T.Powers-Anubisz kapui I.

Tim Powers

Anubisz kapui I. Első Kötet

Valhalla Páholy BUDAPEST, 2001

1

Tim Powers The Anubis Gates A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Ace Books. Published by The Berkeley Publishing Group The name „ACE” and the „A” logo are trademarks belonging to Charter Communications, Inc. Copyright © Tim Powers 1983, 2001 Fordította Juhász Viktor Hungarian translation copyright © Juhász Viktor, 2001 Hungarian edition copyright © Árkádia Kiadóház Kft, 2001 A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható Tipográfia: VDTP Coverart copyright © Boros Zoltán és Szikszai Gábor, 2001 Feleifis szerkesztő: Nóvák Csanád Korrektor: Koszti Anita Minden Jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát. All rights reserved! A kötetet terjeszti: a Pécsi Direkt Kft. (7630 Pécs, Alkotás u.3.) ISBN 963 9238 43 0 Kiadja az Árkádia Kiadóház és a Szukits Könyvkiadó, a Valhalla Páholy kiadói Felelős kiadó: Nóvák Csanád és Szukits László Szedés és tördelés: VDTP Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft. A nyömdai megrendelés törzsszáma: 211154 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Készült Kaposvárott az Úr 2001. évében

2

Feleségemnek, Serenának

3

„Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert a második alkalommal az már egy másik folyó, és ő sem ugyanaz az ember.” – Hérakleitosz

4

„…Ős-sötét zugait járják a világnak Mint sok csillagszemű régi tengerész Kik zátonyra fotva sem hitték, hogy vége és futás vár most rájuk, mennyi vész Inkább mélybe szálltak az imádott ronccsal sötétségbe vesztek, ott éltek tovább örökkön-örökké odalenn bolyongnak éjfekete szélnek húznak vitorlát vaksötét hullámán a mély tengerárnak mélységből új mélybe viszik a hajót reményt vesztve egyre magas partra vágynak De lassú, foszlott útjuk mindent elrabolt A vágyat is a fényre, légre, társaságra Fordulnak hát újra, mást keresnek már Hol mélyebb a mélység, s a Nap emléke sincs…” – részlet William Ashbless: „Az Éj tizenkét órája” című verséből

5

ELSŐ KÖNYV A SZÖRNYETEG ARCA

6

PROLÓGUS 1802. február 2. „Bár sok elveszett, sok maradt; és bár már nem vagyunk, mint rég, óriás erő, ég-földet mozgató, vagyunk, akik vagyunk…” – Lord Alfred Tennyson

A dombon magasodó két fa között vénségesen vén öregember állt. Eddig azt hitte, régen kihalt belőle ez az érzés, most mégis sóvárogva nézte az utolsónak maradt kirándulókat, akik éppen összecsomagolták elemózsiás kosaraikat, felkapaszkodtak a lovaikra és elindultak dél felé – kissé sietősen, hiszen London jó hat mérföld innen, és a vörös napkorong már a két mérföldre nyugatra kanyargó Bent-folyót szegélyező erdők ágai közé bukott. Amikor mindannyian eltűntek, a vénember megfordult, és nézte a lassan nyugovóra térő Napot. Az Évmilliók Bárkája, gondolta; a haldokló napisten, Ré csónakja, amely a nyugati horizonton végighajózva alábukik a sötét folyó forrásához, amely nyugatról keletre zúdul át az alvilágon az éj tizenkét órájában, hogy aztán ismét felbukkanjon a világ legkeletibb pontján, egy ismét fiatal, újult erővel lángoló napistennel a csónak fedélzetén. Avagy valójában nem más, gondolta a vénember keserűen, mint egy gigászi, mozdulatlanul lángoló gázóriás, akkora távolságra tőlünk, melyet a világegyetem sohasem lesz képes áthidalni, és ez az apró planéta úgy pörög-forog körülötte, mint ganajtúró bogár lába alatt a trágyagömb. Válassz kedvedre, gondolta magában, amikor lassú léptekkel megindult lefelé a domboldalon… De akkor légy kész arra, hogy életedet add a választásodért. Kénytelen volt óvatosan lépkedni, mert japán facipőiben csak ügyetlenül tudott mozogni a hepehupás, sáros fűcsomók között. A sátrak és a szekerek között fellobbantak az első tábortüzek, és a hűvös esti szellő átható szag-egyveleget sodort felé: a kipányvázott szamarak csípős, orrfacsaró verítékét, égő fa füstjét és nyárson sült sündisznó illatát, amit emberei annyira kedveltek. Mintha haloványan a délután érkezett láda áporodott bűzének foszlánya is megcsapta volna az orrát – a dohos szag megdöbbentően átütött Hampstead Heath tiszta szellőjén, mintha a küldeményt romlott fűszerekkel szórták volna meg, amelyek nem étvágyat, hanem inkább undort gerjesztenek. Amikor a vénember közelebb ért a sátortáborhoz, két kutya rohant elé; de mint mindig, most is hátrálni kezdtek, amikor rájöttek, kivel van dolguk. Az egyik megfordult, és céltudatosan a legközelebbi sátorhoz ügetett; a másik jól látható kelletlenséggel bekísérte a táborba Amenophis Fikee-t. A kutya hívására csíkos kordbársony nadrágot viselő, sötét bőrű férfi lépett ki a sátorból, és Fikee felé indult a füvön keresztül. A kutyákhoz hasonlóan ő is tisztes távolságra megtorpant a vénembertől. – Jó estét neked, raja – mondta. – Nem ennél egy kis vacsorát? Hotchevitchi készül odaát a tűznél, már a szaga is nagyon kushto. – Olyan kushto, amennyire a hotchevitchi szaga csak lehet, gondolom én – motyogta Fikee szórakozottan. – De köszönöm, nem. Szolgáljátok ki magatokat. 7

– Nem én, raja – az én Bessie-m imádott hotchevitchit főzni, ezért mióta az én drágám mulo, egy falat sem menne le a torkomon. Fikee bólintott, bár láthatóan egy szót sem hallott az egészből. – Rendben van, Richard… – Elhallgatott, mintha csak közbeszólásra várna, de nem érkezett ellenvetés. – Ha a Nap teljesen lenyugodott, fogj néhány csávót, és vigyétek le azt a ládát a partra, doktor Romany sátrához. A cigány megvakarta bezsírozott bajuszát, és kétkedve topogott. – Azt a ládát, amit a tengerész csávó hozott ma délután? – Szerinted milyen ládára gondolhattam még, Richard? Igen, azt. – A csávóknak nem fog ez tetszeni, raja. Azt mondják, van benne valami, ami mulo dushta beshtes… sok-sok éve halott. Amenophis Fikee elfintorodott, és szorosabbra húzta magán a köpenyét. A nappal utolsó sugarait odafent, a dombtetőn hagyta, és idelent, az árnyékok között ráncokkal szabdalt arca olyan élettelennek tűnt, mint egy kőszikla vagy fatörzs. Végül megszólalt: – Nos, az bizonyos, hogy ami benne van, sok mindent látott… dushta beshtes, sok-sok évet. – Rámosolygott az elbátortalanodott cigányra – olyan mosoly volt ez, mint amikor a megcsuszamlott domboldal alól kivillan a fehér kőszikla. – De nem mulo, vagyis… remélem. Nem egészen mulo. Ezzel egy fikarcnyit sem sikerült meggyőznie a cigányembert, aki már nyitotta is a száját, hogy szóljon; de Fikee addigra elfordult és kimért léptekkel megindult a tisztáson át a folyópart felé. Köpönyege úgy csapkodott mögötte, mint valami óriási rovar szárnya. A cigány felsóhajtott, és csoszogva az egyik sátor felé vette az irányt. Közben tökéletesítette bicegését, amely reményei szerint majd felmenti az iszonytató láda cipelése alól. Fikee lassú léptekkel ballagott doktor Romany sátra felé a sötétedő folyóparton. A szellő rekedtes zihálását leszámítva furcsán csendes volt az este. A cigányok mintha megérezték volna, hogy aznap éjjel nagy horderejű esemény készülődik, és olyan csendesen ólálkodtak a táborban, mint a kutyáik, sőt, még a gyíkok sem csobbantak és ugráltak a vízbe a part menti nádasban, mint máskor. A sátor egy tisztás közepén állt, és legalább annyi kötél és csarnakzat feszült körülötte – majdnem mindegyik környező fához kipányvázták –, amennyi egy nagyobb méretű bárkán is elfért volna. A tucatnyi földbe vert póznára feszített kötél Romany csapkodó, felfúvódott sátrának kuszán elrendezett rétegeit tartotta. Úgy néz ki, gondolta Fikee, mint egy roppant apáca, aki különösen hideg idő miatt beöltözve titokzatos buzgalommal térdepel a folyóparton. Átbújt néhány kötél alatt, eljutott a bejáratig, aztán félrehajtotta a ponyvát és belépett a központi terembe. A falként, padlóként és mennyezetként szolgáló felfüggesztett szőnyegek között égő tucatnyi lámpa olyan ragyogó fényt árasztott, hogy pislognia kellett. Doktor Romany felállt az asztal mellől, és Fikee-t elöntötte a csüggedt irigység. Miért, kérdezte magától gyilkos méreggel, miért nem Romanelli húzta a rövidebbet tavaly szeptemberben Kairóban? Lekanyarította gyapjúkabátját, levette kalapját és a sarokba hajította mindkettőt. Kopasz feje hanyagul kifényesített csontgolyóbisként csillogott a lámpafényben. Romany átsietett a helyiségen – groteszkül szökdécselt rugós talpú cipőjében – és megragadta Fikee kezét. – Ma éjjel hatalmas dologgal próbálkozunk… próbálkozol meg – mondta fojtott, mély hangon. – Bárcsak személyesen is itt lehetnék veled. Fikee enyhén türelmetlenül megvonta a vállát. – Mindketten szolgák vagyunk. Az én helyem itt van, Angliában, a tiéd pedig Törökországban. Tökéletesen megértem, ma éjjel miért csak… – bizonytalan kézmozdulatot 8

tett – …a hasonmásod lehet itt. – Talán szükségtelen mondanom – zengte Romany egyre mélyebb hangon, mintha visszhangot próbálna kifacsarni a körülöttük csüngő szőnyegekből –, ha ma éjjel elhaláloznál, abban a biztos tudatban nyugodhatsz, hogy testedet a megfelelő ceremóniák és imák kíséretében balzsamozzák be és helyezik sírhelyére. – Ha nem járok sikerrel – felelte Fikee –, már nem lesz kihez imádkozni. – Nem azt mondtam, hogy nem jársz sikerrel. Lehet, hogy sikerül megnyitnod a kapukat, de közben te magad halálodat leled – mutatott rá Romany higgadtan. – Ez esetben nyilvánvalóan szeretnéd, ha megfelelően járnánk el. – Rendben van – biccentett Fikee fáradtan. – Jó lesz így – tette hozzá. A bejárat felől csosszanó léptek zaja hallatszott, aztán megszólalt egy ideges hang. – Raja? Hová tegyük a ládát? De siess, mert szerintem kikeltek a szellemek a folyóból, és látni akarják, mi van benne! – Végtére is nem lehetetlen – mormogta doktor Romany, miközben Fikee utasította a cigányokat, hogy hozzák be a ládát a sátorba és tegyék le a földre. Azok sietve engedelmeskedtek, majd olyan fürgén hátráltak ki az ajtón, amennyire csak az öregeknek kijáró tisztelet engedte. A két vénséges vén férfi egy ideig némán meredt a ládára, aztán Fikee megborzongott és megszólalt. – Utasítottam a cigányaimat, hogy a… a távollétemben téged tekintsenek vezetőjüknek. Romany biccentett, aztán a láda fölé hajolt és elkezdte felfeszíteni a fedőléceket. Először néhány maroknyi gyűrött papírt szórt ki belőle, majd óvatosan kihalászott egy zsineggel átkötött fadobozt. Letette az asztalra. Visszafordult a ládához, lefeszegette a lécek maradékát, aztán az erőfeszítéstől zihálva kiemelt egy papírba göngyölt csomagot és végigfektette a padlón. Az alakja durva négyszöget formázott, minden oldalon két és fél méter hosszú lehetett, és húsz centi vastag. Felpillantott. – A Könyv – mondta teljesen feleslegesen, mert Amenophis Fikee jól tudta, mi az. – Bárcsak ő is képes lenne rá, Kairóban – suttogta. – Emlékezz: a brit birodalom szíve! – emlékeztette doktor Romany. – Vagy netán azt hiszed, képes lenne utazni? Fikee nemet intett, aztán lekuporodott az asztal mellé és egy üveggömböt húzott elő alóla, aminek elcsúsztatható ajtót vágtak az oldalába. Letette az asztalra, majd nekiállt kibogozni a fadobozka csomóját. Romany eközben sikerrel kihámozta a csomagot a papírburkolatból: fekete fadoboz bukkant elő, fedelén több száz óegyiptomi hieroglifát formázó berakással. A kallantyú bőrből készült, és annyira kiszáradt, hogy azonnal porrá omlott, amikor Romany megpróbálta kikapcsolni. A dobozban megfeketedett ezüstládikó hevert, hasonló, domború hieroglifákkal díszített tetővel; és amikor ezt a fedelet is levette, egy arany dobozka finoman megmunkált tetején csillant meg a lámpafény. Fikee közben felnyitotta a fadobozt, és előhúzott belőle egy vattaágyon heverő, bedugaszolt üvegfiolát. A fiolában unciányi, sűrű, sötét fekete folyadék lötyögött, aminek mintha valami leülepedett volna az aljára. Doktor Romany mély levegőt vett, aztán felhajtotta az arany doboz tetejét. *** Először az hitte, egyszerre hunyt ki az összes lámpa, de amikor körülpillantott, látta, hogy az összes lángnyelv ugyanolyan peckesen lobog, mint eddig. De a fény majdnem teljesen elhalványodott, mintha többrétegnyi kormozott üvegen keresztül nézte volna a szobát. Szorosabbra húzta a torka körül a kabátja gallérját; a melegnek is nyoma veszett. 9

Aznap éjjel először – félt. Kényszerítette magát, hogy lenézzen a dobozban heverő könyvre, a könyvre, ami magába szívta a szoba minden melegét és fényét. Különböző ábrákat formázó hieroglifák ragyogtak az ősöreg papiruszon – de nem fénnyel világítottak, hanem olyan elemi sötétséggel, amely szinte kiszippantotta a lelkét a szemén keresztül. És elméjében élesen, átütő erővel izzott fel az ábrák jelentése; akkor is ez történt volna, ha képtelen elolvasni az ősrégi egyiptomi kéziratot, mert ezeket a világ hajnalán maga Thot isten, minden nyelvek atyja és szelleme rótta a tekercsre. Romany rettegve kapta félre a tekintetét – szinte érezte, hogy a szavak tűzkeresztségként égnek a lelkébe. – A vért – csikorogta rekedt hangon. Mintha a levegő hangot továbbító képessége is csökkent volna. – Mesterünk vérét – ismételte az alig láthatóan derengő alak felé, aki Amenophis Fikee volt. – Öntsd a gömbbe. Éppen hogy látta Fikee mozdulatát, aki félrehúzta a gömb oldalába vágott ajtót, a nyíláshoz tartotta a fiolát és kihúzta belőle a dugót; az éjfekete folyadék zubogva csordult a gömbbe, aztán felcsapott és bemocskolta a gömb tetejét. Biztosan felkelt már a Hold, jutott Romany eszébe. Egy csepp Fikee tenyerére hullott – perzselően forró lehetett, mert a férfi összeszorított foggal felszisszent. – Innentől… csak magad vagy – krákogta doktor Romany, és vakon kitámolygott a sátorból a tisztásra, ahol az esti levegő szinte melegnek tűnt a bentihez képest. Botladozva, különös cipőjén imbolyogva elindult felfelé a part mentén, aztán úgy ötven méterrel távolabb zihálva, egy helyben rugózva megpihent egy kisebb emelkedőn és visszanézett a sátorra. Amikor zihálása és vadul dübörgő szíve elcsitult egy kicsit, arra gondolt, milyen érzés volt megpillantani Thot Könyvét, és megborzongott. A történelem előtti időkből származó könyv ékesen példázta, mennyire visszájára fordult a varázserő az elmúlt ezernyolcszáz évben; mert Romany ugyan még sohasem láthatta ezelőtt, de tudta, hogy amikor Szetnau Kha-em-Uaszt több ezer évvel ezelőtt alászállt érte Ptah-nefer-ka sírboltjába, a sírkamrát akkor ragyogó világosságba borította a könyvből sugárzó fény. És ez a varázslat, gondolta Romany rosszkedvűen, ez a ma éjjeli gigászi erőfeszítés tiltott és veszélyes próbatétel lett volna még azokban a régi időkben is, mielőtt a mágia bonyolulttá és veszélyessé vált volna a varázslókra nézve, amikor a varázshasználat a legszigorúbb elővigyázatosság dacára is kiszámíthatatlan, torz eredményekhez vezetett. Még azokban a régi időkben is kizárólag a legbátrabb és leginkább megvilágosult pap mert volna élni a hekau, a hatalom szavainak erejével, melyeket ma éjjel Fikee szándékozik kimondani: ezek a szavak invokációként szolgáltak, nem mást, mint Anubiszt, a sakálfejű istent – vagyis azt, ami mostanság maradt belőle – hívták és kérték, hogy szállja meg a varázsló testét; Anubiszt, aki Egyiptom hatalmának csúcspontján az alvilág és a másvilágba nyíló kapuk felett őrködött. Doktor Romany elszakította tekintetét a sátortól, és pillantása végigvándorolt a folyó túlpartján hullámzó, hangával borított tájon, ami nem sokkal messzebb egy másik magaslatba olvadt, ahol vékony törzsükhöz képest túlságosan magas fák álltak és csontsovány ágaikat lengették a szellőben. Északi táj, gondolta Romany, és a szél, ami végigsimít rajta, akár a kancsóból csorduló gin, csípős, tiszta és bogyók illatától terhes. A táj idegensége felidézte benne a négy hónappal ezelőtti kairói útját Fikee-vel, amikor Mesterük hívására színe elé járultak ezekben a gondterhes időkben. Habár a Mester rémisztő rendellenessége miatt képtelen volt elhagyni házát, seregnyi titkosügynöke és felmérhetetlen vagyona segítségéve már jó ideje azon ügyködött, hogy megtisztítsa Egyiptomot a keresztény és muszlim mételytől, sőt, még ennél is komolyabb célra tört: elűzni az uralkodó török pasát meg külföldi zsoldosait, és visszaállítani Egyiptom nagyságát, mint egyedülálló világhatalom. Az első igazi áttörést a Piramisok Csatája hozta meg számára négy évvel ezelőtt, habár akkoriban tökéletes vereségnek tűnt – hiszen ennek köszönhetően szabadult rá a francia hadsereg Egyiptomra. Romany szeme összeszűkült, 10

amikor ismét felrémlett előtte a francia muskéták Nílus felett végighullámzó döreje azon a forró júliusi napon, amit csak kihangsúlyozott a rohamozó mameluk sereg dobpergése… és napszálltára a franciák porrá zúzták az egyiptomi kormányzók, Ibrahim és Murád bej csapatait, és az ifjú generális, Napóleon vezetésével átvették a hatalmat. Vad, elkínzott üvöltés ugrasztotta talpra; a hang néhány pillanatig a folyópart fái között visszhangzott, és miután elhalt, meghallotta a félelmükben védő varázsigéket motyogó cigányok hangját. A sátorból utána egyetlen pisszenés sem hallatszott, és Romany kifújta a levegőt, majd visszatért guggoló testtartásába. Sok szerencsét, Amenophis – gondolta –, akár azt is mondhatnám, hogy „az istenek legyenek veled”, de hiszen pontosan ez történik most. Szorongva megcsóválta a fejét. Amikor a franciák uralomra kerültek, látszólag elveszett a régi rend visszaállításának minden esélye; a Mester acélkemény mágikus praktikáinak hála a szél és a tenger a Nelson vezette brit hadsereg segítségére sietett, amikor alig két héttel később megsemmisítette a francia hajóhadat. De aztán a francia uralom a Mesternek kedvezett; megtépázta a mamelukbej arrogáns hatalmát, és 1800-ban elűzte az országot fojtogató török zsoldosokat. Ráadásul az a Kleber nevű tábornok, aki Napóleon hazatérése után átvette Kairó parancsnokságát, nem avatkozott bele a Mester politikai intrikáiba és nem akadályozta meg azokat a törekvéseket sem, amelyek megpróbálták visszatéríteni a muszlim és kopt népességet Ozirisz, Ízisz, Hórusz és Ré panteista hitére. Úgy tűnt, hogy a francia uralom pontosan azt teszi Egyiptommal, mint Jenner tehénhimlője az emberi testtel: a még kezelhető kór helyére, melyet kis idő múlva még meg lehet gyógyítani, azt a halálos betegséget plántálja, mely csak a vírusgazda a halálával tűnik el. Aztán természetesen minden elkezdett rosszra fordulni. Egy aleppói tébolyult leszúrta Klebert egy kairói utcán, és a rákövetkező hónapok kavarodásában a britek erős kézzel ragadták meg a kormányrudat; 1801 szeptemberében Kleber hasznavehetetlen utódja kapitulált a britek előtt Kairóban és Alexandriában. És britek hamar odabent voltak: egyetlen hét alatt a Mester tucatnyi ügynökét tartóztatták le. Az új kormányzó még arra is talált ürügyet, hogy bezárassa a régi istenek templomát, melyet a Mester építtetett a város határában. A Mester elkeseredésében két legvénebb és leghatalmasabb helyetteséért küldetett, Amenophis Fikee-ért Angliába és doktor Monboddo Romanelliért Törökországba, és beavatta őket a tervébe, ami olyan fantasztikusnak tűnt, hogy már-már az ősöreg ember szenilitását sejttette. De a Mester szerint kizárólag ez az egyetlen módja annak, hogy Angliát kiégessék a világ térképéről és visszaállítsák Egyiptom eónokkal ezelőtt elveszített hatalmát. A lakóhelyéül szolgáló hatalmas csarnokban fogadta őket, ahol rajta kívül mindössze négy ushabti, életnagyságú viaszfigura élt. Mennyezetre erősített különös kakasülőjéről szónokolva rámutatott, hogy a kereszténység tanítását, amely perzselő napfényként szikkasztja ki az életerőt a mostanra csupán száraz hüvelyként tengődő mágiából, jelenleg Voltaire, Diderot, Godwin és a hasonszőrűek írásaiból gomolygó kétség fellegei ködösítik. Romanelli, aki éppúgy nem bírta türelmesen meghallgatni az ősöreg mágus cikornyás metaforáit, mint ahogy semmi mást sem, félbeszakította a tirádát, és nyersen megkérdezte, miképpen segíthet mindez a britek kiűzésében. – Létezik olyan mágikus eljárás… – kezdte a Mester. – Mágia! – csattant fel Romanelli olyan lekicsinylően, ahogyan csak merte. – Manapság már akkor is fejfájás és kettős látás sanyargat – arról nem is beszélve, hogy jó négy fontot veszítesz a súlyodból ha pusztán egy falka kóbor kutyát próbálsz elbájolni az utadból! És még ekkor is legalább ugyanakkora esélyed van rá, hogy az egész félresikerül, és a dögök ott helyben holtan esnek össze. Egyszerűbb lenne husángot lóbálva elkergetni őket. Bizonyára elfelejtetted már, mennyire megszenvedted, amikor három évvel ezelőtt megbűvölted az időjárást az Abukir-öbölben. Szemed összefonnyadt, mint a napon felejtett datolya, és a 11

lábad…! – Éppen ellenkezőleg, nem felejtettem el – mondta a Mester ridegen, és Romanelli felé fordította részben felgyógyult szemét. Romanelli, mint mindig, most is önkéntelenül is megborzongott a Mester pillantásában lobogó, szinte félkegyelmű gyűlölettől. – A sors úgy hozta, hogy bár meghatalmazottam segítségével én is jelen leszek, ezt a varázslatot egyikőtöknek kell végrehajtania, mert a helyszín a Brit Birodalom szíve, ami jelen esetben London városa, és jómagam állapotomnak köszönhetően képtelen vagyok utazni. Bár ellátlak benneteket megmaradt védővarázslataimmal és amulettjeimmel, a rituálé végrehajtása, mint azt te is említetted, jelentős terhet ró majd a varázslóra. Sorsot fogtok húzni. Ott egy ruhadarab az asztalon és két szalmaszál van alatta. Aki a rövidebbet húzza, az fogja végrehajtani a rituálét. Fikee és Romanelli először az asztalra hajított sál alól kilógó két szalmaszálra pillantottak, majd egymásra. – Milyen varázslatról van szó? – tudakolta Fikee. – Ti is tudjátok, hogy isteneink elhagytak minket. A Tuaut, az alvilág mélyén élnek, és a kapukat ezernyolcszáz éve olyan erő tartja lepecsételve, amelyet nem értek teljesen, de biztosan kapcsolatban van a kereszténységgel. Anubisz az alvilág és a kapuk istene, de már nem képes többé alakot ölteni közöttünk. – A felfüggesztett ülőalkalmatosság megrándult egy kicsit, és a Mester egy pillanatra lehunyta a szemét kínjában. – Létezik egy varázslat – csikordult végül a hangja – Thot Könyvében, amely megkéri Anubiszt, hogy szállja meg a varázsló testét. Ezáltal az isten végre alakot ölthet ezen a világon – valamelyikőtök alakját. És miközben a varázsló folytatja a rituálét, egyszersmind egy másik bűbájt is életre kelt, melyet én magam alkottam meg és számításaim szerint meg kell nyitnia a kapukat a két világ között. De nem csak a halál falán nyílik átjáró, hanem az időén is, mert ha sikerrel jár, a Tuaut kapui négyezerháromszáz évvel ezelőtt tárulnak fel, amikor az istenek – és én magam is – hatalmunk csúcsán voltunk. A beálló hosszú csendben a Mester fekhelye újabb kínkeserves centiméterekkel araszolt fel és le. Végül Fikee volt az, aki megszólalt. – És mi történik akkor? – Akkor – suttogta a Mester, és hangja végigvisszhangzott a kör alakú termen – Egyiptom istenei rászabadulnak a modern Angliára. A keresztény templomokat az élő Ozirisz és a hajnali égboltról lelépő Ré zúzza majd porrá, Hórusz és Honszu szellemének ereje semmissé tesz minden létező háborút, Szet és Szebek, a két szörnyeteg pedig felfalja az ellenállókat. Egyiptom visszanyeri felsőbbrendűségét, a világ pedig ismét tiszta lesz és új. És vajon milyen szerep jutna neked, gondolta Romanelli keserűen, egy tiszta és új világban? – Ez… – szólalt meg Fikee tétován – … ez valóban kivitelezhető lenne? Végtére is a világ már volt egyszer ilyen fiatal, és egy öregembert sem lehet kisfiúvá változtatni, mint ahogy a borból sem válik must. – Bár a Mester kezdett rendkívül dühös lenni, ő kitartóan folytatta: – Teljességgel elképzelhetetlen lenne… új utakat és új isteneket keresni? Mi történik, ha egy süllyedő hajóba kapaszkodunk? A Mesterből kitört az emésztő harag, és egy darabig csak habzó szájjal bírt hadarni, ezért az egyik viaszból készült ushabti szobor ajka moccant meg és kezdett beszélni helyette: – Új utakat? – süvöltött elő a Mester hangja a viasztorokból. – Netán meg akarsz keresztelkedni? Tudod, mit művelne veled a keresztség szentsége? Kitörölne – eltüntetne – elpusztítana, mint só a piócát, gyertyaláng a molylepkét! – A bősz kitöréstől repedezni kezdtek a viaszajkak. – Süllyedő hajó? Bűzhödt, gyáva tetű vagy egy szajha testén! És mi van, ha elsüllyedhet, ha süllyed, ha már el is süllyedt! Akkor is győzni fogunk. Inkább legyek egy süllyedő hajó kormányánál, mint egy ilyen… marhakarámban!… az új isten csordájában! Netán… nekem… ak… ak… kha… – A viaszszobor ajka és nyelve reccsenve letört, és a még 12

mindig süvöltő levegő a padlóra köpte őket. A Mester és az ushabti néhány percig egymás szavába vágva habogott és zagyvált, aztán a varázsló úrrá lett magán és a szobor elhallgatott. – Mit akarsz, Amenophis? – kérdezte a Mester. – Talán engedjelek szabadon? Romanelli előtt idegesítően tisztán rémlett fel a Mester egyik vén szolgájának a képe, aki hirtelen feloldozást nyert a mágikus kötelékek alól; a férfi néhány perc leforgása alatt összeaszott és elgyengült, kiszikkadt, szétfoszlott és porrá omlott a végén; de ami még a halál és a semmivé válás tényénél is riasztóbb volt: a férfi egész végig tudatában volt annak, mi történik vele… És ez a kínszenvedés talán még a máglyahalált is felülmúlta. A teremben hosszúra nyúlt a csend, és nem törte meg más, csak az ushabti padlócsempéken rángatózó nyelve. – Nem – szólalt meg végül Fikee. – Nem. – Akkor az alattvalóm vagy, és azt teszed, amit parancsolok. – A Mester egyik torz, uszadékfára emlékeztető karja megmoccant. – Húzz egy szalmaszálat. Fikee Romanellire pillantott, aki mindössze biccentett, és az asztal felé intett: csak utánad, jelezte a mozdulat. Fikee az asztalhoz lépett és kihúzta az egyik szálat. Természetesen a rövidebbet. *** A Mester Memphiszbe küldte őket, hogy egy rejtett szikláról lemásolják az igazi nevét jelentő hieroglifákat, és ott bizony alapos meglepetés várt rájuk, mert egyszer, évszázadokkal ezelőtt már látták ezt a nevet, és akkor két szimbólumból állt, egy edényben lobogó lángnyelvből meg a bagoly és a füles kereszt kettőséből: ez volt a Tchatcha-em-Ankh, az Élet Ereje; de most más jelek sorakoztak az ősöreg kőlapra vésve – három, ernyőre emlékeztető szimbólum, egy kismadár, egy bagoly, egy láb, a madárka ismét és egy hal egy csiga fölött. Khaibitu-em-Betu-Tuf, olvasta Romanelli, és gondolatban le is fordította rögtön: a Fertelem Árnyai. A sivatag perzselő forrósága ellenére hideg görcs szorította össze a gyomrát, aztán eszébe jutott az a valami, ami nyüszítve omlott porrá a Mester előtt, ezért száját összeszorítva nekifogott a név lemásolásának. Miután visszatértek Kairóba, a Mester addig késleltette Romanelli törökországi útját, amíg mágikus folyadékkal feltöltött tartályában létre nem hozta másolatát. A mozgó hasonmás, a ka, látszólag azért utazott Fikee társaságában, hogy segítsen végrehajtani Anubisz megidézését, de mindhárman tudták, hogy elsőrendű feladata valójában megakadályozni az esetleges kötelességmulasztásokat. Mivel a különös pár a tervek szerint Fikee cigánykaravánjával fog élni, amíg meg nem érkezik a Könyv és a Mester vérét tartalmazó fiola, Fikee a doktor Romany nevet adta a kának, mert a cigányok így nevezték népüket és kultúrájukat angolul. A lenti sátorból újabb ordítás harsant, de ez inkább hasonlított egymáshoz csikorduló vasdarabok zajára, mint élőlény torkából kiszakadó hangra. A hang erősödött és egyre vékonyabbá vált, a levegő pedig feszült lett, akár az íjhúr. Amikor Romany zsibbadtan arra gondolt, hogy a folyó felszíne olyan, akár a fodrozódva megdermedt üveglap, a zengő, csikorgó hang kitartott és betöltötte az egész sötét tájat. Aztán mintha megtört volna valami: mintha roppant buborék pattant volna szét felettük halk, mégis tisztán hallható hanggal. Vége szakadt az iszonytató üvöltésnek is, és amikor a lárma utózengése tébolyult, elkeseredett zokogássá szakadozva sodródott a tisztás felett, Romany érezte, hogy a levegő visszaugrik a helyére; és mintha a fekete fény részecskéi is hirtelen engedték volna szabadjára szorításukat, a sátorban ragyogó, sárga lángok lobbantak. Romany futva indult lefelé a parton – a tűz fényében könnyedén szökdécselt a fűcsomók 13

között –, aztán megperzselt ujjakkal feltépte a lángoló bejárati függönyt és berontotta a füsttel borított helyiségbe. Fikee összekucorodva zokogott a sarokban. Romany becsapta Thot Könyvét, behajította az arany dobozba, a hóna alá kapta és kitámolygott a sátorból. Éppen érezte, hogy körülötte enyhülni kezd a rettenetes hőség, amikor kaffogó, nyüszítő hang harsant a háta mögött; megfordult. Fikee négykézláb előkúszott a sátorból és hemperegni kezdett a földön, valószínűleg azért, hogy eloltsa füstölgő ruháit. – Amenophis! – harsogta túl Romany a lángok dübörgését. Fikee feltápászkodott, és pillantásában, melyet Romanyra vetett, nyoma sem volt a felismerésnek. Aztán hátravetette a fejét, és sakálként felvonyított a Holdra. Ebben a pillanatban Romany mindkét keze eltűnt kabátja zsebében, és két kovás pisztolyt rántott elő. Az egyikkel célzott és lőtt: Fikee összerándult a levegőben, teste jó pár lépésnyire csattant a földön; de egy pillanat múlva ismét felpattant, és eliszkolt a sötétségbe, először két lábon, aztán négykézláb. Romany olyan gondosan célzott, amennyire csak tudott, és ismét tüzelt, de a görnyedten iszkoló alak meg sem tántorodott, sőt, hamarosan teljesen nyoma veszett. – A pokolba is – motyogta a doktor. – Pusztulj el odakint, Amenophis. Tartozol nekünk ennyivel. Felpillantott az égre – odafent semmi sem árulkodott arról, hogy éppen istenek próbálnának áttörni erre a világra; elég sokáig bámulta a nyugati látóhatárt, de be kellett látnia, hogy a nap nem szándékozik újra felbukkanni. Mélységes fáradtsággal az arcán megcsóválta a fejét. Mint a legtöbb modern varázslat, valószínűleg ez is elért valamit, gondolta keserűen, de az eredeti célját nem teljesítette. Végül eltette a pisztolyt, felvette a Könyvet és lassan visszarugózott a táborba. Még a kutyák is elbújtak, és senkivel sem találkozott, amíg Fikee sátrához ért. Mihelyst odabent volt, letette az arany dobozkát, lámpát gyújtott, és egy inga, szintező, távcső, hangvilla és több tekercsnyi bonyolult matematikai és geometriai számítás segítségével késő éjszakáig dolgozott, hogy kiderítse, pontosan milyen mértékben járt sikerrel a varázslat, ha egyáltalán sikerrel járt.

14

1. „Mi lehet mégis ebben a hömpölygő áradatban, amelyben nem létezik olyasmi, mint maradandóság, melyet bárki emberfia nagyra tarthatna? Pontosan olyan ez, mint amikor valaki a magasban szárnyaló fecskével esik szerelembe, amely azonnal el is tűnik a messzeségben.” – Marcus Aurelius

A BMW sofőrje rákanyarodott a kocsifelhajtóra, fékezett és leoltotta a lámpákat. Brendan Doyle előrehajolt a hátsó ülésen és kinézett a murvával felszórt, kerítéssel körbevett parcellára, ahol megálltak. A területet oszlopokra szerelt lámpák borították vakító fénybe, és a hangok alapján hatalmas gépek dolgozhattak a közelben. – Miért álltunk meg itt? – kérdezte némiképp reményvesztetten. A sofőr fürgén kipattant az autóból és kinyitotta a hátsó ajtót. Hideg volt az éjszaka. – Mert itt van Mr. Darrow – mondta magyarázatképpen. – Hagyja csak, majd én viszem – tette hozzá, és elvette Doyle bőröndjét. A tíz perces út alatt, amíg a Heathrow repülőtérről ideértek, Doyle egy szót sem szólt, de mostanra annyira úrrá lett rajta az idegesség, hogy azt is hajlandó volt bevallani, menynyire nem tud semmit erről az egész helyzetről. – Én, ööö, ha jól értettem azt a két embert, akik meglátogattak Fullertonban – tudja, az Kaliforniában van akkor ennek a megbízatásnak valamiképpen köze van Sámuel Taylor Coleridge-hez – mondta bátortalanul, miközben a lánckerítésbe illesztett kapu felé ballagtak. – Nem tudja véletlenül… miről van szó pontosan? – Biztos vagyok benne, hogy Mr. Darrow kielégítően elmagyarázza – mondta a sofőr, aki sokkal nyugodtabbnak tűnt most, hogy az ő szerepe ezzel befejeződött ebben a váltófutásban. – Valami előadásról van szó, ha nem csalódom. Doyle megtorpant. – Előadásról? Azért rángatott Londonba hatezer mérföld távolságból, egyetlen éjszaka alatt… – És kínált fel húszezer dollárt, tette hozzá gondolatban. – …hogy előadást tartsak? – Én ezt igazán nem tudhatom, Mr. Doyle. Mint már mondtam, el fogja… – Nem tudja véletlenül, van-e köze a dologhoz egy bizonyos Steerforth Bennernek, akit nem túl régen alkalmaztak? – erősködött tovább Doyle. – Nem ismerem Mr. Bennert – felelte a sofőr vidáman. – Megkérném, hogy kövessen, uram, mert meglehetősen szoros az időbeosztásunk, tudja. Doyle felsóhajtott és elindult a férfi után, de cseppet sem lett biztosabb a dolgában, amikor megpillantotta a kerítés tetejére erősített szögesdrótot. Amikor közelebb értek, látta, hogy a drótot tartó oszlopok közé kusza kézírással telerótt papírfecniket és fagyöngynek látszó ágakat erősítettek. Kezdett úgy tűnni, hogy a Darrow Interdiszciplináris Utópisztikus Szervezete – röviden DIRUS – körül terjengő híresztelésekben mégis van valami igazság. – Talán már korábban szólnom kellett volna – szólt oda csak félig mókázva a sofőrnek de nem értek az asztaltán-coltatáshoz. A férfi letette a bőröndöt a porba, és megnyomott egy gombot a kapuoszlopon. – Nem hinném, hogy szükséges lenne, uram – mondta. A kerítés túloldalán egyenruhás őr sietett feléjük. Nos, most már benne vagy nyakig, 15

mondta Doyle magának. Végtére is az ötezer dolláros foglaló akkor is a tiéd, ha visszautasítod az ajánlatot… bármi is legyen az. *** Amikor egy órával ezelőtt felébresztette a stewardess, hogy kapcsolja be a biztonsági övet, Doyle rendkívül hálás volt neki, mert ismét Rebecca haláláról álmodott. Mint az álom első részében mindig, most is egy idegen volt, aki komor elő-érzettől hajtva megpróbálta megtalálni Brendan és Rebecca Doyle-t, még mielőtt felpattannánk a motorra, vagy legalább mielőtt Doyle végigrepesztene az öreg Hondával a Beach Boulevard-ról a Santa Ana autópályára vezető nagy kanyarban – és egyszer sem járt sikerrel. Mindig akkor fékezett csikorogva az utolsó saroknál, hogy még láthassa azt a gyötrelmes pillanatot, amikor az öreg motor felgyorsulva eltűnik a dombokkal szegélyezett kanyarban. Ezen a ponton általában erővel kiszakította magát az álomból és felébredt, de aznap éjjel több pohár skót whiskyt megivott, ezért nem biztos, hogy most képes lett volna erre. Felült, és pislogva meredt a tágas utastérre meg a székekben ülő emberekre. Ragyogtak a lámpák, az apró ablakokon túl csak a fényszikrákkal pettyezett sötétség komorlott – megint éjszaka volt, pedig alig néhány órával ezelőtt még tanúja lehetett, hogyan kel fel a nap egy jeges pusztaság felett. Doyle szerint a repülőutak a sarki ugrások nélkül is éppen eléggé megkeverték az ember időérzékét. Amikor utoljára Angliában járt, megálltak New Yorkban, de erre most természetesen egyáltalán nem volt idő. Amennyire csak tudott, elnyújtózott a székében, és a könyöke melletti felhajtható tálcáról egy könyv és néhány papírlap zuhant a padlóra. Az átellenes székben ülő hölgy riadtan felpattant; Doyle zavartan és bocsánatkérően rámosolygott, és lehajolt, hogy felszedegesse a holmiját. Amikor összerendezgette a papírjait és ismét szemet szúrt neki a rengeteg kérdőjel meg üresen hagyott hely, tétován eltűnődött azon, vajon Angliában képes lesz-e feltárni új adatokat arról a költőről, akinek immáron két éve próbálja megírni hiteles életrajzát – hiszen nyilvánvalóan ki fogja használni ezt az ingyenes utazást arra, hogy kicsit utánanézzen saját kutatásának is. Coleridge nem nehéz falat, gondolta, miközben visszagyűrte a papírokat a lábánál heverő aktatáskába; bezzeg William Ashbless egy átkozott rejtély. A padlóra zuhant könyv Bailey William Ashbless élete című munkája volt. Szétnyitva esett a földre, és néhány kortól megbarnult lapja el is törött. Óvatosan helyükre csúsztatta őket, gyengéden becsukta a könyvet, letörölte az ujjairól a port, aztán némán bámulta a haszontalan művet. Komoly túlzás lenne azt állítani, tűnődött gyászosan, hogy William Ashbless élete akár gyéren is dokumentálva van. 1825-ben William Hazlitt írt egy kurta értékelést a munkájáról, és mellékesen néhány személyes részletet is elejtett róla, Ashbless közeli barátja, James Bailey pedig kiadta meglehetősen óvatos életrajzát, amelyet – mivel nem akadt más – alapműnek tartottak. Ezt Doyle-nak sikerült kiegészítenie néhány tényfeltáró „levéllel, naplórészlettel és rendőrségi jelentéssel, de a költő életének krónikáját még mindig számtalan helyen csúfították el hézagok. Példának okáért vajon melyik virginai városban élt Ashbless születésétől fogva egészen 1810-ig? Ashbless egyszer Richmondot említette, máskor Norfolkot, de eddig egyetlen feljegyzés sem bizonyította, hogy bármelyik helyen felbukkant volna. Doyle hajlott arra a feltételezésre, hogy a zűrös életet élő költő megváltoztatta a nevét, miután Londonba érkezett, és kiderítette néhány virginai lakos nevét, akiknek 1810 nyarán, nagyjából huszonöt éves korukban nyomuk veszett. Ashbless londoni éveit nem volt nehéz követni – habár a Baileyféle életrajzot, amely nyilvánvalóan Ashbless saját változatát örökítette meg, kissé kétes forrásnak tartották –, és ugyan nem talált benne magyarázatot kurta kairói kiruccanására 16

1811-ben, de legalább akadt róla feljegyzés. Valójában éppen a részletek hiányoznak, gondolta Doyle – és ezek a foltok rendkívüli módon izgatták a kíváncsiságát. Ott van például a költő lehetséges kapcsolata azzal az üggyel, amelyet Sheridan makacsul Táncoló Majom Tébolynak nevezett: 1800 és 1810 között meglepően nagy számban-józan vélemények szerint hat, kissé elrugaszkodott beszámolók szerint háromszáz esetben – különös, bundás élőlények bukkantak fel Londonban és környékén; egyértelműen emberi lények voltak, akik még a hirtelen felbukkanásuk keltette döbbenetet is túlszárnyalták azzal, hogy a következő pillanatban a földre zuhanva, gyötrelmes görcsök között kiszenvedtek. De Stael asszony egyik feljegyzése megemlíti, hogy Ashbless egyszer részegen elárulta neki, hogy sokkal többet tud erről a különös járványról, mint amennyit valaha is merészelne feltárni belőle, és minden jel szerint saját kezűleg ölt meg hogy egy ilyen teremtményt a Threadneedle Street egyik kávéházában, érkezése után egy héttel. Doyle legnagyobb sajnálatára a nyom ezen a ponton megszakadt. Ashbless nyilvánvalóan sohasem részegedett le annyira, hogy az egész történetet elmesélje de Stael asszonynak – hiszen a hölgy nyilvánvalóan azonnal továbbadta volna és a Bailey-féle életrajz természetesen egyáltalán nem tett említést az esetről. És pontosan milyen körülmények okozták a halálát? Isten tudja, gondolta Doyle, számtalan ellenfelet szerzett magának élete során, de vajon melyikük csapott le rá – valószínűleg – 1846. április tizenkettedikén? A költő testét májusban találták meg az ingoványban, a bomlás igen előrehaladott állapotában, de bizonyíthatóan az ő teste volt és bizonyíthatóan egy gyomrába szúrt kard végzett vele. A pokolba is, gondolta Doyle, és leverten bámulta az ölében heverő könyvet, még Shakespeare életéről is többet tudunk. Ráadásul Ashbless olyan rendkívül részletesen dokumentált életű személyiségek kortársa volt, mint például Lord Byron! Rendben, Ashbless jelentéktelen költő volt, akinek – ha nincsen Hazlitt és Wordsworth néhány lesújtó kritikája – gyér és nehézkes műveit tökéletesen elfelejtette volna az utókor, mert így legalább néhány fontosabb és teljes gyűjteményben felbukkantak a versei – de akkor is több nyomot kellett volna hagynia maga után. Amikor a hatalmas repülőgép leszállásra készülődve bedőlt, a szemközti ablakokon túl megpillantotta London hunyorgó fényeit, és úgy döntött, a stewardess már úgysem hozna neki még egy italt. Körülpillantott, aztán lopva előhúzta a laposüveget zakója belső zsebéből, lecsavarta a kupakot és töltött egy hüvelyknyi Laphroaigh whiskyt a műanyag pohárkába, amiben az előző adagot kapta. Eltette a laposüveget és hátradőlt; bárcsak rágyújthatna a másik zsebében pihenő Upmann szivarra. Belekortyolt a meleg skót whiskybe, és elmosolyodott – a Laphroaig még mindig átkozottul finom, még ha nem is ugyanaz, mint amikor még 91,4 fokos szeszként palackozták. Ami azt illeti, gondolta, ezek a Dominikai Köztársaságból érkezett, új Upmann szivarok sem olyanok, mint amikor még a Kanári-szigeteken készítették őket. És azok a fiatal lányok sem tudtak érdekelni, akikkel Rebecca halála után randevúztam. Kinyitotta az öreg könyvet, és a címoldalt díszítő metszetre meredt. A portré a Thorwalden-féle mellszobor alapján készült; beesett szemű, megdöbbentően szakállas költő bámult rá vissza a képről, akinek roppant testalkatát és széles vállait a szobrász nyilvánvalóan eltúlozta egy kicsit. No, milyen volt az élet akkoriban, William? Finomabb volt a szivar és jobbak a nők? Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Ashbless kaján mosolya egyenesen Doyle felé irányulna… Aztán olyan erősen tört rá a szédülés, hogy majdnem elejtette a poharát és megmarkolta a szék karfáját, és mintha Ashbless valóban őt nézte volna megvető csodálkozással a metszet mélyéről, százötven év távolságából. Doyle kurtán megrázta a fejét, és ismét becsukta a könyvet. Innen tudhatod, hogy valóban fáradt vagy, mondta magában: ha azt látod, hogy egy száz éve halott fickó feléd kacsint egy 17

képről. Coleridge esetében nem történt ilyesmi. A könyvet elsüllyesztette az aktatáskájába, a referenciaként magával hozott másik kötet mellé – ez volt Az éjjeli vendég, Samuel Taylor Coleridge életrajza Brendan Doyle tollából. Folytatásképpen egy hosszabb tanulmányt tervezett a Tóvidéki Költőkről, de a Vendég fogadtatása és eladási mutatói alapján a Devriess University Press szerkesztője inkább azt javasolta – ahogyan a férfi fogalmazott – „keressen egy kevésbé feltárt területet. Nagy csodálója vagyok” – folytatta a szerkesztő – „a PMLA-ben megjelent két cikkének, amelyek némi sikerrel próbáltak értelmet adni William Ashbless ködös költeményeinek. Ha esetleg írna egy életrajzot erről a különös figuráról, azt már áttörőbb jellegű műnek tartanák a kritikusok – és az egyetemi könyvtárosok is!” Nos, gondolta Doyle, miközben becsattintotta aktatáskáját, hacsak nem kezdek puszta fikciót írni, átkozottul rövidke mű lesz belőle. A repülőgép ereszkedni kezdett. Amikor ásított, pattogott a füle. Most feledkezz meg Ashblessről egy időre. Bármi is legyen az, amiért Darrow hajlandó húszezret kicsengetni, annak kizárólag Coleridge-hez van köze. Ismét belekortyolt az italba, és buzgón remélte, hogy leendő megbízatásának mellesleg semmi köze holmi írótáblákhoz, asztaltáncoltatókhoz és egyéb hasonló dolgokhoz. Egyszer kezébe került egy verseskötet, amit állítólag Shelley szelleme diktált egy médiumon keresztül, és félig-meddig arra gyanakodott, hogy a DIRUS felkérése hasonló vállalkozás lehet. Abban sem volt biztos, vajon húszezer dollárért érdemes-e feladnia szakmai feddhetetlenségét és részt vennie ebben az egészben. Úgy tűnt, a repülőgép pillanatokon belül landolni fog, ezért kihörpintette az utolsó kortyot a poharából. Kétségtelenül különös egybeesésnek tűnt, hogy mostanában olyan sokat hallott a DIRUSról. Egy hónappal ezelőtt állást ajánlottak Steerforth Bennernek, a legzseniálisabb végzős angol irodalom-szakos hallgatónak, akit Doyle valaha is ismert. Emlékei szerint enyhén meg is lepődött, amikor Bennertől megtudta, hogy a DIRUS még létezik. Természetesen hallott már a társaságról – a cég az 1930-as években kezdte aprócska vállalkozásként, és színes egyéniségű alapítója keménykezű irányítása alatt az amerikai tudományos ipar oszlopa lett, az IBM és a Honeywell egyik vetélytársa. Nagyon nagy szerepet játszottak az űrprogramban, a tengermélyi kutatásokban és az ehhez hasonló vállalkozásokban, és Doyle-nak úgy rémlett, a hatvanas években számtalan olyan Shakespeare-darabot szponzoráltak a tévében, amelyeket nem szakítottak meg reklámokkal. De a társaság a hetvenes években visszavonult a nyilvánosságtól, és Doyle azt olvasta valahol – ha emlékezete nem csal, a National Enquirerben –, hogy miután J. Cochran Darrow tudomást szerzett kezdődő rákbetegségéről, és semmilyen tudományos gyógymód nem bizonyult működőképesnek, cége minden létező erőforrását az okkult tudományok tanulmányozására fordította, hátha a gyanús varázskönyvek valamelyikében rábukkanhat a gyógyírra. A Newsweek csak annyit jegyzett meg, hogy a DIRUS elbocsátotta alkalmazottai nagy részét és bezárta kutatóközpontjait, és Doyle emlékezett rá, hogy a Forbes magazin is említést tett a társaság részvényeinek hirtelen árzuhanásáról. Erre megjelennek Bennernél, és kitűnően fizető, bár teljesen homályos munkakörű pozíciót ajánlanak fel neki. Benner egy korsó sör mellett elmesélte Doyle-nak, miféle teszteken kellett átesnie ahhoz, hogy alkalmasnak nyilvánítsák a munkára: vizsgálták az éberségét különböző kimerítő és figyelemelterelő helyzetekben, ügyességét és fizikai tűrőképességét, képes-e gyorsan megoldani bonyolult logikai feladványokat… sőt, akadt néhány olyan próbatétel is, amelyeket Doyle egyszerűen gusztustalannak talált; ezek azt próbálták feltérképezni, mennyire hajlamos Benner a kegyetlenségre. A férfi mindegyik tesztet sikeresen teljesítette, és bár annyit elárult Doyle-nak, hogy alkalmazták, minden olyan kérdés elől kitért, amelyek magára a munkájára vonatkoztak. Nos, gondolta Doyle, miközben a vastagon szigetelt falakon túl a kerekek csattanva 18

vágódtak a kifutópálya betonjának, talán hamarosan megtudhatom, mi az, amiről Benner nem volt hajlandó beszélni. *** Az őr kinyitotta a kaput, elvette Doyle aktatáskáját a sofőrtől, aki udvariasan bólintott és elindult vissza, a doromboló BMW felé. Doyle nagy levegőt vett, majd besétált az őr mellett, aki bezárta mögötte a kaput. – Nagy örömmel üdvözlöm itt minálunk – szavalta a férfi, aki megpróbálta túlharsogni a dízelmotorok dübörgését. – Ha lenne oly szíves követni. A terület nagyobbnak bizonyult, mint kintről látszott, és az őr kacskaringós útvonalon vezette, hogy kikerüljék az útjukba akadó félelmetes külsejű akadályokat. Roppant, sárga színű markológépek támolyogtak egyik helyről a másikra, malomkeréknyi abroncsaik alatt emberfejnyi kövek morzsolódtak porrá, és szentségtelen, csattogó-kattogó lármával tornyozták a töméntelen mennyiségű törmeléket gigászi halmokba, hogy aztán eltolják valahová a sötétbe; Doyle-nak feltűnt, hogy a törmelék friss, a tömény földszagot árasztó köveken még fehéren világítottak a törésnyomok. És akadtak szörnyen elfoglalt emberek is, akik gyalogszerrel rohangáltak mindenfelé, vaskos elektromos kábeleket fektettek le, mérőműszereikbe kukucskáltak vagy számsorokat ordítottak a rádióikba. A köröskörül felállított reflektorok ragyogó fényének köszönhetően mindennek legalább féltucatnyi árnyéka volt. Az őr jó száznyolcvan centis férfi volt, aki hosszú léptekkel haladt előre, ezért az alacsonyabb Doyle-nak olykor szinte kocognia kellett, ha lépést akart tartani vele; hamarosan erősen zihált és lihegett. Minek ez az átkozott sietség, gondolta dühösen; mindeközben azt is megfogadta, hogy holnaptól ismét nekikezd a reggeli fekvőtámaszoknak és felüléseknek. A fénykör peremén öreg, ütött-kopott alumínium lakókocsi állt. Vezetékek és telefonkábelek kötegei kapcsolták be a mellette zajló nyüzsgésbe. Mint kiderült, ez az úticéljuk. Az őr szökdécselve felszaladt a három lépcsőfokon, kopogott és amikor valaki bentről azt kiáltotta, hogy „Szabad!”, lelépett a lépcsőről és egy intéssel maga elé engedte Doyle-t. – Mr. Darrow odabent várja önt – mondta. Doyle felsétált a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és belépett. A lakókocsi belsejét zsúfolásig megtöltötték a könyvek és a térképek – némelyik olyan réginek látszott, hogy lehetett akár múzeumi darab is, míg mások kifejezetten újak lehettek; úgy tűnt, mindegyiket használták, a térképeket ceruzás feljegyzések és színes tűk borították, a könyvek pedig, még a legöregebbek és a legtörékenyebbek is szétnyitva, filctollas aláhúzásokkal tarkítva hevertek mindenfelé. Az egyik magasabb könyvkupac mögött idős férfi egyenesedett fel, és Doyle, bár nem volt szokása az ilyesmi, ámulva mérte végig a magazinok és napilapok százaiban közölt fényképekről jól ismert férfit, J. Cochran Darrow-t. Lélekben felkészült rá, hogy egy vagyonos, ám beteg és majdnem biztosan szenilis öregember szeszélyeinek kell majd alávetnie magát, de az efféle gondolatok elpárologtak a férfi szúrós és fagyosan vidám tekintete előtt. Habár Darrow haja gyérebb és fehérebb volt, mint amilyennek a mostani fényképek mutatták, és az arca is kissé beesettebbnek tűnt, Doyle-nak nem okozott gondot elhinni, hogy az a férfi áll előtte, aki több tudományos terület úttörője, mint amennyit ő képes lenne felsorolni, és aki egy kisvárosi fémlemezgyárból olyan üzleti birodalmat épített, amelyhez képes J. Pierpont Morgan legfeljebb sikeresnek tűnhetett. – Remélem, maga Doyle – szólalt meg a férfi, akinek híres, mélyen zengő hangja cseppet sem tűnt betegesnek. – Igen, uram. 19

– Remek. – Darrow nyújtózkodott és nagyot ásított. – Bocsásson meg. Az éjszakázás. Foglaljon helyet, már ahol tud. Brandy-t? – Jól hangzik. – Doyle leült a padlóra, egy térdig érő könyvtorony mellé, amire Darrow két papírpoharat és egy körte alakú Hennessys palackot helyezett. Az öregember törökülésben lekuporodott a padlóra, és Doyle porrá alázva tudatosította magában, hogy mindeközben egyetlen nyögést sem kellett elfojtania. Rengeteg felülés és fekvőtámasz, fogadta meg magában. – Feltételezem, éppen eleget töprengett már azon, miféle munkáról lehet szó – mondta Darrow, miközben töltött a poharakba –, és azt akarom, hogy bármire is jutott, azonnal felejtse el. A munkának semmi köze nem lesz hozzá. Tessék. – Vendége felé nyújtotta az egyik poharat. – Sokat tud Coleridge-ről, igaz? – Igen – felelte Doyle óvatosan. – És ismeri a költő korát is? Tudja, mi történt akkoriban Londonban, Angliában és a világban? – Azt hiszem, meglehetősen jól tudom. – Figyeljen ide, fiam. A tudja nem azt jelenti, hogy vannak könyvei a témáról vagy képes megtalálni ezeket a könyvtárban. Azt akarom tudni, vajon mindez ott lapul-e a fejében, mert az sokkal könnyebben szállítható. Még mindig igen a válasza? Doyle biccentett. – Meséljen nekem Mary Wollstonecraftról. Az anyáról, nem arról, aki a Frankensteint írta. – Nos, ő egy korai feminista, írt is egy könyvet, aminek a címe, lássuk csak, A Nők Jogainak Védelmében, azt hiszem, és… – Kihez fog feleségül menni? – Godwinhoz, Shelley apósához. Meghalt, gyermekágyi… – Coleridge valóban plagizálta Schlegelt? Doyle pislogott. – Ööö, igen. Nyilvánvalóan. De én úgy gondolom, Walther Jackson Bate-nek igaza van, amikor ezt inkább annak rója fel… – Mikor szokott rá az ópiumra? – Amikor Cambridge-ben volt, azt hiszem, az 1790-es évek elején. – Ki volt… – kezdte Darrow, de a kérdést telefoncsörgés szakította félbe. Az öregember szitkozódva feltápászkodott, felkapta a kagylót, és egy nyilvánvalóan korábban megkezdett vitába bonyolódott valakivel az elemi részecskékről és valami ólomborításról. Doyle udvariasságból és érdektelenségből úgy tett, mint akit teljesen leköt az egyik közeli könyvkupac – majd egy pillanattal később őszinte kíváncsiságtól elkerekedett szemmel emelte le az egyik kötetet. Kinyitotta, és homályos gyanúja bizonyosságot nyert – Lord Robb Naplója volt, amelynek fénymásolatáért már egy éve hiába nyaggatta a British Museum illetékeseit. El sem bírta képzelni, Darrow miként tehetett szert erre a példányra. Habár Doyle saját szemével még sohasem látta ezt a művet, olvasott róla és tudta, mi van benne. Lord Robb amatőr kriminológus volt, és naplója egyedülálló forrása volt az 1810-es és 20-as évek legszínesebb és a legtöbb esetben teljesen hihetetlen bűnügyi történeteinek; a gyilkolásra kiképzett patkányokról, síron túli bosszúállásokról, a titkos tolvaj- és koldustestvériségekről szóló mesék között szerepelt a félig-meddig legendás londoni gyilkos, Kutyafejű Joe kivégzésének egyetlen részletes leírása is; a népszerű közhiedelem szerint Joe farkasember volt, aki a beszámolók szerint képes volt testet váltani bárkivel, akivel kedve tartotta, de a likantrópia átkától nem bírt megszabadulni. Doyle szerette volna összekapcsolni ezt a történetet a Táncoló Majom Tébollyal, legalább egy bizonytalan lábjegyzet erejéig, aminek elsőrendű célja amúgy is csupán megmutatni azt, a szerző milyen alaposan végezte el házifeladatát. Amikor Darrow letette a telefont, Doyle becsukta a könyvet, és emlékeztette magát, ne 20

felejtsen el később egy másolatot kérni az öregembertől. Darrow ismét letelepedett a könyvekből rakott torony mellé, amin a poharak és a palack állt, és pontosan ott folytatta, ahol az előbb abbahagyták. A következő húsz percben Doyle-ra fáradhatatlanul záporoztak a kérdések, témáról témára ugrálva, alig hagyva lehetőséget hosszabb lélegzetű válaszokra – habár Darrow olykor minden részletre kíváncsi volt, amit egy adott témáról Doyle csak tudhatott; a Francia forradalom okairól és hatásairól, az angol régensherceg szerelmi életéről, az öltözködés és az építészet finomságairól, a helyi dialektusok közötti különbségekről. És hála Doyle remek emlékezőtehetségének és Ashbless életével kapcsolatos jelenlegi kutatásainak, majdnem mindegyikre tudott is válaszolni. Darrow végül hátradőlt, és egy csomag szűrőtlen cigarettát halászott elő a zsebéből. – Most pedig – mondta, miközben rágyújtott és mélyet szippantott a cigarettából – azt akarom, hogy koholjon nekem valami légből kapott választ. – Légből kapott választ? – Így van. Tegyük fel, hogy tekintélyes hallgatósága van, és néhányan közülük valószínűleg jobban értenek az irodalomhoz, mint maga, de mivel magának fizetnek azért, hogy a helyi szakértő szerepében tetszelegjen, kénytelen legalább úgy tenni, mint aki mindent tud. Tehát valaki azt kérdezi magától, ööö, mondjuk, „Mr. Doyle, az ön véleménye szerint milyen mértékben befolyásolta Wordsworth-t, nem is tudom, esetleg Sir Arky Malarkey verses színdarabjaiban kifejtett filozófia?” Doyle felhúzta a szemöldökét. – Nos, én úgy vélem, tévedés ilyetén módon leegyszerűsíteni Malarkey munkásságát; ha valaki végigköveti a gondolkodásában végbement fejlődést, több különböző filozófia nyomára bukkanhat. Csak a nagyon kései próbálkozásai kelthették fel Wordsworth érdeklődését, és mint Fletcher és Cunningham rámutatnak Concurdium című könyvükben, nincs is kézzelfogható bizonyítékunk arra, hogy Wordsworth valaha is olvasta volna Markeley műveit. Ha megpróbáljuk meghatározni azokat a filozófiákat, melyek hathattak Wordsworthre, sokkal több eredményre jutnánk, ha… – Elhallgatott, majd bizonytalanul Darrowra vigyorgott. – Innentől kezdve pedig a végtelenségig locsoghatnék arról, mekkora hatással volt rá a francia forradalom egyik legfontosabb kérdése, az emberek jogainak problémája. Darrow biccentett a kanyargó cigarettafüst fátyla mögött. – Nem is rossz – mondta nagy kegyesen. – Járt nálam délután egy alak… Nostrand Oxfordból, aki Coleridge leveleinek új kiadását rendezi sajtó alá… akit már a puszta feltevés elborzasztott, hogy koholjon egy választ. – Nostrand kétségkívül etikusabb, mint én – felelte Doyle egy kicsit mereven. – Kétségkívül. Cinikusnak tartja saját magát? – Nem. – Doyle kezdett ideges lenni. – Nézze, azt kérdezte, képes vagyok-e valami blöffel kimászni egy bizonyos kérdésből, ezért majd megszakadtam, de megpróbáltam. Ennek ellenére nem szokásom azt állítani, hogy olyasmihez is értek, amihez valójában nem. Ha publikálok vagy előadást tartok, mindig elismerem, ha… Darrow felkacagott és felemelte a kezét. – Csigavér, fiam, nem erre gondoltam. Nostrand egy sültbolond, és nekem tetszett a maga blöffje. Arra voltam kíváncsi, vajon cinikus-e? Hajlamos elvetni új ötleteket, ha azok hasonlítanak arra, amit egyszer más ostobaságnak címkézve száműzött magától? Itt is vagyunk az asztaltáncoltatásnál, gondolta Doyle. – Nem hinném – mondta lassan. – Mi van akkor, ha valaki azt állítja, megcáfolhatatlan bizonyítékai vannak arra, hogy az asztrológia működik, vagy a Föld belsejében létezik egy elveszett világ, esetleg mindaz, amit minden értelmes ember lehetetlennek hisz, mégis lehetséges? Meghallgatná az illetőt? Doyle elfintorodott. 21

– Az attól függ, ki az illető – felelte. – De valószínűleg nem. – Ó, rendben van – gondolta – még mindig kapok ötezret meg a visszaútra szóló jegyemet. Darrow elégedett arckifejezéssel bólintott. – Azt mondja, amit gondol, és ez jó dolog. – Az egyik vén gazember, akivel tegnap beszélgettem, még azzal is hajlandó lett volna egyetérteni, hogy a Hold Isten egyik félreütött golflabdája, ha én ezt akarom hallani tőle. Húsz rongyért bármit, mondta ő. No, vágjunk bele. Szűkében vagyunk az időnek, és attól tartok, messze maga a legalkalmasabbnak látszó Coleridge-szakértő, akit szerezhetünk. Az öregember felsóhajtott, beletúrt ritkuló hajába és keményen Doyle-ra nézett. – Az idő – mondta komoran – hasonlatos a jégpáncél alatt áramló folyóhoz. Úgy lebegünk a sodrában mindannyian, mintha vízinövények lennénk, gyökértől a csúcsig – születésünktől a halálunk pillanatáig – átmos minket a víz és különböző sziklák és fatönkök között hajladozunk, amelyek az utunkba kerülhetnek, mint életünk nagy akadályai; és a folyóból nem kapaszkodhat ki senki a jeges kupola miatt, és senki sem indulhat el visszafelé, a sodrás ellenében. – Elhallgatott, míg elnyomta a cigarettáját egy antik szattyánbőr kötésen. Doyle enyhe csalódottságot érzett a semmitmondó közhelyek hallatán, mert arra számított, hogy most majd vad teóriákkal teszik próbára hiszékenységét. Nos, a látszat szerint az öregnek tényleg nincsen ki az összes kereke. – Ööö… – kezdte, mert úgy érezte, most valami választ várnak tőle. – Érdekes feltevés, uram. – Feltevés? – Most Darrow lett ideges. – Én nem foglalkozom felvetésekkel, fiacskám. – Újabb cigarettára gyújtott, és csendesen, de dühösen – szinte magában – beszélni kezdett. – Édes Istenem, először teljesen kiaknázom a modern tudományt – próbálja csak meg elképzelni ezt! –, majd éveket töltök el azzal, hogy kifacsarjam az igazságot… néhány ősi írásból, aztán tesztelem és rendszerezem az eredményeket, és még ezután nekiállom megfenyegetni, kényszeríteni, sőt, két esetben még zsarolni is a denveri kronolaboratóriumaimban dolgozó embereimet – a kvantumelmélet fenegyerekeit, akik elméletileg napjaink legradikálisabban zseniális és legképlékenyebb gondolkodású tudósai, de még őket is erővel kell rávennem, hogy legalább számításba vegyék a legkülönösebb, de átkozottul empirikus bizonyítékokat, és utána valamilyen használható formába gyúrják át ezt az egészet – de végül megtették, és ehhez szükségük volt egy teljesen új nyelv szintézisére, ami részben a nem-euklidészi geometria elemeiből, részben tenzorszámításból, részben alkímiai szimbólumokból áll – és a végén sikerül az eredményeket, az istenverte karrierem legfontosabb felfedezését, belesűríteni egyetlen közérthető mondatba… és hatalmas jóindulatomban ezt megosztom valami szaros kis egyetemi tanárral… erre ő azt hiszi, annyit mondtam csak, hogy „Az élet álom csupán” vagy „A szerelem mindent legyőz”. – Hosszú, undorodó sóhajjal hatalmas füstfelhőt eresztett a levegőbe. Doyle érezte, hogy arcát elönti a forróság. – Megpróbáltam udvarias lenni, Mr. Darrow, és… – Igaza van, Doyle, maga nem cinikus. Egyszerűen csak ostoba. – Mondja, miért nem megy a pokolba, uram? – kérdezte Doyle társalgási hangnemet erőltetve magára. – Korcsolyázna inkább az istenverte jeges folyóján. – Felállt és ledöntötte az utolsó korty brandyt. – Tartsa meg az ötezer dollárját, de a retúrjegyre és a repülőtéri fuvarra igényt tartok. Most. – Darrow még mindig kedvetlen arccal bámulta, de a szeme körül kezdett ráncokba gyűrődni a bőre. Doyle azonban túlságosan dühös volt ahhoz, hogy megint leüljön. – Hurcolja vissza Nostrandot, és neki magyarázzon a vízinövényekről meg a többi baromságról. Darrow felpillantott. – Nostrand biztosra venné, hogy megőrültem. – Akkor feltétlenül tegye meg – ez lesz az első eset, hogy annak az alaknak igaza van 22

valamiben. Az öregember vigyorgott. – Ami azt illeti, megpróbált lebeszélni arról, hogy megkeressem magát. Szerinte maga egyetlen dologra képes, új formákba rendezni mások kutatásait. Doyle már készült a riposztra, de csupán egy sóhajtás szakadt ki belőle. – A pokolba is – mondta. – Akkor az, hogy magát őrültnek nevezi, mindössze a második helyénvaló állítása lenne. Darrow elégedetten kacagott. – Tudtam, hogy jól ítéltem meg, Doyle. Üljön le. Most, hogy Darrow újratöltötte Doyle papírpoharát, túlságosan nagy otrombaság lett volna távozni, ezért kissé szégyenlősen vigyorogva eleget tett a felszólításnak. – Maga aztán tudja, hogyan kell kibillenteni az embert az egyensúlyából – jegyezte meg. – Vénember vagyok, aki három napja szemhunyásnyit sem aludt. Harminc évvel ezelőtt kellett volna látnia. – Megint újabb cigarettára gyújtott. – Nos, próbálja meg most elképzelni mindezt: ha képes lenne kilépni az időfolyóból, tegyük fel, megállni a partján, és átpillantani a jégburkolaton, nos, akkor képes lenne elindulni ár ellen és meglátogathatná Rómát vagy Ninivét hatalmuk teljében, esetleg elindulhatna a folyásirányban és megnézhetné, mit tartogat a jövő. Doyle bólintott. – Tehát tíz mérföldnyire innen, árral szemben megnézhetnénk, hogyan szúrják le Cézárt, tizenegy mérfölddel később pedig azt, amint megszületik. – Így van! Mint ahogy a folyóban úszva előbb látná meg a vízinövények csúcsát, mint a gyökerét. Namármost – és jól figyeljen, mert ez a legfontosabb rész – valami lyukakat ütött ebbe a metaforikus jégpáncélba. Ne kérdezze, hogyan történt, de jó hatszáz éves sávban… sörétszemen elszórva hasadékok vannak az időben, és ezekben a lyukakban bizonyos teljesen normális kémia reakciók nem hajlandóak megtörténni és nem működnek a bonyolult gépezetek… Viszont azok a régi rendszerek, melyeket mágiának hívunk, működnek. – Harcias pillantást vetett vendégére. – Próbálkozzon, Doyle, próbálkozzon! Doyle bólintott. – Folytassa. – Tehát egy efféle hasadékban a televízió nem működik, egy rendesen elkészített szerelmi bájital viszont igen. Ért engem? – Természetesen tudom követni. De nem kellett volna valakiknek felfedezniük ezeket a lyukakat? – Dehogynem. Azok a dossziék az ablak mellett zsúfolásig vannak tömve újságkivágásokkal és naplójegyzetekkel, egészen 1642-ig visszamenőleg, és mindegyik olyan esetekről számol be, ahol a mágia szemmel láthatóan és dokumentálhatóan működött; és a századforduló óta az aznapi újság áramkimaradásokról és rádiós zavarokról is beszámol ugyanazokon a területeken. Ember, a Soho egyik utcáját a mai napig Autótemetőnek hívják, mert 1954-ben hat álló napig minden jármű lerobbant, ami csak behajtott oda, és el kellett vontatni őket onnan – lovakkal! –, de a szomszédos utcában gond nélkül el tudtak indulni. Élt ott egy harmadrangú, alkalmi médium, aki azon a héten rendezte meg utolsó szeánszát és teadélutánját – senki sem fogja megtudni soha, mi történhetett ott, de mindegyik hölgyre holtan, jéghidegen találtak rá, pedig alig egy órája halhattak meg a meleg szobában, és hajói tudom, mindegyikük arcán a létező legfertelmesebb iszonyat kifejezése hagyott letörölhetetlen nyomokat. A történetet lehozta a sajtó, az autók meghibásodását pedig, idézem, a felgyülemlett statikus elektromosságnak tulajdonították, idézet vége. És több száz hasonló esetről tudnék még beszámolni. – Namármost, én akkor botlottam bele ezekbe az esetekbe, amikor… nos, amikor megpróbáltam megbirkózni valamivel, amire a tudomány nem volt képes, és utánajártam 23

annak, mi történik, ha létezik mágia: mikor és hol működhet? Kutatásaim szerint azok a területek, ahol a gépek nem működtek, a mágia viszont igen, kivétel nélkül Londonban vagy a környékén találhatóak, és ha ábrázolni akarjuk a szóródásukat az időben, kupolaszerű mintát kapunk, melynek csúcsa az 1800 és 1805 közötti időszak; nyilvánvalóan rengeteg ilyen eset történt akkoriban, habár nagyon kicsi területet fedtek le és nagyon rövid ideig tartottak. A csúcs közelében ezek az esetek területileg kiterjedtebbé és kevésbé gyakoriakká váltak. Még mindig tud követni? – Igen – felelte Doyle megfontoltan. – Azt mondja, egészen a tizenhatodik századig visszakövethető? Vagyis akkoriban még nagyon ritkán jelentkeztek ezek a hasadékok, viszont igen hosszú ideig tartottak. Aztán egyre gyakoribbá és rövidebbé váltak, míg mondjuk 1802 környékén már úgy kattogtak, mint a Geiger-Müller számláló, majd ismét ritkulni kezdtek és hosszabbakká váltak. A hurok másik végén aztán teljesen eltűnnek? – Jó kérdés. Igen. A számítások szerint a legkorábbi eset 1504-ben történt, vagyis a hurok mindkét irányban háromszáz évet ölelt fel, azaz összesen hatszáz évről beszélhetünk. No, mindegy, amikor figyelmes lettem erre a mintázatra, majdnem elfeledkeztem eredeti célkitűzésemről, annyira ámulatba ejtett ez a jelenség. Megpróbáltam ráállítani a kutatóimat erre a rejtélyre. Hah! Azt hitték, kitört rajtam az aggkori szenilitás, sőt, néhányan megpróbáltak vád alá helyezni. De én kicsúsztam a hálójukból és kényszerítettem őket, hogy folytassák a kutatásokat, és Bessonus, Midorgius és Ernestus Burgravius alapelvei alapján programozzák a számítógépeiket; és a végén megtudtam, mik ezek a hasadékok. Ezek valójában hasadékok az idő falán! – Lyukak a folyót borító jégpáncélban – bólintott Doyle. – Így van – legyenek lyukak a jégben; namármost… ha a maga életének egy része, a maga életének hetven évnyi hosszát jelképező vízinövény valamelyik része éppen egy ilyen lyuk alatt található, azon a ponton kiléphet az idő sodrásából. – És hová? – kérdezte Doyle. Hát persze, Ózhoz, gondolta, vagy a Mennyek Országába, esetleg az Óriások Földjére. – Sehová – felelte Darrow türelmetlenül. – Semmikor. Ott nincsen más lehetősége, mint belépni egy másik hasadékba. – És a végén a római szenátusban kötök ki, és végignézem, hogyan ölik meg Cézárt. Vagyis dehogy, elnézést, ez így nem stimmel, hiszen a lyukak mindössze az 1500-as évektől léteznek; oké, akkor szemtanúja lehetek, hogyan ég porrá London 1666-ban. – Így van – persze csak akkor, ha arra az időpontra és arra a helyszínre nyílik hasadék. Kizárólag létező lyukakon keresztül léphet át, nem választhat önkényesen bármilyen időpontot. És… – tette hozzá a felfedező büszkeségével – lehetséges becélozni egy kiválasztott hasadékot is. Az egész attól függ, mekkora… hajtóerővel rugaszkodik el a jelenlegi hasadékból. Ezen kívül lehetséges azonosítani a lyukak térben és időben elfoglalt helyét. Matematikailag kiszámítható mintába rendeződnek az 1802-re datálható eredeti kiindulópont körül – bármi is legyen az. Doyle-ban meglepetten tudatosult, hogy tenyere nyirkos az izzadtságtól. – A hajtóerő, amit említett – mondta elgondolkodva –, olyasmi, amit ön képes előállítani? Darrow bőszen vigyorgott. – Igen – felelte. Doyle kezdte megérteni, mi lehet a célja a kinti feltúrt parkolónak, a szanaszét heverő könyveknek, sőt, talán még saját jelenlétének is. – Tehát képes utazni a történelem sodrásában. – Idegesen az öregemberre mosolygott, és megpróbálta elképzelni J. Cochran Darrow-t, még öregen és betegen is a múlt század valamiféle hatalmasságaként. – Félek tőled, vén tengerész. – Igen, ezzel el is érkeztünk Coleridge-hez – és magához. Tudja, hol tartózkodott Coleridge 1810 szeptember elsején, egy szerdai nap estéjén? 24

– Jóságos ég, nem. William Ashbless… egy héttel később érkezett meg Londonba. De Coleridge? Azt tudom, hogy akkoriban Londonban élt. – Igen. Nos, az említett szombat estén Coleridge előadást tartott Milton Aeropagiticájáról a Korona és Horgony nevű fogadóban a Strandén. – Ó, persze, már emlékszem. De a Lycidiasról beszélt, nem? – Nem. Montagu nem volt ott, és félreértette a címet. – De hiszen Montagu levele az egyetlen forrás, ami egyáltalán említést tesz erről az előadásról. – Doyle félrehajtotta a fejét. – Ööö… vagy talán mégse? Az öregember elmosolyodott. – Ha a DIRUS belekezd egy feladatba, annak bizony alaposan utánajár, fiam. Nem, a jelenlévők közül ketten, egy könyvkiadó tisztviselője és egy tanár, naplójegyzeteket hagytak hátra, melyek aztán az én kezembe kerültek. Az Aeropagitica volt. Sőt, a tanárnak sikerült az előadás nagy részét lejegyeznie gyorsírással. – Mikor jutottak ezek a birtokába? – kérdezte Doyle gyorsan. Egy kiadatlan Coleridgeelőadás! Istenem, gondolta hirtelen felpislákoló keserű irigységgel, ha ezt két évvel ezelőtt tudom, az Éjszakai vendég egészen más kritikákat kapott volna. – Nagyjából egy hónappal ezelőtt. Mindössze februárban kaptam meg Denverből a konkrét eredményeket, és a DIRUS emberei akkor kezdtek el minden fellelhető könyvet vagy naplójegyzetet összegyűjteni, aminek bármi kapcsolata van az 1810-es évek Londonjával. Doyle széttárta a kezét. – De miért? – kérdezte. – Azért, mert az egyik időhasadék közvetlenül Kensington mellett van, öt mérföldnyire a Strandtői, 1810 szeptember elsejének estéjén. És az 1802-es kiindulóponttal ellentétben ez több órán át nyitva áll. Doyle előrehajolt, és töltött magának még egy pohár brandyt. Kezdett úrrá lenni rajta az izgalom, és emlékeztetnie kellett magát arra, hogy amiről éppen beszélgetnek, bámulatos ugyan, ám teljességgel lehetetlen. Ha másért nem, hát a húszezer miatt maradj, tanácsolta magának, és esetleg még Robb naplójára is sikerül rátenni a kezed. De saját magát nem tudta becsapni – részt akart venni ebben. – És természetesen itt és most is létezik egy hasadék – mondta. – Itt valóban létezik egy, de nem pontosan most. Még… – Darrow az órájára pillantott – néhány órával előtte vagyunk. A mérete akkora, mint a kiindulóponttól ekkora távolságban mindegyik – ma éjjel nyílik meg és holnapután hajnalban záródik be. Mihelyst Denvernek sikerült beazonosítania ezt a hasadékot, azonnal megvásároltam az egész területet, amit a hasadék lefed, és azóta buzgón a földdel tesszük egyenlővé. Nem lenne bölcs ötlet magunkkal vinni néhány épületet, nem igaz? Doyle-ban tudatosult, hogy valószínűleg ugyanolyan cinkosán mosolyog, mint Darrow. – Természetesen nem. Darrow-ból megkönnyebbült és elégedett sóhaj szakadt ki. Felemelte a telefont, éppen akkor, amikor az csörögni kezdett. – Igen?… Szálljon ki a vonalból és kapcsolja Lamontot. Szaporán. – Kihörpintette a poharát, és ismét újratöltötte. – Három napja csak kávén, brandyn és csokoládén élek – jegyezte meg Doyle-nak. – Nem is olyan rossz, ha a gyomra egyszer meg… Tim? Ejtsétek Newmant és Sandovalt. Jó, akkor érd el Delmotte-ot rádión, és közöld vele, hogy forduljon meg és vigye vissza a repülőtérre. Megvan a Coleridge-szakértőnk. Letette a telefont. – Tíz jegyet adtam el a Coleridge-előadásra, darabját egymillió dollárért. Holnap este nyolckor fogunk ugrani. Hat harminckor rövid vacsorával egybekötött megbeszélést tartunk a vendégeinkkel együtt, és ehhez természetesen szükségünk lesz egy elismert Coleridgeszakértőre. 25

– Rám. – Magára. Rövid előadást tart Coleridge-ról és válaszol a felmerülő kérdésekre, ha a vendégek esetleg tudni szeretnének valami róla, a kortársairól vagy a korról, amiben élt, aztán a társasággal együtt maga is visszaugrik az időben, majd a Korona és Horgony fogadóban – néhány képzett őr társaságában, akik gondoskodnak róla, nehogy valamilyen romantikus lélek engedély nélküli eltávozásra induljon – feljegyzéseket készít az előadásról, és amikor visszatérünk 1983-ba, válaszol az újabb kérdésekre. – Szemöldökét felhúzva, komoran Doylera meredt. – Húszezer dollárt fizetek magának, hogy olyasminek legyen szem- és fültanúja, amiért mások egymillió dollárt fizettek. Adjon hálát az égnek, amiért a híresebb Coleridgeszakértőkkel nem jártunk szerencsével. Hát ez nem volt valami hízelgő megjegyzés, gondolta Doyle, de hangosan csak annyit mondott: – Igen. – Aztán valami szöget ütött a fejébe. – De mi a helyzet… az eredeti célkitűzésével, amit a tudomány nem Volt képes megoldani, az ok, amiért egyáltalán rábukkant ezekre a hasadékokra? Feladta? – Ó. – Darrow láthatóan nem akart erről beszélni. – Nem, nem adtam fel. Most is többféle szempontból foglalkozom a kérdéssel. Semmi köze ehhez a projekthez. Doyle elgondolkodva bólintott. – És, ööö, vannak még más hasadékok a folyó lenti részén? Úgy tűnt, mintha az öregembert minden ok nélkül ismét elöntötte volna a harag. – Nem értem, Doyle… a pokolba is, legyen. Igen. Létezik egy. Negyvenhét óra hosszan tart 2116 nyarán, és kronológiailag ez az utolsó. – Értem. – Doyle nem akarta provokálni az öregembert, de szerette volna tudni, Darrow miért nem teszi meg azt, ami szerinte a lehető legegyértelműbb lépés lett volna. – De nem lehetséges, hogy az a dolog… amit el szeretne érni… sokkal könnyebben megvalósítható lenne 2116-ban? Úgy értem, ha a tudomány majdnem képes rá 1983-ban, abban az évben biztosan. – Nézze, Doyle, nincsen annál idegesítőbb, amikor valakinek futó bepillantást engedélyezünk abba, amin már hosszú ideje keményen dolgozunk, és aztán az illető zseniálisan olyan megoldásokat javasol, melyeket mi magunk már régen kivitelezhetetlennek találtunk. – Összeszorított fogai közül füstfelhő gomolygott elő. – Honnan tudhatnám, vajon nem radioaktív hamukupac-e a világ 2116-ban? He? Vagy hogy nem valami rettenetes rendőrállam irányít-e mindent? – A kimerültség és a brandy sokat kivehetett Darrow erőtartalékaiból, mert volt valami csillogás a szemében, amikor folytatta. – És vajon mit gondolnának arról az emberről, aki több mint száz év távolságából érkezett hozzájuk? – Összegyűrte a papírpoharát, a brandy vékony csíkban csorgott végig a csuklóján. – És ha úgy kezelnének, mint egy gyermeket? Doyle zavartan témát változtatott, és azonnal visszatért Coleridge-re. Erről van hát szó, gondolta – Darrow olyan régóta parancsnok a saját hajóján, hogy inkább elsüllyedne vele, mintsem elfogadja egy jólelkű szamaritánus mentőövét, különösen akkor, ha annak a hajója nagyobb, mint az övé. Darrow-nak látszólag szintén nem volt ellenére az, hogy a társalgás visszakanyarodott Coleridge témájához. *** Az ég már világosodni kezdett keleten, amikor egy másik sofőr egy közeli szállodába szállította Doyle-t, aki egészen másnap késő délutánig aludt, amikor is felébresztette a harmadik számú sofőr és visszavitte az elkerített területre. Az egész földdarab olyan lapos lett, mint a palacsinta, és az összes traktor eltűnt; néhány 26

munkás seprűkkel és lapátokkal takarította a lótrágyát. A lakókocsi ugyanott állt, ahol tegnap, de a telefonkábelek és az elektromos vezetékek nélkül úgy festett, mint egy köteleiről leszakadt hajó. Mellette másik lakókocsi állt, ami akkora volt, hogy beillett volna guruló háznak is. Amikor Doyle kiszállt az autóból, észrevette, hogy a kerítésoszlopok tetejére köteleket és emelőcsigákat szereltek és a kerítésekre vízhatlan sátorponyvát erősítettek. Elvigyorodott. Milyen szemérmes az öreg, gondolta. Az egyik őr kinyitotta előtte a kaput, és az új lakókocsihoz vezette, aminek nyitva állt az ajtaja. Doyle belépett. A szőnyeggel bélelt, mogyorófa-borítású szoba túlsó végében Darrow – aki cseppet sem látszott fáradtabbnak, mint előző nap – éppen egy magas, szőke férfival beszélgetett. Mindketten a György herceg korát megelőző idők öltözékét viselték: császárkabátot, szűk nadrágot és csizmát; olyan magától értetődő természetességgel állt rajtuk a ruha, hogy egy pillanatra furcsán érezte magát műszálas gyapjúöltönyében. – Á, Doyle – mondta Darrow. – Ha nem csalódom, már ismeri a biztonsági főnökünket. A szőke férfi megfordult, és Doyle egy szempillantásnyi bizonytalanság után felismerte benne Steerforth Bennert. A fiatalember egykor hosszú haját most rövidre vágatta és begöndörítette, arcáról pedig leborotválta amúgy sem túlságosan feltűnő bajuszát. – Benner! – kiáltotta Doyle boldogan, miközben átsietett a szobán. – Gyanítottam, hogy neked is közöd lehet ehhez a kutatáshoz. – Az elmúlt pár hónapban – mióta Benner belépett a DIRUS-hoz – meglehetősen elhidegültek egymástól, de Doyle most kifejezetten örült az ismerős arc látványának. – Végre kollégák lettünk, Brendan – mondta Benner jellegzetes, széles mosolyával. – Kevesebb, mint négy óra múlva ugrunk – vette fel Darrow ismét a beszélgetés fonalát –, és még számtalan tennivalónk van. Doyle, előkészítettünk magának egy korabeli öltözéket, a szoba végében, az ajtók mögött pedig megtalálja az öltözőt. Sajnos lesz ott valaki, aki szemmel tartja majd, de nagyon fontos, hogy mindenki teljesen korhűen játssza a szerepét. – De mindössze pár óráig leszünk a múltban, nem? – kérdezte Doyle. – Kénytelenek vagyunk számításba venni azt a lehetőséget is, Doyle, hogy Benner és legényei minden erőfeszítése ellenére valamelyik vendégünk megszökhet. Ha ez megtörténik, nem szeretnénk, ha bármi olyasmi lenne nála, ami bizonyíthatná, honnan érkezett. – Darrow gyors mozdulattal felemelte a kezét, mintha fizikailag akarná hárítani Doyle következő kérdését. – És nem, fiam, elméleti szökevényünk nem lenne képes elmesélni az embereknek, miképpen végződik a háború vagy hogyan gyárthatnak autót vagy ilyesmi. Közvetlenül indulás előtt minden vendégünk le fog nyelni egy kapszulát, amit nevezzünk mondjuk AntiTranszkrono Traumának. ATKT. Ez valójában nem más – és nagyon megkérném, Doyle, ne kezdjen el nekem lamentálni –, mint egy halálos adag sztrichin, ami hat óra múlva feloldódik a szervezetükben. Namármost, visszatérésünk után mindegyiküknek aktív szénoldattal pumpáljuk tele az egész gyomor- és bélrendszerét. – Fagyosan elmosolyodott. – A személyzetre ez természetesen nem vonatkozik, különben nem beszélnék róla. Mindegyik vendég beleegyezett a feltételeinkbe, és szerintem a legtöbben tisztában vannak vele, mit is jelent ez. Vagy nem, gondolta Doyle. Hirtelen az egész terv ismét merő tébolynak tűnt, és szinte látta magát a bíróság előtt a közeljövőben, amikor majd megpróbálja elmagyarázni, miért nem tájékoztatta a rendőrséget Darrow terveiről. – Ez meg a beszéd, amit majd az eligazításon fog elmondani – folytatta Darrow, és egy papírlapot nyújtott át Doyle-nak. – Nyugodtan változtasson rajta, de felőlem akár át is írhatja – és rendkívül elégedett lennék, ha addigra memorizálná a szöveget. No, azt hiszem, szívesen összevetnék a jegyzeteiket, ezért én inkább elvonulok ügyintézni a lakókocsimba. A személyzet nem fogyaszthat alkoholt az eligazításon, de nem hiszem, hogy gond lenne belőle, ha most felhajtanak pár pohárkával. – Ezzel mosolyogva kisétált a szobából. A régimódi ruhák kölcsönöztek neki némi kalózos eleganciát. 27

Amikor távozott, Benner kinyitott egy szekrényt, amiben italosüvegek sorakoztak. – Aha – mondta –, felkészültek rád. – Előhúzott egy palack Laphroaigot, és Doyle minden aggálya ellenére örömmel konstatálta, hogy az átlátszó üveg jó öreg 91.4 fokos italt rejt. – Te jó ég. Töltenél nekem? Ez igazán kedves. Benner a kezébe nyomott egy poharat, magának pedig kevert egy tejes Kahluát. Belekortyolt az italába, és Doyle-ra vigyorgott. – Szerintem egy kis alkohol legalább olyan fontos, mint az ólombélés; én aztán nem álldogálok abban a sugárzásban a szükséges adag itóka nélkül. Doyle már közel állt ahhoz, hogy elkérje a telefont és felhívja a rendőrséget, de ezen megakadt. – Micsoda? – A tachionná alakítás folyamata. Nem magyarázta el, hogyan működik az ugrás? Doyle úgy érezte, elhagyja az ereje. – Nem. – Ismered a kvantumelméletet? Értesz a szubatomi fizikához? Doyle keze önmagától megemelkedett és egy korty skót whiskyt töltött a szájába. – Nem. – Ami azt illeti, én sem tudok róla túlságosan sokat. De alapvetően arról van szó, hogy mindannyiunkat őrülten magas frekvenciájú sugárzás ér majd, jóval a gammasugárzás hullámhossza felett – mint azt tudod, a fotonnak nincsen tömege, ezért nyugodtan indíthatod őket egymás után, nem gabalyodnak össze –, szóval amikor elér minket ez a sugárzás, a hasadék egyedülálló tulajdonságai megakadályozzák azt, aminek normális esetben történnie kellene. Nem tudom biztosan, minek kellene történnie, de valószínűleg teljesen kicsinálna minket. – Vidáman belekortyolt az italába. – De ez nem is számít, hiszen a hasadékban leszünk, ezért egyetlen dolog következhet csak be – a természet így egyenlíti ki a méltánytalanságot –, vagyis mindannyian tiszteletbeli tachionok leszünk. – Jézusom! – szakadt ki Doyle-ból rekedten. – Szerintem inkább kísértetek leszünk. Persze, találkozunk Coleridge-dzsel – a mennyországban, ott. – Kint, az utcán autóduda harsant, de a hang mintha messzebbről jött volna a kelleténél, és Doyle egy pillanatra eltűnődött, hová mehet ez az ártatlan lélek és vajon milyen triviális apróság miatt dudált. – Hallgass ide, Benner – tűnjünk el innen és értesítsük a rendőrséget. Jóságos ég, ember… – De tényleg teljesen biztonságos – szakította féle Benner még mindig mosolyogva. – És ezt honnan tudhatnád? Ez a fickó valószínűleg okleveles elmebeteg, szóval… – Csillapodj le, Brendan, és figyelj rám. Szerinted velem minden rendben? Áll még a kerítés odakint? Akkor viszont abbahagyhatod az aggodalmaskodást, mert mindössze két órával ezelőtt, egymagam visszaugrottam 1805-be. Doyle gyanakodva meredt rá. – Komolyan? – Itt görbüljek meg. Úgy felöltöztettek, mint… ó, képzelj el egy Ku Klux Klán-tagot, aki a fémből készült köpönyegeket kedveli, és a csuklyáján nincsenek lyukak… aztán felállítottak egy emelvényre a kerítésnél, miközben ők a kerítés túloldalán sorakoztak a pokoli masináikkal. És akkor egy nagy huss! egyik pillanatban még itt voltam és most, a következőben meg egy sátorban, 1805-ben, egy mezőn Islington közelében. – Egy sátorban? Benner mosolya árnyalatnyit rejtélyessé vált. – Igen. Különös módon egy cigánytáborba érkeztem. Amikor letéptem a fejemről a csuklyát, az első dolog, amit megláttam, a sátor belseje volt, zsúfolásig tömve egyiptominak tűnő holmikkal, mindent elborított a füstölő szaga és ott állt egy hullaszerű, kopasz vénember, aki leírhatatlan döbbenettel meredt rám. Megijedtem és kirohantam a sátorból, ami abban a köpenyben egyáltalán nem volt könnyű, és angol vidéki tájat láttam, betonutak és 28

villanypóznák nélkül, szóval tényleg lehettem 1805-ben. Mindenhol sátrak, lovak és olyan cigányforma emberek álltak, és az összes cigány engem bámult, de éppen akkor bezárult a hasadék – hála Istennek nem rohantam ki a mezőről –, és a hordozható kapocs visszarántott ide és a jelenbe. – Felkuncogott. – Kíváncsi vagyok, mit gondolhattak a cigányok, amikor egyszerűen eltűntem, és csak az üres köpenyem maradt utánam. Doyle hosszú másodperceken át némán bámulta Bennert. A férfi ugyan mindig barátságos és kedves személyiség volt, de sohasem lehetett benne teljesen megbízni – viszont nem így hazudott. Benner nem volt jó színész, de ezt a történetet erőlködés nélkül, meggyőzően adta elő, és őszintének tűnt a meglepetése is, amikor a sátorban látott öregemberről beszélt. Doyleban kábán tudatosult, hogy hisz neki. – Istenem – mondta irigykedve, majdhogynem suttogva –, milyen illata volt a levegőnek? Milyen tapintása volt a földnek? Benner vállat vont. – A levegő friss volt, a talaj füves. A lovak igazi lovaknak tűntek. A cigányok eléggé köpcösek voltak, de talán minden cigányember ilyen alacsony. – Hátba veregette Doyle-t. – Szóval ne aggódj. A szénbeöntésnek köszönhetően minden vendég ép bőrrel megússza, én pedig nem engedem őket megszökni. Még mindig fel akarod hívni a zsarukat? – Nem. – És valóban nem, gondolta Doyle lelkesen. Látni akarom Coleridge-et. – Bocsáss meg – mondta. – De sok dolgom van még ezzel a beszéddel. *** Húsz perccel hat után Doyle úgy ítélte, sikerült memorizálnia az új beszédet. Felállt, sóhajtott és kinyitotta az apró iroda ajtaját, amit Darrow bocsátott a rendelkezésére. A szoba túlsó részében, a jó tucatnyi üres szék és egy nagy, középen álló asztalon túl emberek gyülekeztek. A gyertyatartókban álló több száz gyertyát már meggyújtották, és a lágy ragyogás csillogva verődött vissza a fényezett faburkolatról és az asztalon sorakozó üvegpoharakról; a meleg levegőben cseresznyepaprika és piruló hús halovány illata szállt. – Benner – szólította meg halkan a magas fiatalembert, aki fáradtan támaszkodott a falnak az asztal mellett, és öltözékével tökéletes összhangban éppen felpattintotta tubáskosszelencéjét és csipetnyi barna port szippantott fel. Aztán felpillantott. – A fenébe is, Brendan… – hatalmas tüsszentés – …a fenébe is, a személyzetnek már régen át kellett öltöznie! Na mindegy, a vendégek már az öltözőkben vannak, szóval percek alatt át tudod venni a ruháidat. – Eltette a tubákosszelencét, elindult, és türelmetlen fintorral visszanézett Doyle öltönyére. – A hordozható kapcsot azért sikerült feltenni? – Persze. – Doyle felhúzta ingujját, és megmutatta a leborotvált alkarjára erősített szoros bőrszalagot, amit még egy apró kapocs is biztosított. – Maga Darrow tette fel egy órával ezelőtt. Gyere, hallgasd meg az előadásomat! Eleget tudsz a… – Nem érek rá, Brendan, de biztosan remekül sikerül majd. Ezek az átkozott alakok, mindegyik azt képzeli, ő a világ ura. Sietős léptekkel egy férfi érkezett, aki Bennerhez hasonlóan kora-tizenkilencedik századi ruhákat viselt. – Már megint Treff, főnök – mondta halkan. – Végül sikerült rávenni, hogy levetkőzzön, de van a lábán egy széles kötés, amit nem hajlandó levenni. Nyilvánvalóan rejteget alatta valamit. – A pokolba is, tudtam, hogy valamelyik megpróbálkozik vele. Gazdagok! Gyere velem, Doyle, amúgy is ott lenne dolgod. Miközben áthaladtak a szobán, a főbejáratnál felbukkant Darrow impozáns alakja. Éppen találkoztak, amikor az egyik öltözőfülkéből kirontott egy 29

köpcös, szőrös férfi, aki az egyik combjára erősített elasztikus kötést leszámítva nem viselt semmit. – Mr. Treff – mondta Darrow, és felhúzta busa, ősz szemöldökét. Mélyen zengő hangja mindenki mást túlharsogott és elcsendesített. – Attól tartok, komolyan félreértette az öltözködésre vonatkozó előírásokat. Néhányan kacagtak, és Treff piros arca sötétvörösre váltott. – Darrow, ez a kötés marad, megértette? Orvosi előírás, és egyébként is egymillió nyavalyás dollárt fizettem ki magának, ezért egyetlen tébolydából szalajtott nyavalyás sem fog… Doyle éppen idegesen mosolyogva Benner felé fordult – csak ezért vette észre, amint a férfi vékony kést varázsol elő a kabátujjából; de azt már mindenki látta, ahogyan kecsesen kitartott vívóállásban Treff elé pattan, a vitatott kötés alá csúsztatja a pengét, majd teátrálisan vár egy pillanatot; aztán megvillant a kés, és függőlegesen kettéhasította a kötést. Maroknyi súlyos, csillogó fémtárgy koppant a szőnyegen. Doyle gyors pillantása többek között egy öngyújtót, egy Seiko kvarcórát, és apró noteszt, egy 25-ös automata pisztolyt és legalább három egyunciás, tömör aranylemezkét azonosított. – Nahát, nahát, üveggyöngyök a bennszülötteknek? – kérdezte Darrow, és köszönetképpen Benner felé bólintott, aki felegyenesedett, visszalépett Doyle mellé és eltette a kést. – Mint azt maga is tudja, ezzel megsértette az egyezségünket – visszakapja a befizetett összeg ötven százalékát, most pedig az őrök átkísérik egy lakókocsiba a területen kívül, ahol fényűző szobafogságban várja meg a hajnalt. És fogadja meg baráti tanácsomat – tette hozzá olyan fagyos mosollyal, amilyet Doyle még egyszer sem látott. – Azt ajánlom, inkább csendben távozzon. – Nos, egy pozitívuma azért van az esetnek – mondta Benner könnyedén, miközben a mezítelen Treffet kikísérték az ajtón. – Az egyik fülke legalább felszabadult. Mehetsz, Brendan. Doyle előrelépett, bocsánatkérően mormogva átfurakodott az emberek között, és belépett a frissen felszabadult öltözőfülkébe. Odabent egy férfi üldögélt egy széken, és láthatóan megkönnyebbült, hogy nem Treff tért vissza. – Maga Doyle, igaz? – kérdezte, és felállt. – Igen. – Rendben. Akkor hát le a ruhákkal. Doyle behúzta egy kicsit a hasát, aztán engedelmesen megszabadult ruhadarabjaitól. Az öltönyét óvatosan felakasztotta a vállfára, amit az őr nyújtott át neki. A férfi kisietett a szoba túlsó végéből nyíló ajtón, és magával vitte Doyle összes ruháját. Doyle a falnak támaszkodott, és remélte, hogy nem feledkeznek meg róla. Megpróbálta megvakarni a kezét a felerősített bőrszalag alatt, de az annyira szoros volt, hogy még az ujja sem fért be alá. Végül feladta, és megpróbálta száműzni a tudatából a szalag alá rejtett, bőrét irritáló zöld kődarab gondolatát. Darrow hordozható kapocsnak hívta, és megengedte, hogy Doyle szemügyre vegye, mielőtt rácsavarná a szalagot. Doyle a kezében forgatta a zöld kőből faragott apró rombuszt, és figyelmét nem kerülték el a kőbe faragott szimbólumok – mintha hieroglifák és asztrológiai jelölések egyvelege lett volna. – Ne nézegesse ilyen bizalmatlanul, Doyle – mondta akkor Darrow. – Ez rántja majd vissza 1983-ba. Amikor az 1810-es hasadék bezáródik, ez a holmi azonnal visszatér ahhoz a íjaikhoz, ahonnan indult – erre a helyre, a jelenbe –, feltéve hogy érintkezik a bőrével. Ha elveszítené, még láthatna minket eltűnni, és 1810-ben ragadna; ezért kell ilyen szorosan a karjára erősítenem. – Szóval egyszerűen csak eltűnünk onnan néhány óra múlva? – kérdezte Doyle, miközben Darrow beszappanozta és leborotválta az alkarját. – Mi történik, ha tévesen számították ki a hasadék hosszúságát, és mindannyian az előadás közepén válunk semmivé? 30

– Ez nem történhet meg – felelte Darrow. – A visszatéréshez nem elég érintkezni a kapoccsal, hanem a hasadékban kell tartózkodni. Az pedig öt mérföldnyire van a fogadótól, ahová igyekszünk. – Doyle karjára helyezte a követ, és körültekerte a széles bőrszalaggal. – De nem számoltunk el semmit, és az előadás után bőven ráérünk visszatérni a mezőre, ahol a hasadék van, ráadásul két hintót is viszünk, tehát – magyarázta, miközben szorosra húzta a szalagot és becsattintotta a kis kapcsot rajta – szükségtelen aggodalmaskodnia. A falnak támaszkodó, meztelen Doyle mosolyt villantott a tükörképe felé. Micsoda, én és az aggodalmaskodás? Az őr visszatért és Doyle kezébe nyomott egy kupac ruhát, amelyek feltételezhetően tökéletesen illenek az 1810-es évek környezetébe; tanácsokkal is ellátta, hogyan kell ezeket felvenni, sőt, a végén segített megkötni a nyakravalóját. – A hajából nem kell vágnunk, uram, most nagyjából ugyanaz a hossz van divatban, de itt elől egy kicsit lefésülném, így ni; nem kell szégyellni az ilyen kopaszodó foltokat. Tökéletes, tessék, fél-Brutus stílus. Vessen egy pillantást magára. Doyle a tükör felé fordult, félrehajtotta a fejét, aztán felnevetett. – Nem rossz – mondta. Barna szalonkabátot viselt két sornyi gombbal; a kabát elől csak övmagasságig ért, de hátul hosszú farokban végződött, ami a térde hátulját verdeste. Szűk, cserszín nadrágot és magas szárú, ráncos, rojtokkal ékesített csizmát kapott. A kabát magas gallérjai közül kivillanó fehér selyemkravátli ha nem is hetykén jóképű, de legalább méltóságteljes hangulatot kölcsönzött megjelenésének. Az öltözéken semmi nem érződött az új ruhadarabokra jellemző merevségből; tiszta volt ugyan, de nyilvánvalóan hordták már ezelőtt, és emiatt kényelmesen és kellemesen érezte magát benne, nem úgy, mintha valami jelmezbáli kosztümöt erőltettek volna rá. Amikor visszatért a szobába, már szállingóztak a vendégek az asztal felé, amelyen időközben tálak, tányérok és üvegek színes kavalkádja jelent meg. Doyle megpakolt egy tányért, és mivel emlékezett rá, hogy ő a „személyzethez” tartozik, elszakította a pillantását a borok és sörök nagy választékáról, és inkább megmarkolt egy kávéscsészét. – Ide tessék, Doyle – szólalt meg mellette Darrow, és a mellette álló üres székre mutatott. – Doyle – magyarázta a közelben ülőknek – a mi Coleridge-szakértőnk. A vendégek bólintottak, Doyle-ra mosolyogtak, aki éppen helyet foglalt. – Nagyon élveztem Az éjszakai vendég című könyvét, Mr. Doyle – mondta egy vidám tekintetű, ősz hajú férfi. – Köszönöm szépen – mosolygott rá Doyle, és csak pár kellemes másodperc múlva tudatosult benne, hogy a férfi Jim Thibodeau, aki roppant, több kötetes, Az emberiség története címet viselő művében – melyet feleségével együtt írt, akit Doyle csak most vett észre az asztal túloldalán – olyan fejezetet szentelt az angol romantikus költőknek, amelynek alaposságát és könnyed stílusát ő maga csak csodálni és irigyelni tudta. De jelenlétük csak fokozta azt a reménykedő izgalmat, amit azóta érzett, hogy Benner elmesélte az ugrását 1805be. Ha a Thibodeau-házaspár komolyan veszi a dolgot, gondolta, akkor jó esély van rá, hogy tényleg működik. *** Az ételmaradékokat elhordták, az asztalt eltolták és a tíz széket félkör alakban egy pódium elé rendezték. Doyle zavartan megkérte Bennert, távolítsa el az emelvényt, és arra a székre ült, amelyen eredetileg Treff foglalt volna helyet. Leült, és sorban végignézett a vendégeken. A kilenc emberből ötöt felismert; hárman, a Thibodeau-házaspárral együtt, híres történészek voltak, a negyedik egy híres brit színpadi színész, az ötödik pedig, egy hölgy – és ebben egészen biztos volt –, aki neves spiritiszta és médium. Remélhetőleg csínján bánik a trükkjeivel itt a hasadékban, gondolta idegesen, mert 31

eszébe jutott Darrow története az Autótemetőnek nevezett utcáról. Nagy levegőt vett és belekezdett. – Valószínűleg nem ismeretlen önök előtt annak a férfinak az élete és munkássága, akit az angol romantikus költészet szülőatyjának tartanak, de ma esti kirándulásunkra való tekintettel talán nem hiábavaló, ha röviden felelevenítjük a fontosabb részleteket. Coleridge 1772. október 21-én született Devonshire-ben, és korán tanújelét adta koraérett, illetve könyvbúvár természetének, amely egész élete során megmaradt, és ami, oly sok más dologgal egyetemben, kora egyik legbámulatosabb társalgójává tette, akárcsak Byront vagy Sheridant… Miközben folytatta az előadását és röviden kitért a költő tudósként is befutott pályafutására, ópiumfüggőségére, amit a laudánumhoz való vonzódása okozott, balszerencsés házasságára, William és Dorothy Wordsworth-höz fűződő barátságára és hosszas külföldi utazásaira, amelyekre rettegett felesége miatt indult, Doyle figyelmesen fürkészte közönsége reakcióit. Egészében véve elégedettnek tűntek, időnként kétkedve elfintorodtak vagy egyetértően bólintottak, és közben tudatosult benne, hogy az ő jelenléte olyan kecses díszítőelem, mint a finom kínai porcelán a vacsorán, amikor az ételt akár papírtányérban is felszolgálhatnák. Darrow valószínűleg legalább ugyanilyen jó beszédet tudott volna tartani Coleridge-ről, de az öregember egy Coleridge-szakértőre akarta bízni a dolgot. Nagyjából negyedóra múlva befejezte beszédét. Itt következtek a kérdések, amelyekre mind magabiztosan válaszolt, majd végül Darrow felállt, Doyle széke mellé sétált, és ezzel könnyedén és azonnal saját magát helyezte középpontba. Kezében lámpást tartott, és az ajtó irányába intett vele. – Hölgyeim és uraim – mondta – öt perc múlva nyolc óra, és a hintók már várnak ránk odakint. A szavait követő feszült csendben mindenki felállt, és a vendégek felvették kalapjaikat, főkötőiket és felöltőiket. Százhetven év választ el minket 1810-től – gondolta Doyle. – Odaérhetünk gyertyafényre? Azt hiszem, igen. Szinte közömbösen érzékelte, hogy vadul ver a szíve és képtelen nagy levegőt venni. Mindannyian kisorjáztak a kinti ledöngölt területre. A lakókocsitól néhány lépésre két bricska állt, két-két lóval, és a kocsik pislákoló lámpáinak fényében Doyle látta, hogy a járművek, akárcsak a ruháik, jó állapotban vannak ugyan, de nyilvánvalóan nem újak. – Mindegyik kocsiban öt utas fér el, bár kicsit szűken leszünk – mondta Darrow –, és mivel Treff nem lehet velünk, én majd elfoglalom a helyét. A személyzet a tetőn utazik. Benner megfogta Doyle könyökét, miközben a vendégek kalapjaikat potyogtatva és sáljaikkal küszködve bekászálódtak a járművekbe. – A mi helyünk a második kocsin van – mondta. Visszasétáltak a messzebb álló járműig, megkerülték és felmásztak a két kis székig, amelyek a bakkal egy magasságban álltak ki a hintó hátuljából. Az éjszakai levegő csípős volt, és Doyle örömmel üdvözölte a könyökénél lengedező bal hátsó lám pából áradó meleget. Ülőhelyéről látta, hogy a terület északi részéből újabb lovakat vezetnek elő. A kocsi belengett a rugóin, amikor két őr is felkapaszkodott a kocsisülésre. Doyle fémes csattanást hallott közvetlenül mellette, és amikor oldalra nézett, látta, hogy a Benner bal keze ügyében lógó bőrtarisznyából két pisztoly agya kandikál ki. Hallotta a kantár pattanását és az első hintó elé fogott lovak patáinak kopogását a porban. – Hová megyünk? – kérdezte, amikor az ő hintójuk is meglódult. – Mármint térbelileg gondoltam. – Oda, a kerítéshez, ahol nincsen felállítva a függöny. Látod azt az alacsony faemelvényt? Egy kamion áll odakint, közvetlenül a kerítés mellett. – Aha – mondta Doyle, és megpróbált nyugodtabbnak látszani, mint ahogyan érezte magát. Visszapillantva látta, hogy az előbb látott lovakat éppen befogták a lakókocsik elé, 32

majd elindulnak a terület északi része felé. Benner követte a pillantását. – A területnek, amit a hasadék lefed, minden ugrásnál teljesen üresnek kell lennie – magyarázta. – Minden, ami csak itt van, eljön velünk a múltba. – Akkor miért nem jöttek vissza veled a cigányok, a sátraikkal együtt? – Csak a kapcsok térnek vissza, és mindaz, amivel érintkeznek. Van az a játék, amiben egy ütőre erősített labdát kell ütögetni – a kapocs úgy működik, mint a gumiszalag ebben a játékban; bizonyos mennyiségű energiával elütjük a labdát, és ha egy légy kerül az útjába, viszi azt is magával, de vissza már csak a labda jön. Még ezeket a hintókat is ott fogjuk hagyni. Sőt, ami azt illeti – tette hozzá, és a lámpákból áradó halvány fényben Doyle látta, hogy vigyorog – saját ugrásom alkalmával észrevettem, hogy a ruhák is a múltban maradnak, habár a haj meg a körmök valahogy ragaszkodóbbak. Szóval Treff legalább részben átélhette, mekkora móka ez. – Felnevetett. – Valószínűleg ezért nem kapja vissza a pénze felét. Doyle hirtelen rendkívül hálás volt a terület köré feszített vitorlavászon függönyért. A két hintó a kerítéshez gördült, és Doyle a hálószemeken át tisztán látta a felnyitott oldalú kamiont. A kamion mellett, de már a kerítésen belül egy mindössze harminc centi magas, de több mint tizenkét méter széles és hosszú faemelvény állt egy poros földdarabkán, és úgy dübörgött és döngött, mint egy tucatnyi üstdob, amikor a kocsisok felhajtották rá a lovakat. Néhány anakronisztikusnak tűnő kezeslábast viselő férfi fürge mozdulatokkal alumíniumrudakat állított fel és merev, sőt, láthatóan igen nehéz anyagot feszített rájuk, így a két hintó hamarosan egy nagy, négyszögletes sátorban állt. A ponyva tompán csillogott a benti lámpafényben. Doyle kihajolt az ülésből és végigsimított rajta az ujjával. – Hálószerű anyaggá sodort acélfonatok, ólomborítással – mondta Benner, és hangja felerősítve visszhangzott a zárt térben. – Ugyanebből az anyagból készült az a köpeny és csuklya is, amit ma délután viseltem – tette hozzá csendesen. – A kamiont is sátor veszi körül három oldalról. Doyle vigyázott, nehogy Benner észrevegye a keze remegését. – Lesz robbanás is? – kérdezte, és kényszerítette magát, hogy szilárd hangon beszéljen. – Érezni fogunk valamilyen lökéshullámot? – Nem, igazából nem érzel semmit. Csak… tájékozódási zavarokat. Alattuk, a hintóban a vendégek suttogtak, a másik kocsiból kiszűrődött Darrow nevetése. Az egyik ló visszhangzó zajjal kapálta a deszkákat. – Mire várnak? – suttogta Doyle. – Az embereknek kell egy kis idő, amíg elérik a kaput és elhagyják a területet. Habár a hintók mozdulatlanul álltak, Doyle még mindig rosszul érezte magát, és kezdte elviselhetetlennek találni a különleges sátor olaj- és fémszagát. – Utálok ilyesmit mondani – súgta –, de ez a szag… Hirtelen erőszakosan, de mozgás nélkül megváltozott körülötte a világ, és megszűnt és térés mélységérzéke, mindössze lapos tompaságot látott értelmetlen fényfoltokkal pettyezve; az egyetlen biztos pont a tetőkorlát maradt, amibe kapaszkodott – nem létezett észak és dél, fent vagy lent, és abban az álomban volt megint, amiből múlt éjjel a stewardess felébresztette, és érezte, ahogy az öreg Honda rémületes mozdulattal megcsúszik a nedves úton, aztán gyomorkavaró örvényben szállnak felfelé, és hallja Rebecca sikolyát, de hangosan csattan valami a betonon, és csend… A faemelvény azonnal eltűnt alóluk, aztán szilánkokra tört, amikor a négy ló és a két hintó is megérkezett. A talaj már nem volt lapos, és a rudak egymásra borultak, egy pillanattal később mindent elborítva az ólommal bélelt anyag súlyos redőivel. Amikor az egyik rúd a kocsi tetejéről Doyle vállára zuhant, örömmel üdvözölte a fájdalmat, mert az legalább biztosította az itt és most érzését. Ha fáj, akkor ez a valódi világ, gondolta kábán, és elhessegette magától a motorosbaleset élénken élő emlékét. A szag, ami 33

annyira zavarta, rendkívül áthatóvá vált, mert az összedőlt sátor egyik része a hintó tetejéhez szorította a fejét. És semmi sem egyesíti az embert jobban a környező valósággal, gondolta, mint amikor nyomorúságos módon rosszul érzi magát. Már éppen úgy érezte, sikerült összeszednie az erejét, amikor lerántották róla az ólomtakarót, és az arcába csapó friss, éjszakai levegő hatására a hányás puszta gondolata is erőltetettnek és elpuhultságnak tűnt. Körülpillantott a holdfényben úszó, magas fákkal szegélyezett tisztáson, ahol a két hintó állt. – Minden oké, Brendan? – kérdezte Benner; Doyle-ban csak most tudatosult, hogy már másodszorra. – Igen, persze, jól vagyok. Jesszusom, micsoda ugrás, mi? Mindenki jól van? Mi van a lovakkal? – Nagyon büszke volt magára, amiért képes volt ilyen higgadt, gyakorlatias kérdésekkel előrukkolni, bár nem bánta volna, ha kicsit halkabban beszél és nem ingatja közben a fejét állandóan. – Csak nyugalom – mondta Benner. – Minden rendben van. Tessék… igyál. – Lecsavarta egy flaska tetejét, és átnyújtotta Doyle-nak. Doyle egy pillanat múlva máris úgy érezte, hogy az ital hatékonyabban visszarántja az embert a valóságba, mint a fájdalom – vagy jelen esetben a rosszullét. – Köszönöm – mondta, immáron halkabban, és visszaadta a flaskát. Benner biccentett, zsebre tette a kis palackot, leugrott a megrepedezett emelvényre, és a többi négy vagy hat őrhöz sétált, akik egy részen már felásták a földet és kesztyűs kézzel a gödörbe helyezték az összehajtogatott sátorponyvát; nyilvánvalóan rengeteget gyakorolhattak, mert rendkívül gyorsan sikerült eltemetniük a súlyos csomagot és már vissza is kapaszkodtak a hintákra. – Látnod kellene az emelvényt – jegyezte meg Benner, aki alig szedte gyorsabban a levegőt, mint előtte. – Jó tíz centi eltűnt az aljából, amikor ugrottunk. Ha nem a deszkákon állunk, a lovak elveszítették volna a patkóikat és minden kerékből hiányozna egy darabka. A kocsisok megrántották a gyeplőt, és a hintók imbolyogva legördültek a töredezett emelvényről a fűre. A lovak lassú ügetéssel megindultak a mezőn. Néhány perc múlva elérték a mezőt az úttól elválasztó fűzfasort, ahol az egyik őr leugrott a bakról és előreszaladt. Lekucorodott, jobbra, majd balra nézett, aztán gyors kézmozdulattal jelezte a többieknek, hogy húzzák le a fejüket; néhány pillanat múlva fedetlen bricska robogott el az úton balról jobbra, a város irányába. Doyle megbűvölten bámult utána: lenyűgözte a gondolat, hogy a fűzfaágak fedezéke mögül megpillantott vidám párocska száz évvel az ő születése előtt már halott lesz. Gyeplő csattant, zabla csilingelt, miközben a lovak átevickéltek az árkon és némi erőfeszítéssel és csúszkálással felhúzták a hintókat az útra. Jobb felé kanyarodtak, majd egy pillanat múlva máris kényelmes sebességgel gurultak London felé. A kocsilámpák, amelyek a rázós árokmászás közben még bizonytalanul lobogtak és pislákoltak, most szabályos lánggal égve imbolyogtak a kampókon, sárga fénybe borítva a lovak hátát és a hintók fémszerelvényeit, de egyébként mindent elöntött a holdvilág, ami fagyos zúzmaraként lepte el a fák lombjait és a világ legsápadtabb hamujával felszórt ösvényt varázsolt az útból. Hogyha lábad könnyű, fürge, gondolta Doyle, odaérhetsz gyertyafényre…

34

2. „Sötétlő ár visz, rémítően messze…” – Percy Bysshe Shelley

A zsúfolt Oxford Street fölé magasodó impozáns, erkélyes épületek szinte izzottak a lámpafénytől ezen $ a kora szombati estén; mindenfelé elegáns férfiak és nők sétáltak kart karba öltve, körvonalaik röpke pillanatra kirajzolódtak a kirakatokból vagy a nyitott ajtókból áradó fényben, miközben egymást váltották a jó helyekért küzdő konflisok valamelyikében. A házak között kocsisok lármás ordítása keveredett a macskaköveken zörgő több száz kerék zajával, és az utcai árusok fülnek kissé kedvesebb, ritmikus kántálásával, akik a Tottenham Court Roadon megtartott heti vásár végeztével nyugat felé szállingóztak. A kakasülőn kuporgó Doyle lovak, szivarfüst, forró kolbász és parfüm illatát szimatolta a csípős esti levegőben. Amikor jobbra fordultak, és bekanyarodtak a Broad Streetre, Benner előhúzta az iszákjából az egyik pisztolyát – az ormótlan holmiból póklábakra emlékeztetően meredezett a sok kakas és letakart gyújtóserpenyő –, majd a tetőn megtámasztva a könyökét jól láthatóan az ég felé fordította a fegyver csövét. Doyle az elől haladó kocsi felé pillantott, és látta, hogy az ottani őrök is ugyanígy tesznek. – Most lépünk be a St. Giles nyomornegyedébe – magyarázta Benner. – Akadnak errefelé nagyon kemény alakok, de egy csapat felfegyverzett emberrel még ők sem fognak összeakaszkodni. Doyle riadt kíváncsisággal pillantott körbe az utcáról nyíló szűk, kanyargós sikátorok és apró terek sokaságán; a legtöbb sötétségbe burkolózott, de néhányat megvilágított a sarok mögül előszivárgó füstös fény. Itt, vagy legalábbis a főutcán, sokkal több utcai árus akadt, és a hintók több tucat kávékimérés, használt ruhákkal megrakott pult és zöldségekkel megtöltött láda között haladtak el, melyek mellett roppant termetű asszonyságok fürkészték a tömeget gyanakodva, agyagpipával a szájukban. Néhányan a hintók irányába ordítoztak, de olyan vaskos akcentussal, hogy Doyle csak nagy ritkán tudott kiszűrni belőle pár szót – mint például „átkozott” vagy „rohadék” –, bár az emberek hangja inkább csak kötözködőnek tűnt, mint fenyegetőnek. Hátranézett, aztán megérintette Benner karját. – Nem akarlak megijeszteni – mondta gyorsan. – Van egy kocsi mögöttünk… pontosabban a krumplis kordé mögött… ami úgy fest, mint egy ekhós szekér. Azóta követ, hogy ráfordultunk a Bayswater Roadra. – Az Isten szerelmére, Brendan, az az előző sarok volt! – szisszent fel Benner türelmetlenül. De azért ő is hátranézett. – A pokolba is, hisz ez… – Az arca hirtelen elgondolkodóvá vált. – Szerintem ez egy cigány szekér. – Már megint a cigányok – mondta Doyle. – De ők nem szoktak… úgy értem, általában nem túl gyakran látogatnak a nagyvárosokba, igaz? – Nem tudom – mondta Benner lassan. – Még abban sem vagyok biztos, vajon tényleg a cigányoké-e, de mindenesetre szólok majd Darrow-nak. Miközben zörögve végiggördültek a St. Martin Lane-en és elhaladtak egy magas, ódon templom mellett, az utca egyre keskenyebbé és sötétebbé vált, és az alacsony, gyéren megvilágított kapualjakban bámészkodó emberek láttán Doyle kifejezetten hálás volt Benner fegyvereiért; aztán az utca ismét kiszélesedett, és elöntötte a fény meg a nyüzsgés, és kint is voltak a Strandnek nevezett széles sugárúton. Benner bonyolult pisztolya eltűnt a bőriszákban. 35

– A Korona és Horgony ott van a sarok mögött – mondta. – És az utolsó pár kanyarban nyomát sem láttam az ekhós szekerednek. Doyle két épület között egy villanásra megpillantotta a Temze holdfényben csillogó vizét. Úgy tűnt, mintha hiányozna egy híd, amit 1979-es londoni látogatása során látott, de mielőtt betájolhatta volna magát, befordultak egy kis utcába, és nyikorogva megálltak egy kétemeletes, félig kőből, félig gerendákból összerótt épület mellett, aminek nyitott ajtaja felett cégér lengedezett. A Korona és Horgony, olvasta Doyle. Amikor a vendégek kikászálódtak a hintókból, elkezdett kopogni az eső. Darrow, akinek a keze eltűnt egy szőrme-muffban, a menet élére állt. – Te – biccentett az első hintó kocsisa felé – leparkolod a kocsikat. A többiek velünk jönnek. Gyerünk, mindenki. – És ezzel bevezette tizenhét fős társaságát a fogadó melegébe. – Jóságos ég, uram! – kiáltotta a fiú, aki előrohant valahonnan. – Mindannyian vacsorázni jöttek? Miért nem szóltak előre, akkor kinyitottuk volna a hátsó dísztermet. De lássuk csak, lehet, hogy jut elég hely itt a söntésben is, és… – Nem vacsorázni jöttünk – mondta Darrow türelmetlenül. – Mr. Coleridge előadására vagyunk kíváncsiak. – Csak nem? – A fiú megfordult, és bekiabált az egyik folyosóba. – Mr. Lawrence! Van itt egy csomó ember, akik szintén azt hitték, hogy az a költő most szombaton fog előadást tartani! Darrow arcából minden szín kifutott, és hirtelen nem tűnt másnak, csak egy groteszk ruhákba öltöztetett vénembernek. Kezéből kihullott a szőrmemuff és tompán puffant a keményfa padlón. Senki sem szólt semmit, bár Doyle érezte, hogy döbbenete és csalódottsága alatt kezd felgyűlni a hisztérikus nevetés, ami hamarosan eléri a kritikus pontot. Feldúlt arcú férfi sietett feléjük, nyomában egy hosszú, ősz hajú, pocakos férfival. – Lawrence vagyok, a tulajdonos – mondta. – Mr. Montagu a következő szombatra, október nyolcadikára tette át az előadást, és én nem tehetek róla, hogy maguk mind ma este érkeztek. Mr. Montagu nincsen itt, és rendkívül megharagudna, ha… Doyle először csak egy pillantásra méltatta pufók arcú, betegnek látszó férfit, aki bocsánatkérően pislogott a tulajdonos mellett, de a következő pillanatban hitetlenkedve meredt rá. Növekvő izgatottsággal felemelte a kezét, olyan gyorsan, hogy a tulajdonos szava elakadt mondat közben, és a Lawrence mellett álló férfihoz hajolt. – Mr. Coleridge, ha nem csalódom? – Így van – felelte a férfi és mindannyiuk bocsánatáért esedezem. – Elnézést – mondta Doyle, és Lawrence felé fordult. – A fiú mintha említett volna egy dísztermet, ami jelenleg üresen áll. – Nos, igen, ez így igaz, de nincsen felsöpörve, sem begyújtva… egyébként is, Mr. Montagu… – Montagut nem fogja zavarni. – Doyle Darrow felé fordult, akinek az arca már kezdte visszanyerni a színét. – Bizonyára van annyi pénz önnél, Mr. Darrow, ami fedezi a szükséges kiadásokat – mondta. – Én úgy hiszem, hogy ez az úr megfelelő summa ellenében biztosan begyújtat a kandallóba és hozat némi innivalót a díszterembe. Végtére is Mr. Coleridge, akárcsak mi, nyilvánvalóan úgy gondolta, ez az ő estéje lesz, ezért botorság lenne kint hallgatnunk őt az utcán, amikor akad itt néhány üres szoba a fogadóban! Biztos vagyok benne – közölte be Lawrence-szel –, hogy ebben Mr. Montagu sem találhat semmi kivetnivalót. – Hát – mondta a tulajdonos vonakodva –, ez azt jelenti, hogy néhány emberemet el kell vonnom a fontos tennivalóktól… mindannyiunknak sok fáradtságába kerül a dolog… – Száz arany fontsterlinget fizetek! – kiáltotta Darrow vadul. – Rendben van – nyögte Lawrence elakadó lélegzettel. – De ha kérhetném, uram, kissé halkabban, ha lehet. Coleridge rémülten pillantott rájuk. 36

– Uraim, nem engedhetem. – Én undorítóan vagyonos ember vagyok – mondta Darrow, aki most már visszanyerte nyugalmát. – A pénz egyáltalán nem számít nekem semmit. Benner, hozd ide a pénzt a hintóból, míg Mr. Lawrence lesz oly kedves elkalauzolni minket a díszterembe. – Egyik karjával Coleridge vállát ölelte át, a másikkal Doyle-t szorongatta, és követték az izgő-mozgó, fürge léptű tulajdonost. – Kiejtésükből ítélve önök amerikaiak, ha nem tévedek? – kérdezte a kissé megrökönyödött Coleridge. Doyle észrevette, hogy a férfi minden r betűjét kiejti; ez lehet az a bizonyos devonshire-i akcentus, ami ekkoriban még létezett. Ez valahogy tovább fokozta a Coleridge lényéből áradó sebezhetőség érzését. – Igen – felelte Darrow. – Virginiából jöttünk. Richmondból. – Ó. Mindig is szívesen felkerestem volna az Egyesült Államokat. Ami azt illeti, néhány barátommal terveztünk is valaha ilyesmit. Az épület túlsó oldalán található díszterem sötét volt és nagyon hideg. – Ne törődjenek a söpréssel – mondta Darrow, és energikusan elkezdte lepakolni a hosszú asztalon feltornyozott székeket. – Fényt ide, gyújtsanak be a kandallóba, hozzanak bőséges mennyiségű bort és brandyt, és nem lesz semmi gond. – Azonnal, Mr. Darrow – mondta Lawrence, és kirobogott a szobából. *** Coleridge még kortyolt egyet a brandyből, aztán felállt. Körülnézett az immáron huszonegy főre növekedett társaságon, mert miután a szomszéd szobában vacsorázó háromfős kompánia meghallotta, miről van szó, úgy döntött, csatlakozik a csoporthoz. Egyikük felnyitott egy noteszt, és várakozóan szorongatta ceruzáját. – Mint azt önök kétségtelenül ugyanolyan jól tudják, mint én – kezdte a költő –, amikor Cromwell Stuart-ellenes pártja, a köznyelvben csak kerekfejűeknek nevezett újítók a „királyok isteni elrendeltetése” dacára lefejezték I. Károlyt, az angol irodalom egész hangneme jelentős változásokon ment át, komorabbá és a művek számát tekintve jelentéktelenebbé vált. Erzsébet uralkodásának athéni pompája – vagy mondhatnám azt is, hogy egész korának pompája, hiszen ezekben az években országunk mindazon dicsőséges eredményeket fel tudta mutatni, amelyeket sem előtte, sem utána nem sikerült neki – átadta a helyét a puritánok ridegségének, akik mind elődeik extravaganciájától, mind fényes meglátásaitól szigorúan távol tartották magukat. Amikor Cromwell hatalomra jutott, John Milton már betöltötte harmincnegyedik életévét, és ez azt jelenti, hogy bár támogatta a Stuartellenes pártot és örömmel üdvözölte a vasfegyelemre és önuralomra buzdító gondolkodásmódot, filozófiája még az előző kor alkonyán teljesedett ki igazán… Miközben Coleridge folytatta előadását, és beszédébe belemelegedve megfeledkezett bocsánatkérő hangsúlyáról és sokkal határozottabban kezdett fogalmazni, Doyle lopott pillantásokat vetett a társaságra. A noteszt szorongató idegen buzgón jegyzetelt gyorsírással, és Doyle-ban most tudatosult, hogy ő lehet az a tanító, akit Darrow említett múlt éjjel. Irigykedve bámulta a füzetet; ha a szerencse velem van, gondolta, százhetven év múlva ráteszem a kezem arra a füzetre. A férfi felnézett, elkapta Doyle pillantását és elmosolyodott. Doyle bólintott, majd gyorsan elfordította a tekintetét. Ne bámészkodj, gondolta dühösen – jegyzetelj tovább. A Thibodeau-házaspár mindkét tagja félig lehunyt szemmel meredt Coleridge-ra, és Doyle egy pillanatra már attól tartott, hogy az öreg tudósok esetleg elszunnyadtak; aztán rájött, kifejezéstelen tekintetük hihetetlen összpontosítást rejt, és közvetlenül a memóriájukban rögzítik az előadást, hatékonyabban, mint bármilyen videokamera. Darrow nyugodt, elégedett mosollyal nézte a költőt, és valószínűleg nem is nagyon figyelt 37

az előadásra, hanem egyszerűen boldog volt, amiért a közönségnek láthatóan kedvére volt a mutatvány. Benner a kezét bámulta, mintha az egész előadás csak egy közjáték lenne, rövid pihenő valami hamarosan bekövetkező hatalmas próbatétel előtt. Vajon a nyomornegyeden keresztül vezető visszaút miatt aggódik? Idefelé nem tűnt túlzottan idegesnek, tűnődött Doyle. – Így hát Milton a hit kérdésére csupaszítja le a problémát – mondta Coleridge rátérve beszéde befejező gondolataira –, és ez a hit sokkal függetlenebb, inkább autonóm – ami azt illeti, sokkal őszintébben erős –, mint az, amelyet a puritánok kerestek. Szerinte a Hit nem holmi egzotikus virág, amit csak úgy tarthatunk fenn, ha áldozatos munkával elzárjuk magunktól a hétköznapi világ legtöbb aspektusát, se nem hasznos téveszme, melyet álokoskodásokkal és féligazságokkal kell életben tartani – röviden fogalmazva: nem a szándékosan elhanyagolt ragaszkodás egy teremtett hitvalláshoz; elsősorban sokkal inkább a világ szövedékében, azaz Isten arcvonásaiban mindenütt jelenlévő mintázatok és tendenciák tiszta felismerése kellene hogy legyen. Ezért van az, hogy a vallás kizárólag tanácsokat és felvilágosításokat adhat, és nem kötheti fel a kényszerítés sarkantyúit – hiszen csak a hit és a viselkedés az, ami mindenkinek egyénileg adatik meg és lehet hibáztatható vagy dicsérhető. Következésképpen valóságos bűntett, ha szándékosan korlátozzuk egy személy abbéli jogát, hogy bármilyen ténynek vagy véleménynek a birtokába jusson – egyetlen darabkát sem nevezhetünk feleslegesnek, hiszen minél több kövecskénk van, legyenek akár sötétek, világosak, annál részletesebb az a mozaik, amely nem más, mint a mi Istenről alkotott képünk. Elhallgatott, majd végignézett hallgatóságán. – Köszönöm – mondta, és leült. – Van valakinek kérdése, kiegészítése vagy ellenvetése? – Doyle-nak feltűnt, hogy mihelyst kilobbant benne a szónoklat tüze, ismét az a kövérkés, nyugodt, öreg fickó lett belőle, akivel a hallban találkoztak – az előadás alatt sokkal markánsabb személyiségnek tűnt. Percy Thibodeau szívélyes modorban felelősségre vonta a költőt, amiért saját hitvallását olvasta ki Milton esszéjéből, és úgy idézett belőle, hogy azzal az ő néhány esszéjét támogassa, és a megilletődött költő egészen terjedelmesen válaszolt, kiemelve azokat a témákat, amelyekben nem értett egyet Miltonnal. – De ha egy olyan nagysággal van dolgunk, mint Milton – jegyezte meg mosolyogva-, a hiúság arra sarkall, hogy azokat a véleményeket idézzem tőle, melyek mindkettőnkre jellemzőek. Darrow előhalászta a mellényzsebéből az óráját, rápillantott a számlapra, aztán felállt. – Attól tartok, ideje felkerekednünk – mondta. – Sem az idő, sem a dagály nem vár senkire, és még hosszú az út, ami előttünk áll. Nagy zajjal csúsztak hátra a székek, a vendégek feltápászkodtak és ügyetlenül küszködtek a kabátjaikkal. Majdnem mindenki, Doyle-t is beleértve, különös hangsúlyt fektetett arra, hogy kezet szoríthasson a költővel, és Percy Thibodeau még egy csókot is lehelt az arcára. – Az ön Sarája aligha róhatja fel önnek azt a csókot, amit egy korombeli hölgytől kap – tette hozzá. A nő, aki Doyle gyanúja szerint híres spiritiszta volt, mintha kezdett volna transzba esni, de Benner sietve odalépett hozzá és mosolyogva súgott valamit a fülébe. A nőről azonnal lefoszlott a révület, és hagyta, hogy a könyökénél fogva kivezessék a szobából. – Benner! – mondta Darrow. – Ó, bocsánat, csinálja csak. Mr. Doyle… lenne olyan kedves szólni Clithertoe-nak, hogy álljon a hintókkal az épület bejáratához? – Természetesen. – Doyle egy pillanatra megállt az ajtóban, még utoljára visszanézett Coleridge-re – attól tartott, talán nem figyelt oda eléggé, talán nem sikerült annyit hasznosítania az estéből, mint mondjuk a Thibodeau-házaspárnak –, aztán sóhajtva elfordult. A hall sötét volt, a padló egyenlőtlen, sem Bennert, sem a boldogtalan médiumot nem látta 38

sehol. Doyle tapogatózva befordult a sarok mögé, de a bejárati hall helyett egy lépcső lábánál találta magát; az alsó néhány lépcsőfokot megvilágította egy fali gyertyatartó. Ez biztosan a másik irány, gondolta, és megfordult. Hatalmasat ugrott megdöbbenésében, mert egy szálfatermetű férfi állt közvetlenül mögötte; ragyás arcát valahogy visszatetsző módon csíkozták a ráncok, mintha egész életében mogorva arckifejezéssel nézett volna a világba, a feje pedig kopasz volt, mint egy keselyű kobakja. – Istenem, de megijesztett – sóhajtott fel Doyle. – Bocsásson meg, de úgy tűnik… A férfi meglepő erővel megragadta a kezét, egész testében megpördítve a vállára kapta, és amíg Doyle a hirtelen fájdalomtól tátogott, nedves rongydarab szorult az arcára, és levegő helyett csípős, fűszeres éterszag csapott az orrába. Már amúgy is teljesen elveszítette az egyensúlyát, ezért teljes pánikban elkezdett rugdalózni, és érezte, hogy a csizmája keményen csattan a férfi vállcsontján, de azok a karok meg sem rezzentek. Hiába próbálta visszatartani a lélegzetét, a kapálózástól még jobban letüdőzte az éter kipárolgását. Érezte, hogy a tarkójában meleg masszaként gyűlik fel az öntudatlanság, és bőszen azon töprengett, miért nem ront be valaki a sarkon, Darrow, Benner, vagy akár Coleridge, és miért nem kiált riadót. A zavarodott öntudat utolsó szikrájában az jutott eszébe, hogy ez az alak csak az a „hullaszerű, kopasz vénember” lehet, akit Benner megriasztott islingtoni sátrában 1805-ben, néhány évvel vagy pár órával ezelőtt. *** Az esti kocsikázást, amit Haszontalan Richard kellemes menekvésnek talált az izzasztó munka elől, mert így végre nem kellett hosszú órákon át Anglia fémkanalainak végtelennek tűnő készleteit beolvasztania, egészen elrontotta Wilbur, aki részletesen elmesélte, hogyan jelent meg a zsákmányuk azon a mezőn. – Kilopóztam és követtem az öreget – suttogta Wilbur, miközben a szekér bakján üldögélve vártak a főnök visszatértére –, és ő lassan sétált az erdőben, néha megállt, megint elindult, és nála volt egy csomó fura játékszere – elvitte azt az agyagedényt, amiben sav van meg ólom, tudod, ami megszúr, ha megfogod a tetején a két fémgombot. Állandóan megállt és megfogdosta, a devla tudja, hogy minek, és láttam, hogy mindig visszarántja a kezét, amikor megszúrta az a valami. Meg elvitte az a távcsőszerű dolgot, amiben a rittyentgetős képek vannak. – Richard tudta, hogy a szextánsra gondol; Wilbur sohasem volt képes felfogni, hogy a műszert nem szex-táncnak hívják, ezért örökösen abban a hitben élt, hogy a főnök mocskos képeket lát, ha belekukkant. – Meg állandóan megállt, és belenézegetett a csőbe, gondolom, azért, hogy sebesebben folyjon a vére. Szóval egy fa mögül figyeltem, amikor megindult a mezőn, és állandóan a piszkos képeit nézegette, meg szurkodta magát a fémgombokkal, mintha sajnálná a dolgot. Aztán egyszer, amikor megérintette az agyagcsöbröt, nem kapta el a kezét. Jól megnézte, megrázogatta, megint megfogta, de most sem húzta el a kezét, ezért rögtön tudtam, hogy elromlott. Utána azonnal visszarohant a fák közé, fürgén, mint a nyúl, most egyszer sem állt meg, ezért elterültem a földön, nehogy meglásson. De nem vett észre, és amikor felpislantottam, jó ötven méterre állt tőlem, egy fa mögött, és az üres mezőt bámulta, le sem vette róla a szemét. Ezért én is így tettem, bár kissé meg voltam ijedve, mert bármire készült, még ő is be volt ijedve egy kicsit. Amikor Wilbur szünetet tartott, hogy levegőt is vegyen, Richard az inge alá nyúlt, és két ujjával befogta faragott majmocskája fülét, mert mindig is úgy érezte, hogy a félelmetes történetek csak megriasztanák. – No – folytatta Wilbur álltunk ott pár percet, és én nem mertem elmenni onnan, hátha meghallja a lépteimet. És egyszer csak hangos puffanás hallatszott, szél rázta meg a lombokat, és én éppen akkor pislantottam ki, amikor egy hatalmas, fekete sátor összedőlt a mező 39

közepén. – Ennél a résznél keményen megszorította Haszontalan Richard vállát. És nem volt ott, amikor pár pillanattal előtte kikukucskáltam! Csak úgy megjelent, érted? Rontásűző jeleket vetettem, és vagy egy tucatszor elmondtam, hogy „Fokhagyma!”, mert bárki láthatta, hogy ez a devla műve. Aztán pár csicsás ruhájú csávó mászik ki a sátor alól, elhúzzák, és mit gondolsz, mit látok? Két hintó állt odabent, még a lámpáik is égtek meg minden! És mindkettőben emberek ültek, a lovak teljesen felkantározva, indulásra készen. Az egyik benga csávó meg azt mondja, jó hangosan, „Micsoda ugrás, mi? Mindenki jól van? Mi van a lovakkal?”. De egy másik lecsendesítette. Aztán páran összetekerték és eltemették a sátrat, és a hintók megindultak az út felé. Akkor rohant vissza a főnök a táborba, én meg a nyomában, és azt parancsolta, hogy üljünk szekérre és kövessük őket. Wilbur most már elvonult a szekér hátuljába, és hangos, lassú szuszogásából ítélve kihasználta az alkalmat egy rövid szunyókálásra. Haszontalan Richard irigyelte azt a képességét, hogy képes volt egyszerűen nem gondolni az idegesítő dolgokra. A vén cigány kényelmetlenül fészkelődött a bakon, és a Korona és Horgony hátsó ajtaját bámulta. Ideges lett, mint mindig, ha a városban kellett lennie, és az összes gádzsó őt bámulja, aprastamengrók pedig alig várják, hogy a roma csávót bedughassák a dutyiba, de a tudattól, hogy itt valami varázslatról van szó, máris a veszély előérzetétől sajgott a feje. Richard a cigányok többségével ellentétben képes volt összevetni a múltat és a jelent, és reménytelenül kívánta, bár ne tűnt volna el az öreg Amenophis Fikee nyolc évvel ezelőtt; amíg ő volt a főnökük, csurrant-cseppent a mellékesből rendesen, és az élet sem volt ennyire kemény. Ismét az inge alá csúsztatta a kezét, és megnyugtatóan megpaskolta a majom fejét a hüvelykujjával. A fogadó hátsó ajtaja csikorogva kitárult, és Romany doktor rugózott át a sikátoron egy ernyedt testet cipelve a vállán. – Fel, Wilbur! – szisszent Richard egy pillanattal azelőtt, hogy a főnök megjelent volna a szekér hátuljánál. – Segíts beemelni a fickót, Wilbur – mondta Romany halkan. – Avo, raja – felelte az azonnal éber Wilbur. – Óvatosan, te idióta. Ne csapkodd a fejét – még szükségem van arra, ami benne van. Avo, a takarókra, ez kushto. Most pedig kötözd meg és peckeld ki a száját. – A vén főnök visszaeresztette a ponyvát, szorosan bekötötte, aztán meglepően fürgén megkerülte a szekeret rugós talpú cipőjében és felmászott a bakra Richard mellé. – Úgy tűnik, most akarnak indulni – mondta. – Egyet elkaptam, de azért kövessük a többit. – Avo, raja – felelte Richard engedelmesen. Nyelvével csettintett a lovaknak, a szekér meglódult és a ponyva vadul csapkodott a rázkódó vas ponyvatartókon. Két saroknyira a Korona és Horgonytól ráfordultak a Strandre, majd az út mellé húzódtak. Majdnem fél óráig várakoztak, miközben számos járókelő gyűlt köréjük megcsodálni a szekérponyva oldalaira festett feliratot, ami díszes betűkkel DOKTOR ROMANY VÁNDORLÓ EGYIPTOMI KARAVÁN-ját hirdette. Aztán Romany összehúzta a szemét. – Richard! Ott vannak hát végre – utánuk! Gyeplő csattant, és a szekér visszasorolt a forgalomba. Az utcát zsúfolásig megtöltötték a kocsik és a bricskák, és a két hintó gyorsan távolodott, ezért az öreg cigány kénytelen volt felállni a bakra és minden lovászképességét latba kellett vetnie, hogy szem előtt tudja tartam zsákmányukat. Miközben a szekér majdnem felborult, miközben ráfordult a St. Martin Lane-re és körülöttük riadt és haragos ordítások harsantak, doktor Romany előhúzta az óráját a zsebéből és megnézte, mennyit mutat. – Vissza akarnak érni a kapuhoz, mielőtt az bezárulna – hallotta Richard az öregember mormogását. A három száguldó jármű, kettő egymás mögött, a harmadik pedig a nyomukban, ugyanazon az úton haladt, mint idefelé, és amikor már az Oxford Streeten csattogtak nyugati 40

irányban, Richard biztos volt benne, hogy a második kocsi hátuljában kuporgó magányos férfi kiszúrta a velük azonos sebességgel haladó ekhós szekeret. Amikor bal kéz felől elsuhant mellettük a Hyde Park és minden irányban szurokfekete mezők sorjáztak körülöttük, a hátsó hintó felől torkolattűz villant, mély puffanás hallatszott, és a Richard feje feletti vashurkon pisztolygolyó csattant. – Ó, mulo dadám! – kiáltotta az öreg cigány, és ösztönösen megrántotta a gyeplőt. – Ezek a nyavalyások lőnek ránk! – A pokolba a halott apáddal, inkább gyorsíts! – ordította Romany. – A varázslatom eltéríti a golyókat. Richard összeszorította a fogát, és egyik karjával szegény fa majmocskáját védelmezve ostorával az előző sebességre nógatta a lovakat. A levegő nyirkos volt és hideg, és boldogtalanul azt kívánta, bár lehetne a táborban a forró öntőformák mellett. – Nyilvánvalóan a fasor mögötti mező felé tartanak – szólalt meg Romany. – Hajts rá a következő ösvényre, és egy nagy kanyarral visszamegyünk a táborba. – Ezért kellett hát itt felvernünk a sátrakat, raja? – kérdezte Richard, miközben hálásan megrántotta a kantárszárat, és hagyta, hogy a két hintó eltűnjön a messzeségben. – Te tudtad, hogy ezek az emberek jönni fognak? – Tudtam, hogy valakinek jönnie kell – motyogta Romany. A szekér imbolyogva és rázkódva zötyögött a Bayswater Roadról lekanyarodó kátyús ösvényen, és dél felől kerülte meg a mezőt szegélyező fasort. Lélek sem mutatkozott a sátrak és a füstölgő tábortüzek mellett, csak a kutyák bámulták a jövevényeket, majd a farkukat csóválva bekocogtak a sátrakba, hogy tudassák gazdáikkal, társak érkeztek. Egy pillanattal később felbukkant néhány cigány, és a szekérhez siettek. Romany leugrott a bakról, és elfintorodott, amikor a cipője talpára erősített rugók összecsuklottak, és lába hozzáért a földhöz. – Vidd a foglyot a sátrunkba, Richard – mondta –, és gondoskodj róla, nehogy baja essék vagy megpróbáljon megszökni. – Avo, raja – kiáltotta az öreg cigány a távolodó főnök után, aki tébolyult módon rugózott és pattogott a fák mögött elterülő mező felé, ahol Wilbur szerint a gyilkos idegenek megjelentek a semmiből. Abban a pillanatban, amikor eszébe jutott Wilbur merész tette, Richard úgy határozott, nem hagyja magát lepipálni. – Vidd a sátramba, Wilbur – parancsolta – és kötözd össze, mint egy ósdi bakancsot… mindjárt visszajövök. – Örömmel látta, hogy a másik cigány szeme kidülled a csodálkozástól. Rákacsintott, aztán főnöke nyomába eredt. Kissé balra vette az irányt, hogy valamennyivel távolabb érjen be a fák közé, mint ahol Romany állt – hallotta az öregember óvatos lépteit jobb felől, a sűrűből, bár annyira nem tudott halkan mozogni, mint ő, és mire Romany elhelyezkedett egy széles fatörzs mögött a mező szélén, Richard már egy földhalom mögött kuporgott néma csendben. A hintókat hanyagul egymás mellé állították, minden utas kiszállt belőlük és néhány méterrel távolabb álldogáltak egy csoportban. Richard tizenhét embert számolt meg, és néhány nő is akadt közöttük. – Hallgasson rám végre! – mondta hangosan az egyik öreg férfi, aki elég dühösnek tűnt. – Ennél tovább nem kereshettük. Veszedelmesen kevés mozgásteret hagytunk magunknak az idő miatt. A pokolba is, csak most értünk ide, és alig pár másodperc múlva bezárul a hasadék. Doyle nyilvánvalóan úgy döntött… Fojtott huppanás hallatszott, és az összes alak tehetetlenül zuhant a földre. Aztán Richard észrevetette, hogy a fűben heverő kupacok csak ruhák – az emberek, akik ezeket viselték, eltűntek. A lovak és a hintók magányosan álltak az üres, holdfényes mezőn. – Hát ez mind mulo csávó volt! – suttogta Richard halálra váltan. – Kísértetek! 41

Fokhagyma, fokhagyma, fokhagyma! – Meglátta doktor Romanyt, aki kirontott a mezőre, ezért feltápászkodott és előhúzta a majmot az inge alól. – Nem kell figyelmeztetned – súgta a fülébe. – Már itt sem vagyunk. – A ligeten keresztül visszasietett a táborba. *** Doyle ugyan elsőre képtelen volt összeszedni annyi erőt, hogy kinyissa a szemét, a fejét elködösítő szörnyűséges fertőtlenítőszag és – íz miatt rögtön tudta, hogy ismét a fogorvosi rendelő pihenőszobájában van. Nyelvével körültapogatott a szájában, és megpróbálta kitalálni, melyik fogát húzták ki ez alkalommal. Átkozottul kényelmetlen és dudoros heverőre sikerült lefektetniük, gondolta – és vajon hol lehet a nővér a forró csokoládéval, tűnődött zsémbesen. Kinyitotta a szemét, és bosszúsan látta, hogy nem is a fogorvosi rendelőben van, ezért valószínűleg egyáltalán nem kap forró csokoládét. Egy sátorban volt, és a közeli asztalon álló lámpa fényében két sötét bőrű, bajuszos és fülbevalós férfit látott, aki általa ismeretlen okból rettegve meredtek rá. Az egyikük, akinek göndör hajába ősz csíkok vegyültek, úgy zihált, mintha aki most futott le egy kiadósabb távot. Képtelen volt megmozdítani a kezét és a lábát, de hirtelen eszébe jutott, hogy Angliában van és előadást fog tartani Coleridge-ről a vén, dilis J. Cochran Darrow-nak. És volt képe azt állítani, hogy foglaltatott nekem szobát a szállodában, gondolta dühösen. Szerinte ez az átkozott sátor egy hotelszoba? És kik ezek a bohócok? – Hol van? – recsegte rekedt hangon. – Hol van Darrow? – A két férfi nem szólt, csak még egy lépést hátráltak és továbbra is gorombán bámultak rá. Valószínűleg nem Darrow-nak dolgoznak. – Az öregember, aki velem volt – mondta türelmetlenül. – Hol van? – Elment – mondta a lihegő férfi. – Akkor hívják feli – mondta Doyle. – A számot biztosan megtalálják a könyvben. A két férfinek elakadt a lélegzete, és az egyik apró, faragott majomszobrot rántott elő a zsebéből és két ujjával befogta a fülét. – Mi aztán nem hívunk fel neked semmilyen gádzsó szellemet, devla szolgálója! – sziszegte. – Hát persze, hisz a gádzsó Bibliában leírják a Fenevad számát! Ebben a pillanatban egy kutya osont be a sátorba, farkát a hátsó lábai közé csapva körülsétált a sátorban, aztán eliszkolt. – A raja visszatért – mondta a majmot szorongató férfi. – Tűnj el ott hátul, Wilbur. – Avo – felelte Wilbur lelkesen, és négykézláb kisurrant az egyik ponyva alatt. Doyle a sátorponyvára meredt. Amikor az előbb bejött az a kutya, és kicsit meglebbentette a bejáratot fedő lapot, egy pillanatra tiszta, éjszakai eget látott odakint és a hideg fuvallat fű meg fák illatát sodorta be magával. Elméje végre lerázta magáról az étergőzt, csikorogva beindult, és idegesen megpróbálta összerakni az este eseményeit. Igen, az ugrás sikerült, aztán a város, az a nyomornegyed, és igen, Coleridge! Mrs. Thibodeau meg is csókolta… Doyle gyomra hirtelen jeges csomóba szorult, és érezte, hogy fagyos veríték gyöngyözik a homlokán, mert eszébe jutott támadója, a kopasz férfi. Ó, Istenem, gondolta iszonyodva, lemaradtam a vissza-útról, nem voltam a mezőn, amikor bezárult a hasadék! Egy kéz félrehúzta a ponyvát, és az a kopasz férfi lépett a sátorba, aki foglyul ejtette a Korona és Horgonyban. A vénember furcsán rugózó léptekkel járt. Zsebéből elővett egy szivart, az asztalhoz lépett, a lámpa fölé hajolt és életre szipákolta a szivarját. Utána a priccshez fordult, egyik roppant erejű kezével megragadta Doyle fejét és a bal szeméhez tartotta a szivar parázsló végét. Doyle-t elöntötte a pánik, és egész testében megfeszülve, lábával csapkodva próbált kiszabadulni, de minden erőfeszítése dacára meg sem moccant a feje. Szorosan lehunyt szemhéján keresztül érezte a forróságot; a parázs pár centire lehetett csak tőle. 42

– Ó, Istenem, hagyja abba! – tört ki belőle az ordítás. – Segítség, állítsák meg, vigyék innen ezt az embert! Egy pillanat múlva a hőség enyhült, a kéz pedig elengedte a fejét. Doyle vadul forgatta a fejét és könnyeket pislogott ki a szeméből. Amikor ismét kitisztult a látása, a priccs mellett megpillantotta a kopasz vénembert, aki elgondolkodva pöfékelt a szivarjával. – Mindent tudni akarok – szólalt meg a férfi. – El fogod mondani nekem, honnan jöttek a társaid, hogyan utaztok a kapukon keresztül, hogyan fedeztétek fel a kapukat – mindent el fogsz mondani nekem. Elég világosan beszéltem? – Igen! – nyüszítette Doyle. Az Isten verje meg J. Cochrari Darrow-t, gondolta izzó haraggal, hogy falná fel élve a rák. Nem az én dolgom lett volna intézkedni a kocsik miatt. – Igen, elmondok mindent. Sőt, még gazdaggá is tehetem, ha tesz nekem egy szívességet. – Egy szívességet – ismételte az öregember ámultan. – Igen. – Ahol az előbb a könnyek csorogtak az arcán, viszketett a bőre, és majd megőrült, amiért nem vakarhatta meg. – És nem tréfáltam, amikor azt mondtam, vagyonos emberré teszem. Elárulhatom, mit érdemes megvenni, mibe érdemes befektetni a pénzét… talán még azt is meg tudom mondani, hol találhat rejtett kincseket, ha gondolkodhatok egy kicsit… arany Kaliforniában… Tutankhamon sírja… Doktor Romany megmarkolta a Doyle mellkasára feszülő kötélhurkokat, felrántotta a priccsről és olyan közel hajolt hozzá, hogy arcukat csak néhány centiméter választotta el egymástól. – Szóval a néped ezt is tudja? – suttogta. – Hol van? Doyle kényelmetlen testtartása miatt a kötelek olyan szorosan az oldalába és a vállába vájtak, hogy azt hitte, megint elveszíti az eszméletét, de annyit látott, hogy valamivel sikerült kivívnia a vénember haragját. – Mi? – kérdezte fuldokolva. – Hogy hol van Tut király sírja? Igen… tegyen le, nem kapok levegőt! Romany elengedte a köteleket, és Doyle csattanva vágódott vissza az ágyra; amúgy is kába fejét a ponyváról pattant vissza. – Szóval hol van? – kérdezte Romany vészjóslóan halk hangon. Doyle űzött pillantással nézett körül. Rajtuk kívül csak az öreg cigány tartózkodott a sátorban, és rettegve bámulta Doyle-t, miközben egyetlen szót ismételgetett szünet nélkül, motyogva. – Nos – mondta Doyle bizonytalanul – hajlandó vagyok alkut kötni… Pár pillanattal később tudatosult benne, hogy azért cseng a füle és azért érzi forrónak és zsibbadtnak az arcát, mert a vénember nyitott tenyérrel lekevert neki egy hatalmas pofont. – Szóval hol van? – ismételte meg Romany gyengéden. – Jesszusom, ember, csillapodjon már le! – Hirtelen egész biztos volt benne, hogy kínzója tökéletesen tudja, hol van az a sír, és megpróbálja kideríteni, vajon blöffölt-e. Romany ismét felemelte a kezét. – A Királyok Völgyében! – hadarta Doyle. – A munkások kunyhói alatt, akik egy másik fáraó sírját építették! Ramszeszét, azt hiszem. A vénember mogorván összehúzta a szemét, és néhány másodpercig némán pöfékelt a szivarjából. Aztán megszólalt. – Mindent el fogsz mondani nekem – mondta. Odahúzott egy széket és leült, de a következő pillanatban ismét beügetett a kutya, és a sátornyílásban forgolódva halkan morogni kezdett. – Gádzsók- suttogta az öreg cigány. Kikukucskált a sátorlap résén. – Az ég szerelmére, raja, ezek prastamengrók! Doyle mély levegőt vett, mint aki mindjárt a mélybe veti magát egy magas szikláról, aztán elordította magát: – Seeeegíííítséééég!! –, amennyi csak a tüdejétől és a torkától telt. Az öreg cigány azonnal megpördült, repülőrúgással a padlóra küldte a lámpást, ami 43

szilánkokra tört és égő olaj freccsent a sátor falára; Romany keze szinte ugyanebben a pillanatban rásimult foglya szájára, és annyira kicsavarta a fejét, hogy Doyle farkaszemet nézett a földpadlóval. Még hallotta, hogy az öreg cigány azt kiáltja, „Segítség! Tűz van!”, aztán Romany ökle lesújtott a bal füle mögé, és ismét az öntudatlanságba taszította. Néhány sátor lángokban állt, és Doyle-t rendkívül idegesítette, amiért képtelen fókuszálni a tekintetével; szívesen megfeledkezett volna a szájába tömött, gyapjúízű rongyról és a csuklóját a derekához szorító kötelékekről, és a tűz elsőrendű figyelemelterő látványosság lehetett volna, ha mondjuk képes lett volna látni. Halványan rémlett neki, hogy a félelmetes kopasz férfi hanyag mozdulattal az egyik fa tövébe hajítja, és még mielőtt ülő helyzetben magára hagyná és visszasietne az üvöltözés és a tűz irányába, még megméri a pulzusát, aztán hüvelykujjával felhúzza a szemöldökét és átható pillantással a szemébe mered. Igazából ez ébresztette fel – a fájdalom, amit a férfi hüvelykujja lobbantott megperzselt szemhéjában. Hátrahajtotta a fejét; két Holdat látok az égen, gondolta riadtan. Az agya ugyan úgy zakatolt, mint egy javításra váró motor, de azt egészen gyorsan kikövetkeztette, hogy valószínűleg duplán lát, ez esetben viszont csupán egy sátor lángol. Fájdalmas erőfeszítéssel sikerült egy Holdat varázsolnia a kettőből. Visszahajtotta a fejét, és csak egyetlen tüzet látott. Mintha hűs szellő hussant volna végig elméje zavaros mélységein, és hirtelen több dolog is tudatosult benne – a fű és a kavicsok a feneke alatt, a hátának simuló göcsörtös fatörzs és a kötelek fájdalmas szorítása. Darrow válogatott csemegéi előzetes figyelmeztetés nélkül, kegyetlen hányinger kíséretében tolultak fel a torkába, de eltökélten legyűrte a késztetést és visszanyelte az egészet. Az éjszakai szél hidegen simított végig a verítéken, ami hirtelen kiverte az arcát és a kezét, és megpróbált nem gondolkodni azon, mi történt volna, ha még öntudatlanul, ronggyal a szájában lesz rajta úrrá a hányinger. Nekiállt megszabadulni a szájpecektől; nyelvével előrelökdöste, aztán ráharapott a fogával, hogy a nyelvével tovább tudja tologatni. Végül aztán sikerült kiküzdenie a szájából és a bőrszalag alól, ami az arcára szorította, és addig rázta a fejét, amíg a rongycsomó a fűbe nem pottyant. Kitátotta a száját és mélyeket kortyolt a levegőből, miközben megpróbálta összeszedni a gondolatait. Azt nem tudta, hogyan került a fa tövébe tüzet nézni, de a vénember szivarjára és az arcára feszülő jóféle bőrövre még kiválóan emlékezett. Szinte öntudatlan mozdulattal ellökte magát a fától, arccal előre a fűbe zuhant és a fűben hemperegve menekülni kezdett. Hamar elszédült, és kezdtek elillanni újonnan visszatért, tiszta gondolatai, de csak folytatta tovább az útját; feltápászkodott az egyik térdére, hintáztatta magát, nagy nekirugaszkodással előrevetette magét, és hagyta, hogy a lendület átfordítsa a vállán, aztán kezdte élőiről. Kétszer meg kellett állnia, mert borzalmasan rosszul volt, és őszintén örült, amiért sikerült megszabadulnia a pecektől. Idővel már arról is megfeledkezett, miért választotta a helyváltoztatásnak ezt a különös formáját, és arra gondolt, hogy ő valójában egy ceruza, és az asztal pereme felé gurul, vagy egy szivar, ami éppen lepottyanni készül a fotel karfájáról – de nem, nem akart szivarokra gondolni. A teste alól hirtelen eltűnt a talaj. Görcsösen megfeszült a levegőben, aztán a következő pillanatban jéghidegen áradó víz nyelte el. Sikerült ugyan felbuknia a felszínre, de a hidegtől megdermedt tüdeje képtelen volt levegőt venni, és máris a víz alatt volt ismét; hiába próbálta kézzel-lábbal lefeszegetni magáról a köteleket. Itt fogok elpusztulni, gondolta – de azért rugdosott tovább, és amikor a feje újra kibukkant a vízből, zihálva kapkodott levegőért. Miután sikerült leküzdenie a kezdeti pánikot, rájött, hogy nem nehéz lábbal előre sodródni az árral, és nagyjából félpercenként felbukni levegőért. A patak valószínűleg elsekélyesedik, mielőtt elérné a Temzét, gondolta, és akkor majd valahogy kikecmergek a partra. A sarka beleakadt valamibe; egész testében megpördült és a vállával nekivágódott egy sziklának. Felordított. A következő kődarab a gyomra közepén kapta telibe, de meggyötört hasizmai segítségével addig megtartotta magát a sziklán, amíg ismét képes volt levegőt venni. 44

A hátát csapkodó, gyors folyású víz segített ugyan fennmaradni a kövön, de már érezte, hogy csúszik lefelé – körmével hiába is kaparta a nedves felületet –, és máris nem volt annyira biztos abban, hogy segítség nélkül képes lesz kijutni a partra. – Seeegüísééég! – sikoltotta, és az erőfeszítéstől először is azonnal lecsúszott a szikláról, másodszor pedig eszébe jutott az előző alkalom, hogy ugyanez a kiáltás szakadt ki belőle. Az ég szerelmére, raja, ezek prastamengrók! – gondolta, miközben a sodrás magával ragadta, és majdnem minden erejétől megfosztva elmerült a vízben. Még kétszer kiáltott segítségért, miközben most már teljesen tehetetlenül sodródott tovább, irányíthatatlanul pörögve, hol a feje volt elől, hol a lába, aztán kétségbeesetten tudatosult benne, hogy erejéből mindössze egyetlen kiáltásra futja; egész testtel kilökte magát a vízből, és teleszívta a tüdejét levegővel, hogy jó hangos legyen az az ordítás, amikor valami éles és hideg kapott a kabátjába, és magával rántotta folyásiránnyal szemben. A levegő vad, jajveszékelő sikolyban szakadt ki belőle. – Jóságos Isten, ember – kiáltott egy meglepett hang a közelben –, hagyja már abba! Éppen megmentettem az irháját! – Szerintem eltörted a gerincét, apa – szólalt meg egy lelkes leányhang. – Ülj vissza, Sheila. Dehogy törtem el. Ülj le szépen a túloldalon, mert nem akarom, hogy felboruljunk, ha beemelem ezt a nyomorultat. Doyle érezte, hogy kisebb-nagyobb nehézségekkel elkezdik visszafelé vonszolni a vízben, és a válla felett hátrapillantva egy púposra megrakott evezős csónakot látott, meg néhány embert; egy idős férfi éppen a csónak felé húzta a horgas végű, hosszú csáklyával, amivel az előbb elkapta a kabátját. Doyle teljesen elengedte magát, egész testsúlyával a horogra nehezedett: fejét hátrahajtotta és a Holdat bámulta, miközben hatalmas kortyokban szívta be a hűvös, éjszakai levegőt. – Istenem, Meg, ezt nézd! – hallatszott a férfi hangja, amikor a csáklya a hajóperemen koppant, és két marok megragadta Doyle vállát. – Ezt az alakot úgy összekötözték, mint egy búgócsigát. Egy női hang motyogott valamit, amiből Doyle nem értett semmit. – Hát – folytatta a férfi –, csak nem nézhettük szó nélkül, hogy csak úgy elsodorják mellettünk a hullámok, nem? De biztosan nagyra értékeli majd, ha megtudja, kikkel van dolga… szegény, keményen dolgozó kereskedőkkel, akiknek ez a jó szamaritánushoz illő cselekedet nem kevés pénzükbe került. Kétségtelenül értékelni fogja majd. – Kattanás hallatszott, aztán szakértő módon kés kezdte el fűrészelni a köteleket. – Ez az, most fel a lábat, mindjárt megleszünk az összessel. Jól van, meg is volnánk. Namost… a fenébe, Sheila, nem megmondtam, hogy ülj le a csónak túlsó felében? – Látni akartam, megkínozták-e – mondta a lány. – Hát mit ne mondják, elég nagy kínzás az, ha valakit a kezét-lábát összekötözve a Chelsea Creekbe hajítanak, hogy aztán egy ostoba fruska locsogását kelljen hallgatnia, amikor kihalásszák. Ülj le. A férfi a gallérjánál fogva megemelte Doyle-t, aztán a válla felett átnyúlva félrehajtotta az ázott kabátszárnyakat és az övet megragadva behúzta a hátsó csónakülésre. Doyle megpróbált segíteni neki, de erőtlensége miatt mindössze annyi . telt tőle, hogy végigsimított a palánkon. Mozdulatlanul hevert a padon; még mindig teljesen lenyűgözte a nyugalom és a légzés öröme. – Köszönöm – sikerült kipréselnie magából zihálva. – Egy perc múlva… elsüllyedtem… volna. – A férjem megmentette az életét – mondta egy krumpliarcú öreg nő ridegen, aki behajolt a látóterébe. – Nohát, Meg, ezt ő is ugyanolyan jól tudja, mint te, és én biztosra veszem, hogy nagylelkűen kifejezi majd a háláját. No, de ne henyéljünk tovább, mert a part felé sodródunk. – A férfi helyet foglalt a középső padon, és Doyle hallotta az evezővillák zörgését, amikor 45

felemelte a lapátokat. – Mit ne mondjak, jól bele kell húznom az evezésbe, ha be akarom pótolni az elvesztegetett időt, Meg – mondta a kelleténél kicsit hangosabban. – És valószínűleg még így is lecsúsztunk a szokásos helyünkről a billingsgate-i piacon. – Elhallgatott, aztán megremegett a csónak, ahogy a férfi nekifeszült az evezőknek. Sheila, a lány kíváncsian Doyle fölé hajolt. – Úri holmik voltak ám ezek, mielőtt fuccs lett volna nekik – jegyezte meg. Doyle bólintott. – Ma éjjel vettem fel először ezt a ruhát – mondta rekedten. – Ki kötözte meg és dobta a patakba? Doyle addigra némileg visszanyerte az erejét és rendesen szedte a levegőt, és felült. – Cigányok – válaszolta. – És, ööö, ki is raboltak. Egy centem, akarom mondani, pennym se maradt. – Istenem, Chris – szakította félbe az öregasszony –, ez azt mondja, nincsen pénze. Meg úgy beszél, mint valami külhoni. Az evezők ritmikus nyikorgása elhallgatott. – Mondja csak, uram, maga hová valósi? – kérdezte Chris. – Kalif… ööö, Amerikából jöttem. – A szellő végigsimított ázott ruháin, és megborzongott. Összeszorította a száját, hogy ne hallatsszon, mennyire vacog a foga. – Nőház, Meg, akkor bizonyára van pénze az utazásra. Logikusnak tűnik, nem? Hol van a szállása, uram? – Tulajdonképpen… a fenébe is, szörnyen hideg van, nincsen valami, amit magamra teríthetnék?… tulajdonképpen csak most érkeztem. Mindenemet elvették: az összes pénzemet, poggyászomat, az, ööö, útlevelemet… – Más szóval ez csak egy reszkető nyomorult – jelentette ki Meg. Felháborodottan Doylera pillantott. – És mondja, miképpen szándékozik viszonozni, hogy jóságunkban megmentettük az életét? Doyle kezdett dühös lenni. – Miért nem közölték a tarifát, mielőtt kihalásztak volna a vízből? Akkor szólhattam volna előre, hogy nem engedhetem meg magamnak, és kereshettek volna egy megmentésre váró tehetősebb személyt. Ha jól rémlik, ezt a részét nem olvastam a példabeszédnek – azt, amikor az irgalmas szamaritánus részletes számlát tol a szegény ördög orra alá. – Meg – szólalt meg Chris – szegény embernek igaza van, és akkor sem fogadnánk el tőle pénzt, ha lenne neki. Tudom, hogy szívesen ledolgozza majd a tartozását – mert végtére is Isten és ember szemében egyaránt tartozik nekünk segít felállítani a standot meg cipeli a kosarat, amikor Sheila nem ér rá. – Szemügyre vette Doyle kabátját és csizmáját. – Most pedig keríts neki egy takarót, hadd szabaduljon meg ezektől a nedves göncöktől. Odaadhatjuk neki Patrick öreg munkaruháját a lerongyolódott öltözékéért cserébe, aztán megpróbálhatjuk eladni kapacarongynak. Doyle kapott egy hagymaszagot árasztó takarót, Meg pedig az orrban heverő ládából előásott egy vastag, nehéz kabátot meg egy nadrágot – mindkettő elnyűtt, toldozott-foldozott, sötét kordbársonyból készült –, egy valaha fehér inget és egy öreg csizmát, amit talán Chris viselhetett, amikor annyi idős volt, mint Doyle. – Áhá! – jegyezte meg, amikor a kezébe akadt egy piszkosfehér sál. – Patrick harmadik legjobb nyakbavalója. Az éjszaka hideg volt, és Doyle már nagyon szeretett volna belebújni ezekbe a nyomorúságos, de tiszta ruhákba. Amikor a takaró alól kihajigálta ázott holmijait, Meg egyesével összegyűjtötte mindet és olyan gondosan elrakta őket, hogy látszott, jó árat remél értük. A takaróval egészen szárazra dörgölte a haját, aztán, amikor már nem fázott, és úgy érezte, egészen rendbejött, az evezőpad szélére húzódott a tócsából, amiben eddig kucorgott. Mit nem adott volna egy pipáért, szivarért vagy akár egy cigarettáért! Most vette csak észre, hogy 46

a csónakot zsúfolásig megtöltik a különböző fadézsák és a vitorlavászonból varrt, dudoros zsákok. – Tényleg hagymaszagot érzek, meg… – Borsólevest – mondta az ifjú Sheila. – A halászokat és a halárusokat megveszi az Isten hidege a billinsgate-i piacon. Még két pennyt is hajlandóak megadni egy tányérnyi adagért. Télen meg hármat. – A hagyma… a fő bevételünk – lihegte Chris. – A leves… csak ajándék.., alig kapunk érte annyit… amennyibe az elkészítése került… Hát persze, gondolta Doyle savanyúan. A Hold alacsonyan lebegett a látóhatár felett, nagy volt, aranyszínű és homályos, és túlvilági ragyogása varázslatos fénybe borította a fákat, mezőket és a hullámokat, egészen addig, amíg Meg le nem akasztotta és lángra nem csiholta a lámpást. Előttük kiszélesedett a víz, és Chris bal felé kormányozta a csónakot. – Na, mostan már a Temzén vagyunk – mondta csendesen. A folyó széles szalagján néhány egymáshoz láncolt csónak ringatózott; súlyos, nagy merülésű alkotmányok voltak, kusza kötélzetük alatt ponyvával borított, hatalmas kockák látszottak. – Szénaszállítók – mondta Sheila, és lekucorodott Doyle mellé. – Egyszer láttuk, hogy felgyulladt egy ilyen, és a lángoló emberek a bálákról ugráltak a vízbe. Na, az már látványosság volt… sokkal jobb, mint azok az egypennys vándorszínházak, meg hát ingyen is volt. – Remélem, az… az előadók is élvezték – mondta Doyle. Az jutott eszébe, milyen érdekes elbeszélést kanyaríthat ebből az utazásból a Boddles vagy a White's klubban egy pohár brandy mellett, ha sikerül jól megszednie magát. Mert nem voltak kétségei, hogy ez sikerülni fog. Az első pár nap nyilvánvalóan igen nehéz lesz, de a huszadik századból hozott tudása kétségkívül az ő javára fordítja majd a szerencsét. A pokolba is, kezdetben elszegődik egy újsághoz, talán elejt néhány meglepő kinyilatkoztatást a háború kimenetelével és a kortárs irodalmi irányzatokkal kapcsolatban; ráadásul Ashblessnek egy héten belül meg kell érkeznie Londonba, és nem lesz nehéz barátságot kötni vele; két éven belül pedig Byron is visszatér Angliába, és még azelőtt bemutatkozik neki, hogy a Childe Harold sikere szupersztárrá tenné. Miért ne találhatnék fel mindenféle dolgot, gondolta – a villanykörtét, a belsőégésű motort, a latakia dohányt, az angolvécét… nem, jobb, ha nem teszek semmi olyasmit, amivel megváltoztathatnám a történelem menetét – az efféle kontárkodás ahhoz vezethet, hogy meg sem valósul az út, aminek köszönhetően eljutottam ide, vagy mondjuk apám és anyám sohasem találkoznak egymással. Óvatosnak kell lennem… de azt hiszem, adhatnék néhány tuti tippet Faraday-nek, Pasteurnek meg a többieknek. Hohó! Eszébe jutott, amikor megkérdezte William Ashbless portréját, milyenek voltak a szivarok, az italok és a nők az ő korában. Nos, Isten azt akarta, hogy saját magam győződjek meg róla, nyugtázta magában. Ásított és nekivetette a hátát egy hagymával tömött zsáknak. – Ébresszenek fel, ha megérkeztünk a városba – mondta, aztán hagyta, hogy álomba ringassa a csónak mozgása.

47

3. „A városba vitte szégyene De csak egy Bohóc állt szóba vele…” – Régi ballada

Habár a tulajdonképpeni billingsgate-i halpiac a Lower Thames Street folyó felőli oldalán található egy hatalmas pajtában, a vándorárusok krumplival, káposztával, hagymával és répával megrakott taligái szinte egymáshoz tapadva vánszorogtak a Thames Streeten a keleti Tower Stairstől, ahol a fehér középkori kastély négy tornyán zászlókat lenget a szél, egészen az utca nyugati végén található Vámhivatal görög stílusú épületéig, és közben elhaladtak a Billingsgate Piac nyolc zsúfolt rakpartja mellett, messze nyugatra, a London Bridge-en is túl; a lármás, nyüzsgő kereskedelmi tevékenység az egész utcát betöltötte, a Thames Street északi részéről nyíló sikátoroktól kezdve addig, ahol egyszer csak vége szakadt a kövezett útnak, és átadta a helyét a három méter mélyen hullámzó folyónak, ahol a gerendából ácsolt mólók mellett sorban ringatóztak az osztrigaárusok csónakjai; a keskeny, hullámzó sikátort Oyster Streetnek, Osztriga utcának nevezték. Doyle, aki az előbb jött ki a halárusok pajtájából és most az egyik saroknál támaszkodott, úgy érezte, hogy reggel óta a nyüzsgő környék minden egyes centiméterét bejárta már. Undorodva lenézett hosszúkás hagymákkal megrakott kosarára, és arra gondolt, bárcsak ne ezekkel próbálta volna csillapítani mardosó éhségét. Megtapogatta a zsebét, hogy megbizonyosodjon róla, megvan még az a négy penny, amit eddig keresett. – Egy shilling felett a magáé a haszon, mondta Chris legutoljára, amikor Sheilával visszatértek a csónakhoz. – Most már biztosan rájött a dolog fortélyára, szóval akár egyedül is nekikezdhet. Ezzel Doyle kezébe nyomott egy kosarat az egész rakomány legszánalmasabb külsejű hagymáival megpakolva, aztán elindította az egyik irányba, Sheilát pedig a másikba. A morbid leányzó ugyan nem volt valami remek társaság, de most hiányolta. És egy shilling az tizenkét penny, gondolta elkeseredetten; ezekkel a nyomorúságos zöldségekkel az életben nem szedek össze annyit, a borravalóról, ahogyan ők nevezik, már nem is beszélve. Ellökte magát a deszkafaltól, és a kosarat a melléhez szorítva, keservesen cammogva elindult vissza, a Temze irányába. – Hagymát tessék! – kiabálta csekély lelkesedéssel. – Csak tessék ezekből a szép hagymákból! – A litániát Sheilától tanulta. Egy vándorárus üres szekere döcögött el mellette. A bakon ülő, láthatóan tehetős, idősebb férfi belepillantott a kosarába és felkacagott. – Hagymának mered nevezni ezt a valamit, fiam? Inkább tűnik patkányszarnak. Kijelentése nagy vidámságot keltett a közelében álldogáló tömegben. Kemény arcú fiú rontott elő az emberek közül, és fürge mozdulattal belerúgott a kosár aljába. A kosár kirepült Doyle kezéből és mindenfelé zöldségek potyogtak a kövezetre. Az egyik az orrán koppant, és a röhögés még hangosabbá vált. A bakon ülő árus összeszorította a száját, mint akinek eredetileg nem igazán ez volt a szándéka. – Szánalmas kis nyomoronc vagy te, fiam – szólt oda Doyle-nak, aki kába tekintettel figyelte az utcagyerekek rögtönzött focimeccsét, amiben a hagymák szolgáltak labdaként. – Nesze – tedd el ezt, kétszer annyi, mint amennyit az egész megért. Nesze, te átkozott, 48

ébresztő! – Két pennyt hajított Doyle ösztönösen kitartott markába, aztán indulásra nógatta a lovát. Doyle eltette a pénzt és körülnézett. A tömeg már elveszítette az érdeklődését iránta. Sem a hagymákat, sem a kosarat nem látta sehol. Minek menjek tovább? – gondolta, és leverten a folyó felé kullogott. – Aha, itt van hát Búsképű Felebarátunk! – sipákolta egy magas hang, ami leginkább Miki egér hangjára emlékeztetett. – Nohát, uram, csak nem passzírozták bele a hagymáit a járdalevesbe? Doyle riadtan és feszengve felpillantott. Most vette észre, hogy egy csiricsáré módon kifestett bábu beszél hozzá egy magas bódé tetejéről, amit még harsányabb színekben tobzódó sárkányok és apró emberkék díszítettek. A bódé előtt rongyos utcagyerekek és pár vén csavargó lézengett, akik röhögve nyugtázták, amikor a bábu hívogatóan Doyle felé intett. – Jöjjék csak ide, és hagyja, hadd vidítsa fel a jó öreg Punch! – sipította a bábu. Doyle megrázta a fejét, és érezte, hogy elvörösödik, aztán folytatta volna az útját, de a bábu még hozzátette: – És ha tőlem megtudhatja, hogyan kereshet igazi pénzt, he? – és Doyle erre már megállt. A bábu szeme csillogó kristályból készült, és ezért tényleg úgy tűnt, mintha őt bámulná. Ismét hívogatóan intett feléje. – Mi vesztenivalója van uraságodnak? – kérdezte trillázó hangján. – Az előbb már jól kinevették – és Punch nem próbálkozik azzal, amit másoknak már sikerült egyszer. Doyle a bódéhoz ballagott, de vigyázott, hogy a kétkedő kifejezés ne tűnjön el az arcáról. Vajon a rejtőzködő bábos tényleg hajlandó lenne munkát ajánlani neki? Ostobaság lenne futni hagyni ezt a lehetőséget. Karba font kézzel megállt a bódétól pár méterre. – Mi jár a fejedben, Punch? – kérdezte hangosan. – Aha! – kiáltott fel a bábu, és összecsapta fából faragott kezét. – Szóval külföldi! Kitűnő! De csak az előadás után beszélhet Punch úrral. Foglaljon helyet uraságod. – Az utca macskakő-burkolata felé intett. – A páholyt külön uraságod és kísérője számára tartottuk fenn. Doyle körülnézett. – Kísérőm? – kérdezte. Úgy érezte magát, mint egy komédia beavatatlan szereplője. – Ó, persze – csiripelte az a valami odafent. – Ha nem csalódom, önnel van Balszerencse úrhölgy is. Hm? Doyle vállat vont és leült. A szemébe húzta a sapkáját. A pokolba is, gondolta, úgyis csak tizenegyre kell visszaérnem a csónakhoz, most pedig nem lehet több fél tizenegynél. – Így ni, remek! – kiáltotta a bábu. Kihúzta magát és élethű pillantása végigsuhant gyér számú és igen rongyos közönségén. – Most, hogy uraságod is megérkezett, van szerencsém bejelenteni a Titkos Igézet Uralma című darabot, avagy Punch Új Operáját! A keskeny bódé belsejében melankolikus verkliszó harsant, zihálva és akadozva nyúzta az eredetileg vidám tánczenét, és Doyle eltűnődött azon, vajon többen tartózkodnak-e a paraván mögött, mert ebben a pillanatban felbukkant egy újabb bábu, és feltételezhetően a verklit is tekernie kellett valakinek. Az újonnan érkezett bábu természetesen Judy volt, és Doyle az éhségtől és kimerültségtől kábán figyelte, ahogy az egyik pillanatban kedves szavakat váltanak, a következőben pedig fütykösökkel csépelik egymást. Csak azt nem értette, miért hívják Punch Új Operájának, amikor pontosan a régi, értelmetlenül durva történetet követte – Punchnak vigyáznia kell a síró csecsemőre, és először altatódallal próbálja lecsitítani, majd végül fejjel nekivágja a falnak és kihajítja az apró díszletablakon. Utána bevallja tettét Judynak, majd őt is megöli, amikor az haragjában megüti. Doyle óriásit ásított, és remélte, hogy a műsor nem tart túlságosan sokáig. A napkorong fénye végre átégette az eget fedő lomha, szürke felhőket, és csillogó kordbársony kabátja a melegben kezdett penetráns halszagot árasztani magából. A következő bábu Joey volt, a Bohóc, habár ebben a változatban máshogy hívták – Doyle 49

nem értette pontosan, valami „Órabinnek” vagy hasonlónak –, és gólyalábakon járt. Nyilvánvalóan helyi jellegű szatíra, gondolta Doyle, mert aznap reggel már többször látott a piac különböző pontjain egy gólyalábakon mászkáló bohócot, és ez a bábu itt az orra előtt kiköpött mása volt annak az alaknak, még a némileg lidérces arcfestését is hűen utánozta. A bohóc gunyoros komolysággal éppen arról faggatta Punchot, mit szándékozik tenni szerencsétlen felesége és gyermeke meggyilkolása után. – Hát, azt hiszem, keresek egy rendőrt és feladom magamat – mondta Punch szomorúan. – Az olyan elvetemült, gyilkos gazembereket, mint én, fel kell akasztani. – Hát ez meg micsoda, gondolta Doyle; ennek a Punchnak erkölcsei is vannak? Ez valóban újszerű. – És ezt kitől hallottad? – érdeklődött a bohóc, aki valahogy elengedte az egyik gólyalábat, és szabad kezével Punchra mutatott. – Ki mondta, hogy téged fel kell akasztani? A törvény? Netán annyira kedveled a fakabátokat? – Punch megrázta a fejét. – A rendőrbírók? De hiszen ők csak egy csapat vén, dagadt bolond, akik nem szeretnék, hogy te jól érezd magad. – Erre Punchnak is el kellett ismernie, hogy ez igaz. – Vagy talán Isten? Egy szakállas óriás, aki a felhők között él? Láttál vagy hallottál már olyat, hogy azt mondta volna, nem szabad azt tenned, amihez kedved van? – Hát… nem. – Akkor gyere velem. A két bábu elkezdett helyben járni, majd néhány pillanat múlva felbukkant egy kikiáltónak öltöztetett bábu, és bejelentette, hogy felhatalmazása van „bevinni magát, Mr. Punch”. Punch zavarba jött, de a bohóc apró, csillogó kést húzott elő a kabátujjából, és a kikiáltó szemébe döfte. A Doyle körül ülő kölykök elégedetten visítottak. A láthatóan elégedett Punch gyors örömtáncot lejtett. – Mr. Horrrabin – mondta a bohócnak –, nem tudna szerezni némi vacsorát? Az előadás ezen a ponton visszakanyarodott a megszokott történethez, és Punch meg a bohóc egy füzér kolbászt és egy serpenyőt loptak egy kocsmárostól, bár Doyle emlékei szerint a kocsmárost eredetileg mintha nem gyilkolták volna meg. Punch pajzán kedvében volt; éppen körbe-körbe forogva táncolt a kolbászfüzérrel a kezében, amikor megjelent egy fejetlen bábu, szintén tánclépésekben, nyakcsonkja fel-le ugrándozott az erősödő verklimuzsikára. Punch először megriadt, de Horrabin elmagyarázta neki, hogy ez csak régi cimborája, Scaramouche, „és nem mulatságos olyan dolgokkal cimborálni, amitől mindenki más retteg?”. Punch öklére támasztotta az állát, és eltűnődött ezen, aztán felnevetett, bólintott, és folytatta a táncot. Még a Horrabin-bábu is táncolt a gólyalábain, és Doyle el sem tudta képzelni, milyen kitekert pózokat kell felvennie a bábosnak ahhoz, hogy egyszerre mozgassa ezt a három babát és közben még a zenével is törődjön. Most egy negyedik alak rontott a színpadra – egy nő, olyasféle túlhangsúlyozottan buja alakkal, mint amit a fiúk rajzolnak krétával a falra, de fehér bőre, sötét szeme és hosszú, fehér leple egyértelművé tette, hogy kísértet. – Judy, drágaságom! – kiáltotta Punch, aki nem hagyta abba a táncot. – Hiszen szebb vagy, mint valaha! Punch a színpad pereméig ugrándozott, és akkor hirtelen elhallgatott a zene és a háta mögött lehullott egy függöny, elválasztva őt a többiektől. Tett még néhány bizonytalan lépést, aztán megtorpant, mert ismét egy új alak bukkant fel előtte – fekete csuklyát viselő, komor figura, aki egy akasztófát tolt maga előtt, amin aprócska hurok lengedezett. – Hóhér Jack! – kiáltotta Punch. – Azám, Hóhér Jack – mondta az újonnan érkezett –, avagy Bakó úr, esetleg a Nagy Kaszás. Mit sem számít, minek nevezel, Punch. Azért jöttem, hogy a törvény nevében végezzek veled. Punch összecsapta a kezét. Aztán rengeteg mellébeszélés árán sikerült rávennie Hóhér 50

Jacket, hogy a saját nyakát csúsztassa a hurokba – azt mondta, kíváncsi rá, hogyan működik ez a szerkezet –, aztán megrántotta a kötelet, felrántva a hóhér-babát a levegőbe, akinek kifejezetten élethűen rángatózott a lába. Punch felkacagott, és széttárt karokkal, szívélyesen a közönség felé fordult. – Hurrá! – sipította rajzfilmhős-hangon. – Most már meghalt a Halál, és azt tehetünk, amit csak kedvünk tartja! A háta mögött ismét felcsapódott a függöny, és nagy csattanással beindult a muzsika, de most már nagyon gyorsan és vadul szólt, a bábuk pedig körbetáncolták az akasztófát; Punch Judy szellemével karöltve ugrándozott. Néhány utcakölyök és egy öregember feltápászkodott a kövezetről és elsétált; az öreg undorodva csóválta a fejét. Punch és Judy szelleme a színpad széléig táncolt, így amikor ismét elhallgatott a zene és lehullott a függöny, egyedül maradtak a közönségük előtt. – Hölgyeim és uraim – sipákolta Punch –, ez volt hát Punch Új és Javított Operája. – A bábu lassan végighordozta pillantását megfogyatkozott közönségén – Doyle-t leszámítva két öreg csavargó és három kölyök maradt. Aztán fürge táncot járt, és obszcén módon belecsípett a kísértet-bábuba. – Horrabin alaposan megváltoztatta alázatos szolgátok életét – mondta. – És akinek kérdése van, most beszélhet velem a színpad mögött. – A pillantás, amit Doyle-ra vetett, üvegszeméhez képest meglepően élénknek tűnt, aztán kétoldalról behúzódott a függöny. Az előadás véget ért. Egy öregember és egy fiú sietett el Doyle mellett a keskeny fülke hátsó része felé, és a Punch-bábu, ami az elfüggönyzött színpadon egészen kicsinek tűnt, a személyzeti bejáróként szolgáló függöny felé intett. – Ó, csodálóim! – cincogta. – Egyszerre csak egy – Külföldi Úr utoljára! Doyle kissé ostobán érezte magát, de beállt az egyértelműen félkegyelmű fiú mögé, míg az öregember becsoszogott a bódéba. Olyan, mintha a gyóntatófülke előtt várakoznánk, gondolta savanyúan; ezt csak fokozta a bentről kiszűrődő, fojtott kérdezz-felelek jellegű párbeszéd. Hamarosan feltűnt neki, hogy a nyüzsgő tömegből többen furcsa tekintettel méregetik; egy gyermekét kézen fogva vezető, elegáns férfi szemében szánalom elegyedett lenézéssel, egy keménykötésű, öreg fickó nyilvánvaló irigységgel meredt rá, egy rendőr pedig – legnagyobb rémületére – összeszorított szájjal, gyanakodva méregette, mintha bármelyik pillanatban ott helyben letartóztathatná. Doyle lenézett szakadozott, zsákszerű cipőjére, amit elegáns csizmája helyett kapott Christől és Megtol. Bármi is legyen ez az egész, gondolta, ha van benne pénz és nem törvényellenes, elvállalom – egy időre mindenképpen, csak amíg el nem tűnök ebből az átkozott századból. Az öregember félrehúzta a függönyt, és elsétált anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a fiúra vagy Doyle-ra, és Doyle, aki figyelte, ahogyan eltűnik a tömegben, nem tudta eldönteni, vajon elégedetten vagy csalódottan távozott-e. A fiú belépett a bódéba, és bentről kihallatszott elégedett nevetése. Egy pillanat múlva már kint is volt, kezében egy fényesen csillogó, vadonatúj shillinggel – és túlméretezett kabátja hátán egy krétával rajzolt kereszttel, ami határozottan nem volt ott még az előbb. Visszanézett a bódé tetejére, és pillantása elidőzött a buja alakú Judy mesterien kidolgozott szemén, aki a függöny mögül leste, mit csinál. – Gyere, játssz a mézes fazekamban – suttogta a bábu, és kacsintott. A kölyök kapott egy shillinget, emlékeztette magát, amikor belépett a bódéba – és majd jól megnézem a hátamat, nincsenek-e rajta krétanyomok. Még mielőtt Doyle félrehúzta volna a függönyt, a bábu eltűnt. Besettenkedett a bódéba. Odabent sötét volt, de észrevett egy zsámolyt, és lehuppant rá. Nem látott mást, csak egy alak körvonalait úgy fél méterre tőle, aki magas, csúcsos 51

süveget viselt és vállban groteszk módon kitömött kabátot; az alak megmozdult, előrehajolt, és Doyle tudta, hogy vendéglátója ül előtte. – És most pedig a lerongyolódott külföldi – hallatszott a fuvolázó hang –, aki megpróbál úgy tenni, mintha jól érezné magát az idegen földön. Honnan jöttél? – Ööö… Amerikából. És teljesen elszegényedtem… nincs egy vasam se. Szóval ha tudna nekem adni valami munkát, nagyon örül… gaahh! Egy kéz zörögve félrehúzta egy tolvajlámpás védőajtaját, és az alakot hirtelen elöntötte a fény; egy bohóc volt, arcát iszonytató mintákban vörös, zöld és fehér festék borította vastagon, gyulladásos, kancsal szeme tágra nyitva meredt maga elé, és puffadt arcából megdöbbentően hosszú nyelv furakodott elő. Ugyanaz a bohóc volt, akit aznap már látott sétálgatni a gólyalábain, az, akiről a Horrabin-bábut mintázták. A nyelv visszahúzódott, és az arc egy kicsit megenyhült, de még így is lehetetlen volt kitalálni, milyen arckifejezés rejtőzik a vastag festékréteg alatt, vagy azt, hogy egyáltalán milyen formája lehetett eredetileg. A bohóc törökülésben kuporgott egy zsámolyon, ami kicsit magasabb volt Doyle ülőalkalmatosságánál. – Ha a szemem nem csal, a tüzelőd nagy részét már felélted – mondta a bohóc –, és lassan elkezded behajigálni a székeket, a függönyöket, sőt, még a könyveket is a kandallóba. Szerencséd, hogy ma találkoztak útjaink – bizton állíthatom, holnapra vagy holnaputánra már nem sok maradt volna belőled. Doyle lehunyta a szemét, és megvárta, míg csillapul a szívverése. Riadtan érzékelte, hogy még ez a gyér együttérzés is majdnem könnyekre fakasztotta. Nagyot sóhajtott és felpillantott. – Ha van valami ajánlatod a számomra – mondta halkan –, hadd halljam. A bohóc elvigyorodott, megvillantva sárga fogait, amelyek úgy düledeztek az ínyében, mint sírkövek egy vén, megsüppedt temetőben. – De a padlódeszkát azért még tépdested fel – jegyezte meg elismerően. – Remek. Uraságodnak érzékeny és értelmes arca van; nyilvánvalóan jó neveltetésben részesült és nem ilyen rongy ruhákhoz szokott. Érzett uraságod valaha is vonzódást a színjátszás iránt? – Hát… nem, nem különösebben. Az iskolában szerepeltem néhány darabban. – Mit gondol uraságod, képes lenne betanulni egy szerepet, azon a közönség igényeit felmérve esetleg változtatni és olyan személyiséggé válni, aki iránt ők a legtöbb együttérzést tanúsítják? Doyle ugyan egy szót sem értett mindebből, de pislákoló remény éledt benne. – Azt hiszem, igen. Ha először kaphatnék némi ennivalót meg egy jó ágyat. Azt például tudom, hogy nincsen lámpalázam, mert. .. – A kérdés az – szakította félbe a bohóc –, hogy vajon utcaláza van-e uraságodnak. Amiről én beszélek, az nem holmi ripacskodás egy színházban. – Tessék? Akkor hát micsoda, utcai színjátszás? Nos… – Igen – felelte a bohóc türelmetlenül –, az utcai színjátszás legkifinomultabb vállfaja – a koldulás. Írunk uraságodnak egy szerepet, és attól függően… milyen áldozatokat hajlandó hozni, akár a napi egy fontot is megkeresheti. Amikor Doyle végre ráébredt, hogy amit hízelgésnek vett, valójában csak annak a felmérése volt, képes-e szánalmat ébreszteni az emberekben, úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy csöbör vízzel. – Koldulás? – Egészen beleszédült a haragba. – Hát, köszönöm szépen – mondta ridegen, miközben felkászálódott a zsámolyról –, de van nekem becsületes munkám is; hagymát árulok. – Igen, már tanúja voltam, uraságod milyen tehetséggel végzi munkáját. Menjen csak… de ha meggondolná magát, csak kérdezzen meg valakit az East Enden, hol játsszák Horrabin Punch Operáját. – Nem fogom meggondolni magam – mondta Doyle, és kilépett a bódéból. Addig vissza 52

sem nézett, amíg el nem ért az utcával határos rakpartig. Az ismét gólyalábakra kapott Horrabin éppen távozott. Kézikocsit húzott maga után, amelyen összehajtva és szétszedve hevert maga a bódé. Doyle megborzongott, aztán befordult balra, a partra kitolt pallók felé és tekintetével Chris csónakját kereste. A csónaknak nyoma veszett. A víz fölé kinyúló pallók körül már kevesebb bárka ringatózott, és a folyón szinte nyüzsögtek a keletre és nyugatra tartó hajók – de mi lehet a gond, gondolta Doyle idegesen, a piac csak nem zárhat be ilyenkor, hiszen még csak délelőtt van –, sőt, pár száz méterre megpillantott egy evezős csónakot, amiben minden kétséget kizáróan Meg, Sheila és Chis alakját vélte felfedezni. – Héééjj – Ordítani próbált, de olyan erőtlen volt a hangja, hogy zavartan elhallgatott – ezt talán még a szomszéd csónak legénysége sem hallotta meg. – Rendben, mi itt a gond? Doyle megfordult, és azzal a rendőrrel találta magát szemben, aki percekkel ezelőtt olyan barátságtalanul méregette. – Uram, meg tudná nekem mondani, mennyi az idő? – kérdezte, és megpróbálta úgy elnyelni a magánhangzókat, ahogyan a helyiek beszéltek. A rendőr láncra erősített zsebórát húzott elő a mellényzsebéből, felhúzott szemöldökkel ránézett, majd eltette az órát. – Nos, rögvest tizenegy. Miért? – Miért megy el innen mindenki? – Doyle széles kézmozdulattal a folyón nyüzsgő csónakok felé intett. – Mint már mondtam, mindjárt tizenegy óra – felelte a rendőr. Tisztán, érhetően beszélt, mintha egy részegnek magyarázna. – Ráadásul vasárnap van, ha esetleg nem tudná. – Szóval azt akarja mondani, hogy a piac vasárnap tizenegykor bezár? – Úgy van, ahogy mondja. Maga hová valósi? Ez biztosan nem sussexi vagy surrey-i kiejtés. Doyle felsóhajtott. – Amerikából érkeztem… Virginiából. És ugyan… – kézfejével megtörölte a homlokát – …ugyan hamarosan minden rendben lesz, mihelyst egy barátom megérkezik a városba, addig bizony nyomorognom kell. Nem tudja, hol találhatok egy jótékony helyet, ahol kaphatnék némi ennivalót meg egy ágyat, amíg… rendbe nem jönnek a dolgaim? A rendőr elfintorodott. – A Whitechapel Streeten van egy dologház a vágóhíd mellett. Ott kaphat ételt és szállást, ha segít a bőrcserzésben meg kihordja a belsőségekkel teli vödröket. – Azt mondta, dologház? – Doyle-nak eszébe jutottak a Dickens regényeiben szereplő hasonló helyek. – Köszönöm – tette hozzá, és csoszogva elindult. – Még egy pillanatra! – kiáltott utána a rendőr. – Ha van magánál pénz, most rögtön látni akarom. Doyle a zsebébe túrt, és felmutatta a hat pennyjét. – Rendben van. Tehát most nem vihetem be csavargásért. De talán este ismét találkozunk. – Megpöccintette a sisakját. – Jó napot. Doyle visszatért a Thames Streetre, és vagyona felét egy tányér zöldséglevesre és egy merőkanálnyi törtkrumplira költötte. Mennyéi íze volt, de az éhségét egy cseppet sem csillapította, ezért utolsó három centjén még egy adagot vásárolt ugyanebből. Az árustól még egy pohár vizet is kapott, hogy legyen mivel leöblíteni az ebédet. Az utcán rendőrök parádéztak, és hangosan kiabáltak: „Zárjatok be, pihenőnap van, zárjatok be, tizenegy óra van”, és Doyle, aki immáron valóban csavargónak minősült, nagy ívben elkerülte őket. Egy nagyjából vele egykorú férfi sétált előtte, egyik kezében egy zsák halat tartott, a 53

másikkal egy csinos lány derekát ölelte, és Doyle, aki magában megfogadta, hogy csak most az egyszer, erőt vett magán és a férfi elé lépett. – Bocsásson meg nekem, uram – hadarta. – Rettenetes helyzetben. – Térj a tárgyra, fickó – vágott a szavába a férfi türelmetlenül. – Koldus vagy? – Nem. De múlt éjjel kiraboltak, és nincs egy vasam se, és… amerikai vagyok, papírok és csomagok nélkül, és… és szeretnék valami rendes munkához jutni vagy kölcsönözni egy kis pénzt. A lány együttérzően pillantott rá. – Adj szegénynek valamit, Charles – mondta. – Ha már templomba nem járunk. – Melyik hajóval érkeztél? – kérdezte Charles gyanakodva. – Így még az életben nem hallottam amerikait beszélni. – Az, ööö, Enterprise-on utaztam – felelte Doyle. Zavarában majdnem azt sikerült kinyögnie, hogy az Enterprise csillaghajón. – Látod, drágám, ez az alak csaló – mondta Charles büszkén. – Persze miért ne létezne Enterprise nevű hajó, de itt biztosan nem vetett horgonyt a közelmúltban. Elképzelhető, hogy még itt cselleng az a jenki, aki a Blaylockról szökött meg a múlt héten – és vidáman Doyle felé fordult –, de mintha nem a Blaylock nevet hallottam volna az előbb, igaz? Legközelebb olyasvalakivel próbálkozz, aki nem a tengeri szállítmányozásban dolgozik, mint én. – Charles körbepillantott az egyre gyérülő tömegen. – Rengeteg rendőr járkál itt. Legszívesebben idehívnám az egyiket. – Ó, hagyd békén szegényt – sóhajtotta a lány. – Amúgy is késésben vagyunk, és nyilvánvalóan valamiért tényleg ilyen szörnyű körülmények közé került. Doyle hálásan biccentett a lánynak, és sietve odébbállt. A következő, akihez odalépett, egy idős férfi volt, akinek az előző esetből tanulva már azt mondta, hogy a Blaylockkal érkezett. Az öregember adott neki egy shillinget, és intőn még azt is hozzátette, kutya kötelessége ugyanilyen bőkezűnek lenni más koldusokkal, ha sikerül pénzt szereznie. Doyle biztosította róla, hogy így fog tenni. Pár perccel később, amikor egy kocsma téglafalának támaszkodva azon gondolkodott, merje-e elkölteni újonnan szerzett vagyonát egy pohár sörre, amivel leöblíthetné csalódottságát és rémületét, riadtan érezte, hogy valaki megcibálja a nadrágszárát; amikor lenézett, majdnem felordított a rémülettől, mert egy torzonborz szakállú, lábatlan férfi pillantott rá vissza, aki egy kiskocsin kucorgott. – Te milyen álcával dolgozol és melyik csoporthoz tartozol? – követelte a férfi operaénekesre emlékeztető, mélyen zengő hangon. Doyle megpróbált elhúzódni tőle, de a férfi még szorosabban belemarkolt kordbársony nadrágjába, és a kocsi kisméretű utánfutóként gördült utána. Amikor Doyle megtorpant – mert mindenfelől kíváncsi pillantások szegeződtek rájuk –, a férfi megismételte a kérdését. – Nem dolgozom semmilyen álcával és nem tartozom senkihez – suttogta Doyle bőszen –, és ha nem eresztesz el, belefordítom a kordédat a folyóba! A szakállas férfi felkacagott. – Csak nyugodtan. Lefogadom, messzebbre tudnék úszni, mint te. – A fekete kabát nem rejtette el a férfi széles vállait, ezért Doyle gondolatban kelletlenül igazat adott neki. – Namost; láttam, hogy megpróbálod lehúzni azt a két alakot, és azt is, hogy a másodiknál sikerrel jártál. Jack kapitány új embere lennél, esetleg Horrabin bandájához tartozol vagy szabadúszóként dolgozol? No, mi az igazság? – Nem tudom, miről beszélsz… Erissz el, vagy rendőrt hívok! – Doyle megint úgy érezte, mindjárt sírva fakad, mert szinte látta, hogy ez a teremtmény most már sohasem engedi el a nadrágszárát és élete végéig mögötte zötyög haragosan magyarázva. – Nem tartozom senkihez! – Én is így gondoltam – bólintott a lábatlan férfi. – Szemmel láthatóan új fiú vagy a 54

városban, ezért hadd adjak pár tanácsot… a szabadúszó koldusok innen északra vagy keletre tehetik próbára a szerencséjüket, de Billingsgate, a Thames Street és a Cheapside területe fel van osztva Koppenhága Jack legényei és a féreg Horrabin csatornatöltelékei között. A Szent Pál székesegyháztól nyugatra ugyanez a leosztás. Fogadd meg Csuszka Benjámin tanácsát, és ha még egyszer saját szakálladra koldulsz az East End főutcáján, akkor… nos, őszinte leszek, pajtás – mondta Csuszka egészen barátságosan –, akkor aztán a kolduláson kívül tényleg nem leszel képes más munkára. Szóval tűnj el innen. Láttam nálad egy ezüstöt, és akár el is vehetném tőled – és ha azt találnád mondani, hogy nem, erővel kellene bebizonyítanom, hogy de –, de úgy festesz, mint akinek nagy szüksége van rá. Eridj! Doyle sietve távozott nyugati felé, a Strand irányába, és imádkozott, nehogy olyan korán zárjanak a szerkesztőségek, mint a halpiac, és legalább egy újságnál legyen üresedés, és csak szabaduljon már meg ettől kába, lázas állapottól annyira, hogy meg tudjon győzni egy szerkesztőt arról, hogy tud írni és jó neveltetésben részesült. Megdörgölte az állát – kevesebb, mint egy napja borotválkozott, ez tehát nem gond, de egy fésülködés bizony ráfért volna. Ó, kit érdekel a külső, gondolta kissé mámorosan. Puszta ékesszólásommal és személyiségem erejével is képes leszek szerezni magamnak egy állást. Kihúzta magát, és némileg ruganyosabb léptekkel folytatta az útját.

55

4. „Tökéletes lenne az a gyümölcs, amely a Gonosz Fáján nőtt volna, mert remekül illene Don Lucifer asztalára újfajta díszfogásként, mivelhogy az összes többi hús, bármennyire is hizlalta őt, mind megromlott.” – Thomas Decker

Isten tudja, mikor keletkezhetett ez a földalatti barlang; de egyszer az történt, hogy összedőlt a durván tizenkét szintre rúgó csatornarendszer: maradványait már réges-régen elhordták a fosztogatók és a különböző évszakok árvizei. A katasztrófa hatalmas barlangot hagyott maga után; a mennyezetként szolgáló roppant gerendák a Bainbridge Street kockaköveinek súlya alatt görnyedeztek – a néhai szerencsétlenség következményei a felszínt éppen megkímélték –, padlóját pedig még a rómaiak rakták ki kőlapokkal, amikor Londinium csak egy kihelyezett helyőrség volt a veszedelmes kelta vadonban. A katedrálisok tompa félhomályát idéző halovány fényben függőszékek lógtak a mennyezet különböző pontjairól, és rongyos emberek kúsztak felfelé pókokként a köteleken, hogy kényelmesen elhelyezkedjenek a hintaszerű ülőalkalmatosságokban. Fények lobbantak sorban, felgyúltak a falakban tátongó kiömlőnyílásokat erősítő gerendákon lógó füstös, vöröses faggyúlámpák. Az egyik magasabban fekvő csatornaszájból szünet nélkül zubogott egy vékonyka vízesés, és a félhomályban cseppekké porladva záporozott a fal lábánál feketéllő tóba. A kőpadló közepén hosszú asztal állt, és egy torz, ősz hajú törpe lábujjhegyen állva elegáns porcelánedényeket és ezüst evőeszközöket pakolt a vászonterítőre; halkan felfelmordult, amikor a magasban lengedező koldushercegek felől cipőtalpból lefeslett bőrdarabka vagy italosflaskából kilöttyintett csepp pottyant az asztalra. Az asztal mellett székek sorakoztak, a túlsó végén hatalmas etetőszék állt, mintha egy óriási csecsemő számára készítették volna oda, de az asztalfőre nem állítottak semmit – helyette egy hámra emlékeztető alkalmatosság lógott le a gigászi terem legmagasabb pontjáról; a törpe néha rettegő pillantást vetett a két méteres magasságban, a csatornarendszer huzatában himbálódzó szék felé. Közben kezdtek megérkezni a tolvajhercegek is, akiknek piperkőcen elegáns öltözéke különösen riasztóan hatott ebben a környezetben, és sorban elfoglalták a helyüket az asztalnál. Egyikük hanyagul félrelökte a törpét az útból. – Én látom az asztal tetejét is – mondta szórakozottan –, ezért nekem elhiheted: már végeztél a terítéssel. Gyerünk, ide az étellel! – És a borral, Mocsi! – kiáltott rá egy másik herceg a törpére. – Szedd a lábad! A törpe sietve eltűnt egy oldalfolyosóban; láthatóan nem bánta, hogy ha pár percre is, de elhagyhatja a csarnokot. A hercegek agyagpipákat meg tűzszerszámot szedtek elő, és hamarosan dohány és ópium füstje szállt kavarogva a mennyezet felé, ahol a mélység felett lengedező koldushercegek a lehető legtöbbet próbálták felszippantani az illatos ködből. Az asztal környéke is kezdett benépesülni; rongyos férfiak érkeztek és gyerekek kurjongattak egymásnak. A hátuk mögött újabb csoport jelent meg, de az asztal körül nyüzsgő emberek szándékosan rá se hederítettek ezekre a rendkívül lerongyolódott, a testi és szellemi leépültség végső stádiumaiban járó nyomorultakra. A szerencsétlenek lekuporodtak a sötét sarkokba – bár egy csoportban érkeztek, mindegyikük magányosan üldögélt, és inkább csak 56

megszokásból motyogott meg mutogatott maga elé, nem pedig azért, mintha bárkivel is társalogni óhajtott volna. Ismét megjelent a törpe, ez alkalommal palackokkal megrakott háló súlya alatt görnyedezve. Málháját letette a padlóra, majd sorban nekiállt felbontani az üvegeket egy dugóhúzóval. Az egyik nagyobb csatorna felől kimért koppanások visszhangoztak, mintha fa kopogott volna kövön, és ahogy ez egyre hangosabbá vált, ő még fürgébben kezdett dolgozni. – Minek ez a sietség, Mocsi? – kérdezte az egyik tolvajherceg a törpe kapkodását látva. – Talán félsz a házigazdánktól? – Dehogyis, uram – zihálta az öreg Mocsi, és verejtékezve kirántotta az utolsó dugót –, csak az uraság aztat szereti, ha pontosan végzem a munkát. A kopogás most már nagyon közelről hallatszott, aztán elhallgatott, és két fehérre festett kéz a nyúlt ki a csatornajáratból és ragadta meg a boltívet; ezt egy pillanattal később egy festett arc követte, ami szinte centikre imbolygott a zárókő alatt, hat méterre az ősöreg padlócsempék felett. Horrabin elvigyorodott, és ettől még a beképzelt tolvajhercegek is kényelmetlenül fordították félre a fejüket. – Megint henyéltél, Mocsi? – sivította a bohóc vidáman. – Már régen végezned kellett volna a terítéssel! – Ig-igen, uram – dadogta a vén Mocsi, aki majdnem elejtette a palackot. – Csak… csak egyre nehezebb megteríteni ezt az asztalt. Az én öreg csontjaim… – …hamarosan a kóbor kutyák tányérjába kerülnek, azt hiszem – fejezte be a mondatot Horrabin, és gólyalábain egyensúlyozva ügyesen besétált a terembe. Kúp alakú sisakja és színpompás kabátja karneváli hangulatot kölcsönzött a jelenetnek. – Az én némileg fiatalabb csontjaim sincsenek sokkal jobb állapotban manapság, ha esetleg tudni szeretnéd. – Imbolyogva megállt a fentről csüngő hám előtt. – Fogd meg a gólyalábakat! – parancsolta. Mocsi odasietett, és tartotta a farudakat, amíg Horrabin átcsúsztatta a karját a kantárszíjon, majd bedugta a lábát a két alsó hurokba. A törpe a legközelebbi falnak támasztotta a gólyalábakat, a bohóc pedig immáron szabadon lengedezett jó hat méterrel a padló felett. – A, így már sokkal jobb – sóhajtotta. – Úgy hiszem, néhány óra leteltével káros rezgések szivárognak fel a rudakon. Nyirkos időben természetesen csak még rosszabb. A siker ára. – Ásított; színesre mázolt arcában hatalmas, vörös hasadék nyílt. – Fúú! Nahát akkor! Talán kárpótolhatnád az itt összegyűlt uraságokat kései vacsorájukért, és énekelhetnél nekünk valamit. A törpe idegesen összerándult. – Uram, kérlek… a ruha és a paróka a cellámban hever. Sok időbe… – Ma éjjel ne törődj a kellékekkel! – kiáltotta a bohóc nagylelkűen. – Nem ragaszkodunk a ceremóniához. Ma éjjel jelmez nélkül is énekelhetsz. – Tekintetét a távoli mennyezet felé fordította. – Zenét! A magasban hintázó koldushercegek különböző hangszereket szedtek elő a függőszékekhez erősített rongybatyukból, dorombot, zümmögőt, néhány esetben hegedűt, majd fülsértő lármába kezdtek, amit ha zenének nem is nevezhettek, legalább ritmikus zajongás volt. A kontrapunktot a visszhang szolgáltatta, az asztal körül kuporgó rongyos férfiak és gyerekek pedig tapssal adták az ütemet. – Elég legyen ebből az ostobaságból! – harsant fel egy új hang, ami olyan mélyen zenget^ hogy azonnal túlharsogta a macskazenét. A muzsika és a tapsolás lassan elhalt, mihelyst az összegyűlt sokaság észrevette a jövevényt – a nagyon magas, kopasz, köpönyegbe burkolózó férfit. Furcsán rugózó léptekkel lépett be a csarnokba, mintha nem kemény kőpadlón sétálna, hanem egy ugróasztalon. – Ah! – kiáltotta Horrabin, akinek ez alkalommal legalább a hangja elárulta örömét – arckifejezése, mint mindig, most is kiismerhetetlen maradt a festék alatt. – A mi kóborló 57

főnökünk! Nahát, a mai gyűlésen végre nem árválkodik üresen tiszteletbeli széked! A jövevény bólintott, lekanyarította a köpönyegét és Mocsi felé hajította – a törpe hálásan kiiszkolt vele a teremből –, majd az asztalfőn álló, etetőszékre emlékeztető alkalmatossághoz lépett. Most, hogy megszabadult a köpenyétől, mindenki láthatta, miként rugózik preparált talpú cipőjén. – Mindenféle rendű-rangú hercegek és közemberek! – harsogta Horrabin egy kikiáltó hanghordozásával. – Hadd mutassam be nektek hűbérurunkat, a Cigánykirályt, doktor Romanyt! – Elszórt, nem túlságosan lelkes ujjongás és fütyülés hallatszott. – Miféle ügy hozta kegyelmességedet szerény asztalunkhoz? Romany nem válaszolt, amíg fel nem kapaszkodott a magas székre és megkönnyebbült sóhajjal meg nem szabadult rugós talpú cipőjétől. – Számos ok miatt kerestelek fel tróncsatornádban, Horrabin – mondta. – Először is saját kezűleg hoztam magammal az e havi pénzszállítmányt – a folyosó hátsó részén raktam le. Ötvenfontos zacskókba rendezett aranyérmék, szinte még frissen, melegen a pénzverdéből. – Erre a hírre némileg őszintébb ujjongás csapott fel körös-körül. – És az embervadászattal kapcsolatban is akadnak új fejlemények. – Elfogadta a pohár vörösbort, amit az egyik tolvajherceg nyújtott felé. – Valahogy csak nem bírtátok megtalálni nekem azt a Kutyafejű Joe nevezetű férfit. – Egy átkozott farkasembert veszélyes dolog ám felhajtani, cimbora! – kurjantotta valaki, és egyetértő mormogás csapott fel. – Nem farkasember – felelte Romany, aki meg sem fordult –, de azt elismerem, hogy valóban nagyon veszélyes. Éppen ezért ajánlottam fel érte ekkora jutalmat, és ezért mondtam, hogy tanácsosabb inkább holtan, mint élve idehoznotok elém. Bármi is legyen a helyzet, a vérdíj összegét ezennel tízezer fontra emelem, készpénzben, és a szerencsés a földgolyó bármelyik pontjára elhajózhat valamelyik kereskedőbárkámon, ha úgy tartja kedve. De most azonban még egy férfit meg kell nekem találnotok – és ezt viszont élve, karcolás nélkül kell elfognotok. Az, aki elhozza nekem, húszezer font jutalmat kap, választhat magának egy feleséget, aki olyan lesz, amilyet csak akar és garantálom, hogy olyan szeretetteljes, ami csak a szíve vágya lehet, no meg persze oda utazik a hajómon, ahová szeretne. – A hallgatóság izgett-mozgott és felcsapott a motyogás, sőt, még a rámpán csoszogó, a hagyományosan következő, ételadagért folytatott küzdelemre váró emberi roncsok némelyike is az érdeklődés jelét mutatta. – Nem ismerem a férfi nevét – folytatta doktor Romany –, de nagyjából harmincöt éves lehet, sötét haja már ritkul, deréktájon hízásnak indult és gyarmati akcentussal beszél. Múlt éjjel nyomát vesztettem egy kensingtoni mezőn, a Chelsea Creek mellett. Alaposan meg volt kötözve, de úgy tűnik… – Elhallgatott, mert észrevette, hogy Horrabin izgatottan hintázni kezd. – Igen, Horrabin? – Véletlenül nem egy mozgóárus ruháit viselte? – kérdezte a bohóc. – Amikor utoljára láttam, nem, de ha a patakban szökött meg – és gyanúm szerint csak ez történhetett nyilvánvalóan kerítenie kellett valahonnan egy váltás ruhát. Láttad talán? Hol, ember, beszélj! – Láttam egy férfit, akire ráillett a leírásod, de egy árus ósdi bársonykabátját viselte és hagymával házalt a billingsgate-i piacon, ma reggel, nem sokkal zárás előtt. Beült a Punchelőadásomra, én pedig munkát ajánlottam neki, mint koldus, de ezen megsértődött és elsétált. Azt mondta, amerikai. Azt tanácsoltam neki, ha megváltoztatná a döntését – és nem láttál még olyan embert, aki ennyire képtelen lett volna megállni a saját lábán –, kérdezzen utána, hol játszik Horrabin bábszínháza, aztán akkor ismét beszélhetünk a dologról. – Szerintem ez valószínűleg ő lesz – mondta doktor Romany jól palástolt izgalommal. – Hála Anubisznak! Már attól tartottam, belefúlt abba a patakba. Szóval Billingsgate, azt mondod… azt akarom, hogy az embereid fésüljék át a Szent Pál székesegyháztól meg a Blackfriars Bridge-től keletre a London Dokk feletti nyomortelepig terjedő területet, majd 58

folytassák a folyótól északra egészen a Christ's Hospitalig, a London Wallig és a London Abbey-ig. Aki idehozza elém ezt az embert, egész hátralévő életét gondtalan fényűzésben töltheti. – Romany ez alkalommal megfordult, és hideg pillantása végigsöpört az egész társaságon. – De ha valaki esetleg megölné, olyan jutalomban részesítem, hogy… – Egy pillanatig megfelelő hasonlaton gondolkozott – …keserűen irigyelni fogja a vén Mocsit. A tömegből elszórt motyogás hallatszott; páran úgy gondolták, van annál rosszabb, mint megteríteni az asztalt és ostoba táncokat lejteni a megélhetésért, de az asztal körül ülők, akik közül néhányan már akkor ismerték Mocsit, amikor még a csapatuk főnöke volt, kétkedve elfintorodtak és azon tűnődtek, megéri-e ennyiért kockáztatni. – A nemzetközi színtéren terveink megvalósítása gondok nélkül halad – folytatta Romany és ha minden jól folytatódik, nagyjából egy hónap múlva pár kifejezetten drámai fordulatra számíthatunk. – Itt engedélyezett magának egy kurta mosolyt. – Ha nem lennék tisztában azzal, hogy szavaimat elrugaszkodott túlzásnak vennétek, akár azt a kijelentést is tehetném, hogy a jelenlévő földalatti parlament lehet az, amelyik a tél folyamán ezt a szigetet irányítja majd. Ebben a pillanatban tébolyult kacagás harsant az árnyékokban imbolygó nyomorultak között, és rovarszerű fürgeséggel valami kiugrott közülük a fényre; közelebbi szemrevételezés alapján öregember lehetett. Arcát valaha régen iszonytató baleset érhette, melynek következtében az egyik szeme, az orra és az állkapcsának fele teljesen eltűnt; szakadozott ruhái annyira bő szabásúak voltak, hogy úgy tűnt, nincs is senki a lifegő rongyok között. – Már nem sok maradt – zihálta, miközben megpróbálta legyűrni a testét rázó nevetésrohamot már nem sok maradt belőlem, hihihi, de annyit még mondhatok neked – te önelégült idióta! hogy ebből nem lesz semmi, Murph! – Egy hangosan kiszakadó böffentés majdnem ledöntötte a lábáról. A tömeg röhögött. Doktor Romany haragos tekintettel méregette a nyomorult betolakodót. – Mondd, Horrabin, nem tudnád megszabadítani ezt a szerencsétlent a nyomorúságától? – kérdezte halkan. – Nem tudod, mert nem lehet! – vihorászta a vénség. – Ha megengeded, uram – felelte Horrabin –, azonnal kivitetem innen. Időtlen idők óta itt van közöttünk, és a Surrey oldal koldusai azt mondják, ő a Szerencséjük. Ritkán beszél, és ha megszólal, akkor sem értelmesebb a mondókája egy papagáj kotyogásánál. – Hát akkor tedd azt – mondta Romany idegesen. Horrabin bólintott. A röhögő emberek közül kivált valaki, majd az öregember mellé lépve felemelte; láthatóan őt is meglepte, mennyire pehelykönnyű a teste. Miközben a vénséget különösebb ceremónia nélkül elvitték, az öreg visszanézett és doktor Romanyra kacsintott. – Majd keress meg más körülmények között – suttogta hangosan, aztán ismét kirobbant belőle a tébolyult kacagás, ami a következő pillanatban, amikor eltűntek az egyik alagútban, különös visszhangok sorozatává olvadt. – Meglehetősen érdekes vacsoravendégeid vannak – jegyezte meg doktor Romany még mindig dühösen, miközben felhúzta a lábára rugós talpú cipőit. A bohóc vállat vont – amúgy is kidudorodó, kitömött vállának köszönhetően ez elég furcsa látványt nyújtott. – Horrabin csarnokából nem küldünk el senkit – mondta. – Vannak, akik el sem mehetnek el innen, soha többé, mások a folyón át távoznak, de ettől függetlenül mindenkit szívesen látunk. Már indulsz is? Vacsora előtt? – Igen, és ha nincsen ellenedre, inkább a lépcsőket választanám. Sok tennivaló vár még rám – kapcsolatba kell lépnem a rendőrséggel, és nekik is fel kell kínálnom ugyanezt a hatalmas jutalmat. Egyébként sem rajongtam soha… azért a disznóhúsért, amit nálad adnak. – A bohóc arcára kiülő kifejezést akár figyelmeztetésnek is lehetett volna venni; Romany 59

elmosolyodott, lemászott a padlóra, és enyhén elfintorodott, amikor különös cipői hozzáértek a kövezethez. Mocsi iparkodott felé a köpönyegével, amit széthajtogatott és a vállára a kanyarított. Mielőtt eltűnt volna az egyik alagútban, visszafordult, és pillantása végigsiklott a meglepően csendes kompánián – még a levegőben csimpaszkodó koldushercegeket sem hagyta ki; minden szempár őt figyelte. – Találjátok meg azt az amerikait – mondta csendesen. – Egyelőre felejtsétek el Kutyafejű Joe-t – hozzátok ide nekem az amerikait… élve. *** A lenyugvó napkorong előtt élesen kirajzolódott a Szent Pál székesegyház kupolája. Doyle a Thames Streeten cammogott vissza, Billingsgate felé. A tíz perccel előbb vásárolt korsó sör kimosta a szájából a kellemetlen ízt és keserű csalódottsága egy részét is. Habár az utca nem volt annyira zsúfolt, mint délelőtt, még mindig elég sok embert látott – gyerekek labdáztak, olykor elzötyögött egy kocsi, a járókelők egy szekeret kerülgettek, amiről munkások söröshordókat rakodtak le. Doyle az elhaladó embereket nézte. Néhány perc múlva egy férfi közeledett felé fütyörészve, és mielőtt eltávolodhatott volna, Doyle megállította. – Bocsásson meg, uram – kérdezte kissé fáradtan, mert ez már a negyedik ember volt, akit rövid időn belül megszólított. – Nem tudja véletlenül, hol játszik ma éjjel Horrabin bábszínháza? A férfi tetőtől talpig végigmérte, és ámultan megcsóválta a fejét. – Hát ennyire rossz a helyzet? Nos, cimbora, én még éjjel nem láttam játszani, de elméletileg bármelyik koldus útba tud igazítani. Na persze, vasárnap este lámpással kell keresni őket, de mintha láttam volna néhányat lejjebb, Billingsgate felé. – Köszönöm. – Amit az a féreg Horrabin irányit, rémlett fel benne, miközben lépteit szaporázva megindult előre. Másrészt…. Attól függően, milyen áldozatokat hajlandó hozni, akár a napi egy fontot is megkeresheti… Kíváncsi vagyok, milyen áldozatokról lehet szó? Eszébe jutott a Morning Post szerkesztőjével folytatott beszélgetése, aztán erővel elhessegette a gondolatot. A St. Mary-at-Hill sarkánál egy öregember üldögélt, és amikor Doyle közelebb ért, már a mellkasán lógó táblát is el tudta olvasni: VALAHA SZORGALMAS SZABÓ VOLTAM – hirdették a betűk – DE VAKSÁGOM MIATT ALKALMATLAN VAGYOK A MUNKÁRA, ÉS MENTACUKROT KELL ÁRULNOM, HOGY EL TUDJAM TARTANI FELESÉGEMET ÉS BETEG GYERMEKEMET. KERESZTÉNYEK, LEGYETEK KÖNYÖRÜLETESEK. – Kezében meglehetősen mocskos cukorkákkal megrakott tálcát tartott, amit kicsit előrébb is lökött, amikor Doyle megállt előtte; ha nem torpan meg, kiborítja az egészet. Az öreg kissé csalódottnak tűnt, amiért Doyle nem borította ki az áruját, és egy gyors pillantással az is kiderült, miért; a koraesti utcán több jólöltözött ember sétálgatott, akiket nyilvánvalóan meghatott volna a látvány, amint a vénember cukorkái szétgurulnak a kövezeten. – Nem venne az uraság pár finomságos csemegét egy szerencsétlen, vak embertől? – nyüszítette a koldus, és szemét forgatva az égre meredt. – Köszönöm, de nem kérek – mondta Doyle. – Meg kell találnom Horrabint. Horrabint – ismételte, amikor az öreg őszinte érdeklődéssel az arcán oldalra biccentette a fejét. – Azt hiszem, valami kolduskirály lehet. – Nekem el kell adnom a cukorkáimat, uram – mutatott rá a koldus. – Nem hanyagolhatom el a munkámat azzal, hogy megpróbálok díjazás nélkül emlékezni mindenféle emberekre. Doyle összeszorította az ajkát, de azért egy pennyt az öreg markába pottyantott. 60

Közeledett az éjszaka, és neki mindenképpen szálláshelyre volt szüksége. – Horrabin? – kérdezte a koldus halkabban. – Jajám, ismerem jól. És mivel ma vasárnap este van, a parlamentben lesz. – Parlamentben? Ezt meg hogy érted? – El tudnám vezetni odáig, uram, de az azt jelenti, hogy legalább egy shilling értékben veszítek ma este a cukorkákon. – Egy shilling? – kérdezte Doyle elkeseredetten. – De nekem mindössze tíz penny-m van! A koldus már nyújtotta is a tenyerét. – Majd később megadja azt a kettest, uram. Doyle még mindig habozott. – És kapok tőle szállást meg ételt? – Ó, uram, hát persze. Horrabin csarnokából nem küldenek el senkit. Az öreg rendületlenül tartotta remegő kezét. Doyle felsóhajtott, a zsebébe nyúlt, majd óvatosan az öregember tenyerébe ejtette utolsó hatpennysét és négy darab egyesét. – Ööö… mutasd az utat. A koldus a zsebébe söpörte a pénzt és a mentolos cukorkákat, kabátja alá rejtette a tálcát, előhalászott egy botot a háta mögül, aztán feltápászkodott. – Akkor hát gyerünk – mondta, és fürgén elindult nyugati irányba, ahonnan Doyle az előbb érkezett; botját szinte hanyagul lengette maga előtt. Doyle-nak nagyokat kellett lépnie, ha nem akart lemaradni. Mivel már a Morning Post szerkesztőségében elmúlt krumpliból és levesből álló ebédjének hatása, mostanra már szédült az éhségtől; pislogva próbált látni valamit a szemébe tűző napsütésben és figyelnie kellett, hogy lépést tudjon tartani a koldussal, ezért hiába hallotta meg az egyre hangosodó zörgést, addig észre sem vette az őt követő idegent, amíg egy jól ismert marok meg nem ragadta nadrágszárát. Elveszítette egyensúlyát, és fájdalmasan, négykézláb a macskakövekre zuhant. Dühösen oldalra fordította a fejét, és azon kapta magát, hogy Csuszka Benjámin szakállas arcába bámul. A lábatlan férfi kocsija keményen a bokájának csattant, aztán megállt. – A fenébe is! – zihálta Doyle. – Hagyj békén. Nem koldulok, és követnem kell ezt a… – Nehogy beállj Horrabinhez, öregem – suttogta Csuszka, és hangjából őszinte sürgetés hallatszott. – Annyira nem lehet rossz, hogy ezekkel kezdj. Gyere… Az öreg koldus megfordult, és már szaporázta is a lépteit visszafelé; mereven bámulta Csuszkát, és Doyle-ban most tudatosult, hogy csak színlelte a vakságot. – Mit avatkozol bele, Benjámin? – sziszegte az öreg. – Netán Jack kapitánynak új regrutákra van szüksége manapság? – Erisszed el, Bogaras – mondta Csuszka. – Ő nem közétek való. De nesze, itt a megtalálót illető jutalom, Koppenhága Jack ajándéka. – Két hatost húzott elő a mellényzsebéből, és a másik felé hajította a pénzt. Bogaras egyetlen kézmozdulattal elkapta mindkettőt. – Hát ez remek – mondta, miközben a hatosokat a cukorkák mellé süllyesztette. – Ilyen alapon bármikor beleavatkozhatsz a dolgaimba. – Felvihogott, aztán elindult Billingsgate irányába; jó harminc méterre járhatott tőlük, amikor ismét kopogtatni kezdett a botjával maga előtt. Doyle felállt, és óvatosan megpróbált ránehezedni a lábára. – Mielőtt még nyoma veszne – mondta –, jobb, ha még most elárulod, vajon a te Koppenhága Jacked tud-e nekem ételt és szállást adni. – Igen, és sokkal üdvösebbet annál, mint amit Horrabintől kaphattál volna. Istenem, te aztán szerencsétlen egy flótás vagy, mi? No, erre gyere. *** A koldusok Pye Streeten álló háza hosszabb volt, mint amilyen széles; a hosszú 61

utcafrontba nyolc nagy ablakot vágtak, és mindegyiket ostáblaszerűen kockás, ólomkeretbe foglalt üveg takarta. A ház előtt himbálózó utcai lámpából szivárgó fény örvénylő mintákba torzult az apró, különálló lapokban, de a szoba igazi világosságát a mennyezetre erősített láncokról csüngő több ragyogó olajlámpás és a nyolc hosszú asztal mindegyikén felállított két-két gyertya biztosította. A csarnok keskeny keleti vége fél méterre a padló fölé magasodott, és a közepére helyezett négy lépcsőfokon lehetett felmenni rá; a lépcső két oldalán korlát futott a falig, amitől az egész terem olyan lett, akár egy hajó, ahol az emelvény szolgált előfedélzetképpen. A hosszú asztaloknál összegyűlt koldusok a korabeli öltözékek paródiáiban pompáztak; akadt itt foltozott, de makulátlanul tiszta és ünnepélyes szalonkabát meg fehér kesztyű, a Lecsúszott Úriemberek öltözéke, akik – néha az igazságnak megfelelően – azt állították, hogy jó családból származó arisztokraták, akik a pénzügyi nehézségek vagy az alkohol miatt zuhantak ilyen mélyre és ezzel keltettek szánalmat a járókelőkben. A kék inget-nadrágot, kötélből font övet és vízhatlan tengerészkalapot viselő férfiak – utóbbi ruhadarabon kifakult aranybetűkkel egy-egy hajó neve díszelgett – a Hajótörött Tengerészek voltak, akik komédiákból és filléres balladákból tanult tengerész-kifejezésekkel tűzdelték tele beszédüket; a turbánok, fülbevalók és szandálok a Nyomorgó Hindukhoz tartoztak; az állítólagos sújtólégrobbanásban megnyomorodott bányászok koromfekete arccal pompáztak; és természetesen akadt itt pár névtelen, gyakorló koldus is különböző rongyokban. Amikor Doyle leült, észrevette, hogy még néhány hozzá hasonlóan mozgóárusnak öltözött alak gubbaszt a padokon. De mindannyiuk közül a leginkább figyelemreméltó az a magas, homokszín hajú, bajuszos férfi volt, aki az emelvényen heverészett egy magas hátú székben, de most felállt és a korlátra hajolva végighordozta tekintetét az összegyűlt kompánián. Extravagánsan – de nem komikusan – öltözött, zöld szaténból készült szalonkabátot viselt, torok- és csuklótájékon dúsan burjánzó csipketömegekkel, szoros, fehér szaténbricseszt és fehér selyemharisnyát, hozzá olyan apró cipellőket, amelyek arany csatjaik nélkül balettcipőknek tűntek volna. Amikor felállt, lassan elhalt a társalgás. – Az ott maga Koppenhága Jack – suttogta büszkén Csuszka, aki Doyle mellett állt le kordájával –, a Pye Street-i koldusok kapitánya. Doyle szórakozottan bólintott, de figyelmét hirtelen sokkal jobban lekötötte a meleg levegőben terjengő sült pulyka illata. – Jó estét, barátaim! – szólalt meg a kapitány. Hosszú szárú borospoharat forgatott az egyik kezében. – Jó estét, kapitány! – harsogta a társaság kórusban. A férfi le sem vette a szemét az összegyűltekről, egyszerűen csak kinyújtotta a kezét; vörös kabátot, magas szárú csizmát viselő fiú sietett elő oldalról, és vörösbort töltött neki egy palackból. A kapitány megkóstolta, majd bólintott. – Száraz medoc és marhasült – jelentette be, amikor a fiú eliramodott –, a szárnyas mellé pedig valószínűig elfogyasztjuk a múlt héten érkezett sauternes utolsó cseppjeit is. Az egybegyűltek tapsoltak; Doyle ugyanolyan lelkesen, mint mindenki más. – A jelentésekre, fenyítésekre és az új tagok kérelmeinek elbírálására vacsora után kerítünk sort. – Úgy tűnt, a koldusoknak ez a bejelentés is kedvükre van; mihelyst a kapitány helyet foglalt, kicsapódott a konyha ajtaja és kilenc férfi sorjázott elő, mindegyik egy egész sült pulykát egyensúlyozva egy tálcán. Minden asztal kapott egyet, amit az asztalfőn ülőnek kellett egy hosszú késsel és villával felszeletelnie. Doyle véletlenül az asztalfőre került, és a különböző karácsonyi és hálaadás-napi ünnepségek alatt elsajátított képességeinek hála egészen jól megfelelt a feladatnak. Amikor már minden eléje tolt tányérra rakott valamennyi húst – azt is beleértve, amelyiket Csuszka nyújtott fel az asztal alól –, a sajátjára is pakolt egy adagot és farkasétvággyal nekilátott enni; a húst bőséges kortyokkal öblítette le a behűtött 62

fehérborból, amivel a konyhalegények kisebbfajta hadserege töltötte tele a félig kiürült poharakat. A pulykát marhasült követte – kívül rágós és égett, belül véres –, meg a láthatóan kimeríthetetlen halmokban álló vaj és meleg cipó, aztán újabb és újabb üvegek a bámulatosan száraz és testes bordóiból. Desszertnek forró szilvapudingot kaptak krémes sherryvel. Amikor az utolsó tányért is elvitték és a vendégek is hátradőltek – Doyle irigykedve nézte azokat, akik megtömték agyagpipákat és ügyes mozdulatokkal rágyújtottak az asztalokon álló gyertyák lángjánál –, Koppenhága Jack az emelvény szélére húzta magas támlájú székét, és figyelmet kérőén tapsolt. – Üzlet! – kiáltotta. – Hol van Fairchild? Kinyílt az utcára néző ajtó, és egy fiatalember lépett be rajta; Doyle azt hitte, ő az a bizonyos Fairchild, de az egyik hátsó asztalnál felállt egy mogorva, borostás férfi, és jelentkezett: – Itt vagyok, uram – mondta. Az újonnan érkezett fiú vastag kendőt kanyarított le a nyakából, átsétált a csarnok elülső részébe, majd helyet foglalt az emelvény lépcsőjén. A kapitány biccentett a jövevénynek, aztán visszanézett Fairchildra, aki idegesen gyűrögette viseltes posztósapkáját. – Fairchild, ma reggel valaki látta, hogy öt shillinget rejtettél el egy szennyvízcsatornában. Fairchild továbbra sem emelte fel a fejét, de bozontos szemöldöke alól lopott pillantást vetett a kapitányra. – És ki látta, uram? – Azzal te ne törődj. Tagadod, hogy elrejtetted? A férfi töprengett egy kicsit. – Ööö… nem, uram – felelte végül. – Én csak… igazából nem Marko elől dugtam el, csak azok a kölykök le nem szálltak volna a nyakamról, és féltem, hogy kirabolnak. – Akkor viszont miért mondtad azt Markónak, aki délután egykor meglátogatott téged, hogy csak pár pennyt kerestél? – Mert elfeledkeztem az egészről – mondta Fairchild. – Mármint a shillingekről. A lépcsőn kuporgó fiatalember a tömeget fürkészte, mintha keresett volna valakit az emberek között. Doyle kíváncsi volt, ki lehet ő. Fiatalnak látszott, apró bajuszkája ellenére sem több húsz évesnél, és kabátja eredeti tulajdonosa – aki valószínűleg már húsz éve meghalt – sokkal nagyobb termetű lehetett, mint jelenlegi viselője. – Nem te vagy errefelé az egyetlen feledékeny lélek, Fairchild – mondta a kapitány kedvesen. – Úgy rémlik, mintha az utóbbi pár hónapban jómagam is hajlandó lettem volna elfelejteni két hasonló ügyet. A lépcsőn ülő fiatalember pillantása megpihent Doyle arcán; először töprengve bámulta egy darabig, majd mintha szorongás lopakodott volna a tekintetébe. De mielőtt Doyle-t elfoghatta volna az idegesség, a fiatalember elfordult. – Attól tartok – folytatta Koppenhága Jack-, hogy még néhány dologról kénytelenek leszünk megfeledkezni: elfelejtjük, hogy valaha is csapatunk tagja voltál, te pedig sajnálatosan megfeledkezel arról, hogyan lehet eljutni ebbe a házba. – De kapitány… – dadogta Fairchild –, én nem úgy gondoltam, legyen tiéd az az öt shilling… – Tartsd meg. Szükséged lesz rá. Most pedig menj. – Fairchild olyan fürgén távozott, hogy Doyle gyanítani kezdte, létezik errefelé valamilyen hatékony módszer is az akadékoskodok eltávolítására. – És most – folytatta Jack kapitány mosolyogva – térjünk át kellemesebb témákra. Van-e valaki, aki be szeretne lépni közénk? Csuszka olyan magasra nyújtotta a kezét, amennyire csak tőle tellett, vagyis éppen elérte az asztalra állított gyertyákat. – Én hoztam egyet, kapitány! – mennydörögte, és falrengetően mély hangja hatékonyan ellensúlyozta hatástalan integetését. 63

A kapitány kíváncsian az asztal felé bámult. – Akkor hát álljon fel az illető. Doyle felállt és Koppenhága Jack arcába nézett. – Az biztos, Csuszka, hogy kellően szánalmasan fest. Mi a neved? – Brendan Doyle, uram. Alig hagyta el az ajkát az első két szótag, a fiatalember, aki az előbb őt bámulta, felpattant, fürgén felugrott az emelvényre és sietve a kapitány fülébe súgott valamit. Jack kapitány félrehajtotta a fejét, aztán egy pillanat múlva kihúzta magát és némiképp hitetlenkedve meredt Doylera; aztán súgott valamit a közelben álló fiúnak, és ugyan szavait nem lehetett érteni, de nyilvánvalóan olyasmi lehetett, hogy Biztos vagy benne? A fiatalember élénken bólogatott, és mondott még valamit. Doyle növekvő riadalommal figyelte mindezt, és azon töprengett, vajon ez a bajuszos ifjú is a kopasz cigányvajdának dolgozik-e. Az utcára nyíló ajtóra nézett, és észrevette, hogy az nincsen teljesen becsukva. Ha megpróbálnak elfogni, gondolta, már kint is vagyok, még mielőtt ezek a fiúk itt felállhatnának az asztaltól. A kapitány vállat vont, aztán az egyre kíváncsibbá váló vendégekre nézett. – Ifjú Jacky pont most közölte velem, hogy új barátunk, Brendan Doyle az imént érkezett Bristolból, ahol eleddig rendkívül sikeresen játszotta az együgyű süketnéma szerepét. Az, ööö, Néma Tom nevet használva az utóbbi öt évben tehetségesen kihasználta Bristol népének együttérzését, de kénytelen volt távozni, mivel… – hogy is volt ez, Jacky? Ó, már emlékszem… szóval egy nap meglátta az egyik cimboráját, aki éppen kilépett egy kupleráj ajtaján, a lány pedig, akivel a fickó az idejét töltötte, éppen kihajolt a fenti ablakon, a kezében… egy márvány éjjeliedénnyel, amit a szerencsétlen flótás fejére szándékozott pottyantam, amikor az a következő pillanatban elhalad majd alatta. Valószínűleg nem sikerült megegyezniük az árban, és a lány úgy érezte, átverték. Tulajdonképpen mindegy is, mert Doyle átkurjantott a cimborájának az utca túloldaláról: „Vigyázz!” – kiáltja. – „Hátra, barátom, ez a ringyó szétloccsantja a fejedet!” Nos, a barátja megmenekült, de a kiáltást mindenki hallotta az utcán, és természetesen szempillantás alatt rájöttek, hogy ugyanolyan jól tud beszélni, mint bármelyikük, ezért aztán kénytelen volt elhagyni a várost. A Doyle mellett ülő koldusok biztosították róla, hogy remek fickó, és Csuszka azt mondta neki, „Ezt már reggel is elmesélhetted volna, fiam.” Doyle megpróbálta palástolni meglepetését és gyanakvását, és már éppen nyitotta a száját, hogy válaszoljon Csuszkának, de a kapitány hirtelen és parancsoló kézmozdulatára ismét őt nézte minden szempár, ezért nem szólt semmit. – És Jacky rámutatott, hogy mivel Doyle úgy reméli, itt, Londonban folytatni tudja majd a koldulás mesterségét, és mivel olyan jól élt, amíg nem beszélt, és száműzötté vált, mihelyst kiejtett egy szót, ideje lenne visszaszoknia a jelbeszédre. Gyakorolnia kell, miképpen lehet ismét Néma Tom belőle, nem igaz, Mr. Doyle? Mindenki Doyle felé fordult. Észrevette, hogy a kapitány egyik szeme enyhén megrebben. Az egész arra megy ki, ne hallja senki az akcentusomat, merült fel benne a gondolat. De miért? És honnan tudta az a fiú, hogy egyáltalán van akcentusom? Bizonytalanul elmosolyodott, aztán bólintott. – Bölcs ember vagy te, Néma Tom – mondta Koppenhága Jack. – Namármost Jacky azt mesélte nekem az előbb, hogy ti valaha Bristolban országos cimborák voltatok, ezért megengedem neki, hadd fosszon meg minket értékes társaságodtól egy kis időre, amíg elmagyarázza neked, miképpen zajlik nálunk az élet. Közben pedig hadd lássam a többi jelentkezőt. Álljon fel a következő! A másik asztalnál vaksi szemű öregember tápászkodott fel a székről. Jacky leugrott az emelvényről, és Doyle-hoz sietett, túlméretezett kabátja úgy lobogott vékonyka teste körül, mint egy madár szárnya. Doyle még mindig riadtan hátralépett, és ismét az ajtóra nézett. 64

– Brendan – mondta Jacky –, ne izgulj. Tudod te, hogy nem vagyok haragtartó típus… és ha jól tudom, az a ringyó a következő héten téged is faképnél hagyott egy másik fickó miatt. – Csuszka dübörgő hangon felkuncogott, Jacky pedig kacsintott, és némán azt súgta: Bízzál bennem. Doyle-ban elcsitult az idegesség. Valakiben csak bíznod kell, gondolta – és ezek az emberek legalább képesek értékelni a jóféle bordóit. Bólintott, aztán hagyta, hadd vezessék. *** Fairchild óvatos mozdulattal becsukta az ajtót, aztán gondolataiba merülve ácsorgott még egy darabig a vacsoraterem előtti járdán. Az égről kifakult a szürke szín utolsó árnyalata is, és a levegő kezdett csípősen hideggé válni; elfintorodott, de a csatornában elrejtett öt shilling emléke azért jókedvre derítette, hiszen abból pár napig fényűző módon élhet, sok sörrel, húsos lepénnyel és tekével. De – és ismét elfintorodott, legalább annyira a gondolat elvont mivolta, mint komorsága miatt – egy napon elfogy az az öt shilling, és akkor mi lesz vele? Megkérdezhetné a kapitányt, mit tegyen… de nem, a kapitány éppen most tette ki a szűrét, vagyis másodszorra sem mondana mást. Kicsit még nyűglődött, miközben sietve végigsétálta Pye Streeten, aztán párszor lekevert magának egy nagy pofont, hogy végre valami építő jellegű ötletet is kicsiholjon az agyából. *** – Te tudtad, hogy akcentussal beszélnék. – Doyle szorosabbra húzta magán a kordbársony kabátot, mert a rácson füstölgő széndarabok ellenére igen hideg volt a szobában. – Nyilvánvalóan – felelte Jacky, miközben fadarabokat pakolt a régi parázsra és úgy rendezte őket, hogy jó huzatja legyen a kandallónak. – Azt mondtam a kapitánynak, ne engedjen megszólalni, erre ő kitalált egy megfelelő történetet. Becsuknád azt az ablakot? Aztán ülj le. Doyle behúzta az ablakszárnyakat és rátolta a reteszt. – Szóval honnan tudtál erről? És miért nem hallhatnak az emberek beszélni? – Az asztalka két oldalán egy-egy szék állt; az ajtóhoz közelebbit választotta. Miután Jacky kellő megelégedésére elrendezte a tüzet, felállt és egy faliszekrényhez lépett. – Mindjárt elmondom. Miután válaszoltál néhány kérdésemre. Doyle szeme összeszűkült a haragtól, amikor meghallotta, milyen ellentmondást nem tűrő módon beszél vele ez a kölyök, aki még a hallgatói többségénél is fiatalabb volt – és haragját csak csekély mértékben enyhítette a fiú kezében megjelenő palack. Tompa taps és füttyszó szűrődött fel odalentről, de egyikük sem foglalkozott vele. Jacky leült, és pillantásában, amit Doyle-ra vetett, egyszerre volt komorság és kíváncsiság; konyakot löttyintett két feles pohárba, majd az egyiket átlökte az asztalon. – Kösz – mondta Doyle. Felemelte a poharat és meglötykölte az orra alatt. Ilyen jót még sohasem szagolt. – Ti aztán jól éltek – ismerte el kelletlenül. Jacky megvonta keskeny vállát – A koldulás is csak egy szakma, mint minden más – mondta kissé türelmetlenül –, és Koppenhága Jack a világ legjobb szervezője. – Belekortyolt a poharába. – Most pedig áruld el nekem az igazságot, Doyle – mit tettél, amiért doktor Romany ennyire elszántan próbál kézre keríteni téged? Doyle csak pislogott. – Ki az a doktor Romany? – Anglia legerősebb cigánybandájának a vezére. 65

Doyle tarkóján szellemujjak cirógatták végig a hajszálakat. – Nem egy magas, kopasz vénember? Aki rugós talpú cipőben jár? – Ő az. Kívánsága szerint Horrabin kotorékának összes tolvaja és koldusa egy olyan férfit keres, akire… ráillik a személyleírásod és külföldi, valószínűleg amerikai akcentussal beszél. És hatalmas jutalmat ajánlott fel annak, aki kézre kerít téged. – Horrabin? Az a bohóc? Istenem, ma reggel találkoztam vele, megnéztem az átkozott bábelőadását. Nem úgy tűnt, mint… – Doktor Romany csak ma este adta ki a parancsot. Horrabin említette neki, hogy látott téged a billingsgate-i piacon. Doyle tétovázott; megpróbálta kibogozni a különböző érdekeket ebből a kuszaságból. Ha képes lenne összehozni valamiféle fegyverszünetet, szívesen beszélne doktor Romanyval, mert a férfi szemmel láthatóan – ki tudja, honnan – ismerte a hasadékok felbukkanásainak helyét és idejét; Doyle karján pedig még mindig ott lapult a hordozható kapocs. Ha sikerülne megtudnia az egyik hasadék helyét és éppen a mezőn állna, amikor a rés bezárul, a következő pillanatban már Londonban lenne, 1983-ban. Érezte, hogy átcsap rajta a honvágy, amint eszébe jut Kalifornia, Fullerton, az Ashbless-életrajz… Másrészt ez a doktor Romany nem keltette túlzottan előzékeny ember benyomását a szivarjával és egyebekkel. És mi a fiú haszna ebből az egészből? Valószínűleg a „hatalmas” jutalom. Igen riadtan pillanthatott Jacky felé, mert a fiú undorodva megcsóválta a fejét. – És nem, nem tervezem, hogy kiadjalak neki – mondta. – Egy veszett kutyát nem engednék annak a kreatúrának a markába. .. még akkor sem, ha betartaná azt, amit a jutalomról mondott, ami nem túl valószínű. A szerencsés jutalmazott valószínűleg közelről megnézheti a Temze fenekére hullott pénzdarabokat. – Bocsánat – mondta Doyle, és belekortyolt a konyakba. – De pontosan úgy beszéltél, mint aki részt vett ezeknek a gyűlésén. – Úgy is tettem. Jack kapitány azért fizet, hogy mindenhol ott legyek és szemmel tartsam, mit tesz a… konkurencia. Horrabin a Bainbridge Street alatti csatornarendszerben tartja a gyűléseit, és én gyakran ellátogatok oda. De most már ne térj ki a kérdés elől – mit akar tőled? – Nos… – Doyle felemelte a poharát, és szórakozottan gyönyörködött abban, milyen szépen ragyognak át a lángok a folyadék sötét topáz-színén. – Magam sem vagyok teljesen biztos benne, de azt hiszem, meg akar tudni tőlem valamit. – Most jutott eszébe, hogy valószínűleg kezd berúgni. – Azt akarja tudni, hogyan érkeztem meg egy kensingtoni mezőre. – És? Hogyan érkeztél? És mit érdekli ez őt? – Elmondom én neked az igazat, Jacky fiam. Varázslat szárnyán utaztam. – Igen, gondoltam, hogy ilyesmiről van szó. Miféle varázslat volt az? És honnan jöttél? Doyle zavarba jött. – Ilyen könnyen hiszel nekem? – Azt találnám furcsának, ha doktor Romany olyasmiért lelkesedne ennyire, aminek semmi köze a mágiához. És annyit mondhatok, nem vagyok annyira… tapasztalatlan, hogy azt állítsam, ilyesmi nem is létezik. – Borzasztó keserűen elmosolyodott; Doyle kíváncsi volt, vajon mit láthatott ez a fiú. – Miféle mágia? – ismételte meg Jacky. – Nem tudom pontosan. Én csak a csapat egyik tagja voltam, és az egész dolog mágikus mechanizmusa valaki másra tartozott. De olyasmi varázslat vagy valami hasonló dolog lehetett, ami lehetővé tette, hogy valahonnan… átugorjunk valahova máshová, utazás nélkül. – És így egészen Amerikából ugrottatok idáig? Miért is ne, gondolta Doyle. – Így van. És ez a doktor Romany minden bizonnyal meglátott minket, amikor felbukkantunk a mezőn – szerintem szemmel tartotta a helyet, mert senki sem ugrálhat csak úgy kedve szerint, megadott helyekről kell indulni és meghatározott helyekre érkezel, amiket 66

a csapatunk felelőse hasadékoknak nevezett, és véleményem szerint ez a Romany ismeri az összes hasadék helyét –, aztán biztosan követett minket onnan idáig, mert azonnal elkapott, amikor lemaradtam a többiektől, és elhurcolt a cigányok táborába. – Gyorsan kortyolt a konyakból, mert az események felidézése ismét felébresztette benne a kopasz öregember iránt érzett rettegését. – És mi történt a többiekkel, akikkel jöttél? – Nem tudom. Gondolom, visszatértek a hasadékba, és visszaugrottak, ööö, Amerikába. – Miért jöttetek egyáltalán? Doyle felnevetett. – Hosszú történet, de röviden fogalmazva: egy előadás miatt érkeztünk. Jacky felhúzta az egyik szemöldökét. – Egy előadás? Mit jelentsen ez? – Hallottál már valaha Samuel Taylor Coleridge-ről? – Persze. Ha jól tudom, előadást tart Miltonról a Korona és Horgonyban következő szombaton. Doyle-nak felszaladt a szemöldöke. Ez a kolduskölyök kezdett imponálni neki. – Így van. Nos, Coleridge összekeverte az időpontokat, és múlt éjjel érkezett, mi pedig éppen ott voltunk, ezért aztán megtartotta az előadást. Ami azt illeti, igen remek beszéd volt. – Valóban? – Jacky kihörpintette az italt, és elgondolkodva töltött még magának egy újabb adagot. – És honnan tudták az embereid, hogy össze fogja keverni az időpontokat? Doyle széttárta a kezét. – A főnök tudta. Jacky pár pillanatig hallgatott és óvatosan vakargatta a bajuszát, aztán felnézett és elvigyorodott. – És te ki voltál? Egy szolgalegény, aki a lovakra vagy valami másra vigyázott, esetleg maga az előadás is érdekelt? Doyle legszívesebben az arrogáns kölyök arcába vágta volna, hogy ő már életrajzot is írt Coleridge-ről. De inkább megelégedett azzal, hogy a lehető leggőgösebb hanghordozásával azt felelje: – Azért hoztak magukkal, hogy elmagyarázzam a vendégeknek, kicsoda… Coleridge, és hazatérésünk után válaszoljak az esetleges kérdéseikre. Jacky elégedetten felkacagott. – Tehát érdekel a modern költészet! Több rejlik benned, mint az elsőre látszik, Doyle! Doyle háta mögött kinyílt az ajtó, és Koppenhága Jack lépett be az ajtón. Az apró szobában még vállasabbnak és magasabbnak látszott. – Két új tag – mondta, aztán letelepedett az asztal sarkára és felkapta a konyakosüveget. – Egy remek Lecsúszott Úriember és a legjobb vallási fanatikus, akivel évek óta csak találkoztam – látnotok kellett volna, amikor görcsökben fetrengett a padlón. Bámulatos volt. És mi a helyzet Néma Tómmal? Doyle összerezzent. – Ez most már tényleg rajtam ragad? – Ha velünk maradsz, igen. Mi ez a história Horrabinról, aki vadászik rád? – A kapitány megemelte a palackot, és kiadósan meghúzta. Jacky szólalt meg. – Horrabin mestere, doktor Romany kutat utána. Úgy gondolja, hogy Néma Tom járatos egy csomó varázspraktikában, bár ebben ugyan téved, de hatalmas jutalmat ajánlott fel, ezért Horrabin vackának összes korcsa Brendan Doyle után szaglászik. – Doyle felé fordult. – Szembe kell nézned azzal, öregem, hogy Néma Tom szerepe az egyetlen esélyed a túlélésre. Á kapitány felnevetett. – És légy hálás, amiért én nem úgy intézem az üzletet, mint Horrabin apja egykor. 67

Jacky is felnevetett, aztán Doyle értetlen arckifejezését látva megmagyarázta a dolgot. – A bohóc apja St. Giles kolduskirályaként uralkodott, aki nem volt hajlandó hamisítványokkal dolgozni – az ő vak emberei valóban vakok voltak és a nyomorék gyermekek sem csak színlelésből hordtak magukkal mankókat. Milyen dicséretes, mondhatnád erre, azt leszámítva, hogy ő eredetileg egészséges embereket alkalmazott, akiket az üzlet érdekében eltorzított. Egy különös kórházat működtetett valahol London alatt, és különböző módszereket fejlesztett ki arra, miképpen lehet életerős, megtermett férfiakból, nőkből és gyerekekből olyan kreatúrákat létrehozni, akiknek már a puszta látványa jeges rémületet és szánalmat ébreszt az emberekben. – Beszéd közben Jacky arcáról fokozatosan lehervadt a mosoly. – Vagyis ha az öreg Teobaldo Horrabin úgy határozott volna, hogy belőled Néma Tom lesz – mondta a kapitány –, nos, akkor először is kivágatja a nyelvedet, aztán szórakozásból addig rugdossa a fejedet vagy fojtogat, amíg valóban együgyű nem leszel. – Újabb adag konyakot szopogatott ki az üveg nyakából. – Azt rebesgetik, még a saját fiát is kezelésbe vette, és ez a Horrabin azért hord bő ruhákat meg arcfestéket, hogy elrejtse a torzulásokat, amiket az apjának köszönhet. Doyle megborzongott, mert eszébe jutott a pillanat, amikor a bábos bódéjában meglátta a bohóc rémületes arcát. – És mi történt idősb Horrabinnal? Jacky vállat vont. – Ez még az én időm előtt történt. – Néhányan azt mondják, meghalt, és az ifjú Horrabin vette át a helyét – mondta a kapitány. – Mások szerint a fiú megölte a vén Teobaldót. Még azt is hallottam, hogy az öreg még él valahol a mélyben… és lehet, hogy ez esetben sokkal szívesebben lenne már halott. – Elkapta Doyle kérdő pillantását. – Ó, az öreg Horrabin igen magas ember volt, és minden zárt hely, még egy zsúfolt folyosó is rettenetesen idegesítette. – Egy dolog miatt azonban sajnálhatjuk, hogy ez a legény néma – mondta Jacky, és kikapta az üveget a kapitány kezéből, amíg megtöltötte a két poharat. – Ugyanis tud olvasni. A kapitány pillantásában több érdeklődés csillant, mint aznap este bármi mással kapcsolatban. – Tudsz olvasni? Folytonosan? Mivel Doyle úgy gondolta ez azt jelenti, „folyamatosan”, bólintott. – Kiváló! Felolvashatsz nekem. Az irodalom talán életem legnagyobb szenvedélye, de sajnos sohasem bírtam kihüvelyezni a lapokra rótt ákombákomok jelentését. Ismersz verseket? Kívülről? – Ó, persze. – Mondj egyet. – Ööö… rendben van. – Megköszörülte a torkát, aztán belekezdett. „Harangszó búcsúztatja a napot a nyáj lassan karámba tér az arató is hazaballagott nincs itt már más, csak én s az éj” A kapitány és Jacky elbűvölten hallgatták, miképpen szavalja el Doyle Gray egész Elégiáját. Amikor befejezte, a kapitány tapsolt, és ő maga is megpróbálkozott egy részlettel a Sámson Agonistes-ből. Jacky volt a következő. – Mondjátok meg, mi a véleményetek erről! – szólalt meg, aztán szavalni kezdett. „Hűlt, kusza utca, egykor oly vidám fények hona; most csak léptem dobog 68

egymagában. Hűs éji szél lobog Át sok magányos porlepte szobán Tört ablakon söpör ki álmokat magányukra a kihalt utca vár” Jacky elhallgatott, Doyle pedig automatikusan befejezte a költeményt: „Régi gazdájuk már messze jár És szelleméből semmi sem maradt.” Miután az utolsó szó is elhangzott, megpróbálta felidézni, hol is olvashatta ezt a verset. Egy Ashblessről szóló könyvben volt, de nem ő írta, hanem… Istenem, gondolta – az egyike Colin Lepovre átkozottul kevés költeményének; a férfi Elizabeth Tichy jegyese volt, aki később William Ashbless felesége lett. Lepovre, lássuk csak, 1809-ben eltűnt, pár hónappal az esküvő előtt; húsz éves volt, és mindössze egy vékonyka verseskötet hagyott maga után, amely csupán gyér és nem túlságosan együttérző kritikákat kapott. Jackyre pillantott, és látta, hogy a fiatalember meglepetten mered rá, sőt, első alkalommal talán némi tisztelettel is. – Istenem, Doyle, te olvastad Lepovre verseit? – Ó, igen – felelte a férfi fesztelenül. – Eltűnt, igaz, ööö, tavaly, ha jól tudom? Jacky komoran nézett rá. – Ez a hivatalos álláspont. Igazából megölték. Tudod, én ismertem. – Valóban? – Ha valaha is visszatér 1983-ba, ez remek lábjegyzet lehet Ashbless életrajzában, jutott Doyle eszébe. – Hogy történt? A fiatalember ismét felhörpintette a konyakot, aztán hanyagul töltött magának egy nagyobb adagot. – Talán egyszer majd megismerlek annyira, hogy elmeséljem. Mivel Doyle mindenképpen szeretett volna valami publikálható információt kicsikarni a fiúból, nem tágított. – Ismerted a menyasszonyát, Elizabeth Tichyt? Jacky döbbentnek tűnt. – Ha Amerikából jöttél, honnan tudsz ennyi mindent? Doyle már nyitotta a száját, hogy hihető választ adjon, de nem jutott eszébe egy sem; csak ennyi telt tőle: – Talán egyszer majd megismerlek annyira, Jacky, hogy elmeséljem neked. Jackynek felszaladt a szemöldöke, mintha azon gondolkodna, megsértődjön-e; aztán elmosolyodott. – Mondtam én, Doyle, hogy több van benned, mint amennyi elsőre látszik. Igen, ismertem Beth Tichyt – egészen jól. Már évekkel azelőtt jóban voltunk, hogy összeismerkedett volna Lepovre-ral. Még most is levelezünk. – Úgy látom, nem tévedtem, amikor azt mondtam, hogy ti ketten régi cimborák vagytok – mondta Koppenhága Jack. – Doyle, gyere velem. Az öreg Stikeleather már félig átrágta magát Dallas Aubrey-én, de ahogy ő olvas, legalább még egy év, mire befejezi. Lássuk, te vajon gyorsabban olvasol-e nála. *** A Koldus a Bokorban alacsony mennyezetű konyhájában rengetegen voltak, de a legtöbben annál az asztalnál gyülekeztek, ahol a kártyások ültek, ezért a pohár gint szorongató 69

Fairchild kényelmesen elfért az egyik sötét sarokban, hátra tudott dőlni és még a lábát is feltette a téglafalra. Már régen megtanulta, hogy neki nem szabad játszania, mert nem értette a szabályokat, és bármilyen lapokat is osztottak neki, a többiek valahogy mindig elszedték a pénzét és közölték vele, hogy veszített. Egyelőre csak egy shillinget szedett ki a Fleet Streetről nyíló sikátor szennyvízcsatornájának csövéből, mert már megfogalmazódott benne a terv: csatlakozik Horrabin koldushadseregéhez, a pénzt pedig olyan különleges dolgokra tartogatja majd, mint a sör, hús, gin meg – a gondolatra gyorsan legurított egy korty gint – olykor-olykor egy lány. Miután végzett az itallal, úgy döntött, nem kér másikat, mert ha ma éjjel nem lép be a gólyalábakon járó bohóchoz, akkor a pénze egy részét szállásra kell költenie, és ez nem szerepelt a tervében. Felállt, átnyomakodott az üvöltöző és röhögő tömegen, aztán kilépett az utcára. A pislákoló lámpafény mintha vonakodva simított volna végig a Buckeridge Street felett összehajoló házakon, mindössze a leghaloványabb ecsetvonásokkal mázolta át az éjszaka fekete vásznát – amott egy magasban nyíló ablak fürdött a szegényes fényben, bár mögötte sötéten ásított a szoba; máshol egy sikátor bejárata látszott a messziről odaszűrődő lámpafényben, a vékonyka csík sárgásán csillogott a nyirkos macskaköveken, mintha végtelen sorban haladó varangyok torpantak volna meg nehézkes átkelésük közben; és amikor a kósza szellő belekapott a lángnyelvbe, a felerősödő fényben hepehupás tetők és málladozó falak tárták fel magukat odafent. Fairchild tapogatózva elbotorkált a szemközti sarokig; amikor görnyedten végigaraszolt a következő utcán, meghallotta a Dowling anya panziójának bedeszkázott ablakai mögül kiszűrődő horkolást. Csak úgy a mit sem sejtő alvók felé vigyorgott, akik – tapasztalatból tudta – három pennyt fizettek azért, hogy ágyukat még két vagy három emberrel megosszák a tucatnyi vendéggel telezsúfolt szobában. Ugyan, kik fizetnek azért, hogy denevérekként heverjenek egymás hegyén-hátán egy vénséges házban? – gondolta önelégülten, mert eszébe jutott a terve. Nem sokkal később azonban már azon töprengett, némileg bizonytalanul, vajon milyen szálláshelyet kaphat Horrabinnál. A bohóc riasztó alak volt; lehet, hogy nála mindenkinek koporsóban vagy valami hasonlóban kell aludnia. A gondolat olyan félelmetes volt, hogy levegőért kapkodva megállt és keresztet vetett. Aztán az is eszébe jutott, hogy későre jár az idő, és bármit is akar tenni, hamar döntenie kell. Horrabin legalább ingyen van, gondolta, és ismét elindult. Horrabinnál mindenkit szívesen látnak. Mostanra már biztosan berekesztették a csatorna-parlamentet, ezért a Maynardnál nem fordult jobbra a Bainbridge Street irányába, hanem a bal vállát horzsoló falat követve megkerülte a kanyart és észak felé indult, ahol az Ivy Lane túloldalán komor, raktárépületre emlékeztető ház állott, amit a környékbeliek csak Horrabin Szállónak vagy Patkánypalotának neveztek. Most attól félt, hátha nem engedik be. Végtére is nem volt túlságosan okos. Azzal nyugtatta magát, hogy legalább jó koldus, és itt úgyis ez számít. Az is eszébe jutott, hogy Horrabint esetleg érdekelheti Koppenhága Jack legújabb némája, aki nem is valódi, ezért be lehet ugratni, és akkor beszélni kezd. Igen, határozta el magát Fairchild, ha ezt elmondom a bohócnak, biztosan sikerül bevágódnom nála. *** Jacky jó sokáig álldogált az ablaknál, amit még Doyle csukott be, és csak bámulta a háztetők bizonytalan körvonalait, amit csak időnként tört meg egy-egy tűszúrásként izzó, füstösvörös lámpa fénye vagy egy elfüggönyözetlen ablak borostyánszín négyszöge. Vajon 70

mit csinálhat most, gondolta Jacky, milyen sötét udvarban trappol némán, milyen pálinkamérésben kínálgat valami szerencsétlen ördögöt itallal? Vagy talán egy padláson alszik valahol… miféle álmai lehetnek? És vajon azokat is ellopja? Hátat fordított az ablaknak, és leült az asztalhoz, ahol már várta a kikészített toll, papír és tinta. Hosszú kéz ragadta meg a tollat, érintette a hegyét a kalamárisba, aztán – némi habozás után – írni kezdett: 1810. szeptember 2. DRÁGA ÉDESANYÁM! Ugyan még mindig nem tudok megadni neked egy címet, ahol mindig elérhetsz, biztosíthatlak arról, hogy jól vagyok & kapok eleget enni & akad tető is a fejem fölött. Tudom, hogy a Te szemedben mindez a veszélyes és súlyosbodó Agyláz hatása csupán, de már tettem pár lépést, hogy elkapjam azt az embert – ha lehet az ilyet embernek nevezni –, aki megölte Colint; és bár számos alkalommal bizonygattad nekem, hogy ez a rendőrségre tartozik, még egyszer megkérlek, hidd el nekem, a rendőrség nincsen ilyesmire felkészülve – még csak el sem ismerné, hogy ilyen ember egyáltalán létezhet. Szándékaim szerint úgy végzek vele, hogy Elenyésző Kockázatot jelentsen rám nézve, mihelyst Megvalósítható, majd azonnal igyekszem haza, ahol tudom, Szerető Szívek várnak rám. Mindeközben Barátok között élek, és sokkal kevésbé vagyok veszélyben, mint azt valószínűleg képzeled; és ha te is úgy akarod – jelenlegi sajnálatos engedetlenségem dacára is –, tartsd meg számomra azt a szeretet és melegséget, amellyel a múltban oly bőségesen elárasztottál, és ez esetben mérhetetlen hálára kötelezed azt, aki legszeretőbb és legodaadóbb leányod. Elizabeth Jacqueline Tichy Jacky addig lobogtatta a levelet a levegőben, amíg meg nem száradt rajta a tinta, majd összehajtotta, megcímezte és gyertyaviaszt csepegtetett rá pecsétként. Bezárta az ajtót, kibújt bő ruháiból, és még mielőtt lehajtotta volna a falra erősített ágyat, letépte az arcáról a bajuszt, erősen megdörgölte a felső ajkát, aztán az egész enyvvel bekent, ponyvadarabra erősített szőrcsomót feltapasztotta a falra.

71

5. „A legtöbben összetörik a tojás héját, miután kiették belőle a belsejét. Ez eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a boszorkányok ne használhassák a maradványokat csónaknak.” – Francis Grose

A Covent Garden éjszaka teljesen más arcát mutatta hajnalban – majdnem ugyanolyan zsúfolt volt, és semmivel sem csendesebb, de ahol tizenkét órával ezelőtt még árusok kordéi sorakoztak a járdaszegély mellett, oda most a legcsinosabb együléses hintókat húzó, színben és méretben egyaránt hozzájuk illő pónilovak érkeztek; a Jermyn Street és a St. James vagyonosai elindultak otthonaikból a színházba. Az utcaköveket tébolyult szorgalommal, percenként söpörték tisztára az adakozónak látszó hölgyek és urak előtt a rongyos utcaseprők, akik mind féltékenyen őrizték nehezen kiharcolt területüket; és a Covent Garden Színház dór stílusú homlokzata, melyet csak tavaly építettek újjá az 1808-as tűzeset után, sokkal elegánsabbnak tűnt a lámpafényben és a belső tereket bevilágító gyertyatartók aranyszín ragyogásában, mint a Nap kemény sugaraiban fürödve. Az utcaseprők legalább jelképesen megdolgoztak a kapott pennykért és shillingekért, de voltak itt olyanok is, akik egyszerűen csak kéregettek. A legsikeresebb közülük az a tüdőbajos emberi roncs volt, aki támolyogva járkált fel-alá a téren, sohasem könyörgött alamizsnáért, csupán reménytelenül rágcsálta sáros, szikkadt kenyérdarabkáját, ha észrevette, hogy valaki figyeli. Ha egy szánalom sújtotta hölgy odacibálta kísérőjét, és megpróbálta megtudakolni, mi a baja, a beesett szemű nyomorult mindössze a fülére és szájára bökött, jelezve, hogy nem hall és nem is beszél, majd minden figyelmével ismét a borzasztó kenyérdarab felé fordult. Helyzete még őszintébbnek tűnt azzal, hogy nem kérkedett vele és nem adott rá magyarázatot, ennek következtében annyi pénzt gyűjtött – közte számos ötshillingest meg egy eddig példa nélkül álló arany fontsterlinget –, hogy tíz-húsz percenként ki kellett ürítenie a zsebét Marko zsákjába. – Nahát, Néma Tom – jegyezte meg Marko halkan, amikor Doyle ismét beslisszolt a sikátorba, ahol a másik várt rá. Kinyitotta a zsákját, Doyle pedig maroknyi aprót ásott elő a zsebéből és hajította a többi közé. – Bámulatosan csinálod, öregem. Na, figyelj ide, átmegyek a Bedford Streeten Maik Alley-be, de fél órán belül itt vagyok. Értetted? Doyle bólintott. – Csak így tovább. És köhögj néha. Döbbenetes, ahogy köhögni bírsz. Doyle ismét bólintott, kacsintott, aztán visszasétált az utcára. Ez volt kolduséletének hatodik napja, és még mindig meglepődött azon, milyen jól bevált ebben a szakmában és mennyire nyugalmas élet is volt ez. Már azt is kezdte megszokni, hogy hajnalban kel és napi egy tucat mérföldet sétál – a London Bridge-től nyugatra, a folyó mindkét oldalán –, dé legalább kitűnő étvágya volt, amit kiadós adagokkal csillapított Koppenhága Jack Pye Street-i házában, és a kapitánynak nem volt ellenére, ha emberei olykor felhörpintenek egy korsóval valahol, esetleg rövid pihenőket tartanak egy elhagyatott utcán, háztetőket összekötő hidakon vagy a Blackfriars Bridge-nél horgonyzó szenesbárkák között. A szeme köré felvitt festéknek köszönhetően kirívóan fehér bőrszíne lett. Jacky ötlete volt, hogy Doyle alapvető sápadtságát addig fokozzák, míg tüdővészes betegnek nem tűnt, és ehhez nem kellett más, csak egy fehér vászoncsík a fejére, mintha a foga fájna, föléje fekete 72

sapka, a nyakára pedig vörös sál – az arca a kontrasztnak köszönhetően még sápadtabbnak tűnt –, a szeme köré pedig rózsaszín kenőcsöt kentek. – Ettől még szánalmasabban festesz majd – jegyezte meg Jacky, miközben Doyle szemüregébe dörgölte a büdös kulimászt –, és ha Horrabin meglát, reméljük, ennek köszönhetően nem fog felismerni. Jacky rejtély volt Doyle számára. A fiú néhány spontán gesztusát és szóválasztását kissé nőiesnek találta és szemmel láthatóan nem érdeklődött a lányok iránt, de szerdán, vacsora után, amikor egy rikítóan elegáns Lecsúszott Úriember sarokba szorította Jackyt és az ő kis forró kalácsának nevezte, majd megpróbálta megcsókolni, a fiú nem csupán szilárd eltökéltséggel, hanem egyszersmind undorodva reagált, mintha minden ilyesmit gusztustalannak találna. Ráadásul Doyle képtelen volt felfogni, hogy egy olyan intelligens fiatalember, mint Jacky, miért koldulással keresi meg a kenyerét, még ha ezt Koppenhága Jack viszonylag kellemes hangulatú céhében is teszi. Ami őt illeti, egyértelműen nem kívánt túlságosan sokáig időzni náluk. Három nap múlva, kedden, szeptember tizenegyedikén William Ashbless megérkezik Londonba, és neki eltökélt szándéka volt találkozni a költővel, összebarátkozni vele, aztán valahogy rávenni – hiszen Ashbless a beszámolók szerint nem szűkölködött a pénzben –, hogy segítsen neki felkutatni valami rendes munkát. Tudta, hogy a férfi reggel kilenckor hajózik be a dokkba a Sandoval fregatt fedélzetén, és fél tizenegykor, a Jamaica Kávéház utcára néző szobájában megírja legismertebb versének, „Az Éj tizenkét órájának” az első vázlatát. Doyle úgy tervezte, félretesz némi pénzt a napi bevételből, vásárol egy elfogadható öltönyt és ott helyben megszólítja Ashblesst. Olyan alaposan tanulmányozta a férfi életét, hogy már úgy érezte, mintha rendkívül jól ismernék egymást. Azt a lehetőséget számításba sem vette, hogy Ashbless esetleg nem tud, vagy nem akar segíteni neki. – Istenem, Stanley, nézd ezt a szerencsétlen teremtményt! – szólalt meg egy hölgy, amikor kilépett a bérkocsiból a járdára. – Adj neki egy shillinget. Doyle úgy tett, mintha mit sem hallott volna, és rágcsálta tovább a piszkos kenyérdarabot, amit még Jack kapitánytól kapott hat nappal ezelőtt; Stanley közben azt nehezményezte, ha ad egy shillinget, már nem lesz pénze inni valamit az előadás előtt. – Mert többre értékeled azt az átkozott szeszt a lelked üdvénél, igaz? Rosszul vagyok tőled. Hé, te ott a kenyérrel, vagy akármi is legyen az! Vásárolj magadnak ezen egy rendes vacsorát. Doyle óvatosan kivárta, amíg a nő a közelébe ért, aztán hirtelen felkapta a fejét, mint aki megriadt valamitől, és fülére meg a szájára bökött. A nő egy karkötőt nyújtott felé. – Ó, Stanley, hát nézd meg ezt, mindennek tetejébe még süketnéma is! Micsoda állati sorban tengődik szegény. Meglengette Doyle orra előtt a karkötőt, aki hálás mosollyal elvette tőle. Aztán a párocska elindult a színház felé; Stanley zsémbelődve követte a nőt, Doyle pedig a zsebébe süllyesztette az adományt. Aztán pedig, gondolta, miközben továbbvánszorgott, ha egyszer Ashbless segítségével talpra állok ebben az átkozott században, és úgy döntök – pedig valószínűleg ezt fogom tenni –, hogy inkább hazamegyek, oda, ahol vannak orvosok, érzéstelenítők, egészségügyi felügyelők, mozik, öblítős vécék meg telefonok, nos, akkor elővigyázatosan kapcsolatba lépek a félelmetes doktor Romanyval, és megpróbálunk egyezségre jutni; talán tőle megtudhatom az egyik soron következő időhasadék helyét. A pokolba is, esetleg át tudom verni annyira, hogy beengedjen a mezőre, amikor a hasadék éppen bezárul! De vigyáznom kell, nehogy megtalálja és elvegye a hordozható kapcsomat. Vajon nem túl nagy ahhoz, hogy le lehessen nyelni? Már percek óta kaparta a torkát a viszketés, és éppen egy kényelmes tempóban sétáló, 73

elegáns pár közeledett, ezért szabadjára engedte sokak által megcsodált köhögését; megpróbált vigyázni, ne kelljen sokszor élnie ezzel a lehetőséggel, mert a tettetett szenvedés túlságosan hamar valódi, tüdőt megkínzó görcsös rohamba csapott át, és az utóbbi pár napban csak rosszabbodott a helyzet. Komoran azt gyanította, hogy mindezt a múlt heti éjszakai fürdőzésnek köszönhette a jéghideg Chelsea Creekben. – Szent Szűzmária, James, ez a sétáló hulla mindjárt kiköpi a tüdejét a járdára. Adj neki valamit, hadd vegyen magának egy italt. – Csak a pénzemet fecsérelem erre a nyomorultra. Hajnalra úgyis meghal. – Nos… talán igazad van. Igen, biztosan igazad van. *** Két férfi támaszkodott a színház oldalszárnyát körülvevő vaskerítésnek. Egyikük leverte a hamut a szivarjáról, aztán beleszívott, és vöröslő pont izzott fel az árnyékban. – Érdeklődtem – szólt oda halkan a társának –, és ez a fiú a Néma Tom nevű sükebóka. Biztosan róla van szó? – A főnök szerint biztosan. A szivarozó férfi Doyle felé pillantott, aki már összeszedik te magát és továbbtámolygott; ismét úgy tett, mintha a kenyérdarabkáját csócsálná. – Hát az biztos, hogy nem látszik túl veszélyesnek. – Már a puszta létezése fenyegetés, Kaggs. Nem szabadna itt lennie. – Lehet. – Kaggs hosszú, vékony kést csúsztatott elő kabátja ujjából, szórakozottan leellenőrizte a hüvelykjével, mennyire éles, aztán ismét eltüntette. – Szerinted hogyan csináljuk? A másik egy pillanatig gondolkodott. – Nem lesz nehéz. Én majd nekimegyek és leütöm, te pedig úgy teszel, mintha megpróbálnád felsegíteni a földről. Hagyd, hadd lógjon előre a kabátod szárnya, úgy senki sem lát, utána pedig szúrd a kést a kulcscsontja mögé. A penge merőleges legyen a csontra, aztán forgasd meg egy picit. Van ott egy vastag artéria, amit el sem téveszthetsz, szóval másodperceken belül halott lesz. – Rendben. Gyerünk. – A kövezetre hajította a szivarját, aztán mindketten ellökték magukat a kerítéstől és elindultak Doyle után. *** Vörösen karikás szemek dülledtek ki a tarkabarka arcfesték foltjai közül. Horrabin két koppanó lépéssel előrébb óvakodott. – Ezek őt figyelték, és most a nyomába eredtek – mondta morgó suttogással, ami nem sokban hasonlított fuvolázó hangjára. – Biztos vagy benne, hogy nem a mieink? – Még az életben nem láttam őket, nagyuram – felelte az egyik férfi, aki alatta ácsorgott az utcán. – Akkor ne várjátok meg, amíg a tömeg eltűnik – sziszegte a bohóc. – Kapjátok el Néma Tomot most. – Amikor a három férfi Doyle és két üldözője nyomába eredt, Horrabin fehér kesztyűs ökle a sikátor téglafalába csapott. – Fairchild, te átkozott, miért nem bírt ez tegnap az eszedbe jutni? *** Vissza kell jutnom 1983-ba, mielőtt ez a köhögés végez velem, gondolta Doyle lehangoltan. Egy penicillin-injekció vagy valami hasonló dolog pár nap alatt kipucolná a 74

szervezetemet, de ha itt mennék el orvoshoz, a nyomorult valószínűleg piócákat írna elő. Mintha ismét kezdett volna felgyülemleni a torkában a csiklandó kaparászás, de elszántan legyűrte. Vajon már kifejlődött a szervezetemben a teljes tüdő-: gyulladás? A pokolba is, már az üzletnek sem tesz jót. Senki sem adakozik egy olyan koldusnak, aki látszólag tíz percen belül úgyis meghal. Talán a kapitány tudna… Valaki kinyújtotta előtte a lábát, és még mielőtt félreléphetett volna, súlyos test csapódott a vállának; arccal előre a macskakövekre zuhant és alaposan lenyúzta a tenyerét. Az, aki fellökte, már tovább is sétált, de valaki más lekucorodott mellé. – Jól vagy? – kérdezte az újonnan érkezett. Doyle kábán belekezdett szokásos, süketségét jelző mozdulatába, de ebben a pillanatban a férfi egyik keze rámarkolt az arcára és befogta a száját, a másikkal pedig egy pengét csúsztatott a koldus vállához. Amikor Doyle meglátta a kés villanását, hátravetette magát, így a penge ugyan átvágta a kabátját és felsértette a bőrét, de lepattant a kulcscsontjáról. Megpróbált ordítani, de így, befogott szájjal csak hangos nyöszörgésre telt tőle; támadója rátérdelt Doyle szabadon maradt karjára, és felemelte a kést, hogy újra lesújtson. Hirtelen valaki hátulról keményen nekicsattant a férfinak, aki felnyögött és fejjel előre lebukfencezett áldozatáról. A kés csörömpölve csúszott végig a macskaköveken. Most három férfi tornyosult Doyle fölé, akik közül ketten gyorsan felnyalábolták a földről. – Megmentettük az életed, Tommy – zihálta az egyik. – Most pedig velünk jössz. Doyle hagyta, hadd cipeljék magukkal sietve arra, ahonnan jöttek, mert először azt hitte, Koppenhága Jack emberei érkeztek a megmentésére; aztán a sikátorban meglátta Horrabin magasa tornyosuló alakját, és rájött, hogy doktor Romany végül mégis megtalálta. Kinyújtotta az egyik kezét, és könyökével a bal karját szorongató férfi hasába vágott; amikor az összegörnyedt, Doyle bal ökle a jobboldali alak torkán csattant. Az is összerogyott, és Doyle már száguldott is dél felé azzal a sebességgel, amit csak a vegytiszta pánik adhatott neki, mert olyan jól emlékezett Romany szivarjára, hogy szinte még most is érezte a parázs melegét a szemhéján. A háta mögül, nem túl messziről hallotta a harmadik férfi rohanó lépteit. Most már letért a főutcáról és egy sikátorban szaladt lélekszakadva, de üldözője léptei rémisztően közelről visszhangoztak mögötte, ezért amikor megpillantott egy zöldséghéjakkal teli dobozokból rakott kupacot az egyik falnál, futás közben maga után rántotta az egész halmot; a mozdulat lendületétől egész testében megpördült, keményen csattant a földön, csúszott egy darabig a csípőjén és megsebzett vállán, de a ládák legalább közvetlenül Horrabin emberének az útjába zuhantak, aki elakadt bennük és messzire visszhangzó puffanással egyenesen a hasával érkezett a kövezet kerek köveire. Mozdulatlanul, arccal lefelé hevert ott – kifutott belőle a szufla, vagy talán az öntudat is –, Doyle pedig sziszegve felkecmergett a földről, aztán sántikálva, amilyen gyorsan csak tudott, elindult a sikátor vége felé. Elhaladt két keskeny utca mellett, ment még egy háztömbnyit, aztán a Strand fényesen kivilágított gyalogjáróján találta magát, mindössze pár sarokra a Korona és Horgonytól. A futástól ismét rátört a köhögés, és mire összeszedte magát, egy shillinget és négy pennyt gyűjtött be a döbbent járókelőktől. Amikor visszanyerte a lélegzetét, nyugat felé indult a Strandén, mert hirtelen eszébe jutott, hogy ez az a szombat, amikor Coleridge a tervek szerint előadást tart, és Coleridge, bár jelen helyzetében nem igazán lehet hathatós segítség bárkinek sem, legalább segíthet neki visszajutni Jack kapitány házába. A pokolba is, gondolta, még emlékezhet rám a múlt hétről. Rá sem hederített a mellette sorakozó fényes kirakatokra és az éttermek ablakaira, csak sietve vonszolta magát a járdán előre; összegörnyedve próbálta tompítani az oldalában sajgó fájdalmat, sántított és asztmás zihálással kapkodta a levegőt. Egy nő látható félelemmel iszkolt el előle, és csak akkor tudatosult benne, milyen torzán is festhet ezzel a sminkkel, rongyos ruháiban és görnyedt, csótányszerű testtartásával. Hirtelen összeszedte magát, 75

kihúzta magát és lassabban sétált tovább. Úgy tűnt neki, hogy a tömegben, amely sietve szétvált előtte, ugyanúgy nem akadtak egyéni arcok, mint egy buszmegállót ábrázoló festett színházi díszletben, de azt már észrevette, amikor egy riasztóan magas alak lépett ki elé egy sikátorból. Festett húsvéti tojásra emlékeztető fején fehér, kúp alakú süveg himbálózott, és Doyle elakadó lélegzettel megpördült, futásnak eredt, de még hallotta üldözője gólyalábainak kopogását a köveken. Horrabin könnyedén rohant gólyalábain, még a járda nyüzsgésében is jó három métereseket lépett; menet közben fülsértően, magas-mély-magas-mély füttyöket hallatott. A halálra rémült Doyle számára úgy hangzott, mint a Gestapo szirénái a régi, második világháborús filmekben. A füttyszó hallatán koldusok ugrottak fel a helyükről és tódultak elő a sikátorokból meg a kapualjakból; hallgatag, robosztus teremtményeknek tűntek. Ketten Doyle felé szaladtak, egy harmadik pedig megpróbált elébe vágni az utcán. Amikor a válla felett hátrapillantott, mintha kimerevített képen látta volna Horrabin alakját, mindössze egyetlen hatalmas lépésnyire mögötte, egyik fehér mancsát előrenyújtva, tébolyultan vigyorogva, akár egy kínai sárkány. Doyle oldalra vetette magát, ki az útra; felbukfencezett, és csak centikre menekült meg egy közeledő ló dübörgő patáitól, aztán felpattant és felugrott a hintóra, egyik kézzel az ablakpárkányba, a másikkal a tetőkorlátba kapaszkodva. A hintóban egy öregember és egy fiatal lány ült. – Gyorsabban, kérem! – zihálta Doyle. – Üldöznek a… Az öregember dühösen felkapta sétapálcáját, célzott vele, majd egy biliárdjátszma nyitólövésének erejével Doyle mellkasába bökött a tompa végével. A férfi úgy repült le a párkányról, mintha lelőtték volna, és ugyan sikerült a lábára érkeznie, azonnal négykézlábra zuhant és párszor felbucskázott. *** A kapualjban kuporgó, felismerhetetlenné roncsolódott arcú, félszemű teremtmény felkuncogott, és csendesen tapsikolt papírvékonyságú kezével. – Áhá, igen, igen! Most pedig a folyóba, Doyle – mutatni akarok neked valamit a túloldalon! – csicseregte a Surrey-oldal koldusainak Szerencséje. *** – Isten óvjon minket, ezt lelőtték! – ordította Horrabin. – Kapjátok el, amíg levegőt bír venni, ganajtúrók! Doyle-nak sikerűit feltápászkodnia, de úgy érezte, mintha minden lélegzetvétel csak tovább tágítaná a mellkasán nyílt repedést; ha most köhögni kezdek, meghalok, gondolta. Egyik üldözője már csak lépésekre járt tőle, és magabiztos mosollyal közeledett, ezért Doyle a zsebéhez kapott, előrántotta a súlyos karkötőt, majd teljes erejével a férfi arcába vágta. Meg sem nézte, milyen eredménnyel járt, hanem megpördült, ugrándozva a távolabbi járda felé rohant és eltűnt a sikátorban. *** – Titeket zabállak fel holnap vacsorára, ha nem hozzátok elém! – sikította Horrabin. Cinóbervörös ajkáról nyál fröcsögött, miközben őrjöngő táncot járt az északi járdán. Egyik koldusa meglódult előre, de rosszul mérte fel a Chaplin Company egyik kocsijának sebességét, és eltűnt a lovak patái alatt; mielőtt a küszködő kocsis megállíthatta volna a járművet, az egyik első kerék félbe is vágta a szerencsétlent. A Strandnek ezen a részén 76

mostanra teljesen leállt a forgalom, kocsisok ordítoztak egymásnak, sőt, néhány esetben egymást csépelték ostoraikkal. Horrabin lelépett a járdáról, és gólyalábain egyensúlyozva elkezdte átverekedni magát a káoszon az utca túloldala felé. *** Doyle két épület között bukkant elő, és egy ősöreg falépcsőn kopogva letámolygott a csillámló folyó partja mentén végig* húzódó deszkajárdára. Sietve az egyik móló végéhez sántikált, és lekuporodott az egyik magas faláda mögé. Lélegzetvétele lassan annyira lecsitult, hogy végre becsukhatta a száját. A folyó felől fagyos levegő áradt, és most nagyon hálás volt Koppenhága Jacknek, amiért nem ragaszkodott ahhoz, hogy koldusai csak félig felöltözve járjanak hideg időben, habár ez igen hatékony módszernek számított. Lehúzta a kabátot és az inget a kulcscsontjánál – a vágott seb még mindig egészen szépen vérzett, de legalább nem volt mély. Azt tudnám, ez ki a pokol volt, gondolta. Sem doktor Romany, sem Horrabin embere nem lehetett, mert Jacky szerint nekik kifejezetten élve van szükségük rám. Talán valamelyik vetélytársuk… vagy csak egy magányos csavargógyilkos, Hasfelmetsző Jack előfutára. Óvatosan megérintette a hosszú vágást. Hála Istennek, gondolta, Horrabin embere időben érkezett. Megdörgölte a mellkasát, aztán kísérletképpen nagyot lélegzett és megtöltötte a tüdejét levegővel. Habár a mellcsontja sajgott, és kétségtelenül élete – eddigi – legnagyobb zúzódása érlelődött rajta, nem érzett csikordulást; a gonosz Öregember botja valószínűleg nem tört el semmit. Kieresztette a levegőt és kimerülten a doboznak támaszkodott; lába a víz felett kalimpált. Az elhaladó csónakok lámpainak sárga fényfoltjai és tükörképeik úgy pettyezték a folyó feketeségét, mintha egy Monet-festményt nézett volna, a látóhatár közelebbi részén Lambeth fényei alkottak ragyogó láncot. A Hold halovány, narancssárga sarlója mintha a fél mérföldre keletre magasodó Blackfriars Bridge korlátján egyensúlyozott volna. Jobbra, Doyle mögött és a feje felett az Adelphi Terrace fényei izzottak; a víz felől nézve bámulatos mulatóhajónak tűnt, és amikor megélénkült a szellő, halk zeneszót sodort magával abból az irányból. Érezte, hogy újabb köhögésroham készülődik a torkában és mellkasában, de a félelemnek hála volt elegendő ereje legyűrni – ugyanis lassú, súlyos kopogás közeledett feléje á deszkapallón. *** Jacky örült, amiért a földalatti csatorna vize olyan sebesen áramlik, hogy folyásirányban haladva nem volt szükség evezőkre, mert ha valaki a csónak bal oldalán állva meglendíti evezőjét, azzal egyenesen fejbe találta volna; ha pedig a csónakban utazók nem elégszenek meg azzal, hogy csáklyáikkal ellökdösik bárkájukat a faltól, ha túl közel sodorja őket az örvény, hanem megpróbálják irányítani is, biztosan megérzik rejtőzködő potyautasuk súlyát. Amint közeledtek a folyóhoz, a nyakmagasságban kavargó víz egyre hidegebb lett, és alig bírt uralkodni vacogó fogain. Vigyázott, ne kerüljön víz alá a feje, mert turbánjába csavarva apró kovás pisztolyt rejtegetett, és nem szerette volna, ha átnedvesedik a gyújtóserpenyő. A hajó orrába és tatjába állított fáklyák állandóan pislákoltak a kénes szellőben; néha mindössze tompa, vörös fénnyel izzottak, máskor olyan élesen ragyogtak, hogy az alacsonyan elsuhanó boltíves mennyezet minden egyes kövét megvilágították. Jacky öt perccel ezelőtt még száraz ruhában álldogált a melegben és kolbászt sütött egy serpenyőben Horrabin Patkánypalotájánák konyhájában, a Maynard Streeten. Ahmed, a Hindu 77

Koldus álcáját viselte, turbánnal, szandállal és egy lepedőből fabrikált köpönyeggel felszerelkezve. Arcára, kezére mogyoróbarna festéket kent, megszokott álbajuszát álszakállal egészítette ki, mert a Patkánypalotában már látta a kiközösített Fairchildot, és nem szerette volna, ha felismerik benne Koppenhága Jack egyik emberét. Doktor Romany fél órával ezelőtt érkezett, felkapaszkodott Horrabin egyik kötélhintájára, lerúgta különös cipőjét és belemerült egy kupacnyi hajózási jelentésbe. Aztán Horrabin egyik koldusa, egy köpcös, vörös arcú fickó rontott be a terembe; a futástól alig kapott levegőt, de már a küszöbön zihálva tört elő belőle a rábízott üzenet. – Doktor Romany… siess… a Strandén, és dél felé tart, a folyó irányába… egy férfit lelőttek. – Kicsoda? Kit lőttek le? – Romany rugós talpú cipője nélkül ugrott ki a hintájából, és arca eltorzult a kíntól; gyorsan visszamászott és felhúzta a cipőjét. – Kicsoda, te átkozott? – csikorogta rekedten. – Nem tudom… Simmons látta, és… érted küldött. Azt mondta, az a férfi, akiért… jutalmat kínáltál. Romany addigra már felvette és bekötötte a cipőjét. Megint leugrott a hintáról, és élénken imbolygott az erős rugókon. – Melyik? De ez csak Kutyafejű Joe lehet. Az amerikait nem merik lelőni. Szóval hol van? Azt mondtad, a Strandén? – Igen, uram. És dél felé tart, az Adelphi mellett. Az lesz a leggyorsabb, méltóságos uram, ha a földalatti csatornán keresztül egyenesen az Adelphi Arches-hoz hajózik. Az esőzések miatt az összes víziút nagyon gyors… – Mutasd az utat – és siess. Évek óta ismerem az öreg Joet, és ha ott helyben nem végeznek vele, el fog tűnni előlük. Amikor a két férfi sietve távozott a pincelépcsők irányába, Ahmed, a Hindu Koldus a kolbászokról teljesen megfeledkezve, néhány lépéssel lemaradva követte őket. Ez lesz az, gondolta Jacky, akinek olyan hangosan dobogott a szíve, hogy inkább lemaradt, nehogy észrevegyék vagy meghallják azok ketten. Istenem, csak legyen még életben; és hadd kerüljek hozzá olyan közel, hogy golyót ereszthessek az agyába. És bár lenne egy szabad pillanatom, a fülébe suttognám, ki vagyok és miért akartam megölni… és akkor végre hazamehetnék, gondolta vágyakozva. Miután megérkeztek a pince alatti terem vénséges kőből épített kikötőjébe, volt egy pillanat, amikor a két koldus eloldozta a csónakot és meggyújtotta a fáklyákat, doktor Romany pedig türelmetlenül bámulta a sötét csatornát; Jacky ezt kihasználva átlopakodott a kőpadlón és hangtalanul belemerült a hideg, fekete vízbe. A csónaknak, amit a két férfi éppen a dokk mellé cibált, hogy doktor Romany is beszállhasson, gyűrűket szereltek az oldalpalánkjára, amelyekre szükség esetén ponyvát lehetett erősíteni: Jacky két ujjal megkapaszkodott az egyikben, és hagyta, hadd ragadja magával a csónak, amikor az evezőkkel kihajtották az erős áramlatba. *** – Háhá! – harsogott a bohóc magas, csicsergő hangja. – Hát hol van az én öreg barátom, Néma Tom? – Fa kopogott fán, ahogy Horrabin lassú léptekkel fel-alá járkált a deszkapallón. Ezen kívül nem is hallatszott más zaj, csak a közelben lehorgonyzott halászcsónakok kötélzete között motozott a szél, és a víz mosta végig csobogva a móló lábát. A móló végében, a láda mögött kuporgó Doyle még levegőt sem vett. Kíváncsi volt, mennyi ideig bírja ki anélkül, hogy talpra ugorjon és elordítsa magát, Legyünk túl rajta, itt vagyok, tudod te azt jól! Mert a bohóc hangjában volt némi incselkedő mellékzönge, mintha tényleg tudná. 78

Újabb lassú dobbanások hallatszottak, amint a bohóc ide-oda bóklászott a mólón. Istenem, gondolta Doyle, ha ez az izé megindul felém, én beugrom a vízbe és három lépést sem tehet, én már Lambeth felé tartok. Aztán elképzelte, hogy Horrabin követi a fekete vízbe is, és szinte látta, amint a válla felett visszanézve megpillantja azt a vigyorgó, festett pofát, aki hihetetlen sebességgel közeledik felé, miközben ő úszni próbál elgémberedett karjával. Úgy érezte, testét mindjárt szétvetik szívdobbanásai, mint egy öreg épületet a bontógép le-lecsapó golyója. – Horrabin! – harsant a kiáltás tőle jobbra. – Hol van? – Doyle-ban rémülten tudatosult, hogy doktor Romany hangját hallja. A bohóc felkuncogott – mintha száz tébolyult tücsök ciripelt volna egyszerre –, aztán elkurjantotta magát: – Itt ni! – A gólyalábak kopogása most már a mólóról hallatszott. Doyle fülsértő sikollyal – amivel még saját magát is meglepte – levetette magát a móló végéről, szinte levegőt sem vett, mielőtt elnyelte volna a jéghideg víz. Felbukott a felszínre és tébolyultan úszni kezdett. – Mi volt ez? – A víz felszínén jól hallhatóan sodródott doktor Romany hangja. – Mi folyik itt? Horrabin pótlábain egyensúlyozva a móló széléig sétált. – A folyóban van. Megmutatom, hol. – Füttyentett, de ez bonyolultabb fütty volt, mint amivel a Strand koldusait szólította, aztán várt és tekintetével a folyópartot pásztázta. *** Mihelyst a csónak kibukkant az alagútból, de még mielőtt áthaladt volna az Adelphi Arches alatt, ki a folyóra, Jacky zsibbadt ujjai elengedték a gyűrűt és hagyta, hadd távolodjon el tőle a bárka. Éppen időben, jegyezte meg magában, mert egy pillanattal később az egyik koldus a csónak hátuljába lépett és megragadta a kormányrudat, a másik pedig egy pár evezőt szedett elő, és a helyükre illesztette az evezővillákat. Doktor Romany egy kérdést harsogott, és mintha alig hallható válasz érkezett volna rá, de Jacky addigra már félig a víz alá bukva úszott, és a szavak felét nem hallotta. Aztán sikoly harsant, kurtán, de olyan hangosan, hogy egy mérföldes körzetben mindenki meghallotta. Halványan eljutottak hozzá Horrabin szavai, aki azt mondta: A folyóban van. Megmutatom, hol. Éppen elérte a partot és kikapaszkodott a vízből, amikor meghallotta az evezőcsapásokat. Doyle száz méter után kissé megnyugodott, és csendes kutyaúszásba kezdett. Ha bármi a közelembe jön, gondolta, legyen az csónak vagy úszó ember, amilyen gyorsan csak tudok, lebukok a víz alá, aztán a lehető legóvatosabban kidugom a fejemet és lassan veszem a levegőt. A pokolba is, egy kis szerencsével csak megmenekülhetek előlük… És némileg több szerencsével visszajuthatok a partra, mielőtt teljesen elhagyna az erőm. Az áramlás bal felé sodorta, egyre távolabb doktor Romanytól. Újfajta hang ütötte meg a fülét – mögötte jobbról evezőcsapások ritmikus zaja hallatszott. *** Amikor Horrabintól balra, a móló második gerendája alatt felragyogott a tompa fény, a bohóc elmosolyodott; miután a ragyogás kiúszott a fedezékből, már látszott, hogy valójában sörétszemen szétszórt mintába rendezett, több tucatnyi apró fényfolt kavarog a sötét vízfelszínen. A bohóc arrafelé mutatott, ahonnan utoljára hallotta Doyle csapkodását, és a csapatba verődött sziporkák olyan gyorsan szóródtak szét a folyón, mint valami csillogó virág szélfutta szirmai. – Kövesd a fényeket, doktor Romany! – harsogta Horrabin vidáman. 79

*** Miféle fényeket? – gondolta Doyle. A legközelebbi fényforrás a folyó túloldalán volt. Persze, doktor Romany, kövesd csak őket, én addig elsodródok kelet felé. Csendben paskolta a vizet jobb karjával és a lábával, hadd pihenjen a bal válla. A felszínen maradni nem okozott gondot; rájött, hogy ha váltogatja a kutyaúszást, a háton lebegést és a lassú taposást, izmai megterhelése nélkül is képes víz felett tartani a fejét. Az áramlat a Blackfriars Bridge felé sodorta, és elővigyázatosan bízott benne, hogy fel tud majd kapaszkodni az egyik tartóoszlopra, és miután ellenségei úgy gondolták, belefulladt a folyóba, oszloptól oszlopig úszva kikecmereg a partra. De hirtelen rájött, miféle fényekről beszélt Horrabin az előbb, mert több tucatnyi apró, lobogó gyertyának tűnő fény-sziporka közeledett felé a víz felszínén. Lehúzta a fejét a víz alá, mindössze egyetlen rúgása fodrozta a vizet ott, ahol az előbb lebegett, majd úszni kezdett a víz alatt, derékszögben távolodva a fényfoltok útirányától. Amúgy is erőtlen magabiztossága eltűnt. Ez az egész mágiától bűzlött – nem azt mondta Jacky, hogy doktor Romany varázsló? Nyilvánvalóan Horrabin is az –, és hirtelen úgy érezte magát, mint aki ökölharcra készül, és ellenfele becsattintja a töltött tárat a revolverébe. Békaúszással addig rugdosta magát előre, amíg csak bírta – lehetőleg zihálás nélkül akart felbukni a felszínre –, aztán hagyta magát fellebegni és kibukkant a vízből. Lassan felemelte a kezét és kisöpört a szeméből egy ázott tincset. A következő pillanatban a döbbenettől dermedten ringatózott a vízen, mert a fények követték és most már körül is vették, és a közelben úszkálókra meredve látta, hogy félbevágott tojáshéjak, aprócska fáklyákkal, szalmaszál árbocokkal és papírból hajtogatott vitorlákkal felszerelve, sőt – és eszébe sem jutott, hogy esetleg látomásai vannak –, mindegyikben egy apró emberke kuporgott, egyik sem nagyobb a kisujjánál, és ügyes mozdulatokkal forgatták szélirányba a játékárbocokat, nehogy elsodródjanak parányi bárkáik. Doyle felsikoltott, nagy ívben végigsöpört a karjával a vízen, hátha attól felborulnak, majd a hatást meg sem várva reszketeg levegőt vett és ismét lebukott. *** Amikor a tüdeje már görcsbe szorult torkát kaparászta, és úgy érezte, mindjárt szilánkokra töri a fejét a hídpillér kövein, Doyle ismét felbukott a felszínre. Miután felbukkant, ismét körbevették az apró tojáshéj-tengerészek. Nem jöttek közelebb két karhossznyinál, és Doyle – hiába hallotta egyre közelebbről doktor Romany csónakjának ritmikus csapkodását – megállt, gyengén taposta a vizet és megpróbálta visszanyerni a lélegzetét. Pár centire a bal arcfelétől valami keményen csattant a hullámokon, és permet fröccsent a szemébe. Egy pillanat múlva meghallotta a folyó felett végigdübörgő puskalövés robaját is a part irányából. Ezt azonnal követte egy másik lövés, most Romany csónakja felől, de mivel a csónak mozgásban volt, a lövedék a kivilágított tojáshéjak közé csapott be, és az egyik pörögve a levegőbe repült. Istenem, ezek mindenhonnan engem lőnek, gondolta Doyle elkeseredetten, miközben még egyszer megtöltötte a tüdejét levegővel és lebukott a víz alá. Már nincsen szükségük rám élve. *** Amikor a lenti halászcsónakok között felcsapott a lövés, Horrabin is odanézett, de azonnal vissza is kapta pillantását, amikor doktor Romany bárkájában is eldördült a fegyver. A bohóc látta a levegőbe repülő apró fényszikrát, ami kihunyt, mihelyst visszaért a vízbe, és tudatosult 80

benne, hogy a cigányvajda az úszó férfit lövi. Gyorsan tölcsért formázott a kezéből. – Azt hittem, élve kell! – üvöltötte. Ezt egy pillanatnyi csend követte, aztán Romany hangja visszhangzott végig a vízen. – Ez nem Kutyafejű Joe? – Ez az amerikai! – Apep faljon fel! Akkor minek lősz rá, te átkozott barom? *** Jacky már szerzett egy apró lyukú hálót az egyik közeli csónakból, behajította az egyik kenuba és éppen kilökte a keskeny hajót a vízre, amikor meghallotta Horrabin hangját, ami a félelemtől még fülsértőbb lett: – Nem én voltam, a fenébe is, méltóságos uram! Valaki volt odalent, a csónakok között – ott megy, felétek tart! Jacky fürge és kecses mozdulatokkal kezelte az egyetlen evezőt, és sebesen hajtotta a kenut az apró fényekből szőtt gyűrű irányába, ami még keletebbre, a híd felé sodródott. Istenem, gondolta az erőfeszítéstől zihálva, ne haragudj, Tom – akarom mondani, Doyle. Túlságosan elvakított, hogy végezni akartam Kutyafejű Joe-val. Sajnálom, kérlek, ne halj meg! De még így is szinte megdermedt és kiüresedett az iszonyattól, mert jó lövésnek érezte, és egyenesen az alig látható fej kellős közepére célzott. Kenuja gyorsabb volt doktor Romany nagyobb csónakjánál, és jóval keletebbre indult náluk, ezért amikor Doyle feje megint kibukkant a vízből – persze a lerázhatatlan fénygyűrű közepén –, már majdnem száz méterrel közelebb járt hozzá, mint a cigányvajda. – Doyle! – kiáltotta őszinte megkönnyebbüléssel, amikor meglátta, hogy a férfi életben van. – Itt Jacky! Várj meg. *** Doyle annyira kimerült, hogy majdhogynem elfogta az idegesség, amikor meghallotta Jacky hangját. Már beletörődött, hogy elfogják, és Jacky mentőakciója nagyon úgy hangzott, mint ami további erőfeszítéseket is követel majd tőle, és valószínűleg semmi másra nem lesz jó, csak tovább bőszíti doktor Romanyt. – Süllyedj le egyenesen, olyan mélyre, amennyire csak tudsz, aztán gyere fel – hallatszott Jacky hangja, most már közelebbről. Doyle oldalra fordította a fejét, és a liliputi zsoldosok gyertyáinak fényében egy szakállas férfit pillantott meg egy kenuban. Szeme elkerekedett a döbbenettől, de mielőtt ismét a víz alá menekült volna, a szakállas férfi felkiáltott: – Várj! – és ezzel letépte az arcáról a szakállat. – Én vagyok az, Doyle. Most pedig tedd, amit mondtam, és siess! Azt hiszem, még nem pihenhetek meg, gondolta Doyle fáradtan, amint újfent eltűnt a felszín alatt és engedelmesen hagyta, míg levegője fele buborékokként el nem szökik az orrán keresztül, ezért könnyedén süllyedt lefelé a hideg, fekete vízben; aztán egy ollózó mozdulattal véget vetett az ereszkedésnek, amikor eszébe jutott, hogy nem várja a medence padlója, amitől elrugaszkodhat. Mi van, ha túl mélyre jutottam, gondolta, és mi történik, ha lázadozó tüdőm folyóvízzel árasztja el magát? Azonnal rugdosva és kapálózva indult meg felfelé, és mielőtt kirobbant volna a levegőre, érezte, hogy kötélhurok súrolja a kezét. A közelben vad csivitelés hallatszott, mintha egy kalitkányi izgatott madár zajongana; a 81

kenuból kihajoló Jacky egy nedves halászháló súlyával küszködött. A fonatok között néhol még pislákolt egy-egy apró fény. – Szállj be! – csattant fel Jacky. – Kapaszkodj fel elölről, én hátulról ellensúlyozom a csónakot. Maradj távol a hálótól – ezek az apró rohadékok kést hordanak. És siess. Doyle egy pillanatra azért a folyó felső része felé pillantott – Romany csónakja talán ötven méterre lehetett, az evezők összehangolt csapkodása egészen hangosan hallatszott –, aztán felhúzódzkodott és bebukfencezett a kenuba. Jacky a csónak hátsó részében kuporgott, és mereven szorongatta a vízbe nyúló evezőt. – Lépj a gázra – zihálta Doyle, amikor a kenu már nem himbálózott. Jacky kapkodva evezni kezdett. De mivel a kenu már teljesen megállt és még egy személy súlyát hordozta, nem volt hajlandó elindulni. – Van még egy pisztolyom! – kiáltotta doktor Romany. – Dobd el az evezőt, és nem fogok lőni. – Nem meri – lihegte Jacky, aki remegő kézzel cibálta az evezőt a mozdulatlan vízben. – Élve… kellesz neki. – Már nem – mondta Doyle, és óvatosan felült. – Egy perccel előtt mind rám lövöldöztek. – Azt hitték… valaki más az. A kenu elindult, de nagyon lassan. Doyle már három alakot meg tudott különböztetni a közeledő csónakban. – Van egy felesleges lapátod? – Hajtottál már… kenut? – Nem. – Akkor fogd be. Doyle észrevette, hogy Jacky nadrágját hosszú szakadás ékteleníti a bal combján, és csúnya, nagy vágás virít alatta. Már szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze a fiút, amikor meglátta a kenu anyagába szakított kerek lyukat a tatrésznél. – Te jóságos ég, Jacky, téged meglőttek! – Tudom. – Még a emelkedő félhold gyenge fényében is jól látszott Jacky erőlködéstől eltorzult, verítéktől csillogó arca, de a kenu végre elérte doktor Romany csónakjának a sebességét. Egy rövid időre nem változott a távolság a két jármű között, az egyik késként hasította a vizet, a másik lomhán haladt utána, az evezők egy ütemben csapkodtak Jacky elkeseredett zihálásával; aztán a kenu kissé felgyorsult, és elkezdte lehagyni a nehezebb csónakot. Nem messze előttük a Blackfriars Bridge tömbje komorlott, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy lerázzák üldözőjüket, Jacky végre leült és a hatalmas híd könyörtelenül közeledő kőboltíveire meredt. – Északi középső boltív – szakadt ki belőle zihálva, és a csónak jobboldalán a vízbe döfte az evezőt. A szélsebesen száguldó kenu elkanyarodott, és széles ívben átvágott a víztükrön. Amikor egy vonalba értek az említett boltívvel – és olyan közel hozzá, hogy Doyle látta a hatalmas tajtékot, ahol a hullámok megtörtek a kőoszlopokon –, Jacky kikapta a vízből az evezőt és a másik oldalra csapott vele; a kenu egyenesbe állt, és a következő pillanatban nem volt körülöttük más, csak szurokfekete sötétség, dübörgő víz és a kétoldalt elsuhanó masszív kőfalak, aztán a csónak megugrott és visszazuhant a vízre – Doyle majdnem megint a folyóban kötött ki –, majd végre kijutottak a széles, nyugodt vízre, a híd keleti oldalán. Miközben a kenu fokozatosan veszíteni kezdett sebességéből, Jacky lehunyt szemmel, ernyedten csüngő kezekkel hátradőlt, minden erejével arra összpontosítva, hogy ismét levegőt tudjon venni. Doyle hátrapillantott, és most jött rá, hogy doktor Romany nem lesz képes megcsinálni ezt az éles kanyart, de nem is merészelne ilyen sebességgel átsüvíteni a híd alatt azon a keskeny boltíven keresztül. Ha folytatni akarja a hajszát, meg kell állnia, utána pedig odacsorognia 82

ahhoz a nyíláshoz, amelyen át a kenu megszökött. – Leráztad őket, Jacky – mondta ámultan. – Istenein, sikerült leráznod őket. – A folyón… nőttem fel – zihálta Jacky némi hallgatás után. – Értek… a hajókhoz. – Még zihált egy ideig, aztán kisöpörte izzadtságtól nyirkos haját a homlokából. – Azt hittem, az Icipici Szentek csak a mesékben léteznek. Doyle tudta, hogy Jacky az apró, tojáshéj-tengerészekre gondol. –Hallottál már róluk? – Persze. Még dal is van róluk: „Az Icipici Szentek a babáktól csentek pár játékot míg a macska pihen, majd elhajóznak, tojáshéj csónak viszi le őket a szennyvizeken”. Hasonlóképpen folytatódik, minden létező dologgal megvádolják őket. A pletykák szerint Horrabin teremtményei mind – és az biztos, hogy kezesen engedelmeskedtek neki ma éjjel, egész végig mutatták neki, hol vagy éppen. Állítólag lepaktált az ördöggel, hogy megtudja a teremtésük titkát. Valami szöget ütött Doyle fejébe, és még a szeme is elkerekedett a döbbenettől. – Láttad már a bábszínházát? – Természetesen. Átkozottul oko… aha! Igen… igen, igazad lehet. Jóságos ég. De azok a babák nagyobbak. – Azok már a zsebméretű lények közé tartoznak. – Én meg azon ámultam, milyen tehetséges bábos. – Jacky felvette a lapátot, és ismét evezni kezdett. – Jobb, ha haladunk… szörnyen szüksége lehet rád. – Hát, amikor mindenki engem – minket – lőtt, azt hittem, csak a holttestemre van szükségük. Megmentetted az életemet, Jacky. Hogy van a lábad? – Ó, szúr egy kicsit, de a golyó csak a bőrt szakította fel. Háromszor lőtt rám, amíg te víz alatt voltál és én éppen lehalásztam apró kísérőidet. Életemben most először történt velem ilyen. Nem mondhatnám, hogy túlságosan tetszett. Doyle megborzongott. – Nekem sem. Horrabin lövése egy centivel hibázta el a szememet. – Nos… tulajdonképpen ezért eveztem ki érted. Tudod, valójában nem Horrabin lőtt rád akkor. Ő tudta, ki vagy. Én tettem. Doyle első érzése a harag volt, de Jacky sebeinek látványa hamar kioltotta benne a dühöt. – Mit hittél… akárcsak doktor Romany, gondolom… ki vagyok én? Jacky egy darabig szótlanul lapátolt tovább, aztán kelletlenül válaszolt. – Úgy érzem, ezek után tényleg jogod van hallani a történetet. Azt hittük, te vagy az, akit csak Kutyafejű Joe néven ismernek errefelé. – Kutyafejű Joe? A gyilkos, aki állítólag vérfarkas? Látta, hogy Jacky szeme elkerekedik a meglepetéstől. – Hát erről meg kicsoda beszélt neked? – Ó, nyitva tartom a fülemet, ennyi az egész. Szóval mi baja vele Romanynak meg neked? – Megölte egy barátomat. Ó, a pokolba… Szóval beugratott, hogy megöljem egy barátomat. Ő… Én még sohasem… beszéltem erről senkinek, Doyle. Erről a részről semmiképpen. Az Isten verje meg az egészet. Olvastad Colin Lepovre verseit – nos, Colin… nagyon közeli barátom volt, és… tudod, hogyan képes Kutyafejű Joe életben maradni? – Úgy hallottam, bárkivel képes testet váltani. – Sokkal többet tudsz te, Doyle, mint amennyit elárulsz. Nem hittem volna, hogy Londonban akár fél tucat ember hallott erről. Igen, pontosan ezt teszi. Nem tudom, hogyan, de képes testet váltani bárkivel, akivel már eltöltött egy kis időt. És eléggé gyakran kell ehhez a módszerhez folyamodnia, mert miután elfoglalta az új testét, az elkezd szőrösödni… mindenhol. Szóval pár nap múlva két választása van, vagy leborotválja a bundáját, vagy friss testbe költözik. – Jacky mély levegőt vett. – Kutyafejű Joe tavaly megszerezte Colin testét. Szerintem megmérgezte a régit, mielőtt elhagyta volna. Amikor Colin eljutott hozzám, 83

láthatóan iszonyatos kínokat állt ki – Jacky jól hallhatóan csak hatalmas erőfeszítéssel bírt uralkodni a hangján, és ugyan mindvégig a Szent Pál székesegyház kupoláját bámulta, Doyle egy villanásra észrevette, hogy könnyek csorognak fiatal arcán –, és az egész az éjszaka közepén történt. A szüleim házában voltam, olvastam, amikor berontott az ajtón és megindult felém, de közben úgy morgott, mint egy nem is tudom, hatalmas kutya vagy ilyesmi, és szörnyűségesen dőlt a vér a szájából. A rohadt életbe, Doyle, az elhagyott testben volt, amitől Joe éppen az előbb szabadult meg, és mindenhol szőr borította, mint egy majmot! Képes vagy ezt megérteni? Az istenverte éjszaka kellős közepén! Honnan… tudhattam volna… hogy Colin az? Az istenit neki! – Jacky – mondta Doyle kétségbeesetten; a képtelen történet teljesen zavarba ejtette, de az őszinte szenvedést minden kétséget kizáróan felismerte. – Nem tudhattad. Már kevesebb, mint fél mérföld választotta el őket a London Bridge-től, és jobbra, a surrey-i oldalon már látszottak a lehorgonyzott hatalmas szénszállító bárkák. Jacky arrafelé kormányozta a kenut. – Volt egy pisztoly a kandallón…. – folytatta színtelen hangon –, egy kovás pisztoly, az ott, a lábad előtt, és amikor ez a szőrös lény berontott a házba, felugrottam, felkaptam a fegyvert és egyenesen mellbe lőttem. A lény összeesett és mindenhol fröcskölt a vér. Odaléptem és föléhajoltam, nem túl közelről, és az… visszanézett rám egy pillanatra, mielőtt remegve kiszenvedett volna. Borzalmas állapotban volt. De amikor az arcomba nézett, felismertem… tudtam, hogy Colin az. Más színű volt a szeme, de én felismertem az… igazából nem az arckifejezését, hanem… felismertem őt abban a másikban. – A bárkák mögött, a sor keleti végén móló vezetett egy kivilágított házhoz, és úgy tűnt, Jacky egyenesen arrafelé tart. A keskeny ablakokból áradó fény meleg arannyal futtatta be az olajosan fekete vizet. – Azután két hétig csak aludtam. Más nem is tudott aludni körülöttem – éjjel-nappal sikoltoztam, eldobtam az ételt és olyan ocsmányságokat zagyváltam, hogy az én ártatlan anyám a felét meg sem értette… de mindvégig aludtam. Aztán felébredtem, és elindultam felkutatni Kutyafejű Joe-t, ugyanazzal a fegyverrel, ami megölte… amivel megöltem Colint. – Jacky savanyúan elvigyorodott. – Tudtad követni? – Igen. – Doyle azon töprengett, vajon mennyi igazság lehet ebben a Lovecraft tollára méltó történetben – talán az egyik titokzatos Táncoló Majom-kreatúra valóban betört Jacky házába, nagyjából akkor, amikor Lepovre úgy döntött, meglép – és azt sem tudta még eldönteni, vajon helyesen gyanítja-e, hogy a fiú gyásza több, mint ami egy közeli barátnak kijár. Mégsem lett volna téves első gyanúja? – Tudom, hegy közhelyesen hangzik, Jacky, de komolyan gondolom… sajnálom. – Kösz. – Jacky a vízbe merített evezővel lassította a kenut, és most már csak siklottak a móló mellett. A fiú megragadta az oszlopok között himbálózó kötelet, és amikor a csónak megállt, hozzá is erősítette. – Húzd ide a végét, Doyle – van itt egy létra, úgy másfél méterrel kezdődik a fejed felett. Amikor mindketten felkapaszkodtak a keskeny mólóra, Jacky azt mondta: – Most pedig találjuk ki, mihez kezdjünk veled. Koppenhága Jack házába nem jöhetsz vissza – Horrabin legalább tucatnyi kémet fog a nyakunkra küldeni. – Lassan sétáltak a folyóparti fogadónak látszó épület felé. A mezítlábas Jacky óvatosan lépkedett a kiszálkásodott, öreg gerendákon. – Mikor érkezik meg a barátod a városba? Mi is a neve, Ashbin? – Ashbless. Kedden találkozom vele. – Nos, az itteni fogadósnak, az öreg Kusiaknak van egy istállója ott oldalt, és mindig jól jön neki a segítség. Tudsz ló-trágyát lapátolni? – Ha léteznek olyan emberek, aki nem tudnak, nagyon nem szeretnék közéjük tartozni. Jacky kinyitotta a fogadó kikötő felé néző ajtaját, és egy apró szobába léptek, ahol kandalló is volt. Doyle már indult is a tűz felé. 84

Felbukkant egy kötényes lány, akinek üdvözlő mosolya némileg veszített lelkesedéséből, amikor észrevette, hogy mindkét vendégük megfürdött a folyóban és az egyikükből még mindig csöpög a víz. – Semmi gond, kisasszony – mondta Jacky – nem ülünk a székekre. Lennél oly kedves szólni Kusiaknak, hogy Jacky van itt a folyó túlpartjáról, egy barátjával együtt, és szeretnénk két forró fürdőt venni – külön szobákban… Doyle elvigyorodott. Szégyenlős gyerek ez a Jacky. – És kellene még néhány száraz holmi, az mindegy, milyen – folytatta a fiú. – Utána pedig két tányérral abból a remek halászléből, az ebédlőben. Ó, és amíg várunk, hozhatsz egy kis forró kávét, rummal. A lány bólintott, aztán elsietett, hogy mindezt megbeszélje a fogadóssal. Jacky Doyle mellé kucorodott a kandallónál. – Biztos vagy benne, hogy ez az Ashbin nevű alak segít neked elfogadható állást találni? Doyle egyáltalán nem volt benne biztos, és inkább magát, mint Jackyt próbálta meggyőzni, amikor némileg védekezően megszólalt: – Nincs híján a pénznek, ha j ól tudom. És átkozottul jól ismerem. Ráadásul vannak barátai meg befolyása, tette hozzá gondolatban, és talán képes lesz összehozni egy találkozót – hangsúlyozottan védett helyen! – az öreg Romanyval, ahol az én feltételeim szerint tárgyalhatunk majd: szórok neki néhány ártalmatlan információmorzsát – vagy akár égbekiáltó hazugságokat; igen, ez így sokkal biztonságosabb lesz – a hasadékok hollétéért cserébe. Ha a megfelelő barátok várnak rám a sátor előtt, nem próbálkozik holmi szivaros trükkökkel. Segítség nélkül hónapok vagy évek múlva tudnám csak megszerezni ehhez a kellő hatalmat, és Darrow szerint a hasadékok felbukkanásának mértéke csökken 1802 után, és egyébként sem hiszem, hogy akár hónapjaim lennének – ez a köhögés már a ma éjszakai fürdőzés előtt majdnem végzett velem. Hamarosan akár igazi tüdőgyulladássá fejlődhet. Nagyon hamar vissza kell térnem oda, ahol léteznek kórházak. Doyle ezen kívül részletesen ki akarta kérdezni Ashblesst élete korai éveiről, hogy aztán elővigyázatosan elrejthesse valahová a feljegyzéseit, ahol majd „felfedezheti” őket, amikor visszajutott 1983-ba. Schliemann és Trója, George Smith és Gilgames, Doyle és az Ashblessiratok, gondolta. – Nos, hát akkor sok szerencsét hozzá – mondta Jacky. – Talán egy hónap múlva már a Tőzsdén dolgozol és a St. James-ben laksz majd. És alig emlékszel azokra az időkre, amikor még koldusként és istállófiúként dolgoztál… – Elmosolyodott. – Ó, igen, kevéssé sikeres hagymaárus-pályafutásodat nem is említve… tényleg, mi mással foglalkoztál még? Ebben a pillanatban megérkezett a rummal kibélelt kávé; a lány mosolya és bejelentése, miszerint éppen készítik számukra a fürdőt, azt mutatta, hogy Kusiak jó hitelképességű vendégnek tartotta Jackyt. Doyle hálásan kortyolta a kávéját. – Nem sok mindennel – felelte végül. *** Az épület, amelyet az egész St. Giles nyomornegyedben Patkánypalota néven ismertek, egy tizenkettedik századból fennmaradt kórház alapjaira és maradványai köré építették; az épület harangtornya még mindig állt, de az elmúlt évszázadok alatt az előző tulajdonosok, nagyrészt raktározási célokból, egyfolytában újabb és újabb emeleteket meg falakat emeltek körülötte, ezért a boltíves normann ablakok nem a városra, hanem az ősöreg kőhöz tapasztott .apró szobákba néztek; a toronynak a csúcsos teteje volt az egyetlen része, amelyen még friss levegő simított végig, és azt is nehéz feladat lett volna megtalálni a tetődzsungel kéményeinek, világítóaknáinak és egyéb rendkívül egyenlőtlenül összerótt építményeinek kusza összevisszaságában. 85

A harangkötelek már több száz éve elrohadtak, a csigák azóta is a padlón heverve várták, hogy fémhulladékként beolvasszák mindet, de a vénséges tölgyfa keresztgerendák még mindig át-átszelték az aknát, és ezekre helyenként új köteleket erősítettek. Doktor Romany és Horrabin ezeken szoktak üldögélni, tizenöt méterrel a padló felett, nagyjából a torony magasságának háromnegyedénél. Mivel itt kényelmes távolság választotta el őket a földtől, hamarosan kedvenc társalgójukká vált. A magasban, az ódon ablakok párkányain olajlámpások lobogtak. Ma éjjel Haszontalan Richard felügyelte a tanácskozást a lámpák alatti szint egyik ablakpárkányán ülve, néhány centire levegőben hintázó főnökei feje felett. – Fogalmam sincsen, ki lehetett az a két ember, nagyságos uram – mondta éppen Horrabin, akinek amúgy is furcsa hangja lidérces huhogásként visszhangzott végig a kőaknában. – Minden kétséget kizáróan nem hozzám tartoztak. – És tényleg végezni akartak vele? – Ó, igen. Dennessen azt mondja, amikor lerúgta a második fickót az amerikairól, az már egyszer megszúrta, és éppen a második csapásra készült. Doktor Romany pár percig merengve hintázott előre és hátra; időnként könnyedén elrúgta magát az üreges faltól. – Fel nem foghatom, kik lehetnek. Valaki ellenem dolgozik, ez nyilvánvaló, és már vagy tudja azt, amit az amerikai elmondhatna nekem… vagy egyszerűen nem akarja, hogy bármit is kiszedjek belőle. Azok sem lehettek, akikkel érkezett, mert őket láttam eltűnni, amikor a kapu megszűnt létezni, és azóta az összes többit szemmel tartom, de senki sem lépett át rajtuk. Az Anteus Testvériség pedig már vagy száz éve nem jelent valódi veszélyt, ha nem tévedek. – Csak egy csapat vénember – mondta Horrabin egyetértően –, akik már elfelejtették, miért hozták létre a szervezetet. – Nos, közöld ezzel a Dennessennel, ha felismeri azt a férfit, aki megpróbált végezni az amerikaival, és élve idehozza elém, ugyanakkora jutalmat kap, mintha Kutyafejű Joe-t ölte volna meg. – Kinyújtotta a karját, hogy megállítsa a hintázást. – Hozzájuk tartozhat az szakállas alak is, aki rálőtt az amerikaira, aztán megmentette. Azt mondod, felismerted a merész csónakost? – Azt hiszem, igen, nagyságos uram. Nem viselte ugyan a szokásos turbánját, de úgy festett, mint egy bizonyos Ahmed nevű koldus, aki néha felbukkan errefelé. Ál-hindu. Már jutalmat tűztem ki a fejére. – Jó. Ha Szet is úgy akarja, kiszedjük az igazat ezekből a madárkákból, még akkor is, ha addig kell lenyúznom róluk a bőrt, amíg nem marad belőlük más, csak a tüdejük, nyelvük és az agyuk. Haszontalan Richard óvatosan a faragott majmocskája után nyúlt, akit az előbb letett az ablakpárkányra, hogy jól láthassa a két torz varázslót, amint úgy lengedeznek a levegőben, mint a füstölésre váró sonka a kéményben, és a fülére tapasztotta a hüvelykjét meg a mutatóujját, mert a durva beszéd mindig felidegesítette szegényt. És Richard maga sem volt túlságosan elégedett. Most már egy egész hete itt van a városban, a Patkánypalota meg a Bainbridge Street alatti csarnok foglyaként, míg doktor Romany legalább körbelátogatta a kapukat, ha azok megjelentek, vagyis ő sokat tartózkodott vidéken. – Nem hagy nyugodni a gondolat.,. azon tűnődöm, vajon… vajon ez a kavarodás nem Törökországban tartózkodó… társam erőfeszítéseinek eredménye-e – mondta doktor Romany. – De hiszen senki sem tudja, mivel foglalkozik valójában – mutatott rá Horrabin. Aztán halkabban még hozzátette: – Még én is csak annyit tudok, hogy az ikertestvéred ráakadt külföldön egy száműzött, ifjú angol lordra, és ti ketten szemmel láthatóan azt gondoljátok, használható valamire. Úgy érzem, nem ártana, ha jobban be lennék avatva a terveitekbe. Romany ezt mintha meg sem hallotta volna. Elgondolkodva csak annyit mondott: – Azt nem hinném, hogy a szálnak ezen a végén bárki titkokat szivárogtatott volna ki, azon egyszerű oknál fogva, hogy én vagyok az egyetlen, aki mindent tud. De arról már 86

kevesebb hírem van, mi folyik doktor Romanelli felén, odaát Törökországban; ha jól tudom, ez az ifjú lord nagy levélíró hírében áll. Remélem, a… testvérem nem hagyta, hogy a levelein keresztül akármilyen jelentéktelen információ utat találjon bizonyos emberekhez ezen a szigeten. Horrabin meglepettnek tűnt. – Mit mondtál, hol van ez a bajkeverő főrend? – Néhány napnyi járóföldre Athéntól, a Korintoszi-öbölben tart Pátre felé; valamilyen ismeretlen oknál fogva mylord egészségi állapota igen gyenge a Pátre, Pátrei-öböl és Meszolonion közé eső kicsiny területen. Ezért aztán amikor az ifjú főrend júliusban ott tartózkodott, Romanelli rávette egyik alkalmazottját, a birodalmi konzult, hogy ringassa álomba mylordot egy zenélő óra muzsikájának segítségével, és miközben aludt, a testvérem parancsot plántált a tudatába, a gondolkodó szint alá, nehogy tudomást szerezzen róla – és ez azt mondta neki, vissza kell térnie Pátréba szeptember közepére, mert addigra a tervek szerint annyira felhevülnek az események, hogy minden egyszerre kezd majd fortyogni. És őlordsága ebben a pillanatban is a parancsot teljesíti, naivul azt gondolva, saját elhatározásából tér vissza Pátréba. Horrabin türelmetlenül bólogatott. – Azért kérdeztem, mert, lássuk csak, azt a levelet, amelyik itt bajt kavarhatna, mikor is kellett volna útjára indítania? Hónapokkal ezelőtt, ha nem tévedek. Hát nem dühöng vagy egy tucatnyi háború a két ország közötti területeken? Ezért hiába írt volna levelet júliusban valakinek, ha az nem is érhet ide időben. Éppen ezért senki sem tudhatta meg a terveidet. Romany felhúzta a szemöldökét, és biccentett. – Igazad van – nem vettem számításba, milyen lassú manapság a nemzetközi posta. – Elfintorodott. – Akkor viszont honnan a pokolból jöttek ezek az emberek és minek avatkoznak bele a dolgaimba? – Meg nem tudom mondani – felelte a bohóc, aki lassan nyújtóztatta és hajlítgatta a lábát, mint egy hatalmas, színesre mázolt pók. Haszontalan Richard befogta a majmocska szemét. – De – tette hozzá Horrabin – az én terveimet is akadályozzák. Az a nyomorult hindu múlt éjjel négy tucatnyit fojtott vízbe a legapróbb homunkuluszaim közül. Szólnod kellene kairói mesterednek, hogy küldjön még abból az anyagból… mi is a neve? – Paut – mondta doktor Romany. – Amilyen torz manapság a mágia, átkozottul nehéz dolog előállítani. – Kétkedve ingatta a fejét. Horrabin festett arca valószínűleg mogorva kifejezést öltött a festékmaszk alatt, de nem hagyta abba a lassú hintázást. – Újabb homonkuluszokat kell teremtenem… ha teljesíteni akarom a kéréseidet – mondta színtelen hangon. – Törpéket meg egyéb hasonló lényeket emberi alapanyagból is meg tudok formázni, de ezek a legények teáscsészékben rejtőzködve hallgatják ki a beszélgetéseket, a követendő ember kalapján kuporogva figyelik, merre tart – a bohóc hangja kezdett egyre hangosabb lenni a lefolyón keresztül osonnák be a bankba és cserélik ki az a jóféle arany fontsterlinget a hamis cigány pénzekre… – fejét Romany felé tolta, míg lába az ellenkező irányba mutatott – …de akkor is rájuk van szükséged, ha azt szeretnéd, hogy valakik apácaruhában surranjanak be az uralkodó hálókamrájába és láthatatlanul agyrothasztó szereket keverjenek a levesébe, aztán csak a delíriumot fokozandó, bogárnak vagy a tizenkét apostolnak öltözve táncoljanak az asztalon… igen, ehhez mind rájuk van szükséged. – Ha Pátréban minden a tervek szerint alakul, többé nem kell túl gyakran efféle praktikákhoz folyamodnunk – mondta doktor Romany csendesen. – De el kell ismernem, teremtményeidnek valóban megvan a maguk haszna. Mesterem elé tárom az ügyet, és holnap megtudod, mit mondott. – Te viszont sokkal gyorsabb módszert használsz az egyszerű postánál – jegyezte meg Horrabin, és narancsszín szemöldöke homloka feléig csúszott a kíváncsiságtól. 87

– Ó, igen – felelte Romany mentegetőző vállrándítással. – A bűbáj segítségével társaim és én bármikor, bármilyen távolságból szót válthatunk egymással, sőt, még tárgyakat is küldhetünk egymásnak egy szempillantás alatt. Az efféle hibátlan kommunikáció biztosítja, hogy ha lesújtunk, csapásunk nem téveszt célt – és már válaszolni se lehessen rá. – Hagyta, hadd üljön ki az arcára a mosoly. – A mi kezünkben a Varázslókirály lapul, és ez John Bull összes lapját értéktelenné silányítja. Haszontalan Richard a majomra pillantott, a szemét forgatta, aztán megcsóválta a fejét. Micsoda nyavalyás egy alak, nem igaz, majmocska? – gondolta. Nagyon nem szeretné, ha ez a szörnyűséges bohóc megtudná, mennyire szüksége van rá. Hányszor, de hányszor láttuk a doktort, nem igaz, majom, amikor azokba az egyiptomi rajzokkal telefirkált buta gyertyákba ordítozott, és órák múlva mindössze egy gyenge hang szólt ki a lángokból, hogy „Mi van? Mi van?”… és emléktől szel arra, amikor tárgyakat próbált küldeni a cimboráinak a távolba? És amikor a Mestere egy szobrocskát akart idevarázsolni neki, de az egészből csak egy maroknyi vörösen izzó kavics maradt? Hah! Hát ennyit a bűbájról! Undorodva köpött egyet, amivel sikerült egy dühödt ordítást kiérdemelnie doktor Romany irányából. – Bocsánat, raja – mondta sietve. Morcosan a majomra pillantott. Ne fecseréssz velem állandóan, mondta neki. Látod, mibe kevertél megint? Nagy bajba. – Bármi is legyen az igazság – folytatta doktor Romany, és megtörölgette kopasz fejét –, sikerült kiugrasztanunk az amerikait az álcájából, és azt akarom, hogy még ma éjjel komoly erőkkel kutassatok utána, miközben rémülten iszkol valamerre. Ami pedig minket hármunkat illett – ugye figyelsz rám, Richard? Nagyon jó –, szóval ami minket illet, látásból ismeijük, ezért mi vezetjük a kutatócsapatokat. Horrabin, mozgósítsd a nyomorultjaidat, és kutasd át a St. Martin's Lane-től a Szent Pál székesegyházig terjedő területet – és ne hagyd ki a fogadókat se; alaposan nézzetek meg minden koldust. Richard, te a déli partra mész, a Blackfiars Bridge-től a Wapping alatti búzasilókig húzódó rész a tiéd. Én magammal viszem a fiúkat a dokkból, a Szent Páltól délkeletre a Clare Markét nyomornegyeden keresztül, a Tower, a kikötő és Whitechapel felé. Ha őszinte akarok lenni, szerintem ezen a részen fog felbukkanni; a folyó északi partján szerzett magának barátokat, és amikor utoljára láttuk, kelet felé vitték, minél messzebbre a birtokodtól, Horrabin. *** Két órával napfelkelte után Haszontalan Richard ismét felmászott a lépcsőkön, igen halkan, mert ő úgy gondolta, a zsebében lapuló fa majom már alszik ilyenkor. Amikor kimerülten elfoglalta a helyét az ablakpárkányon, a két varázsló már a hintákon ült, bár doktor Romany még olyan gyorsan lengedezett, mintha csak most húzták volna fel a magasba. – Feltételezem – mondta a cigányvajda, amikor kimerültségtől nyúzott arcát felfelé fordította –, ti sem jártatok nagyobb szerencsével a surrey-i oldalon, mint mi északon. – Kek, raja. – Vagyis nem – mondta Romany Horrabinnak. A torony kupolájából hiányzott egy nagyobb kődarab, és miközben a ragyogó napsugár centikkel araszolgatott lefelé a napfényes falon és odakint, a Holborn Streeten árusok dicsőítették harsogva zöldségeiket, a két varázsló megvitatta különböző haditerveiket, Haszontalan Richard pedig a gallérjába rejtette a majmot és a lehető leghalkabban suttogva hosszas beszélgetésbe bonyolódott vele.

88

6. „Egyszer, mikor ragyogott a Hold Láttam egy embert, aki ott se volt…” – Régi rigmus

Kedden reggel, két nappal később felhők borították az eget, és bármelyik pillanatban eleredhetett az eső – a Királyi Árutőzsdét körülvevő kávéházakban azonban a brókerek és kikiáltók szokásos serénységük-kel végezték a dolgukat. Doyle, akit teljesen elbágyasztott a hőség és az éhezés, a Jamaica Kávéház egyik sarkában üldögélt, és azt a tucatnyi kereskedőt nézte, akik egy Temzébe süllyedt hajó dohányszállítmányára alkudtak; az árverés idejét egy gyertyacsonk határozta meg, vagyis az a felajánló nyerte az árverést, akinél az apró gyertya lángja kilobbant, és mivel a csonkból már alig maradt valami, a licitálás egyre gyorsabbá és hangosabbá vált. Doyle ismét belekortyolt langyos kávéjába, de kényszerítette magát, hogy ne igyon sokat, mert ha ezzel végzett, csak akkor maradhat, ha rendel még egyet; viszont új öltözékének megvásárlása után – barna nadrág és kabát, fehér ing, fekete csizma – mindössze egy shillingje maradt, de szerette volna meghívni Ashblesst egy kávéra, ha az megérkezik. Válla lázasan sajgott, és attól tartott, a konyak, amibe a zsebkendőt áztatta, nem tisztította ki a fertőzést a késszúrta sebből. Inkább meg kellett volna innom, gondolta. A szeme könnyezett, csavart az orra, de a teste láthatólag elfelejtette, hogyan kell tüsszenteni. Siess, William, gondolta. Életed krónikása kétségkívül a halálán van. Görnyedten megfordult, és megnézte a falon lógó órát – tíz óra múlt húsz perccel. Ashblessnek tíz percen belül meg kell érkeznie. De legalább élve eljutottam idáig, tűnődött. Akadtak pillanatok, amikor ez egyáltalán nem tűnt valószínűnek. Megkéseltek, lőttek rám, szombat este majdnem megfulladtam, tegnap pedig, késő éjjel, elkapott az a vén cigányember. Még most is, amikor eszébe jutott az eset, kissé ámultan mosolygott a kávéjába. Köszönetet mondott Jackynek és búcsút vett a fiútól – előtte még megbeszélték, hogy pénteken, fényes nappal találkoznak a London Bridge közepén –, és éppen bemutatták Kusiak istállófőnökének, amikor berontott az a cigányember, és három pihent lovat követelt a három kimerült hátasért cserébe. Az istállófőnök először húzódozott, de amikor a türelmetlen cigány maroknyi aranypénzt húzott elő a zsebéből, hamar döntésre jutott. Doyle lanyha érdeklődése azonnal gyomorszorító rémületté változott, amikor felismerte a férfit – ugyanaz volt, aki egy héttel ezelőtt részvét nélkül végignézte, hogyan kínozza meg doktor Romany; halkan belépett az árnyékba és megindult az oldalsó bejárat felé, de mire a lengőajtóhoz ért, a felismerés kölcsönössé vált. Doyle végigrohant a sikátoron, aztán kelet felé fordult a London Bridge felé vezető úton, de az öreg cigány gyorsabb volt nála, a rohanó léptek zaja egyre hangosabbá vált, aztán egy kéz ragadta meg a gallérját és a földre lökte. – Az első bűbájos szóra szétloccsantom a fejedet a kövezeten, devla kutyája! – mondta a felette görnyedező cigány, aki alig lihegett. – Tedd csak – zihálta Doyle. – Jézusom, miért nem hagytok már békén? – Lassan kezdte visszanyerni a lélegzetét. – És szerinted hány varázslatot ismerhetek, ha így rohanok előled? A pokolba is, akkor idéztem volna egy… szárnyas szekeret vagy valami ilyesmit. Téged meg nagy kupac lócitrommá változtattalak volna, hogy örömmel lapátolhassalak fel a trágyáskocsira. Legnagyobb meglepetésére a cigány elvigyorodott. 89

– Hallod ezt, majom? A fickó lótrágyává akar változtatni minket. Ezek a bűbájos csávók általában arannyal próbálkoznak, de az öreg Kehes kicsiben játszik. – Talpra rántotta a férfit. – Na gyerünk, öregem, valaki beszélni szeretne veled. Többen bámészkodtak a hátsó ajtónál, ahol Doyle kimenekült, valaki dühösen utánuk is kiabált, ezért a vén cigány végigsétált a sikátoron, a folyóval ellentétes irányba, befordult egy sarkon és máris Kusiak fogadójának bejárata előtt jártak. Doyle ment elől. Amikor a fogadótól két háznyira elhaladtak egy kocsma előtt, Doyle megtorpant. – Ha ahhoz a tébolyulthoz szándékozol visszavinni, aki a múltkor megpróbálta kiégetni a szememet – mondta kissé bizonytalanul –, akkor nekem először szükségem lesz egy sörre. Legalább kettőre. És mivel rengeteg arany van nálad, cimbora, fizetheted is az egészet. Egy pillanatra csend volt mögötte, aztán megszólalt a cigány. – Kushto. Menjünk be. Beléptek az ajtón és átsétáltak egy magas mennyezetű terem túlsó felébe; a pult mögött, két lépcsőfokon fellépve egy kisebb szobába érkeztek, ahol egy csomó asztal állt teljesen rendszertelenül összehordva. A cigány sötét szeme az egyik sarokasztal felé vágott. Doyle bólintott, odasétált, megmelengette a tenyerét a gyertya fölött, majd leült. Miután megjelent egy lány, és felvette a rendelést – Doyle sört kért, a cigány bort –, elrablója megszólalt. – Hívjál Haszontalan Richardnak. – Micsoda? Hát örülök, hogy… vagyis nem. Ööö, az én nevem Brendan Doyle. – Ez pedig a társam – folytatta a cigány, és előhúzott a zsebéből egy fából faragott majmot. Doyle-nak rémlett, hogy ezt már múlt szombaton is látta nála. – Majom, ő Doyle. Az a gádzsó, akit a raja annyira meg akart találni, és most nagyon boldog lesz, amiért elcsíptük neki. – Egészen vidáman Doyle-ra mosolygott. – És ez alkalommal olyan helyre viszünk, ahol nincsenek prastamengrók, akik meghallanák az ordításodat. – Figyelj ide, ööö, Haszontalan – mondta Doyle fojtott hangon és sietve. – Tégy úgy, mintha nem kaptál volna el, és én gazdag emberré teszlek. Szavamat adom rá… – Durván hátravágódott a székében: a cigány egy lecsapódó egérfogó fürgeségével mozdult, és keményen orrba vágta. – Ti gádzsók mind azt hiszitek, hogy mi, romák hülyék vagyunk-jegyezte meg Richard. Ebben a pillanatban megérkezett a sör meg a bor; Doyle intett a lánynak, hogy várjon, majd két hosszú, kiadós, torkot égető korttyal legurította az italt, és zihálva rendelt még egy korsóval. Richard alaposan szemügyre vette. – Azt hiszem, nem baj, ha egy kicsit becsicesentve viszlek a főnök elé. – Vágyakozva a lány után pillantott. – Egy ilyen szaladgálás után nincs is jobb, mint egy korty jó hideg sör. – Nem rossz. Kóstold meg. – Nem – a sör az én Bessie-m kedvenc itala volt, és mióta ő mulo, egy csöppet sem vagyok hajlandó meginni belőle. – Egyetlen nagy korttyal felhajtotta a bort, és amikor a lány meghozta a sört, rendelt még egy palackkal. Doyle legurított még pár kortyot, és eltűnődött azon, amit hallott. – Az én Rebeccám – mondta óvatosan – majdnem mindegyik itókát kedvelte, és mióta… ő mulo, én kettőnk helyett iszok. Legalábbis majdnem. Most Richardon volt a töprengés sora. Pár pillanatig fintorgott, aztán bólintott. – Ugyanez a helyzet – jelentette ki. – Így nem felejtjük el őket. – Amikor a lány visszatért az italokkal, már követelte a pénzt is; amikor megkapta, letette az asztalra a palackot meg a söröskancsót, és távozott. A két férfi elgondolkodva újratöltette a poharát. – Igyunk a halott asszonyokra – mondta Haszontalan Richard. Doyle felemelte a poharát. Egy kis ideig némán kortyolgattak, aztán mindkét pohár üresen csattant az asztalon. Ünnepélyesen újratöltötték őket. 90

– Mikor… halt meg Bessie? – kérdezte Doyle. Richard először felhajtott egy fél pohárral, csak utána válaszolt. – Tizenhét évvel ezelőtt – felelte halkan. – Levetette egy ló Crofton Woodnál. Értett a lovakhoz, de éjszaka volt, a prastamengrók elől menekült, a ló pedig gödörbe lépett. Az eséstől… betört… a feje. Doyle újratöltötte saját poharát, aztán átnyúlt a palackért, és a cigány poharába is öntött. – Igyunk a halott asszonyokra – mondta halkan. Ismét fenékig ürítették a poharakat, és ismét töltöttek. Doyle rájött, hogy ha lassan beszél és olyan óvatosan válogatja meg a szavakat, mint a bonyolult ütésre készülő golfjátékos az ütőjét, még képes érthetően társalogni. – Rebecca is betörte a fejét – mondta a cigánynak. – Pedig volt rajta sisak… az is betörött – az út mellett álló oszlopnak zuhant. Én ültem elől, ő mögöttem. – A cigány együttérzőn bólintott. – Egy öreg 450-es Hondával mentünk, és az út túl csúszós volt ahhoz, hogy utast vigyek magammal. Tisztában is voltam vele, de sietnünk kellett, és a pokolba, rajta sisak volt, én meg évek óta vezettem. Éppen sávot váltottam, mert ha a Santa Ana felől mész a Beach Boulevard irányába, a gyorsabb sávban kell menni, de én vissza akartam sorolni a lassabba; aztán kihajoltam jobbra, és amikor áthaladtunk az elválasztó göröngyökön, éreztem, hogy… megcsúszunk. Rettenetes érzés volt, tudod, mint egy földrengés. Egy… halálos és teljesen váratlan mozdulat. Az öreg 450-es meg amúgy is dög nehéz járgány volt, rajta azok az oldalsó fékkarok…. egyszerűen… csak… elzuhant. – Kortyolt egy nagyot a söréből. – Rebecca kibukott oldalra, én pedig egyenesen csúsztam előre. A bőrkabátom papírvékonyra égett a betonon – ha száraz az út, a bordámig lehorzsolódott volna rólam a hús. A kocsiknak sikerült úgy megállniuk, hogy nem csaptak el, és én felpattantam, elkezdtem ugrándozni visszafelé – többek között a bokámat is eltörtem –, vissza oda, ahol Rebecca feküdt. A… feje… mint… Visszaemlékezéséből a pohárnak csendülő kancsó hangja zökkentette ki. – Nem kell beszélned róla – mondta Richard, és amikor ismét megtöltötte a poharat, letette a kancsót. – Én is azt láttam, amit te. – Felemelte a saját poharát. – Rebeccára és Bessie-re. – Nyugodjanak békében – mondta Doyle. Amikor a poharak ismét az asztalon koppantak, Haszontalan Richard keményen Doyle arcába nézett. – Nem vagy varázsló, igaz? – Istenem, bárcsak az lennék. – De valaki, akivel érkeztél, bizony az – láttam, ahogy az a két hintó eltűnik a mezőről, mint ahogy bolhák ugrálnak szét a kezedről. Doyle morózusan bólintott. – Igen. Nélkülem mentek el. A cigány felállt az asztaltól és egy arany fontsterlinget hajított az asztalra. – Tedd el – mondta. – Majd azt mondom nekik, hogy hajsza közben elkaptam valakit, akire azt hittem, te vagy az, le is ütöttem, de tévedés volt és kénytelen voltam meghívni egy italra, nehogy szóljon a prastamengróknak. – Megfordult, és elindult kifelé. – Akkor most… – tört ki Doyle-ból. A cigány megállt, és kifürkészhetetlen pillantást vetett rá. – Futni hagysz? Miután ittál velem? – Tudta, hogy be kellene fognia a száját, de képtelen volt tovább cipelni ezt a rejtélyt. – Azt hitted, csak blöffölök, amikor azt mondtam, gazdaggá teszlek? – Szerintem ti, gádzsók vagytok ostobák – felelte erre Haszontalan Richard, aztán megfordult és kiment a szobából. *** A gyertyaláng olvadt viasztócsában sistergett- az árverés befejeződött. A nyertes felállt, 91

hogy nekikezdjen a papírmunkának; inkább tűnt meglepettnek, mint boldognak, amiért az ő ajánlata lett mind közül az utolsó. Doyle az órára pillantott, és apró, hideg csomó gyűlt a gyomrába – tíz óra harmincöt volt. Pillantása végigsöpört a helyiségen, de sehol sem látott egy nagydarab, szőke férfit, bozontos szakállal vagy anélkül, bár Ashblessre inkább a szakáll lett volna jellemző. A rohadt életbe, gondolta, késik a rohadék. Lemaradtam volna róla az utóbbi pár percben? Nem, elméletileg nem csak futó látogatásra ugrik be ide; le kellene ülnie egy asztalhoz és megírnia azt az átkozott verset. Nos, az megvan néhány száz sor. Arca vörösen égett, szájában lázas mellékíz lappangott. Mivel úgy gondolta, semmiképpen sem szabad itt helyben elájulnia, két értékes pennyjén rendelt egy korsó barna sört. Amikor kihozták, az óra szerint húsz perccel múlt tizenegy, és ugyan megpróbálta lassú kortyokkal inni, amint az egy szíverősítő esetében elvárható, mire az óra elütötte a háromnegyedet, megint üres volt a korsója, az alkohol pedig már feszítette belülről a koponyáját – végtére is huszonnégy órája nem evett semmit –, de Ashbless még mindig nem érkezett meg. Szedd össze magad, gondolta. Kávét igyál, elég a sörből. Szóval késik egy kicsit; azokat a beszámolókat száz évvel azelőtt írták, hogy elolvastad volna őket – és mindegyik Ashbless saját visszaemlékezésein alapult; Bailey 1830-ban jegyezte le ezeket. Nem meglepő, ha becsúszott némi pontatlanság. Nyugodtan lehetett akár fél tizenkettő is. Igen, csakis fél tizenkettőről lehet szó. Hátradőlt és várt. Három óvatosan elszopogatott kávéval később az óra fél tizenkettőt ütött, és nyoma sem volt William Ashblessnek. A tőzsdei és szállítmányozási licit lázas buzgalommal folytatódott, és nem sokkal később egy pohos úriember, aki busás haszonnal adott túl bahamai ültetvényén, minden jelenlévőnek rendelt egy pohár rumot; Doyle hálásan öblítette le vele lázasan égő torkát. Kezdett dühös lenni. Úgy gondolta, ez igazán figyelmetlenség a költő részétől, aki cseppet sem tiszteli az olvasóit. Micsoda arrogáns alak… azt állítja, itt volt fél tizenegykor, amikor eszébe sem jutott megérkezni:., meddig is, lássuk – majdnem délig. Mit érdekli őt, ha megvárakoztat valakit? – tűnődött Doyle tétován. Hiszen híres költő, Coleridge és Byron barátja. Doyle gondolatban elképzelte maga előtt Ashblesst, a láznak meg a kimerültségnek köszönhetően pedig különös, víziószerűen éles kép derengett fel előtte – széles váll, sebhelyes arc, sörényre emlékeztető lobonc és viking szakáll. Ezelőtt mindig olyannak látta, mint Hemingway-t, alapvetően jó humorúnak és ha érdesen is, de nyájasnak, viszont most egyszerűen kegyetlennek és megközelíthetetlennek tűnt, semmi másnak. Biztosan odakint lófrál, gondolta Doyle, és megvárja, míg holtan esek össze, mielőtt kegyeskedne belépni és megírni azt az átkozott verset. Hirtelen ötlet ütött szöget a fejébe. Megállította az egyik pincért, és kért tőle egy ceruzát meg néhány papírlapot. Amikor mindezeket megkapta, nekiállt emlékezetből papírra vetni „Az Éj tizenkét órája” című vers egész szövegét. Amikor azt a PMLA-cikket írta Ashbless életéről, vagy később, amikor az életrajzon dolgozott, több százszor is elolvasta a költeményt, ezért szédelgése ellenére sem okozott nehézséget felidézni minden egyes szót. Fél egykor már a némileg félszeg utolsó nyolc sornál tartott: „Suttogta: „s egy folyó szalad alkony s hajnali ég alatt mérföldje óra, hosszú, tág ár szeli át az éjszakát nem hajtja szükség, se félsz éjbe hull vissza sok régi tengerész Hol a sötét úgy ragyog, mint a Nap Az Éj tizenkét órája alatt.”

92

Nesze, gondolta, amikor végül az asztalra hajította a ceruzát, íí Ha végre előkerül ez a rohadék, hogy eleget tegyen történelmi kötelezettségeinek, egyszerűen a kezébe nyomom ezt – és azt mondom neki, Ha tudni szeretné, mi ez, William-Pokolfajzat-Ashbless úr, akkor megtalál Kusiak fogadójában, Fickling Lane, Southwark. He-he-he. Összehajtogatta a papírlapokat, majd önelégülten hátradőlt; most már megvárja, mi lesz. *** Amikor felharsant a gurgulázó sikoltozás, Jacky azonnal futásnak eredt a keskeny sikátorban a Kenyon Court felé. A vállára akasztott öreg, kovás pisztoly fájdalmasan verdeste a lapockáját. Elmormolt egy szitkot, mert ez nagyon úgy hangzott, mintha ismét késésben lenne. Éppen kirontott a sikátorból egy szeméttel borított udvarra, amikor a düledező épületek között puskalövés dörrent. – A rohadt életbe! – zihálta. Homlokába hulló tépett tincsei alatt vadul pásztázott a szeme, hátha meglát valakit – akár kisgyereket, akár öregasszonyt, bárkit –, aki éppen elhagyja az udvart, ráadásul túlságosan is fesztelenül. De úgy tűnt, a környék egész lakossága ahhoz a házhoz tódult, ahol a lövés eldörrent; kérdéseket kurjantottak a lakók felé és szemüket beárnyékolva próbáltak bekukucskálni a koszréteggel borított ablakokon. Jacky futásnak eredt, lehajolt és könyökkel tört magának utat a lármázó tömegben a ház bejáratáig, aztán egyszerűen lenyomta a kilincset, belökte az ajtót és belépett. Becsapta az ajtót és rátolta a reteszt. – Te meg ki a francos nyavalya vagy? – dörrent rá egy hang, amiben árnyalatnyi hisztéria is lappangott. Az előszoba túlsó felében, a lépcső első fordulójában tagbaszakadt, sörfőzőkötényt viselő férfi állt. Úgy tartotta a kezében a még füstölgő fegyvert, mint aki eddig észre sem vette, hogy ott van, de a puska most már csak holtsúlynak volt jó, hogy lefoglalja a jobbját, különben azzal is olyan értelmetlenül hadonászott volna, mint a másikkal. – Tudom, mi az, amit éppen most ölt meg – zihálta Jacky sürgető hangsúllyal. – Én is megöltem már egyet. De ezzel most ne törődjön. Ki az, aki nincsen itthon a családból? Van olyan, aki az elmúlt pár percben elhagyta a házat? – Micsoda? Egy istenverte majom van odafent! Most lőttem le! Istenem! Nincsen itthon senki, hála az összes szenteknek! A feleségem meg fog őrülni. Lehet, hogy én is… – Jól van, jól van. Mit csinált az a… majom? Amikor lelőtte? – A magáé? Ezért lecsukatom, seggfej, ilyet szabadon engedni a városban! – A férfi dübörögve megindult lefelé a lépcsőn. – Nem, nem az enyém! – kiáltotta Jacky hangosan. – De láttam már hasonlót. Mit csinált az a majom? A férfi széttárta a kezét; a puska nekicsattant a falnak. – Hát… Jézusom!… sikoltozott, mintha égetnék, és csak úgy köpködte a vért a szájából, aztán megpróbált bemászni Kenny, a fiam ágyába. Mekkora ökör vagyok, még mindig ott van… a matrac csurom. – Hol van most Kenny? – szakította félbe Jacky. – Ó, csak órák múlva ér haza. Addig… – Az Isten verje meg, hol van Kenny?! – ordította Jacky. – Szörnyű veszélyben van! A férfi tátott szájjal meredt rá. – A majmok Kennyt kergetik? Tudtam, hogy egyszer még bekövetkezik valami ilyesmi. – Amikor látta, hogy Jacky mindjárt újfent ráordít, sietve hozzátette: – A Csaholó Ahab nevű fogadóban, a sarkon túl. Miközben Jacky kirontott az ajtón és lélekszakadva száguldott a sikátor felé, csak az járt a fejében, hogy a szerencsétlen nyomorultnak csak áldás, amiért sohasem fog rájönni, valószínűleg éppen Kennyt lőtte agyon, aki – miután erőszakkal egy ismeretlen, szőrös és 93

megmérgezett testben találta magát – megpróbált bemászni a saját ágyába. A sarkon túl az utcát hosszú sorban álló szekerek torlaszolták el, amelyek a Régi Ruhatőzsdéről szállították a bálákba csomagolt ruhákat a London Dokkba. Jacky odarohant a legközelebbi szekérhez, felkapaszkodott az oldalára és innen, erről a magaslati helyről pillantott végig az utcán. Igen, ott van – a himbálózó cégér, rajta egy ótestamentumi alak, hátravetett fejjel, O-alakúra kerekített szájjal. Akkor ugrott le a szekérről, amikor a háta mögött haladó kocsis már tolvajt kiáltott, aztán nyílegyenesen a Csaholó Ahab felé rohant. Az ajtó ugyan nyitva volt, és szellő lengette az ablakokban lógó függönyöket, a hely mégis olcsó gintől és malátázott sörtől bűzlött. A pult mögött álló tulajdonos idegesen felkapta a fejét, amikor Jacky dübögve és zihálva berontott a fogadóba, de arcán azonnal megjelent a bizonytalan mosoly, amikor a kidülledt szemű, levegőért kapkodó jövevény egy félkoronást csapott le elé a fényezett falapra. – Van itt Kenny nevű legény? – lihegte Jacky. – A szemközti udvarban lakik. – Legyél itt, Joe, gondolta. Nehogy elmenj. – Talán fakabát vagy, cimbora? – hallatszott a háta mögül. Megfordult, és végigmérte az asztalnál ülő szegényesen öltözött négy fickót. – Úgy nézek én ki, öregem? Ez nem hatósági ügy… az apja bajba került, és engem küldött utána. – Ó. No, akkor Kenny talán már hallott is róla; öt perccel ezelőtt felpattant és úgy rontott ki innen, mint aki a tűzön felejtette a lángost. – Azám – tette hozzá egy másik –, éppen jövök be, ő meg csak elsöpör mellettem, rám se bagózik, pedig már vagy tíz éve országos pajtások vagyunk. Jacky válla megereszkedett. – Öt perccel ezelőtt? – Akkor fél mérföldön belül bárhol lehet, gondolta, és olyan jó személyleírást úgysem kaphatok Kennyről, hogy ezután biztosan felismerhessem, már ha egyáltalán megtalálom. És ha meg is találnám, nem lőhetném le, mert majdnem biztosan tudom, hogy Kennyt a saját ágyában lőtték le, a testét pedig Kutyafejű Joe foglalta el. Ki kellene kérdeznem, fondorlatosnak kellene lennem, hogy valamiképpen elárulja magát. Régebben talán teljes magabiztossággal megöltem volna, de ennek vége – mióta majdnem kilyukasztottam szegény Doyle koponyáját. Mindesetre egészen jó személyleírást kapott Kenny-ről – alacsony, kövér, vörös hajú –, aztán távozott a kocsmából. Szóval így fog kinézni a következő egy vagy két hétben, gondolta. A „majmok” szokásos felbukkanási helyéből ítélve Joe kedvelte az East Endet – valószínűleg azért, mert errefelé nem ritkák az eltűnt emberek, könnyebb lerázni az üldözőket a sikátorok, udvarok, tetőhidak és nyomortanyák labirintusában, ráadásul az innen származó őrült történeteket nagy eséllyel úgyis az ital, az ópium vagy a téboly számlájára írják – szóval a következő pár hétben sorban szétnézek a Whitechapel, a Shoreditch és a Goodman's Field nyomorúságos szállásain, hátha rábukkanok egy vörös hajú, kövér fiatalemberre, akinek nincsenek közeli barátai, némileg együgyű, a halhatatlanságról fecseg mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni és ráférne egy borotválás a homlokára meg a kezére – ugyanis mihelyst Joe bejut egy testbe, azon azonnal vastag bunda kezd sarjadni mindenhol. Kíváncsi vagyok, miféle lény lehet ez, gondolta Jacky, és vajon honnan érkezett. Iszonyodva megborzongott, és csoszogva kelet felé indult, mert ismert egy helyet a Crutchedfriars Roadon, ahol nyugodtan elüldögélhet egy dupla konyak mellett egy darabig. Most először került ennyire közel prédájához, és a szerencsétlen Kenny apjától hallott zagyvaság élénken felidézte benne, miként találkozott ő Kutyafejű Joe egyik elhasznált testével. Ennek is vérzett a szája, jutott hirtelen az eszébe. Vajon mindannyiukkal ez történik? És ha igen, miért? Aztán hirtelen megtorpant; arcából kifutott a vér. Hát persze, mondta magában. Öreg Joe nem szeretné, ha az, akit a felesleges testbe gyömöszöl, bármit is kinyögne, mielőtt végezne 94

vele a méreg. Mielőtt… kilép a testből, nem csak halálos adag mérget iszik, hanem lerágja a saját nyelvét, nehogy az új lakó képes legyen beszélni… Jacky, aki olvasta és nagyra becsülte Mary Wollstonecraft műveit és megvetette a nőkre kényszerített izgulékony, ügyefogyott szerepet, legnagyobb bosszúságára úgy érezte, menten elájul. *** A Jamaica Kávéház öt órakor zárt, és Doyle azon kapta magát, hogy nem túlságosan udvariasan kihajították az utcára. Céltalanul kicsoszogott a sikátorból, és egy darabig a Threadneedle Street járdáján ácsorgott, szórakozottan bámulva a Bank of England épületének impozáns homlokzatát; a kézirat lapjai elfeledetten csapkodtak a szélben. Ashbless nem bukkant fel. Mint ezen a hosszú napon már vagy száz alkalommal, gondolatban még egyszer végigfutott azokon a történelmi forrásokon, amelyek szerint a költőnek meg kellett volna jelennie: a Bailey-féle életrajz világosan állította, hogy a Jamaica Kávéházban történt, délelőtt fél tizenegykor, 1810. szeptember 11-én, kedden – persze a Bailey-féle iratok Ashbless több éves emlékein alapultak, viszont a költő október elején már leadta a kéziratot a Courier-nak, és Doyle nem csak olvasta, de kezében is tartotta a kísérőlevelet. „A verset múlt hónap Tizenegyedik napján, kedden írtam” – fűzte hozzá Ashbless – „a Jamaicában, a Tőzsdénél, és az Ihletettség okául frissiben végetért hosszú utazásom szolgált..:” A fenébe, dühöngött Doyle, tíz vagy húsz év múlva már eltévesztheti az időpontot, de kevesebb, mint egy hónap elteltével ez nem valószínű. Különösen akkor, ha ennyire pontosan ügyelt a napra és a dátumra! Észrevette, hogy a Királyi Árutőzsde mellett álló potrohos, alacsony, vörös hajú fickó őt bámulja, és mivel az utóbbi időben gyanakodva tekintett minden kíváncsiskodó idegenre, határozottan megindult kelet felé, a Greenchurch Street irányába, ahol rátérhet a London Bridge-re; a folyó túlsó felén állt Kusiak fogadója. Vajon Ashbless szándékosan hazudott? De mi a nyavalyának tett volna ilyet? Lopva hátrapillantott, de nem követte a vörös hajú fickó. Jobb lesz, ha megnyugszol egy kicsit, tanácsolta magának; bárki feléd néz, automatikusan azt hiszed, Horrabin egyik koldusügynöke. Nos, gondolta, Ashbless életének következő fontos epizódja, amiről azt hiszem, biztosan tudok, e hónap huszonegyedikén történik majd, amikor szemtanúk szerint a Tőzsde utcájának egyik kávéházában lepuffant egy Táncoló Majmot. De én nem várhatok másfél hetet. Addigra – feltehetően – annyira kifejlődik a tüdőgyulladásom, hogy már a huszadik századi gyógyszerek sem segíthetnek rajtam. Kénytelen leszek – Isten segítsen meg! – felkeresni doktor Romanyt. Már a puszta gondolattól elfogta a rosszullét. És ha mondjuk, teszem azt, pisztolyt erősítenék a nyakamhoz, a ravaszon tartanám az ujjamat, és annyit közölnék vele, Vagy megegyezünk, vagy szétloccsantom a fejemet, és semmit sem fogsz megtudni tőlem… Azt hinné, blöffölök? Merészelnék egyáltalán blöffölni? Éppen egy keskeny sikátorban járt, és a feje felett, a tető-hídon áthaladó járókelő fütyörészni kezdett. Ismerős dallam volt, olyan melankolikus és nosztalgikus, mintha csak szándékosan választották volna a magányos esti sétát aláfestő muzsikának. Hogy a pokolba is hívják, tűnődött szórakozottan, miközben továbbsétált. Nem a Greensleeves, nem a Londonderry Air… Hirtelen megtorpant és a szeme elkerekedett a döbbenettől. A Yesterday című dal volt, John Lennon és Paul McCartney szerzeménye, a Beatlestől. Egy pillanatig dermedten állt ott, mint Robinson Crusoe, amikor idegen lábnyomot pillantott meg a homokban. Aztán már rohant is visszafelé. – Hé! – kiáltotta, amikor ismét a keskeny híd alatt állt, amelyen most már nem látott 95

senkit. – Hé, gyere vissza! Én is a huszadik századból jöttem! – Néhány járókelő a tébolyultaknak kijáró óvatos érdeklődéssel pillantott felé, de a tető irányából nem nézett le senki. – A fenébe – ordította elkeseredetten –, Coca Cola, Clint Eastwood, Cadillac! Berontott az épületbe, feldübörgött az emeletre, sőt, még a tetőre nyíló ajtót is megtalálta, ki is nyitotta, de senkit sem látott sehol. Átszaladt a kis hídon, lerobogott a másik épület lépcsőjén; lihegett, de olyan hangosan énekelte a Yesterdayt, ahogyan csak bírta, minden folyosóba beordította a szöveget. Számos bosszús megjegyzést kapott válaszul, de úgy tűnt, senki sem ismeri a dalt. – Majd adok én neked búvóhelyet, öregem – kiabálta egy felbőszült öregember, aki úgy gondolta, Doyle csak azért csinálja mindezt, hogy öt bosszantsa –, ha nem tűnsz el innen egy pillanaton belül! Doyle lesietett az utolsó sor lépcsőn, és kinyitotta az utcára nyíló ajtót. Addigra már maga is kezdte azt hinni, hogy igazából nem hallotta azt a dalt. Talán valami mást, ami esetleg hasonlított hozzá, gondolta, miközben behúzta maga mögött az ajtót, és nagyon szerettem volna hinni abban, hogy más is visszajutott 1810-be, ezért meggyőztem magamat, hogy a Beatles-dal volt az. A tetők mögött szürkén izzott az ég, de már kezdett sötétedni. Sietve megindult dél felé, a London Bridge irányába. Nem szeretnék lekésni a fél hetes váltásról, ötlött fel benne a fáradt gondolat – szükségem van erre a munkára. *** Amikor Ahmed, a Hindu Koldus kilépett Paddy Corvan kocsmájából, a Bloomsbury Square fáin megmaradt leveken aranyszínben és vörösben izzott a csütörtök délutáni napsütés. Egy darabig honvágytól eltelve bámulta a fákat meg a füvet, aztán óvatosan letörölte a sörhabot álszakálláról, és határozottan elindult balra, a Maynard Street és a Patkánypalota felé. A szellő szemből, a St. Giles nyomornegyed irányából fujt, csatorna, füst és mindenféle fazékban rotyogó dolgok szagát hozta magával, szétfoszlatva ezzel a tér törékeny erdei hangulatát. Jacky öt napja nem járt a Patkánypalotában, azóta, hogy a Kutyafejű Joe nyomába induló doktor Romanyt követve lesietett a föld alatti kikötőbe; most azért látogatott ide, hátha itt valakinek sikerült a szőrös alakváltó nyomára akadnia. Amikor befordult jobbra, abba a mély hasadékba, amely már talajszinten is keskeny volt, de a magasban még jobban összeszűkült, és Maynard Streetnek hívták, a sarkon álló, elhagyatott raktárépület hanyagul beszögelt harmadik emeleti ablakából kihajolt egy kisfiú. Kalózos, bár túlméretezett háromszögletű kalapja alól halszerű tekintet követte Ahmed, a Hindu Koldus imbolygó lépteit, aztán szája majdnem teljesen fogatlan mosolyba torzult. – Ahmed – suttogta a fiú –, az enyém vagy. A három emelettel feljebb kiugró emelet egyik rozsdás csigájáról még mindig lógott lefelé egy kötél – csak azért nem lopták még el, mert a faltól túl messze, a talaj szintjétől pedig túl magasan lengedezett, még akkor is ha egy felnőtt férfi egy másik férfi válláról próbálta volna elkapni –, és a Horrabin vérdíjától fellelkesült fiú felpattant a palánkra, ahol eddig támaszkodott, egy ugrással áthidalta a két méteres űrt és elkapta az öreg kötelet. A csiga majdnem mozdulatlanná rozsdásodott, és a fiú szerencséjére akadozva futott benne a kötél, ezért – bár többször nekicsapódott a téglafalnak – nem törte el a lábát, amikor három emelettel lejjebb leérkezett a kövezetre. Ülő helyzetben csattant a földön, a merev, időmarta kötél hurkokba tekeredve hullott körülötte a macskakövekre, a homlokára lökve a kalapját. Amikor egy pincejáratból három öregasszony bukkant fel és verekedni kezdett, kié legyen a kötél, a kölyök felpattant és Ahmed után iramodott. A hindu egy alacsony fal mellett haladt, amire a fiú felmászott, végigrohant a fedőtéglákon, majd majomként sivítva Ahmed 96

hátára vetette magát. – E’kaptam Ahmidot! – sikította. – Szójatok Orrabinnek! A messzehangzó lárma hallatán néhány férfi lépett elő a Patkánypalota beugró kapualjából, egy darabig dermedten bámulták, amint egy görnyedt hindu csapkodva próbálja lerázni a hátáról a rácsimpaszkodott, torkát karmolászó kölyköt, aztán rárontottak Ahmedre és elkapták a karját. – Ahmed! – mondta egyikük gyengéden. – A bohóc már annyira szeretne beszélgetni veled. Megpróbálták leszedni róla a fiút, de az még mélyebbre vájta a körmét Ahmedbe és minden közelébe kerülő kézbe beleharapott. – A pokolba, Sam – mondta végül az egyik –, hagyd már abba. A bohóc nem ad pénzt holmi csecsemőknek. Jacky megpróbált nem pánikba esni. Bárcsak a turbánomhoz nyúlhatnék, gondolta, akkor előkaphatnám a pisztolyomat; lelőném az egyik fickót és leverném magamról ezt a lidérces kölyköt. A kavargó embercsoport már csak lépésekre volt az épülettől, és Jacky a turbánja alá nyúlt, megragadta a pisztoly markolatát és előrántotta – a markolatra tekeredett szalag is jött vele együtt –, a csövét a jobbján álló férfi oldalába nyomta és meghúzta a ravaszt. A kakas lesújtott; egyenesen egy szövetdarabra, ezért nem csiholt szikrát. Elkeseredetten kitépte belőle a szalagot, és miközben a férfi elordította magát – „Jézusom, egy pisztoly, kapjátok el!” ő egy kézzel ismét felhúzta a fegyvert, aztán újra meghúzta a ravaszt. Most lobbantak ugyan a szikrák, de a lőpor addigra kiszóródott a nyitott serpenyőből és a pisztoly ismét néma maradt; a következő pillanatban kemény ököl vágódott a gyomrába és fürgén mozduló csizma rúgta ki a kezéből a fegyvert. A pisztoly csattanva hullott a kövezetre. A hátán ülő kölyök inkább a készpénzzé tehető megoldás mellett döntött, és minden más jogáról lemondva leugrott a földre, felkapta a fegyvert és eliszkolt. A két férfi felnyalábolta az összerogyott, levegőért kapkodó Hindu Koldust – „Pihekönnyű a nyavalyás, mi?” – és bevitték az épületbe. Horrabin mindössze percekkel korábban ért vissza a Palotába, és akkor nyújtózott el hintáján – Mocsi éppen kitolta az összecsukott bábszínházat –, amikor két embere behurcolta Ahmedet a terembe. – Áhá! – kiáltott fel a bohóc. – Jó munka volt, legények! Végre itt van a szökevény hindu. – Az emberek letették Ahmedet a földre, a hinta elé. Horrabin előrehajolt és a fogolyra vigyorgott. – Hová vitted szombaton az amerikait? Jacky még mindig csak levegőért kapkodott. – Pisztolyt rántott ránk, nagyságos uram – magyarázta az egyik fickó. – Muszáj volt megsimogatnom gyomortájékon. – Értem. Nos, mondjuk – Mocsi! A gólyalábakat! – zárjuk be a pincebörtönbe. Úgyis doktor Romanynak lesz a legtöbb kérdése hozzá, és – tette hozzá a bohóc kuncogva – neki vannak a leghatékonyabb módszerei az ilyen kikérdezéshez. Különös kis menet ereszkedett alá a négy fordulónyit csavarodó lépcsősoron, majd vonult végig egy valószínűleg még a rómaiak előtt épített folyosón – elől sántikált Mocsi, a torz törpe, feje felett lángoló fáklyát tartva, mögötte a két fickó, akik közrefogva cipelték a lepedőből rögtönzött köpönyeget viselő Ahmedet, aki mogyorószínre festett bőre, álszakálla és álbajusza alatt hamuszürke volt a félelemtől, a sort pedig a gólyalábakon egyensúlyozó Horrabin zárta, aki kétrét görnyedt, nehogy a mennyezet kövei lesodorják a kalapját. Végül egy boltív alatt áthaladva tágas terembe jutottak; Mocsi fáklyájának fénye a mennyezet és a közeli fal vénséges vén, nyirkos kövein csillant, de a szemközti falat – ha létezett egyáltalán – teljesen elnyelte a szurokfekete sötétség. A visszhangokból ítélve a terem igen hatalmas lehetett. A menet pár lépés után megtorpant; Jacky vízcsöpögést hallott, és 97

egészen biztosan halk, de izgatott sutyorgást is. – Mocsi – szólalt meg Horrabin, és mintha még a bohóc is némileg kényelmetlenül érezte volna magát –, tegyük a legközelebbi üres vendégszobába – emeld fel a fedelet. És siess. A törpe sántikálva elindult, magukra hagyva a többieket a sötétben. Hat méterrel arrébb megállt egy földbe vájt lyuk mellett, majd kisebbfajta fémlapot emelt le róla; leguggolt mellé és megpróbált úgy bekukkantani az üregbe, hogy ne gyújtsa fel zsíros, ősz haját. – Nincs otthon senki – mondta. A fáklyát függőlegesen beszúrta a kövek közötti hasadékba, ujjaival megmarkolt egy földbe süllyesztett vasrudat, és elkezdte felfelé húzni. A padlóból egy egész kőtömb emelkedett ki – nyilvánvalóan zsanérokon fordult –, a helyén pedig másfél méter átmérőjű, kör alakú nyílás tátongott. A kőtömb nagyjából derékszögben megállt, Mocsi pedig homlokát törölgetve hátralépett. – Íme, a szállásod, Ahmed – mondta Horrabin. – Ha függeszkedve ereszkedsz le, csak két méterre van a padló. De le is lökhetünk. Jackyt a lyukhoz cipelték fogvatartói, aztán elengedték és hátraléptek. Jacky mosolyt erőltetett az arcára. – Mikor lesz a vacsora? Elegánsan öltözzek fel? – Úgy készülsz, ahogy csak akarsz – mondta Horrabin hidegen. – A vacsorát Mocsi hajítja a nyakadba hatkor. Most pedig befelé. Jacky két kísérőjét méregette, és azt számolgatta, képes lenne-e kirohanni közöttük, de azok elkapták a pillantását, és hátraléptek, kezüket kissé eltartva az oldaluktól. Reményvesztetten lehajtotta a fejét, és megaláztatásnak puszta gondolatára majdnem elsírta magát. – Vannak… odalent… – kérdezte elakadó hangon – …patkányok? Vagy kígyók? – Hiszen én csak egy lány vagyok! – szerette volna kiáltani, de tudta, hogy ezzel csak fokozná a rá váró megpróbáltatásokat. – Nem, dehogy – nyugtatta meg Horrabin. – Az ide betévedő patkányokat meg kígyókat már régen felfalták mindenféle egyéb kreatúrák. Sam, nem igazán hajlandó magától lemenni. Lökd le. – Vájjatok. – Jacky óvatosan leguggolt és leült a lyuk peremére; szandálja a sötétségben kalimpált. Csak remélte, hogy a többiek nem látják, mennyire remeg a lába a köpönyege alatt. – Már megyek is, nincsen szükségem… a kedves segítségetekre. Előrehajolt és megragadta a kürtő szemközti peremét. Mély lélegzetet vett, felemelte a fenekét a kőről és leugrott a lyukba; most már csak a kezével tartotta magát. Lenézett, de nem látott semmit a szurokszín sötétségen kívül; ilyen feketeséggel még sohasem találkozott. A padló ugyanúgy lehetett tíz centire, mint kilenc méterre. – Taposs a kezére – mondta Horrabin. De Jacky ezt már nem várta meg, eleresztette a peremet. Igen hosszú szabadesést követően behajlított térddel, sáros talajra érkezett; sikerült elkerülnie, hogy jól állba vágja magát a térdével, amikor keményen csattanva földet ért. Valami eliszkolt mellőle a sötétben. Felnézett, és látta, hogy a kőtömb alját egy pillanatra megvilágítja a rőt fáklyafény; aztán döbbenetes, dobhártyaszaggató döndüléssel a helyére csapódott. Még néhány pillanatig gyenge, vöröses fény derengett odafent, de a fémlap is visszakerült a kémlelőnyílásra és Jacky egyedül maradt a sötétségben, amely minden tájékozódási érzékétől megfosztotta. Habár olyan feszült volt, mint egy túlságosan felhúzott óramű, nem mozdult, csupán csendesen lélegzett a száján keresztül, és hallgatózott. Amikor leugrott, leérkezésének visszhangjai alapján úgy becsülte, hogy a földbe vájt cella nem lehet szélesebb négy méternél, de ezer halk lélegzetvétel után már úgy tűnt, sokkal, de sokkal nagyobb, nem is szoba, hanem gigászi, földalatti síkság. Mintha szél zúgott volna a távoli fák lombjai között, aztán halk énekszó sodródott a messzeségből, mintha egy bánatos kórus menetelne arrafelé… Már-már 98

kételkedni kezdett abban, valóban feszül-e kőboltozat a feje felett, ez biztosan csak az örökké szurokfekete ég, ahol a csillagok csupán – és talán sohasem voltak mások – a fogoly retináján felpislákoló értelmetlen szikrák… Éppen kezdett azon tűnődni, vajon a hullámverés moraja, amit hall, csak saját lélegzetvételének a robaja-e, melyet a zubogó víz zajának képzel – és tudta, hogy hamarosan ennél még alapvetőbb kétségek is felmerülnek benne –, amikor létező, valóságos hang rántotta ki egyre mélyebbre hatoló önvizsgálatából. A zaj – valójában csak halk fémcsikorgás és egy csendülés – rémületesen hangosnak tűnt az eleddig néma mélységben, és segített visszatérni eredeti becsléséhez; cellája ismét csak négy méteres lyuknak tűnt. Úgy hangzott, mintha valaki elhúzta volna a kémlelőnyílást fedő fémlapot, de amikor felpillantott, nem látott semmit, még egy kevésbé sötét négyszöget sem. Azonban a következő pillanatban mintha lélegzetvétel zaját hallotta volna, amit sziszegő, de bizonytalan suttogás követett. – Ki van ott? – kérdezte Jacky óvatosan. Mocsi lesz az, csak ő lehet, a vacsorámmal, győzködte magát. A suttogás halk, ziháló kuncogásba váltott. – Engedj be minket, drágám – hallatszott jól érthetően. – Engedd be a nővéremet és engem is. Jacky négykézláb a fal mellé kúszott, és a kőnek vetette a hátát; arcán könnyek csorogtak. – Nem – hüppögte. – Tűnjetek el innen. – Ajándékot hoztunk neked, drágám… aranyat és drágaköveket, amiket az emberek veszítettek el a csatornában réges-régen. Mind a tiéd lehet, két dologért cserébe, amire már úgysem lesz szükséged, mint a babáidra, miután ifjú hölggyé serdültél. – A szemedre! – hallatszott egy másik, durvább suttogás. – Igen, így van – sziszegte az első hang. – Csak a két szemed kell, és akkor nekem is meg a nővéremnek is jut egy, és felkapaszkodhatunk a lépcsőkön, elhajózhatunk innen és táncot járhatunk a napfényben. – Hamarosan – recsegte a másik. – Ó, igen, drágám, hamar, mert a sötétség egyre sűrűsödik, mint a folyómélyi iszap, és nem akarunk itt lenni, amikor olyan kemény lesz, mint ezek a kövek. – Nem, nem leszünk itt – szólt közbe a durvább hang. – Nem, nem leszünk itt, nem kívánhatjuk, hogy az én szépséges nővérem meg én örökre beleragadjunk a megszilárdult éjszaka köveibe! Szóval nyisd ki az ajtót. Jacky majdnem hangtalanul zokogva kucorgott a sarokban, és csak azt remélte, hogy a helyére zuhant kőtömb mozdíthatatlanul beragadt, és soha többé nem lehet már felnyitni. Aztán valahonnan a messzeségből halk csoszogás hallatszott, és a hangok szörnyülködve felcsiripeltek. – Az egyik testvéred közeleg – mondta az első. – De visszatérünk… nemsokára. – Hamarosan – tette hozzá a másik síri hang. Aztán olyan hang hallatszott, mint amikor leveleket sodor a járdán a szél, a fedetlen kémlelőnyílásban pedig növekvő vörös ragyogás tűnt fel; és Jacky meghallotta Mocsi hangját, amint idegesen fütyörészi azt az idióta dallamot, amit Horrabin kényszeríted rá. Hamarosan a törpe meggyötört arca és fáklyája is megjelent az apró nyílásban. – Hogyan tudtad elhúzni a fedőt? – kérdezte Mocsi. – Ó, Mocsi – mondta Jacky, aki felpattant és közvetlenül a nyílás alá állt, mert jelen helyzetében minden emberi lény társaságának borzalmasan tudott örülni –, nem én tettem. Két teremtmény volt, akik testvéreknek mondták magukat, és kincseket kínáltak a szememért cserébe. Látta, hogy a törpe felegyenesedik és idegesen körülnéz; de emlékezett rá, milyen hatalmas is az a terem, tehát mennyire értelmetlen az efféle vizsgálódás. 99

– Egen – mondta a törpe végül – akadnak lenn ilyesféle dolgok. Horrabin sikertelen kísérletei – a pokolba is, talán még az enyémek közül is lófrál néhány idelent. – Megint lenézett a gödörbe. – Doktor Romany meg Horrabin úgy hiszi, te egy csoport tagja vagy, ami ellenük dolgozik. Igaz ez? – Nem. – És sem hittem el. De mindegy, elég, ha Horrabin hisz benne. – Úgy tűnt, tétovázik. – Ha… kiengedlek, segítesz megölni Horrabint? – Ezer örömmel, Mocsi – mondta Jacky eltökélten. – Megígéred? A törpe bármit kérhetett volna, Jacky mindent hajlandó lett volna megadni. – Igen, megígérem. – Jó. De ha mostantól társak vagyunk, ne hívj többé Mocsinak. A nevem Teobaldo. Hívhatsz úgy is, hogy Tay. – A törpe arca eltűnt, és Jacky elfojtott nyögést hallott; aztán a kőtömb eltűnt a feje fölül. Megmentője ismét lenézett, most már a szélesebb lyukon keresztül. Kezében vaskos botot tartott, amire középen egy kötelet erősítettek. A kötél másik végét nem látta. – Remélem, tudsz kötelet mászni – mondta Teobaldo. – Persze – felelte Jacky. Mindjárt kiderül, tényleg tudok-e, gondolta. A törpe keresztbe fektette a botot a lyukon, és a gödörbe hajította a kötelet. Túl hosszú volt, Jacky lába előtt halomba gyűltek a hurkok. Nagy levegőt vett, a lengedező kötélhez lépett, olyan magasra nyúlt, amennyire csak tudott, aztán elkezdte felhúzni magát. Két másodperccel később az egyik keze rámarkolt a botra, a következő pillanatban pedig már két kézzel kapaszkodott. – Ragadd meg a peremet – mondta Teobaldo –, addig kiszedem a botot és kimászhatsz. Jacky rájött, hogy szilárd talapzat nélkül is képes felhúzódzkodni és kikapaszkodni a lyukból. Amikor végre megvetette a lábát odakint, komoran megmentőjére pillantott, mert eszébe jutott, hol hallotta korábban ezt a nevet. – Valaha te voltál itt a főnök – jegyezte meg halkan. A vén törpe szúrós pillantást vetett rá, miközben elkezdte felcsavarni a kötelet az alkarjára. – Ez így igaz. – És… azt hallottam, hogy akkor magas voltál. A törpe letette az összecsavart kötelet, majd a gödör peremére állt, szemközt a kőfedéllel. Megfeszítette karizmait, aztán kelletlenül megszólalt: – Megtennéd, hogy meglököd a kőlapot? Én megpróbálom elkapni és csendesen a helyére tenni. Úgy tudják, a vacsorát hoztam neked, amit a kémlelőnyíláson adtam volna be neked. Azonnal a nyakunkon lennének, ha meghallanák a lezuhanó fedél hangját. Jacky nekifeszült a kőtömbnek, szandálba bújtatott lábát megvetette két padlólap közötti repedésben, aztán nekirugaszkodott. A törpe merev tenyérrel megállította a fedelet, és hagyta, hogy lassan guggoló helyzetbe görnyedjen a súlya alatt. Többször mély levegőt vett, kicsit megemelte a követ, kicsusszant alóla és elkapta az ereszkedő lap peremét. A borzalmas erőpróba közben ajka hátrahúzódott ínyéről, homlokán veríték gyöngyözött, keze remegett; aztán elengedte a követ és hátraugrott. A kőtömb a helyére zuhant, olyasfajta hanggal, mintha súlyos ajtó csapódott volna be. Tay zihálva lerogyott a földre. – Ez… jó – lihegte. – Ezt… nem hallották meg. – Kínlódva feltápászkodott. – Valaha magas voltam, igen. – Kihúzta a fáklyát a padlórésből és a kőlap felett Jacky-re pillantott. – Tudsz varázsolni? – Attól tartok, nem. – Nos, akkor tőrbe csaljuk. Most visszamegyek és azt mondom neki, beszélni akarsz – de 100

nem doktor Romanyval, ő csak végezne veled. Azt üzened, hajlandó vagy megvásárolni a szabadságodat azzal, hogy elárulsz neki a tudományodból annyit, amennyivel egyenrangú lehet Romanyval – a pokolba is, inkább erősebb! Majd azt mondom neki, ismered a Hatalom Szavait. Horrabinból egész jó varázsló vált, bizony, azalatt a nyolc év alatt, mióta ő Romany jobbkeze, de örökké azon mesterkedik, hogy a vénember megtanítsa ő a Hatalom Szavaira. Romany sohasem volt rá hajlandó. És még azt is bedobjuk, hogy a csoportod tud Romany törökországi terveiről; mert ez a másik dolog, ami furdalja Horrabin oldalát, és Romany nem árul él neki semmit, csak azt, ami a londoni eseményekre vonatkozik. Egen – mondta az öreg színtelenül – ezt a horgot be fogja kapni. Biztosan megkérdezi, miért hagytad magad elfogni, ha ilyen parádés garabonciás vagy, de majd azt mondom, szerinted… mittomén… éppen zavarosak a csillagállások ehhez a hókuszpókuszhoz. Ez jól hangzik így? – Szerintem igen, de minek ez a bonyolult történet? – kérdezte Jacky idegesen. Már azt kívánta, bárcsak ne ígérte volna meg, hogy részt vesz ebben a veszélyes vállalkozásban. – Mert egyedül kell lejönnie ide! – csattant fel Tay. – Az őrei nélkül. Azt nem szeretné, ha ők is meghallanák a Hatalom Szavait, vagy azt, hogy doktor Romany ellenségeivel üzletel. – És mit teszünk, ha lejött? Egyszerűen megöljük? – Jacky ugyan nagyon boldog volt, amiért végre kijutott a gödörből, de feszültnek és enyhén betegnek érezte magát. – Van fegyvered? – Nincsen, de az amúgy is hatástalan ellene. Doktor Romany egyik ajándéka a lövedékektől védő varázs volt. Egyszer láttam, amikor közvetlenül mellbe lőtték – de a golyó el sem jutott odáig, csak kitört egy ablakot túloldalt. Kétszer tanúja voltam, hogyan állnak meg a kések a levegőben, centikre a testétől; aztán szilánkokra törtek, mintha vastag, átlátszó üvegbúra venné körül. Egyetlen alkalommal láttam, hogy megsebesítették – ez pár éve történt, amikor kiment Hampstead Heathre, amikor el akarta magyarázni a cigányoknak a városi élet fortélyait, mert úgy gondolta, jó hasznukat veheti a szervezett betörések során –, és az egyik cigány, akinek nem tetszett az ötlet, azt mondta, Horrabin maga a devla – ez állítólag azt jelenti, ördög –, felpattant, kirántotta az egyik sátorcöveket a földből, aztán belevágta a bohóc combjába. Úgy vérzett, mint a felhasított borostömlő, majdnem leesett a gólyalábairól, és ha a cigánynak lett volna alkalma még egyszer szúrni, Horrabin már rég nem lenne képben. Jacky kétkedve bólintott. – Mi volt olyan különleges abban a cövekben? – A föld, ami borította! – mondta Tay türelmetlenül. – Mielőtt doktor Romany varázslóvá tette volna, a bohócnak nem kellett egész nap gólyalábakon mászkálnia. De ha belekontárkodsz a mágiába, lemondasz arról… hogy érintkezhess a földdel – a porral, a talajjal. Az ilyen bűbájoskodóknak szörnyen fáj, ha megérintik a földet, ezért visel Romany rugós talpú cipőt és ezért jár Horrabin gólyalábakon. A varázserejük tehetetlen a földdel szemben, ezért hasított át az a sáros cövek a varázslatokon úgy, mintha azok csak pókhálók lettek volna. – A törpe egy kést húzott elő formátlan kabátja alól és átnyújtotta Jackynek. – A padlólapok között van bőven sár – dörgöld be vele jól a pengét, aztán bújj el az árnyékban. Amikor lehajol, hogy benézzen a lyukon, én fellököm, te előrontasz és lesújtasz rá. A földalatti kikötő egy ajtónyira van innen; a folyón át megszökhetünk. Felfogtad? – Miért nem szökünk meg most? – kérdezte Jacky halovány mosollyal. – Úgy értem, minek kockáztassuk az életünket azzal, hogy megpróbáljuk megölni? Tay dühösen elfintorodott. – Nos, először is azért, mert tettél nekem egy ígéretet – de mondok én neked jobb indokokat is. Ha a föld alatti csatornán mész, a Temze jó húsz percre van innen, és ha nem megyek fel, leküldenek valakit, nézze meg, mi folyik itt. Amikor az illető rájön, mi történt, az összes létező csatornakijárathoz embereket szalajt majd, hogy megállítsanak minket – de ha megöljük Horrabint és elrejtjük a testét… különösen akkor, ha parancsba adja, ne merjék megzavarni, nos, akkor órákig nem fogják keresni. 101

Jacky boldogtalanul bólintott, leguggolt, felmarkolt egy adag sarat és bedörgölte vele a penge mindkét oldalát. – Jó. Állj oda. – Jacky rendkívül kelletlenül végigsétált a göröngyös padlón a jelzett pontig, húsz méterre a törpétől. – Nem, még mindig látlak. Messzebb! Igen, és még egy kicsit messzebb. Most jó lesz. Jacky reszketett. Rettegő pillantásokat vetett a körülötte gyülekező áthatolhatatlan árnyékok felé, és a törpe után kiáltott, amikor az elindult a boltíves kijárat felé. – Várj! – Már majdnem sikoltott. – Nem hagysz itt egy fáklyát? A törpe megcsóválta a fejét. – Az gyanús lenne. Sajnálom – de csak pár percig leszek távol, és van nálad tőr. Kisétált a boltív alatt. A rémülettől mozdulatlanná dermedt Jacky hallotta az ajtón túli teremben visszahangzó lépteit, és nézte, miképpen sötétül el fokozatosan boltív, az egyetlen fényes pont a helyiségben. Pillanatok múlva, amikor ismét szuroksötét borult a pincére, durva suttogás csapott fel a közelében: Amíg egyedül van! – És mintha hosszú, keményített szoknyák söpörték végig volna a padlót. Jacky elfojtotta a sikoltását, és futva megindult abba az irányba, ahol a kikötőbe vezető boltívet sejtette. Tíz visszhangzó lépés után nekicsattant a téglafalnak – és ugyan először térdével és vállával rohant neki, a feje volt a következő, és félig kábán zuhant a földre. Megrázta a fejét, hátha attól kitisztul és a füle sem cseng tovább. Rosszul tájolta be a kikötőt – de balra vagy jobbra van innen? Félfordulatot vagy egészet tett, amikor lepattant a falról? A fal egy vagy két méterrel van előtte… vagy mögötte, esetleg mellette? Valami hirtelen a szeméhez kapott, és Jacky hüppögve előredöfött a tőrrel; érezte, hogy a penge hegye több labdaszerű, ruganyos anyagba szúr, és ezek sorban szétpukkannak, hideg folyadékkal árasztva el a karját. Aztán éles, suttogó sikoly harsant, a dohos levegőt zümmögő hang kavarta fel, mintha óriás bogár rezgette volna a szárnyát, és Jacky ismét talpon volt, futott, többször megbotlott az egyenetlen padlón, de nem bukott fel; közben reményvesztetten zokogott és mindvégig a tőrrel kaszabolta maga előtt a sötétséget. A talaj hirtelen lejteni kezdett, és az első pár bizonytalan, lábujjhegyen egyensúlyozott lépés után felbukfencezett, felhorzsolt kezére és térdére zuhant; elakadt a lélegzete, de a tőrt még mindig nem engedte el. Jól van, gyertek hát, gondolta elkeseredetten. Legalább már tudom, hogy titeket is meg lehet sebezni. Azt hiszem, kiszaladhattam a teremből egy folyosóra, ahová eddig nem jutott be a leggyengébb fénysugár sem, és nem is fog soha – de addig kaszabollak benneteket, rémek, amíg meg nem öltök. Óvatos zizegés hangzott fel a közelében. Suttogó hang motyogott valamit, amiből Jacky csak annyit értett: Megölted… Másik hang felelt rá halkan: Még megvan a szeme – érzem a szelet, amit a pislogása kelt. Vidd a szemét, nyüszítette a másik, aki mintha egy öregasszony lett volna, de a gyermekeimnek szükségük van a vérére. Jackyben tudatosult, hogy folyóvíz illatát érzi, és mintha halk vízcsobogást hallott volna. A háta mögül jött, ezért megfordult – és meglepetten vette észre, hogy lát. Nem, nem igazán látott, mert ahhoz fényre is szükség van; de a sötétségben ki tudott venni egy még sötétebb foltot, ami mintha maga lett volna minden fény tagadása, szinte tündökölt tőle, és tudta, ha ez a valami valaha is kijut a felszínre, még a legragyogóbb napsütést is elnyelik, eltakarták fekete sugarai. Amint lassan közelebb húzódott hozzá, kiderült, hogy egy csónak. Mögötte újabb feketénél is feketébb tömb emelkedett ki a sötétségből; roppant kígyónak tűnt, és a folyó fölött tisztán hallatszott a fémes csikorgás, amint lassan kitekeredett. Jacky körül iszonyodva csicseregtek a hangok. – Apep felébredt! – Aztán üldözői csoszogva, kopogva elmenekültek. Jacky közvetlenül mögöttük loholt. 102

Amikor a padló emelkedni kezdett, és ismét a központi teremben találta magát, fényt – igazi, narancsvörös fényt – pillantott meg maga előtt, és látta a törpét meg a gólyalábakon sétáló bohócot is, akik éppen akkor bukkantak fel a boltív alatt. A két torz alak – az egyik furcsán magas, a másik különösen alacsony volt – megállt, aztán elindultak Jacky irányába. Lehúzta a fejét, pedig tudta, hogy ilyen messzire tőlük, az árnyékok között nem vehetik észre. – Bár tudnám, ezek mitől élénkültek fel ennyire – mondta Horrabin. – Azok az átkozott selejtjeid – felelte Tay idegesen. – A hindu panaszkodott, hogy beszéltek hozzá a kémlelőnyíláson keresztül. Horrabin felkacagott, bár vidámsága némileg kényszeredettnek tűnt. – Nincs ínyedre a társaság, Ahmed? Légy hálás, amiért még képes vagy látni és hallani őket! A két alak Végigsétált a hepehupás padlón, aztán megálltak. Jacky tudta, hogy most értek oda a börtönéül szolgáló lyukhoz. Megmarkolta a tőrt és lopakodva megindult előre; a kavarodásban elveszítette a szandálját, mezítelen talpa pedig nem csapott zajt a kövön. Amikor úgy tizenöt méterre lehetett tőlük, és lába már a fáklyafény narancsszín ragyogásával átmosott köveken tapodott, Horrabin előrehajolt – különös látvány volt, mivel ehhez az ellenkező irányba kellett döntenie a gólyalábait –, és megszólalt: – Lépj a fénybe, Ahmed, és hadd halljam a legjobb ajánlatodat! A törpe szabályosan keresztet vetett, majd mindkét kezével megragadta Horrabin gólyalábait, és lökött rajtuk egyet. A bohóc fülsértő, rémült sikollyal felborult, arccal előre; megpróbálta visszarántani maga alá a gólyalábait, de nem sikerült neki és csattanva zuhant a padlóra. Jacky meglódult és szélsebesen átviharzott a kettőjüket elválasztó néhány méteren; a bohóc a hátára fordult, kínlódó görcsbe torzult arcából kivillantak sárga fogai. Jacky a magasba emelt hasára ugrott és a védtelen, fehérre festett torokba döfte a tőrt. A penge úgy csattant le a bohócról, mintha ez egyik padlókövet próbálta volna felnyársalni; amint a fegyver csörömpölve végigcsúszott a padlón, a véreres szemek megmoccantak és nehézkesen feléje pillantottak a fehér állcsúcs felett. A kivicsorított fogakat ugyan vér pettyezte és a festett fülekből is csorgott a vér, de a bohóc szája minden kétséget kizáróan mosolyra torzult. – Mi van a kezedben, mélts'uram? – súgta Horrabin. Jacky úgy érezte, mintha valami erősen kaparászna felemelt jobb kezében, ezért görcsösen elhajította azt a valamit, aminek a széttört tőrnek kellett volna lennie, de valójában maroknyi hatalmas, fekete méh volt, mindegyik akkora, akár egy szilva. Az egyik a kezébe szúrt, mielőtt lesöpörhette volna magáról, a többi pedig zümmögve, csapkodva körözött a feje fölött, amikor lehemperedett a bohócról és messzire kúszott tőle. Tay a kikötőbe vezető boltívnél várta, még mindig fáklyával a kezében. – Nem tehetünk mást, fussunk! – kiáltotta Jackynek. – Siess, mielőtt feláll! Amikor Jacky a méhekkel a nyomában a törpéhez ért és négykézláb megindult a kikötő felé, a hátuk mögött felharsant Horrabin ordítása. – Visszahozlak, apám! És úgy megváltoztatlak, hogy azután már csak tartályban élhetsz! A két szökevény talált egy tutajt, felkapaszkodott rá és eloldozták a kötelet. – Hová tűnt a pengéről a sár? – kérdezte Tay, igen lanyha érdeklődéssel. – Kénytelen voltam ledöfni az egyik lenti lényt – zihálta Jacky, és az egyik kitartó méhet pépes masszává kente a tutaj deszkáján. – Mintha vér helyett hideg víz csordogált volna benne. Biztosan lemosta a sarat. – Aha. Mindegy, legalább megpróbáltuk. – A törpe kinyitotta az egyik övére erősített szütyőt, kivett egy pirulát és lenyelte. Megborzongott, aztán Jackynek is felkínált egyet. – Mi ez? – Méreg – mondta Tay. – Nyeld csak le – sokkal könnyebb halálod lesz, mintha élve kapna 103

el. Jacky teljesen megdöbbent. – Nem! És neked sem kellett volna! Istenem, hátha ki tudod még hányni! Szerintem… – Nem, nem. – Tay két rönkfa közé döfte a fáklyát és elhevert a durva felületen, tekintetével az elsuhanó mennyezetet fürkészte. – Ma reggel elhatároztam, hogy meghalok. Ma éjjelre teljesen be akart öltöztetni – szoknya, paróka, festett körmök –, így kellett volna előadást tartanom, és én úgy döntöttem. .. ezt már nem. Nem bírtam volna ki még egyszer. Arra gondoltam, megpróbálom megölni, ezért mindenképpen végem lett volna, tudod; négy évvel ezelőtt – hogy is hívta? – mágikus kapcsolatot létesített közöttünk. Ez amolyan varázslóbeszéd. Azt jelenti, ha meghal, nekem is végem. Azt hitte, így biztonságban lesz tőlem. Igaza is lehetett volna, ha nem kényszeríti rám állandóan ezt az átkozott éneklést meg a táncikálást. Istenem, de álmos vagyok. – Békésen elmosolyodott. – De nem is kívánhatnék magamnak… szebb utolsó perceket, mint a vízen ringatózva, egy fiatal hölgy társaságában lenni… Jacky csak pislogott. – Te… tudtad? – Ó, mindvégig tudtam róla, leányom. Te vagy az a Jacky is. A hamis bajusszal. Ó, igen. – Lehunyta a szemét. Jacky iszonyodva és ámultan meredt az elcsendesedett törpére. A tutaj elkanyarodott és nagyokat rázkódva meglódult a csatornán. Amikor Jacky úgy gondolta, a törpe meghalt, halkan megszólalt. – Tényleg te vagy az apja? De Tay megijesztette, amikor válaszolt. – Igen, leányom – mondta gyenge hangon. – És nem is hibáztathatom azért, ahogyan velem bánt. Nem érdemeltem jobbat. Milyen ember az olyan, aki eltorzítja a fiát, csak hogy az hatásosabban koldulhasson… ó, nem kerülhettem el a sorsomat. – Tay ajkán halovány mosoly derengett fel. – És a fiú mindent kamatostul visszafizetett! Átvette a hatalmat a koldushadseregem felett… aztán ő vitt le engem a föld alatti kórházba… sokszor, nagyon sokszor… igen, valaha magas voltam… – Felsóhajtott és összerándult a lába. Jacky rövid élete során most már két embert látott meghalni. Eszébe jutott Tay jóslata, miszerint embereket küldenek eléjük a csatornába, ezért meg sem várta, míg eléri a következő kikötőt, hanem még most beleereszkedett a vízbe. Hideg volt, de mivel a földalatti folyó a múlt szombati fürdőzés óta lassult és apadt is valamennyit, már nem tűnt annyira fagyosnak. Egy pillanatig még nem eresztette el a tutajt. – Nyugodj békében, Teobaldo – mondta, aztán belemerült a vízbe. Miután levedlette magáról az átázott Ahmed-köpönyeget, már nem okozott nehézséget az ár ellen úsznia; aztán maga mögött hagyta a tutajt – és azzal együtt a fáklyát –, és felfelé tartott a sötétben. Viszont ez nem volt olyan fenyegető sötétség, és ösztönösen tudta, hogy az a mélyebb vizű csatorna, ahol a csónakot „látta”, nincsen kapcsolatban ezzel a folyóval – talán még a Temzével sem. A falak között kiáltások visszhangoztak – „Mit mondtál, ki a nyavalya volt az?” „A vén Mocsi meg az a hindu!” „Mindegy, Pete legényei elkapják őket a Covent Garden alatti kikötőben.” –, és sárga fény ömlött végig a vízen meg a nyirkos mennyezeten. Jacky befordult egy kanyarba, halk kutyaúszásra váltott, és messze maga előtt megpillantotta a kikötőt, ahonnan útnak indultak. Néhány ember ácsorgott ott fáklyákkal a kezében, de Horrabint nem látta. – Ezek biztosan megőrültek – jelentette ki egyikük; hangja jól hallhatóan visszhangzott az alagútban. – Vagy úgy gondolták, a hindu jobban ért a mágiához. Kíváncsi lennék, ők mit mondanak erről… aú! A rohadt életbe, honnan került ide egy méh? – Jesszusom, itt egy másik! Gyerünk innen, nincs itt már tennivalónk. Menjünk fel, várjuk 104

meg, amíg behozzák őket. Jó mulatság lesz – a bohóc már kinyittatta a kórházat. A férfiak sietve távoztak, és az alagút elsötétedett; a boltív egy kis ideig még narancsszínben izzott, aztán – miután az összes fáklya eltűnt – visszaolvadt az egységes sötétségbe. Jacky állhatatosan úszott arrafelé, ahol a szemében még mindig izzó utókép szerint az előbb a fény lobogott; a fejét sem mozdította meg, még akkor sem, amikor az álszakáll levállt az álláról és elsodródott. Nem sokkal később a kikötőmóló gerendájának ütközött a keze. Felhúzódzkodott és lihegve üldögélt ott egy darabig. Nadrágját leszámítva meztelen volt, és amikor kisöpörte a haját az arcából, észrevette, hogy a bajusza is követte a szakállát. Ebben az öltözékben nem igazán surranhatok végig észrevétlenül a Patkánypalotán, gondolta. Félénken átóvakodott a boltíven; azt kívánta, bárcsak meglenne még a tőre. Valahol egy méh zümmögött a néma csendben. A hosszú folyosó láthatóan üres volt, és Jacky gyakran megállt hallgatózni, nem hallja-e valahonnan – de különösen hátulról – üldözői hangját. Felment egy kő lépcsősoron és egy széles fordulóba jutott; miközben tapogatózva próbálta megtalálni a következő lépcsőt, keze fából készült ajtón simított végig. Sem az ajtófélfa mellett, sem a deszkalapok között nem szivárgott egyetlen árva fénysugár sem, tehát a mögötte található helyiség vagy olyan sötét volt, mint a lépcső, vagy érthetetlenül vastag ajtóval akadt dolga. Lenyomta a kilincset – és nem volt bezárva! –, majd résnyire belökte az ajtót. Most sem szűrődött ki bentről fény, ezért sietve besurrant és becsukta maga mögött az ajtót. Még akkor sem tudott volna fényt gyújtani, ha meg merte volna tenni, ezért tapogatózva derítette fel a szobát; a falat követve körbejárta a helyiséget, majd amikor visszajutott az ajtóhoz, óvatosan, átlós irányban átvágott a szoba közepén. Talált egy keskeny, takarosan bevetett ágyat, egy éjjeliszekrényt néhány könyvvel, egy asztalt, amelyen óvatosan tapogató ujjai egy üveget meg egy poharat érintettek – beleszagolt a pohárba: átható szagú gin volt benne a sarokban pedig egy szék állt, amelyen – amikor Jacky remegő kézzel kitapintotta, mit talált, hálát adott az égnek – ruhadarabok hevertek széthajtogatva: rövid ruhácska, paróka, arcfesték és ősöreg női bőrpapucs. Micsoda bámulatos szerencse, hogy éppen most botlottam bele ezekbe a ruhákba, gondolta. Aztán eszébe jutott, mit is mondott az öreg Teobaldo: ma éjjel teljesen beöltözve kellett volna előadást tartania – ez biztosan az ő szobája, és minden bizonnyal még azelőtt kikészítette a kosztümöt, hogy – mint ő mondta – elhatározta volna, még ma meghal. Jacky ugyan nem látott semmit, de kíváncsian körülpillantott a szobában, és azt kívánta, bárcsak tudná, miféle könyvek hevernek azon a szekrénykén. *** Len Carrington lerogyott egy székre a nappaliban és alaposan meghúzta a laposüveget; az sem érdekelte, meglátja-e valaki. Csak azt szerette volna tudni, miért van az, hogy hirtelen őt nevezték ki a bohóc helyettesévé, egyidejűleg neki kell lecsitítania a felbőszült doktor Romany haragját, értékelni a kiábrándító jelentéseket, amelyek a percenként érkeztek a szökevényeket eredmény nélkül hajszoló csapattól, és mindeközben biztosítania kell a dühöngő Horrabint – aki egy függőágyban nyöszörgött, láthatóan telis-tele csúnya égési sebekkel – arról, hogy mindent megtesznek a helyzet rendezésére. Carrington még azt sem tudta, milyen helyzetről van szó egyáltalán. Hallotta, hogy a táncoló törpe megpróbálta megölni a bohócot, aztán elmenekült a földalatti folyón egy hinduval, de az Isten szerelmére, ha ez tényleg így történt, doktor Romany miért csak a hinduval akar beszélni? Valaki trappolva közeledett felfelé a pincelépcsőn. Carrington eljátszott a gondolattal, hogy feláll, de gyorsan el is hessegette. 105

A jövevény – minden elképzelésével ellentétben – egy nő volt. A haja úgy nézett ki, mint egy rágcsáló fészke, a ruha pedig úgy állt rajta, mint egy kalaptartóra tekert sátorponyva, de az arca a rengeteg festék és rúzs alatt csinosnak tűnt. – Azt mondták, odalent keressem Horrabint – mondta higgadtan, mintha egy nő jelenléte a Patkánypalotában nem lenne legalább annyira példátlan, mint egy ló a Westminsterszékesegyházban. – Nem találtam meg. – Nem – mondta Carrington, és tétován feltápászkodott. – Ő… most nem érzi jól magát. Mi a fészkes fenét keresel te itt? – Katié Dunnigan küldött, akihez az éjjeli szállások tartoznak a Piccadilly környékén. Meg kellene szerveznem egy találkozót – úgy tűnik, ez a Horrabin nevű alak be akar fektetni nálunk. Carrington pislogott. Legjobb tudomása szerint a bohóc eddig nem foglalkozott prostitúcióval, de végtére is, illett volna hozzá a dolog. És egy fiatal lány semmiképpen sem merészkedne efféle helyre ilyen nyomós indok nélkül. Megnyugodott – nyilvánvalóan semmi köze a két szökevényhez. – Nos, attól tartok, most nem találkozhatsz vele. Jobb, ha elmész – és mondd meg ennek a Dunnigan nevű nőszemélynek, hogy legközelebb egy férfit küldjön! Ha szerencséd van, alig egy tucatszor erőszakolnak meg, mire kijutsz az épületből. – Akkor kérek egy kést, kölcsönbe. – Mi… miért adnám oda? Jacky kacsintott. – Nem szoktál kijárni a Piccadillyre? Carrington arcán lassan szétáradt a mosoly, aztán kinyújtotta a karját és átölte a lányt. – Ne, engem ne – mondta az sietve. – Nekem, ööö, van egy csúnya betegségem. De a Piccadillyn tiszta lányokat találsz. Kell a jelszó, amivel kijár egy ingyen menet, vagy nem? Carrington elhúzódott tőle, de most mogorván a kabátja alá nyúlt, és előhúzott egy bőrtokba bújtatott kést. – Mi a jelszó? Jacky kimondta a legocsmányabb összetett szót, amit valaha is hallott. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de ez az. Csak sétálj el az egyik házba, lépj oda a kidobóhoz és súgd ezt a fülébe. Jacky sietség nélkül sétált ki a Patkánypalotából, miközben kérkedve piszkálgatta a körmét a késsel.

106

7. „Ifjúság, Természet, istenek kegye Lámpámat olajjal töltötték tele De Rumanelli erősebb volt nála Egyet fujt csak s elaludt a lángja” – Lord Byron, egy Patréban kelt levelében

Amikor szombat reggel Doyle felébredt szalmazsákján, tudatosult benne, hogy tulajdonképpen már eldöntötte, mit akar tenni; a puszta gondolattól is kiszáradt a szája és remegni kezdett a keze, de ez legalább tiszta döntés volt: valóságos megkönnyebbülésnek tűnt az elmúlt hét zavaros határozatlansága után. Most jött rá, mekkora hiba volt minden reményét Ashbless segítségére alapoznia. Még ha meg is találná a költőt, képzelgés lenne azt feltételeznie, hogy az hajlandó vagy képes lenne mindenben segíteni neki. A konfliktus közte és doktor Romany között feszül, és csak nyílt küzdelemben lehet megoldani. Minél hamarabb sor kerül rá, annál jobb – mert Doyle egészsége határozottan romlásnak indult. Szabadnapot kért Kusiaktól, és az öreg boldogan meg is adta neki, mert Doyle szaggató köhögése kezdett annyira szörnyű lenni, hogy már a vendégeket is idegesítette; attól tartottak, hátha valami ragályos betegséget terjeszt. Összekaparta kevéske megtakarított pénzét és megvásárolta sajátos életbiztosítását: egy ütött-kopott, elrozsdált kovás pisztolyt, amivel a zsibárus szerint még lehetett lőni; ha doktor Romany elkapja, a pisztollyal a kezében fenyegetőzik majd, hogy végez magával. Tegnap, a London Bridge-en Jacky mesélt neki Horrabin megölésére tett sikertelen kísérletéről; Doyle azt kívánta, bárcsak megkaphatta volna a törpe méregpiruláját – azt sokkal egyszerűebben szállíthatná a szájában, nem kellene a fejének szegezett pisztollyal lófrálnia. Miután rájött, hogy a karja elfárad, ha túl sokáig tartja így a fegyvert, lecsatolta az övét, a végét átcsúsztatta a ravaszvédő kengyelen, aztán összekapcsolta a nyakán. Mivel el akarta kerülni a feltűnést, begombolta a kabátját és a nyakába kötött egy sálat, ami eltakarta az füle alatti lágy pontba nyomódó pisztoly hideg csövét; így ráadásul elegendő benyúlnia a kabátja második és harmadik gombja közé, és az útjára induló pisztolygolyó átszáguld a száján, szájpadlásán, orrüregén és az agyán, majd a feje búbján keresztül kirobban a napfényre. A Bishopsgate Streeten találkozott egy koldussal, akit Jack kapitány házából ismert, és a kölcsönös üdvözlések után megtudta tőle, hogy doktor Romany cigánykaravánja a Goswell Road északi végén tanyázik, ahol jövendőt mondanak a West End arisztokratáinak, és szerelmi bájitalokat meg mérgeket árusítanak a Golden Lane nyomortelep lakóinak. Doyle köszönetet mondott neki, lelkére kötötte, hogy tartsa meg jó emlékezetében, aztán keletre fordult a London Wall Streeten. Éppen átvágott a Coleman Streeten – mindössze egy háznyira Keats születési helyétől, jutott eszébe –, amikor az utca északi oldalán éles füttyszó harsant. A Yesterday első három hangja volt, magas-mély-mély. És válasz is érkezett rá, a Coleman Street szemközti oldaláról, a következő kilenc hangjegy formájában. Ez alkalommal nem lehettek kétségei. Nem ő az egyetlen huszadik századi ember 1810ben. Torkában dobogó szívvel átrohant az utcán, megtorpant a járdán és vadul körülnézett. 107

Többen megbámulták, amikor nagy komolyan minden döbbent vagy berzenkedő arcba belenézett, hátha felismeri szintén nem ideillő társát. De itt mindenki hamisítatlan bennszülöttnek tűnt. Néhány bizonytalan lépés tett a Coleman Streeten, aztán észrevette a szemközti járdaszegély mellett álló hintót. Nyitva volt az oldalsó ablaka, és látta, hogy ül bent valaki a félhomályban. Abban a pillanatban, ahogy a talpa felemelkedett a kövezetről, a hintóban eldördült egy pisztoly, de amit hallott, az a kabátja alatt rejtegetett fegyver robaja volt, amint a becsapódó lövedék szilánkokra zúzta a serpenyőt meg a kakast és begyújtotta a lőport; azonnal elkapta a fejét, ezért amikor elsült a fegyvere, a pisztolycső már az álla mellé szorult, nem pedig alá, ezért a vörösen izzó golyó csak az arcát szántotta végig és a jobb fülét tépte le; de nem loccsantotta szét a fejét. *** Rongycsomóként hevert a földön, nem is hallotta a távolodó kocsi kerekeinek csattogását. Halványan felködlött benne, hogy volt valami robbanás, és mindene fáj és tetőtől talpig vér borítja. Szörnyen sajgott a mellkasa, de amikor zsibbadt keze félresöpörte inge megperzselt maradványait és lelökte a füstölgő, szilánkokra hasadt pisztolyt, úgy tűnt, nem kapott halálos sebet – csak néhány égésnyom és karcolás. Csengett a füle, a jobb sokkal inkább, mint a bal; igazából a feje egész jobboldali része olyan zsibbadt volt, mintha Novocain-injekciót kapott volna. Ügyetlenül tapogatózott a kezével; forró, zubogó vérbe nyúlt és feltépett húst érintett, de a fülét nem érezte. Az Isten szerelmére, mi történt? Oldalra hengeredett és megpróbált felállni, amikor néhány ember jelent meg mellette, és együttérzőn, de kíméletlenül talpra rángatták. Kábán kezdte felfogni, mit magyaráznak neki: „Túléled, cimbora?” „Minek kérdezel ilyet, nézd, pontosan a fejibe lőttek neki.” „A kocsiban ülő férfi lőtte le.” „Baromság, láttam az egészet – felrobbant a mellkasa. Volt nála egy bomba. Ez az egyik francia kém a Leicester Square-ről.” – Hé, ezt nézzétek – kiáltotta valamelyikük. – Van egy vacak pisztoly a nyakába kötve. – Maga felé fordította Doyle arcát. – Mi a fenének így cipeled magaddal a fegyveredet? Doyle el akart menni. – Én… csak az előbb vettem – motyogta. – Azt hittem, legjobb, ha így viszem haza. Ööö… szerintem véletlenül elsült. – Ez a fickó idióta – jelentette ki a kérdező. Doyle felé fordulva még hozzátette: – Amúgy sem lett volna jó sók mindenre. Látod, az első lövés után darabokra repült. Na, gyere, elviszlek egy doktorhoz, az majd betapasztja a fejedet. – Ne! – Doyle nem emlékezett rá, vajon használtak-e már 1810-ben fertőtlenítőszereket, és érezte ugyan, hogy nem forog rendesen az agya, azt is tudta, semmi kedve összeszedni valami átkozott betegséget a piszkos kézzel bevarrt mocskos cérnától. – Csak… egy kis konyakot. Erős konyakot. Vagy whisky-t – mindegy, csak sok alkohol legyen benne. – Tudtam! – sipákolta egy vénember, aki nem igazán látta, mi folyik a tömegben. – Csaló! Valószínűleg évekkel ezelőtt elveszítette a fülét, és most úgy tesz, mintha „leszakadt” volna, hátha a hiszékenyek meghívják egy italra. – Francokat – vetette ellen valaki más. – Nézd, ott egy darabka a füléből. Hoppsza! Vigyázz! Rosszul van! És Doyle valóban rosszul lett. Kicsit később összeszedett annyi erőt, hogy átverekedje magát az egyre aggodalmasabbá váló tömegen. Rá sem hederített a bámuló pillantásokra, ledobta a kabátját, letépte inge maradványait, szorosan átkötötte a fejét, hogy elállítsa a vért, amivel telefröcskölte az utcát és a kezét, ismét felvette a kabátját, aztán a sokktól meg a vérveszteségtől kábán eltámolygott, hogy keressen egy jó pálinkakimérést; ugyan jelen pillanatban nagyon kevés dolgot tudott biztosan, de megnyugtatta a tudat, hogy a pisztoly 108

megvásárlása után maradt annyi pénze, amiből vásárolhat két adag konyakot: az egyikbe beáztatja a kötését, a másikat pedig azonnal legurítja a torkán. *** Két nappal később ismét meghallotta a Beatles-dalt. Amikor vasárnap délután visszatért Kusiak fogadójába, belökte az ajtót és bevonszolta magát az üres ivóba, az öreg kocsmáros riadt arckifejezéssel pillantott fel a papírmunkából, aztán azonnal pengevékonyra szűkült a szája a haragtól. Kurtán félbeszakította Doyle érthetetlen magyarázatát, és parancsot adott rá, hogy tegyék egy üres szobába, és tartsák szemmel, „amíg ki nem száll belőle a lélek vagy ki nem teszi az átkozott lábát az ajtómon.” Öklét Doyle álla tolta és felemelte a férfi halottsápadt fejét. – Nem érdekel, mely módon távozol innen, Doyle, de a lehető leghamarabb eltakarodsz innen, értetted, he? Doyle teljes magasságában kihúzta magát, és valahogy összerakott egy méltóságteljes választ – később sem emlékezett rá, pontosan mit mondott –, aztán hirtelen fennakadt a szeme és úgy hanyatlott el, mint a kivágott fa; a padló üstdobként döndült alatta, a fényezett padlón kaparászó ujjai úgy csattogtak, mint megannyi kasztanyetta. Kusiak némileg megkönnyebbülve úgy ítélte, meghalt és utasította az embereit, hogy vigyék ki hátra, amíg a rendőrök meg nem érkeznek; de amikor a konyhalegények eljutottak a tehetetlen testtel a hátsó ajtóig, Doyle felült, izgatottan körülnézett és megszólalt: – 801-es járat Londonba – úgy tudom, maguknál van a jegyem. Már kifizették… Darrow a DIRUS-tól. Ezzel mi a gond! – és ezzel ismét elájult. Kusiak fáradtan elátkozta Doyle-t és Jackyt, aki ilyenkor nincsen itt, aztán utasította a konyhalegényeket, hogy a hagymázas és nemkívánatos vendéget vigyék a lehető legkisebb üres szobába, aztán időről időre pillantsanak rá, mikor kegyeskedik végre elpatkolni. Doyle két napig sorvadozott egy ablaktalan, különös alakú szoba keskeny priccsén a főlépcső alatt, Kusiak kitűnő hallevesével meg barnasörével táplálta magát, és az idő nagy részét átaludta. Kedd este felállt, kisétált az ivóba, ahol szembetalálkozott a kötényes fogadóssal, aki közölte vele, ha már volt elég ereje kijönni a szobából, akkor akár el is tűnhet a fenébe a házból. Miután Doyle felcibálta a kabátját és tett néhány támolygó lépést az utcán, valami még csattant mögötte a kövezeten. Megfordult, és látta, hogy Kusiak szétroncsolódott pisztolyát hajította utána. Visszament érte és felvette a földről, mert talán kaphat érte néhány pennyt egy mindennel kereskedő zsibárusnál, és jelen helyzetben három pennyvel már egész vagyonát megduplázhatná. Hát ennek tényleg annyi, gondolta, amikor megnézte a fegyvert. A kakas és a gyújtóserpenyő eltűnt, a markolata szilánkokra repedt és tisztán látszott a fába beszorult lövedék szétroncsolódott maradványa. Doyle megborzongott, mert most tudatosult benne, hogy ha a pisztolya nincsen ott, a lövedék egyenesen átütötte volna a mellkasát. Közelebbről is megszemlélte a fémdarabot – lapos volt az alja, mint egy töltényhüvelynek; ez nem sima golyó volt. Nos, ez megerősít a feltevésemet, gondolta idegesen. Nagyjából 1850-ig nem használnak még ilyen lövedékeket. Vannak itt – vagyis most – mások is a huszadik századból, és valami oknál fogva ellenségesek. Bár tudnám, mi a fenét ártottam nekik. És bár tudnám, tette hozzá gondolatban, kik ezek a rohadékok. Megérkezett a Borough High Streetre. Jobbra a St. Thomas kórház komor tömbje magasodott, balra a London Bridge nyújtózott a szürkületbe, átívelve a Temze felett, amelynek kavargó, fegyveracél-szürke felszínén már megcsillantak az este első fényei. A folyó túlpartja ígéretesebbnek tűnt, ezért balra fordult. 109

De miért élnének időutazók az 1810-es évek Londonjában? – töprengett tovább, miközben a folyó felé sétált. És az Isten szerelmére, minek próbálnak megölni? Miért nem visznek inkább vissza? Szerintük én itt akarok lenni… ebben a korban? Valami szöget ütött a fejébe. Mi van akkor, kérdezte önmagától, ha ezért történik ez az egész, mert Ashblesst keresem? Lehet, hogy megjelent volna a Jamaica Kávéházban, de ezek elrabolták; és mivel én a jövőből érkeztem, nyilvánvalóan feltűnt nekem a távolléte, ezért meg akarják akadályozni, hogy ezt elmondjam valakinek. A London Bridge szelíden ívelő csúcspontján megállt, rátámaszkodott a még mindig meleg kőkorlátra és pillantása nyugat felé vándorolt, ahol fél mérfölddel feljebb a folyón, a lenyugvó napkorong fényében élesen kirajzolódtak a Blackfriars Bridge körvonalai. Attól tartok, kénytelen leszek még egyszer megpróbálkozni doktor Romanyval. Minden valószínűség szerint teljesen hiábavalóan, de legalább meg kell próbálnom visszajutni 1983ba. Felsóhajtott és engedélyezett magának egy pillanatnyi önsajnálatot. Ha csak ez a hörghurut vagy tüdőgyulladás kínozna, még maradhatnék, hátha sikerül kikeverednem a betegségből és megpróbálhatnék normális életet kezdeni ebben a korban; de amikor két nagyhatalmú csoportosulás vadászik rám, és az egyik meg akar ölni, a másik pedig megelégedne a kínzással is, nos, így nehéz megtartani egy állást. Ellökte magát a korláttól, és elindult lefelé, a híd enyhén lejtős északi felén. Persze el is tűnhetnék a városból, tűnődött. Most rögtön lesétálnék a partra, elkötnék egy csónakot és kieveznék a vízre – hadd vigyen a sodrás Gravesendbe vagy valahová. Újrakezdeném az életemet. Mire kizökkent merengéséből, már maga mögött hagyta a hidat és a Thames Streeten sétált. Végignézett a lámpafényes utcán, és eszébe jutott az a két és fél héttel ezelőtti nap, amikor majdnem hagyta, hogy Horrabin vak koldusnak álcázott embere magával vigye; akkor mentette meg Csuszka Benjámin. Ezen a keddi estén kevesen jártak az utcán, és a Gracechurch Streetet szegélyező kocsmák meg éttermek inkább csak fénnyel, mint zajjal árasztották el a környéket. A füttyszó ugyan messziről hallatszott, Doyle mégis felfigyelt rá. Már megint a Yesterday. Amikor lefoszlott róla a vak pánik, komoran elmosolyodott a gondolatra, milyen pavlovi reflexeket vált ki belőle ez az átkozott dallam – ugyanis azonnal beugrott egy elhagyatott kapualjba, kabátzsebéből előrántotta a szétroncsolt fegyvert és bunkósbotként a feje fölé emelte. De most, amikor rájött, hogy a hang legalább egy utcával távolabb szól, leeresztette a pisztolyt és ismét levegőt mert venni – igaz, dübörgő szívverése nem csitult. Óvatosan kikukkantott a kapualjból, de még nem mert kilépni az utcára, hátha észreveszik. Néhány pillanat múlva a fütyörésző ember befordult az Eastcheap sarkán, és elindult a Gracechurch Streeten; Doyle irányába, de az utca túloldalán. Magas férfi volt és részegnek tűnt. Széles karimájú kalapját az arcába húzta, tántorogva haladt a járdán, bár egyszer megtorpant és dzsiggszerű, ügyetlen táncot lejtett, miközben aláfestő zenének ugyanazt a dallamot fütyülte, csak gyorsabban. Már éppen egy vonalba ért Doyle rejtekhelyével, amikor eltúlzott mozdulattal oldalra kapta a fejét és szemügyre vette az utca jobb oldalán álló Éber Rowsby nevű apró, gyatrán megvilágított kocsmát. Abbahagyta a fütyörészést, megpaskolta a zsebét, majd a pénzérmék csörgésén felbuzdulva belökte a szűk ökörszemablakkal ellátott ajtót és eltűnt odabent. Doyle sietve megindult dél felé, a folyó és Gravesend irányába, de néhány lépés után megállt és visszanézett a kocsmára. Valóban képes lennél elmenni? – kérdezte magától. A fickó szemmel láthatóan egyedül van, és jelen pillanatban nem túl veszélyes. Ne légy idióta, tiltakozott rettegő énje, tűnj el innen a pokolba! Bizonytalanul topogott, aztán tétovázva, majdnem lábujjhegyen átvágott az utcán és megállt az Éber Rowsby súlyos faajtaja előtt. A kocsma vén cégérje halkan csikorogva 110

lengedezett a feje felett a láncain, miközben ő megpróbálta összeszedni a bátorságát, hogy végre lenyomja az S-alakú vaskilincset. Valaki döntött helyette: az ajtó kicsapódott, és magas, testes férfi lépett ki az utcára, akit mintha a bentről kitóduló sörtől, sülttől és gyertyafaggyútól szagló meleg levegő repített volna a szárnyán. – Mi a gond, öcsém? – kiáltotta hangosan. – Nincs pénzed sörre? Nesze. Ha Morningstar iszik, mindenki iszik. – Egy marék aprópénzt szórt Doyle zsebébe. – Tessék. – Morningstar óriási keze meglapogatta Doyle hátát és belökte az ivóba. Doyle lehajtott fejjel sietett végig a helyiségen, nehogy valaki meglássa az asztaloktól vagy a bokszokból, majd a hosszú pultnál kért egy sört az unott arcú csapostól. A homlokába fésülte a haját és ajkához emelte a súlyos üvegkorsót, hogy csak a szeme látszódjon; hátat fordított a pultnak és az első lassú korty közben lassan végighordozta a pillantását a helyiségen. Félúton járhatott, amikor a döbbenettől majdnem félrenyelte a sört. A fütyörésző férfi a szemközti falnál ült egy bokszban egy sörrel; kalapja a korsó mellett hevert, a gyertyafény megvilágította beesett, üres tekintetű arcát. Steerforth Benner volt az. Amikor Doyle megbizonyosodott róla, hogy nem téved és nem hallucinál, ivott még egy kortyot. Miért nem tért vissza Benner a többiekkel? Más is lekéste a hajót? Ellökte magát a pulttól, és a sörével a kezében Benner asztalához lépett. Szabad kezével a kabátzsebébe nyúlt és megmarkolta a szétroncsolódott pisztolyt. A nagydarab, homokszín hajú férfi nem pillantott fel, amikor Doyle megjelent mellette, ezért úgy emelte a pisztolyt, hogy a csöve jól láthatóan kirajzolódjon a feszes anyagon, aztán megrázta Benner vállát. A férfi felnézett és búzaszín szemöldöke ingerülten felszaladt. – Igen? – kérdezte, aztán óvatosan hozzátette: – Mi van? Doyle-t elfogta az ingerültség. Miért kellett ennek berúgnia? – Én vagyok az, Steerforth. Doyle. – Leült a szemközti padra, és hagyta, hogy az elrejtett fegyver csöve megkoccanjon a deszkán. – Ez meg egy pisztoly – mondta –, és mint láthatod, a szívedre célzok vele. Most pedig szeretnék választ kapni a kérdéseimre. Benner kikerekedett szemmel, leesett állal, iszonyodva bámulta. Aztán hadarni kezdett; a szavak egymásba akaszkodva buktak ki a száján. – Krisztusom Brendan ne kínozz ugye igazi vagy, mármint itt, jóságos ég ugye nem kísértet vagy és nem delírium? Szólalj már meg, a rohadt életbe! Doyle undorodva megcsóválta a fejét. – Úgy kellene tennem, mintha kísértet lennék, csak hogy lássam, amint tényleg összeroppansz. Szedd már össze magadat. Igazi vagyok. Isznak a kísértetek sört? – Gyorsan be is mutatta ezt a trükköt; közben le nem vette a szemét Bennerről. – Nyilvánvalóan tudod, hogy rám lőttek vasárnap. Áruld el, ki tette és miért – és ki mászkál errefelé a Yesterday-t fütyörészve. – Mindenki, Brendan – felelte Benner őszintén. – Darrow az összes srácot visszahozta magával. A dallam az azonosító jel, mint az a három hang, amit a West Side Stoty-ban fütyültek egymásnak. – Darrow? Ő is itt van? Én azt hittem, sikerült a visszaút. – Az, amire elkísértél minket? Persze, hogy működött. Téged leszámítva mindannyian épségben visszaértünk. – Benner töprengve megcsóválta a fejét. – Sohasem hittem volna, hogy itt akarsz maradni. – Nem is akartam. Elrabolt egy őrült cigány. De miről fecsegsz te itt? Hogyan jött vissza Darrow megint? Talált egy új hasadékot? – Nem. Miért kellett volna? Nézd, ez az „egész Coleridge-előadás egyszerűen jól jött Darrow-nak, mert finanszírozhatta vele a valódi célkitűzését – ami nem más, mint örökre 111

visszaköltözni a tizennyolcadik századba. Nyitottan gondolkodó, történelemben jártas fickókat bérelt fel kísérőnek – ez volt az a munka, amiről nem voltam hajlandó beszélni neked, emlékszel? Aztán rájött, hogy az öreg Coleridge előadást tart Londonban, éppen akkor, amikor megnyílik egy hasadék. Gondjai voltak a projekt anyagi részével, és ez volt a megoldás – szerzett tíz kultúrbuzit és Coleridge előadásáért cserében kiszedett belőlük fejenként egymilliót. Úgy döntött, ehhez szüksége lesz egy Coleridge-szakértőre is, ezért felbérelt téged. De a… valódi cél egész végig az volt, hogy örökre visszatelepülhessen ebbe a korba, csak ő meg a személyesen kiválogatott személyzete. Amikor a Coleridge-kirándulás visszatért 1983-ba, a turistákat bepakolta a kocsikba, élőkészítettek egy újabb ugrást, ugyanúgy a szeptember elsejei hasadék felé irányozva, aztán indultunk is. Ez alkalommal a hasadék közepére érkeztünk, nagyjából egy órával azután, hogy mindannyian elindultatok – elindultunk – megnézni Coleridge beszédét; eltakarítottuk érkezésünk nyomait és már régen messze jártunk, mire a két hintó, mínusz egy Coleridge-szakértő visszatért és megvárta, amíg a hasadék bezárul. – Benner elvigyorodott. – Mókás lett volna beugrani a Korona és Horgonyba megnézni saját magunkat. Két Benner és két Darrow! Darrow komolyan gondolkodott is rajta, hátha akkor nem lépsz le, de úgy döntött, még ilyen parányi mértékben is veszélyes lehet megváltoztatni a történelmet. – Szóval miért is akar Darrow megöletni engem? – követelte Doyle türelmetlenül. – És ha annyira szívén viseli a történelem egyensúlyát, minek rabolta el William Ashblesst? – Ashblesst? Azt a nevetséges költőt, akiről írogattál? Semmi közünk hozzá. Miért, nincsen itt? Benner komolynak tűnt. – Nincsen – mondta Doyle. – De ne térj ki a kérdés elől. Miért akar Darrow végezni velem? – Szerintem végül mindannyiunkat meg akar öletni – motyogta Benner a söröskorsójába. – Azt ígérte, a személyzet tagjai visszatérhetnek 1983-ba egy 1814-es hasadékon keresztül, de egészen biztos vagyok benne, hogy miután már nem lesz ránk szüksége, egyesével végez velünk. Az összes hordozható kapocs nála van, ráadásul már kinyírta Baint és Kaggs-et – nekik kellett volna kicsinálniuk téged egy héttel ezelőtt. Aztán ma reggel meghallottam, hogy parancsot ad valakinek, lőjön le engem nyílt színen. Sikerült felmarnom egy csomó pénzt és megléptem, de most nem merek a közelébe menni. – Benner komoran felpillantott. – Tudod, Brendan, nem akarja, hogy rajta kívül legyen itt másvalaki is, aki ismeri a huszadik századot – a penicillint, a rádiót, a fényképezést, ilyesmiket. Attól tartott, hogy szabadalmaztatod a levegőnél nehezebb repülő szerkezetet, vagy saját néven publikálod a „Dover Beach-et”, vagy valami hasonlót teszel. Nagyon megkönnyebbült, amikor én… Elhallgatott; a csend kényelmetlenül hosszúra nyúlt. Doyle arcán kemény mosoly mélyítette el a ráncokat. – Amikor jelentetted neki, hogy szíven lőttél. – Krisztusom – suttogta Benner, és lehunyta a szemét ne lőj le, Brendan. Kénytelen voltam, önvédelemből tettem: ha nem engedelmeskedem, engem ölet meg. Egyébként sem haltál meg. – Felnézett. – Hol találtalak el? Pontosan céloztam. – Nem, valóban jó lövés volt, egyenesen a mellkasom közepébe. De volt valami a kabátom alatt, ami felfogta a golyót. – Ó. Hát ennek örülök. – Benner szélesen elmosolyodott és hátradőlt a széken. – Azt mondod, nem is szöktél meg a kirándulásról? Akkor viszont felbecsülhetetlen segítséget jelenthetünk egymásnak. – Hogyan? – kérdezte Doyle gyanakodva. – Vissza akarsz jutni 1983-ba? – Hát… igen. – Jó. Én is. Öregem, nem is sejted, mi mindened van, amíg el nem veszíted, igaz? Tudod, 112

mit hiányolok a legjobban? A hifimet. Krisztusom, odahaza egy nap alatt lejátszhattam mind a kilenc Beethoven-szimfóniát, ha kedvem tartotta, másnap meg mondjuk Csajkovszkijt. Meg Wagnert! Gershwint! Janis Joplint! A pokolba is, mókás dolog elhajtatni a Dorothy Chandlerhez és megnézni a koncerteket, de pocsék egy dolog, ha kizárólag így hallgathatsz zenét. – És mi a terved, Benner? – Nos… tessék, Brendan, vegyél egy szivart, és… – Intett a pincérnőnek – .. .igyunk még egy kört, aztán elmesélem. Doyle kivett egy címke és celofánburkolat nélküli hosszú szivart, olyasmit, mint amilyet Churchill is szívott, és leharapta a végét; aztán anélkül, hogy levette volna a szemét a másik férfiról, felemelte a gyertyát és életre pöfékelte a dohányt. Nem volt rossz íze. – Nos, Brendan – folytatta Benner, aki szintén rágyújtott, miután Doyle letette a gyertyát –, kezdjük azzal, hogy az öregember begolyózott. Teljesen őrült. Okos, az nem vitás, de nincs ki mind a négy kereke. Tudod, mit kell csinálnunk, mióta megérkeztünk? Pedig, nem is tudom, mondjuk hírességek között is foroghatnánk. Vásárolt egy átkozott üzletet a Leadenhall Streeten, és teljesen átépítette, az Isten szerelmére, egy átkozott szőrtelenítő szalont varázsolt belőle, és két embernek minden nap reggel kilenctől este fél tízig ott kell szobroznia! Doyle elgondolkodva elfintorodott. – Megmondta… minek ez az egész? – Hát persze. – Megérkeztek a sörök és Benner jól meghúzta a korsót. – Közölte velünk, hogy tartsuk nyitva a szemünket, és keressünk egy fickót, aki úgy fest, mintha mindenhol borostás lenne, és aki majd az egész testét kezeltetni akarja. Darrow azt parancsolta, lőjük le nyugtatópisztollyal, kötözzük meg és vigyük fel az emeletre, de ezen kívül nem okozhatunk benne kárt, és átkozottul ne merészeljük megsérteni az arcát vagy a torkát. Na, és most figyelj, Brendan: megkérdeztem a főnöktől, hogy néz ki a fickó. Leszámítva a szőrt, persze. Tudod, mit válaszolt erre? Azt mondja: nem tudom, és ha tudnám is, a személyleírás mindössze egy hétig illene rá. Nos – szerinted így beszél és ilyesmiket csinál egy épeszű ember? – Talán igen, talán nem – felelte Doyle lassan, és felhúzta a szemöldökét. A látszat szerint sokkal többet tudott Darrow terveiről, mint maga Benner. – De mi köze ennek a tervedhez, amivel hazatérhetünk? – Nos… mondd, megvan még a hordozható kapcsod? Jó… Darrow az összes hasadék helyét és idejét ismeri. Mivel mostanában elég gyakoriak, nem az 1814-es a legközelebbi. Vagyis alkudozni fogunk vele, rávesszük, hogy árulja el a következő hasadék helyét, aztán odamegyünk, kiállunk a mező közepére, amikor bezárul, és huss! Ott is vagyunk a modern Londonban, egy üres placcon. Doyle nagyot szippantott a szivarból – el kellett ismernie, hogy kitűnő –, majd leöblítette egy korty sörrel. – És mit adunk el neki? – Hmm? Ja, nem mondtam? Megtaláltam a szőrös emberét. Tegnap bejött a szalonba, ahogy az öreg megjósolta. Alacsony, pufók, vörös hajú fickó, valóban mindenhol borostás. Amikor elkezdtem a nyugtatópisztoly felé tapogatni, beijedt és kirohant, de – Benner büszkén elmosolyodott – követtem és már tudom, hol lakik. Ezért hallgatóztam ma reggel Darrow ajtajánál – kíváncsi voltam, milyen hangulatban van, érdemes-e felkeresni az ajánlatommal, tudod, Elárulod, hol a hasadék, én megmondom, hol találod meg a szőrös embert, és jóságos Isten, éppen azt parancsolja Clitheroe-nak, hogy szóljon a fiúknak: Bennert le kell puffantani! Úgy tűnik, nem bízott meg bennem. Így hát kiürítettem az egyik pénzesládát, leléptem és személyesen beszéltem a szőrös emberrel. Pár órával ezelőtt együtt ebédeltünk. – Ez komoly? – Doyle úgy gondolta, inkább ebédelne Hasfelmetsző Jackkel, mint Kutyafejű Joe-val. – Ja. Igazából nem rossz fickó – vad tekintete van és állandóan a halhatatlanságról meg az 113

egyiptomi istenekről magyaráz, de átkozottul művelt. Azt mondtam neki, Darrow képes meggyógyítani szőrtúltengését, de szeretne kérdezni tőle pár dolgot. Sejtetni engedtem, hogy az öreg meg akarja kínozni – ami, amennyire én tudom, igaz lehet –, ezért szüksége lesz egy közvetítőre, egy küldöncre, akin keresztül tárgyalhat Darrow-val. Azt meséltem neki, Darrow emberei közé tartoztam, de kiléptem, amikor meghallottam, milyen szörnyűségeket akar elkövetni a szerencsétlen seggfej ellen. Érted? Viszont még mindig gondot okoz Darrow parancsa, miszerint le kell lőniük engem. – Benner elvigyorodott. – De már a társam vagy. Te beszélsz Darrow-val, lerendezed a tárgyalást, aztán osztozol a jutalomban – a hazaútban. Terveim szerint a következőket kell mondanod… – Benner hátradőlt, és szemöldökét felhúzva Doyle-ra sandított. – Szóltunk az öreg King Kongnak, Darrow, hogy addig ne látogasson meg, amíg meg nem kapja írásos üzenetünket. Ezt a levelet odaadjuk egy barátunknak – már meg is találtam a megfelelő leányzót –, aki csak akkor kézbesíti, ha lát minket eltűnni a hasadékban. Szóval ide a hordozható kapcsokkal meg a következő hasadék pontos helyével, és ha a lány látja a földre hullani üres ruháinkat – és tudod, száz méteres körzeten belül bárhol lehet, egy fa tetején vagy egy ablakban, ezért nem fogod megtalálni –, nos, a szőrös emberkéd majd akkor kapja meg Benner üzenetét. Doyle megpróbálta félbeszakítani. – De Benner – szólalt meg végül –, elfelejtetted, hogy Darrow rám is kimondta a halálos ítéletet. Nem mehetek csak úgy oda. – Téged a kutya sem keres, Brendan – felelte Benner türelmesen. – Egyrészt mindenki úgy tudja, végeztem veled, másrészt ők úgy emlékeznek rád, mint egy kövérkés, pirospozsgás fickóra, aki előadást tartott Coleridge-ról. Mikor néztél utoljára tükörbe? Teljesen lesoványodtál, sápadt vagy, akár egy Fritz Eichenberg-festmény és legalább száz új ránc van az arcodon – folytassam? Oké – határozottan megkopaszodtál, és mindennek tetejébe hiányzik az egyik füled, a fenébe is. Ezt hogy csináltad? És a múltkor észrevettem, hogy furcsán jársz. Őszintén szólva húsz évvel öregebbnek nézel ki. Ha valaki rád néz, nem fogja azt gondolni, nicsak, Brendan Doyle. Szóval ne aggódj. Besétálsz a szalonba és azt mondod, „Van egy barátom, akinek tiszta szőr az egész teste, hadd beszéljek a főnökkel.” Amikor Darrow elé kerülsz, előadod a követelésünket. Akkor már elárulhatod, ki vagy valójában – nem meri bántani az egyetlen embert, aki elvezetheti Joe, az Óriásgorilla lakásához. Doyle elgondolkodva bólintott. – Nem is rossz, Benner. Bonyolult, de nem rossz. – Doyle egészen biztosan tudta, mire készül Darrow… és mellesleg azt is, mit keresett nála Lord Robb naplójának a másolata. A rák miatt van az egész, gondolta. Nem képes meggyógyítani, de az időutazásnak hála megtalálta az egyetlen embert, aki képes testet váltani. Ezért megszerzi Lord Robb naplóját, mivel egyedül ez említi meg Kutyafejű Joe 181 l-es kivégzésének pontos helyét és idejét. Nem is rossz alap az alkudozáshoz! – A fenébe, Brendan, figyelsz rám? – Bocs. Mi van? – Figyelj ide, ez fontos. Ma van kedd. Mi lenne, ha szombaton találkoznánk a… nem is tudom, Jonathen Kávéházában, a Tőzsde utcájában, a bank mögött? Jó, akkor találkozzunk ott dél körül. Addigra elintézem ezt levél-dolgot a lánnyal meg a szőrös emberrel, te pedig meglátogathatod Darrow-t. Oké? – És szerinted hogy leszek képes életben maradni szombatig? Elveszítettem miattad a munkámat. – Ó, sajnálom. Tessék. – Benner a zsebébe nyúlt, és egy köteg gyűrött ötfontost hajított az asztalra. – Ez elég lesz? – Illene. – Doyle a zsebébe tömte a pénzt, aztán felállt. Benner kinyújtotta a kezét, de Doyle csak mosolygott. – Nem, Benner. Társulok veled, de nem vagyok hajlandó kezet szorítani azzal az emberrel, aki megpróbált megölni, hogy kihúzza a fejét a hurokból. 114

Benner keze halk csattanással az asztalra hanyatlott; a férfi elmosolyodott. – Csak azután mondj ilyet, ha ugyanebben a helyzetben másképpen cselekedtél volna. Akkor talán elszégyellném magamat. Találkozunk szombaton. – Rendben. – Doyle már elindult, de hirtelen visszafordult Bennerhez. – Jó ez a szivar. Honnan szerezted? Mindig is kíváncsi voltam, milyen szivarok vannak 1810-ben, és most végre megengedhetem magamnak ezt a fényűzést. – Sajnálom, Brendan. Ez eredeti Upmann, 1983-ból. Loptam egy dobozzal Darrow-tól, amikor megléptem. – Ó. – Doyle az ajtóhoz sétált és kilépett az utcára. Felkelt a Hold, a kövezeten és a házak homlokzatán úgy söpört végig az égen kavargó felhők árnyéka, mintha felbőszült kísértetek száguldottak volna a folyó felé. Görnyedt hátú öregember téblábolt az utca közepén csordogáló szennyvízcsatornában. Amikor Doyle észrevette, éppen lehajolt és felemelt egy megnyomorgatott szivarvéget. Doyle az öreghez lépett. – Tessék – mondta, felkínálva saját parázsló szivarját. – Hagyd azt a vacakot. Itt egy Upmann csikk. Az öreg felháborodottan meredt rá. – Up-ma micsoda? Doyle túl fáradt volt a magyarázkodáshoz, inkább sietve odébbállt. *** Mivel most már volt annyi pénze, hogy magával is törődhessen egy kicsit, kivett egy szobát A Vendégszerető Uraságok-ban a Pancras Lane-en, mert az összes általa olvasott forrás szerint William Ashbless itt töltötte a Londonba érkezése utáni első néhány hetet; és ugyan meglepve értesült a tulajdonostól, hogy a férfi még sohasem hallotta ezt a nevet, és még csak szobát sem adott ki egy magas, tagbaszakadt szőke vendégnek – se szakállal, se anélkül –, Ashbless távolléte jelenleg sokkal kevésbé izgatta, mint Bennerrel közös ügylete. A következő három napot kizárólag pihenéssel töltötte. Úgy tűnt, köhögése nem rosszabbodott – sőt, mintha j avult is volna valamelyest az utóbbi két hétben állandó társául szegődött lázat pedig valószínűleg kipurgálta belőle Kusiak fűszeres hallevese és söre. Mivel tartott Horrabin és Darrow embereitől, nem mozdult ki a fogadóból, de az ablaka alatt keskeny erkély húzódott, ahonnan – mint felfedezte – a cserepekkel fedett ereszen fel tudott kapaszkodni az épület tetejére; odafent pedig, a két kémény közti lapos részen talált egy széket, aminek deszkáját több évtizede koptatta és roncsolta a londoni időjárás. Hosszasan elüldögélt itt szürkületkor, és innen nézte, hogyan ereszkednek alá a Fish Street meg a Thames Street sikátorai a ködlepte folyóig, ahol nyugodt komolysággal szántották a hullámokat a hajók; gyufás-dobozát és dohányzacskóját a kémény széles téglapárkányára tette, bal kéz felől, jobbjához hideg sört készített és vagy pipájából pöfékelt és agyagpoharából kortyolgatott, vagy hagyta elkalandozni a tekintetét a tetők, tornyok és füstoszlopok irtózatos útvesztője felett, ahol minden mást háttérbe szorított a Szent Pál székesegyház kupolája, és a ráérős döntések nyugalmával töprengett azon, mi történne, ha egyszerűen nem találkozna Bennerrel, hanem a következő fél évszázadban élné le az életét, ahol Napóleon, Wellington, Goethe és Byron lesznek a kor meghatározó alakjai. A háromnapos pihenőt mindössze egyetlen kellemetlen esemény zavarta meg. Csütörtök reggel, amikor Doyle egy cheapside-i könyvesboltból tartott visszafelé, döbbenetesen torz öregember bicegett és ugrándozott mellé; úgy csapkodott, mintha a járáshoz legalább annyira szüksége lenne uszadékfaként összefonnyadt kezére, mint a lábára. A vénséges vén ruhakupacból úgy meredt elő kopasz feje, mint gomba kalapja a trágyakupacból; valaha szörnyűséges sebesülést szenvedhetett, mert hiányzott az orra, a bal szeme és az álla bal fele, 115

helyükön mindössze csomós, mélyen barázdált hegszövet húzódott. Amikor a vén emberi roncs megállt Doyle előtt, a férfi már elő is húzott a zsebéből egy shillinget. De a teremtmény nem kéregetni akart. – Maga, uram – vihorászta a vénség – úgy fest, mint aki nagyon szeretne hazamenni. És azt hiszem – tette hozzá kacsintva – nem tudnánk csak úgy megmutatni, melyik irányban is fekszik a maga hazája, ugye? Doyle-t hirtelen elöntötte a pánik, de nem látott senkit, aki ehhez a nyomorúságos kreatúrához tartozhatott volna. Talán csak egyike a mindenhol jelenlévő utcai tébolyultaknak, akinek zagyva fecsegése véletlenül ráhibázott az ő jelenlegi helyzetére. Valószínűleg a Mennyek Országára vagy valami ilyesmire gondolt. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte óvatosan. – Hehehe! Talán azt hiszed, egyedül doktor Romany tudja, hol és mikor nyílnak meg Anubisz kapui? Hát, gondold újra, Ben! Én mindegyiket ismerem, és van egy, ahová ma elvihettek, Jay! – Felkuncogott – visszataszító hang volt, mintha márványtömbök gördültek volna le egy fémlépcsőn. – Nincs is messze, a folyó túloldalán. Akarod látni? Doyle teljesen megdöbbent. Vajon ez az ember valóban ismeri egy hasadék helyét? De mindenképpen tudott róluk, az biztos. A hasadékok elméletileg egészen gyakoriak mostanában; nem lehetetlen, hogy egy éppen nyitva áll a surrey-i oldalon. Istenem, bárcsak még ma hazamehetnék! Mondjuk ezzel magára hagynám Bennert… de az a rohadék amúgy sem tarthat igényt a becsületszavamra. És ha ez Horrabin vagy Darrow csapdája, akkor szükségtelenül túl van bonyolítva. – De ki vagy te? – kérdezte. – És miért jó neked, ha megmutatod a hazafelé vezető utat? – Nekem? Én csak egy öregember vagyok, aki véletlenül konyít egy keveset a mágiához. És amiért szívesen teszek neked szolgálatot – folytatta kuncogva –, annak az az oka, hogy talán nem vagyok kifejezetten doktor Romany barátja, he? Az a helyzet, hogy éppen neki köszönhetem azt, amivé lettem. – Kezével szétroncsolódott arca felé intett. – Na. Érdekel? El akarsz jönni velem a kapuhoz, ami haza fog vinni – vagy már haza is vitt? Doyle kavargó fejjel bólintott. – Igen. – Akkor kövess. – Doyle nyomorúságos vezetője lendületesen megindult előre; továbbra is úgy tűnt, mintha egyszerre úszna és sétálna. Doyle követte, de meg is torpant, mert észrevett valamit. Az utcát vastag szőnyegben borították a száraz levelek, és amikor a vénember végígázolt rajtuk, egyik sem roppant meg alatta. Amikor kalauza észrevette, hogy megállt, hátrafordította szörnyűséges arcát. – Siess, Jason – mondta. Doyle vállat vont, legyűrte a hirtelen késztetést, hogy keresztet vessen, aztán követte az öreget. , A Blackfriars Bridge-en mentek át a folyó felett. Egyikük sem beszélt sokat, bár a vénember olyan lelkesnek tűnt, mint egy kisgyerek karácsony reggelén, amikor istentisztelet után végre kibonthatja az ajándékait. Végigvezette Doyle-t a Great Surrey Streeten, befordultak balra, egyre keskenyebb utcákon haladtak keresztül, míg végül egy magas téglafallal körülvett, meglehetősen nagy telekhez értek. A falban masszívnak látszó ajtó nyílott; az öregember elvigyorodott, felhúzta a szemöldökét – ettől még iszonytatóbban festett –, és a magasba emelt egy rézkulcsot. – A Királyság kulcsa – mondta. Doyle nem mozdult. – Tehát ez a kapu csak egy ajtó, amihez van kulcsod? – Tudom én… már jó ideje!… mi volt itt – mondta az öreg majdhogynem komolyan. – És megvettem ezt a telket, mert az is tudtam, hogy jönni fogsz. 116

– Szóval mi ez? – kérdezte Doyle idegesen. – Azt akarod mondani, ez egy hosszú ideig nyitott hasadék? De addig nem érek vele semmit, amíg be nem zárul. – Ha ott leszel, Doyle, kapu lesz belőle, efelől ne legyenek kétségeid. – Ez úgy hangzik, mintha itt lelném halálomat. – Nem ma fogsz meghalni – felelte vezetője. – És a jövőben sem. Az öreg elfordította a kulcsot a zárban, és Doyle hátralépett, bár feszengve nézte a másikat. – Azt hiszed, he? – Tudom. – Kattant a zár, és az öreg belökte az ajtót. Sok mindenre számított, de erre a füves térségre biztosan nem, ahol időkoptatta kőtömbökön csillant az erőtlen szeptemberi napfény. Az öreg becsoszogott az ajtón és máris a zöld dombocskák között járt; Doyle összeszedte magát, ökölbe szorította a kezét és beugrott a nyíláson. , Az öreget, saját magát és a fűből kimagasló ódon falmaradványokat leszámítva az elkerített terület teljesen üres volt. A vénember szaporán pislogott egyetlen szemével; meglepte Doyle hirtelen mozdulata. – Csukd be az ajtót – mondta végül, és figyelme ismét visszatért arra a valamire, amit a porban keresett. Doyle becsukta az ajtót, de nem zárta be, majd különös idegenvezetőjéhez sétált. – Hol van a kapu? – kérdezte türelmetlenül. – Nézd ezeket a csontokat. – Az öregember felhajtott egy ponyvát, feltárva ezzel egy kupac igen réginek látszó csontot; némelyiket tűz perzselhette meg. – Itt egy koponya – mondta az öreg, és felemelt egy viharvert, csontszín gömböt, amin erőtlenül lötyögött a néhai állkapocs. – Istenem – kiáltotta Doyle-némileg megütközve –, kit érdekel? Hol van az az átkozott kapu? – Hosszú évekkel ezelőtt vásároltam ezt a területet – mondta az öregember elmerengve a koponyának –, csak azért, hogy megmutathassam neked ezeket a csontokat. Doyle hosszú szisszenéssel kiengedte a visszatartott levegőt. – Nincs is itt kapu, igaz? – kérdezte fáradtan. Az öregember felpillantott, és ha volt is bármilyen kifejezés sebhelyes arcán, nem lehetett leolvasni róla. – Találsz majd itt egy kaput. Remélem, akkor is olyan lelkesen akarsz átjutni rajta, mint most. Nem szeretnéd magaddal vinni ezt a koponyát? Mégis csak egy közönséges őrült, gondolta Doyle, aki tud valamicskét London mágikus kasztrendszeréről. – Köszönöm, nem. – Megfordult és csoszogva elindult kifelé a burjánzó gyepen keresztül. – Majd keress meg más körülmények között! – kiáltott utána az öregember. *** Amikor Steerforth Benner szombaton pontban délben belépett Jonathen Kávéházába, a már fél órája itt üldögélő Doyle azonnal észrevette és az asztal túloldalán álló üres székre mutatott. Benner csizmája végigkopogott a fapadlón, kihúzta a széket és leült. Bősz tekintettel meredt Doyle-ra; mintha bizonytalanságát próbálta volna leplezni ezzel. – Korábban érkeztél, vagy netán én értettem félre találkozónk tervezett időpontját? Doyle elcsípte a pincér pillantását, és kávésbögréjére, majd Bennerre mutatott; a férfi bólintott, majd felszaladt a főterembe vezető három lépcsőfokon. – Korábban jöttem, Benner. Délről volt szó. – Figyelmesebben szemügyre vette társát – Benner pillantása némileg fókuszálatlannak tűnt. – Minden rendben? Mintha… másnapos 117

lennél vagy ilyesmi. Benner gyanakodva méregette. – Azt mondtad, más napos? – Igen. Hajnalig ittál, vagy mi? – Ahh! Igen. – A pincér megérkezett a gőzölgő csésze kávéval, és Benner, sietve rendelt két vesés pitét. – Nem is létezik remekebb módozat a kicsapongás kúrálására, mint egy harapásnyi elemózsia, nem igaz? – Biztosan – felelte Doyle lelkesedés nélkül. – Azt hiszem, ha hazaértünk, kénytelen leszel levetkőzni ezt a viselkedést – nem csak akcentusod van, hanem még archaikusán is beszélsz. Benner felnevetett, bár a hangja erőltetettnek tűnt. – Nos, persze. Szándékom volt… idevalósinak tűnni ebben az antik korban. – Szerintem kicsit túljátszod, de ne is törődj vele. Mindent elrendeztél? – Ó, persze, nincsen semmi gond. Doyle-nak úgy tűnt, Benner igen éhes lehet, mert tekintete mindvégig türelmetlenül kereste a pincért. – A lány elvállalta? – Hogyne, elvállalta és bámulatos tehetséggel végzi majd feladatát. Hol az ördögben vannak a pitéink? – A francba az átkozott pitéiddel! – mondta Doyle türelmetlenül. – Közbejött valami? Miért viselkedsz ilyen furcsán? – Nem, nem, nem jött közbe semmi – mondta Benner. – Csak éhes vagyok. – Tehát mikor látogassam meg Darrow-t? – kérdezte Doyle. – Ma? Holnap? – Ne túl hamar, néhány napig még várnunk kell. Ahá, ímhol a pitéink! Köszönöm. Ne kéresd magad, Doyle, mert kihűl. – Megeheted az enyémet – felelte a férfi, aki el sem bírta képzelni, hogyan bír valaki megenni olyan ételt, amit veséből készítettek. – Szóval miért kell néhány napot várnunk? Szem elől veszítetted a szőrös férfit? – Faljál már abból az átkozott pitéből. Neked rendeltem. Doyle türelmetlenül forgatta a szemét. – Ne kerüld a témát. Mire föl ez a késlekedés? – Darrow nem lesz a városban, ööö, kedd estig. Nem kérsz inkább egy kis levest? – Nem, semmit, köszönöm – felelte Doyle rendkívül határozottan. – Akkor látogassam meg mondjuk szerda reggel? – Igen. Ó, és felettébb kíváncsi vagyok, ki lehet az, aki állandóan a nyomomban van, Fogalmam sincs, ki az – alacsony, fekete szakállas férfi. Azt hiszem, idefelé jövet leráztam, de nem tudhatom biztosan. Nem néznél ki az utcára, nem ólálkodik-e odakint? Ha igen, nem akarom, hogy észrevegye, tudok róla. Doyle sóhajtott, de felállt az asztaltól, az ajtóig sétált, kilépett az utcára és mindkét irányban végignézett a napfényes Threadneedle Streeten. Nagy volt a nyüzsgés, de a lábujjhegyre ágaskodó, könyöklő és bocsánatkéréseket mormoló Doyle sehol sem látott alacsony, fekete szakállas férfit. Jobbra valaki rekedten felordított, és többen is abba az irányba fordultak, de őt nem érdekelte, mi lehet a felbolydulás oka. Visszament a kávéházba és visszatért az asztalhoz. – Nem láttam a fickót. – Doyle leült. Benner egy csésze teát kavargatott, ami az előbb még nem volt itt. – Mióta követ? És hol vetted észre először? – Nos… – Benner zajosan szürcsölte a teát. – A fenébe is, módfelett ízletes teát szolgálnak fel itt. Kóstold meg. – Társa felé nyújtotta a csészét. A sikoltozás egyre hangosabb lett odakint, és Doyle-nak előre kellett hajolnia, hogy hallja a másik hangját. – Köszönöm, nem. Hajlandó lennél végre válaszolni? 118

– Igen, válaszolok. De előbb kóstold meg, kérlek. Kezdem azt hinni, hogy rátartibb vagy annál, mintsem velem igyál vagy egyél. – Ó, Benner, az Isten szerelmére… – Doyle elvette a csészét, és türelmetlenül az ajkához emelte; már éppen a kinyitotta a száját, hogy belekortyoljon, amikor Benner átnyúlt az asztal felett és megemelte a csésze alját, ezért Doyle igazán kiadós kortyot kapott a teából. Alig bírta leküzdeni a köhögését. – Te nyavalyás! – köpködte, amikor végre lenyelte a folyadékot. – Megőrültél? – Csak szerettem volna, ha jó nagyot kortyintasz belőle – mondta Benner boldogan. – Hát nem ízletes? Doyle megnyalta kicserepesedett ajkát. A teának keserű, fűszeres íze volt, tele gyógyfüvekkel, és a csersavban gazdag vörösborhoz hasonlóan ettől is érzékennyé váltak a fogai. – Borzalmas – felelte Bennernek, aztán zavaró gondolat ütött szöget a fejébe. – Figyelj csak, seggfej, látni akarom, hogy iszol belőle! Benner a füléhez emelte a kezét. – Hogy mondtad? Kissé nagy a… – Igyál belőle! – Doyle-nak már-már üvöltenie kellett, hogy túlharsogja az utcáról beszűrődő hangzavart. – Azt hiszed, meg akarlak mérgezni? Hah! Csak figyelj! – Doyle érezhető megkönnyebbülésére Benner habozás nélkül felhajtotta a teát. – Nem vagy valami nagy ínyenc, ez már biztos. – Szerintem sem. Mi gondolsz, mi a pokol folyik odakint? De mesélj már erről a szakállas… Doyle háta mögött, a bejáratnál rémült sikolyok harsantak, és mielőtt megfordulhatott volna, hatalmas robaj és fémes csattanás hallatszott, amikor berobbant az utcára néző ablak. A kinti hangzavar kétszer olyan fülsértővé vált. Amikor Doyle megpördült és talpra ugrott, látómezeje szélén még éppen látta, hogy Benner nyugodtan felpattan és apró, kovás pisztolyt húz elő a kabátja alól. – Istenem! – sikoltotta valaki. – Öljétek meg, szerintem a konyha felé tart! Doyle látta, hogy odakint tébolyultan kavarog a tömeg, idebent székek törnek és rögtönzött furkósbotok emelkednek a magasba, de az első néhány feszült másodpercben nem látta, kicsoda vagy micsoda állhat a felbolydulás középpontjában; aztán egy pincér repült a levegőbe és döntött le a lábáról vagy féltucat embert, és a frissen nyílt körben megpillantott egy zömök, vörös szőrrel borított majmot. Bár alacsonyabb volt ellenfeleinél, puszta erőfölényének és vadságának köszönhetően sikerült áttörnie az elhajított pincér után nyílt résen, és két ugrással letudta a Doyle asztalától elválasztó távolságot. Egy pillanattal azelőtt, hogy a füle mellett eldördült volna Benner pisztolya, Doyle még észrevette, hogy a majom bundája több helyen iszamos a vértől, ami egyébként bőséges sugárban dőlt a szájából. Doyle érezte, hogy a lövés robaja végigsimít az arcán, és látta a majom mellkasából felspriccelő vérsugarat, amikor a lövedék ereje ledöntötte az állatot a lábáról. Három méterrel messzebb csattant a padlón, és mielőtt rángatózva kiszenvedett volna, szabályosan fejen állt. A rákövetkező, fülcsengéstől hangos csendben Benner megragadta Doyle karját, és fürgén kicibálta a konyhán és a hátsó ajtón keresztül egy keskeny, félhomályos sikátorba. – Eredj – mondta. – Ez az utca a Cornhillhez vezet. – Várj egy kicsit! – Doyle majdnem felbukott egy régi, törött kocsikerékben, ami eddig valamiért elkerülte a lomgyűjtők figyelmét. – Ez Kuty… akarom mondani, a szőrös ember egyik elhagyatott teste volt! Miért jött… – Nem számít. Most pedig menj már… – De ez azt jelenti, hogy új testbe költözött! Nem érted… – Jobban értem, mint te, Doyle, hidd el nekem. Ura vagyok az eseményeknek, és majd 119

később mindent elmagyarázok. – De… jó, rendben. Hé, válj! A fenébe is, mikor találkozunk? Mit mondtál, kedden? – A kedd kiváló – mondta Benner türelmetlenül. – Futólépés ! – De kedden hol? – Emiatt ne főjön a fejed… majd én megtalállak. Ó, az ördögbe. Kedden ugyanitt, délelőtt tízkor, ez megfelel neked? – Oké. De tudnál még adni némi pénzt? Nekem… – Ó, hogyne, nehogy éhen pusztulj nekem. Tessék. Nem tudom, mennyi, de nem kevés. Most pedig eltűnnél végre? *** Az ősz hajú pincér a lapátra söpörte az üvegdarabokat; a fejére tekert zsebkendő miatt úgy festett, mint egy nagyvezér, aki a szultánt keresi, hogy megmutassa neki ezeket a kissé hanyagul metszett drágaköveket.; – Sajnálom, fiam, de kissé felgyorsultak itt az események, és nem igazán volt alkalmam bámészkodni, érted? – De az asztalnál ülő két férfi felé tartott? A pincér felsóhajtott. – Igen, feléjük tartott, de akár irányt is változtathatott volna. – Én nem emlékszik még valamire azzal a férfival kapcsolatban, aki lelőtte? – Már mondtam: magas volt és szőke. A másik pedig alacsony, sötét hajú és beteges külsejű. Na, most már eridj haza, értetted? Úgy tűnt, itt már semmi újat nem tudhat meg, ezért Jacky köszönetet mondott a férfinak és elégedetlenül kicsoszogott az utcára, ahol néhány férfi most tette egy szekérre Kenny Hogyishívják vörös bundás tetemét, amit Kenny egy héttel ezelőtt hagyott magára, de Kutyafejű Joe csak a mai nap folyamán. A fenébe, gondolta. Meglógott, es most fogalmam sincsen, kinek a testében lehet. Túlméretezett kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, majd megkerülte a szekeret és a szájtáti bámészkodók között kioldalgott a Threadneedle Streetre. *** Doyle félúton járt hazafelé, amikor remegni kezdett; miután visszatért tetőszobája menedékébe, gyorsan lehajtott egy sört, és kezébe temetett arccal, mélyeket lélegezve várta, amíg lecsillapodott a remegés. Istenem, gondolta, hát ilyen, amikor az ember szembetalálja magát egy ilyen átkozott kreatúrával. Nem csoda, hogy Jacky egy kicsit megzavarodott, miután megölt egyet, és ezért hitte, hogy Colin Lepovre mered rá a teremtmény szemén keresztül. De a pokolba is, lehet, hogy tényleg ez történt. Doyle töltött még egy kis sört és felhajtotta. Remélem, Benner biztosan tudja, mit csinál. Remélem, tudja, milyen veszélyes játékba kezdett. Doyle letette a poharat és hagyta, hadd kalandozzon el a pillantása balra. Hol lehet vajon most, töprengett aggodalmasan, vajon elburjánzott-e már a szőr az új testen, akár a lemoshatatlan mocsok? És keresi már az újabb áldozatát? *** Durván kétezer mérföldre délkeletre Doyle padlásfészkétől, egy fehérre meszelt falú házikó időkoptatta lépcsőjén kopasz öregember pöfékelt hosszú szárú agyagpipájából, és a kavicsos tengerpartig húzódó, sárga füvei borított domboldalt bámulta. A meleg, száraz szél nyugat felől fújt, hullámokban csapott le a házra az egyébként tükörsima Pátrei-öböl 120

irányából, és amikor néhány pillanatra szünetet tartott, az öregember hallotta a háta mögül, a dombok közül ideszűrődő birkakolompok csendüléseit. A következő pillanatban az a Nicolo nevű fiú rontott ki a házból lélekszakadva, aznap délután már harmadszorra, de ez alkalommal belerúgott a doktor karjába, majdnem kiütve ezzel a kezéből pipát. És még csak bocsánatot sem kért. A doktor hidegen a fiúra mosolygott, és megfogadta, ha még egy ilyen durvaságot el kell tűrnie ettől a görög hímringyótól, akkor imádott „padronéjának” rendkívül ocsmány és hosszadalmas halála lesz. – Doktor! – zihálta Nicolo. – Gyere tüstént! A padrone dobálja magát az ágyán és olyan emberekkel beszél, akik nincsenek is a szobában! Meg fog halni! Azt majd én döntöm el, mikor hal meg, gondolta a doktor. Felnézett az égre – a napkorong már elhagyni készült a kristálytiszta görög égboltot, ezért úgy gondolta, most már folytathatja a műveletet; nem mintha manapság sokat számított volna, melyik napszakban lát munkához, de a rég elfeledett törvények szívós babonákká váltak az idők során, és mint ahogy eszébe sem jutott volna kiejteni Szet nevét Pharmouthi hónapjának huszonnegyedik napján vagy nem szívesen találkozott volna egérrel Tybi havának tizenkettedik napján, ugyanúgy nem bírta rávenni magát arra, hogy fekete mágiát űzzön, amíg Ré, a napisten fenn jár az égen és esetleg megláthatja. – Jól van – mondta a doktor, aztán letette a pipáját és nehézkesen feltápászkodott. – Megnézem. – Jövök én is – jelentette ki Nicolo. – Nem. Egyedül kell lennem vele. – Jövök én is. A furcsa fiú keze a vörös övbe tűzött görbe tőr markolatára csúszott, amit örökké magánál hordott, és a doktor majdnem felnevetett. – Ha ragaszkodsz hozzá. De amikor kezelni kezdem, távoznod kell. – Miért? – Azért, mert… – mondta a doktor, aki tudta, hogy a fiú könnyedén elfogadja majd ezt a kifogást, bár az odabent heverő milord anglais azonnal a pisztolyáért kapott volna, ha meghallja – a gyógyítás egyfajta varázslat, és egy harmadik lélekjelenléte gonosz bűbájjá változtatná a gyógyító igéket. A fiú duzzogó képet vágott, de csak annyit motyogott: – Rendben van. – Akkor hát kövess… Beléptek a házba, végigmentek a folyosón és benyitottak egy ablaktalan kis szobába. A kőfalak között ugyan hűvös maradt a levegő, de a keskeny vaságyon heverő fiatalember teste verítékben úszott, és göndör, fekete haja a homlokára tapadt. Mint az már Nicolo is említette, görcsösen rángatózott az ágyon, és bár csukva volt a szeme, szünet nélkül fintorgott és motyogott. – Most pedig menj el – mondta a doktor a fiúnak. Nicolo visszament az ajtóhoz, de még megállt és bizalmatlan pillantással végigmérte az ágy melletti asztalon heverő különös holmikat – a szikét, a lavórt, a színes folyadékokkal megtöltött üvegcséket meg a fémhurkot, középen egy fadarabkával. – Még valami – mondta. – Azok közül, akiket ezzel a lázzal kezeltél, sokan meghaltak. Hétfőn az a George Watson nevű angol is kicsúszott a kezed közül. A padrone – intett az ágyon heverő férfi felé – szerint te nagyobb periculo, nagyobb veszély vagy még a láznál is. Ezért figyelj most rám – ha ő is a kudarcaid számát gyarapítja, ugyanazon a napon követed a halálba. Kapís? A doktor göröngyös, megviselt arcán döbbenet viaskodott a bosszúsággal. – Hagyj minket magunkra, Nicolo. – Légy óvatos, doktor Romanelli – mondta Nicolo, aztán megfordult és elsétált a folyosón. 121

A doktor egy bögrével vizet mert az asztalon álló lavórból, az övén lógó erszényből néhány csipetnyi szárított, porrá tört gyógynövényt szórt bele és mutatóujjával megkavarta. Utána egyik kezével a deliráló beteg válla alá nyúlt, félig ülő helyzetbe emelte és motyogó ajkához emelte a bögrét. – Idd meg, lordom – mondta halkan és megdöntötte a bögrét. Az ágyban heverő férfi ösztönösen kortyolni kezdett, bár elfintorodott közben, és amikor doktor Romanelli elvette az üres bögrét az ajkától, megrázta a fejét, mint egy macska, aki kellemetlen dologba szagolt. – Igen, keserű, igaz, mylord? Nyolc évvel ezelőtt jómagam is megittam egy pohárral belőle, és soha többé nem feledem el az ízét. A doktor felállt és az asztalhoz sietett, mert most már számított az idő. Egy tányérkában lángra lobbantotta a kanócot, majd addig tartotta a különleges gyertyát, míg kanóc körül fényudvarként hajladozott a láng, aztán visszatette a gyertyát a tányérra és komoran bámulta. A lángnyelv nem nyúlt meg, mint egy normális gyertya esetében történt volna, hanem minden irányba elnyújtózott, szabályos gömbként ragyogott, akár egy miniatűr nap, és mind felfelé, mind lefelé hullámokban sugározta a meleget – a gyertyára rajzolt hieroglifák remegni és toporzékolni látszottak, mint startjelre váró versenyparipák. Csak a Londonban tartózkodó ka is rendesen végezze a dolgát! Beleszólt a lángnyelvbe. – Romany? Vékonyka hang válaszolt. – Itt minden kész. A kádban friss a paut, a megfelelő hőmérsékletre melegítve. – Nos, remélem is. Kiköveztétek előtte az utat? – Igen. Egy héttel ezelőtt audienciát kértünk a nevében György királytól, és meg is kaptuk rá az engedélyt. – Rendben. Szólaltassuk meg a csatornát. Romanelli a keményfa talapzatra erősített fémhurokhoz fordult, és megcsendítette egy kisebbfajta fémpálcával. Elnyújtott, tiszta hang hallatszott, amire egy pillanattal később egy másik hang válaszolt a gyertyalángból. A válaszul érkezett hang magasabb volt, ezért Romanelli arrébb csúsztatta a hurkon a fadarabkát, aztán ismét csendített; a két hang most már egészen hasonlított egymásra, és a gyertyaláng egy pillanatra semmivé foszlott, de amikor elhaltak a hangok, ismét fényesen lobogott. – Azt hiszem, megvagyunk – mondta Romanelli feszülten. – Most újra. Ismét felcsendült a két hang – az egyik Londonban, a másik Görögországban –, most már majdnem azonos magasságban – a láng tompa, kavargó szürkeséggé változott, és Romanelli hajszálnyival elmozdította a fadarabot. A két hang immáron teljesen megegyezett, és ahol eddig láng hajladozott, most lyuk tátongott a levegőben, amelyen keresztül egy poros padló darabkája látszott. Amikor a csengés elhalt, ismét megjelent a furcsa alakú lángnyelv. – Megvan – mondta Romanelli izgatottan. – Tisztán átláttam rajta. Ha szólok, csendítsd meg újra, és már küldöm is. Felvette a szikét és a tálat, az ágyon heverő öntudatlan test felé fordult, felemelte ernyedt kezét, a pengével végighasította a fiatalember egyik ujját, a fürgén kibuggyanó vércseppeket pedig felfogta a tányérban. Amikor a folyadékból összegyűlt néhány kanálnyi, elengedte a férfi kezét, letette a szikét és visszafordult a gyertyához. – Most! – mondta, és megint lesújtott a fémpálcával. Válaszként ismét felcsendült az a másik hang, és amikor a láng helyén megnyílt a lyuk, a doktor ledobta a pálcát, kezét belemártotta a vérbe és a hasadékba fröcskölt vele. – Megérkezett? – kérdezte, készen rá, hogy megismételje a műveletet. – Igen – válaszolt a hang a túloldalról, amikor elhalt a csengés és újra fényesen ragyogott a láng. – Négy csepp, pontosan a kádba. 122

– Kitűnő. Ha megtudom, hogy sikerrel jártatok, hagyom meghalni. – Romanelli előrehajolt, és elfújta a gyertyát. Hátradőlt a széken és merengve bámulta az ágyon hánykolódó alakot. Tökéletesen megfelelt a céljaiknak – a brit birodalom arisztokratája volt, de majdnem szegénységben töltött múltját homály fedte –, ráadásul – talán bicegése miatt – szégyenlős és befelé forduló személyiség volt, akinek kevés barátja akadt. És egyetemi éveiben megtette nekik azt a szívességet, hogy megjelentetett egy szatírát, amivel sikerült jópár befolyásos embert felbőszítenie Angliában, köztük támogatóját, Lord Carlisle-t is – akik mindannyian készségesen elhiszik majd, hogy valóban elkövette azt a tettet, amivel Romenelli és a brit ka mesterkedéseinek köszönhetően gyanúsítani fogják. – Doktor Romany és én előráncigálunk az ismeretlenség homályából – mondta halkan. – Híressé tesszük a nevedet, Lord Byron. *** A teremben, ahol Teobaldo levágott feje a fal egyik magasra épített fülkéjében pihent, szokatlanul békés mosollyal az arcán, Horrabin, a bohóc és doktor Romany éppen a koporsóméretű kádat kitöltő, halovány fénnyel ragyogó pautot bámulták, ami a vércseppektől először megfeketedett, aztán megszilárdult, szintje a kád közepéig apadt és most vörös hajszálerek kezdtek megjelenni rajta, és fokozatosan egybeolvadva bonyolult hálót alkottak. – Tizenkét óra múlva felismerhető emberi lény lesz belőle – mondta Romany halkan. Olyan mozdulatlanul állt, hogy még csak nem is rugózott. – Huszonnégy órán belül pedig képes lesz beszélni hozzánk. Horrabin eligazgatta maga alatt a gólyalábait. – Egy igazi angol lord – jegyezte meg elgondolkodva. – Számos neves látogató megfordult már a Patkánypalotában, de mind közül az itt heverő ifjú Byron az első – és még a festékmaszk alatt is jól látszott kelletlen fintora – brit arisztokrata. – Kiváltságos körökbe juttattalak – mondta doktor Romany mosolyogva. Néhány pillanatig csend volt, aztán megszólalt a bohóc: – Tényleg muszáj ragaszkodnunk a holnapra esedékes álmatlan éjszakához? – kérdezte már-már vinnyogó hangon. – Legalább tíz órát kell töltenem a függőágyamban, különben borzalmas hátfájások kínoznak, és mióta az az átkozott apám – és a preparált fej felé intett – fellökött, fájdalmaim megkétszereződtek. – Egymást fogjuk váltani. Négy óra ébrenlétre nyolc óra alvás jut – emlékeztette doktor Romany fáradtan. – Ennek elégnek kell lennie. Sajnáld inkább őt – tette hozzá a kád felé biccentve. – Ő mindvégig ébren lesz, és egyfolytában ordítozni fogunk vele. Horrabin felsóhajtott. – Tehát valamikor holnapután végzünk? – Este, valószínűleg. Holnap éjjel és másnap egymást váltva sulykoljuk bele a szükséges dolgokat. Estére szikrányi akaratereje sem lesz, és miután két napig engedjük lófrálni, hadd mutogassa magát, közöljük vele az utasításokat, a kezébe nyomjuk azt az apró pisztolyt és szabadon engedjük. Aztán munkához látnak a cigányaim és a te koldusaid, majd úgy egy órával azután, hogy a kincstárban dolgozó emberem bejelenti, az országban forgalomba levő aranypénzek közül minden ötödik hamis, a kapitányaim megostromolják a nemzeti bankot. És amikor a mi Byronunk is végrehajtja kis mutatványát, az ország – képletesen szólva – térdre kerül. Nagyon meg lennék lepve, ha Napóleon nem érkezne meg karácsonyra Angliába. – Elégedetten elmosolyodott. Horrabin a gólyalábain fészkelődött. – És szerinted… biztosan jobb lesz nekünk így? Nem bánom, ha megsanyargatjuk egy kicsit az országot, de továbbra is kétségesnek tartom, bölcs ötlet-e egyszerűen kivégezni. 123

– A franciákkal könnyebb elbánni – mondta Romany. Tudom – volt már velük dolgom Kairóban. – Ah. – Horrabin megindult az ajtó felé, de még megállt a kád mellett és lenézett a masszára, amiben a vörös hajszálerek már egy emberi csontváz körvonalait formázták. – Istenem, ez rettenetesen undorító – jegyezte meg. – Képzeld el, milyen érzés lehet egy kád takonyban megszületni. – Megcsóválta rikító színű fejét, majd nehézkesen kiballagott a teremből. Doktor Romany is a világító kádat nézte. – Ó – mondta csendesen –, vannak ennél rosszabb dolgok is, Horrabin. Majd egy hónap múlva megkérdezlek, rájöttél-e már, mik azok. *** Kedd reggel, szeptember huszonötödikén Doyle éppen a dohánytartó dobozok felett merengett egy trafikban és megpróbált élvezhető keveréket találni a párásító eljárások és a latakia felfedezése előtti korban, amikor lassan tudatosult benne, miről beszélgetnek a háta mögött. – Hát persze hogy egy igaz lord – mondta az egyik középkorú kereskedő. – Részeg, mint a disznó, nem? Társa nevetett, de komolyan válaszolt. – Nem is tudom. Inkább tűnt betegnek – vagy őrültnek, igen. – Az biztos, hogy csicsásan öltözködik. – Igen, én is erre gondoltam. Mint egy színész, aki lordot játszik egy csepűrágó társulatban. – Megcsóválta a fejét. – Ha nem szórná két kézzel az aranyakat, azt mondanám, csak erről lehet szó – valamelyik átkozott előadás hírveréséről. De azt mondod, hallottál már erről a Lord… mi is a neve, Brian? – Byron. Igen, írt egy könyvecskét, amiben csúfot űzött az összes modern költőből, még Little-ből is, akit pedig különösen kedvelek. Ez a Byron amolyan egyetemi léhűtő. – Taknyos, nagyképű kis semmirekellő. – Pontosan. Láttad a bajuszát? Doyle, akit teljesen meghökkentettek a hallottak, előrehajolt. – Elnézést, de tényleg azt állítják, látták Lord Byront? Mostanában? – Azám, fiam, mi meg a fél kerület. Gimli Kakasülőjében gubbaszt a Lombard Streeten, és undorító módon be van rúgva… vagy megőrült – tette hozzá a férfi engedékenyen, és a társa felé biccentett –, mert egymás után fizeti a köröket a vendégeknek. – Lehet, hogy van még időm benézni a mulatságba – mondta Doyle mosolyogva. – Van valamelyiküknél óra? Az egyik férfi otromba aranyórát halászott elő mellényzsebéből. – Fél tizenegy. – Köszönöm. – Doyle sietve távozott. Van még másfél órám, mielőtt Bennerrel találkoznék, gondolta; ennyi idő alatt bőven lesz időm megnézni ezt a magát Byronnak kiadó imposztort, és kitalálni, miben mesterkedhet. Byron nem rossz szerep egy szélhámos színész számára, tűnődött, hiszen az eredeti Byront 1810-ben még meglehetősen kevesen ismerik – majd a Childe Harold hozza meg számára a hímevet, két év múlva –, ezért az utca embere nem tudhatja, hogy Byron ebben az időpontban Görögországban és Törökországban utazgat. De miféle szélhámosság az, ahol felültetésképpen szólják az aranyakat? Végigsétált a Lombard Streeten, és nem okozott nehézséget számára megtalálni Gimli Kakasülőjét – a fogadót sűrű tömeg zárta el az utca többi részétől. Doyle odaszaladt, és megpróbált átkukucskálni az emberek feje felett. – Hátrább az agarakkal, öregem – mordult fel egy kövér férfi mellette. – Te is sorra 124

kerülsz, mint mindenki más. Doyle elnézést kért, aztán az egyik ablakhoz somfordált és szemét eltakarva benézett az ablakon. A fogadót zsúfolásig megtöltötték a vendégek, és fél percig csupán hangoskodó embereket látott, akik vagy szorgosan vedeltek, vagy üres poharaikkal integettek az elgyötört pincéreknek; aztán egyszer véletlenül szétvált a tömeg, és megpillantott egy göndör, sötét hajú fiatalembert, aki bicegve a pulthoz lépett és mosolyogva egy kupac aranypénzt szórt a fényezett falapra. A felharsanó örömujjongást még a vastag üvegen át is hallani lehetett, aztán a fiatalember eltűnt az integető karok erdejében. Doyle visszaküzdötte magát az utcára, és nekitámaszkodott egy lámpaoszlopnak. Habár a felszínen nyugodtnak érezte magát, valahol mélyen fagyos görcs kezdett meggyűlni benne, és tudta, ha egyszer a felszínére emelkedik, addigra felismerhető pánik lesz belőle – ezért inkább megpróbálta kibeszélni magából. Byron Törökországban vagy Görögországban van, győzködte magát határozottan, és csak a véletlennek köszönhető, hogy ez a fickó – átkozottul! – hasonlít a róla készült arcképekre. És az imposztor vagy szintén sánta, vagy olyan alaposan tanulmányozta modelljét, hogy még a sántikálást is elsajátította… habár 1810-ben ezt nem sokan várták volna el tőle. De mi a magyarázat a bajuszra? Byron külföldön növesztett magának bajuszt – mint azt a Phillips-féle arcképről tudni lehet –, de ha ezzel a szélhámos tisztában is van, valószínűleg hanyagolná, hiszen az itt jelenlévők legfeljebb simára borotvált arccal láthatták az igazi Byront. És ha a bajusz csak tévedés, minek az élethű sántítás? A pánik, vagy bármi is volt az, egyre csak gyűlt benne. Mi van, ha ez az ember tényleg Byron, gondolta, és nincs is Görögországban, mint azt majd a történelemkönyvek állítják majd? Mi a nyavalya folyik itt? Ashblessnek itt kellene lennie, de nincsen, Byronnak pedig egyáltalán nem, de mégis itt van. Lehet, hogy Darrow egy alternatív 1810-be lőtt vissza bennünket, ahol a történelem menete másképpen alakul? Szédült, és örömmel fogadta a lámpaoszlop támogatását, de tudta, hogy be kell mennie és meg kell tudnia, vajon ez a fiatalember valóban az igazi Byron-e. Ellökte magát az oszloptól, de néhány lépés után hirtelen rádöbbent, hogy felgyülemlő félelme túlságosan őserejű és hatalmas ahhoz, hogy pusztán a bizonytalanság okozza amiatt, vajon melyik időfolyamba került vissza. Valami történt a szervezetében, amit az agya tudatos része nem érzékelt, de ami úgy felkavarta tudatalattiját, mint egy kút fenekére hajított bomba. A tömeg és a kocsma hirtelen teljesen sík felületté változott, mert eltűnt a térérzéke, a színekkel és a fókusszal együtt, ezért úgy látszott, mintha egy impresszionista festményt bámulna, amit a sárga és a barna különböző árnyalataiban festettek meg. Ráadásul valaki lecsavarta a hangerőt is, gondolta. Éppen azelőtt, hogy a kép és a hang egyszerre eltűnt volna, őt pedig – mivel most már támasz nélkül maradt – elnyelte volna az öntudatlanság, akár az akasztófa alatt megnyíló csapóajtó, egy pillanatra megérezte, milyen érzés meghalni. *** Néha ugrándozva, de inkább kúszva kóválygott az úton, akár egy félig eltaposott csótány, mert teste bal oldalát szinte megbénította az újonnan felsajduló, csikorgó fájdalom, és néha okádva, levegőért kapkodva zuhant végig az esőtől csúszós betonon; még a közeledő kocsikat sem látta, amelyek hangosan fékezve, kereküket csikorgatva próbáltak megállni; a járművek eleje a fékezés lendületétől hajtva majdnem megérintette az útburkolatot. Látta a kavicsos töltésen heverő testet – úgy festett, mintha valaki nemtörődöm módon odadobta volna –, és bár gyötrelmesen egyre közelebb vonszolta magát, hogy megnézze, jól van-e, tudta, ez egyáltalán nem így lesz – hiszen egyszer már átélte ezt a valódi életben és néha még álmaiban is; bár agyát megbénította a félelem, a szorongás és a remény, egyben azt 125

is tudta, mit fog ott találni. De most másképpen történt. Az emlékeiben élő vér, csont és fényesen csillogó sisakmaradványok betont és terelőoszlopot mocskoló véres masszája helyett az alak feje egészben maradt és nem szakadt le a nyakáról. És nem Becky arcát viselte – hanem Jackyét, a koldusfiúét. Döbbenten hátradőlt, és akkor látta – valamiért különösebb meglepetés nélkül –, hogy nem is a sztráda töltésén áll, hanem egy szűk szobában ül, ahol mocskos függönyök csapkodnak konokul az üvegezetlen ablak előtt. Az ablak egyfolytában változtatta az alakját; egyszer kerek volt, és úgy vonaglott meg lüktetett, mint egy építészeti elemmé alakított záróizom, máskor nem volt nagyobb egy kémlelőlyuknál, vagy akkorára nőt, mint a chartres-i székesgyház ólomüveg ablaka; máskor pedig minden létező alakot felvett, amit csak szögletesnek lehetett nevezni. A padló is ugyanilyen szeszélyesen viselkedett, egyik pillanatban úgy hullámzott, hogy össze kellett kucorodnia, különben beverte volna a fejét a plafonba, a következő percben megereszkedett, akár egy petyhüdt trambulin, ő pedig egy gödörben találta magát, ahonnan felnézve jól látta a hastáncot járó ablakot. Szórakoztató egy szoba volt, az már szentigaz. Teljesen elzsibbadt a szája, és ugyan a fogorvos, aki két sebészmaszkot viselt, ezért mindössze fénylő szeme látszott ki az arcából, azt mondta, nem érhet hozzá, Doyle titokban a szájához emelte a kezét, amelyet mintha végig aranyszínű szőr borított volna, és iszonyodva látta, hogy fényes vérpatak csorog rajta végig. Szép kis fogorvos, gondolta, aztán sikerült kiszabadulnia ebből a lázálomból, vissza az apró szobába, de a szőrkesztyű maradt, akárcsak a szájából zubogó vér. Amikor lehajolt és összekucorodott, hogy elfojtsa újabb gyomorgörcsét, a vér végigfröccsent a padlón felejtett tányéron, késen és villán. Majd megőrült a gondolattól, hogy valaki egyszerűen itt hagyta a szennyes edényeket, de aztán eszébe jutott, hogy ez saját vacsorájának a maradványa. Ez okozta volna a zsibbadást meg a vérzést? Üvegdarabok lettek volna benne? Felemelte a villát és beleturkált a tányérban maradt ételmaradványokba, miközben riadtan figyelte, nem csillannak-e benne kemény üvegdarabok. Egy idő múlva arra a következtetésre jutott, hogy nincsen benne üveg. Egyébként is, mi ez az izé egyáltalán? Gyenge curryillatot árasztott, de úgy nézett ki, mintha valaki száraz levelekből készített volna hideg pörköltet és kiviszerű gyümölccsel dúsította volna, ami kisebb és keményebb volt a kivinél, de szőrösebb. Szőrös, szőrös, szőrös, csilingelt a fejében szüntelen, mint a porszívó csövében megakadt pénzdarab, és semmi másra nem tudott gondolni tőle –, aztán végül száműzte a mondókát, és jeges nyugalom csapott végig rajta, mert felismerte a gyümölcsöt. Látott már ilyet ezelőtt, Hawaii szigetén, a Nuuanu, Arborétumban, egy magas fán, aminek mai napig nem felejtette el a tudományos nevét: Strychnos Nux Vomica, a természetben található legbőségesebb sztrichinraktár. Sztrichint evett. A víznek borzalmas szaga volt, mintha apály lenne és több napos haltetemek és bűzhödt hínár lebegne a vízben, de a part tömve volt színes fürdőruhákat viselő vidám emberekkel, és örömmel látta, hogy nem áll sor a jégkrémárusnál. Odatámolygott a keskeny ablakhoz, és egy negyeddollárossal megkocogtatta a pultot. Az árus megfordult, és meglepve látta, hogy J. Cochran Darrow az, kötényben és fehér papírsapkában. Végül csak tönkrement, gondolta Doyle szomorúan, és most kénytelen egy vacak fagylaltosbódét vezetni. – Lesz egy… – kezdte. – Ma kizárólag aktív szénből kevert turmixot szolgálunk fel – szakította félbe Darrow. Oldalra biccentette a fejét. – Már mondtam magának, Doyle. – Ó, igen. Akkor kérek egy olyat. – Csinálja meg maga. Nekem a menetrend szerint tíz perc múlva süllyed a hajóm. – Darrow kinyúlt az ablakon, megragadta Doyle gallérját és egy erőteljes mozdulattal berántotta a bódéba; az ablakkeret felhorzsolta az oldalát. 126

Odabent teljesen sötét volt, és a felkavart hamu felhője köhögésre ingerelte. Sikerült kiszabadítania magát, visszazuhant a padlóra, és akkor látta, hogy a szoba kicsi kandallójába dugta be a fejét. Istenem, gondolta, egyik hallucináció a másik után. A sztrichin delíriumot is okoz? Vagy sikerült többféle mérget bevennem? Darrow-nak viszont igaza van, gondolta. Szénre van szükségem, ráadásul hatalmas adagra – és gyorsan. Emlékszem, olvastam egyszer egy fickóról, aki a halálos adag tízszeresét kapta sztrichinből, de porított szenet szedett rá és kutya baja sem lett. Hogy hívták? Tourney, ez az. De honnan szerezzek szenet? Hívd a szobaszervízt és rendelj tőlük ezerötszáz karton cigarettát, aktív szénszűrővel. Várj egy pillanatot, gondolta. Itt hever előttem egy kiadós adag. Ezek a megégett fadarabok a kandallóban. Lehet, hogy nem aktív, de akkor is milliárdnyi parányi pórust tartalmaz, és inkább ezzel tömd tele magad, mint sztrichinnel. Pillanatok alatt kerített egy tálat meg egy kerekfejű kis szobrot, ami valamelyik egyiptomi isten arcát viselte; ezt a kettőt mozsárként és mozsártörőként használva porrá törte a ropogósra égett fát. Eközben észrevette, hogy a kezén és a karján fényes, sárga szőr sarjadt, de ezt – bár némileg idegesen – a víziók rovására írta. A jelenség egy másik magyarázata türelmesen várt a sorára agya egyik eldugott zugában. A szájából egész végig csöpögött a vér, néha egy-egy csepp a szemcsés, fekete porba zuhant, de egyre csillapodott, és egyébként is voltak ennél fontosabb dolgok is, amelyek miatt aggódhatott. Hogy a pokolba fogom mindezt megenni, tűnődött, miközben az ujjai között szitálta a daraszerű, fekete anyagot. A nagyjából tabletta-méretű széndarabokkal kezdte. Aztán vizet hozott a sarokban álló lavórból és fekete porgolyócskákat készített; nagy nehezen lenyelt belőlük vagy pár tucatot. A vízzel kevert port kitűnően meg lehetett munkálni, és egy idő múlva már nem ette, hanem formázta a fekete göröngyöket; készített egy apró emberkét. Kézügyességével saját magát is sikerült meglepnie, és úgy döntött, az első adandó alkalommal szerez némi agyagot és szobrászként kezd új életet – mert az előbb csak úgy összesodorgatta a szobor végtagjait, mielőtt helyükre illesztette volna őket, de most észrevette, hogy a comb meg a bicepsz duzzadó íve, a térd meg a könyök szögletessége hibátlanra sikerült, és pár vonal, amit a körmével a szobor fejére karcolt, olyasféle arcot formázott, mint Michelangelo Ádámja a sixtusi kápolna mennyezetén. Meg kell tartania ezt a kis szobrot – egyszer majd tiszteletteljesen kiállítják a Louvre-ban vagy valami hasonló helyen: Doyle Első Műalkotása. De miért hitte, hogy a figura úgy néz ki, mint Ádám? Ez egy öregember, egy szörnyűségesen öreg ember arca volt. Végtagjai torz, összezsugorodott maradványok, mint kiszikkadt giliszták az eső utáni napfényes reggelen. Undorában már majdnem összezúzta, amikor a szobor kinyitotta a szemét és széles mosolyt villantott felé. – Ah, Doyle! – recsegte hangosan és durván recsegő hangon. – Sok megbeszélnivaló vár ránk! Doyle felsikoltott és négykézláb eliszkolt az ujjongó lény közeléből – habár ez csak némi nehézség árán sikerült neki, mert a padló ismét rákezdett az emelkedő-süllyedő mókára. Valahonnan lassú dobszó hallatszott, amibe még a fogai is belesajdultak, és amikor a falakon hatalmas savcseppek kezdtek formálódni, majd lassan lecsorogtak onnan, már későn tudatosult benne, hogy az egész ház egy hatalmas, élő organizmus, amely most fogja megemészteni. *** Amikor magához tért, a padlón hevert, teljesen kimerülten, lehangoltan, és érdeklődés nélkül bámulta a padlón szétfröccsent, megalvadt vércseppeket. A nyelve úgy sajgott, akár egy törött fog, de úgy gondolta, annyira nem lehet sürgős a dolog. Tudta, hogy átvészelte a 127

mérgezést és a hallucinációkat, és azzal is tisztában volt, hogy ennek még örülni fog valamikor. Viszketett az arca; amikor kinyújtotta a kezét, hogy megvakarja, megdermedt a mozdulat közben. A hallucinációknak ugyan vége, de a kezét még mindig aranyszínű szőr borította. A következő pillanatban felderengett az agyában a lehetséges magyarázat, amit eddig elméje eldugott sarkába száműzött, és tudta, hogy igaz. Ez csak fokozta levertségét, mert azt jelentette, még több dologgal kell foglalkoznia, ha végre összeszedi magát és felkel innen. Amolyan megerősítésképpen megtapogatta az arcát. Igen, úgy volt, mint gyanította: arcát bozontos szőr borította. Éppen erre van szükségem, gondolta savanyúan. Nyilvánvalóan Kutyafejű Joe utoljára elhagyott testében volt, Joe pedig Doyle saját testét bitorolta, csak az isten tudja, merre. És vajon kinek a teste lehet ez? Nos, természetesen Steerforth Benneré. Benner említette, hogy egy héttel ezelőtt Kutyafejű Joe-val ebédelt, és a szörnyeteg minden bizonnyal megetette azzal a gyógyfűkeverékkel, ami valamilyen módon szélesre tárta előtte az emberi lelkek kapuját; szombaton aztán végrehajtotta a cserét. Szóval szombaton Joe-val találkoztam a kávéházban, aki akkor már Benner elbitorolt testében lapult. Nem csoda, hogy… olyan furcsán viselkedett. És természetesen ezért próbált olyan lelkesen megetetni és megitatni – azt akarta, hogy én is kapjak a lélekrabló gyógyszerből. Amikor nem fogadtam el semmit, kiküldött az utcára egy kétségtelenül csak a fantáziájában létező ember után; közben szerzett egy csésze teát, belekeverte a mocskos leveleit, aztán fortélyosan megitatott vele. Ólomsúlyú levertsége ellenére is megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy az a vörös bundájú majom, akit Joe lelőtt a kávéházban, maga Benner volt; a szerencsétlen nyomorult, akit mintha cipőkanállal gyömöszöltek volna Kutyafejű Joe elhagyott testébe. Most pedig, gondolta, megszerezte az enyémet, és úgy keresheti fel Darrow-t, hogy sem engem, sem Bennert nem kell bevennie az üzletbe. Doyle felült, és hangosan felnyögött. Száját, orrát és torkát vastag rétegben lepte be a rozsdás ízű alvadt vér, és egyfajta tompa érdeklődéssel felderengett benne, hogy az öreg Joe, a Majomember valószínűleg mindig lerágja a saját nyelvét, mielőtt kilépne egy testből, nehogy az új lakó bármit is kinyöghessen, mielőtt a méreg elhallgattatná. Felállt – újsütetű magassága miatt kissé szédelgett még – és körülnézett. Meglepetés nélkül nyugtázta, amikor az ágy melletti asztalon ollóra, borotvapamacsra, borotvapengékre meg szürke szappandarabra bukkant – Kutyafejű Joe valószínűleg hetente vásárolt új borotvát. A polcon egy tükör is hevert, lapjával lefelé; Doyle felvette és aggodalmasan belenézett. Istenem, gondolta – legalább olyan döbbenten, mint riadtan –, úgy nézek ki, mint egy farkasember, vagy Csubakka vagy az a fickó abban a francia filmben, a Szépség és szörnyetegben – nem is, megvan: a Gyáva Oroszlán az Ózból. Az állán hullámokban lengedezett a sűrű, aranyszínű szőr, ami az arcán eltúlzott pofaszakállá változott és még az orrán is végigkúszott, hogy belefolyjon a szemöldök vonalánál kezdődő, vadul burjánzó aranyszín sörénybe, ami loncsosan hullott széles vállára. Még a nyakát és az álla alatti területet is vastagon borította a szőr. Nos, gondolta, amikor felmarkolta az ollót és megragadta az egyik tincset a homlokán, nincsen értelme halogatni a dolgot. Csitt-csatt. Egy maréknyival kevesebb. Remélem, tudom még használni az ilyen egyenes pengéket. Egy óra múlva végzett az orra, az orcája és a homloka le-borotválásával – arra vigyázott, hogy szemöldöke azért maradjon –, és mielőtt nekilátott volna a kézberetválás kényes műveletének, úgy döntött, megnézi, miképpen fest most. Megdöntve a falnak támasztotta a tükröt, hátralépett és szemöldökét felhúzva belenézett. Mintha hirtelen hatalmas üreg nyílt volna a mellkasában, és úgy visszhangzott a 128

szívverése, mintha egy dobot püföltek volna odabent. A döbbenet kezdeti pillanatát követően elkezdte végiggondolni az eseményeket, és majdnem felkacagott, amikor tudatosult benne, milyen simán is zajlott eddig minden. Mert természetesen ott voltam tizenegyedikén, kedden a Jamaica Kávéházban, merengett elképedve, és ami azt illeti, valóban megírtam – vagy legalábbis emlékezetből lemásoltam – „Az Éj tizenkét órája” című verset. És valóban A Vendégszerető Uraságok fogadóban laktam a Pancras Lane-en. És ez a test most szombaton tényleg lelőtt egy Táncoló Majmot Jonathennél. Senkit sem raboltak el, és ez egyáltalán nem egy alternatív 1810. Hiszen azonnal felismerte a tükörből visszanéző arcot. Természetesen Benneré volt, de ezzel a vad sörénnyel meg az ótestamentumi prófétákra emlékeztető szakállal, az új, viharvert ráncokkal a homlokán és a szemében megcsillanó, némileg űzött pillantással – minden kétséget kizáróan – William Ashbless arca derengett a tükörben.

129

MÁSODIK KÖNYV AZ ÉJ TIZENKÉT ÓRÁJA

130

8. „Mint mondta, 1810-ben történt, hogy valakiben személyemet vélte felfedezni a St. James Streeten, de szó nélkül haladtunk el egymás mellett. – Ezt megemlítette nekem – s én tagadtam, mivelhogy merőben lehetetlenségnek tartottam ezt – lévén akkoriban Törökországban tartózkodtam. – Egy vagy két nappal később a testvérével sétált az utcán, és rámutatott egy alakra a szemközti oldalon – „amott” – mondotta ő – „az az ember, kit én Byronnak véltem” – és testvére abban a minutumban rávágta, „hisz ez Byron & senki más”. – De ez nem minden – mert valaki látta a saját nevemet a Király ügyében nyomozó méltóságok listáján – aztán ledöntött a lábamról a téboly rohama. – Namost ebben az időszakban – ha emlékezetem nem csal – jómagam magas lázzal feküdtem Patréban…” – Lord Byron levele John Murrey-nek, 1820. október 6. (részlet)

Bár nem volt könnyű feladat megtalálni és megfelelően felhúzni az összes apró motort, sőt, a rejtett szellőzőkürtőket is be kellett állítani a több tucatnyi elrejtett gyertya irányába, a mellmagasságig érő village Bavarois, a bajor falu – ahogyan Monsieur Diderac nevezte a rémisztően drága játékszert – működőképesnek tűnt. Már csak a gyertyákat kellett meggyújtani és megpöccinteni a fatörzsnek álcázott főkapcsolót. Doktor Romany hátradőlt a székében és morózusan bámulta a szerkezetet. Haszontalan Richard szerette volna, ha még most, a yagok érkezése előtt beindítják, mert meg akarta mutatni a majmocskájának, de Romany tartott tőle, hogy egy ilyen bonyolult holmi esetleg csak egyszer hajlandó elindulni, ezért nem egyezett bele. Kinyújtotta a kezét és gyengéden megérintette az egyik fából faragott apró favágó fejét, majd borzongva levegőért kapkodott, amikor a miniatűr alak fogpiszkáló-nyelű baltáját lengetve tett néhány lépést a felfestett ösvényen, miközben olyan hangot hallatott, mintha az óramű a torkát köszörülné. Apep emésszen el, gondolta bosszúsan. Remélem, nem törtem el. Egyébként is, mi ez az általános hanyatlás? Még emlékszem azokra az időkre, amikor a yagok míves sakkkészleteket, szextánsokat meg távcsöveket kértek szolgálataikért cserébe. Most meg? Nyavalyás játékokat. Sohasem voltak annyira tisztelettudóak, mint illett volna, merengett bánatosan, de mostanában kifejezetten gorombák. Felállt és megcsóválta a fejét. A sátorban szürkületi félhomályt varázsolt a sok füstölő, ezért rugózva a bejárathoz sietett, félrehajtotta és kiakasztotta a ponyvát, aztán pislogva kinézett a napfényes islingtoni hangamezőre. Innen nem is túlságosan messze történt jutott eszébe, hogy szegény öreg Amenophis Fikee megnyitotta magát a kapuk sakálfejű istenének, és mind ép elméjét, mind varázserejét elveszítette – leszámítva azt az átkozott testváltó bűbájt –, és hasában egy pisztolygolyóval, testén Anubisz bozontos jelével messzire szaladt és új, kétséges kimenetelű pályafutásba kezdett, mint Kutyafejű Joe, a „farkasember”, akivel a londoni anyukák ijesztgetik csintalan gyermekeiket… és magára hagyta Romanyt, a kát, akinek már régen vissza kellett volna vonulnia, de ezzel az ő nyakába zúdult Fikee előző megbízatása, az egész Egyesült Királyság megfigyelése. 131

Nos, gondolta most öntelten, a Mester egyértelműen jól járt ezzel a cserével; nem hiszem, hogy Fikee – vagy akár Romanelli! – jobban gondoskodhatott volna a Mester angliai érdekeltségeiről. A héten bekövetkező puccs után valószínűleg visszavonulok – vagyis a Mester visszaalakít eredeti formámba, pauttá. Nem fogok bánkódni miatta. Nyolc év éppen elég hosszú idő egy ka számára. Csak azt sajnálom, töprengett ragadozószemét összehúzva, hogy nem tudtam megoldani azoknak a riasztóan jólértesült varázslóknak a rejtélyét, akik Fikee találomra szétszórt kapuin keresztül utazgattak. Ezt a Doyle-t, akit elkaptam, valószínűleg könnyen meg lehetett volna tömi, ha kicsivel több időm van rá. Vajon honnan a pokolból érkezhettek? Felhúzta a szemöldökét. De hiszen ezt könnyen meg lehet tudni, gondolta. Csak azt kell kiszámítani, milyen kapuk voltak nyitva a kensingtonival egy időben. Nyilvánvalóan itt is egy kapu-párosról van szó, vagyis egy hosszú és nagy kapu itt, míg egy rövid és kis ideig tartó valahol máshol. Az efféle jelenség nem túlságosan gyakori, és ilyenkor mindig a nagyobbat tartotta szemmel, de mint ez az eset is egyértelműen példázta, előfordulhatott. Könnyen kiszámolható hát, honnan érkeztek, és egyébként is érdekes kutatási terület, amit utódjára hagyományozhat. Hátat fordított a napfénynek, leült az asztalhoz és beletúrt a közelmúltban megnyílt kapuk helyét mutató papírokba. Megtalálta a szeptember elsejei dátummal ellátott lapot, és fintorogva végigfutott a számsorokon. Pár pillanattal később türelmetlenül az ajkába harapott, a kalamárisba lökte a tollat, áthúzott egy egész szakaszt és nekiállt az újraszámolás fárasztó feladatának. – Sose bízz egy kában, ha magas szintű matematikáról van szó… – motyogta. – Még szerencse, hogy a kensingtonit pontosan eltaláltam… De amikor végzett a számításokkal, arca kifejezéstelenné vált, mert az eredmény ugyanaz volt, mint az előbb áthúzott szakasz legvégén. Nem tévedett – aznap este tényleg csak egyetlen hasadék volt nyitva. A szeptember elsejei kapu nem a ritka ikerkapuk közé tartozott. De akkor honnan jöttek? – töprengett. És már tudta is a választ; undorodva elfintorodott, amiért ez nem jutott előbb az eszébe. A hintókban ülő emberek természetesen az egyik kapuból léptek át a másikba – de miért vette készpénznek, hogy ezek a hasadékok mind egyszerre léteztek? Doyle varázslói egy másik időben nyílt kapun keresztül érkeztek meg szeptember elsején. És ha ők képesek rá, gondolta Romany izgatottan, mi is meg tudjuk tenni. Fikee, mégsem áldoztad hiába az életedet! Ré és Ozirisz – mi az, amit nem tehetünk meg ezután? Visszaugrunk az időben és megakadályozzuk a briteket, hogy elfoglalják Kairót… vagy még messzebbre, aláássuk Anglia hatalmát, és az ország ebben a században teljesen jelentéktelen hatalom lesz csupán. És ha belegondolok, hogy Doyle csoportja mindezt a hatalmat egy költő előadására fecsérelte! Mi majd… céltudatosabbak leszünk, gondolta, és arcán lassan szétáradt ritka farkasmosolyainak egyike. Viszont ez már túlságosan nagy horderejű dolog, gondolta, és közelebb húzta a Távolba Beszélés Gyertyáját, ezt nem tarthatom meg magamnak. Az asztalon álló olaj lámpással meggyújtotta a kanócot; a lámpa könnycsepp alakú lángja meglobbant, de aztán visszanyerte formáját, amikor a mágikus gyertya felett felderengett az apró, gömb alakú fény. *** A mosolygó fiatalember, aki legfeljebb minimálisan, rovarszerű ösztönnel tudott örülni bárminek is, most boldog volt, amiért doktor Romany nem csupán észrevehetően terhes szabad akaratától, hanem a test kényelmetlenségeitől is megszabadította. Haloványan tudatában volt az éhségnek, a lábában izzó fájdalomnak és az agya leghátsó zugában rémülten sikoltozó hangnak; de mégis olybá tűnt, mintha vízzel csillapította volna tudatos énje 132

lángolását, a szisszenő gőz pedig elméje érthetetlenül működő gépezetét hajtaná; a még mindig parázsló kevéske széndarab már nem érzett mást, csak tompa elégedettséget, amiért a gépezet láthatóan remekül működött. Mint egy kocsi, akinek azt mondták, addig hajtson egy bizonyos háztömb körül, amíg végre felbukkan utasa, a mosolygó fiatalember újfent elölről kezdte, a betanult lap tetejéről: – Jó reggelt, kedves barátom – mondta. – Az én nevem Lord Byron. Meghívhatlak egy italra? Az örökösen mosolygó fiatal lord igazából nem is hallotta a választ – tompán, fojtottan érkeztek a hangok, mintha egy fal túloldaláról jönnének –, de az elméje egyik része, vagy maga a gépezet tudta, hogy erre a hármas számú mondattál kell felelnie: – Természetesen én vagyok az, barátom – a Byron-dinasztia és Rochdale hatodik bárója. A címet 1798-ban, tízéves koromban örököltem. Ha azon töröd a fejedet, mit keres a birodalom egyik főrangja egy ilyesfajta helyen és miért iszik együtt az egyszerű munkásokkal, nos, mindez azért van, mert véleményem szerint az országot valójában az egyszerű munkások képviselik, nem pedig a lordok vagy a nemesek. Én mondom… – A szokásos akadékoskodó megjegyzésre az első számú felelet volt a válasz: – Csapos! Egy korsóval az úrnak abból, amit kér! – A fiatalember keze, akár egy precíz automatáé, pénzdarabot halászott elő a mellényzsebéből, a legközelebbi vízszintes felületre hajította, majd ott folytatta a hármas számú feleletet, ahol abbahagyta: – .. .a pokolba azokkal, akik csak azért uralkodnak felettünk, mert a sorsnak hála, kiválasztott anyaméhből kerültek elő! Én mondom, a király, maga vagy én, egyikünk sem jobb a másiknál, és nem helyénvaló, hogy míg egyesek ezüstkanállal esznek és egy percet sem dolgoznak egész életükben, mások kitűnően végzik izomszakasztó munkájukat, de néha hetekig nem ízlelnek húst! Az amerikaiak már levetkezték magukról ezt a mesterséges társadalmat, a franciák is megpróbálták, és én mondom, mi… Most tudatosult benne, hogy a férfi, akihez szónoklatát intézte, eltűnt. Miért ment el? Nem számít – mindjárt érkezik helyette egy másik. Hátradőlt a székében, arcára pedig visszatért üres mosolya; mintha holttest lebegett volna a víz felszínére. Kis idő múlva érzékelte, hogy valaki helyet foglalt mellette, és azonnal belekezdett a mondókájába. – Jó reggelt, kedves barátom. Az én nevem Lord Byron. Meghívhatlak egy italra? A férfi olyan mondattal válaszolt, amire előre felkészítették, ezért olajozott könnyedséggel felelt neki, a nyolcas számú riposzttal. – Igen, barátom, valóban külföldön utazgattam, egészen a közelmúltig. Betegségem miatt tértem haza; az agyláz mind a mai napig elködösíti olykor az elmémet. Kérem, bocsásd meg nekem azt a bizonytalanságot, melyet ennek a fogyatékosságnak köszönhetek – netán ismerjük egymást? A hosszú szünetet követően – a szüntelenül mosolygó fiatalember érezte, hogy tétova idegesség kezd motoszkálni benne – az idegen nemleges választ adott, ezért megkönnyebbülten folytatta: – Ha azon töröd a fejedet, mit keres a birodalom egyik főrangja egy ilyesfajta helyen és miért iszik együtt az egyszerű… Az újonnan érkezett azonban félbeszakította a tirádáját; és kérdése, furcsamód, nem hangzott tompán: – És hogy állsz a Childe Harold zarándokútjával? – kérdezte az idegen. – Ó, bocsánat, hiszen ekkor még Childe Buron, nem igaz? Ahh… „Élt Albion partján egy ifjú úr, Kinek nem volt kenyere az erény…” Hogyan is folytatódik? Ismeretlen oknál fogva szavai úgy csaptak a fiatalember arcába, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon; akárcsak a hallása, a látása is kitisztult, környezete a kellemes pacákból álló massza helyett szörnyűségesen kiélesedett, és négy napja először tisztán látott 133

egy arcot maga előtt. Az a férfi, aki az előbb megszólította, bárhol feltűnést keltett volna – lenyűgözően széles vállain és kötélizomzatú nyakán vastag, aranyszín sörénnyel meg szakállal keretezett fej ült, és ráncokkal szabdalt arca, őrült tekintete mintha megannyi csodálatos és rémületes történetet rejtett volna. A fiatalembert, aki már nem mosolygott, erre a helyzetre is felkészítették – „Ha szorul a hurok és veszélyessé válik a helyzet” – ismételgette neki Romany számtalanszor – „és lefoszlik rólad az általam elhelyezett védőburok, azonnal térj vissza ide, a táborba, mielőtt az utcákon acsargó kutyák széttépnének, mint sánta ebet a patkányviadalon…” Viszont a szakállas ember szavai valami mást is beindítottak benne, valamit, ami még Romany parancsánál is fontosabbnak tűnt. Byron hallotta, amint ő maga válaszol: „Duhaj volt nappal, s felveré vadul az Éj álmos fülét”. Mintha ezek a rendkívül ismerős mondatok felszabadították volna eddig lebéklyózott emlékei seregét; megannyi csípős emléksziporka zsibongott a fejében, mint amikor a zsibbadt végtagba visszatér az élet. Emlékezett a hatalmas Spider fedélzetére, Fletcherre és a Hobhouse-ra… a tepelini albánokra, fehér szoknyájukban és aranyhímzéses sapkáikban, övükön díszes pisztolyok és tőrök csilingelnek… azok a szikkadt, sárga dombok és a mélykék ég… valami láz, és egy… orvos? Elméje szinte hallható csattanással vágta el a visszaemlékezés fonalát, de a hangja csak folytatta tovább: „ – nem volt erény, bizony, amelyre nem lett vón szerény”1. Mintha vasmarok ragadta volna meg a torkát, és tudta, hogy ez csak doktor Romany lehet. A fejében a kopasz orvos hangja visszhangzott: „Térj vissza a táborba… azonnal.” Felállt, zavart pillantásokat vetett a körülötte nyüzsgő vendégekre, az alacsony mennyezetű ivóra, aztán bocsánatkérően motyogva kisántikált az utcára. *** Doyle felpattant, de még nem szokta meg új testmagasságát, ezért megszédült és az asztalba kellett kapaszkodnia. Istenem, gondolta, miközben néhány alapos lélegzetvétel után a fiatalember nyomába eredt, ez tényleg Byron – ismerte a Childe Harold-ot, amit Angliában még két évig senki sem fog elolvasni. De mi a baj vele? És mi a baj a történelemmel? Mit keres itt Byron? Az ajtóhoz támolygott, és még mielőtt kilépett volna az utcára, megkapaszkodott az ajtófélfában. Jobbra pillantva még látta Byron göndör haját felbukkanni a tömegben, és bizonytalanul megindult utána; bárcsak olyan kecsesen tudnék mozogni ebben a kiváló testben, mint Benner tette, gondolta közben. A járókelők sietve iszkoltak el a támolygó, tébolyult tekintetű, oroszlánsörényű óriás útjából, aki még a következő tavernánál utolérte Byront. Megragadta a férfi könyökét és ellentmondást nem tűrően beterelte az ajtón. – Sört nekem meg a barátomnak – szólt oda óvatosan a feléjük pislogó csaposnőnek. A fenébe az összevagdalt nyelvemmel, gondolta. A hiábavalóan kapálózó fiatalembert odacipelte egy asztalhoz, lenyomta a székbe és fölé hajolt; egyik izmos karjával a szék támláját markolta, nehogy meg tudjon szökni a foglya. – Na szóval – dörögte komoran –, mi bajod van? Nem érdekel, honnan ismertem ezeket a verssorokat? – Én… én beteg vagyok, agy lázam van – mondta Byron idegesen. Nyilvánvaló szorongását látva mosolya kifejezetten félkegyelműnek tűnt. – Nekem… nekem mennem kell, én… beteg vagyok… – A szavak úgy buktak ki belőle, mintha Doyle fonalra fűzve cibálta volna ki őket a torkából. Doyle hirtelen rájött, hol látta ezelőtt ezt a mosolyt – a szektások szoktak így kéregetni a 1

Tóth Árpád fordítása. 134

repülőtereken meg az éjjelnappal nyitva tartó éttermek előtt. Átkozott legyek, gondolta, ha Byron nem úgy viselkedik, mint akit beprogramoztak. – Mi a véleményed az időjárásról? – kérdezte a fiatalembert. – Kérem, mennem kell. A betegségem… – Milyen napot írunk? – …valójában agyláz… mind a mai napig elködösíti olykor az elmémet… – Hogy hívnak, uram? A fiatalember pislantott. – Lord Byron, Rochdale hatodik bárója. Meghívhatlak egy italra? Doyle helyet foglalt a másik széken. – Igen, köszönöm – felelte. – A lány már hozza is. Byron aranypénzt vett elő a zsebéből, és kifizette a sört, bár a sajátjához hozzá sem ért. – Ha azon töröd a fejedet, mit keres a birodalom egyik fő-rangja egy… – „Élt Albion partján egy ifjú úr…” – szakította félbe Doyle –, „Kinek nem volt kenyere az erény…” Szóval ki írta ezt? Byron arcáról ismét lefoszlott a mosoly, és hátralökte a székét, de Doyle felpattant és elállta az útját. – Ki írta? – ismételte meg a kérdést. – Öhh… – Byron sápadt homlokán veríték gyöngyözött, és mire végre kinyögött valamit, arra is csak suttogva volt képes. – Én… én írtam. – Mikor? – Tavaly. Tepelinben. – Mióta vagy Angliában, uram? – Nem… négy napja? Azt hiszem, megbetegedtem… – Hogyan kerültél ide? – Hogyan… Doyle torzonborz feje biccentett. – …kerültél ide? Hajóval? Milyen hajóval? Esetleg szárazföldön? – Ó! Hát persze, én… – Összehúzta a szemét. – Nem emlékszem. – Valóban? És ezt nem találod különösnek? És mit gondolsz, honnan tudtam a verseidről? – Bárcsak itt lenne velem Ted Patrick, gondolta. – Uraságod olvasta a költeményeimet? – kérdezte Byron, és arcára ismét visszatért különös mosolya. – Megtisztelsz. De mindez már csak gyerekességnek tűnik számomra; manapság a cselekvés költészetét művelem, a jó helyre szúrt penge a jó helyre beszúrt szavak helyett. Célom egyetlen hatalmas csapással lesújtani… – Elég – mondta Doyle. – …mely szétszakítja a láncokat, ami megakadályoz minket… – Elég. Nézd, nincsen túl sok időm, és az én agyam sem pörög teljes gőzzel, de a jelenléted… tudnom kell, mit csinálsz itt, tudnom kell… ó, a pokolba, egy csomó mindent… – Doyle hangja tétova suttogássá halkult, és megmarkolta a söröskorsóját. – Vajon ez az igazi 1810, vagy egy hamis kor… Byron egy pillanatig némán bámulta, majd bizonytalanul a másik korsóért nyúlt, de a keze félúton megtorpant a levegőben. – Azt mondta, nem ihatok – szólalt meg. – A pokolba vele – motyogta Doyle, és letörölte a habot a bajuszáról. – Uraságod megengedi, hogy az az ember megmondja, mit tehet és mit nem? – Én… igen, a pokolba vele – egyezett bele Byron, bár némileg nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. Nagyot, kiadósat kortyolt a sörből, és amikor letette a korsót, sokkal összeszedettebbnek tűnt a tekintete. – A pokolba vele. 135

– Ki az? – kérdezte Doyle. – Kicsoda? – A rohadt életbe! Az, aki átprogramozott… bocsánat, aki kihasznált, megvakított és befogott a saját szekere elé? – Byron zavartan pislogott, tekintetéből kezdett eltűnni újsütetű összeszedettsége, ezért Doyle gyorsan hozzátette: – „Jó reggelt, kedves barátom. Az én nevem Lord Byron. Meghívhatlak egy italra? Ha azon töröd a fejedet, mit keres a birodalom egyik főrangja egy ilyesfajta helyen…” – ki mondta ezeket? – Én. – De ki mondta, ki tanította be uraságodnak? Ezek nem a te szavaid, ugye? Próbáld meg felidézni, kitől hallotta mindezt. – Én nem… – Hunyd le a szemedet, uram. Most idézd fel a szavakat, de úgy, mintha más szájából hallanád. Milyen hangra emlékszel? Byron szófogadóan lehunyta a szemét, majd hosszú hallgatás után megszólalt: – Mélyebb hangra… egy öregemberére. – Mi mást mondott még? – „Mylord” – és Byron hangja egy oktávval mélyebbé vált – „ezekkel a mondatokkal és válaszokkal átvészelheted ezt a két napot. Ha szorul a hurok és veszélyessé válik a helyzet, és lefoszlik rólad az általam elhelyezett védőburok, azonnal térj vissza ide, a táborba, mielőtt az utcákon acsargó kutyák széttépnének, mint sánta ebet a patkányviadalon. Richard most bevisz a városba a szekéren, hat órakor pedig felvesz a Fish és a Bread Street sarkán. No, már meg is érkezett. Gyere be. Avo, raja. Raja, itt van az a játék, amit a külországi gádzsó hozott – indítsuk be, a majom szeretné még egyszer megnézni. Ha nincsen ellenedre, Richard, erről majd később beszélünk. Most vidd be a városba a mylordot.” – Byron elmélázva felpillantott. – És utána – tette hozzá immáron saját hangján – egy szekéren ültem. Doyle arca meg sem rezzent, de a gondolatai közben vadul száguldoztak. Isten segítsen meg, gondolta, már megint Romany. Mi a fészkes fenében sántikál ez az ember? Vajon mit nyerhet azzal, ha kimossa Lord Byron agyát és félig-meddig hazaáruló mondatokat ad a szájába? Nyilvánvalóan azt szeretné, ha Byron szem előtt lenne – nem kellett mást tennem, csak követni a szóbeszédet, hol itatja az embereket egy őrült főrend. Ő lenne a felelős azért, hogy Byron Angliában van? Bármi is legyen a helyzet, nem veszíthetem szem elől szegény ördögöt. – Hallgasson ide, uram – mondta – vissza kell szerezned néhány magas oktánszámú emlékfoszlányodat, de nem ez a megfelelő hely ehhez a feladathoz. Néhány utcára innen van egy szobám – mondjuk úgy, örököltem –, és az ott élő emberek nem túlságosan kíváncsi természetűek. Sétáljunk át oda. Byron feltápászkodott, de még mindig eléggé kába volt. – Azt hiszem, ez remek ötlet, Mr…? Doyle már majdnem válaszolt, de aztán csak sóhajtott. – Ó, a pokolba. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetsz William Ashblessnek. Egy darabig. De átkozott legyek, ha mindvégig Ashbless maradok. Rendben? A meghökkent Byron vállat vont. – Nekem nincsen ellene kifogásom. Doyle-nak emlékeztetnie kellett az ifjút, hogy a söröket még nem fizette ki; rövid sétájuk alatt Byron nyakát nyújtogatva bámulta a házakat és a nyüzsgő embertömeget. – Tényleg Angliában vagyok – motyogta. Gondterhelt fintora nem is hervadt le az arcáról, amíg el nem értek a vendégfogadóig. Megérkeztek a nyomorúságos épülethez, felkapaszkodtak a lépcsőn – melyet több család is saját nappalijának tekintett, és átkozódva, féltékenyen rejtegették előlük szörnyűséges ennivalójuk maradványait –, majd beléptek a szobába, ahol valaha Kutyafejű Joe lakott. A 136

parázson hagyott kávéfőzőből még meleg kávét töltöttek bögréikbe, és Byron aznap először valódi riadalommal pillantott Doyle-ra. – Hányadika van ma, Mr. Ashbless? – Lássuk csak… huszonhatodika. – Byron arckifejezése mit sem változott, ezért egy óvatos korty után még hozzátette: – Szeptember huszonhatodika. – Ez képtelenség – jelentette ki Byron. – Én Görögországban voltam… tisztán emlékszem, hogy szeptember huszonkettedikén, szombaton még Görögországban voltam. – Fészkelődött egy kicsit a székén, aztán lehajolt és lerángatta a lábáról a cipőit. Felemelte az egyiket és alaposan megnézte. – Honnan a pokolból szereztem ezt? Nem csupán kicsi, hanem már vagy száz éve kiment a divatból. Mindenekelőtt ezek a vörös sarkok, no meg ezek a csatok… és az Isten szerelmére, hogyan lehettem képes felvenni ezt a kabátot? – Ledobta a cipőt és Doyle felé fordult; hangja túlságosan is nyugodt, összeszedett volt, ezért Doyle tudta, hogy a férfi rettenetesen meg van riadva. – Könyörögve kérlek, Ashbless, áruld el nekem, valójában hányadika van, és mesélj el mindent, amit csak tudsz. Mi történt velem, mióta elhagytam Görögországi got? Hajói emlékszem, beteg voltam. De miért nem barátaim vagy édesanyám ápolnak? – Valóban szeptember huszonhatodika van – felelte Doyle óvatosan –, és én mindössze annyit tudok, hogy az utóbbi néhány napban fél Londont meghívtad egy italra. De én ismerem azt a személyt, akitől megtudhatjuk az igazságot. – Akkor azonnal fel kell keresnünk ezt az illetőt. Képtelen vagyok… – Itt ül. Te vagy az, uram. Hallgass ide… az előbb szóról szóra elismételtél egy korábban hallott beszélgetést. Lássuk csak… mondd azt, hogy „Jvo, raja.” Próbáld meg felidézni ezt a két szót, csak más hangon. – Avo, raja – mondta Byron, és arcáról azonnal lefoszlott a riadtság. – ,Avo, raja. Nagyon jól csinálja. Látszik, hogy nem először van fegyver a kezében. Az remek, Wilbur. Igaz, olyan nagy ügyességre nem is lesz szüksége – a tervek szerint mindössze néhány lépésre áll majd tőle, amikor használnia kell a fegyvert. Mit gondolsz, elég gyorsan elő tudja rántani? Én azt szeretném, ha a zsebében rejtegetné, de attól tartok, még egy lordot is átkutatnak, mielőtt az uralkodó elé járul. Ó, raja, a hóna alá rejtett tok megoldja ezt a gondot. Igazán látnia kellene… fürge, mint a kígyó, a következő pillanatban már a kezében is a pisztoly. És gondolkodás nélkül lőtt? Nem szabad haboznia. Avo, a bábuból alig maradt valami, olyan gyakran… Byron felpattant a székről. – Jóságos ég, ember! – kiáltott fel a saját hangján. – Hiszen én meg akartam ölni György királyt! Nem voltam más, csak egy bábu, egy alvajáró, és olyan… készségesen engedelmeskedtem a parancsoknak, mint egy inas a vacsorán! Istenemre mondom, elégtételt veszek ezért az… förtelmes megszégyenítésért! Matthews vagy Davies készséggel átadja kihívásomat annak a… a… – Jobb öklével a bal tenyerébe csapott, aztán Doyle-ra mutatott. – Azt hiszem, te tudod, kinek. Doyle bólintott. – Azt hiszem, tudom. De nem érdemes félig kábán meglátogatnod őket. Ennyi erővel akár lajstromot is készíthetünk az eseményekről, mielőtt hanyatt-homlok rájuk rontanánk. Hallgass ide, uram – próbáld meg kimondani azt, hogy „Igen, Horrabin”, ugyanazon a hangon, mint amelyik az előző beszélgetés során a kérdéseket tette fel. Menni fog? Habár Byron még mindig kétkedve pislogott, mégis leült. – Igen, Horrabin. – Arca ismét kifejezéstelenné vált. – „Igen, Horrabin. Azt is meg fogom öletni. Ennek úgy kell működnie, akár egy óraműnek, és elképzelhető, hogy az a másik túl sok mindenről tudomást szerez, és egyszer csak megpróbálja megakadályozni a terveimet. Inkább az alaposságot róják fel hibánknak, nem igaz? Apropó, az Anteus Testvériség létezik még egyáltalán, hmm? Összejárnak még és hasonlók? Amondó vagyok, ha ez így van, pusztítsuk 137

el őket is. Egy időben meglehetősen komoly kellemetlenségeket okoztak nekünk. Száz évvel ezelőtt még esetleg, nagyságos uram, de manapság az egész társaság nem több vénemberek klubjánál. Én is hallottam azokat a régi történeket, és valaha valóban kemény ellenfelek lehettek; de most már csak ódon relikviák, és ha elpusztítjuk őket, esetleg feleslegesen hívjuk fel rájuk a figyelmet. Ez jogos… nos, rendben, de néhány emberedet azért küldd el oda, ahol az összejöveteleiket tartják – Az a Bedford Streeten van, nagyságos uram, egy cukrászüzlet feletti lakásban –, és azonnal jelentsenek, ha bármi… á, mindegy, hagyjuk. Csak vaktában pufogtatok. Kísérd ki inkább őlordságát, és fussátok át a szöveget még egyszer. – Byron arcára visszatért az értelem, és türelmetlenül csettintett a nyelvével. – Ennek semmi értelme, Ashbless. Mindössze értelmetlen beszélgetésfoszlányokra tudok visszaemlékezni, de még most sem tudom, hogyan kerültem ide Görögországból. Viszont emlékszem arra, hogy a fejembe verték a táborba vezető utat, ezért mérget vehetnek rá, hogy vissza is térek – de viszek magammal két párbajpisztolyt is. – Ruganyosan felpattant és az ablakhoz sétált – amitől Doyle még mindig tartott egy kicsit, hátha újrakezdi a tébolyult vonaglást –, és karbafont kézzel, bosszúszomjasan bámulta a háztetőket. Doyle elkeseredetten megcsóválta a fejét. – Az a férfi nem úriember, milord. Valószínűleg elfogadná a kihívást, majd intene az egyik emberének, és szétloccsantanák a fejedet. Byron megfordult és furcsálkodva végigmérte. – Ki ez az ember? Nem emlékszem, hogy hallottam volna a nevét. Hogy néz ki? Doyle felhúzta bozontos szemöldökét. – Miért nem próbálsz inkább emlékezni? Figyelj csak… „Igen, Horrabin. Azt is meg fogom öletni” – de most próbáljon meg látni is. Byron lehunyta a szemét, és szinte ugyanabban a pillanatban megszólalt elmerengő hangon. – Egy sátorban vagyok, amit zsúfolásig megtöltenek az egyiptomi régiségek, és egy madárketrec tetején a világ legocsmányabb bohóca kuporog. Éppen mond valamit egy kopasz, öreg… jóságos ég, hiszen ez az én görög orvosom, Romanelli! – Romany – helyesbített Doyle. – Ezek szerint görög? – Romanelli. Nos, szerintem inkább olasz lehet; de ő kezelt engem, amikor Patréban voltam. Hogyhogy nem ismertem fel egészen eddig? Szeretném tudni, vajon együtt jöttünk-e vissza Angliába… de miért akarná Romanelli megöletni a királyt? És miért cibált vissza éppen engem Patréból idáig? – Ismét lerogyott a székre, és keményen, szinte haragosan Doyle-ra meredt. – Most már elég a tréfából, öregem – tudni akarom, valójában hányadika van. – Ez egyike azoknak a dolgoknak, amiben tényleg biztos vagyok – felelte Doyle nyugodtan. – Ma szerda van, 1810 szeptember huszonhatodika. És azt állítod, mindössze négy nappal ezelőtt még Görögországban volt? – Legyek átkozott – suttogta Byron –, de azt hiszem, uram, tényleg komolyan beszélsz! Viszont nem lehet több, mint egy hete, hogy betegen feküdtem Pattéban! Igen, múlt szombaton Pattéban voltam, akárcsak ez a Romanelli nevű gazember. – Elvigyorodott. – Ó, itt valami varázslatról lesz szó, Ashbless! Tegnap akkor sem itathattam volna London népét, ha… a kontinens különböző pontjain felállított ágyúkkal továbbítottak volna egyik helyről a másikra! Ha nem csalódom, Julius Obsequens csudálatos eseményekről tudósító könyvecskéjében írt ilyesmiről. Romenelli nyilvánvalóan a levegő szellemeinek parancsol! Ez kezd egyre homályosabb lenni, gondolta Doyle. – Lehetséges – mondta óvatosan. – De ha ez a Romanelli volt az orvosod, akkor… nos, akkor valószínűleg még mindig Görögországban van. Mert ez a doktor Romany, aki csak az ikertestvére lehet, mindvégig Londonban tartózkodott. 138

– Szóval ikrek, mi? Nos, majd én kiszedem az egész históriát a londoni ikertestvéréből – ha szükséges, a torkának szegezett pisztolyom segítségével. – Elszántan felállt, aztán lepillantott a kabátjára és harisnyás lábára. – A pokolba! Ilyen öltözékben nem hívhatok ki senkit párbajra. Először be kell ugranom egy rőföshöz. – Pisztollyal akarsz fenyegetni egy varázslót? – érdeklődött Doyle gúnyosan. – Aztán azok a… légi szellemek majd egy vödröt ejtenek a fejedre, hogy ne tudj célozni. Amondó vagyok, először látogassunk meg ezt az Anteus Testvériséget – ha valaha komoly veszélyt jelentettek Romany bandájára, talán még ma is ismerhetnek néhány hatásos fortélyt ellene, nem igaz? Byron türelmetlenül csettintett. – Attól tartok, igazad van. De azt mondtad, látogassunk el? Netán uraságodnak is van vele némi elszámolnivalója? – Meg kell tudnom valamit Romanytól – mondta Doyle, és felállt –, amit önszántából… nem szívesen… osztana meg velem. – Nagyon jó. Akkor keressük fel ezt a Testvériséget, addig talán elkészül a csizmám és az öltözékem is. Anteus, mi? Nem lepődnék meg, ha ezek mind mezítláb sétafikálnának a döngölt padlón, hmmm? Erről Doyle-nak eszébe jutott valami, de mielőtt pontosabban felidézhette volna, mi az, Byron már felráncigálta gyűlölt cipőjét és kilépett az ajtón. – Akkor hát jön uraságod is? – Ó, persze – felelte Doyle, és felvette Benner kabátját. – De ne feledd ezt a megjegyzést a csupasz lábakról meg a döngölt padlóról. Ez valamiért nagyon, nagyon fontosnak tűnik. *** Doktor Romany homlokán parányi gyöngyszemekként csorogtak végig a verítékcseppek és kimerültsége szilánkokra zúzta az összpontosítását, de úgy döntött, még egyszer megpróbál kapcsolatba lépni kairói mesterével. Rá kellett jönnie, hogy a sikertelenség oka a túlságosan érzékeny éterben keresendő: tíz mérföldön belül az üzenetnyaláb valószínűleg kiszélesedett, kúppá torzult és közben elveszítette az energiáját, pedig egyenes sugárban kellett volna száguldania a Mester kamrájában éjjel-nappal lobogó gyertya irányába; de ehelyett megtorpant és visszaverődött, hangos, torz visszhangokat keltve, amelyek doktor Romanyt felbőszítették, a cigányokat pedig halálra rémítették. Ismét a megperzselt kanóchoz tartotta a lámpást, és mivel ez már a tizenkettedik próbálkozása volt, már akkor érezte a testéből elcsorgó energiát, amikor a kerek láng megjelent a gyertya felett. – Mester – suttogta rekedten a lángnyelvbe. – Hallasz engem? Itt a Romanelli-ka Angliából. Nagyon sürgős ügyben kell veled beszélnem. Új híreim vannak, melyek esetleg szükségtelenné teszik a jelenlegi tervet. Én… – Gvahlasz ghenghemm? – A gyertyából olyan hangosan dübörgött elo saját eltorzult hangja, hogy még ő is elhátrált pár lépésre. – Idda Rumánbeli kassürgőss… – Az idióta visszhang hirtelen elhalkult, és nem hallatszott más, csak a távolban süvöltő szélre emlékeztető hang, amely hol elhalkult, hol hangosabbá vált, mintha egy csapkodó függöny túlsó oldaláról szűrődött volna át. Romany előrehajolt. Ez ugyan nem jelentette azt, hogy sikerült a kapcsolatfelvétel, de legalább történt valami új. – Mester? – szólalt meg reménykedve. A távoli duruzsolás továbbra sem vált kivehető beszéddé, továbbra is csak végtelenen űr hangjának tűnt, de mintha szavak formálódtak volna a semmiből: – Kes ku sekher ser sat – zúgta az űr –, tuk kemhu a pet… A furcsa láng azonnal kihunyt, amikor Romany a sátor falához csapta a gyertyát. Felállt, majd izzadtan, remegve és idegesen rugózva kilépett a mezőre. 139

– Richard! – kiáltotta dühösen. – Hol kódorogsz, a pokolba is? Szedd a… – Acai, raja – mondta a sietve közeledő cigány. Doktor Romany körülnézett. A napkorong alacsonyan függött a nyugati látóhatár felett, hosszú árnyékokat mázolt a szürkületi hangamezőre; kétségtelenül sokkal jobban lefoglalta a készülődés – hiszen lángoló bárkája hamarosan leereszkedik a Tuautba és megkezdi az éj tizenkét óráján át tartó utazását –, mintsem visszapillantva szemügyre vegye, mi történik ezen a tisztáson. A füvön hatalmas farakás állt, ami úgy festett, mintha egy hídból emeletek volna ki egy hatméteres részt, és az esti szellő olyan átható pálinkaszagot sodort magával, hogy Romany azonnal tudta, a cigányok komolyan vették a fenyegetését és az egész hordó tartalmát a kupacra öntötték, nem tettek félre maguknak semennyit belőle. – Mikor locsoltátok le? – kérdezte. – Csak pár perccel ezelőtt, raja – felelte Richard. – Éppen sorsot húztunk, hogy ki szóljon neked. – Nagyon jó. – Romany megdörgölte a szemét; mélyet sóhajtott és megpróbálta kiverni a fejéből az előbb hallott suttogást. – Hozd ide a parázstartót meg a szikét. – Avo. – Richard sietve távozott, bár közben jól hallhatóan motyogott (fokhagyma, fokhagyma), Romany pedig ismét a napkorong felé fordult, ami most már a látóhatár peremén egyensúlyozva készült rá, hogy belépjen a sötétség birodalmába; amikor figyelme lankadni kezdett, máris a fejében zsongtak az imént hallott szavak: Kes ku sekher ser sat, tuk kemhu a pet… Csontjaid a porba hullanak, és nem láthatod soha a mennyországot… A háta mögött Richard léptei zizzentek a magasra nőtt fűben; Romany fatalistán vállat vont, majd jobb kezének karmaival paskolni kezdte a balját, és megpróbált találni egy megfelelően bővérű eret. *** A viseltes háziköntöst viselő idős férfi összehúzta ősz szemöldökét, szeme pedig elkerekedett a döbbent rosszallástól, és ettől majdnem úgy festett, mint egy majom; pedig Doyle csak apró poharát töltötte újra a silány sherryt tartalmazó üvegből. Bezzeg amikor Byron már másodszorra töltött magának, akkor mosolyogva csak annyit mondott, „Szolgálja ki magát uraságod”. – Ah, hmmm, miről is diskuráltunk az imént, mielőtt… – nyökögte az öreg. – Igen, nos, a… szövetség amellett… hogy támogatja az értelmes, józan összejöveteleket, elsőrendű célja… megvédeni a becsületes, jóféle brit népességet… azoktól a pokolbéli fajoktól. – Egyik remegő kezével meggondolatlanul nagy adag tubákot szórt másik keze bütykeire, aztán felszippantotta az egészet, aztán úgy tűnt, Doyle-nak legalábbis, hogy majdnem belehalt a következő pillanatban kirobbanó hatalmas tüsszentésbe. Byron halkan, de dühösen felhorkantott, és ledöntötte az italát – Elnézést! Bocsánatért esedezem, mylord. – Az öregember elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette könnyes szemét. Doyle előrehajolt, és türelmetlenül rádörrent a férfira. – És egészen pontosan miképpen próbálják megakadályozni ezt az, ahogyan nevezted, szennyes keveredést, Moss uraság? – Pillantása végigfutott a poros függönyökön, faliszőtteseken, festményeken és könyveken, amelyek hatékonyan elzárták az Anteus Testvériség főhadiszállását a kinti friss őszi szellőktől. Kezdett hányingere lenni a gyertyaviasz, skót tubák meg a rothadó bőrkötések és kárpitok szagától. – He? Ó, nos… leveleket írunk. Az újságoknak. Protestálunk az, ööö, bevándorlási törvények további enyhítése ellen, és olyan jogszabályokat sürgetünk, melyek… kitiltanák a cigányokat, a négereket, meg az, ööö, íreket a nagyobb városokból. Sőt, röpiratokat is nyomtatunk és terjesztünk, melyek – itt behízelgő mosolyt villantott Byronra –, mint azt ön is 140

képzelheti, jelentős terheket rónak a klubkasszára… akarom mondani, a kincstárra. Ezen kívül moralitásjátékokat is támogatunk… – De miért Anteus Testvériség? – szakította félbe Doyle, akit dühített, hogy az a halovány remény, amit a név hallatán érzett, ennyire megalapozatlannak bizonyult. – …melyek – Micsoda? Ó! Nos, igen, úgy érezzük, hogy Anglia ereje, akárcsak Anteusé az ókori mítoszokban, igazából… abban rejlik, hogy állandó kapcsolatban áll a földdel, a talajjal, tudják, a jó öreg, igazi brit… – Talajjal – fejezte be helyette Byron, és hevesen bólogatva kirúgta maga alól a széket. – Kitűnő. Köszönöm, Moss úr, igazán felemelő volt. Ashbless, ha akarsz, maradj csak, gyűjtögess még némi értékes információt, hátha elvadult négerek vagy írek támadnak ránk útközben. Inkább megvárom a rőfösömnél. Ott egyszerűen csak unatkozni fogok. – Sarkon fordult és jól láthatóan elnyomott egy fintort, amikor fájdalom nyilallt összenyomorgatott lábába, majd kisántikált az előszobába. Szabálytalan léptei végigkopogtak az imitt-amott szőnyeggel borított lépcsőn, aztán jól hallhatóan becsapódott a bejárati ajtó. – Elnézésedet kérem – fordult Doyle az elnémult Mosshoz. – Lord Byron a viharos érzelmek embere. – Én… nos, igen, fiatalság – motyogta Moss. – De most hallgass ide, uram – mondta Doyle komolyan, és Moss látható riadalmára közelebb hajolt hozzá. – Nem volt ez a szervezet… valaha… harciasabb? Úgy értem, száz évvel ezelőtt – nem ügyködött egy kissé… határozottabban, mármint holmi olvasói levelekhez képest? – Nos, ha nem csalódom… akadtak kivételek, igen, erőszakosabb jellegű esetek – ismerte el Moss óvatosan –, még akkoriban, amikor a Testvériség főhadiszállása a London Bridge-en volt, lent a southwarki végén. Az irattárban említenek néhány felettébb… – Irattár? Átnézhetném esetleg, kérem? Ööö, Lord Byron határozottan szándéka az, hogy mielőtt csatlakozna a Testvériséghez, meg kell ismernie a teljes történelmét – tette hozzá sietve, amikor Moss arcán ismét feltűnt majomszerű fintora. – Végtére is szeretné tisztán látni, miféle szervezetbe is invesztálja a vagyonát. – Ó? Nos, igen, persze. Persze ez teljességgel szabályellenes – mondta Moss, és botjára támaszkodva óvatosan feltápászkodott a karosszékéből de úgy vélem, ebben az esetben eltekinthetünk attól, hogy ez csak a tagoknak engedélyezett. .. – Miután végre felállt, totyogva megindult a szoba hátsó részében nyíló ajtó felé. – Ha lennél oly szíves hozni a lámpát és követni engem erre – mondta; a pénz említése miatt Doyle-nak már a vonakodó „uram” megszólítás is kijárt. Az ajtó szörnyűséges nyikorgásából kitetszett, hogy jó ideje nem használta már senki, és amikor Moss mögé lépve lámpája megvilágította a szűk helyiséget, azt is megértette, miért. A szobát padlótól mennyezetig megtöltötték a megpenészedett, bőrkötéses könyvek; a hevenyészett tornyok néhol összedőltek és időtől megbarnult papírlapok hevertek a nyirkos köveken. Doyle végigsimított az egyik mellmagasságig érő könyv-sztalagmit tetején, de a valaha bőven becsorgó esővíz miatt az ősrégi bőrkötések egyetlen tömör masszává ragadtak össze. Doyle kutakodása a tébolyba kergette az itt tanyázó pókok népes seregét, ezért megtorpant; ebben a pillanatban pillantása megakadt egy polcon, amelyen néhány pár szikkadt bőrcsizma hevert. Az egyiknek a sarkán megcsillant a fény, és közelebb hajolva látta, hogy a bőrhöz tíz centis vékony aranyláncot erősítettek. Miután alaposabban körülnézett, az összes csizmán talált efféle láncot, bár a többi régen megzöldült rézből készült. – Minek ezek a láncok? – Mmm? Ó, ez… hagyomány, a magasabb beosztású tagok mindannyian láncot erősítettek a jobb lábukon viselt csizmára. Nem tudom, mi lehet a szokás eredete, ez is csak amolyan apró különlegesség, mint a mandzsettagombok, melyek… – És mit lehet tudni a szokás eredetéről? – mordult el Doyle, mert ez Byron 141

megjegyzéséhez hasonlóan szintén felidézett benne valamit. – Gondolkozz, uram! – Na de uram… szükségtelen… ilyen bőszült hangnemben beszélned velem… de lássuk, azt hiszem, II. Károly uralkodása alatt a tagok mindig ilyen láncokat viseltek… és igen, persze, nem csak a csizmasarokhoz erősítették, mint mostanában teszik, hanem a láncot egy lyukon keresztül ténylegesen be is vezették a csizmába és a bokájukra erősítették. Isten tudja, miért. Az eltelt évtizedekben ez leegyszerűsödött. .. Így nem dörzsöli fel a lábat… Doyle nekiállt szétbontani az egyik szárazabb és régebbinek látszó könyvkupacot. Rájött, hogy a naplók durván időrendben vannak összerendezve, úgy hevernek egymáson, mint a földtani rétegek, és a tizennyolcadik században keltezett könyvek a különböző társadalmi eseményeken kívül az égvilágon semmi mással nem foglalkoznak – itt egy vacsora, amire Sámuel Johnson nem jött el, panaszlevél a pancsolt borok ellen, tiltakozás az arany és ezüst paszomány viselése ellen, bármi is legyen az, a kalapok díszítésének módozatai –, de amikor felcsapta a tizenhetedik századból fennmaradt köteteket, máris szűkszavúbb és rejtélyesebb jegyzetekre bukkant; a bejegyzések általában beragasztott papírfecnikből álltak. A titkosírásnak tűnő listákból vagy az értetetlenül rövidített utcanevekkel telefirkált térképvázlatokból képtelen volt kihüvelyezni a lényeget; de végül rábukkant egy naplóra, amely teljes egészében egyetlen éjszaka, 1684. február negyedike eseményeivel foglalkozott, ráadásul érthető angolsággal, mintha nem lett volna idejük titkosítani a szöveget. A szerzők azonban nyilvánvalóan úgy gondolták, a körülményeket mindenki ismeri, ezért kizárólag a részletekkel foglalkoztak. „…annakutána követtük őtet meg Pokolbéli ölebeit vissza, a jégen által a Pork-Chopp Lane lépcsőitől a Southwark oldalig” – állt az egyik papírszeleten – „a mi kompániánk fortélyosan kerekekkel elátott Csolnakon eredt a nyomukba, melynek B. és névtelen Informátorunk volt a kormányosa, és ugyan igyekezvén minden nyílt Komfrontácciót elkerülni a vízen, megpróbáltuk elterelgetni őtet a part felé… merthogy a Kappcsolat persze nem lévén túl jó a fagyott vizén… aztán ebből Gondok származtak.” – Egy másik fecnin a következő állt: – „…elpusztútak tejjesen és Vezérük pisztojgolyót kapott az arcába és meg is halt tüstén.” A napló elején, ez alkalommal magán a papírlapon a következő bejegyzés szerepelt. „Ippeg leülénk megeni az Estebédet, kolbászt meg jófféle Bélszínt, mikor berontott közibénk és szommoruan elszólíta mindünket finomnak ígérkező vacsoránktul.” Mi a fene történhetett ott, emberek? – tűnődött Doyle. A „pokolbéli ölebek” eléggé baljóslatúan hangzik… és mit jelenthet ez a bizonyos „Kappcsolat”? Reményvesztetten végigpörgette a lapokat, egészen a napló végéig, és a következő pillanatban a tekintete megakadt az utolsó oldalon feketéllő, igen kurta bejegyzésen. Elolvasta a bejegyzést, és minden kalandja és balszerencséje után most először kételkedett komolyan saját épelméjűségében. A bejegyzés a következő volt: AISZAY ENDANBRAY. LEAY DOTUDAY LAVOSINAY? – és mindez a saját kézírásával, habár a napló többi feljegyzéséhez hasonlóan ezt is barnává fakította a kor. Hirtelen megszédült és le kellett ülnie egy könyvkupacra, ami azonnal porrá omlott a súlya alatt; hátrabukott, neki egy másik halomnak, ami felborult és dohos, rothadó pergamenek és megriadt pókok meg ezüstmolyok zuhatagát zúdította a nyakába. A riadt Moss szabályosan elmenekült, amikor a romok közül egyszer csak kirobbant az érthetetlenül ordítozó óriás, bogarakkal és nyirkos papírlapokkal borítva, akár az Apokalipszis ötödik lovasa, a Pusztulás. A férfi, aki jelenleg azt sem tudta, kicsoda ő valójában, Doyle, Ashbless vagy az Anteus Testvériség egyik régen elporladt tagja, feltápászkodott és még mindig ordítva, a szakálláról bogarakat csapkodva kirontott az irattár ajtaján, és a nappalin keresztül kidübörgött a lépcsőházba. A falon kakukkos óra lógott, és egy hirtelen ösztöntől hajtva, amelyet abban a pillanatban nem mert kétségbe vonni, megállt és kitépte az óraműből a láncot. Zsákmányát 142

szorongatva letámolygott a lépcsőn, és magára hagyta az örökre elhallgatott órát. *** A lángoló máglya kezdett elviselhetetlen hőséget árasztani. Amikor doktor Romany megfordult és néhány lépésnyire eltávolodott a tűztől, az éjszakai szellő jéghidegen simított végig verejtékes arcán. Összeszorította, majd ismét kinyitotta az öklét; fintorogva érezte, mennyire ragacsos a karja a többszöri ércsapolástól. Nagyot sóhajtott, és arra gondolt, milyen jó lenne most lerogyni a fűbe. Most úgy érezte, hogy abból a számtalan dologból, amiről a mágia miatt le kellett mondania, a földön ücsörgés hiányzik neki a legjobban. Még mindig háttal állt a máglyának, a vörös fénykör határán túl, amellyel most csak hosszúra nyúlt árnyéka kötötte össze. Fáradtan elővette a ragacsos tálat és a szikét, hogy újra próbálkozzon. Mielőtt azonban újra gyötörni kezdte volna megkínzott ereit, a háta mögött felharsant egy hang – mintha egy hegedű leszorított E-húrján húzták volna végig a vonot. – Cipőket látok. – Az embertelen hangban A idam vadsag zengett. – Én is – felelte rá egy másik, hasonló hang. Romany köszönetet mormolt a régen halott isteneknek, aztán gondolatban felkészítette magát a yagok örökké nyugtalanító látványára és megfordult. Az életre kelt lángoszlopok nagyjából emberi alakot öltöttek, ezért egy futó pillantással akár feltartott kézzel ácsorgó, égő óriásoknak vélhette őket a szemlélődő., – Felénk fordultak a cipők – harsogta túl egy másik hang a lángok ropogását. – Szerintem láthatatlan megidézőnkhöz tartoznak Romany megnedvesítette az ajkát; mint mindig, most is bosszantotta, hogy az elementálok nem igazán látják. – A cipők valóban megidézőtökhöz tartoznak – mondta mogorván. – Kutyaugatást hallok – zengte az egyik tűzóriás. – Ó, kutyaugatást, mi? – csattant fel Romany most már dühösen. – Rendben van, legyen. De egy kutya nehezen tudná lehúzni a leplet a hátam mögött álló kiváló játékról, nem igaz? – Van nálad játék? Miféle? – Nohát, tényleg egy kutyát kérdezgetsz? – felelte rá Romany. A fényesen ragyogó alakok pár pillanatig némán hadonásztak, aztán az egyik megszólalt: – Bocsánatodért esedezünk, varázsló uraság. Mutasd meg a játékot. – Megmutathatom – mondta Romany, miközben rugózó léptekkel a letakart alkalmatossághoz sétált –, de addig nem kapcsolom be, amíg meg nem ígértek nekem valamit. – Lerántotta a takarót a village Bavarois-ről, és elégedetten látta, hogy minden égő gyertya a helyén van, az apró házak ablakai mögött. – Mint láthatjátok – folytatta, és megpróbált magabiztosnak látszani, abban a reményben, hogy a játék megfelelően működik majd és a yagok is betartják ígéretüket –, ez egy bajor falu. Ha elindítjuk, az összes itt látható emberke mozogni kezd, akárcsak ezek a szánok, sőt, az eléjük befogott lovaknak a lábuk is hajlik majd! Ezek a lánykák pedig vidám táncot járnak, ööö, a vidám harmonikaszóra. A magasan lobogó lángok úgy hajoltak Romany felé, mintha a szél kapaszkodott volna beléjük, és körvonalaik sem voltak már annyira élesen kivehetőek; ez jól mutatta, mennyire izgalomba jöttek. – K-k-kapcsold… be – dadogta az egyik. Doktor Romany óvatosan a kapcsolóhoz nyúlt. – Csak egy pillanatra mutatom meg – mondta. – Aztán megbeszéljük, mit akarok tőletek. – Megpöccintette a kapcsolót. A gépezet mintha rekedt hangon nagy levegőt vett volna, aztán vidám muzsikaszó reccsent fel, az apró figurák pedig táncolni, masírozni és sétálgatni kezdtek. Romany a következő 143

pillanatban kikapcsolta a masinát, és ideges pillantást vetett a yagokra. Azok mostanra robajló lángnyelvekké változtak, és tűz-csápok csaptak ki a testükből minden irányba. – Jaaahh! – ordították néhányan. – Jaaaahh! Jaahh! – Kikapcsoltam! – kiáltotta Romany. – Nézzétek, ki van kapcsolva, megállt! Akarjátok, hogy újra elindítsam? A lángok fokozatosan alábbhagytak és ismét felvették durván emberi alakjukat. – Kapcsold be újra – szólalt meg az egyik. – Majd ha elvégeztétek, amire megkértelek benneteket – mondta doktor Romany, és ingujjával megtörölgette a homlokát –, akkor elindítom. – Mit akarsz tőlünk? – Azt akarom, hogy holnap éjjel jelenjetek meg Londonban – a vérrel és szesszel lelocsolt máglyák szolgálnak majd jelzésként –, képzeljétek magatok elé ezt a játékszert és gondoljátok el, milyen lehet olyan sokáig nézni, ameddig csak kedvetek tartja. – Londonban? Egyszer már kértél minket erre. – 1666-ban, így igaz – bólintott Romany. – De akkor nem velem találkoztatok. Hanem Amenophis F… – Egy pár cipő volt. Honnan tudnánk különbséget tenni köztetek? – Azt hiszem, ez nem is fontos – motyogta doktor Romany némileg leforrázva. – De holnap éjszaka kell megtörténnie, értettétek? Ha rossz időben vagy rossz helyen hajtjátok végre a parancsomat, nem kapjátok meg a játékszert, de még csak nem is láthatjátok. A lángok nyugtalanul hajladoztak; a pontosság nem tartozott a yagok erényei közé. – S-s-soha többé nem láthatjuk? – kérdezte egyikük félig könyörgő, félig fenyegető hangon. – Soha – biztosította Romany. – Látni akarjuk, hogyan működik. – Rendben van. Amikor megérzitek a jelzésként elhelyezett máglyákat, azonnal jelenjetek meg a közelükben és lobbantsátok lángra az összeset. Azt akarom, hogy olyan vadak legyetek, mint még sohasem. – Olyan vadak leszünk, mint még sohasem – visszhangozta az egyik yag elégedett hangon. Romany válla megroggyant a megkönnyebbüléstől; letudta a dolog nehezebbik részét. Most már nem kellett mást tennie, csak türelmesen kivárni, míg a yagok eltűnnek, és valódi tűz lobog a máglyán. Nem hallatszott más hang, csupán a lángok zúgása, olykor-olykor egy elpattanó ág reccsenése, és a levelibékák motyogása, amikor észak felől fújt a szél. Aztán váratlan kiáltás harsant a tábor sötétségbe burkolózott pereme felől. – Hol lapulsz, Romany, vagy akárhogy is hívnak! Lépj elő, te mocskos gazember, már ha a varázserődért nem a bátorságoddal fizettél, te reszkető eunuch! – Jaaah! – kiáltotta az egyik yag, és ezzel egyidőben fényes lángnyelvvé alakulva ismét felöltötte emberszerű alakját. – A cipő egy reszkető eunuch! – Szikrák csaptak fel a máglya körül, mintha nevetés harsant volna. – Hohó! – harsogta egy másik. – Íjjá göndörhaj ki akarja oltani gazdánkat! Hát nem érzed haragja ízét?! – Talán ő majd elindítja nekünk a játékot! – csaholta egy harmadik, és a rendkívüli izgalomtól teljesen elvesztette emberi alakját. Doktor Romany riadt pillantást vetett a láthatatlan betolakodó irányába; tudatában volt a gyötrelmes bizonyosságnak, hogy a tűzelementálok kezdenek teljesen és katasztrofálisan kicsúszni az irányítása alól. – Richard! – üvöltötte. – Wilbur! A pokolba is, vigyétek ezt az embert a tábor déli részére és hallgattassátok el! 144

– Avo, raja – vinnyogta egy boldogtalan hang a sötétségből. – Ha lecsillapodnátok végre – dörögte Romany az elemen-tálok felé, akik immáron tüzes nyúlványokat sarjasztottak magukból minden irányba –, még egyszer elindítanám nektek a játékot. – Rendkívül dühös volt, de igazából nem is a behatoló bőszítette fel ennyire, hanem az, hogy a yagok látták az illetőt – sőt, korlátozott mértékben beláttak a gondolataiba is. – Várjatok egy kicsit – parancsolta az egyik lángoszlop a többieknek. – Cipő megint beindítja nekünk a játékot. – A lángok lassan és vonakodva visszanyerték emberi körvonalaikat. A tábor pereme felől nem hallatszott újabb kiabálás, és Romany megnyugodott egy kissé, gondolatai is kitisztultak a hirtelen válsághelyzet után. Amikor már majdnem teljesen visszanyerte az önuralmát, visszafordult a gépezethez. Már nyúlt volna a főkapcsoló felé, amikor Richard rontott be a tisztásra. A vén cigány szinte vicsorgott a rettegéstől, amiért ennyire közel kellett jönnie a yagokhoz, de azért egyenesen doktor Romanyhoz sietett és suttogni kezdett a fülébe. – A k-k-iabáló f-f-férfi, raja, maga a gádzsó lord! Romanynak megroggyant a válla; szédítő iramban kezdte elhagyni önbizalma maradéka, mint ahogyan jéghideg víz mossa le a lapról a friss tintát. – Byron? – suttogta, mert tökéletesen biztos akart lenni benne, hogy valóban legyőzték. – Avo, Byron az – motyogta Richard sietve. – Most másfajta ruhákat visel és két pisztolyt hozott egy ládikóban. Párbajozni akart veled, de megkötöztük. – A cigány fejet hajtott, majd rettegve eliszkolt a sátrak felé, a sötétségbe. Hát ez csődöt mondott, gondolta Romany kábultan, miközben keze ösztönösen kitapintotta a főkapcsolót. Biztosan találkozott valakivel, aki ismerte az igazi Byront – és bárki is volt az, felébresztette a férfit, megtörte a hatalmamat felette. Megpöccintette a kapcsolót, és pár pillanatig nem is eresztette el; a bábok megmozdultak, az éjszakai mezőn pedig szétáradt a helyzethez egyáltalán nem illő csilingelő zene. A yagok hajladozni kezdtek és felharsant az ordításuk, de Romany kikapcsolta a gépet. – Meggondoltam magam! – kiáltotta. – Még ma megkaphatjátok a játékot – felejtsétek el Londont. – A Mester szerint, gondolta leverten, London felégetése a brit pénzügyi összeomlás és a botrányos királygyilkosság nélkül, önmagában nem elegendő, mindössze félig-meddig meggyőző csapásnak számítana és csak kárba veszne az a rengeteg értékes előkészület. – Válj átok meg, amíg az embereim felpakolják a gépet egy szekérre és kiviszik az erdő széléig, mert ott, ööö, elfértek mindannyian és nyugodtan gyönyörködhettek benne. Hangjából minden érzelmet kiölt a csalódottság, bár a yagok úgy lobogtak, mintha lőporos hordók robbantak volna fel egymás után. – De most még csillapodjatok – mondta nekik Romany –, amíg itt vagytok a táborban. Bíijátok ki az erdőig. Figyeljetek rám, a pokolba is, különben nem kapjátok meg! Viszont kipróbálásra vár még az időutazás lehetősége, nyugtatta magát, miközben elindult megkeresni Richardot és Wilburt. Legalább nem teljes kudarcról kell majd beszámolnom. – Azok éjszaka bezárják a boltot – mondta immáron harmadszorra a kocsis. – Ebben teljesen biztos vagyok. De figyeljék ide, elviszem a Long Alley-be egy tenyérjóshoz, akit jól ismerek. – Köszönöm, nem kell – felelte Doyle, és kilökte a kocsi kisméretű ajtaját. Kipréselte rajta szálfatermetű alakját, és óvatosan lépett le az útra, mert a félig részeg kocsis elfelejtette behúzni a féket. Csípős volt az éjszaka, és a távoli cigánytábor sátrai mögött lobogó lángok látványa cseppet sem tette hívogatóbbá a környéket. – Mindegy, az lesz a legjobb, ha megvárom itten – mondta neki a kocsis. – Messzi van innen a Fleet Street, és errefelé ugyan nem fog másik járművet találni. – A ló türelmetlenül kapált a porban. – Nem, menjen csak. Majd visszasétálok. 145

– Hát, ha biztos benne… Akkor jó éjszakát. – Ostor csattant, aztán a kocsi imbolyogva és zörögve elindult visszafelé. Pár másodperccel később Doyle már a kövezeten kopogó paták hangját hallotta, és a jármű a Hackney Roadra kikanyarodva meglódult a látóhatár délnyugati részén izzó tompa fények, azaz a város irányába. Romany tábora felől halk hangokat sodort a szél. Byron valószínűleg már megérkezett, gondolta. A rőfös szerint jó félórával azelőtt távozott a boltból, hogy Doyle megérkezett volna; miután átöltözött, csak annyi ideig maradt, amíg megtudakolta, hol található a legközelebbi fegyverkovács. Mire Doyle megtalálta ezt az üzletet, addigra Byron már onnan is eltűnt; a lord Romany aranyainak nagy részén két párbajpisztolyt vásárolt. Ráadásul Doylenak meg kellett kérdeznie egy rendőrt, merre találja Romany táborát, Byron pedig ismerte az utat. Átkozott bolond, gondolta Doyle. Megmondtam neki, hogy pisztollyal mit sem ér az ilyen Romany-félék ellen. Két lépés után megtorpant. Egészen pontosan mit akarsz tenni? – kérdezte magától. Megmenteni Byront, ha még életben van? Erre való a rendőrség. Alkut kötni doktor Romanyval? Ó, remek; persze nem jönne rosszul, ha megtudnám az 1814-ben nyíló kapu pontos helyét, ahol majd Darrow emberei visszatérnek 1983-ba, mert akkor időben meglapulhatnék ott, hogy elkapjam valamelyikük kezét, mielőtt a hasadék még bezárulna – de ha Romany szerint én tudok valamit, amire neki szüksége van, egyszerűen elfog, és nem áll le velem alkudozni. Doyle megmozgatta a vállát és ujjait összefonva hatalmasat nyújtózott, megtornáztatva karizmait. Igaz, ez alkalommal nem lesz velem könnyű dolga, gondolta óvatos elégedettséggel. Kíváncsi vagyok, hogy érzi magát Kutyafejű Joe a régi testemben. Azt hiszem, neki nem kell aggódnia a kopaszodás miatt. Érezte, hogy ismét kezd rátörni a szédülés, ezért kurtán megrázta a fejét, nagyokat szippantott a csípős éjszakai levegőből és megindult előre. Óvatosan belopakodok a táborba és felderítem a terepet, gondolta. Körülszaglászok. Még csak közel sem kell mennem a sátrakhoz. Váratlan gondolat ütött szöget a fejébe, és megtorpant. Aztán rosszallóan elvigyorodott, és ismét elindult, de egy pillanat múlva megint megtorpant. Miért is ne? – tette fel magának a kérdést. Elég sok tébolyult dologról derült ki eddig, hogy igaz – egy próbálkozást ez is megér. Leült a fűbe, lehúzta a jobb csizmáját, és Kutyafejű Joe – vagy éppen Benner – bicskájával Íjaikat vágott a bőrbe a hátsó varrás mentén. Ezután lehúzta a harisnyáját, zsebéből előhalászta a hosszú óraláncot, rákötötte a csupasz bokájára és visszavette a csizmáját. A bicskával nem okozott nehézséget áthúznia a lánc végét a lyukon, amely most a földet söpörte a csizmasarok mögött. Felállt és folytatta útját a sátrak felé. *** A yagok egyre fényesebbé váltak, és dél felé, a sátrak irányába hajoltak. – Nézzétek azt a zavarodott embert – csilingelte az egyik. – Úgy jött, hogy azt sem tudja, mit akar. – Vagy azt, kicsoda valójában – tette hozzá egy másik élénk érdeklődéssel a hangjában. Doktor Romany dél felé pillantott, ahol Richard és Wilbur éppen egy lovat próbáltak befogni a szekér elé. Nem az ő elméjüket olvassák, gondolta. Biztosan a Byron káról van szó, akinek a fejében csak úgy nyüzsögnek az ellentmondásos emlékek és utasítások, és zavarodottság aurájába burkolják a férfit. Ha a lord érzelmei továbbra is ennyire felzaklatják az elementálokat, szólok Wilburnak, hogy kólintsa fejbe – vagy akár végezzen vele; nincsen már rá szükségem.

146

*** Doyle érezte az elméjében fel-felpislákoló betolakodókat – mintha pajkos kedvű gyermekek szabadultak volna be a nyitva felejtett könyvtárajtón, hogy végigsimítsák a borítókat és szájtátva bámulják a könyveket. Megint megrázta a fejét, hátha attól kitisztul. Mit is akarok csinálni? – merengett. Ó, hát persze – át kell kutatnom a tábort, hátha megtalálom azt a remek játékot… nem! Byront és Romanyt. De akkor miért jutott eszembe az, hogy játék? – tűnődött idegesen. Csodálatos, bonyolult játékszer, a vékony ösvényeken apró emberkék meg lovak mozognak… izgatottan dobogott a szíve és legszívesebben tűzgolyókat hajigált volna a sötétségbe burkolózó mezőre… – Jaaahhl – harsant fel valahol előtte a különös, dübörgő ordítás, és ugyanabban a pillanatban felragyogtak a lángok a sátrak mögötti területen. A távolból emberi hangot sodort a szél: – Richard! Csipkedd magad! Bármi is történik ott, gondolta Doyle, valószínűleg alaposan leköti mindannyiuk figyelmét. Sietve meglódult előre, összegörnyedve rohant előre, aztán lekucorodott egy szélesebb sátor mögé és onnan figyelte a tüzet; elégedetten nyugtázta, hogy még csak nem is liheg. A pislákoló, idegen érzés ismét végigsimított az elméjén, és valahol vad, robajló hang harsant: – Az új teste jobban fut! Istenem, gondolta Doyle, és tenyere hirtelen nyirkos lett az izzadtságtól, valami olvassa az agyamat! – Ne törődjetek vele! – ordította a hang, ami a zúgó, dübörgő lárma mellett emberinek tűnt. – Meg van kötözve! Ha kell a játékszer, csillapodjatok le! – Cipő egyáltalán nem vicces már – dalolta az egyik nem emberi hang. El kell tűnnöm innen, gondolta Doyle; felpattant és elindult vissza, az út felé. – Richard! – kiáltotta az emberi hang, ami valószínűleg doktor Romany-é lehetett. – Szólj Wilburnek, hogy maradjon a… maradjon Byronnal, és hajéit adok, végezzen vele! Doyle tétovázott. Nem tartozom neki semmivel. Jó, meghívott ebédre és adott néhány aranyat… A pokolba is, az alapvetően Romany pénze volt… Mindegy, neki sem lett volna muszáj segítenie rajtam… De figyelmeztettem, hogy ne jöjjön vissza a táborba… Végtére is nem lesz semmi baja – csak 1824-ben hal meg… mármint az általam ismert történelem szerint… igaz, akkor 1810-ben nem lehetne Londonban sem. Na mindegy, azt hiszem, inkább figyelemmel kísérem az eseményeket. Néhány lépésnyire jobbra buján zöldellő, öreg vadgesztenyefa állt, amelyhez több sátrat erősítettek. Doyle fürgén a fatörzs mögé surrant. Felnézett, és rögtön kiszúrt egy ágat, ami talán elbírja majd a súlyát, aztán nekirugaszkodott és felhúzódzkodott. A jobb sarka mögött lógó lánc a levegőben lengett, és már nem ért hozzá a talajhoz. *** – Eltűnt! – süvöltötte az egyik yag megdöbbenéstől rikácsoló hangon. – Wilbur! – harsogta Romany. – Byron ott van még? Öntudatánál van? – Avo, raja! Akkor viszont kiről beszél a yag? – töprengett Romany. Csak nem egy idegen ólálkodik errefelé? Ha így is van, valószínűleg elmenekült. Richard riadtan összegörnyedve a village Bavarois mellé állt a szekérrel, aztán leugrott a bakról és a masinához lépett. 147

– Fel tudod tenni a szekérre egyedül? – kérdezte Romany idegesen. – N-n-nem h-h-hiszem, raja – dadogta Richard, aki mindvégig vigyázott, nehogy egy pillantást is vessen a háborgó tűzóriásokra. – Azonnal el kell tüntetnünk őket a táborból. Wilbur! Öld meg Byront és gyere ide! Richard arca megvonaglott. Élete során maga is végzett néhány emberrel, de minden alkalommal elkeseredett, forróvérű és nagyjából kiegyenlített küzdelemben tette; és a rákövetkező órák iszonyodó borzongását és hányingerét csak azért volt képes kibírni, mert tudta, ha nem így tett volna, ő marad ott holtan. Szomorúan tudatosult benne, hogy egy megkötözött ember hidegvérű kivégzését nem csupán végrehajtani nem bírja, hanem végignézni sem. – Várj, Wilbur! – süvöltötte, és amikor a felbőszült Romany megpróbálta megragadni, határozott mozdulattal előreugrott, aztán egyetlen mozdulattal a helyére lökte a játék kapcsolóját – és reccsenve kettétörte. *** Mihelyst Doyle meghallotta doktor Romany Wilburnek címzett parancsát, azonnal végigkúszott az egyik majdnem vízszintes ágon, abban a reményben, hátha innen megláthatja ezt a Wilburt és fejbe kólinthatja valamivel, de megint nem vette számításba új teste súlyát – az ág, amely régi teste alatt legfeljebb megreccsent volna, nagy ívben meghajlott, sikolyra emlékeztető hangon felnyögött, majd hangos recsegés-ropogással letörött a fatörzsről. A súlyos faág utasával együtt átszakította a lenti sátor tetejét és ripityára tört minden törékeny holmit, ami a cigányok konyhájában csak tároltak; a pusztítás és a földet érés zaját fazekak, kanalak és serpenyők csörömpölése festette alá, aztán hamarosan a felcsapó tűz lángjai világították meg belülről a még mindig hullámzó sátorponyvát. Doyle összegömbölyödve kibukfencezett az összerogyni készülő sátor alól. A tábor mögött lobogó magas lángnyelvek úgy zúgtak és hajladoztak, mintha egy benzinkút gyulladt volna ki arrafelé, és Doyle meggyőzte magát, hogy az előbb, odafent bizonyára csak képzelődött, amikor úgy látta, hogy a lángnyelveknek emberi alakjuk van. Riadtan és futásra készen felpattant, és amint a bokájára tekert óralánc hozzáért a talajhoz, ismét megérezte az agyában a kíváncsian felpislákoló érintéseket, és valahol felsüvöltött az egyik nem emberi hang. – Itt van újra! – Hahó! – harsogott egy hasonló hang. – Brendan Doyle! Gyere, nézd meg a játékunkat! – Itt van Doyle? – hallotta doktor Romany ordítását. – Jaaah! – dübörögte valami olyan mély hangon, hogy még Doyle fogai is belesajdultak, és az egyik vízszintes lángoszlop hihetetlen módon kilenc méter hosszúságra kinyúlva lángoló fáklyává változtatta az egyik sátrat. A ponyva alól szétszaladó cigányok ordításán túl mintha vékonyan csilingelő zongora- és harmonikaszó hallatszott volna. A tűz felől doktor Romany közeledett; rugós cipőin egyensúlyozva olyan fürgén mozgott, akár egy bogár. Vadul pillantgatott körbe-körbe, de amikor a lángoló konyhasátor mellett megpillantotta Doyle-t, megtorpant. – Hát te meg ki vagy? – zihálta, aztán felhorkantott. – Kit érdekel? – A verítékes arcú, lihegő varázsló széttárt ujjakkal a lobogó máglya felé emelte az egyik kezét, mintha onnan merítene magának erőt, a másik keze mutatóujjával pedig Doyle felé bökött. – Pusztulj! – parancsolta. Doyle szívét és gyomrát hideg marok szorította görcsbe, de egy pillanat múlva érezte, hogy az érzés jeges patakká olvad, jobb lábszárán keresztül végigzúdulva eléri a bokáját, majd eltűnik a talajban. Romany döbbenten meredt rá. 148

– Ki a pokol vagy te? – motyogta, és hátralépett. Az övéhez nyúlt és hosszú csövű, kovás pisztolyt húzott elő. Doyle teste mintha magától reagált volna – elrúgta magát a talajtól, és nyújtott lábbal csapódott neki Romanynak; sarka mint dugattyú vágódott a kopasz varázsló mellkasának. A férfi szabályosan elrepült, teste két méterrel távolabb ért földet. Doyle még a levegőben kilazította izmait, és guggolva landolt a fűben; baljával már a levegőben elkapta az elejtett pisztolyt. – Raja? – hallatszott egy hang a hátuk mögött. – Most megöljem Byront vagy ne? Doyle megpördült, és az egyik közeli sátor ajtajában megpillantott egy csupasz pengét szorongató cigányt. A férfi végre észrevette a földön hánykolódó varázslót, és azonnal eltűnt a ponyva mögött. Doyle két hosszú szökkenéssel letudta a sátortól elválasztó távolságot, és még időben csapta félre a sátorlapot ahhoz, hogy lássa a Byron torkának szegeződő kést. A lord szorosan összekötözve, felpeckelt szájjal hevert a földön. Mielőtt Doyle-ban tudatosult volna, hogy egyáltalán lőni akar, karját már fel is rántotta a visszarúgás, és a füstfelhőn keresztül látta a sátor hátsó falának tántorodó cigányt, akinek vér fröcskölt a halántékán tátongó lyukból. Doyle füle még csengett a lövés robajától, de már meg is lódult, kikapta a halott kezéből a kést, aztán felegyenesedve Byronhoz lépett és elfűrészelte a köteleket a csuklóján meg a bokáján. A fiatal lord kitépte a szájából a pecket. – Ashbless, az életemmel tartozom önnek… – Tessék. – Doyle Byron kezébe nyomta a kést. – Legyen óvatos, ma éjjel hihetetlen veszélyek leselkednek ránk. – Aztán kirontott a sátorból, hogy addig csapjon le Romanyra, amíg az védtelenül fetreng a földön – de a varázsló eltűnt. A sátrak többsége már lángokban állt, és Doyle tétovázva próbálta megtalálni a legbiztonságosabb menekülési útvonalat. Aztán majdnem könnybe lábadt a szeme, amikor megpróbálta felfogni, mit is lát valójában – mert ha nem az ő látásával van baj, • akkor bizony két – nem, három! – legalább kilenc méter magas, lángokban álló embert lát, akik fürgén, sőt, vidáman szökellnek a füvön az út felé. Egy pillanat múlva újabb kettő követte őket, cikázva, akár két üstökös, legalábbis Doyle-nak úgy tűnt. Valószínűleg a tábor északi részén kell kimenekülnünk innen, ráadásul átkozottul gyorsan, gondolta, de amikor megfordult, ott is csak a lángoló alakokat látta. Istenem, szisszent fel, bármik is legyenek ezek, körbe-körbe futkároznak a tábor körül! Ismét megpördült, és azonnal tisztában volt két dologgal: először is túl sok lángoló alak van, másodszor pedig olyan gyorsan száguldoznak, hogy senki sem lehet képes kijutni ebből a körből; sőt, a tüzes hurok egyre szorosabbra húzódott a sátrak körül. Ezeket a micsodákat Romany hívta elő, gondolta Doyle elkeseredetten, és ha képes visszaküldeni őket, én szívesen rábeszélem – vagy a karját tekergetem meg, vagy a nyakát. Itt kell lennie valamelyik sátorban. Doyle futva megindult a legközelebbi sátor felé; árnyéka szilánkokra hasadva kavargott körülötte. folytatása következik

149