a tiszteletre méltó apátság és az erõs vár között, a naplementétõl lángoló víz visszatükrözte a sok-sok tornyot, s tetejükön a mozdulatlan levegõben meg se lebbenõ zászlókat. A világ játékszerként feküdt elõttük, mert a magas torony tetején álltak, amely fölébe emelkedett az egész városnak. Lábuk alatt terült el a a pázsitos külsõ várudvar - szédítõ volt lenézni -, ahol egy parányi, rövid lábú emberke igyekezett, két vödörrel a vállára vetett rúdon, az állatkert felé. Látták, hogy távolabb, a kaputoronynál, éppen akkor vált az õrség. A katonák összecsapták a sarkukat, tisztelegtek, lándzsát és jelszót cseréltek, sarkantyújuk vidáman csengett, mint az esküvõi harang. Az õrszemek ólomkatonáknak tûntek. Távolabb, a külsõ falakon is túl, öregasszonyok alkudoztak, gyerekek ordítoztak, tizedesek iddogáltak, kecskék mekegtek, két-három fehér csuklyás leprás ballagott csengõt rázva, apácák köntöse suhogott - párosával jártak a szegényeket. a Várfal alatt hömpölygõ folyó túlsó partján egy paraszt szántott. Faekéje nyikorgott. A folyóparton valaki lazacra horgászott kukaccal - akkoriban még nem volt fertõzött a folyók vize. Arthur fiatal volt, éppen csak az élet küszöbén. Szõke hajú, jámbor a képe, nyoma sem volt rajta a ravaszságnak. Nyílt volt ez az arc, tekintete jóságos, kifejezése bizalomgerjesztõ és hiszékeny, mint a jó tanulóé, aki nem hisz az eredendõ bûnben. A királyon bársony köpeny volt - apjától, Hódító Uthertõl örökölte. A köpenyt tizennégy király szakálla szegélyezte, akiket Uther még az õsidõkben gyõzött le. Sajnos, némelyik királynak vörös szakálla volt, némelyiknek fekete, némelyiknek meg õszülö, s a szakálluk hossza sem volt egyforma. (A királyi bajszok a gombok köré voltak tekerve.) Merlin szakálla õsz volt, a derekáig ért, csontkeretes pápaszem ült az orrán, kúp alakú süveg a fején. Két ember csak néha szólalt meg, amikor éppen eszébe jutott valami, miközben az esti csendet figyelték. - Hát - mondta Arthur - meg kell mondanom, hogy jó dolog királynak lenni. Gyönyörû ütközet volt. - Gondolod? - Persze. Csodálatos. Emlékezz csak, hogy futamodott meg Orkney királya, Lot, mikor forgatni kezdtem az Excaliburt. - Elõször õ futamított meg téged. - Az semmi. Csak azért volt, mert nem használtam az Excaliburt. Mihelyt kihúztam hûséges kardomat, úgy elszaladtak, mint a nyulak. - Majd visszajönnek - mondta a varázsló -, mind a hatan. Orkney, Garloth, Gore, Skócia, a Tower és a Száz lovag királyai már el is indultak - vagyis az egész kelta szövetség. Ne felejtsd el, hogy a trónra való igényedet még nem ismerték el. - Csak jöjjenek - felelte a király. - Fütyülök rájuk. Ezúttal alaposan megverem õket, s akkor majd meglátjuk, ki az úr. Az öregember a szájába tömte a szakállát, és rágni kezdte, mint mindig, amikor ideges volt. Egy szõrszálat elharapott, s beakadt a foga közé. Megpróbálta a nyelvével kipiszkálni, aztán kivette az ujjával. Végül kétfelé pödörte a szakállát. - Valószínûleg megtanulod majd egyszer - mondta -, isten a tudója, hogy a háború keserves, kegyetlen dolog. - Igazán?

- Igazán? Igazán? Igazán? - kiáltotta dühösen Merlin. - Csak ezt tudod hajtogatni. Mint egy iskoláskölyök. - Vigyázz, mert leüttetem a fejed. - Üttesd. Az volna a legjobb. Mindenesetre nem kéne tovább nevelõsködnöm melletted. Arthur arrább mozdította a könyökét a bástyafalon, és ránézett régi barátjára. - Mi baj, Merlin? - kérdezte. - Rosszul csinálok valamit? Nagyon sajnálom. A varázsló kisimította szakállát és kifújta az orrát. - Nem is annyira arról van szó, hogy mit csinálsz - mondta. - Arról, hogy miként gondolkozol. Ha van valami, amit ki nem állhatok, az a butaság. Mindig azt szoktam mondani, hogy a butaság a Szentlélek ellen való bûn. - Tudom, tudom. - Most meg gúnyolódsz. A király vállon ragadta és maga felé fordította. - Ide figyelj - mondta -, mi bajod? Rossz hangulatban vagy? Ha valami butaságot csináltam, mondd meg. De ne légy rosszkedvû. Csak azt érte el, hogy az öreg boszorkánymester még dühösebb lett. - Mondd meg! - kiáltott fel. - És mi lesz, ha nem lesz, aki megmondja? Sose fogsz magad a fejével gondolkodni? Csak azt szeretném tudni, mi lesz, ha engem bezárnak abba a nyavalyás sírba!... Ó, a fenébe is azzal a sírral! Mirõl is akartam beszélni? - A butaságról - mondta Arthur. - A butaságnál tartottunk. - Csakugyan. - Ne folytasd folyton, hogy csakugyan. Valamit mondani akartál. - Fogalmam sincs róla, mit akartam mondani. Úgy dühbe tudod gurítani a fecsegéseddel az embert, hogy biz'isten, azt is elfelejti, hogy két perccel elõbb mirõl beszélt. Hol is kezdtük a dolgot? - Az ütközetnél. - Most már emlékszem - felelte Merlin. - Csakugyan ott kezdtük. - És azt mondtam, hogy gyönyörû ütközet volt. - Ja persze, emlékszem. - Igenis, gyönyörû ütközet volt - ismételte meg védekezve Arthur. - Kedves ütközet volt, én nyertem meg, és remekül szórakoztam. A varázsló szeme elfátyolosodott. Néhány percig csend volt a bástyán, csak két vándorsólyom szállt el a fejük felett, játékosan kergetve egymást, hangos kik-kik-kikkezéssel. Néhány pillanat múlva lecsaptak egy közeli rétre. Merlin tekintete megint kitisztult. - Ügyesen nyerted meg az ütközetet - kezdte lassan. Arthurt mindig arra tanították, hogy legyen szerény. - Ugyan. Szerencsém volt. - Nagyon ügyesen csináltad - ismételte meg Merlin. - Hány gyalogosod esett el? - Nem emlékszem rá. - Nem. - Kay szerint... A király megakadt a mondat közepén, és varázslóra nézett. - Hát ha így nézzük - mondta -, csakugyan nem is volt olyan mulatságos. Ez eszembe se jutott. - Összesen több mint hétszáz. Persze mind gyalogosok voltak. A lovagok közül meg se sebesült senki, kivéve azt az egyet, aki leesett a lóról és eltörte a lábát. Mikor az öreg látta, hogy Arthurnak nincs szándékában felelni, keserû hangon folytatta. - Elfelejtettem - tette hozzá -, hogy te is szenvedtél néhány csúnya zúzódást. Arthur a körmét nézegette. - Ki nem állhatom, mikor nagyképû vagy. Merlin el volt ragadtatva. - Ez a beszéd - mondta, a karját a király karjába öltve, és barátságosan

mosolygott. - Úgy mindjárt jobb. Gondolkozz a magad fejével, ez a helyes! Veszélyes dolog mástól kérni tanácsot. Különben is, hamarosan nem leszek melletted, hogy tanácsot adjak. - Mirõl beszélsz folyton? Hogy nem leszel itt, meg hogy sírba zárnak és így tovább? - Semmiség az egész. Csak úgy rendeltetett, hogy rövidesen beleszeressek egy Nimue nevû lányba, aki aztán eltanulja a varázstudományomat, és több évszázadra bezár egy barlangba. Ez az egyik, amivel számolni kell. - De hát ez borzasztó, Merlin! Évszázadokig bezárva kuksolni egy barlangban! Valamit tennünk kell. - Badarság - felelte a varázsló. - Mirõl beszéltem? - Arról a lányról... - A tanácsról beszéltem, hogy sose fogadj el tanácsot. Nos, hadd adjak néhányat még. Tanácsolom, hogy gondolkozz el az ütközeten, országodon, Gramaryeon, meg hogy milyennek kell lennie egy királynak. Megteszed? - Meg. Persze hogy meg. De ami azt a lányt illeti, aki eltanulja a varázstudományodat... - Tudniillik a háború legalább annyira a nép ügye, mint a királyoké. Amikor úgy beszélsz egy ütközetrõl, hogy gyönyörû volt, úgy gondolkozol, mint az apád. Szeretném, ha a magad fejével gondolkoznál, hogy igazold a nevelést, amelyben részesítettelek - késõbb, ha már csak egy odúba zárt öregember leszek. - De Merlin! - Jó, jó! Csak együttérzést szeretnék kelteni, azért színészkedem. Nem érdekes. A hatás kedvéért mondtam. Az igazság az, hogy nagyon jól fog esni néhány évszázad pihenés, ami meg Nimue-t illeti, régóta õ jár már az eszemben. Nem, nem, a lényeg nem ez, hanem a magad fejével való gondolkodás meg az ütközetek. Elgondolkoztál már valaha is komolyan például országod állapotán, vagy egész életedben úgy akarod folytatni, mint Uther Pendragon? Végül is te vagy itt a király. - Nem nagyon. - Nem. Akkor hát hadd gondolkozzam egy kicsit veled. Gondolkozzunk el például a kelta barátodon, Sir Bruce Saunce Pitién. - Azt a gazembert! - Csakugyan az. És mért nevezed annak? - Aljas disznó. Gyilkolja a lányokat, és ha felbukkan egy igazi lovag, hogy megmentse õket, elnyargal, ahogy csak bír. Különleges gyorsjárású lovakat tenyészt, hogy senki se érhesse utol, és hátulról döfi le az embereket. Közönséges martalóc. Megölöm, ha egyszer elkapom. - Nos - mondta Merlin -, nem hinném, hogy nagyon különbözik a többitõl. Mert mi is tulajdonképpen ez az egész lovasság? Csak annyi, hogy legyen az ember elég gazdag, legyen egy vára meg egy páncélja, s ha ez megvan, úgy bánjon az angolszászokkal, ahogy kedve tartja. Csak annyit kockáztat, hogy néhány zúzódást szenved, ha véletlenül összetalálkozik egy másik lovaggal. Gondolj csak arra a párviadalra, amelyet még kiskorodban vívott a szemed láttára Pellinore és Grummore. A vértezet miatt van az egész. A bárók annyi szegény embert mészárolhatnak le, ahányat csak akarnak, de egy álló napi munkájukba kerül, amíg megsebesíthetnek egy másik lovagot, s az eredmény az, hogy az ország nyomorúságos állapotban van. Aki bírja, marja, ez a jelszó. Bruce Saunce Pitié csak egyetlen példa rá, hogy milyen az általános helyzet. Gondolj csak Lotra, Nentresre, Uriensre, meg az egész kelta bandára, amelyik harcba szállt ellened a királyságért. Elismerem, hogy az apaság törvényes bizonyítéka nem az, ha valaki kiránt egy kardot egy kõbõl, de az õsöregek királyai nem ezért harcolnak veled. Csak azért lázadtak fel, noha hûbéruruk vagy, mert a trón még gyenge. Ahogy mondani szoktuk: "Ha Angolföld bajban van, Úrország örül". Most alkalmuk nyílt visszafizetni a faji ellenségeskedések során szerzett sérelmeket, tisztán sportból, meg egy kis pénzhez jutni a sarcból. Lázongásuk nekik nem került semmibe, mert páncélt viselnek, és úgy látszik, te is élvezed a dolgot. De nézd csak meg az országodat. Nézd csak meg a leégett csûröket, a mocsarakban heverõ hullákat, az út szélén fekvõ, püffedt hasú lovakat, a lerombolt malmokat, az elásott pénzt, meg azt, hogy senki se mer saját országán

kívül arannyal a zsebében vagy díszes ruhában járni. Ez manapság a lovasság. Ez jellemezte Uther Pendragont is. És te még azt mondod, hogy egy ütközet mulatságos! - Csak magamra értettem. - Tudom. - Azokra kellett volna gondolnom, akiknek nincs páncéljuk. - Bizony. - Nem igazság, hogy aki bírja, marja, ugye, Merlin? - Hohó! - felelte a varázsló sugárzó arcal. - Hohó! Ravasz fickó vagy, Arthur, de öreg tutorodat így nem fogod tõrbe csalni. Föl akarsz hergelni, hogy gondolkozzam én. Csakhogy engem nem lehet becsapni. Ehhez én már túl öreg róka vagyok. Ezentúl magadnak kell gondolkoznod. Aki bírja, marja, vagy ha nem, miért nem, megindokolni és tervet készíteni. Nos, mit szándékszol csinálni? - Hát... - kezdte a király, de észrevette, hogy nevelõje a homlokát ráncolja. - Rendben van - mondta. - Gondolkozom rajta. És elkezdett gondolkodni, felsõ ajkát simogatva, ahol már serkent a bajsza. 3. Sir Kay mindenféle pletykát hallott Orkney királynõjérõl, Morgause-rõl, és kíváncsi lett rá. - Kicsoda Morgause királynõ? - kérdezte egyszer. - Azt mesélik, gyönyörû. És milyen a férje, Lot király? Mi az igazi neve? Hallottam valakit, aki a Távoli Szigetek királyának nevezte, mások meg Lothian és Orkney királyának mondják. Nem értem, mi célja a lázadásnak. Mindenki tudja, hogy Anglia királya a hûbérurunk. Azt hallottam, hogy királynõnek négy fia van. Igaz, hogy nem jön ki a férjével? A hegyekbõl lovagoltak hazafelé, fajdra vadásztak a vándorsólymokkal, és Merlin velük tartott a lovaglás kedvéért. Az utóbbi idõben vegetáriánus lett a vadászatnak elvbõl ellensége volt, noha meggondolatlan ifjú korában majdnem minden fajtáját ûzte -, de titokban még mindig szerette nézni a sólymokat, ahogy vadásztak. Arthur, aki ébren lovagolt, ahogy egy értelmes fiatal uralkodóhoz illik, levette tekintetét a rekettyérõl, ahol könnyen megbújhattak a banditák azokban a zavaros idõkben, és fél szemmel tutorára sandított. Egyrészt azon tûnõdött, hogy a varázsló vajon Kay melyik kérdésére fog felelni, másrészt továbbra is a környék esetleges veszedelmeire figyelt. Merlin a második kérdést választotta. - A háborúkat sose egyvalami miatt vívják - mondta -, hanem tucatnyi, egymástól elválaszthatatlan okból. - De valami fõ oknak csak kell lennie - mondta Kay. - Nem feltétlenül. Arthur megjegyezte: - Most már lassabban is ügethetünk. A rekettyés után legalább két mérföldnyi távolságra sima terep, visszafoghatjuk a gyeplõt, hogy utolérjenek az emberek. A lovak is kifújják magukat. Merlin fejérõl lerepült a kalap. Meg kellett állniuk, hogy fölvegyék. Aztán nyugodtan ügettek tovább egymás mellett. - Az egyik ok - mondta a varázsló - a kelták és a gallok közti örökös viszálykodás. A kelta szövetség egy olyan régi fajtát jelent, amelyet több, általatok képviselt törzs ûzött ki Angliából. Természetes, hogy ha csak tehetik, igyekeznek minél többet ártani nektek. - A fajok története meghaladja tudományomat - mondta Kay. - Senki se tudja, melyik faj melyik. Egy bizonyos: valamennyi rabszolga. Az öregember ránézett. Mintha egy kicsit mulatott volna rajta. - Az egyik legmeghökkentõbb dolog a normannokkal kapcsolatban az - mondta -, hogy csakugyan nem tudnak senkirõl semmit, önmagukon kívül. És rád, Kay, mint normann nemesúrra, ez a tulajdonság szélsõségesen jellemzõ. Kíváncsi vagyok, tudod-e egyáltalán, mi az, hogy kelta? Vannak, akik celt-eknek nevezik õket. - A celt valami csatabárd-féle - mondta Arthur, és ezzel a megjegyzésével úgy

meglepte a varázslót, ahogyan az már évek óta nem lepõdött meg. Tudniillik a szó egyik jelentése csakugyan ez volt, és Arthur ezt nem lett volna köteles tudni. - Nem arról a celtrõl van szó. Én a néprõl beszélek. Maradjunk csak a kelta névnél. Azokra az õsöregekre gondolok, akik Bretagne-ban, Cornwallban, Walesben, Írországban és Skóciában élnek. A piktekre meg hasonlókra. - Piktek? - kérdezte Kay. - Azt hiszem, a piktekrõl már hallottam. Piktorok. Akik festeni szoktak. - És azt fogják hinni, hogy erre én tanítottalak! - A király elgondolkozva megszólalt: - Nem mesélnél nekem a fajokról, Merlin? Gondolom, illenék tisztán látnom a helyzetet, ha már kénytelen leszek másodszor is háborút viselni. Ezúttal Kay arcán tükrözõdött meglepetés. - Háború lesz? - kérdezte. - Most hallok róla elõször. Azt hittem, a lázadókat tavaly levertük. - Miután hazatértek, újabb szövetséget hoztak létre, még öt új király csatlakozott hozzájuk, úgyhogy ma már tizenegyen vannak. Az újonnan csatlakozott királyok is az õsi kelta vérbõl valók. Clariance, North Humberlandból, Idres, Cornwallból, Cradelmas, Észak-Walesbõl, Brandegoris, Stranggore-ból és Anguish, Írországból. Tartok tõle, hogy csinos kis háború lesz. - És mindez a fajok miatt - mondta fanyalogva a tejtestvére. - Szép kis móka lesz. A király nem vett róla tudomást. - Tovább - mondta Merlinnek. - Szeretném, ha megmagyaráznád a dolgot. - Csak - tette hozzá gyorsan, mikor a varázsló kinyitotta a száját - ne túl részletesen. Merlin kétszer is kinyitotta és becsukta a száját, mielõtt beletörõdött ebbe a megszorításba. - Körülbelül háromezer évvel ezelõtt ez a föld, amelyen most keresztül lovagolsz, egy olyan kelta fajé volt, amelyik rézszekercékkel harcolt. Kétezer évvel ezelõtt ezt a fajt nyugatra ûzte egy másik kelta faj, amelyiknek bronzkardja volt. Ezer évvel ezelõtt rájöttek a teutonok, akiknek vasfegyvereik voltak, de nem sikerült hatalmukba keríteniük valamennyi pikt szigetet, mert a háború kellõs közepén megjöttek a rómaiak és megakadályozták. A rómaiak körülbelül nyolcszáz éve távoztak el innen, aztán egy újabb teuton invázió javarészt angolszászok - a megmaradt keltákat ismét elûzte nyugatra. De alig kezdtek letelepedni az angolszászok, amikor megérkezett normann seregével apád, Uther Pendragon, a Hódító, ezért tartunk most itt, ahol tartunk. Robin Wood angolszász szabad harcos volt. - Mindig azt hittem, hogy a szigeteink Brit Szigeteknek hívják. - Úgy is van. Csak összezavarták a B-t a P-vel. A teutonok mindig összetévesztik a mássalhangzókat. Úrországban még mindig beszélnek fomoriániakról, akik valójában pomerániaiak, ugyanakkor... Arthur a kritikus pillanatban a szavába vágott. - Vagyis az egésznek az a lényege - mondta -, hogy nekünk normannoknak az angolszászok a rabszolgáink, az angolszászoknak pedig olyan rabszolgáik voltak, akiket keltáknak neveztek, vagyis az õsöregek. Ebben az esetben nem értem, hogy a kelta szövetség miért akar harcolni ellenem, mert normann király vagyok, mikor tulajdonképpen az angolszászok ûzték el õket, és annak is már sok száz éve. - Lebecsülöd a kelták emlékezõtehetségét, kedves fiam. Õk nem tesznek különbséget köztetek. A normannok is éppúgy teutonok, mint az angolszászok, akiket apád legyõzött. Ami a kelta õslakókat illeti, õk két fajt egyazon idegen nép két ágának tekintik, amelyik északra és nyugatra ûzte õket. Kay határozottan megszólalt: - Elegem van a történelemórából. - Te kértél rá - mondta Merlin. - De most már elég. - A lényeg az, hogy azért lesz háború, mert teutonok, vagy gallok, vagy hogy hívják õket, valamikor régen magukra haragították a keltákat.

- Szó sincs róla! - kiáltott fel a varázsló. - Én ilyesmit nem mondtam. Eltátották a szájukat. - Én azt mondtam, hogy a háborúknak tucatnyi okuk van, nem egy. Ennek a háborúnak egy másik oka például az, hogy Morgause királynõ viseli a nadrágot. Úgy is mondhatnám, hogy a skót szoknyát. Arthur nem elégedett meg ennyivel. Megkérdezte: - Nem tisztázhatnánk a dolgot. Elõször azt mondtad, hogy Lot meg a többiek azért lázadtak fel, mert kelták, mi meg gallok vagyunk, most meg azt mondod, hogy azért, mert Orkney királynõje viseli a nadrágot. Nem magyarázhatnád meg pontosabban? - A kelták és a gallok közti ellenségeskedés, amirõl beszéltünk, kétségtelenül fennáll. De van egyéb ellenségeskedés is. Bizonyára nem felejtetted még el, hogy apád megölte Cornwall grófját, mielõtt te megszülettél volna. Morgause királynõ Cornwall gróf leányának egyike. - A Szépséges Cornwall nõvéreké - jegyezte meg Kay. - Úgy van. Egyikükkel már találkoztatok: Vajákos Morgannal, amikor összebarátkoztatok Robin Wooddal, és a királynõ egy szalonnaágyon feküdt. A harmadik lány Elaine. Mindhárman boszorkányok bizonyos mértékig, de a legveszedelmesebb Morgause. - Ha apám megölte Orkney királynõjének az apját - mondta a király -, akkor szerintem a királynõnek jó oka van arra, hogy férjét lázadásra uszítsa ellenem. - Ez csak személyes ok. Személyes okok nem szolgálhatnak mentségül egy háborúra. - Továbbá - folytatta a király -, ha az én fajtám elûzte a kelta fajt, akkor szerintem Orkney királynõje alattvalóinak is jó okuk van a háborúra. Merlin azzal a kezével, amelyikkel a gyeplõt fogta, megvakarta az állát a szakálla közepén, és fontolóra vette a dolgot. - Uther Pendragon - szólalt meg végül -, a te néhai atyád, agresszor volt. Ugyanakkor agresszorok voltak elõdei, az angolszászok is, akik az õsöregeket ûzték el. De ha így megyünk visszafelé, soha nem jutunk a végére. Az õsöregek is agresszorok voltak, mert elûzték a korábban itt lakó, rézszekercés fajt, és a szekercés fickók is agresszorok voltak, mert õk meg egy még régebbi fajt ûztek el, az eszkimókat, akik kagylókkal táplálkoztak. Úgy folytathatnánk tovább. De a lényeg az angolszász hódítást, és angolszászok leverése a normannok által. Apád, ha brutálisan is de'már régen lecsillapította a szerencsétlen angolszászokat, és ha sok esztendõ múltán is, de kénytelenek lettek volna elõbb-utóbb beletörõdni a status quo-ba. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a normann hódítás kis egységeket nagyobbakká olvasztott össze, míg a kelta szövetség jelenlegi lázadása széteséssel fenyeget. Azt szeretnék, ha az általuk Egyesült Királyságnak nevezett ország egy csomó jelentéktelen, önálló kis királyságra hullana. Ezért nem nevezhetjük az õ indítékukat helyesnek. Megint megvakarta az állát, és dühbe gurult. - Sose állhattam az ilyen nacionalistákat - kiáltott fel. - Az Ember rendeltetése az összefogás, nem a széthúzás. - Mindennek ellenére - jelentette ki a király -, láthatólag jó adag provokáció is van a dologban. Talán nem is kellene harcba bocsátkoznom! - És hódoljunk be? - kérdezte Kay, inkább mulatva, mint dühösen. - Le is mondhatnék. Merlinre néztek, aki elkerülte a tekintetüket. Egyenest maga elé meredve lovagolt tovább, s a szakállát rágta. - Be kéne hódolnom? - Te vagy a király - jelentette ki konokul az öreg. - Senki se szabhatja meg, mit csinálj. Késõbb újból megszólalt, szelídebb hangon. - Tudtad - kérdezte szomorkásan -, hogy magam is az õsöregek közül való vagyok? Apám állítólag démon volt, anyám pedig kelta. Vagyis amennyi embervér folyik az ereimben, az az õsöregek vére. De nem értek egyet nacionalista eszméikkel, azaz szerintük áruló vagyok. - Még valamit Arthur. Az élet amúgy is elég keserves, területi viták, háborúk és nemesi viszályok nélkül is.

4. A szénát már betakarították, a búza viaszérésben volt, készülõdtek az aratásra. Egy búzatábla szélén ültek az árnyékban, és elnézték a lebarnult, szorgoskodó embereket. Merlin még mindig magyarázott. - Amikor fiatalember voltam - mondta -, az volt a közfelfogás, hogy bármilyen háborút viselni bûn. Akkoriban nagyon sokan kijelentették, hogy soha semmiért nem lennének hajlandóak háborúzni. - Talán nekik volt igazuk - mondta a király. - Nem. Egy esetben indokolt a háború: ha a másik fél kezdi. Tudniillik a háború gonosz dolog, talán a leggonoszabb bûne egy gonosz fajtának. Annyira gonosz, hogy nem szabad eltûrni. Ha az ember tökéletesen biztos abban, hogy a másik fél kezdte, úgyszólván kötelessége megakadályozni a háború folytatásában. - Csakhogy mindkét fél mindig azt állítja, hogy a másik kezdte a háborút. - Persze, és jó is, hogy így van. Úgy legalább megmutatkozik, hogy a lelke mélyén mindkét fél tudatában van annak, hogy a háborút elkezdeni bûn. - Beszéljünk csak az indítékokról - ellenkezett Arthur. - Ha az egyik fél valamilyen módon megpróbálja éhhalálra ítélni a másikat - néha békés, gazdasági eszközökkel, ami igazában még nem háború -, az éhezõ félnek joga van hozzá, hogy megpróbálja kiharcolni az életben maradását, ha ugyan érted, mit akarok mondani. - Érteni értem - mondta a varázsló -, de nincs igazad. A háborúra nincs mentség, semmiféle mentség, és akármilyen gonoszságot mûvel is a te nemzeted az enyémmel - a háborút kivéve -, az én nemzetem bûnt követ el, ha e gonoszság megtorlása céljából háborút indít. Az elkövetett hibákat nem erõszakkal, hanem ésszel kell jóvátenni. Kay így szólt: - Ha egyszer Lot, Orkney királya, felvonultatja hadseregét északi határunkon, mi egyebet tehet a mi királyunk, mint hogy a határ innensõ oldalán felvonultatja saját hadseregét? Aztán: ha Lot katonái kardot rántanak, mi egyebet tehetnénk, mint hogy mi is kardot rántunk? A helyzet még ennél komplikáltabb is lehet. Én úgy látom, nehéz pontosan meghatározni az agressziót. Merlin bosszús lett. - Csak azért, mert úgy akarod látni - mondta. - Nyilvánvaló, hogy adott esetben Lot az agresszor, mivel erõszakkal fenyegetõzik. Ha az ember megörzi elfogulatlanságát, mindig meg tudja állapítani, ki a gonosz. Végsõ fokon az a katona, aki elsõnek sújt le a kardjával. Kay tovább vitatkozott. - Tegyük fel, hogy nem két hadseregrõl, hanem két emberrõl van szó - mondta. - Felállnak egymással szemben, kardot rántanak, azt állítva, hogy valami okuk van rá, színleg még úgy is tesznek, mintha lesújtanának a kardjukkal, de nem sújtanak. Azt akarod állítani, hogy ebben az esetben is az az agresszor, aki végül is elsõnek üt valóban? - Igen, ha másképp nem lehet eldönteni. Az általad említett esetben azonban nyilvánvalóan az az agresszor, aki elõször vonultatta fel a seregét a határon. - Az, hogy ki sújt le elsõnek, nem dönt el semmit. Tegyük fel, hogy egyszerre sújtanak le mind a ketten, vagy tegyük fel, hogy nem lehet megállapítani, melyikük sújtott le elsõnek, mert nagyon sokan állnak egymással szemközt. - De majdnem mindig van valami egyéb ok, aminek az alapján el lehet dönteni, ki az agresszor - kiáltotta az öreg. - Gondolkozz csak józanul. Vegyük például ezt a kelta lázadást. Mi oka volna a királynak arra, hogy õ támadjon? Hiszen már õ a legföbb hûbéruruk. Értelmetlenség azt állítani, hogy õ a támadó. Senki se támadja meg azt, ami az övé. - Én semmi esetre sem érzem úgy, hogy én kezdtem el a háborút - mondta Arthur. - Sõt, nem is tudtam, hogy háború készül, amíg ki nem tört. Valószínûleg azért, mert vidéken nõttem fel. - Száz háború közül kilencvennek az esetében - folytatta a tutora, ügyet sem

vetve a közbeszólásra - minden ésszel élõ és elfogulatlan ember meg tudja állapítani, melyik fél az agresszor. Elõször is látja, hogy melyik félnek lehet haszna a háborúból, és ez már alapos indok a gyanúra. Azt is megállapíthatja, hogy melyik fél kezdett el erõszakkal fenyegetõzni vagy fegyverkezett fel elsõnek. S végül sokszor szinte ujjal mutathat az ember arra, ki elõször sújtott le a kardjával. - De tegyük fel - mondta Kay -, hogy az egyik fél fenyegetõzött, s a másik fél sújtott elsõnek. - Ugyan, menj és dugd a fejed egy vödör hideg vízbe. Eszem ágában sincs azt állítani, hogy minden esetben el lehet dönteni, ki a bûnös. Vitánk kezdetétõl fogva csak azt mondtam, hogy sok háborúban a napnál világosabban meg lehet állapítani, melyik fél az agresszor, és az ilyen esetekben a becsületes embereknek úgyszólván kötelességük harcolni a bûnös ellen. Ha az ember nem biztos abban, hogy a másik fél bûnös - és ezt a lehetõ legtárgyilagosabban mérlegelni kell -, akkor minden eszközzel igyekezni kell megóvni a békét. - Mesélj inkább Lotról - mondta. - Szeretném tudni, kicsoda, ha már háborúskodnom kell vele. Engem különben kezd érdekelni, hogy mi a helyes és mi nem. - Lot király... - kezdte Merlin ugyanolyan hangon, de most Kay vágott a szavába. - Ne - mondta. - A királynõrõl beszélj. Sokkal érdekesebbnek látszik. - Morgause királynõ... Arthur életében elõször élt vétójogával. Merlin - észrevéve felhúzott szemöldökét - váratlanul engedelmesen visszatért Orkney királyára. - Lot király csupán fõrendjeid és hûbéreseid egyike. Úgyszólván nulla. Egyáltalán nem kell foglakoznod vele. - Miért nem? - Elõször is, az a fajta, akit az én fiatalkoromban törzsökös nemesnek szoktak nevezni. Alattvalói kelták, a felesége is az, de õ maga Norvégiából származott ide. Tehát éppúgy gall, mint te, annak az uralkodó osztálynak a tagja, amelyik valamikor meghódította a Szigeteket. Ez azt jelenti, hogy úgy viszonylik a háborúhoz, ahogy apád viszonyult volna. Nem érdeklik õt se a kelták, se a gallok, ugyanúgy megy a háborúkba, ahogy Viktória-korabeli barátaim rókavadászatra szoktak menni, vagy egyszerûen csak sarcot akar. Különben is: a felesége irányítja. - Néha nem bánnám, ha te is elõre élnél, mint mások - mondta a király. - Ami azt a Viktória-korabeli dolgot illeti... Merlin méltatlankodott. - A párhuzam a normann hadviselés meg a Viktória-korabeli rókavadászat közt tökéletes. Pillanatnyilag hagyjuk figyelmen kívül apádat meg Lot királyt, és nézzük az irodalmat. Hódító Vilmostól III. Henrikig idényszerûen viseltek hadat. Mikor elkövetkezett az év megfelelõ szaka, hadba vonultak, ragyogó páncélban, amely olyan minimálisra csökkentette annak veszélyét, hogy megsebesülhetnek, mint egy rókavadászat esetében. Ilyen örököseid lesznek, Arthur. Egy olyan birodalom királyává kell lenned, amelyben a köznép agitátorai faji okokból gyûlölik egymást, a nemesség tagjai meg puszta kedvtelésbõl harcolnak, és sem a faji megszállottak, sem a legföbb hûbérúr nem veszi figyelembe, hogy csakis a közemberek pusztulnak el. Ha csak nem tudod jobbá tenni a világot, mint amilyen jelenleg, Királyom, uralkodásod bagatell ütközetek végtelen sora lesz, amelyben az agresszorok gonoszságból vagy pusztán a sport kedvéért támadnak, s az ütközetekben csak a szegény ember esik el. Ezért kértelek, hogy gondolkozz. Ezért... - Azt hiszem - szólalt meg Kay -, Dinadan integet, hogy kész a vacsora. 5. Morlan anyó háza a Távoli Szigeteken alig volt nagyobb egy jókora kutyaólnál, de érdekes dolgokkal volt teli. Volt ott két lópatkó, az ajtóra szögezve, öt, zarándokoktól vásárolt szobor, köréjük tekert használt rózsafüzérekkel, a

sósláda tetején több köteg kender és len, egy véka fonnyadt pálmalevél, az utolsó hetven év virágvasárnapjairól maradt emlék, meg egy csomó gyapjúfonal, amit a tehén farkára szoktak kötni, ha ellik. Volt ott egy hatalmas kaszapenge is, amellyel az öregasszony a betörök ellen akart védekezni - ha akadt volna olyan hülye, aki erre adja a fejét -, a kéményben néhány hamukotró lógott, meg ángolnabõr és lóbõr szíj, elhunyt férje cséphadarónak szánta õket. Az ángolnabõrök alatt hatalmas üvegben szenteltvíz állt, és a tõzegtûz elõtt egy ír szent ült egy üveg pálinkával a kezében. Az egyik távolabbi szigeten lakott, szent eretnek volt, aki Celestius pelagikus eretnekségébe esett: abban hitt, hogy a lélek képes önmagát megváltani. Éppen errõl tárgyalt buzgón Morlan anyóval meg a whiskyvel. - Isten és Szûz Mária legyen veled, Morlan anyó - köszönt Gawaine. Eljöttünk, hogy mesélj nekünk. - Isten, Szûz Mária és Szent András legyen veletek - kiáltotta a banya. Csak nem azt akarjátok, hogy meséljek, amikor õszentsége itt ül a hamuban? - Jó estét, Szent Toirdealbhach, nem vettünk észre a sötétben. - Isten áldása legyen rajtatok. - Rajtad is. - A mese gyilkosokról szóljon - mondta Agravaine. - Gyilkosokról meg hollókról, amint kivájják a szemüket. - Nem, nem - kiáltotta Gareth. - Egy titokzatos lányról szóljon, aki férjhez megy valakihez, mert az illetõ ellopta az óriás bûvös lovát. - Dicsõség legyen Istennek - jegyezte meg Szent Toirdealbhach. - Nagyon furcsa meséket szeretnétek hallani, mondhatom. - Rajta, Szent Toirdealbhach, mesélj nekünk te egyet! - Úrországról. - Maeve királynõrõl, aki megkívánta a bikát. - Vagy dzsiggelj nekünk egy kicsit. - Isten irgalmazzon nektek, szerencsétlen pulyák, csak nem gondoljátok, hogy õszentsége dzsiggelni fog? Az uralkodó osztály négy képviselõje leült, ahová tudott - szék csak kettõ volt -, és áhítatos csendben bámulta a szent embert. - Tanítómesét akartok? - Nem, nem! Nem kell tanítómese. Olyan mesét szeretnénk, ami harcról szól. Rajta, Szent Toirdealbhach, hogy is volt, amikor betörted a püspök fejét? A szent nagyot húzott a whiskyböl, és beleköpött a tûzbe. - Volt egyszer egy király Úrországban - kezdte Szent Toirdealbhach -, és ezt a királyt, akár hiszitek, akár nem, Conor Mac Nessa királynak hívták. Hatalmas termetû fickó volt, és a rokonaival együtt Tarában, a Királyok Városában élt. Egyszer ez a király kénytelen volt hadba szállni a gonosz O'Harákkal, és az ütközetben eltalálták egy bûvös golyóval. Tudnotok kell, hogy a régi hösök nagyon szívesen készítettek maguknak golyókat ellenségeik agyvelejébõl, amelyet kis darabokra szedve a tenyerük közt gyúrtak golyóvá, és megszárították a napon. Egyszóval ezt az öreg királyt is egy ilyen golyóval lötték halántékon, azt hiszem, csúzlival, és a golyó benne maradt valahol a koponyacsontban, szóval valami nagyon kényes helyen. - Engem aztán jól elintéztek - mondta a király, és elküldött a kuruzslókért, hogy segítsenek rajta. Az elsõ kuruzsló azt mondta: - Halott ember vagy te, Conor király! A golyó az agyad lebenyénél van. - Ugyanígy beszélt valamennyi orvosdoktor is, személyre és világnézetre való tekintet nélkül. - Jaj, hát mit fogok én akkor csinálni? - kiáltotta Úrország királya. - Hiszen nyilván nincs rosszabb annál, mintha egy férfi nem tud élete végéig harcolni. - Most már fölösleges ilyesmikrõl csak beszélned is - mondták a seborvosok. - Csak egyet tehetsz, éspedig azt, hogy ezentúl tartózkodsz minden mesterséges izgalomtól. Sõt - folytatták -, óvakodnod kell minden természetes izgalomtól is, különben a golyó megrepeszti az agylebenyt, a repedés elkezd gennyedni, a gennyedés gyulladásba jön, és valamennyi életfontosságú szerved megbénul. Csakis a pihenésben lehet egyetlen reményed, Conor király, különben akár már most nyugodtan befekhetsz a sírba, és megehetnek a férgek. - Hát szóval elképzelhetitek, hogy kínos helyzetbe került szegény király. Csak ült a kastélyában, és se nem nevetett, se nem

verekedhetett, nem ihatott egyetlen korty bort, és nem nézhetett még egy szép lányra se. A golyó ott fészkelt a halántékában, se ki, se be. - Ilyenek a doktorok - mondta Morlan anyó. - Nem értenek azok biz semmihez. - És mi történt a királlyal? - kérdezte Gawaine. - Sokáig élt abban a sötét szobában? - Hogy mi történt vele? Most akarok éppen rátérni. Egy szép napon iszonyú vihar tört ki Írországban, a várfalak remegtek, mint a háló, és a bástyák jó része le is dõlt. Hosszú ideig ez volt a legrémesebb vihar, amelyet azon a környéken megéltek, és Conor király ki is rohant a szabadba, hogy lássa, mi van. Az egyik kuruzsló történetesen ott álldogált valahol a közelben, és a király megkérdezte tõle, hogy ez mi. Ez a kuruzsló tudós ember volt, és megmondta Conor királynak. Elmesélte, hogy Megváltónkat aznap feszítették fel a keresztfára Judeában, emiatt tört ki a vihar, és beszélt Conor királynak az Evangéliumról is. Erre akár hiszitek, akár nem, Conor Írország királya jogos felháborodásában visszarohant a palotájába, hogy megkeresse a kardját, aztán kardostul kirohant a viharba, hogy megvédelmezze Megváltóját, és így halt meg. - Meghalt? - Meg. - Nahát! - Milyen szép volt tõle - mondta Gareth. - Nem ért vele ugyan semmit, de nagyon szép volt! Agravaine így szólt: - Ha nekem mondták volna az orvosok, hogy vigyázzak, én ugyan semmiért se jöttem volna ki a sodromból. Gondoltam volna, milyen következményekkel járhat. - De lovaghoz méltó cselekedet volt, nem? Gawaine a lábujjait mozgatta. - Ostobaság volt - jelentette ki végül. - Nem ért vele semmit. - De legalább megpróbált jót cselekedni. - Nem rokona forgott veszélyben - mondta Gawaine. - Nem is tudom, hogy egyáltalában mért izgatta úgy fel magát. - Igenis egy rokona forgott veszélyben. Isten, aki mindenkinek az atyja. Conor király az igazság pártjára állt, és életét áldozta érte, hogy diadalra segítse. Agravaine türelmetlenül arrább mozdult a fenekével a puha, rozsdavörös tõzeghamuban. Mindig tudta, hogy Gareth bolond. - Inkább azt meséld el - mondta, hogy másra terelje a szót -, hogyan keletkeztek a disznók. - Vagy azt - mondta Gawaine -, amelyikben a nagy Conant egy székbe varázsolják. Úgy beleragadt, hogy sehogy se tudták kiemelni belõle. Erõszakkal tépték ki, s utána kénytelenek voltak egy darab bõrrel megfoltozni a fenekét, csakhogy a bõr juhbõr volt, és attól fogva harisnyákat kötöttek a Conan fenekén nõtt gyapjúból. - Ne, nem kell - mondta Gareth. - Hagyjuk a meséket. Csak üljünk szépen és beszélgessünk okosan, komolyabb dolgokról, vitéz testvéreim. Beszélgessünk apánkról, aki elment háborúzni. Szent Toirdealbhach jókorát húzott üvegébõl, és beleköpött a tûzbe. - Bizony, nagyszerû dolog a háború - jegyezte meg mélázva. - Valamikor magam is sokat jártam a háborúba, mielõtt szentté lettem. Csak aztán meguntam. - Nem tudom megérteni, hogy lehet megunni a háborút - mondta Gawaine. - Én bizony sose unnám meg. Végeredményben igazi, úriemberhez illõ elfoglaltság. A háborút megunni olyan, mintha a vadászatot vagy a solymászatot unná meg az ember. - A háború - mondta Toirdealbhach - csak akkor jó, ha nem vesznek benne részt túl sokan. Ha túl sokan harcolnak, honnan tudja az ember, miért harcol egyáltalán? A régi Úrországban gyönyörû háborúk voltak, de mindig valami bulla vagy ilyesmi miatt, és minden katona kezdettõl fogva szívvel-lélekkel harcolt. - Te mért untad meg a háborúzást? - Mert túl sokan pusztultak el a háborúkban. Ki öl meg szívesen egy másik halandót valamiért? Én inkább a párviadalt választottam. - Rég lehetett.

- Bizony - mondta sajnálkozva a szent. - Azokat a golyókat, amikrõl az elõbb beszéltem, nemigen lehet alkalmazni a párviadalban. Épp ez a jó benne. - Én hajlok Toirdealbhach véleményére - mondta Gareth. - Végeredményben mi értelme szerencsétlen jobbágyokat megölni, akik azt se tudják, mirõl van szó? Sokkal okosabb, ha azok, akik haragszanak egymásra, megvívnak, lovag lovag ellen. - Csakhogy így sose lenne háború! - kiáltott fel Gaheris. - Kétségtelen - jelentette ki Gawaine. - Egy háborúban sok embernek kell részt vennie. Rengetegnek. - Különben nem lehetne sokat megölni - magyarázta Agravaine. A szent még egy jót kortyintott a whiskyböl, eldünnyögött néhány sort a Jószerencsét, drágámból, és Morlan anyóra nézett. Érezte, hogy másfajta eretnekség hatalmába kerül, valószínûleg az alkohol hatására, és ennek az eretnekségnek némi köze van a papi cölibátushoz. Újabb eretneksége kezdte olyan érzéssel eltölteni, hogy a gyerekek jelenléte teljesen fölösleges. - Háborúk! - mondta utálkozva. - Ugyan, mondjátok már, mért szerettek ti kölykök folyton háborúkról beszélni, amikor alig vagytok nagyobbak a most kikelt csirkénél? Tûnjetek el innen, mielõtt elátkozlak benneteket. Szentekkel - miként azt az õsöregek is tudták - nem volt jó ujjat húzni, így aztán a gyerekek gyorsan fölálltak. - Ne tessék haragudni - mondták. - Higgye el Szentséged, hogy nem akartuk megsérteni. Csak egy kis eszmecserére vágytunk. - Eszmecserére! -kiáltotta a szent, és már nyúlt is a piszkavas után. A fiúk egy szempillantás alatt kint teremtek az alacsony ajtón, s ott álltak a poros utcán, a lenyugvó nap vízszintes sugarainak fényében, a szent meg a kunyhó sötétjébõl átkokat dörmögött utánuk. Az utcán két koszlott szamár gyomok után keresgélt egy kõfal repedéseiben. A fiúk nyomban elrekvirálták õket: mihelyt meglátták az állatokat, azonnal egy új ötlet pattant ki fejükbõl: elhatározták, hogy elviszik a szamarakat a homokdûnék mögé a kis kikötõbe, hátha a halászok, akik csónakjaiban kinn vannak a vízen, jó fogást csináltak. A szamarak hazacipelhetik a halat. Gawaine és Gareth a kövérebbik szamarat vette birtokba, egyikük ütlegelte, a másik meg felült a hátára. A szamár meg-megugrott, de ügetni nem volt hajlandó. Agravaine és Gaheris mind a ketten felültek a soványabbik szamárra, Agravaine arccal az állat hátsója felé, s dühösen püfölni kezdte egy hínárcsomóval a hátulját. Különös látványt nyújtottak, mikor kiértek a tengerpartra: négy sovány gyerek, sasorruk csöpögött, csontos csuklójuk kilógott a kinõtt zekébõl, és két õsztövér szamár néha-néha megugrott, amikor a hínár-korbács belecsípett szürke hátsójukba. Mikor a kikötõbe értek, épp akkor siklott be a vízen egy fehér brokátvitorlás, bûvös bárka, muzsikált, miközben orra hullámokat szelte. A bárkában három ezüstvértes lovag meg egy tengeribeteg kopó utazott. Nehéz lett volna elképzelni bármit is, ami kevésbé illett volna a kelta világ hagyományaihoz. - Nicsak - hallatszott az egyik lovag hangja -, itt egy várkastély, vagy nem, he? Az áldóját, milyen csinos! - Ne billegesd a csónakot, drága barátom - szólalt meg a második lovag -, mert mindnyájan a tengerbe pottyanunk. Pellinore király lelkesedése a dorgálásra elpárolgott, a kõvé vált fiúk zavarba jöttek, mert a király könnyekbe tört ki. - Ó, tenger! - kiáltott fel Pellinore. - Bárcsak benned lennék! Bárcsak öt ölnyi mélyen lennék a vízben. Jaj, ó, jaj, ó, jaj, ó! - Semmi értelme hajó-hajó-ó-óznod, öregfiú. Ez az izé ugyanis akkor köt ki, amikor akar. Ez bûvös hajó. - Egy szóval se mondtam, hogy hajó - vágott vissza a király. - Één csak azt mondtam, hogy jaj, ó, jaj, ó! - Akkor se fog kikötni.

- Bánom is én, hogy kiköt vagy sem. Én csak jajongattam! - Nini, mégis kiköt. És a bûvös bárka partra futott, pontosan ott, ahol a halászcsónakokat szokták partra vonni. A három lovag kiszállt, egyikük fekete bõrû. Õ volt a tudós pogány, Sir Palomides, a szerecsenlovag. Mindenfelõl odacsõdült a nép. Férfiak, nõk és gyerekek nyargaltak keresztül a dûnéken meg le a magaslatról, ahol a kastély állt. Körbeállták a jövevényeket, s úgy meredtek rájuk, ahogy Uffiziben szokás a képekre. Tekintetük nem volt éppenséggel sértõ, de barátságos sem. Az idegenek szokatlan öltözékben voltak, amilyet a páncélos lovagok szoktak viselni. A bámészkodók felbecsülték lábbelijük formáját, szabását, meg hogy mibe kerülhetett. Aztán folytatták a lábvértekkel, a mellvértekkel és így tovább. Miközben a kelták szájtátva állták körül a gallokat, a falubeli gyerekek szertekürtölték az újságot, Morlan anyó szoknyája szélét felemelve, futva érkezett meg, s a tengerrõl a halászcsónakok õrült iramban eveztek a part felé. A lothiani hercegecskék nyomban leszálltak a szamarakról, és csatlakoztak a körhöz. A kör egyre szûkült, mert a bámészkodók szerették volna megtapogatni a lovakat - részben hogy meggyõzõdjenek róla, valóságosak-e, részben hogy végleg fölbecsüljék ruházatuk értékét. S míg a becslés folyt, Morlan anyó és a vénasszonyok elkezdték mondani a rózsafüzért, a fiatalasszonyok megcsipkedték egymást és kuncogtak, a férfiak a rózsafüzér iránti tiszteletük jeléül fejfedõjüket, és keltául efféle megjegyzéseket tettek: - Nézzétek azt a feketét, Isten óvjon tõle -, meg: - Vajon levetkõznek-e, ha lefekszenek, és ugyan hogyan szedik le magukról azokat a vasfazekakat? -, és mind a nõk, mind a férfiak agyában, tekintet nélkül korukra és társadalmi helyzetükre, szinte láthatólag növekedni kezdett a szörnyû ragály, a kelta agyak legjellemzõbb vonása, a gyanakvás. Ezek angol lovagok, gondolták, és ha azok, akkor éppen annak az Arthur királynak a lovagjai, aki ellen az õ királyuk két ízben is fellázadt. Azért jöttek, hogy az angolokra jellemzõ ravaszsággal hátba támadják Lot királyt? Vagy pedig a legfõbb Hûbérúrnak képviselõiként, hogy kivessék a jövõ évi címer-adót? Az ötödik hadoszlop tagjai? De bonyolultabb is lehet a dolog, hiszen biztos, hogy egyetlen angol lovag sem lehet olyan együgyû, hogy nemzeti öltözékben jöjjön ide, tehát talán nem is Arthur király képviselõi? Lehetséges, hogy ravaszul csak angolnak álcázták magukat? Hol itt a csapda? A kör egyre szorosabbra zárult, az emberek álla egyre jobban leesett, az apró szemek ravaszul villantak. A lovagok közelebb húzódtak egymáshoz, önvédelembõl; fogalmuk sem volt róla, hogy Anglia királya háborúban áll Orkneyvel. Lovagi portyán voltak, s emiatt nem értesülhettek a legfrissebb hírekrõl. - No nézd csak - szólalt meg Pellinore király -, hiszen itt emberek vannak. Mit gondoltok, nem lesz baj velük? 6. Carlionban nagy volt a felfordulás, lázasan készülõdtek a második hadjáratra. Merlin több javaslatot is tett, miképpen nyerhetik meg, mivel azonban külföldi segítséggel végrehajtott rajtaütésrõl volt szó, a javaslatokat a legnagyobb titokban kellett tartaniok. Lot lassan közeledõ hadserege túlerõben volt, így kénytelenek voltak hadicselhez folyamodni. Hogy miképp vívják meg az ütközetet, hadititok volt, s ezt a titkot csak négyen ismerték. A közönséges polgároknak, akik nem értettek a magasabb politikához, rengeteg tennivalójuk akadt. A lándzsákat hegyesre kellett köszörülni, a városban éjjel-nappal harsogtak a köszörûkövek, sok ezer nyílvesszõre volt szükség, az íjkészítõk házaiban a nap minden órájában égtek a lámpák; a közös legelõkön izgatott kisbirtokosok hajkurászták szünet nélkül a szerencsétlen libákat, mert nyílvesszõkhöz toll kellett. A királyi pávákat is megkopasztották, - a mesterlövészek ugyanis szívesen használtak pávatollas nyílvesszõt, miként

Chaucertól, "az angol költészet atyjától" is tudjuk, mert ez rangot jelentett. A fegyverkovácsok a lovagok felszerelését készítették, két mûszakban, kalapácsuk dallamos kling-klangozott; a patkolókovácsok a csataméneket patkolták, az apácák meg pihenés nélkül kötötték a katonáknak a sálakat és készítették a sebkötõ pólyákat. Lot király már megüzente, hogy hol veszi fel velük a harcot: Bedegraine mellett. Anglia királya nagy keservesen megmászta a Merlin toronyszobájához vezetõ kétszáznyolc lépcsõfokot, és kopogtatott az ajtón. A varázsló odabenn volt Arkhimédesz a karosszéke támláján csücsült. - Merlin - mondta lihegve a király -, szeretnék beszélni veled. Merlin összecsapta a könyvét, talpra ugrott, felkapta guajakfa varázspálcáját, és úgy esett Arthurnak, mintha egy elkóborolt csirkét akarna hazahessegetni. - Menj innen! - ordította. - Mi dolgod itt? Mit képzelsz? Hát nem Anglia királya vagy? Menj innen és küldj értem! Ki hallott már ilyesmit? Menj innen és rendelj magadhoz! - Rendben van! - mondta Arthur, és szomorúan leballagott a kétszáznyolc lépcsõfokon. Egy óra múlva Merlin megjelent a trónteremben, a királyi üzenetnek megfelelõen, amelyet egy apród közvetített neki. - Így már jobb - mondta, és kényelmesen elhelyezkedett egy szõnyeggel borított ládán. - Fölállni! - mondta Arthur, és tapsolt egy apródnak, hogy vigye ki az ülõhelyet. Merlin fölállt, csak úgy forrt benne a méreg. - Úgy még sohasem sértettek meg! - De hisz én vagyok a király - mondta Arthur. - A király elõtt tilos leülni. Arthur az illendõnél hangosabb nevetésbe tört ki, mire tejtestvére, Sir Kay, és öreg gyámja, Sir Ector elõjött a trónszék háta mögül, ahol el voltak bújva. Kay lekapta Merlin fejérõl a süveget és Sir Ector fejébe nyomta, Sir Ector meg így szólt: - Nos, az áldóját, most már én is boszorkánymester vagyok. - Erre mindnyájan elnevették magukat - beleértve Merlint is -, aztán székeket hozattak, hogy mind a négyen leülhessenek, meg néhány üveg bort is felbontottak, hogy ne tanácskozzanak száraz torokkal. - Tudniillik - mondta büszkén a király - koronatanácsot hívtam össze. Egy kis szünetet tartott. Ez volt az elsõ eset, hogy beszédet kellett mondania, és szerette volna összeszedni gondolatait. - A lovagságról - kezdte a király -, arról szeretnék beszélni. - Nos, a minap beszélgettem Merlinnel a bástyafalon, és õ megjegyezte, hogy a legutolsó csata, amelyet meg kell vívnunk, nem is olyan mulatságos, amilyennek hiszem. S csakugyan, ha jobban meggondolja az ember, az ütközetek egyáltalán nem mulatságosak. Úgy értem, nem kell feltétlenül elesniük az embereknek. Jobb, ha élnek. - Hát errõl van szó. Csak az a furcsa, hogy Merlin segített nekem megnyerni az ütközeteket. Sõt, még mindig segít, s bízunk benne, hogy együttesen megnyerjük a bedegraine-i ütközetet is, ha eljön az ideje. - De meg ám - mondta Sir Ector, aki be volt avatva a titokba. - Ez az, amit érthetetlennek tartok. Miért segít nekem Merlin háborút viselni, ha egyszer a háborút helyteleníti? Egyikük sem válaszolt, és a király izgatottan folytatta. - Csak azt tudom elképzelni - mondta, és kezdett elpirulni -, csak azt tudom elképzelni, hogy én... hogy Merlin bizonyos cél érdekében akarja, hogy gyõzzek. Elhallgatott és Merlinre nézett, az azon nyomban elfordította a fejét. - Éspedig azért... hogy ha megnyerem ezt a két csatát, és én leszek az egész királyság ura, megakadályozzam a további háborúskodást, és tegyek valamit az erõszak ellen. Jól sejtettem? A varázsló nem nézett rá, a keze még mindig az ölében pihent. - Igazam van! - kiáltotta Arthur. - Tudniillik - folytatta - nem az erõszak jelenti a jogot. Mégis sok az erõszakosság a földön, és valamit tenni kell ellene. Itt van például Sir Bruce

Saunce Pitié lovag. Talpig vasban járja az országot, és azt csinál, amit akar, pusztán sportból - és nem is egy ilyen úr akad manapság. Lot, Uriens, Anguish meg a hasonlók: õk a régi rendet képviselik; az én feladatom az, hogy a saját fegyvereikkel gyõzzem le õket. Nos, a következõ meggondolásokra jutottam - folytatta. - Ha megnyerjük az ütközetet, és szilárdan a kezünkben tartjuk a hatalmat az egészországban, új lovagságot szervezek. Nem büntetem meg a gonosz lovagokat, nem köttetem fel Lotot, hanem megpróbálom megnyerni õket a mi Rendünknek. Legyen megtiszteltetés az új lovagrendbe való felvétel, divattá kell tennünk, hogy mindenki feltétlenül tagja akarjon lenni. És fölesketem lovagjainkat arra, hogy erõszakot csakis a jó szolgálatában alkalmazzanak. Tudtok követni? Új Rendem lovagjai bejárják majd az egész földet, továbbra is talpig vasban, karddal a kezükben - ez levezeti majd verekedés utáni vágyukat, de kötelezni fogom õket arra, hogy csakis a jó védelmében használják fegyverüket, védelmezzék meg a szüzeket Sir Bruce ellen, tegyék jóvá, ami rosszat tettek a múltban. Hát ennyi az, Merlin, amit ki tudtam gondolni. Tõlem telhetõleg erõsen törtem a fejem. Kérlek, szólj valamit! A varázsló fölállt, széttárta karját, felnézett az égre, és így fohászkodott: - Most bocsásd el szolgádat, uram... 7. Lothianban bonyolult volt a helyzet. Pellinore király érkezésével - mint általában minden tettével - összekuszálta a dolgokat. Jelenleg éppen szerelmes volt, azaz a szerelem betege, amint már elsõ találkozásuk során Morgause királynõnek elmesélte. Néhány hónapja a király a Gramarye déli partvidékén hajszolta a Csahos Fenevadat, amikor az állat bevette magát a tengerbe. Kígyófeje úgy kanyargott ide-oda a víz felszínén, mint a vízisiklóké. A király megállított egy arra haladó hajót, amelyik úgy festett, mintha a keresztes háborúba menne. Sir Grummore és Sir Palomides ült a hajón, és voltak szívesek megfordulni és ûzõbe venni a Fenevadat. Hármasban érkeztek meg Flandria partvidékére, a Fenevad eltûnt az erdõben, Pellinore meg - mialatt egy vendégszeretõ kastélyban laktak - beleszeretett Flandria királynõjének a lányába. Ez rendjén is volt, szíve választottja ugyanis takaros, középkorú, bátor teremtés volt, tudott fõzni, nagyszerûen lovagolt és ágyat is tudott vetni -, de a házasság minden reménye eloszlott abban a pillanatban, amikor megérkezett a bûvös bárka. A három lovag kénytelen volt beszállni a bárkába, hiszen a lovagoknak semmilyen kaland elöl nem szabad kitérniük. Csakhogy a bárka azon nyomban magától elvitorlázott, s Flandria királynõjének a lánya ott maradt a parton, kétségbeesetten integetve zsebkendõjével. A Csahos Fenevad is kidugta fejét az erdõbõl, mielõtt még eltûnt volna szemük elõl a szárazföld. Aztán csak vitorláztak tovább, amíg el nem érkeztek a Távoli Szigetekre, és minél messzebb kerültek, a király annál betegebb lett a szerelemtõl, ami elviselhetetlenné tette a társaságát. Állandóan verseket meg leveleket írt - persze nem adhatta õket postára -, vagy a hercegnõrõl mesélt útitársainak. A hercegnõ beceneve családi körben Röfike volt. A dolgok ilyetén állapota elviselhetõ lett volna Angliában, ahol akadtak néha Pellinore-hoz hasonló alakok, s felebarátaik még bizonyos türelemmel is viseltetnek irántuk. Lothianban és Orkneyben azonba, ahol az angolokat zsarnoknak tekintették, szinte lehetetlenségszámba ment. A szigetlakók közül senki se értette, mit akar kicsalni belõlük Pellinore király azzal, hogy így megjátssza magát, és bölcsebbnek és biztonságosabbnak tartották, ha a látogatóba érkezett lovagok egyikének sem beszélnek Arthur elleni háborúról. Okosabbnak látszott várni, amíg ki nem derül, miben törik a fejüket. Mindennek a tetejébe még valami volt, ami fõleg a fiúkat aggasztotta. Morgause királynõ kivetette hálóját a látogatókra. - Mit csinált anyánk a lovagokkal a hegyekben? - kérdezte Gawaine egy reggel, amikor Szent Toirdealbhach-hoz igyekeztek.

Gaheris hosszú szünet után, meglehetõsen kelletlenül válaszolt: - Unikornisra mentek vadászni. - Azt hogy vadásszák? - Az unikornis-vadászathoz egy szûz kell, aki elõcsalja az állatot. - Anyánk - mondta Agravaine, aki szintén ismerte a részleteket unikornis-vadászaton volt a lovagokkal, s õ játszotta a szûz szerepét. Különösen csengett a hangja. - Nem is tudtam, hogy unikornisra vágyik. Sose mondta - vetette ellene Gareth. Agravaine egy oldalpillantást vetett rá, megköszõrülte a torkát, és a közmondást idézte: - Okos ember félszóból is ért. - Ti honnan tudjátok a dolgot? - kérdezte Gawaine. - Hallgatóztunk. Magtanultak hallgatózni a csigalépcsõnél, olyankor, amikor anyjuk nem törõdött velük. Gaheris elmagyarázta, szokatlanul bõbeszédûen: - Azt mondta Sir Grummore-nak, hogy a király szerelmi bánatát csak úgy lehet elûzni, ha felkeltik benne az érdeklõdést valamilyen régi szenvedélye iránt. Erre a lovagok elmondták, hogy a király a Fenevadra szokott vadászni, de a Fenevad eltûnt. Erre anyánk azt mondta, vadásszanak helyette unikornisra, majd õ lesz a szûzlány. Azt hiszem, meglepõdtek. Némán ballagtak tovább, míg Gawaine meg nem jegyezte, mintha kérdést tenne fel: - Úgy hallottam, hogy a király egy flandriai nõbe szerelmes, Sir Grummore meg házasember. A harmadik meg szerecsen. Semmi válasz. - Sokáig vadásztak - mondta Gareth. - Úgy hallottam, egyetlen unikornist sem ejtettek el. - Ezek a lovagok élvezik ezt a játékot anyánkkal? Gaheris másodszor is megszólalt. Ha nem is volt beszédes, semmi sem kerülte el a figyelmét. - Azt hiszem, fogalmuk sincs róla, mirõl van szó. Tovább baktattak, egyikük sem árulta el, mire gondol. Szent Toirdealbhach szállása régi divatú, szalmákból font méhkasra emlékeztetett, csak nagyobb volt, és kõbõl épült. Ablaka nem volt, csak egy ajtaja, amin négykézláb kellett bebújni. - Szentséged! - kezdtek kiabálni, mikor a kashoz értek, és rugdalni kezdték a vakolatlan, nehéz köveket. - Szentséged! Eljöttünk, hogy mesélj nekünk valamit. A szent volt számukra a szellemmi táplálék forrása, tõle tanulták azt a keveset, amit tudtak egyáltalán. Úgy jártak rá, mint az éhes kutyakölykök az ennivalóra, ha anyjuk elverte õket magától. Õ tanította meg õket írni-olvasni. - Ejnye, ejnye - dugta ki a szent a fejét az ajtón. - Isten áldása legyen rajtatok ezen a szép reggelen. - Rajtad is. - Mi újság nálatok? - Semmi - felelte Gawaine, elhallgatva az unikornist. Szent Toirdealbhach mélyet sóhajtott. - Nálam sincs semmi. - Mesélnél nekünk valamit? - Már megint azok a mesék. Nincs azokban semmi jó. Mi a csudáról mesélhetnék, mikor remete vagyok? Negyven esztendeje már, hogy utoljára csatáztam, és azóta egy lány se nézett rám, mi a csudát mesélhetnék hát? - Mesélhetsz olyan mesét is, amiben nincsenek lányok meg csaták. - És abban ugyan mi jó volna? - kiáltotta méltatlankodva a szent, és kibújt a napvilágra. - Biztos jobban éreznéd magad, ha csatázhatnál - mondta Gawaine, de a lányokat nem említette. - Sajnos - kiáltotta Toirdealbhach - , számomra is rejtély, mi a csudának kell nekem szentnek lennem! Hát nem volna jobb, ha fejbe kólinthatnék valakit az én jó öreg buzogányommal, mint szentnek lenni Írországban? - S elõvett a

köpenye alól egy félelmetes külsejû fegyvert. - Mesélj hát a buzogányról. A fiúk szemügyre vették a buzogányt, s õszentsége elmagyarázta nekik, hogyan kell jó buzogányt készíteni. Elmagyarázta, hogy csak bizonyos fa gyökere alkalmas erre a célra, mivel a közönséges fák gyökerei könnyen eltörnek, különösen a vadalmafáé, hogy a gyökeret be kell dörzsölni szalonnával, rongyokba csavarni és elásni egy trágyadombba, amíg ki nem egyenesedik, aztán grafittal és zsírral kifényesíteni. Megmutatta a lyukat, ahol beleöntik az ólmot, meg a fején a szögeket és a nyelén a rovátkákat, amelyek az egykori skalpok számát jelezték. Aztán tiszteletteljesen megcsókolta a buzogányt, és szívbõl jövõ sóhajjal visszadugta a köpenye alá. Színészkedett és pózolt. - Mondd el nekünk a kéményen lenyúló fekete kézrõl szóló mesét. - Jaj, nincs merszem hozzá - mondta a szent. - Pedig nem vagyok nyúlszívû. Teljesen megrontottak. - Azt hiszem, minket is - mondta Gareth. - Semmi sem sikerül. - Volt egyszer egy boszorkánymester -rországban - kezdte Toidealbhach -, méghozzá egy asszony. Annak meg volt egy férje, Malainn Vigben laktak. Csak egyetlen kislányuk volt. A férfi egyszer kiment a lápra tõzeget vágni, és amikor elérkezett az ebéd ideje, az asszony a kislánnyal küldte ki neki a kevéske ebédet. Amikor az apa nekilátott az ebédnek, a kislány hirtelen felkiáltott: - Oda nézz, papa, látod azt a nagy hajót ott a látóhatáron? Meg tudom csinálni, hogy befusson ide a kikötõbe. - Dehogy tudod - mondta az apa. Én nagyobb vagyok nálad, és én se tudom megcsinálni. - Hát akkor idenézz mondta a kislány. Azzal odament a közelben levõ kúthoz, és megkavarta a vizét. A hajó azonnal kikötött a parton. - Boszorkány volt - jelentette ki Gaheris. - Az anyja volt boszorkány - mondta a szent, és folytatta a mesét. - Nos - mondta a lány -, azt is meg tudom csinálni, hogy a hajó nekiütközzön a partnak. - Dehogy tudod - mondta az apja. - Hát akkor ide nézz - mondta a kislány, és beleugrott a kútba. A hajó nekiütközött a partnak és ezer darabra tört. - Ki tanított téged ezekre? - kérdezte az apa. - A mama. Amikor elmész dolgozni, mindenfélékre tanít otthon a dézsa mellett. - Mért ugrott a kútba? - kérdezte Agravaine. - Elment az esze? - Pszt. - Amikor az ember hazament a feleségéhez, letette a tõzegvágó kést és leült. Aztán így szólt: - Miket tanítottál te ennek a lánynak? Nem szeretem a boszorkányságot a házamban, nem is maradok tovább veled. - Azzal elment, és soha többé nem látták. Nem tudom, hogy utána mi történt az anyával meg a lánnyal. - Borzasztó lehet, ha az embernek boszorkány az anyja - mondta Gareth, mikor a szent befejezte a mesét. - Vagy a felesége - mondta Gawaine. - Még rosszabb, ha semmilyen felesége nincs az embernek - mondta a szent, azzal meglepõ gyorsasággal eltûnt a méhkasában, mint a svájci barométereken az emberke, aki bebújik egy lyukba, ha jó idõ várható. A fiúk csodálkozás nélkül ültek az ajtó körül, és várták, hátha történik még valami. Közben a kutakon, boszorkányokon, unikornisokon meg az anyák praktikáin tûnõdtek. - Én azt javaslom, vitéz testvéreim - szólalt meg váratlanul Gareth -, hogy menjünk mi is unikornis-vadászatra! Ránéztek. - Jobb lenne a semminél. Már egy hete nem is láttuk a mamát. - Elfelejtett bennünket - mondta keserûen Agravaine. - Dehogy felejtett. Ne beszélj így anyánkról. - Pedig így van. Még vacsorát se ad. - Mert kénytelen ezekkel a lovagokkal foglalkozni. - Nem azért. - Hát akkor miért? - Nem mondom meg. - Ha elmennénk unikornis-vadászatra - mondta Gareth -, és elfognánk az

unikornist, amit olyan nagyon szeretne, talán megint adna vacsorát. Feltámadt bennük a remény, és elgondolkoztak az ötleten. - Szent Toirdealbhach! - kezdtek kiabálni. - Gyere ki még egyszer! Unikornist szeretnénk fogni! A szent kidugta fejét a lyukon, és gyanakodva szemügyre vette õket. - Mi az az unikornis? Hogy néz ki? Hogy kell megfogni? A szent ünnepélyesen bólintott és másodszor is eltûnt, de néhány pillanat múlva már vissza is tért - négykézláb - egy tudós könyvvel, az egyetlen birtokban levõ világi mûvel. Mint a legtöbb szent, abból élt, hogy kéziratokat másolt, és illusztrálta õket. - Egy szûzlány kell csaléteknek - magyarázta el nekik. - Rengeteg szûzlány van nálunk - jelentette ki Gareth. - Akármelyik cselédlányt vagy szakácsnõt elvihetjük. - Nem fognak eljönni. - Elvihetjük a konyhalányt. Rábeszélhetjük. - Aztán ha elfogtuk az unikornist, diadalmenetben hazavisszük, és odaadjuk anyánknak! Akkor minden este kapunk vacsorát! - Hogy fog örülni! - Sir Grummore meg lovaggá avat bennünket. Azt fogja mondani: - Istenemre, sose hallottam még ilyen hõstettrõl! Szent Toirdealbhach az értékes könyvet letette a fûbe a méhkas alá. A fû homokos volt, teleszórva üres csigaházakkal, bíborszínû csigavonallal díszített apró, sárga csigaházakkal. A szent kinyitotta a könyvet - egy állattan-könyv volt, Liber de Natura Quorundam Animalium volt a címe -, és megmutatta, hogy minden oldalon képek vannak. Gyorsan végig kellett lapoznia a pergamenlapokat. Szép gótbetûs kézírással voltak átírva. Átugrották a gyönyörû griffeket, krokodilokat, sziréneket és sárkányokat, peridexionokat és aszpidoknelonokat. Sóvár szemük elõtt hiába dörzsölte csavaros szarvát az antilop a tamariszkuszfához - ha beleakadt, könnyû zsákmánya lett a vadászoknak -, nem érdekelte õket a párduc, amelyik illatos leheletével csalja magához zsákmányát. Nem bilincselte le õket a tigris, amelyet úgy szedtek rá, hogy üveggolyót gurítanak a lábához, s amikor meglátja a tükörképét, azt hiszi, hogy a kölykeit látja, se az oroszlán, amelyik megkíméli az elõtte leboruló emberek vagy rabok életét, fél a fehér farkasoktól, és lompos farkával elsepri maga mögött a lába nyomát, se a kõszáli kecske, amelyik sértetlenül le tud gurulni a hegyröl, mert görbe szarván gurul, se a yale, amelyik úgy mozgatja a szarvait, mintha a füle volna, se a nõsténymedve, amelyik a szájában cipeli a kölykeit, és szép simára nyalogatja õket, se a khaladriusz-madár, amelyik az ember ágya szélére ülve jelzi, hogy közeleg a halála, se a sündisznó, amelyik úgy gyûjt gyümölcsöt ivadékai számára, hogy belehempereg, és a tüskéi végén viszi haza, se az aszpidokhelon, amely akkora, mint a bálna, hét uszonya van és bárgyú pofája, s könnyen kiköthet rajta az ember, ha nem vigyáz, mert szigetnek nézi, bizony, még az aszpidokhelon se kötötte le õket. Végül rábukkantak az unikornisra, amelyet a görögök rinocérosznak neveznek. Kiderült, hogy az unikornis éppolyan gyors és félénk, mint az antilop, és csak egyféleképpen lehet elfogni. Egy szûzlány kell csaléteknek, s ha az unikornis észreveszi, hogy a lány egyedül van, azonnal az ölébe fekteti a szarvát. Volt is ott egy kép egy gyanús képû szûzrõl, amint félkezével éppen a szerencsétlen teremtés szarvát fogja, a másikkal meg néhány lándzsás embernek integet. Mihelyt elolvasták az utasításokat és áttanulmányozták a képet, Gawaine már rohant is, hogy azonnal hozza a konyhalányt. - Gyere - mondta -, velünk jössz a hegyekbe unikornist fogni. - Jaj, Gawaine úrfi - siránkozott a lány, akit elcsípett. Megnek hívták. - Igenis velünk jössz. Te leszel a csalétek. Jön az egyszarvú, és az öledbe fekteti a fejét. Meg sírni kezdett. - Ugyan már, ne butáskodj. - Jaj, Gawaine úrfi, nem akarok én unikornist. Mindig tisztességes lány

voltam, rengeteg a mosnivalóm, és ha Truelove néni rajtakap, hogy lógok, megvesszõz. De meg ám, Gawaine úrfi. Gawaine erélyesen megragadta a copfjánál, és kicibálta a konyhából. A magas fák közti tisztáson megbeszélték a vadászatot. Meget, aki egyfolytában sírt, a hajánál fogták, hogy el ne szaladjon. - Nos - mondta Gawaine -, a kapitány én vagyok. Én vagyok a legidõsebb, tehát én vagyok a kapitány. - Én találtam ki a dolgot - mondta Gareth. - Csak egy probléma van: a könyvben az áll, hogy a csalétket magára kell hagyni. - Elszalad. - Elszaladsz, Meg? - Igen is, Gawaine úrfi. - Na tessék. - Akkor meg kell kötözni. - Jaj, Gaheris úrfi, muszáj megkötözni? - Fogd be a szád. Te csak egy lány vagy. - Nincs mivel megkötöznünk. - Én vagyok a kapitány, vitéz öcséim, parancsolom tehát, hogy Gareth szaladjon haza és hozzon kötelet. - Nem szaladok. - De hát elrontod az egészet, ha nem. - Nem értem, miért éppen nekem kéne hazaszaladnom. Mikor én találtam ki a dolgot. - Akkor parancsolom, hogy szaladjon haza Agravaine. - Nem én. - Akkor Gaheris. - Eszem ágában sincs. - Meg, te nyavalyás lányzó, nem szaladsz el, hallod? - Hallom, Gawaine úrfi. De jaj, Gawaine úrfi... - Ha keresnénk egy erõs hangyagyökeret - mondta Agravaine -, összeköthetnénk a copfjait és a gyökér köré csavarhatnánk. - Azt csináljuk! - Jaj, jaj! Miután megkötözték a szüzet, a négy fiú körülállta, és megbeszélte a következõ lépést. Igazi vadkanra való lándzsákat csentek a fegyvertárból, vagyis kellõképpen fel voltak fegyverezve. - Ez a lány az anyám - mondta Agravaine. - A mamánk is ezt csinálta tegnap. Én meg Sir Grummore leszek. - Én meg Pellinore. - Agravaine legyen Grummore, ha akar, de a csalétket magára kell hagyni. Az áll a könyvben. - Jaj, Gawaine úrfi, jaj! Agravaine úrfi! - Hagyd abba a bõgést. Elijeszted az unikornist. - Tehát itt kell hagynunk a lányt, és el kell bújnunk. Anyánknak azért nem sikerült elfognia az unikornist, mert a lovagok vele maradtak. - Én Finnföldi MacCoul leszek. - Én meg Sir Palomides. - Jaj, Gawaine úrfi, könyörgöm, ne hagyjanak magamra. - Ne kiabálj - mondta Gawaine. - Buta vagy. Büszkének kellene lenned, hogy te vagy a csalétek. Tegnap anyánk volt az. Gareth így szólt: - Ugyan, Meg, ne sírj. Nem hagyjuk, hogy bántson. - Öljön csak meg! - mondta kegyetlenül Agravaine. Erre a szerencsétlen lány még jobban sírni kezdett. - Mért beszélsz ilyeneket? - kérdezte dühösen Gawaine. - Mindig csak rémisztgeted az embereket. Most még jobban bõg. - Ide figyelj - mondta Gareth -, ide figyelj, Meg. Ne sírj, szegény kis Meg. Megengedem, hogy lövöldözz a csúzlimmal, ha hazaérünk. - Jaj, Gareth úrfi! - Ej, gyerünk már. Nem kell vele törõdni.

- Ugyan, ugyan! - Jaj, jaj! - Meg - mondta Gawaine, és ijesztõ képet vágott -, ha nem hagyod abba a visítozást, így nézek rád. A lány letörölte a könnyeit. - Nos - mondta Gawaine -, ha jön az unikornis, mindnyájan elõrohanunk és ledöfjük. Értettétek? - Muszáj megölni? - Igen, muszáj. - Értem. - Remélem, nem fog fájni neki - mondta Gareth. - Te mindig efféle hülyeségekben reménykedsz - mondta Agravaine. - De ha egyszer nem értem, mért kéne megölnünk. - Hogy hazavihessük az anyánknak, te fafejû. - Mit gondolsz, nem lehetne csak megfognunk, és úgy vinnünk haza anyánknak? kérdezte Gareth. - Hátha Meg haza tudná vezetni, ha szelíd. Gawaine és Gaheris helyeseltek. - Ha szelíd - mondták -, jobb lenne élve hazavinni. Az az igazi Nagy Vadászat. - Esetleg hazahajthatjuk - mondta Agravaine. - Ráhúzunk bottal egy párat útközben. - Megre is ráhúzhatunk - tette hozzá utógondolatként. Aztán elbújtak a bokrok közt, és elhatározták, hogy csendben maradnak. Nem hallatszott semmi nesz, csak az enyhe szellõ, a hanga közt zümmögõ méhek, a magasban röpülõ pacsirták, és nem messzi Meg szipogása. De mikor jött az unikornis, minden másképp alakult, mint ahogy várták. Elõször is: olyan gyönyörû volt, hogy az csuda. Mindenkit megigézett, aki csak látta. Az unikornis fehér volt, patája ezüstös, kecses szarva gyöngyfényû. Kecsesen lépegetett a hangán, légies ügetése nyomán alig dõlt meg a fû, hosszú, frissen fésült sörénye hullámzott a szélben. A legcsodálatosabb a szeme volt. Orra két oldalán halványkék barázda húzódott, föl egészen a szemgödréig, és mélabús árnyékkal vette körül. A szeme, e szomorú és gyönyörû sötét karikában, olyan bánatos, magányos, szelíd és nemesen tragikus volt, hogy a szereteten kívül minden más érzést kioltott az ember szívében. Az unikornis odament Meghez, a konyhalányhoz, és meghajtotta elõtte a fejét. Gyönyörû ívben begörbítette a nyakát, gyöngyfényû szarva a föld felé szegezõdött a lány lába elõtt, és ezüstös patájával kapálni kezdett a hangában, üdvözletként. Meg elfeledkezett a sírásról. Fenséges mozdulattal viszonozta az üdvözlést, és az állat felé nyújtotta a kezét. - Gyere, unikornis - mondta. - Fektesd az ölembe a fejed, ha akarod. Az egyszarvú nyihogott, s megint kapálni kezdett a patájával. Aztán nagyon óvatosan elõbb fél térdre, aztán két térdre ereszkedett, míg teljesen meg nem hajolt a lány elõtt. Ebbõl a helyzetbõl nézett föl rá elérzékenyült pillantással, s végül a térdére fektette a fejét. Lapos fehér pofáját a lány puha ruhájához dörgölte, és könyörögve nézett rá. Szeme fehérje csillogott. Félénken letette hátsó felét is, mozdulatlanul feküdt és nézte a lányt. Szeme túlcsordult a bizalomtól, aztán fölemelte mellsõ lábát és megint kapálni kezdett, de csak a levegõben kapált, mintha azt mondta volna: - Itt vagyok. Szeress egy kicsit. Nem simogatnád meg a sörényemet? Agravaine fojtott neszt hallatott a bokrok mögött, s már rohant is az unikornis felé, kezében a hegyes vadkanölõ lándzsával. A másik három fiú csak guggolt a sarkán és nézte. Agravaine odaért az egyszarvúhoz, és döfködni kezdte a lándzsájával a hátsó felét, vékonyát meg a bordái közét. Közben nagyokat rikoltott, s az unikornis ijedten nézett Megre. Felugrott és hirtelen elindult, még mindig szemrehányóan nézve a lányra, aki fél kezével a szarvát fogta. Láthatólag el volt bûvölve, nem tehetett róla. Az unikornis pedig mintha nem tudta volna kiszabadítani szarvát a lány kezének könnyû szorításából. Az Agravaine lándzsája nyomán

kibuggyant vér telefröcskölte kékesfehér irháját. Gareth szaladni kezdett, Gawaine szorosan a nyomában. Gaheris maradt utolsónak, ostobaságában nem tudta, mit csináljon. - Ne! - kiáltotta Gareth. - Ne bántsd! Ne! Ne! Gawaine pontosan akkor érkezett oda, amikor Agravaine lándzsája behatolt az ötödik borda alá. Az unikornis megrázkódott. Aztán egész testében megremegett, és kinyújtotta hátsó lábait. Majdnem egyenesre kinyúltak, mintha élete legnagyobb ugrására készülne, aztán reszketni kezdtek, de már az agónia görcsében. Egész idõ alatt mereven Meg szemébe nézett, a lány meg még mindig lenézett rá. - Mit csinálsz? - kiáltotta Gawaine. - Hagyd! - Ó, Unikornis! - suttogta Meg. Az unikornis lába vízszintesre nyúlt, és nem remegett többé. Fejét Meg ölébe ejtette. Rúgott még egy utolsót, aztán megmerevedett, és kék szemhéja félig eltakarta a szemét. Az állat mozdulatlanul feküdt. - Mit csináltál? - kiáltott Gareth. - Megölted. Gyönyörû volt. - Ez a lány az anyám - üvöltötte Agravaine. - Az egyszarvú az ölébe fektette a fejét. Meg kellett halnia. - Megegyeztünk, hogy élve fogjuk el - ordította Gawaine. - Megegyeztünk, hogy hazavisszük, s akkor kapunk vacsorát. - Szegény unikornis - mondta Meg. - Nézzétek - mondta Gaheris. - Attól tartok, hogy megdöglött. Gareth odaállt Agravaine elé, aki három évvel idõsebb volt nála, és játszi könnyedséggel leüthette volna. - Miért csináltad? - kérdezte. - Gyilkos vagy. Gyönyörû egyszarvú volt. Miért ölted meg? - Anyánk ölébe fektette a fejét. - Nem volt ártó szándéka. És ezüst volt a patája. - De unikornis volt, tehát meg kellett ölni. Meg kellett volna ölnöm Meget is. - Áruló vagy - mondta Gawaine. - Élve kellett volna hazavinnünk, s megengedték volna, hogy vacsorát kapjunk. - Mindegy, már megdöglött - mondta Gaheris. Meg az unikornis fehér üstökére hajtotta a fejét, és ismét zokogni kezdett. Gareth simogatni kezdte az állat fejét. El kellett fordulnia, hogy ne lássák a könnyeit. Miközben simogatta, érezte, milyen sima és puha az irhája. Közvetlen közelrõl nézett a most már gyorsan elhomályosodó szemekbe, és ez végleg tudatára ébresztette a tragédiának. - Mindegy, most már megdöglött - mondta harmadszor is Gaheris. - Legokosabb, ha hazavisszük. - Sikerül elejtenünk egy unikornist - állapította meg Gawaine, akinek csak most kezdett derengeni, milyen csodálatos teljesítményt vittek véghez. - Vadállat volt - mondta Agraviane. - Mi ejtettük el! Magunktól! - Sir Grummore-nak nem sikerült. - De nekünk igen. Gawaine megfeledkezett az unikornis iránt érzett sajnálatáról. Körbe táncolta a tetemet, vadkanölõ lándzsáját lóbálta, és iszonyúkat rikkantott. - Ki kell beleznünk - mondta Gaheris. - Az elõírásoknak megfelelõen. S ha kibeleztük, póniló hátára kell kötöznünk, és igazi vadászokhoz illõen vinnünk haza a várkastélyba. - Hogy fog örülni anyánk! - Azt fogja mondani, hogy Atyaisten, milyen nagyszerû fiaim vannak! - El fogják ismerni, hogy vagyunk olyanok, mint Sir Grummore és Pellinore király. Ezentúl remek sorunk lesz. - Hogy belezzük ki? - Hát úgy, hogy kivágjuk a beleit - mondta Agravaine. Gareth fölállt és elindult a hanga felé. Azt mondta: - Én ugyan nem vágok bele. És te, Meg? Megnek hányingere volt, nem felelt. Gareth kioldozta a copfját, mire a lány hirtelen nekilódult és teljes erejébõl futni kezdett, minél messzebb a tragédia

színhelyérõl, a kastély felé. Gareth utána. - Meg! Meg! - kiáltotta. - Várj meg. Ne szaladj. De Meg csak szaladt tovább, gyorsan, mint az antilop, meztelen talpa fel-felvillant, és Gareth feladta. Levetette magát a hangába és õszintén sírni kezdett - maga se tudta, miért. A másik három vadásznak közben nehézségei támadtak a kibelezéssel. Az állat bõrét a hasán kezdték felvágni, de nem tudták, hogy kell csinálni, és kilyukasztották a vastagbelét. Erre a nemrég még gyönyörû állat mocskos és undorító lett. A maguk módján mindhárman szerették az unikornist, és most, érezvén hogy õk felelõsek azért, hogy tönkretették hajdani szépségét, bûntudatukban egyre inkább gyûlölni kezdték. Különösen Gawaine gyûlölte a tetemet. Gyûlölte, mert elõzõleg gyönyörû volt, s mert vadállatnak érezte magát miatta. Szerette az unikornist, mégis segített csapdába ejteni, így aztán most nem tehetett egyebet, mint hogy szégyenét és önmaga iránt érzett utálatát a tetemen töltötte ki. Vágta, vagdalta, s közben neki is sírni lett volna kedve. - Sose készülünk el vele - zihálta. - Hogy cipeljük haza, még ha sikerül is kibeleznünk? - Pedig haza kell cipelnünk - mondta Gaheris. - Muszáj. Ha nem, mire volt jó az egész? Haza kell vinnünk. - Nem tudjuk hazacipelni. - Nincs pónilovunk. - Kibelezés után a vadat póniló hátára szokták kötözni. - Akkor a fejét kell levágnunk - mondta Agravaine. - Valahogy le kell vágnunk a fejét, és azt cipelnünk haza. Elég, ha csak a fejét visszük haza. Azt mi is elbírjuk. Úgy aztán nekiláttak a szörnyû munkának, hogy átvágják az állat nyakát. Gareth abbahagyta a sírást a hangába. Hanyatt fordult, és rögtön egyenest az égre esett a tekintete. A felhõk méltóságteljesen vitorláztak végig a végtelen égbolton, egészen beleszédült. Milyen messze lehet az a felhõ? - gondolta. Egy mérföldre. És a másik fölötte? Két mérföldre. És afölött további mérföldek vannak, millió és millió mérföld, mind az üres kékségben. Lehet, hogy most leesem a földgolyóról, és akkor én is elvitorlázom. Megpróbálok belekapaszkodni a felhõkbe, ha elhaladok mellettük, de akkor se állok meg. Hol kötök ki a végén? A gondolatra Gareth szédülni kezdett, s mivel azért is szégyenkezett, hogy elszaladt a kibelezés elöl, egyre kényelmetlenebbül érezte megát. Ilyen körülmények közt csak egy lehetõsége volt: elhagyni a helyet, ahol kényelmetlenül érzi magát, remélve, hogy rosszérzését is maga mögött hagyja. Felállt, és visszament a többiekhez. - Helló - mondta Gawaine -, elcsípted a lányt? - Nem, elmenekült a kastély felé. - Remélem, nem jár el a szája - mondta Gaheris. - Meglepetésnek kell lennie, különben nem értünk semmit az egésszel. A három mészáros mocskos volt a vértõl és a verítéktõl, és nyomorúságosan érezte magát. Agravaine kétszer is hányt. De folytatták a munkát, Gareth is segített. - Mostmár nem szabad abbahagynunk - mondta Gawaine. - Gondoljátok el, milyen remek lesz , ha sikerül hazavinni az anyánknak. - Biztos feljön majd hozzánk jó éjt kívánni, ha megkapja, amire annyira vágyik. - Nevetni fog, és azt mondja majd, hogy nagyszerû vadászok vagyunk. Amikor átvágták végre a gerincoszlopot, a fej is túlságosan nehéznek bizonyult . Hiába próbálták felemelni, nem bírták. Erre Gawaine azt javasolta, hogy húzzák haza kötélen. De nem volt kötelük. - Húzzuk a szarvánál fogva - mondta Gareth. De egyszerre csak egyikük markolhatta meg jól a szarvat, így aztán felváltva húzták, a többi meg hátulról taszította tovább a fejet, ha elakadt egy hangagyökérben vagy árokban. Még így is nehéz volt nekik, s kénytelenek voltak

húsz yardonként megállni, és felváltani egymást. - Ha hazaérünk a kastélyba - lihegte Gawaine -, nekitámasztjuk a padnak a kertben. Anyánknak feltétlenül arra kell haladnia, ha majd sétál egyet vacsora elõtt. Mi oda állunk a fej elé, amíg anyánk a padhoz nem ér, aztán mindnyájan egyszerre félreugrunk, és ott lesz az unikornis feje. - Meg lesz lepve - mondta Gaheris. Amikor végre lejtõ aljára értek, újabb nehézségbe ütköztek. Rájöttek, hogy a vízszintes talajon nem tudják tovább húzni a fejet. Gareth elõre szaladt, s hozott egy kötelet. Rákötözték arra, ami még megmaradt az unikornis fejébõl, és így aztán végre sikerült a sáros, véres, hangafûvel teli tárgyat a kertbe hurcolniok. Az állat szeme kifolyt, húsa levált a csontokról. Ráemelték a padra, és amennyire tudták , elrendezték a sörényét. A boszorkánykirálynõ pontos idõben érkezett sétája közben a padhoz. Sir Grummore volt a társaságában, beszélgettek, s három ölebe, Tray, Blanche és Sweetheart követte õket. A királynõ észre se vette a pad elõtt felsorakozott négy fiát. Mocskosan, izgatottan, reménykedve, dobogó szívvel, tiszteletteljesen várták. - Most! - kiáltotta Gawaine, és félreugrottak. Morgause királynõ meg se látta az unikornist. Gondolatai egészem mással voltak elfoglalva. Sir Grummore-rel együtt elhaladt mellette. - Anya! - kiáltott fel furcsa hangon Gareth, utána szaladt, és belekapaszkodott a szoknyájába. - Tessék, ártatlanságom? Mit akarsz? - Ó, mama! Hoztunk neked egy unikornist. - Milyen mulatságosak ezek a gyerekek, Sir Grummore - mondta az asszony. - Jól van galambocskáim, szaladjatok, és kérjetek magatoknak tejecskét. - De mama... - Jó, jó - mondta halkan az asszony. - Majd máskor. És a királynõ nyugodtan tovább sétált a Vadon Erdõ tanácstalan lovagja oldalán. Nem vette észre, hogy gyermekei ruhái tönkrementek, nem is szidta meg hát õket miatta. Amikor az este folyamán értesült az unikornis históriájáról, megkorbácsoltatta õket érte, mivel õ eredménytelenül töltött el egy napot az angol lovagok társaságában. 8. Bedegraine mezején erdõ nõtt, sátrakból. A csúcsos alkotmányok a szivárvány minden színében pompáztak, akként festettek, mint a régi divatú strandsátrak. Némelyik még csíkos is volt, mint egy strandsátor, de többségük egyszínû: sárga, zöld stb. Oldalukra címerképeket hímeztek vagy préseltek: hatalmas kétfejû sasokat, sárkányokat, lándzsákat, tölgyfákat, vagy a gazdájuk nevére utaló talányos jeleket. Sir Kay sátrán például egy fekete kulcs volt, Sir Ulbawesén meg, az ellenséges táborban, két kölyök, bõ, leomló ingujjban. Nevezhetnénk kézelõnek, mandzsettának is. A sátrak tetején zászlócskák lebegtek, és egész lándzsakötegek voltak nekitámasztva az oldaluknak. A harciasabb bárók sátrának bejárata elé pajzsok meg hatalmas rézlavórok voltak kitéve, csak rájuk kellett ütni a lándzsa tompa végével, és még el sem halt a puffanás visszhangja, már jött is ki a báró, akár a dühös méh, hogy megvívjon az emberrel. Sir Dinadan víg kedélyû ember volt, õ egy bilit akasztott a sátra elé. Aztán ott voltak az emberek. A sátrak közt szakácsok veszekedtek kutyákkal, mert megették a birkahúst, kis apródok lopva gúnyos megjegyzéseket írtak egymás hátára (ha nem látták õket), elegáns vándorénekesek érzelmes arccal dalokat adtak elõ, lantkísérettel, fegyverhordozók a világ legártalmatlanabb tekintetével póklábú lovakat igyekeztek rásózni egymásra, kíntornások tekergették a verklit, hogy odadobjanak nekik egy-két négypennyst, cigányasszonyok jósolgatták a hadiszerencsét, óriás termetû lovagok sakkoztak, piszkos turbánnal a fejükön, némelyiküknek egy-egy markotányosnõ ült a térdén, s jokulátorok, igricek, kürtösök, hárfások, trubadúrok, komédiások, lantosok, bûvészek, medvetáncoltatók, tojástáncoltatók, létratáncoltatók,

balett-táncosok, szemfényvesztõk és kötéltáncosok gondoskodtak a szórakozásról. Kicsit olyan volt az egész, mint az ünnepi derbi. A sátorerdõ körül a félelmetes sherwoodi erdõ nyúlt a messzeségbe, ameddig a szem el se látott, tele vadkanokkal, szarvasokkal, törvényen kívüli csavargókkal, sárkányokkal és hatalmas, színes lepkékkel. Volt az erdõben egy rejtekhely is amelyrõl állítólag senki se tudott. Arthur királyt nem izgatta a közelgõ ütközet. A felfordulás kellõs közepén a sátrában üldögélt, senki se látta, s nap mint nap Sir Ectorral, Kay-jel és Merlinnel tárgyalt. Az alacsonyabb rangú tiszteket örömmel töltötte el a gondolat, hogy királyuk ennyi haditanácsot tart, látva, hogy a selyemsátorban állandóan ég a lámpa, bizonyosra vették, hogy a király valami ragyogó haditervet agyal ki. Pedig egészen más dologról beszélgettek. - Mérhetetlen lesz a féltékenykedés - mondta Kay. - Valamennyi lovag azt fogja mondani az új lovagrendben, hogy õ a legkülönb, és mindegyik az asztalfõn akar majd ülni. - Hát legyen kerek az asztal, és akkor nem lesz asztalfõ. - Az ám, Arthur, csakhogy százötven lovagot nem tudsz egy kerek asztal köré ültetni. Nézzük csak... Merlin, aki eddig alig szólt bele a vitába, csak ült sugárzó arccal, a hasán összekulcsolt kézzel, kisegítette Kayt a bajból. - Körülbelül ötven yard átmérõjû asztal kellene - mondta. - Ezt a 2rPI képlettel számíthatod ki. - Na jó. Mondjuk ötven yard átmérõjû, de gondold csak el, mekkora térség lesz az. Valóságos fa-óceán, egy kis embersávval a partján. Nem is lehetne az ételt a közepére tenni, mert senki sem érné el. - Akkor hát ne kerek asztalt csináljunk, hanem kerék alakút - mondta Arthur. - Nem tudom, mi a megfelelõ szó rá. Egy asztalra gondolok, amelyiknek olyan az alakja, mint a kocsikerék abroncsa, és a szolgák belül, az üres térségben járkálhatnának, ahol a kerék küllõinek kéne lenniök. A lovagokat meg nevezzük el a Kerek Asztal Lovagjainak. - Remek név! - És ami legfontosabb - folytatta a király, aki minél többet gondolkodott annál bölcsebb lett -, ami a legfontosabb: fiatal lovagokat kell megnyernünk. Az öregek akik ellen harcolunk, zömükben túl öregek már a tanuláshoz. Gondolom, be tudjuk majd õket is szervezni, és vigyázni rájuk, hogy a jó ügyért harcoljanak, de továbbra is hajlani fognak régi szokásaikra, mint például Sir Bruce. Grummore-ral és Pellinore-ral... természetesen õket is meg kell nyernünk... vajon hol a csudában vannak? Grummore-ral és Pellinore-ral nem lesz bajunk, hiszen õk mindig is jólelkûek voltak. De nem hinném, hogy Lot hívei valaha is megszelídülnének. Ezért mondom, hogy fiatal lovagokat kell megnyernünk az ügynek. Egy új lovagnemzedéket kell nevelnünk, a jövõ számára. Õk alkotják majd az igazi Asztalt. - Apropó, az Asztal - szólalt meg Merlin. - Nem tudom, mért ne árulhatnám el, hogy Leodegrance királynak van egy asztala, amely nagyszerûen megtenné a kívánt szolgálatot. Mivel az õ lányát fogod feleségül venni, rá lehetne beszélni, hogy az asztalt adja neked nászajándékul. - Az õ lányát fogom feleségül venni? - Persze. Guinivere-nek hívják. - Ide figyelj, Merlin, nem szeretem tudni a jövõt, és nem is biztos, hogy hiszek benne... - Vannak dolgok - mondta a varázsló -, amiket el kell árulnom neked, akár hiszel bennük, akár nem. Csak az a baj, hogy önkéntelenül is úgy érzem: van valami, amit elfelejtettem elárulni neked. Juttasd majd eszembe, hogy egyszer majd beszéljek Guinivere-rõl. - Ebbe belebolondul az ember - mondta panaszosan Arthur. - Legalább a felét elfelejtettem a kérdéseknek, amelyeket kérdezni akartam tõled. Például, hogy ki volt az én... - Külön lakomákat kell rendezned - szólt közbe Kay -, pünkösdkor meg satöbbi, amikor valamennyi lovag együtt vacsorázik és elmondja, mit csinált. Ha be kell

számolniuk tetteikrõl, kénytelenek lesznek az általad megszabott új módon harcolni. Merlin majd valamilyen varázslattal fölírja a nevüket a helyükre, és székük fölé bevési a címerüket. Pompás lesz! Az izgalmas ötlet hallatára a király elfelejtette, mit akart kérdezni, és a két fiatalember rögtön neki is látott, hogy lerajzolja a varázsló számára a címerét, nehogy eltévessze a színeket. Nagyban rajzoltak, még a nyelvüket is kidugták. 9. Morgause királynõ javaslatának, hogy vadásszanak unikornisra, furcsa következménye lett. Minél boldogtalanabb lett Pellinore király reménytelen szerelme miatt, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy valamit tenni kell. Sir Palomidesnek jó ötlete támadt. - A király bánatát csak a Csahos Fenevad ûzheti el - jelentette ki. - Ami engem illet - mondta Sir Grummore -, szerintem a Csahos Fenevad megdöglött. Mindenesetre Flandriában van. - Akkor hát jelmezt kell öltenünk - mondta Sir Palomides. - El kell játszanunk a Csahos Fenevad szerepét, és ûzõbe vétetnünk magunkat. - Aligha tudnánk Csahos Fenevadnak öltözni. De a szerecsen lovag nem tágított. - Mért ne tudnánk? - kérdezte. - Mért ne, a teringettét? A jokulátorok is szoktak állatnak öltözni, szarvasnak, kecskének satöbbi, és csengõre meg tamburára körbe-karikába táncolni. - Csakhogy mi nem vagyunk jokulátorok, Palomides. - Akkor bele kell tanulnunk! - A jokulátorságba! A jokulátor afféle kókler volt, alsóbbrendû vándorénekes, és Sir Grummorenak egyáltalán nem tetszett az ötlet. - De akkor is, hogy álcázhatnánk magunkat Csahos Fenevadnak? - kérdezte erõtlen hangon. - Iszonyúan komplikált állat. - Mondja csak el, milyen. - Hogy a ménkû ütné meg! Kígyófeje van, leopárdteste és szarvaslába. És a fenébe is , hogy tudnánk akkora lármát csapni a gyomrában, mint harminc pár csaholó vadászkutya? - Majd én leszek a gyomra - felelte Sir Palomides -, és így fogok csinálni. Azzal elkezdett jódlizni. - Csönd! - kiáltotta Sir Grummore. - Fölébreszti az egész kastélyt. - Tehát megegyeztünk? - Dehogy egyeztünk! Ekkora marhaságot még életemben nem hallottam. Az a fenevad különben se olyan lármát csap. Hanem ilyet. És Sir Grummore mély althangon elkezdett gágogni. - Csönd! Csönd! - kiáltotta Sir Palomides. - Semmi csönd! Maga úgy röfögött, mint a disznó. Erre a két természettudós elkezdett huhogni, röfögni, károgni, bögni, dörmögni, szuszogni, hápogni egymásra, amíg ki nem vörösödött az arcuk. - A fejét - szólalt meg Sir Grummore, hirtelen abbahagyva a versengést papundekliböl kell megcsinálnunk. - Vagy vitorlavászonból - mondta Sir Palomides. - Ennek a halásznépségnek bõven van vitorlavászna. - Pata helyett bõrcsizmát kell készítenünk. - A testére meg pettyeket festünk. - A közepe táján meg össze kell gombolnunk... - ...ahol a két rész összeér. - És - tette hozzá nagylelkûen Sir Palomides - legyen ön a hátulja, és utánozza a vadászkutyák hangját. Sir Grummore elpirult örömében, és a maga normann módján mogorván így szólt: - Köszönöm, Palomides. Meg kell mondanom, ez fenemód szép öntõl. - Szóra se érdemes.

Pellinore király egy álló hétig alig látta barátait. - Úrjon verseket, Pellinore - tanácsolták neki - vagy menjen és sóhajtózzon a sziklákon, az se rossz. - Pellinore egész nap kóborólt, s néha elkiáltotta magát: - Hely, Flandria, Flandria!, vagy: - Ó, leányzó, be hiányzol! -, ha eszébe jutott szerelme, a gonosz királynõ meg ott kószált valahol a közelben. Ezalatt Sir Palomides szobájában , amelynek az ajtaja állandóan zárva volt, olyan varrás, szabás, festés meg vitatkozás folyt, amilyen azelõtt csak ritkán. - De mondom, kedves barátom, hogy a leopárd pettyei feketék. - Bolhaszínûek - állította makacsul Sir Palomides. - Hogyhogy bolhaszínûek? Különben sincs bolhánk! Az alkotók dühével meredtek egymásra. - Próbálja fel a fejet. - Na tessék, elszakította. Mondtam, hogy elszakítja. - Rosszul volt megcsinálva. - Csináljuk újra! Amikor újból megcsinálták, a szerecsen hátralépett, és megcsodálta. - Vigyázzon a pettyekre, Palomides. Tessék, már szét is mázolta õket. - Ezer bocsánat! - Nem ártana a lába elé néznie. - De hát ki dugja ki a lábát a bordái közt? A második napon a hátsó résszel akadtak meg. - Túl szûk a feneke! - Ne hajolgasson. - Muszáj hajolgatnom, ha egyszer én vagyok a hátulja! - Nem reped el. - Igenis elreped. - Nem. - De igen. - Vigyázzon a farkamra - mondta harmadnap Sir Grummore. - Folyton rálép. - Ne nyomjon úgy, Grummore. Kicsavarodik a nyakam. - Nem lát? - Nem hát. Kicsavarodott a nyakam. - Megint a farkamra lépett. Egy darabig megint csend volt, amíg eligazodtak valahogy. - Na, most óvatosan. Egyszerre kell lépnünk. - Maga vezényeljen. - Bal-jobb! Bal-jobb! - Azt hiszem, leválik a csípõm. - Ha nagyságod elengedi a derekam, szétesünk. - De hát nem foghatom meg a csípõm, ha nem engedem el a derekát! - Gombot kell rá varrnunk. - Egy fenét. - Nagyságod javasolta. Úgy aztán a negyedik napon gombokat varrtak a mezre, és elölrõl kezdték. - Megpróbálhatok most már ugatni is? - Hát persze. - Hogy hangzik, ahogy belülrõl ugatok? - Pompásan, Grummore, pompásan. - Nekem úgy tûnt, hogy tompán hangzott. - Egy kicsit csakugyan. - Lehet, hogy kívülrõl azért jó. Az ötödik napon a mozgásukat hangolták össze. - Gyakorolnunk kell az ügetést. Végeredményben nem sétálhatunk folyton, pláne ha Pellinore ûzõbe vesz. - Helyes. - Ha azt mondom, hogy Rajta! akkor Rajta! Felkészülni, vigyázz, rajt! - Vigyázat, Grummore, mert döfköd. - Döfködöm? - Vigyázzon a seggemre!

- Mit mondott? - Jaj, istenem! - A fene a seggébe! Jaj, a sípcsontom! - Megint letépte a gombokat. - Nyavalya a gombokba. Megütöttem a nagy lábujjam. - Na tessék, nagyságod feje is kibújt! - Mégis meg kell maradnunk a baktatásnál. - Könnyebb volna ügetni - mondta Sir Grummore a hatodik napon -, ha zenekíséretre csinálhatnánk. - Igen, csakhogy nincs zenekíséretünk. - Nincs. - Maga nem tudná a trallalát énekelni, Palomides, miközben én ugatok? - Megpróbálhatjuk. - Helyes! Hát akkor rajta! - Trallala! Trallala! Trallala! - Az áldóját! - Az egészet elölrõl kell kezdenünk - mondta Sir Palomides a hét végén. - Ki kell próbálnunk a patákat is. - Gondolom, a szabadban nem fog úgy fájni, ha elesünk, mármint a fenyéren. - És valószínûleg a vászon sem reped el olyan könnyen. - Kétszeres energiával ügethetünk. - Bizony. - Örülök, hogy patáink is vannak. - Jupiterre, Palomides, pontosan úgy festünk, mint egy igazi szörnyeteg. - Ezúttal remekül ment. - Kár, hogy nem tud tüzet okádni vagy valami effélét. - Könnyen meggyulladnánk. - Próbáljunk meg még egy ügetést, Palomides? - Feltétlenül. - Akkor hát vigye arrább a fenekét! - Vigyázzon a gombokra. - Ha észreveszi, hogy beleszaladunk valamibe, álljon ám meg, érti? - Értem. - Jól nézzen maga elé, Palomides. - Helyes, Grummore. - Akkor kész? - Kész. - Rajta. - Remek vágta volt, Palomides - kiáltotta a Vadon Erdõ Lovagja. - Szépen ügettünk. - Észrevette, hogy ugattam egész idõ alatt? - Hogyne vettem volna észre, Sir Grummore. - Biz' isten nem tudom, mikor éreztem ilyen jól magam. Diadalmasan lihegtek, ahogy ott álltak a szörnyeteg bõrébe bújva. - Hé, Palomides, nézze, hogy csapkodok a farkammal! - Gyönyörû, Sir Grummore. Nézze, hogy kancsitok a fél szememmel. - Dehogy nézem, Palomides. A farkamat nézze. Ezt nem szabad elmulasztania. - De ha én megnézem, hogy csapkod a farkával, akkor magának is meg kell néznie, én hogyan kancsintok. Csakis így fair. - De hát én innen bentrõl nem látok semmit. - Hát ami azt illeti, Sir Grummore, én sem tudok hátrafordulni a seggem lyukához. - Hát akkor próbáljuk meg még egyszer és utoljára. Én folyton csóválom a farkam és veszettül ugatok. Félelmetes látvány lesz. Nagyságod meg hol az egyik, hol a másik szemével kancsítson. - Mit gondol, Palomides, ügetés közben nem szõkellhetnénk is néha-néha egyet? úgy értem, hogy kirúgnánk egy kicsit a lábunkkal. - Sokkal természetesebben hatna, ha csak a hátulja csinálná, szólóban. - Úgy érti, hogy csináljam én egyedül? - Szó szerint.

- Nos, meg kell mondanom, Palomides, rendkívül kedves öntõl, ha megengedi, hogy szökelljek. - Megkérhetném nagyságodat, hogy csak egy icipicit vigyázzon, miközben a szökellést gyakorolja, hogy ne bökdösse az állat elülsõ felének a hátsóját? - Ahogy parancsolja, Palomides. - Akkor hát rajta, Sir Grummore. - Halihó, Sir Palomides. - Trallala, trallala, trallala, jöhet a vadász! A királynõ rájött a dolog képtelenségére. Még ködös kelta agyával is belátta, hogy a szamarak nem párosodnak kígyókkal. Teljesen fölösleges bevetnie bájait a nevetséges lovagok kedvéért, fölösleges tovább vadásznia rájuk csalétkeivel. Érzelmei hirtelen ellenkezõjükre változtak, rájött, hogy gyûlöli õket. Hülyék, mivelhogy angolok. Rájött, hogy drága fiain kívül semmi sem érdekli jobban. A legjobb anya a világon! Fáj értük a szíve. Mikor Gareth idegesen felvitt a hálószobájába egy csokor fehér hangát, bocsánatkérésül a vadászatért, anyja összevissza csókolta, s közben a tükörbe pillantgatott. A fiú kibontakozott az ölelésbõl és fölszárította könnyeit, kicsit feszengett, kicsit el volt ragadtatva. A hanga, amit hozott, bekerült egy serlegbe, amelyben nem volt víz - az asszony elhatározta, hogy nem mozdul ki a szobájából -, s a fiú szabadon elmehetett. Ki is rohant a királyi szobából a nagy újsággal, hogy anyjuk megbocsátott, s rohanva száguldott le a lépcsõn. Gareth áthaladva a zegzugos várkastélyon, a raktárhelyiségben talált rá bátyjaira. A raktárban sonka, füstölt lazac, szárított tõkehal, vöröshagyma, cápaolaj, sós hering, kender, kukorica, tyúktoll, vitorlavászon, tej - a vajat csütörtökönként köpülték -, fenyõfa, alma, száraz fû, halenyv, az íjkészítõk által használt firnájsz, tengeren túli fûszerek, csapdába esett döglött patkányok, szarvashús, moszat, faforgács, eladatlan gyapjú és kátrány átható szaga terjengett. Gawaine, Agravaine és Getheris a gyapjún ülve almát ettek, és éppen nagyban vitatkoztak. - Semmi közünk hozzá - mondta makacsul Gawaine. Agravaine siránkozott: - Igenis van. Sokkal több, mint bárki másnak. És nem helyes, amit csinál. - Hogy mered azt állítani, hogy anyánk nem cselekszik helyesen? - Mert nem cselekszik helyesen. - De igen. - Ha csak ellenkezni tudsz... - Ahhoz képest, hogy angolok, nagyon rendesek - mondta Gawaine. - Sir Grummore tegnap este megengedte, hogy felpróbáljam a sisakját. - Ennek semmi köze a dologhoz. - Nem óhajtok tárgyalni róla - jelentette ki Gawaine. - Aljasság. - Ó, szent Gawaine! Mikor Gareth belépett, látta, hogy Gawaine arca lángoló vörös, ahogy Agravaine-re. Nyilvánvalóan szokásos dührohama jött rá - de Agravaine azok közé a szerencsétlen értelmiségiek közé tartozott, akik túlságosan büszkék, semhogy behódoljanak a nyers erõszaknak. Az a fajta, akit vita közben leütnek, mert nem tud védekezni, de még a padlón is tovább vitatkozik, gúnyosan vigyorogva: - Csak rajta, üss meg még egyszer, mutasd meg, milyen okos vagy. Gawaine rámeredt. - Fogd be a szád! - Nem fogom. - Akkor én hallgattatlak el. - Akár elhallgattatsz, akár nem, véleményem fenntartom. Gareth közbeszólt: - Hallgass, Agravaine. Gawaine, te meg hagyj békén. Ha nem hallgatsz, Agravaine megöl. - Nem érdekel. Akkor is nekem van igazam. - Hallgass!

- Nem hallgatok. Szerintem igenis írnunk kéne apánknak ezekrõl a lovagokról. Írnunk kellene az anyánkról. Meg kéne... Gawaine rávetette magát, mielõtt befejezhette volna a mondatot. - Az ördög vigyen el! - kiáltotta. - Áruló! Ó, szóval így vagyunk! Agravaine ugyanis olyasmire vetemedett, amire nem volt még példa a családi viszályok során. Õ volt a gyengébb, és irtózott a fájdalomtól. Mivel õ került alulra, tõrt rántott a bátyjára. - Vigyázz a karjára! - kiáltotta Gareth. A két fiú ide-oda hempergett a gyapjúgombolyagok közt. - Gaheris, kapd el a kezét! Gawaine, engedd el! Agravaine, dobd el azt a tõrt! Ha nem dobod el, megöl. Ó, te vadállat! A fiú arca elkékült, s a tõr sehol se volt látható. Gawaine megmarkolta Agravaine nyakát, és dühösen verte a fejét a padlóhoz. Gareth viszont elkapta a nyakánál Gawaine ingét, és megcsavarta, hogy Gawaine kifulladjon. Gaheris körülöttük ugrált, a tõrt kereste. - Engedj el - zilált Gawaine. - Engedj. - Köhögött, rekedt hang tört föl a mellébõl. Agravaine-nek fájt az ádámcsutkája, elernyedtek az izmai, hunyt szemmel feküdt és csuklott. Lerángatták róla Gawaine-t és lefogták, mert még mindig rúgkapált, hogy megkaparintsa áldozatát. Amikor a fenevad-utánzat elkészült, a lovagok kivitték és elrejtették egy barlangban a sziklák tövében, magasabban, mint dagály idején a tenger szintje. Aztán ittak egy kis whiskyt, hogy megünnepeljék a dolgot, majd mikor besötétedett, felkerekedett, hogy megkeressék a királyt. A szobájukban találtak rá, lúdtollal a kezében, elõtte egy ív pergamen. Nem költemény volt a pergamenen, hanem rajz, nyíllal átdöfött szívet akart ábrázolni, benne összefonódott P és R betûkkel. A király az orrát fújta. - Bocsánat a zavarásért, Pellinore - kezdte Sir Grummore -, de láttunk valamit a sziklákon. - Valami ijesztõt? - Hát nem éppen... - Pedig reméltem. - Ó, Pellinore - szólalt meg hanyagul Sir Grummore. - Mit rajzol? - Maga minek nézi? - Valami ábrának. - Az is - mondta a király. - Szeretném, ha távoznának. Ha értenek a szóból. - Okosabb volna, ha befejezné - folytatta Sir Grummore. - Mit? - Hát ezt, a malacot. - Kedves barátom, fogalmam sincs róla, mirõl beszél. - Bocsánat, Pellinore, de azt hittem, egy malacot rajzol csukott szemmel. Sir Palomides úgy érezte, ideje közbelépnie. - Jupiterre - szólalt meg szerényen -, Sir Grummore csudát látott! - Csudát? - Egy izét - magyarázta Sir Grummore. - Mizé izét? - kérdezte gyanakodva a király. - Valamit, aminek örülni fog. - Négy lába van - tette hozzá a szerecsen lovag. - Állat, növény vagy ásvány? - kérdezte a király. - Állat. - Malac? - kérdezte a király, aki kezdte sejteni, hogy ki akarnak lyukadni valamire. - Nem, nem, Pellinore. Nem malac. Verje ki a fejébõl a malacokat. Az az izé akkora lármát csap, mint egy csomó kutya. - Mint hatvan kutya - magyarázta Sir Palomides. - Bálna! - kiáltotta a király. - Nem, nem Pellinore. A bálnának nincs lába. - De az csap akkora lármát. - S ha nem bálna?

-

Kedves barátom, akkor honnan tudhatnám, micsoda? Beszéljen világosan. Próbálja meg kitalálni. Jó, de mit kell kitalálnom, he? Úgy látszik, állatkertesdit játszunk. Dehogy, Pellinore. Az az izé, amit láttunk, ugat. Jaj istenem - nyöszörgött Pellinore. - Nem lennének szívesek magára hagyni az embert, hogy írja le amit akar, aztán szép csöndben kösse föl magát? Azt hiszem, igazán nem sok, amit kérek, vagy igen? - Pellinore - mondta Sir Grummore -, szedje össze magát. A Csahos Fenevadat láttuk! - Miért? - Miért? - Igen, miért? - Mért kérdi, hogy miért? - Tudniillik azt kellett volna kérdezni, hogy hol, vagy mikor - magyarázta Sir Grummore. - Miért kérdezi, hogy miért? - Mért ne kérdezhetném? - Hát teljesen kiveszett magából a kötelességérzet, Pellinore? Mondom, hogy a Csahos Fenevadat láttuk, ott van az a dög a sziklákon, egészen közel. - Az nem dög. Az egy nõstény. - Nem az a fontos, hogy nõstény, kedves barátom. Hanem az, hogy láttuk. - Akkor mért nem mentek és fogták el? - Mert nem a mi dolgunk elfogni, Pellinore. Az öné. Hiszen ez az ön életcélja, nem? - Ostoba állat - mondta a király. - Akár ostoba, akár nem - mondta sértett hangon Sir Grummore -, a lényeg az, hogy csakis egy Pellinore foghatja el. Õn mesélte, nem is egyszer. - Mi értelme elfogni? - kérdezte az uralkodó. - He? Végeredményben valószínûleg nagyon jól érzi magát ott a sziklákon. - Végtelenül szomorú - tette hozzá kitéröleg -, hogy az ember nem nösülhet meg, amikor akar. - Elfog néha a szomorúság Flandria királynõjének a lánya miatt - tette hozzá Pellinore. - Nem volt szép lány, Grummore, de megértett. Úgy látszott, jól megvagyunk egymással, ha értik, mire gondolok. Lehet, hogy én nem vagyok okos, és ha magam vagyok, könnyen bajba keveredek, de mikor Röfikével voltam, õ mindig tudta, mit kell tenni. Társaságnak is jó volt. Nem árt, ha társasága van az embernek, ha kezd öregedni, föképp ha egész életében a Csahos Fenevadat kellett üldöznie. He? Kezdem magányosan érezni magam a Vadon Erdõben. Nem is tudom, mért untatom önöket a fecsegésemmel, de hát az ember néha már igazán úgy érzi, hogy nem bírja tovább. Nem mintha Röfike bakfis lett volna, szó sincs róla. De õszintén szerettem, Grummore, igazán õszintén, és ha válaszolt volna a leveleimre, örökké szerettem volna. Megértõen hallgatták. - Hét szarkát láttam ma, Palomides. - Egy szarka bánatot jelent - magyarázta a király. - Kettõ örömöt, három házasságot, és négy egy fiút. Vagyis hét szarka nyilván négy fiút jelent, he? - Biztosan - mondta Sir Grummore. - Háromnak Aglovale, Percivale és Lamorak nevet szántam, a negyediknek meg, furcsa, de nem emlékszem már rá, hogy mit. De hát most már ennek fuccs. Meg kell vallanom, hogy szerettem volna egy Dornar nevû fiút is. - Ide figyeljen, Pellinore. Borítson fátylat a múltra. Csak agyongyötri magát. Mért nem szedi össze magát, és fogja el a Fenevadat? - Lehet, hogy így rendeltetett. - Úgy van. Minden egyebet verjen ki a fejébõl. - Tizennyolc éve üldözöm - mondta elgondolkozva a király. - Egy kis változatosságot jelentene, ha elfognám. Csak nem tudom, hol a kutyám. - Ugyan, Pellinore, nem lényeges! - Tiszteletre méltó uralkodónk nyilván azonnal indul is, ugye? - He? Ma este, Palomides? Sötétben? Sir Palomides titokban oldalba bökte Sir Grummore-t. - Addig üsd a vasat, amíg meleg - suttogta.

- Értem. - Azt hiszem, nem számít - mondta a király. - Tulajdonképpen semmi sem számít. - Akkor jó! - kiáltotta Sir Grummore, aki végleg ura lett a helyzetnek. - Mi is megyünk. Még ma este lesbe állítjuk a jó öreg Pellinore-t a sziklák egyik oldalán, mi ketten meg módszeresen felverjük a környéket. - Mit gondol - kérdezte Sir Grummore, miközben a sötétben beöltöztek -, okosan adtam be neki, mért vagyunk mi is itt? Hogy felhajtjuk az állatot? - Mennyei sugallat volt - mondta Sir Palomides. - Egyenesen áll a fejemen? - De drága barátom, egy hüvelyknyire se látok. A szerecsenlovag hangja kényelmetlenül csengett. - Olyan sötét van, hogy szinte tapintható. - Annyi baj - mondta Sir Grummore. - Legalább nem látszik, ha nem egészen tökéletes a jelmezünk. Késõbb talán elõbújik a hold. - Hál' istennek, rendszerint életlen a kardja. - Ugyan már, Palomides, ne gyulladjon be. Én nem tudom, miért, de nagyszerûen érzem magam. Talán attól a néhány serleg whiskytõl. Biztosíthatom, hogy remekül fogok ugrándozni és ugatni ma este. - Gombolja hozzám magát, Sir Grummore. Eltévesztette a gombokat. - Bocsánat, Sir Palomides. - Nem lenne elég, ha ugrándozás helyett csak a farkát csóválná? - A farkamat is csóválom, meg ugrándozni is fogok - jelentette ki határozottan Sir Grummore. - Ahogy óhajtja. - Vegye le a patáját egy pillanatra a farkamról, Palomides. - Nem vihetné legalább félúton a karján a farkát? - Nem lenne élethû. - Tényleg. - Ne tessék! - tette hozzá keserûen Sir Palomides. - Esik. Ha jobban meggondolja az ember, errefelé majd mindig esik. Kidugta barna kezét a kígyó száján, és érezte a keze fején az esõcseppeket. Úgy doboltak a jelmez vásznán, mint a jégesõ. - Drága öreg elejem - mondta Sir Grummore jókedvûen, mert sok whiskyt ivott -, ön találta ki ezt a vállalkozást. Föl a fejjel, derék szerecsenlovag. Sokkal rosszabb Pellinore-nak, aki várja, hogy jöjjünk már. Neki még egy pettyes vitorlavászna sincs, hogy alája bújhasson. - Talán eláll. - Persze hogy eláll. Mérget vehet rá, vén pogány. No, készen vagyunk? - Igen. - Akkor vezényeljen. Pellinore király néma csendben állt a sziklák alatt. Kutyája, hosszú kötélen, többször is köréje csavarodott. Páncélja már kezdett rozsdásodni, s öt helyen belecsurgott az esõ. A király gondolkozott. Nos, gondolta, ettõl valószínûleg lecsillapodnak. Nem valami kellemes ez az esõ, de hát a drága bajtársak olyan nagyon akarták. Nehéz volna az öreg Grummnál kedvesebb embert találni, és Palomides is barátságos fickónak látszik, noha pogány. Ha egyszer az efféle móka kell nekik, illik a kedvükben járni. Különben a kutyának sem árt egy kis friss levegõ. Gondolatai Röfike felé szálltak. Flandria királynõjének a lányában az volt a szép, hogy nem nevette ki. Sokan kinevetnének egy királyt, ha folyton a Csahos Fenevadat üldözi - Röfike nem nevette ki. Nyomban megértette, milyen érdekes dolog, és több értelmes javaslatot is tett, miképpen kéne csapdába ejteni a Fenevadat. Aztán elérkezett a szörnyû nap, amikor a partra vetõdött az az átkozott bárka. Kénytelenek voltak beszállni, mert egy lovagnak mindig vállalnia kell a kalandot, és a bárka azonnal elvitorlázott. Õ minden kikötõbõl írt Röfikének. A leveleket mindenütt odaadta a kocsmárosoknak, akik megígérték, hogy feltétlenül továbbítják õket. De a lány egy árva szót sem válaszolt.

Mert nem érdemes rá, állapította meg magában a király. Határozatlan, nem elég okos, és mindig bajba keveredik. Mért is írna Flandria királynõjének a lánya egy ilyen alaknak, fõleg amikor az beszállt egy bûvös bárkába, és elvitorlázott? Közben csak nem akar elállni az esõ, a víz becsurog a páncéljába, s már a kutya is tüsszög. A páncél megrozsdásodik, és a tarkóján rosszul zár a sisak, huzatot érez. Sötét van, s valami nyúlós lé csöpög a sziklákról. - Bocsásson meg, Sir Grummore, de maga szuszog a fülembe? - Dehogy, drága barátom. Hogy képzeli? Én csak torkom szakadtából ugatok. - Nem az ugatásra célzok, Sir Grummore, hanem egyre erõsödõ lihegést hallok. - Drága barátom, engem ugyan hiába kérdez. Csak azt hallhatja, hogy nyikorgok, mint egy fújtató. - Úgy gondolom, hogy az esõ el fog állni. Volna ellene kifogása, ha mi is megállnánk? - Miért akar megállni? - Nem bánnám, ha nem volna ilyen sötét. - Csak nem azért akar megállni, mert sötét van? - Nem. Ezt helyesen gondolja. - Akkor hát rajta, öreg fiú. Bal-jobb! Úgy már döfi! - Hé, Grummore - szólalt meg késõbb Palomides. - Már megint hallom. - Micsodát? - A szuszogást, Sir Grummore. - Biztos, hogy nem én szuszogok? - kérdezte Sir Grummore. - Biztos. Fenyegetõ a szuszogás, csakugyan nem bánnám, ha nem volna ilyen sötét. - Ugyan már, minden kívánságunk nem teljesülhet. Csak tovább, Sir Palomides, ahogy bátor emberhez illik. Egy kis idõ múlva Sir Grummore szólalt meg síri hangon: - Édes öregem, nem hagyná már abba a folytonos lökdösödést? - De hiszen én nem lökdösödöm, Sir Grummore. - Akkor hát mi lökdös? - Nagyságod csak képzeli, hogy lökdösik. - Valami állandóan lökdösi a fenekem. - Talán a farka, nem? - Nem. Azt magam köré csavartam. - Én semmi esetre sem lökdöshetem hátulról, tekintve, hogy a mellsõ lábaim elöl vannak. - Már megint! - Mi van már megint? - Meglöktek! Határozottan nekem rohant valami. Sir Palomides - az égre! minket megtámadtak! - Dehogy is, Sir Grummore. Képzelõdik. - Meg kell fordulnunk, Sir Palomides! Ebben a pillanatban elõbújt a hold. - Irgalmas egek - kiáltott fel Sir Palomides, mikor kilesett a fenevad szájnyílásán. - Futás, Grummore, futás! Bal-jobb! Erõltetett menet! Futólépés! Gyorsabban! Gyorsabban! Lépést tarts! Jaj, a sarkam! Jaj, Istenem! Ez lehetetlen! A szikla lábánál ott állt a holdfényben maga az igazi Csahos Fenevad. Mögötte csillogott az ezüstös tenger. S a környék különbözõ pontjairól, a sziklák, homokdombok rejtekébõl több tucat, megrokkant õsöreg figyelte a színjátékot, még mindig hiába próbáltak rájönni az angolok titokzatos fortélyaira. 10. Bedegraine-ben, az ütközet elõestéjén, mindkét oldalon püspökök tömege áldotta meg a hadseregeket, hallgatta meg a gyónókat és mondott miséket. Arthur katonái tiszteletteljesen csinálták végig e ceremóniákat, Lot király katonái

viszont nem - így szokott ez lenni minden hadsereg esetében, amelyik vereségre van ítélve. A püspökök mindkét oldalon biztosították a katonákat, hogy õk fognak gyõzni, mert Isten velük van, de Arthur király katonái tudták, hogy az ellenség háromszoros túlerõben van, így jobbnak látták, ha meggyónnak. Lot király emberei, akik szintén ismerték az egyenlõtlen esélyeket, tánccal, ivással, kockázással és trágár históriák mesélésével töltötték az éjszakát. Mindenesetre így áll a krónikákban. Anglia királyának sátrában megtartották az utolsó haditanácsot, s utána Merlin ott maradt beszélgetni. Nyugtalannak látszott. - Miért vagy nyugtalan, Merlin? Elveszítjük az ütközetet? - Nem. Biztos, hogy te nyered meg. Nem árt, ha tudod. Legjobb képességeid szerint, keményen fogsz küzdeni, és a megfelelõ pillanatban hívod segítségül a Tudod-kit. Meg van írva, hogy az ütközetet te nyered meg, nincs értelme titkolnom elõtted. Nem. Valami egyebet kellett volna már régen elárulnom neked, s most ez nyugtalanít. - Mi az a valami? - Jóságos egek! Miért nyugtalanítana, ha eszembe jutna? - Nem arról a Nimue nevû lányról akartál mondani valamit? - Nem. Nem. Nem. Nem. Ez egészen más valami. Valami, ami sehogy se jut az eszembe. Egy kis idõ múlva Merlin kivette szakállát a szájából, és számolgatni kezdett az ujjain. - Guinivere-rõl, ugye, beszéltem? - És figyelmeztettelek, hogy óvakodj tõle meg Lancelottól. - Meg beszéltem az Excaliburról is, meg hogy vigyáznod kell a hüvelyére? - Igen. - Elmondtam azt is, hogy ki volt az apád, tehát nem róla. Ami zavar kiáltott fel a varázsló, s csomókban tépte ki a haját -, az az, hogy nem jut eszembe, hogy a jövõben vagy a múltban van, amirõl nem beszéltem. - Sose izgasd magad miatta - mondta Arthur. - Különben sem szeretem tudni a jövõt. - Csakhogy olyasmi, amit feltétlenül el kell mondanom. Életbevágóan fontos. - Ne töprengj rajta - javasolta a király -, talán akkor az eszedbe jut. Szabadságra kéne menned. Az utóbbi idõben túl sokat törted a fejed ezeken a figyelmeztetéseken, meg az ütközettel kapcsolatos teendõkön. - Megyek is! - kiáltotta Merlin. - Mihelyt vége az ütközetnek, kirándulok North Humberlandbe. Aztán elmehetünk vadkacsalesre. - Remek - mondta Arthur. - Pihenj jó sokat. Aztán ha visszajössz, kitalálhatunk valamit Nimue ellen. Az öreg abbahagyta a malmozást, és éles pillantást vetett a királyra. - Ártatlan fickó vagy te, Arthur - mondta. - És ez tulajdonképpen jó is. - Miért? - Emlékszel mér rá, hogy kiskorodban varázserõd volt? - Nem én. Varázserõvel bírtam? Arra emlékszem, hogy nagyon érdekeltek a madarak meg az állatok. Azért is tartom fenn még mindig azt az állatkertet a Towerban. De arra nem emlékszem, hogy varázserõm lett volna. - Az ember könnyen felejt - mondta Merlin. - Akkor nyilván azokra a példázatokra sem emlékszel, amiket olyankor meséltem neked, amikor megpróbáltam megértetni veled valamit? - Dehogy nem emlékszem. Az egyik valami rabbi-félérõl szólt, s akkor mondtad el nekem, amikor magammal akartam vinni valahová Kayt. Sose tudtam megérteni, miért döglött meg a szegény ember tehene. - Hát most szeretnék elmesélni neked még egy parabolát. - Örömmel hallgatom. - Keleten, talán ugyanott, ahonnan az a Johanán rabbi származott, élt egy ember, aki Damaszkusz piacterén sétálgatott, és összetalálkozott a Halállal. Észrevette ugyan, hogy a látomás iszonyatos arcára meglepetés ül ki, de szó nélkül haladtak el egymás mellett. A fickó megijedt, és elment egy bölcshöz, hogy megkérdezze, mitévõ legyen. A bölcs elmagyarázta neki, hogy a Halál valószínûleg azért jött Damaszkuszba, hogy másnap reggel elragadja. A

szerencsétlen erre még jobban megijedt, és megkérdezte a bölcstõl, hogy menekülhetne meg. Az egyetlen, amit ki tudtak eszelni, az volt, hogy az áldozat még az éjszaka folyamán nyergeljen Aleppóba, s így játssza ki az öreg kaszást. Szóval, emberünk Aleppóba nyargalt, s amikor odaért, kisétált a piactérre, és gratulált magának, hogy kijátszotta a Halált. Abban a pillanatban hozzálépett a Halál és vállon veregette. - Bocsáss meg mondta -, de érted jöttem. - Hogyhogy? - kiáltotta rémülten emberünk. - Hiszen mintha tegnap Damaszkuszban találkoztunk volna! - Úgy van - mondta a Halál. Azért is vágtam olyan meglepett képet, nekem ugyanis azt mondták, hogy ma keresselek meg Aleppóban. Arthur gondolkozott egy darabig a hátborzongató histórián, aztán így szólt: - Vagyis hiába próbálnál megszökni Nimue elõl? - Még ha akarnék is, hiába volna - felelte Merlin. - Van valami, amit Végzetnek neveznek. - Még valamit elárulok, király, valószínûleg meglepetés lesz a számodra. Jó néhány évszázad múlva ugyan, de mindketten visszatérünk. Tudod mit fognak a sírkövedre írni? Hic jacet Arthurus Rex quondam Rexque futurus. Tudsz még valamit latinul? Azt jelenti, hogy itt nyugszik Arthur, a hajdani s majdani király. - Én is visszatérek, mint te? - Egyesek szerint igen, Avilion völgyébõl. A király elgondolkozott a dolgon. Odakinn már sötét éjszaka volt, és a kivilágított sátorban néma csönd. A füvön járkáló õrszemek lépteit se lehetett hallani. - Kíváncsi vagyok rá - szólalt meg végül -, vajon emlékeznek-e majd az Asztalunkra. Merlin nem felelt. Fejét õsz szakállára hajtotta, kezét összekulcsolta a térdén. 11. Lothian királynõje bezárkozótt a szobájába, minden érintkezést megszakított vendégeivel, Pellinore tehát a sikertelen vadászatról visszatérve magányosan fogyasztotta el reggelijét. Utána sétált egyet a tengerparton, és megcsodálta a feje fölött röpködõ sirályokat. Pellinore szomorú volt, mint mindig, és ugyan akkor kényelmetlenül is érezte magát: hiányzott neki Palomides és Grummore lovag. Nemsokára kiáltozásra lett figyelmes, és elindult a hang nyomában. - Erre Pellinore! Hé! Itt vagyunk, fenn! - Nicsak, Grummore, mit csinál azon a sziklán? - kérdezte kíváncsian Pellinore. - Vigyázat, ember, a Fenevad! Vigyázat, a Fenevad! - Nocsak, hát elcsípte a jó öreg Glatisantot? - Az isten szerelmére, csináljon valamit , drága barátom. Egész éjjel itt csücsültünk. - De mért van magán ilyen pettyes öltözék, Grummore? Hát Palomides meg mit húzott a fejébe? - Ne okoskodjon, ember! Mit áll ott tétlenül? - De hiszen mintha még farka is lenne, Grummore. Tisztán látom, ott lóg hátul. - Persze, hogy van farkam. Nem hagyná már abba a fecsegést és csinálna végre valamit? Egész éjjel itt kuksoltunk ebben a nyavalyás hasadékban, és majd összerogyunk a fáradságtól. Rajta, Pellinore, azonnal ölje meg azt a Fenevadat! - Ugyan kérem, miért akarnám megölni? - Jóságos egek! Hát nem tizennyolc éve, hogy meg akarja ölni? Rajta, Pellinore, legyen jó fiú és csináljon már valamit. Ha nem cselekszik gyorsan, mind a ketten lepottyanunk. - Csak azt nem értem - mondja panaszosan a király -, hogy kerültek egyáltalában abba a sziklarepedésbe. És mért bújtak ilyen öltözékbe? Úgy néznek

ki, mintha maguk is Fenevadnak akartak volna öltözni. - Pellinore , hajlandó egyszer s mindenkorra megölni azt a Fenevadat? - Mért öljem meg? - Mert fölkergetett minket erre a sziklára. - Szokatlan tõle - jegyezte meg a király. - Általában nem igen tanúsít effajta érdeklõdést az emberek iránt. - Palomides szerint - mondta rekedten Sir Grummore - szerelmes lett belénk. - Szerelmes? - Tudniillik pontosan úgy vagyunk öltözve, mint egy Fenevad. - Mindenki a maga fajtáját szereti - magyarázta erõtlen hangon Sir Palomides. Pellinore király lassan nevetni kezdett, amióta Lothianba érkezett, elõször. - Nahát! - kiáltotta. - Az áldóját! Hallottak már ilyet? Mibõl gondolja Palomides, hogy a Fenevad szerelmes lett? - Mert az a dög egész éjjel itt sétált a szikla körül - felelte méltóságteljesen Sir Grummore. - Nekünk dörgölözött és dorombolt. Néha meg a szikla köré tekeri a nyakát, és nagyon furcsán néz fel ránk. - Mi az, hogy furcsán, Grummore? - Nézze csak meg, kedves barátom. A Csahos Fenevad állát szenvedélyes odaadással szorította a szikla tövéhez, és néha megcsóválta a farkát. Oldalvást ide-oda mozgatta a kavicson, s idõnként halkan nyüszítve megkaparta a sziklát. Aztán amikor úgy érezte, hogy túlságosan tolakodó, kecses kígyónyakát begörbítette, a hasa alá dugta a fejét, és a szeme sarkából lesett fölfelé. - Na és, tõlem mit akar, Grummore? - Le szeretnénk menni - mondta Sir Grummore. - Azt értem - mondta a király. - Érthetõnek látszik. De ne haragudjék, azt nem egészen értem, hogy kezdõdött ez az egész. - Ölje meg, Pellinore. Õlje meg a nyavalyás dögöt! - Ó, arra igazán képtelen vagyok - mondta a király. - Végül is mi rosszat tett? A világon mindenkinek van egy szerelme. Nem értem, mért kellene megölni szegény állatot, csak mert õt is elfogta a nemes szenvedély. - Pellinore király - mondta erélyesen Sir Palomides -, ha nem lép a tettek mezejére, méghozzá amilyen gyorsan csak tud, az õszinte híve néhány pillanat múlva vértanúvá lesz, "nyugodjék békében". - De kedves Palomides, értse meg, hogy valószínûleg meg sem tudnám ölni a jó öreg Fenevadat, mert életlen a kardom. - Akkor kábítsa el vele, Pellinore. Húzzon jó nagyot a fejére, ember, talán agyrázkódást kap. - Ez minden rendjén volna, Grummore, öreg cimbora. De tegyük fel, hogy nem kábul el. Hátha kijön a sodrából, Grummore, és akkor mit csinálok? - Akármi az oka, hogy így viselkedik, a lényeg az, hogy itt vagyunk ezen a sziklán. - Akkor hát csak le kell jönniük. - De jóember, hogy mehetnénk le, mikor ránk támad? - Az csak olyan gyöngéd támadás lesz - hangsúlyozta megnyugtatóan a király. Amolyan udvarlásféle. Nem hinném, hogy ártani akarna maguknak. Csak szépen ballagjanak elõtte, amíg a kastélyhoz nem érnek. - Azt javasolja - kérdezte ridegen Sir Grummore -, hogy flörtöljünk a csúszómászójával? - Kétségtelenül megkönnyítené a dolgot. Mármint a hazajutást. - És hogy csináljuk, könyörgöm? - Hát Palomides néha rátekerhetné a nyakát, maga meg a farkát csóválhatná. - Az ön õszinte híve - szólalt meg Palomides utálkozva - ilyesmit nem tesz. Már zuhan is le. Agyõ! Azzal a szerencsétlen szerecsen elengedte a sziklát, de Sir Grummore elkapta, és a megmaradt gombok segítségével sikerült fenntartania. - Tessék! - mondta Sir Grummore. - Most láthatja, mit csinált. - De drága barátom... - Nem vagyok a maga drága barátja. Nyugodtan hagyja, hogy elpusztuljunk. - De kérem!

- Igenis hagyja. Szívtelenül. A király megvakarta a fejét. - Talán a farkánál fogva visszatarthatnám - mondta habozva -, amíg maguk elszaladnak. - Akkor tegye! Ha nem csinál valamit, de nyomban, Sir Palomides lezuhan, és akkor nézhetjük magunkat. - Csak azt nem értem még mindig - mondta szomorúan a király -, hogy mért kellett Fenevadnak beöltözniök. Teljesen rejtély a számomra. - De hát - tette hozzá, és megragadta a farkánál a Fenevadat - gyerünk, öreg fiú. Halihó! Maguk meg fussanak, ha kedves az életük. Szedje a lábát, Grummore! Hé, te szófogadatlan teremtés, maradj békén! - Futás, Grummore! Engedetlen Fenevad! Pfuj! Maradj békén! Gyorsan, ember, gyorsan! Gyerünk! Nem nyúlsz hozzájuk! Futás! Minden pillanatban elszabadulhat! Szedjék a lábukat! ó, te gonosz Fenevad! Gyorsabban, Grummore! Leülni, leülni! Feküdj le, Fenevad! Hogy merészelsz? Vigyázat! Hé, mi, az, mit csinálsz? Tessék! Engem harapott meg! Fejhosszal elõbb értek a felvonóhídhoz, és még idejében húzták fel utánuk. - Pfüh! - fújtatott Sir Grummore, legombolta a jelmez hátulját, és kiegyenesedett, hogy megtörölje a szemöldökét. - Éljen! - kiáltotta néhány vénasszony, aki éppen tojást szállított a kastélyba. A kastély körül sokan tudtak angolul, ha tájszólásban is, köztük Szent Toirdealbhach és Morlan anyó. - Micsoda ravasz, alattomos, gyáva dög! - mondta a felvonóhidat kezelö ember. - Jól megijedhettek! - Tûnjünk el innen - mondták az ott ácsorgók. - Szegény Palomides - mondták az õsöregek, akik tudták, milyen szorult helyzetben voltak a lovagok a sziklán egész éjjel -, el fog ájulni. Sir Palomides lerogyott egy kõrakásra. Levették róla a kígyófejet, és az arcába loccsintottak egy vödör vizet. Majd legyezgetni kezdték a kötényükkel. - Ó - mondták résztvevöen -, szegény szegény szerecsenvitéz! Hát nem tér eszméletre? Adjatok neki még egy vödörrel! Sir Palomides lassan magához tért. - Hol vagyok? - kérdezte. - Megérkeztünk, öreg fiú. Biztonságban vagyunk. A Fenevad kinn ragadt. Mintha Sir Grummore állítását akarta volna igazolni, üvöltés hallatszott a kapurostélyon kívül, mintha harminc bánatos vadászkutya ugatta volna a holdat. Sir Palomides megborzongott. - Ki kéne néznünk, jön-e Pellinore király. - Igen, Sir Grummore. Csak egy másodperc, hadd szedjem össze magam. - Lehet, hogy a Fenevad kárt tett benne. - Szegény! - Hogy érzi magát? - Múló gyöngeség - mondta vitézül Sir Palomides. - Nincs sok vesztegetni való idõnk. Lehet, hogy éppen most falja fel. - Elõre! - mondta a szerecsen és feltápászkodott. - Föl a bástyákra. Erre az egész társaság felmászott az Öregtorony keskeny lépcsõjén. Lent ült a Csahos Fenevad egy sziklán, a farka belelógott a patakba, és féloldalt hajtott fejjel nézett fel a felvonóhídra. Pellinore-nak nyoma sem volt. - Amint látható, nem Pellinore-t eszi - mondta Sir Grummore. - Hacsak eddig fel nem falta már. - Nem hinném, hogy ennyi idõ alatt fel tudta volna falni, öreg fiú. - Bizonyára meghagyta volna egy-két csontját, vagy legalább a páncélját. - Nem vitás. - Ön szerint mit kéne tennünk? - A Fenevad csalódottnak látszik. - Gondolja, hogy ki kéne rohannunk? - Nem gondolja, Palomides, hogy inkább várjuk meg, mi lesz? - Ne bocsátkozzunk óvatlanul kétes kimenetelû kalandokba - helyeselt Sir

Palomides. Miután vagy fél óráig bámulták, az õsöregek csoportja elunta a dolgot. Nagy zajjal lementek a lépcsõn, hogy a fal tetejéröl kõvel dobálják a Csahos Fenevadat. A két lovag õrhelyén maradt. - Szép kis helyzetben vagyunk. - Az. - Már ha jól meggondolja az ember. - Bizony. - Bonyolult helyzet. Ebben a pillanatban két alak tûnt fel, összefonódva ballagtak a sziklaösvényen. - Jóságos ég! - kiáltott fel Sir Grummore. - Kik ezek? Mikor közelebb értek, az is kiderült. Az egyik Pellinore király volt, egy testes, középkorú, lovaglószoknyás hölgy derekát ölelte át. A hölgynek vörös lóarca volt, a szabad kezében lovaglópálca. Haja kontyba volt tûzve. - Ez csak Flandria királynõjének a lánya lehet! - Nini, maguk azok? - kiáltott Pellinore király, mikor észrevette õket. - Ide nézzenek, képzelték volna ezt? Ki hitte volna? Mit gondolnak, kire bukkantam? - Hohó! - kiáltotta mennydörgö hangon a testes hölgy, és pajkosan megveregette Pellinore arcát a lovaglópálcával. - Melyikünk talált rá a másikra? - Igen, igen, persze! Nem én bukkantam õrá, hanem õ talált meg engem! Mit szólnak hozzá? - És tudják, hogyan? - folytatta mámorosan a király. - Nem is válaszolhatott a leveleimre! Mert egyikre se írtam rá a címünket! Nem volt címünk! Mindig tudtam, hogy valami nincs rendjén. Úgy aztán Röfike lóra ült és vaktában a keresésemre indult! A Csahos Fenevad nagy segítségére volt - kitûnõ orra van -, és képzeljék csak el, a mi bûvös bárkánk visszament értük! - De hát mért állunk itt? - üvöltötte a király. Olyan izgalomban volt, hogy senki sem jutott tõle szóhoz. - Akarom mondani, mért ordítozunk így? Illik ez mûvelt emberekhez? Mi lenne, ha lejönnének és beeresztenének minket? Miért van egyáltalában felhúzva a felvonóhíd? Valami baj van? - A Fenevad miatt, Pellinore, a Fenevad miatt. A vízmosásban van. - Mi baja? - Ostrom alá vette a kastélyt. - Ja persze - mondta a király. - Már emlékszem. Meg is harapott. - És mit szólnak hozzá? - folytatta, és magasra emelte az egyik kezét, mutatva, hogy be van pólyálva. - Röfike nagyszerûen bekötözte. Bekötözte egy darab... tudják, mivel. - Alsószoknyával - bömbölte Flandria királynõjének a lánya. - Igen, igen, a saját alsószoknyájával! A király görcsösen kuncogott. - Ez mind szép, Pellinore, ez mind szép, de mi lesz a Fenevaddal? Õfelsége mámoros volt a jókedvtõl. - Ja, a Fenevad? - kiáltotta. - Csak az a baj? Majd mindjárt elintézem! - Hahó! - kiáltotta, miután odament a vízmosáshoz és meglengette a kardját. Hahó! Takarodj! A Csahos Fenevad szórakozott pillantást vetett rá. Megmozdította a farkát, annak jeléül, hogy ráismert, aztán tovább figyelte a kaput. Azt a néhány követ, amellyel az õsöregek megdobálták, ügyesen elkapta és lenyelte. - Leereszteni a felvonóhidat! - adta ki az utasítást a király. - Majd én vigyázok a Fenevadra! Kuss! A felvonóhíd leereszkedett. - Rajta! - kiáltotta a király. - Szaladj be, én maradok hátvédnek. A felvonóhíd földet ért, és Röfike szélsebesen végigszaladt rajta, mielõtt a Fenevad elérte volna. Pellinore király, aki nem volt olyan fürge, a kapu alatt összeütközött a vadállattal. A Csahos Fenevad ugyanis utánuk rohant, és fellökte a királyt. - Vigyázat! Vigyázat! - kiáltották a szolgák, halaskofák, solymászok, patkolókovácsok, íjkészítõk és a kapun belül összegyûlt egyéb jóakarók.

Flandria királynõjének a lánya nõsténytigrisként fordult vissza, hogy megvédelmezze szerelmét. - Takarodj, szégyentelen! - kiáltotta, és a lovaglóostorával rávágott az állat orrára. A Csahos Fenevadnak könny szökött a szemébe, visszahátrált, és a kapurostély csattanva leereszkedett. Estére válságosra fordult a helyzet. Akkorra már nyilvánvaló lett, hogy a Fenevad addig akarja ostrom alatt tartani a várkastélyt, amíg ki nem engedik vélt párját, és ilyen körülmények közt az õsöregek nem voltak hajlandóak kíséret nélkül kilépni a kapun. Végül is a három déli lovagnak kellett a szikla lábáig kísérni õket, kivont karddal a kezükben. A falu utcáján Szent Toirdealbhach fogadta a konvojt: négy kisfiú támogatta a korhely szentet. Lehelete whiskytõl bûzlött, s jókedvûen lóbálta buzogányát. - Nincs több mese! - üvöltötte. - Feleségül veszem Morlan anyót, és nem leszek többé szent. - Gratulálunk! - mondták a gyerekek. - Nekünk is jól megy a sorunk - tette hozzá Gareth. - Mindennap szabad jelen lennünk a vacsoránál. - Dicsõség Istennek! Igazán mindennap? - Igen. És anyánk elvisz minket sétálni. - Akkor jó. Éljen az ifjúság! A szent megpillantotta a konvojt, és üvölteni kezdett, mint egy irokéz indián. - Fölkötni a lázadókat! - Halkabban - figyelmeztették a fiúk. - Halkabban, szentséged. Nem azért van kard náluk, hogy harcoljanak. - Hát akkor miért? - kérdezte méltatlankodva a szent, és Pellinore király elé sietett, hogy megcsókolja és ráleheljen. A király így szólt: - Hé, valóban nösülni szándékszik? Én is. Izgatott? A szent ember válasz helyett a király nyaka köré fonta a karját, és behúzta Morlan anyó kunyhójába. Pellinore nem nagyon õrült a dolognak, mert szeretett volna gyorsan visszatérni Röfikéhez, de hát nyilvánvaló volt, hogy legénybúcsút kell rendezni. A kelta agyakból kitisztult a köd - vagy a szerelem, vagy a whisky oszlatta el -, és a három déli lovag végül is azon vette észre magát, hogy Észak vendégeinek tekinti, s barátsággal szívébe fogadja. 12. A bedegraine-i ütközetet pünkösdkor vívták meg. Döntõ ütközet volt, bizonyos értelemben tizenkettedik századi megfelelõje annak, amit a késõbbi idõkben totális háborúnak neveztek. A Tizenegy Király normann módra készült harcolni uralkodója ellen - anélkül, hogy igazában szándékuk lett volna kárt tenni egymásban. Lot király joggal állíthatta, hogy a felkelés, amelyet Arthur ellen vezet, pontosan olyan, mint egy rókavadászat, csak ártatlanabb és negyedannyira veszélyes. A Tizenegy Királynak azonban lehetõség kellett arra, hogy hõstetteket vihessen végbe. Ha maguk a lovagok nem is óhajtották lemészárolni egymást, nem látták okát, hogy mért ne vagdalkozzanak. Vagyis a háború, amit a lázadó urak vívni szerettek volna, kettõs ütközet akart lenni, azaz háború a háborún belül. A külsõ pályán hatvanezer ír paraszt és katona vonult fel a Tizenegyek oldalán, és ezek a rosszul felfegyverzett, õslakó újoncokat lángoló düh töltötte el Arthur húszezer angolszász gyalogosa ellen. Ezt az ellenségeskedést azonban felülröl irányították, olyanok, akik igazában nem szomjaztak egymás vérére. Mintha a hadseregek csak kutyafalkák lettek volna, amelyeknek egymással folytatott küzdelmét a falkamesterek irányítják, akik csak izgalmas játéknak tekintik a dolgot. Ha például a kutyák lázadozni kezdtek volna, Lot és szövetségesei szívesen összefognak Arthur király lovagjaival, hogy vérbe fojtsák az igazinak tekintett lázadást.

A belsõ körben lévõ nemesek mindkét oldalon hagyományosan barátibb viszonyban álltak egymással, mint saját katonáikkal. Nekik a tömeg egyrészt a zsákmányszerzés, másrészt a látványosság miatt kellett. Számukra a háború azt jelentette, hogy "karok, vállak és fejek röpködjenek a csatatéren, és kardcsapásoktól visszhangozzanak vizek és erdõk". De a karok, vállak és fejek a jobbágyaiké legyenek, míg a messzecsengõ kardcsapásokat a vasba öltözött nemesség váltja egymással, anélkül, hogy túl sok sebet ejtene. Lot vezérkara mindenesetre így képzelte el az ütközetet. De Arthur másképpen gondolkozott. Õ egyáltalán nem tartotta sportnak, ha nyolcvanezer közembert egymásra uszítanak. Õ már kezdett értéket tulajdonítani a fejeknek, vállaknak és karoknak, valamint birtokosaiknak, még akkor is, ha jobbágyok voltak. Anglia királya parancsba adta, hogy az õ csatájában nem lesz zsákmányolás. Lovagjai ne az ír parasztok, hanem a Kelta Szövetség lovagjai ellen harcoljanak. Ami a nemeseit illeti, õk a lázadók nemeseit támadják meg. Szó sem lehet egymásközti megegyezésrõl, lovagi harcászati szabályok figyelembevételérõl. Kényszerítsék csak rá a háborút azokra, akik kezdeményezték, mindaddig, amíg nem hajlandók abbahagyni. Arthurnak most már nem volt kétsége afelõl, hogy a háború után csak egyetlen célja lehet az életének: hatalma révén minden lehetséges módon tisztességre kényszeríteni az embereket. Az ifjú király szándéka áthatotta némileg vezéreit és közembereit is. Megéreztek valamit a Kerek Asztal új eszményébõl - tudták, hogy véres, halálos ütközetet kell vívniuk, és nem kapnak jutalmat érte. Arthur durva szabálysértéssel kezdte és továbbiakkal folytatta. Az elsõ szabálysértés az volt, hogy nem várta meg a támadás szokásos idõpontját. Reggeli után kellett volna felvonultatnia seregét Lot seregével szemközt, aztán déltájban, amikor a csatasorok annak rendje és módja szerint felálltak, megadnia a jelt az ütközet megkezdésére. Miután megadta a jelt, lovagjaival Lot gyalogosait kellett volna megtámadnia, Lot lovagjai meg az õ gyalogosait támadták volna meg. Ehelyett éjnek idején támadott. Sötétben, csatakiáltással - szégyenletes, úriemberhez nem illõ taktika - rohanta meg a felkelõk táborát. Összedûltek a sátrak, lobogtak a fáklyák, villogtak a kardok, a csatakiáltás összevegyült a meglepetés sirámaival. Mesteri kezdet volt, siker jutalmazta. A kezdeményezést végig a kezében tartotta. Az õsöregek lovagsága egyenként tört utat magának az elpusztult táborból. Sikerült páncélos alakulattá egyesülniök - amelyik számban még mindig többszörösen felülmúlta azokat a páncélosokat, akiket a király fel tudott vonultatni ellenük -, de meg voltak fosztva szokott fedezésüktõl, a gyalogosoktól. Nem volt alkalmuk csatasorba állítani katonáikat, harcosaik vezérek nélkül maradtak. Arthur a saját gyalogosait Merlin vezetésével vetette be a tábor körül folyó gyalogsági ütközetbe, õ maga pedig lovagjaival magukat a királyokat szorongatta. Megfutamította õket, majd megállás nélkül üldözõbe vette. A királyok meg voltak lepve és fel voltak háborodva e lovaghoz nem illõ merénylet miatt, sértésnek vették, hogy megtámadják és kétségtelenül le akarják mészárolni õket, mintha egy bárót is csak úgy meg lehetne ölni, mint egy angolszász jobbágyot. A király második szabálysértése az volt, hogy a gyalogosokat elhanyagolta. Hagyta, hogy a háborúskodást intézzék el maguk közt. Neki a vezérekkel volt elintéznivalója, s ahogy hajnalodott, egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy fütyül a szabályokra. A Tizenegy Király ugyanis védõfalat rögtönzött a gyalogosokból, hogy e mögött várja be Arthur rohamait. Arthurnak e halálra rémült embereket kellett volna megtámadnia, s iszonyú mészárlást végeznie soraikban. De Arthur egyszerûen nem vett róluk tudomást. Úgy vágtatott keresztül a gyalogságon, mintha nem is lennének ellenségei, és egyenesen a páncélos magvat rohamozta meg. A gyalogosok hálásan fogadták ezt az irgalmasságot. Úgy viselkedtek, mintha nem tartanák dicsõségnek, hogy meghalhatnak Lothianért.

A roham napkeltekor kezdõdött. Bizonyára önök is láttak lovagrohamot valamilyen katonai parádén vagy valami régi, látványos filmben. Ha igen, akkor tudják, hogy nem a "látták" szó illik rá, hanem a "hallottak": a lovasroham dübörgés, földrengés, az egymásnak ütközö lándzsák csattogása! Bizony, és még akkor is csak lovasrohamra gondolnak, és nem lovagok rohamára. Mert képzeljék csak el ugyanezt kétszer olyan nehéz lovakkal, mint a filmek könnyû lovai, hátukon szintén kétszer olyan nehéz lovasokkal, a fegyvereik meg a pajzsuk miatt. A lószerszámok csõrgéséhez adják hozzá az egymásnak ütközö vértek cintányérkíséretét. Az egyenruhákat képzeljék el a napsütésben vakító tükörnek, a könnyû lándzsákat súlyos acélkopjáknak. A föld remeg a lovak lába alatt. Mögöttük, a fölrepülõ rögök közt, patanyomok vésõdnének a talajba. Nem is az emberek félelmetesek, nem is a kardjuk vagy a koponyájuk, hanem a lovak patái. A vasfalanx végigdübörgött az egész arcvonalon, nem lehet menekülni elõle, mindent porrá zúz, hangosabb a doboknál, megremegteti a földet. A szövetséges lovagok tõlük telhetõleg viszonozták a sértést: állták a rohamot, ellentámadásba mentek át, de helyzetük újszerûsége - hogy rangjuk ellenére ilyen dühös támadásnak vannak kitéve -, no meg a pimaszság, hogy egy olyan hatalmas sereget, mint az övék, megrohamozhat egy negyedakkora csapat, nem maradt hatás nélkül harci moráljukra. Meghátráltak a rohamok elõtt, rendezetten ugyan, de mégiscsak teret vesztettek, beszorították õket a sherwoodi erdõ egyik széles, minden oldalról fákkal szegélyezett tisztására. Az ütközetnek ebben a szakaszában némelyek nagy vitézségrõl tettek tanúságot. Lot király személyesen gyõzte le Sir Maliot de la Roche-t és Sir Clariance-ot. Kay kivetette a nyeregbõl Lotot, de õ újból lóra szállt, hogy utána maga Arthur sebezte meg a vállán - Arthur, aki fiatalon, diadalmasan, az izgalomtól fûtötten mindenütt ott volt. Valószínû, hogy Lot könyörtelen volt, és egy kicsit gyáva. De kitûnõ taktikus. Úgy látszik, déltájban rájött, hogy újfajta hadviseléssel találkozott, és ez újfajta védekezész igényel. Most már nyilvánvaló volt, hogy Arthur sátáni lovagjai nem törödnek a zsákmánnyal, és addig készek fejjel menni a Lot lovagjai által alkotott falnak, amíg át nem törik. Elhatározta, hogy kifárasztja õket. Az arcvonal mögött rögtönzött haditanácsot tartott, s ezen úgy határozott, hogy Lot négy királlyal és védekezésbe szorult lovagjai felével visszahúzódik a tisztás túlsó szélére, és ott építi ki hadállását. A másik hat király fel tudja tartóztatni az angolokat, amíg Lot emberei kipihenik magukat és rendezik soraikat. Aztán, mikor az új állás elkészült, az elsõ vonalban lévõ hat király visszahúzódik az állás mögé, és Lot marad az elsõ vonalban, amíg azok újra rendezik soraikat. A sereg ennek megfelelõen két részre szakadt. Arthur a szétválás e pillanatára várt. Utasította lovászmesterét, hogy nyargaljon a fák közé. Elõzõleg kölcsönös segélynyújtási szerzõdést kötött két francia királlyal, Bannal és Borsszal, s a két szövetséges meg is érkezett Franciaországból körülbelül tízezer emberrel, hogy segítséget nyújtson neki. A franciák a tisztás körül bújtak meg az erdõben, tartalékként. Ezért igyekezett a király arra kergetni az ellenséget. A lovászmester elügetett, a lombos tölgyfák közt páncélok villantak, és Lot beugrott a trükknek. Csak a tisztás egyik oldala felé nézett ahol Bors már megtámadta a balszárnyat, s nem tudta, hogy a másik szárnyon ott van Ban. Lot idegei az ütközetnek ebben a szakaszában kezdték felmondani a szolgálatot. Megsebesült a vállán, olyan ellenséggel állt szemben, aki egy úriember halálát látszólag a hadviselés tartozékának tekintette, s most még csapdába is került, - Ó, védj meg bennünket a haláltól és a sebektõl állítólag így fohászkodott -, mert úgy látom, hogy halálos veszélybe kerültünk. Útnak indította Carados királyt egy erõs szakasszal Bors király ellen, s akkor látta, hogy a szemközti oldalon egy másik lovászmester riasztotta Ban királyt. Még mindig számbeli fölényben volt, de idegei végleg felmondták a szolgálatot. - Hah - szólt oda Cambenet hercegének -, bele kell törõdnünk a vereségbe. - állítólag még sírt is "fájdalmában és szomorúságában". Magát Caradost kivetették a nyergébõl, szakaszát pedig elsöpörte Bors király.

Az levõ hat királyt hátraszorították Arthur rohamai. Lot Morganore király hadosztályával együtt megfordult, hogy feltartóztassa az arcvonal szárnyán Ban királyt. A lázadás még aznap véget ért volna, ha még egy óráig világos van. De a naplemente segítségére jött az õsöregeknek, és a hónapnak ebben a negyedében a hold se sütött. Arthur lefújta a hajszát, és megengedte, hogy katonái nyugodtan aludják ki magukat; csak néhány, de éber õrszemet állított. Az ellenséges hadsereg kimerült harcosai most megint ébren töltötték a sötétség óráit, õrt álltak vagy tanácskoztak. Mint álltalában a felföldi hadseregek, amelyek az idõk folyamán megtámadták Gramaryet, egymásban sem bíztak. Ismét éjszakai támadásra számítottak. A vélemények megoszlottak arról, hogy tegyék-e le a fegyvert, vagy álljanak ellen tovább. Lot királynak csak közvetlenül hajnal elõtt sikerült keresztülvinnie akaratát. Megparancsolta, hogy a megmaradt gyalogosok szóródjanak szét és mentsék puszta életüket, ahogy tudják. A lovagoknak azonban együtt kell maradniok, hogy falanxként álljanak ellen a rohamoknak. Aki elmenekül, azt gyávaság címén nyomban agyonlövik. Hajnalban még csatasorba se álltak, Arthur már nyakukban volt. Haditervének megfelelõen elõször csak egy negyven lándzsásból álló kis csapatot indított útnak, hogy megkezdje a támadást. Ezek a katonák, csupa válogatott lovag, továbbra is az elözõ délutáni taktikát alkalmazták. Rövid vágtában rohamoztak, áttörték az ellenség arcvonalát, rendezték soraikat, és újra támadtak. A kitartó ellenséges ezred komoran, csüggedten hátrált. Délben a szövetségesek három királya minden erejét összeszedve végsõ támadásra indult. Ez volt az a pillanat, amikor mennydörgésszerû robajjal keveredett össze a két sereg, törött lándzsák röpködtek a levegõben, lovak rúgkapáltak s vágódtak hanyatt. Olyan üvöltés hallatszott, hogy beleremegett az erdõ. Aztán a patanyomokkal teli, feltúrt, támadófegyverek maradványaival teleszórt, latyakos tõzegen csend lett. Néhányan még céltalanul nyargaltak ide-oda, de a kelta lovagok szervezett ellenállásának már nem volt nyoma sem. 13. Pár héttel késõbb Pellinore király a szikla tetején üldögélt a holdfényben menyasszonyával. A tengert nézték. Úgy tervezték, hogy hamarosan útnak indulnak Angliába, és egybekelnek. A király karja menyasszonya derekát ölelte. - De hát a Dornar olyan furcsa név - mondta a király. - El se tudom képzelni, hogy találtad ki. - De hiszen te találtad ki, Pellinore. - Én? - Igen, leendõ vitéz fiaink, Anglovale, Percivale, Lamorak és Dornar. Mögöttük az õsi kastély tornyosult. A Kerek Torony tetejérõl kiabálás hallatszott. Sir Grummore és Sir Palomides veszekedett a Csahos Fenevaddal. Aznap, amikor Lot hazatért megvert seregével, az angol lovagok meglepõdve értesültek róla, hogy egész idõ alatt hadban álltak Orkneyvel, de már teljesen mindegy volt, hiszen a háború befejezõdött. Most mindenki a kastélyban tartózkodott, a felvonóhíd állandóan fel volt húzva, s Glatisant ott feküdt a torony tövében, a feje ezüstösen csillogott a holdfényben. Pellinore nem volt hajlandó megölni. Benn a kastélyban, az öregtoronyban, a királyi szobában Lot király és hitvese a kettõs ágyban feküdt. A király aludt, kimerült volt, ugyanis emlékiratait írta a háborúról. Nem volt rá különösebb oka, hogy ébren maradjon. Morgause azonban virrasztott. Másnap Carlionba készült Pellinore menyegzõjére. Követként fog menni, mondta a férjének, hogy bocsánatot eszközöljön ki a férje számára. Magával viszi a gyerekeket is. Lot dühös volt az utazás miatt, szerette volna megtiltani, de az asszony értette a módját, hogyan kell leszerelni. A királynõ csöndesen fölkelt az ágyból, és a ládájához osont. Sokat hallott

Arthurról, amióta a hadsereg visszatért - hogy milyen erõs, csinos, ártatlan és nagylelkû. A királynõ felnyitotta a sötétben a ládát, szíjakból készült titokzatos tárggyal a kezében az ablakon beszûrõdõ holdfény-tócsához lépett. Ez a szíj sokkal félelmetesebb varázseszköz volt, mint annak idején a fekete macska. Béklyónak nevezték, és az õsöregek titkos ládáiban több is volt belõle. Emberbõr szalag volt, Morgause egy halott katona testébõl hasította ki. A jobb vállán kezdte kivágni a vékony csíkot, majd továbbhaladt a késsel a jobb kar külsõ részén, valamennyi ujjon - mint a kesztyûvarrásnál -, aztán föl a kar belsõ oldalán, egészen a hónaljig. Onnan le a törzs oldalán, le a lábszáron, majd föl az ágyékig, és így tovább, egészen a jobb válláig, ahonnan kezdte. A Béklyót a következõképpen alkalmazták: Olyankor kellett megkeresni a szeretett férfit, amikor aludt. Aztán rá kellett dobni a Béklyót a fejére, de úgy, hogy föl ne ébredjen, és masniba kötni. Ha a mûvelet közben fölébredt, egy éven belül meghalt az áldozat; ha nem ébredt föl, feltétlenül beleszeretett abba. aki a Béklyót rákötözte. A négy fiú is ébren volt, de nem tartózkodtak a hálószobájukban. Mikor a királyi pár vacsorázott, a lépcsõn hallgatóztak, s így tudták meg, hogy Angliába mennek az anyjukkal. A Férfiak aprócska templomában voltak, egy olyan õsrégi kápolnában. Alig volt húsz négyzetláb az alapterülete. Vakolatlan kõbõl épült, mint a vastag várfal, és a holdfény egyetlen, üveg nélküli ablakán sütött a kõoltárra. Az Orkney gyerekek térdeltek. Imádkoztak, hogy hûségesek maradjanak szeretõ anyjukhoz, méltók a Cornwall család vérbosszújához, amire anyjuk tanította õket, és sose feledjék el Lothian ködös földjét, ahol õseik uralkodtak. Magasan állt a sötét égen a hold keskeny kiflije, a vár tornyán az évszázadok óta õrködõ varjú szájában a nyílvesszõ dél felé mutatott. 14. Sir Palomides és Sir Grummore szerencséjére a Csahos Fenevad észhez tért az utolsó pillanatban, mielõtt a násznép elindult, különben kénytelenek lettek volna Orkneyben maradni és elszalasztani az esküvõt. Kiderült, hogy a Csahos Fenevad Sir Palomideshez ragaszkodik, és többé nem volt hajlandó érdeklõdést tanúsítani korábbi gazdája iránt. Ezért van az, hogy noha Sir Thomas Malory világosan tudtunkra adja, hogy a Fenevadat csakis egy Pellinore foghatta volna el, az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriájában, a késõbbi részekben mindig Sir Palomides, a szerecsen lovag üldözi a Fenevadat. Egyébként mindegy, hogy ki foghatta volna el, mivel senki se fogta el. A hosszú utazás délre, Carlionba, mindenki számára izgalmas volt. Imbolygó gyaloghintókon mentek, lovaskísérettel, a lovasok kopjái hegyén kis zászlócskák csattogtak. A két lovag a királyi jármûvek mögött ügetett, boldogan, hogy mégiscsak sikerült kijutniuk a kastélyból és jelen lehetnek az esküvõn. Utánuk Szent Toirdealbhach lépkedett Morlan anyóval, vagyis kettõs menyegzõ készült. A menetet a Csahos Fenevad zárta be, aki egy pillanatra se vette le a szemét Sir Palomidesrõl, mert félt, hogy megint cserbenhagyják. Az õsöregek meg a legkisebb gyanakvás nélkül integettek nekik a sziklákról, a csónakokból, a zsombékokról. Valamennyi szarvas és unikornis felsorakozott a magaslatokon, hogy jó utat kívánjon. A halászcsérek is eljöttek a folyótorkolatból villás farkukkal, s úgy vijjogtak, mintha valamilyen behajózás hangulatát akarnák érzékeltetni egy rádiójátékban, a fehér fenekû földi szarkák egyik rekettyebokortól a másikig röpködtek, a sasok, vándorsólymok, hollók és varjak köröket írtak le a fejük fölött a levegõben, míg a tõzegfüst utánuk szállt. A pisztrángok és a lazacok kidugták fejüket a vízbõl, a tengerbe nyúló erõdítmények megcsillogtatták õsi falaikat a vakító napfényben, s a világ legszebb országának hegycsúcsai és hangafüves dombjai, az egész kelta világ búcsúztatta a fiúkat. - El ne felejtsetek!

Az utazás is izgalmas volt a gyerekeknek, de Carlion világvárosi pompája láttán egyszerûen elállt a lélegzetük. Az örökké nyüzsgõ várost örök életûnek látszó bástya vette körül. A falakon kétszáz yardonként tornyok emelkedtek, s négy hatalmas kapu volt vágva rajta. A király kastélya körül sok utca volt nemcsak egyetlenegy -, meg bárói kastély, kolostor, kápolna, templom, katedrális, piac és üzletek. Az utcákon emberek százai, kékbe, pirosba, zöldbe öltözve, karjukon bevásárló kosarakkal, vagy sziszegõ libákat hajtva, vagy sietõsen szedve lábukat valamelyik nagyúr libériájában. A tornyokban harangok kongtak, az épületeken zászlók lobogtak. Jártak az utcákon kutyák, szamarak, sallangos lovak, papok, meg nyikorgó kerekû falusi szekerek, a sátrakban gyömbéres mézeskalácsot árultak, a boltok kirakatában a legújabb divat szerint készült, remekmívû fegyvereket lehetett látni. Voltak selyemkereskedõk, fûszerárusok és ékszerészek. Az üzletek bejárata fölött festett cégérek lógtak, mint manapság. A bormérések elõtt katonák tivornyáztak, a piacon öreg hölgyek alkudoztak tojásra. Az utcákon vándorlegények eladó sólyomketreceket cipeltek, méltóságteljes tanácsurak aranylánccal sétálgattak, de voltak napbarnított földmûvesek is, akiknek minden ruházata úgyszólván néhány darab bõr volt; rengeteg agarat vezettek pórázon, furcsa keleti emberek papagájokat árultak, csinos hölgyek lépdeltek, fejükön magas, hegyes süveg, s ha a hölgy éppen templomba készült, apród cipelte elõtte az imakönyvet. Arthur király örült, hogy ismét láthatja régi barátait, s hogy Pellinore-nak menyasszonya van. Õ lévén az elsõ lovag, akit még kisfiúként megszeretett a Vadon Erdõben, elhatározta, hogy olyan fényes esküvõt rendez kedves barátjának, amilyenre még nem volt példa. Az esküvõre a carlioni katedrálist foglalták le, és nem sajnáltak se költséget, se fáradságot, csak mindenki érezze jól magát. Az esküvõi fõpapi nagymisét annyi kardinális, püspök és nuncius celebrálta, hogy a hatalmas templomnak szinte egyetlen része sem volt, ahol ne hemzsegtek volna a lila és bíbor palástok, az ezüst csengõket rázó ministráns kisfiúk. Néha egy-egy fiú odaszaladt valamelyik püspökhöz és rácsengetett. Máskor meg egy-egy nuncius csapott le valamelyik kardinálisra és árasztotta el tömjénfüsttel. A hatalmas oltárok elõtt gyertyák ezrei égtek. A fölszentelt kezek szent könyveket emeltek a magasba, áldást osztottak vagy árasztották el a népet szenteltvízzel, és felmutatták áhítattal az aranyos szentségtartóban Krisztus testét. A templom tömve volt. Voltak ott minden rendû és rangú szerzetesek, barátok és apátok, saruban álldogáltak a lovagok közt, akiknek a páncélja csillogott a gyertyafényben. A palástok és püspöksüvegek csak úgy zörögtek az aranytól meg a gyémánttól, minduntalan fölvették meg levették õket. Ami a latin nyelvet illeti, olyan gyorsan hadarták, hogy még a templom tetõgerendái is visszhangoztak a pluralis genitívusoktól, és annyi fõpapi feddés, buzdítás meg áldás hangzott el, hogy csoda, hogy az egész gyülekezet ott helyben nem szállt a mennyekbe. A pápa bûnbocsánatot küldött mindenkinek, aki csak eszébe jutott. Az esküvõ után menyegzõi lakoma következett. Pellinore király és hitvese - a megelõzõ szertartást kéz a kézben állták végig Szent Toirdealbhachhal és Morlan anyóval a hátuk mögött, s egészen elkábultak a gyertyafénytõl, tömjénfüsttõl és szentelt víztõl - a díszhelyet foglalta el, és maga Arthur király szolgálta ki, térdet hajtva õket. Képzelhetõ, Morlan anyó hogy el volt bûvölve! Volt ott pávapástétom, ángolnakocsonya, cukrozott tejfölkrém, fûszeres delfinhús, jégbehûtött gyümölcssaláta és kétezerféle körítés. Voltak szónoklatok, énekek, tósztok és pohárköszöntõk. North Humberlandból külön gyorsfutár érkezett, és egy levelet adott át a võlegénynek. Ez állt benne: "Minden jót, Merlin, stop. Az ajándék a trón alatt, stop. Üdvözlet Aglovale-nak, Percivale-nak, Lamoraknak, Dornarnak." Mikor a levél okozta izgalom elült és megtalálták a nászajándékot, a társaság fiatalabb tagjai mindenféle játékot rendeztek. Ezekben különösen kitûnt a királyi udvar egyik kis apródja. Arthur egyik bedegraine-i szövetségesének - a benwicki Ban királynak - a fia volt, Lancelot-nak hívták. Horgásztak almát, korongoztak, és elõadtak egy bábjátékot is, az volt a címe, hogy Mac és a juhászok, amely mindenkit megnevettetett. Szent Toirdealbhach blamálta magát,

mert buzogányával fejbe vágott egy kövér püspököt, miközben a pápa Laudabiliter kezdetû bulláján vitáztak. A társaság végül is a késõ éjszakai órákban oszlott szét. Pellinore király rosszul lett, s az újdonsült Pellinore királynõ lefektette, mondván, hogy a férje agyonizgatta magát. Valahol messze North Humberlandban Merlin kiugrott az ágyából. Hajnalban és napnyugtakor vadlibalesen voltak, és Merlin holtfáradtan tért nyugovóra. De álmában hirtelen eszébe jutott az a bizonyos dolog - a világ legegyszerûbb dolga! Arthur anyjának a nevét felejtette el megemlíteni a nagy felfordulásban! Mindenfélét összefecsegett Uther Pendragonról, a Kerekasztalról, ütközetekrõl, Guinivere-rõl, kardhüvelyekrõl, múlt és jövendõ dolgokról - csak a legfontosabbat felejtette el. Arthur anyja Igraine volt - ugyanaz az Igraine, aki Tintagilban fogságba esett, az, akirõl az Orkney gyerekek beszélgettek a Kerek toronyban ennek a könyvnek az elején. Arthurt Uther Pendragon nemzette azon az éjszakán, amikor behatolt Igraine kastélyába. Mivel Uther természetesen nem vehette feleségül Igraine-t, amíg az asszony a grófot gyászolta, a fiú túl korán született. Ezért küldték el Arthurt Sir Ectorhoz, hogy õ nevelje fel. Merlinen és Utheren kívül egy árva lélek se tudta, hová lett - és Uther már halott. Még Igraine se tudta. Merlin mezítláb állt a hideg padlón. Bárcsak azonnal Carlionba pöröghetne, mielõtt még nem késõ! De hát az öregember fáradt volt, belezavarodott a jövõlátásba, azt se tudta, hogy a jövõben van-e, vagy a múltban. Majd reggel, gondolta. Eres kezével vaktában az ágy felé tapogatózott. Lefeküdt. Szakállát bedugta a paplan alá, orrát a párnába fúrta. Elaludt. Arthur király a kiürült nagyteremben ült. Néhány kedvenc lovagja még megivott ugyan vele egy búcsúpoharat, de most teljesen egyedül volt. Fárasztó nap állt mögötte, nekitámasztotta a fejét a trónszék támlájának, és elgondolkozott az esküvõ eseményein. Amióta kivonta azt a kardot a kõbõl és király lett, szüntelenül csak harcolt, és e hadjáratok sok gondja-baja felnõtté érlelte. Most végre úgy látszott, hogy békességben élhet. Elgondolkozott a béke örömein, azon, hogy egyszer majd megnõsül, miként Merlin megjósolta, és otthona lesz. Erre eszébe jutott egy gyönyörû nõ. Elaludt. Arra riadt föl, hogy egy fekete hajú, kék szemû szépség áll elõtte koronával a fején. A négy féktelen északi gyerek az anyja mögött állt, félénken és egyben kihívóan, s az asszony valami szalagot hajtogatott össze. Morgause, a Távoli Szigetek királynõje szándékosan nem vett részt a lakomán végtelen gonddal választotta ki a számára megfelelõ pillanatot. Az ifjú király most látta õt elsõ ízben, és a királynõ tudta, hogy a lehetõ legszebb. Nem lehet megmagyarázni, hogyan történnek az ilyen dolgok. Talán csakugyan volt benne szerepe a Béklyónak. Talán azért történt, ami történt, mert az asszony kétszer olyan idõs volt, mint Arthur, tehát kétszer erõsebb fegyverei voltak. Vagy mert Arthur mindig együgyû fickó volt, aki az embereket olyannak fogadta el, amilyennek azok tartották magukat. Vagy talán mert sohasem ismerte az anyját, s elérzékenyült a megjátszott anyai szeretet láttán, ahogy az asszony ott állt, háta mögött a gyerekeivel. De akármi is a magyarázat, a Levegõ és Sötétség Királynõjének kilenc hónap múlva gyermeke született a féltestvérétõl. Mordred lett a neve. Úme a családfája: Cornwall grófja = Igraine = Uther Pendragon Morgan le Fay Gawaine

Elaine

Agravaine

Lot = Morgause = Arthur Gaheris

Gareth

Mordred

Még ha kétszer kell is elolvasni, mint néha egy-egy részletet a történelemleckében, ez a családfa lényeges szerepet játszik majd Arthur király tragédiájában.

Ezért kell megjegyeznünk Arthur fiának, Mordrednek a családfáját, és visszaemlékeznünk rá, ha majd eljön az ideje, hogy a király saját nõvérével hált. Nem tudott róla, s lehet, hogy az asszonynak is így rendeltetett, de úgy látszik, hogy - a tragédiában - az ártatlanság nem elég. explicit liber secundus; (vége a második könyvnek) incipit liber tertius; (kezdõdik a harmadik könyv) "A ROSSZ CSILLAGZAT ALATT SZÜLETETT LOVAG" "Nem - mondta Sir Lancelot -, ami egyszer rosszul sikerült, soha nem tehetõ jóvá". 1. Benwick várában a francia fiú az arcát nézegette egy hordósisak csiszolt tetejében. A sisak fémes izzással csillogott a napfényben. Lényegében ugyanolyan volt, mint a katonák manapság viselt acélsisakja, tükörnek nem valami jó, mégis a legjobb, amire a fiú szert tudott tenni. Jobbra-balra forgatta a sisakot, abban a reményben, hogy legalább nagyjából sikerül fogalmat alkotnia az arcáról a domborulatok miatt eltorzult képek alapján. Meg akarta tudni, milyen, és rettegett attól, amit megtud. A fiú úgy érezte, hogy valami nincs rendjén nála. Egész életében üldözi majd ez a rossz érzés, még akkor is, amikor már híres ember lesz, és a lába elõtt hever a világ: valami a szíve mélyén, aminek tudatában van, amit szégyell, csak éppen nem tud rájönni, mi az. Fölösleges megpróbálnunk, hogy mi jöjjünk rá. Ne üssük az orrunkat olyasmibe, amirõl más inkább hallgat. A fegyvertárban, ahol a fiú ácsorgott, a falak mentén fegyverek sorakoztak. Az utóbbi két órában egy súlyzót pörgetett a levegõben - õ "borsószemnek" nevezte a két golyót -, s közben dúdolt magában. Tizenöt éves volt. Nem rég tért vissza Angliából, ahol apja, Ban. Benwick királya segített leverni egy lázadást az angol királynak. Miközben Lancelot vadul lóbálta a levegõben a súlyzót és dalolta szöveg nélküli dalát, minden gondolatát Arthur királyra összpontosította. Szerelmes volt bele. Minden szavára emlékezett annak az egyetlen beszélgetésnek, amelyet eszményképével folytatott. A király akkor szólította magához - miután búcsúcsókot váltott Ban királlyal -, amikor hajóra szálltak, hogy visszatérjenek Franciaországba. Kettesben voltak a hajó egyik zugában. Beszélgetésük hátteréül Ban hajóhadának címeres vitorlái, a kötélzeten mászkáló matrózok, a felfegyverzett õrtornyok, az íjászok és a hópehelyként szálló sirályok szolgáltak. - Lance - mondta a király -, gyere ide egy pillanatra, jó? - Parancsára, felség. - Figyeltelek a lakomán, játék közben. - Igenis felség. - Úgyszólván majdnem mindegyikben te nyertél. Lancelot lenézett az orrára. - Szeretném, ha sok olyan emberem lenne, aki jól tud játszani, hogy segítsen megvalósítani elgondolásomat. Akkorra tartogatom, amikor már igazán király leszek, és rendet csináltam országomban. Szeretném tudni, volna-e kedved segíteni nekem, ha majd elég idõs leszel. A fiú izgett-mozgott, aztán hirtelen rávillant a tekintete a beszélõre. - Lovagokat keresek - folytatta Arthur. - Egy olyasféle Lovagrendet

szeretnék, mint a Térdszalagrend, amelyik felveszi a küzdelmet az erõszak ellen. Volna kedved e lovagok egyike lenni? - Igen. A király jól megnézte, de nem tudta megállapítani, örül vagy fél-e a fiú, vagy csak udvarias. - Érted, mirõl beszélek? Lancelot kifogta a szelet a király vitorláiból. - Mi Franciaországban Fort Mayne-nek nevezzük ezt - magyarázta. - Akinek egy nemzetségben a legerõsebb a karja, az lesz a nemzetségfõ, és azt csinál, ami neki tetszik. Ezért nevezzük Erõs Karnak. Felséged végezni akar az Erõs Karral, úgy, hogy maga köré gyûjt egy csomó lovagot, aki inkább hisz az igazságban mint az erõben. Igen, nagyon szívesen lennék egyike e lovagoknak. Elõbb azonban még felnõtté kell lennem. Köszönöm, felség. Most búcsúznom kell. Úgy vitorláztak el Angliából - a fiú a hajó orrában állt, és nem nézett vissza, mert nem akarta elárulni érzelmeit. Már a menyegzõ lakoma estéjén beleszeretett Arthurba, és szívében magával vitte Franciaországba ennek az okos északi királynak a képét, ahogy kipirulva, háborúinak dicsfényében ült ott a vacsorán. Míg fekete szeme feszülten fürkészte a hordósisakot, gondolatai vissza-visszatértek egy álomra, amelyet elõzõ éjszaka álmodott. Évszázadokkal ezelõtt éppoly komolyan vették az álmokat, mint manapság a pszichiáterek, és Lancelot nyugtalanító álmot látott: öccsével, Ector Demarisszal egy-egy székben ültek. Aztán fölkeltek a székekbõl és lóra szálltak. Lancelot így szólt: Menjünk, és keressük meg, amit nem fogunk megtalálni. - El is indultak. De Valaki rávetette magát Lancelot-ra, leütötte, kifosztotta, másik ruhát adott rá, és ló helyett szamárhátra ültette. Aztán egy gyönyörû kúthoz ért, amelyben olyan tiszta víz volt, amilyet még sose látott, s õ leszállt a szamárról, hogy igyon belõle. Úgy érezte, hogy semmi se lehet gyönyörûségesebb a földön, mint e kútból inni. De mikor föléje hajolt, a víz leapadt. Egyre mélyebbre apadt a kútgyûrûben, nem sikerült elérnie. Arthur és a kút képe, a súlyzó, amellyel ki akarta érdemelni, hogy Arthur lovagja lehessen, meg a súlyzó lóbálásától fáradt karjában érzett fájdalom mindez ott motoszkált tudatában, miközben elõre-hátra billegette az ujjai közt a bádogsisakot. A fém tükrében látott arcra gondolt, és azon tûnödött, hogy valami nem lehet rendben a lelke mélyén, ha ilyen arca van. Nem áltatta magát. Tudta, hogy akárhogy is forgatja a sisakot, mindig ugyanaz az arc fog visszanézni rá, olyan mint egy szörnyetegé, mint egy afrikai majom pofája a király állatkertjében. Már elhatározta, hogy ha felnõ és lovag lesz, valami szomorkás nevet ad magának. Õ a legidõsebb fiú, tehát feltétlenül lovagnak kell majd lennie, de nem fogja Sir Lancelot-nak nevezni magát. Õ lesz a Chevalier Mal Fet - a Rossz Csillagzat Alatt Született Lovag. 2. A fegyvertár, ahol a kisfiú, a késõbbi Sir Lancelot állt, kezében a sisakkal, a legnagyobb szoba volt Benwick várában. Ebben töltötte a fiú a következõ három esztendõben úgyszólván minden idejét. A várkastély fõépületének szobái - éppen rájuk látott az ablakokból többnyire kicsik voltak, mert ha erõdítményt épít az ember, nem lehet tekintettel a kényelemre. A belsõ erõdítményt. amelyben a kis szobák voltak, tágas tehénistálló vette körül, ostrom idején ide terelték be a kastély marháit. Ezt egy magas fal övezte, tornyokkal, ennek a befelé nézõ oldalán épültek a raktáraknak, csûröknek és istállónak szolgáló nagyobb helyiségek. E helyiségek egyike volt a fegyvertár. Az ötven ló befogadására alkalmas istállók és a rendes tehénistállók közé volt beékelve. A család fegyvereit - azokat a darabokat, amelyeket éppen használtak - a kastélyban tartották, egy kisebb szobában, a fegyvertárban csak a katonák fegyvereit, a család tartalékfegyvereit és azokat a holmikat, amelyekre a tornához, a gyakorláshoz és az edzéshez volt szükség.

A mennyezetgerendákról és közvetlenül a mennyezet alól lógott le vagy volt a falnak támasztva az a Ban-család címerével - ahogy ma mondjuk, a régi Franciaország címerével - ékesített zászlógyûjtemény, amelyre ilyen vagy olyan alkalmakkor szükség lehetett. A falakon körös-körül bajvívó kopják függtek, vízszintesen, szögekre téve, hogy meg ne görbüljenek. Úgy festettek, mint a tornatermekben a bordásfalak. Az egyik sarokban egy csomó régi kopja állt, amelyik már megvetemedett vagy valami egyéb baja volt, de esetleg még használni lehetett valamire. A másik kõfal egész hosszában egy rácson hevert a gyalogság felszerelése: páncélingek, vértek, egyujjas kesztyûk, lándzsák, sisakok és bordeaux-i kardok. Ban királynak szerencséje volt, hogy Benwickben lakott, mert ott helyben készültek a különlegesen jó minõségû bordeaux-i kardok. Aztán a fegyvertárban állt néhány hordó is, ezekbe csomagolták - széna közé - a fegyvereket, ha tengerentúli expedícióra mentek. Némelyiket még föl se bontották a legutóbbi expedíció óta, és furcsán vegyes volt a tartalmuk. Dap bácsi, a fegyvertár õre egyet felbontott, hogy leltárt készítsen a tartalmáról, és kétségbeesett, amikor tíz font datolyát és öt süvegcukrot talált benne. A leltárt otthagyta a hordó mellett, többek közt ilyesmik szerepeltek rajta: egy arannyal díszített könnyû sisak, három pár kesztyû, egy díszruha, egy misekönyv, még egy ruha, egy pár bélelt páncéling, tíz sarkantyú, egy bõrzeke meg egy doboz sakkfigura. A hordók mögött volt egy alkóv-féle, s abban egy csomó polc: ez volt a sérült fegyverek gyógyszertára. A polcokon állt néhány hatalmas üveg olívaolaj - manapság inkább ásványolajjal tisztítják a fegyvereket -, néhány láda finom homok, smirglizésre, pár zsák páncélszög húszezer darab, tizenegy shilling nyolc penny értékben -, aprószegecs, tartalék páncélszemek, meg egy csomó bõr, amibõl szíjat vágtak és térdvédõket készítettek, meg rengeteg egyéb apróság, ami akkoriban nagyon fontos volt, de nem maradt ránk. Akadt néhány kipárnázott lábvédõ is, amilyet a hoki-kapusok hordanak manapság, illetõleg az amerikaiak a rögbimeccseken. Hogy a helyiség közepén üres legyen a térség, csak úgy a sarokba volt lökve egy csomó tornaszer, forgóbábu meg ilyesmi, Dap bácsi asztala meg közvetlenül az ajtó mellett állt. Az asztalon fröcskölõ írótollak, itatóshomok meg pálcák hevertek - hogy megverje Lancelot-t, ha buta volt -, meg egy csomó feljegyzés kimondhatatlan összevisszaságban: kinek adott kölcsön mostanában páncélinget az értékes fegyverek kölcsönzése akkoriban divat volt -, kinek a sisakját korszerûsítette egy kis fényesítéssel, kinek az alkar-védõje volt éppen javítás alatt, és ki, mikor, miért és mennyit fizetett. A legtöbb számoszlop rosszul volt összeadva. Hosszú idõnek tûnik, hogy egy fiú három évet töltsön egy és ugyanazon a helyiségben, s csak azért hagyja el, hogy egyék, aludják és a küzdõtéren a bajvívást gyakorolja. Még elképzelni is nehéz egy ilyen fiút, ha rögtön az elején nem vesszük tudomásul, hogy Lancelot nem volt se regényes, se vidám teremtés. Tennyson, a késõbbi jeles udvari költõ, és a preraffaellita festõk nehezen ismerték volna fel e meglehetõsen komor és csúnya arcú fiúban hõsüket, aki senkinek sem árulta el, miért ilyen kíméletlen önmagával szemben, miért határozta el ilyen fiatalon, hogy betöri a testét. Valószínûleg eltûnõdtek volna azon, hogy miért viselkedik ilyen különösen. Azzal kezdte, hogy hosszú, keserves hónapokig rohamokat intézett Dap bácsi ellen egy tompa hegyû kopjával a hóna alatt. Dap bácsi talpig páncélban egy széken ült, és Lancelot a tompa hegyû kopjával újra meg újra megrohamozta. Úgy tapasztalta ki, hol vannak a páncélon a döfésre legalkalmasabb pontok. Aztán órákig gyakorolt magányosan súlyzóval, s ugyancsak hosszú órákat töltött el a szabadban - mielõtt még szabad lett volna igazi fegyverekhez nyúlnia -, a hajítás, parittyázás, lándzsavetés és rúdhajítás különbözõ módozatait gyakorolva. Egy esztendei keserves munka után elõlépett: már a bábun gyakorolhatott. A bábu egy földbe szúrt függõleges pózna volt, és Lancelot-nak karddal és pajzzsal kellett vívnia vele. E gyakorlathoz kétszer olyan nehéz fegyvereket kellett használnia, mint a közönséges kard és pajzs. A bábu ellen használt fegyvereknek legalább hatvan fontot kellett nyomniuk - úgy, hogy mikor végre igazi fegyverekhez jutott, játszi könnyedséggel tudta forgatni õket. A gyakorló fegyverekhez képest pehelykönnyûnek tûntek. A kiképzés utolsó

fokozatát a színlelt párviadalok jelentették. Ekkor végre, ha keserves fegyelmezések árán is - majdnem igazi párbajokat vívhatott öccse és unokatestvérei ellen. E viadaloknak szigorú szabályai voltak. Elõször tompa hegyû kopjákkal hajigálták egymást, aztán hét kardcsapással folytatták, de a kardnak se éle, se hegye nem volt, nem volt szabad "egymás közelébe menni, egymást kézzel megragadni, olyan büntetés terhe alatt, amilyet a bírák az adott helyzetben kívánatosnak tartottak". Ezeken a mérkõzéseken a szúrás, azaz a kopja hegyével való döfés is tilos volt. Végre aztán elkövetkezett az igazi viaskodás. A most már erõteljes ifjú tetszése szerint támadhatott a társaira, karddal és kerek pajzzsal. Ha az olvasó alámerült valaha azokban a régi divatú búvárruhákban, amelyek akkor voltak használatosak a Király Haditengerészetnél, amikor még nem voltak békaemberek, s nem lehetett szabadon a víz alá merülni, az tudni fogja, miért mozogtak lassan a búvárok. A búvár minkét lábán negyven font ólom van, és egy-egy ötven font súlyú ólomlemez a hátán meg a mellén. S ehhez járul még az öltözék meg a sisak súlya. Ha a búvár nincs a tengerben, kétszer annyit nyom, mint egy közönséges ember. Ha kötélhágcsón vagy tömlön kell fölmásznia a hajó fedélzetére, olyan fáradságába kerül, mintha egy falat kéne megmásznia. Ha mellbe lökik, a hátán levõ súlytól könnyen hanyatt eshetik. Ugyanez a helyzet fordítva is. Gyakorlott búvárok könnyen megbirkóznak ezekkel a nehézségekkel, és fürgén járnak fel-alá a hajó hágcsóján negyven font súlyú lábukkal is, de egy mûkedvelõ búvár azonban már pusztán a mozgással járó erõfeszítésbe is majd beledöglik. Lancelot-nak éppúgy meg kellett tanulnia fürgén mozogni a rá nehezedõ súly ellenére, mint egy búvárnak. De a páncélos lovagok egyéb tekintetben is hasonlítanak a búvárokhoz. Eltekintve a sisaktól, a megterheléstõl és lélegzetvétel nehézségétõl, szíves és gondos segédeknek kell beöltöztetniük õket. Bízniuk kell abban, hogy a segédek megfelelõen el tudják végezni ezt a mûveletet. A búvár azoknak a matrózoknak a kezébe teszi le az életét, akik beöltöztetik. E fiatalemberek éppúgy, mint az apródok és fegyverhordozók - nagyon gyöngéden, figyelmesen, aggódó tisztelettel, szinte anyáskodva bánnak vele. Sose a nevén szólítják, hanem azt mondják: - Ülj le, búvár, - vagy: - Most a bal lábát, búvár, - vagy: - Kettes számú búvár, hallasz engem? Nem árt, ha az ember néha mások kezébe teszi le az életét. Eltelt három esztendõ. A többi fiút nem izgatta, mert máson törte a fejét, a csúnya fiú azonban ábrándos aszkétaéletet élt. Tökéletessé kellett tennie magát Arthurért. Még éjszakánként, az ágyban is a lovagság elméletén kellett gondolkodnia. Megfelelõ véleményt kellett kialakítania sok száz vitás kérdésrõl - a fegyverek megfelelõ hosszáról, a címerpalást alakjáról, a vállvédõ szerkezetéröl, meg arról is, hogy csakugyan cédrusfából jobb-e kopját készíteni, mint körisbõl, miként Chaucer, az "angol költészet atyja" hitte. Lancelot a világ legderekabb lovagjává akart vélni, hogy Arthur viszontszeresse, és még valamire vágyott, ami akkoriban még lehetséges volt. Szeretett volna erényessége és kiválósága segítségével valamilyen egészen hétköznapi csodát mûvelni, például meggyógyítani egy vakot, vagy valami egyéb ilyesmit. 3. Az Arthur balsorsa körül szerepet játszó híres családoknak volt egy közös jellemzõjük. Mindháromnak volt egy családi jószelleme, afféle átmenet a tutor és a bizalmas közt, aki nagy hatással volt a gyermekekre. Sir Ector kastélyában ott élt Merlin, az elhagyott, távoli Lothianban Szent Toirdealbhach, akinek harcias gondolkodásmódja kétségtelenül hatott Gawaine és testvérei törzsi összetartására Ban király várában meg ott élt Lancelot egyik nagybátyja, Dap bácsi, akinek Gwenbors volt az igazi neve. Azokban az idõkben általában úgy adtak nevet a gyermekeknek, ahogy manapság a csikóknak szoktak. Ha valakit

történetesen Morgause királynõnek hívtak, és született négy gyermeke, valamennyiök nevében ott kellett lennie egy G-nek (Gawaine, Agravaine, Gaheris és Gareth) -, s persze ha valakinek a testvéreit történetesen Bannak és Borsnak nevezték, õt magát Gwenborsnak kellett elnevezni. Úgy könnyebb volt megjegyezni, kicsoda is az ember. A családban Dap bácsi volt az egyetlen, aki komolyan vette Lancelot-t, és Lancelot az egyetlen, aki komolyan vette Dap bácsit. Az öreg afféle különös teremtés volt, akit a tudatlanok kinevetnek: vérbeli maestro. Szakterülete a lovagság volt. Nem létezett Európában olyan használatban lévõ fegyver, amelyröl Dap bácsinak ne lett volna meg a maga véleménye. Nagyon dühös volt az újabban divatos gótikus stílusra, a fodrok, csipkék és hasonló cifraságok miatt. Nevetségesnek tartotta, hogy valaki olyan páncélt viseljen, mint egy Nelson-szakállra húzott háló, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a háló minden szemében megakadhat a kopja hegye. A jó páncél egyetlen rendeltetése az, jelentette ki, hogy lecsússzék róla a kopjahegy, és ha eszébe jutott, hogy Germániában milyen iszonyú sodronyingeket készítenek, valóságos dührohamot kapott. A címertan a kisujjában volt. Ha valaki súlyosabb tévedést követett el - például fémet fémmel vagy színt színnel díszített -, Dap valósággal örjöngött a dühtõl. Senki sem lehetett igazi maestro, ha nem jön néha ilyen izgalomba, így aztán Lancelot is ritkán haragudott meg, ha kapott tõle egy pofont, miközben azon vitáztak, hogy milyen alakú legyen egy pajzs, vagy szabad-e dudornak lennie a pajzs közepén vagy sem. A fiú azért sem haragudott soha Dap bácsi dühkitörései miatt, mert mindent megtanulhatott tõle, amit tudni akart. Nemcsak a szakmájában volt elismert tekintély - egész Franciaországban õt tartották az egyik legjobb kardforgatónak. Lancelot tulajdonképpen ezért is ragaszkodott hozzá. Amióta az eszét tudta, ott volt mellette ez a fel-alá ugráló, acélkék szemû, izgatott ember, s ordított, mintha az élete függne tõle: - Doublez! Dédoublez! Dégagez! Un! Deux! Egy szép nyár végi napon Lancelot a fegyvertárban üldögélt a nagybátyjával. A két vívó pihenni ült le egy izgalmas mérkõzés után. Dap bácsi kifulladt. Lancelot már tizennyolc éves volt. Sokkal jobban vívott mesterénél, de Dap bácsi ezt nem ismerte el, növendéke meg tapintatosan titkolta. Még lihegtek, amikor belépett egy apród, és közölte Lancelot-val, hogy anyja kéreti. - Miért? Az apród azt felelte, hogy egy úr érkezett, látni akarja õt, s a királynõ azt üzeni, hogy azonnal jöjjön. Elaine királynõ a nagyteremben ült, gobelint hímzett, két vendége kétoldalt foglalt helyet mellette. Õ nem a Cornwall nõvérek közül való Elaine volt. Ez a név akkoriban igen divatos volt, az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerek asztal Lovagjainak kiskastélyában több nõt is így hívnak, fõleg azért, mert a forrásul szolgáló kéziratok némelyike összekeveredett. Az egyik vendég idõsebb úriember volt, fehér szakállal, csúcsos süvegben, a másik meg egy olajbarna börû, kitépett szemöldökû bájos nõszemély. Mindhárman Lancelot-ra néztek, és az öregember szólalt meg elsõnek. A kitépett szemöldökû ifjú hölgy a szája elé emelte a tenyerét, és kecsesen ásított egyet. - Mostantól számítva harminc év múlva teljesül a szíve vágya, õ lesz a leghíresebb lovag a világon. - Megérem még? - kérdezte Elaine királynõ. Merlin, mert õ volt az öregúr, megvakarta a fejét és így felelt: - Igen. - Nos - mondta a királynõ -, meg kell mondanom, igazán remek. Hallod ezt, Lance? A fiú megkérdezte: - Arthur király udvarából tetszett jönni? - Igen. - Jól vannak? - Igen. A király szeretettel üdvözöl.

- Boldog? - Nagyon. Guinivere is szeretettel üdvözöl. - Ki az a Guinivere? - Jóságos ég! - kiáltott fel a varázsló. - Hát te nem tudsz a dologról? Hát persze, hogy nem. Összezavarodtak a gondolataim. Azzal a szépséges hölgyre pillantott, mintha õ lenne érte a felelõs. - Guinivere az újdonsült királyné, Arthur felesége - mondta Nimue. - Nemrég keltek egybe. - Leogrance király az apja - magyarázta Merlin. - Amikor egybekeltek, egy kerek asztalt ajándékozott Arthurnak, és még száz lovagot is vele. De az asztalnál százötven lovagnak van hely. - Ó! - mondta Lancelot. - A király értesíteni akart téged - mondta Merlin. - De lehet, hogy a hírnök átkelés közben a tengerbe fúlt. - Ó! - mondta a fiú, másodszor. - Az ötvenbõl eddig csak huszonkilenc helyet tudott betölteni - mondta Merlin. - Huszonegy még üres. Valamennyi lovag neve arany betûkkel van az asztalra írva. Csend lett, senki se tudott mit mondani. Aztán Lancelot megköszörülte a torkát. - Amikor Angliában jártam, volt ott egy fiú - mondta. - Gawaine-nek hívták. Õ is a Kerekasztal Lovagja lett? Merlin bûntudatos képet vágott és bólintott. - Arthur esküvõje napján. - Értem. Megint hosszú szünet állt be. - Ennek a hölgynek - mondta Merlin, érezve, hogy jó lesz megtörni a csendet Nimue a neve. Most töltjük éppen a mézesheteinket, és már indulnunk is kell Cornwallba. Sajnálom, hogy nem maradhatunk tovább. - De kedves Merlin - kiáltott fel a királynõ -, éjszakára csak itt maradnak? - Nem, nem. Köszönjük. Nagyon köszönjük. Most már igazán sietnünk kell. - Ilyen rövid vizitet... - kezdte a királynõ. De abba hagyta, mert Merlin felállt és kézen fogta Nimue-t. - Isten velük - mondta határozottan, azzal pördültek néhányat, és mindketten eltûntek. Lancelot lassú léptekkel visszatért Dap bácsihoz a fegyvertárba. Odaállt nagybátyja elé, és beharapta az ajkát. - Angliába kell mennem - mondta. Dap bácsi meglepõdve nézett rá, de nem szólt semmit. - Még ma este elindulok. - Kicsit hirtelennek tûnik - mondta Dap bácsi. - Anyád nem szokott ilyen gyorsan határozni. - Anyám nem tudja. - Úgy érted, hogy szökni készülsz? - Ha megmondanám anyámnak meg apámnak, csak cirkuszolnának - mondta Lancelot. - Különben sem szándékozom végleg megszökni. Visszajövök. De most amilyen gyorsan csak tudok, Angliába kell mennem. - Azt akarod, hogy én se beszéljek róla anyádnak? - Azt. Dap bácsi a bajusza végét rágta és a kezét tördelte. - Ha megtudják, hogy megakadályozhattam volna, Ban leütteti a fejem. - Nem tudják meg - felelte közömbösen a fiú, s már indult is, hogy csomagoljon. Egy hét múlva Lancelot és Dap bácsi egy különös vízijármûben ültek a La Manche csatorna közepén. A hajó két végén várszerû építmény, volt. Az egyetlen árbocra volt felfüggesztve a harmadik építmény, úgy festett, mint egy galambdúc. Elöl-hátul fel volt lobogózva. Az egyetlen élénk színû vitorlát kereszt díszítette, és az árboc végén hatalmas lobogó lengett. A hajó nyolcevezõs volt, két utasa pedig tengeribeteg.

4. Lancelot keserû szívvel lovagolt Camelot felé. Nehéz volt elviselni tizennyolc éves fejjel a gondolatot, hogy a királynak áldozta életét, aki elfelejtette. Nehéz volt elviselni, hogy annyi keserves órát töltött a poros fegyvertárban a nehéz fegyverekkel, hogy aztán mégis Gawaine-t üssék elõbb lovaggá. De a legnehezebb az volt elviselni, hogy míg ideálja elképzeléséért törte magát, közbelépett egy negédeskedõ asszony és elragadta szerelmét. Lancelot féltékeny volt Guinivere-re, és szégyellte érzését. Dap bácsi némán lovagolt a csalódott ifjú mögött. Õ tudta azt, amit a zöldfülû fiatalember még nem tudott: hogy Európa legremekebb lovagját nevelte föl. Dap bácsi úgy ügetett a csodagyerek mögött, mint egy izgatott cinke, aki fölnevelt egy kakukkfiat. Õ cipelte a harci felszerelést, amely saját ötlete és elképzelése szerint a lehetõ legtökéletesebben rá volt szíjazva a nyergére ugyanis mostantól fogva Lancelot fegyverhordozója volt. Kisvártatva egy tisztásra bukkantak az erdõben. Patak folydogált a közepén, vize hófehér köveken csörgedezett. A patakon gázló vezetett keresztül. A nap éppen a tisztásra sütött, s a patak túlsó partján egy óriási lovag ült fekete ménen, fekete páncélban, bajvívó sisakkal a fején, kihívóan. Pajzsa még vászontokjában volt. Nem lehetett látni a címerét. Leeresztett rostélyú sisakjában maga volt a megtestesült fenyegetés. Lancelot megtorpant, a fekete lovag belegázolt a sekély vízbe, és megállította elõttük a lovát. Kopjáját mintegy üdvözlésképpen fölemelte, aztán valahová Lancelot mögé mutatott vele. Vagy azt akarja kifejezni, hogy tûnjön el, vagy azt, hogy ott megfelelõ terep van, ahol összecsaphatnak. Lancelot mindenesetre tisztelgésre emelte vaskesztyûjét, s már fordult is vissza, ahová a lovag mutatott. Átvette egyik kopjáját Dap bácsitól, fejére húzta bajvívó sisakját - egy láncon lógott a hátán -, és vívóállásba igazította fején az acéltornyot. Aztán becsatolta a sisakot. A két lovag felállt a kis tisztás két szemközti szélén. Aztán meglóbálták kopjájukat, megsarkantyúzták lovukat, és rohamra indultak. A roham elsõ pillanatában azt gondolta magában: Na, most végem. De a következõ pillanatban kopjája hegye pontosan a kellõ helyen, a vállvért pereme alatt találta el a fekete lovagot. A fekete lovag és lova hirtelen pördült egyet, csinos kis parabolát írt le a levegõben, aztán éktelen csörömpöléssel a földre zuhant. Mikor Lancelot elrobogott mellettük, látta, hogy a ló és lovasa egymásba gabalyodva fekszik a földön, a lovag kettétört kopjája a ló lába közt. Aztán a ló elõször felállt a mellsõ lábára, aztán nagy nehezen fölemelte a hátsóját is, a lovag meg felült, és fölemelte egyik vaskesztyûjét, mintha meg akarná dörzsölni a fejét. Lancelot lefékezett és visszalovagolt hozzá. Ha egy lovag kivetette ellenfelét kopjájával a nyeregbõl, az, amelyik leesett, rendszerint kijött a sodrából, a lovát hibáztatta az esésért, és ragaszkodott hozzá, hogy gyalog, karddal a kezükben fejezzék be a küzdelmet. A szokásos formula valahogy így hangzott: - Egy nyavalyás ló cserbenhagyott, de fogadom, hogy apám kardja nem hagy cserben. A fekete lovag azonban nem követte azt a szokást. Láthatólag derûsebb egyéniség volt, mint amilyennek a páncélja színe alapján hitte volna az ember: fölült, nagyot fújt a sisak nyílásán keresztül. Aztán levette sisakját és megtörölte a homlokát. Az aranyszínû pajzson, amelynek tokját a ló patkója fölhasította, ágaskodó sárkány volt látható, vörös mezõben. Lancelot bedobta a kopjáját egy bokorba, gyorsan leszállt lováról, és letérdelt a lovag mellé. - Felség - szólalt meg Lancelot, alázatos mozdulattal levette a sisakját, és francia módi szerint fejet hajtott. Arthur király éktelen izgalomban tápászkodott fel. - Lancelot! - kiáltotta. - Nicsak, az ifjú Lancelot! Benwick királyának a fia. Micsoda döfés! Még sose láttam hasonlót! Hol tanultad? Elképesztõ volt! Az udvaromba igyekszel? Hogy van Ban király? Hogy van bájos anyád? Ez igazán

pompás, drága fiam! Lancelot fölnézett a királyra, aki mindkét kezét feléje nyújtotta, hogy talpra segítse, egyszerre elpárolgott féltékenysége és szomorúsága. Elfogták lovaikat, és egymás mellett ügettek a palota felé, megfeledkezve Dap bácsiról. Annyi mondanivalójuk volt egymásnak, hogy egész idõ alatt beszéltek. Lancelot kitalált üzeneteket adott át Ban királytól és Elaine királynõtõl, Arthur meg elmesélte, hogy a Kerekasztal szervezése jól halad, mint ahogy számított is rá, csak nagyon lassan, s hogy most, miután Lancelot megjött, minden szépen egyenesbe kerül. Lancelot-t már az elsõ nap lovaggá avatták - az utóbbi két évben bármikor megtehették volna, de Lancelot csakis Arthurral volt hajlandó lovaggá avattatni magát -, és még aznap este bemutatták Guinivere-nek is. Van egy legenda, miszerint Guinivere szõke lett volna, de nem volt az. Fekete volt, s mélykék, tiszta szemének tekintete meghökkentõen vakmerõ. A fiatalember csúnya arca meglepte, de nem ijedt meg tõle. - Nos - mondta a király, egymásba téve kezüket. - Íme, Lancelot, akirõl annyit meséltem. Õ lesz a legderekabb lovagom. Sose láttam még olyan döfést, amilyet tõle kaptam. Légy kedves hozzá, Gwen. Apja egyik legrégibb barátom. Lancelot hûvösen csókolt kezet a királynénak. - Hogy van? - kérdezte a királyné. Arthur így szólt: - Meséljük el neki, mi történt az elutazása óta! Mennyi mindent kell elmesélnünk! Mivel kezdjük? - Az Asztallal - mondta Lancelot. - Ó istenem! A királyné nevetett, és rámosolygott az újdonsült lovagra. - Arthurnak állandóan azon jár az esze - mondta. - Még álmodni is arról álmodik. Egy álló hétig fog beszélni róla. - Mi van az Orkney-párttal? - Nekik is megjön majd az eszük. - Gawaine? - kérdezte Lancelot. - Mi a probléma az Orkney-párttal? A király kelletlen képet vágott. Az igazi problémát az anyjuk, Morgause jelenti. Annyira szeretet és oltalom nélkül nevelte föl õket, hogy a fiúk szüntelenül gyanakodnak és félnek. Nem tudják magukévá tenni az elképzelésemet, ahogy szeretném. Hárman vannak köztünk: Gawaine, Gaheris és Agravaine. Nem õk a hibásak. - Arthur abban az esztendõben rendezte az elsõ pünkösdi lakomát, amikor egybekeltünk - magyarázta Guinivere -, és minden lovagot útnak indított, hogy keressen valami tisztességes kalandot. Amikor visszatértek, kiderült, hogy Gawaine levágta egy hölgy fejét, és még a jó öreg Pellinore is elmulasztott a segítségére sietni egy bajba jutott lánynak. Arthur dühös volt miatta. - Remélem, azóta javult a helyzet. - Igen. Persze, lassan megy a dolog, de nyugodtan állíthatom, hogy javul a helyzet. - Pellinore megbánta, amit tett? - Igen, Pellinore megbánta - mondta Arthur. - Csak az a baj, hogy amióta feleségül vette Flandria királynõjének a lányát, úgy megbátorodott, hogy komolyan veszi a párviadalokat, és igen gyakran gyõz. Egyszer megölte Lot királyt. Az eset nagy felháborodást keltett. Az Orkney fiúk bosszút esküdtek apjuk haláláért, és kiásták a csatabárdot, hogy vérét vegyék szegény öreg Pellinore-nak. Alig tudom féken tartani õket. - Majd segít Lancelot - mondta a királynõ. - Bizony. Nos, Lancelot, gondolom, szeretnéd megnézni a szobádat. Arthur király arra kérte feleségét, hogy legyen kedves az ifjúhoz. Az asszony szerette a férjét, és tisztában volt vele, hogy zavarja a két férfi barátságát. Olyan bolond nem volt, hogy emiatt háttérbe húzódjon, de maga is kezdett érdeklõdni Lancelot iránt, sõt igyekezett fölkelteni az érdeklõdését. Akármilyen csúnya is volt, tetszett neki a férfi szabálytalan arca, meg aztán maga Arthur kérte meg, hogy legyen kedves hozzá. Mivel Camelot-ban sokan solymásztak, nagy hiány volt megfelelõ segítõtársakban. Úgy aztán Guinivere kezdett kijárni Lancelot-val solymászni. A solymászat rendkívül divatos sport

volt akkoriban. Camelot-ban valamennyi mûkedvelõ solymász igyekezett megmutatni, hogy tapasztalt - hogy a lehetõ leggyorsabban jegyzékbe vétethesse madarát -, és ha az ember sétálni ment a mezõkre, mindenféle komor sólyom-tulajdonosokkal találkozott, akik mind igyekeztek befejezni solymaik idomítását. A solymászat, miként I. Jakab is hirdette, rendkívül felkavarja az indulatokat. Ennek az az oka, hogy a sólymok izgága teremtések, és izgágaságuk könnyen átragad azokra, akik együtt vannak velük. Arthur Sir Lancelot-t megajándékozta egy még kalitkában tartott királysólyommal, hogy ne unatkozzék. Ez nagy kitüntetésnek számított, mert a királysólyom állítólag csak királyoknak járt ki. Legalábbis Juliana Berners apácafejedelemnõ feljegyzése szerint, a császárnak sas járt, a királynak királysólyom, a grófnak vándorsólyom, a dámának merlin-sólyom, a kisbirtokosoknak közönséges sólyom, a papnak karvaly, a sekrestyésnek bagoly. Lancelot õrült az ajándéknak, és buzgón versenyre kelt a dühös solymászokkal, akik keményen kritizálták egymás módszereit. Lancelot királysólyma vedlése közben sokáig be volt zárva a sólyomszálláson, emiatt mogorva és féktelen lett. Lancelot kénytelen volt még néhány napig lábszíjon röptetni. Aki röptetett már valaha sólymot lábszíjon - ez egy hosszú bõrszíj, amely a sólyom lábán lévõ gyûrûbe van kötve, hogy ne tudjon elrepülni -, az tudja, hogy mennyi bosszúságot okozhat. Manapság horgászorsót használnak erre a célra, mert így könnyebb a szíjat kiengedni és visszatekerni, Lancelot korában azonban még nem voltak horgászorsók, és az embernek egyszerûen gombolyagba kellett tekernie a szíjat, mint a spárgát. A gombolyaggal sok bosszúságuk volt. Az egyik az, ami minden gombolyaggal elõ szokott fordulni; nem tekeredik le rendesen, és gubanc lesz belõle. Sokat mérgelõdtek amiatt is, hogy a mezõn, ahol a sólymát röptette az ember, a szíj gyakran rátekeredett a bogáncsokra, fûcsomókra, emiatt vissza-visszarángatták sólymot röptében, és ez rossz hatással volt az idomításra. Szóval Lancelot meg a többi mûkedvelõ solymász a versengéstõl, bosszúságtól terhes légkörben körözött Camelot körül. Lancelot nem sokat törõdött a királynõvel. "Már megint jön az a nõ" , szokta gondolni, vagy "Már megint ott megy az a nõ." Szenvedélyesen ûzte a solymászatot, amely csak részben volt nõnek való, így aztán csak ritkán gondolt a királynéra mint nõre. Igen jó modorú fiatalemberré érett, de túlságosan öntudatos volt, és nem engedte meg magának, hogy túl sokáig foglalkozzon jelentéktelen dolgokkal. Féltékenysége átalakult: egyszerûen nem vett tudomást az asszony létezésérõl. Csak solymászott tovább, udvariasan megköszönve az asszony segítségét. Egy alkalommal különösen sok baj volt a lábszíjjal, s ráadásul a királysólyom elõzõ nap elrontotta a gyomrát, és emiatt rosszkedvû volt. Rosszkedve Lancelot-ra is átragadt. Guinivere nem nagyon tudott bánni a sólymokkal, megijedt Lancelot összevont szemöldöke láttán, és ügyetlenkedni kezdett. Jószívvel próbált tõle telhetõleg segíteni, nagyon gondosan és szívesen, de rosszul tekerte gombolyagba a lábszíjat. Lancelot durva mozdulattal vette el tõle a gombolyagot. - Nem jó - mondta, és már neki is látott, hogy dühösen legombolyítsa az asszony mûvét. Guinivere mélységesen megsértve megdermedt, de megdermedt Lancelot is, mert megérezte, hogy megbántotta az asszonyt. A fiatalember hirtelen meglátta a királynõ szemében felvillanó gyûlöletet, s az asszony eleven valósággá vált. 5. A két elsõ ember, aki észrevette, hogy Lancelot és Guinivere egymásba szeretett, Dap bácsi és maga Arthur király volt. Arthurt elõre figyelmeztette e veszélyre annak idején Merlin - akit a szeszélyes Nimue már bezárt barlangbörtönébe -, és Arthur tudat alatt rettegett is tõle. De sose szerette tudni a jövõt, és sikerült is kivernie fejébõl a figyelmeztetést. Dap

leckéztette tanítványát, mikor bent álltak a sólyomszálláson a megszelídült királysólyommal. - Az áldóját neki! - kiáltotta Dap bácsi, több hasonló jellegû indulatkitörés kíséretében. - Mi ez! Mit mûvelsz? Hát lehetséges, hogy Európa legderekabb lovagja mindent sutba dobjon, amire tanítottam, egy hölgy szép szeméért? Aki ráadásul még férjezett is? - Nem tudom, mirõl beszélsz. - Nem tudja! Még hogy nem tudja! Szentséges Szûzanyám! - ordította Dap bácsi. - Talán nem tudod, hogy Guinivere-rõl beszélek? Örök dicsõség Istennek! Lancelot vállon ragadta az öregurat, és leültette egy ládára. - Ide figyelj, bácsikám - mondta határozottan. - Már rég szeretnék beszélni veled. Nem volna ideje hazatérned Benwickbe? - Benwickbe! - kiáltott fel nagybátyja, mintha szíven szúrták volna. - Igen, Benwickbe. Nem játszhatod meg örökre, hogy a fegyverhordozóm vagy. Elõször is két király a testvéred, másodszor meg háromszor idõsebb vagy nálam. Szabályellenes. - Szabályellenes! - üvöltötte az öreg. - A mindenségit! - Semmi értelme káromkodnod. - Én, akinek a tudományodat köszönheted! Én! Menjek vissza Benwickbe mikor még nem is láttalak vitézkedni! Hiszen még kardodat sem használtad elõttem! Hálátlan, hitszegés, árulás! Szégyen, gyalázat! Ki hitte volna! Szent egek! És az izgatott öregúr hosszú sor gall fohászba kezdett. "A luccai szentképre, a Megváltó sírjára, Urunk szent fogára és Teremtõnk fejére!" A királysólyom láthatólag élvezte a parádét, jókedvûen borzolgatta tollait, ahogy a szobalány rázza ki a porrongyot. - Hát ha nem mész, nem mész - mondta Lancelot. - De kérlek, hagyj békén a királynéval. Nem tehetek róla, hogy szeretjük egymást, és különben sincs semmi rossz abban, ha két ember szereti egymást, nem? Nem vagyunk gonosztevõk, sem én, sem a királyné. Ha elkezdesz leckéztetni miatta, úgy tünteted fel a dolgot, mintha valami rosszat csinálnánk. Mintha gazembernek tartanál, és nem hinnél a becsületességemben. Nagyon kérlek, ne hozd szóba többet a dolgot. Dap bácsi a szemét forgatta, összekuszálta a haját, kezét tördelte, de többé n em célzott a szerelmi ügyre. Arthur bonyolultabban reagált a problémára. Merlinnek a szíve hölgyére és a legjobb barátjára vonatkozó figyelmeztetése az ellentmondást csíráját hordozta magában, hiszen az ember barátja nehezen lehet a barátja, ha ugyanakkor árulója is. Arthur imádta Guinivere-je féktelenségét, és ösztönösen tisztelte Lancelot-t, s e tisztelet hamarosan szeretetté változott. Úgy aztán egyformán nehéz volt gyanúsítani is, meg nem gyanúsítani õket. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy a probléma legjobb megoldása, ha magával viszi Lancelot-t a római háborúba. Úgy legalább a fiatalember elszakad Guinivere-tõl, s neki is jó, ha vele van kedvence - aki nagyszerû katona. A római háború bonyolult ügy volt, évek óta készültek rá. Fölösleges sokat foglalkoznunk vele. A maga módján a bedegraine-i gyõzelem logikus következménye volt. Britanniában szétzúzták a hadisarcért vívott háborúskodás elvét, külföldön azonban nem, s most a külföldi uralkodók el akarták intézni az újonnan trónra került királyt. Egy Lucius nevû úriember, Róma diktátora követeket küldött Arthurhoz és adót követelt töle - ütközet elõtt adónak, utána pedig hadisarcnak nevezték -, mire a király, miután megtárgyalta a dolgot a parlamenttel, azt üzente vissza, hogy nem tartozik semmiféle adóval. Erre Lucius diktátor hadat üzent. Követeket küldött a szélrózsa minden irányába, hogy szövetségeseket gyûjtsön. Nem kevesebb, mint tizenhat király vonult vele Rómából Észak-Germániába, hogy megütközzön az angolokkal. Szövetségese volt Ambage, Arrage, Alexandria, India, Arménia, Eufrates, Afrika, a széles Európa, Ertánia, Arábia, Egyiptom, Damaszkusz, Damietes, Kairó, Kappadócia, Tarsus, Törökország, Pontus, Pampoille, Szíria és Galatia, azonkívül még sok más ország, mint például Göröghon, Ciprus, Macedónia, Calabria, Catania és Portugália, sok ezer spanyollal egyetemben.

Éppen Lancelot Guinivere-be való belehabarodásnak elsõ heteiben érkezett el az ideje, hogy Arthur átkeljen a Csatornán és megütközzön ellenségével Franciaországban, s ebbe a háborúba vitte magával - miként elhatározta - ifjú lovagját. Lancelot akkor persze még nem volt a Kerekasztal elsõ lovagja, nem is vállalta volna ezt a szerepet. Hiszen még csak egyetlen párviadalt vívott életében, éppen Arthurral, s a lovagok elismert kapitánya Gawaine volt. Lancelot-t bosszantotta, hogy elszakítják Guinivere-tõl, mert úgy érezte, hogy ebben burkolt bizalmatlanság rejlik. Fölösleges elmesélnünk a római háború egész történetét, noha több esztendeig tartott. Ugyanúgy folyt le, mint általában szoktak a háborúk, mindkét fél rengeteget csatázott, nagy volt a vagdalkozás, sok ember elesett, és mindennap nagy hõstetteket, bátor fegyvertényeket vittek véghez. Vöröshajú Gawaine lovag például egy alkalommal, mikor követségbe küldték, kijött a sodrából, és a tárgyalások közben megölt egy embert. Sir Lancelot háromszoros túlerõvel vívott, és lemészárolta Lyly királyát meg három fõurat: Alakuke, Herawd és Heringdale volt a nevük. A hadjárat folyamán megöltek három hírhedt óriást kettõt közülük maga Arthur. Végül, az utolsó ütközetben, Arthur akkorát sújtott Lucius császár fejére, hogy az Excalibur csak a császár mellében állt meg, és az ütközet után kiderült, hogy az elesettek közt van Szíria szultánja, Egyiptom királya és Etiópia királya - Hailé Szelasszié õse -, valamint tizenhét más ország királya és hatvan római szenátor. Arthur a holttesteket - nem gúnyból drága koporsókba tétette, és elküldte õket Róma polgármesterének a kívánt adó fejében. Ez nemcsak Róma polgármesterét, hanem szinte egész Európát arra késztette, hogy legföbb hûbérurának ismerje el õt. Piacenza, Pavia és Szentpétervár is letette neki a hûbéresküt. A hadviselés feudális hagyományai mind a kontinensen, mind Angliában örökre megszûnt. Arthur e háború folyamán õszintén megszerette Lancelot-t, s mire hazatértek, már egyáltalán nem hitt Merlin jóslatában. Lancelot-ról elismerték, hogy a legvitézebb harcos a hadseregben. Mindketten úgy érezték, hogy Guinivere nem állhat közéjük, s így az elsõ néhány év baj nélkül múlt el. 6. Milyen képük van az embereknek Sir Lancelot-ról, ennek az idõszaknak a végéröl? Talán csak egy csúnya fiatalembernek hiszik, aki derekasan harcolt. Pedig több volt ennél. Lovag, aki középkori módra tisztelte a becsületet. Az írországi gazdálkodók szokták mondani dicséretként vagy elismerésként mégis: "Szavatartó ember. Amit ígér, meg is tartja." Lancelot is igyekezett megtartani a szavát, õ is ezt tekintette minden tulajdonság közül a legértékesebbnek. De a furcsa az volt, hogy becsületessége leple alatt lappangott benne egy ellenkezõ természet is, amely korántsem volt jámbornak mondható. Az adott szót nemcsak azért tartotta értéknek, mert jó ember volt, hanem azért is, mert rossz volt. A rossz embernek van szüksége elvekre, hogy fékezni tudja magát. Például: szívesen bántotta meg embertársait. Különös, de éppen durvasága volt az oka, hogy szegény fickó soha nem ölt meg senkit, aki kegyelemért könyörgött, és soha nem követett el kegyetlenséget, ha csak módja volt rá. Annak, hogy beleszeretett Guinivere-be, elsõsorban az volt az oka, hogy elõzõleg megbántotta. Nem vette volna észre, hogy Guinivere is érzõ teremtés, ha meg nem látja szemében a fájdalmat. Vannak, akik furcsa okokból válnak végül szentté. Egy olyan ember, akit nem gyötört volna becsvágy, valószínûleg egyszerûen megszöktette volna bálvány feleségét, s akkor talán soha nem következett volna be Arthur tragédiája. Mikor a két barát visszatért Angliába a római háborúból, a hajóhad Sandwichben kötött ki. Borús szeptemberi nap volt, kék és rézvörös pillangók röpködtek a sarjú fölött, piroslott a földiszeder. Guinivere királyné a parton várta õket, s miután megcsókolta a királyt, Lancelot rögtön tudta, hogy mégiscsak képes közéjük állni. Mintha görcsbe szorult volna a gyomra, köszöntötte a királynét, és azonnal nyugovóra tért a legközelebbi fogadóban, de egész éjszaka álmatlanul

hevert. Reggel engedélyt kért, hogy elhagyhassa az udvart. - De hiszen még úgyszólván alig voltál az udvaromban - mondta Arthur. - Mért akarsz máris elmenni? - Muszáj elmennem. - Muszáj elmenned? - kérdezte a király. - Hogy érted, hogy muszáj elmenned? Lancelotnak ökölbe szorult a keze, s azt mondta: - Szeretnék portyára menni. Szeretnék kalandot keresni. - De Lance... - Hát nem azért van a Kerekasztal? - kiáltotta a fiatalember. - Nem az a feladatuk a lovagoknak, hogy portyára menjenek és harcoljanak az erõszak ellen? Miért akarsz megakadályozni? - Ugyan - mondta a király -, azért nem kell így felizgatnod magad. Ha el akarsz menni, természetesen elmehetsz, amikor akarsz. Csak azt gondoltam, jó lenne, ha egy kicsit velünk maradnál. Ne haragudj, Lance. Nem tudom, mi ütött beléd. - Gyere vissza hamar - mondta a királyné. 7. Kezdetét vették a híres lovagi portyák. Nem azért hajtotta végre õket Lancelot, hogy hírnévre tegyen szert vagy szórakozzon. Guinivere elõl próbált menekülni. Harcaival nem becsületet akart szerezni magának, hanem meg akarta óvni a becsületét. Egyik kalandját kénytelenek vagyunk részletesen elbeszélni, hogy megmutassuk, hogyan próbálta másfelé terelni a gondolatait, s hogyan tett tanúságot híres becsületérõl. Élt Wales határvidékén két kelta származású lovag: Sir Carados és Sir Turquine. Ez a két maradi báró soha nem hódolt be Arthurnak, és nem hitt semmiféle kormányformában, csakis az erõszak törvényében. Erõs váraik és gonosz csatlósaik voltak, akiknek több lehetõségük volt a kegyetlenkedésre a két báró uralma alatt, mint egy rendezett társadalomban lett volna. Úgy éltek, mint a sasok: zsákmányul ejtették a gyöngébbeket. Nem is igazságos sasokhoz hasonlítani õket, hiszen a sasok közt sok nemes példány is akad, Sir Turquine viszont semmilyen tekintetben sem volt az. A mi korunkban valószínûleg elmegyógyintézetbe zárták volna, barátai pedig sürgették volna, hogy pszichoanalizáltassa magát. Egyszer, mikor Lancelot már vagy egy hónapja volt kalandkeresõ úton - egyre távolodva onnan, ahol lenni szeretett volna -, egy páncélos lovag tûnt fel, hatalmas ménen, nyeregkápáján keresztülvetve egy másik, megkötözött lovag. A megkötözött lovag eszméletlen, csupa vér és piszok. A lovag, aki foglyul ejtette, hatalmas termetû férfiú volt, és Lancelot felismerte a címerérõl, hogy Sir Carados. - Kicsoda a foglya? Az óriás lovag felemelte a fogoly pajzsát és felmutatta: arany alapon három zöld bogáncs közt ezüst címerpalást. - Mit tervez Sir Gawaine-nel? - Törõdjön a saját dolgával - felelte Sir Carados. Gawaine nyilván magához tért, mikor a ló megállt, mert erre - úgy fejjel lefelé lógva - megszólalt: - Ön az, Sir Lancelot? - Üdv, Gawaine. Hogy van? - A lehetõ legrosszabbul - felelte Sir Gawaine. - Ha nem segít rajtam, ha meg nem szabadít, ki tudja, mire nem képes ez a lovag. A lovasság elõírásos nyelvén beszélt - mert abban az idõben kétféle nyelvet beszéltek a normannok is, meg az angolszászok is: az elõkelõt és a pórit. Lancelot Sir Caradosra nézett, és hétköznapi nyelven így szólt: - Letenné azt a fickót, és megvívna velem? - Bolond - mondta Sir Carados. - Ugyanígy bánok el magával is. Aztán szépen letették Gawaine-t a földre, és felkészültek az összecsapásra. Sir Caradosnak volt fegyverhordozója, az nyújtotta át neki a kopját, Lancelot

azonban maga volt kénytelen kiszolgálni magát. A párviadal nem úgy zajlott le, mint az, amit Lancelot Arthurral vívott. Az összecsapás során körisfa-lándzsáik szilánkokra törtek, de mindketten nyeregben maradtak, és lovaik is állták az összeütközést. Az utána következõ kardpárbajban Lancelot bizonyult jobbnak, s valamivel több mint egy óra hosszat tartó küzdelem után sikerült akkorát vágnia Sir Carados sisakjára, hogy kettéhasadt a koponyája, aztán, mivel a halott lovag még mindig a nyeregben billegett elõre-hátra, megragadta a gallérjánál, lerántotta a lóról, õ maga is leugrott, és lecsapta ellenfele fejét. kiszabadította Sir Gawaine -t, aki szívbõl megköszönte, amit tett, aztán tovább lovagolt Anglia elhanyagolt országútjain. Õsszeakadt egyik ifjú unokatestvérével, Sir Lionellel, s kettesben lovagoltak tovább, keresve, hol tehetnék jóvá valami rosszat. Délre egy erdõ szélére értek, és Lancelot annyira el volt csigázva egyrészt a szüntelen küzdelemtõl, amelyet a királyné miatt vívott önmagával a lelkében, másrészt a hõségtõl, hogy úgy érezte, képtelen továbbmenni. Lionel is álmos volt, elhatározták hát, hogy lefekszenek egy almafa alá az erdõ szélén, miután lovukat külön-külön egy faághoz kötötték. Lancelot nyomban elaludt, de Sir Lionel nem tudott elaludni a legyek zümmögésétõl, s még ébren volt, amikor különös látványra lett figyelmes. Három lovag vágtatott talpig fegyverben, kétségbeesve, s egyetlen lovag üldözte õket. A lovak patái úgy dübörögtek, hogy remegett a föld - érthetetlen is volt, hogy Lancelot nem ébredt fel. A támadó egymás után utolérte az üldözõtteket, kivetette õket a nyeregbõl, és megkötözte. Lionel becsvágyó ifjú volt. Azt gondolta, lefõzi híres unokatestvérét. Csöndesen fölállt, megigazította páncélját, a gyõztes után lovagolt, és kihívta párviadalra. Egy perc sem telt bele, s õ is a földön feküdt, összekötözve, hogy mozdulni se bírt, s mielõtt Lancelot fölébredt volna, az egész társaság eltûnt. A négy viadal rejtélyes gyõztese Sir Turquine volt, annak a Caradosnak a fivére, akit nemrég ölt meg Lancelot. Az volt a szokása, hogy foglyait szörnyû várába hurcolta, levetkõztette, és kedvére megkorbácsolta õket. Lancelot még aludt, amikor újabb csoport bukkant fel a színen. A csoport közepén négy, pompás ruhákba öltözött lovag négy lándzsán zöld selyem baldachint hordozott. A baldachin alatt négy középkorú királynõ lovagolt fehér öszvéreken. Festõi látvány volt. Éppen az almafa mellett haladtak el, amikor Lancelot ménje felnyerített. Vajákos Morgan királynõ, a négy királynõ közül a legidõsebb - mind a négy boszorkány volt - megállást parancsol a menetnek, és odalovagolt a talpig páncélos lovaghoz. - De hiszen ez Sir Lancelot! Semminek a híre nem terjedt gyorsabban, mint a botrányé, különösen ha rendkívüli lényekrõl van szó, így aztán mind a négy királynõ tudta, hogy Lancelot szerelmes Guinivere-be. Azt is tudták, hogy már vitán felül õ a legerõsebb lovag a világon. Emiatt féltékenyek voltak Guinivere-re. Megörültek a kínálkozó alakalomnak. Veszekedni kezdtek, hogy melyikük kerítse varázshatalmába. - Fölösleges veszekednünk - mondta Vajákos Morgan. - Varázslatot bocsátok rá, hogy csak hat óra múlva ébredjen fel. Ha biztonságban lesz a kastélyomban, döntse el õ maga, melyikünk kell neki. Úgy is lett. Az alvó bajnokot két lovag a pajzsára fektetve a Chariot kastélyba cipelte. A kastély már nem ételekbõl készült, mint hajdanán, hanem közönséges erõdítménynek látszott. Lancelot mélyen aludt, amikor betették egy hideg, üres szobába. Mikor a lovag felébredt, nem tudta, hol van. A szoba sötét volt, és láthatólag kõbõl épült, mint egy tömlöc. Feküdt a sötétben és töprengett, hogy vajon most mi lesz. Egy fiatal lány vacsorát hozott neki, és hogyléte felõl érdeklõdött. - Hogy van, Sir Lancelot? - Nem tudom, kedves kisasszony. Nem tudom, hogy kerültem ide, tehát igazában azt sem tudom, hogy vagyok.

- Ne féljen - mondta a lány. - Ha csakugyan olyan nagyszerû ember, amilyennek tartják, holnap délelõtt talán segíthetek magán. - Köszönöm. Akár tudsz segíteni, akár nem, sose fogom elfelejteni a jóságodat. A csinos lány el is tûnt. Reggel éktelen kardcsörgés támadt, rozsdás reteszek nyikorogtak, és egy csomó páncélinges csatlós lépett be a tömlöcbe. Felsorakoztak az ajtó két oldalán, aztán beléptek a boszorkánykirálynõk, legszebb ruhájukban. Mind a négyen udvariasan bókoltak Sir Lancelot elõtt. Õ meg udvariasan felállt, és ünnepélyesen meghajolt mind a négy királynõ elõtt. Vajákos Morgan bemutatkozott, és társnõit is bemutatta: õk Gore, Northgalis, Eastland és a Távoli Szigetek királynõi. - Nos - mondta Morgan -, mi ismerjük önt, nehogy azt higgye, hogy nem ismerjük. Ön Sir Lancelot, és viszonya van Guinivere királynéval. Állítólag ön a legvitézebb lovag a világon, és az az asszony ezért szeretett önbe. Nos, ennek vége. Mi négyen tartjuk a hatalmunkban, és önnek választania kell, melyikünket akarja kedvesének. Nyilván nem lesz könnyû a választás, de egyikünket ki kell választania. Melyikünket választja? - Hogy felelhetnék ilyen kérdésre? - mondta Lancelot. - Muszáj felelnie. - Elõször is - mondta Lancelot -, amit ön rólam és Britannia királyának feleségérõl mondott, nem igaz. Guinivere hûséges asszonya férjének. Ha szabad volnék és nálam lenne a fegyverem, bárki bajnokkal megvívnék, akit kiállítanának, hogy bebizonyítsam. Másodszor meg, biztos, hogy egyiküket sem óhajtom kedvesemnek. Sajnálom, ha ez udvariatlanság, de csak ezt mondhatom. - Úgy! - mondta Vajákos Morgan. - Igen - mondta Lancelot. - Ez minden? - Igen. A négy királynõ kimérten meghajolt, és kivonult a helyiségbõl. Az örök feszesen sarkon fordultak, páncéljuk csörömpölt a kõpadlón. A helyiség sötét lett. Az ajtó becsapódott, nyikorgott a kulcs, és a reteszeket csörömpölve visszatolták a tokjukba. Mikor a csinos leányzó legközelebb behozta az ennivalót, látszott rajta, hogy beszélni szeretne vele. Lancelot észrevette, hogy bátor teremtés, aki valószínûleg szeret a maga útján járni. - Azt mondtad, hogy esetleg tudsz segíteni rajtam, nem? A lány gyanakvó pillantást vetett rá, és így szólt: - Csak akkor tudok, ha ön az, akinek mondják. Valóban ön Sir Lancelot? - Attól tartok, hogy igen. - Segítek önön - mondta a lány -, ha ön is segít rajtam. Aztán könnyekbe tört ki. Amíg a leányzó sír - nagyon bájosan és elszántan csinálta -, nem árt, ha ismertetjük a tornajátékokat, amelyek az õsidõkben voltak divatban Gramarye-ben. Az igazi tornajáték más volt, mint a párviadal. A párviadalban a lovagok egyesével törtek lándzsát vagy vívtak meg egymással, valamilyen díjért. A tornajáték inkább olyan volt, mint egy kötetlen ütközet. Egy csomó lovag felállt egymással szemben, húszan-harmincan mindkét oldalon, aztán vaktában, egyszerre rohamoztak. Ezeket a tömegviadalokat igen fontosnak tartották. Ha például valaki csak egy tornajátékra fizetett be, ugyanazért a pénzért az egyéni párviadalokon is részt vehetett, de ha csak az egyéni párviadalokra nevezett be, a tornaviadalokon nem vehetett részt. Az ilyen mélée-ken könnyen veszedelmesen megsebesülhetett az ember. De azért általában nem voltak vészesek, ha kellõképpen ellenõrizték õket. Sajnos, az elsõ idõkben csak ritkán ellenõrizték. Uther Pendragon korában a boldog Anglia kicsit hasonlított O'Conell szegény Úrországához. Több párt volt. Egy megye lovagjai, egy körzet lakói vagy egy nemesúr csatlósai könnyen kerülhettek olyan helyzetbe, hogy meggyûlölték szomszédaikat. A gyûlölködésbõl viszály lett, aztán az egyik helység királya

vagy vezére tömegviadalra hívta ki a másikat, és mindkét párt azzal az eltökélt szándékkal ment el a találkozóra, hogy kiirtsa a másikat. Ugyanez volt a helyzet a pápisták és protestánsok, meg a Stuartok és Orániak korában, akik furkósbottal a kezükben és gyilkos szándékkal a szívükben csaptak össze. - Miért sírsz? - kérdezte Lancelot. - Ó, istenem - zokogott a leányzó. - Northgalis királya, az a borzasztó ember tömegviadalra hívta ki apámat a jövõ keddre, és az õ oldalán van Arthur király három lovagja. Szegény apám biztosan elveszíti a viadalt. Félek, hogy meg is sebesül. - Értem. És hogy hívják apádat? - Bagdemagus királynak. Sir Lancelot felállt, és udvariasan homlokon csókolta a leányzót. Azonnal megértette, mit várnak tõle. - Rendben van - mondta. - Ha ki tudsz szabadítani ebböl a tömlöcbõl, jövõ kedden Bagdemagus király oldalán fogok harcolni. - Ó, köszönöm - mondta a leányzó, a zsebkendõjét gyûrögetve. - De most már tartok tõle, hogy mennem kell, különben észreveszik, hogy nem vagyok lenn. Persze hogy nem akart segítségére lenni a varázshatalmú Northgalis királynõnek abban, hogy fogságban tartsa Lancelot-t, amikor Northgalis királya harcolni készült az apja ellen. Másnap reggel, mielõtt a várkastély lakói felkeltek volna, Lancelot hallotta, hogy a nehéz ajtó halkan kinyílik. Tenyerébe simult egy puha kéz, és kivezette a sötétbe. Átmentek tizenkét bûvös ajtón, s végül elértek a fegyvertárba, ahol készen várta csillogó páncélja. Miután fölvette, bementek az istállóba, ott kapált a ménje a kockaköveken csak úgy szikrázott a patkója. - Ne felejtse el, amit ígért. - Dehogy felejtem - mondta Lancelot. És végiglovagolt a felvonóhídon, ki, a reggeli világosságba. Miközben végigosontak Chariot kastélyának folyosóin, eltervezték, hogyan találkoznak Bagdemagus királlyal. Lancelot a fehér barátok közeli kolostorába lovagol, ahol megvárja a leányzót. akinek természetesen ugyancsak meg kellett szöknie Morgan királynõtõl, akit elárult, mikor megszöktette Lancelot-t. A kolostorban akarták megvárni Bagdemagus királyt és a tömegviadal elõkészületeit. Sajnos, Chariot kastélya a Vadon Erdõben feküdt, és Lancelot eltévedt, nem találta meg a kolostorhoz vezetõ utat. Egész nap barangolt a lovával, belegabalyodott a szederindákba, s hamarosan kijött a sodrából. Este egy vörös selyemsátorra bukkant, amelyben nem volt senki. Leszállt lováról, és szemügyre vette a sátrat. - Különös sátor - gondolta szomorúan, mert az esze folyton csak Guinivere-n járt -, de gondolom, éjszakára megalhatok benne. Vagy valami kaland vár itt rám, s akkor úgyis vállalnom kell, vagy pedig elmentek kirándulni a sátor tulajdonosai, s akkor nem fognak haragudni, hogy egy éjszakára meghúzódtam benne. Különben is eltévedtem, nem tehetek egyebet. Lenyergelte és megbéklyózta a lovát. Aztán kibújt a páncélból és gondosan fölakasztotta egy közeli fára, legfölülre a pajzsát, Aztán evett egy kicsit a kenyérbõl, amit a leányzó adott neki, ivott egy kis vizet a sátor mellett csörgedezõ patakból, kinyújtóztatta a karját, hogy beleropogott a könyöke, ásított egyet, és lefeküdt. Az ágy ugyanolyan fényûzõ volt, mint a sátor, vörös selyempaplannal volt letakarva. Lancelot maga köré csavarta, orrát belefúrta a selyempárnába, a párnát megcsókolta - Guinivere helyett -, és mély álomba merült. Amikor felébredt, sütött a hold, egy meztelen férfi ült a bal lábán, és a körmét vagdosta. Lancelot, aki hirtelen riadt fel szerelmes álmából, önkéntelenül megmozdult az ágyában, mikor megérezte a lábán a férfit. A férfi szintén meglepõdött, mikor megmozdult alatta az ágy, felugrott és kardot ragadott. Lancelot is kiugrott az ágyból, a másik oldalon, és rohant a fegyvereiért. A férfi utána, a kardjával hadonászott, és igyekezett hátulról lesújtani rá. Lancelot épségben elérte a fát, és kardjával a kezében gyorsan megfordult. Furcsa, félelmetes látványt nyújtottak: két anyaszült meztelen ember, akiknek a kezében ezüstösen

csillog a kard a szeptember végi telihold fényében. - Nesze! - kiáltotta a férfi, megcélozta Lancelot lábát, és dühösen feléje sújtott. A következõ pillanatban elejtette a kardját, kétrét görnyedt, felszisszent, és két kézzel a hasához kapott. A vágásból, amelyet Lancelot ejtett rajta, a holdfényben sötéten bugyogott a vér. - Irgalom! - kiáltotta a férfi. - Ne sújtson többet! Úgyis végem. - Sajnálom - mondta Lancelot. - De hát ön még azt sem várta meg, hogy kardot fogjak. A férfi tovább jajgatott: - Irgalom! Irgalom! Lancelot beledöfte kardját a földbe, és odament, hogy megvizsgálja a sebet. - Nem akarom bántani - mondta. - Ne féljen. Hadd nézzem. - Felvágta a májamat - mondta szemrehányóan a férfi. - Akkor se tehetek többet, mint hogy azt mondom: igazán sajnálom. Fogalmam sincs róla, miért kellett egymásnak esnünk. Támaszkodjon a vállamra, lefektetem. Mikor lefektette a férfit és elállította a vérzést - megállapította, hogy a seb nem halálos -, egy gyönyörû hölgy jelent meg a sátor nyílásában. Mécsest gyújtott, meglátta, mi történt, és azon nyomban torkaszakadtából sikoltozni kezdett. Odarohant a sebesülthöz, vigasztalni kezdte, Lancelot-t gyilkossággal vádolta, és örjöngött. - Ne üvölts - mondta a férfi. - Ez az ember nem gyilkos. Mind a ketten félreértettük a helyzetet. - Én az ágyban feküdtem - mondta Lancelot -, amikor õ bejött és rám ült, mire mindketten úgy megijedtünk, hogy összecsaptunk. Igazán sajnálom, hogy megsebesítettem. - De hát ez a mi ágyunk - kiáltotta a hölgy, mint egy bõszült nõsténymedve. Mit keresett az ágyunkban? - Igazán sajnálom - felelte Lancelot. - De mikor ideértem, nem volt senki a sátorban, eltévedtem, fáradt voltam, s gondoltam, nem lesz baj, ha egy éjszakára megalszom benne. - Nem történt semmi - mondta a férfi. - Szívesen látjuk éjszakára, s különben se hinném, hogy a seb halálos. Szabadna tudnom a nevét? - Lancelot. - Tessék! - kiáltott fel a férfi. - Látod, drágám, kivel csaptam össze? Nem csoda, hogy megsebesültem. És még nem értettem, miért úsztam meg olyan könnyen. Ragaszkodtak hozzá, hogy Lancelot maradjon ott éjszakára, reggel pedig útba igazították a fehér barátok kolostora felé. Mihelyt a lovag - akinek Belleus volt a neve - felgyógyult, Lancelot-t nemeslelkûségéért azonnal felvétette a Kerekasztal lovagjai közé. A fehér barátok kolostorában a szép leányzó már izgatottan várakozott. Attól félt, hogy Lancelot cserbenhagyja. Alig hangzott fel lova patkóinak csattogása a kockaköveken, a lány már röpült is le a toronyszobából, hogy üdvözölje. - Apám este érkezik - kiáltotta. - Jaj, de örülök, hogy megjött! Már attól féltem, hogy esetleg elfelejtett. Lancelot csúnya szája vigyorra húzódott e szó hallatára. Aztán megfürdött, civilbe öltözött, és várta Bagdemagus király érkezését. - Furcsa az élet itt Gramarye-ban - gondolta magában, miközben igyekezett elterelni gondolatait az ifjú királynéról. - Olyan hirtelen történik minden. Az ember jóformán azt sem tudja, hol van, aztán unokatestvérem hirtelen eltûnik az almafa alól - amiért még le kell számolnia valakivel. Boszorkánykirálynõk bukkannak fel, tömegviadalokat rendeznek, nehezen ismeri ki magát az ember. Aztán megfésülködött, lesimította köntösét, és lement Bagdemagus király elé. Fölösleges hosszasan leírnom a csoportos viadalt. Leírja Sir Thomas Malory Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal Lovagjainak históriájában. Lancelot kiválasztott három lovagot, akit az ifjú leányzó ajánlott, és elintézte, hogy mind a négyen fehér pajzsot viselhessenek. Fehér pajzsot ugyanis a kezdõ lovagok viseltek, s Lancelot azért intézte így a dolgot, mert tudta, hogy a másik oldalon ott fog harcolni három bajtársa a Kerekasztal

mellõl. Nem akarta, hogy felismerjék, nehogy a dolog esetleg rossz érzést szüljön az udvarban. Northgalis királyának, az ellenpárt vezérének százhatvan lovagja volt, Bagdemagus királynak csak nyolcvan. Lancelot megtámadta a Kerekasztal elsõ lovagját, és kificamította a vállát. Aztán olyan erõvel rontott neki a másodiknak, hogy a szerencsétlen fickó átesett a lova hátulján, és sisakja több hüvelykre a földbe fúródott. A harmadik lovagot meg olyan erõsen fejbe vágta, hogy vérezni kezdett az orra, a ló meg a lovaggal együtt elmenekült. Mikor aztán Northgalis királyának a lábát is eltörte, mindenki tisztában volt vele, a viadal befejezõdött. A viadal után hõsünk elindult, hogy kiderítse, mi lett Lionellal. Erre csak most keríthetett sort, mert unokatestvére eltûnése óta egyrészt a gonosz királynõk foglya volt, másrészt a leánynak tett ígéretét kellett teljesítenie, aki kiszabadította õt a hatalmukból. Mielõtt eltávozott, Bagdemagus király megkapta a lovagi viadal díját, a leányzó meg majdnem sírt, olyan hálás volt. Örök barátságot fogadtak egymásnak, azzal, hogy ha viszonzásul bármelyiküknek szüksége volna a másik segítségére, csak üzenjen. Aztán Lancelot lóra ült, néhány paraszttól megtudakolta az utat, és ellovagolt az almafaerdõ felé, ahol unokaöccsét elvesztette. Úgy gondolta, hogy ha alaposan körülszimatolja a helyet, ahol utoljára látta, talán talál valamit, ami nyomra vezeti. Az almafaerdõben, pontosan a bûvös fa alatt egy hölggyel találkozott, ki fehér lovon ült. - Hölgyem - szólította meg Lancelot -, van lehetõség valami kalandra ebben az erdõben? - Bõven - felelte a hölgy -, ha van mersze vállalni. - Megpróbálnám. - Erõs embernek látszik - mondta a hölgy. - Meg az arca is merész. Ha akarja, elviszem oda, ahol a világ legkegyetlenebb bárója lakik, de biztos, hogy megöli önt. - Annyi baj legyen. - De csak akkor viszem el hozzá, ha elárulja a nevét. Gyilkosság lenne odavinnem, hacsak nem valami híres lovag. - A nevem Lancelot. - Gondoltam - mondta a hölgy. - Hát ez szerencse. Azok szerint, amiket önrõl beszélnek, valószínûleg ön az egyetlen lovag a földön, aki le tudja gyõzni azt, akihez elkalauzolom. Az illetõnek Sir Turquine a neve. - Remek. - Egyesek szerin õrült. Hatvannégy lovagot tart fogva, mindegyiküket párviadalban gyõzte le, és azzal szórakozik, hogy tövisbõl font korbáccsal veri õket. Ha foglyul ejti, önt is elveri, méghozzá meztelenre vetkõztetve. - Úgy látszik, izgalmas lesz megvívni vele. - A kastélya valóságos koncentrációs tábor. - Éppen ilyesmit keresek - mondta Sir Lancelot. - Arthur azért találta ki a Kerekasztalt, hogy az efféléket megszüntesse. - Ha elkalauzolom hozzá, meg kell ígérnie, hogy utána meg tesz valamit a kedvemért - persze csak ha ön gyõz. - Mi lenne az? - kérdezte óvatosan Lancelot. - Ne ijedjen meg - mondta a hölgy. - Csak egy másik lovagot kell legyõznie, akit szintén ismerek, és lányokat sanyargat. - Ezt boldogan megígérem. - Hát akkor - mondta a hölgy - csak isten a tudója, hogyan fog boldogulni. Én mindenesetre imádkozom majd önért a viadal közben. Miután lovagoltak egy ideig, olyasféle gázlóhoz érkeztek, amilyennél Lancelot élete elsõ párviadalát vívta meg, Arthur királlyal. A gázló körül a fákon rozsdás sisakok és csorba, behorpadt pajzsok lógtak - összesen hatvannégy, a rajtuk díszelgõ sasok, oroszlánok és egyéb címerállatok vigasztalanul lógatták az orrukat. A legújabb pajzs Lionelé volt, ezüst alapon, vörös mezõben a családi címer. Kisvártatva egy óriás lovag nyargalt keresztül az erdõn. Olyannyira hasonlított Sir Caradishoz - akit nemrégiben ölt meg -, hogy Lancelot elképedt. Az õ lovának a nyeregkápáján is keresztül volt vetve egy megkötözött lovag. S

ami a legfurcsább, a megkötözött lovag pajzsán ugyancsak a három bogáncs ékeskedett, piros alapon, arany mezõben. A rabló lovag csakugyan Gaherist ejtette foglyul, Gawaine öccsét. - Derék lovag - szólalt meg Lancelot -, tedd le az a sebesültet, hadd pihenjen egy kicsit. Mi ketten meg mérjük össze az erõnket. Sir Turquine odalovagolt hozzá, és gyûlölködve sziszegte: - Ha a Kerekasztal lovagja vagy, nagy örömmel fog szolgálni, ha kiütlek a nyeregbõl, aztán megkorbácsollak. És meg is tudom tenni veled is, meg Asztalod valamennyi lovagjával is. - Kicsit nehéz lesz. Aztán a szokásos módon eltávolodtak egymástól, meglóbálták kopjájukat, és nagy robajjal rontottak egymásnak. Lancelot az utolsó pillanatban vette észre, hogy Turquine a legjobb bajvívó, akivel eddig találkozott, hogy éppolyan nagyot tud döfni, mint õ maga, és biztosan céloz. A lovagok behúzták a nyakukat és összecsaptak. A két kopja egyazon pillanatban tört el; a lovak futás közben megtorpantak, felágaskodtak és hanyatt estek; a kettétört kopják magasan a levegõbe repültek, a fehér ló hátán a hölgy elfordította a fejét. Mikor ismét visszafordította, a két ló a földön hevert, s a lovagok mozdulatlanul feküdtek. Két óra múlva Lancelot és Turquine még mindig vívtak, most már karddal. - Állj - szólalt meg Turquine. - Beszélni szeretnék önnel. Lancelot megállt. - Kicsoda ön? - kérdezte Sir Turquine. - Ön a legremekebb lovag, akivel valaha is küzdöttem. Soha senkit sem láttam, aki ilyen lendülettel harcolt volna. Ide figyeljen: hatvannégy lovagot tartok fogva a váramban, s rajtuk kívül sok százat megöltem vagy megcsonkítottam, de egyik sem volt olyan jó bajvívó, mint ön. Ha hajlandó kibékülni és barátságot kötni velem, szabadon bocsátom a foglyaimat. - Igazán kedves öntõl. - Az ön kedvéért megteszem, ha nem egy bizonyos valaki. Ha mégis az, kénytelen vagyok életre-halálra tovább vívni önnel. - Ki az a valaki? - Lancelot - mondta Sir Turquine. - Ha ön Lancelot, nem hódolhatok be és nem lehetünk barátok. Lancelot ölte meg fivéremet, Caradost. - Én vagyok az. Sir Turquine álnokul sújtott, mielõtt ellenfele még felkészült volna. - Szóval így állunk? - mondta Lancelot. - Csak azt kellett volna állítanom, hogy nem én vagyok én, és kiszabadíthattam volna a foglyokat. Õn pedig figyelmeztetés nélkül próbál megölni. Sir Turquine tovább sziszegett. - Sajnálom Caradost - mondta Lancelot. - Tisztességes viadalban esett el, nem ajánlotta fel, hogy megadja magát. Nem volt módom megkönyörülni rajta. Harcolva esett el. Még két óra hosszat vívtak. A páncélos lovagok nemcsak a kardot használták fegyvernek. Néha pajzsuk peremével püfölték egymást, néha meg a kardmarkolat gombját használták buzogánynak. A fû tele volt körülöttük vércseppekkel. Néha súlyuk következtében - átestek egymáson. A szalmával kitömött, súlyos sisakokon olyan keskeny légzõnyílások voltak, hogy majd megfulladtak. Pajzsukat fáradtan lógatták, nem fedezték magukat eléggé. Aztán hirtelen vége lett a viadalnak. Lancelot egy alkalmas pillanatban eldobta a kardját, és elkapta Turquine-t a sisakja tetejénél fogva. Elvágódtak, s a sisak leesett. Elõhúzták közelharcra való tõreiket. Turquine rúgott egyet, megremegett és meghallt. Késõbb Lancelot így szólt: - Akármilyen gonosz ember is volt, vívni tudott. Sajnálom, hogy nem akarta megadni magát. - De hát gondoljon a megcsonkított lovagokra meg a kínzásokra. - A régi iskolához tartozott - mondta Lancelot. - Ahhoz, amelyiket meg kell szüntetnünk. A régi iskola szabályai szerint harcolt. - Vadállat volt - mondta a hölgy. - Akárki volt, szerette a testvérét. Ide hallgass, Gaheris, kölcsönadnád a

lovadat? Tovább szeretnék menni, az enyém sajnos kimúlt, szegény pára. Ha kölcsönadod a tiedet, mehetsz és kiszabadíthatod Lionelt meg a többieket a várkastélyból. Mond meg Lionelnek, hogy térjen vissza az udvarba, és ne kövessen el ostobaságokat. Nekem tovább kell mennem ezzel a hölggyel. Megteszed? - Persze, hogy tiéd a lovam - mondta Gaheris. - Mindig Orkney fiúkat mentesz meg! A legutóbb Gawaine-t. És a kastélyomban ott van Agravaine. Persze hogy tiéd a lovam, Lancelot, persze hogy tiéd! 8. Lancelot-nak még sok kalandja akadt elsõ portyája során - kerek egy esztendeig tartott -, de alighanem csak kettõrõl érdemes részletesen beszámolnunk. Mindkettõ összefüggésben volt az Erõs Kar konzervatív szokásaival, amelyek ellen a király keresztes hadjáratot indított. Ebben az idõszakban a régi iskola, vagyis a normann bárók magatartása adott alkalmat kalandokra - ugyanis csak kevesen tudtak olyan elkeseredetten és önzõ módon gyûlölködni, mint a letûnõben lévõ uralkodó osztály tagjai. A Kerekasztal lovagjainak az volt a feladatuk, hogy foganatosítsanak erélyes rendszabályokat az Erõs Kar ellen, s a dühös bárók, akik az Erõs Kar elvei szerint éltek, kétségbeesett dühvel szálltak síkra ellenük. A derekabbak elhitették magukkal, hogy Arthur egyszerûen csak újmódi, és lovagjai elfajzottak õseiktõl. A megátalkodottak csúnyább nevekkel is illették õket, s mivel õk maguk természettõl fogva durvák voltak, szörnyû tetteket tulajdonítottak Arthur lovagjainak. Sok báró, attól való félelmében, hogy elveszti régi hatalmát, olyan gátlástalanul és gyûlölködve küzdött ellene, mintha valamiféle Antikrisztus lenne, és õszintén hitték, hogy az igazságot védelmezik. Ideológiai polgárháború tört ki. Egy szép nyári napon Lancelot egy ismeretlen kastély parkján lovagolt keresztül. A pázsiton ritkásan állt egy-egy hatalmas szil-, tölgy- meg bükkfa, s Lancelot nehéz szívvel gondolt Guinivere-re. Mielõtt elvált a hölgytõl, aki Sir Turquine-hoz vezette, a házasságról kezdtek beszélgetni, s ez nagyon feldúlta a fiatalembert. A hölgy kijelentette, hogy Lancelot-nak feleség vagy szeretõ kellene, mire Lancelot dühbe gurult. - Nem akadályozhatom meg, hogy azt fecsegjenek az emberek, amit akarnak mondta -, de az adott körülmények közt lehetetlen megnõsülnöm, az pedig, hogy szeretõt tartsak, véleményem szerint erkölcstelen. - Elvitatkoztak egy ideig a dolgon, aztán elváltak egymástól. Most, noha közben több kalandja is akadt, Lancelot még mindig a hölgy tanácsán tûnõdött, és nyomorúságosan érezte magát. Csilingelés hallatszott a levegõben - Lancelot azonnal fölnézett. Egy gyönyörû vándorsólyom verdesett a feje fölött, az egyik szilfa koronája felé igyekezett, lábszíja hosszan libegett utána a levegõben. Mihelyt elérte a szilfa tetejét, rátelepedett, és dühösen lihegve nézett körül. Lábszíja háromszorosan rátekeredett a legközelebbi ágra. Amikor észrevette a feléje lovagló Sir Lancelot-t, ismét dühbe jött, és tovább akart repülni. A szíj megakadályozta röptében, s most fejjel lefelé verdesett a szárnyával. Lancelot szíve a torkában dobogott: félt, hogy a madár eltöri a szárnyát. Néhány pillanat múlva a madár már nem verdesett a szárnyával, csak lógott lefelé, lassan pörögve a tengelye körül. - Ó, Sir Lancelot, Sir Lancelot! - kiáltotta egy ismeretlen úrhölgy. - Ó, Sir Lancelot! Elvesztettem a sólymomat. - Ott van - mondta Lancelot. - Azon a fán. - Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! - kiabált a hölgy. - Csak megpróbáltam visszacsalogatni, és elszakadt a lábszíj! A férjem megöl, ha nem fogom meg. Olyan hirtelen természetû, és olyan szenvedélyes solymász. - De hát ezért csak nem öli meg önt? - Jaj, dehogynem! Nem készakarva. De olyan hirtelen természetû. - Talán megakadályozhatom benne? - Jaj, dehogy - mondta a nemes hölgy. - Úgyse sikerülne. Még megsebesítené.

Nem szeretném, ha megsebesítené drága férjemet. Nem mászna fel inkább arra a fára, hogy megfogja a sólymot? Lancelot jól megnézte az úrhölgyet meg a fát. Aztán nagyot sóhajtott, s ahogy Sir Thomas Malory írja Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal Lovagjainak históriájában, így szólt: - Nos, szép hölgyem, mivel tudja a nevem, és azt kívánja tõlem, hogy lovag lévén segítsek önön, ami tõlem telik, megteszem, hogy elfogjam a sólymát. Pedig az igazság az, hogy nem nagyon tudok fára mászni, a fa is magas, s ráadásul alig van ága, hogy megkapaszkodhatnék benne. Lancelot egész gyerekkorát azzal töltötte, hogy harcolni tanult. Nem maradt ideje madárfészkeket fosztogatni, mint a többi fiúnak. A hölgy kívánsága zavarba hozta. Kelletlenül levette páncélját, idõnként sanda pillantást vetve a fára, s végül ott állt ingben-térdnadrágban. Aztán hõsiesen megrohamozta az alsó ágakat, miközben a nemes hölgy a fa alatt nyargalászott, sólymokról, férjekrõl fecsegett, meg arról, hogy milyen szép idõ van. - Jó, jó - dörmögte Lancelot bosszúsan. A szemébe fakéreg-darabok hulltak. Jó, jó! A fa tetején a sólyomnak a lábszíja szokás szerint a nyaka meg a szárnya köré tekeredett, s a madárnak az volt az érzése, hogy megtámadták - így Lancelot kénytelen volt a csupasz kezére állítani. A madár hisztérikus dühvel csipkedte, de Lancelot türelmesen bogozgatta a rátekeredett szíjat, ügyet sem vetve a csípésekre. A solymászokat amúgy sem igen izgatja, ha a madaruk megsebzi õket. Mikor a sólymot sikerült épségben megszabadítania, lekiabált a hölgynek, aki egészen kicsinek látszott a fa tövében: - Ide figyeljen, ha tudok, letörök egy nehéz ágat, rákötöm a madár gyûrûjére, aztán ledobom. Olyan ágat keresek, amelyik nem túl nehéz, hogy szép lassan essen le. Majd egy kicsit kijjebb dobom, hogy ne akadjon bele az ágakba. - Jaj, vigyázzon! - kiáltotta a hölgy. Lancelot úgy tett, ahogy mondta, aztán óvatosan elkezdett lefelé mászni. Mintegy húsz lábnyira volt a földtõl, amikor talpig páncélban odavágtatott egy kövér lovag. - Hah, Sir Lancelot! - kiáltotta. - Most nem menekülhet. A hölgy fölkapta a sólymot, és indulni akart. - Hölgyem! - szólt rá Lancelot, aki csodálkozott rajta, honnan tudja mindenki a nevét. Az elhízott lovag ordítani kezdett: - Hagyja békén azt a nõt, maga gyilkos. Az a feleségem! Csak azt csinálta, amit én parancsoltam neki. Trükk volt. Haha! Most sikerült elcsípnem hírhedt fegyverei nélkül, s most megölöm. - Nem valami lovaghoz illõ eljárás - mondta Lancelot. - Legalább engedje, hogy felfegyverkezzem, és küzdjünk meg becsületesen. - Szó sincs róla - maga tökfilkó! Minek néz engem? Semmi kedvem a maguk újmódi badarságaihoz. Ha egyszer elfogok valakit, aki gyerekeket eszik roston sütve, megölöm, mint a férget. - De hát... - Lefele! Lefele! Nem várhatok egész nap. Le onnan, és fogadja a halált férfihoz méltóan, ha ugyan férfi egyáltalán! - Esküszöm, hogy nem szoktam roston sült gyerekeket enni. Az elhízott lovag arca bíborvörös lett, és ordítani kezdett: - Hazug! Hazug! Sátán! Azonnal lejönni! Lancelot egy ágon ült, a lábát lógatta és a körmét rágta. - Azt akarja mondani - kérdezte -, hogy szántszándékkal engedte szabadon azt a sólymot a pórázzal a lábán, hogy megölhessen, amikor fegyvertelen vagyok? - Lejönni! - Ha lemegyek, minden tõlem telhetõt megteszek, hogy megöljem. - Paprikajancsi! - kiáltotta a kövér lovag. - Hát jó - mondta Lancelot -, maga a hibás. Nem lett volna szabad ilyen aljas trükköt kieszelnie. Utoljára kérdem: hajlandó karddal megvívni velem, ahogy lovaghoz illik? - Szó sincs róla.

Lancelot letört egy korhadt ágat, és leugrott a fáról, úgy, hogy a lova kettejük közé került. A kövér lovag rárontott, és a lovon áthajolva le próbálta csapni a fejét. Lancelot az ággal kivédte a csapást, s a lovag kardja beleragadt a fába. Erre Lancelot elvette a kardot a gazdájától, és elvágta vele a torkát. - Takarodj! - szólt oda az úrhölgynek. - Ne bögj! A férjed hülye volt, téged meg unlak. Nem sajnálom, hogy megöltem. Pedig sajnálta. Utolsó kalandjában is egy hazugság meg egy hölgy játszott szerepet. A fiatalember gyászos hangulatban lovagolt keresztül a lápvidéken, amelyet akkor még nem csapoltak le, és alighanem Anglia legeldugottabb helye volt. A mocsarakat titkos utak szelték át, amelyeket csak az angolszász mocsárlakók ismertek. Az egész vidéket gágogás töltötte be. A bölömbikák bömböltek, a barna héják szárnyukkal súrolták a nádast, fütyülõ récék, vadkacsák ezrei röpködtek ék alakban a levegõben. Mikor Lancelot egy egyenes úton lovagolt végig, észrevette, hogy az út másik vége felõl két ember felé nyargal egy lovag meg a felesége. A hölgy elöl, sebesen, mint az õrült, a lovag meg utána. Kivont kardja villogott. - Hohó! Hohó! - kiáltotta Lancelot, és elébük vágtatott. - Segítség! - sikította a hölgy. - Jaj, mentsen meg! Le akarja csapni a fejem. - Hagyja békén azt a nõt! Takarodjon! - ordította a lovag. - A feleségem, és felszarvazott! - Nem igaz! - jajveszékelt a hölgy. - Jaj, uram, mentsen meg tõle. Kegyetlen, brutális vadállat. Azért féltékeny, mert szeretem az unokabátyámat. Mért ne szerethetném az unokabátyámat? - Parázna nõszemély! - kiáltotta a lovag, és megpróbált lesújtani az asszonyra. Lancelot közéjük rúgtatott, és így szólt: - Igazán nem szabad így rátámadni egy nõre. Nem érdekel, hogy ki a vétkes, de egy nõt akkor sem szabad megölni. - Mióta? - Amióta Arthur a király. - Ez a nõ a feleségem - mondta a lovag. - Semmi köze hozzá. Takarodjon! És akármit is mond, felszarvazott! - Nem én, dehogy szarvaztalak fel - mondta a hölgy. - De te zsarnok vagy. És iszákos. - És ki miatt lettem iszákos, mi? Különben az iszákosság se nagyobb bûn, mint a házasságtörés. - Csönd! - mondta Lancelot. - Fogják be a szájukat mind a ketten! Rossz hallgatni. Addig lovagolok maguk közt, míg le nem csillapodik, uram. Vagy inkább volna kedve velem megvívni, ahelyett, hogy megölné ezt a hölgyet? - Szó sincs róla - mondta a lovag. - Magára ismertem az ezüst pajzsáról, maga Lancelot, és nem vagyok olyan hülye, hogy megvívjak magával, fõleg egy ilyen ringyóért nem. Mi az ördögnek avatkozik bele? - Azonnal távozom - mondta Lancelot -, mihelyt lovagi becsületszavára megígéri, hogy nem fog asszonyt ölni. - Dehogy ígérem! - Hiába is ígérnéd - mondta a hölgy. - Ha megtennéd, akkor se tartanád meg. - Mocsárlakók ügetnek utánunk - mondta a lovag. - Katonák. Nézzen csak hátra. Talpig fegyverben. Lancelot visszafogta a lovát és hátranézett. A lovag abban a pillanatban áthajolt mellette, és lecsapta a hölgy fejét. Mikor Lancelot, mivel nem látott sehol sem katonát, visszafordult, észrevette, hogy a hölgy fej nélkül ül mellette a lovon. Lassan balra dõlt, és leesett a porba. A lova csupa vér volt. Lancelot elfehéredett. - Ezért megölöm - jelentette ki. A lovag azon nyomban leugrott a lováról és a földre vetette magát. - Ne öljön meg! - kiáltotta. - Kegyelem! Felszarvazott! Lancelot is lóról szállt, és kihúzta a kardját.

- Álljon fel - mondta. - Álljon fel és küzdjön, maga, maga... A lovag négykézláb feléje kúszott a földön, és belekapaszkodott a combjába. mivel ilyen közel volt a bosszúszomjas Lancelot-hoz, az nem sújthatott le rá a karddal. - Kegyelem! - Megalázkodása láttán Lancelot megborzadt. - Álljon fel - mondta. - Álljon fel és küzdjön. Ide figyeljen, levetem a páncélom, és a puszta kardommal küzdök meg önnel. De a lovag csak annyit tudott kinyögni, hogy: - Kegyelem! Kegyelem! Lancelot megborzongott, de nem a lovagtól, hanem a lelkében feltámadó kegyetlenségtõl. Undorodva feltartotta a kardját, és ellökte magától a lovagot. - Nézze, mi vért ontott - mondta. - Ne öljön meg - mondta a lovag. - Megadom magam. Megadom magam. Nem ölhet meg valakit, aki kényre-kedvre megadta magát. Lancelot hüvelyébe lökte a kardját és visszahátrált a lovagtól, mintha önnön lelkétõl hátrálna vissza. A lelke mélyén érezte, hogy kegyetlen és gyáva: ezért volt ugyanakkor bátor és jószívû. - Álljon fel - mondta. - Nem bánom. Álljon fel és menjen. A lovag fölnézett rá, aztán tántorogva fölállt. Nem volt más, mint Sir Bedivere. Az volt a szokás, hogy a Kerekasztal portyázó lovagjai minden pünkösd ünnepén összegyûltek Carlionban, és beszámoltak kalandjaikról. Arthur rájött, hogy lelkesebben harcolnak az új célért, az Igazságért, ha utána számot kell adniok róla. A legtöbben foglyaikat is magukkal hozták, hogy legyen, aki igazolja az elõadottakat. Olyasmi volt ez, mintha valahol messze Afrikában a rendõrfõkapitány kiküldené felügyelõit a dzsungelbe azzal, hogy majd karácsonykor térjenek vissza azoknak a vad törzseknek a fõnökeivel, amelyeket a jog és igazság útjára térítettek. A vadak törzsfõnökeinek imponál a fényes udvar látványa, és nemegyszer csakugyan más emberként térnek haza. A Lancelot elsõ portyáját követö pünkösd majdnem kudarcba fulladt. Csak néhány ágrólszakadt óriás került elõ az Erõs Kar hívei közül, akiket az Orkney párt ejtett foglyul, s ezek tisztelegtek is a király elõtt, Lancelot behódoltjainak száma viszont rengeteg volt. - Téged ki gyõzött le? - Lancelot. - És téged, barátom? - Lancelot. - Rövid idõ múlva az egész Asztal kórusban kezdte kiabálni a választ. Ha Arthur azt mondta: - Légy üdvöz Carlionban, Sir Belleus. Elárulnád, melyik lovagomnak hódoltál be? -, az Asztal kórusban üvöltötte: - Lancelot-nak. - És Sir Belleus, aki elpirult, és nem tudta, rajta nevetnek-e, erõtlen hangon felelte: - Igen, Sir Lancelot-nak hódoltam be. Megjött Sir Bedivere, és bevallotta, hogyan csapta le házasságtörõ neje fejét. Magával is hozta a holttetemet. Arthur utasította, hogy vezeklésül járuljon vele a pápa színe elé - utána Sir Bedivere szent életû emberré lõn. Nagy mogorván megjött Gawaine, skót akcentussal elõadta, hogyan menekült meg Sir Caradastól. Gaheris hatvannégy rozsdás pajzsú lovagból álló küldöttség élén mesélte el Sir Turquine várából való szabadulásának történetét. Bagdemagus király lánya lelkesen számolt be a Northgalis királyával vívott tömegviadaláról. De rajtuk kívül is sokan voltak még, fõleg olyan lovagok, akik olyankor hódoltak be Sir Lancelot-nak, amikor az Sir Kaynek álcázta magát. Talán emlékeznek még rá, hogy Kay kicsit hajlamos volt a csipkelõdésre, s emiatt nem örvendett nagy népszerûségnek. Lancelot portyája során kénytelen volt megmenteni õt három lovagtól, akik üldözõbe vették. Aztán, hogy Kay bántatlanul térhessen vissza az udvarba, Lancelot egy éjszaka - miközben Sir Kay aludt - kicserélte páncéljaikat, minekutána azok a lovagok, akik abban a hitben támadták meg Lancelot-t, hogy Kay, majd szörnyethaltak meglepetésükben, azok a lovagok meg, akik a Lancelot páncélját viselõ Kayjel találkoztak, nagy ívben elkerülték. Azok közt, akik így hódoltak be Lancelot-nak, volt Gawaine, Uwaine, Sagramour, Ector, Demaris és még három lovag. S ezek az emberek egytõl egyik Guinivere, és nem Arthur király elõtt tisztelegtek. Lancelot egy teljes esztendeig távol maradt az udvartól, de az õ állhatatosságának is volt határa. Egész idõ alatt a királynéra gondolt, s hozzá vágyott vissza. Õ utasította foglyait, hogy Guinivere lába elé térdeljenek. Végzetes lépés volt.

9. Sorra érkeztek a foglyok. A trónon ott ült a fiatal, piruló királyné, és a fáklyafényben úszó csarnok megtelt fél térdre borult nemes lovagokkal. - Ön kinek a foglya? - A királynéé, mindhalálig, Sir Lancelot küldött. - És ön kié? - A királynéé, Lancelot parancsára. - Sir Lancelot - minden ajkon ez a név, õ a legvitézebb lovag a világon, õ a lovagok lovagja. Guinivere egyenes derékkal ült, a királynõi kézmozdulattal bólintott foglyainak. Mindnyájuknak megkegyelmezett. Szeme fényesebben csillogott, mint a koronája. Lancelot utolsónak érkezett. Az ajtónál álló fáklyatartók közt mozgolódás támadt, s a teremben sugdolódzás. A kések, tányérok és fedeles kupák csõrgése, az otthonos lárma elnémult - az arcok az ajtó felé fordultak. Ott állt Lancelot pompás, virágmintás, csipkedíszes bársonyruhában. Egy pillanatig habozva állt a sötét ajtókeretben, csúnyán és szelíden, töprengve, mért ez a csend - aztán belépett a világosságba, és elõre jött, hogy kezet csókoljon a királynak. Ez volt a nagy pillanat. Talán fölösleges magyarázkodnunk, hogy miért. - Nos, Lance - mondta jókedvûen Arthur -, itt aztán emelkedett a hangulat. Nem is kétséges, miért. Jenny alig tud nyugton maradni, hogy ennyi foglya van. - Neki szántam õket - mondta Lancelot. A királyné meg õ nem néztek egymásra. - De azért csak azt kell hinnem, hogy nekem is - mondta a király. - Mintha három grófsággal ajándékoztál volna meg. Lancelot gyorsan elkezdett beszélni. - Egész Európa császárának három grófság nem sok. Úgy beszélsz, mintha nem gyõzted volna le Róma diktátorát. Hogy boldogulsz a birodalmaddal? - Tõled függ, Lance. Nem lett volna értelme legyõzni a diktátort, ha te meg a többiek nem végeznétek el a civilizálás nagy mûvét. Guinivere segítségére sietett bálványának a vontatott társalgásban. - Furcsa ember vagy, Arthur drágám. Folyton harcolsz, grófságokat hódítasz meg, ütközeteket nyersz, aztán kijelented, hogy verekedni bûn. - Mert az. A legnagyobb bûn a világon. Ó istenem, fölösleges elölrõl kezdenünk a magyarázkodást. - Az. - Mi van az Orkney-párttal? - kérdezte az ifjú lovag. - Mi van az aki bírja, marja elvével? A király két tenyere közé fogta a fejét, és szerencsétlenül nézett az asztalra. Õ a szelíd, békeszeretõ ember, most, miközben békét akart erõltetni a világra, azon vette észre magát, hogy térdig vérben jár. Szégyenkezés és bizonytalanság fogta el. Egyike volt azoknak, akik másként szerettek volna cselekedni, mint pl. Attila, "az isten ostora", és néha mégis értelmetlennek érezte a zsarnokság elleni harcot. - Az Orkney-párttal bajom van - mondta. - Meg a civilizálással is, kivéve ezeket a foglyokat, akiket te hoztál. Mielõtt megérkeztél, úgy éreztem magam, hogy a nagy semmi császára vagyok - most úgy érzem, mintha három grófság császára lennék. - Mi a baj az Orkney-párttal? - Ó istenem, hát muszáj ilyesmirõl beszélnünk, amikor örülünk, hogy vissza tértél? Alighanem muszáj! - Morgause-zel van baj - mondta a királyné. - Részben. Morgause szerelmi viszonyt folytat mindenkivel, akit csak sikerül a hatalmába kerítenie, mióta Lot meghalt. Bárcsak ne lett volna Pellinore király olyan peches, és ne ölte volna meg! Rossz hatással van a fiaira. - Hogy érted? A király zavartan így szólt: - Azt is mondhatnám, hogy bár ne érték volna el olyan ragyogó sikereket, és ne mentetted volna meg Gawaine-t és fivérét Caradostól és Turquine-tól. - Miért? - A Kerekasztal eszméje hasznos volt, amikor kitaláltuk - mondta lassan

Arthur. - Feltétlenül módot kellett találni rá, hogy a harcias természetû emberek kiélhessék magukat, anélkül, hogy kárt okoznának. Hogy õket is belevonhassuk a játékba, bandát kellett szerveznünk, mint az iskolásgyerekeknek. Aztán a bandának le kellett tennie a nagy esküt, hogy csak a mi elképzeléseinkért fog harcolni. Ha tetszik, nevezhetjük ezeket az elképzeléseket civilizációnak. Én a civilizáción egyszerûen csak azt értettem, amikor kitaláltam, hogy ne használjuk ki mások gyöngeségét, ne gyalázzuk meg a szüzeket, ne raboljuk ki az özvegyeket, s ne öljük meg azt aki alul van. Legyünk polgárok. De a dolog átalakult sportõrületté. Merlin mindig mondta, hogy a sportõrület a világ átka, és így is van. Balul sült el az elképzelésem. A lovagok itt egytõl egyik fetisizálják. Mindenki folyton csak arról beszél, hogy ki kit vetett ki utoljára a nyeregbõl, ki mentett meg több szüzet, és ki az Asztal legkülönb lovagja. Az Orkney család a legmániákusabb valamennyi közül. Azt hiszem, az anyjuk miatt érzett bizonytalanságuk késztetik õket arra, hogy mindenáron az elsõ helyeket biztosítsák maguknak. Muszáj mindenáron kitûnniök. A bajvívás egyébként is fontosabbá vált lovagjaimnak, mint a lelki üdvösségük. Ha nem vigyázol, az Orkney család vérbosszút esküszik ellened, akár szegény Pellinore ellen. Rohadt helyzet. A legaljasabb dolgokat követik el az úgynevezett becsület ürügyén. - Micsoda beszéd! - mondta Lancelot. - Fel a fejjel. Az Orkney család nem árthat nekem, még ha vérbosszút is esküszik ellenem. Ami pedig azt illeti, hogy balul sült el az elképzelésed, az egyszerûen badarság. A Kerekasztal a legjobb dolog, ami valaha is volt a világon. Arthur, aki még mindig a fejét fogta, fölemelte tekintetét. És látta, hogy barátja és felesége önfeledten nézik egymást. Gyorsan megint a tányérjára fordította a figyelmét. 10. Dap bácsi ide-oda forgatta kezében a sisakot, és így szólt: - A sisaktarajod összevissza van vagdalva és szakadva. Újat kell kerítenünk. Egy kis fülkében beszélgettek, amelynek északra nyílt az ablaka, hideg volt és homályos, a kékes fény fagyott olajként csillogott az acélon. - Igen. - Hogy vált be a Joyeux? Még mindig éles? Szereted a fogását? Joyeux-t Galand készítette, a középkor leghíresebb kardkovácsa. - Igen. - Igen! Igen! - kiáltott fel Dap bácsi. - Mást se tudsz mondani, csak azt, hogy igen? Az áldóját, Lancelot, mi a nyavalya van veled? Lancelot a tollforgót simogatta, a Dap bácsi kezében lévõ sisak ismertetõjelét.A filmek meg a képregények alapján a fejükbe vették az emberek, hogy a páncélos lovagok sisakjukon általában strucctollat viseltek, amely ide-oda lengett. Szó sincs róla. Kay tollforgója például merev, lapos legyezõ alakú volt, egyik vége elõre, a másik hátrafelé állt. Gondosan egymás mellé illesztett pávatollakból készült, s pontosan úgy meredezett a fején, mint a páva legyezöszerû farka. Lancelot, aki nem szerette a tarka holmikat, néhány szürkegém nyaktollat viselt, ezüst fonállal összekötve, mert ez jól illett ezüst pajzsához. Ezeket a tollakat simogatta eddig. Most dühösen bevágta õket a sarokba és felállt. Izgatottan elkezdett fel-alá járkálni a szûk helyiségben. - Dap bácsi - szólalt meg -, emlékszel még arra, mikor megkértelek, hogy ne beszélj valamirõl? - Emlékszem. - Szerelmes belém Guinivere? - Tõle kéne megkérdezned - felelte a nagybátya, francia logikával. - Mit tegyek? - kiáltotta Lancelot. - Mit tegyek? Arra sem könnyû magyarázatot találni, hogyan szerethetett Guinivere egyszerre két férfit. Bár a szerelemnek több fajtája is van. Vannak asszonyok, akik egyszerre szeretik gyermekeiket és férjüket - és gyakran akadnak férfiak, akik kéjvágyat éreznek egy nõ iránt, s ugyanakkor szívbõl szeretnek egy másikat.

Valahogy így szeretett bele Guinivere is a francia lovagba anélkül, hogy Arthur iránt érzett szeretete csökkent volna. Lancelot meg õ jóformán még gyerekek voltak, amikor megismerték egymást, s a király körülbelül nyolc évvel idõsebb volt náluk. S aki huszonkét éves, úgy érzi, hogy harmincéves már az öregkor határán van. A Guinivere és Arthur közt létrejött házasság olyasmi volt, ami "kényszerházasságnak" szoktak nevezni. Tudniillik a Leodegrance királlyal kötött szerzõdés hozta létre anélkül, hogy a lányt megkérdezték volna. Jó házasság volt, mint az efféle "kényszerházasságok" általában lenni szoktak, s amíg Lancelot színre nem lépett, a fiatalasszony tisztelte híres férjét, hálás volt neki, jó volt hozzá, szerette, úgy érezte, hogy védve van az oldalán. Lancelot érzelmeire szinte lehetetlen magyarázatot találunk manapság, amikor mindenki annyira mentes minden tartózkodástól meg elõítélettõl, hogy úgyszólván azt csinál, amit akar. Miért nem tette a szeretõjévé Lancelot Guinivere-t, vagy miért nem szöktette meg imádott bálványa feleségét minden további nélkül, ahogy manapság csinálná akármelyik felvilágosult férfi? Dilemmájának egyik oka az volt, hogy keresztény volt. Modern korunk hajlamos elfelejteni, hogy a régmúltban sok ember volt keresztény. A vallás, amelyben nevelkedett - márpedig attól, amit beleneveltek az emberbe, nem könnyû szabadulni -, határozottan tiltotta, hogy elcsábítsa legjobb barátja feleségét. A gátló körülmény, hogy azt csinálja, amihez kedve lett volna, éppen az a lovagságról alkotott elképzelés volt, amelyet Arthur talált ki, és Lancelot fiatal lelkébe is beoltott. Lehet, hogy egy gonosz báró, az Erõs Kar híve megszöktette volna Guinivere-t, akár az egyház szeme láttára is, hiszen az ember felebarátja feleségének az elcsábítása úgyszólván az Erõs Kar egyik törvénye volt. Ugyanúgy, mint ahogy az erõsebb bika gyõz. De hát Lancelot egész gyermekkorát azzal töltötte, hogy felkészült a lovagságra és igyekezett magáévá tenni Arthur király eszméjét. Éppoly szilárdan meg volt gyõzõdve arról, hogy igen is van igazság, mint Arthur, vagy akármelyik fel nem világosult keresztény. Azonfelül jóval nagyobb értéket tulajdonított a szüzességnek, mint századunk. Szentül hitte, akárcsak Lord Tennyson hõse, hogy csak akkor lehet tízszeres ereje valakinek, ha megõrzi szíve szûzi tisztaságát. E hit következménye volt, hogy feltételezte, ha behódol a királynénak, elveszti erejét. Végül önnön természete is gátolta. Szerette Arthurt és szerette Guinivere-t, és gyûlölte önmagát. A világ legelsõ lovagja: mindenki irigyelte, õ maga pedig sose tartotta magáról azt, hogy derék és jó ember. - Szerintem - mondta Dap bácsi - minden attól függ, mit akar a királyné. 11. Lancelot ezúttal jó néhány hétig a királyi udvarban maradt, és minden hét nehezebben ment el. Kétségbeesetten küzdött a királyné iránt táplált érzelmei ellen. Dap bácsi egy szép napon így szólt: - Okosabb volna távoznod. Majdnem huszonnyolc fontot fogytál. Ha elhagyod az udvart, vagy vége szakad a dolognak, vagy nem. Lancelot így szólt: - Nem tudok elmenni. Arthur azt mondta: - Maradj, kérlek. Guinivere azt mondta: - Menj! A második portya, amelyre elszánta magát, fordulópontot jelentett az életében. Camelot-ban sokat beszéltek bizonyos Pelles királyról, aki sánta volt és Corbin kísértetjárta várában lakott. Feltételezték róla, hogy kicsit bolond, mert szentül hitte, hogy a bibliai Arimathiai József leszármazottja. Arthur úgy gondolta, hogy nem ártana elküldeni Lancelot-t, hogy vizsgálja meg a kísértet lakta várkastélyt. Útközben Corbin felé különös kalandja akadt Lancelotnak, amelyre hosszú évekig szomorúan gondolt vissza. Úgy érezte ez elõtt a kaland elõtt, hogy Isten választottja, s utána hazug emberré lett. Corbin vára alatt virágzó városka terült el. Kövezett utcái, kõbõl épült házai és régi hídjai voltak. A kastély a völgy egyik oldalán állt egy dombon, a

völgy másik oldalán pedig egy szép öreg torony. A városka valamennyi lakója kint nyüzsgött az utcán, mintha csak Lancelot-ra várt volna. A bûbájos városka lakói tudták a nevét. - Üdvözlégy, Sir Lancelot Dulac - kiáltozták -, lovagrend virága! Te kimenekítesz bennünket a veszedelembõl. Lancelot visszafogta a lovát, és beszédbe elegyedett velük. - Miért szólíttok meg? - kérdezte, s közben máson járt az esze. - Honnan tudjátok a nevem? Mi baj? Az emberek kórusban felelték: - Ó, szép lovag - mondták. - Látod azt a tornyot ott a dombon? Egy szerencsétlen hölgy lakozik benne, aki valamely varázslat folytán sok-sok éve forrón zubogó vízben fõ, s csak a világ legderekabb lovagja szabadíthatja meg. Sir Gawaine itt járt a múlt héten, de nem sikerült megszabadítania. - Ha Sir Gawaine-nek nem sikerült - mondta Lancelot -, biztos, hogy nekem se fog. Nem szerette az efféle versengéseket. A világ legjelesebb lovagjának címe azzal a veszéllyel járt, hogy minduntalan bizonyságot kellett tenni róla, és egyszer feltétlenül el kellett következnie a napnap, amikor nem sikerül megõriznie e címet. - Azt hiszem, jobb ha továbbmegyek - mondta, és megrántotta a gyeplõt. - Ne, ne - mondták komolyan az emberek. - Tudjuk, hogy te vagy Sir Lancelot. Te kiszabadítod úrnõnket a forró vízbõl. - Muszáj továbbmennem. - Úrnõnk iszonyúan szenved. Lancelot ráhajolt lova hátára, jobb lábát átemelte a farán, és a földön volt. - Halljam, mit kell tennem - mondta. Az emberek mögéje sorakoztak, és a város polgármestere kézen fogta. Csöndesen ballagtak föl együtt a domboldalon az öreg toronyig. - Úrnönk - mesélte a polgármester - a környék legszebb asszonya volt. Ezért Vajákos Morgan királyné és Northgalis királynéja féltékeny lett rá, és bosszúból rábocsátotta ezt a varázslatot. Szörnyû, hogy szenved: már öt esztendeje fõ. Csak a földkerekség legjelesebb lovagja szabadíthatja meg. Mikor a torony kapujához értek, furcsa dolog történt. A kapu régi módi szerint, nehéz gerendákkal el volt reteszelve. Mély vájatok voltak a falban, ezekben lehetett ide-oda tologatni a nehéz gerendákat - olyan nehezek voltak, hogy egy faltörõ kosnak is ellen tudtak volna állni. Mármost a gerendák önként visszahúzódtak a falba, és a vas szárakról csõrömpölve lehullott a lakat. A kapu kitárult. - Menj be - mondta a polgármester. Az emberek kint maradtak, és várták, hogy mi lesz. A torony földszintjén volt a kemence, amely állandó forrásban tartotta a bûvös vizet. Az emeleten levõ szobában olyan sûrû volt a göz, hogy szinte nem lehetett látni. Lancelot belépett, sikoltást hallott. Lancelot megpillantotta a hölgyet, aki sikoltott. Szégyenlõsen ült a kádban, és õt nézte. Bájos kis teremtés volt, s - amint Sir Thomas Malory írja Arthur királynak és Vitézeinek, Kerekasztal Lovagjainak históriájában - teljesen meztelen. - Ejnye! - mondta Lancelot. A lány elpirult, már amennyire elpirulhatott fövés közben, és erõtlen hangon így szólt: - Adja a kezét nemes lovag. Lancelot kézen fogta, a hölgy felállt és kilépett a kádból, odakint meg az emberek éljenezni kezdtek, mintha pontosan tudták volna, mi történik. Hoztak magukkal ruhát meg tiszta fehérnemût, és a városka asszonyai körülállták a kapu alatt, míg a rózsaszínûre fött lány felöltözött. - Jaj, be finom érzés felöltözve lenni! - mondta. - Drágaságom! - kiáltott egy kövér öregasszony, aki valószínûleg a dajkája volt gyerekkorában, s most könnyezett örömében. - Sir Lancelot-nak sikerült! - kiabálták a városbeliek. - Háromszoros éljen Sir Lancelot-ra! Mikor az éljenzés elhalt, a Vízbenfõtt lány Lancelot-hoz lépett és kézen fogta.

- Köszönöm - mondta. - Nem illenék elmennünk a templomba és hálát adnunk Istennek? - Bizony, hogy igen. Úgy aztán bementek a városka tiszta kis templomába, és hálát adtak Istennek könyörületességéért. Letérdeltek a freskókkal díszített falak közt, amelyeken fontoskodó, glóriás szentek álltak lábujjhegyen, hogy magasabbnak látsszanak, és a festett üvegablakokon tarka fénysugarak estek rájuk. Lancelot ráeszmélt, hogy megengedtetett neki csodát tenni, amire mindig vágyott. Pelles király lesántikált a völgy másik oldalán levõ kastélyából, hogy megnézze, miért a nagy izgalom. Szemügyre vette Lancelot pajzsát, szórakozottan megcsókolta a Vízbenfõtt lányt, Lancelot-hoz hajolt, hogy megcsipkedje az arcát, és így szólt: - Úristen, hiszen ön Sir Lancelot! Látom, hogy kiszabadította a lányomat abból az üstbõl. milyen szép öntõl. Régen megjósolták. Én Pelles király vagyok, a bibliai Arimathiai József közeli rokona, ön meg persze a mi Urunk Jézus Krisztus nyolcadízigleni leszármazottja. - Szent egek! - Bizony, bizony - mondta Pelles király. - Minden pontossággal meg van írva a stonehenge-i tudós jósköveken, és a kastélyomban van egy Szent Kehely, meg egy galamb, amely röpköd, arany füstölõvel a csõrében. Igazán nagyon szép öntõl, hogy kiszabadította a lányomat az üstbõl. - Papa - mondta a lány. - Illenék bemutatnod bennünket egymásnak. Pelles király olyan mozdulatot tett a kezével, mintha szúnyogokat hessegetne. - Ez itt a lányom, Elaine. (Megint egy lány, akinek Elaine volt a neve.) Ez meg itt Sir Lancelot Dulac. Minden írva vagyon azokon a köveken. Lancelot, aki talán elfogult volt, hiszen elsõ találkozásukkor a leányon nem volt ruha, úgy vélte, hogy Elaine a legszebb lány, akivel valaha találkozott, kivéve Guinivere-t. Õ is elpirult. - Feljön hozzám és nálam marad - mondta a király. - Ez is írva vagyon a köveken. Hogy megmutassam a Szent Kelyhet meg mindent. Szép idõnk van. Nem mindennap szabadítják meg az ember fövésben levõ leányát. Azt hiszem, kész már a vacsora. 12. Lancelot napokig a Corbin-kastélyban maradt. Csak kísértetjárta szobáit kellett megnéznie, egyéb dolga nem volt. Keblében azonban olyan érzések dúltak Guinivere miatt - a reménytelen szerelem fájdalma -, hogy teljesen kimerült. Képtelen volt összeszedni erejét, hogy útra keljen. Amikor beleszeretett Guinivere-be, nyugtalan lett, úgy érezte, csak akkor lehet reménye a menekülésre, ha állandóan úton van. Most meg nem volt ereje semmihez. Úgy érezte, mindegy, hol van, ha úgyis csak arra vár, hogy megszakadjon a szíve. Túlságosan tapasztalatlan volt, semhogy rájöjjön: ha valakit a földkerekség legjelesebb lovagja szabadít ki egy forró vízzel teli üstbõl, valószínû, hogy beleszeret a megmentõjébe - ha mindössze tizennyolc éves. Egyik este, amikor Pelles különösen unalmasan szónokolt a családfájáról, és a fiatalember szívét mardosta a fájdalom, hogy vacsorázni se tudott, a komornyik vette kézbe a dolgok irányítását. Negyven éve szolgálta a Pelles családot, azt a dajkát vette feleségül, aki örömkönnyekkel üdvözölte Elaine-t, és nagy pártfogója volt a szerelemnek. Értett az olyan fiatalemberekhez, mint Lancelot. - Még egy kis bort, uram? - kérdezte a komornyik. - Köszönöm, nem kérek. A komornyik udvariasan fejet hajtott, és töltött még egy szarupohárral, amelyet Lancelot föl is hajtott, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. - Kitûnõ évjárat, uram - mondta a komornyik. - Õfelsége nagy gondot fordít a borospincéire. Pelles király közben visszavonult a könyvtárszobába, s rosszkedvû vendége magára maradt az ebédlõben. Neszezés hallatszott az éléskamra ajtaja mögül, a komornyik odament, Lancelot

meg felhajtott még egy pohárral. - Ez még jobb bor, uram - mondta a komornyik. - Õfelségének nagy készlete van belõle, és a feleségem most hozott fel egy bontatlan üveget a pincébõl. Nézze csak meg az alján az üledéket, uram. Ezt a bort biztosan sokra fogja értékelni. - Nekem minden bor egyforma. - Túlságosan szerény, fiatalember - mondta a komornyik, és nagyobb szarupoharat vett elõ. - Ha szabad így kifejeznem magam, uram, mintha egy kicsit tréfás kedvében volna. Egy bor minõségét nagyon könnyû megállapítani, ha belekóstol az ember. Terhére volt Lancelot-nak, aki szeretett volna egyedül maradni bánatával, és Lancelot épp ezért azon kezdett tûnõdni, vajon szórakozottságában nem volt-e udvariatlan vele. Udvariasan kiitta a poharat. - Nagyon finom - állapította meg bíztatóan. - Kitûnõ évjárat. - Örömmel hallom, uram. - Volt maga már valaha - tette föl Lancelot a kérdést, amelyet minden fiatalember föltesz, különösen ha ivott -, volt maga már valaha szerelmes? A komornyik diszkréten mosolygott, és töltött még egy pohárral. Éjfélre Lancelot és a komornyik egymással szemközt ültek az asztalnál, s mindkettõjüknek kipirult az arca. Vörös bor mézzel, meg ki tudja még mivel megfûszerezve állt az asztalon. - Szóval ez a helyzet - mondta Lancelot. - Akárkinek nem mondanám el, de maga rendes fickó. Megértõ. Igyon még egy pohárral. - Egészségére - mondta a komornyik. - Mit tegyek? - kiáltott fel Lancelot. - Mit tegyek? Az asztalra könyökölt, fejét a karja közé szorította, és elkezdett sírni. - Bátorság - biztatta a komornyik. - A sírig! Fél kézzel az asztalra koppintott, az éléskamra ajtaja felé sandítva, a másikkal meg töltött még egy pohárral. - Igyon - mondta. - Legyen férfi, uram, ha szabad ilyen vakmerõ dolgot mondanom. Egy pillanat, s jó hírt kap, örülni fog neki, csak élvezze a könyörtelenül múló idõt, ahogy a költõ mondja. - Derék fickó - mondta Lancelot. - Itt egyen meg a fene, ha nem élvezném ki, csak lenne rá alkalmam. - Jack éppoly derék ember, mint a gazdája. - Nem vitás - mondta a fiatalember. - Még derekabb, he, komornyik? S vigyorogni kezdett. - Aha - mondta a komornyik -, itt a kamraajtóban Brisen, a feleségem üzenetet hoz. Fogadni mernék, hogy önnek. - Mi áll benne? - kérdezte a komornyik, a fiatalembert figyelve, aki csak ült és mozdulatlanul meredt a papírra. - Semmi - mondta Lancelot, az asztalra hajította a papírt, és bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult. A komornyik elolvasta a cédulát. - Aszongya, hogy Guinivere királyné Case kastélyában van, öt mérföldre innét, és látni óhajtja önt. Aszongya, hogy a király nincs vele. - Na és? - Úgyse mer elmenni - mondta a komornyik. - Nem merek? - ordított fel Sir Lancelot, azzal tántorogva kiment az éjszakába, és a lovát kérte. Idegen szobában riadt fel. Vaksötét volt, az ablakon kárpit. Kiugrott az ágyból, és az ablakhoz lépett, hogy széthúzza a függönyt. Egy pillanat alatt tudtára ébredt mindannak, ami az éjszaka történt - a komornyiknak, a bornak, a szerelmi bájitalnak, amit valószínûleg belekevertek, a Guinivere-tõl kapott üzenetnek, és a sötét bõrû, izmos, tüzes testnek ott az ágyban. Félrehúzta a függönyt, homlokát az ablakborda hideg kövének támasztotta. Nyomorúságosan érezte magát. - Jenny - szólalt meg végre. Nem jött válasz. Megfordult, és Elaine-t, a Vízbenfõtt lányt látta maga elõtt. Õ feküdt az

ágyban, vékony, meztelen karjával oldalához szorította a takarót. Lancelot mindig ki volt szolgáltatva érzéseinek, képtelen volt eltitkolni õket. Mikor meglátta Elaine-t, visszafordult. Aztán arcára mélységes bánat ült. Elaine nem mozdult, csak nézett rá, szaporán pislogva, mint egy egér. Lancelot a ládához lépett, amelyen a kardja feküdt. - Megöllek. A lány csak nézett. Tizennyolc éves volt, szánalmasan kicsi a hatalmas ágyban, és meg volt rettenve. - Miért csináltad? - kiáltott Lancelot. - Mit mûveltél? Miért csaptál be? - Meg kellett tennem. - De hiszen ez árulás! Nem hitt a lánynak. - Árulás! Elárultál! - Hogyan? - Rávettél... elvetted tõlem... elloptad... A sarokba lökte a kardját, és leült a ládára. Amikor elkezdett sírni, durva vonású arca eltorzult. Elaine az erejét lopta el tõle. A tízszeres erejét. Lancelot abbahagyta a sírást, és a padlóra nézve beszélni kezdett. - Kiskoromban - mondta, - azért imádkoztam Istenhez, hogy hadd tehessek csodát. Csodát csak szüzek tehetnek. A földkerekség legjelesebb lovagja akartam lenni. Csúnya voltam és magányos. A városod lakói azt mondták, hogy én vagyok a legjelesebb lovag a földkerekségen, és végre is hajtottam a Csodámat, amikor kimentettelek forró vízbõl. Nem tudtam, hogy elsõ és utolsó csodatételem lesz. - Ó, Lancelot, sok csodát fogsz még mûvelni - mondta Elaine. - Soha. Elloptad a csodáimat. Elloptad tõlem a világ legjelesebb lovagjának a rangját. Miért csináltad, Elaine? Most a lány kezdett el sírni. Lancelot felállt, maga köré tekert egy törülközõt, és odalépett az ágyhoz. - Ne félj - mondta. - Én vagyok a hibás, én részegedtem le. Nyomorúságosan éreztem magam, és berúgtam. Csak azt szeretném tudni, hogy az a komornyik készakarva csinálta-e? Nem volt szép tõle, ha igen. Ne sírj, Elaine. Nem te vagy a hibás. - Én! Én! - Valószínûleg az apád mûve, hogy a családba kerüljön a mi Urunk Jézus Krisztus nyolcadízigleni leszármazottja. Vagy a komornyik felesége, az a Brisen nevû boszorkány. Ne búsulj, Elaine. Már elmúlt. Ide nézz, megcsókollak. - Lancelot! - kiáltott fel Elaine. - Azért történt, mert szeretlek. Nem adtam én is neked valamit? Szûz voltam, Lancelot. Nem raboltalak meg. Ó, Lancelot, és vagyok a hibás. Miért nem ölsz meg a kardoddal? Csak azért tettem, mert szeretlek, nem tehetek róla. - Nyugodj meg, nyugodj meg. - És ha gyermekem lesz, Lancelot? Lancelot abbahagyta a lány vigasztalását. Visszament az ablakhoz. Úgy érezte, mindjárt megörül. - Nagyon szeretném, ha gyerekem lenne tõled - mondta - Elaine. - Galahadnak nevezném, ahogy téged hívtak régen. A lány még mindig oldalához szorította a takarót vékony, csupasz karjával. Lancelot dühösen fordult feléje. - Elaine - mondta -, ha gyereked lesz, az csak a tied. Nem tisztességes dolog szánalommal kötni magadhoz. Azonnal eltávozom, és remélem, soha többé nem látlak. 13. Guinivere kézimunkázott a homályos szobában, pedig utálta a kézimunkát. Pajzsvédõt készített Arthurnak, rajta az ágaskodó sárkánnyal. Huszonkét éves volt, kézimunkázott, s közben Lancelot-ra gondolt. Lelke csupa zûrzavar - ebben a korban szoktunk sírni naplementekor és holdfénynél -, zavaros érzések és remények töltötték el, hitt istenben,

igazságban, szerelemben, örökkévalóságban; olyan vidám tudott lenni és olyan szomorú, hogy e vidámságot és szomorúságot óceánok választották el egymástól; önzõ volt, nyugtalan, nem tudott egyhelyben maradni; nem törõdött a tekintéllyel, kihívóan vitatkozott elvont témákról, hiányzott belõle a bölcsesség, hogy az idõsebbek iránti tiszteletbõl elhallgassa az igazságot; heves volt, fegyelmezetlen, képtelen alkalmazkodni - ezek voltak a huszonkét éves Guinivere jellemzö tulajdonságai, mert minden huszonkét évesé ezek. - Ó, Lancelot - dúdolta, miközben a pajzstakarót öltögette -, Lance, gyere vissza már. Gyere vissza ferde mosolyoddal, gyere vissza sajátságos járásoddal, amely messziröl elárulja , hogy dühös vagy-e vagy zavart - gyere vissza, és mondd, hogy nem számít, bûn-e a szerelem vagy sem. Lancelot csakugyan visszajött. Egyenesen Elaine-tõl, egyenesen attól, aki megrabolta, visszajött. Már együtt hált valakivel, akit Guinivere-nak hitt, már megfosztották tízszeres erejétõl. Már hazug volt istene elõtt, s úgy érezte, hogy hazug volt már az elsõ pillanattól kezdve. Mivel már nem volt a legjobb lovag a földkerekén, nem vihetett végbe csodákat, a fiatalember rohanvást tért vissza szívszerelméhez vigasztalásért. Lova patkója csattogott a macskaköveken, mire a királyné ledobta a kézimunkát, hogy megnézze, Arthur tért-e vissza a vadászatról. Lancelot sarkantyúja csilingelve pengett a lépcsõ kövein - a királyné, mielõtt még igazában tudatára ébredt volna, hogy mi is történt, sírt és nevetett, és megcsalta a férjét, mint ahogy mindig is tudta, hogy meg fogja csalni. 14. - Levél jött apádtól, Lance - mondta Arthur. - Azt írja, hogy megtámadta Claudas király. Megígértem, hogy ha kell, segítségére leszek Claudas ellen, viszonzásul, amiért õ segítségemre volt Bedegraine-nél. Vagyis el kell mennem. - Értem. - És te? - Hogy érted, hogy én? - Hát hogy velem jössz, vagy itt maradsz? Lancelot megköszörülte a torkát és így szólt: - Ahogy jobbnak látod. - Nem lesz könnyû számodra - mondta Arthur. - Nem is szívesen kérlek meg rá. Mi volna, ha megkérnélek, hogy maradj itt? Lancelot-nak nem jutott eszébe, mit is kéne mondania, hogy gyanút ne keltsen, s a király csalódottságnak vélte hallgatását. - Természetesen jogod van meglátogatni szüleidet - mondta. - Ha nagyon fáj, nem ragaszkodom hozzá, hogy itt maradj. Valószínûleg másképp is elintézhetjük a dolgot. - Miért akarod, hogy Angliában maradjak? - Valakinek vigyáznia kell a pártokra. Nyugodtabban érzem magam Franciaországban, ha tudom, hogy itthon hagytam egy erélyes embert. Hamarosan kitör a viszály Cornwallban, s az Orkney család is ellenségeskedik. Ismered a nehézségeket. És azt is jó érzés lenne tudnom, hogy valaki törõdik Gwennel. - Talán okosabb volna, ha másra bíznád a dolgot - mondta Lancelot. - Ne beszélj szamárságokat. Ki másban bízhatnék? Neked csak a fizimiskádat kell kidugnod a kutyaólból, s azonnal elmenekülnek a tolvajok. - Hát csakugyan nem valami gyönyörû az ábrázatom. - Mint egy brigantié - kiáltotta szeretettel a király, és hátba vágta barátját. S indult is, hogy megtegye az elõkészületeket a hadjáratra. Egy teljes gyönyörûséges évük volt, tizenkét hónap abban a különös mennyországban. Huszonnégy évig bûntudattal éltek még, csak az elsõ idõ tûnt zavartalanul boldognak. Amikor öregkorukban visszagondoltak rá, még arra sem emlékeztek, hogy esett vagy fagyott-e egyáltalában ebben az esztendõben. - Nem értem - mondta Lancelot -, hogy miért szeretsz. Biztos, hogy szeretsz? Nem tévedsz? - Drága Lance. - De hát az arcom - mondta Lancelot. - Iszonyúan rút vagyok...

Máskor összevesztek valami semmiségen. De még ezek a veszekedések is két szeretõ veszekedései voltak, s amikor késõbb visszagondoltak rájuk, azok is kedvesnek tûntek. - Olyanok a lábujjaid, mint megannyi kismalac. - Ne mondj ilyeneket. Tiszteletlenség. - Tiszteletlenség? - Igen, tiszteletlenség. Miért nem viseltetsz tisztelettel irántam? Végeredményben a királyné vagyok. - Komolyan gondolod, hogy tisztelettel kellene bánnom veled? Ereszkedjem fél térdre, és folyton csak a kezedet csókolgassam? - Miért ne? - Ne légy ilyen öntelt. Ha van valami, amit ki nem állhatok, az, ha úgy bánnak velem, mintha a tulajdona lennék valakinek. - Még hogy öntelt vagyok! Azzal a királyné toppantott egyet, és duzzogott egy napig. Ám ha Lancelot illõen megkövette, megbocsátott neki. Egyszer, Lancelot elárulta a titkát a királynénak. - Jenny! Amikor kicsi voltam, utáltam magam. Nem tudom, miért. Szégyenkeztem. Nagyon jámbor kisfiú voltam. - Már nem vagy valami jámbor - mondta nevetve a királyné. Nem is tudta, mit mond valójában. - Egyszer a bátyám megkért, hogy adjak kölcsön neki egy nyílvesszõt. Nekem volt két-három különösen egyenes nyílvesszõm,. nagyon vigyáztam rájuk. Az övé meggörbült egy kicsit. Azt hazudtam, hogy elvesztettem az egyenes nyílvesszõket. - Kis hazug! - Tudom, hogy az voltam. Utána iszonyú lelkifurdalásom volt, amiért hazudtam neki, és azt hittem, hogy Isten ellen való bûnt követtem el. Kimentem a csalánosba, a várárok mellé, és vezeklésül bedugtam a csalán közé a jobb karom. Felgyûrtem az ingem ujját, és beledugtam. - Szegény Lance! Milyen ártatlan lehettél! - Csakhogy nem csípett, Jenny! Határozottan emlékszem, hogy nem csípett. - Gondolod, hogy csoda történt? - Nem tudom. Nem biztos. Mindig álomvilágban éltem, s abban én voltam Arthur leghíresebb lovagja. Lehet, hogy a csalánnal is áltattam magam. Mégis tisztán emlékszem rá, mennyire megdöbbentett, hogy nem csíp. - Biztos, hogy csoda volt - mondta határozottan a királyné. - Jenny, és egész életemben csodákat szerettem volna mûvelni. Szent akartam lenni. Azt hiszem, becsvágyból, gõgbõl, vagy valami más, hasonlóan méltatlan okból. Nem volt elég, hogy meghódítom a világot - a mennyországot is meg akartam hódítani. Mohóságomban nem elégedtem meg azzal, hogy én leszek a legerõsebb lovag, a legbecsületesebb is én akartam lenni. Ezért nem jó ábrándozni. Ezért próbáltam távol maradni tõled. Tudtam, hogy ha nem vagyok szûz, sose fogok csodát mûvelni. De mûveltem egy csodát: méghozzá rendkívülit. Kimentettem egy lányt a forrón zubogó vízbõl, ahová varázslat juttatta. Elaine-nek hívták. Aztán elvesztettem a hatalmamat. Most, hogy összekerültünk, soha többé nem fogok tudni csodát mûvelni. Nem szívesen mondta volna el a teljes igazságot Elaine-rõl, mert félt, hogy sértené a királynét, ha megtudná, hogy õ csak a második az életében. - Miért nem? - Mert gonosz varázslat ül rajtunk. - Én soha egyetlen csodát se mûveltem - mondta meglehetõsen hûvösen a királyné. - Vagyis nekem kevesebb a megbánnivalóm. - De Jenny, én nem bántam meg semmit. Az én csodám te vagy, érted bármirõl lemondanék. Csak azt próbáltam elmondani neked, mit éreztem gyerekkoromban. - Hát nem mondhatnám, hogy értem. - Nem tudod megérteni, ha valaki jó akar lenni? Nem hát, belátom, hogy nem is értheted. Csak tökéletlen emberek akarnak jók lenni. Te mindig tökéletes voltál, neked nem kellett semmirõl sem álmodoznod. De én mindig álmodoztam. Néha még most is borzasztóan érzem magam a társaságodban, ha eszembe jut, hogy

nem lehetek többé a legbecsületesebb lovag. - Akkor inkább hagyjuk abba az egészet. Gyónj meg alaposan, és mûvelj megint csodákat. - Tudod, hogy nem hagyhatjuk abba. - Az egész dolgot furcsának érzem - mondta a királyné. - Haszontalan, önzõ dolognak tartom. - Tudom, önzõ vagyok. Nem tehetek róla. Igyekszem nem az lenni. De hogy változtathatok azon, amit már megtettem? Ó, hát nem tudod megérteni, mirõl beszélek? Kiskoromban magányos voltam, és keményen edzettem magam. Megfogadtam, hogy nagy felfedezõ leszek, megtalálom a Megváltó keresztjének a maradványait, a Szent Grált, vagy valami hasonlót. Ilyenekrõl ábrándoztam, Jenny. Csak azt mondom el, hogy mi mindenrõl ábrándoztam, Jenny. Ezeket tartom az én csodáimnak, amelyekrõl most már örökre lemondhatok. Neked ajándékoztam az álmaimat. 15. Boldogságuk esztendeje Arthur visszatértével ért véget - s szinte azon nyomban örökre. Arthur, hazatérése estéjén miközben még mindig Claudas vereségének részleteirõl számolt be, kavarodás támadt a kapusfülkénél. Sir Borsot vezették be a nagyterembe, ahol vacsoránál ültek. Unokatestvére volt Lancelot-nak, és egy hétvégét töltött Corbin kastélyában, õ is kísértetekre vadászott. Hírei voltak Lancelot számára, vacsora után a fülébe is súgta õket. Noha nõgyûlölõ volt, mint a legtöbb férfi, éppoly indiszkrét, mint a nõk. Néhány kebelbarátjának is elmondta az újságot. Hamarosan tudta az egész udvar, hogy Corbinban Elaine egy gyönyörû fiút szült, Galahadnak keresztelte el miként elõször Lancelot-nak is ez volt a neve. - Szóval így állunk - mondta Guinivere, mikor legközelebb kettesben maradt szeretõjével. - Ezért kellett lemondanod a csodáidról. Hazudtál, amikor azt mondtad, hogy nekem ajándékoztad õket. - Hogy érted? Guinivere zihálni kezdett. Nem volt kedve Lancelot-ra nézni. Megpróbált nem rendezni jelenetet, s félt önmagától. Mintha viharos tengeren hányódott volna. Szégyellte és gyûlölte magát amiatt, ami esetleg kicsúszik a száján, de akaratlanul is kicsúszott. - Tudod te jól, hogy értem - mondta keserûen, és félrefordította a fejét. - El akartam mondani, Jenny, de nagyon nehéz lett volna megmagyarázni. - Meg tudom érteni, hogy nehéz. - Nem arról van szó, amire gondolsz. - Amire gondolok! - kiáltotta a királyné. - Honnan tudod, mire gondolok? Arra gondolok, amire mindenki gondolna a helyemben - hogy aljas csábító, közönséges hazug vagy, a csodáiddal együtt. Én meg olyan bolond voltam, hogy hittem neked. Lancelot a földre nézett, hogy az asszony ne lássa a szemét. - Elaine semmit sem jelent számomra - mondta. - Kell, hogy jelentsen. Hogy mondhatsz olyat, hogy semmit se jelent számodra, mikor a gyermeked anyja? Amikor megpróbáltad eltitkolni elõlem! Ne, ne érj hozzám! Takarodj. - Úgy nem mehetek el. - Ha hozzám érsz, megyek a királyhoz. - Guinivere! Lerészegedtem Corbinban. Aztán elhitették velem, hogy te vársz Case kastélyában, és bevittek egy sötét szobába, ahol Elaine volt. Másnap reggel eljöttem. - Ügyetlen hazugság. - Úgy igaz. - Egy csecsemõ se hinné el. - Nem kényszeríthetlek, hogy elhidd, ha nem akarod. Amikor rájöttem, mi történt, fogtam a kardomat, hogy megöljem Elaine-t. - Bár ölted volna meg. - Nem õ volt a hibás.

A királyné ráncigálni kezdte a ruhája nyakát, mintha túl szûk volna. - Még véded is - mondta. - Szerelmes vagy bele, és engem csak áltatsz. Mindig gondoltam. - Esküszöm, hogy igazat beszélek. A királyné hirtelen sírni kezdett. - Miért nem mondtad el eddig? - kérdezte. - Miért nem mondtad el, hogy gyermeked van? Miért hazudtál egész idõ alatt? Biztosan az a lány volt a híres csodád, amire olyan büszke voltál. Lancelot, akiben ugyanolyan heves érzelmek dúltak, szintén sírni kezdett. Átölelte a királynét. - Nem tudtam, hogy gyermekem van - felelte. - Nem akartam gyermeket. Nem én vágytam rá. - Ha elmondtad volna az igazat, elhittem volna. - El akartam mondani, de nem mertem. Féltem, hogy fájni fog. - Úgy jobban fáj. - Tudom. A királyné felszárította könnyeit és ránézett, mosolyogva, mint a tavaszi zápor. A következõ percben már csókolóztak, úgy érezték magukat, mint az esõtöl felfrissült fû. Azt hitték, hogy ismét egymásra találtak - de a kétség befészkelõdött a szívükbe. Szerelmük erõsebb lett, de már megfogant benne a gyûlölet. 16. Corbin kastélyában Elaine utazásra készült. El akart indulni, hogy elragadja Lancelot-t Guinivere-tõl. Olyan vállalkozás volt ez,, amelynek vakmerõségét rajta kívül mindenki érezte. És õ már azért is reménytelenebb helyzetben volt, mert szerelemes volt a férfiba. A királyné érett asszonyiságával csak a maga gyermekes és alázatos szerelmét állíthatta szembe, s a pufók csecsemõt, akit elvisz az apjához. Mintha egy fegyvertelen hadsereg indult volna hadba egy bevehetetlen erõd ellen. Elaine a maga naivságában, melyet csak azzal lehetett magyarázni, hogy élete nagy részét magányosan töltötte, elhatározta, hogy megmérkõzik Guinivere-rel. Cifra köntösöket csináltatott magának, s ezekben szándékozott Camelot-ban pompázni, pedig csak még falusiasabbnak látszott bennük. Ha Elaine nem Elaine, alighanem Galahadot használta volna fegyverként. De Elaine nem volt okos, nem tudta, hogyan kísérelje meg magához kötni bálványát. Galahadot csak azért vitte magával, mert imádta. Csak azért vitte magával, mert nem akart elválni gyermekétõl, meg aztán meg akarta mutatni az apjának. Már egy éve, hogy utoljára látta a férfit, akiért gyermeki szíve lángolt. Miközben Elaine arról ábrándozott, hogyan ejti rabul Lancelot-t, a lovag a királyné mellett élt az udvarban. De most már korántsem olyan békésszívvel, mint - ha átmenetileg is - akkor, amikor a király távol volt. Most állandóan ott volt mellette Arthur, árulásának eleven kommentárjaként. Guinivere iránt érzett szenvedélye nem temette el Arthur iránti szeretetét, még mindig együtt érzett vele, gyöngédséggel szerette legfõbb urát. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Guinivere iránt táplált érzelme nemtelen, mert életében ez volt eddig a legmélyebb érzelem - s most mégis minden körülmény összeesküdött, hogy nemtelennek tüntesse fel. Az együtt töltött futó pillanatok és aljas kis mesterkedések, amelyeket a férj jelenléte kényszerített a szerelmesekre, bemocskolták azt, amire csakis a szépség lehetett mentség. Kínlódott Guinivere is. Kínszenvedés volt egy féltékeny és gyanakvó asszonyt szeretni. De nem szeretni is képtelen volt õt. Újból föltámadt régi vágya a tisztaság, becsület és szellemi kiválóság iránt, mindez - keveredve az ösztönös félelemmel, hogy Elaine bármikor megérkezhetik a fiával - tönkretette a boldogságát. Jóformán egy pillanatra sem ülte le, csak járkált idegesen, hol ezt, hol azt vette a kezébe, aztán anélkül, hogy megnézte volna, letette, az ablakhoz lépett, és kibámult, de nem látott semmit. Guinivere az elsõ pillanattól tudta, hogy Elaine feltétlenül eljön. Mivel a

királyné jóval messzebb látott a jövõbe, mint Lancelot, szenvedélyes sietséggel igyekezett feléje, tönkretéve a jelent. Valószínû, hogy Lancelot problémájáról tulajdonképpen nem is volt fogalma. Bizonygatta magának, hogy Lancelot elárulta õt, hogy õ maga Elaine ravaszságának áldozata, s hogy szeretõje minden bizonnyal ismét el fogja árulni. Ezernyi efféle megállapítással gyötörte magát. Lehet, hogy féltékeny volt, nem is Elaine-re, hanem a csecsemõre. Talán Lancelot-nak Arthur iránt táplált szeretete töltötte el félelemmel. De lehet, hogy az egész szituációtól félt, a szituációban lappangó végzettõl. Arthurban nem volt sem rosszindulat, sem hiúság, sem gyanakvás. A féltékenységet a legnemtelenebb bûnnek tartotta. Sajnos, nem tudta gyûlölni a legjobb barátját vagy gyötörni a feleségét. Túlságosan sok szeretetet és bizalmat neveltek belé, semhogy effélékre képes lett volna. Most, amikor a szeme láttára olyan szituáció alakult ki, amit örök háromszögnek neveznek, Arthur nem tehetett egyebet, mint hogy visszavonult. A visszavonulást általában csak bizalommal teli, optimista emberek engedhetik meg maguknak. Akikben nincs szeretet és hit, azokat a pesszimizmusuk támadásra kényszeríti. Arthur volt olyan erõs és nemes lelkû, hogy remélje: ha bízik Lancelot-ban és Guinivere-ben, a végén minden rendbe jön. Arthur nem tudta, hogy Lancelot és Guinivere szeretõi egymásnak. Végül is sose kapta rajta õket, és nem fedezett fel semmit, ami bûnösségüket bizonyította volna. Természeténél fogva inkább bízott abban, hogy az adott körülmények közt nem is kapja rajta õket, mint hogy csapdát állítson, s ezzel végképp elrontsa a helyzetet. Ez nem azt jelenti, hogy Arthur, mint férj minden fölött szemet hunyt volna. Csak azt, hogy remélte: sikerül leküzdenie a bajt, ha nem hajlandó tudomást venni róla. Tudat alatt persze tisztában volt vele, hogy együtt hálnak - tudat alatt azzal is tisztában volt, hogy ha megkérdezné feleségét, az be is vallaná. Az asszony három nagy erénye a bátorság, a nemeslelkûség és az õszinteség volt. Tehát nem kérdezhette meg. Egyszer mégis megpróbálta érinteni a kényes kérdést. - Lancelot - szólította meg a király a lovagot, amikor egy délután egyedül találta a rózsakertben. - Az utóbbi idõben nagyon gyalázatosan nézel ki. Valami baj van? Lancelot leszakított egy rózsát, és nekilátott, hogy lecsipkedje a csészeleveleket. Ezeknek a régi rózsáknak, miként mostanában kimutatták, olyan konstrukciójuk volt, hogy az öt csészelevél hosszabbra nõtt a szirmoknál, pontosan úgy, ahogy a címerpajzsokon ábrázolták õket. - A lánnyal van valami, akinek állítólag gyereke lett tõled? - kérdezte a király, a józan ész ellenére is reménykedve. Ha Arthur elhallgat az elsõ kérdés után, s szünetet tart, hogy Lancelot felelhessen, talán tisztázták volna a dolgot. De mihelyt a második kérdést föltette, a nagy lehetõség elmúlt. - Igen - mondta Lancelot. - Nem tudod elszánni magad rá, hogy elvedd? - Nem szeretem. - Hát te tudod, mit csinálsz. Lancelot, leküzdhetetlen vágyában hogy elmondjon valamit abból, ami a szívét nyomja, elkezdett hosszasan fecsegni Elaine-rõl. Elkezdte mesélni Arthurnak: hogy szégyenült meg, s vesztette el csodáit. Akaratlanul megajándékozta a királyt egy hihetõ történettel, amellyel Arthur meg is elégedhetett, amennyiben nem óhajtotta tudni a teljes igazságot. E féligazságnak a szegényember nem hasznát vette a késõbbiek folyamán: ezt tette a szörnyû valóság helyébe. Mi, civilizált emberek, akik ilyen körülmények közt azonnal a válóperes bíróságra rohanunk, tartásdíjakon meg egyéb formaságokon veszekszünk, megengedhetjük magunknak, hogy illõ megvetéssel nézzük a gerinctelen felszarvazott férjet. De Arthur csak egy középkori ember volt, aki el akarta kerülni a nemtelen szenvedélyt: a féltékenységet. Nem sokkal késõbb Guinivere bukkant rá Lancelot-ra a rózsakertben. - Hallottad a nagy újságot, Lance? - kérdezte bûbájosan. - Az imént érkezett egy hírnök, közölte, hogy a lány, aki téged üldöz, útban van az udvar felé, s hozza a gyerekét is. Már ma este megérkezik.

- Tudtam, hogy eljön. - Természetesen mindent meg kell tennünk érte, amit csak tudunk. Szegény gyerek, gondolom, boldogtalan. - Nem én vagyok az oka, ha boldogtalan. - Természetesen nem. De hát sok embert tesz boldogtalanná a világ, és ha tudunk, segítenünk kell rajtuk. - Nagyon kedves, Jenny, hogy így vélekedsz. Az asszony felé fordult, és egy mozdulatot tett, hogy megfogja a kezét. Guinivere szavai reményt keltettek benne, hogy minden rendbe jön. De Jenny elhúzta a kezét. - Nem, drágám - mondta. - Nem óhajtok szerelmeskedni veled, amíg az a lány el nem megy. Szeretném, ha teljesen szabadon határoznál. - Szabadon? - Az a lány a gyermeked anyja, és hajadon. Mi ketten nem házasodhatunk össze. Azt akarom, hogy elvehesd, ha kedved tartja, mert más megoldás nincs. - De Jenny... - Nem, Lance, Észnél kell lennünk. Szeretném, ha távol tartanád magad tõlem, amíg az a lány itt van, hátha rájössz, hogy mégiscsak szereted. Ez a legkevesebb, amit tennem kell érted. 17. Elaine a hídfõerõd tárt kapujához érkezet. Guinivere hûvösen megcsókolta. Légy üdvöz Camelot-ban - mondta. - Milliószor. - Köszönöm - mondta Elaine. Ellenségesen, mosolygó arccal néztek egymásra. - Lancelot örülni fog a viszontlátásnak. - Ó! - A gyerekrõl mindenki tud, drágám. Nem kell restelkedned miatta. A király meg én izgatottan várjuk, hogy láthassuk, hasonlít-e az apjához. - Kedves tõletek - mondta nyugtalanul Elaine. - Szeretném, ha én láthatnám elsõnek. Engedd meg. Galahadnak nevezted el, ugye? Erõs? Észleli már maga körül a világot? - Tizenöt fontot nyom - jelentette ki büszkén a lány. - Ha karod, most is megnézheted. Guinivere alig észrevehetõ erõfeszítéssel uralkodott magán, és Elaine ruháival kezdett babrálni. - Nem, drágám - mondta. - Nem lehetek ennyire önzõ. Ki kell pihenned magad a hosszú utazás után, és nyilván a babát is le kell fektetni. Majd eljövõk és megnézem este, ha már aludt egyet. Lesz idõnk bõven. De a végén mégis meg kellett néznie a csecsemõt. Mikor Lancelot legközelebb találkozott a királynéval, az asszony kedvességének és józanságának nyoma sem volt már. Rideg volt és gõgös, mintha egy gyûlésen szónokolna. - Lancelot - mondta -, szerintem illene meglátogatnod a fiadat. Elaine nagyon szomorú, hogy még nem láttad. - Te már láttad? - Igen. - Csúnya? - Elaine-re üt. - Hál' istennek. Azonnal megyek. A királyné visszahívta. - Lancelot - mondta -, remélem, nem fogsz az én házamban szeretkezni Elaine-nel. Ha te meg én tartózkodunk egymástól, amíg el nem intézõdik a dolog, neked is tartózkodnod kell tõle. - Nincs szándékomban Elaine-nel szeretkezni. - Természetes, hogy csak ezt mondhatod. És nekem el kell hinnem. De ha most megszeged a szavad, mindennek vége köztünk. Egyszer és mindenkorra. - Megmondtam.

- Egyszer már megcsaltál, Lancelot. Hogy lehetnék hát biztos a dologban? Elaine-t a mellettem lévõ szobában szállásoltam el, észreveszem, ha bemész hozzá. Szeretném, ha a szobádban maradnál. - Kérlek. - Éjszaka majd érted küldök, ha sikerül megszabadulnom Arthurtól. Nem árulom el elõre, hogy mikor. Ha nem vagy a szobádban, amikor érted küldök, tudni fogom, hogy Elaine-nél vagy. A lány a szobájában sírdogált, miközben Brisen anyó elrendezte a kisfiút a bölcsõben. - Láttam a lõtéren, õ is látott engem. De elfordította a fejét. Valamilyen ürüggyel el is ment. Még nem is látta a gyerekünket. - Ugyan, ugyan - mondta Brisen anyó. - Kisírod a szemedet. - Nem kellett volna eljönnöm. Csak még szerencsétlenebbé tettem magam is, meg õt is. - A királyné miatt. - Szép asszony, ugye? - Hát csinosnak elég csinos - mondta komoran az anyó. Elaine kétségbeesetten zokogni kezdett. Piros lett az orra, és határozottan visszataszítóan festett. Mint általában az emberek, ha föladják méltóságukat. - Örömöt akartam szerezni neki. Kopogtak. Lancelot lépett be, mire a lány gyorsan felszárította a könnyeit. Tartózkodva üdvözölték egymást. - Örülök, hogy ellátogattál Camelot-ba - mondta a férfi. - Remélem, jól vagy. - Köszönöm, jól. - És... a gyerek? - Méltóságod fia - mondta nyomatékosan Brisen anyó. Azzal feléje fordította a bölcsöt, és hátralépett, hogy Lancelot megnézhesse. - A fiam. Álltak és nézték a tehetetlen újszülöttet. Õk erõsek voltak, ahogy a költõ mondja, a csecsemõ meg gyönge - eljön majd az idõ, amikor õk lesznek gyöngék és a csecsemõ erõs. - Galahad - mondta Elaine, és a pólya fölé hajolt, olyan buta kis mozdulatokkal és értelmetlen hangokkal, amilyeneket olyankor tesznek meg hallatnak az anyák, amikor kicsinyeik kezdenek már figyelni. Galahad ökölbe szorította a kezét, és jól a szemébe vágott vele, aminek a két asszony láthatólag örült. Lancelot csak nézte õket zavartan. "A fiam - gondolta. - Az én húsom és vérem, mégis szép. Nem látszik csúnyának. De mit lehet tudni, mi lesz még egy csecsemõbõl?" Odatartotta a jobb mutatóujját Galahadnak, betette kövér kis kezébe, s az rögtön meg markolta. - Ó, Lancelot! - kiáltott fel Elaine. A karjába akarta vetni magát, de Lancelot ellökte, és kirohant a szobából. Elaine lerogyott az ágy mellé, és még jobban zokogni kezdett. Brisen, aki még mindig olyan mereven állt, ahogy Sir Lancelot tekintetét állta, kifürkészhetetlen arccal nézte a lovag mögött bezárult ajtót. 18. Reggel a királyné a szobájába hívatta Lancelot-t és Elaine-t. Ami Lancelot-t illeti, õ elég boldogan ment. Még nem felejtette el, hogy elõzõ este Guinivere rosszullétrõl panaszkodott, hogy elhagyhassa a király szobáját. S éjszaka a szeretõje után küldött. Az ismert cinkos kéz az ujjánál fogva lábujjhegyen odavezette szíve választottja ágyához. Nem beszélhettek ugyan, mert mellettük volt Arthur szobája, de szenvedélyes gyöngédséggel minden tõlük telhetõt megtettek, hogy kibéküljenek. S Lancelot most boldogabb volt, mint az Elaine-nel történt história elõtt. Úgy gondolta, ha sikerül rábeszélnie Guinivere-jét, hogy nyíltan szakítson a királlyal, talán újból becsületesnek érezheti magát. Guinivere merev volt, az arca falfehér. - Úgy! - mondta a királyné.

Elaine bátran a kék szemekbe nézett, de Lancelot megtorpant. - Úgy! Álltak és várták mi lesz: megszólal-e Guinivere, vagy meghal ott elõttük. - Hol voltál az éjjel? - Én... - Hallgass! - kiáltotta a királyné. Megmozdult a keze, s látták hogy egy gombóccá gyûrt, darabokra tépett zsebkendõ van a markában. - Áruló! Áruló! Takarodj a kastélyomból a szajháddal együtt! - Az éjjel... - kezdte Lancelot. Kétségbeesetten kavarogtak a gondolatai, de egyik nõ se vett róla tudomást. - Ne szólj hozzám! Ne hazudj nekem! Takarodj! Elaine nyugodtan így szólt: - Sir Lancelot az én szobámban volt az éjjel. Brisen anyó vezette be hozzám. A királyné az ajtóra mutatott. - Ki innen! Ki innen! És te is takarodj! Vidd a szeretõd és takarodj! Lancelot nehezen lélegzett, és mereven nézte a királynét. - Azt hitte, hozzád megy - mondta Elaine. Összekulcsolta a kezét és közömbösen nézte a királynét. - Hazugság! - Nem hazugság - mondta Elaine. - Nem tudok élni nélküle. Brisen segített félrevezetni. Guinivere hozzárohant. Szájon akarta vágni Elaine-t, a lány azonban meg se moccant. Mintha remélte volna, hogy Guinivere megüti. - Hazug! - visította a királyné. Visszarohant Lancelot-hoz, aki leült egy ládára és tenyere közé fogva a fejét, üres tekintettel meredt a padlóra. A királyné megragadta a köpenyénél és lihegve ráncigálni kezdte az ajtó felé. De Lancelot nem mozdult. - Szóval te tanítottad be a lányt erre a mesére! Mért nem találtál kivalami újat! Kitalálhattál volna valami érdekesebbet is. Azt hitted, ez az ócska mese is megteszi? - Jenny... - kezdte Lancelot, lesütött szemmel. A királyné leakarta köpni, de nem volt benne gyakorlata. - Hogy mersz Jennynek szólítani? Még mindig bûzlesz a szagától! Én a királyné vagyok, Anglia királynéja! Nem a szajhád! - Jenny... - Takarodj a kastélyomból! - visította torkaszakadtából a királyné. - Soha többé ne lássam a pofád. Azt a gonosz, ronda, állati pofád! Lancelot hirtelen megszólalt: - Galahad! Aztán levette tenyerét a fejérõl és fölnézett. Megint megszólalt, csöndesebben. - Jenny. A királyné kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. - Arthur - mondta Lancelot. Aztán hangosan rikoltott, és kiugrott az ablakon. A szoba földszintes volt. Hallották, ahogy puffanva a bokrok közé esik, ágak reccsentek, aztán keresztülrohant a fák meg bokrok közt, s hangosan, kétségbeesetten vonyított, mint a vadászkutyák. Aztán a vonyítás elhalt a távolban, s a szobában, ahol a két nõ tartózkodott, csönd lett. Elaine, aki most már éppoly falfehér volt, mint a királyné, de még mindig büszkén, egyenesen tartotta magát, megszólalt: - Õrületbe kergetted. Elveszítette az eszét. Guinivere nem szólt semmit. - Miért kergetted õrületbe - kérdezte Elaine. - Hiszen neked férjed van, a leghatalmasabb ember a földön. Királyné vagy, dicsõségben, boldogan élsz, otthonod van. Nekem nincs otthonom, se férjem, s most a becsületemnek is vége. Mért nem hagytad, hogy az enyém legyen? A királyné hallgatott. - Szerettem - mondta Elaine. - Szép fiat szültem neki, a világ legderekabb lovagja lesz belõle. - Elaine - szólalt meg Guinivere -, távozz az udvaromból. - Máris megyek. Guinivere hirtelen elkapta a szoknyáját.

- Ne mondd el senkinek - hadarta. - Ne mondd el senkinek, mi történt. Ha elmondod, belehal. Elaine kiszabadította a szoknyáját. - Csak nem gondolod, hogy elmondom? Elaine az ajtóból visszafordult, remegett az ajka. - Igen, megõrült - mondta. - Megkaparintottad magadnak és tönkretetted. Mit csinálsz vele legközelebb? Mikor az ajtó becsukódott, Guinivere leült. Leejtette a ronggyá tépett zsebkendõt. Aztán szívbõl sírni kezdett. 19. Két esztendõ múlva Pelles király a nagyteremben üldögélt Sir Bliant társaságában. Gyönyörû téli délelõtt volt, a mezõk deresek, szél nem fújt, ritkás köd terjengett a levegõben. Sir Bliant, aki ott éjszakázott, hermelinprémes, skarlátszínû bundában volt. Lova és fegyverhordozója az udvaron várakozott, hogy hazavigye Bliant várába, de a két férfi még megreggelizett, mielõtt Sir Bliant útnak indult. Kezüket a fényesn lángoló hasábfék fölött melengették, ültek, szürcsölték a forralt bort, csipegettek a pástétomból, és a környékbeli Vademberrõl beszélgettek. - Biztos, hogy úriember volt valamikor - mondta Sir Bliant. - Olyasmiket csinál, amilyeneket csakis egy úriember csinálna. Veleszületett hajlama van a fegyverekhez. - Hol van most? - kérdezte Pelles király. - Isten tudja. Egy reggel, amikor a kopók Bliant várában voltak, eltûnt. De biztos vagyok benne, hogy úriember. Szürcsölgettek és a lángokba meredtek. - Ha tudni akarja a véleményemet - tette hozzá Sir Bliant, és lehalkította a hangját -, meggyõzõdésem, hogy Sir Lancelot volt. - Badarság! - mondta a király. - Magas volt és erõs. - Sir Lancelot halott - mondta a király. - Isten nyugosztalja. Mindenki tudja, hogy halott. - Nincs rá bizonyíték. - Ha Sir Lancelot lett volna, feltétlenül ráismer. Õ volt a legcsúnyább férfi, akit valaha láttam. - Én sose találkoztam vele - mondta Sir Bliant. - Mindenki tudja, hogy Lancelot megõrült, és ingben-nadrágban szaladgált, amíg egy vadkan fel nem nyársalta, és meghalt egy remetekunyhóban. - Ez mikor volt? - Tavaly karácsonykor. - Körülbelül akkor szökött meg az én Vademberem is a vadászat alkalmával. Mi is vadkanra vadásztunk. - Nos - mondta Pelles király -, lehetséges, hogy a két ember egy és ugyanaz a személy volt. Érdekes volna, ha csakugyan így lenne. A maga embere hogy került magához? - Még tavalyelõtt történt, a nyári portyán. Én egy szép réten ütöttem fel a sátram, ahogy szoktam, és vártam, hogy majd csak adódik valami. Emlékszem rá, hogy éppen sakkoztam. Aztán iszonyú lárma kerekedett odakinn, kimentem, és ez a meztelen õrült püfölte a pajzsomat. A törpém a földön ült, a nyakát dörzsölte az õrült majdnem eltörte -, és segítségért kiabált. Én odamentem a fickóhoz és azt mondtam neki: - Ide figyelj, jóember, semmi értelme megvívnod velem. Tedd le azt a kardot, és viselkedj rendesen. - Tudniillik az egyik kardomat kaparintotta meg, és tüstént láttam, hogy háborodott. Azt mondtam neki: Szükségtelen verekedni, öregem. Nagyobb szükséged van arra, hogy aludj egy jót és egyél valamit. - Õ mit mondott erre? - Csak azt, hogy: "Ami azt illeti, ne gyere túl közel, téged meg egyszerûen lesújtalak."

- Különös. - Ugye, hogy különös. Már mint az, hogy alighanem ismerte a lovagok nyelvét. - Maga erre mit csinált? - Nos, én csak köntösben voltam, és a fickó veszedelmesnek látszott. Visszamentem a sátramba, és fölöltöttem a páncélt. Pelles király megkínálta még egy kis pástétommal. Sir Bliant bólintott és elfogadta. - Mikor már páncélban volta - folytatta teli szájjal -, meztelen karddal kimentem, hogy lefegyverezzem a fickót. Nem volt szándékomban lesújtani vagy ilyesmi, de hát életveszélyes õrült volt, és másként nem lehetett elvenni tõle a kardot. Odamentem hozzá, mint egy kutyához, kinyújtottam a kezem és azt mondtam: "Itt a gazdikád, gyere, légy jó fiú." Azt hittem, könnyûszerrel lefegyverezem. - Sikerült? - Mihelyt meglátott talpig páncélban, karddal a kezemben, legott nekem rontott, mint egy tigris. Sose láttam még ilyen támadást. Megpróbáltam elhárítani, és biz'isten meg is öltem volna, önvédelembõl, ha lett volna rá alkalmam. De a következõ pillanatban azon vettem észre magam, hogy a földön ülök, és orromból-fülembõl dõl a vér. Tudniillik akkorát sújtott rám, hogy agyrázkódást kaptam. - Jóságos ég - mondta Pelles király. - Aztán eldobta a kardját és egyenest berontott a sátramba. Szegény feleségem ott volt az ágyban, anyaszült meztelen. De az õrült csak mellé feküdt, megmarkolta a takarót, beleburkolózott és elaludt. - Nyilván házasember volt - mondta Pelles király. - Feleségem ijedtében sikoltozni kezdett, a másik oldalon kiugrott az ágyból, belebújt a hálóingébe és kirohant hozzám. Én még mindig kicsit kábultan feküdtem a földön, és az asszony azt hitte, meghaltam. Mondhatom, szép kis cirkusz volt. - Õ meg ezalatt aludt? - Mint a bunda. Végül is sikerült valahogy összeszednünk magunkat, feleségem egyik vaskesztyûmet a tarkómra tette, hogy elállítsa az orrom vérét, aztán tanakodni kezdtünk. A törpém, egy remek kis fickó azt mondta, hogy nem szabad bántalmaznunk õt, mert háborodott elméjû. Az igazság az,, hogy a törpe vetette fel a gondolatot, hogy a Vadember alighanem Sir Lancelot. Abban az esztendõben sokat beszéltek a Lancelot-rejtélyrõl. Sir Bliant egy kis szünetet tartott, s harapott egy falást. - Végül is - folytatta - bevittük Bliant várába egy hordágyon, lefektettük. Meg se moccant. Amikor már ágyban volt, összekötöztük kezét-lábát, arra az esetre, ha fölébred. Most már sajnálom a dolgot, de nem tehettünk egyebet, mert akkor még mit se tudtunk. Egy kényelmes szobában õriztük, tiszta öltözékben, a feleségem tápláló eledelt adott neki, hogy visszanyerje erejét, de okosabbnak gondoltuk, ha egész idõ alatt megbilincselve tartjuk. Úgy õriztük másfél esztendeig. - Hogy szökött meg? - Most térek rá. Ez a történet legjava. Egy délután kimentem egy fél órára az erdõbe, kalandot keresni, amikor hátulról rám támadott két lovag. - Két lovag? - kérdezte a király. - Hátulról? - Igen. Kettõ, hátulról. Sir Bruce Saunce Pitié meg az egyik barátja. Pelles király a térdére csapott. - Az az ember közveszélyes - kiáltott fel. - Igazán nem tudom, miért nem bánik el már vele valaki. - Nehéz elkapni a fickót. De most a Vademberrõl van szó. Sir Bruce meg a társa csúnyán elintézhettek volna, ezt nyilván ön is elismeri, így aztán szégyellem ugyan, de kénytelen voltam megfutamodni. Sir Bliant elhallgatott, és belebámult a tûzbe. Aztán földerült. - De hát nem lehetünk mindnyájan hõsök, igaz? - Nem bizony - mondta Pelles király. - Súlyos sebet kaptam - folytatta Sir Bliant, megtalálva a kellõ formulát -, és azt hittem elájulok.

- Ühüm. - A két lovag egészen a kastélyig mellettem ügetett, közrefogtak, és állandóan püföltek a kardjukkal. Mindmáig nem tudom, hogyan sikerült élve megúsznom. - Úgy volt megírva a Köveken - mondta a király. - Lóhalálában nyargaltunk el a kaputorony lõrései mellett, és valószínû, hogy ekkor vett észre bennünket a Vadember. Tudniillik a kaputorony egyik szobájában õrizték. Szóval mindenesetre meglátott bennünket, és késõbb felfedeztük, hogy puszta kézzel letörte a bilincseit. Pedig vasbilincsek voltak, és a bokája is összevolt láncolva. Közben csúnyán fölsebezte magát. Aztán úgy véres kézzel kirohant a kapun, a láncok csak úgy röpültek utána, Bruce társát lerántotta a nyeregbõl, elvette tõle a kardját, és akkorát sújtott vele Bruce fejére, hogy megszédült és leesett a lóról. A másik lovag megpróbálta hátulról ledöfni a Vadembert - aki teljesen fegyvertelen volt -, én azonban félreütöttem a fickó csuklóját, pontosan amikor döfni akart. Erre mindketten lóra kaptak és elmenekültek. Merem állítani, hogy nem lépésben. - Szóval Bruce csak megúszta. - Abban az esztendõben nálam lakott a fivérem. Azt mondtam neki: "Ugyan miért tartjuk ezt a derék fickót megbilincselve?" Mert elrestelltem magam, amikor megláttam csupaseb kezét. - "Derék és jóindulatú fickó - folytattam -, és most az életemet mentette meg. Ne bilincseljük meg többé, adjuk vissza a szabadságát, és tegyünk meg érte mindent." Tudja, Pelles, megszerettem azt a Vadembert. Szelíd volt és hálás, és urának nevezett. Még rágondolni is szörnyû, hogy esetleg a nagy Lancelot lovag volt, és mi megkötözve tartottuk, és engedtük, hogy alázatosan az urának nevezzen. - Mi történt a végén? - Néhány hónapig nyugton maradt. Aztán vadkanvadászok vetõdtek a kastélyhoz, és az egyik vadász a fa mellett hagyta a lovát meg a lándzsáját. A Vadember hatalmába kerítette õket és elnyargalt. Tudja, mintha izgalomba jött volna az úri vadászat láttán - mintha szerencsétlen agyában megmozdult volna valami a vértek, a harc, a vadászat láttán. Úgy érezte, hogy neki is csatlakoznia kell a vadászokhoz. - Szegény fickó - mondta a király. - Szegény, szerencsétlen fickó! Lehet, hogy csakugyan Sir Lancelot volt. Köztudott dolog, hogy egy vadkan ölte meg múlt karácsonykor. - Szeretném, ha elmondaná, hogyan? - Ha a maga embere valóban Lancelot volt, egyenest az ûzöbe vett vadkan után nyargalt. Hírhedt vadkan volt, évek óta csak bajt csinált a vadászkutyáknak, ezért is vadásztak rá lóháton, és nem gyalog. Iszonyú sebet ejtett Lancelot combján is, le egészen a térdhajlatáig, mielõtt lefejezhette volna a kant. Egy remetekunyhó közelében végzett vele, egyetlen csapással. Egy lovagtól hallottam, aki éppen arra járt. Ez a lovag azt állítja, hogy kétségtelenül Sir Lancelot volt - csúnya volt meg minden -, és azt mondja, hogy miután Lancelot elájult, õ cipelte be a remete segítségével a kunyhóba. Azt is mondta, hogy egy ilyen sebbõl képtelenség felgyógyulni, s különben is saját szemével látta, hogy Lancelot meghalt. Fõleg azért volt bizonyos felõle, hogy a Vadember híres lovag lehetett, mert amikor, már haldokolva, ott állt a döglött vadkan mellett, "testvér"-nek szólította a remetét. Vagyis úgy látszik, a végén egy kicsit visszatért az ép esze. - Szegény Lancelot - mondta Sir Bliant. - Isten nyugosztalja - mondta Pelles király. - Ámen. - Ámen - visszhangozta a tûzbe bámulva Sir Bliant. Aztán felállt és vállat vont. - Mennem kell - mondta. - Hogy van a lány? El is felejtettem megkérdezni. Pelles király sóhajtott egyet és õ is felállt. - Zárdában tölti napjait - felelte. - Azt hiszem, jövõre befogadják a rendbe. De jövõ szombaton viszontlátjuk, mert rövid idõre hazalátogat.

20. Miután Sir Bliant ellovagolt, Pelles király nehézkes léptekkel fölment az emeletre, hogy tanulmányozza egy kicsit a bibliai családfát. Zavarba hozta ez a Lancelot-ügy, amely fõleg unokája, Galahad miatt érdekelte. A feleségünk meg a szerelmünk rendszerint mindnyájunkat majdnem megörjít, de Pelles király tudta, hogy rejlik az emberi természetben bizonyos erõ, amely általában megóv bennünket attól, hogy teljesen megörüljünk. Furcsának tartotta, hogy Lancelot enyhén szólva - elveszítse józan eszét, mert összeveszett a szeretöjével, s ezért akarta megtanulmányozni a Ban családfát, hogy van-e valami nyoma a családban az õrültségnek, ami Lancelot viselkedésére magyarázatul szolgálhat.. Ha igen, akkor ezt Galahad is örökölheti. Ez esetben a gyereket kórházba kell küldeni Bethlehembe, amelynek késõbb Bedlam lett a neve. Úgyis van már elég baj anélkül is. - Ban apja - dünnyögött magában Pelles király, miközben megtörölte a pápaszemét és lefújta a port egy csomó címertani, genealógiai, valamint fekete mágiával és misztikus matematikával foglalkozó könyvrõl - Benwicki Lancelot király volt, aki Írföld királyának lányát vette nõül. Lancelot király apja meg Jonas volt, aki galliai Manuel lányát vette nõül. De ki volt Jonas apja? - Nacien - mondta Pelles király. - Az áldóját ennek a Naciennek. Úgy látszik, kettõ volt belõle. Kénytelen volt Lisais-en, Hellias le Grose-on, Remete Nacienen - Lancelot valószínûleg ettöl örökölte látomásokra való hajlamát - és Nappuson keresztül visszamenni egy másik Nacienig, aki - ha valóban létezett - teljességgel felborította a király elméletét, miszerint Lancelot a mi Urunk Jézus Krisztus nyolcadízigleni leszármazottja. Az igazság persze az, hogy akkoriban, úgy látszik, majd minden remetét Naciennek hívtak. - Az áldóját - ismételte meg a király, és kipillantott az ablakon, hogy lássa, mi az a nagy lárma a kastély elõtt az utcán. Azok a városlakók, akik hajdan kicsödültek Lancelot elé, hogy üdvözöljék, most egy Vadembert hajkurásztak Corbinban. Úgy látszik, ma délelõtt folyton Vademberekkel kell foglalkoznia. Ez a Vadember meztelen volt, sovány, és futás közben a kezével védte a fejét. A körülötte szaladgáló kisfiúk ugyanis tõzeggel dobálták. Néha megállt, elcsípett egyet közülük, és átdobta a sövényen. Ennek csak az lett a következménye, hogy a fiúk kövekkel kezdték hajigálni. Pelles király látta, hogy a Vadember kiálló pofacsontjain és beesett arcán vér csorog, látta a szemét, amely olyan volt, mint az ûzött vadé. A Vadember a kastély felé igyekezett. Mire Pelles király lélekszakadva leért a földszintre, az udvaron már egész tömeg állta körül a kastély személyzetéböl a Vadembert. A kapurostélyt leengedték, hogy az utcagyerekek ne jöhessenek be, és láthatólag barátságosan viselkedtek a menekülttel. - Nézd, milyen sebek vannak rajta - mondta az egyik fegyverhordozó. - Nézd meg ott azt a nagy heget. Talán kóbor lovag volt, illik hát udvariasnak lennünk vele. A Vadember ott állt a kör közepén, a hölgyek kuncogtak, az apródok ujjal mutogattak rá. Lehorgasztotta fejét, s csak állt mozdulatlanul, szó nélkül, várta, mi lesz vele. - Lehet, hogy Sir Lancelot. Erre éktelen röhögés támadt. - Komolyan. Sose bizonyosodott még be minden kétséget kizáróan, hogy Lancelot halott. Pelles király egyenest a Vademberhez lépett és az arcába nézett. - Sir Lancelot vagy? - kérdezte. Sovány, mocskos, szakállas alak szeme meg se rebbent. - Az vagy? - ismételte a király. A néma alak azonban nem válaszolt. - Süketnéma - állapította meg a király. - Itt tartjuk udvari bolondnak. õszintén szólva elég mulatságosan fest. Öltöztesse fel valaki, tudjátok, olyan mókás ruhákba, és fektesse le a galambházban. Tegyenek alája tiszta szalmát.

A Vadember hirtelen fölemelte mindkét kezét, és akkorát bömbölt, hogy mindenki hátrahökölt. A király elejtette a pápaszemét. Aztán a Vadember leeresztette a kezét és csak állt jámboran, mire a nézõk idegesen kuncogni kezdtek. - Okosabb ha bezárjuk - mondta bölcsen a király. - Fõ a biztonság. Úgy történt, hogy Sir Lancelot-t a galambketrecbe vitték, Pelles király udvari bolondjának, ott tartották bezárva, az eledelt csak úgy behajigálták neki, de tiszta szalmán feküdt. Mikor a király unokaöccsét, egy Castor nevû fiatalembert a következõ szombaton lovaggá avatták - erre a szertartásra jött haza Elaine -, nagy volt a vidámság a kastélyban. A király, aki imádott mindenféle ünnepséget meg ceremóniát, fejedelmi módon ünnepelte meg ezt az alkalmat is: mindenkinek új köntöst ajándékozott a birtokán. Sajnálatos módon nagylelkûen kinyittatta az ünnepség alkalmából ama borospincék egyikét is, amelyek fölött Brisen anyó férje parancsnokolt. - Éljen! - kiáltotta a király. - Egészségünkre - felelte Sir Castor, aki lehetõ legjobb hangulatban volt. - Mindenkinek jutott köntös? - kiáltotta a király. - Igenis, felség, köszönjük - felelték a jelenlevõk. - Biztos? - Egészen biztos, felség. - Akkor jó. Hol az én jó öreg köntösöm? És a király nagy élvezettel beburkolózott a köntösébe. Ilyen alkalmakkor szinte más ember lett. - Mindenki hálás köszönetét fejezi ki felségednek a gazdag ajándékért. - Semmiség. - Háromszoros éljen Pelles Királyra! - Hurrá, hurrá, hurrá! - Mi van a bolonddal - tudakolta váratlanul a király. - Õ is kapott köntöst? Hol a szegény bolond? Erre csend lett, mert senkinek se jutott eszébe, hogy Sir Lancelot-nak is félre tegyen egy köntöst. - Nincs több köntös? Egyetlen köntös sincs? - kiáltotta a király. - Hozzátok ide azonnal a bolondot. Sir Lancelot-t tehát a király parancsára elõhozták a galambházból. Némán állt a fáklyafényben, szakállában szalmaszálakkal, szánalmas figura, az udvari bolond tarka ruhájában. - Szegény bolond - mondta szomorúan a király. - Szegény bolond. Nesze, fogd az enyémet. És Pelles király minden tiltakozás és ellenkezõ tanács ellenére nagy nehezen kibújt drága köntösébõl, és ráhúzta Lancelot-ra. Sir Lancelot ott állt szálegyenesen a pompás köntösben, méltóságteljesen. Csak meg lett volna nyírva a szakálla, csak ne fogyott volna csontvázzá a vadkanvadászat után a szegény remete kunyhójában. De még így is áhítatos csend borult a csarnokra. Sir Lancelot kimért léptekkel sétált vissza a galambketrecbe, és a háznépe tisztelettel nyitott neki utat. 21. Elaine minden további nélkül beletörõdött szomorú helyzetébe. Meghízott. A kastély kertjében sétálgatott komornáival, fehér novíciaköntösben, kicsit esetlen volt a járása. Galahad - már három esztendõs volt - kézen fogva ballagott mellette. Elaine nem azért akart apáca lenni, mert kétségbeesett. Nem azért szándékozott élete hátralevõ részét kolostorban tölteni, mert szerelmében csalódott. Elaine azért szándékozott elhagyni a fiát, és Krisztus arájává lenni, mert belátta, hogy mást nem tehet. Nem búsult Lancelot miatt, nem sírt érte könnyeket a párnájába. Alig jutott

az eszébe. Lancelot befészkelte magát szívének egyik zugába. Emléke nem okozott többé fájdalmat. Miközben Elaine a kertben sétált komornáival, csak a szertartás járt az eszében, amelyen Sir Castort lovaggá avatták, meg az, hogy elég lesz-e a lakomára sütött sütemény, s hogy Galahad harisnyáját meg kell stoppolnia. Az egyik lány, aki labdázott, hogy ne fázzon - akárcsak Nauszikaá, amikor Odüsszeusz megérkezett -, futva tért vissza Elaine-hez a forrás melletti bozót felöl. Labdázás közben tévedt arra. - Egy Férfi van ott - suttogta, mintha csörgõkígyóról lenne szó. - Egy Férfi alszik a forrás mellett! Elaine-t elfogta a kíváncsiság - nem azért, mert egy férfi volt ott, hanem mert januárban nem szokás szabad ég alatt aludni. - Akkor hát csitt - mondta Elaine. - Odamegyünk és megnézzük. A fehér ruhás, kövér novícia lábujjhegyen indult a csavargó felé, nyugodtan és ártatlanul lépkedett. Felismerte Lancelot-t, és megdobbant a szíve. Lancelot lovagi köntösében nyúlt el a földön. Sir Bliant megfigyelése, hogy az úrias dolgok mintha mûködésebe hoznának valamit Lancelot agyában, helyesnek bizonyult. A szegény Vadember meghatódott a királyi köntöstõl, furcsa emlékei támadtak hermelinprémekrõl, és a királyi asztaltól egyenest a forráshoz ment. Ott a sötétben, egyedül, megmosta az arcát. Egy istállóból szerzett lóvakaróval meg egy ollóval megpróbálta rendbe hozni a haját. Elaine elküldte komornáit. Galahad kezét odanyomta egyiküknek a kezébe, és a fiú ellenkezés nélkül távozott. Elaine letérdelt Sir Lancelot mellé, és szemügyre vette. Nem ért hozzá, nem is sírt. Fél kezét megemelte ugyan, hogy megsimogassa a sovány férfikezet, de meggondolta magát. Lekuporodott mellé. Aztán, jó sokára, sírni kezdett. - Atyám - mondta Elaine. - Ha most nem segítesz, soha senki nem segíthet rajtam többé. - Mi baj, drágám? - kérdezte a király. - Fáj a fejem. Elaine oda se figyelt. - Atyám! Megtaláltam Sir Lancelot-t. - Kicsodát? - Sir Lancelot-t. - Badarság - mondta a király. - Lancelot-t megölte egy vadkan. - Kinn alszik a kertben. A király hirtelen felállt a trónszékbõl. - Mindig tudtam - mondta. - Õ a Vadember. Világos. - Bízd rám a dolgot - mondta. - Majd én elintézem. Pontosan tudom, mit kell tennem. Komornyik! Brisen! Hova az ördögbe tûnt el mindenki? Helló! Helló! Ja, itt vagy? Nos, komornyik, eredj és hozd ide a feleséged, Brisen anyót, és keríts elé még két megbízható embert. Nézzük csak! Humbert meg Gurth jó lesz. Mit mondtál, hol van? - A forrás mellett alszik - mondta gyorsan Elaine. - Persze. Mindenkinek meg kell parancsolni, hogy tartsa távol magát a rózsakerttõl. Hallod, komornyik? Mindenki tûnjön el, hogy senki se álljon az útban, amerre a király elhalad. És keríts egy lepedõt. Egy erõs lepedõt. Megfogjuk a négy sarkánál, és abban fogjuk becipelni. És hozd rendbe a toronyszobát. Mondd meg Brisennek, hogy szellõztesse ki az ágynemût. Vessen tollas ágyat. Gyújtson tüzet, és hívja a doktort. Ja igen, és kerítsenek egy kis kocsonyát meg ilyesmit. S amíg alszik, tiszta ruhát kell adnunk rá. Mikor Lancelot magához tért a tiszta ágyban, felnyögött, kinyitotta a szemét és ránézett Pelles királyra. Aztán Elaine-re. Egy darabig nézte õket, és ajka megmozdult, mintha mondani akarna valamit. Aztán ismét elaludt. Mikor legközelebb felébredt, látták, hogy tiszta a tekintete. De még mindig siralmas állapotban volt. Mikor harmadszor ébredt föl, megkérdezte: - Ó, Uram Jézus, hogy kerültem én ide? Elmondták neki, amit ilyenkor szokás: hogy csak pihenjen, ne beszéljen, amíg

erõre nem kap és így tovább. A doktor intett a kezével az udvari zenekarnak, mire az nyomban rázendített a Jesu Christes Milde Moderre - mivel Dr. Bartholomew könyve azt ajánlja, hogy az õrülteket gyógyítsák muzsikával. Mindenki reménykedve leste a hatást, Lancelot megragadta a király kezét, és aggódva felkiáltott: - Az isten szerelmére, uram, mondja el, hogy kerülök én ide? Elaine a homlokára tette a kezét és visszanyomta az ágyra. - Eszeveszettként jöttél ide - mondta -, és senki se tudta, ki vagy. Idegösszeomlásod volt. Lancelot feléje fordította zavart tekintetét, és idegesen elmosolyodott. - Bolondot csináltam magamból. 22. Lancelot két hétig nyomta az ágyat a szellõs hálószobában, minden csontja fájt. Ez alatt Elaine távol tartotta magát a szobától. A férfi ki volt neki szolgáltatva, éjjel-nappal ápolhatta volna, de megkímélte ettõl Lancelot-t. Legfeljebb naponként egyszer látogatta meg, és nem akart semmit ráerõszakolni. Egy napon Lancelot megállította, mikor már kifelé ment. - Elaine - mondta -, gondolom, illenék terveket csinálnom. - Nem maradhatok itt örökre - folytatta. - Tudod, hogy szívesen látunk, amíg kedved van maradni. - Az udvarba nem mehetek vissza. Elaine tétovázva megjegyezte: - Ha akarod, atyám szívesen neked adja valamelyik kastélyát, és ott... ott ellakhatnánk. Lancelot ránézett, aztán elfordította a fejét. - De lakhatsz egyedül is a kastélyban. Lancelot megfogta a lány kezét, és így szólt: - Nem tudom, mit mondjak, Elaine. - Tudom, hogy nem szeretsz. - Gondolod, hogy mégis boldogok lennénk együtt? - Csak azt tudom, hogy mikor lennék boldogtalan. - A boldogtalanságnak sokféle módja van. Nem félsz, hogy ha együtt laknánk, esetleg kiderülne, hogy még boldogtalanabb vagy? - A legboldogabb asszony lennék a földön. - Ide figyelj, Elaine. Egyetlen reményünk, ha õszintén beszélünk. Tudod, hogy a királynét szeretem. Ami történt, véletlen volt, nem lehet jóvátenni, nem változtathatok rajta. És te kétszer is csapdába ejtettél. Ha nem kerülsz az utamba, még most is az udvarban élnék. Gondolod, hogy így élhetnénk boldogan együtt valaha is? - Elõbb voltál az enyém - mondta büszkén Elaine -, mint a királynéé. - Ilyen körülmények között is szeretnéd, ha férjed volna? - Galahad miatt - mondta Elaine. Egymás mellett ültek, és a tûzbe bámultak. A lány nem sírt, nem esedezett szánalomért - és Lancelot tudta, hogy szándékosan kíméli meg az ilyesmitõl. Nagy nehezen megszólalt: - Ha akarod, veled maradok, Elaine. Nem értem ugyan, hogy miért akarod. Szeretlek. Az után, ami történt, nem tudom, miért. Nem akarlak megbántani. De - feleségül nem vehetlek, Elaine. - Szerintem se rút nem vagy, se gonosz. - Nem baj. - Azért... azért, mert a házasság szerzõdés. És... én mindig büszke voltam arra, hogy megtartom a szavam. És ha nem... nem érzek úgy irántad... az ördögbe is, nem vagyok köteles feleségül venni téged, Elaine, amikor tulajdonképpen becsaptál. - Köteles nem vagy. - Köteles! - kiáltotta Lancelot, és eltorzult az arca. - Tudnom kell, hogy megértesz, biztosnak kell lenned benne, hogy nem csaplak be. Nem veszlek feleségül, mert nem vagyok szerelmes beléd. Nem én kezdtem ezt a dolgot, és nem ajándékozhatom neked a függetlenségem. Nem ígérhetem meg, hogy örökre melletted

maradok. Nem akarom, hogy beletörõdj ezekbe a feltételekbe, Elaine: megalázó feltételek. A körülmények diktálják õket. Ha bármi egyebet mondanék, hazugság volna, és még rosszabb lenne a helyzet... Elhallgatott, és tenyerébe rejtette az arcát. - Magam sem értem - mondta. - Próbálok minden tõlem telhetõt megtenni. Elaine így szólt: - Mindegy, milyen feltételekkel, te vagy az én jó és kegyes uram. Pelles király nekik ajándékozott egy kastélyt. Ezt a kastélyt Sir Lancelot már ismerte. A király hûbéresének, Sir Bliantnak kellett kiköltöznie belõle, hogy õk beköltözhessenek. Készségesen megtette, fõleg mikor megtudta, hogy a Vadembernek tesz vele szolgálatot, aki megmentette az életét. - Õ Sir Lancelot? - kérdezte Bliant. - Nem - mondta Pelles király. - Egy francia lovag, aki Chavalier Mal Fetnek nevezi magát. Mondtam, hogy biztos vagyok benne: Sir Lancelot meghalt. Úgy intézték a dolgot, hogy Lancelot inkognitóban éljen, mert ha híre megy, hogy él és Bliant várában lakik, az udvartól mindenképpen keresték volna. Bliant várát széles vizesárok vette körül. Csakis csónakkal lehetett megközelíteni egy szárazföldön álló erõdítménybõl, a várat bûvös vaskerítés vette körül. Tíz lovagot rendeltek Lancelot szolgálatára, s húsz hölgyet Elaine mellé. Elaine örült. - Boldogság Szigetének fogjuk nevezni - mondta. - És azt akarom, Lance - a férfi összerezzent, mikor a lány a becenevén szólította -, hogy hódolhass a szenvedélyednek. Lovagi tornákat, solymászatot meg sok hasonlót kell rendeznünk. Vendégeket kell hívnod, hogy társaságunk legyen. Úgérem, hogy nem leszek rád féltékeny, Lance, és nem fogok a nyakadban lógni. Szerinted nem lehetünk boldogok, ha óvatosak leszünk? Szerinted nem szép név a Boldogság Szigete? Lancelot megköszõrülte a torkát és így szólt: - De igen, pompás név lesz. - Új pajzsot kell csináltatnod, hogy részt vehess a lovagi tornákon és ne ismerjenek fel. Milyen címert festetsz rá? - Mindegy - mondta Lancelot. - Ráérünk késõbb is kigondolni. - Chevalier Mal Fet. Milyen romantikus név! Mit jelent? - Többféleképpen lehet értelmezni. Rút Lovagnak, vagy Gonosztevõ Lovagnak. Nem mondta meg a lánynak, hogy jelenthet Rossz Csillagzat Alatt Született Lovagot - és Elátkozott Lovagot is. - Szerintem se rút nem vagy, se gonosz. Lancelot összeszedte magát. Tudta, hogy nem volna becsületes Elaine mellett maradnia, ha búslakodna miatta, vagy megjátszaná a Nagy Beletörõdést - de tudta azt is, hogy hiába színlelne. - Mert drága teremtés vagy - mondta. Gyorsan és ügyetlenül megcsókolta a lányt. - Személyesen irányíthatod Galahad neveltetését - mondta. - Megtaníthatod mindenre, amit tudsz, hogy a földkerekség legjelesebb lovagjává lehessen. Lancelot ismét megcsókolta. A lány elõzõleg azt mondta: - Ha óvatosak leszünk - és csakugyan igyekezett óvatos lenni. Lancelot szánta igyekezetéért, és hálás volt becsületességéért. Õ maga olyan volt, mint a szórakozott ember, aki két dolgot csinál egyszerre, egy fontosat és egy lényegtelent. A lényegtelent kötelességének érezte. Zavarba ejti az embert, ha szerelmesek bele. És nem szívesen törõdött bele Elaine alázatosságába, önmagáról alkotott véleménye miatt. Aznap reggel, amikor elindultak Bliantba, a nemrég lovaggá avatott Sir Castor megállította Lancelot-t a Nagyteremben. Csak tizenhét éves volt. - Tudom, hogy Rossz Csillagzat Alatt Született Lovagnak nevezed magad mondta Sir Castor -, de én azt hiszem, Sir Lancelot vagy. Igaz? Lancelot karon fogta a fiatalembert. - Sir Castor - mondta -, lovaghoz illõ kérdésnek tartod ezt? Ha Sir Lancelot volnék, és mégis a Chevalier Mal Fet nevet használnám, mit gondolsz, nem volna

rá okom, méghozzá olyan, amit egy elõkelõ családból való úriembernek tiszteletben kell tartania? Sir Castor vérvörösre pirult és fél térdre ereszkedett. - Nem árulom el senkinek - mondta. Nem is árulta. 23. Lassan kitavaszodott,, berendezték az új háztartást, és Elaine tornajátékot rendezett lovagja kedvéért. A díj egy szép lány meg egy királysólyom volt. A tornajátékra ötszáz lovag jött el a királyság minden részébõl - Chevalier Mal Fet mindenkit legyõzött, aki kiállt ellene, szórakozottan, de ellenállhatatlanul, úgy hogy az egész torna kudarcba fulladt. A lovagok zavartan, megrettenve távoztak. A Chevalier Mal Fet egyetlen lovagot sem ölt meg - mihelyt kiütötte õket a nyeregbõl, megkegyelmezett nekik -, s közben egy szót sem szólt. A legyõzött lovagok - miközben hazafelé ügettek zúzódásaikkal hiányolták az ilyen tornajátékok estéjén szokásos lakomát, töprengtek, ki lehet a néma bajnok, és boszorkányosságról sugdolóztak egymás közt. Elaine vitézül mosolygott, amíg az utolsó lovag is el nem távozott, aztán felment a szobájába és sírt. Majd felszárította könnyeit, és elindult, hogy megkeresse urát. Lancelot ugyanis azonnal eltûnt, mihelyt a viadal befejezõdött; minden naplementekor magányosan el szokott vonulni valahová - Elaine se tudta, hová. A bástyán talált rá, a nap aranyos fényében. Lancelot szomorúan bámult Camelot felé. A pajzsa új címerével eléje volt támasztva. A címer egy sivatagban álló ezüst nõt ábrázolt, lába elõtt térdelõ lovag. Elaine a maga együgyûségében örült a pajzson lévõ bóknak. Sose volt okos nõ. Csak most vette észre, hogy az ezüst nõnek korona van a fején. Egy délelõtt a tó partján ültek. Elaine kézimunkázott, Lancelot meg a fiát figyelte. Galahad - gõgös, zárkózott kisfiú - egyedül játszott a babáival. Lancelot faragott neki két páncélos lovagot, fából. Kerekes lovakon ültek, amelyekrõl le lehetett venni õket, és öklelõállásban tartották a kopjájukat. Ha a lovakat a talpukra kötött zsineggel egymás felé húzták, a lovagok szabályosan összecsaptak. Még ki is tudták vetni egymást a nyeregbõl. Galahadet azonban egyáltalán nem érdekelték, inkább egy rongybabával játszott, amelyet Csicsi-babának nevezett el. Egy kastélybeli nemes hölgy közeledett feléjük nagy léptekkel. - Mi baj, Gwyneth? - Jaj, úrnõm, két lovag várakozik a túlsó parton, azt mondják, meg akarnak vívni a lovaggal. - Mondd meg nekik, hogy takarodjanak - szólt Lancelot. - Mondd azt, hogy nem vagyok itthon. - Csakhogy a kapus elárulta nekik, uram, hogy hol találják meg a csónakot. Át is kelnek, de nem mind a ketten. A második lovag csak akkor kel át, ha ön legyõzi az elsõt. Az már a csónakban is ül. Lancelot felállt és leporolta a térdét. - Mondd meg neki, hogy várjon meg a bajvívó téren. Húsz perc múlva ott leszek. A bajvívó tér hosszú, homokos térség volt a falak közt, két végén egy-egy toronnyal. A falak mentén lelátók, mint egy teniszpálya körül. Elaine és a vár népe a lelátókon ült, a két lovag meg sokáig vívott egymással odalenn. Az összecsapás döntetlenül végzõdött - mindkét lovag lebukott a lováról -, s a kardvívás két óra hosszat tartott. Mikor a második óra is letelt, az idegen lovag elkiáltotta magát: - Állj! Lancelot azonnal megállt, mint a mezei munkás, aki engedélyt kap, hogy ebédszünetet tartson. Kardját a földbe szúrta, mint a vasvillát, és türelmesen állt. Vívni is olyan nyugodtan és türelmesen vívott, ahogy egy mezei munkás dolgozik. Meg se próbált sebet ejteni ellenfelén. - Kicsoda ön? - kérdezte az idegen. - Nem mondaná meg a nevét? Még sose

találkoztam ilyen emberrel. Lancelot hirtelen mindkét vaskesztyûjét sisakjához emelte, mintha tenyerébe akarná temetni az arcát, amely amúgy is rejtve volt, és szomorúan így szólt: Sir Lancelot Dulac vagyok. - Micsoda? - Lancelot vagyok, Degalis. Degalis a kõfalhoz vágta a kardját, és rohanni kezdett a várárok szélén álló torony felé. Vastalpa visszhangot verve dobogott az udvaron. Futás közben kifûzte és elhajította a sisakját. Amikor a kapurostélyához ért, tölcsért csinált a tenyerébõl és torkaszakadtából kiabálni kezdett: - Ector! Ector! A lovag Lancelot! Gyere át! S nyomban futva vissza is indult a barátja felé. - Lancelot! Drága, drága cimbora! Biztos voltam, hogy te vagy. Biztos voltam, hogy te vagy! Babrálni kezdett a zsinórokkal, ügyetlen ujjaival megpróbálta levenni Lancelot sisakját. Vaskesztyûit lehúzta, és azokat is falhoz vágta. Alig várta, hogy láthassa Sir Lancelot arcát. Lancelot még mindig mozdulatlanul állt, mint egy fáradt gyerek, mikor vetkõztetik. - De hát mit csinálsz tulajdonképpen? Mit keresel itt? Attól féltünk, hogy meghaltál. A sisak lekerült Lancelot fejéröl, és odaröpült a többi holmi mellé. - Lancelot! - Azt mondtad, hogy Ectorral vagy? - Igen, Ectorral, az öcséddel. Két éve keresünk. Ó, be örülök, hogy látlak, Lancelot! - Gyere hát be - mondta Lancelot -, és pihend ki magad. - De hát mit csináltál egész idõ alatt? Hol rejtõztél? A királyné azonnal három lovagot indított útnak, hogy keressenek meg. A végén már huszonhárman kerestünk. Legalább húszezer fontot költhetett rá. - Hát voltam itt meg amott. - Még az Orkney-párt is segített. Sir Gawaine is keres. Addigra Sir Ector is megérkezett a csónakon - nem Arthur király gyámja, hanem Sir Ector Demaris -, és fölhúzták elõtte a kapurostélyt. Úgy rohant neki a Chevalier Mal Fetnek, mintha futballmeccsen akarná szerelni. - Bátyám! Elaine lejött a páholyból, és a bajvívó tér végén várakozott. Miközben ölelgették egymást, csak nézte õket, mint a gyerek, akit kihagytak a játékból. - Ez itt Elaine. A két lovag Elaine felé fordult és fejet hajtott. - Legyenek üdvözölve Bliant várában. 24. - Nem hagyhatom el Elaine-t - mondta Lancelot. - Miért nem? - kérdezte Ector Demaris. - Nem vagy lekötelezve neki. Csak szerencsétlenné teszed magatokat, ha együtt maradtok. - Le vagyok kötelezve. Nem tudom megmagyarázni. - A királyné kétségbe van esve - mondta Degalis. - Egy vagyont költött a keresésedre. - Nem tehetek róla. - Úgy látszik, duzzogsz - mondta Ector. - Ha a királyné megbánta, amit tett, akármi volt is, úgy illik, hogy légy nagylelkû és bocsáss meg neki. - Nincs mit megbocsátanom a királynénak. - Pontosan ezt magyarázom. Vissza kell térned az udvarba, hogy folytasd dicsõ pályafutásod. Egyébként is tartozol vele Arthurnak: ne felejtsd el, hogy felesküdött lovagja vagy. S igen nagy szüksége van rád. - Szüksége van rám? - A szokott baj az Orkney családdal. - Mit csinálnak már megint? Ó, Degalis, fogalmad sincs róla, milyen jól esik

hallanom a régi neveket. Mesélj el minden pletykát. - Ha ennyire kíváncsi vagy a hírekre, vissza kell jönnöd az udvarba. - Már mondtam, hogy nem mehetek. - Lancelot, te nem látod reálisan a dolgokat. Komolyan azt hiszed, hogy itt élhetsz inkognitóban ezzel a szajhával. Azt hiszed, legyõzhetsz ötszáz lovagot egy tornán, anélkül, hogy rád ismernének? - Abban a pillanatban elindultunk, ahogy meghallottuk a viadal hírét - mondta Ector. - Ha ragaszkodsz hozzá, hogy itt maradj - mondta Degalis -, egyszer és mindenkorra le kell mondanod a fegyverforgatásról. Még egy viadal, és az egész országban tudni fogják, ki vagy. Ami az illeti, szerintem máris tudják. Lancelot földhöz vágta a sisakját és fölállt. - Megmagyaráztam Elaine-nek - jelentette ki -, miért nem ígérhetem meg, hogy vele maradok. Vagyis maradnom kell. - Szerelmes vagy bele? - kérdezte Degalis a dolog gyökerére tapintva. - Igen, az. Jó volt hozzám. Szeretem. A lovagok egy hétig maradtak, és Lancelot, aki mohón hallgatta a híreket a Kerekasztalról, mindennap erõtlenebb lett. Elaine a vacsoránál az ura mellett ült az asztalfõn, véget nem érõ beszélgetéseket hallgatott végig olyan emberekrõl, akiknek a nevét se hallotta, és olyan eseményekrõl, amelyeket nem értett. Nem tudott egyebet csinálni, mint repetát kínált, amit Ector rendszerint el is fogadott, anélkül, hogy abbahagyta volna az anekdotát, amit éppen elõadott. Áthajoltak Elaine elõtt, beszélgettek, nevettek, és Elaine velük nevetett. - Lancelot - mondta egy délelõtt Elaine. - A várárok túlsó partján egy ember várakozik, egy lóval meg vérttel. - Lovag? - Nem. Fegyverhordozónak látszik. - Kíváncsi vagyok, ki lehet. Szólj a kapusnak, hogy hozza át. - A kapus azt mondta, hogy nem akar átjönni. Kijelentette, hogy ott várja meg Sir Lancelot-t. - Akkor megyek és megnézem. Elaine föltartóztatta, mikor indult le a csónakhoz. - Lancelot - mondta -, mit kívánsz, mi legyen a Galahaddal, ha elmégy? - Elmegyek? Ki mondta, hogy elmegyek? - Senki. De azért tudni szeretném. - Nem értem, mit beszélsz. - Tudni szeretném, mivé neveljem Galahadot. - Hát amivé szokás. Remélem, megtanulja, hogyan válhat jó lovaggá. - Csak ennyit akartam tudni. De azért még egyszer feltartóztatta. - Elárulnál még valamit, Lancelot? Ha elmész, ha itt hagysz... visszajössz? - Már mondtam, hogy eszem ágában sincs elmenni. - Könnyebben tudnám felnevelni Galahadot... Könnyebben tudnék tovább élni... ha tudnám, hogy érdemes... ha tudnám, hogy egyszer... ha tudnám, hogy visszajössz. - Igazán nem tudom, mért beszélsz ilyeneket, Elaine. - Nem próbállak visszatartani, Lance. Neked talán jobb lesz, ha elmégy. Talán így kell történnie. Csak azt akartam tudni, viszontlátlak-e még - ugyanis ez nagyon fontos nekem. Lancelot megfogta a kezét. - Ha elmennék - mondta -, visszajövõk. A várárok túlsó partján Dap bácsi állt, Lancelot régi ménjével, a ló nyergére takarosan rá voltak kötve Lancelot megszokott fegyverei, mintha csak szemlére készült volna. Minden gondosan össze volt hajtogatva, és katonásan az elõírt helyre szíjazva. A páncéling szorosan összetekerve. A sisak, a vállvértek és az alkarvértek csillogtak-villogtak. Lancelot sóváran rohant fegyverei felé. Mutatóujjával kitapogatta a kard markolatát, a legszívesebben azonnal suhintott volna vele egyet.

Dap bácsi öregebbnek látszott. Nem szólt semmit, csak fogta a zablát, és mintegy kirakatba téve a felszerelést, vért, hogy a lovag nyeregbe szálljon. Szótlanul tartotta Lancelot elé a hatalmas bajvívó sisakot, az ismerõs gém-tollforgóval és az ezüst zsineggel. Lancelot két kezébe vette a sisakot és körbeforgatta. Látta, hogy ragyogó fényesre van dörgölve, új bélés van benne, s hátul új sisaktakaró, azúrkék taftból, arany fonállal ráhímezve a tömérdek kis liliom, a régi Franciaország címere. Rögtön tudta, kinek az ujjai hímezték. Amikor ellovagolt Bliant várától, hátra se fordult. Elaine az õrtorony tetején állt. söndesen, figyelmesen nézte, ahogy a férfi távozik. 25. Tizenöt évvel azután, hogy elhagyta Elaine-t, Lancelot még mindig az udvarban élt. A királynak Guinivere-hez és szeretõjéhez való viszonya ugyanolyan volt, mint mindig. Mindhárman megöregedtek. Lancelot teljesen megõszült, Arthur fejét is idõnek elõtte belepte a hó, egyedül Guinivere haja csillogott hollófeketén. A Kerekasztal fõszereplõi ugyanolyan heves érzéseket tápláltak a szívükben, mint azelõtt is mindig - de õk maguk bálványok voltak, s nem emberek. Fiatalabb lovagok vették körül õket, és számukra Arthur már nem a jövõ keresztesvitéze volt, hanem a múlt elismert hódítója, Lancelot száz diadal hõse, Guinivere a nemzet romantikus úrnõje. E fiatalembereknek Arthur a Királyság szimbóluma volt. Ha Lancelot ellovagolt a királyné társaságában a köznép elõtt, s valami tréfán nevettek, az emberek csodálkoztak, hogy nevetni is tudnak. - Odanézz mondogatták egymásnak -, éppúgy nevet, mintha csak maga is közönséges halandó volna! Bizony sok víz lefolyt huszonegy esztendõ folyamán Camelot hídjai alatt. Az építés évtizedei voltak. Eleinte még évekig ostromgépek és kõvetõk gurultak a keréknyomokkal teli országutakon ostromról ostromra, hogy pusztulást hozzanak a várfalakra, kerekeken gördülõ fatornyok dübörögtek a hitszegõk öreg tornyai alá, hogy íjászok halált szórhassanak a tetejükrõl az árulókra, utászok masíroztak a porfelhõben, csákánnyal és lapáttal a vállukon, hogy aláaknázzák a lázadók õrtornyait, és a hatalmas kövek, amelyek alól kivájták a földet, leomoljanak. Ha Arthur nem tudott rohammal bevenni egy erõs várat, alagutakat ásatott a várfal bizonyos pontjai alá. Az alagutakat fagerendákkal támasztották alá, a gerendákat a kellõ pillanatban felgyújtották, és amikor elégtek, beomlottak, magukra rántva a fölöttük lévõ, kõdarabokkal töltött védõmûveket. Az elsõ években amerre csak járt az ember, a láthatáron mindenfelé rabló és fosztogató zsoldoscsapatok vonultak Skócia és Írország felõl - vagy az új rend valamelyik lovagja vívott párviadalt egy-egy maradi báróval, akit meg akart akadályozni jobbágyai legyilkolásában - vagy éppen egy aranyszõke leányt mentettek ki kötélhágcsóval egy magas toronyból - vagy Sir Bruce Saunce Pitié nyargalt teljes vágtában Sir Lancelot elõl - vagy néhány seborvos turkált óvatosan egy-egy szerencsétlen harcos sebeiben. Emitt Sir Gawaine ült ellenfele mellén és végzett vele, belenyomta hosszú, hegyes tõrét sisakja szellõzõnyílásán - ez volt a kegyelemdöfés -, amott meg két lovag hevert, aki az ütközet során megfulladt saját sisakjában. De most, ahol valamikor bõsz és kegyetlen fekete lovagok kóboroltak egy-egy gázló körül, hogy megvámolják, aki meggondolatlanul arra tévedt, most még egy szûz is nyugodtan sétálgathatott, bejárhatta akár az egész országot, arannyal és egyéb ékszerekkel díszítve, nem kellett félnie, hogy a legkisebb bántódása is esik. Ahol hajdan leprások - vérbajosoknak nevezték õket - kószáltak az erdõkben, fehér csuklyában, szomorúan rázva csengõjüket, most megfelelõ kórházak álltak az egyházi lovagrendek igazgatása alatt, és ezekben ápolták a szerencsétleneket, akik leprával fertõzve tértek haza a keresztes hadjáratból. A zsarnok óriások kihaltak, a veszedelmes sárkányokat akcióképtelenné tették. Ahol hajdan rablóbandák özönlötték el az országutakat, lándzsájuk végén lobogó zászlókkal, most vidám zarándokok bandukoltak Canterbury felé, trágár történeteket mesélve. Illedelmes papok, akik kirándultak egy napra a

Walsinghalmi Miasszonyunkhoz, az Alleluia Dulce Carment énekelték, a kevésbé illedelmesek meg a hírhedt, saját szerzeményû középkori bordalt, a Meum est propos in taberna morit. Világias apátok poroszka lovakon ügettek, prémes csuklyában, bár ezt rendjük szabályzata tiltotta, tagbaszakadt parasztok a feleségükkel veszekedtek új ruhák miatt, és vidám vadásztársaságok kóboroltak az országban mindenfelé vértezet nélkül. Némelyek akkora vásárokra jártak, mint a troyes-i, mások meg egyetemekre, amelyek a párizsival versengtek, húszezer diák tanult bennük, és végül hét pápa került ki a soraikból. Az apátságokban a szerzetesek a kódexeket olyan pazar iniciálékkal díszítették, hogy az elsõ oldalt egyszerûen lehetetlen volt elolvasni. Azok a szerzetesek, akik nem iniciálékkal festettek, a Tours-i Gregorius Historia Francorumát, a Legenda Aureát, másolták - ha nem éppen a varázsló Lully Ars Magnájával vagy minden varázslók legnagyobbikának Speculum Maiusával voltak elfoglalva. A konyhákon a híres szakácsok pompás étrendeket állítottak össze. Példának okául ilyen fogásokat tartalmaztak: erõleves, borleves, orsóhal kocsonyában, osztriga kagylóban tálalva, ángolna borban, fõtt pisztráng, mustáros disznósajt, szarvasbelsõségek, sült malac, túzokpecsenye, sült liba, õzhús kásával, borban fõtt tyúk, roston sült mókus, töltött birkagyomor, kappannyak-puding, egyéb belsõségek, pacal, máj, vajas cefre, almahab, mézeskalács, gyümölcslepény, fehér zselé, birsalmakompót, sajt és egyebek. Az ebédlõkben az ittasabb idõs urak különös középkori ínyencségeket eddegéltek, erõs szagú bálnahúst vagy teknõcöt. Kényes hölgyeik rózsát és ibolyát tettek ételeikbe - a sült gólyahír még ma is pompás ízt ad a pudingnak -, a fegyverhordozóknak meg a juhsajt volt a gyengéjük. A gyerekszobában a kisfiúk mindent elkövettek, hogy rávegyék anyjukat: adjon nekik vacsorára mézszirupban és ecetben fõtt körtét. Az étkezés módja is a civilizáció olyan magas fokára jutott, amely messze túlhaladja a miénket. Fedett tálakat használtak, illatos kézmosóedényeket, drága abroszokat, rengeteg szalvétát. A felszolgálók virágkoszorút és kecses redõnyös szoknyát viseltek. Az apródok az ételt szabályos balettmozdulatokkal tálalták fel. A borosüvegeket az asztalra tették, a sört azonban, kevésbé tiszteletreméltó ital lévén, az asztal alá. Miközben ettek, szünet nélkül szólt a zene, csengõkön, hárfán, citerán és orgonán. A Tower Landry lovagja hajdan, Arthur lovagságának megalapítása elõtt kénytelen volt figyelmeztet a leányát, nehogy kíséret nélkül lépjen be este a saját ebédlõjébe - félt, hogy ki tudja mi történhetik vele valamelyik sötét sarokban -, most az õ ebédlõje is ragyogóan ki volt világítva, és szólt a zene. A füstös boltívek alatt, ahol hajdan a faragatlan bárók véres ujjaik közt fogva rágták le a csontokról a húst, most tiszta kézzel étkeztek, illatos pipereszappannal, fatálakban mosták meg az ujjaikat. A kolostorok borpincéiben a vincellérek friss meg régi sört, mézbort, portóit, száraz sherryt, fehérbort, árpasört, komlósört, körtebort, fûszeres bort és kiváló minõségû, vízszínû whiskyt vertek csapra. A törvényszékeken a bírák a király új törvényei szerint, s nem az Erõs Kar jogán ítélkeztek. A kunyhókban a hû feleségek olyan jóízû palacsintát sütöttek, hogy az embernek összefutott tõle a nyál a szájában, és finom tõzeget raktak a tûzre, a költségekre való tekintet nélkül. A közlegelõkön annyi kövér liba legelt, hogy húsz családnak is elég lett volna húsz évig. Az angolszászok és normannok Arthur trónrajutása után kezdték magukat angoloknak tekinteni. Nem csoda, hogy Európa ifjú, becsvágyó lovagjai csak úgy özönlöttek a híres udvarba. Nem csoda, hogy Arthurban igazi királyt, Lancelot-ban pedig igazi bajnokot láttak. Az egyik ifjú lovag, aki ez idõ tájt került az udvarba, Gareth volt. A másik Mordred. 26. - "Nem sok nyílvesszõt látunk rezegni manapság emberi szívekben" - jegyezte meg egy délután Lancelot a lõtéren. - Rezegni! - kiáltott fel Arthur. - Milyen gyönyörû szó annak érzékeltetésére, hogyan remeg a nyílvesszõ, ha talált!

- Egy balladában hallottam - mondta Lancelot. Letelepedtek a lugasban, ahonnan láthatták, hogyan gyakorolják az ifjak a céllövést. - Biz igaz - mondta rosszkedvûen a király. - Dekadens korunkban már nem vívunk olyan sok ütközetet, mint hajdan. - Dekadens?! - tiltakozott a fõvezére. - Miért vagy rosszkedvû emiatt? Azt hittem, mindig ez volt a vágyad. Arthur témát változtatott. - Gareth jól céloz - mondta, az ifjút figyelve. - Furcsa. Nem lehet sokkal fiatalabb nálad, mégis úgy gondol rá az ember, mintha gyerek lenne. - Gareth kedves teremtés. A király Lancelot térdére tette a kezét, és szeretettel megszorította. - Úgy is mondhatnánk, hogy te vagy az. Hiszen valóságos legendává lett, hogyan érkezett a fiatalember névtelenül az udvarba, még saját bátyjai sem ismerték fel, hogyan dolgozott a konyhán, és hogyan csúfolta Kay, ha undok akart lenni, csak te voltál hozzá rendes, amíg véghez nem vitte híres kalandját, és lovaggá nem lett. - Hát persze - mondta elhárítóan Lancelot -, hisz a bátyjai tizenöt esztendeje nem látták. Nem lehet érte Gawaine-t hibáztatni. - Senkit se hibáztatok. Csak azt mondtam, hogy szép volt tõled, amikor felfigyeltél egy konyhás apródra, segítetted, és végül lovaggá avattad. - Különös, mennyien járnak ide - mondta a barátja. - Ha egy fiatalember csak egy kis energiát is érez magában, úgy véli, hogy feltétlenül Arthur udvarába kell jönnie, még ha a konyhán kell is dolgoznia. Ezért szökött meg Gareth is az anyjától. Az asszony nem akarta engedni, erre megszökött és eljött inkognitóban. - Badarság. Te csak azt tudod mondani Morgause-rõl, hogy gonosz vénasszony. Azért tiltotta meg neki, hogy az udvarba jöjjön, mert gyûlöl téged. De a fiú mégis eljött. - Morgause-t csúnyán megbántottam. Nem lehet kellemes érzés egy anyának, ha mindegyik fia annak szolgál, akit gyûlöl. Még Mordred is, a legkisebb. Lancelot kelletlen arcot vágott. Ösztönösen utálta Mordredet. Valami furcsa kapcsolatot érzett a fiatalember és a király közt. Minden ok nélkül utálta Mordredet, mint kutya a macskát - és szégyellte magát miatta, mert elvei szerint segíteni kell a fiatalabb lovagokat. - Annak a nõnek nyilván az fáj a legjobban, hogy Mordred is eljött folytatta a király. - Az anyák mindig a legkisebb gyermeküket szeretik a legjobban. - Amennyire én tudom, soha egyiküket sem szerette különösebben. Ha fáj neki, hogy fiai az udvarba jöttek, csak azért fáj, mert gyûlöl téged. Miért gyûlöl? - Csúnya história. Legszívesebben nem beszélnék róla. - Morgause - tette hozzá a király - nõ... és rendkívül erõs jellem. Lancelot fanyarul nevetett. - Nyilván az - mondta -, a viselkedésébõl ítélve. Úgy hallom, hogy most Pellinore fiára, Lamorakra fenekedik, holott már nagyanya. - Ki mondta? - Az egész udvar beszéli. Arthur felállt, és izgatottan tett három lépést. - Jóságos Isten! - kiáltotta. - Lamorak apja ölte meg a férjét! És az asszony fia ölte meg Lamorak apját! És Lamorak még alig nagykorú. A király hirtelen megkérdezte: - Hol van Gawaine? Hol van Agravaine? Hol van Mordred? - Állítólag kalandot keresni mentek. - Nem... nem északra? - Nem tudom. - Hol van Lamorak? - Azt hiszem, Orkneyben. - Lancelot,... ha ismernéd az Orkney nemzetséget. Egymás közt is gyûlölködnek. Ha Gawaine... ha Lamorak... Ó, Istenem, bocsásd meg vétkeimet, és bocsásd meg a másik vétkeit, és könyörülj ezen az összegabalyodott világon!

Lancelot megdöbbenve nézett rá. - Mitõl félsz? Arthur másodszor is felállt, és hadarni kezdett. - Az Asztalomat féltem. Attól félek, ami történni fog. - Badarság. - Amikor létrehoztam a Kerekasztalt, az anarchiát akartam vele megfékezni. De tévedés volt az egész. Ne, ne szólj közbe. Tévedés volt, mert maga az Asztal is az erõszakon alapult. Igazságot csak igazsággal lehet létrehozni: nem az Erõs Karral. S most vétkem visszaszáll a fejemre. Lancelot, félek tõle, hogy szelet vetettem és most vihart aratok. Miközben beszélgettek, egy bõrlábszárvédõs hírnök érkezett a lõtérre. A király jól látta a szeme sarkából, hogy sietve megkeresi Garethet és átnyújt neki egy levelet. A fiatal lovag elolvasta a levelet, egyszer, kétszer, háromszor, aztán izgatottan szólt valamit a hírnöknek - majd lassan elindult feléjük. - Gareth - mondta a király. A fiatalember letérdelt, és megfogta a király kezét. - Anyám meghalt - mondta. - Ki ölte meg? - kérdezte a király, mintha ez magától értetõdõ lett volna. - Agravaine bátyám. - Micsoda?! - kiáltott fel Lancelot. - Bátyám megölte anyánkat, mert rajtakapta, hogy együtt hál egy férfival. - Hallgass, Lancelot, kérlek - mondta a király. Aztán Garethez fordult: - Mi történt Sir Lamorakkal? De Gareth még nem fejezte be a történet elsõ részét. - Agravaine lecsapta anyánk fejét - mondta. - Akárcsak az unikornisét. - Az unikornisét? - Kérlek, Lancelot. - Megölte anyánkat. - Sajnálom. - Mindig tudtam, hogy meg fogja ölni - mondta Gareth. - Biztos vagy benne, hogy a hír igaz? - Igaz. Igaz. - Lamorak is meghalt? - Jaj, bácsikám! A levélben az áll, hogy Agravaine meztelenül találta anyánkat az ágyban Sir Lamorakkal, és levágta a fejét, Lamorakot meg üldözõbe vették. Lancelot nem volt olyan türelmes, mint a király. - Kik? - kérdezte. - Mordred, Agravaine és Gawaine. - Szóval - mondta Sir Lancelot - bátyáid elõször megölték Pellinore királyt aki szándékosan a légynek se ártott volna -, megölték, mert véletlenül halálra sebezte az apjukat egy tornajátékon; aztán meggyilkolták saját anyjukat; és végül lemészárolták Pellinore fiát, Lamorakot, mert elcsábította az anyjuk, aki háromszor idõsebb volt nála. Nyilván egyszerre támadtak rá. Gareth még jobban megszorította a király kezét, és lassan lehorgasztotta a fejét. - Körülfogták - suttogta, - és Mordred hátulról ledöfte. 27. Gawaine és Mordred egyenest Camelot-ba jöttek kalandkeresõ útjukról, de Agravaine nem tartott velük. Tudniillik mihelyt Lamorak meghalt - jobban mondva miután rájöttek, mit is tettek -, összevesztek. Morgause királynõ gyilkosa nem elõre megfontolt szándékkal cselekedett, hanem a pillanat hatása alatt mondta, dühében. Fivérei ismét szemére vetették a régi vádat, hogy közönséges hájas bika, akinek legnemesebb szórakozása, hogy védtelen férfiakat és nöket öl meg, s nagy jelenet után otthagyták, sírva. Gawaine, akinek most eszébe jutott, mennyire is imádta furcsa anyjukat - bûntudattal lovagolt a király udvarába.

Tudta, hogy Arthur dühös lesz, amiért az ifjú Lamorakot megölték, hiszen a fiatalember az Asztal harmadik legjobb lovagja volt, Gawaine mégse szégyellte, hogy megölte. Véleménye szerint Lamorak éppúgy rászolgált a halálra, mint egy közönséges gonosztevõ, hiszen õ is, meg az apja is megsértették az Orkney nemzetséget. Tudta, hogy az egész udvar rossz szemmel néz rá anyja meggyilkolása miatt, és hogy újból felelevenítik a régi históriát arról az asszonyról, akit még ifjúkorában ölt meg mérgében. Azért érzett bûntudatot, azért érezte nyomorultul magát, mert drága anyja meghalt, meg azért, mert megsértette Arthur eszményeit. Remélte, hogy a király felakasztatja, számûzi, vagy súlyosan megbünteti. Restelkedve lépett be a trónterembe, mögötte Mordred, aki úgy tett, mintha mi se történt volna. Sovány, keszeg fickó volt, olyan szõke, hogy albínónak látszott, s a szeme fakó kéken csillogott üregében. Csupaszra volt borotválva. A bõre is színtelen. A csontos, sápadt arc a csillogó szemek körül csupa szarkaláb. Egyenes tartásban lépkedett, behízelgõ s egyben kihívó módon; egyik válla magasabb volt, mint másik. Nyomoréknak született - az ügyetlen bába hibájából -, mint késõbb III. Richárd. Arthur Guinivere-rel és Lancelot-val az oldalán fogadta õket. A tagbaszakadt, vörös hajú Gawaine ügyetlenül fél térdre ereszkedett. Nem nézett a királyra. - Kegyelem. - Kegyelem - mondta Mordred is, de õ, miközben féltestvére mellett térdelt, a király szemébe nézett. Közömbös volt a hangja. - Megkegyelmezek - mondta Arthur. - Menjetek. - Menjünk? - kérdezte Gawaine. Nem tudta, nem számûzi-e. - Igen, menjetek. Majd vacsoránál találkozunk. De most menjetek. Gawaine rekedten így szólt: - Ami történt, annak nagyrészt a balszerencse volt az oka. Arthur hangja ezúttal nem volt se fáradt, se szomorú. - Menjetek! Dobbantott egyet a lábával, mint a harci paripa, s az ajtó felé mutatott, szeme lángolt, úgy hogy még Mordred is gyorsan felállt. Gawaine zavartan botorkált ki az ajtón, a nyomorék azonban meghajolt, színlelve az alázatosságot, aztán kiegyenesedett, a király szemébe nézett, elmosolyodott és távozott. Arthur remegett ültében. Lancelot és Guinivere összenéztek mögötte. Szívesen megkérdezték volna, hogy miért bocsát meg unokaöccseinek, szívesen tiltakoztak volna, mondván, hogy egy anyagyilkosnak nem szabad megbocsátani, hogy ne essen sérelem a Kerekasztalon. De még sose látták Arthurt ilyen fenségesen dühöngeni, így aztán inkább hallgattak. A király nemsokára megszólalt: - Valamikor régen, amikor még segítségemre volt Merlin, megpróbált megtanítani arra, hogy gondolkozzam. Sose hagyd, Lance, hogy valaki megtanítson gondolkozni: a gondolkodás a világ átka. A király az ujjait nézte, Guinivere és Lancelot meg várt. - Merlin - mondta a király - helyeselte a Kerekasztalt. A maga idején nyilván hasznos volt, de most azon kell gondolkoznunk, mi legyen a következõ lépés. Guinivere így szólt: - Nem értem, mi baj a Kerekasztallal, csak mert az Orkney-párt gyilkos lett. - Nem érted, mi történt? Már nincs miért harcolnunk, s a Kerekasztal harcosai romlásnak indultak. Nézd meg csak Gawaine-t és a fivéreit. Amíg voltak óriások, sárkányok, meg a régi eszmékhez ragaszkodó lovagok, volt mivel foglalkoztatni õket: féken is tudtuk tartani mindnyájukat. De most, hogy céljainkat elértük, nincs elõttük semmi, amin kiélhetik erõszakos természetüket. Ezért most Pellinore, Lamorak ellen fordultak - Isten nyugosztalja õket. Kedves Merlinem nyilván azt akarná, hogy megint kezdjek el gondolkozni, ha segítségemre lehetne. - A tétlenség és a kényelem férfiatlanná tesz bennünket. - Nem, egyáltalán nem errõl van szó. Csak arról, hogy magam hoztam a bajt a magam fejére. Gyökerestõl ki kellett volna irtanom az erõszakot, ahelyett, hogy megpróbálom jóra fordítani. Nos, az erõszak megmaradt, s a gonoszság levezetõ

csatornákat keres magának. - Meg kell büntetned õket - mondta Lancelot. - Amikor Sir Bedivere megölte a feleségét, elküldetted vele az asszony fejét a pápához. most Gawaine-t kell elküldened a pápához. A király széttárta a kezét, és elsõ ízben nézett föl. - Mindnyájatokat el akarlak küldeni a pápához. - Micsoda? - Pontosabban nem is a pápához. Tudniillik az a baj, hogy erõnket világi célokra használtuk fel - nem gondoltunk a lelkiekre. Egész éjjel ezen töprengtem. Lancelot tekintete felvillant, és kezdte figyelmesen nézni a királyt. - Mit értesz azon, hogy mindnyájunkat a pápához akarsz küldeni? - Képletesen mondtam. Azt jelenti, hogy az én Kerekasztalom világi elgondolás volt. Megfeledkeztem Istenrõl. - Lancelot sose feledkezett meg róla - mondta különös hangon a királyné. - Mit szándékozol csinálni? - kérdezte. - Arra gondoltam, hogy meg kellene próbálkoznunk valami olyan feladattal, amely a léleknek lenne hasznára, ha érted, mire gondolok. Ami a test hasznára van, a békét és a jólétet elértük, s most nincs célunk. De miért ne tarthatnánk össze Asztalunkat erõinknek a lélek szolgálatába állításával? Ha a bennünk lakozó erõknek olyan levezetõ csatornát találunk, hogy az emberi igazság helyett Istent szolgálja, biztos, hogy megállítjuk a züllést, és érdemes dolgot mûvelünk. - Keresztes háború lesz! - kiáltott fel Lancelot. - Elküldesz bennünket, hogy mentsük meg a Szent Sírt! - Nem éppen erre gondoltam - mondta a király. - Vagy ereklyéket is kereshetünk - kiáltotta fõvezére, aki egészen tûzbe jött. - Ha minden lovag elindul, hogy megkeresse a Szent Kereszt egy darabját, még csak harcolnia se kell. Tudniillik ha keresztes háborút indítunk, ismét csak erõszakot kell alkalmaznunk a hitetlenek ellen. De ha igazán és õszintén valami olyasmiért fogna össze az Asztal, hogy fölkutat valamit, ami magáé Istené volt, az bizony méltó vállalkozás lenne - s noha mindnyájunkat lefoglalna, egyáltalán nem kellen harcolnunk. Bizony, ha valamennyi lovagunk másfél száz ember, egytõl egyig szakértõje a nyomozásnak -, ha valamennyi lovagunk arra fordítaná minden energiáját, hogy olyasvalamit keressen, ami Istené volt, százával találhatnánk felbecsülhetetlen értékû tárgyakat. A Kerekasztal lovagjai tulajdonképpen úgyszólván ilyen célokra álltak össze és készültek fel. Nagy szolgálatot tehetnénk az egész kereszténységnek. Gondold csak el: százötven, nyomozásra felkészült ember! És még nem késõ megpróbálni! A Szent Keresztet 326-ban találták meg. Megkereshetnénk a lándzsát is, amellyel a mi Urunk életét kioltották! - Gondoltam rá. - El kell utaznunk mindenhová, a Szentföldre, minden városba! - Igen. - Szerintem ez a legragyogóbb ötlet, ami valaha is megszületett az agyadban! - mondta Sir Lancelot. - Én is attól tartok - mondta a király, és ezúttal az õ hangja csengett különösen. Lancelot dúdolni kezdte a keresztesek híres himnuszát: Szent jelem, Járj velem: Keresztben a gyõzelem! - Megkereshetjük a Szent Grált is - kiáltotta diadalmasan Lancelot. Ebben a pillanatban érkezett egy hírnök Pelles királytól. Szeretnék, közölte, ha Sir Lancelot lovaggá avatna a közeli apátságban egy fiatalembert. Derék ifjú, szelíd és jámbor, mint a galamb. Kolostorban nevelkedett. A neve, mondta a hírnök, úgy hírlik, Galahad. Guinivere királyné felállt. Széttárta a kezét, aztán csüggedten leeresztette.

Tudta, hogy Sir Lancelot elmegy a másik nõtõl született fiához - de jóformán már alig izgatta a dolog. 28. Ha valaki el akarja olvasni, hogyan kezdõdött a Szent Grál keresése, milyen csodák történtek Galahad érkezésekor és a királyi udvarban rendezett utolsó vacsorán, amikor mennydörgés támadt, majd kisütött a nap, és a Nagytermen illatfelhõben végighaladt a lepellel letakart szent edény - aki ezekrõl akar olvasni, nézzen utána Sir Thomas Malory Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal Lovagjainak históriájában. A Kerekasztal lovagjai közvetlenül pünkösd után egy emberként indultak el, egyazon céllal: megkeresni a Szent Grált. Azok a lovagok, akik életben maradtak, lassan, kettesével-hármasával érkeztek meg, hosszú idõ múltán; megannyi fáradt harcos, tele kudarcokról meg sikerekrõl szóló hírekkel. Volt, aki mankón sántikált, volt aki elvesztette a fél kezét egy ütközetben. Fanatikusan lázálmokról fecsegtek. Hajókról, amelyek maguktól úsztak a vízen, ezüst oltárokról, amelyeken különös miséket mondtak, lándzsákról, amelyek maguktól szálltak az égben, csipkebokrokról, négyszáz éve élõ királyokról és remetékrõl - ilyen mesékkel volt tele a palota. Mikor Sir Bedivere megszámlálta a visszatérteket, kiderült, hogy a lovagok fele hiányzik. Feltételezték róluk, hogy meghaltak. És Sir Lancelot még nem tért vissza. A hazatérõk közül az elsõ szavahihetõ tanú Gawaine volt. Rosszkedvûen, bepólyált fejjel érkezett az udvarba. Õ volt az egyetlen az Orkney nemzetségbõl, aki nem volt hajlandó tisztességesen megtanulni angolul, és északi akcentussal beszélt - ki nem állhatta a délieket, büszke volt a fajára. - Oktalanság volt az egész portya - mondta Gawaine. - Ha kóboroltam céltalanul valaha, errõl elmondhatom. - Miért? Mi történt? Arthur és Guinivere ölbe tett kézzel ült, és várta a meséket. - Hogy mi történt? Hát az történt, hogy másfél esztendõt pazaroltam el, hiába keresve valami kalandot - s a végén majd belehaltam egy fejsérülésbe. Mindenesetre Isten óvjon a Szent Gráltól. - Hozzatok valami italt Sir Gawaine-nek - mondta a királyné. - Üljön le, uram. Isten hozta. Helyezze kényelembe magát, és meséljen el mindent - ha csak nem nagyon fáradt. - Fáradt nem vagyok, csak a fejem fáj. Hát ha akarjátok, elmesélhetem, mi történt. Köszönöm, asszonyom, ha szabad, whiskyt kérek. Az Orkney nemzetség feje leült, és megpróbált visszaemlékezni. - Amikor elhagytuk a Vagon kastélyát... Tudjátok, hogy az elsõ napon mindnyájan együtt lovagoltunk Vagonig, és másnap reggel váltunk szét. Amikor elhagytuk Vagont, én északnyugat felé lovagoltam. Nem tartottam fontosnak, hogy merre megyek. Elõzõ nap, mielõtt szétszóródtunk, Lancelot célzást tett rá mindnyájunk füle hallatára, hogy az öreg Pelles király egyszer említést tett neki valami szent kehelyrõl, amelyet egyik kastélyában õriz. Nem tulajdonított különösebb fontosságot a dolognak, de azért úgy gondolta, nem árt, ha elmondja a többieknek. Így aztán a csapat nagyobbik fele abba az irányba indult, de én nem. Én északnyugat felé lovagoltam. Nagyot kortyintott. - Az elsõ, akinek a nyomára bukkantam - mondta -, Galahad volt. Beképzelt, barátságtalan alak, már elõre figyelmeztettek rá. - Ez a fickó - folytatta Sir Gawaine még egyet kortyintva, és egyre jobban belemelegedve -, ez a gyáva kukac kétségtelenül a legundorítóbb pederaszta a világon - én mondom. - Õ vágott fejbe? - kérdezte a király. - Nem, nem. Az késõbb történt. Vele mindjárt az elején találkoztam. - Kolostorban nevelkedett - folytatta dühösen -, egy csomó vén tyúk közt! Többektõl is hallottam már róla, akik találkoztak vele, a szentfazék anyámasszony katonájáról... Hát persze, angol a nyavalyás. Levágnák, ha át

merészelné lépni a határt. - Ha csak máris le nem vágták - tette hozzá, felvillanyozva a gondolattól. - Mi rosszat követett el Sir Galahad? - Csak türelem. Az a fickó vegetariánus és antialkoholista, és mindenkivel elhiteti, hogy szûz. De én találkoztam Sir Melias-szal... tudjátok, hogy Sir Melias nyomorék lett? Õ mesélte nekem, hogyan viselkedett Galahad. Melias valahogy összeakadt vele, és megkérte a fiatalembert, hadd menjenek együtt. Fogalmam sincs róla, hogy miért, mert elõször Uwaine szeretett volna Galahaddal együtt menni. Sir Galahad azonban elutasította. Sir Uwaine nem volt elég jó neki! Nos, mindegy, tény, hogy ennek ellenére leereszkedett Meliashoz, beleegyezett, hogy az vele menjen, ráadásul lovaggá is avatta. Az istenfáját, hogy egy tizennyolc éves hülye avassa lovaggá az embert! Amikor lovaggá avatta Meliast, ezeket a szavakat mondta neki: "Nos, uram, ezzel a királyhoz és királynéhoz váltál méltóvá, légy hát rajta, hogy bátor lovagként viselkedjél, mert mindnyájunknak a lovagság tükrének kell lennünk!" hát mit lehet erre mondani? Nyavalyás déli sznob! Utána az történt, hogy kettesben mentek tovább kalandot keresni, és egy útkeresztezõdésnél Melias bal felé szeretett volna lovagolni. Galahad erre azt mondta: "Okosabb volna, ha nem lovagolnál arra, mert véleményem szerint én ott jobban ki tudnám vágni magam a veszedelemböl, mint te." Nem lehet állítani, hogy szerény volna a derék Galahad, mondhatom! Nos, Melias ennek ellenére bal felé indult - és pechére valami rejtélyes lovag rátámadt és ledöfte a páncélingén keresztül, ahogy Galahad elõre megmondta. Már-már a halálán volt, oldalában a beletört karddal. Amikor a derék Galahad rátalált a sebesültre, mit gondoltok, mit mondott? "Ezért lett volna okosabb a másik irányba lovagolni." Szép kis dolog, mondhatom, ilyet mondani egy félholtnak! Még csak nem is segített rajta. - Mi történt Sir Meliasszal? - Azt mondta Galahadnak: - "Uram, ha egyszer halni kell, hát legyen." Õ maga húzta ki az oldalából a kardot. Melias derék lovag, és örülök, hogy azt jelenthetem, hogy még most is él. Arthur így szólt. - Végeredményben Galahad még gyerek! Talán serdülõkori problémái vannak. Azt hiszem, nem szabad elítélnünk, ha kisebb hibákat vét a társadalmi érintkezés során. - Hát azt tudjátok-e, hogy az apját is megtámadta és kivetette a nyeregbõl? Tudjátok-e, hogy apját letérdeltette maga elé, és kényszerítette, hogy az áldását kérje? Tudjátok-e, hogy többen is azt kérték, hogy Galahad karjai közt halhassanak meg, és úgy egyezett bele, mintha valami nagy kegyet gyakorolna? - Hát talán valóban nagy kegy volt a részérõl. - Ördögöt! - kiáltotta Gawaine, és beletemette orrát a serlegbe. - Magadról még nem is beszéltél. - Az elsõ kaland - de korántsem az egyetlen - a Leányok Kastélyában esett meg velem. Jobb, ha nem mesélem el, fõleg a királyné elõtt. Arthur ridegen így szólt: - A feleségem nem csecsemõ, és nem is hülye, Sir Gawaine. Mindenki tudja, mi a szokás abban a kastélyban. - Hát akkor elmondom. Sir Uwaine és Sir Gareth társaságában érkeztem a Leányok Kastélyához. Hét lovag birtokolta, akik ragaszkodtak e szokáshoz. A kastélyon kívül találtuk õket, talpig fegyverben, bátran megvívtunk velük, és mind a hetet levágtuk. Amikor már megtörtént, kiderült, hogy Galahad megelõzött minket. Õ kergette ki õket a kastélyból, de egyiküket sem ölte meg, és épp akkor bent is volt a kastélyban. Nekünk kellett a mészáros szerepét játszanunk, és be fejeznünk azt, ami jog szerint nem is a mi feladatunk volt. - Pech. - Galahad meg ellovagolt, s még csak nem is szólt hozzánk. Ez azt jelentette, hogy mi bûnösök vagyunk, õ meg szent. Hogy aztán mi történt vele, nem érdekel. - Te Uwaine és Gareth társaságában lovagoltál tovább? - Nem, a Leányok Kastélya után széjjel váltunk. Én egyedül lovagoltam tovább, amíg egy remetekunyhóhoz nem érkeztem, benne találtam a szent embert is. Ismerik a fajtáját, olyan mint az Üdvhadsereg tagjai. Az elsõ kérdés , amit feltett, ez volt: "Halljam, hogy állsz Istennel?" Én megkérdeztem, adna-e szállást éjszakára. Nos, vendégszeretõ ember volt, meg pap is, így aztán mikor

sürgetett, hogy gyónjak meg, nem utasítottam vissza. Mindenféle ostobaságot összelocsogott a hét lovagról - azt mondta, hogy hét lovag volt a hét fõbûn -, aztán szépen elmagyarázta, hogy közönséges gyilkos vagyok. - Azt nem mondta - kérdezte kíváncsian a király -, hogy nem szabad embert ölni, fõleg akkor nem, ha a Grált keresi az ember? - De mondta, a fene enné meg. Elprédikálta, hogy Galahad úgy kergette ki a kastélyból a hét lovagot, hogy egyet se mészárolt le közülük, meg azt is mondta, hogy a Szent Grál nem vérontásra való. - Még mit mondott? - Nem emlékszem. Miután ilyen szépen megtisztelt, ahogy mondtam, azt ajánlotta, hogy tartsak vezeklést. Aki nem gyónik meg - és nem kap teljes feloldozást -, hiába keresi a Grált, mondta. Hülye alak volt. Egy kóbor lovagnak olyan a rangja, hogy nem kell vezekelnie, mint ahogy a kézmûvesek sem böjtölnek nagyböjt idején. Búcsút vettem a fickótól, és továbbmentem. Aztán találkoztam Aglovale-lal és Griflettel... Aztán hogy is volt? Ja, emlékszem már, négy napig együtt lovagoltunk... Aztán megint széjjelváltunk, és itt süllyedjek el, ha Szent Mihály napjáig akadt valami kalandom. - Az igazság az - tette hozzá Gaewaine -, hogy az utóbbi idõkben nemigen akad kaland Angliában. Vége ennek az országnak. - Töltsetek még egy pohárral Sir Gawaine-nek. - Szent Mihály napja után aztán összeakadtam Ector Demarisszal. Õ is éppolyan balszerencsés volt, mint jómagam! Ellovagoltunk egy erdei kápolnáig, ittunk egy kupicával, lefeküdtünk aludni, és akkor éjjel mindketten ugyanazt álmodtuk. Egy könyékig való kart láttunk álmunkban, brokát ujjasban, öklében gyeplõvel és gyertyával. Egy hang tudtunkra adta, hogy e két dolognak híjával vagyunk. Késõbb találkoztam egy pappal, aki elmagyarázta, hogy a gyeplõ az önmegtartóztatást, a gyertya meg a hitet jelenti, s úgy látszik, Ector meg én ezeknek híjával vagyunk. Tudjátok, hányféleképpen félre lehet magyarázni egy álmot. Utána megint balszerencsével jártam, mint egész idõ alatt mindig. Kettesben találkoztunk össze unokatestvéremmel, Sir Uwaine-nel, akinek takaró volt a pajzsán, nem ismerhettem fel a címerét. Ector belement, hogy elsõnek én csapjak össze unokatestvéremmel, saját véremmel. A kopja keresztülhatolt Uwaine mellén. Valószínûleg valami gyönge szem volt a páncélingén. - És Uwaine meghalt? - Meg bizony. Ilyen sötét balsors üldözött. Arthur megköszörülte a torkát. - Szerintem sötétebb balsors üldözte Uwaine-t - mondta -, Isten nyugosztalja. Talán mégse ártott volna, ha hallgatsz arra a papra mindjárt az elején. - De hiszen nem akartam megölni! Az Orkneyek elsõ unokatestvére volt! És gondoljátok el, hogy az a beképzelt déli, a fehér pajzzsal, elõzõleg nem volt hajlandó együtt lovagolni vele! - Galahadra gondolsz? Fehér pajzsot viselt? - Igen, Galahadra. Tulajdonképpen nem is fehér pajzs volt. Hanem szert tett valahol egy pajzsra, amely szerinte Aritmathiai Józsefé volt. Ezüst volt az alapszíne, rajta piros kereszt. Az ezüst állítólag a szûzi fehérséget volt hivatva jelképezni, a piros kereszt meg a Grált... De elvesztettem az elbeszélés fonalát. - Ott tartottál, hogy megölted Uwaine-t - mondta türelmesen Arthur. - Ector meg én ismét elérkeztünk egy remetekunyhóhoz, ott lakott az a pap, aki megmagyarázta az álmunkban látott gyeplõ jelentését. Mondanom sem kell, hogy vegetáriánus volt! Leadta a régi mesét a gyilkosságról, és hevesen sürgetett, hogy tartsunk vezeklést. Kimentettük magunkat, és továbblovagoltunk. - Nem magyarázta el, hogy azért nincs egyikõtöknek se szerencséje, mert csak a gyilkolás jár az eszetekben? - De ige, elmagyarázta. Azt mondta, hogy Lancelot különb ember nálunk, mert csak ritkán öli meg ellenfelét - és különösen ezen a portyán tartózkodik tõle. Azt is elmondta, hogy még sok lovag ugyanúgy bûnbe esett, mint mi - Ector maga húsz ilyennel találkozott. Elmondta, hogy az emberölés nem egyeztethetõ össze ezzel a portyával. Mi hagytuk, hogy szónokoljon, s amikor még nagyban beszélt, elillantunk.

- És aztán? - Aztán Ector meg én egy kastélyhoz értünk, ahol éppen nagy tornajáték folyt. Csatlakoztunk a támadókhoz, nagyszerû küzdelem volt, s már-már ott tartottunk, hogy áttörjük az ellenfél arcvonalát, igen emelkedett hangulatban, amikor megjelent Galahad. Csak a mindenható Isten tudja, miféle rossz szél fújta arra. Úgy látszik, nem helyeselte, hogy a magunkfajta lovagok sportból viaskodjanak, csatlakozott a másik párthoz, elûzött bennünket a kastély alól, és ezt kaptam tõle. Gawaine megérintette a fején a pólyát. - Ector nem akart harcolni ellene - magyarázta. - Rokonok. Én mindenesetre felvettem vele a harcot, de nem volt benne köszönet. Akkorát sújtott a fejemre, hogy széthasadt a sisakom, és összetört alatta a vassapka is - de lesiklott a kardja, és a lovamat ölte meg. Ezzel részemrõl be is fejeztem a portyát, istenemre mondom. Több mint egy hónapig nyomtam az ágyat. - S aztán hazajöttél? - Igen, haza. - Kétségtelen, hogy a jelek szerint peches voltál - mondta a királyné. - De mennyire! Gawaine egy-két pillanatig az üres kupába meredt. Aztán felderült. - De levágtam Bagdemagus királyt - mondta. - Arról még nem is tudtok. Kifelejtettem az elbeszélésembõl. Arthur eddig feszült figyelemmel hallgatta. Most türelmetlen mozdulatot tett. - Feküdj le, Gawaine - mondta. - Bizonyára fáradt vagy. Feküdj le, és gondolkozz el a dolgon. 29. Következõnek Lancelot egyik unokatestvére, Sir Lionel tért vissza. Lionel majdnem olyan rosszkedvû volt, mint Gawaine, de nem Galahad miatt bosszankodott, hanem unokabátyja, Bors miatt. - Az erkölcs - mondta Lionel - az õrültség egyik formája. Mutassatok egy erkölcsös embert, aki azt állítja, hogy mindig csak a helyeset cselekszi. A király meg a királyné szokás szerint egymás mellett ültek, hogy meghallgassák a kalandos meséjét. Sajátkezûleg hordták be az üdítõket a Nagyterembe, ha valamelyik lovag visszatért, hogy miközben a lovag eszik, meghallgassák a történetét. A magas, színes üvegablakon keresztül az asztalra esett a világosság, úgy, hogy a lovagok keze rubinvörös, smaragdzöld és lángvörös tányérok és poharak közt járt. - Bors az erkölcsért indult hadba? - Mint mindig - mondta Lionel -, a fene enné meg. Úgy látszik, családunkban öröklõdik ez a mánia. Lancelot kezdte, de Bors már rajta is túltesz. Tudjátok, hogy Bors csak egyetlen egyszer élt nemi életet? - Csakugyan? - Igen, csakugyan. És ami ezt a Szent Grál utáni nyomozást illeti, úgy látszik, valami felsõfokú tanfolyamot végzett közben katolikus dogmákban. - Úgy érted, hogy papnövendék lett? Lionel kicsit megenyhült. Õszintén szerette fivérét, de olyan élménye volt, ami megkeserítette kapcsolatukat. Most, hogy alkalma nyílt beszélni róla, és kénytelen volt újból átgondolni a dolgot, kezdte látni az érem másik oldalát is. - Nem - mondta. - Ne vegyetek komolyan. Bors rendes fickó, és ha valaha lesz szent a családunkban, az õ lesz. Nem egészen épeszû, meg egy kicsit gõgös is, de a megérzései néha aranyat érnek. Azt hiszem, Isten próbára tette a portya során, és nem vagyok biztos, hogy nem sikerült-e kiállnia. Meg akartam ölni. - Okosabb volna, ha az elején kezdenéd - mondta Arthur -, különben egy mukkot sem értünk az egészbõl. - Velem semmi se történt. Én csak ostobaságokkal töltöttem az idõm, mint Gawaine, és néhány remete gyilkosnak titulált. Inkább Bors történetét mesélem el, mert nekem is szerepem volt benne.

- Azt hiszem - kezdte Lionel -, Isten próbára tette Borsot. Mintha csak papnak akart volna menni, és meg akartak volna bizonyosodni róla, hogy igazhitû-e. Tudjátok, szerintem Gawaine, én, Ector meg a többiek cselekedtünk helyesen, amikor nem gyóntunk meg induláskor? Bors mindjárt az elsõ napon meggyónt, és penitenciát is fogadott. Megfogadta, hogy csak kenyeret eszik és vizet iszik, köpenyben fog járni és a padlón aludni. Persze azt is elhatározta, hogy nõvel nem lesz dolga - de aztán egyszer mégiscsak lett. S ez volt a baj. Nos, miután szépen elrendezte az életét, elõször is látomásai támadtak. Nagy jámborságában pelikánt látott, meg hattyút, meg hollót, meg korhadt fatörzseket és virágokat. Ez mind az istenhitével volt valamilyen összefüggésben, el is magyarázta, hogyan, de már elfelejtettem. Utána meg az történt, hogy egy hölgy megkérte, mentse meg egy Sir Pridam nevû lovagtól. A hölgyet elég könnyen megmentette, és alkalma lett volna megölni Sir Pridamot. Ezt figyeljétek meg. A viadal után mesélte el a históriát, mondván, hogy ez volt az elsõ próbatétele. Azt mondta, úgy érezte magát, mint az akadályfutó, aki minden alkalommal nagyobbat ugrik, s közben fél, hogy ha elvét egy ugrást, diszkvalifikálják. Ha megöli Sir Pridamot, vége lett volna. Ismét ki kellett volna állnia a küzdõtérre, mint Gawaine-nek, meg nekünk, többieknek. Nos, nem ölte meg Pridamot. Csak ráordított, hogy adja meg magát, és addig verte a kardlappal az arcát, amíg az meg is adta magát. Mit gondolsz, király, tiltotta valami, valami természetfeletti Tilalom ezen a portyán az emberölést? - Szerintem te bölcs ember vagy, Lionel - mondta a király -, még ha meg is próbáltad ölni a bátyádat. Folytasd. - Nos, a következõ próbatétel közvetlenül velem volt kapcsolatos. Ezért akartam megölni. Most már sajnálom. - Mi volt a második próbatétel? - Bors meg én, miként tudod, mindig szerettük egymást. Ez az összezördülés nem jelent semmit. Mindig szerettük egymást, a magunk módján, és Bors éppen az erdõn lovagolt keresztül, amikor egyszerre két dologgal találta szemben magát. Az egyik én voltam, meztelenül egy ménló hátára kötözve, kétfelõl egy-egy lovag nyargalt mellettem, és tövissel ostoroztak. A másik meg egy szûz, aki kétségbeesve menekült egy lovag elõl, aki el akarta venni a szüzességét. A két csoport egymással ellenkezõ irányba tartott, Bors meg egyedül volt. - Gondold csak meg - jegyezte meg szomorúan Sir Lionel -, milyen szerencsétlen voltam, hogy tövissel ostoroztak. Egyszer már Sir Turquine is ugyanezt mûvelte velem. - Kinek a pártjára állt Bors? - Bors elhatározta, hogy a szüzet menti meg. Amikor a végén megkérdeztem tõle, hogy a fenébe juthatott eszébe cserbenhagyni a saját bátyját - késõbb, a viadalunk alkalmával -, elmagyarázta, hogy - noha szeretett - hajlamosnak tartott a gazemberségre, a szûz meg mégiscsak szûz volt. Így aztán úgy gondolta, kötelessége a jobbik fél pártjára állni. Ezért akartam megölni. - De most már értem a szempontját - tette hozzá Lionel. - Most már értem, hogy ez volt a második próbatétele, és nehéz lehetett számára a döntés. - Szegény Bors. Remélem, nem volt túlságosan büszke rá? - Szerény volt. Mindig váratlanul került a próbatételek elé, kétségbeesetten töprengett, mitévõ legyen, rendszerint azt hitte, hogy a helytelen megoldást választja, és a végén mindig zavarba jött, mert kiderült, hogy a jobbikat választotta. Közben vért izzadt, és igyekezett a lehetõ leghelyesebben cselekedni. - Mi volt a harmadik próbatétel? - Mindegyik rosszabb volt az elõzõnél. A harmadik próbatétel alkalmával hozzálépett egy papnak öltözött férfi, és elmondta neki, hogy egy közeli kastélyban lakik egy hölgy, aki belehal, ha Bors nem hál vele. Ez az állítólagos pap rámutatott, hogy Bors a testvére életét - ez én voltam - már úgyis feláldozta, mivel helytelenül döntött és a szûzlány megsegítésére sietett, s ha most nem vétkezik ezzel az ismeretlen hölggyel, még egy emberélet fogja nyomni a lelkét. Meg kellett volna említenem, hogy a két lovag halottnak hitt, amikor otthagyott, Bors is látszólag halva talált rám, és elvitte holttestemet egy apátságba, hogy ott temessék el. Persze késõbb magamhoz

tértem. - Nos, az a hölgy csakugyan elõkerült a kastélyban, ahogy az álpap állította, és megerõsítette a mesét. Kijelentette, hogy varázslat alatt áll, miszerint bele kell halnia a szerelembe, hacsak a bátyám nem hál vele. Bors rájött, hogy kénytelen halálos bûnt elkövetni, és ezzel megmenteni a hölgyet, vagy visszautasítani, és hagyni, hogy haljon csak meg. Késõbb elmagyarázta nekem, hogy eszébe jutott néhány részlet a kiskatekizmusból, meg egy szentbeszéd, amelyet akkor hallott, amikor valami hittérítõ járt Camelot-ban. Úgy döntött hát, hogy a hölgy cselekedeteiért nem felelõs, a sajátjáért viszont az. Így aztán visszautasította a hölgyet. Guinivere kuncogott. - Még nincs vége. A hölgy káprázatosan gyönyörû volt, és tizenkét szép udvarhölgye kíséretében felmászott a várkastély legmagasabb tornyába, mondván, hogy ha Bors ragaszkodik szüzességéhez, mindnyájan leugranak a toronyból. Kijelentette, hogy kényszeríteni fogja rá udvarhölgyeit. Hozzátette, hogy Borsnak csak egy éjszakát kell vele hálnia - és miért ne lenne az jó neki? -, hogy az udvarhölgyek megmeneküljenek. Mind a tizenkét hölgy kiabálni kezdett Borsnak, kegyelemért esedezett és zokogott, hogy segítsen rajta. - Mondhatom, bátyám kínos helyzetben volt. A szerencsétlen teremtések nagyon féltek és nagyon csinosak voltak, s neki csak fel kellett volna hagynia makacsságával, és megmenti az életüket. - És mit csinált? - Hagyta, hogy ugorjanak le. - Gyalázat! - kiáltotta a királyné. - Ugyan, hiszen gonosz szellemek voltak, természetesen. A torony abban a szempillantásban eltûnt, és ugyanakkor kiderült, hogy valamennyien csak gonosz szellemek voltak, a pappal együtt. - Eszerint az az erkölcs - mondta Arthur -, hogy az embernek akkor sem szabad halálos bûnt elkövetnie, ha tizenkét emberélet függ tõle. Dogmatikusan szólva ez ésszerûnek hangzik. - Én nem tudom, mi a dogma, csak azt tudom, hogy bátyám majdnem beleõszült. - Nem is csoda. És mi volt a negyedik próbatétel, ha volt egyáltalán? - A negyedik és egyben utolsó próbatétel én voltam. Az apátságban, ahol otthagyott, hogy temessenek el, magamhoz tértem, és amikor már elég jól voltam, lóra szálltam, hogy megkeressem a bátyámat. Most már sajnálom a dolgot mellékesen elnézéseteket kérem egyes cselekedeteimért -, de ha meggondolja az ember, egy kicsit soknak tûnik, hogy az embert a saját bátyja hagyja halálra verni. Mivel akkor még nem tudtam semmirõl, ami Borssal történt, csak azt tudtam, hogy mielõtt még eszméletemet vesztettem volna, láttam, hogy sorsomra hagy - nos, be kell vallanom, hogy igen keserû hangulatban voltam. Sõt: gyilkos hangulatban. - Egy erdei kápolnában találtam rá Borsra, és azonnal közöltem vele, hogy megölöm. Azt mondtam: "Úgy elbánok veled, ahogy egy gazemberrel vagy árulóval szokás, mert te vagy a leghitványabb lovag, aki egy nemes családból valaha is született." Bors nem volt hajlandó megvívni velem. Erre így szóltam: "Ha nem vívsz meg velem, így öllek meg, gyalogosan." Bors kijelentette, hogy elsõsorban is a saját fivérével nem vívhat meg. A Grál keresése során még közönséges fickókat sem szabad megölnie, hogy ölhetné meg hát a saját fivérét? Én azt mondtam erre: "Nem érdekel, mit szabad vagy mit nem szabad cselekedned. Ha akarod, védd magas, megvívok veled, ha nem, minden további nélkül megöllek." Dühös voltam. Bors letérdelt és irgalomért esedezett. - Most már belátom - folytatta -, hogy Bors becsületesen viselkedett. De akkor ezt nem fogtam fel. Csak az járt az eszemben, hogy makacs, és a földre tapostam, ahogy ott térdelt elõttem. Aztán kirántottam a kardom, hogy levágjam a fejét. Lionel egy darabig némán ült, és az elõtte levõ tányérra meredt, amelyre a festett üvegablakon keresztül beesõ fény rubinpiros foltot varázsolt. - Tudjátok - kezdte újból -, addig rendben van, amíg az embernek csak önmagának vannak problémái az erkölccsel meg a dogmákkal, de mit csináljon akkor, ha mások is belekeverednek? Azt hiszem, Bors tisztán látta, hogy le kell

térdelnie, és hagynia, hogy megöljem, de a következõ pillanatban kirohant a kápolnából egy remete, és ráborult fivérem testére. Kijelentette: bármi áron megakadályozza, hogy testvérgyilkosságot kövessek el. Megöltem a remetét. - Megöltél egy védtelen embert? - Borzasztóan sajnálom, király, de megöltem. Ne felejtsd el, hogy iszonyúan dühös voltam, és hirtelen jár a kezem. Kényelmetlen csend volt. - Okosabb, ha befejezem a történetem - mondta félszegen Lionel. - Rajta. - Nos, Bors hagyta, hogy megöljem a remetét. Õ csak feküdt a földön és irgalomért esedezett. Erre még dühösebb lettem, mint valaha, részben szégyenemben, s felemeltem a kardom, hogy azon nyomban levágjam bátyám fejét amikor felbukkant Gore-földi Sir Colgrevance. Közénk vetette magát, és azt mondta, szégyelljem magam, hogy atyáim vérét akarom ontani. Ezzel betelt a pohár, s bátyám helyett Colgrevance ellen fordultam. Néhány pillanat múlva meg is futamítottam. - Mit csinált Bors? - Szegény Bors. Nem szívesen gondolok rá, mit érezhetett abban a pillanatban. Tudniillik megint saját kelepcéjébe került, megint kénytelen volt megtagadni, hogy megmentsen egy emberéletet. A remete életét nyilvánvalóan a makacsságával pusztította el, s most az ártatlan Colgrevance-ot készültem megölni, aki segíteni akart rajta. Colgrevance zokogva kiáltozott neki: "Állj föl ember, és segíts! Mért hagyod, hogy megöljenek helyetted?" - Passzív rezisztencia - szólalt meg Arthur feszült érdeklõdéssel. - Egy új fegyver. De úgy látszik, nehezen kezelhetõ. Folytasd, kérlek. - Nos, Colgrevance-ot tisztességes párviadalban öltem meg. Sajnálom, de megöltem. Aztán visszamentem Borshoz, hogy bevégezzem a dolgot. Feje fölé tartotta a pajzsát, de vívni nem volt hajlandó. - És mi történt? - Beavatkozott Isten - mondta ünnepélyesen a fiatalember. - Mindkettõnket elkápráztatott, és elégette pajzsunkat. Hosszabb szünet következett. - Bors ugyanis imádkozni kezdett - mondta Lionel. - És erre megjelent Isten? - Nem tudom pontosan, mi történt, csak azt, hogy a nap lángra gyújtotta a pajzsunkat. Valami történt. Hirtelen abbahagytuk a vitát és nevetni kezdtünk. Én rájöttem, hogy Bors hülye, õ meg megcsókolt, s el volt intézve a dolog. Aztán elmesélte, mi történt vele, úgy, ahogy én nektek, és elvitorlázott egy hófehér brokáttal borított bûvös hajón. Ha valaki megtalálja a Grált, az Bors lesz. Ezzel vége is a mesének. - Ami Borsot illeti, minden rendben - mondta panaszosan. - De a remete? És Sir Colgrevance? Õket miért nem mentette meg Isten? Guinivere meg így szólt: - Nem ismerjük a múltjukat. Azzal, hogy megölted õket, nem ártottál a lelküknek. Talán még használt is nekik, hogy így haltak meg. Talán Isten azért ajándékozta meg õket ilyen szép halállal, mert így volt a legjobb számukra. 30. Harmadiknak Sir Aglovale érkezett meg; elég késõ délután, a rubinvörös foltok már nem az asztalon, hanem a falon villogtak. Fiatal volt, még húsz nyarat sem ért meg, arcvonásai szépek. Még mindig gyászolta apját, Pellinore királyt gyásza jeléül fekete szalagot viselt karján, amellyel a pajzsát tartotta. Legalábbis azt hitték, hogy Pellinore királyt gyászolja. - Itt van Gawaine? - kérdezte Aglovale. - Hol van Mordred és Agravaine? Körülnézett, hátha ott találja õket a Nagyteremben. Feje fölött a színes fénysugár egy kis gobelinre esett, a képen néhány páncélinges, festett sisakos, orrvédõs lovag egy vadkant üldözött. - Mindhárman itt vannak, Aglovale - mondta Arthur. - S az én boldogságom a te

kezedbe van letéve. - Tudom. - Meg akarod ölni õket? - Mindenekelõtt Gawaine-t ölöm meg. Furcsának tûnik a Szent Grál keresése után. - Minden jogod megvan hozzá, Aglovale, hogy bosszút akarj állni, nem akadályozlak meg, ha megpróbálod. De szeretném, ha tudnád, mit csinálsz. A te apád megölte az õ apjukat, és a bátyád együtt hált az anyjukkal. Ne, ne magyarázkodj - hadd emlékeztesselek a tényekre. Aztán az Orkneyk megölték a te apád és bátyád. Most te akarod megölni az egyik Orkneyt, s Gawaine fiai majd megölik a te fiaidat, és így tovább. Ez Észak törvénye. De én új törvényt próbálok bevezetni Británniában, Aglovale, hogy az emberek ne rontsanak örökké ifjú vért. Gondoltál-e arra, hogy ez milyen fáradtságos munka számomra? Van egy közmondás, hogy két rosszból sose lesz jó, és én szeretem ezt a közmondást. Ne magadra alkalmazd - alkalmazd rám. Megbüntethettem volna az Orkneyket, amiért meggyilkolták a bátyád. Leüthettem volna a fejüket. Örültél volna, ha megteszem? - Igen. - Talán meg is kéne tennem. Arthur a kezét nézte, mint mindig, ha zavarban volt. Aztán így szólt: - Kár, hogy sose volt alkalmad otthonukban látni az Orkney fiúkat. Nem éltek olyan boldog családi életet, mint te. Aglovale erre azt felelte: - Gondolod, hogy még mindig olyan boldog családi életet élek? Tudod, hogy néhány hónapja meghalt az anyám? Apám Röfikének nevezte. - Õszinte részvétem, Aglovale. Nem hallottunk róla. - Az emberek kinevették az apámat, király. Tudom, hogy nem volt félelmetes. De nyilván igen jó férj lehetett, ha anyám a halála után belehalt a magányosságba, nem? Anyám elsorvadt, miután az Orkney fiúk megölték apámat és Lamorakot. Most egy sírban nyugszanak. - Cselekedj, ahogy helyesnek tartod, Aglovale. Tudom, hogy igazi Pellinore vagy, és helyesen cselekszel majd. Nem kérek tõled semmit a magam számára. De megengeded, hogy megemlítsek három dolgot? Az elsõ az, hogy apád volt az elsõ lovag, akit megszerettem, mégse büntettem meg Gawaine-t. A második, hogy mind a négy Orkney fiú imádta az anyját. És a harmadik - jól figyelj, Aglovale! - egy király csak a legjobb módszerekkel kormányozhat. - Attól tartok, hogy a harmadik pontot nem értem. - Gondolod, hogy a viszálykodás jó dolog? - kérdezte Arthur. - Boldogságot hozott családjaitoknak? - Nem éppen. - Ha meg akarom szüntetni a viszálykodást, nem gondolod, hogy nem árt Gawaine-re és a hozzá hasonlókra támaszkodnom? - Értem. - Mi hasznom lett volna abból, ha kivégeztetem az egész Orkney családot? Csak azt értem volna el, hogy három lovaggal kevesebbre számíthatnék munkámban. És boldogtalan volt az életük, Aglovale. Értsd meg hát, hogy minden reményem benned van. - Ezt alaposan át kell gondolnom. - Tedd azt. Ne határozz elhamarkodva. Rám ne légy tekintettel. Csak azt tedd, amit helyesnek tartasz, mert Pellinore vagy - és akkor tudom, hogy minden jóra fordul. Most pedig meséld el, milyen kalandokat éltél át a Grál keresése során, s felejtsd el egy estére az Orkneyket. Aglovale nagyot sóhajtott és így szólt: - Ami engem illet, nem volt semmiféle Grál-kalandom. De a Grál keresése egyik nõvérem életébe került. S talán egyik fivéremébe is. - Meghalt a nõvéred? Szegény fiam. Azt hittem, biztonságban van egy kolostorban. - Holtan találták egy bûvös hajóban. Hosszú levél volt a kezében, az egész a Grál keresésérõl meg Percy fivéremrõl szólt. - Miket mûvelt Sir Percival?

- Talán jobb, ha elmondom, mi állt a levélében, az elejétõl kezdve. - Mint tudod - kezdte Sir Aglovale -, családunkban Percy hasonlított legjobban Papára. Szelíd volt és szerény, meg egy kicsit határozatlan. Meg szégyenlõs is. Mikor összetalálkozott Borssal a bûvös hajóban, zavarba jött, így állt a levélben. Tudniillik szeplõtlen lovag volt, mint Galahad. Amikor együtt láttam õt meg Papát, gyakran eszembe jutott, hogy mennyire összeillõk. Percy is jóakaratú és naiv teremtés volt. Egyszer, amikor megpróbáltak kivonni a hüvelyéböl egy megszentelt kardot - mármint õk hárman a szent hajóban -, Percy veselkedett neki elsõnek. Persze, hogy nem sikerült kivonnia - az ilyen feladatokat a sors mindig Galahadnak tartogatta -, de mikor kudarcot vallott, csak büszkén körülnézett és azt mondta: "Az áldóját, ez nem sikerült!" De máris elébe vágok a történteknek. A levélben az áll, hogy Percy elsõ kalandja az volt, miután elhagytuk Vagont, hogy Sir Lancelot társaságában lovagolt tovább, míg össze nem találkoztak Sir Galahaddal. Megvívtak vele és Galahad mindkettõjüket kivetette a nyeregbõl. Aztán Percy elvált Lancelot-tól, elment egy remetekunyhóba, és meggyónt. A remete azt tanácsolta neki, hogy menjen Galahad után Carbonekbe, de sose vívjon meg vele. A lényeg az volt, hogy Percy olyan elragadtatva csodálta és tisztelte Galahadot, hogy megfogadta a tanácsot. Ellovagolt Carbonek irányába, s miközben éppen az erdõn ügetett keresztül, hallotta, hogy üt az apátság órája, és ott találkozott Evelake királlyal, aki körülbelül négyszáz éves volt. Azt hiszem, jobb, ha Evelake-et kihagyom, mert nem egészen értem, mirõl van szó. Valószínû, hogy az öreg addig nem halhatott meg, amíg a Szent Grált meg nem találták, és a levélnek ez a része egészében véve kicsit nehezen érthetõ. Percynek mindenesetre meg kellett vívnia nyolc lovaggal és húsz fegyveressel Carbonek alatt, és maga Galahad mentette meg az utolsó pillanatban. A lovát sajnos, megölték, és Galahad megint azonnal továbblovagolt. - Tudjátok - mondta Aglovale egy kis szünetet tartva -, lehet, hogy szép dolog szentnek és gyõzhetetlennek lenni, és az ellen sincs kifogásom, hogy Galahad szûz, de nem gondoljátok, hogy viselkedhetett volna egy kicsit emberségesebben is? Nem akarok rosszindulatú lenni, de ez a fiatalember kicsit bosszant. Miért nem mondhatott legalább egy jóreggelt vagy valamit, ahelyett, hogy egyszerûen megment valakit, aztán némán továbblovagol, gõgösen fennen hordva az orrát? Arthur nem tett megjegyzést, s a fiatalember folytatta a történetet. - Percy a remete utasításához híven megpróbált csatlakozni Galahadhoz, de Galahad elnyargalt, s a szegény fiú csak szaladt utána és kiabálta, hogy "hé, hé". Többektöl is próbált kölcsönkérni egy lovat, kellemetlenségei is támadtak és végül egy istállófiú hátaslován ügetett Galahad után, amilyen gyorsan csak tudott. De felbukkant egy lovag és kivetette a nyeregbõl - tartok tõle, hogy családunk sose volt valami nagy vitéz -, és Percy megint ott állt gyalog. Nos, ekkor megjelent egy hölgy - késõbb kiderült, hogy tündér, méghozzá nem is a legjobb fajtából -, és dühösen megkérdezte Percytõl, hogy mit akar. Percy azt válaszolta: "Nem csinálok én se jót, se rosszat, mi baj hát?" Erre a hölgy kölcsönzött neki egy fekete lovat, amelyröl kiderült, hogy szellem, és hirtelen eltûnt, amikor Percy aznap este szerencséjére keresztet vetett. Akkor éppen valami sivatagban volt, és egy oroszlánnal barátkozott, amelyet megmentett egy kígyótól. Percy mindig is rajongott az állatokért. - Aztán az történt, hogy csodálatosan szép úrhölgy bukkant fel teljes campingfelszereléssel, és meghívta Percyt vacsorára. Percy éhes volt - hiszen a sivatagban járt s a többi -, és nem szokott bort inni, így aztán szörnyû következménye lett a vacsorának. Attól tartok, hogy egy kicsit becsípett, rengeteget röhögött, nagyon felizgatta magát, és felkérte a hölgyet, hogy... szóval tudjátok, mire. A hölgy szívélyes volt, és már-már kezdtek megegyezni, amikor Percy szerencsére észrevette a földön heverõ kardja markolatán a keresztet. Erre újból keresztet vetett, mire a hölgy sátra eltünt, õ maga meg elhajózott. - Percy fejfájással ébredt másnap reggel, és úgy szégyellte magát, hogy bûnhõdésül a combjába döfte a kardját. Aztán megjelent a szent hajó, benne Borsszal, és kettesben elvitorláztak.

Guinivere közbeszólt: - Ha annak a szent hajónak az volt a rendeltetése, hogy embereket gyûjtsön a Grálnak, akkor teljesen értem, hogy Bors benne ült. Tudjuk, hogy jó néhány félelmetes próbatételen esett át. De mit keresett benne Sir Percival? Nem akarlak megsérteni, Sir Aglovale, de a fivéred a jelek szerint nem vitt véghez nagy dolgokat. - Megõrizte szeplõtlenségét - mondta Arthur. - Éppoly tiszta volt, mint Bors - sõt tisztább. Teljesen ártatlan. - De egy ilyen kótyagos alak! Arthur bosszús lett. - Ha feltételezzük Istenrõl, hogy könyörületes - vágott vissza -, nem tudom miért ne engedhetné meg, hogy az emberek akár botorkálva is felmenjenek a mennyekbe. Folytasd csak, mi volt még a levélben, Sir Aglovale. - Itt kapcsolódik bele a históriába a nõvérem. Õ tudniillik apáca volt, és amikor elõször levágták a haját, olyan értelmû látomása volt, hogy õrizze meg egy dobozban. A nõvérem tanult nõ volt, hivatást érzett arra, hogy vallási tanulmányokat folytasson. Körülbelül akkor, amikor Percy és Bors beszálltak a hajóba, újra látomása támadt a kolostorban, miszerint cselekedjen meg bizonyos dolgokat. Elõször is keresse meg Sir Galahadot. - Galahad egy remetekunyhóban töltött egy éjszakát Carbonek közelében, miután kivetette a nyeregbõl Sir Gawaine-t, ott talált rá a nõvérem. Fölkeltette, ráadta fegyvereit, és kettesben ellovagoltak a Collibe-tengerhez, ahol is egy erõdítmény mögött rábukkantak a szent bákára, benne a várakozó Borssal és Percyvel. Együtt vitorláztak tovább,, és elérkeztek két nagy szirtfok közt egy tengerszoroshoz, ahol egy másik bárka várakozott. Egy darabig haboztak, hogy átszálljanak-e erre az ismeretlen bárkára, de Galahad szokott, elviselhetetlen önbizalmával átszállt a hajóra. Társai követték, és találtak a bárkában egy szépséges ágyat, rajta egy selyemmel borított koronát és egy félig kivont kardot. Dávid király kardja volt. A bárkában volt három bûvös orsó is, az Édenkert fájából készült, és két kevésbé értékes kard, Percynek és Borsnak. Az értékes kard természetesen Galahadnak volt szánva. A kardgomb drágaköböl készült, alatta a markolat két fele két vadállat - Calidone és Artonax bordájából, a hüvelye kígyóbõrbõl, és a kardlap egyik fele vérvörös volt. A kardöv azonban közönséges kender. - Nõvérem leült az orsók mellé, és új övet font a saját hajából, amelyet az álmában kapott utasítás szerint magával hozott a dobozban. Elmesélte a lovagoknak a kard történetét, amelyet tanulmányaiból ismert, elmondta, milyen fából készültek az orsók, és végül Galahad derekára kötötte a kardot. Nõvérem szûz volt, és a kardot egy szûz férfi derekára kötötte a saját hajával. Aztán megint átszálltak az elsõ hajóra, és elvitorláztak Carlisle felé. Carlisle felé haladtukban megmentettek egy öregurat, akit egy csomó bûnös ember foglyaként õrzött a saját kastélyában. A küzdelemben sokakat megöltek, Bors és Percy fel is háborodtak miatta, de Galahad kijelentette, hogy az olyan embereket jogos megölni, akik nincsenek megkeresztelve - és kiderült, hogy ezek nem voltak megkeresztelve. A kastély öreg gazdája kérte, hogy hadd halhasson meg Galahad karjában, és Galahad kegyesen beleegyezett. - Amikor Carlislebe érkeztek, ott megint egy kastélyra bukkantak, amely egy himlõben szenvedõ hölgyé volt. Az orvosok megmondták neki, hogy csak akkor gyógyulhat meg, ha megfürdik egy királyi családból származó tiszta szûz vérével teli tálban. A leírás tökéletesen a növéremre illett. A három lovag egész nap küzdött, hogy megmentse a nõvéremet, este azonban megmagyarázták neki, mi az oka eme szokásnak, mire a nõvérem így szólt: "Jobb egy baj, mint kettõ." Beleegyezett, hogy vérét vegyék, megakadályozta a további viadalt, és másnap reggel vérét is vették. Megáldotta a seborvosokat, intézkedett, hogy testét bocsássák vízre a szent hajóban, kezében a levéllel, aztán meghalt. Miután Sir Aglovale a szokásos részvétnyilvánítások után elbúcsúzott, hogy lefeküdjön, visszatért a királyhoz. A csarnok már sötét volt. - Majd elfelejtettem - szólalt meg félénken. - Megkérnéd az Orkneyket, hogy vacsorázzanak holnap velem? Arthur jól megnézte az egyre sûrûsödõ félhomályban, aztán szélesen elmosolyodott. Megcsókolta Aglovale-t, s egy könnycsepp gördült végig az arcán,

mosolygó szája sarkáig. Így szólt: - Ismét van egy szeretetre méltó Pellinore-om. 31. A nagy Lancelot Dulacról még mindig nem volt semmi hír. Nyoma veszett. Akik életben maradtak, sorra visszaszivárogtak - Sir Palomides, a szerecsenlovag, aki közben megkeresztelkedett, halálosan unta a Csahos Fenevadat, és megöregedett. Sir Grummore Grummursum, aki kopasz volt már, közel járt a nyolcvanhoz, a köszvény gyötörte, de még mindig bátran kereste a kalandokat. Az éles szemû, szarkasztikus Kay, Sir Dinadan, aki tréfálkozott vereségein - sõt a Vadon Erdõ ura, az öreg Sir Ector is. Törött fegyverekkel és mindenféle pletykákkal tértek vissza. Valaki azt állította, hogy Galahad, Bors, a másik Ector és egy apáca egy csodálatos misén vett részt. A misét bárány celebrálta, és egy ember, egy oroszlán, egy sas meg egy ökör ministrált. A mise után a bárány a templom egyik üvegablakára festett bárányon keresztül távozott, anélkül, hogy betörte volna az üveget, ily módon jelképezve a szeplõtelen fogantatást. Másvalaki elmesélte, milyen könyörtelenül bánt el Galahad egy rossz szellemmel a sírboltban, hogyan hûtötte le a bujaság forrását, és hogyan rombolta le végül a himlõs hölgy kastélyát. Ezek a rozsdás páncélú, horpadt pajzsú emberek mind látták valahol Lancelot-t. Az egyik egy páncélba öltözött rút férfiról beszélt, aki egy útkeresztezõdésnél imádkozott - a másik egy pajzsán alvó fáradt arcról a holdfényes ég alatt. De meséltek hihetetlen dolgokat is - hogy Lancelot-t kivetették a nyeregbõl, vereséget szenvedett, s miután megverték, le kellett térdelnie. Arthur kérdezõsködött utána, hírhozókat indított útnak, és megemlékezett imáiban fõvezérérõl. Guinivere olyan siralmas lelkiállapotba került, hogy a szó szoros értelmében az idegösszeomlás határán volt. Mordred és Agravaine, akik az elsõk között tértek vissza a Grál keresésérõl, éber szemmel figyeltek és vártak. Aztán olyan hírek kaptak lábra, hogy Lancelot meghalt. Egy gázlónál megölte egy fekete lovag -, bajt vívott a saját fiával, s a nyakát törte -, ismét megõrült, miután a fia legyõzte, s most céltalanul kóborol -, egy rejtélyes lovag ellopta a páncélját, õt pedig felfalta egy fenevad -, harcba szállt kétszázötven lovaggal, fogságba esett és felkötötték. Egyik erõs udvari klikk szentül hitte és célozgatott is rá, hogy az Orkneyk gyilkolták meg álmában, és egy halom falevél alá temették. Az utolsó, jelentéktelen lovagok kettesével-hármasával, majd egyesével vánszorogtak vissza. A hiányzók névjegyzéke, amelyet Sir Bedivere vezetett, kezdett átalakulni a halottak listájává. Lancelot egy felhõszakadás után érkezett vissza, elázva, lesoványodva. Egy hordóhasú, vén fehér kancát vezetett. Õszi felhõk tornyosultak mögöttük az égbolton. Valami varázslat történhetett, mert mielõtt még feltûnt volna, a palota minden bástyája és tornya, még a nagykapu felvonóhídja is zsúfolva volt némán várakozó emberekkel. Amikor látható lett, moraj futott végig a tömegen. Lancelot bíbor köntösben, a fehér kanca mellett - életben volt. Arthur õrültként szaladgált körbe, s kiadta a parancsot, hogy mindenki hagyja el a bástyákat, hogy a jövevényt senki se zavarja. S mire megjött, nem volt sehol senki, aki háborgathatta volna. Csak a nagy kapu állt nyitva, és a görnyedt, hófehér hajú Dap bácsi állt ott, hogy átvegye a lovát. A függönyök mögül sok száz szempár figyelte, hogyan adja át az elcsigázott ember a gyeplõt a fegyverhordozójának, hogyan áll ott lehorgasztott fejjel, hogyan fordul meg és indul el a lakosztálya felé, és tûnik el a torony lépcsõházának sötétjében. Két óra múlva Dap bácsi megjelent a király szobájában. Már levetkõztette és ágyba fektette Lancelot-t. A bíbor köntös alatt, mondotta, hófehér ruha volt az alatt meg egy iszonyú szõrcsuha. Sir Lancelot üzenetet küldött a királynak. Nagyon fáradt, elnézését kéri. Várjon holnapig. De addig is, hogy késedelem

nélkül értesüljön a fontos hírröl, mondja meg Dap bácsi a királynak, hogy a Szent Grál megkerült. Galahad, Percival és Bors találta meg, és az edénnyel, valamint Percival növérének holttestével a babiloni Sarrasba érkezett. A Szent Grált nem hozhatják el Camelotba. Bors már útban van hazafelé, két társa azonban örökre ott marad. 32. Guinivere kiöltözött a nagy alkalomra. Kisminkelte magát. Negyvenkét éves volt. Mikor Lancelot meglátta az asztal mellett, amint rá várt, Arthurral az oldalán, szívében ismét fellángolt a szerelem. A régi szerelem az alig húszéves lány iránt, aki büszkén állt hajdan trónszéke mellett, körülötte az ajándékba kapott foglyokkal. Ugyanazt az ártatlan, szenvedélyes fiatal nõt látta maga elõtt, ostoba cicomája Lancelot szemében nem közönséges volt, hanem megható. A királynõ megpróbálta csupán a szemével fogva tartani szeretõjét. Azt mondták ezek a szemek: "Ne a ruhám nézd. Engem nézz. Itt vagyok, a szememben. Engem nézz, itt a börtönömben, segíts kiszabadulni. Nem vagyok öreg. Ez csak látszat. Gyönyörûen kisminkeltem magam. Meglásd, ugyanúgy mozgok, mint fiatalon. Fölveszem a harcot az öregedés ellen." Hála istennek, hogy megöregszünk, s hála néked öregség, kórság, sírgödör. Öregen, betegen, féllábbal odalenn huncutság-vágy nem gyötör. Arthur így szólt: - Kipihented magad? Hogy vagy? - Nagyon örülünk, hogy látunk - mondta Guinivere -, nagyon örülünk, hogy visszatértél. Õk viszont egy derûs, nyugodt, bölcs férfit láttak maguk elõtt, az új Lancelot-t aki hallgatag és csupa figyelem. A szellem magaslatairól érkezett. Lancelot így szólt: - Köszönöm, kipihentem magam. Gondolom, a Grálról akartok hallani. - Attól tartok, önzõ voltam - mondta a király. - Mindenkit kitiltottam innen. Beszámolódat majd leíratjuk és elhelyezzük Salisbury könyvtárában. De elsõnek mi akartuk hallani tõled, Lance, hogy ne szólhasson közbe senki. Lancelot elmosolyodott, és megfogta a kezüket. - Nincs sok mesélnivalóm - mondta. - Végeredményben nem én találtam meg a Grált. - Ülj le és reggelizz meg. - Akarsz egy pohár fûszeres bort? Vagy körtebort? - Köszönöm, mostanában nem iszom - mondta Lancelot. Mialatt evett, a király és a királyné ott ültek mellette és nézték. Lancelot nevetett komoly arcukon, feszélyezettnek érezte magát miatta, és úgy tett, mintha le akarná önteni Arthurt a serlegében levõ vízzel, hogy megnevettesse õket. - Akartok valami emléket? - kérdezte. - Ha kell, megkaphatjátok a csizmám. alaposan el van nyûve. - Ez nem tréfadolog, Lancelot. Meggyõzõdésem, hogy saját szemeddel láttad a Szent Grált. - Nagyon kérlek, értsétek meg - mondta Lancelot. - Galahadnak és két társának jutott a kegy, hogy megtalálja a Grált. Nem nekem. Tehát semmi értelme - és fájdalmat is okoztok vele, ha ilyen hûhót csináltok a dologból. Hányan tértek vissza a lovagok közül? - Körülbelül a fele részük - mondta Arthur. - Õket meghallgattuk. - Akkor valószínûleg többet tudtok, mint én. - Csak azt tudjuk, hogy akik embert öltek, meg akik nem gyóntak meg, visszafordultak, s te most azt állítod, hogy Galahad, Bors és Percival találta meg a Grált. Tudom, hogy Galahad és Percival még szûz, és kiderült, hogy Bors -

noha már nem szûz - kitûnõ hittudós. Gondolom, Borsnak ezért jutott osztályrészül ez a kegy, Percivalnak ártatlanságáért. Galahadról viszont jóformán semmit sem tudok, csak azt, hogy senki se szereti. - Nem szeretik? - Arról panaszkodnak, hogy embertelen. Lancelot a serlegét tanulmányozta. - Csakugyan embertelen - szólalt meg végül. - De mért volna emberi? Az angyalok talán emberiek? - Nem egészen értem a gondolatmeneted. - Azt hiszed, hogy ha Mihály arkangyal most megjelenne itt, azt mondaná: "Milyen szép idõ van ma! Kaphatok egy pohár whiskyt?" - Nem valószínû. - Nehogy azt hidd, Arthur, hogy neveletlenségbõl beszélek így. Ne feledd el, hogy ismeretlen, elhagyatott helyeken jártam, néha teljesen egyedül, néha meg egy hajóban, és nem volt velem senki, csak Isten, meg a háborgó tenger. Tudod, hogy mióta ismét emberek közt vagyok, kezdek megörülni? A tengertõl nem õrültem meg, de az emberektõl igen. "Hogy vagy?" "Foglalj helyet." "Milyen szép idõ van." Lényeges ez? Túl sokat beszélnek az emberek. Ahol én jártam, és most Galahad van, fölösleges idõpazarlás a "jó modor". Jó modorra csak az emberek közt van szükség, hogy lényegtelen ügyeket fontosnak tüntessen fel. Meg kell értened, miért tûnik Galahad embertelennek, modortalannak és így tovább azok szemében, akik akkora hûhót csaptak körötte. Õ lélekben mindig távol volt, elhagyott szigeteken élt, az örökkévalóság társaságában. - Értem. - Tulajdonképpen nagyon kedves teremtés. Hosszú idõt töltöttem vele egy hajóban, ismerem. De ez nem jelenti azt, hogy mindig a legkényelmesebb hellyel kínáltuk meg egymást. - A legjobban a világi lovagjaim utálták. Meg tudom érteni. De mi a te történetedet szeretnénk hallani, Lance, nem Galahadét. - Amikor elhagytam Vagont - kezdte a fõvezér -, az az ötletem támadt, hogy a legokosabb volna Pelles király kastélyát átkutatni... Elhallgatott, mert Guinivere egy hirtelen mozdulatot tett. - De nem jutottam el a kastélyig - folytatta halkan -, mert közben támadt egy kalandom. Történt velem valami, ami nem volt a terveimben, és utána oda mentem, ahová mennem kellett. - Mi volt az a kaland? - Tulajdonképpen nem is kaland volt. Hanem az elsõ büntetésféle, amelyen át kellett esnem, s amiért hálás vagyok. Tudjátok, sokat kell majd emlegetnem Istent, és az õ neve éppúgy sérti az istentelen emberek fülét, mint a jámbor emberekét a "szentségit neki" meg az effélék. De hát mit tehetünk ellene? - Tegyük fel, hogy mi istenes emberek vagyunk - mondta a király. - Meséld tovább a kalandodat. - Sir Percival társaságában lovagoltam, és összetalálkoztunk a fiammal. Az elsõ összecsapásnál kivetett a nyeregbõl. A fiam. - Figyelmeztetés nélkül támadhatott rád - mondta gyorsan Arthur. - Szabályszerû viadal volt. - Bizonyára nem akartad legyõzni a saját fiadat. Ez természetes. - Le akartam gyõzni. Guinivere közbeszólt: - Mindenkinek lehet néha balszerencséje. - Minden ügyességemet összeszedve támadtam Galahadra, és õ akkorát lökött rajtam, mint soha senki. - Igazán - tette hozzá széles vigyorral Lancelot -, mondhatom, életemben egyedül õ vetett ki a nyeregbõl. Az elsõ, amire emlékszem, ahogy ott feküdtem a földön, az õszinte megdöbbenés volt. Ez az érzés csak késõbb alakult át valami mássá. - Mit tettél? - Csak feküdtem a földön, Galahad meg szó nélkül megállította mellettem a lovát, amikor egy asszony jött ki a remetelakból, amelynek a közelében megvívtunk. Meghajolt és így szólt: "Isten vezéreljen, legkülönb lovagja a világnak."

Lancelot az asztalt nézte, s olyan mozdulatot tett a kezével, mintha az abroszt akarná kisimítani. Aztán megköszõrülte a torkát és így szólt: - Felnéztem, hogy lássam, ki szól hozzám. A király és a királyné hallgatott. Lancelot ismét megköszörülte a torkát: - A lelkemrõl próbálok beszélni, ha értitek, mire gondolok, nem a kalandjaimról. Nem szabad hát szerénykednem. Tudom, rossz ember vagyok, de a fegyverrel mindig jól tudtam bánni. Rosszaságomban is vigasztalást jelentett néha számomra elgondolni... tudni, hogy én vagyok a legkülönb lovag a világon. - No és? - Nos... a hölgy nem hozzám szólt. - Hanem Galahadhoz? - Igen - mondta Sir Lancelot. - A hölgy elnézett mellettem a fiamra, Galahadra, aki a hölgy szavai után rögtön el is vágtatott. Közvetlenül utána a hölgy is eltûnt. - Micsoda disznóság ilyet mondani! - kiáltott fel a király. - Gyalázatos szándékos sértés! Meg kellett volna korbácsolni. - Igazat mondott. - Azt mondta, amit Isten mondatott vele. Ugyanis szent asszony volt. De én akkor még nem tudtam... - Most már sokkal jámborabb vagyok - tette hozzá mentegetõzve -, de akkor még nehezen viseltem el a dolgot. Úgy éreztem, mintha elvettek volna tölem valamit, ami az enyém, s ugyanakkor tudtam, hogy egyszerûen csak az igazságot mondta ki. Úgy éreztem, mintha összezúzta volna a szívemet. Így aztán elváltam Percivaltól, hogy egyedül maradjak fájdalmammal, mint a vadállatok. Percival javasolt valamit, de én csak azt mondtam: "Tégy, ahogyan jónak látod." Komoran elvágtattam, keresztül-kasul jártam az erdõt, egy olyan helyet kerestem, ahol magányosan lehetek, és meghasadhat a szívem. Végezetül egy kápolnához értem, s közben úgy éreztem, hogy ismét megõrülök. Tudniillik sok baj volt az agyammal, Arthur, s csak az az érzés kárpótolt érte egy kissé, hogy híres bajvívó vagyok. Amikor ennek is vége lett, mintha nem maradt volna semmim. - Mindened megmaradt. Még mindig te vagy a legkülönb bajvívó a világon. - A különös az volt, hogy a kápolnán nem volt ajtó. Nem tudom, hogy bûneim miatt-e, vagy azért, mert nehezteltem vereségem miatt, de nem tudtam bejutni a kápolnába. A szabadban aludtam a pajzsomon, és egy lovagról álmodtam, aki jött és elvitte a sisakom, kardom és a lovam. Fel akartam ébredni, de nem tudtam. Minden lovagi holmimtól megfosztottak, mégse tudtam felébredni, mert keserû gondolatokkal volt tele a szívem. Egy Hang azt mondta, hogy soha többé nem fognak bálványozni, de én lázadoztam a Hang ellen, s amikor felébredtem, csakugyan mindenem eltûnt. Ha nem sikerült megértetnem veled, Arthur, azt az éjszakát, a továbbiakat sem fogod soha megérteni. Egész gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy igyekeztem a legkülönb lovag lenni. Utána bûnbe estem, de egy valamim megmaradt. Magamban mindig nagyon büszke voltam, mert tudtam, hogy engem tartanak a legkülönb lovagnak. Alantas érzés volt, tudom. De hát semmi egyébre nem lehettem büszke. Elõször megszegtem a fogadalmam, elvesztettem a csodáim, és most azon az éjszakán, amelyrõl beszélek, ezt a bizonyosságot is elvesztettem. Amikor fölébredtem, és láttam, hogy elvitték a fegyvereimet, kétségbeesetten indultam tovább. Sírtam és átkozódtam. - Szegény Lance-om. - Jobban nem is történhetett volna. Reggel ugyanis dalolni kezdtek a madarak - s ettõl megvigasztalódtam. Furcsa, hogy egy csomó madár vigasztalja meg az embert. Kiskoromban sose volt idõm madárfészket fosztogatni. Te biztos tudtad volna, milyen madarak voltak, Arthur - de én nem tudtam rájönni. Volt köztük egy egészen apró madár, égnek emelte a farkát és engem nézett. Akkora lehetett, mint egy sarkantyú taraja. - Talán ökörszem volt. - Hát akkor ökörszem volt. Mutatsz holnap egyet? Ezek a madarak arra ébresztettek rá, amire egymagam nem tudtam rájönni, hogy a természetem miatt büntettek meg. Így aztán beletörõdtem a Galahadtól elszenvedett vereségbe és

fegyvereim elvesztésébe, s egy áldott pillanatban elindultam, hogy keressek egy gyóntatót. - A lovagok - mondta Arthur -, akik a Szent Grál keresésére indultak, elõtte mind meggyóntak. - Én addig mindig hamisan gyóntam. Majdnem egész életemben halálos bûnben éltem. Ezúttal azonban meggyóntam mindent. - Mindent? - kérdezte a királyné. - Mindent. Tudniillik egész életemben egy olyan bûn terhelte a lelkiismeretemet, Arthur, amelyrõl azt hittem, nem mondhatom el senkinek, mert... - Nekünk se kell elmondanod - vágott a szavába a királyné -, ha nehezedre esik. Végeredményben nem vagyunk gyóntatók. Elég, ha elmondtad a papnak. - Ne izgasd magad a miatt a lány miatt - helyeselt a király. - Mindenesetre szült neked egy szép fiút, aki, úgy látszik, megtalálta a Grált. Elaine-re célzott. Lancelot kétségbeesve nézett egyikrõl a másikra. - Szóval meggyóntam - szólalt meg végül. - A pap vezeklést rótt rám. Elhallgatott, még mindig habozva, tudta, tudta, hogy élete döntõ pillanata. Mindhárman tudták, hogy ez lett volna az alkalom, amikor el kellett volna intéznie a dolgot barátjával és királyával - de Guinivere megakadályozta. A titok az õ titka is volt. - Vezeklésként szõrcsuhát kellett viselnem, egy halott szerzetesé volt, akit ismertünk - folytatta végül Lancelot, vereséget szenvedve. - Nem volt szabad húst ennem, bort innom, és mindennap misét kellett hallgatnom. Három nap múlva elhagytam a pap házát, és visszalovagoltam a kereszthez, amelynek a közelében elvesztettem a fegyvereimet. A pap kölcsönadott néhány fegyvert, hogy útra kelhessek. Nos, aznap éjjel a kereszt tövében háltam, és megint álmot láttam. És reggel visszatért a lovag, aki ellopta a fegyvereimet. Megvívtam vele, és visszaszereztem õket. Hát nem furcsa? - Valószínûleg már a kegyelem állapotában voltál, miután õszintén meggyóntál, és visszanyerted régi erõdet. - Én is úgy gondoltam, de mindjárt meglátod, mi történt. Azt hittem, hogy miután megszabadultam bûnömtõl, megint én lehetek a legkülönb lovag a világon. Boldogan lovagoltam tovább, míg el nem érkeztem egy sík mezõre, amelyen egy kastély állt, selyemsátrak meg minden - s a kastély elõtt tömegviadal folyt, ötszáz feketébe és fehérbe öltözött lovag viaskodott egymással. Fehér lovagok már-már gyõztek, így aztán úgy gondoltam, hogy a feketékhez csatlakozom. Nagy dicsõség lesz segítenem a gyöngébb félen, gondoltam. Csakhogy a fehér lovagok tette hozzá, kinyitva a szemét - hamarosan foglyul ejtettek. - Csak nem azt akarod mondani, hogy újból vereséget szenvedtél? - Vereséget szenvedtem és megszégyenültem. Úgy éreztem, bûnösebb vagyok, mint valaha. Mikor szabadon engedtek, tovább lovagoltam és átkozódtam, mint ahogy azon az elsõ estén, és amikor leszállt az éj, lefeküdtem egy almafa alá, és szó szerint álomba sírtam magam. - De hisz ez eretnekség! - kiáltott fel a királyné, aki mint a legtöbb asszony, valóságos hittudós volt. - Ha egyszer mindent meggyóntál, vezekeltél és feloldoztak... - Egyik bûnömért vezekeltem - mondta Lancelot. - De elfelejtettem, hogy van egy másik bûnöm is. Éjszaka újabb álmom volt: hozzám lépett egy öregember és így szólt: "Hej, te gonosz tettekben veszkelõdõ, ingatag hitû Lancelot, hogyan fordulhatott elméd ilyen könnyen a te halálos vétked felé?" Mert egész életemben volt egy másik bûnöm is, Jenny, mindennél súlyosabb. Éspedig a gõg, amely arra késztetett, hogy a világ legkülönb lovagja akarjak lenni. A gõg késztetett a hencegésre, s arra, hogy tömegviadalon a gyöngébb fél pártjára álljak. Nevezhetjük hiúságnak is. - Szóval vereséget szenvedtél. - Igen, vereséget szenvedtem. És másnap reggel elmentem egy másik remetéhez, és ismét meggyóntam. Ezúttal alaposan. A remete elmagyarázta, hogy annak, aki a Szent Grált keresi, nem elég önmegtartóztatónak lenni. Minden világi hencegésrõl és gõgrõl le kell mondani, mert Isten nem szereti az ilyesmit, ha

az õ ügyében indul kalandot keresni az ember. Le kellett mondanom minden földi dicsõségrõl. Le is mondtam, és a remete feloldozott. - S mi történt aztán? - Ellovagoltam a Mortoise vizéhez, ahol egy fekete lovag kihívott párviadalra. És kiütött a nyeregbõl. - A harmadik vereség. Guinivere felkiáltott: - De hisz ezúttal teljes feloldozást nyertél! - Ha egy fiú cukrot lop - mondta Lancelot -, és a szülei megbüntetik, lehet, hogy megbánja és utána jó lesz. De ez nem jogosítja fel arra, hogy még több cukrot lopjon, igaz? Azt sem jelenti, hogy feltétlenül cukrot kell kapnia. Isten nem megbüntetett, amikor a fekete lovaggal kiüttetett a nyeregbõl - csak megtagadta tõlem a különleges adományt, hogy gyõzhessek, amellyel mindig is õ ajándékozott meg. - De szegény Lance-om, lemondani a dicsõségrõl, és nem kapni cserébe semmit? Hiszen amikor bûnös voltál, mindig gyõztél, mért szenvedtél hát vereséget, amikor bûntelen voltál? És miért az bánt meg mindig, akit szeretsz? Mit cselekedtél utána? - Letérdeltem a Mortoise vizében, Jenny, ahová a ló hátáról estem - és hálát adtam Istennek a kalandért. 33. Arthur ezt már nem állhatta szó nélkül. - Felháborító - kiáltott fel méltatlankodva. - Még hallani se szeretem. Mért kell egy kedves, jó, szeretetre méltó embert így meggyötörni? Miért... - Pszt - csitította Sir Lancelot. - Én nagyon örülök, hogy lemondtam a szerelemrõl és a dicsõségrõl. És ami még több, hogy úgy kényszerítettek rá. Isten nem vette magának ezt a fáradságot se Gawaine, se Lionel esetében - igaz? - Ugyan - mondta Arthur király, olyan hangsúllyal , mint Gawaine. Lancelot nevetett. - Nos, ez meggyõzõ megjegyzés - mondta. - De talán hallgasd meg inkább a történet végét. - Aznap este a Mortoise partján aludtam, és azt álmodtam, hogy rám parancsoltak: szálljak hajóra. Amikor felébredtem, csakugyan ott volt a hajó, és amikor beszálltam, csodálatos illat fogadott, pompásan éreztem magam, rengeteg ennivalót találtam - meg mindent, amit csak el lehet képzelni. "Megtöltekeztem mindennel, ami csak eszembe jutott, s amire vágyhattam." Nehogy azt hidd, hogy csak tömjén volt a hajón meg drága ruhák. Volt az is, de nem az volt a gyönyörûséges. Ne felejtsd el, hogy kátrányszag is volt, és tenger sokszínû. Néha mélyzöld, mint a vastag üveg, s látni lehetett a fenekét. Máskor meg hatalmas, lassan gördülõ hullámokat vetett, és a fölöttük keresztülröpülõ vizimadár eltûnt a hullámvölgyben. Amikor a tender viharos volt, a bukóhullámok foga belemart a sziklás szigetekbe. A sziklákon fehér tajtékot vetettek. A csöndes éjjeleken látni lehetett a nedves homokon a csillagok visszfényét. Két csillag egészen közel volt egymáshoz. A homokon hullámverés nyoma. Tengeri moszat szaga terjengett. A szigetek tele voltak apró madarakkal, a csõrük szivárványszínû. A legszebb a tél volt, mert ilyenkor vadludak éltek a szigeteken - hosszú, fekete sorokban gágogtak. Nincs értelme felháborodni azon, amit Isten az elején mûvelt velem, Arthur, mert bõségesen kárpótolt érte. Így szóltam: "Ó, én édes, drága Jézusom, nem is tudom, milyen boldog vagyok, hiszen ez a gyönyörûség felülmúlt minden földi gyönyörûséget, amelyben valaha is részem volt." - A hajón csak az volt a különös, hogy a belsejében egy halott hölgy hevert. Levelet tartott a kezében, amelyböl megtudtam, mi történt a többiekkel. Furcsa, de nem irtóztam a hölgytõl, noha halott volt. Olyan nyugodt volt az arca, hogy kellemes útitársnak találtam. Szinte házastársak voltunk ott a hajón és a tengeren. Nem tudom, mivel táplálkoztam. Körülbelül egy hónapja éltem együtt a hajón a halott hölggyel, amikor Galahad utunkba vetödött. Áldását adta rám, és megcsókoltatta velem a kardját.

Arthur pulykavörös lett. - Te kérted az áldását? - kérdezte. - Persze. - Nahát! - mondta Arthur. - Hat hónapig vitorláztunk együtt a szent hajón. Ez alatt az idõ alatt alaposan kiismertem a fiamat, s õ láthatólag szívelt. Gyakran igen udvariasan nyilatkozott rólam. Távoli szigeteken sok kalandunk volt mindenféle állattal. Láttunk gyönyörûen fütyörészõ tengeri menyéteket, Galahad megmutatta a víz fölött repülõ darvakat, amelyeknek az árnyéka együtt röpült velük a víz színén. Elmesélte, hogy a halásznép a kormoránt Vén Fekete Boszorkánynak nevezi, és hogy a hollók olyan sokáig élnek, mint az emberek. Károgva szállnak fel a magasba, aztán mókásan bukfencezve ereszkednek le. Egyszer két havasi csókát is láttunk: gyönyörûek voltak! És a fókák! A zenélõ hajó mellett úsztak, és beszélgettek, mint az emberek. - Egy hétfõi napon erdõs vidék közelébe érkeztünk. Itt lelovagolt a partra egy fehérbe öltözött lovag, és felszólította Galahadot, hogy hagyja el a hajót. Tudtam, hogy azért kell elmennie, hogy megtalálja a Szent Grált, és szomorkodtam, hogy nem mehettem én is. Emlékszel már rá, hogy amikor gyerek voltál, játszópajtásaid kiválasztották a csapatukba a gyerekeket, és megesett, hogy rád egyik félnek se esett a választása? Ilyen érzés töltött el engem is. Megkértem Galahadot, hogy imádkozzon értem. Megkértem, imádkozzék Istenhez, hogy õrizzen meg szolgálatában. Aztán csókot váltottunk, és búcsút vettünk egymástól. Guinivere panaszosan közbeszólt: - Ha a kegyelem állapotában voltál, nem értem miért kellett a hajón maradnod. - Nehéz megmagyarázni - mondta Lancelot. Széttárta két tenyerét, és nézni kezdte köztük az asztalt. - Talán rossz szándékaim voltak - szólalt meg végül. - Talán valahol a szívem mélyén, mondhatnánk tudat alatt nem volt szándékomban igazán megjavulni. A királyné arca alig észrevehetõen felragyogott ennek hallatára. - Badarság - suttogta, de az ellenkezõjét gondolta. Melegen megszorította Lancelot kezét, mire az elhúzta. - Amikor azért imádkoztam, hogy õrizzen meg Isten a szolgálatában, talán azért volt, mert... - Úgy látom, megengeded magadnak a luxust, hogy fölöslegesen aggályoskodj mondta Arthur. - Lehet. Én mindenesetre nem tartoztam a választottak közé. Ültem, néztem két tenyerem közt a háborgó tengert, és hallgattam egy sziklaszigeten a hullámok csattogását. Erõs szél támadt - szólalt meg végül -, és a hajó ismét kiúszott velem a tengerre. Alig aludtam, és nagyon sokat imádkoztam. Kértem, hogyha nem is tartozom a választottak közé, legalább a Szent Grál valamely csodáját láthassam... A csöndben, mely a teremre borult, mindhárman a maguk gondolataival voltak elfoglalva. - Furcsa - mondta Lancelot -, hogy azok, akik nem tudnak imádkozni, azt állítják, hogy az imák úgysem találnak meghallgatásra. Egyszer, nagy viharban, éjféltájban Carbonek várának hátsó fala alá sodródott velem a hajó. Az is különös, hogy amikor útra keltem, pontosan arra indultam. Amikor a hajó partot ért, rögtön tudtam, hogy óhajom egy része teljesült. Teljes egészében persze nem teljesülhetett, de, a mennyeiek jók voltak hozzám. A kastély mögött koromsötét volt. Magamra öltöttem fegyvereimet, és partra szálltam. A lépcsõ alján két oroszlán állt õrt, és el akarta torlaszolni elõttem az utat. Kivontam a kardom, hogy megküzdjek velük, de egy kéz nagyot sújtott a karomra. Persze ostobaság volt a kardomban bízni, amikor Istenben kellett volna bíznom. Úgy aztán keresztet vetettem magamra elzsibbadt kezemmel, beléptem, és az oroszlánok nem bántottak. Minden ajtó tárva-nyitva volt, csak az utolsó nem, s ott térdre borultam. Elmondtam egy imát, mire az is kinyílt. Tudom, Arthur, hogy valószínûtlennek hangzik, ahogy elmesélem. De hát nem tudom másként szavakba foglalni. Az utolsó ajtó mögött egy kápolna volt. Misét

mondtak benne. Ó, Jenny, milyen gyönyörû volt az a kápolna, csupa fényesség, meg minden! Te erre nyilván azt mondod: "A virágoktól meg a gyertyáktól." De nem azoktól volt olyan. Talán nem is volt ott virág, se gyertya. Ó, abban a kápolnában maga a hatalom és a dicsõség fényeskedett. De nem mehettem be - megállított egy kard. Galahad volt benn meg Bors és Percival. És ott volt még kilenc lovag, Franciaországból, Dániából és Írországból, és ott volt a hölgy is a hajómról. És ott volt, Arthur, a Grál, ezüst asztalon, meg még sok egyéb! De nekem tilos volt bemennem, hiába sóvárogtam a küszöbön. Nem tudom ki volt a pap. Lehet, hogy Arimathiai József, igen, valószínûleg õ volt. Aztán - hiába volt ott a kard - bementem, hogy segítsek neki, mert valami túlságosan nehezet tartott a kezében. Isten a tanúm, Arthur, hogy csak segíteni akartam. De tüzes lehelet csapott az arcomba, és elvágódtam. 34. A sötét szobában sürögtek-forogtak a cselédek. A kannák és vödrök csörömpöltek a lépcsõn, és sûrû volt a gõz. Amikor a cselédlányok beleléptek a tócsákba a padlón, cuppogó nesz támadt, a szomszéd szobából pedig selyemsuhogással vegyes suttogás hallatszott. A királyné fölmászott a kádnak támasztott falétra hat fokán, és máris benn ült a kádban, a deszkán, csak a feje látszott ki a pereme fölött. A kád hatalmas söröshordóhoz hasonlított, s a királyné feje fehér turbánba volt csavarva. Anyaszült meztelen volt, csak egy gyöngysor volt a nyakában. Az egyik sarokban tükör állt - nagyon drága -, a másikban meg egy kis asztal, azon voltak a parfümök és olajok. Púderpamacsnak egy zergebõrzacskó szolgált, tele a keresztes háborúból hozott rózsaolajjal illatosított mészporral. A padlón, a tócsák közt lenvászon törülközõk, ékszeresdobozok, brokát ruhadarabok, harisnyatartók, kombinék hevertek tarka összevisszaságban, a másik szobából hozták át õket, hogy válasszon közülük. Hevert a földön néhány kegyvesztett fejék is - keményített vászonból. A fejékeket összetartó hajhálókat gyöngyszemek díszítették, a fejkendõk keleti selyembõl készültek. Az egyik udvarhölgy a királyné kádja elõtt állt, és egy hímzett köntöst tartott a kezében, hogy a királyné szemügyre vehesse. A köntöst férjének és apjának címere díszítette: Anglia ágaskodó sárkánya és apja hat kecses, hátrafelé nézve menekülö oroszlánkölyke, Leodegrance király ugyanis oroszlánokat viselt a köntösén a neve jelentése miatt. Ezen a köntösön nehéz selyembojt volt, olyan, mint a függönyzsinór, azzal kötötte össze a királyné a keblén. A selyemköntöst ezüst- és kékróka prém szegélyezte. Guinivere arca nem volt kifestve, és minden cirkuszolás nélkül fölvette a javasolt ruhadarabokat. Az udvarhölgyek boldogok voltak. Több mint egy éve egy zsémbes, kegyetlen, állandóan ellenkezõ, szerencsétlen királyné körül kellett szolgálatot teljesíteniük. Guinivere most mindennel meg volt elégedve, nem hajszolta udvarhölgyeit. Mindnyájan biztosak voltak benne, hogy Lancelot ismét úrnõjük szeretõje lett. Nem így volt. Guinivere szemügyre vette a hat hátrafelé nézõ oroszlánkölyköt: piros nyelvvel, kinyújtott karmokkal meneteltek egymás nyomában, vidáman kacsintottak le a fenekükre, és csóválták lángnyelvhez hasonló farkukat. A királyné elégedett, álmos tekintettel bólintott, mire az udvarhölgy pukkedlizett és bevitte a köntöst az öltözõbe. A királyné utána nézett. Gondolhatnánk, hogy Guinivere maga is afféle emberevõ oroszlánkölyök volt, vagy azok közé az önzõ nõk közé tartozott, akik mindenen és mindenáron uralkodni akarnak. A felületes szemlélõ csakugyan ilyennek láthatta. Szép volt, vérmes, indulatos, követelõzõ, impulzív, kapzsi és bájos - az emberevõ minden jellemzõ tulajdonságával rendelkezett. Csakhogy ez a könnyûnek látszó magyarázat megfeneklett azon, hogy nem volt híve a szabad szerelemnek. Más férfi nem volt az életében, csak Lancelot és Arthur. Rajtuk kívül egyetlen férfit sem fogyasztott. És még õket sem ette meg a szó teljes értelmében. Azok, akiket egy emberevõ nõstényoroszlán megemésztett, hajlamosak arra, hogy

senkikké váljanak - de Arthur és Lancelot továbbra is szabad akaratából cselekedett. Guinivere az a fajta nõ volt, akit "igazi egyéniségnek" szoktak nevezni. Nem illett rá kizárólagosan semmiféle címke, nem volt se "hû", se "hûtlen", se "önfeláldozó", se "féltékeny". Néha hû volt, néha meg hûtlen. Egyéniségéhez illõen viselkedett. És ebben az egyéniségben kellett lenni valami szívbeli õszinteségnek, különben nem tarthatott volna a hatalmában két olyan férfit, mint Arthur és Lancelot. Csak a rokonlelkek szeretik egymást, szokták mondani, és legalább annyi biztos, hogy mindkét férfi nemes lelkû volt. Tehát Guinivere-nek is nemes lelkûnek kellett lennie. Háborús idõkben élt, amikor a fiatalemberek élete éppoly rövid volt, mint a huszadik században a pilótáké. Ilyenkor az öregedõ moralisták hajlandók enyhíteni egy kicsit az erkölcsi követelményeken, hálából, hogy a fiatalok megvédelmezik õket. A halálra ítélt pilóták, akik élni és szeretni vágynak, és valószínû, hogy hamarosan elpusztulnak, meghatják a fiatal nõk szívét, vagy felkeltik bennük is az övékhez megfelelõ virtust. A nemeslelkûség, a bátorság, a becsületesség, a szánalom, a képesség, hogy szembenézzen az élet rövidségével - no meg kétségtelenül a bajtársiasság és a gyöngédség - csupa olyan tulajdonság, amely magyarázatot adhat arra, hogyan tarthatta hatalmában Guinivere mind Lancelot-t, mind Arthurt. A bátorság volt a leglényegesebb - a bátorság: szívbõl elvenni és adni, amíg lehet. A költõk mindig erre a bátorságra bíztatják a nõket. A királyné leszakította a maga rózsabimbóit, amíg tehette, a meglepõ csak az volt, hogy mindössze kettõt szakított le, féltve õrizte õket, és ez a kettõ volt a legkülönb. Guinivere legnagyobb tragédiája meddõsége volt. Arthurnak két törvénytelen gyermeke is volt, s Lancelot-nak is volt fia, Galahad. Guinivere azonban - akit Isten mintha arra teremtett volna, hogy szép gyermekeket szüljön -, Guinivere volt az egyetlen, aki megmaradt üres edénynek. Ez lehet az egyik magyarázata, hogy két férfit is szeretett: Arthurt az apjaként, Lancelot-t pedig mint a fiát, akit nem szülhetett meg. Az embereket könnyen megszédíti a Kerekasztal, megszédítik a hõstettek. Olvassák, hogy Lancelot milyen nemes tetteket hajt végre, aztán mikor visszatér a szeretõjéhez, neheztel az asszonyra, mert az tönkreteszi vagy bemocskolja nehezen szerzett tisztaságát. De hát Guinivere nem mehetett el a Szent Grált keresni. Nem tûnhetett el az angol erdõkben egy egész esztendõre, lándzsával a kezében kalandot keresni. Az õ szerepe az volt, hogy otthon üljön, akármilyen szerelmes, akármilyen józan, akármilyen szenvedélyes és gyöngédszívû volt. Az õ számára nem adódott másféle lehetõség a kikapcsolódásra, csak csupa olyasmi, ami napjainkban a hölgyek bridzspartijához hasonlítható. Solymászhatott egy merlinnel, játszhatott szembekötõsdit, vagy malmozhatott. Az õ idejében ezek voltak az asszonyok szórakozásai. A királynénak - hacsak nem támadt kedve egy kicsit fonni vagy hímezni - nem volt semmilyen elfoglaltsága - csak Lancelot. Ha egy férfi úgyszólván Istent látta, lehet az akármennyire ember, nem várható el tõle azonnal, hogy szeretkezzen. S ha ez a férfi éppen Lancelot, aki szabályosan bolondult Istenért, nagyon vérmesnek és könyörtelennek kell lenni ahhoz, hogy egyáltalán ilyesmit lehessen várni tõle. A nõk azonban ebben a vonatkozásban könyörtelenek. Nem fogadnak el semmiféle kifogást. Guinivere tudta, hogy Lancelot visszatér hozzá. Tudta attól a pillanattól fogva, amikor Lancelot imádkozott, hogy Isten õrizze meg õt. Ettõl a tudattól fölébredt, mint a fonnyadó virág, ha végre megöntözik. A királynénak már csak ki kellett várnia, hogy újból egymásra találjanak. Nem sietett. Lancelot-t, aki nem tudta, hogy a királyné kedvéért ismét el fogja árulni rajongva szeretett Istenét, boldoggá tette az asszony magatartása - bár meglepte. Elõször borzasztó féltékenységi jelenettõl, szemrehányásoktól félt. Azon töprengett, hogyan tudja majd megmagyarázni, hogy bármekkora fájdalmat okoz is neki, magasztosabb kényszerûség hozta vissza. Félt, hogy az asszony támadni fog, szánalmas csapdákat állít majd neki. És nem tudta, hogyan száll majd szembe a szánalommal. Guinivere azonban kivirult, és eltûnt róla a festék. Nem támadott, nem tett

szemrehányást. õszinte örömmel mosolygott. A nõk, gondolta magában bölcsen Lancelot, kiszámíthatatlanok. Még arra is képes volt, hogy teljes õszinteséggel megtárgyalja az asszonnyal a dolgot. Lancelot - mentegetõzve és esedezve, nehogy a királyné sértõ szándékot tulajdonítson neki - közölte, hogy: 1. a Grál után nem folytathatják úgy, ahogy régen; 2. ha nem lett volna köztük bûnös szerelmi viszony, valószínûleg neki is megengedtetett volna, hogy megtalálja a Grált; 3. hogy a dolog mindenképpen veszedelmes volna, mert az Orkney-párt - fõleg Agravaine és Mordred - máris kezdi gyanakodva figyelni õket; és 4. nagy szégyent hozna mind önmagukra, mind pedig Arthurra. Gondosan sorakoztatta fel egymás után az érveket. Máskor megpróbálta megértetni a királynéval, hogy megtalálta Istent. Azt hitte, hogy ha Guinivere-t is meg tudná téríteni, ezzel megoldódna az erkölcsi probléma. Ha együtt járulhatnának Isten színe elé, nem kellene elhagynia szeretõjét, és feláldoznia az asszony boldogságát az õ boldogságáért. A királyné leplezetlenül elmosolyodott. Lancelot drága volt. Õ meg minden szavával egyetértett - máris szabályszerûen megtért! Aztán kidugta fehér karját a kádból, és megmarkolt egy elefántcsontnyelû hátkefét. 35. A Lancelot visszatérését követõ idõkben minden rendben is volt. Lehet, hogy a királynék belátóbbak, mint a közönséges halandók, de úgy látszik, az õ belátásuknak is van határa. Szép volt szerelmesen várakozni egy hétig meg egy hónapig, miközben Lancelot hûséges maradt Istenéhez. De mikor a hónapok kezdtek esztendõkké szaporodni - a viruló Guinivere lassanként mind dühösebb lett. Keblében úgy gyülekeztek a viharfelhõk, ahogy a szentség hónapjai szaporodtak. Szentség? Önzés - kiáltotta magában -, önzés sorsára hagyni egy másik lelket, hogy az ember megmentse a magáét. Bors története, aki inkább hagyta, hogy a tizenkét úrhölgy levesse magát a kastély tornyából, mint hogy halálos bûnt kövessen el, és ezzel megmentse az életüket, annak idején mélységesen megrendítette a királynét. Lancelot most ugyanezt csinálja. Ami õt illeti, rendben van, hogy elszánta magát a nagy lemondásra, hiszen lovag, csakhogy a lemondáshoz is két ember kell, éppúgy, mint a szeretkezéshez vagy a veszekedéshez. De õ, a királyné nem érzéketlen tárgy, amit Lancelot tetszése szerint felvehet vagy letehet. Egy asszonyi szívrõl nem lehet úgy lemondani, mint az ivásról. Az ivás az ember magánügye, akármikor abbahagyhatja, de a szeretõje nem az övé, nem rendelkezhetik vele kedvére, kötelessége van iránta. Lancelot mindezt éppoly tisztán látta, mint a határozott Guinivere, s ahogy viszonyuk fokozatosan romlott, szilárdan eltökélte, hogy kitart korábbi elhatározása mellett. Egyik délelõttön kettesben voltak a Nagyteremben és énekeltek. A köztük levõ asztalon egy regalnak nevezett, orgonaszerû hangszer állt. Olyan volt, mint két nagy biblia. Guinivere éppen a francia Mary egyik dalocskáját énekelte, amikor hirtelen jobb kezével eltakarta a hangjegyeket, balját meg rányomta a két bibliára. A regál nyekkent egyet és elnémult. - Ezt meg mért csináltad? - Okosabb, ha elmész - mondta a királyné. - Takarodj! Eredj kalandot keresni. Nem látod, hogy tönkreteszel? Lancelot mély lélegzetet vett és így szólt: - De igen. Látom. Mindennap. - Akkor hát okosabb, ha elmész. Nem, nem rendezek jelenetet. Nem akarok veszekedni, és nem akarom az elhatározásodat se megváltoztatni. De azt hiszem jobb volna, ha nem lennél itt. - Úgy beszélsz, mintha szándékosan megbántottalak volna. - Nem. Nem te vagy a hibás. Mégis szeretném, ha elmennél, Lance, hogy megnyugodhassak. Egy kis idõre. - Ha azt akarod, hogy elmenjek, természetesen megyek. - Azt akarom. - Talán csakugyan jobb lesz. - Azt reméltem, hogy megérted, mirõl van szó.

Hogy mi történt velem. Persze, ha te is ott lettél volna a bûvös hajón, te is átélted volna, amit én. De nem tudom érzékeltetni veled, így aztán nagyon nehéz helyzetben vagyok. Úgy érzem, mintha feláldoználak téged, vagy ha így jobban tetszik, mindkettõnket, egy új szerelem kedvéért... - S ugyanakkor - mondta, és elfordult - nem arról van szó, mintha... mintha nem vágynék régi szerelmem után is. Néhány pillanatig némán állt, és kinézett az ablakon. Aztán hozzátette: - Ha akarod, újrakezdhetjük. Mikor visszafordult az ablaktól, a terem üres volt. Vacsora után érdeklõdött a királyné után a szobája ajtajánál, de csak annyit szóltak ki neki, hogy cselekedjen a királyné kérése szerint. Összecsomagolta szegényes motyóját, úgy érezte, hogy hajszál híján menekült meg valami nagy bajtól. Búcsút mondott hajlott hátú öreg fegyverhordozójának, másnap reggel lóra ült, és elhagyta Camelot-t. 36. Európa legfényesebb királyi udvarában a Grál miatti lelkesedés rövid idõre eloszlatta a rossz légkört, és minden szépnek tûnt. Ám a lovagok fele elesett - a jobbik fele. Amitõl Arthur a Grál kereséséért indított portya kezdetétõl fogva félt, elkerülhetetlenül bekövetkezett. Aki eléri a tökéletességet, meghal. Galahad már nem kérhetett semmit Istentõl, csak a halált. A legkülönb lovagok eljutottak a tökéletességig, és átengedték a helyüket a legrosszabbaknak. Igaz, hogy a szeretet kovásza megmaradt: Lancelot, Gareth, Aglovale és néhány vén totyakos, mint Sir Grummore és Sir Palomides, de az udvarban a hangulatot mások irányították. Gawaine zsémbes dühe, Mordred fecsegése, Agravaine szarkazmusa. Bizonyos bûvös köpenyrõl pletykáltak, amelyet csak hû feleség viselhet - de lehet, hogy egy bûvös szarupohár volt, amelybõl csak egy hûséges feleség ihat. Egy ékesen beszélõ pajzsot adtak kézrõl kézre, némán kuncogva, egy pajzsot, amelyen a címer a felszarvazott férjekre célzott. Egyre fantasztikusabb ruhadarabokat viseltek. Agravaine aranylánccal kötötte papucsa hosszú orrát a térde alá, a harisnyakötõhöz, Mordred cipõje orra a derekához kötött övhöz volt láncolva. A zubbonyok, amelyek eredetileg azt a célt szolgálták, hogy eltakarják a páncélt, hátul hosszúak voltak, elöl rövidek. Az ember alig tudott járni, mert félt, hogy megbotlik. A hölgyeknek ki kellett borotválniuk a homlokukat, hogy ne lássék a hajuk, ha divatosak akartak lenni, ami pedig a ruhaujjakat illeti, csomót kellett kötni rájuk, hogy ne lógjon a padlóig. Az urak ugyancsak elképesztõ módon mutogatták a lábszáraikat. A ruhájuk több színû volt. Elõfordult, hogy egyik lábszáruk piros volt, a másik meg zöld. És nem bujaságból viseltek felhasított köpenyt, ízléstelen, tarka ruhákat. Az udvar egyszerûen modern volt. Mindenkinek Guinivere-en volt a szeme - nem volt gyanakvó vagy szemrehányó pillantásokat vetett rá, hanem számító, átható, rideg, társasági szemmel nézték. Guinivere szerintük úgy öltözködött, mint egy cigánylány. Megöregedett, minden báját elvesztette, kiabált, és olyan jeleneteket rendezett, mint egy halaskofa. Azt beszélték, hogy Lancelot-t egy szörnyû veszekedés után kergette el az udvarból, s a veszekedés során megvádolta, más nõket szeret. Állítólag azt kiabálta: "Napról napra jobban látom és érzem, hogy múlik el a szerelmed." Arthurt az új légkör inkább taszította, mint vonzotta, boldogtalanul járkált fel-alá a palotában egyszerû ruhájában, és igyekezett mindenkihez udvarias lenni. Az energikusabb királyné - Arthur úgy emlékezett rá, mint fekete hajú, piros ajkú, fejét minduntalan türelmetlenül felvetõ, büszke lányra - igyekezett úrrá lenni a helyzeten, mindenféle szórakozást talált ki, és úgy tett, mintha lépést tartani a divattal. Minden dicsõ korszaknak vannak hanyatló szakaszai, amikor a királyi korona népszerûtlenné válik. Az ellenségeskedés hirtelen robbant ki egy vacsorán, amelyet a királyné adott. Gawaine igen szerette a gyümölcsöt. Kiváltképp az almát meg a körtét

kedvelte, s szegény királyné, aki kétségbeesetten igyekezett az új módi szerint divatossá és szórakoztatóvá válni különös gondot fordított arra, hogy gyönyörû almái legyenek, amikor vacsorát adott huszonnégy lovagnak, amelyre Gawaine is hivatalos volt. Tudta, hogy az Orkney család mindig veszélyeztette férje terveit - s most Gawaine volt a nemzetségfõ. Remélte, hogy a vacsora sikerül. Sajnos, akadtak mások is, akik ismerték Gawaine gyengéjét, az almát, és még mindig gyûlölték Pellinore gyilkosait. Igaz ugyan, hogy Arthurnak sikerült visszatartania Sir Aglovale-t a bosszúállástól, s így a régi viszály látszólag elmúlt, de élt az udvarban egy Sir Pinel nevû lovag, a Pellinore-ok távoli rokona, aki elkerülhetetlennek tartotta a bosszúállást. Sir Pinel megmérgezte az almákat. A méreg nem jó fegyver. Ez alkalommal is célt tévesztett, mint annyi sokszor, és a Gawaine-nek szánt almát Patrick nevû ír lovag ette meg. El lehet képzelni a helyzetet: a holtsápadt lovagok felugrálnak, hasztalan próbálnak segíteni, és haraggal és szégyenkezéssel néznek egymásra. A teremben lévõk közül valaki tévedésbõl Sir Patrickot gyilkolta meg Gawaine helyett, és amíg ki nem derül, ki a gyilkos, mindnyájan egyformán gyanúsíthatók. Végül is Sir Mador de la Porte - fontoskodóbb, rosszakaratúbb vagy szõrszálhasogatóbb a többinél - adott hangot a gondolatnak, amely ott volt mindnyájuk fejében. Árulással vádolta a királynét. Ha manapság homályos és nehezen kideríthetõ az igazság valamelyik részlete, a szemben álló felek ügyvédeket fogadnak a tisztázásra. Azokban az idõkben az elõkelõk bajnokokat fogadtak, hogy harcolják ki igazukat - ami lényegében ugyan az. Sir Mador úgy határozott, hogy megtakarítja a bajnok bérét, s maga vív meg önnön ügyéért, s követelte, hogy Guinivere bízzon meg egy bajnokot a maga védelmével. Arthur, akinek uralkodása az erõ helyett az igazság eszméjén alapult, semmit sem tehetett felesége megmentéséért. Ha egyszer Mador elégtételt kívánt, meg kellett kapnia. És Arthur éppúgy nem vívhatott meg felesége perében, mint ahogy a házasfelek sem tanúskodhatnak egymás ügyében manapság. Gyanúsítások, pletykák és kölcsönös vádaskodások fedték el az igazságot. A Pellinore miatti viszály, az õsi Pendragon - Cornwall ellentét, Lancelot nõügye, s végül egy ártatlan lovag váratlan halála, akinek nyilvánvalóan egyikhez sem volt köze - mindez a királyné körül gomolygó, mérgezõ füstté elegyedett. Ha Lancelot az udvarban van, megvívott volna mint bajnoka. Csakhogy õt elûzte - senki se tudta, hová, egyesek szerint a szüleihez ment Franciaországba. Talán ha tudják, hogy Lancelot elérhetõ, Sir Mador visszavonta volna vádját. Jobbnak látszik nem idõzni sokáig a perdöntõ bajvívást megelõzõ napoknál nem beszélni el, hogyan térdelt a szerencsétlen asszony Sir Bors elé, aki korábban sem szerette soha a királynét, s most, mikor alig tért vissza eredményes Grál-keresõ útjáról, még kevésbé állhatta. A királyné könyörgött neki, hogy vívjon meg érte, ha Lancelot-t nem sikerül megtalálni. Kénytelen volt könyörögni szegény teremtés, mert az udvarban olyan ellenségessé vált iránta a légkör, hogy senki sem volt hajlandó vállalni a képviseletét. Anglia királynéja nem tudott egyetlen bajnokot se keríteni. A legrosszabb a viadal elõtti éjszaka volt. Sem a királyné, sem a király nem aludt. Arthur szilárdan meg volt gyõzõdve felesége ártatlanságáról, de az igazságszolgáltatásba nem avatkozhatott bele. Az asszony, aki szenvedélyesen bizonygatta ártatlanságát, tudta, hogy a következõ éjjel már máglyára vethetik. S mindketten látták a Kerekasztal szétzüllését, hiszen lovagjai közül egy sem akadt, aki hajlandó lett volna megmenteni õt - tudták, hogy a Kerekasztal királynéját általában a jó lovagok elveszejtõjének tartják. A sötétségben Arthur egyszerre csak kétségbeesetten felkiáltott: - Mi történt veled, hogy nem tartottad meg Lancelot-t magad mellett? 37. Sir Bors, a nõgyûlölõ, csak habozva egyezett bele, hogy megvív a királynéért,

ha mást nem sikerült találni. Megmagyarázta, hogy szabálytalan, amit tesz, hiszen õ is ott volt a vacsorán - de mikor Arthur rajtakapta, amint a királyné lába elõtt térdepel, Sir Bors elpirult, fölemelte az asszonyt és ráállt a dologra. Aztán egy-két napra eltûnt, a döntõ párviadalra ugyanis csak két hét múlva került sor. A viadalra egy rétet készítettek elõ Westminster mellett. A hatalmas négyszög köré erõs gerendákból kerítést építettek, mint valami karám köré, s a közepén nem volt sorompó. Egy közönséges viadalon lett volna, ez esetben azonban a végsõkig kellett folytatni a küzdelmet, ami azt jelentette, hogy a végén esetleg gyalogosan, karddal kell megvívni, ezért aztán a sorompót elhagyták. A királynak az egyik oldalon emeltek sátrat, a bírónak a másikon. A kerítést és a sátrakat vásznakkal díszítették. A porond két végén volt egy-egy elfüggönyözött kapu, mint amilyenen a cirkuszosok szoktak belovagolni az arénába. A karám egyik sarkában, hogy mindenki láthassa, hatalmas máglyát raktak egy vascölöp köré. Ez a királyné számára készült, arra az esetre, ha a viadal kimenetele ellene tanúskodna. Hideg nap volt. A vásznak nekifeszültek a kerítés és a sátrak állványzatának, a zászlók csattogtak a szélben. A sarokban a hóhér a körmét fújta, közel állva a szénserpenyõhöz, ahonnan majd parazsat visz a nagyobb tûz fellobbantására. A bíró sátrában a heroldok megnedvesítették az ajkukat, mert kifújta a szél, mielõtt felemelték volna harsonájukat, hogy megfújják. Guinivere, aki a bíró õrizetében, két õr közt ült, kénytelen volt egy sálat kérni. A nézõk észre vették, hogy lefogyott. Természetesen Lancelot mentette meg. Borsnak sikerült rátalálnia egy apátságban, s még idejében visszajött, hogy megküzdjön Sir Madorral a királynéért. Aki ismerte, csakis ezt várhatta tõle, akár kegyvesztettként küldték el az udvartól, akár nem - mivel azonban azt hitték, hogy elhagyta az országot, visszatérése drámai hatást keltett. Sir Mador elöjött a bajvívótér déli oldalán álló sátrából, a miután heroldja megfújta kürtjét, kihirdette a vádat. Sir Bors az északi oldalról jött elõ, és tárgyalni kezdett a királlyal és a bíróval - a hosszú, érthetetlen vitából vagy magyarázkodásból a nézõk egy szót sem tudtak elcsípni a szél miatt. A közönség soraiban nyugtalanság támadt, az emberek kíváncsiak voltak, mi jött közbe, miért kezdõdött már meg a sorsdöntõ párviadal a szokott módon. Aztán Sir Bors miután többször is megfordult a király és bíró sátra közt - visszatért a maga sátrába. Feszélyezett csend támadt, csak egy fekete öleb szabadult be valahogy a küzdötérre és szaladgált ide-oda. Az egyik pályabíró csípte el és kötözte meg a szíjával, mire a nézõk gúnyosan kinevették. Aztán megint csend lett, csak a mogyoró- és mézeskalácsárusok kínálgatták kiabálva áruikat. Lancelot az északi kijáraton lovagolt be, Bors pajzsával a karján - és az amfiteátrumban azonnal tudta mindenki, hogy õ az, hiába álcázta magát. Olyan csend lett, mintha mindenkinek egyszerre állt volna el a lélegzete. Lancelot nem azért jött vissza, hogy leereszkedjen a királynéhoz. Nagylelkû férfi volt. A lovag, aki éppúgy küzdött Guinivere iránt érzett szerelmével, mint Isten iránt érzett szerelmével, mindenesetre azonnal visszatért az asszonyhoz, midõn megtudta, hogy bajban van, s amikor megpillantotta a boldogságtól sugárzó arcot, amely rá várt szorult helyzetében, páncélinge alatt valami furcsa érzés nyilallt a szívébe - nevezhetjük akár szerelemnek, akár szánalomnak, ahogy tetszik. Ugyanakkor Sir Mador de la Porte szíve összeszorult, de már késõ volt, nem vonulhatott vissza. Sisakja alatt - senki se láthatta - bíborvörösre gyúlt az arca. Aztán visszament a maga térfelére, és megsarkantyúzta lovát. Van valami szépséges abban, ahogyan egy törött kopja a levegõbe röpül. Alatta, a földön, nagy a sürgés-forgás. Ezzel ellentétes a lassú mozdulat, amellyel a kopja a magasba száll, s némán pördül egyet. Sir Mador kopjája a ballisztika szeszélye folytán pontosan a mögött a pályabíró mögött fúródott hegyével a földbe, aki a fekete ölebet tartotta fogva. Amikor az öleb késõbb hátrafordult, és meglátta közvetlenül maga mögött az égnek meredõ kopját, megrémült. Sir Lancelot leszállt a nyeregbõl, hogy a ló miatt ne legyen elõnyben. Sir

Mador, akit elõbb kivetett a nyeregbõl, fölállt, és eszeveszetten püfölni kezdte ellenfelét a kardjával. Nagyon izgatott volt. Sir Madort kétszer kellett knockoutolni. Amikor elõször terült el a földön és Lancelot hozzálépett, hogy ellenfele megadhassa magát, Sir Mador alulról a föléje tornyosuló emberbe döfött. Veszedelmes döfés volt, mert az ágyékába hatolt, azon a ponton, ahol a páncél a leggyöngébb. Amikor Lancelot visszahúzódott, hogy Mador felállhasson, amennyiben tovább akar vívni, látni lehetett, hogy vére végigcsurog comb- és lábszárvértjén. A királynõ bajnoka másodszor keményebben sújtotta földre Sir Madort. Aztán lerántotta fejérõl a sisakot. - Jó - mondta Sir Mador -, megadom magam. Tévedtem. Hagyd meg az életem. Lancelot úri módra viselkedett. A legtöbb lovag megelégedett volna annyival, hogy gyõzelemre vitte a királyné ügyét, és annyiban hagyta volna a dolgot. De Lancelot mindig tekintettel volt az emberekre. - Meghagyom az életed - mondta -, de csak ha megígéred, hogy az egész dologból egy szó sem kerül Sir Patrick sírkövére. Egy szó se a királynéról. - Megígérem - mondta Mador. Aztán, miközben a vereséget szenvedett ügy védõjét kicipelték a felcserek, Lancelot a királyi páholy elé lépett. A királynét azonnal szabadon bocsátották, s már ott volt Arthur mellett. Arthur így szólt: - Vedd le a sisakod, idegen. Mikor levette, mindkettõjüket elöntötte a szeretet és a részvét, hogy újra látják a jól ismert arcot. Arthur lejött a páholyból. Felállította Guinivere-t, kézen fogta és levezette a porondra. Elõírásosan fejet hajtott Sir Lancelot elõtt, és megszorította Guinivere kezét, hogy csináljon õ is egy pukedlit. Mindezt alattvalói szeme láttára. Aztán megszólalt harsányan, a régi módi szerint: - "Uram, hála néked nagy fáradságodért, amelyet a mai napon értem és királynémért magadra vettél." 38. A Patrick-ügy másnap tisztázódott véglegesen, amikor is megérkezett Nimue, és jóstehetségével fényt derített a rejtélyre. Merlin - mielõtt hagyta volna, hogy a lány bezárja õt a barlangba - az õ kezébe tette le Britannia sorsát. Megígértette vele - ennél többet nem tehetett -, hogy személyesen fog vigyázni Arthurra, mivel most már a leány bírta az õ varázserejét. Nimue minden kelekótyasága és pontatlansága ellenére derék lány volt a maga módján. Egynapi késéssel ugyan, de megjelent, elmondta, hogyan mérgezték meg az almát, aztán el is tûnt, ment a dolgára. Sir Pinel megerõsítette a lány állítását azzal, hogy még aznap délelõtt megszökött, írásbeli beismerést hagyva maga után. Mindenki kénytelen volt elismerni, milyen szerencse, hogy Sir Lancelot a közelben tartózkodott. Csak a királyné számára nem volt olyan nagy szerencse. Igaz ugyan, hogy megmenekült, de hiába voltak a könnyek, Lancelot továbbra is állhatatosan hûséges maradt az õ Gráljához. Könnyû neki, kiabálta a királyné - napról napra eszelõsebb lett -, könnyû neki: beburkolózhatik az új boldogságába. Nem vitás, hogy jó érzés lehet, nagy elégtétel, hogy ismét erõs, tiszta, emelkedett lelkû. Lehet, hogy adott neki az õ híres Istene valamit, amit õ nem tudott megadni. Lehet, hogy boldogabb Istennel, és nemsokára majd mindenféle csodákat mûvel. De mi lesz õvele? Pontosan ugyanaz a helyzet, vetette Lancelot szemére, mintha egy másik asszonyért hagyta volna el. Mindent elvett tõle, és most, mikor már öreg és semmirevaló, máshoz pártolt. A férfiakra jellemzõen önzõ, amit csak lehet, megszerez magának az egyik helyen, aztán mikor azt már fölélte, megy egy másikra. Besurranó tolvaj és õ bízott benne! Már nem szerelmes bele, még akkor sem engedné magához, ha Lancelot térden állva könyörögne. Tulajdonképpen már akkor megvetette, amikor még nem kezdõdött meg a Grál keresése - igen, megvetette, és már akkor elhatározta, hogy szakít vele. Nehogy azt higgye Lancelot, hogy õ hagyja el: éppen fordítva áll a helyzet. Õ, Guinivere dobja el

Lancelot-t, mint egy piszkos rongyot, mert csak megvetést érez iránta. Megveti pózolását, nagyképûségét, gyerekességét és elbizakodottságát. Megveti álszent hazugságait. Hogy elárulja neki az igazat - és most már igazán semmi érdeke továbbra is titkolni -, van az udvarnál egy fiatal lovag, aki már a szeretõje: jóval a Grál elõtt a szeretõje volt! Sokkal szebb fiú, mint Lancelot. Mit is akarna kezdeni egy savanyú alakkal, mikor lábainál hever egy rózsásképû ifjú, aki imádja, igen, imádja még a földet is, amelyet tapos? Okosabb, ha Lancelot visszamegy Elaine-hez, híres fiának az anyjához. Hátha együtt imádkozhatnának éjszakánként, egyik madárijesztõ a másikkal. Elbeszélgethetnének drágalátos gyermekükrõl, Galahadról. aki megtalálta azt az utálatos Grált, s ha kedvük támad, még nevethetnek is õrajta, igen, jól teszik, ha nevetnek, nyugodtan nevethetnek, hiszen neki nem sikerült fiat szülnie. Azzal Guinivere elkezdett nevetni - de a nevetést rendszerint sírás követte, szívbõl zokogott. Furcsa, hogy Arthur, aki tornajátékot akart rendezni a királyné felmentésének megünneplésére, éppen Corbin közelében jelölte ki a tornajáték helyét. Corbin várában élt magányosan, most már gyermeke nélkül Elaine, aki maga is középkorú volt már. - Nyilván te is elmégy a tornajátékra, mi? - kérdezte dühösen a királyné. Nyilván elmégy, hogy a ringyód közelében lehess. Lancelot így szólt: - Hát sose tudsz megbocsátani neki, Jenny? Hiszen már valószínûleg öreg és szerencsétlen. - Ó, a nemes lelkû Lancelot! - Ha nem akarod, hogy elmenjek - mondta Lancelot -, hát nem megyek. Tudod, hogy rajtad kívül soha senkit nem szerettem. - Csak Arthurt - mondta a királyné. - Csak Elaine-t. Csak Istent. Ha ugyan nincsenek még mások is, akikrõl nem tudok. Lancelot vállat vont - az egyik legnagyobb ostobaság, amit tehet az ember, ha a másik fél mindenáron veszekedni akar. - Te elmégy? - kérdezte Lancelot. - Én? Oda? Hogy nézzem, hogy flörtölsz azzal a lovával? Dehogy megyek, és neked is megtiltom, hogy elmenj. - Jó - mondta Lancelot. - Megmondom Arthurnak, hogy beteg vagyok. Mondhatom, hogy a sebem még nem gyógyult be. Azzal elindult, hogy megkeresse a királyt. Már mindenki elment a tornajátékra, üres volt az udvar, amikor Guinivere megváltoztatta elhatározását. Talán azért tartotta vissza Lancelot-t, hogy kettesben maradhasson vele, aztán mikor rájött, hogy hiába van kettesben vele, mást gondolt. - Jobb, ha mégis elmégy - mondta. - Ha itt tartalak, azt fogod mondani, hogy féltékenységbõl csináltam, és a szememre veted. Ráadásul botrány is lehet belõle, ha velem maradsz. És nem is kellesz. Nem akarom látni a pofád. Vidd innen! Eredj! - De Jenny - mondta megfontoltan Lancelot -, most már nem mehetek. Sokkal nagyobb botrány lenne, ha mégis elmennék, amikor már azt mondtam, hogy a sebeim miatt nem mehetek. Azt hinnék, hogy összevesztünk. - Higgyenek, amit akarnak. Én csak azt tudom mondani, hogy menj el, mielõtt megörjítesz. - Jenny - mondta Lancelot. Úgy érezte, megszakad a szíve, s hogy az örület, amelybe az asszony egyszer már belekergette, újból hatalmába kerítheti. Lehet, hogy az asszony is észrevette. Mindenesetre hirtelen megenyhült a férfi iránt. Szeretõ csókkal bocsátotta útra Corbin felé. - Ígérem, hogy visszajövõk - mondta Lancelot annak idején, és most beváltotta az ígéretét. Elképzelhetetlen volt, hogy részt vegyen a tornajátékon és ne látogassa meg Elaine-t. Nemcsak mert annak idején megígérte, hanem mert õ volt a letéteményese immár megdicsõült, egyetlen fiúk utolsó üzenetének is. A legkegyetlenebb férfi se állhatta volna meg, hogy ne adja át az asszonynak ezt az üzenetet.

Corbinban fog lakni, mesél Galahadról Elaine-nek, és álcázva vesz részt a tornajátékon. Megmagyarázza Arthurnak, hogy azért hivatkozott a sebére, hogy váratlanul, álcázva vehessen részt a tornán, mivel újabban ez volt a divat. Ezt az ürügyet fogja alátámasztani az is, hogy Corbin várában lakik majd, és nem a torna színhelyén. Így megelõzi a botrányt is: nem mondhatják, hogy az utolsó pillanatban összeveszett a királynéval. Amikor a spanyollovasok közt végiglovagolt a várárokhoz vezetõ úton, meglepõdve látta, hogy Elaine a bástyán várja, ugyanott, ahol húsz évvel ezelõtt hagyta. Az asszony elébe jött a Nagykapuhoz. - Vártalak. Kövérkés volt, kicsit Victoria királynõre hasonlított, és hûségesen fogadta Lancelot-t. Hiszen azt mondta, hogy visszajön, és lám, visszajött. Nem is várt mást tõle. - De most már örökre itt maradsz - mondta. 39. Aki a Corbinban tartott tornajátékról akar olvasni, megtalálja Sir Thomas Malory Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriájában. Malory szenvedélyes híve volt a tornajátékoknak - akárcsak azok az öregurak, akik manapság látogatják Lordban a krikettpályákat -, és valószínûleg hozzáfért valamilyen régi forrásmunkához. Részletesen leírja a híresebb lovagi tornákat, valamennyi lovag címerével együtt, megnevezi, kiket csodált, és kiket vetett ki a nyeregbõl. De a régi krikettmérkõzésekrõl szóló beszámolók is valószínûleg untatnák azokat, akik maguk nem kriketteznek, így hát kénytelenek vagyunk mellõzni a lovagi tornák leírását. Maloryban talán leginkább a címerek részletezése untatja az embert - kettõ-három is akad ilyen -, de lehet, hogy még ezek sem unalmasak annak, aki ismeri a jelentéktelenebb lovagokat. Nekünk elég annyit elmondanunk, hogy Lancelot a tornajátékon résztvevõ másik párt valamennyi lovagját kiütötte a nyeregbõl - ügyességét a Grál keresése óta visszanyerte -, s talán egy életen át forgatta volna újból a kardot, ha a seb, amelyet Sir Mador ejtett rajta, ki nem újul. Érdekes, hogy ez alkalommal ilyen szépen szerepelt - hiszen háromszorosan is nyomorúságosnak érezte magát: Guinivere, Isten és Elaine miatt. Végül is, amikor sebe ellenére harminc-negyven lovagot kiütött már a nyeregbõl (történetesen Mordredet és Agravaine-t is), három lovag egyszerre támadt rá, és egyiküknek a lándzsáját nem tudta kivédeni. Eltörött, s a vége benne maradt az oldalában. Lancelot visszavonult a küzdõtérrõl, amíg lova hátán tudott maradni, és ide-oda imbolyogva a nyeregben elügetett, hátha talál valami helyet, ahol egyedül lehet. Ha súlyosan megsebesült, õsztönösen magányra vágyott. A halált magánügynek tartotta - s ha már meg kellett halnia, igyekezett módot találni rá, hogy magányosan haljon meg. Csak egyetlen lovag ment vele - Lancelot túl gyenge volt ahhoz, hogy lerázza magáról -, ez a lovag segített neki kihúzni a lándzsahegyet a bordái közül, s ez "fordította szembe a széllel", amikor végül elájult. Ugyancsak ez a lovag vezette ágyához a boldogtalan Elaine-t, miután ágyba fektette. A winchesteri tornajáték fontossága nem valami különleges fegyvertényben rejlik - még csak nem is Lancelot súlyos sebesülésében, mert a sebbõl végül is felgyógyult -, hanem egy olyan körülményben, amely mind a négy barátunk életét érintette, s amelyrõl még nem számoltunk be. Lancelot ugyanis, akit váratlanul ért a boldogtalan Elaine reménykedése, hogy örökre mellette marad, nem merte megmondani az asszonynak az igazat. Úgy látszik, több vonatkozásban is gyönge ember volt - elõször is gyönge, amikor elvette Guinivere-t legjobb barátjától, gyönge, amikor megpróbálta szeretõjét Istennel fölcserélni, és a leggyöngébb akkor, amikor annak idején elhitette Elaine-nel, hogy visszatér hozzá. S most, a szegény nõ együgyû reménye láttán, nem volt bátorsága azonnal szétrombolni illúzióit. Elaine-nel - naivsága és tudatlansága ellenére - fõként azért volt nehéz bánni, mert érzékeny teremtés volt - tulajdonképpen érzékenyebb, mint

Guinivere, ugyanakkor hiányzott belõle a merész és gyakorlatias királyné ereje. Tapintatos volt, hogy nem árasztotta el örömkitörésekkel Lancelot-t, amikor hosszú távolléte után visszatért, nem tett neki szemrehányást - soha nem is érezte, hogy oka volna szemrehányást tennie -, és ami a legfontosabb, nem kényszerítette arra, hogy szánakozzék rajta. Elszántan hallgatott, nem tárta fel érzéseit, miközben Corbinban várták, hogy a tornajáték megkezdõdjék, hallgatott a hosszú évekrõl, amikor egyedül csak ura visszatérésében reménykedett, s hallgatott arról is, hogy milyen végtelenül magányos volt, hogy a fiúk is eltûnt. Lancelot nagyon jól tudta, mit hallgat el elõle Elaine. Mivel azonban õ maga is határozatlan és érzékeny volt, elfeledkezett róla, hogyan is kezdõdött annak idején különös kapcsolatuk. Kizárólagosan önmagát hibáztatta Elaine bajai miatt. - Lance - kérdezte Elaine a tornajáték elõtt, alázatosan és gyerekesen kérve ezt a különös kegyet -, most, hogy együtt vagyunk, nem mennél harcba az én jelvényemmel. Most, hogy együtt vagyunk! És az asszony hangjából kihallotta a húszévi elhagyatottságot, elsõ ízben eszmélve rá, hogy ez idõ alatt Elaine állandóan figyelemmel kísérte lovagi pályafutását, akár az iskolásgyerek, aki Hobbsért, az ünnepelt krikettjátékosért rajong. A szegény teremtés talán húsz éven keresztül bizakodott abban, hogy a nagy bajnok egyszer majd az õ jelvényével a sisakján fog harcolni. - Sose viselek jelvényt - mondta Lancelot, az igazsághoz híven. Elaine nem könyörgött, nem is panaszkodott, csak õszintén igyekezett eltitkolni csalódottságát. - De a tiedet viselni fogom - tette hozzá nyomban Lancelot. - Büszkén. Ráadásul nagy segítségemre lesz abban is, hogy álcázzam magam. Mivel mindenki tudja, hogy nem szoktam jelvényt viselni, nagyszerû álcázás lesz, ha most mégis viselek. Milyen okos gondolat volt a részedrõl! Arra késztet majd, hogy bátrabban harcoljak. Mi a jelvényed? Bõ, hímzett, gyöngyökkel díszített skarlát köntösujj volt. Húsz év alatt szépen meglehet tanulni hímezni. Két héttel a tornajáték után, mialatt Elaine gondos ápolással visszaadta az életnek hõsét, Guinivere-nek nagy jelenete volt az udvarban Sir Borssal. Mivel Bors nõgyûlölõ volt, mindig épületes jelenetei voltak a nõkkel. Kimondta, amit gondolt, a nõk is kimondták, amit gondoltak, és egyik sem értette meg egy csöppet sem a másikat. - Jaj, Sir Bors - mondta a királyné, aki gyorsan érte küldött, mihelyt a skarlát köntösujjról értesült, lévén Bors egyik legközelebbi rokona Lancelot-nak -, jaj, Sir Bors, hallotta, milyen álnokul elárult Sir Lancelot? Bors észrevette, hogy a királyné "magánkívül van a haragtól", mélyen elpirult, és túlzott önfegyelemmel így szólt: - Ha Lancelot elárult valakit, akkor az õ maga. Egyszerre támadt rá három lovag, és halálos sebet ejtett rajta. - Úgy örülök - kiáltott fel a királyné -, úgy örülök, hogy ezt hallom! Nem árt, ha meghal. Hamis, áruló lovag! Bors vállat vont és hátat fordított, mintha azt akarta volna mondani, hogy nem óhajt ilyen beszédet hallgatni. A királyné utána szaladt, hogy ha kell, erõszakkal tartsa vissza. Nem volt hajlandó tûrni, hogy ilyen egyszerûen megfosszák õt a jelenettõl, amit rendezni akart. - Miért ne nevezhetném árulónak - kiáltotta -, amikor a vörös köntösujjat viselte a fején a nagy viadalon? Bors, aki félt, hogy az asszony képes testileg is bántalmazni, így szólt: Én is sajnálom azt a köntösujj-dolgot. Ha nem álcázza magát vele, talán nem támadtak volna rá egyszerre hárman. - Pfuj! - kiáltotta a királyné. - Legalább alaposan megkapta a magáét a hencegõ szájhõs! Becsületes viadalban megverték. - Szó sincs róla. Hárman támadtak egyre, és a régi sebe is fölszakadt. - Pfuj! - ismételte meg a királyné. - Magam hallottam, amikor Sir Gawaine elbeszélte a királynak, hogy csodálatos, milyen nagy szerelem van Lancelot és

Elaine között. - Nem akadályozhatom meg, hogy Gawaine pletykáljon - vágott vissza Sir Bors dühösen. Aztán kiment, és bevágta maga után az ajtót. Még csak nem is köszönt. Corbinban Elaine és Lancelot egymás kezét fogták. Lancelot rámosolygott az asszonyra, és halkan azt mondta: - Szegény Elaine. Úgy látszik, te mindig csak kigyógyítasz valamiböl. Úgy látszik, mindig csak félholtan vagyok a tiéd. - Most már örökre az enyém vagy - mondta sugárzó arccal a nõ. - Elaine - mondta a férfi -, beszélni szeretnék veled. 40. Mikor a Rossz Csillagzat Alatt Született Lovag visszatért Corbinból, Guinivere még mindig dühöngött. El akarta hitetni magával, hogy Elaine ismét Lancelot szeretõje lett, talán mert úgy érezte, ezzel tudja a legnagyobb fájdalmat okozni lovagjának. Kijelentette, hogy Lancelot csak színlelte a vallásosságot - miként kiderült, hiszen rögtön elment Elaine-hez, mihelyt alkalma nyílt rá. Mindig is ezt tervezte titokban, mondta a királyné. Csaló, hitvány csaló. Hisztérikus jelenetek játszódtak le köztük Lancelot hitványsága és szélhámossága miatt, más, gyöngédebb jelenetekkel váltakozva, amelynek azt az elképzelést kellett ellensúlyozniok, hogy a királyné egy életen át egy szélhámosba volt szerelmes. A királyné e veszekedések eredményeként ismét egészségesebbnek, sõt ismét szépnek látszott. De a szemöldöke közt két ránc keletkezett, s a gyémántként csillogó szeme néha ijesztõ volt. Lancelot-nak egyre konokabb lett a tekintete. Mindketten sodródtak végzetük felé. Egy napon halotti bárka érkezett a folyón a fõvárosba - azokban az idõkben a folyók voltak az országutak -, és a palota alatt kötött ki. Elaine feküdt benne - a dundi fogolymadár, aki mindig olyan gyámoltalan volt. Fia eltûnt, nem maradt senkije. Még az ígéret is, hogy Lancelot visszatér, megbízhatatlannak bizonyult. Pedig valamikor ezért az ígéretért élt, ez volt a fogódzója - nem valami különösen erõs fogódzó, de elég ahhoz, hogy fönntarthassa magát. Mivel sose volt erõszakos, követelõdzõ teremtés, hosszú ideig kevéssel is megelégedett. De most ez a kevés is elveszett. Mindenki lement, hogy megnézze a bárkát. Nem szép Liliomos Szüzet találtak benne, hanem egy középkorú nõt, akinek a keze alázatosan kulcsolódott olvasója köré. Akármilyen gyönge ember volt is Lancelot, mindig szeretett volna becsületes maradni. Mivel öröklött hajlama volt az õrültségre, és zûrzavaros elképzelések éltek benne a hûségrõl és az erkölcsi normákról, elég nehéz lehetett neki megõrizni lelki egyensúlyát. De még a csapásokat is, amelyek mindenünnen érték, el tudta volna viselni, ha kérges szívvel van megáldva. Csakhogy az õ szíve is ugyanolyan anyagból volt, mint Elaine-é, s most képtelen volt elviselni a terhet, amelyet Elaine kényszerített rá. Rázúdult az iszonyú kérdések tömege, hogy felelõs-e azért, ami történt. - Mért nem voltál kedvesebb hozzá? - kiáltotta a királyné. - Miért nem adtál neki valamit, amiért érdemes élni. Lehettél volna hozzá nyájasabb és kegyesebb, az talán megtartotta volna az életnek. Guinivere, aki még nem ébredt rá, hogy Elaine most hatásosabban állt közéjük, mint valaha, ezt minden színészkedés nélkül mondta. Határtalan szánalom fogta el a bárkában fekvõ vetélytársnõje iránt. 41. Camelot-ban folytatódott az újmódi élet. Különösebben boldognak nem lehetett nevezni. Nem volt eseményekben gazdag: inkább csak egymást követõ véletlenek láncolata.

Élt egy Sir Meliagrance nevû, londoni születésû lovag, aki sose érezte jól magát az udvarnál. Ha korábban élt volna, amikor egy férfit aszerint ítéltek meg, hogy mennyire férfi, alighanem tûrhetõen boldogult volna. De sajnos, a Mordred-szabású ifjabb nemzedékhez tartozott, és az új mértékek szerint ítélték meg. Ezenkívül Sir Meliagrance-nek volt még egy különös oka is arra, hogy szerencsétlennek érezze magát, kétségbeesetten és reménytelenül szerelmes volt Guinivere-be. Ostoba lépésre szánta el magát Amikor az esetnek híre jött, Arthur és Lancelot éppen a tekepályán tartózkodtak. Szokásuk volt, hogy mindennap ellátogattak erre a nem túl divatos helyre, hogy egy kicsit beszélgessenek és felüdüljenek. - Én... - kezdte Lancelot, de abban a pillanatban hírnök érkezett. Egy kifulladt apród volt, a zekéjén, a jobb hóna alatt nyílhasította repedés. Õsszefogta az ujjával, és hadarva beszélni kezdett. A királynéról volt szó, aki kirándult májust ünnepelni - ugyanis május elseje volt. Szokás szerint korán indult, és tíz órára vissza akart térni a harmatos kankalinokkal, ibolyával, galagonyavirággal meg zöldbimbós ágakkal, amiket május reggelén gyûjteni szokás. Testõrségét - a királyné lovagjait, akiknek hivatali jelvénye a fehér pajzs volt - hátrahagyta, csak tíz civilbe öltözött lovagot vitt magával. Ezek zöld ruhában voltak, a tavasz ünnepének tiszteletére. Köztük volt Agravaine is - az utóbbi idõben csatlakozott önként Guinivere-hez, hogy kémkedjen utána -, Lancelot szándékosan kimaradt a társaságból. Nos, vidáman, csevegve, virágokkal, ágakkal megrakodva lovagoltak hazafelé, amikor Sir Meliagrance lesbõl megtámadta õket. Végül is elhatározta, ha úgyis azt vetik a szemére, hogy nem úriember, annak megfelelõen fog eljárni. Tudta, hogy a királynõ kísérete vértezetlen, s hogy Lancelot nincs köztük. Íjászokból és egyéb fegyveresekbõl álló erõs csapattal támadott , hogy foglyul ejtse a királynét. Harcra került sor. A királyné lovagjai tõlük telhetõleg védekeztek ugyan, karddal és szablyával, de mindnyájan megsebesültek, hatan súlyosan. Ekkor Guinivere megadta magát, hogy megmentse az életüket. Megállapodott Sir Meliagrance-szel - aki tulajdonképpen nem volt aljas gazember -, hogy ha õ visszarendeli védelmezõit, Meliagrance megígéri, hogy a sebesült lovagokat vele együtt a kastélyba viteti, és megengedi, hogy lakosztálya elõszobájában alhassanak. Meliagrance, aki szerette Guinivere-t, és amúgy sem volt igazában gonosz, meghátrált, s mivel tudta, hogy szíve hölgyét semmire sem kényszerítheti, belement a feltételbe. Szegény fickó nem gazembernek született. A nagy zûrzavarban, miközben a sebesülteket lovuk hátára kötözték és felsorakozott a menet, a királyné nem vesztette el a fejét. Magához intette a kis apródot, aki gyorslábú pónilovon ült, titokban kezébe nyomta a gyûrûjét, és üzenetet küldött Lancelot-nak. Utasította, hogy amikor alkalmat talál rá, lóhalálában nyargaljon el - és a fiú meg is cselekedve, hiába vették ûzõbe az íjászok. Bizonyítékul itt a gyûrû. Az apród a történet felénél sem tartott, s Lancelot máris a fegyverét kérte. Mire a történet véget ért, Arthur a lába elõtt térdelt, és rászíjazta a lábszárvérteket. 42. Amikor a lovas íjászok lógó orral visszatértek, és jelentették, hogy nem sikerült lelõni a fiút, Sir Meliagrance azonnal tudta, mi fog történni. Igen nyomorúságosan érezte magát, nemcsak azért, mert tudta, hogy oktalanul és gonoszul cselekedett, hanem azért is, mert õszintén szerelmes volt a királynéba. De még mindig nem akarta megadni magát, tudta, hogy miután ilyen messze merészkedett, már késõ meghátrálnia. Lancelot a királyné üzenetére feltétlenül el fog jönni, és neki idõt kell nyernie. Vára ugyanis nem volt ostromra felkészülve, de ha sikerül felkészítenie, kilátása lehet az ostromlókkal való megegyezésre, tekintettel arra, hogy a királyné a várban lesz. Tehát Lancelot-t mindenáron fel kell tartóztatnia, amíg a várat fel nem

készítik a védelemre. Jól sejtette, hogy Lancelot lóhalálában siet a királyné segítségére, mihelyt magára ölti fegyvereit. A legkönnyebben úgy tartóztathatja fel, ha újra csapdát állít az erdõben, egy keskeny csapáson, ahol végig kell lovagolnia Lancelot-nak - a keskeny csapáson az íjászok a lovát feltétlenül meg tudják ölni, ha Lancelot-t páncélja meg is védi. A Zavaros Idõk óta valamennyi út kétoldalát megtisztították az aljnövényzettõl és nyíllövésnyi szélességben ez az ösvény azonban a különleges terepviszonyok miatt elkerülte a figyelmet. És Meliagrance tudta, hogy egy kellõ távolságból kilõtt, jól irányzott nyílvesszõ a legerõsebb páncélt is átütheti. Szóval a lesbe kiküldött íjászokat gyorsan útnak indították, a várban meg minden a feje tetejére állt. A pásztorok behajtották az állatokat a kapukon. A vízhordó fiúk lázasan hordták a vizet a nagy kádakba, a vár azok közé a nyomorúságosan épített - valószínûleg írországi eredetû - várak közé tartozott, amelyeknek erõdövezetében nincs kút. A cselédlányok szinte hisztérikusan lótottak-futottak - mivel Sir Meliagrance, mint a legtöbb ember, aki nem a "felsõ fiókból" került ki, elhatározta, hogy a foglyul ejtett királynét minden kritikát kibíró módon fogadja. Szalonokat rendeztek be neki, átvitték a szönyegeket Sir Meliagrance agglegényi hálószobájából a királynééba, megtisztogatták az ezüstöt, és elszaladtak a legközelebbi szomszédokhoz, hogy aranytányérokat kérjenek kölcsön. A felfordulást még Guinivere is fokozta, akit egy kis várószobába vezettek, amíg állandó lakosztálya berendezésével elkészülnek: sebesült emberei számára kötszert, melegvizet és hordágyakat követelt. Sir Meliagrance, aki fel-alá szaladgált a lépcsõkön, s folyton kiabált, hogy: - Igenis, asszonyom, egy pillanat! - meg: - Marian, Marina, hová a fenébe raktad a gyertyákat? - meg: - Murdoch, azonnal kergesd ki a juhokat a címerterembõl -, homlokát egy ablakmélyedés hideg kövének támasztotta egy pillanatra, hogy lehûtse forró fejét. Elsõnek a királyné rendezte ügyeit. Neki csak a sebeket kellett bekötöznie, és természetes, hogy mindenekelõtt az õ óhajait teljesítették. Most ott ült az udvarhölgyei társaságában a várkastély egyik ablakfülkéjében - a nyugalom szigete volt a forgószél közepette -, amikor az egyik udvarhölgy felkiáltott, hogy valami közeledik az úton. - Egy kordé - mondta a királyné. - Biztos élelmet hoz a kastélyba. - Egy lovag áll a kordéban - mondta a lány -, egy páncélos lovag. Nyilván akasztani viszik. Azokban az idõkben szégyenletesnek tartották kordén utazni. Késõbb észrevették, hogy a kordé mögött - amely sebesen közeledett - egy ló bukdácsol, zablájával a porban. Tele volt nyílvesszõkkel, akár egy sündisznó. Lancelot lova volt, a kordéban Lancelot állt, és a kardja hüvelyével verte a kordé elé fogott lovat. Valóban beleesett a csapdába, ahogy Sir Meliagrance számított rá, egy ideig megpróbálta elintézni a támadóit - akik könnyen megléptek a nehéz vasba öltözött gyalogos elõl, árkon-bokron keresztül ugrálva -, aztán úgy, fegyveresen nekivágott, hogy gyalog tegye meg az út hátralevõ részét. Meliagrance arra számított, hogy ekkora utat nem tud gyalog megtenni egy ember, akinek a felszerelése legalább annyit nyom, mint jómaga, de nem számolt a kordéval, amelyet Lancelot elrekvirált. Jellemzõ, hogy a híres vitéz mennyire aggódott ez alkalommal a királynéért: amikor útnak indult, a Westminster hídja mellett állítólag általúsztatott Lambethbe, noha tudta, hogy ha valami baj lesz, nehéz fegyverei miatt minden bizonnyal vízbe fullad. - Hogy mersz olyat mondani, hogy ezt a lovagot akasztani viszik? - kiáltott fel a királyné. - Arcátlan leányzó! Hogy merészeled Sir Lancelot-t gazemberhez hasonlítani? A szerencsétlen lány elpirult és befogta a száját, Lancelot meg odadobta a gyeplõt a halálra rémült kordélyosnak, és torkaszakadtából ordítva rohant végig a felvonóhídon. Sir Meliagrance éppen akkor értesült Lancelot megérkezésérõl, amikor az berontott a nagykapun. Egy izgatott kapus meglepetésében be akarta csukni az orra elõtt, de Lancelot úgy fültövön ütötte vaskesztyûs öklével, hogy elterült a földön. A kapu kitárult, nem védte senki. Lancelot-t ritka dührohamainak egyike kerítette hatalmába.

Meliagrance, aki éppen néhány fegyveresre felügyelt, akik a csûröket bontották le a nagyudvaron, nehogy lángra lobbantsa õket a tûz, elvesztette a fejét. Nekilódult a hátsó lépcsõnek, és máris ott térdelt a királyné lába elõtt, mialatt Lancelot a kapusfülke körül tombolt, és a királynét követelte. - Nos, mi baj? - kérdezte Guinivere az elõtte térdelõ, különös emberre pillantva - s arcán furcsamód bizonyos rokonszenv tükrözõdött. Végeredményben az is bók, ha valakit szerelembõl rabolnak el, különösen, ha a végén minden jóra fordul. - Megadom magam! Megadom magam! - kiáltotta Sir Meliagrance. - Jaj, megadom magam neked, drága királyném. Ments meg Sir Lancelot-tól! Guinivere sugárzóan szép volt. Lehet, hogy a május ünnepe tette, vagy a bók, amellyel a londoni lovag adózott neki, vagy pedig elõre megérezte - az asszonyok gyakran meg szokták érezni -, hogy nagy öröm vár rá. Mindenesetre boldog volt, és nem neheztelt elrablójára. - Jó, jó - mondta jókedvûen és okosan. - Minél kisebb a hûhó a dolog körül, annál kevesebbet árt a hírnevemnek. Majd megpróbálom megnyugtatni Sir Lancelot-t. Sir Meliagrance akkorát sóhajtott a megkönnyebbüléstõl, hogy határozottan füttyentésnek hangzott. - Akkor jó - mondta. - Akkor semmi baj. Biztos, hogy meg fog bocsátani. Nem kegyeskedne felséged Meliagrance várában tölteni az éjszakát, ha már úgyis itt van, és lecsillapította Sir Lancelot-t, sebesült lovagjai kedvéért? - Nem tudom - mondta a királyné. - Reggel elmehetnének felségedék - sürgette Sir Meliagrance -, és több szó ne is essék a dologról. Akkor nem tûnne fel senkinek. Az lenne a látszat, mintha felséged csak látogatóban lett volna itt. - Rendben van - mondta a királyné, és lement Lancelot elé, Sir Meliagrance pedig megtörölte a homlokát. Lancelot a belsõ udvaron állt és ordított, hogy ellensége jöjjön elõ. Amikor meglátták egymást Guinivere-rel, szemük összevillant és üzenetet váltott, mint régen, mielõtt még egy szót is szóltak volna. Mintha sose lett volna Elaine és az egész Grál-keresés. Amennyire meg tudtuk állapítani, a királyné beletörõdött vereségébe. Lancelot nyilván észrevette a királyné szemében, hogy behódolt neki. És a királyné azzal, hogy õszintén behódolt, akaratlanul megnyerte az ütközetet. - Miért ez a nagy hûhó? - kérdezte a királyné. Könnyed, évõdõ hangon beszéltek. - Még te kérdezed? Aztán dühösebben hozzátette: - Lelõtte a lovamat. - Köszönöm, hogy eljöttél - mondta a királyné. Hangja nyájas volt. Lancelot-nak eszébe jutott: ilyen volt legelõször is a hangja. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél. De hát a lovag behódolt, meg kell bocsátanunk neki. - Akkor is gyalázat legyilkolni szegény lovamat. - Majd megegyezünk vele valahogy. - Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyen megegyezel vele - mondta Lancelot kicsit féltékenyen -, igazán nem igyekeztem volna úgy, hogy majdnem megöltek. A királyné megfogta a kezét. Nem volt rajta vaskesztyû. - Megbántad - kérdezte -, hogy ilyen lovagiasan viselkedtél? Lancelot hallgatott. - Én a lovagra fütyülök - mondta a királyné, és elpirult. - Csak gondoltam, hogy jobb volna, ha nem lenne botrány. - Én se szeretném, ha botrány lenne. Akárcsak te. - Cselekedj, ahogy akarsz - mondta a királyné. - Vívj meg vele, ha tetszik. A döntés joga a tiéd. Lancelot ránézett. - Úrnõm - mondta -, amennyiben te megelégszel, nekem igazán egyre megy. Ami pedig engem illet, velem hamarosan meg leszel elégedve. Ha Lancelot meghatódott, mindig a cikornyás irodalmi nyelven szólt.

43. A sebesült lovagok hordágyakon feküdtek az elõszobában. A belsõ szobának, ahol Guinivere aludt, vasrácsos ablaka volt. Üveg nem volt rajta. Lancelot észrevett a kertben egy lajtorját, amely éppen megfelelt a céljának - s noha egy szóval se tettek rá célzást, a királyné várta. Amikor Guinivere meglátta arcát az ablakban, némán az ablakhoz ment - cinkos némasággal. Senki se tudja, mit beszéltek. Malory azt írja, hogy "különb-különb dolgok miatt panaszkodtak egymásnak". Késõbb Sir Lancelot azt suttogta: - Szeretnék bemenni. - Örülnék neki. - Tiszta szívedbõl kívánod, úrnõm, hogy veled legyek? - Bizony kívánom. Az utolsó vasrúd csontig bevágta a tenyerét, amikor Lancelot kitörte. Késõbb a suttogás is elakadt, és csend volt a sötét szobában. Guinivere királyné másnap reggel sokáig ágyban maradt. Sir Meliagrance, aki nagyon szerette volna, ha az egész ügy minél hamarabb baj nélkül véget ér, az elöszobában toporgott, s azt kívánta, bárcsak ment volna el a királyné. Különben sem óhajtotta meghosszabbítani saját gyötrõdését azáltal, hogy fedele alatt õrzi a királynét, akibe szerelmes, és akit nem kaphat meg. Végül - részben hogy siettesse a királynét, részben a szerelmes ellenállhatatlan kíváncsiságától indíttatva - bement a hálószobába, hogy felébressze az asszonyt - az ilyesmi megengedhetõ volt az uralkodóknál való reggeli tisztelgés korában. - Uram irgalmazz - mondta Sir Meliagrance -, mi bajod van úrnõm, hogy ilyen sokáig alszol? Ránézett a számára elveszett szépségre ott az ágyban, igyekezve úgy tenni, mintha nem is látná. Lancelot felsértett tenyerétõl csupa vér volt a lepedõ. - Hûtlen nõszemély! - kiáltott fel hirtelen Sir Meliagrance. - Hûtlen nõszemély! Megcsaltad Arthur királyt! Magánkívül volt a dühtõl és a féltékenységtõl, úgy érezte, mintha õt csalták volna meg. Mivel saját kísérlete kudarcot vallott, feltételezte, hogy a királyné erkölcsös asszony, s hogy õ tévedett. Most rájött, hogy a királyné egész idõ alatt becsapta, csak úgy tett, mintha túl erényes volna ahhoz, hogy szeresse õt, s közben úgyszólván az orra elõtt szerelmeskedett sebesült lovagjaival. Tüstént arra a következtetésre jutott, hogy a vér valamelyik sebesült lovagtól származik - különben miért ragaszkodott volna a királyné ahhoz, hogy a lovagok az elõszobájában aludjanak? Irigységgel vegyes düh töltötte el. Az ablakrácsokat, amelyeket a lehetõ leggondosabban visszaraktak a helyükre, észre sem vette. - Hûtlen nõszemély! Felségárulással foglak bevádolni! Sir Meliagrance ordítozása az ajtóhoz csalta a bicegõ sebesült lovagokat - az izgalom ragadós -, a komornákat, cselédlányokat, apródokat, kertészfiúkat meg néhány lovászt - izgatottan csõdültek össze a cirkuszra. - Ál-lovagok! - kiabálta Sir Meliagrance. - Egytõl egyig! Egy sebesült lovag itt hált benn. - Nem igaz - mondta Guinivere. - Akármelyikük bizonyíthatja. - Hazugság - kiáltották a lovagok. - Válaszd ki amelyikünket csak akarod, hogy megvívj vele. Mi mindnyájan megvívunk veled! - Dehogy vívtok - ordította Sir Meliagrance. - Csak ne ugráljatok! Egy sebesült lovag igenis õfelségével hált! És folyton a vérre mutogatott, amely kétségtelen bizonyítéknak látszott. Végre megérkezett Sir Lancelot a már jámbor testõrséggel. Senki sem vette észre, hogy kesztyû van a kezén. - Mi baj? - kérdezte Lancelot. Meliagrance vadul gesztikulálva magyarázni kezdte neki, izgatottan, hogy megint akadt valaki, akinek elmondhatja a dolgot. Lancelot ridegen így szólt: - Szabad emlékeztetnem önt saját viselkedésére a

királyné iránt? - Nem tudom, mire gondol. Nem is érdekel. Tudom, hogy valamelyik lovag az éjszaka itt volt ebben a szobában. - Gondolja meg, mit beszél. Lancelot erélyes pillantást vetett Meliagrance-ra, így próbálta meg figyelmeztetni és észre téríteni. Mindketten tudták, hogy ennek a vádaskodásnak csak egy vége lehet: párviadallal dönteni el a dolgot, és Lancelot rá akarta ébreszteni Meliagrance-t, hogy kivel kell majd megvívnia. Sir Meliagrance rá is ébredt. Váratlanul méltóságteljes pillantással nézett Lancelot-ra. - És ön is, Sir Lancelot - mondta csöndesen. - Tudom, hogy ön a világ legjelesebb lovagja, de gondolja meg, hogy igaztalan viadalban vív. Végeredményben Istennek is lehet egy kardcsapása az igazság oldalán, Sir Lancelot. A királyné igazi szeretõje összeszorította a fogát. - Azt bízzuk Istenre - mondta. Aztán galádul hozzátette: - Ami engem illet, kereken kijelentem, hogy e sebesült lovagok egyike sem volt a királyné szobájában. S ha ön meg akar vívni, hogy az ellenkezõjét bebizonyítsa, én kész vagyok megvívni önnel. Lancelot-nak összesen háromszor kellett megvívnia a királyné becsületéért: elõször igaz ügyben Sir Madorral, másodszor Sir Meliagrance-szel, e nagyon vitatható esetben, harmadszor pedig egy teljességgel igaztalan ügyben - és mindegyik viadallal közelebb kerültek a pusztuláshoz. Sir Meliagrance kesztyût dobott Lancelot-nak. Olyan biztos volt állítása igazságában, hogy megmakacsolta magát, mint általában szokás egy-egy heves vita során. Kész volt inkább meghalni, mint visszakozni. Lancelot pedig elfogadta a kesztyût - mi mást tehetett volna? Mindenki feszülten figyelte a kihívás tartozékait, a kesztyûk ilyenkor szokásos megpecsételését s a többi, és a viadal idõpontjában való megállapodást. Sir Meliagrance lecsendesedett. - Sir Lancelot - mondta -, most, miután megállapodtunk abban, hogy megvívunk egymással, nem fog ellenem árulást elkövetni? - Persze, hogy nem. Lancelot õszintén csodálkozva nézett Meliagrance-re. Ugyanolyan volt a szíve, mint Arthuré. Mindig azért került bajba - mint például amikor Westminsterben kivetette a nyergébõl az Orkneyket -, mert alábecsülte a világ gonoszságát. - Barátok leszünk a viadalig? Az öreg harcosba belenyilallt a régrõl ismert szégyenérzet. Olyasmi miatt kell megvívnia ezzel az emberrel, ami tulajdonképpen igaz. - Igen - jelentette ki lelkesen -, barátok! S elindult Meliagrance felé, mert feltámadt benn a lelkifurdalás. - Akkor hát békében kell élnünk egymással - mondta behízelgõ hangon Meliagrance. - Minden hátsó gondolat nélkül. Nem tekintené meg a kastélyomat? - Örömest. Meliagrance körülvezette a kastélyban, szobáról szobára, s végül egy olyan helyiségbe értek, amelyben süllyesztõ volt. A deszka megbillent, és a süllyesztõ kinyílt. Lancelot lezuhant vagy hatvan lábnyi mélybe, egy szalmával meghordott tömlöcbe. Aztán Meliagrance parancsot adott, hogy rejtsenek el egy lovat, visszatért a királynéhoz, és közölte vele, hogy bajnoka elõrelovagolt. Lancelot-nak ismert szokása volt, hogy váratlanul szokott távozni, így aztán hihetõnek tûnt a mese. Meliagrance úgy érezte, így a legjobb biztosítani, hogy nehogy Isten e viszályban a rossz pártjára álljon - Meliagrance ugyanis az õ követelményeivel sem volt tisztában. 44. A második fegyveres istenítélet éppoly szenzációs volt, mint a Mador-féle. Elõször is Lancelot az utolsó pillanatban érkezett, még nagyobb késéssel. Sokáig várták, már le is mondtak róla, s rábeszélték Sir Lavine-t, hogy vívjon meg õ Lancelot helyett. Sir Lavine éppen a küzdõpálya végébe nyargalt, mikor a híres vitéz lóhalálában vágtatva megérkezett Meliagrance egyik fehér lován.

Aznap reggelig fogolyként õrizték - s végül is az a lány szabadította ki, aki ételt hordott neki, egy csókért cserébe. Lancelot-nak voltak bizonyos aggályai e miatt a csók miatt, de végül is úgy döntõtt, hogy megengedhetõ. Meliagrance már az elsõ összecsapáskor lebukott a lóról, és semmiképp se akart talpra állni. - Megadom magam - mondta. - Behódolok. - Állj fel! Állj fel! Hiszen tulajdonképpen nem is vívtál még. - Nem is fogok - mondta Meliagrance. Lancelot zavartan állt fölötte. Tartozott ugyan neki egy alapos veréssel a ló meg a süllyesztõ miatt, de azt is tudta, hogy ellenfele vádja tulajdonképpen igaz, és nem szívesen ölte volna meg. - Irgalom - mondta Sir Meliagrance. Lancelot a királyné sátra felé sandított, ahol az asszony a bíró õrizete alatt ült. A hatalmas sisak miatt ezt a kérdõ pillantást senki se vehette észre. De Guinivere észrevette vagy megérezte. A korlát széle fölött lefelé fordította a hüvelykujját, és titokban lefelé bökött vele. Véleménye szerint Meliagrance túlságosan veszélyes ember volt ahhoz, hogy életben maradhasson. Néma csend volt az arénában, mindenki visszafojtva, elõrehajolva várt, és a küzdõket leste. Mindenki a kegyelemdöfésre várt, mint a római amfiteátrumok vagy a spanyol bikaviadalok nézõi, és mindenki biztos volt benne, hogy Lancelot meg is adja. Meliagrance vádja véleményük szerint sokkal súlyosabb volt, mint annak idején Sir Madoré - és a gyáva bajnok szerintük rászolgált a halálra. Azokban az idõkben ugyanis a szerelmet a miénktõl eltérõ konvenciók szabályozták. Azokban az idõkben a szerelem ideális, felnõtteknek való, hosszan tartó, vallásos tiszteletben részesített, szinte szent dolog volt. Nem lehetett csak úgy egykönnyen megrágalmazni. Nem kezdõdött el és fejezõdött be egy hosszabb víkend alatt, mint manapság. A nézõk látták, hogy Lancelot tétovázva áll ellenfele fölött, aztán hallották a hangját is, tompán szûrõdött ki a sisak alól. Ajánlatot tett. - Hajlandó vagyok elõnyt adni - mondta -, ha felállsz és tisztességesen megvívsz velem, életre-halálra. Leveszem a sisakomat és lemeztelenítem a testem bal felét, és hátrakötött bal karral, pajzs nélkül vívok meg veled. Ez igazán becsületes ajánlat, nem? Hajlandó vagy hát talpra állni, és így megvívni velem? Sir Meliagrance torkából éles, hisztérikus sikoly tört elõ, s látták, hogy négykézláb a király páholya felé kúszik. - Ne feledd, mit mondott - ordította. - Mindenki hallotta. Belemegyek e feltételekbe. Ne engedd, hogy visszavonja õket. A bal oldalán páncél nélkül, pajzs és sisak nélkül, hátrakötött bal karral. Mindenki hallotta! Mindenki hallotta! A király felkiáltott: - Akkor hát rajta! - A heroldok és pályabírák lementek a küzdõtérre, s Meliagrance elhallgatott. Mindenki szégyellte magát miatta. Az utálkozó csendben - miközben Meliagrance makacsul dünnyögte, hogy vigyázzanak a feltételek betartására - kelletlenül lemeztelenítették Sir Lancelot-t és hátrakötötték a bal karját. Úgy érezték, mintha egy hõn szeretett valaki kivégzésében segédkeznének, mert Meliagrance elõnye így túlságosan nagy lett. Amikor elkészültek és a kezébe adták a kardját, vállon veregették, aztán elfordították a fejüket. A homokkal felszórt küzdõtéren csak egy villanás látszott, mint amikor a lazac átugrik a gáton. Sir Meliagrance-ot lovakkal vonszolták el a porondról. Sisakja és feje kettõbe hasadt. 45. Nos, ez a hosszú története annak, hogyan lopta el a francia lovag Guinivere királyné szerelmét, hogyan hagyta el õt Istenért, és végül hogyan tért vissza minden tilalom ellenére. E hajdankorban játszódó szerelmi történet, amikor a felnõttek még híven szerették egymást - nem jelenkori história, amikor a

serdülõk a filmeken látott nemtelen szerelmi rohamokban szenvednek. Ezek az emberek egy negyedszázadon át vergõdtek, hogy egymásra találjanak. Lancelot Guinivere-nek ajándékozta Istenét, s Guinivere viszonzásul visszaadta neki szabadságát. Elaine, akinek mindig csak mellékes szerepe volt a zavaros históriában, a maga módján békességes véget ért. Arthur, akinek a háromszögben játszott szerepe privát nézõpontból a legkevésbé volt szerencsés, nem érezte egészen szerencsétlennek magát. Merlin nem az egyéni boldogságra szánta. Arra született, hogy egy nemzet sorsát irányítsa. S ez - életük alkonyán - Lancelot két szenzációs gyõzelme révén sikerült is. A modernkedés és a rothadás a Kerekasztal szívében múlóban volt, és Arthur nagy álma ismét kezdett megvalósulni. Arthur nem vett tudomást Guinivere és Lancelot szenvedéseirõl, ösztönösen bízva benne, hogy nem hozzák tudomására a dolgot, nem mintha félt vagy gyáván szemet hunyt volna, hanem a legnemesebb indítékoktól vezéreltetve. A hatalom a király kezében volt, s mint férj olyan helyzetbe került, hogy egyetlen paranccsal megoldhatta volna az örök háromszög problémáját a hóhér tönkje vagy a máglya által. Felesége és felesége szeretõje kényre-kedvre ki volt szolgáltatva neki, és nemes szíve miatt éppen ezért - és nem gyávaságból döntött úgy, hogy nem vesz tudomást a dologról. Benne voltak már a vénasszonyok nyarában, a pletykák elnémultak, a rágalmak megszûntek. Az Orkney-párt csak morogva, mondhatni "föld alatt" elégedetlenkedett. A kolostorok írószobáiban és a nemesurak várkastélyaiban jámbor íródeákok misekönyveket és lovaglásról szóló értekezéseket irkáltak, festõk iniciálékat és címerpajzsokat festettek nagy gonddal. Az arany- és ezüstmívesek aranyfüstöt készítettek apró kalapácsaikkal, és csavart aranysodronnyal és hihetetlenül bonyolult berakásokkal díszítették a püspökök pásztorbotjait. Csinos úrhölgyek vörösbegyeket meg verebeket tartottak háziállatként, s nagy igyekezettel próbálták beszélni tanítani szarkáikat. A gondos háziasszonyok pohárszéke tele volt köhögés elleni sziruppal, házilag készített, Flos Unguentorumnak nevezett flastrommal reuma ellen, és illatos pézsmagolyókkal. Nagyböjtben annyi datolyát, gyömbérsört, mandulát meg heringet vásároltak négy shilling hat pennyért, amennyit egy ló el bírt szállítani. A solymászok szívbõl ócsárolták egymás solymait. Az új törvényszékeken - mert az Erõs Kar ideje végleg lejárt - a jogászok szorgos méhekként buzgólkodtak, törvényeket fogalmaztak az adócsalás, brutalitás, cinkosság, duhajság, erõszak, fosztogatás, gorombáskodás, gyalázkodás, hûtlenség, iszákosság, jogtalanság, kegyetlenkedés, lopás, martalóckodás, pazarlás, rablás, sértegetés, tettlegesség és vérengzés ellen, megtárgyaltatott a Quorum bonorum, Sic et non, Pro et contra, Jus primae noctis és a Questio quid juris. Igaz, hogy egy tolvajt akár egy shilling értékû javak eltulajdonításáért is felköthettek lévén az Igazságszolgáltatás könyvei még homályosak és zavarosak - ez azonban korántsem volt olyan nagy büntetés, mint amilyennek hangzik, ha meggondoljuk, hogy egy shillingért két libát, vagy négy gallon bort, vagy negyvennyolc vekni kenyeret lehetett vásárolni, ami mindenesetre túl sok ahhoz, hogy büntetés nélkül el lehessen tulajdonítani. A falusi ösvényeken napnyugtakor a szerelmesek, akik nem tartoztak a nemességhez, egymás derekát átfogva sétálgattak, s hátulról nézve úgy festettek, mint egy nagy X. Arthur országában, Gramarye-ban béke volt, és a béke örömei vártak Lancelot-ra és Guinivere-re is. Ám Isten, Lancelot bálványa, kiválasztotta a végsõ pillanatot, hogy keresztezze útjukat. A hajdani fiú, aki a sisakfedõben nézegette magát, és az ajkai elöl visszahúzódó forrásvízrõl álmodott, azt az ambíciót dédelgette magában, hogy csodát visz végbe. Sikerült is neki valami csodaféle, amikor kimentette Elaine-t az üstböl, lévén a világ legderekabb lovagja - amikor még nem esett Elaine csapdájába azon a szörnyû éjszakán. Negyedszázadon át szomorúan gondolt vissza arra az éjszakára, és a Grál keresése közben se tudta elfelejteni. Azelõtt Isten választottjának tartotta magát. Azóta közönséges csaló volt. Most végül is elkövetkezett az idõ, amikor kénytelen volt szembenézni végzetével. Élt egy Sir Urre nevezetû magyarföldi lovag, aki hét évvel korábban megsebesült egy tornajátékon. Egy Sir Alphagus nevû lovaggal vívott meg, akit

meg is ölt, miután hét sebet ejtett rajta: hármat a fején, négyet a testén és a bal karján. A halott Alphagus anyja spanyol boszorkány volt, aki varázslatot bocsátott a magyarföldi Sir Urre-ra, hogy sebei soha be ne gyógyulhassanak, hanem folyton kiújuljanak, valameddig a világ legjelesebb lovagja meg nem orvosolja õket a keze érintésével. Magyarföldi Sir Urre-t sokáig hurcolták országról országra - lehet, hogy vérzékenységben szenvedett -, s keresték a legjelesebb lovagot, aki meg tudja gyógyítani. Végül is átkelt a csatornán ebbe az idegen, északi országba. Mindenki és mindenütt azt mondta neki ugyanis, hogy csak Lancelot-ban lehet reménye, így hát végül is eljött, hogy megkeresse. Arthur, aki mindig mindenkirõl a legjobbat tételezte fel, biztos volt benne, hogy Lance meg tudja gyógyítani a lovagot - de úgy vélte tisztességesnek, hogy az Asztal valamennyi lovagja tehessen egy próbát. Hátha bujkál valahol egy rejtett kiválóság, hiszen erre volt már példa. Az udvar éppen Carlisleben idõzött, pünkösd ünnepe révén, és Arthur meghagyta, hogy mindenki gyûljön a város melletti rétre. Sir Urre-t hordágyon vitték oda, és arannyal átszõtt kelmébõl készült párnára fektették, amíg megpróbálják meggyógyítani. Száztíz lovag állta körül rendezett sorokban negyvenen kalandkeresõben voltak -, valamennyien legszebb ruhájukban, a földre szõnyegeket fektettek le, és elõkelõ hölgyek számára sátorokat vertek föl. Arthur annyira szerette az õ Lancelot-ját, hogy azt akarta: a pályáját megkoronázó teljesítményt pompás díszletek közt hajtsa végre. Ez a vége a Sir Lancelot-ról szóló könyvnek, és most találkozunk vele benne utoljára. Éppen a kastély lószerszámkamrájában rejtõzik, ahonnan szemmel tarthatja a rétet. A kamrában rengeteg a bõrbõl készült gyeplõ, elõírás szerint felakasztva lógnak a nyergek és csillogó zablák közt. Már kipróbálta, hogy elég erõsek, megbírják a súlyát. Itt rejtõzik, vár és imádkozik, hogy valaki esetleg Gareth? - gyorsan véghezvigye a csodát, vagy ha nem, róla feledkezzenek meg, ne vegyék észre távollétét. Azt hiszi az olvasó, könnyû a világ legjelesebb lovagjának lenni? Akkor gondoljon csak arra, hogy ezt a titulust meg is kell védeni. Gondoljon csak a próbákra, az ismételt, könyörtelen, lélegzetelállító próbákra, amelyeknek nap nap után ki van téve az illetõ - addig a bizonyos végsõ napig, amikor kudarcot vall. Gondoljon rá, hogy a legderekabb lovag tudja, hogy okkal vall majd kudarcot, s hogy ezt már huszonöt esztendeje igyekszik mindenáron titokban tartani. Gondoljon arra, hogy ezúttal a világ leghatalmasabb, legelõkelõbb gyülekezete elé kell állnia, hogy bûnös voltának nyilvános bizonyítékát adja. Arra számítanak, hogy neki sikerül, holott kudarcra van ítélve: közhírré kell tennie, hogy negyedszázadon keresztül csalt, és azonnal tudni fogják, hogy miért - mi az a szégyellnivaló dolog, amit még önmaga elõtt is leplezni próbál, s ha mégis eszébe jut üres szobája csöndjében, kénytelen megrázni a fejét, hogy kiûzze az agyából. Csodákat mûvelni - amire oly régóta vágyik - csak tiszta szívvel lehet. Ott kinn az emberek arra számítanak, hogy végrehajtja ezt a csodát, mert erõszakkal elhitette velük, hogy tiszta a szíve - és most ki kell mennie a napvilágra, hogy próbára tegye becsületét, miközben árulás, házasságtörés és gyilkosság nyomja a szívét. Lancelot falfehéren állt a lószerszámkamrában. Tudta, hogy ott van kint Guinivere, és õ is sápadt. A kezét tördelte, nézte az erõs gyeplõket, és imádkozott, ahogy csak tudott. - Sir Servause le Breuse - kiáltották a heroldok, és Sir Servause elõlépett: ez a lovag az esélyesek listájának legvégén szerepelt. Bátortalan férfiú volt, csak a természettudomány érdekelte, és soha életében nem vívott meg senki emberrel. Odament Sir Urre-hoz, aki már nyögött, annyit tapogatták, letérdelt, és minden tõle telhetõt elkövetett. - Sir Ozanna le Hardy! Így ment ez végig mind a száztíz lovagon, akiknek kápráztató nevét Sir Thomas Malory annak rendje és módja szerint felsorolja az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal Lovagjainak históriájában, az ember szinte látja remekbe szabott, nehéz vértüket, címerükön a színeket, tarka tollforgóikat.

Lábszárvédõjük sarka csörgött járás közben, csengõn, izgatóan, akár a sarkantyú. Letérdeltek, Sir Urre felnyögött, és egyikük se ment semmire. Lancelot nem kötötte fel magát a gyeplõszárakra. Megszegte fogadalmát, megcsalta barátját, visszatért Guinivere-hez és igaztalan okból megölte Sir Meli agrance-et. Most elhatározta, hogy vállalja a büntetést. Elindult a napon várako zó lovagok hosszú sorfala felé. Mindenáron kerülni akarta a feltûnést, beállt há t a sor legvégére, de így végül is a legszembetûnõbb helyre került. Csúnyán, zav artan, restelkedve haladt egyre elõbbre a kíváncsiak sorai közt: egy bukni készü lõ veterán. Mordred és Agravaine elõre léptek. Mikor Lancelot már Urre elõtt térdelt, megkérdezte Arthur királytól: - Muszáj megpróbálkoznom vele, miután mindenki kudarcot vallott? - Persze, hogy muszáj. Parancsolom. - Ha parancsolod, akkor muszáj. De nem elbizakodottság-e megpróbálkoznom vele - miután már mindenki megpróbálta? Nem kaphatnék felmentést alóla? - Helytelenül gondolkozol - mondta a király. Sir Urre, aki már egészen elgyöngült, fél könyökre emelkedett. - Kérlek - mondta. - Azért jöttem ide, hogy próbáld meg. Lancelot-nak könnyes volt a szeme. - Ó, Sir Urre - mondta -, bárcsak segíthetnék rajtad! - Az Isten szerelmére - mondta Sir Urre. Lancelot kelet felé nézett, úgy gondolta, arra lakik Isten, és mondott magában valamit: "Nem dicsõségre vágyom, de nem óvhatnám meg a becsületünket? Ha meg akarod gyógyítani e lovagot, az õ kedvéért, kérlek, tedd meg." Aztán megkérte Sir Urre-t, hogy mutatná meg neki fejsebét. Guinivere, aki sólyomként figyelt a sátrából, látta, hogy a két férfi összeölelkezik. Aztán mozgolódás támadt a közelükben, moraj csapta meg a fülét, aztán kiabálás. Voltak urak, akik levegõbe dobálták a sapkájukat, ordítoztak és egymás kezét rázták. Arthur újra meg újra ugyanazt ismételgette, hevesen megmarkolta Gawaine könyökét, és a fülébe ordította: - Sikerült! Mint a parancsolat! - néhány idõsebb lovag körtáncot járt, összeütögették a pajzsukat. Sir Bors megcsókolta Írföld királyát, Anguisht, aki egyáltalán nem vágyott erre. Sir Galahalt fõherceg megbotlott a saját kardjában, és elesett. A nemes lelkû Sir Bellus, aki nem haragudott, amiért Lancelot azon a régmúlt éjszakán felvágta a máját a vörös selyemsátor mellett, iszonyú lármát csapott: hüvelykujjai közé szorított egy fûszálat, és azt fújta. Sir Bedivere, aki a pápánál tett látogatása óra állandóan vezekelt, néhány szent csontot csörgetett, amelyet zarándokútjáról hozott haza emlékül, cikornyás betûkkel ez volt rájuk írva: "Római emlék". Sir Bliant, akinek eszébe jutott kedves Vadembere, Sir Castort ölelgette, aki sose felejtette el a lovagtól kapott lovagi leckét. A nyájas és érzelmes Aglovale, aki megbocsátotta a családja ellen folyó rosszalkodást, és a szépséges Gareth szívélyesen hátba veregették egymást. Mordred és Agravaine a homlokát ráncolta. A pulykavörös Sir Mador kibékült a méregkeverõ Sir Pinellel, aki inkognitóban hazatért. Pelles király mindenkinek új köntöst ígért, a saját költségére. A hófehér hajú Dap bácsi, aki már hihetetlenül öreg volt, megpróbálta átugrani a sétabotját. A sátrakat szétszedték, lobogtak a zászlók. Olyan éljenzés harsant fel körös-körül, mintha a menny dörögne Varlisle tornyai körül. S középen, mindenkitõl elfeledve, ott térdelt Guinivere szeretõje. Ez a magányos, mozdulatlan alak olyan titkot tudott, amit senki más. Csoda történt! De az volt a csoda, hogy megengedtetett neki csodát tenni. "Sir Lancelot pedig - írja Malory - egyre csak zokogott, mint valamely megvesszõzött gyermek." explicit liber tertius; (vége a harmadik könyvnek) incipit liber quarus; (kezdõdik a negyedik könyv)

GYERTYALÁNG A SZÉLBEN 1. Az esztendõk múlása nem tett jót Agravaine-nek. Igaz, hogy negyvenéves korában is úgy nézett ki, mint most, ötvenöt évesen. De mostanában csak ritkán volt józan. Mordrednak, a pöttöm, rideg embernek szinte nem is volt kora. Nála az évek éppoly semmitmondóak voltak, mint mélykék szeme és dallamos hanglejtése. A két testvér Camelot-ban, az Orkney palota kerengöjén állt, s a sólymokat nézte, amint kint sütkéreznek a napon, a füves udvaron, ülõfáikon. A kerengõ új divatú, késõ gótikus boltíveinek keretében nemes közönnyel rajzolódott ki a sólymok kecses figurája: egy királysólyomé, és héjáé, egy közönséges sólyomé és négy kis merlin-sólyomé, amelyeket egész télen fogva tartottak, mégis életben maradtak. Az ülõfák tiszták voltak - tudniillik abban a korban a sportemberek, ha véres sportot ûztek, kötelességüknek tartották, hogy a vele járó piszkot aggályos gonddal leplezzék. Valamennyi ülõfa szépen ki volt díszítve skarlátvörös szattyánnal és aranyozással. A sólymok lábszíja fehér lóbõrbõl volt fonva. A királysólyomnak hófehér lábszíja és garantált unikornis-bõr lábbéklyója volt, ahogy az társadalmi helyzetéhez illett. Egyenest Izlandból hozatták, s ez volt a legkevesebb, amivel megtisztelhették. Mordred nyájasan megszólalt: - Az Isten szerelmére, menjünk innen. Büdös van. Hangjára a sólymok megrebbentek, lábukon halkan megcsendült a csengõ. A csengõket - tekintet nélkül a költségekre - Indiából hozatták, a királysólyom lábán lévõ két csengõ ezüstbõl készült. A hatalmas fülesbagoly, amelyet csalogatónak használtak néha, jelenleg azonban egy rúdon állt a kerengõ árnyékában, kinyitotta a szemét, mikor a csengõk megszólaltak. - Én nem érzek semmit - mondta Agravaine. - Vérszag van - mondta baljóslatúan Mordred. - Menjünk le a kertbe. Agravaine makacsul visszatért a témára, amelyrõl elõzõleg beszéltek. - Nincs értelme hûhót csinálni a dologból - jelentette ki. - Mi tudjuk, mi a helyes és mi nem, de más senki nem tudja. Senki se fog hallgatni ránk. - Muszáj hallgatniok. - Mordred szemének íriszében apró, türkizfényû pettyek lángoltak, fényesek, mint a bagolyéban. Ez a púpos ember különc módon öltözködött. Ilyen értelemben is más volt, mint Arthur: homlokegyenest ellenkezõje az angol embernek. Õ gyõzhetetlen kelta, õsi, ravasz, elszánt faj sarja. Elei nyereg nélkül ülték meg a lovat, harci szekereken indultak rohamra, hadicselekhez folyamodtak, és iszonyú erõdítményeiket ellenséges fejekkel díszítették. Egy régi író szerint hosszú hajjal, "egy szál karddal a kezükben rohantak neki a megáradt folyóknak és a viharos tengernek". Manapság inkább az Ír Köztársaság Hadserege képviseli ezt a fajtát; - amely képes volt nemzeti hõst csinálni egy olyan emberbõl, mint Lynchahaun, mert leharapta az orrát egy nõnek, aki gall volt; - az a fajta, amelyet a történelem a földgolyó legtávolabbi részeire ûzött, ahol - dühödt fájdalmában és alsóbbrendûségi érzésében - még manapság is õsi nagyzási mániájának hódol. Õk voltak azok a katolikusok, akik képesek voltak egy pápával vagy szenttel - Hadrianusszal, Szent Jeromossal - is szembeszállni, ha politikájuk nem felelt meg az övéknek: egy letûnt örökség hisztérikusan érzékeny, elszánt védelmezõi. Õk voltak az a faj, amelyet - akármilyen vadul, ravaszul és hõsiesen dacolt is - már évszázadokkal korábban rabszolgájává tett az idegen nép, amelynek Arthur volt a fia. Agravaine így szólt: - Mordred, szeretnék beszélni veled. Ülj le oda, én meg majd ide ülök. Itt senki se hallhat bennünket. - Bánom is én, ha hallanak. Épp azt akarjuk. Hangosan kellene világgá kiáltanunk a dolgot, nem suttognunk róla. - A végén a suttogás is a fülükbe jut. - Nem az, soha. A király nem akarja hallani, és amíg suttogunk, mindig

színlelheti, hogy nem hallja. Nem lehet ilyen hosszú évekig Anglia királya valaki, hogy ne tudná, hogyan kell álszentnek lenni. Agravaine feszélyezve érezte magát. A király iránt nem érzett gyûlöletet, mint Mordred - sõt, tulajdonképpen senki ellen se táplált ellenérzést, kivéve Lancelot-t. - Szerintem semmi értelme olyasmiért panaszkodnunk, ami a múltban történt jelentette ki komoran. - Nem számíthatunk rá, hogy bárki is a pártunkra álljon, amikor minden olyan régen történt. - Akármilyen régen történt, nem változtat a tényen, hogy Arthur az apám, és csecsemõkoromban hajóra rakott és a tenger hullámaira bízott. - A te szempontodból talán nem változtat - mondta Agravaine -, de a másokából igen. Olyan zavaros az egész. Egyszerû emberektõl nem várhatod el, hogy nagyapákra, féltestvérekre meg hasonló dologra emlékezzenek. Manapság már nem mennek háborúba egyéni nézeteltérések miatt. Valami nemzeti sérelem kell hozzá, ami összefüggésben van a politikával, és bármelyik pillanatban kirobbanhat. Mindenképpen valami nagy, népszerû dolognak kell lennie, amiért mindenki lelkesedik. Sok ember ellen kell irányulnia, például a zsidók, vagy a normannok, vagy a szászok ellen, hogy mindenki feldühödjön. Bejelenthetnénk például, hogy az õsöregek vezérei vagyunk, és az angolszászokon akarunk igazságot tenni, vagy az angolszászoké, akik a normannok ellen, vagy a jobbágyoké, akik a fennálló társadalmi rend ellen lázadnak. Zászló kell, igen, meg jelvény. De az öregúr ellen táplált haraggal nem megyünk semmire. Mordreddal nálánál agyafúrtabb bátyjának gyávasága megérttette, hogy egy fiú aligha emelheti magasba zászlóként törvénytelen származását, hogy ezzel döntse meg apja uralmát. Némán ültek, és a padlót nézték. Agravaine rossz bõrben volt, táskás a szeme alja. Mordred karcsú, és mint mindig, a legújabb divat szerint öltözött. Feltûnö ruhája jó álcázásnak is bizonyult: alig lehetett észrevenni, hogy ferde a vállá. Agravaine türelmetlenül felállt. - Mindenesetre innom kell egyet - mondta, és tapsolt az apródnak. Aztán remegõ ujjait végighúzta a szemhéján, ott állt fáradtan, utálkozva nézve a baglyoz. Mordred viszont õt nézte megvetõen, miközben az italra vártak. - Ha felkavarod a régi mocskot - mondta Agravaine, aki feléledt a fûszeres bortól -, magad leszel mocskos. Ne feledd, hogy nem Lothianban élünk már, hanem Arthur Angliájában, és az angoljai szeretik. Vagy nem hisznek neked, vagy - ha hisznek - téged fognak hibáztatni, és nem õt; biztos, hogy egyetlen ember sem fog csatlakozni az általad szított lázadáshoz. Mordred ránézett. Ki nem állhatta, megvetette, gyávának tartotta. Nem tudta elviselni, hogy a bosszúállásról szõtt ábrándjait elgáncsolják, és gondolatban úgy töltötte ki mérgét Agravaine-en, hogy a család iszákos árulójának nevezte magában. Agravaine tudta ezt, s mivel a fél üveg ital már felderítette, az arcába nevetett. Megveregette Mordred egészséges vállát, és kényszerítette a fiatalembert, hogy töltsön magának is. - Igyál - mondta csukladozva. Mordred úgy ivott, mint egy macska, mikor orvosságot kényszerítenek belé. - Hallottál már egy Lancelot nevû, nagy erejû szentrõl? - kérdezte viccesen Agravaine. Kacsintott egyet táskás szemével. - Persze. Ismerem Sir Lancelot-t. - Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a szûzies úriember mindkettõnket kivetett egyszer-kétszer a nyeregbõl. - Az elsõ eset, amikor Lancelot kivetett a nyeregbõl - mondta Mordred -, olyan régen történt, hogy már nem is emlékszem rá. A dolog egyébként sem jelent semmit. Amiért valaki egy piszkafával lelöki az embert a lováról, még nem jelenti azt, hogy különb ember nála. Különös, hogy amikor Lancelot került szóba, Mordred indulatossága átalakult közönnyé. Agravaine viszont, aki elõzõleg volt kelletlen, bõbeszédû lett. - Pontosan - mondta. - Csakhogy a mi nemes lovagunk már régóta a szeretõje

Anglia királynéjának. - Mindenki tudja, hogy Gwen már a vízözön elõtt Lancelot szeretõje volt, de mit érünk vele? A király is tudja. Biztosan tudom, hogy háromszor is elmesélték neki. Nem értem, mire megyünk vele. Agravaine az orrára tette az ujját, mint egy részeg dudás, aztán megrázta öccse felé. - Igaz, hogy elmesélték neki - jelentette ki -, de csak burkoltan. Meg célzatos küldeményeket kapott: kétértelmû címerekkel díszített pajzsokat meg szarupoharakat, amelyekbõl csak egy hû feleség tud inni. De nyíltan még senki se mondta a szemébe, az egész udvar elõtt. Meliagrance csak általánosságban emelt vádat, és ez is még azokban az idõkben volt, amikor párviadalokkal döntötték el a vitás ügyeket. De gondold csak meg, mi lenne, ha személyesen Sir Lancelot ellen emelnénk vádat, most, hogy már az újmódi törvények vannak divatban. A király kénytelen lenne vizsgálatot indítani. Mordred szeme kinyílt, mint elõbb a bagolyé. - Nos? - Szerintem nem történne semmi különös, legfeljebb szakítanának egymással. Arthur Lancelot-tól függ, mivel õ a fõvezére, a hadseregparancsnok. Hatalma ezen alapul, mert mindenki tudja, hogy a nyers erõszakkal nem lehet szembeszegülni. De ha sikerülne egyenetlenséget támasztanunk Arthur és Lancelot közt, a királyné miatt, hatalmuk megrendülne. - Ha szakítanának, mindkettõjüket megsemmisíthetnénk. - Még ennél is többet jelentene a dolog. - Hogy a Cornwall fiúk lekvittelnék a nagyapán, én meg az anyámon esett sérelmet. - ... nem erõszakot alkalmazva az erõszak ellen, hanem az eszünk élével. - Megbosszulhatnám magam azon, aki csecsemõkoromban vízbe akart fojtani... - ... vagyis hátába kerülnénk a szájhõsnek, csak egy kicsit kéne vigyáznunk. - Hátába kerülnénk a híres... - ... Sir Lancelot-nak. 2. Az apród, aki az elõbb fûszeres bort hozott Sir Agravaine-nek, belépett a kerengõbõl nyíló ajtón. Mélyen meghajolt, azzal a túlzott udvariassággal, amelyet elvártak az apródoktól, mielõtt fegyverhordozóvá, aztán lovaggá lettek volna, és bejelentette: - Sir Gawaine, Sir Gaheris, Sir Gareth. Rögtön be is lépett a három fivér, együtt volt az egész nemzetség. Mordredet kivéve mindnyájan nõsek voltak, de az asszonyok eldugva éltek valahol, soha senki se látta õket. Õk is csak ritkán látták férjeiket hosszabb idõre. Volt bennük valami gyerekes, ha együtt voltak. Gawaine, a család feje lépett be elsõnek, öklén fiatal sólyommal. A testes fickó vörös hajában már akadtak õsz szálak. Gaheris jobban hasonlított hozzá, mint a többiekhez: de nem volt olyan vörös, nem volt olyan erõs, nem volt olyan testes és nem volt olyan makacs. Viszont egy kicsit bolond volt. Gareth, a négy közül a legfiatalabb, még õrizte ifjúsága nyomait. Ruganyos léptekkel járt, mintha élvezné, hogy él. - Ejha! - kiáltott fel Gawaine rekedt hangon már a küszöbön -, máris iszunk? - Még mindig megõrizte, az angolok iránti dacból, idegen akcentusát. - Bizony, Gawaine, bizony. Agravaine, aki tudta, hogy nem helyeslik, ha ebéd elõtt iszik, udvariasan megkérdezte: - Eredményes napotok volt? - Tûrhetõ. - Pompás napunk volt! - kiáltotta Gareth. - Beneveztük a sólymot a megszöktetésre, Lancelot királysólymával együtt, és nagyszerûen viselkedett. Gawaine tökéletesen beidomította. Pillanatnyi habozás nélkül beszállt a versenybe, mintha állandóan gémekre vadászott volna, pompás kört írt le a Fehér Kastély mellett a frissen rakott asztagok körül, aztán pontosan a zarándokút Ganis felé esõ oldalára repült. Ez a madár...

Gawaine, aki észrevette, hogy Mordred szándékosan ásít, közbeszólt: - Nyugodtan abbahagyhatod. - Gyönyörûen repült - fejezte be akadozva Gareth. - mivel elejtette elsõ zsákmányát, úgy gondoltuk, adhatnánk már nevet neki. - És milyen nevet szántatok neki? - kérdezték leereszkedõen a többiek. - Mivel Lundytól származik, és ez a név L betûvel kezdõdik, úgy gondoltuk, jó volna Lancelot-ról elnevezni. Elnevezhetnénk például Lancelottának, vagy valami ilyesminek. Elsõ osztályú sólyom lesz belõle. Agravaine a szemhéjai alól Garethre nézett. Aztán lassan, nyomatékosan így szólt: - Akkor inkább nevezzétek Gwennek. Gawaine visszatért az udvarról, ahol feltette a sólymot az ülõfára. - Ezt hagyjuk - mondta. - Sajnálom, ha nem mondtam volna igazat. - Nem érdekel, hogy igaz-e vagy sem. Csak azt mondom, hogy tartsd a szád. - Gawaine - mondta Mordred csak úgy a levegõbe - olyan Hõs Lovag, hogy senki sem mondhat elõtte semmi rosszat, különben baj lesz. Tudniillik nagy Sir Lancelot-t majmolja. A vörös fickó méltóságteljesen feléje fordult. - Nem vagyok túlságosan erõs, öcsém, és nem is vágyom rá. Csak azt akarom, hogy a családom viselkedjen tisztességesen. - És persze - mondta Agravaine - az is tisztességes, ha valaki együtt hál a király feleségével, még akkor is, ha a király családja tönkretette a mi családunkat, és õ maga fiút nemzett az anyánknak, aztán vízbe akarta fojtani a gyereket. Gaheris tiltakozott: - Arthur mindig rendes volt hozzánk. Hagyd már abba az efféle nyafogást. - Mert fél tõlünk. - Nem tudom - mondta Gareth -, miért félne Arthur, mikor ott van mellette Lancelot. Mindnyájan tudjuk, hogy õ a legjelesebb lovag a világon, és akárkit le tud gyõzni. Hát nem, Gawaine? - A magam részérõl nem kívánok errõl beszélni. Mordred haragra gyúlt Gawaine parancsoló hangjától, és dühösen rájuk förmedt: - Rendben van, de én kívánok. Lehet, hogy lovagi viadalokra gyönge vagyok, de ahhoz van merszem, hogy kiálljak a családomért és az igazságért. Én nem vagyok álszent. Az udvarban mindenki tudja, hogy a királynénak és a fõvezérnek viszonya van egymással, és mégis azt állítják, hogy feddhetetlen lovag, a hölgyek védelmezõje. Agravaine meg én elhatároztuk, hogy most rögtön odaállunk Arthur elé, és az egész udvar elõtt nyíltan megkérdezzük, mit tud a királynéról és Lancelot-ról. - Mordred! - kiáltott fel a nemzetségfõ. - Ilyet nem tehetsz! Bûn volna. - Igenis megteszi - mondta Agravaine -, és én is vele megyek. Garethnek fájt a dolog és zavarban volt. - Ezek komolyan gondolják - emelte fel a szavát. Gawaine felocsúdva pillanatnyi meglepetésébõl, teljes erõvel akcióba lépett. - Én vagyok a nemzetségfõ, Agravaine, és megtiltom neked. - Te tiltod meg? - Igenis megtiltom, mert tiszta hülye lennél, ha ilyesmit csinálnál. - Lám, a becsületes Gawaine tiszta hülyének tart - jegyezte meg Mordred. Erre hatalmas termetû bátyja hirtelen feléje fordult. - Pofa be! - ordította. - Azt hiszed, nem ütlek meg, mert nyomorék vagy? Biz'isten megütlek, ha gúnyolódsz. Mordred hidegen megszólalt. - Meg vagyok lepve Gawaine. Egész gondolatsort produkáltál. Aztán, amikor az óriás feléje lépett, ugyanez a hang így szólt: - Rajta. Üss meg. Legalább megmutatod, milyen bátor vagy. - Ugyan, hagyd már abba, Mordred! - könyörgött Gareth. - Egy pillanatra se tudod abbahagyni a kötözködést? - Mordred nem kötözködne, ahogy te nevezed - szólt közbe Agravaine -, ha nem zsarnokoskodnál.

Gawaine úgy robbant ki, mint egy új divatú ágyú. Felbõszült bika módjára fordult el Mordredtõl és rájuk ordított. - Az istenfáját, elhallgattok, vagy kitakarodtok innen? Hát egy pillanatig se lehetünk békességben a családban? Fogjátok be a szátokat, az isten szerelmére, és hagyjátok abba ezt az ostoba fecsegést Sir Lancelot-ról. - Ez nem ostoba fecsegés - mondta Mordred -, és nem is hagyjuk abba. Felállt. - Nos, Agravaine - kérdezte -, megyünk a királyhoz? Ki tart velünk? Gawaine elállta az útjukat. - Nem mész sehová, Mordred. - Ki akadályozhat meg? - Én. - Bátor fickó - jegyezte meg a jeges hang, s azzal a púpos meg akarta kerülni Gawaine-t. Gawaine kinyújtotta kezét, és visszalökte. Ugyanekkor Agravaine kövér ujjaival megmarkolta a kardját. - Kardot használnál - kiáltott Gareth -, te sátán? A legfiatalabb fivér ugyanis hirtelen rájött, hogy ilyet már látott. Látta meggyilkolt anyjukat, a leölt unikornist, látta a kardot rántó férfit, és eszébe jutott az örjöngõ fiú a raktárban, kezében a megvillanó tõrrel. Ez késztette rá, hogy felkiáltson. - Rendben van, Gareth - acsargott falfehéren Agravaine -, tudom, mi a véleményed rólam, és azért is kardot rántok. A helyzetnek már egyikük sem volt ura. Gawaine-t a penge láttára esztelen dühroham fogta el. Elugrott Mordredtõl, elõhúzta vadászkését, amelyet mindig magánál hordott, és rárohant Agravaine-re. A kövér ember meghátrált elõle, reszketõ kezével maga elé tartva a kardot. - Persze hogy tudod, mi a véleménye rólad, te nyomorult! - ordította Gawaine. - Képes vagy kardot rántani a saját testvéredre, mert megszoktad, hogy fegyvertelen embereket gyilkolj. Az isten verjen meg! Tedd le azt a kardot! Tedd le! Mit képzelsz? Ne elég, hogy megölted anyánkat? A szentségit, tedd le azt a kardot, különben kénytelen leszek megvívni veled, Agravaine... Mordred a háta mögé osont, kezében a tõrrel. Egy pillanat múlva megvillant az árnyékban az acél, de ugyanabban a pillanatban odaugrott Gareth, elkapta Mordred csuklóját és kiabálni kezdett: - Elég legyen! Gaheris, ügyelj a többiekre! - Tedd le a kardot, Agravaine! Hagyd békén, Gawaine! - Félre, fickó! Magam is meg tudom tanítani a disznót. Agravaine, tedd le gyorsan azt a kardot, vagy megöl. Gyorsan. Ne hülyéskedj. Gawaine, ereszd el. Nem gondolta komolyan, Gawaine! Agravaine! Agravaine azonban a nemzetségfõ felé döfött, de a döfést Gawaine megvetõen elhárította a törével. Aztán a hatalmas termetû, õszülö halántékú öreg rárontott, és lefogta a karját. A kard csörömpölve hullott a padlóra, s Agravaine hátraesett az asztalra, amelyen a fûszeres bor állt, Gawaine meg rá. A tõr fenyegetõen megvillant - de Gaheris hátulról elkapta. Egy pillanatra néma csend volt. Gareth Mordredot tartotta lefogva. Ebben a pillanatban kinyílt a kerengõ ajtaja, és az udvarias apród közömbös hangján bejelentette: - Õfelsége a király! Erre mindegyikük megmozdult, Agravaine lihegve felült. Gawaine elfordult tõle, s végigsimította tenyerével az arcát. - Ó, istenem - dünnyögte. - Csak ne lennének ilyen esztelen rohamaim! A király a küszöbön állt. A csöndes öregember belépett. Fenséges pillantása meg se rezdült. Rájuk mosolygott, és átvágott a kerengõn, hogy nyájasan megcsókolja Mordredot. 3. Lancelot és Guinivere az öreg torony ablakában ültek. Egy mai megfigyelõ, aki az Arthur-legendát csak Tennysonból meg hasonló forrásokból ismeri, meghökkent

volna, látva, hogy a híres szerelmesek bizony már kezdenek öregedni. Mi, akik a szerelmet a Rómeó és Júlia-féle hagyományos fiú- és lányromantikán kezdtük tanulmányozni, zavarba kerülnénk, ha visszamehetnénk a középkorba - amikor a lovagköltõ azt írhatta a férfiról, hogy van neki "egy istene az égben, és egy istennõje a földön". A szeretõk akkor nem a fiatalok és a serdülõk közül kerültek ki: érett emberek voltak, akik tudták, mirõl van szó. Akkor holtig szerették egymást az emberek, a válóperes bíróságok és a pszichiáterek adta lehetõségek nélkül. Lancelot és Guinivere az öreg torony ablakában ült, Arthur Angliája terült el alattuk a messzeségben. Sokan megszokták, hogy sötét középkorként gondoljanak rá. Sötétség és Középkor! A XIX. század arcátlanul használta az efféle címkéket. Mert például ez alatt az ablak alatt, Arthur Gramarye-jében, a napsugarak a monostorok és a kolostorok sok száz, ékszerhez hasonló, festett ablaküvegérõl verõdtek vissza, és olyan katedrálisok és várkastélyok dísztornyocskáin táncoltak, amelyeket építtetõik õszintén szerettek. Ebben a sötét korszakban az építészet szívderítõ passzió volt, az emberek beceneveket adtak erõdítményeiknek. Lancelot Malvoisinje például azt jelentette, hogy az ellenség számára rossz szomszéd. Abban a korban, amikor még egy olyan mamlasz is, mint a képzeletbeli Oroszlánszívû Richárd, aki kelésektõl szenvedett, "Gaillardnak" nevezhette el a várkastélyát, és úgy beszélt róla, hogy "az én szépséges egyéves kislányom". Még annak a Hódító Vilmosnak nevezett legendabeli gazembernek is volt egy második beceneve: "a Nagy Építõ". Ugyanolyan szenvedélyesen szerették az üveget, mint a kastélyokat, és Villars de Honnecourt, ha meglepte egy különleges szép üvegablak, utazásai közben megállt, hogy lerajzolja, mondván: "Éppen útban voltam Magyarföldre, amikor lerajzoltam ezt az ablakot, mert valamennyi közül ez tetszett a legjobban." Képzeljük csak el ezeknek a régi templomoknak a belsejét: színesen ragyogtak, falaikat freskók díszítették, valamennyi figura lábujjhegyen állt rajtuk, padlójuk bagdadi szönyeggel és brokáttal volt leterítve. Képzeljük magunk elé azoknak a kastélyoknak a belsejét is, amelyek Guinivere ablakából voltak láthatók. Már nem rideg toronyszobák voltak, mint Arthur trónralépésekor; bútorzatukat már nem ács, hanem asztalos készítette, a szobákat nem falak választották el egymástól, hanem redõs, színpompás arrasi kárpitok, és olyan faliszõnyegek, amelyek viadalokat ábrázoltak, s noha több mint négyszáz négyzetméternyi felületet befedtek, nem is egészen három év alatt megszõtték õket, akkora volt a teremtõ buzgalom. Ha jobban körülnéz az ember egy-egy romba dõlt kastélyban, még ma is megtalálja néha a kampókat, amelyeken ezek a pompás szönyegek függtek. Emlékezzünk a lorraine-i aranymûvesekre, akik templom alakú szentélyeket kovácsoltak, olyanokat, mint a babaházak; emlékezzünk csak limoges-i zománcmûvesekre és csodálatos mûveikre, a német elefántcsontfaragókra, és az ír fémmûvesekre, akik drágaköveket ágyaztak készítményeikbe. Végül ha az ember hajlandó maga elé képzelni a teremtõ mûvészetnek azt a forrását, amely az úgynevezett sötét középkorban létezett, meg kell szabadulnia attól az elképzeléstõl, hogy az írásos kultúra Konstantinápoly bukásával került Európába. Azokban az idõkben minden pap minden országban mûvelt ember volt - ez volt a hivatása. "Minden írott levél csapás a sátánra" - mondta egy középkori apát. A St. Piquier-i könyvtárban, már a IX. században, kétszázötvenhat kötet volt, köztük Vergilius, Cicero, Terentius. Végül ott voltak azok az emberek, akik azt tartották, hogy nemcsak testük van, hanem lelkük is, és igen meglepõ módokon elégítették ki lelki szükségleteiket. II. Szilveszter személyében egy híres varázsló került a pápai trónra, ámbár arról is nevezetes volt, hogy õ találta fel az ingaórát. Egy Róbert nevû mesebeli francia király, akit szerencsétlenségére az Egyház kiközösített, igen nagy bajba került a háztartásával, mert a két szakács, akit sikerült rábeszélnie, hogy fõzzön neki, ragaszkodott hozzá, hogy étkezés után égessék el a felhasznált serpenyõket. Canterbury egyik érseke, aki rosszkedvében egyszer kiközösítette a St. Paul valamennyi kanonokját, ami olyan felháborodást keltett, hogy letépték a ruháját, mire kiderült, hogy páncél van alatta, s kénytelen volt csónakon menekülni Lambethbe. Anjou grófnõje mindig az

ablakon szokta kiönteni bilije tartalmát. Madame Trote de Salerno olyan hosszúra megnövesztette a szemöldökét, hogy lelógott a vállára, mint valami ezüstlánc. Egy bathi püspök, a képzeletbeli I. Edward uralkodása idején kellõ megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy alkalmatlan az érsekségre, mivel túl sok törvénytelen gyermeke van - nem néhány, hanem nagyon sok. De még ez a püspök is aligha tarthatta a gyertyát Henneberge grófnõnek, aki egyetlen lebetegedése alkalmával váratlanul háromszázhatvanöt gyermeknek adott életet. A bõség kora volt ez, olyan kor, amikor mindenben dúskáltak. Ami a királyt illeti, legalábbis Malory szerint, õ volt a lovagság védõszentje. Ahogy Malory ábrázolja Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal Lovagjainak históriájában, Angliai Arthur egy olyan civilizáció bajnoka volt, amelyet tévesen ábrázolnak a történelemkönyvek. A lovagkorban a jobbágy nem rabszolga volt, akinek semmi reménye se lehetett a fölemelkedésre. Ellenkezõleg: a jobbágy elõtt a felemelkedésnek legalább három törvényes útja állt nyitva. Ezek közül is a katolikus egyház volt a legfontosabb. IV. Hadrianus pápa szász paraszt volt, VII. Gergely pedig egy ács fia. A lenézett középkorban könnyen válhatott bárki a világ leghíresebb emberévé, pusztán a tanulás révén. És tévedés azt hinni, hogy Arthur civilizációja nem állja a versenyt a mi híres tudományunkkal. A tudósok, noha akkor éppen varázslóknak nevezték õket, majdnem annyi szörnyûséget találtak föl, mint mi - csakhogy az õ találmányaikhoz mi már hozzászoktunk a leghíresebb varázslók, mint például Albertus Magnus, Bacon fráter és Raymond Lully több olyan titkot ismertek, amit ma már nem ismerünk, és mellékesen fölfedeztek valamit, amit a civilizáció legföbb áldásának tartunk: a puskaport. Nagyon megbecsülték õket tudásukért. Albertus Magnusból püspök lett. Egy tudós, akit Baptista Portának hívtak, minden jel szerint föltalálta a mozit - de bölcsen elhatározta, hogy nem tökéletesíti. Ami a repülõgépet illet, a X. században egy Aethelmaer nevû szerzetes kísérletezett vele, és valószínûleg sikerül is feltalálnia, ha nem éri baleset a farokrész ráillesztése közben, ahogyan William of Malmesbury írja, lezuhant, "quod caudam in posteriori parte oblitus fuerat adaptare" (hogy a farkát a hátsó részéhez elfelejtette odailleszteni.) A sötét középkor a modernség egyébvonatkozásaiban sem maradt nagyon messze mögöttünk. Az erõsebb itókák számára például nagyon szellemes neveket találtak ki: Veszett Kutyának, Angyalok Italának, Sárkánytejnek, Fejjel a Falnak és Lábemelgetõnek nevezték õket. Ott, ahol manapság sövénnyel elkerített szántóföldek és parkosított területek vannak, akkoriban faluközösségek, mocsarak, lápok és óriási erdõk terültek el. A sherwoodi erdõ sok száz mérföldre nyúlt, Nottinghamtõl York közepéig. Könnyen lehetett az embernek olyan szerencséje, hogy egy páncélos lovag haladt el az ablaka alatt. Ha jól megnézte az ember a fejét, a füle körül és a tarkóján le volt borotválva, a feje búbján azonban úgy állt a haja az égnek, mint egy japán babának. Ez a konty kitûnõ ütésfelfogó volt a sisak alatt. Elõfordulhatott, hogy a lovag után egy pap vagy vándor szerzetes jött, akinek a haja pontosan fordítva volt nyírva, mint a lovagé - Õ ugyanis a feje búbján volt teljesen kopasz, a tonzúra miatt. Aztán, ha további érdekes személyeket is látni akart az ember, megeshetett, hogy arra tévedt egy keresztes lovag, aki fogadalmat tett, hogy visszafoglalja Krisztus Sírját. Arra kétségtelenül számíthatott az ember, hogy köpenyén ott lesz a kereszt, de arra nem, hogy annyira áthatja az ügy iránti lelkesedés, hogy ezt a jelképet majdnem mindenhova kitûzi, akárcsak egy lelkes kiscserkész: keresztet tûz a pajzsára, zekéjére, sisakjára, nyergére, sõt, a lova zablájára is. Aztán lehetséges, hogy egy szakálla angolszász vetõdött arra, frígiai sapkával a fején, ellenszegülése jeléül, majd egy lovag az északi határvidékröl. Az utóbbi - mivel abból tartotta fenn magát, hogy éjnek idején portyázott és fosztogatott - holdat és csillagokat viselt a köpenyén. Az is megesett, hogy a háttérben füst szállt az ég felé valami alkimista kéményébõl, aki - igen helyesen - arannyá próbálta változtatni az ólmot. Még távolabb, egy kolostor környékén, talán éppen egy haragos szerzetesekbõl álló processzió járta körbe mezítláb a kolostort - valószínûleg

a nap járásával ellenkezõ irányban, hogy rontást hozzon a kolostorra, mert összeveszett az apáttal. Ha balra tekintett az ember, megeshetett, hogy emberi csontokkal bekerített szõlõskertet látott- Arthur uralkodásának elsõ éveiben ugyanis rájöttek, hogy a csontokból nagyszerû kerítést lehet készíteni a szõlõskertek, temetõk, sõt még az erõdítmények köré is -, ha meg jobbra, egy olyan várkaput, amely leginkább egy vadõr ágasfájához hasonlított, mert tele volt rászögezett farkas-, medve-, szarva- és egyéb állatfejekkel. Még távolabb éppen lovagi tornajáték folyt, a Geoffrey de Preully által lefektetett szabályok szerint, és a döntõbírák gondosan átkutatták a küzdõfeleket - mint manapság a bokszolókat -, hogy nem dugtak-e valamit a nyergükbe. Az állítólagos III. Edward király uralkodása idején ugyanis egy párbaj során, amelyet Salisbury grófjának és Salisbury érsekének képviselõi vívtak egymással, a bírák felfedezték, hogy a püspök bajnokának imákat meg ráolvasásokat varrtak az egész testére, mármint a páncél alá - ami majdnem olyasmi, mintha manapság egy bokszoló lópatkót dugna a kesztyûjébe. Lehet, hogy az ablak alatt éppen néhány székrekedéses pápai nuncius lovagolt zord képpel visszafelé Rómába. Közvetlenül a nyomukban esetleg egy hivatásos zarándok baktatott, hegymászó botra emlékeztetõ erõs, görcsös botra támaszkodva, meggörnyedve a szentelt medáliák, relikviák, kagylók, Veronika-kendõk s a többi súlya alatt. Lehet, hogy a Szentföldrõl hazatért zarándok volt, és amennyiben sikerrel járt az útja, a magával hozott ereklyék közt ott volt Gábor arkangyalnak egy szárnytolla, egy darab abból a szénbõl, amelyen Szent Lõrincet megpirították, a Szentlélek egyik ujja, méghozzá "teljes épségben", "egy fiola a verítékbõl, amely Szent Mihály testét verte ki, mikor a sátánnal viaskodott", "egy ágacska a bokorból, amelyben az úr megjelent Mózesnek", "Szent Péter mellénye". A Szentföldrõl érkezett zarándok nyomában esetleg sötétebb alak ólálkodott: egy azok közül, akik "nappal alszanak, éjszaka virrasztanak, jókat esznek és jókat isznak, még sincs semmijük". Vagyis egy haramia, aki mielõtt még az utolsókat rúgta volna a szélben a bitófán, igen szabadosan élt. Párja robosztus léptekkel gyalogolt mellette, - neki is díj volt kitûzve a fejére -, s a haját elöl divatosan kiborotváltatta, még mielõtt bevették volna magukat az erdõbe. Néha hátrapillantott, nem üldözik-e õket, ha netalántán elfogatóparancsot adtak ki ellenük. Utánuk lehet, hogy egy báró jött, meleg pástétommal, amelyet vigyázva cipelt maga elõtt, ugyanis évente egyszer ilyen pástétomot kellett vinnie a királynak, hogy Arthur megszagolhassa, hûbéri adója fejében. Aztán lehet, hogy egy másik báró jött, egy sárkányt kergetett, és puff!, leesett a lováról, a ló meg továbbvágtatott. Ha leesett, valamelyik kísérõje nyomban fölültette saját lova hátára - pontosan úgy, ahogy ma tennénk egy falkamesterrel -, mert ezt írták elõ a hûbéri törvények. Messze északon egy szorgos boszorkány viaszmását készítette annak, akit nem állhatott, meg is keresztelte - és csak aztán szúrt tûket bele. Mellékesen egyik pap-barátja, aki értett a mágiához is, készséggel vállalta, hogy gyászmisét mond azért, akit a boszorkány el akart tenni láb alól, és amikor odáig ért, hogy "Requiem aeternam dona ei, Domine" (Adj uram örök nyugalmat neki), komolyan gondolta, amit mondott, bár az illetõ még élt. Ugyancsak valahol messze, nyugat felé, ahol alkonyodott már, esetleg Enguerrand de Marignyt pillanthatta meg az ember, azt, aki a hatalmas bitófát építtette Mounfalconban, és a végén õ maga is ugyanazon a bitófán rohadt el, mert bûnösnek találtatott Fekete Mágiában. Az országúton esetleg éppen két becsületes ember ügetett: Berry és Bretagne hercege, acélt utánzó selyem lábvértben. E két úr nem szívesen viselt páncélt, mert úgy találta, hogy a selyem kellemesebb viselet. Tudták-e önök, hogy e sötét korban olyan erkölcsös volt a világ, hogy a katolikus egyház megtilthatott mindenféle háborúskodást - ezt nevezték Isten békéjének -, s ez a fegyverszünet tarthatott péntektõl hétfõig, vagy akár az egész ádvent és nagyböjt idején? Azt hiszik, hogy az akkori emberek ütközeteikkel, az éhínséggel, a fekete halállal és a jobbágyság intézményével együtt kevésbé voltak felvilágosultak, mint mi, a háborúinkkal, blokádjainkkal, influenzánkkal és sorozásunkkal? Még ha olyan ostobák voltak is, hogy a Földet tartották a világegyetem központjának, nem hisszük-e mi is magunkról, hogy az

ember a teremtés koronája? Ha egymillió év kell ahhoz, hogy a halból csúszómászó legyen, az ember néhány száz év alatt vajon mennyire lehetett mássá? 4. Lancelot és Guinivere a lovagkor alkonyát nézegette a toronyablakból. A megható az volt, hogy az öreg pár énekelt. Hangjuk már nem volt olyan telt, de szépen csengett. Május hónapja ha jõ És Nap-delelõ: Sugárzik a tiszta fény, Harcot nem félek én. Ha a Nap befutja Pályáját és lebukva elapad a fénye, Bátran nézek az éjbe. De jaj, ha napra-éjre, Szívbéli kéjre Feledés borult, Ha mindez a múlt. Egy váratlan cifrázat után - a hordozható orgonán - abbahagyták, és Lancelot így szólt: - A te hangod még szép. Tartok tõle, hogy az enyém már kezd rozsdásodni. - Nem volna szabad innod. - Hogy lehet ilyet mondani? A Grál keresése óta jóformán teljesen antialkoholista vagyok. - Akkor is jobb szeretném, ha egyáltalán nem innál. - Akkor hát ezentúl nem iszom. Még vizet sem. Szomjan halok a lábaidnál, Arthur gyönyörû temetést rendez a számomra, és neked sose bocsátja meg, hogy ilyesmire kényszerítettél. - Rendben van, én meg kolostorba vonulok, hogy bûneimért vezekeljek, aztán halálomig boldogan élek. Mit énekeljünk? - Semmit - mondta Lancelot. - Nincs kedvem énekelni. Gyere, ülj mellém, Jenny. - Boldogtalan vagy valamiért? - Nem. Soha életemben nem voltam ilyen boldog. S merem állítani, hogy nem is leszek. - Miért vagy olyan boldog? - Nem is tudom. Mert mégiscsak kitavaszodott, s jön a ragyogó nyár. Ismét lebarnul a karod, fent egy kicsit piros lesz, a könyöködnél meg rózsaszínû. Nem tudom, nem a tested hajlatait szeretem-e a legjobban, például itt belül a könyököd hajlatát. Guinivere elhárította magától a kedves bókokat. - Vajon mit csinál most Arthur? - Arthur látogatóban van Gawaine-éknél, én meg a könyöködrõl beszélek. - Veszem észre. - Azért vagyok boldog, Jenny, mert folyton parancsolgatsz. Ez a magyarázata a boldogságomnak. Piszkálsz, hogy ne igyam annyit. Imádom, hogy vigyázol rám, és megmondod, mit csináljak és mit ne. - Úgy látszik, szükséged van rá. - Szükségem van rá - mondta Lancelot. Aztán váratlanul megkérdezte: - Bemehetek hozzád ma éjjel? - Nem. - Miért nem?

- Ne kérdezz ilyet, Lance. Tudod, hogy Arthur itthon van, és nagyon veszedelmes a dolog. - Arthurt nem izgatja. - De ha rajtakap bennünket - mondta bölcsen az asszony -, kénytelen mindkettõnket megölni. Lancelot ezt tagadta. - Arthur mindent tud. Merlin sokszor figyelmeztette, Vajákos Morgan kétszer is nyíltan célzott rá, aztán ott volt az a Sir Meliagrance-ügy is. De Arthur nem akar cirkuszt. Csak akkor kapna rajta bennünket, ha kénytelen lenne. - Lancelot - mondta mérgesen az asszony -, nem tûröm, hogy úgy beszélj Arthurról, mint valami kerítõrõl. - Nem beszélek róla úgy. Õ volt az elsõ barátom, és rajongok érte. - Akkor hát rólam beszélsz úgy, mintha rosszféle lennék. - És úgy is viselkedsz, mintha az lennél. - Rendben van. Ha nincs más mondanivalód, jobb, ha eltûnsz. - Hogy vele szeretkezhess, mi? - Lancelot! - Ó, Jenny! - Lancelot felugrott, ugyanolyan fürgén, mint régen, és elkapta az asszonyt. - Ne haragudj. Sajnálom, hogy goromba voltam. - Takarodj! Hagyj magamra. De Lancelot szorosan fogva tartotta, hogy meg ne szökjön. - Ne haragudj. Sajnálom. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. - Vadállat vagy. - Nem, nem vagyok vadállat, mint ahogy te sem. Jenny, addig tartalak fogva, amíg meg nem békélsz. Csak azért mondtam, mert szerencsétlen vagyok. Az asszony panaszosan megjegyezte: - Az imént azt mondtad, hogy boldog vagy. - Hát nem vagyok boldog. Nagyon boldogtalan vagyok és szerencsétlen. - Gondolod, hogy csak te vagy az? - Nem, dehogy. És bocsásd meg, amit mondtam. Az asszony megenyhült. Ahogy múltak az évek, indulatos természetük is lecsillapodott. - Jó, nem teszlek boldogtalanná. Az asszony mosolya és megadása csak újból felingerelte Lancelot-t. - Velem jössz, Jenny? - Kérlek, ne kezdd újból. - Nem tehetek róla, muszáj újból kezdenem - mondta kétségbeesve Lancelot. - Nem tudom, mit csináljak. Istenem, egy egész életet leéltünk egymás mellett, de úgy látszik, tavasszal mindig rosszabb. Miért nem akarsz velem jönni Joyous Gard-ba, hadd derüljön ki minden? - Engedj el, Lance, és térj észhez. Gyere, ülj le és énekeljünk még egyet. - Csakhogy nincs kedvem énekelni. - Nekem meg nincs kedvem ilyesmiket hallgatni. - Ha velem jönnél Joyous Gard-ba, egyszer s mindenkorra el volna intézve a dolog. Együtt élhetnénk le öreg napjainkat, nem kellene mindennap csalnunk, és békében halnánk meg. - Az imént azt mondtad, hogy Arthur mindent tud - felelte az asszony -, és egyáltalán nem csapjuk be. - Igen, de így azért más. Szeretem Arthurt, és nem bírom, amikor észreveszem, hogy figyel, és tudom, hogy tudja. Értsd meg: Arthur szeret minket. - De hát ha annyira szereted õt, Lance, mi jó van abban, ha megszökteted a feleségét? - Szeretném, ha nyíltan csinálnánk a dolgot - mondta konokul Lancelot -, legalább a végén. - Hát én meg nem szeretném. - Persze, te tulajdonképpen azt szeretnéd - és Lancelot megint dühös volt -, hogy két férjed legyen. A nõk mindent akarnak. Az asszony türelmesen elhárította a veszekedést. - Nem azt akarom, hogy két férjem legyen, és éppoly rosszul érzem magam, mint te, de mi haszna volna nyilvánosságra hozni a dolgot? Szörnyû helyzetben vagyunk, de legalább Arthur tud és hallgat róla, és biztonságban vagyunk. Ha

elszöknék veled, csak az volna a következménye, hogy minden elromlana. Arthur kénytelen volna hadat üzenni neked és ostrom alá venni Joyous Gard-ot, és akkor vagy egyikõtök, vagy másikótok elesne, ha ugyan nem mind a ketten, és sok százan meghalnának mások is, és senkinek se lenne jobb. Különben sem szeretném elhagyni Arthurt. Amikor hozzámentem, megígértem, hogy mellette maradok, mindig jó volt hozzám, és én szeretem õt. A legkevesebb, amit tehetek, hogy továbbra is otthont biztosítok neki, és segítem, még ha ugyanakkor téged is szeretlek. Semmi értelmét nem látom, hogy nyilvánosságra hozzuk a dolgot. Miért tegyük Arthurt a nyilvánosság elõtt szerencsétlenné? Egyikük sem vette észre, hogy az asszony szavai közben belépett a király. Megtorpant az elfüggönyözött ajtóban, kezén megcsillant a sötétben a királyi pecsétgyûrû, ahogy félrevonta a kárpitot - aztán anélkül, hogy egy pillanatig is hallgatózott volna, leengedte a kárpitot és eltûnt. Elment, hogy keressen egy apródot, aki bejelentse. - Az egyetlen becsületes dolog - mondta Lancelot a kezét tördelve a térde közt -, az egyetlen becsületes dolog az volna, ha elmennék és nem jönnék vissza. De hát már megpróbáltam és beleõrültem. - Szegény Lance-om, bárcsak ne hagytuk volna abba az éneklést! Már megint háborogsz. Miért nem hagyunk mindent, ahogy van, miért nem hagyjuk, hogy törõdjön velük a te híres Istened? Semmi értelme gondolkodni próbálni vagy bármit is cselekedni, csak mert helyes vagy helytelen. Ezúttal az apród a szokott lármával csörtetett fel a lépcsõn, apródok módjára, és világosságot hozott. Arthur parancsolta, hogy vigyen gyertyát magával. Ahogy a fiú sorra meggyújtotta a mécseket, egyre jobban látni lehetett a gyönyörû kárpitokat. Az ajtón ismét föllebbent a függöny, és a király máris a szobában volt. Egyszerû kék köntösében - a kék akkoriban drága festék volt, s a festményeken a királyok, szentek és az angyalok számára tartották fenn megállt a kivilágított szoba küszöbén és mosolygott. - Üdv, Lance. Üdv, Gwen. Guinivere viszonozta az üdvözlést. - Üdv, Arthur. Megleptél bennünket. - Sajnálom. Csak most értem haza. - Mi van Gawaine-ékkel? - kérdezte Lancelot. - Éppen verekedtek, amikor megérkeztem. - Milyen jellemzõ rájuk! - kiáltotta Guinivere és Lancelot. - És te mit csináltál? Miért verekedtek? A király mereven maga elé nézett. - Nem kérdeztem meg. - Bizonyára valami családi ügy miatt - mondta a királyné. - Bizonyára. - Remélem, senki sem sebesült meg. - Senki. - Akkor hát semmi baj - kiáltotta a királyné. - Semmi. - Nos - mondta a király -, muszáj több szót vesztegetnünk Gawaine-ékre? Egy csókot sem kapok a feleségemtõl? - Drágám. Az asszony magához vonta a király fejét, és homlokon csókolta, mint valami hûséges öreg jószágot. Lancelot felállt. - Talán jobb, ha én elmegyek. - Ne menj sehová, Lance. Jólesik egy kicsit együtt lenni. Gyere, ülj a tûz mellé, és énekelj nekünk valamit. Nemsokára tûz nélkül is megleszünk. - Meg bizony - mondta Guinivere. - Szerencsére hamarosan itt a nyár. - De most még jólesik a tûz mellett ülni... otthon. - Neked jólesik otthon - mondta különös hangon Lancelot. - Mit jelent ez? - Nekem nincs otthonom. - Sebaj, Lance, majd lesz. Várj, amíg eléred az én koromat, majd akkor panaszkodj. - Úgy teszel - mondta a királyné -, mintha nem mérföldeken át kergetett volna

minden nõ, akivel csak találkoztál. - Méghozzá kisbaltával - tette hozzá Arthur. - A fele részük csakugyan szívesen hozzámjött volna. - S még panaszkodsz, hogy nincs otthonod. Lancelot elnevette magát, és ú'y látszott, hogy a feszültség feloldódott. - Te feleségül vennél egy nõt, aki kisbaltával szalad utánad? - kérdezte Lancelot. A király komolyan fontolóra vette a dolgot, csak aztán felelt. - Én nem tehetném - mondta végül -, hiszen már nõs vagyok. - Gwen férje - mondta Lancelot. Különösen csengett minden szavuk, mintha mindegyik valami mást jelentett volna. - Guinivere királynéé - mondta a király, mintegy ellentmondva. - Nem Jennyé? - kérdezte a királyné. - De igen - helyeselt a király, hosszú szünet után. - Jennyé. Megint mélységes csönd támadt, s Lancelot másodszor is felállt. - Most már muszáj mennem. Arthur a karjára tette a kezét. - Ne, Lance, maradj még egy percig. Szeretnék elmesélni valamit Guinivere-nek ma este, és örülnék, ha te is hallanád. Olyan sokáig éltünk együtt. Kettõtök elõtt szeretném kitárni a lelkemet, hiszen te is a családhoz tartozol. Lancelot leült. - Helyes. Most mindketten adjátok ide egyik kezeteket, én meg ideülök közétek, így ni. A királyném és az én Lance-om közé. Ti nem fogtok hibáztatni azért, amit elé akarok mesélni. Lancelot keserûen így szólt: - Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy bárkit is hibáztathatnánk, király. - Nem? Nos, nem tudom, mit értesz ez alatt. Én valami olyat szeretnék elmesélni nektek, amit még ifjú koromban mûveltem. Amikor még nem vettem nõül Gwent, és jóval azelõtt, mielõtt téged lovaggá avattak. A dolog tulajdonképpen már a születésem elõtt kezdõdött, tudniillik apám beleszeretett Cornwall grófnéba, és a grófot megölte, hogy megkaphassa az asszonyt. Õ volt az anyám. A történetnek ezt a részét ismeritek. - Igen. - De azt talán nem tudjátok, hogy kicsit rosszkor születtem. Túlságosan hamar apám és anyám házassága után. Ezért hallgattak rólam, és küldtek el még pólyában Sir Ectorhoz, hogy õ neveljen fel. Merlin vitt el hozzá. - És aztán - szólt közbe vidáman Lancelot - apád halála után visszakerültél az udvarhoz, kivontad a kõbõl a bûvös kardot, amivel bebizonyítottad, hogy te vagy Anglia jog szerinti királya, azóta boldogan élsz, s ezzel vége is a mesének. - Sajnos még nincs vége. - Hogyhogy? - Úgy, kedveseim, hogy anyámtól abban a pillanatban elvittek, amikor megszülettem, sose tudta meg, hová. És én se tudtam, hogy ki az anyám. Csak ketten tudtak a köztünk lévõ rokonságról: Uther Pendragon és Merlin. Sok-sok esztendõ múlva, amikor már király voltam, találkoztam anyám családjával, de még mindig nem tudtam, kicsodák. Uther már meghalt, Merlin meg mindig annyira belezavarodott a múltba meg a jövõbe, hogy elfelejtette elmesélni a dolgot, így aztán idegenként találkoztunk. S úgy láttam, hogy a család egyik tagja okos és csinos. - A híres Cornwall nõvérek - jegyezte meg hûvösen a királyné. - Igen, drágám, a híres Cornwall nõvérek. A néhai grófnak három leánya volt, és bár én nem tudtam róla, természetesen a féltestvéreim voltak. Morgan le Fay, Elaine és Morgause volt a nevük, és õket tartották a legszebb asszonyoknak egész Britanniában. Várták, hogy folytassa a maga csöndes hangján, s habozás nélkül folytatta is. - Beleszerettem Morgause-be - tette hozzá -, és született egy gyerekünk. Ha érzett is valamelyikük meglepetést, neheztelést, szánalmat vagy irigységet, nem árulta el.

Tovább bámultak a tûzbe. Aztán Arthur vállat vont. - Tehát én vagyok Mordred apja - mondta. - Gawaine és a többiek az unokatestvéreim, õ azonban édes fiam. Lancelot látta a király szeméböl, hogy megszólalhat. - Szerintem még így sem követtél el semmi rosszat. Nem tudhattad, hogy az az asszony a féltestvéred. Még Gwennel sem találkoztál. És, ismerve az asszony életének további históriáját, valószínû, hogy a dolog Morgause hibájából történt. Az az asszony ördög volt. - Az az asszony a növérem volt... és a fiam anyja. Guinivere megsimogatta férje kezét. - Õszinte részvétem. - Egyébként - mondta a király - nagyon szép teremtés volt. - Morgause... - kezdte Lancelot. - Morgause megbûnhödött bûneiért: levágták a fejét, nyugodjék hát békében. - A saját fia vágta le - mondta Lancelot -, mert rajtakapta, mikor együtt hált Sir Lamorakkal... - Kérlek, Lancelot. - Ne haragudj. - Még akkor sem hiszem, hogy te voltál a vétkes, Arthur. Végeredményben nem tudtad, hogy a nõvéred. A király nagy lélegzetet vett, aztán rekedtebb hangon újra kezdte: - Még nem meséltem el a legrosszabbat, amit mûveltem. - Mi volt az? - Tudjátok, fiatal voltam, tizenkilenc éves. Mindenkitõl csak azt hallottam, hogy micsoda szörnyû bûnt követtem el, hogy csak szomorúság lehet a következménye. Megijesztettek az iszonyatos jóslatok, és olyasmit cselekedtem, ami azóta is kísért. - Mit tettél? - Elrendeltem, hogy minden csecsemõt, aki egy bizonyos idõpontban született, rakjanak egy nagy hajóra és bocsássák a nyílt tengerre. El akartam pusztítani Mordredot. - Végrehajtották a parancsodat? - Igen. A hajót vízre bocsátották - Mordred is rajta volt -, de zátonyra futott egy szigeten. A szerencsétlen csecsemõk többsége vízbe fúlt, Mordredot azonban Isten megmentette, és visszahozta a partra, hogy késõbb megszégyeníthessen. Morgause egy szép nap kirukkolt vele, jóval azután, hogy visszakapta. Pedig másoknak mindig azt mondta, hogy Mordred éppúgy Lot fia, mint Gawaine meg a testvérei. Persze hogy nem akarta elmesélni a dolgot illetékteleneknek. - Nos - mondta Guinivere -, ha a dologról senki se tud, csak az Orkneyk és mi, és ha Mordred ép és egészséges... - Ne feledkezzetek meg a többi csecsemõrõl - mondta szerencsétlenül a király. - Folyton velük álmodom. - Eddig mért nem mesélted el? - Szégyelltem. Erre Lancelot kirobbant. - Nincs semmi szégyellnivalód, Arthur - kiáltotta. - Azt csináltad, amit csinálnod kellett, hiszen túlságosan fiatal voltál ahhoz, hogy helyesebben cselekedj. Ha nyakon tudnám csípni azokat a barmokat, akik a gyerekeket halálos bûnökrõl szóló mesékkel ijesztgetik, kitekerném a nyakukat. Mi értelme van? Mennyi szenvedés, és miért? S ami meg azokat a szegény csecsemõket illeti... - Egytõl egyig vízbe fúltak. Megint csak ültek, s bámultak a lángokba, aztán Guinivere a férjéhez fordult. - Arthur - kérdezte -, ma miért mondtad el ezt a történetet? Arthur hallgatott egy ideig, szavakat keresett. - Mert attól tartok, hogy Mordred neheztel rám, ráadásul joggal. - Áruló? - kérdezte a fõvezér. - Hát nem szó szerint áruló, Lance, de azt hiszem, elégedetlen. - Üttesd le a fejét annak a képmutatónak, és végeztél vele. - Nem, ilyesm sose jutna eszembe! Elfelejted, hogy Mordred a fiam. Szeretem.

Nagyon rosszat cselekedtem a fiúval, a családom mindig csak bajt okozott a Cornwall családnak, nem toldhatom hát meg én is a gonoszkodást. Különben is az apja vagyok. Magamat látom benne. - Nem látszik nagynak a hasonlatosság. - Pedig az. Mordred ambiciózus és dicsõségre vágyó, mint ahogy én is mindig az voltam. Csak testi gyöngesége miatt nem vehet részt lovagi tornáinkon, és ettõl megkeseredett, mint ahogy valószínûleg én is megkeseredtem volna, ha nincs szerencsém. Bátor is a maga furcsa módján, és hû a családjához. De az anyja ellenem uszította, ami természetes is, és õszerinte én vagyok a megtestesült gonoszság. Majdnem biztos, hogy végül is megöl. - Komolyan ezzel magyarázod, hogy nem te ölöd meg õt? A király eddig ernyedten ült köztük, mert fáradt volt és boldogtalan, de most kihúzta magát, és a szemébe nézett fõvezérének. - Ne feledd, hogy Anglia királya vagyok. Egy király nem végeztethet ki senkit, ahogy te képzeled. Majd rájössz - magyarázta -, hogy ha a királyok zsarnokoskodnak, és csak az erõszakban hisznek, népünk is erõszakos lesz. Ha én nem követem a törvényt, népem sem fogja követni. És én természetesen azt szeretném, ha népem magáévá tenné az új törvényt, mivel így jobban boldogul, következésképpen én is boldogabb vagyok. Lancelot és Guinivere nézték és tûnõdtek, vajon hová akar kilyukadni. Õ állta a tekintetüket. - Értsd meg, Lance, nekem abszolút igazságosnak kell lennem. Nem terhelhetem meg többé a lelkiismeretem. És csak az igazságosság révén maradhatok mentes az erõszaktól. Egy igazi királynak korántsem az ellenségeit kellene kivégeztetnie, hanem a barátait. - A feleségét is? - kérdezte Guinivere. - A feleségét is - felelte komolyan Arthur. Lancelot kényelmetlenül feszengett ültében, s tréfának szánva megkérdezte: - Remélem, a közeljövõben azért nem ütteted le a királyné fejét? A király még mindig fogta Lancelot kezét, még mindig ránézett. - Ha kiderülne, hogy Guinivere vagy te, Lancelot, bûnösek vagytok, azaz ártalmára vagytok országomnak, mindkettõtök fejét leüttetném. - Úristen! - kiáltott fel Guinivere. - Remélem, senki sem akar ilyesmit rámbizonyítani! - Én is remélem. - És Mordred? - kérdezte egy idõ múlva Lancelot. - Mordred boldogtalan fiatalember, s tartok tõle, hogy esetleg minden eszközzel megpróbálja uralmamat megdönteni. Ha például úgy látná, hogy rajtad keresztül árthat nekem, kedves barátom, vagy akár Gwenen keresztül, biztos vagyok benne, hogy megpróbálná. Érted, mire gondolok? - Értem. - Szóval, ha elkövetkezik egyszer egy pillanat, amikor valamelyikõtök esetleg... esetleg fegyvert ad a kezébe... vigyázni fogtok rám, ugye? A kezetekben vagyok, kedveseim. - De hisz ez tiszta örület... - Te mindig kedves voltál hozzá - mondta Lancelot -, amióta csak ide került. Miért akarna hát ártani... A király összekulcsolta kezét az ölében, s úgy tûnt, mintha leeresztett szemhájai alatt a lángokba nézne. - Ne felejtsd el - mondta nyájasan -, hogy nem sikerült fiúval megajándékoznom Gwent. Ha meghalok, valószínûleg Mordred lesz Anglia királya. - Ha valamiféle árulással próbálkozik - mondta Lancelot, ökölbe szorítva a kezét -, magam ölöm meg. A kék eres kéz nyomban ott volt a karján. - Ez az, amit sose szabad megtenned, Lance. Akármit mûvel Mordred, még akkor is, ha az életemre tör, ígérd meg, hogy nem felejted el: vér szerint õ az örökösöm. A király fölállt, zavar és öröm tükrözõdött az arcán. - Nos - mondta -, többé semmi esetre se szeretnék bûnözni. A királynak az a feladata, hogy ha csak teheti, elõzze meg a vérontást, és ne õ idézze elõ.

Még egyszer rájuk nézett. - Most pedig, kedveseim - fejezte be vidáman -, sietnem kell a bíróságra, hogy néhány dologban igazságot szolgáltassak. Te maradj itt, Gwennel, Lance, és derítsd fel ez után a szomorú história után - ahogy jó baráthoz illik. 5. Amikor Arthur azt mondta, hogy igazságot kell szolgáltatnia néhány ügyben, nem úgy értette, hogy csakugyan tárgyalásra megy, Igaz, hogy a középkorban a királyok személyesen ítélkeztek, még a késõ középkorban is, mint például az úgynevezett IV. Henrik, aki állítólag maga ítélkezett mind a közönséges, mind a királyi törvényszéken. De ma este már túl késõ volt a törvénykezéshez. Arthur néhány másnap tárgyalandó panaszt akart átolvasni; lelkiismeretes ember lévén ezt a gyakorlatot követte. Érdeklõdésének legfõbb tárgya mostanság a törvénykezés volt, az erõszak elleni utolsó kísérlete. Még most is háromféle törvénykezési formával kellett megbirkóznia. Megpróbálta õket - a szokásjogot, az egyházjogot és a római jogot - egyetlen törvénykönyvvé összeolvasztani, s ezt polgári törvénykönyvnek szerette volna elnevezni. Ez az elfoglaltság, valamint a másnapi ügyiratok elolvasása töltötte be minden estéjét, a bírósági terem csendjében és magányában. A bírósági terem a palota túlsó végében volt. Nem volt üres, mint máskor szokott lenni. Öten is vártak benne a királyra. A Gawaine család tagjai szokásuk szerint veszekedtek. Gawaine azt mondta: - Utoljára kérdezem, Agravaine, ragaszkodsz a tervedhez? Mert én nem óhajtok részt venni benne. - Én se - mondta Gareth. Gaheris is megszólalt: - Én se. - Ha ragaszkodsz hozzá, szakadást idézel elõ a nemzetségben. Nyíltan értésedre adtam, hogy egyikünk sem hajlandó segíteni nektek. A magatok erejére lesztek utalva. Mordred gúnyosan, elnézõen várakozott. - Én Agravaine pártján vagyok - mondta végül. - Lancelot és a nagynéném szégyent hoznak mindnyájunkra. Ha ti nem is, Agravaine meg én vállaljuk a felelõsséget. Gareth hevesen feléje fordult. - Te pont ilyen gyalázatos dolgokra termettél. - Köszönöm. Gawaine megpróbált engedékeny lenni. - Mordred - mondta -, az isten szerelmére, térj észre. Hát nem tudod fékezni magad? Én vagyok közületek a legidõsebb, és világosan látom, milyen baj fog származni a dologból. - Akármi származik is belõle, a király elé állok. - De háborúság lesz belõle, ha megteszed, Agravaine. Nem érted, hogy Arthur és Lancelot kénytelen lesz egymás ellen fordulni, s hogy Britannia királyainak fele része Lancelot mellé fog állni, a hírneve miatt, vagyis polgárháború lesz? A nemzetségfõ odacammogott Agravaine-hez, mint valami jóindulatú cirkuszi állat, és vállon veregette hatalmas mancsával. - Ide figyelj, felejtsd el, hogy délelõtt összeverekedtünk. Minden emberben van indulat, de végeredményben mégiscsak testvérek vagyunk. Nem tudom megérteni, mért akarsz fellépni Sir Lancelot ellen, mikor tudod jól, mit tett értünk a múltban. Elfelejted, hogy õ mentett meg téged és Mordredot is Sir Turquine-tól? Az életeteket köszönhetitek neki. Mint én is, akit Sir Carados fogságából, a Gyötrelmes Toronyból szabadított ki. - Önnön dicsõségére tette. Gareth Mordrehez fordult. - Magunk közt mondhatsz, amit akarsz Lancelot-ról meg Guinivere-rõl, mert sajnos, igaz, de nem szeretem, ha gúnyolódsz Lancelot-on. Amikor konyhás apródként az udvarba kerültem, õ volt az egyetlen, aki rendes volt hozzám. Halvány sejtelme sem volt róla, ki vagyok, mégis mindig adott borravalót,

jókedvre derített, kiállt a védelmemben Kay ellenében, és õ ütött lovaggá. Mindenki tudja, hogy soha életében nem mûvelt semmiféle aljasságot. - Amikor én voltam fiatal lovag - mondta Gawaine -, Isten bocsássa meg, sokszor estem a kötekedés bûnébe, mindig dühbe gurultam, sõt, egyszer meg is öltem valakit, miután már megadta magát. De Lancelot soha nem okoz fájdalmat nála gyöngébb teremtménynek. Gaheris hozzátette: - Pártolja a fiatal lovagokat; nem értem, miért neheztelsz rá. Mordred vállat vont, lepöckölte a zekéje ujját, és ásítást színlelt. - Ami Lancelot-t illeti - jegyezte meg -, õt Agravaine üldözi. Én Anglia egyeduralkodójával vagyok ellenséges viszonyban. - Lancelot a kelleténél magasabb rangban van - mondta Agravaine. - Nem igaz - mondta Gareth. - Õ a legderekabb ember, akit ismerek. - Én nem rajongok értem iskolásgyerek módjára... A kárpit túloldalán ajtó nyikordult. Megcsikordult a kilincs is. - Csönd, Agravaine - sürgette halkan Gawaine -, ne lármázz. - Igenis lármázok. Arthur keze fölemelte a függönyt. - Mordred, kérlek - suttogta Gareth. A király a teremben volt. - Végül is csak rendjénvaló - mondta Mordred fölemelve a hangját, hogy tisztán hallható legyen -, hogy Kerekasztalunknak igazság tétessék. Agravaine, aki szintén úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy bejött valaki, hangosan így felelt: - Éppen ideje, hogy valaki kimondja az igazat. - Nyughass, Mordred! - És csakis az igazat! - fejezte be diadalmasan a púpos. Arthur, aki úgy kocogott végig a palota folyosóin, hogy gondolatait a rá váró munkára összpontosította, meg se lepõdött, mikor megállt a küszöbön. Az öt férfi feléje fordult, és szemügyre vette az öreg királyt, dicsõsége utolsó pillanatában. Néhány szívdobbanásig némán álltak, és Gareth, fájdalmas felismeréssel, olyannak látta a királyt, amilyen a valóságban volt. Nem romantikus hõsnek, hanem õszinte embernek, nem Angliai Arthurnak, hanem egy magányos öregúrnak, aki egy fél életen át a végzetnek kiszolgáltatva viselte fején a koronát. Gareth térdre vetette magát. - Nekünk semmi közünk a dologhoz! Gawaine lassan fél térdre ereszkedett Gareth mellé. - Uram, én abban a reményben jöttem ide, hogy féken tudom tartani öcséimet, de nem hajlandók hallgatni rám. Nem akarom hallani, amit mondanak. Gaheris térdelt le utolsónak. - Szeretnénk eltávozni, mielõtt még beszélni kezdenének. Arthur beljebb jött a terembe, és szelíden talpra segítette Gawaine-t. - Természetes, hogy elmehettek, ha akartok - mondta -, kedveseim. Remélem, nem idézek elõ családi viszályt? Gawaine sötét arccal fordult a többiek felé. - Olyan viszály ez - mondta a lovagság õsi nyelvén -, amely elpusztítja a lovagok színe-virágát az egész világon, veszélyt jelent egész nemességünk számára, és mindez két boldogtalan lovag miatt! Mikor Gawaine megvetõen kirohant a terembõl, maga elõtt taszigálva Gaherist, s a nyomában Garetht, aki reménytelen mozdulatot tett a kezével - a király némán a trónszékhez ballagott. Levett az ülésrõl két párnát, és letette õket a trónszékhez vezetõ lépcsõkre. - Nos, öcséim - mondta nyugodtan -, üljetek le, és adjátok elõ, amit akartok. - Inkább állva maradnánk. - Természetesen azt csináltok, amit akartok. Ez a hang nem illett Agravaine taktikájához. Tiltakozott: - Ugyan már, gyere, Mordred! Hiszen nem veszekedni jöttünk a királyunkkal. Ilyesminek még a gondolata se merült fel. - Én állva maradok.

Agravaine szerényen leült az egyik párnára. - Akarsz még egy párnát? - Köszönöm nem, felség. Az öregember csak figyelt és várt. - Talán okosabb volna - szólalt meg Agravaine jól megjátszott habozással nem is beszélni többet a dologról. - Lehet. Mordred azonban határozottan közbeszólt. - Nevetséges. Azért jöttünk ide, hogy elmondjunk valamit a nagybácsinknak, és az a helyénvaló, ha elmondjuk neki. - Nem valami kellemes. - Ez esetben, kedves fiaim, ne is beszéljünk tovább a dologról, ha inkább azt akarjátok. Az ilyen tavaszi esték túl szépek ahhoz, hogy kellemetlen ügyekkel foglalkozzunk, menjetek hát, és béküljetek ki Gawaine-nel. Kérjétek meg, hogy adja kölcsön nektek holnapra azt az okos sólymot. A királyné épp az imént említette, hogy örülne egy kis fiatal nyúlhúsnak. Arthur harcba szállt a feleségéért - talán mindnyájukért. Mordred villámló tekintetet vetett az apjára, minden teketória nélkül bejelentette: - Azért jöttünk, hogy közöljük veled, amit úgyis mindenki régóta tud már az udvarban. Nyílt titok, hogy Guinivere királyné Sir Lancelot szeretõje. Az öregember lehajolt, hogy megigazítsa a köntösét. Ráhúzta a lábára, hogy ne fázzon, aztán fõlegyenesedett és az arcukba nézett. - Hajlandók vagytok bizonyítani a vádat? - Igen. - Tudjátok - kérdezte csöndesen -, hogy ez a vád már korábban is felmerült? - Az volna a furcsa, ha nem merült volna fel. - Amikor utoljára terjengtek efféle pletykák, egy Sir Meliagrance nevû személy terjesztette õket. Mivel elfogadható bizonyíték nem volt, párviadalra kellett bíznunk a döntést. Sir Meliagrance árulással vádolta a királynét, és kijelentette, hogy megvív, de kitart álláspontja mellett. Szerencse, hogy Sir Lancelot megtette azt a szívességet, hogy kiállt a felséges asszonyért. Bizonyára emlékeztek az eredményre. - Emlékszünk. - Amikor végül sor került a viadalra, Sir Meliagrance hanyatt feküdt a földön, és mindenáron meg akarta adni magát Sir Lancelot-nak. Lehetetlen volt rábeszélni, hogy talpra álljon, míg Lancelot föl nem ajánlotta, hogy leveszi a sisakját, lemezteleníti a bal oldalát és hátrakötteti fél kezét. Sir Meliagrance belement az ajánlatba, és annak rendje és módja szerint levágták a fejét. - Ezt mind tudjuk - kiáltotta türelmetlenül a legifjabb fivér. - Párviadalnak semmi értelme. Különben is tisztességtelen módja az igazságszolgáltatásnak. Mindig a gyilkosok gyõznek. Arthur sóhajtott, és összekulcsolt a kezét. Csöndesen folytatta, föl sem emelve a hangját: - Te még nagyon fiatal vagy, Mordred. Még meg kell tanulnod, hogy az igazságszolgáltatásnak majd minden módja tisztességtelen. Ha tudsz ajánlani valamilyen más módot a párviadalon kívül a vitás kérdés eldöntésére, örömmel kipróbálom. - Pusztán az, hogy Lancelot mindenkinél erõsebb, és mindig megvív a királynéért, nem jelenti azt, hogy mindig a királynénak van igaza. - Nem vonom kétségbe. De hát a vitás kérdéseket el kell döntenünk valahogy, ha egyszer nem térhetünk ki elõlük. Ha valamilyen állítás nem bizonyítható, akkor valahogy másképp kell elintéznünk, és az egyéb módszerek majdnem kivétel nélkül tisztességtelenek valaki szemében. Nem arról van szó, Mordred, hogy személyesen kell megvívnod a királyné bajnokával. Hivatkozhatsz fizikai alkalmatlanságodra és sorompóba állíthatod legerõsebb ismerõsödet, hogy vívjon meg a nevedben, s természetesen a királyné is sorompóba állíthatja legerõsebb lovagját, hogy vívjon meg érte. Nagyjából ugyanaz az eset, mintha mindketten a legjobb ügyvédet fogadnátok fel, hogy érveljen az igazságotok mellett. Végsõ

soron rendszerint a gazdagabb gyõz, akár a legdrágább ügyvédet, akár a legdrágább bajvívót fogadj fel, tehát nincs értelme azt állítani, hogy a dolog pusztán csak a nyers erõn dõl el. Nem, Agravaine - folytatta, mikor az utóbbi olyan mozdulatot tett, mintha szólni akarna -, ne szakíts még félbe. Szeretném tisztázni, hogy tulajdonképpen mit is jelentenek a párviadalok útján hozott döntések. Amennyire én meg tudom ítélni, az egész csak pénz kérdése: a pénzé meg a vakszerencséé, na meg persze Isten akaratáé. Ha a két fél egyformán gazdag, mondhatjuk úgy is, hogy a szerencsésebb gyõz, mint amikor egy pénzdarabot dobnak föl. Nos, biztosak vagytok benne, hogy ha felségárulással vádoljátok Guinivere királynét, a ti oldalatokra áll a szerencse? Agravaine szokott tettetett közönyével kapcsolódott be a beszélgetésbe. Elõzõleg csak mértékkel ivott, s most nem remegett a keze. - Bocsáss meg, bácsikám, de volna egy javaslatom. Reméljük, hogy az ügyet párviadal nélkül is rendezni lehet. Arthur azon nyomban fölfigyelt. - Tudjátok jól - mondta -, hogy az istenítéleteket megszüntettük, ami pedig az esküvel való bizonyítást illeti, nem fogtok találni elegendõ számú peert, aki egy királyné ellen tanúskodna. Agravaine mosolygott. - Nem nagyon ismerjük ugyan az új törvényeket - mondta kenetteljesen -, de úgy gondoljuk, hogy ha bizonyítékot tudunk produkálni, fel se merül a gondolat újonnan fölállított bíróságaidon, hogy párviadallal kell dönteni. Lehet persze, hogy tévedünk. - Esküdtszéki tárgyalásra gondolunk - mondta megvetõen Sir Mordred. - Vagy nem ez a neve? Afféle szedett-vedett népségbõl összeállított bíróság, vagy mi. Agravaine, aki nem vesztette el nyugalmát, diadalmasan azt gondolta magában: - Saját fegyverével ütünk vissza! A király dobolni kezdett a szék karján az ujjaival. Halkan így szólt: - Úgy látszik, mégiscsak jól ismeritek a törvényt. - Ha például Lancelot-t rajtakapnák Guinivere ágyában, bácsikám, tanúk elõtt, akkor nyilván nem lenne szükség párviadalra, igaz? - Ne haragudj a szavaimért, Agravaine, de jobban szeretném, ha rangján neveznéd a nagynénédet, legalábbis elõttem - még ebben az összefüggésben is. - Jenny néninek - jegyezte meg Mordred. - Igen, azt hiszem, már hallottam, hogy Sir Lancelot így szólítja. - "Jenny néni!" "Sir Lancelot!" "Ha megengedi, hogy így nevezzem." Biztos most is éppen csókolóznak. - Beszélj úriemberhez illõ módon, Mordred, különben eltávolíttatlak a szobámból. - Én biztosan tudom, hogy Mordred nem szemtelenkedni akar, bácsikám. Csak attól van szó, hogy fel van háborodva a gyalázat miatt, ami tisztes nevedet éri. Mi igazságot akarunk, és Mordred mélységesen szereti a... izé... a családját. Igaz, Mordred? - Fütyülök a családomra. A király sóhajtott egyet, de megõrizte a türelmét. - Nézd, Mordred - mondta -, okosabb, ha nem kezdünk csekélységeken vitatkozni. Nem tudom már megállni, hogy ne legyek esetleg goromba. Te azt állítod, hogy a feleségem szeretõje a legjobb barátomnak, és ezt nyilvánvalóan bizonyítani szeretnéd. Maradjunk hát ennél. Feltételezem, hogy tudod, milyen következményekkel járhat ez a vád? - Nem tudom. - Agravaine mindenesetre tudja, az biztos. A következmények a következõk. Ha nem a becsületbírósághoz folyamodsz, hanem ragaszkodsz a polgári törvénykönyv szerinti bizonyításhoz, az ügyet a polgári törvénykönyv elöírási szerint vizsgálják ki. Amennyiben te nyered meg a pert, annak az embernek, aki mindkettõtöket megmentett Sir Turquine-tól, lecsapják a fejét, a feleségemet pedig, aki nagyon szeretek, elevenen elégetik felségárulásért. De ha nem nyered meg a pert, Mordred, elõre figyelmeztetlek, hogy számûznöm kell téged, ami megfoszt a trónöröklés minden reményétõl, Agravaine-t pedig máglyahalálra

ítélem, mivel vádat emelt, és ezzel õ követett el felségárulást. - Mindenki tudja, hogy a pert mi fogjuk megnyerni, méghozzá azonnal. - Rendben van, Agravaine: te ismered a törvényt, és elhatároztad, hogy érvényt szerzel neki. Gondolom, semmi értelme emlékeztetnem téged arra, hogy irgalom is van a világon. - Azt nevezed irgalomnak - kérdezte Mordred -, hogy csecsemõket rakatsz hajóra és a tenger hullámaira bízod õket? - Köszönöm, Mordred. Megfeledkeztem róla. - Mi nem irgalmat akarunk gyakorolni - mondta Agravaine -, hanem igazságot szolgáltatni. - Tisztában vagyok a helyzettel. Arthur térdére támasztotta a könyökét, és ujjaival eltakarta a szemét. Így ült egy pillanatig, lehajtott fejjel, összeszedte erejét, hogy teljesíteni tudja kötelességét és méltóságát is megõrizze, aztán megszólalt: - Szerinted hogyan kellene rajtakapni õket? - Ha egyetértesz vele, bácsikám, menj el éjszakára hazulról, mi meg összeszedünk egy csapat fegyverest, és elfogjuk Lancelot-t a királyné szobájában. El kell menned hazulról, különben Lancelot nem megy be a királynéhoz. - Szerintem nem tisztességes dolog csapdát állítanom a saját feleségemnek, Agravaine. Szerintem az a tisztességes, ha azt mondom: vállaljátok ti a bizonyítás terhét. Igen, szerintem ez a tisztességes. Nyilvánvalóan jogom van visszautasítani, hogy... a cinkosotok legyek. Nem kötelességem szántszándékkal elmenni hazulról, hogy segítsek nektek. Nem, ezt nyugodt lélekkel visszautasíthatom. - De örökre nem. Egyszer csak el kell menned hazulról. Nem töltheted életed hátralevõ részét a királynéhoz láncolva, csak azért, hogy távol tartsd tõle Lancelot-t. Mi lesz a vadászattal, amelyet a jövõ hétre terveztél? Ha nem mégy el rá, készakarva megmásítod a terveidet, hogy megakadályozd az igazság érvényesülését. - Az igazság érvényesülését nem akadályozhatja meg senki, Agravaine. - Vagyis elmész a vadászatra, Arthur bácsi, és mi betörhetünk a királyné szobájába, amikor Lancelot ott van? Olyan illetlenül diadalittas volt a hangja, hogy még Mordred is ízléstelennek érezte. A király felállt, s maga köré csavarta köntöség, mintha fázna. - Elmegyünk a vadászatra. - És nem említed meg nekik elõzõleg a dolgot? - A férfi hangja megbicsaklott az izgalomtól. - Nem figyelmezteted õket, hogy vádat emeltünk ellenük? Nem volna becsületes eljárás. - Becsületes? - kérdezte Arthur. Mérhetetlen távolságból nézett le rájuk, mintha az igazságot, az igazságszolgáltatást, a rosszat és az emberi gyarlóságot mérlegelné. - Megengedjük, hogy betörjetek a királynéhoz. Tekintete visszatért a messzeségbõl és rájuk szegezõdött. - De ha szabad még mondanom valamit, mint magánembernek, Mordred és Agravaine, nekem már csak egy reményem maradt: hogy Lancelot mindkettõtöket megöl, a tanúkkal együtt - ilyen hõstettre, büszkén mondhatom, az én Lancelot-om mindig képes volt. És hadd tegyem még hozzá, mint legfõbb igazságosztó, hogy ha nem sikerül bizonyítanotok ezt a szörnyû vádat, mindkettõtöket könyörtelenül üldözõbe veszlek az igazságszolgáltatás gépezetének minden szigorával, amelyeket magatok hoztatok mûködésbe. 6. Lancelot tudta, hogy a király elment vadászni az új Erdõbe, tehát bizonyos volt benne, hogy a királyné érte küld. Hálószobájában sötét volt, csak a szentkép elõtt égett egy mécses, s Lancelot háziköntösben járkált fel-alá. Eltekintve a tarka háziköntöstõl meg a feje köré csavart turbánfélétõl, kész volt rá, hogy lefekszik, vagyis meztelen volt.

A szoba komor volt, minden fényûzés nélkül való. A falak csupaszak, s a keskeny, kemény heverõ fölött nem volt baldachin. Az ablakok nem üvegbõl voltak; valami olajos, áttetszõ vászon volt rájuk feszítve. Híres hadvezéreknek szokott lenni ilyen egyszerû, katonás hálószobájuk - Wellington herceg állítólag tábori ágyon aludt Walmer várában -, amelyben egy széken meg egy ócska ládán kívül nincs semmi. Lancelot szobájában egy koporsószerû, fémpántos láda állt. Ezen és az ágyon kívül nem volt semmi a szobában - csak óriási kardja állt a falnak támasztva, rátekerve a kardszíjak. A ládán egy harci sisak hevert. Egy idõ múlva fogta, odament vele a szentkép elõtt égõ mécseshez, és ugyanolyan zavart arckifejezéssel állt ott, mint valamikor régen az a kisfiú - mikor megpillantotta képmását az acélban. Letette a sisakot, és tovább járkált föl-alá. Mikor kopogtak az ajtón, azt hitte, ez a jel. Fogta a kardot és a kallantyú felé nyúlt, mikor az ajtó magától kitárult. Gareth lépett be. - Bejöhetek? - Gareth! Lancelot meglepetten nézett rá, aztán minden lelkesedés nélkül így szólt: Csak gyere. Örvendek, hogy látlak. - Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, Lancelot. Az öregember szúrós tekintetet vetett rá, aztán elvigyorodott. - Szent ég! - mondta. - Remélem, nem valami komoly dologra akarsz figyelmeztetni? - De igen, a dolog komoly. - Akkor hát bújj be, és csukd be az ajtót. - A királynéról van szó, Lancelot. Nem is tudom, hogy kezdjem. - Akkor hát ne is fáradj vele, hogy elkezdd. Azzal megragadta a vállánál a fiatalabb férfit, és az ajtó felé tuszkolta. - Nagyon kedves, hogy figyelmeztetni akarsz - mondta, és megszorította Gareth vállát -, de azt hiszem, nem tudsz semmi olyat mondani, amit úgyis ne tudnék. - Jaj, Lancelot, te tudod, hogy bármit megtennék az érdekedben. Nem is tudom, mit szólnának a bátyáim, ha megtudnák, hogy itt jártam. De hát muszáj volt eljönnöm. - Mi a baj? Megállt, és jól megnézte Garethet. - Agravaine és Mordred. Gyûlölnek. Illetõleg Agravaine gyûlöl. Féltékeny. Mordred fõleg Arthurt gyûlöli. Minden tõlünk telhetõt megtettünk, hogy megakadályozzuk õket, de nem sikerült. Gawaine azt mondja, hogy nem akarja beleütni az orrát a dologba. Gaheris meg sose tudta elhatározni magát semmire. Ezért kellett eljönnöm nekem. Muszáj volt eljönnöm, még bátyáim és a nemzetség ellenére is, hiszen mindent neked köszönhetek, és nem engedhetem meg a dolgot. - Szegény Gareth! Micsoda helyzetbe hoztad magad! - Jártak a királynál és kereken megmondták neki, hogy... hogy bejársz a királyné hálószobájába. Meg akartuk akadályozni õket, nem is maradtunk ott, hogy végighallgassuk, de... ezt mondták. Lancelot elengedte Gareth vállát. Kettõt lépett a szobában. - Ne izgasd magad miatta - mondta, mikor visszatért. - Sokan mondták ezt már korábban is, de nem lett belõle soha semmi. Ez is elsimul majd. - Ezúttal nem. - Badarság. - Ez nem badarság, Lancelot. Gyûlölnek. Ezúttal nem párviadalt akarnak, mint Meliagrance. Sokkal ravaszabbak. Csapdába akarnak ejteni. Hátba támadnak. De az öreg veterán csak mosolygott és vállon veregette. - Képzelõdsz - jelentette ki. - Menj haza és feküdj le, barátom, és felejtsd el az egészet. Nagyon szép, hogy eljöttél, de most menj haza, fel a fejjel, aludj jól. Ha a király cirkuszt akarna rendezni, nem ment volna el vadászni. Gareth a körmét rágta, és összeszedte bátorságát, hogy õszintén beszéljen. Végül így szólt: - Könyörgöm, ne menj be ma éjjel a királynéhoz. Lancelot felhúzta egyik iszonytató szemöldökét - de aztán meggondolta magát és leeresztette. - Miért ne?

- Biztosan tudom, hogy csapdába kerülsz. Biztosan tudom, hogy a király szándékosan ment el éjszakára, hogy bemenj a királynéhoz, és Agravaine elcsíphessen nála. - Arthur sose lenne képes ilyesmire. - Képes. - Ostobaság. Én már akkor ismertem Arthurt, amikor te még óvodás voltál. Õ nem lépes ilyesmire. - Akkor is kockázatos! - Csak örülök neki, ha kockázatos! - Könyörgöm! Lancelot ezúttal Gareth véknyába bökött, és erélyesen elindult vele az ajtó felé. - Hát ide figyelj, kedves konyhás apródom. Elõször is: ismerem Arthurt. Másodszor: ismerem Agravaine-t is. Azt hiszed, félnem kellene tõle? - De hát árulás... - Egyszer, amikor még fiatalember voltam, Gareth, ellovagolt mellettem egy hölgy, a sólymát kergette, mert elszabadult a pórázról. A póráz vége rácsavarodott egy faágra, és a sólyom fennakadt egy fa tetején. A hölgy rávett, hogy másszam fel a fára és fogjam meg a sólymát. Sose tudtam fára mászni. Amikor fölértem a fa tetejére, és kiszabadítottam a sólymot, felbukkant a hölgy férje teljes fegyverzetben, és kijelentette, hogy lecsapja a fejem. Mert az egész sólyom-ügy csak trükk volt, hogy levessem a vértemet és kényre-kegyre ki legyek szolgáltatva neki. Én meg ott ültem a fán, egy szál ingben, még egy tõr se volt nálam. - És? - Nos, fejbe vágtam egy ággal. Pedig sokkal bátrabb ember volt, mint a jó öreg Agravaine, még ha fénykorunk óta reumásak lettünk is. - Tudom, hogy Agravaine-nel el tudsz bánni. De hátha egy egész fegyveres csapattal támad rád? - Nem teszi meg. - De igen. Kaparászás hallatszott az ajtón, halk kopogás. Egy egér is csinálhatta volna, de Lancelot szeme elhomályosult. - Nos, ha megteszi - jelentette ki kurtán -, meg kell vívnom az egész bandával. De hát képtelenség az egész. - Nem maradhatnál mégis itthon? Már az ajtóhoz értek, és a király fõvezére határozottan kijelentette: - Ide figyelj - mondta -, ha tudni akarod, a királyné értem küldött. Márpedig aligha utasíthatom vissza, ha egyszer értem küld, igaz? - Szóval hiába lettem árulója az õsöregeknek? - Nemhiába. Aki tudná, mindenki szeretne érte, hogy meg merted tenni. De Arthurban bízhatunk. - Szóval mégis elmész? - Igen, kedves konyhás apródom, méghozzá ebben a minutában. Az isten szerelmére, ne vágj ilyen gyászos képet! Bízd csak a dolgot a gyakorlott bajvívóra, és te meg siess és feküdj le. - Ez örök búcsút jelent. - Badarság. Csak azt jelenti, hogy jó éjt. És ami még fontosabb, a királyné vár. Az öreg lovag köpenyt kanyarított a vállára, könnyedén, mintha még ifjúsága virágjában volna. Felemelte a kallantyút, és megtorpant a küszöbön, töprengve, hogy mit is felejtett el. - Bár meg tudnálak akadályozni! - Sajnos, nem tudsz. Kilépett a sötét folyosóra, és eltûnt. A kardját felejtette ott. 7. Guinivere gyertyafényes, gyönyörû hálószobájában várta Lancelot-ot, szürke

haját kefélve. Rendkívül szép volt, nem olyan, mint egy filmsztár, hanem mint egy nõ, akinek lelke van. közben dúdolt. Méghozzá egy himnuszt, a gyönyörû Veni Sancte Spiritust, amelyet állítólag egy pápa szerzett. A gyertyalángok csöndesen lebegtek az éjszakai levegõben, fényüket visszaverték a sötétkék baldachint díszítö arany oroszlánkölykök. A fésûk és kefék strasszal voltak díszítve, egy hatalmas, csillogó rézláda meg zománc szentekkel és angyalokkal. A brokátfüggönyök lágy redõket vetettek a falakon, s a padlón - kétségbeejtõ és elítélendõ fényûzés - igazi szõnyeg volt. Az ember félt rálépni, mert a szõnyegek eredetileg nem padlóra voltak szánva. Arthur rendszerint kikerülte õket. Guinivere énekelt és a haját kefélte, lágy hangja illett a gyertyák csendjéhez, amikor halkan kinyílt az ajtó. A fõvezér ledobta fekete köpenyét a ládára, végigment a szobán, és megállt a királyné mögött. Mikor az asszony meglátta a tükörben, meg se lepõdött. - Nem csinálhatnám én? - Ha akarod. Lancelot fogta a kefét, és simítgatni kezdte az ezüst hajzuhatagot. Lancelot egy idõ múlva megszólalt: - Olyan a hajad... nem is tudom, milyen. Nem mint a selyem. Inkább olyan, mint a köd, a téli tenger, mint a vízesés, vagy egy deres szénakazal. Igen, szénakazal, sûrû, puha és illatos. - Ó, csak baj van vele - mondta a királyné. A királyné kinyitotta a szemét és megkérdezte: - Biztonságban értél ide? - Senki se látott. - Arthur azt mondta, holnap jön haza. - Azt? Itt egy õsz szál. - Tépd ki. - Szegény hajszál - mondta Lancelot. - Milyen vékony. Mitõl olyan szép a hajad, Jenny? Legalább hat hajszálad kéne összefonnom, hogy olyan vastag legyen, mint nekem egyetlen hajszálam. Kitépjem? - Igen, tépd. - Fájt? - Nem. - Miért nem fájt? Amikor még kicsi voltam, ki szoktam tépni a húgaim haját, õk meg az enyémet, és iszonyúan fájt. Talán ha megöregszünk, érzékszerveink se mûködnek úgy, nem érzünk se fájdalmat, se örömet? - Nem - mondta a királyné. - Azért nem fájt, mert csak egy szálat téptél ki. Ha egy egész fürtöt tépsz ki, az fáj. Ide nézz. Lancelot lehajtotta a fejét, hogy az asszony elérje, s a királyné hátranyúlt fehér karjával és az ujja köré csavarta a férfi egyik fürtjét. Addig rángatta, amíg Lancelot grimaszt nem vágott. - Tényleg még mindig fáj. Hálistennek! - Így tépték ki a húgaid is a hajad? - Igen, de én erélyesebben téptem ki az övéket. Ha csak a közelébe is mentem valamelyiküknek, két kézzel megfogta a copfját és dühös pillantást vetett rám. A királyné nevetett. - Örülök, hogy nem voltam a húgod. - Ó, a te hajad sose téptem volna ki. Túlságosan szép. A te hajaddal egészen mást csináltam volna. - Mit? - Hát... valószínûleg összetekeredtem volna benne, mint egy pele, és elaludtam volna benne. A legszívesebben most is azt csinálnám. - Ne csináld, amíg el nem készültem. - Jenny - kérdezte hirtelen Lancelot -, gondolod, hogy tovább tarthat a dolog? - Hogy érted? - Az elõbb nálam járt Gareth, és figyelmeztetett, hogy Arthur szántszándékkal ment el, hogy csapdát állítson, s hogy Agravaine és Mordred rajta akarjanak kapni bennünket. - Arthur sose lenne képe ilyesmire.

- Én is ezt mondtam. - Ha csak nem kényszerítették rá - tûnõdött az asszony. - Nem tudom, hogyan kényszeríthették volna rá. Az asszony témát változtatott. - Szép Garethtõl, hogy a bátyjai ellen fordult. - Tudod, szerintem õ az egyik legrendesebb ember az udvarnál. Gawaine is rendes, csak túlságosan hirtelen, és meglehetõsen bosszúálló. - De hûséges. - Igen. Arthur azt szokta mondani rájuk: aki nem Orkney, annak minden oka megvan rá, hogy féljen tölük, aki viszont Orkney, annak nagy szerencséje van. Úgy veszekednek, mint a macskák, de valójában imádják egymást. Igazi õsi nemzetség. A királyné valahogy ismét visszatért az elõbbi témára. - Lance - kérdezte zavartan -, gondolod, hogy esetleg rákényszerítették a királyt? - Hogy érted? - Arthurnak iszonyú érzéke van az igazság iránt. - Nem tudom. - Ott volt a múlt heti beszélgetés. Úgy éreztem, mintha figyelmeztetni akarna bennünket. Figyelj csak! Nem hallottál valamit? - Nem. - Mintha az ajtónál motoszkált volna valaki. - Megnézem. Lancelot az ajtóhoz ment és kitárta, de nem volt ott senki. - Vaklárma. - Akkor is reteszeld be. Lancelot keresztbe tette az ajtón a gerendát: öt hüvelyk vastag tölgyfagerenda volt, egy vájatba lehetett tolni a falban. Aztán visszatért, ügyesen elválasztotta a királyné csillogó haját és fonni kezdte. - Butaság idegeskedni - jegyezte meg. De az asszony még mindig töprengett, és egy kérdéssel válaszolt. - Emlékszel Tristramra és Isoudre? - Persze. - Tristram együtt hált Mark király feleségével, és a király meggyilkolta érte. - Tristram bugris volt. - Én úriembernek hittem. - Szerette volna elhitetni magáról. De õ is éppoly cornwalli lovag volt, mint a többi. - Állítólag õ volt a földön a második legjelesebb lovag. Sir Lancelot, Sir Tristram, Sir Lamorak... - Üres szóbeszéd. - Miért gondolod, hogy bugris volt? - kérdezte a királyné. - Hosszú história. Te nem emlékezhetsz rá, milyen volt a lovagság, mielõtt Arthur megcsinálta a Kerekasztalt, tehát nem tudod, milyen zsenihez mentél feleségül. Fogalmad sincs róla, mekkora a különbség Tristram és mondjuk például Gareth között. - Mekkora? - A régi idõkben minden lovag a saját feje szerint cselekedett. Az öreg rókák, az olyanok, mint például Sir Bruce Saunce Pitié, közönséges rablók voltak. Tudták, hogy páncéljuk áthatolhatatlan, s azt csinálták, amit akartak. Nyíltan gyilkoltak és erkölcstelenkedtek. Mikor Arthur trónra került, dühösek voltak. Ugyanis Arthur tudta, mi helyes és mi nem. - Még mindig tudja? - Szerencsére szilárdan kitartott a Kerekasztal ötlete mellett. Alighanem én voltam az egyik az elsõ lovagok közül, aki megértettem nemes elképzelését, méghozzá fiatalon. Mindenki azt mondja, hogy tökéletes és nemes lelkû lovag vagyok. Arthur képzelt el ilyennek. Azt akarta, hogy a fiatalabb nemzedék minden tagja ilyen legyen; mint most Gareth. - És miért volt bugris Tristram?

- Csak mert az volt. Cornwallban élt, sose fogadta el Arthur elképzelését, de megérezte, hogy más szelek fújnak. Volt valamilyen zavaros elképzelése arról, hogy a híres lovagoknak becsületeseknek kell lenniük, és õ is megpróbált a divathoz alkalmazkodni, de anélkül, hogy igazában megértette vagy átérezte volna. Olyan volt, mint egy másológép. Egy csöppet sem volt nemeslelkû. Gyalázatosan bánt a feleségével, szegény öreg Palomidest mindig niggernek csúfolta, és szégyenletesen elárulta Mark királyt. A cornwalli lovagok mind õsöregek, a szívük mélyén mindig ellenséges érzülettel viseltettek Arthur elképzelése iránt. - Mint Agravaine. - Igen. Agravaine anyja is Cornwallból származott. Agravaine gyûlöl, mert a magamévá tettem Arthur elképzeléseit. Furcsa dolog, de mindhármunkat, akiket a köznép a három legjelesebb lovagnak nevezett - Lamorakra, Tristramra és magamra gondolok -, gyûlölték az õsöregek. Örültek, mikor Tristramot meggyilkolták, mert Arthur elképzelését utánozta, és csak természetes, hogy a Gawaine család ölte meg áruló módon Sir Lamorakot. - Szerintem - mondta a királyné - Agravaine irántad érzett gyûlöletének oka a régi mese a savanyú szõlõrõl. Nem hiszem, hogy csak egy kicsit is izgatná Arthur elképzelése, de természetes, hogy mindenkire irígy, aki nála jobb bajvívó. Tristramot gyûlölte a vereség miatt, amit Joyous Gard-ba való útjában szenvedett el tõle, Lamorakot meg azért segített megölni, mert a fiú legyõzte az apátságnál tartott viadalon, és te... te hányszor dühítetted fel? - Nem emlékszem rá. - Lance, tudatában vagy, hogy a két másik ember, akit Agravaine gyûlölt, halott? - Elõbb vagy utóbb mindenki meghal. A királyné hirtelen kirántotta copfjait Lancelot ujjai közül. Megfordult a széken, és fél kezével egyik copfját fogva nagy szemet meresztett rá. - Szerintem igaz, amit Gareth mondott! Szerintem csakugyan rajta akarnak kapni bennünket ma éjjel! Felugrott a székrõl és lökdösni kezdte Lancelot-t az ajtó felé. - Menj. Menj, amíg lehet. - De Jenny... - Nem! Semmi de. Tudom, hogy igaz. Érzem. Itt a köpenyed. Jaj, Lance, könyörgöm, siess. Sir Lamorakot hátulról szúrták le... - Ugyan, Jenny, ne izgasd fel magad egy semmiség miatt. Csak képzelõdés az egész... - Nem képzelõdés. Hallgass csak! Figyelj! - Nem hallok semmit. - Nézd az ajtót. A kampó, amellyel a kallantyút fel lehetett emelni, lassan balra fordult. Óvatosan, bizonytalanul mozgott. - Mi van az ajtóval? - Nézd a fogantyút! Megbûvölve álltak és nézték. - Ó, istenem - suttogta a királyné -, máris késõ. A fogantyú visszaesett a helyére, és a faajtót hangosan megdöngette egy vasököl. Felhangzott Agravaine kiáltása: - A király nevében! Kinyitni! - Végünk - mondta a királyné. - Áruló lovag - kiáltotta a hang, miközben a fa döngött a vaskesztyû alatt. Most rajtacsíptünk, Sir Lancelot. Újabb hangok csatlakoztak a kiabálóhoz. Mivel már nem volt szükség elövigyázatosságra, a páncélosok csörömpölve dübörögtek fölfelé a kõlépcsõn. Az ajtó nekifeszült a gerendának. Lancelot akaratlanul a lovagi nyelven szólalt meg: - Van valami vértezet a szobában - kérdezte -, amellyel elfödözhetném magam? - Semmi. Még egy kard sincs. Lancelot zavart arccal meredt az ajtóra. Több vasököl is dörömbölt, hogy beleremegett az ajtó, s mintha egy egész kutyafalka csaholt volna odakinn. - Jaj, Lancelot - mondta a királyné -, nincs itt semmi, amivel harcolni

lehetne, és te majdnem mezítelen vagy. Õk meg fel vannak fegyverkezve és sokan vannak. Téged megölnek, engem megégetnek, így ér szerelmünk keserû véget. Lancelot dühös volt, hogy nem talál megoldást. - Legalább páncél volna rajtam - mondta ingerülten. - Mégiscsak nevetséges, hogy úgy fogjanak el, mint egy csapdába esett patkányt. Körülnézett a szobában, s átkozta magát, hogy elfelejtette magával hozni a kardját. - Áruló lovag - bömbölt a hang -, gyere elõ a királyné szobájából! Egy higgadt hang hozzátette: - Légy észnél, tizennégy fegyveres van itt, úgyse menekülhetsz. - Ez Mordred volt. A dörömbölés egyre hangosabb lett. - Az istenfájukat - mondta Lancelot. - Nem hagyhatjuk, hogy ilyen lármát csapjanak. Ki kell mennem, különben fölkeltik az egész kastélyt. A királynéhoz fordult és karjába ölelte. - Jenny, hadd nevezzelek a legnemesebb keresztény királynénak. Erõs leszel? - Drágám. - Csókoljuk meg egymást. Mindig az én jóságos úrnõm voltál, és eddig sose szégyenültünk meg. Ne ijedj meg. Ha megölnek, gondolj Sir Borsra. Valamennyi bátyám és unokaöcsém vigyázni fog rád. Üzenj Borsnak és Demarisnak, és õk megmentenek, ha kell. Épségben elvisznek Joyous Gard-ba, s ott élhetsz a birtokaimon, miként királynõhöz illik. Érted? - Ha téged megölnek, nem akarom, hogy megmentsenek. - Meg fogsz menekülni - jelentette ki határozottan Lancelot. - Fontos, hogy egyikünk életben maradjon, és becsületesen elmagyarázhassa ügyünket. Nehéz feladat lesz, de végre kell hajtanod. Különben is szeretném, ha imádkoznál értem. - Nem. Imádkozzon csak más. Ha téged megölnek, engem égessenek el. Oly megadással fogadom majd a halált, mint bárki keresztény királyné. Lancelot gyöngéden megcsókolta és leültette. - Nem érünk rá vitatkozni - mondta. Aztán, még mindig nyugtalanul pillantgatva körül, szórakozottan hozzátette: - Nekem nincs semmi esélyem, de rosszul tették, hogy téged is kényszerhelyzetbe hoztak. A királyné nézte, és igyekezett nem sírni. - A fél lábam odaadnám - mondta Lancelot -, csak valami fegyverem volna, ha csak egy szál kard is, hogy megmenthesselek. - Boldog lennék, Lance, ha engem ölnének meg, és te megmenekülnél. - Én meg nagyon szerencsétlen - felelte Lancelot, akinek egyszerre csak jókedve támadt. - Nos, minden tõlünk telhetõt el kell követnünk. Fene bánja öreg csontjaimat, szentül hiszem, hogy én élvezem majd a diadalt! A gyertyákat a limoges-i láda tetejére állította, hogy a háta mögött legyenek, ha kinyitja az ajtót. Fogta fekete köpenyét, hosszában gondosan négyrét hajtogatta, aztán a bal karjára és kezére tekerte, védelmül. Felkapta az ágy mellõl a gyertyatartót, jobbjában meglóbálta, és még egyszer körülnézett a szobában. Közben odakint állandóan nagyobb lett a lárma, ketten nyilván a csatabárdjaikkal próbálták keresztülhasítani a faajtót, próbálkozásuk azonban csõdöt mondott. Lancelot az ajtóhoz lépett és felemelte a hangját, mire odakinn azonnal csend lett. - Jó urak - kiáltotta -, hagyjátok abba ezt a meggondolatlan lármát. Kinyitom az ajtót, és tehettek velem, amit akartok. - Rajta hát! - kiáltozták odakinn összevissza. - Nyisd ki! - Mihaszna dolog volna ennyiünk ellen küzdened! Engedj be a szobába! Megkíméljük az életedet, ha velünk jössz Arthur színe elé. Lancelot nekivetette vállát az ajtónak, és halkan visszahúzta a gerendát a falba. Aztán, jobb lábát erõsen megvetette a padlón, mintegy két lábnyira az ajtófélfától, majd engedte, hogy kinyíljon az ajtó. Ki is nyílt, de megakadt a lábában - inkább csak rés támadt, mint nyílás -, és a résen csak egyetlen páncélos lovag nyomakodhatott be, engedelmesen. Lancelot bevágta mögötte az ajtót, visszalökte a gerendát, bepólyázott baljával elkapta a betolakodó karjának markolatát, õt magát elõre lökte, elgáncsolta, még esés közben fejbe vágta a gyertyatartóval, s a következõ pillanatban már ott ült a mellén éppoly fürge volt, mint régen. A toronymagas fickó, aki teljes vértezetben

lépett be, olyan benyomást tett, mintha maga lenne a megtestesült engedelmesség - mintha azért jött volna be, hogy átadja kardját Lancelot-nak és hasra vágódjon a padlón. S most a vasba öltözött óriás ott feküdt, továbbra is engedelmesen, miközben a mezítlábas férfi a kard hegyét benyomta a sisakellenzõ nyílásán. A test néhányat rándult, mikor Lancelot két kézzel ránehezedett a kardmarkolatra. Lancelot felállt, és beletörölte kezét hálóköntösébe. - Sajnos meg kellett ölnöm. Fölnyitotta a sisakellenzõt, és nagyot nézett: - Agravaine, az Orkney nemzetségbõl! Az ajtó túloldalán iszonyú volt az ordítozás, verték, püfölték, döngették az ajtót, káromkodtak. Lancelot meg a királynéhoz fordult. - Segíts levenni a páncélját - mondta kurtán. A királyné undorodás nélkül azonnal odament, mindketten letérdeltek a holttest mellé, és leszedték róla vértezete legfontosabb darabjait. - Ide figyelj - mondta Lancelot munka közben. - Most már van némi esélyünk. Ha sikerült elkergetnem õket, visszajövök érted, és velem jössz. - Nem, Lance. Már úgyis elég bajt okoztunk. Ha sikerül kiverekedned magad, maradj távol az udvartól, amíg elsimul a dolog. Én itt maradok. Ha Arthur megbocsát nekem, és el lehet tussolni a dolgot, késõbb majd visszajöhetsz. Ha meg nem bocsát meg, akkor visszajöhetsz, hogy megments. Ez hová való? - Add csak ide. - Itt a másik is. - Sokkal okosabban tennéd, ha mindjárt velem jönnél - sürgette Lancelot, miközben belepréselte magát a páncélingbe, mint a futballista a trikójába. - Nem. Ha veled mennék, örökre vége lennek mindennek. Ha maradok, talán elsimíthatjuk a dolgot. S ha kell, még mindig megmenthetsz. - Nem szívesen hagylak el. - Ha halálra ítélnek és megmentesz, ígérem, hogy veled megyek Joyous Gard-ba. - És ha nem? - Töröld le a sisakod a köpenyeddel - mondta a királyné. - Ha nem ítélnek halálra, akkor visszajössz késõbb, s marad minden a régiben. - Rendben van. Kész. A többi nem fontos. Kiegyenesedett, kezében a véres karddal, s lenézett a halott lovagra, aki megölte egykor a saját anyját. - El kell búcsúznunk. - Szeretném, ha adhatnék neked valamit, Lance, és te is hagynál nekem valamit emlékbe. Nem cserélnénk gyûrût? Cseréltek. - Isten legyen a gyûrûmmel - mondta a királyné -, ahogy én is veled leszek. Lancelot megfordult és az ajtóhoz ment. Odakint egyre ordítoztak: "Gyere elõ a királyné szobájából!" "Felségáruló!" "Nyisd ki az ajtót!" - Akkora lármát csaptak, amekkorát csak tudtak, hogy minél nagyobb legyen a botrány. Lancelot az ajtó felé fordulva szétvetette a lábát, és lovagok nyelvén válaszolt nekik. - Hagyd abba ezt a hûhót, Sir Mordred, és fogadd meg a tanácsomat. Távozzatok innen az ajtó elöl, ne lármázzatok és gyalázzatok ilyen ocsmány módon. Ha eltávoztok és abbahagyjátok a lármázást, holnap megjelenek a király elõtt, és akkor majd elválik, hogy közületek vagy más lovagok közül ki merészel árulással vádolni. Ott majd lovagi módra megfelelek, hogy nem gonosz szándékkal jöttem ide, s ezt két kezemmel is bebizonyítom akármelyikõtökön. - Pfúj, áruló! - kiáltotta Mordred hangja. - Ha úgy akarjuk, lesújtunk, vagy akár le is mészárolunk. Egy másik hang ezt ordította: - Tudd meg, hogy Arthur király kényünk-kedvünkre bízta, hogy meghagyjuk-e az életedet, vagy megöljünk! Lancelot leejtette sötét arcára a sisakellenzõt, és kardjával félrelökte a gerendát. A nehéz faajtó recsegve feltárult, s a küszöbön ott tolongott egy csomó fegyveres, fáklyás, páncélba öltözött lovag. - Ej, uraim - mondta zordul -, hát nincs veletek egyezség? Akkor hát védjétek magatokat.

8. Egy hét múlva a Gawaine nemzetség a törvényszéki teremben várakozott. A szárnyas ablakokon beáradt a délutáni napfény, megvilágította a Batszebát ábrázoló faliszõnyeget, amelyen a nõ két gömbölyû keblével a kádban ült valami kastély bástyafalán, amelyet mintha gyerekek emeltek volna építõkockákból, megvilágította a szakállas, koronás Dávidot, hárfával a kezében, s megcsillant a sok száz lovon, függõleges lándzsán, sisakon és vértezeten, amellyel zsúfolva volt azt a csatát ábrázoló kép, amelyen megölték Uriást. Uriás éppen leesõfélben volt lováról, az ellenség oldalán harcoló lovagok egyike ugyanis megcsapta a kardjával valahol a rekeszizma környékén. A kard majdnem keresztülszelte a testét, a szerencsétlen ember a szó szoros értelmében kettévált, és a sebébõl - irtóztató látvány - egy csomó bíborvörös féreg özönlött kifelé - ezek lettek volna a festõ szándékai szerint Uriás belei. Gawaine komoran ült a fal mellett a panaszosoknak szánt padon, mellén összefont karral, fejét a faliszõnyegnek támasztva. Gaheris a hosszú asztalon kuporgott, és egy bõrbõl készült sólyomsapka zsinórjaival babrált. Úgy próbálta újrafûzni õket, hogy szorosabban zárjanak, s mivel az ilyen zsinórok szövevénye bonyolult, belezavarodott. Gareth ott állt mellette. Mordred falfehéren, felkötött karral az egyik ablakmélyedésnek támaszkodott és kinézett. Még mindig fájdalmai voltak. - A hasíték alatt kellene átdugni - mondta Gareth. - Tudom, tudom. Csak megpróbálom elõbb ezt átdugni. - Hadd próbáljam meg én. - Egy pillanat. Mindjárt kész. Mordred odaszólt az ablakból: - A hóhér már kezdésre készen áll. - Ó! - Szörnyû halál lesz - mondta. - Száraz fát használnak, amelyik nem füstöl, az asszony összeég, mielõtt megfulladna. - Azt csak gondolod - jegyezte meg komoran Sir Gawaine. - Szegény öregasszony - mondta Mordred. - Szinte sajnálatot érez iránta az ember. Gareth hevesen feléje fordult. - Erre elõbb kellett volna gondolnod. - Most a fölsõt - mondta Gaheris. - Szerintem - folytatta Mordred, mintha monologizálna - hûbérurunknak ebbõl az ablakból kell végignéznie a kivégzést. Gareth végleg elvesztette az önuralmát. - Nem fognád be legalább egy pillanatra a szádat? Azt hihetné az ember, hogy élvezed, ha megégetnek valakit. Mordred megvetõen válaszolt: - Tulajdonképpen te élvezed. Csak úgy érzed, hogy nem illik elárulni. Egy szál ingben fogják megégetni. - Maradj már csendben, az isten szerelmére. Gaheris a maga csöndes hangján így szólt: - Szerintem szükségtelen aggódnod. Mordred villámként fordult feléje. - Hogy érted, hogy szükségtelen aggódnia? - Persze hogy szükségtelen aggódnia - mondta mérgesen Gawaine. - Csak nem gondolod, hogy Lancelot nem jön el és nem menti meg? Õ aztán nem gyáva. Mordred agya sebesen forgott. Eddig mozdulatlanul állt az ablaknál, most ideges izgalomba jött. - Ha megpróbálja megmenteni, abból harc lesz. Arthur királynak meg kell vívnia vele. - Arthur király innen fogja nézni. - De hát ez képtelenség! - robbant ki Mordred. - Csak nem azt akarod mondani, hogy Lancelot az orrunk elõtt megléphet a királynéval? - Pontosan azt. - De hisz akkor senki se bûnhõdik meg! - Az isten szerelmére, ember - kiáltott fel Gareth. - Te csakugyan szeretnéd látni, hogy égetik meg azt az asszonyt?

- Igen. Látni szeretném. Te itt akarsz ülni és hagyni, hogy Lancelot megszöktesse a királynét, miután megölte öcsédet, Gawaine? - Én óva intettem Agravaine-t. - Gyávák! Gareth! Gaheris! Vegyétek rá, hogy tegyen valamit. Nem engedhetitek, hogy ez megtörténjen. Lancelot megölte Agravaine-t, a fivéreteket. - Amennyire én tudom, Mordred, Agravaine tizenhárom talpig felfegyverzett lovaggal próbálta megölni Lancelot-t, mikor azon más se volt, csak a hálóköntöse. Az eredmény az lett, hogy maga Agravaine esett el, mind a tizenhárom lovaggal együtt - kivéve egyet, aki megfutamodott. - Nem futamodtam meg. - Életben maradtál, Mordred. - Esküszöm, hogy nem futamodtam meg, Gawaine. Minden erõmbõl igyekeztem megvívni vele. De eltörte a karom, és utána már nem tehettem többet. Becsületszavamra, Gawaine, igyekeztem megvívni vele. Majdnem sírt. - Nem vagyok gyáva. - Ha nem futamodtál meg - kérdezte Gaheris -, hogyan lehetséges, hogy Lancelot téged életben hagyott, miután a többieket megölte? Hiszen az volt az érdeke, hogy mindnyájatokat megöljön, hogy ne maradjanak tanúk. - Eltörte a karom. - Igen, de nem ölt meg. - Igazat mondok. - Akkor is: nem ölt meg. Mivel a karja is fájt, meg dühös is volt, Mordred sírásra fakadt, mint egy gyerek. - Árulók! Mindig ezt csináljátok. Ellenem fordultok, mert nem vagyok erõs. Agravaine meghalt, virrasztottunk fölötte, és ti nem akartok senkit se megbüntetni érte. Árulók! árulók! Mindig azok voltatok, és azok is maradtok! Zokogott, mikor a király belépett. Arthur fáradtnak látszott, lassan a trónszékhez lépkedett és leült. Intett, hogy üljenek vissza õk is. Gawaine visszarogyott a padra, oda, ahonnan felállt, Gareth és Gaheris azonban állva maradtak, és szánakozva nézték a királyt. Mordred a háttérben zokogott. Arthur végighúzta tenyerét a homlokán. - Miért sír? - kérdezte. - Magyarázattal tartozott nekünk - mondta Gawaine. - Hogyan lehetséges, hogy Lancelot tizenhárom lovagot megölt, de öt nem ölte meg. Csak az lehet az oka, hogy jóban voltak. - Azt hiszem, én tudok magyarázattal szolgálni. Ugyanis én kértem meg Sir Lancelot-t tíz nappal ezelõtt, hogy ne ölje meg a fiamat. Mordred keserûen megszólalt: - Köszönöm. Sokra megyek vele. - Nem nekem tartozol köszönettel, Mordred. Lancelot-nak kellene megköszönnöd. - Bár ölt volna meg. - Örülök, hogy nem tette. Próbálj egy kicsit elnézõ lenni, fiam, ha már ilyen bajban vagyunk. Ne felejtsd el, hogy az apád vagyok. Hamarosan nem marad senkim, csak te. - Bár ne születtem volna meg soha! - Én se bánnám, szegény fiacskám. De hát megszülettél, s most minden tõlünk telhetõt el kell követnünk egymásért. Mordred kicsit szégyenkezve, alakoskodva hozzásietett. - Apám - mondta -, tudod, hogy Lancelot feltétlenül eljön, hogy megmentse azt a nõt? - Számoltam vele. - És rendeltél ki lovagokat, hogy megakadályozzák? Gondoskodtál erõs õrségrõl? - Az õrség a lehetõ legerõsebb, Mordred. Igyekeztem a törvénynek megfelelõen eljárni. - Apám - mondta buzgón Mordred -, küldd le Gawaine-t és ezt a két másikat erõsítésül. Lancelot nagy sereggel fog jönni. - Nos, Gawaine? - kérdezte a király.

- Köszönöm, bácsikám. Engem inkább ne kérj ilyesmire. - Kénytelen vagyok, Gawaine, a törvény nevében és az õrség érdekében, amely már ott is áll. Ugyanis nem volna becsületes nem erõsíteni meg az õrséget, ha egyszer úgy gondolom, hogy Lancelot eljön, hiszen saját embereimet árulnám el. Feláldoznám õket. - Akár felkérsz rá, Felség, akár nem, én nem megyek. Én rögtön az elején megmondtam két öcsémnek, hogy nem vállalok semmi közösséget a dologgal. Én nem óhajtom végignézni, hogy megégetik Guinivere királynét, nyíltan ki merem mondani, hogy remélem, nem is fogják, és segíteni semmiképpen se fogok a dologban. Tudd meg. - Ez árulásnak hangzik. - Lehet, hogy árulás, de hiába: én szeretem a királynét. - Én is szeretem, Gawaine. Én vettem feleségül. De ha az igazságszolgáltatásról van szó, a hétköznapi érzelmek nem jöhetnek számításba. - Attól félek, hogy én képtelen vagyok nem venni számításba az érzelmeimet. A király a másik két fivérhez fordult. - Gareth! Gaheris! Megtennétek nekem azt a szívességet, hogy felfegyverkeztek és megerõsítitek az õrséget? - Kérlek, bácsikám, ne kérj ilyet tõlünk. - Nem szívesen teszem Gareth. - Tudom, és kérlek, ne kényszeríts rá minket. Lancelot a barátom, hogy harcolhatnék hát ellene? A király megérintette a kezét. - Lancelot elvárná tõled, hogy megtedd, kedvesem, akármirõl lenne szó. Õ is híve az igazságszolgáltatásnak. - Én nem harcolhatok ellene, bácsikám. Õ ütött lovaggá. Ha kívánod, megyek, de fegyver nélkül. Félek, hogy az én magatartásom is árulás. - Én kész vagyok fegyverbe öltözni - mondta Mordred -, még törött karral is. Gawaine gúnyosan megjegyezte: - Te nyugodtan megteheted, öcsém. Hallottuk, hogy a király megtiltotta Lancelot-nak, hogy megsebezzen. - Áruló! - És te, Gaheris? - kérdezte a király. - Én elmegyek Garethtel, de én is fegyvertelenül. - Hát akkor ennél többet nem tehetünk. Remélem, megpróbáltam megtenni, amit illik. Gawaine fölállt a padról, és nehézkes léptekkel, együttérzéssel odament a királyhoz. - Többet tettél, mint amennyit el lehet várni töled - mondta barátságosan megszorongatva nagy mancsával az eres kezet -, és tõlünk telhetõleg segítségedre kell lennünk. Hadd menjenek le öcséim fegyvertelenül. Lancelot nem fogja megsebezni õket, ha rájuk ismer. Én veled maradok. - Jó, menjenek. - Szólhatok a hóhérnak, hogy kezdheti? - Szólj, ha úgy érzed, hogy szólnod kell, Mordred. Add át neki a gyûrûm, és Sir Bedivere olvassa fel az ítéletet. - Köszönöm, apám. Köszönöm. Egy pillanatot se késlekedünk. A sápadt arc kigyúlt a lelkesedéstöl meg valami furcsa, õszinte hálától, s Mordred kisietett a terembõl. Követte bátyjait, akik már elmentek, hogy égõ szemmel és idegesen rángatózó ajakkal csatlakozzanak az õrséghez. Mikor az öreg király magára maradt Gawaine-nel, tenyerébe temette az arcát. - Kicsit ízlésesebben is csinálhatta volna. Nem kellett volna elárulnia, hogy annyira örül. Gawaine az elõregörnyedt vállra tette a kezét. - Ne félj, bácsikám - mondta. - Minden rendbe jön. Lancelot idejében megmenti a királynét, nem esik semmi bántódása. - Megpróbáltam teljesíteni a kötelességem. - Csodálatra méltóan iparkodtál. - Halálra ítéltem, mert a törvény szerint halálra kellett ítélnem. Minden tõlem telhetõt megtettem, hogy az ítéletet végre is hajtsák. - Csakhogy nem fogják végrehajtani. Lancelot épségben megszabadítja.

- Ne hidd, Gawaine, hogy meg akarom menteni. Én vagyok Anglia legfõbb bírája, és az a kötelességünk, hogy könyörtelenül megégettessük azt az asszonyt. - Igen, bácsikám, és mindenki tudja, hogy minden tõled telhetõt elkövettél, hogy ez meg is történjék. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy mindketten szívbõl óhajtjuk, hogy megmeneküljön. - Ó, Gawaine - mondta Arthur. - Annyi esztendeig a feleségem volt! A másik megfordult, és az ablakhoz lépett. - Ne aggódj. Minden rendbe jön. - Mi a helyes? - kiáltott fel az öregember, szomorúan nézve Gawaine után. Mi a helytelen? Ha Lancelot csakugyan megmenti, talán megöli az ártatlan õröket, akiket azért állítottam oda, hogy megégettessék az asszony. Az örök bíznak bennem, és én azzal bíztam meg õket, hogy akadályozzák meg Lancelot-ot, mert ezt kívánja az igazság. Ha megmenti Guinivere-t, el fognak esni. Ha nem esnek el, az asszonyt megégetik. Iszonyatos halált hal a lángok közt, Gawaine... pedig õ az én imádott Gwenem. - Ne félj, bácsikám. Nem kerül rá sor. A király azonban egyre jobban letört. - Akkor meg mért nem jön már? Mért vár ilyen sokáig? Gawaine habozás nélkül megadta rá a választ: - Meg kell várnia, míg Guinivere a szabadban lesz, a téren, különben meg kéne rohamoznia a kastélyt. - Megpróbáltam figyelmeztetni õket, Gawaine. Megpróbáltam figyelmeztetni néhány nappal azelõtt, hogy rajtakapták õket. De nehéz nyíltan beszélni, hogy ne sértsük meg mások érzelmeit. Meg ostoba is voltam. Nem akartam tudomást venni a dologról. Reméltem, hogyha nem veszek tudomást semmirõl, a végén minden rendbe jön. Szerinted hibát követtem el? Gondolod, hogy megmenthettem volna õket, ha másként járok el? - Mindent megtettél, amit tehettél. - Ifjúkoromban elkövettem valamit, ami nem volt helyes, és ebbõl fakadt minden nyomorúság az életemben. Szerinted meg lehet akadályozni egy gonosztett következményeit, ha utána jót tesz az ember? Szerintem nem. Azóta is igyekszem jó cselekedetekkel meggátolni a következményeket, de hiába. Nem lehet megállítani a folyamatot. Szerinted ez is annak egyik következménye? - Nem tudom. - Milyen szörnyû ez a várakozás! - kiáltott fel Arthur. - Gwennek még szörnyûbb lehet. El kellett volna utasítanom Mordred vádját, és szemet hunynom az egész ügy fölött? Fel kellett volna mentenem Guinivere-t? Mellõzhettem volna az általam hozott törvényeket? Azt kellett volna tennem? - Lehet. - Eljárhattam volna szívem szerint. - El. - De hát akkor mi lett volna az igazságszolgáltatással? Mi lett volna a dolog következménye? Következmények! Igazságszolgáltatás! Gonosztettek! Vízbe fúlt csecsemõk! Egész éjszaka magam elõtt láttam õket. Gawaine megváltozott hangon csöndesen így szólt: - Ezt most mind felejtsd el. Szedd össze minden erõd, hogy elviseld a legnehezebbet. Megteszed? A király megmarkolta trónszéke karfáját. - Meg. - Tartok tõle, hogy az ablakhoz kell jönnöd. Most hozzák ki. Az öregember nem mozdult, csak erõsebben megmarkolta a karfát. Ült és maga elé meredt. Aztán talpra kényszerítette magát, és ment, hogy teljesítse kötelességét. A kivégzés csak akkor volt törvényes, ha õ is végignézte. - Fehér ingben van. - Igen. - Mit csinálnak? - Nem tudom. - Valószínûleg imádkoznak. - Igen. Ott áll elöl a püspök. Nézték, hogy imádkoznak. - Milyen furcsák.

- Hétköznapiak. - Mit gondolsz, leülhetnék? - kérdezte Arthur, mint egy gyerek. - Most már megmutattam magam. - Állnod kell. - Nem hiszem, hogy kibírom. - Muszáj. - De mi lesz, ha fölnéz, Gawaine? - Ha nem maradsz állva, nem lesz törvényes az eljárás. Odakinn, az ablak alatt a piactéren mintha himnuszt énekeltek volna. Nem lehetett kivenni sem a szövegét, sem a dallamát. Csak azt látták, hogy a papok a halál elõtti szertartásokkal buzgólkodnak, a csillogó vértbe öltözött lovagok mozdulatlanul állnak, s az emberfejek sokasága mint megannyi kókuszdióval teli kosár veszi körül a négyszögletes teret. Nehéz volt megtalálni a királynét. Eltûnt a ceremóniák örvényében, ide-oda vezetgették, hivatalnokok és gyóntatók csapatai vették körül, bemutatták a hóhérnak, rábeszélték, hogy térdeljen le és imádkozzon, aztán felállították és beszédet mondattak vele, meghintették szenteltvízzel, gyertyákat adtak a kezébe, feloldozták és megkérték, hogy bocsásson meg mindnyájuknak, ráérõsen, körülményesen, méltóságteljesen tessékelték ki az életbõl. A sötétség korában semmit sem hanyagoltak el egy törvényes gyilkosság esetén. A király megkérdezte: - Jön már a megmentõ csapat? - Nem. - Úgy látszik, késnek. Odakint, az ablak alatt, elhallgatott a kántálás, nyomasztó csend lett. - Meddig tart még? - Még néhány percig. - Imádkoztatják? - Igen. Az öregember hirtelen megkérdezte: - Nem kéne nekünk is imádkoznunk? - Ha akarsz. - Térdeljünk le? - Szerintem nem lényeges. - Mit imádkozzunk? - Nem tudom. - Mondjam el a Miatyánkot? Csak arra emlékszem. - Az jó lesz. - Mondjuk el együtt? - Ahogy akarod. - Gawaine, attól tartok, muszáj letérdelnem. - Én állva maradok - mondta az Orkney család feje. - Hát akkor... Éppen nekikezdtek az imának, amikor a piactér túlsó szélérõl halk kürtszó hallatszott. - Pszt, bácsikám! Az imádság szóközépen abbamaradt. - Katonák jönnek. Azt hiszem, lovon! Arthur már talpon is volt az ablaknál. - Hol? - A kürtszó irányában! A rézkürt hangja most mér tisztán, élesen, diadalmasan betöltötte a szobát is. A király megrázta Gawaine könyökét, és reszketõ hangon kiabálni kezdett: - Az én Lancelot-om! Tudtam, hogy eljön! Gawaine keresztülpréselte széles vállát az ablakon. Mindketten látni akarták a jelenetet. - Igen. Lancelot! - Nézd! Ezüstpáncél van rajta! - A pajzsa is ezüst! - Hogy tud lovagolni! - Figyelj csak! Valóban érdekes látvány volt. A piactéren teljes volt a felfordulás; mint egy

vadnyugati filmben. A gyümölcsös kosarak szétestek, a kókuszdiók kigurultak. Az õrtálló lovagok nyeregbe akartak szállni, fél lábbal a kengyelben ugrándoztak lovuk mellett, a lovak meg forogni kezdtek lovasaik körül. A ministránsok eldobálták a füstölöket. A papok utat törtek a tömegben. A püspök maradni akart, de elsodorták a templom felé, pásztorbotja zászlóként vonult utána, egy hûséges diakónus a tömeg feje fölé emelte. Egy baldachinnak, amelyet négy rúdon tartottak valaki vagy valami fölött, eldõltek a rúdjai, s elsüllyedt, mint egy gõzös az Atlantióceánon. A csillogó vértezetû lovagok csörömpölõ fegyvereikkel elárasztották a teret a kürtszó hangjára. Kardjuk mint valami furcsa gép emelkedett föl és sújtott le. Guinivere, akit a papok magára hagytak, ott állt, mint egy világítótorony. Fehér ingben a magas oszlophoz kötözve csak õ volt mozdulatlan a nagy kavargásban. A tömeg fölé emelkedett. Az ütközet a lába elõtt zajlott. - Hogy sarkantyúzzák és ostorozzák a lovakat! - Így senki nem tud rohamozni! - Ó, a szegény õrség! Arthur a kezét tördelte. - Valaki lebukott a lováról. - Segwarides. - Micsoda kavargás! - Lancelot rohamai mindig ellenállhatatlanok voltak - szögezte le hevesen a király. - Mindig. Hej, micsoda döfés! - Ott van Sir Pertilope. - Nem. Az Perimones. A bátya. - Nézd, hogy villognak a kardok a napfényben. Nézd, micsoda színek! Remek csapás volt, Sir Gillimer, remek! - Ne, ne! Lancelot-t figyeld! Nézd, hogy üt-vág és rohamoz. Aglovale-t kivetette a nyeregbõl. Nézd, már közeledik a királynéhoz. - Priamus megállítja. - Priamus? Badarság! Gyõzünk, Gawaine! Mi gyõzünk! A tagbaszakadt ember lelkesen vigyorogva a király felé fordult. - Mi az, hogy "mi"? - Rendben van... akkor hát "õk", te tökfilkó. Természetesen Sir Lancelot. Õ fog gyõzni. Ott van Sir Priamus. - Sir Bors leesett a lováról. - Sebaj! Mindjárt adnak alája másik lovat. Ott van, már ott van a királynénál. Ó, nézd csak! Hozott neki ruhát meg köpenyt. - Hozott ám! - Lancelot-om nem hagyja, hogy Guinivere-emet ingben lássák! - De nem ám! - Már adja is rá õket. - S a királyné mosolyog. - Isten áldja meg õket. Mind a kettõt. De jaj, szegény gyalogosaim! - Azt hiszem, ezzel vége is. - Lancelot nem ölt meg több embert, mint amennyit feltétlenül szükséges. Bízhatunk benne, ugye? - Ilyen vonatkozásban bízhatunk. - Damas hever ott a ló alatt? - Igen. Damas szokott vörös sisakforgót viselni. Úgy látom, visszavonulnak. - Gyorsan elintézték. - Guinivere szabad. A terembe megint behatolt a kürtszó, de most más volt a jel. - Most már biztos, hogy elvonulnak. Ez a takarodó. Istenem, Istenem, milyen kavarodás! - Remélem, nem történt sok sebesülés. Meg tudod állapítani? Menjünk a segítségükre? - Nehéz volna innen lemenni - mondta Gawaine. - A hûséges õrök! - Több mint egy tucat. - Bátor katonáim! Én vagyok az oka!

- Nem tudnám megmondani, ki az oka, hacsak nem a fivérem, s õ már halott. Igen, már az utolsó csoportok vonulnak vissza. Látni lehet a királyné fehér köntösét a tömeg feje fölött. - Integessek neki? - Nem. - Nem volna helyénvaló? - Nem. - Akkor hát nem. Pedig jó lett volna valamit jelt adnom neki, most, hogy eltávozik. Gawaine hirtelen feléje fordult, szeretettel teli. - Nagyszerû ember vagy, Arthur bácsi - mondta. - Elõre megmondtam, hogy nem lesz semmi baj. - Te is nagyszerû ember vagy, Gawaine, jó és kedves ember. Régi módi szerint jókedvûen megcsókolták egymás arcát. - Na lám - mondták. - Na lám. - És most mit csináljunk? - Azt neked kell megmondanod. Az öreg király körülnézett, mintha nézné, hogy tényleg, mit is csináljanak. Kora, látszólagos gyöngesége eltûnt. Kihúzta magát. Arca kipirult. Szeme körül csak úgy sugároztak a szarkalábak. - Azt hiszem, elõször is innunk kéne egy jó nagyot. - Remek ötlet. Hívd az apródot. - Apród! Apród! - kiabált Arthur az ajtóban. - Hol az ördögben vagy? Apród! Hé, te lurkó,, hozz valami innivalót. Mit csináltál? Lested, hogy égetik meg az úrnõdet? Alaposan csalódtál! A gyerek jókedvûen rikkantott egyet, és lerohant a lépcsõ derekáról. - És utána, ha ittunk? - kérdezte Gawaine. Arthur jókedvûen, a kezét dörzsölgetve jött vissza. - Még nem gondolkoztam rajta. Valahogy csak lesz. Talán rávehetjük Lancelot-t, hogy kérjen bocsánatot, vagy valami ilyesmit - aztán visszatérhet. Rábeszélhetjük, hogy magyarázkodjék ki: azért volt a királyné hálószobájában, mert a királyné üzent érte. Meg akarta jutalmazni Meliagrance-ért, ahogy ígérte, és nem akart beszélni a jutalomról. Ezek után természetes, hogy Lancelot-nak meg kellett mentenie, hiszen tudta, hogy ártatlan. Igen, szerintem valami ilyesmit elérhetnénk. Csak ezentúl rendesen kéne viselkedniük. Gawaine lelkesedése hamarabb elpárolgott, mint a nagybátyjáé. Lassan, szemét a padlóra szögezve szólalt meg. - Nem hinném... - kezdte. A király ránézett. - Nem hinném, hogy teljesen el tudod simítani a dolgot, amíg Mordred él. A kísérteties alak sápadt kezével fölemelte az ajtófüggönyt, s félig fegyverben, felkötött fél karjával ott állt a küszöbön. - Soha - mondta elkeseredetten, mint a drámában a végszóra belépõ színész -, amíg Mordred él. Arthur meglepõdve fordult hátra. Látta a lázas szemeket, s aggódó mozdulattal elindult fia felé. - Nicsak, Mordred! - Nicsak, Arthur. - Hogy merészelsz így szólni a királyhoz? - Te egyáltalán ne szólj hozzám. Fakó hangjára a király félúton megtorpant. Aztán összeszedte magát. - Gyere - mondta nyájasan. - Iszonyú mészárlás volt, tudjuk. Láttuk az ablakból. De mindenesetre jó, hogy nénéd biztonságban van, és az igazságnak is elég tétetett... - Iszonyú mészárlás volt. A hangja egy automata hangja volt, de nagyon jelentõségteljes. - A gyalogosok... - Csürhe. Gawaine gépiesen féltestvére felé fordult. Egész testével. - Mordred - kérdezte nyomatékosan -, Mordred, hol hagytad Sir Garethet?

- Hol hagytam mindkettõjüket? - Hol hagytam mindkettõjüket? A vörös hajú férfi kitört, és hadarni kezdett. - Ne majmolj! - ordította. - Ne utánozz, mint egy papagáj! Beszélj! Hol vannak? - Menj és keresd meg õket a téren, a többiek között, Gawaine. - Gareth és Gaheris... - kezdte Arthur. - Ott fekszenek a piactéren. Nehéz felismerni õket, mert mindkettõ csupa vér. - Csak nem esett valami bajuk? Fegyvertelenek voltak. Csak nem sebesültek meg? - Meghaltak. - Zagyvaságot beszélsz, Mordred. - Zagyvaságot beszélsz, Gawaine. - De hiszen nem volt náluk fegyver - tiltakozott a király. - Nem volt rajtuk páncél. Gawaine félelmetesen nyomatékosan így szólt: - Mordred, ha hazudsz... - ... akkor az igazságos Gawaine utolsó rokonát is lemészárolja. - Mordred! - Arthur! - vágott vissza Mordred. Kõarccal a király felé fordult, düh, gúny és kétségbeesés tükrözõdött rajta eszelõsen. - Ha ez igaz, borzasztó. Ki akarhatta megölni a fegyvertelen Gareth-t? - Ki? - Nem is harcolni mentek oda. Csak hogy ott legyenek, mert megparancsoltam nekik. Különben is Lancelot a legjobb barátja Garethnek. A fiú barátságos viszonyban volt a Ban családdal. Lehetetlen. Biztos, hogy nem tévedsz? Gawaine hangja hirtelen megtöltötte a termet: - Mordred, ki ölte meg két öcsém? - Na ki? Gawaine nekirontott a nyomoréknak, s toronyként, dühösen hajolt föléje. - Ki, ha nem Sir Lancelot, drága barátom. - Hazudsz! Meg kell néznem! S ugyanazzal a lendülettel, amely öccse felé vitte, kirohant a terembõl. - Biztos, hogy meghaltak, Mordred? - Garethnek a feje búbja van levágva - felelte közönyösen Mordred -, és meglepett kifejezés ül az arcán. Gaheris arcán nem ül semmiféle kifejezés, mert kettéhasadt a feje. A király inkább zavart volt, mint rémült. Tûnödve, szomorúan így szólt: Lance nem tehette. Õ ismerte õket... És szerette. Nem volt rajtuk sisak, rájuk ismerhetett. Õ ütötte lovaggá Garethet. Õ sose csinált volna ilyet. - Nem hát. - De hisz azt mondod, hogy õ csinálta. - Azt mondom, hogy õ csinálta. - Csak tévedésbõl tehette. - Csak tévedésbõl tehette. - Hogy érted ezt? - Úgy értem, hogy a Tó Lovagja, az erényes és rettenthetetlen, akit hagytál, hogy felszarvazzon és elragadja a feleséged, távozása elõtt megengedte még magának azt a mulatságot, hogy megölje két bátyámat... pedig mindkettõ fegyvertelen volt és szeretõ barátja. Arthur leült a padra. A kis apród megjött az itallal, és kétrét hajolt. - Az ital, felség. - Vidd innen. - Sir Lucan, a komornyik kérdezteti, felség, hogy segítségére lehet-e a sebesülteknek, felség, és hogy van-e kötszer? - Kérdezd meg Sir Bedivere-t. - Igenis, felség. - Apród! - kiáltott Arthur a távozó gyerek után. - Parancsára, felség. - Hány haláleset történt? - Azt mondják, hogy húsz lovag esett el, felség. Sir Belliance, a Gõgös, Sir Segwarides, Sir Griflet, Sir Brandiles, Sir Aglovale, Sir Tor, Sir Gauter, Sir

Gillimer, Sir Reynold három öccse, Sir Damas, Sir Priamus, Sir Kay, az Idegen, Sir Driant, Sir Lambegus, Sir Herminde és Sir Pertilope. - Hát Gareth és Gaheris? - Róluk nem hallottam, felség. A vörös arcú, tagbaszakadt férfi zokogva robbant be a terembe. Úgy szaladt Arthurhoz, mint egy gyerek. Sírva kiáltotta: - Igaz! Igaz! Találkoztam egy emberrel, aki látta a dolgot. Szegény Gaheris és Gareth öcsénk... Mindkettõjüket megölte, hiába voltak fegyvertelenek. Térdre esett. Õsz fejét a király köpenyébe temette. 9. Hat hónap múlva, egy ragyogó téli napon körülzárták Joyous Gard-t. A nap az északi széllel ellenkezõ irányban sütött, s a szántóföldeken a barázdák keleti oldala már fehér volt a fagytól. A várkastély falain kívül a seregélyek meg a zöld lilék kétségbeesve kutattak a merevre fagyott fûben. A lombhullató fák csontvázként meredtek az ég felé. A tehénlepény, ha ráütött az ember, kopogott, mint a fa. Mindennek téli színe volt, a zöld moha fakó volt, mint az évekig a napon felejtett zöld bársonypárna. A tócsák jege recsegett, akárcsak a befagyott várároké. Joyous Gard, Lancelot vára magasodott az ég felé az erõtlen napfényben. Lancelot vára nem olyan volt, mint a manapság látható rombadõlt erõdítmények, amelyeknek a kövei közt mállik a vakolat. Be volt meszelve. A mészbe krómot is tettek, s ettõl halvány aranyszínû lett. Zsindelyezett tornyocskái, amelyeknek a teteje, francia módra, kúp alakú volt, százával emelkedtek ki a legváratlanabb helyeken a bonyolult védelmi rendszerbõl. Meseszerû, festett kis hidak - olyanok, mint a Sóhajok Hídja - vezettek egy-egy kápolnától egy-egy toronyig. A külsõ lépcsõk az isten tudja hová vezettek - talán az égbe. A lõrések között kémények szöktek a magasba. Ahol hajdan csak csupasz falak voltak, igazi festett üvegablakok csillogtak, jó magasan. A szögletes tetõket zászlócskák, keresztek, vízköpõk, szélkakasok, apró tornyocskák és harangtornyok díszítették - a tetõk hol ilyen, hol olyan formájúak voltak, némelyiket vörös zsindely fedte, némelyiket mohos kõ, némelyiket pala. A vár tulajdonképpen nem is vár volt, hanem város. Mint egy szépen földíszített torta. Körülötte terült el az ostromlók tábora. Azokban az idõkben a királyok magukkal vitték a táborba otthoni faliszõnyegeiket, s ez volt a mércéje, hogy milyen táboruk van. A sátrak pirosak, zöldek, kockásak és csíkosak voltak. Némelyik selyembõl készült. Angliai Arthur a színek, tartókötelek, sátorcövekek, hosszú lándzsák, sakkozók és markotányosnõk, faliszõnyeggel díszített sátrak és arany tálak közt ült, és ki akarta éheztetni a barátját. Lancelot és Guinivere a csarnokban álltak a tûz mellett. Már nem a szobák közepén gyújtottak tüzet, hogy a füst az ablakokon távozzék, ahogy tud. Itt igazi kandalló volt, dús faragásokkal - a benwicki ácsok és kõfaragók mûve volt - , s rostélyon egy fél fatörzs füstölgött. Aznap fegyverszünet volt, bár hivatalosan nem hirdették ki. Guinivere így szólt: - El sem tudom képzelni, hogy tudtad véghezvinni. - Én se, Jenny. Már azt sem, hogy én vittem véghez, de hát mindenki azt beszéli. - Emlékszel valamire? - Valószínûleg izgatott voltam, és nagyon aggódtam érted. Nagy tömeg ember volt ott, mindenféle fegyverekkel, meg néhány lovag, aki meg akart akadályozni. Kénytelen voltam fegyverrel vágni utat köztük. - Nem vall rád. - Csak nem gondolod, hogy szándékosan csináltam? - kérdezte keserûen Lancelot. - Gareth jobban szeretett engem, mint a fivéreit. Úgyszólván a keresztapja voltam. Ó, hagyjuk, az isten szerelmére. - Ne törõdj vele - mondta Guinivere. - Merem állítani, hogy õ járt jobban,

szegény teremtés. Lancelot - fél karjával a kandalló párkányára támaszkodva - elgondolkozva belerúgott a fahasábba, és belebámult az izzó hamuba. - Kék szeme volt. Elhallgatott, mintha ott látta volna e szemeket a tûzben. - Amikor az udvarba került, nem árulta el szüleinek a nevét, mert elszökött hazulról. Valami viszálykodás volt az anyja meg Arthur közt, és az öregasszony még a gondolatát is gyûlölte, hogy Gareth az udvarba jöjjön. De nem volt maradása. Romantikára, lovagságra, dicsõségre vágyott. Így aztán hozzánk szökött, és nem mondta meg, kicsoda. Még csak azt se kérte, hogy üssék lovaggá. Elég volt neki, hogy a világ központjában lehet, amíg be nem bizonyítja erejét. Helyére lökött egy kiálló faágat. - Kay beosztotta dolgozni a konyhájába, és gúnynevet is adott neki: Szépkezûnek nevezte el. Kay mindig kötekedõ alak volt. És aztán... oly régnek tûnik már. A csöndben - miközben félkönyékkel a kandalló párkányára támaszkodtak, fél lábukat a tûznél melengették - a súlytalan hamu összeomlott. - Néha adtam neki egy kis borravalót, hogy vehessen magának néhány apróságot. Szépkezû, a konyhás apród. Ragaszkodott hozzám. Én ütöttem lovaggá. Csodálkozva nézegette az ujjait, s úgy mozgatta, mintha még sose látta volna õket. - Kedves Gareth - mondta szinte zavartan -, én öltem meg ugyanezzel a két kézzel, mert nem akart fegyvert fogni ellenem! Milyen borzasztó teremtmény az ember! Ha a réten sétálgatunk és meglátunk egy virágot, bottal leütjük a fejét. Így pusztult el Gareth is. Guinivere szomorúan megfogta a bûnös kezet. - Nem tehetsz róla. - Tehettem volna. - Lancelot megint szokásos vallásos hangulatában volt. - Az én hibám volt, az enyém, az én szörnyû hibám. Mert vaktában vagdalkoztam magam körül a tömegben. - Hogy megmenthessél. - Igen, de elég lett volna a fegyveres lovagokkal megvívnom. Ehelyett vaktában vagdalkoztam a rosszul felfegyverzett gyalogosok közt, akiknek nem volt semmi esélyük velem szemben. Én talpig fegyverben voltam, õk meg közönséges bõrmellényben, csak egy lándzsával felszerelve. De én rájuk támadtam, és Isten megbüntetett bennünket. Elfelejtettem, hogy lovag vagyok, Isten ezért ölette meg velem Garetht meg Gaherist. - Lance! - szólt rá élesen Guinivere. - Most itt vagyunk a legnagyobb pácban - folytatta Lancelot, oda se figyelve. - Saját királyom ellen kell harcolnom, aki lovaggá ütött és aki megtanított arra, amit tudok. Hogy harcoljak ellene? Hogy harcoljak akár Gawaine ellen is? Három öccsét már megöltem. Hogyan tetézzem még meg ezt? Pedig Gawaine nem fog soha békén hagyni. Nem fog soha megbocsátani. Nem hibáztatom érte. Arthur megbocsátana, de Gawaine nem engedi. Be vagyok szorítva ebbe a lyukba, ostrom alá vettek, mint valami gyáva fickót, holott senkinek sincs kedve harcolni, kivéve Gawaine-t, de azért folyton a falak alá vonulnak, kürtölnek és énekelnek: Áruló lovag, Rántsd ki kardodat. Jahh! Jahh! Jahh! - Nem érdekes, mit énekelnek. Attól még nem leszel gyáva, hogy ezt éneklik. - De már a saját embereim is kezdenek annak tartani. Bors, Blamore, Bleoberis, Lionel... folyton kérik, hogy csapjak ki és harcoljak. De mi lesz, ha csakugyan kicsapok? - Amennyire ismerlek - mondta Guinivere -, az lesz, hogy megvered, aztán kegyelemben hazaküldöd õket. Mindenki tiszteli nagylelkûségedet. Lancelot könyökhajlatába fektette a fejét. - Tudod, mi történt a legutóbbi ütközetben? Bors lándzsát tört magával a

királlyal, és kiütötte a nyeregbõl. Aztán leugrott a lováról, és kivont karddal odaállt Arthur fölé. Észrevettem, mi történt, és õrültként odanyargaltam. Bors megkérdezte: Vessek véget a háborúnak? - Ne ily kegyetlenül, kiáltottam, mert a fejedre száll a vére. - Visszaültettük Arthurt a lova nyergébe, én meg kértem, térden állva kértem, hogy menjen el innen. Arthur sírni kezdett. Csupa könny lett a szeme, rámnézett és nem szólt semmit. Sokkal öregebb, mint volt. Õ nem akar ellenünk harcolni, csak Gawaine. Gawaine valamikor a mi pártunkon állt, de én bûnös megöltem az öccseit. - Ne mondd folyton, hogy bûnös vagy. Gawaine dühe és Mordred ravaszsága az oka mindennek. - Ha csak Gawaine-rõl volna szó - siránkozott Lancelot -, még mindig volna remény, hogy megbékélünk. A szíve mélyén becsületes. Jó ember. De folyton mellette van Mordred, állandóan célzásokat tesz és elkeseríti. Meg aztán itt van ez az egész kelta-gall gyûlölködés, meg a Mordred-féle új Rend. A királyné századszor is felvetette a kérdést: - Nem volna jó, ha visszatérnék Arthurhoz, és kényre-kedvre behódolnék neki? - Ezt már felajánlottuk, de visszautasította. Nincs értelme ezzel próbálkozni. A végén valószínûleg megégetnének. Az asszony elhagyta a kandallót, és átment a széles ablakmélyedésbe. Odakint, az ablak alatt húzódott az ostromgyûrû. Az ellenséges táborban néhány apró katona farkas és bárányt játszott vidáman egy befagyott tavon. Csengõ nevetésük idáig hallatszott, s külön a puffanások, amelyeken kacagtak. - Amíg tart a háború - mondta a királyné -, mindig a gyalogosok esnek el, nem a lovagok, de ezt senki se veszi észre. - Ez mindig így lesz. Az asszony, anélkül, hogy hátrafordult volna, megjegyezte: - Azt hiszem, visszamegyek, drágám, és szerencsét próbálok. Még ha meg is égetnek, jobb lesz, mint ez az örökös háború. Lancelot az ablakhoz ment. - Ha volna értelme, én is veled mennék, Jenny. Elmennénk együtt, hadd csapják le a fejünket, ha reményünk lehetne, hogy ezzel véget vetünk a háborúskodásnak. Csakhogy mindenki megõrült. Még ha mi behódolunk is, Bors, Ector meg a többiek folytatják a viszálykodást - mintha csak elestünk volna. Az igazság az, hogy még én se tudnám megakadályozni õket. Hebes le Renoumes, Villiers, a Bátor, Magyarföldi Úrre: meg akarnának bosszulni minket, s csak még rosszabb lenne minden. Úrre borzasztóan hálás. - Úgy látszik, a civilizáció õrültség - mondta Guinivere. - Igen, és lehet, hogy mi tettük azzá. Bors, Lionel és Gawaine megsebesült, és mindenki vérre szomjazik. Kénytelen vagyok kicsapni a várból lovagjaimmal, és úgy kell tennem, mintha vagdalkoznék, és valószínû, hogy Arthurt rámuszítják, vagy éppen Gawaine támad nekem, nekem meg el kell bújnom a pajzsom mögé, fedeznem kell magam és nem ütnöm vissza. A katonák ezt látják, s azt mondják, hogy ezzel magam hosszabbítom meg a háborút, s nekik ez csak mér rosszabb. - Igazat mondanak. - Persze, hogy igazat. De a másik lehetõség csak az volna, hogy megölöm Arthurt és Gawaine-t, és ezt hogy tehetném meg? Jobb volna, ha Arthur visszafogadna téged és elvonulna innen. Guinivere erre a tapintatlan javaslatra húsz évvel korábban alighanem dühbe gurult volna. Hogy most csak mulatott rajta, azt mutatta, hogy életük alkonyához érkeztek. - Borzasztó kimondanom, Jenny, de ez az igazság. - Persze, hogy ez. - Szinte úgy kezelünk, mint egy dróton rángatott bábut. - Mindnyájan azok vagyunk. Lancelot nekitámasztotta homlokát az ablakmélyedés hideg kövének, Guinivere pedig a kezét fogta. - Na, töprengj a dolgon. Csak maradj a kastélyban, és légy türelmes. Talán Istennek gondja lesz ránk. - Ezt már mondtad egyszer.

- Igen, egy héttel azelõtt, mielõtt rajtakaptak minket. - Még ha Isten nem is törõdik velünk - jegyezte meg keserûen Lancelot -, a pápához folyamodhatunk. - Tényleg! A pápa! Lancelot felnézett. - Mire gondolsz? - Arra, amit mondtál, Lance... Ha a pápa mindkét félnek küldene egy bullát, azzal, hogy mindnyájunkat kiközösít, ha nem egyezünk meg! Ha pápai segítségért folyamodnánk! Bors meg a többiek belemennének. Biztos... Lancelot figyelte, miközben az asszony a szavakat kereste. - Kinevezhetné Rochester püspökét, hogy õ szabja meg a béke feltételeit. - De milyen feltételek lennének azok? Az asszonyt azonban már elragadta ötlete, és egészen tûzbe jött. - Lance, mi elfogadnánk õket, akármilyenek lennének is. Még ha azt jelentenék is, hogy... még ha nekünk rosszak lennének is, az emberek számára békét jelentenének. És lovagjainknak nem volna ürügyük arra, hogy folytassák a viszálykodást, mert kénytelenek volnának engedelmeskedni az egyháznak... Lancelot egyszerûen nem talált szavakat. - Nos? Az asszony nyugodt, megkönnyebbült arccal fordult feléje, olyan határozott, hétköznapi arccal, amilyet a nõk olyankor vágnak, ha dajkálniok kell valakit, vagy valami egyéb hasznos elfoglaltságot találnának maguknak. Lancelot nem tudta, mit feleljen. - Már holnap indítsunk útnak egy követet - mondta Guinivere. - Jenny! Lancelot nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az asszony beletörõdik, hogy kézrõl kézre adják, amikor már nem fiatal; hogy elveszítse, de azt se, hogy ne veszítse el. Katonái élete, szerelmük és régi babonái közt vergõdve nem maradt semmije, csak a szégyen. Guinivere észrevette, és ezen is segített. Gyöngéden megcsókolta. Odakinn fölhangzott a mindennapi kórus: Áruló lovag, Rántsd ki kardodat. Jahh! Jahh! Jahh! - Ugyan - mondta a királyné, és megsimogatta a férfi õsz haját. - Ne figyelj oda. Az én Lancelot-om maradjon csak szépen a várában, és mindennek jó vége lesz. 10. - Tehát õszentsége békét köttet velünk - mondta dühösen Mordred. - Igen. A bírósági teremben tartózkodtak, mármint Gawaine meg õ, s a tárgyalások utolsó szakaszára vártak. Mindketten feketében voltak, csak az volt köztük a furcsa különbség, hogy Mordred pompázatosan festett fekete ruhájában, mint Hamlet, Gawaine meg inkább úgy nézett ki, mint a sírásó. Mordred azóta öltözködött ilyen drámai egyszerûséggel, mióta a Néppárt vezére lett. A párt célja valamiféle nacionalizmus volt, kelta autonómiával. A pártnak sok ezer tagja volt már az ország területén, s Mordred jelvényét viselték: egy korbácsot szorongató vörös öklöt. Korbácsosoknak nevezték magukat. Az idõsebbik fivért, aki csak azért viselte ezt az egyenruhát, hogy kedvében járjon öccsének közönséges háziszõttes volt az anyaga -, az igaz, õszinte gyász komor légköre lengte körül. - Tiszta cirkusz - folytatta Mordred. - Ha nem a pápa kedvéért történik, sose kerül sor ilyen gyönyörû körmenetre, amelyikben mindenki olajágat tart a kezében, a két ártatlan szeretõ meg fehér ruhába öltözik. - Igen szép processzió volt. Gawaine agya nem tudott könnyen mozogni az irónia ösvényein, így aztán a

gúnyolódást ténymegállapításnak tekintette. - Remekül megrendezték. Az idõsebbik fivér feszengeni kezdett, mintha nem ülne elég kényelmesen, aztán mégis visszakanyarodott oda, ahonnan kiindult. Habozva - mintha inkább kérdés vagy kérés volna, és nem állítás - így szólt: - Lancelot azt írja a levelében, hogy tévedésbõl ölte meg Garethünket. Azt írja, hogy nem ismerte fel. - Jellemzõ Lancelot-ra, hogy vaktában támad fegyvertelen emberekre, s meg se nézi, kicsodák. Mindig errõl volt híres. A gúny ezúttal olyan maró volt, hogy még Gawaine is annak értette, ami. - Szerintem ez nem valószínû. - Nem valószínû? Persze hogy nem az. Az ilyesmi sose volt Lancelot stílusa. Õ volt a kegyes lovag, aki életben hagyta ellenfeleit és soha nem ölt meg nála gyengébbet. Ezért lett olyan népszerû. Gondolod, hogy egyik pillanatról a másikra feladta álláspontját, és elkezdett öldökölni, tekintet nélkül arra, hogy ellenfelei fegyvertelenek? Gawaine kétségbeesetten igyekezett sportszerû maradni. Így szólt: - Nem értem, miért ölte volna meg szántszándékkal. - Hogy miért? Hát nem testvérünk volt Gareth? Megtorlásként ölte meg, bosszúból, mert a mi családunk kapta rajta a királynéval. Kicsit óvatosabban hozzátette: - Mert Arthur szeret téged, és féltékeny volt a királyra gyakorolt befolyásod miatt. Szépen kitervelte, hogy meggyöngíti az Orkney nemzetséget. - Önmagát gyöngítette meg. - Különben féltékeny volt Garethre is. Félt, hogy öcsénk igényt tart az õ elõjogaira. A mi Garethünk ugyanis õt utánozta, s ez nem tetszett a kegyes lovagnak. Nem lehet egyszerre két gáncs nélküli lovag. A bírósági teremben csak õk ketten tartózkodtak, az egyik a másik háta mögött ült a trón lépcsõjén, nem láthatták egymást. Mordred Gawaine-nek a tarkóját nézte, Gawaine meg a padlót. Gawaine fojtott hangon így szólt: - Gareth volt a legkülönb köztünk. - Ha gyorsan megfordult, meglepõdve látta volna, hogy öccse milyen feszülten figyeli. - Derék fiú volt - mondta -, és éppen az ölte meg, akiben vakon bízott. - Jó lecke számomra, hogy ne bízzak többé a déliben. Mordred alig észrevehetõ hangsúllyal névmást változtatott. - Igen, jó lecke számunkra. Az öreg nemzetségfõ hirtelen hátrafordult. Megragadta a fehér kezet, megszorította, és zavartan így szólt: - Eddig azt hittem, hogy Agravaine a hibás - Agravaine meg te. Azt hittem, hogy elõítélettel viseltetsz Sir Lancelot iránt. Restellem. - A vér nem válik vízzé. - Valóban így van, Mordred. Egy család vitatkozhat arról, mi helyes és mi nem, satöbbi, de végül is a lényeg az, hogy egy család. Még emlékszem rá, amikor Gareth gyümölcsöt lopott a papunk gyümölcsösébõl, a szikla mellett... Elakadt a hangja, de a soványabbik folytatta: - Gyerekkorában olyan szõke volt a haja, hogy szinte fehérnek látszott. - Kay Szépkezûnek nevezte. - Sértésnek szánta. - Igen, pedig igaz volt. Nagyon szép keze volt. - Már a sírban van. Gawaine a haja tövéig elvörösödött, halántékán kidagadtak az erek. - Az Isten verje meg! Nekem ez a béke nem kell! Én nem bocsátok meg nekik! Miért akarja Arthur király elsímítani a dolgot? Mi köze van hozzá a pápának? Az én öcsémet mészárolták le, nem az övéket, és a Mindenható Istenre esküszöm, hogy bosszút állok érte! - Lancelot kisiklik az ujjaink közül. Olyan, mint az angolna, nem lehet megmarkolni. - Nem fog kisiklani. Ezúttal a kezünkben van. A Cornwall család túl sokat megbocsátott már. Mordred arrébb mozdult a lépcsõn.

- Elgondolkoztál már azon, hogy mit ártott az Asztal a Cornwall és az Orkney családnak? Arthur apja megölte nagyapánkat. Arthur elcsábította anyánkat. És Lancelot megölte fivéreinket. Mi mégis itt ülünk és áruba bocsátjuk a becsületünket, hogy kibékítsük õket. Nem gyávaság ez? - Nem, nem gyávaság. A pápa kényszerítheti a királyt, hogy fogadja vissza magához a királynét, de Sir Lancelot-ról szó sincs a bullában. Lehetõvé tettük számára, hogy visszahozza az asszonyt, és hagyjuk, hogy el is távozzon. De utána... - Miért hagyjuk ezúttal is meglépni? - Mert menlevele van. Az isten szerelmére, Mordred, lovagok vagyunk! - Nekünk nem szabad lealacsonyodnunk odáig, hogy tisztességtelen fegyvereket használjunk, még ha ellenségeink meg is teszik. - Pontosan. A vadkannak megadjuk a lehetõséget, hogy meneküljön, s utána halálra üldözzük. Arthur egyre gyengül: azt csinálja majd, amit mi akarunk. - Szomorú - mondta Sir Mordred -, hogy ereszti ki szegény király a kezébõl a gyeplõt, amióta ez a dolog elkezdõdött. - Szomorú bizony. De még mindig tudja, mi helyes és mi nem. - Mégis mintha kicserélték volna. - Úgy érted, hogy kezdi elveszteni a hatalmát? - Milyen gyors felfogású vagy! Szarkazmusa olyan nyilvánvaló volt, hogy még egy hülye is észrevehette. - Semmi se tarthat örökké. Már kezdetben nem lett volna szabad azzal az árulóval szövetkeznie. - Se Gwent elvennie. - Bizony, bennük van a hiba. Nem mi kerestük a viszálykodást. - Nem bizony. - A királynak az igazság oldalán kell állnia. Még ha õszentsége kényszeríti is, hogy visszafogadja ágyába azt az asszonyt, nekünk akkor is jogunk van fellépni Sir Lancelot ellen. Istenemre, éppoly árulást követett el, amikor elcsábította a királynét, mint amikor lemészárolta fivéreinket. - Minden jogunk megvan rá. A tagbaszakadt férfi ismét megfogta a másiknak a kezét, a kérges tenyér megszorította a sápadtat. Nagy nehezen megszólalt: - Szomorú lehet magányosnak lenni. - Ugyanaz volt az anyánk, Gawaine. - Igaz! - És õ volt Gareth anyja is... - Jön a király. A békéltetõ színjáték végsõ stádiumba érkezett. Az udvaron megfújták a harsonákat, és az egyházi és állami méltóságok elkezdtek fölfelé szállingózni a lépcsõn. Az udvaroncok, püspökök, heroldok, apródok, bírák és nézõk beszélgetve jöttek fölfelé. Hódolóik - a legújabb divat szerint öltözött ifjú fegyverhordozók, akik közül sokan viselték Mordred, vagyis a Korbácsosok jelvényét - pipiskedve léptek be hosszú orrú cipõjükben, amellyel lehetetlen volt lépcsõt mászni. A lépcsõ alján ki is bújtak belõle, s a cipõt az apródok hozták fel utánuk. Ezek az ifjak olyan benyomást keltettek, mintha csak harisnyás lábakból állnának - törvényt is kellett hozni, amely megkövetelte, hogy zakójuk hossza legalább a feneküket takarja el. De akadt jó néhány tekintélyesebb tanácsos is, különleges kalapokban. Némelyik kalap olyan volt, mint a turbán, a madárszárny, vagy karmantyú. Köpenyeik plisszírozottak és béleltek voltak, gallérjuk magas, nyakörvszerû, vállrojt és ékszerekkel kirakott öv díszítette õket. Az írnok feje búbján - a tonzúra miatt - csinos kis sapka ült, hogy meg ne fázzanak, szerény ruhájuk éles ellentétben állt a világi méltóságok ruháival. Volt ott egy látogatóban lévõ kardinális is, szép pomponos kalapban, amely még ma is ott ékeskedik az oxfordi Wolsey College levélpapírján. Sokféle prém is akadt, köztük egy csinos fekete-fehér bárány is, amelyre gyémántokat varrtak. A beszélgetõk olyan lármát csaptak, mint megannyi seregély. Felharsant a kürtszó. Utána néhány cisztercita szerzetes, titoknok, diakónus és egyéb egyházi személyiség lépett be, galagonyakéregbõl fõzött tintával,

pergamennel, porzóval, bullákkal, lúdtollakkal meg olyan tollkésekkel megrakva, amilyeneket az írnokok a bal kezükben tartanak írás közben. Rováspálcák is voltak náluk, meg az utolsó gyûlés jegyzökönyvei. Végül a nunciussá kijelölt rochesteri püspök vonult be, teljes nunciusi díszben. Ezüstös hajú öregúr volt, palástban és pásztorbottal, karingben és gyûrûvel - sima modorú egyházfi, aki tudatában volt a hatalomnak, amelyet képvisel. Végül megszólaltak a harsonák: belépett a király nehéz hermelinpalástban, alatta kék bársony zeke, a fején korona, s úgy roskadozott méltósága súlya alatt, hogy a szó szoros értelmében támogatniuk kellett személyi testõreinek. Az emelvényen álló trónhoz vezették, feje fölött arany baldachin, ágaskodó vörös sárkányok voltak ráhímezve. A tömeg szétvált, megjelent Gawaine és Mordred, hogy fogadja. Arthur leroskadt a trónusra. A zsongás alábbhagyott. - Kezdhetjük? Rochester püspökének hangja feloldotta a feszültséget: - Az Egyház készen áll. - Az állam is. Ezt Gawaine dörmögõ, kicsit ellenséges hangja mondta. - Van valami, amit még el kell intéznünk, mielõtt bevonulnak? - Mindent illendõen elintéztünk. Rochester az Orkney nemzetség szeniorai felé fordította tekintetét. - Hálásak vagyunk Sir Gawaine-nek. - Üdv Eminenciádnak. - Akkor - szólalt meg a király -, gondolom, közölnünk kell Sir Lancelot-val, hogy az udvar kész fogadni õt. - Bedicere, vezettesse be a foglyokat. Feltûnt, hogy Gawaine beszél a trón nevében, és Arthur ráhagyja. A nuncius azonban nem volt ilyen engedékeny. - Egy pillanat, Sir Gawaine. Hangsúlyoznom kell, hogy az Egyház nem tekinti ezeket az embereket foglyoknak. Õszentsége, akit képviselek, megbékélést akar, és nem bosszút. - Az Egyháznak jogában áll annak tekinteni a foglyokat, aminek akarja. Mi aszerint cselekszünk, ahogy az Egyház parancsolja, de a magunk pórias módján. Vezettesse be a foglyokat. - Sir Gawaine... - Harsonaszót a királyné õfelsége tiszteletére. Az udvar várja. Megszólaltak a harsonák, s valamennyi fej az ajtó felé fordult. A boltíves ajtóban, amely már nyitva volt, Lancelot és Guinivere a végszóra várt. Pompás öltözékükben volt valami megindítóan szánalmas, mintha maskarabálba öltöztek volna. A királyné, aki már nem volt se fiatal, se szép, esetlenül tartotta kezében az olajágat. Félénken haladtak végig a vendégek sorfala között, mint két jóakaratú színész, aki igyekszik a legjobban játszani, de nincs hozzá tehetsége. A trón elõtt letérdepeltek. - Legfelségesebb királyom. Mordred megérezte a feltámadt rokonszenvet. - Kedves! Lancelot az idõsebb fivérre nézett. - Sir Gawaine! Orkney hátat fordított neki. Lancelot az Egyház felé fordult. - Rochester uram! - Légy üdvöz, fiam. - A király és a pápa rendeletére visszahoztam Guinivere királynét. Suta csend támadt, senki se mert megszólalni, hogy segítségére legyen Lancelot-nak. - Hát akkor, ha senki sem válaszol, az én kötelességem megerõsíteni Anglia királynéjának ártatlanságát. - Hazug! - Testemmel kezeskedem róla, hogy a királyné hû, igaz, jó és szeplõtlen

felesége Arthur királynak, és bárkivel szemben kész vagyok ezt megbizonyítani, kivéve a király és Sir Gawaine személyét. A királyné iránti kötelességem ezt kinyilatkoztatni. - A Szentatya parancsa, hogy nyilatkozatodat tudomásul vegyük, Lancelot. A rokonszenvet, amely egyre nõtt a teremben, másodszor is lehûtötte az Orkney párt. - Fütyülünk e gõgös szavakra - kiáltotta Gawaine. - Ami a királynét illeti, maradjon, és nyerjen bocsánatot. De neked, hamis, hitszegõ lovag, mi okod volt arra, hogy legyilkold öcsémet, aki jobban szeretett téged, mint minden rokonomat? A két híres ember - a helyzethez és indulataikhoz illõen - az elõkelõk nyelvén kezdett beszélni. - Isten a tudója, hogy nincs rá mentségem, Sir Gawaine. Inkább öltem volna meg unokatestvéremet, Sir Borsot. De nem ismertem rá, Sir Gawaine, és megbûnhödtem érte! - Azért tetted, hogy bosszút állj rajtam és az Orkney nemzetségen! - Szívbõl sajnálom - mondta Lancelot -, hogy így gondolkozol, Sir Gawaine, mert tudom, hogy amíg te ellenem vagy, nem juthatok egyezségre a királlyal. - Igazat szólsz, Lancelot. Ide menlevéllel, védettségben jöttél, hogy visszahozd a királynét, de innen távozni közönséges gyilkosként fogsz, mert az vagy- Ha gyilkos vagyok, Isten bocsássa meg, uram. De hitszegõ módon sose gyilkoltam. Ártatlansága védelmében akart tiltakozni - de szavai egészen más fogadtatásra találtak. Gawaine tõrére csapott a tenyerével, és fölkiáltott: - Értem, mire célzol. Sir Lamorakra... Rochester püspöke fölemelte a kezét. - Nem hagyhatnánk máskorra ezt a pörlekedést, Gawaine? Most az a dolgunk, hogy visszahelyezzük jogaiba a királynét. Nem kétséges, hogy Sir Lancelot hajlandó lesz magyarázatot adni a szomorú esete, hogy az Egyház indokoltan mûködhessen közre a királynéval való megbékélésben. - Köszönöm, uram. Gawaine villogó tekintettel körülnézett, de a király fáradt hangon sürgette az eljárást. - Rajtakaptak a királyné társaságában. - Felség, õfelsége a királyné hívatott, nem is tudom, mi okból, de alighogy belül kerültem szobája ajtaján, máris ránk tört Sir Agravaine és Sir Mordred és áruló, hitszegõ lovagnak nevezett. - Méltán neveztek annak. - Uram, Sir Gawaine, vitánkban megbizonyosodott, hogy nem volt igazuk. Ezt a királyné védelmében, és nem a magam dicsõsége érdekében mondom. - Jól van, jól, Sir Lancelot. A Rossz Csillagzat Alatt Született lovag legrégibb barátja, az elsõ olyan ember felé fordult, akit szívbõl megszeretett. Elejtve a lovagság nyelvét, egyszerû nyelven folytatta tovább. - Nem bocsáthatnál meg nekünk? Nem lehetnénk ismét barátok? Vezekelve jöttünk vissza, Arthur, holott egyáltalán nem kellett volna visszajönnünk. Emlékezz a régi szép idõkre, amikor együtt harcoltunk és barátok voltunk. Ezt az egész veszedelmet el lehetne simítani, ha Sir Gawaine-ben volna jóakarat, és ha te megkönyörülnél rajtunk. - Igazságot a király szolgáltat - mondta a vörös hajú férfi. - Te vajon megkönyörültél fivéreimen? - Megkönyörültem én mindnyájatokon, Sir Gawaine. Merem állítani, hogy nem hencegés, ha azt mondom, hogy ebben a teremben sokan nekem köszönhetik a szabadságukat, ha ugyan nem az életüket is. Megvívtam én a királynéért mások által emelt vádak esetében is, miért ne vívhatnék hát meg a magam ügyében? Megvívtam én érted is, Sir Gawaine, és megmentettelek a szégyenletes haláltól. - Mégiscsak ketten maradtunk az egész Orkney családból - mondta Mordred. Gawaine hátravetette a fejét. - A király azt tesz, amit akar. Én azonban már hat hónappal ezelõtt

döntöttem, amikor vérébe fagyva találtam Sir Garethet - fegyvertelenül. - Adta volna Isten, hogy lett volna nála fegyver, és megvívhatott volna velem. Talán megölt volna, s megkímél bennünket a szomorúságtól. - Nemes szavak! Az öreg lovag hirtelen, szenvedélyesen felkiáltott, hogy mindenki hallhatta: - Miért akarod elhitetni magaddal, hogy szándékosan öltem meg Garethet? Én ütöttem lovaggá. Szerettem õt. Amikor meghallottam a halálhírét, azonnal tudtam, hogy soha többé nem fogsz megbocsátani. Tudtam, hogy ezzel vége minden reményemnek. Nem volt érdekem megölni Sir Garethet. - Bennünket akartál szíven döfni - suttogta Mordred. Lancelot még egy utolsó kísérletet tett, hogy meggyõzze õket. - Bocsáss meg nekem, Gawaine. Vérzik a szívem, hogy azt tettem, amit tettem. Tudom, mennyire fájhat neked, mert fáj nekem is. Akkor se hagyod, hogy béke legyen országunkban, ha penitenciát tartok? Ne kényszeríts rá, hogy az életemért harcoljak, hadd induljak inkább zarándokútra Gareth lelki üdvösségéért. Megindulok Sandwichnél, egy szál ingben, mezítláb, elgyaloglok Carlisle városáig, és a két város közt minden tíz mérföldre klastromot alapítok és építtetek az emlékezetére. - A mi véleményünk az, hogy Gareth vérét nem lehet klastromokkal megfizetni mondta Mordred -, bármilyen örömet szerezne is ez Rochester püspökének. Az öreg lovag türelme elfogyott. - Tartsd a nyelved! - Fogd be a szád! Gawaine nyomban dühbe gurult. - Viselkedj tisztességesen, gyilkos gazember, különben itt szúrunk le, a király lába elõtt. - Ahhoz több... Megint a nuncius lépett közbe. - Kérlek, Sir Lancelot. Legalább néhányan õrizzük meg a nyugalmunkat és tartsuk meg az illemet. Ülj le, Sir Gawaine. Sir Lancelot olyan penitenciát ajánlott fel Sir Gareth kiontott véréért, amellyel véget lehetne vetni a háborúskodásnak. Várjuk válaszodat. Néma csend lett, s az õsz hajú óriás ismét áttért a lovagi nyelvre: - Végighallgattam Sir Lancelot beszédét és nagylelkû fölajánlását, csakhogy lemészárolta az öcséimet. Kiváltképpen a Sir Gareth ellen elkövetett árulást nem fogom tudni soha megbocsátani neki. Ha nagybátyám, Arthur király megbékél vele, nem tarthat többé igényt szolgálataimra, sem a többi keltáéra. Akárhogy csûrjük-csavarjuk is a dolgot, tudjuk, mi az igazság. Ez az ember nyilvánvalóan árulást követett el a király ellen és ellenem. - Nincs olyan eleven ember, aki engem valaha is árulónak nevezett volna, Gawaine. A királynéval kapcsolatban magyarázatot adtam. - Azzal végeztünk. Nem gyanúsítom többé semmivel az asszonyt, ha egyszer az illendõség azt kívánja. Én csupán a rád vonatkozó ítéletrõl beszélek. - Ha a király ítélete, belenyugszom. - A királlyal már megegyeztünk benne, mielõtt megérkeztél. - Arthur... - Szólítsd a királyt, ahogy illik. - Igaz ez, Felség? Az öregember azonban csak lehorgasztotta a fejét. - Legalább hadd halljam a király szájából! Mordred így szólt: - Beszélj, apám. Arthur csak a fejét rázta, mint egy fölheccelt medve. Pontosan olyan nehézkesen, s a világért sem vette le tekintetét a padlóról. - Beszélj. - Lancelot - hallatszott a király hangja -, te tudod, mi az igazság köztünk. Asztalomnak vége, lovagjaim elpártoltak vagy meghaltak. Én sose kerestem veled a viszályt, Lancelot, és te sem velem. - Nem lehetne hát végét vetni? - Gawaine szerint... - kezdte erõtlenül a király. - Gawaine szerint!

- Az igazságszolgáltatás... Gawaine talpra ugrott, ravaszul, testesen, toronyként. - Királyom, uram és bácsikám. Kívánja az udvar, hogy ítéletet hirdessek eme hitszegõ lovag fölött? Síri csend borult a teremre. - Tudjátok meg mindnyájan, hogy szavam a király szava. A királyné szabadon visszatérhet hozzá, semmiféle veszélyben nem forog azért, amivel a mai napig gyanúsították. Ez a pápa óhaja. Neked azonban Sir Lancelot, neked két héten belül számûzöttként el kell hagynod az országot, mert bebizonyosodott, hogy hitszegõ vagy. És esküszünk az élõ Istenre, hogy két hét múlva ûzõbe veszünk, és Franciaföld legerõsebb várát is a fejedre rontjuk. - Gawaine - kérte fájdalmasan Lancelot -, ne végy ûzõbe. Belenyugszom a számûzetésbe. Kész vagyok franciaországi kastélyaimban élni, csak ne végy ûzõbe, Gawaine. Ne tartsunk örökké háborúságot. - Jobb, ha nem mondasz ilyeneket. Azok a kastélyok a király kastélyai. - Fogadd meg a tanácsom, Gawaine, ne hívj ki magad ellen, és ne uszítsd rám még Arthurt is. Nem harcolhatok a barátaim ellen. Az Isten szerelmére, Gawaine, ne kényszeríts háborúságra. - Elég volt a szószaporításból. Bocsásd el magadtól a királynét, és gyorsan takarodj az udvarból. Lancelot összeszedte végsõ erejét. Anglia királyáról kínzójára nézett. Aztán lassan a királyné felé fordult, aki nem szólt egy szót sem. Látta kezében a nevetséges olajágat, látta, milyen esetlen, és milyen lehetetlenül van öltözve. Fölemelte a fejét, és nemes méltóságot kölcsönzött tragédiájuknak. - Nos úrnõm, úgy látszik, el kell válnunk. Kézen fogta, a terem közepére vezette. Volt valami a keze szorításában, a járásában, telt hangjában, amitöl az asszony ismét kivirult Anglia Rózsájává. Ott a fõvezér megállította a piruló asszonyt. Ez volt az utolsó alkalom, amikor Sir Lancelot, Arthur király és Guinivere királyné együtt voltak. - Még egy szót királyom és régi barátaim, mielõtt távoznék. Az ítélet úgy hangzik, hogy el kell hagynom ezt a társaságot, amelyet egész életemben szolgáltam. El kell hagynom országotokat, és háborút indítanak ellenem. Utoljára voltam a királyné bajnoka. De meg kell mondanom, úrnõm és királyném, itt az egész udvar színe elõtt, hogy ha bármilyen veszedelem fenyegetne a jövõben, francia földön mindig lesz egy szerencsétlen ember, aki bármikor átjön és megvédelmez... és ezt senki se felejtse el. Sietség nélkül megcsókolta a királyné ujjait, mereven sarkon fordult és elindult végig a hosszú termen. Azoknak a gonosztevõknek, akik a menedékjog védelme alatt álltak, két hét alatt kellett Doverig jutniok. Neki is gonosztevök módjára, "öv nélkül, mezítláb, hajadonfött, egy szál ingben" kell majd megtennie az utat, "mintha akasztani vinnék". Mindig az országút közepén kell majd haladnia, kezében szorongatva a kis keresztet, a menedékjog szimbólumát. Gawaine és emberei nyilván ott settenkednek majd a sarkában, hátha csak egy pillanatra is leteszi a talizmánt. De még akkor is, egy szál ingben vagy páncélban, õ marad az ország hajdani fõvezére. Határozott léptekkel, sietség nélkül, egyenest maga elé nézve halad majd Dover felé. A bírósági teremben sokakat elfogott a rossz érzés, mikor az öreg katona eltávozott, és leplezett félelemmel sandítottak az új jelképekre, a vörös korbácsokra. 11. Guinivere Carlisle várában üldögélt, a királyné számára berendezett szobában. A hatalmas ágyat heverõvé alakították át. Olyan takarosan négyszögletes volt a baldachin alatt, hogy félt ráülni az ember. A kandalló mellett egy melegítõ fazék állt, s volt még a szobában egy magas szék meg egy olvasóállvány. Az állványon egy könyv, talán az a bizonyos Galeotto, akirõl Dante tesz említést. A könyv kilencven ökör árába került, mivel azonban Guinivere már hétszer elolvasta, többé nem volt érdekes. A híres hölgy varrogatott, kicsit

szertartásosan ült a magas széken, mellette a könyv, egyik udvarhölgye az ágy lépcsõjén ült, õ is varrt. Guinivere úgy öltögetett, mint egy figyelmetlen varrónõ, gondolatai másutt jártak. Jobb szeretett volna nem Carlisleben lenni. Szívesebben lett volna például Londonban. Ami azt illeti, akár a Towerben is jobb lett volna. Itt, Carlisleben, halálos csend volt. Ott meg, a Hódító Tornyában, a londoniak állandó sürgés-forgása felolvasztja a dermesztõ fagyot. Már Arthur állatkertje is, amelyet a Towerben rendezett be, jólesõ zajokat és szagokat áraszt. Legutóbb egy igazi nagy elefánttal gyarapították az állományát, a francia király adta ajándékba. Guinivere letette a varrását és dörzsölni kezdte az ujjait. - Kitetted a morzsát a madaraknak, Ágnes? - Igenis, asszonyom. A vörösbegy nagyon csintalan volt ma. Harsányan trillázva zavart el egy falánk feketerigót. - Szegénykék. Azt hiszem, néhány hét múlva már mind énekelni fognak. - Úgy tûnik, mintha idõtlen idõk óta eltávozott volna innen mindenki - mondta Ágnes. - Az udvar is olyan, mint a madarak, néma és lélektelen. - Majd visszajönnek, egészen biztos. - Igenis, asszonyom. A királyné ismét kezébe vette a tût, és gondosan böködni kezdett vele. - Úgy hírlik, hogy Sir Lancelot vitézül viselkedett. - Sir Lancelot mindig vitéz ember volt, asszonyom. - A legutolsó levélben az áll, hogy Gawaine megvívott vele. Nyomorúságosan érezhette magát, hogy ilyen emberrel kell megvívnia. Ágnes nyomatékosan így szólt: - El nem tudom képzelni, mért engedi a király, hogy Sir Gawaine kiálljon a legjobb barátja ellen. Mindenki láthatja, hogy csak elvakultságból történik az egész. És mi értelme Franciaország földjét pusztítani, csak hogy Sir Lancelot-t bosszantsák, olyan iszonyú mészárlásokat mûvelni, meg úgy beszélni, mint a Korbácsosok. Senkinek semmi haszna belõle, ha így folytatják. Mért nem boríthatnánk fátyolt a múltra, kérdezem. - Azt hiszem, a király azért tart Sir Gawaine-nel, mert igazságos akar lenni. Úgy gondolja, hogy az Orkney fiúknak joguk van elégtételt követelni Gareth haláláért - és azt hiszem, valóban joguk van. Egyébként is: ha a király nem tartana ki Sir Gawaine mellett, teljesen magára maradna. Mindennél büszkébb volt a Kerekasztalra, de a Kerekasztal lovagjai közt szakadás támadt, és a király szeretné, ha legalább valaki mellette maradna. - Szánalmas dolog azzal tartani össze a Kerekasztalt - mondta Ágnes -, hogy Sir Lancelot-val háborúskodnak. - Sir Gawaine-nek joga van elégtételt szerezni. Legalábbis azt mondják. És a királynak nincs lehetõsége a szabad választásra. Együtt sodródik a többiekkel a katonákkal, akik hódítani szeretnének Franciaországban, és unják a hosszú békét amelyet a királynak sikerült fenntartania. Mordred pártjának ifjú lovagjai meggyõzõdéses nacionalisták, s arra tanították õket, hogy a férjem begyepesedett fejû vénember. A háború olyan, mint a futótûz, Ágnes. Egy valaki lobbantja fel, de pillanatok alatt elterjed. Ha nincs is különösebb ok rá. - Jaj, ez a fennhéjázás meg a hatalomvágy meghaladja a mi gyarló asszonyi értelmünket, felség. Aztán mi állt még abban a levélben? Guinivere csak ült egy darabig, nézte a levelet, de nem látta, mert közben férje problémáin töprengett. Aztán halkan így szólt: - A király úgy szereti Lancelot-t, hogy kénytelen vele igazságtalannak lenni - nehogy másokkal legyen az. - Igenis, asszonyom. - Az áll a levélben - mondta a királyné felrezzenve -, az áll a levélben, hogy Sir Gawaine mindennap a kastély elé lovagolt, és hangos szóval gyávának és árulónak nevezte Lancelot-t. Lancelot lovagjai megmérgesedtek, egymás után kiálltak ellene, de mindnyájukat lesújtotta, volt aki súlyosan meg is sebesült. Borst és Lionelt majdnem megölte. Végül Sir Lancelot volt kénytelen megvívni vele. A várbeliek vették rá. Meg is mondta Sir Gawaine-nek, hogy rákényszerült, mint a csapdába esett állat. - És mit mondott Sir Gawaine?

- Sir Gawaine azt mondta: "Hagyd a fecsegést és szószaporítást, gyere, hadd könnyítsünk a szívünkön." - És megtették? - Igen, megvívtak a kastély elõtt. Mindenki megígérte, hogy nem avatkozik a viadalba, amely reggel kilenckor kezdõdött. Tudod, hogy Sir Gawaine délelõttönként mindig jobban tud harcolni. Ezért kezdték ilyen korán. - Szegény Sir Lancelot, hiszen Sir Gawaine-nek ilyenkor háromszorosára nõ az ereje! Hallottam, hogy az õsöregek ereiben bûvös vér folyik, a vörös hajuktól, asszonyom, és a nemzetségfõ ereje azért növekszik délig a háromszorosára, mert a nap is az õ oldalán harcolt. - Iszonyú viadal lehetett, Ágnes. De Sir Lancelot túl büszke volt ahhoz, hogy ne biztosítsa ellenfelének ezt az elõnyt. - Csodálom, hogy nem esett el. - Majdnem. De födözte magát a pajzsával, egész idõ alatt óvatosan kivédte a csapásokat és egyre hátrált. A levél szerint sok keserves ütést kapott, de sikerült délig kitartania. Akkorra persze, amikor a varázserõ elmúlt, már átmehetett támadásba, és a végén úgy fejbe vágta Gawaine-t, hogy az elterült a füvön. Föl se tudott kelni. - Szegény Sir Gawaine! - Hát igen, Sir Lancelot nyomban megölhette volna. - De nem tette. - Nem. Sir Lancelot hátralépett és kardjára támaszkodott. Gawaine kérte, hogy ölje meg. Dühösebb volt, mint bármikor, és azt kiabálta: "Mért nem fejezed be? Gyere csak, ölj meg, fejezd be a mészárlást! Én nem adom meg magam. Õlj meg itt helyben, mert ha megkíméled az életemet, tovább fogok harcolni ellened!" És sírt. - Biztosak lehetünk benne - mondta bölcsen Ágnes -, hogy Sir Lancelot nem volt hajlandó megölni egy földre döntött lovagot. - Biztosak. - Mindig kedves, jó úriember volt, ha szépnek nem is lehet nevezni. - Õ volt a legkülönb. Restellték érzelmeiket, elnémultak és öltögetni kezdtek. A királyné hamarosan megszólalt: - Nagyon sötét van, Ágnes. Nem gondolod, hogy meg kéne gyújtanunk a mécseket? - Dehogynem, asszonyom. Magam is épp arra gondoltam. Nekiállt, hogy meggyújtsa a tûznél a mécseket, zsémbelve, hogy ilyen elmaradott ez a hely, az északi vadaknak még gyertyájuk sincs, Guinivere meg szórakozottan dúdolt. Azt a dalt, amelyet Lancelot-val kettesben szoktak énekelni. - Megvan, asszonyom. Mintha már hosszabbodnának a napok. - Igen, nemsokára itt a tavasz. Ágnes leült, tovább öltögetett a füstölgõ mécsesek fényénél, és folytatta a kérdezõsködést, ahol abbahagyta. - És mit szólt a dologhoz a király? - Sírt, mikor látta, hogy Sir Lancelot megkíméli Gawaine életét. Eszébe jutott egy s más, és olyan szerencsétlennek érezte magát, hogy belebetegedett. - Igen, Ágnes. Belebetegedett a bánatba, Gawaine meg agyrázkódást kapott, mindketten az ágyat nyomták. De a lovagok folytatták az ostromot. - Hát akkor ez nem valami vidám levél, igaz, asszonyom? - Nem bizony. - Emlékszem, egyszer én is kaptam levelet... azt szokták mondani, hogy a rossz hír szárnyon repül. - Manapság folyton leveleznek. Különösen most, hogy nem maradt senki az udvarnál, a világ két táborra szakadt, s csak a kormányzó van Angliában. - Ó, az a Sir Mordred. Sose állhattam az ilyen embereket. Mi célja van vele, hogy folyton szónokol és levett kalappal üdvözli a népeket? Mért nem visel élénkebb ruhákat, ahelyett, hogy abban a feketében jár, mintha legalábbis ítéletnapja volna? - Állítólag Garethet gyászolja. - Ugyan, sose törõdött õ Sir Garethtel. Szerintem nem törõdik az senkivel.

- De az anyjával törõdött, Ágnes. - Igen, de annak meg elvágták a torkát, mert õ sem volt különb a többinél. Fura egy társaság, mondhatom. - Morgause királynõ különös teremtés lehetett - mondta elgondolkozva Guinivere. - Most, hogy Mordred lett a kormányzó, köztudomású lett a dolog, nincs is értelme beszélni róla. De nagyon erõs akaratú nõ lehetett, hogy elcsábította Sir Lamorakot is, pedig már nagymama volt. Szörnyû hatással lehetett a fiaira, ha az egyik képes volt úgy megharagudni rá, hogy megölte. Majdnem hetvenéves volt. Valószínûleg úgy élõsködött Mordreden, mint valami pók. - Annak idején azt beszélték, hogy a Cornwall nõvérek boszorkányok. A leggonoszabb persze Morgan volt köztük. De Morgause is majdnem olyan gonosz volt. - Csak sajnálni lehet Mordredet. - Inkább önmagát sajnálja, felség, mert Mordredtõl ugyan soha nem kap semmit. - Mindig udvarias volt, amióta itthagyták kormányzónak. - Az hát, muszájból. Lassú víz partot mos. Guinivere eltöprengett a dolgon, a világosság felé tartva kézimunkáját. Kicsit aggódva megkérdezte: - Gondolod, hogy Sir Mordred valami rosszat tervez, Ágnes? - Sötét alak. - Csak nem töri rosszban a fejét, amikor a király rábízta, hogy vigyázzon az országára, meg ránk is? - Ha szabad nyíltan beszélnem, asszonyom, én felséged királyát nem tudom megérteni. Elõször is: elmegy harcolni a legjobb barátja ellen, mert Sir Gawaine ráveszi, aztán meg a legelkeseredettebb ellenségét hagyja itt kormányzónak. Mért csinál mindent ilyen vakon? - Mordred sose szegte még meg a törvényeket. - Mert túlságosan agyafúrt. - A király azt mondta, hogy Mordred lesz az utódja a trónon, és egyszerre nem hagyhatja el az országot a király is, meg az örököse is, természetes hát, hogy õt kellett megtennie kormányzónak. Csak tisztességesen járt el. - Az effajta tisztességes eljárásnak sose szokott jó vége lenni, asszonyom. Tovább varrtak. Ágnes hozzátette: - Ha így van, a királynak kellett volna itthon maradnia, és Sir Mordredet elküldenie. - Bár azt tette volna. Késõbb kimagyarázta a dolgot: - Talán a király azért akar Sir Gawaine mellett lenni, hogy hátha kibékítheti az ellenfeleket. Kényelmetlen érzéssel öltögettek tovább, a tûk csillogva hatoltak keresztül a sötét anyagon, mint a hullócsillagok. - Te félsz Sir Mordredtõl, Ágnes? - Igen, asszonyom. Félek. - Én is. Az utóbbi idõben olyan nesztelenül járkál és... és olyan furcsán néz az emberekre. Aztán azok a szónoklatok a keltákról, az angolszászokról meg a zsidókról, meg az a sok ordítozás meg hisztériázás. A múlt héten hallottam, hogy magában nevetett. Borzasztó volt. - Ravasz ember. Talán most is hallgatózik. - Ágnes! Guinivere leejtette a tût, mintha villám sújtotta volna. - Ó, asszonyom, ne vegye komolyan. Csak tréfáltam. De a királyné úgy maradt, dermedten. - Menj az ajtóhoz. Azt hiszem, igazad van. - Jaj, asszonyom, nem tehetem. - Azonnal nyisd ki, Ágnes! - De hátha ott van, asszonyom! A lány hatalmába kerítette a félelem. A mécsvilág gyéren pislákolt. Mordred akár benn is lehetett a szobában, valamelyik sötét sarokban. Szorongva állt föl, mint a fogoly, ha fölötte lebeg a sólyom, és megigazította a szoknyáját. - Ha kinyitod, odébb áll.

- Lehetõséget kéne adnunk neki, hogy elõbb álljon odébb. Csak erõlködve tudtak beszélni, mintha egy nagy fekete szárny lebegne fölöttük. - Állj az ajtó közelébe és mielõtt kinyitod, mondj jó hangosan valamit. - Mit mondjak, asszonyom? - Mondd azt, hogy: "Nyissam ki az ajtót?" Mire én azt fogom mondani: "Igen, azt hiszem, ideje lefeküdnünk." - Azt hiszem, ideje lefeküdnünk. - Rajta. - Rendben van, asszonyom. Kezdjem? - Kezdd hát, de gyorsan. - Nem tudom, hogy csináljam. - Jaj, Ágnes, siess! - Jó, asszonyom. Azt hiszem, már tudom. Ágnes odaállt az ajtó elé, és torkaszakadtából rákiáltott: - Kinyitom az ajtót! - Ideje lefeküdnünk! Nem történt semmi. - Most nyisd ki - mondta a királyné. A lány félrehúzta a reteszt, kitárta az ajtót, s a küszöbön ott állt mosolyogva Mordred. - Jó estét Ágnes. - Ó, uram! A szerencsétlen teremtés szorongva csinált egy pukedlit, fél kezét a keblére szorítva, és elosont Mordred mellett a lépcsõ felé. Mordred udvariasan félreállt. Mikor a lány eltûnt, belépett a szobába, pazar fekete bársonyruhában, bíborvörös jelvényén megcsillant egy gyémánt a mécsek fényében. Aki egy-két hónapja nem látta, azonnal észrevette volna, hogy megõrült. - Kis fekete mopszlija ott volt a sarkában, kunkori farkát csóválva, szemét villogtatva. - Úgy látszik, Ágnesünk ideges - mondta Mordred. - Jó estét, Guinivere. - Jó estét, Mordred. - Hímezgetsz, hímezgetsz? Azt hittem, a katonáknak kötsz harisnyát. - Mit akarsz? - Csak beszélgetni egy kicsit lefekvés elõtt. Bocsáss meg drámai megjelenésemért. - Mindig szoktál hallgatózni? - Csak be kell jönni valahogy az ajtón, asszonyom. Még mindig illõbb, mint az ablakon jönni be - bár azt hiszem, vannak, akik ahhoz is értenek. - Értem. Nem ülnél le? Mordred megfontolt mozdulattal húzta maga alá a széket, s a mopszli azonnal az ölébe ugrott. Azt csinálta, amit annak idején az anyja. Színészkedett. Írnak tragédiákat, amelyekben végzetes szõke nõk elárulják kedveseiket, amelyekben Cressidák, Kleopátrák, Delilák szomorúságot okoznak szeretõiknek és szüleiknek. De a tragédiának nem ez a lényege. Az ilyesmi csak olyan érzelgõs szívtépés. Mit számít, ha Antonius a kardjába dõl? Hiszen csak meghal. Nem a szerelmes, hanem az anya kéjvágya roncsolja szét az agyat. Ez kergeti elevenen a halálba a tragikus figurákat. Hamletet nem a butácska Ophelia kergeti õrületbe, hanem Gertrud. A tragédia lényege nem az, hogy valaki elrabolja valakinek a szívét. Egy szívet egy bakfis is elrabolhat. A tragédia lényege az adakozás, a ráerõszakolás, a párnák nélküli megfojtás. Desdemona, akit az életétõl és becsületétõl fosztanak meg, semmi egy Mordredhez képest, akit önmagától fosztottak meg: a lelkét lopták el, arra telepedtek rá, azt fonnyasztották el, elfonnyasztotta az anya, aki túláradó, fullasztó szeretettel ajándékozta meg, látszólag rossz szándék nélkül. Mordred volt az egyetlen fiú az Orkney családban, aki nem nösült meg. Míg bátyjai Angliába szöktek, egyedül õ maradt húsz éven keresztül az anyja mellett - Õ volt anyja eleven éléstára. S most, hogy anyja már meghalt, õ lett a sírja. Az asszony vámpírként élösködött benne. Ha mozdult egyet, ha kifújta az orrát, az anyja mozdulatával tette. Ha

színészkedett, éppoly hamissá vált, mint az anyja. - Nincs valami dermesztõ ma a levegõben? - Természetes, hogy februárban hideg van. - Én a köztünk levõ kapcsolatra céloztam. - A kormányzót, akit a férjem nevezett ki, a királyné köteles szívesen látni. - De a férj fattyúját nyilván nem, ugye? Guinivere letette varrását, és a szemébe nézett. - Nem értem mért állítasz be ide így, és nem tudom, mit akarsz. Az asszony nem akart ellenséges lenni, de Mordred rákényszerítette. Guinivere soha senkitõl se félt. - Gondoltam, elbeszélgetünk egy kicsit a politikai helyzetrõl... éppen csak elcsevegünk. Az asszony tudta, hogy kritikus ponthoz jutottak, és elgyöngült. - Szívesen hallgatlak. - Ez nagyon kedves tõled... Jenny. Guinivere felháborodva így szólt: - Lennél szíves a rangomon szólítani, Mordred? - Hát hogyne. Bocsánatot kérek, ha talán Lancelot elõjogaiba gázoltam volna. A gúny frissítõként hatott, Guinivere teljes királyi fenségében kihúzta magát, az egyenes hátú nagyasszony köszvényes ujjain megcsillantak a gyûrûk. - Azt hiszem - vágta rá -, az nehezen menne. - Nocsak! Pedig már féltem, hogy azt kívánod. Te mindig tûzrõlpattant fehérnép voltál... Jenny királyné. - Sir Mordred, ha nem viselkedsz úriember módjára, távozom. - Ugyan hová? - Mindegy. Akárhová. Akárhová, ahol egy nõ, aki elég idõs ahhoz, hogy az anyád lehessen, biztonságban van az efféle hóbortoktól. - Csak az a kérdés - jegyezte meg elgondolkozva Mordred -, hogy hol lennél biztonságban? Ha jól meggondolom, ez a szándékod eleve kudarcra van ítélve, hiszen mindenki elment Franciaországba és én vagyok az ország kormányzója. Franciaországba persze elmehetsz... ha sikerül. Az asszony most már kezdte érteni. - Nem tudom, ezzel mit akarsz mondani. - Akkor találd ki. - Ha nem haragszol - mondta az asszony és fölállt -, behívom a komornámat. - Kérlek. Hívd csak be. De én kénytelen leszek eltávolítani. - Ágnes csak tõlem fogad el utasítást. - Nem hinném. Próbáljuk ki. - Nem hagynál magamra, Mordred? - Nem, Jenny. Maradni akarok. De ha hajlandó vagy egy percre nyugodtan leülni és meghallgatni, ígérem, hogy tökéletes úriember módjára fogok viselkedni mint akármelyik kegyes lovagod. - Nem hagysz választás. - Nem sokat. - Mit akarsz hát? - kérdezte Guinivere. Leült, és összekulcsolta kezét az ölében. Hozzászokott az életveszélyhez. - Ugyan már - mondta Mordred emelkedett hangulatban, élvezve a macska-egér játékot. - Nem szabad ilyen ridegen kezdenünk a dolgot. Föl kéne engednünk egy kicsit, mielõtt beszélgetni kezdenénk, különben túl feszes lesz a hangulat. - Hallgatlak. - Ne, ne! Szólíts Mordynak, vagy valami más becenéven. Akkor természetesebbnek fog hatni, ha én Jennynek szólítalak. Minden sokkal könnyebben fog menni. Az asszony nem felelt. - Guinivere, van fogalmad róla, milyen helyzetben vagy? - Én Anglia királynéja vagyok, te pedig a kormányzója. - Miközben Arthur és Lancelot Franciaországban hadakoznak egymással. - Úgy van. - Nem említettem még - kérdezte Mordred, megsimogatva a mopszlit -, hogy ma reggel levelet kaptam? Hogy Arthur és Lancelot halott?

- Nem hiszek neked. - Párviadalban megölték egymást. - Nem igaz - mondta nyugodtan az asszony. - Csakugyan nem. Honnan tudod? - Ha nem igaz, kegyetlenség ilyet mondani. Miért mondtad? - Sokan szívesen elhiszik, Jenny. Legalábbis számítok rá, hogy sokan. - Miért hinnék el? - kérdezte az asszony, mielõtt még rájött volna, hova akar Mordred kilyukadni. Aztán elakadt a lélegzete és elnémult. Csak most kezdett el félni, de Arthurt féltette. - Csak nem azt akarod mondani... - De igen - kiáltotta vidáman Mordred -, és mondom is. Szerinted mi történik, ha közhírré teszem, hogy szegény Arthur meghalt? - De hát ilyet nem csinálhatsz, Mordred! Hiszen élnek... Mindent nekik köszönhetsz... A király a helyettesévé nevezett ki. A hûbéresküd... Nem lehet igaz! Arthur mindig aggályosan igazságos volt veled... Mordred hideg tekintettel felelte: - Sose kértem, hogy legyen velem igazságos. - De hiszen az apád! - Ami azt illeti, nem én óhajtottam, hogy megszülessek. Az asszony csak ült a hímzést gyûrögetve. - Miért gyûlölöd a férjem? - kérdezte töprengve. - Nem gyûlölöm. Megvetem. - Nem tudta, hogy anyád a nõvére, amikor az a dolog történt - magyarázta szelíden az asszony. - Talán azt se tudta, hogy a fia vagyok, amikor kitett minket a tengerre azon a hajón? - Még tizenkilenc éves se volt, Mordred. Jóslatokkal ijesztgették, és azt csinálta, amire kényszerítették. - Anyám tisztességes asszony volt, amíg nem találkozott Arthur királlyal. Boldog házaséletet élt Lot of Orkneyvel, és négy szép fiút szült neki. És mi lett belõle? - De hát kétszer olyan idõs volt, mint Arthur! Én gondoltam volna... Mordred fölemelte a kezét és elhallgattatta. - Az anyámról beszélsz! - Sajnálom, Mordred, de igazán... - Szerettem az anyámat. - Mordred... - Arthur király magáévá tett egy nõt, aki hû volt a férjéhez. Miután elhagyta, a nõbõl ringyó lett. S egy ágyon végezte, meztelenül, Sir Lamorak oldalán. Saját gyermeke ölte meg, joggal. - Mordred, nincs értelme bármirõl is beszélnünk, ha egyszer nem tudod megérteni... ha nem hiszed, hogy Arthur jó ember, szomorú, és bajban van. Szeret téged. Csak néhány nappal azelõtt mesélte el, mennyire szeret, mielõtt ez az egész tragédia kezdõdött... - Tartsa meg a szeretetét. - Mindig becsületes volt! - mondta esdekelve az asszony. - Az igazságos és nemes király! Igen, könnyû becsületesnek lenni, ha már megesett a dolog. Tiszta nevetség! Igazságosság! Tartsa meg azt is magának. Az asszony megpróbált határozottan beszélni. - Ha kikiáltod magad királynak, visszajönnek Franciaországból és hadat indítanak ellened. Akkor nem egy, hanem két háborút kell folytatnunk, és az egyiket itthon, Angliában. Kiírtják az egész lakosságot. Mordred boldogan mosolygott. - Nem tudom elhinni - mondta Guinivere, a hímzést gyûrögetve. Nem volt mit tennie. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy ha megalázná magát, ha letérdelne eléje fájós, öreg térdeivel, és irgalomért esedezne, talán meglágyulna a szíve. De hát ez láthatólag reménytelen lett volna. - Mordred - szólalt meg tehetetlenül -, ha már Arthuron és rajtam nem könyörülsz, legalább az ország népén könyörülj. Mordred lelökte ölébõl a mopszlit, felállt, és eszelõsen rámosolygott.

Kihúzta magát. - Ha Arthuron nem is, rajtad természetesen megkönyörülök - mondta. - Mit értesz ezen? - Gondoltam egy megoldásra, Jenny, egy egyszerû megoldásra. Arra gondoltam, hogy utánozni fogom õt, Jenny, egyszerûen csak utánozni. Guinivere szó nélkül figyelte. - Igen. Apám vérfertõzést követett el anyámmal. Nem gondolod, Jenny, hogy jó megoldás volna, ha én viszonzásul elvenném apám feleségét? 12. Gawaine sátrában sötét volt, csak a földön égett faszén egy lapos serpenyõben, az szolgált némi világossággal. A sátor kopott és rongyos volt, az angol lovagok pompás sátraihoz képest. A kemény ágy néhány skótkockás pléddel volt leterítve, és az egyetlen dísztárgy egy szenteltvízzel teli ólompalack volt - a szenteltvizet Gawaine orvosságnak használta -, s a sátorpóznára kötve egy csokor hervadt hanga. Gawaine arcra borulva feküdt a plédeken. Sírt, halkan és tehetetlenül, Arthur meg ott ült mellette és a kezét simogatta. Gawaine elgyöngült a sebétõl, különben nem sírt volna. Az öreg király vigasztalni próbálta. - Ugyan, ne szomorkodj már miatta, Gawaine - mondta. - Te minden tõled telhetõt elkövettél. - Másodszor hagyott életben, egyetlen hónap alatt másodszor! - Lancelot mindig erõs volt. Az évek, úgy látszik, reá nem hatottak. - Akkor hát mért nem ölt meg? Könyörögtem neki, hogy végezzen velem. Megmondtam, hogy ha összefoltoznak és felgyógyulok, újból megvívok vele. - Úristen! - tette hozzá, könnyekkel a szemében. - Hogy fáj a fejsebem! Arthur sóhajtva felelte: - Mert mindkét ütést ugyanoda kaptad. Peches voltál. - Szégyen, gyalázat. - Ne gondolj rá. Feküdj szép nyugodtan, különben megint belázasodsz, és sokáig nem tudsz majd harcolni. És akkor mit csinálunk? Eleve elvesztünk, ha nem Gawaine vezet csatába minket. - Már csak egy báb vagyok, Arthur - mondta Gawaine. - Közönséges szájhõs, nem tudom legyõzni. - Azok a bátor emberek, akik azt állítják magukról, hogy nem azok. Hagyjuk a témát, beszéljünk valami kedvesebbrõl. Például Angliáról. - Angliát nem látjuk többé viszont. - Szamárság! Még tavasszal Angliában leszünk. És már majdnem tavasz van. A hóvirágok már biztos kidugták a fejüket, és lehet, hogy Guiniverenek már sáfránya is van. Ért a kertészkedéshez. - Guinivere kedves volt hozzám. - Az én Gwenem mindenkihez kedves - mondta büszkén az öregember. - Vajon most mit csinál? Gondolom, éppen lefekvéshez készülödik. De lehet, hogy még ébren van és az öcséddel beszélget. Milyen jól elgondolni, hogy talán éppen rólunk beszélnek, a höstetteket csodálják, amelyeket Gawaine véghez visz; vagy lehet, hogy Gwen éppen azt mondja, hogy bárcsak térne már haza az õ jó öreg férje. Gawaine nyugtalanul megmozdult az ágyon. - Kedvem volna hazamenni - dünnyögte. - Ha Lancelot annyira gyûlöli az Orkney nemzetséget, ahogy Mordred állítja, akkor mért kíméli meg a nemzetség fejét? Hátha csakugyan tévedésbõl ölte meg Garethet. - Én biztos vagyok benne, hogy tévedés volt. Ha segítenél véget vetni a háborúskodásnak, hamarosan befejezhetnénk. Hiszen tudod, hogy eddig is csak azért háborúztunk, hogy neked igazságot szolgáltassunk. Én meg a többiek szívesen harcolunk ugyan, de szívesen belemennénk a békébe is. Ha te kiegyeznél Lancelot-val, senki se lenne nálam boldogabb. - Csakhogy megfogadtam, hogy addig harcolok, amíg nem végzek vele. - Kétszer is bátran próbálkoztál. - És mind a kétszer csúnyán elintézett - mondta keserûen Gawaine. - Õ kétszer is véget vethetett volna a háborúnak. Nem, gyávaságnak tûnne kiegyeznem.

- Azok a legbátrabbak, akik fütyülnek rá, ha gyávának tûnnek. Emlékezz csak vissza, hogy Lancelot hónapokig rejtõzött Joyous Gard-ban, miközben mi a vár alatt gúnydalokat énekeltünk. - Nem tudom elfelejteni Garethünk arcát. - Mindnyájan fájlaljuk a halálát. Gawaine gondolkozni próbált, de nem ment könnyen, mert nem volt benne gyakorlata. Ezen a sötét estén meg kétszer olyan nehezen ment, a feje miatt. Amióta Galahadtól a Grál keresése során fejsebet kapott, amúgy is hajlamos volt a fejfájásra, és most, különös véletlen folytán, Lancelot kétszer is ugyanott vágta fejbe, két viadalban. - Hogy egyezhetnék ki vele - kérdezte Gawaine -, mikor mindig õ ver meg engem? Ha most kiegyeznék vele, menekülésnek tûnne. Talán ha egy harmadik összecsapás során én vetném ki õt a nyeregbõl. És meghagynám az életét... Akkor döntetlen volna. - Angliában nemsokára teli lesznek boglárkával és százszorszéppel a rétek mondta elgondolkozva a király. - Jó volna békét teremtenünk. - Hát még a tavaszi solymászatok! Az ágyon fekvõ alak megmozdult. - Atyaisten, hogy lüktet a fejem. - Tegyek rá vizesruhát? Vagy akarsz egy pohár tejet? - Nem. Hagyd csak. Úgyse segít. - Szegény Gawaine. Remélem, csontod nem törött. - A lelkemben tört el valami. Beszéljünk másról. A király habozva így szólt: - Nem kéne túl sokat beszélgetnünk. Azt hiszem, inkább elmegyek, és hagylak aludni. - Jaj, maradj. Ne hagyj magamra. Nagyon rossz, ha egyedül vagyok. - A doktor azt mondta... - Fene a doktorba. Maradj már egy kicsit. Fogd meg a kezem. Mesélj Angliáról. - Holnap megjön a posta, és akkor majd olvashatunk is Angliáról. Értesülünk a legfrissebb hírekrõl, levél jön az ifjú Mordredtõl, s talán az én Gwenem is írt nekem. - Mordred levelei valahogy kissé ridegek. Arthur sietett megvédeni Mordredet. - Csak mert boldogtalan volt az élete. Légy nyugodt, az õ lelke mélyén is ott lángol a szeretet tüze. Gwen azt szokta mondani, hogy csak az anyjáért rajongott. - Nagyon szerette anyánkat. - Talán szerelmes is volt belé. - Ez lehet a magyarázata, hogy féltékeny rád. Gawaine maga is meglepõdött ezen a felfedezésen: elsõ ízben villant az eszébe. - Talán ezért hagyta, hogy Agravaine megölje, amikor rajtakapta anyátokat Lamorakkal... Szegény fiú, csúnyán bánt vele az élet. - Négy öcsém közül csak õ maradt életben. - Tudom. Lancelot tragikus tévedést követett el. A Lothian nemzetség feje hevesen megrázta bepólyált fejét. - Csakhogy nem lehetett tévedés. Ha sisak lett volna rajtuk, még feltételezhetném, hogy az volt. De még sapkát se viseltek. Biztos, hogy rájuk ismert. - Ezt már sokszor megbeszéltük. - Igen. És mindig hiába. Az öregember szomorúan, bátortalanul megkérdezte: - Nem tudnál mégis megbocsátani Lancelot-nak, Gawaine, akárhogy történt is a dolog? Nem arra kérlek, hogy ne teljesítsd, ami a kötelességed, csak hogy könyörületesebb légy, amikor igazságot akarsz szolgáltatni. - Leszek is, de csak akkor, ha kényre-kedvre ki lesz nekem szolgáltatva. Elõbb nem. - Hát igen. Mást nem mondhatsz. De már jön is a doktor, hogy figyelmeztessen. Túl sokáig idõztem nálad. Jöjjön csak be, doktor, jöjjön csak! De Rochester püspöke rontott be nagy sebbel-lobbal, kezében csomagok meg egy

lámpás. - Ön az, Rochester? Azt hittük, a doktor. - Jó estét, felség. És jó estét neked is, Sir Gawaine. - Jó estét. - Hogy van a fejed? - Köszönöm, püspök úr, javul. - Hát ez nagyszerû hír. - És én - tette hozzá jókedvûen Rochester - szintén jó hírt hoztam. Hamarább érkezett meg a posta! - Mennyi levél! - Ez neked szól - nyújtott át egy levelet a püspök a királynak. - Jó hosszú. - Nekem nem jött semmi? - kérdezte Gawaine. - Sajnos, ezen a héten nem. Majd a jövõ héten nagyobb szerencséd lesz. Arthur odavitte a levelet a lámpához, és feltörte a pecsétet. - Nem haragszanak, ha elolvasom, ugye? - Persze, hogy nem. Semmi értelme a ceremóniának, ha Angliából érkeznek hírek. Istenem, sose hittem volna, hogy valaha is zarándok leszek, Sir Gawaine, és idegen földön kell szaladgálnom... A püspök fecsegése elnémult. Arthur egyetlen mozdulatot se tett. Csak olvasott némán. - Felség... - Semmi - mondta, s leintette õket. - Bocsánat. Híreket kaptam. - Remélem, hogy... - Hadd olvassam végig. Beszélgessen addig Sir Gawaine-nel. Gawaine megkérdezte: - Rossz hírek... Hallhatnám õket? - Nem. Egy pillanat. - Mordred? - Nem. Semmiség. A doktor szerint... Püspök úr, szeretnék néhány szót váltani önnel odakinn. Gawaine erõlködve megpróbált felülni. - Hallani akarom. - Semmi izgalmas. Feküdj le. Visszajövünk. - Ha kimentek és nem mondjátok el, mi hír, utánatok megyek. - Semmiség. Megfájdítod a fejed. - Mi baj? - Semmi. Csak... - Nos? - Nos, Gawaine - mondta a király, hirtelen magába roskadva -, úgy látszik, Mordred kikiáltatta magát Anglia királyának és kihirdette új Rendjét. - Mordred! - Ugyanis elhitette Korbácsosaival, hogy elestünk - magyarázta Arthur, mintha valami rejtélyt magyarázna el -, és... - Mordred azt állítja, hogy elestünk? - Azt, hogy elestünk, és... De nem tudta befejezni a mondatot. - És? - Feleségül készül venni Gwent. Egy pillanatra halotti csend támadt, a püspök keze önkéntelenül a mellén lógó keresztre tévedt, Gawaine meg a plédeket markolta meg. Aztán egyszerre szólaltak meg mind a ketten: - A kormányzó... - Nem lehet igaz. Csak tréfa lesz. Az én öcsém nem csinál ilyet. - Sajnos, igaz - mondta türelmesen a király. - Ezt a levelet Guinivere írta. Isten tudja, hogyan sikerült átjuttatnia. - A királyné korában... - Miután kikiáltatta magát királynak, Mordred megkérte Gwen kezét. Nem volt senki, aki segítsen neki. A királyné elfogadta Mordred ajánlatát. - Mordred ajánlatát! Gawaine-nek sikerült lendületet vennie és átvetnie a lábát az ágydeszkán. - Add ide azt a levelet, bácsikám.

Kivette a levelet az ernyedt kézbõl, amely gépiesen átengedte neki, és a papírt a világosság felé tartva olvasni kezdte. Arthur tovább magyarázott. - A királyné elfogadta Mordred ajánlatát, és engedélyt kért, hogy Londonba mehessen a kelengyéjéért. Mikor oda ért, néhány emberével, aki hûséges maradt hozzá, hirtelen bevette magát a Towerba, és eltorlaszoltatta a kapukat. Hál' istennek erõs építmény. Most ostrom alatt áll a londoni Towerban, és Mordred puskákat használ. Rochester zavartan megkérdezte: - Puskákat? - Igen, sõt ágyút is. Ez túl sok volt az öreg papnak. - Hihetetlen! - kiáltotta. - Azt állítani, hogy elestünk, és megkérni a királynét! Aztán meg ágyút használni... - Most, hogy a puskát is feltalálták, befellegzett az Asztalnak - mondta Arthur. - Gyorsan haza kell térnünk. - Ágyúkat használni emberek ellen! - Azonnal el kell indulnunk a felmentésükre, püspök úr. Gawaine itt maradhat... Az Orkney nemzetség feje azonban már kint volt az ágyból. - Mit csinálsz, Gawaine? Azonnal feküdj le. - Veled megyek. - Feküdj le, Gawaine. Segítsen, Rochester, én nem bírok vele. - Utolsó öcsém megszegte hûbéresküjét. - Gawaine... - Lancelot meg... Úristen, a fejem! Ott állt imbolyogva a félhomályban, mindkét kezével a pólyát fogva, árnyéka komikusan imbolygott a sátorpózna körül. 13. Írföldi Anguish egyszer olyan szélrõl álmodott, amely valamennyi várát és városát romba döntötte - most is olyan szél süvöltött Benwick vára körül. Mintha óriási vásznakat repesztenének, mintha távoli ütközetben dobolnának, mintha öregemberek sóhajtoznának, asszonyok sírnának, farkasok üvöltenének. Fütyült, zúgott, bömbölt a kéményekben; jajveszékelt, mint valami hatalmas, kárhozatra ítélt élõlény. Dante szele volt, elveszett szeretõket és darvakat sodort magával. A Nyugati óceánon fölkorbácsolta a tengert, vízoszlopokat emelt a magasba s sodort magával, mint tajtékot. A szárazföldön kényszerítette a fákat, hogy hajoljanak meg elõtte. A kastélyban az ajtók alatt beáramló széllökések meglebegtették a padlót borító gyékényt. A lépcsõházakban üvöltöttek, megzörgették a fatáblákat, élesen süvítve áthatoltak a bezárt ablakokon, fagyos hullámokba gyûrték a faliszõnyegeket, megborzongatták az ember hátgerincét. Még a kõtornyok is remegtek. Bors és Bleoberis a vakító tûz mellett kuporogtak. Gondolataikat is összezavarta a pusztító vihar. - De hát miért távoztak olyan gyorsan? - kérdezte panaszosan Bors. - Sose hallottam még, hogy egy ostromot így hagytak volna abba. Egyik napról a másikra. Mintha csak a szél fújta volna el õket. - Valószínûleg rossz híreket kaptak. Biztos valami baj van Angliában. - Lehet. - Mert ha úgy döntöttek volna, hogy megbocsátanak Lancelot-nak, megüzenték volna. - Mégiscsak furcsa, hogy egyik pillanatról a másikra szó nélkül elhajóznak. - Gondolod, hogy zendülés támadt Cornwallben, Walesben vagy Írföldön? - Az õsöregek mindig lázadoznak - hagyta rá fásultan Bleoberis. - Én nem hiszem, hogy zendülés tört ki. Szerintem a király betegedett meg, és gyorsan haza kellett szállítani. Vagy talán Gawaine betegedett meg. Talán az

ütés, amelyet Lancelot másodízben mért rá, behasította a koponyáját. - Lehet. Bors rácsapott a kandallóra. - Így elmenni, egy árva szó nélkül! - Miért nem csinál valamit Lancelot? - Mit csinálhatna? - Nem tudom. - A király számûzte. - Igen. - Tehát nincs mit tennie. - Mégis szeretném, ha tenne valamit - mondta Bleoberis. A toronyba vezetõ lépcsõ alján kivágódott egy ajtó. A faliszönyegek örvényleni kezdtek, a gyékény fölemelkedett a padlón, a kandalló füstöt okádott, és Lancelot hangja harsant fel a szélben: - Bors! Bleoberis! Demaris! - Itt vagyunk. - Hol? - Itt fenn. Mikor odalenn becsukódott az ajtó, újra csend borult a szobára. A gyékényszõnyeg ismét lelapult, s a kõlépcsõn tisztán lehetett hallani Lancelot lépteit, holott az imént még az ordítása is alig hallatszott. Sietve lépett be, egy levéllel a kezében. - Bors. Bleoberis. Titeket kereslek. Felálltak. - Levél jött Angliából. A hírnököket a szél öt mérfölddel följebb vetette partra. Azonnal indulunk. - Angliába? - Igen, igen. Persze, hogy Angliába. Lionelt már utasítottam, hogy készítse elõ az átkelést, és szeretném, Bors, ha te az abrakról gondoskodnál. Meg kell várnunk, amíg a vihar kitombolja magát. - Miért kelünk át? - kérdezte Bors. - Elmondhatnád, mi történt... - Hogy mi történt? - mondta bizonytalanul Lancelot. - Arra most nincs idõ. Majd elmondom a hajón. Különben itt a levél, olvassátok el. Odaadta Borsnak, és eltûnt, mielõtt válaszolhattak volna. - Ejha! - Olvasd, mi áll benne. - Még azt se tudom, ki írta. - Talán a levélbõl kiderül. Még a keltezésnél se jutottak tovább, amikor Lancelot ismét megjelent az ajtóban. - Rólad megfeledkeztem, Bleoberis. Te nézz utána a lovaknak. Hé, ide azt a levelet. Ha nekiláttok betûzgetni, egész éjjel olvasni fogtok. - Mi áll benne? - A legtöbbet a hírnöktõl tudtam meg. A jelek szerint Mordred föllázadt Arthur ellen, kikiáltotta magát Anglia vezérének, és megkérte Guinivere kezét. - De hiszen Guinivere már férjnél van - emelte fel a szavát Bleoberis. - Ezért hagyták abba az ostromot. Meg aztán úgy látszik, Mordred sereget toborzott Kentben, hogy megakadályozza, hogy a király partra szálljon. Elhíresztelte, hogy Arthur meghalt. Ostrom alá vette a királynét a londoni Towerban, ágyúval. - Ágyúval? - Mordred Doverben várta Arthurt, és összecsapott vele, hogy ne szállhasson partra. Ádáz küzdelem volt, részint vízen, részint szárazon, de a király gyõzött. Gyõzött és partra szállt. - Ki írta a levelet? Lancelot hirtelen leült. - Gawaine. A szegény Gawaine! Meghalt. - Meghalt?! - Hogy írhat hát... - kezdte Bleoberis. - Iszonytató levél. Gawaine jó ember volt. Nektek, akik rákényszerítettetek,

hogy megvívjak vele, soha nem volt fogalmatok róla, milyen meleg szív dobog a keblében. - Olvasd fel - sürgette türelmetlenül Bors. - Úgy látszik, hogy az egyik csapás, amelyet a fejére mértem, életveszélyes volt. Nem lett volna szabad útra kelnie. De kiderült, hogy egyetlen életben maradt öccse áruló. Mindenáron haza akart térni, hogy segítsen a királynak, s a partraszálláskor, az ütközetben õ is harcolni akart. Sajnos, a régi sebére kapott vágást, és néhány óra múlva belehalt. - Nem értem, mért vagy ennyire feldúlva miatta. Lancelot az ablakhoz lépett a levéllel, és elnémult, mikor szemügyre vette az írást. Volt benne valami megható: az írás annyira nem illett a levél írójához. Gawaine korántsem volt az a fajta ember, akirõl gondolta volna az ember, hogy írni tud. Sõt: természetesebbnek érezte volna az ember, ha analfabéta, mint társai többsége. S most mégis itt volt ez a levél, nem az akkoriban használt szálkás gót betûkkel, hanem azokkal a gondosan kigömbölyített szép kelta kisbetûkkel, amelyekre valamelyik vén ír szent taníthatta még a sötét Dunlothianban. "Sir Lancelotnak, a legjelesebbnek minden jeles lovagok közül, kikrõl valaha is hallottam, vagy kiket láttam életemben, én, Sir Gawaine, Lot királynak, Orkney urának fia, a nemes Arthur királynak unokaöccse üdvözletem küldöm. Azt akarom, tudja meg az egész világ, hogy én, Sir Gawaine, a Kerekasztal lovagja, magam kerestem magamnak ezt a halált, s te semmiképpen nem vagy oka; hanem csak én magam. Amiért is arra kérlek téged, Sir Lancelot, térj vissza ebbe az országba, keresd fel síromat és mondj felette imát, hosszút vagy rövidet, a lelkem üdvéért. Mert ugyanaz napon, melyen ezt a levelet írom neked, a te kezedtõl kapott seb helyén sebeztek halálra, Sir Lancelot - nemesebb lovag kezétõl nem érhetne a halál. A szeretetre kérlek még, mely valaha volt közöttünk, Sir Lancelot..." - Itt van - mondta -, én nem bírom tovább olvasni. Sürget, hogy hamarsággal térjek haza, és legyek segítségére a királynak saját öccse, utolsó rokona ellen. Gawaine nagyon szerette a családját, Bors, és a végén egyedül maradt. Mégis azt írja, hogy megbocsát nekem. Meg azt, hogy saját hibájából történt a dolog. Isten a tudója igazán jó testvére volt öccseinek. - Hogy segítünk a királyon? - Amilyen gyorsan csak tudunk, vissza kell térnünk Angliába. Mordred Canterburybe menekült, ott készül újabb ütközetre. Talán már meg is vívták. A levél késett a vihar miatt. Minden a gyorsaságon múlik. Bleoberis így szólt: - Máris megyek és utánanézek a lovaknak. Mikor hajózunk be? - Holnap. Ma éjjel. Most. Ha alábbhagy a szél. Gyorsan intézkedj. - Jó. - Te meg, Bors, az abrakról gondoskodj. - Igen. Lancelot kikísérte a lépcsõig Bleoberist, de a küszöbrõl visszafordult. - A királyné ostrom alatt áll - mondta. - Fel kell mentenünk. - Igen. Mikor Bors magára maradt a széllel, kíváncsian kezébe vette a levelet. Odatartotta az egyre halványuló világosság felé, megcsodálta a z alakú g-ket, kacskaringós b-ket, meg a t-ket, amelyek görbék voltak, mint az eke szarva. Megfordította a papírt, és szemügyre vette a megbarnult aláírást. Kibetûzte az utolsó sorokat - a szája mozgott, mintha beszélne, közben a gyékény recsegett, a füst pöfékelt, a szél süvöltött. "És ezt a levelet most harmadfél órával a halálom elõtt írom, saját kezemmel, s szívem vére vagyon az aláíráson. Gawaine of Orkney" Bors kétszer is kibetûzte a nevet és megkocogtatta a fogát. - Lehet - szólalt meg habozva, fennhangon -, hogy északon Cuchullain-nek ejtik. Sose lehet tudni ezeknél a régi nyelveknél.

Aztán letette a levelet, odalépett a homályos ablakhoz, és dúdolni kezdett egy dalt, amelynek Brume brume on hil volt a címe, de a szövege elveszett számunkra az idõk árjában. Olyasmi lehetett, mint a mai dalszövegek, például az, hogy: Még a szívünkben a vér meg a Skót Felföld S a Hebridákkal álmodunk. 14. Ugyanez a bús szél fütyült a király sátra körül Salisburyben. A sátorban - a kinti felforduláshoz viszonyítva - csönd volt és nyugalom. Fényûzõen volt berendezve, a királyi faliszõnyegekkel - rajtuk Uriás, akit még mindig nem vágtak kettõbe -, egy kerevettel, amelyet vastagon borítottak a szõrmék, s lobogó gyertyákkal. Inkább kerti ünnepélyre való sátor volt, mint táborba. A király páncélinge tompán csillogott a sátor hátsó részében, egy állványon. Egy neveletlen sólyom, amelyik a rikoltozás bûnébe esett, sapkával a fején, mozdulatlanul gubbasztott egy ülõfán, mint valami papagáj, s valami régi lázálmon töprengett. A földön egy elefántcsontszínû agár hasalt maga alá húzott farokkal, és szelíd, szánakozó szemmel nézte az öregembert. Az ágy mellett a sarokban gyönyörû, zománcozott sakktábla állt, jáspisköböl és kristályból faragott bábuk, rajta sakk-mattra állt a félbeszakított játszma. Mindenfelé papírok hevertek. Elborították a titkár asztalát, az olvasóállványt, a székeket - homályos kormányrendeletek, amelyeket még érthetöbben meg kellett fogalmazni, beiktatásra váró törvények, hadbiztossági és hadfelszerelési utasítások, meg napiparancsok. Legfölül egy hatalmas jegyzõkönyv, kinyitva egy aljas gonosztevõ, William atte Lane nevénél, aki akasztásra - suspendatur ítéltetett fosztogatásért. Az olvasóállványon toronyba rakva álltak a kérvények és memorandumok, valamennyi a király döntésével és aláírásával ellátva. Azokra amelyekkel egyetértett, gondosan ráírta: "Le roy la veult." Az elutasított kérelmekre a felség által mindig használt udvarias kitérés volt rájegyezve: "Le roy s'advisera." Az olvasóállvány és a hozzá tartozó szék egy darab fából volt faragva, ott ült a király magába roskadva. Arthur teljesen legyengült. Kimerítette a két ütközet, az egyik Dovernél, a másik Barham Downnál. Felesége rab volt, legrégibb barátja számûzve. Saját fia azon volt, hogy megölje. Gawaine már a sírban. Kerekasztala felbomlott. Országában háború dúlt. Valamikor régen, amikor még csak egy Wart nevû, gyors felfogású kisfiú volt valamikor régen egy jóindulatú, fehér szakállú öregember tanította. Azt tanulta Merlintõl, hogy higgyen az emberek javíthatóságában, hogy az ember alapjában véve becsületesebb, mint az állat, hogy érdemes megpróbálkozni a jóval, és hogy nincs eredendõ bûn. Arthur arra rendeltetett, hogy küzdjön az Erõszak, az emberiség õrültsége ellen. Kerekasztala, a Lovagságról alkotott elképzelése, a Szent Grál, az igazságszolgáltatásba vetett hite: mind egy-egy lépés volt a cél felé, ahová törekedett. Olyan volt, mint a tudós, aki egy életen át a rák kórokozóját kutatja. Hatalom kellett neki, hogy boldogabbá tegye az emberiséget. Egész elképzelése azon a premisszán alapult, hogy az ember becsületes. Ahogy most visszatekintett életére, úgy érezte, hogy folyton-folyvást valamilyen áradattal küszködött, s valahányszor sikerült gátat emelnie ellene, áttört valahol másutt, s õ kezdhette elölrõl a munkát. Ifjúkorában, mielõtt megnõsült, megpróbált erõvel fellépni az erõ ellen - a kelta konföderáció elleni ütközetben -, de csak arra jött rá, hogy két rosszból nem lehet jó. Ám sikerült szétrombolnia a háborúskodásról alkotott feudális elképzelését. Aztán a Kerekasztal segítségével megpróbálta igába fogni a Zsarnokságot, hogy hasznos célokra használhassa fel erejét. Szétküldte hatalmasait, hogy szabadítsák fel az elnyomottakat, tegyék jóvá a rosszat - törjék le a bárók egyéni hatalmát, ahogy õ letörte a királyokét. Meg is tették - de az erõ továbbra is az õ kezükben maradt. Erre energiájuknak újabb levezetõcsatornát kellett keresnie:

útnak indította õket Isten szolgálatában, hogy keressék meg a Szent Grált. Ebbõl is kudarc lett, mert azok, akik teljesítették a feladatot, tökéletessé váltak és elvesztek a világ számára, azok meg, akiknek nem sikerült teljesíteni, hamarosan visszatértek, és semmivel sem lettek jobbak. Végül megkísérelte, hogy törvényekkel fékezze az erõszakot. Megpróbálta törvénykönyvbe foglalni az egyének által alkalmazott gonosz erõszak bûnét, hátha sikerül megkötnie a hatalmasok kezét az állam személytelen igazságszolgáltatásával. Kész volt saját feleségét és legjobb barátját is feláldozni. És akkor, noha úgy látszott, hogy az egyéni erõszakot sikerült megfékeznie, a Hatalom Elve új alakban éledt fel - a kollektív hatalom, a bandába verõdött erõszak, az egyéni igazságszolgáltatás iránt érzéketlen emberekbõl álló hadseregek alakjában. Véget vetett az emberölésnek, és szembe találta magát a háborúval. Kezdeti háborúi - a Lot meg a Róma diktátora elleniek - egyszerû ütközetek voltak, amelyekkel megszüntette a hadviselés feudális szokásait, miszerint a háború olyasmi, mint a rókavadászat, vagy egyszerûen zsákmányszerzés. Ezért volt kénytelen bevezetni a totális hadviselést. Öreg korában a totális hadviselés totális gyûlölködésként jelent meg újra a színen. Most, homlokát a papírokon nyugtatva és szemét behunyva, a király megpróbált nem gondolni a valóságra. Mert ha létezik eredendõ bûn, ha az ember alapjában véve hitvány, ha a Bibliának igaza van, amikor azt mondja, hogy az emberi szív mindennél hamisabb és kétségbeejtõen gonosz, akkor hiába volt egész élete. E gondolat mögött ott lapult egy még borzasztóbb. Lehet, hogy az ember se nem jó, se nem rossz, csak gép valami érzéketlen világegyetemben - bátorsága csupán a veszélyre való reflex, mint amikor önkéntelenül ugrik egyet az ember, ha gombostûvel beleszúrnak. Lehet, hogy nincsenek is erények, hacsak nem erény az, hogy az ember ugrik egyet a szúrásra. Lehet, hogy az Erõszak természeti törvény, amely szükséges a természetes kiválasztódáshoz. Lehet, hogy õ maga... Nem tudott aludni. Szörnyû álmai voltak. Holnap lesz a döntõ ütközet. S addig még el kell olvasni és alá kell írni ezt a sok papírt. Csakhogy sem olvasni, sem aláírni nem tudta õket. Nem bírta fölemelni fejét az olvasóállványról. Miért háborúznak az emberek? Az öreg mindig kötelességbõl gondolkodott, nem belsõ sugallatra. Fáradt agya most megint visszacsúszott a szokott körforgásba; e kitaposott ösvényeken haladt tovább körbe-körbe, mint a szamár a taposómalomban. S most is hiába, mint sok-sok ezerszer. Vajon a gonosz vezérek késztetik-e az ártatlan népeket gyilkolásra, vagy a gonosz népek választanak maguknak szívük szerinti vezéreket? Õszintén szólva valószínûtlennek látszik, hogy egyetlen Vezér akarata ellenére rákényszeríthessen valamire egymillió angolt. Ha például Mordred arra akarta volna kényszeríteni az angolokat, hogy viseljenek skót szoknyát, vagy álljanak fejre, biztos, hogy nem csatlakoztak volna a pártjához, akármilyen ravaszul, meggyõzõen, hamisan érvelt volna, vagy éppen fenyegette volna õket. Biztos, hogy egy vezérnek feltétlenül olyasmit kell ígérnie, ami csábítja azokat, akiket vezet? Ha így van, akkor a háborúk nem elemi csapások, amelyekbe gonosz emberek vezetnek szeretetre méltó, ártatlan embereket, hanem nemzeti megmozdulások, amelyeknek mélyebben, egészen mélyen van a gyökerük. És csakugyan, Arthur nem érezte úgy, mintha õ vagy Mordred vezette volna országát a szerencsétlenségbe. Ha olyan könnyû egy országot bármerre vezetni, mint egy malacot a kötélen, akkor miért nem sikerült országát igazságosságra, békére és lovagiasságra nevelnie? Megpróbálta. Aztán meg, ha nem õ, és nem is Mordred indította el valójában ezt a katasztrófát, akkor kicsoda? Egyáltalán: hogyan kezdõdik egy háború? Mert látszólag minden háború az elõzõ háborúkban gyökeredzik. Mordred Morgause-ra ütött, Morgause Uther Pendragonra, Uther pedig õseire. Úgy látszik, hogy miután Káin megölte Ábelt és magához ragadta országát, Ábel ivadékai megpróbálták újra meg újra visszaszerezni örökségüket. És ez így ment mindig, korszakról korszakra, sértést sértéssel toroltak meg, mészárlást mészárlással. Senkinek se lett jobb, hiszen mindkét fél szenvedett, ugyanakkor mindenki engesztelhetetlen volt. A jelenlegi háború tulajdonítható Mordrednek vagy neki. De tulajdonítható

egymillió korbácsosnak, és Lancelot-nak, Guinivere-nek, Gawaine-nek is, mindenkinek. Aki a kardjából él, kard által pusztul el. Mintha mindennek csak bánat lenne a következménye, amíg az ember nem hajlandó elfeledni a múltat. Uther és Káin bûneit csak azzal lehetne jóvátenni, ha elfelejtenék õket. Mi a Helyes és mi a Helytelen? Mi különbözteti meg a Cselekvést a Nem-cselekvéstõl? Ha újra élhetnék, gondolta az öreg király, eltemetkezném egy kolostorban, nehogy elkövethessek valamit, aminek szomorúság lehet a következménye. Az áldásos feledés: a leglényegesebb. Ha egyszer mindennek, amit csinál az ember, vagy csináltak az õsei, egy végtelen cselekvésláncolat lehet a következménye, amely csak vérontással végzõdhetik, el kell törölni a múltat, és mindent újra kell kezdeni. Az embernek azt kell mondania: igaz, hogy Káin igazságtalanságot követett el, de szomorú következményeit csak úgy tehetjük jóvá, ha megállapodunk valamiféle status quoban. Országokat dúltak fel, embereket mészároltak le, nemzeteket aláztak meg. Kezdjük hát elölrõl az egészet, ne emlékezzünk semmire, ne nézzünk egyszerre elõre és hátra. A múlt megbosszulásával nem lehet jövõt építeni. Üljünk le testvérekként, és állapodjunk meg Isten békéjében. Az öregember kínlódva gondolkodott. Gondolatai ugyanis nem vezették sehová: visszakanyarodtak önmagukhoz, és kétszer is megjárták ugyanazt a pályát. De már annyira hozzászokott, hogy nem tudta megakadályozni. Belépett a következõ körbe. Lehet, hogy a háború fõ oka a magántulajdon, ahogy azt John Ball mondta. "Angliában nem lesz jobb a helyzet, semmi sem változik meg addig, amíg nem lesz minden közös, és nem lesznek jobbágyok és földesurak." Lehet, hogy azért vannak háborúk, mert mindenki úgy beszél, hogy az én országom, az én feleségem, az én szeretõm, az én tulajdonom. Ez volt mindig az õ gondolatai, Lancelot gondolatai és mindenki gondolatai mögött. Lehet, hogy amíg az emberek mindenáron külön javakat akarnak birtokolni, külön becsületet, külön lelket, mindig lesznek háborúk. Az éhes farkas mindig megtámadja a kövér rénszarvast, a szegény kirabolja a bankárt, a jobbágy föllázad a felsõ osztályok ellen, és a koldus ország hadat indít a gazdag ellen. Lehet, hogy háború csak a vagyonosok és a nincstelenek között jöhet létre. Ezzel szemben az ember kénytelen megállapítani, hogy senki sem tudja pontosan definiálni, mikor "van valamije". Egy ezüstpáncélos lovag nyomban szegénynek mondhatja magát, ha egy aranypáncélossal találkozik. Mégis, gondolta az öreg király, tételezzük fel egy pillanatra, hogy a probléma kulcsa a "birtoklás", mindegy, hogyan definiáljuk. Én gazdag vagyok, Mordred meg szegény. Azonnal ágaskodni kezdett benne a tiltakozás: nem becsületes feltételezni, hogy Mordred vagy én támasztottuk volna a vihart. Mi csak olyan bonyolult erõk kulcsfigurái vagyunk, amelyek, úgy látszik, valamiféle õsztön hatására cselekednek. S mintha ez az ösztön a társadalom szerkezetében volna. Mordred szinte már tehetetlen: akkora tömeg kényszeríti cselekvésre, hogy tagjait meg se lehet számlálni. A Gazdagok és a Szegények erõinek összecsapásáról van szó, tömegek - és nem vezérek - esztelen összecsapásáról. De hagyjuk ezt. Vegyük azt a bizonytalan feltételezést, hogy a háború általában a "birtoklás" következménye. Ez esetben az volna a helyes, ha az ember mindenröl lemondana. Ahogy Isten tanácsolta, miként arra Rochester jó néhányszor rámutatott. Ott van például a gazdag ember meg a tû foka, meg ott vannak a pénzváltók. Rochester szerint az egyház azért nem foglalkozik túlságosan a szomorú világi ügyekkel, mert a nemzetek, a társadalmi osztályok és az egyének mindig azt kiabálják, hogy az "enyém! enyém!", az egyház meg az tanítja, hogy a "miénk". Ha ez így van, akkor viszont nemcsak a magántulajdon elosztásáról van szó. Hanem arról, hogy mindent meg kell osztani - még a gondolatokat, érzéseket, az életet is. Isten parancsa az, hogy az emberek szûnjenek meg egyéni életet élni. Úgy vessék magukat az élet áramába, ahogy az esõcsepp hullik a folyóba. Isten kinyilatkoztatta, hogy csak azok halhatnak meg békességben, akik képesek lemondani önzõ egyéniségükrõl, hiábavaló egyéni örömeikrõl és bánataikról. Aki élni akar, attól Isten azt kívánja, hogy mondjon le az életérõl.

De volt valami az õsz öreg fejében, ami nem tudta elfogadni ezt az isteni nézõpontot. Nyilvánvaló, hogy a méhrákot elsõsorban úgy lehet gyógyítani, hogy kiveszik a méhet. Drasztikus módszerekkel mindent ki lehet vágni - csakhogy a mûtéttel az élet is megszûnik. Az olyan eszményi tanács, amelynek a megfogadására nem teremtetett senki, nem tanács. Földi mennyországot ígérni hasztalan. Lehet, hogy a háború a félelemnek köszönhetõ: a bizonytalanságtól való félelemnek. Ha nincs igazság, és az emberek nem beszélnek igazat, minden veszélyes lehet, ami kívül van az egyénen. Önmagának megmondja az ember az igazat, de a szomszédjának már nem feltétlenül. Ennek mindenképpen az lesz az eredménye, hogy a szomszéd ellenségessé válik. Lancelot minden bizonnyal ezzel magyarázná a háborúkat. Õ szokta azt mondani, hogy az ember legfontosabb tulajdona a Szava. Szegény Lance, õ megszegte a szavát, pedig kevés embernek lehetett úgy bízni a szavában, mint neki. Talán az a háborúk oka, hogy a nemzetek nem bíznak az adott szóban. Félnek, tehát háborúznak. A nemzetek is olyanok, mint az emberek: alsóbbrendûségi vagy felsõbbrendûségi érzésük, bosszút szomjaznak meg félnek. Joggal szokás a nemzeteket megszemélyesíteni. Gyanakvás és félelem, birtoklás és birtoklásvágy, neheztelés az õsök által elkövetett bûn miatt: úgy látszik, mindennek szerepe van a háborúkban. De még mindig nem ez a megoldás. Arthur nem tudott rájönni az igazi megoldásra. Túlságosan öreg, fáradt és szerencsétlen volt ahhoz, hogy logikusan gondolkozzon. Utolsó kísérlete az igazságszolgáltatás volt: hogy ne kövessen el semmit, ami nem igazságos. Ezzel is kudarcot vallott. Általában túl nehéznek bizonyult mindenféle cselekvés. Megbukott. Arthur be akarta bizonyítani, hogy azért még sem bukott meg egészen, és fölemelte a fejét. Kihúzta magát ültében, és a vascsengõ után nyúlt. - Apród - szólalt meg, mikor a fiú a szemét dörzsölve bebaktatott. - Uram! A király szemügyre vette. Még szorultságában is fel tudott figyelni másokra, fõleg ha az illetõk ifjak és becsületesek voltak. - Szegény gyermekem - mondta. - Már ágyban kellene lenned. Elcsigázottan, de feszült figyelemmel nézte a fiút. Rég nem látott ilyen ártatlan és magabiztos fiatalságot. - Ide figyelj - mondta -, elvinnéd ezt a levelet a püspöknek? De ha alszik, ne ébreszd fel. - Parancsára, uram. - Köszönöm. Mikor a fiú elindult, visszahívta. - Hé, apród! - Uram? - Hogy hívnak? - Tomnak, uram - hangzott az udvarias válasz. - Hol laksz? - Warwick közelében, uram. - Warwick közelében. Az öregemberen látszott, hogy maga elé próbálja képzelni azt a helységet. - Egy Newbold Revell nevû városban. Szép város. - Hány éves vagy? - Novemberben leszek tizenhárom, uram. - És egész éjszaka virrasztanod kellett miattam. - Dehogyis, uram. Jót aludtam egy nyergen. - Tom of Newbold Revell - mondta tûnödve a király. - Úgy látszik, sok emberrel akadtunk össze az életben. Mondd csak, Tom, mit csinálsz holnap? - Harcolok, felség. Jó íjam van. - És embert fogsz ölni az íjaddal? - Igen, uram. Remélem, jó sokat. - Hátha õk ölnek meg téged? - Akkor meghalok, uram. - Értem.

- Vihetem a levelet? - Nem. Várj egy pillanatig. Szeretnék beszélgetni valakivel, csak egy kicsit zavaros a fejem. - Hozzak egy pohár bort? - Nem, Tom. Ülj le, és próbálj meg figyelni. Vedd le azokat a sakkfigurákat a székrõl. Fel tudod fogni, amit mond neked az ember? - Igen, uram. Jó felfogóképességem van. - Azt is meg tudod érteni, ha arra kérlek, hogy ne harcolj holnap? - Szeretnék harcolni - hangzott a határozott válasz. - Mindenki szeretne harcolni, Tom, csak senki se tudja, miért. Hát ha úgy kérnélek meg, hogy ne harcolj, hogy ezzel különös szívességet teszel a királynak? Megtennéd? - Azt teszem, amit parancsolnak. - Akkor hát ide hallgass. Ülj le egy percre, elmondok neked egy mesét. Én már nagyon öreg ember vagyok, Tom, te meg fiatal. Ha majd te is öreg leszel, elmesélheted, amit én meséltem neked ma este, és szeretném is, ha megtennéd. Meg tudod ezt érteni? - Igen, felség. Azt hiszem. - Hát ide hallgass. Volt egyszer egy Arthur nevû király. Mint én. Amikor Anglia trónjára került, látta, hogy a lovagok meg a bárók mint az õrültek harcolnak egymás ellen, s mivel megengedhették maguknak, hogy drága vértekben harcoljanak, lényegében semmi sem akadályozhatta meg õket abban, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Rengeteg gonoszságot mûveltek, mert az erõszak volt az életük. No mármost ennek a királynak támadt egy ötlete, éspedig az, hogy az erõszakot az igazság szolgálatában kell felhasználni - ha egyáltalán fel kell használni -, és nem öncélúan. Jól figyelj, fiacskám. A király azt hitte, hogy ha sikerül rávennie báróit, hogy az igazságért harcoljanak, a gyengéket segítsék, s az igazságtalanságokat tegyék jóvá, akkor talán nem követnek el olyan nagy bûnt, ha folyton harcolnak, mint addig. Maga köré gyûjtötte hát valamennyi hû és kedves ismerõsét, páncélba bújtatta és lovaggá ütötte õket, beléjük oltotta elképzelését, és leültette õket a kerek asztal mellé. Százötvenen voltak azokban a régi szép idõkben, és Arthur király tiszta szívbõl szerette Asztalát. Büszkébb volt rá, mint kedves feleségére, és újdonsült lovagjai hosszú évekig járták a világot, emberevõ óriásokat öldöstek le, leányokat mentettek meg, szerencsétlen foglyokat szabadítottak ki, vagyis megpróbálták jó útra terelni az emberiséget. Mert ez volt a király elképzelése. - Szerintem igen szép elképzelés volt, uram. - Jó is volt, meg nem is. Isten tudja. - S mi történt a végén a királlyal? - kérdezte a gyerek, mikor úgy látszott, hogy a mese a vége felé jár. - Valami okból minden rosszra fordult. Az Asztal pártokra szakadt, keserves háborúskodás kezdõdött, és mindnyájan elestek. A fiú magabiztosan közbeszólt. - Nem - mondta -, nem mindnyájan. A király gyõzött. Mi fogunk gyõzni. Arthur halványan elmosolyodott és megrázta a fejét. Most csak az igazság érdekelte. - Mindenki elesett - ismételte meg -, kivéve egy bizonyos apródot. Tudom, mit beszélek. - De uram! - Ezt az ifjú apródot Tom of Newbold Revellnek hívták, Warwick közelében lakott, és az öreg király elküldte maga mellõl az ütközet elõtt, kegyvesztés terhe alatt. Tudniillik a király azt akarta, hogy maradjon valaki, aki emlékezni fog híres elképzelésére. Nagyon szerette volna, hogy Tom térjen haza Newbold Revellbe, serdüljön férfiúvá és békében élje le életét Warwickshire-ben - azt akarta, hogy mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni, mesélje le ezt az õ hajdani elképzelését, amelyet annak idején mindketten jónak tartottak. Mit gondolsz, meg tudnád ezt tenni a király kedvéért, Thomas? A gyerek õszintén, csillogó szemmel így felelt: - Arthur királynak bármit megteszek. - Derék fiú. Hát akkor ide figyelj. Ne engedd, hogy e legendás emberekrõl

mindenféléket összebeszéljenek. A magam elképzelésérõl meséltem neked. Én parancsolom, hogy azonnal lovagolj Warwickshire-be, és ne harcolj holnap az íjaddal. Értetted? - Igen, Arthur király. - Megígéred, hogy utána is vigyázol magadra? Megpróbálod nem felejteni el, ha majd minden rosszra fordul, hogy te vagy a hajó, amely az én elképzeléseimet tovább viszi, és benned van minden reményem? - Megpróbálom. - Talán önzésnek tûnik, hogy ilyesmire használlak fel. - Kitüntetés szegény apródod számára, jó uram. - Az én elképzelésem ezekrõl a lovagokról olyan volt, Thomas, mint a gyertyaláng, mint ezeknek a gyertyáknak a lángja itt. Hosszú évekig óvtam a széltõl a tenyeremmel. Sokszor majdnem kialudt. Most neked adom ezt a gyertyát - ugye nem hagyod kialudni? - Örökké fog égni. - Derék Tom. A fényhordozó. Mit mondtál, hány éves vagy? - Tizenhárom leszek. - Akkor talán van még hatvan éved. Egy fél évszázad. - Továbbadom majd, király. Angoloknak. - Elmondod majd ott Warwickshire-ben: - Jaj, be gyönyörû gyertya volt a kezében? - El én, de mennyire. - Meg azt is, hogy... Nem, Tom, most már sietned kell. Ugye, fogod a legjobb kancát, amit csak találsz, és kerülõ nélkül egyenest Warwickshire-be nyargalsz? - Oda én, hogy a gyertya ki ne aludjon. - Akkor hát Isten áldjon, derék Tom. De mielõtt útnak indulsz, ne felejtsd átadni ezt a levelet Rochester püspökének. A fiú letérdelt, hogy kezet csókoljon urának - szinte hihetetlenül újnak látszott a köntöse, amelyet a Sir Thomas Malory Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal Lovagjainak históriájában leírt címer díszített. - Uram királyom - mondotta. Arthur nyájasan fölállította és vállon csókolta. - Sir Thomas of Warwick - mondta, és a fiú eltûnt. A sátor üres volt, rõtvörös, pompás. A szél siránkozott, a gyertyák csöpögtek. Amíg a püspökre várt, a nagyon-nagyon öreg ember leült olvasóállványa székére. Feje azonnal elõrebukott, az iratokra. Az agár figyelte, szeme, amelyben visszatükrözödött a gyertyafény, a spektrum minden színében izzott. Odakint dörögni kezdtek Mordred ágyúi, s dörögtek egész éjszaka, a reggeli ütközetig. A király átengedte magát a szomorúságnak. A könnyek csöndesen végigfolytak az orrán, és szabályos idõközökben a pergamenre hullottak, mintha egy régi óra tiktakolt volna, még akkor is, amikor látogatója keze fölemelte a sátorlapot. Arthur félrefordította a fejét, nem akarta, hogy sírni lássák, de abbahagyni nem tudta a sírást. Mikor a köpenyes, süveges, különös figura halkan belépett, a sátorlap visszahullott. - Merlin? De nem volt ott senki: a király csak öregesen elszunyókált és odaálmodta. - Merlin? Megint gondolkozni kezdett, de most már világosak voltak a gondolatai, mint valamikor régen. Visszaemlékezett az öreg boszorkánymesterre, aki állatok társaságában nevelte föl. Még emlékezett rá, hogy körülbelül félmillió állatfajta van, s ebbõl csak egyetlenegy az ember. És Merlin megtanította rá, hogy valamennyi állat közül csak ez az egy fajta képes tanulni, ezrek és ezrek gondjával-bajával törõdve. Eszébe jutottak a harcias hangyák és a békés vadludak, akik fütyültek a határokra. Eszébe jutott Lyo-lyok, meg a sziget, amelyet vándorlásuk során láttak, s amelyen békésen éltek egymás mellett a lundák, pingvinek, lummák és sirályok. Arthur most már tisztán látta maga elõtt a problémát. A háborúban az az elképesztõ, hogy a semmiért vívják - a szószoros értelmében a semmiért. A határok csak képzelt vonalak. Mert látható vonal nincs Skócia és Anglia között, bár Floddent és Bannockburnt támadták ilyetén nézeteik

miatt. A háború oka a földrajz - a politikai földrajz. Semmi egyéb. A nemzeteknek nincs szükségük egyforma civilizációra, egyazon vezérre, mint ahogy a lundáknak és lummáknak sincs. Meg tudnák õrizni civilizációjukat, akár az eszkimók vagy a hottentották, ha engedélyeznék egymást közt a szabad kereskedelmet, szabad közlekedést és azt, hogy mindenki bejárhassa a világot. Az országok megyékké válnának - de olyan megyékké, amelyek megõrzik saját kultúrájukat és törvényeiket. Csak nem kellene mindenáron vonalakat képzelni a Föld felszínére. A madarak úgyis átrepülik õket. Milyen õrültségnek tartotta Lyo-lyok a határokat, és milyen õrültségnek tartja majd az Ember is, ha egyszer megtanul repülni. Az öreg király felfrissült, szinte kész lett volna mindent újra kezdeni. Eljön a nap - mert el kell jönnie -, amikor visszatér Gramaryeba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogy a földgolyónak sincsenek - s az asztal mellé lakomázni leülõ nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá lehetne venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek! Még mindig volna rá remény, hogy talán észre térnek. De ekkor már késõ volt ahhoz, hogy még egyszer megpróbálja. Akkor már meg volt írva, hogy meghal, vagy - mint egyesek állítják - Avilionba viszik, s ott várja meg a jobb idõket. Akkor már meg volt írva Lancelot és Guinivere sorsa is - a lovag tonzúrás pap lesz, a királynõ meg apáca -, s az is, hogy Mordred elesik. Az emberélet csak egy csöpp - ha csillogó is - a napsütötte tenger hatalmas kékségében. Ellenfele ágyúi nagyban dörögtek a bárányfelhõs hajnali ég alatt, amikor õfelsége, Anglia királya felállt, hogy megbékélt szívvel nézzen szembe a jövõvel. explicit liber regis quondam regisque futuri (vége a könyvnek a hajdani s majdani királyról) UTÓSZÓ Az angolok Arthur királyáról szólva bízvást elmondhatjuk: volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy király. Mert ez szórul szóra érvényes rá. A történészeknek mindmáig nagy gondot okoz, hogy Arthurnak nevezzék-e, király volt-e, és volt-e egyáltalán. A szigorúan csak bizonyított tényeket figíelembe vevõ modern történelemkönyvek, mint például Morton számunkra is hozzáférhetõ munkája, még csak meg sem említik Arthur király nevét. Az irodalomba, kultúrtörténetbe is elkalandozók pedig, mint például Maurois-é, nagy óvatosan igyekeznek elhelyezni õt a történelem szövetében. Amilyen terebélyes mondakör alakult ki körülötte a hetedik századtól a tizenötödikig, olyan gyérek a rá vonatkozó hiteles, vagy akár hozzávetõleges történeti utalások. A hagyomány Arthur nevéhez kapcsolja az 516-ban a Badon-hegyen vívott csatát, amelyben állítólag az ott élõ kelták törzsi hadai élén megverte és visszaszorította a betörõ angolszászokat. A legrégibb írott forrás, a hatodik században élt Gildas nevû szerzetes krónikája viszont beszámol a badon-hegyi csatáról, de nem említi, hogy a gyõztest Arthurnak hívták volna. A Tiszteletreméltó Beda pedig 'Historia Ecclesiasticá'jában a nyolcadik században már úgy tudja, hogy a Badon-hegyen egy Ambrosius Aurelianus nevû vezér aratott diadalt. A két elsõ krónika, amely feldolgozza az angolszász betörések korának szájhagyományait, és név szerint is említi Arthurt, Nenniusnak a kilencedik századból való 'Historia Britonum'ja, és a tizedik századból származó welszi 'Annales Cambriae'. Ebben az idõben a szigetország nyugati peremére szorult kelták, sõt már a normann hódítást nyögõ szászok is egy ellenálló nemzeti hõs vonásaival ruházzák fel Arthur alakját, újabb mondákat költenek róla, de minél szövevényesebb lesz körülötte a mondakör, annál kevesebb hasznát veszi a történelemtudomány.

Az úgynevezett "sötét középkorba" veszõ mondák lenézése azonban éppenséggel baklövésnek is bizonyulhat, hiszen Heinrich Schliemann annak idején az 'Iliász'-szal a kezében, annak alapján ásta ki Tróját, és az 'Odüsszeia' segítségével az ion szigeteken ma is végigkövethetjük Odüsszeusz bolyongásait. Valami ilyesfajta vállalkozásba kezdett a hatvanas évek derekán a birminghami egyetem régészeti tanszéke is. Ásatásokba fogtak Délnyugat-Angliában, Cornwall és Wales határvidékén, ahonnan az egész breton mondakör kisarjadt: Cadbury közelében, amirõl a néphit és egy-egy írott utalás is azt tartja, hogy ott állott egykor Camelot, Arthur király vára; Glastonburyben, amelyet a legenda Avilionnal, Arthur király és Guinivere királyné temetkezési helyével, sõt a szent Grál kehely rejtekhelyével azonosít. Több kultúrréteg épült egymásra ezen a vidéken. A középkori normann kastélyok, klastromok szász cölöperõdítmények, gerendaépületek fölött vagy közelében emelkednek; még mélyebben a római hódítás nyomaira bukkanunk; de a római hódítók úthálózata, castellumai, amfiteátrumai az õsi kelta földvárak ma is szembetûnõ láncolatára telepedtek, a kelták által évszázadokon keresztül kitaposott dombháti utakra, az ibér õslakók még régebbi, kõkorszakbeli iromba, kultikus kõkolosszusainak szomszédságában. Az ásatások tanúsága szerint a Britannia egykori ibér õslakóival idõvel összeolvadt, a kontinensrõl származó kelták kétszer is összecsaptak Julius Caesar seregével, de azután engedtek a római hódításnak. Amúgy sem volt ez afféle erõszakos hódítás, mint Gallia véres kifosztása; Róma vagy négy évszázadon keresztül inkább csak "kereskedelmi" kapcsolatban volt Britanniával: gabonát, bõröket, rezet, cint, ólmot szerzett be a szigetországból, és cserébe eljuttatta a kelták közé a római civilizáció kényelmi, fényûzési cikkeit. A rómaiak bevonták a közigazgatásba a kelta törzsfõket, akik életmódjukban maguk is kezdték követni a római példát. Így a római hódítás katonai települései mellett afféle kezdetleges, római "villák" egész sora épült fel Dél-Angliában. 407-ben a császári trónra igényt tartó Constantinus ugyan végleg elvezette Britanniából a légiókat, de a római civilizáció "adományai" ekkorra már szervesen beépültek a kelták életébe: visszavonhatatlanul a magukévá tették a keresztény vallást, és a rómaiak közigazgatása közvetve alapul szolgált a középkori angol városrendszernek és a hûbéri birtokrendszernek. A kelta uralkodóosztályok pedig továbbra is a római életvitelnek megfelelõen éltek: a cadburyi ásatások során még a hatodik századból is elõkerültek olyan Földközi-tenger melléki cserépedények, kések, fegyverek, amelyek azt bizonyítják, hogy a kelták 407 után még hosszú ideig kereskedelmi kapcsolatban álltak a rómaiakkal. Pedig ebben az idõben már komolyabb dolguk is akadt: az ötödik század közepén a kontinens felõl megindult a jüt, az angol és a szász törzsek népvándorlása. Egymást követték a csatározások, a földmûvelõ britek a földjeiket védték a betörõ népek ellen, de a túlerõ hatására mindinkább megadásra, visszavonulásra kényszerültek, nyugatra húzódtak, Walesbe, Cornwallba, Írországba. A britek 516-ban a Badon-hegyen vívtak döntõ ütközetet az angolszászokkal: ezen a ponton megállásra késztették a betolakodókat, itt szabták meg a szász hódítás határát. A Mount Badon a mai Cadbury közelében emelkedik. Cadburyben a régészek egy civilizált, rómaias életmódot folytató brit fejedelem udvarára bukkantak, aki még az ötszázas években is kapcsolatban állt Rómával, és aki birtokát nyilván megvédeni kényszerült a szászok ellen. A néphit Cadburybe helyezi Arthur várát, Camelotot, és azt állítja, hogy 516-ban a badon-hegyi ütközetben Arthur állította meg a szászokat; továbbá Gildas krónikája szerint ezt a csatát negyven év béke követte. A néphit Arthur királyról beszél, Gildas Ambrosius Aurelianusról, régészek kutatásai pedig egyértelmûen megállapítják, hogy ebben az idõben Cadbury környékén élt egy brit fejedelem, aki szükségképpen megütközhetett a szászokkal. Idõ, hely, körülmények tökéletesen megegyeznek, a nevek körüli bizonytalanságnak tehát nincs döntõ jelentõsége: a meglevõ adatok egy olyan személy létezését és azonosságát igazolják, aki nyugodtan lehet a néphit és a késõbbi írott emlékek Arthur királya. És ha a szászok a Badon-hegynél megálltak, ha Arthur király gyõzelmét csakugyan "negyven év" béke követte, ez az emberöltõnyi idõ éppen elegendõ arra, hogy beleférjen mindaz, legalábbis idõben, amit a mondák Arthur

király birodalmának, a Kerek Asztal lovagkörének virágzásáról és bomlásáról beszélnek. Ám ez utóbbiak történeti magyarázata már elvezetne tulajdonképpeni tárgyunktól. És nehéz dolgunk is lenne, hiszen a Badon-hegyéig immár a régészet kézzelfogható bizonyítékai állnak ki egy feltételezhetõ Arthur király létezése mellett, ami azonban a badon-hegyi ütközet után történt, azt túlságosan kisajátította magának a mítoszok nagyotmondása. A breton mondakör a továbbiakban már amúgy sem röögzõdik szigorúan a britek történetéhez, az évszázadok folyamán továbbgyûrûzik Britannia határain, eljut a franciákhoz, németekhez, olykor meg visszatér Anglia földjére, de lényegében egész Európa nemzetközi kultúrkincse lesz. A nyolcadik században megjelennek a szigetországban a normannok, és az ott találtnál fejlettebb társadalmi rendjüket rákényszerítik mind a szászokra, mind a szász hódítást túlélõ britekre. A normannok átveszik a welszi bárdok õsi mondáit, költeményeit, és újra feldolgozzák azt az anyagot, amelyet még nemzetközivé lett formájában is eredetérõl tartanak számon, úgy mint "matiére de Bretagne", vagyis breton mondakör. Ily módon aztán a kelta mítoszok legjelentõsebb feldolgozói részint elfranciásodott angolok, mint William of Malmesbury, majd Geoffrey of Monmouth a tizenkettedik században, vagy franciák, mint az angol királyi udvarban élõ híres költõnõ, Marie de France, de akadnak éppenséggel elangolosodott franciák is, mint a mondákat ugyancsak versbe szedõ Wace. Az Arthur királyról szóló mondákat megemlítõ korai krónikákat még latinul írták, a normann feldolgozások nyelve a francia volt; még Wace is franciául írja epikus költeményét. A tizenharmadik században, egy Layamon nevû angol szerzetes átdolgozásában szólal meg a téma elõször angolul. Idõközben újabb színeket, elemeket vesznek fel, õsi pogány mítoszokból erkölcsi tanúságot hordozó, kegyes, keresztény mondákká szelídülnek, bûvülnek, terebélyesednek, és ide-oda hullámzanak Európa fejedelmi udvarai 'között'. Francia földön Chrestien de Troyes merít belõlük, a németeknél Wolfram von Eschenbach. A breton mondakör legteljesebb összefoglalása jóval késõbb, a tizenötödik században születik meg Angliában. A kiskirályok dúvad háborúskodásának, a fehér és piros rózsa harcának kora ez. A Warwick grófja hûbéreseként maga is hadat viselõ, kalandos életû Sir Thomas Malory az, aki megírja 'Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriájá't. Malory már középkor végének embere: mûve Caxton westminsteri nyomdájában látott napvilágot 1485-ben. Könyvének némiképp konkrét, célzatos alapgondolata van: Arthur királyban a kiskirályokat megfékezõ, központosított királyi hatalom letéteményesét látja. Ugyanakkor azonban, ha csínján is, kénytelen megtartani a monda szövetét, ami pedig ízig-vérig mese. A breton mondakör ebben az idõben már végleges formát, határozott körvonalakat öltött. Három nagy részre tagozódott, az Arthur királlyal kapcsolatos mondákra, a Szent Grál legendájára, és Tristan és Izolda szerelmének történetére. Malory szerint Arthur a zsarnok Uther Pendragon király fia, akit a király egy ellenséges cornwalli törzsfõ feleségével, Igraine-nel nemzett. Uther király haláláig Arthur egy vidéki nemes, Sir Ector házában nevelkedik, Sir Ector fia, a késõbbi országnagy Sir Kay mellett, a nagy varázsló, Merlin felügyelete alatt. Uther halála után Arthur lesz Anglia királya, de uralkodása törzsi háborúkkal veszi kezdetét. Ellene támad a cornwalli Lot király meg a "tizenegy kelta király" szövetsége. Arthur gyõzelmet arat ellenségei fölött, ám Lot király boszorkányos felesége, Morgause is eljön udvarába négy fiával, magába bolondítja a királyt, és fiat szül neki, Mordredet. Arthur közben megtudja, hogy tulajdon anyjának, Igraine-nek a lánya Morgause, neki tehát testvérnénje: szánja-bánja hát félrelépését, és elpusztíttatja Anglia minden csecsemõjét, hogy közöttük pusztuljon bûnének záloga is. Morgause azonban elrejti és fölneveli Mordredet, négy fiát, Gawaine-t, Agravaine-t, Gareth-et és Gaherist pedig Arthur udvarába küldi. Arthur király közben megszereti és feleségül veszi Leodegrance király lányát, Guiniveret; apósától egy kerek asztalt kap nászajándékba, száz lovaggal: így

alakul meg a Kerekasztal köre. Arthur lovagjai között van Sir Pellinore, akire a végzet azt a "lovagmunkát" bízta, hogy állandóan a kígyófejû, leopárdtestû Csahos Fenevadat üldözze. A Kerekasztal lovagjai közé tartozik a Franciaországból elszármazott Sir Lancelot is, aki beleszeret Guinivere királynéba; sõt a késõbbiek folyamán csatlakozik a lovagokhoz a magyarföldi Sir Urre is. Ezek a lovagok különféle kegyes feladatokat vállalnak magukra, többek között útrakelnek, hogy megkeressék a Szent Grált. A Szent Grál õsi, kelta szimbólum, de a monda alakulása során keresztény tartalmat nyer; az a kehely, amelyben Arimatheai József Jézus Krisztus vérét felfogta. A Szent Grált csak a tiszta életû Galahad, Lancelot Elaine-tõl fogant fia találja meg, a lovagok nagy része odavész, nem tér meg a kalandozásokból. A Kerekasztal társasága, a királyi udvar züllésnek indul, a cornwalli atyafiság, kiváltképp Arthur idõközben elõkerült fia, Mordred viszályt szít, mind többet sugdolóznak Lancelot és Guinivere szerelmérõl, és ellenük uszítják a királyt. Arthur kénytelen máglyahalálra ítélni Guiniveret, akit Lancelot megment ugyan, de a kirobbanó háborúskodásnak már a pápai kegyelem sem vethet véget. Hanem amíg Arthur francia földön harcol, Mordred halálhírét költi, és kikiáltatja magát királynak. Arthur seregestül hazatér, megütközik Mordred híveivel, megöli õt, de maga is halálos sebet kap. Varázslatos hajó jön érte, elviszi Avilion szigetére, ahonnan kész újra eljönni, ha népe szükséget szenvedne. Az állítólagos glastonburyi síron ez áll: "Hic iacet Arturus, rex quondam rexque futurus" - itt nyugszik Arthur, a hajdani s majdani király. A breton mondakör egészen napjainkig a legkülönbözõbb feldolgozások hálás témája maradt. A zene, a képzõmûvészet és az újkori irodalom is szívesen merített belõle. Arthur legendáinak egyik utolsó leszármazottja a jelen könyv is. Szerzõje, T. H. White a negyvenes-ötvenes évek angol irodalmának egyik nagy reménysége volt váratlan, és korai haláláig. Egyetlen terjedelmesebb munkája ez a regény. Több részletben írta meg, és eredetileg csak ifjúsági regénynek szánta: 1939-ben adta közre az Arthur király ifjúságáról szóló elsõ részt. Aztán az óriási közönségsiker hatására újra tollat fogott, átdolgozta és kibõvítette a történetet, amely 1958-ban jelent meg ebben a formájában. White regénye szolgált alapul a 'Camelot' címû, világsikert aratott broadway-i musicalnek is. Mûfaját csak bonyolult körülírások segítségével határozhatnánk meg, ha nem rendelkeznénk mi is egy olyan irodalmi alkotással, ami némiképpen rokonságot tart vele. Gondoljunk Szerb Antal 'Pendragon legendá'jára, amit utószavában igen találóan jellemez Hegedûs Géza: "Ha akarom, akár bûnügyi regénynek is mondhatom, ha akarom, humoros regénynek, amelyben kultúrtörténeti ismeretterjesztõ elemek lényeges kellékét alkotják az olykor már-már misztikus mesének; de ha akarom, a bûnügyi és misztikus regények paródiájának is tekinthetem ezt a nagymértékben szórakoztató, de ugyanakkor a magas irodalmi igény mûgondjával megírt könyvet. Annyi bizonyos, hogy nehéz volna a regénymûfajok valamelyik közismert skatulyájába erõszakolni. Ha bûnügyi regény helyébe, mondjuk romantikus történelmi regényt gondolunk, ez a meghatározás pontosan illene White könyvére is. Ellenállhatatlan olvasmány, csak jól kell olvasni, humorérzék, sokirányú érdeklõdés és elfogulatlan, a mûfajhatárokkal szemben elõítéleteket nem támasztó szemlélet szükséges hozzá. White könyve egy percig sem veszi komolyan önmagát, mint lovagregényt vagy akár történelmi regényt; a látszat ellenére sem kohol történelmet, nem stilizálja a középkort, mint Walter Scott teszi. A téma - egyébként a szerzõnek igen kedves téma - szinte csak ürügyül szolgál arra, hogy széles körû tudását továbbadja, hogy ismereteket terjesszen, és neveljen: de eztWhite a legkellemesebb, a legszórakoztatóbb formában teszi, akárcsak Szerb Antal. Távol áll tõle, hogy a történelem rendszerét tárja elénk, ha ezt kérnénk számon mûvén, bizony mit sem tudnánk kezdeni sajátos bakugrásaival. White a történelem humanista szemléletére akar nevelni, ahhoz igyekszik kalauzt adni a kezünkbe. Pontosan ezt célozza regényében a sokféle elidegenítõ elem, a sok szerzõi közbeszólás, "félre", a csodás elemek, Merlin varázslatai, átváltoztatásai és a

többi. White egy huszadik századi kulturált, nagy tudású humanista értésével, történelemismeretével adja elõ Arthur király történetét. Az elsõ részben még Merlin, a varázsló tölti be ezt a funkciót: Merlin "visszafelé él", a huszadik században született, a történet idején már aggastyán, és elmúlt (vagyis elkövetkezõ) történelmi tapasztalatai alapján ítéli meg az eseményeket. A második könyvben Merlin eltûnik, és az író maga magyarázza az eseményeket, õ maga ad felvilágosítást, ha szükséges. A könnyebb áttekinthetõség kedvéért még családfát is szerkeszt. Óriási tény- és adatanyagot használ fel, amelyeknek általunk jegyzetekben való feldolgozása nemcsak hogy reménytelenül nagy filológiai apparátust igényelni, de szükségtelen is, mert White, Szerb Antal módjára, szabályszerûen "ellátja jegyzetekkel", könnyeden odavetett, valóban szórakoztatva tanító mellékmondatok, magyarázatok formájában mindazt, ami egyébként kétséges lehetne: történetében nagyjából Maloryt követi, forrását lépten-nyomon megnevezi, hivatkozik rá, egyetért vele, kételkedik benne vagy bírálja, de éppígy hivatkozik minden egyéb felhasznált mûre is, Sir John de Mandeville híres útleírásától Chauceren, Shakespeare-en keresztül egészen napjainkig. Alapvetõ forrását követve meghagyja Malory híres történelem-ferdítéseit, anakronizmusait, de ezt humoros elnézéssel teszi, és ha azt állítja, hogy Arthur korában lõfegyverrel harcoltak, zárójelben somolyogva megjegyzi: "igaz, hogy a puskaport csak négyszáz évvel késõbb találták föl." Vitás szakmai kérdésekben több szaktekintély véleményét is közli, és ahol a tárgyilagos döntés lehetetlen, ott annyiban hagyja a dolgot, de ezt tréfásan az olvasóval is tudatja. És éppen a nagy tudású író mértéktartó útbaigazításai, sokoldalú tájékoztatása, és a tisztázatlan kérdésekbe is engedett bepillantásunk teszi, hogy az elidegenítõ hatások ellenére is, vagy talán éppen ezek következtében tisztább képet kapunk egy "történelmi korról". Idézõjelbe téve a történelmi kort, mert hiszen nem megtörtént történelmi eseményeket sorol fel White, hanem valamiféle önkényes, egyéni történelmet hoz létre a legkülönbözõbb valóságelemekbõl. Múlt és jelen, természet és társadalom össze-összemosódik, majd értelmesen elkülönül, egymást magyarázza. White a tizenegyedik, tizenkettedik századba helyezi Arthur királyt, aki a keltákat és szászokat egyaránt meg akarja békíteni: gyermekkori pajtása a szász Robin Hood; kiegyensúlyozott, békés társadalmat akar létrehozni, letöri a zsarnok kiskirályok hatalmát, a Kerek asztalt is azért találja ki, hogy lekösse, lefoglalja, "békés célokra" használja fel a lovagság erejét; hisz az ember jóságában, az érzelmek szabadsága mellett tör lándzsát, nagylelkû, széles látókörû szemléletével semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy Guinivere és Lancelot szeretik egymást. Ahogy széthullik a Kerek asztal lovagtársasága, véget ér a békés emberöltõ, újabb háborúk fenyegetnek; Arthur belátja, hogy puszta jóindulattal, megbocsájtással semmit nem lehet elintézni a történelem színpadán; megsejti, hogy a szenvedés, a háborúk oka nem az emberek eredendõ gonoszsága, nem is az egyik összecsapásból a másikat szülõ bosszú, hanem a javak egyenlõtlen elosztása. Már gyülekeznek a történelem újabb erõi, amit a beteges lelkû Mordred és félelmetes "korbácsos pártja" egy ideig félrevezethet, meglovagolhat; de ebben a szedett-vedett hadban már az 1381-es parasztfelkelés hírnökei sejlenek föl, és Arthur király ennek a felkelésnek kommunisztikus eszméket hírdetû hangadóját, John Ballt idézi: "a dolgok nem mehetnek rendben Angliában, és nem is fognak rendbejönni, míg nem közös minden". White középkori díszletek között aktuális példázatokat mond el, a történelmi összefüggések felismerésére, az igazság keresésére tanít mindenben, a legszélesebb társadalmi vonatkozásoktól egészen az ember lélektani meghatározásáig. Õ is a humanizmus, az igazság gyertyalángját óvja-hordozza, azt a lángot, amit a regény utolsó epizódjában - egy újabb, szimbólikus, tömörítõ idõvarázslat segítségével - Arthur király az apródjára, a Warwick közelében élõ kis Tomra bíz, aki nem más, mint az eljövendõ Sir Thomas Malory. Sok mindent megfejt, megvilágít számunkra White könyve. Egészen addig a pontig, ameddig rokonszenves, humanista szemléletével eljuthat. A történelem objektív megítéléséhez azonban ki kell járnunk a történelemszemlélet magasabb

iskoláját is, vagyis jóval túl kell lépnünk White-on, mélyebbre kell hatolnunk nála. De õ ezen a téren nyilván nem is törekedett tudományos teljességre. Ami azonban az ismeretterjesztést illeti, azt magas színvonalon, szórakoztatóan és teljes sikerrel mûvelte. Zentai Éva