Ulf Lüdeke - Terence Hill

ULF LÜDEKE

TERENCE HILL

Fordította MALYÁTA ESZTER

ULF LÜDEKE TERENCE HILL Exkluzív életrajz

Libri Kiadó Budapest

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Ulf Lüdeke: Terence Hill. Die exklusive Biografie. München, 2012, riva Verlag. First published as „Terence Hill” - Die exklusive Biographie – by Ulf Lüdeke © 1st edition, 2012 by mvg Verlag, Muencher Verlagsgruppe GmbH, Munich, Germany. www.mvg-verlag.de. All rights reserved. Fotók © dpa / PuzzlePix, 2013 Borítófotó © Ullstein / PuzzlePix, 2013 Hungarian translation © Malyáta Eszter, 2013

Előszó

Kevés olyan színész akad, aki filmjeivel évtizedeken át világszerte zsúfolásig megtölti a mozikat, sőt évtizedekkel az első vetítést követően is – a számtalan ismétlés dacára – olyan televíziós nézettségi csúcsokat produkál, amilyenekről a legtöbb mai produkció csak álmodni mer. Különösen érvényes ez azokra a sorozatokra, amelyek a hetvenes években – a filmtörténelemnek ebben a különös időszakában – készültek; ám a kordbársony-reneszánszos, divatinges és káposztás sültes retróőrület ellenére ma már csak kevés ekkor forgatott film képes ennyi nézőt vonzani. Terence Hill kétségtelenül ezen kevesek közé tartozik. Szólistaként vagy filmbeli partnerével és barátjával, Bud Spencerrel együtt rangos helyet vívott ki magának a legsikeresebb színészek között. Hill filmjei szinte kivétel nélkül a könnyed műfajhoz tartoznak, ünnepelt sztárként amellett tette le voksát, hogy a filmvászon Don Quijotéjaként fiatalokat és öregeket egyaránt nevetésre bírjon. A modern filmtörténet egyik legsikeresebb kettősében Terence Hill volt az „agy” a játékos kedvű, vidám fickó, aki akrobatikus attrakcióval froclizta nagydarab, esetlen, egyszerű Sancho Panzáját, akit a bajban sosem hagyott cserben. Kisfiúk és érett férfiak még ma is egyformán csüggnek Terence Hill ajkán és lelkesen csapkodják térdüket eszeveszett vakmerősége láttán. A lányok és asszonyok pedig manapság is elolvadnak a ragyogó kék szemű, szőke üstökű férfi pajkos grübedlijétől és tekintetétől. Akinek ilyen kép él róla az emlékezetében, bizonyára csodálkozott azon, ami 2010. május 7-én, Rómában, a David di Donatello-díj (ez a legrangososabb olasz filmes kitüntetés, melyet Terence Hill és Bud Spencer az életművéért kapott) átadóján történt.{1} Az Auditorium Conciliazione teltházas díszteremben mintha a két színész hirtelen szerepet cserélt volna. A filmekben egy-két kivételtől eltekintve többnyire sztoikus nyugalommal fellépő Bud Spencer önfeledten ünnepeltette magát, és akár egy bokszbajnok, magasba emelte karját, mikor a nézők tapsviharban törtek ki, miközben a vásznon örökmozgó Terence Hill csak mozdulatlanul álldogált mellette. Olyan csendesen, hogy a nyolcvanegy éves Bud először – akárcsak közös filmjeikben – hatalmas mancsával mókásan meg akarta paskolni az arcát, majd magához akarta ölelni tíz évvel fiatalabb partnerét, akit már közel fél évszázada ismer. Azonban egyetlen pillantással felmérte, hogy ez a gesztus ezúttal nem helyénvaló, így visszahúzódott, és gyengéden Hill vállára tette a karját. Megható, mennyire megindította Terence Hillt, hogy az olasz filmvilág krémje magával ragadóan, állva tapsolva fogadta őket. Egyértelműen az látszott a hetvenkét éves színészen, hogy mélyen érintette az ünneplés. Ráadásul mindez azután történt, hogy találkozhatott Georgio Napolitano olasz államfővel, közvetlenül a díjátadó előtt pedig egy ruhaüzletben ellopták a pénztárcáját. Az ünnepségen a megviselt Hill arról is beszélt a közönségnek, hogy nem az eltulajdonított pénz, hanem a tárcájában tárolt fontos személyes tárgyak elvesztése miatt bosszankodik. Ezen az estén olyan arcát mutatta Terence Hill, mely egyáltalán nem áll összhangban azzal az imázzsal, amit vagány Senkiként, nagyhangú Trinityként vagy filmes pályafutása más szerepei alapján kialakíthattunk róla. Ez a kép, még ha figyelembe is vesszük, hogy a színészek magánemberként a legritkább esetben feleltethetőek meg szerepeiknek, úgy hatott, mint egy piedonés ökölcsapás: egy alázatos, szerény és mélyen meghatott ember benyomását keltette. A német nézőktől eltérően az olasz publikum időközben megbarátkozott a ténnyel, hogy Terence Hill a filmforgatásokon kívül kerüli a reflektorfényt, és szívesen adja át a szereplés lehetőséget másoknak. Mario Girotti (merthogy ez Hill polgári neve) Olaszországban született, és miután több mint három évtizedet Amerikában töltött, jó tíz éve ismét túlnyomórészt Umbriában él, ahonnan apja származott, és ahol ő maga is gyerekeskedett. A színész újra meg újra mély meggyőződéssel hangsúlyozza, örömmel költözött vissza Itáliába, hiszen ez egyfajta visszatérés számára a saját gyökereihez. De talán soha nem került volna sor a nagy visszatérésre, ha egy forgatás véletlenül

nem kötötte volna ide őt hosszabb időre. Azután azonban már nem is volt kérdés, hogy maradjon-e vagy sem. Terence Hill ahelyett, hogy hetvenes évei közepén végre kicsit lassítana, a mozi helyett valami mással ütné el az idejét, és csak ülne a babérjain – ahogy ezt százszorosan megérdemelné -, még mindig egymás után habzsolja a forgatókönyveket, pont mint ahogy annak idején Trinityként tömte magába a szalonnás babot. 2000 óta Don Matteo szerepében áll a kamera előtt a Perugia közelében fekvő középkori városkában, Gubbióban. Az azonos nevű sorozatból immár százhatvannyolc, egyenként jó egyórás epizódot forgattak. Hill a sorozatban egy papot alakít, aki Brown atyához hasonlóan pásztorként a közösségen kívüli fekete bárányoknak is a körmére néz. Don Matteo a helyi csendőröket, a carabinieriket megelőzve deríti fel a bűnözők disznóságait. Hillnek köszönhetően a figurából Olaszország legsikeresebb televíziós sorozatának főszereplője lett, és rendre olyan nézettségi adatokat produkál, amilyennel csak a Bajnokok Ligájának mérkőzései vetekedhetnek. Szinte ennek ellenkezőjeként alakult Carlo Pedersoli (alias Bud Spencer) pályája, aki Különben dühbe jövök című önéletrajzában meglehetős nyíltsággal enged bepillantást élete intim részleteibe is. Spencer azelőtt ünnepelt úszóbajnok volt, így színészként már jól tudta, hogyan kell bánni a médiával és a nyilvánossággal. Nem csinál titkot abból, hogy soha nem tartotta magát „igazi”, profi színésznek, és nem rendelkezett azzal a szükséges fegyelemmel, mellyel Terence Hill is bír. Épp ellenkezőleg: Bud kifejezetten hangsúlyozza, hogy aktív éveiben sokkal inkább élvezte az életéből adódó kellemes „járulékokat”, mint magát a színészi munkát. Sikereinek köszönhette például, hogy repülőgép- és helikopterpilóta lehetett. Egyszóval úgy habzsolta az életet, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Terence Hill hatalmas népszerűségének és rendkívüli visszafogottságának elegye, valamint elképesztően zsúfolt határidőnaplója sem könnyíti meg, hogy pontos képet rajzolhassunk róla. Róla, aki szívesen hagyja sötétben tapogatózni a közönséget saját személyét illetően. Akit szinte mindenki látott már legalább két-három filmben. Akiről könnyen és szívesen elhisszük, hogy azonos az általa alakított figurával, hiszen az hihetetlenül szimpatikus nekünk. Akiről csak a leghűségesebb rajongói tudják, hogy minden népszerűsége ellenére azért tudunk róla olyan feltűnően kevés személyes információt, mert saját bevallása szerint mindig is meglehetősen félénk volt, ráadásul visszavonultan él. Olyasvalaki, aki nemcsak a felhajtást nem szereti maga körül, de magánemberként, családjával is inkább a nyugalmat és a magányt keresi a természetben – csak azért, mert egyszerűen ott érzi magát legjobban. Ám azok a mozaikok, melyeket Mario Girotti, alias Terence Hill hat évtizedes szakmai sikerei nyomán találunk – anélkül, hogy ő magánemberként a figyelem középpontjába került volna egységes képpé állnak össze. Olyan képpé, ami rettentően kíváncsivá teszi az embert. Terence Hill német édesanyja révén több évig élt és dolgozott Németországban: először kisfiúkorában, épp a második világháború utolsó két évében, Drezda közelében, később pedig fiatal felnőttként a hatvanas években, mikor a nagy áttörés előtt többek között a Kari May-filmekben vált népszerűvé, és elsőként kóstolt bele a western műfajába, ami később meghozta számára a világhírt. Pályafutása fontos állomása Sergio Leone és Horst Wendlandt, a német filmipar császárának közös produkciója, a Nevem Senki című legendás német-olasz koprodukció, melyből alig egy évtized múltán (a nyolcvanas évek elején) filmtörténelmi mérföldkő lett. Terence Hill élete olyan, akár egy hullámvasút: elképesztő hullámhegyek és hullámvölgyek váltják egymást; sőt van egy szakadék is, ami ennek a kellemes és nyugodt embernek, aki filmjeiben mindig csak vagány fickókat és tréfamestereket játszott, végtelen mélységűnek tűnt. Családjával átélte a legnagyobb boldogságot és a legkínzóbb fájdalmat is. Meglepetésekkel, lélegzetelállító fordulatokkal teli életét mélyen áthatja vallásossága, melyről a közönség mindezidáig nem sokat tudott. Olaszországi és németországi életéből sok minden rejtve maradt rajongói előtt, nem is beszélve a családjával együtt Amerikában töltött évekről. Ezt az életrajzot tekinthetjük egyfajta nyomkeresésnek is. Első ízben tárul fel Terence Hill fordulatokban gazdag élete a maga teljességében az Olvasó előtt. Megkíséreljük bemutatni ezt a rendkívüli, rokonszenves embert hatalmas közönségének, azoknak, akik több mint négy évtizede megingathatatlan és – Bud Spencerhez hasonlóan – példátlan hűséggel követik életútját. Cagliari, 2012. január

EGY ODÜSSZEIA KEZDETE (1939-1945)

Németországban a lányok már akkor megőrültek a kis tökmag Terence Hill kék szeméért, mikor fitos pici orra még fel sem érte a környező mezőkön sarjadó búzakalászokat, melyek manapság már nem sokfelé teremnek meg. Mario csendes fiú volt – így emlékeznek rá az egykori gyerektársak. Családja viszont elvetemült rosszcsontként tartotta számon, makacs volt és szófogadatlan. Már akkor megmutatkozott későbbi sporttehetsége, mikor négyévesen a bátyja nyomában rohant. A négy évvel idősebb Odoardo gyakran magával cipelte öccsét a moziba, hogy együtt nézzenek rajzfilmeket. Mario előszeretettel végzett akrobatikus tornagyakorlatokat a szülői ház súlyos vaskapuján, ami ettől órákon keresztül csikorgott és nyikorgott. Futkározott az aranyló szántóföldeken, pancsolt az úszómedencében, akár egy halacska, és kackiásan meglovagolta a házi teknőst Paul nagypapa kertjében, ahol szinte a szájába pottyantak a zamatos erdei gyümölcsök. Mario Girotti élete sokáig maga volt a felhőtlen, gyönyörű gyermekség, melynél jobbat senki sem kívánhat csemetéjének. A kis Mario és családja mellől még azokban az években sem pártolt el a szerencse, mikor a körülmények már a legkevésbé sem voltak kedvezőek, sőt nevezhetjük azt az időszakot akár katasztrofálisnak is; olyannyira, hogy a fiú életútját mind a mai napig döntően meghatározzák. Azonban annak a fiúnak az élete, aki a hatvanas évek végén Terence Hill művésznéven szimpatikus sunnyboyként és fürge mókamesterként feltűnt, hogy beírja nevét a filmtörténelembe, mégsem Németországban kezdődött. Hanem ezer kilométerrel délebbre, Velencében – itt született Mario Girotti 1939. március 29-én, három fiú közül középsőként. Terence Hill ereiben olasz-német vér folyik: édesapja, Girolamo Girotti Dél-Umbriában, az Appenninek egyik kis falvában jött világra 1900-ban, édesanyja, Hildegard Thieme pedig DélSzászországban született 1908-ban. Már szülei megismerkedésének története is filmbe illő. „A harmincas évek elején találkoztak egy Svájcba tartó vonaton” – meséli szüleikről az 1935-ös születésű Odoardo Girotti. „Anyám bébiszitter állást vállalt és éppen munkaadóihoz utazott, véletlenül került apámmal egy fülkébe. Egy olasz zaklatta anyámat, de apám megvédte útitársnőjét. Sikerült elérnie, hogy az a másik férfi békén hagyja őt.” 1933-ban már össze is házasodtak, Hildegard Velencébe költözött Girolamóhoz, aki végzett vegyészként egy gyógyszergyárban dolgozott. Hat évvel később aztán teljesen megváltozott a világ. Nehéz idők jöttek, a politikai és társadalmi helyzet egész Európában feszültté vált. Mario Girotti nem sokkal azelőtt látta meg a napvilágot, mikor a második világháború előestjén az olasz királyság – 1940 júniusában – a német birodalom szövetségeseként belépett a háborúba. Az Appennini-félszigetet kezdetben messzemenően megkímélték a pusztítások. Azonban mikor 1943 júliusában a brit és az amerikai csapatok Szicíliában partra szálltak, majd megnyitották Olaszországban a második háborús frontot (ahogy azt a szövetségesek nem sokkal korábban Casablancában elhatározták), ott is gyökeresen megváltozott a helyzet. Az volt a cél, hogy a német egységeket visszaszorítsák északra, ezzel is meggyengítve őket, valamint stratégiailag előkészítsék az 1944-re Franciaországba tervezett nagy inváziót.{2} A Girotti család időközben Rómába költözött, ahol 1943-ban megszületett Piero. A világ pedig egyre inkább feje tetejére állt. Még ugyanebben az évben, júliusban a szövetségesek megindították az első légicsapásokat az olasz főváros ellen – a büszke nemzetet sokkolták az események. A hónap végén Benito Mussolini diktátort eltávolították miniszterelnöki posztjáról és letartóztatták. Az új olasz katonai kormány Pietro Badoglio vezetésével szeptember 3-án fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, mire a német Wehrmacht elfoglalta egész Észak- és Közép-Olaszországot, Rómával együtt. Hitler nem sokkal később egy abruzzói szállodából kiszabadította Mussolinit, és megtette az Olasz Szociális Köztársaság helytartójának, melynek megalakulását Münchenben egy rádióközleményben jelentette be. Mussolini hamarosan ellenkormányt állított a Führer nyomására a Garda-tó parti Salóban, hogy erősítse a német megszálló hatalmat. 1943. október 13-án az olasz katonai kormány hadat üzent Németországnak. Az ország északi felében ezzel egyidejűleg partizáncsapatok alakultak, és felvették a harcot Mussolini „feketeingesei” ellen. A veszélyesre fordult helyzetben a háború fenyegetéseitől sokáig megkímélt Girotti család úgy

döntött, Németországba költözik. Úti céljuk Hildegard szülővárosa, a Riesa és Meißen között, Drezdától mintegy harminc kilométerre északnyugatra fekvő kisváros, Lommatzsch volt, ahol az asszony szülei éltek.

Málnaszedés Paul nagypapával Az a világ, ami a négyesztendős Mariót, négy évvel idősebb bátyját, Odoardót és az alig egyéves Pierót anyjukkal együtt 1943-ban Szászországban fogadta, annak a mély szakadéknak ellenére, mely felé az emberiség épp kormányozta magát, nagyjából még rendben lévőnek tűnt – legalábbis gyermeki szemmel. Ha a Vörös Hadsereg lassan, de biztosan nyugati irányba is tolta a keleti frontot, az még mindig ezer kilométerrel távolabb húzódott. A mindössze ötven kilométerre, délre fekvő, Hitler által nem sokkal a háború előtt bekebelezett Csehország felől sem fenyegetett veszély. Drezda pedig a német nagyvárosokhoz mérve akkoriban viszonylag biztonságosnak számított, mert nem rendelkezett háborús szempontból jelentős ipari létesítményekkel és közlekedési csomópontokkal, ezért senki sem feltételezte, hogy bombatámadás érné.{3} Így a parányi Lommatzsch alkalmas menedéknek ígérkezett a Girotti család számára, ráadásul Hildegard is mindenáron viszont akarta látni szüleit. Az édesanyja szülőhelyén töltött időszak Mario számára végtelenül izgalmas volt, hiszen rengeteg felfedeznivalója akadt. Az 1943-ban ötezer lakost számláló kisváros évszázadok óta Szászország éléskamrája, a Lommatzscher Pflege dombvidék központja volt. A tájegység neve a termékeny talajra utal, ugyanis a lágyan hullámzó dombokat lösz borítja, az immár több mint egy évezrede megművelt területek pedig máig Németország legtermékenyebb földjei közé tartoznak. Az Elbától hat kilométerre nyugatra fekvő Lommatzsch község környékén lágy hullámokban terültek el a földek, ameddig a szem ellátott – bármely égtáj felé pillantott is a kis Mario. Tavasszal a kukorica és a repce zöldessárga tengerré varázsolta a dombokat, melyek felett vattacukorként lebegtek a gyümölcsfák virágai. „Tudtam, hogy nagyon szép itt, de arra már nem emlékeztem, hogy ennyire” – mondta Terence Hill sok-sok évvel később, mikor múltja színhelyére visszatérve ismét lenyűgözte a szeme elé táruló színpompás természeti játék.{4} A fiú családjának elsősorban az anyai nagyapa, Carl Menzel jóvoltából jobban ment a sora, mint sokaknak a kisvárosban. Mario dédnagyapja – jócskán dédunokája előtt – már nevet szerzett Lommatzschnak az üveg révén. A híres lommatzschi üveget az 1897-ben általa alapított Carlswerk üveggyárban állították elő, ahol ablak- és tükörüvegek mellett először készítettek vékony üveglapokat fényképészeti és orvosi felhasználásra Európa számára. Az üzlet jól ment, 1911-ben már majdnem kétszáz alkalmazottat foglalkoztatott a gyár, Carl Menzel Lommatzsch messze legnagyobb munkaadójává vált, noha a városkában korábban minden a parasztok és a mezőgazdaság körül forgott. Egy évvel korábban, 1910-ben maga a szász király, Frigyes Ágost méltatta mélyen elismerő szavakkal a vállalkozó sikereit, mikor ellátogatott a településre. A neves nap emlékére Carl Menzel tízezer márkát ajánlott fel a biztosítás nélküli gyári munkások számára és alázatosan megkérte őfelségét, hogy egy, az ő nevét viselő alapítványt hozhasson létre, amit a király kegyesen méltóztatott is engedélyezni.{5} Carl Menzel ugyan nem bánt kesztyűs kézzel azokkal a munkásokkal, akik szakszervezetbe akartak tömörülni, ennek ellenére a Carlswerk gyár Lommatzsch határain túl is híres volt kedvező munkahelyi légköréről. A bérek messze meghaladták az üvegiparban szokásos díjazást, a tágas, világos, jól szellőztetett műhelyek az égetőkemencékkel együtt példaként szolgáltak az egész ágazat számára. A gyár gazdája még saját üzemi betegbiztosítót is alapított. Ezenkívül a városka központjában, a Döbelner utcában több tucat munkáslakást építtetett, melyeket a lommatzschi népnyelv ma is csak üvegházakként emleget. Ezek az épületek az akkori viszonyokhoz képest komfortosnak számítottak: volt bennük vezetékes víz, és mindhez tartozott egy-egy csinos kis kert is. Az egyik ilyen házba, a Döbelner utca 40. szám alá költözött be Mario Girotti szüleivel és testvéreivel. A fiú hamar megszokta a szászországi vidéki életet. Úgy nevelkedett, mint a többi gyerek. A nyelvvel nem volt problémája, hiszen édesanyja eddig is szinte kizárólag németül beszélt vele. Ráadásul szerencsés volt, hogy egy fedél alatt élhetett nagyszüleivel, hiszen ez a legtöbb gyerek

álma. A Paul és Emma Thiemével töltött idő (utóbbi Carl Menzel tíz gyermekének egyike) meghatározó volt Mario életében. A házuk mindössze néhány lépésnyire volt a piactértől és a városházától. Mikor Mario kilépett az utcára, szinte karnyújtásnyira találta magát a három késő gótikus tornyú, impozáns Wenzeltemplomtól, ami a város messziről kimagasló jelképe volt. Apró lábai Lommatzsch legtitokzatosabb nevezetességéhez vitték, a sötét pinceboltívek és árkádok kacskaringós, kiismerhetetlen hálózatához, mely a XIV. században kezdett épülni, mikor a város megkapta a sörfőzés jogát. A járatokat tömör, de könnyen beomló agyagos talajba vájták, gyakran támasztóoszlopokat sem használtak, csak hogy egyszerűbben tárolhassák a sört. A pincék egy része több szinten, akár nyolc méteres mélységbe is vezetett a jól tartósító hűvös sötétségbe. A városközpont közelében minden épület alatt találhatók ilyen pincék, melyeket gyakran folyosók kötnek össze, összesen több mint két kilométer hosszúságban. Valóságos paradicsom ez egy kalandvágyó gyereknek, és a rémtörténetekhez sem lehetne keresve se jobb díszletet találni. A Girotti testvérek a legtöbb időt azonban édesanyjukkal és nagyszüleikkel töltötték. A ház mögötti kertben együtt szedték, és Mario ott kóstolta meg először Paul nagypapa málnáját, ami attól fogva a kedvenc gyümölcse lett. Dajkájukkal gyakran tettek a fivérek kiadós sétát a városban, és ezek a kis kirándulások is különleges élménynek számítottak. Ruth Teilig, a gyerekfelvigyázó húga sem felejtette el ezeket az alkalmakat. Ugyanis egy kicsit sajnálta a két kisfiút, mert Emma nagymama nagy hangsúlyt fektetett az egészséges táplálkozásra, és ezt – Ruth véleménye szerint – kissé egyhangúan képzelte el: a gyerekeknek állandóan sárgarépalevet kellett inniuk. Séta előtt a fiúknak minden alkalommal meg kellett pucolniuk egy jókora tál sárgarépát és az utolsó cseppig ki kellett inniuk annak kifacsart levét. Ruth és testvére viszont egy kis színt vittek a fiúk étrendjébe, hiszen a lányok szülei üzemeltették a Gute Quelle vendéglőt. Titokban gyakran „beszöktették” oda a két Girotti testvért. A lányok nem tudtak betelni azzal a látvánnyal, ahogyan Odoardo és Mario mohón rávetik magukat a zsíros kenyérre és egymás után habzsolják az anyjuk által jó előre elkészített szeleteket, amit aztán finom karamellsörrel öblítettek le. A két idősebb gyerek időnként vendégeket is hívhatott, a meghívások pedig nagy népszerűségnek örvendtek, mivel ezekben a szűkös időkben finom makarónit többnyire csak Girottiéknál szolgáltak fel.{6}

Egy sötét pillanat Girolamo papa, akit a városban mindenki csak Momónak hívott, minden hétvégéjét Lommatzschban töltötte a családjával. Munkanapokon azonban Drezdában élt és a nagy hagyományú Gehe & Co. illatszer- és festékgyártó cégnél dolgozott. „Észak Firenzéjében” időnként felesége is felkereste a gyerekekkel. Girolamo a Fehér Szarvas (Weißer Hirsch) nevű – villáiról és szanatóriumairól híres előkelő drezdai negyedben bérelt szobát. Így aztán az apa nem tudott túl sok időt tölteni a fiaival. Girolamo azonban kitalált valamit, hogy Mario legalább egy kicsit megtanuljon olaszul. Hívő katolikusként („nem egyházi értelemben, megvolt a maga saját, szabad viszonya a hithez” – magyarázza Odoardo) mindig magánál tartotta a Fioretti di San Francesco (Szent Ferenc virágoskertje) című könyvet. Mivel pontosan tisztában volt vele, milyen fontos szerepet játszik a nyelvtanulásnál a szavak állandó ismétlése, mindig újra meg újra, imamalomszerűen felolvasta Mariónak mind az 53 történetet. A rövid elbeszélések Assisi Szent Ferencről – aki akárcsak Girolamo, Umbria régióból származott – és a ferences rendtársaival kapcsolatos legendákról szólnak. A történeteket ismeretlen szerző jegyezte fel a XIV. században, de a templomi áhítatoknál még a XX. században is nagy népszerűségnek örvendtek. Tehát ez a kötet volt Mario első olasz nyelvű olvasmánya. Ám 1945 késő telén vége szakadt a Girotti család és több százezer másik ember viszonylag felhőtlen nyugalmának. Szászországot ezidáig nagyrészt megkímélte a sors a háborús pusztításoktól. 1945. február 13-án este azonban bombázni kezdték Drezdát. Még a mintegy harminc kilométerre fekvő Lommatzsch lakói is megtapasztalták a szövetségesek katonailag teljesen értelmetlen bombázását, amely a második világháború legsúlyosabb városi légi támadásaként vonult be a történelembe. A délkeletről vöröslő ég és a tompa morajlás nem sokkal

este tíz óra után kísérteties, apokaliptikus hangulatba burkolta a kisvárost. Ez volt az előjele Drezda két napig tartó teljes lerombolásának. A Döbelner utca 40. szám alatt eközben kicsit összébb kellett húzniuk magukat. 1945. február eleje óta Girottiéknál lakott az időközben immár majdnem hatéves Mario négy unokatestvére is, akiknek édesapja odaveszett a háborúban. Ők az édesanyjukkal menekültek az alsó-sziléziai Bunzlauból az előretörő orosz csapatok elől. Egyikük, Henning von Birckhahn emlékezetében ma is élénken él a bombázások emléke: „Tizenhárom éves voltam és a légitámadások idején a ház tetején ücsörögtem Odoardóval. Számoltuk a fejünk felett Drezda felé húzó bombázókat.” Az 1945 februárjában több mint félmillió lakost számláló Drezda infernója példa nélküli, mivel a várost és lakóit teljesen felkészületlenül érte a támadás. A hadvezetés nem számított ostromra, ezért a városban nem is volt légelhárítás. Hivatalos adatok szerint 773 brit bombázót vetettek be, melyek a február 14-ére virradó éjjel először főleg a drezdai házak tetejét és ablakait rombolták le az irdatlan mennyiségű robbanóbombával. Ezt követően 650 000 gyújtóbombát dobtak le, amelyek így teljes erővel fejthették ki hatásukat. Másnap 311 amerikai bombázóval kezdték meg a szőnyegbombázást, és még február 15-én is voltak szórványos légitámadások. 25 000 ember vesztette életét, 80 000 lakás vált a földdel egyenlővé.{7} Lommatzsch városát nem érintették közvetlenül a légitámadások, de az ott élő emberek is pánikba estek. Girottiékat már az első támadási hullám után elfogta az aggodalom. „Emlékszem, egész Lommatzscht hó fedte. Az ég teljesen vörösbe borult, remegtek az ablakok, Drezda felől félelmetes robaj hallatszott. Mikor megindult a támadás, apánk Drezdában volt, mert éjszakai műszakot vállalt” – meséli Odoardo Girotti. A családfő iránti aggodalom azonban csak a következő napokban fokozódott az elviselhetetlenségig. „Drezda és Lommatzsch között megszakadt a kapcsolat, ezért egy héttel a bombázások után az egyik nagybácsi fogta magát és bebiciklizett Drezdába, hogy kiderítse, mi történt apával. Na és mit látott, mikor kitárta a Fehér Szarvasbeli szoba ajtaját? Hát az apámat, amint a tükör előtt állt és borotválkozott. »Mi az ördög ütött beléd? Lommatzschban mindenki azt hiszi, hogy meghaltál!« – kiabált rá a bácsikám. Aztán szereztek még egy kerékpárt és együtt visszabicikliztek Lommatzschba.” Csak később tudta meg a család, hogy Girolamo azért nem tért haza, mert több ezer társához hasonlóan a sebesültek mentésében és a halottak eltemetésében segédkezett. A Fehér Szarvas városrészt megkímélték a légitámadások. A szanatóriumokat azonnal átalakították katonai kórházakká, a többi épületben pedig menekülttáborokat állítottak fel. A fenyegetően közelgő keleti fronttól való félelemben, és a Vörös Hadsereg esetleges megtorló akcióitól tartva sok lommatzschi hátat fordított városának. Így tett a Girotti család is az unokatestvérekkel – köztük Henning von Birckhahnnal – együtt. „Paul Thieme, Mario nagyapja ismert egy parasztot az Ostrau nevű kis faluban, Lommatzschtól tizenkét kilométerre, nyugatra. Ott húztuk meg magunkat a háború utolsó hónapjaiban. Összesen több mint húszan. Persze sokat kellett rögtönöznünk” – emlékszik vissza a nehéz időkre von Birckhahn, aki ma az alsó-szászországi Bad Harzburgban él: „Egy jókora szobában aludtunk, melynek padlóját teljesen lefedte az a húsz szalmazsák. Napközben ezért felállítottuk, és a falnak támasztottuk őket.” A következő jelenet különösen mélyen emlékezetébe vésődött Girolamóval kapcsolatban: „Nagyon racionálisan gondolkodott, elvégre tudós ember volt. Soha nem felejtem el, mikor egy napon mi mindannyian vadul tornáztunk, mert rettenetesen fáztunk, ő pedig moccanatlanul állt, és hirtelen elkezdte magyarázni, hogy amit teszünk, helytelen; ugyanis épp a mozgás során szivárog ki a bőrünk és a ruhánk közt tárolt meleg levegő, ezért még jobban fázunk. Mario édesapja mindig rendkívül sikeresen tért haza a közeli falvakba irányuló rendszeres reggeli portyázásokból” – mesél tovább von Birckhahn. Az emberek kis csapatokban járták a környéket, hogy élelmiszert kunyeráljanak azoktól, akiknek még volt. „Girolamo a maga egészen különleges, szerény módján hihetetlenül sikeres volt, mindig teli zsebbel tért haza.” Április végén az oroszok elérték Ostraut. A parasztudvaron drámai jelenetek zajlottak – Henning von Birckhahnt még ma is áthatja az akkor átéltek miatt a rémület. „Sok környékbeli birtokon működtettek akkoriban pálinkafőzdét, akárcsak azon a tanyán, ahol mi is laktunk. A főzde a pincében volt, ahol a mi búvóhelyünk is. Odoardo és én néha kikémleltünk onnan. Láttuk, ahogy a katonák átmasíroznak a földeken, láttuk a tankokat. Az egyik csöve épp a mi udvarunkra irányult – ahol egy telepakolt trágyás szekér állt, amit lehet, hogy ellenséges tanknak néztek. Az oroszok

leadtak rá egy lövést, a rakomány pedig rendesen szétfröccsent...” „Nem sokkal később – folytatja von Birckhahn – megjöttek az első orosz tisztek, akik nagyon barátságosak voltak, megkérdezték, nincsenek-e betegek, van-e elég tejünk a gyerekeknek. Kitűnően beszéltek németül, és felszólítottak minket, hogy adjuk át a fegyvereinket, mert később szigorúan ellenőrizni fognak mindenkit, de erre most nincs idejük. Aztán megérkeztek a hadtáposok. Egyikük elkapta Mario édesanyját és meg akarta erőszakolni. Odoardo a két másik fiúval rávetette magát a katonára, elkezdtek kiabálni és ütötték-verték a férfit, aki erre végül elengedte Hildegardot – és megerőszakolta a parasztasszonyt. Borzalmas volt.” Mégis helyes döntésnek bizonyult, hogy elhagyták Lommatzscht, mert a háború utolsó szakasza Mario anyjának szülővárosát sem kímélte, súlyos ütközeteket vívott itt a Vörös Hadsereg és a Wehrmacht. Mindössze kilenc nappal a második világháború befejeződése előtt a Waffen-SS tagjai az 1945. április 29-i fosztogatások ürügyén összetereltek harminchat külföldi kényszermunkást, és mindannyiukat agyonlőtték. Az áldozatok között volt egy tizenhat éves fiú is, aki korábban KeletPoroszországból menekült Lommatzschba. Henning von Birckhahn testvéreivel még egy teljes évig Ostrauban maradt, és a mezőgazdasági munkában segédkezett, Mario családja azonban a háború befejezését követően visszaköltözött Lommatzschba Hildegard mama szüleihez. „Még ma is magam előtt látom az unokatestvéreimet és a szüleiket, amint a Girolamo által olasz trikolórral dekorált kézikocsival gyalogosan nekiindulnak az útnak.” „1945 szeptemberében a család az út nagy részében vonattal utazva visszatért Olaszországba” – meséli tovább történetüket Odoardo Girotti. Mario utolsó emléke a gyermekként Németországban töltött két évről a felső-bajorországi Mittenwald menekülttáborában töltött kényszerpihenőhöz kötődik.{8} A létesítményt az amerikaiak az alpesi Wetterstein és a Karwendel-hegység között, az osztrák határ közelében három hegyi vadászkaszárnyában rendezték be, melyek még ma is megtekinthetőek. „Két-három napig maradtunk ott emlékszik vissza Odoardo -, az amerikaiak mindannyiunkat fertőtlenítettek és tetőtől talpig beszórtak minket hintőporral.” Girottiék innen a Brenner-hágón át igyekeztek céljuk felé, Velencébe – a hőn áhított boldogabb jövő reményével.

A SZÍNÉSZI PÁLYA KEZDETE (1951-1957)

Délen Girottiék új élete, az utolsó németországi háborús hónapok traumatikus, zaklatott és szomorú élményeihez, valamint a nehézségekkel teli hazautazáshoz viszonyítva kellemesen, nyugalomban kezdődött. Girolamo és Hildegard családja kezdetben néhány hónapig ismét Velencében élt. Majd Ameliába, a reneszánsz épületekben bővelkedő dél-umbriai városkába költöztek, ahol a papa, Girolamo született, és ahol a férfi édesanyja még akkoriban is élt. Ebben a tízezer lakosú, az Appenninek lejtőjén fekvő, messziről masszív erődítményre emlékeztető kisvárosban töltötte Mario általános iskolás éveit. Ezután a család a nem egészen száz kilométerre, délebbre fekvő Rómába költözött. Itt, az örök városban kezdődött – példátlanul korán – Mario Girotti, alias Terence Hill lélegzetelállító karrierje. Pedig a színészet már jóval korábban foglalkoztatta: „négyéves koromban, még Velencében laktunk, mikor először kimondtam, hogy színész akarok lenni. Ezt apám mesélte később.”{9} Az álomfoglalkozásai között szerepelt még a katonai pilóta beosztás is, bár akkoriban fogalma sem volt róla, mit is jelent ez valójában, ahogy azt ma Terence Hill újra meg újra hangsúlyozza. 1951-ben azonban döntő fordulatot vett a fiú sorsa. A bűbájos félolasz bambinóból időközben jóképű, sötétszőke, hullámos hajú, türkizkék szemű, tizenkét éves ragazzo vált, aki után Róma utcáin bizonyára nemcsak a lányok, hanem az anyukáik is sűrűn megfordultak. A fiú pályájának első és legfontosabb lépését az „ügynöke”, vagyis az édesanyja tette meg, aki mindig is sejtette, hogy Marióban színészi tehetség rejlik. Mikor Hildegard Girotti egyik római német barátnőjétől értesült, hogy gyerekeket és kamaszokat keres egy rendező készülő kalandfilmjéhez, elküldte a fiát a meghallgatásra. A próbafelvételek visszaigazolták az anyai megérzést: Mario nem csupán mellékszerepet kapott, hanem egyenesen az egyik főszerepet osztották rá.

Róma aranykora, avagy a Tiberis-parti Hollywood Az ötvenes években a cinema italiano izgalmas korszakát élte, különösen a „Tiberis-parti Hollywoodban”, ahogy az olaszok a Róma délkeleti részében, a Via Tuscolanán található Cinecitta legendás hírű stúdióit nevezték. Virágzott a neorealista filmművészet, melynek meghatározó alakjai Roberto Rossellini, Luchino Visconti és Vittorio de Sica voltak. Mario Girotti első filmje a Vakáció a gengszterrel (Vacanze col gangster) volt, mely persze nem hasonlítható az említett nagyságokhoz. Később, a német televízióban A nagy szünidős kaland címmel futó film ettől függetlenül komoly sikert aratott, kisebbfajta mérföldkőként vonult be a filmtörténetbe. Ugyanis nem csupán Mario Girotti, de Dino Risi rendező is ezzel a művel debütált, ez volt az első játékfilmje – számára is ezzel vette kezdetét egy hosszú, sikerekben gazdag karrier, mely az olasz vígjáték legnagyobb rendezőjévé tette. Risi később olyan legendás színészekkel dolgozott együtt, mint Marcello Mastroianni, Sophia Loren vagy Romy Schneider. Mario a Vakáció a gengszterrel című filmben a Gianni nevű fiút alakította, aki egy fiatalokból álló banda vezéreként ki akar szabadítani egy halálraítéltet a börtönből, mert meg van győződve annak ártatlanságáról. Már első pillantásra kitűnt a szereplők közül: karizmatikus személyisége komoly kisugárzással ruházta fel a lassú vágásokkal operáló fekete-fehér filmben az általa alakított figurát. Nagyon meggyőzően hozta a bandavezért, és olyan lazán szívta a cigarettáját, mintha világéletében ezt csinálta volna. Csak ámulhatunk sármos játékán, különösen, ha tudjuk, hogy Mario Girotti ekkor még csak tizenkét éves volt, iskolába járt, és a forgatás alatt tele volt a nadrágja: rettegett, hogy belesül a szövegébe vagy valamit rosszul csinál. Viszont már a Vakáció a gengszterrel sem szűkölködik ökölcsapásokban, ami aztán a későbbiekben Terence Hill egyik fő ismertetőjegyévé válik. A rémület azonban (szerencsére) nem látszik a kis Gianni alakította figurán. Mariót voltaképpen kétszer fedezték fel. Az édesanyja mellett Dino Risi egyik asszisztense, aki véletlenül ugyanabban az uszodában, a Societé Sportiva Lazio Nuotóban edzett, ahol Mario, és aki kiszemelte őt. Bizonyára alaposan elcsodálkozott, mikor kiderült, már másnak is feltűnt az a fiú, aki

őt is annyira lenyűgözte, hogy lelkesen mesélt róla a főnökének. És milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai: volt még valaki, akibe Mario ugyanebben a sportklubban botlott bele. Valaki, aki jelentős szerepet játszik majd az életében, és akire akkor már egész Olaszország tisztelettel nézett fel. Személyesen ekkor még nem ismerték egymást, mert Mario a többiekhez hasonlóan csak lélegzet-visszafojtva figyelt, mikor a nagy idol felbukkant az uszodában. A fickó, akiről szó van, időnként cigarettával a szája sarkában érkezett az edzésre, az olasz nemzeti válogatottban úszott és vízilabdázott, részt vett a helsinki, valamint a melbourne-i olimpián, országa sporttörténelmébe pedig azzal írta be magát, hogy az olaszok közül elsőként ő úszta le gyorson a 100 métert egy percen belül. Nem más ő, mint Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer.

A lányok kedvence A korai, látványos filmes debütálás – A nagy szünidős kaland című film révén – magának az ifjú Mariónak is izgalmas volt. Az érettségijéig nem telt el olyan év, hogy ne forgatott volna legalább egy filmet, amiben minimum mellékszerepet kapott. Nagykorúsága eléréséig tíz alkalommal állt a kamera elé. Megint édesanyjától kapta a döntő impulzust, és ő volt, aki az útját egyengette, mivel Mario szenvedett saját félénkségétől és nem jósolt magának nagy jövőt színészként – annak ellenére sem, hogy egyre terjedelmesebb lett a filmográfiája. Hildegardnak arra is volt gondja, hogy a fia az iskola, az úszás és a forgatások mellett angol-, lovaglás- és szavalásoktatásban is részesüljön. Marióról már korán bebizonyosodott, hogy igyekvő gyerekként jól bírja a terhelést – amibe belekezd, azt szereti be is fejezni. Perfekcionizmusa nemcsak a filmforgatásokon mutatkozott meg, hanem az iskolai elvárásoknak is teljes mértékben megfelelt. A komoly filmek világába harmadik munkája, a Vittorio de Sica által rendezett Egy nap a parkban (Villa Borghese) forgatásán kóstolhatott bele. Az 1953-ban készült drámában ugyan a hatból csak egy történetre szerződtették a tizennégy éves fiút, ott azonban meglehetősen illusztris színésztársaságban találta magát. A rendező mellett szerepelt a filmben az olasz mozi nagyasszonya, Anna Magnani, valamint Jean Marais, a kardozós kalandfilmek legnagyobb francia filmszínésze, aki markáns megjelenésével senkit sem kápráztatott el jobban, mint élettársát, Jean Cocteau-t. Mario egy évvel később, 1954-ben a Divisione Folgore (ami annyit tesz: Villámosztag, ez volt az olasz ejtőernyős hadosztály neve a második világháborúban) című háborús filmben kapott egy kisebb szerepet. Nem arról volt szó, hogy egy kisfiút játszattak volna el vele, aki a második világháborúban a szövetségesek bevonulása után a palermói utcákon csatangolva találkozik egy amerikai katonával, majd kap tőle egy szelet csokoládét, hanem egy ejtőernyős osztag mentőorvosát alakíthatta, akit valós személyről mintáztak. A doktor 1942-ben tragikus módon a mai Egyiptom területén található El Alameinben, a híres csatában vesztette életét. A színészek többsége pedig legalább kétszer idősebb volt Mariónál. A kamera előtt igazi kihívást azonban csak a Divisione Folgore forgatását követő film jelentett Mario számára. 1957-ig, a tizennyolcadik életéve betöltéséig öt filmben játszott – ezek közül négyben főszerepet. 1955-ben az Aranytoronyban (La vena d’oro) – amit közel harminc évvel később A szív változásai címmel vetítettek a német televízióban, elsőként a DDR2-n – a tizenhét éves Corrado szerepébe bújt, aki féltékeny özvegy édesanyja új partnerére, pedig épp neki köszönhetően ismerkedtek meg. A szerelmi komédiát a kritika „elismerésre méltó műgonddal” elkészített filmként dicsérte, „módfelett idejétmúlt” cselekményével (egy 1928-ban született színdarab alapján íródott) azonban nem aratott komoly sikert.{10} A Mamma sconosciuta (Ismeretlen anya) címet viselő filmben Mario olyan fiút alakított, aki újra két tűz közé kerül egy szerelmi drámában, ezúttal apja második házassága miatt. Végül ugyanebben az esztendőben forgatta a Guaglione (Nápolyi szó: csibész, kölyök.) című mozit is. Mario ebben az édesen egyszerű drámában egy Franco nevű fiatal legény szerepébe bújt, aki mindeddig csak a mama kifogástalan magaviseletű kedvence volt, de hirtelen beleszeret egy csinos szőke lányba, aki azonban kikosarazza, mert ragaszkodik gazdag és érettebb szeretőjéhez. Még az a vaskos pénzköteg sem lágyítja meg a lány szívét, amit Franco az apjától csen el neki. Az érzelgős, töményen romantikus olasz film sem kerülhette el a végzetét – miután a zárójelenetben Franco el

akarja dobni az életét, és a korábban elutasított gyermekkori szerelmének átadja az anyjához írt búcsúlevelét, a nézők nem úszhatják meg a szívhez szóló dallal kísért happy endet: Franco és a lány egymáséi lesznek. A Guaglionében kikristályosodott, melyik karaktertípus fekszik igazán a még mindig nagyon fiatal, mindössze tizenhét éves Mario Girottinak: az, amikor ő a lányok kedvence. Hála ragyogó külsejének, szinte rászabták az olyan figurákat, mint Corrado vagy Franco. A Guaglione számos korabeli könnyed szórakoztatófilmhez hasonlóan egy azonos nevű sláger címére utal – ezúttal Aurelio Fierro népszerű nápolyi énekes és színész szerzeményére, amit a filmben Fierro nem kevésbé közkedvelt római kollégája, Claudio Villa ad elő. A dal külföldön is learatta a babérokat, sőt a tengerentúlon szinte ezzel egyidejűleg Dean Martin The man who plays the mandolino címen lett híres, meglehetősen édeskés változatban. A közönség annyira bolondult a filmért, hogy a következő évben elkészült a folytatása is, Non sono più guaglione (Nem vagyok már kisfiú) címmel, bár más szereposztásban. A kritikusok nem fogadták kitörő lelkesedéssel Mario Girotti, alias Terence Hill első filmjeit, és ő maga sem veszteget sok szót korai színészi pályájára. A kritikusok évtizedekkel később is szívesen köszörülik nyelvüket az ismétléseknél, és alaposan lehúzzák az olyan filmeket, mint a Guaglione. „Ez a frivol, banális és csöpögős mese annyira szirupos, hogy az még egy szörpfőzőüzemnek is sok lenne”.{11} Mario Girotti mindenesetre többé nem szabadulhatott a sármőr imázstól, ami a színészt közvetett módon irányváltásra ösztönözte, és ennek elsősorban a német nyelvű közönség örülhetett.

AZ ELSŐ SIKEREK (1957-1962)

Függetlenül attól, igényesek-e ezek a korai filmek vagy sem, az a színészi lendület, amit Mario az 1956-57-es években, az érettségire készülés mellett mutatott, és figyelembe véve, hogy 1956 márciusában veszítette el 48 éves édesanyját, még inkább bámulatra méltó és becsülendő. A tragédia, ami nem sokkal a fiú tizenhetedik születésnapja előtt történt sötét árnyékot vetett a család életére és mindennapjaira. A kezdeti sikerek ellenére Mariót továbbra is kétségek gyötörték, hogy a „világot jelentő deszkák” vajon számára is a világot jelentik-e. Ráadásul sem a két bátyja, Odoardo és Piero, sem az apja, Girolamo nem fogadta kitörő lelkesedéssel a filmhőskarriert. Az édesanyja személyében pedig elvesztette családtagjai közül az egyetlen embert, aki szilárdan hitt színészi tehetségében és támogatta őt. Ám a szomorú körülmények ellenére a fiú meglepetést okozott. „Akkoriban nem álltunk túl jól anyagilag. Mivel anyám nagyon fiatalon meghalt, felelősnek éreztem magam a családomért. De azért is folytattam a filmezést, mert állandóan újabb és újabb ajánlatokat kaptam”{12} – emlékszik vissza a színész a nehéz időszakra. Tizedik filmje, az 1957-ben gyártott A nagy kék országút (La grande strada azzurra) volt az első, melyben Mario Girottit színesben láthattuk. Ezzel az alkotással vált a német-olasz származású színész szélesebb körben, Olaszországon kívül is ismertté. A filmet 1958-ban mutatták be Franciaországban, majd egy évvel később az NDK-ban, és végül 1960-ban az NSZK-ban is vetítették, Az életben nincs kegyelem címmel. Azt, hogy most először nemzetközi sikert is elkönyvelhetett magának, jelentős mértékben köszönhette annak, hogy a legendás színész, Yves Montand mellett játszott. Az eredetileg Ivo Livi néven, Toszkánában egy seprűkötő fiaként született francia A nagy kék országútban Squarcio, egy szicíliai halász szerepét alakította, aki szokatlan munkamódszerével maga ellen fordít egy egész falut. Ellenségei között találjuk Renatót (Mario Girotti) is, aki beleszeret a lányába. Squarcio feleségének szerepében Olaszország akkoriban egyik legünnepeltebb színésznője, Alida Vallo tündökölt, aki már Hollywoodban is megfordult, és a romantikus filmekben játszott szerepei miatt ebben az időszakban „fidanzatina d’Italia”-ként, azaz „Olaszország kis menyasszonykája”-ként emlegették. A kritika ezúttal sokkal jóindulatúbb volt. A recenzorok többek között a film „erős” emberi drámáját és „a rendezői mestermunkát” emelték ki, bár hozzátették azt is, hogy „helyenként naiv és felszínes.”{13}

Fürdőruhás Apolló Miután Mario tett egy kis presztízsnövelő kitérőt a neorealizmus világába, visszatért a zenésromantikus filmekhez, és még ugyanebben az évben, vagyis 1957-ben a Lazzarella című alkotásban eleinte szerelmében csalódott, majd sok statikus csókkal kárpótolt diákként ríkatta meg nemzetét. Akárcsak korábban a Guaglione, ez a film is egy slágerhez kapcsolódott, mely Domenico Modugnótól ( a Volare című világsikerű dal szerzője és eredeti előadója) származott, aki maga is feltűnik a Lazzarellában. Mario következő korszakát újabb negédes filmek fémjelezték. És egy mellékszerep az Anna di Brooklynban, melynek angol címe Fast and Sexy (vagyis: Gyors és szexi) lett, ami pontosan összefoglalja a mű cselekményét. Mario, aki akarva-akaratlanul, de maradéktalanul meghódította az olasz nők szívét, és a „fidanzatino d’Italia” (Olaszország kis vőlegénykéje) ragadványnevet kapta, ennek az 1958-as produkciónak köszönhetően tizenkilenc évesen abban a megtiszteltetésben részesült, hogy együtt játszhatott az Annát alakító Gina Lollobrigidával. A gyors és szexi jelzők a film kapcsán arra is vonatkozhatnak, ahogyan az a pletyka terjedt, miszerint a két színésznek viszonya volt egymással. Valójában Mario (a filmbeli Chiccillo) ugyanis egy szolgálólányt szeret és csak sorozatos félreértések folytán kerül fel Anna hódolóinak listájára. Szoknyavadász pályafutásának vizuális csúcspontjaként vonult be a filmtörténelembe az 1959-es

Cerasella. És noha a közönség lelkesedése egyre fokozódott, Mario továbbra sem volt meggyőződve színészi jövőjét illetően. Közel fél évszázaddal a film debütálását követően olyan, mintha egy másik bolygóról való képeket nézegetnénk: az akkor húszéves Mario Girotti, aki a külsejét tekintve már százszázalékosan olyan, mint a jól ismert Terence Hill, ifjú Apollóként tündököl egy szál fürdőnadrágban. A film egy házassági komédia, melynek már csak műfaji besorolása miatt sem könnyű kiemelkednie az efféle mozik szürke tömegéből. Mario ismét gazdag szülők jólfésült fiát alakítja, aki két lány között őrlődve intrikák és tévedések játékszerévé válik. A kritikák ennek megfelelően visszafogottan nyilatkoztak a Caraselláról: „dacos szentimentalizmussal teli gyöngécske történet, melynek a vége kezdettől fogva könnyedén megjósolható.”{14} A másodperces rövid vágásokkal teli színes videoklipek korában ma már ezek a tiszta fekete-fehér felvételek úgy hatnak, mint az érzékeinket megtisztító optikai tűzijátékok. Hasonló hatást gyakorolt a Mario oldalán fellépő Claudia Mori, az a tüneményes, mindössze tizenöt éves fiatal lány, aki később Adriano Celentano felesége lett. A vitorlás hajókkal dekorált tengerparti kulissza, melybe Raffaello Matarazzo rendező elhelyezte meseszerű főhőseit, mint változó pólusú mágneseket, aligha lehetne elragadóbb. Az összes jelenetet az Amalfi partvidék illusztris helyszínein forgatták, 1959 napfényes októberében, a dús növényzetű dombok és a Salernói-öbölbe szinte belekúszó festői falvak a Földközi-tenger legvarázslatosabb helyszínei közé tartoznak.

A fordulat Mario Girotti 1959-ben hat filmben működött közre. Eddig nem volt olyan év, melyben ilyen sokszor állt volna a kamerák előtt. Ennek ellenére továbbra is hezitált, nem bízott eléggé saját tehetségében, így még mindig nem adta át magát teljesen a színészi hivatásnak. Ezért is volt nehéz kifejlesztenie magában azt a fajta szenvedélyt, ami ebben a szakmában az érvényesüléshez szükséges. Mario továbbra is több lábon állt, a színészet mellett beiratkozott a római egyetem irodalom és filozófia szakára is, amire a filmezésből teremtette elő a pénzügyi fedezetet. Bár az a döntése, hogy egyetemi tanulmányokba kezd, akár kerékbe is törhette volna egy nap a filmes karrierjét, Mario korai pályafutásában épp új szakaszt nyitott, ami a történelmi és kalandfilmek világába vezette. Nagyon beleillett a képbe az a szerep, amit már egy évvel korábban eljátszott, amikor első ízben került kapcsolatba az új műfajjal. A Mária Magdolna történetét feldolgozó a Kereszt és kard című sorozatban (La spada e la croce) Mario Lázár szerepét alakította, akit – János evangéliuma szerint – négy nappal azt követően, hogy elragadott a halál, Jézus feltámasztott. Carlo Ludovico Bragaglia rendező kissé patetikus módon kiszínezte a történetet és Lázárt Mária Magdolna testvéreként jelenítette meg, aki ezáltal rögtön két feltámadásnál is fontos szerepet játszhatott. Mindenesetre a történelmi túlzás Mario Girottinak nem jelentett rossz óment. A bibliai filmeposzt követően készült filmek, például a Karthágó lángokban (Cartagine in fiamme), az Aladdin csodái (Le meraviglie di Aladino) vagy az Il dominatore dei sette mari (Hét tenger ura) ezt igazolják. „A kalandfilmek gondtalan időszakot jelentettek az életemben, csodálatos helyszíneken forgattunk, a természetben tiszta harmónia vett körül. Akkoriban még elég időnk volt gondosan leforgatni a jeleneteket”{15} – tekint vissza nosztalgikusan Terence Hill fél évszázad távlatából. Carlo Ludovico Bragagliát a Mario Girottiról és jövendőbeli állandó filmpartneréről szóló történetben feltétlenül megilleti legalább egy bekezdés, ugyanis az ő 1959-es Hannibál című történelmi eposza volt az első olyan produkció, melyben Mario mellett Carlo Pedersoli is feltűnt, noha a forgatások idején egyszer sem találkoztak, mivel nem volt olyan jelenet, melyben együtt szerepeltek volna. Az 1963-ban, Luchino Visconti rendezésében készült A párduc (Il gattopardo) volt az a film, mely végső soron meghozta az igazi áttörést a színészkedő irodalomszakos egyetemista életében, és egyértelmű helyzetet teremtett későbbi pályafutását illetően. Érdekes egybeesés, hogy épp egy irodalmi mű feldolgozásáról volt szó. Giuseppe Tomasi di Lampedusa azonos című regénye a XX. századi világirodalom jelentős alkotása. Az 1954-ben néhány hónap alatt írt A párducban a szerző szicíliai szemszögből írja meg az olasz nemesség hanyatlását a XIX. század első felében, a Risorgimento idején. Tomasi maga is palermói nemesi családból származott, így műve önéletrajzi ihletésű. A könyv megjelentetése egyébként egy másik jelentős olasz írónak, Giorgio Bassaninak, a

Finzi-Continiék kertje című regény szerzőjének köszönhető. Az 1958-ban elhunyt Tomasi nem talált kiadót a kéziratának, ezért egyik kollégája vette kezébe az ügyét, és nem sokkal a szerző halála után egy milánói kiadónak ajánlotta közlésre. A párduc sikere kevéssé meglepő, ha tudjuk, ki állt a produkció mögött. Visconti minden várakozást felülmúlt, ahogy a könyv fejezeteiből háromórás filmet szerkesztett, és ahogy képileg megjelenítette a polgárháborút idéző állapotokat. Az idős mester a mozifilmek Olümposzán biztosított helyet a műnek, amit számtalan díjjal jutalmaztak. Az időközben már huszonnégy éves, vörösesszőke Mario Girotti Cavriaghi grófként mellékszerepet kapott a szövevényes családi- és történelmi drámában. Az események helyszíne a Ragúza közelében fekvő barokk Castello di Donnafugata, a hullámzó dél-szicíliai dombvidéken megbúvó XVIII. századi hatalmas nemesi birtok, valamint Palermo. A változatosság kedvéért Mario ezúttal kivételesen egy sikertelen hódítót alakított, aki azon fáradozott, hogy elnyerje Concetta, Don Fabrizio Salina gróf leányának szívét. A főszereplő grófot Burt Lancester játszotta, ám nem ő volt az egyetlen rangos szereplő, akinek a neve már jól csengett a mozik világában, hiszen Mario a négy évvel idősebb Alain Delon (Tancredi) társaságában is látható a vásznon. Ők ketten a filmben harcostársak és akaratlanul is vetélytársak, mert Concetta továbbra is unokafivérébe, Tancredibe szerelmes. Egy másik fontos szerepben a lélegzetelállító Claudia Cardinale tűnik fel, aki a polgármester leányaként beleszeret Tancredibe. Mario ugyan Cavriaghi gróf garibaldista jelmezében a monumentális film kétharmada táján egyszercsak eltűnik, mint szürke szamár a ködben, ám ez nem akadályozza meg az ifjú színészt, hogy az egész életét meghatározó és azt megváltoztató döntést hozzon. A klasszikus témával világszerte besöpört sikertől szárnyakat kapva az ifjú úgy határoz, hogy diákköpönyegét szögre akasztja, és ettől kezdve szívvel-lélekkel a színészetnek szenteli magát.

ÚJRA NÉMETORSZÁGBAN (1964-1967)

A külső szemlélő semmi kivetnivalót nem találhatott Mario Girotti eddigi pályafutásában, ő mégis egyre inkább aggódott a róla kialakult kép miatt, miután elkötelezte magát a színészi hivatás mellett. „Szerettem volna elfeledtetni az ifjú szerető kliséjét” – mesélte a színész.{16} És közbelépett a véletlen: épp ekkoriban (1964-et írunk) bukkant fel nála Rómában az a férfi, aki egy felívelőben levő berlini filmgyártó és -kölcsönző cég teljhatalmú főnökeként tevékenykedett: Horst Wendlandt, a Rialto Film GmbH producere és ügyvezető igazgatója. Wendlandt alaposan felkavarta a német filmes világ állóvizét, miután 1960-ban a Rialto filmgyártási főnökévé avanzsált. Egyik sikert söpörte be a másik után az Edgar Wallace-krimikkel, és ezzel jó néhány német színész – többek között „Blacky” Fuchsberger, Klaus Kinski, Siegfried Lowitz, Heinz Drache, Karin Dor, Gert Fröbe vagy Eddy Arent – népszerűségét is hosszú időre megalapozta. 1962-ben Wendlandt egy olyan irodalmi alkotás feldolgozásának gondolatát fontolgatta, mely évtizedek óta szerepelt minden gyerek olvasmánylistáján. Igaz, a mű szerzője réges-rég az égi vadászmezőkön járt, de már életében legendává lett: nem másról van szó, mint Karl Mayról (vagyis May Károlyról). Az ő elbeszélései alapján készült mozik képezik a német filmtörténelem egyik mérföldkövének alapját. A sikerszéria 1962-ben Az Ezüst-tó kincse megfilmesítésével indult útjára. Az egykor Tarzant alakító Lex Barker oldalán a német közönség számára addig teljesen ismeretlen francia színészt, Pierre Brice-t láthatták, ők ketten ettől kezdve Old Shatterhand és Winnetou szerepében együtt vágtáztak keresztül Dalmácia erdőin és hegyein. 1963-ban következett a Winnetou-trilógia első része, ami szintén elsöprő sikert aratott a mozikban. Wendlandt már Az Ezüst-tó kincse után biztosította a Rialtónak a Karl May-regények kizárólagos megfilmesítési jogát. 1964-ben a harmadik produkció, a Winnetou 2. előkészítése idején épp Rómában járt, mikor az egyik központi szereplőn töprengett, és akkor belenézett a huszonöt éves Mario Girotti lenyűgöző kék szemébe. Girotti még frissen élt az emlékezetében mint Cavriaghi gróf alakítója Visconti A párducában. „Ha a szélnek tartom az orromat – egy filmet látok, egy színésszel állok szemben vagy egy műalkotást nézek – és egyáltalán semmit sem érzek, vagyis semmi sem jön át belőle, akkor ott bizony nincs is semmi” – állította egyszer Wendlandt.{17} A római ifjú esetében feltehetően „nagyon is átjött” valami. És Wendlandtot ezúttal sem csalta meg szimata. Első találkozásukkor Mario Girotti szinte még fel sem eszmélt, már meg is született a döntés: a berlini producer mindössze tízpercnyi beszélgetés után, mindenféle próbafelvétel nélkül ott nyomban leszerződtette a német-olasz fiatalembert.{18} Ám ekkor még sem ő, sem ifjú pártfogoltja nem sejthette, mit hoz a jövő, micsoda szerencsés és sikeres filmes kapcsolatot pecsételt meg ez a villámgyors megállapodás.

Winnetou – egy igazi telitalálat Mario közel húsz évvel azután tért vissza Németországba, hogy családjával elhagyta édesanyja szülőhazáját. Szakmai debütálása aligha sikerülhetett volna jobban. Horst Wendlandt kulcsszerepre választotta ki Girottit: Robert Merril hadnagy figurájában közvetítőként kellett békét teremtenie a háborúskodó rézbőrűek és sápadtarcúak között. A zseniális producer ezzel a Németországban addig teljesen ismeretlen Girottit beemelte a számos magazin címlapján tündöklő Pierre Brice és Lex Barker alkotta rendkívül népszerű színésztársaságba, ami a korábbi Karl May-produkciókkal már páratlan médiavisszhangot keltett. Az 1964-ben a német közönség előtt debütáló Mario számára kiváló reklámnak bizonyult az is, hogy a Winnetou 2-ben az örök intrikus Klaus Kinski gonosz manóként sündörgött körülötte, és az akkor huszonhat éves indiánkosztümös Karin Dor simult hozzá szorosan (miközben a rendező, aki egyben Dor férje is volt, folyamatosan árgus szemekkel felügyelte őket). Ha netán volt még valaki, aki nem jegyezte volna meg a mozilátogatás után Mario Girotti nevét,

mert még nem találkozott vele a Bravo címlapján, annak is garantáltan az emlékezetébe vésődött annak a férfinak az arca, aki – béke ide, béke oda – elrabolta Winnetoutól Ribannája (Karin Dor) szívét. A vérszerződéssel megpecsételt barátság megrögzött rajongóinak, akik még Nso Csi halálát sem dolgozták fel (azt meg pláne nem, hogy az őt alakító őzikeszemű Maria Versini is eltűnt a vászonról), már túl sok volt a rosszból. Ribannája és a hadnagy esküvője a szegény Winnetou és rajongói számára csupán a nehezen megemészthető kompromisszum volt, a béke érdekében. Karin Dor ezzel a produkcióval beírta magát a filmes évkönyvekbe, mint a legkecsesebb – német által alakított – indián, miközben saját égő narancs-vörös rúzsa majdnem ellopta előle a show-t. „A pénztárostól a színésznőkig egyetlen hölgy sem volt a stábban, aki az első pillanattól fogva ne lett volna oda Marióért. Szépségével és ártatlan kék szemével mindenkit elkápráztatott” – idézte fel Kätherose Derr (merthogy ez Karin Dor polgári neve) -, „nagyon meglepődtem, mikor elmesélte, hogy az anyukája német volt, ám a szeme színét mégsem tőle, hanem olasz édesapjától örökölte.” Az 1938-ban Wiesbadenben született, ma pedig Dél-Bajorországban, az Inn mellett élő színésznő emlékezetébe különösen mélyen bevésődött, hogy „Mario micsoda úriember volt”. Egyszer hajnalban ékes bizonyságát adta ennek – a többek között számos Edgar Wallace-filmben közreműködő – kolléganője előtt. Karin Dornak és Mariónak együtt kellett bemelegíteni a lovakat, melyekkel nem sokkal később a forgatáson dolgoztak. „Egy fehér kaszkadőrlovat kaptam, és már laza ügetésben haladtunk, amikor a lovam az agyagos területen megbotlott és levetett a hátáról. Mario azonnal odarohant, és nagyon meghatóan addig ápolt, míg meg nem érkezett a mentőorvos, és el nem látott engem.” A hathetes jugoszláviai forgatási munkálatok akkoriban meglehetősen fárasztóak voltak, meséli a színésznő, aki 1967-ben a „007-es király”, Sean Connery oldalán titkosügynökként tündökölt a Csak kétszer élsz című filmben (és minden idők legcsinosabb piranhamenüjeként végezte ebben a szerepében). „Egy rettenetes hotelben szállásoltak el Srebrenica közelében. Minden reggel két órát utaztunk a forgatás helyszínére, négykor kellett kelnem, hogy időben elkészüljünk a sminkemmel.” Az esték viszont annál vidámabb hangulatban teltek. „Általában mindannyian együtt voltunk, én főleg Harald, Lex és Pierre társaságában, de időnként Mario is csatlakozott hozzánk. Mindig feltűnően visszafogott volt, és többnyire szinte semmit sem ivott.” Csak egyetlen este volt kivétel, folytatja a még ma is aktív Karin Dor, mégpedig a színésznő férje, Harald Rain születésnapi partija. „A férjemnek júliusban volt a születésnapja, és mivel a Karl Mayfilmeket mindig nyaranta készítettük, többször is úgy adódott, hogy a forgatások alatt köszöntöttük fel. Ezúttal is hatalmas bulit szerveztem, isteni ételeket vettünk, tábortüzet raktunk és valaki gitározott, később pedig még tűzijáték is volt.” Karin Dor akkoriban nem tudta, hogy Mario Girotti Olaszországban már komoly szerelmeshős-karriert futott be, de nem csodálkozott, hogy ki akart szabadulni ebből a skatulyából. „A stábból senki sem gondolta róla, hogy ő nagy romantikus hős lenne. Marióban inkább az volt a feltűnő, milyen csendes és visszahúzódó, már-már azt mondanám: kimondottan félénk, ami persze meglehetősen ellentmondott feltűnő külsejének. És mivel ilyen szerénynek és jól neveltnek tűnt, mindenki azt is hitte, hogy erre csak egyetlen magyarázat lehetséges: mégpedig az, hogy Mario homoszexuális. Ezen a csodálatos nyári estén mindenesetre egy kicsivel több vörösbort ivott, és egy idő után láthatóan becsiccsentve a fülembe súgta: »Nem t'om, mi van velem... olyan furán érzem magam...« Mikor nem sokkal később néhány nő ismét sugdolózni kezdett Marióról, odamentem a férjemhez, Haraldhoz és azt mondtam neki: »Harald, végére kell járnom, hogy homoszexuális-e Mario.« Ezután odaléptem hozzá, szájon csókoltam, amit ő viharosan viszonzott. Aztán azt mondtam: »Jól van, most már elég!« Megfordultam, visszatértem a kis csoporthoz és kijelentettem: »Na, látjátok. Nem az.« Persze mindenki jót nevetett.” Pierre Brice viszont csak „nagyon kevés dologra” emlékszik, noha senki sem forgatott nála gyakrabban Mario Girottival a Karl May-csapatból. „Nyilvánvalóan gyakran találkoztunk, de alig volt kapcsolatom Marióval. Általában épp csak üdvözöltük egymást – ennyi. Leginkább az tűnt fel, hogy nagyon-nagyon szeretetreméltó, de őrületesen félénk férfi volt. Többnyire csak a kispadról figyelte a történéseket.” Brice, aki vitathatatlanul a Wendlandt-westernek központi figurája volt, ma már nyolcvanéves is elmúlt, és magát sem sorolja a nagy partiarcok közé, akikből pedig nem kevés akad a filmes stábokban. „Ilyen szempontból hozzám közelállónak éreztem Mariót. Talán ez is lehetett az oka,

hogy egyszer épp hozzám fordult tanácsért. Volt ugyanis a stábban egy hölgy, aki nagyon tetszett neki, de nem merte megszólítani. Szívességet tettem neki és segítettem.” A Winnetou 2 németországi bemutatójának elképesztő sikerét követően Horst Wendlandt 1965 végéig még három westernjében adott lehetőséget Mariónak. Ezek a szerepek azonban lényegesen kisebbek voltak. A Keselyűk karmaiban (Unter Geiern) című produkcióban olyan neves német színészkollégákkal játszott együtt, mint Götz George és Elke Sommer, ám ők még Pierre Brice-nél is kevésbé emlékeznek rá. Dunja Rajter őrizte csak meg az emlékezetében, aki addigi olaszországi karrierjét is ismerte: „Horvátországban, ahonnan származom, illetve az egykori Jugoszlávia többi részén is ismertek voltak Mario korábbi filmjei, ami az Olaszországhoz való földrajzi közelségünknek is köszönhető, elvégre az Adria túloldalán voltunk.” Ám neki sem sikerült közelebbi ismeretségre szert tennie „hihetetlenül kék szemű” olasz kollégájával. „Egyetlen jelenetet forgattunk csak együtt, nem volt sok találkozási pontunk. Mario félénk volt és visszahúzódó, noha az összes lány szerelmes volt belé. Mivel olaszul is beszélek, több horvát és szerb statiszta, akik mindenféle indián lánykákat játszottak a filmben, odajött hozzám és megkért, hogy fordítsak le egy-két mondatot olaszra. Ezeket aztán felírták egy kis cetlire és elsuttogták Mariónak. Ő kedvesen mosolygott rajtuk, de a lányok nem arattak sikert nála.” A Keselyűk karmaiban forgatásán Mario újra találkozott Dunja honfitársával, Gojko Miticcsel is, aki az egykori NDK-ban a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) rezsimje alatt a DEFA filmgyár egyfajta kultúrpolitikai főindiánjává vált; viccesen a „Kelet Winnetou-jának” nevezték. Pierre Brice mellett Mitic úgy nézett ki, mint Arnold Schwarzenegger, ami a szocialista párt kultúrpropagandavezetőinek feltehetően nagyon imponált. A Karl May-filmek keleti rajongóinak a DEFA-produkciók Gojko Miticcsel azonban csak sovány vigaszt jelentettek, mivel a Wendlandt-westernek – és ezzel Mario Girotti németországi debütálása is – az NDK-ban a fiókban maradtak még húsz évig, a későbbi ősbemutatóig. A westernek már csak elnevezésük első négy betűje miatt is (németül a West nyugatot jelent) gyanúba keveredtek az állami „filmügyi” hivatalok ideológiai ellenőrző bizottságainál. Így a keletnémet mozik csak nem sokkal az NDK megszűnése előtt mutatták be ezeket a filmeket. Girotti Az olajhercegben (Der Ölprinz) is csak egy kisebb szerepet játszott. 1965-ben azonban az Old Surehand első részével nagyot fordult a világ. Ez volt a negyedik, és egyben utolsó Karl May-film, melyben szerepelt. Mario oldalán a kacér Letícia Román játszott, aki szintén Olaszországból származott, és öt évvel korábban a Café Európában debütált, melynek főszerepét nem kisebb híresség alakította, mint Elvis Presley. Pierre Brice mellett ezúttal a westernhősnek ugyan kissé már koros brit Stewart Granger is feltűnik a filmben, aki arroganciájával a fél stábot kikészítette, és elsősorban azzal keltett feltűnést, hogy úgy hordozta körbe a sztyeppén a fegyverét, akár egy tönkrement esernyőt.

Alpesi fények Még ugyanezen év késő nyarán Ausztriában egy egészen különleges alkotás forgatási munkálatai kezdődtek el: egy heimatfilm készült, melyben Mario Girotti olasz vendégmunkást alakított a Ganghofer kulisszája előtt. A Hív az erdő (Ruf der Wälder) című film a sötét fenyőerdők sűrűjében tragikus véget ér. A forgatókönyvet az ismert bécsi rendező és producer, Franz Antel írta. A cselekmény a híres XIX. századi osztrák írónő, Marie von Ebner-Eschenbach igaz történet nyomán írt Krambambuli című regényén alapszik. A másfél hónapig tartó forgatásra – az akkor még turisták által nem annyira felkapott Salzburg tartománybeli Kaprunba – Marión kívül az osztrák „filmdinoszaurusz”, Paul Hörbiger, a bécsi sármőr, Gerhard Riedmann, a Burgtheater népszerű szőkesége, Johanna Matz és egy bizonyos Hans-Jürgen Bäumler is elutazott. Bäumler – aki ekkor még csupán huszonhárom éves volt -, ebben az időben az addig forgatott két filmjével zöldfülűnek számított a stábban, de korántsem volt ismeretlen a közönség előtt. Az 1942ben Dachauban született bajor fiú beírta magát a sportvilág történelemkönyvébe: partnerével, Marika Kiliusszal 1959 és 1964 között megnyerte az összes műkorcsolya Európa-bajnokságot, sőt, két világbajnoki címmel, továbbá két téli olimpián – Squaw Valley-ben és Innsbruckban – szerzett ezüstéremmel is dicsekedhetett. Most pedig itt állt az ifjú Bäumler a híres Riedmann oldalán a Hív az

erdőben, melyben egy törekvő erdészsegédet alakított, olyan filmlegendák mellett, akiknek már a nevétől is elszédült. „Ez teljes őrület volt – úgy éreztem magam, mint egy aprócska aranyhal, aki csupa kapitális ponty között úszkál a tóban. A film szereposztása az akkori időkhöz mérten tényleg elképesztő volt. Elég csak Hanna Matzra gondolnom – olyan ez, mintha a műkorcsolyában egy kezdőnek rögtön Katarina Witt lett volna a partnere.” Bäumler úgy emlékszik, az egész stáb büszke volt, hogy Mario mellett játszhat: „Olyan volt már, mint egy sztár, bár tulajdonképpen akkoriban még nem volt igazán ismert.” Az ifjonc színész, aki csak nemrég fejezte be élsportolói pályafutását, és sikeres színészi, énekesi és műsorvezetői karrier kezdetén állt, nem takarékoskodik a dicsérettel: „Átkozottul jóképű pasi volt azzal a szép, kék szemével. Nem tudom elképzelni, hogy akadt volna csak egyetlen nő is, akinek ne tűnt volna fel. És ez szerintem igaz a férfiakra is, aminek semmi köze a homoszexualitáshoz. Mario igazán természetes fickó volt, ráadásul egyszerű és szerény, muszáj volt szeretni. Egyike azon keveseknek, akivel kapcsolatban az az érzésed, igaz barát, noha csak pár napja ismered.” Hans-Jürgen Bäumlert, aki ma keresett színházi színész és családjával Nizzában él, többek között az is végtelenül lenyűgözte, hogy Girotti még a legvadabb felvételeknél sem járult hozzá, hogy dublőrt használjanak. „A forgatás legkényesebb jelenete az volt, mikor egy teherautó lezuhan a meredek, hosszú lejtőn, és teljesen ripityára törik. Mario, akinek volt egy verekedős jelenete a teherautó fülkéjében, saját maga bunyózott, és a kocsi zuhanása előtti utolsó pillanatban ugrott ki a guruló járműből. A forgatási munkálatok más szempontból is kalandosnak bizonyultak a Hohe Tauern éles, meredek szikláin. „Akkoriban még nem épültek meg a hegyekben az utak meg a bekötőutak, és a forgatási helyszíneken nem voltak személyfelvonók vagy liftek sem, úgyhogy az összes cuccot és a színészeket is egy nyitott teherlifttel szállították fel a hegyre, amit a kapruni duzzasztógát építéséhez állítottak fel, ami akkor még nem készült el teljesen.” Bäumler így folytatja: „Az egyik hajnalon azonban csak Mario Girottinak és Paul Hörbigernek sikerült feljutnia a lifttel, ráadásul úgy, hogy az akkor már közel hetvenéves Hörbigert a biztonság kedvéért külön beszíjazták. A váratlanul megélénkült szél miatt a rendőrök – akik mindent ellenőrzésük alatt tartottak – senkit sem engedtek fel. Mikor a stáb többi tagja öt órával később feljutott, mókás meglepetés várt rájuk: Paul Hörbiger és Mario békésen kártyáztak, és nyilvánvalóan már lecsúszott a torkukon némi »hegyiszellem«. Amint a láthatóan elázott Mariót megpillantottuk, Hörbiger csak kacsintott, megvonta vállát és ennyit mondott: »Ezek a mai fiatalok már az alkoholt se bírják...«” Bäumler azt mondta, soha nem fogja elfelejteni azokat a kapruni napokat, „mert a forgatás programszervezőjének szerepében Franz Antel még híresebb volt, mint rendezőként”. Márpedig az ítélete megalapozott lehet, elvégre hat filmet is készített Antellel. „A színészek mind együtt laktak egy panzióban a Hohe Tauern lábánál, a forgatás után pedig Antel minden este gondoskodott a jó hangulatról egy kártyapartival vagy egy kis kuglizással.” Az erdészsegéd Hans-Jürgen Bäumler a Hív az erdőben a film végén elhódítja Mario Girotti „szerelmét”, akit Johanna Matz alakított. A filmbeli szerető számára azonban nem kétséges, hogy a valóságban – a reflektorok fényén kívül – épp fordítva esett meg a dolog: „Nagyon ügyesen titkolták a többiek előtt, de hogy valami volt köztük, mégpedig kezdettől fogva, azt a vak is láthatta. Mario ugyan minden egyes jelenetre rendkívül alaposan felkészült, de azokra a szcénákra, melyeket Hannával forgatott, aki a filmben a barátnőjét alakítja, különösen intenzíven gyakorolt, sokkal hosszabban, mint azt a szerep megkövetelte volna! Emlékszem, hogy a forgatás során egyszer hatalmas vihar kerekedett, és az erős szél leszakította a panziónk tetejének egy részét. Mario egy szempillantás alatt ott termett Hanna mellett, mi pedig még észbe sem kaptunk. Hanna Matz rendkívül vonzó, törékeny, szőke nő volt, tökéletesen illett Marióhoz. Páros korcsolyabajnokként van szimatom az ilyesmihez. Mindenki drukkolt neki, hiszen Mario neve akkor már ismerősen csengett, de a sikerei ellenére abszolút normális maradt, ráadásul még szimpatikus és szerény is volt.” Bäumler számára mindenesetre „nagy megtiszteltetés” volt együtt forgatni Mario Girottival, már csak azért is, mert nem mindennap fordul elő, hogy az ember olyan színész oldalán áll a kamera előtt, akiből később világsztár lesz. „Ha mindenki olyan lenne, mint ő, könnyebb lenne az élet” – vallja Hans-Jürgen Bäumler. Végezetül Mario Girottinak tartozik hálával azért is, hogy színészi játékát a saját családja is elismerte. „A gyerekeim sokáig egyáltalán nem fogták fel, hogy az apjuk színész. Egy napon aztán, mikor a tévében a Hív az erdőt ismételték, felfedezték, hogy én állok ott,

mikor Mariót agyonlövi egy erdész. A srácaim Mariót csak Terence Hillként ismerték, de mikor meglátták ezt a filmet, elámultak: »Papa, ilyen nincs!!! Te ott voltál, mikor lelőtték Terence Hillt?« Ettől a pillanattól fogva soha többé nem kételkedtek benne, hogy az apjuk nagy színész!” Mielőtt Karin Dor és Harald Reinl házassága 1968-ban végképp zátonyra futott volna, az osztrák Reinl még elkészítette a kétrészes A Nibelungok című filmet (eredeti cím: Die Nibelungen Teil 1: Siegfried, Teil 2: Kriemhilds Rache), melyben felesége ismét Mario Girottival állt a kamerák elé. Dor Brünhilde izlandi királynőt játszotta, Girotti pedig Gunter burgundi király testvérét és hűséges vazallusát. Mario ugyan gyakran szerepel a vásznon, de szerepében a történések peremén marad. Siegfriedet Uwe Beyer alakította, akinek addig nem volt színészi tapasztalata, viszont az 1964-es tokiói olimpián bronzérmet nyert kalapácsvetésben, és így alkatilag tökéletesen megfelelt a szerep kívánalmainak. A monumentális német hősi eposz az addigi legköltségesebb háború utáni produkcióként vonult be a német filmtörténetbe. A forgatásnak köszönhetően Mario Girotti Berlinen kívül eljutott Izlandra, Jugoszláviába és Spanyolországba is. A filmet a sajtó nem fogadta euforikusan, a közönség körében viszont nagy sikert aratott. Akárcsak korábban a Winnetou 2, Az olajherceg és a Keselyűk karmaiban, A Nibelungok is (melynek producere nem Harald Reinl, hanem Artúr Brauner volt) megkapta a Goldene Leinwand kitüntetést (Arany filmvászon-díj), mellyel a Német Filmszínházak Főszövetsége 1964 óta olyan alkotásokat díjaz, melyek a bemutatójukat követő első három évben több mint hárommillió nézőt vonzanak. Az első ilyen kitüntetést egyébként Az Ezüst-tó kincse nyerte el.

A préri büszkesége A hatvanas évek közepén Mario Girotti népszerűsége még nem ostromolta az egeket. De ha csak egy pillantást vetünk Németország legkedveltebb ifjúsági lapja, a Bravo címlapjaira, láthatjuk, hogy a színész Németországban már korántsem volt ismeretlen. Az első vele foglalkozó cikk A préri büszkesége címet viselte. Mario Girotti 1965 vége és 1967 eleje között öt alkalommal került a címlapra, és ezzel olyan Bravo-sztárok nyomdokaiba lépett, mint Mick Jagger, James Dean, Rex Gildo vagy Roy Black. Azok a szerepek, melyeket Girotti a különböző német produkciókban vállalt, még mindig nem olyanok voltak, amilyeneket keresett, ám a műfajára már rátalált. Ezt pedig felfedezőjének, Horst Wendlandtnak köszönhette. „Horst ezzel egy nagy álmomat váltotta valóra. Cowboy lehettem, és felajánlotta nekem a lehetőséget, hogy elhagyhassam Olaszországot, így megváltoztathassam az imázsomat. Mindez döntően meghatározta a pályafutásomat”{19} – vallotta meg Girotti, miután 2002-ben elhunyt a legsikeresebb német producer. „Nagyon mélyen kötődtem Horsthoz. Néha azon töprengek, mikor rá gondolok, hogy nem adhattam-e volna neki többet. De valahogy soha sem tudtam kimutatni a ragaszkodásomat, mert nagyon tartózkodó vagyok. Ma már őszintén bánom.”{20} A két Nibelung-film volt – az összesen kilenc produkció közül – az utolsó, amit Mario Girotti hároméves németországi tartózkodása során forgatott, mielőtt ismét hátat fordított volna édesanyja szülőhazájának. „Boldog időszak volt, mert már lassan belekövesedtem a tizennyolc éves fiú szerepébe.”{21} Félreérthetetlenül némi büszkeség is vegyül szavaiba, mikor közel negyven évvel később Olaszországban visszaemlékszik pályafutásának e rövid, de fontos szakaszára Horst Wendlandt mellett: „Nagyon örülök, hogy jelen lehettem az első Európában forgatott westernek születésénél, mert senki sem tudja, hogy ezeket németek készítették, és nem olaszok. Ezeket a filmeket ugyanis Karl May művei inspirálták”{22}, melyek Olaszországban messze nem olyan ismertek, mint Németországban. Az, hogy Mario Girotti végül mégiscsak visszatért Itáliába, Horst Wendlandt egyik barátjának, Sergio Leone számlájára is írható, és ráadásul vele aratja majd élete legnagyobb sikereit is. A német producer és az olasz rendező 1964-ben ismerkedett meg a Winnetou 2 jugoszláviai forgatásán. Leone azért bukkant fel, mert épp alkalmas forgatási helyszínt keresett. A római rendező alaposan kivette részét az új filmes műfaj, az úgynevezett italowestern, avagy étvágygerjesztőbb nevén spagettiwestern megteremtésében. A sikerszériát Leone 1964-es alkotása, az Egy maréknyi dollárért indította el. A film, továbbá az ezt követő két produkció, a Pár dollárért többért és A Jó, a Rossz és a

Csúf főszereplője a harmincas évei közepén járó, ismeretlen kaliforniai Clinton „Clint” Eastwood volt, akiből Leone már az első westernjével világsztárt csinált. Az Egy maréknyi dollárért cím átvitt értelemben magára a filmre is vonatkozott, Leonénak ugyanis a pénzügyileg jól eleresztett hollywoodi rendezőkhöz képest csak igen szerény költségvetés állt rendelkezésére. Épp ezért nem engedhetett meg magának olyan nagy neveket, mint Charles Bronson, Henry Fonda vagy James Coburn, akik szintén számításba jöttek a szereposztásnál, de „jobb híján” rábukkant a karizmatikus Clint Eastwoodra, aki addig csak amerikai tévésorozatokban játszott, és a 15 000 dolláros gázsi mellett többek között azért vállalta el a munkát, hogy végre megismerhesse Európát. Az a fajta mozi, mely ekkoriban Mario Girottit izgatta így jellemezhető: laza karakterek túlzó hősi allűrök és manírok nélkül, figurák, akik nem viselnek vasalt inget kendővel, sem bőrmellényt, a cselekmény nincs felfújva, nem muszáj mindenképp felbukkannia legalább egy indiánnak; valamint a teljesen újszerű kameramozgás, ami a fura figurák kőkemény arcát és könyörtelen szemét a filmvásznat kitöltve, a lehető leghatásosabban mutatja meg. A Killer Kid, avagy párbaj naplemente előtt (Duell vor Sonnenuntergang) című német-jugoszláv produkcióban Girotti már 1965-ben lehetőséget kapott arra, hogy egy westernben pisztolyos hősként mutatkozzon be, hiszen korábban csak jólelkű katonákat vagy megtért gonosztevőket alakíthatott. Ugyanakkor, bár már egyértelműen észrevették, mennyi szabad, szárnyalásra vágyó energia rejtőzik Marióban, a Killer Kidben ezt még nem bontakoztathatta ki. A film első felében továbbra is a forrófejű fickó figuráját kellett hoznia, majd (a történet végét leszámítva) teljesen eltűnik a képernyőről. Az ügyetlen rendezés és a hosszan elnyúló érdektelen, zavaros párbeszédek a naplemente ellenére orosz ruletté változtatták a párbajt. Az sem javított a helyzeten, hogy a kiváló Klaus Dahlen is a szereplők között volt, aki már ekkor referenciának számított a nem sokkal később kezdődő, rendkívül sikeres Klimbim vígjátéksorozathoz. A tapasztalt színművész és szikronszínész Wolfgang Kieling is részt vett a munkában. A rendezés azonban inkább a Kieling által szinkronizált Szezám utcás Bertre épített, ahelyett, hogy azokat a tapasztalatokat használta volna, melyeket a színész Glenn Ford vagy Robert Mitchum megszólaltatása során gyűjtött. Mario változások iránti vágyát az is erősítette, hogy minden barátja azt tanácsolta, térjen vissza Olaszországba, és próbáljon szerepet szerezni az akkoriban elképesztően sikeres spagettiwesternekben. Így végül, háromévnyi németországi tartózkodás után 1967-ben Girotti ismét fogta a bőröndjét és visszatért szülőhazájába, abban a reményben, hogy az italowesternek sikere még kitart egy darabig, bár az amerikai elődök már kimentek a divatból, és attól tartott, ez a hajó is elment már.

AZ Á T T Ö R É S (1967-1970)

Mario Girotti alighogy megérkezett Olaszországba pontosan ott találta magát, ahová valójában épp nem vágyott: egy romantikus vígjáték hősének szerepében. A mű a lefegyverző Io non protesto, io amo, azaz nem hadakozom a sorssal, szeretek (Mindhalálig Rock and Roll) címet viselte. A Cerasellában ifjú szeretőként tündöklő Mario ezúttal orvosként tér vissza Amalfiba, akinek tanárnő barátnője énekesi babérokra vágyik, így a filmben meglehetősen sokat énekelnek (talán épp ezért nem forgalmazták Németországban). A Mario közreműködésével készült következő két filmet – Rita, a vadnyugat réme (Little Rita nel West) és Az altábornagy lánya (La feldmarescialla: Rita fugge... lui corre... egli scapa) – azonban már a német mozikban is vetítették, bár csak évekkel később, mikor Girotti új, immár jól csengő Terence Hill művészneve a könnyed giccses darabokban is jó bevételt ígért. A sikerhez minden bizonnyal hozzájárult Mario filmbeli partnere, Rita Pavone is. A 149 centiméter magas torinói énekesnő a hatvanas években számos produkcióval aratott sikert, többek között olyan slágerekkel, mint a Mein Jack, der ist zwei Meter groß, a Wenn ich ein Junge wär vagy az In der Bundesrepublik machen alle gern Musik. A Rita, a vadnyugat rémében felbukkan egy huszonnégy éves tömzsi zenész is, aki nagy szakállának köszönhetően kétszer olyan idősnek tűnt: Lucio Dalia, aki már fényes karrierje kezdetén is az egyik legkedveltebb olasz dalénekes volt (2012. március elsején hunyt el szívinfarktusban). Az egzaltált, vacak western középszerűsége miatt azonban egy apró, de annál fontosabb mozis fordulóponttal vigasztalódhatott Mario: itt öltötte magára először azt a cowboyszerepet, ami aztán később márkajegyévé vált: laza, simulékony desperado-szépfiút alakított azzal a bizonyos összetéveszthetetlen, leányszíveket megdobogtató pillantásával. És ekkor még nem tudhatta, de ebben a filmben játszott utoljára polgári nevén, vagyis Mario Girottiként. Különös véletlenek sorozatának köszönhető, hogy a Rita Pavonéval forgatott film a maga nemében az utolsóként egy pályaszakasz végét fémjelezte, ráadásul új korszakot nyitott mind a színész, mind a western műfajának történetében. A Manolo Bolognini által készített és teljes egészében Olaszországban forgatott Rita, a vadnyugat réme munkálatai szinte már befejeződtek, mikor Giuseppe Colizzi olasz producer, rendező és forgatókönyvíró váratlanul kénytelen volt új szereplő után nézni. Colizzi épp elkezdte egy spagettiwestern forgatását Dél-Spanyolországban, Un gatto, un cane e una volpe (Egy macska, egy kutya és egy farkas) címmel, amit a görög Aiszóposz állatmeséi ihlettek, és melyben az egyik főszerepet a dél-tiroli Peter Martellre osztotta. Már négy napja dolgoztak, mikor váratlan esemény történt, ami mind a film, mind Mario sorsában döntő fordulatot hozott, ahogy azt később Girotti megtudta. „A macskát játszó Peter Martell gyakran veszekedett barátnőjével, és az egyik este olyan heves szóváltásba keveredtek, hogy nekirontott a lánynak, akinek sikerült ellépnie előle, így a férfi a falnak ütközött és eltörte a lábát. A rendező azonnal Rómába sietett, hogy új szereplőt keressen a filmhez.”{23} Colizzi teljesen kétségbeesett, ez volt az első westernje. Most pedig a forgatás kellős közepén kénytelen volt Spanyolországban hagyni az egész stábot, és el kellett utaznia, ráadásul egy teljesíthetetlennek tűnő feladattal. Minden egyes nap rengeteg pénzébe került a producereknek, és amíg Colizzi nem talált megfelelő utódot Peter Martell helyett, addig nem volt értelme folytatni a forgatást sem. Rómában rögtön felvette a kapcsolatot régi barátjával, a szintén rendező Manolo Bologninivel, aki épp végzett a Rita, a vadnyugat réme munkálataival. Amikor elkezdtek beszélgetni, Bolognini mellett épp ott állt Mario Girotti. Aki úgy meséli, hogy Bolognini habozás nélkül e szavakat mondta Colizzinek: „»Ide figyelj, itt van egy kék szemű pasas, akire ha ráteszel egy fekete kalapot, pont úgy néz ki, mint Franco Nero.« Nos, így lett az enyém a szerep.”{24} Colizzi egy rövid próbafelvételt követően Mario Girotti mellett döntött, és azonnal magával is vitte Spanyolországba. Ott pedig meg sem álltak egy száraz, forró helyszínig, ahol a hőmérő higanyszála nyáron az ötven fok közelébe kúszik, és félórányi autóútra fekszik Almeriától, a tengerparti várostól; az úti céljuk a Tabernas-sivatag volt. A huszonnyolc éves Girotti számára kétszeresen is izzasztó volt ez az időszak: mitikus helyen járt, ami sok westernforgatásra áhítozó színész álma volt a hatvanas években, és ez volt Európa egyetlen sivataga, ami a tengeren inneni filmkészítők számára az észak-

amerikai prérikhez és hegyekhez való meghökkentő hasonlatossága okán ekkoriban közkedvelt, költségtakarékos alternatíva volt. Sergio Leone is itt forgatta többek között a spagettiwesternek elődjének számító filmjét, az Egy maréknyi dollárért címűt. Jó pár tucat filmes falut húztak fel akkoriban ezen a kietlen vidéken, melyek az elkövetkezendő évtizedekben mintegy háromszáz produkció (köztük a Csillagok háborúja, az Indiana Jones- és a James Bond-filmek) kulisszái lettek. Még a különben mindenből viccet csináló Bully Herbig is elzarándokolt sok évvel később a Tabernassivatagba, hogy itt forgassa a Manitou bocskora című filmjét, lemondva arról, hogy a német Murnauer Moos természetvédelmi övezettel még a westernvidéket is parodizálja. Mario Girottinak nem maradt túl sok ideje, hogy a hangulatot és a táj szépségét élvezze. Colizzi ugyanis azonnal a kezébe nyomta a forgatókönyvet meg a westernfelszerelést. És tessék! – indulhatott a munka.

Terence Hill születése Két újabb meglepetés várt még Mario Girottira. Az első a nevével függött össze, mivel a spagettiwesterneket nemzetközi piacra szánták, Colizzi meggyőzte, hogy vegyen fel művésznevet. A filmesek adtak neki egy húsz javaslatból álló listát, erről kellett 24 órán belül választania egyet. „Azért döntöttem a Terence Hill név mellett, mert jól hangzik, könnyen kiejthető, és úgy írják, ahogy ejtik. Ráadásul észrevettem, hogy a kezdőbetűi megegyeznek az édesanyám monogramjával. Ez pedig jó ómennek tűnt.”{25} Nem sokkal később a rendező bemutatta színészpartnerének, a másik főszereplőnek, akivel egymás ellentéteit alakították, akár egy macska-egér harcban: „Itt a kutyád – itt a macskád.”{26} Terence Hill, a „macska” belenézett a közel harmincnyolc éves, szakállas óriás szemébe, és rögtön tudta, ismeri ezt a „kutyát”, akit már az ötvenes évek Rómájában bivalyerős sportidolként tisztelt, hiszen ugyanabban az úszóklubban edzettek. A testes úriember nem más volt, mint Carlo Pedersoli, akinek szintén művésznevet kellett felvennie, és immár Bud Spencernek hívták. Akárcsak a név, a szerep is új volt, melybe Terence Hill 1967-ben a spanyol sivatag közepén egy végzetes félrelépés, pontosabban falbarúgás folytán csöppent. A férfi, akit valaha Mariónak hívtak, először állt egy western főszereplőjeként a kamera elé, ráadásul a film elejétől a végéig. Azt, hogy a film még akkor ősszel az olasz mozikban, majd 1969-ben a német filmszínházakban is meglepetésszerűen nagy sikert arat, furcsa módon sem a színészek, sem a rendező nem látta előre. Ez nem utolsósorban azon is múlt, hogy Giuseppe Colizzi forgatókönyve feltűnően erősen kötődött Sergio Leone dollár-trilógiájának utolsó részéhez (A Jó, a Rossz és a Csúf). Leone filmje három férfiról szól, akik az elásott kincsre vadászva kölcsönösen megpróbálják átverni egymást, a történet végére azonban ketten összefognak.{27} Azt nem tudni, hogy Colizzi az utolsó pillanatban miért változtatta meg a film címét, de bizonyára nem zavarta, hogy a tartalmi hasonlóságok, legalábbis első pillantásra, kevésbé tűntek nyilvánvalónak, ha az Isten megbocsát, én nem! (Dio perdona, io no, szó szerinti fordításban: Isten megbocsájt, én soha) címen fut a mozija, amit Németországban Isten megbocsájt, Django sohaként ismerhetett meg a közönség. Terence Hill mindenesetre végre igazán elemében érezhette magát, legalábbis ami a műfajt és a szerephierarchiát illeti. Ez rögtön látható volt a filmvásznon is, ahol domináns jelenlétet kölcsönzött az általa megformált figurának. A korábbi munkáihoz képest színészként sokkal határozottabb benyomást keltett. Terence Hill másképp mozgott, simulékonyabb lett, okosan, takarékosan és hatékonyan vetette be erejét, és ettől minden erőfeszítésében valami hihetetlen könnyedség tükröződött. Edzett, rugalmas arcizmainak hála, gesztusai és mimikája valóban egy macskáéhoz hasonlítottak, különösen ahogy az eseményeket követte: acélkék szemével feszülten figyelt, anélkül, hogy a fejét akár mozdította volna, olyan volt, mint egy lesben álló, minden pillanatban ugrásra kész ragadozó. Lazasága lenyűgözte a férfiakat és a fiúkat, a mozitermek félhomályában pedig sóhajokat csalt a lányok és asszonyok szájára. Terence Hill a tökéletességig begyakorolta ezt a pillantást, amit teljesen magáévá tett, és elsöprő hatást keltett vele. Maga az ötlet, mint azt a színész később mesélte, Giuseppe Colizzitől származott: „Elküldött az állatkertbe, hogy tanulmányozzam a tigrisek tekintetét. Pontosan itt született meg ez a pillantás! Emlékszem, egyszer vacsora közben azt mondta: »Pontosan úgy kell nézned, ahogy a macskák. Az ellenfeledre

kell szegezned a tekinteted, de a pillantásod ne őt figyelje, hanem hatoljon át rajta.«{28}

A verekedős vígjátékok előfutára Ami ezután következett a Tabernas-sivatagban, az csak a „szokásos ügymenet” volt, azokkal a feladatokkal és apróságokkal, melyek minden forgatáson hozzátartoznak a színészek és a rendezők életéhez. Az Isten megbocsát, én nem! esetében azonban az volt a legfőbb újdonság, hogy kezdettől fogva valamiféle mágikus összhang alakult ki a forgatókönyv és a színészek között, ami végül egy különös csavart hozott a történetbe, valami olyan újdonságot produkálva ezzel, ami az összes addigi spagettiwesterntől egy kicsit különbözött, és megalapozta a Terence Hill – Bud Spencer páros üstökösszerű felemelkedését. És ez már akkor elkezdődött, mikor Giuseppe Colizzi áthágott egy íratlan szabályt, melyre Sergio Leone filmjeihez hasonlóan addig az italowesternek sikerének garanciájaként tekintettek: eszerint minél több vér folyik, és minél több a hulla, annál jobban eladható egy film. És bár az Isten megbocsát, én nem!-ben is úgy hullanak a szereplők, mint a legyek, sőt, mindjárt az első jelenetben egy holttestekkel megrakott vonat látható, Colizzi alkotásában már nem csorog mértéktelenül a vér, és az erőszakos jelenetek sem állnak olyan hangsúlyosan a cselekmény előterében. Colizzi ötlete, miszerint a film figuráit, Cat Stevenst (Terence Hill) és Hutch Bessyt (Bud Spencer) állatmesék szereplőinek tulajdonságaival ruházta fel, ugyancsak zseniális lépésnek bizonyult. Visszavett a spagettiwesternek brutalitásából, ami cserébe egyfajta könnyedséget csempészett a filmbe, és ezt a változatosságot örömmel üdvözölte a hálás közönség. Colizzi ügyelt rá, hogy a legapróbb részletekig minden összhangban legyen a filmjében, beleértve a főszereplők kosztümjeit is. Erre Terence Hill így emlékszik: „A ruhám bársonyból készült, a színe egy piszkos zöld üvegéhez hasonlított, a köpenyem meg úgy nézett ki, mint a macskaprém.”{29} A jó öreg westernhős Frank Wolffnak (aki a gonoszt játszotta) a róka szerepéhez vörösre kellett festetnie a szakállát és haját is. Az amúgy is elég testesnek látszó Bud Spencernek viszont bozontos birkabőr dzsekit kellett magára öltenie, amiben úgy nézett ki, mint egy bobtailbőrbe bújtatott bulldog. A film különös varázsa azokban a jelenetekben bontakozik ki leginkább, melyekben Colizzi hagyja, hogy Terence Hill és Bud Spencer szabadon garázdálkodjon a mesebeli állatfigurákra jellemző tulajdonságokkal – ilyen például az a rész a film közepén, mikor egy tutajról kell beugraniuk a folyóba és a víziszonyos „macska” Terence Hill kelletlenül a „kutya” Bud Spencer vállába kapaszkodik. Ám a legszebb jelenet az ezt követő verekedés. Egy korhadt fa törzsénél ők ketten azon vitatkoznak, hogyan tovább, mikor Terence macskamód felmászik egy ágra és bepancsol egyet Budnak, majd leugrik és villámgyorsan végigkarmolja őt a sarkantyújával, miközben Bud a maga lassú kutya módján még arra sem képes, hogy a tekintetével kövesse a másik mozdulatait. A játék mindaddig folytatódik, míg a kutya egyetlen csapással padlóra nem küldi a macskát. Terence Hill szerint társa volt az, aki már az első közös filmjükben kifejlesztette azt a speciális mozdulatot, ami „galambütésként” vonult be a párosuk filmtörténetébe. „Mikor a verekedős jelenetet kellett forgatnunk, melyben én egy fa tetején ülök, megkérdeztem tőle: »Hogyan fogjuk befejezni ezt a párbajt?« Én voltam a macska, akit a kutyának végül – az ereje miatt is – le kellett terítenie. Bud így válaszolt: »Tudod, mit csinálunk? Jól rácsapok a fejedre, te pedig...« Ekkor közbevetettem: »Tudod, mit teszek? A földre esem, akár egy galamb, amit eltalált egy sörét.« Egy pillanatra felugrottam a levegőbe, és utána a magasból az oldalamra estem a földre – ez lett a galambütés.”{30} „A jelenet aztán önállósította magát, és rendre felbukkant a későbbi alkotásokban is, valamint az egyik legjellegzetesebb mozdulatként hozzájárult a filmjeink sikeréhez, a nézők éppúgy várták, mint azt, ahogy bárki másnál gyorsabban előrántom a pisztolyomat” – mesélte Terence. Az a játékos komikum, ami kiforrott formájában néhány évvel később világhírűvé tette a SpencerHill kettőst, már az első közös filmjükben is felfedezhető. Noha csak a Tabernas-sivatagban mutatták be őket egymásnak, és a forgatás kezdetén ismerkedtek meg, Terence és Bud kezdettől fogva remekül megértették egymást. Ha a forgatókönyv azt kívánta tőlük, nagyszerű intuícióval dolgoztak, nem kellett erre pluszban rájátszaniuk vagy speciálisan kifejleszteniük bármit. A külső

megjelenésükben mutatkozó nyilvánvaló különbözőséget pedig mindig egészséges komikummal karikírozták. Giuseppe Colizzi nélkül valószínűleg nem jöhetett volna létre kettejük különleges kombinációja. A mesefigurák tulajdonságai az adott szerepekben még a kosztümöknél is jobban álltak nekik: úgy viselkedtek, akár egy kutya meg egy macska, akik alapvetően ki nem állhatják egymást, mégis a legszorosabb barátságban élnek, ha együtt nőnek fel; és csakis akkor kapnak össze, ha a csonton kell osztozkodniuk – ahogy Aiszóposz írja.{31} Ám nemcsak a fatális falbarúgásnak és a rendezők barátságának köszönhető, hogy a két színész ebben a filmben együtt dolgozhatott, hanem jó adag szerencsének is, már ami Bud Spencert illeti. Amikor ugyanis Colizzi felhívta az akkor még színészként teljességgel ismeretlen és tapasztalatlan Carlo Pedersolit, és felajánlotta neki a 700 000 lírás gázsit, Pedersoli elsőre egy szimpla „viszláttal” kikosarazta a rendezőt. „Pár hét múlva Colizzi visszahívott azzal, hogy megadja a négymilliót, amit kértem” – árulja el önéletrajzában Bud Spencer.{32} A két olaszt az ekkor még nem sejtett magasságokba repítő együttműködés azért nem volt ennél a mozinál szembetűnő, mert az újszerű jelenetek egyszerűen túl rövidek voltak, nem ezeket szánták a film meghatározó elemeinek, ráadásul kevés volt belőlük, így nem is lehettek a történet szerves részei, úgyhogy minden újítás ellenére ezt a spagettiwesternt is az erőszakkal teli, brutális jelleg határozta meg. Az Isten megbocsát, én nem! olaszországi sajtóvisszhangja 1967 novemberében nem is volt túl hízelgő. A torinói La Stampa azt írta: „az olasz westernműfaj egyik legmanírosabb imitációja, az erőszak és a szadizmus motívumaival telezsúfolva, amit az ájulásig kiélveznek. Terence Hill Clint Eastwood szivarjához és jéghideg karakteréhez igazodik. Semmi szentimentalitás, Isten ments! Az egész film csak lövöldözésből és egymás elpáholásából áll.” A milánói Corriere della Sera elismerte, hogy „az ismeretlen Terence Hill is rendelkezik azzal a tehetséggel, amit sötét figurája megkövetel, de Frank Wolff jobb, mint ő.” A firenzei La Nazione még azt is elvitatta Colizzi westernjétől, ami az erőssége: „ezek csak túlélési és megújulási ötletek”. A közönség ellenben finomabb antennákkal és jövőbelátóbban reagált. „Az Isten megbocsát, én nem! szenzációs sikert aratott, noha a westernek kora leáldozóban volt, és ha belegondolunk, hogy évente mintegy háromszáz ilyen filmet gyártottak. A mozi ennek ellenére népszerű lett, ami részben annak számlájára írható, hogy volt benne némi irónia, és véletlenül már ekkor kialakult ez a különös szimpátia Bud Spencer és köztem” – tekint vissza Terence Hill.{33} A jó ómen, amit új neve kiválasztásánál édesanyjával kapcsolatban érzett, határozottan beigazolódott. „Ez volt az oka, hogy a filmet követően nem vehettem vissza a régi nevemet, ahogy az eredetileg a szerződésben állt. Időközben ugyanis befutottam, és Terence Hillként lettem híres.”{34}

A páros összecsiszolódik A következő két évben Terence Hill és Bud Spencer az Isten megbocsát, én nem! két folytatásában is egymás oldalán játszott. Az 1968-ban forgatott, és egy évvel később Németországban Vier für ein Ave Maria címen (eredeti címe: I quattro dell' Ave Maria, magyar címe: Bosszú El Pasóban) bemutatott második Colizzi-produkcióban csodálhatták meg először a nézők Terence akrobatikus képességét: egy tornász eleganciájával ülte meg a lovat, falakon mászott fel, és erkélybalusztrádokon lendült át. A verekedős jelenetekben – melyekkel Colizzi ebben a filmben sem spórolt, az eredeti verzió 130 perces – táncolva és ugrabugrálva bizonyította sokrétű sportolói kvalitását. A szerepekben viszont nem változott semmi, a film egyszerűen továbbmeséli az Isten megbocsát, én nem! történetét. Cat és Hutch ellenfelét és későbbi haverját ezúttal Eli Wallach játszotta, akit nem sokkal azelőtt ismerhettek meg Clint Eastwood oldalán Sergio Leone A Jó, a Rossz és a Csúf című filmjében. Feltehetően emiatt is kapott az amerikai színész jobb kritikákat, mint az olasz páros, akik csak lassan csiszolódtak össze. Habár Hill és Spencer még messze álltak attól, hogy teljesen kibontakoztathassák a bennük rejlő potenciált, már az a tény is jobban összekovácsolta őket, hogy újra együtt forgathattak. A publikum még emlékezett az első aha-élményre, ami egyértelműen a rendező érdeme Terence szerint. „Colizzi Olaszországban mindenhol beült a mozikba és azt mondta nekem: »Észrevettem, hogy a közönség az összes olyan jelenetnél, ahol ti ketten felbukkantok,

nagyon jól szórakozik és kitűnően reagál .« Ebben a pillanatban határozta el, hogy együtt forgat velünk.”{35} Terence Hill lelkes sportolóként mindig is meggyőződéses antidohányos volt, ám a filmvásznon mégis vállalta, hogy állandóan szivar lógjon a szája sarkában – ahogy azt Sergio Leone Clint Eastwoodtól, Terence szerepének ikonikus példaképétől is megkövetelte. Azért a tanulópénzt Hillnek is meg kellett fizetnie: „Az Isten megbocsát, én nem!-ben kártyázás közben egy Toscano szivart kellett elszívnom. Colizzi ragaszkodott a füsthöz, mondván, az jót tesz a kép beállításának. Egy ponton túl aztán elkezdett forogni velem a világ, képtelen voltam megállni a lábamon... bevittek egy kis szobába, lefektettek az ágyra és fél órát kellett pihennem. Majdnem elvesztettem az eszméletemet.”{36} Az, hogy Cat Stevens és Hutch Bessy történetének folytatása megbukjon a mozikban, Colizzi első művének közönségsikere után meglehetősen valószínűtlennek tűnt. Ennek ellenére mindenki nagyon meglepődött, mikor az 1968 végén bemutatott Bosszú El Pasóban című film szenzációs közönségsiker lett: a kortárs westernprodukciók közül csak Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugatja múlta felül, melyben olyan első osztályú, nagyágyú westernszínészek játszottak, mint Charles Bronson, Henry Fonda és Claudia Cardinale. A szinte teljes egészében Mexikóban forgatott alkotás már lényegesen kedvezőbb visszhangra talált az olasz filmkritikákban, mint elődje. A legnotóriusabb dohogok is csak abban találtak kivetnivalót, hogy a film meglehetősen hosszúra nyúlt. Leginkább Terence Hill renoméját javította ez a második spagettiwestern. 1968 novemberében egy bolognai bemutatón ezt a színész – nem túl kellemes módon – testközelből tapasztalhatta meg: „Terence Hillt letámadták a női rajongók és alaposan megtépázva került ki az »ütközetből«. A színész ennek ellenére boldog ember benyomását keltette, végül is pár karcolással megúszta, csak a szmokingja lett menthetetlen. »Nincs ezzel semmi gond« – mondja Terence Hill -, »annyit küzdöttem a sikerért, mint egy rabszolga, és most, hogy úgy tűnik, elértem, nagyon elégedett vagyok«”{37} – jegyezte fel a Cinema d’oggi folyóirat. Ráadásul azt, hogy a rendező, Colizzi a két hősét nem pusztán öncélúan, rablóhadjárat során küldi a sivatagba, hanem károsultakként, a nagybirtokosokat és a bankokat is bevonva a történetbe, akiket a köz kizsákmányolóiként ábrázol, filmtudósok később a hatvanas évek olaszországi társadalmi viszonyait érintő kritikaként értelmezték.{38} A trilógia utolsó darabja, az 1969-es Akik csizmában halnak meg (La collina degli stivali) némileg kilóg a sorból, hisz cselekménye egy cirkusz körül forog. Cat Stevenst (Terence Hill) rögtön a film elején leteríti egy pisztolygolyó. Vizuálisan ízlésesen, a filmvászonra szabottan egy priccsen pihen, míg Colizzi a mozikonyha szokásos spagettiwestern-menüjeként felszolgálja némi viccel és iróniával fűszerezett lövöldözéseit és verekedéseit.

Egy bizarr projekt Terence Hill filmográfiájában van egy produkció, mely meglehetősen bizarrnak tűnik. A film egy évvel az Akik csizmában halnak meg előtt készült. A művet valamiféle misztikus hangulat lengi körül, ezt már a címe (Org) is sejteti. A forgatás kezdetétől a végeredményig messze ez a legkülönösebb munka, melyben Terence Hill valaha is részt vett. Kezdetben csak színészként működött közre, később pedig anyagilag is beszállt, mikor úgy tűnt, kifogytak a pénzből és a produkció veszélybe került. Az egész olyan bizarr volt, hogy Terence Hill éveken át jogi úton tiltatta le a film nyilvános vetítését és forgalmazását.{39} Ezért kisebbfajta szenzációnak tekinthető, hogy az Orgot 1992-ben az osnabrücki European Art Festival és a münsteri Filmwerkstatt keretében, valamint 2010-ben a Nemzetközi Filmfesztiválon Innsbruckban német felirattal mégiscsak bemutatták. A film hivatalos kereskedelmi forgalomban lényegében fellelhetetlen, de számos jeles filmarchívumban is hiába keressük a nyomait. Az Org szóra keresve még a legrégibb és igen tekintélyes olasz filmes szaklap, az 1928 óta nyomtatásban megjelenő és Európa leggazdagabb nemzetközi filmes adatbázisának számító Rivista del Cinematografo bárki számára hozzáférhető online adatbázisában keresve is csak olyan találatokra lelünk, mint Orgasmo, L'Orgia del Vampiro vagy Erotic Sex Orgasm, de az Orgnak nyoma sincs – bár ebben a zaftos trióban nem is venné ki olyan furcsán magát.

A z Org cselekménye az egykori irodalomszakos Terence Hill számára 1968-ban mindenképp komoly kihívásnak tűnhetett, ugyanis Thomas Mann leghosszabb elbeszélésén, az 1940-ben írt Az elcserélt fejeken alapszik, melynek egy több ezer éves hindu legenda, A hulladémon 25 meséje az alapja. A rendező, Fernando Birri, az olasz származású argentin filmkészítő sem volt ismeretlen, legalábbis a szakértőknek, a zenét pedig Enrico Rava, Olaszország egyik legjobb dzsessztrombitása szerezte. A legenda, az elbeszélés és a film egyaránt egy frivol emberi háromszög, két férfi és egy nő viszonya körül bonyolódik. A férfiak a történet során lefejezik önmagukat, de újra életre kelnek, mert a nő, aki mindkettőjük álma, visszailleszti a fejüket, ám összecseréli a testekhez tartozó főket. Birri egy mindent megsemmisítő atomháború utáni apokaliptikus szcenárióba ágyazza Mann történetét, a három szereplő, Zohomm, Grrr és Shuick pedig a kevés túlélő közé tartozik. A z Org ötletét a késő hatvanas évek diákmozgalmainak forradalmi szelleme hatja át, emellett Terence Hillt Thomas Mann elbeszélése vonzhatta a kísérletező filmhez. Az Org forgatásán készültek az egyedülálló meztelen felvételek az amúgy inkább nyakig begombolkozós férfiról. Az ifjú Adonisz (ekkor huszonkilenc éves volt) a filmben Zohomm szerepében látható a szabad ég alatt, amint egy óriási futurisztikus párnán szenvedélyes ölelkezésben hempereg Shuickkal, akit a nem kevésbé szoborszerű, smaragdzöld szemű jugoszláv Lidija Juracik személyesített meg. Birri utólag részben retusálta ezeket a jeleneteket, és a másodperc töredékrészeire egy-egy megrajzolt teremtménynyel, farkassal, majommal vagy szörnyszerű lénnyel helyettesítette a szereplőket. Azonban a produkció többi része sem úgy alakult, ahogy azt az irodalmi érdeklődésű westernhős elképzelte. Hozzá kell tennünk, hogy erről a „maradékról” a filmmel kapcsolatban nem is nagyon beszélhetünk, mert az Org elkészítése az idők során Birri mániákus megszállottságának tárgya lett. A rendező saját bevallása szerint – írd és mondd – tizenegy éven át mindennap tíz órát töltött azzal, hogy az utópikus műhöz utólagosan történelmi képeket, filmrészleteket és grafikus impressziókat fűzzön, és a vágóollóval kísérletezzen. Az ehhez képest meglepően rövid, 177 perces végeredménynek – a 26 000 vágással és a 700 hangsávval – már semmi köze sincs egy normális, kortárs filmhez, sokkal inkább tekinthető dadaista-szürrealista kollázsnak. Maga Birri „demontázsnak” vagy „antifilmnek” nevezte alkotását: „Annak az őrületnek a széllökése érezhető benne, ami 1968-ban megrengette a világot. Két válság időszakában született ez a film: a baloldal ideológiáinak krízisében (akiknek felfogását mindig is képviseltem), és a filmnyelv válságának idején.”{40} A Velencei Biennálén tartott 1979-es ősbemutató után Birri „antifilmje” eltűnt a süllyesztőben, majd 1985-ben újra felbukkant Kubában, Havannában le is vetítették. A velencei premiert követően olyan hírek kaptak szárnyra, miszerint Terence Hillnek be kellene tiltatnia a filmet, mert az negatívan befolyásolhatja karrierjét. Vizuális és akusztikus tekintetben az Org minden szempontból provokáció. Ma már azonban tekinthetjük egyfajta, a 68-as generáció utópiáira rímelő, egzaltált pop-himnusznak is, még ha ez soha nem is volt az alkotó célja. A Terence Hill-rajongók különlegességeket kedvelő körében a film kötelező program, már csak azért is, mert az őt mutató képek minden szempontból rendkívül ritkák. A színész a szokatlan szabadosságtól eltekintve ugyanis – ha csak rövid időre is – olyan esztétikus, gyönyörű felvételeken látható, melyek sejtetni engedik, milyen stílusban tervezték elkészíteni az eredeti szándék szerint az alkotást. A filmes szakmában mindenesetre Birrit az „új latin-amerikai film atyjának” tekintik – ez a megnevezés pedig nem kisebb személyiségtől származik, mint az irodalmi Nobel-díjas Gabriel García Márqueztől.

A kék szemű bandita Van még egy film, melyben Terence Hill a Colizzi-westernek mellett szerepet vállalt, és az Orghoz hasonlóan nem a maga választotta „normális” kategóriába illeszthető, ez a Barbagia, melynek producere Dino De Laurentiis, rendezője pedig Carlo Lizzani volt. A történet alapja valós esemény: az ötvenes évek közepén egy Barbagiában, vagyis az északkelet-szardíniai hegyekben, egy Istentől elrugaszkodott helyen élő bandita történetét meséli el. Az ötvenes-hatvanas években ez volt a második legnagyobb földközi-tengeri sziget, mely még napjainkban is Európa egyik legritkábban

lakott területe, és mellyel a szárazföld sokáig bűnös módon alig törődött – a Costa Smeralda turisztikai kiaknázásán túl leginkább a virágzó banditizmus, az emberrablások és a véres családi leszámolások kapcsán hallatott magáról. Barbagiában 1956-ban, egyetlen faluban több mint száz embert lőttek le. Ezen a kietlen, leszakadó gránitsziklákkal teli vidéken ekkoriban szinte csak birkapásztorok éltek. A vidék kiterjedt parafaerdőinek, olajfalugasainak és áthághatatlan mézgabozótjainak köszönhetően tökéletes hely volt az illegalitásba vonulásra. A filmben is feldolgozott tragédia helyszíne nem messze található a Costa Smeraldától. A De Laurentiis és Lizzani által közösen megvalósított projekt kimondottan erősen dokumentarista jellegű. A főhőst, az akkor harmincéves Terence Hill által megformált Graziano Cassittát Olaszország egyik leghírhedtebb banditájának tartott Graziano Mesináról mintázták, aki csupán három esztendővel volt fiatalabb, mint az őt alakító színész. Az 1969-es szardíniai forgatás idején Mesina egy, a forgatási helyszíntől mindössze néhány kilométerre fekvő börtönben töltötte gyilkosságért kiszabott büntetését. Lizzani addigra nevet szerzett magának társadalomkritikai filmesként, hiszen elkészítette Giuseppe de Santisszal a neorealista klasszikus Keserű rizst, valamint Roberto Rossellini háború utáni drámáját, a Németország a nulladik évbent. Terence Hill-lel Graziano Cassittaként annak a pásztornak a történetét mesélte el, aki többek között gazdag emberek elrablásával zsarolt ki nagy összegű váltságdíjakat, az így szerzett összeget pedig egy szeparatista mozgalom kiépítésére akarta fordítani. A bandita többször is látványosan kiszabadult a börtönből, és azt, hogy újra meg újra összeütközésbe került a törvénnyel, az emberek elnézik neki, mert úgy érzik, Róma, a „gyarmattartó hatalom” cserbenhagyta őket, miközben Graziano népi hőssé válik. Terence Hill szívesen bújt a szardíniai Robin Hood bőrébe a vele egyidős Don Backy oldalán, aki Olaszországban már jól ismert énekes volt (a mai napig is aktív), később pedig színészként is befutott. A szardíniai forgatás alatt Terence Hill elárulta egy tévés stábnak: „Minden reggel félórás tornával készülök a szerepre, hogy Mesina macskaszerű mozgását imitálni tudjam. Az emberek itt Sassariban gyakran megállítanak az utcán és azt mondják: »Tényleg elképesztően hasonlít Grazianóra, az arca egészen olyan, akár az övé, csak ő kicsit alacsonyabb, mint ön.« Nagyon sokat adunk a külső megjelenésre, igyekszem úgy öltözni, úgy fésülködni, mint Graziano.”{41} Terence Hill szeretett volna összehozni egy találkozót Graziano Mesinával, erre azonban soha nem került sor, de ez nem a színészen múlt. „A film bemutatását az igazságügy megakadályozta, mivel eljárás folyt ellenem két carabinieri miatt, akik egy lövöldözés során vesztették életüket. Később aztán felmentettek a vád alól. A film nem a valóságnak megfelelően jelenítette meg az életemet, ezért Lizzani nem is kapta meg a hozzájárulásomat, hogy bemutathassa azt. A produkció azonban már az első napokban hárommilliárd lírát hozott a konyhára” – mérgelődik Mesina még ma is. A Barbagia már rég az archívumok mélyén hevert (Németországban 1974-ben A kék szemű bandita címen mutatták be), mikor 1976-ban Graziano Mesina ismét megszökött a börtönből, és visszatért régi módszereihez: a rabláshoz és az emberrabláshoz. Nem egészen egy évvel később azonban újra elfogták. 1992-ben, mikor épp szardíniai otthonában tartózkodott eltávozáson, a hatóságok felkérték, hogy közvetítsen egy, a nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltő emberrablási ügyben. Az elkövetők levágták áldozatuk, egy nyolcéves kisfiú fülét, és elküldték a szüleinek. Mesina segítségével a gyerek kiszabadult. 2004 novemberében Carlo Azeglio Ciampi államelnök megkegyelmezett az akkor 62 éves férfinak, aki azidáig összesen 40 évet töltött börtönben. Mesina a mai napig nem nézte meg a Barbagiát, melyben Terence Hill alakította Graziano Cassitta szerepét.

A F I L M V IOLL ÁÜ GM P O S Z Á N (1970-1985)

A klasszikusok és az utópiák világába tett kitérő, valamint a dokumentarista banditafilm után Terence Hill teljes erejével újra a westernek felé fordult. Ez volt a kedvenc műfaja, ráadásul a Bud Spencerrel forgatott, Colizzi-féle Django-trilógia hozta meg számára az első jelentős sikereket is. Az 1970-ben, Spanyolországban készült A szél dühe (La collera del vento) nem volt rendkívüli film, de látásmódjában különlegesnek számított. Az olasz közreműködéssel készült spanyol western a XIX. századi Andalúziába kalauzol, és az ekkor harmincegy éves Terence Hill játszotta a főszereplőt, egy bérgyilkost alakítva. A Sergio Leone által kitalált és Giuseppe Colizzi által továbbfejlesztett, immár kissé poros Django-figuráktól eltérően a fekete öltönyös, fehér inges, valódi caballero nemes eleganciával végzi dolgát, és hadat üzen a kapzsi nagybirtokosoknak. Ahogy a cselekmény kibontakozik, úgy a gonosz alak is megvilágosodik, és egyfajta Zorróvá válik, aki a szegényeken segít. Ennek ellenére a rendező, Mario Camus, aki előzőleg Carlos Saura számára is írt forgatókönyveket (többek között a Carment), a film végén megöli a főhősét. A szél dühe azonban kezdettől fogva egy másik western árnyékában létezett, amit Terence Hill ugyanebben az évben egy másik rendezővel és Bud Spencerrel forgatott. Az olasz versenytárs olyan sikert aratott a közönség körében, hogy a spanyol westernt forgalmazó néhány cég annak ellenére, hogy a filmet már vetítették a mozik, új változatot készíttetett, mert attól tartottak, a nézők nem bocsátják meg, ha meghal spanyol hősük. A történet végét egyszeriben nem érezték hősiesnek, így egyszerűen kivágták a zárójelenetet, melyben Marco (Terence Hill) a vonatból a vagon mellett lovagló szerelme után néz, és közben két egykori társa hátulról szitává lövi. Ezt követően a spanyol Zorro nyereséget termelően tovább élhetett.{42} A film, mely Terence Hill számára meghozta pályafutása első kiemelkedő sikerét, 1970 decemberében került az olasz mozikba, csak néhány nappal A szél dühe után. Akárcsak három évvel korábban Giuseppe Colizzi személyében, most is a véletlen sietett az ütőképes Bud Spencer – Terence Hill kettős segítségére. Alkalmas filmprojekt után kutatva akkoriban már épp ott tartottak, hogy az összes Rómában honos produkciós társaságot felkeresik. De szerencséjük volt: a megfelelő időben megtalálták a megfelelő embert Enzo Barboni személyében. Terence és Bud egyaránt dolgoztak már korábban a rendezővel más filmekben, mikor Barboni még operatőrként tevékenykedett. Ő is végigjárta a producereket, hátha ráharap valaki az új forgatókönyvére, mely Az ördög jobb és bal keze (Lo chiamavono Trinità, szó szerinti fordításban Trinitynek hívták) címet viselte, de nem igazán lelkesedtek érte. Így mesélte Terence Hill: »Egy futó pillantást vetettek a forgatókönyvre és csak annyit kérdeztek: »Minek kell ez a sok párbeszéd? Hol vannak a hullák?«”{43} Miután Buddal addigra már végigböngésztek jó néhány új forgatókönyvet, és egyik sem nyerte el a tetszésüket, Italo Zingarellinél összetalálkoztak régi ismerősükkel, Enzo Barbonival, aki épp új projektjével házalt. Az eredeti vázlatban azonban csak egy főhős szerepelt, Trinity. A színészpáros pillanatok alatt meggyőzte a rendezőt és a producert is, hogy egészítsék ki a forgatókönyvet még egy főszereppel. Ezután már minden ment, mint a karikacsapás. Így idézi fel Hill: „Rögtön elhatároztuk, hogy megcsináljuk ezt a filmet, bár mindenki kockázatosnak vélte. Egy fura mozi volt sok-sok komikummal. És bár Barboni már kiszemelt két másik színészt a szerepekre, de mivel mi azonnal rendelkezésre álltunk, azt mondta, rendben, velünk forgat.”{44} Ahogy mondani szokás: kétszer találkozunk az életben, és az egyik szerencséje a másik szerencsétlensége... Peter Martelire gondolok, akinek már Colizzi Django-westernjénél is pechje volt. Most is ő volt az egyik szerep várományosa, és újra Terence Hill ütötte ki a ringből, immár másodszor. „Ilyen az élet, rossz is van benne, de jó is”{45} – kommentálta a történteket a dél-tiroli színész, aki 2010-ben hunyt el. Ahogy állítja, ő már Colizzinél érezte, hogy valami remek, új dolog van születőben. „És aztán előszedtek egy fiatal fickót, aki csinos volt, szőke, kék szemű és hasonlított Franco Néróra. Ez az ő pillanata volt. Igen, ez volt Terence Hill pillanata.”{46}

Az a pillanat, mikor Barboni és Zingarelli leszerződtették Terence Hillt és Bud Spencert az első Trinity-westernjükhöz, sokkal fontosabb volt, mint a Colizzival való találkozásuk. Ez a film ugyanis új korszakot nyitott a filmtörténetben.

Pofonok vér helyett Enzo Barboni, aki ettől fogva rendezőként E. B. Clucher néven jegyezte filmjeit, kifejezetten egyszerű új elvet követett: kiirtotta a forgatókönyvből a fékevesztett erőszakot, ami immár a spagettiwesternek márkajegyévé lett, és helyettük jópofa, szellemes párbeszédekkel dolgozott. A gyerekeknek szóló rajzfilmekhez hasonlóan ettől kezdve nem folyt unos-untalan a vér, helyette felsorakoztak filmjeiben a pofonok, az ökölcsapások és a serpenyős meg deszkás fejbevágások gazdag arzenáljai. A történetben a leütött figurák hamarosan újra feltápászkodtak, és mindent ott folytattak, ahol abbahagyták. Trinity, azaz Szentlélek és az őt alakító Terence olyanok voltak, mintha az isten is egymásról mintázta volna őket. Barboninak sikerült a film első tíz percében félreérthetetlenül tisztáznia, egy olyan vígjátékról van szó, ami lapátra tette a műfaj régi túlkapásait. Még fel sem villan a főcím, mikor azt látjuk, ahogy Terence Hillt (alias Trinity), aki kalapját az arcába tolva pihen, egy fapriccsen vonszolja a lova keresztül a prérin. Főhősünk coltja és csizmája sem füstöl, hanem már az első snittben a porban vontatja őket maga után, kinyúlt, lyukas pulóvere pedig egy avas ementáli sajt állagára és színére emlékeztet. A fekvő alak szűk, elrongyolódott nadrágszárából pedig két piszkos láb kandikál ki. A priccsen pihenő férfi néhány ásításon és félszívvel végzett vakarózáson kívül semmiféle reakciót nem mutat. Még akkor sem moccan, mikor a lova átvonszolja egy folyón. Legkésőbb az első nagyjelenetben világossá válik, hogy Az ördög jobb és bal kezében minden más: ahogy Trinity a ruháját porolja a bárba belépve, a zabálós orgia, mikor egy hatalmas serpenyőnyi babot lapátol magába (Terence Hill előtte két napig nem evett semmit), majd ezután a két fejvadász kiiktatása, akik hátulról akarják lepuffantani, végül aztán mégis ők húzzák a rövidebbet, mivel újdonsült hősünknek minden bizonnyal még hátul is szeme van, és a lövéshez még csak meg sem kell fordulnia. Barboni Trinityje pontosan azt kínálta, amire a közönség a gyakran tragikus, pátosszal teli és kíméletlen westerneposzok évtizedei után vágyott. Ráadásul a film hangulata kiválóan illett a háború utáni első generációhoz, mely le akart számolni a régi elittel, új értékeket keresett, és előszeretettel hajszolta a nyugodt derű pillanatait, és mindezt rossz lelkiismeret nélkül tette. A főhős figuráját tekinthetjük egyfajta western-hippinek, aki egy lomha, kicsit bolond fazon, és többnyire lustálkodással tölti napjait, szíve szerint még a kisujját sem mozdítaná. Egy talpraesett antihős, aki nyíltan és szemérmetlenül viccet csinál abból, hogy folyton átveri a környezetében levőket. Egy korlátok nélküli nihilista, egy élvhajhász, akinek a királysága mindössze egy tál – két flört között belapátolt – hagymás babból áll, aki állandóan csak takarékon ég, aki olyan, mint egy forró kályha padkáján szundikáló macska, viszont ha úgy hozza a szükség, akkor ragadozószerű reflexeivel egyetlen pillanat alatt a helyén terem. Trinity olyan mogorván tud nézni, mint a westernhősök, de aztán képes rögvest jó képet vágni a gonosz játékhoz, na és legalább olyan fürgén vagdalkozik a szavakkal, ahogy a pisztollyal bánik, sőt még annál is kedvesebben. Egyszóval Enzo Barboni új hőse egy jóságos kópé, aki ráadásul pimaszul jóképű és rendkívül atlétikus is. Aki Terence Hillt ebben a szerepében látja egy westernkomédia sztárjaként debütálni, és nem ismeri a film születésének körülményeit, azt hiheti, egyenesen rászabták a szerepet. Az, hogy Trinity figurája mennyire eltér a korábbi westernhősöktől, még jobban megmutatkozik a másik főszereplővel való kontrasztjában, Bumburnyákot ugyanis a széles vállú, akkor már évek óta több mint 130 kilót nyomó Bud Spencer játszotta. Ők ketten testvéreket alakítanak a filmben, és a Colizzi-westernekhez hasonlóan Bumburnyákban most is egy buldog lelke lakozik. A behemót figurát mindenekelőtt az jellemzi, hogy kicsit nehéz felfogású, a beszédet ezüstnek, a hallgatást pedig aranynak tartja, és ugyan alaptermészete szerint morgós, ám nemigen lehet kihozni a sodrából; viszont ha egyszer nekiindul, akkor már semmi és senki sem tartóztathatja fel. Az ördög jobb és bal keze cselekménye egy szimpla tolvaj mese vagy csirkefogó-történet, amit Barboni derűs könnyedséggel vitt színre. A lótolvaj Bumburnyák nagy balhéra készül, míg Trinity

pusztán jól akarja érezni magát, és minden zsákmányt rögtön szétoszt a rászorultak – ezúttal egy mormon csoport tagjai – között. A történet végére a két testvér sok kalandot él át: megverekedtek a fél világgal, mégis majdnem ugyanúgy nagy felismerések és pénz nélkül maradnak, mint mikor először láttuk őket. A poénok és az akrobatikus verekedések gyors egymásutánban váltogatják egymást, a jeleneteket pedig a rajzfilmekre emlékeztető túlzó harci effektek festik alá. A film középpontjában mindenekelőtt Terence Hill áll, fő feladata, hogy Trinityként a kötekedő kópét játssza, aki különös élvezetét leli abban, hogy örökös tréfáival és fékevesztett hübriszével folyamatosan bosszantsa bámulatosan morcos társát, mintha egy szelep nélküli kuktát hevítene. Trinity és Bumburnyák figurájában Terence Hill és Bud Spencer Cervantes Don Quijotéjának és Sancho Panzájának modern változatát kelti életre – bár kicsit eltérő arányokkal és nem olyan finom hangsúlyokkal, de szellemében mégis szoros rokonságban velük. Enzo Barboni filmjének mottója az Ebül szerzett jószág ebül vész el közmondás volt. Ráadásul Barboni – Colizzivel és főként Sergio Leonével ellentétben – nem a komplexen kidolgozott cselekményre, hanem konzekvensen a két főszereplőre alapozta történetét. A végeredmény annyira meggyőző volt, hogy ez a fajta struktúra és rendezés szinte minden további közösen forgatott filmjükben stílusteremtővé vált. A közönség magán kívül volt a lelkesedéstől Enzo Barboni első filmje láttán, mely Colizzi westernjeitől eltérően végre egységesnek hatott. A sikerhez hozzájárultak az újszerű párbeszédek is, melyek az addigi westernekben megszokottak szöges ellentétei voltak: az időnként tökéletesen értelmetlen és céltalan, ám annál szórakoztatóbb dialógusok. Például ez hangzik el a vásznon, miután a páros egy tucat gazfickót földre terített puszta kézzel egy bárban. Bumburnyák: Hazamehetek aludni, vagy még tervezel valamit mára? Trinity: Beláthatod, hogy amikor vén ribancnak nevezte a mamánkat... Bumburnyák: Tán nem ribanc?... Trinity: De. De vénnek nem vén... Vagy ez a dialógus, ami egy tömegverekedés után hangzik el a mormonok táborában. Ekkorra a két nővér már egészen összezavarja Trinityt, akit már eleve kibillentették megszokott nyugalmából a poligámia csábításával, őzikeszemükkel és sikamlós-ájtatos megjegyzéseikkel, mint amilyen ez is: Judith: A Szentírásban ez áll: „az én ölemből veszed a tüzet, mely ereidet átjárja, kebelemből a nektárt, mely szomjad csillapítja”. Sarah: S az én ajkaimról csak olyan szókat fogsz hallani, melyek az Úrhoz visznek közel. Tobias: Így mondta a próféta. Trinity: Nagyon jól mondta!

A „Szentháromság” öröme Azonban függetlenül attól, hogy Terence Hill Trinityként az olimpiai érmes tornász, Eberhard Gienger stílusában ruganyos léptekkel vonult be a szalonokba és vágtatott át a prérin, és bár úgy tűnt, megy minden, mint a karikacsapás, mikor Barboni először dobta be tudatosan a két főhőst komikus-párosként – akárcsak Colizzinél – sem a rendező, sem a producer, sem a színészek nem számítottak elsöprő sikerre. Terence Hill erről csak azt követően értesült, hogy Barboni nem sokkal Az ördög jobb és bal keze premierje után felhívta. „Enzo Milánóból telefonált és azt mondta: »Öregem, nem fogod elhinni: az emberek tombolnak a mozikban, dőlnek a nevetéstől, a lábukkal dobognak a padlón, nem tudom, mi történt...« »Micsoda? – kérdeztem vissza. – Nevetnek?« »Igen, azon, amit csinálsz... a te poénjaidon!« Fogalmam sem volt róla, hogy meg fogom nevettetni a nézőket! Azt gondoltam, árnyalt dolgokat csinálok, egy csipetnyi iróniával... de nem ilyesmit.”{47} Minden szempontból messze túlteljesítették az elvárásokat: Az ördög jobb és bal keze mind Olaszországban, mind Németországban az összes hetvenes években forgatott film közül az egyik legsikeresebbnek bizonyult (mindössze egy tucatnyi olyan produkció van, mely több nézőt vonzott). Ez a mozi csak az NSZK-ban mintegy hatmillió embert ültetett be a filmszínházakba. Közben a westernvígjátékot a szerény finanszírozás miatt kizárólag Olaszországban forgatták, még a spanyolországi költségek is túl magasak lettek volna, úgyhogy egy Rómától hetven kilométerre, keletre fekvő fennsíkot választottak forgatási helyszínül a Camerata Nuova nevű helység közelében

az Appenninekben. Trinity (a szó olaszul Szentháromságot jelent), vagyis Terence Hill számára azonban a film lényegesen több volt, mint pusztán anyagi siker és az áttörés a világsztársághoz. Amikor pedig ennek okáról mesélt, úgy érezzük, mintha csak ugratni akarná a közönségét: „Mindaddig, míg nem kezdtem Trinityt játszani, nem élveztem a filmezést. Minden egyes alkalommal kínszenvedést jelentett számomra, ha fel kellett lépnem és beszélnem kellett. Pocsékul éreztem magam, féltem, lámpalázam volt, még A párduc forgatásán is. Csak Trinity figurája segített, hogy felfedezzem azt az oldalamat, amit addig nem ismertem, nevezetesen, hogy én is sok energiát és örömöt vagyok képes érezni a filmezés során. Bud is rengeteget segített ebben, mert mikor mi ketten együtt forgattunk, akkor megváltoztunk. Tényleg volt köztünk valami különös vibrálás, ami adta magát, egyszerűen csak létezett.”{48} Terence Hill állítja, sokat köszönhet az Actors Studio programjaiban való részvételének is. Ez egy New Yorkban és Hollywoodban székelő amerikai színitanoda, melyet a negyvenes években alapítottak, és Lee Strasberg igazgatása alatt vált igazán legendássá. A színészek itt mind a mai napig mindenféle kereskedelmi nyomás nélkül csiszolhatnak technikájukon. „Az Actors Studio által bárkiből lehet színész. És ha még ehhez hozzáadsz valamit magadból, valami személyeset, ami túlmutat a megtanult szakmai készségeken, akkor rendkívüli előadóművész is válhat belőled. Mindenkiből faragható így színész, akár az Actors Studio, akár valamely más színitanoda révén.”{49} Még olyan neves művészek, mint Paul Newman, Marion Brando, James Dean, Steve McQueen vagy Marilyn Monroe is az Actors Studionak köszönheti színészi tehetsége természetességének és mélységének jókora részét. Mindez Terence Hill esetében is kiválóan működött. A félénk, lámpalázas fiúból időközben vérbeli komikus vált, aki a világ minden táján nézők millióit lett képes megnevettetni. Az ördög jobb és bal keze folytatásában (Az ördög jobb és bal keze 2) bebizonyította, hogy a siker valóban az ő komikus tehetségén múlott, és nem pusztán szerencse dolga volt az első Barboni-film diadala. Mert míg az időközben forgatott, humort nélkülöző, Buddal készített Fekete kalóz című filmes kitérő a legcsekélyebb visszhang nélkül tűnt el az archívumok süllyesztőjében, addig a második Barbonival gyártott westernvígjáték Olaszországban és Németországban is megdöntött minden addigi mozis rekordot. A második Trinity-kaland sikerében a filmzene szerepe sem volt elhanyagolható, ami ezúttal Guido és Maurizio De Angelis műve volt. Ők később Oliver Onions néven hódították meg és uralták hetekig a német sikerlistákat, többek között olyan dalokkal, mint az Orzowei vagy a Santa Maria. Hogy a kék szemű mókamester mennyire jól érezte magát Trinity bőrében, pompásan kiderül abból a jelenetből, mikor Bambinóval (Bumburnyákkal), akit Bud Spencer alakít, épp egy parasztcsaládot akarnak kirabolni, akik szekerükkel egy kitört kerék miatt a pusztában rekedtek. Terence Hill olyan lazán ül a lován, akár Dennis Hopper a motorján a Szelíd motorosokban; kinyújtott, a nyereg felett keresztezett lábakkal, a hátát kényelmesen megtámasztva – és persze szundikálva, miközben dagadt társa mellette morog a bajsza alatt. Terence Hill nem takarékoskodik új mimikai repertoárjával sem, és az örökifjú férfi szerepében sármjával varázsolja el Perlát, a szép parasztlányt, akit a finn Yanti Somer alakított, és legfőbb feladata az volt, hogy a lövöldöző szépfiú gleccserkék szemébe bámuljon. Persze nem tart sokáig, hogy flörtölni kezdjenek egymással. Trinity: Fel a kezekkel vagy szétlövöm a...! Helló! (Perla hallgat és Trinityre mered.) Trinity: Mondom... Helló! Perla: ...Helló!... Maga útonálló? Trinity: Mi? Hát... izé... Pillanatnyilag igen, úgy tűnik. Perla: De nekünk nincs semmink... szegény farmerek vagyunk... Trinity (lassan, enyhén csóválva a fejét): Szegények? Hát ez baj... Viszlát, maradjon szépen nyugodtan, ne féljen! A végén persze a tervezett rablásból szeretetteljes segélyakció lesz: a két gazfickóról kiderül, hogy a szívük aranyból van, megjavítják az utazók szekerét (Bambino persze a fogát csikorgatva), és még egy kis pénzt is adnak a parasztoknak, hogy kikúráltassák a hallhatóan bélproblémákkal küzdő kisfiukat.

Az ismétlés komikus vonzereje Az ördög jobb és bal keze 2-ben Terence Hill teljes színészi repertoárjából meríthetett, ami a nézők számára annál kevésbé volt szembetűnő, minél kevésbé hatott fáradságosnak és erőltetettnek. Fontos eleme ennek a filmnek is a verekedés, aminek Barboni, a régi spagettiwesternek erőszakpótlékaiként, nagy teret engedett. A színészeknek jóval kevesebb lehetőségük adódott a spontán improvizációra, mint azt a látszat sejteti. A rajzfilmszerű bunyók, melyeket Terence Hill Bud Spencer zsörtölődő mancscsapásai mellett egy tornász vakmerőségével artistaszerűen bemutat, koreográfiájukban inkább balettre hasonlítanak, mintsem klasszikus verekedésre. Zömmel a cirkusz világából érkeztek kaszkadőrök, akiket Giorgio Ubaldi irányított. Ő és csapata – az Oliver Onionshoz hasonlóan – szintén jelentősen hozzájárult a filmek egyediségéhez. „Szerencsénk volt a kiemelkedően tehetséges kaszkadőrcsapattal, ezért igazi szórakozás volt számunkra a bunyós jelenetek forgatása. A publikum pedig díjazta ezt. Nyilván tetszett a közönségnek, hogy Buddal együtt mindig bevállaltunk mindent, soha nem alkalmaztunk dublőrt, és persze megpróbáltunk a koreográfiákba még egy csipetnyi saját humort is becsempészni”{50} – magyarázza Terence Hill. Hihetetlenül fáradságos munka volt összerakni a balettszerű jeleneteket, emlékszik vissza a vonzó bunyós: „Egyetlen verekedés felvételére tíz teljes forgatási napot szántunk, sokszor az egész napos munkának a filmben csupán egyperces verekedési jelenet lett a gyümölcse. Ubaldi, akár a balettben, hangosan számolta az időt, és minden rászámolás egy bizonyos ökölcsapásnak vagy kitérésnek felelt meg. Olyan kiválóan végezte a munkáját, hogy a közönség soraiban senkiben sem merült fel, hogy amit lát, az balett.”{51} Ezek a koreográfiák Az ördög jobb és bal keze 2-ben az egyik bárjelenetben, valamint a film végén egy kolostorban teljesedtek ki leginkább, mikor az Ubaldi és a színészek által kitalált karate- és rögbibetétek felteszik a koronát a westerngroteszkre. Az a megjátszott párbaj a bárpult előtt a fekete kalapos pókeressel, Wildcat Hendricksszel, aki nem bír lapot húzni, mert Trinity sokkal gyorsabb nála és jobbról-balról felváltva osztogatja neki a csattanó pofonokat, John Wayne-től Clint Eastwoodig minden pisztolyos párbajt végérvényesen kenterbe ver. „Az állandó ismétlés a vígjátékok egyik legfontosabb eleme” – fejtegeti Maurice Charney irodalomtudós.{52} Enzo Barboni is így gondolta, és ezt sikeresen át is ültette a gyakorlatba. Az ismétlések – különösképp a verekedések, a trágárságok és a zabálások – ráadásul nemcsak az egyes filmeken belül bukkantak fel, hanem hamar a páros védjegyévé is váltak. Az ördög jobb és bal keze 2 egyértelműen vezeti a tízes toplistát a kiadós lakomával „a San Franciscótól idáig legjobb zabáldában”: a két faragatlan fickó Oscar-díjat érdemlően fal féktelenül az asztalnál, miközben a pincérek a borosüvegek hangosan pukkanó dugóhúzásaival, a palacsinták flambírozásával vagy a húsdarabok szervírozása miatt kupánvágásokat vagy hasbalövést kockáztatnak.

Stan és Pan öröksége Nem véletlen, hogy az őswestern-komédia és a későbbi filmek szereplői is keménykalapot viselnek; ez tudatos kalapemelés amerikai kollégáik, Stan Laurel és Oliver Hardy, a helyzetkomikum királyi párosa előtt. Ám semmiképp sem csak a keménykalap vezethető vissza a Stan és Pan duóra. Trinity lovas priccse is az ő filmjükből, a Vadnyugati őrjáratból eredeztethető. Az amerikaiak mimikai kifejezőerejéről és gesztikulációs repertoárját pedig Terence Hill és Bud Spencer mindig is csodálta, sőt alaposan tanulmányozta is. Stantól és Pantól lesték el például Trinity megilletődött pillantását is, ami olyan, ahogy egy rosszcsont kölyök néz, mikor rajtakapják valami csínytevésen, miután ismételten túlfeszítette a húrt. Bud Spencer pedig zavartan vakarja a fülét, mikor újra és újra nem tud választ adni a legegyszerűbb kérdésekre sem.{53} Barboni semmit sem bízott a véletlenre. Miután letette voksát Terence Hill és Bud Spencer mellett, majd rájuk szabta Az ördög jobb és bal keze szerepeit, a két színésznek előbb be kellett vonulnia a sötét vetítőterembe, ahelyett, hogy rögtön a kamera elé, a reflektorfénybe léphettek

volna. A mester ugyanis végtelen hosszú órákon át tartó részletes szerepfelkészítésnek vetette alá őket – Stan Laurel és Oliver Hardy filmjeinek vetítésével. Barboni két színészével saját, új komikusduót akart teremteni, ehhez pedig a lehető legpontosabban meg akarta velük értetni amerikai kollégáik helyzetkomikumra épülő jeleneteinek dinamikáját, a mimikájukat és a gesztusaikat, melyek az egyes figurákra jellemzőek voltak, és a siker szempontjából döntő jelentőséggel bírtak.{54} Ahogy Bud Spencer magyarázta, esetükben a szerepeket „fordítottan, ellentétes jegyekkel” kellett alakítani: „Terence a csinos, karcsú, ravasz Olira hajazott, jómagam pedig Stan mintájára, a százharminc kilómmal, jól irányzott pofonokkal tettem helyre a dolgokat, miközben ő abban segített nekem, hogy alaposan felhúzott, mintha ő lenne a kurbli a hátamban.”{55} Terence Hill és Bud Spencer egy évvel korábbi véletlen római találkozása Enzo Barbonival óriási szerencsének bizonyult a filmtörténet számára. Az ördög jobb és bal keze 2 olyan kasszasiker lett, mely minden rekordot megdöntött. Az előzménytörténetet Olaszországban és Németországban csak feleannyian látták. Tizenkétmilliós látogatottságával még minden idők addig legsikeresebb NSZK-ban bemutatott filmjét, Walt Disney A dzsungel könyvét is megfosztotta trónjától.{56} Enzo Barboninak második filmjével 1971-ben, húsz évvel azt követően, hogy a filmtörténet leghíresebb komikusduója nyugalomba vonult, Terence Hill és Bud Spencer személyében végleg sikerült rátalálnia Stan Laurel és Oliver Hardy utódjára.

Egy misszió kezdete Terence Hillt még manapság is előszeretettel faggatják arról, hogy a munkája során eljátszott rengeteg verekedés mellett vajon a magánéletében úgy alaposan elpáholt-e már valakit. A kíváncsiskodók nemegyszer meglepődve reagálnak, mikor meghallják a választ. „Igen, volt ilyen” – ismeri be Terence Hill. „Akkor történt, mikor visszajöttünk Németországból. Umbriában, az általános iskola első osztályában esett meg a dolog, mikor valaki tedescaccio-nak (Olasz: hülye német.) nevezett. Orrba vágtam az illetőt, még vérzett is neki.”{57} Ezzel a csattanós válasszal Terence Hill sejtetni engedi, hogy az erőszak minden formája a lehető legtávolabb áll tőle. Hozzáállását már ifjúként is minden bizonnyal mélyen meghatározta hívő édesapja, aki a távol-keleti filozófiák iránt is nyitott volt, Olaszországban a jóga úttörőjének számított, amint azt a színész többször is megemlíti nyilatkozataiban. A hatéves korában átélt drezdai bombázások emléke ugyancsak mély nyomot hagyott Terence lelkében. A hetvenes évek elejéig a színészként elvállalt szerepei kevés kivételtől eltekintve olyan karakterek, akik mindig a jó oldalán állnak. Ezt a munkafilozófiáját egyébként teljes mértékben osztja filmbeli állandó partnere, Bud Spencer is, aki önéletrajzában is kiemeli, hogy ez nem csupán egy „kedves, mellékes ügy” volt, hanem „központi érték”. Terence is kifejtette egyszer, hogy egyáltalán nem tudja elfogadni azoknak a rendezőknek az érvelését, akik szerint a túlzott erőszak filmbeli alkalmazása tudatos stíluseszközként épp arra szolgál, hogy elriasszon az erőszaktól. Szerinte mindez épp az ellenkezőjéhez vezet, mert a nézők az erős ingerhatásra elveszítik az érzékenységüket. Terence Hill pacifista lényének minden szempontból kapóra jött, hogy Enzo Barbonival való együttműködése új irányt szabott pályájának, elszakítva őt a műfajra addig jellemző elavult, bár bejáratott erőszakábrázolástól, sőt azt szórakoztatóan, parodizálva tette nevetségessé. Életének épp ebben a szakaszában – az Enzo Barbonival forgatott első két film után újdonsült világsztárként – Terence Hillnek súlyos döntést kellett hoznia, ami a karrierjét attól fogva egészen más csillagzat felé fordította. „Ebben az időszakban egyre gyakrabban állítottak meg az utcán fiatal anyukák a következő szavakkal: »Csinálj továbbra is ilyen filmeket, mert így végre nyugodt szívvel tudunk moziba menni a gyerekeinkkel anélkül, hogy kellemetlen meglepetések érnének minket.« Ezek az élmények rávilágítottak, hogy felelősséggel tartozom, és semmiképp sem vállalhatok el olyan szerepeket, melyekkel a nézőket kellemetlen érzéseknek teszem ki.”{58}

Az akcióvígjátékok szülőanyja A hetvenes évek első fele Terence Hill számára pályafutása felfelé ívelő korszakát jelentette:

példátlan módon, viharos sebességgel hódította meg a nézők szívét. Ebben nem kis része volt egy régi kedves ismerősnek: Giuseppe Colizzinek. A rendező, aki annak idején összehozta őt Bud Spencerrel, és western trilógiájával híressé tette párosukat, azonos véleményen volt Italo Zingarelli producerrel, miszerint vágjanak bele a két színésszel egy új kísérletbe, mely kiszabadítja a sikeresen újjászületett, helyzetkomikumra épülő komédiát a western szűkre szabott kereteiből. A kísérletből született végeredmény, a Mindent bele, fiúk! (eredeti cím: Più forte, ragazzi) a páros legsikeresebb filmjei közé tartozik. Az 1972-ben készült alkotás, mely már csak fülbemászó főcímdala, az Oliver Onions Flying through the air című száma miatt is immár legalább három nemzedéken átívelő rajongói tábor kollektív emlékezetébe ivódott bele, 1973 tavaszán került a német mozikba és a modern akcióvígjáték-műfaj egyfajta előképének tekinthető. A műfaj nélkül azóta nem is képzelhető el a nemzetközi filmipar, mely számos ifjabb sztárt termelt ki Eddy Murphytől Jackie Chanig, és ma is virágzik. Colizzi a Mindent bele, fiúk! című filmben két szimpatikus és slágfertig csaló, Plata (Terence Hill) és Salud (Bud Spencer) történetét meséli el, akik lerobbant, ócska repülőgépeket semmisítenek meg a dél-amerikai dzsungel fölött, hogy aztán legombolják értük a kártérítést a biztosítótól. Az őserdőben összebarátkoznak egy öreg smaragdbányásszal, akinek a titkos drágakőlelőhelye révén a film végére meggazdagodnak. Már a nyitójelenet földrengésszerű nevetési hullámot indított el a mozitermekben: egy kétmotoros világos rózsaszín repülőt látunk a vásznon, mely lángoló propellerrel pörög a levegőben a babakék égen. A feszülten előre meredő, verejtékben úszó Salud vezeti, aki – mint azt a pilótafülke műszerfaláról egy kamerasvenkből megtudhatjuk – nem a saját pusztulásával néz szembe, hanem a kezében tartott Popeye-képregény cselekményét követi lázasan. Plata tökéletes lelki nyugalommal szendereg mögötte meztelen felsőtesttel. Akárcsak korábban Trinityt, Platát is lusta lazasággal áldotta meg a sors – és csak egy pillanatra tolja fel a kalapját a szeme elől, hogy kinyisson egy üveg sört. A Mindent bele, fiúk! az első olyan alkotás a sorban, melyben Terence Hill és Bud Spencer a déli féltekére – Latin-Amerikába és Afrikába – vetődik. A filmet nem kevesebb, mint tizenöt közép- és dél-amerikai országban forgatták, a munka Colizzi és csapata számára három teljes hónapot vett igénybe. A nézők mindebből persze semmit sem érzékeltek, és élvezettel adták át magukat a szőke szépfiú sármjának, aki szokás szerint egyfolytában morcos haverját ugratja, egy „saját kezűleg kötött tacskón” (a smaragdbányász Matto kutyája) és „egy solingeni képeslapon” (az egyik támadó bicskája) szórakozik, vagy egy ellenségét gúnyolja, akinek „horpadást akar a szakállába harapni”, „míg le nem repül a gatyája”. Közben Terence Hill és jól bevált partnere, Bud Spencer is megpróbálta néhányszor a másik nélkül is meglovagolni az Enzo Barboni teremtette, komikus párosként aratott sikersorozatot. Az 1972ben, Terence-szel forgatott Vigyázat, Vadnyugat! (eredeti címe: E poi lo chiamarono il magnifico) például ékesen bizonyította, milyen nehéz vállalkozás volt ez. Megint csak egy Enzo Barboni rendezte westernről volt szó, ami ráadásul pusztán egy évvel a rendkívüli sikert aratott Az ördög jobb és bal keze 2 után keletkezett. Az eredeti címben szereplő szójátékot leszámítva, amely a tartalmi rokonságot kívánta szuggerálni az időközben legendássá vált Trinityvel, azonban a film jóformán semmiféle hasonlóságot nem mutatott két elődjével. Mindezen a csinos Yanti Somer megjelenése sem változtatott, aki az előző produkcióban is szerepelt. Bár ezúttal is egy tisztességes westernkomédiáról van szó, ám sem Enzo Barboninak, sem Terence Hillnek nem sikerült Bud Spencer hiányát jópofa cselekménnyel és hasonló komikummal pótolnia. Ráadásul a sztori is túlfeszített volt egy kicsit, mivel Terence ezúttal egy dandyszerű intellektuális angolt játszott, aki csak apja unszolására utazik a Vadnyugatra, hogy ott igazi cowboyjá váljon.

Erőpróba Sergio Leonéval Akadt azonban egy producer, aki Terence Hillt szólistaként is képes volt halhatatlanná tenni: Sergio Leone. A Nevem Senki (eredeti cím: Il mio nome é Nessuno) című film létrejötte, amit 1973-ban ÚjMexikóban és Spanyolországban Terence Hill és a westernek régi sztárja, Henry Fonda főszereplésével forgattak, már önmagában is egy fantasztikus történet. Ezúttal azonban nem a

puszta véletlen egyengette ennek a szokatlan produkciónak az útját, hanem a kőkemény számítás. Leone, az italowesternek nagymestere hivatalosan már búcsút mondott a műfajnak, miután leforgatta a Volt egyszer egy vadnyugat és az Egy marék dinamit című klasszikusokat – Amerikatrilógiájának azt az első két epikus részét, melyet majd csak 1984-ben fejez be a Volt egyszer egy Amerikával. Azonban miután Az ördög jobb és bal keze ilyen fantasztikus sikert aratott, Sergio Leone újra fontolóra vette a westerntől való végleges búcsú gondolatát. A mozikban párhuzamosan futó Egy marék dinamit bevételei azonban meg sem közelítették a Barboni-féle kasszasikert, noha abban olyan westerncsillagok álltak a kamera előtt, mint Charles Bronson és James Coburn. Terence így nyilatkozott erről: „Leone továbbra is szerelmes volt ebbe a műfajba, mégis azt akarta, hogy érjen véget a mozikban ez a westernkorszak. Ezzel pontosan tisztában voltam, hiszen akkoriban nagyon sok időt töltöttünk együtt. Így aztán kitalált egy filmet, mely a saját történetére támaszkodott. Ő Henry Fonda figurájával azonosult, akit egy újfajta fickóval akart szembeállítani, ez volt az általam megformált szereplő.”{59} Az „Öreget mindig felváltja egy Fiatal”-tematika Leonét magát is nyilvánvalóan erősen foglalkoztatta, sőt annyira vonzotta, hogy állított egy utolsó személyes emlékművet kedvelt westernműfajának. Ettől a vágytól vezérelve ajándékozta meg a publikumot az őszülő revolverhős, Jack Beauregard (Henry Fonda) csodálatos történetével, aki miután megcsömörlött a Vadnyugattól, Európába kíván visszavonulni. Senki (Terence Hill) azonban keresztbe tesz ennek a tervének, állandóan felbukkan a semmiből, és gyerekes játszadozásaival, kétértelmű megjegyzéseivel összezavarja Jack Beauregard-t, amin ráadásul idegesítően gúnyolódik is. A Fiatal, aki gyermekkora óta példaképeként tekintett az Öregre, szemérmetlenül beleavatkozik Beauregard sorsába, sőt még az életét is megmenti, majd kidolgozza a Vadak Bandája leszámolásának tervét. Így az Öreg véglegesen legendává válhat és nevét beírhatja a történelemkönyvekbe – épp ahogy azt Senki megálmodta. Végül meg is győzi Beauregard-ot, hogy a Vadnyugatról való visszavonulását úgy rendezze meg egy álpárbajjal, hogy Senki az ő nyomdokaiba léphessen, és ezzel lehetősége legyen egy újabb legenda születésének. A Nevem Senki révén sikerült Sergio Leonénak és Terence Hillnek a Volt egyszer egy vadnyugat és Az ördög jobb és bal keze 2 szellemes keverékét létrehoznia, ahol a már bevált és a nagyon is eltérő, újfajta elemek harmonikusan elegyednek. Ezenkívül a filmet egy jókora adag Trinity-féle mocskos vicces beszólás fűszerezi. Senki figuráját némileg formálta a színész, Terence Hill személyes élettörténete is, aki a nagyszerű mester, Henry Fonda mellett tündökölt. Az egész filmet harmonikusan aláfestette a zene, amitől mindenki libabőrös lett. Ennio Morricone a kétfajta western szokatlan egybeolvasztását remek kompozíciókkal támasztotta alá: ahányszor bevonul a Vadak Bandája, felcsendül Wagnertől a Valkűrök lovaglása és hallható egy autókürtkoncert is. A Vadak Bandájának ötletét Sergio Leone A vad banda című westernklasszikusból emelte át, amit amerikai kollégája, Sam Peckinpah forgatott 1969-ben. Mivel a rendező nem sokkal korábban elutasította a Leonéval való együttműködést, Sergio „eltemette” őt filmjében: Senki a Sam Peckinpah nevet olvassa le egy sírkeresztről a temetőben. A korántsem kockázatmentes kísérlet olyan kitűnően sikerült Sergio Leonénak és Tonino Valerii rendezőnek, hogy Senki figurája Terence Hill számára hosszú színészi pályafutásának egyik csúcsa lett, sőt Trinityt megelőzve mind a mai napig a legkedvesebb és legsikeresebb olyan szerepe, mikor nem Bud Spencer oldalán látható. „Trinity és Senki egyaránt nagyon a szívemhez nőttek. Trinity azért, mert teljesen spontán tapasztalat volt számomra, Senki pedig épp azért, mert ezt a szerepet nagyon gondosan és tudatosan építettem fel és tanultam be.”{60} A Leonéval végzett közös munkára így emlékszik vissza Terence Hill: „Fantasztikus volt. Apaként és mesterként néztem fel rá. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: »Szeretnék csinálni neked egy filmet.« És ezt a mozit tényleg rám szabta, sőt azt akarta, hogy én is rendezzem. Állandóan együtt voltunk, a mestersége minden titkába beavatott.”{61} Különösen lelkesítette a színészt az, ahogyan Leone mesélt, és mindaz, ami a westernt oly vonzó műfajjá varázsolta. „Sergio szerette az epikát. Mi pedig mindannyian, függetlenül attól, hogy tanultunk erről vagy sem, magunkban, a génjeinkben éreztük, olyan ez, mint az Odüsszeia, a hősök és mítoszok epikája. És ezeket a mítoszokat szőtte bele a figuráiba.”{62} Furcsamód a film tervezési szakaszában jó ideig korántsem volt biztos, hogy Terence Hill Senki szerepében a Barboni-filmek szimpatikus mókamesteréhez, Trinityhez kapcsolódik, majd végül új

hősként vonul be a film történetébe, vagy egy új westernvariáns veszteseként végzi, aki nem tudta felvenni a versenyt a régivel. Sergio Leone producerként a Nevem Senkivel egyrészt bosszút akart állni azért a megaláztatásért, amit Barboni a Trinity-filmek sikerével okozott neki. Szilárdan hitt abban, hogy egy „valódi” Henry Fonda-kaliberű westernsztárral még sikeresebb lenne, mint kollégája. Másrészt felelősnek érezte magát a publikummal szemben, mert azt gondolta, a Trinityfigura létre sem jöhetett volna az ő klasszikus italowesternjei nélkül.{63} Leone és Valerii azonban határozottan eltérő véleményen voltak. A forgatókönyv alapján az volt az eredeti terv, hogy Senkit közvetlenül összekapcsolják Trinity figurájával, így egy igazi westernmítosz erőteljes epikájával (a nem kevésbé mitikus Henry Fonda megtestesítésében) szétzúzzák bohóckodó alakját. Végül azonban Leone mester aggodalmai győzedelmeskedtek, aki kezdettől fogva – sokkal inkább, mint Valerii – a Terence Hill által megtestesített alakra épített. Nyilvánvalóan Leone megriadt a közönség bosszújától, ugyanis ha Senkinek idő előtt vége, az megformálója kigúnyolásával lett volna egyenlő, aki már a nagy Leone nélkül is komoly sztárrá vált.{64} Az Egy zseni, két haver, egy balek (Un genio, un compare, un pollo) címet viselő produkciót egy évvel később készítette el Sergio Leone. A rendező Damiano Damiani volt, a főszerepet pedig ismét Terence Hill kapta. A közönség azonban rögtön kakukktojásnak érezte az alkotást, noha a producerek és a főszereplő neve komoly vonzerőt jelentett. Maga a történet – mely csak ránézésre felelt meg Terence Hill Senki-figurájának, a karaktert ezúttal Joe Thanksnek hívták, tartalmilag viszont semmi köze nem volt hozzá – túl zavarosra és határozatlanra sikeredett. Miou-Miou kiválasztása a női főszerepre, aki nem sokkal azelőtt a Herék, avagy a tojástánc című filmben Gérard Depardieu és Patrick Dewaere oldalán meztelenül játszva egyszerre keltett ámulatot és váltott ki felháborodást, bizonyára nem jelentett hátrányt a filmnek. Leone még olyan neveket szerződtetett le, mint Klaus Kinski, akit Terence Hill a Wendtlandt-féle Winnetou 2-ből ismert, és Raimund Harmstorf. Az elismert rendező és producer azonban ismételten elkövette azt a hibát, hogy egy régi sikert akar megismételni túlbonyolított cselekménnyel. Az Egy zseni, két haver, egy balek így messze elmaradt a várakozásoktól, és mindenekelőtt a producer, Leone és a rendező, Damiani számára jelentett komoly csalódást, akik ezután örökre búcsút mondtak a western műfajának.

A feltartóztathatatlan páros A Nevem Senki sikere után a Terence Hill – Bud Spencer páros feltartóztathatatlannak bizonyult. Jóformán egyetlen év sem múlt el anélkül, hogy ne került volna mozikba egy újabb verekedős vígjátékuk. A duó a hetvenes-nyolcvanas években – elsősorban Németországban és Olaszországban – a verekedésekkel és balhézásokkal telitűzdelt, könnyed, szórakoztató akció filmek szimbólumává vált. A Stan és Pan-féle helyzetkomikumot, melyet Enzo Barboni Az ördög jobb és bal kezével fejlesztett tovább, Giuseppe Colizzi pedig a westernből akcióvígjátékká alakított, kivétel nélkül minden rendező megőrizte, aki a következő tíz évben a színészduóval forgatott. Örökzölddé vált az 1974-es Különben dühbe jövünk (Altrimenti ci arrabbiamo) is, melyhez az Oliver Onions a Dune Buggyval ismét fülbemászó slágert komponált. A rajongói tábor óriási lelkesedéssel fogadta a vakmerő autós- és motorosüldözésekkel telezsúfolt filmet. A következő, Fordítsd oda a másik orcád is! (Porgi l'altra guancia) címet viselő filmben, melynek révén Terence Hill és Bud Spencer ismét Dél-Amerikába, egészen pontosan Kolumbiába vetődött, ugyan nem bunyóztak annyit, de annál több volt a nevetés, mikor a két csalfa padre újra meg újra hajba kapott. Vagy mikor G. atya (avagy Kék szemű atya, ahogy a Terence által megformált figurát a német változatban hívták) és Pedro atya (Bud Spencer) pénzért könyörög a püspöknél: Pedro atya: (...) Ezért határoztuk el, hogy új templomot építünk, szép haranggal, gyönyörű orgonával, hogy ünnepi miséket tudjunk celebrálni a szent napokon... Eminenciás: Áh, kedves ötlet, de vajon honnan veszik rá a pénzt ? G. atya: Igazság szerint eminenciád nagylelkűségére számítottunk... Eminenciás: Nem, nem, nem, nem... G. atya: Nem? Pedro atya: Nem?

G. atya: Legalább a harangtoronyra méltóztassék...az új harangra..., legalább a misecsengettyűre... A Fordítsd oda a másik orcád is! így utólag még két újdonságával tűnik ki, mivel azok hosszú távon hatottak a sztárok karrierjére, különösen Terence Hillére. Miután először Az ördög jobb és bal keze 2 forgatásán szerzetesnek öltöztek, felfedezték, hogy a papi reverenda a további saját filmprodukcióknak is megfelelő rekvizituma lehet. Az egymást püfölő atyák szerepe nagyon megtetszett mindkettőjüknek, és jobban is állt rajtuk, mint a cowboygúnya. A Fordítsd oda a másik orcád is! ezenkívül az egyre pozitívabb cselekményével is kilógott a sorból, ami aztán a későbbi filmekben csak fokozódott. Ezzel immár a tartalom is jobban megfelelt a Bud és Terence által megfogalmazott munkafilozófiai elvnek: „semmi vér, semmi szex és semmi közönségesség”. Az első közös években a westernekben jelenlevő őskomikus nihilizmus, ami ezidáig mindig az előtérben állt, lassan kezdett elhalványulni, miközben a hősök egyre ritkábban játszottak ártatlan, jólelkű gengsztereket. Viszont egyre gyakrabban testesítettek meg olyan karaktereket, akiknek ereje az öklükben rejtőzött, de kezdettől fogva pozitívabb volt a kisugárzásuk, a társadalom elesettjeit támogatták, anélkül, hogy közben különösebben az erkölcsről papoltak volna. 1974 és 1985 között Terence Hill összesen kilenc további filmet forgatott Bud Spencerrel. Az 1979es Én a vízilovakkal vagyok (Io sto con gli ippopotami) számtalan rajongó számára az utolsó igazán komoly csúcspontot jelentette az összesen tizenhét közös projektből (a Hannibált, nem számítva), melyek a westernkomédiák kezdeti jelentős sikereihez kapcsolódtak. A kritikusok véleménye azonban megoszlott a filmről. A Dél-Afrikában készült vígjáték talán azért is aratott akkora sikert a nézők körében, mert bizonyos társadalmi problémák, mint a környezet- és állatvédelem felemlegetése révén (ennél többről azért nincs szó) legalább egy kis változatosságot csempészett a szokásos csihi-puhik és zabálós orgiák világába. Akárcsak a Fordítsd oda a másik orcád is! címet viselő filmnél, a két színész felfogásának tökéletesen megfelelt, hogy a tartalom nem korlátozódik a szokványos szimpla helyzetkomikum-betétekre. Az Én a vízilovakkal vagyok rendezője eredetileg Giuseppe Colizzi lett volna, ám ő nem sokkal a forgatások kezdete előtt – mindössze ötvenhárom éves korában – elhunyt. Italo Zingarelli ugrott be a helyére, aki korábban Enzo Barbonival dolgozott együtt producerként, és jelentős mértékben hozzájárult a közös sikerekhez. „Az Én a vízilovakkal vagyok egy állatbarát szellemiségű film volt, mese az állatok megmentéséről, amikor még nem is volt annyira divatos ez a téma” – írja Bud Spencer önéletrajzában.{65} Trinity és Bumburnyák tehát mégiscsak felnőttek, még ha a bunyózásról nem is akartak lemondani. Az 1984-ben készült Nincs kettő négy nélkül (Non c'é due senza quattro) a kamerák előtti partnerségük végét jelentette. Közel húszéves közös munkájukat – mely duójukat a filmtörténet egyik leghíresebb és legsikeresebb párosává tette – ez az alkotás zárta volna le méltóképpen, pláne ha figyelembe vesszük, hogy kettős szerepben láthatjuk őket, hiszen önmaguk hasonmását is játszották. Ezenkívül ismét Enzo Barboni rendezte őket, akinek a maga régi, jól bevált módján sikerült újra feltüzelnie a közönséget. Viszont 1985-ben rábeszélte őket, hogy a Szuperhekusokk a l (Miami Supercops: I poliziotti dell'a strada) tegyék fel a koronát a közös pályafutásukra. De a film nem lett nagy durranás, és ez sem a színészeket, sem a producereket nem ösztönözte, hogy folytassák az együttműködést. Ráadásul időközben a közönség túlságosan jól fogadta a régi alkotásokat, melyeket a kereskedelmi tévék vetítettek, és egyre több nézőt vonzottak, valamint a mozik válságának idején egyre több koprodukciós filmet gyártottak. Így aztán Terence Hill és Bud Spencer elhatározták, baráti egyetértésben elválnak útjaik, és többé nem állnak a felvevőgép elé párosként.{66}

Rövid hollywoodi kitérő A Nevem Senki után Terence Hillnek nem volt kiugró sikere a Bud Spencer nélkül forgatott filmekben. 1977-ben tett egy hollywoodi kitérőt: a Mr. Milliárd (Mr. Billion) című akcióvígjátékban egy Guido Falcone nevű olasz örököst játszik, aki a vagyonát megkaparintani igyekvő gazemberek elől menekül keresztbe-kasul az államokon. A San Franciscóban készült film nem lett kasszasiker, nem is vetítették az olasz mozikban, azonban bizonyos szempontból mégiscsak figyelmet érdemel: ez az egyetlen produkció, melyben Terence művésznevén szerepel, és ezúttal a másik főszereplő

nem férfi, hanem egy nő, a texasi Valerie Perrine. Ő alakítja Rosie Jonest, aki beleszeret a kék szemű lovagba és ennek a filmbeli románcnak köszönhetjük Terence – oly ritka – forró csókjainak egyikét. A színésznő így emlékszik vissza: „Csaknem hat hétig tartott a forgatás. Terence-t mint magánembert mégsem sikerült megismernem, annyira lefoglalt minket a munka, ő pedig a forgatások végén mindig visszavonult a szállodájába.” Perrine Terence Hillhez képest viszonylag kevés filmben szerepelt, azonban közös munkájuk nagyon intenzív volt és kísérletezőkedvet is követelt tőlük. Valerie többek között olyan színészekkel dolgozott együtt, mint Dustin Hoffman (Lenny), Jack Nicholson (Állj, határ!) vagy Robert Redford (A Las Vegas-i lovas), valamint kétszer is ő alakította Superman barátnőjét Christopher Reeve oldalán. Terence-t jó emlékezetében őrizte meg: „Rendkívül felkészült és elegáns színész volt, leginkább ez tett rám mély benyomást. Nagyon könnyű volt vele dolgozni.” A második hollywoodi produkció, melyben Terence Hill 1977-ben közreműködött, a Menni vagy meghalni (March or die) címet viselte. Két aspektus különösen érdekes ebben az 1918-ban Marokkóban játszódó, idegenlégiós csatáról szóló filmben. Egyrészt Terence Hill játszotta Gene Hackman, Catherine Deneuve és Max von Sydow oldalán az egyik főszerepet – egy ékszertolvaj dandyt, aki az igazságszolgáltatás karmai elől menekülve önként jelentkezik az idegenlégióba. Másrészt pedig, még ha a kritika nem is fogadta túl barátságosan az alkotást annak töredékes cselekménye miatt, az operatőr John Alcott – aki olyan filmekkel szerzett magának nevet, mint a Mechanikus narancs, Ragyogás, Tűzvonalban vagy Barry Lyndon, ez utóbbiért Oscar-díjat is kapott – gyönyörű látványos képekkel ajándékozta meg a publikumot.

Mario Girotti (Giselher) - A Nibelungok I. - Siegfried (1966)

Fent: Mario Girotti (Giselher), Karin Dors (Brunhild), Rolf Henniger (König Gunther), Hilde Weissner (Ute), Uwe Beyer (Siegfried), Maria Marlow (Kreimhild), Fred Williams (Gernot) - A Nibelungok I. - Siegfried (1966) forgatásán Lent: Mario Girotti (Toby) és Letítia Román (Judith) - Winnetou bosszúja (1965)

Fent: Pierre Brice (Winnetou) és Mario Girotti (Robert Merril hadnagy) - Winnetou 2 - Az utolsó renegátok (1964) Lent: Terence Hill (Trinity) - Az ördög jobb és bal keze (1970)

Fent: Emléktábla Lommatzschban Mario Girotti/Terence Hill egykori lakhelyén (1995) Lent: Terence Hill nagyszülei sírjánál Lommatzschben (1995)

Fent és lent: Látogatóban Lommatzschban (1995)

Fent: Terence Hill (Lucky Luke) - Lucky Luke tv-sorozat (1991) Balra: Terence Hill (Travis) - Bunyó karácsonyig (1994) Lent: Terence Hill és Bud Spencer, Berlin, 1973

Terence Hill, Horst Wendlandt temetésén 2002-ben, Berlinben

AZ O AK B I Z O N KY ÉO SKS Z E M E K

„Kedves Terence! Elérzékenyülök a gyönyörű kék szemed láttán [...]. Tizenkét évesen forgattad az első filmedet, és még mindig a kamera előtt állsz. Számomra te örökre az az öreg harcos maradsz, aki ott áll olajos ingben, szőke hajad pedig felfogja a vadnyugat porát. A szemed még szebben ragyogott, mikor a prérin lovagolva tiszta piszok lettél. Annak idején, a hetvenes évek közepén, mikor a neved még Senki volt, még lehetett mutatni hónaljverejtéket, amit mindenki szexinek talált. Én is szexinek találtam. [...] Kék szemed iránti szerelmem annyi év múltával sem halványodott. Remélem, még sokszor láthatom a filmvásznon, és az sem érdekel, hány ránc táncol körülötte. [...]”{67} Íme, néhány hév fűtötte sor a Frankfurter Rundschauban megjelent Szerelmeslevél egy félig szászhoz című cikkből, amit Terence Hill 70. születésnapja alkalmából írt 2009 márciusában egy újságírónő, aki simán a színész lánya lehetne. Az embert csak eszi a sárga irigység, akár kék szemű, akár nem, mikor ilyen nyílt és feltétlen odaadásról olvas, ami egy poros, koszos gúnyájú széltolónak szól. Annál is inkább, mert ha egy férfi mocskosan, izzadtan lép be az otthona ajtaján, miközben ugyanolyan dögösnek érzi magát, mint Senki, a nők általában alaposan megmossák a fejét, igaz, attól sem lesz sokkal tisztább. Terence Hill viszont úgy tűnik, mind a mai napig olyan lelkesedést képes kiváltani, ami már-már azt sejteti, hogy a gyengébbik nem önként is megmerítkezne Senki verejtékében, sőt a végén még fizetne is érte. Sok izgalmas, lenyűgöző férfi van és volt a filmtörténetben, aki kék szemével elcsavarta a világ fejét – például Paul Newman, Steve McQueen, Robert Redford, Alain Delon, Jim Morrison, Sean Penn, Daniel Craig, Jake Gyllenhaal vagy Jude Law, hogy csak párat említsünk közülük. De aligha találunk egyetlenegyet is, akinek a szeme ekkora figyelmet keltett volna, mint Terence Hillé. Oly sok éven át annyi mindent rebesgettek a színész szemével kapcsolatban, még olyan galád feltételezések és gyanúsítgatások is szárnyra kaptak, hogy esetleg színezett kontaktlencsét visel. A szem a lélek tükre. De vajon mi teszi Terence Hillét ennyire vonzóvá? A színe mellett minden bizonnyal az általa életre keltett figurák tekintete, valamint az első nagy spagettiwesternek újszerű beállítása. És mielőtt Terence Hillről beszélnénk, szót kell ejtenünk Franco Néróról, akit Sergio Corbucci rendező tett szupersztárrá az 1966-ban készített Django című sikerfilmmel. „Sergio imádta a kék szemem. Mindig azt mondogatta: »Világítsátok meg jól ezt a kis kék tengert, mert egy csomó pénzt hoz nekem!«”{68} – mesélte el Nero 2009-ben Németországban filmje, a Maffiózó vagyok, drágám! (Mord ist mein Geschäft, Liebling) promóciós körútján, ahova Bud Spencerrel együtt utazott. Enzo Barboni, a Django operatőre eredetileg Franco Neróra akarta bízni Trinity szerepét, de miután ő egyéb elkötelezettségei miatt nem játszhatott Az ördög jobb és bal keze című filmben, Barboni Peter Martellre gondolt, akit aztán Terence Hill megint csak kiütött a nyeregből. Miután a spagettiwestern sztárrendezői – többek között Sergio Leone és Corbucci – különösen behatóan pásztázták kamerájukkal hőseik szemét, elsőként Giuseppe Colizzi ismerte fel a Terence Hillben rejlő hatalmas potenciált: egy szempár, ami anélkül, hogy megrebbenne a pillája, egy vízszintesen 10-15 méter széles, öt méter magas filmvászonról néz le a publikumra. Az, hogy Terence Hill komoly tekintetéből már az első westernekben teljes mértékben hiányzott Clint Eastwood haragja, Charles Bronson gépiessége vagy Henry Fonda érzelemmentessége, lényeges különbséget jelentett a színészek között. Három kollégájának ugyanakkor nem volt tengerkék a szeme, mely Terence Hill esetében az italowesternek félhomályos beállításaiban a kalapja pereme alól, napbarnította, préri porával csábosan bepúderezett arca közepén tüzesen, szikrázóan, azúrkék ékkőként világított, amiért csak irigyelni lehet.

Egy igazi Pán Péter A két briliáns „ékkő” körüli kis gödröcskék már ezekben az egyelőre kevéssé vígjátékszerű, a hatvanas évek végén Giuseppe Colizzi által forgatott westernekben sejttették a német gyökerű

velencei Adonisz tiszta lelkét, amit később a szerepeiben is megmutathatott. Terence Hill pillantásában mindig van valami incselkedő, vidám és egyfajta vonzó könnyedség, néha magabiztosságtól duzzad, és annak ellenére beható, hogy hiányzik belőle bármiféle kellemetlen tolakodásnak akár a legcsekélyebb nyoma is. A filmekben a nőket általában nem engedik túl közel hozzá, ami az általa játszott figurák vonzerejét csak még inkább fokozza. Ez a tekintet az, ami – akárcsak a szeme – Terence Hill márkajegyévé vált. A legszebb jelenetek némelyikében mindezen tulajdonságok együtt is megvannak, ezek a retinánkon keresztül az emlékezetünkbe égtek. A legtöbb ilyet az 1971-ben forgatott, második Bud Spencerrel közös westernvígjátékában, Az ördög jobb és bal keze 2-ben láthatjuk. De nem csak a hölgyek olvadnak el, miközben a bandita és a parasztlány a szekéren, a poros Santa Fe-díszletben a varázslatos nyári éjszakában a folyó mentén évődik, mivel az akkor 32 éves színész oldalán a kimondottan csinos Yanti Somer látható. A finn színésznő húszas évei elején járt ekkor, és tekintete majdnem felveheti a versenyt Terence Hillével – de csak majdnem. Trinityként a sármos szépfiú emlékművet állított magának és a szemének. Senki figurájával pedig szerelmi szál nélkül is bebizonyította, az igazi nagyfiúk is élvezetüket lelhetik a játékban. Nem véletlen, hogy éppen Tonino Valerii, az első Leone-Hill-film rendezője volt az, aki a színész megjelenésének lényegét olyan találóan ragadta meg: „Terence Hill olyan, mint Pán Péter. Nem akar felnőni. Még mindig szorosan kötődik a gyermekkor értékeihez és meséihez.”{69} A hasonlat ugyan Terence Nevem Senki című filmjében játszott szerepére vonatkozott, de a leírás minden más jellemzésnél jobban illik a vígjátéki figurákra és magára a színészre is. Gyönyörű jelenet játszódott le Terence Hill életében, ami a német publikum előtt rejtve maradt, mikor 2009-ben rendkívül ritka hosszú interjúi egyikében a L’era glaciale (Jégkorszak) olasz talkshowban az alábbi eset történt. A műsorvezető, Daria Bignardi megkérdezte Hillt, mit gondol, vajon ugyanígy alakult volna az élete, akkor is, ha sötét színű szemmel születik. Terence lefegyverző bókjával egy pillanatra ki is billentette egyensúlyából az egyébként oly határozott műsorvezetőnőt: „Nem hinném, hogy a szemszíntől függ, hogy valakinek tetszik egy színész vagy sem, sokkal inkább azon múlik, hogyan játssza a szerepét. Az alakításaimnál nagyon alaposan végiggondolom a figurámat, mielőtt eljátszom, és ha az ember jól végzi a dolgát, akkor az sugárzik a tekintetén keresztül a többi színészre, akikkel a jelenetben együtt játszik, és ezáltal hat a nézőre is. Tulajdonképpen nem kellene ezt mondanom, de az ön szeme például barna és gyönyörű szép, mert nagyon figyel arra, aki önnel szemben ül. Sokféle szem létezik. Az öné egészen különleges.” El tudják képzelni a meghökkenést, mikor az egyébként profi műsorvezetőnő nem tudta elfojtani zavart mosolyát és majdnem belebakizott beszélgetőpartnere nevébe: „Mondja mindezt Bud... ööö... Terence Hill... na ezért érdemes ezt a hivatást gyakorolni, mert ilyen dolgok történnek az emberrel!”{70}

Egy igazi sportember A külső jegyekhez feltétlen hozzátartozik még egy vonás, mely Terence-t megkülönbözteti sok hasonlóan híres pályatársától, akiknek ebből vagy túl kevés, vagy éppen túl sok adatott: az atlétatermet. Ezt alátámasztó filmjelenet annyi van, mint égen a csillag, az egyik azonban különösen bájosan emelkedik ki az összes többi közül. Az Én a vízilovakkal vagyok elején Terence csak a tornász olimpikon Fabian Hambüchenhez mérhető könnyed eleganciával tornázik egy majomkenyérfa elefántlábnyi vastag ágán a szikár, sík dél-afrikai szavanna közepén. Végül, mintegy ötméteres magasságból leugrik a fémes-szürke, bálnanagyságú szörnyedvényről és biztosan landol a földön. Testtartás: tíz pont. A színész fizikumát sportos édesapjától örökölte, legalább is mindig így hárít szerényen, mikor rendkívüli alkata miatt dicsérik. A sport kiemelt szerepet játszott Terence Hill életében, ám biztos nem egy személyi edző miatt, aki fehérje- és vitaminkoktélokat kavargatott volna neki vagy pihepuha frottírtörölközővel futkosott volna utána. És bizonyára olyan fitneszstúdiókba sem járt, ahol hosszasan magyarázták volna neki, melyik izmát hogyan mozgassa a kívánt hatások eléréséhez. A sport Terence számára egy földhözragadt, sokrétű tevékenység, melynek örömből kell fakadnia, elemi része a mindennapjainak, alapvetően szüksége van rá, hogy igazán jól érezze magát.

Terence Hill első igazi úszóedzéseire még Mario Girotti-ként, a szász Lommatzschban, testvére, Odoardo oldalán érkezett a második világháború idején. Szintén a bátyja vitte magával később, már Rómában a Societá Sportiva Lazio Nuotóba. Az úszás után kipróbálta a szertornát – korlát, nyújtó, ló és gyűrű -, mindent, ami kell. Ez a sportág kőkemény önfegyelmet követel és tökéletes módja annak, hogy kiegyensúlyozottan atlétikus termetet adjon. Ez az a mozgástípus, melynek leginkább hasznát vette a verekedős vígjátékokban játszott szerepei során. A torna formálta erőssé a kezét és az alkarját is, és szálkás-izmos alakot kölcsönzött neki, amit Terence Hill a mai napig megőrzött, noha már jócskán hetven év felett jár. Továbbá ennek köszönheti, hogy még a manapság vele dolgozó fiatal színésznők is le vannak nyűgözve tőle. Felnőtt koráig még számos más sportágban is kipróbálta magát, a vívástól kezdve a lovagláson, a sífutáson, a kenuzáson át a futásig. A forgatási napokon pedig a munka kezdete előtt gyakran jógázással készül a „bevetés"-re. Terence Hill szenvedélyes sportember, aki tulajdonképpen mindenféle testmozgást szeret, de semmit sem imád annyira, mint a lovaglást. Arra azonban soha nem volt elég ideje, hogy saját lova legyen, amit rendszeresen trenírozni és gondozni kell. Különösen ünnepelt mozisztárként a munkája miatt gyakran egyik kontinensről a másikra kellett repkednie. A sok western révén viszont, melyekben fiatal színészként játszott, újra meg újra érintkezésbe kerülhetett a lovakkal. Ha valaki nagy szenvedélyéről kérdezi, szívesen mesél legszebb lovas élményéről, mikor a hatvanas években a Horst Wendlandt-féle Karl May-filmek forgatására visszatért Németországba. Erre az időszakra estek az Artur Brauner készítette A Nibelungok négy hónapos felvételei is – a kétrészes film 1966-ban és 1967-ben készült az egykori Jugoszláviában Harald Reinl rendezésében. Hill ebben az alkotásban csak egy mellékszerepet kapott, így elég sok kieső ideje volt, amit nagyrészt lóháton töltött. „Mások azt mondják, megváltozom, ha lóra ülök. Én erre csak annyit szoktam mondani: »Igen, boldog vagyok.« Tizenkét éves koromban kezdtem lovagolni. A Nibelungok forgatásán a jugoszláv hadsereg is közreműködött a lovaival, és minden reggel több száz állatot kellett egyórás lovaglással a forgatási helyszínre vinnünk. Egy komoly támadást forgattunk, és emlékszem, senki sem volt képes megfékezni a lovakat! Valahogy úgy, mint a Háború és békében a híres rosztovi támadásnál, amit sok-sok oldalon keresztül ír le Tolsztoj” – idézte fel a jelenetet Terence Hill Daria Bignardinak egy talkshow-ban. És talán a műsorvezetőnő barna szeme volt az, ami miatt a riporter kérdésére, miszerint ha újjászületne, ló vagy ember lenne-e szívesebben, a kelleténél kicsit hosszabb habozás után végül az embert választotta. A ló és az ember közötti kapcsolat egészen különleges, ezt vallja Terence Hill: „Van egy indián legenda, mely nagyon találóan fogalmazza meg a lovak karakterét, az emberhez való viszonyukat, és azt mondja, hogy a Teremtő három háziállatot adott az embernek: a kutyát, a macskát és a lovat. A ló dolga, hogy bizalmat sugározzon az ember felé. Azt gondolom, azok az emberek, akikben már eleve van egy kis bizalom, érzik a lovakkal való különleges kapcsolatunkat, mert a ló megbízik az emberben: hagyja, hogy a hátára üljön, és meglovagolja. Az a szerepe, hogy az ember haladjon vele és bízzon benne.”{71} Terence Hill akrobatikus sportjelenetei nem mellékesen azért is tesznek ránk mély benyomást, mert ahogy Bud Spencer, úgy ő sem engedte a legtöbb akciójelenetben és verekedésben sem, hogy kaszkadőr végezze helyette a munkát. De függetlenül attól, milyen lazának, hanyagnak és jókedvűnek tűnik, egy olyan erős hippycowboy benyomását kelti, aki mindennel és mindenkivel azt tesz, amit csak akar. Téved, aki azt hiszi, hogy „az öreg harcos” Terence Hill a magánéletében is csak úgy dönti magába egyik whiskeyt a másik után. A whiskey, a többi alkoholos italhoz hasonlóan nem szerepel a kedvenc italai listáján, a Nevem Senki bárjelenetében is vízzel kevertette, hogy realisztikusabban nézzen ki (négy pohárnyit egymás után felhajt belőle, majd maga mögé dobja és szétlövi a poharakat). A valóságban Terence Hill nagyon is egészségtudatos, nemigen láthatjuk whiskeyvel a kezében. Sokkal inkább régóta része napirendjének a korai kelés, a kocogás, és az alkohol mellett a nikotinról is könnyű szívvel lemond. Nagy hangsúlyt fektet az egészséges táplálkozásra, miközben az is fontos számára, hogy az élelmiszer egyszerű és természetes eredetű legyen.{72}

A német lányok

Csak felszínes ismeretekkel rendelkezünk arról, milyen hatást tett Terence Hill szeme a nőkre németországi színészi pályafutása alatt. Aki ismeri kollégáinak ebből az időszakból származó beszámolóit (lásd az Újra Németországban című fejezetet), csodálkozva vonja fel a szemöldökét egy 1973-as Bravo cikket olvasva, melyben széltében-hosszában taglalják a lányok iránti, és még annál is behatóbban a német lányok iránti rajongását. Állítólag „soha nem fogja elfelejteni” filmbeli csókjait, melyeket A Nibelungokban Karin Dorral és a Keselyűk karmaiban Elke Sommerrel váltott. Ezenkívül Mariót ekkor még így hívták – gyakran látták „menő diszkókban és szórakozóhelyeken”. „Nagyon tetszenek a német lányok. Szerintem ők a legcsinosabbak egész Európában. Szőke, hosszú lábú csajok. Szívem szerint egy német lányt vennék feleségül”{73} – jegyezte le a Bravo egyik újságírója a hatvanas évek közepén. Ami az újságírónőt illeti, aki a Mindent bele, fiúk! németországi premierje apropóján Münchenben találkozott a színésszel, alaposan megzavarhatta Terence Hill szép, kék szeme. Terence ugyanis sem Karin Dort nem csókolta meg A Nibelungokban (a Winnetou 2-ben szintén nem, legalábbis nem a filmvásznon), sem Elke Sommert a Keselyűk karmaiban, ráadásul a napjainkban Los Angelesben élő színésznő egyetlen közös jelenetben sem látható Terence Hill-lel, ennek következtében „sajnos nem is nagyon emlékszik rá”. A baki talán azzal magyarázható, hogy a híres ifjúsági magazin Trinity megbolondítja a lányokat szalagcímmel megjelenő cikke már közel egy évtizeddel a történtek után született. Mario Girotti, alias Terence Hill szemszínének eredetiségét illetően Karin Dornak soha nem voltak kétségei. „Csak azt nem értettem, miért festette be később azt a szép, sötétbarna haját szőkére.” Szemszín ide, hajszín oda, a Bravo címlapjáról 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben háromszor is egy már-már feketének tűnő, sötétbarna hajú olasz fiú néz vissza ránk, csak 1966-ban volt szőke a haja, amikor Gunter burgundi király testvérét játszotta A Nibelungokban. Ha tehát valami nem eredeti Terence Hillen, akkor az a hajszíne, ami most is – közel hetvenöt éves kora ellenére még mindig – feltűnően fiatalos szőkeséggel csillog.

Lori pillanata 1966 karácsonyán nagy családi találkozóra került sor Rómában – emlékszik vissza Henning von Birckhahn, az az unokatestvér, akivel Terence 1945-ben az utolsó két háborús hónap során az előretörő oroszok elől keresett menedéket egy kis szász tanyán. „Ma is élénken él az emlékezetemben az a hosszú séta, ahogy karácsonykor templomról templomra jártunk. A férfiak a padon üldögéltek és újságot olvastak, a nők rózsafüzérrel imádkoztak, a kislányok pedig ugróiskoláztak. Közben folyamatosan jöttek-mentek a betlehemezők.” Különösen szép karácsonyi ünnep volt, remek hangulatban, hiszen a családnak rengeteg mesélnivalója akadt. Terence, akit a testvérei és az unokatestvérei is mind a mai napig Mariónak hívnak, épp akkor tért vissza Németországból, ahol épp befejezte a Nibelung-filmek forgatását, melynek első részét nem sokkal karácsony előtt már vetítették is a német mozik, a második részt pedig 1967 márciusában tűzték műsorra. Az ünneplők között volt Hill apjának idős édesanyja is, aki „még mindannyiunkra főzött is” – meséli von Birckhahn. Időközben Girolamo Girotti életében is jelentős változás állt be: Terence édesapja egy évvel korábban megismerkedett egy hölggyel, akivel ekkor már együtt is élt. A nő nemcsak szintén német volt, hanem ráadásul ugyanúgy KeletNémetországból származott, egész pontosan Thüringiából, mint az 1956-ban fiatalon elhunyt első felesége. És egy újabb véletlen egybeesésként őt is Hildegardnak hívták. Girolamo Girotti és Hildegard Schott két évvel később össze is házasodott. Jelen volt a családi ünnepségen Henning von Birckhahn testvére, Sybille is, akit ma Sybille Görgnek hívnak és bátyjától nem messze, szintén a Harz hegységbeli Goslarban lakik. „Olaszországban nyaraltam abban az évben, és ha már ott voltam, gondoltam, benézek az unokatestvéreimhez” – emlékszik vissza Terence unokanővére. Akkoriban nem volt köztük túl szoros kapcsolat, ahogy meséli, Odoardo és Piero mellett Mario egyszerűen csak a „híres olasz unokatesó” volt. Sybille számára a Girotti-testvéreknél tett római látogatás váratlan meglepetéssel zárult – ám ez nem függött össze Terence-szel. Sybille von Birckhahn ugyanis beleszeretett legfiatalabb

unokatestvérébe, hamarosan talált egy tanári állást is a római német iskolában, és hat évig jegyben járt Pieróval, mígnem aztán 1973-ban végül egyedül tért vissza Németországba. Terence-szel ekkortájt nem sokszor találkozott, mivel ő állandóan úton volt és forgatott, ezért is lakhatott Sybille kezdetben nagybátyjánál, Girolamo Girottinál, de nem sokkal érkezése után külön lakásba költözött. Itt rendezett aztán Pieróval 1967 tavaszán egy vacsorát, ami örökre megváltoztatta Terence életét. „Ekkoriban már két-három hónapja nálam lakott egy barátnőm, akit Piero egyik barátja révén ismertem meg. Lori Zwicklbauernek hívták, német gyökerekkel rendelkező amerikai volt. A vacsorára meghívtuk Mariót is. Amikor először találkoztak a lakásomon, rögtön egymásba habarodtak. Szerelem volt első látásra.” Kettejük első találkozása Sybille Görgnél Terence karrierje szempontjából is fontos pillanat volt. Közel hároméves németországi „színészi száműzetéséből” visszatérve nagyon pezsgő időszak következett számára: 1967 közepéig három filmet is készített Olaszországban, utoljára a Rita, a vadnyugat réme címűt, melynek épp akkor fejeződött be a forgatása. Az USA-ban született és nevelkedett, két évvel fiatalabb Lori Zwicklbauer épp akkor ismerte meg a férfit, mikor színészi pályafutása az addigi legnagyobb lendületet kapta, hiszen Giuseppe Colizzi ekkor ajánlott neki szerepet az Isten megbocsát, én nem! című westernben. Ez Terence első olyan filmje, melyben Bud Spencer volt a partnere. Hirtelen elhatározástól vezéreltetve Terence Hill magával vitte Lorit angol párbeszédtrénerként a spanyolországi forgatásra. Az andalúz Tabernas-sivatag nyári hőségében hamar világossá vált: ők ketten elválaszthatatlanok. Mindössze két hónap múltán, 1967. július 23-án Terence Hill feleségül vette Lori Zwicklbauert. Az, hogy unokatestvére és Lori nem haboztak és ilyen sietősen összeházasodtak, valójában nem lepte meg – állítja Sybille Görg. „Épp ellenkezőleg: remek ötletnek találtam. Mariónak akkoriban csak felszínes kapcsolatai voltak, mindenféle újgazdag öreglányokkal, akiket különféle partikon ismert meg. Semmi komoly. Pedig ő tartós kapcsolatra vágyott inkább, egy anyáskodó, intellektuális típusú nőre. Egy épp olyan melegszívű és jó humorú lányra, amilyen Lori volt.” Kezdettől fogva tökéletesen összeillettek – meséli az unokatestvér. „Mario, aki már akkoriban is legszívesebben kockás flanelingben mászkált, ugyan befelé forduló alkat, de akárcsak az apja és a testvérei, ő is társasági ember, sőt a humora is nagyon jó. Régen Ameliában, mikor egy templomban ministránskodott, még a pappal is bohóckodott, és az istentisztelet alatt a lábát csiklandozta.” Terence Hill élete szélsebesen fenekestül felfordult. Szép kék szeme ettől fogva a szerelmes hölgyrajongók számára még elérhetetlenebb távolságba került.

Bajor családi gyökerek A világ leghíresebb kék szeműje és választottja ettől fogva elválaszthatatlanok voltak. Két évvel később, 1969. november 7-én megszületett a fiuk, Jess. Négy évre rá pedig beteljesült régi vágyuk, egy második gyermek, akit örökbe fogadtak – Bajorországból. Az adoptálás Horst Wendlandt producer közvetlen közbenjárása révén sikerült, aki társproducerként a Nevem Senki forgatásánál anyagilag kisegítette Sergio Leonét. A Terence-nek nyújtott baráti segítséghez felhasználta egy ifjú feltörekvő CSU-párti politikushoz, Peter Gauweilerhez fűződő kapcsolatát, akit éppen akkor választottak be a müncheni városi tanácsba. A huszonhárom éves, pályája elején álló ügyvéd, aki már akkor részt vett a CSU tartományi vezetésében, elsősorban a párt médiával és filmvilággal való kapcsolatainak kialakításáért és ápolásáért volt felelős. Gauweiler segítségével sikerült Terence Hillnek és Lori Zwicklbauernek örökbe fogadnia egy bajor kisfiút, akit Rossnak kereszteltek.{74} Lori révén Terence ugyan egy amerikai nőt vett feleségül, ám ennek ellenére beteljesült az a vágya is, hogy egy „német lányt” találjon magának. Lori szülei ugyanis bajor gyökerű németek voltak, az apja a kis alsó-bajorországi Obergessenbachból származott, a tőle öt kilométerre fekvő Osterhofen egyik városrészéből. Unokatestvérei, Margitta Moosauer és a pékségben dolgozó Georg Zwicklbauer még ma is Obergessenbachban laknak. „Lori édesapja az én apám testvére” – magyarázza Georg. „A szülei annak idején kivándoroltak az Egyesült Államokba. A nagybátyám korán elhunyt, Lorit egyedül nevelte az édesanyja. A hatvanas években azonban visszatért Európába, és tolmácsként dolgozott.”

Terence és Lori rendszeresen ellátogatnak Alsó-Bajorországba – meséli Zwicklbauer. Legutóbb 2010 karácsonyán jártak ott, fiukkal Jess-szel, annak feleségével és gyermekével. „Itt Obergessenbachban mindenki tudja, hogy a város egyik leánya Terence Hill neje, de ettől függetlenül nincs nagy felbolydulás, mikor Terence és Lori itt vannak.” Persze annak azonnal híre szalad, ha megérkeznek, és legutóbb már érkezésük estéjén felkereste őket néhány autogramvadász a szállodájukban. Egyébként Terence látogatása „bár csodálatos, de végül is csak egy sima rokonlátogatásnak számít” – mondja Zwicklbauer. „Terence különben is teljesen nyugodt, normális ember maradt, hatalmas sikerei ellenére is, ami igazán bámulatra méltó. Egyszer, a legutóbbi találkozásunk alkalmával, magammal vittem a pékségembe, és megmutattam neki, hogyan kell perecet sütni. Fogalma sem volt róla, és rettentően tetszett neki.” Georg testvérének, Margitta Moosauernek majdnem leesett az álla, mikor az esküvő után, amin nem tudott részt venni, megtudta, kihez is ment hozzá amerikai unokatestvére. „Amikor a nagynénikéim egyike, akik egyébként mindannyian mindig nagyon jól értesültek voltak, visszatért Rómából, egyszerűen csak lehajított elém az asztalra egy Bravót és csupán annyit mondott: »Na, ehhez ment hozzá.« Teljesen megdöbbentem, hiszen a címlapon Mario Girottit láttam. Mondanom sem kell, akkor már jól ismertem őt a Hív az erdő című filmből és a Karl May-produkciókból.” És mintha valami különös hírt közölne, hirtelen lassabban kezd beszélni és jelentőségteljesen megemeli a hangját: „Akkoriban még fekete hajú olasz volt...” Azt, hogy nem támad nagy felfordulás a kis alsó-bajor porfészekben, ha Terence látogatóba érkezik, Margitta Moosauernek is köszönheti: „Még a legjobb barátok és ismerősök sem nagyon látják őket, elvégre magánemberként vannak itt. Én is rettenetesen izgatott voltam, mikor először találkoztunk, de aztán csillapodott az idegesség. Az első látogatásakor hirtelen egy csomó fiatal jelent meg az ajtó előtt. És mit tett Terence? Egyszerűen odalépett hozzájuk, hagyta, hogy lefényképezzék, váltott velük pár szót, és ennyi. Terence végtelenül szívélyes ember. Mindig nagyon elkényeztetett minket, tényleg az az érzésem, hogy kedvel bennünket. Nagyon örülünk minden alkalommal, ha idelátogat, a családunkhoz tartozik.” Egyszer, emlékszik vissza Margitta, kora reggel idegesen rászólt a többiekre a házban, hogy legyenek csendben, mert Terence még alszik. „Hirtelen megszólalt a csengő, én meg a fejemhez kaptam: »Atyaég, ilyen nincs, pont ma reggel...« És ahogy ajtót nyitottam, ki áll a kapuban? Terence. Korán felébredt és sétált egy kicsit a mezőn.” Úgy látszik, Terence is egyetért a kifordított mondással: Bajorországban legyünk olyanok, mint a bajorok. Margitta így folytatja: „Amikor Lorit és Terence-t először hoztuk haza a repülőtérről, és útközben folyamatosan meséltem nekik, Lori egyszercsak megjegyezte: »Margitta, beszélj irodalmi német nyelven, különben nem ért meg a férjem.« Terence erre csak ennyit felelt: »Hagyd csak, szeretem hallgatni...«”

Boldog házasság Amikor Daria Bignardi arról kérdezte Terence Hillt, hogyan óvta meg magát csábos kék szemű férfiként más nőktől az élete során, Terence szórakozott mosollyal így felelt: „A feleségem felhúzott egy kerítést.” „Rámosolygok a szép nőkre, és ennyi” – vallotta meg egy másik alkalommal. Az együtt töltött évek azonban magukért beszélnek, hiszen Lori Zwicklbauer 1967 óta „a” nő Terence Hill oldalán, immár több mint 45 éve élnek boldog házasságban. „Nagyon jól kijövünk egymással. Talán az is segít ebben, hogy mindkettőnknek megvan a maga érdeklődési köre. Nekem ott a hivatásom, ami rengeteg időt vesz igénybe, és Lorinak is megvan a maga hobbija, az írás. Így aztán van két külön világunk, ez megenged némi autonómiát.”{75} Mindenesetre a 45 év tiszteletet parancsoló, különösen, ha meggondoljuk, mennyi kísértés érheti az embert filmsztárként. És különösképp ha hozzávesszük, milyen kék Terence Hill szeme.

IRÁNY A VADNYUGAT (1974)

Nehéz lett volna megmondani Terence Hill karrierjének csúcsán – a hetvenes évek elején hol is van igazán otthon a színész, mert hosszabb ideig sehol sem tartózkodott. Élete hivatalos középpontja továbbra is Róma volt, ám az örök városban ritkán látták, hacsak nem épp ott forgatott, mint ahogy Az ördög jobb és bal keze esetében, ami nem messze onnan, az Appenninek völgyeiben készült. A Hill családnak ekkor már volt egy háza Santa Fében, az amerikai Új-Mexikó állam fővárosában, mely a Sziklás-hegység déli lábának végénél, több mint 2000 méteres magasságban fekszik és a hetvenes évek elején több mint 40 000 lakost számlált. Amikor Terence Hill Sergio Leone és Horst Wendlandt társaságában ezen a környéken forgatta a Nevem Senkit, állandóan ott tartózkodott, de különben Santa Fében sem fordult meg túl sűrűn. A Bud Spencerrel készült filmes projektek miatt szinte az egész világot beutazták, Európától kezdve az Egyesült Államokon, szinte minden dél-amerikai országon keresztül egészen Afrikáig. Terence Hill úgyszólván nomád életet élt. Az efféle vándorok mindig az utolsó pillanatban, gyakorlatias megfontolások alapján döntenek a tartózkodási helyükről. Az ő esetében még ehhez társult egy másik, meglehetősen kalandos tényező is. 1974 nyarán családjával együtt ismét Los Angelesben találta magát. Hill épp Kolumbiából tért vissza, ahol a Fordítsd oda a másik orcád is! című filmet forgatta Bud Spencerrel a fojtogatóan fülledt, moszkitókkal teli dzsungelben, Olaszországban pedig nyári szünet volt, az iskolák és az óvodák három hónapra bezárták kapuikat, tehát nem volt semmiféle kötelezettségük. Terence és Lori ezért elhatározták, mielőtt hazatérnének Rómába, Los Angelesben, a filmesek Mekkájában töltenek egy kis időt, és végre kipihenik magukat. Ezek a hetek Terence Hill életének legboldogabb, leggondtalanabb napjai voltak. A felhőtlennek induló nyaralás a kaliforniai tengerparton ugyanis egy olyan időszakra esett, mikor a Nevem Senki már néhány hónapja szerepelt a mozik műsorán, és világszerte óriási sikert aratott. A Bud Spencer oldalán befutott karrier hatalmas lendületet vett, és Sergio Leonével is tervezték már a következő közös filmjüket. Terence, aki neves akciófilm rendezők és producerek érdeklődését is felkeltette, az alkotói zenitet fiatal családjával egy kertes nyaralóban élvezte, amit egy hirtelen ötlettől vezérelve béreltek Los Angelesben. Mindaddig, míg egy váratlan telefonhívás cserepeire nem törte az idillt. „Akkoriban meglehetősen sok ajánlatot kaptam, ekkor készült el a Bosszúvágy is, melyben Charles Bronson egy olyan férfit játszik, aki önbíráskodással áll bosszút felesége meggyilkolásáért. Aztán egyszer csak felhívott Freddy Fields – aki akkoriban Los Angeles egyik leghatalmasabb ügynöke és producere volt, vele aratta legnagyobb sikerét De Laurentiis is -, és közölte: »Akarunk csinálni egy filmet, csak neked, ami nem csak önbíráskodásról és erőszakról szól, hanem a szexről is. Neked kell eljátszanod az erőszaktevőt«”{76} – mesélte Terence Hill Daria Bignardinak 2009-ben a L’era glaciale című celebshow-ban adott interjúja során. A szupersztár számára korántsem volt könnyű eldönteni, elvállalja-e a szerepet vagy sem. „Gondolják meg, fiatal voltam, bizonytalan és minden olyan zavarosnak tűnt, azt gondoltam: »Talán igazuk van, el kellene fogadnom az ajánlatot.« Felhívtak a Rolls-Royce-ukból és azt mondták: »Ugorj fel hozzánk és beszéljük meg.« De én képtelen voltam ott azon melegében dönteni. Ezért fogtam a családomat, kiraktam őket kora reggel a kis kertbe, és egyszerűen leléptem, hogy senki se találhasson rám.”{77} Véget ért az idilli nyugalom. Terence és Lori összepakoltak, bezsúfolták cuccaikat és a gyerekeket a kombijukba, majd elhagyták Los Angelest. Hogy merre tartottak, maguk sem tudták. „Három nappal később, mikor már Nebraskában jártunk, a feleségem megszólalt: »Azt hiszem, tudok egy olyan helyet, ami tetszeni fog. Elhagyatott és nagyon csendes, egyszer tanítottam ott az iskolában.«”{78} Így alakult, hogy a Hill család 1974 októberének elején a Massachusetts állambeli Stockbridge-ben, egy kétezres lélekszámú kisvárosban találta magát a semmi közepén. Terence és Lori a két kisfiúval együtt mintegy 5000 kilométert autózott az Egyesült Államokon keresztül, míg eljutottak a dél-nyugatiról az észak-keleti partra. Lehet, hogy egyesek számára túl elhamarkodottnak tűnik ez a „menekülés”, de bizonytalansága és az efféle ajánlatokkal együtt járó nem lebecsülendő csábítások ellenére Terence Hill mégis hű maradt pacifista meggyőződéséhez, így

végül elutasította Fields és De Laurentiis szerepajánlatát, amit a mai napig nem bánt meg. Mindannyiszor, mikor Terence-t ezzel kapcsolatban faggatják, felemlegeti azokat az anyukákat, akik arra kérték, maradjon az akcióvígjáték műfajánál, hogy megóvja a családokat a kellemetlen meglepetésektől a közös mozizásnál. Egy interjúban, amit Terence Hill 2003-ban az olasz Famiglia Cristiana hetilapnak adott, találhatunk egy további, rendkívül érdekes indítékot arra, miért is fordított ilyen hirtelen hátat karrierje csúcsán, 1974 nyarán Los Angelesnek. Neveket ugyan nem említ, és talán éppen ezért fogalmazott kicsit konkrétabban a hívő filmsztár a katolikus folyóirat riporterének, mikor az indokairól mesélt. A beszélgetésre a Don Matteo című tévéfilmsorozat forgatásán, Gubbióban került sor, mikor az újságírónő a Stockbridge-be költözés hátteréről faggatózva a következő választ csikarta ki Terence Hillből: „Mikor egy nagyon befolyásos filmproducer felhívott az erőszaktevő szerepe miatt, és megfenyegetett, hogy tönkreteszi a karrieremet, ha nem mondok igent, megértettem, eljött az a pillanat, mikor mennem kell. Sokat jelent nekem, hogy színész vagyok, de csak úgy, ahogy azt én képzelem.”{79} Nyilvánvalóan meglehetősen gyanús és a zsarolással határos módon akarták rákényszeríteni ezt a szerepet, de nem ez az egyetlen, amit Hill elutasított. „Sok olyan ajánlatot kaptam, melyek nem feleltek meg az igényeimnek.”{80} Nemet mondott néhány évvel később egy olyan főszerepre is, amit az USA-ban, különösen a veteránszervezetek részéről heves kritika ért, mivel abban nyilvánosan tematizálták a Vietnamból hazatérő katonák sorsát. A film a Rambo volt, ami történelmet írt, ma a modern akciófilm úttörőjének tekintik. A szerepet végül Michael Sylvester Gardenzio Stallone (ez volt Sly polgári neve) kapta meg. Az olasz-amerikai izompacsirta a további forgatási folyamat során kivette a részét a legendás filmsorozat produkciós költségeiből is, hisz ez a mozi egy csapásra világsztárt csinált belőle. Később született még két folytatás, melyek már teljesen eldurvultak, egymás után sorjáztak benne a harciasnál harciasabb erőszakos jelenetek. Stockbridge nyugalma, békessége és elzártsága sokszorosan kárpótolta Terence Hillt a nyers hollywoodi törvények előli meneküléséért. A természet már gyerekkora óta csodálattal töltötte el, Amerika végtelen erdői és távolságai, valamint az ottani, az európaihoz hasonló éghajlat mindig is vonzotta – ami bizonyára visszavezethető a westernek iránti lelkesedésére is. Stockbridge álmos kisváros, mely a Housatonic folyónál fekszik, ami csörgőkígyó módjára szeli át a közel ezer méter magasan fekvő Berkshire hegyeit. Alig hagyja maga mögött az ember a helység határát, máris a számos tó és mocsár szabdalta erdők mélyén találja magát. A táj álomszerű, télen a hófedte hegyek csúcsai szinte egybeolvadnak az ég szürkés-kék fehérjével. „Szeretem a csendet, imádom a hegyeket”{81} – mondja Hill. Akárcsak apja, Girolamo, ő is szenvedélyes síelő. Stockbridgeből két-három órán belül remek síparadicsomokat lehet elérni, többek között a New York állam északi részén, a High Peaknél található Lake Piacidet. Ha pedig valaki Terence Hillhez hasonlóan a sífutást is élvezi, akkor számára ez a massachusettsi vidék maga a mennyország. Tulajdonképpen ezt az északkelet-amerikai utazást csak kis kitérőnek szánták, egy köztes állomásnak az Európába visszavezető úton. Ám mikor Terence és Lori talált egy tizenkét hektáros ranchot nem messze Stockbridge-től, ahol fákon, tavakon és mocsarakon kívül nem volt az égvilágon semmi más, úgy határoztak: határozatlan időre elhalasztják a visszatérésüket. Végül a gyerekeket is Stockbridge-ben iskolázták be, illetve itt íratták óvodába. Terence, Lori, Jess és Ross hamar megtalálták a helyüket. Stockbridge ugyan egy csendes kisváros, és az USA-n kívül nemigen ismeri senki, de a környék, Berkshire County, akárcsak Rhode Island vagy Maine, az amerikai keleti part tucatnyi gyönyörű vidéke közé tartozik, ahová a legjómódúbb bostoni vagy New York-i családok vonulnak vissza, vagy luxusbirtokot vásárolnak, ahol a nyarat tölthetik. A hely a művészek körében is közkedvelt. Berkshire County hamarosan a Hill család első számú lakhelye lett. Terence itt elemében volt, hiszen Stockbridge mindent megadott neki, amire szüksége volt ahhoz, hogy szép, de sok erőt felemésztő hivatását kipihenje és feltöltődjön. Az, hogy Bud Spencerhez hasonlóan az Egyesült Államokban megközelítőleg sem tett szert olyan ismertségre, mint Európában, mivel az ottani közönség nem volt vevő a filmjeikre, így visszatekintve inkább előnynek mondható. A csendes környezet, az érintetlen massachusettsi természet balzsam volt Terence Hill lelkének, a nagy felfordulástól távoli nyugalom nagyon megfelelt a személyiségének. A teljes visszavonultságban Terence azoknak szentelhette magát, akik számára a legfontosabbak – a gyermekeinek és a

feleségének. A fiúk számára beszerzett egy pónilovat, és nyulakat is tenyésztett. Olaszországból vetőmagokat hozatott, hogy a kertjükben egy darabka mediterrán hazát teremthessen. Vannak, akik Terence Hillt emiatt kicsit hóbortosnak vagy különcnek tartják, ám őt ez cseppet sem zavarta. A viaszkabátos magányos cowboy szerepe, amit Trinityként vagy Senkiként eljátszott, magánemberként is jól áll neki. Nagyra becsüli az egyszerű életmódot, ahogy maga mondja: „Imádom a vidéki életet. Hatkor kelek, sétálok egyet, majd elkészítem a reggelit. De azért ettől még nem nevezném magam remetének.”{82} Terence Hill csak egyetlen dolog miatt csalódott, mikor – nem sokkal Massachusettsbe érkezésüket követően – először élte át az erre a vidékre oly jellemző, különösen csodálatos indián nyár jelenségét. „Ilyen őszt még soha életemben nem láttam. Fantasztikus volt. Csak később jöttem rá, hogy a fák elveszítik leveleiket, sokat esik az eső és a hó, nagyon hideg van, és voltaképpen sosem érkezik el a nyár.”{83}

A RENDEZÉS KALANDJA

A nyolcvanas évek elejére, ahogy korábban említettük, eleinte lassacskán, de később egyre egyértelműbben világossá vált, hogy a Terence Hill – Bud Spencer páros népszerűsége leáldozóban van. A Nyomás utána! és a Nincs kettő négy nélkül című filmekkel közel két évtizedes közös munkájukra tették fel a koronát Enzo Barboni jól bevált rendezésének köszönhetően. Az ezeket követő filmek azonban már nem tudtak az utolsó nagy közönségsikerek, például az 1979-es Én a vízilovakkal vagyok nyomába érni. Sergio Corbucci két produkciója, a Kincs, ami nincs valamint a Szuperzsaru – ez utóbbiban Terence Hill nagydarab partnere nélkül látható a kritikusok és a rajongók egybehangzó véleménye szerint nem volt nagy dobás. Legfőbb ideje volt új utakra lépni. És azt a legjobb önszántukból megtenni. Az ötlet, hogy ne csak a kamera előtt álljon, hanem rendezőként is kipróbálja magát, már korábban is megfordult Terence Hill fejében. A gondolat azokra az időkre nyúlik vissza, mikor Sergio Leone és Horst Wendlandt mellett a Nevem Senkit forgatta. Már a hetvenes évek kezdetén jó barátságban voltak a nagy német filmproducerrel, Terence időről időre Wendlandt birtokán, a felsőbajorországi Rothseenél vendégeskedett.{84} „Akkoriban szerettem volna forgatókönyvet írni, rendezni, ő pedig meghívott engem Rothseebe, ott volt egy kis mozi, ahol szívesen mutatott nekem régi Buster Keaton-filmeket. Meglátogatott minket Amerikában, Stockbridge-ben is.”{85} Az irodalmi adaptációk továbbra is nagyon vonzották Terence Hillt. Egyszer még a Mindent bele, fiúk! című nagysikerű filmjéért kapott gázsiját is fel akarta kínálni egy Hermann Hesse művén alapuló film finanszírozására, amit ő rendezett volna.{86} Ezúttal azonban nem lett semmi az ötletből. Az a mű, amit végül rendezői debütálásához választott 1983-ban, visszavezette őt Olaszországba, ahová hazahúzta a szíve, miután oly régóta élt és dolgozott külföldön. Egy komédia mellett tette le a voksát, ami nem túl meglepő, hiszen több mint tíz éve ennek a műfajnak köszönhette sikereit. A filmnek azonban az ismert olasz szerző Giovannino Guareschi népszerű regényhőseivel – Don Camillo és Peppone – kellett felvennie a versenyt. A vásznon harminc évvel korábban a nagyszerű Fernandel a plébános, Don Camillo szerepében és Gino Cervi mint Peppone, a kommunista polgármester halhatatlanná tették a két legendás figurát. Terence első rendezésében – a Don Camillo című filmben – szinte az egész családját felvonultatta: ő maga játszotta a címszerepet, a forgatókönyvet felesége, Lori írta, tizenegy éves Ross fia egy mellékszerepben, az ifjú Magrinoként („Vékonyka”) volt látható, aki a cselekmény folyamán összebarátkozik Don Camillóval, idősebb fia, Jess pedig statisztaként egy focistát alakított. A filmet egy kis lombárd faluban, az Emilia-Romagna régió határán fekvő Pomponescóban forgatták, ami a festői Pó-síkságon fekszik, közvetlenül a folyóparton, félúton Mantova és Párma között. „Westernt már csináltam, és mást is. Guareschit nagyon kedveltem, és örültem, hogy olyan alkotást adaptálhatok rendezőként, ami Olaszországban játszódik. Don Camillo figurája ráadásul nem állt távol azoktól az alakoktól, akiket eddig megformáltam. Tetszik az az odaadás, amivel a munkáját végzi, és a Pepponével való kontrasztja is. De mindenekelőtt imádom Guareschi művét”{87}- magyarázta Terence Hill választásának motívumait. A klasszikus regény új feldolgozásának ötlete azonban nem talált osztatlan lelkesedésre a környezetében: „Valójában nagyon kellett ragaszkodnom a film megvalósításához, mert senki sem akarta, hogy megcsináljam. Mindenki azt kérdezgette, mit keres egy cowboy Emilia-Romagnában Don Camillóként. De nem hagytam magam, végül saját gyártásban készítettem el a filmet. És bár találtam egy rendezőt, a végén mégis úgy döntöttem, mindent magam csinálok – nagyon ragaszkodtam ehhez a tervemhez.”{88} Mikor a film 1984-ben a mozikba került, kiderült, hogy Terence Hill lelkesedése nem ragadt át a publikumra, és ezen még a Peppone szerepét játszó híres északír színész, Colin Blakely sem változtatott (őt többek között a Gyilkosság az Orient expresszen, A kis lord, a Bosszúállók című filmekből ismerhetjük). „Reménytelenül angol” – viccelődött például az olasz Magazine tv. Bármennyire is jóakarattal tekintünk Terence Hill első rendezői szárnypróbálgatásaira, a szőke, kék szemű plébános, aki egy terepmotorral egykeréken akrobatáskodik, sőt, azzal jár vadászni is, és

görkorcsolyával száguldozik a templom padlóján, ahol ráadásul egy amerikai kórus énekel, majd egy elszánt szurkolókkal teli focimeccsen minden helyzetkomikum nélkül ütlegelni kezdi az ellenfél játékosait, a színész korábbi vígjátékaihoz képest lényegesen kevesebb nézőt szögezett a moziszékekhez. Terence Hill rendezői debütálása nem rengette meg a mozivilágot, ami részben azon is múlhatott, hogy a Fordítsd oda a másik orcád is! olyan elvárásokat támasztott az abban felvonultatott hihetetlen csínyeivel, melyeknek a színész ezúttal nem tudott megfelelni. Másrészt minden bizonnyal alábecsülte Fernandel elképesztő, csak nehezen felülmúlható eredetiségét. „Durván elnagyolt, csiricsáré film, nem minden elemében meggyőző, de igénytelen szórakozásként elfogadható” – olvasható a Nemzetközi filmlexikon (Lexikon des Internationalen Films) lakonikus összegzésében.

Súlyos tragédia A nyolcvanas évek második felében még csendesebb lett minden Terence Hill körül. A Szuperhekusok című, utolsó Bud Spencerrel forgatott filmje után Terence már csak egy újabb projektbe – A keményfejű (Renegade) – fogott, amit ugyan nem rendezőként jegyzett, de a forgatókönyvírásból kivette a részét. Utoljára ekkor dolgozott együtt Enzo Barboni rendezővel, aki a Buddal töltött időben mentora és világsikerének kovácsa volt. Azonban még Barboni tapasztalata és az álomszerű arizonai táj sem volt elég ahhoz, hogy a westernstílusú roadmovie-t automatikusan sikerre vigye. A keményfejű a hetvenes évek munkáihoz képest nevezhető finomnak is, olyan, mint egy gyerekeknek és fiataloknak szóló kalandtörténet. Nekik be is jött a film. Ebben a produkcióban is szerepelt Terence egyik családtagja, mégpedig első alkalommal kapott főszerepet a fia, Ross, aki tizennégy évesen, apja és Robert Vaughn oldalán játszott. Összességében a nyolcvanas évek időszaka volt idáig a messze legterméketlenebb a színész pályáján, mióta 1951-ben tizenkét évesen először a kamera elé állt. Az új évtized kezdetével új világ köszöntött be 1989 őszén a berlini fal leomlásával, ami átrajzolta a világ politikai térképét és emberek millióinak életét változtatta meg. Bizonyos értelemben Terence Hill is személyes élményként élte meg, noha akkoriban alig tartózkodott Európában. Felébredtek a szülői házzal és lommatzschi édesanyjával kapcsolatos emlékei, aki halálakor csak két évvel volt fiatalabb, mint ő maga ekkor. Az ötvenéves Terence Hill számára a történelmi események megrázó pillanatokat hoztak, hiszen az utolsó két háborús évet szüleivel, testvéreivel és nagyszüleivel, Paul és Emma Thiemével Kelet-Németországban, egy kis szász városkában töltötte, ahová 1945 után soha többé nem látogatott el. Az 1989-1990-es év fordulója azonban mindenekelőtt szakmai szempontból ígért fordulatot, ezzel újra lendületet adva megakadt pályafutásának. Terence-re új feladat várt rendezőként, a Lucky Luke, melybe ráadásul ismét egész családját be akarta vonni. Időközben Jess Hill is megvetette a lábát a filmvilágban. Terence idősebbik fia azonban szívesebben dolgozott a kamera mögött vagy a vágószobában, nem vágyott a reflektorfényre. Négy évvel ifjabb testvére viszont nagyon különbözött tőle: az ekkor már tizenhat éves Ross rendkívül önálló és magabiztos fiú volt. Apjához hasonlóan ő is imádta a sportot, futballozott és kenuzott. Egy Boston melletti kisvárosban a Middlesex College-ben tanult, ahova csak nagyon jól tanuló diákokat vették fel.{89} Az iskola mellett színészképzőbe is járt, a Don Camillóban és A keményfejűben játszott szerepei szárnyat adtak neki. Idővel Ross egója annyira megerősödött, hogy azt sokan már túlzásnak tartották. A forgatás során nem fogadta meg apja tanácsait, Terence ezért kénytelen volt más megoldást keresni, hogy támogassa és észrevétlenül irányítsa őt. Ha a felvételek folyamán elengedhetetlen volt, akkor közvetett utat választott a stáb tagjain keresztül, így próbálta elérni, hogy Ross megszívlelje az utasításait és a javaslatait. Makacs viselkedése miatt az ifjú Hillre állítólag a „Ross the boss” (Ross, a főnök) gúnynevet ragasztották. Akárhogy is, az elszánt határozottság és a kemény magabiztosság az apára, akinek befelé forduló karaktere épp gyökeres ellentéte volt, minden bizonnyal mély benyomást tett. Apja és fia állítólag megállapodást kötöttek: Terence megengedi, hogy Ross egy újabb filmben is szerepeljen, ha megígéri, hogy folytatja az iskolát és jó jegyeket szerez. És elvégre Ross volt az, aki Lucky Luke figurájáért való lelkesedésével arra az ötletre sarkallta a családot, hogy a belga képregényrajzoló, Maurice de Bévére alias Morris egyik művét

filmesítsék meg. Terence akarta rendezni is, és ő játszotta Lucky Luke-ot is, Ross kapta Billy, a kölyök szerepét, Jess volt a rendezőasszisztens és a mama, Lori írta a forgatókönyvet. A Daisy Town című kötet mellett döntöttek, amit már 1971-ben, belga-francia koprodukcióban készült rajzfilmként bemutattak a mozikban. A tervek szerint egy tizenhárom részes sorozat készült volna Lucky Luke kalandjaiból. Már túl voltak a Lucky Luke első forgatási napjain Új-Mexikóban, mikor 1990. január végén Ross egy hétvégét a szülei stockbridge-i ranchán töltött. Barátjával, Kevin Lehmann-nel autóval indultak vissza az iskolába, az onnan 200 kilométerre, Boston közelében fekvő Concordba. Kedd volt, január 30. A két fiú azonban soha nem érte el úti célját. Még Stockbridge-ben Ross egy jeges úton elvesztette uralmát a kocsi felett. A jármű húsz méteren át sodródott az aszfalton, majd teljes erővel egy fának csapódott. Mikor a mentők a baleset helyszínére értek, már nem tudtak segíteni a két fiún. Ross azonnal életét vesztette, Kevin Lehmann nem sokkal később, a kórházban halt bele sérüléseibe.{90} A tragédia a feje tetejére állította a Hill család életét. Épp egy boldogan együtt töltött időszak után voltak, közös terveket kovácsoltak, és bizakodva néztek az új év elé, amikor egyik pillanatról a másikra bekövetkezett a tragédia. Európába csak két héttel később ért el a hír. Terence teljesen visszavonult és mindenki elől elzárkózott. Hosszú éveken át csak szemrehányást tett magának, és kétségbe volt esve – ahogy Matthias Wendlandt meséli. Horst Wendlandt fia vezette a Nevem Senki felvételeit 1973-ban Új-Mexikóban, azóta ismerte Terence-t. „Egyszerűen nem tudta megbocsájtani magának, hogy ilyen fiatalon engedte Rosst volán mögé ülni” – magyarázza Matthias Wendlandt. A gyászáról nem sok szivárgott a nyilvánosság elé, mert Terence Hill soha nem beszélt róla, a média képviselői pedig általában tudomásul vették ezt, és nem is faggatták a tragédiáról. Az egyetlen értesülés, ami itt-ott nyilvánosságra került, az volt, hogy mély válságban van, ezért nem akar dolgozni. A súlyos sorscsapás ellenére sikerült Terence-nek még abban az évben elkészítenie a Lucky Luke első részét. Billy, a kölyök szerepét, akit Ross játszott volna, kihúzta a forgatókönyvből. Az első rész próbaepizódként egy évvel később, 1991-ben került a németországi mozikba. Olaszországban azonban nem mutatták be a cselekménye alapján a legifjabb publikumot megszólító filmet, ehelyett 1992-ben egy magán-televíziócsatorna tűzte műsorára. A maradék tizenkét tervezett részt végül nyolcra csökkentették, és több országban is vetítette a tévé. Terence Hill azonban két másik kollégájára bízta a rendezést, majd eltűnt a képernyőről és hosszabb ideig nagy csend uralkodott körülötte.

Fényes pillanat 1994-re már közel tíz év eltelt, hogy Terence Hill és Bud Spencer utoljára együtt állt a kamerák előtt. Az utolsó közös munkáik óvatosságra intették a párost, de ez nem azt jelentette, hogy időnként ne forgattak volna a fejükben újabb terveket. Két mű az ötletbörzék során újra meg újra felvetődött: a Dr. Jekyll és Mr. Hyde valamint a Don Quijote. „Úgy képzeltem, hogy don Quijote történetét filmesítjük majd meg: én leszek Sancho Panza, Terence pedig a címszereplő, persze az egészet a párosunkra igazítva. A megboldogult Furio Scarpelli írta volna a filmhez a Spanyolországban játszódó prológust, a regénynek megfelelően. Terence azonban biztosra akart menni, ezért úgy gondolta: visszatér bevált műfajunkhoz, a westernhez” – emlékszik Bud Spencer.{91} A Terence által tervezett film címe Bunyó karácsonyig (Botte di natalé) volt, és egyfajta főhajtásnak szánták mindazok – Terence és Bud régi ismerősei és családtagjai – előtt, akik a több mint harminc év során kísérték kettősüket. „Terence elküldte nekünk a forgatókönyvet, ami a fia, Jess tollából származott, és annyira jónak találtuk a történetet a két öregedő cowboyról, akik karácsonykor útnak indulnak az édesanyjukhoz, majd végül kibékülnek, hogy rögvest elhatároztuk: megcsináljuk a filmet”{92} – meséli Matthias Wendlandt, aki az új-mexikói forgatáson Giuseppe Pedersolival, Bud idősebbik fiával együtt dolgozott gyártásvezető-producerként. A filmet rendező Terence számára ez volt a tizenhetedik közös munka Bud Spencerrel – az 1959-es Hannibál című történelmi filmet nem számítva, hiszen akkor még nem ismerték egymást személyesen, és közös

jelenetük sem volt. „Tetszett az ötlet, hogy csináljunk egy olyan filmet, ami egyfajta zárówestern lehetne Buddal. Ott veszi fel a történet a fonalat, ahol legutóbb abbahagytuk”{93} – fejtegette Terence Hill később egy interjúban. A Bunyó karácsonyigban, a Travis bőrébe bújó Terence beleszeret egy Bridget nevű karcsú, szőke állatorvosnőbe, akit Anne Kasprik berlini színésznő, a neves DEFA-rendező és forgatókönyvíró Hans-Joachim Kasprzik lánya játszott, akinek ez volt az első komoly szerepe egy nagyobb filmben. „Mikor felhívott az ügynököm, és azt mondta, Terence Hill haladéktalanul látni akar egy szereplőválogatáson, azt gondoltam magamban: »Ez csak valami vicc lehet.« De mikor rájöttem, hogy nem tréfál, alig hittem a fülemnek” – meséli a színésznő. Anne Kasprik ahelyett, hogy csapotpapot otthagyva rohant volna a castingra, ahogy azt „mindenki más” tette volna, először kikosarazta Terence-t: „Épp Kölnben voltam és péntek előtt nem tudtam Berlinbe utazni, úgyhogy azt feleltem: »Péntek előtt nem megy.«” Anne Kaspriknak szerencséje volt, beleegyeztek a halasztásba, pénteken pedig már ott ült Berlinben a Rialto vetítőtermében Horst Wendlandt, Terence Hill és néhány rendezőasszisztens társaságában. „Iszonyúan ideges voltam. Ami ezután következett, teljesen valószerűtlen volt: egy rövid beszélgetés után, anélkül, hogy egyetlen sort is felolvastam volna, Terence-nek mindössze egyetlen kérése volt: álljak fel egy pillanatra. És már kész is voltunk. Később megtudtam, azt akarták látni, elég hosszú-e a lábam a lovaglós jelenetekhez...” A forgatás nagyrészt a Santa Fétől néhány kilométerre délre eső Bonanza Creek ranchen zajlott 1994-ben. Ezt a marhafarmot a nyolcvanas években westernfilmek gyártásához alakították át. A Terence Hill-féle Lucky Luke-ot is itt készítették, több mint két évig forgatták. A 31 éves Anne Kasprik számára a Terence-szel folytatott közös munka karrierje csúcsát jelentette, ráadásul, ahogy mondja, „paradicsomi állapotok közt” dolgoztak. „Csak a forgatásra három hónapot szántak. Terence ráadásul ragaszkodott hozzá, hogy már két héttel előbb menjünk el a helyszínre, hogy megszokjuk a környezetet. Hihetetlenül családias volt a légkör. A forgatás luxuskörülmények között folyt, csak rendezőasszisztensből öt volt! Ilyet se azelőtt, se azóta nem láttam.” Mindenekelőtt hatalmas élmény volt számára a Terenceszel való találkozás. Így folytatja a beszámolót Anne: „Rettenetesen izgatott voltam, mikor megérkeztünk. Terence azonban rögtön megszabadított a szorongásaimtól. Őrületesen pozitív kisugárzású ember, és sokkal nagyobb szabadságot biztosított nekem is és a többi színésznek is a szerepeink megformálásában, mint azt korábban gondoltam volna. Ha valami nem úgy alakult, ahogy ő elképzelte, azt soha nem mondta közvetlenül a szemembe, hanem odajött és így kezdte: »Nagyon jó volt... de nem tudnánk még egyszer megpróbálni – kicsit másképp?«” Anne mielőtt elutazott volna Új-Mexikóba megnézte Terence Hill összes filmjét, amit meg tudott szerezni, mert a zömét addig nem ismerte. Ezek után a forgatáson „őszintén meglepődtem, milyen érzékeny ember, és hogy sokkal halkabban beszél, ráadásul összességében is sokkal csendesebb, egészen más, mint gondoltam.” Ross haláláról, ami több mint négy évvel azelőtt történt, Anne Kasprik ekkoriban nem tudott, de mindazok számára, akik régebbről ismerték Terence-t, mindig is mindenütt nyilvánvaló volt (különösen ezen a helyen, ahol tulajdonképpen Rossnak kellene a Lucky Luke-sorozatot forgatnia). A színésznő nem is tudta hova tenni a következő történetet. „A filmben odahoznak hozzám egy fiút, akit megharapott a kígyó. A jelenet során látjuk, ahogy a fiú lázasan, izzadtan fekszik az ágyon, és reszketve küzd a halállal. Bud játszotta az apát, aki aggódó szemmel figyelte a fiát, miközben mellette állt Terence. Hirtelen azt vettem észre, hogy Terence nagyon furcsán viselkedik, egyszeriben nagyon elkomolyodott, aztán lassan elöntötték a szemét a könnyek. Nagyon különös volt számomra ez az egész, mert akkor még nem tudtam Ross sorsáról. Ezenkívül az is fura volt, hogy látszólag senki sem vett tudomást a stábban a hirtelen hangulatváltozásról, és senki nem tett semmit. A jelenet forgatása után ezért kimentem, letéptem egy kis virágot és odaadtam neki: »Ne szomorkodj, az élet szép, élvezd!«, mire csak ennyit válaszolt: »Valószínűleg igazad van.«” A Bunyó karácsonyig Terence Hill és Bud Spencer utolsó közös filmje. Stílusát tekintve ugyanazt a vonalat követte, mint a korábbi munkáik, és a karácsonyi nagy családi kibéküléssel áhítatos-vidám búcsúprodukcióként vonult be a páros filmográfiájába. A cselekmény és a forgatás is lényegesen csendesebb volt, mint a régi időkben. Érezhető volt Terence Hill mindig is óvatosnak számító rendezése is, hiszen a fia, Jess forgatókönyve alapján készült filmet inkább a fiatalabb publikumnak szánta. A két főszereplő végül is már régen kinőtt az egymást elpáholó cowboyok korából: a

forgatások végén Bud a 65., Terence pedig az 55. életévét taposta. Mikor aztán a film 1995 márciusában a német mozikba került, a közönség reakciói a vártnál jóval visszafogottabbnak bizonyultak, ahogy Anne Kasprik is mondja: „A film nem aratott olyan nagy sikert, mint reméltük. Terveztük, hogy elkészítjük a folytatását is. Apám megjegyezte: »Hát, Anne, azt azért nem állíthatjuk, hogy mélyre ható film lenne.« De persze ettől függetlenül nagyon büszke volt rám.”

A mélyebb tartalom iránti vágy A lármásan tréfálkozó szerepeket továbbra is szerette, ismerte be Terence Hill még a Bunyó karácsonyig premierje idején, de nem elégedett meg ennyivel: „A jövőben többet fogok rendezőként dolgozni. Szeretnék tartalmasabb filmeket készíteni.”{94} Két évvel később egy interjúban már azt sem zárta ki, hogy még egyszer westernt forgasson, de kizárólag azzal a feltétellel, hogy abban nem lesz lármás tréfa és erőszak. Ismételten hangsúlyozta, milyen nehéz olyan filmet csinálni, amiben sem szex, sem erőszak nincs, és az egész család nyugodt szívvel nézheti meg együtt. Eltekintve attól, hogy néhány évvel később egy teljesen új mamutprojektben dolgozik majd színészként – erről majd még szót ejtünk –, fenti törekvését ismerve sokatmondó az a tény, hogy a következő rendezéséig majdnem másfél évtized telik el. Ráadásul ezúttal is egy westernről van szó, amit 2008-ban ismét Új-Mexikóban forgatnak. A rendezés feladatát Giulio Base kollégájával osztotta meg, akivel az olasz tévében együtt dolgozott, Doc Westet, a címszereplőt pedig ő maga alakította. Terence ebben a produkciójában misszionáriusi igyekezetében még hűségesebb maradt elveihez és még kevésbé kötött kompromisszumokat – főleg a viccelődéseket és a verekedéseket illetően, mint utolsó, Buddal közös munkájánál. A Doc West két részben tálalt, az emberi sorscsapásokat illetően részben önéletrajzi elemeket is tartalmazó cselekménye még a Bunyó karácsonyig című vígjátékhoz képest is csak a korábbi alkotásaik árnyéka. A filmben Terence egy orvost alakít, aki ugyan tökéletes pókerjátékos, de csak nemes cél érdekében veti be tudását, nem pusztán a játék öröméért kártyázik. Annyira sok pénzt akar keresni, amennyit csak lehet, hogy egy mexikói kislányt támogathasson, akinek az édesanyja azért halt meg, mert orvosként – részegsége miatt – nem volt olyan állapotban, hogy képes legyen a segítségére szoruló, golyóval a testében beszállított nőt megoperálni. A bűntudat végül addig marcangolja a lelkét, míg szögre nem akasztja hivatását. Mellesleg még elsimít egy farmerek közötti viszályt, miután mesterien kitanít pár fiút az ökölharcra, és megmenti az egyikük életét, aki korábban elé vetette magát, mikor le akarták lőni. A lány anyjától eltérően ezúttal biztos kézzel távolítja el a fiú testéből a lövedéket és végül már arra is csak legyint, mikor egy kutya serpenyőstül lopja el kedvenc hagymás babját. A Doc Westet először 2009-ben vetítették egy olasz kereskedelmi tévében, Németországban azonban csak 2011 vége óta kapható DVD formában Senki visszavág alcímmel. A rendezés tehát továbbra is nagy kihívás maradt Terence Hill számára. Semmiképp sem adta fel az igényes, számára vonzó alkotás utáni kutakodást. „Néhány évvel ezelőtt Terence egy olyan filmet akart készíteni, ami egy zsidó nő koncentrációs táborban megélt történetét mesélte volna el, és ha jól emlékszem, az ötlet alapjául még egy történelmi regény szolgált” – idézi fel Matthias Wendlandt. „Mindenáron meg akarta csinálni ezt a filmet, és legalább két-három évig szaladgált mindenfelé a forgatókönyvvel, hogy producert találjon hozzá. De valahogy senki sem értette igazán az ötletét.”

Egy önmagának tett ígéret Mindattól, amit gyermekként átélt a második világháborúban, Terence Hill a mai napig nem tudott szabadulni. A Lommatzschban töltött idő emléke túl mélyen ül a lelkében, és nem képes elfelejteni mindazt, ami 1945 februárjában a közeli Drezdát ért szövetséges légi bombázás alatt történt. „A legrosszabb pillanatban a legrosszabb helyen voltunk, és végigéltük Drezda szükségtelen bombázását, ezt soha nem fogom elfeledni. Még harmincéves koromban is rémálmok gyötörtek éjszakánként”{95} – mesélte láthatóan megindultan a hetvenéves Terence Hill egy olasz televíziós

interjúban. Szemmel láthatóan küzdött a szavakkal, mikor folytatta az emlékek felidézését. „Jó lenne, ha azok, akik oly könnyelműen elindítanak egy háborút, és oly könnyedén dobnak le bombákat, eszükbe vésnék: legfőképp a gyerekek azok, akiknek egy életen át küzdeniük kell a következményekkel.” Édesapja mesélte, hogy saját szemével látta, ahogy az emberek Drezdában a leomló házakból menedéket keresve az utcára rohantak, ahol meg a gyújtóbombák találták el őket, és csontig szenesedtek. A beszélgetés végén Terence Hill megragadta az alkalmat, hogy a nyilvánosság előtt ígéretet tegyen új terve megvalósítására: „Hihetetlen, milyen gonosz tud lenni az ember, ha ilyen fegyvereket fejleszt. Ezért itt és most ígéretet teszek magamnak, hogy erről készítek egy filmet.”{96}

KÉT JÓ BARÁT

Olaszországban létezik egy Domenica in elnevezésű maratoni talkshow. Keletkezésének története egészen rendkívüli, tanulságos bepillantást enged az olasz tévézés világába. Nem kisebb intézmény, mint maga a kormány bízta meg ugyanis a hetvenes évek első felében az állami televízió, a RAI felelőseit, hogy készítsenek egy olyan műsort, ami a lakosságot az olajválság idején visszatartja attól, hogy vasárnaponként kiautózzon a szabadba, és ezáltal tovább növelje az olajfogyasztást. A show alapötlete Corrado Mantonitól, a háború utáni időszak egyik legbefolyásosabb tévés személyiségétől származik, és zseniális telitalálatnak bizonyult. A Domenica in 1976-ban került először adásba, és azóta októbertől májusig minden vasárnap kerek hat órán keresztül sugároz a nép képernyőjén. A műsorfolyam megszüntetése továbbra sincs napirenden, bár az adásidőt 2009ben némileg csökkentették, így valamivel kevesebb, mint öt órányi műsort szolgáltatnak. 1983-ban Terence Hill és Bud Spencer együtt vendégeskedett a talkshowban. A műsorban Terence egyszer csak elővett egy cédulát, és felolvasta róla, mi a különbség közte és Bud Spencer között: „Ő a tengert szereti, én a hegyeket; ő a repülőket imádja, én a motorokat; ő a húst szereti, én a halat; Bud kedveli a társaságot, én kevésbé; benne megvan az a képesség, hogy kitaláljon dolgokat, bennem az akarat, hogy megvalósítsam az ötleteimet; ő hangosan beszél, én halkan; ő tud gitározni, én nem; ő babonás, én hívő vagyok; neki a krumpli a kedvence, nekem a hagyma; ő jól tud improvizálni, én felkészülök; ő puhára főtt, pácolt zöldséget eszik, nekem jobban ízlik a nyers zöldség, csak úgy magában; ő a zöld almát részesíti előnyben, én a sárgát; ő szeret úszni, én inkább síelek; ő Laziodrukker, én a Romának szurkolok (az olasz főváros két elsőligás focicsapata).”{97} Nem mintha bárkinek is meglepetést okozna, mennyire különbözik egymástól Terence Hill és Bud Spencer, teljesen függetlenül a nagyon is eltérő fizimiskájuktól, amit a közös filmjeikben játszott szerepek hangsúlyosan és a lehető legviccesebben emelnek ki. Ez a szereposztás azonban semmiképp nem újdonság, ha bepillantunk a vígjátékok történelemkönyvébe, meggyőződhetünk, ez a tradíció egész a reneszánsz korig nyúlik vissza – eredetét a XVI. századi commedia dell’ artéban lelhetjük fel. Az irodalmi művek összetett cselekményétől eltávolodva a komédia különös vonzerejét pont attól a tucatnyi figurától nyeri, melyek közül kettő emelkedik ki igazán: Harlekin és Brighella.{98} A különféle színdarabokban való megjelenésükben és viselkedésükben – rendkívül leegyszerűsített mintára redukálva – különbözőségükben is mindig egyformák, ami felismerhetőségüket jelentősen megkönnyíti. Az általában alacsony és kövér Harlekin mindenekelőtt a butaság, a gyalulatlanság és a naiv vidámság jegyeit mutatja, valamint a kiadós nagy zabálások is feltétlenül az ő figurájához tartoznak. Mindehhez azonban sárm és iróniára való hajlam is járul. A többnyire magas, vékony alkatú Brighella ellenben ravaszul okos, olyan puha és ruganyos a mozgása, akár egy macskának, rengeteg akrobatikus mutatványt ismer, rámenős és előszeretettel dolgoztat maga helyett másokat. A cselekmény is mindig ugyanazt az alapelvet követi: Harlekin és Brighella együtt próbálják átverni a „nagyokat” – pont ugyanúgy, ahogy Terence és Bud filmbeli figurái. Az együttműködésükben rejlő „különleges kémia”, amit mindketten oly gyakran hangoztatnak, kis részben talán arra is visszavezethető, hogy a XVII. századi commedia dell’ arte két fellegvára, Velence és Nápoly épp egybeesik kettejük szülővárosaival. Mindazonáltal nem Bud, hanem Terence az, aki az általa ábrázolt karakterekkel kevesebb hasonlóságot mutat. Spencer szívesen adja a nagymenőt, láthatóan élvezi a kulináris csábításokat, és minden adódó alkalmat megragad, hogy csapja a szelet a nőknek. Terence Hill viszont épp az ellentéte, ezzel sok munkatársát mégis lepte: „Terence mindig kicsit kívülállóként viselkedett, sajátosan állt a dolgokhoz, nagyon nyugodt és visszahúzódó volt. Talán Lori miatt van így, aki számomra mélyen vallásos embernek tűnik” – fejtegeti Matthias Wendlandt, aki már negyven éve ismeri a házaspárt. „Mikor annak idején a Nevem Senkit forgattuk Új-Mexikóban, apám megbízásából én láttam el a felvételvezetői posztot. Az égvilágon mindenért én voltam felelős a stábban, többek között három hónapig Henry Fonda és Terence Hill sofőrje voltam. Az útjainkról túl sok mesélnivalóm nincs, mert Henry Fonda és Terence Hill egyvalamiben nagyon hasonlítottak

egymásra: mindketten nagyon csendesek voltak, nem sokat beszéltek. Lori is szinte mindig jelen volt a forgatásokon. Bud a Bunyó karácsonyig felvételeinél húsz évvel később ugyanott rendszeresen meghívott minket vacsorára, ő igazi társasági ember. Terence-ből hiányzik ez a fajta spontaneitás.” Hasonló kép rajzolódik ki az alábbi történetből is. A Mindent bele, fiúk! 1973. március 7-i németországi premierjére az esseni Lichtburg filmpalotában került sor. Mikor Wolli Jahnke, Horst Wendlandt unokaöccse a nagy napot megünneplendő Gustaf Gründgens Rolls-Royce-ával ment Terence-ért a düsseldorfi repülőtérre, a színésznek nem tetszett a nagy felhajtás: „Wolli, ez nem az én stílusom, nem tudtál volna egy VW-cabrióval értem jönni?”{99} Az ezt követő németországi promóciós előadássorozaton ismét Matthias Wendlandt ült a volán mögött, mikor Terence-t és filmes partnerét kellett szállítani. „Mindenhol, ahol csak megjelentünk, rengeteg lány várt rájuk, akik azonnal megrohamozták Terence-t. Neki ez egyáltalán nem volt ínyére. Mindenkit eltolt magától. Bud viszont nem tudott betelni a vidám flörtöléssel, és tárt karokkal, élvezettel fürdött a tömeg szeretetében.” Apja, Horst Wendlandt számára a született nápolyi „tetőtől talpig, szívvel-lélekkel olasz volt, Terence Hill tökéletes ellentéte. De én őt is nagyon szeretem. Mindketten a barátaim, és ha csak tudok, örömmel találkozom velük.”{100}

A nagy leleplezés Számtalan olyan komikus-páros létezik, mely a commedia dell’ arte alapelveit követve vált világhírűvé. Jerry Lewis és Dean Martin például, Walter Matthau és Jack Lemmon, Bob Hope és Bing Crosby vagy akár Fernandel és Gino Cervi, akik az ötvenes években a Don Camillo filmsorozattal tettek szert hírnévre. Mindezek mellett vannak olyan kettősök is, mint például Dan Aykroyd és John Be lus h i (Blues Brothers) vagy Charlie Chaplin és Buster Keaton (Rivaldafény), akik a helyzetkomikumra épülő vígjátékaikkal ugyan történelmet írtak, de a sikersorozatnak nem lett folytatása. Stan Laurel és Oliver Hardy, valamint a dán némafilmes duó, Pat és Patachon kivételével azonban egyik sem volt olyan sikeres, mint Terence Hill és Bud Spencer. A filmjeikben – melyeket immár négy évtizede mind a mai napig folyamatosan ismételnek – kettősüket szeretetben és gyűlöletben egyesülve ábrázolták, valamint a talkshow-kban való megjelenéseik is azt a feltételezést erősítik, hogy Terence Hill és Bud Spencer a magánéletben is elválaszthatatlan jó barátok. Túlságosan vonzó a testvéri barátságról alkotott elképzelés (nem egyszer játszottak fivéreket a filmvásznon), aminek felszínét a valóság sem karcolhatja meg, egy olyan barátság képe, ami szükség esetén egy-két nyaklevest vagy kobakra nyomott barackot is lazán elbír, anélkül, hogy a legcsekélyebb következménye is lenne kettejük kapcsolatára. A rajongók és újságírók évek óta nyaggatják a sztárpárost azzal a kérdéssel: vajon a magánéletben is jó barátok-e. A számos internetes fórumon vagy talkshowban Bud és Terence véleménykülönbségeit taglalva mindig elő-előbukkan az a viccelődő megjegyzés, hogy minden bizonnyal mindjárt újra összeverekednek. A kérdésre adott válaszaik általában annyira szűkszavúak vagy kitérőek, hogy az embernek néha az a benyomása, a két mozihős nem akar ellentmondani a róluk született legendának. Bárhogy is legyen, lelkes híveik többségét feltehetően nem lepi meg, hogy Bud az, aki ebben az ügyben végül is lerántja a leplet a titokról. Életrajzában ennek a kérdésnek – „a legtöbb embert, aki idáig figyelemmel követte életutamat, a leginkább érdekli: mi rejlik a legenda mögött?” – nem kevesebb, mint két és fél oldalt szentel. Ami ezután következik, az két férfi barátságának megható, őszinte és szeretetteljes leírása. Immár negyven éve ismerik egymást. A közös munkáik során vakon megbíztak a társukban, kölcsönösen nagyra becsülik a másikat. És „idővel” felfedezték azt is, hogy „emberileg is nagyon közel állunk egymáshoz, még ha rengeteg is a különbség köztük, ami minden egyes embert egyedivé tesz” – vallja Bud. „Egyszerűen egy hullámhosszon vagyunk.” A tekervényes magyarázatok helyett végül jólesik a következő mondatot olvasni: „Bud Spencer és Terence Hill életre szóló barátok, jóban, rosszban. Carlo Pedersoli és Mario Girotti viszont olyan barátok, akik ugyanazokban az értékekben hisznek, sok a közös tapasztalatuk, ám ahogy véget ér a forgatás, mindegyikük hazamegy a családjához és éli a saját életét. Sohasem követtük el azt a hibát, hogy rátelepedjünk a másik életére. A barátság nemtől független szeretet, és az a szeretet, ami

börtönné válik, tönkreteszi a barátságot.”{101} Ez az oka annak, magyarázza Bud, hogy Terence és ő – ellentétben például Jerry Lewis-szal és Dean Martinnal – sosem vesztek össze. Így e két elválaszthatatlan figura filmjeit továbbra is a régi mottó szerint élvezhetjük: „meghalt a legenda, éljen a legenda!”

„ICH BIN EIN LOMMATZSCHER” (LOMMATZSCHI VAGYOK)

Egy férfi légyfogótehetségének köszönhető, hogy Lommatzsch hat évvel a berlini fal leomlása után ismét nagy események elébe nézhetett. A dolog ugyan nem történelmi jelentőségű, de a város történetébe beírta magát. A Wörthi-tó partján fekvő Reifnitzből származó férfi, Robert Botzenhart egy régi karintiai családi vállalkozás fogadósa és hoteltulajdonosa, aki 1991. november másodikán Tina Turner, Claudia Schiffer, Gunther Sachs, Wolfgang Petersen és Terence Hill társaságában ott ült a kanapén Thomas Gottschalk ZDF-es Wetten, dass... ? (Fogadjunk...) című televíziós showműsorában. Botzenhart arra fogadott, hogy 100 másodperc alatt 200 légyből húszat elkap puszta kézzel. A „bolondos apróságok” azok, melyek Terence Hill vallomása szerint egy sikeres forgatási napon kívül a legnagyobb örömöt okozzák neki.{102} Ezen a napon ismét erről volt szó, Terence pedig állta a fogadást. A két lábbal a földön járó Botzenhart olyan családban nőtt fel, mely „mindig is nagyon tehetséges volt légyfogásban”, és lelkiismeretes emberként alaposan fel is készült a fellépésre: „Mivel nálunk a tóparton nincs olyan sok légy, ezért egy hónapig tehénistállóban és disznóólban edzettem egy szőlősgazda jóvoltából”. Tétként arra az esetre, ha elveszítené a fogadást, Terence Hill egy lommatzschi látogatást ígért: gyermekkorának német városában egyszer délután megmutatná a helybéli gyerekeknek, hogyan kell úgy verekedni ügyesen, hogy kék foltok nélkül kerüljenek ki a bunyóból. Botzenhart minden bizonnyal valóban keményen gyakorolt, mert megnyerte a fogadást. Így esett, hogy Lommatzsch fél évszázad múltán újra viszontláthatta tékozló fiát. „Fantasztikus volt” – mondja Klaus-Dieter Hirsch, Lommatzsch első, egyesülés utáni polgármestere. „A fél város a televízió elé szögezve ült otthon, hiszen mindenki tudta, hogy Terence szerepelni fog a Wetten, dass...? adásában. És mikor elárulta, mi a fogadási tétje, biztosan jó pár sörivónak torkán akadt a korty.” Eltartott ugyan egy darabig, mire a színész beváltotta az ígéretét, de 1995 tavaszán végül ennek is eljött az ideje. Terence elintézte, hogy a Bunyó karácsonyig németországi premierje, ahova Bud Spencer is elkísérte, március közepén a drezdai UFA-palotában legyen. Ezt az alkalmat kívánta felhasználni, hogy a közeli Lommatzschban beváltsa a fogadás elvesztésekor tett ígéretét. Ami ezek után történt, az a legvakmerőbb várakozásokat is felülmúlta. Mikor Terence Hillt március 12-én déli 12 órakor a lommatzschi tradicionális zenés felvonulásról egy szekéren a belvárosba kísérték, a Városháza téren tízezer torokból hangzott fel az éljenzés – ez duplája annak, mint ahány lakosa a településnek van. Nem sokkal később a színész kilépett a Városháza erkélyére, és nem csak a polgármester Klaus-Dieter Hirschnek futott végig a hideg a hátán, mikor Terence ékes németséggel így szólt a jelenlevőkhöz: „Büszke vagyok rá, hogy lommatzschi vagyok... a szívem ide tartozik!” A következő 24 órát a lommatzschiak valóságos „Terence-transzban” töltötték, az akkor közel 57 éves színész szinte levegőhöz sem jutott. Családja egykori lakóházánál, a Döbelner utca 40. szám alatt leleplezett egy fából készült emléktáblát, amin egy téves dátum állt: „Itt lakott Mario Girotti/Terence Hill 1943-1947.” Ez két évvel több, mint amennyit a valóságban ott töltött, ei verbibbsch! (Szász tájszó: az ördögbe!) A kötelező autogramosztogatást követően délután pedig a középiskola tornatermében került sor egy kaszkadőrbemutatóra a gyerekekkel. De ez még mind semmi: este a Városházán – csupán néhány méterre egykori otthonától – dédnagyapja, Carl Menzel és a zeneszerző Robert Volkmann után őt is a város díszpolgárává avatták. Mindezek után következett, hogy is lehetett volna másként, a protokolláris társas összejövetel. A látogatás csúcspontját azonban a következő napra tervezték: a lommatzschi kisdiákok hivatalos felmentést kaptak az iskolalátogatás alól, hogy öt órán keresztül verekedhessenek a kamerák előtt Terence Hill-lel. „Terence Hill kedves színész. Nagyon élveztem a vele való verekedést. Egyhamar nem felejtem el ezt a napot” – számol be lelkesen a tízéves Christian Slawig 4. b osztályos tanuló a kaszkadőredzésről az önkormányzat brosúrájában. A négy színes lapból álló kiadványt, melynek címlapjáról egy kissé unott arcú Terence Hill néz ránk cowboyruhában, később hárommárkás hivatalos eladási áron terjesztették a lakosság körében. Klaus-Dieter Hirsch is le volt nyűgözve: „Nemcsak a színészi teljesítménye miatt kell meghajolnunk előtte, hanem fejet kell hajtanunk az

ember előtt is. Mindenkit figyelmesen meghallgatott, idősebbeket és fiatalokat egyaránt, nyitott volt, és minden érdekelte, ami a gyerekkorával, Lommatzsch városával vagy a környékkel kapcsolatos. Érezhető volt, hogy nagyon empatikus, szívvel-lélekkel dolgozott a gyerekekkel. Biztos, hogy mindenkinek életre szóló élményt nyújtott.”{103} Terence látogatása a polgármester számára, saját bevallása szerint is tizenegy éves hivatali időszaka fénypontja volt. Nem kerülte el a városvezető figyelmét az sem, hogy Terence Hillnek „nagyon szoros a viszonya a feleségével, mindent vele egyeztet, de ez így is van rendjén” – tette hozzá Hirsch. 1998-ban, egy évvel 70. születésnapja előtt Terence Hill egy utazási magazin riportja miatt újra Lommatzschban járt. Az újságíró, aki a drezdai repülőtéren várta, megígérte, mindent diszkréten fog intézni. „Jó lenne, ha teljes nyugalomban bóklászhatnék Lommatzsch utcáin”{104} – kérte Terence. Ám már a repülőtéren kiderült, ebből nem lesz semmi. Rögtön a taxiállomásnál majdnem tömegkarambolt okoztak, és az emberek a maguk nyelvén reagáltak: „Nédd’ má’, ez nem a Terensz?”{105} Lommatzschban is sokaknak tátva maradt a szája. Aztán a Városházán, ahol az Aranykönyvbe kellett bejegyeznie a nevét, végképp egyértelművé vált, hogy a csendes bóklászás gyermekkora helyszínén pusztán naiv óhaj marad: az elégedetten mosolygó Hirsch polgármester mellett tapsolva fogadta őt az intézmény minden munkatársa.

Jótét lelkek és kitömött egerek Nem sokkal második látogatása előtt nevezték át a lommatzschi uszodát Terence Hill fürdőre, a névadó ugyanis nagyvonalúan egy hatalmas vízicsúszdát adományozott a városnak. Körülbelül ezzel egyidőben kezdett a helyi lövészházhoz tartozó kocsma valódi westerncsehóként virágzani. A csúcs a Terence Hill bár, ahol egy nagy adag hagymás bab és kellő mennyiségű bor vagy whiskey elfogyasztása után egy kicsit mindenki Senkinek érezheti magát. A helytörténeti múzeumban még egy saját szobát is berendeztek a település legprominensebb díszpolgárának. A bútorzat olyan spártai, mint egy spagettiwesternben, a falon egy családfa lóg, de találunk néhány relikviát a Bunyó karácsonyig című filmből is, például egy fakanalat és egy serpenyőt, ezeket részben a látogatók adományozták a múzeumnak, noha Terence-től is kaptak ajándékba néhány képet és posztert. A kis gyűjtemény ékköve az a cowboykalap, amit Terence Hill a Bunyó karácsonyig felvételein viselt, „eredeti izzadságfoltokkal és lövésnyomokkal” – dicsekszik az érdeklődőknek Angelika Skrentwa, a múzeum egyik önkéntes munkatársa. És ha valaki elég kedvesen kíváncsiskodik, akkor talán még fel is próbálhatja! Angelika Skrentwa úgyszólván a múzeum jótét lelke. Tipikus szász dialektusban előadott, élettel teli tárlatvezetései nyomán messze a város határain túl is ismerik. 1995-ben, Terence Hill első látogatása idején egy volt a Városháza téren éljenző több ezer rajongó közül. Időközben azonban szakértővé vált Terence Hill és Lommatzsch ügyében. Tökéletesen kiismeri magát a színésszel anyai ágon rokon üveggyáros Menzel család szerteágazó történetében. Angelika Skrentwa minden, a színésszel kapcsolatos fellelhető tárgyat összegyűjtött, kifaggatta a kortársakat, akik ismerhették a Girotti családot, és egyetlen apró részlet sem kerülheti el a figyelmét. Azonban a legtöbbet Terence Hill Lommatzschban töltött két évéről mégsem a múzeumi kiállításból tudhatunk meg, hanem Angelika Skrentwa és kolléganője tárlatvezetéséből. Az egyik télen különleges vendég fészkelte be magát az amúgy meglehetősen szellős kiállítóhely falai közé – egy egér. „Elkereszteltük Mariónak, de nagy bánatunkra a következő nyáron továbbállt” – sajnálkozik Angelika Skrentwa. Nagyon csalódottak voltak, ám a szükség találékonnyá teszi az embert: egy azonos nevű kitömött egérrokonnal pótolták a hiányt. Rendszeresen érkeznek a legtávolabbi vidékekről is vendégek, akik nyomokat keresnek, és kíváncsiak, milyen újdonságot találnak a világhíres lommatzschi filmsztárról. Az elmúlt évek során azonban kicsit elcsendesedett az élet a szász kisvárosban. A Terence Hill körüli felhajtás némileg alábbhagyott, és csak a jobb időkre emlékezve él tovább a nosztalgia, mely a szó szoros értelmében felmorzsolódik – akár a középkori pinceboltozatok, melyek Lommatzschban időről időre elnyeltek egy-egy lakószobát vagy éttermet. Szerencsére mindezidáig nem történt nagyobb tragédia, a süllyedések ugyanis általában félreismerhetetlen módon előrejelzik a baj közeledtét. Ám míg a pincéket időközben a bányamérnökök alaposan átvizsgálták, hogy időben

megelőzzék a nagyobb katasztrófát, addig a Terence Hill-uszoda 2011-ben egész évben zárva tartott, mivel a község büdzséjében még a medencék repedéseinél is nagyobb lyuk tátong. Mindaddig, míg a felújítás költségei és a drága üzemeltetés hosszú távú feltételei nem tisztázódnak, nem lehet tudni, mikor nyit ki újra a fürdő – mondja a polgármester asszony, Anita Maaß. Lommatzsch lakói ezért most szponzorokat keresnek. A lövészházban levő Terence Hill bárban sincs már olyan nagy élet, az üzemeltetők egy ideje új bérlőre várnak, addig pedig maguk gondoskodnak a vendégekről. Maga a Döbelner utca 40. szám alatti ház, melyben Terence annak idején testvéreivel, szüleivel és nagyszüleivel lakott, immár majdnem tíz éve üresen áll. Legutóbb az új polgármester asszony anyósa élt ott. „Nem sokkal Terence Hill hetvenedik születésnapja előtt valósággal megrohamoztak az újságírók” – idézi fel emlékeit Anita Maaß történész, a liberális párt elnökségének tagja. „Szívesen tennénk többet prominens díszpolgárunk emlékének ápolásáért, akit Lommatzsch nagyra becsül, de ez csak egy kis község, a lehetőségeink korlátozottak. Ráadásul sajnos rég nem hallottunk Terence Hillről. Nem is igazán tudjuk, mit szólna hozzá.” Időközben Angelika Skrentwa is csalódott lett egy kicsit. „Többször is írtunk neki, de sajnos nem kaptunk választ. Terence kalapján az izzadságcseppek mellett azóta egy pár molyrágta lyuk is látható.”

A BUNYÓSTÓL A PRÉDIKÁTORIG (1999-NAPJAINKIG)

Terence számára a fia, Ross halála utáni időszakban fogant két filmes projektet követően a kilencvenes évek második fele nem mutatkozott túl ígéretesnek. Az egyetlen mozifilm, amit forgatott, az 1997-ben Floridában készített Én vagyok a fegyver volt. Terence Hill egy számítógépszakértő nyomozót alakít, aki terroristákra vadászik, de egy merénylet kioltja az életét, viszont egy kislány informatikai ismereteinek köszönhetően hologram formájában továbbra is a gonosz sarkában maradhat. A végén elkapja a gonosztevőket, és a hologramja nem sokkal később újra emberré változik. Maga Terence még évekkel később is úgy jellemezte ezt a munkát, hogy „nagyon vicces volt” és „jól sikerült”. Értetlenül állt a nem túl lelkes fogadtatás előtt – pláne, hogy az oldalán egy olyan ismert sportlegenda játszott, mint „Marvelous” Marvin Hagler profi ex-bokszoló, többszörös középsúlyú világbajnok, aki egyszer még Sugar Ray Robinsonnal is megküzdött.{106} Attól, hogy legendássá váljon ez az alkotás, melynek egyik forgatókönyvírója Hill fia, Jess volt, minden korábbi munkájánál messzebb állt. Az Én vagyok a fegyvert sem Olaszországban, sem Németországban nem vetítették a mozikban, Itáliában csupán tíz évvel később mutatta be egy kereskedelmi televízió, és Németországban is csak hároméves késéssel sugározták. „B-kategóriás film, ami a virtuális valóság divatosnak számító témájával, az olcsó tréfákkal, számtalan bunyóval és a sztárnak számító Terence Hill-lel bizonyos nézői potenciálra épít, létezésének jogosultságát azonban egyetlen pillanatra sem képes igazolni. A nehezen elviselhető szintetizátoros zene pedig már magát a hallgatást is kínszenvedéssé teszi” – jegyzi meg szárazon a Nemzetközi Filmlexikon. A kudarc után Terence Hill ismét Olaszországban keresett munkát. Volt egy ötlet a tarsolyában, ami miatt újra szívesen magára öltötte volna a reverendát – akárcsak régebben a Don Camillóban. Azonban ennek a papnak mellesleg sikeres hobbi-detektívként nyomoznia is kell, ahogy azt a híres Brown atya tette a brit Gilbert Keith Chesterton regényeiben. Brown atya figurája Alec Guinness révén vált nemzetközileg is ismertté a filmvásznon, Németországban pedig Heinz Rühmann járult hozzá a népszerűségéhez. „Már két forgatókönyvet is írtam, melyek elég jók voltak – meséli Terence -, egy papról szólt, aki egy ejtőernyős csapat tagja, amolyan plébános-akcióhős.”{107} Bár Hill talált egy kereskedelmi tévécsatornát, ami szívesen felkarolta volna az ötletet, de a projektet még azelőtt lefújták, hogy a munka valójában elkezdődhetett volna. A közszolgálati tévé ugyanis már tervbe vett egy hasonló, Brown atya-stílusú figurát szerepeltető produkciót. Terence Hillnek azonban sikerült meggyőznie a magántelevíziót, hogy elfogadja egy másik forgatókönyvét. Épp az Amerikába való visszatérését intézte, mikor egyszer csak váratlanul felhívta egy Luca Bernabei nevű producer, hogy megmutasson neki egy, a RAI-nak készülő sorozatforgatókönyvet – épp azt, mely nem sokkal azelőtt a kereskedelmi tévénél megpecsételte Terence mennyből lepottyanó papjának a sorsát.{108} A kezdetben még Don Teodoro címen futó sorozat egy kisváros újdonsült plébánosáról szólt, aki a helyi csendőrség őrmesterének segítségével deríti fel a bűnügyeket, mielőtt társának felettese, Anceschi kapitány – aki minden esetet már az első bűnjel felbukkanása után szinte máris megoldottnak tekint, és közben egy csomó ártatlan embert is meggyanúsít – eredményre jutna. A történetet az életből lesték el, és olyan hétköznapi témákat érintenek, mint a szerelem, a boldogság, a féltékenység, az irigység, a pénz, a családi viszályok, a függőségek, az emigráns sorsok és hasonlók. Terence rögtön beleszeretett a forgatókönyvbe: „A történetek sokkal jobban tetszettek, mint azok, melyeket a fejemben forgattam – valami olyasmi, ami nekem soha nem jutott volna eszembe: nyomozó pap egy olasz kisvárosban. Ami különösen megragadott, az az, hogy mindig újabb és újabb alakok bukkannak fel a cselekményben, akikkel boldogulni kell.”{109} Terence lelkesen rábólintott az ajánlatra és sikerült meggyőznie a szerzőket, hogy a plébános neve, illetve a sorozat címe Don Matteo legyen, mert az eredeti verzió nem tetszett neki. Terence végtelenül boldog volt, hogy a sors megajándékozta ezzel az eséllyel. Életét még mindig erősen beárnyékolta fia, Ross tragikus elvesztése. Most pedig azt tehette, amit amúgy is szeretett volna, mielőtt Luca Barnebei a kezébe nyomta volna a Don Matteo forgatókönyvét: a Fordítsd oda a

másik orcád! és a Don Camillo után harmadszorra is egy papot alakított. Ekkor azonban még nem sejtette, hogy a Don Matteo hamarosan a nagy, szenzációs visszatérést jelenti számára Olaszországban, és karrierje egy rendkívüli, újabb fejezettel bővül. Ráadásul a sorozat nemcsak az ő életét, hanem egy városét is különös módon feje tetejére állítja majd. A legnagyobb meglepetés azonban a közönséget érte: a Don Matteo olyan szerepre adott lehetőséget Terence Hillnek, melyben egészen más, új oldaláról mutatkozhatott meg, és mely lényegesen közelebb állt karakteréhez, mint bármely más korábban általa játszott figura.

A siker receptje A Don Matteo az 1992-ben alapított, családi filmekre szakosodott és a vallási hátterű történelmi anyagok feldolgozásában komoly tapasztalatokat szerzett olasz televíziós produkciós cég, a Lux Vide gyártásában készült. A világszerte 140 tévéállomás által sugárzott, huszonegy részes bibliai sorozatukban olyan nemzetközi színészóriások játszottak, mint Ben Kingsley, Richard Harris, Jacqueline Bisset, Dennis Hopper, Armin Mueller-Stahl vagy Klaus Maria Brandauer, és repertoárjukban többek között Jézus, II. János Pál pápa vagy a katolikus szentek, például Pió atya és Teréz anya sorsáról szóló életrajzi munkák szerepelnek még. A Lux Vide alapítója az olasz televíziós szakmában jól ismert szereplő, Ettore Bernabei, aki 1960 és 1974 között a RAI vezérigazgatójaként dolgozott, és a Don Matteo producerének édesapja. Az idősebb Bernabeit mélyen hívő katolikusként ismerik, valamint tagja az Opus Dei mozgalomnak, annak a római katolikus egyházhoz tartozó meglehetősen vitatott szervezetnek, mely a laikusok szellemi képzéséért felelős. Abban az időben, mikor Ettore Bernabei a RAI vezetője volt, Olaszországban még nem létezett kereskedelmi televízió, és Silvio Berlusconi is csak épp elkezdte építeni későbbi pénzügyi és filmes birodalmának alapjait a számtalan milánói beruházással. A Don Matteo ötlete egyébként Enrico Oldoini rendezőtől származik, aki forgatókönyvíróként dolgozott Lina Wertmüllerrel, valamint korábban Dino Risivel és Sergio Corbuccival is, akik más közös munkáik révén ismerték Terence-t. Az időközben már hatvanadik életévében járó Terence Hill nem habozott, hatalmas lendülettel vetette bele magát a szereptanulásba és a figura testreszabásába. Ebben megint csak az amerikai Actors Studio alapítója, Lee Strasberg által kidolgozott híres „method acting” módszer volt segítségére. Ott tanulta meg mimikai képességeinek célzott irányítását lazítási technikák és saját élményei felidézése révén. De Olaszországban – ahol még a kilencvenes években sokan amerikainak vélték Terence Hillt a neve alapján – sem tudta szinte senki, hogy ennek a szerepnek a megformálása számára sokkal könnyebb volt, mint bármely más korábbi munkája, mivel bensőséges viszonyt ápol a vallással. Sok más olasz hívőtől eltérően azonban Terence soha nem kérkedett vallásosságával a nyilvánosság előtt. Ahogy mondta, „minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb.”{110} Az egyetlen, amit az újságíróknak sikerült eddig kicsalniuk belőle, az, hogy Istenbe vetett hite kora gyermekkorára datálódik, és erősen befolyásolta ebben az édesapja. Nem sűrűn fordul elő, hogy Terence Hill egyszavas válasznál hosszabban feleljen a valláshoz való viszonyát firtató kérdésekre. Egy nyilvános konferencián 2002-ben Fabio Melelli kritikussal folytatott beszélgetésében például a perugiai Universitá per stranieri Centro Sociale vendégeként így nyilatkozott: „A lényeg, hogy jó a kapcsolatunk, nem veszekszem a vallással! Erre a kérdésre mindig azt válaszolom, hogy ez a viszony nagyon személyes, szívélyes, boldog, komoly, de dühödt is. Ám úgy gondolom, nehéz szavakba önteni, hiszen ezt át kell élni. Úgy vélem, a hit egy olyan viszony, mellyel bizonyos értelemben mindenki rendelkezik.”{111} A Terence Hill név akkoriban Olaszországban még mindig húzónévnek számított. A Don Matteo készítői azonban a forgatási helyszín kiválasztásával is kiválóan ráéreztek a megfelelő atmoszférára és döntésük telitalálatnak bizonyult: Gubbio Olaszország egyik legszebb középkori városkája, Umbria szívében fekszik, az Appenninek egyik fennsíkjának szélén, nem egészen negyven kilométerre északra Perugiától és Assisitől. A várost mintha egyenesen a sorozat számára teremtették volna, mivel a nemzetközi tömegturizmus, ami amúgy is csak szükségtelenül zavarná a filmfelvételeket, elkerüli. Néha-néha az óváros peremén sorakozó boróka és ciprus fűszeres illata terjeng Gubbio árnyas utcáin, és már messziről ragyognak a fehér és rózsaszín mészkőből emelt pompás, magas paloták, a középkorban

szabad és befolyásos város egykori gazdagságáról tanúskodva. A szűk, meredek utcácskák homlokzatait ellenben szürkészöld patina borítja, amitől időnként még napsütésben is borús sziklaszurdoknak tűnnek. Gubbióban ráadásul rengeteg templom és kolostor van, némelyikük már nincs is használatban, mint például a San Marziale kolostor. Paolo Salciarini, a gubbiói egyházkerület ingatlanjainak kezelője épp a polgármesternél tartózkodott, mikor a Don Matteót rendező Oldoini 1998-ban először felbukkant, hogy három másik umbriai város mellett Gubbiót is szemügyre vegye új produkciója lehetséges forgatási helyszíneként. Signor Sindaco, ahogy Olaszországban a polgármestereket hívják, megkérte a helyi templomok őrzőjét, tartson nyomban a tévés embernek egy kis magán városnéző körutat, hogy megbizonyosodhasson a városka felbecsülhetetlen építészeti gazdagságáról. „Mikor megmutattam Oldoininek a San Marziale kolostor templomát, ami – noha már használaton kívül állt – még mindig tele volt zsúfolva XV. századi súlyos tölgyfabútorokkal, és csak arra várt, hogy újra megteljen élettel, rögtön így szólt: »Paolo, úgyszólván teljesen biztos vagyok benne, hogy a Don Matteo első részeit Gubbióban forgatjuk.«”

Tévés csoda A Don Matteo forgatási munkálatai 1999-ben kezdődtek, 2000 januárjában pedig már fő műsoridőben vetítették az első tizenhat részt a RAI 1 csatornán. Terence Hill az első, Lo straniero (Az idegen) című epizódban kisebb szenzációval lepte meg olasz rajongóit: pályafutása során először hallhatták kedvencüket a saját hangján, Don Matteo szerepében ugyanis nem szinkronizálták. „Mindig azt hittem, a hangom a félénkségem miatt nem lenne alkalmas azokhoz a karakterekhez, melyeket játszottam. Don Matteo esetében azonban más a helyzet. Úgy éreztem, őt a saját hangomon is el tudom játszani, így aztán felülkerekedtem az aggodalmaimon. Az elején borzasztóan nehéz volt, mert előtte mindig csak angolul beszéltem. Még beszédtechnikai különórákat is vennem kellett! De végül is sikerült.”{112} Mivel a harmincéves egyesült államokbeli tartózkodás enyhe amerikai akcentust hagyott az olasz beszédében, nem hagyhatta ki a lehetőséget, valahogyan bejelentse olaszországi visszatérését – mégpedig a sorozatban. Első miséjén Gubbio új papjaként az alábbi szavakkal fordul a közösséghez: „Bocsássatok meg érte, hogy egy kicsit furcsán beszélek olaszul, de hosszú éveken át távol voltam a hazámtól, bár itt születtem a közelben.” A westernekre történő utalások sem hiányozhattak: az első epizód elején például a püspök figyelmezteti hősünket, hogy nem Új-Mexikóban vagyunk, és mivel szemmel láthatóan még mindig jó formában van, szíveskedjen a farmert és inget papi talárra cserélni. Don Matteo már az első epizódban összebarátkozik Maresciallo Cecchinivel (akit Nino Frassica szicíliai színész játszik) az együgyű, öntelten ravasz, ám vicces szicíliai csendőrrel. A két figura remekül kiegészíti és tökéletesen kontrakarírozzák egymást. Az ő segítségével oldja meg Don Matteo az első esetét: egy szerb gyári munkás rejtélyes halálát, melyet olasz főnöke öngyilkosságnak beállítva kíván eltussolni, mivel a férfi valójában egy munkahelyi balesetben vesztette életét, mert nem tartották be a munkavédelmi előírásokat. A nyitó epizód és az első évad további tizenöt része olyan parádés sikert aratott, amilyet az olasz tévé már rég nem látott. A Don Matteo nézettségi aránya részben a harminc százalékot is meghaladta, ami messze felülmúlja még az igen közkedvelt futballmeccsek népszerűségét is – sőt a legtöbb műsorét is, legyen szó kereskedelmi vagy közszolgálati televízióról, műfajtól függetlenül. Mindenki egy csapásra beleszeretett Don Matteóba, aki nem bírja elviselni az igazságtalanságot, aki a „bűn” szót nem veszi a szájára, de minden esetet felderít azon gyanús jelek alapján, melyekre intuitív módon felfigyel, és öreg kerékpárján száguldozik a dimbes-dombos vidéken, akárcsak egykor a legendás Fausto Coppi a Giro d’Italia hegyi szakaszain. Közben fekete barettjében és időnként papi talárjára vetett bőrdzsekijében inkább partizánra, mint papra emlékeztet. „Azt akartam, hogy Don Matteo karaktere sportos, kíváncsi, okos és komoly legyen, de egy kicsit félénknek, visszafogottnak tűnjön, egyszóval olyannak, amilyen én magam is vagyok” – mondja Terence Hill.{113} Ami azt illeti, tökéletesen eltalálták a közönség ízlését.

Gubbiói zarándoklat A tizenhat részes sorozat, melyet nyolc estén keresztül két egymást követő 60-60 perces részben vetítettek, akkora sikernek bizonyult, hogy Luca Bernabei rögvest elkészíthette a következő évadot, amit már 2001-ben műsorra is tűztek. Sőt, a 2004-es negyedik széria óta már huszonnégy részes az évad. Az olasz kritikusok ódákat zengtek a filmről, mi több 2002-ben Terence Hillt a Monte Carlói Nemzetközi Tévéfilmfesztiválon a legjobb színésznek járó díjjal tüntették ki. Németországban a berlini szinkronlegenda, Rainer Brandt még ebben az évben nekilátott az első sorozat két darabjának átdolgozásához a német közönség számára, ami azonban – úgy tűnik – mindmáig senkinek sem keltette fel az érdeklődését. Terence Don Matteóként aratott sikerének híre valahogy mégiscsak szárnyra kelt. A Polyphon Film- és Tévétársaság ugyanis még ebben az évben belefogott egy Braun atya című saját sorozat gyártásába, ami a Don Matteo premierje után egy évvel már az ARD csatornán futott Ottfried Fischerrel a főszerepben, és 2011-re összesen húsz epizódja készült el. Miközben Terence Hill nem igazán tudta megérinteni ebben a szerepében a német közönséget, Olaszországban a lelkesedés már egész korán különös vonásokat öltött. Az utazókedvű Don Matteorajongók ezrével zarándokoltak Gubbióba. Az emberek egész évben, az ország minden sarkából özönlenek, csak hogy saját szemükkel láthassák régi-új kedvencüket vagy legalább csavaroghassanak egy kicsit a városka utcáin az ő nyomában járva. Némelyik látogató kissé csalódottan veszi tudomásul, mikor belép Don Matteo templomába, ami a filmben is az eredeti nevét viseli (San Giovanni), hogy a beltéri felvételeket nem itt, hanem a San Marziale kolostorban rögzítették. De aztán a legtöbben fáradhatatlanul továbbzarándokolnak a forgatás más helyszíneire. A városban amúgy is bőven akad látnivaló – az ismert tévészereplő nélkül is. A látogatóözön, amit Gubbio a Don Matteo-sorozatnak köszönhet, ettől függetlenül is rendkívülien és látványosan mutatja, mennyire szimpatizálnak a nézők a tévés pappal. A kilencvenes évek végén az idegenforgalom súlyosan visszaesett Umbriában, miután 1997 szeptemberében két súlyos földrengés rázta meg a környéket, melyek több halálos áldozatot is követeltek. A közeli Assisi Szent Ferenc Bazilikában négy ember vesztette életét. „Akkoriban húsz százalékkal esett vissza a turizmus forgalma Umbriában, mivel az emberek egyszerűen féltek idejönni” – idézi fel a múltat Paolo Salciarini. „Gubbio volt az egyetlen kivétel. Miután levetítették a Don Matteo első szériáját, nemhogy nem csökkent nálunk a látogatók száma, hanem jelentősen növekedett a földrengés előtti időszakhoz képest.” A filmsztár ehhez a maga „segítőkész módján személyesen is hozzájárul, ami egészen elképesztő, különösképpen, ha belegondolunk, milyen hihetetlenül népszerű Terence” – áradozik lelkesen Salciarini. „Akárkivel is beszélget, egy pillanat alatt olyan légkört teremt, hogy az ember úgy érzi, egy teljesen hétköznapi fickó áll vele szemben, nem egy sztár. És amikor egész családok zarándokolnak messziről Gubbióba, csak azért, hogy őt lássák, mert sokan már évek óta vágytak erre, és aztán gyakran hosszasan kell várakozniuk, mivel a forgatás közben nincs ideje, de az embereknek gyakran a szava is eláll, mikor végül tényleg odalép hozzájuk, és egy szimpla autogram helyett közös fényképet készíttet, amivel sokkal boldogabbá teszi őket.” Mióta Salciarini – aki az első epizód óta koordinál a városka és a filmgyártók között – felteszi a település honlapjára a gyakran hónapokig is elhúzódó forgatások időpontjainak és helyszíneinek részletes adatait, Gubbiót szinte megrohamozzák a látogatók, és erről már csak gazdasági szempontból sem kívánnak lemondani a helybéliek.

Hazatérés Az első két-három szériát követően merült fel először Terence Hillben az a félelem, hogy a közönség lassacskán ráunhat Don Matteo történetére, mivel a sorozat alapelvén nem változtattak. A nézőszám azonban mind a mai napig nem támasztja alá az aggodalmát. Így aztán Terence és Lori számára Gubbio egyre inkább az új otthonukká vált, hiszen a gyakran akár nyolc hónapig is elhúzódó forgatások miatt az év nagy részét amúgy is ott töltik. Az örökös ingázás Umbria és Massachusetts között ráadásul egyre megterhelőbbé vált számukra.

Újdonsült otthonuk „tökéletesen megfelel Terence ízlésének” – vélekedik Paoli Salciarini. Ezt a színész is megerősíti. „Gubbióval szemben, a domboldalon bérelek egy házat, amihez tartozik egy 400 hektáros birtok tele állatokkal, akik szabadon élnek. Van köztük egy csomó madár: sólyom, bagoly, csalogány, stiglic, sőt időközben a búbos bankák is visszatértek. Ez az én kis nyugalmat árasztó menedékem, itt tudok futni, kerékpározni, sőt, még egy kis tavunk is van. Nem hiszem, hogy e csodálatos energiafeltöltés nélkül bírnám a forgatásokon a sorozat fárasztó ritmusát. Gubbio fizikailag is erőt ad, belsőleg is feltölt. Az, hogy újra Umbriában élek, számomra annyit jelent, hogy hazatértem, ismét találkozhatom a régi osztálytársakkal, és ismerős illatokra, színekre, ízekre találok. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem.”{114} Terence Hill édesapja a közeli Ameliából származott, ahol a színész öt- és tízéves kora között lakott a családjával. Testvérei, Piero és Odoardo is Ameliában élnek.

Hivatása: Don Matteo „Amikor 1998. október 10-én először megláttam Terence-t Gubbióban, nagyon furcsa volt” – vallja be Paolo Salciarini. „Ismertem már korábbról, a filmvászonról, és mindig úgy képzeltem, mint aki cowboyként, a lován vágtat. Most meg egyszeriben egy papot játszik! De mikor jobban megnéztem magamnak, és meg is hallgattam, azonnal kénytelen voltam revideálni az álláspontomat. És nem csak azért, mert Terence hangja tökéletesen illik egy plébánoshoz, sőt azt mondanám, az olasz tévézés történetében még soha nem volt olyan színész, aki meggyőzőbben és hitelesebben alakított volna egy papot, mint Terence Hill, beleértve Fernandelt is Don Camillóként. Imádja ezt a szerepet” – közli Salciarini, aki évek óta Terence jó barátja. „Don Matteo figurája annyiban a sajátom, hogy sosem úgy fogtam fel, mint egy kis jelentéktelen pap szerepét. A reverenda számomra ugyanaz a Nevem Senkiből származó régi viaszkabát, amit Sergio Leonétól kaptam, épp csak más színe van”{115} – nyilatkozta Terence aktuális papi szerepéről, mely jelentősen eltér a két korábbitól, és amit tökéletes mimikával és odaillő hangfekvéssel testesít meg. „Számomra nagyon könnyű, úgyszólván természetes belebújni ebbe a szerepbe, mivel osztozom Don Matteóval mély hitében”{116} – vallja meg a gyakorló katolikus Terence Hill. Don Matteót szinte mindig valamiféle búskomorság gyötri, ami különösen azokban a pillanatokban válik nyilvánvalóvá, mikor vallási-filozofikus tanácsokkal támogatja azokat, akikkel tragédia történt. Ilyenkor a plébános hangja épp olyan megkövesedett, mint az arca. Chesterton Brown atyájával ellentétben Don Matteo alakjából hiányzik a laza irónia, ami a publikumot szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarja. Sokkal közelebb áll viszont a Chesterton-féle irodalmi előképhez Don Mauro, aki a San Giovanni templom valódi papja volt, mikor Terence Hill 1999-ben először öltötte magára a plébános alakját Gubbióban. A jelenleg Assisiben székelő Pápai Papi Szemináriumi Hivatalban tevékenykedő Don Mauro, aki a leendő egyházfiak spirituális kísérője, nagyon pozitívan őrzi emlékezetében a Terence Hill-lel való együttműködést, és csupa dicsérő szóval illeti a színészt. Don Mauro somolyogva mesél a régi szép időkről a világhírű Szent Ferenc Bazilika alatt fekvő irodájában: „Nos... az, ami valaha az én házam volt, hirtelen Terence Hill háza lett... amiből aztán egy igen érdekes történet kerekedett! Mikor Terence az én templomomban forgatott, teljes nyugalommal készülődött a közvetlenül a papi hivatal mellett található szobában. Mindig nagyon csendes volt, nagyon lelkiismeretes, soha semmit nem bízott a véletlenre és mindent pontosan akart tudni. Például, hogyan öltözzön és mozogjon, miként gesztikulál egy pap, vagy hogyan zajlanak a liturgiák. Bizonyos értelemben egyik gubbiói kollégámmal a tanácsadói lettünk, ő pedig a mi novíciusunk” – számol be Don Mauro elégedett mosollyal az ajkán. Egyszer Don Mauro még majdnem helyettesítette is „kollégáját”, Don Matteót. „Az egyik részben Don Matteót rövid időre száműzik az egyházhivatalból, mivel maga is a rendőri nyomozás kereszttüzébe kerül, és azt hiszem, még egy gyilkosság elkövetésével is gyanúsították. Nagyon örültem, mert kedvem volt kipróbálni magam a kamera előtt, miután Terence és én már jó ideje ismertük egymást, na meg a rendező is felkért a szerepre. Ráadásul úgy tűnt, ez a legegyszerűbb megoldás minden résztvevő számára. Ám épp a forgatás napján közbejött egy temetés; így aztán búcsút kellett vennem a rendezőtől, és további szép napot kívántam neki” – anekdotázik Don Mauro

somolyogva. Terence olyan ember, aki kétségtelenül magára vonja a figyelmet – állítja Don Mauro, akinek az irodájában egy átlátszó celofánpapírba csomagolt színes bonbonokkal teli tál áll az íróasztalán. Miközben bal kezével a jobb bicepszét lapogatja, a kedélyes, nagydarab egyházfi elismerő pillantással fűzi hozzá, hogy „hihetetlen, micsoda acélos teste van ennek a férfinek, ebben a korban!” Ha a papok tanítómesterének bizonyítványt kellene kiállítania példás „novíciusáról”, minden bizonnyal „kitűnő” minősítést adna neki. Pontosan ezt a jelzőt használja Don Mauro, amikor Terence Don Matteo-alakítását jellemzi – kezdve „lágy hangjától” a legapróbb részletekig. „Több idősebb kollégám is elismerően nyilatkozott róla. Az egyetlen, amit hiányoltak, valójában apróság volt: úgy gondolták, legalább egyszer-egyszer kezébe vehetne egy breviáriumot, amiben a papok a liturgiarendet és hasonló papírokat őriznek. Ezt aztán meg is tette – mert én javasoltam neki!” – büszkélkedik Don Mauro boldogan. Az aprólékos, mindenre kiterjedő figyelem, amellyel Terence a munkáját végzi, nem szorítkozik azonban csupán a külsőségekre – teszi hozzá Don Mauro. „Terence szellemileg is mélyen beleéli magát a szerepébe. Szép ember, aki előkelőséget sugároz és nagyon nemeslelkű.” Közvetlenül is befolyást gyakorol a dialógusokra – folytatja beszámolóját. „Forgatás közben rendszeresen felkeresett és vallási aforizmák, könyvek iránt érdeklődött, mert újabb és újabb gondolatokat kívánt beleszőni a szerepébe, messze túl azon, amit a forgatókönyvbe már eleve beleírtak.” Az idézettek közé tartoztak egyébként XVI. Benedek pápa és Teréz anya is.

Udvarias bosszúangyal Időnként azonban előfordul a sorozatban, hogy a bűntényekből, szerelmi szálakból és elveszett lelkek vagy ártatlanul gyanúsítottak megmentéséből elegyített cselekményben túlteng a jóság, ami még a kimondottan egyházbarát Olaszországban is itt-ott morgolódásra ösztönzi a nézőket. Aldo Grasso, a Corriere della Sera országosan ismert televíziós kritikusa egyik cikkében az alábbi címmel írja le ezt a jelenséget: Don Matteo elviselhetetlen jóságossága. írásában megállapítja, hogy a közönség a Don Matteónak köszönheti az olasz tévé „legideologikusabb sorozatát”, mely „magát teljesen tudatosan hol komédiának, hol tragédiának” állítja be. „Don Matteo, a csodatévők spirituális atyjának és királyának kis világa” Aldo Grasso véleménye szerint a következőképpen működik: a Gonoszt kiirtják, a Jó győzedelmeskedik, és ahol a szavak már nem elegendőek, ott keményen lecsap a törvény ökle. Mindent összevetve „olyan tévéfilm, ahol nem árnyékok és fények vannak, hanem csakis fények, olyan film, melyben csak elviselhetetlenül jó emberek vannak, már-már trash”, és a rend felfegyverzett őrei ráadásul Senecából merítenek ihletet. Ha jobban belegondolunk, Don Matteo egyfajta „udvarias bosszúangyalként” jelenik meg, hiszen „aki nem jut vele dűlőre, az szinte mindig a börtönt kockáztatja.”{117} Az „udvarias bosszúangyal” alakítója viszont megvallja, ő maga ezt a figurát pontosan olyannak képzelte, mint amilyennek ábrázolja, az a célja, hogy a nézők „feldobott, különleges hangulatban” érezzék magukat. „Mi az, amit leginkább akarunk? Mindannyian arra vágyunk, hogy szeressenek, akik közel állnak hozzánk. Azonban abban a pillanatban, mikor egy papot játszom, emlékeztetnem kell az embereket a Don Matteo központi üzenetére, hogy Isten mindenki másnál jobban szeret. Ez ugyan jóemberség, de olyan, amivel semmi probléma nincs. Olyan jóemberség, ami csak egyetlen dolgot céloz meg, egy olyat, amire – úgy hiszem – mindannyiunknak szüksége van.” Terence Hill biztos benne, hogy a sorozat mesés sikere elsősorban Don Matteo hitelességére vezethető vissza. „Ráadásul azért is különösen hiteles, mert olyasvalaki, aki nem ítélkezik, hanem nevet, tréfálkozik és kifejezetten jó humorérzéke van. Olyan humora, ami vicces, megérint, és bizonyos szempontból arra emlékeztet, ahogyan harminc évvel ezelőtt Bud Spencerrel játszottam. Ráadásul Don Matteo olyan dolgokat mond, melyekkel én is egyetértek. És mindezt úgy teszi, hogy azzal mindenkit megérint, azokat is, akik egészen messze állnak tőle.”{118} Nem mindenki látja azonban így. Rodolfo Mencarelli például egészen más összefüggésben ismerkedett meg a színésszel. A filmkritikusokkal ellentétben ő több Gubbióban, Assisiben és Los Angelesben található luxushotel és -étterem tulajdonosaként gyakran találkozik személyesen is Terence-szel. Vendégeként a színész többször járt Taverna del Lupo nevű vendéglőjében barátaival

vagy akár az egész filmstábbal is. A lelkes Terence Hill-rajongó Mencarelli számára Don Matteo figurája inkább csalódást keltett, mivel gyökeresen mást várt: „Ami nekem a legfurcsábbnak tűnik, az az, hogy Don Matteóként már egyáltalán nem tud nevetni. A mimikája korábbi szerepeihez, például Trinity figurájához képest néha teljesen merevnek tűnik. Don Matteo alakjából hiányzik minden vidámság. Persze nem kell mindenáron viccesnek lennie, főleg, hogy itt egy papot játszik. De én arra számítottam, hogy legalább egy parányit megőriz abból a híresen vicces és slágfertig figurából, amit annyira megszoktunk tőle. Néha tényleg úgy érzem, hogy a fia elvesztésének rettenetes és tragikus élménye okozhatta benne ezeket a szélsőséges változásokat, mással egyszerűen nem tudom magyarázni. Azt hiszem, ezt a veszteséget sohasem volt képes kiheverni.” Terence „jól fejlett igazságérzetét” már az étteremben is megtapasztalhatta: „egyszer itt volt az egész társaság, és Terence közvetlenül maga mellett foglalt egy helyet Nino Frassica részére, aki vele ellentétben mindig valóságos férfidívaként viselkedik. Frassica húsz percet késett a vacsoráról. Terence időközben úgy döntött, a késés miatt átadja a lefoglalt helyet egy technikusnak. Amikor Frassica erről tudomást szerzett, csak ennyit mondott: »ja, ha Terence ezt mondta...«”. Mencarelli azt is megemlíti, milyen kínosan ügyel a színész arra, hogy mit eszik: mindig csak keveset, és sosem fogyaszt zsírt, vajat. „Esténként pedig legkésőbb tíz órakor távozik. Szinte olyan, mintha szerzetesi életet élne. De ha ezt választotta, annak biztosan megvan az oka.” Mencarellinek minden alkalommal eláll a szava, mikor prominens vendége betér hozzá. „Terence Hill hihetetlenül udvarias ember, különösen a gyerekekkel szemben, és minden más vendégemnél előzékenyebb. Tulajdonképpen nekem kellene őt üdvözölnöm és megkérdeznem, hogy van, mi újság vele. De mindig megelőz.” És oly sok év után is még mindig lenyűgöző, mennyire tisztelik őt az emberek: „Teljesen mindegy, hogy hetven-, harminc- vagy tízévesekről van szó, férfiről vagy nőről, egyszerűen mindenki rajong érte.”

Sikersorozat Időközben elkészült a Don Matteo nyolcadik szériája is. A sorozat számos szempontból rekordot döntött. 2000-2012 között 168 rész készült el belőle, ami az egyórás játékidőt tekintve pontosan egy hét nonstop Don Matteónak felel meg. A népszerű pap intuíciójának köszönhetően a mai napig 103 rejtélyes gyilkosságot derített fel, ami Gubbiót – legalábbis virtuálisan – Olaszország messze legerőszakosabb községévé teszi, amit az eugubinik, ahogy a helyi lakosok magukat nevezik, láthatóan nagyon is jól viselnek. Fáradhatatlan statisztikusok még arra is felfigyeltek, hogy a sorozatban súlyosan megsérült és kórházba került, balesetet és erőszaktételt elszenvedő áldozatok a végén mindig életben maradnak és meggyógyulnak. A nézettségi adatok pedig a nyolcadik széria utolsó darabjánál ismét elérték, sőt némileg túl is lépték a harminc százalékot – akárcsak az első vetítés idején. Habár Terence Hill már a legutóbbi széria vetítésének kezdetén a maga szerény és visszafogott módján többször kifejezte aggodalmát, hogy a közönség esetleg unalmasnak találhatja a folyton ismétlődő cselekményt, már szó van egy kilencedik, sőt tizedik évad forgatásáról is. A Don Matteo azonban semmiképp sem az egyetlen televíziós produkció, melyben Terence Hill főszerepet játszik. 2005-ben kétrészes filmet forgatott A férfi, aki sasokkal álmodott (L’uomo che sognava con le aquile) címmel. Az olasz közönség írd és mondd harminchárom százaléka álmodott vele együtt 2006 januárjában, mikor elindult a film, sőt a második résznél már harmincnyolc százalékos volt a nézettsége, vagyis azon az estén minden harmadik olasz Terence Hillt figyelte. A 2009-ben készült kétrészes Lovas a sötétben (L’uomo che cavalcava nel buio) huszonhat százalékos nézettséget ért el. Terence Hill oldalán az ifjú Marta Gastini látható, aki nem sokkal később A rítus című filmben Anthony Hopkins partnere volt, Németországban pedig 2011-ben leginkább Giulia Farnese, VI. Sándor pápa szeretőjének szerepében, a ZDF hatrészes Borgia-filmjében vált ismertté. Mindkét munka azt bizonyítja, hogy mind Terence Hill, mind az olasz közönség kifejezetten vonzódik a megható történetekhez, ami időnként mindkét részről már-már mazochisztikus méreteket ölt. A cselekményben egymást követik a tragikus sorscsapások, melyek előszeretettel ötvöződnek egy-egy reménytelen szerelmi történettel. A férfi, aki sasokkal álmodottban Terence egy olyan özvegyembert játszik, aki miután valahol külföldön elveszítette feleségét és gyermekét, a

calabriai hegyekbe húzódik vissza néma segítőjével, ahol a régi hagyományok szerint sajtot készít, és az ősi hagyományokért harcol egy modern idegenforgalmi központ ellen. Egy rákbeteg kisfiúval kibontakozó barátsága révén meghódítja a gyerek édesanyjának szívét is, de végül meggyőzi az asszonyt – annak ellenére, hogy ő maga is szereti a nőt hogy térjen vissza a vele megbocsáthatatlanul viselkedő férjéhez. A Lovas a sötétben egy sikeres lovastanárról szól, akinek súlyos traumát okoz, hogy fiatal tanítványa halálos balesetet szenved. Miután kiderül, hogy a lovat doppingolták, a trénert emberöléssel vádolják. Ártatlansága ellenére az edző egy évtizedre visszavonul a lovassporttól, hogy aztán később visszahódítsa mindazok szívét, akik úgy érezték, becsapta őket.

Egy lépésre az égtől A szintén Terence Hill közreműködésével készült tizenkét részes Alpesi őrjárat (Un passo dal cielo, szó szerint Egy lépésre az égtől) a korábbi tévéfilmekhez hasonlóan rendkívül sikeresnek bizonyult Olaszországban. Az egyórás epizódokat a Lux Vide, a Don Matteo gyártója készítette 2010-ben, és tavasszal két-két részben vetítették a televízióban. Terence Hill megint egy magának való figurát alakít, akinek felesége halála a keresztje, és ez mind a tizenkét részben az arcára van írva. Az asszony a hegyekben, egy közös sziklamászótúra során vesztette életét, ami miatt a főhőst súlyos lelkiismeret-furdalás gyötri. Az Alpesi őrjárat mégis határozottan eltér a korábban említett két kétrészes filmtől és a Don Matteo-sorozattól. Terence ugyanis ebben a filmben nem elsősorban egy misszionárius igyekezetű, tévedhetetlen világjobbítót játszik, Pietro karaktere sokkal inkább hasonlít a dél-tiroli hegyekben fekvő, Tirollal határos innicheni erdészeti rendőrség egyik jótét lelkére. A film bővelkedik fantasztikus természetfelvételekben – káprázatos háttér a szórakoztató vígjátékok, bűntények és szerelmi történetek számára. A cselekmény pedig egyrészt Pietro és munkatársai viszonya, másrészt a helyi rendőrség körül forog, mely ugyanabban az épületben folytat szolgálatot, mint ahol az erdészeti felügyelők is dolgoznak. És mivel a rendőrség élére egy fiatal nápolyi tisztet (Enrico Ianiello alakításában) ültetnek, aki a helyiekkel kezdetben épp olyan nehezen birkózik meg, mint a természet galádságaival, bőséggel akad nevetnivaló is – legyen szó akár arról, ahogy a meredek hegyoldalról lecsúszik bőrtalpú cipőjében, vagy kétségbeesik segítője miatt, aki már egy pár szénakazal láttán is cserbenhagyja őt. A sorozat középpontjában, akárcsak a Don Matteo esetében, a bűntettek állnak, melyeket Pietro minden alkalommal a rendőrséget lekörözve old meg. Az elbeszélés módja azonban lényegesen derűsebb, mint a plébánosról szóló sorozatban, az erkölcsi tanulság sem áll olyan hangsúlyosan az előtérben, és valahogy az egész történet kevésbé erőltetett. Pietro figurája sokkal közelebb áll Terence Hill régi filmjeinek karaktereihez, mint Don Matteo alakja. Ismerve a színész különleges vonzalmát a nyugalom, természet és hegyek iránt, olyan, mintha az Alpesi őrjárat helyszínét neki találták volna ki. Mindez különösképpen igaz Pietro otthonára: egy faház, amely cölöpökön áll a Braies (Pragser) hegyi tó vizében, és melynek teraszáról olyan panoráma nyílik, amely felveheti a versenyt a Rocky Mountains-szel. Ez a Bruneck és Cortina d’Ampezzo között félúton, 1500 méter magasan fekvő helység a Dolomitok leglenyűgözőbb helyei közé tartozik. Az olasz tévénézők már várhatják a folytatást, amit 2012 tavaszától forgatnak ugyanitt tucatjával.

Kételkedésnek nincs helye Dél-Tirolban, az említett tó mellett van egy szálloda, és nem messze tőle áll egy kis Mária-kápolna is. Terence Hill azonban nem a forgatás miatt kereste fel ezt a megszentelt helyet, hanem személyes okokból, mégpedig négy gubbiói apáca társaságában, akikkel spirituális elmélkedésre vonult vissza. „Terence és felesége, Lori 2009 nyarán meghívott minket, apácákat és egy szicíliai papot, hogy töltsünk el egy hetet a tóparti szállodában pihenés, imádkozás és meditáció céljából. Ő és Lori végig ott voltak velünk a kápolnában” – meséli Daniela nővér. Az ifjú, szicíliai Daniela, aki rendtestvéri fogadalma előtt Rómában újságírást tanult, és nagy

reménységű tagja volt az olasz női futball világának, egy ideje apácafőnökként a Szent Ferenc Kis Testamentuma nővéreinek vezetője, akik a Don Matteo belső forgatási helyszíneként szolgáló San Marziale kolostorban élnek. Így ismerte meg Terence-t a forgatások során Gubbióban. A nővéren is jól látszik, mennyire lenyűgözte annak a férfinak a lénye, akit valaha Senkinek neveztek. „Terence végtelenül közvetlen, árad belőle a szelídség, az egyszerűség és a bizalom. Egészen rendkívüli ember. Mindez a színészi alakításaiban is észrevehető, akár a Don Matteo, akár az Alpesi őrjárat esetében, nagyon sok átöröklődik a személyiségéből a szerepeibe, melyekbe a hite is kisugárzódik. Tudatosan teszi ezt, hogy szembeszálljon a hétköznapok nehézségeivel és legyőzze azokat. Terence számára ez nem munka, hanem pontosan az, aminek látszik: hivatás és misszió.” Különösképpen igaz ez az Alpesi Őrjárat utolsó, tizenkettedik epizódjára, mely hatalmas feszültségek és sok mozgalmas történés után a zárójelenetben teljesen megtöri az addigi ritmust: hat teljes percen keresztül nézhetjük, amint Terence Hill alias Pietro vállán egy embernagyságú kereszttel egyedül léptet lován elgondolkozva a magashegyi kulisszák közt, majd gyalogosan átszel egy meredek erdőt és végül mint Sylvester Stallone a Függőjátszmában felmászik egy függőleges, égnek meredő sziklafalon. Mikor végre célhoz ér, véres kezével a keresztet a sziklák közé ékeli, és vésőjével belekarcolja egy kőbe, hogy „Un passo dal cielo” (Egy lépésre az égtől). Miután a kereszthez illesztette a követ, az epizód legutolsó beállításában széles mosollyal ajándékozza meg a nézőt – ez az egyetlen mosoly a teljes, tizenkét órán át tartó szórakozásban. „Terence-től származott az ötlet” – árulja el Daniela nővér. „Akkoriban mesélte, hogy nagyon kíváncsi volt, vajon a rendező tényleg így fogja-e leforgatni a film végét. Terence pontosan ilyen módon akarta felcipelni a keresztet a szikla tetejére, hogy ott Istennek ajánlhassa. Szerette a világos szavakat és szimbólumokat, amelyek nem hagynak teret a kételkedésnek.”

NEVEM SENKI

„Ki vagy te, kölyök?” – kérdezi Jack Beauregard, az idősödő legendás revolverhős, mikor találkozik Senkivel. „Én? Senki.” – feleli. „Akkor előbb legyél valaki, aztán ketten együtt is elbánhatunk velük [a Vadak Bandájával].” A legendaképzéshez, a sztárok és sztárocskák kitermeléséhez egyetlen más szakma sem járul hozzá annyira, mint a filmvilág. A színészek közül sokan legalább olyan híresek, mint Terence Hill, vagy akár még nála is sokkal ismertebbek. Ez pedig minden bizonnyal nem utolsósorban azon múlik, hogy lényegesen szélesebb és igényesebb a repertoárjuk, ezáltal sikeresebbek, mint ő. Mégis csak kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyire hosszú időn át kísérte őket ilyen hatalmas rajongói had. A kevesek egyike Terence Hill örök partnere, Bud Spencer is. De Terence népszerűségéhez egész biztosan döntően hozzájárul laza, örökifjú lénye is, mellyel mindig jókedvre deríti a nézőket. Legismertebb filmjei, melyeknek többségét Buddal forgatta, remek gyógyírként hatnak rosszkedv ellen, az önfeledt vidámság szinte gombnyomásra elárasztja az embert, amint bekapcsolja a tévét a számtalan ismétlés egyikénél vagy elindítja a video- vagy DVD-lejátszót. A tiszta, mókás szórakoztatás, mely mentes mindenféle vulgarizmustól, éppoly könnyed, mint a filmeket gyakran aláfestő Oliver Onions zenéje. Ami Terence Hillt megkülönbözteti hasonlóan neves színészkollégáinak többségétől, és amiért a közönség ennyire rajong érte, az a szokatlan „normális mindennapisága”, amit az őt személyesen ismerők nem győznek méltatni; számtalan sikere, a munkája és vonzó külseje miatt folyamatosan feléje áradó szeretet ellenére sikerült mind a mai napig megmaradnia nyugodt, szimpatikus és egyszerű embernek. Semmi sem áll távolabb tőle, mint a csillogás, a felhajtás és a celeblét. Sokaktól eltérően ő képes volt hű maradni szilárd elveihez és értékrendjéhez egy olyan világban, mely egészen Hollywoodig repítette, ahol bizonyára még nehezebb nemet mondani a dicsőség, a gazdagság és a tünékeny szépség csábításainak, mint máshol.

Film, flört, família Azt, hogy szőke, kék szemű hősünk számára milyen fontosak az elvek, életvidám és álomszép német kolléganője, Gisela Hahn saját bőrén tapasztalhatta Az ördög jobb és bal keze forgatásán. „Szinte elállt a lélegzetem, amikor Terence szemébe néztem” – áradozik első találkozásukról a szintén szőke és kék szemű színésznő, aki 1970-ben csak huszonhét éves volt. Terence Hill harmincegyedik évében járt, mikor először látták egymást a római filmstúdióban. Egy ismerős rendező mutatta be a lányt Enzo Barboninak, aki színésznőt keresett egy szerepre legújabb munkájához, ahhoz a filmhez, mely meghozta a végleges áttörést Terence és Bud számára. Gisela Hahn az olasz Elena Pedemonte oldalán a két mormonlány egyikét játszotta, akik egy vízesés alatt, hármasban fürdőzve a többnejűség csábító ígéretével igyekeznek meggyőzni Trinityt, hogy maradjon a közösségükben. „Sajnos a filmben csak egy apró szerepünk volt, és mindössze nyolc forgatási napon lehettünk jelen. Elena nem sokkal később tragikus módon életét vesztette egy motorbalesetben. Azt a nyolc napot mégsem fogom soha elfeledni, pályám legcsodálatosabb pillanatai közé tartozik” – meséli a színésznő. „Emlékszem, ahogy szárnyalva sétáltam Róma utcáin és minden pillanatban azt gondoltam, a világ legjobb foglalkozása az enyém és senkivel sem cserélnék.” Volt egy momentum az egyik forgatási szünetben, a Rómától északkeletre fekvő hegyekben, mikor Gisela Hahnnak elállt a lélegzete. „Terence és Bud gyakran kártyáztak együtt, ha nem volt semmi dolguk. Egyszer azonban Terence valahogy mellém került, és tett egy megjegyzést, amit soha sem fogok elfelejteni. Azt mondta: »Kár, hogy csak most találkoztunk...«, mire azt feleltem neki: »Igen, szerintem is«. Ennyiben maradtunk. Azt, hogy Terence ilyen visszafogott volt velem, akkoriban komoly bókként fogtam fel.” Gisela Hahn ebben az időszakban szintén éveken át Rómában élt, és Alberto Sordival, Olaszország

egyik legnépszerűbb színészével járt, akinek már korábban sikerült az áttörés Federico Fellini filmjeiben játszott szerepei révén. „Nagyon jól kiismertem magam az akkori idők színi világában. És mondhatom, hogy Terence tényleg azon kevés világhírű színész egyike volt, akinek tökéletesen tiszta imidzse volt. Soha nem hallottam semmiféle pletykát arról, hogy viszonya lett volna bárkivel, nem volt semmiféle botrány körülötte.”

Álomférfi Azt mondják, a kék szem a hűség, a tisztesség, az igazságszeretet, a békesség, az őszinteség és egy jókora adag melankólia jele. Nem tudni, így van-e, de akárhogy is, Terence Hillre egészen biztos illenek ezek a tulajdonságok. A nők a szupersztár lábai előtt hevertek (és hevernek mind a mai napig). Ő volt „korának Brad Pittje”, ahogy egyszer egy talkshow-ban emlegették. Ennek ellenére Terence soha egyetlen percre sem tágít felesége mellől, és mindig is kifejezetten családcentrikus volt. Ráadásul nemcsak a saját családjával törődik, akikkel legszívesebben a távoli Massachusetts névtelenségét élvezi az észak-amerikai keleti parton, hanem mindig számíthatnak rá a testvérei is, akikkel nagyon szoros viszonyt ápol és – akárcsak színészi karrierje kezdetén a szüleit, úgy most őket is rendszeresen nagyvonalúan támogatja, ahogy a barátok mesélik. Ezenkívül gondoskodott például mostohaanyjáról, Hildegardról is, aki 2010 végén – már messze túl a kilencvenedik életévén – hunyt el, közel harminc esztendővel Terence apjának halála után. Mostohaanyja, akit egyszerűen csak anyának nevezett, még Gubbióban, a Don Matteo forgatásánál is meglátogatta, és Terence ahányszor csak tehette, maga is elment hozzá feleségével a baden-württembergi Ludwigsburgba, ahol haláláig lakott, sőt egyszer-egyszer még Jess fiukat is magukkal vitték.

Terence Hill, a gyermekszerető sztár Terence Hill régóta ismert önzetlenségéről a család, a barátok és az ismerősök körében. Különösen szívén viseli a rászorulók gondjait. Ahol csak tud, segít – még ha csak annyival is, hogy örömöt szerez, gyakran szokatlan vagy személyes látogatások révén. „Terence-szel való találkozásom során meglepett az a hihetetlenül erős készsége, hogy másokon segítsen, mindenekelőtt gyerekeken, főleg a rászorulókon” – említi Don Mauro, a Don Matteo forgatási helyszíneként szolgáló gubbiói San Giovanni templom egykori papja. „Van például Gubbióban egy fiú, aki csak kerekes székkel tud közlekedni. Rendkívül intelligens és erős akaratú. Az volt a legnagyobb álma, hogy egyszer találkozhasson Terence-szel, akit mélyen tisztel és csodál. Az, hogy a gyerek kilátogathasson a forgatási helyszínre, mindenféle nehézségekbe ütközött, úgyhogy mikor Terence tudomást szerzett a fiú kívánságáról, rögtön felkereste a szüleit, ellátogatott az otthonukba, és mindannyian együtt ebédeltek. Terence és a fiú még ma is tartják egymással a kapcsolatot.” A tévés pap a környezetvédelem terén is már-már misszionáriusi elkötelezettséget mutat – folytatja Don Mauro. „A Don Matteo egyik részében például egy nő elejt egy darab papírt a Bolondok kútja előtt Gubbióban, mire a pap odafordul hozzá és így szól: »Nem, kedves asszonyom, a papír a szemeteskosárba való!« Itt maga Terence Hill szól hozzánk!” Az Alpesi őrjárat dél-tiroli forgatása során egy tévéinterjúban talált arra alkalmat, hogy az olasz nézők lelkiismeretére apelláljon, mikor a környezetvédelem iránti elköteleződéséről faggatták. „Nagyon zavar a környezetünkkel szembeni hanyagság, az a sok papír meg az a sok vacak, amit az ember az utcán és mindenfelé lát. DélTirolban még viszonylag jó a helyzet, de ez Olaszország többi részéről sajnos nem mondható el. Persze nem ostorozhatjuk ezért az olaszokat, hiszen hiányzik az a környezettudatos kultúra, mely arra ösztönözné az embereket, hogy figyeljenek oda a természetre, tekintsék azt olyan kincsnek, amely mindenkié.”{119} Ám akármilyen híres is Terence Hill, bármennyi ember szívét hódította meg és vívta ki a szimpátiájukat, mindegy, hol és mennyit tett le az asztalra: ő egy született antisztár és örökre az is marad. Olyan ember, aki az ismertségét mindig nemes célok szolgálatába állítja.

Játék határok nélkül A Terence Hillt övező kultusz néha egészen szokatlan formákat ölt és úgy tűnik, határok nélküli játékká alakul. Bárhová is nézünk, az a benyomásunk, hogy Trinityként vagy Djangóként aratott sikerei még csak néhány hetesek vagy hónaposak. Hollandiában és Új-Zélandon vannak olyan szülők, akik a színész tiszteletére Terence vagy Trinity névre keresztelték gyermeküket. Egy svájci kontaktlencse-gyártó cég azt ígéri vásárlóinak, hogy termékének köszönhetően „olyan szemük lesz, mint Terence Hillnek”. Németországban „Mullemaus” feliratú pólókat és bögréket nyomtatnak, mert Terence Johnny Firpo szerepében az És megint dühbe jövünkben így nevez egy szőke leányzót. A Terence Hill- és Bud Spencer-rajongók számtalan találkozóján Németországban minden alkalommal fellép a magyar Spencer Hill Magic Band nevű zenekar. Magyarországon a két színész a hasonlóan kiváló szinkronizációnak köszönhetően ugyancsak az átlagosnál is nagyobb népszerűségnek örvend. A geológusok pedig egy magánhonlapon azon az „érdekes kérdésen” törik a fejüket Terence Hill és a geológia című bejegyzésükben, hogy Terence és Bud kultikus filmjeit földrajzi szempontból vegyék górcső alá, amire ezen egzotikus tudományág szakértői szerint az „elsősorban a grandiózus természeti kulisszákat felvonultató spagettiwesternek” alkalmasak. Az interneten még inkább nyomon követhető a Terence Hill és Bud Spencer iránti múlhatatlan rajongás. A gyűjtői megszállottság időnként olyan részletmániába torkollik, amit csak a futballőrület képes túlszárnyalni. A netmániások ugyan csak egy kisebb csoportot alkotnak, de szolgaian követi őket egy hatalmas közösség. A Terence Hill-filmekkel kapcsolatos háttérinformációk egyedülálló tárháza a Spencer-Hill-adatbázis, amit egy brémai testvérpár, Dennis és Eric Heyse működtet. Tulajdonképpen véletlenül hozták létre, ahogy azt a fivérek minden interjújukban hangsúlyozzák, legutóbb 2011 szentestéjén, egy Herzblut című egyórás adásban beszéltek erről, amit Budnak és Terence-nek szentelt a linzi FRO felsőausztriai rádió. „Az egész úgy kezdődött, hogy 2006 őszén kaptunk az internetszolgáltatónktól egy adatbázist, amiről eleinte azt sem tudtuk, mire használhatnánk” – meséli Eric Heyse. „Mivel Terence és Bud mindig is nagy kedvenceink voltak, egyszerűen csak úgy játékból elkezdtünk összegyűjteni egy csomó információt azokról a filmekről, melyek hirtelen az eszünkbe jutottak. A barátaink, akiknek először megmutattuk az adatbázist, teljesen odavoltak, és rögtön be is kapcsolódtak az adatgyűjtésbe, úgyhogy a végén nekünk már csak programoznunk kellett.” Időközben az adatok hatalmas gyűjteménnyé duzzadtak: a két sztár 330 filmjéről, közel 4000 szereplőről (még ha azok teljesen ismeretlenek is) tartalmaz információkat, továbbá megtalálható itt több mint 3100 színészportré, 7000 kép a filmekből, valamint minden elképzelhető részlet a vetítési időpontoktól a szinkronhangokon, forgatási helyszíneken át az egyéb, Terence Hill-lel és Bud Spencerrel kapcsolatos érdekességekig. „A Terence Hill és Bud Spencer iránti rajongásunk gyerekkori trauma – persze pozitív értelemben” – vallja meg Eric Heyse. „A nyolcvanas évek közepe táján fertőződtünk meg, mikor a ZDF először mutatta be a filmjeiket, és mi a szüleinkkel együtt a képernyő előtt ültünk. Ebben az első szakaszban persze leginkább a helyzetkomikum-elemek jöttek be, mikor mindenki kapott egy jókora pofont, és aztán olyan viccesen összeesett. A második fázisban aztán már érettebb fiatalként néztük újra a filmeket, a helyzetkomikumra épülő jelenetek még mindig megnevettettek, de ekkoriban már lenyűgöztek a jópofa beszólások is, amiket egymás fejéhez vágnak. Aztán amikor később, a harmadik időszakban hasonszőrűek társaságában néztük végig az alkotásokat, akkor ezek az elemek csak erősítették egymás hatását. Időnként filmidézetekben beszélünk magunk közt. Na, az már kicsit ijesztő” – fűzi hozzá az 1978-as születésű brémai rajongó. Amikor a testvérpár elkezdte az adatbázis építését, többször megesett, hogy kivettek akár két hét szabadságot is, hogy napi tíz órán át egyhuzamban tudjanak kutakodni az interneten, telefonon, postai úton vagy e-mailben, majd ellenőrizzék az újonnan szerzett információk valóságtartalmát. „Az első két évben gyakorlatilag nem telt el úgy nap, hogy ne farigcsáltunk volna egy kicsit az adatbankon. Keményen dolgoztunk.” Most már azonban élvezhetik szokatlan szenvedélyük gyümölcsét, mivel a munka már csak az aktualizálásra vagy az új részletekkel való kiegészítésre szorítkozik. Nem ritkán fogadják csodálkozó tekintettel vagy közömbös vállrándítással, netán fejcsóválással a tevékenységüket, ha a hétköznapokban próbálnak élni filmes szókincsükkel. „Úgyhogy ezért a

legjobb dolog a rajongói találkozó, amit évente egyszer rendezünk” – számol be Eric. Ilyenkor mindenfelől érkeznek rajongók a buliba, ahol az Én a vízilovakkal vagyok című kultikus filmhez hasonlóan időnként strucctojásból készült tükörtojást falatoznak, vagy 500 torokból csendül fel a magyar Spencer Hill Magic Band együttest kísérve a Különben dühbe jövünk híres tűzoltózenekarjelenetének betétdala. Noha sem Eric, sem Dennis nem beszél olaszul, a Don Matteo összes részét megnézték. „Szükségünk van jó képekre, hogy betehessük az adatbázisba” – magyarázza Eric. A barátaik persze tisztában vannak vele, hogy „egy kicsit bogarasak”, de ennek ők maguk is tudatában vannak. Egy idő után a szüleik is hozzászoktak a gyűjtőszenvedélyükhöz. „Csak akkor néztek ránk egy kicsit furcsán, mikor megtudták, hogy tizenkét dedikált Bud-életrajz sorakozik a könyvespolcunkon.”

Szédítő nézettségi adatok Mindazok képzelőerejét felülmúlóan, akik Terence Hill alakjában egyszerűen csak egy kedves komédiást vagy westernfigurát látnak, és ekként őrzik emlékezetükben, mert valamikor az elmúlt ötven év folyamán látták őt egyik vagy másik filmjében, és plüssmackók módjára ifjúságuk emlékeinek polcára helyezték, az interneten csak úgy hemzsegnek az olyan weboldalak, amelyek szívvel-lélekkel, teljes egészében Terence Hill és társai életének szentelték magukat. Terence Hill hivatalos honlapjától eltekintve Németországban különösen a www.spencerhill.de oldal emelkedik ki a sorból. Ezt a rajongói oldalt Münchenből üzemeltetik, és a Heyse-fivérek is együttműködnek velük. Nemcsak hogy megtalálhatunk itt minden elképzelhető információt a filmekről, valamint aktuális áttekintést kapunk az eddig kiadott és kiadni tervezett műveikről, hanem Terence és Bud televíziós fellépéseit illetően is értesülhetünk a legfrissebb hírekről, és megtudhatunk mindent a rajongói találkozókkal, országosan és nemzetközi viszonylatban megjelenő újságcikkekkel, valamint a rajongói tárgyakkal kapcsolatban. A legkülönbözőbb témákban indított fórumok majdnem olyan népszerűségnek örvendenek, mint maguk a filmek. A honlap az 1999-es indulása óta több mint hatmillió kattintást könyvelhetett el, a látogatószám napi csúcsértéke messze 3000 fő felett jár. Ennél is elképesztőbb méreteket ölt a YouTube-ra feltett filmjelenetek videóinak nézettsége. Csupán Az ördög jobb és bal keze 2 című filmből kivágott kétperces jelenet, amelyben Trinity egy megjátszott revolverpárbaj során alaposan kiosztja Wildcat Hendricks-et, négy év alatt több mint egymillió nézőt generált – persze ez csak a német változat. A Nevem Senki teljes filmváltozatát (1 óra 50 perc) több mint 21 000 néző látta, a Terence és Bud legjobb beköpéseit tartalmazó egyik összeállításra több mint 700 000-szer kattintottak. Terence Hill közel tízperces fellépése Rudi Carrell „Dino-Talkshow”-jában az Am laufenden Bandban, 1977-ben, mára 440 000 kattintást ért el, ami már csak azért is ritkaság, mert a színész németül beszél benne. Terence ekkor 38 éves volt, a legjobb korban ahhoz, hogy egy szatócsbolt tulajdonosaként láthassuk a show színpadán, akitől játékosoknak, mondván, hogy a pénzüket otthonfelejtették, valamilyen eredeti, ötletes kifogással ki kell csikarniuk egy kis aprót a parkolóórához. Az olasz rajongói oldalakon még inkább áradnak az érzelmek, hiszen Terence-t hazájában az elmúlt tíz évben főképp Don Matteo szerepéért ünneplik. A sok köszönő szó, amit a lelkes hívek tucatjai személyes találkozásukat követően, egy-egy közös fényképpel együtt, a Terence Hill Fanclub honlapjára töltenek fel, önmagáért beszél. „Az esküvőm és a gyermekeim születése után ez volt életem legmeghatóbb napja” – írja egy ifjú észak-olasz apuka. „Soha nem fogom elfelejteni ezt a napot! Életem nagy álma vált valóra. Két órán át vártam Gubbióban, hogy befejeződjön a forgatás, csak hogy kezet rázhassak Trinityvel. Pár pillanat, néhány szó, de micsoda boldogság! Köszönöm, Terence, hogy időt szántál rám, és köszönöm azt az álmot és örömöt, amit tőled kaptam, gyerekkorom óta” – lelkesedik egy toszkán látogató. „Csodálatos élmény volt Gubbióban járni, legfőként, mert élvezhettem az emberségedet, és ez sokkal jobban megérintette a szívemet, mint egy autogram vagy fénykép” – áradozik egy ifjú hölgy Lazióból.

A tudomány tükrében

Az interneten a legőrültebb javaslat is megtalálja útját a nyilvánossághoz. Miután falakba ütközött az a próbálkozás, hogy Schwäbisch-Gmündben egy alagutat Bud Spencer-alagútnak nevezzenek át (a városi képviselőtestület több mint 110 000 Facebook-rajongó szavazata ellenére nemet mondott az ötletre), 2011 nyarán egy másik rajongói csoport azzal a korszakalkotó ötlettel állt elő, hogy a Fekete-erdőben magasodó Feldberget kereszteljék át Terence Hillre. Terence Hill és Bud Spencer munkásságát már többször vetették alá tudományos vizsgálatnak. A filmtudományt, publicisztikát és komparatisztikát hallgató Christian Heger a mainzi egyetemen doktori disszertációt írt A paródia jobb és bal keze – Bud Spencer és Terence Hill címmel, ami később azonos címmel könyvalakban is megjelent. Ötlete, írja Heger a személyes hangú utószóban, nemcsak a baráti körében váltott ki „mosolygást”, hanem az oktatókra is „üdítő hatást” gyakorolt. „Miután megneveztem a választott témakört, a konzulensnek választott intézetvezető hangos hahotában tört ki.” Heger 2009-ben megjelent könyve azóta is a Terence Hill – Bud Spencer-páros közös filmjei bibliájának számít. 2011 őszén végül még egy különleges premierre is sor került Németországban: Terence Hill felbukkant a színházban, de sajnos csak a színdarab címében – Terence Hill kék szeme – szerepel. A berlini Hebbel am Ufer színházban bemutatott mű a főváros, Jéna és Graz négy színházi csoportjának közös produkciója. A darab egy persziflázs, a két főszereplő Terence Hill és Bud Spencer. A cselekmény középpontjában ezúttal nem annyira a nihilista szórakoztatás, a verekedés és a hagymás bab áll, hanem az a kiábrándító küzdelem, hogy a hősök ne maradjanak munkanélküliek és ne segélyen kelljen az életüket tengetniük. „A koprodukciós mű egy másfajta világ tervét akarja szembeállítani a túltermelés és az elégtelen ellátás aránytalanságával, Spencer és Hill segítségével, akik pergő ökölcsapásaikkal alaposan felkavarják az állóvizet” – olvasható egy berlini lapban.{120} A színdarab helyszíne egy munkanélküliek számára létesített szabadidős park olcsó westernkulisszája.

Népszerűtlen szerep 2010. május 7-én és az azt követő napokban Rómában szerencsétlen módon vált ismételten világossá, hogy Terence a már több mint fél évszázada feléje áradó figyelem ellenére a mai napig nem szokott hozzá szupersztár szerepéhez és visszafogottságával néha pontosan az ellenkezőjét éri el annak, amit feltehetően akar. Ezen a napon adták át neki és Bud Spencer-nek életművükért a David Donatello-díjat Rómában, mint azt könyvünk elején írtuk. A díjátadást nem csupán a jelenlévő filmes és társasági hírességek láthatták, hanem az élő közvetítésnek köszönhetően az egész ország. Amikor Terence megtört hangon megemlítette pénztárcája ellopását, melyben számára nagy jelentőséggel bíró tárgyak voltak, nemcsak neki, hanem olaszok tízezreinek szorult el a torka. A média hálásan és nagy elánnal vetette rá magát a történetre. Nem sokkal később elterjesztették, hogy a Terence Hill által említett eltulajdonított „tárgyak” valójában elhunyt fia, Ross utolsó levelei és fotói. Még a tekintélyes milánói Corriere della Sera is nyilvánosságra hozott ennek apropóján egy hosszú, együttérző cikket, és közölte Terence állítólagos felhívását, melyben felszólítja a tolvajokat, hogy küldjék vissza neki az ellopott dolgokat.{121} Szerencsére azonban nem Ross-szal kapcsolatos emlékekről volt szó. Egy héttel később ugyanis már látszott, hogy a sajtó egy csúnya hírlapi kacsának ült fel, amit valamelyik újság egyszerűen csak a kisujjából szopott. Legalábbis erre utal az a cáfolat, mellyel Terence pár nappal az eset után rajongóit igyekezett megnyugtatni: „Szeretném tisztázni, hogy ellopott pénztárcámmal és Ross fiam állítólagosan abban található leveleivel vagy fényképeivel kapcsolatban egyetlen újságíróval sem beszéltem, és nem tettem közzé semmiféle felhívást sem.”{122} Ez alapján persze az is lehetséges, hogy a fotók mégis csak a levéltárcájában voltak. A többit Terence Hill nem firtatja. Különös módon utolsóként ez a cáfolat hangzott el az üggyel kapcsolatban – miközben éppen ő volt az, aki magára irányította a figyelmet azzal, hogy az olasz filmszakma egyik legjelentősebb eseményén nyilatkozott a kamerák előtt a lopásról. Reakciója kapcsán az a benyomásunk támad, hogy bizonyára csak az érzelmi feszültség miatt csúszott ki a száján ez az információ. Végső soron ez a furcsa eset is csak azt igazolja, milyen meglepően

nehezére esik Terence-nek, még több mint fél évszázadnyi színészkedés után is, hogy összeegyeztesse saját visszafogottságát a szakmája, és mindenekelőtt a szupersztárstátusza állította különleges követelményekkel.

Örök Odüsszeia Terence ismerősei, barátai és rokonai által is megerősített introvertáltsága sokáig éles ellentétben állt az általa játszott szerepekkel, melyek a világhírt meghozták számára. Aki a magánéletét ösztönösen úgy védi, mint egy titkos kincset, kényszerűen maga is hozzájárul a személye misztifikálódáshoz. Terence Hill esetében mindez másoknál könnyebben kelthet hamis képet, miközben azok, akik ismerik, olyan embernek írják le, aki folytonosan és intenzíven kutatja az élet értelmét. Megható módon ad minderről tanúbizonyságot eddigi utolsó lommatzschi látogatásán 1998-ban. Gyermekkora színhelyének utcáit róva eszébe jutott egy Kafka-parabola, amit abban a pillanatban meg is osztott az őt kísérő újságíróval, mikor egy tisztító nyári esőt követően felszakadozott a szürke felhőtakaró Lommatzsch fölött és a nap sugarai fényben fürösztötték egykori lakóházukat a Döbelner utcában. „Kafkának van egy ismert parabolája, amelyben egy öregember azt mondja: »alig értem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy a szomszéd faluba lovagoljak, és ne féljek attól, hogy – eltekintve a szerencsétlen véletlenektől – még a megszokottan, szerencsésen eltelő élet hossza sem lesz elegendő egy ilyen lovaglásra.«{123} A riporter kérdésére, hogy mit akarhatott Kafka ezzel kifejezni, így felelt: „A modern ember alapvető helyzetét. A meg-nemérkezést, még ha közel is a cél.” Amikor erre az újságíró azt válaszolta, de hát ő megérkezett, mégpedig Lommatzschba, Terence ezt válaszolta: „Ez igaz is, meg nem is. Bevallom őszintén, hogy az öröm mellett van bennem egy jókora adag szomorúság is. Ideköt a gyermekkor, a nagyszülők, az anyám – oly közel van mindez, és mégis oly távol. Újra rátaláltam Lommatzschra – ám újra el is veszítettem.”{124} Terence Hill Odüsszeiája mély nyomokat hagyott a színészen. Ha valaki megkérdezi tőle, a soksok helyváltoztatás után hol is érzi magát igazán otthon, azt feleli, bár elsősorban olasznak és németnek tekinti magát, de legfőként „gyökértelennek”.{125} Gubbióban a Don Matteo negyedik szériájának forgatásán 2003-ban így vallott magáról: „kettéhasad a szívem, mert itt ugyan nagyon jól érzem magam, de Stockbridge-et is szeretem.”{126} Noha Terence a hideg, havas teleket többnyire még mindig stockbridge-i farmján tölti, a kis romantikus Gubbio Olaszország zöld szívében mára az első számú otthonává vált. Több mint tíz év elteltével már nem pusztán egy darabka, számára kedves és drága múlt köti őt ehhez a helyhez. Itt volt képes újra visszatalálni színészi sikereihez, és megszabadulni múltja súlyos teherként ránehezedő részétől, miután a fia, Ross meghalt. Gubbióban szimbolikusan bezárul egy vallási kör is annak az embernek a számára, aki Don Matteo szerepében találta meg önmagát, és akinek édesapja az első olasz szavakat úgy tanította meg vele, hogy a Szent Ferenc virágoskertje című könyvből olvasott fel neki. Az olasz kisváros ugyanis nem csupán színhelye a legendagyűjtemény egyik legismertebb történetének, a Gubbiói farkasnak, melyben Szent Ferenc prédikációival meg egy egyezséggel szelídíti meg a farkast, miután az állat félelemben és rettegésben tartotta a város lakóit, hanem a legenda a ferences erőszakmentesség és békekeresés hasonlata is. Másrészt Assisi Szent Ferenc valóban megfordult Gubbióban, miután 1207-ben szakított apjával, mert az meggyanúsította, hogy vagyonát a szegények közt szétosztva nevetség tárgyává teszi a család jóhírét. Azt az utat, mely Ferencet menekülése során Assisiből Gubbio felé vezette, ma Ferences Békeútnak nevezik. Annak az embernek, akit a világ még mindig Senkiként ismer, aki imádja a mitológiát, és akiből már régesrég Valaki lett (ahogy azt Sergio Leone a Nevem Senkiben kimondatta Henry Fondával, először Valakivé kell válnia, hogy egy olyan legendával, mint ő, új mítoszt teremthessen) sosem fog igazán véget érni az Odüsszeiája. De nem csak ezért adhatnánk egy Terence Hillről szóló életrajz címének, hogy Nevem Senki, hanem mert ezt kiáltja Odüsszeusz is a pokolban a küklopsznak, így e furfanggal sikerül elnyernie a szabadságát.

Függelék

A Függeléket megtalálhatják www.libri-kiado.hu weboldalon a kötet aloldalán is, ahonnan az internetes hivatkozások könnyen elérhetők.

FILMOGRÁFIA

A könnyebb érthetőség kedvéért először a magyar címeket adtuk meg. Amennyiben az adott filmnek készült magyar változata, akkor a címet dőlt betűvel, ha nem volt, akkor idézőjelben közöljük. A zárójelben megadott évszámok az eredeti film megjelenésének dátumát jelzik. Rövidítések: I = Olaszország, F = Franciaország, D – Németország, JUG = Jugoszlávia, SPA = Spanyolország, Ö = Ausztria, GB = Nagy-Britannia

1. Vakáció a gengszterrel (I, 1951), Eredeti cím: Vacanze cal gangster, Rendező: Dino Risi 2. „A csend hangja” (I/F, 1953), Eredeti cím: La voce del silenzio, Rendező: Georg Wilhelm Pabst 3. Egy nap a parkban (I/F, 1953), Eredeti cím: Villa Borghese, Rendező: Vittorio de Sica 4. „Villámosztag” (I, 1954), Eredeti cím: Divisione Folgore, Rendező: Duilio Coletti 5. Aranytorony (I, 1953), Eredeti cím: La vena d’oro, Rendező: Mauro Bolognini 6. Harapófogóban (I, 1953), Eredeti cím: Gli sbandati, Rendező: Francesco Maselli 7. „Ismeretlen anya” (I, 1956), Eredeti cím: Mamma sconosciuta, Rendező: Carlo Campogalliani 8. „Csillagcsavargók” (I, 1956), Eredeti cím: I vagabondi delle stelle, Rendező: Nino Stresa 9. „Guaglione” (I, 1956), Eredeti címe: Guaglione, Rendező: Giorgio Simonelli 10. A nagy kék országút (I/F/D, 1957), Eredeti cím: La grande strada, Rendező: Gillo Pontecervo 11. „Lazzarella” (I, 1957), Eredeti cím: Lazzarella, Rendező: Carlo Ludovico Bragaglia 12. „Anna di Brooklyn” (I,/F 1958), Eredeti cím: Anna di Brooklyn, Rendező: Carlo Lastricati, Vittorio de Sica 13. Kard és kereszt (I, 1958), Eredeti cím: La spada e la croce, Rendező: Carlo Ludovico Bragaglia 14. „A vasgyáros” (I, 1958), Eredeti cím: Il padrone delle ferriere, Rendező: Anton Giulio Majano 15. „Hencegők és szerelmesek” (I, 1959), Eredeti cím: Spavaldi e inamorati (a film elkallódott), Rendező: Giuseppe Vari 16. „Cerasella” (I, 1959), Eredeti cím: Cerasella, Rendező: Raffaello Matarazzo 17. „Zenegép szerelmi sikolyokkal” (I, 1959), Eredeti cím: Juke box, urli d'amore, Rendező: Mauro Morassi 18. Hannibál (I, 1959), Eredeti cím: Annibale, Rendező: Carlo Ludovico Bragaglia 19. Karthágó lángokban (I, 1959), Eredeti cím: Cartagine in fiamme, Rendező: Carmine Galloné 20. Egy katona meg egy fél (I, 1959), Eredeti cím: Un militare e mezzo, Rendező: Steno 21. „Oscar Wilde szalonjai” (I, 1960), Eredeti cím: Il salottidi Oscar Wilde (élő televíziós közvetítés), Rendező: Daniele D’Anza 22. „Józsefet eladják a testvérei” (I, I960), Eredeti cím: Giuseppe venduto dai fratelli, Rendező: Irving Rapper 23. „Szerelmi vétek” (SPA/I, 1961), Eredeti cím: Pecado de amor, Rendező: Luis César Amadori 24. Aladdin csodái (I/F, 1961), Eredeti cím: Le meraviglie di Aladino, Rendező: Mario Bava 25. „Hét tenger ura” (I,1962), Eredeti cím: II dominatore dei sette, mari, Rendező: Premio

Zeglio, Rudolph Máté 26. „A legrövidebb nap” (I, 1962), Eredeti cím: Il giorno più corto, Rendező: Sergio Corbucci 27. A párduc (I/F, 1963), Eredeti cím: Il gattopardo, Rendező: Luchino Visconti 28. Winnetou 2 – Az utolsó renegátok (D/I/F/JUG, 1964), Eredeti cím: Winnetou II, Rendező: Harald Reinl 29. Keselyűk karmaiban (D/Ö/F/JUG, 1964), Eredeti cím: Unter Geiern, Rendező: Alfred Vohrer 30. „Lövések háromnegyedes ütemben” (Ö/I, 1965), Eredeti cím: Schüsse im Dreivierteltakt, Rendező: Alfred Weidenmann 31. Az olajherceg (D/JUG 1965), Eredeti cím: Der Ölprinz, Rendező: Harald Philipp 32. Killer Kid, avagy párbaj naplemente előtt (D/JUG, 1965), Eredeti cím: Duell vor Sonnenuntergang, Rendező: Leopold Lahola 33. Hív az erdő (Ö, 1965), Eredeti cím: Ruf der Wälder, Rendező: Franz Antel 34. Winnetou bosszúja (D/JUG 1965), Eredeti cím: Old Surehand 1, Rendező: Alfred Vohrer 35. A Nibelungok I. – Siegfried (D/JUG, 1966), Eredeti cím: Die Nibelungen I.: Siegfried, Rendező: Harald Reinl 36. A Nibelungok II – Kriembilda bosszúja (D/JUG, 1967), Eredeti cím: Die Nibelungen 2: Krimhild, Rendező: Harald Reinl 37. Mindhalálig Rock and Roll (I, 1967), Eredeti cím: Io non protesto, io amo, Rendező: Ferdinando Baldi 38. Az altábornagy lánya (I/F, 1967), Eredeti cím: La Feldarescialla: Rita fugge... lui corre... egli scappa, Rendező: Steno 39. Rita, a vadnyugat réme (I, 1967), Eredeti cím: LittleRita nel West, Rendező: Ferdinando Baldi. Ez volt az utolsó film, amelyben Mario Girotti polgári nevén szerepel. Még ebben az évben,1967-ben Giuseppe Colizzi, az Isten megbocsát, én nem! című film rendezőjének javaslatára veszi fel a Terence Hill nevet. 40. Isten megbocsát, én nem! (I, 1967), Eredeti cím: Dio perdona – io no!, (Nincs bocsánat és Bunyó húsvétig címen is forgalmazták Magyarországon), Rendező: Giuseppe Colizzi 41. Viva Django (I, 1968), Eredeti cím: Praparati la bara, Rendező: Ferdinando Baldi 42. Bosszú El Pasóban / A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú (I, 1968) Eredeti cím: I quattro dell'Ave Maria, Rendező: Giuseppe Colizzi 43. „Barbagia” (I, 1969), Eredeti cím: Barbagia, Rendező: Carlo Lizzani 44. Akik csizmában halnak meg / Csizmadombi fenegyerek (I, 1969,) Eredeti cím: La collina degli stivali, Rendező: Giuseppe Colizzi 45. A szél dühe (I/SPA, 1970), Eredeti cím: La collera del vento, Rendező: Mario Camus 46. Az ördög jobb és bal keze (I, 1970), Eredeti cím: Lo chiamavono Trinità, Rendező: E. B. Clucher (Enzo Barboni) 47. Kalózok háborúja / Blackie, a kalóz / Kalózok kincse / Fekete kalóz (I, 1971), Eredeti cím: Il corsaro nero, Rendező: Lorenzo Gicca Palli 48. Az ördög jobb és bal keze 2 (I, 1971), Eredeti cím: Continuavano a chiamarlo Trinità, Rendező: E. B. Clucher (Enzo Barboni) 49. Az igazi és a hamis (I, 1972), Eredeti cím: Il vero e il falso, Rendező: Eriprando Visconti 50. Vigyázat, Vadnyugat! (I, 1972), Eredeti cím: ...e poi lochiamarono il magnifico, Rendező: E. B. Clucher (Enzo Barboni) 51. Mindent bele, fiúk! / Gyémántvadászok (I, 1972), Eredeti cím: Più forte, ragazzi, Rendező: Giuseppe Colizzi 52. Nevem Senki (I/D/F, 1973), Eredeti cím: Il mio nome é Nessuno, Rendező: Sergio Leone 53. Különben dühbe jövünk (I/E, 1974), Eredeti cím: Altrimenti ciarrabbiamo, Rendező: Marcello Fondato 54. Fordítsd oda a másik orcád is! / Morcos misszionáriusok (I, 1974), Eredeti cím: Porgi l'altra guancia,Rendező: Franco Rossi 55. Egy zseni, kéthaver, egy balek (I/F/D, 1975), Eredeti cím: Ungenio, un compare, unpollo, Rendező: Damiano Damiani 56. Mr. Milliárd (USA, 1977), Eredeti cím: Mr. Billion, Rendező: Jonathan Kaplan

57. Bűnvadászok (I, 1977), Eredeti cím: I superpiedi quasi piatti, Rendező: E.B. Clucher (Enzo Barboni) 58. Menni vagy meghalni (USA/GB, 1977), Eredeti cím: March or die, Rendező: Dick Richards 59. És megint dühbe jövünk... (I, 1978), Eredeti cím: Pari e dispari, Rendező: Sergio Corbucci 60. Org (I, 1979), Eredeti cím: Org, Rendező: Fermaghorg (Fernando Birri) 61. Én a vízilovakkal vagyok (I, 1979), Eredeti cím: Io sto con gli ippopotami, Rendező: Italo Zingarelli 62. Szuperzsaru (I/USA, 1980), Eredeti cím: Poliziotto superpiù, Rendező: Sergio Corbucci 63. Kincs, ami nincs (I, 1981), Eredeti cím: Chi trova un amico trova un tesoro Rendező: Sergio Corbucci 64. Nyomás utána! (I/USA, 1983), Eredeti cím: Nati con la camicia, Rendező: E.B. Clucher (Enzo Barboni) 65. Don Camillo (I, 1983), Eredeti cím: Don Camillo, Rendező: Terence Hill 66. Nincs kettő négy nélkül (I, 1984), Eredeti cím: Non c’è due senza quattro, Rendező: E.B. Clucher (Enzo Barboni) 67. Szuperhekusok (USA/I, 1985), Eredeti cím: Miami Supercops: I poliziotti dell'a strada, Rendező: Bruno Corbucci 68. A keményfejű (I, 1987), Eredeti cím: Renegade, un osso troppo duro, Rendező: E.B. Clucher (Enzo Barboni) 69. Lucky Luke (I,1990), Eredeti cím: Lucky Luke, Rendező: Terence Hill 70. Lucky Luke, TV-sorozat, 8 epizód (I,1991), Eredeti cím: Lucky Luke, Rendező: Terence Hill, Richard Schlesinger, Ted Nicolaou 71. Bunyó karácsonyig (D, 1995), Eredeti cím: Botte di natale, Rendező: Terence Hill 72. Én vagyok a fegyver (I/USA, 1997), Eredeti cím: Virtual weapon, Rendező: Anthony M. Dawson (Antonio Margheriti) 73. Don Matteo 1,16 rész (I, 2000), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Enrico Oldoini 74. Don Matteo 2,16 rész (I, 2001), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Leone Pompucci 75. Don Matteo 3, 16 rész (I, 2002), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Enrico Oldoini, Andrea Barzini, Leone Pompucci 76. Don Matteo 4, 24 rész (I, 2004), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base, Andrea Barzini 77. A férfi, aki sasokkal álmodott, 2 rész (I, 2005); Eredeti cím: L’uomo che sognava con le aquile, Rendező: Vittorio Sindoni 78. Don Matteo 5, 24 rész (I, 2005 / 06), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base, Carmine Elia, Elisabetta Marchetti 79. Don Matteo 6, 24 rész (I, 2007/ 008), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base, Fabrizio Costa, Carmine Elia, Elisabetta Marchetti 80. Lovas a sötétben, 2 rész (I, 2009), Eredeti cím: L’uomo che cavalcava nel buio, Rendező: Salvatore Basile 81. Doc West (I, USA, 2009), Eredeti cím: Doc West, Rendező: Terence Hill, Giulio Base 82. Triggerman (I/USA, 2009), Eredeti cím: Doc West – La sfida, Rendező: Terence Hill, Giulio Base 83. Don Matteo 7, 24 rész (I, 2009), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base, Ludovico Gasparini 84. Alpesi Őrjárat (I, 2011), Eredeti cím: Unpasso dal cielo, 12 rész, Rendező: Enrico Oldoini 85. Don Matteo 8, 24 rész (I, 2011), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base, Salvatore Basile, Carmine Elia, Fernando Muraca 86. Alpesi őrjárat 2, 14 rész rész (I, 2012), Un passo dal cielo, Rendező: Enrico Oldoini

IRODALOM- ÉS FORRÁSJEGYZÉK A TOVÁBBI KUTATÁSHOZ Könyvek Christian Heger: Die rechte und die linke Hand des Teufels – Bud Spencer, Terence Hill und ihre Filme. Schüren Verlag GmbH, 2009. Bud Spencer: Különben dühbe jövök. Önéletrajz. Libri Kiadó, 2013. (1. kiadás: Nyitott Könyvműhely, 2010.) Dona Kujacinski: Horst Wendlandt – Der Mann, der Winnetou & Edgar Wallace, Bud Spencer & Terence Hill, Otto & Loriot ins Kino brachte. Eine Biografie. Schwarzkopf & Schwarzkopf, 2006. Francesco Carrá: Terence Hill, Bud Spencer – La vera storia di Giuseppe Colizzi, l’uomo che inventá la coppia. Edizione Falsopiano, 2010. Internet www.spencerhilldb.de/ A legátfogóbb adatbázis Terence Hill és Bud Spencer filmjeiről http://www.spencerhill.de/ A legátfogóbb német rajongói oldal, az összes Terence Hill-lel és Bud Spencerrel kapcsolatos információ és film http://www.terencehill.de Terence Hill hivatalos nemzetközi honlapja www.razyboard.com/system/forum-spirito_santo-spencer-hill-301837.html Internetes fórum Terence Hillt és Bud Spencert érintő témákban Filmek az interneten Don Matteo Az első nyolc sorozat eddig vetített 168 része mind megtekinthető a Don Matteo honlapján a RAI 1-en. Általános információk a sorozatról, kulisszatitkok, fényképek, interjúk a színészekkel és egyebek itt: www.donmatteo.rai.it. Link az első sorozathoz: www.rai.tv/dl/RaiTV/programmi/media/ContentItem-a43c1e42-d36e-41e1-9abe64069af08ee5.html Un passo dal cielo (Alpesi őrjárat – csak olaszul) Az első széria mind a 12 része megtekinthető a RAI 1-en az Un passo dal cielo honlapján keresztül. Általános információk a sorozatról, kulisszatitkok, fényképek, interjúk a színészekkel és egyebek itt: www.unpassodalcielo.rai.it. Központi link mind a 12 sorozathoz, amelyeket két szériánként vetítettek egymás után: www.rai.tv/dl/RaiTV/programmi/media/ContentItem-9552918a-d097-47dd-8eb71b8103d4b772.html L’uomo che cavalcava col buio (Lovas a sötétben – csak olaszul) Mindkét rész látható a www.rai.it honlapján. Link az első adáshoz: www.rai.tv/dl/RaiTV/programmi/media/ContentItem-00e1614b-6e4b-4622-b5dea4d4288c0c26.html ?p=0

JEGYZETEK A források szövegét, hacsak nem jelöltük másként, Ulf Lüdeke német fordítása alapján közöljük, a külön nem jelölt idézetek pedig a szerzőnek az idézett személyekkel készített interjújából származik. www.youtube.com/watch?v=k5FKympn4ZI. Deutsches Historisches Museum (Német Történeti Múzeum): Landung auf Sizilien (Szicíliai partraszállás), http://www.dhm.de/lemo/html/wk2/kriegsverlauf/sizilien/index.html. {3} Deutsches Historisches Museum (Német Történeti Múzeum): Die Bombardierung von Dresden (Drezda bombázása), www.dhm.de/lemo/html/wk2/kriegsverlauf/dresden/index.html. {4} Emanuel Gronostay: Ein Sachse kehrt heim (Egy szász hazatér), 1995. Idézet az ADAC utazási magazin Szászországról szóló számából. {5} Vö. Die Glashütte. Zeitschrifi für die gesamte Glasindustrie, Emailleindustrie und verwandte Zweige (Az üveggyár. Üveg- és zománcipari folyóirat), 1911. augusztus 28., 35. szám. {6} Vö. Werner Frisch: Das erste Bier trank Terence heimlich in der Guten Quelle, Sächsische Zeitung, 1995. május 28. {7} Die Bombardierung von Dresden i. h. {8} Gronostay i. m. {9} L’era glaciale. Daria Bignardi interjúja Terence Hill-lel (Rai 2), 2009. május 29. (A továbbiakban: Bignardi i. m.) {10} Vö. www.cinematografo.it/pls/cinematografo/V3_S2EW_CONSULTAZIONE.mostra_pagina? id_pagina=12096&url_target=http%3A//www.cinematografo.it/bancadati/consultazione/schedafilm_2009.jsp%3Fcodice%3D7656%26co mpleta%3Dsi. {11} Massimo Bertarelli: Il Giornale, 2001. május 25. {12} Bignardi i. m. {13} Gianni Rondolino in Catalogo Bolaffi del Cinema Italiano, 1956/1965. {14} Intermezzo, 1960. 03. 4-15., U. Tani, www.cinematografo.it/pls/cinematografo/consultazione.redirect?sch=10086. {15} A RAI állami televízió online portáljának blogján olvasható Terence Hill-interjúból, Rai.tv Celebrity, 2011. április 14. {16} Uo. {17} Vö. Dona Kujacinski: Horst Wendlandt – Der Mann, der Winnetou & Edgar Wallace, Bud Spencer & Terence Hill, Otto & Loriot ins Kino brachte, Berlin, Schwarzkopf Verlag, 2006. {18} Uo. 147. {19} Uo. {20} Uo. 401. {21} Terence Hill-interjú leirata. Perugia, 2002. június 15. A rendezvényt többek között az Universitá per Stranieri szervezte, www.terencehill.it/news_intervistaperugia.html. (A továbbiakban: Perugai interjú.) {22} Uo. {23} Uo. {24} Uo. {25} Terence Hill-interjú. Terence Hill Fan Club, www.terencehill.it/fc/avv_fattadavoi.html. {26} Terence Hill-interjú. Starkult, Rai 2, 2003. július. {27} Vö. Christian Heger: Die rechte und die linke Hand der Parodie. Schüren Verlag, Marburg, 2009, 36-37. {28} Vö: Francesco Carrá: Terence Hill, Bud Spencer, la vera storia di Giuseppe Colizzi. Falsopiano Edizioni, Alessandria, 2010, 240. {29} Vö. uo. {30} Perugai interjú. {31} Vö. Heger i. m. 39. {32} Bud Spencer: Különben dühbe jövök. Önéletrajz. Libri Kiadó, Budapest, 2013, 98. p. (1. kiadás Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010.) {33} Perugai interjú. {34} Uo. {35} Vö. Carrá i. m. 241. {36} Uo. 67. {37} Cinema d’Oggi, 1969. novemberi kiadás. {38} Vö. Heger i. m. 37-38. {39} Vö. uo. 164. {40} Settimo Prescutto et al.: Fernando Birri – Kino der Befreiung. Südwind Verlag, Wien, 151. {41} Perugai interjú. {42} Vö. Heger i. m. 142-143. {43} Perugai interjú. {44} Uo. {45} Peter Martell a Starring Peter Martell (1997) című filmben, rendezte: Fabrizio Favro. {46} Uo. {1}

{2}

A RAI állami televízió online portáljának blogján olvasható Terence Hill-interjúból i. h. Bignardi i. m. {49} Perugai interjú. {50} Uo. {51} Uo. {52} Vö. Heger i. m. 74. {53} Uo. 66. {54} Uo. 121. {55} Bud Spencer i. m. 115. {56} Vö. Heger i.m. 121. {57} Bignardi i. m. {58} Uo. {59} Perugai interjú. {60} Uo. {61} Che tempo che fa. Fabio Fazio interjúja Terence Hill-lel, 2008. március 1., Rai 3. {62} Uo. {63} Vö. Heger i. m. 100. {64} Uo. 101. {65} Vö. Bud Spencer i. m. 131. {66} Uo. 132. p.67 {67} Deine blauen Augen – Der italienische Haudegen Terence Hill wird 70 – ein Liebesbrief an einen Halbsachsen. Frankfurter Rundschau, 2009. február 27. {68} Backpfeifen, Kopfnüsse und blaue Augen. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2009. február 26. {69} Tonino Valeri-interjú, 2003. december 10-én, www.terencehill.it/int_tonval.html. {70} Bignardi i. m. {71} Uo. {72} Vö. www.terencehill.it/fc/avv_fattadavoi.html, Terence Hill a rajongók kérdéseire válaszol. {73} Vö. Bravo, 1973. március 22., 13. sz. {74} Vö. Kujacinski i. m. 189.; 221. {75} Terence Hill-interjú, Rai.it Celebrity, 2011. április 13., www.rai.tv/dl/RaiTV/programmi/media/ContentItem-cec00c0b-d524-4838-a3596d3a571c2f1c.html. {76} Bignardi i. m. {77} Uo. {78} Uo. {79} Sandrone i. m. {80} Bignardi i. m. {81} Interjú a spencerhill.de portálon a Don Matteo televíziós sorozat apropóján, www.budspencer.de/interviews/detail.php? interviewid=4&werspielt=&searchfield=spenc_interviews_info.titel&searchstring=&sortfieldspenc_interviews.datum&datacount=16&dat aoffset=0&sortorder=desc, 2011. december 5. {82} Idézet az FF dabei Terence Hill-interjújából, 1995. {83} Bignardi i. m. {84} Vö. Kujacinski i. m. 220. {85} Uo. {86} Vö. Der Spiegel, 1973, 10. sz. 137. {87} Perugai interjú. {88} Uo. {89} Vö. E’ morto a 16 anni Ross Hill. La Repubblica, 1990. február 13. {90} Vö. E’ morto il figlio di Terence Hill. La Stampa, 1990. február 12. {91} Bud Spencer i. m. 132-133. {92} Kujacinski i. m. 401. {93} Perugai interjú. {94} FF dabei interjú i. m. {95} Bignardi i. m. {96} Terence Hill-interjú, Domenica In, 1983., Rai 1, www.youtube.com/watch?v=6pL0T9N-xLk. (Ez a videó 2013. augusztusában nem volt elérhető – A szerk.) {97} Uo. {98} Vö. Heger i. m. 71-72. {99} Kujacinski i. m. 215. {100} Uo. 254. {101} Bud Spencer i. m. 134-135. {102} FF dabei interjú i. m. {103} Terence Hill in Lommatzsch am 12. und 13. 03. 1995. (Lommatzsch önkormányzati prospektusa.) {104} Gronostay i. m. {105} Uo. {106} Perugai interjú {107} Uo. {47}

{48}

Uo. Uo. {110} UTiziana Lupi interjúja. Avvenire, 2005. február 26-án. {111} Perugai interjú. {112} Le tre vite di Don Matteo. Di Più, 2011. október 31., 42. sz. {113} Uo. {114} Sandrone i. m. {115} Videointerjú: Don Matteo 8 Backstage. Lux Vide, 2011. szeptember 8. {116} Sandrone i. m. {117} Vö. Aldo Grasso: Il buonismo efferato di Don Matteo. Corriere della Sera, 2006. február 4. {118} Tiziana Lupi interjúja i. k. {119} Rai.it Celebrity interjúja i. m. {120} Die blauen Augen von Terence Hill. Berliner Morgenpost, 2011. október 6. {121} Vö. Le ultime lettere del figlio morto – Terence Hill ai ladri: ridatemele. Corriere della Sera, 2010. május 10. {122} Terence Hill tranquilizza i fan. Sorrisi e canzoni, 2010. május 11., www.sorrisi.com/2010/05/18/terence-hill-tranquillizza-i-fan-«nel-portafoglio-rubato-non-ceranofoto-di-mio-figlio-ross»/. {123} Franz Kafka: A szomszéd falu. In Elbeszélések. Ford. Gáli József, Palatinus, Budapest, 2001. {124} Gronostay i. m. {125} Bignardi i. m. {126} Sandrone i. m. {108} {109}

Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, Kövesd az újdonságokat és nézz videókat a nyugatiter.hu blogunkon, Csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Dávid Anna Szerkesztette Orosz Anett Olvasószerkesztő Malinoczki Judit Borítóterv Somogyi Péter Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor Nyomdai előkészítés atlantis Készült 2013-ban a Kinizsi Nyomdában Felelős vezető Bördős János ISBN 978-963-310-221-3