Trollvadász

TROLLVADÁSZ WILLIAM KING

SZUKITS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: William King: Trollslayer A Black Library Publication, 1999 Copyright © Games Workshop Ltd, 1999. All Rights Reserved This translation copyright © Games Workshop Ltd 2005. All Rights Reserved. Games Workshop, the Games Workshop logo, Warhammer, Black Library, the Black Library logo, BL Publishing logo, Warhammer 40,000 Device, 40K and all associated marks, names, characters, illustrations and images from the Warhammer and Warhammer 40,000 universes are either ®, TM and/or © Games Workshop Ltd 2000-2005, variably registered in the UK and other countries around the world. Used under license to Szukits Könyvkiadó Kft. All rights reserved. Fordította: Csák Krisztina A Farkaslovasok c. fejezetet fordította: Szántai Zsolt Borító: Geoff Taylor ISBN: 963 497 088 5 Lektor: Katona Andrea Tördelıszerkesztés: Angráf Stúdió Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelıs kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Felelıs szerkesztı: Szántai F. Andrea Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelıs vezetı: Bördıs János

Tartalom

Titkok éjszakája Farkaslovasok Sötétség a Világ mélyén Slaanesh jegye Vér és sötétség Az elfajzottak ura Ulric gyermekei

Titkok éjszakája

Az Altdorfban átélt szörnyő események és rémálomba illı kalandok után társammal délre menekültünk, nem követve biztos utat, csupán azt, amit a vakszerencse kijelölt számunkra. Az utazás minden módját megragadtuk, ami kínálkozott: postakocsit, parasztszekeret, söröskordét; végsı esetben a saját lábunkra hagyatkoztunk. Nehéz és félelmes idıszak volt ez számomra. Úgy tőnt, minden sarkon a letartóztatás, a bebörtönzés vagy a kivégzés veszélye fenyeget. Pandúrokat láttam minden kocsmában, fejvadászokat minden bokorban. Ha a Trollvadász gyanította is, hogy a dolgok másképp állnak, sosem fárasztotta magát azzal, hogy ezt a tudtomra hozza. Akinek éppen olyan idegen jogrendszerünk valódi helyzete, mint számomra volt azidıtájt, azt hiheti, hogy hatalmas és kiterjedt államunk teljes gépezete két olyan szökevény elfogására fordította minden erejét, amilyenek mi voltunk. Akkor még nem tudtam, milyen erıtlenül és találomra sújt le a törvény ökle. Módfelett sajnálom, hogy a képzeletemet benépesítı pandúrok és fejvadászok valójában nem léteztek; ha nem így van, talán nem burjánzott volna a gonoszság szülıföldem határain belül. E gonoszság természete és szerteágazósága egy sötét éjszakán vált nyilvánvalóvá elıttem, miután egy délfelé tartó postakocsira szálltunk azon az éjjelen, amely talán a legbaljósabb valamennyi közül, mely benne foglaltatik kalendáriumunkban… Részlet az Utazásaim Gotrekkel címő krónika második kötetébıl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

– Átkozott legyen az emberfajzatok összes kocsihajtója és valamennyi asszonya! – morgott Gotrek Gurnisson, majd hozzátett egy törpenyelvő átkot is. – Te sértetted meg Isolda úrhölgyet, nem? – kérdezte félénken Felix Jaeger. – Ahogy állunk, még szerencsénk van, hogy nem lıttek le minket. Már amennyire szerencse, hogy a Reikwaldban dobtak ki a Titkok Éjszakáján. – Kifizettük a viteldíjat. Legalább annyi jogunk volt odabent ülni, mint neki. A hajtók gyáva férgek! – hördült fel Gotrek. – Nem voltak hajlandók szemtıl szembe kiállni velem. Az nem bántott volna, ha felnyársalnak, de hogy ızsöréttel lıjenek cafatokra… Ez nem méltó halál a Trollvadásznak! Felix a fejét csóválta. Érezte, hogy társát ismét hatalmába keríti a rosszkedv, s tudta, ilyenkor nem lehet vele vitatkozni. Ráadásul Felixnek enélkül is épp elég oka volt az aggodalomra. A lefelé ereszkedı nap vörös fénnyel vonta be a ködborított erdıt. A megnyúlt árnyak kísérteties tánca sok rémmeséket és szörnyőségeket idézett fel a lombok között. Felix megtörölte az orrát a köpenye szélével, majd szorosan maga köré vonta a sudenlandi gyapjút. Szipogott egyet, és felpillantott az égre, ahol már láthatóvá vált Morrslieb és Mannslieb, a kisebb és nagyobb hold. Morrslieb mintha halvány, zöldes ragyogást bocsátott volna ki, és valahogy nem sok jót ígért.

– Azt hiszem, be fogok lázasodni – mondta Felix. A Trollvadász felnézett rá, és megvetın felhorkantott. A lemenı nap utolsó sugaraiban orrlánca vérborított ívként húzódott orrcimpája és füle közt. – Gyenge faj a tied – jelentette ki Gotrek. – Bennem ez az este csupán harci lázat keltett. Itt döng a fejemben. Megfordult és az erdı sötétjébe meredt. – Gyertek ki, apró szörnyecskék! – bömbölte. – Ajándékot hoztam nektek! Felkacagott, és hüvelykujját végigfuttatta hatalmas kétkezes csatabárdján. Felix látta, hogy kiserken a vére. Gotrek bekapta hüvelykjét, és szívni kezdte. – Sigmar óvjon minket! Hallgass el! – sziszegte Felix. –Ki tudja, mi minden ólálkodik erre egy ilyen éjszakán? Gotrek rámeredt. Felix láthatta, amint az eszement indulat megjelenik a szemében. Keze ösztönösen közelebb csúszott kardja markolatához. – Ne parancsolgass nekem, emberfajzat! Én az İsi Néphez tartozom és csak a Hegyalatti Király parancsol nekem, még ha számőzött vagyok is! Felix mereven meghajolt. Tanult kardforgató volt; az arcán látható sebhelyek mutatták, hogy diákkorában jó néhány párbajt vívott. Egyszer meg is ölt egy embert. Ezzel a tettével derékba törte ígéretes tudományos pályafutását, mégsem tetszett neki a Trollvadász ellen vívott harc gondolata. Gotrek sörényének csúcsa épp csak a mellkasáig ért fel, de a csupa izom törpe így is nehezebb volt nála. Ráadásul már látta, hogyan forgatja Gotrek a csatabárdot… A törpe elfogadta a bocsánatkérı meghajlást, és ismét a sötétség felé fordult. – Gyertek ki! – kiáltotta. – Nem bánom, ha a sötétség összes istene járja is ezt az erdıt ma éjjel. Szembeszállok bármivel! A törpe egyre inkább felhergelte magát. Ismeretségük ideje alatt Felix már megfigyelte, hogy a Trollvadász hosszas borongásait gyakran rövid dühkitörések követik. Ez volt társa egyik olyan vonása, ami lenyőgözte ıt. Tudta, Gotrek azért lett trollvadász, hogy valamilyen bőnéért vezekeljen; megesküdött, hogy félelmetes szörnyekkel harcol, egyenlıtlen küzdelemben keresve a halált. Keserőnek tőnt, szinte az ırület határáig, de megtartotta fogadalmát. Talán – gondolta Felix –, én is megırülnék, ha idegenek közé számőznének, akik még csak nem is az én fajtámhoz tartoznak. Rokonszenvet érzett a számőzött törpe iránt. Tulajdonképpen ı is tudta, milyen érzés az, ha az ember kegyvesztetté válik, és el kell hagynia otthonát; a Wolfgang Krassnerrel vívott párbaja éppen elég nagy vihart kavart… Úgy tőnt, a törpe mindkettejüket meg akarja öletni, és ebbıl nem igazán kért. Tovább gyalogolt az úton, s közben aggodalmas pillantásokat vetett a teliholdakra. A háta mögött folytatódott az ırjöngés. – Hát nincsenek közöttetek harcosok? Gyertek, ízleljétek meg a bárdomat! Már nagyon szomjazik! Csak egy ırült kísérti így a sorsot és a sötétség erıit éppen Geheimnisnacht, a Titkok Éjszakája idején, az erdı legsötétebb zugában – gondolta Felix. Kántálást hallott a hegyi törpék csikorgó, torokhangú nyelvén, majd egy újabb reikspiel nyelvő kiáltást: – Küldjetek ellenem egy bajnokot! Pillanatnyi csend támadt. A sőrő köd kicsapódott Felix homlokán, lefutott szemöldökén. Valahonnan nagyon, nagyon távolról vágtató lovak zaját hallotta az éjben. Mit mővelt az az ırült? – gondolta. Megsértette valamelyik ısi istent, és most az küldte el értünk démonlovasait?

Lehúzódott az útról. Megborzongott, ahogy a nyirkos levelek végigsimították arcát – úgy érezte, mintha holtak ujjai lennének. A patadobogás közeledett, a láthatatlan lovak pokoli sebességgel haladtak az erdei úton. Csakis természetfeletti lény lehet, aki ilyen nyaktörı tempóban halad ezen a kanyargós úton! Felix reszketı kézzel elıhúzta kardját. Bolond voltam, hogy Gotreket követtem – gondolta –, most már sohasem fejezem be a verset. Hallotta a lovak hangos nyerítését, egy ostor csattanását; nehéz kerekek nyikorgása ütötte meg a fülét. – Ez az! – ordította Gotrek. Hangja az út felıl, Felix mögül zengett. – Pompás! Hangos bıdülés hallatszott, és négy hatalmas, szénfekete ló száguldott el egy éjsötét hintót húzva. Felix látta, ahogy a kerekek megugranak, amikor egy göröngyre futnak az úton. Éppen csak ki tudta venni az egyik fekete csuklyás hajtó alakját. Visszahúzódott a bokrok közé. Lépteket hallott közeledni. A bokrok szétnyíltak; Gotrek állt elıtte. A törpe ırültebbnek és vadabbnak tőnt, mint korábban bármikor. Sörénye csapzott volt, tetovált testén sárfoltok barnállottak, szegecselt bırzekéje több helyen elszakadt. – A taknyoncok! Ezek el akartak ütni! – tajtékzott. –Utánuk! Sarkon fordult és csörtetni kezdett a sáros úton. Felix hallotta, hogy közben vidáman énekel valamit khazalid nyelven. ♦♦♦ A bogenhafeni úton továbbhaladva rábukkantak a Menhír-hez címzett fogadóra. Az ablakok zsaluit bezárva találták, bentrıl nem szőrıdött ki fény. Nyihogás hallatszott az istállóból, de ahogy körülnéztek, nem találtak sem fekete, sem másféle hintót, csupán néhány ijedıs pónit, meg egy olyan kordét, amilyet a házalók szoktak használni. – Nyomát vesztettük annak a kocsinak. Akár szállást is kereshetnénk éjszakára – javasolta Felix. Kimerülten a kisebb holdra, Morrsliebre pillantott. A sápadt, zöldes korong erısebben ragyogott. – Nem szívesen utaznék ilyen gonosz lámpás alatt. – Gyenge lény vagy, emberifjonc. Meg ijedıs is. – Tartanak sört… – Ha jobban meggondolom, némelyik ötleted egészen értelmes. Bár az emberek söre, persze, gyenge, víz íző lötty. – Persze – helyeselt Felix. Gotrek ügyet sem vetett a társa hangjában bujkáló gúnyra. A fogadót nem védte semmi, de falai vastagnak tőntek. Felixék megpróbáltak benyitni, de kiderült, hogy az ajtót elreteszelték. Gotrek bedöngetett bárdja nyelének gombjával. Nem kapott választ. – Emberek vannak bent, érzem a szagukat – jelentette ki. Felix eltőnıdött, hogyan érezhet a törpe bármit a saját testszagán kívül. Gotrek sosem fürdött, hajtincseit pedig állatzsírral tapasztotta össze, hogy vörösre festett taraja megálljon. – Biztosan bezárkóztak. Senki sem utazgat Geheimnisnacht idején. Senki, legfeljebb a boszorkák, vagy a démonimádók. – A fekete kocsi is úton volt – jegyezte meg Gotrek. – Utasai bizonyára rosszban sántikáltak. Az ablakokat függöny fedte, és a hajtó nem viselt címert. – Az ilyen részletek megtárgyalásához túl száraz a torkom. Gyerünk, kinyitni az ajtót vagy a bárdommal hasogatom fel! Felix motoszkálást vélt hallani bentrıl. Fülét az ajtóhoz szorította. Bentrıl beszédhangok és sírásnak tőnı neszek szőrıdtek ki.

– Ha nem akarod, hogy a koponyádat is felaprítsam, emberifjonc, javaslom, hogy állj félre – mondta Gotrek türelmetlenül Felixnek. – Csak egy pillanat… Azt mondom: ti odabent! Nyissatok ajtót! A barátom jókora csatabárddal, és igen alacsony ingerküszöbbel rendelkezik. Javaslom, fogadjatok szót neki, vagy lemondhattok az ajtóról! – Hogyan érted azt, hogy „alacsony”? – sértıdött meg Gotrek. Az ajtó túloldaláról vékony hangú, reszketeg kiáltás hallatszott. – Sigmar nevében, távozzatok, pokolbéli démonok! – Rendben, ennyi – csattant fel Gotrek. – Elegem van! Nagy ívben hátralendítette a bárdját. Felix látta, ahogy a pengére vésett rúnák megcsillannak Morrslieb fényében. Félreugrott. – Sigmar szent nevére! – kiáltott fel. – Ördögőzéssel semmire sem mentek nálunk! Egyszerő, megfáradt utazók vagyunk. A bárd hangos csattanással mélyedt az ajtóba. Forgácsok és szilánkok repkedtek szanaszét. Gotrek odafordult Felix felé, és gonoszul felvigyorgott rá. Felix észrevette, hogy egy foga hiányzik. – Hitvány gyártmány az emberkék ajtaja – közölte a törpe. – Javaslom, hogy nyissatok ajtót, amíg még van mit? –kiáltotta Felix. – Várj – mondta a reszketeg hang. – Azért az ajtóért öt koronát fizettem Jürgen ácsnak. Az ajtót kireteszelték, majd kitárták. Magas, vékony férfi állt az utazók elıtt, szomorú arcát sima, fehér haj keretezte. Egyik kezében vastag furkósbotot tartott. Mögötte egy idıs asszony reszketett, kezében tálkát tartott, melyen egy csöpögı gyertya állt. – Nem lesz szükséged fegyverre, uram. Csak szállást szeretnénk ma éjszakára – közölte Felix. – Meg sört – mordult fel a törpe. – Meg sört – adta be a derekát Felix. – Sok sört – tette hozzá Gotrek. Felix az idıs férfira nézett, és tehetetlenül megvonta vállát. Alacsony helyiségbe jutottak. A pult csupán néhány deszkából állt, amiket két hordóra fektettek fel. A sarokból három fegyveres – ránézésre utazó kufárok – figyelte feszülten az érkezıket. Mindegyikük kezében tır volt. Az árnyékban nem látszott az arcuk, de ijedtnek tőntek. A fogadós beterelte a furcsa párost, és visszatolta helyére a reteszt. – Tud fizetni, Herr Doktor? – kérdezte idegesen. Felix látta, hogy a férfi ádámcsutkája fel-le ugrál. – Nem tudós vagyok, hanem költı – közölte, miközben elıhúzta lapos erszényét és leszámolt párat kevés megmaradt aranypénzébıl. – De fizetni tudok. – Ételt! – követelte Gotrek. – Meg sört. Ezt hallva az idıs asszony könnyekben tört ki. Felix rámeredt. – Valami zavarja a vén csoroszlyát – jegyezte meg Gotrek. – Günterünk eltőnt – bólintott az öregúr –, ráadásul éppen ma éjszaka. – Sört ide! – csattant fel Gotrek. A fogadós elhátrált. Gotrek felkelt és odabaktatott az üldögélı kufárokhoz. Azok óvatosan figyelték. – Tud valamelyikıtök egy fekete hintóról, amit négy fekete ló húz? – kérdezte Gotrek. – Láttad a fekete hintót? – kérdezett vissza az egyik házaló. Hangjában egyértelmően felismerhetı volt a félelem. – Hogy láttam-e? Az a kurafi majdnem elgázolt!

A házalónak elakadt a lélegzete. Felix hallotta, ahogy egy merıkanál a földre koppan. Látta, amint a fogadós lehajol érte, hogy folytassa a korsók megtöltését. – Akkor szerencséd volt – mondta a legkövérebb, legjómódúbbnak tőnı kufár. – Azt mondják, a hintót démonok hajtják. Úgy hallottam, minden évben keresztülszáguld itt Geheimnisnacht idején. Azt is beszélik, hogy kisgyerekeket szállít Altdorfból, akiket a Sötét Kövek Győrőjében áldoznak fel. Gotrek érdeklıdve hallgatta a házalót, de Felix fokozódó ellenszenvvel figyelte, merre halad a beszélgetés. – Ez minden bizonnyal csupán legenda – jegyezte meg. – Nem az, uram! – kiáltotta a fogadós. – Minden évben halljuk, ahogy keresztüldübörög. Két éve Günter kinézett, és meglátta a fekete hintót. Éppen olyan volt, amilyennek leírtátok… Günter nevének hallatára az öregasszony megint elsírta magát. A fogadós feltálalta a ragut; két nagy söröskorsót állított a tányérok mellé. – Hozz sört a társamnak is – mondta Gotrek. A fogadós elindult egy újabb korsóért. – Ki az a Günter? – kérdezte Felix, amikor az öreg visszatért. Az öregasszony ismét feljajdult. – Még sört! – mondta Gotrek. A házigazda elképedve meredt az üres korsókra. – Itt az enyém – szólt közbe Felix. – Szóval, mein lieber fogadós, ki ez a Günter? – És miért nyüszít a vén banya, valahányszor csak kimondják a nevét? – érdeklıdött Gotrek, miközben száját sárborított karjába törölte. – Günter a fiunk. Ma délután elment fát vágni, és még nem tért vissza. – Günter jó fiú – szipogott az öregasszony. – Hogy leszünk meg ezután nélküle? – Lehet, hogy csak eltévedt az erdıben, nem? – Lehetetlen – felelte a fogadós. – Günter olyan jól ismeri itt az erdıt, akár én a tenyeremet. Már órákkal ezelıtt haza kellett volna érnie. Attól tartok, a gyülekezet elfogta, és elvitte, hogy feláldozza. – Akárcsak Lotte Hauptmann lányát, Ingridet – tette hozzá a kövér házaló. A fogadós rosszalló pillantást vetett rá. – Nem akarok hallani pletykákat a fiunk jegyesérıl – mondta. – Hadd beszéljen – szólt közbe Gotrek. A kufár hálásan pillantott rá. – Ugyanez történt tavaly Hartzrochban, itt lejjebb az úton. Hauptmann anyó épp napszállta után nézett be a bakfis lányához. Úgy tőnt neki, dobogást hall a szobájából. A lány nem volt sehol, valami ki tudja, miféle varázslatos erı elragadta az ágyából, a bezárt házból. Másnap kitört a ribillió. Megtaláltuk Ingridet. Szörnyő állapotban volt, kék-zöld foltok borították a testét. A házaló hallgatóira nézett, hogy lássa, figyelnek-e. – Megkérdeztétek, mi történt? – kérdezte Felix. – Igen, uram. Úgy tőnik, az erdıben garázdálkodó démonok hurcolták el a Sötét Kövek Győrőjéhez. Ott várt rá a gyülekezet a gonosz erdei teremtményekkel. Fel akarták áldozni az oltáron, de valahogy kiszabadult a karmaik közül. Az áldott Sigmarhoz fohászkodott segítségért. Mire a gonoszok magukhoz tértek, elmenekült. Üldözték ugyan, de nem érték utol. – Szerencse – mondta Felix szárazon. – Nincs okod gúnyolódni, Herr Doktor. Felkerestük a Sötét Kövek Győrőjét és mindenféle nyomokat találtunk a feltúrt földön. Emberekét, vadakét, meg hasított patájú démonokét. Valamint egy esztendıt se látott csecsemıt az oltáron… Ott feküdt, kizsigerelve, akár egy kismalac… – Hasított patájú démonok? – kérdezte Gotrek. Felixnek nem tetszett a szemében megjelenı érdeklıdés. A házaló bólintott.

– Én nem merészkednék ki ma a Sötét Kövek Győrőjéhez – mondta. – Altdorf minden aranyáért se mennék ki oda! – Pedig hıshöz méltó feladat lenne – közölte Gotrek, jelentıségteljesen Felixre pillantva. Felix megdöbbent. – Nem gondolhatod komolyan, hogy… – Mi lenne illıbb egy trollvadászhoz, mint hogy szembenézzen ezekkel a démonokkal az ı szent éjükön? Fenséges halál lenne. – Ostoba halál lenne – mormogta Felix. – Micsoda? – Semmi. – Jössz, ugye? – kérdezte Gotrek fenyegetıen. Hüvelykujjával fejszéje élét dörzsölgette. Felix észrevette, hogy megint vérzik. Lassan bólintott. – Az eskü az eskü. A törpe olyan erıvel vágta hátba, hogy a fiú azt hitte, beleroppannak a bordái. – Idınként, emberfajzat, azt hiszem, törpe vér folyik benned. No persze nem mintha az İsi Népbıl bárki ilyen vegyes házasságra alacsonyodna – mondta, azzal visszacsörtetett a söréhez. – No persze – mondta Felix a törpe hátát bámulva. ♦♦♦ Felix a láncinge után matatott hátizsákjában. Észrevette, hogy a fogadós, a felesége és a kufárok ıt figyelik. A szemükben tisztelet, szinte áhítat tükrözıdött. Gotrek a tőz mellett ült, sört ivott, és törpe nyelven mormogott. – Csak nem mész tényleg vele? – kérdezte suttogva a kövér házaló. Felix bólintott. – De… Miért? – Megmentette az életemet. Tartozom neki. – Felix úgy döntött, nem ecseteli a helyzetet, amibıl Gotrek kimentette. – A császári lovasság patái alól húztam ki az emberkét! – kiáltotta Gotrek. Felix átkozódott haragjában. A Trollvadásznak olyan a füle, mint egy vadállatnak, de esze is annyi van – gondolta, folytatva láncinge felhúzását. – Bizony! Az emberfajzat azt hitte, okos dolog kérvénnyel és tüntetéssel támogatni az ügyét a császár elıtt. A vén Karl Franz igen okosan lovasrohamokkal válaszolt. A kufárok kezdtek elhátrálni. – Ez egy rebellis! – hallotta Felix egyikük hangját. – Megint kivetett egy kegyetlen és igazságtalan adót – kezdte Felix, és érezte, ahogy a vér az arcába tolul. – Egy ezüst érme minden egyes ablakért, az ám! A helyzet tovább romlott, amikor a hájas kereskedık befalazták az ablakaikat, az altdorfi milícia meg körbejárt, hogy a szegény népek kunyhóinak falán lyukakat üssön. Jogunk volt tiltakozni! – Jutalom jár a rebellisek elfogásáért – mondta a kufár. Komoly jutalom. Felix rámeredt. – Persze a birodalmi lovasság nem kelhetett versenyre társam csatabárdjával – jegyezte meg. – Micsoda mészárlás! Fejek, lábak, karok hevertek mindenütt. İ meg ott állt a hullarakás tetején. – Íjászokért küldettek – közölte Gotrek. – Mi egy sikátoron át távoztunk. Méltatlan halál lett volna, ha távolról tőzdelnek tele. A kövér kufár a társaira nézett, aztán Gotrekre, végül Felixre, majd vissza a társaira.

– Akinek van esze, távol tartja magát a politikától – mondta annak, aki a jutalmat emlegette. – Már megbocsáss, uram – fordult Felixhez. – Semmi gond – felelte Felix. – Igazad van. – Akár rebellis vagy, akár nem – szólalt meg az idıs asszony –, Sigmar áldjon meg, ha visszahozod az én kicsi Günteremet. – Nem is kicsi, Lise – mondta a fogadós. – Már szép szál legény. Azért remélem, visszahozzátok a fiamat. Öreg vagyok, nélküle nem tudnám felvágni a fát, meg megpatkolni a lovakat, meg felpakolni a hordókat, meg… – Igazán meghat ez az atyai aggodalom – vágott közbe Felix. Szorosan fejébe húzta bırsisakját. Gotrek felállt, és végignézett rajta. Egyik kezével a mellkasára csapott. – A páncél a nıknek, meg a nyápic elfeknek való – közölte. – Nekem talán mégis viselnem kellene, Gotrek, ha élve akarok visszatérni, hogy megénekeljem tetteidet. Elvégre megesküdtem, hogy megteszem. – Igazad lehet, emberifjonc. S azt se feledd, hogy másra is megesküdtél. – Odafordult a fogadóshoz. – Hogyan találjuk meg a Sötét Kövek Győrőjét? Felix érezte, hogy a szája kiszárad. Erıvel kényszerítette magát, hogy elfojtsa keze remegését. – Van egy ösvény. Az úttól indul. Odavezetlek benneteket az elejére. – Remek – mondta Gotrek. – Ez a lehetıség túl jó, hogy kihagyjam. Ma este vezekelek a bőneimért és atyáim Vascsarnokába léphetek. Ha a nagy Grungni is úgy akarja. Furcsa jelet rajzolt a levegıbe ökölbe szorult jobb kezével. – Gyerünk, emberifjonc, induljunk! – Azzal kimasírozott az ajtón. Felix felkapta a holmiját. Az ajtóban az öregasszony megállította és valamit a kezébe nyomott. – Kérlek, uram – mondta –, fogadd el. Ez itt Sigmar amulettje. Megvéd titeket. Az én kis Günteremnél van a párja. Felix már majdnem megjegyezte, hogy sokra ment az amulettel a fiú, de az asszony rettegı, aggódó, és halványan reménykedı arcának láttán visszafojtotta a szót. Meghatódott. – Megteszem, ami tılem telik, frau. Odakinn az ég a holdak lidérces zöld fényétıl ragyogott. Felix szétnyitotta az ujjait. Egy kis vaspöröly volt a tenyerén, finomszemő láncra főzve. Vállat vont, a nyakába akasztotta a medált. Gotrek és az öregember már elindult az úton. Felixnek futnia kellett, hogy utolérje ıket. ♦♦♦ Szerinted mik ezek, emberifjonc? – kérdezte Gotrek a föld felé hajolva. Elıttük az út továbbkanyargott Hartzroch és Bogenhafen felé. Felix az ösvény szélén álló mérföldkıre hajolt. Remélte, a fogadós épségben hazaért. – Nyomok – mondta. – Északra tartanak. – Nagyszerő, emberifjonc. Ezek kocsinyomok, és északra, a Sötét Kövek Győrője felé vezetı ösvényen futnak. – A fekete hintó? – kérdezte Felix. – Nagyon remélem. Mily dicsı éjszaka! Minden imám meghallgatásra talált. Itt a lehetıség, hogy vezekeljek és még bosszút is állhatok a disznón, aki majdnem elgázolt! – kuncogott vidáman Gotrek, ám Felix észrevette rajta a változást.

Feszültnek látszott, mintha megsejtette volna, hogy sorsfordító óra közeleg, ami nem sok jót tartogat számára. Szokatlanul beszédesnek tőnt. – Egy hintó? Talán nemesek alkotják ezt a gyülekezetet, emberifjonc? Ilyen romlott lenne a birodalmatok? – Nem tudom – rázta meg a fejét Felix. – Lehet, hogy nemes a vezetıjük. A tagok valószínőleg helybeliek. Azt mondják, a Káosz rontása mélyre hatol az ilyen isten háta mögötti helyeken. Gotrek a fejét csóválta, és most elıször megrendültnek látszott. – Sírni tudnék néped bolondsága felett, emberifjonc. Szörnyő dolog, ha olyan romlottak, hogy a vezetıitek eladják magukat a sötétség erıinek. – Nem minden ember ilyen – felelte Felix dühösen. –Igaz, hogy némelyiket a hatalomvágy, vagy a hús gyönyörei hajtják, de számuk csekély. A legtöbbjük hő marad a hitéhez. Különben is, az İsi Nép sem makulátlan. Hallottam olyan történeteket, ahol egész törpeseregek szegıdtek az ártó hatalmak szolgálatába. Gotrek torkából mély, dühödt hördülés tört fel. Köpött egy nagyot. Felix még szorosabban markolta kardját. Felmerült benne, hogy talán túl messzire merészkedett. – Igazad van – mondta Gotrek. Hangja lágyan és hővösen csengett. – Mi nem szívesen hozzuk szóba az ilyesmit. De örök háborút esküdtünk e szörnyszülöttek, és sötét uraik ellen! – Ahogy az én népem is. Nekünk is vannak törvényeink és boszorkányvadászaink. Gotrek megrázta a fejét. – A te néped nem ért a harchoz. Elpuhultak vagytok, dekadensek, és távol éltek a háborútól. Nem értitek a szörnyő dolgokat, amelyek a világ gyökerét rágják, és mindannyiunkat romlásba akarnak dönteni. Boszorkányvadászok? Ha! – A törpe kiköpött. – Törvények! Csak egy módon veheted fel a harcot a fenyegetı Káosszal! – Jelentıségteljesen meglengette csatabárdját. ♦♦♦ Elcsigázottan törtettek az erdın át. Fejük felett szinte lázasan égtek a holdak. Morrslieb egyre csak világosodott, zöld fénye megfestette az eget. Lenge köd kerekedett; a vidék kietlen volt és úttalan. A sziklák úgy álltak ki a gyepbıl, mint a világ bırét elcsúfító himlıhelyek. Felixnek néha úgy tőnt, nagy szárnyak suhannak el felette, de valahányszor felnézett, csak az ég derengését látta. A köd úgy terült szét, mintha egy pokolbéli tenger fenekén sétálnának. Van valami rendellenes ebben a helyben – állapította meg Felix. Rossz volt a levegı, a tarkóján meredezett a szır. Régen, amikor még kisfiú volt, Altdorfban, az apja házából figyelte, hogy sötétítik el az eget fenyegetı fekete felhık. Akkor emberemlékezet óta a legszörnyőbb vihar következett. Most ugyanazt a feszültséget érezte. Hatalmas erık gyülekeztek a közelben, ebben biztos volt. Úgy Érezte magát, mint egy rovar, amint egy óriás testén sétál, aki bármikor felébredhet és agyonnyomhatja. Úgy tőnt, még Gotreket is nyomasztja valami. Csendes volt, és még csak nem is motyogott magában, ahogy máskor szokott. Idınként megállt, hogy csendre intse Felixet, majd beleszaglászott a levegıbe. Felix látta, izmai megfeszülnek, ahogy minden idegszálával arra összpontosít, hogy felfogjon valamit. Továbbmentek. Felix minden izma görcsben feszült. Azt kívánta, bár ne vállalkozott volna a kalandra. Nem tartozom annyival a törpének – gondolta –, hogy a kedvéért a biztos halálba menjek! Talán eltőnhetek a ködben…

Összeszorította a fogát. Büszke volt arra, hogy becsületes ember, és az igazat megvallva tényleg sokkal tartozott a törpének. Gotrek az életét kockáztatta érte! Akkor ı még nem tudta, hogy a törpe a halált keresi, úgy udvarol az elmúlásnak, mintha csak egy kívánatos hölgy lenne; akkor még fogalma sem volt errıl, de elkötelezte magát. Felidézte azt az ırült, részeg estét az Útvesztı kocsmáiban, amikor vértestvérré fogadták egymást azzal a furcsa törperítussal, amikor belement, hogy segítsen Gotreknek küldetésében. A törpe azt akarta, hogy emlékezzenek a nevére, emlegessék a tetteit. Amikor megtudta, hogy Felix költı, megkérte, hogy tartson vele. Akkor, a bajtársiasság sörpárától meleg fényében az ötlet egészen remeknek tőnt. Felix úgy látta a Trollvadász eleve kudarcra ítélt küldetését, mint annak az eposznak az alapanyagát, amely híressé fogja tenni ıt. Honnan sejtettem volna, hogy mindez ide vezet? –gondolta. Szörnyvadászat a Titkok Éjszakáján… Ironikus mosoly jelent meg az ajkán. Egyszerő volt bátor tettekrıl énekelni kocsmákban és színpadokon, ahová rettegést csak ügyes szófaragók történetei varázsoltak, de idekint egész más volt a helyzet. A gyomra remegett a félelemtıl, és legszívesebben elmenekült volna a teherként ránehezedı rossz érzések elıl. Azzal vigasztalta magát, hogy a történet versbe, eposzba illik. Csak megérjem, hogy megírhatom… ♦♦♦ Az erdı egyre sötétebbé és sőrőbbé vált, a fák egyre inkább beteg és ijesztı lényeknek tőntek. Felix úgy érezte, figyelik. Megpróbálta képzelıdésként elhessenteni magától a gondolatot, de a köd és a kísérteties holdfény csak felcsigázták képzeletét. Úgy érezte, minden árnytócsában szörnyeteg lapul. Lenézett a törpére. Gotrek arcán a várakozás félelemmel elegyedett. Felix eddig azt hitte, társa nem ismeri a félelmet, de most rájött, hogy nem így van. Gotrek igenis retteg, de ádáz elszántság hajtja célja felé. Érezvén, hogy saját halála is közel lehet, Felix feltett egy kérdést, amit eleddig nem mert. – Herr Trollvadász, mit tettél, ami miatt így kell vezekelned? Mily bőn okán bünteted így magad? Gotrek felnézett rá, aztán elfordította fejét és az éjszakába révedt. Felix látta, ahogy nyakán kígyóként mocorognak a kötélszerő izmok. – Ha más ember kérdezte volna tılem ezt, lemészárolnám, de veled elnézı vagyok fiatalságod és tudatlanságod miatt, és mert köt a barátság rítusa, amit elvégeztünk. Ha most végeznék veled, testvérgyilkossá válnék… Szörnyő az én bőnöm, és mi nem szoktunk beszélni az effélékrıl. Felix csak most értette meg, milyen szorosan kötıdik hozzá a törpe. Gotrek felnézett rá, mintha választ várna. – Értem – mondta. – Tényleg, emberifjonc? Valóban érted? – kérdezte a Trollvadász érdes, metszı hangon. Felix szomorúan elmosolyodott. Abban a pillanatban feltárult elıtte a szakadék, amely elválasztotta az embert a törpétıl. Tudta, sosem fogja megérteni furcsa tilalmaikat, megszállott ragaszkodásukat az eskükhöz, a rendhez és a büszkeségükhöz. Nem foghatta fel, mi hajtja a Trollvadászt a magára mért halálos ítélet végrehajtására. – A néped fiai túl szigorúak magukhoz – mondta.

– A tieid meg túlságosan puhányak – felelte a Trollvadász. Elhallgattak. Mindkettejüket megriasztotta egy halk, tébolyult kacaj. Felix megfordult, kardját védekezın maga elé tartotta. Gotrek felemelte bárdját. Valami elıcammogott a ködbıl. Egykoron ember lehetett – vélte Felix. A lényen még látszottak egykori énje nyomai, de úgy nézett ki, mintha egy ırült isten megragadta, és démoni tőz fölé tartotta volna, míg a húsa megolvadt és szétfolyt, masszává változott, ami aztán új, visszataszító formában szilárdult meg. – Ezen az éjen táncolunk – mondta a lény magas hangon, melyben épelméjőségnek nyoma sem volt. – Táncolunk és ölelünk. – Gyengéden Felix felé nyúlt és végigsimított a karján. A fiú undorodva hıkölt hátra, amint az összetapadt férgekhez hasonló ujjak az arcához közelítettek. – Ezen az éjen a kınél fogunk táncolni, simogatni, dörgölni. – A lény ölelı mozdulatot tett. Elvigyorodott, kivillantotta rövid, hegyes fogait. Felix némán állt. Puszta szemlélıdınek érezte magát, aki távol áll az események sodrától. Elhátrált és a lény mellkasának szegezte kardja hegyét. – Ne közelíts! – figyelmeztette. A lény vigyorgott, szája egyre szélesebbre húzódott, még több éles fog villant ki. Ajka visszapenderedett, míg az arc alsó fele nem volt más, mint nedvesen csillogó íny. Állkapcsa mélyebbre ereszkedett, mint valami kígyóé. Nekidılt a kardnak, vércseppek kezdtek gyöngyözni a mellkasán. Gurgulázó, eszehagyott nevetés bukott ki belıle. – Táncolunk és simogatunk, dörgölünk és eszünk – mondta. Hihetetlen fürgeséggel elkígyózott a kard elıl, és Felixre vetıdött. Bármilyen fürge volt, a Trollvadász gyorsasága felülmúlta az övét. A bárd a levegıben csapta le a lény fejét. A fej elgurult, a nyakból úgy fröccsent a vörös vér, mint szökıkutakból a vízsugarak. Ez nem lehet igaz! – döbbent meg Felix. – Ez meg mi lehetett? Démon? – faggatta Gotrek izgatottan. – Azt hiszem, valaha ember volt – felelte Felix. – A fertızöttek egyike, azok közé tartozott, akik a Káosz bélyegét viselik magukon. Születésükkor magukra hagyják ıket. – Ez itt a nyelvedet beszélte. – A fertızés idınként csak akkor látszik rajtuk, amikor már idısebbek. A rokonok azt hiszik az ilyenekrıl, hogy betegek. Ápolják ıket, amíg be nem veszik magukat az erdıbe. Aztán eltőnnek… – A családjuk megvédi az ilyen förtelmeket? – Elıfordul. Nem szokás beszélni róluk. Még akkor is nehéz hátat fordítani a szeretteidnek, ha megváltoznak. A törpe hitetlenkedve bámult rá, majd megrázta a fejét. – Túl puhányak vagytok! – mondta. – Túl puhányak… ♦♦♦ A levegı meg sem rezdült. Felix idınként úgy érezte, mintha lények surrannának el mellette a fák közt. Ilyenkor idegesen megdermedt, a ködbe bámult és az árnyékok táncát leste. A fertızöttel való találkozás ráébresztette az ıt fenyegetı veszély nagyságára. Mélységes félelmet, és még mélyebb haragot érzett. Haragja részben önmagára irányult; dühös volt, hogy fél. Rosszullét és szégyen kerülgette. Eldöntötte, történjék bármi, többé nem követi el azt a hibát, hogy csak áll, mint a levágandó birka. – Ez meg mi volt? – kérdezte Gotrek. Felix rápillantott.

– Te nem hallod, emberifjonc? Figyeld csak! Kántálásnak hangzik. – Felix a fülét hegyezte, de semmit sem hallott. – Már közel járunk. Nagyon közel. Csendben továbbmentek. A ködben haladva Gotrek egyre körültekintıbben lépdelt. Letért az ösvényrıl, a magas fő takarásába húzódott. Felix követte. Már ı is hallotta a kántálást. Úgy tőnt, mintha ezrek torkából érkeznének a hangok. Némelyik emberinek tőnt, némelyik vadállati bıgésre emlékeztetett. Férfiak és nık hangja keveredett a dob ritmusával, a cintányérok zengésével, a disszonáns, gyomorkavaró dudaszóval. Felix egyetlen szót tudott kivenni, melyet újra meg újra elismételtek: – Slaanesh! Megborzongott. Slaanesh, a kimondhatatlan örömök sötét ura. A név, amely a züllöttség legsötétebb mélyét idézte. Gyakran suttogták Altdorf ópiumbarlangjaiban és nyilvánosházaiban azok, akik veszett módjára hajszolták a gyönyöröket, míg bele nem pusztultak a csömörbe. Ez a név egyet jelentett a romlottsággal, mértéktelenséggel; aki hallotta, annak a Birodalom legocsmányabb lakói jutottak eszébe. Slaanesh követıinek semmilyen inger nem volt túl bizarr, semmilyen élvezet nem volt tiltott. – A köd eltakar minket – suttogta Felix a Trollvadásznak. – Csitt! Maradj csendben. Közelebb kell jutnunk. Lassan elırébb kúsztak. A hosszú, nyirkos főszálak belekapaszkodtak Felix testébe; az apró vízcseppek átáztatták ruháját. Már látta a lobogó máglyákat. Égı fa, és émelyítıen édes füstölıszerek szaga töltötte meg a levegıt. Körülnézett, és remélte, hogy egyetlen késın érkezı sem botlik beléjük. Nevetségesen feltőnınek érezte magát. Óvatosan araszoltak elıre. Gotrek maga után vonszolta csatabárdját. Felix véletlenül hozzáért az éléhez. A penge megvágta az ujját; komoly erıfeszítésébe került, hogy visszafojtsa fájdalmas kiáltását. Elérték a magas fővel borított rész szélét, és megpillanthatták a hat obszcén formájú, faragott kı által határolt kört, melynek közepén hatalmas, egyetlen sziklából készített asztal állt. A kövek zöldesen ragyogtak valamiféle fluoreszkáló gombától. Mindegyik tetején egy üst volt, ezekbıl füstgomolyok emelkedtek a magasba. A fakózöld holdfény még félelmetesebbé varázsolta a pokolbéli jelenetet. A körben hat, maszkot és hosszú köpenyt viselı ember táncolt. A köpönyeget mindegyik hátravetette a vállán. Hatan voltak, férfiak és nık vegyesen; egyikük sem viselt ruhát. A tivornyázók egyik kezükkel kasztanyettát csattogtattak, a másikban nyírfavesszıt suhogtattak, amellyel idınként végigvágtak az elıttük táncolón. – Ygrak tu amat Slaanesh! – rikoltoztak. Felix látta, némelyikük testét zúzódások tarkítják. Úgy tőnt, a táncosok nem éreznek fájdalmat – talán a füstölıszerek illatától bódultak el. A kövek győrőjén kívül szörnyőséges alakok fetrengtek. A dobos egy szarvasfejő, hasított patájú, termetes férfi volt. Mellette ült a dudás, akinek kutyafeje, és tapadókorongokban végzıdı ujjai voltak. A közelükben káoszfertızött nık és férfiak tömege vonaglott a földön. Némelyikük teste viszonylag kevéssé torzult el. Felix keskeny koponyájú, magas férfiakat, három szemmel és három emlıvel rendelkezı alacsony, kövér asszonyokat látott, akik körül olyan förtelmek vergıdtek, akikrıl nehéz volt elhinni, hogy embernek születtek. Voltak köztük pikkelyekkel borított emberkígyók, farkasfejő, szırös lények, meg olyan valamik, amiknek testét fogak, szájak, és egyéb nyílások alkották. Felix alig kapott levegıt; a félelem egyre jobban a hatalmába kerítette. A dobok pergése felgyorsult; az ütemes kántálás egyre sebesebb, a sípszó egyre hangosabb és disszonánsabb lett. A táncosok mind vadabbul ırjöngtek, addig csépelve

magukat és társaikat, míg véres csíkok borítottak mindenkit. A cintányérok nagyot pendültek, és hirtelen minden elcsendesült. Felix azt hitte, észrevették ıket. Mozdulatlanná dermedt. A füstölık szaga megtöltötte az orrát, az édeskés illat mintha felerısítette volna érzékeit. Olyan érzése támadt, mintha valahonnan messzirıl, egy biztonságos helyrıl, a valóságon kívülrıl figyelné a jelenetet. Éles fájdalom döfött az oldalába. Döbbenten vette észre, hogy Gotrek a bordáiba könyököl, és a kövek győrőjén túlra mutat. A fiú erılködve próbálta kivenni, mi dereng a ködben, végül megismerte a fekete hintót. A hirtelen támadt, ijesztı csendben hallhatta, ahogy kitárul az ajtaja. Lélegzetét visszafojtva várta, mi lép ki belıle. Egy alak bontakozott ki a ködbıl. Magas volt, az arcát maszk takarta, és temérdek pasztellszínő rétegbıl készült köpönyeget viselt. Nyugodt magabiztossággal mozgott. A karjában egy brokátba pólyált tárgyat tartott. Felix oldalt pillantott Gotrekre, de a törpe feszülten figyelte a kibontakozó eseményeket. Felix eltőnıdött, vajon elképzelhetı-e, hogy a társa berezel valamitıl. Az újonnan érkezett belépett a körbe. –Amak tu amat Slaanesh! – kiáltotta magasba emelve batyuját. Felix látta, egy gyermek van benne, bár nem tudta megállapítani él-e, vagy sem. – Ygrak tu amat Slaanesh! Tzarkol taen amat Slaanesh! – felelte eksztázisban a sokadalom. A köpönyeges az ıt körülvevı arcokra meredt, de Felix úgy érezte, az idegen egyenesen rá pillant nyugodt tekintető, barna szemével. Kíváncsi volt, a boszorkánymester tudja-e, hogy ott vannak, és ha igen, akkor szándékosan játszik-e velük. – Amak tu Slaanesh! – kiáltotta a férfi tiszta hangon. – Amak klessa! Amat Slaanesh! – felelte a tömeg. Felix látta, valamiféle gonosz szertartás veszi kezdetét. A rítus elırehaladtával a boszorkánymester lassú, szertartásos lépésekkel megközelítette az oltárt. Felix szája kiszáradt. Megnyalta ajkát. Gotrek szinte hipnotikus állapotban nézte az eseményeket. A gyermeket mennydörgésszérő dobpergés kíséretében helyezték az oltárra. A hat táncos mindegyike egy-egy oszlop mellett állt, szétterpesztett lábakkal, a kövekhez tapadva. Miközben a boszorkánymester a szertartást végezte, ezek hatan lassú, örvénylı mozdulatokkal az oszlopokhoz dörgölték a testüket. A mester egy hosszú, ívelt pengéjő kést húzott elı a köpenye alól. Felix szerette volna megtudni, hogy a törpének szándékában áll-e tenni valamit; ı már alig bírta elviselni a látványt. A kés lassan felemelkedett, a mester a feje fölé tartotta. Felix kényszerítette magát, hogy odanézzen. A jelenet borzalmas és vészjósló volt. A köd és a füst besőrősödött, szinte megszilárdult. Felix látni vélte, hogy a sőrő felhı belsejében egy vonagló, torz alak ölt testet. A fiú nem bírta tovább a feszültséget. – Ne! – kiáltotta. A Trollvadásszal együtt felemelkedett a magas főbıl. Egymás mellett a kıgyőrő felé rohantak. Az összecsıdültek elıször észre sem vették ıket, de végül elhallgatott a tébolyult dobolás, elhalkult a kántálás, és a boszorkánymester feléjük fordulva rájuk bámult. Egy másodpercig mindenki meredten nézett. Úgy látszott, senki sem fogta fel, mi történik. Végül a boszorkánymester rájuk mutatott, és felvisított: – Megölni a betolakodókat!

A szertartásra készülık elırelendültek. Felix érezte, hogy valaki megrántja a lábát; éles fájdalmat érzett. Amikor lepillantott, egy félig nı, félig kígyó teremtményt látott, amint a bokáját rágta. Kirúgott, egy rántással kiszabadította a lábát és ledöfött a kardjával. Lökéshullám futott végig a karján, ahogy a penge csontot ért. Futásnak eredt; Gotrek nyomába szegıdött, aki az oltár felé haladva vágott utat magának. A hatalmas, kétélő csatabárd ritmusosan emelkedett fel és csapott le; a törpe vörös csonkokból álló ösvényt hagyott maga után. A kultisták kábának és lassúnak tőntek, de elborzasztották Felixet azzal, hogy nem mutattak félelmet. Férfiak és nık, fertızöttek és romlatlannak látszók vetették magukat a betolakodók elé, nem is gondolva a saját életükre. Felix lecsapott mindenkire, beledöfött mindenbe, aki vagy ami megközelítette. Egy gyors mozdulattal a ráugró kutyaarcú férfi bordái alá, a szívbe mélyesztette pengéjét. Amint megpróbálta kirántani a kardját, egy karmos kező nı, és egy nyálkával borított férfi vetette rá magát. Súlyuktól megtántorodott, tüdejébıl kipréselıdött a levegı. Érezte, ahogy a nı karmai az arcát vájják. Lábát támadója gyomra alá rántotta, és lerúgta magáról a testet. Valahonnan vér csorgott a szemébe. Valahogy a kutyaarcútól is sikerült megszabadulnia, de a szörny azonnal felugrott a földrıl, és a torka után kapott. Felix baljával a tıre után kapott, közben a jobb kezével megragadta a férfi nyakát. A kutyaarcú elszántan tekergızött. Felix ujjai lecsúsztak a nyálkás bırő nyakról, a kutyaarcú viszont könyörtelenül elkapta az ı torkát, s közben kéjes lihegéssel hozzádörgölte magát. A fiatal költı elıtt kezdett elsötétedni a világ. Apró ezüstpettyek szikráztak a szeme elıtt, és egyre inkább elhatalmasodott rajta a késztetés, hogy elernyedjen és belezuhanjon a mindenre vigaszt kínáló sötétségbe. Valahonnan a távolból hallotta Gotrek öblös csatakiáltását. Akaratereje maradékát összeszedve Felix kirántotta tırét a hüvelyébıl, és ellenfele bordái közé döfte a pengét. A lény megmerevedett, és apró, hegyes fogait kivillantva elvicsorodott. Haldoklott, mégis kéjesen nyögdécselt. – Slaanesh, végy magadhoz! – sikoltotta a férfi. – Ó, a fájdalom, a csodás fájdalom! Felix feltápászkodott, de felállt a karmos nı is. A fiú elırerúgott csizmás lábával; sikerült állon találnia a bestiát. Reccsenés hallatszott – a nı hanyatt zuhant. Felix megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a szemébe csorgó vércseppektıl. A kultisták többsége Gotrekre összpontosított, ezért maradhatott Felix életben. A törpe megpróbált utat vágni magának a kıgyőrő közepe felé, ám ahogy haladt, lelassította a feléje nyomuló testek tömege. Felix látta, hogy a törpe már több tucat kisebb sebbıl vérzik. Rettenetes volt látni a törpe bısz lendületét. Gotrek szája habzott, és felismerhetetlen szavakat bömbölt, miközben csapásai nyomán levágott végtagok és fejek repültek szét. Testét vastagon beborította a ráfröccsent vér, eszelısen küzdött, de Felix látta, hogy elszántsága dacára elég csekély esélye van a túlélésre. Az egyik kultista bunkósbotja eltalálta Gotreket; a törpe végigvágódott a földön, és eltőnt a rázúduló testek alatt. Utolérte a végzete – gondolta Felix. – Éppen ahogy kívánta… A harcoló tömegen túl álló boszorkánymester visszanyerte a lélekjelenlétét. Ismét kántálni kezdett, és a magasba emelte tırét. A szörnyőséges alak, amely testet öltött a ködbıl, ismét megszilárdulni látszott. Felixnek olyan érzése támadt, hogy ha a szörny valóban testet ölt, nekik végük. Tennie kellett valamit, de nem tudott áttörni a Trollvadászt körülvevı tömegen. Egy hosszú pillanatig az ívelt késpengét figyelte, amelyen kísértetiesen tükrözıdött a Morrslieb fénye.

Felemelte a saját tırét. – Sigmar vezesse kezem! – fohászkodott, és elhajította a fegyvert. A penge egyenes vonalban repült, és a fıpap nyakába fúródott, pontosan a maszk alatt, ott, ahol semmi sem védte a testet. A boszorkánymester hangos hördüléssel vágódott hanyatt. Elnyújtott, fájdalmas nyüszítés töltötte be a levegıt; a köd lassan szétfoszlott, a belıle kibontakozó alak eltőnt. A kultisták döbbenten pillantottak fel, a fertızöttek feléje fordultak és rámeredtek – Felix hirtelen több tucat barátságtalan szempár tébolyult pillantásának kereszttüzében találta magát. Mozdulatlanul állt, és rettenetesen félt. Halotti csend vette körül. Azután felhangzott az egetverı üvöltés. Gotrek kiemelkedett a testek halmából, és disznócsülöknyi ökleivel csapdosni kezdett maga körül. Lehajolt, valahonnan elıhúzta a bárdját. A nyél tövénél markolta meg, és elszántan vagdalkozott maga körül. Felix is elıkapta a kardját, és csatlakozott társához. Átverekedték magukat a tömegen, mígnem egymásnak vethették a hátukat. A kultistákat vezetıjük veszte láttán eltöltötte a félelem. Menekülni kezdtek, egyenként nyelte el ıket az éjszaka és a köd. Néhány perccel késıbb Felix és Gotrek egyedül állt a Sötét Kövek Győrőjének árnyai közt. Gotrek fenyegetıen pillantott Felixre, hajtarajába vér tapadt. A kísérteties fény démoni külsıt kölcsönzött neki. – Fenséges haláltól fosztattam meg, emberfajzat. Vészjóslóan felemelte bárdját. Felix eltőnıdött, vajon még mindig forr-e a vére, mert ha igen, akkor esküjük ellenére lekaszabolja. Gotrek lassan elvigyorodott. – Úgy látszik, az istenek ennél hatalmasabb végzetet tartogatnak nekem. Bárdja nyelét a talajba döfte és nevetni kezdett, míg könnyek csurogtak az arcán. Ahogy kikacagta magát az oltárhoz fordult, és felvette a gyermeket. – Életben van – állapította meg. Felix nekilátott, hogy megvizsgálja a köpönyeges kultisták hulláit. Levette a maszkjukat. Az elsı egy szıke leány volt, bırét véres csíkok és véraláfutások borították; a második egy fiatal férfi volt, akinek a nyakában egy pöröly formájú amulett lógott. – Azt hiszem, nem kellene visszamennünk a fogadóba – közölte Felix szomorúan. ♦♦♦ A helyiek egyik meséje egy gyermekrıl szól, akit Hartzrochban, Shallya templomának lépcsıjén találtak. Egy véráztatta sudenlandi gyapjúköpönyegbe volt bepólyálva, egy erszény arany hevert mellette, egy pöröly formájú acélamulett lógott a nyakában. A papnı megesküdött, hogy látta, amint egy fekete hintó dübörög el a hajnali fénynél. Hartzroch lakói szájról-szájra adnak egy másik, komorabb mesét arról, hogy Ingrid Hauptmann, és Günter, a fogadós fia valami szörnyő, a Sötét Erıknek hódoló rituális mészárlás áldozatai lettek. A járırök, akik megtalálták a holttesteket fenn a Sötét Kövek Győrőjénél, egyetértettek abban, hogy szörnyőséges szertartás lehetett. A testek úgy néztek ki, mintha egy démon aprította volna fel ıket a bárdjával.

Farkaslovasok

Pontosan már nem is emlékszem, hogyan és mikor született meg a döntés, hogy dél felé induljunk, felkutatni Karak Nyolcbérc elveszett aranyát. Sajnálatomra, mint életem azon szakaszában sok más fontos döntést, ezt is egy fogadóban, elképesztı mennyiségő alkohol befolyása alatt hoztuk. Halványan rémlik egy ısöreg, fogatlan törpe amint az „arany” szót mormogja, és határozottan emlékszem a megszállott csillogásra, amely társam szemében jelent meg a kincs leírása hallatán. Talán jellemzı társamra, hogy csupán ennyi halvány sugallat hatására hajlandó volt testi épségét kockára tenni az elképzelhetı legvadabb és legkietlenebb helyeken. Vagy talán a népe minden tagját érintı „aranyláz” egyik jellemzı tünete volt ez? Amint késıbb megtapasztaltam, a sárga fém hívása félelmetes, ellenállhatatlan erıvel hatott az ısi nép fiainak elméjére. Bárhogy is történt, a döntés, hogy a Birodalom legdélebbi határán túlra induljunk, sorsdöntınek bizonyult, és olyan ismeretségekhez és kalandokhoz vezetett, amelyeknek rettentı következményei a mai napig kísértenek… Részlet az Utazásaim Gotrekkel második kötetébıl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

– Komolyan mondom, uraim, nem akarok hiriget – jelentette ki Felix Jaeger ıszinte hangon, és széttárta üres kezeit. – Viszont hagyjanak békét ennek a leánynak. Ennyit kérek. A részeg erdıjárók gonoszul felnevettek. – Hagyjanak békét ennek a lánynak! – ismételte egyikük vékony, gúnyosan selypegı hangon. Felix segítséget kérın nézett körbe a kereskedıházként is szolgáló fogadóban. A néhány vendég, a hegylakók vastag prémruháját viselı férfiak italtól tompa tekintettel bámultak vissza rá. A kereskedı-fogadós, egy hórihorgas, kócos férfi megfordult, és rendezgetni kezdte a fapolcokon álló italospalackokat. Az egyik erdıjáró – hatalmas termető fickó volt – fenyegetıen Felix elé állt. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a fiú látta a szakállába ragadt apró zsírdarabokat is. Amikor kinyitotta a száját, leheletének pálinkaszaga még az avas medvezsír bőzét is elnyomta, amivel az erdıjárók be szokták kenni magukat a hideg ellen. – Hé, Hef, asziszem, ez itten valami városi ficsúr lehet! – kiáltotta. – Olyan finomkodva beszél. A Hefnek nevezett fickó felnézett az asztal mellıl, aminek lapjára leszorította a vergıdve védekezı lány. – Azám, Lars, télleg finomkodva beszél, meg a hajzata is olyan aranyszínő, akár a kukoricacsuhé. Ilyen fejjel ı maga is beillene leánynak. – Amikor lejövök a hegyrıl, nekem minden tetszik. Mondok én neked valamit, Hef. A leány a tied lehet, én beérem ezzel a széparcú ficsúrral is.

Felix érezte, hogy vér tolul az arcába. Elöntötte a düh, de haragját erıltetett mosoly mögé rejtette. Lehetıség szerint szerette volna elkerülni a bajt. – Ugyan már, uraim, semmi szükség erre. Hadd hívjam meg mindannyiukat egy italra! Lars a társa, Hef felé fordult. A harmadik erdıjáró vidáman felhördült. – És még pé'ze is van a ficsúrnak! Asziszem, szerencsém van máma este. Hef elvigyorodott, és ı is elindult a fiú felé. Felix a hatalmas termető férfira bámult, majd kétségbeesetten körülnézett. Hol a pokolban lehet Gotrek? Miért van az, hogy a törpe sosincs a közelben, amikor szüksége lenne rá? Lars felé fordult. – Jól van, elnézésüket kérem, hogy közbeavatkoztam. Vegyék úgy, hogy nem is szóltam. Látta, hogy a közeledı Lars e szavak hallatán lazít testtartásán, és erıfölénye biztos tudatában figyelme is elkalandozik kissé. Látta azt is, hogy az erdıjáró úgy tárja szét a karjait, mintha magához akarná ölelni ıt… Felix hirtelen felrántotta a térdét, és Lars ágyékába rúgott. A nagydarab férfi tüdejébıl olyan hanggal tört elı a levegı, mintha egy kovács taposott volna fújtatójára. Kétrét görnyedt. Felix a szakállába markolt, és a térdéhez rántotta a fejét. Hallotta a kitörı fogak reccsenését. Hátrataszította az erdıjáró fejét. Lars lélegzet után kapkodva, az ágyékát markolászva a padlóra zuhant. – Taal nevére! Mi volt ez? – ordította Hef, és ı is Felixre ugrott, ám olyan ütést kapott, hogy hátratántorodott, egy asztalnak vágódott, és feldöntötte a rajta álló söröskorsót. – Elnézést – vetette oda Felix az ital tulajdonosának, majd megmarkolta az asztalt, és megfeszítette a hátát, hogy felemelje, és támadója után hajítsa. Az erılködéstıl kis híján megpattantak a vállizmai. A felborított korsóhoz tartozó részeg hegylakó rámeresztette a szemét, és elvigyorodott. – Úgyse tudod felemelni. A padlóho' van szegelve. Itt számítanak a verekedésekre… – Köszönöm, hogy szólt – mondta Felix, és közben érezte, valaki elkapja a karját. Ugyanez a valaki az asztal lapjához csapta a fejét. Fájdalom hasított a koponyájába, szemei elıtt fekete pöttyök táncoltak. Az arcán valami nedvesség csordogált. Vérzek – gondolta riadtan, de aztán rájött, csak az imént kiömlött sör folyik a homlokán. A valaki, aki a karját markolta, másodszor is az asztalhoz ütötte a fejét. Felix lépések koppanását hallotta – a zaj mintha irdatlan távolságból érkezett volna. – Fogjad csak meg, Kel! Elszórakozunk vele egy kicsit azér', amit Larssal mővelt. Felix felismerte Hef hangját. Végsı kétségbeesésében hátrarántotta a könyökét, és keményen Kel gyomrába csapott. A haját markoló kéz szorítása meglazult. Felix kiszabadította magát, és szembefordult támadóival. Jobb kezével a söröskorsó után tapogatózott. A szemére boruló ködön keresztül is jól látta, hogy a két óriási erdıjáró közelebb lép hozzá. A leány közben elszökött – Felix látta, ahogy az ajtó becsukódik mögötte, és hallotta a hangját is, ahogy segítségért kiált. Hef meglazította az övén függı tokban a kését. Felix ujjai a söröskorsó fülére fonódtak. Elırelendítette a kezét, és Kel arcába csapott a korsóval. Az ütés ereje oldalra fordította az erdıjáró fejét, de a fickó vért köpködve, bıszen vigyorogva máris visszafordult Felix felé. Acélsodronyhoz hasonló izmok által mozgatott karok lendültek elıre, fémkapocsujjak ragadták meg Felix csuklóját. A fiú dühödten védekezett, de a nálánál jóval erısebb Kel mégis könnyedén hátracsavarta a karját. A medvezsírnak és az erdıjáró

testének bőze émelyítı volt. Felix vicsorogva megpróbált kiszabadulni a vasmarokból, de hiába erılködött. Valami éles tárgy érintette meg a nyakát. Felix lenézett. Hef egy hosszúpengéjő kést tartott a torkához. Felix érezte a pengére kent fegyverolaj szagát, és látta, hogy a közepén levı vércsatornában végigfolyik egy sőrő, vörös csepp. Az ı vére! Hefnek csak annyit kellett volna tennie, hogy egy kicsit elıredıl, és Felix máris elindult volna Mórr birodalma felé. – Ez télleg nem volt szép, amit csináltál, fiú – mondta Hef. – A jó öreg Lars kedvesen beszélt hozzád, de te mégis kiütötted a fogait. No, mit gondolsz, mit fogunk most csinálni veled? Mer' tudod, mink Lars barátai volnánk. – Öljétek meg ezt a taknyoncok szeretıjét! – lihegte Lars. Felix érezte, Kel közben annyira hátrahúzta a karját, hogy már akár egyetlen mozdulattal eltörhette volna. Fájdalmasan felnyögött. – Pontosan ezt fogjuk csinálni – mondta Hef. – Nem tehetitek meg – szólt közbe a pult mögött álló fogadós. – Ez gyilkosság lenne. – Kuss, Pike! – mondta Hef. – Téged ki kérdezett? Felix látta az erdıjárókon, komolyan beszélnek. Mindkét férfi telve volt részeg erıszakossággal, és készen álltak rá, hogy dühükben akár öljenek is. Felix nem tett egyebet, mint hogy okot adott nekik indulataik szabadjára eresztéséhez. – Má' jó darab ideje nem öltem ilyen csinosképő ficsúrt – mondta Hef, és egy leheletnyit elırébb nyomta a kését. Felix arcát eltorzította a fájdalom. – Könyörögsz, szépfiú? Esdekelsz az életedért? – Menj a pokolba – felelte Felix. Szerette volna leköpni az erdıjárót, de száraz volt a szája. Térdei megroggyantak, és egész testében reszketett. Lehunyta a szemét. – Most má' nem vagy olyan mézesmázosan udvarias, városi ficsúr? Kel öblös hangon felröhögött; Felix érezte a férfi torkában a hang gurgulázását. Milyen átkozott helyen kell meghalnom – gondolta szórakozottan. Furcsa, hogy éppen a Szürke Hegyek egyik pokolszéli fogadójában fejezem be életemet… Hideg levegıáramlat csapott végig rajta; meghallotta a kinyíló ajtó nyikorgását. – Ha ártotok az emberifjoncnak, egyikıtök azonnal meghal – szólalt meg egy mély hang. A szavak úgy csikorogtak, mintha két egymáshoz dörzsölt, durva felülető kıbıl pattantak volna elı. – A másikótokkal egy darabig el fogok szórakozni. Felix kinyitotta a szemét. Átlesett Hef válla fölött, és megpillantotta Gotrek Gurnissont, a Trollvadászt. A törpe alakja sötétlett az ajtónyílásban; a zömök test széltében majdnem teljesen eltorlaszolta a nyílást. Gotrek nem volt magasabb egy kilenc esztendıs emberfiúnál, de olyan izmos volt, mint két erıs férfi együttvéve. A fáklyafény megvilágította a félig mezítelen testét borító, különös rajzolatú tetoválásokat; a tőz lobogása sötét üregekké változtatta szemgödreit – olyan barlangokká, melyek mélyén ırült pillantású szemek izzottak. Hef felröhögött. – Tágulj innét, idegen – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. – Kotródj, különben veled is elbánunk, ha végeztünk a barátoddal. Felix érezte, hogy a karját markoló kéz szorítása enyhül valamelyest. A válla fölött Kel az ajtóra mutatott. – Valóban? – kérdezte Gotrek. Betrappolt a helyiségbe, és lerázta a havat hatalmas, narancsszínő hajtaréjáról. A mozdulattól hangosan megcsörrent az orrcimpáját a jobb fülével összekötı lánc. – No, mire végzek veletek, úgy fogtok áriázni, akár a kasztrált elfek!

Hef újra felröhögött, és Gotrek felé fordult. Nevetése köpködı köhögésbe fulladt. Arcából fokozatosan eltőntek a színek, végül holtsápadttá változott. Gotrek gonoszul rávigyorgott, kivillantva foghíját, majd végighúzta hüvelykujját a hatalmas, kétkezes kétélő bárd pengéjén, aminek nyelét most még csak egyik disznósonka mérető kezével szorongatta. A sebbıl vér buggyant elı. Hef elejtette a kését; a penge a padlón csattant. – Nem akarunk mi bajt magunknak – mondta. – Egy trollvadásszal pedig semmiképpen sem szeretnénk összeakasztani a bajszunkat. Felix pontosan tudta, mit érezhet az erdıjáró. Egyetlen épesző ember sem akart volna összetőzésbe kerülni annak a hírhedt, elátkozott halálkeresı eszelısökbıl álló szektának valamelyik tagjával. Gotrek a két férfira bámult, majd a padlóhoz koppintotta bárdjának pengéjét. Kel nem mozdult. Felix kihasználta a kínálkozó alkalmat, és elhúzódott az erdıjárók közelébıl. Hefen egyre jobban erıt vett a félelem. – Nézd, mi tényleg nem akarunk magunknak bajt. Csak tréfáltunk a fiúval, ennyi az egész. Gotrek ördögi hangon felnevetett. – Tetszik nekem az, amit ti tréfának neveztek. Azt hiszem, én is elszórakozom egy kicsit. A Trollvadász elindult Hef felé. Felix a szeme sarkából látta, hogy Lars közben összeszedi magát, és négykézláb mászva a nyitott ajtó felé surran. Gotrek felemelte csizmás lábát, és rátaposott Lars egyik kezére. Felix felszisszent az éles csontreccsenés hallatán. Hát – gondolta –, ez a mai nem tartozik Lars szerencsés napjai közé. – Hát te meg hová indultál? Jobban tennéd, ha a cimboráiddal maradnál. Kettı egy ellen… Túlságosan nagy túlerıben lennék. Hefen eluralkodott a félelem. – Ne ölj meg minket! – rimánkodott. Kel oldalra sompolygott, és megpróbált Felix közelébe húzódni. A törpe Hef elé szökkent, és az erdıjáró torkához emelte bárdját. Felix jól látta a pengére rajzolt, a fáklyafényben vörösen csillogó rúnákat. Gotrek lassan megcsóválta a fejét. – Mi a baj? Hárman vagytok. Az imént még úgy gondoltátok, hárman kelletek egy emberifjonc ellen, most meg azt hiszitek, nem vagytok elegen ellenem. Talán megijedtetek valamitıl? Hef kábultan biccentett. Látszott rajta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy sírni kezdjen. Felix a szemén látta, hogy babonás félelemmel retteg a törpétıl. Az ájulás kerülgette. Gotrek az ajtóra mutatott. – Kifelé! – ordította. – Nem szennyezem be a fegyverem hozzátok hasonló gyávák vérével! Az erdıjárók az ajtóhoz rohantak. Lars bicegett. Felix látta, hogy az odakint várakozó leány félreáll, hogy utat engedjen nekik. Az erdıjárók kirohantak, a leány pedig becsukta mögöttük az ajtót. Gotrek a fiúra meresztette a szemét. – Hát már a természet parancsának sem engedelmeskedhetem anélkül, hogy bajba keverd magad közben? ♦♦♦

– Talán az lenne a legjobb, ha visszakísérnélek – mondta Felix, és közelebbrıl is szemügyre vette a leányt. Alacsony volt és karcsú; egyszerő vonású arcát csak hatalmas, fekete szeme tette érdekessé. Durva sudenlandi gyapjúból készült köpenyt tekert maga köré, és a mellére ölelte a kosarat, amiben növények, a kereskedı-fogadóstól vásárolt holmi volt. Félénken felnézett Felixre, és elmosolyodott. A fiú meghökkent. A mosoly gyönyörővé változtatta a sápadt, éhes kis arcot. – Talán tényleg az lenne a legjobb. Ha nem megerıltetı számodra… – Egyáltalán nem az – felelte Felix. – Lehet, hogy azok a gazfickók még mindig a közelben ólálkodnak. – Kétlem. Úgy láttam, a barátod nagyon megrémítette ıket. – Lehetséges. Mindenesetre segítek cipelni ezeket a gyógynövényeket. – Úrnım azt mondta, nagyon vigyázzak rájuk. Fagymarás elleni gyógyfüvek. Jobban örülnék, ha én magam vihetném a kosarat. Felix megvonta a vállát. Kiléptek a fagyos estébe; lélegzetük kis felhıkké vált az arcuk elıtt. A Szürke Hegyek vonulata mozdulatlan óriások sorfalának tetszett a sötét égbolt elıtt. Mindkét hold fénye a hófödte csúcsokra hullott, amelyek ettıl egy árnytenger felszínén lebegı égi szigeteknek tőntek. Keresztülsétáltak a fogadót körülvevı nyomorúságos viskókból álló falucskán. A távolban Felix fényeket látott, a közelbıl tehenek bıgését, és lovak patáinak tompa dobbanásait hallotta. Egy tábor felé közeledtek. Nem csupán ık tartottak arra: egyre több szekér és ember érkezett a karaván vezetıje által kiválasztott pihenıhelyhez. A sovány ökrök által húzott kordékat vicsorgó farkasfejjel díszített, ütött-kopott tunikát viselı, szikár, beesett arcú katonák kísérték. A parasztgúnyába bújt kocsisok jól megnézték maguknak a leány mellett lépdelı Felixet. A bakon ülı férfiak mellett vállkendıikbe burkolózó asszonyok szorongtak, szorosra húzott fejkendıik alól csak az orruk és a szemük látszott ki. Némelyik szekér végébıl gyerekek bámultak le rájuk. – Mi történik itt? – kérdezte Felix. – Mintha egy egész falu költözködne. A leány a szekerekre nézett, majd a fiúra pillantott. – A mi urunk Gottfried von Diehl. Követjük ıt számőzetésébe. A Határhercegségek földje felé tartunk. Felix megtorpant, és végignézett az észak felıl kanyargó úton. A közeledı szekerek mögött fáradt gyalogosok lépkedtek. Némelyikük már tántorgott vagy sántított, és úgy szorongatták horpadt oldalú zsákjaikat, mintha Arábia minden kincse náluk lenne. Felix meglepetten rázta a fejét. – Most kelhettetek át a Feketetőz-hágón – mondta. İ és Gotrek a hegy alatt húzódó régi törpejáratokon keresztül érkeztek ide. – Ez az évszak nem a legmegfelelıbb erre. Odafönt már most elkezdıdhettek a hóviharok. Úgy tudom, a hágó csak nyáron járható. – Hőbérurunknak még az esztendı vége elıtt el kellett hagynia a Birodalmat. – A leány megfordult, és a körben felállított szekerek felé indult, amelyek felfogták valamelyest a tábor felé fújó szél erejét. – Idıben elindultunk, ám utunkon balszerencsés események sorozata kísért minket, és csak lassan tudtunk haladni. A hágóban lavina zúdult ránk. Rengeteg embert elvesztettünk. Megállt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Vannak, akik szerint a von Diehl átok az oka mindennek. A bárónk sohasem tud megszabadulni már a rontástól. Felix követte a leányt. A tábortüzek közepén néhány edény melegedett. Az egyik jókora üstbıl gız szállongott. A leány rámutatott.

– Az az úrnımé. Már biztos alig várja, hogy megérkezzek a gyógyfüvekkel. – Az úrnıd boszorkány? – kérdezte Felix. A leány komoly tekintettel nézett vissza rá. – Nem, uram. Az úrnım jóhírő varázslónı. Middenheimben tanulta a mesterségét. Mágia-ügyekben ı báró urunk tanácsadója. A leány egy varázsjelekkel telefestett lakószekér felé indult. Fellépett pár lépcsıfokot, de amikor kezét az ajtó kilincsére tette megállt, és újra Felixre nézett. – Köszönöm a segítségedet, uram – mondta. Lehajolt, megcsókolta Felix arcát, majd felegyenesedett, hogy kinyissa az ajtót. Felix felnyúlt, megfogta a könyökét, és szelíden visszatartotta. – Egy pillanat – mondta. – Mi a neved? – Kirsten – mondta a leány. – És téged hogy hívnak? – Felix. Felix Jaeger. A leány elmosolyodott, majd eltőnt a lakószekér ajtaja mögött. Felix egy kissé zavarodottan bámult a becsukódó ajtóra, majd olyan könnyed léptekkel, mintha a levegıben járna, elindult vissza, a fogadó felé. ♦♦♦ – Elment az eszed? – sziszegte Gotrek Gurnisson. – Azt akarod, hogy valami renegát bárócskával, meg a rongyos alattvalóival utazzunk? Hát már elfelejtetted, miért jöttünk ide? Felix körülnézett, hogy nem figyeli-e ıket valaki. Igaz – gondolta –, nem valószínő, hogy a történtek után bárki is kíváncsiskodni merne… A fogadó legsötétebb zugában álló asztalnál ült a Trollvadásszal, egy-egy korsó sör társaságában. Az asztalok mellett csupán néhány részeg alak hortyogott, de ha valaki mégis érdeklıdni kezdett volna irántuk, hát a törpe komor, fenyegetı külseje biztos elveszi a kedvét a hallgatózástól. Felix úgy hajolt elıre, mintha valami titkot akarna közölni. – Gondold csak végig, nem is lenne olyan nagy ostobaság. Át kell kelnünk a Határhercegségeken, és ık is pontosan arra tartanak. Biztonságosabban utaznánk, ha csatlakoznánk hozzájuk. Gotrek fenyegetıen Felixre meresztette a szemét. – Ezzel arra akarsz célozni, hogy én esetleg megijednék valami veszélytıl az úton? Felix megrázta a fejét. – Dehogyis! Ezzel csak annyit mondtam, hogy így megkönnyíthetnénk az utunkat, és ha a báró felfogadna minket zsoldosnak, még fizetséget is kaphatnánk fáradozásainkért. A fizetség említésére Gotrek arca felragyogott. A szíve mélyén valamennyi törpe fösvény – gondolta Felix. Gotrek egy hosszú percig tőnıdött, és végül megrázta a fejét. – Nem. Ha ez a báró számőzött, akkor biztos bőnözı is. Nem hagyhatom, hogy megkaparintsa az én aranyamat! Lehajtotta a fejét, és eszelısen ravasz tekintettel körbelesett. – Az a kincs a mienk. A tiéd, és az enyém. Persze javarészt az enyém, mivel ha harcra kerül a sor, én fogom végezni a munka nagy részét. Felix kis híján felnevetett. Semmi sem lehet rosszabb egy aranylázban szenvedı törpénél! – Gotrek, hiszen még abban sem lehetünk biztosak, hogy az a kincs egyáltalán létezik! Csak egy szenilis, vén aranyásó szavaira hagyatkozhatunk, aki azt állította,

hogy látta Karak Nyolcbérc elveszett kincsét. Jusson eszedbe, Faragrim idınként már a saját nevét is elfelejtette! – Faragrim törpe, emberifjonc. Egy törpe pedig sohasem felejti el az arany látványát. Tudod mi a baj veletek, emberekkel? Nincs bennetek tisztelet a véneitek iránt. A hozzám hasonlók mind tisztelnék, és nagyra becsülnék Faragrimot. – Így már érthetı, hogy a hozzád hasonlók miért vannak ilyen rettenetes helyzetben – mormolta Felix. – Mit mondtál? – Semmit. De válaszolj egy kérdésemre. Faragrim miért nem tért vissza a kincsért? Tizennyolc esztendeje volt rá, hogy megtegye. – Mert óvatosan akart eljárni az ügyben, meg akarta válogatni a társait, és… – Egyszóval: zsugori volt. – Nevezd, aminek akarod, emberifjonc. A lényeg az, hogy a kincs ırzıje megnyomorította ıt, és eleddig senkit sem talált, akiben megbízhatott volna. – Akkor neked miért árulta el a dolgot? – Ezzel azt akarod mondani, ember, hogy nem vagyok megbízható? – Nem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Faragrim meg akart szabadulni tıled. Azt szerette volna elérni, hogy elhagyd a fogadóját. Szerintem ezt az egész mesét a kincsrıl, amit a világ leghatalmasabb trollja ıriz, ezt is csak azért találta ki, mert tudta, hogy te úgyis elhiszed. Elıre tudta, ha meghallod, végre megszabadul tıled, és legalább száz mérföld távolság lesz közted, meg az ı sörpincéje között. Gotrek állán felmeredt a szır. Dühösen felmordult. – Nem vagyok ennyire bolond, ember! Faragrim az ısei szakállára esküdve állította, hogy igazat mond. Felix felhördült. – És még soha, egyetlen törpe sem esküdött hamisan, igaz? – Nos… Elıfordult már ilyesmi… De csak nagyon ritkán! – felelte Gotrek. – Én hiszem, hogy Faragrim nem csapott be. Felix látta, hiába vitatkozna tovább. Gotrek azt akarta hinni, hogy a történet igaz, így a számára valóban az lett. Olyan, mint egy szerelmes ember – gondolta a fiú. Képtelen meglátni szerelme tárgyának hiányosságait, mert mindent eltakar elıle a fal, amit saját illúzióiból épített köré. Gotrek a szakállát simogatva merengett; teljesen belefeledkezett a troll által ırzött aranytömegrıl szıtt álmaiba. Felix úgy vélte, ideje, hogy kijátssza az aduját. – Ez azt jelentené, hogy nem kellene gyalogolnunk – mondta. – Mi jelentené azt? – morgott Gotrek. – Az, ha elszegıdnénk a báróhoz. Szekéren utazhatnánk. Mindig panaszkodsz, hogy fáj a lábad. Ez az egyetlen módja, hogy kíméld magad. Gotrek hallgatott. – Csak gondold végig – unszolta tovább a fiú a törpét. – Fizetséget kapnánk, és nem fájna tovább a lábad. Gotreket ez az érv mintha megpuhította volna. – Már látom, addig nem lesz nyugalmam, amíg bele nem egyezek ebbe az ırültségbe. Jól van, egy feltétellel belemegyek a dologba. – És mi az a feltétel? – Ne tégy említést utunk céljáról. Senkinek. Felix bólintott. Gotrek felvonta egyik bozontos szemöldökét, és évıdve a fiúra meredt. – Csak azt ne gondold, emberifjonc, hogy nem tudom, miért akarsz ennyire a báróval utazni!

– Mire gondolsz? – Belehabarodtál abba a vézna leányba, akit nemrég elkísértél, így van? – Nem – felelte Felix gondolkodás nélkül. – Honnan veszed ezt az ostobaságot? Gotrek hangosan felkacagott; a hang felriasztott néhány szendergı részeget. – Ha nem így van, miért pirultál el, emberifjonc? – kiáltotta diadalmasan a törpe. ♦♦♦ Felix kinyomozta, melyik lakószekérben találja a bárói gárda parancsnokát, és bekopogott az ajtón. – Szabad! – szólt ki egy hang. Felix kinyitotta az ajtót; a következı pillanatban medvezsír szagától nehéz levegı csapott az arcába. Gondolkodás nélkül a kardja markolatához kapott. A lakószekérben öt férfi zsúfolódott össze. Hármat Felix azonnal felismert: azok az erdıjárók voltak, akikkel elızı este már összeismerkedett. A negyedik férfi fiatal volt, drága ruhákat viselt. Arca finomvonalú volt; haját rövidre vágatta, méghozzá olyan formán, ahogy a nemesi származású harcosok szokták. Az ötödik ember magas volt, erıs testalkatú, és szarvasbır ruhát viselt. Bıre napbarnított volt, és bár még csak húszas évei végén járhatott, a haja ezüstszürkén csillogott. A hátára feketetollas nyílvesszıkkel teli tegezt vetett, a keze ügyében egy masszív hosszúíj volt. A két fiatal férfi között az arcvonásaik alapján ítélve valami családi kapcsolat lehetett. – Esz asz a fattyú – pöszögte Lars foghíjain keresztül. A két fiatal férfi egymásra nézett. Felix idegesen rájuk pillantott. Az ısz ember tetıtıl talpig végigmérte. – Tehát ön az a fiatalember, aki kitörte az egyik vezetınk fogait – állapította meg. – Ez az ember a vezetıik közé tartozik? – Igen. Manfred és én az elmúlt évszakban béreltük fel ezeket az embereket, hogy keresztülvezessenek bennünket a mélyföldeken, és a Mennydörgés-folyó melletti vidéken. – De hiszen ezek erdıjárók! – mondta Felix, hogy az idıt húzza, és közben megpróbálta kiókumlálni, mekkora bajba keverte magát. – Én inkább hegylakóknak nevezném ıket – mondta a jólöltözött fiatalember kulturált, arisztokratikus kiejtéssel. – De a mélyföldeken is szoktak vadászni. Felix széttárta a kezeit. – Nem tudtam. – Mit akar itt? – kérdezte Szürkehaj. – Munkát keresek. Zsoldosnak akarok elszegıdni. A báró úr gárdistáinak parancsnokával szerettem volna beszélni. – Én vagyok az – mondta Szürkehaj. – A nevem Dieter. Én vagyok a báró úr fıerdésze, vérebmestere, és fısólymásza is. – A nagybátyám udvartartása az utóbbi idıben meglehetısen kicsi – mondta a jólöltözött férfi. – Ez itt Manfred, Gottfried von Diehlnek, a vennlandi Lápvidék bárójának unokaöccse, s egyben örököse is. – Nagybátyám a Lápvidék egykori bárója – helyesbített Manfred. – Elvesztette címét, mert Emmanuelle grófnı úgy döntött, inkább számőzi nagybátyámat, és elkobozza birtokainkat, semmint hogy megbüntesse a valódi gonosztevıket. – Észrevette Felix arcán a zavarodottságot. – Vallási ellentétekrıl volt szó – magyarázta. – A családom északról származik, rokonaim Ulric követıi. Délföldi szomszédaink mindegyike ádáz sigmariánus. Ezekben a zavaros idıkben már ennyi is elegendı okot szolgáltatott nekik arra, hogy elorozzák tılünk a földeket, melyekre már régóta fájt a

foguk. Természetesen mi védekezni próbáltunk, de mivel mindannyian Emmanuelle grófnı kuzinjai, számőzetés lett a sorsunk, amiért háborút indítottunk ellenük. Felix rosszallóan rázta a fejét. – Birodalmi politika, igaz? Dieter megvonta a vállát, és az erdıjárók felé fordult. – Odakint várjatok – mondta. – Bizalmasan szeretnénk megbeszélni valamit Herr…? – Jaeger. Felix Jaeger a nevem. Az erdıjárók szedelızködni kezdtek. Lars, amikor elhaladt Felix mellett, győlölködve meresztette rá a szemét. Felix mereven és egyenesen a véreres szemekbe nézett. Tekintetük egy pillanatra egymásba fonódott, de az erdıjárók végül kisorjáztak a lakószekérbıl. Elmentek, de a testükre kent medvezsír bőze bent maradt. – Attól tartok, szerzett magának egy ellenséget – mondta Manfred. – Nem aggódom miatta túlságosan. – Pedig talán helyesebb lenne, Herr Jaeger, ha tartana tıle. Az efféle emberek nem felejtik el egykönnyen a haragjukat – mondta Dieter. – Tehát, ha jól értettem az imént, szeretne elszegıdni hozzánk? Felix bólintott. – Én, és a társam is… – A trollvadász? – Igen. Gotrek Gurnisson. – Ha munkát akarnak, hát tılünk kaphatnak. A Határhercegségek vidéke veszélyes, nagy hasznát vennénk két ilyen harcosnak, mint önök. Sajnos nem tudunk túl nagy fizetséget felajánlani. – A nagybátyám anyagi keretei manapság meglehetısem szőkösek – mondta Manfred. – Nekünk csak kosztra, kvártélyra, és egy szekérre lenne szükségünk, amin utazhatunk. Dieter felnevetett. – Pompás! Velünk tarthatnak, ha ez megfelel önöknek. Ha viszont támadás érne bennünket, harcolniuk kell. – Alkalmaznak minket? Dieter két fagyos pénzérmét nyomott Felix kezébe. – Fogadja el a báró aranykoronáit, és máris közénk tartoznak. – Kinyitotta a lakószekér ajtaját. – Most, ha megbocsát, még el kell készítenünk az útitervünket. Felix mindkettejük felé meghajolt, és kilépett az ajtón. – Egy pillanat! – szólalt meg mögötte az arisztokratikus hang. Felix megfordult. Manfred is leugrott a szekérrıl, és mosolyogva elindult felé. – Dieter meglehetısen modortalan ember, de meg lehet szokni. – Biztos vagyok benne, hogy megszokom, nagyuram. – Szólítson csak Manfrednek. A határvidéken vagyunk, s nem Nuln grófnıjének udvarában. A rangnak és a származásnak errefelé sokkal kisebb a jelentısége. – Rendben van, nagyuram… Manfred. – Csak szerettem volna megmondani, hogy szerintem helyesen cselekedett tegnap este. Kiállt egy leányért, aki mellesleg egy boszorkány szolgálója! Mindig nagyra értékeltem az ilyesféle viselkedést. – Köszönöm. Kérdezhetek valamit? Manfred bólintott. Felix megköszörülte a torkát. – A Manfred von Diehl név nem ismeretlen szülıvárosom, Altdorf tanult emberei elıtt. Létezik egy pontosan ilyen nevő színmőíró…

Manfred arca felragyogott az örömtıl. – Én magam vagyok az. Ulric nevére, egy mővelt ember! Ki gondolta volna, hogy éppen itt akadok össze eggyel? Biztosra veszem, Herr Jaeger, mi ketten jól ki fogunk jönni egymással. Látta a Furcsa virágot? Tetszett magának? Felix, mielıtt válaszolt volna, végiggondolta és megfontolta, hogy mit mondjon. Az a bizonyos színdarab egyáltalán nem tetszett neki. A történet egy nemesi származású nı megırülésének folyamatát mutatta be; a nı akkor vált eszelıssé, amikor rájött, hogy tulajdonképpen elfajzott torzszülött, és nem sok választja el attól, hogy szörnyeteg legyen belıle. A Furcsa virágból éppen az a nyíltszívő, ıszinte emberi hang hiányzott, amit a Birodalom legnagyobb színmőíróinak, például Detlef Siercknek a mőveiben meg lehetett találni. Ennek ellenére Manfred nagyon is idıszerő témát dolgozott fel, hiszen a jelen sötét korban a jelek szerint mintha megszaporodtak volna az elfajzottak, a torzszülöttek, a korcsfajzatok. Felix arra is emlékezett, hogy a mővet Emmanuelle grófnı tilalmi listára helyeztette. – Nagyon hatásos volt, Manfred. Elgondolkodtató. – Elgondolkodtató? Remek! Igazán pompás! Most mennem kell. Meg kell látogatnom gyengélkedı nagybátyámat. De biztos vagyok benne, hogy még sokszor elbeszélgetünk mi ketten, mire utunk végére érünk. Mindketten meghajoltak, majd a nemesember megfordult, és elment. Felix utánabámult; fejében a fiatal, barátságos, de kissé bogaras férfival, meg azzal a bizonyos nyomasztó, a Káosz ideái által megfertızött színmővel kapcsolatos gondolatok kavarogtak. Altdorf mőértı közönsége számára Manfred von Diehl briliáns elméjő, de istenkáromló írónak számított. ♦♦♦ Délre a számőzöttek indulásra készen álltak. A hosszú menet elején Felix egy fáradtnak látszó, fehérhajú öregembert látott. A férfi cobolyprém bundát viselt, és egy fekete mén hátán ült. Dieter tartotta a feje fölé a kibontatlan farkascímeres zászlót, Manfred lova pedig közvetlenül az övé mellett állt. Manfred hirtelen az öregemberhez hajolt, és mondott neki valamit. A báró intett, mire a karaván lassan elindult. Felix hátán végigfutott a hideg a látványtól. Szivacsként szívta magába a képet; izgatottan bámulta, ahogy a sorba állított szekerek, és fegyveres-páncélos kísérıik elindulnak. Egy ideig állt még, de végül felkapaszkodott arra a társzekérre, amit Gotrek az egyik vén inastól rekvirált el. Az égbenyúló hegyek szürke titánokként álltak körülöttük. A lejtıkön ligetek foltjai sötétlettek, csak a Mennydörgés-folyó felé rohanó patakok fénylettek olvasztott ezüstsávokként. A táj zordságán csak a szelíden hulló havasesı enyhített valamelyest, vad szépséget kölcsönözve neki. – Már megint úton vagyunk! – nyöszörögte Gotrek a fejét fogva, vöröses szemmel, másnapos tekintettel bámulva maga elé. A szekerük elıregördült, és elfoglalta helyét a sorban. A mögötte ácsorgó harcosok megigazították vállukra vetett számszeríjukat, szorosabbra húzták maguk körül köpenyüket, és menetelni kezdtek. Káromkodásuk egybevegyült a kocsisok szitkozódásával, az ostorcsattogással, és az ökrök bıgésével. Valahol felsírt egy csecsemı, kisvártatva mögötte felcsendült egy lágy, dallamos hang: egy asszony énekelni kezdett. A gyereksírás elcsendesedett. Felix elıredılt; remélte, hogy az elıttük térképként elterülı hegyvonulat felé tartó gyalogos emberek között sikerül felfedeznie Kirstent.

Furcsán békésnek találta a helyzetet; megnyugtatta, hogy minden oldalról emberek veszik körül. Mintha egy folyó kapta volna a hátára, hogy biztonságban elvigye a céljához. Már régóta nem érezte, hogy tagja lenne bármilyen közösségnek, de most már ı is ezekhez az emberekhez tartozott. Elmosolyodott, ám nem sokáig élvezhette a tőnıdést. Gotrek könyékkel az oldalába bökött. – Tartsd nyitva a szemed, emberifjonc. Ezekben a hegyekben, meg odalent a mélyföldeken is orkok és goblinok kószálnak. Felix a törpére meresztette a szemét, és amikor újra körbepillantott, már nem is találta olyan csodálatosnak a tájat. Már nem a hegyek szépségét bámulta – tekintetével az ellenséges hordák által állított csapdák után kutatott. ♦♦♦ Felix visszanézett a hegyekre. Nem sajnálta, hogy végre maga mögött tudhatja azokat a zord csúcsokat. Útközben néhányszor zöld bırő, karmazsinszínő karmokkal díszített pajzsokat cipelı goblinok támadtak rájuk. A karaván védıinek mindahányszor sikerült visszaverniük a farkasháton nyargalókat, de a harcok mindig veszteségekkel jártak. Felix szeme már kivörösödött a kevés alvástól. Mint valamennyi harcosnak, neki is ırködnie kellett éjszakánként, mert a goblinok mindig sötétben támadtak. Szerencsére a zöld bırőek jó ideje nem rontottak rájuk; a karaván védıi megkönnyebbültek kissé, és egyedül Gotrek bánta, hogy nem találkoznak velük újra. – Grungi nevére! – mondta. – Nem is láttuk ıket, amióta Dieter lelıtte a vezérüket. Gyáva népség ez, a goblinoké. Ha nincsenek mellettük azok a nagy, bivaly parancsnokaik, akik bátorságot vernek beléjük, meg sem mernek mozdulni. Milyen kár! Semmi sem hozza meg jobban egy harcos étvágyát, mint néhány zöldpofa lekaszabolása! Az efféle kellemes testmozgás jót tesz az emésztésnek. Felix rosszallóan nézett rá, és a szekér felé bökött, amirıl éppen akkor mászott le Kirsten, meg egy magas, fehérhajú, középkorú nı. – Biztos vagyok benne, Gotrek, hogy a sebesülteknek, akik azon a szekéren fekszenek, egészen más errıl a véleményük. A törpe megvonta a vállát. – Az élet már csak ilyen, emberifjonc. Egyszer mindenki rajtaveszít. Örülj, hogy téged egyelıre elkerült a balsors. Felixnek hirtelen elege lett Gotrekbıl. Leugrott a szekerük bakjáról; lába mélyen a sárba toccsant. – Ne félj, Gotrek, még egy jó darabig el is fog kerülni. Nem halok meg, míg fel nem jegyeztem életed teljes és hiteles történetét. Megesküdtem, hogy megírom a sagádat, és egy ilyen fogadalmat nem lehet csak úgy egyszerően megszegni. Így van? Gotrek gyanakodva a fiúra meresztette a szemét. Felix arca olyan közömbös volt, hogy a törpe képtelen volt eldönteni, gúnyolódik-e. Végül úgy döntött, Felix komolyan beszélt. Minden vágya az volt, hogy halála után egy saga hıse legyen – ezért is tartotta maga mellett a tanult Felixet, hogy legyen, aki feljegyzi és megénekli majd tetteit. Felix fejcsóválva Kirstenhez és az úrnıjéhez lépett. – Szép napunk van, Frau Winter. Kirsten… A két nı fáradtan nézett vissza rá. A varázslónı hosszúkás arcán megjelent egy-két rosszallást jelentı ránc, de félig lehunyt hüllıszemeibıl nem lehetett kiolvasni, mire gondolhat. Megigazította a hajába tőzött hollótollak egyikét.

– Mi a szép ebben a napban, Herr Jaeger? Újabb két emberünk halt bele a sebeibe. Azok az átkozott nyílvesszık mérgezettek voltak. Taal nevére, győlölöm ezeket a farkaslovasokat! – Hol van doktor Stockhausen? Azt hittem, ı is segít önöknek. Az idısebb nı elmosolyodott. Kissé gúnyosan húzta el a száját – gondolta Felix. – A báró örökösét ápolgatja. Az ifjú Manfrednek megsebesült a karja. Stockhausen inkább hagyja, hogy néhány jó emberünk elpusztuljon, de nem mozdul a kicsi Manfred mellıl, nehogy valami komolyabb baja legyen. Frau Winter megfordult, és elment. A szél belekapott hosszú hajába és köpenyébe. – Ne is törıdj vele – mondta Kirsten. – Manfred urunk egyik darabjában kifigurázta úrnımet, és ezen Frau Winter megsértıdött. Különben nagyon jó asszony. Felix a leányra nézett, és eltőnıdött, vajon miért dobog egyszeriben hevesebben a szíve, és miért izzad a tenyere. Eszébe jutott, amit Gotrek még abban a fogadóban mondott, és érezte, vér tolul az arcába. Jól van – gondolta Kirsten valóban tetszik nekem. De mi a baj ebben? Talán csak az, hogy én nem tetszem neki… Körbepillantott. Mondani szeretett volna valamit, de a nyelve mintha megbénult volna. A közelben gyerekek katonásdit játszottak; Felix rájuk bámult. – Hogy vagy? – kérdezte végül a leánytól. Kirsten mintha megremegett volna. – Remekül. Amikor éjjelente üvöltöttek a farkasok, és ránk zúdult az a rengeteg nyílvesszı… Akkor féltem, de most… Nos, nappali fénynél valahogy valószínőtlennek tőnik mindaz, ami a sötétben történt. A hátuk mögött, a sebesültek szekerében valaki fájdalmasan felnyögött. Kirsten egy pillanatra hátrafordult, és amikor visszanézett, az arca olyan kemény volt, mintha valami maszkot húzott volna rá hirtelen. – Nem lehet valami kellemes a sebesültekkel bajlódni – jegyezte meg Felix. A leány megvonta a vállát. – Már hozzászoktam az ilyesmihez. Felixet megdöbbentette, hogy egy ilyen fiatal teremtés arcán ugyanazt a kifejezést látja, amit sokszor megfigyelt már a zsoldosok, a halálosztó mesteremberek ábrázatán. Körbelesett; a szekér mellett játszadozó gyerekek egyike úgy tett, mintha megsebesült volna. Pajtása egy képzeletbeli számszeríjjal lövöldözött. A harmadik fiúcska felhördült, a mellkasához kapott, és eldılt. Felix hirtelen nagyon idegennek érzett mindent – a poéták és tudósok nyugodt élete, amit egykoron a Birodalom polgáraként élt, mintha egy régesrégi történet szereplıjéé lett volna, s nem az övé. De a nyugalommal együtt szerencsére a törvény és képviselıi is a Szürke Hegyek másik oldalán maradtak… – Errefelé olcsó az emberélet – mondta. Kirsten ránézett, s az arcvonásai fokozatosan ellágyultak. A fiúba karolt. – Gyere, keressünk egy helyet, ahol tisztább a levegı – mondta. A hátuk mögött a játszadozó gyerekek sivalkodása összekeveredett a szekérben haldokló emberek nyöszörgésével. ♦♦♦ Ahogy felértek a domb tetejére, Felix megpillantotta a várost. Késı délutánra járt. Bal kéz felé, keleti irányban a gyors iramú Mennydörgés-folyó kanyargott, azon túl pedig a Világvége Hegyek hatalmas csúcsai emelkedtek. Délen egy másik hegyvonulat húzódott komoran a messzeség felé. Mindegyik csúcs kopár volt és fenyegetı, látványuktól Felixen valami kényelmetlen érzés vett erıt.

A két hegylánc közötti völgyben kicsiny, fallal körülvett város volt. A kapukon éppen akkor tereltek be egy csapatnyi fehér, birkának látszó élılényt. Felix úgy látta, mintha alakok mozgolódnának a falak tetején, de ebbıl a távolságból nem lehetett biztos benne. Dieter megkérte Felixet, menjen követként a város falai alá. – Ön értelmes ember, ért a beszédhez – mondta. – Lovagoljon le, és kössön velük egyezséget. Mondja meg a város lakóinak, nem áll szándékunkban bántani ıket. Felix a magas, szikár férfira bámult, és képtelen volt megszólalni. Ez azt jelenti – zakatolt a fejében a gondolat –, hogy feláldozható vagyok. Ha a város lakói nem fogadnak barátsággal, és végeznek velem, a karavánt nem érné nagy kár… Felix már-már a pokolba küldte Dietert, ám a férfi, mintha kitalálta volna a gondolatait, leintette. – Elfogadta báró urunk pénzét – mondta. Ez igaz – gondolta Felix. Hirtelen eszébe jutott valami. Egy jó forró fürdı, egy ital egy valódi tavernában, úgy aludni, hogy tetı van a feje fölött – az efféle „fényőzést” még a legprimitívebb határvárosban is megtalálhatja az ember. Csábító volt, hogy talán mindehhez hozzájuthat. – Hozzanak egy lovat – mondta. – Meg egy fehér lobogót. Ahogy felkapaszkodott az alultáplált harci ménre, megpróbálta kiverni a fejébıl a gondolatot, hogy a gyanakvó, számszeríjakkal felfegyverzett városlakók mit mővelhetnek potenciális ellenségeik küldöncével. ♦♦♦ Egy nyílvesszı szisszent keresztül a levegın, s hegyét a földbe fúrva, rezegve megállt Felix lovának mellsı lábai elıtt. Felix alig tudta megnyugtatni a riadt, ágaskodó állatot. Amikor ilyesmi történt vele, ıszintén hálás volt az apjának, aki ragaszkodott hozzá, hogy egy jómódú fiatalembernek sok minden egyéb mellett a lovaglás tudományát is el kell sajátítania. – Ne gyere közelebb, idegen. Még egy lépés, és hiába van fehér zászlód, teledöfetlek nyílvesszıkkel. – A hang rekedt volt, de erıteljes. Érezni lehetett belıle, hogy tulajdonosa hozzászokott a parancsok osztogatásához, és ahhoz is, hogy teljesítik azokat. Felix kínlódva lecsillapította lovát. – Gottfried von Diehlnek, a vennlandi Lápvidék bárójának követe vagyok. Nem akarjuk megtámadni a városotokat, csupán menedéket keresünk egy rövid idıre, és készleteinket szeretnénk feltölteni. – Hát ezt itt nem fogjátok megtenni! Mondd meg uradnak, annak a Gottfried nevezető bárónak, hogy ha valóban békével érkezett, akkor bizonyítsa be, és vonuljon tovább csapatával. Ez itt Akendorf, szabad város, és semmi kedvünk nemes emberekkel bajlódni. Felix szemügyre vette a kaputoronyból feléje kiáltozó embert. A férfi arca elszánt és értelmes volt a csúcsos sisak alatt. Két katona állt mellette, akik rezzenéstelenül tartott számszeríjaikkal Felixre céloztak. A fiú szája kiszáradt, a hátán komótosan egy kövér verítékcsöpp csordogált lefelé. Láncingét viselte, de nem volt benne biztos, hogy ez elegendı védelmet jelentene az ilyen kis távolságról kilıtt nyílvesszıkkel szemben. – Uram, Sigmar nevére mondom, mi csupán pihenni szeretnénk a városotokban…

– Hallgass, fiú! Akendorfban nem fogtok pihengetni, és ezen a vidéken egyetlen olyan várost sem találtok, melynek lakói beeresztenének benneteket falaik mögé. Aki húsz fegyveres lovaggal, és ötven harcossal utazik, az ne reméljen vendéglátást. Felix elismerıen gondolt a szabad város felderítıire; remek fickók lehetnek, ha ilyen pontosan sikerült megállapítaniuk a báró csapatának összetételét. Már értette, miért nem számíthatnak rá, hogy a vidék valamelyik városában megpihenhetnek: a báró csapata túlságosan erıs volt ahhoz, hogy az itteni várurak megnyissák elıtte kapuikat. Ezek a városok túlságosan távol álltak egymástól, így a várúr, ha a vendégek esetleg mégis el akarnák ragadni tıle a hatalmat, nem számíthatna segítségre. A báró serege tehát nagynak találtatott, Felix mégsem tartotta valószínőnek, hogy ennyi ember képes lenne erıvel bevenni egy fallal kerített várost. – Sebesültjeink is vannak! – kiáltotta. – Legalább ıket eresszétek be! A toronyban álló férfi elbizonytalanodott. – İk sem jöhetnek be – mondta végül bocsánatkérı hangon. – Ti hoztátok ide az éhes szájakat, etessétek hát ıket ti magatok! – Shallayának, a könyörületesség istennıjének nevében segítened kell rajtuk! – Nekem semmit sem kell tennem, követ. Itt én uralkodom, nem a te báród. Mondd meg uradnak, kövesse dél felé a Mennydörgés-folyó vonalát. Taal a megmondhatója, arrafelé éppen elegendı gazdátlan földet találhattok. Urad felépítheti saját várát, de ha úgy látja jónak, beköltözhet valamelyik elhagyatott erıdítménybe is. Felix kedvetlenül megfordította a lovát. Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy a fegyveresek most a hátára céloznak. – Követ! – kiáltotta Akendorf ura. Felix hátrafordult a nyeregben. Az egyre erıtlenebb fényben is jól látszott a férfi arcán az ıszinte aggodalom. – Mit kívánsz? – Mondd meg a bárónak, semmilyen körülmények között ne vonuljon fel a déli hegyekre. Mondd meg neki, maradjon a Mennydörgés-folyó mellett. Az én lelkem most már nyugodt lesz, hisz figyelmeztettem, ne merészkedjen be a Lidércbércek közé. A férfi hangjában volt valami, amitıl Felix hátán végigfutott a hideg. – Kísértetek vannak azokban a hegyekben, követ. Egyetlen ember sem szállhat szembe velük; senki, aki nem akarja veszélybe sodorni önnön halhatatlan lelkét… ♦♦♦ – Nem eresztenek be a kapuik mögé. Ennyi – mondta Felix, és végignézett a tőz körül összegyőltek arcán. A báró bágyadtan felemelte a bal kezét, intett Felixnek, üljön le, majd fáradt tekintetét Dieter felé fordította. – Nem vehetjük be Akendorfot, vagy ha mégis, csak nagy veszteségek árán. Nem értek ugyan a városok ostromlásához, de ennyit még én is látok – mondta az ısz hajú ember. Elırehajolt, és egy ágat hajított a tőzre. A hideg éjszakában szikrák pattogtak az ég felé. – Tehát azt mondod, kénytelenek vagyunk tovább menni – folytatta a báró. A hangja gyenge volt; Felixnek a száraz avar recsegése jutott eszébe hallatán. Dieter bólintott. – Talán nyugatnak kéne fordulnunk – szólalt meg Manfred. – Arrafelé kellene földet keresnünk. Így elkerülhetjük azokat a bérceket. Persze lehet, hogy nem is olyan veszélyesek; talán nem is lakik köztük semmi;

– De lakik – mondta Hef. Ábrázata még a tőz vidám fényében is sápadt, elgyötört volt. – Hogy nyugat felé forduljunk? Ostoba ötlet! – jelentette ki Frau Winter. Felixnek feltőnt, hogy a nı egyenest Manfredre mereszti a szemeit. – Ó, igazán az lenne? – kérdezte Manfred. – Használd az eszed, fiam. Most, hogy a törpebirodalom kettészakadt, a keleti hegyekben hemzsegnek az orkok. A legjobb föld az, amelyik a legtávolabb van a Mennydörgés-folyótól, mert ott kell a legkevésbé tartani a goblinok támadásaitól. Viszont az a föld valószínőleg a vidék legerısebb uralkodójáé. Biztos, hogy a tılünk nyugatra fekvı városok mindegyikét jobban védik, mint Akendorfot. – Én is ismerem a geográfiát – vicsorított rá Manfred. Körbenézett, és sorra a tőz körül ülık szemébe pillantott. –Ha dél felé folytatjuk utunkat, eljutunk majd a Vérfolyamhoz. Ott pedig több a farkaslovas, mint ahány féreg van egy rothadó tetemben. – Bármerre indulunk, mindenhol veszélyek leselkednek ránk – zihálta a vén báró. Egyenesen Felixre nézett átható tekintető kék szemével. – Mit gondolsz, elképzelhetı, hogy Akendorf ura csak azért intett minket, hogy maradjunk a folyó mellett, mert azt akarta, minél könnyebb prédát jelentsünk a zöld bırőek számára? Felix egy hosszú percig gondolkozott, mérlegelte a lehetıségeket, mielıtt felelt volna. Hogyan is állapíthatná meg, hogy az az ember hazudott-e, vagy sem? Hiszen alig néhány szót váltottak egymással! Tudta, válasza hatással lehet a karaván tagjainak sorsára. Eletében elıször érezte meg, milyen felelısség terheli a vezéreket. Mély lélegzetet vett. – Az az ember ıszintének tőnt, báró úr. – Az igazat mondta – tette hozzá Hef, és egy csipetnyi füstölöncöt tömött a pipájába. Felix észrevette, hogy az erdıjáró ujjai remegnek az idegességtıl. Hef elırehajolt, kihúzott a tőzbıl egy égı gallyat, és pipára gyújtott. – A Lidércbérceknek már a környéke is elátkozott hely. Beszélik, hogy évszázadokkal ezelıtt varázslók érkeztek ide Bretonniából, olyan nekromanták, akiket a Napkirály zavart el az országából. A számőzöttek megtalálták azoknak az embereknek a sírhalmait, akik még a Régi Idıkben vetıdtek el erre a vidékre. Varázslattal haddá változtatták a holtak seregét, és hódító hadjáratot indítottak a Határhercegségek ellen. Már majdnem az egész vidéket elfoglalták, amikor a helybéli nagyurak szövetséget kötöttek a hegyekben élı törpékkel, és közös erıvel visszaverték a hordákat. Felix gerince mentén újra és újra végigfutott a borzongás hidege. Nagy erıfeszítésébe került, hogy ne lessen hátra a válla fölött, az árnyakat kémlelve. – Beszélik, hogy a varázslók és szövetségeseik ezután visszahúzódtak a temetıkbe. A sírokat a törpék kövekkel borították be, és a gyıztesek erıs rúnáival pecsételték le mindörökre. – De mindez évszázadokkal ezelıtt történt – mondta Frau Winter. – Lehetségesnek tartod talán, hogy azok a varázslatok olyan erısek voltak, hogy még most is éreztetik hatásukat? – Nem tudom, asszonyom. Azt viszont bizton állítom, hogy a sírrablók sohasem tértek vissza a Lidércbércektıl. Vannak éjszakák, amikor természetellenes fényeket lehet látni a hegyek közt, és amikor mindkét hold megtelik, a holtak megmozdulnak sírjaikban. Felkelnek, és elindulnak, hogy élıket ragadjanak el, kiknek vére újra és újra meghosszabbítja a fogságba ejtett sötét varázslók életét. – Ez teljességgel képtelenség! – jelentette ki doktor Stockhausen.

Felix nem volt ebben ennyire biztos. Az elızı esztendıben, a Geheimnisnacht, a Titkok Éjszakája során iszonyatos dolgokat látott… Megremegett, és visszaőzte az emlékeket elméje mélyére. – Ha nyugatnak indulunk, biztos veszedelemmel kell szembenéznünk, és nem tudhatjuk, révbe érünk-e valaha – mondta a báró. Beesett arcát még szikárabbá, még szögletesebbé változtatta a lobogó tőz fénye. – Délen talán tiszta, nyugodt földre lelhetnénk, de lehet, hogy ezt a vidéket valamely varázserıvel feltámasztott holthorda ırzi… Úgy vélem, meg kellene próbálnunk a dél felé vezetı utat. Talán mégsincs ott semmi. A Mennydörgés-folyót fogjuk követni. Hangjában jottányi reményt sem lehetett felfedezni; úgy beszélt, mintha már régen beletörıdött volna balsorsába. Lehet, hogy a bárót valóban a halál kerülgeti? – tőnıdött Felix. Az erdıjáró története által gerjesztett hangulatban hajlandó lett volna elhinni a dolgot. Elhatározta, alkalomadtán megpróbál többet megtudni a von Diehl családot sújtó átokról. Véletlenül Manfredre nézett. A fiatal nemes révetegen bámult a tőzbe; arcán furcsa öröm nyomai látszottak. ♦♦♦ – Azt hiszem, megtaláltam az új színdarabomhoz a megfelelı inspirációt – mondta Manfred von Diehl szenvedélyesen. – Az a csodálatos mese lesz mővem magja, amit tegnap este attól az erdıjárótól hallottunk. Felix kétkedve nézett vissza rá. A tábor nyugati oldalán sétálgattak, a szekerek és a fenyegetı, zord bércek között. – Elképzelhetı, Manfred, hogy ez a történet több, mint egy egyszerő mese. A régi legendáknak mindig van valami igazságalapjuk. – Pontosan! Pontosan így van! Ki tudná ezt nálam jobban? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a darabomnak ezt a címet adom: Ahol a holtak újra járnak. Képzelje csak el, barátom: ezüstgyőrők csilingelnek a csontujjakon, a nyugalmat nem lelı holtak összeaszalódott, cafatos bıre nyálkásan csillámlik a lidércfényben. Képzeljen el egy királyt, aki rég halott már, de akinek testét mégsem rágták szét a férgek. Képzelje el, hogy ez a király minden évben kikel sírjából, hogy megszerezze a vért, amivel újra meghosszabbíthatja a halottak fölötti uralkodásának idejét. Ahogy a kísérteties, félelmetes hegycsúcsokra nézett, Felix nagyon könnyen el tudott képzelni minden ilyesmit. Von Diehl bárót négyszáz ember követte a számőzetésbe, de csak hárman voltak köztük olyanok, akik felmertek kapaszkodni a hegyekbe. A nap folyamán Dr. Stockhausen és Frau Winter gyógynövények után kutatva a mohos sziklákkal és kıtörmelékkel borított emelkedıkön kószált. Még szürkület elıtt visszatértek a táborba, de ha tovább maradnak kint, találkozhattak volna Gotrek Gurnissonnal. A Trollvadász sötétedés után ment fel a hegyoldalra, mintha próbára akarná tenni a sötétség erıit, van-e elég merszük ahhoz, hogy rátámadjanak. – Képzelje el – suttogta Manfred igézı hangon. – Képzelje el, hogy az ágyában alszik, és hirtelen tompán puffanva közeledı léptek neszére riad. Hallgatózni kezd, de a sajátján kívül nem hall más lélegzést… Ott fekszik az ágyában, hallgatja a saját szívverését, és közben tudja, hogy a közeledı lény mellkasában nem dobog semmi, és… – Igen – szólt közbe Felix. – Ebbıl valóban remek színdarabot lehetne írni. Amint befejezte, szeretném elolvasni. – Témát akart váltani. Elgondolkodott, vajon mirıl beszélgethetne ezzel a különös fiatalemberrel. – Talán én magam is megpróbálkozom a versírással. Mondana valamit a von Diehl család átkáról?

Manfred arca mintha kıvé változott volna. Kísérteties tekintetétıl Felix megremegett, de Manfred végül elmosolyodott, megrázta a fejét, és visszaváltozott habókos íróvá. – Errıl igazán nem mondhatok sokat. – Halkan felkuncogott. – A nagyapám nagyon vallásos ember volt. Hogy ezt bebizonyítsa, rengeteg boszorkányt és elfajzottat ítélt máglyahalálra. Az egyik Boszorkányéjen egy Irina Trask nevezető csinos leányzót süttetett meg. Nagyapám egész udvarnépe összesereglett, mert látni akarták a levetkıztetett leány valóban nem mindennapi bájait. Ahogy a lángok fellobbantak, a leány könyörögni kezdett a pokol hatalmasságaihoz, bosszulják meg halálát, öljék meg nagyapámat, és szabadítsák örököseire, és azok valamennyi gyermekére a Káosz haragját. „A Sötétség és a gyermekei eljönnek mindıtökért”, mondta leány. Manfred elhallgatott, és rosszkedvően a hegyekre bámult. – És mi történt ezután? – firtatta Felix. – Nem sokkal azután a nagyapámmal vadászat közben végzett egy falkányi rémember. A fiai összevesztek az örökségen. A legidısebb, Kurt volt az örökös, de apám és az öccse fellázadt ez ellen, és közös erıvel elkergették a bátyjukat. A mendemondák szerint Kurt útonálló lett, és a Káosz egyik harcosa végzett vele. Mások szerint viszont északra ment, ott érte utol mindennél szörnyőbb végzete. Az apám örökölte a bárói címet és birtokot. Nem sokkal ezután nıül vette anyámat, Katerina von Wittgensteint. Felix a nemes ifjúra meresztette a szemét. A Wittgenstein család olyan hírhedten gonosz, olyan rossz hírő volt, hogy a társasági életbıl is kirekesztették tagjait. Manfred ügyet sem vetett Felix döbbenetére. – Gottfried bácsikám lett a hadvezérük. Anyám az én születésem közben halt meg. Apámat évekkel késıbb vesztettem el. Egyszerően eltőnt. Gottfried örökölte tıle a hatalmat. Azóta szünet nélkül üldöz minket a balszerencse. Felix ekkor meglátta a hegyoldalon lefelé tartó alakot. Frau Winter volt az; szemmel láthatólag nagyon sietett. – Az apja… Eltőnt? – kérdezte Felix. – Igen. Levegıvé változott. Senki sem tudta, hová lett, de jóval késıbb nekem sikerült kiderítenem, mi történt vele. Frau Winter már a közelükbe ért. Győlölködı pillantást váltott Manfreddel. – Rossz hírt hozok – mondta ezután. – A hegy oldalában felfedeztem egy üreget. Védırúnák zárják le, de érzem, valami iszonyatos dolog van mögöttük. Volt valami a hangjában, ami miatt Felix rögtön elhitte, amit mondott. A nı tovább száguldott a tábor felé. Felix Manfredre nézett. – Úgy vettem észre, nincsenek oda egymásért. – Ez a nı azóta győlöl engem, amióta a bácsikám engem nevezett meg örököséül. Frau Winter szerint az ı fiának kellene megkapnia a bárói címet. Felix csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Ó, hát nem is tudta? – kérdezte Manfred. – Dieter nem más, mint Frau Winter fia, és mellesleg az én apám fattya. A holdfényben a Mennydörgés-folyó vize olvasztott ezüstként ragyogott. A partnak e szakaszán vén, göcsörtös törzső fák álltak a víz mentén – Felixet lesben álló trollokra emlékeztette mind. Idegesen körülnézett. Ezen az éjszakán volt valami a levegıben; valami feszültség talán, ami azt az érzést keltette benne, hogy valami nincs rendjén. Erınek erejével kellett elfojtania magában az érzést, hogy valahol valami gonosz teremtmény megmozdult; valami olyan szörny, ami Gottfried báró embereinek – köztük Felix Jaegernek – életére éhezik. – Valami baj van, Felix? Zavart vagy ma este – mondta Kirsten.

Felix a leányra nézett, és elmosolyodott. Kirsten közelsége mindig jólesı érzéssel töltötte el, és általában élvezte az esti folyóparti sétákat, ám ezen az éjjelen valami mintha közéjük állt volna. – Nem, minden rendben. Csak egy kicsit fáradt vagyok. – Felix önkéntelenül a közeli bércekre pillantott. A holdak fényénél az a bizonyos nyílás tátongó szörnypofának látszott. – Ez az a gödör, ugye? Van benne valami természetellenes – mondta Kirsten. – Érzem. Olyan érzést kelt bennem, mint Frau Winter legveszélyesebb varázslatai. Akkor is mindig a hideg futkos a hátamon. Csak ez még azoknál is rosszabb. Felix látta, hogy a leány arcára egy pillanatra kiül a félelem, hogy aztán ismét eltőnjön. Kirsten a folyó túlsó oldalára nézett. – Valami ısi, valami sátáni lakik azokban a hegyekben, Felix. Valami, ami éhes. Itt könnyen meghalhatunk. Felix megfogta a kezét. – Tökéletes biztonságban vagyunk. Még mindig nem távolodtunk el a folyótól. Megremegett a hangja, és szavai nem csengtek valami nyugtatóan. Úgy beszélt, mint valami rémült kisfiú. Mindketten reszkettek. – A táborban mindenki fél, kivéve persze a barátodat, Gotreket. İ mitıl ilyen bátor? Felix halkan felnevetett. – Ó, Trollvadász Gotrek! Valami bőnt követett el, és megesküdött, hogy vezeklésképpen szüntelenül a halált fogja keresni. Elhagyta otthonát, családját és barátait. Nincs helye ezen a világon. Azért ilyen bátor, mert nincs vesztenivalója. Becsületét csak úgy szerezheti vissza, ha hısként hal meg. – Miért csatlakoztál hozzá? Te nem úgy festesz, mint aki a halált keresi. Mielıtt megszólalt volna, Felix végiggondolta, mit válaszoljon. Valójában még sohasem tőnıdött el ezen; eddig nem is igen érdekelte a dolog, ám most, Kirsten fekete szemének tüzében hirtelen fontosnak találta, hogy megtalálja saját indítékát. – Gotrek megmentette az életemet. Utána vérszerzıdést kötöttünk egymással. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a szertartás mit jelent, de végigcsináltam. Csak a puszta tényeket közölte a leánnyal; az igazságot csak az egyik oldaláról mutatta be neki, és nem magyarázott meg semmit. Elhallgatott, és megdörzsölte a jobb orcáján éktelenkedı régi sebhelyet. Hirtelen úgy érezte, Kirstennel ıszintének kell lennie. – Párbajoztam valakivel, és megöltem az ellenfelemet. Iszonyatos botrány tört ki utána. Abba kellett hagynom a tanulmányaimat, és az apám is kitagadott. Tele voltam dühvel, és összetőzésbe kerültem a törvénnyel. Amikor Gotrekkel találkoztam, nem volt semmi célom, csak sodródtam. Gotrek azonban olyan határozottan haladt a saját útján, hogy engem is magával ragadott a lendülete. Könnyebb volt követnem öt, mint egyedül új életet kezdenem. Mindig is vonzott Gotrek önpusztító eszelıssége. Kirsten kérdın nézett rá. – Még most is vonz? Felix megrázta a fejét. – És te? Te hogy kerülsz ide, a Mennydörgés-folyó mellé? Egy kidılt fatörzshöz értek. Felix felsegítette rá a leányt, majd maga is felugrott mellé. Kirsten lesimította bokáig érı parasztszoknyája alját, és megigazította hosszú haját. A holdfényben, a lassan felemelkedı ködben Felix gyönyörőnek látta ıt. – Odahaza, Diehlendorfban a szüleim Gottfried báró jobbágyai voltak. İk adtak tanoncnak Frau Winter mellé. Az a lavina végzett velük, és a húgaimmal is. – Sajnálom – mondta Felix. – Nem tudtam, hogy…

A lány úgy vonta meg a vállát, mintha már beletörıdött volna a megváltoztathatatlanba. – Útközben rengetegen meghaltak már. Örülhetek, hogy én egyáltalán itt vagyok. – Egy hosszú pillanatig hallgatott, és amikor újra megszólalt, a lánynak sokkal lágyabb volt a hangja. – Hiányoznak… Felix erre semmi okosat sem tudott mondani, így inkább hallgatott. – Tudod, a nagyanyám úgy élte le az életét, hogy legfeljebb egy mérföldnyire hagyta maga mögött Diehlendorfot. Még azt a vén kastélyt sem látta soha belülrıl. Csak a kunyhóját ismerte, meg azokat a mezıket, amiken dolgozott. Én már láttam hegyeket, városokat, és most eljutottam ehhez a folyóhoz. Nagyobb utat tettem meg a valóságban, mint a nagyanyám álmában. Tulajdonképpen boldog is lehetnék. Felix a lányra nézett. Kirsten arcán egy könnycsepp csillogott. Arcuk már majdnem összeért. Kirsten háta mögött egyre feljebb nyúltak a folyóról felemelkedı, gyorsan sőrősödı köd csápjai. Felix már a vizet is alig látta. Kirsten közelebb lépett hozzá. – Ha nem jöttem volna el erre az útra, nem találkoztam volna veled. Ügyetlenül, félénken megcsókolták egymást. Ajkaik alig értek össze. Felix elırehajolt, és megérintette Kirsten hosszú haját. Egymáshoz simultak; ölelésük egyre szorosabbá, a csók pedig egyre szenvedélyesebbé változott. Kezeik simogató felfedezıútra indultak a másik testén, a vastag ruhák alá. Túlságosan oldalra dıltek; Kirsten felsikoltott. Mindketten leestek a kidılt fatörzsrıl a puha, nedves földre. – Csupa sár lett a köpenyem – mondta Felix. – Talán jobb lenne, ha levetnéd. Ráfeküdhetnénk. Itt minden nedves. A halált ígérı hegyek árnyékában, a holdfénytıl ezüstös ködben szeretkeztek elıször. ♦♦♦ – Hol voltál, emberifjonc, és miért vagy ilyen fenemód elégedett magaddal? – kérdezte Gotrek zsémbesen. – A folyónál voltam – felelte Felix ártatlanul. – Sétálgattam. Gotrek felvonta egyik bozontos szemöldökét. – Rossz éjszakát választottál a sétálgatásra. Nézd, hogy sőrősödik a köd! Varázslatszagot érzek. Felix körülnézett; a félelem a csontja velejéig hasított. Keze önkéntelenül a kardja markolatához csúszott. Eszébe jutott az a köd, ami egy évvel korábban a Feketekı Arénát körülvevı lápvidékre telepedett, és arra is jól emlékezett még, mit rejtett a szürkeség. A válla fölött hátralesett a sötétségre. – Ha ez igaz… Szólnunk kellene Dieternek, meg a bárónak is. – Már szóltam a gárdisták parancsnokának. Az ırséget megkettızték. Ennyit tehetnek, semmi mást. – És mi mit fogunk csinálni? – Alszunk egy keveset, emberifjonc. Nemsokára neked is ırségbe kell menned. Felix a szekér hátuljában heveredett le, néhány gabonászsák tetején. Szorosan maga köré húzta a köpenyét, de bárhogy erılködött, csak nem bírt elaludni. Gondolatai Kirsten körül keringtek. Amikor felnézett a Morrsliebre, a kisebbik holdra, mintha a leány arcát látta volna a fénykorongban is. A köd közben egyre jobban összesőrősödött, és elnémította a világ zajait. Felix már csak Gotrek nyugodt szuszogását hallotta.

Amikor végül mégis sikerült elaludnia, sötét álmokat látott: halott emberek járkáltak körülötte. ♦♦♦ Valahol riadtan felnyerített egy ló. Egy óriási kéz tapadt Felix szájára. A fiú dühösen felült; elıször arra gondolt, talán Lars támadt rá, hogy végül mégis bosszút álljon rajta. – Hallga' csak, ember! Valami közeleg. Maradj csendben. Felix kínlódva kirázta a fejébıl az álom maradványait. A szeme égett a fáradtságtól, az izmai sajogtak a kemény zsákoktól amiken feküdt; kimerültnek érezte magát, mintha minden ereje elhagyta volna. – Mi ez, Gotrek? – kérdezte suttogva. A Trollvadász csendre intette, és beleszimatolt a levegıbe. – Bármi legyen is, már jó ideje halott lehet. Felix megremegett, és maga köré húzta köpenyét. Érezte, hogy a gyomra mélyén ébredezni kezd a félelem. Ahogy felfogta a törpe szavainak értelmét, erınek erejével kellett elfojtania páni félelmét. Kilesett a ködbe. A szürkeség betakarta a földet; egy lándzsahossznyira is alig lehetett ellátni. Felix a szemét erıltetve elıremeredt, és nagy nehezen sikerült kivennie az övékhez legközelebb álló szekér körvonalait. Hátralesett; félt, hogy a sötétség valamelyik bestiája máris a háta mögé lopakodott. Ahogy eszébe jutottak Manfred szavai, a fülében dobolva lüktetni kezdett a vér. Képzeletében csontkezek jelentek meg; a kezek feléje nyúltak, hogy megragadják, és lerántsák valami mély, sötét sírgödörbe. Úgy érezte, mintha az izmai jéggé váltak volna. Csak kínlódva bírt megmozdulni, külön erıfeszítésbe került, hogy a kardjához nyúljon. – Kimegyek, és körülnézek egy kicsit – súgta Gotrek. Mielıtt Felix bármit felelhetett volna, a törpe nesztelenül leugrott a szekérrıl, és beleveszett a ködbe. Felix úgy érezte, egyedül maradt a világon. Felriadt lidércnyomásos álmából, de egy még rémisztıbb látomás közepén találta magát. A sötétség és a nyúlós köd mindentıl elszigetelte. Érzékszervei még nem fogták fel a rémek jelenlétét, de valami ösztön megsúgta neki hogy odakint, talán egészen közel éhes, förtelmes lények ólálkodnak. Tudta, a szekéren kívül a halál vár rá. Viszont Kirsten is odakint volt, Frau Winter lakószekerében aludt. Felix maga elé képzelte az ágyában fekvı leányt; elképzelte, hogy a lakószekér ajtaja lassan befelé dıl. Valami félelmetes erı nyomhatta be; a sarokpántok meglazultak, az ajtó beszakadt, és a nyílásban megjelent egy… Felix kirántotta a kardját, és kiugrott a szekérbıl. Érzékszerveit annyira kihegyezte a félelem, hogy irdatlan erejő harangkondulásnak hallotta a tompa puffanást, amivel lába a sárba dobbant. Tágra nyitott szemmel, alakok után kutatva meredt a ködbe, és a szekérvár külsı körén átvágva elindult arra, amerre Kirstent sejtette. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna minden egyes lépés megtétele. Riadtan maga köré tekintgetett; félt, hogy valami a háta mögé oson. A sötét árnyékfoltokat széles ívben kikerülte. Szeretett volna felkiáltani, hogy riassza a tábor lakóit, de ösztönösen megérezte, hallgatnia kell, mert ha kiad valami hangot, talán magára vonja az iszonyatos ólálkodók figyelmét, és akkor… Akkor mindennek vége lenne.

Egy alak bontakozott ki az árnyak közül. Felix felemelte a kardját. Szíve a torkában dobogott, de aztán észrevette, hogy az alak bırpáncélt, és fémsisakot visel. Egy ırszem – gondolta megkönnyebbülve. Hála Sigmarnak! Ám amikor az alak megfordult, kis híján felsikoltott. Az arcon nem volt hús. Az üres szemgödrök mélyén valami zöldes fény izzott. A hústalan, ajaktalan szájból elvénült, szuvas fogak vigyorogtak elı. Felix csak ekkor látta, hogy a sisak – amirıl az elıbb még azt hitte, az egyik ıré – patinás bronzból van, és felületére szemfájdítóan bonyolult rúnákat rajzoltak. A lény ruhájából és köpenye alól nedves földszag, és rohadt bır bőze terjengett. A rém Felix felé csapott rozsdás kardjával. A fiú egy pillanatig megkövülten állt, és talán ott is maradt volna, ha reflexei nem vetik oldalra. A lény kardja megkarcolta az oldalát. Fájdalom hasított a testébe. Meglátta a rozsdás fegyvert tartó kezet borító papírvékony bır alatt rángó inakat. Felfelé rántotta a kardját, a rém nyakára célzott. Agyát ugyan marokra szorította a félelem, de teste engedelmesen végrehajtotta a begyakorlott mozdulatot. Pengéje oldalról sújtott le a lény nyakára, és éles reccsenéssel átvágta a csigolyáit. Ugyanazzal a lendülettel visszafelé rántotta a kardját – a második csapás a rém mellkasát találta telibe. A penge úgy hatolt keresztül a testen, mint a mészáros kifent bárdja egy csonton. A csontvázszerő harcos úgy rogyott össze, akár egy zsinórjairól levágott marionett-báb. Mintha Felix csapásai jeladások lettek volna, a ködben hirtelen árnyszerő alakok jelentek meg. A fiú széthasadó deszkák reccsenését hallotta, meg rémült állati rikoltásokat – mintha egy szempillantásnyi idı alatt megtört volna a varázslat, ami eleddig elnémította a hangokat. Valahol az éjszakában Gotrek zengte csatadalát. Felix keresztülrohant a ködön, és kis híján összeütközött Dieterrel, aki csak ekkor kászálódott ki a lakószekerébıl. A nagydarab férfi felöltözve, egy bárd nyelét szorongatva állt a fiú elıtt. – Mi történt? – kérdezte, túlordítva a sikolyok kakofóniáját. – Támadók, holt lények a hegyek mélyérıl – felelte Felix zihálva. – Élıholtak! – bömbölte Dieter. – Emberek, hozzám! Mindenki hozzám! – Farkasordításhoz hasonló csatakiáltást hallatott. A ködbıl, innen-onnan felhangzott néhány erıtlen válaszüvöltés. Felix tovább rohant Kirsten lakószekere felé. Két társzekér közül, a fekete árnyékfoltból két alak ugrott elé. Hosszú, gonoszul ívelı pengék csaptak felé. Felix kitért az egyik kard elıl, a másik csapását pedig a sajátjával fogta fel. Még két csontváz támadt rá. Az egyiknek a lábára csapott. Kardja átmetszette a térdet, a lény összeroskadt. Felix a félelemtıl kábult aggyal, szinte gépies mozdulatokkal küzdött. Átugrotta az imént földre kényszerített rém feléje csapó kardját, sarkával a gerincére dobbantott, hogy csontját törje. Néhány pengeváltás következett, de Felix végül darabokra hasogatta ellenfelét. A következı pillanatban meglátta a Frau Winter lakószekerének bedöntött ajtaján keresztülnyomuló két alakot. Éppen olyan volt minden, mint álmában. A szekérbıl valami kántálás hallatszott. Felix felkészült a rohamra, de mielıtt elırevetıdhetett volna, megvakította a hirtelen fellobbanó villám kékes fénye. A villámok egymás után lobbantak fel, a levegıben terjengı ózonszag még a rothadásbőzt is elnyomta. Amikor Felix szeme kitisztult, a két szétrobbantott csontváz maradványai már a lakószekér lépcsıjének tövében hevertek. Az ajtóban álló Frau Winter nyugodtnak tőnt. A bal tenyerébıl egy fénypászma emelkedett ki. Felixre nézett, és bátorítóan bólintott.

Kirsten úrnıje hátánál állt, és valahová Felix mögé mutatott. A fiú megpördült. Tucatnyi élıhalott harcos rohant felé. Hallotta, hogy Dieter és katonái a rohamozók irányába futnak, és ı is csatlakozott a támadásba lendülı emberekhez. Felix körbejárta a tábort, s kardjával vágva utat magának Gotrek keresésére indult az üvöltı-bömbölı káosszá változott éjszakában. Valamivel késıbb, amikor a köd szétoszlott valamelyest, Felix elrángatott néhány gyermeket halott szüleik közelébıl – levágott apjuk hálóruhában hevert meggyilkolt anyjuk mellett, aki fél kézzel még mindig egy hosszúnyelő seprőt szorongatott lándzsaként –, és az egyik szekér alá tuszkolta ıket. Amikor ezzel megvolt, valami hangot hallott a háta mögül. Hátrapördült, a rárontó csontvázóriásra meredt, és valahogy – maga sem tudta hogyan – sikerült élve megúsznia az összecsapást. Kicsivel késıbb már Dieter mellett küzdött. Hátukat összevetették, és elszántan vagdalkoztak; körülöttük már egész kupacnyi széthasogatott, szétmorzsolt csont hevert. A csata középpontja, a förgeteg eltávolodott Felixtıl, a köd újra összesőrősödött körülötte, és egy hosszú, nyugodt pillanat után arra eszmélt, hogy egyedül áll a haldoklók sikolyaitól vibráló éjszakában. Egy alak ugrott rá a ködtakaróból; pengéik összecsattantak. Felix döbbenten látta, hogy most Lars támadott rá. Az erdıjáró arcára rákeményedett a vad, foghíjas vigyor, szája sarkában az iszony habja fehérlett. Eszelıs dühvel csapott Felix felé; a mozdulatai elárulták, hogy félırült a félelemtıl. – Fattyú! – sziszegte Lars, és egy olyan csapást eresztett meg Felix felé, melynek ereje egy fát is kidöntött volna. Felix lehajolt, elırelendült, és szíven szúrta az erdıjárót. Lars hörögve összerogyott. Felix eltőnıdött. Lehet, hogy Lars eszét nem is vette el teljesen a félelem; ahhoz mindenesetre elég okos volt, hogy felfogja, ha megöli ıt, mindenki azt hiszi majd, hogy az élıholtak végeztek vele. Felix megfordult, és újra a csata sőrője felé indult. Befordult az egyik szekér mellett. A ködben több tucat élıholt harcos hátrált Gotrek dühödten villogó bárdja elıl. Felix elıtt hirtelen felragyogott egy kék villámsorozat – a lobbanások megtisztították elıtte az utat. Körülnézett, hogy megköszönje Frau Winternek a segítséget, ám a nı már beleveszett a ködbe. A fiú megfordult, és az ámuldozva, tátott szájjal álló Gotrekre nézett, aki talán fel sem fogta, mi történt körülötte. Nem sokkal hajnal elıtt a támadók visszakotródtak a hegyekbe. Von Diehl báró emberei zavartalanul összeszedhették halottaikat, és nekiláthattak a megrongálódott szekerek kijavításának. ♦♦♦ Felix izgatottan figyelte, ahogy Gotrek a kora reggeli fényben megvizsgálja a régi, romos kriptát. A fiú fulladozott a kripta belsejébıl áradó, dohszagtól és a rothadó csontok bőzétıl terhes levegıtıl. Megfordult, és lenézett a hegy tövébe, ahol az életben maradt számőzöttek a szétzúzott szekerek maradványaiból éppen az elesettek halotti máglyáit építgették. Senki sem akadt, aki a hegyek közelében akarta volna eltemetni hozzátartozóit. Gotrek komor elégedettséggel felmordult. Felix visszafordult, és ránézett. A törpe végighúzta a kezét a kicsorbult szélő kıtömbökre vésett, egymásba kapcsolódó ısi rúnákon, majd felpillantott, és zordan elvigyorodott. – Semmi kétség, emberifjonc, a kaput lepecsételı rúnákat kívülrıl törték fel. Felix rámeresztette a szemét. Egyre inkább hatalmába kerítette valami balsejtelem.

– Úgy tőnik, valaki szándékosan elısegítette, hogy a von Diehl családot sújtó átok beteljesedjen. ♦♦♦ Megnyíltak a szürke égbolt csatornái, zuhogott az esı. A szekerek déli irányba zötykölıdtek. A karaván mellett a Mennydörgés-folyó hullámai bukdácsoltak távoli céljuk felé. Az esıtıl megduzzadt folyó vize bármelyik pillanatban kiléphetett medrébıl. Felix megrántotta a gyeplıt; az ökrök lehajtották fejüket, és erejüket megfeszítve tovább húzták az iszapos talajban le-leragadó szekeret. Felix mellett Kirsten szipogott. Mint a karaván majd valamennyi tagja, a leány is sápadt volt, az arca beteges. A hosszú utazás fáradalmai és az egyre zordabbá váló idıjárás legyengítette, a betegségek prédájául dobta az embereket. Egyetlen város sem fogadta be ıket; sok helyütt fegyveres, csatázni kész harcosok hajtották tovább a karavánt a senkiföldjére. Már senki sem tudta megbecsülni, mennyi ideig fog tartani útjuk, sokan úgy érezték, örökké vándorolniuk kell, s már soha többé nem pihenhetnek meg. Az emberek lelkét még jobban meggyengítette a tudat, hogy van köztük valaki, aki a hegyek tövében rájuk szabadította az élıholtakat, egy idı múlva azonban már haragjuk is, félelmük is megfakult, csak az erıtlen, fásult gyanú maradt meg bennük. Felix bőntudatosan nézett Gotrekre. Arra számított, ha meghallja Kirsten szipákolását, a Trollvadász újra rázendít az emberek törékenységérıl és gyengeségérıl szóló végtelen litániájára. Ám a törpe hallgatott, némán és figyelmesen méregette a Világvége Hegyek vonulatát. Felix eltőnıdött, vajon sikerül-e valaha összeszednie annyira a bátorságát, hogy megvallja Gotreknek, nem tart vele további vándorútján, inkább letelepszik és Kirsten mellett marad. Elıre félt a törpe reakciójától. Nem tudta eldönteni, vajon Gotrek egyszerően legyint, ha meghallja a hírt, és ezt is csak az emberektıl megszokott hőtlenség újabb példájának tekinti majd, vagy esetleg feldühödik, és tombolni kezd. Felix levert volt emiatt. Szerette a Trollvadászt, csípıs megjegyzései, és borongós hangulata ellenére kedvelte ıt. Bántotta, hogy a törpének éppen ımiatta kell majd egyedül szembenéznie a reá leselkedı veszélyekkel, ám szerelmes volt Kirstenbe, és elválásuknak már a puszta gondolata is fájdalmat okozott neki. Gotrek talán megérzett valamit Felix vívódásából; talán éppen ez volt az oka szokatlan némaságának. Felix oldalra nyúlt, és megszorította a leány kezét. – Mit néz ennyire, Herr Gurnisson? – kérdezte Kirsten. Gotrek nem fordult felé, továbbra is a hegyeket méregette vágyakozó tekintettel. Úgy tőnt, nem akar válaszolni a leány kérdésére, de végül mégis rámutatott az egyik fellegekbe burkolózó hegycsúcsra. – Az ott a Caraz-a-Carak, az Örökbérc. A hazám – mondta. Hangja lágyabb volt, mint amilyennek Felix valaha hallotta, szavaiból szívfájdító vágyakozás csendült ki. Gotrek megfordult, és a két fiatalra nézett. Vonásait annyira eltorzította valami kínzó érzés, hogy Felix zavartan elkapta róla a tekintetét. Az esı lelapította a törpe hajtaréját; arca fásult volt és fáradt. Kirsten elırenyúlt, és visszahúzta a törpe vállára köpenye lecsúszott szélét. A mozdulat olyan volt, mintha csak egy eltévedt gyermek ruháját igazította volna meg. Gotrek elıször a tıle megszokott ádáz, szúrós tekintettel akart ránézni a leányra, de végül nem ezt tette: szomorkásán elmosolyodott, kivillantva foghíját.

Felixnek eszébe jutott, hogy a törpe talán csak azért jött el idáig, hogy egy futó pillantást vethessen arra a hegyre. Észrevette, hogy Gotrek orra hegyén egy átlátszó nedvességcsöpp himbálózik, ami éppúgy lehetett könny, mint egy esıcsepp. Tovább haladtak dél felé. ♦♦♦ – Most még nem hagyhatjuk ıket magukra – mondta Felix, és közben elátkozta magát gyávaságáért. Gotrek elfordult, és az omladozó romra nézett, ami egykoron megerısített falú udvarház lehetett. Csak nemrég bukkantak rá az épületre, de a számőzöttek már úgyahogy kitakarították, és már a kéményekbıl is füst szállt. – És ugyan miért nem, emberifjonc? Találtak maguknak egy szabad vidéket, megmővelhetı földekkel, és egy régi erıdítmény romjaival. Ezt az épületet egy kis munkával jól védhetı várrá lehet alakítani. Felix kétségbeesett igyekezettel próbált találni valami indokot. Még ıt magát is meglepte, mennyire vágyik arra, hogy minél késıbbre halassza a pillanatot, amikor el kell majd válnia Gotrektıl. A törpére nézett, aki olyan szigorú tekintettel meredt rá, mint annak idején az apja, ha komoly dolgokról akart vele beszélni. Felix most sem érezte képesnek magát arra, hogy bevallja az igazat. Győlölte magát ezért, de mégsem tudta megtenni. – Gotrek, alig néhány száz mérfölddel vagyunk északabbra attól a helytıl, ahol a Mennydörgés-folyó beleömlik a Vérfolyamba. Azon túl az Átokföldek vannak, meg egy seregnyi farkasháton nyargaló goblin. – Tudom, emberifjonc. Nekünk azonban ott kell átvágnunk, hogy eljussunk a Karak Nyolcbérchez. Mondd meg neki – bíztatta magát Felix, ám képtelen volt megtenni. – Én most még nem indulhatok el. Láttad a holttesteket, amiket a romok közt találtunk. A csontokat feltörték a velıért. A falak megégtek. Dieter a közelben megtalálta a farkaslovasok csapdáit. Ha ostromra kerülne sor, ezt a helyet még nem lehet megvédeni. A te segítségeddel azonban… Egy törpe segítségével hamar rendbe lehetne hozni a falakat. Gotrek felnevetett. – Nem tudom, ezt mibıl gondolod. – A törpék remekül értenek a kövek megmunkálásához, és az erıdítmények építéséhez. Ezt mindenki tudja. Gotrek elgondolkodva nézett vissza az épületre. Mintha életének egy korábbi szakasza idézıdött volna fel benne. Összevonta a szemöldökét, és bárdja nyelére támasztotta homlokát. – Nem is tudom – mondta tőnıdve. – Ezt a helyet talán még egy törpe sem tudná valóban védhetıvé tenni. Szokványos emberépítmény. Hitvány, nagyon hitvány. – Biztonságossá lehetne tenni. Te is tudod, Gotrek, hogy meg lehetne csinálni. – Talán. Már hosszú ideje nem dolgoztam kıvel, emberifjonc. – Egy törpe sohasem felejti el az efféle dolgokat. Biztosra veszem, hogy a báró busásan megfizetne szolgálataidért. Gotrek rosszallóan szipákolt. – De ezért többet kérek ám, mint amennyit a zsoldosainak fizet! Felix elvigyorodott. – Gyere. Kérdezzük meg tıle.

♦♦♦ Felix képtelen volt elaludni, és végül halkan felkelt. Gyorsan felöltözött, nem szerette volna felriasztani Kirstent. Megigazította a takaróként használt köpenyeket, betakargatta a leányt, és egy könnyed csókot lehelt a homlokára. Kirsten megfordult, de nem ébredt fel. Felix felemelte a kunyhó bejárata mellé támasztott kardját, és kilépett a hideg éjszakába. Közeledik a tél – gondolta, miközben a szájából elıszivárgó lélegzetfelhıcskékre bámult. A holdfényben végigment az udvarházat körülvevı új palánkfal védelmében álló viskók között. Hosszú ideje elıször érezte úgy, hogy megtalálta a békét. Még a tábor éjszakai neszei is nyugtatóan hatottak rá. Az erıdítmény már az elsı havazás elıtt elkészült, és lakóinak elegendı gabonájuk volt ahhoz, hogy kitartson a tél végéig, sıt, még ahhoz is, hogy tavasszal bevethessék majd a frissen felszántott földeket. Valahol felbıgött egy tehén, a falak tetejérıl az ırszemek kimért lépteinek koppanásai hallatszottak. Felix felnézett az épületre. Manfred ablakából világosság szőrıdött ki. Felix eltőnıdött sorsa alakulásán. Sohasem képzelte volna, hogy egyszer a semmi peremén, egy ilyen fallal körülvett faluban fog megállapodni. Kíváncsi lett volna, apja mit szólna ha megtudná, hogy földmőves lett belıle. Talán bele is halna a szégyenbe… Elmosolyodott. Izgalmas volt a faluban élni, ahol éppen valami új volt kialakulóban, ahol a közösség hierarchiája még nem teremtıdött meg teljesen. Nekem is meglesz a saját helyem az új rendszerben – gondolta. Ez a hely tökéletes ahhoz, hogy valaki új életet kezdjen. Elindult az ırtorony felé. Tudta, Gotreket ott fogja találni. A törpe nyugtalan volt az utóbbi idıben, már annyira szeretett volna tovább vándorolni, hogy aludni sem igen tudott a nagy békességben. Éjszakánként legszívesebben az általa tervezett toronyban ırködött. Felix felkapaszkodott a létrán, és átbújt a figyelıhelyiségbe nyíló csapóajtón. Gotrek a fal mellett állt, és a kinti sötétséget bámulta. Amint megpillantotta a törpét, Felixen újra erıt vett a már jól ismert idegesség, de megkeményítette lelkét, és elhatározta, most már tényleg bevallja Gotreknek az igazat. – Nem tudsz aludni, emberifjonc? Felix nagy nehezen biccentett. Amikor magában megfogalmazta, mit fog mondani a törpének, még minden egyszerőnek tőnt. Elhatározta, racionálisan fogja elmagyarázni a helyzetet, egyszerően kijelenti, hogy Kirsten mellett akar maradni, és megvárja, a törpe mit felel erre. Ám most valahogy mégis nehéz volt belekezdeni; a nyelve nem mozdult, és a szavak mintha a torkán akadtak volna. Szinte képzeletben már hallotta Gotrek válaszát; amint a törpe gyávának és esküszegınek nevezi ıt, és megkérdezi, ezt érdemli-e egy törpe attól az embertıl, akinek megmentette az életét. Felixnek el kellett ismernie, valóban fogadalmat tett, hogy követi Gotreket, és feljegyzi halálának történetét. Persze amikor megesküdött, akkor részeg volt, és szíve tele hálával, hisz a törpe nem sokkal azelıtt rántotta félre a császári lovasság ménjeinek patái elıl. Ám egy eskü, az mégiscsak eskü, bármilyen körülmények között tegyék is azt, és ezt Gotrek valószínőleg ki is fogja mondani… Felix a törpe mellé állt. Kinéztek a külsı falat körülölelı, kihegyezett végő karókkal körülvett vizesárokra. A fal mögé csak azon a földhídon keresztül lehetett bejutni, amit az ırtorony vigyázott. – Gotrek… – Igen, emberifjonc?

– Remek munkát végeztél – mondta Felix. Gotrek felnézett rá, és kimérten elmosolyodott. – Nemsokára megtudjuk, valóban így van-e – felelte, és elıremutatott. Felix a jelzett irányba nézett. A vizesárkon túli mezı feketéllett a farkasháton nyargalók hatalmas hordájától. Gotrek a szájához emelte a riadótülköt, és belefújt. ♦♦♦ Nyílvesszı forgácsolta szét a fa mellvédet. Felix lerántotta a fejét, lenyúlt, és kivette a halott ırszem kezébıl a számszeríjat. A padlón heverı férfi nyakában is nyílvesszı rezgett. Felix elıkerített egy nyilat, és felajzotta fegyverét. Felugrott. Az építmény felé zúgó, égı nyílvesszık hullócsillagokként ragyogtak. Valahonnan hátulról égésbőz csapott Felix orrába. Lenézett. A farkaslovasok úgy rajzottak a tábor mellett, mint egy valódi farkashorda egy tehéncsorda körül. A farkasok hátán ülı alakok zöld bıre olajos fénnyel csillogott a lángoló nyílvesszık fényében. A tüzek megvilágították a mélyen ülı szemeket, a sárgás agyarakat. Több százan lehetnek – gondolta Felix. Hálát adott Sigmarnak, hogy Gotrek felépíttette velük a falakat, megásatta a vizesárkot, és elhelyeztette a karókat. Akkor még mindannyian felesleges óvatosságnak tartották a dolgot, és mindenki átkozta az akaratos törpét, most viszont úgy tőnt, még ez is kevés, ezek az építmények sem tudják távol tartani a támadókat. Felix célba vette az egyik farkaslovast, aki éppen abban a pillanatban akart kilıni a toronyra egy szurokba mártott, meggyújtott nyilat. Felix meghúzta a számszeríj ravaszát. A nyílvesszı átsuhant az éjszakán, és a goblin mellkasába fúródott. A zöld bırő hanyatt vágódott a nyergében; lángoló nyila a magas ég felé röppent, mintha a holdakat akarná keresztüldöfni. Felix újra lehajolt, és egy második nyilat helyezett a fegyverébe. Háttal volt a mellvédnek, így lelátott a cölöpkerítés által közrefogott udvarra. Az asszonyok és a gyerekek láncot alkotva adogatták egymásnak a vödröket; a sor egyik vége az esıvízgyőjtı medencénél volt, a másik pedig a lángba borult istállónál. Az egyik vénasszony hirtelen összeroskadt; a sötét esıként az udvarra zuhogó nyilak egyike terítette le. Felix megfordult, és újra lıtt. Elhibázta a célt. Az éjszakai sötétséget megrengette a hangok kakofóniája, a haldoklók sikolya, a farkasok üvöltése, a nyílvesszık, és a számszeríjakból kilıtt nyilak halálos sziszegése. Gotrek egy vidám törpedalt énekelt; valahol száraz, recsegı hangon a báró osztogatta higgadt parancsait. A kutyák vonyítottak, a lovak rémülten nyerítettek, a gyerekek sírtak. Felix örült volna, ha hirtelen megsüketül. Recsegés ütötte meg a fülét. Valahol a közelben karmok nyúztak egy deszkát. Elırehajolt, és kinézett a mellvéd fölött. Kis híján elvesztette az arcát – a farkas állkapcsai alig valamivel alatta csapódtak össze. A bestia, ügyet sem vetve átdöfött testő, döglött társaira, valahogy keresztülvergıdött a karóerdın, és átugrotta a vizesárkot. A felugró, és újra a földre dobbantó farkas bőzös lehelete Felix arcába csapott. A fiú már a dög hátán ülı goblint is látta; a zöldpofájú két kézzel kapaszkodott hátasába. A farkas újra ugrani készült. Felix megeresztett egy nyilat. A lövedék a farkas mellkasába vágódott. A dög elterült, lovasa messzire gurult, és eltőnt a sötétben. Felix látta, hogy Frau Winter felkapaszkodik az ırtoronyba, és Gotrek mellé áll. A fiú remélte, hogy az asszony tud tenni valamit. Az éj üvöltı káoszában ugyan lehetetlen volt biztosan megállapítani a csata állását, de a fiú gyanította, nem a védık állnak gyızelemre. A vizesárok mintha tele lett volna a lelıtt támadók holttestével, de

annak ellenére, hogy a mellvédek biztos fedezéket nyújtottak, a nyílzáporban az emberek is úgy hullottak, akár ıszidın a legyek. Amikor Felix újra kilesett a mellvéd mögül, egy csapatnyi nehéz páncélt viselı orkot látott, akik egy kihegyezett végő fatörzzsel a kapu felé rohantak. Néhány nyíl közéjük csapódott ugyan, de nem fékezte meg támadásukat, mert a faltörı kost tartó alakok fölé védelmezıen pajzsot tartottak mellettük loholó társaik. A fatörzs vége a kapuhoz döndült. Felix a kardja után kapott, és felkészült rá, hogy leugorjon az udvarra, hogy szembeszálljon a kapun beözönlıkkel. Tudta, nem sok esélye lesz a küzdelemben – a támadók sokszoros túlerıben voltak –, de elhatározta, nem adja olcsón az életét. Érezte, hogy a félelem görcsbe rántja a gyomrát. Remélte, Kirsten valami biztonságos helyen van. Hirtelen felcsendült Frau Winter tiszta hangja. Úgy kántált, akár egy fohászkodó pap. Pár pillanattal késıbb lecsapott a villám. A ragyogó kék fény keresztülmetszette az éjszaka sötétjét. A levegıben ózonszag terjengett. Felix hátán végigfutott a hideg. A villám a faltörı kost markoló orkok közé csapott. Felix hallotta a rémült ordítozást. Némelyik ork eleresztette a fatörzset, és bohócként ugrándozva hátratáncolt, mások füstölgı testtel zuhantak a földre. Égett hús émelyítı bőze töltötte meg a levegıt. A villám újra és újra lecsapott. A farkasok riadtan felüvöltöttek, a nyílzápor megritkult, a fojtó bőz egyre erısödött. A fiú Frau Winterre nézett. A nı arca merev volt és sápadt, haja az ég felé meredt. A fekete-kék villódzás démonivá változtatta külsejét. Felix álmában sem gondolta volna, hogy egy emberi lény ilyen hatalmat birtokolhat. A farkaslovasok és a páncélos orkok a félelemtıl üvöltve visszavonultak a villámok hatósugarán kívülre. Felix megkönnyebbült, de a következı pillanatban a távolban felfedezte a fényragyogást. Belebámult a sötétbe, és sikerült kivennie egy vén zöld bırő sámán alakját. Az ork koponyája körül lebegı vörös nimbusz kísérteties fényt szórt a farkasfej fejdíszre, meg a bütykös, karmos kézben tartott csontpálcára. A sámán fejébıl hirtelen kipattanó vérszínő fénycsóva Frau Winter felé száguldott. Felix látta, hogy a nı nyögve hátratántorodik. Gotrek utánanyúlt, és elkapta. Felix a nı fájdalmasan eltorzuló szájára, sápadt maszkká változó arcára pillantott. Frau Winter a fogait csikorgatta, homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. Úgy tőnt, valamiféle szellemi harcot vív a vén orksámánnal. A farkasháton nyargaló harcosok összegyőltek náluk sokkal bátrabb vezéreik körül. Óvatosan újra a palánkfal felé indultak, de támadásukból már hiányzott az elsı roham vadsága és elszántsága. A harc egész éjszaka folytatódott. Reggel Felix megkereste Gotreket, aki Manfred, Dieter és néhány csodálkozó bámész társaságában ácsorgott a végletekig kimerült Frau Winter körül. – Hogy állunk? – kérdezte Felix a törpétıl. – Amíg ez az asszony él, jól. Amíg meg tudja idézni a villámait, nem lehet nagyobb baj. Manfred a törpére nézett, és egyetértıen bólintott. Az udvar másik felében mozgolódás támadt. – Frau Winter, jöjjön gyorsan! A báró úr megsebesült! Nyilat kapott, talán mérgezettet – kiáltotta Dr. Stockhausen.

A varázslónı fáradt léptekkel bement a házba. A tömegbıl kivált Kirsten, és a segítségére sietett. Felix a leányra mosolygott; örült, hogy még mindketten életben vannak. ♦♦♦ A kapu mennydörgésszerő robaj kíséretében megingott. Még egy ilyen ütés, és bedıl – gondolta Felix. Gotrekre nézett, aki a hüvelykujjával éppen a bárdja élét próbálgatta. Közelgett az ostrom második éjszakája, és a Trollvadász már alig várta, hogy közelharcra kerüljön a sor. Felix egy érintést érzett a vállán. Megfordult. Hef állt elıtte. A termetes férfin látszott, halálosan fél. – Hol van Frau Winter? – kérdezte, és a kapu felé biccentett. – Ezt nem faltörı kossal csinálták. Ezt annak a vén ördögnek a pálcája mővelte. Ha a boszorkány nem állítja meg ıket, a sámán már hajnal elıtt kitőzheti háza elé a fejünket! A fiú Hefrıl a védık megritkított csapatára nézett; a fáradt harcosokra, a mozdulni alig bíró sebesültekre, a vasvillákkal, és egyéb fegyverré alakított szerszámokkal felszerelkezett suhancokra, meg a fiatal leányokra pillantott. A falon túl a farkasok fülsiketítı hangon üvöltöttek. Egyedül Gotrek ırizte meg a nyugalmát. – Nem tudom, hol lehet. Dieter már tíz perccel ezelıtt elment érte. – Hát, akkor elég sokáig tart neki, hogy idehozza. – Jól van – mondta Felix. – Utánamegyek. – Veled tartok – mondta Hef. – Ó, inkább maradj – szólt közbe Gotrek. – Szeretném, ha az emberifjonc visszatérne. Maradj csak itt. A zöldpofák csak a holttestünkön keresztül juthatnak be a kapun. Felix elindult a ház felé. Tudta, Kirsten a varázslónı mellett van. Ha a dolgok esetleg mégis balul ütnének ki, halála elıtt legalább még egyszer láthatja ıt. Alig érte el az ajtót, amikor a háta mögött iszonyatos recsegés kíséretében beszakadt a kapu. Hallotta Gotrek csataordítását, a harcosok rémült rikoltását. Megfordult. Félelmetes látvány tárult a szeme elé. A kapuban, egy óriási, fehér farkas állt, a hátán a sámánnal. A vénség feje körül izzó fénykoszorú lebegett; a sugarak csontpálcája végébıl csaptak elı, és a közelben minden arcot vérszínővé festettek. A fal tetejérıl egy nyíl röppent a sámán felé, de mielıtt elérhette volna ıt, mintha valami különös erı térítette volna le útjáról, hirtelen irányt változtatott. A sámán mögött hat hatalmas termető, páncélba bújtatott, harci bárddal felfegyverzett, vad tekintető ork toporgott. Az ı hátuk mögött egy zöld arcokból és farkasokból álló tenger hullámzott. Gotrek hangosan felnevetett, és támadásba lendült. Felix még látta, hogy a Trollvadász magasra emelt bárddal egyenesen az iszonytató fény forrása felé ront, majd belépett a ház ajtaján. A házban furcsa csend honolt, a vastag kıfalak letompították a kinti ordítozást. A fiú Frau Winter nevét kiáltozva végigrohant a folyosón; hangja kísértetiesen csengett a falak között. A fıteremben két holttestet talált. Frau Winter mellkasát több helyen is penge járta át, szürke ruháját vörösre festette a vére. Arcára meglepett kifejezés kövük, mintha váratlanul érte volna a halál. Hogy juthattak be az orkok? – gondolta Felix dühöngve, de aztán rádöbbent, hogy ezt a gyilkosságot nem a zöld bırőek követték el. Az ajtó mellett egy másik test hevert. Látszott rajta, hogy hátulról érte a szúrás, talán éppen akkor, amikor ki akarta nyitni az ajtót, hogy elmeneküljön támadója elıl.

Felix szíve a torkába ugrott; hitetlenkedve a fekvı testhez lépett. Szelíden a hátára fordította Kirstent. Egy pillanatra feléledt benne a remény: a leány kinyitotta a szemeit. Ám a Felixnek látnia kellett, már késı. Kirsten szájából vér buggyant elı. – Felix – suttogta a leány. – Te vagy az? Tudtam, hogy eljössz hozzám. Hangja fáradt volt, ajkai között beszéd közben habossá vált a vér. Felix eltőnıdött, vajon mennyi ideje fekhet a padlón. – Ne beszélj – mondta. – Pihenj. – Nem tudok. Beszélnem kell. Meg akarom mondani neked, milyen boldog vagyok, hogy eljutottam a Mennydörgés-folyóhoz. Hogy találkozhattam veled. Szeretlek. – Én is szeretlek – mondta ki Felix életében elıször, és csak ekkor fogta fel, hogy Kirsten lehunyta a szemeit. –Ne halj meg! – kiáltotta, és szelíden ringatni kezdte az ölében. Kirsten azonban már halott volt. Amikor Felix megérezte, hogy a test elernyed, szíve majdnem megszakadt. Szemében könnyekkel szelíden lefektette a leányt, majd az ajtóra bámult, amit Kirsten már nem tudott kinyitni. Jéghideg düh áradt szét benne. Felállt, és végigrohant a folyosón. ♦♦♦ Dieter teste a báró szobájának ajtajában hevert. A termetes férfi fejének egyik oldalán hatalmas lyuk tátongott. Felix szinte maga elıtt látta Dietert, ahogy a dühtıl félırülten beront a szobába – és ahogy lesben álló támadója oldalról lesújt rá. Felix tigrisvetıdéssel ugrotta át a holttestet. Ahogy a padlóra érkezett, rögtön felpattant, és körülnézett a szobában. A vén báró az ágyában feküdt, szívében egy késsel. Mellkasán az orkoktól kapott sebre szorított kötések, a lepedık és a takarók – minden csatakos volt a vértıl. Felix az egyik széken ülı alakra nézett. Manfred egy véres kardot fektetett a combjaira. – Végül beteljesedett az átok – mondta a színmőíró erıltetett nyugalommal. Hangját még így is élessé tette az elfojtott hisztéria. Felnézett. Felix megremegett. Manfred arca mintha csak egy maszk lett volna, ami mögül valami más, valami idegen és förtelmes lény bámulna rá. – Tudtam, mindig tudtam, hogy nekem kell beteljesítenem az átkot – mondta Manfred közömbös hangon. –Attól a pillanattól tudtam, hogy megöltem az apámat. Amikor kezdett átváltozni, Gottfried tömlöcbe vettette. Bezáratta ıt a régi toronyba, még az ételt is maga hordta fel neki. Senki sem mehetett fel apámhoz, csak Gottfried, meg Frau Winter. Senki sem ment oda rajtuk kívül, csak én. Egyszer. Ulric nevére, bárcsak ne tettem volna! Felállt, de elıtte még megmarkolta kardja markolatát. Felix önnön győlöletétıl dermedten meredt rá. – Találkoztam az apámmal. Még mindig fel lehetett rajta fedezni a családunkra jellemzı vonásokat, pedig már… Megváltozott. Felismert engem, a fiának nevezett. Rettenetes, reszelıs hangja volt! Könyörgött, hogy öljem meg. İ túlságosan gyáva volt ahhoz, hogy végezzen magával. És Gottfried is az volt. Azt gondolta, jót cselekszik, ha hagyja, hogy apám tovább éljen. Tovább éljen… Elfajzottként! Manfred közelebb lépett. Felix látta, hogy kardjáról friss vér csurog a padlóra. Szédült, és furcsán fáradtnak érezte magát. Az eszelıs arisztokrata lett számára a világ közepe. – Ahogy a tıröm pengéje mellett kicsordult apám vére, egyszeriben minden megváltozott. Életemben elıször tisztán láttam a dolgokat. Felfedeztem, hogy a Káosz

mindent megfertız, mindent bemocskol és eltorzít. Ugyanazt teszi mindennel, amit apám testével tett… Apám fia vagyok, és megértettem, én is magamban, a véremben hordozom a démonok jelét. A Káosz ügynöke vagyok, a közkatonája. A sötétség gyermeke. A sorsom az volt, hogy véget vessek a von Diehl család létezésének. Megtettem. Manfred felnevetett. – Ez a számőzetés éppen kapóra jött. Azt a lavinát is én indítottam el. Jó kezdet volt. Amikor szabadjára eresztettem az élıholtakat, és azoknak nem sikerült lemészárolniuk nagybátyámat meg a követıit, azt hittem, kudarcot vallottam. De most már senki sem mentheti meg a bárót, sem az embereit. A sötétség mindenkit elragad. Az átok beteljesedett. – Még nem – mondta Felix a győlölettıl fuldokolva. –Maga is a von Diehl család tagja, és még életben van. Még nem öltem meg magát. Manfred eszelıs hangon felkacagott. Felix újra úgy érezte, nem ember áll elıtte, hanem valami emberbırben rejtızı sátáni lény. – Herr Jaeger, önnek aztán valóban van humorérzéke. Nagyon jó! Mindig is szórakoztató embernek tartottam magát. De mit gondol, meg tudja ölni a Káosz egyik katonáját? – Tegyünk egy próbát – mondta Felix, és támadásba lendült. Manfred pengéje egy vipera gyorsaságával emelkedett fel, és kivédte a fiú csapását. Az összecsattanó kardok közül villámszerő szikrák pattantak ki. Acél csendült acélon. Felix jobb karja egészen elzsibbadt Manfred ütéseitıl. A nemesnek olyan ereje volt, mint valami dühöngı ırültnek. Felix hátralépett. Normális esetben megbénította volna az eszelıs Manfredtól való félelem, ám most az ı eszét is elvette a düh, a győlölet, így nem volt ideje rémüldözni. A világ kiürült a számára; már csak azért élt, hogy megölje Kirsten gyilkosát. Csak erre vágyott. A báró szobájában két ırült párbajozott. Manfred macskaszerő könnyedséggel támadott, és olyan elnézıen mosolygott, mintha valami gyengécske tréfán mulatna. Pillanatra sem pihenı kardja szinte acélhálót szıtt a levegıbe – egy olyan hálót, ami egyre jobban összeszorult Felix körül. Szeme hideg, nem emberi fénnyel ragyogott. Felix háta a kıfalhoz szorult. Elırelendült, és Manfred arca felé döfött, ám az lomha könnyedséggel tért ki. Szemtıl szemben álltak egymással, kardjaik egymáshoz feszültek, arcuk csupán egy-két ujjnyi távolságra volt a másikétól. Mindketten teljes erejükbıl nyomták elıre a karjukat, hogy kibillentsék egyensúlyából az ellenfelüket. Felix nyakán kidagadtak az izmok, a karja szinte égett az erıfeszítéstıl, de hiába. Manfred lassan, fokozatosan hátrafeszítette a karját, és borotvaéles kardját Felix arca elé rántotta. – Viszontlátásra, Herr Jaeger – mondta Manfred szenvtelenül. A fiú Manfred terpeszébe lépett, és térdével, minden erejét megfeszítve hátranyomta annak lábát. Érezte a csontroppanást, látta Manfred arcának fájdalmas rándulását, és… És érezte, hogy ellenfele lassan hátradıl. Maga elé rántotta a kardját, és átmetszette Manfred torkát. A színmőíró hátratántorodott, Felix pedig egy lendületes mozdulattal a szívébe merítette pengéjét. Manfred térdre roskadt, és üres tekintettel, értetlen szemekkel nézett fel Felixre. A fiú belerúgott, és az arcába köpött. – Most már valóban beteljesedett az átok – mondta. Felix tiszta fejjel, bátran lépett ki a hideg éjszakába, arra számítva, hogy az udvaron a farkasháton nyargaló orkok, és a halál vár rá. Már ezzel sem törıdött; a halál

megváltás lett volna számára. Csak most kezdte megérteni Gotrek gondolkodását. Semmi sem maradt, amiért érdemes lett volna élni, már a félelmet is maga mögött hagyta. Kirsten, nemsokára veled leszek – gondolta. A kapuban megpillantotta Gotreket. A törpe egy tetemkupac mellett állt, sebeibıl ömlött a vér. Kissé elıredılt, a bárdja nyelére támaszkodott – e nélkül képtelen lett volna talpon maradni. Gotrek mellett Felix felfedezte Hef hulláját, meg a halott védıkét. Gotrek megfordult, és ránézett. Felix csak ekkor látta, hogy a törpe egyik szeme hiányzik – a szemgolyót valami kitépte a helyébıl. Gotrek megtántorodott, elesett, de lassan, fájdalmasan megpróbált újra felállni. – Mi tartott ilyen sokáig, emberifjonc? Lemaradtál egy jó kis csetepatéról. Felix elindult felé. – Látom. – Ezek az átkozott zöldpofák mind gyengegyomrú gyávák! Elég megölni a vezéreiket, és a többi máris menekülésre fogja a dolgot. – Fájdalmasan felnevetett. – Persze legalább százat kellett megölnöm, mielıtt végleg visszavonultak. – Értem. Legalább százat – mondta Felix, és a döglött farkasokból meg orkokból álló kupacra nézett. A farkasfej fejdíszt viselı sámán is a halottak között volt. – Átkozott egy helyzetbe keveredtem – mondta Gotrek. – Azt hiszem, nem bírok felállni… Lehunyta megmaradt szemét, és mozdulatlanná dermedt. ♦♦♦ A túlélı számőzöttek a néhány megmaradt katona felügyelete alatt elindultak észak felé. Felix arra gondolt, most, hogy a báró gárdistái már nincsenek mellettük, talán mégis befogadja ıket valamelyik város. A gyerekek érdekében remélte, hogy így lesz. A tömegsírra pillantott, amibe a halottakat temették. Eszébe jutott, hogy ezekkel az emberekkel együtt az ı jövıje is a föld alá került. Újra otthontalan, nincstelen vándor lett belıle. Megigazította a vállára vetett zsákot, megfordult, és a távoli hegyekre nézett. – Viszontlátásra – mondta. – Emlékezni fogok rátok. Gotrek bosszúsan megdörgölte vadonatúj szempántját, és kifújta az orrát. A vállára emelte bárdját. Sebei már rózsaszínőek voltak, és hegedni kezdtek. – Ezekben a hegyekben trollok vannak, emberifjonc. Érzem a szagukat! Amikor Felix megszólalt, hangja tompa volt, és hiányzott belıle minden érzelem. – Akkor menjünk, és kapjuk el ıket. Összenézett Gotrekkel; szavak nélkül is megértették egymást. – A végén még belıled is trollvadász lesz, emberifjonc. A Mennydörgés-folyó csillogó sávját követve fáradtan elindultak az ígéretesen sötétlı hegyek felé.

Sötétség a Világ mélyén

A von Diehl-háznál lezajlott rettenetes események után fájó szívvel indultunk Karai Nyolcbérc hegyei felé. Hosszú és nehéz út volt, vad vidéken keresztül vezetett. Az éhség, a nehézségek és a portyázó zöld bırőek állandó fenyegetése nem sokat segített lelki békém helyreállításában, és lehetséges, hogy különösen fogékony hangulatban voltam, amikor elıször pillantottam meg a távoli hegycsúcsok közt a törpék ısi romvárosának megkopott pompáját. Bárhogy is legyen, most visszanézve emlékszem, hogy szörnyő balsejtelem fogott el. Vajon mit fogunk ott találni? Ahogy az lenni szokott, félelmeim igazolásra leltek… Részlet az Utazásaim Gotrekkel második kötetébıl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

Sikoly visszhangja hasított a hideg hegyi levegıbe. Felix Jaeger kirántotta kardját a hüvelyébıl, és készenlétbe helyezkedett. Hópelyhek szállingóztak hővös széltıl borzolt hosszú szıke hajára. Vállán hátravetette vörös gyapjúköpenyét, hogy fegyveres karja szabaddá váljon. A kopár vidék tökéletes helyszín volt egy rajtaütéshez; gödrös és sziklás volt, durvább, mint a nagyobb hold, Mannslieb ábrázata. Balra pillantott, az emelkedıre, ahol néhány satnya fenyı kapaszkodott a hegyoldalba göcsörtös gyökereivel. Lefelé, balra egy meredek lejtı húzódott. Egyik irányból sem látta veszélynek bármiféle jelét. Sem rablók, sem orkok, egy sem a sötét teremtményekbıl, amelyek a világvégi magaslatok között ólálkodtak. – A hang onnét, elölrıl jött, emberifjonc – mondta Gotrek Gurnisson, miközben egyik jókora, tetovált kezével megdörzsölte szempántját. Orrlánca megcsörrent a szélben. – Odafenn harc folyik. Bizonytalanság fogta el Felixet. Tudta, hogy Gotreknek igaza van; a törpe, bár félszemő volt, jobb érzékszervekkel rendelkezett, mint ı. A kérdés az volt, hogy álljanak meg és várjanak, vagy nyomuljanak elıre és nézzenek utána a dolognak. A Világvége-hegyek tele voltak ellenséggel. Csekély volt annak az esélye, hogy barátra lelnének. Ösztönös óvatossága azt sugallta, maradjon tétlen. Gotrek felrohant a kavicsos ösvényen, hatalmas bárdját vörösre festett hajtaréja fölé emelve. Felix káromkodott egyet. Miért nem tudja Gotrek legalább egyszer észben tartani, hogy nem mindenki trollvadász? – Nem mindannyian fogadtuk meg, hogy harcban esünk el – morogta, mielıtt lassan a törpe után indult a csapdákat rejtı talajon. ♦♦♦ Felix egyetlen pillantással felmérte a mészárlás helyszínét. A hosszúkás mélyedésben egy csapat visszataszító, zöld bırő ork csatázott emberek egy kisebb csoportjával. Egy gyors folyású patakban harcoltak, amely végigfutott a kis völgyön

mielıtt eltőnt volna a hegy peremén, némi ezüstpermet kíséretében. A vizet vörösre festette az emberek és lovak vére. Könnyő volt elképzelni, mi történt: az orkok rajtaütöttek az embereken miközben azok átkeltek a vízen. A patak közepén, fényes lemezpáncélban egy termetes ember küzdött három izmos, karikalábú támadójával. Kétkezes kardját erılködés nélkül forgatva bal felé suhintott, és lefejezte egyik ellenfelét. A csapás ereje majdnem kibillentette egyensúlyából. Felix ebbıl megértette, hogy a patak medre csúszós. A közelebbi parton egy sötét, hímzett palástot viselı férfi varázsigét kántált; tőzlabda lángolt fel a bal kezében. Egy sötét hajú harcos, aki az erdıjárók szırmesapkáját és szarvasbır zekéjét viselte, védeni próbálta a varázslót a rátámadó két üvöltı orktól. Hosszúkardját bal kézzel forgatta. Valamivel arrébb egy szıke katona elesett, féltérdre rogyva próbálta visszagyömöszölni zsigereit a hasába, amelyre egy görbe kard vágott hosszú léket. Amint eldılt, a testes, félmeztelen vadak darabokra szaggaták. A megtámadott csapatból csak hárman maradtak talpon. Ötszörös túlerıvel álltak szemben. – Ork mocsadékok! Van merszetek beszennyezni a Karak Nyolcbércre vezetı szent utat! Uruk mortari! Készüljetek a halálra! – Üvöltötte Gotrek és rohanva vetette magát a csatába. Egy hatalmas ork fordult szembe vele. A meglepett kifejezés örökre a pofájára fagyott, amikor Gotrek egyetlen jókora csapással leszelte fejét. Smaragdszín vér pettyezte be a Trollvadász tetovált bırét. A törpe dühöngve és vicsorogva rontott az orkokra, íves mozdulatokkal jobbra és balra csapott. Holttestek hevertek mindenütt, ahová bárdja lesújtott. Felix félig futott, félig csúszott a meredek lejtın. Az aljánál elvágódott. Nedves fő csiklandozta meg orrát. Oldalra gördült, amikor egy handzsárt forgató, nála másfélszer nagyobb szörny feléje csapott. Talpra szökkent, lehajolt egy suhintás elıl, amely félbe szelhette volna, és válaszcsapásával lenyeste ellenfele fél fülét. Az ork döbbenten kapott sebéhez, hogy megpróbálja elállítani a pofáján végigcsorgó vérpatakot. Felix kihasználta a lehetıséget és egy felfelé irányuló mozdulattal a lény álla alá szúrt; a kard az ork agyvelejébe döfıdött. Felixre, miközben megpróbálta kiszabadítani a pengéjét, újabb szörnyeteg vetıdött. Az ork magasra emelte handzsárját. Felix elengedte fegyverét, támadója felé ugrott, és megragadta a csuklóját. Hanyatt vágódott, és húzta magával az orkot. Amikor a zöld bırő rázuhant, a fiú gyomra felkavarodott az orrába csapó bőzös lehelettıl. A lény elejtette a fegyverét, és birokra kelt a fiúval. Mindketten belegurultak a patakba. Az ork bırébe akasztott rézgyőrők végigkarmolták Felix arcát és nyakát. A vad lény megpróbálta átharapni a torkát éles agyaraival, ezért tekergızve próbált kitérni elıle, nehogy szétrepedjen a gégéje. Ezzel annyit ért el, hogy az ork a víz alá nyomta a fejét. Felix égı szemekkel nézett fel, és látta rámeredni a furcsán eltorzult arcot. Kesernyés, hideg víz ömlött a szájába. Nem maradt levegı a tüdejében. Kétségbeesetten vergıdött, megpróbálta kibillenteni támadóját az egyensúlyából. Egy gördülés, és hirtelen ı volt az ork fölött. Összeszedte az erejét, és most ı próbálta a víz alá nyomni a másik fejét. Az ork megragadta a fiú csuklóját, és nagyot lökött rajta. A halálos ölelésben gurulni kezdtek a jéghideg vízben. Felix feje újra meg újra alámerült, de szerencsére mindig sikerült a felszínre küszködnie magát. Éles kövek horzsolták fel testét. Harc közben rádöbbent, milyen veszély fenyegeti ıket. Lendületük egyre közelebb sodorta

ıket a szakadék széléhez. Felix megpróbálta kiszabadítani magát; már lemondott arról, hogy vízbe fojtsa ellenfelét. Amikor a feje ismét a felszínre bukkant, körülnézett; a vízpermetet kereste. Rémülten látta, hogy alig tíz-tizenöt lépésnyire van tıle. Összeszedte maradék erejét, és megpróbált kiszabadulni, ám az ork úgy megragadta, mintha ı lenne a zord halál. Tovább gurultak a szakadék felé. Már alig tíz lábnyi távolságban voltak; Felix egyre erısebben hallotta a vízesés moraját, s már érezte az áramló víz kavargó sodrását. Hátrahúzta az öklét, és az ork arcába csapott. Sikerült letörnie az egyik agyarát, de ezzel sem ért el semmit: a zöld bırő nem eresztette. Még öt láb… Felix újra lesújtott, az ork fejét a patak fenekére nyomta. Ellenfele lazított szorításán. A fiú érezte, mindjárt kiszabadul. Hirtelen zuhanni kezdett, átbucskázott vízen és levegın. Eszeveszetten próbált megkapaszkodni valamiben, bármiben. Keze az egyik sziklához csapódott, amin nagy nehezen sikerült fogást találnia. A jéghideg víz nyomása szinte elviselhetetlen volt a fején és a vállán. Elfordította a fejét, és lefelé nézett. Lejjebb az elıhegység völgyeit látta. A szakadék olyan mély volt, hogy az aljában álló facsoportok csupán penészfoltnak tőntek a tájon. A zuhanó ork eltávolodott tıle, zsugorodó, sikoltó, zöldes pacává változott a levegıben. Felix utolsó erejével átvergıdött a peremen, hidegtıl zsibbadt ujjakkal küzdött az áramlás ellen. Egy másodpercig arra gondolt, nem fog sikerülni, aztán… A következı dolog, amit felfogott, hogy arccal lefelé a patakban fekszik, és a csörgedezı vízben levegı után kapkod. Visszakúszott a partra. Az orkok, vezetıiket elvesztvén, megfutamodtak. Felix levette átázott köpenyét és elmélázott azon, vajon megfázik-e a dermesztı hegyi levegıtıl. – Sigmarra, ezt jól csinálta! Komolyan megszorongattak minket – mondta a magas, sötét hajú férfi. Beszéd közben a pöröly jelét vetette magára. Kissé durva arcú, de valójában jóképő ember volt. Kiváló minıségő, bár horpadásokkal csúfított páncélt viselt. Pillantásának mélysége zavarba hozta Felixet. – Úgy tőnik, uraim, önöknek köszönhetjük az életünket – mondta a varázsló. İ is drága holmikat viselt: hímzett köntösét aranyfonallal szegték, az anyagra varrt karikák misztikus szimbólumokkal borított tekercseket tartottak. Hosszú szıke haját szokatlan módon hordta. Hullámzó tincsei közepén egy Gotrekéhez hasonló taraj emelkedett, amit a törpével ellentétben nem festetett be, inkább rövidre nyesette. Felix arra gondolt, hogy ez csakis valamelyik titkos rend jele lehet. A páncélos férfi harsogva felkacagott. – Ez aztán a prófécia, Johann! Nem mondta-e az isten, hogy egy ısi hittestvérünk siet a segítségünkre? Dicsıség Sigmarnak! Ez ám a jó jel! Felix az erdıjáróra pillantott. Az széttárta kezét és tehetetlenül vállat vont. Némi cinikus humort sugallt az, ahogy felvonta szemöldökét. – Felix Jaeger vagyok Altdorfból, ı pedig a társam, Gotrek Gurnisson, a Trollvadász – mondta Felix, és meghajolt a lovag felé. – Az én nevem Aldred Keppler, de inkább Adázpengéjő néven vagyok ismeretes. Az Izzó Szív rendjének templomos lovagja vagyok – mondta a páncélos. Felix hátán végigfutott a hideg. Odahaza, a Birodalomban, a rend híres volt megszállott buzgalmáról, amellyel szentnek nevezett háborút folytatott a goblin fajok, és az ezek közvetítésével eretnekké vált emberek ellen. A lovag a varázsló felé intett.

– Ez itt a mágia-tanácsadóm, doktor Johann Zauberlich, egyenesen a nulni egyetemrıl. – Szolgálatukra – hajolt meg Zauberlich. – Én Jules Gascoigne vagyok, és a bretonniai Quenellesbıl indultam el… Már jó néhány éve – mondta a szırmébe öltözött férfi. Bretonniai akcentussal beszélt. – Herr Gascoigne a felderítınk. Én fogadtam fel, hogy keresztülvezessen minket ezeken a hegyeken – mondta Aldred. – Nagy feladatot kell elvégeznem Karak Nyolcbércnél. Felix és Gotrek gyors pillantást váltott. Felix tudta, hogy a törpe inkább társak nélkül utazna, hogy felkutassák az ısi törpeváros elveszett kincsét, ám sejtette, ha búcsút vesznek az útjukba akadt férfiaktól, csak felébresztik gyanakvásukat. – Talán össze kellene fognunk – mondta Felix, remélve, hogy Gotrek is ugyanerre a következtetésre jutott. –Mi is a Nyolcbérc városába tartunk, és ez az út minden, csak nem biztonságos. – Nagyszerő javaslat – vélte a varázsló. – Kétségtelen, hogy társa a népéhez megy látogatóba – mondta Jules, ügyet sem vetve a gyilkos pillantásra, amit Gotrek vetett rá. – Arrafelé még mindig tartja magát a birodalmi törpék egyik kicsiny helyırsége. Ha választ várt Gotrektıl, csalódnia kellett, a törpe hallgatott. – Ideje lenne eltemetni a bajtársaikat – javasolta Felix, hogy megtörje a kínos csendet. ♦♦♦ – Miért vagy oly rosszkedvő, Felix barátom? Hát nem szép ez az éjszaka? – kérdezte Jules Gascoigne kajánul és a kezére lehelt, hogy felmelegítse a metszı hidegben. Felix ráhúzta a térdére tartalék köpenyét és kezét a kis tőz fölé tartotta, amit Zauberlich gyújtott néhány varázsige elmotyogásával. Ahogy a bretonniai felé fordult, arcát démoni maszkká változtatta a tőz fénye. – Ezek a hegyek ridegek és rémisztıek – felelte. – Ki tudja, milyen veszélyeket rejtenek? – Ki tudhatná? Közel járunk a Sötétföldhöz. Azt beszélik, az az orkok, és más zöld bırő ördögök szülıföldje. Ráadásul olyan meséket is hallottam, miszerint a hegyek közt kísértetek, lidércek járnak. Felix a tőz felé intett. – Gondolod, hogy jó ötlet volt ez meggyújtanunk? –Mellettük jól hallatszott Gotrek megnyugtató horkolása, és a többiek nyugodt ritmusú szuszogása. – A kisebbik rosszat választottuk, nem? – kuncogott Jules. – Láttam már embereket ilyen éjszakán halálra fagyni. Ha bármi megtámad minket, jobb, ha világít nekünk némi fény. A zöld bırőek talán képesek észrevenni valakit a sötétben, de mi nem, igaz? Nem, azt hiszem, a tőz nem számít sokat. Ugyanakkor nem hiszem, hogy emiatt vagy ilyen szomorú. Várakozón nézett Felixre. Anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, Felix elmondta az egész szomorú történetet arról, hogyan csatlakozott Gotrekkel a von Diehlkaravánhoz. Von Diehl és csatlósai békében akartak élni új földjükön, de ehelyett borzalmas halál várt rájuk. Elmesélte találkozását szeretett Kirstenével. A bretonniai együttérzın hallgatta. Amikor Felix befejezte a lány halálának elmondását, Jules megcsóválta fejét. – Hitvány egy világban élünk, igaz-e?

– Igaz bizony. – Ne a múltban élj, barátom. Azon nem változtathatsz. Idıvel minden seb begyógyul. – Én ezt nem így látom. Hallgatásba burkolóztak. Felix az alvó törpére pillantott. Gotrek úgy ült, mint egy vízköpı, rezzenéstelenül, lehunyt szemmel, de bárddal a kezében. Felix eltőnıdött, vajon a törpe hogyan fogadná a felderítı tanácsát. Gotrek, mint minden törpe, folyamatosan a múlt tanulságain merengett. Történelmi érzékenysége hajtotta kérlelhetetlenül a jövıje felé. Azt állította, hogy az emberek emlékezete tökéletlen, a törpéké sokkal jobb. Vajon ezért keresi a végzetét? – tőnıdött Felix. Oly erısen lángol benne a szégyen, mint amikor elkövette bőnét? Vezekelni akar tettéért, bármi legyen is az? Felix elmerengett, milyen lehet úgy élni, hogy a múlt folyton, elfelejthetetlenül betolakszik a jelenbe. Megırülnék – döntötte el magában. Megvizsgálta saját fájdalmát, és megpróbálta felidézni, milyen volt akkor, amikor a tragikus események lejátszódtak. Úgy találta, máris enyhült egy szemernyit, máris apasztotta az idı, és talán így lesz ez a késıbbiekben is. Ennek ellenére nem érezte magát jobban a gondolattól, hogy a felejtés a sorsa, hogy emlékei idıvel fakó árnyakká halványulnak. Talán mégis jobb a törpéknek – gondolta. Már a Kirstennel töltött idı is fakónak, színtelennek tőnt. İrség alatt zöldes lidércfényt vélt látni magasan felettük, a hegy oldalában. Amíg bámulta, megcsapta a rettegés szele. A fény úgy sodródott ide-oda, mintha keresne valamit. Közepén egy homályos, emberszerő alak sejlett. Hallott már meséket a démonokról, akik ezeket a hegyeket járják. A fény eltőnt. Felix hosszú ideig figyelt, de nem látta újra. Talán csak a tőz lidércképe volt, vagy a fények játéka és fáradt elméje csapta be. Ebben reménykedett, de sehogy sem tudta elhinni a dolgok. Reggel elhessegette baljós gondolatait. A csapat követte az utat a kiugró bércen át, és egyszerre új vidék tárult fel elıttük az acélszürke felhık alatt. Egy hosszú völgybe tekintettek le, amit nyolc hegy határolt. A csúcsok úgy meredtek az ég felé, mint egy hatalmas mancs karmai. A mancs közepén egy város állt. Hatalmas, embernél magasabb kıtömbökbıl épített falak torlaszolták el a völgy bejáratát. Mögöttük, egy ezüstös tó partján erıd állt, melynek árnyékában egy város húzódott meg. Hosszú utak futottak a városból a hegyek tövében magasló ırtornyokhoz. A völgyet zöld foltokkal kitöltött mozaikdarabkákká változtatták a terméskıbıl emelt kerítések. Gotrek oldalba bökte Felixet, és a hegyek felé mutatott. – Nézd! – mondta, hangjában cseppnyi áhítattal. –Carag Zilfin, Carag Yar, Carag Mhonar és az Ezüstfok! – Azok a keleti hegyek – válaszolta Aldred. – Carag Lhune, Carag Rhyn, Carag Nar és a Fehér Asszony vigyázzák a nyugati utat. Gotrek tisztelettel nézett a sigmariánusra. – Igazat szóltál, templomos. Hosszú ideje kísértették álmaimat e hegyek. Hosszú ideje vágyom az árnyékukban állni. Felix lenézett a városra. Az idıvel dacoló erı levegıje lengte körül. Karakot a hegyek csontjaiból építették, hogy álljon, míg világ a világ. – Valóban csodaszép – mondta. Gotrek vad büszkeséggel nézett fel rá. – Az óidıkben ezt a várost az Ezüst Mélységek Királynıjeként ismerték. Birodalmunk legszebb ékszere volt, bukása a legnagyobb gyászunk. Jules a masszív falakat bámulta.

– Hogyan bukhatott el? Az emberek valamennyi királyának összes katonáját fel tudnák tartani ezek a hegyek. Azok a mezık pedig etetni tudnák egész Quenelles-t! Gotrek megrázta a fejét, és úgy meredt a városra, mintha az ısi idıkbe révedne vissza. – Hatalmunk tetıpontján, büszkeségünkben építettük Karakot. A világ csodája volt; gyönyörőbb, mint Örökbérc, mert a szabad ég alatt áll. Gazdagságunk és nagyságunk jelképe volt, erısebb, mint amit törpe, elf vagy ember el tud képzelni. Azt hittük, soha nem esik el, és a bányák, melyeket ıriz, örökre a mieink maradnak. A Trollvadász olyan keserő, sodró szenvedéllyel beszélt, amilyet Felix még sohasem hallott a hangjában. – Milyen ostobák voltunk – mondta Gotrek. – Milyen ostobák voltunk. Büszkeségünkben építettük Nyolcbércet, bízva abban, hogy uraljuk a köveket és a világmélyi sötétséget. Ám amikor a várost építettük, végzetének magvait is elvetettük. – Mi történt? – kérdezte Felix. – Megkezdıdött viszályunk az elfekkel; kiőztük ıket az erdıkbıl, kiszorítottuk ıket a földekrıl. Ezek után kivel üzletelhettünk volna? A fajaink közti kereskedelem nagy vagyon forrása volt. S mi több, az elpazarolt életek még szörnyőbb veszteséget jelentettek, mint a kalmárok meg nem érkezı aranya. Három nemzedék legjobb harcosai vesztek oda az elkeseredett küzdelemben. – Viszont a törpék népe uralta a földet a Világvége-hegyek és a Nagy-tenger között – mondta Zauberlich idegesítı elégedettséggel. – így írja Ipsen a könyvében, az İsi népek háborúiban. Gotrek olyan maró gúnnyal nevetett fel, amitıl az acél is elrozsdállt volna. – Igazán? Kétlem. Miközben hőtlen szövetségeseinkkel háborúztunk, a sötétség sereget győjtött. A harctól kimerültek voltunk, amikor a Fekete hegyek hamufelhıket okádtak ránk. Az égbolt elsötétült, a nap elrejtette arcát. Terményeink elpusztultak, a jószágaink megbetegedtek. Népünk visszatért városaink biztonságába, és birodalmunk szívének mélyérıl, a helyrıl, ahol a legerısebbnek éreztük magunkat, ránk rontottak az ellenségeink. Elhallgatott. A beálló csendben Felix valami madár károgását hallotta a távolból. – Ellenségeink az általunk valaha ásottaknál jóval mélyebb alagutakból mértek csapást az erıdeink szívére. Azokból a bányákból, amelyek gazdagságunk forrását jelentették, elıözönlöttek a goblinok, a patkányszerő skavenek, és a sokkal, de sokkal gonoszabb lények seregei. – Mit tett a néped? – kérdezte Felix. Gotrek széttárta a karját, és a fiú szemébe nézett. – Mit tehettünk volna? Felvettük fegyvereinket és újra háborúba indultunk. És milyen szörnyő háború volt! Az elfek elleni csaták a szabad ég alatt folytak, mezıkön és erdıkben. Az új háborút szőkös helyeken vívtuk az örök sötétségben, iszonyatos fegyverekkel, és számotokra elképzelhetetlen ádázsággal. Aknák omlottak be, folyosókat perzseltünk fel lángszóróinkkal, tárnákat árasztottunk el. Ellenségeink mérges gázzal, gonosz varázslattal és démonok idézésével válaszoltak. A hely alatt, ahol most állunk, minden rendelkezésünkre álló erıforrást felhasználva harcoltunk, minden fegyverünkkel és minden, elkeseredésünkbıl fakadó bátorságunkkal. Harcoltunk és veszítettünk. Lépésrıl lépésre kiszorultunk az otthonunkból. Felix lenézett a békés városra. Lehetetlennek tőnt, hogy amit Gotrek elmesélt valóban megtörtént, de volt valami a Trollvadász hangjában, ami igazolta az elmondottak hitelességét. A fiú elképzelte a hajdani törpék reménytelen küzdelmét, félelmüket és zavarodottságukat, ahogy kiőzettek a helyrıl, amelyet magukénak hittek. Maga elıtt látta, ahogy emberfeletti szívóssággal vívják vesztésre ítélt harcukat.

– Végül nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudjuk tartani a várost, így királyaink sírjait és kincseskamráit elrejtettük, ravasz szerkezetekkel zártuk le. Elhagytuk a várost, és átengedtük ellenségeinknek… Azóta nem vagyunk olyan ostobák, hogy azt higgyük, bármely hely biztonságban van a sötétség erıitıl! A hosszú nap alatt, amíg megközelítették, a falat, Felix rájött, mennyit sérültek a régi építmények. Ami messzirıl kortalan erıt és biztonságot sugárzott, az közelrıl romosnak bizonyult. Az utat elzáró fal négyembernyi magas volt, és meredek, csupasz szirtek között állt. Elhanyagoltsága nyilvánvaló volt: moha nıtt a tömbök repedéseiben, esıvíz vájta csatornák, sárga zuzmók tarkították a felületét. Néhány kı megfeketedett, mintha láng perzselte volna. A falnak egy szélesebb szakasza egészen leomlott. Az utazók szótlanok voltak; a látvány mindannyiuknak elvette a kedvét a társalgástól. Felix rosszkedvő és feszült volt. Mintha az ısi idık kísértetei figyelték volna ıket a régi törpedicsıség romos maradványai felett borongva. Felix keze soha nem tévedt messze kardja markolatától. Az ısi kapu tolózárját kiékelték. Valaki hajdanán megpróbálta megtisztítani a kapu feletti címert, ami nyolc hegycsúcsot, fölöttük pedig egy koronát és egy pörölyt ábrázolt, de a zuzmó már elkezdett visszanıni. – Nemrég járt erre valaki – állapította meg Jules, közelrıl tanulmányozva a kaput. – Látom már, miért tartanak jó felderítınek – mondta Gotrek gúnyosan. – Maradjatok, ahol vagytok! – csattant fel egy ismeretlen hang. – Különben megtőzdelünk benneteket nyílvesszıkkel. Felix felnézett a mellvédre. Tucatnyi törpe sisakos fejét látta. A harcosok mindegyike számszeríjat szegezett a csapatra. – Üdvözlünk titeket Karakban! – mondta szürke szakállú vezetıjük. – Remélem, jó okkal tolakodtatok be Belegar herceg birtokára. ♦♦♦ Piszkosfehér felhık alatt masíroztak át a városon. Mintha csak egy ítéletnap utáni jelenet lett volna, amikor a Káosz erıi visszatérnek, hogy elfoglalják a világot. A házak omladoztak, falaik az utcákra dıltek. Áporodott, rothadt szag szállt fel jónéhányból. Gonosznak látszó hollók károgtak az ódon kémények düledékein. A fekete madarak valóságos felhıket alkotva szálldostak az utazók feje fölött. A Felixéket kísérı törpe harcosok folyamatos készültségben voltak. Úgy fürkészték az ajtónyílásokat, mintha minden pillanatban rajtaütést várnának. Kezükben lövésre kész számszeríjakat szorongattak; mintha egy csatatér közepén lettek volna. Egyszer megtorpantak. A vezetı csendre intette ıket. Mindenki megállt és hallgatózott. Felix sietve távolodó lépteket vélt hallani, de nem volt biztos benne. A szemét erıltetve nézett szét a kora esti félhomályban, de veszélynek semmi jelét nem látta. A csapatvezér intett, mire két páncélos törpe elıreóvakodott, és kikémlelt a sarkon. A többiek négyszögbe rendezıdtek. Egy hosszú, feszült pillanat után a felderítık jeleztek, hogy minden tiszta. A csendet Gotrek kacaja törte meg. – Megijedtetek néhány goblintól? – kérdezte. A vezér szúrósan nézett rá. – Rosszabb dolgok is járnak erre ilyen éjszakákon, mint a goblinok. Efelıl nyugodt lehetsz – felelte. Gotrek végighúzta hüvelykujját fejszéje élén, vért fakasztott.

– Ide velük! – harsogta. – Ide nekem az összeset! Kiáltása visszhangra talált a romok között, majd a hang a romok közt uralkodó, fenyegetı csend áldozatává vált. Gotrek elhallgatott. A város nagyobb volt, mint Félix képzelte; talán akkora lehetett, mint Altdorf, a Birodalom legnagyobb városa. Legnagyobb része romokban hevert, elpusztult az ısi háborúkban. – Ezt a pusztítást nem okozhatta a te néped. Egy része igencsak frissnek tőnik – mondta Felix. – Zöldpofák – válaszolta Gotrek. – Fajtájuk átka, hogy amikor nincs kivel harcolniuk, egymás ellen fordulnak. Miután a város elesett, nyilván felosztották egymás közt a hadurak. A zsákmányon aztán összevesztek, ez olyan biztos, mint az elfek árulása. Népem számtalanszor próbálta visszavenni a várost, csakúgy, mint a Határ Hercegségekbıl érkezı seregek. Még mindig gazdag ezüsttelérek vannak odalent. – Kiköpött. – Soha nem sikerült megtartani a várost. A sötétség vert itt tanyát, és ahol a sötétség jár, az a hely soha sem lehet már egészen tiszta. Egy olyan területre értek, ahol az épületeket többé-kevésbé rendbe hozták, de valami miatt ismét kiürítették – a jelek szerint elbukott a kísérlet, hogy újra betelepítsék a várost. Az erıd falai közelében a törpék nyugodtabbnak tőntek. Vezetıjük idırıl idıre rájuk mordult, hogy tartsák nyitva a szemüket és fülüket. – Emlékezzetek Svenssonra! – mondta. – İt és a harcosait is hazatérıben ölték meg a nagy kapu elıtt. A törpék engedelmeskedtek; látszott rajtuk, hogy feszülten figyelnek. Felix a kardja közelében tartotta kezét. – Nem valami bizalomgerjesztı hely – suttogta Jules Gascoigne. Amint áthaladtak rajta, az erıd fıkapuja olyan döndüléssel zárult be, mintha kıtornyok omlottak volna le a közelben. A csarnok sivár volt, falait kopott szınyegek fedték. A mennyezetre akasztott csillárban lévı furcsa drágakövek különös fényt szórtak. A kapuval szemközt, egy aranyberakásos elefántcsont trónuson egy vén törpe ült, kétfelıl kék tunikás, páncélos harcosok vigyázták. Csipás szemekkel nézett le rájuk, hol a Trollvadászra, hol az emberekre. Az öreg mellett egy bíborköpenyes törpe nı állt, aki különös nyugalommal figyelte a jelenetet. Nyakában vasalt borítójú könyvet viselt egy láncon. Felix idegesnek látta a törpéket. Talán a kísértetjárta romváros viselte meg ıket, talán valami más, de folyton hátralesegettek, és a legkisebb zajra is összerezzentek. – Mondjátok meg, idegenek, mi dolgotok van erre? –szólalt meg az öreg törpe büszke, mély és rideg hangon. –Miért jöttetek ide? Gotrek faragatlanul bámult vissza rá. – Gotrek Gurnisson vagyok, egykor Örökbérc lakója voltam. Trollra jöttem vadászni a világmélyi sötétségbe. A Felix Jaeger nevő emberfajzat a vértestvérem, költı és emlékezı. Megtagadnád jogomat? Az utolsó mondatnál Gotrek megemelte fejszéjét, mire a törpekatonák feltartották pörölyeiket. A vénség felnevetett. – Nem, Gotrek Gurnisson, nem teszem. Utad tiszteletreméltó és nincs okom keresztezni. De úgy látom, rosszul választottál magadnak testvért. A törpe katonák sustorogni kezdtek egymás közt. Felix zavarba jött. Úgy tőnt, Gotrek megszegett valami tabut. – Volt rá példa – szólalt meg a törpe nı. A zúgolódás elhallgatott. Felix várta, hogy folytassa, hogy fejtse ki, amit mondott, de hiába. A törpék láthatóan megelégedtek annyival, amennyit a nı kijelentett.

– Mindketten szabadon járhattok, Gurni fia Gotrek. Jól vigyázz, melyik kapun lépsz be a sötétbe, és ügyelj, el ne fogyjon a bátorságod. – A vénség hangja nem aggodalmat sugallt, inkább csak keserőséget és titkolt szégyenkezést. Gotrek kurtán biccentett a törpe úr felé, és visszahátrált a csarnok hátuljába. Felix bemutatta legjobb udvari meghajlását, majd követte a Trollvadászt. – Mondjátok meg, idegenek, mi dolgotok van erre? –folytatta az uralkodó. Aldred féltérdre ereszkedett a trón elıtt, a többiek követték példáját. – Amiért én jöttem, az közelrıl érinti hitemet, és egy ısi segélyesküt néped és az enyém között. Történetem bonyolult, és idıbe telne elmondani. A törpe megvetıen vihogott. Felixnek ismét olyan érzése támadt, hogy a vénséget valami titok emészti. – Beszélj csak! Az idı az egyetlen dolog, amiben dúskálunk. Úgy töltjük, ahogy kedvünk tartja. – Köszönöm. Helyesen tételezem fel, hogy te vagy az a Belegar herceg, aki húsz évvel ezelıtt egy expedíciót vezetett, hogy visszavívja a várost a zöld bırőektıl? A vén törpe bólintott. – Jól tudod. – Vezetıd egy Faragrim nevő törpe kincskeresı volt, aki számos titkos járatot talált a városba a Nyolcbérc alatt. A vén törpe ismét bólintott. Felix és Gotrek összenéztek. Faragrim volt az, aki a trollok áltat ırzött, hegymélyi kincsrıl mesélt Gotreknek. – Expedíciódat rendem egy fiatal lovagja is elkísérte, aki Faragrim bajtársa volt még kalandozó napjaiban. A neve Raphael volt. – Igaz ember volt, és ellenségeink joggal félték nevét – mondta Belegar. – Elindult Faragrim oldalán az utolsó mélybe szálló expedícióra, és sosem tért vissza. Amikor Faragrim nem volt hajlandó ıt megkeresni, felderítıket küldtem, de azok sem találták meg a testét. – Jó tudni, hogy nagyra becsülted, bár lesújt a tudat, hogy az általa forgatott penge elveszett. Nagyhatalmú fegyver volt, amely nagy fontossággal bír rendem számra. – Nem te vagy az elsı, aki azért jött, hogy visszaszerezze – mondta a törpe nı. Aldred elmosolyodott. – Esküt tettem, hogy visszajuttatom Karaghult, a kardot, rendem tanácstermébe. Okom van hinni, hogy sikerrel járok. Belegar felvonta szemöldökét. – Mielıtt elindultam volna küldetésemre – folytatta Aldred –, két hétig böjtöltem, és ostorral sanyargattam testemet, hogy megtisztuljon. Sigmarzeit idején ama kegyben részesültem, hogy látomásom volt. Az én uram jelent meg elıttem. Azt mondta, szívesen tekint küldetésemre, és hogy már közel az idı, amikor a varázslatos pengét újra forgatják. Mi több, elmondta, hogy egyik ısi testvérünk fogja támogatni kutatásomat. Én ezt úgy értelmeztem, hogy egy törpe, mivel népedre mindig így hivatkozik a Befejezetlen Könyv. Esdeklem, nemes Belegar, ne állj küldetésem útjába. Raphael testvérem tiszteletben tartotta hitünk ısi esküjét, hogy sose tagadja meg a támogatást az elesett törpéktıl. Az iránti való tisztelet jelének venném, ha megengednéd, hogy visszaszerezzem a pengét. – Jól beszéltél, ember – mondta Belegar. Felix látta, hogy a törpe meghatódott, ahogy minden egyes törpe szokott, amikor becsületrıl és ısi eskükrıl van szó. Mégis, volt némi ravasz rosszindulat Belegar pillantásában, amikor ismét megszólalt. – Engedek kérésednek. Legyen több szerencséd, mint elıdeidnek. Aldred felemelkedett és meghajolt.

– Rendelkezésünkre bocsátanál egy vezetıt? Belegar ismét felnevetett és valami furcsa, vad öröm volt hangjában. Csúnyán vihogott. – Biztosra veszem, hogy Gotrek Gurnisson kész támogatni egy, az övéhez hasonló küldetést! Belegar felállt a trónjáról; a köpenyes nı melléje lépett, hogy támogassa. Az öreg elfordult, hogy kibicegjen a terembıl. Amikor elérte a helyiség hátsó ajtaját, még visszanézett. – Távozhattok! ♦♦♦ Annak a toronynak az ablakából, ahol a törpék elkvártélyozták ıket, Felix kibámult a macskaköves utcára. Odakinn nagy pelyhekben hullott a hó. A fiú háta mögött a többiek halkan vitatkoztak. – Nekem sehogy sem tetszik ez az egész – mondta Zauberlich. – Ki tudja, milyen hatalmas terület húzódik a földfelszín alatt? Keresgélhetünk a világ végeztéig, de lehet, hogy mégsem találjuk meg a pengét. Azt hittem, a törpék ırzik. – A hitünk ad majd erıt – válaszolta Aldred nyugodtan és kérlelhetetlenül. – Sigmar kívánsága az, hogy a penge elıkerüljön. Bíznunk kell abban, hogy ı odavezet minket hozzá. Zauberlich hangjában egyértelmően a hisztéria hullámai rezegtek. – Aldred, ha Sigmar azt akarja, hogy visszakerüljön a kard, miért nem adta az elıttünk itt járt három testvéred valamelyikének kezére? – Ki vagyok én, hogy kitaláljam az Áldott Úr indokait? Talán még nem jött el az ideje. Talán hitünket teszi próbára. Látni fogja, hogy az enyém megingathatatlan. De ne félj, neked nem kell velünk tartanod, ha nem akarsz. Távol, a romok közt, Felix felfedezett egy hideg, zöld fényfoltot. A látvány hirtelen félelemmel töltötte el. Intett Julesnek, lépjen közelebb, és vessen rá egy pillantást. Mire a bretonniai odaért az ablakhoz, a látnivaló eltőnt. A felderítı fürkészın nézett a fiúra. Felix szégyenkezve fordult vissza a beszélgetık felé. Meg fogok ırülni – gondolta. Megpróbálta elfelejteni a zöld fényt. – Herr Gurnisson, ön mit gondol? – kérdezte Zauberlich, és a Trollvadász felé fordult. – Én úgyis lemegyek a sötétségbe – mondta Gotrek. –Nem érdekel, mások mit csinálnak. A vitájukat döntsék el maguk. – Máris elveszítettük háromnegyedét annak a csapatnak, amelyikkel útra keltünk – érvelt Zauberlich, pillantása Jules Gascoigne és Aldred között cikázott. – Mi célt szolgálna saját életünk eltékozlása? – Mi célt szolgálna, hogy feladjuk, azon kívül, hogy bajtársaink áldozatát értelmetlenné tesszük? – kérdezett vissza a templomos. – Ha most feladjuk, haláluk hiábavaló volt. Hittek abban, hogy meg kell találniuk Karaghult. Boldogan adták érte életüket. A templomos fanatizmusa nyugtalanította Felixet. Aldred túl könnyedén beszélt arról, hogy az emberei feláldozzák az életüket. Ugyanakkor megvolt benne az a nyugodt bizonyosság, ami szavainak ellenállhatatlanul nyomatékot adott. Felix tudta, hogy a harcosok követnének egy ilyen embert. – Ugyanazt az esküt tetted, amit mindenki más, Johann. Ha most meg akarod szegni, ám legyen, de ennek saját halhatatlan lelked lesz az ára.

Felix furcsa módon együtt érzett a mágussal. İ maga részegen fogadta meg, hogy követi Gotreket, méghozzá egy meleg fogadóban, egy civilizált városban, miután a törpe megmentette az életét. Akkor a veszedelem távoli dolognak tőnt. Megrázta a fejét. Könnyő ígéretet tenni akkor, amikor az embernek sejtelme sincs a következményekrıl. Más helyzet, amikor be kell tartania a fogadalmat, akkor is, ha az út ilyen zord helyekre vezet, mint Karak Nyolcbérc. Felix közeledı lépteket hallott. Kopogtattak; a nyikorogva feltáruló ajtóban az a törpe nı állt, aki Belegar mellett állt a trónteremben. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket – mondta mély, kellemes hangján. – Mégis mire? – érdeklıdött Gotrek kurtán. – Rettentı dolgok járnak szabadon a mélységben. Mit gondoltatok, miért élünk ilyen félelemben? – Azt hiszem, jobb, ha bejössz – felelte a Trollvadász. – A nevem Magda Freyadotter. Én ırzöm Valaya szentélyében az Emlékezés Könyvét. Valaya hangján beszélek, hogy tudjátok, igazat szólok. – Elfogadjuk – mondta Gotrek Gurnisson. – Szólj hát igazat. – A sötétségben nyugtalan szellemek járnak. – A nı elhallgatott és végignézett a társaságon. Pillantása megnyugodott és elidızött a Trollvadászon. – Amikor elıször idejöttünk, ötszázan voltunk, és harcolt mellettünk néhány ember is. Más veszély nem lesett ránk, csak az orkok és követıik. Megtisztítottuk a várat, meg a felsıváros egy részét, mintegy bevezetésképp ısi bányáink visszaszerzéséhez. Többször behatoltunk a mélységbe ıseink kamráit keresve, tudván, ha rájuk lelünk, annak híre elterjed a törpék közt, és még többen idesereglenek. Felix meg tudta érteni ezt a stratégiát. Sok törpét idecsalogatna egy kincslelet híre. Volt némi lelkiismeret-furdalása, hiszen ıt és Gotreket is ez hozta ide. – Felderítı csapatokat küldtünk a mélységbe a régi helyek felkutatására. A dolgok eltértek az ısi térképektıl, amelyeket gyermekként memorizálunk. Folyosók omlottak be, a törmelék alagutakat torlaszolt el, orkok által vájt, silány új járatok csatlakoztak a mieinkbe. – Volt egy Faragrim nevő törpe, aki ilyen expedíciót vezetett? – kérdezte Gotrek. – Igen – felelte Magda. Gotrek odafordult Felixhez. – Akkor ennyi már igaz abból, amit elmondott. – Faragrim bátor volt és mindenki másnál mélyebbre és messzebbre hatolt. Mit mesélt nektek? Gotrek a lábfejét bámulta. – Azt, hogy hatalmasabb trollra bukkant, mint amekkorát valaha látott… És azt, hogy elmenekült. A törpék nem tudnak hazudni – gondolta Felix. Lehetetlennek tőnt, hogy a papnı nem veszi észre, hogy Gotrek titkol valamit. Magda azonban a jelek szerint nem vett észre semmi különöset. Felix visszagondolt arra a bizonyos nulni éjszakára, a Nyolcbérc-fogadónál, amikor az elképesztıen részeg Faragrim rázúdította meséjét Gotrekre. A törpék annyira kapatosak voltak, hogy látszólag el is felejtették, hogy egy ember is jelen van, és izgatottan hadováltak a reikspiel és a khazalid nyelvek keverékén. Felix akkor azt feltételezte, hogy a törpék csak túl akarnak tenni egymáson képtelen történeteikkel. Most már nem volt biztos ebben. – Szóval ettıl rettent meg! Mi azt hittük, a kísértetektıl – mondta Magda. – Egy nap visszatért a mélybıl. Szakálla hófehérre változott. Egy szót sem szólt, csak egyszerően elment…

– A mélységbeli retteneteket emlegette, hölgyem – vágott közbe Zauberlich. – Igen. İrjárataink számoltak be arról, hogy ıseink kísérteteivel találkoztak. A szellemek üvöltöttek, jajveszékeltek és könyörögtek nekünk, hogy szabadítsuk meg ıket a Káosz fogságából. Korai sikereink hamarosan vereségbe fordultak. Melyik törpe képes elviselni az ısi szellemek keblérıl elszakított társai látványát? Seregeink lelkesedése alábbhagyott. Belegar herceg hatalmas expedíciót vezetett, hogy felkutassa a gonosz forrását. Csapatát szétzúzták a mélységben ólálkodó rémségek. Csak ı, és néhány hőséges csatlósa tért vissza. Soha nem beszéltek arról, mit találtak. A túlélık többsége visszatért hazájába. Mostanra alig százan maradtunk, hogy megvédjük ezt a várat. Gotrek elsápadt. Felix még sosem látta ilyen riadtnak a Trollvadászt. Gotrek bármilyen élılénnyel bátran szembeszállt, de a kísértetek puszta emlegetése kiszippantotta belıle a merszet. Az ıseik dicsıítése nagyon fontos lehet a népének – ismerte fel hirtelen Felix. – Figyelmeztettelek benneteket – jelentette ki a papnı. – Még mindig alá akartok szállni? Gotrek a tőzre meredt. A szobában minden szempár rá szegezıdött. Felix érezte, ha Gotrek lemond küldetésérıl, Aldred is feladja. A jelek szerint a templomos szentül hitte, hogy a Trollvadász az a törpe, akirıl a próféciák szóltak. Gotrek olyan erısen szorította a bárdja nyelét, hogy bütykei elfehéredtek. Mély lélegzetet vett. Úgy tőnt, kényszeríti magát, hogy megszólaljon. – Ember vagy szellem, élı vagy holt, nem félek tıle – mondta halkan, nem túl meggyızı hangon. – Lemegyek a mélybe. Van ott egy troll, akivel találkám van. – Jól beszéltél – mondta Magda. – Elvezetlek a földalatti birodalom bejáratához. Gotrek meghajolt. – Megtiszteltetésnek veszem. – Akkor hát holnap – mondta a nı, és indulni készült. Gotrek kinyitotta neki az ajtót. Miután a nı távozott, a törpe visszasüppedt a székébe. Letette a bárdját, és úgy markolta a karfákat, mintha attól félne, hogy hanyatt esik. Nagyon ijedtnek tőnt. ♦♦♦ A hegy oldalában jókora kapu tátongott, fölötte hatalmas nyílást vágtak a kıfalba. A szikla olyan volt, mintha a föld alá süllyesztettek volna egy várat, amibıl így csak a legmagasabban lévı részek maradtak láthatók. – Ez az Ezüstkapu – mondta Magda. – Az Ezüst út elvezet a Felsı Csőrhöz és a Hosszú Lépcsıhöz. Azt hiszem, az út tiszta. Azon túl már legyetek óvatosak! – Köszönjük – mondta Felix. Gotrek odabiccentett a papnınek, Aldred, Jules és Zauberlich meghajolt. Az emberek roppant komornak tőntek. Ellenırizték lámpásaikat és az olajtartalékokat. Jócskán hoztak élelmiszert. Minden fegyverüket gondosan elıkészítették. Magda benyúlt a köpenye ujjába. Elıhúzott egy pergamentekercset, átadta Gotreknek. A törpe szétnyitotta, gyors pillantást vetett rá, majd olyan mélyre hajolt a nı elıtt, hogy hajtaraja a földet seperte. – Grungni, Grimnir és Valaya vigyázzon mindannyiótokra – mondta Magda és egy különös mozdulattal áldást osztott rájuk. – Sigmar áldása legyen önön, hölgyem, és a népén is – válaszolta Ádázpengéjő Aldred.

– Menjünk – mondta Gotrek Gurnisson. Felnyalábolták felszerelésüket és átléptek a boltív alatt. Felix ekkor fedezte fel a kıbe vésett, ısrégi törpe rúnákat, amelyeket elvásott az idı foga. Amikor beljebb értek, árnyék és hővösség borult rájuk. Felix nem tudta elfojtani borzongását. Az ablakon beáramló fény megvilágította a homályba vezetı utat. Felix elámult a törpék mérnöki munkájának precizitásán. A lejtı szélénél megfordult és visszapillantott. A papnı és kísérete a kapu elıtt állt. Nekivágtak a lefelé vezetı útnak. A fenti világ eltőnt a szemük elıl. Felix azon morfondírozott, van-e köztük akár egy is, aki újra látni fogja a napfényt. ♦♦♦ – Mit adott a papnı, Herr Gurnisson? – érdeklıdött Johann Zauberlich. Gotrek a mágus kezébe nyomta a papirost. – A város térképe, másolat arról az eredetirıl, amely Valaya, az Emlékezı szentélyének falán van. Szerepel rajta a teljes terület, amit Belegar herceg expedíciói felderítettek. A fejük fölött világító kristályok fényénél a varázsló áttanulmányozta a térképet, és megvakarta fejét. Felix is megnézte a férfi válla fölött a térképet, de csak odafirkált apró rúnákat látott, amelyeket különféle színes tintavonalak kötöttek össze. Némelyik vonal vastag, némelyik vékony vagy szaggatott volt. – Nem hasonlít egy térképre sem, amit valaha is láttam – mondta a mágus. – Ezen egyáltalán nem tudok eligazodni. Gotrek ajka megvetı vigyorra görbült. – Az lepne meg, ha tudnál. A mérnökök céhének rúnakódjával íródott. – Az ön kezében vagyunk, Herr Gurnisson, valamint Sigmaréban – mondta a templomos. – Vezessen minket! ♦♦♦ Felix megpróbálta megszámolni, hány lépcsıt hagynak maguk mögött, de nyolcszázhatvankettınél feladta. Megfigyelte az Ezüst útról levezetı járatokat és kezdett ráébredni a törpe város méreteire. Olyan volt, akár az úszó jéghegyek, amelyekrıl a Karmok Tengerének matrózai meséltek: kilenctized része a felszín alatt rejtızött. Emellett eltörpült minden ember alkotta építmény, amit a fiú valaha is látott. Alázatra tanító tapasztalat volt. Az út falba vájt nyílások mellett vezetett. Némelyik részben még mindig el volt falazva. A téglafalak viszonylag újnak látszottak. A jelek szerint valaki, vagy valami utat vágott bennük magának, méghozzá nagyon durva szerszámokkal. Rothadás szaga terjengett a levegıben. – Búzasilók – magyarázta Gotrek. – Télen ez táplálta a várost. De úgy tőnik, a zöldpofák meglátogatták Belegar raktárait. – Ha zöld bırő jár a közelben, hamarosan megkóstolja az acélomat – mondta Aldred. Jules és Felix aggodalmas pillantást váltott. İk nem lelkesedtek annyira azért, hogy nyakon csípjék az idelent élı lényeket, mint a templomos és a Trollvadász. Felix elveszítette idıérzékét, de úgy becsülte, fél óra telt el az óta, hogy elhagyták az Ezüst utat, és ezután beléptek a csarnokba, amely akkora volt, mint az altdorfi Koenigspark. A csarnokot a mennyezeten levı nyílásokon keresztül érkezı fény világította meg. Porszemcsék táncoltak a tucatnyi, a nulni tornyoknál is magasabb

fényoszlopokban. A férfiak lépteinek visszhangja furcsa, árnyszerő, szálldosó lényeket zavart fel a mennyezetrıl. – Merscha tere! – mondta Gotrek álmélkodva. Győlölet és büszkeség különös keverékével nézett szét a csarnokban. – Itt esett el, Hilga királynı személyes testırsége. Azok a harcosok feltartottak egy százszoros túlerıben lévı goblin sereget, így idıt nyertek a királynınek és a város számos polgárának, hogy elmeneküljenek. Soha nem hittem volna, hogy valaha meglátom e helyet. Óvatosan járjatok. Minden követ hısök vére szentelt meg. Felix a Trollvadászra nézett. Olyan érzése támadt, hogy egy idegen törpét lát. Amióta beléptek a városba, Gotrek megváltozott. Kihúzta magát és büszkén járt, nem nézett körül lopva, és nem motyogott magában. Mióta Felix megismerte, elıször látta nyugodtnak. Mintha csak hazatért volna – gondolta Felix. Most mi, emberek járunk idegenben – tudatosult benne, ahogy hirtelen rádöbbent, milyen roppant kıtömeg van köztük és a földfelszín között. Küzdenie kellett a hirtelen rátörı félelem ellen, úgy érezte, hogy az egész hegy egészében rászakad és mindörökre eltemeti. Érezte a sötét közelségét, a hegy alatti ısi rejtekeket, amelyek soha nem láttak napfényt. A látvány elvetette szívében a rettegés magvait. Egy csarnokban állt, ami nagyobb volt, mint bármelyik építmény, amit valaha is látott. Furcsa módon éppen itt, a föld alatt, kerítette hatalmába az agorafóbia. Nem akart a boltívek alá lépni, mert félt, hogy rászakad a mesterséges égbolt. Szédült, kapkodva szedte a levegıt. Egy megnyugtató kezet érzett a vállán. Félrenézett és látta, hogy Gotrek áll mellette. Lassan elmúlt a késztetés, hogy visszarohanjon az Ezüst úton, fokozatosan megnyugodott. Megilletıdötten nézett vissza Merscha terére. – Valóban nagyszerő nép a tiéd, Gotrek Gurnisson? –mondta. Gotrek szomorú szemekkel nézett fel rá. – Az ám, emberifjonc, nagyszerőek voltunk, de a tudás, amivel ezt a csarnokot építették, már elveszett. Nincs annyi kımővesünk, amennyire szükségünk lenne. – Megfordult, visszanézett a csarnokba, és megrázta a fejét. –Ah, emberifjonc, te legalább sejted, milyen mélyre zuhantunk. Dicsıséges napjaink már régen leáldoztak. Valaha mi teremtettük mindezt. Ma néhány összezsugorodott városban húzzuk meg magunkat, és a világvégét várjuk. A törpék ideje elmúlt, és soha nem tér vissza. Férgekként kúszunk-mászunk az óidık emlékei között, fájdalmat okoz egykori dicsıségünk. – Fejszéjével a csarnok felé intett, mintha azt remélné, hogy egy csapással beomlaszthatja. – Ehhez kell mérnünk magunkat! – harsogta. Az emberek meglepetten bámultak rá. A kiáltás gúnyosan csengı visszhangjai között Felix Jaeger osonó lépteket hallott. Amikor a zaj felé kapta fejét, megesküdött volna, hogy borostyánszínő szemeket lát lassan beolvadni a sötétbe. ♦♦♦ Amint továbbhaladtak, a mélyváros köve furcsa zöldes árnyalatot öltött. A megvilágított csarnokból árnyas homályba jutottak, amit homályos, reszketeg fényékkövek világítottak meg halványan. Felix idınként kopogó hangot hallott. Gotrek megtorpant, és egyik kezét a falra tapasztotta. Felix kíváncsiságból ugyanígy tett. Gyenge, távolról érkezı rezgést érzett a kıfalon. Gotrek a szemébe nézett. – A zöldpofák faldobolása – mondta. – Tudják, hogy itt vagyunk. Jobb lenne gyorsítani a tempón, hogy összezavarjuk a felderítıket. Felix bólintott.

A falak jádeként ragyogtak. Felix felfedezett néhány kövér, vörös szemő patkányt, amelyek iszkolva menekültek a fénybıl. Bundájuk koromfekete volt. Gotrek elkáromkodta magát és a legközelebbi felé sújtott, de az elkerülte. A törpe megrázta a fejét. – Még itt, a felszín közelében is láthatjuk a Káosz rontását. Odalenn biztosan minden rosszabb lesz. Elértek egy mélységbe ereszkedı lépcsıhöz. Jókora oszlopok hevertek kidılve, téglakupacok emelkedtek szerteszét. A lépcsı is omladozott. Megzavartak egy alomnyi bıregeret. A kicsiny denevérek árnyékforgácsokként keltek szárnyra, és vadul csapkodtak. Felix nyugtalanul méregette, mennyire lehet biztonságos a lépcsı. Az orkok fosztogatásának nyomait viselı karzatokon keresztül ereszkedtek alá. Elıttük patkányok szaladtak szét a leomlott faragványok alatti fészkekbıl. Gotrek megálljt intett és beleszimatolt a levegıbe. Felix úgy hallotta, mögöttük léptek dobognak a lépcsı tetején. – Zöldpofa szagot érzek – mondta a Trollvadász. – Azt hiszem, mögöttünk vannak – jegyezte meg Jules. – Körbevettek minket – felelte Gotrek. – Ezt a helyet az orkok útnak használják. – Mit tehetünk? – kérdezte Felix és aggodalmas pillantást váltott Zauberlichhel. – Továbbnyomulunk – válaszolta Gotrek a térképet tanulmányozva. – Úgyis arra megyünk, amerre mi akarunk. Felix hátrapillantott. Gyanította, hogy csapdába terelik ıket. Rosszul áll a szénánk – gondolta. A mélység lakói már elvágták a felszínre vezetı utat, hacsak Gotrek nem tud egy másikat. A Trollvadász arckifejezése arról árulkodott, hogy ı nem veszteget gondolatot ilyesmire. A törpe egyszer-kétszer aggodalmasan körülnézett, mintha arra számítana, hogy kísértetet lát. Az üldözök léptei egyre közelebb értek. Elıttük, a karzatokon át visszhangozva olyan mély és hangos üvöltés hallatszott, ami bármelyik orkét felülmúlta. – Mi volt ez? – kérdezte Zauberlich. – Valami nagy – mondta Aldred halkan. Gotrek úgy húzta végig hüvelykujját a bárd élén, hogy a vér ékkıként ragyogott a pengén. – Remek! – mondta. – Közel lehet – jegyezte meg Felix idegesen és eszébe jutott, vajon az ı arca is olyan hamuszínő-e, mint a varázslóé meg a felderítıé. – Nehéz megállapítani – felelte Gotrek. – A járatok eltorzítják a hangot. Fel is erısítik. Mérföldekre is lehet az a dög. Az üvöltés ismét felhangzott. Futó lábak dobogása hallatszott, mintha a goblinok egy parancs végrehajtására siettek volna. – Ez már közelebb volt – mondta Felix. – Csillapodj, emberifjonc. Már megmondtam: valószínőleg mérföldekre van innét az az üvöltözı valami! ♦♦♦ A lény a következı csarnokban állt, a hosszú lépcsı aljának közelében. Felixék áthaladtak egy démonkoponyákkal díszített boltív alatt, és megpillantották a szörnyet. Hatalmas ogre volt, másfélszer magasabb, és négyszer nehezebb lehetett Aldrednél. Pikkelyes fejbırén szırtaraj emelkedett. Gotrekéhez hasonlóan ez is festett volt: fekete és fehér sávok váltakoztak benne. Jobb karját egy jókora, tüskés alkarvédı

fedte, öklében hosszú, életveszélyes kaszát tartott. Bal kezében lévı láncon egy hihetetlenül nagy tüskés golyó lógott alá. Úgy nézett ki, mint ami egy várfalat is be bír szakítani. A teremtmény elvigyorodott, megvillantva hegyes, fémes csillogású fogait. Mögötte századnyi goblin toporgott, zöld bırükön megcsillant a fény. Fémpajzsaikat koponyaembléma díszítette. Ronda pofájukat forradások, ragyák és himlıhelyek borították. Néhányuk szöges nyakörvet viselt, mások fémgyőrőket tőztek testükbe. Szemük vörös volt, pupilla nélkül. Felix úgy sejtette, ez is a Káosz fertızésének újabb jele lehet. Körbenézett. Jobbra kıfal emelkedett. Úgy festett, lebontották a törpék régi építményét, hogy helyet csináljanak ennek az újabb durvább építménynek. A falon vasláncok függtek. Balra egy nagy kémény állt, amely alul egy démonfej alakúra faragott kemencében végzıdött. Barnás vér foltozta a követ. Talán valami goblin templomba botlottunk? – tőnıdött Felix. Épp erre volt szükségünk! Egy emberhúsra éhes ogre, meg egy hordányi fanatikus goblin… Hát, rosszabb már nem lehet – állapította meg. Érintést érzett a vállán; hátranézett a lépcsı felé, ahol újabb századnyi goblin özönlött lefelé egy tagbaszakadt ork vezetésével. A zöld bırő a bal kezében szablyát tartott, jobbjában pedig lobogót, amin az elátkozott hold, a Morrslieb agyaras pofájának stilizált képe vigyorgott. A zászlórúd tetejére egy preparált emberi fejet szúrtak. Az orkkal érkezı goblinok buzogányokkal, lándzsákkal és fejszékkel fegyverkeztek fel. A fiú Jules-re nézett. A bretonniai vállat vont. Micsoda szörnyő hely a halálra! – gondolta Felix. Egy hosszú pillanatig a három csoport egymást méregette. Rövid ideig békés csend honolt. – Sigmarért! – kiáltotta Aldred, magasra emelve kardját, és lemezvértes embertıl meglepı fürgeséggel lerohant a lépcsın. – Tanugh aruk! – harsogta Gotrek, és követte a lovagot. Fejük fölött a fényékkövek egy röpke pillanatra felragyogtak. – Irtsátok a goblin mocskokat! Felix védekezın felemelte a kardját. Mellette Jules Gascoigne állt támadópózba. A zászlóvivı mereven nézte ıket, de nem lépett közelebb. Felix nem akarta megtámadni a lépcsın magasabban álló goblinokat. Patthelyzet állt elı. A háta mögül Felix fegyvercsattogást és csatakiáltásokat hallott. Visszataszító orkbőz csavarta az orrát. Vasalt csizmák csattantak a lépcsın. Megperdült, épp idıben ahhoz, hogy hárítson egy zöld bırő harcos által tekintélyes erıvel megsuhintott buzogánycsapást. Az ütés erejét egész karjában érezte. A fogát csikorgatva elıredöfött. Pengéje csillogó ívet rajzolt a homályban. A goblin hátraszökkent, és Felix kis híján lebillent a lépcsırıl. Olyan fürgén sietett le, ahogy csak tudott. – Jules, tartsd a lépcsıt! – kiáltotta. – Egy barátnak bármit… Felix a goblin után rontott. Nem volt egyszerő a fürge ellenfelet követni a törmelékkel borított talajon. A zöldpofa kiöltötte a nyelvét, és gúnyosan kiáltozott. Felixet elöntötte a düh; elırerohant és megbotlott. Térdre zuhant, majd oldalra gurult. Kínzó fájdalmat érzett; lenyúzta a bırt térdérıl. Valami átmászott rajta. Apró karmok kaparászták. Felzavartam egy patkányfészket – gondolta. Egy pillanatra elvesztette az irányérzékét. Ahogy talpra kecmergett, végigpillantott a csatatéren. Gotrek éppen ellenfele mellkasába hasított. A páncél borítás szinte lerobbant a goblinról, ahol a hatalmas bárd becsapódott. Aldred Keppler az ogre hatalmas golyóbisának ívén belül támadott, és felfelé, a lény gyomrába döfött. Felix látta a

pengét kibukkanni az ogre hátán. Goblinok száguldottak el Felix mellett, hogy odaférjenek a törpéhez, ısi ellenségükhöz. A küzdelem középpontjától egy-két lépésnyire Johann Zauberlich elıkerített egy tekercset, és kántálni kezdett. Bal kezében egy tőzgolyó jelent meg. Fekete patkányok nyüzsögtek mindenfelé. Árnyszerő bıregerek csaptak le izgatottan. Felix az egyensúlyáért küzdött. Pillantása a lépcsıre, Jules Gascoigne-ra esett, aki több nehézpáncélos ellenfelet tartott fel bátran. Egyet máris megölt, de továbbiak érkeztek egy másik zászlóvivı mögött. Fájdalom ömlött szét Felixben, amikor egy bunkó sújtott a vállára. Szikrázó ezüstcsillagok töltötték be látómezejét. Arcra esett, elengedte kardját. Fölötte megállt a goblin, felemelte a bunkóját; arcán gyızedelmes vigyor jelent meg. Mozduljatok, ti átkozottak! – mondta Felix tiltakozó végtagjainak, amikor a bunkó lefelé süvített. Zuhanó fatörzsnek tőnt, a fiú pánik által élesebbé tett érzékei számára kínos lassúsággal sújtott le. Az utolsó pillanatban Felix félregurult. A bunkó a követ találta el hangos csattanással. Felix addig forgolódott, míg fél lábbal úgy rúgta meg a goblint, hogy az elszállt. Kétségbeesetten tapogatózott kardja után, és óriási megkönnyebbülést érzett, amikor ujjai ráfonódtak a markolatra. Elırevetıdött és felnyársalta a goblint, mielıtt az felkelhetett volna. A lény megátkozta, mielıtt kimúlt. Hirtelen óriási villanás vakította meg Felixet. Hátratántorodott, eltakarta a szemét, miközben lángtenger borított el mindent elıtte. Forró levegı perzselte az arcát. A levegıt kénkıszag töltötte meg. Halott vagyok, meghaltam és a pokolra kerültem – gondolta. Aztán felfogta, mi történt. Zauberlich elhajította a tőzgolyót! Körülnézett. Gotrek és Aldred utat vágtak a megfélemlített goblinok sorain keresztül. Mögöttük loholt a felderítı és a varázsló. Jules megragadta Felixet a karjánál fogva. – Gyere! – kiáltotta. – Ki kell jutnunk, amíg zavarodottak! Végigrohantak a hosszú folyosón. Mögöttük folytatódott a harc. – Mi történik ott hátul? – üvöltötte. – Különbözı zöldpofa-törzsek – vihogott a törpe. – Ha egy kis szerencsénk van, elvágják egymás torkát, hogy eldöntsék, ki ehet meg minket. Felix lenézett a szakadékba. Csillagok pislákoltak a mélyben. Aldred és Gotrek visszanézett a folyosóra. Jules kióvakodott a rozsdás fémhídra. Zauberlich, a varázsló, egy öntöttvas vízköpınek támaszkodott és igencsak lihegett. – Félek, nem a kalandoréletre teremtettek – zihálta. –Tanulmányaim nem készítettek fel ennyi fáradságra. Felix elvigyorodott. A varázsló régi professzoraira emlékeztette. Soha nem vívtak más harcot, mint a klasszikus költészet finom részleteinek értelmezése feletti vitákat. Meglepte, hogy így megveti azokat az öregembereket, és elfogta a szégyen. Valaha minden vágya az volt, hogy hozzájuk hasonlóvá válhasson. Ennyit változtatott rajta a kalandozóélet? Zauberlich kíváncsian vizsgálgatta a vízköpıt. Felix gondolatban átértékelte a varázslót. Csak külsıre hasonlított azokra a vén tudósokra; azok nem élték volna túl az utat Karak Nyolcbércig. A tény, hogy Zauberlich ilyen biztos kező mágus, azt igazolta, hogy elszánt és eszes ember. A mágia nem a gyengék, nem a gyávák tudománya, megvannak a maga rejtett veszélyei. Felixben felülkerekedett a kíváncsiság. Hirtelen meg akarta kérdezni a varázslót, hogy került kapcsolatba a templomossal.

– Azt hiszem, leráztuk a goblinokat! – kiáltotta Aldred. Nehéz léptekkel közeledtek a többiek felé. Felix kérdései, amelyeket Zauberlichnek akart feltenni, elhaltak az ajkán. Amint átkeltek a hídon, megérezte, hogy nem lesz többé alkalma feltenni ıket. ♦♦♦ Végigbámultak a hosszú, sötét folyosón. Most elıször nem adtak fényt a fényékkövek. Felix úgy hozzászokott a zöldes derengéshez, hogy kialvása elbizonytalanította. Olyan érzés volt, mintha délben lenyugodott volna a nap. Gotrek tovább nyomult elıre a sötétben, ıt nem zavarta a fény hiánya. Felix csodálta, milyen jól lát. – Ideje elıvenni a lámpásokat – mondta Gotrek, a fejét rázva. – Megrongálták a fényköveket. Átkozott goblinok! Azok a kövek örökké világítottak volna, de nem bírták békén hagyni ıket. Ezeket már nem lehet pótolni, készítésük titka rég feledésbe merült. Jules elıkészített egy lámpást. Zauberlich egy szóval meggyújtotta. Felix figyelte ıket, és feleslegesnek érezte magát, amíg Gotrek fel nem nyögött mögötte. Felix megfordult. ♦♦♦ A folyosó túlsó vége felıl egy halvány, zölden világító alak közeledett. Egy vén, szakállas törpe volt. A fény belıle, és mögüle áramlott. Áttetszı volt, anyagtalan, mint egy szappanbuborék. A szellemalak felsikoltott vékony cérnahangján, és kitárt karral Gotrek felé lebegett. A Trollvadász dermedten állt. Felix megrettent. Felismerte a fényt. Ezt látta a hegyoldalban, és fent a városban is. – Sigmar óvjon minket! – suttogta Aldred. Felix hallotta, ahogy a templomos elıhúzza pengéjét. Érezte, hogy a haja égnek áll a vénséges törpe közeledtére. A levegı lehőlt. Felix reszketni kezdett. Az alak ajkai mozogtak; Felix távoli, érthetetlen motyogást hallott. Gotrek összeszedte magát és elırelépett. Fejszéjét magasra tartotta, mintha egy csapást akarna hárítani. A szellem eszelıs sirámai felerısödtek. Gotrek a fejét rázta, mintha nem tudná felfogni. A kísértettörpe feléje sietett, a válla felett hátrapislogva, mintha távoli, láthatatlan ellenség üldözné. Felixet elöntötte a rettegés. A szellemtest szétesett. Mintha szél szaggatta ködalak lett volna, egyes részei csak lehullottak és elenyésztek. Mielıtt Gotrek elérhette volna, teljesen eltőnt. Ahogy a semmibe veszett, Felix távoli, elkeseredett sikolyt hallott. Egy elkárhozott, pokolra jutó lélek kiáltása volt. Gotrek visszatért, arcán kábult kifejezés ült. A Trollvadász láthatóan elborzadt és zavarodott volt. Egyetlen szeme alatt könnycsepp csillogott. Végigsiettek a sötét folyosón. Hamar elértek ugyan egy olyan területre, ahol ismét ragyogtak a fényékkövek, mégsem sietett senki a lámpás eloltásával. A Trollvadász hosszú órákon át szótlan maradt. ♦♦♦ Felixet csábítóan hívogatta egy forrás, ami a sziklafalból folyt egy ódon, kıbıl faragott vályúba. A zölden derengı víz fölé hajolt, amikor erıs kéz markolt a hajába, és valaki visszarántotta. – Elment az eszed, emberifjonc? Nem látod, hogy a víz fertızött?

Felix éppen tiltakozni akart, amikor Zauberlich belenézett a vízbe és megvizsgálta a zölden csillámló szemcséket. – Torzkı? – kérdezte meglepett hangon. Felixben meghőlt a vér. Csak annyit tudott a rettegett anyagról, hogy a Káosz színtiszta esszenciája, ami után gonosz alkimisták kutattak ijesztı mesékben. – Mit mondtál, mágus? – kérdezte Gotrek barátságtalanul. – Azt hiszem, ez itt akár torzkı is lehet. Azzal a zöldes fénnyel lumineszkál, amit bizonyos tudományos szakkönyvek tulajdonítanak annak a kellemetlen anyagnak. Ha csak nyoma is van torzkınek a vízben, az máris megmagyarázná, miért láttunk annyi mutációt errefelé. – Régi mesék szólnak a kutakat megmérgezı skavenekrıl – mondta Gotrek. – De vajon lehetnek olyan elvetemült lények, akik torzkövet használnak? – Hallottam már rebesgetni, hogy a skavenek torzkövön élnek. Talán kettıs céljuk volt. İket így táplálja a kút, ellenségeiket pedig megmérgezi. – Nagyon járatosnak tőnik a Káosz módszereiben, Herr Zauberlich – mondta Felix gyanakvón. – A doktor és én már jónéhány boszorkányt levadásztunk – válaszolta Aldred. – Ez olyan feladat, amely sok furcsaság elsajátítását megköveteli. Talán arra céloz, hogy bajtársamat megkörnyékezhetnék az Ártó Hatalmak? Felix megrázta a fejét. Nem kívánt olyan halálos harcost ellenfelének, mint a templomos. – Elnézést kérek alaptalan gyanakvásomért… Gotrek felröhögött. – Nincs szükség bocsánatkérésre. A sötétség minden ellenségének szakadatlanul ébernek kell lennie. Aldred egyetértıen bólintott. Úgy tőnt, a Trollvadász rokonlélekre talált. – Ideje továbbmenni – mondta Jules Gascoigne, idegesen tekintgetve a hátuk mögé. – Jobb lesz azt inni, amit magunkkal hoztunk, emberifjonc – mondta Gotrek, miközben elindultak. ♦♦♦ – Mi ez itt? – kérdezte Felix idegesen. Kérdése a távolban visszhangot keltett. Jules bevilágított a lámpással a sötét csarnokba. Óriási, alaktalan gombák vetettek hosszú árnyékot a fehér penésszel fedett falakra. Spórák lebegtek a lámpás fényében. – Valaha gombát termesztettünk élelemnek – mormogta Gotrek. – Most úgy néznek ki, mint az elfajzás újabb áldozatai. A Trollvadász bemasírozott a terembe. Csizmatalpának lenyomatát megırizte a nyirkos penész. Valahonnan a távolból vízcsobogás hallatszott. Arasznyi szilánkok váltak le a falat borító fehérségbıl, egyre növekedve, ahogy közeledtek, és a meglepett kalandozók felé lódultak. Gotrek megcsapta az egyiket a bárdjával, mire az fröccsenı hanggal esett szét. Egyre több és több szilánk vált le a falról, óriási hópelyhek viharaként kavarogva. Felix azon kapta magát, hogy puha testek és csapkodó szárnyak veszik körbe. – Molyok! – kiáltotta Zauberlich. – A fényre jönnek! Oltsd el a lámpást! Sötét lett. Felix utoljára Gotreket látta, óriási rovarokkal borítva, aztán szárnycsapások forgószelében állt, lúdbırösen a molyok érintésétıl. Végül minden elcsendesedett. – Hátráljunk ki. Lassan – suttogta Gotrek undorodva. – Másik utat keresünk.

♦♦♦ Felix megtorpant, hogy visszapillantson a hosszú elıcsarnokra, és azt kívánta, bár erısebben ragyognának a fényékkövek. Biztos volt abban, hogy hallott valamit. Kinyújtotta a karját, és megérintette a sima, hideg követ. Enyhe remegést érzett. Faldobolás… A szemét erıltetve nézett körül. A távolban elmosódott körvonalakat látott. Az egyik alak hatalmas zászlót tartott, aminek rúdjára mintha egy emberfejet tőztek volna. A fiú kivonta kardját. – Úgy látszik, megint megtaláltak – mondta. Senki nem válaszolt. A többiek eltőntek a sarkon túl. Felix rájött, hogy amíg ı nézelıdött, azok tovább meneteltek. Futásnak eredt, hogy felzárkózzon. ♦♦♦ Felix félelemmel telve nyitotta ki fél szemét. Magához tért az álomból. Mintha baljós hangokat hallott volna. Eszébe jutott, hogy éppen Gotrek ırködik. Körülnézett a kis szobában, és amit látott, attól égnek állt a haja. Szíve sebesen és hangosan dobolt, és azt hitte, menten elájul. Minden erı elszállt tagjaiból. A furcsa zöld fény betöltötte a szobát. Elárasztotta a Trollvadász elgyötört arcát, aki ettıl rémes zombinak tőnt. Gotrek árnyéka fenyegetıen magasodott a falon. A lény, akibıl a fény áradt, a Trollvadász elıtt térdepelt, karjait könyörgésre nyújtva. Egy vén törpe nı kísértete volt. Anyagtalan volt, mégis az óidık megtestesülésének látszott. Öltözete egy királynıé volt, arca olyasvalakié, aki parancsoláshoz szokott. Orcái beesettek voltak, bıre hámlott és himlıhelyek tarkították, mintha férgek rágták volna. Sötéten ásító szemüregeiben halványzöld fénypontok pislákoltak. Úgy tőnt, valami túlvilági kór, a lélek rákfenéje emészti. A lény látványa félelemmel töltötte el Felixet, szenvedése pedig fokozta rettegését. Azt sugallta, hogy a síron túl olyan dolgok várnak rá, amelyek elıl a halál sem menekvés; sötét hatalmak, melyek foglyul ejthetik a lelket, és megkínozhatják. Felix mindig is félt a haláltól, de most ráébredt, hogy vannak rosszabb dolgok is. Érezte, hogy a józan ész határán táncol, szinte vágyott arra a menedékre ettıl a szörnyő tudástól, amit az ırület hozhat. Mellette Jules Gascoigne úgy vinnyogott, mint a rémálom foglyául esett gyermek. Felix megpróbálta elfordítani tekintetét az elıtte lejátszódó jelenetrıl, de nem sikerült; szinte megbabonázták. Lebilincselte a találkozás és a látvány. Gotrek felemelte bárdját, és maga meg a megkínzott szellem közé tartotta. Felix eltöprengett, vajon a képzelete játszik vele, vagy tényleg belsı tőzzel ragyognak fel a hatalmas pengébe rótt rúnák. – Távozz, iszonyat – hörögte a Trollvadász alig hangosabban a suttogásnál. – Távozz, én még az élıkhöz tartozom. A lény felnevetett. Felix ráébredt, hogy nem adott ki hangot. A fejében hallotta a szavait. – Segíts rajtunk, Gumi fia Gotrek! Szabadíts meg minket! Sírjainkat megszentségtelenítették, szörnyőséges torzító erı lakik termeinkben. – A szellem megremegett és úgy tőnt, ködként szertefoszlik. Látható erıfeszítéssel tartotta fenn alakját.

Gotrek próbált megszólalni, de nem bírt. Nyakán a vastag izmok kiduzzadtak, egy ér lüktetett a halántékán. – Nem követtünk el bőnt – mondta a szellem olyan hangon, amelybıl szenvedésben és magányban eltöltött évszázadok kínja érzıdött. – Eltávoztunk, hogy csatlakozzunk ıseink szelleméhez, amikor nyugvóhelyünk megszentségtelenítése visszarántott bennünket. Kiszakítottak minket örök nyugalmunkból. – Hogy lehet ez? – kérdezte Gotrek, hangjában csodálkozással vegyes iszonnyal. – Mi szakíthat el egy törpét ısei kebelérıl? – Mi másnak lenne ereje a világmindenség rendjének felborításához, Trollvadász? Mi más, mint a Káosz? – Én csak egy egyszerő harcos vagyok. Nem állhatok ki a Sötét Erık ellen. – Nincs is rá szükség. Tisztítsd meg sírboltunkat, és mi megszabadulunk. Megtennéd ezt, Gurni fia? Ha nem, akkor nem juthatunk vissza népünkhöz. Elfogyunk és ellobbanunk, mint gyertyaláng a viharban. Már most is halványulunk. Csak néhányan maradtunk. Gotrek a megkínzott szellemre nézett. Felix hódolatot és szánalmat látott átvillanni arcán. – Amennyiben hatalmamban áll, megszabadítalak benneteket. Mosoly suhant át a kísértet málladozó arcán. – Másokat is megkértünk, köztük származékunkat, Belegart. İk nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy segítsenek. Benned nem találok hibát. Gotrek meghajolt, a szellem pedig kinyújtotta derengı kezét, hogy megérintse a törpe homlokát. Felix úgy látta, mintha hirtelen tudás áramlott volna a Trollvadászba. A kísértet összezsugorodott és elhalványult, mintha nagy távolságba vonult volna vissza. Hamarosan eltőnt. Felix végignézett a többieken. Mind ébren voltak, és ámulva néztek a törpére. Aldred a csodálathoz nagyon hasonló arckifejezéssel bámult a Trollvadászra. Gotrek megemelte a bárdját. – Munkára! – mondta csikorgó hangon. ♦♦♦ Gotrek Gurnisson átvezette ıket az óváros alatti mélységek hosszú járatain. Egy olyan területre érkeztek, ahol az alacsony, széles folyosókat levert arcú szobrok szegélyezték. – Goblinok jártak erre – mondta Felix a mellette haladó Jules Gascoigne-nak. – Igen, de nem mostanában, barátom. Azokat a szobrokat nem mostanában gyalázták meg. Nézd, zuzmó nı a töréseken. Nem tetszik, ahogy világít… – Gonosz üli meg ezt a helyet. Tisztán érzem – mondta Zauberlich, köpenye ujját igazgatva és idegesen körbetekintgetve. – Nyomasztó a hangulata. Felix eltőnıdött, vajon ı is tényleg érzi-e, vagy csak fogékony bajtársa megérzéseire. Befordultak egy sarkon, és hatalmas boltívek sora mellett haladtak el. Az ívek közé furcsa rúnamintákat véstek. – Remélem, a barátod nem a Sötét Hatalmak csapdájába vezet minket – suttogta a varázsló. Felix megrázta a fejét. Meggyızıdése volt, hogy a szellem ıszintén beszélt. De mégis, mit tudok én ezekrıl a dolgokról? – gondolta. Olyan messze, túl jártak már az általa ismert dolgok határán, hogy nem tehetett jobbat, mint hogy az eseményekre bízza magát. Beletörıdın megvonta vállát. Az irányítás kicsúszott a kezébıl.

– Nem szívesen zavarok, de üldözıink utolértek – említette meg Jules. – Miért nem támadnak? Félnek ettıl a helytıl? Felix hátrapillantott a zöld bırő, vörösen izzó szemő seregre. Felismerte az ocsmány lobogót. – Bármitıl is féltek, mostanra összeszedték a bátorságukat. – Talán azért tereltek ide minket, hogy feláldozzanak – mondta Zauberlich. – Igen, nézzük a jó oldalát – értett egyet Jules. ♦♦♦ Áthaladtak még egy szakadék felett, és egy újabb faragott ívekkel díszített folyosóra jutottak. Gotrek megtorpant egy különösen nagy, nyitott boltív elıtt. Úgy rázta meg a fejét, mint aki álomból ébred. Felix szemügyre vette a boltívet. Egy mély barázdát látott, amin egy kılap félrecsúszhatott. Alaposabban megvizsgálva úgy sejtette, ha zárva volna a nyílás, láthatatlan lenne, beolvadna a folyosó mintái közé. Meggyújtotta lámpását, meghátrálásra késztetve ezzel a sötétséget. A nyíláson túl egy hatalmas sírboltot láttak. Két oldalán remek mívő szarkofágok sorakoztak, melyekre nemes törpék alvó alakját vésték. Jobb oldalon férfiak feküdtek, bal oldalon nık. Néhány kıkoporsó tetejét félrelökték. A sírkamra közepén nagy halom arany és számos ısi lobogó között megsárgult, repedezett csontok hevertek. A halom közepébıl egy kard markolata állt ki, amely sárkányt mintázott. Felixnek eszébe jutott a kıhalom, amit Aldred követıinek emeltek a városba vezetı úton. Szörnyő bőz áramlott ki a boltív alól. A fiú öklendezni kezdett. – Nézzétek ezt a rengeteg aranyat! – mondta a bretonniai. – Miért nem hordták el a zöld bırőek? – Mert ırzi valami – felelte Felix. Hirtelen egy kérdés ötlött fel benne. – Gotrek, ez vajon egyike néped rejtett sírjainak, amiket emlegettél? A törpe bólintott. – Miért áll nyitva? Nyilván lezárták, nem? Gotrek megvakarta fejét, és elgondolkozott. – Faragrim nyitotta ki! – mondta dühösen. – Egykor mérnök volt. Ismerhette a rúnakódokat. A szellemek csak azután tőntek fel, hogy ı elhagyta a várost. Nyitva hagyta a kriptát a sírgyalázóknak. Tudta, mi fog történni! Felix egyetértett. A kincskeresı kapzsi volt, és nyilván kifosztotta volna a sírt, ha tudja. Megtalálta Karak Nyolcbérc elveszett kincsét. Ha ez igaz volt, vajon meséje másik fele is helytálló? A troll elıl menekült el? Magára hagyta volna Raphaelt, a templomost, hogy egyedül küzdjön meg a szörnyeteggel? Amíg így tanakodtak, Aldred belépett a sírkamrába és a kincshalomhoz ment. Megfordult; Felix diadalt látott keskeny, fanatikus arcán. Ne! Gyere ki onnan? – akarta kiáltani Felix. – Megtaláltam! – kiáltotta Aldred. – Karaghul, az elveszett penge. Megtaláltam! Dicsıség Sigmarnak! A kincshalom mögül egy hatalmas, szarvasfejő árnyék tornyosult fel, kétszer olyan magas volt, mint Aldred. Mielıtt Felix figyelmeztethette volna a férfit, a szörny hatalmas karmának egyetlen csapásával letépte a templomos fejét. Vér fröccsent az ısi kövekre. A lény elırelendült, ellenállhatatlan erıvel nyomult át a halmon. Felix hallott már meséket trollokról. Egykor talán ez is az volt, ám valami miatt iszonytatóan megváltozott. Csomókba tapadt irháját jókora, szivárgó hólyagok borították, három elképesztıen izmos karja közül az egyik rákollóban végzıdött. Bal

vállából, mint valami obszcén gyümölcs, egy apró, babaszerő fej nıtt, amely bölcs, rosszindulatú szemekkel meredt rájuk. Fülsértı hangon csiripelt valami olyan nyelven, amit Felix nem ismert fel. Genny folydogált a lény mellkasán, a nyaka alatt tátongó piócaszájból. A szörnyőséges fej felüvöltött. A hang végigvisszhangzott a tágas csarnokon. Felix megpillantott a nyakában lógó láncon egy világító, zöldesfekete kıamulettet. Torzkı – gondolta –, amit szánt szándékkal tettek oda. Nem hibáztatta Faragrimet, amiért elfutott. Belegart sem. A rettegés és a határozatlanság megbénította. Hallotta, hogy Zauberlich öklendezik. Tudta, hogy a torzkı alkotta ezt a lényt. Felötlött benne, amit Gotrek mondott a hegy mélyén régesrég dúlt háborúról. Valaki olyan ırült volt, hogy torzkövet akasztott a trollra, hogy így szándékos elfajzást idézzen elı nála. Talán a patkányemberek, a skavenek voltak, akikrıl Gotrek is beszélt. A troll a háború óta idelenn élt. Gennyedzı szörnyszülött volt, amely a napfénytıl távol egyre változott és növekedett. Talán ez a förmedvény szentségtelenítette meg a sírokat, s így ı kényszerítette nyugtalan bolyongásra a törpék szellemeit, de az is elképzelhetı volt, hogy a torzkı, a Káosz tömény esszenciájának jelenléte fejtett ki ilyen hatást. Ilyen gondolatok kergették egymást Felix fejében, miközben az eszelıs szörny üvöltése megtöltötte a csarnokot. Képtelen volt mozdulni, megdermesztette a rettegés, ahogy a lény egyre közelebb jutott hozzá. A bőze megtöltötte orrát. A fülét megütötte az ocsmány szörcsögı hang, amit a piócaszáj hallatott. A teremtmény kibontakozott a homályból. A kíntól eltorzult, bestiális pofát alulról megvilágító amulett pokoli árnyékot vetett a fejre. A troll ekkor már elég közel volt ahhoz, hogy elérje Felixet, és lemészárolja, de a fiú moccanni sem bírt. Most, hogy látta a világmindenség eszelısségének e megtestesülését, örömmel üdvözölte volna a halált. Gotrek Gurnisson harcra készen ugrott kettejük közé. A zöldes fényben hatalmas árnyékot vetett, magasra tartott fejszéjén felragyogtak a mágikus rúnák. A káosztroll megtorpant és lebámult rá, mintha megdöbbentette volna a kicsiny teremtmény merészsége. Gotrek felnézett rá és kiköpött. – Most megdöglesz, mocsok! – közölte és meglendítette bárdját, szörnyő sebet ejtve a lény mellkasán. A teremtmény csak állt ott és lenyőgözve bámulta a sebet. Gotrek újra lesújtott, ezúttal a troll bokájára, hogy elmetssze az inait. Zöld vér buggyant elı a sebekbıl, de a troll állva maradt. Hatalmas ollója hihetetlen gyorsasággal csapott le és csattant össze. Lenyeste volna a Trollvadász fejét, ha az nem hajol le. Dühösen felüvöltött, és egyik karmos kezét ütésre lendítette. Gotrek valahogy hárította a bárdjával. Elkerülte a rá záporozó csapások áradatát. A Trollvadász és a troll feszülten körözött, mindegyik rést keresett a másik védelmén. Felix elborzadva vette észre, hogy a sebek, amelyeket Gotrek ejtett, nyálas szájként cuppanva összezárulnak. Jules Gascoigne elırerohant, és kardjával a trollba döfött. A penge beleszaladt a lény lábába, és ott maradt. Miközben a bretonniai megpróbálta kirángatni onnét, a szörnyeteg visszakézzel elsöpörte. Jules a levegıbe emelkedett, és elszállt. Az ütés ereje szétrobbantotta a bordáit, a koponyája a falhoz csapódott és szétrepedt. Amikor elterült, mozdulatlanul fekve maradt vére egyre terjedı tócsájában. Amíg a lény figyelmét elterelték, Gotrek közelebb ugrott, és egy villámgyors csapást mért a vállára. Leszelte a babaszerő fejet, ami Felix lába közelébe gurult, és visítozni kezdett. A fiúnak sikerült letennie a lámpást. Kardot rántott és lecsapott, kettévágta a fejet.

Egy-két másodperccel késıbb a fej két része kezdett összeforrni. Felix tovább kaszabolta, egészen addig, míg a kardja kicsorbult, elvesztette élét, majd el is tört a kıpadlón. Nem tudta megölni a borzalmas fejet. – Lépj hátra! – hallotta Zauberlich hangját. Félreugrott. A levegı hirtelen felizzott, kénkı és égett hús szagától bőzlött. A piciny fej végleg elnémult, befejezıdött a részek egyesülése. Mintha megérezte volna az új fenyegetést, a troll elvetıdött Gotrek mellett, majd óriási ollójával megragadta és a magasba emelte a varázslót. Felix látta a rettegést Zauberlich arcán. A varázsló küszködve próbált elmondani egy varázsigét. Tőzgolyó robbant, ami röpke pillanatra előzte az árnyékokat. A szörny felvisított. Ösztönös mozdulattal összezárta ollóját és kettıbe szelte a mágust. A varázsló testének két fele a földre zuhant; a ruhája lángolt. Felixet hatalmába kerítette az éjfekete kétségbeesés. Zauberlich még árthatott volna a lénynek, tisztító tüzével elégethette volna, de már ı sem él. Gotrek hiába szabdalja szét a trollt, az a Káosztól kapott erınek köszönhetıen gyakorlatilag sebezhetetlen volt. Végük volt… Felix válla megroggyant. Semmit sem tehetett. A többiek hiába estek el. Küldetésük kudarcba fulladt. A törpe uralkodók szellemei kínok között bolyonganak tovább. Minden hiába volt. Gotrek izzadt arcára pillantott. Látszott, a Trollvadász hamarosan elfárad, és nem tud kitérni a lény csapásai elıl. Ezt a törpe is tudta, mégsem adta fel. Megújult elszántság öntötte el Felixet. İ sem fogja feladni! A varázsló égı tetemére pillantott. A lángok magasabbra csaptak, már nem csak a ruha égett. Felix megértette, mi történt: Zauberlich néhány flaska tartalék lámpaolajat hordott magával. A fiú lekapta hátizsákját és áttúrta olaj után kutatva. – Tartsd fel! – kiáltotta Gotreknek, miközben kihúzta a dugót az üvegbıl. Gotrek egy goromba törpe átkot morgott. Felix a szörnyre fröccsentette a flaska tartalmát, csillogó olajjal borítva be az undorító bırt. A troll rá se hederített, Gotreket próbálta megfogni. A törpe gyorsított csapásain, eszelısen kaszabolt. Felix egy második üveget is a teremtményre loccsantott, majd egy harmadikat is, mindvégig ügyelve arra, hogy a háta mögött maradjon. – Akármit csinálsz, emberifjonc, csináld gyorsan! – üvöltötte a Trollvadász. Felix visszafutott a lámpásáért. Sigmar, vezesd kezem? –fohászkodott és a lény felé hajította. A hátán találta el, a lámpás széttört, égı olaj folyt belıle szét. A troll magas fejhangon felsikított, és hátratántorodott. Gotrek fejszéje ismét lesújtott, de a sebek most már nem gyógyultak be azonnal. A törpe az aranyhalomig szorította vissza a lángoló trollt. A lény megbotlott és elesett. Gotrek magasan feje fölé emelte bárdját. – İseim nevében! – mennydörögte a Trollvadász. – Pusztulj! Bárdja villámként sújtott le, s lecsapta a teremtmény ocsmány fejét. A troll elpusztult és nem mozdult többé. ♦♦♦ Gotrek óvatosan felemelte a torzkı amulettet Felix kardcsonkjával. Kinyújtott karral, messze eltartva magától kivitte, hogy a mélységbe hajítsa. Felix kimerülten, minden érzelemtıl mentesen ült az egyik szarkofág tetején. Már megint ez a vége – gondolta. Egy szörnyő csata után romok és hullák közt ülhetek.

Hallotta, hogy Gotrek futva közeledik. A törpe lihegve lépett be a sírkamrába. – Jönnek a zöldpofák, emberifjonc! – Hányan vannak? – kérdezte Felix. Gotrek fáradtan rázta meg fejét. – Túl sokan. De legalább megszabadultam attól az átkozott dologtól. Boldogan halhatok meg ıseim sírjai között. Felix odasétált a sárkánydíszes kardhoz, és felemelte. – Ezt szerettem volna visszavinni Aldred társainak – mondta. – Legalább valami értelme lett volna ennek a sok halálnak. Gotrek vállat vont. A nyílás felé pillantott. A boltív megtelt a vigyorgó holdas zászlók mögül elıretörı zöld bırő haramiákkal. Felix finoman kicsúsztatta a sigmariánus kardot hüvelyébıl. Vérpezsdítı hang csendült. A pengén sorakozó rúnák fényesen ragyogtak. A goblinok egy másodpercre megtorpantak. Gotrek ránézett Felixre és foghíjasan elvigyorodott. – Ez aztán valóban hısi halál lesz, emberifjonc. Egyetlen bánatom, hogy népembıl soha senki nem fog tudomást szerezni róla. Felix visszafordult a közelgı horda felé, hátát az egyik szarkofágnak vetette. – Nem is tudod, mennyire sajnálom, hogy így lett – mondta mogorván, és néhányszor próbaképp meglengette a pengét. Jó érzés volt, a kardot könnyőnek és jól kiegyensúlyozottnak találta, mintha egykezes forgatásra készült volna. Meglepetten jött rá, hogy már nem fél. Túljutott a rettegésen. A zászlóvivı megtorpant és megfordult, hogy gyilkosait buzdítsa pár szóval. Egyikük sem lelkesedett azért, hogy elsıként találkozzon a Trollvadász bárdjával, vagy a ragyogó rúnakarddal. – Gyerünk már! – harsogta Gotrek. – Szomjas a baltám! A goblinok felüvöltöttek. A vezetıjük megfordult és intett, hogy induljanak. Elırerontottak, oly ellenállhatatlanul, mint az árvíz. Ennyi volt – gondolta Felix. Megacélozta magát és felkészült rá, hogy nekilendüljön, és annyi ellenfelet vigyen magával a holtak birodalmába, amennyit csak tud. – Ég veled, Gotrek – mondta. Meghökkent. A goblinok megtorpantak, és csak álltak; arcuk pánikot tükrözött. Mi folyik itt? – töprengett Felix. Hideg zöld fény világított a háta mögött. Odafordult; látványtól végigfutott hátán a hideg. A terem megtelt a királyi törpeszellemek osztagaival. Ádáz és rettentı arccal közeledtek. A goblin zászlóvivı megpróbálta összetartani seregét, de a kísérteties törpeurak melléje értek, és megérintették a szívét. Arcából kifutott a szín, a mellkasához kapva elesett. A szellemek elárasztották a goblinsereget. Jelenésszerő bárdok villogtak. Zöld bırő harcosok estek el, testükön nem volt sérülés. Hátborzongató siratóének töltötte meg a levegıt, erıtlen, cincogó utánzata a törpe csatakiáltásoknak. A megmaradt zöld bırőek megfordultak és elinaltak. A kísértetharcosok utánuk rontottak. ♦♦♦ Felix és Gotrek az üres teremben állt a föléjük tornyosuló szarkofágok között. Elıttük a levegı lassan összesőrősödött. Zöldes fényindák szivárogtak vissza a bejáraton, és törpealakot öltöttek. Az a kísértet állt elıttük, aki korábban Gotrekkel beszélt. Valahogy megváltozott; mintha szörnyő sziklák gördültek volna le földöntúli szívérıl. Tekintetét Gotrekre szegezte.

– İsi ellenségeink eltávoztak. Nem hagyhattuk, hogy kifosszák sírjainkat most, hogy megtisztítottad. Adósaid vagyunk. – Nagyszerő haláltól fosztottatok meg – mondta Gotrek kesernyésen. – Nem az volt a sorsod, hogy itt ess el, e napon. Végzeted sokkal nagyszerőbb, és ideje egyre közeleg. Gotrek fürkészın nézett az ısök királynıjére. – Nem mondhatok többet. Jó utat, Gurni fia, Gotrek. Minden jót kívánunk. Emléked megırizzük. A kísértetek egyetlen hideg, zöld, távoli csillagként fénylı lánggá olvadtak össze. A fény zöldrıl meleg aranyszínőre változott, a napnál is fényesebbé. Felix elfordította a tekintetét, de így is káprázott a szeme. Amikor visszanyerte látását, végignézett a sírokon. Csak ı és Gotrek voltak a kriptában. A törpe a homlokát ráncolta, és gondolataiba mélyedt. Felix mintha olvasott volna a gondolataiban. Azt fontolgatja, hogy elhordja a kincset, pedig ezzel maga is megszentségtelenítené a sírt. Felix visszatartotta a lélegzetét. Hosszú percek után Gotrek megfordult és vállat vont. – Mi lesz a többiekkel? Nem kellene ıket eltemetnünk? – kérdezte Felix. – Hagyd ıket – felelte Gotrek a válla fölött, miközben kifelé lépdelt. – A hatalmasok között fekszenek. Maradványaik biztonságban vannak. Átléptek a boltív alatt. Gotrek megtorpant, hogy megérintse a rúnákat a titkos sorrendben. A sír lezárult. Megkeresték az utat az ısi sötétségen át, a nap fénye felé.

Slaanesh jegye

Mivel a pénznek híján voltunk, úgy döntöttünk, visszatérünk a Birodalomba, és valamiféle jövedelmezı foglalatosságot keresünk. Visszatérésünk Karak Nyolcbércrıl semmilyen értelemben nem ment könnyen. Az idıjárás pocsék volt, a táj kopár és üres, társam pedig jóval esztelenebb, mint általában. Amíg délre viszonylagos kényelemben és biztonságban utaztunk egy nagy és védett karavánhoz csatlakozva, északra anélkül tartottunk, hogy bárki segítı kezet nyújtott volna, szállítóeszközre pedig a saját két lábunkon kívül nem számíthattunk. A lakosok ama néhány faluban, ahova betértünk, érthetıen elıvigyázatosak voltak két felfegyverzett idegennel szemben, a tılük vásárolt élelmiszert pedig drágának és nem a legjobb minıségőnek találtuk. Talán ostobaságnak tőnhet, hogy azt vártam, némi szünet áll be az iszonytató kalandok látszólag végtelen sorába, amikor visszatérünk hazámba, mivel úgy tőnik, a Trollvadász és jómagam arra ítéltettünk, hogy örökké a Sötét Hatalmak kegyenceibe botoljunk. Ezzel együtt, aligha hittem volna, milyen mély az ı gonosz befolyásuk, ha nem látom saját szememmel. Mi több, kénytelen voltam egy ideig egymagam küzdeni a sötétség erıivel, mivel furcsa végzet érte utol a Vadászt… Részlet az Utazásaim Gotrekkel második kötetébıl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

– Grungnira! Ez meg mi volt? – harsogta Gotrek Gurnisson miközben megpördült és kihívóan felemelte hatalmas bárdját. Amikor a második parittyalövedék elfütyült a füle mellett, Felix Jaeger ösztönösen lebukott. Az éles kı ripityára tört a legközelebbi szikla lapos felületén, sebet ejtve szürkészöld zuzmóborításán. Felix a szikla mögé vetette magát, és ijedt kék szemekkel nézett vissza, a támadókat keresgélve. A Feketeláng-hágó lábánál fekvı völgy csendes volt. Csak a fákkal borított, hömpölygı dombokat látta, amint azok a messzeségben tornyosuló hegységgé emelkednek. Halkan megátkozta a hatalmas sziklákat, amelyek megtöltik a völgyet és eltakarják a kilátást. Hirtelen valami mozgáson akadt meg a szeme. Jobboldalt, a magasból idomtalan testek áradata özönlött le a lejtın, jöttükben kisebb kavicslavinát indítva útnak. Megszállottként üvöltı szörnyszerő alakok ugráltak le a hegyoldalon Felix felé a hegyi kecskék ügyességével. Egy vadászkürt hosszú, mély hangja hasított a levegıbe. – Nem, ne most – hallott egy nyöszörgı hangot Felix, és meglepetésére a sajátjára ismert benne. Már olyan közel volt a civilizációhoz! A hosszú, és kemény út Karak Nyolcbérctól a Birodalom déli határához csaknem véget ért. Harcolt goblinokkal a hegyen, az ısi törpe város közelében, és összecsapott a von Diehl erıd romjait fosztogató rablókkal. Elviselte a Feketeláng-hágó hideg magaslatait, reszketett a régi, földalatti törpeutakhoz vezetı hófödte ösvényeken. Megremegett, amikor eszébe jutottak az ott ólálkodó árnyszerő lények, amelyek több lábukkal nyüzsögtek a

sötétségben. Olyan messzire jutott és olyan sokat elviselt, most pedig hazája határán áll és mégis támadás éri. Ez egyszerően igazságtalanság! – Ne lapulj meg, emberifjonc. Ez csak itt egy csapat istenekverte mutáns! – dörögte Gotrek mély, durva hangján. Felix ideges pillantást vetett a törpére, és azt kívánta, bárcsak osztozna a Trollvadász magabiztosságában. Gotrek bátran állt a nyílt téren, a völgy közepén, megvetve a sziklák nyújtotta fedezéket, hatalmas bárdját nemtörıdöm mozdulattal tartva egyik jókora kezében. Látszólag teljesen hidegen hagyta a lába körül porfelleget kavaró parittyalövedék-zápor. Kegyetlen vonásait eszelıs vigyor torzította el: egyetlen ép szemében szentségtelen öröm lángolt. Olyan arcot vágott, mint aki pompásan szórakozik. Ez jellemzı volt a törpére. Csak akkor tőnt boldognak, ha valamiféle csetepaté közepében lehetett. Mosolygott, amikor a goblinok rajtuk ütöttek, ínyére való volt az erıszak. Nevetett, amikor a denevérszárnyú, embervérre szomjazó, gyönyörő gyermekarcot viselı szörnyetegek lecsaptak rájuk a Mennydörgés-folyó gázlójánál. Minél rosszabb volt a helyzet, annál vidámabb lett a Trollvadász. Halálának lehetısége mindig megörvendeztette. Gotrek megdöngette mellkasát öklével és így ordított. – Gyertek csak! A bárdom szomjazik! Már hetek óta nem ivott vért! – Parittyalövedék süvített el feje mellett. A Trollvadász még csak nem is pislogott. Felix szerint Gotrek masszív, zömök alakja sokkal kisebb célpontot nyújtott, mint saját nyúlánk, szikár alkata. Megrázta fejét; megszállott bajtársa aligha gondolt ilyesmire. Felix ismét támadóik felé fordította figyelmét. Valóban mutánsok voltak; emberek, akiket megfertızött és megváltoztatott a Káosz különös varázsa. Egyesek szerint azért, mert torzkı szennyezte vérüket, mások szerint a Sötétség titkos követıi voltak, kiknek lassan változó külseje belsı romlottságukat tükrözte. Néhány bölcs azt állította, hogy az egész emberiségre kiterjedı változás ártatlan áldozatai voltak. Ebben a pillanatban Felixet mindez nem érdekelte. Rettegett az ocsmány teremtményektıl, akik egyre nagyobbak lettek, ahányszor csak találkozott velük. Félelem töltötte el, és ez táplálta gyilkos dühét. Most már elég közel voltak ahhoz, hogy Felix megkülönböztesse a falka tagjait. Vezérük egy visszataszítóan elhízott óriás volt, felpuffadt hasát tartó övén tırök függtek. Olyan hájas volt, mintha alakját tésztából formázták volna. Rengı húsredık hullámzottak fel és le minden nehézkes lépésénél. Felixet meglepte, hogy a föld nem rengett szörnyő léptei alatt. A vezér kisbabás vigyora több rétegbe győrte tokáját, és majdnem annyi foghíjat engedett látni, mint Gotrek válaszvicsora. Egyik húsos kezében jókora, kıfejő buzogányt lengetett. A vezér oldalán egy hosszúkás, Felixnél is magasabb lény közeledett. Füle csonka volt egy durva harapástól, amelyet valamely bandán belüli perpatvar során kaphatott. Keskeny, borotvált koponyájának tetejérıl rothadó zuzmóként lógott egy hosszú, vékony hajtincs. Kihívást vonyítva emelte rozsdás szablyáját magasan csúcsos feje fölé. Felix látta, hogy a metszıfoga olyan, akár a farkasé. Az egyik szarvasfejő óriás megtorpant, és egy nagy vadászkürtöt emelt a szájához. Újabb mennydörgı tülkölés harsant a kopár tájon, majd a mutáns visszaengedte hangszerét a nyakában lógó láncra, és folytatta a rohamot, fejét elıretartva, agancsát leszegve. Mögötte durva képő harcosok szedett-vedett hordája közeledett. Mindegyiket megbélyegezte a Káosz. Sokuk testét váladékozó kelések borították, némelyikük farkas, kecske vagy kos ábrázatot viselt. Néhányuk karja, keze helyén karmok, csápok, vagy csonthusángok voltak, egyikük feje a hasából állt ki, nyaka ocsmány csonkként

meredezett. Egy másiknak púpos volt a háta, a domborulaton hatalmas száj tátogott. A mutánsok egyszerő fegyvereket forgattak: lándzsákat és furkókat, a már elfelejtett csaták után összeszedett csorba szablyákat. Felix úgy látta, tizenöten-húszan lehetnek. Nem repesett az örömtıl, de nem is keseredett el, mert ismerte a Trollvadász lenyőgözı fizikai képességeit. Felix halkan átkozódott. Már olyan közel álltak ahhoz, hogy kijussanak a Feketehegységbıl a Birodalom legdélebbi tartományának alföldjére! Elızı este a hágó szélérıl felfedezte az emberek egyik városának fényeit, és abban reménykedett, hogy hamarosan meleg ágyra és egy kupa hideg sörre lel. Most azonban jeges vízként szivárgott ereibe a félelem; megint harcolnia kellett az életéért. Önkéntelenül kiszakadt belıle egy kurta nyögés. – Kelj fel, emberifjonc. Itt a vérontás ideje! – mondta Gotrek. Köpött egyet a lába elé, bal kezével végigsimította borotvált, tetovált koponyája fölé emelkedı hatalmas, vörös hajtaréját. Orrlánca halkan csilingelt; a hang furcsán ellenpontozta a törpe tébolyult, harsogó hahotáját. Felix megadó sóhajjal vetette hátra megfakult vörös köpenyét a jobb vállán, hogy szabaddá tegye kardforgató karját, majd kivonta hosszúkardját díszes hüvelyébıl. Törperúnák izzottak fel vörös fénnyel a penge teljes hosszán. A mutánsok eközben elég közel kerültek ahhoz, hogy a fiú hallja meztelen talpuk puha csattogását, éles, vagy éppen gurgulázó szavaikat. Látta a zöldes ereket sárgás, epebajosnak látszó szemükben, és megszámolhatta volna a szegecseket bırpajzsaikon. Vonakodva emelkedett fel fedezéke mögül. Felkészült a harcra. Gotrekre pillantott és elborzadva látta, hogy az egyik parittyalövedék nekicsapódik a törpe kemény koponyájának. Reccsenést hallott; a Trollvadász megtántorodott. Felixet félelem töltötte el; tudta, ha a törpe elesik, egyedül esélye sincs támadó sereg ellen. Gotrek szédelgett, de állva maradt, majd a fejéhez nyúlt és kitapintotta a sebet, amelyet a parittyakı ejtett. Meglepett arcot vágott, amikor meglátta a vért az ujjain. Egy pillanat múlva szörnyő harag tükrözıdött a szemében. Rettentı üvöltést hallatott, és megrohamozta a vihogó mutánsokat. Ádáz rohama készületlenül érte ıket. A dagadt vezér éppen csak hátra tudott hajolni, amikor a Trollvadász bárdja elsüvített a feje mellett. Fürgesége meglepte Felixet. A bárd szörnyő reccsenéssel szelte át a sovány mutánshadnagy mellkasát, majd lecsapta egy másik támadó fejét is. A visszakezes csapás kettéhasított egy bırpajzsot, és levágta az azt tartó csápot. Gotrek halálos forgószélként rontott az elfajzottak közé, nem hagyott idıt nekik arra, hogy felocsúdjanak. A kövér vezér elmenekült a bárd elıl, és parancsokat zagyvált követıinek. A mutánsok elkezdték bekeríteni a törpét, és csak a csatabárddal a levegıbe suhintott széles körök tartották távol ıket. Felix is csatlakozott a küzdelemhez. A mágikus pengét, melyet Aldredtıl, a halott templomostól vett át, olyan könnyőnek érezte, mint a főzfavesszıt. A kard szinte énekelt, miközben hátulról széthasította az egyik mutáns koponyáját. A rúnák fényesen felragyogtak, a penge úgy szelte át a koponyatetıt, ahogy a hentes bárdja a marhahúst. A mutáns agya kiloccsant. Felix elfintorodott, amikor a velı az arcára fröccsent. Erıt vett magán, és tovább kaszabolt egy másik mutánst. Karja megrándult, ahogy a foltos mellkas mélyébe, a teremtmény romlott szívébe döfte pengéjét. Látta a lény szemeit tágra nyílni a félelemtıl és a kíntól. A bestia ragyás pofája eltorzult a rémülettıl; halála elıtt még elvinnyogott valamit, ami átok éppúgy lehetett, mint fohász saját, sötét istenéhez. Felix keze nedves és ragacsos lett. Változtatott a fogásán, hogy a kard ki ne csússzon a kezébıl. Eközben mindkét oldalról támadták. Lehajolt egy tüskés buzogány

csapása elıl, és jobbra suhintott. Pengéje eltalálta az egyik, hordószerő mutánst, széthasította a bırsisak fülvédıjét. A sisak elırecsúszott a lény arcába, eltakarta szemét, néhány pillanatra megvakította. Felix hasba rúgta az elfajzottat nehéz reiklandi bırcsizmája orrával. A hordólény kettégörnyedt, s közben ostobán felkínálta nyakát a csapásnak, amely végül lefejezte. Fájdalom hasított Felix vállába, amikor a buzogány ütése lecsúszott róla. Felhördült és megfordult, a kín valósággal megvadította. Az elátkozott lény megpillantotta Felix arckifejezését, és egy szívdobbanásnyi idıre megdermedt. Fegyverét úgy emelte fel, mintha jelezné, hogy megadja magát. Felix megrázta a fejét, és lenyeste a lény csuklóját. Vér fröcskölte be a ruháját. A mutáns visított és vonaglott, karja csonkját szorongatva próbálta csillapítani a vér folyását. Az események valahogy lelassultak. Felix megfordult és látta, hogy Gotrek úgy tántorog, mint egy részeg. Lábánál megcsonkított holttestek halma hevert. Felix a tekintetével követte a hatalmas bárd lassú suhanását, látta, ahogy újabb áldozatot szed és a megrokkant testet nekilöki két rémült ellenfélnek. Az elfajzottak egymásba gabalyodva terültek el a földön. A bárd véres ívet leírva emelkedett és sújtott le újra, amint Gotrek apró darabokra hasogatta az elıtte vergıdı ellenséget. Felixbıl az emberség és önuralom minden nyomát kisöpörte a félelem és győlölet hulláma. A túlélık közé vetette magát. A mágikus penge olyan fürgén villogott, mint a vipera nyelve, és minél több vért ivott, a rúnák annál fényesebben ragyogtak. Felix alig érezte karjában az ütéseket, szinte nem is hallotta a fájdalom és kín üvöltéseit. Gyilkolómasinává vált, géppé, aminek csak az ölés a célja. Többé nem vesztegetett gondolatot arra, hogyan óvja a saját életét, az ellenfelei lemészárlására összpontosított. A harc éppen olyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdıdött. A mutánsok visszavonulót fújtak, és olyan sebesen menekültek, ahogy a lábuk bírta, legfürgébben kövér vezérük futott. Felix figyelte, ahogy elinalnak. Amikor az utolsó is eltőnt a közelébıl, kielégítetlen vérszomjától hörögve fordult meg, és nekilátott a hullák felaprításának. Egy idı után reszketni kezdett. Amikor – mintha elıször látná – észrevette a szörnyő pusztítást, amit Trollvadásszal rendeztek, összegörnyedt és hányni kezdett. ♦♦♦ A patak tiszta, hideg vizét vörösre festette a vér. Felix nézte, ahogy tovaáramlik, és csodálkozva megállapította, hogy iszonyatos fásultság vett erıt rajta – mintha a hős víz szivárgott volna be ereibe. Ráébredt, milyen sokat változott azóta, hogy összekerült Gotrekkel; nem volt biztos abban, hogy örül a dolognak. Eszébe jutott, hogyan érezte magát azután, hogy megölte Krassnert. Az a diák volt az elsı ember, aki a kardja által esett el. Persze az csupán baleset volt, egy kamaszos virtusból megvívott párbaj, amelyre az altdorfi egyetem mögötti réten került sor. A pengéje megcsúszott, és Krassner meghalt. Felix még emlékezett a másik hitetlenkedı arckifejezésére, saját ijedtségére és zokogó lelkifurdalására. Véget vetett egy életnek, és bőntudata támadt emiatt. Mindenre emlékezett, de úgy érezte, ez valaki mással történt, ráadásul nagyon régen, hosszú évekkel ezelıtt. Azóta, hogy megesküdött, követi a Trollvadászt végzetes útján, melyen a törpe a hısi halált keresi, már számtalanszor gyilkolt, és minden egyes alkalommal csökkent a lelkifurdalása, minden halállal könnyebbé vált a következı feldolgozása. Az egykor gyötrı rémálmok már jó ideje nem zaklatták. Eltávozott belıle a veszteség és iszonyat érzése. Mintha megfertızte volna Gotrek tébolya, többé nem aggódott.

Egykor, még diákkorában tanulmányozta a híres filozófus, Neustadt mőveit. A bölcs azt állította nagyszerő opuszában, a De Re Mundeban, hogy minden élılénynek van lelke, még az elfajzottak is érzı lények, ık is tudnak szeretni, ık is méltók az életre. Felix emlékezett erre, de már tudta, gondolkozás nélkül kioltaná az életüket. Az efféle lények az ellenségei voltak, megpróbálták megölni ıt, és nem tudott valódi megbánást érezni haláluk miatt, csupán elgondolkoztatta saját érzéketlensége. Többször feltette már magának a kérdést, hogy hol zajlott le ez a változás, de nem lelte a választ. Vajon ezért győlölte annyira az elfajzottakat? Azért, mert látta a magában lezajló változásokat, és félt, hogy ezeknek lehet külsı manifesztációjuk is? Újonnan lelt ridegségét visszataszítónak találta ahhoz, hogy beigazolódjon sejtése. Hogyan és mikor, miért következett be ez a változás? Azután talán, hogy Kirsten, élete elsı nagy szerelme meghalt Manfred von Diehl keze által? Nem hitte. A folyamat ennél finomabb volt; különös alkímia formálta át kalandozása hosszú mérföldjei során. Egy új Felix született a világot határoló rideg tájakon, a föld kopárságának, az élet keménységének, és a túl közelrıl látott túl sok halálnak eredményeképpen. Gotrekre pillantott. A Trollvadász görnyedten ült egy lapos sziklán, amely benyúlt a patakba. A fején levı kötést Felix készítette a köpenyébıl hasított anyagból, a vörös gyapjúra sötét foltokat rajzolt a törpe odaszáradt vére. Vajon én is ilyen leszek végő? – töprengett Felix. Reményvesztett és ırült, elveszett, aki száz apró sebtıl haldoklik, és már csak a megváltó, fennkölt halált keresi? A gondolat nem zaklatta fel, és ez már önmagában is zavaró volt. Elmélázott azon, hogy mit veszített el és hol. Közben a víz csobogását figyelte, mintha az valami rejtjelezett üzenetet továbbítana. Gotrek felemelte a fejét, és lassan felmérte a helyszínt. Felix észrevette, hogy a szemkötıje lecsúszott sérült bal szemérıl; a sebhelyek között feketén tátongott az üres szemgödör. Felix végignézett az ıket körülvevı kopasz fák és tüskés bozót szövevényén, a hideg, szürke sziklákon. Érezte, eltörpül a hatalmas, hósipkás hegyek komor, óriási árnyékában, és azt kérdezte magától, hogyan került erre az istenverte helyre, ilyen távol az otthonától. Egy másodpercig úgy tőnt, elveszett az Óvilág végtelenjében, nincs tájékozódási pontja sem idıben, sem térben, hogy a Trollvadásszal egyedül maradtak egy halott világban; az örökkévalóságban sodródó kísértetekhez váltak hasonlatossá, akiket az események pokolban kovácsolt láncolata köt egymáshoz, és minden máshoz. Gotrek feléje nézett. Szinte győlölködve viszonozta a törpe pillantását. Csendben várta, hogy társa elkezdjen örvendezni értelmetlen, hiábavaló gyızelme felett. – Itt meg mi történt? – kérdezte a Trollvadász. Felix tátott szájjal bámult rá. ♦♦♦ Ahogy elhagyták a hegyeket, a föld zöldebbre változott. A meleg, aranyszínő nap bársonyos, késı délutáni fénybe vonta a rétek füvét. Helyenként lila hangafoltok virítottak, másutt piros virágok nyíltak. Elıttük, talán egy mérföld távolságban, egy sziklás domb tetején gubbasztva, egy nagy, szürke vár tornyosult a síkság fölé. Alatta fallal körülvett város terpeszkedett. Sok kéményébıl füst emelkedett lomhán az ég felé. Felix kissé megnyugodott. Úgy becsülte, még az éj leszállta elıtt elérik a várost. Szájában összefutott a nyál, amikor a fıtt marhahúsra, és a frissen sütött kenyérre gondolt. Alaposan megcsömörlött már a törpeétkektıl, amit a Határ Hercegségekben

szereztek, elege lett a kemény kétszersültbıl és szárított húsból. Arra gondolt, ezen az éjjelen, hetek óta elıször, biztonságban pihenhet, valódi fedél alatt, ráadásul élvezheti embertársai társaságát. Tán még némi sört is kortyolhat, mielıtt elvonul lefeküdni. A feszültség kezdett kiszivárogni belıle. Érezte, ahogy a válla ellazul, és tudatára ébredt, mennyire feszült volt az út során, amikor folyamatosan figyelnie kellett a rájuk lesı veszélyeket, a hegyek vészjósló zugait. Aggodalmasan pillantott Gotrekre. A törpe sápadt volt; gyakran megállt, hogy kifejezéstelen tekintettel körülnézzen – mintha nem igazán jutna eszébe, miért vannak itt, mit akarnak csinálni. A fejére kapott seb a jelek szerint komoly hatást gyakorolt rá. Felix nem igazán értette a dolgot; Gotrek máskor sokkal súlyosabb sebeket is félvállról vett. – Jól vagy? – kérdezte a fiú. – Persze. Jól – felelt Gotrek, de a hangja halk, erıtlen, öregemberes volt. ♦♦♦ A hővös, tiszta hegyi levegı és a síkság illatos frissessége után Fredericksburg városa valóságos csapást mért az érzékszervekre. Távolról nézve a magas, keskeny, vörös cseréptetıs, fehérre meszelt falú házak tisztának és rendezettnek látszottak, ám a lenyugvó nap fénye helyére betolakodó alkonyi homály sem rejthette el a hiányzó téglákat és foghíjas cserépsorokat. A szők, labirintusszerő utcákon kupacokban állt a szemét. Éhezı kutyák kóboroltak a rothadó növények halmai, a trágyadombok között, s jártukban-keltükben szabadon ürítettek. A macskaköves utcák vizelet, penész és tőzbe csöpögı zsír szagát árasztották. Felix önkéntelenül az orra elé kapta a kezét. Észrevett egy piros pöttyöt a kézfején, ami friss bolhacsípésnek tőnt. Végre a civilizációban! – gúnyolódott magában. Az árusok lámpásokat akasztottak ki, hogy megvilágítsák a piacteret. Néhány ház kapuja elıtt feslett nık álltak a vörös fénykörökben. A napi teendık letudása után a hely hangulata megváltozott: megérkeztek az enni, inni és szórakozni vágyók. A mesemondók parázstartóik köré győjtötték hallgatóságukat, megpróbálták elcsábítani a közönséget a pöttöm sárkányokat füstfelleg kíséretében megidézı varázslóktól. A város alapítója, a hıs Frederick szobra alatt egy széken valami önjelölt próféta állt, aki arra buzdította a tömeget, hogy térjen vissza a hajdanvolt korok erkölcsösségéhez. Mindenhol emberek nyüzsögtek, Felix szeme káprázott élénkségüktıl, gyors mozdulataiktól. Utcai árusok rángatták meg ruháját, hogy szerencsetalizmánokat, vagy fahéjas süteményeket próbáljanak rásózni. Gyerekek rugdostak egy felfújt disznóhólyagot az egyik sikátor bejáratánál; elengedték fülük mellett anyjuk kiáltozását, nem érdekelte ıket, hogy egyre sőrőbbé válik a sötétség. Fejük fölött rongyosra mosott ruhák lógtak a házak között kifeszített köteleken. Azok a kufárok, akik napközben megszabadultak árujuktól, üres szekereket hajtottak a fogadók irányába; a vasalt kerekek itt-ott kifordították helyükrıl az utcák megkopott macskaköveit. Felix megállt egy öregasszony ételbódéjánál; és vett tıle egy sült csirkét. A hús rágós volt, de legalább meleg. Felix elbizonytalanodva nézett körül; sehogy sem találta a helyét a színek, szagok, a zsivaj kavalkádjában. Az emberek forgatagában teljesen összezavarodott. A helyi burgermeisterek zekéjét viselı katonák vágtak át a tömegen. Drága ruhákba öltözött, testırökkel körülvett ifjak szemrevételezték az utcalányokat, csípıs megjegyzéseket tettek rájuk. Shallya templomának bejárata elıtt koldusok emelgették otromba, csonka végtagjaikat az arra

járó kereskedık felé, akik pillantásukat gondosan a távolba szegezve, kezüket az erszényükre szorítva tartották. Pirospozsgás parasztok dülöngéltek részegen, és csodálkozva megbámultak minden egyemeletesnél magasabb épületet. Fejkendıs öregasszonyok álldogáltak a küszöbökön, a szomszédokkal pletykáltak. Ráncos arcuk napon aszalódott almákra emlékeztette Felixet. Altdorfhoz képest Fredericksburg csupán egy falucska – emlékeztette magát. Semmi oka se volt arra, hogy elbátortalanodjon. Élete javát a Birodalom fıvárosában töltötte, és sohasem érezte magát kakukktojásnak. Azóta azonban hozzászokott a hegyek csendjéhez, az elszigeteltséghez. Szokatlan volt számára, hogy körbenyüzsgik, de tudta, néhány óra alatt meg fogja szokni a forgatagot. A tömegben állva magányosnak érezte magát, egyetlen csöppnek az arcok tengerében. A hangok mormolását figyelve nem hallott barátságos szavakat, csupán az árak feletti civakodást, meg durva, vaskos tréfákat. A várost energia hatotta át, egy olyan virágzó közösség életereje, melynek ı nem volt a része. Idegen volt, a vadon vándora. Nem sok közös volt benne ezekkel a népekkel, akik talán egész életükben nem hagyták el otthonuk közelét. Kezdte felfogni, milyen különös fordulatot vett az élete, és hirtelen vágyódni kezdett az otthona, apja házának kényelmes, faburkolatú termei iránt. Megdörgölte jobb orcáján a régi párbajheget, és elátkozta a napot, amikor kicsapták az egyetemrıl, amikor a kisstílő bőnözés, a politikai manipulációk világába taszították. Gotrek lassan kódorgott a piactéren, és olyan bután bámult a ruhát, amuletteket és ételt áruló standokra, mintha nem igazán értené, mi folyik körülötte. Ép szeme tágra nyílt, de kábának tőnt. A társa viselkedése miatt aggódó Felix vállon ragadta, és egy fogadó ajtaja felé terelte a törpét. Az ajtó feletti cégérrıl egy lustának tőnı, festett sárkány bámult le rájuk. – Gyere – mondta Felix –, igyunk egy sört! ♦♦♦ Wolfgang Lammel letaszította térdérıl a pincérlányt, aki, miközben kitért a csókja elıl, a pirosítójával beszennyezte zekéjének magas bársonygallérját. – Takarodj, lotyó! A szıke lány sértetten, dühösen meredt rá; a gyakorlatlan kézzel felvitt púder és festék ellenére is csinos, bár egyszerő arcát harag torzította el. – Az én nevem Greta – mondta. – A nevemen szólítson! – Úgy szólítalak, ahogy akarlak, ribanc. Ez a fogadó is az apámé, és ha meg akarod tartani ezt az állást, amit csak nemrég szereztél, beszélj velem tisztességes hangon! A lány lenyelte a visszavágást, és elsietett a férfi közelébıl. Wolfgang gonoszul vigyorgott. Tudta, hogy a lány visszajön. Mindig, mindegyik visszament hozzá, hála az apja vagyonának. Ápolt kezével gondosan letörölte ruhájáról a festéket, majd egy kis ezüst kézitükörben szemügyre vette nemes vonalú, szakállas arcát, megbizonyosodva arról, hogy a lány festéke nem ejtett foltot finom, fehér bırén. Ügyet sem vetett talpnyalóinak vihogására, se a testırként tartott korhelyek derülı ábrázatára. Megtehette. Apja vagyonának köszönhetıen nem volt kérdés, hogy a fogadó törzsközönségét alkotó ifjú piperkıcök bandájának ı a vezére. A szeme sarkából látta Ivant, a kocsmárost, amint megfeddi a lányt. Ivan tisztában volt azzal, történjen bármi, nem sértheti meg gazdája fiát és örökösét, az ı majdani urát. A lány dühösen feleselni próbált, de végül hallgatott, majd lassan elindult Wolfgang felé.

– Sajnálom, hogy összekentem a ruháját – mondta Greta halkan, lángba borult arccal. – Kérem, fogadja el alázatos bocsánatkérésemet. – Jól van – mondta Wolfgang nagylelkően. – Mivel az ügyetlenségedet csak az ostobaságod haladja meg, azt pedig csak a közönségességed, megszánlak. Elfogadom a bocsánatkérést. Majd szólok Ivannak, hogy az új zeke árát, amit a tönkretett helyett veszek, vonja le a béredbıl. A lány szóra nyitotta a száját, de végül hallgatott. Sejtette, több hónap alatt sem keres annyit, amennyibe a zeke kerül; vitatkozni szeretett volna, de tudta, úgyis hiába minden, Ivan kénytelen az uraság mellé állni. Megroggyant a válla. Wolfgang észrevette, milyen sokat mutat keblébıl a mély kivágású pruszlik, s a látvány felébresztett benne egy gondolatot. – Hacsak nem szeretnéd másképpen rendezni az adósságodat. Mondjuk, ha meglátogatnál a szállásomon, ma éjfélkor… Úgy gondolta, a lány elıször visszautasítja. Fiatal volt, nemrég érkezett vidékrıl, és még idejétmúlt ideákat dédelgetett az erényrıl. Azonban zsellér volt, a hőbérurak által birtokolt parasztok legalacsonyabb kasztjába tartozott. Ide, a városba menekült a szolgasors elıl. Munkája elveszítése azt jelentené, hogy választania kell: vagy éhen hal a városban, vagy visszatér falujába, és szembenéz földesura haragjával. Ha elveszti ezt az állást, ı, Wolfgang gondoskodhat arról, hogy soha ne kapjon másikat. A lányon látszott, hogy felfogja a saját helyzetét. Lehorgasztotta a fejét, és bólintott. A mozdulat olyan apró volt, alig lehetett észrevenni. – Akkor addig kotródj a szemem elıl! – mordult fel Wolfgang. A lány sietve átvágott Wolfgang tányérnyalóinak csapatán. Arcán könnyek csorogtak. A mulatózok durva sértéseket vágtak hozzá. Wolfgang engedélyezett magának egy elégedett sóhajt, majd ledöntött még egy kupa bort. Az édes, szegfőszeg illatú nedő végigperzselte a torkát, és lángokkal töltötte meg gyomrát. Wolfgang átpillantott Heinrich Kastermanra. A kövér, himlıhelyes fiatal nemes egy behízelgı vigyor erejéig abbahagyta a mohó falatozást. – Szép munka volt, Wolfgang! Mielıtt megvirrad, beavatod az ifjú Gretát titkolt urunk rejtett misztériumába. Késıbb csatlakozhatnék én is? Csak egy menetre… Wolfgang elfintorodott, amikor Heinrich a levegıbe rajzolta a titkos Slaanesh-jelet. Még apja tekintélye és pénze sem védheti meg, ha híre kel, hogy néhány bizalmas barátjával együtt a Bőn Urának követıje lett. Körülnézett, hogy lássa, felfigyelt-e bárki a kövér bolond megjegyzésére. Úgy látta, senki nem vette észre. Megnyugodott, arra gondolt, hogy nincs oka az aggodalomra. A félelem azonban még mindig ott motoszkált benne, ugyanúgy, ahogy azóta, hogy a stigmák megjelentek a mellkasán. A könyvek biztosították arról, hogy védistene különös kegyét mutatta ki ezekkel a jelekkel; Slaanesh így akarta tudatni vele, hogy a kiválasztottak közé tartozik. Végigfutott hátán a hideg. Már csak az hiányozna, hogy egy boszorkánykútász tudomást szerezzen errıl…! Talán az lenne a legbölcsebb, ha elhallgattatná a lányt, miután kedvét töltötte vele. – Talán – vetette oda Heinrichnek. – Azt már tudom, hogy éjszaka mit fogok csinálni, de hogyan üssük el addig a hosszú órákat ezen a szörnyen unalmas helyen? Nem látott senkit, akit érdemes lett volna zaklatni. A vendégek többsége magafajta volt, saját testırök vették körül ıket. Az egyik sarokban egy öregember ült a botjára támaszkodva; varázsló lehetett. A sarkokat vidám sigmariánus zarándokok foglalták el. Csak egy bolond kötne bele egy mágusba, a zarándokok pedig túl sokan voltak. A fáklyák megremegtek; kinyílt a külsı ajtó. – Talán mégsem fogunk unatkozni ma este!

Egy össze nem illı pár lépett be az Alvó Sárkányba. Az egyik magas, szikár, szıke férfi volt, napbarnított, csinos arcát egy hosszú heg csúfította el. Öltözete egykor finom lehetett, de az úton elpiszkolódott, elnyőtté vált. Öltözéke alapján ítélve akár koldus is lehetett volna, de a tartása azt sugallta, hogy korántsem az. Társa egy törpe volt. Jókora vörös sörénye ellenére egy teljes fejjel volt alacsonyabb az embernél, széles válla és dagadozó izmai miatt mégis jóval nehezebb lehetett. Egyik kezében olyan hatalmas bárdot szorongatott, amit egy kovácsmester két kézzel is nehezen emelt volna meg. Testét különös tetoválások borították. Bır szemkötı fedte egyik szemét. Wolfgang sohasem látott hozzá hasonlót. A törpe sebesültnek tőnt és lassan mozgott. Tekintete üres, buta és zavarodott volt. A pulthoz léptek, az ember két korsó sört rendelt. Akcentusa és tökéletes udvari reikspielje mővelt emberre utalt. A törpe letette a bárdját a tőz mellé. A férfi döbbentnek tőnt, mintha még soha nem látott volna ilyet. A kocsma elcsendesedett, mindenki azt várta, mit szólnak Wolfgang és cimborái. A gazdag fiatalemberrıl mindenki tudta, hogy szeret belekötni az idegenekbe. Wolfgang sóhajtott; úgy érezte, meg kell felelnie az elvárásoknak. – Nocsak, nocsak! Tán cirkusz jött a városba? – szólalt meg hangosan. Nagy bosszúságára a bárpultnál álló pár ügyet sem vetett rá. – Te fajankó! Azt kérdeztem: tán cirkusz jött a városba? A kopott vörös köpenyt viselı férfi Wolfgang felé fordult. – Talán hozzám szólt, uram? – érdeklıdött lágy, udvarias hangon, melyhez sehogy sem illett metszı tekintete. – Igen, hozzád és a félnótás barátodhoz. Csak nem valami vándorcirkusz pojácái vagytok? A szıke férfi a törpére pillantott, aki továbbra is kábultan nézelıdött. – Nem – felelte és visszafordult italához. Meglepettnek tőnt, mint aki választ várt a törpétıl, de nem kapta meg. Wolfgangot semmi nem dühítette jobban, mintha semmibe vették. – Bárdolatlannak és gorombának talállak. Ha nem kérsz bocsánatot, az embereim tanítanak jó modorra! A pultnál álló férfi kissé elfordította fejét. – Azt hiszem, ha itt bárkinek szüksége van leckére jó illembıl, hát ön az, uram – mondta csendesen. A kocsma vendégeinek ideges nevetése felszította Wolfgangban a harag tüzét. Heinrich megnyalta az ajkait, és öklével belecsapott húsos tenyerébe. Wolfgang bólintott. – Otto, Herman, Werner! Nem tőröm tovább ennek a csavargónak a szagát. Dobjátok ki a kocsmából! Herman felmagasodott Wolfgang mögött, és hatalmas, bütykös mancsával megdörzsölte ápolatlan szakállát. – Nem tudom, hogy jó ötlet-e, uram. Ezek ketten kemény fickóknak tőnnek – suttogta. Otto megvakarta borotvált fejét, és a törpét bámulta. – Egy Trollvadász tetoválásait hordja. Márpedig azokat ádáz harcosoknak tartják. – Ahogy téged is, Otto. Nem az eszedért, nem is a két szép szemedért tartalak. Intézd el ıket! – Nem t'om – motyogta Werner. – Talán nem kéne. – Mennyit fizet neked az apám, Herman?

A nagydarab férfi megadóan vállat vont és intett a többieknek, hogy kövessék. Wolfgang látta, valami fémesen csillanó tárgyat csúsztat az öklére. Hátradılt a székében, hogy élvezze a mősort. A szıke férfi a közeledı testırökre nézett. – Nem akarunk összetőzést önökkel, uraim. – Késı – mondta Herman, és meglendítette az öklét. Wolfgang meglepetésére az idegen félrecsapta az alkarjával, majd kétrét görnyesztette a nagydarab férfit egy gyors gyomorütéssel. A törpe meg se moccant. – Gotrek, segíts! – kiáltotta a fiatalember, ahogy a testırök lerohanták. A törpe kábán körülnézett, és éppen csak összerezzent amikor Werner és Otto megragadták a fiatalember karját. Az idegen küzdött; elıbb úgy sípcsonton rúgta Ottot, hogy az elugrált kínjában, majd Werner arcába fejelt. A termetes testır hátratántorodott, az orrából ömlött a vér. Heinrich bérencei, Karl és Pierre is csatlakoztak a verekedéshez. Karl hátulról fejbe csapta a szıke fiatalembert egy székkel. A többiek a bárpulthoz támasztották. Werner és Otto lefogta, Herman pedig kitöltötte haragját a tehetetlen idegenen. Heinrich minden alkalommal megrándult, amikor Herman ökle lecsapott. Wolfgang is érezte, hogy ajkai vicsorra húzódnak, és azon kapta magát, hogy vérszomjasan liheg. Komoly kísértést érzett, hogy halálra veresse az idegent. Gondolatai lassan Gretára terelıdtek. Felajzott volt. Volt valami a fájdalomban, különösen a másokéban, ami kéjjel töltötte el. Késıbb a lánnyal talán majd valami olyasmit csinálnak, amitıl hasonló érzései támadnak… Kizökkent révületébıl. A reiklandit összeverve és véresen dobták ki az utcára. A törpe még mindig nem mozdult meg. ♦♦♦ Felix egy szemétkupac tetején hevert. Minden porcikája sajgott. Egyik zápfoga kilazult. Valami nedves folydogált tarkóján; remélte, nem a vére. Vele szemközt egy kövér, fekete patkány ült egy halom penészes étel tetején, gúnyosan figyelte. A holdfényben baljóslatú csillagként villant a vörös szeme. Megpróbálta megemelni a kezét. Letámaszkodott a földre, felkészült a talpraállás rettentı erıt követelı feladatára. Valami szétlapult a keze alatt. Megrázta a fejét. Apró ezüst fények villództak a szeme elıtt. A mozgás túlságosan megerıltetı volt; visszahanyatlott a szemétdombra, ami egy meleg ágy puhaságával fogadta. Ismét kinyitotta szemét. Érezte, alighanem elájult, de fogalma sem volt, mennyi idıre. A nagyobbik hold magasabban állt, mint elıtte. Morrslieb, a kisebbik, csatlakozott hozzá az égen, kísérteties fényt szórva az utcára. A köd lassanként összesőrősödött. A távolban egy éjjeliır lámpása vetett kénszínő fénypászmákat. Felix hallotta az öregember lassú, fájdalmas lépteit. Valaki talpra segítette. Hosszú, hullámos hajtincs csiklandozta meg az arcát. Orrában olcsó parfüm illata szállt harcba a szemét bőzével. Agyában lassan felködlött a felismerés, hogy jótevıje egy nı. Kissé megcsúszott, segítıje küszködve próbálta megtartani. – Herr Wolfgang nem valami kedves ember. A parasztok beszélnek ilyen hanglejtéssel – ismerte fel Felix. A nı szavai kellemesen egybefolytak, és volt bennük némi nyersesség, faragatlanság. Felnézett a lány kerek arcára. A magas arccsontok fölül nagy kék szemek pillantottak vissza rá.

– Magamtól sose jöttem volna rá – mondta Felix. Oldalába fájdalom nyilallt; kardhüvelyének vége beleakadt a szemétkupacba, a fegyver markolata nekinyomódott a bordái alatti lágy résznek. – A nevem… aú! Felix. Köszönöm a segítséget. – Greta. Az Alvó Sárkányban dolgozom. Nem hagyhattalak itt heverni az utcán. – Azt hiszem, olyan helyet kéne keresned, ahol rendesebbek a vendégek. – Ez már nekem is eszembe jutott. – A lány szája szélesebb volt a kelleténél. Idegesen mosolygott Felixre. A holdfény megvilágította, és lidércszerővé változtatta fehérre púderezett arcát. Ha nem lenne kifestve, gyönyörő volna – gondolta Felix. – El sem hiszem, hogy senki nem jött ki megnézni, mi van veled – jelentette ki a lány. A fogadó ajtaja kinyílt. Felix ösztönösen a kardjához kapott. A mozdulat okozta fájdalomtól elakadt a lélegzete. Tudta, hogy védtelen lenne, ha azok a gazfickók megint rátámadnának. Gotrek állt az ajtóban, üres kézzel. Ruhája tocsogott a „sörtıl. Taraja lelapult és lucskos volt, mintha valaki belemártogatta volna egy söröshordóba. Felix végigmérte. – Köszönöm a segítséget, Gotrek. – Ki az a Gotrek? – kérdezte a Trollvadász. – Hozzám beszélsz? – Azt hiszem – mondta Greta –, az lesz a legjobb, ha elmegyünk egy gyógyítóhoz. Különös ember, de engem kedvel. ♦♦♦ Lothar Kryptmann hivatala formaldehidtıl, füstölıktıl és az alkimista által folyvást rágott fonákgyökértıl bőzlött. A falakat polcok borították, rajtuk vegyszeres üvegek sorakoztak, amelyek ırölt unikornisszarvat, kénesıt, meszet és szárított gyógyfüveket tartalmaztak. A sarokban, egy állványon egy ütött-kopott, csillogó szemő, kopasz, kopott szárnyú keselyő kuporgott. Beletelt egy kis idıbe, mire Felix rájött, hogy nem élı, csak kitömött madár. A nehéz tölgyfa asztalon, az olvashatatlan macskakaparással teleírt papírkupacok közt egy hatalmas üveg állt, benne egy kecskeszarvú bestia feje lebegett a tartósítószerben. A rézmozsár átmeneti papírnehezékként szolgált, hogy a hanyagul bereteszelt ablakok miatt állandósult huzat ne ragadja fel a jegyzeteket. Falfülkékbe állított fáklyák füstöt eregetve, lángolva őzték az árnyakat a szoba hideg zugaiba. A polcokon bırkötéső könyvek sorakoztak, gerincükön kopott aranyozású betőkkel híres természettudósok neve állt. Több kötetet rendetlenül tettek az egyik polcra, amely vészesen meghajolt súlyuk alatt. A felsı kötetrıl egy porceláncsészébe állított gyertya viasza csöpögött lefelé. A tőzhelyben kis kupac szén égett. Felix látta, hogy néhány félig elégett, kormos papírlap kandikál ki a parazsak közül. Kryptmann felszippantott még egy csipet főszeres burnótot, tüsszentett, majd mocskos kék köpenye ujjába törölte orrát, újabb jelet adva ezzel a reá varrt rúnákhoz. Maréknyi szenet dobott a tőzre egy kis rézlapáttal és látogatói felé fordult. Felix úgy látta, az alkimista leginkább a sarokban ülı kitömött madárhoz hasonlít. Fejének kopasz búbja körül szárnyakat formázott kócos szürke haja. Orra csırszerően horgadt vékony, összeszorított ajkai felett. Halványszürke szeme okosan csillogott kis csíptetıje felett. Felix látta, hogy pupillái hatalmasra tágulnak, annak biztos jeleként, hogy Kryptmann a hallucinogén fonákgyökér rabja. Amikor az alkimista megmozdult, és terjedelmes köntöse meglebbent vékony teste körül, úgy festett, mint egy madár, amely megpróbál szárnyra kapni.

Kryptmann közelebb lépett, és az asztal szélére kuporodott. Egyik hosszú csontos ujjával Felix felé bökött. Felix észrevette, hogy a köröm széle rágott, és vékony koszcsík húzódik alatta. Az alkimista hangja magas és reszelıs volt, és olyan idegesítı, mint a sivító recsegés, amikor az iskolamester végighúzza a körmét a táblán. – Jobban vagy, ifjú barátom? Felix kénytelen volt elismerni, hogy igen. Bármennyire ellenszenves volt a külseje, Lothar Kryptmann értette a dolgát. Az általa felkent balzsamok máris lelohasztották arcán a duzzanatokat, a pocsék íző fızettıl pedig, amelyet belediktált, úgy elpárolgott a fájdalom, mint a köd a reggeli napsütésben. – Azt mondod, ezt Wolfgang Lammel testırei tették, Greta? A lány bólintott. Az alkimista a fogát szívva csóválta a fejét. – Az ifjú Wolfgang igen komisz természető alak. Viszont malum se delet, ahogy azt a De Re Munde írja. – Lehet, hogy az ifjú Wolfgang esetében a gonosz tényleg elpusztítja magát, én azonban kész vagyok segítı kezet nyújtani neki. – Ismered a Klasszikus nyelvet? Ó, ez kitőnı. Azt hittem, a mőveltség iránt minden tisztelet kiveszett már ebben a sötét korban – lelkendezett Kryptmann. – Remek! Mindig szívesen segítek egy tanult kollégán. Csak hát a bajtársadat nem olyan egyszerő meggyógyítani. Szinte lehetetlen, attól tartok. – Szórakozottan mosolygott. Gotrek üres tekintettel bámult maga elé a sarokban, ahol üldögélt. – Miért? – kérdezte Greta. – Mi baja van? – Olybá tőnik, hogy elméjét megzavarta a fejére mért ütés. Emlékezılebenyei durván összerázódtak, és jónéhány emlék elmozdult a helyérıl. Nem tudja magáról, hogy kicsoda, és súlyosan sérült azon adottsága is, hogy logikusan gondolkozzon. Ez sosem volt erıssége – gondolta Felix. – Ezenkívül a személyiségét meghatározó nedvek eloszlása is megváltozott. Úgy sejtem, mostanában nem úgy viselkedett, ahogy szokott, igaz, ifjú barátom? Lerí róla, hogy a trollvadászok rendjének tagja. İk nem a türelmükrıl vagy békés természetükrıl híresek. – Igaz – erısítette meg Felix. – Máskor kitépte volna azoknak az embereknek a tüdejét, amiért bosszantották. Feltőnt neki, hogy Greta felvidult támadói bántalmazásának gondolatára, és eltőnıdött, neki vajon milyen rendezni való számlája van velük. Magának kénytelen volt bevallani, hogy hátsó szándékkal akarta meggyógyíttatni a törpét: bosszút akart állni az embereken, akik összeverték. Tudta, egyedül nem lesz erre képes. – Nincs semmi, amit tehetnénk érte? – kérdezte, elıkészítve erszényét. Kryptmann szomorúan rázta meg fejét. – Nincs. Hacsak… Egy újabb fejbevágás esetleg segíthet. – Úgy érti, hogy csapjam fejbe? – Nem! Erıteljes ütést kell mérni, pontosan a megfelelı helyre. Néha beválik, de az esély egy az ezerhez. Ez a kezelés ronthatja is a beteg állapotát, akár meg is ölheti. Felix megrázta a fejét. Nem akarta megkockáztatni, hogy megöli a Trollvadászt. Elkeseredett. Érzések kavalkádja töltötte el. Többszörösen is Gotreknek köszönhette az életét, és sajnálta barátját. Nem lett volna helyes ebben az állapotban hagyni a törpét; kötelességének érezte, hogy valamit tegyen érte. Másfelıl csak baj érte, amióta azon a részeg éjszakán megesküdött, hogy a társa lesz öngyilkos küldetésében, és feljegyzi végzetét az utókornak, egy eposz formájában. Gotrek állapota most lehetıséget nyújtott neki arra, hogy elkerülhesse ígérete betartását. A törpe még végzetes feladatát is elfelejtette. Felix tudta, most megtehetné, hogy hazatér és

mindennapi életet él. Talán Gotreket is kegyesebb lenne ebben az állapotban hagyni, mert így nem nyomasztja bőneinek súlya, és nem őzi a halálvágy. Bizonytalan volt. Tényleg képes lenne magára hagyni Gotreket fogyatékosan, hogy boldoguljon, ahogy tud? Vajon hogyan jutna haza, Altdorfba, át veszélyes erdıkön, a vadonon; hogy marad életben a Trollvadász fejszéje nélkül? – Nincs más, amit tehetnél? – Semmi. Hacsak… – Hacsak mi? – Nem érdekes… úgysem mőködne. – Mi nem mőködne? – Ismerem egy bizonyos elixír receptjét, amelyet idısödı varázslók használnak, akik a szenilitás szélén állnak. Egyéb dolgok között hat rész fonákgyökér és egy rész napszirom kell hozzá. Azt mondják, igen hatásosan rendezi vissza a nedveket eredeti állapotukba. – Talán megpróbálhatnád. – Bár megtehetném, kedves barátom! De a napszirom igen ritka és hogy igazán hatásos legyen, pontosan napnyugtakor kell leszedni a Feketeláng-hegy legmagasabb ormán. Felix sóhajtott. – Nem érdekel, mibe kerül. Kryptmann levette szemüvegét, és megtisztogatta köpenye ujjával. – Sajnálatos módon félreértesz engem, fiatalember. Nem a kicsinyes anyagi érdek hajt. Egyszerőn nincs raktáron napszirmom. – Hát, akkor errıl ennyit. – Várj! – mondta Greta. – A Feketeláng-hegy nincs messze innen. A hágó a csúcs közelében halad át… Nem tudnál odamenni és szedni egy keveset, Felix? – Visszamenni a hegyekbe az évnek ebben a szakában? Egyedül? İrült mutánsok falkái portyáznak arrafelé! – Nem azt mondtam, hogy egyszerő lesz – közölte Kryptmann. Felix felnyögött, de ezúttal nem a fájdalom miatt. – Holnap. Holnap elgondolkozom rajta. Kryptmann megfontoltan bólintott. – Nem javaslom, hogy visszamenj a fogadóba ma este. Shallya temploma fenntart egy szállást a nélkülözık számára. Bizonyára találsz még szabad ágyat, ha sietsz. Ami pedig a munkám díját illeti… Nyilvánvaló szegénységedre való tekintettel elengedem, ha megfelelı mennyiségő napszirmot szerzel számomra. Felix kiürült erszényére nézett. A válla csüggedten megroggyant. – Rendben van. Elmegyek. Gotrek mozdulatlanul ült, a távolba révedt. Felix eltőnıdött, vajon mi zajlik az üres és ırült szem mögött. ♦♦♦ Wolfgang Lammel részegen hevert az ágyán. Lentrıl, az Alvó Sárkányból, mulatozás elfojtott hangjai szőrıdtek fel. Még a vastag bretonniai szınyegek, és az ablak nehéz tileai ólomüveg-lapjai sem tudták teljesen kizárni a zajt. Egy hajtásra ledöntött egy kupa estaliai sherryt, elnyújtózott, és élvezte, ahogy a szatén ágynemő simogatja bırét. Nosztalgikus sóhajjal csukta be az ódon katháji párnakönyvet, ami az elsı szerzeménye volt abból a különös nulni könyvesboltból. İszintén szólva már elég együgyőnek találta a kalligráfiát és bátortalannak a rajzolt

párok pozícióit. Egyetlenegy volt valamennyire érdekes, de lustriai ördögpitont beszerezni Fredericksburgban, az év ezen szakában? Felkelt az ágyból, és szorosan összehúzta selyemköpenyét, hogy eltakarja az árulkodó stigmákat. Elmosolyodott; a ruhadarab Dieng Ching, a lenyőgözı utazó ajándéka volt, aki akkoriban Emanuelle grófnı vendégszeretetét élvezte, és szintén Van Niek Egzotikus Könyv- és Ritkaságkereskedésének törzsvásárlója volt. Dieng Chinggel egy tanulságos estét töltöttek együtt a Verena Kedvesében, a nulni egyetem területén álló hírhedt bordélyban. Szerteágazó társalgásuk igen sok témát érintett. A Mennybéli – Ching így nevezte magát – sok ezoterikus tudományban, és több titkos szekta rejtett misztériumaiban bizonyult járatosnak. Annak dacára, hogy nem érdeklıdött Slaanesh imádatának finom részletei iránt, roppant lelkesítı társaság volt – ebben hasonlított Wolfgang sok más, Nulnban szerzett ismerısére. Wolfgangnak hiányzott az egyetem. Taszította ez az apró, unalmas városka a holdvilágképő parasztlányaival, meg a harmadosztályú kurtizánokkal, akiknek egyáltalán nem volt képzelıerejük. Gyakran úgy gondolt a Nulnban töltött idıre, mint élete aranykorára, amely soha többé nem tér vissza. Nem éppen azt a fajta oktatást kapta, amire az apja gondolt akkor, amikor a Birodalom legjobb egyetemére küldte, megismert viszont valamit, aminek elsajátításában igencsak jeleskedett. Tanárai a kor legromlottabb kéjencei és aranyifjai közül kerültek ki. Kár, hogy közel sem teljesített ilyen jól a hagyományosabb tudományok terén. Végül oktatói levelet küldtek apjának, melyben tudtára adták mindazt, amit vele kapcsolatban igazságnak véltek. Felkacagott. Igazság! Ha azok a ráncos vénemberek akár csak sejtették volna, mivel foglalkozik valójában, azonnal boszorkánykutászokért küldenek. Ha az apjának sejtelme lenne a teljes igazságról, nem csak azzal fenyegetné, hogy kitagadja; az erdıbe őzné, hogy csatlakozzon Heinrich puffadt kuzinjához, Dolphushoz, aki addig zabált, míg végül úgy nézett ki, mint egy keletlen tésztapaca. Állítólag rajtakapták, amikor megpróbálta megsütni a saját anyja fülét. Az efféle történetek jellemzıek a helyi népek képzelıerejének szegényességére. Mit tudhatna ez a fantáziaszegény népség Slaanesh nagyúr, a fájdalom és gyönyör igaz istenének dicsıítésérıl? Felvette az ágya mellett álló szobrocskát, maga elé tartotta. A jade faragvány majdnem tökéletes volt; egy hermafrodita alakot ábrázolt, aki semmit sem viselt egyetlen ruhadarabja, a szélesre tárt köpeny alatt, így látni lehetett egyetlen mellét. Az egyik kar csábítóan intett a szemlélınek; a gyönyörő arcon a kéjvágy, vagy talán megvetés halvány mosolya játszott. Wolfgang szinte szeretettel nézegette. Ugyan mit tudhatnának azok a szánalmas, pénzhajhász bolondok egy valódi istenség dicséretérıl? Bele is ırültek volna azon titkok tébolyító erejébe, amelyeket ı a Nuln alatti katakombákban ismert meg. Gyarló lelkük elhamvadt volna azoknak a különös idézéseknek láttán, amely a Kommerzplatz gyilokházaiban történtek. Még a legvadabb rémálmaikban sem tudták volna elképzelni azt, amit a városszéli temetı-bordélyban, az úgynevezett Éjjeli Cirkuszban látott, ahol elfajzott prostituáltak szolgálták ki a züllött nemeseket. İ látta az igazságot: a világ a végét járja, a Sötét Erık a seregeiket győjtik, az ember egy beteg, elfajult lény, amely az illem álarca mögé rejti vágyait. Nem kért az ilyen képmutatásból, inkább egy olyan istenhez fordult, aki a földön ígért gyönyört, nem pedig valami bizonytalan túlvilágon. Elhatározta, megismeri az emberi élet határát, mielıtt minden véget érne. Mosolygott az igazságokon, amelyeket a bor fedett fel elıtte. Ez is bizonyította Slaanesh törvényeinek felsıbbrendőségét. Visszatette a párnakönyvet és szobrocskát, félretolta az Al-Hazim által írott, A hárem titkai címő könyvet, kivett egy szálat a különleges fonákgyökeres üvegbıl,

majd gondosan visszaillesztette a falfülke zárólapját. Senkinek sem tenne jót, ha az apja váratlanul beállítana, és megtalálná ezeket a holmikat; az öreg amúgy is közel állt ahhoz, hogy kitagadja egyetlen fiát. Tulajdonképpen csak egy dolog tartotta vissza attól, hogy egyetlen garas nélkül elkergesse ıt: azt tervezte, hozzáadja feleségül Heinrich malacképő húgát, Ingét. Wolfgang unalmas, csökönyös, garasoskodó vén fráternek tartotta az apját, aki ráadásul gyógyíthatatlanul sznob is volt; ezt a házassági tervet is emiatt forgatta a fejében, és csupán ez volt az oka annak, hogy egyetemre küldte a fiát. Ez volt az egyetlen ok, hogy annyi pénzt adott neki, hogy úgy éljen, mint a császár udvaroncai. Az öreg azt akarta, hogy a Lammelek beházasodjanak a nemességbe, és Heinrich családja, amely bár szegény, romlott és dekadens volt, de nemesi rangot viselt. Wolfgang tudta, hogy az apja legszebb álma az, hogy az unokája az uralkodó tanácsosa lesz. Csak gondolj bele, mennyi mindent tehetne az üzletért – hangsúlyozta gyakorta. A fonákgyökértıl bizseregni kezdett Wolfgang nyelve. Eltőnıdött, vajon Kryptmann több torzkövet adott-e hozzá, ahogy megrendelte. A kı különlegesen zamatossá tette a szert. Ahogy lehunyta a szemét, maga elıtt látta az alkimista sápadt, ideges arcát, amint a torzkı hatásának veszélyeire figyelmezteti. Nulni ismerısei ellátták némi érdekes információval az alkimistát illetıen; tisztában volt azzal, hogy bármit kérhet Kryptmanntól, a kis féreg mindent megtesz neki, annyira retteg a leleplezéstıl. Amikor elıadta a kérését, Kryptmann tiltakozni próbált, ám mikor a tudomására hozta, hogy mit tud róla, elhallgatott, és mókás, rettegı-győlölködı arcot vágott. A gondolatai visszaterelıdtek az apjára. Talán itt lenne az ideje, hogy elkérjem Kryptmanntól azt a bizonyos mérget… Az óra tizenkettıt ütött; Wolfgang megremegett. A fonákgyökér hatására olyannak hallotta a hangot, mint az altdorfi templomharang zúgását. Az órára pillantott. Sigmar Házának mintájára készítették, úgy festett, mint egy kicsiny, oromzatos templom. A fonákgyökér hatására úgy látta, a tárgy körvonalai összemosódnak, és parányi élılényeknek tőntek a törpeszerő figurák, amelyek az óramő belsejébıl léptek elı, hogy az óralap alatti gongra üssenek. A lány késett. Ez tán még megbocsátható. Kevés embernek van ehhez hasonlóan pontos órája. A szerkezet valódi remekmő volt, Karak Kadrin legjobb törpe mesterei készítették. Késik a ribanc! De megfizet még a pontatlanságáért. Szekrényében rejtegetett egy kiváló orkbır korbácsot, és néhány kifinomultabb örömszerzı eszközt. A tőz mellé botladozott, a bor és fonákgyökér esetlenné tette mozgását. Még egyszer, utoljára ellenırizte, pontosan a helyén van-e a medvebır szınyeg. Mindent rendben talált. Nem igazán értette, miért rendezkedik ennyit, elvégre csak egy parasztlányt várt. Arra gondolt, hogy valójában nem a lány kedvéért csinálja, inkább önmagáért és istenéért. Minél több gyönyörhöz juttatja magát, annál elégedettebb lesz a Hedonizmus Ura. Az ablakhoz ment, elhúzta a brokátfüggönyt, és kibámult a vastag, egyenetlen üveglapon. A lánynak semmi jele. De… Várjunk csak! Mi az ott? Mintha ı közeledne az utcán. Valami szöget ütött a fonákgyökér által eltompított agyában. Nem odalent kéne felszolgálnia? Mit keres odakint ilyenkor? Mit csinált ez kint éjszaka? Megrázta a fejét. A köd sőrő volt, talán nem ıt látta. Különben is, mit számít ez ha egyszer megérkezik? Hallotta, ahogy a lépcsık halkan megnyikordulnak a könnyed léptek alatt. Örült, hogy addig nyaggatta az apját, amíg az neki adta az Alvó Sárkány fölötti szobákat. Roppant mód megkönnyítette az

életét. Úgy vélte, apja azért engedett a kérésének, mert a hittel kapcsolatos szónoklatai dacára nem igazán érdekelte, mivel foglalatoskodik egyetlen fiacskája, az örököse. Wolfgang az ajtóhoz tántorgott. Az elfogyasztott ital és a testében dolgozó szer ellenére feltámadt benne a férfivágy. A fonákgyökértıl az egész teste bizsergett. El kellett ismernie, hogy a lányban volt valami egyszerő báj, ami miatt a gyér világításnál akár még vonzónak is lehetett nevezni. Hamarosan bevezeti ıt Slaanesh misztériumába, méghozzá a rendes, bevált módon. Halk, óvatos kopogás hallatszott. Wolfgang kitárta az ajtót. Ködfoszlányok úsztak be rajta. Olcsó köpenyébe burkolódzva Greta állt elıtte. – Üdv! – motyogta részegen Wolfgang és hagyta, hogy köntöse lecsússzon a válláról, felfedve mezítelen testét. –Nézd, mi van itt neked! Elégedetten látta, hogy a lány szeme elkerekedik, ám öröme szétfoszlott, amikor Greta váratlanul felsikított. ♦♦♦ Felixet fıtt káposzta szaga és mosdatlan testek bőze ébresztette fel. A padló kövébıl mintha csontjaiba szivárgott volna a hideg. Öregnek érezte magát. Amikor felült, felfedezte, hogy az elızı esti verés okozta fájdalom visszatért. Visszafojtotta fájdalomkönnyeit, és elıvette a pirulákat, amiket az alkimistától kapott. Fény szőrıdött alá a boltozatos mennyezetrıl, megvilágítva a templomcsarnokban összezsúfolt testeket. A város minden részébıl jöttek ide nincstelenek, hogy menedéket leljenek a hideg éj elıl. A hatalmas, kétszárnyú ajtókat bereteszelték, bár az itt alvóktól nem igazán volt mit ellopni. Felix eltőnıdött az óvintézkedésen. A terem túloldalán levı ajtót, amely elıtt a papnık épp egy asztalt állítottak fel, szintén bereteszelték. Éjjel hallotta, amint a nehéz reteszt a helyére csúsztatják, miután a fıkaput bezárták. Eltőnıdött, vajon tényleg vannak-e olyanok, akik az aljanép legaljától is lopnának. Annak alapján, amit eddig látott Fredericksburgból, úgy vélte, igen. A szent mártírok szobrai szomorú faszemekkel bámultak le a rongyos tömegre. Olcsó faragványok voltak, mégis olyan magasan függtek, hogy létra nélkül senki sem érhette el ıket. Mily kevés a bizalom e világban – gondolta Felix. Szomorú, hogy Shallya szolgái kénytelenek védelmet keresni azok elıl, akiket megsegítenek. A körötte levıkön végignézve úgy vélte, ez bizony szomorú, ámde bölcs döntés volt; az emberek vadnak tőntek, látszott rajtuk, bármire képesek lennének. A padlón egy öregember feküdt, hangosan zokogott. Éjszaka eltőnt a térdcsonkjára erısített faláb. Kétségbeesetten kúszott körbe és kérdezısködött, látta-e valaki. Egy idısebb nı, akinek arcát himlı csúfította el, vértıl pettyezett zsebkendıjébe köhögve üldögélt. Két, alig tízéves kölyök kuporgott a padlón, szorosan összebújva, így védekeztek a hideg ellen. Hol lehetnek a szüleik? – töprengett Felix. Megszöktek hazulról, vagy elárvultak? Egyikük felült, ásított és elmosolyodott. Kócos szıke haja volt, arcán a fiatalok reménytelisége ragyogott. Felix eltőnıdött, vajon mennyi idıbe telik, mire kiverik belıle. A vén ırült, aki egész éjjel azt vonyította, hogy jön a világvége, végre elaludt. Zagyválása arról, hogy kórság zabálja a világ szélét, és patkányok rágják a hegységek alapzatát, beszivárgott Felix álmaiba, és összekeveredett azzal, amit Karak Nyolcbércnél látott. Szorosabban magára csavarta köpenyét és próbált megfeledkezni a lapockáját hasogató szúró fájdalomról.

Körötte koldusok kecmeregtek fel szalmazsákjukról, bolhacsípéseiket vakarták, és az összetákolt asztal felé csoszogtak, a csarnok túloldalára. Ott az istennı fehérruhás papnıi káposztalevest mertek fatálakba egy jókora rézkondérból. – Jobb lesz sietni, ha reggelit akarsz – mondta egy mocskos, vén, karfiolfülő harcos. – A kegyes istennı jósága nem kimeríthetetlen. Felix hanyatt dılt, és a mennyezet repedezett vakolatát nézte. A nyirkosságtól málladozó freskó az istennıt ábrázolta, amint meggyógyítja az Ötezreket a Nuln melletti folyóban. A vállán ülı galambok alaktalan foltokká áztak, a látvány mégis gyermekkori emlékeket idézett fel a fiatalemberben. Emlékezett anyja hosszas betegségére, amikor a templomba járt imádkozni. Kilencéves lehetett, és sem ı, sem testvérei nem értették, anyjuk miért köhög olyan sokat, és miért tölt annyi idıt a templomban. İket untatta a dolog; kint akartak játszani a napon, nem odabent unatkozni a csendes, fehérruhás vénasszonyokkal, vagy a véget nem érı kántálást hallgatni. Most, visszatekintve már tudta, miért volt anyja annyira sápadt, és értette, miért mondogatta magában mindig a Bőnbánók Litániáját. Meglepte az emlék ereje és fájdalma, noha már tizenhárom év telt el azóta. Felült és tudta, hogy ki kell kerülnie innen. Gotrek vele szemben hevert egy szalma derékaljon, és hangosan horkolt. Álmában különös ártatlanság ült ki arcára. A viharvert vonásaiba vésett árkok eltőntek, szinte megfiatalodott. Felixnek elıször jutott eszébe, hogy nem tudja, mennyi idıs is a Trollvadász. Mint a többi törpét, ıt is körüllengte az önbizalom aurája, ami sok tapasztalatot sugallt. Minden, amit róla tudott, azt sejttette, eddig többet szenvedett, mint egy ember a teljes élete során. Azt sem tudta, meddig élnek a törpék. Tudta, hogy nem olyanok, mint az elfek, akiket halhatatlannak tartanak, mert olyan hosszú életőek. Vajon mennyi idıs lehet Gotrek? Megrázta a fejét. Egy újabb rejtély. Meglepıen keveset tudott bajtársáról, pedig már jó ideje együtt utaztak. Amíg ilyen állapotban van, nem is tudhat meg róla többet. Csizmája orrával megbökte a Trollvadászt. Feltőnt neki, milyen kopott lett az egykor finom bır. Egy pillantást vetett a tucatnyi csavargó és koldus felé, akik a papnık elıtt sorakoztak. A köhécselés, a krákogás szédítı hangzavarrá változott. Körülnézett a szegényes berendezésen, majd saját ruházatán, és rémülten vette észre, hogy illik a helyhez. A papnı nem ellenkezett, amikor bebocsátást kért; Gotrekkel nem lógtak ki a koldusok sorából. Pedig Gotrek egy eposz hıse akar lenni – gondolta. Ezt vajon beleírjam a költeménybe? Vajon Sigmar és a többi nagy hıs is megélt ilyesmit? Ha igen, az énekmondók hallgattak róla. Az ı meséikben minden egyszerő és egyértelmő volt. Sigmar csak egyszer járt egy szegényszálláson, akkor is álöltözetben, egy ravasz terv részeként. Talán én is úgy írom majd meg ezt az epizódot – gondolta. Gunyorosan elmosolyodott, amikor a vándorló hısök regéire gondolt, amiket ifjan olvasott. Talán más mesemondók is így döntöttek. Talán mindig is így volt ez. Az öregasszony hangosan és hosszan köhögött. Úgy tőnt, soha nem hagyja abba, mellkasa úgy rázkódott, mintha csontjai elszabadultak volna. Sovány volt és sápadt, nyilvánvalóan haldoklott. Ahogy ráesett a tekintete, Felix egy pillanatra az anyja arcát látta, noha Renata Jaeger finom ruhákat hordott, és egy gazdag kalmár felesége volt. Visszapillantott a mennyezetre, az istennı freskójára és magában elrebegett egy imát a Trollvadász gyógyulásáért, meg édesanyja lelkéért. Ha hallotta is, Shallya nem adta jelét. Újra megbökte Gotreket.

– Gyere, te hıs! Ideje indulni! El kell tőnnünk innét. Hosszú út vár ránk, hegyet is kell másznunk! ♦♦♦ A kocsma szinte üres volt, csak a kocsmáros és a sarokban mélyen alvó, a tőz hamuja mellé kuporodó részeg tartózkodott a helyiségben. Egy öregasszony négykézláb súrolta a fapadlót, arcát eltakarta a fátyolként elırehulló ısz haj. Gotrek roppant csatabárdja még mindig a kandalló mellett hevert, ahol hagyta. Az egyenetlen üvegtáblás ablakokon beszőrıdı napfényben a helyiség máshogy festett, mint elızı éjjel. A korábban hívogató asztalok elhagyatottnak tőntek. A könyörtelen nap megmutatott minden horzsolást és karcolást a pult lapján, és látni engedte a mögötte sorakozó agyagkorsókat belepı port. Felix úgy látta, mintha döglött rovarok úsznának a söröshordóban. Talán molyok – vélte. Most, hogy nem volt emberekkel tömve, a fogadó nagyobbnak, barlangszerőnek tőnt. A faggyúgyertyák émelyítı szaga, nyárson sült hús illata terjengett a levegıben. A hely áporodott dohányfüsttıl és ecetes bortól bőzlött. Az ürességben a terem visszhangzott, amikor valaki megszólalt. – Mit akarsz? – kérdezte a fogadós ridegen. Testes ember volt, elhízófélben, haját oldalról átfésülte feje tetején, hogy eltakarja kopasz foltját. Arca vöröses volt, orrán parányi elpattant erek látszottak. Felix látta rajta, túl sokszor kóstolt bele az árujába. A kocsmárosra és fájó izmaira fittyet hányva, Felix a bárdhoz lépett, és felemelte. Gotrek csak állt, ahol hagyta, bambán bámult körbe. A fegyver súlya meglepetést okozott neki. Fél kézzel alig tudta megmozdítani. Változtatott a fogáson, hogy két kézzel emelhesse fel, és megpróbálta elképzelni, hogyan suhintaná meg. Nem járt sikerrel; a hatalmas fémfej súlya kibillentette az egyensúlyából. Eszébe jutott, hogyan használta Gotrek rövid, szeletelı mozdulatokkal, és hogyan változtatott lendületének ívén egy szempillantás alatt. Jócskán megnıtt benne a törpe iránti tisztelet. Erılködve felemelte a fegyvert, majd szemügyre vette a pengét. Csillagfémbıl készült, ami egyetlen evilági fémre sem hasonlít. Vérfagyasztó rúnák borították az ezüstkék felületet. Éles volt, bár Felix egyetlen alkalommal sem látta, hogy Gotrek kifeni. Miután kielégítette kíváncsiságát, átnyújtotta a bárdot a Trollvadásznak. Gotrek fél kézzel, könnyedén elvette, és ide-oda forgatta, mintha azt találgatná, mire való. Úgy tőnt, elfelejtette, hogyan használja. Ez nem volt jó jel. – Azt kérdeztem, mit akarsz? – meredt rájuk a fogadós. Felix látta, hogy a nagy hang mögött idegesség rejtızik. A férfi arca kivörösödött, felsı ajkán halvány izzadtságbajusz ült ki. Hangjában némi remegés is hallatszott. – Nem kell nekünk itt a magadfajta. Az ilyen csak bejön, és beleköt a törzsvendégekbe! Felix a pulthoz lépett és keresztbetett karokkal rátámaszkodott. – Én nem kötekedtem – mondta halkan. Hangjában rosszindulat bujkált. – De most nagy kedvem van hozzá. A férfi nyelt egyet. Pillantása arrébb rebbent, úgy, hogy Felix feje fölé bámult, de a hangja némileg szilárdabban csengett. – Hrmf… Ezek a vándorok, ezek csak bejönnek a vadonból és mindig bajt csinálnak. – Miért félsz annyira az ifjú Wolfgangtól? – kérdezte Felix hirtelen. Kezdett dühbe gurulni. Egyértelmő volt, hogy Wolfgangnak van némi hatalma a városban, és a

fogadós érdekbıl áll mellette. Altdorf városában is látott ilyesmit, és már akkor sem tetszett neki a dolog. – Miért hazudsz? A fogadós letette az épp törölgetett poharat, és Felixhez fordult. – Ne gyere ide, a saját fogadómba, hogy lehazugozz! Kihajítlak innét! Felix érezte gyomrában az ideges remegést, ami mindig elfogta, ha elıre látta, hogy erıszakra kerül a sor. Kezét a kardmarkolat gombjára tette. Nem tartott a fogadóstól, de legyengült állapotában nem vette biztosra, hogy elbír a nagydarab férfival. Büszkesége azonban csorbát szenvedett az esti veréstıl, és szeretett volna megfizetni valakinek érte. – Miért nem próbálod meg? Valaki megrángatta a karját. Gotrek volt az. – Gyere, Felix! Nem akarunk bajba keveredni. Indulnunk kell a hegységbe. – Igen, hallgass csak a kis barátodra, és eredj, mielıtt megtanítalak a jó modorra! Felix érezte, hogy lába megcsúszik. Nem bírt ellenszegülni Gotreknek, aki az ajtó felé rángatta. – Miért van az, hogy errefelé mindenki jó modorra akar oktatni? – kérdezte, miközben kivonszolták. ♦♦♦ Greta a kapu közelében, sarkon várt rájuk. Egy csíkos vászonbódé mellett állt, amit egy édességárus próbált felállítani. A lány szeme duzzadtnak, püffedtnek tőnt, mintha sírt volna. Felix észrevett egy véraláfutást a nyakán, a jelek szerint valaki erısen megszorongatta. Karmolásnyomokat is látott. A haja kócos volt, ruhája tépettnek tőnt, mintha sietve próbálták volna megfosztani tıle. – Mi a baj? – kérdezte Felix. Még mindig dühös volt a fogadósra, és a látvány váratlanul érte. A lány úgy nézett rá, mint aki mindjárt elsírja magát, de aztán kemény, merev lett az arca. – Semmi – felelte. Az utcákon megjelentek a parasztok, akik tojást, terményt jöttek eladni. A kora reggeli járókelık megbámulták ıket: az összevert ifjút és a csüggedt pincérlányt. A pöcetisztító szekere dübörgött el mellettük. Felix eltakarta arcát a bőz elıl. Gotrek csak tompán, álmélkodva bámult az eldöcögı szekér kerekeire. – Megtámadott valaki? – kérdezte Felix, és megpróbált kedvesnek tőnni a zaklatott lánnyal. – Nem. Nem támadtak meg. – Greta hangja kifejezéstelen volt. Felix ugyanezt látta a von Diehl-erıdnél lezajlott mészárlás túlélıinek arcán. Talán sokkos állapotban van… – Mi történt az éjjel? – Semmi! A Felixben parázsló düh célpontja a titkolózó lány lett, ám szerencsére hamar rájött, hogy valójában az elszenvedett verés, a tehetetlenség érzése zaklatja fel ennyire. Erıt vett magán, és megpróbálta elterelni haragját Gretától. – Mit akarsz tılem, Greta? – Hangja éles volt a haragtól és a keserőségtıl. Dolga volt, nem akart mások bajával foglalkozni. A fájdalom, a fáradtság és a harag felemésztette együttérzı képességét. – Elmész a városból, ugye? Vigyél magaddal. – A lány szinte könyörgött. Találkozásuk óta elıször jelentek meg rajta az érzelem jelei. – A hegyekbe megyek, hogy napszirmot hozzak Kryptmannak. Veszélyes dolog. Mikor utoljára jártam arrafelé, falkányi elfajzottba botlottunk. Most nem vihetlek magammal. De visszajövök meggyógyíttatni Gotreket, azután pedig északra indulunk. Akkor velünk jöhetsz majd, ha akarsz.

Nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy magával vigye a lányt a Nulnba vezetı hosszú, veszélyes úton. Sem a kockázatot, sem az ötletet nem szívlelte, és azt sem, hogy útközben vigyáznia kell rá, de úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy legalább felajánlja. Még akkor is, ha terhet fog jelenteni. – Most akarok veletek menni – mondta a lány és a könnyeivel küszködött. – Nem maradhatok tovább. Felix ismét parázsló haragot érzett. – Nem. Itt várj! Csak a hegyekbe megyünk. Egyetlen napra. Visszajövünk érted. Elég nehéz lesz Gotrekre vigyázni. Most tényleg nem vihetünk magunkkal. Túl veszélyes. – Nem hagyhatsz itt, Wolfgang közelében – mondta Greta váratlanul. – Az egy szörnyeteg! – Menj Kryptmannhoz! İ a barátod. İ majd vigyáz rád, amíg vissza nem érünk. Úgy tőnt, a lány még mondani akar valamit, de látta Felix arcán a hajthatatlanságot, úgyhogy sarkon fordult és elsietett. Ahogy látta ıt eltőnni az utca végén, Felix bőntudatot érzett. Szeretett volna utánakiáltani, hogy jöjjön vissza, de mire erre a döntésre jutott, a lány eltőnt. Megvonta vállát és a kapu felé indult. ♦♦♦ Boldog volt, hogy maga mögött hagyhatja a várost. Amint újra a hullámzó mezıkön járt, oldalán a bárgyún csoszogó Gotrekkel, beleszimatolt a tiszta levegıbe és úgy érezte, megszabadul Fredericksburg romlottságától és szegénységétıl. A hosszú földsávokon dolgozó parasztokra pillantva örült, hogy ı nem ilyen röghöz kötött, aki egy életen át robotol. Egész családok dolgoztak a hosszan ívelı, mővelt sávokon. Látott görnyedt nıket is, a vállukon átvetett kendıbe kötött csecsemıjükkel, amint hajlongva szedik fel a termést.–Miközben bámészkodott, látott egy férfit felállni és a hátát dörgölni; a gerince görbének tőnt, mintha a mezei munkában töltött hosszú évek végleg módosították volna tartását. Egy disznópásztor hajtotta sörtés malacait a távoli faluba vezetı úton. A parlagon maradt földekrıl ürülék, a város pöcegödreibıl való trágya szaga áradt. Felix a mezıkrıl a távoli horizont felé fordította tekintetét. A megmővelt földeken túl látta az erdıt, amely egészen a hegyekig nyúlt. A napfényben csodaszépek voltak, hatalmas tornyokként, büszkén emelkedtek a síkság fölé, kilyuggatva a fellegeket. Barikádot képeztek a látóhatár szélén, mintha az istenek emelték volna ıket fal gyanánt, mely az embereket hivatott távol tartani a szent birodalomtól, hogy a hozzájuk illı földre rekessze ıket. A csúcsok csend és hideg ígéretét hordozták, a menekülését, és a békéét. A magasban sólyom vijjogott, széttárt szárnnyal vitorlázott tova, hamarosan csupán fényes pont volt az égen, mely mentes a halandók gondjaitól. Ahogy a fellegek felé sodródott Felix a hegyek hírnökét, szellemiségük részét látta benne, és azt kívánta, bárcsak fent lehetne vele, az emberek világa felett, messze és szabadon. Azonban míg nézte, a sólyom lecsapott. Az éhség vagy egyszerő ölésvágy sugallatára alászáguldott az égbıl. Egy nyúl rontott ki az aljnövényzetbıl és eszeveszetten száguldott Felix felé. A sólyom lecsapott rá. Felix hallotta az állat gerincének reccsenését. Prédáján ülve a sólyom büszke, szúrós szemekkel pillantott körül mielıtt nekilátott volna, hogy kis cafatokat tépdessen ki a tetembıl.

Észrevette a lovasokat, akiket hidegen hagyott, milyen kárt okoz hátasuk, amint patáival kikapálja a földet. A mezın arra robogtak, ahol a sólyom leszállt. Felix tévedett. A madár nem a hegység hírnöke volt, hanem az ıt körülvevı rontás része, egy vadállat, amelyet a kedvtelésbıl gyilkolásra idomítottak. Felix összerezzenve vette tudomásul, hogy Wolfgang ott van a lovasok között, a többiek pedig az elızı éjjel látott úri társasághoz tartoznak. ♦♦♦ A ló zötykölıdı járása szinte elviselhetetlen volt. Wolfgang émelygett, és nem csupán a túlzásba vitt bor és fonákgyökér utóhatásaitól. Majdnem belebetegedett a félelembe. Mit látott a lány, amikor levette a köntösét? Talán felfedezte rajta Slaanesh jegyét? Az istenekre, ha igen, és elmondja valakinek, a következmények szörnyőek lehetnek! Azt kívánta, bárcsak többre emlékezne. Azt kívánta, bárcsak ne használta volna az alkohol és kábító hatású szer ilyen hatékony keverékét. Úgy érezte, mintha a feje egy tojás volna, amibıl épp most készül kikelni valami démoni csirke. Slaanesh vegye mindkettıt magához, azt kívánta. Bárcsak visszajönne már Otto meg Werner, és hírt hoznának a lányról! Azt kívánta, bárcsak elfelejtené a szörnyő pillanatot, amikor felébredt részeg aléltságából, és rájött, hogy a lány nincs mellette. Hová tőnhetett azután, hogy kitépte magát elsı, ügyetlen ölelési kísérletébıl, és ott hagyta ıt az ágyon? Az ágyéka még fájt a lány pontosan becélzott rúgásától, és a ló döcögése sem használt neki. Tesz róla, hogy a fruska százszorosan megfizessen ezért a kínlódásért! Vajon hol rejtızik? A fogadó közös termeiben vagy a három felszolgálólány különszobájában nem volt. Talán a templomokhoz ment, hogy kerítsen egy papot, akinek jelentést tesz? Wolfgang beleremegett a gondolatba. Szedd össze magad – szólt magára. Gondolkozz! Pokolba Heinrichhel! Mikor hagyja már abba ez a dagadt bolond az átkozott locsogást? Hát ez tényleg csak akkor csukja be a száját, amikor az ételt rágja? Iszonyú hiba volt solymászni jönni ma reggel. Nem vonta el figyelmét gondjairól, ahogy remélte, csupán arra kényszerítette, hogy elviselje Heinrich borzalmas közelségét. Hajnalban felbukkant Heinrich, és solymászni hívta. Igazából azt remélte, hogy belekóstolhat a parasztlányba, de az persze nem volt ott. Most azt feltételezte, hogy ı meg akarta tartani magának, és rejtegeti valahol. Wolfgang egész reggel kénytelen volt elviselni bugyuta célozgatását és gyerekes vicceit. A büszkesége megakadályozta, hogy társa segítségét kérje Greta felkutatásában, nem engedhette meg, hogy tekintélye éppen egy olyan utálatos varangy elıtt szenvedjen csorbát, amilyen Heinrich. – Nézd, Wolfgang, ott az a két csavargó, akit tegnap kidobattál a fogadóból. Ugye, milyen ostobán nézett a törpe, amikor Otto és Werner a söröshordóba hajította? Gyere, szórakozzunk még egy kicsit! Heinrich a két idegen irányába vezette a lovascsapatot. Tárna, a sólyom véletlenül a közelükben szállt le, s most a prédáját tépdesve várakozott. Jellemzı volt kövér Heinrich madaraira, hogy zabálnak – gondolta Wolfgang. Az egész átkozott családnak istentelen étvágya van, a madaraik miért lennének mások? Csıdörét a szıke fiatalember elıtt állította meg. Némi elégedettséget érzett, mikor látta, hogy az próbál nem összerezdülni, miközben a testes állat föléje tornyosul. A törpe hátralépett, egyértelmően megriadt a ló tömege láttán. – Jó reggelt – mondta Wolfgang olyan vidáman, ahogyan hánykolódó gyomra csak engedte. – Látom, felépültél. Neked is szörnyő éjszakád volt? Bízom benne, hogy így,

reggel nem leszel barátságtalan. – Wolfgang balra és jobbra pislogott Heinrich testıreire, csak hogy tudassa a féreggel, ki itt az úr. Az ifjú arcán látszott, a harag és a józan ész vív benne csatát. – Jól vagyok – mondta végül. Wolfgang hallotta a hangjában az önuralmat fenntartó erılködést. Az ifjú nem kedvelte, ez világos volt. – Nem kell a barátnıdért sem aggódnod. Wolfgang gondoskodott róla. Slaaneshre! Heinrich diadalittasan még visszataszítóbb – gondolta Wolfgang, de társa szavai szöget ütöttek a fejében. Igen, Greta épp az után hagyta el a fogadót, hogy az idegent kihajították. Addig nem is látta újra, amíg a lány nem jelentkezett az ajtajánál. Heinrich talán mégsem egészen hülye. – Milyen barátnı? – A szıke férfi zavarodottnak tőnt. Megdörzsölte jobb orcáján a régi heget. Sima homlokát beráncolta összevont szemöldöke. – A szépséges Greta – károgta Heinrich. – Biztosan azt hitted, amikor utánad ment az utcára, hogy megkedvelt téged. Talán azt hitted, lágy paraszti szívét átmelengeti szorult helyzeted. Nos, a múlt éjszakát Wolfgang ágyában töltötte. Wolfgang összerezzent. Bárcsak igaz lenne! A csavargó keze a kardgombjára csusszant. Ott is maradt, annak ellenére, hogy Heinrich emberei fegyvert rántottak. Furcsa oldalpillantást vetett a törpére, aki közben befejezte a sólyom vizslatását, és kifejezéstelen képpel bámult fel a lóháton ülı emberekre. A bárdot úgy tartotta a kezében, mintha nem igazán tudná, mihez kezdjen vele. – Nem akarunk magunknak bajt – mondta a férfi. Leeresztette kezét a kardjáról. A testırök hahotáztak. Wolfgang azt kívánta, bárcsak ne fájna ennyire a feje, és képes lenne tisztán gondolkozni. Nagyon szerette volna megkérdezni az ifjút, látta-e a lányt, de a büszkesége nem engedte, hogy a többiek elıtt megtegye. Megpróbált valami kiutat találni, de nem jutott eszébe a megoldás. Az élet néha nagyon kemény – gondolta. Azzal a gondolattal nyugtatgatta magát, hogy a lány még nem juthatott túl messze. Ha még a városban van, Werner és Otto elıbb-utóbb megtalálja. Ha pedig úgy döntött, vállalja a büntetést, amit földesura ró ki rá, és hazamenekül a parasztok közé, ezeken a földeken kell átvágnia. Csak át kell kutatni a város környékét, és elıkerül. A solymászat jó kifogást nyújt ehhez. Ráadásul, okoskodott, még senki sem kereste, úgyhogy a lány még nem szólhatott senkinek. De ha meg is tette, hinne neki bárki? Egy paraszt szajha megvádolja a város legbefolyásosabb kereskedıjének fiát? Engedélyezett magának egy mosolyt. Jó volt tudni, hogy még egy igazán rettenetes macskajajjal is tud zseniális lenni. – Gyere, Heinrich – mondta leereszkedıen. – Hagyjuk ezt a két bohócot visszatérni a cirkuszba. Túl szép ez a reggel ahhoz, hogy bugrisokra pazaroljuk. Sarkantyúját finoman hátasa oldalába szorította, és közben visszafojtotta a rosszullét feltörı hullámait, amikor a ló megindult. Most, hogy megnyugtatta magát, minden a helyére került. Megígérte magának, hogy amikor a lány elıkerül, megfizet azért, hogy ilyen gyötrelmes, vagy ami rosszabb, unalmas kínnak tette ki. ♦♦♦ A dombok a csúcsok felé emelkedtek, hosszú ívük hullámokra emlékeztette Felixet. Fölöttük tornyosultak a hegyek, egyik orom a másik mögött, csorba fogsorként takarva a látóhatárt.

Felix félt, hogy nehezen talál majd rá a Feketelánghegyhez vezetı ösvényre, azonban el sem téveszthette. Egyszerő út volt, ugyanaz, amelyen elızı nap lejöttek a hegyrıl. Combja hátsó részén és lábikrájában kezdett érezhetı lenni a sajgás. Az ösvény egyre magasabbra vezetett, látszott rajta, hogy számtalan erre járó lába vájta a hegy oldalába. Felix eltöprengett, vajon az alkimista járt-e már ezen az úton, és hogy megfordultak-e már itt az elfajzottak. A sziklákon itt-ott szem formájú vésetet látott, de nem tudta, hogy a jelek a goblinok jelenlétére figyelmeztettek, vagy a zöld bırőek hagyták birtokhatáraik jelzésére. Gotrek úgy festett, mint aki élvezi a sétát. Halkan dudorászott, és észrevehetı erılködés nélkül mászta meg az emelkedıt. Nehézség nélkül talált utat a csúszós ösvényen, és ott is meg tudta vetni lábát, ahol Felixnek nem sikerült. A fiatalember hamarosan rájött, hogy az a legokosabb, ha a törpe nyomaiba lép. Gotrek számára ismerıs környezetben volt, abból nem lehetett baj, ha ı halad az élen. Izzadság csorgott Felix hátán, egyre hangosabban lihegett. Korábban azt hitte, a hosszú út megedzette, de ez a hegymászás igencsak megerıltetı volt neki. Az elszenvedett verés és az alkimista kezelése alaposan kimerítette. Attól tartott, hogy nem lesz képes megmászni a meredek sziklafalat. A helyzet tovább romolhatott, mert a felhık esıvel fenyegettek. A terep zordsága, a hegyes sziklák, a szélfútta talaj látványa illett sötét hangulatához. Forrt benne a Wolfgang Lammel iránti győlölet. Megvetette a gazdag ifjonc könnyed kegyetlenségét, elkényeztetettségét, arroganciáját. Altdorfban töltött évei alatt Felix több tucat efféle emberrel találkozott, de sosem vált kegyetlenkedésük alanyává. Apja vagyona és társadalmi helyzete megvédte ettıl. İszintébb pillanataiban kénytelen volt elismerni, hogy valaha talán ı is kicsit úgy viselkedett, mint Wolfgang, most azonban az áldozat szempontjából is látta az igazságtalanságot, és nem tetszett neki. Már értette, miért volt Greta olyan zaklatott. Megpróbált nem gondolni arra, mi történt közte és Wolfgang közt, de folyton az járt a fejében, hogy az ifjú Lammel rámászott a lányra. A düh, amit emiatt érzett, szinte elvette az eszét. Megesküdött, hogy kigyógyíttatja Gotreket, és akkor…! Akkor megfizet az úri suhanc! Átkozódva mászott tovább. Visszafojtotta késztetését, hogy ráüvöltsön a Trollvadászra, hogy fejezze be pokoli dünnyögését. Gotrek eltőnt egy sziklataréj mögött. Felix káromkodott, amikor lába megcsúszott a kavicsos ösvényen. Elvágódott, kezét felhasították a kis kövek. Fájdalom áradt szét benne. Felhúzta magát a taréjon, és végigterült a puha gyepen. Eltőnıdött, miért kell a napsziromnak éppen a legmagasabb hegyeken, a hóhatár alatt nınie; miért nem itt él, a hegy lábánál, az összes többi virággal együtt. Vállat vont. Élete során már rá kellett jönnie, hogy az ember kevés dolgot ér el könnyen. Talán az alkimisták azért használtak nehezen beszerezhetı alkotóelemeket, hogy még titokzatosabbnak tőnjön mesterségük. A legkevésbé sem lepıdnék meg, ha ez lenne a helyzet. Felült, és bevett egy újabb tablettát a fejében lüktetı fájdalom csillapítására. Hosszúnak ígérkezett ez a nap. ♦♦♦ Szívós örökzöld fák szegélyezték a keskeny völgy meredek emelkedıit; messzirıl nézve mintha egy óriás felfordított arcának borostái lettek volna. Magasan jobbra egy

vízesés tett meg egy sor lenyőgözı vetıdést százméteres mélységbe, míg végül a völgy közepén álló kis tóba csobbant. A hegyek körbezárták a völgyet, Felixnek hátra kellett vetnie fejét, hogy lássa csúcsukat. Olyan érzés volt a völgybe letekinteni, mintha egy számszeríjjal célzott volna: a tekintetét vezette a szürke ormok végtelenbe veszı sora. A vadrózsák átható illata elvegyült a loncéval, a hangáéval. Összegabalyodott bokrok harcoltak egymással a helyért, a virágok pedig úgy festettek, mint a színek seregének sisakos harcosai. Felix megtorpant, hogy napszirmot keressen közöttük, aztán eszébe jutott, amit Kryptmann mondott arról, hol kell szednie a mágikus növénybıl. A szeme sarkából mozgást látott; odakapta fejét. Egy hatalmas jávorszarvas – válla embermagasan lehetett – dugta ki fejét az ötven ölnyivel feljebb húzódó sziklapárkányt borító bokrok közül. Gyanakvóan tekintett le, mintha azt méregetné, biztonságos-e lejönnie inni. Felix tisztelettel bámulta méretes agancsát. Ahogy a felhık szétváltak, napsugár nyalábjai tőztek be a völgybe. Madarak csivitelése ütötte meg fülét, a dallamos hangok elegyedtek a lezuhanó víztömeg tompa morajával. Felix lehajolt, és felvett egy fenyıtobozt, élvezte a fogazott perem pikkelyszerő durvaságát ujjai alatt. Egy pillanatra rabul ejtette a látvány szépsége. Még a kalmár fia elleni bosszú gondolata is elpárolgott. Nyugalmat és békét érzett, meggyötört testének sajgása is alábbhagyott. Boldog volt, hogy látta ezt a helyet, örült, hogy hosszú útja éppen ide vezetett. Tudta, rajta kívül kevés ember látta ezt a völgyet. A jávorszarvas jelenléte tökéletesen komponált tájképpé varázsolta a látványt. Felixnek feltőnt valami furcsaság: a szarvas egy kürtöt emelt az ajkaihoz vaskos ujjú, emberszerő kezével. A kürt harsányan felrikoltott, és mielıtt az utolsó visszhang is elhalt volna, Felix megértette, hogy nem egy valódi szarvas, hanem egy elfajzott lény fejét látta. A tó felé hajította a fenyıtobozt, és szorosra húzva köpenyét maga körül továbbsietett Gotrek után. Körülnézett üldözıket keresve, de nem látott egyet sem. A szarvasfejő mutáns is eltőnt a szeme elıl. ♦♦♦ Felix már biztosan tudta, hogy követik ıket. A kanyargó ösvényen visszapillantva láthatta üldözıiket, a csapatnyi elfajzottat. Miközben az egész délutánt arra szánták Gotrekkel, hogy felmásszanak a hegy oldalába, a lények mögöttük gyülekeztek, és elzárták a Fredericksburgba visszavezetı utat. Megtorpant és várta, hogy lélegzetvétele és szívverése lelassuljon. Megpróbálta megszámolni üldözıiket, de ez túl bonyolult feladatnak bizonyult, mert az alkonyati homályban a lények beleolvadtak a szürke sziklás háttérbe. A pöröly jelét vetette magára, és Sigmarnak ajánlotta lelkét. Mindig is tudta, hogy valami istenek háta mögötti helyen fog elpusztulni – azzal, hogy csatlakozott a törpéhez, erre ítélte magát –, csak azt nem gondolta, hogy ilyen hamar fog bekövetkezni a dolog. Ráadásul Gotreknek nem lehet része a hın áhított hısi halálban, hiszen nem is fogja fel a veszélyt, nem ért semmit, csak bámul maga elé. Eleinte könnyő volt úgy tenni, mintha mi sem történt volna; mintha a kürtöt megfúvó lény csak egy magányos alak lenne, aki túl gyáva ahhoz, hogy rárontson két felfegyverzett utazóra, ám az idı múltával szaporodtak a jelek, amelyek másról árulkodtak.

Amikor gázló körüli sárban Felix meglátta a hasított patájú nyomokat, amelyek karmos emberi lábak nyomaival keveredtek, arra gondolt, csak egy régi csapást talált, aminek nem kell túl sok figyelmet szentelnie. Azóta azonban változott a helyzet – olyannyira, hogy meglazította kardját a hüvelyben. Valamivel késıbb, ahogy egyre feljebb kapaszkodott a közömbösen haladó Gotrek háta mögött, meglátott néhány nyargaló alakot, amelyek könnyedén tartották velük a tempót, és egyik fától a másikig szökelltek az út két oldalán. Megpróbálta megfigyelni ıket, de a fenyık alatti árnyékok miatt ez nem sikerült. Az volt a benyomása, hogy két, csápos alak is ólálkodik a közelben, a látóterén kívül. Egyre feszültebbé vált. A legszívesebben berontott volna a fák lombja alá, hogy megkeresse ellenfeleit; ettıl az tartotta vissza, hogy félt, nem talál vissza az útra. A vállalkozás kockázatos lett volna, hiszen nem vehette biztosra, hogy csak egy-két elfajzottat talál. Nem tehetett mást, elfojtotta félelmét és tovább mászott. Szinte elviselhetetlen hang hasított a fülébe. A kürt ismét felharsant, ezúttal tıle jobbra; a jelzésre egy hasonló hang válaszolt az ösvény túlsó oldaláról. Felix megértette, az elátkozottak körbevették ıket, lakomához gyülekeznek. Erıs vágyat érzett arra, hogy késlekedés nélkül felvegye velük a harcot, de valami sugallat tovább hajtotta felfelé, a hóhatár irányába. Azzal vigasztalta magát, hogy az életösztöne hajtja tovább, az nem engedi, hogy vállalkozzon a harcra, ám ahogy jobban magába nézett megállapította, hogy a színtiszta félelem mozgatja. A lehetı legtovább akarta halogatni az elfajzottakkal való találkozást, ami gyakorlatilag egyenlı volt a biztos halállal. A hóhatárhoz közel, egy sziklataréjon állt. Az ösvényre visszanézve tudta, hogy mindentıl búcsút vehet, mert itt, ezen a fagyos, szélfútta, kopár hegyen ér véget az élete. Megértette, nem állhat bosszút Wolfgangon, nem juthat haza Altdorfba, nem írhat eposzt Gotrekrıl. A Trollvadászra pillantott, aki mellette álldogált, bárdját esetlenül lóbálta és a közelgı mutánsokat bámulta. Felix tíz-tizenkét elfajzottat látott. A falka élén egy ismerıs, visszataszítóan kövér óriás haladt. A fiatalember szíve még jobban elszorult. Korábban az is megfordult a fejében, hogy kegyelemért könyörög, kilátásba helyez némi váltságdíjat, vagy tesz valami mást annak érdekében, hogy meghosszabbíthassa az életét, most viszont már biztosra vette, hogy semmi ilyesminek nincs értelme, hiszen a hájas óriás vélhetıleg bosszút akar állni az elızı napi mészárlásért. Lehajtotta a fejét, és… Várjunk csak! lába alatt apró, sárga virágok nıttek csomókban, a taréj árnyékában, a sovány földön. Miközben a nap egyre lejjebb ereszkedett, Felix ráébredt, hogy éppen az van a talpa alatt, amiért feljött ide. Gyorsan leszakított pár virágot, és Gotrek kezébe nyomta szálakat. – Edd meg! – parancsolta. A Trollvadász úgy nézett rá, ahogy a tébolyodottakra szokás. Fanyalgó fintor jelent meg sebhelyes arcán. – Nem akarok virágot enni – mondta fancsali képpel. – Edd meg! – üvöltötte Felix. Mint egy letorkolt gyermek, a Trollvadász a szájába tömte a virágokat, és rágni kezdett. Felix alaposan szemügyre vette, azt remélve, lát némi változást a törpén, hogy hirtelen, mintegy varázsütésre, a virágok állítólagos mágikus tulajdonságainak köszönhetıen visszatér Gotrek régi vadsága. Változásnak egyetlen jelét sem látta. Nos, amúgy is halvány esély volt – mondta magában. A mutánsok már egészen közel jártak. Felix látta, hogy csakugyan az elızı nap rájuk támadó csapat túlélıi készülnek támadásra. Gotrek kiköpött egy adag sárga

masszát, és behúzódott Felix mögé. Ó, a pokolba! – gondolta Felix. Úgy gondolta, jobb lesz karddal a kézben fogadni a halált; így legalább magával vihet egyet-kettıt a torzak közül a pokolba. Ahogy kivonta a kardját, a halványuló napfény megcsillant a pengén, felfénylettek rajta a rúnák. Felix úgy nézett rájuk, mintha elıször látná ıket. A halál közeledte minden érzékét élesebbé tette. Még sosem becsülte ily nagyra a hajdani törpekovácsok mesterségbeli tudását. Eltőnıdött, vajon mit jelentenek a rúnák, mit jelképezhetnek. Oly sok minden volt, amit sohasem fog megtudni, és oly sok, amit szeretett volna megismerni. Az elfajzottak megálltak, már csak ötven lépésnyi távolság választotta el ıket Felixéktıl. Vezérük rövidlátó hunyorgásával a fiatalemberre bámult, majd fültövön vágta a szarvasfejő mutánst, és elindult. Felix arra gondolt, megrohamozza és levágja az undorító lényt, ezzel talán megtörné a többiek harci kedvét. Karddal a nagy kıbunkó ellen – biztos volt, hogy nyerne, ha a többiek nem avatkoznak közbe. Erre a gondolatra visszatért a bátorsága. Volt még remény. Ádázul elvigyorodott; a félelem kiszállt belıle, élvezni kezdte a helyzetet. A vezér megállt Felixtıl tíz lépésre. Az imbolygó hájhegy szöges bırövet viselt, amin számos fegyver lógott. Tokája olyan hullámokban ereszkedett le állától, mint az olvadt faggyú a gyertyáról. Hatalmas, szırtelen feje mintha húsgolyó lett volna, amelybe valaki apró lyukakat fúrt a szemeknek, az orrnak, a szájnak. Felix meglepetésére meglehetısen idegesnek tőnt. – Nem versz át, tudod! – szólalt meg végül a hájhegy. Hatalmas mellkasából elıdübörgı hangja olyan volt, mint a harangzúgás. Olyan közel állt, hogy Felix hallhatta sípoló lélegzését. – Mi van? – kérdezte Felix megzavarodva. Ez most valami átverés? – Átlátok a terveden. Közel akarsz minket csalogatni a barátod fejszéjéhez, hogy aztán lemészároljatok minket. – De hát… – A vád igazságtalansága mélyen megbántotta Felixet. Itt állt, bátran várta a halált, mire gusztustalan ellenfele ilyen ravaszkodással vádolja. – Nyilván azt hiszed, hogy teljesen elment az eszünk. Nos, a torzkı az agyunkat nem változtatta meg annyira, mint a testünket! Ostobának tartasz minket, igaz? A barátod gyávának tetteti magát, de mi felismerjük. İ ölte meg Hansot, Petert és Gretchent. Meg a többieket is! Felismerjük ıt is, a fejszéjét is. Nem tudsz a közelébe csalogatni. – De… – Most, hogy végre összeszedte bátorságát a végsı helytálláshoz, Felix úgy érezte, megfosztották valamitıl. Követelni akarta, hogy támadják meg végre. – Megmondtam Szarvasfejő Gormnak, hogy ti vagytok azok, de nem hitte el. Hát tessék, igazam volt, ı pedig tévedett, és nem azért hívtam össze a klánt, hogy ti begyőjthessétek az elfajzottakra kitőzött vérdíjat! – De… – Felix lassan megértette, mi történik. Megmenekültek. Becsukta a száját, mielıtt még elárulhatta volna magukat. – Nem! Ravasznak hiszed magad, pedig nem vagy elég okos. Ebbe a csapdába nem fogunk belesétálni. Ahhoz túl dörzsöltek vagyunk! Csak azt akartam, hogy tudjátok. A mutánsvezér lassan és óvatosan elhátrált. Felix végignézte, ahogy az undorító banda beleolvad az árnyékokba. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Az alkony fénye a környezı csúcsokon gyönyörőbb volt, mint bármi, amit valaha látott. Még a hideget, és a kezében lüktetı sajgást is élvezte – ezek az érzetek azt jelezték, hogy életben van. – Köszönöm, Sigmar, köszönöm! – kiáltotta, nem bírva megfékezni örömét. – Miért kiabálsz? – kérdezte izgatottan Gotrek.

Felix leküzdötte a hirtelen feltörı késztetést, hogy keresztülszúrja a kardjával, inkább hátba vágta a törpét. Egy pillanattal késıbb eszébe jutott, hogy reggelig a hegyen kell maradniuk, de még ez a gondolat is elviselhetı volt. – Siessünk, még virágot is kell szednünk! – szólt rá a törpére. – Még nem ment le a nap. ♦♦♦ – Ki az? – kérdezte óvatosan Lothar Kryptmann, miközben Felix az ajtaján dörömbölt. – Mit akarsz? Alig esteledett, így Felixet meglepték az alkimista óvintézkedései. – Én vagyok az, Felix Jaeger. Visszajöttem. Nyisd ki? – Csak ı képzelıdött vagy Kryptmann hangja valóban idegesebb volt a megszokottnál? Megfordult, és végignézett az utcán. Az ablakok zsalui között fény szőrıdött ki. A távolból paták dobbanását hallotta. A macskaköveken szekérkerekek csikordultak fémesen. A hangok a fıtér kocsmái felé tartottak. A gazdagok kiruccannak szórakozni – gondolta. – Egy pillanat! Egy pillanat! Már jövök is. Felix abbahagyta a zörgetést. Köhögött egyet. Ilyen a szerencséje, megfázott azon az istenverte hegytetın. Letörölte az izzadtságot lázban égı homlokáról, és összehúzta köpenyét, hogy így védekezzen a hideg köd ellen. Gotrekre pillantott, aki ostobán állt az alkimista pincelakásába vezetı lépcsık tetején, s bugyuta képpel szorongatta a virágokat. Rajta nem mutatkoztak még a betegség jelei. Az ajtó túloldalán reteszeket húzott el valaki, láncok csörrentek. Az ajtó résnyire kinyílt. A fénnyel együtt átható vegyszerbőz ömlött ki. Felix az alkimista ellenkezése ellenére belökte az ajtót, és bemasírozott. Meglepıdött; a szoba távolabbi falánál Greta állt. – Kerüljön beljebb, Herr Jaeger – mondta az alkimista sértıdötten. Félreállt az útból, hogy Gotrek is beférjen. – Wolfgang keres téged – közölte Felix a lánnyal, aki túl ijedtnek tőnt ahhoz, hogy válaszoljon. – Vajon miért? – Hagyd békén! – szólt közbe Kryptmann. – Nem látod, hogy milyen rémült? Igencsak megijesztette szegényt a barátod, az a Lammel. Kryptmann gyorsan felvázolta, mit látott Greta az elızı este a kalmár fiának lakosztályában. Tapintatosan elhallgatta, hogy miért ment oda a lány, de megemlítette a Káosz jegyét, amit észrevett. – Tartottam ettıl. Tudhattam volna, amikor arra kért, hogy keverjek torzkövet a fonákgyökeréhez. Úgy sejtem, akkor kezdett rajta kifejlıdni a démoni jel. – Te torzkövet tettél a fonákgyökérhez? Torzkövet? – Nincs okod a döbbenetre, ifjú barátom. A torzkı használata szokványos dolog bizonyos alkímiai mőveletekben. Mővészetem számos tiszteletreméltó gyakorlója használja ezt az anyagot, természetesen kis mennyiségben. Ahogy volt mesterem, a middenheimi egyetem professzora, a nagy Litzenreich, szokta volt mondani… – Úgy hallottam, Litzenreichet a kísérletei miatt kihajították az egyetemrıl, és az alkimisták céhe bevonta az engedélyét. Elég nagy botrány volt. Ami azt illeti, utoljára azt hallottam, hogy törvényen kívül helyezték. – A tudósok közt mindig nagy a győlölködés. Litzenreich egyszerően megelızte a saját korát. Úgy értem… Nézd, milyen sokáig tartott, hogy széles körben elfogadták Eisenstern elméletét, miszerint a nap kering a föld körül. Amikor kinyilvánította, máglyára vetették.

– Kryptmann, az érveid filozófiai értékeitıl függetlenül… a torzkı tiltott és veszélyes anyag! Ha egy boszorkánykutász valaha megtudná… Kryptmann magába roskadt. – Wolfgang Lammel is pontosan ezt mondta nekem, bár elképzelni sem tudom, honnan szerzett tudomást a kísérleteimrıl. Egy igen kicsi, és diszkrét nulni üzletbıl szerzem be a torz… a kísérleti anyagot. Van Niek boltjából. Mondtam neki, hogy semmi törvényellenest nem akarok csinálni vele. Csak azt akartam megtudni, hogyan változtathatom az ólmot arannyá, márpedig a torzkı az átváltozás kvintesszenciája. – Hiába titkolóztál, Wolfgang megtudta, mivel foglalkozol. – Bárhogy is próbálta, Felix nem tudta tökéletesen leplezni kárörömét. Minden tökéletes! Leleplezi a dekadens disznó elfajzott mivoltát az egész város színe elıtt, így megfizet az elszenvedett verésért, és persze azért is, ami Gretával történt. – Nem jelentesz fel engem a hatóságoknál, ugye, fiatal barátom? Végül is, elláttam a sebeidet. Megígérem, ha nem adsz fel, soha többé nem nyúlok a torzkıhöz! Felix a rémült alkimistára pillantott; nem volt vele semmi baja, és Kryptmann tanulhatott a leckébıl. Tulajdonképpen már csak egyetlen problémára kellett megoldást találnia: arra, amit az ifjú nemes testırei jelentettek. – Kryptmann, ha meggyógyítod a társamat, biztosítalak, hogy mindent elfelejtek, amit a viselt dolgaidról tudok. ♦♦♦ Felix szórakozottan játszott a mozsárral és törıvel, miközben Kryptmann serényen dolgozott. Az alkimista egy fazékban sárga masszává fızte a napszirmot; a masszából felszálló csípıs pára megtöltötte a laboratóriumot. A mozsártörı hővös köve valahogy megnyugtatta Felixet. A napszirom erıs illata még eldugult orral is érezhetı volt. Bevett még kettıt Kryptmann gyógyító piruláiból, és úgy érezte, mindentıl eltávolodik egy kicsit. Azt kívánta, bárcsak kitisztulna a feje, elmúlna minden fájdalma. – Felix? – szólalt meg egy halk hang, visszarántva ıt a valóságba. – Mit akarsz, Greta? – Harapós kedvében volt. A lány hangja áttörte a barikádot, amit Kryptmann orvossága épített a fájdalom ellen. Ismét a düh került lelke középpontjába. – Mit tesznek Wolfgang emberei, ha rám lelnek itt? – Ne tépelıdj ezen. Hamarosan magának Herr Wolfgangnak lesz elég aggódnivalója. – Nagyon remélem. Rendes Lothartól, hogy elrejt elıle. İ maga is borzasztó sokat kockáztat. Tudod, milyenek tudnak lenni Wolfgang testırei. Felixnek eszébe jutott, az alkimista talán azért rejtegeti a lányt, hogy bosszantsa Wolfgangot. Semmi oka nem volt arra, hogy kedvelje a kereskedı fiát; például a bőntudat is gyötörhette, amiért ellátta Wolfgangot torzkıvel. Wolfgang… Vajon mindig fájdalomimádó szörnyeteg volt? – töprengett Felix. Vagy csupán azóta, hogy a Káosz jegye átváltoztatta? Más kérdések is felmerültek eltompult agyában. Egyáltalán miért érezte szükségét ellensége, hogy torzkövet használjon, és mi a helyzet a baljóslatú pletykákkal, amiket Greta állítólag hallott róla? Elvetette a gondolatokat; ezekre a kérdésekre valószínőleg sosem kap választ. Egy dolog azonban bizonyosnak látszott: a városban mindenkinek hatalmas szívességet tesz azzal, hogy megszabadul a fickótól. – Ne! Azt tedd le! Az sav! – kiáltott Kryptmann hirtelen Gotrekre.

A Trollvadász befejezte a turkálást Kryptmann asztalán a fiolák, korsók és serlegek közt. Úgy tőnt, éppen inni akart egy nagy ezüstflaskából. Az alkimista parancsára engedelmesen visszatette helyére a palackot. Felix körülnézett a laboratóriumban. Még sohasem járt ilyen helyen; minden misztikusnak tőnt. Az asztalokat bonyolult kémcsı- és üvegedényrendszerek borították. Egy desztilláló felszerelés az egész asztal felét elfoglalta. Az egyik fal melletti állványokon bedugaszolt üvegcsövek sorakoztak, amelyek kobaltkék, citromsárga vagy vérpiros folyadékot tartalmaztak. Némelyikben több rétegő, sokszínő lerakódás volt. A másik falon egy bekeretezett oklevél függött. Felix még ebbıl a távolságból is felismerte a middenheimi egyetem címerét, amely birodalomszerte híres volt mágikus és vegyi fakultásairól. Szénégık melegítették a sokféle anyagot tartalmazó üvegeket, és edényeket. Kryptmann fürgén mozgott köztük, kavargatta a fızeteket, módosította hımérsékletüket, és egy hosszú nyelő üvegkanál segítségével idınként belekóstolt némelyikbe. Kinyitott egy nagy vitrint, és elıszedett egy párnázott, fehér kesztyőt, amit égésnyomok borítottak. Beledugta a jobb kezét. – Hamarosan elkészül – mondta, majd felvett egy hevített flaskát, és a központi üstbe öntötte. A keverék bugyborékolt és sistergett. A férfi bedugaszolta a második flaskát, felrázta, azután kinyitotta, majd a keverékbe öntötte. Sőrő, csípıs, zöld füstfelleg áradt szét a szobában. Felix köhögött, és hallotta, Greta is fuldokolni kezd. Amikor a füst eloszlott, Felix látta, hogy Kryptmann gondosan beleüríti egy harmadik lombik tartalmát a keverékbe. Minden cseppnél felszállt egy apró, színes füstpamacs. Az elsı piros volt, a második kék, a harmadik sárga. Mindegyik kicsiny, gombaforma párafelhıt eresztett a magasba. Az alkimista letette a lombikot, és állított az üst alatti lángon. Felvett egy kicsiny homokórát, megfordította. – Két perc – jelentette ki. Diadalérzés töltötte el Felixet. Hamarosan meggyógyítják Gotreket! Azután meglátogatják az Alvó Sárkányt, és végre minden megpróbáltatásáért bosszút állhat Wolfgang Lammelen. Abban a pillanatban, hogy az utolsó homokszem lehullott a homokóra felsı felébıl, Kryptmann levette az üstöt a tőzrıl. – Kész van! Intett Gotreknek, lépjen közelebb, aztán merített egy adagot egy kis porceláncsészébe. Felix látta, hogy a belsı perem mentén piros körök és asztrológiai jelek sorakoznak. Feltételezte, hogy ezek a különbözı adagok szintjét jelzik. Valahogy megnyugodott, mikor látta, hogy az alkimista a karimáig tölti a csészét, majd átnyújtja Gotreknek. – Idd ki az egészet! A Vadász lehajtotta az italt. – Fúj! – mondta. Körülállták a törpét, és vártak… ♦♦♦ – Mennyi idı után kezd hatni? – kérdezte Felix. – Hm. Már nem sok! – Már egy órája is ezt mondtad, Kryptmann. Pontosan mennyi idıbe telik? – Felix keze elfehéredett, amint ujjai szorosabban kulcsolódtak a nehéz mozsártörıre.

– Mondtam, hogy ez a folyamat… Nos, bizonytalan. Volt benne bizonyos kockázat. Talán a napszirom nem volt a legjobb állapotban. Biztos vagy abban, hogy pontosan napnyugtakor szedted? – Mennyi? Idı? – Felix mindkét szót tisztán és lassan, tagolva ejtette ki, ügyelve arra, hogy haragja kiérzıdjék a hangjából. – Nos, én… Ami azt illeti, szinte azonnal hatnia kellett volna, visszazökkentve a mnemonikus csomópontokat és nedveket régi elrendezésükbe. Felix a Trollvadászt vizsgálgatta. Gotrek pontosan úgy nézett ki, mint amikor beléptek Kryptmann laboratóriumába. – Hogy érzed magad? Készen állsz arra, hogy megkeresd a végzeted? – kérdezte halkan. – Milyen végzetrıl beszélsz? – kérdezte Gotrek. – Esetleg megpróbálhatnánk egy újabb adagot Herr Jaeger? Felix artikulálatlan hangon felüvöltött dühében. Ezt már nem tőrhette tovább. Wolfgang emberei félholtra verték. Elmondhatatlanul nehezen járható ösvényeken megmászta a hegyet. Épp csak megúszta, hogy a vérszomjas elfajzottak felkoncolják. Fáradt volt, nyúzott és éhes. Mindezek mellé szörnyő hascsikarása volt. Ruhája elrongyolódott. Mocskos volt és ápolatlan. És ez mind az alkimista hibája! – Nyugodj meg! – mondta Kryptmann. – Semmi szükség az idegeskedésre. – Nincs rá szükség, mi? – vicsorgott Felix. Kryptmann elküldte a virágokért. Megígérte, hogy meggyógyítja Gotreket. Az alkimista meghiúsította a tervét, hogy diadalmasan bosszút álljon. Semmiért járta meg a poklot, egy bolond vénember táncoltatta, aki a saját bolond szakmájához sem ért! – Talán készíthetnék egy nyugtató fızetet, az lecsillapítana. Egy kiadós alvás után minden szebbnek fog tőnni. – Meghalhattam volna, amikor virágot szedtem neked! – Nézd, most feldúlt vagy. Ez érthetı, de az erıszak nem fog megoldani semmit. – Lehet, de sokkal jobban fogom magam érezni. Te viszont sokkal rosszabbul! – Felix az alkimistához vágta a mozsártörıt. Kryptmann félreugrott. Az eszköz nagyot reccsenve csapódott Gotrek fejéhez. A Trollvadász elterült. – Gyorsan, Greta! Hívd az ırséget! – hadarta az alkimista. – Herr Jaeger megırült! Segítség! Segítség! Felix az alkimista után iramodott, elırevetıdött, és ledöntötte a lábáról. Nagy megelégedést érzett, amikor ujjai ráfonódtak Kryptmann torkára. Vigyorogva elkezdte szorongatni. Érezte, hogy Greta megpróbálja lerángatni áldozatáról. A lány belemarkolt Felix hajába. A fiatalember megpróbálta lerázni Gretát. Az alkimista arca lassanként ellilult. – Nem mintha bármi kifogásom lenne a céltalan erıszak ellen, emberifjonc, de pontosan miért is fojtogatod azt a vénembert? A zord repedtfazék-hang gránitkemény volt, és hideg fenyegetés csendült benne. Felixnek kellett egy másodperc, hogy ráeszméljen, ki szólt hozzá. Elengedte Kryptmann torkát. – És ı kicsoda? És hol vagyunk? És Grimnirre, miért sajog így a fejem? – A mozsártörı visszahozta az eszét – mondta Greta halkan. – Én, ööö, szeretném azt hinni, hogy fızetem késleltetett hatása volt az – mondta Kryptmann levegıért kapkodva. – Mondtam, hogy mőködni fog. – Kinek az eszét? Milyen fızet? Mirıl beszélsz, te vén holdkóros? Felix feltápászkodott és leporolta magát. Felsegítette Kryptmannt, felvette a földrıl, és a kezébe nyomta a szemüvegét. Aztán Gotrek felé fordult. – Mi az utolsó dolog, amire emlékszel?

– Természetesen az elfajzottak támadása, emberifjonc. Valami taknyoncimádó fejbetalált a parittyájával. De hogyan kerültem ide? Miféle varázslat ez? – Gotrek homlokán látványosan összetorlódtak a redık. – Ezt sokáig tartana elmesélni – felelte bajtársa. – Kerítsünk elıbb egy pofa sört. Tudok egy kedves kis kocsmát itt a sarkon túl. Felix Jaeger gonoszul vigyorgott magában, ahogy elindultak az Alvó Sárkány felé.

Vér és sötétség

Miután Fredericksburgban lelepleztük Slaanesh kultistáit és harcképtelenné tettük számos csatlósukat, visszamerészkedtünk a Nulnba vezetı útra, és társaik kegyére hagytuk egykori kínzóinkat. Fogalmam sincs, miért éppen azt a hatalmas várost tettük meg utunk végpontjává, hacsak nem azért, mert családomnak üzleti érdekeltségei voltak ott. Egy út menti fogadóban megszállva Gotrek és én úgy döntöttünk – talán botor módon, most már tudjuk – hogy elkerüljük a fı utat. Amint máskor is, és amint várható volt, italos döntésünk az erdei kerülıúton szerencsétlenséghez vezetett. El akarván kerülni bármilyen találkozást a törvény szolgáival, messze kóboroltunk az emberjárta vidéktıl, és az erdı mélyén találtuk magunkat, ahol a pletykák szerint a Káosz egyik fekete oltára állt. Nem sejtettük, amikor elindultunk, hogy hamarosan szembesülünk a szörnyő szentély létezésének megdöbbentı bizonyítékaival, és harcra kényszerülünk a Sötétség leghatalmasabb követıjével, akivel addig dolgunk volt… Részlet az Utazásaim Gotrekkel második kötetébıl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

Amikor a közeledı lépteket meghallotta, Kat arra összpontosított, hogy minél kisebbre húzza össze magát. Még jobban beszuszakolta magát a szők résbe, a romos épület széthullott kıtömbjei közé, és reménykedett, hogy nem a szörnyek jöttek vissza. Tudta, hogy ha mégis ık azok, és megtalálják, ezúttal biztosan megölik. Még beljebb fúrta magát a sötét nyílásba, amíg a háta követ ért. A kı még mindig meleg volt a tőztıl, amely porig égette a fogadót. Valamivel nagyobb biztonságban érezte magát, mint addig. Egyetlen felnıtt sem tudná bepréselni magát ilyen búvóhelyre, a hatalmas szörnyek pedig végképp nem férnének be. Viszont bármikor benyúlhatnak, bedughatják a lándzsájukat, a kardjukat. Megremegett, amikor eszébe jutott az a lény, amelyiknek csápok voltak a karja helyén. Elképzelte, hogy a piócaszájú végtagok hatalmas kígyókként kúsznak be a sötétbe, és ıt keresik… Megragadta a pöröly formájú amulettet, amit az öreg Tempelman atyától kapott, és Sigmarhoz imádkozott, hogy mentse meg minden kígyókarú förmedvénytıl. Eszébe jutott, hogyan, milyen körülmények között látta utoljára a papot: az utcán rohant, karjában a kis Lotte Bernhoffal, míg végül egy szarvakat viselı óriás felnyársalta a lándzsájával. A fegyver Tempelmant és az ötéves kislányt is átdöfte; a szörny úgy emelte ıket a magasba, mintha játékszerek lennének. – Itt valami borzalmas dolog történt, emberifjonc – szólalt meg egy hang. Mély volt, rekedtes és éles, de nem hasonlított a bestiák vadállati horkantásaira. A kiejtés külhoni volt, mintha nem a reikspiel lenne a beszélı anyanyelve. Azokra az idegenekre emlékeztette Katot, akiket egyszer a fogadóban kiszolgált. Törpék. Így nevezte ıket az öreg Ingmar, aki utazónak vélte magát, mert egyszer járt Nulnban. Alacsonyak voltak, Katnál nem sokkal magasabbak, de sokkalta szélesebbek és nehezebbek, mint bármelyik férfi. Palaszürke köpenyt viseltek, bár

kereskedıknek nevezték magukat, bárd és pajzs volt náluk. Szomorúan beszélgettek halk, dallamos hangon, és amikor berúgtak, csatlakoztak a falusiak énekléséhez. Az egyik mutatott neki egy gépmadarat, ami csodálatosan csapkodott fémszárnyaival, és fémes hangon csiripelt. Kat könyörgött a tar fejő Karlnak, a fogadósnak, hogy vegye meg neki, de a férfi, noha a saját lányaként szerette, csak a fejét rázta, és tovább törölgette a poharakat, mondván, sosem tudna kifizetni egy ilyen mestermunkát. A kislány beleremegett a gondolatba, hogy mi történt Karllal, a kövér Heidével és a többi fogadóbelivel, akiket a családjának tartott. Hallotta a sikolyokat, amint a szörnyő horda, élén azzal a furcsa, fekete páncélos harcossal, végigdúlta a falut. Látta a falusiak sorát, amint a fıtéren álló máglyához hajtják ıket. – Talán mennünk kéne, Gotrek. Ahogy látom, nem egészséges ezen a helyen idızni – mondta egy másik hang a közelbıl. Ez egy ember hangja – gondolta Kat. A férfi lágyan és finoman beszélt, olyan mővelt kiejtéssel, mint Gebhardt doktor. A kislányban felizzott a remény szikrája. Nincs olyan bestia, aminek ilyen hangja lenne. Vagy mégis van? Mint sok más falubeli, Kat is ismerte a meséket. Farkasokról, akik embernek néznek ki, amíg a gyanútlan háziak be nem eresztik ıket az ajtón. Gyerekekrıl, akik normálisnak tőnnek, míg fel nem nınek, mert azután visszataszító, elfajzott szörnyekké változnak, és lemészárolják a saját családjukat. Favágókról, akik alkonyatkor gyereksírást hallottak az erdı mélyérıl, és mikor elmentek utánanézni, sosem tértek vissza. A Sötét Erık szolgái ördögiek és okosak, és sok módszerük van az elıvigyázatlanok tırbe csalására. – Addig nem, amíg meg nem tudom, mi történt itt. Grungnira, ez a hely kész mészárszék! – felelte az elsı hang. – Amelyik erı ilyesmit képes tenni egy fallal védett faluval, bizonyára hangyaként taposna el minket. Nézd a vár falán tátongó lyukakat! Menjünk innét! – A mőveltebb hangban bujkált némi félelem, ami tükrözte a Kat szívébe ültetett rettegést. Ismét elborították az elızı éjszakával kapcsolatos emlékek. Egy rettentı, villámcsapásszerő hanggal kezdıdött, bár az ég tiszta volt. Emlékezett a félrevert harang hangjára, a kapu átszakadásának pillanatára. Emlékezett, hogy a fogadó ajtajához rohant, és látta az utcán özönlı bestiákat, akik felperzselték a falut, és mindenkit kardélre hánytak. Egy kecskefejő, hatalmas lény a feje fölé emelte Johant, a molnárt, és bevágta egy lángoló kunyhóba. Johan fia, a kis Gustav vasvillát döfött a szörny mellkasába, de aztán darabokra tépte az a két torz, gyíkbırő, tarajos, rongyos ruhát viselı lény. Kat azt kívánta, bárcsak elfelejtené a látványt, ahogy a holttestbıl cafatokat tépnek és mohón agyaras pofájukba tömik. Eszébe jutott, hogy csodálkozott; nem értette, miért nem jön el Klein gróf a katonáival, hogy megvédje ıket. Amint a várra pillantott, tudta a választ. A tornyok lángokban álltak. A tőz háttere elıtt látta az uraság bitóján lengı testek körvonalait. Gondolta, biztosan Klein emberei, vagyis az, ami maradt belılük. Karl beljebb rángatta ıt, és bereteszelte az ajtót, majd a bejárat elé tolta az asztalokat. Karl és Ulf, a csaposlegény, de még Heide, Karl felesége is kést, vagy egyéb konyhai eszközt ragadott – szánalmas fegyverek az utcákon kurjongató és zagyváló ocsmány horda ellen. Körbeálltak, sápadtan és izzadtan a fáklya reszketı fényénél, miközben behallatszottak a gyilkolás, a pusztítás hangjai. Úgy látszott, legsötétebb félelmeik mindegyike valóra vált; az erdı szívében ólálkodó borzalmas, titokzatos erık végre elıtörtek, hogy rátegyék mancsukat arra, amit sajátjuknak tartanak.

Egy darabig úgy tőnt, a fogadót érintetlenül hagyják, de aztán berobbant az ajtó. A benyomuló bestiák szétszórták az asztalokat. Kat élénken emlékezett arra, hogy a beszakított ajtón keresztül füst áradt be hozzájuk. Ulf felüvöltött és nekirontott az élen érkezı szörnynek, de az egy jókora furkósbottal lesújtott a fejére, szétzúzta koponyáját és agyvelıvel fröcskölte tele a termet. Kat felsikoltott, amikor a zselészerő anyag az arcába loccsant és lecsorgott rajta. Amikor kinyitotta szemét, a halál arcába pillantott. Egy hatalmas teremtmény tornyosult föléje. Embertestő volt, de kecskefejő, szarvai csavarodása különös, Xalakú rúnát formázott. Rıt bunda takarta erıs testét; furkósbotján Ulf vére vöröslött. A bestia lepillantott, és Kat látta, hogy nincs szeme, a szemüregei helyén hús vöröslik. A szörny ennek ellenére kitőnıen látott – talán a nyakában lógó szárított szemgolyófüzér tette ezt lehetıvé a számára. A lény meglepetten szemügyre vette a kislányt, lehajolt és megérintette hosszú, fekete haját, végigfuttatta ujját a fehér sávon, amely homlokától a tarkójáig futott. Megrázta a fejét és szinte félve elhátrált. Karl elvérzett. Szánalmasan vinnyogott, és hiába erılködött, hogy elállítsa a vérpatakot, ami a bal keze helyén lévı csonkból ömlött. Kat nem látta, mi történik a felborult asztal mögött, ahol a két bestia lefogta Heidét, de hallotta az idıs asszony sikoltozását. A kislány kirontott az éjszakába. Menekülni próbált, de találkozott a gyönyörő, fehér arcú asszonnyal, a bestiák úrnıjével, aki egy nagy, vörös szemő csataménen ült. A hátas bıre olyan fekete volt, mint a lovas díszes páncélzata. A nı végigpillantott a pusztításon, mosolygó, rubinpiros ajkai mögül kivillantak hegyes metszıfogai. A haja hosszú volt és fekete, közepén egy fehér csík futott végig rajta. Kat arra gondolt, ez talán a Káosz jele, és már sejtette, hogy a bestia miért kímélte meg az életét. A nı egy kardot tartott az egyik kezében, a pengén vérszínő rúnák sorakoztak. Észrevette Katot, lepillantott rá. A kislány ismét arra gondolt, hogy vége. A nı felemelte a kardját, hogy lesújtson. Kat a rettegéstıl bénultan állva nézett fel rá, pillantása találkozott a harcoséval. A nı mozdulatlanná dermedt amikor a tekintetük találkozott. Kat látni vélte a szemében a rokonszenv halvány jeleit. A nı szája a „nem” szót formálta, majd sarkantyújával mozgásra ösztökélte hátasát. Végigvágtázott az utcán, vissza sem pillantott. Kat észrevette a máglyát, és a tőz felé terelt, összevert falusiakat. Gyorsan elbújt. Hamarosan vadállati kántálás töltötte be a falut. Égett hússzag terjengett a levegıben, egyszerre volt szívfájdító és émelyítı. A haldokló falusiak szörnyő sikolya töltötte be az éjszakát. Kat egészen reggelig a rejtekén maradt, imádkozott barátai lelkéért és azért, hogy ne találják meg. Mire a nap felkelt, a bestiák eltőntek, mintha soha ott sem jártak volna. A falu füstölgı romjai, és a még mindig parázsló máglyán heverı, elszenesedett koponyák és összetört csontok kupaca azonban jól mutatta, hogy nem rémálom, hanem valóság volt, amit a kislány átélt. Hirtelen az egész élmény rászakadt Katra. Hangosan hüppögve sírni kezdett. Könnyek csorogtak koromlepte arcán. – Mi volt ez, emberifjonc? – kérdezte a közelben a mély hang. Kat megpróbálta csillapítani zokogását, miközben puha léptek közeledtek hozzá. Valami eltakarta a napot búvóhelye bejárata elıtt. Felnézett; egy férfi arcát látta, amit hosszú, aranyszínő haj keretezett. Ijedt, fáradt tekintető szemek néztek le rá. A férfi

arcát egy hosszú sebhely csúfította el. Kard villant feléje; a pengébe halvány jeleket véstek. – Gyere ki, de lassan! – mondta a férfi. Lágy, dallamos hangja rideg volt. Kat lassan kikúszott a napfényre. Érezte, hogy ismét közel áll a halálhoz. Az ismeretlentıl való félelem elszánttá tette a férfit. A kislány felállt. A férfi sokkal magasabb volt nála. Úti öltözéket viselt, szakadt, kopott vörös gyapjúköpenyét hátravetette a jobb válla felett, szabaddá téve kardforgató karját. Ruhája pecsétes, foltozott és igen viseltes volt. Magas szárú bırcsizmája is elkopott. Feszült figyelemmel tekintgetett körbe – úgy tőnt, ez a szokása. – Csak egy kislány! – kiáltott hátra válla felett. – Talán egy túlélı. A Frau Hof pékségének maradványai mögül elıtrappoló alak a maga módján éppen olyan rémisztı volt, mint a bestiák. Törpe volt, de kevéssé hasonlított a Kat által megismert utazó kalmárokra. Kat fölé tornyosult, de alacsonyabb volt a vándornál, viszont zömök; olyan nehéz lehetett talán, mint Jan, a kovács, és még nála is izmosabb. Bonyolult tetoválások mintázata borította egész testét. Borotvált koponyája fölé jókora, vörösre festett hajtaraj emelkedett. Bal szemét kezdetleges bır szemvédı takarta, orrától a bal füléig aranylánc ívelt. Egyik csülökmérető öklében olyan hatalmas fejszét szorongatott, amilyet Kat még sosem látott. A törpe harciasan méregette a kislányt. Sugárzott belıle a nehezen visszafojtott düh. Rajta nyoma sem volt a félelemnek, amely társa arcán látszott. – Mi történt itt, gyermek? – kérdezte nyersen, olyan hangon, ahogy kı a kövön csikordul. Az ırült, nem emberi fél szembe nézve Kat képtelen volt válaszolni. Az ember gyengéden a vállára tette kezét. – Mondd meg a neved! – kérte kedvesen. – Kat. Katerina. A bestiák voltak. Kijöttek az erdıbıl, mindenkit megöltek. Elbújtam. Itt hagytak. Kat önkéntelenül is elmotyogta történetét a bestiákkal és a fekete páncélos nıvel való találkozásáról. A két kalandozó elképedten hallgatta. Amikor a kislány befejezte, a törpe csüggedten nézett rá. Elszánt arckifejezése kissé megenyhült. – Ne aggódj, gyermek. Most már biztonságban vagy. ♦♦♦ – Utálom a fákat. Olyanok, akár az elfek, emberifjonc – mondta Gotrek. – Arra késztetnek, hogy fejszét emeljek rájuk. Felix Jaeger idegesen meredt az árnyas erdı mélyébe. Minden irányból körülvették a hatalmas fák, ezek a baljós lények, melyeknek ágai összezárultak az ösvény fölött, egymásba kulcsolódva, mint egy imádkozó óriás ujjai, és elvágták a napfény útját, hogy csupán néhány magányos pászma világíthassa meg útjukat. Moha borította az ágakat, a törzsek repedezett kérge a döglött kígyók aszott bırére emlékeztetett. A csendet, ami olyan ısi volt, mint maga az érintetlen erdıség, csak néha törte meg valami nesz az aljnövényzetbıl. A hang úgy terjedt szét, mint a fodrozódó győrők egy tavacska vizén, és éppoly titokzatosan tőnt el. Itt, az erdı ısöreg, gonosz szívében a madarak sem mertek énekelni. Egyet kellett értenie Gotrekkel. Sohasem szerette az erdıket, már gyerekkorában sem. Nem lelkesedett úgy a vadászatért, mint fivére. Jobban szeretett otthon ülni könyvei társaságában. Az erdık számára mindig is rémisztı helyek voltak, bestiák, trollok, a rémálmok szüleményeinek tanyái. Tudta, az erdıkbe számőzték azokat is, akiken a Káosz stigmái mutatkoztak. A sőrők mélyére mindig vérfarkasokat és

boszorkányokat képzelt; úgy gondolta, az ilyen helyeken ádáz küzdelmek folynak az elfajzottak és az Ártó Hatalmak egyéb számkivetett hívei között. Gotrek átmászott a fatörzsön, ami keresztben feküdt az ösvényen, aztán megfordult, és felsegítette Katót is, könnyedén emelve fel a gyermeket fél kezével. Felix megtorpant az akadály elıtt. Látta, hogy a rönköt valami különös gomba foltozza és rothasztja. Rovarok szaladgáltak rajta, vakon fúrva be magukat a bőzlı, penésszerő anyagba. Felix megborzongott, amikor tenyere alatt érezte a nyirkos fát, felkészülve a nekirugaszkodásra. Csizmája kis híján lecsúszott a nedves moháról a túlsó oldalon. Széttárt karral kellett egyensúlyoznia, de közben egy pókhálóhoz ért, ami egy alacsony ágról lógott alá. Gyorsan elkapta a kezét és megpróbálta lesöpörni a ragacsot. Sohasem szerette az erdıket. Utálta a nyarakat, amikor kiköltöztek apja erdei kúriájába. Győlölte a fenyırönkökbıl ácsolt házat, ami a Gustav Jaeger faügyleteihez alapanyagot szolgáltató erdık közepén állt. Nappal nem volt olyan rossz, feltéve, hogy nem csatangolt messzire az épülettıl, de éjszaka túlbuzgó elméje még a gondozott erdıket is szörnyőséges lakókkal népesítette be. Képzeletének goblinjai és démonjai igazi otthonra leltek a hajladozó fák alatt. Egyszerre irigyelte és szánta a szırmeruhás erdılakókat, akik apja birtokán dolgoztak. Irigyelte a bátorságukat, hısöknek látta ıket, vitézeknek, akik farkasszemet néznek a zabolátlan területek rémségeivel. Szánta ıket, mert egész életükben folyton résen kellett lenniük. Neki mindig úgy tőnt, hogy aki egy erdei településen lakik, az az elképzelhetı legbizonytalanabb környezetben él. Emlékezett, amikor állt az ablakánál, és bámult a zöld rengetegre, azt képzelte, hogy az erdı a világ legvégéig elér, belenyúlik azokba a pusztaságokba, ahol a Káosz rémisztı csatlósai kóborolnak. A furcsa neszek, az épület fényeire győlı molyfellegek vergıdése csak erısítették félelmeit. İ a város, Altdorf utcáinak gyermeke volt. Rémálma, hogy eltévedhet az erdıben, gyakran meglátogatta azokon a hosszú nyári éjjeleken. Persze nevetséges gondolat volt, hiszen a Jaeger-birtok tíz mérföldre volt Altdorftól, a birodalom legjobban megtisztított területén. Az erdıt szüntelenül ritkították. Valójában mővelt, gondozott birtok volt, amely nem mutatott hasonlóságot a sőrő, átláthatatlan Drakwalddal – azzal az erdıvel, amelyen éppen most kellett átvágnia. Gotrek hirtelen megtorpant és beleszimatolt a levegıbe. Megfordult, visszanézett Felixre, aki érdeklıdve oldalra billentette fejét. Gotrek csendre intette és elhúzta száját, mintha valami távoli hangra próbálna koncentrálni. Felix tudta, a törpe hallása és szaglása jobb az övénél. Várakozón álldogált. Gotrek megrázta a fejét, visszafordult és továbbindult. Lehet, hogy az erdı gonosz kisugárzása a Trollvadász kötélidegzetét is megtépázza? Amit ezen a reggelen látott, bárkinek alapot adott volna a félelméhez. Ez az erdı csakugyan az emberekkel ellenséges erıket rejtett. Kat meséje is ezt igazolta. Lenézett a kezére, és azt kellett látnia, hogy reszket. Kemény embernek tartotta magát, de amit a felperzselt faluban látott, az még a sziklaszívőeket is megviselné. Valami úgy gázolt keresztül Kleinsdorfon, mint dühödt óriás a hangyabolyon. A kicsiny falut megdöbbentı gonoszsággal és alapossággal pusztították el. A támadók egyetlen épületet sem hagytak érintetlenül, és Katon kívül egyetlen lakos sem maradt életben. A történtek, az értelmetlen kegyetlenség, amivel végrehajtották a mészárlást, megdöbbentette Felixet. Tudta, mindazzal, amit reggel látott, újra találkozni fog a rémálmaiban. A falu fıtere, a szenes koponyákkal megrakott máglya… A megolvadt bordacsontok, amelyek elszenesedett fadarabokként álltak ki a füstölgı hamuból. Némelyiken egyértelmően látszott, hogy gyermektestbıl származik. Visszataszító,

égett hússzag töltötte meg az orrát; amíg a faluban volt, egyszer sem merte megnyalni az ajkát – elképzelte, mi lehet a szélhordta hamuban. Bénultan állt a földig, rombolt falu csendjében és sivárságában. Körülötte minden hamuszürke vagy szénfekete volt, kivéve néhány tüzet, amely itt-ott még parázslott. Riadtan rezdült össze, amikor a szétdúlt városháza teteje beomlott. Rossz ómennek tőnt. Úgy érezte magát, mint egy parányi élılény egy végenincs, kietlen sivatagban. A pillanat emléke örökre belevéste magát az elméjébe. A közeli hegyen egy fallal védett vár állt; olyan volt, akár a sziklapók, ami tőzette kılábaival kapaszkodik a kövekbe. A bezúzott kapu tátongó szájában felakasztott emberek himbálództak a bitókon, mint a pókfonálba ragadt legyek. Fentrıl nézve az alant elterülı falu démongyermekek játszóterének látszott, olyan volt, mintha félkegyelmő óriások törték volna szilánkokra régi, megunt játékszerüket. A falu utcáin jelentéktelen tárgyak hevertek Egy törött vasvilla, fogain ráalvadt vér. Egy félig megolvadt harang a beomlott templom romjaiban. Egy gyermek facsörgıje, egy összetört bölcsı. A szélben sodródtak a Befejezetlen Könyv, a sigmariánus testamentum nyomtatott lapjai. Nyomok a poros utcán, ahol végigvonszolták a hullákat; valamennyi a piactéren rakott tőzhöz vezetett. Egy gyönyörő, színes ruha, amelyet sohasem viseltek, kirívóan érintetlenül hevert az utcán. Egy emberi combcsont, amelyet a velı kedvéért törtek ketté… Felix találkozott már az erıszak több megnyilvánulási formáival, de még egyet sem látott, ami ilyen mértékő, ilyen céltalanul esztelen lett volna. Még a von Diehl erıdnél is csatát vívtak, ahol mindkét félnek megvoltak a maga céljai. Itt csak vért ontottak. Hallott már ilyen mészárlásokról, de teljesen más volt látni a kézzelfogható bizonyítékokat. A tény, hogy ilyen dolgok megtörténhettek és meg is történtek, megrémítette. Hogy engedheti Sigmar, hogy engedheti bármelyik isten, hogy ilyesmire sor kerüljön? Az is zavarta, hogy Kat túlélte a mészárlást. Nézte az elıtte bandukoló kislányt, leeresztett vállait, mocskos haját, kormos ruháját, és sehogy sem értette, miért hagyták életben. Nem volt semmi értelme – miért éppen ıt kímélték meg az álmos kis falucska valamennyi lakója közül? Talán goblinok ivadéka, a Sötétség szolgája, aki a végzetük felé vezeti ıket? Lehet, hogy Gotrekkel most valami gonosz lényt kísérnek következı áldozata felé? Máskor elhessegette volna a nevetséges gondolatot – a kislány nyilvánvalóan csak egy ijedt gyermek volt, akit a sors élve hagyott, míg másokkal végzett –, ám itt, az erdı homályában könnyen feltámadt az emberben az efféle gyanú. Az ıket körülvevı mozdulatlan némaság feszültté, éberré és gyanakvóvá tette. A Trollvadászon nem látszott, hogy zavarná veszélyes helyzetük. Semmitıl sem tartva menetelt, elkerülte az alattomos fagyökereket, amelyek el akarták gáncsolni, lába ráérısen falta a mérföldeket. Súlyát és zömök termetét meghazudtoló csendességgel mozgott; mintha otthon lett volna az erdı árnyai között, valamivel magasabbnak is látszott. Nem a tıle megszokott, görnyedt tartással mozgott, magabiztosabb volt, mint máskor – talán azért, mert a hegymélyi nép fiaként kedvelte a sötétség és bezártság érzését. Felixszel ellentétben egyszer sem torpant meg, ha nesz hallatszott az aljnövényzetbıl. A fiatalember sóhajtott és felidézte az érveket, melyekkel meggyızte a törpét, hogy ne kutakodjon sokáig a faluban. A kislány jelenléte jó kifogás volt arra, hogy továbbálljanak, és biztos helyet keressenek, ahol Kat menedékre lelhet. Ez, és az eshetıség, hogy a teremtmények a következı falu ellen vonulhatnak, végül meggyızte a Trollvadászt, hogy a flensburgi utat válasszák.

Felix valami ösztön parancsára megtorpant. Nem mozdult, feszülten figyelt, hall-e bármi szokatlant. Talán csak képzelete játszott vele, de úgy érezte, még az erdı mozdulatlansága is fenyegetést rejt. İsi gonoszságot sejtett, mely áldozatokra les, és csak a maga idejét várja. Akármi bujkálhatott a hosszú árnyak között és Felix tudta, hogy valami bujkál is. Hővösödött. A homály egy árnyalatnyit mélyült, sejteni engedve ezzel, hogy a lombtakaró felett beesteledett. Felix hátrapillantott a válla felett, rettegve a csendtıl, az esetleges üldözık zajától. Mire újra körülnézett, Kat és Gotrek eltőntek az ösvény kanyarulata mögött. Valahol a távolban felvonyított egy farkas. Felix sietett felzárkózni társaihoz. ♦♦♦ Felix a Trollvadászt nézte a tábortőz felett. Gotrek egy kidılt fatörzsnek vetette a hátát és a tőzbe bámult, úgy meredt a táncoló lángokba, mintha valami rejtett igazságot olvashatna ki belılük. Keze tőzszerszáma kovakövével babrált. Éles vonású arca alulról megvilágítva olyan volt, mint egy gránitszirt oldalába vésett törpeábrázat. Árnyékok kergetıztek orcáin, tetoválásai homályos foltok voltak, egy halálos betegség utolsó szakaszának jeleire hasonlítottak. A fény ép szemére vetıdött; szemgolyója idegenül csillant meg üregében; olyan volt, akár a csillag a homályos tó vizén. Kat a törpe mellett hevert. Szabályosan lélegzett és úgy tőnt, alszik. Gotrek megérezte, hogy Felix figyeli, felnézett. – Mi bánt, emberifjonc? Felix elfordult a tőztıl. A lángok fényétıl még mindig káprázott a szeme, ennek ellenére végigmérte az árnyakat a fa alatt, leselkedık után kutatva. Kleindorf lakói rémlettek fel elıtte, kik úgy tértek nyugovóra, hogy nem is sejthették: a Káosz serege lopakodik feléjük. Szavakat keresett, és végül az igazság mellett döntött. – Igazából… egy kicsit aggódom, Gotrek. Valami furcsa oknál fogva megrémített, amit a faluban láttunk. Egyedül az istenek tudják, miért. – A félelem az elfeknek és a gyermekeknek való, emberifjonc. – Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? Gotrek elvigyorodott. Megmaradt fogai a tőz fényében még sárgábbnak tőntek. – Dehogynem. – Ugye nem várod, hogy elhiggyem, a törpék soha nem félnek? Vagy csak a Trollvadászok nem ismerik a félelmet? – Azt hiszel, amit akarsz, emberifjonc. De én nem ezt mondtam. Csak a bolond, a holdkóros nem fél soha, viszont csak egy gyermek, vagy egy gyáva nyúl engedi, hogy félelme uralja. A harcos arról ismerszik meg, hogy legyızi félelmeit. – A falu elpusztítása sem ijesztett meg? Most sem félsz? Valami lappang odakint, Gotrek. Valami gonosz. A Trollvadász felnevetett. – Nem. Trollvadász vagyok, emberifjonc. Arra születtem, hogy csatában essem el. A félelemnek nincs helye az életemben. Felix megrázta a fejét és próbálta eldönteni, Gotrek vajon gúnyolódik-e vele. Megszokta a törpe hirtelen hangulatváltásait, és kezdte sejteni, hogy a Trollvadásznak sajátos humorérzéke van. Gotrek eltette kovakövét az erszényébe, és megragadta bárdja nyelét. – Nyugodj meg, emberifjonc. Semmit sem tehetsz a holtakért, és ha gyilkosuknak az a sorsa, hogy találkozzon velünk, akkor az ellen sem tehetsz semmit. – Ettıl meg kellene nyugodnom?

A bajtársias hangulat olyan hirtelen párolgott el, ahogy kialakult. Harag izzott a törpe hangjában. – Nem, emberifjonc, nem muszáj. De azt elhiheted, hogy ha megtalálom a gyilkosokat, a vérükkel fizetnek. A gonoszság, aminek ma tanúi voltunk, nem marad büntetlen. Már nem volt nyoma emberi érzelemnek Gotrek hangjában. A törpe idegenül csillogó szemébe nézve Felix látta az ırületet, az embertelen erıszakot, ami kitörni készülı lávatömegként fortyogott a Trollvadászban. Egy pillanatra hitt a törpének, magával ragadta az eszelıs meggyızıdés, hogy kiállhat a sötét hatalom ellen, ami elpusztította a falut, aztán újra átvillantak rajta a pusztítás és a felfordulás méretei, s lelkesedése elpárolgott. Egy harcos, még ha olyan hatalmas is, mint Gotrek, nem állhat ki a Káosz fattyai ellen. Megborzongott és összehúzta köpenyét. Hogy idegességét leplezze, elırehajolt és rızsét dobott a tőzre. A gallyak összezsugorodtak, majd lángra kaptak. Szikrák szállongtak lustán felfelé. Maró füst csípte a szemét, ahogy a zuzmóval borított ágak parázslani kezdtek. Megtörölte könnyezı szemét és megszólalt, hogy megtörje a riasztó a csendet. – Mit tudsz az állat-emberekrıl? Elhiszed a kislány történetét, hogy ık rohanták le a falut? – Miért ne? A bestiák azóta lakják ezeket az erdıket, hogy népem előzte az elfeket, és annak már kis híján háromezer éve. Azóta sokszor elıjöttek hatalmas csordáik, hogy a törpék és az emberek városaira törjenek. Felix csodálatot érzett a nemtörıdömség iránt, amivel a törpe háromezer évvel korábbi eseményeket emlegetett. A háborút, amirıl beszélt, még a Birodalom megalapítása elıtt vívták, századokkal azelıtt, hogy az emberek elkezdtek történelmet írni. Miért nem figyeltek az emberek tudósai jobban a törpékre, amikor könyveiket írták? Felix énjének diák része az elfeledett tudás elsırangú tárházaként tekintett a törpére. Gondosan figyelt, és próbált mindent megjegyezni, amit Gotrek mondott. – Azt hittem, a bestiák egyszerő mutánsok, állati sorba lezüllött kitaszítottak, akiket a torzkı ereje változtatott át. Tanult professzoraink közül néhányan legalábbis ezt állítják. Gotrek úgy rázta meg fejét, mintha az emberi faj ostobasága keserítené el. – Ilyen elfajzottak valóban követik a hordákat, mint csicskák és potyalesık, de a valódi bestiák külön fajhoz tartoznak, és még a Csapások Korából származnak. Abban az idıben tolakodott be elıször világunkba a Káosz, a Sötét Hatalmak akkor merészkedtek át elıször a Sarki Kapukon, hogy ezt a planétát sanyargassák. A bestiák akár a Káosz elsıszülöttei is lehetnek. – Hallottam meséket, amikben a Káosz emberszerő bajnokait segítik. Azt mondják, ık alkották annak a seregnek a magvát, amelyik Praag ellen vonult két évszázada. Azt a nagy sereget a Kegyes Magnus verte vissza. –Felix nem felejtette el a levegıbe rajzolni a pöröly jelét, amikor a Megszentelt nevét kimondta. – Ez nem meglepı, emberifjonc. A bestiák legalább annyira tisztelik az erıt, amennyire imádják a Káoszt. Az Ártó Erık bajnokai pedig a legnagyobb harcosok közé tartoznak, hogy Grimnir átkozza el ıket! Remélem, a leánygyermek meséje igaz, és hamarosan szembenézhetek azzal a fekete páncélos nıstényördöggel. Méltó próbája lenne fegyveremnek, és ha úgy rendeltetett, méltó halál. – Az lenne. – Felix forrón remélte, hogy ez nem fog bekövetkezni. Bármilyen körülmények közé képzelte is el a jelenetet, amint Gotrek halálát leli a Káoszharcos kezétıl, rögtön azután saját végzete is megjelent a szeme elıtt. – És mi van a lánnyal? – kérdezte. – Gondolod, hogy az, aminek mondja magát? Nem lehet a támadók cinkosa?

– Ez csak egy gyermek, emberifjonc. Nem lengi be a Sötétség bőze. Ha úgy lenne, már megöltem volna. Felix rémületére észrevette, hogy Kat tágra nyílt szemekkel, ijedten figyeli ıket. Pillantásuk találkozott. Felix szégyenkezve nézte a félelmet, mely egy olyan gyermek szemében tükrözıdött, aki máris oly sokat szenvedett. Felkelt és megkerülte a tüzet. Viseltes köpenyét a kislányra terítette. – Aludj csak – mondta. – Biztonságban vagy. – Azt kívánta, bárcsak ı maga is hinne ebben. Látta, hogy Gotrek szeme csukva van, a keze azonban a fejszét szorítja. Felix lehevert a derékaljnak felhalmozott leveleken, és egy hosszú pillanatra az ágak közt hidegen szikrázó csillagokra nézett. Zaklatottan aludt, régi rémálmai ismét meglátogatták. ♦♦♦ – Kudarcot vallottál, kedves – mondta nyugodtan Kazakital démonherceg. Lopott szemeivel a nıre pillantott. Justine érezte, amint lénye velejéig hatoló erı villámlik át rajta. Arca összerándult; jól tudta, milyen büntetést mérhet ki rá pártfogója, ha elégedetlen. Ujjai ösztönösen a fekete harci pengéjének markolatát díszítı rubin gombra kulcsolódtak. Megrázta a fejét. Hatalmas, fehér sávos fekete hajzuhataga meglebbent. Erıtlennek érezte magát. Bár egy kisebb bestiasereg várta hallótávolságon belül, tudta, nem segíthetnek rajta. Mesterével szemben senki sem segíthet rajta. Örült, hogy a vén bestiasámán, Grind, és tanítványai visszavonultak az oltártól az idézés végeztével. Nem akarta, hogy bárki is szemtanúja legyen megleckéztetésének. – A faluban mindenki meghalt. Ahogy mindketten kívántuk – hazudta, miközben mindvégig tudta, hogy hiába. Gazdagon díszített páncélja satuként szorult testére. A fájdalom halovány jelei csiklandozták idegvégzıdéseit. Jól tudta: ha a démon úgy kívánja, hamarosan elmerül a kín óceánjában. – A gyermek él. – A démon hangja színtelen, sallangoktól és érzelemtıl mentes volt. Justine próbált nem rápillantani, jól tudva, milyen hatással lenne rá a látvány. Tudta, hogy már elkezdte az áldozat testét átformálni olyasvalamivé, ami jobban hasonlított valódi alakjára. Körülnézett. Feje fölött a két hold együtt állt. Morrslieb, a Káosz holdja teljes korongként ragyogott, Mannslieb a legkisebb alakját mutatta. Ezen, és a két elkövetkezı éjjelen a Káosz ereje áthatja ezt a földet, elég erısen ahhoz, hogy megidézhesse démoni pártfogóját annak pokoli otthonából, a valóságon túli birodalomból. Elég erısen ahhoz, hogy a démon megszállja a testet, amelyet az erdı mélyén megbúvó oltáron áldoztak fel neki. Az oltárt körülvevı sőrő, vörös felhın át látta követıi tábortüzeit, a lángok elmosódottnak tőntek az éjszakát átfestı vörös ködben – aprócska csillagok voltak a démon aurájának napként ragyogó fényéhez képest. Hallotta, amint a lény áthelyezi testsúlyát, felismerte a hulla hátából elıtörı szárnyak bırének csikordulását. Figyelmét az oltárt szegélyezı, felnyársalt emberfejekre összpontosította. Klein gróf és fia, Hugó arca nézett vissza rá. A trófeák felidézték az elızı éjszaka emlékeit. Az öreg gróf igazi harcos volt. Eléje jött a várudvarra, és egy szöges buzogánnyal a kezében, félig-meddig felöltött páncéljában szállt szembe vele. Megátkozta ıt sötétségben fogant, pokolbéli kölykéért. A rettegés kiült az arcára, amint meglátta ellenfele háta mögött a vár szétzúzott kapuján beáramló górok és ungorok hordáját.

Justine szinte megsajnálta a bajszos vén bolondot. Mindig kedvelte ıt, méltó volt rá, hogy harcosként haljon meg, és ezt gyorsan meg is adta neki. Az ifjú az apja mögött, félelemtıl sápadtan állt. Sarkon fordult és átrohant a véráztatta udvaron, ahol a bestiák az álmukból alig magukhoz tért katonákat mészárolták. Justine könyörtelenül követte, a húsához nıtt fekete páncél a kitartását is megnövelte, akárcsak az erejét. Az elsötétült váron keresztül tartó hajsza Hugó hálótermében ért véget. Justine tudta, ennek így kell történnie, elvégre ez volt az a hely, ahol az egész elkezdıdött. A fiú bezárkózott, és az istenekhez szőkölt, hogy mentsék meg. Justine páncélos lábának egyetlen rúgásával szilánkokra törte az ajtót és bosszúálló démonként sétált be. A hely nagyjából úgy nézett ki, mint régen. Ugyanaz a hatalmas ágy állt a közepén, ugyanazok a finom bretonniai szınyegek borították a padlót. Ugyanazok a szarvasfejek és vadásztrófeák, fegyverek és zászlók sorakoztak a falon. Csak Hugó volt más. Az élénk, keskeny arcú ifjúból hájas, elpuhult férfi lett. Izzadtság folyt vastag tokáján. Arca még rettegın hunyorgó szemei ellenére is egy csecsemıre emlékeztette Justine-t. Más talán fel sem ismerte volna, de ı sohasem felejtené el a szemét – azokat a kifejezéstelen szemeket, melyek hét éve, attól a naptól kezdve követték, hogy betette lábát a várba. Hugó hosszú kardot ragadott ügyetlenül pufók mancsába. Erıtlenül felemelte, de Justine könnyedén félreütötte, amitıl a penge pörögve röpült át a szobán. Kardja hegyét a férfi mellkasának szegezte, és enyhe nyomást gyakorolt rá. Hugó kénytelen volt hátrálni, mígnem megbotlott az ágy lábában és elterült a lepedın. Ürülék szaga terjedt szét a levegıben. A puffadt, rózsaszínő féreg megnedvesítette ajkát. – Meg fogsz dögleni – mondta neki Justine. – Miért? – préselte ki magából Hugo. Justine ekkor levette a sisakját. A férfi felnyögött, amikor – végre – felismerte arcát és hosszú, jellegzetes haját. – Már hét évvel ezelıtt megmondtam. Emlékszel? Akkor kinevettél. Most miért nem nevetsz? – Kicsit jobban rányomta a kardot. Kinyíló virágszirmokként terjedt szét a vér a fehér selyemingen. A férfi esdeklın nyújtotta ki a kezét. Évek óta elıször, az indulat könnyei lepték el Justine szemét. Újra érezte a düh és győlölet forró sürgetését. Az érzés végigszáguldott erein, álarccá keményítette vonásait. Nagyot döfött a kardon, élvezte a behatolás erejét és a pokolbéli fém tiszta vágását a húsban. Elırehajolt, és a férfit az ágyhoz szegezte, ahová az ıt teperte hét évvel korábban. Ismét vér szennyezte be a lepedıt. Meglepıdött önmagán. Hosszú évekig tervezgette a számos lassú, szándékos, élvezetes kínzást, most mégis egyetlen döféssel kivégezte Hugót. A bosszú valahogy kevésbé tőnt lényegesnek. Sarkon fordult, és elhagyta a szobát, majd elment felügyelni a város kifosztását. Ügyet sem vetett a két férfi könyörgésére, akiket a bestiák felhúztak a bitóra, felfoghatatlan és hátborzongató vicceik egyikeként. Lent a faluban aztán belebotlott a gyermekbe, a saját lányába, akit régóta szeretett volna elfelejteni. – Nem kellett volna megkímélned a kislányt, kedves. – A démon engedte, hogy haragja megcsillanjon a hangjában. Az örökkévaló kín ígérete adott nyomatékot minden egyes szavának. – Nem kíméltem meg a gyermeket. Csak meghagytam a bestiáknak. Nem vagyok felelıs minden egyes falusi lurkó lemészárlásáért. A démon szavainak ostora végigvágott rajta. – Ne hazudj, kedves. Megkímélted, mert túl puhány vagy. Egy pillanatra engedted, hogy a puszta emberi gyengeség visszatartsa a kezed, és letaszítson választott utadról.

Ezt nem hagyhatom. De te sem, mert ha irányt változtatsz, mindent elveszítesz. Higgy nekem, ha életben hagyod a lányt, jó okod lesz, hogy megbánd. Justine felnézett a lényre, és mint mindig, most is megdöbbentette a fényes, kitines szépség. Látta a fekete, páncélozott alakot, a brutálisan elbővölı arcot, amely a rúnákkal telerótt sisak alól nézett rá. Belepillantott a vörösen izzó szembe, érezte az erıt. A démon nem ismerte a gyengeséget, sem a könyörületességet. Nem volt semmi fogyatékossága. Egy nap ı maga is ilyen lehet. A lény észlelte ezt a gondolatát, és látszólag örömmel mosolygott rá. – Megérted, kedves. Ismered szerzıdésünk lényegét. A Káoszharcos útja csupán próbatétel. Haladj végig rajta, és a végén hatalom és halhatatlanság lesz jutalmad. Térj le róla, és csak örök kárhozat vár rád. A nagy Khorne megjutalmazza az erıseket, de győlöli a gyengéket. A harcok, melyeket vívunk, a háborúk, melyekben küzdünk, csupán próbatételek, olvasztótégelyek, melyek kiégetik gyengeségeinket és megedzik erınket. Erısnek kell lenned, kedves. A nı bólintott, a lény lágy hangja szinte hipnotizálta, és megigézte annak ígérete is, hogy eljön a nap, amikor nem ismer majd sem fájdalmat, sem gyengeséget, hogy hibátlan, tökéletes lehet, hogy páncélján egyetlen kis rés sem lesz, amelyen a világ borzalmai átszivároghatnak. A démon kinyújtotta egyik karmos kezét és a nı megérintette. – A vér és sötétség kora következik, a rettegés és tombolás évei. A négy Nagy Hatalom seregei hamarosan elımasíroznak a sarki pusztaságokból, és ennek a világnak a sorsát acéllal, sötét mágiával döntik el. A nyertes oldal fogja megkapni ezt a világot, kedves. A gyızteseké lesz az örök uralom. Ezt a bolygót megtisztítjuk a mocskos emberiségtıl. Mindent a saját képünkre formálunk. Te is ott lehetsz a gyıztesek közt, kedves, mint egyik kiváltságos bajnokunk. Csak annyit kell tenned, hogy erıs maradsz, és erıdet urunk rendelkezésére bocsátod. Szeretnéd ezt? A lény izzó szemébe nézve, hangjának selymes gyızködését hallva a nınek nem voltak kétségei. – Akarsz csatlakozni hozzánk, kedves? – Ó igen – lehelte Justine. – Igen! – Akkor a gyermeknek pusztulnia kell! ♦♦♦ Justine keresztülmasírozott követıinek sokaságán, hogy elfoglalja helyét a faragott fatrónuson. A csupasz pengét keresztbefektette térdén, és szembenézett követıi leghatalmasabbjaival, a gorokkal. A kard emlékeztette mindannyiukat, hogyan uralkodik rajtuk, ez volt hatalmának jelképe. Bírta a Démonisten jóindulatát, aki oly kegyes volt hozzá, hogy hatalmat adott neki. Lehet, hogy a bestiáknak nem tetszett a dolog, de kénytelenek voltak elviselni – legalábbis addig, míg egyikük képes lesz, primitív törvényeik szerint, párbajban legyızni ıt. Persze, amelyiknek volt egy kis esze, nem hívta harcra ıt, hiszen mindegyik ismerte Kazakital próféciáját, melyet akkor mondott, amikor a Káoszharcos rangjára emelte. Mindannyian tudták, mit mondott a démon: egyetlen harcos sem kerekedhet csatában fölébe. Mindannyian szemtanúi voltak ennek az igazságnak, de arról sem lehetett megfeledkezni, hogy bestiák voltak, ösztönük arra sarkallta ıket, hogy kihívják vezetıjüket. Justine vágyott rá, hogy egyikük megpróbálja: a vérszomj áthatotta, ahogy mindig, amikor találkozott pártfogójával. Tekintete arra a hatalmas faliszınyegre esett, ami emlékei szerint egykor egy egész falat beborított. Az anyagba Klein család múltjából származó harci és vadászjeleneteket szıtték bele; egykor gyönyörő volt, most azonban

sárfoltok, a bestiák ürülékének mocska borította. Elhatározta, parancsba fogja adni, hogy égessék el. Nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse a Klein családra. A látvány, ahogy megtermett, állatfejő követıi Lord Klein kedvenc holmiján heverésztek, eszébe juttatta, mennyire megváltozott a világa azóta a végzetes reggel óta, hogy Hugó szobájából az erdı mélyére menekült. Az eléje táruló kép olyan volt, mint az ırült mővész, Teugen rémálomszerő metszetei. Hatalmas, szarvat és páncélöltözetet viselı állatok jártak a besötétedett erdı torz törzső fái alatt. Úgy néztek ki, mint a lovagi ideálok gonosz paródiái, a természet megtestesülései – mintha az erdı barmai fellázadtak volna, hogy előzzék a felkapaszkodott embert. Ahogy egy nap majd meg is teszik. A Káosz hívei az emberek minden királyságát romba fogják dönteni. Amit ı tett, az csak a kezdet. Lesznek követıi. Ahogy diadalainak híre megy, egyre több Káosz-hívı győlik a zászlaja alá. Hatalmas serege lesz, és a Birodalom hatalmasai reszketni fognak tıle. Furcsa módon ez a jövıkép nem pezsdítette fel annyira a vérét, mint korábban. Bosszankodva söpörte félre a gondolatot, és leendı seregének századosaira pillantva eltöprengett, milyen parancsokat adjon nekik. Ahogy méricskélı pillantását végigfuttatta rajtuk, azon tőnıdött, mikor és honnan éri majd a pozícióját fenyegetı kihívás. Bármelyiküktıl jöhet. Mindegyik gor, a bestiák legnagyobb és leghatalmasabb, legádázabbul törtetı fajtájához tartoznak. Látta a pózoló Hagalt; kecskeszarvait arany bevonat díszítette, ragyogó szıke irhája csillogott a tőzfényben. Valamennyi bestia közül ıt tartotta a legesélyesebbnek arra, hogy kihívja a Szarvak Csattanásának rituáléjában. Kémei jelentették neki, hogy Hagal elégedetlenkedik leghangosabban a tábortőz mellett, ı panaszkodik a legtöbbet, hogy milyen természetellenes, hogy egy nıstény a vezetıjük. İ a legmogorvább, mindig megkérdıjelezte a parancsait, de sohasem ellenkezett annyira, hogy az kihívásnak minısült volna. Egyelıre csak valamilyen alkalomra várt, talán arra, hogy legyengüljön. Ha most kerülne sor a harcra, bizonyos, hogy Justine gyız. Lurgar ellen már kevésbé venné biztosra diadalát, ha nem lenne a jóslat. A hatalmas, vörös bundás, bikafejő volt a legádázabb harcos, egy vérivó megszállott, akinek pusztítás vágyát csak az emberhús iránti éhsége haladta meg. Eleven fegyver volt, mikor a harci ırület elborította az agyát. Justine tartott tıle, nem szívesen küzdött volna meg vele. Szerencsére kicsi volt a valószínősége annak, hogy Lurgar ellene fordul – hacsak nem veszi rá valaki. Az ember-bika túl buta volt ahhoz, hogy ambiciózus legyen, és szívesen követett bármilyen vezetıt, aki elegendı ellenfelet és ételt ígér neki. Nem volt vezetı típus, viszont egy háttérbıl irányító bábjátékos számára tökéletes eszközzé válhatott. Lurgar mellett éppen egy olyan harcos ült, aki képes lehetett ilyen irányítgatásra: az öreg sámán, Grind. Bestia létére eszes volt, a csalafintaság, fortélyok, és az eltorzultak körében tanulásnak számító tevékenységek megszállottja. Tudott csontokból jósolni és ómeneket értelmezni, szellemekkel beszélni és közbenjárni az Ártó Erıknél. Azelıtt, hogy Justine hatalmat nyert, ı volt az, aki elvégezte az áldozati szertartást Kazakital démonhercegnek. Ám a kövér, fehér sörényő bika túl öreg volt, hogy sok fiút nemzzen a Nagy Bıgéskor, így nem válhatott a harcoscsoport vezérévé. Justine tudta, hogy ez nem tartotta vissza attól, hogy nehezteljen rá, amiért magának nyilvánította a törzs spirituális uralmi pozícióját, vagy szimplán azért utálja, mert nıstény. Nem becsülhette alá a vén bestiát; a sámán csupa epe és győlölet volt, és szavai sokakat megszédített a sereg egyszerő bestiái közül. Tryell, a Szemnélküli, nem jelentett igazi fenyegetést: daliás termető, torzkıvel megjelölt, nagyszerő harcos volt. Nem volt szeme, de úgy látott, mint bárki más. Tisztelte Justine-t, ahogy bárki mást tisztelt volna, akit a Káosz megjelöl és

kivételezettei közé emel. Csak azért élt, hogy öljön, és újabb szemekkel gyarapítsa győjteményét. Aztán ott volt Szürkesörényő Malır, akinek apját megölte, hogy átvehesse a horda vezérséget. Ha a kölyök érzett is bármi ellenszenvet, jól titkolta. Szó szerint követte az utasításait, jól harcolt és okosan gondolkodott. Tervei gyakran jobbak voltak, mint a nála kétszer idısebb hadvezéreké. Máris remek harcosnak számított, noha még nem érte el ereje teljét. Hadd morogjanak mások, hogy csak azért ül a tanácsban, mert az ı barátja! Justine tudta, néhányan azt a szörnyő hazugságot terjesztik, hogy ık titokban párosodtak. De azt is tudta, hogy Malır kiérdemelte helyzetét, és erejével igazolta, méltó rá. Mind közül, akiknek parancsolt, csak a fekete páncélos káoszharcosokban mert valamelyest megbízni, akiket még a pusztaságban toborzott, jóval azelıtt, hogy visszatért ide. Azok felesküdtek a szolgálatára. Titokban azt kívánta, bárcsak vele lennének, hogy némi támogatást nyújtsanak neki. A harcosok ezen az estén az erdı mélyén végezték szertartásaikat, vérrel és lelkekkel igyekezve elnyerni az általuk mőködtetett démoni masina kegyeit, felkészítve azt az eljövendı nehéz csatákra. A bestiák várakozva néztek fel rá; az állati arcokban ragyogó szemekben emberi intelligencia és embertelen vágyak csillogtak. Justine hirtelen úgy találta, jó dolog, hogy kardja a keze ügyében van. Magányosnak és kívülállónak érezte magát. Mint mindig, most is várakozás töltötte el a tanács megnyitása elıtt. Vajon most megtörténik? Vajon kihívja valaki? Eltőnıdött, milyen parancsokat ad majd nekik. Sohasem tervezett túlságosan elıre. Korábbi kétségei kétszeres erıvel tértek vissza. A bosszú éltette. Most, hogy ez beteljesedett, ürességet érzett. Amikor Kazakitallal beszélt, könnyő volt magabiztosnak lenni, lelkesedni céljaiért; a démonherceg szinte hipnotizálta. Ám amikor Kazakital nem volt jelen, a kételyek visszatértek. Vajon ı maga is azt akarja, amit a démon? A saját célját elérte: Hugó meghalt. Csak egy régen dédelgetett vágy beteljesülése miatt érzek így – gyızködte magát. Hét évig csak a bosszúvágy hajtotta. Most elhagyta, kihunyt egykori kínzója életével. Ennyi idı után szükségszerő, hogy őrt hagyjon maga után. Kényszerítette magát, hogy koncentráljon, hogy érezze a hatalom és halhatatlanság utáni vágyat, ami oly könnyen jött démoni patrónusa jelenlétében. Halvány árnyékát sikerült felidéznie, de elég volt. – Elpusztítottuk elsı áldozatainkat – szólalt meg erıs hangon. – De van egy túlélı. Elrendeltetett, hogy meghaljon. Mesterünk követeli. – Keressünk még ember-helyeket! Öljünk még többet! – mondta Hagal körbepillantva aranyszínő szemével. – Miért aggódni egy túlélı után? Grind emberi combcsontból faragott pálcájával koppantott a köveken. – Hadd éljen! Mondja másnak. Hír félelmet kelt. Félelem barátunk. Mindig ez a folyamatos készültség! – gondolta Justine. Mindig köröznek és gyengeséget keresnek. Még az egyszerő ügyek is veszekedéssé fajultak, amikor a bestiák mások rovására próbáltak a rangsorban elırejutni. Társadalmuk az erı alapján rendezıdött; a gyengeség, bármilyen gyengeség, csökkentette a tekintélyt. – Mert urunk így követeli. Mert a vörös Kazakital, Khorne választottja, ezt parancsolja. Malır a sámánra és Hagalra fordította szürke szemét. – És mert vezérünk, Justine követeli! – Ki vagy te, hogy kétségbe vond vezérünk akaratát? –kérdezte a Szemnélküli Hagaltól. Tehát igaz a pletyka, miszerint győlölködnek. Jó! Ez erısítette Justine helyzetét.

– Nem vonom kérdıre vezérünket. Kétlem, jó keresni magányos embert, mikor találhatunk több tucatot máshol. Talán azért akarod megölni lányt, mert megkímélted múlt éjjel? – Ki mondta azt? – kérdezett vissza Tryell gyorsan. – Akarsz kihívni? Justine megérezte, hogy Tryell el akarja tusolni a dolgot, de ez nem zavarta túlzottan. Végsı soron ı is megkímélte a lányt. Vagy talán éppen erre célzott Hagal? İt kritizálta ilyen burkoltan? Nem volt ínyére, hogy hagyja ıket torzsalkodni. Ha Tryell megöli Hagalt, az jó, de ellenkezı esetben elveszít egy valódi szövetségest a bestiák vezetıi között, és aligha talál a helyére megfelelıt. – Nem lesz kihívás – mondta lágyan, de elég hangosan, hogy minden jelenlévı hallja. – Hacsak nem engem hív ki valaki! A gyülekezet elcsendesült, várva, kihívja-e bárki is a nıt a Szarvak Csattanására. Justine látta, hogy Grind izgalmában megnyalja a száját. Tekintetét Hagaléba mélyesztette. Egy pillanatra látta benne a kísértést. Kihívóan nézett vissza, a gyilkolás vágya csillant a szemében. Hagal keze fegyverért nyúlt, megpihent a markolaton. Justine mosolygott, remélve, hogy eléggé feldühíti, de Hagal végül másként döntött, és lehajtotta a fejét. – Remek – zárta le a nı. – Tryell, vidd a harcosaidat és találd meg a lányt, akinek a haja olyan, mint az enyém! Vigyél nyomkeresıket, kutasd át a területet, találd meg és hozd el nekem! Magam áldozom fel Kazakitalnak. A többiek szedjék össze a csapataikat! Az emberek következı városa ellen menetelünk és még több mészárlással szerzünk dicsıséget. A bestiák egyetértıen bólintottak, majd felkeltek és távoztak. Justine egyedül maradt a fagyos csarnokban gondolataival, azon tőnıdve, mit is tesz, ha a lányt elébe hozzák. ♦♦♦ – Ébredj, emberifjonc! Jön valami! Felix felriadt álmából. A rémisztı álmok elködösítették elméjét, de megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Sajgott a nyaka és a háta, ráadásul fázott is – a hideg talajon való fekvés nem tett jót neki. A fagy átrágta magát a levelek között, és kiszívta testébıl az erıt. Lassan feltápászkodott, kidörgölte az álmot összeragadt szemébıl. Amilyen halkan csak tudta, elıvonta a kardját, és körülpillantott. Gotrek a közelben állt; zömök, masszív szoborrá meredt a kialvó tőz halvány fényénél. A parázs vörös fénye megcsillant bárdja élén. Felix az égre pillantott. A holdak csaknem lenyugodtak. Remek. A hajnal már nincs messze. – Mi az? – kérdezte. Szavai félig a torkán akadtak, és reszelıs suttogásként buktak ki a száján. Nem volt szüksége a törpe éberen figyelı tartására, hogy tudja, valami nincs rendjén. Az erdı a néma gonoszság leheletét árasztotta, ezt még ı is megérezte. – Hallgasd! Felix figyelt. Erısen hegyezte fülét, hogy minden szokatlan neszt meghalljon. Elıször mást sem hallott, csak a saját szívverését. Semmi különöst nem észlelt, csupán az éjjeli rovarok ciripelését, a levelek halk susogását. Aztán… Valahol a távolban, olyan halkan, hogy akár a képzelete játéka is lehetett volna, mély, motyogó hangokat hallott. A Trollvadászra pillantott. Gotrek bólintott. Felix körülnézett, hogy lássa, mi lett Kattal. İ is ébren volt, a tőz mellett kuporgott. Elkerekedett szemmel, ijedten bámulta a tüzet. Felix elmondott egy imát, hogy a nap

gyorsan keljen fel. Elfordult a tőztıl, és az árnyékokra meredt, elhatározva, hogy nem fordul vissza, nehogy újra elszokjon szeme a sötéttıl. – Kat, tegyél még fát a tőzre – mondta halkan. Szinte leküzdhetetlen volt a kísértés, hogy hátranézzen, engedelmeskedik-e a lány, de lebírta. Megkönnyebbülten hallotta háta mögül a motoszkálást, a lángra kapó fa ropogását. Az árnyak elmenekültek a tőztıl, és a fénysziget, melyben álltak, kiterjedt, magához vonzotta a közeli, szellemóriásoknak tőnı fákat. Felix mozdulatlanul állt. A hővös levegı ellenére izzadság csorgott le a hátán, és bıréhez tapasztotta ruháját. Tenyere csúszóssá vált és úgy érezte, végtagjaiból elszáll az erı. Erıs késztetést érzett, hogy elmeneküljön azelıl, ami közeleg. A titokzatos, félelmetes valami határozottan közeledett, nem is próbált lopakodni. Felix hallotta a nehéz lépteket. Rövid, fájdalmas vakkantás ütötte meg a fülét. A gyomra összeszorult, hasában izgatott remegést érzett. Ellenfeleik óvatlan közeledése megingathatatlan önbizalomról árulkodott. Csak nem Kleindorf elpusztítóival kell találkoznia? Furcsa késztetést érzett, hogy meginduljon a zaj forrása felé, hogy utánanézzen, ne csak álljon itt a tőznél, mint a levágására váró birka. Hogy lecsillapodjék, néhányszor próbaképp meglengette a kardját. A penge suhogva szelte a levegıt, a rúnák úgy ragyogtak fel rajta, mintha már alig várnák a közelgı összecsapást. Izmainak kilazítása és sárkányos markolatú varázskardjának szolgálatkészsége valamelyest megnyugtatta Felixet. Ajka mosolyra húzódott. Lehet, hogy itt hal meg, de nem egyedül fog elpusztulni! Önbizalma hamar elpárolgott, amikor az üvöltések kórusától megreszketett az erdı. Felix a pirkadat félhomályában rémálmai homályos tükörképét látta mozogni, olyan lényeket, amikkel nem kívánt szembeszállni. A bestiák megérezték a jelenlétüket, és a jelek szerint arra készültek, hogy bekerítsék és levágják ıket. Felix szerette volna eldobni kardját, hogy könnyebben menekülhessen. Az erı úgy futott ki belıle, mint törött kehelybıl a bor. Mögötte Kat nyöszörgött; a zizegésekbıl arra következtetett, hogy a kislány megpróbál elbújni az avar alatt. – Készülj, emberifjonc. Azért csinálják, hogy megrémisszék az ellenfeleiket. Legyengítik a lelküket, hogy könnyebben leöljék ıket. Ne hagyd, hogy a félelmed uralkodjon rajtad! Gotrek nyugodt, dörgı hangja lecsillapította Felixet, aki azonban nem tudta kiverni fejébıl, hogy történjék bármi, a vadász elégedett lesz a dolgok kimenetelével. Vagy legyızi ellenségeit, vagy, ami az adott helyzetben valószínőbb, utoléri a hısi halál. Eltőnıdött, van-e értelme annak, hogy ismét elmagyarázza a törpének: ha ı maga is meghal, nem lesz, aki megírja a történetet. A helyzet iróniája nevetésre késztette. Hallotta, ahogy a Trollvadász közelebb lép hozzá. Üldözıik majdnem beérték ıket. Felix hallotta közeledı lépteiket az ösvényen. Nem lehettek tíz lépésnél messzebb. A fiatalember körülnézett, fedezéket keresett. A közelben, a nagyobb fák alatt bokorcsoport sötétlett. Elgondolkodott, bölcs dolog lenne-e, ha elbújna, és aztán meglepetésszerően rontana elı. Vagy esetleg egyáltalán nem rontana elı, hanem abban reménykedne, hogy a Káosz ivadékai nem lelnek rá. Rájött, ezt a megoldást nem választhatja. Kardja hegyével a tüskés bozótra bökött. – Kat, bújj el oda – súgta. – Ha bármi történne Gotrekkel és velem, maradj ott! Látta, hogy az aprócska alak odarohan, hasra vágja magát és bekúszik a bokrok alá. A kislánynak talán van némi esélye az életben maradásra, ha ık ketten elesnek. Eltöprengett. Hogyan találtak rájuk? Vajon csak balszerencséjüknek köszönhetik a dolgot? Lehet, hogy ezek csupán felderítık, és véletlenül botlottak beléjük? Esetleg

valamely gonosz varázslat munkálkodott ellenük? A Káosz közelében az ember sosem tudhatta. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy tévedett, amikor szörnyeket vélt látni, és csak egy csapat kereskedı közeledik feléjük, aztán a halvány reményt elfújta a józanság szellıje. Éjszaka a kleindorfi úton csak holtak vagy gyilkosok járhatnak. A léptek zaja olyan közelrıl érkezett, hogy tudta, hamarosan szemben találja magát a támadókkal. Szerette volna, ha a halványuló holdak kiszabadulnak a fellegek mögül, és kicsivel több fényt biztosítanak számára. Mintha csak Sigmar válaszolt volna az imájára: rés támadt a felhık fátylán. Ahogy körbenézett, Felix azt kívánta, bárcsak ne így lett volna. Mannslieb kísérteties, ezüstös fénye összeolvadt a boszorkahold, Morrslieb vérmosta ragyogásával, átszivárgott a fák lombjai között, és ellenfeleik ábrázatára esett. A lények Felix rémálmainak legmélyebb bugyraiból származó szörnyszülöttek voltak. Élükön egy pórázra fogott mutáns járt. Egészen a földig görnyedt, az utat szaglászta. Tıle eredt a szimatoló nesz, amit Felix hallott. Szırtelen, kutyaszerő pofája volt és jókora orra. A nyakán levı tüskés örvre nehéz acélláncot csatoltak, melynek másik végét egy hatalmas, kecskefejő bestia szorongatta. Elképesztıen izmos volt, bırköpeny borította a vállát. Nyakában láncot hordott, amelyet mintha aszalt szemgolyókból főztek volna. Neki magának nem volt szeme, csak bır feszült ott, ahol az üregeknek lenniük kellett volna, mégis úgy járt, mintha tökéletesen látna. Felix eltőnıdött, a Káosz mely fortélya teszi ezt lehetıvé. A lény a másik kezében óriási, tüskés fejő bunkót tartott; a tüskék hegyére sőrő anyagot kentek, amelynek mibenlétérıl Felix jobbnak látta nem töprengeni. A szemláncos mögött jöttek a szolgái. Görnyedt, izmos óriások voltak, kezükben lándzsákkal, rozsdás kardokkal. Vadállati szemek meredtek a kecske- és szarvasfejekbıl; a tőz fénye vörösre festette ıket. Látványuktól Felix hátán végigfutott a hideg. Eszébe jutott az, amit a faluban mőveltek múlt éjjel, és ennek hatására még erısebb lett benne a félelem és a harag. A szemnélküli vezér megtorpant, és jókora, göcsörtös kezével intett követıinek. A lények beszivárogtak a tisztásra, és félkörbe álltak Felix és Gotrek köré. Felix harci állást vett fel, kényszerítette izmait, hogy ellazuljanak, ahogy vívómestere tanította neki. Megpróbálta kiüríteni elméjét, hogy lecsillapodjon, de ahogy végignézett a hatalmas szörnyeken, képtelen volt rá. Néhány hosszú pillanatig vadász és áldozat egymásra meredt az árnyékos tisztáson. Felix kényszerítette magát, hogy farkasszemet nézzen a legközelebbi kecskefejővel. Megfoglak ölni – gondolta, remélve, hogy megfélemlítheti a lényt. Az állatpofája kinyílt, kibukott belıle a vérvörös nyelv. A kecskefejő ajkán habfoltok jelentek meg. Úgy tőnt, gúnyolódik Felixszel. Na jó, talán mégsem – gondolta Felix, és elmosolyodott. Gotrekre akart nézni, hogy lássa, mit csinál a Trollvadász, de nem merte elfordítani a tekintetét ellenfeleirıl. Attól félt, természetfeletti sebességgel rontanak rá, ha megteszi. Ez a legrosszabb abban, ha az ember ismeretlen ellenséggel találja szemben magát; nem tudhatja, mire képes. A bestiák nem mozdultak, mintha nem tudnák biztosan, mit tegyenek két rettenthetetlen ellenféllel szemben. Egymásra nézegettek, mintha szórakoznának, vagy tanácstalanok lennének. – Talán most döntik el, ki kap elıször a zsákmányuk húsából vélekedett Felix. Szöget ütött a fejében, hogy az ilyen hírhedten emberhúst evı lények javarészt növényevı állatok fejét viselik. Talán ez is az Ártó Hatalmak tréfája…

– Készen állsz, emberifjonc? – Gotrek halálvágyó ırült létére elképesztıen józannak hatott. Mély hangja nyugodt, határozott volt, nyoma sem volt benne érzelemnek. – Amennyire csak tudok. – Felix addig fokozta szorítását a penge markolatán, amíg megfájdultak az ujjai. Alkarján az izmok acélhuzalokként feszültek meg. Amikor meghallotta a Trollvadász vad kacaját, ı is elırerontott, hogy szembeszálljon az ellenséggel. ♦♦♦ Kat bekúszott a bokrok alá. Nem akart kilesni, de valami erre kényszerítette. Tudta, hogy a bestiák közelednek. Érezte. Ugyanaz volt a levegıben, mint elızı éjjel. Kinézett két jótevıjére, és megszánta ıket. Meg fognak halni. Talán ijesztıek, de segíteni próbáltak rajta, és nem érdemelték meg azt a halált, amit a bestiák szántak nekik. Felixre pillantott. Csinos vonásait eltorzította a reménytelen rettegés és a vad mámor. Kat megértette, hogyan lehet ez; ı is gyakran érzett így, amikor Karl túl gyorsan hajtott kocsijával a szekérúton. Csiklandós érzés, ilyenkor az ember egyszerre izgatott, ijedt és boldog. Felix azonban nem tőnt valami boldognak, ami bizony nagy különbség. A törpe viszont igen. Durva vonásai ádáz vigyorba torzultak; kivillantotta foghíjait. Kat biztos volt benne, hogy észrevette, amikor ránézett, mert feléje fordult és odakacsintott neki. Vagy nem fél, vagy nagyon jó színész – állapította meg a kislány. Mindketten bátornak tőntek a maguk módján. Sok csatát látott fegyvereik azt is elárulták, hogy nagy harcosok. A rúnák Felix kardján saját belsı tüzükkel fénylettek, mint a mesebeli varázspengéken. Gotrek fejszéjérıl elhitte volna, hogy képes egy csapással kidönteni egy fát, de tudta, hogy mindez nem sokat számít; mindketten elvesznek. A bestiák gondoskodni fognak errıl. Alig kapott levegıt, amikor azok beléptek a tisztásra. Vezetıjük, aki egy szimatoló mutánst vezetett láncon, ugyanaz volt, aki elızı este megkímélte ıt a fogadóban. Tudta, hogy ıt keresi, csak érte jött, hogy ezt a hibát kiigazítsa. Követıi azok közül kerültek ki, akik szeme láttára dúlták fel a falut. Mind hatalmasak voltak; magasabbak, mint Felix, testesebbek, mint Gotrek. A tőz mellett álló két harcost látva Kat megértette, milyen egyenlıtlen a küzdelem. Ember a szörny ellen; nincs esélyük a számbeli és méretbeli túlerı ellen. Az ellenfelek egy pillanatig mind mozdulatlanná dermedve méregették egymást. A drámai helyzet láttán Kat megfeledkezett saját félelmeirıl. Visszafojtotta lélegzetét. Gotrek jókora vízköpıként görnyedt, bárdját könnyedén tartva fél kezében. Felix klasszikus vívópózt vett fel, amit Kat egyszer a nemes Hugótól látott gyakorlás közben. Velük szemben alaktalan, görnyedt bestiák tömege, akik fegyvereket markolva közeledtek. Hallotta Gotreket, amint dörmögve kérdezte: – Készen állsz, emberifjonc? S hallotta Felixet is, amint válaszolt: – Amennyire csak tudok. Látta, hogy a Trollvadász végighúzza ujját a fejsze élén, amíg egy csepp vér nem csillant meg a hegyén. Hallotta eszelıs kacaját és látta, amint rohamra indul. Felix szorosan követte. Nem bírta nézni, hogy levágják ıket, így hát behunyta szemét. Egy nagy reccsenést, majd egy fájdalmas üvöltést hallott. Tudta, hogy a törpe volt az. İ halt meg elıször. Aztán acél csendült acélon, és az erılködı mordulásokat

további fájdalomkiáltások követték. Tehát Felix is elesett. A küzdelem zajai mégis folytatódtak, tovább, mint ahogy lehetségesnek gondolta. Idıvel a csatazaj elhalkult és elült. Kat tudta, hogy ez fog történni. Elmúlt az égetı rettegés, helyén csak ürességet érzett. Kinyitotta a szemét, hogy szembenézzen sorsával. ♦♦♦ Felix rohamra lendült. Látta, amint elıtte a Trollvadász félreugrik egy lesújtó lándzsa elıl. Gotrek elkapta a nyelet a bal kezével, majd végigcsúsztatta rajta a markát. Amint a lándzsát tartó bestia elég közel ért hozzá, lesújtott a bárdjával; a penge dinnyeként hasította szét a megdöbbent lény koponyáját. Egy nagy reccsenés és egy elfojtott kiáltás hallatszott. Jól van – gondolta Felix. Eggyel kevesebb miatt kell aggódni. Egy szablyát forgató szörnnyel mérte össze pengéjét. Kardja csengve csorbította ki ellenfele rozsdás acélját. A bestia erıs volt, de képzetlen. Felix varázspengéje életre kelt és könnyedén jutott át a lény védelmén. A bestia pillanatokon belül több sebbıl vérzett. Dühösen elbıdült és olyan erıvel sújtott Felix felé, hogy könnyedén kettévághatta volna a gyenge embertestet. Felix hátraugrott és elkeseredetten hárított. A pengék szikrát hányva találkoztak. A fiatalember karja elzsibbadt az ütés erejétıl. Felnézett a bestia pofájába. Hab foltozta az ajkait, ırület csillogott a szemében. Ismét lesújtott, pengéje elmosódott ívet írt le. Felix ösztönösen alábukott és elırelépett, közben kardjával felfelé döfött. A bestia meleg belei a kezére ömlöttek. A lény hátratántorodott, egyik kezével zsigereit próbálta visszatartani, és visított, mint a disznó, mikor ölik. Egyik társa feleszmélt a hirtelen roham okozta döbbenetbıl és támadott. Leszegett fejjel rohamozott, lándzsáját egy olyan pontnak irányozta, ami egy arasszal volt Felix háta mögött. Ahogy futott, elcsúszott bajtársa kiontott belein, és Felix lába elé zuhant. A fiatal harcos gyors hálaimát mormolt Sigmarhoz, majd egy könnyed mozdulattal lefejezte az állatot. Megperdült, és kardja egy suhintásával véget vetett a felmetszett hasú lény szenvedéseinek is. Gotrek eközben elbánt két kisebb ellenfelével, és már a bestiák vezérével párbajozott. A mutáns nyomkeresı sehol nem volt, nyilván elmenekült. A mészárlás helyszínét végigmérve Felix látta, mi történt. A Trollvadász hirtelen rohama, két óriási fejszecsapás – az elsı koponyát hasított, a második bordákat. A szemnélküli bestiát azonban keményebb fából faragták. Fejsze és bunkó csattogott ide és oda szemkápráztató sebességgel. Szikrák röppentek szét, amikor a csillagfém belemart a bunkó fejét borító acélszegekbe. A bestia nagyobb volt, de lassabb. A Trollvadász fejszecsapásainak ereje minden egyes alkalommal meghátrálásra késztette a lényt. Felix eltőnıdött, segítsen-e Gotreknek, de úgy döntött, nem teszi. Gotrek nem köszönné meg neki, és annak lehetısége, hogy véletlenül eltalálja a csatabárd, ahhoz is túl rémisztı volt, hogy belegondoljon. A bestia kétségbeesésében hatalmasat lendített a Trollvadász feje felé. Gotrek hátraszökkent elıle és bárdja nyakával elkapta a husáng fejét. Egy hirtelen rántással kicsavarta a fegyvert a bestia kezébıl. A törpe arcán olyan hideg düh kifejezése ült, amilyet Felix még sosem látott rajta. Nem volt rajta könyörület, csupán harag és torz eltökéltség. Gotrek a lábára irányzott vágással döntötte le ellenfelét. Vér ömlött a sebbıl. A lény éles fájdalomsikolyt hallatott, és odébb gördült. Míg ezt tette, az ısi fegyver úgy sújtott le rá, mint egy ítéletvégrehajtó bárdja. A szemnélküli bestia feje levált a nyakáról. A Trollvadász a hullára köpött, és undorral csóválta a fejét.

– Túl könnyő – mondta. – Remélem, az a Káoszharcos keményebb lesz. Felix titokban remélte, hogy ezt sosem tudják meg. ♦♦♦ Felix ruganyos léptekkel mozgott. Nem volt fáradt, pedig elızı éjjel nem aludt. Nehéz terepen haladtak, de ez sem zavarta. Mély lélegzetet vett; még a nyugodt levegınek és a dohos erdei szagoknak is örült. Legalább még tud lélegezni. Életben van! A nap átszőrıdött a levelek között, elkapta, és tündérfényként táncoltatta meg a pörgı-forgó porszemeket. Felix legszívesebben kinyúlt volna értük, hogy begyújtson egy marokkal, mintha valamiféle varázspor lenne. Az erdı megváltozott; elvarázsolt ligeten vágtak át, ahol lábnyi magas gombák nıttek a nagy fák árnyékában. Nem tőntek fenyegetınek, az élet folyamatosságának ígéretét hordozták. Életben van. Úgy ismételgette ezt magában, mint egy szent mondókát. Elborította a rettegés, de túljutott rajta. Ellenfelei, a szörnyek, akik meg akarták ölni, halottak, ı viszont még mindig itt van, hogy érezze a napfényt, beszívja a levegıt és figyelje, ahogy Gotrek és Kat leereszkednek a domboldalon, minden egyes lépést kitapogatva lábukkal a kövek között a meredek és felázott talajon. Érzékei élesebbnek tőntek, sokkal élettelibbnek és erısebbnek érezte magát, mint valaha. Öröm volt élni, létezni. A hajnali harmat pókhálókon csillant. A közelben madarak énekeltek. Körülöttük az erdı az élet nyüzsgı zajaival volt teli. Kis állatok motoszkáltak az avarban. Felix megtorpant, hogy átengedjen egy kígyót az ösvényen; nem is próbálta megölni. Ezen a reggelen megtapasztalta, milyen értékes, milyen törékeny az élet. A bestiákkal vívott harc rádöbbentette, milyen könnyen elszakadhat az élet fonala. Akár jeltelen sírban is heverhetne, vagy egy bestia gyomrában. Azt, hogy nem így végezte, csak a szerencséjének, az ügyességének, meg a kardjának köszönheti. Másképp is történhetett volna. Egy hiba, és most nem élvezhetné ezt a gyönyörő reggelt. Akkor most Morr ködszürke királyságában bolyongana, vagy éppen a Feledésbe zuhanna – egyes bölcsek szerint ugyanis ez az egyetlen, ami a halál után ránk vár. Tudta, meg kellene rémülnie a gondolattól, mégsem tette. Itt és most túl boldog volt ehhez. Gondolatban újraélte a küzdelmes harc minden csapását, és szerelemhez hasonló szenvedéllyel emlékezett minden mozdulatra. Elragadtatást érzett; méltó ellenfelekkel küzdött és gyıztesként hagyta el a harc mezejét. Az erdı ma nem bírta megrémiszteni. Tisztában volt azzal, hogy az érzés nem lesz tartós; hasonlót érzett a számos alkalom mindegyike után, amikor harcolni kényszerült. Tudta, el fog múlni, és a helyét majd átveszi a tette felett érzett borzadály és bőntudat, de egyelıre nem bírt magával. Be kellett vallania, hogy furcsa módon élvezte a csatát. A lelke mélyén lappangó sötétség, amit maga elıtt is letagadott, örömét lelte benne. Egy pillanatra úgy érezte, szinte megérti azokat, akik a Khornét, a vér istenét követték és függıi voltak a vérontásnak, a küzdelemnek és az izgalomnak. Nem létezhet nagyobb izgalom, mint kockára tenni az életedet. Nem létezhet nagyobb tét, hacsak nem a lelked. Ez a gondolat megállította. Látta, hogy gondolatai a bőn útja felé vezették. Talán azok is mind így kezdték, akik eladták magukat az Ártó Hatalmaknak; így, hogy élvezetet leltek saját sötét oldalukban.

Gotrek lehajolt, hogy megvizsgáljon néhány nyomot a sárban. Felixnek eszébe jutott, hogy Gotrek talán túlságosan élvezi a harcot. Elképzelhetınek tartotta, hogy a törpe valójában nem az általa elkövetett bőnök jóvátételeként, hanem élvezetbıl küzd és gyilkol. Talán a Trollvadász indítékai kevésbé nemesek és tragikusak, mint állítja. Felix felsóhajtott. Sosem fogja megtudni. A törpe idegen volt számára, egy más erkölcsi mérce alapján mőködı társadalom teremtménye, és talán másképp is látja a világot embertıl eltérı érzékszerveivel. Nemigen hitte, hogy valaha megérti Gotreket. Néhányszor közeljutott hozzá, de képtelen volt átérezni helyzetét. A törpe más volt – bizonyos dolgokban olyan erıs, amilyenné ı sosem válhatott. Bátor volt, látszólag nem hatott rá a fájdalom és kimerültség. Lehet, hogy éppen ezért követem ıt? Rajongásból, és mert hozzá hasonlóvá akarok válni? Mert ilyen magabiztos és erıs szevetnék lenni? Felix tudta, az élete másképp alakult volna, ha nem fogadja meg esküvel azon a részeg éjjelen Altdorfban, hogy követi a törpét. Talán boldogabb lenne. Másrészt viszont fele ennyit sem láthatott volna a világból, amennyit eddig tapasztalt, se jót, se rosszat. Voltak idık, amikor a Trollvadász démonnak tőnt, akit azért küldtek, hogy felforgassa az ı életét, és a sötétségbe vezesse. Óvatosan leereszkedett a lejtın, figyelve, hová teszi lábát, hol érzi a kemény sziklát csizmája vékony bırtalpa alatt. Amikor a domb aljára ért végre megpillantotta, mit néz a Trollvadász és Kat. Az ösvény villaszerően elágazott. A jobbra vezetı úton volt egy mérföldkı – nem szokványos kıtömb, amely a Birodalom országútjait jelölte, hanem egy egyszerő, facölöp. Felix elolvasta a rászegelt táblát. – Néhány óra múlva Flensburgban leszünk – közölte. – Ha még áll, emberifjonc – felelte Gotrek, és kiköpött. ♦♦♦ – Bárcsak olyan bátor lennék, mint te, Felix – mondta Kat. Felix végignézett a nyílt ligeten. Az erdı itt ritkább volt, láthatóan a kitermelésnek köszönhetıen. A tönköket már benıtte az aljnövényzet. Helyenként facsemeték nıttek. A levegıben érezni lehetett a nemrég vágott fa friss illatát. A távolból Felix egy folyó zúgását hallotta. Feje felett az ég tisztán kéklett az ágak között, keleten azonban hatalmas viharfelhık gyülekeztek. Sötéten gomolyogtak egymás hegyén-hátán, anyagtalan hegyekként sodródva egyre közelebb. Újabb baljós jel. Lepillantott a lányra. A kormos arc komolyan nézett fel rá. – Mit mondtál? – Azt mondtam, hogy szeretnék olyan bátor lenni, mint te. Felix felnevetett. Megérintette a kislány nyíltsága és a mód, ahogy próbálta magát megszerettetni. – Nem vagyok bátor. – De igen, az vagy. Ahogy kiálltál a bestiák ellen, az bátor volt. Olyan dolog, amilyet a mesékben csinálnak a hısök. Felix megpróbálta magát elképzelni ifjúkora kedvelt sagáinak hıseként, Sigmar vagy Oswald szerepében. Nem igazán sikerült neki. Túl jól ismerte magát. Azok az emberek valójában isteniek voltak, hibátlanok. Sigmar végül valóban isten lett, az általa alapított Birodalom patrónusa. A valódi hısök nem ismerték a félelmet vagy a kétséget, tántoríthatatlanok voltak. – Megijedtem. Csak próbáltam életben maradni. Én nem vagyok bátor, Gotrek viszont tényleg az. A kislány határozottan megrázta fejét.

– Igen, ı az… De te is az vagy. Megijedtél, mégis harcoltál. Azt hiszem, ezért vagy bátor. – Kat arca komoly volt. Felixet mulattatta és igen hízelgınek is találta a kijelentést. – Ezzel még senki nem vádolt meg. A lány megfordult és felhúzta az orrát. Láthatóan úgy gondolta, Felix gúnyolódik vele. – Szerintem akkor is bátor vagy. Amit senki nem mond ki, az nem is számít semmit. Felix kihúzta magát, és összefogta szakadt köpenyét. Furcsa; megszokta, hogy Gotrekre egy eposz hıseként gondol, amit majd az ı dolga lesz megírni a Trollvadász halála után, de magának soha nem osztott szerepet ebben a történetben. Mindig a láthatatlan megfigyelı szerepében tetszelgett, mint a törpe tetteinek krónikása, aki említésre sem méltó. Talán igaza van a gyermeknek. Talán az ı kalandjai is megérdemelnek néhány szót. Gotrek és Felix Sagája. Nem! Utazásaim Gotrekkel. Írta Herr Felix Jaeger. Látta maga elıtt a bırbe kötött könyvet, amit makulátlan gótikus betőkkel nyomtattak apja egyik nyomdájában. Természetesen egy ilyen népszerő könyvet reikspiel nyelven fog megírni. A Klasszikus túl dohos, az a tudósok, ügyvédek és papok nyelve. Talán olvasni fogják az egész ismert világon. Akár olyan híressé is válhat, mint Detlef Sierck vagy a maga nagy Tarradasch. Le fogja írni a kalandjaikat. A boszorkánygyülekezet elpusztítását Geheimnisnacht idején; harcaikat a farkaslovasokkal a Határ Hercegségekben. A von Diehl-erıd elpusztításához vezetı eseményeket. Behatolásukat a világ alatti sötétségbe. Csatáikat az Agancsos Emberrel és útjukat az Altdorf alatti pestisvermeken keresztül. Megpróbálta elképzelni, hogy jeleníti meg magát a történetben. Természetesen bátor lesz, hőséges és szerény. A valóság azonnal betolakodott ábrándjaiba. Bátor? Talán. Átvészelt néhány szoros helyzetet, és nincs miért szégyenkeznie. Hőséges? Ha végig kitart a Trollvadász mellett, ezt is elmondhatja majd magáról. Szerény? Nem igazán, mert hát szerény dolog beleírni magát a más kalandjairól szóló regébe? Talán nem is olyan jó az ötlet. Kénytelen lesz várni és meglátni, mi történik. – Ha Gotrek hıs és te nem vagy az, miért utazol vele? – Miért teszel fel ilyen nehéz kérdéseket, csöppség? –kérdezte Felix, remélve, hogy a Trollvadász nem hallja meg. Gotrek saját sötét gondolataiba merülve jócskán elébük vágott, már a liget túloldalán járt. Nehéz kérdés – szögezte le magában Felix. Miért követi a Trollvadászt? Az egyszerő válasz az, hogy azért, mert megfogadta. Esküt tett azon a részeg éjszakán, miután Gotrek kihúzta a császári lovasság patái alól. Becsülete kötötte, hogy betartsa adott szavát. Az életével tartozott a törpének. Kezdetben azt hitte, ezért tart Gotrekkel, de mostanra már más elmélete volt. A törpe a tökéletes kifogást nyújtotta, hogy kalandozzon, hogy távoli helyeket és sötét dolgokat lásson. Olyan dolgokat, amik érdekelték és izgatták. Otthon maradhatott volna, hogy belıle is unalmas kalmár váljék, mint bátyjából, Ottoból. Soha nem vágyott erre, mindig is lázadt ellene. A Trollvadász küldetése okot adott rá, hogy elhagyja Altdorfot. Okot, amivel megmagyarázta, amit már úgyis kívánt: elhagyni a várost. Azóta hétköznapinak nem nevezhetı életet élt, olyat, ami nem sokban különbözött a sagák hıseinek életétıl. Nem tudta, mit fog tenni, ha véget érnek utazásai Gotrekkel. Nem tudta elképzelni, hogy visszatér régi életéhez. – Átkozott legyek, ha tudom – felelte végül. ♦♦♦

A nyílvesszı Gotrek mellett fúródott a fatörzsbe és rezegve ott maradt. A Trollvadász körülnézett, a levegıbe szimatolt és a hosszú füvet fürkészte. A bestiák érték volna be ıket ismét? Miért nem lıtték le ıket? Felix a szárra erısített fekete tollakra nézett. Ez nem lehet a bestiáké – gondolta. Ilyen fegyvert nem használnak, Kat sem említette, hogy bármelyiküknél íjat látott volna. Libabırös lett a veszély fenyegetésétıl. Feszülten fülelt, de csak az ágak közt fúvó szél susogását, a madarak dalát és a távoli folyó csobogását hallotta. – Figyelmeztetı lövés volt – mondta egy érdes és pallérozatlan hang. – Ne gyertek közelebb! Hátszél – gondolta Felix –, az íjász nekünk szélirányban van. Igazi szakértı. Gotrekben is felmerült a gondolat, miközben a beszélı irányába fordult. – Majd adok én neked figyelmeztetı lövést! Gyere elı, és állj a bárdom elé! – mondta. – Harcos vagy, vagy puhány? – Nem úgy beszél, mint egy bestia – mondta egy másik, jókedvő hang az elsıtıl balra, valamivel messzebb. – Sosem lehet tudni… fura idık járnak. Az biztos, hogy nem tőnik embernek. – Ez egy nıi hang volt a hátuk mögül. Felix odafordult, de nem látott semmit. A háta közepe viszketni kezdett. Tudta, bármelyik pillanatban egy nyílvesszı fúródhat a lapockái közé. Gotrek hangját átitatta a düh. – Arra céloztok, hogy a gyenge fajtátokhoz tartoznék? Megetetem veletek ezeket a szavakat, ember! Törpe vagyok! – Talán vissza kéne fognod magad, amíg meg nem látjuk támadóinkat – suttogta Felix, aztán felkiáltott: – Elnézést, barátom! İ az Ártó Erık régi ellensége és könnyen megsértıdik. Nem vagyunk sem bestiák, sem elfajzottak, amint azt kétségtelenül látjátok is. Egyszerő zsoldosok vagyunk, Nulnba tartunk, megbízás reményében. Nem akarunk bántani titeket, bárkik is legyetek. – Szépen beszél, azt meg kı' hagyni – mondta az elsı hang. – Ne lıjetek fiúk! Majd csak ha szólok. – Lehet, hogy varázsló! Azt hallottam, azok tanult népek – válaszolta a nıi hang. – Talán a gyerek a familiárisa. – Á, az ott Kat, a kleindorfi fogadóból. Épp elégszer szolgált már ki. Azt a hajat bárhol megismerem. – A jókedélyő hang elbizonytalanodott. – Talán elrabolták. Úgy hallom, jó piaca van az áldozati szüzeknek Nulnban. Felixben felötlött, hogy a helyzet könnyen kellemetlenné válhat. Ezek az emberek ijedtek és gyanakvóak voltak, és nem sok kell, hogy úgy döntsenek, teletőzdelik ıket nyilakkal, és majd késıbb kérdezik ki a gyermeket. Elméjében lehetséges kiút után kutatott. Remélte, hogy Gotrek elfojtja természetes indíttatását arra, hogy fejest ugorjon a bajba, különben mindkettıjüknek vége. – Maga az, Herr Messner? – kérdezte Kat váratlanul. Sigmar áldjon meg, gyermek – gondolta Felix. Beszéltesd ıket! Minden kimondott szó erısíti az emberi érintkezést, mindegyikkel nehezebbé válik számukra, hogy arctalan ellenségként gondoljanak ránk. – Ne öljék meg ıket! İk védtek meg a bestiáktól. Nem varázslók vagy Káoszimádók. – Csillogó szemmel nézett fel Felixre. – Ez Herr Messner, az öreg herceg egyik erdıkerülıje. Mindig énekelt nekem és mókás történeteket mesélt, amikor a fogadóba jött. Jó ember. Ez a „jó ember valószínőleg” csupán pár másodpercre volt attól, hogy a szemem közé lıjön egy nyilat – gondolta Felix.

– Kat igazat beszél. Tényleg megöltünk néhány bestiát. Lehet, hogy még sokkal többel kell végeznünk. Ezek elpusztították Kleindorfot, és lehet, hogy most is úton vannak. Khorne egyik harcosa vezeti ıket. Egy magas, pocakos férfi lépett elı az erdıbıl Felix jobbján. Bırruhát és zöldbarna foltos köpönyeget viselt. Felix meglepıdött. Valószínőleg többször is a férfira pillantott anélkül, hogy egyszer is észrevette volna. Messner az egyik kezében íjat tartott, de nem fogta rá sem Gotrekre, sem Felixre. Mozdulatai rejtélyesen csendesek voltak a termetéhez képest. Tíz lépésre az ösvénytıl megtorpant és alaposan végigmérte ıket. Arca megviselt volt, a haja erısen ritkult. Orra törött és lapos. Olyan karfiol-fülei voltak, mint egy korosodó díjbirkózónak. A szeme szürke és hideg volt, mint az acél. – Áh, nem néztek ki pokolivadéknak, ammán biztos. De ha nem azok vagytok, bizony remek idıt választottatok az erdıben andalgáshoz! Pont, mikor minden elferdült lélek Kislevtıl idáig vándorútra kelt. – És te? Te miért vagy itt? – kérdezte Gotrek. Arca sötét volt, haragját alig bírta féken tartani. – Megjegyzem, nem mintha köteles lennék felelni a kérdésedre, de… Ez a munkám. Én meg a fiúk tartjuk szemmel a dolgokat itt az erdıben az öreg hercegnek. És elmondanám, hogy nemigen tetszik, amit mostanság látok. – Messner megdörzsölte orrát és tovább bámulta ıket. Felix megpróbálta felmérni a férfit. A beszéde parasztos volt, a szeme csillogása és kedélyesen döcögı beszédritmusa azt sugallta, hogy ravaszul elrejti éles eszét. Nem tőnt ingerlékenynek, de Felix úgy vélte, ha egyszer feldühödik, félelmetes ellenféllé változik. A maga csendes módján ijesztı volt. Amint hanyagul megállt a Trollvadásszal szemben, azt sejttette, tekintélye és ereje biztos tudatában van. Felix találkozott már ilyenekkel: hőséges csatlósok, akik bírják uruk bizalmát, és akik gyakran szolgáltatnak azonnal igazságot a birtokokon. – Mi nem vagyunk az ellenségeitek – mondta Felix. – Mi csak utazgatunk. Nem akarunk bajt. A férfi felnevetett, mintha Felix valami vicceset mondott volna. – Akkor rossz helyen jársz, fiam. Valami úgy felzaklatta a bestiákat, hogy húsz év óta nem láttam ıket ilyennek. Pusztítás nyomait hagyják maguk után az erdıtıl a hegyig, és ahogy mondjátok, elintézték Kleindorfot is. Kár, mert mindig szerettem azt a helyet. Mi lett Kleinnel meg a katonáival? İk biztos csináltak valamit. – Meghaltak – felelte Gotrek, és marón felnevetett. Az erdıkerülı ránézett. Szemében harag ült. – Á, ott volt a vár. Ott állt majd hatszáz éve. A bestiák sosem támadnak erısségeket. Nincsen rá stratégiájuk. Ezért maradunk életben ezen az átkozott földön. – Igaz. Gotrek igazat beszélt – mondta Kat sírós hangon. – Én a te helyedben a következı falura vigyáznék – közölte Gotrek, és gúnyosan hozzátette: – A biztonság kedvéért. Messner megfordult és bekiáltott az erdıbe. – Rolf, indulj nyugatnak, és nézd meg, mit tudsz tenni! Freda, szedd össze a többieket, és várjatok ránk Flensburgban. Én odakísérem a barátainkat. Úgy tőnik, hamarosan veszélyesre fordulhat a helyzet. A többiek nem feleltek. Felix nem is hallotta a bokrok zizegését, de érezte, hogy a figyelı szemek eltőntek. Megborzongott. Közel állt a halálhoz és még csak nem is látta azokat, akik osztják. Nem volt kedve visszatérni az erdıbe; jobban szerette, ha látja, honnan közeleg a veszély. Messner intett, hogy kövessék.

– Gyerünk! Az úton elmondhatjátok amit tudtok. Mire Flensburgba érünk, szeretném pontosan tudni, mi történt. ♦♦♦ Az öregember keresztbe tett lábbal, egy gyékényszınyegen ült az ırház ajtaja mellett, és hosszú, görbe pipáját szívta. Egy kisfiúval dámázott a földre rajzolt ábrán. Felnézett, és az erdei emberek idegeneknek szánt, élesre fent gyanakvásával méregette Felixet, mielıtt több füstgyőrőt pöfögött volna. Messner intett neki, egyfajta tisztelgéssel, mire az öreg válaszképpen bonyolult mozdulatot tett a bal kezével. Talán a gonosz szemet akarja kivédeni – töprengett Felix. Vagy jelbeszéddel társalognak? Érdeklıdve szemlélte a kisvárost, különös figyelmet szentelve a tagbaszakadt férfiaknak, akik hatalmas, kétkezes bárddal jártak. Arcukat hegtetoválások díszítették. Szemüket összehúzva, figyelmesen lépkedtek. Prémszegélyes, magas szárú csizmájukban a middenheimi templomosok erıszakos magabiztosságával csörtettek a sáros utcákon. Idınként megálltak, hogy híreket cseréljenek a kövér, szırmesapkás kufárokkal vagy megbámuljanak egy csinos, mogyoróbarna hajú menyecskét, amint az vedrével a folyótól az ivóvizes hordókhoz sietett. Egy potrohos férfi odakiáltott Messnernek, hogy nézzen át egy kupac irhát, ami vesszıbıl fonott szınyegen hevert elıtte. A zsákmány egy erdıjáró portékája volt. Messner barátságosan megrázta a fejét, és továbblépdelt. Csak egyszer torpant meg, hogy elengedje maga elıtt a malacot üldözı, mezítlábas, nevetı gyerekeket. Elhaladtak a füstölde elıtt, ahol jókora sonkák és fél vaddisznók lógtak. A füstölt hús illatától Felix szájában összefutott a nyál. Az ereszrıl nyakuknál felakasztott csirkék lógtak bırszíjakon. Felixet ez a Kleindorf melletti bitókon himbálódzó tetemekre emlékeztette, ezért inkább félrefordult. Messner egy írástudó házához ment, röviden elbeszélgetett a tudóssal, aki ecsetet és tintát fogott, és felírt valamit egy kis szelet papírra. Az erdıkerülı ezután átsietett az egyik ırház elıtti ketrechez, amelyben hat kövér, szürke galamb ült. Felcsavarta a papírt, egy acélgyőrőbe dugta, majd benyúlt a ketrecbe és kivette az egyik madarat. Meggyőrőzte, elengedte; elégedetten figyelte, ahogy az ég felé emelkedik. – Na, kötelesség letudva, az öreg herceget figyelmeztettük – mondta. – Flensburg talán biztonságban van. Felix is így vélte. A hely csakugyan jól védhetı volt, és legalább hétszáz ember győlt össze benne. Közel feküdt a folyókanyarulathoz, és inkább favágótáborra hasonlított, mint szokványos falura vagy városra. Két oldalról árok és cölöpfal vette körül, a másik kettıt a folyókanyarulat védte. A mólóktól tutajokat és nagy fahalmokat lehetett leúsztatni az árral az istenek tudják, milyen piacra. Valószínőleg Nuln a végcél – gondolta Felix. Amint közelebb értek, több barakkot pillantottak meg a vastag fafalak mögött, mindegyiket miniatőr erıdnek építették, zömök rönkfalakkal és lapos tızegtetıvel. A hely gyakorlatiasságra vallott; Felix úgy vélte, némelyik épület raktár vagy kereskedelmi állomás. Az egyik tetejére pörölyforma farönköt állítottak – az lehetett Sigmar temploma. Amint beértek a megerısített kapun, Felix látta, hogy Flensburg népe olyan, akár a város: kemény, szikár, gyakorlatias. A legtöbb férfi bırruhát viselt. Mogorvák voltak, merev arccal és szilárd tekintettel figyelték az érkezıket, gyanakvón méregették ıket. Úgy tőnt, az óvatosság a vérükben van. Legtöbbjük nehéz favágófejszét hordozott. Mások, akik az erdıjárók öltözékét viselték, íjat hordtak maguknál. A nık vidám színő, vastag, sokrétegő szoknyát, bélelt ujjast hordtak, hajukat piros kendıvel fedték.

Családanyák siettek a sáros utcákon terménnyel teli kosarakkal, nyomukban sorakozó gyermekeikkel, mint a kicsiket vezetı kacsamamák. Az emberek itt, az erdı déli határánál alacsonyabbak voltak, mint a Birodalom városainak polgárai. Többségük haja homokbarna volt, a bırük napbarnított. Felix tudta, istenfélı nép hírében állnak, babonásak és mőveletlenek. Rájuk pillantva el is hitte a velük kapcsolatos, nem túl hízelgı pletykákat, bár tudta, hogy a városban termett elıítéletek csak az érme egyik oldalát mutatják. Nem készült fel rá, hogy ilyen emberekkel találkozik; arra számított, hogy a nemesi birtokok jobbágyait találja a településen. Ezek az emberek rezzenéstelen arccal állták a tekintetét, és egyenes háttal, büszkén jártak a nagy erdı ijesztı árnyékában. Kivételes embernek tartotta Messnert, de most már látta, hogy népe jellegzetes képviselıje. Felix szolgákra számított, de szabad embereket talált, és valami oknál fogva ez elégedettséggel töltötte el. Gotrek a falakra és ırházakra nézett, majd Messnerhez fordult. – A legjobb lenne összehívni a néped és elmondani, mire készüljenek. Nem lesz kellemes. ♦♦♦ Felix az ırtoronyból a falut körülvevı irtáson túli erdıt bámulta. Most, hogy kiért az árnyékukból, a fák ismét ijesztınek tőntek: óriási, idegen élılények voltak, melyek között, a homályban ellenség ólálkodott. Látta, ahogy az utolsónak maradt munkások is beszivárognak a kapukon. Mellette Messner kémlelte a tájat hideg tekintető, szürke szemével. – Rosszul áll a helyzet, ammán biztos – mondta. – Azt hittem, mivel ennél az erdınél éltek, gyakran kellett elbánnotok a bestiákkal. – Bizony, idınként megküzdünk velük, meg a számkivetettekkel és más lényekkel is, de ezek csak olyan csetepaték voltak. Ellopnak egy gyereket, mi levágunk párat. Disznókat zsákmányolnak, hát levadásszuk ıket. Néha az öreg hercegtıl kell kérnünk erısítést, és felszerelünk egy kisebb hadjáratot, amikor a támadások eldurvulnak. Ilyesmit viszont még sosem láttam. Valami cudarul felkavarta ıket, ammán biztos. – Lehet, hogy ez a nı a bajnok? – Több, mint valószínő. Hallani róluk a régi mesékben: a Sötétben Járók, a Káosz bajnokai… de az ember nem számít rá, hogy beléjük botolhat. – Volt idı, amikor úgy véltem, nem sok igazság rejlik a régi mesékben – felelte Felix. – Utazásaim során láttam néhány furcsa dolgot. Manapság kevés dologban kételkedem. – Ebben igazad van. Örülök, hogy egy magadfajta tanult ember is hajlandó ezt elismerni. Magam is láttam néhány fura dolgot itt az erdıben, és apáinknak sok régi meséjük van, amiben én sem kételkedem. Azt mondják, van itt a fák közt valahol egy Fekete Oltár. A Sötétségnek szentelték, embereket áldoznak rajta. Azt mondják, bestiák és egyéb… lények… járnak oda. Kínos hallgatásba süllyedtek. Felix érezte, ahogy elönti a rosszkedv. Ez a sok beszéd a Sötétben Járókról felzaklatta és nyugtalanná tette. Tovább fürkészte a tisztást. A nık és gyermekek befejezték a munkát a földeken, és krumplival, karórépával megrakott kosarakkal tértek vissza a falak nyújtotta biztonságba. Felix tudta, hogy raktárakba sietnek. A falu felkészült az ostromra. A többi nı, akik mogyorót és füveket győjtöttek az erdıben, órákkal korábban visszatértek, már akkor, amikor megfújták a nagy riadókürtöt.

Az erdészek és favágók is bent voltak, ellenırizték, hogy tele legyenek a vizeshordók, karókat faragtak és fémhegyet erısíttettek a lándzsákra. Felix hallotta a suhanó és dobbanó hangokat, ahogy a nyilak célba találtak – folyt az íjászgyakorlat. Felix eltőnıdött, érdemes-e maradnia, vagy osonjon ki az erdıbe. Talán elköthetne egy tutajt és leúsztathatná a folyón. Nem tudta, melyik a rosszabb: a gondolat, hogy egyedül jár a fák közt, vagy hogy csapdába kerül ezen a helyen, ahová a Káosz seregei közelegnek. Megpróbálta kiverni fejébıl ezeket a méltatlan gondolatokat; felidézte Gotrek szavait a félelem fölötti uralomról, de a rettenet folyamatosan ott ólálkodott elméjében. Amint felnézett, egy csapat erdıkerülı sietett át a földeken; látta, hogy egy sebesültet hoznak. Egyikük folyton visszafelé pillantgatott a válla fölött, mintha üldözıkre számítana. Két kint maradt asszony odafutott, hogy segítsenek. – Mikal és Dani – mondta Messner. – Úgy tőnik, volt egy kis csetepaté. Jobb, ha megyek és megkérdem, mi történt. Maradj itt és tartsd nyitva a szemed! Ha bármi történne, fújd meg a kürtöt. Felix kezébe nyomta a jókora kürtöt, és mielıtt a fiatalember tiltakozhatott volna, a csapóajtóhoz ugrott és máris a létra felénél járt. Felix vállat vont és végigsimított ujjaival a kürt sima fémtestén. A hővös, nehéz tárgy érintése megnyugtatta, bár nem tudta, képes lenne-e megszólaltatni. Fentrıl lepillantott a Trollvadászra, és észrevette, hogy a feje tetején kopaszodik. Figyelmét visszafordította a földekre. A férfiak társukat cipelve támolyogtak elıre. A kapuk nyikorogva kitárultak, és a falusiak, Messnerrel az élen, futva siettek segítségükre. Felix látta, hogyan ugrik mindenki a herceg emberének parancsaira. Délután a fıtéren tartott győlésen egyértelmővé vált, hogy Messner vezetıi tisztet tölt be a közösségben. A tagbaszakadt favágók, az öregemberek, a testes háziasszonyok és a vézna lánykák egyaránt odafigyeltek a lágy, kedélyes hangú emberre, ahogy körvonalazta a közelgı veszélyt. Senki sem szállt vele vitába, nem vonták kétségbe szavait. Miután Messner kezeskedett értük, senki sem kételkedett Gotrek vagy Felix állításaiban. Még Katra is tisztelettel néztek. Amikor Messner befejezte a beszédét, a helyiek zord, mindenre elszánt arckifejezéssel bámultak maguk elé. Az asszonyok mozdultak meg elıször: a központi kísérıdbe, Sigmar templomába vitték a kisebb gyerekeket. A tömeg szótlanul szétvált és átengedte ıket. A férfiak íjászok és fejszések szakaszaiba sorakoztak. Felix számára egyértelmő volt, hogy egy elıre meghatározott rendszer szerint mozognak, azt hajtják végre, amit éppen ilyen alkalmakra gyakoroltak be. Messner nyugodt hangon osztogatta a parancsokat. Az emberek olyan fegyelmezettek voltak, mintha tudnák, az engedelmesség legalább olyan komoly fegyver, mint a fejsze. Felix irigyelte ıket ezért a közösségi szellemért, azért, hogy fenntartás nélkül hagyatkoztak egymásra. Amennyire meg tudta állapítani, egyikük sem kételkedett a többiek képességeiben vagy hőségében. Megértette, ennek csakis az lehet az oka, hogy elszigetelt közösségben élnek. A falu lakói egész életükben ismerték egymást, így a bizalom kötelékei igen erısek közöttük. Egy ideig nem találta a helyét, aztán megpillantotta Katot. A kislány a tömeg szélén állt, a többi gyerek közül kirítt furcsa hajával és szurtos ruhájával. Felix erıs rokonszenvet érzett iránta, és eltőnıdött, vajon hogyan alakul majd a sorsa. Útközben kiderült, hogy a kislány árva. Felix is kiskorában vesztette el az anyját, és ettıl még közelebb érezte magát a kicsihez. Eltőnıdött, vajon fontos lehet-e Kat a Sötét Harcosnak? A rájuk rontó bestiák egyszerő felderítık voltak, vagy a kislányt keresték? Nem ez volt az elsı alkalom

életében, hogy azt kívánta, bárcsak többet tudna a Sötétség módszereirıl. Felismervén a gondolat bőnösségét, félrelökte. Fülét megütötte a kapun behozott sebesült nyöszörgése. ♦♦♦ Kat az ırtorony lábához sietett, egy kis magányra vágyott. Megunta, hogy a nagy tőz mellett üldögéljen, és még Gotrek jelenléte sem nyugtatta meg. Nagyon magányosnak érezte magát a sürgölıdı felnıttek között. Igazából nem volt itt senki, akivel beszélgethetett volna, és most elıször kezdte átérezni, hogy ebben a világban senkit sem ismer, és nincs benne helye. A lobogó lángok az égı Kleindorfra emlékeztették. A létra megnyikordult csupasz lába alatt. Majomfürgeséggel mászott fel az ırhelyre. Felix egymaga üldögélt, a sötétséget fürkészte. A nap lefelé ereszkedett, már csak olyan volt, mint egy elmaszatolt vérfolt a látóhatár vásznán. A nagyobb hold egyre feljebb emelkedett. Ezüstös fény ömlött szét. Enyhe, hős szellı simított végig Kat arcán; a levegı mozgása gonosz suttogást és zizegést keltett az erdıben. Felix szinte megbabonázva bámulta a tájat, a fejében sötét gondolatok keringtek. Kat fürgén melléje kuporodott. – Felix, én félek – mondta. A férfi mosolyogva nézett le rá. – Én is, csöppség. – Hagyd ezt abba! – Micsodát? – Hogy csöppségnek szólítasz. Ahogy Gotrek szokta. İ sosem hívja a másikat a rendes nevén, ugye? Az én nevem Kat. Szólíts is így! – Rendben, Kat – mosolygott Felix. – Megtennél nekem valamit? Lehet, hogy mindannyiunknak fontos lenne. – Ha tudok. – Mesélj nekem a szüleidrıl! – Nincsenek. – Mindenkinek van anyja és apja, Kat. – Nekem nincs. Engem Heidi, Karl felesége talált, egy kosárban. Ott, ahová bogyót szedni járt. Felix felnevetett. – Egy bokor alatt találtak? – Ez nem vicces, Felix. Azt mondják, járt a közelben egy nıstény szörny. A falusiak megölték. Engem is meg akartak ölni, de Heidi nem hagyta. Felix küszködve próbált komoly képet vágni. Jókedve elpárolgott, amikor meglátta a kislány komor ábrázatát. – Igazad van. Tényleg nem vicces. – Befogadtak és gondomat viselték. Most már halottak. – Volt Karlnak és Heidinek bármi fogalma arról, kik lehetnek a szüleid? Nem is sejtették? – Miért kérdezed ezt, Felix? Tényleg ilyen fontos? – Lehetséges. Kat visszagondolt arra az éjszakára, amikor az öreg Karl berúgott. Heidivel együtt azt hitte, hogy ı már alszik. Pedig nem aludt, kisurrant a konyhába egy pohár vízért, és közben kihallgatta ıket. Amikor rájött, hogy róla beszélnek, szinte odafagyott az ajtó

másik oldalára. Az emlékek lassan felszínre törtek. Szeretett volna többet megtudni tılük, megkérdezni, hogyan értették, amit mondtak, de túlságosan félt. Most ráébredt, hogy erre többé nincs lehetısége. – Egyszer hallottam ıket beszélni egy fiatal lányról, aki a várban élt és olyan haja volt, mint nekem – mondta halkan, miközben megpróbált visszaemlékezni a részletekre. – Úgy hívták, Justine. Klein nagyúr távoli pereputtya volt, vagy ilyesmi, egy szegény rokon, aki azért jött, hogy a családdal éljen. Eltőnt, éppen egy évvel az elıtt, hogy megszülettem. Soha, senki nem tudta meg, mi történt vele. – Azt hiszem, én tudom – mondta Felix halkan. Léptek közeledtek a torony lábához. A létra megremegett; Messner feje bukkant fel a csapóajtóban. – Itt vagyok, Herr Jaeger. Felváltalak. Menj le és szedj magadnak ételt. Te is, gyermek. Rolfnak semmi nyoma? İ még hiányzik. – Nem láttam semmit – felelte Felix. – Kíváncsi lennék, mi történt vele. ♦♦♦ – Mi a neved? – kérdezte Justine. A szakállas férfi, akit a felderítıi elkaptak, leköpte. A nı odabiccentett Malornak. A bestia meglendítette az öklét. Bordák reccsenése hallatszott. A férfi összegörnyedt. Ha nem tartja két bestia, el is esett volna. – Mi a neved? A férfi kinyitotta a száját. A vér végigcsorgott az állán, bırzekéjére folyt. Justine kinyúlt és az ujjhegyére vett egy keveset. Amikor megkóstolta, meleg volt és sós, erıt adó. – Rolf – mondta végül az ember. Justine akkor már tudta, hogy a fogoly mindent el fog neki mondani, amit csak tudni akar. Tudta, hogy nem az erdıkerülık ölték meg Tryell csapatát. A nyomkeresı, ami túlélte a támadást, mesélt neki a lány gyámolítóiról. – Egy törpe meg egy szıke férfi utazik együtt a kislánnyal. Mesélj róluk! – Eridj a pokolba, ami ideellett téged! – Oda fogok menni… a végén – mondta Justine. – De te már ott fogsz várni rám. A férfi felsikoltott, amikor az egyik bestia kirántotta a vállát. Egész teste megfeszült a fájdalomtól. A nyakizmai úgy álltak ki, mint a vitorlafeszítı kötél. Lihegett és nyögött, és végül hebegve kinyögte, hogyan találkozott a törpével, az ifjúval és a kislánnyal az erdıben. Amikor befejezte, kimerülten, a fájdalomtól remegve állt a förtelmes némber elıtt. – Vigyétek az oltárhoz! – parancsolta Justine. A férfi próbált ellenállni, Kazakital halmához vonszolták. Erıfeszítései hiábavalók voltak. A bestiák legyőrték. Rettegve sírt, amikor meglátta, mi vár rá. A nagy kıhalom és a tetején álló fekete oltár jobban megrémítette, mint a tudat, hogy bestiák foglya lett. Valószínőleg tudja, mi vár rá – gondolta Justine. Úgy tőnt, a foglyot Klein gróf és Hugó feje ijesztette meg legjobban. – Ne! Azt ne! – sikította. Justine személyesen felügyelte a megkötözését. Az oltárhoz sereglett bestiák izgatottan várták, mi fog történni. Amint a hold áttört a fellegek közt, a nı intett a dobosoknak, hogy kezdjék. Felzendült a nagy dob ritmusa, lassan, mint a szívverés.

Justine megállt a halom tetején. Érezte, hogy az erık lassan összesőrősödnek. Elırenézett, végigpillantott az állati pofák tengerén. Mindegyik felfelé fordult, szemük ragyogott a várakozástól. Elıvonta kardját, a feje fölé emelte. – Vért a Vér Istenének! – kiáltotta. – Koponyákat a koponyatrónushoz! – A válaszkiáltás száz torokból szakadt fel. – Vért a Vér Istenének! – Koponyákat a koponyatrónushoz! – A felelet ezúttal még hangosabb volt. Úgy morajlott, mint a mennydörgés. – Vért a Vér Istenének! – Koponyákat a koponyatrónushoz! A penge lecsapott, és szétválasztotta Rolf bordáit. Justine elırenyúlt, és páncélos kezét a férfi testének ragacsos mélyébe dugta. Visszataszító szörcsögı hang kísérte a mozdulatot, amellyel kiszakította helyérıl a szívet. Zsákmányát magasan a feje fölé emelte. Valahol, a terek közti térben, az idın túli idıben, megmoccant és elindult valami, hogy válaszoljon hívására. Spirálban áramlott befelé a túlon túlról. Az oltár felett vörösen lüktetı sötétség sőrősödött. Beáramlott a magasba tartott szívbe, ami újra verni kezdett. Justine kinyújtotta a karját és visszahelyezte a szívet az áldozat mellkasába. Egy pillanatra néma csend honolt és semmi sem történt, aztán hatalmas sikoly szakadt fel a lény torkából, ami valaha Rolf volt. A tetem mellkasán folyóssá vált, majd összezáródott és füstölni kezdett a hús. A holttest felült az oltáron. Szeme kinyílt, és Justine felismerte a belıle sugárzó intelligenciát. A testet egy idıre megszállta démoni patrónusának, Kazakitalnak szelleme. Füst szállt fel a tetembıl, ahogy a hús mozgásba lendült a bır alatt. A bőz szinte betömte Justine orrát. A porhüvelyt birtokló szellem új formát adott Rolfnak, olyan formát, ami hasonlított a démonherceg embertelenül gyönyörő alakjára. Justine tudta, hogy a testet hamarosan belülrıl hamvasztja el a benne pulzáló hatalom, de ez sem számított. Csak néhány percre volt szüksége, hogy tanácskozzon urával és útmutatást kérjen tıle. Gyorsan felvázolta, amit Rolftól megtudott. – Elmegyek arra a helyre és megölök mindenkit. – Tedd azt, kedves. – A démonherceg bársonyos hangja harangzúgásként szólt a torzuló alakból. Justine ismét érezte azt a bizonyosságot és imádatot, ami mindig szétáradt benne a démon jelenlétében. – Megölöm a lányt. Neked adom a törpe és a férfi szívét, ha védeni próbálják. – A legjobb, ha gyorsan megölöd ıket. Megveszekedett páros, kegyetlenek és halálosak. A törpe fegyverét az óidıkben azért kovácsolták, hogy istenek végzete legyen. Mindketten könyörtelen gyilkosok. – Mindkettıt halottnak tekintheted. Jóslatoddal felvértezve állok elébük. Nincs harcos, aki valaha is legyızhet viadalban. Ha igaz, amit szóltál. – Tekints a szívedbe, kedves. Tudod, hogy soha nem mondtam neked mást, mint a tiszta igazat. És tudd, ha megteszed ezt, a halhatatlanság vár rád, biztos hely a Kiválasztottak között. – Meg fogom tenni. – Menj hát áldásommal! Terjeszd a káoszt és a rettegést, és ne hagyd életben egyetlen prédádat sem! A jelenés megszőnt. A holttest fejjel elıre zuhant a földre, majd porrá omlott. Justine a serege felé fordult és jelt adott az indulásra.

♦♦♦ Felix felnézett a díszes aranypörölyre. A nap elsı sugarai a nyitott templomajtón nyúltak be, hogy megvilágítsák a hajnali fényben is szikrázó tárgyat. A pöröly fejébe vésett rúnák a kardjába vésett jelekre emlékeztették Felixet. Nem lepıdött meg igazán. Kardja egykor az Izzó Szív Rendjének tulajdona volt, sigmariánus templomosok viselték, természetesnek tőnt, hogy a pengét szent jelek díszítsék. Rajta kívül kevesen voltak a templomban, csak néhány vénasszony üldögélt imádkozva a padlón. A csecsemık és anyáik odakint élvezték a friss levegıt, amíg tehették. A templom valójában egyszerő kápolna volt. A menyegzıknél és más fogadalmak szentesítésénél használt oltárt csak a pöröly díszítette. Sigmar nem volt igazán népszerő errefelé, az erdıjárók inkább Taalhoz, az Erdık Urához fohászkodtak oltalomért, de természetesen a Pöröly kultusza is talált követıket – az emberek nem akarták megsérteni az isteneket. A kápolna egyben kapcsolat is volt a távoli fıvároshoz. Jelezte, hogy valahol létezik egy Birodalom, ahol törvények vannak, és olyanok élnek, akik betartják és betarttatják ezeket. Az államvallás volt a kapocs, ami a Birodalom sokszínő, egymástól távol élı polgárait összekötötte. A falakon nyoma sem volt a gazdagabb vidékeken népszerő frízeknek és kárpitoknak. Az oltárt fából faragták, nem kıbıl Felix kísértést érzett, hogy megérintse a pörölyt, és megvizsgálja, aranyozott-e vagy csak festett. Az oltárt díszítı faragások azonban nem voltak mindennapiak. A fiatalember megcsodálta a széleken körbefutó mintázatot, és az Elsı Császár portréját, ami az altdorfi katedrális ikonjai között is megállta volna a helyét. Eltőnıdött, vajon ki rótta a díszeket a fába, és vajon elhamvad-e majd az oltár, ha a bestiák megérkeznek. Lehajtotta a fejét és imádkozni kezdett. Imádkozott, hogy a városka megmeneküljön; fohászkodott, hogy a maga és barátai élete megkíméltessen. Megérintette a pörölyt, majd homlokát, hogy szerencse kísérje, és felkelt, hogy távozzon. Nyújtózott és érezte, ropognak a tagjai. Az éjszakát Fritz Messner házában töltötte. A terméskıbıl rakott ház padlója alig volt jobb, mint egy halom hideg levél. El kellett ismernie, hogy hiányzik neki a matracokkal telerakott altdorfi ágya; el kellett ismerni-e, hogy idınként nem is olyan rossz dolog, ha az ember egy gazdag kalmár fia. Most például a másnaposságát heverhetné ki a lakosztályában ahelyett, hogy a Káosz rohamát várja egy faluban, amirıl soha senki nem hallott. – Felix… – A kislány sápadtan, komoran nézett fel rá. – Herr Messner azt mondta, itt talállak. – Igaza volt, Kat. Mit tehetek érted? – Rémálmot láttam az éjjel, Felix. Azt álmodtam, hogy valami kijött az erdıbıl és elhurcolt. Azt álmodtam, hogy eltévedtem a sötétben, és mindenféle dolgok üldöztek… Felix meg tudta érteni, ıt is sokszor gyötörték hasonló álmok. – Csitt, csöppség. Az álmok nem igaziak, nem bánthatnak téged. – Ezt nem hiszem el, Felix. Ugyanezt az álmot láttam az azelıtti éjjelen, hogy a bestiák megtámadták az otthonomat. Felix hirtelen csontig ható hideget érzett. Lelki szemei elıtt a Káosz serege egyre közelebb masírozott, elkerülhetetlen végzetüket hozva. ♦♦♦

Justine hatalmas, éjfekete csataménjének magas nyergében ült. Feje fölött viharfelhık gyülekeztek, óriási fekete felhıgomolyok, melyek mintha a lelkében forrongó erıszakot tükrözték volna. A birodalmi országútnak ez a része tiszta volt. Az utat azért építették, hogy a Császár futárai gyorsabban haladhassanak. Justine ironikusnak találta, hogy éppen az ilyen utak siettetik a Birodalom elkerülhetetlen pusztulását: a pusztákról származó országdúlók gyorsan haladhattak rajtuk nyugat felé. Úgy látta, a folyamat hasonlít ahhoz, ahogy a fertızés a test saját véráramával terjed. Igen, a Birodalom haldoklik, és a Káosz a betegség, ami végezni fog vele. Titkos társaságok terjesztik a romlást a városokban; bestiák és mutánsok falkái töltik meg az erdıket rettegéssel; az Ártó Hatalmak bajnokai érkeznek Kislev és a rajta túl fekvı puszták felıl. Tudta, hogy ezek nem elszigetelt események, hanem egyazon kór tünetei. Elıször a Birodalom fog áldozatul esni neki, aztán az emberek valamennyi királysága. Nem, nem szabad betegségként gondolnom rá – figyelmeztette magát. Ezt a hadjáratot a Föld megtisztítása érdekében folytatjuk! Visszapillantott a nyomában menetelı seregre. Elıl a bestiaszakaszok vonultak; a hatalmas, torz és erıs lények csapatainak mindegyikét saját bajnoka vezette. Mögöttük dübörgött titkos fegyvere, a Mennydörgı nagy, fekete tömbje, a hosszú csövő démoni ágyú, amely megsemmisítette a Klein-vár kapuit, és lehetıvé tette a számára, hogy más, megerısített városokat is elfoglaljon. A löveget rabszolgák vontatták, akiket az ágyút kezelı, fekete páncélos fegyvermesterek hajtottak. A sort a hullarablók zárták, az alulszervezett csıcselék, akik az oroszlánfalka nyomában járó sakálokhoz hasonlóan követték a sereget. Elfajzottak, torz és tébolyult lelkek, akiket otthonukból és falujukból saját fajtájuk normális egyedei kergettek el. A győlölet hajtotta ıket, és készek voltak bosszút állni magukért az emberiségen. A saját életének minden eleme megtalálható volt a csapatban. Az út, mely halálba és pusztításba vezetett, csupán a kiterjesztése annak, amit még annak idején követett. A gondolat elszomorította. Ezen a napon a szokásosnál is jobban úgy érezte, hogy szétszakad. Olyan volt, mintha két lélek lakozott volna ugyanabban a testben. Az egyik sötét volt és elszánt, mészárlás és pusztulás táplálta; csak úgy sütkérezett saját erejének fényében, és megvetette a gyengeséget – a saját gyengeségét is. Tudta, hogy ez az a része, amelyet Kazakital oly gondosan vigyázott, ahogy Parravon kertészei gondozzák pokolvirágaikat. Ebben rejlettek a démonlét és a halhatatlanság magvai. A győlölet teremtménye volt, eltökélt, erıs. A másik lélek gyenge volt. Ezt kimondhatatlanul győlölte. Ez a lélekkorcs fájdalmat érzett az erıszakhullámok láttán, és csak azt akarta, hogy véget érjen a könyörtelenség által jellemzett élet. Ez a része érezte a kínt, meg akart hátrálni a fájdalom elıl és azelıl is, hogy fájdalmat okozzon másoknak. Justine tudta, élete eseményei felismerhetetlenné torzították. Hugó haláláig nem is volt hajlandó elismerni, hogy létezik benne a gyenge lélek. A gondolat túl rettenetes volt, bosszúvágya pedig túl erıs és sürgetı. Hét hosszú éve lépett szövetségre a démonnal, azóta kordában kellett tartania ezt a felét, hogy megtorolja sérelmeit. Most azonban, hogy teljesült a vágya, elbizonytalanodott, nem tudta, melyik lélek szavára hallgasson. Kétségei a gyermek körül összpontosultak. Emlékezett arra, ahogy magában hordozta. Emlékezett, ahogy érezte, növekszik és rugdos. A kislány akkor született meg, amikor ı a vadont járta, és gyökereken, lárvákon tengıdött, patakvizet ivott, és a fák alatti üregekben aludt. A magzat volt az egyetlen társa a nehéz napokban, amelyek menekülését követték, amikor az éhség, a nehézségek és a rettegés lassan az ırületbe kergette.

Nem hitte, hogy akár ı, akár a gyermek túlélték volna, ha nem találkozik a nıstény bestiákkal az erdıben, ha nem fogadják be, nem ırzik és nem táplálják. Emlékezett, milyen furcsán szótlanok és gyengédek voltak – mármint ahhoz képest, hogy górok és ungorok voltak. Démoni patrónusuk utasításait követték, most már biztosan tudta, de ettıl nem volt kevésbé hálás nekik. Születése napján elvették tıle a gyermeket, akit azóta nem is látott. Már tudta, hosszú évek próbái és csatái során érdemelte ki a jogot, hogy tudja, ez mind része volt patrónusa tervének, a démoni stratégiának, amelynek segítségével maga mögött hagyhatta emberségét és csatlakozhatott a Kiválasztottak soraihoz. Tudta, hogy ez az utolsó vékony szál köti hozzá törékeny emberségét, ezért győlölte – de csodálta is. Felidézte, hogyan is kezdıdött. A bestiák a nagy, fekete oltár elé hurcolták, kényszerítették, hogy meghajoljon a vészterhes rúnákkal vésett fekete kı elıtt. A sziklára fektették. Grind elvágta a torkát és csuklóit borotvaéles obszidián pengéjével, mialatt ministránsai a Vér Istenének dicséretét kántálták. Akkor azt hitte, meghal. Örömmel fogadta volna szenvedései végét, ám halál helyett egy új, sötét élet várt rá. Vére összegyőlt az oltár tetején lévı mélyedésben. Valahogy álló helyzetbe küzdötte magát, de csak a harag és a dac tartotta talpon, meg egyfajta furcsán békés győlölet. Akkor érezte meg a jelenlétét, akkor látta meg az arcot. Tócsába győlt vérében látta meg az alakot öltı démont. Karmazsinvörös ajkak formálódtak a vörös folyadékból, és kérdéseket, válaszokat, ígéreteket suttogtak. A démon megkérdezte, akar-e bosszút állni azokon, akik ide juttatták. Elmondta neki, hogy a világ éppen olyan romlott és gonosz, amilyennek látja. Hatalmat és örök életet ígért neki. Elmondta jóslatát. Justine valahogy állva maradt, szédelegve és kínoktól gyötörve. Utána még rémlett neki, ahogy a vére megfeketedve és füstölve visszafolyt az oltárról az ereibe. Sebei szörcsögve bezárultak, ereiben pedig méreg és erı pezsgett. Napokig lázálmoktól gyötörve feküdt, míg teste meg nem változott a saját megfertızött vérében rejlı démoni esszencia hatására. A sötétség eltorzította és erıssé tette. Agyarak nıttek a szájában. Szeme megváltozott, hogy látni tudjon a sötétben. Izmai erısebbek lettek, mint bármelyik halandó emberé. Úgy tért magához, hogy tudta: nem a sors vezette ehhez a rejtett oltárhoz az erdı sőrőjében, hanem baljós végzet és egy démon sötét akarata. A bestiák valahonnan kerítettek egy rúnákkal borított ébenfekete páncélruhát. Amikor Morrslieb ismét megtelt, megismételték a szertartást. Csuklóit újra felvágták, és a démon ismét megjelent. Ez alkalommal testéhez rögzítették a páncélt. A vér befolyt a lemezek közé, ott megalvadt, izmokká, inakká és húsos párnákká váltak, amelyek második, fémes bırévé változtatták a páncélt. A folyamat legyengítette. Ismét álmot látott, amibıl megtudta, mit kell tennie. Elhagyta a bestiákat, és évekig tartó vándorlásba kezdett. Útja mindig észak felé vezetett, Kisleven és a Trollok Földjén át a Káoszpusztákra, az örök háborúba, amelyet a Sötétség követıi ott vívnak egymással. Csatákban és viadalokban kereste a sötét istenek kegyét. Kazakital jóslata minden harcban igaznak bizonyult. Legyőrte Vasöklő Helmart, Khorne bikaszarvú bajnokát. Feláldozta Marlane Marassát, Tzeentch lángszívő papnıjét annak saját oltárán. Egyenként tépte ki Zakariah Kaennek, Slaanesh gusztustalanul hájas bajnokának parfümillatú tagjait. Harcolt kis csatákban és hatalmas ostromokban. Emberszerő lényekre vadászott a romos bányákban Karag Dum, az elfeledett törpeváros alatt. Ott fogadta szolgálatába a Mennydörgı alattvalóit. Minden viadal új adományokat és hatalmat hozott. Hátasát, Árnyékot, párbajban szerezte elızı gazdájától, Sethram Schreibertıl, miután kitépte és Khorne-nak

ajánlotta szívét. Alvilági pengéjét a pokoltoroki csatában zsákmányolta Leander Kjantól, a Kilencek Társaságának vezérétıl. Elfajzott bestiákat és szörnyeket gyızött le, ereje és ügyessége pedig nıttön nıtt, mígnem patrónusa közölte vele, hogy eljött a hazatérés, a bosszú ideje. Miközben a gyızelem izgalmát, a gyilkolás kéjét és a harc örömét érezte dalolni fertızött vérében, néha eltőnıdött, mi lett a gyermekkel, vajon a bestiák megkímélték-e. Már semmit sem jelentett számára, ezt jól tudta. Nem volt semmi köze hozzá. Csak egy húsdarab volt, ami kivált a testébıl, hogy reménytelenül éljen vagy haljon e szörnyő világ uszadéka között. Az utolsó feláldozandó gyalog volt a játékban, melyben elnyeri a halhatatlanságot. Ez volt minden. Ezt mondta magának, de tudta, hogy Kazakital semmit sem tesz ok nélkül, és a gyermek nem véletlenül maradt életben. Talán ez volt a végsı próba. Talán a démon valami hibáját próbálta felfedni – csak ı tudja, mit és miért. Megfogadta, nem fog elbukni. Majd megmutatja Kazakitalnak, hogy a kınél is keményebb, és a Sötét Istenek irgalmazzanak annak, aki az útjába akar állni! ♦♦♦ Felix a tornyosuló felhıket figyelte: az égen száguldottak, gomolygó tömegüket ádáz szél hajszolta. Az erdı színe világoszöldrıl sötétebb, baljósabb árnyalatra váltott. Úgy tőnt, mintha még a fák is várakoznának, mint minden más. A gerendákból rótt palánk tetején, a mellvéden állt. A mezık felé meredt, mozgás nyomait fürkészve az aljnövényzetben. Úgy számolta, késı délután lehet. A mellette álló törpe unottan tanulmányozta fejszéje élét. Tízlépésenként íjászok álltak a falon – az erdıjárók legjobbjai, akik kétszáz lépésrıl is eltalálták a céltábla közepét. Mindegyikük mellett három, nyilakkal teli tegez hevert. Az erdı szélétıl való távolságot méregetve Felix ráébredt, hogy az irtás gyilkos terület. A támadók, akik ezen a területen próbálnak keresztülvágni, könnyő prédát nyújtanak majd az íjászoknak. Megpróbálta ezzel a gondolattal nyugtatni magát, de nem sikerült. Az erdı mellett az éjszaka nem olyan volt, mint Altdorf jól kivilágított fıutcáin. Amikor beköszöntött a sötétség, áthatolhatatlannak tőnt. A hat lépésre álló ember csak homályos foltnak látszott. Sötétedés után csak a holdak szolgáltattak némi fényt, azokat pedig elhalványították a felhık. Napszállta elıtt az erdıkerülık telerakták az erdı szélét csapdákkal; voltak ott hátrahajlított, kihegyezett, kikötözött ágak, amelyek elırecsapódnak, ha meghúzzák a bukózsineget; a figyelmetlenül lépık bokáját foglyul ejtı gödrök, némelyik hegyes karókkal az alján, mohával letakarva; medvecsapdák, amelyek rugós acélállkapcsai harapásra készen várták a betolakodókat. A falu védıi mindent megtettek annak érdekében, hogy életben maradjanak. Felix a fal tetején, a durva, mohlepte fafelületen dobolt az ujjaival. Gotrek monoton dallamot dúdolt magában, ügyet sem vetve az erdılakók mogorva pillantásaira. Mindig a várakozás volt a legrosszabb. Egyetlen csata sem volt olyan szörnyő, mint az azt megelızı elıérzetek. Amint kezdıdik a harc, minden világossá válik. Felix tudta, félni fog, de elméjét leköti az életben maradás egyszerő foglalatossága. Most nincs mit tennie, csak állni és várni, és farkasszemet nézni képzelete szörnyeivel. Elképzelte magát sérülten, amint egy óriási bestia föléje hajol. Elképzelte magát a fekete páncélos nıvel szemben, és megborzongott. Felidézte a kleindorfi mészárlás nyomait, és rettegése rángatni kezdte önuralma pórázát. Hogy lecsillapodjon, megpróbált arra emlékezni, hogyan érezte magát a bestiák elleni csata után, ez az

emlék azonban már elhalványult. Megpróbálta elképzelni a csata utáni jelenetet, ahogy hısként, Gotrek oldalán a megfutamított bestiák után néznek. Nem volt túl valóságszerő a kép… – Nemsokára itt lesznek, emberifjonc – mondta Gotrek. Szinte boldognak tőnt a hangja. – Éppen ettıl tartok. ♦♦♦ Rémálomszerő alakok szállingóztak az erdıszélre. A halvány fénynél Felix látni vélt egy hatalmas, kecskefejő alakot a fák közt. Egy nyílvesszı süvített ki a mellvédrıl, de nem ért el a célig. Igen, ott voltak. Egyre több bestia körvonala vált láthatóvá. Valami felkavarta az aljnövényzetet. A fő zörgött és úgy mozgott, ahogy a vízfelszín, amikor a tenger behemótjai haladnak alatta. A felhık szétnyíltak, a holdak fénye lecsorgott a földre. Ragyogásuk megvilágította a pokoli jelenetet. – Grungni csontjaira! – átkozódott Gotrek. – Odanézz! – Hova? – Oda, emberifjonc! Nézd! Ostromgépük van. Nem csoda, hogy Kleindorf is elesett. Felix látta a fekete páncélos alakokat, amelyek egy jókora, hosszú csırő sokcsövő ostromágyúnak látszó gépet vettek körül. Korbácsukkal arrébb hajtottak egy csoport acsarkodó elfajzottat. Miközben figyelt, látta torz vezetıjüket felmászni a szerkezet hátán levı ülésbe. A sötét harcosok sietve megkerülték a gép talapzatát, és fémlábakkal rögzítették a talajon. Amikor a vezetı elfordított egy nagy kallantyút, a fegyver a falu irányába fordult. Csövét sárkányfej formájúra öntötték. Felix még ebbıl a távolságból is hallotta a szerkezet csikorgását. További nyílvesszık suhantak irányába, de ezúttal sem értek el odáig. Csúfolódó kiáltásoktól visszhangzott az erdı. – Mi lehet ez, Gotrek? Mire való? – A pokolba velük… Ez valamiféle ágyú! Most már tudjuk, mi bánt el a kleindorfi erıddel! – Mit tehetünk? – Semmit! Amint teljesen besötétedik áttörik a falat és megrohamoznak minket. A bestiák látnak a sötétben. Az emberek nem. – Ez túl kifinomult gép a bestiákhoz képest. – Nem csak a bestiákkal harcolunk, emberifjonc. Ez egy Káoszharcos és teljes kísérete. İk nem szenvednek hiányt észben. Higgy nekem, harcoltam már a fajtájukkal. Felix megpróbálta felbecsülni az erdıben gyülekezı bestiák számát, de nem sikerült – túlságosan jól elbújtak, tudván, hogy a létszámuk feletti bizonytalanság még jobban megrémíti a védıket. Az ismeretlentıl való félelem is fegyver volt az arzenáljukban. Felix szíve elszorult. – Talán ki kéne törnünk és ledönteni az ágyút – javasolta Felix. – Éppen erre várnak. Az irtás nekik legalább olyan jó célpont, mint nekünk. – Van egyáltalán íjuk? Ezek bestiák! – Nem számít. Túl sok csapda van kint, veszélyesek. Valaki okvetlenül beléjük botlana. – Azt hittem, hısi végzetre vágysz? – Emberifjonc, ha csak állok itt és várok, akkor is utolér. Nézd!

Felix arra nézett, amerre a törpe mutatott. Meglátta a hatalmas ágyú mellé lovagló a fekete páncélos Káoszharcost. Felfedezte, hogy szörnypofák tömege bámul ki a fák lombszegélye alól. Váratlanul szarvas-agancsos alakok egész áradata özönlött ki az erdıbıl; a lények alakzatokba rendezıdtek, éppen a nyíllövésnyi távolságon kívül. Valahol az erdı mélyén megdöndült egy jókora dob. Sikolyok és üvöltések kórusa töltötte be az éjszakát. Felix valahogy ráérzett a furcsa, ritmusosan zengı szavak jelentésére. Mintha az ıseibe nevelték volna hajdanán az értelmét, hogy szunnyadva várja ezt az eseményt. Vért a Vér Istenének. Koponyákat a koponyatrónushoz… Megrázta a fejét, hogy előzze a hallucinációt, de hiába. Bármit is tett, a szavak értelmét nem tudta kiverni a fejébıl. A zajáradat fülsiketítıvé fokozódott, egy pillanatra elhallgatott, majd újra kezdıdött. Felixnek hányingere támadt, idegei lassan felırlıdtek. Kitekintve látta, hogy a bestiák kántálása kettıs célt szolgált: miközben ellenfeleik morálját aláásta, a Káosz követıit a tombolásig hergelte. Felix látta, ahogy fegyvereikkel pajzsaikat verik, pengéiket harapdálják, magukat kaszabolják. Eszeveszetten táncoltak, magasra emelve lábaikat, majd úgy dobbantva a földön, mintha ellenfeleik koponyáit zúznák szét patáikkal. – Szeretném, ha egyszerően idejönnének, és mihamarabb túlesnénk a dolgon – morogta Felix. – Kívánságod mindjárt teljesül – felelte Gotrek. A Káoszharcos felemelte a kardját. A horda hirtelen elhallgatott. A nı megfordult és saját vadállati nyelvükön szólt a lényekhez, akik kurjantásokkal és mordulásokkal válaszoltak. A nı az ostromgépen gubbasztó páncélos alakokhoz fordult és intett pengéjével. Az egyik páncélos lelkesen ugrott néhányat, majd meggyújtott egy kanócot. Öt hosszú, csendes szívveréssel késıbb a hatalmas harci gépezet mennydörgı robajt hallatott. Hangos füttyszó hallatszott, majd Felixtıl nem messze szétrobbant a fal egy szakasza. Faszilánkok, földkupacok és húscafatok szóródtak szét. A bestiák úgy üvöltöttek, mint a pokoli kínoktól szabadult hordái. Felix összerezzent, amikor az ágyú csöve fordulni kezdett talapzatán. Látta, hogy a palánk nem állhat ellen a szörnyő fegyver mágikus erejének; a falat nem arra építették, hogy ilyen szörnyő erıkkel dacoljon. A fiatalember arra gondolt, az lenne a legokosabb, ha leugrana a falról, és beljebb, a városban keresne fedezéket. Gotrek mintha megérezte volna gondolatát. – Maradj, ahol vagy, emberifjonc! A következı lövést az ırtorony kapja. – Hogy lehetsz ilyen biztos ebben? – Dolgoztam ágyúkkal a magam idejében, és ez sem különbözik azoktól. Látom a röppályát, amit keresnek. Felix kényszerítette magát, hogy a helyén maradjon, noha lúdbırzött a háta. Úgy érezte, egyenesen a fegyver torkába bámul. Az ágyú ismét megszólalt. Láng és füst csapott fel a csövébıl. Ismét fütty hallatszott. A gerendákból ácsolt, magas ırtorony egyik lábát elvitte a lövés, elıtte pedig nagy lyukat ütött a palánkon. A torony megtántorodott és hátradılt. Az ırszemek egyike kiesett, és csapkodó karokkal zuhant a földre. Hosszú sikolya, amelyet a bestiák üvöltése ellenére is hallani lehetett, hirtelen elhalt, amikor a talajba csapódott. Felix füstszagot érzett, lángok ropogását hallotta a háta mögül. Hátrapillantott válla felett és látta, hogy az egyik épület, meg a torony maradványai kaptak lángra. Nem tudta volna megmondani, hogy ez vajon a lövéstıl van-e. Valahol egy ember üvöltve parancsolta tőzoltásra a társait.

Felix a falra pillantott, ahol szánalmasan kevés védı várakozott íjat szorongatva. Tekintete találkozott a legközelebb állóéval. A fiú nem lehetett több egy tizenhat évesnél, arca elfehéredett a félelemtıl. Felix kétségbeesetten bámult ki a homályba és azon tőnıdött, vajon meddig tarthat ez így, mielıtt a védık megtörnek, vagy a város romhalmazzá válik. ♦♦♦ Justine végignézte, ahogy az óriási ágyú harmadszor is lyukat üt a városfalba. Úgy döntött, elég volt. Szükségük lesz a varázsporra a következı erıdnél is. A rések elég nagyok voltak ahhoz, hogy serege beözönölhessen a városba. A védık fáradtak és idegesek voltak. Elérkezett az idı. Intett trombitásának, aki a parancsra támadást fújt. Emberbırbıl készült dobjaik szavára menetelve a bestiák megindultak. Justine érezte, felbuzog benne a vérszomj és a vágy, hogy lelkeket ajánlhasson a Vér Istenének. Ma hatalmas áldozatot mutat be neki! ♦♦♦ Felix figyelte a bestiák özönét, ahogy áthaladtak a nyílt terepen. A falakról az íjászok lıni kezdték ıket. Nyugodtan, módszeresen és hatékonyan választották ki célpontjaikat, mielıtt lıttek. Nyílvesszık villantak át a homályon és állati mellkasokba, torkokba, szemekbe, agyakba fúródtak. A Káosz vérre szomjazó hívei azonban töretlenül meneteltek pokoli dobjaik szavára, és ütemre harsogták utálatos istenükhöz szóló kiáltásaikat. Felixnek ismét úgy tőnt, érti a szavakat. Vért a Vér Istenének! Koponyákat a koponyatrónushoz! Kardja markolata megsíkosodott kezében. Haszontalannak érezte magát a mellvéd mögött kuporogva, miközben mások harcoltak és irtották az elırenyomuló ellenséget. Szíve egyre hevesebben vert mellkasában. Lélegzete rövid zihálásokká vált, mintha egy mérföldet futott volna. Legyőrte a feltörı pánikot. Tudta, közel az idı, amikor harcba kell bocsátkoznia, egyelıre azonban távolból nézhette a küzdelmet. Látta, ahogy a fekete páncélos nıstényördög elırehajtja a bestiákat. Démoni istennınek tőnt az idık hajnaláról, aki eljött, hogy vért és lelkeket követeljen sarc gyanánt. Látott elesni egy kecskefejő bestiát, akinek lábait egy medvecsapda roppantotta el. Társai meg sem torpantak. Tovább meneteltek, véres péppé zúzva ıt vasalt patáik alatt. Láthatóan nem törıdtek a veszteségekkel. Nem mutattak félelmet. Lelketlen démonok voltak, mentesek minden érzelemtıl. Vagy talán egyszerően tudták, hogy hamarosan elkövetkezik bosszújuk ideje. ♦♦♦ A bestiák már csaknem elérték ıket. Felix láthatta, amint a tőz fénye megcsillan szemükben. Láthatta a véres habot ajkukon, ami akkor serkenhetett ki, amikor saját nyelvüket és pofájukat harapdálták ırületükben. Érezhette a dohos prém bőzét, ami belılük áradt. Szinte elolvashatta a durva rúnákat, melyeket fegyvereikre róttak. Az íjászok kilıtték utolsó vesszıiket, majd felmarkolták fejszéiket és kardjaikat. Néhányan máris lefelé másztak a létrákon, hogy csatlakozzanak az épületek között gyülekezı fejszésekhez. Mások csak leereszkedtek a gyilokjáróról, egy pillanatig függeszkedve a szélén, mielıtt elengedték volna, hogy az utolsó néhány métert zuhanva tegyék meg.

– Gyere, emberifjonc – szólalt meg Gotrek. – Eljött a vérontás ideje. Felix indulást vezényelt görcsbe állt tagjainak. Eltartott egy ideig, míg engedelmeskedtek. ♦♦♦ Justine elmosolyodott, amikor a bestiák felgyorsultak és beözönlöttek a réseken, amiket a hatalmas ágyú ütött a falon. Hallotta, ahogy fegyver csattan fegyveren, acél acélon, amint a védık fogadták ıket odabent. Térdével megérintette hátasa oldalát. A ló azonnal reagált, és a küzdelem felé sietett gazdájával. ♦♦♦ Felix kivédte egy bestia felé lendülı fejszéjét. Az ütés ereje mintha kificamította volna karját. Féltérdre zuhant és felfelé döfött, bordái között találva el a meglepett bestiát, szívébe döfve a hajdani templomosok pengéjét. Egy rántással kiszabadította fegyverét, és éppen idıben ugrott félre egy favágó és egy bestia elıl, akik halálos birkózásban fonódtak össze. Lábai elıtt zuhantak a földre, nagyokat nyögve az erıfeszítéstıl. Felix számára nyilvánvaló volt, hogy csak idı kérdése, mikor kerekedik felül a jóval erısebb bestia. Egy pillanatig iszonyodva, tanácstalanul figyelt. Nem akarta egyszerően kaszabolni ıket; gyorsan más elhatározásra jutott. Bal kezével kirántotta hüvelyébıl tırét és egy vetıdéssel a bestia széles vállába döfte a pengét. A dög kínjában vonyítva kelt fel a harcból, és Felix csak erre várt, hogy pengéjével elválassza fejét a nyakától. A bestia ellenfele is talpra ált és köszönetképpen biccentett Felix felé. A sápadt ifjú volt az, akit Felix a mellvéden látott. Épp csak arra volt ideje, hogy vállat vonjon, mielıtt bestiák újabb hulláma robogott feléjük. Valahonnan a távolból paták mennydörgı robaja hallatszott. ♦♦♦ Justine a testek hullámzó tömegébe rontott, pokoli pengéjével sújtva jobbra és balra, minden csapással megölve egy embert. Lova patái az elesettek tetemét tiporták; a hátas diadalmasan nyerített, ahogy a vér szaga megtöltötte az orrát. A nı könnyedén ült a nyeregben, tudva, hogy semmi nem állhat meg elıtte. – Hozzám! – kiáltotta, és a bestiák köré gyülekeztek, éket formálva, visszavetve ellenfeleiket a város falai mögé. Mögötte az erısítés átözönlött a résen, elárasztotta a szők utcákat. Diadalt érzett. Sok sikoltó lelket fog ma éjjel a Csaták Ura elé küldeni! A gyızelem érzése kissé alábbhagyott, ahogy hátasa bestiális sikolyt hallatott. Justine lenézett és egy nyílvesszıt látott kiállni lova szemébıl. Az állat még holtában is rendkívül okosan viselkedett: nem ágaskodott, hogy ledobja úrnıjét, csak a tomporára ereszkedett, hogy gazdája leszállhasson a nyeregbıl. Lángoló harag töltötte el Justine szívét. Árnyék a Káoszpuszták óta hordozta, nem lesz könnyő dolog másik hátast találni. Megesküdött, hogy bárki is ölte meg, az életével fizet, még ha minden élılényt le is kell mészárolnia ezen a szánalmas trágyadombon. Elmosolyodott, felfedve hosszú és veszélyesen hegyes fogait. İrült kacaj harsant torkából. Eszébe jutott, csak arra esküdött meg, amit már amúgy is eleve elhatározott, jóval a csata elıtt.

♦♦♦ Felix megtorpant egy épület árnyékában, és kétségbeesetten körülnézett. Lélegzete szakadozott zihálás volt. Ruháját vér és veríték áztatta. Kardforgató karja teljesen elzsibbadt. Hol lehet Gotrek? Valamikor korábban sodródtak el egymás mellıl a csata forgatagában, amikor az események sőrőjében nem is tudott másra figyelni, mint aktuális ellenfele mozdulataira. Ahogy lélegzethez jutott, a Trollvadászt kereste, ám sehol sem látta. Tudta, hogy fontos megtalálnia a törpét, hiszen túlélési esélyeit jelentısen javítja Gotrek óriási fejszéjének közelsége, és – ha minden kötél szakad – kötelességének érezte, hogy jelen legyen a törpe utolsó helytállásakor, teljesítse esküjét, még ha bele is hal. Körülötte lángokban álltak a házak, pokoli fénybe borítva a falut. Gomolygó, bőzlı füstfelhık között tombolt tovább a csata. Felix bestiák árnyait látta lidércszerő emberekkel összecsapni a füstben. Hallotta a szörnyek bömbölését, a haldoklók sikolyait, a fegyverek csattogását. Ölni vagy halni – kegyetlen élethalálharc volt. Valahonnan a távolból mintha a Trollvadász csatakiáltását hallotta volna. Összeszedte erejét és bátorságát, és erıt véve megbicsakló lábain a hang forrása felé indult. Rövid, reményvesztett fohászt mormolt Sigmarhoz, arra kérve a Pöröly Urát, hogy oltalmazza ıt, a Trollvadászt, Katot és a többieket. Egy pillanatra eltőnıdött, hol lehet a lány. ♦♦♦ A csata üvöltı ırjöngésében Kat nem látott menekvést. Nem akart a templomban maradni, mert tudta, hogy az a biztos pusztulás. Olyan helyet keresett, ahol elbújhat a bestiák elıl, de még mindig nem találta meg. Oldalra vetıdött, és egy esıvizes hordó mögé kuporodott. A közelben két fiatalember birkózott egy bestiával. Egyikük összefogta lábait; míg a másik kiloccsantotta agyát egy sziklával. Kat még sosem látott ehhez foghatót; a jelenet vadsága is borzasztó volt; szereplıit mintha ugyanaz az ırület vezette volna, győlöletesen kegyetlen és holdkórosan bátor tettekre sarkallva ıket. Senki nem adott kegyelmet, de senki nem is kért. Harcosok hulláma söpört végig a fıutcán, saját haragjuktól és vérszomjuktól hajtva. A haldokló emberek és bestiák sikolya töltötte be a levegıt. Acél csendült acélon a lángoló éjszakában. A sáros föld, amit felszaggattak a lábak és paták, vértıl volt iszamos. Az egyik bestia diadalmasan felüvöltött, ahogy lándzsájára felnyársalt egy embert. Kiáltása haragba és félelembe fordult, ahogy az ember barátai darabokra szabdalták. Emberek álltak körül egy bikafejő óriást. Ahogy egyikük felé kinyúlt, a háta mögött elıugrott valaki és megdöfte. Hamarosan tucatnyi kisebb sebbıl vérzett; ádáz üvöltéssel rohamozta meg a legközelebb esı harcost, a puszta súlyával feldöntötte, majd kitört a körbıl és a tömegbe vetıdött. Kat kis híján felsikoltott, amikor a fekete páncélos nı átgázolt a tömegen. Félt, hogy érte jött a Káosz Bajnoka. Hirtelen Gotrek lépett elı az árnyak közül, hogy kihívást intézzen a nıhöz, aki elvicsorodott, felfedve véres agyarait, és a Trollvadász felé sújtott. Pengéje elmosódott ívet írt le, szemmel szinte követhetetlenül. Kat nem értette, a törpe hogy volt képes hárítani az ütést bárdjával, de megtette. Fekete acél csapott össze a kék csillagfémmel. Vörös szikrák reppentek fel a füstbe.

A Trollvadász viszonozta a nı csapását a sajátjával. A fejsze egy mennykıcsapás ellenállhatatlan erejével zúdult a Káoszharcos felé. A nı az ütés alá bukott és elıredöfött. Valahogy ott volt a törpe fejszéje, és megakasztotta a csapást. Erılködve álltak egymással szemben, penge feszült pengének, emberfeletti erı a démonival szemben. Egyik sem engedett. Vaskos izomkötegek feszültek Gotrek vállain és karjain. Veríték csorgott le arcán, az erek kidudorodtak a nyakán és a homlokán. A nı olyan mozdulatlanul állt, akár egy ébenfa szobor. Páncélját mintha kicsiny reteszek tartották volna mozdulatlan. Arca csontfehér maszk volt, a vérszomj portréja. Szeme fehérje eltőnt, szemüregébıl a pokoltőz vöröse sütött. Rohantak a másodpercek, ahogy egymásnak feszültek a titáni küzdelemben, de egyik sem bírta kimozdítani a másikat. A szeme sarkából Kat észrevette, hogy a bestiák újabb hordája közeleg. Az összecsapás felé rohantak, láthatóan azért, hogy felszabdalják a Trollvadászt. Kat gondolkodás nélkül figyelmeztetést sikoltott Gotreknek, aki oldalra pillantott amikor a bestiák odaértek. Az utolsó pillanatban lépett hátra és kivédett egy suhintást, ami máskülönben kettészelte volna. Kat félt, hogy a nı kihasználja a lehetıséget és leszúrja a törpét, de feleslegesen aggódott. A csata forgataga körülvette a harcolókat és elsodorta egymástól Khorne Bajnokát és a Trollvadászt. Kat megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán észrevette, hogy a nı rámered. Belenézett a vörösen izzó szemekbe, és a szíve kis híján megállt. Sikítani akart, de amikor kinyitotta a száját, nem jött ki hang a torkán. A sötétbe öltözött harcosnı közelebb lépett. ♦♦♦ A gyilkolás szenvedélye mennydörgött Justine agyában. A lelkében gyökerezı sötétség azzal fenyegette, hogy teljesen átveszi az uralmat felette. İrület áramlott az ereiben. A vérszomj kábítószerként töltötte meg, földöntúli örömöt okozott neki a mészárlás. Meg akarta találni a törpét; megtalálni és megölni. Minden ellenfele közül, akivel valaha is szembeszállt, ı volt a leghatalmasabb. Méltó áldozat a Vér Istenének! Az utolsó pillanatban, amikor arra készült, hogy félrelöki a bárdot és levágja a törpét, a sors saját idióta követıinek alakjában avatkozott közbe és elszakította ıket. Meg akarta találni, hogy befejezze a harcot. Aztán meglátta a lányt. Észrevette az ijedt kis arcot, ahogy kilesett búvóhelyérıl. Tudta, mit kell tennie. Ideje volt, hogy befejezze ezt a dolgot, egyszer s mindenkorra, hogy megtegye az elsı lépést az örök élet felé vezetı úton, hogy megragadja az esélyt, és dicsıséget szerezzen Khorne színe elıtt. A benne növekvı sötétség üvöltött diadalában, tudván, hogy végre eljött a nagy pillanat. Justine a törpét feledve indult végzete felé. ♦♦♦ Felix rohanva fordult be a sarkon és máris újra a csata sőrőjében találta magát. A lángoló épületekbıl áradó forróság felhevítette körülötte a levegıt. A füst maró szaga szinte betömte az orrát. Fegyvercsörgés visszhangzott fülében. Hallotta Gotrek kiáltásait, ahogy ellenfeleit mészárolta, a szeme pedig rátalált a Káoszharcosra, meg az elıtte kuporgó kislányra. A hasonlóság most nyilvánvaló volt; nem csupán a hajukban fehérlı csík miatt hasonlítottak egymásra, de a vonásaik is egyeztek. Nagy, egyforma metszéső szemek, keskeny állak…

Látva, hogy a harcos sújtásra emeli pengéjét, Felix üvöltve elırerohant. Már csak attól rettegett, hogy elkésik. ♦♦♦ Justine figyelte, ahogy árnyéka az elıtte kuporgó gyermekre vetıdik. Látta a félelmet a kislány tekintetében. Látta arca sápadtságát. Látta, mennyire hasonlít rá, és csodálkozott, hogy lehet, hogy annyi év után tényleg nem érez semmit. – Mi a neved, gyermek? – kérdezte csendesen. – Kat, Katerina. Justine bólintott. Ez a név semmit nem jelentett a számára. Hirtelen éleslátással megértette a démonok módszereit. Látta a próbákat, a rítusokat, az áldozatokat; az egész nem volt más, mint felkészülés egyetlen döntı pillanatra. Látta már, hogy minden öldöklésnek, és minden vérontásnak egyetlen célja volt. Megtervezett folyamat volt, ami valami mássá változtatta ıt, ami mássá tette, mint az az ember, aki valaha volt. Úgy edzette meg ıt ez a folyamat, ahogy a mesterkovács a pengét. Végre megértette, annyi erıszak és mészárlás után, hogy az ember mindenhez hozzá tud szokni, még az ıt Káoszharcosnak kijelölı végzethez is. Tudta, ebben a pillanatban még elfordulhatna a gyermektıl. Valójában nem számít, megöli-e, vagy életben hagyja. Ki ez a kislány valójában? Egy újabb áldozat, semmi egyéb. Akár megöli, akár megkíméli, ıt már semmi sem fordíthatja vissza a kárhozat útjáról. Semmi! Megvonta a vállát, aztán arra gondolt, jobb rendben tartani a dolgokat. Nem több érzelemmel, mint ha fát vágni indult volna, magasra emelte pengéjét. Hirtelen fájdalom villant oldalába; valami nekiütközött. ♦♦♦ Felix egyetlen hatalmas ugrással szelte át a távolságot, ami a Káoszharcostól elválasztotta. Épp akkor ütközött a nıbe, amikor az felemelte a kardját. Felborította, és mindketten a földre zuhantak. Tudta, hogy nem lesz még egy alkalom, ezért lecsapott pengéjével, átdöfve a nı oldalát. Az egy halk nyögésen túl nem adta jelét a fájdalomnak. Ahogy a letaposott földön gurultak, halálos ölelésbe fonódva, Felix azonnal tudta, hogy erısebb ellenfélre akadt. A nı felnyúlt páncélkesztyős kezeivel és megragadta a torkát. Kétségbeesetten próbálta lefeszegetni magáról az ujjakat, és hálát adott az égnek, hogy a nı legalább a kardot elejtette. Feltámadt benne a remény, de azonnal szét is foszlott. A Káoszharcos sokkal erısebb volt nála, természetfeletti ereje annyival volt nagyobb az övénél, mint egy felnıtt férfié egy gyermekénél. Próbált lazítani a szorításon, de olyan volt, mint ha egy troll ujjait feszegette volna. A nı kerekedett felülre, páncéljának súlya kipréselte a szuszt Felixbıl. A fiatalember forgolódott, próbálta vállait felemelni a földrıl, ledobni a nıt magáról, de hasztalan. A nı mintha minden mozdulatát elıre sejtette volna. Felix megértette, hogy meg fog halni. Olyan ellenféllel került szembe, aki túl erıs volt számára, és Gotrek nem volt a közelben, hogy megmentse. Sötétség ölelte, szikrák villogtak a szeme elıtt. Valahonnan a távolból hallotta Gotrek csatakiáltását, és egy végtelenül távoli, végtelenül közönyös része ironikusnak találta, hogy a Trollvadász lesz tanúja a végzetének, és nem fordítva. – Most, halandó, meg fogsz halni – közölte a nı szenvtelenül és kezei szorítani kezdték Felix nyakát.

Felix minden erejét megfeszítve küzdött, ahogy a szörnyő nyomás növekedett, tudva, ha elernyed, nyaka úgy fog elpattanni, akár egy kis ág, és akkor… Akkor a halál azonnal eljön érte. Érezte, hogy az erek kidagadnak és az izmok meghúzódnak a nyakán, ahogy próbált ellenállni. Érezte, minden hiábavaló, és egy pillanat múlva véget ér az élete. A sötétség összesőrősödött. Mindent árnyékba burkolva látott. Csend volt, csak saját lélegzete mennydörgött mellkasában, a szíve vert a távolban, mint lassú harangzúgás. Tudta, hogy alulmaradt, nem bírja tovább. Izmai kezdtek ellazulni. ♦♦♦ Kat kinézett a szörnyő csatára. Tudta, hogy a Káoszharcos meg akarta ölni. Tudta, hogy Felix meg akarta menteni. Tudta, hogy a fekete páncélos nı megöli a férfit. Tudta, hogy tennie kell valamit. Valami megcsillant a földön a közelben. Látta, hogy a fekete kard az, amit a Káoszharcos elejtett. A penge szinte villámlott a tőz fényében. Talán mégis tehet valamit… Kinyúlt a kardért, és megpróbálta felemelni, de túl nehéz volt. Esetleg ha két kézzel próbálná… A fegyver lassan emelkedni kezdett. Megmoccant kezei között. A pengébe vésett rúnák vörösen izzottak; a kislány érezte a benne rejlı szörnyő erıt. Most már csak egyetlen mozdulat, és… ♦♦♦ Felix érezte, hogy hirtelen megszőnik a szörnyő nyomás. A Káoszharcos lenézett rá, aztán még lejjebb, a saját mellkasára. Felix követte lángoló tekintetét és látta, ahogy a fekete fémbıl kovácsolt penge kibukkan. A rúnák vörösen izzottak. Füstölgı vér csepegett a sebbıl, ami aztán mérges gızzé változott amint földet ért. A Káoszharcos felegyenesedett, megtántorodott, majd abba az irányba fordult, ahonnan a támadás érte. Felix kétségbeesetten próbált megmozdulni. Tagjai mintha ólomból lettek volna. Körülnézett; a kardját kereste. Ujjai ráfonódtak a markolatra, megpróbálta felemelni. Úgy érezte, mintha a kapu elıtt álló ágyút akarná megmozdítani, de valahogy mégis erıt vett magán, és végrehajtotta a mozdulatsort. Feltápászkodott és látta, hogy köröskörül senki sincs, csak a Káoszharcos, ı maga és Kat. A nı tekintete a kislányéba fúródott, ajkai szörnyő mosolyra húzódtak. İrült nevetés fakadt ki a torkából. Egy lépést tett elıre, miközben a penge még mindig kiállt a mellkasából. Kat hátralépett, szeme tágra nyílt a rémülettıl. Felix agya lassan összerakta, mi történhetett. Kat felemelte a nehéz pengét és a harcos hátába döfte, amíg ık harcoltak. Megmentette az életét. Itt az ideje, hogy most ı mentse meg a lányét. Erıt vett elgyötört testén és megindult. A Káoszharcos után vonszolta magát. A nı megingott. Lassan elırebukott és zuhanni kezdett. ♦♦♦ Justine kacagott belül, ahogy a kín lassan felfalta tudatát. Micsoda szörnyő végsı tréfa! Az ölte meg, aki miatt idejött. Egy kislány gyızedelmeskedett abban, amiben a hatalmas harcosok elbuktak. Igaz volt, amit a démon mindig mondott. Nem harcos végzett vele. Saját gyermeke tette. Elırebukott, és az ıt váró sötétségbe zuhant.

♦♦♦ Felix végignézte, ahogy a Káoszharcos eldıl. A húsa elolvadt, gyomorforgató gyorsasággal porrá omlott, hogy csak egy bőzlı csontváz maradjon a fekete páncélban. Felix tudta, egy olyan lény tetemét látja, aki már régen meghalt. A látványtól felkavarodott a gyomra. Valami nedves csapódott arcába. Végre kitört a vihar és esni kezdett az esı. Sistergı hangok tudatták vele, hogy az esıcseppek felvették a harcot a lángokkal. Pompás, így talán mégsem ég porig a város. Kat egyszer csak ott volt, mellette kuporgott a földön. – Vége van? – kérdezte. Felix hallgatta a mészárlás hangjait maga körül, és bólintott. – Hamarosan vége lesz – felelte lágyan. – így vagy úgy, de vége lesz… ♦♦♦ Felix egy fatönkre roskadt és visszanézett a város felé. Messner és Kat a közelben ültek, megrovóan figyelték ıt. Mindketten úgy gondolták, nem lett volna szabad még felkelnie. Torkát még mindig véraláfutások borították, és fájdalmat okozott neki az evés és a beszéd, de úgy nézett ki, rendbe fog jönni. Hálás volt, hogy még mindig él. Ugyanazt érezte, mint a kétszáz falubeli, akik túlélték a nagy csatát. Hallotta, hogy még mindig hálaimákat kántálnak megmenekülésükért Sigmar templomában. Egy lovag ügetett el mellettük, annak a nagy csapatnak az egyik tagja, amelyet a herceg küldött válaszul Messner üzenetére. Egy bestia feje volt kopjája hegyére tőzve. Felix és Messner figyelték, ahogy elhalad, és Felix tudta, az erdıjáró ugyanazt gondolja, amit ı. Megvetés árnya suhant át a férfi arcán. Szép, hogy a lovag trófeájával dicsekszik – de hol volt, amikor az igazi küzdelem folyt? A „gyızedelmes hısök” a csata utáni reggelen érkeztek. – Szóval? Megtaláltátok az ágyút? – kérdezte Felix. Hangja nem volt több reszelıs suttogásnál. – Igen, meg – válaszolta Messner. – Hátborzongató egy dolog. Azt mondják, tapintásra oly meleg, akár az eleven hús. Sötét bőbáj forr benne, nem kétséges. Papért küldettünk, hogy ördögöt őzzön. Ha az sem segít, az öreg herceg majd küld egy varázslót. – De a bestiák mind meghaltak. – Igen, levadásztuk ıket az utolsó szálig. Gotrek épp hajnal elıtt tért vissza. Azt mondta, az övé volt az utolsó. Mindketten csak azért beszéltek, hogy Katot megnyugtassák, ezzel mind a ketten tisztában voltak. Egyikük sem akarta engedni, hogy a kislány közbeszólhasson. A hírek felderítették Felixet. Mint kiderült, a bestiák elvesztették harci kedvüket és elmenekültek, amikor megtudták rettenetes vezérük halálhírét. A menekülés vérfürdıvé fajult, amikor az erdıjárók üldözıbe vették ıket. Úgy látszott, Kat mentette meg az egész várost. Hıs volt, és ezt mindenki megmondta neki, de nem viselkedett úgy, mintha ez különösebben érdekelné. – Akkor is veled akarok menni – feleselt a fiatalemberrel. Kétnapi vitatkozás után sem adta fel. – Nem jöhetsz, Kat. Gotrekkel veszélyes helyekre tartunk; nem vihetünk magunkkal. Maradj Messnerrel. – Nem akarta neki elmondani, hogy vérdíjat tőztek ki a fejükre. Legalábbis nem az erdıkerülı elıtt.

– Bizony, maradj csak, te lány – helyeselt Messner. –Neked is jut hely nálunk Magda és a kölykök mellett. És találsz majd barátokat a kicsik között, meglátod. Kat könyörgın nézett Felixre. A férfi megrázta fejét és komorságot erıltetett vonásaira. Nem tudta, milyen hosszan lesz erre képes. Szerencsére meghallotta, hogy a Trollvadász csörtet feléjük. Gotrek gonoszul vigyorgott. Az arcáról Felix azt olvasta le, hogy a csatában kiosztott sok halálhoz néhány újabbat csapott hozzá. – Szalad az idı, emberifjonc. Indulnunk kéne. Felix lassan felállt. Messner odalépett hozzá és hosszan megrázta a kezét. Kat megölelte elıbb Felixet, majd a Trollvadászt. – Az istenek óvjanak titeket! – mondta a lány könnyek között. – Mindig emlékezni fogok rátok. – Az jó lesz, csöppség – mondta halkan Gotrek. Megfordultak és maguk mögött hagyták Flensburgot. Az ösvény meredek és köves volt. Elıttük feküdt Nuln és a bizonytalan jövı. Az emelkedı tetején Felix megállt és visszanézett. Alattuk Messner és az apró Kat integetett.

Az elfajzottak ura

Idınként fel kell, hogy merüljön ezen oldalak olvasóiban, hogy társam és én valamiféle átok alatt álltunk. Mindenféle erıfeszítés nélkül, és különösebb, erre irányuló vágy nélkül az én részemrıl, valahogy sikerült szembekerülnünk a Sötét Urak imádóival. Jómagam többször gyanítottam, hogy arra lettünk ítéltetve, hogy szembeszálljunk ármányaikkal anélkül, hogy valaha is igazán megérthetnénk, miért tesszük. Ilyenfajta töprengés látszólag sosem zavarta meg a Trollvadászt. Az összes hasonló eseményt elkönyvelte egy morranással és egy fatalista vállvonással, és elvetett mindenféle töprengést; hiú és haszontalan filozofálgatásnak tartotta az ilyesmit. Én azonban hosszan és alaposan elgondolkodtam ezen, és úgy tőnik, ha van olyan erı ezen a világon, ami szembeszáll a Káosz szolgáival, akkor talán idınként az irányította lépteinket, és tán még óvott is minket. Hiszen gyakran botlottunk olyan vérlázító és bőnös gaztettekbe, melyeket a legrettentıbb gonosztevık követtek el… Részlet az Utazásaim Gotrekkel második kötetébıl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfí Nyomda, 2505)

Amint meghallotta a gally roppanását, Felix Jaeger azonnal mozdulatlanná dermedt. Keze ösztönösen kardjának markolata felé kezdett tapogatózni. Éles szeme a környezetét kutatta, de nem észlelt semmit. Tudta, hasztalanul próbálkozik – a letőnı nap fénye alig hatolt át a fejük fölötti vastag lombozaton, az erdı sőrő aljnövényzete egy kisebb sereg közeledését is elnémította volna. Grimaszt vágott, ujjaival idegesen beletúrt hosszú szıke hajába. Egy pillanat alatt a kufár valamennyi figyelmeztetése eszébe ötlött. Az öregember azt állította, elfajzottak vannak az elıttük lévı úton, több falkányi, és a Nuln és Fredericksburg közötti utazókra leselkednek. Felix nem fordított különösebb figyelmet rá, mivel a kufár éppen egy hitvány amulettet próbált neki eladni, amit állítólag a Nagy Teogonista maga áldott meg, és biztos védelmet nyújt a zarándokoknak és vándoroknak. Már vett a kufártól egy kismérető dobótırt, elrejthetı csuklótokban, és nem érzett hajlandóságot arra, hogy még több pénzétıl megváljon. Hozzáért az alkarjához, ahol a tok dörzsölte, és ellenırizte, hogy a kés biztos helyen van. Titokban azt kívánta, bárcsak megvette volna az amulettet. A legnagyobb valószínőség szerint hamis volt, de ilyen idıkben a Birodalom sötét útjain járó bármelyik fáradt utazó szükségét érezte volna némi ráadás védelemnek. – Siess, emberifjonc – mondta Gotrek Gurnisson. – Blutdorfban van egy fogadó, és olyan száraz a torkom, mint Arábia sivatagai. Felix végigmérte társát. Akárhányszor is nézett rá a törpére, mindig megdöbbentette a zömök Trollvadász csúfsága. Pedig semmi sem volt rajta, ami szembetőnıen visszataszítóvá tette volna; nem a hézagos fogai, hiányzó szeme, vagy a hosszú, ételdarabokkal teli szakálla, nem is kicsi, kerek füle, vagy a régi sebhelyekkel teli arc volt az, ami megcsúnyította, még csak nem is a testszaga, hanem… Hanem mindezek összessége.

A Trollvadász külseje tagadhatatlanul félelmetes volt. Bár csupán Felix mellkasáig ért fel, és ennek a magasságnak is nagy részét hajának hatalmas, festett vörös taréja tette ki borotvált és tetovált koponyáján, vállban szélesebb volt, mint egy kovács. Egyik masszív öklében egy olyan, rúnákkal borított bárdot tartott, amit a legtöbb ember két kézzel is csak erılködve bírt volna felemelni. Ahogy megmozdította busa fejét, az orrától a füléig futó aranylánc minduntalan megcsendült. – Mintha hallottam volna valamit – mondta Felix. – Ezek az erdık tele vannak zajokkal, emberifjonc. Madarak csicseregnek. Fák recsegnek, és állatok surrannak mindenhol. – Gotrek hatalmasat köpött. – Győlölöm az erdıket. Mindig is győlöltem ıket. Az elfekre emlékeztetnek. – Mintha mutánsokat hallottam volna… Olyanokat, amilyenekrıl a kufár beszélt nekünk. – Úgy? – Gotrek kimutatta megfeketedett fogait. Nehezen lehetett meghatározni, hogy mosolygott vagy vicsorgott eközben. Felnyúlt, és hüvelykujjával megdörzsölte hiányzó bal szemének üregét a szemkötıje alatt. Gyomorforgató látvány volt. Felix félrenézett. – Igen – mondta csendesen. Gotrek az erdı felé fordult. – Vannak ott elfajzottak? – üvöltötte. – Gyertek elı és nézzetek szembe a csatabárdommal! Felix összerezzent. A Trollvadászra vallott, hogy így kísérti a sorsot. Megesküdött, hogy halálos szörnyekkel csatázva keresi végzetét, ezáltal feloldozást nyerve valami olyan bőn alól, amirıl szólni sem lehet. Nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy teljesítse küldetését. Felix átkozta azt a részeg éjszakát, mikor esküvel fogadta meg, hogy követi a Trollvadászt, és megörökíti végzetét egy epikus költeményben. Válaszképpen Gotrek kiáltására újabb gally zörrenése hallatszott a bozótból, mintha egy erıs szél rázná meg a bokrokat – csak éppen szélcsend volt. Felix keze kardjának markolatát szorította. Valami határozottan volt ott, és egyre közeledett. – Azt hiszem, igazad lehet, emberifjonc. – Gotrek komiszul elvigyorodott. Felixben felmerült, hogy a törpe mindvégig tudta, hogy valami ólálkodik körülöttük. Hordányi elfajzott tört ki a bozótból, káromkodva, átkozódva, és a legundorítóbb obszcenitásokat ordítva. A puszta megjelenésük is olyan borzalmas volt, hogy Felix érezte, nem sok hiányzik elméje elborulásához. Látott egy visszataszító, nyálkás bırő teremtményt, ami úgy ugrált, mint egy varangy. Valami, ami leginkább egy nıre emlékeztetett, nyolc póklábon szaladt. Egy hollófejő, szürkés tollú lény kihívást rikácsolt feléjük. Néhány mutánsnak átlátszó bıre volt, amin keresztül látni lehetett lüktetı szerveiket. Lándzsákat, tıröket forgattak, és olyan eszközöket, amelyek leginkább rozsdás konyhai szerszámoknak tőntek. Egyikük Felix irányába lendült, egy csorba, tompa élő húsvágó bárdot lengetve. Felix felnyúlt és elkapta a lény csuklóját, egy pillanattal azelıtt állítva meg a pengét, hogy az széthasíthatta volna a koponyáját. Belevágta térdét a szörnyeteg ágyékába, és ahogy az kétrét görnyedt, fejbe rúgta, ezzel a földre küldte. Zöldes hányadék fröccsent a fiatalember csizmájára, majd a lény visszagurult a bozótba. A szusszanásnyi pihenıben Felix kitépte kardját hüvelyébıl, vagdalkozásra készen. Kár volt fáradnia vele, mert Gotrek bárdja addigra a pusztulás vörös csapását vágta támadóik soraiba. Egyetlen suhintással újabb hármat vágott le. Csontok szakadtak szilánkokra az ütés erejétıl, hús nyílt meg a borotvaéles penge elıtt. A Trollvadász bárdja újra felvillant. Egy csonka törzs két darabja hullott le a földre; a csonkok egykét pillanatig még azon erılködtek, hogy ismét közelebb kerüljenek egymáshoz. Gotrek bárdja befejezte a megkezdett ívet: leválasztotta a nyakáról egy újabb mutáns fejét.

A mészárlástól visszarettent mutánsok elmenekültek. Néhányuk Felix mellett iramodott el az erdı felé, mások megfordultak és visszaszaladtak a sötét bozótba, ahonnan jöttek. Felix tőnıdve nézett Gotrekre, és várta, mit tesz a Trollvadász. Azt akarta volna a legkevésbé, hogy kettéváljanak, és üldözıbe vegyék a lényeket a sötétedı erdıben. Gyızelmük túlságosan könnyő volt; Felix csapdát szimatolt. – Biztos a család szégyeneit küldték ránk – jegyezte meg Gotrek, az egyik mutáns hullájára köpve. Felix lenézett, és látta, hogy igaza van. A halottak közül nagyon kevés ért fel az ı mellkasáig, és egyik sem tőnt magasabbnak a Trollvadásznál. – Tőnjünk el innen – mondta Felix. – Borzalmas szaguk van. – Meg se érte leölni ıket – morogta vissza Gotrek. Mélyen csalódott volt a hangja. ♦♦♦ Az Akasztott Ember az egyik legcsüggesztıbb fogadó volt, ahol Felix valaha is megfordult. Egy apró örömtelen lángocska pislákolt a kandallóban, a söntés dohszagot árasztott. Rühes kutyák rágódtak olyan csontokon, amelyek mintha nemzedékek óta a mocskos szalmán hevertek volna. A fogadós gonosz külsejő férfi volt, arcát régi sebhelyek szántották, jobb kezének csonkjából erıs vaskampó állt ki. A csaposlegény kancsal és púpos volt, s megvolt az a szerencsétlen szokása, hogy amikor kitöltötte a sört, belecsorgott a nyála. A helybeliek nyomorult szerencsétlenek voltak, mindegyikük úgy pillantott Felixre, mintha kést akarna döfni a hátába, de valami ólmos fáradtság miatt egyik sem bírta összeszedni az erejét a nagy tetthez. Felixnek be kellett ismernie, hogy a fogadó illett a faluhoz, ahova tartozott. Blutdorfnál nyomasztóbb helyet még sosem látott. A vályogkunyhók gondozatlanok voltak, az összedılés fenyegette ıket, az utcák valahogy üresnek és fenyegetınek tőntek. Mikor végre sikerült annyira megfélemlíteniük a kapuırt, hogy beengedje ıket, zokogó vénasszonyok lestek lépteiket minden kapuból. Olyan volt, mintha az egész helyet hatalmába kerítette volna a fájdalom és a letargia. Még a falu fölötti szirten ülı vár is elhanyagoltnak és gondozatlannak tőnt. A falai málladoztak; úgy nézett ki, mint amit egy csapatnyi, hegyes botokkal felfegyverzett taknyonc bevehetett volna. Furcsa volt ez egy olyan helyen, amit fenyegetı mutánshorda vett körbe. Felixnek eszébe jutott legutóbbi kalandjuk, és megállapította, hogy ezen a környéken még az elfajzottak sem lehetnek különösen veszélyesek. Még egyet kortyolt a sörébıl. A legrosszabb sör volt, amit valaha kóstolt; ennél undorítóbb fızetet még nem vett a szájába. Gotrek hátrahajtotta a fejét, és a korsó teljes tartalmát a szájába döntötte. Az ital olyan gyorsan eltőnt, mint egy leejtett erszény arany egy koldusokkal teli utcán. – Még egy kancsó kutyahányadékot! – kiáltott fel a törpe. Megfordult, és a helyiekre meredt. – Próbáljatok nem megsüketíteni a dínomdánommal! – bömbölte. A vendégek nem néztek a szemébe. Úgy bámulták a sörüket, mintha abban megtalálhatnák az ólom arannyá változtatásának titkát, ha elég szorgalmasan tanulmányozzák. – Miért a sok vidám arc? – érdeklıdött Gotrek gúnyosan. A fogadós újabb kancsót helyezett elé. Gotrek kortyolt néhányat. Felix megelégedéssel nyugtázta, hogy még a Trollvadász is savanyú képet vágott, mikor befejezte az ivást. Ritka elismerése volt ez a sör komiszságának. Felix még sosem látta, hogy a törpe a kelletlenség vagy a habozás legapróbb jelét mutatta volna bárminek a megivásakor.

– A varázsló tehet róla – mondta hirtelen a fogadós. – Mocskos fickó! Már semmi sem a régi, amióta idegyütt és beköltözött a régi várba. Azóta másban se volt részünk, csak bosszúságban, ugye, az elfajzottak az úton, meg minden. A kereskedelem megszőnt, senki sem jön már ide. Senki nem alhat békében az ágyában éjszaka. Gotrek egybıl új erıre kapott. Komisz vigyor fedte fel fogai megfeketedett csonkjait. Kedvére volt, amit hallott, Felix látta rajta. – Egy varázsló, azt mondod? – Igen, uram, azt. Egy valódi gonosz varázsló. Felix látta, hogy a vendégek furcsán merednek a fogadósra, mintha szokatlanul beszélne, vagy valami olyasmit mondana, amit nem vártak tıle. Elhessentette a gondolatot. Talán csak ijedtek. De ki ne lenne az, amikor a Káosz Sötét Hatalmainak egyik szolgálója a faluja fölött lakik? – Aljas, akár egy fogfájós sárkány. Nem igaz, Helmut? A paraszt, akihez a fogadós szólt, a helyéhez szögezve állt, mint egy patkány, amit kıvé dermeszt a kígyó tekintete. – Nem igaz, Helmut? – ismételte meg a fogadós. – Nem is olyan rossz – mondta a paraszt. – Gonosz varázsló létére. – Miért nem rohamozzátok meg a várat? – kérdezte Gotrek. Felix arra gondolt, ha a törpe nem tudja kitalálni a választ ezeknek a szerencsétlen parasztoknak a megvert kutya külseje alapján, akkor ostobább, mint amilyennek kinéz. – Ott van a szörny, uram – mondta a paraszt, egyik lábáról a másikra állva, a padlóra bámulva. – A szörny? – kérdezte Gotrek, ép szemében a szakmai kíváncsiság egyértelmő jelével. – Nagy szörny, feltételezem. – Hatalmas, uram. Kétszer akkora, mint egy férfi, és mindenféle ocsmány mut… mut… mut… – Mutációk? – javasolta Felix segítıkészen. – Igen, uram, azok a dolgok borítják. – Miért nem küldettek Nulnba segítségért? – javasolta Felix. – A Fehér Farkas Templomosai szívesen foglalkoznának a Káosz követıjével. A paraszt üres tekintettel nézett rá. – Nem t'om hol van Nuln, uram. Egyikünk sem volt még fél mérföldnél messzebb Blutdorftól. Ki vigyázna az asszonyainkra, ha itt hagynánk a falut? – És ottan vannak a mutánsok is – kapcsolódott be egy másik falusi. – Az erdı tele van velük, és mind a varázslót szolgálják. – Mutánsok is? – Gotrek szinte jókedvőnek tőnt. – Azt hiszem, meglátogatjuk a várat, emberifjonc. – Tartottam tıle – sóhajtotta Felix. – Nem gondolhatják komolyan, hogy megtámadják a varázslót és a szörnyét – mondta az egyik falusi. – A ti segítségetekkel hamarosan megszabadítjuk Blutdorfot ettıl a veszedelemtıl – mondta Felix bizonytalanul, nem törıdve a csúnya pillantással, amit Gotrek küldött feléje. A Trollvadász nem kívánt segítséget a dicsıséges halált keresı küldetésében. – Nem, uram, nem segíthetünk. – Miért nem? Férfiatlan gyáva férgek vagytok? – Ostoba kérdés volt, de Felix úgy érezte, meg kell kérdeznie. Nem mintha hibáztatta volna a falusiakat. Normális körülmények között ı sem lett volna náluk lelkesebb egy Káosz-varázslóval és kedvenc szörnyetegével való szembeszállás gondolatától. – Nem, uram – mondta a falusi. – Csak hát fent vannak nála a gyerekeink, túszként ırzi ıket!

– A gyerekeitek? – Igen, uram, az összes. A varázsló és a szörnyetege lejöttek ide, és összeterelték ıket. És nem lehetett szembeszegülni velük. Mikor Nagy Norri megpróbálta, a lény letépte a karjait, és megetette vele. Komisz dolog, az volt. Felixnek nem tetszett a csillogás, ami megjelent a Trollvadász szemében. Gotrek lelkesedése az iránt, hogy bejusson a várba és megküzdjön a szörnnyel, úgy járta át a helyiséget, mint egy jókora máglya heve. Felix már nem volt ilyen biztos a dolgában. İ sem érzett nagyobb lelkesedést a vár megközelítése iránt, mint a falusiak. – Bizonyára ki akarjátok szabadítani a gyerekeiteket, nem? – kérdezte Felix. – Igen, de nem akarjuk megöletni ıket. A varázsló megeteti ıket a szörnyetegével, ha packázunk vele. Felix átnézett Gotrekre. A Trollvadász jelentıségteljesen a vár irányába bökött hüvelykujjával. Felix látta rajta, hogy főti a mehetnék, túszok ide vagy oda. Felix csüggedten vette újból tudomásul, hogy nem fogja megúszni. Elıbb vagy utóbb látogatást fognak tenni Blutdorf várában. Kétségbeesetten próbált módot találni arra, hogy elodázza az elkerülhetetlent. – Ez tervet kíván – mondta. – Fogadós, hozz még a kitőnı sörödbıl! A fogadós elmosolyodott, és a pult mögött serénykedve megtöltötte a korsókat. Felix észrevette, hogy Gotrek gyanakodva méregeti ıt. Ráébredt, nem mutatott kellı lelkesedést a küldetésük iránt. A fogadós visszatért, és még két korsót csapott eléjük egy lelkes mosoly kíséretében. – Egyet az útra – mondta Felix korsóját felemelve. Nagyokat kortyolt a sörbıl, aminek még undorítóbb íze volt, mint azelıtt. Nem volt egészen biztos benne, de mintha valami enyhe vegyszer íze lett volna a sörnek. Akármi is volt, néhány további korty után már szédült és émelygett. Gotrek kiürítette a korsóját, és újabb adagot rendelt. A fogadós hozta is; a törpe egyetlen szuszra lehajtotta. Ahogy ez megtörtént, kiguvadt a szeme, a torkához kapott, aztán hanyatt dılt, mint akit fejbe vertek. Eltartott egy jó pár ideig, mire Felix felfogta, mi történt. Elırebotladozott, hogy megvizsgálja társát. Lába mintha ólomból lett volna, a feje zúgott, félı volt, hogy úrrá lesz rajta a rosszullét. Valami nem volt itt rendjén, ezt tudta, de fogalma sem volt, mi lehet az. Valami a sörrel kapcsolatban. Sosem látta még a Trollvadászt összeesni, akármennyi sört is ivott. İ maga sem érezte még magát ilyen rosszul, fıleg ilyen kevés sör után. Megfordult és a fogadósra nézett. A férfi körvonala meg-megremegett, mintha sőrő ködön keresztül látná. Vádlón felemelt ujjal mutatott rá. – Te megita… mármint megkábí… nem, úgy értem, italt raktál az altatónkba – mondta Felix, és térdre esett. – Hála Tzeentchnek! – mondta a fogadós. – Azt hittem, már sosem esnek össze. Annyi skavengyökeret adtam annak a törpének, amennyi egy lovat is kiütne. Felix a kardja után tapogatódzott, de megbénultak az ujjai. Hirtelen elırezuhant, bele az éjfekete sötétségbe. – Csipetenként egy koronámba került – motyogta a fogadós. Ingerült megjegyzése volt az utolsó hang, ami Felixig eljutott, mielıtt elborította az ájulat köde. – De nem baj, Herr Kruger jól meg fog fizetni ezért a két remek példányért. ♦♦♦ – Ébredj, emberifjonc! – A mély hang valahol Felix füle mellett dörrent. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, remélve, hogy elhallgat, és ı visszatérhet az álmához.

– Ébredj, emberifjonc, vagy esküszöm, odamegyek, és ezekkel a láncokkal fojtalak meg! – Volt valami fenyegetı a hangjában, ami meggyızte Felixet arról, hogy jobban teszi, ha odafigyel rá. Kinyitotta a szemét, amit rögtön meg is bánt. Még a cellájukat megvilágító fáklya fénye is túl erıs volt, izzásától megfájdult a szeme. Ahogy ez megtörtént, hirtelen ráébredt, hogy addig a pillanatig csak a szeme nem fájt. A pulzusa a halántékában lüktetett, és úgy érezte, mintha ide-oda labdáznának a fejével. A szája száraz volt, mint a sivatag, a nyelvét pedig mintha dörzspapírral egyengették volna simára. – Eddig ez a legrosszabb macskajajom – mormogta, miközben idegesen megnyalta az ajkait. – Ez nem macskajaj. Minket megmér… – Megmérgeztek. Tudom. Felix ráébredt, hogy egyenesen áll. A kezeit a feje fölé húzták, a bokájára nehéz súlyokat erısítettek. Megpróbált elırehajolni, hogy megnézze, mik azok, de nem bírt megmozdulni. Felnézett és látta, hogy láncokon lóg, amelyeket a feje fölött, a falba ágyazott nagy vaskarikán főztek keresztül. Átpillantott a terem túlsó oldalára és látta, hogy Gotrek ugyanilyen pózban áll. A Trollvadász úgy lógott láncain, mint egy fél marha a hentesnél. A lábai viszont nem voltak leláncolva – túl rövid volt a teste ahhoz, hogy leérjen a földig. Felix látta, hogy bokamagasságban bilincsek vannak a falban, de a törpe lábai nem értek ki odáig. Felix körbenézett. Egy nagy, nehéz kılapokkal burkolt teremben voltak. A falon tucatnyi bilincs és lánc volt. A legtávolabbiról egy furcsán kicsavart csontváz lógott. Bal oldalon hatalmas munkapad állt, tégelyekkel, szenes serpenyıkkel, és egyéb alkimista eszközökkel borítva. A terem közepére hatalmas pentagrammát krétáztak, köré különös hieroglifákat rajzoltak. A pentagramma minden csúcsában vadállati koponyákat helyeztek el, a tetejükön fekete viaszgyertyák álltak. Szemben, jobb oldalt kılépcsık sora vezetett fel egy súlyos ajtóhoz. Az ajtóba ágyazott ablakon keresztül néhány fénysugár hatolt a félhomályos csarnokba. A lépcsı aljának közelében Felix felfedezte a kardját és Gotrek bárdját. A remény rövid idıre felbuzdult benne. Akárki is vette el a fegyvereiket, nem végzett elég alapos munkát: érezte a dobótır súlyát az alkarján elrejtett tokban. Persze nem tudta használni, amíg a karjai le voltak láncolva, de valahogy megnyugtató volt a tudat, hogy ott van. A levegı sőrő volt és büdös. Felix a távolból sikoltásokat, kántálást, és állati üvöltést hallott – mintha egy állatkert és egy bolondokháza zajai lettek volna. Nem volt a helyzetükben semmi, ami megnyugtatta volna Felixet. – Miért altatott el minket a fogadós? – kérdezte. – Egy követ fúj ezzel a varázslóval. Nyilvánvaló. – Vagy fél tıle. – Ha tudta volna, Felix megvonja a vállát. – Mindegy, csak azon töprengek, miért vagyunk még mindig életben? Vihogó nevetés válaszolt a kérdésére. A súlyos ajtó nyikorogva kinyílt, két alak takarta el a fényt. Egy rövid felvillanás következett, ahogy tüzet gyújtottak. Amikor a lámpás fénye szétterjedt, Felix meglátta a gúnyos kacaj forrását. – Jó kérdés, Jaeger, és nagy örömmel fogom megválaszolni. Van valami nagyon ismerıs ebben a hangban – gondolta Felix. Magas volt, orrhangú, és határozottan kellemetlen. Már hallotta valahol… Felix odasandított a terem túlsó végébıl, és ki tudta venni a hang tulajdonosát. A külseje ugyanolyan nyomasztó volt, mint a hangja. A magas, ösztövér férfi kopott, rongyos, szürke köntöst viselt, az ujjain és a könyökénél foltokkal. Vézna nyaka körül egy vasláncon hatalmas amulett lógott. Hosszúkás, vékony ujjaira rúnákkal borított

győrőket húzott, körmei hosszúak voltak és feketék. Sápadt, verítékezı arcát hatalmas állógallér keretezte. Ezüsttel szegélyezett sipkát viselt. A férfi mögött egy óriási lény állt. Hatalmas volt, másfélszer olyan magas, mint egy ember, és talán négyszer olyan nehéz. Valamikor régen talán ember lehetett, de azóta akkorára nıtt, mint egy ogre. A haja nagy csomókban kihullott, gennyes kelések sarjadtak a fején, a bırén. Vonásai eltorzultak, a pofája förtelmes volt. Fogai akár a malomkövek. Karja még Gotrekénél is izmosabb volt, vastagabb, mint Felix combja. Keze akkora volt, akár egy sültes tál. Bütykös, hurkányi ujjai úgy néztek ki, mint amik szétmorzsolják a követ is. İrült, győlölettel teli szemekkel meredt Felixre, aki nem volt képes állni a tekintetét, ezért figyelmét ismét az emberre fordította. A férfi arca ösztövér volt és ráncos. Acélkeretes cvikkere se igazán rejtette el a halványkék szemében villogó ırületet. Orra hosszú volt és keskeny, és egy óriási bibircsók ült a hegyén, az egyik orrlyuka alatt valami nedvesség csillogott. A varázsló vihogva szipogott egyet, majd a ruhaujjába törölte az orrát. Ahogy visszanyerte méltóságát, hátraszegte a fejét, és céltudatosan lelépdelt a lépcsın. A lenyőgözı varázslói méltóság hatásán kissé rontotta az az apróság, hogy megbotlott köntösének szegélyében, és kis híján elırezuhant. Ez volt az a mozdulat, ami megmozdította Felix emlékezetét. Fejében összeállt a kép. – Albericht? – mondta. – Albericht Kruger? – Ne nevezz így! – a köpenyes ember hangja közel állt a visításhoz. – Mesternek szólíts! – Te ismered ezt az idiótát, emberifjonc? – kérdezte Gotrek. Felix bólintott. Albericht Kruger együtt hallgatott vele filozófiát az altdorfi egyetemen, még mielıtt kicsapták párbajozás miatt. Csendes ifjú volt, nagyon szorgalmasan tanult, szinte minden idejét a könyvtárakban töltötte. Felix tíz-tizenkét szót ha váltott vele a két teljes év alatt, amíg együtt tanultak. Arra is emlékezett, hogy Kruger váratlanul eltőnt. Kisebb botrány kerekedett ki a dologból, amivel kapcsolatban néhány, a könyvtárból eltőnt kötetet is emlegettek. Komoly lehetett a dolog, mert Sigmar egyházának néhány boszorkánykutásza is érdeklıdött az ügy iránt. – Együtt voltunk diákok Altdorfban. – Elég! – rikoltotta Kruger vékony és bosszantó hangján. – A foglyaim vagytok, és nyomorult életetek hátralévı részében azt teszitek, amit mondok! – Nyomorult életünk hátralevı részében azt tesszük, amit mondasz? – bámult Felix vissza Krugerre döbbenten. – Túl sok Detlef Sierck melodrámát olvastál, Albericht. Senki sem beszél így a való életben. – Maradj csöndben, Jaeger! Ennyi elég. Tudod, mindig okosabb voltál, mint ami egészséges. Most majd meglátjuk, ki is az okosabb, ó, igen! – Ejnye, Albericht, a vicc az vicc. Engedj ki minket. Gyorsan, mielıtt a mestered megjönne. – A mesterem? – Kruger zavartnak tőnt. – A varázsló, akié ez a torony. – Te idióta! Én vagyok a varázsló! Felix hitetlenül bámult. – Te? – Igen, én! A Sötét Istenek misztériumait kutattam, és kitanultam minden mágikus hatalom forrását. Mélyére láttam az élet és a halál titkainak. A Káosz hatalmas energiáit kezelem, és hamarosan teljes lesz uralmam a Birodalom földjei felett! – Ezt egy kicsit nehezen hiszem el – vallotta be Felix ıszintén. Az a Kruger, akit akkor ismert, gyakorlatilag nem létezı személy is lehetett volna, az összes többi diák

semmibe vette. Ki sejthette volna, hogy a megalománia ekkora mélységei rejtıztek a fejében? – Gondolj, amit akarsz, Herr Okostojás Jaeger az affektáló kiejtéseddel és „az-énapám-gazdag-kereskedı-és-én-túl-jó-vagyok-a-ti-fajtátokhoz” modoroddal. Urává váltam magának az élet rejtélyeinek. Kezemben van a torzkı alkímiai titka, és értem az Átváltoztatás Mővészetének legbensıbb titkait! Szeme sarkából Felix látta, ahogy Gotrek hatalmas izmai kezdenek kidülledni, ahogy nekifeszült az ıt fogva tartó láncoknak. Az arca vörös volt, és a szakálla felborzolódott. A teste kicsavarodott, ívbe feszült, ahogy lábait a falnak vetette. Felix nem tudta, mit akarhat ezzel elérni a törpe. Bárki láthatta, hogy a hatalmas láncok elszakítása bármely ember vagy törpe erejét meghaladja. – Torzkövet használtál? – Ez sok mindent megmagyaráz – gondolta Felix. Nem igazán ismerte a torzkövet, de amit tudott róla, az éppen eléggé nyugtalanító volt. Az az anyag a Káosz nyers eszenciája volt, az összes elfajzás forrása. Egy csipetnyi belıle elég volt ahhoz, hogy az ırületbe kergessen egy normális embert. A hangja alapján ítélve Kruger egy hordónyit elfogyaszthatott belıle. – Te megırültél! – Ezt mondták Altdorfban is, az egyetemünkön! – Nyál csöpögött Kruger szájából. Felix látta, hogy a szeme hátborzongató zöld fénnyel izzik, mintha apró lidércfények lettek volna a pupillája mögött. Vámpírszerő tépıfogak álltak ki az ínyébıl. – De én megmutattam nekik! Megtaláltam a tiltott könyveiket, elrejtve a pincében. Azt mondták, nem halandó ember szemének valók, de én mindet elolvastam, és mit sem ártottak nekem! – Igen, azt látom – mormogta Felix gúnyosan. – Azt hiszed, hogy eszes vagy, mi, Jaeger? Éppen olyan vagy, mint a többiek, akik kinevettek, amikor azt mondtam, én leszek a legnagyobb varázsló, aki Teclis óta élt. Nos, bebizonyítom, hogy tévedtetek. Majd meglátjuk, mennyire viselkedsz okosan, amint átváltoztatlak, úgy, ahogy Oleget is átváltoztattam! – Atyai büszkeséggel veregette meg a szörnyeteg vállát, ami úgy vigyorgott, mint a kutya, ha a gazdája megvakarja a füle tövét. Felix zavarónak találta a látványt. Mögöttük Gotrek már gyakorlatilag a falon állt. Karjait teljesen kinyújtotta, a láncok biztosan tartották párhuzamosan a padlóval. Az arca elkékült. Felix úgy érezte, hamarosan valaminek engednie kell: vagy a láncok szakadnak el, vagy a törpe erei pattannak el. Ez akár könyörületes végnek is bizonyulhat – gondolta Felix. Nem látta át, hogyan gyızhetné le Gotrek a szörnyet a csatabárdja nélkül. A Trollvadász erıs volt, de a lény mellett úgy nézett ki, mint egy vézna gyerek az izmos felnıtt mellett. Kruger felemelte a karját és meglengette a botját, aminek a hegyén egy ólomkaromfoglalat egy zöldes torzkı-gömböt tartott. Felix azt is észrevette, hogy a botot tartó kéz pikkelyes, a körmei pedig egy vadállat karmaira emlékeztetnek. – Évekbe telt, mire tökéletesítettem az Átváltoztatás Varázslatát. Évekbe! – sziszegte Kruger. – Fogalmad sincs, hány kísérletem volt. Több száz! Megszállottként dolgoztam, de végül a titok az enyém lett. Nemsokára te is tudni fogod – kuncogta a varázsló. – Fájdalom, nem fog semmi a hasznodra válni, mivel nem lesz elég eszed ahhoz, hogy beszélni tudj. Viszont remek társa leszel Olegnek. A bot fénylı vége még közelebb került Felix arcához. Furcsa fényeket látott benne. A gömb felszíne úgy csillámlott és örvénylett, mint a vízbe csöppent olaj. Érezte a torzító erıt, amely úgy sugárzott a torzkıbıl, mint hı az izzó szénbıl. – Gondolom, hiába könyörögnék kegyelemért – mondta Felix könnyedén. Büszke volt rá, hogy sikerült közömbös hangon kiejtenie a szavakat. Kruger megrázta a fejét.

– Ahhoz már túl késı. Nemsokára még annál is ostobább fajankó leszel, mint amilyen most vagy. – Ebben az esetben valamit el kell mondanom. Gotrek izmai kidagadtak, ahogy még egy utolsó, emberfeletti erıfeszítést tett arra, hogy elırelendítse magát, mint ahogy az úszó fejest ugrik a szikláról. – Mi lenne az, Jaeger? – Kruger közel hajolt Felix szájához. – Én sem bírtalak soha téged, te eszelıs! Kruger egy pillanatig mintha meg akarta volna ütni Felixet a bottal, de végül csak elmosolyodott, felfedve állatias fogait. – Nemsokára, Jaeger, megtanulod az ırület igazi jelentését. Valahányszor csak tükörbe nézel, láthatod, milyen egy valódi eszelıs! Kruger furcsa nyelven kezdett kántálni. Nem elf szavakat sorolt, valami még régebbi, és határozottan sötétebb hangzású nyelvet használt. Felix már korábban is hallott hasonlót, akkor, amikor Gotrekkel beavatkoztak a Káosz követıinek rítusába. Úgy festett, ezúttal a Sötétség erıi nevetnek utoljára. İ és a Trollvadász hamarosan közéjük lép. Igaz, akaratuk ellenére, de mégis meg fogják tenni. Ahogy Kruger elkántálta a szavakat, a torzkı egyre fényesebben ragyogott. Zöldes fénye szétoszlatta a terem homályát, és mindent megfürdetett hátborzongató fényében. Ektoplazmikus indák emelkedtek ki belıle, eleinte fénylı ködre emlékeztettek, azután megszilárdultak, émelyítı, förtelmes nyúlványokká váltak. Ahogy Kruger a botot himbálta, az ektoplazmikus kiáramlások úgy követték a gömböt, mint üstököst a csóvája. A varázsló nagy ívő lendületes mozdulatokat tett. A gonosz tárgy minden lengetéssel erıt győjtött. A kántálás egyre inkább hasonlított egy ırült sikítozásához. Izzadság gyöngyözte a Káoszvarázsló homlokát, amely lecsöpögött a szemüvegére. Oleg, az elfajzott szörny mestere kántálásával kánonban üvöltött. Basszus morajlása hátborzongató ellenpontot nyújtott a varázsláshoz. Felix érezte, hogy égnek áll a haja. A kántálás abbamaradt, kísérteties csönd borult a csarnokra. Egy pillanatig minden csendes és nyugodt volt. Felix alig látott, annyira elvakította a Káoszbot fénye. Hallotta saját szívverését, és Kruger ziháló lélegzését. A varázsló levegı után kapkodott az invokáció befejezése után. Furcsa, fémes nyikorgás hallatszott, fém csikordult a kövön. Felix felnézett és látta, Gotrek egyik lánca kiszakad a falból. A Trollvadász átkozódva elıre bukfencezett, s a mozdulatsor végén a kılapok fölött himbálózott. Kruger megfordult a hangra. A szörnyeteg kinyitotta a száját, és rettenetes bömbölést eresztett ki rajta. Felix felnyögött. Remélte, hogy a Trollvadász megpróbálhat odafutni a csatabárdjához. Tudta, ha a törpe fegyvert ragadhat, bármilyen szörnnyel képes megküzdeni, Gotrek azonban még mindig a láncon lógott, és himbálózáson kívül semmit sem tudott csinálni. Kruger nagyjából Felixszel egyidıben jött rá erre. – Kapd el! – kiáltotta a szörnyének. Oleg elırelendült; Gotrek kicsapott a lánccal. A nehéz láncszemek a hatalmas mutáns szeme felé lendültek. Oleg felüvöltött a fájdalomtól ahogy a lánc a pofájába vágott, aztán visszahıkölt, és Krugerbe ütközött. Pattanó hang hallatszott – Gotrek a pillanatnyi szünetet kihasználva másik láncát is kitépte a falból. Kruger arca elfehéredett. Feltápászkodott, és nekiiramodott a lépcsınek. – Most aztán számolunk! – nyilvánította ki Gotrek, a dühtıl kemény hangon. A szörnyeteg elırelendült, hogy elérje a Trollvadászt. Gotrek elıre és lefelé rántotta a láncot, és szétzúzta vele a lény kezét. Oleg ismét meghátrált. Gotrek ép szemével

oldalra pislantott, felmérvén a távolságot közte és bárdja között. Felix szinte olvasni tudott a gondolataiban. Túl nagy volt a távolság. Ha megfordul, és a fegyveréhez fut, a szörny könnyedén utoléri. Talán oda tudna hátrálni hozzá… Mint mindig, Felix most is alulbecsülte a törpe erejét és leleményességét. Ahelyett, hogy hátrált volna, elırerohant, olyan gyorsan pörgetve láncát, hogy az elmosódott sávvá változott a levegıben, majd a szörny mellkasához csapódott. Gotrek ekkor a másik láncot lendítette meg, s ezzel ismét Oleg pofájába csapott. Oleg ezúttal felkészült a fájdalomra. Hátrálás helyett továbbhaladt a Trollvadász felé, és felkapta ıt egy medveölelésre. Felix összerezzent amikor látta, hogy az óriás megfeszíti a karjait. Oleg bicepsze akkorának tőnt, mint egy söröshordó. Felix attól félt, hogy a Trollvadász bordái úgy roppannak össze, akár a korhadt gallyak. Gotrek lefejelte Oleget. Émelyítı reccsenés hallatszott, ahogy Oleg orra betört. Vörös vér spriccelt a törpére. Oleg felüvöltött a fájdalomtól, és hatalmas karjának egyetlen mozdulatával keresztülhajította Gotreket a termen. A törpe a falnak vágódott, és félelmetes lánccsörömpöléssel a földre esett. Néhány másodperccel késıbb bizonytalanul támolyogva felállt. – Fogd a bárdod! – kiáltott rá Felix. A kábult törpe nem volt olyan állapotban, hogy megfogadja a tanácsot, ráadásul ölni akart. Oleg felé tántorgott. Az óriás üvöltve, az orrát fogva állt. Amikor meghallotta a törpe lépteit, felnézett, s dühében és fájdalmában elbıdült. Elırelendült, lefelé hajolva, széttárt karokkal, hogy még egyszer megpróbálja elkapni a Trollvadászt halálos szorításával. Gotrek ingatag lábakon állt, miközben a szörnyeteg feléje dübörgött, megállíthatatlanul, mint egy elszabadult szekér. Felix nem akarta végignézni a jelenetet – a mutáns elég nagy volt ahhoz, hogy eltiporja a Trollvadászt roppant lábaival. Oleg elırenyúlt Gotrekért és óriási karjait elkezdte összezárni, de a Trollvadász az utolsó pillanatban lebukott és átvetıdött a lábai között, majd megpördült és kicsapott a lánccal. A lánc a szörny bokája köré tekeredett. Oleg megbotlott és elterült, a lánc pedig úgy csúszott le róla, akár egy kígyó. Gotrek a mutáns nyaka köré tekerte a lánc egy részét. Oleg talpra állt, Gotreket magával rántva, így azonban a Trollvadász súlya megszorította a láncot a nyaka körül. Gotrek felhúzta magát Oleg nyaka mögé, és tovább húzta a láncot. Fehérre színezıdött a hús a mutáns gégéjénél, a láncszemek a húsába vájtak. Felix rájött, hogy Gotrek meg akarja fojtani a szörnyet. A tompa agyú elfajzott is felfogta, mi történik vele. Mindkét kezével felnyúlt, hogy kioldja a gyilkos fémhurok szorítását. Megpróbálta megragadni a láncot, de az ujjai túl nagyok voltak, a hurok pedig túl szoros. Ekkor átnyúlt a feje fölött, hogy megragadja Gotreket. A Trollvadász összehúzta magát. Elıre-hátra kezdte húzogatni a láncot, mint egy főrészt. Felix látta, amint vércsöppek jelennek meg a fém szemek mentén. Oleg keze ráakadt Gotrek sörényére. Szorosan tartotta egy pillanatig, de amikor húzni akarta, ujjai lecsúsztak a medvezsírról, ami összetartotta a taréjt. Felix látta, hogy félelem és nyugtalanság jelenik meg a szörny szemében. Látszott, hogy a mutáns gyengül. Oleg pánikba esett, a falnak vetette a hátát, iszonytató erıvel a kıhöz vágta Gotreket. Ám semmi se lazíthatott a Trollvadász szorításán. Felix abban is kételkedett, hogy a halál oldana-e rajta. Gotrek tekintete merev lett, szeme megüvegesedett, szája rettentı vigyorra húzódott. Oleg elgyengült, elhagyta az ereje. Elıreesett, négykézlábra. Torz hörgés buggyant ki torkából. A földre rogyott, és mozdulatlanná válva ott is maradt. Gotrek még

egyszer megszorította a hurkot, hogy biztos legyen a dolgában, majd lihegve, ziláltan felállt. – Könnyő volt – morogta. – Kár volt megölni. – Szedj le innen! – kérte Felix. Gotrek visszaszerezte a csatabárdját. Négy ütés, és Felix szabad volt. Amint kiszabadult, azonnal a kardjáért futott. Fentrıl hallotta a csörlık forgását, a nehéz fém ajtók nyílását, majd vérszomjas horda üvöltözését. Most már azt is tudta, hol volt a környéken élı elfajzottak fészke. A berontó elfajzottak egyike a fordulónál leesett a lépcsırıl, de hüllıszerő szeme még akkor is vérszomjasan csillogott. Felix felhasználva ellenfele lendületét, és felnyársalta kardjával a testet. Engedte, hogy karját elıre húzza a súly, így a holttest lecsúszott pengéjérıl. Hirtelen az erıszak tomboló viharának közepén találta magát, ahol a Trollvadásszal, hátukat egymásnak vetve harcoltak a káosz-fattyak ellen. Gotreknek habzott a szája miközben nyolcas alakban forgatta véres fejszéjét. Semmi sem állhatott meg az útjában. A kezén még mindig ott csörögtek a láncok, mégis vörös utat vágott magának az ırjöngı tömegben. Felix mögötte gázolt, egyetlen döféssel kivégezte az elbukottakat, leszúrta azt a néhány mutánst, aki valahogy túljutott a suhogó fejszén. A lépcsısor tetején Kruger állt, botját a kezében tartotta. Zöldes fény játszott az arca körül, mely az egész jelenetet ördögi fénnyel világította meg. Elkántált egy varázsigét, mire botjából ragyogó zöld villám csapott ki. A sugár lefelé ívelt, és arasznyival elkerülte Felixet. A Felix elıtt álló mutáns nem volt ilyen szerencsés. Szıre megperzselıdött, szemgolyói kipattantak a helyükrıl. Teste felemelkedett, kis ideig a levegıben lebegett a mágikus erı szálain, majd a földre zuhant, és kicsavarodott, megszenesedett tetemként terült el. Felix oldalra vetıdött, mivel nem akart a következı varázslövedék célpontja lenni. Gotrek eközben elırelendült, ahogy a lépcsı aljához verekedte magát, könnyedén kettévágott egy mutánst. A villám ismét lecsapott, ezúttal Gotrek felé, aki nem volt olyan szerencsés, mint Felix: a zöld nyaláb a fején találta el. Felix arra számított, hogy tanúja lehet, amint eléri a Trollvadászt a végzete. Gotrek haja a szokásosnál is jobban felmeredt, a bárdja fején lévı rúnák bíbor színben ragyogtak. Valamit üvöltött, ami utolsó fohásza lehetett istenei felé, amikor valami különös dolog történt. A zöld villám egyenesen áthaladt a testén, végigfutott a csuklójára erısített vasláncon, majd becsapódott a földbe, zöld szikrákat vetett, és ártalmatlanul szétoszlott. Felix hangos nevetésben tört ki. Már hallott ilyesmirıl a természetfilozófiai elıadásokon: a jelenséget földelésnek hívták, és akkor lehet tisztán megfigyelni, amikor a fémrúd a földbe vezeti az égi villámok erejét. A fiatalember megcsóválta a fejét, majd vidáman elırántotta, és Kruger felé hajította tırét. Jó dobás volt, a penge pontosan az alávaló varázsló mellkasába fúródott. Rezegve megállt egy pillanatra. Kruger abbahagyta a kántálást, lenézett a tırre. Elejtette a botját, a sebre szorította a kezét. Zöldes vér szivárgott az ujjaira. Felpillantott, győlölettel végigmérte Felixet, majd megfordult és elmenekült. Felix ismét az elfajzottak felé fordult, de a közelharc már véget ért. A megszokottnál kisebb testő mutánsok most sem jelentettek komoly kihívást a Trollvadásznak. Gotrek gyızedelmesen állt, izmos testét vér és nyálka borította, a haján sercegett a medvezsír. A halvány ragyogás kialudt bárdja pengéjén. Felix elrobogott a törpe mellett, felszáguldott a lépcsın, és kijutott egy folyosóra. Zöldes vérnyomokat látott a padlón. Elhaladt néhány nyitott, üres ketrec mellett.

Sejtette, ezekbıl jöttek ki a mutánsok, a szerencsétlen elfajzottak, Kruger gonosz kísérleteinek termékei. – Szabadítsuk ki a gyerekeket és tőnjünk el innen? –mondta Felix. – A varázsló koponyájából akarok sört inni! – ellenkezett Gotrek. Felix arca megrándult. – Nem gondolod komolyan! – Ez csak amolyan szóvirág, emberifjonc… Gotrek arckifejezését látván Felix ebben nem volt olyan biztos. ♦♦♦ Megállíthatatlanul haladtak elıre a folyosón. A gyermekek megmentésének gondolata új erıt adott Felixnek. Legalább véghez vihetnek valami jót, visszavihetik a kicsiket a szüleikhez. Most az egyszer végre tényleg sikerülne igazi hısként fellépniük. Már látta maga elıtt a parasztok megkönnyebbült, könnyezı arcát, amint újra találkoznak gyermekeikkel. A Gotrek csuklóján lévı lánc csörgése kezdte idegesíteni Felixet. A folyosó elkanyarodott, egy ajtóhoz értek. Gotrek fejszéjének egyetlen suhintásával bezúzta a deszkákat. Beléptek egy terembe, ami nem lehetett más, mint Kruger dolgozószobája. Az ezüstös hold fénye bevilágított a terem óriási ablakán. A Káosszal fertızött varázslót asztalára roskadva találták, zöldes vére összemázolta a nagy, bırkötéses varázskönyv oldalait. Keze erıtlenül mozgott, ujjai úgy rángatóztak, mintha az ıt megmentı varázslatot próbálná létrehozni. Felix belemarkolt a hajába, felrángatta a székrıl. Kruger szemébıl lassanként eltőnt a zöldes derengés. Felixben szétáradt a diadal érzése. – Hol vannak a túszok? – Miféle túszok? – A falusiak gyermekei! – válaszolta ingerülten Felix. – Úgy érted, a kísérleti alanyaim? Jeges rémület töltötte el Felixet. Már sejtette, milyen borzalmas tényekkel kell szembesülnie. Alig bírta feltenni a következı kérdést. – A gyermekeken kísérleteztél? Kruger gonoszul vigyorgott Felixre. – Igen. İket könnyebb átalakítani, mint a felnıtteket, és gyorsan kifejlett példányokká válnak. İk lettek volna az én hódító hadseregem. De ti megöltétek ıket! Mindegyiket! – Mi… megöltük… ıket? – Felix kábultan állt. Semmivé foszlottak a boldog falusiakkal kapcsolatos elképzelései. Végignézett magán, vérfoltos kezére, ruhájára pillantott. Hirtelen vad, forró harag áradt szét benne. Ez a holdkóros átváltoztatta a falusi gyermekeket! Elfajzottakat csinált belılük, és ı, Felix Jaeger, részt vett lemészárlásukban! Ha jobban belegondolt, nem sokban különbözött Krugertıl. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, miközben az ablakhoz vonszolta az eszelıs varázslót. Lenézett a szikla tövében alvó falura. Adott Krugernek egy kis idıt, hogy felfogja, mi fog történni vele, majd erısen meglökte. Az üveg szilánkokra tört, a varázsló kizuhant a hideg éjszakába. Vadul hadonászott a levegıben, sikolya visszhangra talált a sötétben. A Trollvadász felnézett Felixre. Kárörvendı csillogás látszott a szemében. – Ezt jól végezted, emberifjonc. Most pedig lesz pár szavunk a fogadóshoz. Le kell rendeznem vele a dolgokat.

– Elıbb gyújtsuk fel a kastélyt – mondta Felix zord ábrázattal. Elindult, hogy az átkozott helyet óriási halotti máglyává változtassa.

Ulric gyermekei

Minden erıfeszítésünk ellenére, de a legkevésbé sem meglepı módon, nem sikerült elérnünk Nulnba a tél érkezése elıtt. Ami még rosszabb, iránytő vagy bármi egyéb navigációs eszköz híján a sőrő erdıben hamar eltévedtünk. Kevés olyan eseményt tudok elképzelni, amely rémisztıbb vagy veszélytelibb az utazó számára, mint az eltévedés a téli, havas erdıben. Szerencsétlenségünkre, a nyomunkban járó balsors valamely furcsa fintora következtében úgy tőnt, éppen az ilyen „kevés események” egyike várt ránk… Részlet az Utazásaim Gotrekkel második kötetébıl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

A farkasok vonyítása úgy visszhangzott az erdı felett, mint a kínok közt szenvedı, kárhozott lelkek siráma. Felix Jaeger szorosan összehúzta magán elnyőtt, vörös, sudenlandi gyapjúköpenyét és tovább bukdácsolt a hóban. Az elmúlt két nap során kétszer látta üldözıit, a fenyık végtelen sora alatti árnyékokban, melyek újra elrejtették a szeme elıl. Hosszú, karcsú testük volt, nyelvük kilógott, szemük csontig ható éhségtıl lángolt. Kétszer jöttek a farkasok ütıtávolságon belülre, és kétszer vonultak vissza, mintha egy távoli vezér hívó üvöltésének engedelmeskednének, egy olyan ijesztı lényének, akinek muszáj szót fogadni. Amikor arra a hosszú, elnyújtott hangra gondolt, Felix megremegett. Volt benne valami intelligens felhang, ami a sötét erdıkrıl szóló régi meséket idézte fel, azokat a történeteket, amelyekkel a dadája ijesztgette a fiatalembert gyermekkorában. Felix megpróbálta félresöpörni a sötét gondolatokat; nem sok sikerrel. Azzal nyugtatta magát, hogy csupán a falkavezér vonyítását hallotta, egy társainál nagyobb és rettenetesebb teremtményét, de… Sigmarra, a farkasok üvöltése anélkül is elég ijesztı volt, hogy elméje szörnyekkel népesíti be az erdıt! Hó ropogott a lába alatt. Dermesztı nedvesség szivárgott be repedezett bırcsizmáján, átáztatva vastag gyapjúfuszeklijét. Ez újabb rossz jel volt. Hallott már erdıjárókról, akiknek lába elfagyott a csizmában, és a lábujjait késsel kellett lecsapni, mielıtt üszkösödni kezdtek volna. Nem lepte meg, hogy eltévedtek a Reikwaldban. Nem ez volt az elsı alkalom, hogy elátkozta a napot, amikor találkozott a törpével, Gotrek Gurnissonnal, és megesküdött, hogy mindenhová követi és eposzban örökíti meg végzetét. Egy hatalmas szörnyeteg lábnyomát követték, amirıl Gotrek azt állította, hogy egy troll. Aztán esni kezdett a hó. A nyomot elvesztették, és egyszer csak azon kapták magukat, hogy eltévedtek. Felix leküzdötte a rátörı pánikot. Elképzelhetınek tartotta, hogy körbe-körbe baktatnak, s útjuk addig tart majd, amíg a kimerültség vagy az éhezés végez velük. Más utazókkal is megtörtént már ilyesmi a téli erdıben. Mennek, míg bírnak, vagy amíg a farkasok rájuk nem rontanak…

A törpe épp olyan szánalmasan festett, mint Felix. Vánszorgás közben hatalmas bárdjának nyelével próbálta mérni maga elıtt a hó vastagságát. A nagy, vörösre festett hajtaréj, amely máskor tetovált feje fölé tornyosult, most úgy konyult le, mint az ázott kutya farka. A hideg és a megpróbáltatások elhalványították az ép szemében villogó elszántságot, ráadásul az orra is folyt. – Fák! – morogta. – A fáknál jobban csak az elfeket rühellem. Újabb fülsértı üvöltés szakította ki Felixet merengésébıl. Olyan volt, mint a korábbi hangok, tele gonosz értelemmel, éhséggel. Megmagyarázhatatlan, ısi, vak félelemmel töltötte el Felixet, aki ösztönösen átvetette vállán a köpenyét, hogy szabaddá tegye kardforgató karját. A fegyver markolata felé nyúlt. – Arra semmi szükség, emberifjonc. – A gúny tisztán érzıdött a törpe éles, érdes hangján. – Bármi is ez, tılünk távolabb hívja szırös kis barátainkat. Úgy tőnik, más zsákmányt találtak. – Ulric gyermekei… – mondta Felix félelemmel eltelve, és dadája régi meséire gondolt. – Mi köze ehhez Middenheim farkasistenének, ember-ifjonc? – Azt mondják, rég amikor a világ még fiatal volt, Ulric az emberek között járt és gyermekeket nemzett halandó nıknek. Az ı vérvonalából valók képesek voltak alakot váltani, hol emberként, hol farkasként jelentek meg. Réges-rég visszavonultak a világ vad területeire. Azt is beszélik, hogy vérüket megfertızte a Káosz, és most emberhúson élnek. – Nos, ha bármelyikük egy baltanyújtásnyira megközelít, kiontom azt a fertızött vérét! Gotrek hirtelen felemelte a kezét, csendre intette Felixet. Egy pillanattal késıbb bólintott és kiköpött. Felix ijedten várt, figyelt és fülelt. Nem hallotta, hogy bárki, bármi is közelítene feléjük. A farkasok eltőntek. Csak saját szívverése és reszelıs lihegése törte meg a csendet. Azután megütötte a fülét a hang, amit a Trollvadász hallott: viaskodás zaja, csatakiáltások és farkasok távoli üvöltése sodródott feléjük a széllel. – Úgy hallom, harcolnak – mondta. – Gyerünk farkast ölni! – mondta Gotrek. – Talán akit megtámadtak, ismeri a kiutat ebbıl a pokoli, falepte helyrıl. ♦♦♦ Felix a sőrő hóesésben, rohanástól lihegve, az arcába csapódó ágaktól és levelektıl fájó arccal rontott ki a tisztásra. Tucatnyi számszeríj szegezıdött rá. Ózonszag töltötte be a levegıt. Emberek és farkasok hullái hevertek mindenütt. Felix lassan felemelte a kezét. Szapora légzése elködösítette elıtte a levegıt. A hideg dacára izzadság csorgott az arcán. Ismét rá kellett jönnie, hogy nem jó ötlet vastag ruhában keresztülrohanni a téli erdın; elhatározta, nem is tesz ilyet többé – mármint ha még életben lesz azután, hogy ennek itt vége. A felfegyverzett idegenek nem tőntek barátságosnak. Legalább húszan voltak, közülük többen a nemeseket jellemzı drága bundát viseltek. Az urak kardot markoltak és parancsokat osztogattak a többieknek, a keménykötéső, éber katonáknak. Valamennyi emberen látszott, ért a harchoz, mégis nyugtalanság vibrált a levegıben, a szemekben pedig félelem csillogott. Felix tudta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy tőpárnaként teletőzdeljék számszeríj-nyilakkal. – Ne lıjetek! – mondta. – Segíteni jöttem.

Vajon Gotrek hová tőnt? – villant át az agyán. Jókora távot tett meg futva, és izgalmában megelızte a törpét. Ez most végzetes hibának bizonyulhat, habár nem igazán tudta, hogy a Trollvadász mit tehetne a lıfegyverek ilyen hatalmas arzenáljával szemben. – Ó, segíteni, ugye? – kérdezte egy gúnyos hang. – Csak sétáltál egyet az erdıben, igaz? Dulakodás zaját hallottad, és eljöttél megnézni ezt a kis csetepatét, ugye? A beszélı magas nemesember volt. Felix sohasem kedvelte a birodalmi nemeseket; ez a férfi a legrosszabb, a leggıgösebb fajtájukhoz tartozó díszpéldányának tőnt. Fekete szakáll keretezte keskeny arcát, riasztóan sötét szempár ragyogott ki sápadt arcából. Nagy, sascsırre hasonlító orra miatt az arcáról egyetlen szó jutott Felix eszébe: ragadozó. – A barátom meg én eltévedtünk az erdıben. Hallottuk a farkasokat és a csatazajt. Jöttünk, hogy segítsünk, ha tudunk. – A barátod? – érdeklıdött gúnyosan a férfi. Hüvelykjével egy magas, gyönyörő fiatal nı felé intett, aki a közelben állt láncra verve. – Erre a boszorkányra gondolsz? – Fogalmam sincs, mirıl beszélsz, uram – felelte Felix. – Soha életemben nem láttam még ezt az ifjú hölgyet. Körülpillantott. A törpét sehol sem látta. Talán jobb is így – gondolta. A Trollvadász nem a diplomáciai érzékérıl volt híres. Kétségtelen, hogy most mondana valamit, ami miatt mindkettıjükkel végeznének. – Egy társammal utaztam… – Felix rájött, egyelıre nem lenne jó ötlet Gotreket megemlíteni. A Trollvadász elég szembeszökı figura, ráadásul törvényen kívüli volt, és ezek az emberek esetleg szívesen begyőjtenék a fejére kitőzött vérdíjat, ha felismerik. – Úgy tőnik, ı eltévedt – fejezte be Felix ernyedten. – Tedd le a kardod – mondta a nemes. Felix engedelmeskedett. – Sven! Heinrich! Kössétek meg a kezét! A két katona engedelmeskedett a parancsnak. Felixet egy rúgással leterítették. A fiatalember arccal a hóba zuhant és érezte, ahogy a hideg nedvesség kezd beszivárogni az inge alá. Kinyitotta a szemét és meglátta, hogy egy farkas hullája elıtt fekszik. Amíg a lény halál fátyolozta szemébe bámult, a katonák gyorsan és hatékonyan hátrakötözték a kezét. Érezte, hogy hideg fém vág csuklójába, és meglepıdve tapasztalta, hogy nem kötéllel, valami erısebb dologgal béklyózták meg. Valaki lerántotta róla csuklyáját, a hajába markolt és felemelte a fejét. Bőzös lehelet csapott az orrába. Hővös, ırült pillantású szemek bámultak rá. Felnézett a szürke szakállal keretezett ráncos arcba. Egy bütykös kéz furcsa mozdulatot írt le az arca elıtt, és csillogó szikrák csóváját hagyta maga után a levegıben. Egy varázsló! – gondolta Felix. – Úgy tőnik, nem érintette meg a Sötétség rontása – mondta a varázsló meglepıen bársonyos és mővelt hangon. – Lehetséges, hogy igazat beszél. Többet tudok mondani, ha visszavisszük a házba. Felixet elengedték, ı pedig ismét a hóba zuhant. – Ne kockáztassunk, Voorman – mondta a nemes. – Ha ellenségeinknek kéme, holtan akarom látni. – Ki fogom deríteni rögtön, amint az eszközeimhez jutok. Ha a Rend ellenségeinek kéme, tudni fogjuk! A nemes vállat vont és elfordult, láthatólag nem érdekelte tovább a dolog. Felixet ismét oldalba rúgta egy kemény csizma; tüdejébıl kipréselıdött a levegı. – Kelj fel, és ülj fel a szánra! – rendelkezett egy testes ırmester. – Ha leesel, megöllek.

Felix maga alá húzta a lábait és talpra kecmergett. Rámeredt az ırmesterre, megpróbálta minden vonását megjegyezni. Ha élve kikerül ebbıl a helyzetbıl, bosszút fog állni rajta. Arckifejezését látva a csatlósok egyike felemelte számszeríját, és olyan mozdulatot tett, mintha az agyával akarná fejbe csapni a foglyot. A mágus finoman ingatta a fejét. – Eszedbe se jusson. Sértetlenül akarom. Felix megborzongott. Volt valami a varázsló csendes hangjában, ami jobban megrémítette, mint a katona ösztönös brutalitása. Felkapaszkodott a szán hátuljába. ♦♦♦ Amennyire meg tudta ítélni, a csapathoz a nemesemberen kívül néhány talpnyalója, csatlósa, és a mágus tartozott. A nemesek lóvontatta szánokon utaztak. A katonák ezek oldalába kapaszkodtak, vagy ezeket hajtották. Mellette a fiatal nı ült. A haja ezüstszínő volt, a szeme aranyként csillogott. Karcsú, ragadozószerő szépségén mit sem rontott az acélgallér, amit a szán hátsó korlátjához láncoltak, és ösztönösen kevély viselkedését is megtartotta a furcsa, rúnákkal ékes béklyók ellenére, melyekbe kezeit verték háta mögött. – Felix Jaeger – mormolta a fiatalember bemutatkozás gyanánt. A nı nem válaszolt, csak hidegen mosolygott, aztán mintha visszahúzódott volna gondolatai közé. Nem adta több jelét, hogy tudomást venne Felix jelenlétérıl. – Csendet! – szólt rá a velük szemben ülı varázsló. Halk, nyugodt hangjában több fenyegetés volt, mint az összes ır dühös pillantásában együttvéve. Felix úgy látta, semmit nem nyer, ha feldühíti az öregembert. Tekintete ismét végigpásztázta az erdıt; remélte, hogy legalább a nyomát látja Gotreknek. A Trollvadász nem volt sehol. Felix sértıdött csendbe burkolózott. Nem hitte, hogy a törpe utoléri ıket, de talán követni tudja a szánok nyomait – ha nem fedi be vastagon a hó. És ha rájuk talál, mi lesz? Felixnek sejtelme sem volt. Sokra tartotta Gotreket, de kétségei voltak, hogy a Trollvadász kiállhatna a kis sereg ellen. Idınként megkockáztatott egy pillantást a mellette ülı nı irányába, és észrevette, hogy ı is idegesen tekintget a fák felé. Nem tudta eldönteni, hogy ı is megmentıkre vár, vagy csak a távolságot méri fel egy iramodáshoz a szabadság felé. Egy farkas vonyított a távolban. Furcsa, nem emberi mosoly ült ki a nı ajkaira. Felix megborzongott és elfordult. ♦♦♦ Szinte boldog volt, amikor az udvarház elısejlett a készülı viharból. A ház alacsony, széles körvonalait részben elfedték a kavargó hópelyhek. Felix látta, hogy kıbıl és farönkökbıl épült, favázas épület. Kimerült volt, az éhség, hideg és a hosszú gyaloglás a hóban kiszippantotta maradék erejét. Eszébe jutott, hogy ez volt célállomásuk, és hogy itt áldozatul esik az aljas terveknek, amiket a mágus forgat a fejében, de annyi energiát sem tudott összegyőjteni, hogy aggódjon. Másra sem vágyott, csak hogy ledılhessen egy meleg helyen aludni. Valaki megfújt egy kürtöt; a kapuk kitárultak. A szánok és a kísérı zsoldosok besiettek az udvarra, a kapuk bezárultak mögöttük. Felix lehetıséget kapott arra, hogy alaposan körülnézzen az udvarban. Mind a négy oldalon a megerısített udvarház falai szegélyezték. Nem is annyira vadászlak volt ez,

sokkal inkább erıd, amely szükség esetén egy ostromot is kiállt. Elcsüggedt; szökési esélyei még halványabbnak tőntek, mint korábban. A csapat lekecmergett a szánokról. A nemesek forralt borért kiáltottak. Valaki megparancsolta a hajtóknak, vigyék a lovakat az istállóba. Sürgölıdés, kavarodás vette körül Felixet. Az emberek és állatok szájából füstként szállt a lélegzet. Az ırök belökdöstek Felixet az épületbe. Odabent hideg és nyirkos volt a levegı. Föld, fenyı és füst szaga terjengett. Az elıcsarnok közepén jókora, kıbıl rakott kandalló terpeszkedett. A harcosok és a nemesek bent topogtak, karjukkal köröztek és csapkodták magukat a hideg ellen. Szolgák rohantak eléjük forró főszeres borral töltött kelyhekkel. Az illattól összefutott Felix szájában a nyál. Az egyik harcos sietve tőzifát rakott a kandallóba, majd nekilátott, hogy kovával szikrákat csiholjon. A nyirkos fa nem volt hajlandó lángra lobbanni. A varázsló egyre fokozódó türelmetlenséggel figyelte a hiábavaló kísérletezést, végül vállat vont, intett és kimondott egy szót az ısi nyelven. Apró tőzlobbanás röppent kinyújtott mutatóujja hegyérıl a kandallóba. A fa felsistergett, ropogni kezdett. Ózonszag töltötte meg a levegıt. Kék lángok cikázták körbe a fát; a hasábok egyszerre kaptak lángra. Árnyékok táncoltak el a kandalló mellıl. A nemesek és a mágus átsiettek az egyik ajtón, átvonultak egy másik terembe, magukra hagyva a harcosokat és a foglyokat. Egy pillanatig feszült csend uralkodott, aztán a katonák mind egyszerre kezdtek beszélni. Minden szó, amit magukba fojtottak a hosszú szánúton, kibukott a szájukon. – Sigmar pörölyére, micsoda harc volt! Azt hittem, azok a farkasok a golyóinkon fognak lakomázni. – Életemben nem ijedtem meg úgy, mint amikor azok a szırös dögök kiugráltak a fák közül! Azok a fogak szörnyen élesnek látszottak! – Ja, de elég gyorsan megdöglenek, ha egy számszeríjjal a szemük közé lısz. Vagy ha tizenkét hüvelyknyi jó birodalmi acélt döfsz a bundájukba. – Akkor sem normális ez a dolog. Nem hallottam, hogy farkasok valaha is megtámadtak volna egy ekkora csapatot! De azt sem, hogy ilyen keményen vagy hosszan harcoltak volna. – Asszem, a boszorkány tehet róla! A lány szenvtelenül viszonozta pillantásaikat, míg egyikük sem állta tekintetét. Felix észrevette, milyen furcsa a szeme: a sőrősödı sötétségben úgy verte vissza a tőz fényét, mint a kutyáké. – Ja, hát szerencse, hogy a varázsló is velünk volt. Az öreg Voorman mutatott nekik igazi mágiát, abban nem volt hiba! – Vajon miért kell a grófnak a nı? Fagyos mosoly futott át a lány arcán. Fogai aprók voltak és hegyesek. Amikor megszólalt, hangja mély volt, ijesztı és furcsán dallamos. – A ti Hrothgar grófotok bolond, ha azt hiszi, fogva tud tartani engem, vagy bosszulatlanul megölhet. Ti is bolondok vagytok, ha azt hiszitek, valaha is élve hagyjátok el ezt a helyet! Az ırmester vaskesztyős kezével, nyitott tenyérrel megütötte a lányt. Tenyere körvonala élesen, vörösen rajzolódott ki az arcon. A düh olyan pokoli, ádáz erıvel lángolt fel a lány szemében, hogy az ırmester visszahıkölt, mintha ı kapta volna a pofont. A lány ismét megszólalt. – Halljátok szavam! – mondta kimért, rideg hangon. –Enyém a Látás adománya. A jövı fátylai nem rejthetnek el semmit elılem. Mindegyikıtök, Hrothgar gróf minden egyes szánalmas csicskása meg fog halni. Nem hagyjátok el élve ezt a helyet!

Olyan kényszerítı erejő volt hangjában a bizonyosság, hogy a jelenlévık mozdulatlanná dermedtek. Arcuk elfehéredett a félelemtıl. Rettegve pillantottak egymásra. Felix nem kételkedett a lány szavaiban. Az ırmester volt az elsı, aki összeszedte magát. Elıhúzta a tırét, a lányhoz lépett. Feltartotta a pengét. – Akkor te halsz meg elıször, boszorkány! – köpte. A lány félelem nélkül tekintett vissza rá. A férfi sújtásra emelte pengéjét. Felixet hirtelen elöntötte a harag. Elırelendült. Láncai súlyától akadályozva ütközött a férfinak, és ledöntötte a lábáról. Mély hörgést hallott irányából és egy pillanatra vad ujjongást érzett, amiért valamit visszafizetett az embernek, aki megütötte. A többi katona talpra rángatta. Ütések záporoztak a testére. Csillagok táncoltak a szeme elıtt. A földre zuhant és összegömbölyödött, hogy a nehéz csizmáktól védje magát. Fejét mellére hajtotta, térdét gyomra elé húzta és küzdött a kínnal az eszméletért. Egy rúgás érte alulról az állát, hátralökte a fejét és egy pillanatra a sötétségbe taszította. Most valóban megrémült. A felbıszült katonák aligha hagyják abba a megtorlást amíg még él, és semmit sem tehetett. – Abbahagyni! – csattant egy hang, akinek gazdájában a varázslót ismerte fel. – İk ketten az én tulajdonom. Egyiknek sem eshet bántódása! A rugdosás abbamaradt. Felixet durván talpra állították. Eszelısen nézett körbe, amíg meg nem látta a lábainál lassan terjedı vörös tócsát, ami az ırmester fekvı testét vette körül. A katonák egyike a hátára fordította a tetemet; Felix meglátta a mellkasból kiálló kést. Az ırmester szeme tágra nyílt, arca falfehér volt. Mellkasa nem süllyedt, nem emelkedett. A jelek szerint belezuhant a tırbe, amikor Felix fellökte. – Dobjátok ıket a pincébe! – parancsolta a mágus. – Majd késıbb beszélek mindkettıvel. – A halál már köztetek jár! – mondta a lány diadalmasan. A terjedı vértócsára nézett és szomjasan megnyalta az ajkát. A pince nyirkos volt, fa, fém és a hordókban tartott folyadékok szaga töltötte meg. Felix füstölt hús és sajt illatát is érezte – ettıl éhesebb lett. Eszébe jutott, hogy már két napja nem evett. A láncok csördülése emlékeztette arra, hogy a lány is ott van. Érezte jelenlétét a sötétben. Hallotta könnyed légzését. Valahol közel volt. – Mi a neved, hölgyem? – kérdezte. Hosszú ideig csend volt; Felix nem volt biztos abban, hogy a lány válaszolni fog. – Magdaléna. – Mit keresel itt? Miért vagy megláncolva? Újabb hosszú csend. – A katonák azt gondolják rólad, hogy boszorkány vagy. Tényleg az lennél? Hosszú csend. – Nem. – De rendelkezel a második látás képességével, és a farkasok érted harcoltak. – Igen. – Nem vagy valami beszédes, igaz? – Miért lennék az? – Mert úgy látom, egy csónakban evezünk, és együtt talán megszökhetünk. – Nincs menekvés. Itt csak halál van. Hamarosan éjszaka lesz. Akkor az apám eljön értem. A nı úgy ejtette ki a szavakat, mintha minden kérdést megválaszolt volna velük. Ugyanaz az ırült bizonyosság volt a hangjában, mint amivel a fegyveresek halálát megjósolta odafent.

Felix önkéntelenül is megborzongott. Nem volt kellemes gondolat, hogy egyedül van egy sötét pincében egy ırülttel. Még kevésbe volt kellemes arra gondolni, hogy a nı esetleg nem is ırült. – Mit akarnak tenni veled? – Csali vagyok a kelepcében, amit apámnak állítottak. – Miért akar a gróf holtan látni? – Nem tudom. Családom nemzedékek óta békében él a gróféval. De Hrothgar nem olyan, mint az elıdei. Megváltozott. Romlottságot érzek rajta, miként kedvenc varázslóján is. – Hogyan fogtak el? – Voorman, a varázsló tette. Igéivel követett engem. Mágiája túl erıs volt számomra. De apám hamarosan eljön értem. – Az apád igen hatalmas ember lehet, ha e kastély összes lakóját le bírja győrni. Nem érkezett válasz, csak halk, szaggatott kacagás hallatszott. Felix tudta, hogy minél elıbb kikerül innen, annál jobb. ♦♦♦ A pincébe vezetı ajtót hirtelen felszakították. Fénnyaláb hasított a sötétségbe. Nehéz léptek jelezték Voorman, a varázsló közeledtét. Egyik kezében egy lámpást tartott, a másikkal egy vaskos botra támaszkodott. Felfelé nézett, Felix arcába. – Csevegtél egy jót a szörnnyel, igaz, fiú? Volt valami a férfi hangjában, ami sehogy sem tetszett a fiatalembernek. – Nem szörny. Csak egy szomorú, zavart ifjú hölgy. – Nem mondanád ezt, ha tudnád az igazat, fiú. Ha levenném róla azokat a bilincseket, egy pillanat alatt elvesztenéd ép elmédet. – Valóban? – kérdezte Felix gúnyosan. A mágus kuncogott. – Nagyon biztos vagy magadban, mi? Pedig semmit sem tudhatsz arról, arról, milyen a világ valójában. Mit szólnál, fiú, ha azt mondanám, hogy Káosz-imádó szekták szövik át földünket, hogy hamarosan megdöntjük a Rend maradékát is a Birodalomban? A varázsló hangjából mintha dicsekvés csendült volna. – Azt mondanám, hogy talán igazad van. – Felix látta, hogy válasza meglepte a varázslót. Voorman valószínőleg arra a nemtörıdöm tagadásra számított, ami olyannyira jellemezte a Birodalom tanult polgárait. – Meglepsz engem, fiú. Miért mondod ezt? Felix maga is elcsodálkozott. Olyan tudást vallott be, ami miatt máglyára vethetik, ha egy boszorkánykutász véletlenül meghallja. Most azonban ez érdekelte a legkevésbé. Fázott, fáradt volt, éhes volt és nem tetszett neki, ahogyan ez az idegesítı és önhitt mágus lekezelte. – A saját szememmel láttam bizonyítékát. Hallotta, ahogy a varázsló levegıért kap és megérezte, hogy most elıször tényleg figyel rá. – Igazán? A Változások Ideje közeledik, mi? Arakkai Nidlek Zarug Tzeentch? – Voorman elhallgatott, mintha választ várna. Fejét oldalra döntötte. Egyik hosszú, csontos ujjával megdörzsölte az orrát. Kellemetlen lehelete megtöltötte Felix orrát. Felix eltőnıdött, mi is történik körülötte. A szavak egy olyan nyelven hangzottak el, amit már hallott korábban, ırült kultisták szertartása közben, akiket Gotrekkel megleptek Gehemnisnacht idején. A Tzeentch név túlzottan ismerıs és ijesztı volt, a sötét hatalmak legsötétebbjeinek egyikéhez tartozott.

Voorman lassan megunta a várakozást. – Nem, te nem tartozol a Kiválasztottak közé, de ismered litániánk szavait, legalábbis néhányat. Ezt látom a szemeden. Nem hiszem, hogy a Rend tagja lennél. Hogy lehet ez? – Nyilvánvaló volt, hogy a varázsló nem vár választ Felixtıl, hogy az utolsó kérdést inkább magának tette fel. Hirtelen számtalan farkas csaholása harsant fel az udvarházon kívül. A varázsló összerándult, majd elmosolyodott. – Egy másik vendégem érkezését jelzik. Mennem kell. Korábban kicsúszott a hálóból, de tudtam, hogy a leányért visszajön. A varázsló ellenırizte Magdaléna láncait. Közelrıl is megvizsgálta a rúnákat, majd, láthatóan elégedetten azzal, amit talált, elvigyorodott, megfordult és elsántikált. Közben Felixre nézett. A fiatalember libabırös lett. Tudta, hogy a varázsló éppen fontolóra veszi, megölje-e vagy inkább mégse. A mágus elmosolyodott. – Nem; lesz még elég idım késıbb. Szeretnék többet beszélni veled, mielıtt meghalsz, fiú! Ahogy a varázsló bezárta maga mögött az ajtót, elhalt a fény. Felix érezte, hogy rettegés lesz úrrá a lelkén. ♦♦♦ Felix nem tudta, mennyi ideig hevert a szívében egyre növekvı elkeseredéssel. Bezárták a sötétbe fegyverei nélkül, s egyetlen társa egy ırült nı volt. A varázsló meg akarta gyilkolni. Fogalma sem volt, hol lehet a Trollvadász, vagy hogy reménykedhete menekülésben egyáltalán. Lehetséges, hogy Gotrek valahol az erdıben bolyong. Felix lassan ráébredt, ha ki akar jutni ebbıl a csávából, csak magára számíthat. Nem állt jól a szénája. Kezét hátraláncolták. Éhes volt és fáradt, már szinte belebetegedett a hidegbe és kimerültségbe. A korábban elszenvedett verés nyomai még mindig fájtak. A láncát nyitó kulcsok a varázsló övén csüngtek. Nem volt fegyvere. Nos, egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk – mondta magában. Lássuk, mihez tudok kezdeni a láncokkal… Térdét az álláig húzva összekuporodott. A lánc kis kupaca a bokája mellett csordult. Addig tekergızött, addig rángatta a karját, míg sikerült áthúznia maga alatt a láncot, és elıreügyeskednie a kezét. Az erılködéstıl lihegett és úgy érezte, mintha válla kiugrott volna a helyérıl, de most legalább szabadabban tudott mozogni, és a kezében tartott hosszú, nehéz láncot még fegyverként is használhatta. Kísérletképpen párszor meglengette maga elıtt. A súlyos lánc suhogva szelte a levegıt. A lány felnevetett, mintha látta volna, mit mővel a társa. Felix óvatosan elırearaszolt, egyik lábával kitapogatta maga elıtt a talajt, mintha egy szakadék szélén egyensúlyozna. Nem tudta, min botolhat keresztül a sötétben, de érezte, hogy bölcsebb lesz vigyázni. Ez nem a legjobb alkalom arra, hogy orra bukjon vagy megrántsa a bokáját. Óvatossága kifizetıdött: a lába elıtt lépcsıfokot érzett. Lassan, óvatosan felkúszott rá. Amennyire vissza tudott emlékezni, a lépcsı nem kanyarodott el. Kinyújtott keze végül fába ütközött. A lengı láncok halkan megcsörrentek. Felix szoborrá dermedt és fülelt. Úgy tőnt, a távolban emberek harcolnak és farkasok üvöltenek. Csodás – gondolta savanyúan. A farkasok valahogy bejutottak az udvarházba. Elképzelte, ahogy a hosszú, karcsú alakok átszáguldanak a vadászlakon, és

kétségbeesett harc dúl ember és állat közt csupán néhány lépésre tıle. Nem nyugtatta meg a gondolat. Hosszú pillanatokig tétován állt, majd nekifeszült az ajtónak. Meg se mozdult. Felix káromkodott egyet aztán a fogantyú után tapogatódzott. Ujjai egy hideg fémgyőrőre kulcsolódtak. Elfordította és maga felé húzta; az ajtó kitárult. Egy hosszú lépcsısor vált láthatóvá, amelyet egyetlen lámpás halvány fénye világított meg. Felix a lámpásért nyúlt, aztán eszébe jutott a lány. İ is rab… Úgy döntött nem hagyja itt a lányt, kiszolgáltatva Voorman kényérekedvére. Visszaóvakodott a lépcsın és intett a másik fogolynak, hogy kövesse. Megpillantotta az arcát. Sápadt volt, feszült és vad. Szemében határozottan úgy csillant a fény, mint egy állatéban. Egész megjelenésében volt valami ádáz és embertelen jelleg, ami a legkevésbé sem nyugtatta meg Felixet. Továbblépdelt a lépcsı teteje felé, de a lány elırenyomakodott mellette. Felix örült, hogy azok a vad szemek nem égetik a hátát. ♦♦♦ A csatazaj egyre erısödött. Farkasok csaholtak. Csatakiáltások visszhangoztak. Magdaléna kinyitotta a lépcsısor tetején levı ajtót. Ismét a ház folyosóján találták magukat. Üres volt. Úgy tőnt, minden ırt magához vonzott a csata. Ajtók sorakoztak a folyosó egyik oldalán. A végében egy lépcsısor vezetett a magasba, a másikban egy ajtó volt, aminek a túloldaláról az összecsapás zaja hallatszott. Felix égésszagot érzett. Valahonnan messzebbrıl rémült lovak nyerítése hallatszott. Józan esze azt súgta, induljon a lépcsı felé, hogy minél távolabb kerüljön a harc forgatagától. Egyik félhez sem tartozott, úgyhogy bármelyik fedezi fel, végzetes lehet a számára. Minél tovább folyik a küzdelem, annál kevesebben jelentenek rá veszélyt, és annál több esélye lesz a szökésre. Magdaléna azonban másképp érzett. A folyosó végén levı ajtó felé indult, ahhoz, amelyik a csatába vezet. Felix elkapta a lány láncát, megrántotta. Magdaléna nem állt meg. Felix magasabb és testesebb volt ugyan, de a lány meglepıen erısnek bizonyult. – Mégis, hová mész? – Mégis, mit gondolsz? – Ne légy ostoba. Ott semmit sem tehetsz. – Mit tudsz te errıl? – Nézzünk inkább körül. Odafent talán módját leljük annak, hogyan távolíthatnánk el a láncainkat. A lány egy pillanatra habozott, aztán az utolsó érv meggyızte. Együtt siettek fel a lépcsın. Mögöttük a vonyítás és a csatakiáltások zaja felerısödött, majd hirtelen elhallgatott. Egy pillanatig Felix azon tőnıdött, mi történhetett. A farkasok legyőrték volna a védıket? Azután meghallotta a katonák kiáltását, és a nemesek hangját, akik arra utasították embereiket, hogy vigyék be a sebesülteket. Ebbıl megértette, hogy az emberek gyıztek – egyelıre. ♦♦♦ A lépcsı tetejénél egy ablak nézett a ház udvarára. Látta, tucatnyi döglött farkas hever lent és talán öt ember. Vér festette vörösre a havat.

– Hogy az ördögbe nyílhatott ki az a kapu? – hallotta Hrothgar gróf hangját. Felix maga is ezen töprengett, mivel látta, hogy a fakapu tárva-nyitva áll. A farkasok azon keresztül rontottak be. Aztán meglátta a lényt, és már nem csodálkozott. Az istálló tetején egy szürke alak lapult, félig ember és félig farkas. Felix tarkóján felborzolódott a szır. A farkasember felemelkedett és eltőnt a szeme elıl, magára hagyva Felixet a gondolattal, hogy vajon csak a szeme káprázott-e. Sigmarhoz imádkozott, hogy tényleg illúzió legyen, de valahol a lelke mélyén kételkedett benne. Úgy tőnt, Ulric Gyermekei érkeztek meg. – Menjünk tovább – motyogta és sarkon fordulva továbbindult a folyosón. ♦♦♦ Beléptek egy könyvtárba. A falak mentén olyan magas könyvespolcok sorakoztak, hogy létra kellett annak, aki a legfelsı kötetekhez akart hozzáférni. Felixet meglepte a könyvtár mérete. Ránézésre Hrothgar grófot nem tartotta tudós embernek, de ez itt felért bármelyik egyetemi professzor győjteményével. A fiatalember úgy vélte, ez a mágus birodalma. Tekintete végigfutott a címeken. A legtöbbet nemes Klasszikus nyelven írták, az Óvilág tudósainak nyelvén. Amiket látott, fıleg utazók és felfedezık mővei voltak, törpenyelvrıl fordított ısi mítoszok, legendák és tankönyvek. Az elıtte álló asztalon egy nyitott könyv hevert. Felix odalépett és felemelte. A bırkötéső kötet gerincén nem állt cím. A pergamenlapok vastagok és durvák voltak, és jól láthatóan ısrégiek. Vastagsága ellenére meglepıen kevés oldalból állt. Nem nyomott kötet volt, nem a nyomdászok céhe által tökéletesített, változtatható betőképekkel készítették; régi módon íródott, kézzel másolt, a szélein kifestett könyv volt. Felix belelapozott és olvasni kezdte, ám hamarosan azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Magdaléna meglátta, hogy elváltozik az arca. – Mi az? Mi a baj? Mit írnak? – Olyan varázskönyv-féle… egy bizonyos fajta mágiáról ír. Így is volt. Felix nagy nehezen lefordította a szöveget, és beleborzongott a rettenetbe. Amennyire meg tudta állapítani, lélekátültetı varázslat volt, egy ige, melynek segítségével az ember elcserélhette lényét valaki máséval, ellopva annak alakját. Ha igaz volt, amit a könyv írt, a varázsló elbitorolhatta vele mások testét. Más helyen, más idıben Felix az egész dolgot nevetségesnek találta volna, ezen az istenek háta mögötti helyen azonban minden hihetınek tőnt. Az ırültség éppen ide illett. Ez nem igazán nyugtatta meg Felixet. Csapdába esett, egy eldugott várba hurcolták, és egy ırültekbıl álló szekta tagjainak foglya lett. A várat éhes farkasok vették körül, ráadásul a világ hóviharba burkolózott. És, ha ez mind nem lett volna elég, azt gyanította, hogy nem egy, hanem két vérfarkas is van a falakon belül. Az egyik éppen mögötte lépked. Felix megborzongott. ♦♦♦ Folytatták útjukat a kastély második emeletén. Lobogó fáklyák alatt haladtak a hosszú folyosókon, melyek a farkasok üvöltését visszhangozták. Kellemetlen szag, nedves irha és vérbőz keveréke, csapta meg Felix orrát mielıtt befordult volna egy sarkon. Óvatosan kidugta a fejét és egy csatlós tetemét látta a padlón heverni. A katona szemei tágra nyíltak. Hatalmas karomnyomok szántották fel a mellkasát. Arca

oly fehér volt, akár egy vámpíré. Vér ömlött nyaki ütıerébıl, a sebet óriási fogak ejtették. Egy kard hevert nem messze a halott kezétıl. Övén tır függött. Felix megfordult és a lányra nézett, aki gonoszul mosolygott. Felix kedvet érzett rá, hogy felkapja a kardot és rátámadjon, de másképp döntött. Eszébe jutott, hogy talán túszként használhatná, hogy egyezkedjen a farkasemberrel. Végül úgy vélte, a terv nem csak kivitelezhetetlen, de becstelen is. Inkább lehajolt és a férfi tıréért nyúlt. Hosszú, tőhegyes penge volt, majdnem olyan keskeny, mint egy stilét. Megvizsgálta bilincseit. Jobbjával megfogta a pengét és betolta a bal kezén lévı béklyó zárjába. Érezte, hogy a szerkezet elmozdul a tır hegye alatt. Hosszú, feszült pillanatokig matatott. Végül a bilincs egy kattanással kinyílt. Felix megkönnyebbült, ahogy a súlyos lánc a földre hullott. Megpróbálta a jobb kezérıl is levenni a béklyót, de bal keze ügyetlenebb volt, ezért a bajlódása tovább tartott. A másodpercek percekké győltek, és amíg a zárral veszıdött, képzelete folyton egy mögé lopakodó farkasfejő árnyat láttatott vele. Végül ez a zár is kattant egyet, a másik keze is kiszabadult. Diadalmas mosollyal fordult meg, de a vidámság gyorsan lehervadt az ajkáról. A lány eltőnt. ♦♦♦ Felix óvatosan lépdelt át az udvarházon. A farkasok ismét elhallgattak. A kardot nehéznek érezte kezében. Bolyongás közben még két halott ırre bukkant. Mindkettınek kitépték a gégéjét. Mindketten rémült arccal haltak meg. Furcsa pézsmaillat töltötte meg a levegıt. Felix számba vette a lehetıségeit. Megpróbálhatna elmenekülni az udvaron keresztül. Ez nem tőnt jó ötletnek. Kint hó fedett mindent, és farkasok nyüzsögtek az erdıben. Még baljós jelenlétük nélkül sem jutna messze élelem és téli ruha híján. A kastélyon belül viszont volt egy ırült varázsló, aki meg akarta ölni, és itt voltak a szekta tagjai is, meg csapatnyi ijedt katona, akik számára idegen, tehát veszélyes volt. Ez sem tőnt túl biztatónak. A józan ész azt diktálta, hogy keressen egy búvóhelyet és várja meg, míg befejezıdik a mészárlás. Talán fent a padláson elbújhat, vagy egy csendes szobában, ahol… Hangok közeledtek. A folyosó végén lassan kinyílt az ajtó. Felix feltépte a mellette lévı ajtót és beugrott rajta. Rájött, hogy alighanem Hrothgar gróf dolgozószobájába tévedt. Egy masszív íróasztal terpeszkedett az ablak alatt. A család arcképei tekintettek le rá a falakról. Egy fényes páncélruha állt ırt az alkóvban. Nehéz függönyök fedték az ablakokat. Egy megérzés arra késztette Felixet, hogy átszáguldjon a szobán, és az egyik függöny mögé vetıdjön. Éppen idıben. A szoba ajtaja kitárult. Két ember vitázott hangosan. Felix felismerte a hangokat. Az egyik ember a gróf volt. A másik a varázsló. – A pokolba! Voorman, azt mondtad, a láncaid olyan biztosan fogva tartják ıket, mint a démonok marka. Hogy tőnhettek el? – A varázsigéket nem törték meg. Megéreztem volna. Hétköznapibb magyarázatot gyanítok. Talán az embereid egyike… – Arra célzol, hogy az embereim közül egyvalaki szövetkezett azokkal?

– Vagy a szolgáid egyike. İk egész évben itt élnek. Ki tudja? Ulric gyermekei régebb óta élnek e vidéken, mint te. Azt beszélik, a népek errefelé imádták ıket, de legalábbis áldoztak nekik. – Esetleg. Talán. De te meg tudod találni a foglyokat. Nem válhattak köddé. Na és az embereim! Csapatom egyik fele halott, a másik félırült a félelemtıl. Már egy árnyéktól is berezelnek. Jobb lesz, ha gyorsan teszel valamit, varázsló, vagy magyarázkodhatsz majd a Magister Magistorum elıtt. Nem úgy haladnak a dolgok, ahogy a Rendnek ígérted. – Ne ijedezz. Mágiám gyızedelmeskedni fog, ügyünk pedig új erıre kap. A Változások Ideje közeleg, és mi ketten addigra az áldott Tzeentch legerısebb mágiájával vértezzük fel magunkat. Halhatatlanok leszünk. – Talán. De most legalább egy bestia szabadon kószál a falakon belül. Esetleg kettı, ha tévedtél az ifjúval kapcsolatban. – Nem számít. Az Átváltozás igéje készen áll. Hamarosan miénk lesz a végsı gyızelem. Megyek és megkeresem hordozónkat. – Mész és megkeresed a hordozónkat, varázsló? Attól tartok, árulást tervezel. Jól vigyázz! A Magiszter eszközt adott a kezembe, hogy végezzek veled, ha hőtlennek bizonyulnál a Rendhez! Fémes csikordulás hallatszott, ahogy egy fegyver elhagyta hüvelyét. – Tedd azt el. – A varázsló hangja ideges volt. – Nem ismered az igazi erejét. Nem lesz rá szükséged. – Tégy róla, Voorman. Tégy róla! Az ajtó kinyílt, majd újra becsukódott. Felix hallotta, amint a nemes leroskad székébe. Egy pillanatra eltőnıdött ezen a Renden. Ki lehet a titokzatos Magiszter? Nyilván valami borzalmas szekta feje. Felix elhessegette a gondolatot. Most más dolga volt. Kissé félrehúzta a függönyt és meglátta a gróf kopasz feje búbját. Egy tır hevert elıtte az asztalon. Furcsán fénylı rúnák borították. Felix megpróbálta elolvasni ıket, de bántották szemét. Azért a tır hasznos lehet – gondolta. A nemes megdörzsölte a nyakát; a háta mögötti ablakból hideg levegı csapott felé. Keze a tır felé lendült. Felix elıugrott rejtekhelyérıl és a kardmarkolattal lesújtott Hrothgar gróf koponyájára. A nemes letaglózott ökörként zuhant az asztalra. Felix óvatosan a tırért nyúlt. Bıre bizseregni kezdett a penge közelében. Veszélyes energia sugárzott a tárgyból. Felix megfogta a markolatot. Észrevette, hogy valami fénytelen, szürke fém borítja. Ólom. Ráeszmélt, hogy már látott ilyen zöld fényt. A jelek arra vallottak, hogy a tır készítésekor torzkövet is használtak. Ez a fegyver legalább olyan veszélyes volt forgatójára, mint áldozatára. Lehajolt és megtalálta a hüvelyt, amibıl a gróf elıhúzta a tırt. Ólommal bélelték ki. Felix kicsit jobban érezte magát, miután elrakta a pengét. Egy pillanatra megfontolta, hogy eldobja a tırt, megszabadul tıle, aztán elvetette az ötletet. Ezen a pokoli helyen ez lehet az egyetlen védelme. Övére csatolta és továbbindult. ♦♦♦ Három szolga hevert holtan a konyhában. A torkukat feltépték; mintha a farkasember mindenkit ki akart volna irtani az udvarházban. Felix nem kételkedett benne, hogy ebbe ı is beleértendı.

A tetemek látványa kis híján elvette az étvágyát, de csak majdnem. Friss kenyeret talált az asztalon, és sajtot meg füstölt húst a kamrában. Mohón falatozni kezdett, úgy érezte, soha nem kóstolt jobbat. Az ajtó kinyílt, és két rémült csatlós esett be rajta. A holttestekre néztek, majd Felixre. Rettegés jelent meg a szemükben. Felix az asztalon heverı kardért nyúlt. – Te ölted meg ıket – mondta az egyik ır, ujját vádlón szegezve Felixre. – Ne légy ostoba – felelte Felix, alig érthetıen a szájába tömött sajttól és kenyértıl. Nagyot nyelt. – Feltépték a torkukat. Csak a bestia lehetett. A férfiak elbizonytalanodtak. Nem mertek támadni, de félelmük haragot táplált. – Láttad? – kérdezte egyikük egy idı után. Felix bólintott. – Milyen volt? – Nagy! Farkasfeje van. Meg emberteste. Vérfagyasztó üvöltés harsant fel odakint. Elég közelrıl érkezett. A férfiak megperdültek és kirohantak az udvarra. Ahogy kiértek, szürke alakok zuhantak rájuk és széttépték ıket. Odakint csendben lapultak a farkasok. Felix felpattant, de már elkésett, nem segíthetett rajtuk. Kitekintve látta, hogy a kapu ismét nyitva áll. Mellette a lány állt, aki fejét hátravetve kacagott. Felix sietve bereteszelte az ajtót. Csapdába esett, de legalább nem jött közelebb hozzá az üvöltı lény. Visszaült az asztalhoz és eltökélte, hogy befejezi a vacsoráját, ami akár az utolsónak is bizonyulhat. A folyosón lopakodott, egyik kezében karddal, csillogó tırrel a másikban. Addig ült a konyhában, amíg csak mert. A félelem teljesen átitatta, így a végén jobb ötletnek tőnt végzete elé menni, mint rettegı nyusziként ülni és várni rá. Egy hatalmas terembe lépett. A mennyezet magasan volt, Hrothgar gróf címerével jelölt zászlók csüngtek róla. A falakat vadásztrófeák sokasága borította. Két alak volt odabent. Az egyik Voorman, a varázsló, a másik pedig a farkasember. Óriási volt, másfélszer akkora, mint Felix, mellkasa öblösebb egy hordónál. Hatalmas karmok meredeztek hosszú karja végén. Olthatatlan győlölet csillogott vörös farkasszemében. – Eljöttél, ahogy sejtettem – mondta a mágus. Felix elıször meglepıdött, honnan tudta a varázsló, hogy ott van, aztán azonban rájött, hogy Voorman a farkasemberhez beszél. – Most pedig elpusztulsz. – A szavakat kipréselı ajkakat nem arra szánták valaha, hogy embernyelven szóljanak. A varázsló hátrébb lépett. Köpenye hullámzott, fény ragyogott a botja körül. A farkas egy pillanatig földbe gyökerezve állt, aztán elırehajolt és egyetlen hatalmas suhintással letépte Voorman fejét. A varázsló teste elırezuhant. Vér lövellt ki szétroncsolt a nyakból, vörösen fröccsent rá a vadállatra. Kintrıl farkasvonyítás és csatazaj szőrıdött be. Most kaszabolják le az utolsó ıröket – gondolta Felix. Alaposan megnézte a szörnyeteget. A varázsló vére gızölgött. A hulla fölé emelkedı párafelhı a mágus alakját vette fel. Gyızedelmesen kinyújtotta karját, és Ulric Gyermeke felé lebegett. A köd behatolt a lény száján és orrlyukain. A rém a nyakához kapott, úgy tőnt, nem kap levegıt. A szemében kialudt a fény, pokoli zöld ragyogás kelt életre benne. Amikor a lény újra megszólalt, Voorman hangján beszélt. – Végre – kiáltotta mámorosan. – Az Átváltoztatás varázslata mőködik! Halhatatlanság és hatalom lett az osztályrészem. A lény ereje az enyém lett. Élni fogok, amíg Tzeentch nagyúr eljön erre a világra! Tehát valóban minden képes a mutációra! Felix döbbenten állt. Agya végre felfogta a rettenetes eseményt, melynek szemtanúja volt. Voorman tervének gyümölcse beérett. A csapda bezárult. A varázsló

romlott lelke megszállta a farkasember testét. Gonosz elméje és varázsereje tovább él szörnyő formájában. Voorman immár rendelkezett Ulric Gyermekének erejével és sebezhetetlenségével is, saját gonosz hatalma mellett. A rettenetes tekintet lassan megpihent Felixen, aki érezte, hogy a fenyegetı pillantás hatására kifut belıle az erı. Kintrıl farkasnyüszítést hallott, majd egy mennydörgı csatakiáltást, amely furcsán ismerısnek tőnt. A farkasember intett. Felix megdelejezve közelebb lépett hozzá, míg végül a hatalmas, vérpettyezte mancsok ütéstávolságán belül ért. Voorman feléje nyúlt, hosszú karmai összezárultak… Félelmét elvetve, Felix elhajolt és lecsapott kardjával. Akár egy kıszoborra is támadhatott volna. A penge finom éle lepattant a testrıl. A farkasember válaszsuhintása felszakította Felix zekéjét. Fájdalom öntötte el az oldalát, ahol a pengeéles karmok belevájtak. Felix elszökkent. Csak kiélesedett reflexei mentették meg a kibelezéstıl. Mintha lelassult volna az idı. A farkasember szembefordult vele. Felix körözni kezdett. A lény elrugaszkodott. Rohama olyan ellenállhatatlan volt, akár a villámcsapás. Rádılt Felixre, irdatlan karjaival halálos ölelésbe szorította. Felix kétségbeesetten lefelé döfött a baljában szorongatott tırrel. Meglepetésére az átszúrta az irhát. Rothadó húshoz hasonló szag terjengett. A farkasember hátravetett fejjel vonyított. Felix tovább döfködte. Ahová szúrt, a hús meglágyult. A farkas szorítása enyhült. Felix kiszabadította magát és folytatta a szurkálást. Fekete foltok jelentek meg a farkasember bundáján, mint rothadás a túlérett gyümölcsön. Felix folytatta a támadást. A farkasember lehanyatlott; a rothadás szétterjedt az egész testén, és teljesen elemésztette a lényt. Az alak csak tekergızött, ahogy a tır rúnáinak áldozatává vált. A pokoli ragyogás hirtelen elhagyta a fegyvert. Felix élettelennek érezte. Kinyitotta zsibbadt ujjait és hagyta, hogy a tır a padlóra essen. Hosszú idı kellett ahhoz, hogy összeszedje magát, felálljon és körülnézzen a teremben. A lány mogorva arccal állt az ajtóban. Gotrek hóhérként állt mögötte, hatalmas bárdjának élét a lány nyakán tartotta. – Azt hittem, sosem érek azoknak a nyüves nyomoknak a végére. Legalább ötven farkast meg kellett ölnöm, hogy bejussak – mondta a Trollvadász, és szakértı módjára vizsgálgatta a mészárlás helyszínét. – Hát, emberifjonc, úgy látom, mozgalmas estéd volt. Remélem, nekem is hagytál ölnivalót…