Umberto Eco: A mindenkori fasizmus (Umberto Eco: Öt írás az erkölcsről (Budapest, Európa, 1998. Ford.: Dorogi K. 25-47. p.)

A mindenkori fasizmus

1942-ben, tízéves koromban első díjat nyertem a Ludi Juveniles-en, a szabad részvételű, ám az ifjú olasz fasiszták - vagyis minden olasz fiatal - számára kötelező pályázaton. Szónoki virtuozitás sal dolgoztam ki az adott témát: Meg kell-e halnunk Mussolini dicsőségéért és Olaszország halhatatlan jövőjéért?" Válaszom igenlő volt. Szemfüles gyerek voltam. Később, 1943-ban rájöttem, mit takar a "szabadság" szó. Mondandóm végén majd elmesélem, hogyan történt. Akkor a "szabadság" még nem "felszabadulást" jelentett. Korai gyermekéveimből kettő egymásra lődöző ss-ek, fasiszták és partizánok között telt, így megtanultam, hogyan kell a golyókat keriilgetve slisszolni. Gyakorlatnak nem volt rossz. 1945 áprilisában a partizánok bevették Milánót. Két napra rá eljutottak a városkába is, ahol éltem. Ránk tört az öröm. A főtér zsúfolásig teli éneklő és zászlót lengető emberekkel, Mimót szólongatták teli torokból, a környék partizánvezérét. Mimo, az egykori csendőr főtörzsőrmester átálIt Badoglio híveihez, és rögtön valamelyik első összecsa-

25

pásban elvesztette a fél lábát. Mankóira támaszkodva, sápadtan jelent meg a városháza erkélyén; egyik kezével csitítani próbálta a tömeget. Ott álltam, szózatra várva, hiszen gyermekkorom Mussolini nagy történelmi beszédeinek jegyében telt el, melyeknek jelentősebb passzusait kívülről megtanultuk az iskolában. Csend. Mimo rekedt hangon szólalt meg, alig hallottuk. "Polgártársak, barátaim. Annyi fájdalmas áldozat után ... itt vagyunk. Dicsőség a szabadságért elesetteknek" - mondta. Ennyi. Aztán visszament. A tömeg kiabált, a partizánok felemelték a fegyvereiket és vidáman a levegőbe lőttek. Mi, gyerekek szaladtunk összeszedni a becses gyűjteménytárgynak számító töltényhüvelyeket, de közben megtanultam azt is, hogy a szólásszabadság a retorikától való megszabadulást jelenti. Pár nap múlva megpillantottam az első amerikai katonákat: afro-amerikaiak voltak. Az első jenki, akivel találkoztam, a néger Joseph, megismertette velem Dick Tracy és Li'l Abner csodáit. Képregényei színesek és jó szagúak voltak. Az egyik tisztet (az őmagyot vagy "capitano Muddy" -t) két iskolatársnőm családi házába szállásolták be. Otthonosan mozogtam a kertben, ahol az asszonyok tört franciasággal kotkodácsolták körbe capitano Muddyt. Capitano Muddy jó iskolákba járt, tudott egy kicsit franciául. Így hát, annyi sápadt arc és fekete ing után, íme az első képem a felszabadító amerikaiakról - egy

26

sárga-zöld egyenruhás, művelt fekete, aki így szól: "Qui, merci beaucoup Madame, moi aussi j'aime le champagne ... ". Pezsgőnek sajnos híjával voltunk, de capitano Muddytól megkaptam életem első rágógumiját, rágtam is szépen reggeltől estélig. Éjjelre egy pohár vízbe tettem a galacsint, hogy jó friss legyen másnap. Májusban megtudtuk, hogy vége a háborúnak. Különös érzést keltett bennem a béke. Addig állandóan azt sulykolták belém, hogy egy olasz fiatal természetes közege a permanens háború. A következő hónapokban jöttem rá, hogy az ellenállás nem csupán helyi jelenség volt, hanem európai is. Új, izgalmas szavakat tanultam meg: "réseau "••, "maquis "•••,

"armée secrete ", "Rate Kapelle ", "varsói gettó ". Szembesültem a holocaust első képeivel, és előbb fogtam fel a jelentését, mintsem magát a szót megismertem. Megértettem, mi alól szabadítottak fel minket. Olaszországban ma egyesek kétségbe vonják, hogy lett volna az ellenállásnak tényleges stratégiai hatása a háború kimenetelére. Az én nemzedékem számára ez nem kérdés: azon nyomban felfogtuk, mit jelentett lelkileg és erkölcsileg az ellenállás. Büszkeséget keltett a tudat, hogy mi, európaiak nem ölbe tett kézzel vártuk felszabadítóinkat. Gondolom, nem volt közömbös azoknak az amerikai fia• Igen, asszonyom, nagyon köszönöm, én is szeretem a pezsgőt. •• A francia ellenállás helyi szervezete . ••• A francia ellenállási mozgalom.

27

taloknak sem, akik vérüket ontották a szabadságunkért, hogy tudták: a harcvonalak mögött vannak európaiak, akik már törlesztenek. Ma Olaszországban van, aki azt állítja, hogy az ellenállás mítosza nem egyéb kommunista hazugságnál. Az igaz, hogy a kommunisták kisajátították az ellenállást, mivel ők játszották benne a főszerepet; én viszont emlékszem más színű nyakkendőkre is. Rádióhoz tapasztott füllel töltöttem éjszakáimat - az ablakok zárva, az általános elsötétítés miatt csak a készülék körül derengett egy kis fényudvar -, és London partizánoknak sugárzott üzeneteit hallgattam. Egyszerre voltak ködösek és költőiek ("A nap még felkél", "Kinyílnak majd a rózsák"), és legtöbbször "Franchi számára" szóltak. Valaki megsúgta, hogy Franchi nem más, mint ÉszakOlaszország egyik legerősebb illegális csoportjának a vezetője, akinek a bátorsága legendás. Ő vált eszményképemmé. Franchi (valódi nevén Edgardo Sogno) monarchista volt, s olyannyira antikommunista, hogy a háború után a szélsőjobboldali csoportokhoz csatlakozott, sőt még reakciós államcsínyben való részvétellel is megvádolták. De mit számít? Sogno gyermekkorom álma marad. A felszabadítás különféle színű emberek közös vállalkozása volt. Ma Olaszországban van, aki azt állítja, hogy a felszabadító háború a megosztottság tragikus korszakát jelentette, ezért nemzeti megbékélés kell. Töröljük el ama szörnyű éveknek még az emlékét is. Ám az elfojtás neu-

28

rózishoz vezet. A megbékélés jelentheti azt, hogy együttérzéssel és tisztelettel viseltessünk mindazok iránt, akik jóhiszemben harcolták meg a harcukat, ám a megbocsátás nem jelent feledést. Én még azt is elfogadom, hogy Eichmann őszintén hitt "küldetésében", de nem mondanám: "Oké, eredj, és tedd meg újra." Azért jöttünk itt össze, hogy emlékezzünk arra, ami történt, és ünnepélyesen kijelentsük, hogy "ők" nem tehetik meg többet. De kik azok az "ők"? Azt nyugodtan kijelenthe~iük, hogya második világháború előtti Európában uralkodó totalitárius kormányok a megváltozott történelmi körülmények között bajosan térhetnek vissza ugyanabban a köntösben. Mivel Mussolini fasizmusa a karizmatikus vezér eszméjén, a korporativizmuson és "Róma sorsszerű jövőjén", egy új területeket meghódítani kívánó imperialista szándékon, elkeseredett nacionalizmuson, a fekete ingben berukkoltatott egységes nemzet eszményén, a parlamenti demokrácia tagadásán és az antiszemitizmuson alapult, hát elismerem, hogy az MSI' ből sarjadt Alleanza Nazionale" jobboldali párt, de nem sok köze van a hagyományos fasizmushoz. Ugyanezért, bár aggasztanak az Európában itt-ott felbukkanó náci barát mozgalmak (ideértve Oroszország területét is), , Movimento Sociale Italiano (Olasz Szociális Mozgalom): az ötvenes évek elején alakult szélsőjobboldali párt . •• 1993-ban kezdődött jobboldali mozgalom, amely 1995ben párttá alakult.

29

nem hinném, hogy a naClzmus eredeti, egy egész nemzetet magával sodró formájában újra felüthetné a fejét. A politikai rendszereket meg lehet ugyan buktatni, az eszméket pedig lehet bírálni és elvetni, de egy rezsim és annak ideológiája mögött mindig egy gondolkodásmód és érzésvilág lapul, kulturális szokások sora, ködös, sötét ösztönök halmaza és kiszámíthatatlan, ősi mozgatórugók. Ismét egy kísértet, amely bejárja Európát (hogy a világ más tájait ne is említsük)? Ionesco mondta egyszer, hogy "csak a szavak számítanak, a többi üres locsogás". Nyelvhasználatunk sokszor kirívóan árulkodik kifejezetlen érzelmeinkről. Épp ezért hadd tegyem fel a kérdést: mi az oka, hogy nem csupán az ellenállást, de az egész második világháborút a fasizmus elleni harcként tartják számon az egész világon? Olvassák el újra Hemingwaytől az Akiért a harang szól-t, és figyeljék meg: Robert Jordan fasisztáknak nevezi ellenségeit, pedig a spanyol falangistákra gondol. Hadd idézzem Franklin Delano Rooseveltet: "Az amerikai nép és szövetségesei a fasizmust és az általa képviselt, zsákutcába tévedt zsarnokságot győzik majd le" (1944. szeptember 23.). A McCarthy-érában azokat az amerikaiakat, akik részt vettek a spanyol polgárháborúban, "zöldfülű antifasisztáknak" nevezték - aminek az az üzenete, hogy Hitler ellen harcolni a negyvenes években minden jó amerikai

30

erkölcsi kötelessége volt, ám Franco ellen túl korán, a harminc as években legalábbis kétes. Ugyan miért azt mondták a radikális amerikaiak, hogy "Fascist pig", amikor egy rendőr rossz szemmel nézte, hogy dohányoznak? Miért nem azt, hogy "cagoulard disznó", "falangista disznó", "usztasa disznó", "quisling disznó" vagy "náci disznó"? A Mein Kampf egy politikai program teljes kiáltványa. A nácizmust a rasszizmus és az árjaelmélet, az entartete Kunst, vagyis az elfajzott művészet kritikája, a hatalomvágy és az Übermensch filozófiája jellemezte. A nácizmus minden kétséget kizáróan keresztényellenes és újpogány volt, mint ahogy Sztálin dialektikus materializmusa (a szovj et marxizmus hivatalos változata) is egyértelműen materialista és ateista. Ha totalitarizmuson olyan rendszert értünk, amely minden egyéni cselekedetet alárendel az államnak és ideológiájának, akkor a nácizmus és a sztálinizmus totalitárius rendszer. A fasizmus diktatúrának számított ugyan, de nem teljes mértékben totalitáriusnak, nem azért, mert elnéző volt, hanem mert ideológiája gyenge filozófiai lábakon nyugodott. A közhiedelemmel ellentétben, az olasz fasizmusnak nem volt filozófiája. Nézzük meg a Treccani-féle enciklopédia fasizmus cím szavát, melyét Mussolini írt alá, de Giovanni Gentile szerzett, vagy sugallt: olyan késő-hegelianus eszméket találhatni benne az "etikus és abszolút" államról, amelyeket Mussolini sosem valósított meg teljesen. Mussolininek

31

filozófiája nem volt, csak retorikája. Harcos ateistaként indult, aztán később kiegyezett az egyházzal és rokonszenvezett azokkal a püspökökkel, akik megáldották a fasiszta jelvényeket. Egy hitelesnek tetsző legenda szerint korai antiklerikális korszakában egyszer arra kérte Istent, sújtsa ott helyben és nyomban agyon, hogy jelét adja létezésének. Isten kétségkívül másfele figyelt. A későbbi években Mussolini folyvást Isten nevét citálta beszédeiben, és nem átallotta magát "a Gondviselés emberének" hívatni. Elmondhatjuk, hogy az olasz fasizmus volt az első jobboldali diktatúra, amely hatalomra került Európában, és minden későbbi hasonló mozgalom Mussolini rezsimében találta meg közös archetipikus forrását. Az olasz fasizmus volt az első, amely katonai liturgiát, folklórt, sőt még viseletet is kreált - ez utóbbi külföldön nagyobb sikereket ért el, mint Arrnani, Benetton vagy Versace. A fasiszta mozgalmak csak a harrnincas években tűntek fel Angliában Mosley-val, majd Lettországban, Észtországban, Litvániában, Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Görögországban, Jugoszláviában, Spanyolországban, Portugáliában, Norvégiában, sőt még Dél-Amerikában is, Németországról nem is beszélve. Az olasz fasizmus hitette el oly sok liberális európai vezetővel, hogy ez az új rezsim érdekes szociális reformokat hajt végre, és akár a kommunista veszély mérsékelt forradalmi alternatívájaként is megállja a helyét. Mindezek ellenére a történelmi prioritás

32

nem kielégítő magyarázat számomra arra, miért vált a "fasizmus" szó szinekdochévá, mellyel pars pro totó-ként más totalitárius mozgalmakat is illetnek. Az sem áll, hogy a fasizmusban megtalálható a későbbi totális rendszerek minden eleme, úgymond "kvintesszenciális formában". Épp ellenkezőleg, a fasizmusnak nemhogy kvintesszenciája, de még csak egy árva esszenciája sem volt. A fasizmus a kusza totalitarizmus képét mutatta. Nem fogta össze szilárdan egységes ideológia; változatos politikai és filozófiai eszmék kollázsa volt, ellentmondásoktói nyüzsgő méhkas. Hogyan is lehet megérteni egy olyan totalitárius mozgalmat, amely monarchiát párosít forradalommal, királyi hadsereget Mussolini személyes őrségévei, az egyháznak juttatott privilégiumokat az erőszakot eszményítő állami neveléssel, a teljes kontrollt a szabadpiaccal? A fasiszta párt új forradalmi rendet hirdetett születésekor, de a legkonzervatívabb földbirtokosok tartották el, akik ellenforradalmat vártak el. A fasizmus kezdetben republikánus volt, majd két évtizeden át deklarálta a királyi családhoz való hűségét, így történhetett, hogy egy "duce" húsz évig húzta egy "királyba" karolva, akinek még a "császár" cimet is felkínálta. A király 1943ban megvált Mussolinitől, de a párt két hónap múlva német segédlettel és a "szociális" köztársaság zászlaját lobogtatva ismét feltűnt, és már-már jakobinus hangsúlyokkal gazdagítva újra elővette egykori forradalmi partitúráját. Csak egyetlen náci építészet létezett, és csak 33

egyetlen náci művészet. Ha Albert Speert kiáltották ki náci építésznek, akkor Mies van der Rohénak nem volt helye. Mint ahogy Sztálin uralma alatt: ha Lamarcknak igaza volt, akkor nem volt helye Darwinnak. Viszont bár léteztek fasiszta építészek, de álkolosszeumaik mellett Gropius modern racionalizmusának hatására is születtek új épületek. A fasisztáknak nem volt Zsdanovjuk. Olaszországban két jelentős művészeti elismerés volt: a Cremona-díj fölött egy műveletlen és fanatikus fasiszta, Farinacci rendelkezett, aki a propaganda jellegű művészetet támogatta (olyan képcímek jutnak eszembe, mint Egy Duce-rádióbeszédet hallgatva vagy a Fasizmus által kiváltott tudatállapotok); a másikat, a Bergamo-dijat egy művelt és ésszerűen toleráns fasiszta, Bottai szponzorálta, aki a művészi értéket támogatta, és védelmébe vette az új avantgárd művészeti kísérleteket, miközben ezeket Németországban üldözték, mint az egyedül üdvözítő nibelungi Kitsch-csel szemben álló, romlott és kriptokommunista törekvéseket. Olaszország nemzeti költője D' Annunzio volt, a dandy, akit Németországban vagy Oroszországban minden bizonnyal kivégzőosztag elé állítottak volna. Hazájában viszont nacionalizmusa és hőskultusza miatt váteszi rangra emelte a rezsim - bár jó adag francia dekadenciát lelhetünk fel költészetében. Vegyük a futurizmust. Az entartete Kunst-ot kellett volna képviselnie, mint az expresz-

34

szionizmus, a kubizmus vagy a szürrealizmus. De az első olasz futuristák nacionalisták voltak, esztétikai okokból pártolták Olaszország részvételét az első világháborúban, felmagasztalták a sebességet, az erőszakot és a veszélyt, ezért bizonyos szempontból úgy tűnt, közel állnak a fasizmus tiatalságkultuszához. Miközben a fasizmus a római birodalommal azonosult, és ismét felfedezte a falusi hagyományokat, Marinettit (aki azt hangoztatta, hogy egy gépkocsi szebb, mint a szamotrakéi Niké, ráadásul még a holdvilágot is el akarta pusztítani) bevették az Olasz Akadémia tagjai közé, holott a testület igen nagy becsben tartotta a holdfényt. Sok majdani partizán és kommunista párttag értelmiségi nevelkedett a GUF-ban, az egyetemisták fasiszta egyletében, melyet az új fasiszta kultúra bölcsőjének szántak. Ezekben a klubokban, mint valami szellemi üstben, mindenféle ideológiai kontroll nélkül kavarogtak az új eszmék, nem mintha a párt tagjai olyan toleránsak lettek volna, hanem mert kevesen rendelkeztek közülük az ellenőrzés intellektuális eszközeivel. E két évtized alatt a hermetikusok költészetében lelhető fel válasz a rezsim hivalkodó stílusára: ezeknek a poétáknak megengedték, hogy elefántcsonttomyukból kidolgozzák irodalmi tiltakozásukat. A hermetikusok életérzése szöges ellentétben állt a fasiszta kultusz optimizmusával és heroizmusával. A rezsim eltűrte ezt a nyilvánvaló, bár társadalmilag

35

érzékelhetetlen véleménykülönbséget, mert nem pazarolta idejét ily ködös zsargonra. Ami persze nem azt jelenti, hogy az olasz fasizmus toleráns volt. Gramsci egészen haláláig börtönben ült, Matteottit és a Rosselli fivéreket meggyilkolták, a szabad sajtót elnyomták, a szakszervezeteket szétrombolták, a politikai ellenzéket távoli szigetekre száműzték, a törvényhozó hatalom merő fikcióvá vált, a végrehajtó pedig (amely ellenőrizte a bíróit és természetesen a tömegkommunikációt) közvetlenül maga bocsátotta ki az új törvényeket, köztük a faj védelmi eket is (és ezzel Olaszország hivatalosan hozzájárult a holocausthoz). Az itt lefestett inkoherens kép nem a toleranciában gyökerezik: a politikai és ideológiai kuszaságot mutatja. De ez "rendezetten zavaros", strukturált összevisszaság. A fasizmus filozófiailag gyenge lábakon állt, de érzelmileg szilárdan kötődött néhány archetípus hoz. Most érkeztünk el tézisem második pontjához. Csak egyetlen nácizmus volt, nem nevezhetjük "nácizmusnak" Franco hiperkatolikus falangizmusát, mert a nácizmus vagy alapjában véve pogány, politeista és keresztényellenes, vagy pedig nem nácizmus. Fasizmust viszont sokféleképpen lehet játszani, de a játék neve nem változik. Az történik a "fasizmus" fogalmával, amit Wittgenstein a "játék" fogalmáról állított. A játék lehet verseny jellegű avagy sem, részt vehet benne egy, illetve több személy, kell het hozzá valamilyen speciális képesség vagy nem, folyhat

36

pénzért vagy kedvtelésből. A játékok olyan különböző cselekvések sorozatából állnak össze, amelyek csupán "családi hasonlóságot" mutatnak.

1 abc

3 cde

2 bcd

4 def

Tegyük fel, hogy létezik egy politikai csoportokból álló sorozat. Az 1 csoportot az abc tulajdonságok jellemzik, a 2 csoportot a bcd és így tovább. 2 annyiban hasonlít l-hez, hogy két közös tulajdonságuk van. Ugyanezért 3 hasonlít 2-re és 4 hasonlít 3-ra. Ne felejtsük, hogy 3 is hasonló l-hez (közös bennük a c tulajdonság). A legkülönösebb eset a 4-esé. Természetesen hasonlít 3-ra és 2-re, de nincs semmiféle közös vonása l-gyel. Mindazonáltal mert 1 és 4 közötti csökkenő hasonlóságok folyamatos sorozata áll fenn, az illuzórikus átvitel miatt megmarad a családias jelleg 4 és 1 között. A "fasizmus" elnevezés mindenre illik, mert el lehet hagyni egy fasiszta rendszerből egykét tulajdonságot, attól még szemmel láthatóan fasiszta marad. Hagyjuk el a fasizmusból az imperializmust, és megkapjuk Francót és Salazart; hagyjuk el a kolonializmust, és megkapjuk a balkáni fasizmust. Fejeljük meg az olasz fasizmust radikális antikapitalizmussal (mely sosem vonzotta Mussolinit), és megkapjuk Ezra Poundot. Adjuk hozzá a kelta mitológia kultuszát és a Szent Grál miszticizmusát (melyek teljes mértékben idegenek a 37

hivatalos fasizmustói), és megkapjuk az egyik legtekintélyesebb fasiszta gurut, Julius Evolát. Mindeme konfúzió ellenére állítom, hogy föl lehet sorakoztatni a tipikus vonásait annak, amit ősfasizmusnak vagy mindenkori fasizmusnak neveznék. Igaz, e jellegzetességeket nem lehet rendszerbe foglalni; közülük sok kölcsönösen ellentmond egymásnak, és más típusú önkényuralomra és fanatizmus ra is jellemző. De elég, hogy ha egyikük felbukkan, és máris fölrémlik körülötte a fasizmus ködképe. 1. Az ősfasizmust mindenekelőtt a hagyománykultusz jellemzi. A tradicionalizmus régebbi, mint a fasizmus. Nemcsak a Nagy Francia Forradalom utáni katolikus ellenforradalmi eszmerendszerben volt gyakori, a klasszikus görög racionalizmus ellenhatásaként már a késő hellenisztikus korban megszületett. A Mediterráneumban a különféle vallású népek (mindet jóindulatúan befogadta a római Pantheon) egyszer csak arról kezdtek álmodni, hogy kinyilatkoztatást kaptak valamikor az emberi történelem hajnalán. E kinyilatkoztatás sokáig titokban lapult ma már elfeledett nyelvek leple alatt, egyiptomi hieroglifák, kelta rovásírások, ázsiai vallások akkor még ismeretlen szent szövegei őrizték. Az új kultúrának szinkretistának kellett lennie, de nem csak olyan értelemben, ahogya szótár a "szinkretizmust" magyarázza, vagyis eltérő vallások és szertartások különféle for-

38

máinak kombinációjaként. Egy ilyen összetételnek el kell viselnie az ellentmondásokat. Minden eredendő üzenetben ott van a bölcsesség csírája, és ha látszólag eltérő vagy egymáshoz nem illő dolgokat tartalmaznak, csak azért van, mert képletesen mindegyik valamilyen ősi igazságra utal. Következésképp a tudás nem gyarapítható. Az igazság egyszer s mindenkorra kimondatott, mi csak a homályos üzenetek rejtélyét bogozgathatjuk tovább. Nézzünk csak bele a fasiszta mozgalmak lajstromába: ott találjuk mind a legjelentősebb hagyományőrző gondolkodókat. A náci gnózis tradicionalista, szinkretista és okkult elemekből táplálkozott. Az új olasz jobboldal legfontosabb elméleti kútfője, Julius Evola elegyítette a Szent Grált Sion bölcseinek jegyzőkönyvévei, az alkímiát a Szent Római Birodalommal. A szinkretizmus fényes bizonyítéka az is, hogy az olasz jobboldal egy része - szellemi nyitottságát megmutatandó kibővítette a listáját, egy kalap alá véve Maistre-t, Guenont és Gramscit. Az amerikai könyvesboltok "New Age" feliratú polcain kutakodva még Szent Ágostonra is rábukkanhatunk, aki, legjobb tudomásom szerint, nem volt fasiszta. De hogy egymás mellé került Szent Ágoston és Stonehenge, ez már az ősfasizmus egyik tünete. 2. A tradicionalizmus magában foglalja a modernizmus elutasítását. A fasiszták és a nácik egyaránt istenítették a technológiát, míg a tradicionalista gondolkodók általában elutasítják, mert a hagyományos szellemi értékek

39

tagadását látják benne. Igaz, hogy a nácizmus büszkélkedett az iparban elért sikerei vel, de a modernitás-dicshimnusz csak a máz volt a "véren" és "földön" (Blut und Boden) alapuló ideológián. A modem világ elutasítása a kapitalista életmód elítélésének álruhájában jelent meg, de főképp 1789 (vagy természetesen 1776) szellemének elvetésében tükröződött. Úgy tekintettek a felvilágosodás, a Ráció korszakára, mint a modem métely kezdetére. Ilyen értelemben az ősfasizmust "irracionalizmus" -ként is definiálhat juk. 3. Az irracionalizmus az öncélú cselekvés kultuszától is ftigg. A cselekvés önmagáért szép, tehát fontolgatás előtt és nélkül kell nekiugrani. Gondolkodni férfiatlan. Vagyis a kultúra gyanús, minél kritikusabb magatartást tanúsít, annál inkább. Az értelmiségi világ iránti gyanakvás az ősfasizmus örök tünete, a Goebbelsnek tulajdonított mondástól kezdve (Csak azt ne halljam, hogy kultúra, mert előkapom a pisztolyomat.) az olyan kifejezések gyakori használatáig, mint "mocsadék értelmiségiek", "tojásfejűek", "sznob radikálisok", "az egyetemek komcsi fészkek". A hivatalos fasiszta értelmiség főképp azon munkálkodott, hogy a modem kultúra és a liberális intelligencia szemére vesse: elhagyták a hagyományos értékeket. 4. A szinkretista rendszerek nem tűrik a kritikát. A kritikus szellem distinkciókkal él, a különbségtétel pedig a modernség jele. A modem kultúrában a tudományos közösség a véleménykülönbséget eszköznek tekinti az 40

ismeretek bővítéséhez. Az ősfasizmus értelmezésében a véleménykülönbség árulás. 5. A véleménykülönbség ráadásul a másság jele is. Az ősfasizmus úgy terjeszkedik és szerez új híveket, hogy kihasználja és felnöveli a másságtól való természetes félelmet. Egy fasiszta vagy csírájában fasiszta mozgalom először is a betolakodók ellen szólít fel. Az ősfasizmus tehát per detinitionem rasszista. 6. Az ősfasizmus egyéni vagy társadalmi frusztrációból fakad. Így aztán érthető, miért egyik tipikus jellemzője a történelmi fasizmusoknak, hogy a frusztrált középosztályokhoz fordulnak, amelyek valamilyen gazdasági válság vagy politikai megaláztatás miatt rettegnek az alsóbb társadalmi csoportoktóI. Manapság, amikor az egykori "proletárok" kispolgárokká vedlenek át (a lumpenek pedig kizárják magukat a politikai színtérről), a fasizmus ebben az új többségben lel hallgatóságra. 7. Azoknak, akik nem rendelkeznek semmiféle társadalmi identitással, az ősfasizmus egy sokkal hétköznapibb privilégiumot nyújt, azt, hogy ugyanabban az országban születtek. Innen ered a "nacionalizmus". A nemzet identitását pedig egyetlen dolog tartja össze: az ellenségkép. Ezért az ősfasizmus lélektana mindig a (lehetőleg nemzetközi) összeesküvés rögeszméjé-ben gyökerezik. A követőknek érezniük kell a fenyegetettséget. A legegyszerűbb mód egy összeesküvés megvilágítására, hogy idegengyűlöletet szítunk. De az összeesküvésnek belülről is kell jönnie: e

41

célra általában a legmegfelelőbbek a zsidók, mert megvan az az előnyük, hogy egyszerre vannak belül és kívül. Amerikában az összeesküvés-rögeszme legutóbbi példáját Pat Robertson könyve, a The New World Order szolgáltatta. 8. A követőknek azt kell érezniük: megalázza őket az ellenség kérkedő gazdagsága és ereje. Gyermekkoromban azt tanultam, hogy az angolok "a napi ötszöri étkezés népe": többször esznek, mint a szegény, ám mértékletes olaszok. A zsidók gazdagok, és titkos hálózat révén kölcsönösen segítik egymást. A követőknek azt is el kell hinniük, hogy le tudják győzni az ellenséget. Így a történelmi szlogenek állandó váltakozása révén az ellenség egyszerre túl erős és túl gyenge. A fasiszta rendszerek arra ítéltettek, hogy elveszítsék háborúikat, mert alkatilag képtelenek arra, hogy tárgyilagosan mérjék fel az ellenség erejét. 9. Az ősfasizmus szerint nem az életért harcolunk, hanem "a harcért élünk". A pacifizmus tehát cinkosság az ellenséggel; a pacifizmus rossz, mert az élet permanens harc. Ebből fakad az Armageddon-komplexus is: mivel az ellenséget le kell és le is lehet győzni, lennie kell egy végső harcnak, amelynek eredményeképpen a mozgalom az egész világon hatalomra jut. Ez a végső megoldás egy későbbi békét helyez kilátásba, egy aranykort - ami ellentmond a permanens harc elvének. Ezt az ellentmondást egyetlen fasiszta vezetőnek sem sikerült feloldania. 42

10. Az elitizmus minden reakciós ideológiára jellemző, mert alapjában véve arisztokratikus. A történelem folyamán minden arisztokratikus és katonai elitizmus a gyengék iránti megvetést sugallta. Az ősfasizmus is "populáris elitizmust" hirdetett. Minden állampolgár a világ legkitűnőbb népéhez tartozik, a párt tagjai a legjobb állampolgárok, minden állampolgár a párt tagjává válhat (vagy kellene válnia). De nincsenek patríciusok plebejusok nélkü!. Az a vezető, aki tudja, hogy a hatalmat nem rábízták, hanem erőszakkal szerezte meg, tudja azt is, hogy ereje a tömegek gyengeségén alapul; oly gyengék, hogy szükségük van egy "uralkodóra", mi több, rászolgálnak. Mivel a csoport (katonai modell szerint) hierarchikusan rendeződött, minden alvezető lenézi az alatta levőket, akik mind megvetik alárendeltjeiket. Mindez a tömegelitizmus érzését erősíti. ll. Ebben a közegben minden egyes embert úgy nevelnek, hogy hőssé váljon. A "hős" minden mitológiában kivételes lény, de az ősfasiszta ideológiában a heroizmus norma. A hőskultusz szorosan kapcsolódik a halálkultuszhoz - nem véletlen, hogy a falangisták mottója ez volt: " Viva la muerte!" Az átlagembernek azt mondják, hogy a halál nem szép, de méltósággal kell elébe állni; a hívőne~ azt, hogy ez a fájdalmas út a túlvilági boldogsághoz. Az ősfasiszta hős viszont keresi a halált, mely a heroikus élet legnagyobb jutalma. Az ősfasiszta hős halálvágy tói ég. Széljegyzetként tegyük hozzá: türelmetlensé-

43

gében leginkább másokat sikerül halálba küldenie. 12. Mivel sem a permanens háború, sem a heroizmus nem könnyű játék, az ősfasiszta hatalomvágyát a szexualitásra viszi át. Innen ered a mácsóizmus (amibe beletartozik a nők iránti megvetés és a nem köznapi szexuális magatartásokkal - az önmegtartóztatástói a homoszexualitásig - szembeni intolerancia). De mivel a szex sem könnyű játék, az ősfasiszta hős a fegyverekkel játszik, ezek az ő fallikus pótIékai: háborúsdija permanens péniszirigységből fakad. 13. Az ősfasizmus a "kvalitatív populizmusra" épít. Egy demokráciában az állampolgár rendelkezik egyéni jogokkal, de az állampolgárok összességének csak kvantitatív szempontból van politikai hatásköre (a többség elhatározását követik). Az ősfasizmus az egyénnek mint olyannak nem juttat jogokat, a "nép"-et pedig kvalitásnak, monolitikus egységnek tekinti, amely a "közakaratot" fejezi ki. Mivel semmiféle embertömeg nem rendelkezhet közös akarattal, a vezető magának vindikálja a tolmácsolás jogát. Elveszítvén a rájuk bízott hatalmat, az állampolgárok nem cselekszenek, csak pars pro totó-ként kérik fel őket, hogy eljátsszák a nép szerepét. A nép így színházi fikció. Nem kell a Piazza Veneziára vagy a nürnbergi stadionra hivatkozni, ha be akarjuk mutatni a kvalitatív populizmust. Jövőképünkben egy televíziós, illetve internet qualitatív populizmus van kibontakozóban, ahol az állampolgárok egy kiválasztott cso-

44

partjának az érzelmi válasza úgy mutatható be és fogadható el, mint a "nép hangja", Az ősfasizmusnak, kvalitatív populizmusa miatt,

fel kell lépnie a" rothadt" parlamentáris kormányokkal szemben. Mussolini egyik első mondata az olasz parlamentben a következő volt: "E süket és szürke termet századaim pihenőtáborává alakíthattam volna át." Századainak ugyan rögvest talált jobb táborhelyet, de nem sokkal később felszámolta a parlamentet. Amikor egy politikus kezdi kétségbe vonni a parlament legitimitását, mert az nem képviseli többé a "nép hangját", megcsapja orrunkat az ősfasizmus szaga. 14. Az ősfasizmus "újbeszél", Az "újbeszélt" Orwell találta ki az 1984-ben, mint az Angszoc, az Angol Szocializmus hivatalos nyelvét, de az ősfasizmus elemei az összes diktatúraformában megtalálhatóak. Minden náci vagy fasiszta iskolai szöveg szegényes szókinccsel és a legelemibb mondattannal dolgozik, hogy korlátozza a komplex és kritikus gondolkodást. De meg kell tanulnunk felismerni az újbeszélt akkor is, amikor egy népszerű talk-show ártatlan formájában jelenik meg. Miután felsorakoztattam az ősfasizmus lehetséges archetípusait, engedjék meg, hogy levonjam a következtetést. 1943. július 27ének reggelén azt hallottam, hogy a rádióban beolvasott hírek szerint a fasizmus megbukott, és Mussolinit letartóztatták. Anyám elküldött újságért. Elmentem a legközelebbi bódéhoz, és láttam, hogy vannak lapok, de a 45

nevük más. Sőt miután gyorsan átfutottam a címeket, rájöttem, hogy minden újság mást íro Vettem egyet találomra, és elolvastam az első oldalra nyomtatott üzenetet, amelyet öt vagy hat politikai párt írt alá - a kereszténydemokraták, a kommunisták, a szocialisták, a liberálisok és még egy baloldali párt. Egészen addig abban a hitben éltem, hogy csak egyetlen párt van minden országban, Olaszországban például csak a Nemzeti Fasiszták. Akkor jöttem rá, hogy hazámban működhet egyszerre több politikai párt is. És mivel szemfiiles gyerek voltam, rögtön kikövetkeztettem, hogy annyi párt nem születhetett meg egyik napról a másikra. Rájöttem, hogy illegális szervezetként már korábban is léteztek. Az üzenet a diktatúra végét és a szabadság visszatérését köszöntötte: a szólás, a sajtó és a politikai szervezkedés szabadságáét. "Szabadság", "diktatúra" - Istenem -, akkor láttam életemben először nyomtatásban ezeket a szavakat. Általuk születtem újjá, szabad nyugat-európai emberként. Vigyázzunk, nehogy e szavak értelme feledésbe vesszen. Az ősfasizmus még itt ólálkodik körülöttünk, olykor civil ruhában. Milyen könnyű dolgunk lenne, ha valaki kiálIna a világ színe elé, és így szólna: "Újra akarom nyitni Auschwitz kapuit, és azt akarom, hogy ismét feketeingesek masírozzanak Olaszország terein." Ajaj, az élet nem ilyen egyszerű. Az ősfasizmus a legártatJanabb köntösben is visszatérhet. Az a kötelességünk, hogy leleplezzük, és mutatóujjunkkal rábökjünk minden

46

egyes új formájára - mindennap, a világ minden táján. Ismét Rooseveltet idézem: "Ki merem jelenteni: ha az amerikai demokrácia mint tiszta erő megszűnne azon fáradozni, hogy állampolgárainak körülményeit békés eszközökkel folyamatosan javítsa, a fasizmus ereje megnőne országunkban" (1938. november 4.). Szabadság, felszabadítás, felszabadulás olyan feladat ez, melynek sosincs vége. Mottónk pedig ez legyen: "Ne felejtsetek". Engedjék meg, hogy Franco Fortini egyik versévei fejezzem be:

Kétfelől a hídszegélyre akasztottak feje sorban, kutak, források vizébe akasztottak nyála csorran. Az elhagyott piactéren főbelőttek körme fénylik, a kiégett fűvű réten főbelőttek foga fénylik. Követ, levegőt harapni, nem embertest már a testünk, követ levegőt harapni, nem emberszív már a szívünk. Olvastunk a halottak szemében, s tesszük, hogy legyen itt szabad élet, mert a halottak markába zárva ott az igazság s ítélet. * * Lator László fordítása.

47