Ulickaja Ljudmila Eletmuvesznok

LJUDMILA ULICKAJA

ÉLETMŰVÉSZNŐK

MAGVETŐ BUDAPEST

A mű eredeti címe: CКВΟЗHAЯ ЛИНИЯ A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Людмила Улицкая: ИCКУYCТВO ЖИТЬ РАCCКAЗЫ „ЗКCМΟ", МΟCКВA, 2003

© Ljudmila Ulickaja, 2003 © Hungarian translation, Goretity József, 2004

Fordította GORETITY JÓZSEF

Diana A gyerek sünire hasonlított sötét, erősszálú kefehajával, kíváncsiskodóan előreálló, hegyes orrával, önálló, állandóan szaglászó kis lényének megkapó modorával, a becézgetés, az érintés iránti teljes ellenállásával – hogy az anyai csókok irántiról már ne is beszéljünk. Persze, mindent figyelembe véve, az anyja is a sünök fajtájából való volt: meg sem érintette a gyereket, még csak a kezét sem nyújtotta neki a meredek ösvényen, amikor a strandról hazafelé tartottak. A gyerek elöl kaptatott felfelé, az anyja pedig lassan haladt mögötte, lehetőséget adva a fiának, hogy maga kapaszkodjon meg a fűcsomókban, húzódzkodjon fel, csússzon vissza és induljon el újra, a ház felé, elkerülve a betonút sima kanyarulatát, ahol egyébként az összes normális üdülővendég járni szokott. A kisfiú még a harmadik évét sem töltötte be, de a jelleme már annyira kiforrott, annyira önálló volt, hogy időnként az anyja is elfeledte, hogy még majdnem csecsemő, és úgy viselkedett vele, mint egy felnőtt férfival: számított a segítségére és gondoskodására, aztán észbe kapott, térdére ültette a gyermeket, és finoman fel-felugratva azt mondogatta: „Hóc, hóc, katona, ketten ülünk egy lóra”, a gyermek pedig nevetgélt, és lehuppant az anyja térdei közötti szoknyamélyedésbe... – Szasa – basa! – csúfolódott vele az anyja. – Zsenya – banya! – felelt rá vidáman a kisfiú. Így éltek egy teljes hétig kettesben a hatalmas házban, a legkisebb szobában, a többi szoba pedig tisztára sikáltan, beköltözésre előkészítve várta a lakókat. Május közepe volt, a szezon épp hogy csak elkezdődött, hűvös, egyáltalán nem fürdőidő volt, de azért a délvidéki zöld növényzet nem vadult el, nem vesztette el a színét, a hajnalok pedig olyan tiszták és fényesek voltak, hogy az első naptól fogva, amikor Zsenya véletlenül hajnalban ébredt, nem mulasztott el egyetlen napfelkeltét sem, nem szalasztotta el ezt a mindennap ismétlődő színházat, aminek addig még hírét sem hallotta. Olyan csodálatos nyugalomban éltek, hogy Zsenya már-már kételkedni kezdett azokban a diagnózisokban, amelyeket szertelen és lobbanékony fiáról a gyermekpszichiáterek felállítottak. A gyerek most nem csapott botrányt, nem produkált hisztériás rohamot, akár még engedelmesnek is lehetett volna mondani, ha Zsenyának lett volna pontos fogalma arról, mit is jelent egyáltalán az „engedelmesség”... A második héten, ebédidő tájt a ház előtt megállt egy taxi, amiből egész seregnyi ember kászálódott ki: előbb a sofőr, aki kivett a csomagtartóból egy fémből készült, ismeretlen rendeltetésű eszközt, utána egy oroszlánsörényszerű vörös hajkoronát viselő, gyönyörű, magas nő, aztán egy hajlott hátú öregasszony, akit azonnal bele is szuszakoltak abba a szerkezetbe, amivé az imént még lapos eszköz lett, aztán egy Szasánál idősebb kisfiú, és végül maga a tulajdonosnő, Dora Szurenovna, ünnepi sminkben, és jóval nyüzsgőbben, mint rendesen... A ház egy domboldalba épült, ferdén, mindennel rézsút állt, a kövesút alatta ment el, egy másik, egy göröngyös földút, a porta fölött húzódott, oldalról pedig odafutott hozzá még egy kis ösvény – a tengerhez vezető legrövidebb út... Ugyanakkor maga a telek csodaszépen volt elrendezve: középen hatalmas asztal állt, amit minden oldalról gyümölcsfák vettek körül, aztán a két, egymással szemben álló ház, a zuhanyzóhelyiség, a budi meg a fészer úgy rendeződtek el körben, mint valami színházi díszlet. Zsenya és Szasa az asztal végénél ültek, makarónit ettek, és amint ez az egész kompánia betódult a kis udvarra, el is ment az étvágyuk. – Sziasztok, sziasztok! – azzal a vörös hajú ledobta a bőröndjét meg a táskáját, és lerogyott a padra. – Titeket még sose láttalak itt! És ezzel minden mindjárt a helyére is került: a vörös hajú itt bennfentes, fontos ember volt, Zsenya és Szasa pedig újonc, másodrendű. – Mi még csak először vagyunk itt – mondta szinte mentegetőzve Zsenya.

– Minden dolog van először is – felelte filozofikusan a vörös hajú, és bement a nagy teraszos szobába, amelyiket Zsenya is elsőre kinézett magának, de a tulajdonosnő határozottan megtagadta tőle. A sofőr lecipelte a keretbe gyömöszölt öregasszonyt, aki halkan motyogott valamit, amennyire Zsenya kivehette, valami idegen nyelven. Szasa felállt az asztaltól, és fontoskodó, távolságtartó ábrázattal elvonult. Zsenya összeszedte a tányérokat, bevitte őket a konyhába: az ismerkedés így is, úgy is elkerülhetetlen volt. Ez a vörös hajú, amint megjelent, teljesen átformálta a nyári tájképet... A fehérbőrű, piszeorrú, hihetetlenül keskeny fejű kisfiú a vörös hajú nőhöz egyértelműen angolul beszélt, de Zsenya nem tudta kivenni a szavait. Vörös hajú anyukája viszont nagyon is érthetően félbeszakította: „Shut up, Donald”. Zsenya addig a napig hírét-hamvát sem látta még angolnak. A vörös hajú meg az egész családja viszont most a lehető legvalódibb angoloknak bizonyultak. Az igazi megismerkedésre a délvidék fogalmai szerinti késő este került sor, amikor a gyerekeket már lefektették, a vacsoraedényeket elmosogatták, és Zsenya, hogy a fény ne világítson Szasa szemébe, egy kendőt borított az asztali lámpára, úgy olvasta az Anna Kareninát, hogy összevesse saját széthulló személyes-családi életének néhány eseményét egy igazi nő igazi drámájával: azéval, akinek a hajtincsei fehér nyakába omlanak, akinek nőies válla és fodros peignoir-ja van, és aki hófehér kacsójában piros horgolt retikült tart... Zsenya nem szánta volna rá magát, hogy kikukkantson új szomszédasszonyához a kivilágított teraszra, de az maga kopogtatott be hozzá az ablakon erős, lakkozott körmeivel, és Zsenya kiment hozzá, igaz, már pizsamában és a tetejére húzott pulóverben – éjszakánként még hűvös volt. – Amint eljöttem a Pártbolt előtt, na mit csináltam? – kérdezte szigorúan a vörös hajú. Zsenya bambán hallgatott, semmi szellemes nem jutott az eszébe. – Vettem két üveg bort – hát ezt csináltam. Tényleg, a portóit szereted, vagy inkább a jerezt? Na gyerünk! És Zsenya, félretéve Anna Kareninát, mint akit megbűvöltek, ment ezután a kikent-kifent dáma után, aki egy se nem poncho, se nem pléd, bolyhos, piros-zöld kockás valamibe volt beburkolózva... A teraszon minden a feje tetején állt. A bőrönd és a táska ki volt pakolva, és elképesztő volt, hogy mennyi vidám, színes ringy-rongy fért beléjük: mindhárom szék, a kempingágy és a fél asztal is azokkal volt elárasztva. Az összecsukható székben ott ült a nagymama, fakó, elferdült arccal, amin ottfelejtődött valami választékos mosoly. A vörös hajú, ki sem véve szájából a cigarettát, portóit töltött három pohárba – az utolsóba kevesebbet, s ezt oda is adta az anyjának. – A mamát Susan Jakovlevnának kell szólítani, de lehet sehogyan sem. Oroszul egy mukkot sem ért, az agyvérzéséig valamicskét tudott, de utána mindent elfelejtett. Még az angolt is. Csak a hollandra emlékszik. A gyermekkorból hozott nyelvre. Valóságos angyal, de egy csöpp esze sem maradt. Igyál, Granny Susie, igyál... A vörös hajú gyengéd mozdulattal nyújtotta oda a bort az öregasszonynak, aki a poharat két kézre fogta. Mégpedig érdeklődéssel. Mintha mégsem felejtett volna el mindent... Az első este a vörös hajú élettörténetével telt, amely egészen káprázatos volt. A holland származású, agyalágyult angyal ifjúkorában kommunista volt, sorsát összekötötte az Egyesült Királyság egy ír származású alattvalójával, a Brit Hadsereg tisztjével, egyben szovjet kémmel, akit elfogtak, halálra ítéltek, majd kicseréltek valami vele egyenrangúval, és kimenekítették a világ proletariátusának hazájába... Zsenya hallgatta, csupa fül volt, és észre sem vette, hogy közben berúgott. Az öregasszony csendesen horkolt a karosszékében, aztán eleresztett egy finom kis szellentést. Irene Leary– micsoda név! – összecsapta a kezét: – Nem voltam résen, elfelejtettem ráültetni a bilire. De most már mindegy...

Aztán még egy órán át mesélte irigylésre méltó családi történetét, Zsenya pedig egyre részegebb lett, de már nem is a portóitól, amit az utolsó cseppig megittak, hanem az új ismerőse iránti lelkesedéstől és elragadtatástól. Éjjel háromkor váltak el egymástól, miután úgy-ahogy megmosdatták és átöltöztették az álmából felriadt és abszolút semmit sem értő Susie-t. A következő nap mozgalmas és zajos volt: reggel Zsenya reggelit készített, mindenkit megtömött zabkásával, aztán mindkét fiút elvitte sétálni. Donald, az angol kisfiú, aki bár oroszországi születésű volt, mégis elképesztő családfával rendelkezett – apai nagyapja egy nagyon ismert, de szintén lebukott kém volt, akit még értékesebb valakire cseréltek ki, mint az anyai nagyapját –, ritka aranyos gyereknek bizonyult: barátságos volt és jól nevelt, és Zsenya számára ugyanolyan vonzó volt benne, mint a vörös hajú mamában, hogy az ideges és hisztérikus Szasával olyan nagyvonalúan és elnézően viselkedett, mint idősebb testvér a fiatalabbal. Különben valóban idősebb is volt, már betöltötte az ötödik évét. Kezdettől fogva megnyilvánult benne valami felnőttes nagylelkűség: azonnal odaadta Szasának izgalmas játékautóját, megmutatta, hogy nyitható fel a karosszériája, és amikor odaértek az üdítős bódéhoz, ahol Szasa általában nyafogni kezdett, Zsenya pedig kétes tisztaságú pohárban szódavizet szokott venni neki, az ötéves kisfiú visszatolta a felé nyújtott poharat és azt mondta: – Előbb igyanak maguk. Én majd utána. Egy valóságos Lord Fauntleroy. Amikor Zsenyáék hazaértek, Irene az udvari asztalnál üldögélt a háziasszonnyal, és abból, hogy Dora miként fontoskodott az új lakó előtt, látható volt, hogy Irene-nak itt nagy az ázsiója. A háziasszony mindannyiukat bárányragu-levessel kínálta, ami forró volt és borsos. Az angol kisfiú lassan és rendkívül illedelmesen evett. Szasa előtt is ott állt egy tálka, és Zsenya már el volt rá készülve, hogy előbb-utóbb le kell majd csendesítenie gyermekét, aki az evéssel igen szigorú volt: csak fasírtot krumplipürével, makarónit és aludttejes zabkását volt hajlandó enni. És semmi mást. Soha... Most azonban Szasa ránézett Lord Fauntleroyra, és kanalát a levesbe merítette... És alighanem életében először evett meg olyasmit, ami nem volt a listáján... Ebéd után a gyerekek aludni mentek, a nők pedig körbeülték az asztalt. Dora és Irene felemlegették az előző évi szezont, vidáman, mulatságosan beszéltek mindenféle ismeretlen emberekről, régi nyaraló-történetekről. Susie ült a karosszékében, olyan állandósult és idétlen mosollyal, mint amilyen az orra és szája között éktelenkedő barna anyajegy is volt. Zsenya is üldögélt még kicsit, megivott egy csésze jóféle, Dora készítette kávét, aztán visszavonult a szobájába, lefeküdt Szasa mellé, és felütötte az Anna Kareninát. De napközben az olvasás szinte illetlenségnek számított, így hát félretette a lestrapált kötetet és elszenderedett: álmában azt látta, hogy este kettesben, Dora nélkül fog Irene-nal üldögélni a teraszon... És portóit fognak inni. És hogy nagyszerű lesz... És akkor valahonnan felülről, szinte a felhők közül hirtelen rátört a felismerés, hogy immár második napja, attól kezdve, hogy a vörös hajú Irene megérkezett, egyetlen alkalommal sem jutott eszébe az élet förtelmessége, amit másképpen katasztrófának is lehet nevezni: az a kérges, feketés-barnás színű rák, ami mintha belülről rágná..., de ott egye meg a fene, nem olyan érdekes ez az egész szeret – nem szeret história... És mély álomba merült... És amikor felébredt, még akkor is egy kicsit a felhők között járt, mert olyan vidámság fogta el, amit már rég nem ismert, és akkor fölkeltette Szasát, nadrágot és szandált adott rá, és elmentek együtt a városba, ahol működött egy ringlispíl, amit Szasa nagyon szeretett, szemben a ringlispíllel pedig a Pártbolt. „Vajon miért hívják Pártboltnak – meg kell majd kérdezni Irene-tól” – gondolta Zsenya. Vett két üveg portóit. Abban az évben a borellátás igazán kiváló volt: Gorbacsov még nem intézett ellene támadást, és állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben és maszek bácsikáknál egyaránt termeltek jóféle krími borokat – szárazat, félszárazat, fűszerezettet,

masszandrovszkit és novoszvetszkit, olcsó lőrét és minőségit... Cukor, vaj és tej viszont nem volt... De erről, mint lényegtelenről, már elfeledkeztek az emberek. Mert az élet önmagában nagyon is lényeges volt. Este aztán ismét portóit ittak a teraszon. Csak a nagymamát fektették le jóval korábban. Nem tiltakozott ellene. Egyébként is mindig csak bólogatott, hálálkodott az ő ismeretlen nyelvén és mosolygott. Csak néha-néha szólt, hogy „Irene!”, de mire a lánya odament hozzá, már csak zavartan mosolygott, mert időközben elfelejtette, miért is hívta. Irene könyökét az asztalra, arcát pedig a tenyerébe támasztva ült. Poharát a jobb kezében fogta. A kártyalapok – az összekuszált pasziánsz maradványai – az egész asztalt elborították. – Már második hónapja nem akar sikerülni. Valahogy sose jön ki... Te, Zsenya, te szereted a kártyát? – Ezt hogy értsem? Gyerekkoromban a dácsán csapdlecsacsit játszottam a nagyapámmal... – Zsenyát meglepte a kérdés. – Talán jobb is így... Én viszont szeretem... Játszani is, jövendölni is. Amikor tizenhét éves voltam, egy jósnő jósolt nekem. El kellett volna felejtenem... De nem felejtettem. És minden úgy megy, mintha megírták volna... ahogy az a jósnő megmondta – Irene felvett néhány kártyalapot, végigsimította tarka hátlapjukat, aztán színükkel fölfelé az asztalra dobta őket: a treff kilences került legfelülre. – Ki nem állhatom ezt a lapot, ő mégis állandóan üldöz... Tűnj el innen... Gyomorégést kapok tőle... Zsenya elgondolkodott egy kicsit, aztán megkérdezte: – Szóval, te mindig tudod, mi hogyan fog végződni? Nem unalmas így? Irene felvonta szökés vörös szemöldökét: – Unalmas? Hát akkor semmit sem értesz az egészből... Ó, dehogy is unalmas... Ha én azt elmesélném neked... Irene szétöntötte az első üveg maradékát. Ivott, aztán félretolta a poharát. – Nyilván rájöttél már, Zsenya, hogy én igazi fecsegő vagyok. Mindent elmondok magamról, semmilyen titkot sem tudok tartani. A másokét sem, úgy vigyázz – minden eshetőségre előre figyelmeztetlek. De volt valami, amit eddig még senkinek sem mondtam el. Most neked először. Nem is tudom, miért támadt rá hirtelen kedvem... Felnevetett, és megvonta a vállát. – Nekem magamnak is érthetetlen. Zsenya is rátámasztotta könyökét az asztalra, és állát a tenyerébe hajtotta. A két nő egymással szemben ült, és elgondolkodó, elvont arckifejezéssel úgy bámult egymásra, mint a saját tükörképére... Zsenyát is meglepte, hogy Irene hirtelen őt választotta ki a feltárulkozáshoz. És persze hízelgett is neki. – Az anyám igazi szépség volt – valóságos Deanna Durbin, ha ez a név mond neked valamit. És mindig lökött volt egy kicsit. Nem is csak lökött, inkább gyengeelméjű. De én nagyon szeretem. A feje viszont mindig zavaros volt: egyrészt kommunista, másrészt lutheránus, harmadrészt Sade márki tisztelője. Mindig kész volt rá, hogy mindenét odaadja másoknak, ugyanakkor egy pillanat alatt hisztériát tudott csapni apámnak amiatt, hogy neki most rögtön kell az a fürdőruha, amit harmincban a Saint-Michel bulvárnak azon a sarkán vett, ami közelebb esik a Luxembourg-kerthez... Amikor apám meghalt, tizenhat éves voltam, és kettesben maradtunk anyámmal. Anyám kitűnt – és meg kell hagyni, nem értem, hogyan tudta ezt apám elérni az elképzelhetetlenül nehéz helyzetükben – a teljes, diadalmas gyámoltalanságával: dolgozni egy napot sem dolgozott, mert két anyanyelve, az angol és a holland ellenére oroszul nem volt képes megtanulni. Negyven év alatt! Apám a rádiónál dolgozott, anyámat is felvették volna. De még oda se volt jó, ahol lényegében nem is kell oroszul tudni, csak annyit kellett volna mondani, hogy „Zdrasztvujtye!”, vagy elolvasni a feliratot, hogy „Csendet kérünk. Felvétel van”. Ő nem tudta. Amikor apám meghalt, azonnal

elmentem dolgozni, bár semmiféle képesítésem se volt, igaz, kitűnő gépíró vagyok, három nyelven gépelek... Na szóval. A jövendölésről. Volt nekem egy öreg angol barátnőm, aki a húszas években itt rekedt Oroszországban. Van egy nem túl népes oroszországi angol kolónia. Természetesen mindannyiukat ismerem. Vagy kommunisták, vagy valami műszaki emberek, talán még a NEP idejéből maradtak Oroszországban. Ez az Anna Kork pedig egy szerelmi ügy miatt ragadt itt. A szerelmét agyonlőtték, de neki szerencséje volt, életben maradt. Ülni ült persze. Elveszítette az egyik lábát. Alig járt ki otthonról. Angolórákat adott. Jósolt. A jóslásért pénzt nem fogadott el. Ajándékot viszont igen. Megtanított erre-arra, és én is a hasznára tudtam lenni neki... Egy alkalommal, amikor ott lebzseltem nála, eljött hozzá egy gyönyörű nő, valami tábornoknak vagy pártfunkcinak a felesége: talán szülni nem tudott, talán tanácsot akart kérni, hogy fogadjon-e örökbe egy gyereket. Az én Annám pedig a szokásos modorában beszélt vele, valami hihetetlen nyelven, igen erős akcentussal. Pedig oroszul, elhiheted, legalább úgy tudott, mint te meg én – nyolc évet lehúzott a lágerben. De amikor szükségesnek tartotta, megeresztette ezt az akcentust... Pedig káromkodni is tudott rendesen – az nem volt a Művész Színház! Annak a szépasszonynak pedig, ahogy egy jósnőhöz illik, nem mondott se igent, se nemet, homályosan és sokatmondóan arról beszélt, hogy vagy lesz gyerek, vagy nem, de jobb lenne, ha nem lenne... Aztán hirtelen hozzám fordult és azt mondta: „Te viszont majd az ötödiktől kezded, jól jegyezd meg... Az ötödiktől.. Mit kezdek én az ötödiktől? Micsoda hülyeség. El is felejtettem azonnal. De a maga idején eszembe jutott... Irene ismét a tenyerébe temette az állát. Elgondolkodott. Szeme, mint egy macskáé, eleven fényt árasztott... Meghittség, puhaság és finom izgalom... Voltak Zsenyának barátnői, akikkel együtt tanult, fontos, tartalmas beszélgetéseket folytatott művészetről, irodalomról vagy az élet értelméről. Diplomamunkáját a ’10-es évek orosz modernista költőiről írta, és azokban az időkben a disszertációja témája – a modernista költők poétikai párbeszéde és a 10-es évek szimbolistái – nagyon izgalmasnak számított. Zsenyának rendkívüli szerencséje volt: a szakdolgozat vezetőtanára egy olyan tisztes korú tanárnő volt, aki ebben a bizonyos orosz irodalomban úgy otthon volt, mint a saját konyhájában. Az egyetemisták és főként az egyetemista lányok által istenített professzornő, Anna Venyjaminovna ezeket a költőket nem hallomásból ismerte, hanem személyesen: majdhogynem barátnője volt Ahmatovának, együtt teázott Majakovszkijjal és Lilja Brikkel, hallgatta Mandelstam felolvasásait és emlékezett az élő Kuzminra... Anna Venyjaminovna mellett Zsenya is jelentős ismeretségekre tett szert, ott forgolódott ő is a humán értelmiségiek társaságában, és esélye volt rá, hogy idővel ő maga is jelentős személyiséggé váljon. És őszintén szólva ilyen sekélyes fecsegést, mint ma este, még életében nem hallott. A furcsa mindemellett az volt, hogy ebben a sekélyes beszélgetésben mégis volt valami fontos, valami tartalmas, valami nagyon életszerű. Talán az a híres-hírhedt élet értelme? Zsenya, miközben örült az édes portói hatásának, a csöndnek és az ablakon túli sötétségnek, amelyben reszkető foltként vibrált a lámpa fénye egy hatalmas fügefa lombja között, külön élvezte a sejtése szerint ideiglenes felszabadulást is saját élete fontos – tényleg fontos? – feladatainak nyűgös megoldatlanságai alól... Irene lesöpörte az asztalról a kártyalapokat – egyik részük a földre esett, másik a széken landolt... – Susie reggeltől estig könyvvel a kezében feküdt a díványon és cukorkát szopogatott. Most már megértem: depressziós volt akkor, de én csak azt láttam, hogy a gyerekemmé válik. Vedd figyelembe, hogy mindez még jóval az agyvérzése előtt történt. Kanállal persze nem etettem, de ha nem mertem levest a tányérjába, akár három napig sem evett... Elhatároztam,

hogy azonnal szert kell tennem egy gyerekre, egy valódi, saját gyerekre, mert az anyám anyja semmiképpen sem akartam lenni. Úgy meg legalább nagymama lett volna belőle, tologathatta volna a gyerekkocsit... Hamarosan férjhez mentem, az elsőhöz, aki utamba került. Az udvarunkban lakott. Jóképű volt, de igazi bunkó. Teherbe estem tőle, és kilenc hónapig úgy mászkáltam a pocakommal, mint valami kitüntetéssel. Azt mondják, toxikózis, rossz közérzet, vérnyomás... Mi szokott még lenni a terhes nőknek? No hát nekem nem volt semmi efféle. Egyenesen az írógép mellől mentem be szülni. Nem tudtam befejezni és leadni az esedékes munkát. Na, gondoltam, gyorsan megszülöm, aztán már a gyerekkel együtt majd befejezem. Olyan két napra való munka maradt hátra... De nem így történt. Rátekeredett a nyakára a köldökzsinór. A gyerekem haldoklik– a szülésznő fiatal, az orvos meg egy pinaturkász. Elrekkentették az én gyermekemet... Semmi más nem kellett volna, csak egy egyszerű bábaasszony. De én, buta liba, még csak tizennyolc éves voltam. Számold az ujjadon: meghalt az én elsőszülöttem, David, akit az apja után akartam elnevezni. A tej spriccelt belőlem, a könnyem patakokban folyt... Irene mereven, összeszűkülő szemmel nézett Zsenyára, mintha azt fontolgatta volna, érdemes-e folytatnia... – Szasára is rátekeredett a köldökzsinór – mondta Zsenya megremegő, halk hangon. Tudta, hogy ez nagyon veszélyes lehet, de először látott olyan nőt, aki valóban elveszítette a gyermekét emiatt az ostoba hurok miatt, ami kilenc hónapon át hűen szolgált a gyereknek, aztán meg hirtelen megfojtotta... – Két hónap múlva megint teherbe estem. Te még nem ismersz engem: ha nekem kell valami, én azt a föld alól is előkerítem. Újra állapotosan jártam-keltem. Már nem voltam olyan vidám, hol hánytam, hol felfúvódtam, hol megmerevedtem... De semmi baj, friss voltam. A balfasz férjem autószerelőként dolgozott. Mondom, hogy az első jöttmenthez hozzámentem. Amit megkeresett, el is itta. Külsőre egy az egyben Alain Delon, csak még jobb az alakja. Én meg ültem az írógép előtt, szorgalmasan kopogtattam rajta, egész tisztességes összeget leperkáltak érte. Telt belőle borbolyás cukorra Susie-nak. Az első alkalommal pontosan tudtam, hogy fiú lesz. Most viszont lányt terveztem el magamnak. A pocakom egyre nőtt, engem pedig magukkal ragadtak az anyai örömök: megkerestem egy kopejkát, és már szaladtam is a Gyermekáruházba. Apró zoknik... réklik... tipegők... Minden szovjet gyártmányú, idétlen, durva. De én utcagyerekként nőttem fel, állandóan a kerítésen lógtam... A szüleimet tudniillik először hamis családi név alatt kitelepítették Volzsszk városába. Csak tízéves koromban tudtam meg az igazi nevemet. Aztán a szüleimet feloldották a titkosítás alól, és anyám nővére elküldte az első csomagot. Volt benne egy baba is. De én a babákat ki nem állhattam, és lány sem akartam lenni. Üvöltöttem, amikor szoknyát erőltettek rám. Amikor meg elkezdett nőni a mellem, majdnem fölakasztottam magam – Irene megfeszítette a vállát, mire hatalmas melle nyakától a derekáig megrezdült. Zsenya enyhe irigységgel nézett rá: ennek a nőnek aztán van élete... De még Irene-on is látszott, hogy tisztában van a saját jelentőségével. – A kislány, ahogy megszületett, az első pillanattól kezdve igazi szépség volt. Semmi nem volt benne egy újszülöttből: semmi nyákosság, vörösség, érdesség. A szeme kék, a haja hosszú, fekete. Az autószerelőtől örökölte. Az arca viszont kiköpött az enyém. Az én orrom, állam, arcformám... Zsenya mintha csak most látta volna először Irene-t: az élénk vörös hajkorona alatt nem lehetett egyből kivenni, hogy igazi szépség. Igen, az ovális arcformája is, az orra is, az álla is... Sőt, még az angolokra jellemző fogai is, amik másnál lófogaknak tűntek volna, hosszúak, fehérek voltak, egy kissé előreálltak, de csak annyira, hogy az ajkát megemeljék, mintegy várakozóvá, vágyakozóvá tegyék...

– Ránéztem, és azonnal láttam rajta, hogy Dianának hívják. Sehogy másképp. Kicsiny volt, de arányos, és máris kirajzolódott hosszúlábú, nőies alakja. Meg a kemény popsija. Ő volt a legszebb kislány a világon. Nem, ezt nem az anyai elfogultságom mondatja velem. Mindenki csak álmélkodott. Az autószerelőt három nap múlva, mihelyt kijöttem a szülészetről, kirúgtam. Egyszerűen bántotta a szememet. Amikor a kislányt először a kezébe vette, azonnal világos volt előttem: Dianának más apára van szüksége. A dolog nem rajtam múlott. Én akkor még nem voltam asszony. Az autószerelővel nem jött össze, de én ezt akkor még nem értettem. Csak amikor a kislányt a kezébe vette, megláttam, milyen ostoba. A kislányom ébresztett rá erre. Diana okos és nyugodt volt. Soha életemben nem találkoztam még ilyen – ne nevess ki! – nővel. Pontosan tudta, kivel hogyan viselkedjen, kitől mit várjon. El bírod képzelni: Susie-val szemben elnéző volt. Nem sírt, ha kettesben hagytam a nagyanyjával. Megértette, hogy hiábavaló lenne. Négy hónapos volt, amikor könyveket kezdtem felolvasni neki. Ha tetszett, azt mondta: je-je-je... Ha nem tetszett: ne-ne-ne. Fél éves korára mindent, szó szerint mindent értett, és tíz hónapos korára beszélni kezdett. Egy hónapig selypegett, aztán azt mondta: „Mama, egy légy”. És valóban: ott volt egy légy... Hosszú ideig szoptattam. A tejem nem apadt el, ő pedig szerette a cicit. Hozzásimult, szopni kezdte, aztán megsimogatta, és azt mondta: „Köszönöm”. Aztán elkaptam valami influenzát. A lázam negyven fok fölé szökött – teljesen ki voltam purcanva. Szoptatni nem tudtam. Jöttek a barátnőim, kefirrel, kásával tömték Dianát – hiszen már majdnem egy éves volt. Hozzám akart bújni, de nem engedték, nehogy megfertőződjék. A kisszobából kiabált: „Mama, én ezt nem értem!”. Susie szintén leesett lábról. És hogy milyen erős fertőzés volt, a barátnőim is, egyik a másik után, mind elkapták tőlem. Én magam semmire sem emlékszem. Irene eltakarta kezével a szemét, mintha erős fénytől védené. A haja szinte egészen elfedte az arcát. Zsenya már tudta, hogy most valami szörnyű fog történni, vagyis hogy történt akkor... De azért egy kicsit még reménykedett... – Egyszer felkelek, odamegyek Dianához, hát tűz forró – folytatta Irene, Zsenya pedig észrevette, hogy az angol nőnek mennyire kivörösödött az orra és a halovány szemhéja. – Orvost hívtam. Azonnal antibiotikumos injekciót adtak neki. Két injekció után Diana allergiás tüneteket mutatott. Hiába, az én lányom. Én is allergiás vagyok. Felírták neki ugyanazt a gyógyszert, mint nekem. Csak az adagolása huszadannyi. Én pedig egyre rosszabbul lettem. Negyvenfokos lázam volt, időnként úgy éreztem, mintha lebegnék. Amikor magamhoz tértem, kefirt adtam Dianának, kefirt a mamának... Néha jött valaki, aztán elment. Botrányt csaptam a doktornőnek, aki azonnal kórházba akart vinni. Fölbukkantak a barátnőim is. A szomszédasszonyom is. Emlékszem, még az autószerelő is odatolta a képét. Részegen. Elzavartam. Fölkeltem, szinte félálomban voltam, Dianát ráültettem a bilire, átöltöztettem, beadtam neki a gyógyszert... Az én gyönyörűségem meg elfordult a tükörtől, és azt mondta: „Nem kell”... Nem tetszettek neki a kiütések az arcán. Tudod, Zsenya, az ő gyógyszerének meg az enyémnek egyforma volt a doboza. Nem tudom, hány szemet adhattam be neki. Annál is inkább, mert az életem nem az óra járása szerint folyt. Negyvenfokos lázam volt – hogy érzékelhettem volna az időt? Nem tudtam megkülönböztetni az éjszakát a nappaltól. Azt viszont pontosan tudtam, hogy Dianának be kell adni a gyógyszerét... December volt, egész nap sötétség... December huszonegyedikén, a téli napfordulókor felkeltem, odamentem Dianához, megérintettem – hideg volt. Gondoltam, elmúlt a láza. Égett az éjjeli lámpa. Láttam, hogy tiszta fehér az arca. Nem voltak rajta kiütések sem... Nem akartam felébreszteni, visszafeküdtem. Aztán megint felkeltem, gondoltam, be kell adnom neki a gyógyszert. És csak akkor értettem meg, hogy az én gyönyörűséges Dianám meg van halva... Zsenya maga előtt látta ezt a képet, mint a moziban: Irene hosszú, fehér hálóingben odahajol a kiságy fölé, és kiveszi belőle a szintén fehér hálóingben fekvő kislányt. Csak a

kislány arcát nem látta Zsenya, mert azt eltakarta ez a fénylő vörös haj, ami még most is él, hullámzik, fénylik, Diana pedig már nincs többé... Sírni nem tudott Zsenya, mert valami keserves csomó szorította össze a szívét, és már nem jöttek a könnyei. – A kislányomat nélkülem temették el – Irene egyenes, könyörtelen tekintettel nézett Zsenya szemébe, aki azt gondolta: „Istenem, hogy is tudok mindenféle ostobaságra gondolni, amikor ilyen dolgok történnek az életben...” – Agyhártyagyulladást kaptam, három hónapig kórházban fetrengtem, aztán újra kellett tanulnom járni, kanalat fogni a kezembe. Száz életem van, mint a macskának – Irene keserűen felnevetett. Igen, Irene hangja nem mindennapi volt – elég egyszer meghallani, hogy az ember sohase felejtse el: rekedt, lágy, és mintha egy olyan énekesnő hangja lenne, aki visszafogja magát, mert ha igazán énekelni kezd, mindenki sírni, zokogni fog, és megy, ahová ez a szirén-hang parancsolja neki... És Zsenyát ez az elképzelt, gyönyörű ének magával ragadta, elsírta magát, és a maró keserűség könnyek áradatában tört ki belőle. Irene a kezébe nyomott egy fehér, csipkés, kölni illatú zsebkendőt, amit Zsenya egy pillanat alatt el is áztatott. – Most lenne tizenhat éves. Pontosan tudom, hogy nézne ki, hogy beszélne, hogy mozogna. A termetét, az alakját, a hangját – mindent pontosan ismerek. Tudom, milyen emberek tetszenének neki, és hogy kiket kerülne el. Hogy milyen ételeket szeretne. És milyeneket utálna. Irene szünetet tartott, Zsenyának pedig úgy tetszett, hogy Irene úgy bámul a sötétségbe, mintha a sarokban ott állna az ő sudár termetű, kékszemű, fekete hajú, de teljességgel láthatatlan kislánya... – A legjobban rajzolni szeret – folytatta Irene, le sem véve szemét a sarokban összesűrűsödő sötétségről. – Már hároméves korától látszott, hogy az isten is művésznek teremtette. A képei egészen őrületesek voltak. Hétéves korában leginkább Csurljonisz képeire emlékeztettek. Aztán erőteljesebb lett a rajzolatuk, de misztikusságuk és finomságuk megmaradt. „Őrültség – villant át Zsenya agyán. – Tiszta őrültség. Elvesztette a gyermekét, és belebolondult”. De hangosan nem mondta ki. Irene elnevette magát, megrázta rézdrót sörényét. Olyan volt, mintha megzendültek volna a hajszálai. – Ha akarod, hát legyen őrültség. Habár minden őrültségnek akad racionális magyarázata is. A kislányom lelkének egy darabja bennem maradt. Időnként rám jön valami, és iszonyúan szeretnék rajzolni, és rajzolok. Azt, amit az én Dianám rajzolt volna. Moszkvában mutatok neked egész dossziényi rajzot, amit Diana csinált ezekben az években... A portói rég elfogyott. Az idő már hajnali hármon is túl járt, amikor elváltak egymástól: az elmondottakhoz már nem lehetett mit hozzátenni... Reggel közös nagy sétára indultak. Elmentek a postához, telefonáltak Moszkvába. Aztán a parton, egy cseburekis1 bódénál ebédeltek. Zsenya biztos volt benne, hogy a csebureki csábító illata álnok módon húzza őket valami klasszikus gyomor- vagy bélhurut, talán vérhas felé, de abban reménykedett, hogy Szasa hű marad szokásos táplálkozási minimalizmusához, és nem fog kérni az ínycsiklandó háromszögletű finomságból. De Szasa igent mondott, és megint valami olyat evett, ami nem szerepelt szentesített étrendjében... Már második alkalommal... Az esti portóis együttlétek, legalábbis ilyen szűk körben, a végükhöz közeledtek: másnap este megérkezett Irene két barátnője, akik közül az egyiket, Verát Zsenya is jól ismerte: ő adta meg neki ezt a Primorszkaja utcai címet is... És Zsenya már előre sajnálta egy kicsit, hogy ez a kettesben zajló barátkozás nem fog folytatódni. 1

Csebureki (tör.: ciberek): háromszög alakúra hajtogatott vékony tészta, erősen fűszerezett bárányhússal töltve.

Az utolsó ilyen estéjük a szokásosnál később kezdődött, mert Szasa sokáig hisztizett, nem engedte el maga mellől Zsenyát. Elaludt, aztán felébredt, nyafogott, újra elaludt, és Zsenya, amint végignyúlt mellette, maga is elaludt, és ha Irene nem kopogtat be hozzá tizenegy után az ablakon, reggelig aludt volna csak úgy, nadrágban és pulóverben... Megint volt két üveg krími boruk, odakint sötét volt, annyira, hogy még az utcai lámpa sem égett, mert nem volt aznap áram, és csak két szál fehér gyertya, amit éppen ilyen eshetőségre hoztak magukkal Moszkvából, világította be a teraszt. Susie és Donald már rég aludtak a szobájukban, és Irene egy mély karosszékben, piros-zöld plédjébe burkolózva, kártyalapjait maga elé terítve ült a teraszon. – Ez a „Vesztőhelyre vezető út”, egy régi francia pasziánsz, ami egynél többször nem jön ki egy évben. És most, ahogy itt ültem és vártam rád, egyszer csak sikerült... Ez annak a jele, hogy rokonszenves ez a hely és ez az idő, meg ez a ház. Ez részben rád is vonatkozik. Habár neked egészen más őselemtől származó támogatóid vannak... Zsenya, akiben homályos vonzalom élt a misztika iránt, de némiképp szégyellte is effajta atavizmusát, felbátorodott, és feltette a sugalmazott kérdést: – Miféle őselem ez? – A falu végéről is látszódik: a víz. A víz a te őselemed. Verseket nem írsz? – kérdezte gyakorlatiasan Irene. – Valaha írtam. És egyáltalán, a század eleji orosz költészetből írtam a diplomamunkámat – vallotta be szégyenlősen Zsenya. – Hiszen látom én: a Halak poétikus lelkek... A víz a lételemük. Zsenya meglepetten hallgatott: a Zodiákus jegyei szerint valóban a Halakhoz tartozott. – Húszéves koromra két halott gyermek anyja voltam – folytatta Irene minden bevezető nélkül attól a ponttól, ahol előző nap abbahagyta. – Két évem elment még arra, hogy megtanuljam, hogyan tovább. Kaptam hozzá segítséget. E nélkül nem ment volna – és kezével határozatlan, többé-kevésbé az ég felé irányuló mozdulatot tett. – Aztán találkoztam egy emberrel, akit az ég is nekem teremtett. Zeneszerző volt, olyan orosz arisztokrata családból, amelyik a forradalom idején Franciaországba menekült, a háború után pedig visszatért. Idősebb volt nálam tizenöt évvel. És bármilyen furcsa is, nem volt még nős, habár az életrajza nagyon is bővelkedett női szereplőkben. Az apja a miniszter barátja, egy időben még az Állami Duma tagja is volt... Bizonyos értelemben az én angol-holland felmenőimnek teljes ellentéte. És mégis, az apja, Vaszilij Illarionovics – a családnevét nem árulom el, túlságosan is ismert Oroszországban – elképesztően hasonlított külsőre is, belsőre is az apámra... A kommunistákat nagyon nem szerették. Engem azonban kommunista rokonságom ellenére elfogadtak. Másfelől persze mit is tehettek volna: Gosával az őrületig egymásba habarodtunk, azonnal egymás karjába ájultunk, és Gosa másnap reggel elvitt a házasságkötő hivatalba, mert úgy gondolta, a dolog el van döntve, mégpedig végérvényesen. És elkezdődött az én második életem, amiben semmi sem maradt a régiből, csupán a mama, aki, meg kell hagyni, egyszerűen semmit sem vett észre az egészből. De ne gondold, hogy ez az agyvérzése után történt. Még előtte! Valóban semmit sem vett észre, időről időre az első férjem nevén szólította a másodikat, mi pedig Gosával csak nevettünk rajta... Gosa Franciaországban és Angliában tanult, aztán amikor az ötvenes években hazatértek Oroszországba, száműzetésbe kerültek... Tudod, a szokásos história. Abban az évben ismerkedtünk össze, amikor a családja végre lakhatási engedélyt kapott Moszkvában, és adtak nekik – mint dekabrista leszármazottaknak – egy kétszobás lakást Beszkudnyilcovóban. Cserében az Alusta melletti dácsájukért, meg a Mojkán lévő házukért... Zsenyának zavaros, kiforratlan gondolata támadt arról, hogy miféle titokzatos törvényszerűség alapján kerülhetnek össze olyan ritka, különleges emberek, mint amilyen egy angol származású orosz kém lánya meg egy párizsi emigrációban született dekabrista-ivadék, és már éppen mondani is akart erről Irene-nak

valamit, de aztán restellte félbeszakítani a lassan hömpölygő, szinte meditatív jellegű elbeszélést... – Azonnal teherbe estem – Irene nem is Zsenyára, inkább csak a messze távolba mosolygott bele. – Georgij nem tudta, hogy ekkorra én már két gyereket is elveszítettem. Eltitkoltam a gyerekeimet... nem akartam, hogy sajnáljon... A világ legboldogabb állapotossága volt ez. A pocakom iszonyatos mértékben nőtt, Gosa pedig éjszakákon át feküdt a hasamon és hallgatózott. – És mit hallgatsz? – kérdeztem tőle. – Hogy miről beszélgetnek. – Biztos volt benne, hogy ikreink fognak születni. Végül az orvosok is megállapították, hogy két szívhang hallatszik. És szültem két csodálatos fiúcskát, egy vöröset meg egy feketét. Mind a kettő három kiló valamennyivel született. Akár hiszed, akár nem, az első pillanattól fogva gyűlölték egymást, de úgy, hogy még a szüleiket is megosztották: Alekszandr, a vörös engem választott, Jakov, a fekete pedig Gosát. Nagyon nehéz volt velük. Amikor az egyikük elaludt, a másik elkezdett ordítani. Amikor egyiküket etettem, a másik üvöltött, mint a sakál, habár őt már megetettem. Aztán megtanultak harapni, köpködni, verekedni... Ha az egyikük felállt, a másik azonnal ledöntötte a lábáról. Egy percre sem lehetett magukra hagyni őket. De amint elválasztottuk őket egymástól, máris egymás után kívánkoztak. Amikor meglátták egymást, egymás nyakába ugrottak, összecsókolóztak, és azonnal verekedni kezdtek. Ilyen különös, kiélezett viszony volt az én kis ikreim között. Én angolul beszéltem velük, Gosa franciául. Amikor beszélni kezdtek, a nyelveken is megosztoztak: Alekszandr angolul, Jasa franciául szólalt meg. Ez, mondjuk, természetes. Egymással viszont oroszul társalogtak. De ne gondold, hogy erre direkt tanítottuk őket. Mindent maguk választottak meg maguknak, és bármire is kényszeríteni őket lehetetlen lett volna. Ahogy Gosával figyeltük őket, gyönyörködtünk bennük: ez volt az örökségünk – az öntörvényűség és a csökönyösség aljas kis génjei. Egész évben Puskinóban laktunk, ott béreltünk egy téliesített dácsát, és odavittük magunkkal Granny Susie-t is. Akkor még viszonylag rendben volt. Vagyis hogy regényeket még olvasott... Sem támogatást, sem segítséget, gondolhatod, soha semmilyet sem kaptunk tőle... Gosát végre felvették egy zeneiskolába tanítani. A zeneszerzői tagozatra. Superoverqualified volt ehhez a munkához. Jobb lett volna, ha konzervatóriumba mehetett volna... De mindenki megijedt attól, hogy Nyugaton tanult. Időnként filmzenét komponált. De lényegében fordítással tudott pénzt keresni, én továbbra is gépeltem, bár szörnyen haragudott érte, ha munkát vállaltam. Volt egy lestrapált Moszkvicsa, amivel bejárt Moszkvába, és amikor hazajött vele, mindig szerelnie kellett. Különben okos kis kocsi volt, mindig a házunk közelében robbant le. Rettentően boldogok voltunk – és támolyogtunk a fáradtságtól. Tavasszal, amikor minden virágzik, én beteg vagyok. Az allergiám. Abban az évben különösen erőteljes volt a virágzás, és egész idő alatt csak pihegtem, fulladoztam. Ha esett az eső, a gyógyszereimmel úgy-ahogy elvoltam. Aztán amikor kitört a kánikula, a második napon valósággal fuldokoltam. Quincke-ödéma. A legközelebbi telefon a postán volt, a puskinói mentőkocsi pedig olyan ritka madár volt, mint a strucc. Goska az éjszaka kellős közepén felköltötte a fiúkat, sietve felöltöztette, majd begyömöszölte őket a hátsó ülésre, mert féltünk volna Susie-ra hagyni őket – sehogy sem tudott boldogulni velük. A fiúk csodamód fegyelmezetten viselkedtek, még csak nem is verekedtek, hanem egymást átölelve ültek a hátsó ülésen. Aztán Gosa engem is kirángatott, beültetett az elülső ülésre, és elindult velünk a helyi kórházba. És hajtott, mint a meszes, mert nekem már alig-alig sípolt a tüdőm, a színem meg olyan volt, mint a főtt cékláé... Irene behunyta a szemét, de nem teljesen, és egy kicsi kis fénysáv, mint ajtó alatt a résen, kivillant a szemhéja alól. Zsenya azt hitte, Irene elvesztette az eszméletét. Felugrott és a vállánál fogva megrázta. Irene mintha csak most eszmélt volna. Jellegzetes, csengő kacagással felnevetett.

– Hát, ennyi, Zsenya. Mindent elmondtam. Az ödéma olyan súlyos volt, hogy semmit sem láttam, semmit sem éreztem. Nem láttam a felénk száguldó dömpert, és magát az ütközést sem érzékeltem. Csak én éltem túl. Amikor fölfektettek a műtőasztalra, már nem volt semmiféle Quincke-ödémám: az ütközés pillanatában elmúlt. Szinte hihetetlen... De én életben maradtam... Irene a jobb oldalon félrehúzta a haját: mély, sima heg húzódott a füle mögül indulva végig a koponyáján. Zsenya valamiért végighúzta rajta az ujját. – Szinte teljesen érzéketlen ez a heg. Én egy orvostudományi fenomén vagyok. Az érzékelésem szinte a nullával egyenlő. Mondjuk, ha megvágom az ujjamat, észre sem veszem. Csak amikor meglátom, hogy folyik belőle a vér. Ez nagyon veszélyes. De van, amikor előnyös is. Irene a széken heverő táskája után nyúlt, elővett belőle egy hosszú, három gyufás skatulyányi dobozt, abból kivett egy hatalmas tűt, és hüvelykujja tövénél beleszúrta fehér bőrébe. A tű könnyedén behatolt a húsába. Zsenya felkiáltott. Irene elnevette magát. – Hát ez történt velem. Elveszítettem az érzékelő képességemet. Amikor a baleset után három héttel megmondták, hogy nincs se férjem, se gyermekem, ilyen lettem. – Azzal Irene kihúzta a tűt, melynek nyomában apró vércsepp buggyant elő. Irene lenyalta. – És ízlelésem is alig-alig van. Meg tudom különböztetni az édest a sóstól, de semmi többet. Néha azt hiszem, hogy ez már csupán az ízek emléke abból az időből, amikor még éreztem őket... Irene széttöltötte a maradék bort, székét zajosan hátratolta. Szobája a legkényelmesebb volt Dora villájában: a teraszon kívül volt még egy külön kis konyhája is a tornácon. Irene-nak volt ott bespájzolva egy kis bora: hat üveggel a barátnői másnapi megérkezése alkalmából. Sokáig matatott odabent a sötétben, végül egy üveg fehérborral tért vissza. Zsenyának még előző nap elfolyt az összes könnye, ez alatt az egy nap alatt nem termelődött új. A torka kiszáradt és kapart, az orra égett. – Anna Korknak, az angol boszorkának igaza lett: Donald az ötödik gyermekem. Ahogy megjósolta: az ötödiknél fogod kezdeni... A sötétség előbb összesűrűsödött, aztán szürkébe váltott, énekelni kezdtek a madarak. Mire a történetnek vége lett, szinte teljesen kivilágosodott. – Főzzünk esetleg egy kávét? – kérdezte Irene. – Nem, köszönöm. Én még lefekszem egy kicsit. – Azzal Zsenya bement a kis odújába, és arccal a párnájába zuhant. Mielőtt elaludt volna, még annyi jutott eszébe: milyen ostobán élek, azt is mondhatnám, egyáltalán nem is élek. Ha belegondolok, kiszerettem az egyikből, beleszerettem egy másikba. Szép kis életdráma... Szegény Irene: négy gyermekét elveszítette... És Zsenya különösen Dianát, a kékszemű, hosszúcombú Dianát sajnálta, aki most lenne tizenhat éves... Estére Moszkvából egész kompánia érkezett: Vera a második férjével, Valentyinnal, aki korábban Nyina férje volt, aztán Nyina és a fia, aki Valentyintól született. Rajtuk kívül jött még Nyina két kislánya is, akik már a második házasságából születtek. Verával is két gyermek érkezett: a kisebbik, egy fiúcska Valentyintól, meg egy kislány, nem tudni kitől, pontosabban Vera első férjétől, akit a többiek nem ismertek. Tulajdonképpen egy nagy, modern család. A szexuális forradalom már a végét járta, a második házasságok erősebbnek bizonyultak az elsőknél, a harmadikak pedig egészen olyanok voltak, mint az igaziak... Dora Szurenovna udvarát különféle korú gyerkőcök özönlötték el, jobb- és baloldali telekszomszédjai pedig irigykedve nézték a kerítésen át, miként tudja Dora kiügyeskedni, hogy mindenkinél egy hónappal előbb kezdje és kettővel később fejezze be a szezont... És ez már több éve tartott. Nem jöttek rá, hogy az egésznek Irene volt a kulcsa: akárhová utazott, azonnal társaság verődött össze körülötte, tömegjelenet és tűzijáték zajlott, május elsejei bikini-felvonulás, kibuggyanó, kemény keblekkel, kivillanó köldökökkel és popsikkal, s

mindez annyira felgerjesztette a krími szomszédokat, hogy legszívesebben nem adtak volna szobát ennek az egész szégyentelen kurva-bandának, de a kapzsiságuk miatt nem tehették meg. Maga Dora valami panziófélét alakított ki, nem „bed and breakfast”-et, hanem „heverő és ebéd”-et – ilyen volt nála a szolgáltatás. Dora férje buszsofőrként dolgozott a XVII. Pártkongresszus nevet viselő szanatóriumban, Szimferopolba járt be az üdülővendégekért, és egyúttal élelmiszer-beszerzéssel is foglalkozott. Dora étkezést is adott az összes szállóvendégének, és egy szezon alatt ezen annyit keresett, hogy a csődbejutás veszélye nélkül le tudta fizetni a pénzügyi ellenőrt is, meg a körzeti megbízottat is. Az első három nap rendben telt el. Nyina, három gyermek anyjaként, borzasztóan házias volt, és családias kényelmet, az élet nőies megszervezettségét alakította ki maga körül. Miután fölaggatott minden kis függönyt, szétrakott minden kis vázát, kirázott minden kis futószőnyeget, olyan napirendet állított össze, ami szerint két anyuka mindig a gyerekekkel maradt, kettő pedig, ha reggel bevásárolt, a fennmaradó időben nyugodtan pihenhetett... Az élet új rendje szerint a negyedik nap reggelén Zsenya és Vera pihenhetett. A tervük a következő volt: kikísérik a buszmegállóba Valentyint, aki miután teljesítette azt a feladatát, hogy a két családot eljuttatta ide, visszatér Moszkvába, aztán ha szerencséjük lesz, vesznek tejet, aztán sétálnak egyet az érintetlen természetben, labda, gyerekek, visongás, sírás-rívás nélkül... És minden a terv szerint zajlott: kikísérték a férjet, tejet nem vettek, mert nem hozták meg a boltba, aztán az aszfaltúton elindultak a dombok irányába, ahonnan friss fű- és édes földillat áradt feléjük, és ahol a virágba borult tamariszkusz fák rózsaszínes-lilás virágfelhője lebegett. Már le is tértek az aszfaltútról, és habár felfelé kaptattak az ösvényen, könnyedén, szabadon tudtak járni. Nem is beszélgettek különösebben, csak amúgy mellékesen váltottak egy-egy szót egymással... Aztán odaértek egy kis akácoshoz, leültek a zsenge levelek szétfolyó árnyékába, és rágyújtottak. – Régóta ismered Irene-t? – kérdezte Zsenya, aki habár több nap is eltelt azóta, sehogy se tudta kiverni a fejéből ennek a vörös angol nőnek a lenyűgöző sorsát, ami mellett Anna Karenina ódivatú öngyilkossága elhalványult, és egy sületlen úriasszony ostoba szeszélyének tetszett: szeret, nem szeret, leköp, megcsókol... – Egy házban nőttünk fel. Egy osztállyal följebb járt nálam. Nem volt szabad barátkoznom vele. Ő volt köztünk a kis huligán – nevette el magát Vera. – Én viszont vonzódtam hozzá. De hisz mindenki így van vele. Kis lakásuk volt, ott tolongott mindig a fél udvar. És Susan Jakovlevna az agyvérzéséig valami csoda, hogy milyen asszony volt. Borbolyának hívtuk – minden gyereket állandóan cukorkával tömött... – Iszonyatos, micsoda élet... – sóhajtott fel Zsenya. – Az apját mondod? A kémkedést, vagy mit? Vagy mire gondolsz? – csodálkozott el kissé Vera. – Nem, a gyerekekről beszélek. – Milyen gyerekekről, Zsenya? – csodálkozott el még jobban Vera. – Hát Dianáról meg az ikrekről... – Miféle Dianáról? Miről beszélsz? – Hát Irene gyerekeiről... Akiket elveszített – magyarázta valami szörnyű előérzettel Zsenya. – No, ezt add elő részletesebben. Milyen gyerekeket veszített el? – húzta fel a szemöldökét Vera.

– Az első gyereke, David a születésekor halt meg, mert rátekeredett a köldökzsinór, aztán Diana, egyéves korában, aztán néhány év múlva autóbalesetben meghalt a férje, aki zeneszerző volt, meg az ikrek, Alekszandr és Jakov... – sorolta Zsenya, mint egy gramofon. – A kurva életbe... – fakadt ki meghökkenve Vera -, és mikor történt mindez vele? – Hogyhogy, te nem is tudtál róla? – lepődött meg Zsenya. – Davidet tizennyolc éves korában szülte, Dianát tizenkilenc évesen, az ikreket meg úgy három évvel később... Vera elnyomta a cigarettáját és másikra gyújtott: az átnedvesedett cigaretta nehezen gyulladt meg, és amíg Vera tüzet csiholt, Zsenya görcsösen rázott egy új cigarettás csomagot, amiből semmi sem akart kijönni. Vera hallgatott, mélyen leszívta az erős cigarettafüstöt, aztán azt mondta: – Figyelj csak, Zsenya, el kell, hogy keserítselek. De lehet, hogy fölvidítalak. A helyzet az, hogy a pecsatnyikovói házunkból tíz évvel ezelőtt, kilencszázhatvannyolcban költöztettek ki bennünket, amikor is Irene pontosan huszonöt éves volt. És bár arra az időre egész hadseregnyi szeretőt nyűtt el, és volt vagy tíz abortusza, de esküszöm neked, hogy gyereke még véletlenül sem született. Mint ahogy férje sem akadt. Donald az első gyereke, férjhez pedig sohasem ment, bár voltak elég ismert szeretői is, még Viszockijjal is volt valami kalandja... – Hát Diana? – kérdezte Zsenya bután. – Hát Diana? Vera megvonta a vállát: – Egész idő alatt egy lépcsőházban laktunk. Gondolod, nem vettem volna észre, vagy hogy? – És a fején az a sebhely az autóbaleset miatt? – Zsenya megrázta Vera vállát, ő azonban unottan elfordult. – A sebhely, a sebhely?! A jégpályáról van. Kotyik Krotovnak volt egy pengeéles korcsolyája, tudod, olyan gyorskorcsolya, és egyszer keresztülgázolt vele Irene fején. Csak úgy ömlött a vére... Majdnem belehalt. Össze kellett varrni a fejét... És Zsenya akkor elsírta magát. Aztán kacagni kezdett, mint valami őrült. Aztán újra zokogásban tört ki. Aztán elszívták mindkét doboz cigarettát, ami náluk volt. Végül Zsenya észbe kapott: sohasem vált még el ilyen hosszú időre Szasától... Gyorsan elindultak. Útközben Zsenya elmesélte Verának azt a történetet, amit Irene-től hallott néhány napja. És amit Irene láthatóan kitalálni is ugyanakkor talált ki. Vera ezzel szemben mesélt neki egy másikat, a valódit. A két történet a legvalószerűtlenebb ponton, az ír származású brit kommunista ügynökmúltját illetően esett csak egybe: valóban halálra ítélték és kicserélték valami orosz spionra... Mire visszaértek a házhoz, Zsenya úgy érezte magát, mint akit kizsigereltek. A gyerekek már megvacsoráztak és a hatalmas asztalnál illedelmesen kicsiknek való lottót játszottak, ahol számok helyett céklák, répák és kesztyűk szerepeltek. Szasa a lottószelvényét szorongatva odaintett az anyjának és azt mondta: „Hurrá! Itt a nyulacskám! – és rátette a lapot a nyúlra. Egyenlő volt az egyenlők között, egyáltalán nem volt fejletlen, beteg vagy különösebben nyughatatlan... A nők Irene-nál ültek a teraszon és fehérbort ittak. Susie üdvözült képpel aprókat kortyolgatott a poharából. Vera felment a teraszra és leült a többiek közé... Zsenya a szobájába indult. Hívták a teraszra, de ő csak visszakiáltott, hogy fáj a feje. Lefeküdt az ágyra. A feje éppenséggel nem fájt. De valamit kezdenie kellett magával. Valamit átoperálni magán, hogy megint ugyanúgy lehessen borozni, cseverészni az ismerőseivel, kommunikálni más, műveltebb és okosabb barátnőivel, akik most Moszkvában voltak... A gyerekek befejezték a játékot. Zsenya megmosta Szasa lábát, lefektette, lekapcsolta a villanyt. Valamelyik barátnője kiáltásnak is beillő suttogással hívta: – Zsenya! Gyere enni!

– Szasa még nem aludt el. Majd később – válaszolta ugyanolyan színpadias hangon Zsenya. Csak feküdt a sötétben és a lelkén esett sebet tanulmányozta. A seb kettős volt. Az egyik – a feleslegesen elfecsérelt együttérzésé a nem létező, zseniálisan kigondolt és embertelenül megölt gyerekek, különösen Diana iránt. Ahogy egy amputált lábnál – az fájt, ami nincs. Fantomfájdalom. Sőt rosszabb – ami soha nem is volt. A másik pedig – a saját sértettsége, az ostoba nyúlé, akin értelmetlen kísérletet hajtottak végre. Illetve valami értelme volt, csak éppen ésszel fölfoghatatlan... Valaki csöndesen ismét bekopogott az ablakon. Újra hívták. De Zsenya nem felelt: nem bírta maga elé képzelni Irene arckifejezését abban a pillanatban, amikor rájön, hogy lelepleződött... És a hangját sem... Meg a saját szégyenét sem ennek a szégyennek a szégyene előtt... Zsenya anélkül, hogy aludni tudott volna, addig feküdt, míg a teraszon ki nem oltották a fényt. Akkor felkelt, felkapcsolta a kis falilámpát, és nagy összevisszaságban mindent behajigált a bőröndbe: tiszta ruhát, szennyest, játékokat, könyveket. Csak arra volt gondja, hogy Szasa sáros gumicsizmáját belecsavarja egy koszos törülközőbe. Kora reggel Zsenya és Szasa bőrönddel a kezükben kiléptek a házból. Elmentek a buszmegállóhoz, de Zsenya nem tudta, hová is fognak utazni. Talán Moszkvába. De a megállóban ott állt magában egy ócska, majdhogynem háború előtti időből való busz, amelyikre ki volt írva, hogy „Novij Szvet2”, felültek rá, és két óra múlva már valami egészen más helyen jártak. Kivettek egy szobát a tengerparton, és elvoltak ott még három hetet. Szasa ideálisan viselkedett: semmiféle hisztériás rohamok, amelyek olyannyira nyugtalanították Zsenyát is, az orvosokat is, nem voltak. Mezítláb járkált a vízparton, időnként beszaladt a sekély vízbe, és lábacskáival tapicskolt benne. Evett és aludt rendesen. Alighanem ő is átlépett valami következő fejlődési szakaszba. Mint ahogy Zsenya is. Novij Szvetben igazán csodálatosan érezték magukat. Még virágzott a lila akác, a hegyek egészen közel estek, közvetlenül a ház mellett köves hegyoldal emelkedett, amelyen két óra alatt fel lehetett jutni egy takaros kerek, japánosan elrendezett csúcsra, onnan rá lehetett látni egy sekély öbölre, ógörög neveket viselő kősziklákra, amelyek a világ teremtése óta meredeztek ki a vízből. Néha azonban Zsenya szívébe markolt: Irene! Miért ölte meg őket? Különösen Dianát...

2

Jelentése helységnév, a. m.: Új Világ.

Jurocska Estefelé talajmenti szél támadt, felkapta a nők szoknyáját, hideget fújt a lábukra, aztán reggelre eleredt az eső is. Taraszovna, a tejesasszony egy háromliteres üvegben tejet hozott a reggeli fejésből, és azt mondta Zsenyának, hogy most negyven napig esni fog, mert Medárd napja van. Zsenya ugyan nem hitte el, de lehangolódott tőle: és ha mégis igaz? Nyár eleje óta ült itt a faluban négy kölyökkel: Szasával és Grisával, akik az övéi voltak, meg két rábízott, baráti-rokoni gyerekkel, a keresztfiával, Petyával, és Tyimosával, a barátnője fiával. Négy fiú, nyolctól tizenkét éves korig, nem is olyan nagy csapat. Zsenya jól elboldogult a srácokkal, akik mindannyian egyenes jellemek voltak, előre tudhatók voltak a játékaik, a veszekedéseik és a verekedéseik. Egy héttel az esőzés előtt, ami valóban hosszantartónak ígérkezett – negyven naposnak vagy sem, mindenesetre beborult az egész égbolt és megállás nélkül esett –, a dácsa háziasszonya is idehozta tízéves kislányát, Nagyát, aki délre készült valami táborba, csak a tábor közben leégett... A kislány elkápráztatta Zsenyát pirospozsgás, kreolos, talán cigányos, talán indiai szépségével. Vagy inkább dél-oroszországival. Egészen furcsa, hogyan származhatott egy otromba, durva képű anyamedvétől egy ilyen bájos szépség. Egyetlen hasonlóság volt csupán anya és lánya között: az az izmos, de nem beteges teltség, amire a falusiak azt mondják: jó húsban van... Amíg az idő szép volt, Nagya jelenléte egy csöppet sem változtatott a kialakult életformán. A nyefedovói erdőszélen a fiúk éppen a harmadik wigwamot építették, reggeltől estig az erdőt járták, és az indián szokásoknak megfelelően, pontosan úgy, ahogy a Seton Thompsonkönyvek képei mutatták, vágták, fonták, kötözték a gallyakat. Nagya egyszer célzott rá, hogy velük menne, de a válasz néma és határozott elutasítás volt. Nem sértődött meg különösebben, de azért a helyükre tette a srácokat: – Jura, a bátyám tavaly egy fa tetején épített wigwamot. Igaz, ő már tizennégy éves... Bár Nagya nem volt helybéli, üdülővendégnek sem számított: a házat örökölték egy olyan kihalt családtól, amely ugyanúgy a Malofejev nevet viselte, mint Nagya anyja, aki egyébként moszkvai volt. Nagya ismert itt mindenkit, felnőtteket és gyerekeket egyaránt, reggel elindult és körbejárta a házakat, csak ebédre ért haza, de sosem késett el, aztán anélkül, hogy Zsenya szólt volna, elmosogatott, mégpedig meglepően alaposan és mindent tisztára, majd újra elment és vacsoráig szomszédolt. A harmadik napon kiderült, hogy kinyilvánított megvetésük ellenére Nagya mégis érdekli a ház fiúlakóit. De Nagya vagy megsértődött rájuk, vagy csak el volt foglalva a tavaly óta nem látott falusi barátnőivel, mindenesetre többször nem akart a fiúkhoz társulni, egyetlen egyszer ment csak el velük arra a biológiai kutatóállomásra, ahová Zsenya vitte el mindnyájukat, hogy meglátogassák egy egyetemi ismerősét, egy igazi különcöt, aki már vagy tíz éve élt a nyefedovói erdő mélyén, és figyelte azokat a madarakat és egyéb élőlényeket, amelyek kedvenc madarainak vagy étekül szolgáltak, vagy a halálukat okozták. Mindent regisztrált, mindent megszámolt, lelkiismeretesen és aprólékosan leírta a természetet és az időjárást. Voltak mellette ifjú természetbarátok, felső tagozatos diákok, egyikük a harkályokat, másikuk a hangyákat, harmadikuk a földigilisztákat figyelte meg: mindegyiküknek megvolt a maga érdeklődési területe, és mindegyikük naplót vezetett róla. Zsenya tulajdonképpen azzal a hátsó szándékkal vette ki ezt a nyaralót, hogy a srácokat beszervezi ezekhez a természetbarátokhoz, ő maga pedig egy függőágyban fog heverészni, olvasgatni és a szerencsétlen magánéletéről elmélkedni.

De semmi ilyesmi nem történt: Szasa és Grisa nem lelkesedett az élő természetért annak eredeti formájában, hanem csak falusiasan: úszkáltak a sekély folyóban, bicikliztek, eljártak a távoli Trifonov-tóra horgászni, és ebben egyedül a hal mennyisége és súlya érdekelte őket, és a legkevésbé sem a faji hovatartozásuk vagy azok a férgek, amelyek a halak finom bélrendszerében találhatóak. Amikor pedig meghozták Petyát és Tyimosát is, nagyobb szabású dolgokkal kezdtek foglalatoskodni, például a wigwamépítéssel... A kutatóállomáshoz vezető úton Nagya egész idő alatt csacsogott, de Zsenya nem figyelt oda különösebben, miről mesél a fiúknak. A kislány jól ismerte az erdőt, mindenkit rávett, hogy térjenek le vagy harminc méterre az útról, megmutatott egy régi bunkert, ami a háború óta még nem tűnt el teljesen az aljnövényzetben... Ezen a területen harcok folytak, az itteni falvak két hónapig német megszállás alatt éltek, és ennek még sok élő tanúja volt itt. – Katya Trufanova néni még szült is egy némettől – közölte Nagya, és már éppen el is kezdte volna mesélni a faluszerte ismert részleteket, de Zsenya olyan irányba terelte a beszélgetést, amely szintén közel állt ugyan az élő természethez, de botanikai jellegű volt: odamutatott egy öreg nyírfára, amit fagomba nőtt be, azt indítványozta, hogy gondosan vágják le róla, mert előfordulhat, hogy ez nem más, mint a gyógyító csaga. A kislány gyors felfogásúnak bizonyult, rájött, hogy Zsenya nem véletlenül szakította félbe a társalgást, és amíg a srácok zsebkéseikkel igyekeztek lemetszeni a kőkemény gombát, kitartó suttogással csak végigmesélte Zsenyának a Katya néniről, a néni lakásában megszálló fritzről, és az e megszállás eredményeképpen megszületett Kosztya Trufanovról szóló történetet... Zsenya hallgatta, és csak csodálkozott, mennyire különböznek a fiúk a lányoktól. Zsenya családjában erősen túlsúlyban voltak a férfiak, az anyjának bátyjai voltak, neki magának egy öccse, és az utolsó nemzedékben is egyre csak fiúk születtek, lánya senkinek sem... De Isten őrizz, nem is kell... Ha ez az élvezkedő kis pletykafészek az ő lánya lenne, olyan taslit lekeverne most neki, hogy csak na... – ...ő pedig, ahogy letelt a katonaideje, már nem is jött haza. Katya néni azt mondja, hogy jól tette. Itt, az egész utcában mindenki csak fritznek csúfolta, pedig jó ember volt, és az ittenieknél mindegyiknél eszesebb is volt... De a bátyám, Jura soha senkivel sem csúfolkodik, mert minek is csúfolódjon egy erős és okos fiú? Nem igaz? Aki csúfolkodik, mindenkinél rosszabb... Nagya szemében mindeközben okos, sötét fény csillogott, hangjában és szája sarkában valódi együttérzés jelent meg, és járás közben a karját nem falusi, hanem valami büszke, spanyol módra lengette, mire Zsenya bosszúsága elszállt, és elnevette magát: – Na persze, aki csúfolkodik, mindenkinél rosszabb... Valóságos tünemény volt ez a kislány, ügyesen haladt a göröngyös úton, könnyedén szökellve a kerékvágás egyik oldaláról a másikra, enyhén csuszkorálva félretaposott, de eredetileg nem gyermekre szabott cipőjében. Még egészen gyerek, a csuklóján ott van még a csecsemőkori hurka is, a teste gömbölyded, mint egy műanyag játék babáé, és közben úgy ugrabugrál, mint egy balerina. – Meg tudom még mutatni a szent forrást is, csak azért két órát kell gyalogolni, Kirjakovón túlra – ajánlotta Nagya, és apró ráncocska szaladt végig az orrnyergén a roppant gondolkodástól: mit mutasson még meg ezeknek az üdülővendégeknek? És valami eszébe jutott: – Amott pedig, a vasúti síneken meg az irtáson túl, volt egy remetelak is, mutatták nekem... Meg medvebarlang is, errefelé medvék is vannak... – Aztán gyorsan kiigazította magát: – ...korábban sok medve volt errefelé... Én nem láttam, de Jura, a bátyám, látta. Csak az már régen volt... Nagya aztán odacsapódott a fiúkhoz, és Zsenya egyre csak a kislány ártatlan lejtésű, felfedezéstől, elragadtatástól és női felsőbbrendűségtől csengő hangját hallotta. Ahogy Zsenya belehallgatott, rájött, hogy egyáltalán nem beszélgetés folyik közöttük: Nagya meséli, ami az

eszébe jut, a fiúk pedig csak mondják a magukét, hogy jó lenne a bázison horgokat szerezni és megtudni, hol szoktak ezek a zoológusok halat fogni... Hébe-hóba azonban hol Szasa, hol Tyimosa mégis odavetett Nagyának egy-egy kérdést: – Nagya, és hol volt ez? – Nagya, ki mondta ezt? És Zsenya rádöbbent, hogy ebben a kiskorú társaságban ugyanaz történik, mint bárhol másutt a világon, mint például az ő életében is: valaki valakit szeret, nem szeret, leköp, megcsókol... Egy hét sem telt el, és Zsenya észrevette, hogy már nem az okos és legidősebb Szasa tölti be a vezér szerepét, hanem Nagya, a mulatságos kis fecsegő. Ez a felfedezés egybeesett a megjövendölt esővel. Az orrukat sem volt kedvük kidugni az utcára, a csuromvizes erdőben félbemaradt wigwam elveszítette vonzerejét, a gyerekek otthon gubbasztottak, és várták, hogy elálljon az eső. Reggel kiagyalták, hogy befűtenek a nagy kemencében, amit eleddig nem használtak: megvoltak a konyhai gázrezsóval meg a gázpalackkal, ha éppen nem volt villany. Kiderült, hogy Nagya be tud gyújtani a tűzhelybe, amivel a szezon elején még Zsenya sem boldogult. De Nagya kipucolt valami csövet, aztán hol kinyitotta, hol elzárta a szelelőt, így csinálva huzatot, ami addig sehogy sem akart lenni benne. Végül aztán néhány kísérlet után egy kis nyírfakéreg máglya, amit Nagya a falusi tűzrakó művészet szabályai szerint rakott, fellángolt, ettől lángra kapott a forgácsból köré épített házikó, és így tovább, a legnagyobb és legvastagabb hasábig, ami legbelül, a tűzhely garatjában hevert... Aztán lezajlott a hosszú ebéd, gyümölcskocsonyával és süteménnyel a végén, utána Nagya leszedte az edényeket, kivitte a nyári konyhába, és azt mondta Zsenyának: – Mi lenne, ha ezt most itt hagynánk? Vacsora után majd egyben elmosogatom az egészet... Zsenya beleegyezett: neki sem volt túl nagy hangulata hozzá, hogy a zsíros vájdlingban mosogasson, és különben is szívesen vonult vissza apró szobájába, ahová nem fért be más, csak egy kempingágy meg egy könyvvel telipakolt éjjeliszekrény. Zsenya heverészett, jártatta az agyát azon, hogy megint mennyire összeomlott az ő szerencsétlen élete, aztán elhessegette magától ezt a tíz év óta megemésztetlen gondolatot, és a kezébe vett egy okos könyvet, amihez nem volt ugyan sok kedve, de valami homályos elképzelés alapján mégis fontosnak gondolta... Feltette a szemüvegét, felszerelkezett egy vékonyhegyű ceruzával is, hogy legyen mivel ráírni a lap szélére a kérdőjeleit, és azonnal elaludt attól a csodálatos, sokszólamú muzsikától, ami egy falusi házban eső idején hallatszik: esőcseppek susognak a faleveleken, egy-egy magányos csepp koppan az ablaküvegen, a szél legkisebb változására lágy hanghullám keletkezik, csobbannak a cseppek az esővizes hordóban a sötét víz felszínén, zubog az esőcsatornában a lezúduló áradat. És a legveszélyesebb az a hang, ahogyan a vízcseppek előbb kongva koppannak, aztán tompán csobbannak a lavór alján a padláson, a beázó tető alatt... Amikor Zsenya felébredt, a gyerekek az asztalnál ültek, kártyával a kezükben. A legkisebbik, Grisa ragyogott a boldogságtól: őt is bevették! Csapdlecsacsit játszottak „mesére” – ez Nagya találmánya volt. Aki veszített, annak el kellett mondania egy történetet – mulatságosat, félelmeteset vagy vidámat, a társaság utasításának megfelelően. Nagya bonyolult, a valószerűség leghalványabb árnyékát is mellőző történetet agyalt ki: arról mesélt, hogy az előző nyáron Spanyolországban egy filmforgatáson volt, ott adtak neki egy lovat, amelyik korábban a corridában lépett fel, de kapott valami idegbetegséget, így aztán átvitték a filmstúdióba... A továbbiakban a történet a Nagya és a ló, valamint a Nagya és a lovász meg annak a lánya közötti viszonyról szólt, a lovász lánya egyébként, mint kiderült, ifjú cirkuszi lovas akrobata volt... És Nagyát ez a bizonyos Rosita magával is akarta vinni valami fellépésre, mert Nagya maga is a legjobb lovas iskolában tanul, és vagy általában a

lovaglásban, vagy ennek az arisztokratikus sportnak valamelyik ágában Moszkva bajnoka lett... Zsenyának kedve lett volna helyretenni a hazudozó kislányt, de először is, már csak elvből sem szokta a mások gyerekét nevelni, mert úgy tartotta, hogy a gyerekeket a szülőknek kell nevelniük, nem másoknak. Másodszor, Nagya nagyon szórakoztatóan és egyáltalán nem vulgárisan hazudott, ezért Zsenya csak ennyit kérdezett tőle a sarokból: – Nagya, és Spanyolországba hogyan csöppentél, vagy rosszul értettem? – Hát hiszen spanyol iskolában tanulok, a télen valami spanyolok jöttek hozzánk az iskolába, és kiválasztottak hármunkat egy tanulmányi programba. Azt hittük, hülyeség az egész, de aztán kiderült, hogy mégsem az, hanem tényleg igaz... Így aztán elutaztam. Aztán szendvicset meg aludttejet vacsoráztak, és Nagya nem feledkezett meg az ígéretéről sem. Magára vette az anyja óriási köpenyét meg a gumicsizmáját, és kiment a nyári konyhába mosogatni... Reggelre az erős eső apró szeművé és reménytelenné vált: ahogy egy hirtelen kitörő betegségből krónikus lesz, amiből sokáig nem lehet kigyógyulni. Ez a krónikus eső, úgy tűnt, valóban ki akart tartani a szakrális negyven napig, vagyis a közeli örökkévalóságig. Meg kellett tanulni együtt élni ezzel az esővel, és Zsenya, leküzdve az álmosságát, kiadta a parancsot, hogy mindenki öltözzön fel az időjárásnak megfelelően, és menjenek be az állomásra kenyérért. Nagya, akit talán altruizmusa, talán racionalizmusa indított erre, azonnal azt javasolta, hogy ő inkább elmegy egyedül: minek áztatnák mindannyian magukat az esőben? De minden gyerek azonnal ordítani kezdte, hogy: „Én is!”, így a kérdés eldőlt – csapatostul indultak el. Zsenya a pénzt valamiért Nagyának, a szatyrot pedig Szasának adta... Csak ebédidőre értek haza, csuromvizesen és teljes izgalomban. Nagya, amíg sorban állt a kenyérért, a helyi vénasszonyoktól megtudta, hogy a szomszéd faluban gyilkosság történt, és egész úton hazafelé ezt a bűntényt tárgyalták, és most, amikor Zsenya az asztalt terítette, behallatszottak hozzá Nagya új meséjének foszlányai, ez alkalommal a bűnözők lelkivilágáról. Azt fejtegette, hogy ha kelepcét állítanának annak a háznak udvarán, valahogy úgy, ahogy azok a természetbarátok teszik, akik a madarakat figyelik, és összeszámolják, hogy egy cinke hány darab kukacot hoz a fiókáinak, akkor a tettest mindenképpen el lehetne kapni, mert a bűnöző mindig visszatér a tett színhelyére. Aztán következett egy betétnovella arról, miként fogott el ő maga ezzel a módszerrel három évvel ezelőtt egy gyilkost. Zsenya a részleteket nem hallotta jól a szomszéd szobából, de ezt-azt azért elkapott belőle. Szerepelt az elbeszélésben egy fantomkép, valami sötétzekés és irhasapkás férfi, meg egy kitüntetés, amit Nagya a bűnöző leleplezéséért kapott. „Érdekes dolog ez – elmélkedett Zsenya –, hiszen a fiúk is szoktak hazudozni. De ők mindig gyakorlatiasan: hogy elkerüljék a büntetést, hogy elleplezzék valamelyik tettüket, amit korábban megtiltottak nekik…” Ám az igazat megvallva, Nagya egyszerűen kincset ért. Minduntalan kigondolt valami foglalatosságot a kis csapat számára: lehurcolta a padlásról a bátyja régi játékait, egyszer például a környék házilag rajzolt térképét, ami fölött másfél napig ücsörögtek, és nagy igyekezettel újrarajzolták, hogy majd amikor eláll az eső, körbejárják azokat a helyeket, amiket Jura olyan vonzónak ábrázolt rajta. Aztán három napon át játszották a Nagya által kifundált „égitestes” játékot: mindenki kitalált magának egy bolygót, a lakóit, a történelmét, és Zsenya egészen el volt képedve, mennyi tehetség szorult ebbe a kis hazudozóba. Amikor pedig véletlenül megdicsérte a kislányt, Nagya egy rajzfilmfigura mosolyával vidáman azt felelte: – De hiszen ezt Jura, a bátyám találta ki! A kozmikus játéknak úgy a negyedik napján háborúk kezdődtek: a „Tyimofej” bolygó hadat üzent a „Spiritusz” bolygónak, amit Petya gondolt ki, vagyis az övé volt. A két testvér, Szasa és Grisa egyelőre semlegesek maradtak, de a „Jurna” bolygó, aminek a neve Nagya,

meg a bátyja, Jura nevéből volt összevonva, együttműködésre hajlott a „Spiritusz”-szal, ez viszont kétségessé tette a Zsenya fiai képviselte semlegesség valódiságát. Zsenyához repülő csészealjakról, rakétákról, csillagközi űrhajókról és egyéb ostobaságokról szóló vita foszlányai jutottak el a nagyszobából, és nem is figyelt oda különösebben. Egészen addig, amíg meg nem hallotta Nagya hangját, ami a hirtelen beállt csendben hangzott fel: – Ez a csészealj, amit UFÓ-nak hívnak, iderepült a kertünk fölé, nagyon alacsonyan ott lebegett a levegőben, aztán a hasából kibocsátott három fénysugarat, amik a földön egyesültek, és egyszerűen megolvasztották a talajt. Én azonnal bekiáltottam anyukámnak, ő rögtön kiszaladt, de ezek akkorra már eltüntették a fénysugaraikat, és elrepültek arrafelé, az erdőn túlra... Ez tavalyelőtt nyáron történt, de a fű azon a helyen azóta sem nő ki... Zsenya most már nagyon dühös lett: bár a hazugság ártatlan volt, mégiscsak bosszantó. Mindenképpen beszélni kell az anyjával, hiszen ez már patologikus: olyan kedves kislány, miért kell, hogy állandóan hazudozzon? Nem kellene esetleg valami pszichiáternek megmutatni? Nagya anyukáját, a ház tulajdonosát szombatra vagy vasárnapra várták, és Zsenya elhatározta, föltétlenül beszélni fog vele... Pénteken reggel váratlanul elállt az eső, erős szél kerekedett, fújt egész estig, és addigra el is fújta az összes felhőt az égről, ami így lecsupaszodott, acélosan kékesszürke és tiszta lett, és látszódtak még rajta a naplemente maradványai is. Taraszovna, a tejesasszony, aki általában a határúton várta a tehéncsordát, hajtotta végig a Riskáját az úton, megállt Zsenyáék háza előtt és azt mondta: – No, most kiömlött mind, eztán csak cseperészni fog... – Pedig azt mondta, negyven napig fog tartani – emlékeztette őt gonoszkodva Zsenya. – Ki számolgatja azt... Nem jókor gyütt nekünk most az eső... Sehogy se... Holnapra három litert? Vagy mennyit? Zsenyának eszébe jutott, hogy másnap talán megjön a háziasszony, és azt kérte Taraszovnától, hozzon inkább öt litert... Másnap reggel Nagya kicsalta az egész kompániát a buszmegállóhoz, várni az anyját, így már tíz órakor mindannyian ott ácsorogtak. A háziasszony, Anna Nyikityisna vörösre főtt, izzadt arccal, két hatalmas szatyorral nem sokkal ebéd előtt érkezett meg. Az egyik degeszre tömött szatyrot, egy-egy fülét megragadva Szasa és Tyimosa cipelte, a másiknak Petya és Grisa gyürkőzött neki, de nem boldogultak vele, úgyhogy Anna Nyikityisna és a lánya vitték, szintén egy-egy fülén megosztozva... Anna Nyikityisna, aki valaha itt lakott a faluban, nem mindennapi jellemmel bírt. Már régóta Moszkvában dolgozott, jó kis állása volt a Diplomataellátónál, őalá tartozott a legmagasabb rangú diplomáciai tisztviselők takarítási, mosási, főzési igényeinek kielégítése és felügyelete. Vagy száz nő dolgozott a keze alatt, a munka nagyon kifizetődő volt és igen felelősségteljes: a hibát ott nem bocsátották meg. De Nyikityisna okos és diplomatikus asszony volt, és „odafönt” védelmezője is akadt. Zsenya nem tudott ezekről a részletekről, ezért aztán kimondhatatlanul meg volt lepődve, amikor a háziasszony kipakolta a szatyrait, és az egész asztal megtelt földöntúli étkekkel, olyannyira, hogy Grisának ki is szaladt a száján: – Ez űrhajós eledel, ugye? Ja, és még innivaló is volt. Dobozos, kis üveges, sőt került elő még narancsital-por is, amit egyszerűen fel kellett önteni vízzel és szénsavas narancsital lett belőle... – És az ajándék, az ajándék a fiaidnak... Annyira leköteleztél, Zsenya. Nélküled Nagya unatkozhatott volna Moszkvában, így meg legalább friss levegőn volt... Koljával megbeszéltük, szóval úgy döntöttünk, hogy augusztusra nem is fogadunk el pénzt tőled. Ha te magadhoz vetted Nagyát, akkor a magunk részéről mi is... Ugye értesz engem? – kacsintott oda Anna Nyikityisna, és Zsenya csak most csodálkozott el igazán azon, hogy Nagya, ez az

igazi kis szépség, milyen nagyon hasonlít az anyjára, erre a valóságos anyamedvére, akinek csapott homloka, apró szeme, durván faragott orra és széles, fülig érő szája volt... – Értem, Anna Nyikityisna. Köszönjük szépen az ajándékokat, a fiaim ilyesmit még életükben nem láttak... Ami viszont a pénzt illeti... Ez túlzás, komolyan mondom... Látja, milyen nyaram van, amúgy is jöttek velem még ketten, és hogy eggyel több vagy kevesebb, mindegy. Nagya pedig nem is gyerek, hanem valóságos arany. Sokat segít... Vele egészen más, mint a fiúkkal... Igazán kiváló kislányuk van... – Nagya hazugságai most eszébe se jutottak Zsenyának, annyira elámult ennek az egyszerű asszonyságnak a nagyvonalúságán és bőkezűségén. A gyerekeket csak későn fektették le aludni: sokáig eltartott a vacsora, ízlelgették a sosem látott csomagolású finomságokat, édeseket és sósakat, mogyorót, gumicukrot, málna- és narancsízű rágógumit... Aztán lábat és fogat mostak, és ki-ki elhelyezkedett az új helyén, mert a nagyágyat átengedték Anna Nyikityisnának és Nagyának, Szasát pedig áttelepítették Nagya korábbi helyére... A gyerekek végre elcsendesedtek, Anna Nyikityisna pedig a nyári konyhából egy üveg vodkát, egy háromliteres üvegben saját eltevésű sós uborkát, egy kis üveg rizikegombát hozott, úgy, hogy mindezt a melléhez szorította és súlyosan tapicskolt a felázott úton. Aztán sokáig elücsörögtek még a teraszon, és Anna Nyikityisna mesélt Zsenyának hősies életéről, arról, hogy mindent, jólétet és pozíciót egymaga, egyedül maga teremtett meg magának... Többet is szerezhetne, de nem akar, mert tudja, hogy mindennek megvan az ára, és amit idáig elért, az neki pont elég, és többre nincs szüksége... Három kupicát leszámítva Anna Nyikityisna benyakalta az egész üveg vodkát, egyetlen kicsiny uborkát leszámítva befalta a háromliteres üveg sós uborkát, amik között megbújtak ott apró patisszonok és zöldparadicsomok is, és a két nő roppant elégedetten vált el egymástól. „Rendes csaj ez” – dicsérte meg magában Anna Nyikityisna Zsenyát. „Nem semmi egy különleges teremtény ez” – döntötte el magában Zsenya. Reggel Zsenyát meglepte Anna Nyikityisna hűvössége, arra nem is gondolt, hogy ezt az előző este utáni enyhe másnaposságnak kell tulajdonítania. A háziasszony gumicsizmát húzott és a kertbe indult, hogy megmentse a gyomok között fulladozó retek utolsó maradványait. Nagya is ment az anyjával: egyáltalán, egy lépésnyire se tágított mellőle, állandóan beleütközött, mint egy kis boci. Estefelé Anna Nyikityisna készülődni kezdett. A szatyrokat megtömte a kertben szedett zöldfélékkel meg korai krumplival, amit Taraszovna hozott neki. Magához vett egy üveg tavalyi savanyúságot is a pincéből. – A kert szempontjából teljesen elveszett ez az évünk – magyarázta Zsenyának tavasszal kaptunk Nyikolajjal egy-egy szanatóriumi beutalót, így aztán lekéstük az ültetéseket. Vedd úgy, hogy idén az egész gazdaságunk parlagon hever. Aztán mindannyian elindultak, hogy kikísérjék Anna Nyikityisnát a buszhoz. A hatórás busz nem jött, meg kellett várni a következőt. A gyerekek megunták, hogy a rönkökön üljenek, leszaladtak a partra. Zsenya kettesben maradt a háziasszonyával, és némi felderítésbe kezdett: – Nagyát tényleg Spanyolországba vitték az iskolával? – Igen – felelte egykedvűen Anna Nyikityisna –, mindig mondom Nyikolajnak, hogy mit nyúzod állandóan azt a lányt, jól tanul, itthon is segít, de nem, azt mondja, tanulni kell. Lehet, hogy igaza van: Nagya osztályelső lett. Válogatást tartottak náluk valami spanyol filmhez, és az egész iskolából csak hármukat választották ki. Másfél hónapig tartották ott őket, és a repülőjegyet, a kosztot, a szállodát, mindent ők fizettek. Nekünk egy fillérünkbe se került. Sőt, még pénzt is adtak érte. De Nyikolaj megtiltotta neki, hogy elfogadja, el ne fogadd, azt mondja, mert aztán sosem tudod tisztázni magad a pénzük miatt. Hiszen mégiscsak a Diplomataellátóban dolgozunk, nem valami gyárban... – Anna Nyikityisna az ujjával

belekotort a hátulsó fogaiba, aztán rágni kezdett és csettintgetett. – A spanyol nem rossz nyelv, Kubában és Latin-Amerikában is azt beszélik. Jól jöhet az még. Azt hiszem, az idegen nyelvi főiskolára fogjuk adni. „Aha – gondolta Zsenya –, Spanyolországgal tehát világos a helyzet”. – Vagy esetleg jogra? Egy olyan rendőrségi kitüntetéssel – dobott be még egy horgot Zsenya. – Kitüntetés, ugyan már, Zsenya! Annak csak a neve az! Csak valami díszjelvény. Hiszen kicsi volt még akkor, és mindenki telebeszélte a fejét, hogy kitüntetés, kitüntetés! Ő maga mesélt róla neked? A kis lepcses! Történt a házunkban egy gyilkosság, agyoncsaptak baltával egy öregasszonyt. Fantomképeket ragasztottak ki, összehívták a szomszédokat, eligazították őket, hogyha valaki hasonlót látnak, jelentsék. A körzeti kapitányság pedig éppen ott van az udvarunkban. A gyerek meglátta – egy báránybőr sapkás alak volt –, rögtön beszaladt a rendőrségre, a pasast meg azonnal meg is bilincselték. Kiderült, hogy az öregasszony unokaöccse volt. Különben gyanakodtak is rá, visszajött a helyszínre, Nagya meg kiszúrta a fantomkép alapján. Nagyon jó szeme van... Meg szerencsés is: minden a kezére játszik. – És a fiuk is ilyen? – Miféle fiunk? – csodálkozott el Anna Nyikityisna. – Nekünk nincsen fiunk. – Hogyhogy? Hát Jura? Nagya állandóan a bátyját, Jurát emlegeti... – álmélkodott most Zsenya. Anna Nyikityisna elvörösödött, felhúzta a szemöldökét, és azonnal világos volt, hogy nem véletlenül tartják őt ott a Diplomataellátóban: – Ó, a gyalázatos! Szóval akkor ő terjesztette el a házban, hogy van neki egy bátyja... A szomszédasszonyoknak nem kell sok, pletykálni kezdték, hogy az én Koljámnak balkézről született egy fia... Hát innen fúj a szél! No, majd adok én neki, Zsenya! És átható hangon elkiáltotta magát: – Nagya! Gyere ide! Nagya meghallotta, azonnal odaszaladt, a többi gyerek meg utána. Fölfutottak egy kis dombra, az út síkos volt, nem tudott még felszáradni a hosszú esőzések után, és látszott, hogy Griska elesett és magával rántotta Petyát is, és együtt gurultak lefelé a nedves füvön, Nagya pedig hanyatt-homlok rohant... Ekkor azonban a sarkon kikanyarodott a busz, és már éppen el is húzott volna a megálló mellett, de Anna Nyikityisna intett neki, az első ajtó kinyílt, ő pedig szatyraival együtt felszuszakolta magát a járműre, és Zsenyához fordulva azt kiáltotta: – A jövő szombaton az apjával együtt jövünk, majd az elbánik vele, a gyalázatossal... majd ad az neki hazudozni... micsoda módi ez, hazudozni... Az érkező Nagya már csak a távolodó buszt látta és elsírta magát – Zsenya a két hét alatt először látott lánykönnyeket: a kislány nem tudott elbúcsúzni az édesanyjától. Nem tudta, mi vár még rá... Zsenyát elfogta a nevetés. Átölelte Nagyát: – No, ne bőgj, Nagya. Látod, hogy járnak ma a buszok, mintha menetrend se lenne: az egyik egyáltalán nem jött, a másik meg hamarabb ért az idejénél... Zsenyát most már csak egyetlen kérdés, pontosabban válasz érdekelte: mi a helyzet a kert végével, ott van-e az a csupasz hely, amelyikről Nagya mesélt: – Gyere, mutasd meg azt a helyet, ahol a kertetekben a sugarak kiégették a füvet... – Persze, megmutatom – azzal Nagya kézen fogta Zsenyát. A kislány keze puha, telt, kellemes tapintású volt. Visszamentek a házhoz, de nem mentek fel a teraszra, hanem hátraindultak a kert végébe, oda, ahol a kert magától átváltozott mezővé, mert a kerítés a télen kidőlt, és Nyikolajnak a miatt a szanatórium miatt még nem volt érkezése visszaállítani. Zsenya először azt hitte, hogy amit lát, egy egyszerű csatornanyílás, a szokványos öntöttvas tetővel lefedve. Aztán rájött, hogy ez a terület vagy kétszer olyan nagy. És amikor

jobban megnézte, észrevette, hogy körben nem látni semmiféle hézagot: középen valóban mintha öntöttvas lenne, még csillog is, aztán világosabbá válik, és ennek a megperzselt résznek a szélén vékonyka, sápadt fűszálak nőnek egyesével, aztán a fű sűrűsödni kezd, és valóságos bozót lesz belőle, már rég kaszálni kellene... Zsenya néhányszor rátoppantott gumicsizmás lábával a körre: talán nem öntöttvas, hanem aszfalt... Aztán leült a közepére, és megkérte Nagyát, mesélje el még egyszer, hogyan is történt. Nagya szívesen adta elő újra a történetet, megmutatta, honnan bukkant elő a repülő csészealj, hogyan fordult meg, hogyan lebegett a levegőben és merrefelé tűnt el... A sugarak pedig éppen itt gyűltek össze, ahol ez a csupasz hely van... Nagya csodálatos arca ragyogott, az egész kislány örvendezett és szent igazságot sugárzott... Zsenya csak hallgatott, hallgatott, aztán magához szorította Nagyát, és halkan, hogy a fiúk meg ne hallják, a fülébe súgva kérdezte: – És Jurát, a bátyádat hazudtad, ugye? – Nagya barna szeme elhomályosult, mintha hályog nőtte volna be. A szája kissé szétnyílt, és a kislány görcsösen gyömöszölte be ajkai közé minden ujja végét, és aprókat harapdálva rágni kezdte őket. Zsenya megijedt: – Nagya, mi van? Mi van veled? Nagya arcát és egész puha, telt testét belefúrta Zsenya csontos oldalába. Zsenya végigsimított a kislány dús, barna haján, vastag, selymes hajfonatán, a durva esőkabát alatt reszkető, sima hátán. – No, kicsi lány, no, Nagyecska, mi van veled? Nagya kiszakadt az ölelésből, Zsenyára villantotta sötét, gyűlölködő tekintetét: – Igenis van! Igenis van! És keservesen sírni kezdett. Zsenya ott állt azon az öntöttvasszerű valamin, amit a repülő csészealj sugarai égettek ki, és semmit sem értett. Ez a történet vége.

A történet vége December közepe. Év vége. Az erők vége. Sötét és szél. Az élet megakadt: minden pont rossz helyen állt meg, mint amikor a kerék, gödörbe huppanva, kipörög. És a fejében állandóan két verssor zakatol: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam...” Teljes sötétség, semmi fénysugár. Szégyen ez, Zsenya, szégyen... A kisszobában két fiú, Szasa és Grisa alszik. A fiai. Itt egy asztal, rajta a munka. Ülj le és írj. Itt egy tükör, benne egy harmincöt éves nő képe, akinek hatalmas szeme van, külső szeme sarka kissé lefelé ível; melle nagy és az is kissé lefelé ível; a lába gyönyörű, a bokája vékony; ez az a láb, amivel kirúgta a férjét, aki nem volt éppen a legrosszabb a világon, ráadásul már nem is az első, hanem a második... A hatalmas tükörben látszik még a kicsi, de nagyon jó lakás egy részlete; az udvari lakás Moszkva egyik legcsodálatosabb részén, a Povarszkaja utcában található, félkör alakú ablakai kis előkertre néznek. A későbbiekben persze majd kilakoltatják innen őket, de akkor, a nyolcvanas évek közepén még emberi módon éltek... Zsenya családja szintén nagyon jó. Nagy család, nagynénikkel, nagybácsikkal, másod- és harmad-unokatestvérekkel, csupa magasan kvalifikált, tiszteletben álló emberrel: ha orvos, akkor kiváló, ha tudós, akkor ígéretes, ha művész, akkor virágjában. No persze nem egy Glazunov. De megrendeléseket kap a könyvkiadóktól, kitűnő könyvgrafikus, majdhogynem az egyik legjobb. Becsülik a szakmában. Róla lesz szó a továbbiakban. A másod- és harmad-unokatestvéreken kívül megszületett már a rengeteg unokaöccs és -húg új nemzedéke is: Katya, Masa, Dasa, Szasa, Misa, Grisa. Az egyik közülük, Ljalja, tizenhárom éves. Melle már van. De a pattanásai még nem múltak el. És az orra is hosszú, de az már úgy is marad. Igaz, idővel lehet majd plasztikáztatni. De majd csak idővel. A lába is hosszú. Jó lába van. Csak ezt még senki sem veszi észre. A szenvedélyek viszont már most lángolnak benne. A kiscsajnak őrült viszonya van a másodunokabátyjával, a festővel. A hosszúorrú Ljalja eljött egyszer a házba, ahol ő is született, a harmad-unokanővéréhez, Dasához, és beleesett a papájába. A festő otthon ül, a ház egyik távoli szobájában, és rajzol. Elbűvölő képeket: madarakat egy kalitkában, valami versekhez... A művész – könyvillusztrátor. A haja fekete, borzas, hosszú. A válláig ér. Kék zakó van rajta, alatta piroskék kockás ing. Az ing alatt nyaksál, apró-pici virágmintákkal, csak mint valami vesszőcskék, olyanok a virágok. Illetve nem is virág, és nem is vessző, hanem inkább kis uborka. De pici, egészen picinyke. A kislány szerelmes lett. Jön Ljalja a felnőtt rokonához, Zsenya nénihez, akinek ebben a decemberi időben kisebb baja is nagyobb a harmad-unokahúgánál. De Zsenya a festő húga. Nem édes húga, hanem csak unokahúga. És Ljalja bevallja neki a szerelmét. És elmeséli neki az egész históriát: hogy ment el Dasához, akinek az apja ül a távoli szobában és rajzolja a madarakat, a sálját pedig aprócska uborkák díszítik. És hogy hogyan ment el hozzá máskor is, amikor Dasa már nem volt otthon, hogyan ült le a szobában, ahol a festő rajzolt, ő pedig csendben üldögélt. Szó nélkül. Kedden és csütörtökön Mila, a festő felesége reggel nyolctól rendel. Hétfőn, szerdán és pénteken pedig este. Nőgyógyász. Dasa mindennap megy az iskolába. A Mir sugárútra jár, a francia tannyelvűbe. Hét óra huszonötkor indul el otthonról. Keddenként és csütörtökönként – de nem minden héten, hanem egyik héten kedden, a másikon csütörtökön – Ljalja fél kilenckor belép a távoli szobába. Egyik alkalommal kihagy egy angol- meg egy történelemórát, a másik alkalommal egy dupla irodalomórát. Igen, tizenhárom éves. Mit lehet tenni? Mit lehet itt tenni? Ha egyszer ilyen őrülten szerelmes... A festő él-hal érte. Reszket a keze, amikor levetkőzteti... Ez fantasztikus. Ő az első férfi az életében. Biztos benne, hogy másik nem is lesz... Hogy teherbe esek? Nem, nem félek. Vagyis hogy nem különösebben

gondoltam erre. De lehet fogamzásgátlót is szedni... Nem tudnál véletlenül telefonálni Milának, hogy írja föl, mintha neked lenne?... Zsenya magán kívül van. Ljalja egyidős Szasával. Ugyanúgy tizenhárom, csak éppen lány. Úgy látszik, ez egészen más tészta. Szasa feje asztronómiával van tele. Olyan könyveket olvas, amikben Zsenya már a fejezetcímeket sem érti. Ez a kis hülye meg itt szerelmes, ráadásul szívügyei bizalmasául éppen őt, Zsenyát választotta. Nem akármilyen titkot bíz rá: egy negyvenéves, tisztességes férfi összejön a kiskorú unokahúgával, a lánya barátnőjével, a saját otthonában, amíg a hites felesége három saroknyira a házuktól, a Molcsanovka utcán nőgyógyászati rendelést tart, és tulajdonképpen bármikor hazaszaladhat egy pillanatra, mondjuk, megteázni... És Ljalja szülei? Az anyja, Zsenya másod-unokanővére, a nagyseggű Sztella mit szól ehhez? Hogy a lánya, elnyűtt táskáját himbálva, elment az iskolába? Hát az apja, Konsztantyin Mihajlovics, az a hibbant matematikus, mit gondol? És hogy mit szólt volna ehhez a megboldogult Emma néni, Zsenya édesapjának édestestvére, arra még gondolni is szörnyű... Ljalja tehát ellógja a reggeli órákat. Időnként, amikor Szasa és Grisa iskolában vannak, eljön Zsenyához kávézni. Ilyenkor vagy a festőnek van valami dolga, vagy egyszerűen nincs a lánynak kedve az iskolapadban ülni. Kidobni persze nem lehet ilyenkor – és mi van, ha fogja magát és kiugrik az ablakon? Zsenya türelmesen végighallgatja. És kétségbeesik. Nem elég a saját baja: kitette a szűrét a férjének, mert beleszeretett egy abszolút elérhetetlen férfiba... Egy igazi művészbe. Egészen pontosan egy rendezőbe. Aki egy csodaszép, majdhogynem külföldi városban dolgozik. Mindennap telefonál, és könyörög, hogy menjen el hozzá. Erre még itt van Ljalja is... Zsenya kétségbe van esve. – Ljalja kedves, ezt a kapcsolatot azonnal be kell fejezni. Neked elment az eszed! – De Zsenya, hát miért? Halál szerelmes vagyok belé. És ő is belém. Zsenya elhiszi, mert Ljalja nagyon szemrevaló lett az utóbbi időben. Szép, nagy, szürke szeme és festett fekete szempillája van. Az orra hosszú ugyan, de keskeny, egy jótékony kis görbülettel. A bőre is sokkal szebb lett. A nyaka pedig egyszerűen gyönyörű, egészen ritka szépségű: vékony, és a felső része felé még el is vékonyodik, és a feje olyan csodaszépen ül ezen a törékeny virágszáron... Pfuj! – Ljalja, ha már magadra nem gondolsz, legalább őrá gondolj: felfogod egyáltalán, mi fog történni, ha ez kiderül? Az első dolog az lesz, hogy őt leültetik! Vagy talán nem sajnálod? Vagy nyolc évre börtönbe dugják! – Nem, Zsenya, nem. Senki sem fogja leültetni. Hogyha Mila megtudja, elzavarja, ez biztos. És megkopasztja. Kifosztja. Borzasztóan kapzsi. Ő pedig sokat keres. Ha leültetik, nem tud Milának tartásdíjat fizetni. Nem, nem, Mila nem fog botrányt csapni. Ellenkezőleg, mindent el fog kenni – vázolja fel hűvösen és számítóan az eljövendő képet Ljalja, és Zsenya rájön, hogy akármilyen elképesztő is ez, nagyon valószerű: Mila tényleg rettentően kapzsi. – És a szüleidet, őket talán nem zavarja? Gondold csak meg, mi lesz velük, ha ezt megtudják? – próbálkozik más irányból Zsenya. – Ők csak jobb, ha hallgatnak. Anyukám Vaszja bácsi szeretője... – Zsenyának kis híján fönnakad a szeme. – Mi az, te nem tudtad? Igen, apám édesbátyjával, az én bácsikámmal. Anyám egész életében meg volt veszve érte. Csak egyet nem tudok pontosan: az előtt, vagy az után lett-e bele szerelmes, hogy apámhoz férjhez ment... Ami pedig apámat illeti, neki aztán nyilván mindegy, mert ő egyáltalán nem férfi. Értesz engem? Az egyenleteken kívül semmi más nem érdekli... Többek között Misa és én sem. Édes istenem, mit lehet tenni egy ilyen kiskorú szörnyeteggel? Hiszen végül is még csak tizenhárom éves. Még gyermek, akinek védelemre volna szüksége. De hát milyen ez a mi művészünk is? Ez az álszent esztéta?! A velúrbőr zakójában! A nyaksáljával! Az ápolt kezével! Manikűrös jár hozzájuk. Egyszer Zsenya jelenlétében azt mondta, hogy az ő

munkájához kifogástalan kéz kell, mint egy zongoristának... Ami azt illeti, inkább homokosnak néz ki. Erre most kiderül, hogy pedofil... Másfelől Ljalja már nem gyerek. A régi időkben a zsidóknál az ilyen tizenkét és fél éves lányokat már férjhez szokták adni. Fiziológiai szempontból mindenesetre felnőtt. Az észjárása több is, mint felnőttes: amit Milkáról itt leadott, nem minden felnőtt nőszemély tudná így elősorolni. De hát mit csináljon most ő, mármint Zsenya? Ő az egyedüli felnőtt, aki be van avatva ebbe a történetbe. Következésképp a felelősség is őt terheli. És megbeszélni nincs kivel. Hiszen nem mehet oda ezzel a históriával a szüleihez. Az anyja infarktust kapna! Ljalja szinte minden héten eljött Zsenyához, mesélt neki a festőről, és mindaz, amit mondott, Zsenyát arról győzte meg, hogy ez a hajmeresztő kapcsolat meglehetősen erős: ha egy családos férfi vállalja azt a rizikót, hogy hetente a lakásában fogadja a kiskorú szeretőjét, akkor valóban elvesztette a fejét. Fogamzásgátlót, mellesleg elég drága fajtát, Zsenya – természetesen Mila közreműködése nélkül – végül is váltott ki, átadta Ljaljának, és ráparancsolt, hogy naponta szedje, ki ne hagyja egyszer se... A kiváltott tabletták ellenére Zsenyát mégis nyomasztotta a felelősség. Ráébredt, hogy valamit tennie kell, mielőtt még kirobban a botrány, de azt sem tudta, melyik végéről fogjon hozzá. Végül elhatározta, hogy a kialakult helyzetben nem tehet mást, mint beszél a festővel, hogy az ördög vinné el. A rendező meg csak egyre telefonált, kérlelte, hogy menjen, legalább egy napra. Próbálnak egy darabot, napi tizenkét órát dolgozik... De ha ő most elrepül abba a csodás, meleg, napfényes városba, akkor neki vége van! És ha mégsem megy? Csinálni kell valamit ezzel az ostoba, Ljalja-féle históriával. És a helyzet nem csak az, hogy a botrány elkerülhetetlen. Hanem az is, hogy végső soron egy felnőtt férfi megnyomorítja egy gyermek életét. Istenem, micsoda öröm, hogy neki fiai vannak. Mi gondja van velük? Szasa asztronómiafeladatai... Grisát meg erőszakkal kell elrángatni a könyv mellől, még éjszaka is olvas, zseblámpával a takaró alatt... Néha verekszenek. De az utóbbi időben azt is egyre ritkábban... Végül rászánta magát, hogy felhívja Ljalja szerelmét. Napközben, kettő után telefonált egy olyan napon, amikor Mila este rendelt. A férfi roppant megörült neki, azonnal vendégségbe hívta, hál’ istennek, nem kell messzire menni. Zsenya azt felelte, hogy vendégségbe majd legközelebb megy, most viszont nem otthon, hanem valami semleges helyen kell összejönniük. A Művész mozinál találkoztak, a férfi azt indítványozta, üljenek be a Prága étterembe. – Valami nincs rendben, Zsenya? Olyan ziláltnak látszol – mondta barátságosan a festő, és Zsenyának eszébe jutott, hogy a férfi mindig nagyon tisztességesen viselkedett a rokonságával. Egy alkalommal még egy igen távoli rokonuknak is segített, amikor a lányon súlyos operációt kellett végrehajtani, egy másik alkalommal pedig kifizette valamelyik semmirekellő rokonuk számára az ügyvédet, amikor az megpróbált elkötni egy autót, de pechje volt... Milyen bonyolult szerkezet is az ember, mennyi minden lakozik benne... – Bocsáss meg, nem lesz kellemes beszélgetés. A szeretőddel kapcsolatban akarok mondani valamit – kezdte köntörfalazás nélkül Zsenya, mert tartott tőle, hogy elszáll belőle az ez iránt az ocsmány história iránt érzett felháborodás puskapora. A férfi hosszasan hallgatott. Erősen hallgatott. Apró rángások futottak végig finom arcbőrén. Most nem tűnt olyan jóvágásúnak, mint amilyennek korábban látszott. De az is lehet, hogy megkopott az évek során... – Zsenya, én felnőtt ember vagyok, és te nem vagy sem az anyám, sem a nagymamám... Mondd, miért kellene neked elszámolnom? – Azért, Arkagyij – fakadt ki Zsenya mert a tetteinkért végül magunknak kell felelnünk. És amennyiben felnőtt ember vagy, neked is felelned kell a helyzetedért... A férfi hatalmasat kortyolt az apró kávés csészéből. Az üres csészét az asztal szélére tette.

– Mondd, Zsenya, téged úgy küldött valaki, vagy önszántadból jöttél, mert erkölcsi rohamod támadt? – Mit hordasz itt össze? Ki küldött volna? A feleséged? Vagy Ljalja szülei? Esetleg maga Ljalja? Persze, hogy önszántamból. Erkölcsi rohamomban, ahogy mondod. Ez az ostoba Ljalja mindent elmesélt. Természetesen jobb lett volna nem tudnom az egészről... De mivel már tudom, féltelek. Téged is, őt is... Ennyi az egész. A férfi hirtelen ellágyult és hangnemet váltott: – Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, hogy ti beszéltetek egymással. Érdekes... – Hidd el, jobb szerettem volna egyáltalán nem beszélni vele, ilyen ügyben meg pláne nem... – Zsenya, mondd, mit akarsz tőlem? Ez a história már több éve tart. És te meg én, bocsáss meg, nem állunk olyan közeli kapcsolatban, hogy a magánéletem kényes kérdéseit megvitassam veled. És Zsenya ekkor ráébredt, hogy a dolog nem is olyan egyszerű, és hogy e szavak mögött sokkal több van, mint amit ő tud. És Arkagyij arckifejezése is részben bűnbánó, részben pedig mintha szenvedő is lett volna... – Én úgy tudtam, hogy a dolog nemrég kezdődött. Te pedig azt mondod, már több éve... – préselte ki magából Zsenya, miközben átkozta magát, hogy belemászott ebbe az egészbe. – Ha nyomozónak csaptál fel, akkor annak rossz vagy. Az igazat megvallva, harmadik éve tart a dolog – vonta meg a vállát a férfi. – Éppen csak azt nem értem, miért kellett ezt Ljaljának veled megtárgyalnia. Mila mindenről tud, és bármit megtesz, csak válni ne kelljen... Rántott egyet a könyökén, a csésze lerepült és nagy csörömpöléssel összetört. A festő csak úgy, ültében, az asztal alá hajolt, és hosszú karjával szedegetni kezdte a cserepeket, aztán egy halomba rakta maga elé az asztalra. Válogatni kezdte az összetört csésze fehér porcelándarabkáit, mintha össze akarná ragasztgatni őket... Aztán fölvetette a fejét. Nem, mégiscsak szép férfi volt. A szemöldöke dús, a szeme zöld. Harmadik éve? Vagyis egy tízéves kislánnyal szűrte össze a levet? És egészen természetesen beszél róla... A férfiak mégiscsak valami más bolygóról való lények... – Figyelj, Arkagyij, én ezt tényleg nem értem... Erről te ilyen egyszerűen tudsz beszélni? Nekem ez sehogy se fér a fejembe: egy felnőtt férfi lefekszik egy tízéves kislánnyal... A férfi kerekre nyitotta a szemét: – Zsenya, mit zagyválsz itt össze? Hogyhogy kislánnyal? – Hiszen Ljalja még csak másfél hónapja töltötte be a tizenhármat! Szerinted micsoda? Kanca, bige, maca? – Kiről van most szó, Zsenya? – Ljalja Rubasováról. – Miféle Rubasováról? – Arkagyij őszintén meg volt döbbenve. Adja a hülyét most előtte? Vagy... – Igen, Ljaljáról, Sztella Kogan és Kosztya Rubasova lányáról. – Ó, Sztella! Ezer éve nem láttam... Igen, tényleg, mintha lett volna egy kislányuk. De mi közöm van nekem hozzá? El tudnád nekem ezt érthetően magyarázni? Kész. Ez a történet vége. A férfi megértette. Elszörnyedt. Felröhögött. Kifejezte abbéli kívánságát, hogy megnézné magának azt a kiscsajt – nem is emlékezett rá –, akivel ilyen észbontó kalandja van. Hiszen annyian járnak fel hozzájuk Dasa barátnői közül. Amikor aztán Zsenya is ledobta magáról ezt a szörnyűséges lelki terhet, ő is elnevette magát: – De azt ugye tudod, kedveském, hogy mégiscsak lelepleztelek, hogy szeretőt tartasz? – Bizonyos mértékig igen. A helyzet az, hogy szeretőm tényleg van. Nem tíz és nem tizenhárom éves, de mint gondolhatod, bajok azért akadnak... És baromi dühös lettem rád, amikor...

A pincér összeszedte a porceláncserepeket, odahívta a takarítónőt, hogy törölje fel az asztal alatt a padlót. Zsenya várta Ljalja újabb látogatását. Meghallgatta legújabb ömlengéseit. Hagyta, hogy kibeszélje magát. Aztán így szólt: – Ljalja, nagyon örülök, hogy az utóbbi időben eljártál hozzám és megosztottad velem az élményeidet. Valamiért nyilván fontos volt neked, hogy eljátszd előttem ezt a históriát, ami sohasem történt meg. Még minden előtted áll: szerelem, szex, festőművész... Zsenya nem tudta végigmondani eltervezett beszédét. Ljalja már az előszobában volt. Nem szólt egy szót sem, fogta a táskáját és hosszú évekre eltűnt... De Zsenyának kisebb gondja is nagyobb volt nála. A sötétségbe dermedt tél végre elmozdult a holtpontról. A rendező elkészült az előadásával, és maga jött el Moszkvába. Vidám és szomorú volt egyszerre, egész idő alatt népes rajongótábor vette körül, moszkvai, de látványosan Tiflisz után vágyakozó grúzokból, helyi értelmiségiekből, akik szerelmesek voltak Grúziába és szabados szellemébe. Zsenya két hétig boldog volt, szertelen életútja felének sötétlő erdejét fény járta át, és a március olyan volt, mint az április, meleg és napfényes, mintha a vad folyó, a Kúra partján álló messzi város visszfénye esett volna rá. Megnyugodott. Nem azért, mert két hétig boldog volt, hanem mert lelke mélyén is megértette, hogy az ünnepnek nem kell örökké tartania, és ez az ünnepnapi férfi úgy adódott az életében, mint valami hatalmas ajándék, olyan hatalmas, hogy megtarthatta ugyan egy kicsikét, de haza nem vihette... Zsenya elmesélte neki a Ljalja-féle történetet, mire a férfi előbb nevetni kezdett, majd azt mondta, hogy ebben egy zseniális sztori rejlik... Aztán elutazott, Zsenya utánament Grúziába, ő pedig többször is eljött Zsenyához, Moszkvába. Aztán egyszerre minden véget ért, mintha nem is lett volna. Zsenya pedig éldegélt tovább. Még a második férjével is kibékült, akit, mint idővel kiderült, egyszerűen lehetetlen volt elhagynia: olyan végzetesen hozzá volt tapadva az életéhez, akár a gyerekei... Ljalját sokáig nem látta: a családi születésnapokra soha nem jött el, a temetéseken pedig Zsenya mással volt elfoglalva... Csak hosszú évek múltán találkoztak újra egy családi ebédnél, Ljalja már felnőtt, gyönyörű szép fiatal nő volt, egy zongorista felesége. Vele volt a kislányuk is. A négyéves kislány odament Zsenyához, és közölte vele, hogy ő egy hercegnő... Ennyi. Ez a történet vége.

Természeti jelenség Minden olyan gyönyörűen kezdődött, és ennek a Masa nevű, külsőre jelentéktelen, szeplős, szemüveges, de érzékeny belső világú lánynak a lelki traumájával végződött. A traumát Anna Venyjaminovna, ez a rövidre vágott, ősz hajú, igencsak tisztes korú hölgy idézte elő, anélkül hogy bármiféle rossz szándék munkált volna benne. Pedagógus volt, régóta nyugdíjas főiskolai tanárnő, aki azonban az orosz irodalom, különösen a költészet tanításának hosszú évtizedei alatt sem veszítette el pedagógusi lelkesedését. Anna Venyjaminovna részben gyűjtő is volt: nem annyira az ósdi, a tulajdon szerzőik idejéből származó könyveké, mint inkább az ezüstkor kútfejéhez igyekvő fiatal lelkeké... A másodrangú főiskolán eltöltött hosszú évei alatt volt tanítványok egész serege gyűlt össze körötte. Egy csodaszép napon Anna Venyjaminovna világosszürke nejlonblúzban, divatjamúlt fazonú tweed-zakóban, kitaposott cipőben, amely hosszú pályafutása során hozzászokott, hogy természetes szőrű cipőkefével naponta tisztogassák, egy kerti padon üldögélt Moszkva valamelyik – a lelepleződés elkerülése végett a címet nem adjuk meg – csodaszép, nem a városközpontban, de nem is a külvárosban lévő kis parkjában. Egy egészen jó, majdhogynem elegáns környéken. Kezében újságpapírba kötött könyvet tartott. így már rég nem olvasnak könyvet. Ő azonban még ma is kitartóan újságpapírba kötötte a könyveket, ollóval a megfelelő helyen kimetszette a kis háromszögeket, hogy az újságpapír-borító innen is, onnan is hajszálpontosan illeszkedjék... Április közepi szép idő volt, és mindketten, Masa is, meg Anna Venyjaminovna is, amint véletlenül egymás mellé kerültek a pádon, gyönyörködtek a nyiladozó természetben, amelyet hangosan és gyakorlatiasan alárendeltek alantas – és egyben magasztos – szaporodási szükségleteiknek az előrelátó varjak: erős csőrükkel ágakat tördeltek, beillesztették őket a régi fészkekbe, restaurálták a tavalyiakat, újakat építettek... E ritka és elragadó ténykedés egyórányi közös figyelemmel kísérése végén Anna Venyjaminovna felolvasott néhány verssort: „Sárga fény ömlik, este lett. Áprilisi szelíd fuvalmak. Megjöttél. Késtél éveket, most mégis örömmel fogadlak...”3 – Milyen szép vers! – kiáltott fel Masa. – Ki írta? Így ismerkedtek meg. – Ó, ifjúkori bűnök – mosolyodott el az elbűvölő idős hölgy. – Ki ne írt volna verseket fiatal korában? Masa habozás nélkül egyetértett, bár őt efféle bűn nem terhelte. Hazakísérte Anna Venyjaminovnát, aki felhívta magához. Ő pedig felment. Masa egyszerű mérnökcsaládból származott. Gyerekkorában, a lakásukban állt egy „Helga” szekrény, benne ott sorakoztak a Világirodalom Remekeinek egyforma, érintetlen kötetei, meg tizenegy darab kristálypohár – az apja eltört egyet. Meg mindenféle szuvenír azokból az országokból, amelyeket ma barátiaknak szokás nevezni: egy ezüst rajzolatú, fekete grúz korsó, egy lenhajú litván baba, meg egy sárgás-barnás színű, a kedvenc kisorosz étek alapanyagául szolgáló, ismert, rózsaszín orrú állatot formázó ukrán síp. De itt a falak mentén mindenütt könyvespolcok és könyv-szekrények, teletömve gerincüket vesztett könyvekkel – hát ezért köti be őket újságpapírba, különben lapjaikra hullanának! A polcokon és szekrényeken félig-meddig ismerős arcokról készült fotók, némelyiken ajánlás. Középen kis – ovális – asztalka: nem étkező- és nem is íróasztal, hanem csak úgy. Van rajta két elmosatlan csésze is, egy halom könyv is, meg egy varródoboz is... Egy igazi kis öregasszony, aki még a forradalom előtt született... És a teáskannája sem elektromos, hanem 3

Anna Ahmatova verse, Rab Zsuzsa fordítása

régi alumínium – ilyet manapság egyetlen lomtelepen sem lehet találni, legföljebb valami régiségkereskedésben... Miközben Masa osztálytársnői – abban az évben fejezte be a középiskolát – másodéves egyetemistákba, az iskolájukkal szomszédos stadionhoz edzésre érkező vidám sportolókba és össze-visszafirkált gitáron játszó divatos énekesekbe szerettek bele, ő Anna Venyjaminovnába lett szerelmes, akiben megvolt minden, ami Masából hiányzott: Anna Venyjaminovna sovány, fehérbőrű és borzasztóan művelt volt, Masa viszont vastagcsontúnak, egészségtelenül pirospozsgásnak született, és roppant elégedetlen volt a tudatlanságával. A szülei is egyszerű emberek voltak, meg a felmenői is a harmadik nemzedékig, úgyhogy Masa, aki persze szerette a szüleit, kicsit szégyellte az apját, Vityát, aki mérnök lévén, a világon mindennél jobban szeretett befeküdni sötétkék Zsigulijuk alá és valami ostoba dallamot fütyörészni... Az anyja, Valentyina miatt, aki ugyancsak mérnök volt, Masa szintén szégyenkezett: szégyellte terebélyességét és szögletességét, túlságosan erős hangját, meg bumfordi szívélyességét: „Egyetek csak, egyetek! Finom borscsot egyetek! Tejfölt is tegyetek! Kenyérkét is vegyetek!” – amivel Masa osztálytársait traktálta, ha felmentek hozzá... Anna Venyjaminovnát egészen más tésztából gyúrták: nem kelt tészta volt, hanem hajtogatott: száraz, fehér, omlós. Azt gondolhatnád: ugyan miről is tudna beszélgetni ez az intelligens hölgy meg ez a mérnökcsaládból való, nem túl finom kislány? És kiderült: mindenről. Kezdve a félig-meddig ismerős arcok fényképeitől egészen az ifjúság körében divatos író új regényéig, amiről Anna Venyjaminovna hallott ugyan, de olvasni nem olvasta. Masa elhozta neki ezt a regényt, és alapos fejmosásra számított miatta, de az öreg hölgy váratlanul érdekes kiselőadást rögtönzött neki róla, amiből Masa megtudta, hogy ez a divatos író nem a Holdról pottyant ide, hanem voltak irodalmi elődei, akikről Masa nem is hallott, és hogy egyáltalán, minden könyv valami olyasmire épül, amit korábban már megírtak... Egyszóval, Masát egészen meglepte ez a gondolat, Anna Venyjaminovnát pedig, másfelől, az a gondolat lepte meg, hogy milyen rosszul tanítják manapság az irodalmat az iskolában. E kölcsönös felfedezés pillanatától kezdve a termékeny beszélgetések végtelen tere nyílott meg előttük. A kislánynak, aki meglehetősen jól haladt a matematikában, fizikában és kémiában, és aki közlekedési főiskolára készült, tízpercnyi járásra ide, jóformán a szomszédba, ahová mellesleg az apja is járt, teljesen megváltozott az érdeklődése: egyre inkább vonzotta az irodalom, és ami egészen érthetetlen volt, míg korábban lelkileg szinte érzéketlen volt minden irodalmi-intellektuális finomság iránt, most rajongott a költészetért... És Anna Venyjaminovna elkezdte tanítgatni... Mégpedig igen sajátos és nem éppen gazdaságos módszerrel: sohasem adott oda egyet sem szétnyűtt könyveiből, viszont órákon át olvasott fel neki verseket, elemezte őket, és a költők életéről, egymáshoz való viszonyukról – kapcsolataikról, vitáikról, szerelmi kalandjaikról – mesélt. Az idős tanárnőnek fantasztikus memóriája volt. Egész versesköteteket tudott kívülről, ismert, kevéssé ismert, vagy a nagy nevek árnyékában ismeretlenségbe süllyedt költőktől. Aztán fokozatosan kiderült az is, hogy maga Anna Venyjaminovna is költő. Igaz, olyan költő, aki sohasem publikálta a verseit. Masa immár kifinomult érzékkel azt is ki tudta találni, mikor kezdi el a tanárnő a saját verseit olvasni. És nem tévedett. Anna Venyjaminovna, mielőtt rátért volna a „sajátjaira”, könnyeden megtörülte a homlokát, aztán összefonta az ujjait és eltakarta a szemét... – Ez pedig, Masa... Időnként úgy érzem, az effajta költészet ideje már lejárt... De mindez elszakíthatatlan a kultúrától. Mindez belülről jön... A zöld hullám megtorpant és riadtan, Bíborban égve messze elszaladt... A víz fölé leszállt mindent belepve lassan

A zengő alkonyat.4 – És ez a maga verse? – kérdezte Masa félénken. Anna Venyjaminovna kitérően elmosolyodott: – Olyan idős korban íródtak, mint most a magáé, Masa... Tizennyolc évesen... Masa szép csendben lejegyezgette Anna Venyjaminovna verseit. Az ő memóriája sem volt rossz. Anna Venyjaminovna, ritkás, ősz hajjal keretezett fejének minden világossága ellenére a versekre sokkal jobban emlékezett, mint bármi másra. Már elérte az a visszafordíthatatlan folyamat, amikor arra visszaemlékezni, hogy bevette-e a reggeli gyógyszerét, eloltotta-e a gázt vagy lehúzta-e maga után a vécét, egyre nehezebb, ugyanakkor a versek olyan erősen őrződnek meg elméje zugaiban, hogy utoljára fognak csak elpusztulni, azokkal a fehérjékkel együtt, amelyek magáért az életért felelősek... Masa természetesen nem az egyetlen látogatója volt a rozzant lakásnak. Járt ide egy csomó, különféle időkben végzett tanítványa is a tanárnőnek: idősebbek, középkorúak és huszonévesek. Nem jöttek túl gyakran, csak Masa lakott a szomszéd házban, és tudott naponta beugrani hozzá. Egészen elképesztő, hogy Masa, élete tizenhét éve alatt, sohasem találkozott Anna Venyjaminovnához még csak hasonlóval sem, most pedig egyszerre kiderült, hogy nagyon is sokan vannak: intelligens, rosszul és szegényesen öltözött, olvasott, művelt, szellemes emberek! Ez utóbbi tulajdonságukra rá se jött volna, hiszen ennek semmi köze nem volt sem az anekdotákhoz, sem a viccekhez. És a szellemesség hatására senki sem akarta eldobni magát a röhögéstől, hanem csak úgy finoman mosolygott. – Szóval egy férfi: ez nagyon szép dolog, de minek azt otthon tárolni? – tette fel éppen ilyesfajta mosollyal kajánul a kérdést Anna Venyjaminovna egykori aspiránsának, a korban már szintén benne járó Zsenyának, amikor összegubancolódott élete fordulópontjáról volt szó, amire Zsenya azonnal rávágta: – Anna Venyjaminovna, vasalóért, kávédarálóért vagy mixerért sem szoktam a szomszédasszonyomhoz járni. Miért éppen férfit kérjek kölcsön? – Kedves Zsenya! Hogyan hasonlíthatod a férfit egy vasalóhoz? A vasaló akkor simogat, amikor neked van rá szükséged, a férfi pedig akkor, amikor neki! – replikázott Anna Venyjaminovna. És Masa csak tátotta a száját a beszélgetéseiken, amelyek talán nem voltak olyan nagyon mulatságosak, de a dolog lényege az volt, hogy a kérdések-feleletek – pim-pam-pum – villámgyorsan záporoztak egymásra, és Masa nem is tudta mindig pontosan követni ezeknek a pengeváltásoknak az értelmét. Nem tudta, hogy ez a könnyed dialógus ugyanolyan, mint a vers: olyan patinás kultúra része, amit nem egy és nem két éve, hanem nemzedékeken át gondoztak azzal, hogy fogadásokra, estélyekre, jótékonysági koncertekre és Uram bocsá’, egyetemekre jártak... És az idézetek, amint később kapisgálni kezdte, óriási helyet foglaltak el ezekben a beszélgetésekben. Mintha a közönséges orosz nyelven kívül lett volna valami másik nyelv is, ami a hétköznapiba volt belerejtve. És ha Masának nem is igen sikerült felismernie, honnan, milyen könyvekből idéznek, a beszélők hanglejtéséből kitalálta vagy legalábbis megérezte az utalások, citátumok, célzások jelenlétét... Ha jött valaki, Masa leült a sarokba és hallgatta őket. Részt venni egyáltalán nem tudott ezekben a beszélgetésekben, de kiment a konyhába, feltette a teavizet, behozta az ovális asztalra a teáscsészéket, aztán amikor a vendégek elmentek, elmosta ezeket a törékeny 4

Makszimilian Volosin verse, Galgóczy Árpád fordítása.

edényeket, félve közben, nehogy összetörje őket. Mindig szinte teljesen szótlan volt, senki nem is szólt hozzá, talán csak az egy Zsenya, a hajdani aspiráns, valamennyi vendég közül a legszimpatikusabb tett fel neki időről időre furcsa kérdéseket, mint például hogy olvasta-e Batyuskovot... Akit pedig még az iskolában sem vettek... A legkellemesebbek azok az esték voltak, amikor Masa tíz óra után ment át Anna Venyjaminovnához – ismeretségük harmadik hónapja után kapott egy lakáskulcsot -, leült arra a furcsa, összecsukható székre, amiből létrát is lehetett csinálni, a háziasszony helyet foglalt szigorú, semmiféle helytelenséget nem engedélyező, egyenes támlájú, kemény karfájú székében, elfogyasztotta nevetséges vacsoráját – egy pohár kefirt és titokzatos szünet után verseket kezdett olvasni Masának, amit általában valahogy így vezetett be: – Ez pedig Szergej Mitrofanovics Gorogyeckij verse, amit Valerij Jakovlevics Brjuszov nagyon szeretett. Az első kötetéből való. Ha jól emlékszem, kilencszázhétből... Anna Venyjaminovna remekül mondott verset, nem úgy mint a színészek, kifejezően, hanem mint a professzorok, értelmezve: Nem levegő, de arany, Folyékony színarany Rabja a világ. Kovácsolt vastömbbe, Színarany börtönbe Zárult a világ.5 – Mondjon a sajátjaiból is – kérte Masa, a tanárnő pedig lehunyta papírszerű, a teknőcéhez hasonlító szemhéját, lassan ejtette ki a méltóságteljesen hangzó szavakat, amelyeket Masa még inkább igyekezett megjegyezni... Bölcsészkarra a szülei nem engedték, de ő sem volt biztos benne, hogy sikerülne neki. Egész nyáron szorgalmasan tanulta a matematikát és a fizikát, szinte minden este elment Anna Venyjaminovnához, aki szintén kötődni kezdett őhozzá, idegeskedett, amikor eljött a felvételi vizsgák ideje. De minden nagyszerűen ment, Masát felvették, a szülei elégedettek voltak. Megígérték, hogy külföldi utat kap jutalmul, és valamiért Magyarország került szóba. Az anyjának voltak ott valami ismerősei még a szovjet időkből. De Masa nem akart utazni: Anna Venyjaminovna rosszul érezte magát, vékony, tejfehér lába felpüffedt a nyár végére beköszöntött hőségtől... Masa nem utazott el Magyarországra. Augusztus közepén, egy súlyos szívrohamot követően Anna Venyjaminovnát befektették a kórházba, és Masa háromszor még meg is látogatta ott, de amikor negyedszer ment, már nem találta a kórteremben, az ágya is ágynemű nélkül állt, az éjjeliszekrényé is szét volt túrva: Masának azt mondták, a nagymamája meghalt... Masa az éjjeliszekrényből összeszedett néhány női apróságot és gyógyszert: nem gondolkodott rajta, hogy miért, hogy kinek van szüksége most már egy darab használt babaszappanra, egy üveg olcsó kölnire, papírszalvétára és valeriánára... Áhítattal vette magához az ott lévő három, újságpapírba kötött verseskötetet is: legfelül Blok egy régi, kilencszázhúszas, Grzsebinnél megjelent kötete, a Letűnt napok határán túl című feküdt... A költő nevének besatírozott, szürke vonala alatt Anna Venyjaminovna ceruzával írott, sietős, megbicsakló keze vonása volt található: „Isten segítségével e tőled kapott új ceruza…” És könnyen elképzelhető volt, hogy ezt a ceruzát maga Blok adta neki ajándékba. Bár időben 5

Szergej Gorogyeckij verse.

sehogy sem jött össze a dolog, mert a tanárnő tizenkettes születésű lévén kilencszázhúszban még csak nyolc éves volt... Masa egész nap Anna Venyjaminovna lakásában ücsörgött. Csöngettek, érdeklődtek, jöttek. Estére összegyűlt vagy tíz ember: egy unokaöcs a feleségével, aki annak a tanszéknek a vezetője volt, ahol Anna Venyjaminovna valamikor dolgozott, ismerős és ismeretlen nők, meg két szakállas férfi. A tanszékvezetőnő úgy viselkedett, mintha ő lenne a főnök, ugyanakkor mindenben Zsenya rendelkezett, mert ő adta a temetésre a pénzt. Komoly pénzt, háromszáz dollárt. Minden Masa nélkül zajlott és magától elrendeződött, még a kulcsot sem kérte vissza tőle senki, így hát nem is adta oda. Aztán lezajlott a temetés is, gyászszertartással a templomban: ott egyébként kimondhatatlanul sokan, vagy kétszázan gyűltek össze, a kilencedik napon pedig Anna Venyjaminovna lakásában megülték a halotti tort is. Az idős unokaöcs, aki át akart költözni az örökölt lakásba, háttérbe vonult: Anna Venyjaminovna barátai és tanítványai őt nem ismerték, és ő sem ismerte őket. Masa szomorúan vette tudomásul, hogy Anna Venyjaminovnának az irodalomtanításon kívül semmiféle családi élete nem volt. Észrevette azt is, hogy ez a szomorú, poros lakás Anna Venyjaminovna halála után hirtelen egészen nyomorúságossá vált. Valószínűleg attól, hogy a mindig leeresztett függönyöket most valaki elhúzta, és a ferde augusztusi fényben láthatóvá vált a semmivel sem leplezhető szegénység. Az asztal is, az unokaöcs is szegény volt... De hiszen amíg Anna Venyjaminovna élt, ez a régi lakás szinte fényűzőnek hatott – értetlenkedett Masa. Még egy teljes hónapig, egészen az unokaöcs beköltözéséig Masa odajárt a lakásba, leült arra a szék is, létra is alkalmatosságra, találomra levett egyet az újságpapírba kötött könyvek közül, és olvasott. Meg kell mondani, hogy ismeretségüknek az emberi élet léptékével mérve igen rövid ideje alatt Masa megtanult verset olvasni. Érteni még nem értette őket, de verset olvasni és hallgatni már tudott... A teljes könyvtár a tanszéké lett – így rendelkezett a tanárnő. De Masának volt egy füzete, benne Anna Venyjaminovna saját versei, amelyekét Masa hallás után írt le, és féltve őrzött... Ő is tudta őket fejből. Masa már járt a közlekedési főiskola előadásaira, de még mindig nem tudott magához térni. Az Anna Venyjaminovnával történt találkozás, amint most rádöbbent, életének legfontosabb viszonyítási pontja lett, és a tanárnő halála után már sohasem lesz ilyen csodálatos, idős barátnője... A halála utáni negyvenedik nap estéjén újra elment Anna Venyjaminovna lakásába, és elhatározta, hogy ezen a napon végre visszaadja a kulcsokat. Körülbelül húszan voltak. Az unokaöcs két szál deszkából összeeszkábált egy padot, és a vendégek úgy-ahogy elhelyezkedtek. És mindannyian nagyon szépen beszéltek Anna Venyjaminovnáról, olyannyira, hogy Masa néhányszor szipogott egy keveset. Sok bort megivott, ettől az amúgy is vörös arca egészen bíborszínűvé vált. Egyre csak várta, ki fog végre beszélni arról, milyen nagyszerű költő volt Anna Venyjaminovna is, de erről senki nem szólt semmit. És akkor, legyőzve bátortalanságát és feszélyezettségét, kizárólag csak az elhunyttal szembeni igazságosság kedvéért, izzadt kézzel előbányászta új hátizsákjából a maga készítette füzetet, és miközben úgy elvörösödött, hogy arca már szinte kékes árnyalatot kapott, azt mondta: – Van itt nálam egy egész füzetnyi vers, amit maga Anna Venyjaminovna írt. Sohasem publikálta őket. És amikor megkérdeztem tőle, miért nem, csak annyit mondott: „Á, csupa jelentéktelenség”. Pedig szerintem ezek nagyon is jelentős versek. Kiválóak, még ha soha nem is publikálta őket. És Masa olvasni kezdett, először azt, amelyikben a zöld hullámról van szó, aztán azt, amelyikben az arany börtönről, aztán még és még... Föl sem nézett, de amikor a legszebbet olvasta az összes közül, azt a verset, amelyik úgy kezdődik, hogy: „Neved – madárfiók tenyeremben. Neved – mint jégcsap, üdíti nyelvem...” 6, akkor olyan érzése támadt, mintha 6

Marina Cvetajeva verse, Rab Zsuzsa fordítása

valami nem stimmelne... Megállt és körbepillantott. Az egyik vendég némán vigyorgott. Egy másik értetlenkedve összesúgott a szomszédjával. És egyáltalán, igazi kínos helyzet állt elő, és a szünet is valahogy hosszúra nyúlt. Ekkor Zsenya, mindegyikük közt a legszimpatikusabb, pohár borral a kezében felállt: – Tósztot akarok mondani. Nem gyűlt ma itt össze olyan sok ember, de mi mindannyian emlékszünk, hogyan tudta Anna Venyjaminovna magához vonzani az embereket. Inni akarok mindazokra, akiket megajándékozott lelki gazdagságával: a legöregebb és a legfiatalabb barátaira... És hogy sohase felejtsük el azt, amit mindannyiunknak adott... Mindenki mocorgott, halkan vitatkozni kezdtek, hogy kell-e koccintani vagy sem, volt, aki még mindig hitetlenkedve, sőt, megbotránkozva tárgyalta a dolgot, és Masa érezte, hogy a kellemetlen fennakadásnak még nincs vége, de Zsenya csak beszélt és beszélt, amíg témát nem váltottak, és át nem tértek a régmúlt idők felidézésére... Anna Venyjaminovna unokaöccse rosszul érezte magát, és miután Masával megbeszélte, hogy a lány a vendégek után elmossa az edényeket, a kulcsot az asztalon hagyja és becsapja maga mögött az ajtót, elnézést kért és távozott. Aztán a vendégek is elmentek, csak Masa meg Zsenya maradt ott, hogy összeszedjék az edényeket. Előbb minden poharat és csészét kivittek a konyhába és lepakolták az asztalra. Aztán Zsenya leült és cigarettára gyújtott. Masa is dohányzott néha, de felnőttek előtt sohasem. Most azonban ő is rágyújtott. Valamit szeretett volna megkérdezni Zsenyától, de sehogy se tudta, miként tegye fel a kérdést. De Zsenya magától kérdezte meg: – Masenyka, miből gondolta, hogy ezek a versek Anna Venyjaminovna versei? – Ő maga mondta nekem – felelte Masa, és már tudta, hogy most minden ki fog derülni. – Biztos ebben? – Hát persze. – Azzal elindult a hátizsákja felé, hogy kivegye belőle a füzetet, de aztán eszébe jutott, hogy a versek az ő keze írásával vannak lejegyezve, és Zsenya most talán nem fogja elhinni, hogy a költemények valóban Anna Venyjaminovnától származnak. – Én csak lejegyeztem őket. Sokszor elmondta nekem mindegyiket. Fiatalkorban írta ezeket a verseket... – kezdett mentegetőzni Masa, miközben a füzetet a melléhez szorította. De Zsenya kinyújtotta a kezét, Masa pedig odaadta neki a kék füzetet, amelyre vastag fekete filctollal azt írta: „Anna Venyjaminovna költeményei”. Zsenya szótlanul nézegette a füzetet, halványan elmosolyodott, mintha valami régi, kellemes emlék jutott volna eszébe. – De hiszen nagyon szép versek... – suttogta kétségbeesetten Masa. – Nem rossz versek... Zsenya becsukta, majd félretette a füzetet, és azt mondta: – „Itt ez a kék füzet az én gyermekkori verseimmel...” – De hát mi a baj? – szaladt ki Masa száján, és megint úgy elvörösödött, olyan bonyolult vöröses-kékes színűvé vált, amilyen rajta kívül senki sem tudott lenni. – Nézze, Masenyka – kezdte Zsenya –, az első versét ennek a füzetnek Makszimilian Volosin írta, az utolsót Marina Cvetajeva. És a többi is ismert vagy kevéssé ismert költők munkája. Úgyhogy itt valami félreértés történt. Anna Venyjaminovnának tudnia kellett ezt. Magácska valamit rosszul értett meg abból, amit a tanárnő mondott... – Becsület szóra, nem – csattant fel Masa. – Mindent pontosan értettem. Ő maga mondta nekem... arra utalt..., hogy ezek az ő versei. És Masa csak ekkor értette meg, milyen kis idiótának tetszhetett ő ennek a nagyon művelt társaságnak a szemében, amikor kéretlenül elkezdett nekik szavalni... Berohant a fürdőszobába és elbőgte magát. Zsenya megpróbálta megvigasztalni, de Masa bereteszelte az ajtót, és sokáig ki se jött onnan. Zsenya elmosogatott, aztán bekopogott a fürdőszobába, mire Masa végre kijött, olyan felpüffedt arccal, mintha vízbe fulladt volna, Zsenya pedig átkarolta a vállát:

– Nem kell ennyire mellre szívni. Én magam sem értem, miért csinálhatta ezt. Tudod, Anna Venyjaminovna nem volt egyszerű ember, óriási ambíciói voltak, amik valahogy nem valósultak meg... Érted? – De én nem emiatt sírok... Ő volt az első intelligens ember, akivel életemben találkoztam... Olyan világot tárt fel előttem... és eldobott... egyszerűen eldobott magától... Soha, sohasem fogja Masa otthagyni a főiskolát, és sohasem cseréli fel közlekedésmérnöki hivatását a bölcsészeire. És szegény Masa sohasem fogja megérteni, hogy ez a finom, művelt hölgy miért csúfolta meg ilyen kegyetlenül. De nem fogja megérteni sem a tanszékvezetőnő, sem az unokaöcs, sem a negyvenedik napi halotti megemlékezés többi vendége. Mindannyian megmaradnak azon meggyőződésükben, hogy ez a durva arcvonású, oszloplábú mérnöklány egy igazi kis idióta, aki kiforgatta Anna Venyjaminovna szavait, és olyasmit tulajdonított neki, ami a csodálatos tanárnőnek meg sem fordult a fejében... Zsenya azon a parkon keresztül ment a metróhoz, ahol a szenvedő fél, Masa először találkozott ezzel a kiváló hölggyel, aki ötven éven át tanított orosz költészetet, és megpróbálta megérteni, miért tette ezt a kislánnyal. Lehetséges, hogy Anna Venyjaminovna életében legalább egyszer érezni akarta, mit élhet át akár a legnagyobb költő, akár a legdilettánsabb grafomán, amikor a verseit felolvassa a közönsége előtt, és érzékeli az odaadó és egyszerű lelkekből felé irányuló érzelmeket? De ezt már senki sem tudhatja meg.

Szerencsés eset A múlt században – amelynek végét illetlen és nehezen magyarázható pompával ünnepelték –, a kilencvenes évek legelején, értelmiségi körökben sokan igencsak megszenvedték az úgyahogy megszervezett élet három nagy alappillérének, vagy másképpen „három forrásának – három alkotóelemének” összeomlását. A dogmatikán olyan hatalmas rés keletkezett, hogy maga a Szentháromság is megingott. És sokan merülni kezdtek. Volt, aki elmerült, mások viszont megtanultak úszni, és voltak olyanok is, akik jól eligazodtak a megrendült világban, és kijutottak a nagy vizekre. Zsenya hátat fordított az akadémiai tudományosságnak, köpött a megírandó monográfiájára, a megvédésre váró doktori disszertációjára, és elment a tv-hez dolgozni. Eleinte egy diákműsorban aratott sikereket, egy év múlva kiderült, hogy az idegennyelvtanítási diákprogramok úgy mennek neki, mint a karikacsapás, és akkor egy másik szerkesztőség számára dokumentumfilm-forgatókönyveket kezdett írni – nem rosszabbul, mint mások. Még az is lehet, hogy jobban. Ismerősöket szerzett minden szinten. És miután kitűnő dokumentumfilmet csinált egy grúz rendezőről, akit még fiatal korából igen jól ismert, kapott egy egészen remek ajánlatot. Méghozzá kényes témában. És nem a hivatalos úton, hanem csak úgy, az ismerősök révén. Őszintén szólva ahhoz, hogy valaki egy ilyen munkát megkapjon, még tejelni is kellett volna. De azok a forgatókönyvírók, akik tejeltek is volna, nem tudták a szükséges idegen nyelveket. Ehhez a munkához pedig feltétlenül szükség volt a három európai nyelv valamelyikére: a németre, a franciára, vagy végső esetben az angolra. Zsenya némettudása kiváló volt, és az angolja is elment. A megrendelés Svájcból érkezett, és a rendező, aki ebben a kényes témában készült filmet forgatni, természetesen svájci volt. A forgatókönyv megírásához olyan forgatókönyvíró nőre volt szüksége, aki tud az általa is ismert nyelvek valamelyikén, könnyen tud kapcsolatot teremteni és feltétlenül orosz. A dolog kényessége abban rejlett, hogy a film a Svájcban dolgozó orosz prostituáltakról szólt volna. Ez a bizonyos svájci rendező, akit Michelnek hívtak, rendíthetetlen svájci naivitással hivatalos levelet írt az orosz tv-nek, ahol is a vezetőség előbb idegeskedni, aztán futkosni, majd tanácskozni kezdett, végül nemet mondott. A naiv svájcinak tapasztaltabb kollégái aztán elmagyarázták, hogy a dolgok nem így mennek, mire ő a követségen keresztül rábukkant néhány, a kulturális életben ténykedő ismerősre, akik a maguk részéről megmozgatták az ő ismerőseiket, hogy aztán mindez Zsenyánál fusson össze. A rendező eljött Moszkvába a producerével, meghívta Zsenyát a Metropol szállóba, ahol megszállt, ott aztán egy hosszú lunch mellett mindent megbeszéltek az egyik svájci nyelven, ami jelen esetben a német volt... Meg kell hagyni, Zsenya elég keveset tudott az oroszországi prostituáltak életéről, és még kevesebbet e veszélyes foglalkozás külföldre szakadt művelőiről. Michel viszont igazi poétának bizonyult, ahogy felmagasztalta a világ mindenféle országainak és nemzeteinek kurváit, szajháit és prostituáltjait. Az embernek az a benyomása támadt, hogy fiatal korától kezdve szerette mindannyiukat – mint a kuncsaftjuk. Amiből egyébként nem is csinált titkot. – Más körből való nőkkel számomra soha semmi jó sem származik – panaszkodott Michel. – Mert meg sem próbáltad – vetette ellene a hallgatag producer, akinek sűrű barna haja kellős közepén egy szabályos, rózsaszínű kopasz folt világított. – De próbáltam, Louis, próbáltam, és te ezt pontosan tudod! – legyintett rá Michel. Annyira leragadt ennél a témánál, hogy a beszélgetés csak nem akart azokra a munkával kapcsolatos problémákra fordulni, amelyeket Zsenyának kell majd megoldania. – A legjobbak az orosz lányok! – jelentette ki a rendező Zsenyának. – Van bennük valami szláv lágyság, valami finom nőiség. Ilyen hamu szőke hajuk nincs sem a skandinávoknak –

azoké egyszerűen csak színtelen -, sem a hirtelenszőke angolszászoknak. A baj csak az, hogy egy orosz lány se tud rendesen idegen nyelvet, ahhoz pedig, hogy a film jó legyen, mégiscsak rá kell bírni őket, hogy beszéljenek. A sorsukról, apróságokról, ilyesmikről... Nekem viszont mindig olyan sablonosan adják elő a történeteiket. Pedig micsoda lányok! Mindegyik egy igazi briliáns! Érted már, mit akarok tőled? Csettintett az ujjával, belecsókolt a levegőbe, még a fülét is megmozgatta egy picikét. Egyébként is rendkívül szimpatikus volt, meg ez a hamisítatlan munkaszeretet is nagyon jól állt neki. Zsenyának korábban is volt már alkalma külföldiekkel együttdolgozni, és ki is alakultak benne bizonyos sztereotípiák a hivataloskodó angolról, az udvarias franciáról és a faragatlan németről. Ez a svájci férfi meglehetősen franciás jellegű volt, a szeme kék, az arca pedig kreolosan barna, mint egy sífutóé. És Alain Delonra hasonlított. Vidám és bizonyos mértékig értelmetlen energia áradt belőle. – Egyelőre nem nagyon értem – vetette közbe finoman Zsenya –, de általában jó a felfogóképességem. – Megmutatom a filmjeimet, és akkor meg fogod érteni, mire lenne szükségem. Louis, beszélj le a Moszfilmmel egy termet, és mutasd meg Zsenyának a produkcióinkat. Mint kiderült, már több filmet forgatott a prostituáltakról. Az elsőt afrikai származású lányokról, aztán olyan kínaiakról, akik ezt az ősi foglalkozást akrobatikával vegyítették, nemrégiben pedig Japánban töltött egy fél évet, ahol szakmai kudarc érte: a gésákról forgatott filmje jól sikerült volna, de nem sokkal a befejezés előtt botrány tört ki miatta, és a japánok elkobozták tőle a felvételeket. – Elmondom, mire van szükségem: mindegyik lány élettörténetére. A valódi élettörténetére. Azt nekem nem mondják el. Jóban vagyunk, de nem mesélnek el mindent. A lányoknak megvannak a maguk elvei. Szükségem van tehát először is a valódi történetükre, másodszor ki kell belőlük szedni, van-e stricijük. Ez nagyon fontos lenne. Mire épül az egész: csak pénzre, vagy valami vonzalomra. És a személyes sorsuk. A prostituáltak személyes sorsa, nekem ez a legérdekesebb... Zsenya tehát elszegődött, hogy a vendégmunkás orosz prostituáltak személyes sorsát kutassa. E kutatást május elejére, a dolgozó nép ünnepére időzítették, ami mindenki más számára ünnep, a prostituáltak számára pedig maga a munka frontja. Mármint hogy nálunk. És náluk vajon? Zsenya kivett egy hét szabadságot. A svájci vízumot, azt ígérték, két nap alatt kiállítják. Otthon Zsenya csak azon a napon jelentette be az elutazását, amikor a repülőjegyét megkapta. A férje csak krákogott egyet, amikor megtudta a külföldi kiküldetés célját. A fiai viszont egészen felvidultak: óvták a veszélyektől, hasznos tanácsokkal látták el mindenféle élethelyzetre, elég merészen ugratták az anyjukat. Zsenya örült neki, hogy a gyermekeihez fűződő kapcsolata oly kevéssé hasonlít arra, amilyen az ő viszonya volt a szüleivel, akik előtt még a „prostituált” szó kiejtése is lehetetlen lett volna. A járata egy órás késéssel indult, Zsenya ezért még az úton izgulni kezdett: mi lesz, ha nem várják meg? Az elé küldött producer, Luis azonban szintén késett – másfél órát. Pontosan amiatt, mert a repülőgép is késett, magyarázta Zsenyának. Rettentően sietett: azonnal vissza kellett fordulnia a reptérre, most a táncosnő-feleségéért, aki féléves indiai tánctanulmányai után érkezett haza épp aznap. De az ő gépe is késett, még a bejelentett késéshez képest is. Menetrend szerint két órával Zsenya gépe előtt kellett volna landolnia... Mindez Zsenyából zavart váltott ki: az európai megbízhatóság és konzervativizmus védőbástyája ingott meg: a menetrendet nem tartják be, a tisztes urak feleségei pedig indiai táncokat táncolnak... Meglehetősen későre járt már, és Zsenya bárhogyan forgatta is a fejét, a kocsi ablakán át semmit sem látott. Legelőször egy kutyánál nem nagyobb termetű törpét látott meg, aki aj-

tónállói pózban feszített egy masszív ajtó előtt, ami a törpe mögött egészen gigantikusnak hatott. Louis becsöngetett. Várakoztak néhány percig. Végre egy agyonszoláriumozott idős hölgy, új fogait kivillantva öreg szájából, nyitotta ki a súlyos ajtót – jöjjenek be. – Zürich egy őrült város. A pincékben itt annyi arany van, hogy valamennyi itteni utat be lehetne burkolni vele. Viszont egy csésze tea öt dollárba kerül. Éppen ezért a munkatársainknak általában ebben a panzióban veszünk ki szobát. Már holnap fogod tudni értékelni... – mondta Louis, és belökte a bőröndöt a küszöbön túlra. – Michel majd csak később jön, ma érkezik vissza Párizsból, de este már dolgozni akar veled... Zsenyának még csak érkezése sem volt visszakérdezni: hogyan, már ma éjszaka? A szoba szűk volt, de tiszta, benne hatalmas ágy, amelynek fejtámlájánál otromba, megint csak törpét formázó lámpa állt. A fürdőszobában is talált még egy törpét: a tükör előtti polcra fészkelte fel magát, s ezzel még meg is kettőzte elbűvölő önmagát. Zsenya megmosdott, mindhárom kosztümjét beakasztotta a szekrénybe – az egyiket, a legjobbat, a barátnőjétől kapta kölcsön. Fölfedezett a szobában még egy aprócska konyharészt is, ami inkább csak egy beugró volt, rezsóval és mosogatóval. Föltette a teaforralót. Már majdnem tizenegy óra volt, Michel még sehol, Zsenya tehát elhatározta, hogy megissza a teáját, és rögvest lefekszik aludni. Ekkor megszólalt a telefon. Felvette a kagylót. Michel volt: – Zsenya, gyere le. Megvacsorázunk, és indulunk dolgozni. Michel odalent várta, hozzáugrott, hogy megcsókolja, mint egy régi barát, hosszú távoliét után. Talán kölni, talán virág illata áradt belőle. „A gazdagságé” – döntötte el magában Zsenya. Michel élénksége és öröme valódinak tetszett. Beültette Zsenyát valami alacsony kocsiba, és elindultak. Michel valami egészen lényegi dologban megváltozott előző, moszkvai találkozásuk óta, de Zsenya sehogy sem tudott rájönni, miben is pontosan. A kis étteremben, ahová megérkeztek, Michelnek minden pincér úgy köszönt, mint régi ismerősének, és amikor leültek egy kis asztalhoz, maga a tulaj ment oda, akivel Michel összecsókolózott. Franciául beszéltek. Zsenya kitalálta, hogy valami ételről értekeznek. Amikor a tulaj távozott, Michel azt mondta: – A tulaj párizsi. De már több mint harminc éve Zürichben él. És nagyon honvágya van... Gyűlölöm Svájcot. Olyan hely ez, ahol egyáltalán nincs szeretet. Semmilyen és semmikor. A süketek és némák országa. Majd magad is meglátod – és szeme sötéten, tükörfényesen megvillant. Hát ez az! A szeme Moszkvában még kék volt. Most meg fekete lett... De hát ilyen nincs. Vagy meghibbantam? De nem, tényleg kék volt... Rendben, most nem a magam életét élem, hanem mozit nézek, döntötte el magában Zsenya. Erdei gombából és kacsamájból készített salátát evett. Volt benne még mindenféle más ismeretlen dolog is. Az íze leírhatatlan. Michel több fogást is rendelt, de hozzá sem nyúlt egyikhez sem. Zsenyával rendeltetett desszertet is, mert azt itt valami varázslatosan készítik. Valóban varázslatosnak bizonyult, de hogy mi volt az, egyáltalán nem lehetett tudni... – Át kell öltöznöd – mondta Michel, és megfogta Zsenya blézerének hajtókáját. A kosztüm olasz volt, és Zsenya fogalmai szerint igen elegáns, ünnepélyes barna színű. – Hoztál magaddal estélyi ruhákat? Zsenya a fejét ingatta: – Hiszen nem mondtad... Zsenyának persze otthon sem volt semmiféle estélyi ruhája. A moszkvai életben – minek? Michel gyengéden átölelte: – Milyen elragadó vagy, Zsenya. Mennyire szeretlek benneteket, oroszokat... Mindjárt keresünk neked valamit... Újra kocsiba ültek, elindultak valahová. Zsenya semmit sem kérdezett: lesz, ami lesz. Michel egy hatalmas lakásba vitte, amelyben mindenféle afrikai szobrok és furcsa alakú vastárgyak álltak.

– Na, hogy tetszenek? Crna Gorában találtam rá erre a művészre. Egy falusi kovács. Teljesen hibbant. Állandóan ugyanabban a ruhában jár, amíg le nem szakad róla. És ezeket a csodákat kizárólag éjszaka kovácsolja. Egy ódon malomban. Balkáni szörnyűség, ugye? Az álom folytatódott, és nem lehet azt állítani, hogy különösebben kellemes lett volna: érdekes volt, de nyugtalanító. Michel bevezette Zsenyát a lakás mélyére, kinyitotta egy ablak nélküli szoba ajtaját, amelynek hosszú tükörfala volt, a fal egy részét elhúzta – ott aztán vállfákon úgy sorakoztak a ruhák, mint az áruházban. „A gardrób” – jött rá Zsenya. – Esperanza, a feleségem már egy fél éve egy klinikán fekszik. Ezek az ő ruhái. Kölcsön veszünk tőle egyet. – Simogató mozdulatokkal kutatott a sorjázó rongyok között, majd előhúzott egy kék színűt. – Az ő mérete nyolcas, a tiéd meg valószínűleg tizenkettes. De Esperanza nagyon szerette a mindenféle bő cuccokat... Tessék – azzal levette a vállfáról a kék ruhát –, egy Balanciaga. Próbáld fel. Zsenya levetette a blézert, a szoknyát, semmi probléma nem volt, Michel abszolút profin viselkedett, érdeklődéssel, de barátian nézte Zsenyát. Zsenya bebújt a kék cuccba, és úgy döntött, hogy a közöttük lévő tizenöt évnyi korkülönbség lehetővé teszi a szabadosság ilyen fokát... – Kiváló – hagyta jóvá Michel, és az órájára nézett. – Gyerünk... És Zsenya megint csak nem kérdezett semmit: Michel sem a feleségéről, sem a klinikáról nem szólt Moszkvában egy mukkot sem, csak a prostituáltakról... Zsenya nem is tudta, hogy nős. És Zsenya még ezt is gondolta: tényleg én vagyok az, aki ma reggel még kását főzött a Butirszkaja utcában? – Nem messzire megyünk. Körülbelül tíz percet autóztak. Aztán megálltak. Michel megdörzsölte az orrnyergét: – Nem emlékszem, mondtam-e neked... Tudod, Svájcban a prostitúciót hivatalosan tiltják. Vannak éjszakai klubok, kabarék, bárok, ahol lányok is dolgoznak. Vannak speciális helyek is: a sztriptíz-klubok. A prostituáltak nagy része, akik idejönnek dolgozni, művészeti tevékenységre szóló vízummal érkeznek, mint valamelyik kabaré művésznői. Sztriptíz. Érted? Az efféle klubok általában háromig vannak nyitva. A lányok a klienseiket „azutánra” szerzik be. Ez már az ő magánügyük, és nem is adóköteles – ha nem jelentik fel őket. Az oroszok helyzete a legnehezebb: a lányok többsége ki van szolgáltatva az orosz maffiának. Vagyis hogy a maffia szinte mindent elvesz, amit a lányok megkeresnek. És megszabadulni tőlük szinte lehetetlen. Én szeretnék segíteni nekik valahogyan. A helyzet veszélyes, a lányoknak sokkal jobb lenne, ha a prostitúciót legalizálnák... Minél inkább informálva van róla a társadalom, annál könnyebb nekik dolgozni. De majd magad is meglátod. Van itt egy ismerős orosz lány, Tamara. Ha a száma után szabad lesz, tudsz vele beszélni... Michelt mindenütt ismerték: a biztonsági őr a bejárat előtt odaintett neki, és nagyon halkan mondott valamit. Michel válaszolt, és mindketten nevetni kezdtek. Zsenya úgy érezte, az ő rovására viccelődnek. Persze, hiszen orosz lány van itt annyi, mint tengerben a víz. Alacsony, félhomályos helyiségbe léptek be, amelyben körben asztalok álltak: középütt valami porondféle, rajta egy girlandokkal körbefont, plafonról lelógó függőlétra. Furcsa, félig-meddig keleties zene szólt. Nem voltak sokan, az asztalok fele üresen állt. Némelyiknél lányok ücsörögtek – kuncsaft nélkül. Mintha csak egymással társalogtak volna. Az egyikük, egy ázsiai lány, odabiccentett Michelnek, a másikuk, egy fekete, odalépett az asztalukhoz. Michel az orosz Tamara után érdeklődött. A fekete lány bólintott. Tamara, mint kiderült, kuncsafttal volt. Nemrég fejezte be a számát, és a vendég meghívta egy italra. Egy távolabbi asztalnál ültek. Zsenya messziről figyelte az orosz lányt, aki úgy ülte meg oldalról a széket, mint egy amazon a lovat. Vékony, gyönyörű lába úgy csillogott, mintha be lenne lakkozva. Vagy a harisnyája volt ilyen különleges, vagy valami krémmel volt bekenve – Zsenya nem tudott rájönni.

Michel bort rendelt, de az itallapot nem adta vissza a pincérnek, hanem megmutatta Zsenyának: – Látod az árakat? De Zsenya nehezen boldogult az átszámítással, ezért Michel elmagyarázta neki: az intézmény bevételének legnagyobb része éppen az italforgalmazásból tevődik ki, mert az italokat itt legalább tízszeres áron adják. Egy üveg átlagos minőségű pezsgő közel háromszáz dollárba kerül. Ebben a klubban belépőt nem kell fizetni, de azonnal italt szolgálnak fel. És az első pohár itallal a vendég máris megfizette a belépti díjat. A lányok két kategóriában dolgoznak: vannak, akik saját számmal lépnek fel, és vannak a statiszták. – Nézd! – mutatott Michel a porondra, amit most elöntött a fény. – Műsor következik. Ezt a számot még én sem láttam. Korábban itt nem volt függőlétra. Két magas lány lépett ki valami zene hangjaira, az egyikük piros fürdőruhában és áttetsző hosszú palástban, a másik ugyanebben, csak feketében. – Mindketten transzvesztiták. Szerencséd van. Ez a legszínvonalasabb sztriptíz. Hallottam már róluk, argentinok. – Vagyis hogy ezek pasasok? – csodálkozott el az élettől lemaradt Zsenya. – Csak voltak – magyarázta Michel. – Mostanra viszont már kétségtelenül nők lettek. És annyira élvezik a női mivoltukat, amennyire az igazi nők nem képesek... Magad is látni fogod. A transzvesztiták himbálni kezdték a létrát, és ők maguk is vele himbálóztak, aztán karjukkal és lábukkal valami bonyolult pózba gabalyodtak össze, beleakaszkodtak a létrába, a palástjuk lobogott, és a hajuk is hullámzott az egyre lassuló lengés ritmusára. Fokozatosan fölkapaszkodtak, miközben karjuk és lábuk bonyolult összefonódása megmaradt. Odafent aztán lehullott áttetsző palástjuk, és szenvedélyesen vetkőztetni kezdték egymást: levették a melltartót, a harisnyakötőt, a bugyit, ami alól a legintimebb helyről buja tetoválás villant elő. Aztán már teljesen meztelenül kúszni kezdtek a létrán, miközben pajkosan játszottak a mellükkel, a hasukkal, a fenekükkel. Zsenya árgus szemmel figyelte őket, hátha felfedez rajtuk valamit, ami előző nemükre utalt volna. De talán csak az egyikük csuklója volt túlságosan vastag egy lányéhoz képest. – Michel, hogy jöttél rá azonnal, hogy ezek transzvesztiták? Van valami különleges ismertető jelük? – kérdezte halkan Zsenya, Michel pedig hévvel magyarázni kezdte: – Van néhány egészen nyilvánvaló jel. Nézd meg például a kezük és a lábuk méretét – ezeket nem lehet átszabni. Aztán ott van a vállizmok rajzolata – ezt nagyon nehéz eltüntetni. De a legfontosabb a derekuk. A férfiak mellkasa cilinder formájú, nem szűkül össze a derék irányába, a nőké viszont kúp alakú. És ez az egyik legbiztosabb jel. Nézd meg a nyakukat is: időnként látszik az ádámcsutkájuk, sebészileg ez szintén nem távolítható el. Csináltam egy filmet a transzvesztitákról. Mellet, női popsit formálni – ez egyáltalán nem jelent problémát a sebészek számára. Vannak mindenféle gélek, töltőanyagok. Majd később elmesélem. Itt van Tamara. Egy törékeny, bárgyún mosolygó, bizonytalan lábakon billegő lány közeledett feléjük. Michel felállt, összecsókolózott a lánnyal, bemutatta neki Zsenyát: – A moszkvai barátnőm. Meséltem neki rólad, és meg akart ismerkedni veled. Zsenyának hívják. Zsenya árgus szemmel figyelte Tamarát. A lány külseje megindító volt: ajka gyermeki, a szeme kerekre nyílt, haja kontyba szedve a feje tetején, rózsaszín fülei mint apró vitorlák, mulatságosan meredeztek apró feje két oldalán. A tizennyolcon már rég túl volt, de az arckifejezése mint egy kislányé. – Egyenesen Moszkvából? Még ilyet! Én még soha életemben nem jártam ott. Helsinkiben, Stockholmban jártam, még Párizsban is. De Moszkvában sohasem. Harkovi vagyok. Tudja? – Ukrán akcentusa volt, elég érezhető. – Iszol valamit, Tamara? – kérdezte tőle Michel.

– Nem, nem iszom. De azért rendelj valamit, hadd legyen itt. Rendben? – Azzal máris Zsenyához fordult: – Hosszabb időre jött ide? Dolgozni, vagy minek? – Vendégségbe jöttem, tíz napra. Megnézni, hogyan éltek itt – mosolyodott el Zsenya, és mintha még kacsintott is volna. Mindenesetre tett valami apró, Michel számára észrevétlen mozdulatot a szemével: ezt csak úgy magunk között, nők között. E mozdulatnak varázslatos hatása lett: Tamara oroszul kezdett csicseregni: – És miért nem maradsz itt? A nyelvet is tudod, öreg sem vagy még. Amíg megkapod a munkavállalási engedélyt, keresni is lehet. Van itt egy lány Harkovból, bejárónőként dolgozik, és otthon két családot is eltart belőle, a fia már kocsit is vett. A svájciak jól fizetnek. Nekünk, oroszoknak persze kevesebbet, de így se jön ki olyan rosszra. Persze ha nem vágnak meg. Ezzel régen ismeritek egymást? Beszélj vele, kérd meg rá. Különös pofa, de mindenkinek segít. Igaz, Michel? – és már németül tette hozzá: – Azt mondom, hogy rendes fiú vagy, igaz? – és vékony ujját végighúzta a férfi napbarnított nyakán. Michel kezet csókolt neki. A hosszantartó álom furcsa érzése csak nem hagyta el Zsenyát: érdekes volt, de most már jobb lett volna felébredni. – És te régóta itt vagy már? – kérdezte. – Másfél éve. Azelőtt Finnországban dolgoztam. De csak őszig maradok. Ősszel elhúzok. Van egy vőlegényem, egy svájci bankár, úgyhogy már csak ledolgozom a szerződésem, aztán fájront. – Tamara győzedelmesen elmosolyodott, megrázta a fejét, a kontya kibomlott, felhajtott egy pohár pezsgőt, és fölényes mozdulattal odaintett Michelnek: – Hozass még egyet... Michel felállt: – Elmegyek a bárba, megrendelem. Kettesben hagyta őket, hogy szabadabban beszélhessenek. – Most mondd meg, milyen szerencsés vagy, vőlegényed is akadt... – jegyezte meg Zsenya. – Szimpatikus? – Mondom, hogy svájci. Ezek mind szimpatikusak. Mind gazdagok, kapzsiak, szeretik a tisztaságot. Korlátoltak: az élethez nem értenek, de a zsugát megkeresik. Nekem szerencsém volt: az enyém nem akármilyen családból származik, még a nagyapja is bankban dolgozott. És nem fukar – azzal lomhán előrenyújtotta a kezét, amelynek középső ujján gyűrű ragyogott. – Látod? Tőle kaptam! – És otthon tudják, hogy itt mégy férjhez? – vetette ki a horgot Zsenya az ukrán múlt felé. – Otthon... jónak mondod! Hát hol van ez az otthon?... Már tíz éve, hogy eljöttem otthonról. Még tizennégy éves sem voltam. – Tizennégy éves korodban? Konfliktusod volt a szüleiddel? – Konfliktusom! – horkant fel a lány. – Az anyám igazi kincs volt. Az apám különben hajóskapitány, fehér egyenruhában járt, a fején tengerészsapka... Elhallgatott, kis fejében megmozdult valami gondolat: – Szevasztopolban laktunk akkoriban. A hajón robbanás volt, apám odaveszett. Még egészen kicsi voltam. Anyám nagyon szép nő, egy év múlva újra férjhez ment. A mostohaapám pedig, tudod hogy van, mégiscsak mostoha. Egy disznó. Ütött, ha kellett, ha nem. Odakötözött az ágyhoz. Anyám váltott műszakban dolgozott. Őelőtte persze semmit sem csinált, de amikor anyám elment, nekem esett. A vadállat. Egy szadista. Anyámnak nem panaszkodtam, mert sajnáltam. És amint nagyobb lettem, rám szállt. Leitta magát, aztán rám mászott. Megerőszakolt, én meg elszöktem otthonról. Te meg azt kérdezed, otthon? – Szegény kislány... Neked aztán kijutott... – mondta együtt érzően Zsenya. Tamarát valójában Zinának hívták, és valóban kijutott neki. Még csak nem is Harkovból jött, hanem a harkovi körzetből, egy Rubezsnoje nevű ipari településről, a vegyi üzemből, ahol az anyja gép mellett dolgozott, és nem igazi kincs volt, hanem egy magányos alkoholista,

és a fehér egyenruhás apa is a képzelet szülötte volt, ugyanúgy, mint az erőszakot tévő mostoha – de Zsenya mindezt csak két nap múlva tudta meg, amikor Tamarával a Limmat partján sétálgatott. – Igen. Történt sok minden. A nagynénémnél laktam Brjanszkban, tanultam, dolgoztam. Találkoztam egy sráccal. Gazdag volt és jóképű. Egymásba szerettünk. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Már be is jelentkeztünk. Megvette nekem a fehér ruhát, a briliánsokat, mindent, ahogy kell. Száz vendégre meg volt rendezve a lakodalom. Egy rongy volt csak a virág... Az esküvő napján, kora reggel azonban lelőtték, bent a kocsijában, a sofőrjével és a testőrével együtt... Tamara kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Megigazította a haját, és ismét láthatóvá váltak kerek kis egérfülei. Rövid ujjai voltak, hosszú műkörmökkel. Már nem volt éppen fiatal, de gyermeki arckifejezése még meghatóbb volt a sminkkel vastagon bekent szarkalábaktól a szeme körül... Zsenyának szinte a lélegzete is elállt a szánalomtól: ez a lány hamarosan harmincéves lesz, és még mindig a mesékben él... – Van itt Zürichben egy barátnőm, Ljuda, Moszkvából, korábban ő is a mi bizniszünkben utazott, csak nem a mi klubunkban, hanem a Veneziában. És már két éve, hogy férjhez ment. A férje bankár, ő pedig le-föl utazgat vele. Van két házuk Zürichben, egy meg Milánóban. Igaz, Ljuda nem semmi, négy nyelven beszél, mindent tud, akár zenéről, akár festészetről van szó. Tavaly járt otthon is. No, ezt közülünk senki sem engedheti meg magánk. – Miért, olyan drága? – tette fel Zsenya ezt a tökéletesen ostoba kérdést, mire Tamara felröhögött. – Hogyhogy „drága”? Persze, hogy drága, ez világos. De veszélyes! És mi van, ha nem engednek vissza? Mi itt mindnyájan éppen csak megélünk valahogy. Kétezer a lakás. A ruha nekünk iszonyú drága, minden vacak bugyi egy százas, a cicifix minimum háromszáz. Megveszed még a kenceficéket, és kész, kajára már nem is marad – aztán észbe kapott, és nem sorolta tovább az ujjain. – Na, nálam persze rend van. Nekem Franz előtt is voltak, klienseim... Száz frankért nem mentem el, egy éjszaka egy rongy. De egyébként nagy-gyon nem egyszerű itt megélni... – És arra nem gondoltál, hogy hazamenj? – ejtett el megint egy ostobaságot Zsenya, mire Tamara olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy a mellettük ülő párocska hátrafordult. – Te nem vagy magadnál! Mi a fenét csinálnék ott? Álljak ki az állomásra? Itt van munkám, bizniszem, egy kabaréban dolgozom! Az ott ezer év, mire a kulturáltsághoz eljutnak. De az is lehet, hogy sohasem... Már rég letették eléjük a pezsgőt. Tamara, észre sem véve, automatikusan felhajtotta. „Kezdődő alkoholizmus” – tippelte Zsenya. Michel a bárban ült azzal a marokkói lánnyal, aki jövetelükkor odahívta hozzájuk Tamarát. Ez a marokkói lány igazi szépség volt. Zsenya pillantást váltott Michellel. Tamara elfogta a tekintetüket: – Hogy ki nem kerül ide! Mindenféle feketeseggűek meg ferdeszeműek. A barátnőm meg én eleinte két feketével vettünk ki szobát. Hogy micsoda egy népség az, szó nincs rá. Nyers húst zabáltak! Aztán az egyik megmurdelt. A másik meg elköltözött. Mi pedig rendes ukrán lányokat fogadtunk oda – aztán újra észbe kapott: – De ez már rég volt, most egyedül bérelek lakást... Az ajtóban álló biztonsági őr jelet adott Tamarának. A lány összerezzent. – Beugorhatsz hozzám. Kérd el Micheltől a telefonszámomat, ha akarod, napközben mászkálunk egyet. Megmutatom neked Zürichet... A biztonsági őr újra intett, Tamara pedig odament a kijárathoz. Egy fekete köpenyes férfi várta... A következő nap veszendőbe ment: Zsenyának megfájdult a feje, és semmiféle bevált gyógyszer nem segített rajta. Kettőig csak lézengett. Aztán felhívta Luis, azt mondta,

hamarosan beugrik hozzá. Zsenya, aki már éppen indult volna a városba, két órát várt rá, míg előkerült. Luis egy borítékban pénzt adott át neki – a kiadásaira. Este tizenegykor megint nekiindultak az étterem-sztriptízbár-kabaré útvonalnak. Michel megint elcipelte Zsenyát valami méregdrága étterembe, és út közben a franciák, a svájciak és a németek gazdagsága közötti finom különbségekről értekezett. A svájci gazdagságot tartotta a legostobábbnak. Egyáltalán nem volt hazafias típus, szinte megszakítás nélkül szidta a hazáját, Zsenya pedig egyre csak csodálkozott magában, hogy hiszen szabad művészember, miért nem megy el valahová máshová, de egyelőre nem kérdezte meg... Az est első felében Zsenya vizsgálódásának legfőbb tárgya egy bizonyos Lada volt az XL bárban. Ez a dúsidomú, kissé fáradt mellű nő egyszerre emlékeztetett ápolónőre, dadára és fodrásznőre. Aztán még menzai konyhás asszonyra, eladónőre egy jobbféle élelmiszerboltból, meg patyolatos nőre. És mind emellé még az összes háború utáni szovjet sztárra is, Szerovától Celikovszkajáig. Kihidrogénezett haj, élénkpiros rúzs és hatalmas lélek... – Szervusz, Lada. Én Moszkvából jöttem. Michel mesélt rólad. Azt mondja, te mindenkinél jobban ismered az itteni életet. Pontosan vágsz mindent – kezdte az ismerkedést Zsenya. – Vágjuk mi itt mindnyájan – mosolyodon el Lada, de azonnal el is tüntette a mosolyát. – Mert ha itt nem vágsz valamit, akkor b....hatod. Értesz engem? – Régóta itt vagy már? – A kérdés rossz, de szükséges. – Itt három éve, előtte pedig Nyugat-Berlinben dolgoztam. – És hol jobb? – Itt, és nincs is értelme hasonlítgatni. Anyagi szempontból is, meg úgy egyáltalán... A részeg német nehéz kuncsaft. Itt pedig, gondold csak meg, egyáltalán nem is isznak. Itt sokkal rendesebbek a népek. Aki meg úgy jön ide, a jöttment népség, az mindenütt egyforma. De az efféle aljanépből Zürichben kevesebb van. Drága hely ez, ide mindenféle aljanépség nem jön. Én elégedett vagyok itt – válaszolta Lada egy vidéki tanítónő méltóságával. – És haza nem készülsz? – érdeklődött Zsenya. – Korábban voltak ilyen terveim. De most minden másként alakul. Férjhez készülök menni – mosolyodott el csak úgy tétován, befelé. – Ne mondd! Egy svájcihoz? – örvendezett Zsenya. – Egy bankárhoz. Jómódú ember, már nem éppen kisfiú, és ami a fő, egy komoly itteni családból származik, a harmadik nemzedékig mindenki bankár volt náluk. A dédapja ráadásul... – De Zsenya ezt már hallotta egyszer... – Sokkal idősebb nálad? – Negyvenkét éves. De még nem volt nős. Én harmincnégy vagyok. Ideje elrendezni az életemet – mosolyog a tűzpiros rúzsos ajkával... A rúzs felülete egyenletesen fénylik, sehol egy hajszálrepedés – valami kozmetikai különlegesség. – Gyereket szeretnék. Heinz szereti a gyerekeket. – És hogy kerültél ki egyáltalán külföldre? – teszi fel Zsenya a döntő kérdést. – Hosszú história ez – mosolyog titokzatosan Lada. Minden szó után elmosolyodik. Olyan ez nála, mint az idegrángás. – Volt egy vőlegényem, aki meghalt, az ő barátja segített. Korán elkerültem otthonról, még tizennégy évesen. Dolgoztam, tanultam. Aztán találkoztam valakivel – mint a regényekben. Egy gazdag, jóképű zenésszel. Egy zenekarban játszott, körbejárta az egész országot. És az esküvőnk előtt – képzeld csak el! – megölték. Lehet, hogy találkoztál vele az újságban is, híres eset volt. A sofőrjét is agyonlőtték. Amikor meg elmondták, teljesen kikészültem, két hónapig kórházban voltam. Öngyilkos akartam lenni. De a barátja segített, bevett a bandába háttértáncosnak, és mentem velük turnézni. És kapaszkodtam – mosolyodott el ismét az idióta, titokzatosságot mímelő mosolyával. – Szegénykém, mennyi mindenen kellett keresztül menned – sajnálkozott Zsenya. – És a szüleidet is nyilván hosszú ideje már nem láttad...

– A szüleimet? Hagyd már! Az apám tengerészkapitány volt. Ha felugrasz hozzám, itt lakom nem messze, mutatok neked fényképet róla: jóvágású volt, fehér díszegyenruhában... De fiatalon meghalt, egy robbanásban. Anyám pedig ott maradt gyámoltalanul, el volt kényeztetve, gondolhatod, egy tengerészkapitány felesége, szóval férjhez ment apám helyetteséhez, az a disznó meg állandóan vert, kínozott. És amikor felnőttem, megerőszakolt. Elszöktem otthonról... Emlékezni sem akarok rá, annyi minden történt velem... De látod, minden rendbe jött. Anyám pedig, miután elszöktem otthonról, meghalt... Úgy hogy Vologdában senkim sem maradt. Csak a nagy semmi. Michel hol odajön hozzájuk, hol elmegy, kifizeti az italukat. Mindenki elégedett. Zsenya a második csomag cigarettát bontja fel. Holnap megint fájni fog a feje... – Összeházasodunk Heinz-cel, belevágunk valami vállalkozásba... Szeretnék egy kis klubot nyitni, de csak valami jobb kerületben. „Orosz klub”-nak fogom nevezni. Miért ne? Ez a kerület nem egy nagy szám... Én magam szeretnék Oroszországból lányokat idehozni. A vízum most sokkal egyszerűbben megy – élénkül fel hirtelen. – Van itt nálunk egy moszkvai lány, Ljuda, ismerjük egymást, de nem túl közelről. A barátnőm barátnője. Már két éve, hogy elment a sztriptízbárból, férjhez ment egy bankárhoz, nagyon bejött neki. Lada nyakában, elmerülve dús keblei közé, láncon valami kis golyócska függ. Kiveszi, megfordítja. – Heinztől kaptam ezt az órát. Húsz perc múlva megyek színpadra. Ha megnézed, az agyad eldobod tőle. Komolyan meg van rendezve, nem ám csak úgy... Ha végeztem, visszajövök... – A mosolya szélesvásznú. Van csupasz sztriptíz, vagyis olyan, amihez nincs kellék, van kellékes sztriptíz, páros sztriptíz, férfi, női, és végül sztriptíz-bemutató, amikor is a megfelelő kuncsaftnak személyre szabottan mutatják be az előadást elejétől végéig – egyedi tarifáért... Lada számának kelléke egy szék. A szék a szexuális partnere. Megsimogatja, megnyalogatja. A nyelve hatalmas, vörös, piercingként ezüst függők vagy csingilingik vannak benne... Úgy hat, mintha a szék húzná le róla a kesztyűt, a harisnyakötőt, a bugyit. A fenekében hamis negyven karátos smaragd díszeleg. Lada művészien kimunkált szenvedéllyel adja oda magát az imádott széknek. Taps. Ladát meghívják egy italra. Ladát táncolni viszik. Lada ma elemében van: Michel is erről beszél Zsenyának: – Kitűnően dolgozott ma. Fel kellett volna venni... Tapasztalt színésznő, nem jön zavarba a kamerától. Szóval, a többiek zavarba jönnek. Ez érdekes. Egy pasasokkal teli teremben bezzeg nem... Lada fellépése után eltelik vagy másfél óra is, mire visszamegy Zsenyához. – Na, hogy tetszett? – Lada, ez nagyon klassz volt! A legjobb sztriptíz, amit életemben láttam! – Zsenya mindösszesen két sztriptízt látott, egyet tegnap, meg ma ezt. És a tegnapi sem volt rosszabb. Újra ott ülnek a kis asztal mellett, egyre ugyanazok körül a dolgok körül forognak. A tengerészkapitány apuka, az erőszakos mostoha, a vőlegény körül... Furcsa: ugyanaz a história, már második alkalommal. Ladát különben Olgának hívják. Ivanovóból származik, szakmunkásképzőt végzett. Fonodában dolgozott. A fizetésüket egy fél évig nem kapták meg. Ekkor elment Pétervárra pénzt keresni. Prostituáltként. Jól keresett. Egy este annyit, mint a gyárban egy fél hónap alatt. Ezt két nappal később fecsegi ki a lány, amikor abban a kávéházban ücsörögnek, amelyikben Lenin ette a strudeljét. Most még az itteni életről mesél. – Ezeknek a mi lányainknak ne higgyetek. A fizetésünkből itt nem lehet megélni: az csak a lakásra meg a ruhára elég. A jelmez itt nagyon sokba kerül...

A jelmez nem más, mint flitteres bugyi meg üvegfüggős melltartó, esetleg valami bőrcucc... Meg a csengettyűpiercing és a smaragd... „Munkaruha” – mosolyodik el magában Zsenya. – Kajálni meg kajálj, amit tudsz – panaszkodik és dicsekszik egyszerre Lada. – Nekem például megvan a saját klientúrám – ezer rongy egy éjszakáért. Mert amúgy a mi lányaink – arcán ekkor lenéző grimasz jelenik meg – kétszáz frankért is elmennek. Ráadásul itt én már csak őszig dolgozom. Ősszel összeházasodunk Heinz-cel, és belevágok valamibe. Heinz bankár, támogatni fog... Van egy barátnőm, a moszkvai Ljuda. Ő is nálunk dolgozott, de férjhez ment, és saját üzletbe fogott... – járja újabb körét Lada. Persze, mindannyian alkoholisták – munkahelyi ártalom. „Meg kell kérni Michelt, hogy ismertessen össze ezzel a Ljudával” – határozza el Zsenya. Kiderült, hogy Michel kitűnően ismeri Ljudát. De a lány most elutazott. Michel feltétlenül összeismerteti őket, mihelyt a lány előkerül... Zsenya folytatta az esti műszakjait. A második, a harmadik, a negyedik napon: Aelita Rigából, Emma Szaratovból, Alisza Volhovóból és Alina Tallinból... Éjszakákon át bárokban ül, iszik egy kicsit a lányokkal, fecseg velük erről-arról. Este is alka-selzer, reggel is alkaselzer. Lejegyzi az előző napi beszélgetéseket. Találkozik a lányokkal, kirúg a hámból, vagyis üldögél velük valami tisztességes kávéházban, Michel pénzén süteménnyel traktálja őket – a tévé kifizeti a számlákat –, és beszélget, beszélget velük. A lányok élvezik, hogy magukról beszélhetnek. Zsenyát pedig tudós mentalitása arra készteti, hogy elemezze átlátszó, együgyű, hazug meséiket, és tipológiai konstrukciót építsen fel belőlük... Michel csak esténként került elő. Továbbra is nagyon kedves, de valahogy mégis nagyon furcsa. Egyszer például kirángatott a felesége, Esperanza gardróbjából egy egész halom ruhát, és lehajította Zsenya elé az ágyra: – Ezek az átkozott göncök senkinek se kellenek! Egész vagyon rohad itt belőlük! Szegény kis majom... És sírva fakadt. Zsenya megint nem kérdezett tőle semmit. Egy másik alkalommal megérkezett Zsenyával dolgozni egy bárba, ott búskomoran üldögélt egy darabig, aztán eltűnt vagy három órára, és már csak közvetlenül zárás előtt került elő: egész arcát mintha koromcsíkok barázdálták volna... És a szeme megint kéken fénylett... Zsenya sosem látott még ilyet, hogy valakinek a szeme színe egy héten belül kétszer megváltozzon... Aztán hazakísérte Zsenyát, és úgy bolondozott, mint valami kölyökkutya. „Neuraszténiás – ettől vannak ezek a hirtelen hangulatváltások” – gondolta Zsenya. Odaértek a panzió ajtajához, Michel azt mondta: – Ha akarod, itt maradok nálad. Nos? Zsenya elnevette magát: – Michel, hiszen majdnem a fiam lehetnél... – Ennek semmi jelentősége... Mondd, hogy igen, és maradok... – Nem. Menj aludni... Fáradt vagy... – Nem, dehogy... Akkor megyek Tamarához ... Vagy Aelitához... Végre egy munkatalálkozóra is sor került: Louis, a producer egy aktatáskával, Michel valami őrjítő illatfelhőben, Zsenya pedig egy csomó, apró betűvel teleírt papírlappal. – Van hét figura – kezdte Zsenya hét igaz történet, amiknek a hitelességéért nem kezeskedem, de van mondjuk hét többé-kevésbé igaz történet. És van hozzájuk egy metatörténet. Ez az a bizonyos kulcs, ami hiányzott neked, Michel. A helyzet az, hogy elsőre minden lány elmeséli egy és ugyanazt a kitalált történetet, amelyikben van egy jóságos anyuka, egy jóságos apuka – öt esetben a lányok az apát fehér egyenruhás hajóskapitánynak állítják be. Aztán az apa meghal, jön a gonosz mostohaapa, a lányt kamaszkorában megerőszakolják, általában éppen a mostohaapa, mire a lány elszökik otthonról, találkozik a szerelmével, de az esküvő a vőlegény váratlan halála miatt elmarad...

Michel megpróbál kérdést feltenni, de Zsenya egy kézmozdulattal leinti: várj, előbb végigmondom... Michel türelmetlenségében szinte ugrál a széken... – A vőlegény halála után előkerül a vőlegény barátja, aki segít külföldre utazni. Róla viszont kiderül, hogy gazember, és a lányt a hivatásos prostitúció útjára taszítja. De a lány éppen most talált egy nagyszerű férfit – általában ez az új vőlegény bankár, néha azonban valami saját vállalkozása van –, és hamarosan össze fognak házasodni... Valószínűleg mindannyian ugyanazt a ponyvaregényt olvasták, vagy valami filmet láttak, amelyik ilyen hatással volt rájuk. Teljesen igazad van, Michel, egy meglehetősen infantilis embertípussal van dolgunk, amelyikben persze nagyon sok megkapó tulajdonság van... És végül: mindegyik, vagy majdnem mindegyik lány megemlített egy bizonyos Ljudát Moszkvából. Ez valami helyi hősnő lehet. Valami mitológiai alak. Kellene vele találkozni, azt hiszem, az eljövendő forgatókönyvünknek ő lehet a kulcsfigurája. Michel felugrott, és csókokkal árasztotta el Zsenyát: – Zseniális! A francba a dokumentumfilmmel! Ez a fehér zubbonyos hajóskapitány, aztán az erőszakoskodó mostohaapa... A lány pedig, mint valami orosz Lolita, elszökik otthonról... – Michel a szoba közepén állt, a karját széttárta, a könnyei pedig hullottak ezúttal fekete szeméből. – Áll az út szélén, stoppol, mellette kamionok, Németországból jövő megpakolt kamionok húznak el, de senki sem áll meg neki, és esik az eső... Plusz az esküvő előestéjén agyonlőtt vőlegény... az orosz maffia... Zseniális! Ebből Oscar lesz! Natalie Portmannel a főszerepben! Ó-ó! – nyögött fel Michel, és a szívéhez kapott. Aztán felugrott és újra csókokkal halmozta el Zsenyát: – Ez olyan lesz, mint Dosztojevszkij! Sőt, még jobb! Ljudával pedig ma este találkozunk. Tegnap jött vissza, és felhívott... Bár őrá egyáltalán nincs szükségünk... Nem akarok dokumentumfilmet forgatni! Játékfilmet csinálunk! A francba ezzel a dokumentarista vacakkal... Louis teljes közönnyel ült ott. Amikor Michel befejezte viharos monológját, széttárta kövér karjait, és ajkát biggyesztve azt mondta: – Ahogy akarod, Michel... De én ebben a projektben nem veszek részt. Én arra szerződtem, hogy a svájci televíziónak forgatunk egy dokumentumfilmet. Ez a projekt viszont... Fél évig vagy egy egész évig is eltart, mire összeszedjük rá a pénzt... A sajátodat belefektetni pedig ezúttal nem engedem... Michel elnevette magát: – Louis, te olyan vagy, mint egy gyerek! Zsenya úgy fogja megírni a forgatókönyvet, hogy a film háromnegyed részét Oroszországban fogjuk felvenni. Ottani stábbal. Hiszen ott mindent bagóért megkapunk! Felfogadunk egy orosz operatőrt – zseniális operatőreik vannak! Meg zeneszerzőt is! És díszlettervezőt is! A technikát és filmet pedig mi adjuk. Három kopejkába fog kerülni az egész film! Hisz te is tudod! – Nem, nem! Lehetetlen ötlet – makacsolta meg magát Louis. – Rendben van! Ha nem hiszed, nem kell! Zsenya megírja a forgatókönyvet, és ha kész lesz, majd még beszélünk róla. A forgatókönyvet pedig saját zsebből fizetem. Maradjunk ennyiben! A további események filmszerű gyorsasággal peregtek. Ljudával abban a kabaréban beszéltek meg találkozót, ahol korábban dolgozott. A tulajdonosnőt, ezt a már nem éppen fiatal német asszonyságot, aki még a hatvanas években lépett le Kelet-Berlinből, Zsenya már ismerte. Ingeborgnak hívták, és hatalmas karriert futott be: egyszerű sarkangyalból üzlettulajdonos lett. Különben rendes nő volt, a lányok szerették. Ljudával úgy büszkélkedett, mint legjelesebb alkotásával. Ljudára sokáig kellett várniuk: a magas, szőke, csupa-fog, törött orrcsontú lány egy órás késéssel érkezett. Szép volt, mint a korai halál. Elegáns, mint egy divatmodell. Oldalán a férje, mint egy pirosra sült cipó, alig ért a melléig. Arcra barátságos és vidám volt.

Szívélyesen összecsókolóztak. Michel kezet csókolt Ljudának, és Zsenya, aki lassacskán kiismerte a rendező manírjait, megértette, hogy ez a hangsúlyozott tiszteletadás éppen a korábbi, jóval közelebbi kapcsolatuk jele... Amikor Ljuda megszólalt, az is az elegancia csúcsa volt: egyszerre négy nyelven beszélt – Zsenyával oroszul, Michellel franciául, Ingeborggal németül, a férjével pedig, aki Locarnóból származott, olaszul. – Ljuda, maga egy igazi nyelvzseni! – lelkesedett Zsenya. – Fantasztikusan beszéli ezeket a nyelveket... – Hogy lennék már nyelvzseni, a Maurice Thorez Idegennyelvi Főiskolán végeztem, ott nem nyelvzseniket képeznek, csak dolmetschereket... tolmácsokat... – mosolyodott el Ljuda, kivillantva összes fogát, és Zsenya még jobban elcsodálkozott: bár a lány külseje stílusos volt, de minden ízében kurvás, a szókincse azonban, mint egy jó társaságból való fővárosi hölgyé. Valószínűleg így is lehetett. Ljuda története különbözött az összes többi lányétól: tisztességes családból származott, a nagyapja professzor volt, a Kropotkinszkaján volt lakásuk. Tiszteletreméltó szülők. Semmiféle gyermekkori erőszak. Ellenkezőleg, zeneiskola, szakkör a Tudósházban, művészi torna... Kitűnő eredmény a főiskolán. Kezdetben boldog házasság egyik évfolyamtársával, aztán külföldi munkavállalás. Aztán egy súlyos trauma: a férje homoszexuális hajlamúnak bizonyult, és otthagyta őt egy fiatal srác miatt. Ennek következményeként Ljuda idegösszeroppanást kapott, és elveszítette munkahelyét. Elhelyezkedni nehéz volt, elment egy sztriptíz-bárba dolgozni. Itt, Zürichben nagyon drága az élet, a fizetése alig volt elég a lakásra. Éjszaka a sztriptíz-klubban dolgozott, nappalra fordításokat vállalt. Valahogy talpon maradt. Aztán találkozott Aldóval. Itt, ebben a klubban ismerkedtek meg. Aldo bankár, módos ember, úgyhogy Ljuda sikeresen rendbe hozta az életét... „És elég keményen iszik” – állapította meg Zsenya. Már amikor megjött, sem volt tiszta. És miközben beszélgettek, megivott még négy pohár pezsgőt. Zsenya kiment a toalettre. Itt újabb meglepetés érte: a vécés asszony is orosz volt. Láthatóan azok közül, akik a színpadon nem tudtak megragadni, visszautazniuk pedig nem akaródzott... Zsenya dolga végeztével, mintegy megszokásból, beszédbe elegyedett a nővel. Kiderült, hogy pontosan úgy van, ahogyan feltételezte: Krasznodarból jött, aztán Németországban dolgozott, most pedig itt... Zsenya állt a tükör előtt, nézte az arcát, és azt kérdezte magától: hová keveredtél, kedvesem? Ebben a pillanatban kecsesen dülöngélve és az ajtókilincsek után kotorászva belépett Ljuda... Tökrészeg volt. Bezuhant az egyik fülkébe, okádott, pisilt. Aztán kijött. A „pipimadám” azonnal a kezébe nyomott egy poharat. Ljuda kiöblítette csupa-fog száját, szájsprayt fújt bele. Leült a vécés nő sámlijára. Meglátta Zsenyát – a kedvesség, mint valami smink, egy pillanat alatt eltűnt az arcáról... Rágyújtott, elfintorodott, és egy igazi utcalány nyelvén szólalt meg: – Te meg, bazmeg, micsinálsz itt? Ki fizet téged? Egyáltalán, mit akarsz? Ahogy az a részegekkel lenni szokott, láthatólag nála is „átbillent” valami, és Zsenya kedvesen így felelt neki: – Forgatókönyvet írok, Ljuda, a Zürichben dolgozó orosz lányokról. És itt te vagy a főszereplő: mindenki rólad beszél, a moszkvai Ljudáról... – És hogy csinálod, kézzel írod, vagy diktafonod van? – kérdezte Ljuda már egészen más hangon. – Hát, diktafonom van... – ismerte be Zsenya –, de veled egyébként is érdekes beszélgetni. Csak úgy, barátian... De Ljuda ekkor valóságos fúriává változott. Megpróbált felállni, de visszazuhant a sámlira:

– Hú, te bárcás kurva, hát mindent ki akarsz tálalni? Otthon is a sarkamban jártatok, most itt is utolértek... De én széttépem a pofádat... – és a vállával olyan mozdulatot tett, mint egy zsebtolvajt alakító filmszínész... Zsenyát ekkor hisztérikus nevetés fogta el. – Ljuda, kedvesem! – kiáltotta hahotázva. – Kinek nézel te engem? Meg vagy hibbanva? Azt hiszed, én nem szívtam eleget életemben? Zsenya átölelte Ljuda vállát, ő pedig Zsenya vállára hajtotta a fejét és zokogni kezdett. A zokogásból aztán előkerült a már ismert szöveg, csak sokkal több ékesszólással, mint a kevésbé tehetséges kolléganőinél. – Vagy talán nem szoptam három rubelért a pályaudvaron? Talán nem dobtak partiba? Talán nem keféltem kapualjban? Igen, én a moszkvai Ljuda vagyok! Királynő, a kurva anyját! Csakhogy én nem Ljuda vagyok és nem Moszkvából! Hanem Zoja vagyok Tulából! És egy professzor sincs az egész famíliánkban. Cseléd voltam egy zsidó professzor családjánál – igen, úgy dolgoztam! Hordtam a Tudósházba az unokájukat... Az én családomban mindenki bányász. Az apám is, a mostohaapám is. Az anyám mind a mai napig a bányánál dolgozik. Diszpécser. A részeges mostohaapám pedig most ül, bár valószínűleg már el is patkolt. Tizenegy éves voltam, amikor megerőszakolt... De kitűnővel végeztem el az iskolát!... Felvettek a főiskolára! Csak amikor a rendőrök begyűjtöttek a Nacionalban, kib...tak a főiskoláról... Még jó, hogy le nem ültettek, minden osztályon megdugtak, aztán elengedtek... Lehet, hogy belőlem tényleg professzor lett volna, ha nem kellett volna az első évfolyamtól kezdve a p...mal pénzt keresnem. Van érzékem a nyelvekhez: seperc alatt megtanulom... Hallás után, könyv nélkül rám ragad... – kinyújtotta hosszú, rózsaszínű nyelvét, és mint egy igazi hivatásos a fegyverét, körbeforgatta. A továbbiakban minden az ismert program szerint folytatódott: vőlegény, a vőlegény esküvő előtti váratlan halála, aztán a rossz szelleme... Potyogtak a részeg könnyei, folyt az orra... Ljuda csuklott, felpüffedt arcán szétkente a vízálló festéket. – Ljudocska, ne sírj – simogatta meg a vállát Zsenya. – Te akkor is a legszerencsésebb vagy mind között. Minden lány téged irigyel. Van saját üzleted, férjed, Aldo... – Elcseszett egy firkász vagy te – kezdett el még keservesebben sírni Ljuda. – Vagy tényleg szart se értesz semmiből, te emberi lelkek mérnöke! – Na ja, elvett feleségül! Én meg úgy gürizek neki, mint Carlo papa, ma már három kuncsaftnak dobtam szét a lábam. Négyszáz frank – all included... Az egyik egy hatvanéves arab volt, egy disznó biszex. A második egy bajorországi német, halálosan smucig. Ásványvizet töltöttem magamnak, ő meg megkérdezi, ki fogja ezt a vizet fizetni... A harmadik pedig – Ljuda itt felnevetett –, az jópofa volt! Egy tejfölösszájú japán, akinek alig volt farka. De milyen udvarias volt... Az ezer dollárt meg felejtsd el. Arról csak álmodoznak az itteni kis hülyék. Ilyen pénzeket legfeljebb csak Naomi Campbellnek szurkolnak le... Zsenya kirángatta Ljudát a toalettről. A pirospozsgás Aldo rosszallóan nézett rá: úgyhogy Zsenya elhitt mindent, amit Ljuda az imént mesélt magáról... Zsenya egy nappal később hazautazott. Michellel szerződést kötött a forgatókönyv megírására. Micsoda kutyának való élet. Micsoda nyomorúságos hazugság. Az igazság pedig még nyomorúságosabb. De Michel mesét akart. Városi románcot. Szegényeknek való melodrámát. A világ összes utcalányának – egyszerűeknek, mohóknak, butácskáknak, jóságosaknak, kegyetleneknek, becsapottaknak – álmát... Zsenya ezer dollár előleget kapott. Pont akkora összeget, amekkoráról ezek a lányok egy éjszakáért ábrándoztak... Zsenya hazaért. Otthon nem volt hazugság minden, nagyon nehéz és zűrös volt. Dolgozni járt és közben írta a forgatókönyvet. Moszkvában ez a történet még ostobábbnak és fölöslegesebbnek hatott.

Másfél hónap múlva aztán felhívta Louis, és közölte, hogy Michel heroin-túladagolásban meghalt. És hogy mindez a felesége, Esperanza temetését követő napon történt, aki AIDS-ben halt meg a kórházban. Louis sírt. Zsenya is sírt. Befejeződött végre ez az egész lázálom, és Zsenya mindenre magyarázatot kapott, még Michel szeme színére is: kék, amikor a pupilla tűhegynyire összeszűkül, és fekete, amikor kitágul és betölti az egész szivárványhártyát – a dózistól függően...

Életművészet 1 Ezek az átkozott tökök napokig nem mentek ki a fejéből. Végre aztán vett öt darabot, halvány színűt, fényeset, szabályos alakút... Késő este megsütötte őket, reggel pedig pürét készített belőlük, és megkérte Grisát, hogy szerezzen be Liljának élelmiszert. A tökön kívül készített még céklasalátát meg körözöttet. Liljának gyakorlatilag nem volt foga. Esze se túl sok. Meg szépsége sem. Tulajdonképpen az egész nő csak egy hatalmas, löttyedt test és csöndes jóság volt... Csendessé ez a jóság azután lett, hogy Lilja megbetegedett, előtte, amíg egészséges volt, a jósága zajos volt, sóhajokkal és felkiáltásokkal, meg azzal az erőszakoskodó ajánlattal, hogy bátran lehet hozzá fordulni. Fordult is mindenki, aki nem volt rá rest. Nevetséges: Lilja lánykori neve Aptekman volt, a foglalkozása pedig gyógyszerész. Régiesen patikus. Harminc évig ült az ablaknál, válogatás nélkül mindenkire mosolygott, és megpróbált mindenkinek mindent kiadni, beszerezni, felhajtani... Aztán jött az agyvérzése, és már három éve sántikált otthon jóféle, külföldi gyártmányú, könyöktámaszos botjára támaszkodva, maga után vonszolva folyton lemaradó bal lábát. És a bal keze is inkább csak arra való volt, hogy legyen: egyébként használhatatlan... Lilja Aptekmant Zsenya gyermekkorától fogva ki nem állhatta. Ugyanabban a házban laktak egy ódon utcában, amelyik életük során háromszor cserélt nevet. A szüleik jól ismerték egymást. Sőt még azt is beszélték, hogy Zsenya nagyapja nyolcvanéves korában megkérte Lilja még fiatal, alig hatvanöt éves nagymamáját. De Zsenya ezt nem nagyon hitte: vajon intelligens nagyapja, ez a tiszteletreméltó fül-orr-gégész, Schubert és Schumann zenéjének kedvelője, aki Ciceró beszédeit latinul olvasta, mit találhatott Lilja nagyanyjában, ebben a mindig mosolygó, alázatos, tömzsi, bajuszkás kis asszonyban, aki valami ukrán falucska éneklő táj szólásával beszélt? Zsenyát abban az időben egészen kihozta a sodrából Lilja hangoskodó neveletlensége, falánksága és mérhetetlen kíváncsisága. Lilja viszont mindig is szeretett volna Zsenyával barátkozni, csak éppen Zsenya nem engedte közel magához. Aztán hosszú időre szétváltak útjaik, és egy percig sem gondoltak egymásra. Lehet, hogy életük végéig nem is gondoltak volna, ha tíz évvel ezelőtt Zsenya nem próbált volna meg egész Moszkvában felhajtani egy ritka és hiánycikknek számító gyógyszert az édesanyja számára, és egy távoli barátnője nem ígérte volna meg, hogy egy másik távoli barátnőjén, egy gyógyszerészen keresztül beszerzi neki ezt az orvosságot. De Zsenya még akkor sem tudta, hogy a gyógyszerész nem más, mint Lilja Aptekman, De az akkor még névtelen patikusnő váratlanul maga telefonált, érdeklődött az adagolás felől, valakitől kérte, valahol megrendelte, előbb minden meghiúsult, aztán az első beszélgetést követően vagy két héttel ő maga telefonált és jelentette be örvendezve, hogy sikerült... Zsenya anyjának akkor már egy másik, sokkal erősebb készítményt kezdtek beállítani, és egészen rossz bőrben volt: Zsenya naphosszat bent ült nála a kórházban. S az ismeretlen patikusnő maga hozta el a gyógyszert, azt mondta, éppen útba esik neki, két megállónyira lakik ide... Zsenya ajtót nyitott az ismeretlen, testes, elegáns szemüveget viselő asszonyságnak, aki azonnal rákezdte: – Zsenyácska! Hiszen azonnal éreztem, hogy ismerős a hang! Drágaságom! Szóval akkor ezek szerint Tánya néninek kellett a Vinkristint beszereznem! Ó, Istenem! Zsenyácska! Hiszen te egy csöppet sem változtál! És a derekad! Micsoda derekad van! Nem ismersz meg? Tényleg ennyire megváltoztam volna? Lilja Aptekman vagyok a tizennyolcas lakásból...

Zsenya eszelős értetlenséggel bámult a testes asszonyságra, akinek a szemüveg alatt vastagon ki volt kenve a szeme, és próbálta összekötni valakivel vagy valamivel emlékezete elszakadt fonalát... A testes asszonyság pedig, miközben örömittasan tovább fecsegett, lehúzta egyujjas kesztyűjét, letett a padlóra két szatyrot, a harmadikból pedig elkezdte kipakolni a gyógyszeres dobozokat, és mindegyiknek megnézte a feliratát... – Lilja Aptekman! Hány éve nem láttalak? – reagált meglehetősen bágyadtan Zsenya. És most már mindenre emlékezett: a kövér kislányra, aki állandóan vagy süteményt, vagy lepényt majszolt, a csodaszép nővérére, meg a nagydarab, vörös képű apjára, akit szolgálati kocsi hordott, aztán egyszer hosszú időre, öt évre elvitt... Még arra is emlékezett, hogy amikor kiszabadult, milyen megroggyant öregemberként tért haza. Aztán ott ücsörgött a padon a többi dominózóval, és együtt ivott velük. Felötlött benne egy olyan véletlenül elkapott kép is, amikor a már szinte felnőtt, bögyös Lilja vezeti haza ittas apját, és közben keservesen sírdogál... Másra már nem is emlékezett, mert Aptekmanék aztán elköltöztek valahová... – Vetkőzz le, Liljácska, mit ácsorogsz itt az ajtóban? – Azzal Zsenya felrakta a kitömött szatyrokat a hokedlire, és már cibálta is lefelé Liljáról az elnyűtt, bolyhos télikabátot, ami olyan nehéz volt, mint a sírfedél. Lilja pedig egyre csak mondta: – Bemegyek, persze, hogy bemegyek. Ráadásul most véletlenül rá is érek: általában úgy rohanok haza, mint az őrült, de most szünidő van, a lányokat a külkerfőiskola téli táborba vitte, az uram, Fridman pedig kiküldetésben van... Ó, mennyire örülök, Zsenyácska, hogy rád találtam! Most aztán mindent el kell mesélned. Hiszen te mindig olyan különleges voltál! Mindig olyan okos, én pedig igazi butácska... és mindig megsértődtem, hogy nem akarsz barátkozni velem. Hiszen te voltál a legjobb barátnőm: tudd meg, hogy hosszú éveken át, egész gyerekkoromban, elalvás előtt csak veled beszélgettem. Most már elmondhatom: gyóntam neked... Lilja gyorsan, hangosan, kifejezően beszélt, úgy, ahogy egy harmadikos kislány fejből verset mond. – Kérsz enni? Tegyek oda teát? – kérdezte fáradtan Zsenya. Már majdnem tizenegy óra volt, dolga pedig még annyi, mint a nyű. – Nem, enni nem kérek... Talán csak egy falatot... Teát viszont persze... És Zsenya megadóan indult a konyhába, Lilja pedig utána, hangosan csoszogva a férfi házi papucsban. – Nem, gondold csak meg, ennek így kellett történnie. Telefonáltam a központi, a Kremlbéli gyógyszerellátóba, minden kapcsolatomat latba vetettem, mindenkinek azt mondtam, egy rokonomnak kell. És hát így is van: te olyan vagy nekem, mintha a rokonom lennél. Mennyire sajnálom Tánya nénit! Tudod, ez a gyógyszer nagyon hatásos, csak közben nagyon alattomos is. Zsenya bólintott. Tudta, hogy az anyja már nem is a rák miatt, hanem éppen a kemikáliáktól haldoklik, amelyek ugyan felfalták a rosszindulatú sejteket, és a daganat mintha fel is szívódott volna, az élete azonban egyre gyorsabban fogyott... – Annak idején állandóan belestem az ablakotokon: ott ültél a zongoránál, játszottál, a zongora tetején pedig két gyertyatartó állt. És lógott egy kép is a falon, egy erdei táj, igen szép kép volt, aranykeretben... Emlékszem a dédapádra is, fekete kalapban járt, a zsebe meg teli volt mentolos cukorkával... Volt úgy, hogy ment a cipészhez, a szatyra teli volt ócska lábbelivel, megállt az udvar közepén, és cukorkát osztogatott a gyerekeknek... Zsenya szinte tűzbe jött: ezek az emlékek csak az övéi voltak, az anyján kívül, aki szinte már nem is élt, senki a világon nem emlékezhetett erre a nyári képre, ahol is az udvar közepén, amit az emlékezet reflektora világított be, ott állt a dédapja, aki nyolcszázhatvanegyben, a jobbágyrendszer eltörlésének évében született, és kilencszázötvenhatban halt meg... fekete kalapot viselt, körbenyírt, fehér szakálla volt, ami alól kikandikált szürke-kék csíkos nyakkendőjének csomója... Kezében szatyor, teli ócska

lábbelivel, a zsebében pedig cukorka – igen, ez mind igaz volt, de személyes igazság, ami csak a Zsenyáé volt. De ezek szerint létezik a világon még valaki, aki meg tudja erősíteni, igazolni tudja, hogy az az élet, amit agyonnyomott a Novij Arbat arcátlan aszfaltja, nem csak az ő álmában létezett... – Liljácska, hát te tényleg emlékszel erre? – Hát persze, hogy emlékszem, mindenre a legapróbb részletekig... Emlékszem Nasztyára, a bejárónőre, Murka macskára, a pléddel leterített díványra az ebédlőben... és a nagymamádra, Ada Makszimilianovnára, micsoda hölgy volt az, kockás, tyúklábmintás kosztümben járt... egy igazi külföldi dáma... Lilja megszívta az orrát. – Lengyel volt – suttogta Zsenya –, és kockás kosztümöt hordott... Lilja ekkor levette a szemüvegét, elővett egy sötétszínű férfizsebkendőt, és elkezdte felitatni a szétkenődő festéket. Ügyesen, gyakorlottan csinálta, ujjaival megigazgatta összeragadó szempilláit. Aztán elővett egy piperekészletet, kivett belőle egy kis kartondobozkát, benne valami hazai gyártmányú, durva szemfestékkel, egy vastag szemceruzát, meg egy kis kerek tükröcskét, és ajkait beharapva elkezdte rendbe hozni szétfolyó szépségét... Amikor befejezte, szegényes női kelléktárát visszatette a helyére, a táskájába, aztán két, a testméretéhez képest kicsiny kezét maga előtt fegyelmezetten, iskolásan összetéve mesélni kezdett... – Nagyon boldog vagyok, Zsenya. Rendes férjem van, a lányaim szépek. A mondandó formája sehogy sem illett össze a tartalmával: fájdalmasan szomorú volt az intonációja. Lilja felsóhajtott és hozzátette: – A legboldogabb akkor voltam, amikor az elsőszülött fiamat neveltem. Aki meghalt, még tízéves korában. Zsenya ekkor másodszor is tűzbe jött. – Olyan volt... Igazi angyal. Ember nem szokott ilyen lenni. És egyszer, amikor hazamentem munkából, ott feküdt holtan a díványon. Verőértágulása volt, és senki sem tudta – magyarázta Lilja. – Pedig olyan egészséges fiú volt, sohasem volt beteg, és akkor egyszer csak hazament az iskolából és meghalt. Felkötöttem volna magam, ha nincsenek a lányok. Ők még csak másfél évesek voltak akkor... Zsenyában homályosan felmerült valami gyanú – egyszer már hallott meghalt gyerekekről szóló történetet... – És a lányokkal... minden rendben? – Hála Istennek! Mondom, igazi szépségek. Feltette a szemüvegét, erősen kifestett szemét Zsenyára vetette, újra beletúrt a retiküljébe, és egy fotóalbumból fényképeket mutatott: két fiatal süldőlány, szépen kifésült sörénnyel, szeszélyesen csücsörödő szájjal, affektáltan egymás felé nyújtott, kifogástalan formájú nyakkal ült egymás mellett. – De én inkább valami mást akarok neked mesélni, Zsenya. Én csak az Isten segítségével maradtam életben. Szerjozsa vezetett el engem az Úrhoz. Halála után fél évvel megkeresztelkedtem. A családom – apám már nem élt –, anyám, a nagynénéim, a nővéreim szóba sem álltak velem ezután. De aztán minden elrendeződött. És jobban kezdtem érezni magam. Vagyis hogy rossznak rossz volt, de Szerjozsa a mi Urunkon keresztül velem maradt, és a jelenlétét nagyon érzem. És tudom, hogy amint nekünk, keresztényeknek ígérik, nem ebben az életben, hanem egy másikban Szerjozsa majd angyal képében várni fog... Csak tudod, azzal nem tudtam megbirkózni, hogy állandóan sírtam. Főzöm az ebédet, vagy ülök az ablakban, emberekkel beszélgetek, vagy csak úgy ülök a trolibuszon, és észre se veszem, már folynak is a könnyeim. Az emberek persze észreveszik. Gondolkodtam, gondolkodtam, aztán festeni kezdtem a szememet. A festék csíp, így ha folyni kezdenek a könnyeim, azonnal észbe kapok. Tizenkét

év telt már el, de a könnyeim azóta is folynak... Úgy hozzászoktam a kifestéshez, hogy reggel, amikor felkelek, ez az első dolgom... Zsenyába megint belehasított valami, az orrát is facsarni kezdte. Lilja barátságos szeme úgy ki volt kenve, mint egy sarki kurváé, az arca pedig olyan fehér, mintha már ő maga is angyal képében járna-kelne, ahogyan a halott Szerjozsáról feltételezi... Lilja csak beszélt, csak beszélt, és amikor az órára néztek, már majdnem egy óra volt. – Jaj, micsoda fecsegő vagyok! – kesergett Lilja. – Egészen agyonbeszéltelek! De ugye, milyen jól elbeszélgettünk, Zsenyácska. A troli meg már valószínűleg nem jár. Zsenya felajánlotta, hogy maradjon ott éjszakára. Lilja könnyen ráállt. Jóízűen, nagyokat szuszogva hozzá, megette a maradék körözöttet. Teát is ivott még. És két órakor, amikor Zsenya megágyazott neki a hallban a díványon, Lilja, aki közben már vetette le tűzoltóautó színű kardigánját, azt mondta: – Zsenyácska, és Tánya néni meg van keresztelve? – A nagyanyám és a nagyapám lutheránusok voltak. Anyámat nem tudom. – Hogy lehet az? – lepődött meg Lilja. – Az öregek még a forradalom előtt házasodtak össze, és mindketten felvették a lutheránus hitet. A nagyapám zsidó családból származott, a nagyanyám pedig katolikus volt, másként nem tudtak volna összeházasodni... Anyám nem hívő. Azt sem tudom, meg van-e keresztelve. Ha igen, akkor lutheránus lehet... – Mit nem mondasz – lepődött meg Lilja. – Még ilyet, hogy lutheránus... De végül is mindegy, hiszen a lutheránusok is keresztények. Hadd vigyek el Tánya nénihez egy papot. Zsenya nézte a takaró alatt kényelmesen elhelyezkedő Lilja hullámzó testének gombócát, a festéktől megszabadított, ráncok és anyajegyek csúfította, nem éppen fiatal arcát, amint hálás mosolyának felét belenyomta az összegyűrődött párnába. Milyen jóságos asszony – gondolta. Lilja felemelkedett a párnáról és megfogta Zsenya kezét: – Papot pedig vinni kell, Zsenyácska. Feltétlenül vinni kell. Később nem fogod megbocsátani magadnak... Igen, igen, nagyon jóságos – gondolta újra Zsenya. – És gyerekkorában is ilyen jó volt, csak teljesen hebehurgya. Mostanra viszont a sok ostoba energiája megtalálta a maga csatornáját. Furcsa, hogy ez éppen a kereszténység... Tatyjana Eduardovna még azon az éjszakán meghalt, úgyhogy sem a gyógyszerre, sem a papra nem volt már szüksége. A temetésen Lilja zokogott, könnyeivel lemosta szempillájáról a festéket. Bánatos volt, hogy elkésett, hogy nem vitt papot Tatyjana Eduardovnához, és ő maga sem köszönt el tőle. Zsenya viszont nem tudott sírni. Hideg kezét anyja még hidegebb homlokán tartotta, és gondolatban összeállított egy hosszú listát, hogy életében mit nem tett meg az anyjának... Zsenya nagy mestere volt a különféle listák összeállításának... Lilja odaszokott Zsenya lakásába. Zsenya nem fogadta el barátnőjének: Lilja, rendeltetése szerint, a rokona volt. Mindenki rokona. És Zsenya megadta magát. Néha ingerülten igyekezett szabadulni Lilja vallási és orvosi gondoskodásától, a megváltó kereszténység házilagos, állandó propagandájától, időnként ordibált, de nem tudott nem ellágyulni Liljának attól a fáradhatatlan törekvésétől, hogy mindenkinek segítsen, mégpedig azonnal. Zsenya egyre mélyebbre látott Lilja furcsa életébe. Lilja a szolgálatnak élt: nemcsak beképzelt, nem éppen okos férjéről és szeszélyes, széllelbélelt lányairól gondoskodott, törődött velük és nyalta ki a feneküket. Ugyanilyen önzetlenül szolgálta a barátnőit, a barátait és az egyszerű vásárlókat is, akik benyújtották hozzá receptjeiket az első ablaknál; szatyorszám cipelte a gyógyszert ismerősöknek és ismeretleneknek, és szégyenpír öntötte el arcát, amikor a jótékonyságért cserébe odacsúsztattak neki egy doboz csokoládét vagy egy parfümöt... Szűkösen élt, bár agyonhajszolta magát, futkosott, a szemét pedig egyre csípte a festék, amit

állandóan lemostak önkéntelenül kibuggyanó könnyei... És éveken át így rohangált: valakinek hozott valamit, meglátogatott valami öregasszonyokat, mindig mindenhonnan elkésett, még a vasárnapi istentiszteletről is, ahová egyfolytában hívogatta a szilárdan ellenálló Zsenyát... Aztán egyszer csak leverte a lábáról az agyvérzés. És azonnal széthullott minden: a férje elment kiküldetésbe, és mert szemet vetett valami fiatal nőcskére, elfelejtett visszatérni... a lányai, akiket egészen letaglóztak ezek az események, sehogy sem tudták megérteni, miért babrált így ki velük az élet. Az anyjuk most nem csavart ki nekik reggelente friss gyümölcslevet, nem mosott, nem vasalt rájuk, nem vásárolt be, nem főzött nekik, egyáltalán, semmit sem csinált, éppen ellenkezőleg, tőlük várta el mindazt, amire nem tanította meg őket. Megpróbáltak kibújni ez alól a lenézett munka alól, megpróbálták egymásra hagyni, és folyton veszekedtek. Liljának sokáig tartott a felépülés. Heroikus küzdelmet folytatott: órákon át gyúrta, nyűtte a paralízises bal oldalát, ostoba kínai gyakorlatokat végzett, kínzásig vitte, hogy ernyedt testét szőrkefével dörzsölte, golyókat görgetett kézzel és lábbal, mígnem szép lassacskán felállt, újratanult járni, öltözködni, és úgy-ahogy fél kézzel is elboldogult. Zsenya, aki korábban elkerülte Lilja otthonát, most gyakran benézett hozzá: vagy vitt valami finomságot, vagy csak pénzt hagyott ott neki. Nagy meglepetésére Zsenya azt vette észre, hogy sokan látogatják meg Lilját, nagyrészt a templomi ismerősei, elüldögélnek nála, kiviszik sétálni, segítenek neki a háztartásban... A lányaira egyáltalán nem számíthatott, ők szenvedélyesen belevetették magukat az ifjúság életébe, amelyben sok mindent kínáltak nekik, mint valami reklámújságban. Néha, amikor úgy hozta kedvük, háztartási hőstettet hajtottak végre: kitakarították a lakást, vagy ebédet főztek, de minden ilyen alkalommal szinte dicshimnuszt vagy kitüntetést vártak el... Lilja mindannyiszor megköszönte, magában örvendezett, és elújságolta Zsenyának: – Irocska böjti borscsot főzött! Olyan finom volt! – Mit mondasz? Tényleg főzött? – dühödött fel Zsenya. Lilja pedig csak szelíden mosolygott és mentegetőzött: – Zsenyácska, ne bosszankodj, hiszen én vagyok a hibás mindenért. Szerjozsa halála után olyan lettem, mint valami őrült. És rettentően elkényeztettem őket... Mit várjak most el tőlük? Lilja most halkan és lassan beszélt. Egykori energiája most teljes egészében arra ment el, hogy elbotorkáljon a vécéig, egy kézzel felhúzza a nadrágját, úgy-ahogy megmosakodjék, fogat mosson. Egy kézzel kinyomni a tubusból a fogkrémet a kefére – ezt is meg kellett tanulnia. Zsenya sokszor majdnem elsírta magát, annyira sajnálta, Lilja pedig csak mosolygott a ferde mosolyával, és elmagyarázta: – Túlságosan sokat futkostam, Zsenyácska. Aztán a Jóisten kiszabta rám, hogy üljek le és gondolkodjak el a viselkedésemen. Most hát gondolkodom. És csöndes, nagyon csöndes volt, meg öreg és ősz, és már a szemét se festette – elvesztette a rutinját és fakó szeméből néha könny csörgött, de ennek már semmi jelentősége sem volt... Zsenya elmenőben vetett magára egy pillantást a tükörben – még egészen jól tartotta magát, negyvenötnél nem nézett ki többnek –, és már futott is le a lépcsőn, nem volt rá ideje, hogy a liftet várja, annyi dolga volt, mint a nyű – egy egész listára való...

2 Nem jegyzetfüzet volt ez, inkább munkanapló: fekete, mentes minden játékosságtól, meglehetősen nagy alakú, majdnem A/4-es formátumú. Aki ezt nem érti, annak nem is érdemes magyarázni. A füzetben három oszlop volt: a K betű alatt a kiadói, az O alatt az otthoni, az E alatt az egyéb ügyek.

Az első oszloppal viszonylag rendben volt minden: Zsenya fél éve vette fel helyettesnek Szerjozsát, egy fiatal srácot, aki fiatalabb volt még Grisánál is. Nem keveset fizetett neki, de mint kiderült, nem is hiába: a fiú fokozatosan átvette tőle az összes tipográfiai munkát, és részben a terjesztőit is. Zsenya fellélegezhetett... Az O vonatkozásában rosszabbul álltak a dolgok: öreg autója az egész elmúlt héten göthösködött, és világos volt, hogy vagy szerelőhöz kell vinnie, vagy túl kell adnia rajta... Végérvényesen bedöglött a mosógépe, ki kellene hívnia hozzá egy szerelőt, az egy egész nap veszteség. Talán jobb lenne újat venni, ezt pedig kivitetni a szeméttelepre. A listájának volt még néhány nehéz pontja. Zsenya gondolkodott, gondolkodott, aztán úgy döntött, hogy eljött annak az ideje, ami nélkül egész eddigi életét le tudta élni: fel kell vennie egy bejárónőt. És a második oszlopba bevezetett még egy pontot: BN. Ha az O oszlop tennivalóinak jelentős részét átpasszolja a BN-nek, csak akkor lehet elvégezni az E alatti mind a 18 pontot. Ott, az E oszlopban már elévült és nem föltétlenül szükséges teendők voltak fölírva: olyanok, amiket megígért valakinek, de nem csinálta meg, vagy amiket meg akart csinálni, de nem maradt rá ideje, vagy amit nem ígért ugyan meg, de kötelességének tartotta... Elhanyagolta két idős nagynénjét, egy régi barátja apjának, egy kilencvenéves operaénekesnek ígérte, hogy elvisz neki egy kisasztalt, a Marija Nyikolavnának szánt gyógyfüvek már egy hete nála hevertek, anyja halálának is évfordulója lesz, ki kellene mennie a temetőbe, és fel kéne hajtania Katya számára is valami furcsa orvost, egy gerincideggyógyászt, és ajándékot kellene vennie az unokájának, Szonyecskának, és még fel is adnia, hogy időben, a születésnapjáig odaérjen, és Szasa kérte, hogy... és Grisának kellene... és ki kellene választania egy napot, egy teljes napot reggeltől estig, hogy kimenjen Kirillel a dácsára, mert a férje annak arányában, ahogy öregedett, egyre sértődékenyebb lett, és már régen készült megsértődni amiatt, hogy Zsenya sosem megy ki vele a dácsára, neki pedig a helyiérdekűn kell bumliznia, aztán egy hátizsáknyi almával sötét este visszatérnie a városba... Zsenya gondolkodott, harapdálta golyóstolla végét, aztán felhívta a barátnőjét, Allát, aki már régóta győzködte, hogy vegyen fel egy bejárónőt azok közül a kaukázusi menekült asszonyok közül, akikkel Alla dolgozott... Alla megörült a hívásnak, és azt ígérte, hogy akár holnap és akár tízet is tud küldeni... És azonnal mesélni kezdett egy szerencsétlen bakui nőről, aki már tíz éve bolyong Oroszországban, és nem tud magának helyet találni, mert ő maga örmény, elhunyt férje pedig azerbajdzsán, és a családneve Guszejnova, és az örmények a családneve miatt nem adnak neki semmi segítséget, az azerbajdzsánok pedig a nemzetisége miatt... De Zsenya már régóta tudta, hogy jótékonykodással kizárólag csak furcsa emberek foglalkoznak, a nem furcsák pedig normális szervezetekben dolgoznak, úgyhogy megadóan végighallgatta a hosszú elbeszélést az egyik, a másik, a harmadik szenvedőről... A húszperces beszélgetés végén – Zsenya a kagylót füléhez szorítva, befejezte közben az esti csetres mosogatását – Alla megígérte, hogy elküld hozzá egy csodálatos csecsen asszonyt, aki ki is takarít, be is vásárol, aztán pedig olyat főz belőle, amilyet Zsenya eddig csak álmodott... Csábítóan hangzott. Alighogy letette a kagylót, máris megszólalt a telefon. Zsenya rápillantott az órára: háromnegyed tizenkettő. – Shalom! – üdvözölte örömtelien és energikusan a kagyló. – Itt Chava beszél. Chava valamikor Galina Ivanovna volt, aki három évvel ezelőtt teljesen belehabarodott a judaizmusba, és lelkesedve propagálta a Tórát mint az egyetlen igaz tanítást mindazok körében, akik hajlandók voltak meghallgatni. Eleinte óriási reményt táplált Zsenya iránt is, de beleütközött az ateizmus és a vallásnélküliség kőfalába, amin aztán megtört a friss judaizmus lelkesedésének forró hulláma. Öt perc – szabott meg magának időtartamot Zsenya. – Hogy vagy? – kérdezte tőle Chava.

Az orosz „Hogy vagy?”, mint ismeretes, abban különbözik az angoltól, hogy kifejtett választ előfeltételez. De Zsenya angol módra válaszolt: – Jól. És te? – Ó – sóhajtott fel Chava. – Nem tudnál kisegíteni? – Lehetséges. Milyen mértékű a baj? – Zsenya időről időre vissza nem térítendő hitelt adott Chavának, és megörült, hogy a beszélgetés azonnal gyakorlati irányba terelődött. Galja azóta, amióta hinni kezdett a Mindenhatóban, otthagyta a munkahelyét, és teljességgel a szolgálatnak adta át magát. Ráadásul hébert tanulni majdnem ötvenéves fejjel szintén nem gyerekjáték. És miközben a szellemi fejlődése teljes sebességgel beindult, a pénzügyi helyzete egyre romlott. Zsenya nem tagadta meg a segítségét – így alakult kettejük kapcsolatának története –, ugyanakkor a „Mire kell?” kérdést mindig feltette neki... És ez alkalommal is feltette. És részletes választ kapott. Chavának szüksége volt harminckét dollárra, hogy beszerezhessen két, a Szentírással foglalkozó könyvet. Zsenya csak hümmögött – hm, hm... – Harminckét dollárt tudok adni, Galja. A kérdés csak az, hogyan tudod átvenni. Utaznom kell a könyvvásárra, odáig már csak egy hetem maradt, és nagyon elfoglalt vagyok. Vagy gyere el hozzám reggel kilenc előtt, vagy csípj el aztán valahol. A telefonszámaim megvannak? A beszélgetés, úgy tetszett, sikeres befejezéshez közeledett, mert nem léptek a veszélyes, vallási zónába. De Zsenya túlságosan hamar örült. – Zsenya – szólt szigorúan a beszélgetőtársa –, már annyiszor kértelek, hogy ne hívj engem Galjának. Én Chava vagyok. Meg kell értened, hogy a névnek misztikus jelentése van. Minden alkalommal, amikor azon a néven nevezel, amelyet már nem hordok, mintha visszatérítenél a múltamhoz, amit megtagadtam. A Chava név az ősanyánk neve, az első asszonyé, és a szó töve a chaim szóval függ össze, ami azt jelenti, élet... – Rendben van Chava, megértettem. Bocsáss meg, de az évek során megszoktam, hogy más néven szólítsalak... Ugyanahhoz a férfihoz mentek feleségül: előbb Zsenya, aztán Galja. A fiaik vérszerinti testvérek voltak, ugyanazt a családnevet viselték, és még külsőleg is hasonlítottak egymásra. Zsenya otthagyta az első férjét, Galja pedig öt év múlva eltemette. És ott álltak akkor egymás mellett a sírnál, mindketten feketében: a mindenben vétkes Zsenya, és a semmiben sem vétkes Galja. És a két fiú – a kilenc– és a hároméves... Csak Galja abban az időben még nem volt Chava, hanem csak egy egyszerű, közép-oroszországi, dimbes-dombos és patakok szelte vidékről származó, pravoszláv lány, aki keresztmedálos ezüstláncot hordott, nyugodt volt, mint azok a hatalmas térségek, ahol a gyermekkora telt, és olyan szép, mint a Békakirálynő azután, hogy békabőre elégett a kemencében... Az elhunyt férj Galjának egy hároméves fiúgyermeket és egy beteg anyóst hagyott örökül. Meg Zsenyát, segítségnek. Zsenya több mint két évtizede vett részt Galja életében, szerette is meg gyűlölte is ezt a furcsa teremtést, ezt az igazi szépséget, életének éles fordulataival együtt, amelyek közül egyik ostobább volt, mint a másik. Kosztya rövid életének utolsó évében Galja megpróbálta megmenteni férjét valami gyógyító orosz sarlatán módszerével, nem adott neki sem antibiotikumot, sem fájdalomcsillapítót, hanem csak füveket és földet – olyan szent helyek földjéből készített porokat, amelyeket csak ez a szart se érő csodatévő ismert. Kosztya halála előtt nem sokkal Galja egy másik, egy tibeti füves emberben kezdett hinni, aki egyáltalán nem tibeti volt, hanem valami ravasz amurmelléki kozák. Galja aztán odacsapódott a jógikhoz is. Minden esedékes kalandjába bevonta a fiát is, akiben az évek során egyre gyűlt az ellenállás, míg végül teljességgel megtagadta az anyja vallásos útkereséseit. Mindenesetre a jógi után már nem követte az anyját. Galja viszont belekóstolt valami ritka keleti praktikába is.

Minden egyes újrakezdés alkalmával Galja sikeresen haladt és fejlődött, aztán felfedezte egy még igazabb tanítás új szószólóját, és a krisnatudatúaktól átvándorolt a buddhistákhoz, aztán hol a pünkösdistáknál, hol a szcientológusoknál vendégeskedett, míg ki nem kötött a judaistáknál. Ez a komikus körülmény leginkább egy olyan falinaptárból derült ki, amely igen gazdaságosan felölelte az egész elkövetkező évtizedet. Nagyalakú naptár volt, csodaszép papírra nyomtatva, és palesztinai látképeket ábrázolt. Ezt a naptárt Galja ajándékba hozta az új évre, ami a zsidóknál ősszel kezdődik, és nem, mondjuk, szeptember egy meghatározott napján, hanem ahogy sikerül: minden évben másként... A képek – a Sinai-hegy, a Holt-tenger, Galilea, az utóbbi években újraültetett kertek – gyönyörűek voltak, ezért Zsenya a naptárt azonnal továbbadta Liljának, aki az újra felfedezett kereszténységre való tekintet nélkül megmaradt zsidónak, és sohasem felejtette el büszkén hangsúlyozni – ha valaki mégis elfelejtette volna hogy Szűz Mária, Jézus, nem is beszélve Keresztelő Szent Jánosról és az összes apostolról, a lehető legvalódibb zsidók voltak. A Pravoszláv Egyház keretei között, ahová Lilját a hite vitte, ez az emlékeztetés nem hangzott politikailag korrektnek, sőt, néhányakat fel is háborított... Ezzel együtt Liljával kapcsolatban minden világos volt. Galja vallásos útkereséseinek utolsó fordulatán azonban Zsenya igen elcsodálkozott, habár a csodálkozásnak már régén nem volt itt sem helye, sem ideje. Nem volt világos, hogy ez a Malaja Pokrovka faluból származó kiöregedett szépség mire kellhet a zsidóknak. Zsenya a vallásos indíttatású önzetlenségben nem hitt. Eleinte arra gondolt, hogy Galját valami szakállas zsidó özvegyember csábította el, és Zsenya egyre csak várta, hátha Galja elszólja magát, és bejelenti a soron következő házasságkötését (Galja ebben a vonatkozásban igen egyszerű lélek volt: ha volt valami köztük – gyerünk azonnal férjhez), és Zsenya már kezdte számolgatni, hogy sorrendben hányadik sikertelen házassága fog bekövetkezni Galjának: az ötödik, avagy a hatodik. De semmi efféle nem történt: Galja hosszú ideig járt valami foglalkozásokra, olvasta a Tórát, persze nem önállóan, hanem valami szemináriumon, és végül amikor eljött Zsenyához, hogy az esedékes kölcsönt felvegye tőle, ételt-italt visszautasított, mert Zsenya nem volt kóser, maga Galja pedig már nem Galja, hanem Chava volt. Zsenya azonban aznap olyan fáradt volt, hogy nem bírta ki és epésen megkérdezte: – És mondd csak Chava, tőlem, aki nem vagyok kóser, a pénzt azért el lehet fogadnod? Azonnal megbánta persze a gonoszkodását, de Galja összeráncolta görög, egyetlen ránc nélküli homlokát, elgondolkodott, aztán kitette az asztalra az éppen csak a pénztárcájába csúsztatott pénzt, és szívet tépő komolysággal azt mondta: – Nem tudom. Meg kell kérdeznem a tanítómtól. És Zsenya ezek után hosszasan próbálta rábeszélni, hogy vegye el a pénzt. Tudta, hogy betevő falatra sincs neki. Zsenyán a fiai jóindulatúan nevettek, különösen a már felnőtt Szasa, a férje is időről időre epés megjegyzéseket tett, és Zsenyát hol az önfinanszírozás Timur és csapatának titulálta, hol Moszkva és Moszkva környéke Teréz anyájának nevezte, egy rossz pillanatában pedig azt vágta a fejéhez, hogy Zsenya jótékonykodása az okosaknak és szépeknek a hülye gnómokkal szembeni nagyképű felsőbbrendűségi tudatából fakad... Zsenya ekkor váratlanul felcsattant: – Igen! Pontosan! És mit parancsolsz, mit tegyek veletek, hülye gnómokkal? Köpjek rátok? Ekkor eljött az ideje, hogy Kiríll is megsértődjék. Hát így éldegéltek...

3

Az elutazás előtti utolsó nap telefoncsörgéssel kezdődött. Egy éneklő, lassú kaukázusi hang Zsenyát kereste. – Violetta vagyok, én megyek ma magához takarítani. – Zsenya még félálomban köhécselni kezdett, próbálta összeszedni a gondolatait. Azt akarta mondani, hogy ma nem alkalmas, hogy holnap elutazik, és csak tíz nap múlva jön vissza, akkor majd megbeszélik... Aztán meggondolta magát: hadd jöjjön! Hadd jöjjön csak ez a Violetta heti két alkalommal, takarítson, főzzön, járjon kedvükben a fiúknak... Minden alkalommal, amikor Zsenya valami hivatalos ügyben elutazott, enyhe bűntudatot érzett a családjával és az otthonával szemben... – Jól van, jöjjön. – Hamarosan ott leszek, úgy három óra múlva, mert még össze kell szednem a gyerekeket... Zsenya az órára nézett: háromnegyed nyolc volt. A jegyét négykor kellett elhoznia a Lufthansától, odáig még ki kellett ganéznia a két Augiász-istállót. A patyolat, a posta és a házfelügyelőség ezek szerint tizenegyig halasztva. Pontban tizenegykor szólt a csengő. Zsenya ajtót nyitott: előtte egy csokor krizantém, ami mögül kövér asszonyság mosolygott ki, akin steppelt télikabát és rózsaszínű, lurex-szálas sál volt. Egy tízéves forma kislány a bal kezénél, egy középső csoportos óvodás korú kisfiú pedig a jobbnál álldogált. A kisfiú a kezében dömpert szorongatott, ami majdnem akkora volt, mint egy igazi, a kislány pedig egy speciális kosarat, amelynek nyitott fedelén hatalmas macskafej kandikált elő... – A nagyobbak iskolában vannak, a legkisebbet viszont nem engedem el magam mellől. Elvirocska köhög, egyelőre nem megy iskolába. Így is jobban tanul mindegyiküknél. Amíg Zsenya átvette a mustársárga virágot és átgondolta az új helyzetet, Violetta levetkőzött, lehúzta Ahmetyikről a bőrdzsekit, gondosan levette a gyerekekről a cipőt és nagyság szerint sorba rakta: a kisebbtől a nagyobb felé haladva, orrukat szépen egy vonalba állítva. Aztán mindkét gyerekre kötött házi papucsot adott, majd mindannyian betódultak az étkezőbe és leültek az asztalhoz. A macska a kislány térdére telepedett és szigorúan nézett szürke pofájával. A későbbiekben kiderült, hogy Violetta aranyat ér. Legidősebb lánya, aki tizennyolc éves volt, odaveszett a Groznij bombázásakor kitört tűzvészben. A dömperes Ahmetyik egy ideig kórházban feküdt: amikor jöttek át a fegyvermentes övezeten, rálőttek a családra, és a gyermeket megsebesítették a karján, az apját a lábán... A macska egy robbanáskor megsüketült, Elvirocska azóta a karján cipeli... Jó kislány, sajnálja a hadirokkantat... Violetta elhúzta retikülje cipzárját, kivett belőle egy kis csomagot, és sorban kiterítette az asztalra a papírjait és fényképeit. – Ez itt a diplomám, majdnem színjeles. Ez a munkahelyi jellemzésem. Ez az apám, a fénykép még a másik háború után készült, itt még egészen fiatal. Itt az útlevelem. Ezek Ahmetyik, Elvirocska, Iszkander és Rusztamcsik születési anyakönyvi kivonatai. Ez az esküvői fényképünk. A férjem főmérnökként dolgozott. Csak nincs már meg az a gyár. Ez a bátyám és a családja. Két lánya és három fia van. Tessék. Ez az utolsó háború előtti fénykép, a legnagyobb lányom itt olyan idős volt, mint most Elvirocska, tíz és fél éves... Ezek pedig kivágások a köztársasági újságból: amikor a férjem ötvenéves lett, még az első háború előtt, Becsületrendet kapott... Az asztalt egészen beterítették a fényképek és papírok, és Zsenyának úgy hasogatott a szíve, mint egy fog, amikor elmúlik az érzéstelenítés. – Alla Alekszandrovna mondta, hogy maga a barátnője, és én annyira megörültem. Annyi mindent megtesz értünk, mintha a rokonai lennénk. A múltkor leestem a létráról, agyrázkódást kaptam, ő pedig elhelyezett egy kórházban, ahol az orvosok is olyan rendesek voltak. De azóta is szédülök... Zsenya átnézte a fényképeket: egy élet foszlányai, egy összetört puzzle, amiből sosem lehet már kirakni a hajdani képet...

– Violetta, de hogyha magának agyrázkódása van, akkor nekem kell, hogy járjak magához felmosni, nem magának énhozzám... Violetta elnevette magát a tréfán – kivillantak aranyfogai. – Alla Alekszandrovna is azt mondja, hogy korai még takarítást vállalnom. De korábban egy látványpékségben dolgoztam, pirogot árultam. Sose vegyen náluk, hamisítvány az egész. A helyemre egy bakui tatár lány került. Ő már semmi pénzért se jön el onnan. A boltban meleg van, és mindjárt itt a tél. A mieink főleg a piacon dolgoznak: az asszonyok árulnak, a férfiak kuliznak, a szerencsésebbek sofőrködnek. Nekem is az egyik bátyám Rosztovban él, a másik elment Törökországba. A nővérem ott maradt Groznijban a szüleimmel, ott még rosszabb, mint itt. Habár otthon vannak... Nem gondoltam, hogy így felfordul az életünk, hiszen én biztonságtechnikai mérnök vagyok, vezető beosztásban dolgoztam... Takarítani kiválóan takarítok, a házunk ragyogott: tisztaság volt, szép volt, volt minden: Rosenlew hűtőszekrény, Madonna, vagy tizennyolc szőnyeg, még az Orosz szépség is megvolt... Hogy éltünk mi! Most pedig mindannyian egyetlen szobában, és azért is hála Alla Alekszandrovnának, a menekültügyi hivatal bérli számunkra... Még Aszlant is elhelyezte őrnek a fia hivatalába... Aszlan sánta lett, kulinak nem jó. És túl van már a hatvanon. Egyre csak beszélt és beszélt. A gyerekek egyenesen ültek az asztalnál, mintha odaszögezték volna őket. Ahmetyik a keblére szorította új dömperjét. Elvirocska a térdén tartotta a macskát, aki jól nevelten aludt. Zsenya az agyát járatta, így is, úgy is átgondolta a dolgot. A család nagy. Akármennyit is fizessen Violettának, ezt a siserehadat akkor sem tudja jóllakatni. Ha felveszi a kiadóba takarítónőnek, akkor sem fog többet keresni kétezernél... Próbálja meg elhelyezni valakinél a dácsáján? De hát egy ekkora családot senki sem fogad magához... – Szóval akkor – mondta Zsenya. De ekkor megszólalt a telefon. Chava megörült, hogy Zsenyát otthon találta: – Egész héten hívtalak, de sosem vagy otthon. Akkor indulok hozzád! Most azonnal! – Gyere! De most azonnal! – visszhangozta Zsenya. – Szóval akkor – ismételte meg aztán. De újra megszólalt a telefon. Ezúttal Lilja hívta. Chava és Lilja nem tudtak egymásról, de nála valahogy mindig keresztezték egymást. – Zsenyácska – kezdte nagy elánnal Lilja –, még egyszer meg akartam neked köszönni. Kinyitom a hűtőszekrényt, és egyszerűen melegség tölt el: ott állnak bent az üvegeid, és minden olyan finom, az én fogatlanságomra való. Anyám helyett anyám vagy. – Mondd inkább, hogy a nagymamád – mondta Zsenya, félig magának. Lilja halkan, félgőzzel elnevette magát: – Jól van. A nagymamám úgyis jobban főzött, mint az anyám. Még egyszer köszönöm neked, és az őrangyalod vigyázzon rád az úton... – Az őrangyalról csak bizonytalanul tett említést, ismerte már Zsenya antiklerikális csúfondárosságát. De Zsenya eltűrte az angyalt, úgyhogy Lilja egészen pravoszláv szellemben fejezte be: – Úgy fogok érted imádkozni, mint a szárazföldi vagy tengeri vándorért. – Tedd azt. Majd viszek magammal fürdőruhát is... Később majd még felhívlak... – és letette a kagylót. – Szóval akkor, Violetta, én holnap tíz napra elutazom, és vegyük úgy, hogy maga már munkába is állt. De majd csak a hazatérésem után kezdjen hozzá. Addig pedig – és Zsenya kotorászni kezdett a polcon, ahol a cukortartó állt, mellette pedig a kétszersültes doboz, amiben mindenféle papírok, többek között papírpénzek is voltak – vegye ezt el, mint előleget. És egy halványzöld bankjegy került a fekete-fehér és újságszürke papírkupac tetejére... – Allahnak hála! – Violetta kissé felemelte keresztbefont, vörös kezét. – Annyiféle ember van... De micsoda embereket küld hozzánk Allah! Le fogom dolgozni...

Aztán mindannyian levették a kötött házi papucsokat, felvették a cipőjüket, a macska engedelmesen bemászott a kosárba, Zsenya pedig egész testében fogfájást érzett... A bőröndöt még előző este lehozta a galériáról. Bugyik és más apróságok egy halomban, egy piperedoboz mindenféle hóbelevanccal, egy másik, régebbi, a gyógyszerekkel... Egy vékony köntös, két pulóver. Chava csak nem jött a harminckét dollárjáért, és Zsenya abban a bonyolult állapotban érezte magát, amikor is a szíve csordultig volt sajnálkozással és együttérzéssel ez iránt a vörös kezű csecsen nő iránt, aki képes volt méltósággal viselni szociális helyzetének hanyatlását, és egyidejűleg felhorgadt benne a mindenkori bosszúság, amit majdnem ellensúlyozott az a gondolat, hogy mindenféle emberi érintkezésben jelen van az is, hogy el kell viselnünk az ostobaságot és a megbízhatatlanságot... Meg a szinte minden ember mélyén ott rejlő, jól-rosszul titkolt őrültséget... Ha nem tudod egyszer s mindenkorra azt mondani, hogy „menjetek mind a pokolba”, akkor csak ülj és várj, amíg ez a ráérős liba idevánszorog – vigasztalta magát Zsenya. Már háromra járt az idő, el kellett indulnia a repülőjegyért, aztán be kellett mennie a kiadóba, aztán el kellett hoznia a Berlinben élő öreg barátnőjének szánt ajándékot... aztán este még valaki hozni fog valami levelet vagy valami iratot, Frankfurtba. Mikor Chava végre megérkezett, a türelmét vesztett Zsenya már dzsekiben állt az ajtóban. Benyúlt a zsebébe, ahol a pénz már elő volt készítve – a hiábavaló bosszankodástól már szava sem maradt. Chava ott állt az ajtóban, valami hosszú, fekete kabátban, kicsinyke fején valami fekete turbánnal, és ez a feketeség nagyon is jól illett hozzá. A hófehér bőrű, nem öregedő szépséghez. – No, te szajha vagy istennő, egy kutya! – vetette oda Zsenya gonoszul és lelkesedéssel, miközben a borítékot átadta neki. – Majdnem két órája várok rád, a kezem reszket a sietségtől... Chava gondosan elrakta táskájába a borítékot, és lassan kigombolta tükörfényes fekete gombjait, miközben a szemét ugyanolyan tükörfényes csillogás árasztotta el, csak nem fekete, hanem élénk kék. – Köszönöm, hogy megvártál. És miért szitkozódsz, Zsenyácska? Rendben, én ismerem a jóságos lelkedet, de mások azt gondolhatják, hogy... – Figyelj, minek vetkőzöl le, nem látod, hogy menni készülök? Elkések... – Csak bemegyek egy pillanatra a vécébe – magyarázta Chava, és jelentőségteljesen bevonult a lakásba. A fekete kabát alatt fekete ruhát viselt, még a harisnya is fekete volt rajta. Amikor kijött a vécéből, valamit motyogott magában. – Nem – mondta, mintha csak magában beszélne –, nem tudom megállni, hogy ne mondjam el neked. Tényleg nagyon fontos. Ülj le egy percre. Zsenya egyszerűen megdermedt a csodálkozástól. – Galja, nem hibbantál meg véletlenül? Mondom, hogy elkések... – Tudod, Zsenyácska, ma nagy ünnep van, Jom Kippur napja. Érted? A Vezeklés napja. Ez olyan, mint a Nagyböjt, csak egy napba sűrítve. Ezen a napon nem esznek, nem isznak. Csak imádkoznak. Ez az Isten Napja. A Nyugalom napja. Zsenya a jobb cipőjét fűzte. A fűző nehezen akart becsúszni a fém kapocs alá. – Igen, a nyugalomé.., – ismételte meg mechanikusan. Öltözz, Chava, így is feltartottál egy óráig. Chava levette a fogasról ünnepi kabátját és megdermedt: – Zsenyácska! Nem szabad ilyen kapkodásban élni, mint te. Egyáltalán nem szabad, ma pedig különösen nem. Zsenya megrántotta a fűzőt, mire az elszakadt. A vékony bőrzsineg-darabkát félrehajította. Lerúgta a cipőt is, és belebújt a mokaszinjába. Fölállt, a szeme elsötétedett: vagy a hirtelen helyzetváltoztatástól, vagy a fellángoló dühtől.

Chava magára kapta a kabátját, belenézett a tükörbe: arcán nyoma sem volt sietségnek, csupa nyugalom és békesség volt. Zsenya bezárta az ajtót, Chava hívta a liftet. Olyan titokzatos mosollyal állt Zsenya mellett, mint aki olyasmit tud, amit rajta kívül senki sem. Kattant a megérkező lift. Chava belépett. Zsenya rohant lefelé a lépcsőn, cipője bőrtalpa hangosan csattogott. Amíg Zsenya kiszedett a postaládából egy nagy, ferdén belegyömöszölt és az oldalán felszakított borítékot, Chava szép lassan leereszkedett egy félemeletnyit. Együtt mentek ki a lépcsőházból. – Minden jót! – vetette oda menet közben Zsenya. – Te nem a metróhoz jössz? – Nem, amott áll a kocsim... – Zsenya határozatlan irányba lendítette a karját. A kocsija valóban ott állt a mellékutcában, és Zsenya attól tartott, hogy Chava ráakaszkodik, és akkor kénytelen lesz még egy fél óráig hallgatni az erkölcsi tanításait. És valóban, Chava meggyorsította a lépteit, és Zsenya után indult, a metróval ellentétes irányba. – Zsenyácska, látom, hogy sietsz. De az, amit mondani akarok neked, tényleg nagyon fontos: a Talmud azt mondja, hogy a sietségből semmi jó nem származik... – Ez kétségtelenül így van – bólintott rá Zsenya. – De nekem most más irányba kell mennem. Beült a kocsiba és becsapta az ajtót. Chava kinyitotta, és merőn rábámulva, jelentőségteljesen azt mondta: – A Talmud azt mondja, hogy az Urat kell szolgálni, nem az embereket! Az Urat! Zsenya kihúzta a szivatót, a kocsi – ó, drágaságom! – azonnal beindult, Zsenya pedig meglódult, telibe találva Chavát a kipufogógázzal. Chava szép, szomorú mosollyal nézett utána.

4 Még nem is túl későn este Zsenya kéjesen húzta ki füzetében az elvégzett feladatokat. Végül is mindenre jutott ideje. Különösen jó volt, hogy sikerült az ajándékot is beszereznie a berlini barátnője számára: egy fiatal, tolószékes varrónő, akihez még sikerült beugrania, különféle színű ruhadarabokból kézzel csodaszép kabátkát varrt, és mindketten elégedettek voltak: Zsenya is, meg a tisztességes összeghez jutott varrónő is. Csupán néhány, nem túl fontos teendő maradt hátra, amit ráér megcsinálni azután is, ha hazatért... A bőrönd is be volt pakolva, a családi vacsorán is túlestek, Kiáll a tévé előtt valami disszertációt olvasott, és időnként méltatlankodva fölhorkant, hol attól, amit hallott, hol attól, amit olvasott. Grisa a számítógép előtt ült. Zsenyát a természete, amely nem tűrt meg üresjáratot, a tűzhelyhez vitte. Bár rendesen bevásárolt, a fiúk nem szerettek főzni, és Zsenya hozzálátott kotyvasztani valamit. Aztán benyomom a fagyasztóba – határozta el. Ez alkalommal minden kiválóan klappolt: a kiadó minden cucca együtt volt, becsomagolva, minden dokumentum kitöltve. A helyettese – ügyes fiú! – a dobozt egyenesen kihozza a géphez, Seremetyevóra. Az étel még meleg volt, nem lehetett betenni a fagyasztóba. Talán van még időm addig megfürödni... Megengedte a vizet, vastag vízsugár csapkodta a kád zománcos alját. Grisa lejött az internetről, és abban a pillanatban megszólalt a telefon. Be kell vezettetni ezt az átkozott kábelt – jutott eszébe Zsenyának. Lilja telefonált. Zokogott.

– Lilja kedves! Mi történt? – kérdezte Zsenya aggódva. Korábban Lilja tudott vadul kacagni és keservesen sírni: a betegsége óta csak csöndesen mosolygott. – Panaszkodhatok neked egy kicsit? Kipanaszkodom magam, te meg felejtsd is el azonnal, mert magam is tudom, hogy ostobaság az egész, de annyira fáj... Zsenya nem tudta, mi történt ott náluk, de hogy ki sértette meg Lilját, nem volt kérdés... – Na, mit csináltak már megint? Lilja szipogott, az orrát szívta. – Megették... Képzeld el, kinyitom a hűtőszekrényt, és egy sincs ott az üvegeid közül. Bedugtak oda egy kettévágott, nagy dinnyét. Megyek a szobájukba, vendégek vannak náluk. Fiatalemberek, Irocska ellenszenves fiúja, meg Marisa mostani fiúja, egy programozó... Ira kijött, kérdezi, mi kell, én meg azt mondom, hol van a tökpüré, mire azt mondja, megették a vendégek. Kérdem, hogyhogy vendégek vannak, ő meg azt mondja, mert ünnep van... Elcsodálkoztam, kérdem, miféle ünnep, ő pedig nevet..., olyan ellenszenvesen nevet... Visszavezetett a szobámba, aztán rábök a naptáradra: látod, hogy ünnep van? Jom Kippur! Semmit sem hagytak: sem tököt, sem céklát... Olyan megalázó... – Jól van már, Lilja! Butaság megsértődni rájuk. Hiszen gyerekek még: ha felnőnek, benő a fejük lágya... Te magad kényeztetted el őket, te magad nevelted így őket, úgyhogy most tűrjél... Azután pedig van erre neked eszközöd: imádkozz, Lilja. Hiszen azt tudsz... – és Zsenya halántéka csak úgy lüktetett a dühtől. Majdnem ugyanúgy, mint napközben, amikor Galja-Chava az életre tanította. Sőt, még erősebben. – Ne keseregj, Lilja! Mondd meg inkább, mit hozzak neked Németországból... Letette a kagylót. A még meleg ételt átrakta műanyagdobozokba. Betette egy táskába. Felöltözött, és odakiáltott Kirillnek: – Kirill, elhúzok egy órára! Liljához! – Zsenya! Úgy beszélsz, mint valami újgazdag: mit jelent az, hogy „elhúzok”? De Zsenya már nem hallotta, rohant le a lépcsőn, hátha lecsillapodik a dühe. Ó, micsoda gyönyörűséggel belemászott volna most mindkét lány bájos és nyamvadt kis pofikájába... Ira nyitott ajtót. Megörült Zsenyának. A gyerekszobából mértéktartó sikongások hallatszottak ki, és olyan füst volt, mint egy kocsmában. – Anya meg azt mondta, hogy el tetszett utazni – verdesett hatalmas szempilláival Irina. – Holnap elutazom. Csak hoztam még ezt-azt anyádnak. Úgy tudom, mindene elfogyott. – Ira! – hívta Irinát a nővére, és Zsenya rájött, hogy már megint összekeverte őket. Furcsa hasonlóság volt közöttük: amikor együtt voltak, rögtön lehetett látni, melyik melyik, de ha külön voltak, ember nem mondta meg. Kijött az igazi Irina. Be volt rúgva, röhögcsélt, kivillantotta fényes fogait, amelyek a természet jóvoltából a műfogakkal vetekedtek. – Jaj, meghalok! Anyuka beköpött minket! Zsenya, akiben csak úgy lángolt a gyűlölet, komoran pakolta ki a még meleg dobozokat. – Zsenya néni, de hát hogy gondolja? Hiszen csak vicceltem vele! Semmit sem vettünk el a kajájából! Csak kivettük a hűtőből, hogy le tudjuk hűteni a dinnyét. Kitettem az üvegeket az ablakpárkányra! Anya pedig egyszerűen kibírhatatlan lett: mindenhová be kell néznie, mindenbe bele kell ütnie az orrát, mindent ki kell lesnie, mit csinálunk. Marisa, a másik lány, megerősítette: – Hiszen felnőttek vagyunk. Megvan a magunk élete. Ő meg állandóan csak nevelni akar bennünket... Kinyílt Lilja ajtaja is: Lilja úgy dugta ki a résen a fejét, ahogyan a teknőc bújik ki a páncéljából, felkészülve arra, hogy azonnal visszakozzon: – Jaj, Zsenyácska! Hát te jöttél?! Bocsáss meg nekem, ostobának! A lányok ünnepet ülnek. Bocsássatok meg, kislányok! Hisz nem tudtam, hogy Jom Kippur van...

Zsenya úgy állt ott a tökpüréjével, mint a hülyék hülyéje. De azért hirtelen roppant mulatságos is lett a dolog. Csengő lányhangon felkacagott: – Menjetek mindannyian a pokolba! Lilja gyorsan keresztet vetett a levegőben: félt az ilyesfajta emlegetésektől. – Buták vagytok ti, kislányok! Hiszen a Jom Kippur – szigorú böjt, enni- és innivaló nélkül! – magyarázta Zsenya, mintha egész életében tudott volna erről a zsidó Jóm Kippurról, és nem ma reggel hallotta volna először... Lilja a falba kapaszkodva botorkált oda hozzá, mert gyönyörű botját az ágya mellett hagyta: – Zsenyácska! Köszönöm, hogy eljöttél! Isten megáldjon! ...Kirill már aludt, amikor Zsenya bejutott a hálószobába. Remek hangulatban volt. Még túl is teljesítette az elintézni valókat. A lányok, persze, kis dögök voltak, de rosszabbak is lehettek volna. Zsenya rápillantott az ébresztőórára: háromnegyed tizenkettő volt. Fél hatra húzta fel csörgőre: a gépe korán indult. És akkor megszólalt a telefon. Chava hívta. – Zsenyácska, bocsáss meg, ha megbántottalak. De nem tudom ezt elhallgatni előled, ez nagyon fontos. A Talmud azt mondja, hogy amikor az ember olyat tesz, hogy másoknak jó legyen, de közben neki magának rossz, akkor az helytelen... Az embernek jól kell magát éreznie... Te helytelenül élsz... Az embernek jól kell magát éreznie! Komolyan, szívből beszélt. Zsenya pedig csak mosolygott, amint maga elé képzelte Chava éles arcvonásait, meglehet, az egyik legszebb női arcot... Az alakja viszont... Egy szögletes kis hülye! – Chava! Honnan szeded, hogy rosszul érzem magam? Nagyon is jól. Kitűnően! Figyelj csak, és arról mit mond a Talmud, hogy mikor adod meg a pénzemet? Chava hallgatott: időtlen idők óta ismerték egymást. És Chava kölcsönkért Zsenyától tízeseket, húszasokat, százasokat, és nem adta meg, most pedig megpróbálta felmérni, mire is gondol Zsenya. – Mire gondolsz? – Arra a harminckét dollárra, amit a Szentírásról szóló könyvekre kaptál – válaszolta gyorsan Zsenya. – Mire másra? – Ja – lélegzett fel megkönnyebbülten Chava. – Mihelyt visszajössz, azonnal megadom. – Kitűnő! Na jó éjszakát! – Zsenya letette a kagylót. Kirill behúzódott a fal mellé, hogy több helyet hagyjon neki, aztán álmosan felé nyújtotta a kezét, és azt motyogta: – Szegénykém... Zsenya elmosolyodott: jól érezte magát, újra véget ért egy nyugodt nap. A holnap viszont zűrösnek ígérkezett.

5 Ljosa, a sofőr, akit Zsenya a szlávokra nem jellemző pontosságáért becsült, időben érkezett régi ezerötös Zsiguliján, aztán feljött a bőröndért. Zsenya már készen volt, de rendesen el akart köszönni Kirilltől, el akarta látni még instrukciókkal. – Kísérjelek ki esetleg a reptérre? – kérdezte Kirill udvariasságból. Zsenya a fejét rázta. – No, szervusz, szervusz, és egy kalappal – és Kirill csókot nyomott oda, ahová kellett, Zsenya halántékára, Zsenya pedig megérezte férfias illatát – nem kölniét, hanem a természeteset: száraz fűét és fűrészporét.

– Viselkedjetek rendesen! – Zsenya megcsípte férje borostás állát. – Grisát nem ébresztem fel, hadd aludjon. Kirill a liftig kísérte, összefogva hasán a köntöst, aminek az öve elkallódott valahová. Ljosa a bőröndöt már berakta a csomagtartóba. És elindultak a hajnali, üres Moszkván át: a korai járat azért volt jó, mert ebben a napszakban még nem voltak dugók. Az úttest nedves, harmatos volt. Igen, a városban elfeledkezünk róla, hogy létezik harmat, napfelkelte előtti szellő és ferde alkonyati fény – örvendezett Zsenya a friss gondolatnak, és még sajnálni is kezdte az életnek ezeket az elszalasztott pillanatait, majd gondolatban határozottan továbbment. – Jól mondja Kirill, hogy ki kellene költözni a városból. De hogyan... Világos, hogy nem valami újgazdag palotába, nincs is rá pénzük. A régi, varázslatos, de csatornázatlan dácsájukba pedig szintén nem akaródzott... Ott lassan virrad, és harmat is van... És ekkor mintha Grisa hangját hallotta volna: Anya, már megint túlbonyolítod... Persze, hogy túlbonyolítja. De magának! Ahogy Kirill ígérte, az út a lábuk előtt hevert: a jelzőlámpák, amikor meglátták őket, zöldre váltottak. Zsenya megnézte az óráját – bőven volt idejük. És újra elmosolyodott: minden a tervei szerint alakult, minden dolgát elvégezte, kipipálhatta, és hamarosan két órával előrébb állíthatja az óráját, és tíz napig más, idegen időben fog élni, ahol minden lassabban zajlik, ráadásul ezzel a kétórányi, lopott tartalékidővel... És éppen ezen a ponton, a kertvárosi életből a külföldi szabadságba áthullámzó gondolatsor közben érte az ütés. A Pravda utcából filmpergésszerű gyorsasággal száguldott ki egy Audi, amelyik láthatóan keresztül akart vágni a Lenyingradszkij úton, és becsapódott a Zsiguli jobb oldalába. Zsenya, aki félig a sofőrje felé volt fordulva, ezt nem vehette észre. A két autó megpördült a levegőben, és az ütközéstől két különböző irányba repült. Zsenya nem láthatta már sem az összegyűrődött piros autót, sem azt a roncsot, amiből a mindig pontos, pedáns Ljosa testét kiszedték, sem a mentőautót, ami őt magát a Szklifoszovszkij Intézetbe szállította. Három napig nem tért eszméletére. Ez alatt az idő alatt elvégeztek rajta egy nyolcórás műtétet, úgy-ahogy összerakták szétroncsolódott medencecsontját, kétszer leállt a szíve, amit mindkétszer a cingár aneszteziológus, Kovarszkij indított újra... A későbbiekben Zsenya meg akarta tudni tőle: miért csinálja ezt, amikor nagy valószínűséggel sejti, hogy az életre keltett ember sohasem fog már felkelni, hanem csak vonszolni fogja szánalmas létezését... De kérdésére nem kapott értelmes választ. Amikor a háromnapos kóma után magához tért, hosszú ideig nem értette, mi történt. Még csak azt sem tudta egészen felfogni, kivel is történt meg ez az egész. Nem, nem, emlékezett a nevére, családnevére, címére: ezeket a kérdéseket azonnal feltették neki, mihelyt kinyitotta a szemét. De a testét nem érezte: nem hogy fájdalmat nem, hanem a kezét-lábát sem. Éppen ezért, miután válaszolt az orvosi megfontolásokból feltett kérdésekre, gyorsan megkérdezte, él-e egyáltalán... De a választ már nem hallotta, mert újra lebegni kezdett... Most minthogyha valami bágyadt álmokat, értelmetlen képeket látott volna, amiktől csak az üresség érzete maradt, mint a fel-felvillanó tévéprogramoktól... Tíz nap múlva a reanimációs osztályról átvitték egy kórterembe. Kirill már ott várta, habár éppen nem volt látogatási idő. Annyit tudott, hogy a dolgok igen rosszul állnak, és fel is készült minden rosszra, de minden borzasztóbbnak bizonyult, mint ahogy el tudta képzelni. Meg sem ismerte Zsenyát. Kopaszra volt nyírva, a homlokán kötés, arca sötét és sovány volt, nem is emlékeztetett korábbi önmagára. A könnyebb fejsérülés és agyrázkódás csak jelentéktelen adalékvolt azon a hosszú listán, amelyen Zsenya sérüléseit, többek között a gerincsérülését is felsorolták. Kirillt már felkészítették rá, hogy a felesége mozdulatlanságra van ítélve. De arra nem figyelmeztethették, hogy Zsenya helyett egy másik ember várja: egy komor, hallgatag, szinte ott sem lévő nő... A kérdésekre csak egy-egy biccentéssel válaszolt, ő

maga azonban semmit sem kérdezett. Sem a kiadó ügyeiről, sem idősebbik fiáról, Szasáról, aki már két éve külföldön élt, sem a barátnőiről... Kirill megpróbált beszámolni róla, ki telefonált, mi történik a kórház falain kívül. De Zsenyát még az sem érdekelte, hogyan él nélküle Kirill és Grisa, ki vásárol be nekik, ki főz rájuk... És Kirillt ez egyszerűen letaglózta. Több mint húsz éve voltak házasok. És a házasságuk elég bonyolultan alakult: kétszer elváltak, ráadásul úgy, hogy Zsenya közben férjhez ment valaki máshoz, egy szibériai szegletből való pasashoz, aki majdhogynem vadásznak állította be magát, pedig csak egy középszintű KGB-s volt... Kirill nehezen tudta megemészteni Zsenya kalandját, odaköltözött az egyik aspiránslányhoz, de ott sem tudott megmelegedni. És most már tíz éve, hogy újra és végérvényesen összekerültek, és nem föltétlenül azért, mert könnyű volt egymással, hanem egészen más okok miatt: mindketten úgy ismerték egymást, mint önmagukat – már amennyire önmagunkat ismerhetjük –, egymás legtitkosabb gondolatait, amikor már nincs szükség semmiféle beszélgetésre, és már legföljebb csak megszokásból ejtették ki a szavakat. Jobban bíztak a másikban, mint önmagukban. Kívülről fújták egymás gyengeségeit, és megtanulták megszeretni őket. A becsvágyó Zsenya, a csökönyös Kirill... A szerencsés Zsenya, akinek minden a kezére játszik, és a peches Kirill, aki akkor ér el valamit, amikor már nincs is szüksége rá... És Kirill, ahogy most a felesége mellett ült, minden csökönyösségével igyekezett megérteni, mi is történik az asszonnyal. Kirill tudós ember volt, egyfajta speciális észjárással, minek következtében az egész világot legfőbb szakterülete, a krisztallográfia szempontjából szemlélte. Tulajdonképpen már régen a kristályokból eredeztette az ő saját, eredeti strukturológiáját, amely meggyőződése szerint a legfontosabb, majdhogynem az egyetlen tudomány a világon, és abból származtatott minden egyebet, ami csak létezett: a matematikát, a zenét, az összes organikus és nem organikus struktúrát, még az emberi gondolkodást is kristályos szerveződésűnek tekintette... Erre jött rá már kilencedik osztályos korában is, de csak húsz év múlva, miután disszertációját megvédte és a tudományok doktora cím mellé megkapta a nem annyira a zseni vagy eredeti gondolkodó, hanem inkább csak az őrült tudós reputációját, valódi felfedezéssel csak akkor állt elő: felfedezte a kristályos szerkezetű betegségeket. Leírta, osztályozta őket. Kitartóan, céltudatosan figyelte az oszcillogramokat, spektrogramokat és az elektronoszkóp adatait, képleteket írt le, saját mentális struktúráival manipulált, és egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy sikerült rögzítenie az anyag elöregedésének jelenségét, és hogy az öregedés a különálló kristályos struktúrák lokális megbetegedéseinek következményeként megy végbe. És hogy ezzel a betegséggel fel lehet venni a küzdelmet, ha találunk olyan kötőelemeket, amelyek rögzítenék a károsodott, destrukcióra hajló területeket... Hát ilyesféle gondolatokkal élt együtt Kirill, és Zsenyát éppen ilyen beteg kristálynak képzelte, és nem a medencecsontok meg a combcsontok durva törései, nem is a gerincsérülés jelentették számára ezt a széttört struktúrát, hanem az, hogy Zsenyának a személyisége szenvedett károsodást. Nézte a felesége mozdulatlan, szinte minden mimika nélküli arcát, hallgatta egyszerű igenjeit és nemjeit, igyekezett behatolni a lelkébe, és amikor behatolt, elszörnyedt azon a pusztuláson, amit odabent észlelt: mind az ezer szabad vegyérték, amivel Zsenya a külvilág felé fordult, lehullott, mint a vörösfenyő tűlevelei, kifogyhatatlan elektromos kisugárzása megszűnt, és mielőtt még Zsenya kimondhatta volna, Kirill már tudta, hogy egyetlen kívánsága van csak, hogy meghaljon, és mivel Zsenya képes volt bármit elérni, amit csak kigondolt, keresni fogja a módját, hogyan végezhetne magával... Erre az életre Zsenyának nem volt szüksége. És a lényeges ebben nem a fájdalom volt, amit injekciókkal és cseppekkel enyhíteni igyekeztek, és nem is a gipszágy, ami szorította most már megvetett testét, nem is a katéterek és beöntések, önmagában tulajdonképpen egyik sem... Nem élet volt ez, hanem annak rosszindulatú karikatúrája, görbe tükör, amiben minden, ami korábban jó, egyszerű, természetes és normális volt, csúf torzképpé változott. Az étel, ami az élet számára

fontos és kellemes dolog volt, most az áhított halál megakadályozója lett, az emberekkel való érintkezés, amelyben Zsenya mindig mohó és bőkezű volt, most elvesztette minden ízét, mert adni már senkinek semmit sem tudott, elfogadni pedig nem tartotta lehetségesnek – és Zsenya inkább elfordította az arcát és behunyta a szemét, amikor a kórterembe látogatói érkeztek... Ne. Kérlek benneteket, ne. Egyetlen alkalommal mosolygott csupán, amikor Afrikából megérkezett Szasa. A fiú egyáltalán nem viselkedett férfiasan. Amikor anyját meglátta, térdre hullott az ágya mellett, homlokát a matracba mélyesztette, és sírva fakadt. Zsenya is ekkor sírta el magát először. Elmúlt egy hónap, aztán még egy. Zsenya egyre csak feküdt az infúzió alatt, szinte semmit sem evett, csak „Szent forrás” ásványvizet ivott, lefogyott és összeaszott. Kirill pedig, aki odahagyott mindent a világon, mellette ült, fogta a kezét és gondolkodott... Nagy ötlete nem támadt ugyan, de talált valami sebész-traumatológust, egy Iljaszov nevű idős azerbajdzsánt, akinek szintén megvoltak a maga rögeszméi, és aki hosszasan vizsgálta Zsenyát, még figyelmesebben tanulmányozta a végtelen mennyiségű röntgenfelvételt, ami ez idő alatt összegyűlt, és azt javasolta, hogy bizonyos idő elteltével, amikor az összeillesztett csontok, amiket most fémkapcsok tartottak egybe, összeforrnak, végezzenek el egy nem is mondaná, hogy operációt, hanem inkább revíziót, mert véleménye szerint valahol kell lennie egy hematómának, amin érdemes lenne dolgozni... Három hónap múlva Zsenyára fűzőt tettek és hazaadták a kórházból. Járni nem tudott. Az egyik lába úgy-ahogy mozgott, a másikat egyáltalán nem érezte. De mindkettő szörnyen nézett ki: kékes-fehéres színűek, vékonyak voltak, lötyögött rajtuk a petyhüdt bőr. Hoztak neki egy tolószéket. Zsenya abban ült. Az, hogy ült és nem feküdt, már haladás volt. Volt egy erkélyük is. Grisa szobájából nyílott, és tavaszig be volt zárva az ajtaja. Nem kevesebb, mint három hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy Zsenyát a tolószékében kivigyék az erkélyre, ő pedig arra az időre össze kell szedje az erejét, hogy fel tudja emelni gyűlölt testét, ezt a függőben lévő hullát, és átvesse a korláton. Kirill persze mindenről tudott, még az erkélyről is. És Zsenya is rájött, hogy Kirill tudja. De mindketten hallgattak róla. Kirill beszélt ugyan hozzá, de Zsenya vagy nem hallotta, vagy úgy tett, mintha nem hallaná. Különben néha megszólalt, hogy igen vagy nem... Hetente kétszer eljött a csecsen Violetta, és csendben, nem csapva zajt sem a partvissal, sem a rongyokkal, kitakarította a lakást. Általában hozott valami csodakemencében sült hatalmas pirogokat is. Zsenya szobájába Kirill nem engedte be: Zsenya senkit sem akart látni. Kirill hetente kétszer ment előadást tartani az egyetemre, egyszer az intézetbe. Jártak hozzá az aspiránsai is, beültek hozzá a szobájába és dohányoztak. Az összes fennmaradó idejét a felesége mellett töltötte. Reggel megmosdatta, együtt reggelizett és ebédelt vele, este átrakta a tolószékből az ágyra és mellé feküdt... Most már nem fordult elő, mint korábban, hogy a dolgozószobában maradjon éjszakára... Időnként bejött hozzájuk Grisa is, behozta az apró pontokkal és vesszőkkel telerajzolt papírjait: ezek az ő képei voltak, azok társaságában zajlott az élete. Különös fiú volt: bonyolultan elrendezett, kínai tussal rajzolt pontjain kívül semmi sem érdekelte. De Zsenyát ez most nem érintette meg... A telefont nem vette fel. Mihelyt hazakerült, azt mondta, hogy nem, senkivel sem akar beszélni, senkit sem akar látni. Lassacskán senki nem is hívta már, csak Lilja Aptekman csörgött oda minden este, de már ő sem kérte Zsenyát a telefonhoz, csak annyit akart minden nap, hogy adjanak át neki valami üzenetet: hogy ma jó volt az idő, vagy hogy valami egyházi ünnep van, vagy hogy vendégei voltak, és vittek neki egy csodálatos Prága tortát, ami majdnem olyan, mint a régi igazi... Kirill, aki Lilját szemtől szemben sose látta, hozzászokott ezekhez a telefonokhoz, és egyre azt várta, mikor fogja Lilja ismételni magát, de az asszony mindig kitalált valami eredetit...

Egy alkalommal, már február végén, Lilja panaszos hangon közölte, hogy ma van a születésnapja, és annyira szeretné, ha Zsenya felköszöntené. Zsenya fogta a kagylót, és színtelen hangon azt mondta: – Köszöntelek születésnapod alkalmából... És a kagylóban azonnal heves szipogást, keserves sírást hallott, és a szipogáson és sóhajtozáson át Lilja hangját is: – Zsenyácska! Hát miért dobtál el engem? Miért nem akarsz beszélni velem? Olyan rossz nekem nélküled. Legalább egy kicsit beszélgess velem... Zsenya hűvösen elcsodálkozott: Lilja azt se kérdezte tőle, hogy érzi magát, és ez még érdekes is volt... – Fel foglak hívni, Lilja. De nem ma.

6 Zsenya nem hívta fel Lilját sem másnap, sem harmadnap. Lilja kivárt két napot, és maga telefonált, aztán megkérte Kirillt, hogy adja át a kagylót Zsenyának. Kirill megkérdezte a feleségét, akar-e vele beszélni. Zsenya szó nélkül átvette a kagylót. – Zsenyácska, hogy velem mennyi minden történt. Elmesélhetem? Rajtad kívül senkinek sem tudom ezeket elmondani. Tudod, ez valami őrület, elképzelni se bírod... És Lilja keserű elbeszélésbe fogott a lányairól, akik olyat tettek, de olyat... Kiderült, hogy az egyik kis majom teherbe esett, hamarosan szülni fog, a másik pedig ez idő alatt maga is viszonyt kezdett ezzel az ellenszenves programozóval, akitől Irina terhes lett, odahaza pedig most valóságos pokol az élet, mert a lányok majdhogy egymásnak nem esnek... Pontosabban, az igazat megvallva, egymásnak is esnek... És hogy most mi lesz, nehéz elgondolni, bár a jelek szerint, ettől rosszabb már nem lehet... – Lilja, én csak együtt érezni tudok veled... – sóhajtott fel Zsenya. Elgondolkodott egy kicsit, és hozzátette: – Nem, az igazat megvallva, még csak együtt érezni se tudok veled. Nincs mivel... – Mit nem mondasz? – kiáltott fel Lilja. – Elment az eszed? Te vagy a legokosabb, a legjobb nő a világon, és te mondasz nekem ilyet? Rendben, nem kell velem együtt érezned, rászolgáltam erre! De legalább adj valami tanácsot, mit tegyek. – Nem tudom, Lilja. Én most semmit sem tudok. Mintha már nem is lennék. – Zsenya belemosolygott a kagylóba, ami viszont ezt a mosolyt továbbítani nem tudta, és a túlsó végén Lilja csak zokogott és bőgött: – Ha te már nem vagy, az azt jelenti, hogy senkim sincs! Ezek szerint hazudtál nekem, igaz? Csak hazudtad, hogy fel kell kelnem, a karomat tornáztatnom, és mindent újra megtanulnom? Mindezt csak úgy mondtad? Pedig lehet, hogy én csak azért igyekeztem, hogy megdicsérj! Te vagy! Igenis vagy! És hogyha nem vagy, akkor áruló és hazug vagy! Zsenyácska, mondj már nekem valamit... Mindketten sírtak: az egyik dühében és keserűségében, a másik gyengeségében... Az ajtóban pedig ott állt Kirill, és szidta magát, miért adta át a kagylót, hiszen Zsenya megmondta, hogy senkivel sem akar beszélni. Most pedig sír szegény. Aztán hirtelen beléhasított: vagy esetleg éppen az a jó, hogy sír? Zsenya kikapcsolta a telefont. A térdére rakta. És első alkalommal tett fel kérdést azóta, hogy az operációt követően magához tért: – Mondd csak Kirill, van nekünk pénzünk? Kirill ilyen kérdésre egyáltalán nem számított. Leült Zsenya tolószéke mellé az ágyra...

– Van, Zsenya. Sok is. A helyettesed minden elsején elhozza. Egész idő alatt szeretett volna találkozni, beszélni veled. De te... Amúgy a történet számomra elég titokzatos: azt mondja, hogy amíg a kiadót vinni tudja, nem hagy téged pénz nélkül. Aztán majd meglátja... És hát nekem is fizetnek valamennyit – vigyorodott el Kirill, mert az a névleges fizetés teljességgel megfelelt annak a névleges megbecsülésnek, amit az állam nyújtott az alapkutatásokat végző tudósoknak... – Ez nem semmi – ingatta a fejét Zsenya. – Milyen érdekes... Öt hónap alatt ez volt az első beszélgetésük. A pénzről... – De az is lehet, hogy rendes ember – nyilvánította ki éles elméjű feltételezését Kirill. – Lehet. Mindenesetre meglehetősen ritka jelenség... Szerjozsa még nagyon fiatal, nem is kellene tudnia ilyesmiről... – Lehetséges, hogy valami jó családból származik? – Nem biztos – válaszolta Zsenya. Aztán elgondolkodott. Lilja hívása is, Szerjozsa furcsa viselkedése is zavarta őt abban, hogy megtartsa egy olyan jég alatti hal hűvös dermedtségét, aki bénult testében egyetlen kívánságot hordoz: kihúzni tavaszig, és lebucskázni... olyan erősen lebucskázni a hetedik emeletről, hogy ez az egész, a papírpelenkákkal együtt – delete, delete, delete... Kirill pedig, aki már az ajtóban állt, ujjongott ettől az eseménytől, és a maga módján gondolkodott el róla: a szegény kristályrácsról, amely elveszítette a stabilitását, a szélsőséges effektusokról, az ingerzónák degradációjáról és aktivációjáról, ami növekedésre serkenti a kristályt... Kirill valaha nagyon szerelmes volt Zsenyába, aztán hosszú ideig szerette, aztán a rokonának érezte, aztán közömbös lett és eltávolodott tőle, aztán megszokta, később felfedezte, hogy olyan szétválaszthatatlan struktúrává nőtt össze vele, amilyenek az egymásba hatoló kristályok, most pedig, amikor Zsenya meg akart halni, minden makacsságával fellázadt ez ellen, és éppen az öszvértermészetének köszönhetően becsülettel megtanult mindent, amit addig lenézett: kinyitotta a szakácskönyvet, és elolvasta, hogyan kell borscsot és hajdinakását főzni, hogyan kell fasírtot sütni és kompótot készíteni, aztán előszedte a használati utasításokat, és kibogozta, hogy működik a mosógép, hová kell beletenni a szennyest és hová a mosóport, és csak a bevásárlással nem boldogult, mert ehhez való útmutatót nem talált. Ezt viszont magára vállalta Grisa, aki ennek szintén magas szinten megfelelt: hozott a hátizsákjában mindenfélét, amiből főzni lehetett, és mindketten, apa és fia, egy kicsit büszkék is voltak találékonyságukra és rettenthetetlenségükre, meg egy kicsit keseregtek is, hogy mindezt nem tették meg korábban is, amikor Zsenya, a vidám és kissé dühös Zsenya rohant, mint az őrült, tréfálkozott és szitkozódott, és nyomkodta a csikkeket a mindenüvé odabiggyesztett, színes hamutartóiba. Most viszont minden sarokban tiszta hamutálak álltak, Zsenya már nem dohányzott... És nem rohant... És hogy a közös életük folytatódjék, Kirillnek kötelessége volt magára venni az egyébként nem rá tartozó munkát, Violetta, a bejárónő csak a lakást takarította, a pénzt pedig csak szabódva vette el, minden alkalommal szinte erőnek erejével kellett a zsebébe nyomni, és minden egyébért ő, Kirill volt felelős, még a villanyszámla csekkjét is megtanulta kitölteni... És az, hogy az élettől elfordult Zsenya mindezt mintha észre sem vette volna, egyáltalán nem izgatta, mert ezeket a számára új mozdulatsorokat nem azért végezte el, hogy köszönetét kapjon érte, hanem abból a zavaros érzésből, hogy amíg az ő csökönyösségéből futja, Zsenya is életben marad. Amíg pedig életben marad, addig esetleg rendbe jöhet ez az átkozott sérülés is... És ilyenkor elsősorban nem is annyira a gerincsérülését, mint inkább – ahogy ő nevezte – a struktúráját... a struktúráját értette ez alatt. A „lélek” szó legalább annyira használhatatlan volt számára, mint mondjuk az, hogy „prolongálni” vagy hogy „cash-sel fizetni”... – Liljának jó lenne odanyomni egy kis pénzt... Lehetséges? – kérdezte Zsenya hosszú hallgatást követően, miközben Kirill túlságosan is messze röppent krisztallográfiai gondolatmenetében.

– Mondd, hogy mennyit, és Grisa elviszi – felelte Kirill. – Lehetne egy százast? – Simán – bólintott rá Kirill. Milyen furcsán válaszolt. Grisa szokott így beszélni. Átvette Grisa szóhasználatát – gondolta Zsenya. Kirill még mindig mellette ült, az ágy szélén, valami kényelmetlen pózban, előregörnyedve. Eddig ismeretlen inak ütköztek ki a nyakán, az álla alatt lóg a bőr. Lefogyott. És megöregedett. Szegény... hogy győz mindent? Istenem, hiszen mindent maga csinál... Ez lehetetlen... Hiszen ez már nem is ő... Hiszen annak idején még Grisa pelenkáitól is hányingere volt! Lilja pedig attól kezdve minden nap beszélt telefonon Zsenyával, beszámolt bonyolult családi életének minden perpatvaráról, és újra megköszönte a segítséget, és mindez már egy hete tartott, mire Zsenya végre felfogta, hogy Lilja direkt nem kérdezi őt az egészsége felől, hogy nem egy beteg ember ostoba egoizmusáról van itt szó, hanem valami stratégiáról. És akkor elgondolkodott. Habár nehezére esett gondolkodni. Túlságosan hozzászokott ehhez az életmentő szellemi dermedtséghez, amelynek köszönhetően mintegy zárójelbe tudta tenni magát, kikapcsolta a megalázó mozdulatlansága miatti szenvedését és a saját félholt teste iránti megvetését... Szóval... miben is áll ez a stratégia? Miért is van az, hogy ez a vajszívű Lilja egyetlen egyszer sem kérdezte meg tőle, hogy vagy? Hogy bírod a fekvést papírpelenkában, béna lábakkal? Valamiért mindez fontosnak látszott. Megkérdezem tőle – határozta el Zsenya már elalvás közben...

7 Másnap péntek volt: az egyetlen nap, amikor Kirill reggel kilencre ment előadást tartani. Péntekenként korán, fél hétkor keltette fel Zsenyát. Mint mindig, bevitte a fürdőszobába. Minden fekvőbetegtől eltérően Zsenya nem hízott, hanem fogyott. Felemelni viszont nehéz volt, vinni már semmi. Kirill paraszti származású volt, erős, már gyerekkorában krumpliszsákokat cipelt... A fiatalkori ereje viszont már elhagyta. De nem is erőre volt itt szükség, inkább ügyességre... Előbb ráültette a vécére, aztán betette a fürdőkádba, ő maga pedig borotválkozni kezdett, hogy ne veszítsen időt. Aztán betolta a fürdőszobába a széket, arra rátett egy hatalmas lepedőt: minden ki volt gondolva, be volt járatva. Zsenya maga törülközött meg. Aztán Kirill segített neki fölvenni a trikóját, bevitte az ágyra, bekente a hátát, figyelmesen megnézte: nem volt rajta fölfekvés, jól gondozta tehát. Fölrakta rá a pelenkát. Aztán együtt megreggeliztek: Zsenya teát ivott és megevett két kanálnyi kását. Kirill leszedte az edényeket. Zsenya megkérte, hogy vigye oda neki a telefont. Kirill odavitte, aztán ebédig elment. Zsenya tizenegykor hívta fel Lilját. Hosszasan próbált visszaemlékezni a számára... mennyi minden kihullott ez alatt az idő alatt az emlékezetéből. Korábban a telefonszámok úgy megmaradtak a fejében, mintha odanyomtatták volna őket... Lilja azonnal felvette a telefont, és megörült: – Zsenyácska! Most először telefonálsz nekem! Mennyire örülök! A hangja csengő, boldog volt. – Mondd, Lilja, miért nem kérdezted meg egyszer sem, hogy... hogy vagyok... – El kell mennem hozzád, Zsenya. Hogy mindent elmagyarázzak. Engedd meg, és megyek... – És hogy jössz ide? Söprűn, vagy hogy?

– Zsenya, én már bot nélkül járok... Természetesen bent a lakásban. De már az utcára is kimegyek egyedül. Nem a forgalomba, persze. Taxit fognék... El kell mondanom neked valamit. De nem telefonon. Telefonon nem tudom... – Gyere – mondta Zsenya. És megijedt. Úgy megijedt, hogy kalapálni kezdett a szíve. – Csak talán ne ma – kezdett védelmi állást kiépíteni Zsenya. – Kirill nincs most itthon, ki fog neked ajtót nyitni? – Hát Grisa? Grisa nem tudja kinyitni? – kiáltott Lilja a kagylóba, és hallatszott, hogy mindenképpen eljön, ha gyalog is, ha hason csúszva is... – Grisa, Grisa alszik. Lilja, gyere holnap, rendben? – Szó se lehet róla, éppen csak fölhúzom a nadrágomat, és máris... Két óra múlva érkezett meg. Grisa nyitott ajtót neki. Lilja sokáig vacakolt az előszobában. Végre bement Zsenyához. Hatalmas volt, kövér. A hasához szorítva a jó kezében egy csokor holland virágot tartott, rózsaszín cellofánban, mintha kereskedőlakodalomra jött volna. A ballal pedig támaszkodott. – Csak ne szónokolj, csak ne szónokolj – kérte Zsenya. – Nem is akartam – válaszolta remegő ajkát összeszorítva Lilja. És akkor térdre rogyott, fejét az ágyba fúrta, a válla pedig csak úgy rázkódott. Én ostoba, én ostoba, miért engedtem meg, hogy idejöjjön... – gondolta Zsenya. Lilja végre abbahagyta az ágy rázását, felemelte nedves arcát az összegyűrt virágcsokorból, és határozottan azt mondta: – Bocsáss meg, Zsenya. Fél éve készülök erre a beszélgetésre. Van egy makacs gondolatom: és gondolatban állandóan veled beszélek róla. Szóval, hallgass meg, kérlek. A szerencsétlenséged nem csak úgy történt. Én vagyok a bűnös benne. – No, no – nevette el magát Zsenya. – Gyerünk tovább... – Komolyan mondom. Zsenya, én egész életemben irigykedtem rád. Szerettelek is, persze, de még erősebben irigykedtem. És tudod, milyen erő bír lenni az irigység. Nem véletlenül mondják, hogy megbabonáz. Bár lehet, hogy ez hülyeség. De valami azért van benne. Ha az ember nagyon erősen irigykedik, valami megbomlik a világban – Lilja megmozdította a beteg bal karját, felemelte a válla magasságába. – És aztán álmodtam is valamit. Kétszer is. Először október tizenötödike előtt, másodszor pedig egy hónap múlva. Miféle október tizenötödike? Ja... persze. A frankfurti jegye október tizenötödikére szólt... – Képzeld csak el, megyek az úton. Nem valami különleges út, szürke, kétoldalt bokrok. Rajtam pedig valami irdatlan súlyú zsák. Még csak nem is olyan nagy, de majd agyon lapít. Le akarom venni, és nem bírom: egy kézzel nem megy. És mintha emberek is jönnének mellettem, szintén mindannyian málhával. Segítséget kérek tőlük, de ők mintha nem is látnának. Isten bizony, mintha csak átlátszó lennék. És hirtelen azt látom, te is ott vagy. Rajtad nincsen súly, kék ruhában és magas sarkú kék cipőben vagy. Nagyon elegáns... Megláttál, mindjárt hozzám indultál, mondtál valamit, hogy mit, nem emlékszem, de valami vigasztalót. És még meg se tudtalak rá kérni, te már le is vetted rólam a zsákot, és könnyedén földobtad a válladra, mintha más dolgod se lett volna. És mintha a te kezedben nem is látszott volna olyan nehéznek. Hát ez az egész álom. Eleinte semmit sem értettem belőle. Aztán megesett veled ez a dolog. No, nem kezdem el mesélni, hogyan éltük meg ezt az egészet – én és a lányaim. Igen. Nagyon szeretnek téged, Zsenya. És mellesleg az én Fridmanom is. Különben megint vissza akar kéredzkedni, de ezt majd később elmondom. Na szóval... Már magadhoz tértél az operáció után. A Szklifoszovszkij Intézetben van egy orvosnő ismerősöm, valaha sok mindent beszereztem neki, úgyhogy most mindennap felhívott, én pedig elmondtam neki mindent, mi hogy volt... És akkor pontosan tíz nappal az operációd után újra itt volt ez az álom: megint megyek ugyanazon az úton, megint nem figyel rám senki, és te megint odajössz hozzám. De most mintha nem úgy volnál öltözve: mintha valami munkaruha

lenne rajtad, talán egy fekete köpeny, vagy talán egy kötény... A lábadon valami szörnyűséges bakancs, ami egyáltalán nem illik hozzád... Te pedig, mintha mi sem történt volna, odajössz hozzám, újra leveszed rólam a zsákot, aztán továbbmegyünk... Elhiszed, ugye? De Liljának nem volt szüksége semmiféle megerősítésre. Sietett végigmesélni a történetet... Zsenya halvány mosollyal hallgatta: hát, ez azért csoda, hogy milyen bolond ez a Lilja Aptekman! – Na szóval. Biztosan tudod, hogy a hívő embereknek van egy második szintjük is, érted? Ez még fontosabb, mint az első. Sokkal fontosabb. Úgyhogy gondolkodni kezdtem, mit is jelenthet ez az álom – Lilja arca fontoskodóvá és titokzatossá vált. – Átraktam rád a keresztemet, hát ez történt. És nekem kutya bajom, te pedig összetörtél. Nem az a piros Audi ütközött neked, hanem én a mindenféle gondjaimmal, az irigységemmel. Igen, az irigységemmel. És tudod, szó szerint így van: te fekszel, én pedig egyre jobban vagyok... Lilja újra sírva fakadt. – Figyelj rám, ez valami abrakadabra, amit te itt összehordasz. Az isten szerelmére, ne sírj. Egy részeg alak kiesett a kaszinóból, egy éjszaka alatt eltapsolt egy rakás pénzt, nekilódult, a légzsákok meg nem mentették meg... te meg valami álmokról hablatyolsz itt nekem – Zsenya megsimogatta Lilja fejét. – Menj, szólj Grisának, hogy tegye vázába a virágot. Lilja egészséges kezével az ágyra támaszkodva nagy nehezen feltápászkodott. – Ez az, amitől a legjobban féltem – mondta szomorúan. – Olyan okos vagy, a legegyszerűbb dolgokat mégse érted. Lilja elücsörgött, míg Kirill haza nem ért: vádolta magát, vallomást tett. Elmesélte még néhányszor az álmát, aztán – mély meggyőződéssel – azt mondta Zsenyának: – Tudod, írva vagyon: fogd a keresztedet és indulj utánam... Nem csak úgy, hogy fogj egy keresztet, és ne fogd meg a másokét. A sajátodat fogd... Én pedig a magam keresztjét mindig átraktam valakire: mindenkinek panaszkodtam, mindenkitől segítséget fogadtam el és együttérzést vártam. Leginkább rád tettem át. Hát az törte el a hátadat. így történt. És most már csak azért imádkozom, hogy minden helyrejöjjön. Hogy lábra tudj állni. – Elég volt már, Lilja. Én is olvastam a könyvedet, sok minden írva áll abban. Az is, hogy vigyétek egymás terheit. Vagy talán valamit nem jól értettem? – folyamodott Zsenya Lilja fegyveréhez. Lilja mindkét kezével legyintett: egyikkel gyorsan és szélesen, a másik észrevehetően elmaradt tőle, de kétségtelenül részt vett a gesztikulációban... Megjött Kirill és megebédeltette őket. A konyhában ettek, együtt mindannyian. – Milyen jól főzöl, Zsenya – dicsérte Lilja. – Én? Kirill csinálta – válaszolta Zsenya. Kirill elmosolyodott – mostanában nem kellett sok neki: csak egy kis dicséret... Lilja így aztán estig elücsörgött náluk, és amikor elment, Zsenya elmesélte Kirillnek Lilja verzióját. Kirill elgondolkodott egy kicsit, hozzáillesztette strukturális elképzeléseihez, aztán ingatni kezdte a fejét: nem, nem gondolom. Nem így működik. Tizenegykor telefonált az azerbajdzsán orvos, Iljaszov. Az, aki bement Zsenyához a Szklifoszovszkij Intézetbe, és megígérte, hogy újra megoperálja, ha a csontjai összeforrtak. Volt náluk még egyszer, már otthon, nem sokkal azután, hogy Zsenyát hazaengedték, de Zsenya csak halványan emlékezett erre a látogatásra. Másnap eljött hozzájuk. Zsenyát meghökkentette sötét, aszott arca és csillogó fekete szeme. Láthatóan ő is beteg volt. Hosszasan gyúrta Zsenya hátát, végighúzta rajta az ujját, váratlanul és fájdalmasan megkopogtatta, és amikor Zsenya felkiáltott, csöndesen elnevette magát, és kért Kirilltől egy tűt. Meggyújtott egy gyufát, beletartotta a táncoló lángba a tű hegyét, majd sokáig kapargatta, szurkálta vele Zsenya hátát és lábát...

Aztán a tűt belebökte Kirill jegyzetfüzetébe, ami a kisasztalon hevert, hirtelen sietősre fogta, és már az ajtó felé közeledve azt mondta: – A következő hét keddjén kilenc órára jöjjenek be a klinikára. Valószínűleg szerdán megoperálom. Helyi érzéstelenítéssel. Készüljön fel rá, fájni fog, ki kell bírnia. És hozzanak hatszáz dollárt. A többit az eredménytől függően. – Van rá remény, hogy fog tudni járni? – kérdezte Kirill már a folyosón. Iljaszov mintha valahogy gyanakodva, kétkedve nézett volna Kirillre: érdemes-e magyarázatba bocsátkoznia neki? Aztán kivette a zsebéből a jegyzetfüzetét, és ott, az előszobában, menet közben lerajzolt Kirillnek egy csigolyát, aztán hozzákapcsolt egy másikat – szépen rajzolt, hirtelen kanyarulatokkal –, csak nehezen volt hihető, hogy ezek a bonyolult orsók valóban ott vannak, belül... A megrajzolt résekbe Iljaszov doktor belebökött a fekete ceruzájával, és vékony hullámvonalakat rajzolt hozzájuk – egy pár hátgerincideget... Aztán odarajzolt egy kis lepényszerűt is, halványan besatírozta, és ceruzája hegyével rábökött: – Nos. Úgy gondolom, hogy itt hátgerincvelő-folyadék gyűlt össze, megkeményedett és nyomja az idegeket. Az az érzésem, hogy nem haltak el teljesen... Megpróbáljuk kitisztítani. Aztán majd meglátjuk... Violetta kikukkantott a konyhából egy ronggyal a kezében, és meghajolt a doktor előtt. Az orvos visszabiccentett – nem volt egészen világos, ismerik egymást, vagy mi... Amikor Iljaszov elment, Violetta odament Kirillhez és azt mondta: – Kirill Vasziljevics, én ismerem ezt az Iljaszov doktort. Fölveszi a klinikájára a gyerekeinket, két ilyen családot is ismerek, az egyik a mi fajtánk, Groznijból való, a fiuk tízéves, leszakadt a lába. Iljaszov csinált neki protézist. Pénzt nem fogad el, a sajátjából fizeti... Ő a mi szentünk. – Csak nem? – csodálkozott el Kirill. Szentet soha életében nem látott még.

8 Az operáció végig nagyon fájdalmas volt, de Zsenya tűrte, csak nyögdécselt. Végtelenül hosszú ideig tartott, és Zsenya egyetlen dologra gondolt: hogyan fogják majd kivinni a tavasszal az erkélyre, és milyen gyönyörűséges lesz az a pillanat, amikor átveti magát az erkélykorláton. Aztán meghallotta Iljaszov hangját: – Zsenya, hallasz engem? Most kiabálj egy kicsit, jó? Ha nagyon fáj, nagyot kiálts. Ha kicsit fáj, kisebbet kiálts. Rendben? És Zsenya felkiáltott, ahogy csak erővel bírta. És addig kiabált, amíg úgy bele nem hasított a fájdalom, hogy a hangja is elállt. Ó, nagyon jó! – hallotta Iljaszov hangját, aztán végre elvesztette az eszméletét. A fájdalom még három napig tartott, a háta úgy hasogatott, mintha izzó pálcát szúrtak volna a gerincébe. IIjaszov pedig minden reggel benézett hozzá, megvizsgálta és azt mondta: – Jól van! Jól van! Kirill ilyenkor általában már bent ült a kórteremben. Aztán kiment Iljaszov után és megkérdezte: – Mi a jó, doktor úr? Az orvos pedig csak rákacsintott: járni fog, járni... A második héten járni kezdett hozzá egy masszőr, szintén valami keleti, de inkább indusra hasonlított... Zsenya egyre csak a hasán feküdt, a hátára át sem fordították, az indus pedig, mint kiderült, tadzsik volt és Bajramnak hívták. Mindenesetre furcsa egy hely, gondolta magában Kirill, de Zsenyának nem mondott semmit. Bajram sokáig gyúrta Zsenya lábát, és valami égő gyertyákat pakolt köré.

Egy hét múlva Zsenyát a hátára fordították, de felülni nem engedték. Egy újabb hét múlva Iljaszov benyúlt a hóna alá és felemelte. Zsenya állt, a lába megtartotta. Állt így egy percet, aztán a doktor felemelte és visszafektette. – Felülnöd nem szabad, megértetted? Három hónapig nem szabad felülnöd. Járkálni szabad, de felülni nem... Másnap azt mondta Kirillnek, hozzon még háromezer dollárt. Bajrammal egyezz meg magad. Amennyit mond, annyit adj neki. Ahhoz képest, hogy szent, ez elég sok, gondolta Kirill. Pénzük volt – Szasa küldött Afrikából. Bajram eljött Zsenyához mindennap. Dolgozott vagy két órát, és könnyed mozdulatairól nem tudta az ember levenni a szemét. Zsenya nyögdécselt. Fájdalmas volt. Aztán a hét végén Bajram azt mondta Kirillnek, hogy hozzon neki nyolcszáz dollárt. A szentek sokba kerültek... Zsenya felvidult. A nővérke mankót hozott neki: mindennap tovább és tovább állt a saját lábán. Aztán lefeküdt, csurom víz volt az erőlködéstől, Kirill pedig még sokáig dörzsölgette a lábujjait – amíg föl nem melegedtek az ő testmelegétől... Egy hónap múlva Zsenyát kivitték a kórteremből a folyosóra: nem a tolókocsival, amit továbbra sem engedtek használni neki, hanem mankóval, lépésről lépésre. Legelőször két fiút pillantott meg a folyosón, verekedtek: az egyiknek nem volt lába, ült a tolókocsijában, és hosszú karjával ügyesen csépelte a másikat, akinek könyöktől hiányzott a bal karja és térdtől a jobb lába, és szilárdan támaszkodott két mankójára. Aki a tolószékben ült, szemlátomást előnyösebb helyzetben volt... – Gyalogsági taposóaknák – tippelte Zsenya. – Hej, csak hívjam ide Iljaszov doktort, az majd ad a mankóval mindkettőtöknek! – kiáltotta a nővér a pultja mögül. A mankós fiú ügyesen megfordult és odébbállt... Zsenya kifulladt. De visszafordulni egyedül nem tudott. – Kirill, segíts visszamennem a kórterembe – kérte Zsenya, Kirill pedig óvatosan visszafordította a mankóit.

9 Május végén Chava Ivanovna megjött Jeruzsálemből. Hét hónapot töltött ott, valami zsidó egyetemen tanult. Eljött vendégségbe. Szép volt, de megöregedett. A fejére valami ezüstös színű turbán volt tekerve, és hosszú, világos színű ruhája elegánsan tekergőzött lesoványodott teste körül. Az erkélyen álltak. Zsenya rákönyökölt a mankója végére. Néhány lépést tudott már önállóan is tenni, de mankóval biztonságosabban érezte magát. Chava szokatlanul szótlan volt, úgyhogy Zsenya meg is kérdezte tőle: – No, és mit tanultál ott? – A nyelvet és a Tórát – válaszolta visszafogottan Chava. – No és? Megtanítottak rá? – Nehéz dolog ez – felelte Chava. – Minél több választ kapsz, annál több kérdésed is támad. A fák csúcsa az ötödik emeletnél ért véget, és az erkélyről csak két kőrisfa finoman fodrozódó teteje látszódott, a föld alig-alig virított ki alóluk. Zsenya már nem akarta többé levetni magát innen... – Tudod, Zsenya, úgy döntöttem, hogy befejezem a tanulást. Úgy látszik, nem jó végéről kezdtem. Hagyni akarom az egészet, és új életet akarok kezdeni... – Ezt meg tudom érteni – helyeselt Zsenya.

Aztán megteáztak. Aztán Chava beültette Zsenyát a székébe, meleg vizet öntött a lavórba, beletette Zsenya vékony lábait. Levágta a körmét, a sarkát megdörzsölte tajtékkővel. Keresett egy régi borotvát, és lábszáráról leborotválta a ritkás, hosszú szőrszálakat. Aztán megtörölte a lábát, bekente krémmel. Mindezt szó nélkül. Aztán felemelte a fejét, és nagy nyugalommal azt mondta: – Mennyi vacakság van az emberben. De egy kicsit most fellélegzek: egész életemben szenvedtem tőle, hogy Kosztya téged szeretett... Hiszen végig téged szeretett... – Micsoda ostobaság... Ez biztos valami előző előtti életünkben történt. Hiszen most újra kezdtünk élni... No, mit mond a Tóra ezzel kapcsolatban? – Köszönöm Neked, mindenható Uram, hogy kegyességedben visszaadtad a lelkemet... Ez a reggeli imádság, Zsenya. Ivritül nagyon szépen hangzik – és Chava torokhangokat hallatva hosszú frázisba kezdett. Szólni kell Szerjozsának, hogy hozza el azt a két kéziratot. Különben ő maga fogadta el kiadásra őket, normálisan megszerkeszteni viszont nem tudja – gondolta Zsenya. – És Szasát is meg kell kérni, hogy vegyen Kirillnek új nadrágot. Egy kéket meg egy feketét. Kettőt. És a levélre is válaszolni kell... És beírni végre a teendőket a füzetbe...