Tom Rob Smith - A 44. Gyermek

Tom Rob Smith

A 44. GYERMEK

Európa Könyvkiadó Budapest, 2009

Fordította SALIGA ZSUZSANNA Tom Rob Smith: Child 44. Simon and Schuster, London, 2008 Copyright © Tom Rob Smith 2008 Hungarian translation © Saliga Zsuzsanna, 2009 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató Tördelte a Kopf Bt. Nyomta a Kinizsi Nyomda Felelős vezető Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2009-ben Felelős szerkesztő Gy. Horváth László A kötetet Fábián István tervezte Készült 26.73 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 8809 0 www.europakiado.hu

Szüleimnek

SZOVJETUNIÓ CSERVOJ FALU, UKRAJNA 1933. január 25. Miután Marija eldöntötte, hogy feladja az éhhalál elleni harcot, a macskájának se adott enni többé, és az állat kénytelen volt egyedül gondoskodni magáról. Már így is sokkal tovább etette, mint ahogy a józan ész engedte volna. A falu lakói régóta arra kényszerültek, hogy megegyék a csapdába ejtett egereket és patkányokat. Nem sokkal ezután a macskák, majd a kutyák következtek. De ez az egy macska megmaradt, mert Marija a házában rejtette el. Hogy miért tartotta meg? Valami olyasmit jelentett a számára, hogy van egy élőlény, akit szerethet és védelmezhet, akiért érdemes folytatnia a mindennapi túlélésért vívott küzdelmet. Megfogadta, hogy amíg képes rá, hogy ennivalót szerezzen, addig a macskáról is gondoskodni fog. De a mai napon semmi ehetőt nem talált. Már a cipőjét is összevagdosta, hogy a forró vízbe dobott bőrcsíkokból, céklából és csalánból valami ételfélét készítsen. Az összes gilisztát felkutatta már a kertben, és a fák kérgéből is megpróbálta kinyerni a tápláló nedveket. Ma reggelre már olyan lázas, önkívületi állapotba került, hogy a hokedli lábát kezdte harapdálni, és addig rágcsálta, míg a szilánkok véresre nem sebezték az ínyét. A macska mindezt látva az ágy alá menekült, ahonnan nem is volt hajlandó előbújni többé. Ez volt az a pillanat, mikor Marija inkább a halált választotta, hiszen nem volt már mit ennie, és lám, még szeretett kedvence is menekül előle.

Éjjel akarta szabadon engedni az állatot, arra gondolva, hogy a sötétben talán nagyobb esélye lesz, hogy észrevétlenül elérje az erdőt. Ha mégis meglátják, úgyis azonnal üldözőbe veszik. Marija már a halálán volt, de a gondolat, hogy megölhetik a macskáját, így is nagyon megviselte. Csak az a tudat vigasztalta, hogy a macska látványa olyan meglepetést okozna, amire igazán nem számít senki. Hiszen a falubeli felnőtt férfiak már rögöket majszoltak abban a reményben, hátha akad bennük hangya vagy rovar, a gyerekek meg a lótrágyában kutattak, bizakodva, hogy megemésztetlen növényi magvakat találnak benne, az asszonyok pedig hajba kaptak a csontokon, így – ebben Marija biztos volt – senki sem sejtheti, hogy egy macska még életben van. Pavel nem akart hinni a szemének. Egy esetlen, vézna, zöld szemű, fekete foltos macska volt előtte. Igen, semmi kétség. Éppen tűzifának valót gyűjtött, mikor meglátta, amint kihajítják a macskát Marija Antonovna házából, aztán tovább figyelte, ahogy az állat a behavazott úton át az erdő felé igyekszik. A fiú még a lélegzetét is visszatartotta, óvatosan kémlelt körbe, de nem volt más szemtanú. Az ablakok sötéten derengtek a kihalt környéken. Néhány kéményből gyenge füst kígyózott, ennyi jelezte csupán, hogy van még némi élet a házakban. Úgy tűnt, mintha a falut betemető hó az életet is kioltotta volna. A hótakaró érintetlenül terpeszkedett mindenfelé, alig lehetett lábnyomot vagy valami ösvényt kivenni rajta. A nappalok éppen olyan csöndesen teltek, mint az éjszakák. Senki sem kelt fel reggelente, hogy munkába induljon, az utcán se játszottak már gyerekek. Mindenki visszahúzódott a házába, a családok összebújtak az ágyakon, besüppedt szemük hatalmasnak látszott, bőrük vékonyra ráncosodott. A

felnőttek kezdtek úgy kinézni, mintha gyermekek volnának, a gyermekek pedig koravének lettek. Legtöbbjük már teljesen feladta a reményt, hogy valami élelemhez juthat. Ilyen körülmények között egy macska megjelenése olyan csodának számított, mintha egy régen kihalt állatfaj bukkant volna fel újra. Pavel behunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni, mikor is evett utoljára húst. Mikor kinyitotta a szemét, a nyála is kicsordult. Hagyta, hadd folyjon, majd letörölte a vékony csíkot a kezével. Az iménti felfedezéstől izgatottan a földre dobta a tűzifát, es hazarohant. Azonnal meg akarta osztani a nagyszerű hírt édesanyjával, Okszanával. Okszana gyapjútakaróba burkolózva gubbasztott a széken, és a padlót bámulta. Igyekezett megőrizni a nyugalmát, hogy ezzel is tartalékolja az erejét, közben azon töprengett, hogyan lesznek képesek túlélni a telet. Állandóan ezen őrlődött, nemcsak nappal, de éjjel is, mialatt nyugtalanul hánykolódott. Egyike volt azon keveseknek, akik még nem adták fel a küzdelmet. Amíg a fiai mellette vannak, nem is adja fel! Az eltökéltség azonban kevés lett volna, rendkívüli óvatosságra is szüksége volt: jól tudta, hogy a felesleges erőkifejtés olyan nagy kimerültséggel jár, amely elkerülhetetlenül halálhoz vezet. Pár hónappal ezelőtt a szomszédban lakó barátjuk, Nyikolaj Ivanovics elkeseredésében betört egy állami tulajdonban lévő magtár területére. Hiába várták vissza. Másnap reggel Nyikolaj felesége és Okszana együtt indult a keresésére. Az út szélén találták meg a holttestét: felfúvódott a halála előtti percekben magába tömött nyers magvaktól. Éhen halt a hazafelé vezető úton, a hátán feküdt, mint egy sokadik hónapban lévő terhes asszony, de a hatalmas, boltozatos has alól csontvázszerű test látszott ki. A feleség egyre csak sírt, miközben Okszana kiürítette a

halott zsebeit, igazságosan elosztva kettejük közt a talált magvakat. Hazafelé az özvegy mindenkinek elpanaszolta, hogy mi történt. De az emberek sajnálat helyett inkább irigységet éreztek: mindenki arra a pár maroknyi értékes magra gondolt, amihez a férje halála révén jutott. Okszana ostobaságnak tartotta ezt a közlékenységét, hiszen könnyen bajba sodorhatta volna mindkettőjüket. Rohanó lépések zaja riasztotta fel gondolataiból. Csak akkor fut így valaki, ha fontos dolog történt. Félve állt fel. Pavel rontott a szobába, és elfúló hangon közölte: – Anya, láttam egy macskát! Okszana a fiához lépett, és megfogta a kezét. Meg akart győződni róla, hogy a fiú nem képzelődik: hiszen az éhség néha különös dolgokat okoz. De Pavel arcán semmi nyoma nem volt zavarodottságnak. Tekintete tiszta, arckifejezése komoly maradt. Még csak tízéves, de már kész férfi. A körülmények arra kényszerítették, hogy idejekorán lépjen át a felnőttkorba. Az apja minden valószínűség szerint már halott volt – vagy ha nem volt is az, számukra már meghalt. Nemrég elindult Kijevbe abban a reményben, hogy akárhogyan is, de ennivalót szerez családjának. Nem jött vissza, és Pavel hamar megértette, hogy hiába is várják hazatértét. Anya és fia így egymás támaszai és társai lettek, és Pavel fennhangon megesküdött, hogy ő győzelmet arat majd abban, ahol apja eredménytelen volt: élelmet szerez, és biztosítja, hogy a családja életben maradjon. Okszana megérintette fia arcát. – Meg tudod fogni? Pavel büszkén elmosolyodott. – Persze, csak egy csont kell hozzá. Okszana a befagyott tóhoz ment, a hó alól kikotort egy követ, a sáljába bugyolálta, nehogy zajt csapjon,

majd egy kis léket ütött. Aztán eldobta a követ, és a szilánkosra repedt jég közt a fekete, fagyos vízbe nyúlt. Nehezen kapkodta a levegőt a nagy hidegben. A keze már egészen elzsibbadt, mikor egy hirtelen mozdulattal elérte a talajt, és az iszapba markolt. Félt, hogy nem találja meg, amit keres, ezért egészen a lék széléhez hajolt, karját belemerítve jobbra és balra tapogatózott, mígnem karja szinte teljesen érzéketlenné vált. Végre egy üveghez értek az ujjai. Nagyon megörült. Megragadta az üveg nyakát, és kirántotta a kezét a vízből. Látta, hogy bőre sötét lett, mintha erősen beütötte volna, de most nem törődött ezzel, csakis a kezében tartott, szurokpecséttel lezárt palack érdekelte. Amint letörölte a faláról az iszapot, jól kivehető volt, hogy az üveg apró állati csontokkal van tele. Mikorra hazaért, nagyfia már felszította a tüzet. Okszana a láng fölé tartotta a pecsétet, a szurok sűrű, nyúlós sár gyanánt csöpögött a parázsra. Pavel dörzsöléssel igyekezett felmelegíteni anyja kékre fagyott karját, hogy helyreálljon a vérkeringés. Okszana élvezte ezt a gyengéd gondoskodást, szerette volna, ha eltart még egy darabig, mégis zsörtölődni kezdett, hogy igazán nem kell ekkora hűhót csapni. A fiú elértette, és tovább melengette anyja karját. A pecsét eközben teljesen megolvadt, Okszana lefelé fordította az üveget, és kissé megrázta. Kiszedegette az előcsúszó csontdarabkákat, és a fia elé tartotta. Pavel a legnagyobbat választotta ki. Már éppen indulni akart, mikor az anyja utána szólt: – Vidd az öcsédet is. Pavel ezt nem tartotta jó ötletnek. Az öccse ügyetlen és lassú. Különben is ez az ő ügye, ő látta meg a macskát: neki egyedül kell megfognia. Ez lehetne az ő nagy hőstette.

– Andrejt is vidd! – parancsolt rá újra az anyja, és egy másik csontot is a kezébe nyomott. Andrej már majdnem nyolcéves volt, és nagyon szerette a bátyját. Ritkán mehetett ki a házból, idejét többnyire a hátsó szobában töltötte, ahol mindhárman együtt aludtak. A házi készítésű kártyájukkal szeretett játszani a legjobban. A lapocskák nagy papírkartonokból voltak kivágva, és kettesével egymáshoz ragasztva. Még az apjuk készítette – búcsúajándéknak szánta –, mielőtt elment volna Kijevbe. A többiekkel ellentétben Andrej még mindig visszavárta az apját. Senki nem mondott neki olyasmit, hogy hiába várakozik, de észrevette, hogy egyre ritkábban esik szó a családfőről. Amikor nagyon hiányzott neki az apja – és ez gyakran előfordult –, szétterítette a kártyákat a padlón, gondosan különválogatva a lapocskákat rajzolat és számozás szerint. Biztos volt benne, hogy ha hiba nélkül ki tudja rakni az összes lapot, akkor apja visszatér hozzájuk. Mi másért adta volna ezt a kártyát, mikor elment? De még a kártyánál is jobban szerette azt, ha együtt játszhatott a bátyjával, ám Pavelnek mostanában soha nem volt ideje a játékra. Állandóan az anyjuknak segített, és csak hébe-hóba, az esti lefekvés előtt foglalkozott vele egy kicsit. Pavel lépett be a szobába. Andrej elmosolyodott, azt remélve, most végre játszhatnak egy kicsit, de mikor a bátyja leguggolt mellé, egyből összesöpörte a kártyát. – Tedd most el ezeket, kimegyünk. Hol van a bocskorod? – Az ágy alatt. – Vedd fel. Andrej szófogadóan bemászott az ágy alá, hogy előkotorja a bocskort: nem volt ez más, mint két, traktorgumiból hasított vastag szíj és jó néhány rongydarab, amelyeket madzagokkal erősítettek

egymáshoz, ez szolgált most nekik lábbeliként. Bátyja segített szorosra kötni a madzagot, közben azt magyarázta, hogy talán ma este újra húst esznek, de csak akkor, ha pontosan azt teszi, amit ő mond. – Hát apa visszajön? Ennivalót is hoz? – Nem, nem jön vissza. – Eltűnt, ugye? – Igen. – Akkor ki hozza a húst? – Mi magunk szerezzük. Andrej tudta, hogy Pavel ügyes vadász. Izgatott lett, büszkeség töltötte el, hogy most őt is magával viszi. Már kint jártak a hóban, és Andrej nagyon vigyázott, hogy el ne essen. Gyakran megbotlott, és rossz helyre lépett, mert mindent elmosódottnak látott maga körül. Csak a hozzá egészen közel eső dolgokat volt képes tisztán kivenni. Emiatt mindenki ügyetlennek gondolta. Ő pedig azt hitte, hogy mások is ugyanolyan homályosan látják a környező világot, ahogy ő. Persze tudta, hogy vannak, akik messzire is remekül látnak, de ezt azzal magyarázta, hogy ezek az emberek bizonyára okosabbak vagy gyakorlottabbak nála, olyat tudnak, amit neki még ezután kell megtanulnia. Elhatározta, hogy ma éjjel ő is helytáll, és nem ügyetlenkedi el a dolgot. A remény, hogy kivívhatja a bátyja elismerését, sokkal fontosabb volt a kisfiú számára, mint az, hogy ma talán újra húst ehet. Az erdő szélénél Pavel megtorpant, lehajolt, és szemügyre vette a macska lábnyomait a hóban. Andrej úgy vélte, hogy a bátyja nagyon ügyes ezekben a dolgokban. Áhítattal figyelte a mozdulatait, leguggolt mellé, és nézte, ahogy Pavel megérinti az egyik nyomot. Andrej semmit sem tudott a nyomokról és a vadászatról. – Erre ment a macska?

Pavel bólintott, és a fák közé tekintett. – Halványodnak a nyomok. Bátyját utánozva Andrej is körberajzolta ujjával a mancs nyomát. – Ez mit jelent? – Elég sovány macska, látod, alig süppedt be a hóba. Nem lesz egy nagy lakoma. De ha éhes, talán besétál a csapdánkba. Andrej próbálta megérteni a hallottakat, de – ahogy máskor is – újból elragadták kavargó gondolatai: – Bátyó, mondd csak, ha kártya lennél, melyik lap szeretnél lenni? – Te meg miről beszélsz? – Ha kártya lennél: ász lennél, esetleg király, vagy pikk? Vagy talán szív? – Ez afféle gyerekes kérdés. Most azt akarom, hogy inkább rám figyelj. Andrej megbántódva hajtotta le a fejét. Pavel sóhajtott. – Ha válaszolok, megígéred, hogy csöndben maradsz? – Megígérem. – Soha nem kapjuk el a macskát, ha folyton beszélsz és elriasztod. – Csöndben leszek, megígérem. – Szóval, ha kártyalap lennék, alighanem a bubi lennék, tudod, az a lovag, a karddal. Most pedig, ahogy megígérted, egyetlen szót se! Andrej bólintott. Pavel felállt, és mindketten beléptek a fák közé. A kisfiúnak úgy tűnt, már nagyon régóta gyalogolnak az erdőben, több órája – bár az időérzéke nem volt a legjobb. A hó meg-megcsillant a holdfényben, és Andrej úgy látta, hogy Pavel most már nehezebben követi a nyomokat. Már mélyen benn jártak az erdőben, sokkal messzebb, mint amerre Andrej valaha

is megfordult. Gyakran futnia is kellett, hogy le ne maradjon. Nemcsak a hasa, a lába is fájt. Nagyon fázott, és éhes is volt, arra gondolt, ha otthon marad, legalább a lába nem fájna. A bocskor madzagja is meglazult, a rongyok szétcsúsztak, már a talpán érezte a hó hidegét. Nem mert szólni, hogy álljanak meg egy kis időre, amíg megigazítja Hiszen megígérte, hogy csöndben marad – nem szólt hát egy szót sem. Ahogy a hó szétáztatta a rongyait, zsibbadni kezdett a lába. Hogy a figyelmét elterelje, egy kis faágat tört magának, azt kezdte el rágcsálni, a fogain, a nyelvén érezve a fakéreg durva felszínét. Mindenkitől úgy hallotta, hogy a fakéreg csillapítja az éhséget, okos dolognak tartotta hát, ha ezt most ő is kipróbálja. Bátyja hirtelen jelzett neki, hogy ne mozduljon. Andrej megállt, a fogain még látszott a fakéreg barnás nyoma. Pavel lekuporodott, öccse híven utánozta a mozdulatot, majd az erdő felé meregette a szemét, hogy megtudja, mit láthatott a bátyja. Hunyorgott, hogy jobban kivehesse a fák körvonalait. Pavel lélegzet-visszafojtva figyelte a macskát, és mintha az állat is őt nézte volna apró, zöld szemeivel. Vajon mire várt, miért nem szaladt el rögtön? Marija házában olyan elszigeteltségben élt, nem tapasztalhatta még, hogy az emberektől félni is lehet. Pavel óvatosan előhúzta a kését, apró vágást ejtett az ujjbegyén, és kiserkenő vérével bekenegette a csontdarabkát. A másik csalival – Andrejnél egy patkány koponyacsontja volt – is így tett, nem akarta ezt a műveletet az öccsére bízni, nehogy zajt csapjon és elriassza a macskát. Mikor a csalik elkészültek, a fiúk csendben megfordultak, és egymással ellentétes irányba indultak. Pavel korábban már részletesen elmagyarázta az öccsének a teendőket, így most nem volt szükség szavakra. Mikor egy kissé eltávolodtak

egymástól – a macskát így közrefogták –, letették maguk mellé a véres csontokat. Pavel az öccsét figyelte, nehogy az rosszul csináljon valamit. Andrej mindent szépen elrendezett a csapda körül, ezután elővett a zsebéből egy hosszú zsineget, melyre Pavel már korábban hurkot kötött. Most mindössze annyi dolga volt, hogy a hurkot ügyesen a patkánykoponya köré helyezze. Így is tett, majd amennyire a zsineg engedte – hátralépett, és hasra feküdt, súlya alatt csak úgy ropogott a hó. Megkezdődött a várakozás. Most, a földön fekve ébredt rá, hogy magát a csapdát is alig látja, megint csak foltokat tud kivenni. Kicsit megszeppent, és abban reménykedett, hogy a macska majd a bátyja felé indul. Pavel biztosan nem hibázza el, elkapja a macskát, akkor végre hazamehetnek, és ehetnek valamit. Ideges volt és fázott, a keze is remegni kezdett, hiába próbálta megtámasztani. Ekkor észrevett valamit: egy fekete alak körvonalait, amint feléje közeledik. A macska bizonyára megérezte a vérszagot. Ahogy ott feküdt, leheletétől megolvadt a hó, vékony patakocskák folytak az arca felé, majd végig a teste mellett. Azt szerette volna, ha a macska az ellenkező irányba, a bátyja felé indul, de ahogy a fekete folt egyre közeledett hozzá, semmi kétsége nem maradt: a macska pont erre tart. Ha most meg tudná fogni ezt a macskát, nagyot nőne Pavel szemében, biztosan többet játszana vele, és ezután nem haragudna rá. Mikor erre gondolt, úgy megörült, hogy rögtön elmúlt a félelme, inkább izgatott lett. Igen, ő lesz az, aki megfogja ezt a macskát! Megöli, és ezzel mindenkinek bizonyít. Hogy is mondta Pavel? Nem szabad túl hamar megrántani a zsineget. Ha a macska megijed, nem sikerül a dolog. Nem is akarta elkapkodni, hiszen azt sem tudta pontosan, hol van a macska, ezért még várt, hogy

biztos lehessen a dolgában. Már egészen jól látta az állat fekete bundáját és a lábait. Most még vár egy kicsit, még egy kicsit... Hirtelen a bátyja pisszegésére lett figyelmes: – Most. Andrej pánikba esett. Jól tudta, mit jelent, ha ilyen hangon szólnak hozzá: biztos megint elrontott valamit. Erősen hunyorgott, mire meglátta, hogy a macska pont a hurok közepén áll. Megrántotta a zsineget. Elkésett. A macska megriadt, és arrébb ugrott. A csapda üres volt, a macska elszaladt. Andrej maga felé húzta a zsineget, áhítatosan remélve, hogy az állat valamiképp mégis ott lesz a végén. Mikor keze az üres hurokhoz ért, elpirult szégyenében. Olyan düh fogta el, hogy azonnal a macska után akarta vetni magát, és meg akarta fojtani, agyon akarta ütni. Mégsem mozdult, mert látta, hogy a bátyja is fekve maradt. Már megtanulta, hogy mindig a bátyját utánozza, ezért most is így tett. Nagy nehezen kivette, hogy az állat most a bátyja csapdája felé oson. Pavel mérges volt ugyan öccse ügyetlensége miatt, de hamarosan izgatott lett, mert észrevette, hogy a macska most elővigyázatlanul őfelé tart. A várakozásban még a hátizmai is megfeszültek. Az állat megérezte a vér szagát, és éhsége erősebbnek bizonyult az óvatosságánál. Tétován meg-megállt, felemelt manccsal figyelt és várakozott. Pavel a lélegzetét is visszafojtotta: megmarkolta a zsineget és várt, némán buzdítva magában a macskát: Gyere csak, gyere... A macska előreugrott, és bekapta a csontot. Pavel tökéletesen időzítve rántotta meg a zsineget. A macska mellső lába a hurokba került. A fiú felugrott, még egyet rántott a zsinegen: a hurok megszorult, és a macska a földre kényszerült. Próbált kiszabadulni, de már nem tudott. Szörnyű visításokat hallatott: olyan hangosan, mintha egy jóval nagyobb testű állat

küzdene az életéért. A havon dobálta magát, hátát felgörbítve vergődött a hurokban. Pavel aggódni kezdett, hogy a vékony, kopottas zsineg csomója nem fog kitartani. Megpróbált közelebb húzódni, de a macska elrántotta magát: már nem érhette el. Odakiáltott az öccsének: – Öld meg! Andrej már jó ideje nem mozdult, nem akart megint hibázni. Most azonban utasítást kapott a bátyjától. Felugrott, előrerohant, de rögtön el is botlott, és arcra esett. Ahogy kidugta az orrát a hóból, pont előtte volt a macska: sziszegve, prüszkölve vonaglott a hurokban. Andrej félt, hogy elszakad a zsineg, és ha a macska kiszabadul, a bátyja soha nem bocsátja meg neki. Pavel rekedten, kétségbeesetten kiabált: – Öld meg! Öld meg! Öld már meg! Andrej feltápászkodott, majd anélkül, hogy pontosan tudná, mit is csinál, előreugrott és a hánykolódó macskára vetette magát. Azt remélte, hogy ettől végre elpusztul az állat. De most, ahogy rajta feküdt, érezte, hogy az még él, ott rángatózik a hasa alatt, és összevissza karmolja ócska, liszteszsákokból összetákolt kabátját. Vigyázva, nehogy a macska kiszökhessen, hátranézett, esedezve kérte Pavel segítségét. – Ez még mindig él! A bátyja odarohant, térdre bukott, és benyúlt az öccse teste alá, el is érte a macskát, de az megharapta. Gyorsan visszarántotta a kezét, és – vérző ujjával mit sem törődve – a másik oldalra mászott, ott próbálkozott újra, s ezúttal sikerült is elkapnia az állat farkát. Majd lassan araszolni kezdett az ujjaival a fej irányába: ez volt az a mozdulat, amivel szemben a macska már tehetetlen volt.

Andrej nem mozdult, érezte, hogy most dől el a harc, bátyja keze egyre közelebb ért a macska fejéhez. Az állat – vesztét érezve – majd megőrült a félelemtől, mindenbe beleharapott, amit csak ért: a kabátba, az alatta levő hóba is. Ezt a félelmet Andrej is érzékelte, hiszen az állat ott remegett a hasa alatt. Bátyját utánozva most ő kiáltott: – Öld meg! Öld meg! Öld meg! Pavel megragadta az állat nyakát. Egy percig mindkét fiú mozdulatlanul feküdt, mélyeket lélegeztek. Pavel feje az öccse hátán nyugodott, keze még mindig a macska nyakát markolta. Végül kihúzta a kezét, és felállt. Andrej mozdulni sem mert, még mindig a hóban feküdt. – Most már felállhatsz. Felállhat és csatlakozhat a bátyjához. Büszke lehet, nem okozott csalódást, teljesítette a feladatát. Bátyja keze után nyúlt, és felállt. Ha ő nem segít, Pavel nem tudta volna egyedül megfogni a macskát! A zsineg már majdnem elszakadt, a macska pedig megszökött volna, ha ő nincs ott. Andrej mosolyogni kezdett örömében, aztán már kacagott, tapsikolt, táncra is perdült. Olyan boldognak érezte magát, mint még soha. Ők ketten most már egy csapatot alkotnak. Bátyja megölelte, majd együtt szemügyre vették a zsákmányt: egy sovány, döglött macska hevert előttük a hóban. Nagyon is indokolt volt az óvatosság abban a tekintetben, miképp vigyék haza úgy, hogy senki ne vegye észre. Az emberek nemcsak harcolni, de ölni is képesek lennének egy ilyen zsákmányért; az is lehet, hogy máris felfigyelt valaki az állat visítására. Pavel semmit sem akart a véletlenre bízni. Nem hoztak magukkal zsákot, amibe beletehették volna, ezért úgy döntött, hogy egy köteg faág alá rejtik a macskát. Ha összetalálkoznak valakivel hazafelé menet, az illető

majd azt gondolja, csak tűzifának valót gyűjtöttek, és nem fog kérdezősködni. Felszedte a macskát a földről. – Egy nyaláb fa alá fogjuk rejteni, senki nem veszi majd észre. De ha tűzifáért jöttünk az erdőbe, a te kezedben is kell hogy legyen valami. Andrejt lenyűgözte bátyja logikája, ő soha nem tudta volna ezt ilyen jól kitervelni. Nekilátott a fagyűjtésnek. Nehéz volt lehullott ágakat találni, mert mindent hó borított, a fagyos földön kellett keresgélnie, és puszta kézzel gereblyézni a hóban. Közben állandóan összedörzsölte az ujjait, és a leheletével próbálta melengetni őket. Folyni kezdett az orra, a takony a szájához tapadt. Most nem törődött ezzel, ma nem, miután ilyen nagy sikert arattak; és miközben újra belemélyesztette kezét a hóba, egy kis dalt kezdett dúdolgatni, amit még apjától hallott. Pavel is csak alig-alig talált faágakat, így egy kissé eltávolodott öccsétől: különváltak. Nem messze egy kidőlt fát pillantott meg, ágai minden irányban szétterültek a havon. Odasietett, a macskát letette a hóra, hogy letördelhesse az elszáradt ágakat. Rengeteg itt a fa, ez bőven elég lesz mindkettőjüknek, gondolta, majd körülnézett, Andrejt kereste. Már éppen kiáltani akart neki, de hirtelen magába fojtotta a hangot. Valami zajt hallott. Gyorsan hátrafordult, körülkémlelt. Az erdő sűrű, sötét gyűrűként vette körül. Behunyta a szemét, a hangra figyelt: most már szabályos ütemben lehetett hallani, ahogy reccsen és roppan a hó. Egyre gyorsabban közeledett valami, és Pavel egyre hangosabban hallotta a zajt. Az adrenalin szinte szétlövellt a testében. Kinyitotta a szemét. Lassan kivehető volt a mozgás a sötétben: egy embert látott, amint éppen őfelé futott, a kezében pedig egy vastag, nehéz faágat szorongatott. A férfi széles léptekkel rohant Pavel felé: biztos meghallotta,

mikor megölték a macskát, és most meg akarja kaparintani a zsákmányt. Pavel eltökélte, hogy nem engedi. Nem hagyja éhezni az anyját. Az apja nem volt képes gondoskodni a családról, de ő képes rá! Egy kis havat rugdosott a macskatetemre, hogy elrejtse a támadó elől. – Gyűjtünk egy kis... Hangja elakadt, amikor az idegen kirohant a fák közül, felemelt kezében a faággal. Mikor meglátta a férfi baljós arcát és vad szemeit, Pavel megértette, hogy az nem a macskát akarja. Őt szemelte ki zsákmánynak. Szája elnyílt, és szinte ugyanabban a pillanatban lesújtott rá a faág: a vége Pavel koponyáján csattant. Semmit sem érzett, de tudta, hogy lábai már nem tartják meg. Térdre rogyott, felfelé nézett, igyekezett tartani a fejét, az egyik szemét már vér borította; még látta, ahogy a férfi másodszorra is ütésre lendíti a husángot. Andrej már nem dúdolgatott. Mintha Pavel szólította volna. Kevés ágat talált – ez biztos nem lesz elég a tervükhöz –, és nem akarta, hogy megint leszidják, hiszen olyan ügyes volt az iménti vadászatban. Kihúzta kezét a hóból, és felállt. Az erdő mélyét fürkészte, kancsalított is az erőlködéstől, de a legközelebbi fát sem látta tisztán. – Pavel? Nem jött válasz. Újból kiáltott. Ez valami játék akar lenni? Nem, Pavel már nem szokott játszani vele. Andrej arrafelé igyekezett, ahol legutóbb látta a bátyját, de most semmit sem látott. Ez ostobaság. Hiszen nem az ő dolga, hogy megtalálja Pavelt, a bátyjának kell megtalálnia őt! Biztos valami baj történt. Megint kiáltott – ezúttal hangosabban. Miért nem válaszol? A kabátujjába törölte az orrát, és azon töprengett, hogy a bátyja vajon most próbára akarja tenni őt. Mit is csinálna Pavel egy ilyen helyzetben? Követné a nyomokat a hóban. Andrej ledobta az

összegyűjtött gallyakat, lekuporodott, és négykézláb kezdte vizsgálni a talajt. Megtalálta a saját lábnyomait, és azokat követte visszafelé, így jutott el arra a helyre, ahol különváltak Pavellel. Büszke volt magára, és most a bátyja nyomain indult el. Ha felállna, semmit nem látna a nyomokból, így továbbra is négykézláb folytatta a kutatást, orrát alig emelve fel a hóból: olyan volt, mint egy kutya, mikor megindul a szag után. Megérkezett a kidőlt fához: mindenfelé szétszórt ágakat, gallyakat, lábnyomokat látott – némelyik igen nagy és mély –, a havon pedig vörös foltok sötétlettek. Felmarkolt egy kis havat, összenyomta, és nézte, ahogy vér csepeg belőle. – Pavel! Addig kiabált, amíg bírta a torka és el nem ment a hangja. Aztán csak nyöszörgött, sírdogált, el akarta mondani a bátyjának, hogy a saját részét is odaadja a zsákmányból, csak jöjjön már vissza. De valami rossz dolog történt. A bátyja nem jött, itt hagyta őt. Egyedül maradt. Okszana már jó ideje rejtegetett a házában egy kis zsákot, a tűzhely téglái mögött. Porrá aprított gabonaszárat, libatopot és összepréselt krumplihéjat tartott benne. Ha jöttek az ellenőrök, mindig égve hagyott egy kis tüzet a tűzhelyen. A begyűjtők az eldugott gabonát keresték, de a láng mögé soha nem néztek be. Gyanakodtak rá – vajon mitől olyan egészséges, mikor a többiek mind betegek –, mintha azzal, hogy még életben van, máris bűnt követne el. De mivel nem találtak nála élelmet, nem tudták kuláknak nyilvánítani. Nem végezték ki – csak hagyták meghalni. Okszana már régen megtanulta, hogy nyílt harcmodorral képtelen legyőzni őket. Néhány évvel ezelőtt ő volt az, aki megszervezte a faluban az ellenállást. Kihirdették, hogy idegenek érkeznek majd a faluba, és náluk is – ahogy más falvakban – leszerelik

a harangokat, mert mindegyiket beolvasztják. Akkor ő és négy másik asszony bezárkózott a harangtoronyba és folyamatosan harangoztak, így akarták megakadályozni a leszerelését. Okszana azt kiabálta le a toronyból, hogy ez a harang az Istené. Ezért a tettéért még aznap kivégezhették volna, de a begyűjtési tiszt úgy döntött, megkíméli az asszonyok életét. Miután rájuk törték az ajtót, még el is magyarázta, hogy nekik parancsuk van, miszerint az összes harangot be kell gyűjteniük, mert az ország iparosításához minden fémre szükség van. Okszana feleletképpen a földre köpött. Mikor az állam kezdte elszedni a falusiaktól az élelmet – mondván, hogy mindez az országé és nem az övék –, Okszana megtanulta a leckét. Ellenállás helyett engedelmességet tettetett, szembenállását pedig titokban tartotta. Ma éjjel lakomához jut végre a család. Felmelegített egy kis havat, és mikor a víz felforrt, beleszórta a gabonaszárból készült port. A folyóból kiszedett üvegben volt még egy-két csont, azokat is beledobta. Kifőzi belőlük a maradék ízt, aztán azokat is porrá töri, hátha jó lesz még valamire. Ilyen fortélyokkal tudott boldogulni eddig is. Pavel még nem jelentett neki igazi segítséget. De az anya érezte, hogy számíthat majd a fiúra. Nagy megpróbáltatásokat küldött rá az Isten, de adott egy fiút is, akire támaszkodhat. Ha Pavelnek mégsem sikerül elkapnia azt a macskát, ő akkor sem lesz dühös. Túl nagy az erdő, a macska meg kicsi, a dühöngés különben is csak erőpocsékolás. Próbálta bátorítani magát, hogy elviselje majd az esetleges csalódást, ám szinte beleszédült a gondolatba, hogy ma talán húsos-krumplis borscs kerül az asztalukra. Andrej állt az ajtóban, arca összevissza karcolva, kabátja csupa hó, orrából folyt a takony és vér. A

bocskora teljesen szétesett, kilátszottak a lábujjai. Okszana hozzárohant. – Hát a bátyád hol van? – Otthagyott. Andrej elsírta magát. Nem tudta, hol a bátyja. Nem értette, mi történt, és elmondani se volt képes. Tudta, hogy az anyja meg fogja gyűlölni ezért. Megint az ő hibája lesz az egész, pedig ő mindent jól csinált, bátyja pedig otthagyta őt egyedül. Okszanának elakadt a lélegzete. Félretolta Andrejt, és kisietett a házból, szemével az erdőt pásztázta. Pavelnek semmi nyoma. Lehet, hogy elesett és megsérült, talán segítségre van szüksége! Kétségbeesetten rohant vissza a házba, hogy kikérdezze a kisfiút. Andrej a leves mellett állt, kanállal a szájában. Hogy így rajtakapták, zavart szégyenlősséggel nézett az anyjára, a szája mellől lecsorgó leves csíkjára sem ügyelt. Okszanát elöntötte a düh – a düh halott férje, eltűnt nagyfia miatt –, odasietett a tűzhelyhez, a padlóra lökte Andrejt, és a torkáig nyomta a fakanalat. – Amikor kiveszem ezt a kanalat a szádból, elmondod, mi történt, különben megöllek! De amikor kivette a kanalat a rémült kisfiú szájából, az csak köhögött, megszólalni nem tudott. Okszana annyira fel volt bőszülve, hogy megint ledugta a kanalat a fia torkán. – Te haszontalan, semmirekellő, buta kölyök! Hol van a fiam? Hol van? Kivette a kanalat, Andrej sírt és fuldoklott, képtelen volt beszélni. Egyre csak sírt és köhögött, végül az anyja megütötte, kezei a kisfiú vékony mellkasát döngették. Csak akkor hagyta abba, mikor észrevette, hogy a borscs már majdnem kifut, ekkor felállt, és arrébb húzta az edényt.

Andrej a földön nyöszörgött. Okszana lenézett rá, és elpárolgott a dühe. Hisz olyan kicsi még, és annyira szereti a bátyját! Lehajolt, felsegítette a földről, és egy székre ültette. A saját pokrócába bugyolálta, és egy jó nagy adag levest szedett ki neki - nagyobbat, mint eddig bármikor. Etetni próbálta, de a fiú nem nyitotta ki a száját, nem bízott benne. Odanyújtotta a fiának a kanalat. Andrej abbahagyta a sírást, és enni kezdett. Az összes levest kikanalazta. Anyja újból telemerte a tányért, de kérte, hogy egyen lassabban. A kisfiú nem törődött vele, és a második tányérral is hamar végzett. Ekkorra Okszana is lecsillapodott valamennyire, és megkérte Andrejt, mondja el végre, mi történt. A kisfiú összefüggéstelenül beszélt: a hóban látott véres foltokról, ijedtében eldobott gallyakról, bátyja váratlan eltűnéséről és mély lábnyomokról magyarázott. Okszana lehunyta a szemét. – A bátyád meghalt. Elkapta valaki. Azért, hogy megegye. Érted? Ti a macskára vadásztatok, az a valaki meg rátok, érted? Andrej csendben volt, mereven nézte, hogyan csorognak anyja könnyei. Igazából semmit sem értett. Látta, hogy az anyja felkel, és kimegy a házból. Mikor meghallotta kintről a hangját, az ajtóhoz rohant. Okszana a hóban térdelt, és a teliholdhoz fohászkodott. – Kérlek, Istenem, add vissza a fiamat! Már csak Isten hozhatja őt vissza. Csak ezt az egyet kéri tőle. Talán ilyen rövid az Isten emlékezete? Hiszen ő az életét veszélyeztette, hogy megmentse neki a harangokat. Mindezért cserébe csak a fiát kéri. Élete értelmét. Néhány szomszéd állt meg a kapunál. Okszanát bámulták. Hallgatták, ahogy sír. De semmi szokatlant nem láttak: az ehhez hasonló fájdalom

mindannyiuknak ismerős volt már, így nem sokáig bámészkodtak.

HÚSZ ÉV MÚLVA

MOSZKVA 1953. február II. A hógolyó Zsora nyakszirtjén puffant. Nagyon meglepődött, mikor a hó a füléhez csapódott. A háta mögül az öccse hangját hallotta: hangosan nevetett, annyira büszke volt magára, pedig csak szerencséje volt, egyszer az életben neki is sikerült egy tökéletes hógolyót gyúrnia. Zsora lesöpörte a havat a kabátjáról, de egy kevés hó már becsúszott a gallérja mögé. Érezte, ahogy az olvadt hó jeges csíkban kúszik le a bőrén. Kirángatta az ingét a nadrágból, hátranyúlt, és megpróbálta lekaparni a jégdarabkákat a hátáról. Arkagyij alig akarta elhinni, hogy a bátyja az azonnali visszavágás helyett az ingét igazgatja, kihasználta hát a kínálkozó alkalmat, és egy akkora hógolyót gyúrt, hogy alig fért el a markában. Túl nagy lett, egy ilyen hógolyóval nem is lehet rendesen célozni, eldobni is nehéz, lassan repül, és Zsora könnyen ki tud majd térni az útjából. Eddig is ez volt a baj, hogy mindig túl nagy hógolyókat készített. Az ilyen hógolyók nem ütnek nagyot, már akkor meglazulnak, mikor eldobja őket, és rendszerint a levegőben szétesnek, el sem érik a bátyját. Zsora és ő gyakran hógolyóznak. Néha más gyerekek is csatlakoznak, de leginkább csak ők ketten játszanak. Úgy szokott kezdődni, hogy először csak mintegy véletlenszerűen dobálóznak, de aztán kialakul a verseny közöttük, és akkor már minden lövés számít. Arkagyij eddig még jóformán soha nem nyert. Mindig a bátyja nyert, az ő dobásai mindig gyorsabbak és erősebbek voltak. A játék pedig mindig ugyanúgy végződött Arkagyij

számára: csalódottan feladta, bosszankodott, vagy ami még rosszabb, sírni kezdett és dührohamot kapott. Gyűlölte, hogy mindig ő a vesztes, és még jobban gyűlölte, hogy optimista volt, mert azt remélte, hogy egy szép napon ő lesz a győztes. Ma végre eljött ez a nap, itt a lehetőség. Közelebb húzódott, de azért nem túl közel: jól kell kiszámítania ezt a lövést, ha túl közelről dobja el, az nem számít érvényesnek. Zsora észrevette a lövedék közeledését: a hógolyó fehér gömbje nem volt se túl nagy, se túl kicsi, éppen ilyeneket szokott gyúrni ő is. El kellett hogy ismerje: az öccse gyorsan tanul. És nem tudta kivédeni öccse lövését, mert a kezei még mindig a háta mögött voltak. A hógolyó pont az orrán találta el, de a szemébe is jutott, orra és szája egyaránt tele lett hóval, az egész arca fehér lett, az ütés erejétől még hátra is lépett. Tökéletes találat volt – ezzel az öccse meg is nyerte a játszmát. Alig ötéves és legyőzte! Először történt Zsorával, hogy veszített, és most ébredt rá, mennyire fontos számára a győzelem. Az öccse megint nevetett – szinte kérkedett a sikerével, mintha egy hógolyóval telibe talált arc annyira vicces lenne! Nos, ő soha nem fitogtatta így a győzelmeit, ahogyan most az öccse, nem nevetett ilyen hosszasan, és nem volt ilyen öntelt a sikere miatt. Arkagyij mindig nehezen tűrte el a vereséget, de most, hogy győzött, még rosszabb. Meg kell leckéztetnie, le kell törni az önbizalmát. Megnyert egy játszmát, ez minden: szerencséje volt, ez a jelentéktelen menet az övé, egy a száz közül: nem – inkább ezer közül egy. Ettől már egyenlőnek, vagy ami még rosszabb, különbnek is hiszi magát nála? Zsora lekuporodott, lenyúlt a hóba, egészen a jeges földig, és egy maroknyi sáros, köves hóból kezdett el hógolyót formálni.

Mikor Arkagyij látta, hogy a bátyja hógolyót gyúr, megfordult és futni kezdett. Tudta, hogy Zsora ezt afféle bosszúlövésnek szánja: különös gonddal készíti el a lövedéket, és olyan erősen fogja eldobni, ahogy csak bírja. Arkagyij nem akart a közelben lenni, mikor ez a hógolyó becsapódik. Ha elfut, biztonságban lesz. A legjobb, legerősebb hógolyók is előbb-utóbb formájukat vesztik a levegőben, aztán szétesnek, ha pedig célba érnek, addigra a megtett távtól elvesztik az erejüket, és már nem sokat érnek. Ha most elfut, ő marad a nap győztese. Nem akarta, hogy veszélybe kerüljön ez a mai diadal, és hogy a bátyja tönkretegye az örömét a gyors lövedékbombáival. Nem, inkább elfut, akkor nyertesként fejezheti be a napot. Most kell befejeznie a játékot, és akkor kiélvezheti a győzelem érzését, legalábbis holnapig, mert akkor biztosan megint alulmarad. De az majd csak holnap lesz, a mai nap még az övé, a győztesé. Hallotta, amint a bátyja utána kiált. Futás közben visszanézett és mosolygott, biztos volt benne, hogy már nem érheti utol a golyó. A becsapódás olyan volt, mintha ököllel vágtak volna az arcába. Az egész feje beleremegett, egy pillanatra a teste is megemelkedett az ütés erejétől. Mikor újra talajt ért, lábai elgyengültek, elesett – ahhoz is kába volt, hogy kezével felfogja az esést –, a hóba zuhant. Egy percig csak feküdt, képtelen volt felfogni, mi történt. A szája kődarabkákkal, sárral, vérrel lett tele. Kesztyűs ujját próbaképpen a szájához dugta. Valami durvát érzett a fogainál, mintha homokszemcsékkel tömték volna tele. Egy rést tapintott: az egyik foga kiesett. Sírni kezdett, a hóra köpött, majd kutatni kezdett a foga után. Most csakis erre tudott gondolni, csakis ezzel törődött, hogy meg kell találnia azt a fogat. Hol lehet? Sehol sem találta,

elveszett, nyomtalanul eltűnt a fehér hóban. Nem is annyira fájdalmat, inkább haragot érzett, dühös volt az igazságtalanság miatt. Hát ő egyetlenegyszer sem nyerhet? Hiszen becsületes győzelmet aratott! A bátyja képtelen ezt elismerni? Zsora az öccséhez rohant. Amint eldobta a kőből, sárból, jégből gyúrt hógolyót, máris megbánta. Rögtön odakiáltott Arkagyijnak, hogy figyelmeztesse: hajoljon el, térjen ki a lövés útjából. De az öccse ehelyett megfordult, így pont szemből érte az ütés. Tehát a kiáltásával nemhogy nem segített neki, inkább úgy tűnhetett, hogy gonosz módon még nagyobb veszélynek tette ki. Amikor közelebb ért és meglátta a véres havat, felfordult a gyomra. Ez az ő műve. Ezt a közös játékukat szereti a legjobban a világon, és most ő az oka, hogy a játék valami szörnyű dologgá változott. Miért is nem hagyta nyerni az öccsét? Holnap megint győzhetett volna, holnapután is, meg azután is. Elszégyellte magát. Zsora a hóra térdelt, kezét öccse vállára tette. De Arkagyij lerázta, sírástól kivörösödött szemmel nézett rá, szája vérzett, úgy festett, mint egy kis vadállat. Egy szót sem szólt, arca megfeszült a visszafojtott dühtől, majd kissé bizonytalanul, de felállt. – Arkagyij? Válaszképpen az öccse résnyire nyitotta a száját, kiáltani akart, de csak egy állatias hangot tudott kiadni magából. Zsora mindössze a kisfiú piszkos fogait látta. Arkagyij végül megfordult és elrohant. – Arkagyij, várj! De a kisfiú nem állt meg, nem volt kíváncsi a bátyja bocsánatkérésére. Olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, nyelvével kiesett foga helyét tapogatta, érezte az alvadt vért. Remélte, hogy soha többé nem látja a bátyját.

Február 14. Lev a 18-as számú lakótömb alacsony, szürke, zömök betonkockáját figyelte. Késő délután volt, már besötétedett. Egy teljes napja ráment egy olyan feladat elvégzésére, ami nemcsak kellemetlen volt, de jelentéktelen is. A rendőrségi baleseti jelentés szerint egy ötéves – két hónap híján ötéves – kisfiút holtan találtak a vasúti sínek mellett. A múlt éjjel történt, a fiú bizonyára a síneken játszott, és egy személyvonat elgázolta: a vonatkerekek összevagdosták a testét. A kilencórai habarovszki járat mozdonyvezetője azt vallotta, hogy mintha látott volna valakit vagy valamit a síneknél, röviddel az után, hogy elhagyta a Jaroszlavszkij pályaudvart. Még nem állapították meg, hogy ez volt-e a balesetet okozó vonat; lehet, hogy igen, csak a mozdonyvezető nem akarta bevallani. Sajtóközlemény kiadására azonban nem volt szükség: tragikus baleset történt, senkit nem lehet felelősségre vonni miatta. Már le kellett volna zárni az ügyet. Általában nem fordult elő, hogy Lev Sztyepanovics Gyemidovot – az Állambiztonsági Minisztérium, az MGB nagy jövő előtt álló tagját – vonják be egy baleseti ügy elintézésébe. Miért is tartoztak volna rá efféle ügyek? Egy fiú elvesztése természetesen óriási csapás a családnak és a rokonoknak, ám valójában teljesen érdektelen ügynek számít országos szempontból. Az állambiztonsági szerveket nem érdekelték figyelmetlenül játszadozó gyerekek, kivéve, ha ezek a gyerekek óvatlanul és felelőtlenül fecsegtek valamiről. A mostani eset azonban váratlan bonyodalmakat eredményezett. A szülők gyásza sajátos módon nyilvánult meg. Úgy tűnt, képtelenek elfogadni azt,

hogy egyedül a kisfiú (Lev a jelentésbe pillantott, memorizálni próbálta a nevet: Arkagyij Fjodorovics Andrejev) okolható a haláláért. A szülők mindenfelé azt hangoztatták, hogy a fiukat megölték. Hogy ki ölte meg, és milyen okból – nem tudták. Hogyan történhetett – erre sem tudtak magyarázatot. Semmilyen logikus, elfogadható érvvel sem tudták alátámasztani a gyilkosság vádját, de olyan megindítóan bizonygatták, hogy sokan hittek nekik. Valószínűnek látszott, hogy a család érzelmei újabb jó szándékú embereket is meggyőznek majd: szomszédokat, barátokat, idegeneket – bárkit, aki végighallgatja őket. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az elgázolt kisfiú apja, Fjodor Andrejev maga is az MGB tagja volt, igaz, alacsonyabb beosztásban, de éppen Lev beosztottjaként dolgozott. Eltekintve attól, hogy Andrejevnek eleve tudnia kellett volna, hogyan viselkedjen, magatartásával még az MGB-re is szégyent hoz, hiszen a szervezet tekintélyét használja fel arra, hogy hitelesebbé tegye légből kapott, lehetetlen állításait. Ez megengedhetetlen magatartás. Fjodor szabad utat adott érzelmeinek, ez pedig elhomályosította a józan ítélőképességét. Ha nem lettek volna enyhítő körülmények, Lev már alighanem letartóztatta volna a kollégáját. Az egész ügy nagyon kellemetlen volt. Lev kénytelen volt a szokásosnál keményebben és szigorúbban fellépni, hogy elrendezze végre a dolgot. Hogy időt nyerjen a Fjodorral történő kínos találkozás előtt, Lev lassan ballagott felfelé a lépcsőn. Azon tűnődött, hogyan is jutott idáig – hogy most emberi érzelmeket, reakciókat kelljen felügyelnie. Soha nem állt szándékában az állambiztonsági szervekhez csatlakozni; itteni pályafutása még a katonai szolgálata idején kezdődött. A Nagy Honvédő

Háborúban ugyanis egy különleges egységhez került – az OMSZBON-hoz, azaz a Különleges Rendeltetésű Gépkocsizó Lövészdandárhoz. Az egység harmadik és negyedik zászlóalját a Központi Testnevelési Intézetből toborozták, amelynek Lev is a hallgatója volt. Atlétikai ügyessége és fizikai bátorsága alapján bekerült abba a gondosan kiválasztott csapatba, amelyet Mitiscsiben, egy Moszkva környéki táborban képeztek ki, ahol közelharcot, fegyverismeretet, kis magasságú ejtőernyőzést, valamint a robbanószerek használatát tanították nekik. A tábor az NKVD-é, a titkosrendőrségé volt, mely később felvette az MGB nevet. A két zászlóalj most már nem a katonaság, hanem közvetlenül az NKVD fennhatósága alá tartozott, ennek megfelelően a feladataik is megváltoztak. Az ellenséges vonalak mögé dobták őket, ahol az infrastruktúra elpusztítása, hírszerzés, merényletek végrehajtása volt a feladatuk – és mindezt persze titokban kellett elvégezniük. Lev élvezte, hogy szabadon szervezheti ezeket az akciókat, de elég óvatos volt ahhoz, hogy ezt ne verje nagydobra. Szerette azt a helyzetet – vagy legalábbis annak látszatát –, hogy saját maga rendelkezhet a sorsa felett. Nagyon mozgalmas korszaka volt ez az életének, végül kitüntetést is kapott, a Szuvorovérdemrend második fokozatát. Megfontoltsága, katonai sikerei, jó külseje és mindenekelőtt a hazájába vetett feltétlen és őszinte hite miatt még plakáton is szerepelt, mint a fasiszták által elfoglalt területek szovjet felszabadítóinak jelképe. A fényképen különböző hadosztályokból való fiúkkal együtt volt látható: az orosz katonák egy kigyulladt német páncélos mellett álltak, fegyvereiket az ég felé tartották, arcukon a győztes katonák elégedettsége ragyogott, lábuknál pedig halott német katonák

hevertek; a háttérben egy felégetett, még füstölgő falu látszott. Az egyik oldalon a pusztulás és halál, míg a másikon a magabiztos győztesek: Levet ragyogó mosolya és széles válla miatt a csoport közepére állították. A fotó egy hét múlva a Pravda címlapján is megjelent, és Levnek vadidegen emberek gratuláltak, nemcsak katonatársak, hanem civilek is, akik szerettek volna kezet rázni vele, megölelni őt, a győzelem szimbólumát. A háború után Lev hivatalosan is átkerült az OMSZBON-ból az NKVD állományába. Magától értetődőnek tartotta ez a lépést, nem voltak kétségei, hiszen a felettesei jelölték ki számára ezt az utat, és ő büszkén elfogadta. Úgy érezte, bármit kérhet tőle a hazája, örömmel teljesíti. A sarkvidékre telepített kolimai munkatábort is irányította volna, ha azt kérték volna tőle. Becsvágya egyetlenegy dologra korlátozódott: hogy a hazáját szolgálhassa, azt az országot, amely legyőzte a fasizmust, amely mindenkinek ingyenessé teszi az oktatást és az egészségbiztosítást, amely világszerte a munkások jogait hirdeti, és amely olyan fizetést ad hadianyaggyárban dolgozó apjának, mintha szakképzett orvos lenne. Bár az állambiztonsági hatóságnál betöltött munkaköre néha nem volt kellemes, Lev belátta, hogy erre a munkára mégis nagy szükség van: meg kell védeniük a forradalmat a külső és belső ellenséggel szemben, fel kell venniük a harcot mindazokkal, akik aknamunkát végeznek és a forradalmi hatalom bukásában bíznak. Ezekért a célokért Lev még az életét is hajlandó lett volna feláldozni. És persze a mások életét is. Ebben a mostani helyzetben azonban nem segített sem a bátorsága, sem a katonai tapasztalata – másképp kellett megoldania az ügyet. Itt nem egy ellenségről, hanem az egyik munkatársáról volt szó,

egy barátról, egy fájdalomtól megtört apáról. Mégis, Levnek az MGB előírásai szerint kell eljárnia, ahol a gyászoló apa csak a vizsgálat alanyát jelenti. Óvatosan kell kezelnie az ügyet. Nem engedheti meg magának, hogy őt is elvakítsák az érzelmei, mint Fjodort, aki a kisfia halála körüli hisztériakeltéssel máris veszélybe sodorta a családját. Közbe kell lépni, különben a gyilkosságról terjengő alaptalan szóbeszéd elharapódzik, akár a dudva, mindenki erről fog beszélni, és mindez annyira felzaklatja az embereket, hogy végül megkérdőjelezik az új, szocialista társadalom egyik alaptézisét, mely szerint: A mi társadalmunkban nincs bűnözés. Csak kevesen hittek ebben a tételben fenntartások nélkül. Hiszen voltak bűntények, amelyek szégyenfoltként csúfították el az átalakuló, még korántsem tökéletes társadalom életét. Állambiztonsági tisztként Levnek kötelessége volt Lenin műveinek tanulmányozása, ahogy ezt egyébként minden állampolgártól elvárták. Tanulmányaiból tudta, hogy a társadalom vadhajtásai – a bűnügyek – végül ugyanúgy elenyésznek majd, mint a nyomor meg az áruhiány. Igaz, a társadalom fejlődése még nem érte el ezt a szintet, előfordulnak még rablások, részeg, erőszakba torkolló dulakodások – de mindez az urkák, a bűnbandák műve. Az embereknek azonban nem szabad elveszíteniük azt a hitet, hogy egy boldogabb világ felé haladnak, ahol már nem történnek ilyen dolgok. Márpedig ha ezt a mostani esetet gyilkosságként kezelik, ez jelentős visszalépés lenne. Parancsnoka és mentora, Janusz Kuzmin őrnagy külön is felhívta Lev figyelmét ennek a hitnek a fontosságára, mikor az 1937-es nagy perekre emlékezve felidézte, Sztálin úgy jellemezte akkor a vádlottakat, hogy azok az emberek elvesztették a hitüket.

Nemcsak a szabotőröket, a kémeket és az iparban károkat okozó személyeket tartották a párt ellenségeinek; azok is annak számítottak, akik kételkedtek a párt irányvonalában, és nem hittek abban, hogy egy új, jobb társadalom felé haladnak. Az ilyen megítélés alapján Lev munkatársát és barátját, Fjodort is ellenségnek lehetett tekinteni. Levnek most az volt a feladata, hogy véget vessen az alaptalan, gyilkosságot hangoztató híreszteléseknek, és hogy megfelelő mederbe terelje vissza az ügyet. A kisfiú meggyilkolásáról szóló drámai elbeszélések máris sok ember fantáziáját ragadták meg. Lev elhatározta, hogy ha Fjodor családja most is ezzel fogadja, akkor nagyon határozottan fog fellépni: világossá teszi, hogy egyedül a kisfiú volt a hibás, mert a sínek mellett játszott, és ez az életébe került. Semmi szükség arra, hogy a gyerek elővigyázatlansága miatt még valaki mást is hibáztassanak. Nem, talán ez így túlzás, nem kellene ilyen keményen fogalmaznia. Okosan kell megoldania az ügyet. A családot nyilván lesújtotta a kisfiú halála, emiatt van az egész. Képtelenek a józan helyzetmegítélésre, türelmesnek kell lennie velük. Elég lesz, ha szembesíti őket a tényekkel, fenyegetőzésre semmi szükség, egyelőre legalábbis: ő most azért jön, hogy segítsen, hogy Fjodor és családja visszanyerjék az elvesztett hitüket. Lev bekopogott, Fjodor nyitott ajtót. Lev biccentett. – Nagyon sajnálom a fiadat. Fjodor hátralépett, hogy Lev beléphessen a szobába. Minden szék foglalt volt, tömve volt a szoba emberekkel, mintha falugyűlést hívtak volna össze. Idősek, gyerekek egyaránt voltak köztük – nyilván az egész család összegyűlt. Ezt az összetartó családot látva Lev már könnyebben el tudta képzelni, hogyan korbácsolódhattak fel ilyen mértékben az érzelmek. A családtagok egymást buzdították a gyászban, midőn

azt mondogatták, csakis valami titokzatos erő okozhatta a szeretett kisfiú halálát. Talán ez a magyarázat elviselhetőbbé tette számukra a történteket. Alighanem hibásnak érezték magukat, amiért nem tanították meg a kisfiút arra, hogy ne játsszon a sínek közelében. Lev felismert néhány arcot a tömegből: Fjodor barátai, munkatársai voltak, akik most zavarba jöttek, hogy Lev itt találta őket, nem tudták, mitévők legyenek, igyekeztek kerülni a pillantását, legszívesebben elmentek volna, de már nem lehetett. Lev Fjodorhoz fordult. – Nem volna könnyebb kettesben megbeszélnünk a dolgokat? – Ne, kérlek. Ez itt a családom: ők is hallani akarják, mit mondasz. Lev körülnézett – húsznál is több szempár szegeződött rá. Tudták, hogy mit akar mondani, ezért máris ellenségesen méregették, így fejezték ki a fájdalmukat, az elkeseredést, amit a kisfiú elvesztése miatt éreztek. Levnek bele kellett törődnie, hogy most a család haragjának középpontjába került. – Fjodor, nem tudok szörnyűbb dolgot elképzelni, mint egy kisgyermek elvesztése. Munkatársak és barátok voltunk már, mikor a feleségeddel kisfiatok születését ünnepeltétek. Emlékszem is, hogy gratuláltam nektek. Rendkívül szomorú vagyok, hogy most a részvétemet kell nyilvánítanom. Kissé kimértnek tűntek a szavai, pedig Lev őszintén gondolta mindazt, amit mondott. Mindenki hallgatott. Lev óvatosan fogalmazta a következő szavakat: – Soha nem éltem át azt a fájdalmat, amit egy gyermek elvesztése jelent. Nem tudom, hogyan viselkednék egy ilyen helyzetben. Talán én is szükségét érezném annak, hogy hibáztathassak valakit, akit gyűlölhetek. De józanul átgondolva a történteket,

biztosíthatlak, hogy minden körülményt tisztáztunk. Azért küldtek továbbá, hogy válaszoljak az esetleg felmerülő kérdésekre. – Arkagyijt megölték. Szeretnénk, ha segítenél a nyomozásban, vagy ha nem is te személyesen, akkor szeretnénk, ha az MGB elérné az ügyésznél, hogy bűnügyi nyomozást rendeljenek el. Lev bólintott, igyekezett fenntartani a megegyezés légkörét. Ám Fjodor szavai a lehető legrosszabb kezdetet jelentették a párbeszédükhöz. Fjodor hajthatatlannak látszott, megmakacsolta magát. Ragaszkodott ahhoz, hogy ugolovnoje gyeló-ként, bűnügyként kezeljék az esetet, s kezdjenek nyomozást. Lehetetlen kívánság. Lev a jelen lévő munkatársakra nézett, látta rajtuk, hogy ők is tudják, mit jelent az a szó, hogy gyilkosság, minden jelenlévőre bajt hozhat. A család viszont – úgy tűnt – nincs tisztában ezzel. – Arkagyijt egy arra haladó vonat gázolta el. Baleset volt, szörnyű baleset. – Akkor miért volt meztelen? Miért volt földdel teletömve a szája? Lev próbálta megérteni. A fiú meztelen volt? Ezt most hallotta először. Belelapozott a jelentésbe. A fiú holttestét felöltözött állapotban találták. Most, hogy újraolvasta ezt a sort, kissé különösnek találta. De ott állt félreérthetetlenül: a fiú fel volt öltözve, mikor megtalálták. A következő mondatokon is végigfuttatta a szemét: A fiú teste a földön vonszolódott, ezért a szája tele lett sáros földdel. Becsukta a dossziét. Az emberek várakozással tekintettek rá. – A fiad teljesen fel volt öltözve, úgy találták meg. Tényleg volt a szájában föld, de az akkor kerülhetett bele, amikor a baleset történt.

Egy idősebb asszony állt most fel. Testét meggörbítette a sok végigélt, nehéz év, de a szemei mérgesen villantak. – Nekünk nem ezt mondták! – Nagyon sajnálatos, de akkor tévesen tájékoztatták önöket. Az asszony előrébb jött. Nyilvánvalóan ő volt az, aki a leginkább hangoztatta a gyilkosságról szóló nézeteket. – Tarasz Kuprin ott lakik a vasútnál, két utcával odébb. Éppen a szemetet szedte össze a síneknél. Ő találta meg a holttestet, és ő azt mondta, hogy Arkagyij igenis meztelen volt, érti? Egyetlenegy ruhadarab sem volt rajta. Ha a vonat ütötte volna el, attól még nem lett volna meztelen! – Valóban egy Kuprin nevű férfi talált rá a holttestre. Itt a vallomása a jelentésben. Ez a Kuprin azt mondta, hogy a holttest a síneken feküdt, és teljesen fel volt öltözve. Határozottan ezt állította, itt szerepel a jelentésben, fehéren-feketén. – Akkor nekünk miért mondta másképpen? – Nem tudom, lehet, hogy összezavarodott. De itt van az aláírt vallomása a jelentésben. Kétlem, hogy mást mondana, ha most újra megkérdezném tőle. – Maga látta a kisfiú holttestét? Az asszony kérdése meglepte Levet. – Nem az a feladatom, hogy nyomozzak ebben az ügyben. De ha az is lenne: itt nincs mit kinyomozni. Ez egy szörnyű baleset. Azért vagyok itt, hogy szót értsek önökkel, tisztázni akarom a dolgokat, mert itt minden össze van zavarva, erre pedig semmi szükség. Felolvasom önöknek a teljes jelentést, ha akarják. Az idős asszony szólalt meg újra. – Az a jelentés egy hazugság! Mindenki megdermedt. Lev nem válaszolt, igyekezett megőrizni a nyugalmát. Fjodor családjának

meg kell végre értenie, hogy nincs más lehetőség: el kell fogadniuk, hogy a kisfiú halálát egy szerencsétlen baleset okozta. Ő pedig azért jött, hogy segítsen nekik ebben. Lev Fjodor felé fordult, azt várta, hogy Fjodor majd kiigazítja az asszony utolsó szavait. Fjodor előrébb lépett. – Lev, van egy új bizonyítékunk is, csak ma derült ki a dolog. Az egyik asszony, aki a vasút mellett lakik, és az ablakai a sínekre néznek, látta Arkagyijt egy férfival. Egyelőre mi is csak ennyit tudunk. Ez az asszony nem a barátunk, soha nem találkoztunk vele. De hallott a gyilkosságról, és... – Fjodor... – Szóval hallott a kisfiam haláláról, és ha igaz – legalábbis nekünk így mondták –, akkor ez az asszony leírást is tud adni erről a férfiról. Talán fel is ismerné. – És hol van most ez az asszony? – Éppen idevárjuk. – Idejön? Kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani. Levet ülőhellyel kínálták. De nem ült le, inkább állva maradt. Mindenki hallgatott, a szemtanú megérkezésére vártak. Lev már megbánta, hogy nem fogadta el a széket. Majdnem egy óra telt el csendes várakozással, mikor erőtlen kopogás hallatszott. Fjodor ajtót nyitott, bemutatkozott, majd bevezette az asszonyt a szobába. Harminc év körüli, kedves arcú nő volt, nagy szemei megriadtak, ahogy ijedten végignézett a sok emberen. Fjodor igyekezett megnyugtatni. – Ez itt a családom meg a barátaim. Nincs mitől tartania. De az asszony nemigen figyelt Fjodorra, Lev egyenruháját nézte. – A nevem Lev Sztyepanovics, az MGB tisztje vagyok. És az ön neve?

Lev elővette a jegyzettömbjét, és egy tiszta lapot hajtott a tetejére. Az asszony nem válaszolt. Lev felnézett a noteszból, az asszony még mindig némán állt. Lev éppen meg akarta ismételni a kérdést, mikor a nő végre suttogva megszólalt. – A nevem Calina Saporina. – És mi az, amit látott? – Láttam... Körbetekintett a szobán, aztán a padlót nézte, majd újra Levre pillantott, és elhallgatott. Fjodor bátorítani próbálta, hangja feszültségtől remegett: – Szóval látott egy férfit? – Egy férfit Fjodor, aki közvetlenül az asszony mellett állt, és szinte szuggerálta a szemével, most megkönnyebbülten sóhajtott. A nő folytatta: – Egy férfit, igen, talán egy vasúti munkást – az ablakból láttam, de már nagyon sötét volt. Lev a jegyzettömbjére koppintott a ceruzájával. – Egy kisfiút is látott azzal a férfival? – Nem, kisfiú nem volt. Fjodor elképedve kiáltott fel: – De nekünk azt mondták, hogy maga látott egy férfit, ahogy kézen fogva ment a kisfiammal! – Nem, nem – nem volt vele kisfiú. Egy táska volt a férfinál, azt hiszem, szerszámos táska lehetett. A síneknél dolgozott, azokat javíthatta. Nem láttam túl sokat, épp csak kipillantottam az ablakon, annyi volt az egész. Nem is kellene itt lennem. Nagyon sajnálom, hogy a fia meghalt. Lev becsukta a mappát. – Köszönöm. – Akar még kérdezni valamit? Mielőtt Lev válaszolhatott volna, Fjodor karon ragadta az asszonyt. – De maga látott ott egy férfit!

Az asszony kiszabadította a karját. Megint körbenézett a szobán, mindenki őt figyelte. Levhez fordult. – Szükség lesz még rám? – Nem, elmehet. Galina leszegett fejjel indult az ajtó felé. De még mielőtt odaért, az idős asszony utána kiáltott: – Ilyen hamar megijedsz? Fjodor az idős asszonyhoz sietett. – Kérlek, ülj vissza. Az asszony biccentett, hangja szenvtelennek tűnt. – A te fiad volt. – Igen. Lev most nem láthatta Fjodor szemét, de szerette volna tudni, milyen titkos, néma párbeszéd zajlott le a két ember között. Bármi volt is, az idős asszony visszaült a székére. Közben Galina kisurrant az ajtón. Lev örömmel fogadta Fjodor közbelépését. Azt remélte, hogy ezzel a megbeszélés fordulópontjához érkeztek. Hiszen a kisfiú halála körüli sok találgatás, hamis híresztelés senkinek sem használt. Fjodor visszament Lev mellé – Bocsáss meg anyámnak, nagyon megviselte a dolog. – Pont ezért vagyok itt, hogy magunk közt megbeszélhessük. De amint kilépek ezen az ajtón, legyen vége a sok szóbeszédnek! Ha ezután bárki a fiadról kérdez, nem szabad azt mondanod, hogy megölték – és nem azért, mert így parancsolom, hanem azért, mert nem igaz. – Igen, megértettem. – Fjodor, holnapra vegyél ki szabadnapot, engedélyezem. Ha még bármit tehetek érted. – Köszönöm. A lakásajtónál Fjodor és Lev kezet fogtak.

– Mindegyikünket felzaklatta az, ami történt. Nézd el nekünk, ha indulatosak voltunk. – Ne aggódj, nem lesz baj belőle. De ahogy mondtam, egyszer s mindenkorra legyen vége. Fjodor arca megmerevedett. Biccentett, keserűen préselte ki magából a szavakat: – A fiam halála szörnyű baleset volt. Lev mélyeket lélegzett, miközben lefelé ment a lépcsőn. Fullasztónak érezte a szoba légkörét. Örült, hogy eljött, és rendbe tette a dolgot, hogy sikerült megoldania az ügyet. Fjodor jó ember, ha majd beletörődik a kisfia elvesztésébe, könnyebben elfogadja a baleset tényét is. Lev hirtelen megállt, hallotta, hogy valaki követi. Megfordult: egy hét-nyolc év körüli fiút pillantott meg. – Uram, én Zsora vagyok, Arkagyij bátyja. Beszélhetek magával? – Persze. – Az egész az én hibám. – Mi a te hibád? – Hogy az öcsém meghalt: megdobtam egy hógolyóval, amibe követ meg kemény földet is raktam. Pont a fejét találta el, az öcsém megsebesült, aztán meg elfutott! Lehet, hogy elszédült az ütéstől, és ezért nem vette észre a vonatot. Meg föld is volt a szájában, és az is az én hibám, én gyúrtam azt a hógolyót, aztán hozzávágtam! – Az öcséd halála baleset volt. Nem kell bűntudatot érezned e miatt. Jól tetted, hogy elmondtad az igazat. Most pedig menj vissza a szüleiéhez. – Nekik nem beszéltem erről a hógolyóról, meg hogy követ, földet gyúrtam bele. – Talán jobb is, ha nem tudják. – Nagyon megharagudnának! Akkor láttam utoljára az öcsémet. Tudja, uram, olyan jókat játszottunk mindig! Most is minden jóra fordult volna, kibékültünk

volna, megint barátok lettünk volna, biztos vagyok benne! De most már soha nem tudom kibékíteni, még bocsánatot sem kérhetek! Miközben Lev a vallomást hallgatta, érezte, hogy a fiú tőle várja a bocsánatot azért, amit tett. Mikor a fiú végül elsírta magát, Lev zavarba jött. Aztán megpaskolta a fiú fejét, és mintha altatódalt mondana neki, ezt mormolta: – Senki sem hibás ebben.

KIMOV FALU MOSZKVÁTÓL SZÁZHATVAN KILOMÉTERRE, ÉSZAKRA Ugyanazon a napon Anatolij Brodszkij semmit sem aludt az elmúlt három napban. Annyira fáradt volt, hogy még a legegyszerűbb feladatok megoldásához is össze kellett szednie az erejét. Egy istálló előtt állt, az ajtaja zárva. Tudta, hogy csakis erőszakkal tudja kinyitni, de már ennek a gondolata is kimerítette. Egyszerűen semmi ereje sem maradt. Esni kezdett a hó. Felnézett az éjszakai égboltra, és miközben a hópelyhek az arcára szálltak, elmerengett; végül eszébe jutott, hogy hol van, és hogy mire készül. Lenyalt egy ajkára hullott hópelyhet, és ráébredt, hogy ha nem húzódhat hamarosan egy fedél alá, akkor meghal. Összpontosított, majd erősen belerúgott az ajtóba. A sarokpántok megremegtek kissé, de az ajtó zárva maradt. Újból belerúgott: fa reccsenése hallatszott. Ettől felbátorodott, és utolsó erejét összeszedve harmadszor is megrúgta az ajtót. A fa megrepedt, az ajtó hátralendült. Az ajtónyílásba állt, szoktatta szemét a benti homályhoz. Az istálló egyik oldalánál két tehén állt egy elkerített részben, a másik oldalon szerszámokat, behordott szalmát látott. Talált egy-két durva szövésű zsákot, azokat leterítette a fagyos földre, összegombolta a kabátját és a zsákokra feküdt, kezeit mellkasán keresztbe fonva lehunyta a szemét, aludni próbált. Mihail Zinovjev a hálószobájuk ablakánál állt. Kinézett az udvarra és látta, hogy az istállóajtó nyitva

van: ide-oda rángatja a szél, a hó pedig már az ajtó mögött kavarog. Mihail hátrafordult, a felesége nyugodtan aludt. Nem akarta felkelteni, csöndben belebújt a kabátjába, kitapogatta a csizmáját, és kiment a házból. A szél megerősödött, felkavarta a havat a földről, és Mihail arcába csapta. A férfi védekezésként a szeme elé tartotta a kezét. Amikor közelebb ért az istállóhoz, szétnyitott ujjai közt látta, hogy a zárat letörték, az ajtót pedig berúgták. Benézett, nehezen ismerte fel a tárgyakat a sötét helyiségben, ahová nem sütött be a hold. Végül meglátta a földre szórt szalmán fekvő embert. Anélkül, hogy pontosan tudná, mit is akar tenni, belépett az istállóba, megragadott egy vasvillát, majd az alvó alakhoz lépett, s a vasvillát a gyomra fölé tartotta, döfésre készen. Anatolij kinyitotta a szemét, és alig pár centiméterre az arcától egy havas csizmaorrot pillantott meg. A hátára fordult, felnézett a fölötte álló férfira, aki remegő kézzel markolta a vasvillát, és támadni készült. Egyikük sem mozdult, csak a meleg lehelet kipárolgását lehetett látni az arcuk előtt. Anatolij nem próbálta meg elkapni a fenyegető vasvillát, és félrehúzódni sem akart, megadóan feküdt. Pár percig vártak így, mozdulatlanságba merevedve, majd Mihailt hirtelen elöntötte a szégyen. A lélegzete is elakadt, úgy érezte, mintha gyomron vágták volna, vasvillát markoló keze elernyedt, térdre rogyott. – Bocsáss meg, kérlek! Anatolij felült. Az átélt izgalomtól már felébredt, a teste azonban még nem engedelmeskedett, fájdalmat érzett. Mennyit aludhatott? Nem sokat, nem eleget. A torka teljesen kiszáradt, hangja rekedten szólt. – Megértelek. Nem kellett volna idejönnöm, és a segítségedet kérnem. Családod van, rájuk is kell

gondolnod, én meg veszélybe sodortalak titeket. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. Mihail a fejét rázta. – Féltem, pánikba estem. Bocsáss meg! Anatolij kinézett a sötét, havas udvarra. Nem, most még képtelen elindulni, nem élné túl. Persze, nem lett volna szabad elaludnia, de okvetlenül be kellett húzódnia valami védett helyre. Mihail még mindig a válaszát várta, a bocsánatát. – Nincs mit megbocsátanom. Nem hibáztatlak, alighanem én is így viselkedtem volna a helyedben. – De a barátom voltál! – Még mindig a barátod vagyok, és az is maradok. Figyelj, azt szeretném, hogy elfelejtsd mindazt, ami ma éjjel történt. Felejtsd el, hogy valaha is itt jártam, hogy segítséget kértem. Arra emlékezz, hogy milyenek voltunk régen, hogy a legjobb barátok voltunk. Tedd meg ezt a kedvemért, ahogy én is megteszem a te kedvedért. Amint kivilágosodik, elmegyek, megígérem. Mikor reggel felkelsz, ugyanúgy folytathatod az életed, mintha mi sem történt volna. Biztosítalak, soha senki nem fogja megtudni, hogy itt jártam. Mihail lehajtotta a fejét: sírt. Ma éjjelig azt hitte, hogy mindenre képes lenne a barátjáért. Most már tudta, hogy ez nem igaz. A hűsége, a bátorsága, a baráti kötelék mind olyan gyengének bizonyult, mint egy vékony papír, ami az első komoly próbánál elszakad. Mikor Anatolij aznap este váratlanul megjelent a faluban, Mihail – érthető módon - nagyon meglepődött. Anatolij nem értesítette őt előre arról, hogy idejön. Mindazonáltal szeretettel fogadták, étellel, itallal kínálták, ágyat vetettek neki. A vendég aztán elmondta, hogy északra, a finn határ felé igyekszik, ekkor végre a házigazdák is megértették, miért ilyen váratlanul toppant be hozzájuk. Anatolij nem említette,

hogy az állami titkosrendőrség, az MGB körözi, de nem is kellett ezt kimondania. Így is megértették, hogy szökésben van. Amikor ez nyilvánvaló lett, vége szakadt a vendégszeretetnek is. Aki egy szökésben lévő személynek segít, azt bűnpártolásért kivégzik. Anatolij is tudta ezt, de bízott benne, hogy a barátja hajlandó lesz vállalni ezt a kockázatot, és segít neki. Még abban is reménykedett, hogy Mihail elkíséri őt északra; az MGB egy magányos férfit üldöz, ha ketten mennének, úgy biztonságosabb lenne. Ráadásul Mihailnak ismerősei is vannak a Leningrád felé vezető út mentén, Tver és Gorki városokban egyaránt. Anatolij tudta, hogy ez igen nagy kérés a részéről, de egyszer ő is megmentette Mihail életét. Nem úgy tartotta számon ezt a tettet, mint amiért a barátja tartozna neki valamivel, de arra sem gondolt eddig, hogy valaha is szüksége lesz ennek a becsületbeli adósságnak a behajtására. Mialatt régi barátjával beszélt, teljesen nyilvánvalóvá vált Anatolij előtt, hogy Mihail nem képes arra, hogy ekkora kockázatot vállaljon érte. Igazából semmilyen kockázatot sem akart vállalni. A felesége folyton megzavarta a beszélgetésüket – arra kérve férjét, hadd váltsanak pár szót négyszemközt –, és minden egyes alkalommal, amikor bejött, leplezetlen dühvel pillantott rá. Olyan viszonyok uralkodtak az országban, hogy a mindennapi élethez is fokozott körültekintésre és óvatosságra volt szükség. Kétségtelen, hogy váratlan megjelenésével veszélybe sodorta a barátja családját, akiket szeret. Mikor mindezt belátta, már nem remélt komoly segítséget, mindössze azt kérte Mihailtől, hadd húzhassa meg magát éjjelre az istállóban. Megígérte, hogy reggel elhagyja a falut. Elgyalogol majd a legközelebbi vasútállomásig, ugyanazon az úton, amelyen jött. Az is az ő ötlete volt, hogy le kell verni az istállóajtó lakatját,

hogy ha esetleg mégis elkapják, úgy tűnjön, csak egy ismeretlen csavargó keresett ott éjjeli menedéket. Így Mihail családja arra hivatkozhat, hogy mit sem tudtak az egészről. Remélte, hogy ezek az óvintézkedések megnyugtatják a családot. Anatolij nehezen tudta elviselni, hogy sírni látja régi barátját, ezért közelebb hajolt hozzá. – Ne hibáztasd magad. Csak túl akarjuk élni mindannyian. Mihail abbahagyta a sírást. Felnézett, letörölte a könnyeit. Tudták, hogy nemigen látják viszont egymást: a két barát összeölelkezett. Mihail hátrébb lépett. – Jobb ember vagy nálam. Majd felállt, és kiment az istállóból, odébb rúgott egy kis havat az útból, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A hátát a szélnek fordítva cammogott vissza a ház felé. Ha most megölte volna Anatolijt, mintha csak egy betörő lett volna, biztonságban lenne a családja. Meg kellett volna ragadnia ezt a lehetőséget, de nem tette. Imádkozni kellene... Soha nem tartotta magát gyávának, a háború alatt sem reszketett soha az életéért. Sőt néhányan kimondottan bátornak tartották. De mióta családja van, aggódóbb lett. Már nem a saját halála volt a lehető legszörnyűbb dolog, amit el tudott képzelni. Beért a házba, levetette a kabátját, csizmáját, és a hálószobába ment. Mikor kinyitotta az ajtót, összerezzent, mert állt valaki az ablaknál. A felesége volt az – felébredt, és most az istállót bámulta. Mikor meghallotta férje lépteit, az asszony megfordult. Vékony alkata nem mutatta, mennyire teherbíró, pedig rengeteget dolgozott: cipekedett, fát vágott, tizenkét órát robotolt naponta, hogy gondoskodhasson a családról. Nem érdekelte, hogy Anatolij egyszer régen megmentette a férje életét, nem törődött a két férfi

barátságával. Az olyan fogalmak, mint a hűség vagy a becsületbeli adósság, túl elvontnak tűntek a számára. Csak azt tudta, hogy Anatolij veszélyezteti a család biztonságát. Ez már nem elvont dolog volt, hanem valódi veszély. Azt akarta, hogy Anatolij menjen el, a lehető legmesszebbre a családjuktól. Ebben a percben gyűlölte a férfit – a kedves, jóravaló régi barátot, akit egykor szeretett és örömmel látott vendégül –, mindenkinél jobban gyűlölte. Mihail megcsókolta a feleségét, érezte, milyen hideg az arca. Az asszony keze után nyúlt, az pedig felpillantott rá, és észrevette, hogy sírt. – Mit történt odakint? Mihail megértette az asszony türelmetlenségét. A felesége azt reméli, hogy megtette, amit kellett: hogy a családjuk biztonsága érdekében megölte a férfit. Mert így helyes. – Nyitva hagyta az istálló ajtaját, bárki észrevehette volna. Becsuktam. Mihail érezte, hogy szavai nyomán a felesége keze elernyed csalódottságában. Gyengének tartja őt, és igaza van. Nem volt ereje ahhoz, hogy megölje a barátját, és ahhoz sem, hogy segítsen neki. Egy-két vigasztaló szóval próbálta megnyugtatni a feleségét. – Nincs miért aggódnod. Senki sem tudja, hogy itt van.

MOSZKVA Ugyanazon a napon Darabokra törték az asztalt, felfordították az ágyat, széttépték a matracokat, széthasogatták a párnákat, még a padlódeszkát is felfeszegették – de hiába forgatták fel Anatolij Brodszkij lakását, mégsem találtak olyan nyomot, ami a tulajdonos jelenlegi hollétére utalna. Lev lehajolt, hogy a kályhát is átvizsgálja. Látszott, hogy egy csomó papírt égettek el benne. Az egymásra dobált, elégett levelekre vékony hamuréteg ülepedett, Lev a pisztolya csövével kezdett turkálni benne, hátha talál még egy-két ép papírdarabkát. A hamu azonban szétesett – minden megfeketedett, elégett. Brodszkij, az áruló megszökött, ezért pedig ő a felelős. Túlságosan megbízott ebben az idegen férfiban, elhitte róla, hogy ártatlan: ilyen hibát csak kezdő nyomozók szoktak elkövetni. Inkább tíz ártatlan szenvedjen, mint hogy egyetlen kémet is futni hagyjunk! Figyelmen kívül hagyta munkájuk egyik alaptézisét: a bűnösség vélelmét. Lev elismerte ugyan a felelősségét, de kíváncsi volt, hogy ha nem kényszerült volna az egész napját elvesztegetni a halálra gázolt kisfiú ügyére, Brodszkij vajon akkor is megszökhetett volna-e? Elhunytak rokonaival találkozni, meggondolatlan fecsegéseknek véget vetni – az ilyen feladattal nem a rangidős tisztet szokták megbízni. Neki a gyanúsított személy megfigyelését és felügyeletét kellett volna irányítania, ehelyett olyan jelentéktelen esettel bajlódott, ami

nemigen volt több személyes ügynél. Nem kellett volna magára vállalnia a munkatársa, Fjodor ügyét, ezzel a Brodszkij által megtestesített veszélyt is alábecsülte. Ez volt az első komoly téves helyzetmegítélése azóta, hogy az állambiztonságnál dolgozott. Tisztában volt vele, hogy nagyon kevés tiszt kap lehetőséget arra, hogy egyáltalán módja legyen egy újabb hiba elkövetésére. Eddig nem tartotta túl fontosnak Brodszkij ügyét: mindössze egy művelt férfiról van szó, aki az angol nyelvben való jártassága révén külföldiekkel is képes magát megértetni. Ez utóbbi körülmény már némi éberségre intett volna, azonban – magyarázta Lev a felettesének – Brodszkij ismert állatorvos, a város kevés tapasztalt állatorvosának egyike. Azt sem tartotta gyanúsnak, hogy külföldi diplomaták keresik fel, hiszen azoknak is vannak házi kedvenceik, melyeket állatorvoshoz kell vinni. Ráadásul Brodszkij a Vörös Hadseregben is szolgált, mint hadiorvos. A családi háttere is feddhetetlen volt. A katonai nyilvántartás szerint önként jelentkezett a hadseregbe, és bár nem volt elég képzett a humánorvoslás terén – hiszen csak állatok gyógyításában szerzett gyakorlatot –, a háború idején mégis több hadikórházban is dolgozott, ahol jól megállta a helyét, kétszer is dicséretben részesült. Egyszóval a gyanúsított személy alighanem több száz ember életét mentette meg. Kuzmin őrnagy azonnal felismerte, hogy pártfogoltjának miért voltak fenntartásai az üggyel kapcsolatban. Tudta, hogy Lev is többször megsebesült a háború alatt, hadiorvosok kezelték, így nyilván valamiféle bajtársiasságot érez Brodszkij iránt, ez tartotta vissza a határozottabb intézkedésektől. Ám az őrnagy figyelmeztette beosztottját, hogy az érzelmesség elvakítja az embert, akkor pedig képtelen lesz a dolgok helyes megítélésére, felhívta Lev

figyelmét arra, hogy éppen azoknál kell a leginkább gyanakvónak lenni, akik a legmegbízhatóbbnak tűnnek. Lev úgy értelmezte Kuzmin szavait, mint a híres sztálini aforizma továbbfejlesztett változatát. Sztálin szavai így hangzottak: Bízzál benne, de ellenőrizd. Kuzmin tolmácsolásában ez már így hangzott: Esősorban azokat ellenőrizd, akikben megbízol. Ellenőrizték tehát mindazokat, akikben megbíztak, de ugyanolyan alapossággal ellenőrizték azokat is, akikben nem bíztak, tehát – legalábbis ebben a tekintetben - egyfajta egyenlőségről lehetett beszélni. A nyomozók feladata az volt, hogy az ártatlanságra utaló jelekkel nem törődve mielőbb feltárják a gyanúsított bűnét. Ha semmilyen bűnt nem sikerült előásni, annak csakis egy oka lehetett: nem kutattak elég kitartóan. Brodszkijt illetően nem az volt a kérdés, találkozott-e külföldi diplomatákkal, hiszen állatorvos volt, akihez sokan járnak; inkább úgy merült fel a probléma, hogy a gyanúsított nem éppen azért választotta-e ezt a foglalkozást, hogy könnyebben találkozhasson külföldiekkel. Ez az oka annak, hogy a rendelője éppen az amerikai nagykövetség közelében van? Mivel magyarázható továbbá, hogy nem sokkal a rendelő megnyitása után a követség több tagja is háziállatot vásárolt? Végül, mi lehet az oka annak, hogy a külföldi diplomaták háziállatai láthatólag sokkal több figyelmet és orvosi ellátást igényelnek, mint más, egyszerű állampolgárok állatai? Kuzmin kész volt elismerni, hogy ebben az érvelésben van valami humoros jelleg, de éppen ez nyugtalanította, hogy látszólag minden annyira rendben volt Brodszkij körül. Úgy érezte, hogy az ártalmatlan, hétköznapi élet csak ragyogó álca, amellyel gúnyt akarnak űzni az MGB-ből. Kuzmin a

díszletek mögött lezajló, páratlanul komoly bűntényre gyanakodott. Miután átgondolta az ügyet, főnöke tanácsait is figyelembe véve Lev úgy döntött, hogy azonnali letartóztatás helyen inkább tovább figyelteti Brodszkijt. Azzal érvelt, hogy amennyiben az állatorvos kém, ily módon kideríthetik, kik a bűntársai, és egyszerre csaphatnak le rájuk. Lev nem beszélt róla, de már korábban is kényelmetlenül érezte magát azoknál a letartóztatásoknál, ahol nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték. Állandó lelkiismeret-furdalással küszködött, miközben hivatali munkáját végezte. Sokszor vezetett olyan letartóztatást, ahol csak a célszemélyek nevét és lakcímét tudták, és azt a puszta tényt, hogy valaki már nem bízik az illetőben. Amint gyanúsított lett valakiből, rögtön valóságossá vált a bűn is, amivel vádolták. A bizonyítékokat a kihallgatások során kellett megszerezni. Csakhogy Lev már nem tekintette magát egyszerű végrehajtónak, aki mindössze arra képes, hogy a kapott parancsokat kövesse. Úgy döntött, latba veti a tekintélyét, és egy kicsit másképpen intézi a dolgokat. Nyomozó volt, és nyomozói munkát akart végezni. Valószínűnek tartotta, hogy végül mégis sor kerül Brodszkij letartóztatására, de bizonyságot akart, a gyanúsított bűnösségének igazi bizonyítékát, többet, mint puszta találgatást és feltételezést. Egyszóval, nem akarta kellemetlenül érezni magát, amikor letartóztatja. Lev úgy szervezte meg Brodszkij megfigyelését, hogy nappal, vagyis reggel nyolctól este nyolcig mindvégig az állatorvos nyomában legyenek. Három napig semmi rendkívülit nem tapasztaltak. A gyanúsított személy napközben dolgozott, majd kiment megebédelni, munka után pedig hazatért. Teljesen átlagos, becsületes állampolgárnak tűnt. Talán éppen Brodszkij ártatlan külseje tompította el Lev érzékeit.

Ezért mikor ma reggel Kuzmin őrnagy dühösen félrevonta, ismertette vele Fjodor Andrejev ügyét – egy halott kisfiú, a család hisztérikus érzelmei –, és azonnali intézkedésre utasította, Lev nem ellenkezett. Ahelyett, hogy a sarkára állt volna, és elmagyarázta volna főnökének, hogy sokkal fontosabb ügyben nyomoz, belenyugodott, hogy egy baleseti üggyel foglalkozzon. Most utólag milyen nevetséges az egész: miközben ő hasztalanul győzködte Andrejevék családját, meg gyerekeket nyugtatgatott, addig a gyanúsított, az áruló Brodszkij megszökött, csúfot űzött belőle. A rendelőt figyelő ügynök annyira ostoba volt, hogy nem tartotta fontosnak jelenteni, hogy egész nap egyetlenegy látogató sem érkezett. Csak késő délután kezdett gyanakodni, akkor végre bement a rendelőbe, mintha ügyfél lenne. A szobákat üresen, a hátsó ablakot pedig nyitva találta. A gyanúsított bármikor megszökhetett napközben, alighanem már reggel, nem sokkal a rendelőbe érkezése után. Brodszkij megszökött. Mikor Levnek jelentették a dolgot, dühös lett, és azonnali találkozót kért Kuzmin őrnagytól, annak lakásán. Megvolt hát Brodszkij bűnösségének bizonyítéka, amit eddig keresett, a gyanúsított viszont közben megszökött. Lev meglepődött, mikor elégedettséget látott Kuzmin arcán. Brodszkij szökésével az őrnagy bizonyítottnak látta munkájuk alapelvét: az a dolguk, hogy bizalmatlanok legyenek. Kuzmin úgy vélte, ha egy állításban akár csak egy százaléknyi igazság is van, inkább az egészet igaznak kell tekinteni, mint hogy figyelmen kívül hagyják a csekély valószínűség miatt. Végül utasította Levet, hogy kapja el a szökésben lévő árulót, mindenáron. Ne aludjon, ne egyen, ne pihenjen, semmi mással ne foglalkozzon, amíg Brodszkijt őrizetbe nem veszi, amit

– hangsúlyozta Kuzmin önelégülten – egyébként már három nappal ezelőtt meg kellett volna tennie. Lev a szemét dörzsölgette, gyomra görcsbe rándult. Ha csak jóhiszeműnek tartják majd a Brodszkij-ügy miatt, az a jobbik eset; rosszabbul jár, ha szakmailag is elmarasztalják. Alábecsülte az ellenfelet. Ahogy itt állt a szökött áruló feldúlt lakásában, hirtelen – rá nem jellemző módon – elöntötte a harag, és már-már azon volt, hogy rávág a felfordított asztalra. De letett róla: megtanulta, hogy uralkodnia kell magán, és el kell rejtenie az érzelmeit. Egy fiatal tiszt sietett be a szobába, talán segíteni szeretett volna valamiben, bizonyítani akarta a rátermettségét. De Lev elküldte, egyedül akart maradni, szüksége volt pár percre, hogy lecsillapodjon. Az ablakhoz ment, a kezdődő havazást figyelte. Cigarettára gyújtott, és a füstöt az ablaküvegre fújta. Mit csinált rosszul? Brodszkij bizonyára észrevette, hogy követik, és a szökés mellett döntött. Iratokat égetett, olyan papírokat akart megsemmisíteni, amelyek a kémkedésével vagy a jelenlegi tartózkodási helyével lehettek kapcsolatosak. Lev biztos volt benne, hogy Brodszkij pontosan megtervezte a szökését, az útvonalat is, melyen kijut az országból. Neki tehát most az a feladata, hogy megtalálja ennek a szökési tervnek néhány elemét. A Brodszkijé melletti lakásban egy, a hetvenes éveiben járó idős házaspár lakott. Velük élt a fiuk is, a feleségével és két gyermekükkel. A hattagú családnak mindössze két szoba jutott, ez egyáltalában nem számított szokatlannak. Most mindannyian a konyhában ültek, szorosan egymás mellett, az egyik tiszt – megfélemlítésül – a hátuk mögé állt. Lev látta, hogy a család fél; pontosan megértették, hogy ők is belekeveredtek az ügybe. De most nem foglalkozott az emberek félelmével – nem akart újból az érzelgősség

hibájába esni –, rögtön meg akarta kezdeni a kihallgatást, ezért az asztalhoz lépett. – Anatolij Brodszkij áruló. Ha segíteni próbálnak neki, akár csak azzal, hogy hallgatnak, akkor magukat is cinkosként kezeljük, még csak be sem kell bizonyítanunk a bűnösségüket. Most azonnal tanúságot kell tenniük arról, hogy mennyire hűségesek az államhoz. A család legidősebbje, a nagyapa jártas volt abban, hogyan lehet az ilyen veszélyes helyzeteket túlélni. Készségesen elmondott mindent, amit csak tudott. Lev szóhasználatát utánozva ő is azonnal árulónak nevezte a szomszédját, és elmondta, hogy Brodszkij ma reggel egy kicsit korábban ment dolgozni, ugyanaz a táska volt nála, ami máskor is, és ugyanazt a kabátot, kalapot viselte, mint rendesen. Teljes mértékben együttműködőnek akart látszani, ezért javaslatokkal állt elő, és véleményt mondott, hogy szerinte hol lehet most az áruló. Lev érezte, hogy ezek csupán találgatások, melyeket a kétségbeesés szült. Az idős férfi végül kifejtette, hogy családja minden tagja kifejezetten utálta Brodszkijt, nem bíztak meg benne, és hogy itt a házban csak egyetlen személy kedvelte: az alattuk lakó hölgy, Zina Morozovna. A megnevezett asszony az ötvenes éveiben járt, a rendőrök láttán reszketni kezdett, akár egy gyermek, és ezt a cigarettázással sem tudta leplezni. Magasan a falon ki volt téve a híres Sztálin-portré – amely tükörsima arcú, bölcs tekintetű vezért ábrázolt – olcsó reprodukciója, az asszony a kép közelébe húzódott, mintha attól remélne védelmet. Lev nem vesztegette az idejét a bemutatkozással, az igazolványát sem mutatta meg, rögtön belevágott, össze akarta zavarni Morozovnát.

– Hogyhogy maga ilyen jóban volt Anatolij Brodszkijjal, mikor a házban mindenki más utálta és bizalmatlan volt iránta? Tinát felháborították ezek a szavak, egy pillanatra még a kötelező óvatosságról is elfeledkezett: – Itt mindenki szerette Anatolijt. Jó ember volt. – Brodszkij kém. Még mindig jó embernek nevezi? Talán jó szemmel nézi a hazaárulást? Zina későn jött rá, hogy hibázott, igyekezett módosítani előbbi szavain. – Úgy értem, nagyon figyelmes szomszéd volt, soha nem zajongott, udvarias volt. Ez már csak semmitmondó dadogásnak számított, Lev oda se figyelt. Elővette a noteszét, és nagy betűkkel beleírta az asszony meggondolatlan szavait: JÓ EMBER VOLT Úgy írt, hogy az asszony is lássa. Morozovna pontosan tudta, hogy a noteszba írt szavak eldönthetik az élete következő tizenöt évét. Az a pár szó bőven elég ahhoz, hogy kollaboránsnak tekintsék, politikai elítéltként pedig hosszú büntetésre számíthat. Ebben az életkorban nemigen élné túl a Gulag börtönét. Nem volt szükség rá, hogy Lev kimondja mindezt, hogy részletezze, milyen sors várhat az asszonyra. Közismert volt, hogyan zajlanak ezek a dolgok. Zina a szoba sarkába hátrált, elnyomta a cigarettáját, de rögtön meg is bánta, és rágyújtott megint. – Nem tudom, hová ment Anatolij, csak azt tudom, hogy nincs családja. A felesége meghalt a háborúban, a fiát pedig a tuberkulózis vitte el. Anatolijhoz nagyon ritkán jött látogató, amennyire tudom, barátja se igen volt... Elhallgatott. Anatolij a barátja volt, sokszor töltötték együtt az estét, eszegettek-iszogattak. Egy időben még abban is reménykedett, hogy a férfi beleszeret,

de az nem érdeklődött iránta – soha nem heverte ki a felesége halálát. Zina elhessegette a feltörő emlékeket, Levre nézett. A nyomozót hidegen hagyták az asszony szavai. – Azt akarom tudni, hol van most Brodszkij. Nem érdekel sem a halott felesége, sem a halott fia. Az élettörténetére se vagyok kíváncsi, csak ha támpontot ad a mostani hollétéhez. Ebben a pillanatban csak egy hajszálon múlott az asszony élete – és csak egy módon menekülhetett meg. De elárulhatja-e azt a férfit, akit szeretett? Gyorsabban meghozta a döntést, mint ahogy gondolta volna, és ezen ő maga is meglepődött: – Anatolij zárkózott ember volt. De szeretett levelezni. Néha engem kért meg, hogy adjam fel a leveleit a postán. Csak egy olyan emberről tudok, akivel rendszeresen levelezett, az illető egy Kimov nevű faluban lakik. Azt hiszem, az valahol északon van. Egyszer említette, hogy él arrafelé egy barátja, a nevére azonban nem emlékszem. Ez az igazság, ez minden, amit tudok. Az asszony hangját bűntudat fojtogatta. Az arcáról nem lehetett érzelmeket leolvasni, de Lev ösztönösen tudta, hogy amit most elmondott, az igaz. Kitépte a noteszból a baljós lapot, és átnyújtotta. Az asszony úgy vette át, mintha az árulásáért járó fizetség volna, közben megvető szemekkel nézett Levre. De Lev nem törődött vele. Tehát Kimov, egy kis falu Moszkvától északra. Végre egy halvány nyom, amin el lehet indulni. Ha Brodszkij tényleg kém, akkor valószínűleg azoknál az embereknél keresne menedéket, akiknek dolgozik. Az MGB már régóta meg volt győződve arról, hogy a külföldiek „konspirációs lakások” egész hálózatát működtetik az országban, és oda rejtik el a bajba jutott embereiket. A Brodszkijról alkotott képe most kissé

átalakult, hiszen kiderült, hogy a szökevény legjobb barátja egy falusi szövetkezetben dolgozó parasztember, ez pedig ellentétben állt az eddigi feltevéssel, mely szerint Brodszkij külföldiek által pénzelt hivatásos kém. Ennek ellenére Lev határozottan érezte, hogy a kimovi nyomot kell követniük. Nem törődött a felmerült ellentmondásokkal, neki az a dolga, hogy elkapja azt az embert. És csak ez az egy nyom van, tehát ezen fog elindulni. A tétovázás eddig is csak bajt okozott. Kisietett az autóhoz, elővette a dossziét, újra átolvasta, hátha talál benne valamit, ami összefüggésbe hozható Kimovval. Közben Brodszkij rendelőjéből visszaért Lev helyettese, Vaszilij Iljics Nyikityin. A férfi harmincöt éves volt – öt évvel idősebb, mint Lev –, és egykor az MGB legígéretesebb tisztjének számított. Könyörtelen, versenyző típus volt, aki kizárólag az Állambiztonsági Minisztérium iránt érzett elkötelezettséget. Lev magánvéleménye az volt, hogy Vaszilij hűségét nem annyira a hazaszeretet, mint inkább az önérdek táplálja. Kezdő nyomozóként Vaszilij azzal bizonyította be a hűségét, hogy feljelentette az egyetlen bátyját bizonyos Sztálinellenes kiszólások miatt. Nyilvánvaló volt, hogy a bátyja csak viccnek szánta a Sztálint gúnyoló mondatait, hiszen ittas állapotban volt, éppen a születésnapját ünnepelte. Vaszilij mégis megírta a feljelentést, és a testvérét huszonöt év munkatáborra ítélték. Ez megerősítette Vaszilij hivatali helyzetét, egészen addig, amíg a bátyja három év múlva meg nem szökött a táborból, ráadásul előtte több őrrel és a tábor orvosával is végzett. Soha nem fogták el, Vaszilij pedig állandó szégyent érzett az eset miatt. Ha nem mutatkozott volna olyan fáradhatatlannak a szökevény kézre kerítésében, lehet, hogy még a pályafutása is ráment volna. Végül

megtarthatta az állását, de a helyzete megingott. Nem volt másik bátyja, akit feljelenthetett volna, ezért állandóan kereste mindazokat az egyéb lehetőségeket, amelyek révén visszajuthat a kivételes helyzetűek közé. Lev tisztában volt helyettese törekvéseivel. Vaszilijt bízták meg az állatorvosi rendelő átkutatásával, most, hogy visszatért, elégedettnek tűnt. Egy gyűrött levelet adott át Levnek, amelyet – mint mondta - Brodszkij íróasztala mögött talált. Erről az egy papírról az áruló bizonyára megfeledkezett a nagy sietségben. Lev átfutotta a levelet. Úgy tűnt, az orvos egyik barátja írta, és arról szólt, hogy bármikor látogatja is meg Brodszkij, szívesen látja. A cím egy része elmaszatolódott, de a város neve jól kivehető volt: Kijev. Lev összehajtogatta a levelet, és visszaadta Vaszilijnak. – Ezt nem egy barátja írta, hanem maga Brodszkij. Azt akarta, hogy megtaláljuk. Tehát nem Kijevbe megy. Sietősen, egyenetlen betűkkel írt levél volt, a kézírás árváltoztatása sem nagyon sikerült. Megírásának láthatóan egyetlen indoka volt: meggyőzni a levél olvasóját arról, hogy a sorok írója jó barát, akihez Brodszkij bátran fordulhat, ha szüksége van rá. A cím szándékosan volt olvashatatlanná téve, hogy ne legyen könnyű beazonosítani az igazi nevet, és ne derüljön ki túl hamar a hamisítás. Az is megrendezettnek tűnt, ahogyan a levelet az asztal mögé ejtették – ahol aztán meg is találták. Vaszilij ellenkezett, továbbra is a levél eredetiségét bizonygatta. – Hanyagság lenne, ha nem járnánk utána alaposabban ennek a kijevi szálnak. Bár Levnek semmi kételye nem volt afelől, hogy a levél hamisítvány, eltöprengett: nem volna-e okos lépés Kijevbe küldeni Vaszilijt, már csak

elővigyázatosságból is, nehogy valaki azt mondhassa, hogy figyelmen kívül hagyott egy fontos nyomot. De aztán elvetette az ötletet, mert úgysem számít, hogyan vezeti a nyomozást; ha nem tudja elkapni Brodszkijt, úgyis vége a pályafutásának. Újból a dossziéba mélyedt. A nyilvántartás szerint Brodszkijnak van egy Mihail Szvjatoszlavics Zinovjev nevű barátja, akit leszereltek a Vörös Hadseregből, mert súlyos fagyási sebei voltak, majdnem bele is halt, több ujját amputálni kellett – egyébként maga Brodszkij műtötte –, és csak hosszas ápolás után épült fel, aztán végleg elbocsátották a katonai szolgálatból. Lev végigfuttatta az ujját a sorokon, Zinovjev mostani címét kereste. Végül megtalálta: Kimov. Lev a helyettesére nézett, aki kelletlen arccal várta az utasításait. – Indulunk!

MOSZKVÁTÓL HARMINC KILOMÉTERRE, ÉSZAKRA Február 15. A Moszkvából kivezető utat jég borította. Levek teherautójának kerekeire hóláncot szereltek, de így is alig haladták meg az óránkénti huszonöt kilométeres sebességet. A szél és a hó olyan vadul örvénylett körülöttük, mintha meg akarná akadályozni őket abban, hogy célba érjenek. A vezetőülés előtti ablaktörlő alig győzte eltakarítani a havat, hogy legalább egy vékony sávon ki lehessen látni. Alig tízméternyi utat láttak maguk előtt, így araszoltak előre. Csakis Lev elszántsága miatt nem adták fel, s folytatták az utat a mostoha körülmények ellenére is. Lev és Vaszilij elöl utazott, a sofőrfülkében. Lev a jegyzettömbjére terített térkép fölé hajolt. Mindhárman úgy voltak öltözve, mintha a szabadban lennének: kabátot, kesztyűt, sapkát viseltek. Az acélborítású utasfülkébe csak a motorból áradt némi hő. De a fülke legalább megvédte őket a kinti hideggel szemben. A hátsó rakodótérben utazó kilenc, jól felfegyverzett ügynök már rosszabb körülmények között ücsörgött, a ZiSz-151-es teherautóknak ugyanis csak ponyvatetejük volt, ami nem sokat ért a hideg levegő és a hófúvás ellen. A hőmérséklet időnként mínusz harminc fok alá süllyedt, ezért a teherautó hátsó részét fatüzeléses kályhával szerelték fel, melyet a padlóhoz erősítettek. A kerek kis kályha árasztotta magából a meleget, de ezt csak a kályha közvetlen közelében lehetett érezni. Ezért állandóan cserélgették az ülőhelyeket egymás közt, mindenki a kályha mellé akart telepedni, a már

régebb óta ott melegedőket pedig elkergették mellőle. Lev maga is sokszor utazott teherautók hátuljában, emlékezett, hogy tízpercenként volt a váltás: a két, kályha mellett ülő ember akkor kénytelen volt átadni a helyét, vonakodva felkeltek és átmentek a pad túlsó, leghidegebb részére, a csapat többi tagja pedig közelebb araszolt a tűzhöz. Lev a pályafutása alatt most érezte először, hogy a beosztottjai nem értenek vele egyet. Tudta, hogy nem az utazás kényelmetlenségei vagy a kialvatlanság miatt elégedetlenek, hiszen ezekhez már hozzászoktak. Nem, valami másról lehet szó. Talán az a baj, hogy nem értik, mi szükség van erre az útra, úgy gondolják, nem ezt a kimovi nyomot kellett volna követniük? Pedig megkérdezte őket indulás előtt, és akkor még nem volt ellenvetésük. Ma éjjelre már határozottan ellenséges lett a hangulat. Lev eddig csak Vaszilijnál tapasztalt ilyesmit, a többieknél nem. Végül félresöpörte az aggodalmait, hiszen most komolyabb gondjai voltak, és a népszerűsége miatt aggódott a legkevésbé. Ha a feltevése igaznak bizonyul, és Brodszkij Kimovban töltötte az éjszakát, akkor - okoskodott Lev – bizonyára már virradatkor útnak indult, egyedül, vagy esetleg a barátja kíséretében. Lev bízott benne, hogy még időben érkeznek a faluba. A legközelebbi város Zagorszk volt, de Lev nem akarta igénybe venni az ottani rendőrséget: fegyelmezetlennek és képzetlennek, vagyis amatőröknek tartotta őket. Az MGB helyi különítményében sem bízott meg annyira, hogy bevonja őket ebbe az akcióba. Ha Brodszkij rájön, hogy üldözik, alighanem a végsőkig harcolni fog. Élve kell elfogni, mert feltétlenül szükség van a beismerő vallomására. Ráadásul Brodszkij szökése személyes okból is bosszantotta Levet, kötelességének érezte, hogy helyrehozza a hibáját, és ő maga akarta elfogni a

szökevényt. Ez nem csak hiúsági kérdés volt a számára, és nem csak az előmenetele szempontjából volt döntő. Az eset ennél is nagyobb horderejű volt: ha egy ilyen kiemelten kezelt kémügyben kudarcot vall, akkor az a vád érheti, hogy szándékosan hátráltatta a nyomozást. Ha nem tudja elfogni Brodszkijt, ő maga is belekeveredik az ügybe, és kétségbe vonhatják a hűségét. Eszébe jutottak Kuzmin szavai: Elsősorban azokat ellenőrizd, akikben megbízol. Senki nem vonhatta ki magát ez alól a parancs alól – még a parancs végrehajtói sem. Ha tévedett, és Brodszkij mégsem jött Kimovba, akkor a helyettese, Vaszilij azon nyomban feljelenti, részletesen kifejtve főnöke tévedését, az ígéretesnek látszó kijevi nyom elvetését. Ha megrendül a parancsnoki tekintélye, a beosztottjai is felbátorodnak, olyanok lesznek, mint a sebesült préda köré gyűlő vadállatok, s végül a felettesei gyenge vezetőnek minősítik, Vaszilij pedig már most is a parancsnoki poszt jogos várományosának tekinti magát. Az Állambiztonsági Minisztériumban gyakran előfordult, hogy máról holnapra mozdítottak el valakit az állásából. Ezért mind Lev, mind Vaszilij számára döntő fontosságú volt a Brodszkij-ügy kimenetele. Lev a helyettese arcát fürkészte. Vaszilij jóképű férfinak számított, de volt az arcában valami visszataszító is – mintha a tetszetős felszín alatt rothadásnak indult volna valami. A hősi arc mögött szolgalélek lapult. A tetszetős homlokzaton nehezen lehetett észrevenni a vékony törésvonalakat, a zavaró részleteket, ám aki ismerte a szájszögletben meghúzódó gúnyos mosoly jelentését, az tudta, milyen sötét gondolatok lappanganak a csinos arc kirakata mögött. Vaszilij talán megérezte, hogy figyelik, mert megfordult és halványan, kétértelműén elmosolyodott.

Elégedettnek látszott. Lev azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. A térképre pillantott. Kimovban alig ezer ember lakott, a falut csak egy apró pont jelezte a Szovjetunió térképén. Lev már korábban is figyelmeztette a sofőrt, hogy ne keressen útjelző táblákat, mert a falu olyan kicsi, hogy ha csak tizenöt kilométeres sebességgel haladnak, akkor is keresztülhajthatnak rajta akár egy sebességváltásnyi idő alatt is. Mégis, ahogy Lev most végigfuttatta az ujját a térkép útjelzésein, az a gyanúja támadt, hogy alighanem elvétették a kimovi elágazást. Még mindig észak felé tartanak, pedig már nyugati irányban kellene haladniuk. Mivel az ismeretlen vidéken szinte lehetetlen volt a pontos helymeghatározás, Lev a megtett kilométerekből igyekezett kiszámolni, hogy merre járhatnak. Úgy vélte, túl messzire távolodtak már észak felé. A sofőr bizonyára elszalasztotta a kimovi elágazást. – Megfordulni! Észrevette, hogy a parancs hallatán sem a sofőr, sem Vaszilij nem lepődött meg. A sofőr felmordult: – Nem is láttunk elágazást! – Elnéztük. Állítsa meg a kocsit! A sofőr lassítani kezdett, aprókat rántott a féken, nehogy megcsússzanak a síkos úton. Az autó végül megállt, és Lev kiugrott a kavargó hóba, hogy irányíthassa a sofőrt. A teherautónak U alakban kellett megfordulnia, ami azért is nagyon nehéz, mert a ZiSz151-es típusú autó majdnem olyan széles volt, mint maga az út. A sofőr már félig bevette a kanyart, az autó jobb oldala már visszafordult az útra, mikor Levnek úgy tűnt, hiába jelez, a sofőr semmibe veszi: túl gyorsan és túl messzire hajt ki. Lev az autóhoz rohant, a sofőr ajtaján dörömbölt, de elkésett. Az egyik hátsó kerék leszaladt az útról, és céltalanul pörgött tovább a hóviharban. Lev haragját csak az mérsékelte,

hogy beigazolódni látta korábbi gyanúját: a sofőr teljesen alkalmatlan a feladatra. Az autót is, a sofőrt is Vaszilij intézte. Lev kinyitotta az autó ajtaját, hangja a szél süvítésénél is erősebb volt: – Kifelé! A sofőr kiszállt. A hátul utazó fegyveresek is leszálltak, hogy megnézzék, mi történt. Ellenségesen méregették a parancsnokukat. A késedelem miatt bosszúsak, vagy az egész kimovi kiszállás ellenükre van, netán az nem tetszik nekik, hogy ő a parancsnok? Lev nem értette a fagyos hangulat okát. Ráparancsolt az egyik emberre, hogy tartsa a kormányt, a csapat többi tagja pedig – Vaszilijt is beleértve – megpróbálta kitolni a hóból a megbillent autót. A kerék pörgött, és sáros latyakot fröccsentett az egyenruháikra. Végül sikerült megmozdítani az autót, a hólánc belemart a havas útba, az autó helyrebillent. Lev hátraküldte a leszerepelt sofőrt. Az elágazás elvétése bőven elég indok lenne egy feljelentéshez, akkor pedig a Gulagra száműznék a sofőrt. Vaszilij bizonyára védelmet ígért neki, de ezt az ígéretét csak akkor tudja betartani, ha Lev kudarcot vall. Lev szerette volna tudni, hányan lehetnek még a csapatból, akik szintén inkább a kudarcával számolnak, nem pedig a sikerével. Magányosnak és kirekesztettnek érezte magát közöttük. A kormánykerék mögé ült, elhatározta, hogy ő maga lesz a sofőr és a navigátor egy személyben. Csak azért is eljutnak Kimovig! Magára volt utalva, senkiben sem bízhatott. Vaszilij beült mellé, de volt annyi esze, hogy egy szót sem szólt. Lev gázt adott. Már jó irányban, nyugat felé haladtak, és közeledtek Kimovhoz. A vihar is elvonult, gyenge téli napfény kezdett derengeni. Lev teljesen kimerült. Sokáig vezetett a hóviharban, ami teljesen kifárasztotta. Karjai és vállai elnehezültek, szempilláit ólomsúlyúnak érezte. Hamisítatlan orosz tájakon, erdőkön-mezőkön

át vitt az út, végül egy szelíd völgy bontakozott ki a szeme előtt, a völgy mélyén pedig megpillantotta a falut. Girbegurbán szegélyezte az utat a sok egyforma faház: a négyzetes épületekre mindenhol magas, sátor alakú tetőt húztak – az orosz falvak képe nemigen változott az elmúlt száz évben. A régi Oroszország volt ez, ahol a falu közepén lévő kerekes kútnál gyűlt össze a falu apraja-nagyja, és a közösség minden tagja hitt az ősi legendákban: itt még mindig a dvorovoj, az udvar szelleme uralkodott, és az ő kegyétől függött a jószágok egészségi állapota; itt még mindig azzal riogatták a gyermekeket, hogy ha rosszak lesznek, egy erdei szellem elrabolja és fakéreggé változtatja őket. A szülők gyermekkorukban hallották ezeket a történeteket, de még mindig hittek bennük. Több hónapig varrták az ajándékul szánt ruhákat a ruszalkáknak, a kedves erdei nimfáknak, akik egész nap a fák ágain hintáznak, de ha megharagudnak, halálra csiklandozzák az embereket. Lev a városban nőtt fel, és nem tudott mit kezdeni ezekkel a falusi babonákkal. Bosszantotta, hogy az országban végbement ideológiai változások ellenére szinte érintetlenül él tovább ez a primitív mondavilág. Mikor elérték a falu első házát, Lev leállította az autót. A zubbonya zsebéből kis üvegcsét húzott elő, melyben apró, fehér kristálydarabkák voltak – tiszta metamfetamin, a nácik által is kedvelt kábítószer. Lev még akkor szokott rá, amikor a keleti fronton harcolt; amikor visszaszorították a megszállókat, rengeteg hadifoglyot ejtettek, és eltanulták tőlük némely szokásukat is. Lev olyan hadműveletekben is részt vett, amikor egyáltalán nem volt idő a pihenésre – ez a mostani, kimovi vállalkozás is éppen ilyen volt. A háború óta rendszeresen használta a szert, de most már az MGB doktorai írták fel neki. Akkor szedte, mikor olyan bevetésen volt, hogy egész éjjel fent kellett

maradnia; a szer mostanra már nélkülözhetetlenné vált a számára. Ám a rendszeres használatának ára volt. Huszonnégy órával a bevétel után összeomlott a szervezete, teljesen kimerült, és ezt csak úgy tudta legyőzni, ha még többet vett be belőle, vagy legalább tizenkét órát aludt. Mivel már régóta szedte, bizonyos mellékhatások is mutatkoztak: lefogyott, arca megvékonyodott, emlékezőképessége gyengült, nem tudta pontosan visszaidézni az ügyek részleteit, a neveket, illetve összekeverte a korábbi eseteket és letartóztatásokat - végül kénytelen volt jegyzeteket készíteni magának. Nehéz lett volna már megmondani, hogy a droghasználat miatt lett-e ennyire gyanakvó a természete. A gyanakvás fontos erénynek számított, olyan tulajdonságnak, amit állandóan gyakorolni és fejleszteni kellett. Ha a gyanakvásra való hajlamát a metamfetamin erősítette, akkor ez csak nyereséget jelenthet, hiszen így jobban el tudta végezni a munkáját. Kis adag kristályt szórt a tenyerébe, aztán még egy keveset, mert nem emlékezett a pontos adagolásra, és inkább többet, mint kevesebbet akart bevenni, hogy biztosan meglegyen a kívánt hatás. Végül elégedetten leöblítette az egészet egy kis vodkával, amit egy lapos üvegben tartott magánál. Az alkohol iszonyatosan marta a torkát, de még így is érezte a csípős vegyszerízt, szinte émelygett tőle. Amíg várta, hogy a maró érzés elmúljon, körbenézett. Mindent frissen hullott hó borított, aminek megörült, mert így a faluban könnyebb lesz megtalálni a szökevényt, ha pedig Brodszkij elhagyja a falut, kilométerekről észre lehet majd venni, a hóban pedig könnyű lesz követni a lábnyomait. Nem tudta, melyik lehet Mihail Zinovjev háza. Mivel katonai teherautóval érkeztek - amit az út mellett, feltűnő helyen parkoltak le –, rajtaütésről már nem

lehetett szó. Lev leugrott, elővette a pisztolyát, és a legközelebbi ház felé indult. Bár az amfetamin még nem hatott teljes mértékben, máris éberebbnek érezte magát, és minden idegszálával az elkerülhetetlenül bekövetkező, rohamszerű bódító érzést várta. Mikor a ház tornácára ért, kibiztosította a pisztolyát. Éppen be akart zörgetni, mikor egy cserzett bőrű, idős asszony jelent meg az ajtóban. Kék mintás, fehér ujjú ruhát viselt, fejét hímzett kendő takarta. Ügyet sem vetett az ajtóban álló Levre, nem ijesztette meg sem az egyenruha, sem a pisztoly látványa, a közelben álló katonai járművel sem törődött. Nem látszott rajta félelem, és nem igyekezett leplezni az arcára kiülő megvetést sem. – Mihail Szvjatoszlavics Zinovjevet keresem. Ez az ő háza? Hol van Zinovjev? Mintha idegen nyelven szóltak volna hozzá, az asszony elfordította a fejét, és válaszra sem méltatta Levet. Két napon belül ez volt a második alkalom, hogy egy idős asszony így viselkedett vele, ennyire semmibe vette. Mi teszi ezeket az asszonyokat ilyen erőssé és sebezhetetlenné? Nem félnek még a hatalom képviselőitől sem. A kínos csendet végül az asszony fia törte meg, egy erős testalkatú, idegesen dadogó férfi, aki a házból sietett elő. – Bocsásson meg neki, idős már. Mit tehetek önért? A férfi újra és újra elnézést kért az anyja viselkedése miatt. – Mihail Szvjatoszlavicsot keresem, hol van? Melyik az ő háza? A férfi rájött, hogy nem érte jöttek, és nagyon megkönnyebbült. Tehát ő és családja egyelőre biztonságban vannak, legalábbis a mai napon. Készségesen mutatta meg a barátja házát.

Lev visszament az autóhoz. Az emberei összegyűlve várakoztak. Három csoportba rendezte őket, hogy különböző irányokból nyomulhassanak Zinovjev háza felé. Az egyik csoport elölről, a másik hátulról fog közelíteni, a harmadik pedig az istállót veszi körül. Mindegyik ügynöknél 9 mm-es Sztecskin APSZ típusú automata pisztoly volt, melyet kimondottan az MGB számára fejlesztettek ki. Ezen kívül minden csoportban volt egy AK-47-es gépkarabély is. Kemény harcra is fel voltak készülve, ha arra lesz szükség. – Élve kell elfognunk az árulót, mert szükségünk van a vallomására. Ha nem vagytok biztosak magatokban, inkább ne lőjetek, csakis megsebesíteni szabad. A Vaszilij által vezetett csoportnak különös nyomatékkal ismételte el Lev a parancsot. Felhívta a figyelmüket arra, hogy ha valaki mégis megölné Anatolij Brodszkijt, az súlyos vétségnek számítana, és hogy a szökevény élete a legfontosabb, még a saját biztonságuknál is fontosabb. Vaszilij válaszképpen magához vette a csoportjuk AK-47-esét: – Csak a biztonság kedvéért. Hogy Vaszilijnak még kevesebb lehetősége legyen veszélybe sodorni az akciót, Lev a legérdektelenebbnek látszó területet bízta rá: – A te csoportod az istállót fogja átkutatni. Vaszilij elindult az istálló felé, Lev megfogta a karját. – Élve kell elfognunk. A ház közelében a fegyveresek három csoportba fejlődtek, és szétszóródtak a megadott irányokba. A szomszédok lopva figyelték őket, majd visszahúzódtak a házaik belsejébe. Lev harminc lépésre a ház ajtajától megállt, és megvárta, míg a másik két csapat is elfoglalja a helyét. Vaszilij csoportja az istálló mögé került, a harmadik egység pedig a ház mögé ért. Mindenki azt várta, hogy Lev jelt adjon a támadásra. Az udvar teljesen kihalt volt, a kéményből füst szállt

felfelé. A kis ablakokon kopottas függönyök lógtak, melyektől nem lehetett a szobákba belátni. Csend volt, csak egy gépkarabély biztosító retesze kattant. Hirtelen, a ház mögül, az árnyékszékből kilépett egy kislány. Dudorászott, hangja tisztán hallatszott a téli csendben. A Lev közelében álló három egyenruhás megfordult, pisztolyaikat a kislányra szegezték. A gyermek megdermedt rémületében. Lev felemelte a kezét. – Ne lőjetek! Visszatartotta a lélegzetét; remélte, hogy nem fog lövéseket hallani. Senki sem mozdult. Aztán a kislány rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak bírt, egyenesen be a házba, miközben az anyja után sikoltozott. Lev megérezte az amfetamin első löketét: megszűnt a kimerültség érzése. Előrefutott, az emberei pedig követték, olyan gyorsan vették körbe a házat, mint amikor hurkot vetnek valakinek a nyaka köré. A kislány elérte a házat, feltépte az ajtót, és berohant. Lev pár pillanat múlva szintén ott termett, a sietségtől a vállát is beverte az ajtófélfába, majd pisztolyát felemelve behatolt a házba. Egy kicsi, fűtött konyhában találta magát, melyet betöltött a reggeli illata. Két kislány állt odabent a tűzhely mellett: egy tíz év körüli nagyobb, és egy négy körüli kisebb. Az anyjuk mögé bújtak, aki védelmezőn nyújtotta hátra két karját a kislányok köré. Vékony, de keménykötésű asszony volt, arra is képesnek látszott, hogy ha rálőnek, lenyeli, majd visszaköpi a pisztolygolyókat. A belső szobából egy negyven év körüli férfi lépett ki. – Mihail Szvjatoszlavics? – Igen. – A nevem Lev Sztyepanovics Gyemidov, az Államvédelmi Minisztérium tisztje vagyok. Anatolij Taraszovics Brodszkijt keressük, a kémet. Elő kell állítanom, hogy kihallgathassák. Mondja meg, hol van!

– Anatolij? – Igen, a maga barátja. Hol van? De ne hazudjon. – Anatolij Moszkvában él, állatorvos. Évek óta nem láttam. – Ha megmondja, hol van, elfelejtem, hogy egyáltalán itt járt, s akkor magának és a családjának nem lesz bántódása. Az asszony tekintete a férjére villant, elfogadhatónak tartotta Lev ajánlatát. Lev elkapta az asszony pillantását, és nagyon megkönnyebbült. Tehát igaza volt, Brodszkij valóban itt járt. Nem is várta meg Zinovjev válaszát, intett az embereknek, hogy kutassák át a házat. Vaszilij belépett az istállóba, felemelte a gépkarabélyt, ujját a ravaszra illesztette. A halomba rakott szalmához ment, látta, hogy ez az egyetlen hely, ahová elbújhatott valaki. Gyors egymásutánban néhányszor belelőtt a szalmakupacba. A halom tetején meglibbent egy-két szalmaszál, a fegyver csövéből füstkígyó szállt fel. A tehenek megriadtak, fújtak, a földet rugdosták. De a szalma alól nem szivárgott vér – senki sincs itt, csak az idejüket vesztegetik. Kiment, a vállára vetette a fegyvert, és cigarettára gyújtott. A lövések hangjára Lev kifutott a házból. Vaszilij odavetette: – Senki sincs odabent. Lev már fel volt pörögve a kábítószertől, álla megfeszült, az istálló felé sietett. Vaszilijt elfogta a méreg, amiért Lev nem hisz neki, ledobta a cigarettáját, nézte, hogy olvad bele a hóba. – Nincs ott Brodszkij, hacsak nem álcázta magát tehénnek! De a biztonság kedvéért inkább lődd le azokat is! Vaszilij körbepillantott, hálás közönséget remélt, és az emberek valóban nevettek. De azt is észrevette, hogy nem azért nevettek, mert humorosnak találták,

amit mondott. Nem is bánta, mert számára még kedvezőbb volt a helyzet: felismerte, hogy az iménti nevetés inkább annak a jele volt, hogy változóban vannak a csapaton belüli erőviszonyok, Lev tekintélye kezd gyengülni. Vagy a kimerítő utazásért haragszanak a parancsnokra, vagy azért, mert csak megfigyeltette, ahelyett hogy letartóztatta volna Brodszkijt. Ám Vaszilij úgy okoskodott, hogy inkább a munkatársuk, Fjodor és halott kisfia ügyét lehetne felhasználni. Levet küldték akkor oda, hogy tisztázza az ügyet, itt pedig többen is Fjodor barátai, és ha haragszanak Levre, ebből talán ő is hasznot húzhat, csak jól kell irányítania az embereket. Lev lehajolt, és a nyomokat vizsgálta a hóban. Friss, csizmától származó nyomokat látott, némelyik a saját embereitől származott, de alattuk egy sor másfajta nyom is húzódott, melyek az istállótól a mezők irányába vezettek. Felállt, és bement az istállóba. Vaszilij utána kiáltott: – Már mindent ellenőriztem odabent! Lev nem törődött vele, megérintette a lerúgott ajtózárat, látta a földre terített zsákokat, majd kijött, és a mezők felé tekintett. – Három ember velem jön, a három leggyorsabb. Vaszilij, te itt maradsz, és folytatod a házkutatást. Levetette nehéz téli zubbonyát, és anélkül, hogy sértésnek szánta volna, Vaszilijra bízta. Most már szabadabban tudott mozogni és futni, el is indult a nyomok mentén a mezők felé. A három kijelölt ember nem sietett Lev után, a kabátjukat sem vetették le. Nem tetszett nekik, hogy a parancsnokuk azt akarja, hogy kabát nélkül futkossanak a hóban, mikor annak idején még arra sem volt képes, hogy megnézze Fjodor kisfiának holttestét. Meghalt az egyik munkatársuk kisfia, és Lev félvállról vette az ügyet. Úgy érezték, Lev nem törődik

velük. Nem akartak tüdőgyulladást kapni miatta, és nem akartak vakon engedelmeskedni neki, hiszen talán már csak rövid ideig lesz a parancsnokuk. Egyelőre mégis Lev volt a felettes tisztjük, ezért – miután gyors pillantásokat váltottak Vaszilijjal - a három ember engedelmességet mutatva, lassú kocogással Lev után indult, aki már néhány száz méterrel előttük járt. Ahogy az amfetamin egyre jobban kifejtette a hatását, Lev is gyorsabb tempóra váltott. Nem érzékelte maga körül a külvilágot, csak a hóban látható nyomokra és saját lépteire figyelt. Képtelen volt lassúbb iramban haladni, vagy megállni, azt is lehetetlennek érezte, hogy kudarcot valljon. A hideget sem érzékelte. A miatt sem aggódott, hogy a gyanúsítottnak legalább egyórányi az előnye, hiszen Brodszkij nem sejtheti, hogy máris a nyomában vannak, ezért bizonyára nem siet. Egy kisebb dombtető magasodott előtte, és Lev remélte, hogy onnan megláthatja végre a szökevényt. Mikor a domb tetejére ért, megállt, es körbenézett az alatta elterülő tájon. Mindenütt hófödte mezőket, a távolban pedig egy sűrű erdőt látott. Aztán észrevett egy férfit, aki a dombtól egy kilométernyire, a hóban baktatott az erdő felé. Lev biztos volt benne, hogy nem egy odavalósi parasztot vagy munkást lát, hanem magát az árulót. A férfi északi irányban haladt, egyenesen az erdő felé. Ha sikerül eljutnia a fákig, ott el tud majd rejtőzni, Lev pedig a nyomát veszti, mert nincsenek kutyáik. Hátranézett: az emberei lemaradtak. Már nincs köztük olyan szoros kötelék, már nem annyira megbízhatóak, mint régen. Nem számíthat rájuk, egyedül kell elfognia az árulót. Mintha csak a hatodik érzéke riasztotta volna, Anatolij megállt és hátrafordult. Messze, a dombtetőn egy rohanó férfialakot látott, aki éppen lefutott a

dombról és egyenesen feléje tartott. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy állambiztonsági tiszt. Pedig biztos volt abban, hogy minden bizonyítékot eltüntetett, ami személyét ehhez az eldugott kis faluhoz kötné. Egy pillanatig értetlenül állt, mozdulatlanul, mintha megbabonázta volna az üldöző férfi látványa. Tehát máris a nyomában vannak! Émelyegni kezdett, arca kivörösödött. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy a feléje rohanó alak a halált jelenti a számára, ekkor gyorsan megfordult, és a fák felé iramodott. Pánikba esett, és az első pár lépést ügyetlenül tette meg, oldalra lépett, tántorgott, lába mélyen benyomódott a hóba. Hirtelen rájött, hogy a kabátja akadályozza a futásban, ezért gyorsan levetette, a földre dobta, és a puszta életéért kezdett futni. Nem követte el újra azt a hibát, hogy hátranézzen, csakis az előtte lévő fákra összpontosított. Arra gondolt, ha tartani tudná ezt az iramot, eljuthatna az erdőig, mielőtt az üldözője beéri. Az erdőben már el tud bújni, el tud tűnni a fák között. És ha mégis harcra kerül a sor, ott nagyobbak az esélyei, mert faágakat, köveket találhat, míg itt, a szabadban teljesen fegyvertelen. Lev tovább növelte a sebességét, egyre jobban ösztökélte magát, olyan gyorsan futott, mintha versenyezne valakivel. Eszébe ötlött, hogy az ilyen havas terep olykor alattomos, veszélyes lehet, ha ilyen gyorsan fut rajta. De az amfetamintól mindenre képesnek érezte magát, arra is, hogy akár egyetlen ugrással érje utol a szökevényt. Lev hirtelen elvétette a lépést, oldalra csúszott, és lebucskázott a lejtőn, végül arccal lefelé esett a hóba. Elszédült, egy pár percig még a hóban feküdt, majd a hátára gördült, és miközben a kéklő eget kémlelte, azon tűnődött, megsérült-e. Nem érzett fájdalmat.

Felkelt, letörölte a havat az arcáról, és hűvös nyugalommal vizsgálta meg a kezén lévő vágásokat. Majd Brodszkij alakját kereste a távolban, arra számított, a szökevény éppen most éri el az erdőt, és mindjárt eltűnik a szeme elől. Meglepődött, mikor látta, hogy a gyanúsított is megtorpant futás közben, és most mintha nyugodtan várakozna. Levet megzavarta ez a látvány, és gyorsan előreszaladt. Nem értette Brodszkijt: pont, amikor alkalma lenne megszökni, egyszer csak megáll, és tétlenül várakozik? Lev a földre bámult, miközben tovább futott – már csak alig száz méter volt kettőjük közt. Ekkor lassított, majd előhúzta a pisztolyát. Célzott, bár pontosan tudta, hogy ilyen messziről nem kockáztatja meg a lövést. A szíve hevesen vert, minden lépésnél a torkában érezte a dobbanását. A metamfetamin hatásaként teljesen kiszáradt a szájpadlása. A túlzott energiától remegni kezdtek az ujjai, és izzadság verte ki a hátát. Alig ötven lépésre apadt kettejük távolsága. Brodszkij hátrafordult, fegyvertelen volt, és úgy tűnt, mintha váratlanul és érthetetlen módon feladta volna a küzdelmet. Lev tovább futott, egyre közelebb ért hozzá. Végül ő is megpillantotta, hogy mi állította meg Brodszkijt: egy húsz méter széles, befagyott folyó volt előtte. A dombról nem lehetett észrevenni, mert vastag hótakaró fedte a jegét. – Nincs tovább! Anatolij egy pillanatig mintha fontolóra vette volna a megállapítást, aztán újra az erdő felé fordult, majd rálépett a folyó jegére. Léptei bizonytalanok voltak, lábai meg-megcsúsztak a tükörsima felületen. A vékony jég recsegett, alig tudta megtartani a súlyát. De nem lassított, egyre beljebb ment, a jég pedig egyre jobban recsegett alatta. Hamarosan fekete, görbe törésvonalak rajzolódtak ki a jégen, melyek legyezőszerűen futottak szét a lábai alatt. Minél

gyorsabban próbált mozogni, annál gyorsabban jelentek meg a repedésvonalak is, és egyre szaporodtak, minden irányban. A jeges víz pedig egyre i több helyen szivárgott át a hézagokon. Anatolij rendületlenül folytatta az útját, már a folyó közepén járt, alig tíz méter hiányzott ahhoz, hogy partot érjen. A lába alatt hömpölygő sötét, jeges vizet nézte. Mikor Lev a folyóparthoz ért, eltette a pisztolyát, majd lenyúlt a jéghez. – Túl vékony a jég, sosem éri el az erdőt! Brodszkij megállt, és megfordult. – Nem is akarom elérni az erdőt. Felemelte a jobb lábát, és egy hirtelen mozdulattal beszakította csizmájával a jeget, majd tovább taposta a jégszilánkokat, ameddig lék nem keletkezett. A víz a lékhez tódult, a jégtáblák szétcsúsztak – Brodszkij alámerült. A víz alatt sokkot kapott, elzsibbadt, és hagyta, hadd merüljön egyre mélyebbre, közben a halványodó fényt nézte. Aztán, mikor érezte, hogy a kavargó víz felfelé sodorná, elrúgta magát, minél távolabbra a léktől. Nem akart visszajutni a felszínre, itt akart eltűnni, ebben a sötét vízben. A tüdeje szúrni kezdett, és érezte, hogy a teste tiltakozik a döntése ellen, a teste harcolni akar a halállal. Még messzebbre rúgta magát, igyekezett minél messzebb úszni a fénytől – lehetőséget sem akart hagyni magának, hogy megmenekülhessen. Végül a természetes felhajtóerő mégis a felszínre vetette, de ahelyett, hogy levegőhöz jutott volna, arca egy vékony jégrétegbe ütközött. A lassan mozgó vízáramlás aztán megint elvonta a lék közeléből, és a mélybe kezdte húzni. Lev hiába várta, hogy Brodszkij teste felbukkanjon. Biztosan jó messzire elúszott a léktől, hogy megölje magát, és hogy ne tudja elárulni a cinkostársait. Lev a

folyópart mentén futott, onnan igyekezett felmérni, merre sodródhatott Brodszkij a jég alatt. Lecsatolta nehéz bőrövét, majd a fegyverével együtt a földre dobta. A befagyott folyóra lépett, rögtön meg is csúszott rajta, és a jég azonnal repedezni kezdett a súlya alatt. Nem állt meg, de igyekezett minél könnyedebben lépkedni. A jég felszíne egyre jobban töredezett alatta, egyre kevésbé bírta el a súlyát. Amikor a folyó közepére ért, lekuporodott, és dühödten elkezdte félresöpörni a havat – de sehol sem látta Brodszkijt, csak a sötét víz hömpölygött mindenfelé. Felállt, és továbbment, de minden lépésénél újabb és újabb törésvonal jelent meg a jégen. Az egyre sokasodó és egyre nagyobb repedések mentén felfelbugyogott a jeges víz. Végül egy nagy reccsenés hallatszott, Lev az égre pillantott, nagy levegőt vett, és igyekezett bátorítani önmagát. A jég beszakadt alatta, a jeges víz elnyelte a testét. Bár az amfetamin miatt nem érezte igazán, mennyire hideg a víz, de azt tudta, hogy nagyon gyorsan kell mozognia, mert ilyen alacsony hőmérsékleten csak pár percig maradhat életben. Körbefordult. A beszakadt jég felöl beszűrődött még némi fény, de a léktől távolodva egyre sötétebb volt a vízfolyam, a folyó jégpáncélját borító vastag hóréteg nem engedte át a nap fényét. Lev felfelé rugaszkodott, majd a folyó sodrásának irányában úszott. Semmit sem látott, csak úszott egyre tovább, vakon tapogatózott jobbra-balra. Egyre erősebb légszomjat érzett, ezért még gyorsabban úszott, még erősebben rúgott a lábával, még jobban lökte magát a vízben. Tudta, hogy mindjárt döntenie kell: vagy visszaúszik a lékhez, vagy meghal. De azt is tudta, hogy ez az utolsó esélye – ha üres kézzel tér meg a küldetésből, az a halálát is jelentheti. Erőt vett magán, és tovább úszott a folyósodorral.

Hirtelen valami anyagfélét, egy ruhát, egy nadrágszárat súrolt a keze. Brodszkij teste volt az, a jég alatt lebegett. Lev érintésére az eddig nyugodt test megmozdult, és harcolni kezdett az életért. Lev a test alá úszott, és megragadta a nyakánál, miközben iszonyú fájdalom nyilallt a mellkasába. Azonnal vissza kell jutnia a felszínre! Egyik karjával Brodszkijt tartotta, a másikkal igyekezett betörni a felettük lévő jeget, de az ütései lepattantak a kemény, síkos felületről. Brodszkij teste újra mozdulatlanná vált. Már nem törődött a teste jelzéseivel, legyűrte életösztönét, összpontosított, kitátotta a száját: azt akarta, hogy tüdeje megteljen jeges vízzel. Készen állt a halál befogadására. Lev a felettük lévő fényt figyelte, közben erőseket ütött a jégre. Igyekezett, hogy minél közelebb jussanak az életet adó lékhez. Brodszkij már teljesen mozdulatlan és öntudatlan volt a karjában, de Lev is zavart volt, képtelen volt még tovább visszatartani a lélegzetét. Egy utolsó, erős ütést mért a jégre – sikerült beszakítania, és megérezte az arcán a napfényt. Még egy erőteljes lökést tett felfelé, és mindkét férfi a víz felszínére bukkant. Lev mohón kapkodta a levegőt, Brodszkij viszont nem lélegzett. Lev a folyópart felé úszott, miközben félrelökdöste az útjába eső nagyobb jégdarabokat. Végre talajt érintett a lába. Felhúzódzkodott a partra, aztán a foglyot is felhúzta maga után. Mindkettőjük bőre szürkéskékké változott a hidegtől. Levet rázta a hideg, Brodszkij teljesen mozdulatlan volt. Lev megfordította, majd kifeszítette a száját, hogy kiömöljön a lenyelt víz, ezután levegőt fújt a tüdejébe. Lenyomta a mellkasát, levegőt fújt a tüdőbe, megint lenyomta a mellkast, és megint levegőt fújt. – Gyerünk, gyerünk!

Brodszkij hörögni kezdett, visszatért az öntudata, összegörnyedt és kihányta a gyomrát megtöltő jeges vizet. De Lev tudta, hogy még mindig veszélyben vannak: a kóros lehűlés perceken belül végezhet velük. Felállt és hátranézett, látta, hogy három beosztottja már a közelben van. Az emberei látták, ahogy Levet elnyelte a folyó, és rájöttek, hogy a felettesüknek mindvégig igaza volt, és jó nyomot követtek. Ezért rögtön megváltoztak az erőviszonyok, és Vaszilij helyett újra Lev javára billent a mérleg. Nem számított többé, hogy elégedetlenek voltak vele a Fjodor ügyében tanúsított magatartása miatt. Eddig is csak azért érezték magukat biztonságban, és csak azért engedtek utat az érzéseiknek, mert arra számítottak, hogy az egész küldetés kudarcba fullad, és Lev elveszti majd a hatalmát. De nem így történt, és parancsnoki rangja most erősebb lesz, mint valaha. Ezért olyan gyorsan futottak Lev után, ahogy csak bírtak – tudták, hogy az életük múlhat rajta. Lev a fogoly mellé rogyott. Brodszkij szemei lecsukódtak – újból az öntudatlanság felé sodródott. Lev csak úgy tudta ébren tartani, hogy többször arcul ütötte. Brodszkij kinyitotta a szemét, de szinte rögtön le is hunyta. Lev újra és újra megütötte. Lassan kezdtek kifutni az időből. Lev felállt, és odakiáltott az embereinek. – Gyorsan! Hangja erőtlenné vált, energiája elszállt, érezte a testét elárasztó hideget. Elfogyott az ereje, már nem érezte legyőzhetetlennek magát. A kábítószer hatása múlóban volt, újból rettenetes kimerültség kerítette hatalmába. Közben odaértek az emberei. – Vegyétek le a zubbonyokat és rakjatok tüzet! Mindhárman levetették a zubbonyt, az egyikkel Levet burkolták be, a másik kettőbe Brodszkijt

tekerték. De ez nem volt elég, a tűz melegére is szükség volt. A három katona fa után nézett. Nem messze tőlük egy kerítés húzódott, ketten odaszaladtak, míg a harmadik csíkokat tépett le vastag gyapjúinge ujjából. Lev továbbra is a fogolyra figyelt, ütögette, hogy ébren tartsa, de közben ő maga is nagyon elálmosodott, pihenni, aludni akart. – Gyorsan! Kiáltásnak szánta, de már alig hallatszott a hangja. Két embere már visszatért, kezükben a kerítésből kitépett deszkákkal. Arrébb rugdosták a havat a földön, megtisztítottak egy kis területet a tűzrakáshoz, majd a fagyos földre tették a fadarabokat, s azokra rárakták a pamutcsíkokat. Ezután vékonyabb fadarabokkal piramis formában rakták körbe. Az egyik katona elővette az öngyújtóját, és a benne lévő folyadékot a pamutra öntötte. Pattintott egyet, a kova felszikrázott, a pamut elkapta a szikrát, meggyulladt. A fa is rögtön felizzott, de olyan nyirkos volt, hogy nem tudott meggyulladni, csak füstöt eresztett. Lev nem érezte a tűz melegét. Már nem volt annyi ideje, hogy megvárja, hogy a fa kiszáradjon és nagy lánggal égjen. Gyorsan kitépte a zubbonya bélését, és azt is a tűzre dobta. Ha ettől sem lobban fel a láng, ő is, a fogoly is meghal. Már csak egy öngyújtójuk maradt: a tulajdonosa óvatosan szétszedte, a tartalmát pedig óvatosan ráöntötte a pislákoló tűzre. Aztán gyűrött cigarettadobozt és cigarettapírokat dobtak a tűzre. Végül felcsaptak a lángok. Mindhárom katona letérdelt, hogy a tüzet élessze. A nagyobb fadarabok is égni kezdtek. Anatolij kinyitotta a szemét, és az előtte lévő tűzbe bámult, ahol már ropogott a fa. Még mindig meg akart halni, de a bőrére áramló meleget csodálatosnak tartotta. Amint a lángok egyre magasabbra csaptak, és

sárga lényük vörösre váltott, Brodszkij kusza érzésekkel küszködött, ráébredt, hogy talán megmenekült. Lev felült, a tűz közepébe bámult, a ruhájából pára gőzölgött. Két embere – hogy visszanyerje Lev jóindulatát –, továbbra is tűzifának valót gyűjtött, a harmadik pedig őrséget állt. Mikor már nem kellett a tűz kialvásától tartani, Lev megparancsolta egyiküknek, hogy menjen vissza a házba, és tegye meg az előkészületeket, hogy visszatérhessenek Moszkvába. Azután a fogolyhoz fordult: – Van elég ereje a gyalogláshoz? – Mindig a fiammal jártam horgászni... Éjjel tüzet gyújtottunk, ilyet, mint ez is itt, és leültünk mellé... Nemigen szeretett horgászni, de azt hiszem, a tűz tetszett neki. Ha nem halt volna meg, most nagyjából olyan idős lenne, mint ön... Lev hallgatott. A fogoly még hozzátette: – Ha nem bánja, maradnék még egy kicsit. Lev még néhány fadarabot dobott a tűzre: igen, még várhatnak egy keveset. A visszaúton senki sem beszélt. Azt a távolságot, amit Lev idefelé harminc perc alatt tett meg, most majdnem két óra alatt teljesítették. Ahogy a metamfetamin eltűnt a szervezetéből, Levnek minden lépés egyre nehezebb lett. Csak az adott neki erőt, hogy sikerrel járt. Úgy térhet vissza Moszkvába, hogy tisztázta magát, és megerősítette a helyzetét. Majdnem kudarcot vallott, ám végül sikerült ezt elkerülnie. Barátja házához közeledve Anatolij azon töprengett, hogyan juthattak a nyomára. Rájött, hogy bizonyára megemlítette Zinának a Mihaillal való barátságát. Ezek szerint Zina árulhatta el. Nem érzett haragot az asszony iránt: csak a saját életét mentette, ezért senki nem hibáztathatja. Különben sem érdekes, hogyan

találtak rá. Most csak az a fontos, hogy meggyőzze a foglyul ejtőit arról, hogy Mihail ártatlan, és nem vett részt a dologban. Levhez fordult. – Mikor ideértem múlt éjjel, a család elzavart. Nem akartak segíteni, sőt azzal fenyegettek, hogy kihívják a rendőrséget. Ezért kénytelen voltam széttörni az istállóajtó zárját, hogy odabent alhassak. Ok persze azt hitték, elmentem. A család nem tett semmi rosszat, jó emberek, keményen dolgoznak. Lev megpróbálta elképzelni, mi is történhetett valójában múlt éjjel. Az áruló segítséget kért a barátjától, de a várt segítség elmaradt. Ezt nemigen lehet komoly menekülési tervnek nevezni, és semmiképpen sem egy profi kém menekülési tervének. – Nem érdekelnek a barátai. Az udvar széléhez érve a következő látvány tárult a szemük elé: az istálló ajtaja előtt térdelt Mihail Zinovjev, és vele egy sorban a felesége és a két kislánya. Hátrakötözött kézzel dideregtek, fagyoskodtak a hóban. Nyilvánvaló volt, hogy már régebb óta vannak ebben a helyzetben. Mihail arcát szétverték, eltörték az orrát, vérzett, és az állkapcsa is kifordult a helyéből. A többi fegyveres is kint volt az udvaron, és kissé távolabb, kör alakban vették körül az áldozatokat. Vaszilij közvetlenül a család mögött állt. Lev megtorpant, éppen meg akart szólalni, mikor Vaszilij kinyújtotta az egyik karját, a kezében már ott volt a pisztolya: a csövet Zinovjev tarkójára irányította és lőtt. A lövés nagyot dördült a csendes udvaron. Zinovjev teste a hóba zuhant. Felesége és lányai megdermedtek, az előttük heverő testet bámulták. Senki nem szólt, egyedül Brodszkij jajdult fel, nem a fájdalom emberi szavait kiáltotta, hanem haraggal teli vad, állatias hang szakadt ki belőle. Vaszilij oldalra

lépett, és most a feleség fejéhez tartotta a pisztolyát. Lev felemelte a kezét, és ráordított: – Tedd le a pisztolyt! Ez parancs! – Ezek mind árulók! Példát kell statuálnunk. Vaszilij meghúzta a ravaszt, keze hátrarándult, ahogy megint elsütötte a fegyvert. Az asszony teste is a hóba csapódott, a férje mellé. Brodszkij megpróbálta kiszabadítani magát, de két fegyveres térdre kényszerítette. Vaszilij megint oldalra lépett, és most a nagyobbik kislány feje mögé tartotta a pisztolyt. A kislány orra már vörös volt a hidegtől, teste remegett. Az anyja holttestét nézte. Arra gondolt, mindjárt ő is ott fekszik a hóban a szülei mellett. Lev elővette a pisztolyát, és a helyettesére fogta. – Azonnal tedd le azt a pisztolyt! Hirtelen minden fáradtsága tovatűnt, és ez már nem a kábítószer hatása volt, hanem a felháborodásé, amit Vaszilij gaztette láttán érzett, és aminek nyomán megint felugrott az adrenalinszintje. Biztos kézzel tartotta a fegyvert, lehunyta az egyik szemét, minél pontosabban akart lőni. Ebből a távolságból nem vétheti el. Most kell lőnie, hogy megmeneküljön a kislány. Sőt ezzel mindkét kislányt megmentheti, és nem lesz több áldozat. Akaratlanul is átvillant az agyán a szó: Áldozat. Felhúzta a kakast. Vaszilij már tudta, hogy tévedett, mikor a kijevi nyomozást erőltette. Bedőlt Brodszkij levelének. Győzködte az embereket, hogy csak időpocsékolás, ha Kimovba mennek. Arra is célozgatott nekik, hogy Lev ma esti kudarca után ő lesz az új parancsnok. Ezek a kínos hibák most majd ott virítanak Lev jelentésében. Vaszilij érezte, hogy a többiek máris figyelik a viselkedését, és rettenetesen megalázottnak érezte magát. Szinte kíváncsi volt, van-e Levnek annyi

bátorsága, hogy rálőjön. Nem volt ostoba, tudta, hogy az iménti tettéért komoly következményekkel kell számolnia. Tisztában volt vele, hogy – Levvel ellentétben – ő gyáva. Végül leengedte a pisztolyt, és elégedettséget színlelve a két gyermekre mutatott. – Most aztán alapos leckét kapott ez a két lány! Ha felnőnek, talán hűségesebb állampolgárok lesznek, mint a szüleik. Lev közelebb ment Vaszilijhoz, és miközben elhaladt a két holttest mellett, csizmájával nyomot hagyott a véres havon. Gyors mozdulattal lendítette fel a karját, és pisztolyával fejbe vágta Vaszilijt, aki az ütéstől hátraesett, a halántékához kapott. A fegyver felsértette a bőrét, és kiserkent a vére. Mielőtt felállhatott volna, érezte, hogy Lev pisztolycsöve a homlokának feszül. A két kislányon kívül – akik továbbra is lefelé néztek és várták a halált – mindenki őket figyelte. Vaszilij nagyon lassan felfelé billentette a fejét, felnézett, álla remegett. Félt a haláltól – pedig mások halála mindig olyan egyszerű volt a számára. Lev ujja már a ravaszon volt. De nem tudta megtenni – nem, ilyen hidegvérrel képtelen erre. Nem akart Vaszilij hóhéra lenni. Ez az állam feladata, hadd büntesse meg az állam azért, amit elkövetett. Lev eltette a pisztolyát, a törvényre bízta helyettese megbüntetését. – Itt maradsz, és megvárod a helyi rendőrséget. Elmondod nekik, hogy mi történt, és elintézed velük a jegyzőkönyvezést. Aztán visszatérsz Moszkvába, egyedül. Lev ezután felsegítette a két kislányt, és visszavezette őket a házba. A fegyvereseknek csak üggyel-bajjal sikerült Brodszkijt feltenni a teherautó hátsó részébe. A teste olyan ernyedt volt, mintha valami kiszívta volna belőle

az életet. Majd megőrült, magánkívül volt a fájdalomtól, érthetetlenül motyogott. Végül rászóltak, hogy hagyja abba. Nem akarták egész úton a siránkozását hallgatni. A házban a két kislány egy szót sem szólt, képtelenek voltak felfogni, hogy a hóban heverő két holttest a szüleiké. Minden percben azt várták, hogy az anyjuk reggelit készít, az apjuk pedig hazatér a mezőről. Semmit sem éreztek valóságosnak többé. A szüleik jelentettek számukra az egész világot. Hogy létezhet a világ a szüleik nélkül? Lev megkérdezte őket, vannak-e rokonaik. Egyikük sem válaszolt. Lev megkérte a nagyobbik kislányt, hogy csomagoljon össze, mert Moszkvába viszi őket. Most sem mozdultak. Lev végül bement a hálószobába, és becsomagolt helyettük, gyorsan összeszedett néhány holmit és ruhaneműt. Hirtelen remegni kezdett a keze, ezért leült az ágy szélére. Lenézett a csizmájára, összeütötte a sarkait, és nézte, amint véres hódarabkák esnek le róla a padlóra. Vaszilij, miközben az utolsó cigarettáját szívta, az út mellett nézte, hogyan távolodik a teherautó. A kislányokat előreültették, Lev mellé – oda, ahol neki kellene most ülnie. A teherautó megfordult, aztán a lejtős úton eltűnt a szeme elől. Vaszilij körbenézett. A közeli házak ablakaiban arcok tünedeztek fel, de most már nem húzódtak vissza félénken. Vaszilij örült, hogy a gépkarabély itt maradt nála. Visszasétált a házhoz, közben a hóban fekvő holttestekre is vetett egy pillantást. Belépett a konyhába, vizet melegített, és teát főzött magának. Erős tea volt, meg kellett édesítenie. Csak egy kis csupor cukrot talált, alighanem a család egy teljes hónapra való adagja lehetett. Majdnem az egészet a pohárba öntötte, hogy a tea émelyítően édes legyen. Belehörpintett, majd hirtelen fáradtság tört rá. Levetette a zubbonyát és a

csizmáját, átment a hálóba, felhajtotta az ágytakarót és lefeküdt. Azt kívánta, bárcsak megszabhatná, hogy miről álmodjon. Mert ő a bosszúról akart álmodni.

MOSZKVA Február 16. Bár az elmúlt öt évben ez volt a munkahelye, Lev soha nem érezte jól magát a Lubjankában, az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai székházában. A munkatársak közt nemigen fordultak elő kötetlen beszélgetések, és mindenki állandó megfigyelés alatt állt. Mindez aligha volt meglepő – figyelembe véve a foglalkozásukat –, de Lev úgy vélte, már maga az épület is olyan, hogy az emberek kellemetlenül érzik magukat benne: mintha a ház falaiba a félelmet is beletervezték volna. Belátta, hogy ez képtelenség, hacsak valóban nem ez volt az építész szándéka. Az épületet még a forradalom előtt emelték, egyszerű biztosítási székház volt, mielőtt a bolsevik titkosrendőrség birtokba vette. Lev nehezen tudta elképzelni, hogy a választás csak véletlenül esett erre az épületre. Külsejét tekintve a ház összképe nem volt harmonikus, rosszak voltak az arányai: nem volt se magas, se alacsony, se széles, se keskeny; egyszóval jellegtelen és középszerű volt az egész épület. A homlokzat olyan képzetet keltett, mintha onnan tartanák megfigyelés alatt a várost, ugyanis az épület teljes szélességében sűrűn egymás mellé helyezett ablakok sorakoztak, több emeleten át, egyre feljebb, egészen a tetőig, ahová egy órát erősítettek, ami egy hatalmas, átható tekintetű, szigorú szemre hasonlított. Az épületet láthatatlan határsáv vette körbe. A járókelők óvakodtak átlépni ezt a rejtett határt, mintha attól félnének, hogy az épület magába szippantja őket. Ha valaki mégis átlépte ezt a vonalat, az csak két

dolgot jelenthetett: vagy ott dolgozott az épületben, vagy letartóztatottként vitték be, azaz tulajdonképpen halálra ítélték. Mert a Lubjanka falai közt már senkinek nem maradt esélye arra, hogy ártatlannak találják, sőt a bűnösség megállapítása futószalagszerű gyorsasággal történt. Bár a félelem az épület tervezésekor még nem játszhatott szerepet, az idő múlásával fokozatosan hatalmába kerítette a Lubjankát, beivódott a falai közé, és az egykori biztosítási székházat a rémület házává tette. Lev a kapuban átadta az azonosító kártyáját: ez nemcsak az épületbe történő belépésre jogosította fel a tulajdonosát, hanem ami még fontosabb, az épület elhagyására is. Azokat a férfiakat és nőket, akiket e kártya nélkül vezettek át a kapun, gyakran soha többé nem látták: a gépezet vagy rögtön a Gulag táboraiba küldte őket, vagy átkerültek a Lubjanka mögött található Varszonofjevszkij utcai épületbe. Ez a körülkerített ház szintén az államrendőrséghez tartozott, itt a cellák falait fával borították, hogy elnyelje a lövések hangját, a folyosóit pedig lejtősre alakították át, hogy vízsugarakkal könnyebb legyen lemosni róluk a rengeteg vért. Lev nem tudta pontosan, hány kivégzést hajtanak itt végre naponta, de azzal tisztában volt, hogy igen magas számról van szó, akár több száz is lehet. Ilyen nagy mennyiség mellett már gondot jelentett az olyan gyakorlati feladatok megoldása, mint például az emberi maradványok könnyű és gyors eltakarítása. Mikor Lev belépett a főfolyosóra, azon töprengett, vajon milyen érzés lehet, ha úgy visznek le valakit az alagsorba, hogy már nincs kihez könyörögnie, és nincs kihez segítségért fordulnia. A bírósági eljárást némely esetben teljesen mellőzték. Lev már olyan fogvatartottakról is hallott, akiket heteken át magukra hagytak, és olyan orvosokról is, akiket kizárólag a

fájdalom tanulmányozása miatt alkalmaztak. Lev folyvást emlékeztette magát arra, hogy az ilyen jelenségeket ne öncélú történésekként szemlélje; azt bizonygatta magának, hogy az ilyen szörnyű jelenségeknek mind megvannak a maguk okai, és hogy mindez egy magasabb rendű cél érdekében történik. Ezekre a módszerekre a félelemkeltés miatt van szükség, hiszen a terrorra mindig is szükség volt. A terror mentette meg annak idején a forradalmat, a terror nélkül Lenin és később Sztálin is elbukott volna. Az általános félelemkeltés stratégiájához tartozott az is, hogy az MGB alkalmazottai saját maguk is készségesen terjesztették a Lubjankával kapcsolatos történeteket, metrón és trolin pusmogták őket, mintha vírust szabadítanának az emberekre. Ez is a munkájukhoz tartozott, mert fenn kellett tartaniuk a félelem légkörét. A nagy félelem fenntartásához pedig sok emberből álló, kiterjedt szervezet kellett. Persze nem a Lubjanka volt az egyetlen félelmetes épület. A magas tornyokkal, mocskos oldalszárnyakkal körbeépített Butirka átmeneti börtön is ilyennek számított. A szűk cellákat zsúfolásig megtöltötték a rabok, akik gyufaszálakkal játszottak, amíg a Gulag munkatáboraiba való deportálásukra vártak. Hírhedt hely volt még Lefortovo is, ahová kihallgatás céljából szállították át a vizsgálati fogságban lévő foglyokat: sikolyaikat még a környező utcákban is hallani lehetett. Lev felismerte, hogy mégis a Lubjanka épülete az, ami a leginkább foglalkoztatja az emberek képzeletét. Ez az épület jelképezte számukra az olyan rettegett fogalmakat, mint: szovjetellenes agitáció, ellenforradalmi tevékenység és kémkedés. Hogy miért keltettek ezek a fogalmak különösen nagy félelmet? Afelől mindenki nyugodt lehetett, hogy ő bizony soha nem lopott, és nem követett el sem rablást, sem

gyilkosságot, de senki nem lehetett biztos abban, hogy nem vádolják-e meg szovjetellenességgel, ellenforradalmi tevékenységgel vagy kémkedéssel. Senki, még Lev sem volt biztos abban, hogy pontosan mit jelentenek ezek a bűnök. A büntető törvénykönyv 140 cikkelye közül Lev csak egyetlenegyet talált, ami némi eligazítást adott ebben a kérdésben: az egyik bekezdés a politikai bűnös fogalmának meghatározásánál kimondta, hogy az illető olyan személy, aki a szovjethatalom megdöntésére, felforgatására vagy meggyengítésére irányuló tevékenységet fejt ki. Többé-kevésbé valóban erről volt szó: a képlékeny megfogalmazás mindenkire alkalmazható volt, a magas rangú párttagoktól kezdve a balett-táncosokig, a zenészeken át a nyugalomba vonult suszterekig egyaránt. Még a Lubjankában dolgozók – akik a félelem rettenetes gépezetét működtették – sem lehettek biztosak abban, hogy az általuk fenntartott rendszer nem fogja-e őket is megsemmisíteni egyik nap. Bár Lev már az épületen belül volt, még mindig utcai öltözetet, bőrkesztyűt és hosszú gyapjúkabátot viselt. Nem érezte jól magát, rázta a hideg. Ha egy helyben állt, akkor is úgy érezte, mintha mozogna alatta a padló, és pár másodperces szédülési rohamai is voltak. Úgy érezte, mindjárt elájul. Két napja nem evett, de már az étel gondolatára is rosszul lett. Ám határozottan tagadta, hogy beteg lenne; úgy gondolta, csak megfázott és kimerült, majd kiheveri. Tudta, hogy mindezt az amfetamin okozza, jól ismerte már ezt a csúcspont utáni fázist; csak ki kell aludnia magát, és máris jobban lesz.

Csakhogy most nem vehetett ki szabadnapot, ma semmiképpen sem, mert most került sor Anatolij Brodszkij kihallgatására. A kihallgatások lebonyolítása nem az ő feladata volt. Az MGB-nek megvoltak a maga szakemberei erre a feladatra, akiknek nem is volt más dolguk, mint a gyanúsítottak vallatása. Ezek a szakemberek celláról cellára vonultak, és mindenhol szakszerűen, közönyösen és egyfajta gőggel végezték a munkájukat. A vallomások kicsikarásához személyes érdekük is fűződött, mert hasonlóan az MGB legtöbb alkalmazottjához, anyagilag is ösztönözték őket. Teljesítményalapú külön juttatásban részesültek, amennyiben a gyanúsított gyorsan és feltétel nélkül aláírta a beismerő vallomását, utólagos javítgatás nélkül. Lev ismerte valamennyire a vallatók módszereit, de egyiküket sem ismerte személyesen. A kihallgatótisztek amolyan külön kasztot alkottak az MBG-n belül, csapatban dolgoztak, és gyakran megosztoztak a gyanúsítottakon: ilyenkor váltogatták a módszereiket, mindegyikük azt az adottságát használta, amelyikben a legjobb volt: először brutálisan, aztán kifinomultabban vallattak, aztán lefegyverző őszinteséggel kérdezgették az áldozatot. A különféle bánásmódoknak az volt a szerepük, hogy az áldozatot teljesen elbizonytalanítsák és összezavarják. A kihallgatótisztek között nők és férfiak egyaránt voltak, a munkahelyen kívül is összetartottak, együtt étkeztek, és közös sétáikon nemcsak a történeteiket mesélték el egymásnak, hanem tapasztalatcserét is folytattak a különböző módszerekről. Általánosságban úgy néztek ki, mint bárki más, de volt pár olyan jel, amelyről Lev könnyen be tudta azonosítani őket. Különleges tevékenységük nagy részét az alagsorban bonyolították le, ahol szabályozni tudtak néhány környezeti hatást, mint

például a hőmérsékletet és a fényt. Ezzel ellentétben Levet mint nyomozót a felsőbb emeletekhez kötötte a munkája, illetve gyakran tartózkodott házon kívül is. Az épület alagsora külön világ volt, Levnek ritkán kellett lemennie oda, de nem is nagyon akart tudomást venni róla; azt szerette volna, ha semmi köze nem lenne hozzá. Levnek egy rövid ideig várakoznia kellett, mielőtt behívták. Kicsit bizonytalanul lépett be Kuzmin őrnagy irodájába. A helyiség berendezésében semmit sem bíztak a véletlenre, minden részletet aprólékosan elterveztek. A falakon bekeretezett fekete-fehér fényképek voltak, az egyik a vezér 70. születésnapján készült, ahogy Sztálin és Kuzmin őrnagy éppen kezet fognak. A fotókon kívül a falakat propagandaplakátok borították, melyeket Kuzmin az elmúlt évtizedek alatt gyűjtött, és szintén gondosan bekereteztetett. Levnek az volt a benyomása, a plakátokat úgy válogatták össze, hogy ha valaki végigtekint rajtuk, azt gondolja, hogy Kuzmin őrnagy mindig is ebben az irodában dolgozott, már a harmincas évek tisztogatásai alatt is. Ez pedig nem felelt meg a valóságnak, Kuzmin akkor a katonai hírszerzés tagja volt. Az egyik plakáton egy ketrecbe zárt, kövér, fehér nyulat lehetett látni, felette ezzel a felirattal: „Egyen több nyúlhúst!” Egy másik poszteren három tagbaszakadt, vörösbe öltözött alak éppen ütésre lendítette vörös kalapácsát, hogy mogorva kinézetű, borotválatlan férfiak fejére sújtsanak vele. Az alá írt jelszó így hangzott: „Üsd a lusta munkásokat!” Egy újabb képen három mosolygó női alak nézett egy gyárépület felé: „Bízd ránk a megtakarításaidat!” A „ránk” szó itt természetesen nem a három asszonyt jelentette, hanem a népi takarékszövetkezeteket. Olyan plakát is volt, amelyen egy hagymaszerű fejjel rendelkező, öltönyös, cilinderes férfi volt látható, amint két, pénzzel tömött táskát

cipel, a plakát felirata szerint ő volt a „Kapitalista pojáca!” Egy másik képen hajóépítő dokkok, vasutak, mosolygó munkások, mozdonyok egész serege mindmind Lenin dicsőségét hirdette: „Megépítettük!” Kuzmin rendszeresen cserélgette a posztereket, és büszkén mutogatta az átfogó gyűjteményt. Ugyanilyen figyelmet szentelt a könyveinek is. A polcokon csupa olyan könyv sorakozott, amit a beosztása miatt elvártak tőle. A Bolsevik Párt rövid történeté-t – Sztálin művét – pedig mindig a keze ügyében, az asztalán tartotta. Még a papírkosárba is csak szigorúan átválogatott papírdarabkák kerülhettek, hiszen a legalacsonyabb rendű hivatalnoktól a legmagasabb rangú tisztig mindenki tudta, hogy ha valamilyen papírfecnit el akarnak tüntetni, akkor az a legjobb módszer, ha munka után magukkal viszik, és hazafelé úton szabadulnak meg tőle. Kuzmin az ablaknál állt, és a Lubjanka előtti teret figyelte. Zömök testére most is, szokás szerint, a méreténél egy számmal kisebb egyenruhát húzott. Vastag keretes szemüveget hordott, ami gyakran lecsúszott az orrára. Röviden szólva, kissé nevetséges külsejű férfi volt, annak ellenére, hogy életet és halált jelentő kérdésekben dönthetett. Lev úgy tudta, hogy Kuzmin személyesen már nem vesz részt a vallatásokban, de az a szóbeszéd járta, hogy annak idején az őrnagy is szívesen használta kisméretű, húsos kezeit, és a kihallgatások igazi szakértőjének számított. Ha most rápillantott valaki, mindezt nehezen lehetett elhinni róla. Lev leült, de Kuzmin az ablaknál maradt. Szerette úgy feltenni a kérdéseit, hogy közben kinézett az ablakon. Azért alkalmazta ezt a módszert, mert úgy vélte – és erről Levet is gyakran győzködte –, hogy csak akkor lehet hinni az arcokon tükröződő érzelmeknek, ha a megfigyelt személynek fogalma

sincs arról, hogy megfigyelik. Az őrnagy nagy jártasságot szerzett abban, hogy beszélgetés alatt látszólag kibámult az ablakon, de közben az ablaküveg tükrében figyelte partnerét. A trükk hatékonysága már nagymértékben csökkent, hiszen szinte mindenki, így Lev is, pontosan ismerte azt. Különben is, csak igen kevesen engedhették meg maguknak, hogy a Lubjanka falai közt megfeledkezzenek a kötelező elővigyázatosságról. – Gratulálok, Lev! Tudtam, hogy te elkapod Brodszkijt. Ez az eset tanulságos lecke volt a számodra. Lev bólintott. – Rosszul érzed magad? Lev nem válaszolt azonnal. Ezek szerint rosszabbul néz ki, mint gondolta. – Semmiség. Talán megfázás, majd elmúlik. – Azt hiszem, bosszant téged, hogy elvettem tőled a Brodszkij-ügyet, és a Fjodor Andrejev-üggyel bíztalak meg, igazam van? Úgy gondolod, hogy Fjodor esete nem volt annyira fontos, és hagynom kellett volna, hogy a Brodszkij elleni nyomozást folytasd, igaz? Az őrnagy mosolygott, valami mulattatta. Lev összpontosított, veszélyt érzékelt. – Nem, őrnagy elvtárs, nem bosszant. Rögtön le kellett volna tartóztatnom Brodszkijt. Az én hibám, hogy megszökhetett. – Igen, mert nem tartóztattad le azonnal. így, az adott körülményeket figyelembe véve, tévedtem volna, mikor elvettem tőled a kémügyet és inkább a gyászoló apa kikérdezését bíztam rád? Mi a véleményed? – Csak az jár a fejemben, miért is nem tartóztattam le Brodszkijt azonnal.

– Kitérő választ adtál. Szerintem az a lényeg, hogy Fjodor családjának ügye egyáltalán nem volt jelentéktelen. Az egyik munkatársunkról volt szó, tehát már az MBG-n belül jelentkezett a bomlás: Fjodort annyira letaglózta a fájdalom, hogy akaratlanul is az állam ellensége lett, ő is, meg a családja is. Elégedett vagyok, amiért elfogtad Brodszkijt, de fontosabbnak ítélem azt a munkát, amit Fjodor ügyében végeztél. – Értem. – Akkor most térjünk át Vaszilij Nyikityin ügyére. Lev már Kimovban is tudta, hogy mindenképpen jelentik az ott történteket, és hogy Vaszilij rögtön megpróbálja az esetet felhasználni ellene. Nem számíthatott Kuzmin támogatására, és azt sem sejthette, hogy az őrnagyot az ügy melyik része érdekli leginkább. – Lev, igaz, hogy fegyvert fogtál a helyettesedre, ráadásul meg is ütötted? Nyikityin azt mondja, hogy teljesen elvesztetted az önuralmadat, mert kábítószert szedsz, attól vagy ilyen kiszámíthatatlan. A felfüggesztésedet szorgalmazza. Fel van dúlva, megértheted. Lev pontosan értette: az őrnagyot a legkevésbé sem érdekli, hogy Vaszilij kivégezte azt a két embert. – Én voltam a rangidős tiszt, és parancsot adtam. Vaszilij pedig nem engedelmeskedett. Hogy irányítsam az embereket, hogyan irányíthat bárki, ha nem veszik figyelembe a parancsait? Akkor összeomlik az egész rendszer. Talán a katonai múltam az oka, mert a hadműveletek során a parancsmegtagadást és a fegyelemsértést halállal büntették. Kuzmin bólintott. Lev okosan védekezett – a katonai szabályzat elveivel. – Természetesen igazad van, Vaszilij forrófejű. Ezt tulajdonképpen ő is elismeri. Nem hajtott végre egy parancsot, ez is igaz. De felbőszült azon, hogy az a

család segített egy kémnek. Tudod, nem arról van szó, hogy szemet hunynék Vaszilij cselekedete felett. Az ilyen esetek kezelésére megvannak a megfelelő módszereink, azt a családot ide kellett volna szállítani. Vaszilijt megfelelő megrovásban részesítettük. Ami pedig a drogokat illeti... – Akkor már huszonnégy órája nem aludtam, és azokat a szereket az itteni orvosok írták fel nekem. – Engem a legkevésbé sem érdekelnek azok a szerek. Arra utasítottalak, hogy mindenáron fogd el Brodszkijt, ebbe az is belefér, hogyha közben drogokat kell szedned. De hadd figyelmeztesselek valamire: egy másik tisztet, egy bajtársat megütni – ez nem marad észrevétlen. Az emberek hamar elfelejtik, hogy jogosak voltak-e az indokaid. Amikor Vaszilij leengedte a pisztolyát, ezzel be is kellett volna fejeződnie a dolognak. Ha azt akartad, hogy Vaszilijt megbüntessük, akkor a fegyelemsértését nekem kellett volna jelentened. De te egyedül akartál ítélkezni, önhatalmúlag. Ez pedig semmilyen körülmények között sem elfogadható eljárás. – Elnézést kérek. Kuzmin ellépett az ablaktól. Lev mellé állt, és a vállára tette a kezét. – Elég ebből. Tekintsd az ügyet lezártnak. Most egy másik feladattal akarlak megbízni: azt akarom, hogy személyesen te vezesd Brodszkij kihallgatását. Bárkit magad mellé vehetsz segítőnek, például az egyik szakértőnket, de azt akarom, hogy jelen légy, amikor Brodszkij végül megtörik, és vallomást tesz. Fontos, hogy a saját szemeddel lásd, milyen ember is valójában, különös tekintettel arra, hogy a látszólagos ártatlanságával mennyire be tudott csapni téged. Ez szokatlan kérés volt. Kuzmin észre is vette Lev meglepődését.

– Meglátod, a javadra válik majd. A saját cselekedeteik szerint kell megítélnünk az embereket, nem pedig aszerint, hogy milyen cselekedetekre késztetnek másokat. Szóval, van valami kifogásod ellene? – Nincs. Lev felállt, és végigsimított a felöltőjén. – Máris megkezdem a kihallgatást. – Még egy dolog: azt akarom, hogy te és Vaszilij együtt dolgozzatok az ügyön. Háromfajta cella létezett. A gyűjtőcellák négyzet alakú helyiségeiben a padlóra szórt szalmán három felnőtt férfi fért el úgy, hogy szorosan egymás mellett feküdtek. De ezekbe a cellákba nem három, hanem öt embert zsúfoltak be, és olyan szorosan voltak, hogy ha az egyik vakarózni akart, a többieknek is mozdulniuk kellett, közben pedig a végtagjaik úgy összekavarodtak, hogy nem lehetett tudni, melyik kihez tartozik. Ezekben a cellákban nem volt latrina sem, ezért egy vödörnek is helyet kellett szorítani, így mindenkinek a többiek jelenlétében kellett elvégeznie a szükségét. Ha a vödör megtelt, az egyik fogolynak el kellett vinnie a legközelebbi lefolyóig. Az őrök azt mondták nekik, ha egy csöppnyit is kilöttyentenek, lelövik őket. Lev hallotta, amint az őrök arról társalognak, milyen komikus a rabok arckifejezése, ahogy az ürülékkel és vizelettel teli vödör remegő felszínét figyelik, mert tudják, hogy az életük múlhat rajta. Igen, ez tényleg kegyetlenség, gondolta magában Lev, de újból emlékeztette magát arra, hogy mindez okkal, egy magasabb cél érdekében történik. Magasabb cél, magasabb cél. Állandóan ismételgetnie kellett magában ezeket a szavakat, egy pillanatra sem akart megfeledkezni róluk, úgy futottak át az agyán, mintha egy távírószalagon lévő betűk lennének.

A következő típust a különféle büntetőcellák jelentették. Ezekben néhol bokáig ért a fagyos víz, a falak pedig penészesek, nyirkosak voltak. Ha öt napra bezártak ide valakit, az már elég volt ahhoz, hogy az illető úgy megbetegedjen, hogy soha többé ne épüljön fel teljesen, és állandó nyilallást érezzen a tüdejében. Másfajta büntetőcellák voltak azok a rendkívül keskeny, koporsószerű fülkék, melyekben a foglyok meztelenül feküdtek, és töméntelen poloska táplálkozott a testükből mindaddig, amíg meg nem törtek és vallomást nem tettek. Parafával bélelt cellák is voltak, ahol az épület szellőzőrendszerének szabályozásával olyan magas hőfokot tudtak előidézni, hogy a foglyok szinte megfőttek, még a vérük is kiserkent a pórusaikon. Más cellákat különböző kampókkal, láncokkal és elektromos vezetékekkel szereltek fel. Mindenfajta büntetésnem megtalálható volt itt, mindenféle ember számára. A különböző büntetésnemek kiagyalásának csak a képzelet szabott határt, bár az sem nagyon. Lev borzalmasnak tartotta mindezt, de elnyomta magában ezt az érzést, újra és újra elismételte magában, hogy mindez egy nagyon fontos cél, egy magasabb cél érdekében történik: Magasabb cél, magasabb cél, magasabb cél. A szörnyű módszerek igazolása egyszerű és meggyőző módon történt: állandóan ismételgetni kellett, hogy jogos eszközökről van szó, hiszen olyanokkal szemben alkalmazzák, akik ellenségek. Lev felidézte magában a háború idejét, ahol szintén szörnyű dolgokat látott és tapasztalt. Akkor sikerült legyőzniük a rájuk támadó ellenséget, megnyerték a háborút, és ezzel megvédték a szabadságukat. A harc most is folyik, de most másfajta ellenség ellen kell küzdeniük: a belső ellenség ellen, aki ettől még ugyanúgy ellenségnek számít. Fel kell venni a harcot

ellene, mert a politikai rendszer megóvása a tét, és ez mindennél fontosabb. Csakis ez a társadalmi berendezkedés ígéri az embereknek egy olyan aranykor eljövetelét, egy olyan eszményi társadalom megvalósulását, ahol a – ma még szükséges – brutalitás megszűnik, ahol mindenből bőség lesz, és ahol a nyomorra már nem is fognak emlékezni. Ha ennek a célnak az eléréséről van szó, akkor igenis minden módszer megengedett. Ezek a módszerek nem kívánatosak, nem éppen elismerésre méltóak, és Lev soha nem értette azokat a tiszteket, akik örömüket lelték az efféle munkában. De Lev nem volt ostoba sem. Állandóan győzködte magát ezekkel a gyakori, bejáratott érvekkel, mégis maradt benne némi kétely, amivel nem tudott mit kezdeni; olyan volt ez, mintha egy megemészthetetlen gubó lett volna a gyomrában. Végül, a cellák utolsó fajtáját képviselték a vallatócellák. Lev most egy ilyen cella elé érkezett. Itt, a kémlelőnyílással ellátott acélajtó mögött tartották fogva az áruló Brodszkijt. Lev bekopogott, kíváncsi volt, hogy mit talál majd odabenn. Egy fiatal fiú nyitotta ki az ajtót, nem lehetett több tizenhét évesnél. A kisméretű, négyzet alakú, kibetonozott cella olyan erősen meg volt világítva, hogy Levnek hunyorognia kellett, amikor belépett. Öt erős fényű villanykörte lógott a mennyezetről. A sivár környezet látványát a hátsó falnál elhelyezett kényelmes kanapé enyhítette, ott ült a kezénél-lábánál összekötözött Anatolij Brodszkij. A fiatal rendőr büszkén jelentette: – Állandóan csukva tartja a szemét, aludni próbál. De én nem hagyom, állandóan ütöm. Egy pillanatig se hagyom pihenni, ezt megígérhetem! Jó dolog ez a kanapé. Más vágyuk sincs, mint hogy ráülhessenek és szundíthassanak egy kicsit. Tényleg kényelmes, én is kipróbáltam. De nem hagyom őket aludni! Olyan ez,

mintha egy éhező mellé odatennék az ételt, de nem nyúlhatna hozzá. Lev bólintott, látta, hogy a fiatal rendőr kissé csalódott amiatt, hogy ügybuzgalma nem váltott ki dicséretet. A jelentéstétel után a sarokba állt, kezében ütésre készen markolta vastag gumibotját. Mereven, rendíthetetlenül, pirosló arccal állt a sarokban, mint egy játék katona. Brodszkij előregörnyedve, félig lehunyt szemmel ült a kanapé szélén. Mivel más ülőhely nem volt, Lev is a kanapéra ült, Brodszkij mellé. Lev képtelen ötletnek tartotta, hogy egy kanapét raktak be ide. De valóban nagyon kényelmes volt. Ahogy hátradőlve belesüppedt, még jobban érzékelte azokat a gyötrelmeket, amik naponta végbemennek a helyiségben. De nem volt vesztegetni való ideje, gyorsan kellett cselekednie. Vaszilij bármelyik percben megjelenhet, és Lev remélte, hogy addig rá tudja beszélni Anatolijt az együttműködésre. Anatolij felnézett, szemét egy kissé nagyobbra nyitotta. Másodpercekig tartott, amíg alváshiánytól meggyötört agya felismerte a mellette ülő embert: ez az ember fogta el, és mentette meg az életét. Az álmosságtól nehezen forgott a nyelve, úgy beszélt, mintha drog hatása alatt állna. – Mi lett a gyerekekkel. Mihail kislányaival? Hol vannak most? – Egy árvaházban helyezték el őket, biztonságban vannak. Árvaház – talán viccnek szánta ezt, vagy ezzel is csak kínozni akarják? Nem, ez az ember nem viccel, komolyan beszél. – Járt valaha árvaházban? – Nem. – A kislányoknak nagyobb esélyük lett volna a túlélésre, ha otthagyta volna őket a faluban.

– Most már az állam gondoskodik róluk. Lev meglepetésére a fogoly kinyújtotta a karját, és összekötözött kezével megérintette Lev homlokát. A fiatal rendőr előreugrott, felemelte a gumibotját, készen arra, hogy megüsse a foglyot, ám Lev leintette, ő pedig kelletlenül visszalépett a helyére. Brodszkij Levhez fordult. – Önnek láza van. Jobb lenne, ha otthon maradna, egyáltalán, van otthona, ahol aludni, enni szokott, meg minden mást, amit egy hétköznapi ember? Lev csodálatot érzett a mellette ülő férfi iránt: Brodszkij még most is orvosként viselkedik, még ilyen körülmények közt sem hátrál meg, bátor és szókimondó. Lev nagyon rokonszenvesnek találta mindezt. Odébb húzódott, s a zubbonya ujjával letörölte nyirkos homlokát. – Kímélje magát, és valljon rögtön. Senki sincs, aki a kínzás után ne akarna mindent bevallani. Mit nyer azzal, ha hallgat? – Semmit. – Akkor hát elmondja nekem az igazat? – Igen. – Kik a megbízói? – Anna Vlagyiszlavovna, akinek meg fog vakulni a macskája. Dora Andrejevna, akinek a kutyája nem akar enni. Arkagyij Maszlov kutyája eltörte a mellső lábát. Rákosi Mátyás pedig ritka madarakat tart. – Igen, persze... De ha ártatlan, miért menekült el? – Azért, mert követtek, csakis ez volt az oka. – Ennek semmi értelme. – Szerintem se, mégis ez az igazság. Ha követnek valakit, úgyis az a vége, hogy letartóztatják. Ha pedig le van tartóztatva, akkor bűnös. Ártatlanokat soha nem hoznak be ide, nem igaz?

– Kikkel működött együtt az amerikai nagykövetség tisztviselői közül, és milyen információkat adott át nekik? Végre Anatolij is megértette, hogy miért került ide. Néhány hete az amerikai nagykövetség egyik fiatal hivatalnoka bevitte hozzá a kiskutyáját vizsgálatra. A kutyán egy elfertőződött vágás volt, attól szenvedett. Persze antibiotikum kellett volna, de azt nem lehetett kapni, ezért csak gondosan megtisztította és fertőtlenítette a sebet, aztán állandó megfigyelés alatt tartotta az állatot. Nem sokkal az eset után észrevett egy, a lakása körül lézengő alakot. Aznap éjjel nem tudott aludni – nem tudott rájönni, milyen hibát követhetett el. A következő reggel követték munkába menet, majd a hazafelé vezető úton is. Így ment ez három napig. A negyedik álmatlanul eltöltött éjszaka után elhatározta, hogy megszökik. Most végre kiderült, hogy mi a bűne: egy külföldi állampolgár kutyáját gyógyította. – Biztos vagyok benne, hogy végül azt fogom mondani, amit önök hallani akarnak tőlem, de most csak ennyit tudok mondani: én, Anatolij Taraszovics Brodszkij ezúton kijelentem, hogy állatorvos vagyok. Nemsokára úgy fogok szerepelni az iratokban, mint kém, és ott lesz az aláírt vallomásom is. Arra kényszerítenek majd, hogy neveket mondjak, aztán még több embert tartóztatnak le, és még több aláírt vallomás kerül a dossziékba. De akármit mondok legvégül, az hazugság lesz, mert én állatorvos vagyok. – Nem ön az első bűnös, aki az ártatlanságát hangoztatja. – Tényleg azt hiszi, hogy kém vagyok? – Már önmagában ez a beszélgetés is elég ahhoz, hogy felforgatás vádjával elítéltessem önt. Elég nyilvánvalóvá tette, mennyire gyűlöli ezt az országot.

– Én nem gyűlölöm ezt az országot. Ön az, aki gyűlöli ezt az országot, meg a lakosait is. Mi másért tartóztatnának le ennyi embert? Lev kezdte elveszíteni a türelmét. – Tisztában van vele, mi lesz önnel, ha most nem beszél? – Még a gyerekek is tudják, mik történnek ebben a házban. – Mégis megtagadja a vallomástételt? – Nem könnyítem meg a dolgát. Ha azt akarja, hogy kémnek nevezzem magam, el kell rendelnie a kínvallatásomat. – Azt reméltem, hogy elkerülhetjük ezt. – Azt hiszi, tisztességes tud maradni, éppen itt? Gyerünk, készítse a késeket és egyéb kínzószerszámokat! Ha a keze már iszamós lesz a véremtől, akkor bizonygassa, hogy ez szükséges eljárás volt. – Mindössze egy listára van szükségem, nevekkel. – A tények nagyon makacs dolgok. Talán ezért gyűlöli őket ennyire, mert önt sértik a tények. Ezért jön zavarba, amikor egyszerűen kimondom, hogy: én, Anatolij Taraszovics Brodszkij állatorvos vagyok. Kellemetlenül érinti, hogy ártatlan vagyok, mert azt szeretné, ha bűnös lennék. Azért szeretné, ha bűnös lennék, mert ön volt az, aki letartóztatott. Kopogás hallatszott. Tehát Vaszilij is megérkezett. Lev felállt, és Brodszkij felé mormogott. – El kellett volna fogadnia az ajánlatomat. – Talán egy nap majd megérti, hogy miért nem tehettem. A fiatal rendőr ajtót nyitott, és Vaszilij belépett a cellába. A fejét ért ütés helyét steril kötés fedte. Lev úgy vélte, igazából semmi szükség arra a kötésre, csak arra való, hogy mindenki rákérdezzen az okára, és Vaszilij részletesen előadhassa az esetet, lehetőleg

minél több embernek. Vaszilij egy középkorú, vékony hajú, gyűrött öltönyt viselő férfi társaságában érkezett. Mikor meglátta Brodszkijt és Levet együtt, nyugtalan lett. – Tett már vallomást? – Nem. A választ hallva Vaszilij szemmel láthatóan megkönnyebbült, aztán intett a fiatal rendőrnek, hogy állítsa talpra a foglyot. A barna öltönyös, középkorú férfi előrelépett, mosolygott, és kezet nyújtott Levnek. – Dr. Román Hvosztov, pszichiáter. – Lev Gyemidov. – Örvendek. Kezet fogtak. Hvosztov a fogoly felé intett. – Ne aggódjon miatta. Hvosztov a rendelőjéhez vezette és úgy tessékelte be őket, mintha gyerekeket hívna be egy játszószobába. Kisméretű, tisztán tartott orvosi szoba volt, közepén egy vörös bőrrel bevont székkel, mely a fehér köves padlóhoz volt erősítve. Különböző fokozatokra lehetett beállítani, akár fekvő helyzetbe is. A falakon lévő üvegszekrényekben rengeteg üvegcse és mindenféle porok, tabletták voltak felhalmozva; a különböző tégelyeken gondosan elhelyezett, egyenletes, szép, fekete betűkkel írt kis, fehér címkék mutatták a szerek neveit. A szekrénykék alatt acélból készült sebészeti eszközök sorakoztak. A levegőben fertőtlenítőszer szaga terjengett. Brodszkij nem mutatott ellenállást, mikor a székhez szíjaztak, és a csuklójára, bokájára és nyakára fekete bőrpántokat csatoltak. Lev a lábát, Vaszilij pedig a kezét kötözte meg. Amikor elkészültek, a fogoly egyetlenegy testrészét sem tudta megmozdítani. Lev hátralépett. Hvosztov a mosdónál volt, és miközben a kezét sikálta, szóval tartotta őket:

– Egy ideig a Molotov városához közeli gulagon dolgoztam. A tábori kórház tele volt olyanokkal, akik bolondnak tettették magukat. Mindenre hajlandóak voltak, csak hogy ne kelljen dolgozniuk. Keringtek, akár az állatok, trágár szavakat ordibáltak, a ruháikat szaggatták, mindenki szeme láttára kezdtek maszturbálni, vagy a szoba közepén végezték el a szükségüket: egyszóval bármit megtettek, hogy meggyőzzenek az elmebajukról. De egyiküknek sem lehetett hinni. Az volt a dolgom, hogy eldöntsem, ki hazudik, és ki az, aki tényleg beteg. Először tudományos teszteket használtunk, de azokat a foglyok hamar kiismerték, elmondták egymásnak a tudnivalókat, így mindegyikük tudta, hogyan viselkedjen, hogy becsaphasson bennünket. Például az egyik fogoly, aki hol Hitlernek, hol egy lónak, vagy valami másnak képzelte magát, nyilvánvalóan csak színlelte, hogy őrült. A többi rab azután már nem is akart Hitler lenni, bonyolultabb, ravaszabb módszereket eszeltek ki, hogy megtévesszenek bennünket. Végül csak egyetlenegy biztos módszer maradt arra, hogy eldöntsük, ki az őrült, és ki nem az. A beszámolója alatt a doktor sűrű, sárgás olajat töltött egy fecskendőbe, amit aztán egy fémtálcán helyezett el. Majd óvatosan levágott egy darabot a fogoly ingujjából, felsőkarjára pedig gumi érszorítót kötött, hogy előtűnjön a véna vastag, kék vonala. Brodszkijhoz intézte a szavait. – Hallottam, hogy vannak némi orvosi ismeretei. Most kámforolajat fecskendezek a vérkeringésébe. Tudja, hogy milyen hatással lesz ez a szervezetére? – Az én orvosi gyakorlatom csak arra irányult, hogy segítsek az embereken. – Ez is segít az embereken, a megtévedt embereken. Az injekciótól rohama lesz, és amíg az tart, képtelen lesz hazudni. Valójában képtelen lesz arra, hogy bármit

is csináljon. Ha mégis tud majd beszélni, akkor is csak az igazat tudja mondani. – Akkor gyerünk, csinálja. Adja be azt az injekciót, aztán csak hallgassák, amit mondok. Hvosztov elmagyarázta Levnek az eljárást. – Gumipecket fogunk alkalmazni, hogy a roham legerősebb szakaszában el ne harapja a nyelvet. Amikor lecsillapodik, kivesszük a szájpecket, és felteheti neki a kérdéseit. Vaszilij elvett a tálcáról egy szikét, és a körmét kezdte vele tisztogatni, a zubbonya szélére hullott piszkot állandóan lesöpörve. Amikor elkészült, letette a szikét, és cigarettát húzott elő a zsebéből. A doktor a fejét ingatta. – Ne itt, kérem. Vaszilij eltette a cigarettát. A doktor ellenőrzésképpen megnyomta a fecskendőt, és mikor egy sárga olajcsepp jelent meg a tű végén, elégedetten szúrta a tűt Brodszkij vénájába. – Lassan kell beadni –, mert ha túl gyorsan csinálnánk, embóliát kapna. Benyomta a fecskendő dugattyúját, mire a szirupszerű, sűrű, sárga olaj a fogoly vénájába áramlott. A szer hatása rögtön jelentkezett. Hirtelen minden értelem eltűnt Anatolij Brodszkij szeméből: szemgolyói hátraestek, teste pedig olyan remegésbe kezdett, mintha több ezer voltot vezettek volna a székbe, amelyhez odakötözték. A vénájában maradt a fecskendő, melyből még csak egy kis adag olaj hiányzott. – Most egy kicsivel többet adunk be. Hvosztov újabb öt milliliter olajat nyomott a testbe. Fehér habzású buborékok jelentek meg Brodszkij szája sarkában.

– Most várunk egy kicsit, még egy kicsit... és beadjuk szépen a maradékot is. Hvosztov befecskendezte az összes olajat, majd kihúzta a tűt, és egy vattadarabot nyomott a fogoly karjára, a tűszúrás helyére. Mikor ezzel is végzett, hátrébb lépett. Brodszkij egyre kevésbé hasonlított emberi lényre, inkább egy elromlott gépre, egy túlhajtott motorra emlékeztetett. Teste úgy feszült neki a szoros szíjaknak, mintha egy roppant külső erő kerítette volna hatalmába. Aztán reccsenést lehetett hallani: eltört a csuklócsontja, amikor nagyot rántott a szorítópánton. Hvosztov szemügyre vette a sérülést, ami máris dagadni kezdett. – Ez igen gyakori jelenség. Várjunk még egy kicsit. A fogoly mindkét szájszögletéből szivárgott a hab, ami végigfolyt a mellkasán, majd a lábára csorgott. A testén átfutó remegések azonban csillapodni kezdtek. – Most már jó lesz, kérdezzen tőle valamit. Halljuk, mit mond. Vaszilij előrébb lépett, és kiszedte a szájpecket. Brodszkij erre az ölébe hányta a szájában összegyűlt habot és nyálat. Vaszilij kétkedő arccal fordult meg. – Hogy a fenébe tudna bármit is mondani ilyen állapotban? – Próbálja meg. – Kik a megbízóid? Válaszképp Brodszkij feje a nyakán lévő szíjra csuklott. Gagyogott valamit, az orrából folyt a vér. Hvosztov letörölte egy zsebkendővel. – Próbálja újra. – Kik a megbízóid? Brodszkij feje oldalra billent, mintha élethű bábu lenne, amely képes mozogni, még sincs benne élet. Tátogott, és előredugta a nyelvét – a beszéd

szájmozdulatait utánozta, de megszólalni képtelen volt. – Próbálja megint. – Kik a megbízóid? – Megint. Vaszilij a fejét ingatta, Levhez fordult. – Ez hülye. Próbáld inkább te. Lev eddig a falnak támaszkodva állt, mintha minél távolabb akarna lenni az eseményektől. Most előrelépett. – Kik a megbízói? Gyenge hang jött Brodszkij torkából, nevetséges, szinte tréfás hang, mintha egy csecsemő gügyögése lenne. Hvosztov keresztbe tett karral állt előtte, és a fogoly szemeit figyelte. – Most próbálja újra. Először csak egyszerű kérdéseket tegyen fel. Kérdezze meg a nevét. – Mi a neve? – Kérdezze meg újra. Bízzon bennem, már múlóban van a rohama. Kérem, próbálja meg újra. Lev közelebb lépett, olyan közel, hogy megérinthette Brodszkij homlokát. – Mi a neve? A fogoly ajkai megmozdultak. – Anatolij. – És kik a megbízói? Brodszkij teste már nem remegett, szemgolyói sem voltak már hátraesve. – Tehát kik a megbízói? Egy pillanatig csend volt. Aztán a fogoly beszélni kezdett, erőtlen hangon kezdte hadarni a szavakat, ahogy álmukban beszélnek az emberek. – A megbízóim: Anna Vlagyiszlavovna, Dora Andrejevna, Arkagyij Maszlov, Rákosi Mátyás. Vaszilij gyorsan Lev jegyzettömbje után nyúlt, és lefirkantotta a hallott neveket.

– Hallottad már valamelyik nevet? Igen, Lev már hallotta ezeket a neveket: Anna Vlagyiszlavovna macskáját vakság fenyegeti, Dora Andrejevna kutyája nem akar enni, Arkagyij Maszlov kutyája meg a lábát törte. Levet megrohanták a régi kétségei, melyeket eddig mindig félresöpört, de amelyekről mindig úgy érezte, mintha megemésztetlen gubóként ülnék meg a gyomrát. Most pedig azt érezte, hogy ez a gubó szétfakadt, és a kínzó kérdések mind előtörtek. Anatolij Taraszovics Brodszkij valóban állatorvos volt, semmi más.

Február 17. Dr. Zarubin feltette a menyétprémes kalapját, felemelte a bőrtáskáját, és lökdösődve, elnézést is csak ímmel-ámmal kérve tört utat magának, hogy leszállhasson a tömött villamosról. Amikor lelépett, egy kissé megtámaszkodott a villamos oldalánál. Hirtelen öregnek érezte magát: bizonytalanul állt a lábán, félt, hogy elcsúszik a jeges járdán. A villamos továbbsiklott, Zarubin körülnézett, remélte, hogy a megfelelő megállónál szállt le – ezt a környéket, a város keleti felét nemigen ismerte. Mégis könnyen tájékozódott, hamar meglátta az épületet, amit keresett: hatalmas méretei szinte betöltötték a szürke téli égboltot. Az út túloldalán állt a több mint száz méter magas, az összes többi ház fölé magasodó épületegyüttes: négy nagy bérház alkotta, melyek U alakban voltak elrendezve oly módon, mintha két-két ház egymás tükörképe lenne. A doktort csodálattal töltötte el ez a modern építkezési forma, mely családok ezreinek adott otthont. De nemcsak a lakásépítés új módjáról volt szó: ezek a hatalmas házak egyben az új korszak emlékművei is voltak. Elmúlt az egy-két emeletes, családi tulajdonban lévő házak kora, azokat már mind ledózerolták, eltakarították, és csak téglapor maradt utánuk. A helyükön hibátlan formájú, állami megrendelés alapján tervezett, állami tulajdonú bérházakat húztak fel. Zarubin még soha nem látott ennyi egyforma, szürkére festett házat, ahol ilyen sokszor ismétlődtek volna ugyanazok az alakzatok – így tökéletesen egyforma lakások keletkeztek. A háztetőket befedő vastag hóréteg olyan volt, mintha Isten egy fehér vonalat húzott volna, azt mondván,

ennyi elég az embereknek, az égbolt többi része az enyém. Zarubin arra gondolt, hogy az égbolt meghódítása lesz a következő nagy feladat, mert természetesen az sem lehet az Istené. Közben a 124es számú lakást kereste, valahol itt kell lennie, a négy ház egyikében – Lev Sztyepanovics Gyemidovnak, az MGB tisztjének az otthona. Mielőtt Zarubin idejött, reggel maga Kuzmin őrnagy tájékoztatta arról, hogy Lev - arra hivatkozva, hogy lázas és képtelen továbbra is ellátni a feladatát – hirtelen eltávozott a munkahelyéről, ráadásul éppen egy döntő fontosságú kihallgatás kezdetén. Az őrnagyot elsősorban a távozás időzítése érdekelte: tényleg rosszul érezte magát Lev, vagy valami más okból ment haza? Korábban semmi jelét nem adta annak, hogy gyengélkedne; csak akkor lett rosszul, mikor megkezdte a gyanúsított kihallgatását. Ráadásul egyedül próbálta vallomásra bírni az áruló Brodszkijt. A doktort most azért küldték ide, hogy kiderítse, mennyire vehető komolyan Lev betegsége. Orvosi szempontból Zarubin úgy ítélte meg – még a páciens megvizsgálása előtt –, hogy Lev gyenge egészségi állapotát alighanem az okozza, hogy túl sokáig volt a jeges folyóban, ahol tüdőgyulladást kaphatott, melyet a rendszeresen szedett kábítószerek valószínűleg tovább súlyosbítottak. Ha így áll a dolog, és Lev valóban beteg, akkor orvosként fog fellépni, és azon lesz, hogy mielőbb felépüljön. De ha kiderül, hogy Lev - bármilyen okból – mégis színlelte a rosszullétet, akkor MGB-tisztként kell viselkednie. Ez esetben orvosság és erősítőszer helyett erős altatót fog beadni neki, így Lev legalább egy napig ágyhoz lesz kötve, tehát nem tud megszökni, az őrnagynak pedig lesz ideje arra, hogy eldöntse a további lépéseket. Az első épülettömb egyik betonoszlopára egy alaprajzot erősítettek, melyről Zarubin

megállapíthatta, hogy a 124-es számú lakás a harmadik háztömb tizennegyedik emeletén van. Beszállt a fémmel borított, kétszemélyes liftbe, amibe négy személy csak akkor fért volna be, ha szorosan egymás mellé állnak. A lift zajosan haladt felfelé, a tizenharmadik emeleten egy pillanatra meg is állt, mintha erőt gyűjtene a hátralévő út megtételéhez. Mikor végül megállt, Zarubinnak mindkét kezére szüksége volt, hogy széthúzhassa az erős liftrácsot. Egy nyitott kis átjáróba érkezett, ahol az erős széltől könnyezni kezdett. Kitekintett a hófödte Moszkva látképére, majd balra fordult: a 124-es számú lakás előtt állt. Fiatal nő nyitott ajtót. A doktor már átnézte Lev személyi anyagát, így tudta róla, hogy nős, a feleségét Raisza Gavrilovna Gyemidovának hívják, aki huszonhét éves és tanárnő. Ám az sehol sem szerepelt az iratok közt, hogy ilyen szép nőről van szó. Mert az asszony különösen szép, és Zarubin szerint ennek a ténynek feltétlenül szerepelnie kellett volna az aktában, hiszen ez egy említésre méltó dolog. Ha ez benne lett volna az aktában, akkor most nem érte volna felkészületlenül a látvány. Mindig is gyengéje volt a női szépség. Elsősorban nem azok a nők tetszettek neki, akik tisztában voltak a szépségükkel és hivalkodtak vele; inkább az olyan nőkért rajongott, akik nem igazán tudták, mennyire szépek. Most éppen egy ilyen nő állt előtte: nem mintha nem lett volna vonzó, csak éppen mindent elkövetett, hogy minél jelentéktelenebbnek tűnjön, hogy elfedje a szépségét. A haja és a ruhái a leghétköznapibb divatot tükrözték, már ha egyáltalán ez divatnak nevezhető. Nyilvánvalóan nem akarta felkelteni a férfiak érdeklődését, és ez a körülmény még vonzóbbá tette őt a doktor szemében. Egy ilyen nőt megszerezni, ez az igazi kihívás! Fiatalabb éveiben nőbolondnak

tartották, bizonyos társasági körökben nagy volt a híre. A régi sikerek emlékétől felderülve az asszonyra mosolygott. Raisza csak futólag pillantott a doktorra – észrevette a sok dohányzástól sárgálló fogait –, és visszamosolygott a látogatóra. Számított rá, hogy az MGB küld majd valakit, azt is tudta, hogy az illető bejelentés nélkül fog érkezni. Várta, hogy az ajtóban álló férfi bemutatkozzon. – Dr. Zarubin vagyok. Azért küldtek, hogy megnézzem Levet. – Raisza vagyok, Lev felesége. Megmutatná az igazolványát? A doktor levette a kalapját, és megmutatta az igazoló kártyáját. – Kérem, szólítson Borisznak. A lakásban gyertyák égtek. Raisza megmagyarázta, hogy éppen áramkimaradás van, és hogy a tizedik emelet feletti lakásokban gyakran van gond az elektromos hálózattal: az áramszünetek néha csak egy-egy percig, de olykor egy napig is eltartanak. Elnézést kért, amiért nem tudja, mikor lesz megint áram a lakásban. Zarubin viccel próbálta elütni a dolgot. – Na, azért Lev nem egy kényes virág, túléli. Csak takarja be mindig jó melegen. Az asszony megkérdezte, megkínálhatja-e valamivel, esetleg egy meleg itallal, hiszen hideg van odakinn. A doktor elfogadta a kínálást, és miközben átnyújtotta a kabátját, finoman megérintette az asszony kézfejét. A konyhában Zarubin a falnak támaszkodott, a kezeit zsebre dugta, és Raiszát nézte, ahogyan teát főz. – Remélem, forró még a víz. Kellemes hangja volt az asszonynak, lágy és nyugodt. Előbb egy kis edényben leforrázta a

tealeveleket, majd az erős, fekete színű főzetet egy magas pohárba töltötte. Félig volt a pohár, mikor megkérdezte Zarubint: – Milyen erősen szereti? – Olyan erősen, amilyet csak készíteni tud. – Akkor így jó lesz? – Talán még egy kis vizet. Amíg az asszony a szamovárból vizet eresztett a pohárba, Zarubin a nő testét figyelte, szemei a mellek körvonalán, majd deréktájon kalandoztak. A nő egyszerű, olcsó öltözéket viselt: szürke gyapjúruha, vastag harisnya, fehér blúz és kötött kardigán volt rajta. Zarubin azon tűnődött, Lev miért nem használja fel a befolyását arra, hogy minőségi, külföldi szalonokban készült ruhákba öltöztesse a feleségét. De még ebben a durva anyagú gyári ruhában is nagyon kívánatosnak tartotta az asszonyt. – Mondja el, hogy van a férje. – Láza van. Azt mondja, fázik, de közben forró a teste. Rázza a hideg, enni sem akar. – Ha lázas, akkor jobb is, ha egyelőre nem eszik. Egyébként az étvágytalanságát az is okozhatja, hogy amfetaminokat használ. Tud erről valamit? – Csak annyit, hogy a munkája miatt szedi. – Észrevett rajta valami változást mostanában? – Nem evett, és gyakran egész éjjelre kimaradt. De ez is a munkájával jár. Megfigyeltem, hogy egy-egy hosszabban elhúzódó munka után kicsit szórakozottá válik. – Elfelejt bizonyos dolgokat? Az asszony átnyújtotta a doktornak a teás poharat. – Cukrot is adhatok? – Inkább egy kis lekvárt, ha lehet. Az asszony a legfelső polc felé nyúlt, a blúza felcsúszott és kilátszott alóla halvány, szép bőre. Zarubin érezte, hogy kiszárad az ajka. Az asszony

sötétlilás színű lekváros üveget vett le a polcról, lecsavarta a tetejét, majd egy kanalat nyújtott a férfi felé. Zarubin kikanalazott egy adag lekvárt, a nyelvére tette, majd belekortyolt a forró teába – érezte, ahogy a lekvár elolvad a szájában. Közben kitartóan az asszony szemébe bámult, látta, hogy az asszony észrevette a szándékát, és elpirult, sőt az egész nyaka kivörösödött. – Köszönöm. – Talán szeretné mielőbb megvizsgálni a férjemet. Raisza visszatekerte az üveg tetejét, otthagyta a pulton, és a hálószoba felé indult. A doktor azonban nem mozdult. – Először szeretném nyugodtan meginni a teámat. Az asszony nem szívesen lépett vissza a konyhába. Zarubin, miközben összecsücsörített ajkakkal fújdogálta a forró, édes teát, élvezettel nézte, hogy az asszonyt nyugtalanság fogja el a várakoztatás miatt. Az ablaktalan hálószobában túl meleg volt. A belépő Zarubint áporodott levegő fogadta, már ebből is tudta, hogy az ágyban fekvő férfi beteg. Meglepetésére valami csalódottságfélét érzett. Azon tűnődött, miért is érez így, közben leült az ágy szélére Lev mellé, és megmérte a beteg lázát: magas láza volt, de még nem volt veszélyes. Meghallgatta Lev mellkasát is, de semmi rendkívülit nem tapasztalt. A tünetek tehát nem tuberkulózisra, hanem csak egy erős megfázásra utalnak. Raisza mellette állt, a vizsgálatot figyelte. Zarubinnak kedvére volt, hogy az asszony ilyen közel volt hozzá, még a kezéből áradó szappanillatot is érezte. Aztán barna orvosságosüveget vett elő a táskájából, és egy kanálnyi sűrű, zöld folyadékot öntött ki belőle. – Kérem, emelje meg kissé a fejét. Raisza ülő helyzetbe támogatta Levet, Zarubin pedig beadta neki a szirupot. Miután Lev lenyelte a folyadékot, Raisza visszafektette az ágyba.

– Mit adott be neki? – Erősítő szert – ettől majd jobban alszik. – E nélkül is tud aludni. A doktor nem felelt. Nem fárasztotta magát azzal, hogy kiagyaljon egy hazugságot. A Levnek beadott kábítószer a saját készítménye volt: barbiturátot, hallucinogén anyagot és – hogy elnyomja az árulkodó ízeket – cukorszirupot tartalmazott, és azt a célt szolgálta, hogy hatására elgyengüljön a test és megtörjön az akarat. Szájon át adta be, tehát a szer egy órán belül hatni fog: az izmok először elernyednek, aztán annyira elerőtlenednek, hogy hamarosan a legkisebb mozdulat is elképzelhetetlenül nehéz munkának tűnik majd. Nem sokkal ezután a szer hallucinogén eleme is hatni kezd. Zarubinnak már kész terve volt: az ötlet akkor vetődött fel benne, mikor a konyhában elpirulni látta Raiszát, aztán mikor megérezte az asszony kezének finom szappanillatát, el is döntötte a dolgot magában. Ha azt jelenti az őrnagynak, hogy Lev nem beteg, csak színlelte a betegséget, hogy hazajöhessen, akkor minden bizonnyal letartóztatják és kihallgatják. Amennyiben ezt a színlelt betegséget hozzászámítják a Lev ellen korábban felmerült kifogásokhoz, akkor komoly vád alakulhat ki ellene, és Lev valószínűleg börtönbe kerül. Gyönyörű felesége pedig itt marad teljesen egyedül és kiszolgáltatottan, és szüksége lesz valakire – egy szövetségesre. Zarubin hasonló vagy talán Levnél is magasabb rangban volt az Állambiztonsági Minisztériumban, ezért biztos volt benne, hogy ajánlata nemcsak elfogadható, de vonzó is lesz az asszony számára. Igaz, hogy Zarubin nős volt, de arra gondolt, hogy ez a gyönyörű asszony a szeretője lehetne; meg volt róla győződve, hogy Raiszában felülkerekedik majd a túlélési ösztön, és végül elfogadja az ajánlatát.

Bár, ha jobban belegondol, lehet, hogy könnyebben is megszerezheti, amit akar... Zarubin felállt. – Beszélhetnénk négyszemközt? A konyhában Raisza keresztbe fonta a karjait. Gondterhelten ráncolta a homlokát - Zarubin sajnálta, hogy a finom, halvány bőrt ráncok csúfítják, és nagyon szerette volna a nyelvével érinteni. – Rendbe jön a férjem? – Magas láza van, és az a szándékom, hogy ezt jelentsem. – Mit szándékozik jelenteni? – Azt, hogy valóban beteg. – Hát beteg is. Éppen most mondta ön is. – Tudja, hogy miért vagyok itt? – Mert ön doktor, a férjem pedig beteg. – Azért küldtek, hogy kiderítsem, valóban beteg-e a férje, vagy csak így próbálja kivonni magát a munka alól. – De hát nyilvánvaló, hogy beteg! Nem kell hozzá doktornak lenni, bárki láthatja. – Igen, de csak én vagyok itt. Egyedül én döntöm el ezt a kérdést, és az én szavamnak fognak hinni. – Doktor, épp az előbb mondta, hogy a férjem beteg és lázas. – Ugyanezt mondom majd a hivatalos jelentésemben is. De csak egy feltétellel – ha lefekszik velem. Az asszony még a pislogást is abbahagyta, egészen mozdulatlanná dermedt. Ez a hidegség, ez az önuralom még kívánatosabbá tette őt Zarubin szemében, ezért folytatta: – Csak egyetlen alkalomról lenne szó; kivéve persze, ha megkedvelne, mert akkor folytatódhatna tovább. Meg tudnánk egyezni, bármit kérhet cserébe – na, persze az észszerűség határain belül. De ami a legfontosabb: senki sem tudná meg. – És ha nemet mondok?

– Akkor azt vallom, hogy a férje hazudott, és csak színlelte a betegségét, mert – egy általam ismeretlen okból – mindenáron fel akarta magát mentetni a munka alól. Javasolni fogom azt is, hogy vizsgálatot indítsanak ellene. – Nem fognak hinni magának. – Biztos ebben? Már felmerült a gyanú vele kapcsolatban. A jelentésem éppen kapóra fog jönni. Az asszony hallgatását beleegyezésnek véve, Zarubin közelebb lépett, és próbaképpen a nő combjához nyomta a kezét. Az asszony nem mozdult. Akár itt, a konyhában is sor kerülhet a dologra – gondolta Zarubin. Senki se tudná meg, a férje még jó sokáig aludni fog, az asszony még akár nyögdécselhet, hangoskodhat is, ha arra lenne kedve. Raisza undort érzett, és elfordította a fejét, még nem tudta, mitévő legyen. Zarubin lejjebb csúsztatta a kezét az asszony combján. – Ne aggódjon. A férje mélyen alszik, nem fog zavarni minket, és mi sem zavarjuk őt. A férfi keze a szoknyája alá siklott. – Még az is lehet, hogy élvezni fogja. Sok más nő is élvezte. Már olyan közel volt, hogy Raisza érezte a leheletét. Zarubin még jobban ráhajolt, ajkai szétnyíltak, és előtűntek a sárga fogak; Raisza úgy érezte, mintha a férfi bele akarna harapni, mint egy almába. Ellökte magától, de a doktor elkapta a derekát. – Tíz perc igazán nem nagy ár a férje életéért cserébe, ennyit igazán megtehet érte. Közelebb húzta magához az asszonyt, még szorosabban markolta. Ám hirtelen elengedte, és mindkét kezét feltartotta. Raisza egy kést szegezett a torkának. – Ha nem tud dönteni a férjem állapotáról, kérem, tájékoztassa erről Kuzmin őrnagyot

– aki egyébként jó barátunk –, és küldjenek egy másik orvost, akinek a szakvéleményét készséggel elfogadjuk. Mindketten kissé oldalra léptek, hogy kikerüljék egymást, de a kés mindvégig Zarubin torkánál volt, amíg kihátrált a konyhából. Raisza a konyhaajtónál megállt, a kést derékmagasságban továbbra is maga előtt tartotta. A doktor a kabátja után nyúlt, és komótosan öltözködni kezdett. Fogta a táskáját, és kinyitotta a bejárati ajtót: az éles napfénytől hunyorognia kellett. Odavetette a nőnek: – Csak a gyerekek, csak az ostoba gyerekek hisznek még a barátságban. Raisza kilépett az előszobába, lekapta a fogasról a doktor kalapját, és a lába elé vágta. Amikor Zarubin lehajolt érte, Raisza becsapta utána az ajtót. Hallotta Zarubin távolodó lépteit, remegő kezében még mindig ott volt a kés. Azon gondolkozott, milyen okot adhatott arra, hogy a férfi azt higgye, hajlandó lesz lefeküdni vele. Gondolatban végigfutott a doktor látogatásán: ajtót nyitott, elvette a kabátját, mosolygott az idétlen tréfálkozásán, teát főzött. Semmivel sem bátorította, Zarubin csak áltatta magát. Vagy talán akkor viselkedett volna okosan, ha flörtöl egy kicsit, és elhiteti vele, hogy hajlandó elfogadni az ajánlatát? Lehet, hogy ennek a vén bolondnak az is elég lett volna, ha látta volna rajta, hogy hízelgőnek tartja az ajánlatát. Raisza összevont szemöldökkel tűnődött: úgy érezte, nem egészen jól kezelte a helyzetet, magára haragította Zarubint – ez pedig mindkettőjükre nézve veszélyt jelenthet. A hálószobába ment, és leült az ágyra, a férje mellé. Lev ajkai mozogtak, mintha némán imádkozna. Raisza közelebb hajolt, próbálta megérteni a szavait, de szinte semmit sem hallott, mindössze egy-két szófoszlányt, de azok sem alkottak értelmes mondatot:

Lev félrebeszélt, de közben a felesége keze után nyúlt. Raisza érezte a bőre nyirkosságát, aztán elhúzta a kezét és elfújta a gyertyát. Lev a folyó partján állt, kissé a hóba süppedve, míg Anatolij Brodszkij – miután átkelt a jeges vízen – a túlsó parton volt, és már majdnem elérte a menedéket jelentő erdőt. Lev utána vetette magát, de hirtelen a lábai alatt, a folyó vékony jégpáncélján át megpillantotta azokat a férfiakat és nőket, akiket valaha is letartóztatott. Akármerre nézett, mindenütt megfagyott holttesteket látott a folyóban. Ha el akarja érni az erdőt, ha el akarja kapni Brodszkijt, a halottakkal teli folyó jegén kell végigmennie. Nem volt más választása – utasították Brodszkij elfogására – ezért meggyorsította lépteit. Ám lába nyomán a holtak szinte megelevenedtek, a jég olvadni kezdett, és a víz életre kelve örvénylett körülötte. Ahogy csizmája a jeges vízbe süllyedt, érezte, hogy a halottak arcán tapos, és akármilyen gyorsan futott, a halott arcok mindenütt ott voltak, mindenfelől körbevették. Aztán mintha egy kéz fogná meg a lábát – alig tudta lerázni. Majd újabb és újabb kezek ragadták meg a bokáját. Behunyta a szemét, nem mert a halottakra nézni többé: várta, hogy a sok kéz lehúzza a mélybe. Amikor kinyitotta a szemét, egy szürke falú irodában találta magát. Raisza állt mellette, halványpiros ruha volt rajta – ez volt az esküvőjük napja. Az egyik barátnőjétől kapta kölcsön aznap a ruhát, sietve kellett igazítani rajta, mert nagy volt rá, a hajába pedig egy szép fehér virágot tűzött, melyet a parkban tépett. Lev szürke öltönyt viselt: rosszul állt rajta, nem az ő mérete volt, az egyik munkatársától kérte kölcsön. Ott álltak egymás mellett egy lepusztult tanácsi épület lepusztult irodájában. Előttük egy kopaszodó férfi ült, aki az asztalán lévő papírok fölé görnyedt. Raisza bemutatta az irataikat, aztán várniuk kellett, amíg a

hivatalnok ellenőrizte az adatokat. Nem volt szertartás és eskü, de még virágcsokor sem. Vendégek sem voltak, akik könnyekkel a szemükben jókívánságokkal halmozták volna el őket – csak ők ketten voltak jelen, a legjobb ruhában, amit szerezni tudtak. Nem volt semmi felhajtás – az kispolgári dolog lett volna. A kopaszodó hivatalnok volt az egyetlen tanújuk, ő írta be a nevüket a vastag, kopottas anyakönyvbe is, és mikor elkészült vele, átadta a házasságkötésükről szóló bizonyítványt. Férj és feleség lettek. Ez után Lev szüleinek régi lakására mentek, hogy megünnepeljék az esküvőt. A barátok, szomszédok már emelkedett hangulatban várták őket, az idősebb férfiak pedig rég nem hallott dalokat énekeltek. De mintha valami rossz dolog is kapcsolódna ehhez az emlékhez: Fjodor családja közönyös és szigorú arccal figyelte őt, Lev még táncolt ugyan, de az esküvői fogadás lassan átalakult, végül halotti tor lett belőle. Mindenki őt bámulta. Aztán valaki kopogtatott az ablakon, Lev odafordult, és egy férfialakot látott az ablaküveghez préselődve, erre odament, letörölte az ablakra csapódó párát, és most már kivehető volt a férfi arca: Mihail Szvjatoszlavics Zinovjev volt az, fejében golyóval, betört állkapoccsal, és szétlőtt fejjel! Lev hátrahőkölt és megfordult. A szoba mostanra már teljesen kiürült, csak két kislány maradt ott – Zinovjev árvái, piszkos rongyokban, éhségtől felfúvódott hassal, felhólyagosodott bőrrel. Tetvek lepték el a ruhájukat, szemöldöküket, gubancos fekete hajukat. Lev behunyta a szemét és a fejét rázta. Didergett és nagyon fázott, kinyitotta a szemét, a víz alatt találta magát, ahol egyre gyorsabban süllyedt a jégréteg alatti fagyos vízben. Próbált felfelé úszni, de az áramlat lefelé húzta. Felette a jégen emberek álltak, és őt figyelték, ahogy a vízben küszködik. Erős

fájdalmat érzett a tüdejében, már képtelen volt visszatartani a lélegzetét, kitátotta a száját. Lev zihálva ébredt a nyomasztó álomból, majd kinyitotta a szemét. Raisza ott ült mellette, és igyekezett megnyugtatni. A férfi körülnézett, még mindig zavartan: félig még a múltbéli álomképek közt járt, félig már visszatért a valóságba. Igen, itt minden igazi, itt van újra a lakásukban, a jelenben. Megkönnyebbült, és Raisza keze után nyúlt, suttogó szavai szinte áradatként buktak elő belőle. – Emlékszel az első találkozásunkra? Azt hitted, egy szemtelen fickó vagyok, mert annyira bámultalak. Nem ott szálltam le a metróról, ahol kellett volna; továbbutaztam, mert meg akartam tudni a neved. De te nem árultad el, én pedig nem akartam addig leszállni, amíg meg nem mondod. Végül füllentettél, és azt mondtad, Lénának hívnak. Egész héten másról sem tudtam beszélni, csak egy gyönyörű, Léna nevű lányról; mindenkinek elújságoltam, hogy Lena milyen szép. Amikor végre viszontláttalak, és sikerült téged rábeszélnem egy kis sétára, végig Lénának szólítottalak. A séta végén szerettelek volna megcsókolni, nem engedted, de elárultad végre az igazi nevedet. Másnap mindenkinek azt meséltem, hogy milyen csodaszép lány ez a Raisza, erre mindenki kinevetett, mondván, múlt héten még valami Lénáról mondtam ugyanezt, és most Raisza van soron, vajon ki jön majd a jövő héten. De senki nem jöhetett többé. Már csak te léteztél számomra, csakis te. Ahogy Raisza a férjét hallgatta, csodálkozott hirtelen jött érzelmességén, nem nagyon értette, mitől kerülhetett most Lev ilyen hangulatba. Lehet, hogy mindenki érzelgőssé válik, amikor beteg? Gyengéden visszafektette a férjét, aki hamarosan újra elaludt. Raiszának Zarubinon járt az esze. Már majdnem tizenkét óra telt el a doktor látogatása óta. Tudta, hogy

a jelentéktelen külsejű, de annál hiúbb idős férfiból veszélyes ellenség lehet. Aggódott emiatt, és hogy egy kicsit elterelje a gondolatait, levest főzött: sűrű, zöldséges húslevest, amiben igazi húsdarabkák úszkáltak, nem pedig csirkecsontok és zöldségek. Kis lángon hagyta, hogy rögtön fel tudja tálalni Levnek, ha tud majd enni egy kicsit. Kavart egyet a levesen, és szedett magának egy tányérral. Épp elkezdett volna enni, mikor kopogást hallott az ajtón. Későre járt, nem várt látogatót. Felvette a kést - ugyanazt, amivel Zarubint is megfenyegette –, és a háta mögé rejtette, mielőtt ajtót nyitott volna. – Ki az? – Kuzmin őrnagy vagyok. Raiszának remegett a keze, amíg ajtót nyitott. Kuzmin őrnagy kísérettel érkezett: két fiatal, erősnek látszó katonával. – Beszéltem Dr. Zarubinnal. Raisza közbevágott: – Kérem, nézze meg ön is a férjemet... Kuzmin meglepettnek látszott. – Nem, erre semmi szükség, nem akarom zavarni. Megbízom a doktor véleményében, elvégre ő a szakember. Ráadásul – és ne tartson gyávának emiatt –, félek, hogy elkapom a megfázást. Raisza nem értette, mi történhetett. A doktor ezek szerint az igazat mondta Lev állapotáról. Az asszony az ajkába harapott, nem akarta, hogy észrevegyék, menynyire megkönnyebbült. Az őrnagy folytatta: – Beszéltem az ön munkahelyével is, elmagyaráztam nekik, hogy szabadságot vesz ki, mert Levet kell ápolnia. Szükségünk van a férjére, mégpedig egészségesen – ő az egyik legjobb tisztünk. –A férjem igazán szerencsés, hogy ilyen munkatársai vannak, akik ennyire aggódnak érte. Kuzmin nem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon. Intett a mellette álló katonának, aki egy

nagy papírzacskót tartott a kezében. A katona most előrelépett, és az asszony felé nyújtotta a zacskót. – Dr. Zarubin ajándéka, úgyhogy ne nekem köszönje. Raisza az egyik kezében még mindig a kést szorongatta a háta mögött. Pedig ahhoz, hogy átvegye a zacskót, mindkét kezére szüksége lett volna. A kést végül becsúsztatta hátulra, a szoknyaderekába, majd előrehajolt, és átvette a csomagot – nehezebb volt, mint amire számított. – Megkínálhatom valamivel? – Köszönöm, de már későre jár, fáradt vagyok. Kuzmin jó éjszakát kívánt az asszonynak. Raisza becsukta az ajtót, a konyhába ment, és a csomagot az asztalra tette. Kivette a kést a szoknyája hátuljából, majd kinyitotta a zacskót: tele volt naranccsal, citrommal, ami luxuscikknek számított, hiszen a városban gyakran az alapvető élelmiszerekből is hiány volt. Lehunyta a szemét, és elképzelte, milyen elégedett lehet most Zarubin, aki nyilván azt képzeli, hogy hálára kötelezte őt. Természetesen nem a gyümölcsök miatt, hanem egyszerűen amiatt, hogy a munkáját végezte, vagyis azt jelentette Levről, hogy tényleg beteg. Az ajándék narancsokkal és citromokkal üzente meg, hogy a lekötelezettjének tekinti őt. De ha Zarubinnak úgy tartja a kedve, mindkettőjüket letartóztathatja. Ahogy egy tálba rendezte a gyümölcsöket, elgyönyörködött ragyogó színeikben. Elhatározta, hogy csak azért is megeszi mindet, és hogy akármilyen veszélyben vannak, nem fog sírni.

Február 19. Az elmúlt négy évben most történt először, hogy Lev rendkívüli szabadságot vett ki. A Gulag táboraiban rengeteg olyan fogoly volt, akiket a munkaerkölcs megsértéséért ítéltek el: hosszabb időre elhagyták a munkahelyüket, esetleg fél órát késtek a műszakváltásnál. Sokkal biztonságosabb volt a gyár padlóján elájulni, mint betegségre hivatkozva otthon maradni. Egyik dolgozó sem dönthette el önállóan, hogy felveszi a munkát vagy sem. Ennek ellenére Lev most aligha volt veszélyben az otthon maradásával. Raisza elmondta neki, hogy járt náluk egy doktor, aki megvizsgálta, aztán Kuzmin őrnagy is benézett, aki beleegyezett abba, hogy kivehessen pár nap szabadságot. Ezek szerint nem a szabadság miatt érzi nyugtalannak magát, valami más oka van. Minél tovább gondolkozott rajta, annál nyilvánvalóbb lett az ok – nem akart visszatérni a munkájához. Az elmúlt három napban Lev ki sem mozdult a lakásból. A világtól elzártan egész nap az ágyban feküdt, forró citromos vizet kortyolgatott, borscsot evett, a feleségével kártyázott – bár Raisza egyáltalán nem adott neki előnyt a betegségére tekintettel, és majdnem minden játszmát meg is nyert. Lev szinte egész nap aludt, a második naptól már nem gyötörték rémálmok, de még bágyadtnak, elesettnek érezte magát. Azt gondolta, a metamfetamin elhagyása okozza ezt a szomorkás állapotot, és várta, hogy a szer kiürülésével elmúljon ez az érzés. De nem múlt el, sőt egyre rosszabb lett. Végül elővette az egész kábítószerkészletét, és az üvegcsékben lévő kis fehér kristályokat az utolsó darabig a mosdóba öntötte. Nem

akart többé narkotikus állapotban embereket letartóztatni, bár még csak zavarosan tudta megfogalmazni magában, hogy a kábítószerekből lette elege, vagy a letartóztatásokból is. Ám ahogy napról napra erősödött, egyre tisztábban látta az elmúlt napok eseményeit. Hibát követtek el: nem kellett volna letartóztatniuk Anatolij Taraszovics Brodszkijt. Az a férfi ártatlan, ők pedig elfogták és behajították az állam gépezetének fogaskerekei közé. Az állambiztonsági szervek nagyon fontos feladatot látnak el, de azért nem tévedhetetlenek: Brodszkij esetében is egy egyszerű, ám szerencsétlen kimenetelű hibáról van szó. De ez mit sem változtat azon, hogy továbbra is nagy szükség van szervezetük tevékenységére. Igen, most egy embernél tévedtek, de a munkájuk alapelvei még mindig igazak és vitathatatlanok: nekik egy egész nemzetet kell megvédeniük, ez pedig sokkal fontosabb, mint egyetlen ember vagy akár ezer ember sorsa. Vajon mennyit érhet a Szovjetunió összes gyára és a bennük lévő gépek, menynyit érhet a hadsereg? Ezekhez a roppant értékekhez képest egyetlenegy ember élete csekély ár, szinte semmi. Az arányokat kell egybevetni, így kell szemlélni a dolgokat – hajtogatta magában Lev –, ez az egyetlen módja annak, hogy folytatni tudja: ha nem feledkezik el az arányokról. Meggyőző érvek voltak – mégsem hitt már bennük. Ahogy a munkahelye felé tartott, megállt egy kicsit a Lubjanka tér közepén, az utcai forgalomtól körülvett, kis füves részen, Feliksz Dzerzsinszkij szobra előtt. A cári rezsim megdöntése után létrehozott új politikai rendőrség, a Cseka első vezetőjének történetét, mint minden ügynök, Lev is kívülről tudta. A szervezet eredeti neve még Lenintől származott, később NKVDre változott. Dzerzsinszkij volt az állambiztonság területén dolgozók legfőbb példaképe, a tőle származó

idézetekkel voltak tele a kiképzésüket szolgáló kézikönyvek is. A leghíresebb és leggyakrabban idézett mondása talán ez volt: A katonának edzenie kell a szívét, hogy kegyetlen tudjon lenni. A kegyetlenségnek kiemelt szerep jutott a szabályzatban, és igen nagyra értékelték. Meg voltak győződve a szükségességéről, és minden munkatársukat arra buzdították, hogy ne habozzanak kegyetlennek lenni. Ebben látták azt az eszközt, aminek révén közelebb juthatnak a megálmodott tökéletes társadalomhoz. A csekisták számára a kegyetlenség volt az egyik legfőbb követelmény, és ezt ugyanúgy betartották, mint a hívő emberek vallásuk legfőbb parancsolatát. Lev kiképzése elsősorban fizikai erejének továbbfejlesztésére irányult – sportos alkata, testi adottságai eddig is előnyt jelentettek számára a pályafutása során, mert olyan ember benyomását keltették, akiben meg lehet bízni, pedig az újoncokra általában gyanakodtak. Azt ő sem kerülhette el, hogy legalább hetente egyszer egy egész éjjelt ne fáradságos körmöléssel töltsön: ekkor írta ki a füzetébe mindazokat az idézeteket, amiket egy ügynöknek kívülről tudnia kellett. Soha nem forgolódott túl sokat a könyvek közt, ráadásul elég rossz volt a memóriája, a kábítószerek használata pedig csak rontott n helyzeten. De feltétlenül ismernie és használnia kellett a legfontosabb politikai jelszavakat, mert ha valaki hibázott, máris kétségbe vonták az odaadását és hűségét. Most, miközben három nap távollét után a Lubjanka kapujához közeledve visszanézett Dzerzsinszkij szobrára, úgy érezte, hogy a számtalanszor elismételt jelszavakból alig emlékszik valamire, csak egy-egy szót, mondattöredéket tudott felidézni. De a többezernyi szó

közül, a csekisták bibliájának számító kézikönyv tételei és elvei közül egyetlen dologra pontosan emlékezett: arra, hogy milyen fontosnak tartják a kegyetlenséget. Levet Kuzmin őrnagy irodájába vezették. Az őrnagy nem állt fel az asztalától, Levnek a vele szemben lévő székre mutatott. – Jobban vagy? – Igen, köszönöm. A feleségem mondta, hogy meglátogatott. – Aggódtunk miattad. Ez az első eset, hogy beteg vagy, utánanéztem az anyagodban. – Igen, sajnálom. – Nem a te hibád. Nagyon bátor voltál, hogy Brodszkij után ugrottál a folyóba. Örülünk, hogy kimentetted, igazán fontos értesüléseket szereztünk tőle. Kuzmin az asztala közepén fekvő vékony, fekete dossziéra mutatott. – Amíg távol voltál, Brodszkij vallomást tett. Két nap kellett hozzá, kétszer is kapott a kámforos kezelésből – igazán nagyon makacs volt. De végül megtört. Hét nevet sorolt fel, angol-amerikai szimpatizánsok neveit. – És most hol van? – Brodszkij? Az éjjel kivégezték. Mi másra számíthatott? – gondolta keserűen Lev. Most csak arra figyelt, hogy az arckifejezése nyugodt maradjon, mintha csak arról tájékoztatták volna az imént, hogy milyen hideg van odakinn. Kuzmin felvette a fekete dossziét és Levnek nyújtotta. – Ebben megtalálod Brodszkij teljes és végleges vallomását. Lev kinyitotta az aktát, és elolvasta az első sort: Én – Anatolij Taraszovics Brodszkij – ezúton kijelentem, hogy kém vagyok. Lev átforgatta a gépelt lapokat. Felismerte a vallomások szokásos szerkezetét: előbb a

bocsánatkérés, aztán – bűnbánó bevezető mondatok után – az elkövetett bűn részletes ismertetése. Legalább ezerszer látta már ezt a formát, csak a részletek változtak mindig: új nevek, új helyszínek bukkantak fel. – Kívánja, hogy most olvassam végig? Kuzmin nemet intett, majd egy lepecsételt borítékot adott át Levnek. – Brodszkij hat szovjet állampolgárt és egy magyar férfit nevezett meg, akik nyilván mind külföldi kormányoknak dolgoznak. A hét névből hatot más nyomozóknak adtam oda kivizsgálásra. A hetedik névvel kapcsolatos nyomozás azonban rád vár, te vagy az egyik legjobb tisztem, így neked adom a legnehezebb ügyet. Ebben a borítékban megtalálod az eddig összegyűjtött anyagot: néhány fényképet és azokat az információkat, amiket jelenleg tudunk a célszemélyről. Mint látod, ez nem túl sok, a te feladatod lesz, hogy további adatokat gyűjts. Ha Brodszkij igazat mondott, és ez a személy valóban áruló, akkor tartóztasd le, és hozasd be – induljon a szokásos eljárás. Lev feltépte a borítékot, és néhány nagyméretű fekete-fehér fényképet húzott elő belőle. A szokásos megfigyelés bizonyítékai: a célszemélyről készített távolabbi, utcai felvételek. A fényképeken Lev felesége volt látható.

Ugyanazon a napon Raisza megkönnyebbült, hogy nemsokára vége a munkának. Az elmúlt nyolc órában minden osztályban ugyanazt a tananyagot tanította. Általában a kötelező politikai ismereteket kellett oktatnia, de ma reggel kézhez kapta az Oktatási Minisztérium levelét, melyben arra utasították az iskolát, hogy haladéktalanul szenteljenek egy tanórát a mellékelt óratervben szereplő anyagnak. Úgy tűnt, ezeket az utasításokat Moszkva minden iskolájába megküldték, a benne foglaltakat azonnali hatállyal végre kellett hajtani, így az aznapra tervezett órákat másnapra halasztották. Az előírás szerint minden osztályban azt a témát kellett feldolgozni, hogy Sztálin mennyire szereti az ország gyermekeit. A szeretetről már máskor is szó esett, állandó politikai tananyagnak számított: semmilyen érzelem nem lehetett fontosabb a Vezérnek az emberek felé irányuló szereteténél, és ugyanígy a népnek a Vezér iránti szereteténél. Ennek a szeretetnek a jegyében Sztálin most elrendelte, hogy – életkortól függetlenül – minden gyermek figyelmét hívják fel arra, milyen alapvető óvatossági rendszabályokat kell betartaniuk a mindennapi életben. Ilyen előírás volt például, hogy csak úgy menjenek át az úttesten, ha már kétszer körülnéztek, illetve hogy nagyon óvatosak legyenek a metrón, és végül – ez külön hangsúlyozandó –, hogy semmiképpen se játsszanak a vasúti sínek mellett. Az elmúlt évben történt ugyanis néhány tragikus baleset a vasútnál – állapította meg a tanároknak szánt megjegyzés. A gyermekek biztonsága a legfontosabb, mert ők jelentik a társadalom jövőjét. A minisztériumi

anyag különféle nevetséges szemléltetőket is tartalmazott, végül egy rövid feladatsort, melyet óra végén kellett kitöltetni a gyerekekkel, hogy ellenőrizzék, elsajátították-e az anyagot: Ki az, aki a legjobban szeret téged? A helyes válasz: Sztálin. Te kit szeretsz a legjobban? A helyes válasz: (I. fentebb) (a rossz válaszokat fel kell jegyezni!) Mi az, amit soha nem szabad tenned? A helyes válasz: a vasúti síneknél játszani. Raisza úgy vélte, ezt az utasítást csakis a pártnak a népességszám csökkenése miatti aggodalma hívhatta életre. Állandó tantárgyának, a kötelező politikai ismereteknek az oktatását fárasztónak találta, legalábbis a többi tantárggyal összehasonlítva. A matematikaórákon nem várták el a tanulóktól, hogy minden egyenlet megoldásánál tapsoljanak; az ő óráin viszont követelmény volt, hogy a gyerekek mindig felálljanak és tapsolni kezdjenek, valahányszor elhangzik Sztálin generalisszimusz vagy a Szovjetunió neve, vagy ha a közelgő világforradalom kerül szóba. A tanulók versengtek egymással, mert mindenki lelkesebbnek akart látszani, mint a padtársa. Ötpercenként meg kellett állni a tanítással, mert a gyerekek felpattantak, dübögni kezdtek a lábukkal, és ököllel verték a pad tetejét. Raiszának nem volt más választása, ő is felállt és tapsolt. Hogy elkerülje a további horzsolásokat a tenyerén, taps közben már alig érintette össze a két kezét, csak elcsúsztatta őket egymás mellett, miközben a lelkes tapsolás látszatát keltette. Először azt hitte, hogy a gyerekek élvezik ezt a szokatlan viselkedést, és hogy minden alkalmat megragadnak arra, hogy félbeszakítsák a tanítást. Később megértette, hogy egészen másról van szó: a gyerekek félnek. A fegyelmezéssel soha nem is volt gond, alig kellett felemelnie a hangját, arra sem volt

szükség, hogy megfenyegesse őket valamivel. Már a hatéves gyerekek is megértették, hogy ha nem tisztelik a tekintélyt, ha engedély nélkül beszélnek, akkor veszélybe kerülhetnek. A fiatal életkor ugyanis senki számára nem jelentett védelmet: már tizenkét éves gyermekeket is lőttek főbe a saját bűnük vagy az apjuk vétke miatt. De ezekről a dolgokról Raisza nem beszélhetett az órákon. A nagy osztálylétszámok ellenére – melyek a háború pusztítása nélkül még nagyobbak lettek volna – Raisza eleinte igyekezett megjegyezni a gyerekek nevét, és a nevükön szólítani őket. Ezzel is szerette volna jelezni, hogy mindegyiküknek külön figyelmet szentel. Ám nagyon hamar észrevette, hogy az a képessége, hogy meg tudja jegyezni a sok nevet, a gyerekekre inkább kellemetlenül hat, mintha ki nem mondott fenyegetést éreztek volna: Ha tudom a neved, el is tudlak árulni. A gyerekek már tudták, hogy jobb névtelenségben maradni, és Raisza ráébredt, hogy a tanulók azt szeretnék, ha nem egyénenként, hanem osztályközösségként tekintene rájuk. Két hónap elteltével többé nem szólította őket a nevükön, visszatért ahhoz a módszerhez, hogy csak rájuk mutatott, ha hívta őket. Mindent egybevéve, kevés oka volt panaszkodni. A 7-es számú iskola, amelyben tanított – egy vastag betonalapzaton álló, téglalap alakú épület –, az állami oktatási politika egyik kiemelt iskolájának számított. Sokszor jelent meg róla fényképes cikk az újságokban – annak idején maga Nyikita Hruscsov nyitotta meg, aki még beszédet is mondott az új tornacsarnokban. Az ünnepi alkalomra olyan fényesre viaszkolták a tornaterem padlóját, hogy testőreinek vigyázniuk kellett, nehogy elcsússzanak rajta. Hruscsov azt fejtegette a beszédében, hogy az oktatást mindig az

ország szükségletei szabják meg, a termelés fokozásához pedig fiatal, egészséges tudósokra, mérnökökre, olimpiai aranyérmesekre van szükség. A tornacsarnok az iskola mellett, egy külön épületben foglalt helyet, de jóval szélesebb és nagyobb volt annál, szinte egy székesegyház méreteivel vetekedett. Az épület alkalmas volt beltéri futóversenyek megrendezésére is, de birkózószőnyegek, gyűrűk, kötelek, ugródeszkák is voltak, egyszóval minden tornaszer rendelkezésre állt a tanórák utáni napi egyórás edzéshez, mely minden tanuló számára kötelező volt – korra, ügyességre való tekintet nélkül. Hruscsov beszéde csak megerősítette Raiszában azt az érzést, melyet már a tornaterem mérete láttán is érzett: az ország jelenleg nem tart igényt költőkre, gondolkodókra, papokra. Itt most csak a termelés számít, csak a meghatározható és lemérhető teljesítményt, csak a stopperórával mérhető sikert értékelik. Raisza csak egyetlen embert tudhatott a barátjának a tanártársai közül: Ivan Kuzmics Zsukovot, aki irodalmat és nyelvtant oktatott. Raisza nem tudta pontosan, hány éves lehet a férfi, de negyven év körülinek gondolta. A barátságuk véletlenszerűen alakult ki. Zsukov állandóan panaszkodott az iskolai könyvtár miatt, amit az alagsorban, közvetlenül a kazán melletti apró helyiségben alakítottak ki. A szobában rengeteg röpirat, régi Pravda-számok, engedélyezett és cenzúrázott könyvek voltak, de külföldi szerzőktől nem volt egyetlenegy könyv sem. Raisza – miután többször végighallgatta a férfi sirámait - egyszer odasúgta neki, hogy nem ártana óvatosabbnak lennie. Ezzel a figyelmeztetéssel kezdődött ez az óvatlan barátság, mely Raisza részéről nem volt a legbölcsebb lépés, tekintettel arra, hogy a férfi elég gyakran hangot adott a sérelmeinek, és

sokan máris felfigyeltek a viselkedésére. A többi tanár úgy vélte, Zsukov bizonyára tiltott irodalmat rejteget a lakásán a padlódeszkák alatt; vagy ami még rosszabb, lehet, hogy ő maga is írt egy könyvet, és most nyilván abban mesterkedik, hogy Nyugatra csempéssze a minden bizonnyal felforgató tartalmú művet. Raisza valóban Ivántól kapta kölcsön Hemingway Akiért a harang szól című regényének oroszra fordított, de engedély nélkül kinyomtatott példányát, melyet egész nyáron olvasott – városi parkok padján ülve, mert hazavinni nem merte. Raisza csak azért engedhette meg magának a Zsukovval való barátkozást, mert még soha nem vonták kétségbe a hűségét. Elvégre egy állambiztonsági tiszt felesége volt, és ezt a tényt szinte mindenki – néhány tanítványát is beleértve – tudta róla. Ezek alapján viszont Ivánnak is távolságtartóbbnak kellett volna lennie az asszonnyal szemben. A férfi azonban azzal nyugtatta magát, hogy amennyiben Raisza fel akarta volna jelenteni, már megtette volna, hiszen már annyi mindent elmondott neki meggondolatlanul. Mi sem lett volna könnyebb az asszony számára, mint a hitvesi ágyban elrebegni Zsukov nevét a férjének. A barátságuk tehát azt a helyzetet eredményezte, hogy Raisza egy olyan férfiban bízott meg, aki iránt mindenki más bizalmatlan volt, Zsukov pedig egy olyan asszony iránt érzett bizalmat, aki iránt – a józan ész alapján – a legkevésbé se kellett volna. Ivánnak felesége és három gyermeke volt, de Raisza érezte, hogy a férfi szerelmes belé. Erről azonban soha nem beszélt, remélve, hogy a férfi sem ejt szót róla. Lev az iskola főbejáratával szemben, az utca túloldalán, egy alacsony bérház folyosóján várakozott. Most nem egyenruhát, hanem – álcázásképpen – civil öltözéket viselt. A Lubjankában külön erre a célra

mindenféle ruhát felhalmoztak: különféle méretű, minőségű kabátok, zakók és nadrágok álltak az ügynökök rendelkezésére. Lev mindaddig nem gondolt ezeknek a ruhadaraboknak az eredetére, míg egyszer az egyik gyapjúing kézelőjén vérfoltot nem talált. Ezek mind azoknak az embereknek a ruhái voltak, akiket a Varszonofjevszkij utcai épületben végeztek ki. Persze, a ruhákat kimosták, de némelyik folt igen makacsnak bizonyult. Lev ezúttal egy bokáig érő szürke gyapjúkabátot választott, a fejére pedig vékony szőrmekalapot tett, melyet egészen a homlokába húzott. Biztos volt benne, hogy ebben az öltözetben még akkor sem ismeri meg a felesége, ha véletlenül pont ebbe az irányba néz, amikor kilép az iskolából. Lev fázott, ezért topogni kezdett, miközben az órájára pislogott – a rozsdamentes Poljot Aviator órát Raiszától kapta a születésnapjára. Türelmetlen volt, pedig tudta, hogy csak nemrég értek véget Raisza órái. Aztán a feje fölötti villanyégőre pillantott. Egy ottfelejtett felmosó botjával felnyúlt, és összetörte az égőt, mire a folyosó homályba borult. Nem ez volt az első alkalom, hogy követte a feleségét. Három évvel ezelőtt is megfigyeltette már, méghozzá egyáltalán nem azért, mintha a felesége biztonsági kockázatot jelentene. Akkor alig egy éve voltak házasok, és Lev úgy érezte, Raisza egyre jobban távolodik tőle – lelkileg. Egy lakásban éltek, mégis külön: mindketten sokáig dolgoztak, csak futólag látták egymást reggel és este, olyanformán, mint mikor két halászhajó ugyanabból a kikötőből fut ki mindennap, de aztán különböző utakon haladnak. Lev nem gondolta, hogy mint férj megváltozott volna, ezért sehogy sem értette, hogy a felesége miért változott meg ennyire. Ha szóba hozta a témát, Raisza arra hivatkozott, hogy nincs jól, bár orvoshoz azért nem akart elmenni, és különben sem fordulhat elő, hogy

valaki hónapokig gyengélkedjen. Lev számára az egyetlen szóba jöhető magyarázat az maradt, hogy a felesége beleszeretett egy másik férfiba. Megalapozottnak vélte a gyanúját, ezért egy új munkatársat, egy ígéretes fiatal ügynököt bízott meg azzal, hogy kövesse Raiszát. Az ügynök egy héten át mindennap követte az asszonyt. Lev azzal győzködte magát, hogy ez az eljárás nem elegáns ugyan, de jogos, hiszen szerelemből teszi. A megfigyelés kockázatos volt, nemcsak azért, mert Raisza gyanút foghatott, hanem azért is, mert saját munkatársai is megtudhatták és különbözőképpen értelmezhették volna: ha Lev nem bízik a feleségében szexuális értelemben, hogyan bízhatna benne politikai értelemben? Úgy ítélték volna meg, hogy Raisza akár hűtlen, akár nem, akár megbízhatatlan egyén, akár nem, az lesz a legjobb mindenki számára, ha a Gulagra küldik – már csak a biztonság kedvéért is. Mikor kiderült, hogy Raiszának nincs semmiféle viszonya, és a megfigyelést is sikerült titokban tartania, Lev nagyon megkönnyebbült. Elhatározta, hogy sokkal türelmesebb és figyelmesebb lesz a nejével, és mindenben segít neki, bármilyen gondja van. Pár hónap alatt fokozatosan megjavult a kapcsolatuk. Lev Leningrádba helyeztette át a megfigyelést végző fiatal ügynököt, aminek a férfi nagyon örült – előléptetésnek vette. Ez a mostani megfigyelés azonban egészen más. Az utasítás, hogy a felesége után kell nyomozni, ezúttal felülről jött. Ez most hivatalos állami megbízatás volt, nemzetbiztonsági ügy. A tét pedig nem a házasságuk, hanem az életük. Lev biztosra vette, hogy a felesége nevét Vaszilij csempészte be Anatolij Brodszkij vallomásába. Az, hogy egy másik ügynök is megerősítette a vallomásnak ezt a részét, semmit nem jelentett: vagy előre megbeszélték a hazugságot, vagy

Vaszilij sugallta Raisza nevét Brodszkijnak a kihallgatás során – mindezt nem volt nehéz elintéznie. Lev saját magát okolta, mert a távollétével olyan lehetőséget kínált Vaszilijnak, amit az könyörtelenül ki is használt. Lev csapdába került: nem mondhatta, hogy Brodszkij vallomása hazugság – hivatalos vallomás volt, annyira érvényes és igaz, mint minden más vallomás. Mindössze annyit tehetett, hogy teljes hitetlenséget, meglepődést mutatott, és kijelentette, az áruló Brodszkij bizonyára bosszúból vallott a felesége ellen. Ezt a magyarázatot hallva Kuzmin azt tudakolta, vajon honnan tudta Brodszkij, hogy Lev egyáltalán nős. Lev erre elszántan azt hazudta, hogy alighanem a Brodszkijjal történt beszélgetés alatt árulta el véletlenül a felesége nevét. Lev nem tudott jól hazudni, és a feleségét védelmezve saját magát is gyanúba keverte. Kiállt Raisza mellett, ezzel még jobban összekötötte kettőjük sorsát. Kuzmin végül arra a következtetésre jutott, hogy Lev feleségének ügye biztonsági szempontból kockázatot jelent, ezért teljes körű kivizsgálást rendelt el, melyet Levnek vagy személyesen kell végrehajtania, vagy átengedheti egy másik tisztnek. Ezt az ultimátumot hallva Lev beleegyezett, hogy ő vezesse a nyomozást; abban bízott, hogy így tudja a legegyszerűbben tisztázni a feleségét. A három évvel ezelőtti eset látszott megismétlődni: akkor a felesége hűségével kapcsolatos kételyek gyötörték, most pedig a miatt kellett aggódnia, hogy kétségbe vonták Raisza állam iránti hűségét. A túloldalon gyerekek özönlöttek ki az iskolából, és minden irányban szétrajzottak. Az egyik kislány átkelt az úttesten, és egyenesen Lev felé tartott, majd abba a házba lépett be, ahol Lev is rejtőzködött. A kislány elment mellette a homályos folyosón, minden lépésénél ropogtak a lába alatt a villanyégő darabkái,

majd a kislány megállt, mintha mondani akarna valamit. Lev is odafordult: hosszú fekete hajú, piros masnis kislányt látott. Hétéves lehetett, arca hidegtől piroslott. Aztán a kislány hirtelen futni kezdett, kis cipői csattogtak, ahogy felrohant a lépcsőn, minél messzebb ettől az idegen alaktól, végül bemenekült a meghitt otthonba, ahol – még elég fiatal volt ahhoz, hogy higgyen ebben - biztonságban van. Lev az üvegajtóhoz húzódott, látta, hogy az utolsó gyerekek is kijönnek az épületből. Tudta, hogy Raisza ma nincs beosztva délutáni foglalkozásra, tehát hamarosan jönnie kell. Ebben a pillanatban valóban megjelent a kijáratnál, de az egyik tanártársa társaságában. A férfinak ápolt, szürke szakálla volt, és kerek szemüveget viselt. Lev megállapította magában, hogy a férfi nem éppen előnytelen külsejű: tanult, kulturált, jól nevelt férfinak nézett ki, élénk szemmel nézelődött, egy könyvekkel tömött táskát cipelt. Ez biztos Ivan, az irodalomtanár, Raisza említette már a nevét. Lev úgy becsülte, a férfi legalább tíz évvel idősebb nála. Lev azt várta, hogy a kapuban különválnak, ehelyett együtt indultak el, és hétköznapi beszélgetésbe merülve sétáltak egymás mellett. Lev várt, amíg eltávolodnak kissé. Látszott, hogy fesztelenül viselkednek egymás társaságában, jókedvűnek tűntek, Raisza még nevetett is valamin. Lev azt kérdezte magától, ő vajon megnevetteti a feleségét? Nem igazán, nem gyakran. Azt sem szereti, ha Raisza kineveti őt, amikor ügyetlenkedik, vagy ha nevetséges helyzetbe kerül. Lev úgy tartotta magáról, hogy van némi humorérzéke, de vicceket soha nem szokott mesélni. Raisza viszont szereti a vicceket, játékos természet – szellemi téren is. Lev a legelső találkozásuk óta – mikor Raisza megtréfálta őt azzal, hogy Lénának hívják – pontosan tudta, hogy Raisza

okosabb nála. Tisztában volt vele, hogy a szellemi képességei kockázatot is jelenthetnek, de nem érzett féltékenységet emiatt – egészen mostanáig, mikor Raiszát ezzel a férfival látta együtt. Lev lábai zsibbadni kezdtek, ezért örült, hogy végre mozoghat, és nagyjából ötven méter távolságból elkezdte követni a feleségét és az idegen férfit. Az utcai lámpák sárgás fényében könnyű volt szemmel tartani őket – alig járt másvalaki az utcán. Amikor azonban a megfigyelt pár az Avtozavodszkaja utcára kanyarodott – hogy az azonos nevű metróállomáshoz jusson –, megváltozott a helyzet: hosszú sorok kígyóztak az élelmiszerboltok előtt a járda nagy részét elfoglalva. Lev itt már nehezebben tudta követni őket, tekintve, hogy Raisza ruhája sem volt feltűnő, egészen beleolvadt a tömegbe. Levnek csak az a lehetősége maradt, hogy meggyorsította lépteit, és csökkentette a köztük lévő távolságot: most már alig húsz méterről követte őket. Így persze Raisza is könnyebben észrevehette. A pár elérte a metróállomás bejáratát, majd egy pillanatra el is tűnt a szeme elől. Lev előresietett, és a gyalogosokat pásztázta. A hullámzó tömegben könnyen végleg elveszthette volna őket, mert ez a metróhálózat - ahogy a Pravda állandóan dicsekedett vele – nemcsak a világ legjobb, de legforgalmasabb metrója is volt. Lev a bejárathoz ért, majd lement a kőlépcsőkön az alsó csarnokba, ami olyan fényűző volt, akár egy nagykövetségi fogadóterem: krémszínű márványoszlopok, fényes mahagóni korlátok díszítették, és mindezt berakásos tejüveg lámpák világították meg. A csúcsforgalom időszaka volt, a tömegtől a padló egyetlenegy négyzetcentiméterét sem lehetett látni. Több ezer hosszú kabátba, sálba burkolózott ember lökdösődött a jegyellenőrzés

korlátjainál. Lev a tömeggel szemben állt, és visszalépett egy lépcsőfokot, hogy felülről láthasson rá Meg is pillantotta Raiszáékat, akik már túl voltak a korláton, és a mozgólépcsőre várakozók között álltak. Lev újra elvegyült az emberáradatban, próbálta kihasználni az utasok közti réseket, egyre előrébb furakodott. De aztán elakadt a tömegben, és végül kénytelen volt udvariatlanul lökdösődni, hogy utat törjön magának. Rosszalló pillantások követték, de senki nem mert rászólni, hiszen nem tudták, kivel húznának ujjat. Amikor a korláthoz ért, még éppen meglátta, hogy merre megy a felesége. Átpréselődött az emberek közt, beállt a mozgólépcsőre várók sorába, majd gyorsan rálépett az első lépcsőre. Amint lefelé, majd oldalirányban is végignézett a lépcsőkön, csak fejeket látott, több száz, téli fejfedőt viselő fejet: képtelen volt megkülönböztetni őket egymástól. Ezután a jobb oldali lépcső felé fordult, ahol észrevette Raiszát, alig tizenöt lépcsőfokkal állt lejjebb, mint ő, ráadásul – hogy folytathassa Ivánnal a beszélgetést – megfordult a lépcsőn és felfelé nézett, Lev így éppen látóterébe került. Lev gyorsan az előtte álló férfi háta mögé bújt, ahonnan csak akkor pillantott ki újból, mikor a lépcső már földet ért. Az átjáróból az északra és délre menő járatokhoz vezető folyosók nyíltak, de ezek is tömve voltak, az emberek lassan csoszogva próbáltak kijutni a peronokra, hogy ott – egymással versengve – megpróbáljanak felkapaszkodni a szerelvényekre. Lev sehol sem látta a feleségét. Ha Raisza az iskolából hazamegy, akkor három megállót kell utaznia északi irányban a Zamoszkvoreckaja vonalon, aztán pedig a Tyeatralnaja állomáson kell átszállnia a másik metróvonalra. Lev feltételezte, hogy Raisza most is ezt az útirányt követi, ezért ő is lement a peronra, jobbra-balra tekingetett,

az arcokat fürkészte. A tömeg még szorosabbra zárta sorait, és mindenki egy irányba nézett – az alagutat kémlelték a szerelvényt várva. Lev már a peron felénél járt, és még mindig nem látta Raiszát. Talán a másik peronon van? De miért menne déli irányba? Az egyik ember hirtelen megmozdult előtte, és Lev megpillantotta Ivan táskáját. Raisza Ivan mellett állt, a peron szélénél. Lev annyira közel volt hozzájuk, hogy ha kinyújtotta volna a karját, megérinthette volna a felesége arcát. Ha Raisza csak egy kicsit is megmozdítja a fejét, szemtől szembe kerülhetnek egymással, mert Lev szinte teljesen a felesége látósugarában volt. Raisza mégsem vette észre; bár ez inkább csak azért volt, mert nem is számított arra, hogy ott láthatja a férjét. Lev semmit sem tehetett, sehová sem bújhatott, és minden percben azt várta, hogy Raisza a nevén szólítja. Ha így történne, nem tudná kimagyarázni magát. Raisza soha nem hinné el azt a hazugságot, hogy csak véletlenül van itt, pontosan tudná, hogy őt követte. Közben Levet továbbsodorta a tömeg áramlása – húsz lépést számolt közben –, egészen addig, ahol egy mozaik volt a falon. Patakokban folyt róla az izzadság, de nem merte letörölni, megfordulni sem mert, félt, hogy Raisza észreveszi. Ehelyett a szovjet katonai hatalmat dicsőítő mozaikra próbált összpontosítani: a kép egy előreírányított csövű tankot ábrázolt, melyet nehéztüzérség és lobogó, hosszú köpenyt viselő, fegyvereiket a magasba tartó orosz katonák vettek körül. Lev nagyon lassan oldalra fordította a fejét. Látta, hogy Raisza éppen Ivánhoz beszél, ettől megnyugodott: ezek szerint nem vette észre őt. Meleg légáramlat árasztotta el a zsúfolt peront, közeledett a szerelvény. Mindenki az érkező metrókocsi felé fordult. Lev hirtelen észrevett egy férfit, aki nem a beérkező

szerelvény felé, hanem az ellenkező irányba, egyenesen feléje nézett. Csak egyetlen szemvillanásnyi időre néztek össze. A férfi harmincéves lehetett, és bár Lev még soha nem látta ezelőtt, azonnal megállapította, hogy a fickó csekista, az állambiztonságnak dolgozik. Még egy ügynök volt a peronon. A tömeg az ajtók felé tódult. Az idegen is megmozdult, és Lev szem elől tévesztette. A kocsiajtók kinyíltak. Lev nem mozdult, de nem is a szerelvény felé fordult, hanem továbbra is arra a pontra szegezte a tekintetét, ahol az előbb az ügynök hideg, figyelő szemeit látta. A vonatból kiszálló tömeg kissé elsodorta Levet, amitől végre felocsúdott, végül ő is beszállt a szerelvénybe, egy kocsival lejjebb, mint Raisza. Egyre azon töprengett, hogy ki lehet az idegen férfi. Miért kellett egy másik ügynök is a felesége követéséhez – talán nem bíznak benne? Tudta, hogy nem bíznak már benne, de arra nem számított, hogy ennek ilyen nyilvánvaló jelét is adják. A kocsi végéhez nyomakodott, és az ablakon át a másik kocsiba nézett, látta Raiszát, ahogy kapaszkodik. Az ügynököt azonban nem látta. A hangszóró az ajtók záródására figyelmeztetett. A második ügynök ugyanabban a kocsiban utazott, mint Lev. Közönyös arccal lépett be a kocsiba Lev nyomában, és tőle pár méter távolságban helyezkedett el. Kisportolt testű, szenvtelen arcú férfi volt, és ha véletlenül nem találkozott volna a tekintetük, Lev talán észre sem vette volna. Ezt az ügynököt azonban nem Raisza érdekelte. Levet követte. Lev mérges volt magára: számolnia kellett volna azzal, hogy nem engedik egyedül nyomozni a felesége ügyében. Attól tartanak, hogy veszélyeztetheti az ügyet, talán azzal is gyanúsítják, hogy ha Raisza kém, akkor bizonyára ő a segítőtársa. A felettesei meg

akarnak bizonyosodni arról, hogy rendesen elvégzi a munkáját. Bármit is tartalmaz majd a jelentése a nyomozás végeztével, az állításait egy másik ügynökkel is ellenőriztetni fogják. Ezért most nagyon fontos volt, hogy Raisza egyenesen hazamenjen. Ha máshová megy, például egy nem megfelelő étterembe, vagy könyvesboltba, vagy egy nem megfelelő lakásba, ahol nem megfelelő emberek laknak – mindezzel veszélybe sodorná magát. Raisza csak akkor tisztázhatja magát a vád alól – még így is nagyon halvány remény ez –, ha semmit sem mond, semmit sem csinál, és senkivel sem találkozik. Dolgozhat, bevásárolhat, alhat, minden ettől eltérő tevékenysége már könnyen félremagyarázható. Ha Raisza valóban hazamegy, akkor három megállót utazik ezzel a vonattal, majd a Tyeatralnaján átszáll az Arbatszko-Pokrovszkaja vonalra, amelyen keleti irányban utazik tovább. Lev az idegen ügynökre pillantott. Éppen felállt valaki, hogy leszálljon, az idegen férfi pedig gyorsan elfoglalta a felszabaduló helyet. Aztán mereven kibámult az ablakon, de Lev biztos volt benne, hogy a szeme sarkából azért őt figyeli. Úgy vélte, az ügynök már tudja, hogy észrevette, de talán éppen ez volt a szándéka. Mindez nem számít, csak Raisza egyenesen hazamenjen. A vonat befutott a második megállóba, a Novokuznyeckaja állomásra. Még egy megálló, és Raisza átszáll. Az ajtók kinyíltak. Lev látta, hogy Ivan leszáll, gondolatban a feleségéhez fordult: Kérlek, maradj a vonaton. Raisza is leszállt, és a peronon át a kijárat felé tartott. Tehát Raisza nem hazamegy! Nem tudta, hová igyekszik, de pár pillanatig tanácstalan volt: ha követi Raiszát, akkor az idegen ügynök is megtudja, hogy mi Raisza úti célja, ha pedig nem követi, ő maga kerül veszélybe, hiszen akkor nem teljesíti a kapott

feladatot. Választania kellett. Lev hátranézett: az ügynök nem mozdult. Lev úgy gondolta, hogy az ügynök az ablak mellől nem láthatta, hogy Raisza leszállt, de azt tudja, hogy Lev Raiszát követi, ezért fel sem tételezi, hogy elszakadnak egymástól. Az ajtók már félig becsukódtak. Lev a helyén maradt. Lev az ablakon át oldalra nézett, mintha Raisza még mindig a másik kocsiban lenne, mintha még mindig őt figyelné. Mit tett? Ösztönös és vakmerő lépés volt. Az egész terv azon alapult, hogy a második ügynök továbbra is azt higgye, Raisza még a vonaton van; gyenge lábakon álló terv volt ez – még a legjobb esetben is. Lev nem számolt a tömeggel: Raisza és Ivan még mindig a peronon voltak, és aggasztó lassúsággal haladtak a kijárat felé. Mivel az ügynök az ablak mellett ül, ha elindul a vonat, észreveszi őket a tömegben. Raisza már közelebb jutott a kijárathoz, és türelmesen várakozott a mozgólépcsőnél. Nem sietett, nem volt rá oka, hiszen nem sejtette, hogy mind az ő, mind Lev élete veszélybe kerül, ha az ügynök észreveszi. A vonat lassan mozgásba lendült, és a metrókocsi majdnem egy vonalba került a kijárattal, ahol Raiszáék álltak. Az ügynök egész biztos meglátja Raiszát – és akkor arra is rájön, hogy Lev szándékosan megtévesztette. A szerelvény felgyorsult – most már a kijárattal párhuzamosan haladt. Raisza jól látható helyen várakozott. Lev érezte, hogy remegni kezd a gyomra az idegességtől. Lassan fordította a fejét az ügynök felé, és örömmel látta, hogy egy erős alkatú középkorú férfi és hasonlóképpen telt felesége áll az ügynök mellett, és eltakarják a kilátást a peronra. A szerelvény berobogott az alagútba. Az idegen most már nem láthatja meg Raiszát a kijáratnál, sőt azt sem tudja, hogy már nincs is a vonaton. Lev alig tudta elrejteni a

megkönnyebbülését, egyúttal továbbra is azt mímelte, hogy a szomszédos kocsit figyeli. Mikor a szerelvény a Tyeatralnajára ért, Lev a lehető legtovább várt, mielőtt leszállt a kocsiról, és továbbra is úgy tett, mintha hazafelé tartó feleségét követné, és a kijárat felé ment. Mikor hátratekintett, látta, hogy az ügynök is leszállt, és igyekszik a nyomában maradni. Lev előrébb furakodott. A folyosó tölcsérszerűen kiszélesedett, innen lehetett átmenni a többi metróvonalra, vagy fel az utcai szintre. Lev tudta, hogy le kell ráznia a férfit, mégpedig feltűnés nélkül. A jobb oldali folyosó a keleti irányban haladó vonathoz vezetett, az ArbatszkoPokrovszkaja metróvonalhoz, hazafelé. Lev jobbra fordult. Sok múlott azon, hogy mikor fut be a következő szerelvény. Ha elég gyorsan fel tudna rá szállni, az ügynök nem érné utol, és nem jönne rá, hogy Raisza már nincs is itt. A peronra vezető folyosón rengeteg embert látott maga előtt. Hirtelen meghallotta a közeledő vonat zaját, ahogy az állomás felé közelít. Nem fog időben odaérni, túl sok ember van itt! Benyúlt a zsebébe, és elővette az állambiztonsági tiszti igazolványát, majd megérintette vele az előtte álló férfi vállát. A férfi olyan gyorsan lépett el Lev mellől, mint akit leforráztak, majd egy asszony is követte a példáját. Végül a tömeg kissé szétvált Lev előtt, aki a szabaddá vált úton gyorsan előreszaladt. A vonat benn állt az állomáson, nyitva voltak még az ajtók, de már indulni készült. Lev eltette az igazolványát, és gyorsan beszállt. Hátrafordult, hogy lássa, milyen közel van az ügynök. Ha annak is sikerül elérnie a vonatot és felszáll, a játéknak vége. Az emberek, akik Lev igazolványa előtt szétrebbentek, most újból összezárták a soraikat. Az ügynök a tömeg közepén ragadt, ahol lökdösődve, udvariatlanul próbált utat törni magának. Mindjárt

ideér! Miért nem csukják már be az ajtókat? Az ügynök már a peronon volt, csak néhány méterre a kocsitól. Mikor az ajtók kezdtek becsukódni, az ügynök az egyik kezével belekapaszkodott, de visszatartani nem volt képes a csukódó ajtót, végül kénytelen volt elengedni. Lev igyekezett a lehető legközömbösebb arcot vágni, nem mozdult, csak a szeme sarkából figyelte a férfit – most látta először közelről –, és fellélegzett, mikor látta, hogy az ügynök a peronon maradt. Az alagút sötétjében Lev levette a fejéről az átizzadt kalapot.

Ugyanazon a napon A lift a legfelső, az ötödik emeleten állt meg, kinyílt az ajtó, Lev kilépett a keskeny folyosóra, ahol ételszag fogadta. Este hét óra volt – a legtöbb család ekkor fogyasztja el a vacsorát. Amint elhaladt a lakások előtt, a vékony furnérlemez ajtók mögül jól hallotta a vacsorához készülődés zajait. Minél közelebb ért a szülei lakásához, annál fáradtabbnak érezte magát. Miután sikerült leráznia az ügynököt a Tyeatralnaja állomáson, hosszú órákon át céltalanul bolyongott a városban. Aztán hazament a 124-es számú lakásba, meggyújtotta a lámpákat, bekapcsolta a rádiót, majd behúzta a függönyöket – erre az óvintézkedésre még a tizennegyedik emeleten is szükség volt. Aztán megint elment otthonról, szándékosan kerülő úton közelítette meg a metrót, és visszajött a városba. Nem váltott ruhát, és most sajnálta, hogy ez elmaradt. Kellemetlenül érezte magát, mert az inge előbb lucskosra ázott az izzadságtól, aztán megszáradt és a hátára ragadt. Biztos volt benne, hogy az ingnek már szaga is van, bár ő maga nem érezte. Aztán félretette ezeket az aggodalmait, a szülei biztosan nem bánják majd, ha ilyen ruhában megy hozzájuk. Eléggé zavarban lesznek már attól is, hogy a tanácsukat kéri – ilyen évek óta nem fordult elő. A szüleivel való kapcsolata mostanában átalakult – most már ő volt az, aki többet tehetett értük, mint a szülei őérte. Lev elégedett volt ezzel a helyzettel; örömmel töltötte el az érzés, hogy sikerült jobb állást szerezni nekik a lőszergyári munkahelyükön. Nem is kellett hozzá más, mint hogy udvariasan érdeklődjön a megfelelő helyen, és az apját máris kiemelték a

szerelőszalag mellől, csoportvezető lett belőle; az anyját szintén előléptették, és nem kellett többé ejtőernyőket varrnia. Lev az élelembeszerzést is megkönnyítette a számukra, nem kényszerültek többé hosszú órákon át sorba állni olyan alapvető élelmiszerekért, mint a kenyér vagy a hajdina. Most már a szülei is beléphettek a szpectorgi elnevezésű üzletekbe, ahol csak a kiváltságosok vásárolhattak. Ezekben a nagyközönség elől elzárt boltokban olyan hihetetlen és gyönyörűséges cikkeket lehetett kapni, mint a friss hal és a sáfrány. Igazi, sötét színű csokoládét is árultak, ami nem is hasonlított a többi boltban kapható szintetikus jellegű termékre, melyben a kakaót rozskeverékkel, árpával, búzával és borsóval helyettesítették. Ha egy veszekedés szomszéd okozott gondot a szüleinek, kis idő múlva abbahagyta a piszkálódást. Levnek nem kellett erőszakosan fellépnie az ilyen esetekben, durva fenyegetésekre sem volt szükség, elegendő volt néhány célzást tennie, hogy a családjának nagyon jó összeköttetései vannak, és nem ajánlatos ujjat húzni velük. A szülők lakása – a kiutalást szintén Lev intézte el – egy alacsony bérházban volt a város északi részén, egy kellemes lakókörnyezetben. Minden lakás saját mosdóhelyiséggel dicsekedhetett, még egy kis erkélyük is volt, ahonnan egy darabka zöldterületre meg egy csendes utcára láttak. A szülei egyedül laktak a lakásban, nem kellett megosztaniuk senkivel: ez rendkívüli dolognak számított a városban. A két idős ember ötven év nélkülözései és viszontagságai után végre kiváltságos életet élhetett, ezt a tényt nagyra is értékelték. Hamar hozzászoktak a kényelemhez. Ám mindennek a biztosítása Lev pályájának további alakulásától függött. Lev bekopogott. Mikor az anyja, Anna ajtót nyitott, meglepettnek látszott. Egy pillanatig szólni sem tudott,

de aztán előrelépett, megölelte a fiát, aztán izgatottan beszélni kezdett. – Miért nem mondtad, hogy jössz? Hallottuk, hogy beteg voltál. Elmentünk meglátogatni, de éppen aludtál. Raisza beengedett minket, megnéztünk, én még a kezedet is megfogtam, de mi egyebet tehettünk volna? Pihenésre volt szükséged. Úgy aludtál, mint egy gyermek. – Raisza említette, hogy ott jártatok. Köszönöm a gyümölcsöket, a narancsokat, citromokat. – Mi nem vittünk semmilyen gyümölcsöt. Legalábbis úgy emlékszem, hogy nem. Tudod, öregszem. Lehet, hogy mégis vittünk! A beszélgetést hallva apja, Sztyepan is kijött a konyhából, és gyengéden megérintette a feleségét, aki nemrég hízott egy pár kilót. Mindketten híztak egy keveset, ami előnyükre vált. Sztyepan megölelte a fiát. – Jobban vagy már? – Igen, sokkal jobban. – Örülök. Aggódtunk miattad. – És te hogy vagy? A hátad? – Már jó ideje nem fáj. Az irodai munka egyik előnye, hogy én csak ellenőrzők, a kemény munkát mások végzik el. Csak körbejárok írótáblával és tollal felszerelkezve. – Hagyjuk a bűntudatot, épp eleget dolgoztál már! – Talán, de tudod, az emberek másképp néznek rád, ha már nem tartozol közéjük. A barátaim már nem annyira kedvesek velem. Ha pedig elkésik valaki, jelentenem kell. Szerencsére eddig még senki sem késett el. Lev apja szavain rágódott. – És mit teszel, ha mégis elkésik valamelyikük? Jelenteni fogod?

– Minden este el szoktam mondani nekik, hogy ne késsenek. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy az apja nem jelentené, ha tényleg elkésne valaki. Alighanem már eddig is szemet hunyt egy-két esetben. Lev úgy gondolta, most ugyan nem alkalmas az időpont, de később figyelmeztetnie kell az apját, hogy ha az engedékenysége kiderül, az veszélybe sodorhatja. A konyhában a tűzhelyen rézedény állt, a forrásban lévő vízből pedig káposztafej kandikált elő. A szülők éppen golubci-t, töltött káposztát készítettek, félig már el is készültek vele. Lev azt mondta nekik, hogy folytassák nyugodtan, a konyhában is tudnak beszélgetni. A konyha sarkából nézte, ahogy apja összekeveri a darált húst (friss hús volt, nem szárított – hála Lev állásának), a frissen reszelt sárgarépát (szintén Levnek köszönhetően) és a főtt rizst. Anyja pedig elkezdte leszedegetni a megfőtt káposztafej színtelenné vált leveleit. A szülők tudták, hogy valami baj van, de nem kérdeztek semmit – várták, hogy Lev elkezdje a mondandóját. Lev pedig örült, hogy a szüleit leköti az ételkészítés. Végül mégis belekezdett: – Eddig nem sokat beszéltünk a munkámról, és így volt a legjobb. Voltak időszakok, mikor nehéznek találtam a beosztásomat, mert olyan dolgokat kellett tennem, amikre nem vagyok büszke – de szükség volt arra, hogy megtegyem. Lev szünetet tartott, nem tudta, hogyan is folytassa, végül feltett egy kérdést: – Letartóztattak valakit az ismerőseitek közül? Kínos kérdés volt, ezt Lev is tudta. Sztyepan és Anna egymásra néztek, aztán folytatták az étel körüli teendőiket, örültek, hogy van mit csinálniuk. Anna megvonta a vállát.

– Mindenki ismer olyanokat, akiket letartóztattak, de mi nem szoktunk kérdezősködni. Mindig azt mondom magamban: nektek, állambiztonságiaknak nyilván vannak bizonyítékaitok. Én csak az alapján tudok ítélni, amit látok; és nagyon könnyű rendesnek, kedvesnek, törvénytisztelőnek látszani. A ti munkátok, hogy utánanézzetek, ki milyen ember valójában. Ti tudjátok, mi a legjobb az országnak. Nekünk, egyszerű embereknek nem feladatunk az ítélkezés. Lev bólintott, majd továbbfűzte anyja szavait. – Az országnak sok ellensége van. Az egész világon gyűlölik a forradalmunkat, ezért meg kell védenünk – sajnos, néha még a mieinktől is. Elhallgatott. Nem azért jött ide, hogy a hivatalos állami szólamokat ismételgesse. Szülei abbahagyták az ételkészítést, feléje fordultak, ujjaik még nedvesek voltak az olajos hústól. – Tegnap azt akarták, hogy áruljam el Raiszát. A felettesem azt hiszi, hogy Raisza áruló, kém, aki egy külföldi ügynökségnek dolgozik. Azt a parancsot kaptam, hogy nyomozzam ki az ügyet. Sztyepan ujjáról egy olajcsepp hullott a padlóra, Sztyepan a foltra pillantott, majd óvatosan megkérdezte: – És valóban áruló? – Ugyan, apa, Raisza tanárnő! Mást se csinál, mint dolgozik, aztán hazajön, aztán megint dolgozik, megint hazajön. – Akkor mondd ezt el nekik is. Van valami bizonyítékuk? Egyáltalán, miért gondolják azt, hogy áruló? – Az egyik kivégzett áruló vallomása miatt: az illető megnevezte Raiszát, és azt állította, hogy együtt dolgoztak. De én tudom, hogy az a vallomás egy hazugság. Az a bizonyos kém csak egy állatorvos volt, akit hiba volt letartóztatni. A vallomás pedig alighanem

egy másik tiszt mesterkedése, aki így próbál engem is belekeverni az ügybe. Tudom, hogy Raisza ártatlan. Az egészet csak bosszúból tervelték ki. Sztyepan Anna kötényébe törölte a kezét. – Akkor mondd el nekik az igazat, meg kell hallgatniuk. Leplezd le az áskálódó tisztet, elég magas rangban vagy ahhoz, hogy megtehesd. – Azt a vallomást – akár koholmány, akár nem – már nem lehet vitatni, azt már igaznak tekintik. Egy hivatalos iratról van szó – és Raisza neve is szerepel benne. Ha kiállók Raisza mellett, azzal kétségbe vonom az irat hitelességét. Márpedig ha az egyik iratról bebizonyosodik, hogy nem hiteles, akkor ez kiderülhet a többiről is. Szóval most már nem visszakozhatnak, súlyosak lennének a következmények, hiszen akkor minden vallomást felül kellene vizsgálni. – És nem mondhatnád azt, hogy ez a kém – ez az állatorvos – tévedett? – De igen, és pont ezt akarom tenni. De ha előjövök ezzel és mégsem tudom őket meggyőzni, akkor nemcsak Raiszát tartóztatják le, hanem engem is. Ha Raisza bűnös, én meg azt állítottam, hogy ártatlan, akkor én is bűnös vagyok. De ez még nem minden. Tudom, hogy működik ez: nagyon valószínű, hogy titeket is letartóztatnának. A bíróság az elítéltek családtagjait is bűnösnek tekinti, pusztán a rokoni kapcsolat alapján. – És mi van, ha feladod Raiszát? – Nem tudom. – Hogyne tudnád. – Akkor mi túléljük, de Raisza nem. A tűzhelyen lévő fazékban még mindig buzogott a víz. Végül Sztyepan igyekezett összegezni. – Azért jöttél ide, mert nem tudod, hogy mit tegyél. Eljöttél, mert jó ember vagy, és most azt akarod

hallani tőlünk, hogy tedd azt, amit tenned kell, ami helyes. Azt akarod, hogy jó tanácsot adjunk neked. Azt szeretnéd hallani tőlünk, hogy állj eléjük és mondd azt nekik, hogy tévedtek, mert Raisza ártatlan, aztán pedig viseld el a döntés következményeit. így van? – Igen. Sztyepan bólintott, majd Annára pillantott. Aztán így folytatta: – De én nem adhatok neked ilyen tanácsot. Szerintem te sem hitted komolyan, hogy azt fogom mondani, amit hallani szeretnél. Nem tehetem – hogyan is tehetném? Az igazság az, hogy azt akarom, hogy a feleségem és a fiam életben maradjon. Én is élni akarok. Ezért bármit megteszek. Úgy látom a helyzetet, hogy egyetlen életért cserébe három életet lehet megmenteni. Sajnálom, tudom, hogy többet vártál tőlem. De mi már idősek vagyunk, Lev. Nem élnénk túl a Gulagot. Elszakítanának minket egymástól, egyedül kellene meghalnunk. – És ha fiatalok lennétek, mit tanácsolnál? – Igazad van. Akkor is ezt mondanám. De ne légy dühös rám. Mire számítottál, mikor idejöttél? Azt vártad, hogy azt mondjuk, rendben, nem bánjuk, meghalunk? Mire lenne jó, ha meghalnánk: megmenekülne a feleséged, élhetnétek boldogan tovább? Ha tényleg így lenne, szívesen feláldoznám az életemet kettőtökért! De nem ez történne, hanem az, hogy mindannyian meghalnánk – mind a négyen –, persze te legalább azzal a tudattal mennél a halálba, hogy helyesen cselekedtél. Lev az anyjára nézett. Anna arca olyan halvány volt, mint a kezében tartott vékony káposztalevelek. Hallgatott, nem akart ellentmondani a férjének, inkább azt kérdezte: – Mikor kell döntened?

– Két napom van a bizonyítékok összegyűjtésére. Aztán jelentést kell tennem. A szülei folytatták a vacsorakészítést: a húst a káposztalevelekbe göngyölték, majd sütőtálcára helyezték a kis csomagokat, szorosan egymás mellé – úgy néztek ki, mintha vastag, levágott hüvelykujjak lennének. Senki nem szólt, amíg tele nem rakták a tálcát. Aztán Sztyepan Levhez fordult: – Velünk eszel? Lev követte anyját a nappaliba, és látta, hogy három személyre van terítve. – Vendéget vártok? – Igen, Raiszát. – A feleségemet? – Igen, vacsorára. Amikor kopogtál, azt hittük, már ő az. Anna, miközben egy negyedik terítéket is tett az asztalra, magyarázkodni kezdett. – Majdnem minden héten eljön. Nem akarta, hogy megtudd, milyen magányosnak érzi magát, mivel mindig egyedül kell ennie, és csak a rádió hangját hallgathatja. Nagyon megszerettük, mióta idejár. Igaz, Lev soha nem volt otthon este hétre. A hosszúra nyúlt munkanap divatja Sztálin miatt terjedt el, aki álmatlanságban szenvedett, így napi négy óra alvás bőven elegendő volt neki. Lev hallott már arról a szokásról, hogy a Politikai Bizottság egyik tagja sem távozhat addig, ameddig Sztálin dolgozószobájában el nem oltják a villanyt, erre pedig rendszerint csak éjfél után került sor. Bár ez a szabály nem vonatkozott ugyanilyen szigorúan a Lubjankára, ott is elvárták hasonló mértékű túlmunka felajánlását. A legtöbb tiszt napi tíz órát volt benn, még akkor is, ha a munkaidő egy részében egyáltalán semmi feladata sem volt. Kopogás hallatszott. Sztyepan ajtót nyitott, és beengedte Raiszát az előszobába. Raisza ugyanúgy

meglepődött, hogy a férjét itt találja, mint nemrég a szülők, mikor Lev betoppant. Sztyepan azt mondta: – A közelben dolgozott. Legalább most az egyszer együtt ehetünk, mint egy igazi család. Raisza levetette a kabátját, és átadta Sztyepannak. Majd Levhez lépett, a ruháját méregette. – Miféle ruhák ezek? Lev végignézett a nadrágon, az ingen – egy halott ember ruhadarabjai voltak. – A munkahelyemről valók, kölcsönvettem. Raisza közelebb hajolt, és Lev fülébe suttogott. – Ez az ing büdös. Lev a fürdőszobába ment. Az ajtóból hátranézett, és látta, hogy Raisza a szüleinek segít a tálalásnál. Lev olyan helyen nőtt fel, ahol nem volt vízvezeték. A régi lakásukban a szüleinek osztozniuk kellett az apja nagybátyjával és annak családjával. Csak két hálószoba volt, egy-egy mindkét családnak. A lakáson belül nem volt sem vécé, sem fürdőszoba, a ház összes lakójának az udvaron lévő helyiségeket kellett használnia, de ott sem volt meleg víz. Reggelente hosszú sorok kígyóztak a mosdók előtt, télen pedig még a hóesésnek is ki voltak téve, amíg várakozniuk kellett. Hiába álmodoztak saját, forró vízzel teli mosdókagylóról – az elérhetetlen fényűzés volt. Lev lehúzta az ingét és megmosdott. Mikor végzett, kinyitotta az ajtót, és megkérdezte az apját, kölcsönadna-e neki egy inget. Bár apja testét már elkoptatta a nehéz fizikai munka – a szerelőszalag mellett hajlongva ugyanolyan görbe lett a háta, mint az általa megmunkált tanklövedékeké –, de még így is erős felépítésű volt, széles, izmos vállai voltak. Lev nagyjából hasonló alkat volt, így az apja inge majdnem teljesen illett rá. Átöltözött és asztalhoz ült. Míg a sütőbe tett golubcire vártak, az előételt, a zakuszki-t fogyasztották:

savanyúságot és gombasalátát. Mindegyiküknek jutott egy vékony szelet az aszpikos, majoránnás borjúnyelvből is, amelyhez tormát ettek. Rendkívül pazar lakoma volt. Lev csak bámult maga elé, képtelen volt másra gondolni, mint arra, vajon mibe került ez a sok finomság. Vagyis inkább: kinek a halála kellett mondjuk ehhez a majoránnához? Annak a borjúnyelvnek pedig talán Anatolij Brodszkij élete volt az ára. Rosszul érezte magát, odaszólt Raiszának: – Most már látom, miért jössz ide minden héten. Raisza mosolygott. – Igen, teljesen elkényeztetnek. Hiába mondom nekik, hogy jó lesz a kása is, de... Sztyepan közbeszólt: – így legalább van mentségünk arra, amiért magunkat is kényeztetjük. Lev közömbös hangot erőltetett magára, mikor megkérdezte a feleségét: – Egyenesen a munkából jöttél? – Persze. Hazugság, hiszen elment valahová Ivánnal. De mielőtt ezt jobban átrághatta volna, Raisza helyesbítette magát. – Vagyis nem egészen. Általában tényleg a munkából jövök ide, de ma volt egy megbeszélésem, ezért késtem egy kicsit. – Megbeszélésed volt? – Igen, a nőgyógyásszal. Raisza mosolyogni kezdett. – Akkor akartam elmondani, amikor kettesben vagyunk, de ha már így előjött... – Mondd már, mi az? Anna felállt. – Kimenjünk? Lev intett az anyjának, hogy üljön vissza. – Kérlek. Egy család vagyunk, nincsenek titkaink.

– Terhes vagyok.

Február 20. Lev nem tudott aludni. Ébren feküdt, a mennyezetet bámulta, a felesége nyugodt lélegzését hallgatta. Raisza mozgolódott egy darabig, majd hátával gyengéden a férje oldalához simult. Igen, Raisza mindig is rossz alvó volt. Lev tudta, hogy már az ilyesmi is elég indok lenne a feljelentéshez; azt is tudta, hogy lenne megfogalmazva: Rosszul alszik, nyugtalanok az álmai: nyilvánvaló, hogy a feleségem eltitkol valamit. Átadhatná a Raisza utáni nyomozás felelősségét egy másik ügynöknek, áltathatná magát, hogy sikerült elodáznia a döntést. De túl személyes ez az ügy, érzelmileg túlságosan érintett benne, ráadásul az összes ilyen jellegű nyomozás mindig ugyanúgy végződik: a bűnügyi akták megnyitásával. Senki nem mer szembeszállni a bűnösség vélelmének gyakorlatával. Lev felkelt, és a nappali ablakához ment, amely nem a városra, hanem a szemben lévő lakótömbre nézett. Mindössze három ablakban látott világosságot a majd ezernyi ablak közül. Kíváncsi volt, milyen gondok gyötörhetik az ott lakókat, miért nem tudnak aludni. Ahogy a három ablakból kiszűrődő tompa fényt nézte, furcsa sorsközösséget érzett a virrasztókkal. Hajnali négy óra volt, a letartóztatások órája – a legjobb időpont emberek elfogására. Az éjszaka közepén felvert, félálomban lévő emberek mindig zavarodottak, sebezhetők, és – miközben katonák özönlik el a lakásukat – gyakran elszólják magukat, az ekkor mondott szavaikat pedig felhasználják ellenük a kihallgatás során. Ki tudna megfontolt maradni, ha a

feleségét a hajánál fogva vonszolják a padlón? Lev is sok ajtót betört már a csizmájával, sokszor nézte végig, ahogy a házaspárokat kirángatják az ágyukból, ahogy zseblámpával világítanak a szemükbe, a hálóruhájukra. Számtalanszor hallotta, ahogy a rendőrök felröhögtek, mikor megláttak egy-egy elővillanó nemi szervet. És ő? Hány embert rángatott ki az ágyából, hány otthont dúlt fel? Mi lett azokkal a gyermekekkel, akiket lefogtak, amíg a szüleiket elhurcolták? Már nem emlékszik, már kiradírozta az agyából az összes nevet és helyszínt. Rossz memóriája valóságos áldás volt a számára. Lehet, hogy az amfetamint sem azért szedte, hogy jobban bírja a munkatempót, hanem azért, hogy könnyebb legyen kitörölni az emlékeit? A titkosrendőrök között népszerű volt egy tréfa, mely gyakori beszédtémául szolgált nekik. A tréfa szerint férj és feleség alszik az ágyában, mikor egyszer csak arra ébrednek, hogy hangosan kopognak az ajtón. A legrosszabbtól tartva felkelnek, megcsókolják egymást, búcsúzkodnak. Szeretlek, kedves feleségem Szeretlek, kedves férjem. Miután elbúcsúztak egymástól, kinyitják az ajtót. De meglepetésükre az ajtóban az egyik szomszédjuk áll, aki riasztja őket, hogy tűz van, és valóban – a folyosón füst gomolyog, és mennyezetig csapó lángokat lehet látni. A házaspár elmosolyodik, megkönnyebbül, hálát mondanak Istennek: csak tűz van, nem értünk jöttek! Lev hallotta, hogy a rendőrök saját szórakoztatásukra a tréfa több változatát is megrendezték: a tűzriasztás helyett néha fegyveres banditákat állítottak az ajtó elé, vagy egy doktort, aki szörnyű híreket közölt. A múltban Lev is nevetett ezeken, egyúttal biztos volt benne, hogy vele soha nem történhet ilyesmi.

A felesége tehát terhes. Változtat ez valamin? Talán csak a felettesei Raiszához való viszonyán. Ők ugyanis soha nem szerették, mert nem szült Levnek gyereket. Olyan időket éltek, hogy nemcsak elvárták, hanem egyenesen megkövetelték a pároktól, hogy gyerekük legyen. Miután milliók haltak meg a háborúban, a gyermekvállalás társadalmi kötelezettséggé vált. Hogy Raisza miért nem esett teherbe, ez a kérdés végigkísérte a házasságukat, végül arra a következtetésre jutottak, hogy Raiszánál lehet valami gond. Gyakran előkerült a téma, az utóbbi időben egyre többet beszéltek róla. Raisza rendszeresen felkereste a nőgyógyászt is, hogy a segítségét kérje. A szexuális kapcsolatuk gyakorlati jellegűvé vált, állandó külső kényszer irányította. Lev némileg ironikusnak találta, hogy amint a felettesei megkapták, amit akartak – Raisza végre terhes lett –, máris az asszony halálát kívánják. Ha esetleg megemlítené nekik a terhesség tényét? Elvetette a gondolatot, hiszen úgyse tekintenék enyhítő körülménynek, az áruló az áruló. Felkelt, letusolt, bár nem volt meleg víz. Átöltözött, majd zablisztből reggelit készített. Étvágytalanul nézte, ahogy a kása megkeményedik a tálban. Raisza lépett be a konyhába, leült, kidörzsölte az álmot a szeméből. Lev felkelt, hogy megmelegítse neki a kását. Egyikük sem szólalt meg. Lev a felesége elé tette a tálat, aki most sem szólt semmit. Lev készített egy kanna gyenge teát, azt is asztalra tette, a lekvár mellé. – Megpróbálok kicsit hamarabb hazaérni. – Nem kell megváltoztatnod a napirended az én kedvemért. – Azért megpróbálom. – Lev, tényleg nincs erre szükség. Lev becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Hajnalodott. A külső folyosó széléről kipillantva, száz

méter mélyen látta a villamosra váró embereket. Aztán a lifthez ment, ahol a legfelső szint gombját nyomta meg. A harmincadik emeleten, a záró szinten lépett ki a liftből, ahonnan egy kis út vezetett a technikai helyiségig, melyre ki volt téve a bemenetet tiltó tábla. A lakatot azonban már régen leverték. Lev belépett, majd egy kis lépcsőn át felment a tetőre. Akkor járt itt fenn, mikor ideköltöztek. Nyugat felé a városra nyílt kilátás, keleti irányban pedig a város határán húzódó vidéket, a hófödte mezőket lehetett látni. Négy évvel ezelőtt, mikor ugyanígy gyönyörködött az itteni kilátásban, a világ egyik legszerencsésebb emberének érezte magát. Hősként ünnepelték – ezt még újságcímlappal is bizonyítani tudta. Fontos állása volt, gyönyörű felesége, és megingathatatlan volt az állam iránti elkötelezettsége. Azóta elvesztette ezt a teljes, feltétel nélküli hitet. Nyoma sem maradt. Megint beszállt a liftbe, és visszament a tizennegyedikre, a lakásukba. Raisza már elment dolgozni, reggeli tálkája ott hevert mosatlanul az asztalon. Lev levetette a kabátját, csizmáját, aztán kezet mosott: készen állt arra, hogy megkezdje a házkutatást. Már sok házkutatást szervezett és nézett végig különböző házakban, lakásokban és irodákban. Az állambiztonsági alkalmazottak mindig nagyon alapos munkát végeztek. A tisztek beszámoltak egymásnak arról, hogy milyen fokozott alapossággal végzik ezt a munkát, hogy ezzel is bizonyítsák a hűségüket. A finom megmunkálású tárgyakat mind összetörték, a portrékat, festményeket kivágták a kereteikből, a könyveket széthasogatták, és minden négyzetméternyi falat végigkopogtattak rejtekhelyek után kutatva. Bár Lev most a saját otthonában, a saját holmijuk közt készült kutatni, ezt a feladatot is a megszokott módszerrel akarta végrehajtani.

Felforgatta az ágyneműt, a párnákat, a lepedőket, felfordította a matracokat, hogy óvatosan végigtapogathasson minden egyes négyzetcentimétert – olyan alaposan, ahogy a vak ember olvassa a Brailleírást. A matracba rejtett iratok rejtekhelyét ugyanis csak tapintással lehetett megtalálni. Mivel az ágynál semmit nem talált, továbbment a polcokhoz. Egyenként vizsgált meg minden könyvet, nincs-e bennük valami. Az egyikben száz rubelt talált, ami nagyjából egy heti fizetése volt. Tanácstalanul forgatta a bankjegyeket, aztán eszébe jutott, hogy ez az ő könyve, ő tette bele a pénzt afféle vésztartaléknak. Ha most egy másik ügynök találta volna meg ezt a pénzt, máris bizonyítékul szolgálna arra, hogy a pénz gazdája spekuláns. Visszatette a pénzt. Kihúzogatta a fiókokat, és végignézte Raisza csinosan összehajtogatott ruhadarabjait, egyenként szedegette ki a ruhákat, mindegyiket megrázta, majd egy halomba gyűjtve a földre dobta. Mikor minden fiókot kiürített, a fiókok hátsó és oldalsó falait is ellenőrizte, de itt sem talált semmit. Megfordult és körülnézett a szobában. A falakat kezdte vizsgálgatni, végigfuttatta rajtuk az ujjait: egy eldugott széf, egy titkos üreg körvonalát kereste. Levette a falról a bekeretezett újságcímlapot is, mely őt ábrázolta egy kiégett német tank előtt állva. Különösnek találta, hogy most úgy gondol vissza arra a pillanatra – pedig aratott körülötte a halál –, hogy akkor boldogabbnak érezte magát. Kivette a címlapot a keretből, közben az újság egy darabkája le is szakadt és a földre esett, de itt sem talált semmit, ezért visszatette a fényképet a keretbe. Aztán felfordította az ágyat, és a falhoz támasztotta. Térdre ereszkedett, látta, hogy a padlódeszkák le vannak csavarozva, ezért kihozta a konyhából a

csavarhúzót, azzal kezdte feszegetni a padlót. De csak port és csöveket talált alatta. Kiment a konyhába, megmosta a kezét. Végre volt meleg víz. Hosszan, ráérősen forgatta a kezében a kis darab szappant, és még akkor is a kezeit dörzsölte, mikor már régen nem volt rajta semmi piszok. Mit is akar lemosni a kezéről? Az árulást? Nem - semmi érzéke nem volt a metaforákhoz. Azért mossa meg a kezét, mert piszkos, és azért kutatja át a saját lakását, mivel ezt kell tennie. Nem kell semmi mást belemagyaráznia ebbe. Kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Egész alkarját sárgásfehér szappanhab borította, gyorsan leöblítette. Újabb kopogás hallatszott. Csöpögött még a víz a karjáról, mikor kilépett az előszobába és kiszólt: – Ki az? – Vaszilij. Lev behunyta a szemét, érezte, hogy gyorsul a szívverése, de próbálta visszafogni a dühét. Vaszilij megint kopogott. Lev előrement és ajtót nyitott. Vaszilij mellett két férfi állt, az egyik egy fiatal rendőr volt, akit Lev nem ismert. Puha arcvonásai voltak, és sápadt bőre. Kifejezéstelenül bámult Levre, szemei olyanok voltak, mintha két üveggolyót nyomtak volna egy tészta közepébe. A másik férfi Fjodor Andrejev volt. Vaszilij körültekintően választotta ki őket kíséretként. A világos bőrű a védence volt, bizonyára erős fickó, aki jól tud lőni és késsel bánni. Fjodort pedig nyilván a Lev iránti rosszakaratból vette maga mellé. – Mi történt? – Segíteni jöttünk, Kuzmin őrnagy küldött bennünket. – Köszönöm, de egyedül is elintézem. – Persze, tudom. Mi csak segíteni akarunk. – Köszönöm, de nincs rá szükség.

– Ugyan, Lev, sokat utaztunk idáig, hideg is van idekinn. Lev oldalra lépett és beengedte őket. A három belépő férfiból egy sem vetette le a csizmáját, a jég nagy darabokban vált le a csizmasarkakról, aztán elolvadt a szőnyegen. Lev becsukta az ajtót. Elővigyázatosnak kell lennie, Vaszilij azért jött, hogy feldühítse, azt akarja, hogy elveszítse a türelmét. Valami bizonyítékot akar szerezni, esetleg elcsípni egy meggondolatlan mondatot, amivel megerősítheti az ellene felhozott vádjait. Lev teával kínálta a vendégeket, de azt is megkérdezte, kérnek-e vodkát. Közismert volt, hogy Vaszilij szeret inni, de ezt elnézhető bűnnek tekintették, ha az ivás egyáltalán bűnnek számított. De Vaszilij most nem kért inni, a fejét rázta, és a feldúlt hálószoba felé tekingetett. – Találtál valamit? Mielőtt Lev válaszolhatott volna, Vaszilij már be is ment a szobába, és a felfordított matracokra bámult. – De hiszen nem is vágtad fel őket. Lehajolt, elővette a kését, szét akarta vágni a matracokat. Lev lefogta a kezét. – Ki is lehet tapogatni a belerejtett tárgyakat, felesleges szétvágni. – Szóval mindent vissza akarsz tenni a helyére? – Pontosan. – Még mindig azt hiszed, hogy a feleséged ártatlan? – Semmit nem találtam, ami az ellenkezőjére utalna. – Adhatok egy tanácsot? Keress magadnak egy másik feleséget. Raisza tényleg gyönyörű, de sok gyönyörű asszony van még. Lehet, hogy jobban járnál egy olyannal, aki kevésbé szép. Vaszilij a zsebébe nyúlt, és gyűrött fényképeket vett elő. Átnyújtotta Levnek. A felvételeken Raiszát lehetett

látni Ivánnak, az irodalomtanárnak a társaságában, ahogy az iskola előtt állnak. – A feleséged ennek az alaknak a szeretője, Lev. Téged is elárult, meg a hazáját is. – Ezek iskolai képek. Mindketten tanárok, nem nehéz olyan fotót készíteni, ahol együtt láthatóak. Ez semmit sem bizonyít. – Tudod a férfi nevét? – Ivan, azt hiszem. – Már figyeljük egy ideje. – Sok más embert is figyelünk. – Talán még barátkozol is vele? – Soha nem találkoztam vele és soha nem beszéltem vele. Vaszilij meglátta a padlón a ruhakupacot, lehajolt, és felemelte Raisza néhány bugyiját. Az ujjai közt dörzsölgette, aztán gombóccá gyűrte őket és az orrához tartotta, miközben folyton Levet figyelte. Lev pedig ahelyett, hogy dühbe gurult volna a provokálástól, nyugodt maradt. Figyelmesen nézte helyettesét – úgy, ahogy korábban még soha. Szerette volna megfejteni, hogy miféle ember és miért gyűlöli őt ennyire. Valódi féltékenység vezérli vagy csak durva törtető? Figyelte Vaszilijt, ahogy Raisza ruháit szaglássza, és megállapította magában, hogy a helyettese alighanem személyes okból gyűlöli őt. – Körülnézhetek a többi szobában is? Félve, hogy Vaszilij csapdát állít neki, Lev így felelt: – Elkísérlek. – Nem, inkább egyedül. Lev bólintott, mire Vaszilij kiment. Lev torka úgy összeszorult a haragtól, hogy alig tudott lélegezni. A felfordított ágyra bámult. Meglepődött, mikor egy csendes hang szólalt meg mellette: Fjodor volt az.

– Igen, csináld csak. Kutass a feleséged ruhái közt, forgasd fel az ágyatokat, feszegesd fel a padlótokat – a saját életedet is felborítod, darabokra szeded. – Mindenkinek készen kell állnia arra, hogy alávesse magát az ilyen vizsgálatoknak. Sztálin generalisszimusz... – Igen, én is tudom. Vezérünk kijelentette, hogy akár az ő lakását is átkutathatják, ha arra van szükség. – Nemcsak lehetséges, hogy nyomozzanak utánunk, hanem szükséges is. – De az én kisfiam ügyét mégsem nyomoztad ki, emlékszel? Nyomoztál a feleséged után, saját magad után, a barátaid, a szomszédjaid után – de az én halott kisfiamra egy pillantást sem vetettél. Egyetlenegy órát sem szántál arra, hogy megnézd a felvágott hasát, hogy megnézd holtában, piszokkal, sárral teletömött szájjal. Fjodor nyugodtan sorolta mindezt, halk hangon – korábbi nyers haragja mintha megszelídült volna, nyíltan és őszintén beszélt Levvel: tudta, hogy már nem jelent fenyegetést a számára. – Fjodor, hiszen te sem láttad a kisfiad holttestét. – De beszéltem azzal az öregemberrel, aki megtalálta, és ő elmondta nekem, hogy mit látott. Láttam a szemében a megrázkódtatást, amit átélt. Beszéltem a szemtanúval is, azzal az asszonnyal, akit elijesztettél, mikor összegyűlt a család. Ő látta azt a férfit, aki kézen fogva vezette a kisfiamat a sínek mentén. A férfi arcát is látta, leírást is tudna adni róla. De nem kérdezték ki, mint tanút, és most már nem is merne beszélni. A kisfiamat megölték, Lev. A rendőrség minden tanút rávett, hogy változtassa meg a vallomását – a hatóságoktól nem is vártam mást. De te a barátom voltál, Lev. Eljöttél hozzánk, és ráparancsoltál a családomra, hogy tartsa a száját – megfenyegettél egy gyászoló családot.

Felolvastál nekünk egy koholmányt a kisfiam haláláról, aztán azt mondtad, fogadjuk el az abban leírt hazugságokat, nyugodjunk bele, hogy úgy történt. Ahelyett, hogy a fiam gyilkosát kerested volna, te a kétségbeesésünket, a gyászunkat tetted vizsgálat tárgyává. – Fjodor, én csak segíteni próbáltam. – Elhiszem. Elmondtad nekünk, hogy mit kell tennünk, hogy túléljük. – Igen. – Ezért bizonyos tekintetben hálás is vagyok, mert különben az a férfi, aki megölte a fiamat, megölt volna engem is, a családomat is. Megmentettél minket. Ezért vagyok most itt, nem kárörömből jöttem, hanem azért, hogy visszaadjam az akkori segítséged. Vaszilijnak igaza van: fel kell áldoznod a feleségedet. Ne törődj azzal, van-e bizonyíték ellene, add fel őt, és akkor túléled. Raisza kém, ezt már úgyis eldöntötték. Láttam Anatolij Brodszkij vallomását: ugyanúgy készült, mint a kisfiam baleseti jegyzőkönyve. Nem, Fjodor téved, valószínűleg még mindig dühös rá. De Lev most nem foglalkozott ezzel, emlékeztette magát, hogy neki most csak egy célja van – a felesége ügyében kell nyomoznia, aztán jelentést kell írnia arról, hogy mire jutott. A felesége ártatlan, ezt kell bebizonyítania. – Meggyőződésem, hogy az áruló azért említette meg Raisza nevét, mert így akart bosszút állni rajtam. Semmi más oka nem volt. Az eddigi nyomozásom legalábbis erre utal. Vaszilij visszatért a szobába. Nem lehetett tudni, mennyit hallott a beszélgetésből, de az utolsó mondatoknak már fültanúja lehetett, mert így szólt Levhez: – Vedd figyelembe a Brodszkij vallomásában szereplő másik hat embert is. Mind a hatot

letartóztattuk, és mindegyik vallomást tett. Anatolij Brodszkij állításai tehát nagyon is helytállóaknak bizonyultak. – Akkor örülök, hogy én lehettem az, aki elfogta. – Brodszkijról bebizonyosodott, hogy kém. És megnevezte a feleségedet is. – Olvastam a vallomását, Raisza nevét utolsóként említi. – Nem fontossági sorrendben szerepelnek a nevek. – Azt hiszem, Brodszkij haragból mondta be a feleségem nevét, engem akart megbántani. Szándékosan csinálta – régi módszer ez, nem hinném, hogy bárkit megtévesztene. Szóval semmi akadálya, ha segíteni akarsz a házkutatásban, ha tényleg ezért jöttél, de amint látod... Lev a felfeszegetett padlódeszkákra mutatott: – Már mindent átkutattam. – Lev, fel kell adnod Raiszát. Légy realista, mérlegelj: az egyik oldalon a karriered és a szüleid vannak, a másik oldalon pedig egy lotyó, egy áruló. Lev Fjodorra nézett. Sem kárörömöt, sem rosszindulatot nem látott az arcán. Vaszilij folytatta: – Te is tudod, hogy egy lotyó, azért követted már régen is. Lev korábbi dühe ijedtséggé változott. Hát ezt is tudják? Igen, végig tudták. – Azt hitted, titokban maradt? Mindenki tudta. Fel kell őt adnod, Lev. Szánd rá magad, hagyd a kétségeidet, az agyadban megbúvó, akadékoskodó kérdéseket. Áldozd fel őt! Utána elmegyünk és iszunk együtt valamit. Mire megvirrad, másik asszonyod is akad. – Holnap kell jelentést tennem a nyomozás eredményéről. Ha Raisza áruló, ez áll majd a jelentésben is. De ha nem áruló, ezt fogom leírni.

– Hát akkor minden jót, pajtikám. Ha túléled ezt a botrányt, egy szép napon te leszel az MGB főnöke, biztos vagyok benne. Megtiszteltetés lesz az irányításod alatt dolgozni. Vaszilij már az ajtónál volt, mikor visszafordult: – Ne felejtsd el, mit mondtam. Vagy te és a szüleid, vagy Raisza. Nem nehéz dönteni. Lev becsukta az ajtót. Miközben hallotta, amint elmennek, remegni kezdett a keze. Visszament a hálószobába, végignézett a rendetlenségen. Aztán egyenként visszarakta és a helyükre csavarozta a padlódeszkákat, utána rendbe tette az ágyat: előbb gondosan kiegyengette a lepedőket, majd meggyűrte egy kicsit, hogy olyanok legyenek, mint korábban. Raisza ruháit is elrendezte: összehajtogatta és visszatette őket a helyükre, bár nem pontosan ugyanúgy, ahogy voltak. Úgy gondolta, az is elegendő, ha megközelítőleg rendet csinál. Felemelt egy gyapjúszoknyát, és egy kis tárgy esett ki belőle: rápottyant a lábára, aztán elgurult a padlón. Lev lehajolt és felvette. Egy rézből készült rubel érme volt. Az éjjeliszekrény tetejére dobta. De az ütődéstől az érme kettévált, a két fele elgurult a szekrénykén. Lev meghökkent, közelebb ment. Letérdelt, elkapta a két darabkát és megvizsgálta: az egyiken volt egy kis mélyedés. Ha a két érmedarabot összenyomta, közönséges érmének látszott. Lev látott már ilyen érmét. Tudta, hogy mikrofilmcsempészésre használják.

Február 21. A jelentéstételnél Leven kívül a következők voltak jelen: Kuzmin őrnagy, Vaszilij Nyikityin és Timur Rafaelovics – ő volt az a tiszt, aki helyettesítette Levet Anatolij Brodszkij kihallgatásánál. Lev csak futólag ismerte: hallgatag, törekvő, becsületes férfinak tartotta. Mikor Lev rájött, hogy Rafaelovics azért van itt, hogy Brodszkij vallomásának minden pontját megerősítse – beleértve a Raiszára történt utalást is –, megdöbbent. Hiszen Rafaelovics nem Vaszilij lekötelezettje, nem tiszteli, de nem is fél tőle. Lev szerette volna tudni, hogy tényleg Vaszilij illesztette-e be a vallomásba Raisza nevét. De Vaszilijnak nem volt befolyása Rafaelovicsra, nem használhatta fel eszközül, kettejük rangját tekintve is Vaszilij volt az alárendelt a kihallgatásnál. Az elmúlt két napban Lev azt feltételezte, hogy Vaszilij keverte bele az ügybe Raisza nevét, mégpedig bosszúból. Most rájött, hogy tévedett, nem Vaszilij állt a dolog mögött. Az egyetlen személy, aki elrendelhette egy ilyen vallomás összeállítását, és aki ilyen magas rangú tanút is hozzátársíthatott, nem lehetett más, csakis Kuzmin őrnagy. Az egész nagyon gondosan van felépítve – töprengett Lev –, a művelet irányítója pedig nem más, mint a pártfogója, aki egykor a szárnyai alá vette. Nem fogadta meg Kuzmin tanácsát, mikor nemrég Anatolij Brodszkij letartóztatását javasolta, ezért most megleckéztetik. Mit is mondott Kuzmin? Az érzelmesség elvakítja az embert. Ezek szerint ez most egy teszt, egy próba. Nem Raiszáról van itt szó, a legkevésbé sem, hanem az ő

alkalmassága a tét, az egész vizsgálat erre irányul. Miért másért jelölnék ki a gyanúsított férjét a felesége utáni nyomozásra, ha nem pont azért, hogy megfigyelhessék közben a viselkedését? Ráállítottak egy embert, mikor Raiszát követte. Ellenőrizték azt is, hogy mennyire alaposan végzi a házkutatást saját lakásában: odaküldtek Vaszilijt, aki végig őt figyelte, a házkutatás nem is nagyon érdekelte. Mindez nem volt véletlen – az is a próba része, hogy Vaszilij tegnap arra biztatta, adja fel a feleségét. Vaszilij biztosan azt reméli, hogy pont az ellenkezőjét teszi majd, hogy kiáll Raisza mellett! Vagyis Vaszilij nem akarja, hogy elárulja Raiszát – mert ezzel kiállná a próbát. Éppen ellenkezőleg, Vaszilij azt akarja, hogy kiálljon a felesége mellett, mert ezzel azt bizonyítaná, hogy a személyes érdekeit a párt érdekei fölé helyezi. Ez a trükk. Mindössze annyit kellene tennie, hogy megmutatja Kuzminnak, hajlandó feláldozni a feleségét. Ezzel bebizonyítaná az MGB iránti töretlen és vitathatatlan hűségét, igazolná, hogy kegyetlen is tud lenni – ha megteszi, mindannyian biztonságban lennének: Raisza, a születendő gyermek, és a szülei is. Biztosítva lenne a jövője az MGB-nél, Vaszilij pedig háttérbe szorulna. És ha téved? Mi a helyzet akkor, ha Brodszkij – ahogy be is vallotta – tényleg áruló volt, Raisza pedig a segítőtársaként dolgozott? Lehet, hogy Brodszkij igazat mondott. Lev már nem tudta, miért volt olyan biztos benne, hogy az állatorvos ártatlan. Abban sem lehet biztos, hogy a felesége ártatlan. Végül is miért kell Raiszának egy olyan tanárral barátkoznia, aki nyíltan deviáns nézeteket hangoztat? Aztán hogyan került oda az a bizonyos érme a lakásukba? Brodszkij listáján Raisza mellett másik hat ember is szerepelt, letartóztatták őket, vallomást tettek, a listát pedig ellenőrizték – és Raisza neve is ott van a listán. Mégis

kém lenne? Hiszen bizonyíték is van rá: a talált rézérme, ami most itt lapul a zsebében. Csak ki kell tennie az asztalra, aztán azt javasolni, hogy hallgassák ki Raiszát és Ivan Zsukovot. Azok ketten a bolondját járatták vele. Vaszilijnak volt igaza: Raisza áruló! Biztosan nem is tőle, hanem attól a másik férfitól esett teherbe. Nem sejtette-e mindig is, hogy a felesége hűtlen hozzá? Raisza nem szereti őt, ebben biztos volt. Miért tegyen most mindent kockára érte – egy olyan asszonyért, aki közönyös iránta, aki a legjobb esetben is csak eltűrte őt? Raisza miatt elveszítheti mindazt, amiért eddig dolgozott; mindazt, amit a szüleinek és saját magának sikerült megszereznie. Ráadásul Raisza arra az országra is veszélyt jelent, melyet a háborúban fegyverrel védelmezett. Lev számára teljesen világossá vált a képlet: ha most bűnösnek mondja Raiszát, ezzel a lépéssel saját magára és a szüleire nézve kedvezően zárul le az ügy. Ez egészen bizonyos. Ez az egyetlen ésszerű lépés, csak ez jelentheti a biztonságot. Ha így akarják próbára tenni a jellemét, akkor még a feleségét is fel kell áldoznia a cél érdekében. Raiszának soha nem kell megtudnia, hogy mi történt. Ha Raisza kém, akkor úgyis megvan már a bizonyítékuk ellene. Már csak az ő döntésére várnak, hogy feladja-e a feleségét. Ha Raisza kém, akkor fel kell őt adnia, akkor Raisza megérdemli a halált. Egyetlen dolga maradt: a felesége elleni tanúskodás. Kuzmin őrnagy szavaival megkezdődött az eljárás. – Lev Sztyepanovics, okunk van feltételezni, hogy a feleséged külföldi ügynökségeknek dolgozik. Te személy szerint nem keveredtél gyanúba. Ezért kértünk meg, hogy vizsgáld ki a feleségeddel kapcsolatos állításokat. Kérlek, mondd el nekünk, milyen eredményre jutottál!

Lev megkapta a visszaigazolást, amit eddig várt. Kuzmin őrnagy ajánlata világos. Ha a felesége ellen tanúskodik, megszolgálja felettesei iránta tanúsított bizalmát. Hogy is mondta Vaszilij? Ha túléled ezt a botrányt, egy szép napon te leszel az MGB főnöke, biztos vagyok benne. Csak egyetlen mondatot kell mondania, és akár elő is léptethetik. A szobában csend volt. Kuzmin őrnagy előrehajolt. – Nos, Lev? Lev felállt, és megigazította a zubbonyát. – A feleségem ártatlan.

HÁROM HÉTTEL KÉSŐBB

AZ URÁL-HEGYSÉG NYUGATI LÁBA VUALSZK VÁROSA Március 13. Véget ért a nappali műszak az autógyár futószalagjánál. Ilinaja abbahagyta a munkát, és elkezdte lesúrolni a koszt a kezéről. Csak egy kis darab fekete színű, avasodó szappanja volt, itt csak ilyet lehetett kapni, ha egyáltalán volt szappan. A víz hideg volt, és a szappan nem habzott eléggé – ehelyett csúszós kis darabkákra esett szét –, de Ilinaja most csak arra gondolt, mivel fogja eltölteni az idejét a következő műszakkezdésig. Már eltervezte az estét: először megszabadul a körmei alá szorult gépolajtól és fémreszeléktől, aztán hazatér, átöltözik, egy kis pirosítót tesz az arcára, aztán átmegy Bazsarov vendéglőjébe, a vasútállomás mellé. A Bazsarov vendéglő népszerű hely volt. Az üzleti úton lévők, a hivatalos ügyeket intéző tisztviselők szívesen tartottak itt egy kis pihenőt, mielőtt folytatták volna útjukat a transzszibériai vasúton keleti vagy nyugati irányban. A vendéglőben kölesből készült levest, árpakását és sózott heringet szolgáltak fel: Ilinaja mindegyik fogást rémesnek találta. Ám az ételnél sokkal fontosabb volt, hogy Bazsarov italt is árult. A nyilvános helyen történő alkoholárusítás csak abban az esetben volt megengedett, ha étel is kapható volt ugyanott; a Bazsarov vendéglő ételei is csak egyetlen célt szolgáltak: egy tányér étel engedélyt jelentett az iváshoz. A vendéglő aligha volt más, mint egy találkahelynek használt lebuj. Azt a szabályt, mely szerint magánszemélyeknek csak egy liter vodkát

lehet eladni, nem tartották be. Bazsarov – aki nemcsak a helyiség névadója, hanem a vezetője is volt – mindig ittas volt, és gyakran viselkedett durván. Azért, hogy Ilinaja a vendéglőben folytathassa a mesterségét, részesedést kellett fizetnie Bazsarovnak, nem játszhatta el, hogy jókedvében sokat ivott és becsípett, nem tudott észrevétlenül kiosonni az ajtón az alkalmi partnerekkel. Itt nem azért ittak az emberek, hogy mulassanak; a vendégek zömét az átutazók jelentették, nem pedig a helyi lakosság. Ennek előnye is volt: Ilinajának nem kellett többé a helyiekkel kezdenie. Az utóbbi időben sokat betegeskedett: fájdalmai voltak, vörösödést és kiütéseket vett észre a testén. Néhány állandó vendége is hasonló tüneteket tapasztalt, emiatt káromkodva szidták Ilinaját városszerte. A vendéglőben azonban csak olyanokkal kezdett, akik nem ismerték őt, és nem is szándékoztak hosszabb ideig a városban maradni. Mire ezek a vendégei észrevették, hogy gennyes a vizeletük, már Vlagyivosztokban vagy Moszkvában voltak, attól függően, melyik irányba utaztak, Ilinaját bántotta, hogy továbbadta a fertőzést a vendégeinek, pedig egy cseppet sem tartotta őket kedves embereknek. De ebben a városban még egy szexuális úton terjedő fertőzés sem számított annyira veszélyesnek, mint ha orvoshoz fordult volna a panaszával. Egy férjezetten nő esetében ez szinte vallomástételnek számított volna, és a kenetminta szolgált volna aláírásul. Ilinaja a feketepiacon akart orvosságot szerezni. Ehhez pénzre volt szüksége, nagyon sok pénzre, de mostanában valami másra gyűjtötte a pénzt, egy sokkal fontosabb dologra – hogy elmenekülhessen ebből a városból. Mikor megérkezett, a vendéglő már tömve volt, az ablakok bepárásodtak, a levegőben olcsó mahorka bűze terjengett. Ilinaja már ötven lépésre az ajtótól hallotta a részeg nevetést, azt gondolta, talán katonák

lehetnek. Nem tévedett. A közeli hegyekben gyakran tartottak különböző hadgyakorlatokat, és a szolgálaton kívüli katonákat rendszerint ideirányították. Bazsarov elsősorban ennek a vendégkörnek az ellátására rendezkedett be. Vizezett vodkát árult nekik, és ha valaki panaszt emelt miatta – ez gyakran előfordult –, azt állította, hogy ezzel a nemes cselekedettel mindössze a részegségüket akarta mérsékelni. A verekedések mindennaposak voltak. Ilinaja gyakran hallotta Bazsarovot a nehéz életére, a szörnyű vendégeire panaszkodni, de azt is tudta, hogy a vendéglős tekintélyes haszonra tesz szert a vizezett vodka eladásával, amiért Ilinaja aljas spekulánsnak tartotta. Pár hónappal ezelőtt, mikor Ilinaja felment az emeletre, hogy átadja Bazsarovnak a heti részesedését, a hálószobaajtó résein át véletlenül meglátta, amint a vendéglős éppen bankjegyeket számolgat, majd egy madzaggal átkötött bádogdobozba teszi a pénzt. Ilinaja a lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy Bazsarov ruhába csavarja és a kéménybe rejti a pénzes dobozkát. Azóta egyfolytában arról ábrándozott, hogy ellopja azt a pénzt és megszökik. Persze Bazsarov kitekerné a nyakát, ha rajtakapná, de Ilinaja úgy okoskodott, hogy ha a vendéglős észrevenné, hogy a dobozka üres, úgyis azon nyomban szívszélhűdést kapna, még ott, a kémény előtt. Biztos volt benne, hogy Bazsarovnak az a doboz jelenti a legtöbbet a világon. Úgy számított, hogy a katonák még hosszú órákig ott maradnak iszogatni, esetleg megtapogatják egy kicsit – ahogy ebben a percben is teszik –, de ezért még nem kap pénzt, bár lehet, hogy meghívják egykét pohár vodkára. De Ilinaja számára ez nem volt elegendő fizetség. A többi vendéget kezdte figyelni, szeretett volna még egy kis pénzt keresni, mielőtt a katonák szedelődzködni kezdenek. A katonák a

vendéglő elöl lévő asztalait foglalták el, míg a többi vendég a hátsó asztalokhoz szorult. Ezek a vendégek többnyire magányosan üldögéltek, előttük az asztalon ott volt a poharuk, a tányérjuk - benne az érintetlen étellel. Semmi kétség: csak a szex miatt jöttek, semmi más okuk nem volt, hogy itt töltsék az idejüket. Ilinaja lesimítgatta a ruháját, letette a poharát, és a katonák asztalait kerülgetve – nem törődve a csipkelődésükkel és a megjegyzéseikkel – az egyik hátsó asztalnál kötött ki. Az asztalnál egy magányos férfi ült, negyven körüli, talán valamivel fiatalabb – nehéz lett volna pontosan megmondani. Nem volt jóképű, de Ilinaja úgy vélte, talán éppen ezért egy kicsivel többet fizet majd. A helyes fickók néha azt képzelik, hogy felesleges fizetniük, mivel az ügylet mindkét félnek örömet okoz. Ilinaja leült, a férfira mosolygott, lábát a combjához nyomta. – A nevem Tanya. Az segíteni szokott, ha valaki másnak képzelhette magát. A férfi cigarettára gyújtott, majd Ilinaja térdére tette a kezét. Nem rendelt külön italt, hanem a maradék vodkája felét öntötte át egy otthagyott koszos pohárba, amit aztán Ilinaja elé lökött. Ilinaja nem itta meg az italt, csak forgatta a poharat, várta, hogy a férfi mondjon valamit. A férfi megitta a vodkát, de továbbra sem szólalt meg. Ilinaja igyekezett érdeklődést mutatni, beszélgetést kezdeni vele. – Hogy hívják? A férfi nem válaszolt, a kabátzsebébe nyúlt, kotorászott egy kicsit, aztán kihúzta a kezét – ökölbe szorítva. Ilinaja megértette, hogy ez valami játék, és neki részt kell vennie benne. Sorra megérintette a férfi ujjperceit, az pedig egymás után nyitogatta ki az ujjait. A férfi egy pici aranyrögöt tartott a tenyerében. Ilinaja előrehajolt, hogy jobban lássa. De mielőtt

jobban szemügyre vehette volna, a férfi összezárta a tenyerét, és visszadugta a kezét a zsebébe. Még most sem szólt egy szót sem. Ilinaja a férfi arcát tanulmányozta, látta véreres, zavaros szemeit, és egyáltalán nem tetszett neki. De sok más emberrel ugyanígy volt, és természetesen kivétel nélkül utálta mindazokat, akikkel lefeküdt. Persze azt is megtehetné, hogy befejezi ezt az egészet, csak hozzá kellene mennie az egyik helybeli férfihoz, és beletörődnie abba, hogy örökre itt marad, ebben a városban. De mindenképpen vissza akart térni Leningrádba, ahol a családja élt. Ő is ott élt egész életében, de aztán ide kellett jönnie – egy olyan városba, amiről korábban még csak nem is hallott. Csak egy módja van annak, hogy visszajusson szeretett városába: sok pénzt kell összeszednie, hogy megvesztegethesse a hatóságokat. Nem voltak magas rangú, befolyásos barátai, akik elintézhették volna a Leningrádba való visszautazását. Meg kell szereznie ezt az aranyat! A férfi megérintette Ilinaja poharát, és megszólalt. – Igyon. – Előbb fizessen. Csak aztán parancsolgathat. Ez a szabály, ez az egyetlen szabály. A férfi arcán ideges remegés futott végig, mint amikor követ dobnak egy nyugodt vízfelületre. Ilinaja a férfi telt arcán valami kellemetlen vonást vett észre, szerette volna elfordítani a fejét. De az aranyra gondolt, így továbbra is a férfit nézte, és az asztalánál maradt. A férfi megint elővette az aranydarabot, és feléje nyújtotta. Ilinaja utána nyúlt és megfogta. Ekkor a férfi hirtelen összezárta izzadt tenyerét, és foglyul ejtette Ilinaja ujjait. Nem okozott fájdalmat, de olyan erősen tartotta a kezét, hogy nem tudta kirántani a markából. Vagy el kell viselnie ezt az erős szorítást,

vagy az arany nélkül kell kihúznia a kezét. Igyekezett kitalálni a férfi szándékán, úgy mosolygott és nevetgélt, mint egy ügyefogyott kislány, és tűrte, hogy a férfi tovább szorítsa a kezét, pedig már az egész karja elernyedt. Aztán a férfi végre elengedte, Ilinaja pedig megfogta az aranyat, és alaposan megnézte. Az aranynak emberi fog alakja volt. – Ezt honnan vette? – Nehéz időkben az emberek mindent eladnak, amijük csak van. A férfi mosolygott. Ilinaja rosszul érezte magát. Csak nem ezzel az aranyfoggal akar majd fizetni? Mikor a férfi sürgetőleg megkoccintotta a poharát, Ilinaja döntött. Mégis megszerzi ezt a fogat, akkor végre elmehet ebből a városból. A maradék italát is kiitta. Ilinaja megállt. – Maga a fűrészüzemben dolgozik? Maga sem tartotta valószínűnek, hogy a férfi ott dolgozna, de már az ottani munkások házai közt jártak. A férfi válaszra sem méltatta. – Hé, mégis hova megyünk? – Mindjárt ott leszünk. A város szélénél lévő vasútállomás felé vezette Ilinaját. Bár maga az állomásépület új volt, a környék, ahol épült, a város egyik legrégibb körzete volt. Vékony deszkafalú, bádogtetős, rozoga bódéházak sorakoztak szorosan egymás mellett a szennyvízcsatorna mentén, melytől az egész utca bűzölgött. Itt laktak a fűrészüzemben dolgozó munkások - hatan, olykor heten is egy szobában. Egy ilyen bódé nemigen lehetett a célnak megfelelő hely. Fagyos, hideg idő volt, melytől Ilinaja egyre jobban kijózanodott. A lábai pedig egyre nehezebben bírták a gyaloglást. – Fogy az idő. Az aranyáért cserébe egy óra hosszát kap, ebben állapodtunk meg. Elfecsérli az idejét ezzel

a sok gyaloglással, nekem meg vissza kell mennem a vendéglőbe. Már csak húsz perce van mostantól számítva. – Ide megyünk, az állomás mögé. – Csak egy erdő van arrafelé. – Majd meglátja. A férfi előrement az állomás széléhez, és a sötétség felé mutatott. Ilinaja zsebre dugta a kezét, a férfi pedig karon fogta. Ilinaja próbálta kivenni a sötétben, hogy hova mutatott a férfi, de csak az erdő felé futó síneket látta, semmi egyebet. – Mégis, mit kellene látnom? – Ott, ott. A férfi egy kis fabódéra mutatott, ami a sínek mellett állt, nem messze az erdőtől. – Mérnök vagyok, itt dolgozom a vasútnál. Ebben a bódéban csak felszereléseket tartunk, itt egyedül lehetünk. – Inkább egy szoba kellene. – Nem vihetem magát oda, ahol lakom. – Tudok pár helyet, ahová mehetnénk. – Maradjunk inkább itt. – Nem, ez nem nekem való. – Maga mondta, hogy csak egy szabály van: én fizetek, maga engedelmeskedik. Vagy adja vissza az aranyamat, vagy tegye, amit mondok. Ilinajának nem tetszett a dolog, de meg akarta tartani az aranyat. A férfi már kinyújtotta a kezét, várta, hogy visszaadja neki. Nem tűnt sem mérgesnek, sem csalódottnak. Ilinaja a férfi közönyét látva kicsit nyugodtabb lett. Megadóan elindult a bódé felé. – Odabent van még tíz perce, rendben? Nem jött válasz – Ilinaja ezt beleegyezésnek vette. A bódé zárva volt, de a férfinál volt egy kulcskészlet, melyből nagy nehezen kiválasztotta a megfelelő kulcsot. De a zár nem engedett, hiába kínlódott vele.

– Befagyott. Ilinaja nem válaszolt, elfordította a fejét és sóhajtott, hogy ezzel is kifejezze elégedetlenségét. Túl nagy ez a titkolózás, a férfi biztosan nős. Nem értette, hogy ha a férfi úgysem ebben a városban él, miért aggályoskodik ennyit. Lehet, hogy mégis itt van vele a családja, vagy egy barátja; az is lehet, hogy magas rangú párttag. Ilinajának már mindegy volt, csak szeretett volna túlesni a következő tíz percen. A férfi lekuporodott, két kézzel átfogta a lakatot, majd rálehelt. A kulcs végre becsúszott, a zár kinyílt. Ilinaja kinn maradt. Ha a férfi nem gyújt fel odabenn valami lámpát, nem hajlandó bemenni – de az aranyat akkor is megtartja. Már éppen elég időt adott ennek a pasasnak, ha hiábavaló dolgokra fecsérli el, az ő baja. A férfi belépett a bódéba, majd eltűnt a sötétben. Ilinaja hallotta, amint gyufát gyújt. Egy viharlámpa belsejében tompa fény gyulladt, a férfi felerősítette a fényét, majd a lámpát a mennyezetről lógó rozsdás kampóra akasztotta. Ilinaja benézett: vágánydarabokat, csavarokat, csapszegeket, különféle szerszámokat és fűrészárut látott mindenfelé. Kátrányszagot érzett. A férfi az egyik munkapadot kezdte tisztogatni. Ilinaja méltatlankodott: – Szilánk megy a fenekembe. Meglepődve látta, hogy a férfi elpirul, majd hirtelen mozdulattal leteríti a kabátját a munkapadra. Ilinaja belépett a bódéba. – Egy igazi úriember... Általában leveti a kabátját, esetleg leül az ágyra, és lassú mozdulatokkal húzza le a harisnyáját, hogy egy kis műsort is adjon a vendégeinek. De itt nem volt ágy, sem fűtés, ezért csak annyit akart megengedni a férfinak, hogy az felhúzhassa a szoknyáját. A többi ruháját viszont nem fogja levetni.

– Ugye nem bánja, ha kabátban maradok? Ilinaja becsukta maga után az ajtót, bár nem hitte, hogy ez segít, és valóban: a bódéban majdnem ugyanolyan hideg volt, mint odakinn. Megfordult. A férfi sokkal közelebb állt hozzá, mint ahogy emlékezett. Ilinaja még látta, amint egy fémtárgy közelít hozzá – de már nem tudta pontosan kivenni, mi az. Az ütés az arcát érte. A fájdalom az egész testén végigfutott, az ütés helyétől a gerincén át, egészen a lábáig. Izmai elernyedtek, és a lábai úgy elgyengültek, mintha átvágták volna bennük az inakat. Az ajtóhoz zuhant. Látása elhomályosult, arca égett, a szájába vér gyülemlett. Az ájulás határán volt, az öntudata kezdett kihagyni, de nem adta fel, kényszerítette magát, hogy éber maradjon, hogy megértse a férfi szavait. – Pontosan azt csináld, amit mondok. Vajon megelégszik-e a férfi azzal, ha engedelmeskedik neki? Mikor megérezte a törött foga darabkáit az ínyén, Ilinaja elszánt lett. A legkevésbé sem bízott abban, hogy a férfi megkegyelmez neki. Lehet, hogy itt kell meghalnia, ezerhétszáz kilométerre a családjától, ebben az idegen, gyűlöletes városban, melybe a kötelező érvényű állami áthelyezések alapján küldték. Ha itt kell meghalnia, ám legyen, de előbb kinyomja ennek a korcsnak a szemét! A férfi megragadta a karját – nyilván biztos volt benne, hogy engedelmes lesz. Ilinaja a szájában összegyűlt véres nyálat a szemébe köpte. A férfi annyira meglepődött, hogy egy pillanatra elengedte. Ilinaja megérezte az ajtót a háta mögött, nekifeszült – mire az kinyílt, és Ilinaja háttal kiesett a hóra, egy pillanatra még az égboltot is látta a magasban. A férfi utánakapott, és megragadta az egyik lábát. Ilinaja kétségbeesetten rúgta odébb magát, megpróbált kiszabadulni, miközben a férfi a lábánál fogva húzta visszafelé. Ilinaja összpontosított és célzott:

cipősarkával a férfi pofájába rúgott. Sikerült olyan erősen megrúgnia, hogy a férfi feje oldalra nyaklott, felordított fájdalmában. Engedett a szorítása, és Ilinaja lába kiszabadult. Gyorsan a hasára fordult, majd felpattant és futásnak eredt. Először semmit sem látott, de pár perc múlva rájött, hogy egyre távolodik a bódétól és az állomástól, és nem a város felé, hanem a vasúti síneken szalad. Minél messzebb akart kerülni a férfitól, ezért cserbenhagyták az ösztönei, és eltávolodott a biztonságot jelentő várostól. Hátranézett. A férfi a nyomában lihegett. Tovább kell futnia, ha visszafordulna, egyenesen a férfi felé futna, és nem tudná kikerülni. Sikoltani próbált, de a szája még mindig tele volt vérrel. Fulladozott, köpködte a nyálát, és már nem nagyon tudta tartani a tempót, a férfi egyre közelebb ért hozzá, már majdnem utolérte. Hirtelen rázkódni kezdett a talaj. Ilinaja felnézett, és egy tehervonatot látott közeledni, a füstfelhőket eregető mozdony egyenesen feléjük dübörgött. Ilinaja felemelte a kezét és integetett. Ha észrevette volna is a mozdonyvezető, nem lett volna elég ideje, hogy megálljon, mert már csak alig ötszáz méternyi távolság volt közöttük. Már csak néhány másodperc maradt az ütközésig, Ilinaja mégsem lépett ki a sínek közül, továbbra is a vonat felé futott, egyre gyorsabban – el volt szánva arra, hogy a vonat alá veti magát. A szerelvény nem lassított: nem hallatszott se fékcsikorgás, se vonatfütty. A vonat már olyan közel volt, hogy a sínek rázkódása majdnem ledöntötte a lábáról. Az utolsó pillanatban Ilinaja oldalra vetette magát, a sínek melletti puha hóba. Ahogy a mozdony és a vagonok elrobogtak mellette, a dübörgés lerázta a havat a közeli fák ágairól. Levegő után kapkodott, majd hátranézett, remélve, hogy üldözője a vonat alatt

végezte, de legalábbis a sínek túloldalán rekedt. De a férfinak jók voltak az idegei, ő is elugrott a vonat elől, és Ilinajával egy oldalon, a hóban feküdt. Aztán felállt és feléje támolygott. Ilinaja kiköpte a vért a szájából, és kétségbeesetten kiáltozott segítségért. De egy tehervonaton nemigen lehetett senki, aki meghallhatta vagy észrevehette volna. Ilinaja felkelt és futni kezdett, nem lassított akkor sem, mikor elérte az erdő szélét és a kiálló faágak közt tört utat magának. Az volt a terve, hogy az erdőben tesz egy kis kerülőt, majd a sínek mentén visszakanyarodik a város felé. Itt, az erdőben nem tud elbújni, a férfi már túl közel van hozzá, és a hold is erősen világít. Tudta, hogy csak a futásra szabadna figyelnie, de nem bírta megállni, hogy vissza ne nézzen. Tudni akarta, hol van az üldözője. Ilinaja megfordult. Sehol sem látta a férfit. Feladta volna az üldözést? Még mindig hallani lehetett a tehervagonok zakatolását. Ilinaja úgy vélte, a férfi egészen az erdőig követhette, és valahol ott veszthette el a nyomát. Megkönnyebbülve irányt változtatott: visszafelé kezdett futni, a város, a biztonság felé. A férfi az egyik fa mögül lépett elő, és a derekánál fogva ragadta meg Ilinaját. Mindketten a hóba zuhantak. A férfi föléje kerekedett, a kabátját rángatta, kiabált is valamit, de a vonat zakatolásától nem lehetett hallani a hangját, Ilinaja csak a fogait és nyelvét látta. Aztán eszébe jutott, hogy van nála valami, amit ilyen esetekre tartogatott magánál: a kabátzsebébe nyúlt, és kitapogatta a vésőt, amit a munkahelyéről lopott. Már korábban is használta, de csak fenyegetésként, hogy lássák, harcolni fog, ha arra kényszerítik. Megmarkolta a vésőt, jól tudta, hogy csak ezzel van némi esélye a férfi ellen. Amint a férfi felhúzta a ruháját, Ilinaja oldalról a fejébe döfte a

szerszámot. Támadója felült, a füléhez kapott. Ilinaja újra döfött: most a férfi kezét sebesítette meg, amit a füle elé tartott. Újra és újra szúrnia kellene, meg kellene ölnie a férfit! De mindennél erősebb volt benne a vágy, hogy mielőbb elmeneküljön innen. Négykézláb hátrakúszott, mint egy bogár, de még mindig erősen szorította a véres szerszámot. A férfi is négykézlábra ereszkedett, és elkezdett utána mászni. Az egyik fülcimpája leszakadt, már csak egy kis bőrdarabka tartotta. Az arca eltorzult a dühtől. Előrevetette magát, hogy elkapja Ilinaja bokáját. Ilinajának alig sikerült kitérnie, hátrálnia kellett, de egy fatörzs útját állta, ekkor a férfinak mégiscsak sikerült elkapnia a lábát. Ilinaja kétségbeesetten döfködte és vagdosta a férfi kezét. A férfi végül elkapta a csuklóját, lefogta, és maga felé fordította Ilinaját. Egymással szemben voltak, Ilinaja ekkor előrehajolt, hogy beleharapjon a férfi orrába. A férfi a szabad kezével a nyaka felé kapott, fojtogatni kezdte, miközben igyekezett eltartani magától. Ilinaja zihált, szabadulni próbált, de a férfi nagyon erősen szorította: Ilinaja fuldokolni kezdett. Ekkor oldalra vetődött, hogy kiszabaduljon, de mindketten elvesztették az egyensúlyukat, és a hóba bukfenceztek, többször is átfordulva egymáson. A férfi váratlanul elengedte, szorítása megszűnt. Ilinaja köhögni kezdett, és levegőért kapkodott. A férfi még mindig föléje hajolt és leszorítva tartotta a testét, de már más irányba nézett. Észrevett valamit, ami elvonta a figyelmét. Ilinaja is odafordította a fejét. Közvetlenül mellettük, a hóba süppedve egy fiatal lány meztelen holtteste feküdt. Világos, szinte áttetsző bőre és világosszőke haja volt. A száját szélesre feszítették, és teletömték földdel, ami kis dombként magasodott vékony, elkékült ajkai fölé. A testet vékony hóréteg borította, mely ez idáig érintetlen volt,

de ők most felkavarták, ahogy ide bukfenceztek. A lány karjain, lábain, arcán nem látszott sérülés, de a törzsét rettenetes támadás érte: látni lehetett felhasogatott, kitépett belső szerveit. Bőrének nagy része hiányzott: vagy levágták, vagy lenyúzták róla – az egész test úgy festett, mintha egy farkasfalka marcangolta volna szét. Ilinaja a férfi arcára pillantott. Úgy tűnt, megfeledkezett róla, a lány holttestét nézte, majd összegörnyedt és öklendezni kezdett, rosszul volt. Ilinaja önkéntelenül, együtt érzően a férfi hátára tette a kezét. De aztán ráébredt, ki is ez az ember és mit tett vele, gyorsan elhúzta a kezét, felállt és elfutott. Most nem hagyták cserben az ösztönei. Átvágott az erdőn, egyenesen az állomás felé rohant. Nem tudta, hogy a férfi üldözi-e, de Ilinaja most nem sikoltozott, nem lassított és nem nézett hátra.

MOSZKVA Március 14. Lev kinyitotta a szemét. Zseblámpa fénye vakította. Nem kellett megnéznie az óráját, tudta, mennyi az idő. Ez a letartóztatások órája – hajnali négy. Felkelt az ágyból, a szíve hevesen vert. Tétovázva lépkedett a sötétben, képtelen volt tájékozódni, bele is ütközött valakibe, aki félrelökte. Lev botladozott, amíg vissza nem nyerte az egyensúlyát. Pár perc múlva a rendőrök a hálószobába léptek. Mikor Lev hozzászokott a lámpafényhez, három fiatal, alig tizennyolc éves, felfegyverzett egyenruhást vett észre. Nem ismerte őket személyesen, de ismerte ezt a típust: alacsonyabb rangú, kötelességtudó, gondolkodás nélküli parancsvégrehajtók. Nem haboznak akkor sem, ha kegyetlennek kell lenniük, és a legkisebb ellenállást is a legnagyobb erőszakkal torolják meg. Cigaretta– és alkoholszagot árasztottak. Lev úgy vélte, le se feküdtek ma éjjel: bizonyára egész éjjel ittak, amíg a bevetésre vártak. A sok alkoholtól viszont kiszámíthatatlanok lehetnek; ahhoz, hogy ők túléljék az elkövetkező perceket, óvatosnak és alázatosnak kell lenniük. Azt remélte, hogy ezzel Raisza is pontosan tisztában van. Raisza hálóingben állt, reszketett, de nem a hideg miatt. Félelmet és dühöt érzett, de maga sem tudta pontosan, melyiket inkább. Didergett, de nem volt zavarban és nem sütötte le a szemét. Azt akarta, hogy a rendőrök legyenek zavarban, amiért erőszakosan rájuk törtek, és hadd lássák csak a gyűrött hálóingét, a kócos haját. De azoknak teljesen mindegy volt:

közönyösek voltak – ez is a munkájukhoz tartozott –, és Raisza az együttérzés legkisebb jelét sem látta a tekintetükben. Tompa, érzéketlen szemük ide-oda cikázott, mint a gyíkok szeme – hüllőszemük van, igen. Honnan szedi az MGB ezeket az egykedvű, érzéketlen fiatalokat? A szolgálat teszi őket ilyenné, ebben biztos volt. A férjére pillantott. Lev karba tett kézzel állt, a fejét kissé lehajtotta, kerülte a rendőrök tekintetét. Alázatosság és beletörődés látszott rajta – talán tényleg ez a helyes viselkedés. De Raisza nem akart okos lenni, azt akarta, hogy Lev inkább ellenálljon, szálljon szembe a betolakodókkal, hiszen három bandita van a hálószobájukban! Raisza úgy gondolta, ez lenne a természetes reakció egy ilyen helyzetben, minden átlagember azt érezné, hogy gyalázat, ami itt végbemegy. De Lev még most is, még ebben a helyzetben is taktikázik. Az egyik rendőr kiment a szobából, majd szinte rögtön vissza is tért, két kisebb táskát tartva a kezében. – Ennyi holmit vihetnek magukkal, nem többet. Semmi mást nem hozhatnak, csak ruhákat, meg az irataikat. Egy órán belül indulunk, akár készen vannak, akár nem. Lev a táskákra nézett: fakeretes vászontáskák voltak, nem sok minden fért beléjük, csak egynapos utakra használták őket. Figyelmeztette Raiszát: – Minél több ruhadarabot vegyél magadra, amennyit csak bírsz! A mögöttük álló rendőr cigarettázott, miközben őket figyelte. – Megtenné, hogy kinn várakozik? – Ne pocsékolja az idejét kérdésekkel, mindenre „ nem ” a válasz.

Raisza átöltözött, közben érezte, ahogy az őr végigpásztázza a testét a hüllőszemeivel. Annyi ruhadarabot vett magára, amennyit csak bírt: egyik réteget a másik után. Lev ugyanígy tett. Más körülmények között talán még mulatságosnak is találták volna mindezt: végtagjaik csak úgy dagadoztak a sok pamut– és gyapjúruhától. Mikor felöltöztek, azt kellett eldönteniük, milyen holmit vigyenek magukkal, és mi az, amit kénytelenek itt hagyni. Raisza a táska méreteit vizsgálgatta: alig kilencven centiméter széles, a magassága talán hatvan, a mélysége pedig mindössze húsz centiméter. Erre a kis helyre kell bezsúfolniuk mindazt, ami az életükből megmaradt. Lev tudta, valószínűleg csak azért mondták nekik, hogy csomagoljanak össze pár dolgot, mert ezzel a módszerrel el lehetett kerülni a nagy érzelmi kitöréseket, amik rendszerint mindig akkor következtek be, amikor az emberek rájöttek, hogy a halálba küldik őket. Mindig könnyebb volt úgy tartóztatni le az embereket, hogy meghagyták nekik a reményt – és az emberek a legkisebb reménysugárral is beérték –, hogy túlélhetik a dolgot. Lev nem tudta, mitévő legyen. Adja meg magát? Szálljon szembe velük? Gyorsan végiggondolta a lehetőségeket. Közben eszébe jutott, hogy a „Propagandisták kézikönyve” és „A Bolsevik Párt rövid története” című műveket feltétlenül a táskába kell tennie, bármennyi helyet foglaljanak is el, különben felforgató tevékenységgel vádolhatják. A mostani veszélyes helyzetükben ez a gondatlanság felérne egy öngyilkossággal. Úgyhogy fogta a két könyvet és a táskába tette őket, ez volt a legelső dolog, amit bepakoltak. A fiatal őr minden mozdulatukat figyelte, végignézte, hogy mit csomagolnak be, hogyan választják ki a holmikat. Lev megérintette Raisza karját.

– Hozd a cipőket, a legjobbakat válaszd, mindkettőnknek egy-egy párat. A jó minőségű cipő ritkaság volt, szükség esetén el is lehetett adni, értékes árucikknek számított. Lev összeválogatta az értékesebb ruhadarabokat. Elővette a fényképalbumot is, melyben az esküvői fotóik és a szüleiről, Sztyepanról és Annáról készített képek sorakoztak – de egy fotó sem volt Raisza családtagjairól. Raisza szüleit a Nagy Honvédő Háborúban megölték, a falujukat pedig felégették. Raisza mindenét elveszítette akkor, csak az a ruhája maradt, amit éppen viselt. Mikor Lev táskája megtelt, felnézett, és szeme a falon lévő bekeretezett újságra tévedt: a fényképen háborús hősként örökítették meg, egy elpusztított tank mellett áll, mint az elfoglalt területek felszabadítója. De ez a múlt semmit nem jelentett ezeknek a rendőröknek: ha letartóztatási parancsuk volt valaki ellen, bármilyen hősi vagy önfeláldozó cselekedetet találtak is az illető múltjában, az nekik teljesen közömbös volt. Lev kivette az újságkivágást a keretből. Éveken át gondosan őrizte ezt a fényképet, bekereteztette, úgy tekintett rá, mintha szent ikon volna. Kivette a fotót a keretből, középen összehajtotta és a táskájába dobta. Letelt a kiszabott idő, Lev és Raisza becsukták a táskáikat. Lev szerette volna tudni, viszontlátják-e valaha ezt a lakást. Nem tartotta valószínűnek. Kikísérték őket, mind az öten bezsúfolódtak a liftbe, és egymáshoz préselődve tették meg az utat lefelé. A ház előtt autó várakozón. Két rendőr előreült, a harmadik pedig hátra, Lev és Raisza közé – érezni lehetett a bűzös leheletét. Lev csendesen így szólt: – Szeretnék elbúcsúzni a szüleimtől. – Csak semmi kibaszott kívánság!

Hajnali öt óra volt, de az állomás váróterme már zsúfolásig megtelt. Katonák, civil utasok, vasúti munkások mind a transzszibériai expresszvonat körül csoportosultak. A mozdonyról még nem távolították el a háború idejéből származó páncélborítást, rajta a felirattal: „Éljen a kommunizmus!” Amíg az utasok beszálltak, Lev és Raisza - táskájukkal a kezükben – a peron végén várakoztak, fegyveres őrségtől körülfogva. Az emberek kikerülték őket, mintha valami fertőző vírust terjesztenének, csoportjuk magányos szigetként állt a tömött állomáson. Egyelőre semmilyen tájékoztatást nem kaptak, Lev sem kérdezett semmit. Még nem tudta, hova viszik őket, azt sem, hogy kire kell most várniuk. Lehet, hogy különböző Gulag-táborokba kerülnek, és soha többé nem látják egymást. De akárhogy is, ez mégiscsak egy normál vonat, itt nincsenek zek kocsik, azok a vörös színű marhavagonok, melyeket a bűnözők szállítására használnak. Lehet, hogy megmenekülnek? Kétségtelen, hogy már eddig is nagyon szerencsések voltak. Hiszen még mindig élnek, még mindig együtt vannak: ez több, mint amennyit Lev remélni mert. Levet a tanúvallomása után hazaküldték, és házi őrizet alá helyezték mindaddig, amíg nem születik döntés az ügyében. Lev úgy gondolta, csupán egy napról lehet szó. A lakásába menet, amikor kiszállt a tizennegyedik emeleten, észrevette, hogy még mindig a zsebében van a terhelő bizonyítéknak számító rézérme. Elővette, és kidobta a magasból. Lehet, hogy Vaszilij tette az érmét Raisza ruhájába, lehet, hogy nem ő volt, de most már nem számít. Mikor Raisza hazaért az iskolából, két fegyveres őrt talált az ajtajuk előtt; őt is megmotozták, és közölték vele, hogy a lakásban kell maradnia. Lev elmagyarázta neki, hogy milyen nehéz helyzetbe kerültek. Elmondta Raiszának,

hogy kémkedéssel vádolták meg, és hogy neki kellett nyomoznia az ügyében. Végül elmondta azt is, hogy milyen jelentést adott az üggyel kapcsolatban. Azt már nem kellett kifejtenie, hogy mennyi esélyük van a túlélésre. Mialatt Lev magyarázott, Raisza kifejezéstelen arccal hallgatta, nem voltak sem kérdései, sem észrevételei. A végén pedig olyat mondott, amivel nagyon meglepte Levet. – Naiv voltam, mikor azt hittem, hogy ez velünk nem történhet meg. Ezután csak ültek a lakásban, az MGB embereire várva, akik bármelyik percben megérkezhettek. Egyikük se főzött, egyikük se volt éhes, pedig ésszerű lett volna - felkészülésképpen – minél többet enniük, hiszen ki tudja, mi vár rájuk. Ruhástul feküdtek le az ágyra, és nem pakoltak el a konyhaasztalról sem. Csendesen üldögéltek - várakoztak. Mivel talán utoljára látták egymást, Lev feltétlenül beszélni szeretett volna a feleségével, hogy elmondja neki azokat a dolgokat, amiket úgy érezte, el kell mondania. De képtelen volt megfogalmazni mindazt, amit szeretett volna. Ahogy teltek az órák, rádöbbent, hogy amennyire vissza tud emlékezni, most töltötték a legtöbb időt kettesben, senki által nem háborgatva. De egyikük sem tudta, mit is kezdhetnének ezzel a sok közös órával. Aznap éjjel nem kopogtak az ajtón. Elmúlt hajnali négy, és nem tartóztatták le őket. Másnap, délfelé Lev reggelit készített, közben azon töprengett, vajon miért nem jöttek értük, mi tarthat ilyen sokáig. Mikor végre meghallották az első kopogást az ajtón, mindketten felálltak, izgatottak lettek, tudták, hogy ezzel vége lesz az egésznek: bejönnek a rendőrök, elviszik őket, elszakítják őket egymástól, és mindkettőjüket különkülön vallatják majd. De nem ez történt, csak mindennapos dolgokra került sor: őrségváltás volt az ajtajuk előtt, aztán az egyik tiszt használni akarta a

fürdőszobát, illetve a beszerzendő élelemről kérdezték őket. Lehet, hogy nem találnak bizonyítékot ellenük, lehet, hogy tisztázták és már ejtették is a felhozott vádakat? Lev agyán átfutottak ugyan ezek a gondolatok, de aztán gyorsan el is vetette őket, mert tudta: soha nem fordulhat elő az, hogy bizonyíték hiányában ejtsenek el egy vádat. De mégis, eltelt egy nap, majd az egy napból kettő lett, a kettőből pedig négy – és még mindig nem jöttek értük. Egy hétig éltek ebben a bezártságban, mikor az egyik őr hamuszürke arccal lépett be a lakásba. Lev biztos volt benne, hogy most elviszik őket. De az őr szomorúságtól remegő hangon azt közölte velük, hogy az ország vezetője, Sztálin halott. Ebben a percben Lev első ízben mert arra gondolni, hogy esélyük lehet a túlélésre. Lev összeillesztette azt a pár csekély részletet és adatot, amelyet a Vezér haláláról tudni lehetett – bár az újságok is, az ajtó előtt álló őrök is csak hisztérikus hangon tudtak beszélni az eseményről –, de mindössze annyira jutott, hogy Sztálin békésen halt meg az ágyában, utolsó szavai pedig a haza nagyságáról, az ország jövőjéről szóltak. Lev egy pillanatig sem hitte el mindezt; a félelem és cselszövés légkörében élt és dolgozott már régóta, ezért nem volt nehéz észrevennie a hivatalos verzió gyenge pontjait. A munkája révén tudomása volt arról, hogy Sztálin – a vezető zsidó személyiségek köreiben végzett tisztogatások részeként – nemrégiben elrendelte az ország legkiválóbb orvosainak letartóztatását, olyanokét, akiknek hosszú éveken át az volt a munkájuk, hogy őt a lehető legjobb egészségi állapotban tartsák. Lev figyelmét az a véletlen egybeesés sem kerülte el, hogy Sztálin éppen akkor halt meg természetes halállal, amikor egyetlen kipróbált, nagy tudású

szakember sem volt a közelében, aki megállapíthatta volna hirtelen megbetegedése okát. De az erkölcsi kérdéseket félretéve, a nagy Vezér az orvosok elleni tisztogatási műveletével komoly taktikai hibát követett el: kiszolgáltatottá tette saját magát. Lev nem tudta, hogy Sztálint meggyilkolták-e vagy sem, de azzal, hogy lecsukatta a régi orvosait, szabad kezet kaptak a lehetséges gyilkosok. Azt tehették, amit akartak, ölbe tett kézzel nézték végig, hogyan haldoklik a Vezér, és biztosak lehettek abban, hogy mindenki, aki megállíthatná őket, már rács mögött van. Mindazonáltal az is lehetséges, hogy Sztálin valóban megbetegedett, csak senki nem merte megszegni a parancsát, és nem szabadították ki az orvosait. Mert ha azután Sztálin mégis felépült volna, az engedetlenségért ki is végezhették volna őket. Sztálin halálának gyanús körülményei nemigen foglalkoztatták Levet. Sokkal fontosabb volt maga a tény, hogy Sztálin halott. Előre láthatóan felbomlik majd a rend, mert az emberek elveszítik a biztonságérzetüket. Nem lehet tudni, hogy kik ragadják magukhoz a hatalmat, és hogyan irányítják majd az országot, milyen döntéseket hoznak majd. Egyesek hatalmon maradnak, míg mások kegyvesztettek lesznek. Ami Sztálin ideje alatt elfogadott volt, az új korszakban már lehet, hogy nem lesz az. A legfőbb vezető hiánya átmenetileg megbéníthatja az ország életét: senki nem mer majd döntést hozni, mert nem tudhatja, milyen lesz a fogadtatása. Évtizedek óta csakis az szabta meg az emberek cselekedeteit, hogy a Vezér kedvében járjanak, nem pedig az, hogy mit tartottak jónak vagy rossznak. Emberek élete és halála múlott azon, hogy Sztálin milyen jelzést tett a nevük mellé egy-egy iraton: ha kis vonalat tett valaki nevéhez, akkor az illető megmenekült, akiknél viszont nem volt jelzés,

halálra voltak ítélve. Ez volt maga a jogi rendszer – ott van-e a jelzés a név mellett. Lev lecsukta a szemét, és szinte maga előtt látta a Lubjanka folyosóin eluralkodó néma pánikot. Az általános erkölcs iránytűje olyan sokáig háttérbe szorult, hogy most, amikor megint hozzáfordultak, egészen összezavarodott: ami eddig észak volt, most dél lett, ami kelet volt, most nyugat lett. Nem tudták, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mert már elfelejtették, hogyan is kell döntéseket hozni. Ebben az átmeneti időszakban a háttérben maradás, a tétlenség volt a legbiztonságosabb eljárás. Ilyen körülmények között Lev Gyemidov és felesége, Raisza Gyemidova kétségtelenül ellentmondásos, megosztó ügyét egyelőre félretették, ez volt a késedelem oka. Senki nem akart most velük foglalkozni, túlságosan lekötötték őket a Kreml falai közt zajló hatalmi harcok. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Lavrentyij Berija, Sztálin legközelebbi munkatársa – Lev úgy gondolta, ha megmérgezték Sztálint, Berija alighanem részt vett benne – máris az új Vezér szerepében tetszelgett, elvetette az összeesküvésről szóló nézeteket, és parancsot adott az orvosok szabadon engedésére. Elengedték a gyanúsítottakat, mert ártatlanok voltak – ki hallott már ilyet? Maga Lev sem emlékezett egyetlen hasonló esetre sem. Ilyen körülmények között kockázatos lépésnek tűnt, hogy vádat emeljenek egy korábban a Pravda címlapján is szereplő, kitüntetett háborús hős ellen, ráadásul úgy, hogy bizonyíték sincs a kezükben. Így március hatodikán – mikor kopogtak az ajtajukon – nem az ítéletet ismertették velük, hanem azt, hogy engedélyt kaptak a nagy Vezér állami temetésén való részvételre. Mivel még házi őrizet alatt álltak, Lev és Raisza két őr kíséretében csatlakozott a temetésre összegyűlt hatalmas tömeghez. Mindenki a Vörös tér felé tartott.

Sokan sírtak, néhányan hisztérikusan – férfiak, nők, gyerekek egyaránt. Lev szerette volna tudni, akad-e egyetlenegy olyan ember a sokezernyi gyászoló közt, aki nem vesztette el valamelyik családtagját vagy barátját amiatt, akit most ilyen kétségbeesetten gyászolnak. A bálványozott Vezér halálhíre megrendülést és mindent elsöprő szomorúságot váltott ki. Lev nagyon sok embertől hallotta már – még a legszörnyűbb vallatások áldozataitól is - azt a kétségbeesett kiáltást, hogy ha Sztálin tudna az MGB túlkapásairól, biztosan közbeavatkozna. De bármi volt az oka ennek a mérhetetlen szomorúságnak, a temetés törvényes lehetőséget adott arra, hogy az emberekből előtörjön az évek alatt felgyülemlett szenvedés: most szabadon sírhattak, megölelhették a barátaikat, a szomszédjukat, kifejezhették mindazt a fájdalmat, melyet korábban nem lehetett, hiszen az állampolgár szomorúságát korábban az állam bírálatának tekintették. Az Állami Duma épülete körüli utcákban olyan sűrűn álltak az emberek, hogy alig tudtak lélegezni, a tömeg mozgását pedig ugyanúgy nem gátolta semmi, ahogy a szikladarabok zuhogása is megállíthatatlan hegyomláskor. Lev nem engedte el Raisza kezét, és bár minden irányból vállak nyomták őket, biztosra vette, hogy nem veszíthetik el egymást szem elől. Az őröket már elsodorta mellőlük az emberár, és ahogy közeledtek a tér felé, a tömeg egyre sűrűbb lett. Mikor Lev érezte, hogy egyre nagyobb a tolongás, és hogy a gyászolók egyre hisztérikusabbak, döntött. Szerencsére éppen az emberáradat szélére sodródtak, Lev gyorsan belépett egy kapualjba, és Raiszát is maga után húzta. Végre biztonságban voltak, a kapualjból nézték, hogyan hömpölyög mellettük az

iszonyú emberfolyam. Okos döntés volt – a tömeg őket is könnyen agyonnyomhatta volna. Olyan nagy volt a felfordulás, hogy talán még a szökést is megkísérelhették volna. A kapualj rejtekében suttogva meg is tanácskoztak a dolgot. Az őrök elszakadtak mellőlük, és Raisza azt akarta, hogy használják ki az alkalmat és meneküljenek. De a szökésük megadná az eddig hiányzó, alapos indokot az MGB-nek, hogy kivégezhessék őket. Gyakorlati okokból sem látszott jó ötletnek a szökés, mert nem volt pénzük, és nem voltak olyan barátaik, akiknél elrejtőzhettek volna. Ha megszöknének, Lev szüleit azonnal kivégeznék. Eddig szerencséjük volt. Lev már az eddigi viselkedésével is kockára tette az életüket. Az utolsó utasok is mind beszálltak a vonatba. Az állomásfőnök – látva, hogy egyenruhások tartózkodnak a peronon, a mozdony mellett – késleltette a szerelvény indulását. A mozdonyvezető kihajolt az ablakon, hogy megtudja, mi a késedelem oka. A kíváncsi utasok is kipillantottak, hogy szemügyre vegyék a bajba jutott fiatal párt. Lev egy egyenruhás tisztet látott közeledni: Vaszilij volt az. Lev biztos volt benne, hogy felbukkan, nem hagyja ki a lehetőséget, hogy kárörvendjen. Elöntötte a harag, de nem mutatta: életbe vágóan fontos volt, hogy uralkodni tudjon magán. Lehet, hogy Vaszilij csapdát állít neki. Raisza soha nem látta Vaszilijt korábban, de megismerte Lev leírásából: Egy hős arca, mely szolgalelket takar. Most, ahogy rápillantott, érezte, hogy van valami zavaró a férfiban. Persze, jóképű volt, de a mosolya merőben rossz szándékról árulkodott. Mikor Vaszilij melléjük ért, Raisza megérezte, hogy a férfi nagyon örül, amiért Levet ilyen megalázó helyzetben látja, de

csalódott is, amiért nem találta őket még megalázóbb helyzetben. Vaszilij szélesen mosolygott. – Ragaszkodtam hozzá, hogy a vonat várjon, amíg elbúcsúzom, és közlöm, milyen döntés született veled kapcsolatban. Mert személyesen akartam bejelenteni, érted, ugye? Vaszilij élvezte a helyzetet. Bár Levet megrémítette helyettese felbukkanása, mégis oktalanság lett volna bármivel felbosszantani Vaszilijt. Hiszen már annyi mindent sikerült túlélniük. Alig hallható motyogással válaszolt: – Igen, és méltányolom. – Az ügyedben hozott döntés: lefokozás és áthelyezés. Lehetetlenné vált, hogy továbbra is az MGB-nél dolgozz, mikor ilyen sok megválaszolatlan kérdés merült fel veled kapcsolatban. A rendőrség kötelékébe fogsz tartozni, de nem sziscsik, nem nyomozó leszel, hanem a legalacsonyabb kezdő beosztásban, ucsasztkovijként fogsz dolgozni. Vagyis neked kell kitakarítanod a cellákat, jegyzeteket készítened – szóval mindig azt csinálod, amit parancsolnak. Ha túl akarod élni, hozzá kell szoknod, hogy végrehajtsd a kapott parancsokat. Lev most értette meg Vaszilij csalódottságának okát: a büntetése – rendőrségi alkalmazottként dolgozik majd valahol – enyhének számított. Az ellene felhozott vádak alapján akár huszonöt évnyi, a kolimai aranybányákban letöltendő kényszermunkára is ítélhették volna, ahol mínusz ötven fok van, a rabok keze pedig eltorzul a fagyási sebektől. Kolimán az emberek átlagosan három hónapig bírták. Ő és Raisza azonban életben maradtak, a szabadságuk is megmaradt. Lev nem hitte, hogy Kuzmin őrnagy érzelmi okokból bánt volna velük ilyen enyhén. Inkább arról lehetett szó, hogy az őrnagy valószínűleg

kényelmetlenül érezte magát védence megvádoltatása miatt, és ebben a politikailag képlékeny helyzetben sokkal okosabbnak és célszerűbbnek látszott, ha egyszerűen csak eltávolítják Levet – fenntartva az áthelyezés látszatát. Kuzmin nem akarta, hogy döntését kielemezzék, mert akkor felmerülhetett volna a kifogás, hogy ha Lev mégis kém, miért nem munkatáborba küldte a kedvezménynek számító áthelyezés helyett. Kínos kérdés lett volna, így Kuzmin a könnyebb és biztosabb megoldást választotta. Lev igyekezett csüggedt arcot vágni, mert megértette, hogy Vaszilij még jobban bosszankodna, ha észrevenné az arcán a megkönnyebbülést. Alázatosan válaszolta: – Teljesítem a kötelességem, bárhová helyeznek is. Vaszilij előrébb lépett, átadta Levnek a jegyeket és az iratokat. Lev átvette, majd a vonat felé fordult. Raisza már a vasúti kocsi lépcsőjén állt, mikor Vaszilij utána szólt: – Biztos nehéz lehetett magának, mikor megtudta, hogy a férje nyomozott maga után. Főleg, hogy nem csak egyszer történt – biztos elmondta, hogy két alkalommal is követte magát. Az első alkalommal nem is állami megbízásból tette. Akkor még nem kémnek gondolta, hanem lotyónak. De meg kell bocsátania neki, elvégre mindenki követ el hibákat. És maga tényleg egészen csinos. Persze én személy szerint nem gondolom, hogy érdemes lenne mindent feladni magáért. Azt hiszem, a férje meg fogja gyűlölni, mikor rájön, micsoda lepra helyre került maga miatt. Én az ő helyében engedtem volna, hogy lelőjék, mint árulót, és szépen ott maradtam volna a lakásban. Nagyon rafinált egy lotyó lehet maga, ha ennyit megér a férjének! Raiszának az járt a fejében, vajon miért gyűlöli ez az ember ilyen megszállottan Levet? De néma maradt:

bármilyen visszavágás az életükbe kerülhet. Felemelte a táskáját, és kinyitotta a vagon ajtaját. Lev követte, vigyázott, nehogy hátraforduljon. Félt, hogy elveszti az önuralmát, ha meglátja Vaszilij önelégült mosolyát. Raisza kinézett az ablakon, a vonat épp elhagyta az állomást. Ülőhely nem volt, állniuk kellett, a többi utas között szorongtak. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, az elsuhanó várost nézték. Végül Lev azt mondta: – Sajnálom. – Biztos vagyok benne, hogy hazudott, csak mindenáron mondani akart valamit, hogy feldühítsen téged. – Igazat mondott. Tényleg követtelek, és nem munkahelyi megbízásból. Azt hittem... – Hogy lefekszem valaki mással? – Volt egy időszak, amikor nem is beszéltél velem. Nem érintettél meg, nem feküdtél le velem. Idegenek voltunk egymásnak, és én nem értettem az okát. – Szóval nem lehet valaki egy MGB-tiszt felesége anélkül, hogy ne követnék. De mondd csak, Lev, hogyan is lehettem volna hűtlen hozzád? Az életemet kockáztattam volna vele. Még csak meg se beszélhettük volna, azonnal letartóztattál volna. – Azt hiszed, ez történt volna? – Emlékszel a barátnőmre, Zojára? Egyszer találkoztál is vele, azt hiszem. – Igen, lehet. Nem emlékszem. – Hát pont erről van szó, te soha senkinek a nevére nem emlékszel, ugye? Kíváncsi vagyok, hogy miért nem. Lehet, hogy csak úgy tudsz elaludni éjjel, ha kitörlöd a nap eseményeit az agyadból? Raisza gyorsan, nyugodtan beszélt, de olyan szenvedélyes hangon, amilyet Lev korábban nem hallott tőle. Raisza folytatta:

– Szóval igenis találkoztál Zajával. Nem emlékszel rá, mert a párt szempontjából nem volt fontos személy. És Zoja huszonöt évet kapott! Egy templomból lépett ki, amikor letartóztatták és Sztálinellenes imák elmondásával vádolták meg. Imák miatt, Lev. Olyan imák miatt, amiket még csak nem is hallottak tőle, vagyis a gondolatai miatt tartóztatták le. – Miért nem mondtad ezt akkor el nekem? Talán segíthettem volna. Raisza a fejét rázta. – Azt hiszed, elárultam volna? – Honnan is tudhatnád? Hiszen arra sem emlékszel, ki volt ő. Lev megdöbbent: soha nem beszéltek még így egymással, mindig csak a háztartás dolgairól volt szó, vagy udvariasan társalogtak – de soha nem emelték fel a hangjukat, soha nem vitatkoztak. – Lev, még ha nem árultad volna is el Zoját, ugyan hogy tudtál volna segíteni? Hiszen akik letartóztatták, pont olyanok voltak, mint te – az állam odaadó, lelkes kiszolgálói. Aznap éjjel nem jöttél haza. És én rádöbbentem, hogy biztos éppen letartóztatsz valakit, valakinek a legjobb barátját, valakinek a szüleit, gyerekét. Mondd csak, pontosan hány embert tartóztattál le, tudod egyáltalán? Mondj egy számot – ötvenet, kétszázat, ezret? – Nem akartam elmondani neked. – A letartóztatottak emlékei nem engem üldöznek. Lev, hanem téged. Becsaptátok magatokat: hogy képesek legyetek idegen embereket letartóztatni, elhitettétek magatokkal, hogy biztos mind bűnös. Azt hittétek, hogy van valami célja mindannak, amit műveltek. De ez sem volt elég, a feletteseid bizonyítékot akartak, hogy bármit megteszel, amit csak kérnek – még akkor is, ha a szíved mélyén tudod, hogy az rossz vagy értelmetlen. Be kellett

bizonyítanod, hogy vakon engedelmeskedsz. Ok pedig a feleségeket használják fel arra, hogy teszteljék az embereiket. – Lehet, hogy igazad van, de most már túl vagyunk rajta. Tudod, milyen szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán kaptunk még egy esélyt? Azt szeretném, ha új életet kezdenénk, mint egy család. – Lev, ez nem ilyen egyszerű. Raisza elhallgatott. Olyan figyelmesen nézte a férjét, mintha most találkoznának először. – Mikor a szüleidhez mentem akkor este, már a bejárati ajtó előtt meghallottam a hangodat. A folyosón álltam, és hallottam, hogy arról vitatkoztok, hogy fel kell-e adnod engem, mint kémet. Pánikba estem – nem tudtam, mit tegyek. Nem akartam meghalni. Lementem az utcára, sétáltam egy kicsit, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Azon tépelődtem, vajon megteszed, elárulsz engem? Apád nagyon meggyőzően érvelt ellenem. – Iszonyúan meg volt ijedve. – Azt mondta: egy élet három ellenében, igaz? Nehéz ezzel vitázni. De mi van, ha két élet van három ellenében? – Tehát nem is vagy terhes? – Mellém állsz, ha tudod, hogy nem vagyok az? – Te meg mostanáig vártál, hogy mindezt elmondd... – Attól féltem, hogy megváltoztatod a döntésedet. Hát ez az ő kapcsolatuk: lecsupaszítva, pőrén. Lev elbizonytalanodott. Sem a vasúti kocsi, amelyben állt, sem a mellette álló emberek vagy a ruháik, táskáik, sem a vonat ablakai, de még a kinti város se tűnt valóságosnak a számára. Most már semminek sem hitt, még azoknak a dolgoknak sem, amelyeket maga körül látott, amiket megérinthetett, érezhetett. Mindenről, amiben eddig hitt, kiderült, hogy hazugság. – Raisza, szerettél te engem valaha is?

Csönd támadt, a kérdés a levegőben maradt, mint egy kellemetlen szag. Ahogy a vonat zakatolt a síneken, mindketten összerázkódtak. Végül – válasz helyett – Raisza lehajolt és megkötötte a cipőfűzőjét.

VUALSZK Március 15. Varlam Babinics törökülésben ült a mocskos betonpadlón. A zsúfolt hálóterem egyik sarkában kuporgott, háttal az ajtónak, hogy a teste eltakarja az előtte fekvő tárgyakat. Nem akarta felkelteni a többi fiú figyelmét, mert akkor megzavarják, ahogy máskor is tették. Körülnézett. A szobában lévő nagyjából harminc fiú közül egy se törődött vele, legtöbbjük a vizelettől nedves ágyakon hevert: mindössze nyolc ágyuk volt, azokon kellett megosztozniuk. Két fiú éppen egymás hátát vakarta, mindkettőjükön poloskacsípések nyomai látszottak. Varlam elégedetten állapította meg, hogy senki nem készül őt háborgatni, ezért visszafordult, hogy tovább nézegethesse az előtte heverő tárgyakat. Több év alatt gyűjtötte őket, és mindegyik nagyon fontos volt a számára, beleértve a legutóbbi szerzeményét is, amit ma reggel lopott el – egy négy hónapos csecsemőt. Varlam tudatában felsejlett, hogy a csecsemő elhozásával valami rossz dolgot tett, és ha elkapják, akkor bajban lesz, méghozzá nagyobb bajban, mint eddig bármikor. Azt is érzékelte, hogy a csecsemővel valami gond van, mert sír. De nem aggódott különösebben a sírás miatt, mert a szobában lévő gyerekek is kiabáltak. Ami azt illeti, nem is annyira a csecsemő érdekelte, hanem az a sárga színű takaró, amelybe be volt bugyolálva. Büszke volt az újonnan szerzett takaróra, ezért a kisbabát gyűjteménye közepére helyezte, egy sárga bádogdoboz, egy régi sárga ing, egy sárgára festett tégla, egy letépett sárga

poszterdarab, egy sárga ceruza és egy vékony, sárga papírba csomagolt könyv közé. Nyáron sárga vadvirágai is voltak, melyeket az erdőben szedett. De a virágok mindig hamar elhervadtak, és Varlam nagyon elszomorodott, mikor látta, hogy a sárga szirmok kifakulnak, elfonnyadnak, végül megbarnulnak. Ilyenkor eltűnődött: Hová tűnhetett róluk a sárga szín? Nem tudta a választ. De azt remélte, hogy egy napon ő is eljuthat oda, ahol csupa sárga minden – talán, ha majd meghal. A sárga szín mindennél és mindenkinél fontosabb volt a számára. A sárga szín iránti rajongása miatt került ide, az értelmi fogyatékos gyermekek államilag felügyelt internátusába. Kisfiúként mindig a napfényt kergette, biztos volt benne, hogy ha elég gyorsan fut, végül sikerül megfognia, megkaparintja az égboltról és hazaviheti. Előfordult, hogy majdnem öt óra hosszáig futott a napfényt űzve, amíg megfogták és visszavitték, ő pedig egyre csak sikítozott dühében, amiért megakadályozták abban, hogy utolérje a sárga színű napot. A szülei állandóan ütötték, azt remélték, sikerül kiverniük belőle ezt a furcsaságát. Végül belátták, hogy a módszerük nem járt sikerrel, ekkor állami gondozásba adták a fiukat, ahol többé-kevésbé ugyanazt a módszert alkalmazták. A nevelőintézetben eltöltött első két évben Varlamot egy ágyhoz láncolták, ahogy a kutyát szokás kikötni az udvarban egy fához. De széles vállú, erős gyermek volt, és makacs természetű. Néhány hónap alatt annyira megrongálta az ágykeretet, hogy ki tudta szabadítani magát a láncokból, és megszökött. Egy sárga vasúti kocsi után futott, egészen a város széléig. Végül teljesen kimerült és kiszáradt állapotban került vissza a nevelőintézetbe, ahol ezúttal egy szekrénybe zárták be. Mindez nagyon régen történt – a nevelők mostanra már megbíztak

benne, hiszen már tizenhét éves volt, már belátta, hogy soha nem tud olyan gyorsan futni, vagy olyan magasra felmászni, hogy elérje a napot és leszedje az égboltról. Most már megelégedett azzal is, ha máshol találja meg a sárga színt, ahogy ennél a csecsemőnél is, akit egy nyitott ablak mellett felejtettek, így tudta ellopni. Ha nem sietett volna annyira, előbb kicsomagolta volna a babát, és csak a sárga takarót hozza el. De pánikba esett, félt, hogy elfogják, így elhozta a gyereket is. Ahogy lenézett a sivalkodó csecsemőre, észrevette, hogy a takaró a kisbaba bőrét is megszínezte egy kissé – most már örült, hogy mindkettőt ellopta. Két autó állt meg odakint, a vualszki rendőrség hat felfegyverzett tagja szállt ki belőle. A csapatot Nyesztyerov tábornok vezette: középkorú, széles vállú, erős felépítésű férfi volt, aki korábban egy kolhozban dolgozott. Nyesztyerov intett az embereinek, hogy vegyék körül az épületet, közben helyettesével, egy hadnaggyal megközelítették a bejáratot. A rendőrök általában nem hordtak fegyvert, de ma Nyesztyerov utasította őket, hogy hozzanak pisztolyt, és mindegyikük készen állt arra, hogy használja is a fegyverét. A portásfülke nyitva volt, odabenn halkan szólt a rádió, az asztalon kártyalapok hevertek, a levegőben alkoholszag terjengett. Mivel senkit nem láttak a személyzetből, Nyesztyerov és a hadnagy bementek az előcsarnokba, aztán befordultak az egyik folyosóra. Itt már nem alkoholszagot, hanem ürülék– és kénbűzt lehetett érezni. A ként a poloskák ellen használták, az ürülékszagot nem kellett magyarázni: nemcsak a padlón, de a falakon is ürüléknyomok voltak. Több hálótermen is keresztülhaladtak, mindegyikben csak úgy hemzsegett a sok gyerek, talán negyvenen is

lehettek egy teremben. Csak egy-egy piszkos ing vagy nadrág volt rajtuk, de nem akadt olyan fiú, akin mindkét ruhadarabból lett volna. A legtöbb gyerek feküdt – hárman, négyen is szorongtak egy ágyban a vékony, mocskos matracokon. Sokan mozdulatlanul feküdtek, és a mennyezetet bámulták. Nyesztyerov úgy gondolta, néhányuk talán már nem is él, bár nehéz lett volna pontosan megítélni. Akik nem feküdtek, mind elébük rohantak és a fegyvereik után kapdostak, az egyenruhájukat tapogatták. Izgatottak voltak, mert már nagyon régen nem találkoztak külső felnőttekkel. Körbevették őket, és a kezüket nyújtogatták, a ruhájukba csimpaszkodtak. Bár Nyesztyerov sejtette, hogy szörnyű körülményeket fog idebenn tapasztalni, mégsem tudta megérteni, hogyan fordulhattak ennyire rosszra a dolgok. Arra gondolt, hogy alkalomadtán majd megkérdezi az igazgatót erről. De most egész másért jöttek. Miután átkutatták az alsó szintet, Nyesztyerov felfelé indult. A helyettese közben igyekezett elriasztani a nyomukban zsibongó gyereksereget: szigorú arcot vágott, rájuk ijesztett, de mindezzel csak nevetést váltott ki a gyerekekből, akik azt hitték, játszik. Ha eltolt magától egy gyereket, az rögtön visszaugrott, és várta, hogy megint eltolja. Nyesztyerov végül kifakadt: – Hagyd őket, hadd jöjjenek. Nem volt mit tenni, engedniük kellett, hogy a gyerekek kövessék őket. Az emeleten már idősebb gyerekeket láttak, akiket, úgy tűnt, a becsült életkoruk szerint helyeztek el a különböző hálótermekben. A gyanúsított – aki miatt idejöttek - tizenhét éves volt, ez volt egyúttal az intézmény lakóira kiszabott felső korhatár is. A tizenhetedik életévüket betöltött fiatalokat elküldték az internátusból, és a lehető legkimerítőbb, legkönyörtelenebb munkákat végeztették velük,

amelyeket egyetlen épeszű férfi vagy nő sem vállalt volna el; olyan munkákat, ahol a várható élettartam nem haladta meg a harminc évet. Nyesztyerov és a hadnagy a folyosó végéhez értek, már csak egyetlen hálótermet kellett átkutatniuk. Varlam még mindig a sarokban gubbasztott, háttal az ajtónak. A csecsemő sárga takaróját cirógatta, és azon töprengett, vajon miért hagyta abba a sírást – meg is bökdöste a piszkos ujjával. Hirtelen egy erős hangot hallott a terem túlsó végéből. Varlam megfeszítette a hátát. – Varlam, állj fel és fordulj meg, de nagyon lassan. Varlam visszatartotta a lélegzetét és becsukta a szemét, hátha akkor eltűnik az a hang. De megint hallotta – Nem mondom többször. Állj fel, és fordulj meg! Nyesztyerov Varlam felé indult. Nem látta, hogy mit rejteget a fiú, és csecsemősírást sem hallott. A többi fiú is felfigyelt, felültek, meglepetten bámultak rájuk. Varlam hirtelen megmozdult, valamit felkapott a kezébe, majd felállt és megfordult. A kezében ott volt a csecsemő, aki most elkezdett sírni. Nyesztyerov megkönnyebbült, hogy legalább életben van a gyerek. De még mindig veszély fenyegeti. Varlam szorosan a mellkasához szorította, karját a csecsemő törékeny nyaka köré fonva. Nyesztyerov hátranézett. Helyettese az ajtónál maradt, és bár újabb kíváncsi gyerekek vették körül, kibiztosította a pisztolyát, és Varlam fejére célzott: a parancsot várta. Varlam jól kivehető célpont volt, de Nyesztyerov tudta, hogy a hadnagy nem a legjobb lövő. Ráadásul, mikor meglátták a pisztolyt, néhány gyerek sikítozni kezdett, mások nevettek, vagy a matracokat püfölték izgalmukban. A helyzet kezdett kezelhetetlenné válni. Varlam is nyugtalan lett, ezért

Nyesztyerov eltette a pisztolyát, és felemelte a kezét, hogy megnyugtassa Varlamot. – Add ide a gyereket. – Olyan nagy bajban vagyok. – Dehogy vagy te bajban. Látom, hogy a kisbaba jól van. Örülök neki, jól csináltad. Vigyáztál rá. Azért jöttem, hogy megdicsérjelek érte. – Azt mondja, jól csináltam? – Hát persze. – És meg is tarthatom? – Előbb meg kell néznem, hogy jól van-e a baba, csak a biztonság kedvéért. Azután majd megbeszéljük. Megnézhetném a gyereket? Varlam tudta, hogy haragszanak rá, hogy elveszik tőle a gyereket, őt pedig egy olyan szobába zárják majd, ahol nincs is sárga szín. Még jobban magához vonta a csecsemőt, olyan erősen szorította, hogy a sárga takaró a gyerek szájához tapadt. Az ablakhoz lépett és kinézett: látta, hogy rendőrségi autó parkol a ház előtt, és fegyveresek vették körül az épületet. – Olyan nagy bajban vagyok! Nyesztyerov előrelépett. Erőszakkal nem tudja kiszabadítani a gyereket, Varlam nagyon erősen szorítja – a csecsemő belehalna a dulakodásba. A hadnagyra pillantott, aki bólintással jelezte, hogy készen áll a lövésre. De Nyesztyerov nemet intett. A csecsemő túl közel van Varlam arcához, könnyen megsérülhet, másképp kell megpróbálni. – Varlam, senki nem akar megütni vagy bántani téged. Add ide a gyereket, és utána mindent szépen megbeszélünk. Senki sem fog haragudni rád, a szavamat adom, megígérem. Még egy lépéssel közelebb ment a fiúhoz, ezzel elzárta az utat a hadnagy lövése elől. Lenézett Varlam gyűjteményére, a padlón heverő, sárga színű tárgyakra. Egy korábbi eset kapcsán már ismerte a

fiút, akkor egy sárga ruhát lopott el egy szárítókötélről. Nyesztyerovnak nem kerülte el a figyelmét, hogy a csecsemő sárga takaróban van. – Ha ideadod a gyereket, megkérem az anyját, hogy adja neked ezt a takarót. Biztosan odaadja. Én csak a gyereket akarom. Varlam megnyugodott, tetszett neki az egyezség. Kinyújtotta a karját, és odakínálta a gyereket. Nyesztyerov előreugrott, és kikapta a csecsemőt Varlam kezéből. Úgy látta, nem esett baja, átadta a helyettesének. – Vigyék kórházba. A hadnagy kisietett. Mintha mi sem történt volna, Varlam visszaült a kincsei közé, megint háttal az ajtónak. Most, hogy hiányzott középről a csecsemő, át kellett rendeznie a tárgyakat. A többi gyerek is elcsendesedett. Nyesztyerov a fiú mellé térdelt. – Mikor kapom meg a takarót? – Előbb velem kell jönnöd. Varlam tovább folytatta a tárgyak rendezgetését. Nyesztyerov sárga kötésű könyvet pillantott meg közöttük. Egy belső használatra szánt katonai kézikönyv volt. – Hát ezt hol szerezted? – Találtam. – Kicsit belenézek, nem baj? – Tiszták az ujjai? Nyesztyerov észrevette, hogy Varlam ujjai piszkosak. – Tiszták az ujjaim. Nyesztyerov felvette a könyvet, és átlapozta. Volt valami a közepén a lapok között. Lefelé fordította a könyvet, megrázta. Egy szőke hajtincs hullott ki belőle a padlóra. Nyesztyerov felvette, az ujjai közt morzsolgatta. Varlam elpirult.

– Olyan nagy bajban vagyok!

MOSZKVATÓL NYOLCSZÁZ KILOMÉTERRE KELETRE Március 16. Mikor Lev megkérdezte tőle, hogy szereti-e, Raisza nem válaszolt. Éppen akkor vallotta be a terhességével kapcsolatos hazugságát, ezért ha azt válaszolta volna férje kérdésére, hogy: „Igen, szeretlek, mindig is szerettelek”, Lev úgysem hitt volna neki. De ő nem is próbált vele elhitetni ilyesmit, nem bámult rá odaadóan, és nem bizonygatta a szerelmét. Miért is kérdezte meg Lev, hogy szereti-e? Mintha Levet megrázkódtatás érte volna: alighanem csak most döbbent rá, hogy a házasságuk alapja nem a szerelem, még csak nem is a szeretet. Ha őszintén válaszolt volna arra a kérdésre, ha megmondta volna neki, hogy soha nem szerette, Lev hirtelen áldozattá vált volna, úgy érezhette volna, hogy ő afféle női szélhámosként becsapta az egész házasságukkal, mert csak játszadozott egy naiv férfiszívvel. Mert itt, az isten háta mögött, Lev hirtelen érzelgőssé vált. Lehet, hogy azért lett ilyen, mert elvesztette az állását? De egyáltalán mikor volt arról szó, hogy a házasságuk szerelmen alapul? Lev korábban soha nem kérdezte meg tőle, hogy szereti-e. És Lev se mondta soha: Szeretlek. De ő nem is várta ezt tőle. Lev feleségül kérte, ő pedig igent mondott. Lev nősülni akart, feleséget akart, őt akarta – meg is kapta, amit akart. De úgy látszik, most már nem elégszik meg ennyivel. Elvesztette az állását, azt a hatalmát, hogy bárkit letartóztathasson

– és most hirtelen érzelgőssé lett. Szertefoszlott az illúziója, hogy jó házasságban élnek, de ezért miért ő, Raisza lenne a felelős? Soha nem vezette félre Levet; éppen Lev volt az, aki egyáltalán nem bízott meg benne. Ő soha nem követelte Levtől, hogy bizonygassa az iránta érzett szerelmét. Ráadásul Lev azt feltételezte róla, hogy hűtlen hozzá, nyomozóval figyeltette, könnyen le is tartóztathatták volna. Lev volt az, aki szétrombolta a köztük lévő bizalmat, jóval azelőtt, hogy ő is hazudni kényszerült. De neki alapos indoka volt a hazugságra: csak így látott esélyt arra, hogy a férje kiáll mellette és megmenti. Lev indoka pedig nem volt más, mint szánalmas féltékenysége. Mikor aláírták a házassági anyakönyvet, sőt már előtte is, mikor még csak találkozgattak, pontosan tudta, hogy ha ellenkezik Levvel, a férfi akár meg is öletheti. Ettől fogva erről szólt az élete: el kellett érnie, hogy Lev mindig elégedett legyen vele. Mikor Zoját letartóztatták, már Lev puszta látványától – az egyenruhájától, az államérdekről tartott eszmefuttatásaitól is – olyan düh fogta el, hogy képtelen volt pár szónál többet szólni hozzá. Végül arra jutott, hogy a kérdés roppant egyszerű, azt kell eldöntenie, akar-e továbbra is így élni. A családja elpusztult, ő volt az egyetlen túlélő, és ez a tény meghatározta az egész további életét. Úgy döntött, hogy most is túlélő akar lenni, és folytatja a Levvel közös életét. Felesleges felháborodnia Zoja miatt, úgysem megy vele semmire. Beletörődött a sorsába, újból lefeküdt a férjével, ebédet főzött neki - bár utálta, ahogy Lev eszik – kimosta a ruháit – bár utálta a szagukat is. Az elmúlt hetekben – amíg a döntésre várva tétlenül üldögéltek a lakásban – pontosan tudta, hogy Lev azt mérlegeli, vajon helyesen döntött-e, mikor kiállt mellette. Jól tette-e, hogy megmentette az életét?

Megérte-e? Elég jó-e neki ahhoz, hogy ne bánja meg a döntését? Korábban elegendő volt az is, ha Lev kedvében járt – Lev elégedett volt vele, és ő biztonságban érezte magát. De ennek az időszaknak már vége. Szinte belebetegedett abba, hogy megérezte: már nincs hatalma a férje felett, pusztán annak jóakaratától függ a sorsa. Lev most csupán egy olyan személyt lát benne, aki tartozik neki. Lev a tanúvallomásában kiállt mellette, kijelentette róla – ami nyilvánvaló –, hogy nem nemzetközi kém, csak egy tanárnő. De viszonzásképpen azt várta tőle, hogy a szerelméről biztosítsa. Ez sértő, és Lev már nincs is abban a helyzetben, hogy bármit követelhessen tőle. Nincs már hatalma felette, ahogy neki sincs már Lev felett. Ugyanolyan nehéz helyzetben vannak mind a ketten: összes vagyonuk elfér két táskában, és egy távoli városba száműzték őket. Olyan egyenlők voltak, mint korábban soha. Ha Lev szerelmet vár tőle, akkor tennie is kell érte. Lev azon töprengett, amit Raisza mondott neki a vonaton. Úgy tűnt, a felesége jogot formál arra, hogy elítélje és lenézze őt – közben pedig úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne a férje dolgaihoz. Pedig mikor feleségül ment hozzá, tisztában volt vele, hogy mi a munkája. Raisza is élvezte mindazokat az előnyöket, amivel a beosztása járt: evett azokból a ritka finomságokból, amiket Levnek sikerült beszereznie, és az állami hivatalnokok részére fenntartott szpectorgokban vásárolta a ruháit. Ha annyira taszították a munkájával járó jelenségek, vissza kellett volna utasítania a rangjából fakadó kiváltságokat is. Mindenki elfogadja, hogy szükség van a munkájukra – az államuk túlélése miatt. Igaz, hogy tett undorító, erkölcsileg kifogásolható dolgokat is. Olyan időket élnek, hogy az emberek többségének nem maradhat tiszta a lelkiismerete, ez egyszerűen lehetetlen. Ezért

Raiszának se kellene erre hivatkoznia: ő talán a valódi meggyőződése szerint tanítja a gyerekeket az iskolában? Nyilvánvalóan nem, hiszen fel van háborodva az állambiztonsági szervek munkáján – az iskolában mégis úgy kell tennie, mintha egyetértene vele. A tanítási órákon elmagyarázza a diákoknak az állam működését, megtapsoltatja a politikai jelszavakat, beléjük sulykolja a feltétel nélküli engedelmességet, sőt még arra is buzdítja őket, hogy feljelentsék egymást. És ha Raisza nem tenné meg mindezt, akkor alighanem éppen az egyik tanítványa jelentené fel. Nemcsak arra kell nevelnie a gyerekeket, hogy elsajátítsák mindazt, amit tanít nekik, de egyúttal le kell törnie bennük azt a hajlamot, hogy kérdéseket tegyenek fel. Raiszának ugyanezt a munkát kell majd végezni abban a városban is, ahová most száműzik őket. Lev úgy gondolta, kettejük helyzete tökéletesen megegyezik, olyanok, mint két küllő ugyanabban a kerékben. A vonat egy óra hosszát állt egy Mutava nevű helyen. Miután egész nap hallgattak, végül Raisza szólalt meg: – Ennünk kellene valamit. Ezzel akarta kifejezni, hogy ezekhez a mindennapi, gyakorlatias dolgokhoz kell most ragaszkodniuk – bár tulajdonképpen eddig is ezek tartották össze a kapcsolatukat. Túl kell élniük mindazt, ami rájuk vár, ez a kettejüket összekötő kapocs most, nem pedig a szerelem. Kiszálltak a vagonból. Fonott kosárral a karján egy asszony sétálgatott a peronon, akitől főtt tojást, egy zacskó sót és egy jókora darab, kemény rozskenyeret vettek. Aztán leültek egymás mellé egy padra, meghámozták a tojásokat – a héját a tenyerükbe tették –, kibontották a sót, és enni kezdtek. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.

A vonat sötét fenyveseken haladt keresztül, és amint a hegyek felé közeledett, fokozatosan csökkent a sebessége. A távolban, a fák koronája felett már kivehetők voltak a hegycsúcsok: hatalmas, szabálytalan fogaknak látszottak, ahogy a völgyek fölé magasodtak. A vonatsínek egy nagy tisztásba torkolltak. Az erdő közepén hirtelen egy hatalmas gyártelep – egy összeszerelő üzem – tárult eléjük, magas kéményekkel és raktárépületekkel. Mintha az Isten egyszer ideült volna a hegygerincre, majd rettentő öklével az előtte elterülő földre csapott volna: ütése nyomán eltűntek a fák, parancsára kémények, gépek borították be az újonnan létrejött tisztást. Ez volt Lev és Raisza első benyomása a lakóhelyüknek kijelölt városról. Lev a különböző agitációs anyagokból és a hivatalos aktákból már ismerte a város nevét. Régebben nemigen volt itt más, csak furészmalmok, és az ott dolgozók nyomorúságos fabódéi; mindössze egy szegényes, húszezer lakosú település volt. De Sztálin felfigyelt a helységre, és miután alaposabban tájékozódott a környék természeti és emberi erőforrásai felől, kijelentette, hogy az itt folyó munka nem elég hatékony. Kijelentette, hogy nemcsak a közeli Ufa folyót kell kihasználniuk, hanem a keleti irányban mindössze százhatvan kilométerre található, acél– és fémfeldolgozó üzemekkel rendelkező Szverdlovszk városát, valamint a hegyek ércbányáit is. Ki kell aknázni továbbá azt az előnyt, hogy a transzszibériai vasút is áthalad a városon, változtatni kell azon, hogy a szerelvények csak némi deszkarakományt vesznek fel itt. Mindezek alapján Sztálin úgy döntött, ez a legalkalmasabb hely arra, hogy egy autó-összeszerelő gyár létesüljön, a GAZ-20-as típusú gépkocsik gyártására. Ezt az autómárkát a nyugati autók

riválisának szánták, gyártásuk a legszigorúbb előírások alapján történt. Már az újabb típus – a Volga GAZ-21 – tervezésén dolgoztak, mely a szovjet mérnöki tudomány csúcsának számított – úgy tervezték, hogy a legzordabb időjárási körülményeknek is ellenálljon. Nagy belső tere és irigylésre méltó rugózása volt, ezen kívül golyóálló motorral szerelték fel, rozsdamentessége pedig még az Amerikai Egyesült Államokban gyártott autókét is meghaladta. Hogy igaz volt-e mindez vagy sem, Lev nem tudta eldönteni. De azt tudta, hogy ezt az autót a szovjet állampolgároknak csak egy töredéke engedhette meg magának, teljességgel megfizethetetlen volt mindazon férfiak és nők számára is, akik az összeszerelésén dolgoztak. A gyár építése nem sokkal a háború után kezdődött, tizennyolc hónap múlva a Volga Autógyár elkészült, és ott állt a fenyőerdő közepén. Lev nem emlékezett pontosan arra az adatra, hogy az idevezényelt rabok közül hányan haltak meg az építkezés során. A számadatok különben sem voltak túl megbízhatóak. Lev akkor került közvetlen kapcsolatba az itteni ügyekkel, miután a gyár építése befejeződött. Többezernyi szabad munkás ellenőrzését és idetelepítését kellett megszervezni, mert kiadták a parancsot az újonnan felépült gyár munkásállományának összeszedésére. A munkásokat az ország több városából irányították ide, így a város lakossága öt év alatt az ötszörösére nőtt. Lev feladata volt annak idején néhány ideirányított moszkvai munkás káderanyagának ellenőrzése. Ha nem találtak terhelő adatokat, a kijelölt munkásokat egy héten belül átköltöztették az új helyükre. De ha valaki nem felelt meg ezen az ellenőrzésen, azt letartóztatták. Lev munkája tehát olyan jellegű volt, mintha a város egyik kapuőre lett volna, aki megmondja, ki az, aki beléphet,

és ki az, aki nem. Biztos volt abban, hogy Vaszilij éppen emiatt választotta ki számára most ezt a helyet, mulattathatta a helyzet iróniája. Raisza nem látta, mikor a vonat begördült a városba: éppen aludt. A kabátjába burkolódzott, fejét a vonat ablakának támasztotta, és gyengén rázkódott, ahogy a vonat zakatolt. Lev a felesége mellé ült, a menetiránnyal azonosan, a várost nézte: a régi város úgy törpült el a hatalmas gyártelep mellett, mint egy kullancs a kutyák nyakán. Megállapította, hogy ez itt elsősorban a nagyipari termelés színhelye, és csak másodsorban emberi lakóhely. A lakótömbök ablakaiból gyenge fény derengett a borús égboltra. Lev megbökte Raiszát, aki felébredt, a férjére pillantott, aztán kinézett az ablakon. – Itt vagyunk. A vonat begördült az állomásra. Fogták a táskáikat, és leléptek a peronra. Hidegebb volt, mint Moszkvában – jó pár fokkal alacsonyabb volt a hőmérséklet. Olyanok voltak, mint két kitelepített gyermek, akik most érkeznek meg egy idegen városba, és először néznek szét a barátságtalan környezetben. Nem kaptak utasítást, hogy mit kell tenniük, ha megérkeznek. Senkit sem ismertek a városban, még egy telefonszámuk sem volt, amit felhívhattak volna, és senki sem várta őket. Az állomásépület üres volt, csak a jegyirodában üldögélt valaki. Fiatal férfi volt, nemigen több húszévesnél, őket figyelte, amióta csak beléptek. Raisza odament hozzá. – Jó estét. A rendőrparancsnokságra kell eljutnunk. – Maguk Moszkvából jöttek? – Pontosan. A férfi kinyitotta a bódé ajtaját, és kilépett a váróterembe. Az utcára vezető üvegajtóra mutatott. – Már várják magukat.

Talán száz lépésre az állomás főkapujától egy rendőrségi autó várakozott. Az utcára kilépve Raisza és Lev egy nagy sziklakőbe vésett Sztálin-dombormű mellett haladt el, melyet kissé belepett a hó – így olyan volt, mintha egy őskori maradvány lenne. Továbbmentek a várakozó GAZ-20as autó felé, minden bizonnyal ezt a példányt is a városban gyártották. Ahogy közelebb értek, látták, hogy két férfi ül benne. Az autó ajtaja kinyílt, egy középkorú, széles vállú férfi szállt ki. – Lev Gyemidov? – Igen. – Nyesztyerov tábornok vagyok, a vualszki rendőrség parancsnoka. Lev szerette volna tudni, Nyesztyerov miért fáradt azzal, hogy elé jött az állomásra. Talán Vaszilijtól kapott utasítást, hogy ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozza őt. De mindegy is, mit mondott Vaszilij – egy moszkvai, korábban az MGB nyomozójaként dolgozó tiszt érkezése mindenképpen figyelmet érdemelt a rendőrség részéről. Nem hitték el, hogy Lev csak azért jött, hogy csatlakozzon hozzájuk. Szinte biztosra vették, hogy valami titkos feladattal érkezett, gyanították, hogy bármivel lett is megbízva, jelentéseket küld majd Moszkvának. Minél inkább igyekszik Vaszilij meggyőzni őket az ellenkezőjéről, annál gyanakvóbbak lesznek. Miért utazna egy állambiztonsági ügynök több száz kilométert csak azért, hogy egy kisváros rendőrségéhez csatlakozzon? Ennek semmi értelme – ebben az osztályok nélküli államban ugyanis az egyszerű rendőrség a társadalom legalsó rétegéhez tartozott. Minden iskolásnak azt tanították, hogy a gyilkosság, a lopás és az erőszak a kapitalista társadalomra jellemző, ezért ott erős, nagy létszámú rendőrségre

van szükség. A Szovjetunióban viszont senkinek nem kell lopnia, erőszakos cselekedetek sincsenek, hiszen minden állampolgár egyenlő, így a kommunista államban tulajdonképpen nincs is szükség a hagyományos rendőrségre. A rendőri feladatokat ellátó szervezet itt csak a Belügyminisztérium egyik alosztályaként működött, rosszul fizetett, lenézett társadalmi rétegnek számított; az állományt a középiskolákból lemorzsolódott, a kolhozokból kirúgott, a hadseregből elbocsátott emberek alkották, illetve olyan férfiak, akik fél üveg vodkáért mindenre kaphatók voltak. A hivatalos statisztikák szerint ugyanis a Szovjetunióban szinte egyáltalán nem volt bűnözés. Az újságok állandóan arról cikkeztek, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak hatalmas összegeket kell költenie a bűnügyek megelőzésére, nagyon sok rendőrautóra és rendőrre van szüksége – szinte minden utcasarkon áll egy egyenruhás őr, nélkülük szétesne az amerikai társadalom. Arról is beszámoltak, hogy a nyugati országokban a legbátrabb férfiak és nők közül sokan dolgoznak a bűnüldözés területén, pedig ezeknek az állampolgároknak inkább azzal kellene tölteniük az időt, hogy létrehozzanak, alkossanak valamit. A szovjet államban bezzeg nem létezik ez a munkaerő-pazarlás, elegendő, ha a csőcselék tagjaiból – erős, de amúgy hasznavehetetlen emberekből – szerveznek egy csapatot, akik ha másra nem is, de arra jók, hogy a részeg verekedéseket felszámolják. Ez volt a hivatalos elmélet. Lev nem ismerte az ország valódi bűnügyi statisztikáit, de nem is akarta tudni a pontos adatokat, mert akik megismerték a hiteles számokat, azokat általában kivégezték. A Pravda az ipari termelés élmunkásairól szóló cikkekkel volt tele, nemcsak a címlapja, hanem a többi oldala is. Csak a jó híreket tartották kinyomtatásra érdemesnek, mint

például a születések nagy számát, a hegyeket is meghódító vasúti vonalakat, és az új csatornaépítkezéseket. Mindezt figyelembe véve, Lev ideérkezése feltűnő és teljességgel szokatlan dolognak számított. Ha valaki az MGB kötelékében dolgozott, mint állambiztonsági tiszt, az minden más állásnál több blatot – befolyást, tiszteletet és anyagi előnyöket – jelentett. Egy tiszt soha nem lépne ki önként az MGB kötelékéből. Ha pedig kegyvesztett lett, egyszerűen le kellett volna tartóztatniuk. Tehát ha eltávolították is az MGB-ből, lehet, hogy maradt még hatalma – és azt még felhasználhatja. Nyesztyerov olyan könnyedén vitte a táskáikat az autóhoz, mintha üresek lettek volna. Előbb berakta a táskákat a csomagtartóba, aztán kinyitotta nekik a hátsó ajtót. Lev az új felettesét figyelte, amint az beült az első ülésre. A férfi túl magas volt – még ehhez a nagyméretű autóhoz viszonyítva is –, ülés közben annyira fel kellett húznia a térdeit, hogy egészen az álláig értek. A kormánynál egy fiatal rendőr ült, de Nyesztyerov nem mutatta be. Az MGB-n belüli szabályokhoz hasonlóan itt is minden autónak külön sofőrje volt. A tiszteknek nem volt saját gépkocsijuk, a hivatali gépjárműveket sem ők vezették. A sofőr beindította az autót, majd kigördült vele az üres úttestre. Más autót ugyanis nem lehetett látni. Nyesztyerov várt még egy kissé, nem akarta, hogy úgy tűnjön, máris zaklatni akarja új beosztottját. Majd a visszapillantó tükörből Levre nézett, és megkérdezte: – Három nappal ezelőtt közölték velünk az érkezését. Szokatlan áthelyezés. – Oda kell mennünk, ahol szükség van ránk. – Már jó ideje nem helyeztek ide senkit. Én sem kértem új embert.

– Ennek a gyárnak a termelése kiemelt fontosságú, nem lehet elég embere, mikor a város biztonságáról van szó. Raisza a férjére nézett, arra gondolt, hogy Lev nem is adhatott volna más választ: lefokozták és eltávolították az MGB-ből, de még most is a félelemkeltés eszközét használja – ahogy azt hosszú időn át megszokta. Pedig kényes helyzetben vannak, kockázatos lehet az ilyen hozzáállás. Nyesztyerov megkérdezte: – Mondja, maga most nyomozónak jött ide? Nem látunk tisztán, a parancs szerint maga nem nyomozóként dolgozik majd, hanem közrendőr lesz, ami a maga rangját tekintve jelentős lefokozás. – Ön alá fogok tartozni, a pontos beosztásom öntől függ. Elhallgattak. Raisza úgy gondolta, a tábornoknak nem tetszett, ahogy Lev kitért a válasz elől. Nyesztyerov kényelmetlennek találta a helyzetet, ezért mogorván folytatta: – Egyelőre egy vendégszálláson helyezzük el. Ahogy felszabadul egy lakás, kiutaljuk maguknak. De figyelmeztetem, itt nagyon hosszú a várólista, és semmit sem tehetek az ügy érdekében, mert semmilyen kiváltsággal sem jár, hogy milicionyerként dolgozom. Az autó egy vendéglőnek tűnő épület előtt állt meg. Nyesztyerov kinyitotta a csomagtartót, kivette a táskákat és lerakta a járdára. Lev és Raisza kiszállt, a további utasításokat várták. Nyesztyerov Levhez intézte a szavait: – Ha berakták a holmijukat a szobába, kérem, jöjjön vissza a kocsihoz. A feleségének nem kell jönnie. Raisza elfojtotta a bosszúságát, hogy úgy beszélnek róla, mintha nem is lenne jelen. Látta, amint Lev – mintegy utánozva Nyesztyerov mozdulatait – felveszi

mindkét táskát. Elámult ezen a hősködésen, de nem akarta kínos helyzetbe hozni – vigye csak az ő táskáját is, ha akarja. Előrement, kinyitotta az ajtót, majd belépett a vendéglőbe. Sötét volt odabenn, a zsaluk is be voltak hajtva, a levegőben állott cigarettafüstöt lehetett érezni. A tegnapról maradt piszkos poharak még mindig az asztalokon voltak. Lev letette a táskákat, és megkopogtatta az egyik zsíros asztallapot. A túlsó ajtónál felbukkant valaki. – Zárva vagyunk. – A nevem Lev Gyemidov, ő pedig a feleségem, Raisza. Most érkeztünk Moszkvából. – Danyiil Bazsarov. – Nyesztyerov tábornok mondta, hogy itt lesz a szállásunk. – Mármint az emeleti szobára gondol? – Nem tudom, de igen, azt hiszem. Bazsarov megvakarta kövér hasát. – Akkor odavezetem magukat. A szoba kicsi volt: két egyszemélyes ágy állt benne olyan közel egymáshoz, hogy csak egy résnyi hely maradt köztük, az ágyakra pedig agyonhasznált matracokat dobtak. A tapéta úgy felhólyagosodott, mint egy kamasz fiú arca, és ragacsos zsiradékfoltok ütköztek ki rajta. Lev úgy gondolta, a foltok bizonyára a főzésre használt olajtól származnak, mivel a szoba pontosan a konyha felett volt, amint azt a padló repedésein át látni is lehetett. A réseken át a szagokat is érezni lehetett, akármit sütöttek-főztek odalenn – főtt halat, porcogót vagy állati zsiradékot. Bazsarov Nyesztyerov kérésére engedte át a szobát. Ezt a szobát, illetve ezeket az ágyakat a Bazsarovnak dolgozó nők használták: itt fogadták a vendégeiket. A tábornok kérését azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az épület nem Bazsarové volt, márpedig

a rendőrség jóindulata nélkül nem tudta volna vendéglőként működtetni. A hatóság tudta, hogy Bazsarovnak haszna van belőle, de békén hagyták, mert ők is részesültek a bevételből – nem hivatalos megállapodást kötöttek ugyan, de meg tudtak egyezni. Az igazat megvallva, Bazsarov kissé ideges volt az új vendégek miatt, mert hallotta, hogy a férfi az MGB-től jött. Ezért igyekezett kevésbé goromba lenni, mint amilyen általában lenni szokott. Lemutatott a hallba, egy félig nyitott ajtó felé. – Odalenn fürdőszoba is van. Raisza megpróbálta kinyitni az ablakot, de nem sikerült: be volt szögezve. Aztán kipillantott az ablaküvegen, de csak düledező házakat, piszkos hóbuckákat látott - mostantól ez lesz hát az otthonuk. Lev fáradtnak érezte magát. Eddig szinte tudomást sem vett az őket ért megaláztatásokról, eddig csak elmélet volt számára mindez. De most fizikai valóságként kellett mindent megtapasztalnia, és semmi mást nem akart, mint aludni, becsukni a szemét, és kizárni a külvilágot. De le kellett mennie az autóhoz, ezért letette a táskákat az ágyra. Képtelen volt Raiszára nézni – nem a düh, hanem a szégyen miatt. Kiment a szobából, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Levet a városi telefonközpontba vitték. Több száz ember várakozott a sorára, hogy a kiszabott idő néhány perce alatt használhassa a telefont. Lev pontosan tudta, mennyire fontos ez a pár perc ezeknek az embereknek, hiszen mindegyiküknek el kellett szakadniuk a családjuktól, mikor ideirányították őket dolgozni. Nyesztyerov-nak nem kellett sorba állnia, rögtön megindult az egyik fülke felé. Tárcsázott, majd röviden beszélt valakivel – Lev nem hallotta, kivel –, aztán átadta a telefont. Lev a füléhez emelte a telefonkagylót és várt.

– Milyen a szállás? Vaszilij volt az. – Szeretnéd letenni, ugye? – De nem teheted. Még ennyit sem tehetsz meg. – Mit akarsz tőlem? – Tartani fogjuk a kapcsolatot: te majd elmondod, hogy megy a sorod az új helyen, én meg elmondom az itteni híreket. Mielőtt elfelejtem, azt a kellemes kis lakást, amit a szüleidnek szereztél, visszavették tőlük. Más helyet találtunk nekik, olyat, ami jobban megfelel a mostani helyzetüknek. Igen, talán egy kicsit hidegebb az a lakás, és zsúfoltabb, meg piszkosabb is. Egy héttagú család lakik még ott, öt kisgyerek van, azt hiszem. Egyébként nem is tudtam, hogy az apádnak ilyen szörnyű hátfájdalmai vannak; szégyen, hogy nyugdíj előtt egy évvel vissza kellett térnie a szerelőszalag mellé. Egy évet tíz évnek érez az ember, ha nem szereti a munkáját! Na, de ezt hamarosan te magad is megtapasztalod. – A szüleim jó emberek. Mindig keményen dolgoztak. És soha nem ártottak neked. – Én viszont ártani akarok nekik. – Mit akarsz tőlem? – Hogy bocsánatot kérj! – Vaszilij, bocsánatot kérek. – Azt se tudod, miért kérsz bocsánatot! – Keményen bántam veled. Sajnálom. – Mit az, amit sajnálsz? Fogalmazz pontosan, a szüleid sorsa függ ettől. – Nem kellett volna megütnöm téged. – Ez nem elég, próbálkozz csak tovább. Meg kell győznöd. Levnek elkeseredésében remegni kezdett a hangja. – Nem értem, mit akarsz. Minden a tied lett, nekem nem maradt semmim.

– Hogy mit akarok? Egyszerű. Azt akarom, hogy könyörögj. – Könyörgök, Vaszilij, hallhatod. Könyörgök, hagyd békén a szüleimet. Kérlek... Vaszilij letette a kagylót.

VUALSZK Március 17. Lev egész éjjel sétált – a lába felhólyagosodott, a zoknija pedig átázott a vértől –, végül leült a parkban egy padra, a fejét a kezébe temette: sírt. Nem tudott aludni, nem tudott enni. Múlt éjjel, mikor Raisza beszélni próbált hozzá, elfordult. Mikor ételt hozott neki a vendéglőből, elutasította. Képtelen volt ott maradni abban a parányi, büdös szobában, ezért lement a földszintre, könyökkel utat tört magának a tömegben, kiment az utcára. Céltalanul bolyongott, túlságosan zaklatott és dühös volt ahhoz, hogy tétlenül, egy helyben üljön, pedig tudta, hogy új helyzetében pont erre ítélték – hogy tétlen és tehetetlen legyen. Hiába értesült a szüleit ért igazságtalanságról, már nem tudott közbelépni, nem volt már hatalma. Tudta, hogy csak azért nem lőtték őket tarkón, mert az túl gyors halál lett volna nekik, az pedig szinte kegynek számít. Nem, ehelyett lassú gyötrődés vár a szüleire, fokról fokra rosszabbodik majd a helyzetük; egy szadista, kicsinyes elme rengeteg módszert ki tud agyalni mások tervszerű tönkretételére. Lefokozták őket a gyárban, nyilván a legnehezebb, legpiszkosabb munkákat kapták - olyat, amivel egy fiatal is csak nehezen birkózna meg. Részletesen elmondták nekik, hogy ő kegyvesztett lett, hogy megalázó körülmények közé száműzték. Sőt lehet, hogy azt mondták nekik, hogy a Gulagra került, húszévnyi kényszermunkára, kotorgára ítélve. Ami pedig azt a családot illeti, akikkel a szüleinek együtt kell lakniuk: semmi kétség, hogy a

lehető legidegesítőbb, legkellemetlenebb családról lehet szó. A gyerekeknek bizonyára csokoládét ígértek, csak minél többet lármázzanak, a felnőtteknek pedig azt, hogy övék lehet az egész lakás, ha mindent elkövetnek, hogy megkeserítsék a két idős ember életét: például lopják el az ennivalójukat, vagy állandóan veszekedjenek velük. Vaszilij élvezettel meséli majd el neki a szörnyű részleteket, tudván, hogy úgysem meri letenni a telefonkagylót, mert fél, hogy akkor kétszeres szenvedés várna a szüleire. Vaszilij a távolból is fájdalmat tud neki okozni, azon a ponton támad, ahol sebezhető – a családjánál. Nem tud védekezni ellene. Ha utánanézne, talán ki tudná deríteni a szülei új lakcímét, de akkor is csak annyit tehetne, hogy levelet írna nekik, amiben megnyugtatná őket, hogy biztonságban van – feltéve persze, hogy a levelét nem fogják el, nem semmisítik meg. Hiába teremtett nekik kényelmes életet, most kiszakították őket onnan, és éppen akkor, mikor már semmit sem tehet, hogy ezt megakadályozza. Felállt, megborzongott a hidegtől. Tanácstalan volt, hogy mihez kezdjen; bizonytalanul elindult visszafelé, az új otthonába. Raisza a földszinti terem egyik asztalánál ült. Egész éjjel Levet várta. Az történt, amit Vaszilij előre megjósolt, Lev megbánta a döntését – azt, hogy nem árulta el őt. Túl nagy volt az ár, amit a döntéséért fizetnie kellett. És neki mit kellett volna tennie? Szerelmet kellett volna színlelnie, csak azért, hogy Lev úgy érezze, megérte az áldozat? Képtelen lett volna az alakoskodásra. De még ha hajlandó lett volna is eljátszani a szerelmet, nem tudta volna, hogyan kell csinálni: mit kell mondania, hogyan kell viselkednie. Igen, talán egy kicsit megértőbben beszélhetett volna Levvel. Igazság szerint kicsit megkönnyebbült, mikor

Levet lefokozták. Nem bosszúvágyból vagy haragból érzett így, de azt akarta, hogy Lev is megértse: Látod, én mindennap így érzem magam. Tehetetlennek és rémültnek érezte magát – és azt akarta, hogy Lev is érezze, hogy ő is megértse és megtapasztalja ezeket az érzéseket. Kimerülten, kialvatlan szemekkel nézett Levre, ahogy az belépett a vendéglő ajtaján. Felállt, a férje elé ment, látta, hogy ki van sírva a szeme – korábban soha nem látta sírni. Lev elhajolt, és a legközelebbi üvegből italt töltött magának. Raisza férje vállára tette a kezét. Aztán egy pillanat alatt történt az egész: Lev hirtelen megfordult, elkapta Raisza nyakát, és fojtogatni kezdte. – Te vagy az oka mindennek! Raisza nyaki erei elszűkültek, arca elvörösödött – nem kapott levegőt, fuldoklott. Lev felfelé húzta: Raisza már lábujjhegyen állt, és próbálta lefejteni Lev kezét a torkáról. De Lev nem eresztette, Raisza nem tudott kiszabadulni. Raisza keze az asztallaphoz ért, ujjait kifeszítette, hogy elérhesse az egyik poharat. Látása már kezdett elmosódni. Végre sikerült megérintenie, majd felfelé billentenie az egyik poharat. Most már meg tudta fogni: felemelte és Lev fejéhez vágta. A pohár összetört a tenyerében és megsebezte. De mintha megtört volna a gonosz varázslat: Lev végre elengedte. Raisza hátraesett, köhögni kezdett, és a nyakát tapogatta. Egymásra bámultak – idegenek voltak egymásnak, az eddigi közös életük egyetlen másodperc alatt szertefoszlott. Lev érezte, hogy egy szilánk az arcában maradt, odanyúlt és kihúzta, majd a tenyerében tartva megnézte. Raisza nem mert hátat fordítani, oldalazva a lépcső felé hátrált, sietett – minél távolabb akart kerülni Levtől.

Ahelyett, hogy a felesége után ment volna, Lev kiitta az italát, majd töltött még egyet, majd megint egyet, és már majdnem az egész üveggel végzett, mikor meghallotta Nyesztyerov autójának hangját odakintről. Bizonytalanul állt fel. Ápolatlan, borostás, ittas volt, állatiasan viselkedett – egy nap se kellett hozzá és máris lesüllyedt arra a szintre, ami a rendőrségi alkalmazottaknál megszokott. Az autóút alatt Nyesztyerov nem tette szóvá a Lev arcán látható sebhelyet. Röviden ismertette a városban uralkodó viszonyokat. Lev nem nagyon figyelt oda, alig fogta fel, hol is van éppen, csak az járt a fejében, amit az imént tett. Valóban fojtogatta a feleségét, vagy csak a kialvatlanság miatt képzeli, hogy ez történt? Megérintette a vágást az arcán, látta a vért az ujjain – akkor igaz, tényleg megtette, majdnem megfojtotta Raiszát! Ha pár perccel tovább szorítja, Raisza meghalt volna! Felingerelte az, hogy ő mindent feladott - a szüleit, a pályáját –, mert azt hitte, igazi család lesznek, és hogy igazi érzelem köti össze kettőjüket. De Raisza becsapta őt, csak biztos akart lenni abban, hogy Lev mellette dönt, és mikor már biztonságban érezte magát – az ő szülei pedig már bajba kerültek –, akkor közölte, hogy a terhesség híre hazugság volt. Még ez sem volt elég, azt is elmondta, hogy mindig megvetette őt a munkája miatt. Raisza tehát csak játszott az érzelmeivel – arcul köpte. Hiába hozott érte áldozatot, hiába hunyt szemet a bűnösségét igazoló bizonyíték felett – mindezért cserébe nem kapott semmit. Hiába ismételgette Lev ezeket az érveket, egy percig sem hitt bennük. Az önigazolás korának vége – amit tett, az megbocsáthatatlan. Raiszának igaza volt, hogy lenézi őt. Hány fivért és nővért, hány apát és anyát tartóztatott le az évek folyamán? A helyettesét, Vaszilij Nyikityint erkölcsi szempontból mindig saját

ellentétének tartotta, de mennyivel különb ő Vaszilijnál? Mindössze annyi a különbség kettejük közt, hogy Vaszilij öncélúan kegyetlen, ő pedig mindig meg is indokolta a kegyetlenségét. Vaszilijé üres, közönyös kegyetlenség, az övé pedig elvekkel alátámasztott, önhitt kegyetlenség, amely ésszerűnek és szükségesnek hirdeti magát. De valójában nem sokban különböznek egymástól, és mindketten szörnyű dolgokat követtek el. Talán nem fogta fel, hogy milyen dolgokba keveredett? Vagy ami még rosszabb – nem is akarta felfogni mindezt? De igen, csak mindig elfojtotta a kételyeit, állandóan félresöpörte őket. Szilárdnak hitt erkölcsi alapelvei leomlottak. Egyetlen tény maradt csupán: bár az életét is feláldozná Raiszáért, az előbb mégis megpróbálta megölni őt. Ez őrület! Ha így megy tovább, mindent elveszít, még az asszonyt is, akit feleségül vett. Vagyis az asszonyt, akit szeret. De szereti vajon Raiszát? Hiszen feleségül vette, az talán nem ugyanaz? Nem, nem egészen – feleségül vette, mert Raisza gyönyörű és intelligens, ő pedig büszke volt arra, hogy ilyen asszony van mellette, hogy egy ilyen asszony tartozik hozzá. A Tökéletes Szovjet Élethez nemcsak a munka, hanem a család és a gyerekek is hozzátartoztak. Sok tekintetben Raisza csak annyit jelentett neki, mint egy újabb kellék a tervei megvalósításához. Szüksége volt egy feleségre, aki az otthoni hátteret biztosítja, hogy ő sikeres lehessen a szakmájában, hogy Példás Állampolgár lehessen. Igaza volt-e Vaszilijnak, mikor azt mondta, Raisza könnyen lecserélhető lenne más valakire? Mikor a vonaton feltette azt a bizonyos kérdést, azt várta, hogy Raisza a szerelméről biztosítja őt, hogy megnyugtatja, hogy megdicséri, akár egy hőst. Nevetséges reménykedés volt. Lev sóhajtott egyet, és megdörzsölte a homlokát. Legyőzték. Vaszilij

belekényszerítette egy olyan játékba – mert Vaszilijnak ez csak játék –, ahol az újabb fordulók egy-egy újabb szenvedést jelentenek. Nem Vaszilijnak kellett megütnie Raiszát, Lev megtette helyette - vagyis pont úgy cselekedett, ahogy Vaszilij szerette volna. Az autó megállt, megérkeztek. Nyesztyerov már ki is szállt és Levre várt. Lev nem tudta, mennyi idő telhetett el, mióta beült. Kinyitotta az autó ajtaját, kiszállt, követte felettesét a rendőrségi épületbe, hogy megkezdje itteni első munkanapját. Bemutatták a munkatársaknak, sok emberrel fogott kezet, bólintgatott, helyeselt, de egyetlen nevet, egyetlen részletet sem tudott megjegyezni – rögtön kirepültek a fejéből –, és csak akkor kezdett felocsúdni, mikor végre magára hagyták egy öltözőben, ahol már oda volt készítve neki egy egyenruha. Levetette a cipőjét, óvatosan lehúzta zokniját a vérző lábujjairól, majd hideg víz alá tartotta a lábát, nézte, amint a víz vörösre színeződik. Mivel nem volt másik zoknija, és nem is akaródzott újat kérnie, kénytelen volt visszavenni a régit; az arca meg-megrándult a fájdalomtól, amint visszahúzta a kisebesedett lábára. Levetkőzött, a civil ruháját betette egy öltözőszekrény aljába, majd felvette az új egyenruháját: egy vörös szegélyű, durva anyagú nadrágot, és egy nehéz, katonai szabású felsőt. Megnézte magát a tükörben. A szeme alatt fekete karikák látszottak, bal arcán vérző seb húzódott. A zubbonyon lévő rangjelzésre pillantott: csak egy ucsasztkovij volt, semmi több – egy senki. Nyesztyerov irodájának falát bekeretezett bizonyítványai borították. Lev egyenként elolvasta őket, így megtudta, hogy új főnöke korábban amatőr birkózó– és lövészversenyeket nyert, és a Hónap Tisztje cím birtokosaként sokszor kapott dicséretet nemcsak a mostani állomáshelyén, hanem az előző helyén, Rosztovban is. Hivalkodó gyűjtemény volt, Lev

úgy vélte, a tábornok alighanem ezzel próbálja ellensúlyozni a rendőrséggel szemben megnyilvánuló általános lenézést. Nyesztyerov figyelmesen tanulmányozta új beosztottját, egyelőre nem tudott eligazodni rajta. Hogy kerülhetett ez az ember – az MGB volt magas rangú tisztje, egy háborús kitüntetés birtokosa – ilyen nyomorúságos állapotba? A körme koszos, az arca vérzik, a haja zsíros, bűzlik az alkoholtól, és látszólag mégis közönnyel viseli megváltozott helyzetét. Lehet, hogy tényleg olyan ember, amilyennek lefestették: munkára alkalmatlan, megbízhatatlan. Lev mostani kinézete legalábbis teljesen megfelelt az előzetes hírének. De Nyesztyerov úgy vélte, lehet, hogy ez a zilált külső csak cselfogás. Amióta értesült Lev áthelyezéséről, kellemetlenül érezte magát az üggyel kapcsolatban. Úgy gondolta, Lev veszélyt jelenthet rájuk nézve, már az is elég, ha csak egy elmarasztaló jelentést ír Moszkvába róla vagy az embereiről. Ezért úgy határozott, az lesz a legjobb, ha figyeli ezt az embert, próbára teszi, és állandóan maga mellett tartja. Lev előbb-utóbb majdcsak felfedi az igazi kilétét. Nyesztyerov egy dossziét nyújtott át Levnek, aki egy pár pillanatig csak forgatta a kezében, és megpróbált rájönni, mit is várnak el tőle. Miért adja át Nyesztyerov most ezt a dossziét? Bármi van is benne, őt nem érdekli. Végül felsóhajtott, és kényszerítette magát, hogy az aktákba pillantson. Fekete-fehér fényképeket látott, melyek egy fiatal lányról készültek. A lány a hátán feküdt, körülötte fekete volt a hó. Fekete hó... fekete, mert vér áztatta. A lány arca olyan volt, mintha sikítana. Közelebbről is megnézte a képet, és látta, hogy van valami a lány szájában. Nyesztyerov magyarázni kezdett:

– Földet tömtek a szájába, így nem tudott segítségért kiáltani. Lev ujjai szinte megdermedtek a fénykép felett. Eddigi gondolatai Raiszáról, a szüleiről, saját magáról – most egyszeriben elillantak, a fotót nézte, a lány szélesre feszített, földdel teletömött száját. Aztán a következő képre nézett. A lány holtteste meztelen volt: ahol sértetlen volt a bőre, ott fehér volt, akár a hó. A felsőtestét azonban barbár módon felhasogatták, széjjeltépték. Ahogy sorra megnézte a képeket, Lev már nem a lányt látta maga előtt, hanem munkatársának, Fjodornak a kisfiát, egy fiút, akit – a hivatalos jegyzőkönyv szerint – nem vetkőztettek meztelenre, a hasát sem vágták fel, a száját sem tömték tele – akit meg se gyilkoltak. Lev visszatette a fotókat az asztalra. Egy szót sem szólt, a falon lévő bizonyítványokra bámult.

Ugyanazon a napon Nem, a két esetnek semmi köze egymáshoz, Fjodor kisfiának és ennek a fiatal lánynak a halála között nincs összefüggés – ez lehetetlen. Egymástól több száz kilométerre történt a két eset. Ez csak a sors gonosz tréfája, semmi több. De tévedett, mikor nem vette figyelembe Fjodor állításait. Most itt egy másik gyermek, akit pont úgy öltek meg, ahogy Fjodor a kisfia halálát elmondta. De ez lehet véletlen is. Most már nem lehet megállapítani, hogy pontosan mi történt Fjodor kisfiával, Arkagyijjal, mert akkor nem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja a kisfiú holttestét. Persze, az is lehet, hogy tényleg baleset volt. Vagy eltussolták az ügyet. Ha az utóbbi történt, akkor ő csak eszköz volt azoknak a kezében, akik mielőbb le akarták zárni a nyomozást. Ő pedig engedelmesen végrehajtotta az utasításokat – képtelen, erőszakos módon intézte az egészet, végül még meg is fenyegette a gyászoló családot. Nyesztyerov legalább őszinte volt ennek a mostani bűnügynek a részleteivel kapcsolatban, annak nevezte, ami valóban volt: gyilkosságnak. Nem próbálta másnak beállítani, mindvégig brutális és borzalmas bűnügyként beszélt róla. De az őszintesége aggodalommal töltötte el Levet. Hogy tud Nyesztyerov ilyen szenvtelen maradni? Hiszen a körzete éves statisztikáinak az előre meghatározott normák szerint kellene alakulniuk: a bűnügyek számának csökkenésével a társadalmi harmónia növekedését bizonyíthatják. Bár a város lakossága rendkívüli mértékben megnevekedett – nyolcvanezernyi, gyökereitől elszakított munkást telepítettek ide –,

mégis a bűnügyek számának csökkenésére számítottak, hiszen az elmélet szerint a több munka több méltányosságot és kevesebb kizsákmányolást jelent. A vualszki áldozat neve Larisza Petrova volt. Négy nappal ezelőtt találtak rá az erdőben, nem messze a vasútállomástól. A holttest felfedezésének körülményei kissé homályosak voltak, és mikor Lev megpróbált tisztázni egy-két részletet, Nyesztyerov türelmetlenül hárította el a kérdéseit. Levnek csak annyit sikerült megtudnia, hogy a holttestet egy alkalmi pár találta meg, akik túl sokat ittak, majd az erdőbe húzódtak paráználkodni, ahol belebotlottak a több hónapja ott heverő, a fagyos föld által kiválóan konzervált holttestbe. Az áldozat egy tizennégy éves iskolás lány volt, akit a rendőrség már jól ismert – hírhedt volt az erkölcstelenségéről, nemcsak a saját korosztályából való fiúkkal folytatott szexuális viszonyt, hanem idősebb férfiakkal is – és már egy liter vodkáért is kapható volt. Larisza az eltűnése napján vitába keveredett az anyjával. A lány eltűnésével először nem foglalkoztak: már többször fenyegetőzött azzal, hogy megszökik, és most úgy tűnt, be is váltotta az ígéretét. Senki sem kereste. Nyesztyerov szerint a lány szülei tiszteletre méltó, becsületes emberek, az apja az autógyár könyvelőjeként dolgozott. Szégyenkeztek a lányuk viselkedése miatt, nem akarták, hogy bármi is napvilágra kerüljön az üggyel kapcsolatban. Ezért a nyomozás titokban folyt, a szülők abba is beleegyeztek, hogy temetés se legyen; úgy tettek, mintha a lányuk valóban csak eltűnt volna. Semmi szükség nem volt arra, hogy nagy nyilvánosságot kapjon ez a kegyetlen gyilkosság. A rendőrség emberein kívül csak néhányan tudtak az esetről, ezeknek – beleértve azt az alkalmi párt is, akik megtalálták a tetemet – világossá tették, hogy milyen

következményei lesznek annak, ha beszélnek. Közelinek látszott az ügy gyors lezárása, mert már őrizetbe is vettek egy gyanúsítottat. Lev tudta, hogy a rendőrség csak abban az esetben nyomoz, ha bűnügyi aktát nyitottak. Erre pedig csak akkor került sor, ha biztosak voltak benne, hogy a nyomozás sikeres lesz. Elfogadhatatlan és súlyos következményekkel járó esetnek számított, ha az előállított gyanúsítottat a bíróság nem ítélte el. Ha már a bíróságra került egy ügy, az csak egyetlen dolgot jelenthetett: a gyanúsított bűnös. Ha egy eset túl bonyolult volt, és sok bizonytalan elem volt benne, akkor inkább meg sem nyitották a vonatkozó bűnügyi aktát. Ha Nyesztyerov és az emberei ilyen nyugodtan viselkednek, az csakis azt jelentheti, hogy biztosak abban, hogy már megvan az emberük, a munkájukat tehát elvégezték. A nyomozás elméleti része, a bizonyítékok felsorakoztatása, a kihallgatások, és végül maga a bűnvádi eljárás már az állami nyomozó hatóságok feladata: az ügyész irodájának, vizsgálócsapatának a dolga. Levet nem kérték meg, hogy vegyen részt a nyomozásban, úgy tekintettek rá, mint egy vendégre, és csak azt várták tőle, hogy megcsodálja az itteni munka hatékonyságát. A kisméretű cella ki volt betonozva, de hiányoztak belőle azok az ötletes átalakítások, melyek a Lubjanka celláira oly jellemzőek voltak. A gyanúsítottat ülve találták, kezei össze voltak kötve a háta mögött. Fiatal, tizenhat-tizenhét év körüli fiú volt, de gyermekarcához izmos felnőtt-test tartozott. Szemeivel céltalanul pásztázta a cella falait. Úgy tűnt, nincs megijedve, nyugodt volt, bár nem azon a módon, ahogy az intelligens emberek. Nem látszott rajta, hogy bántalmazták volna – persze, olyan sérülést is lehet okozni, aminek nincs külső jele, de Lev úgy ítélte meg,

hogy itt nem erről van szó. Nyesztyerov a gyanúsítottra mutatott. – Ez itt Varlam Babinics. Amint meghallotta a nevét, a fiú Nyesztyerovra nézett, pont úgy, ahogy egy kutya néz a gazdájára. Nyesztyerov folytatta: – Megtaláltuk nála Larisza egy hajtincsét. Már régóta követte a lányt – a házuk körül ólálkodott, és az utcán is zaklatta. Larisza anyja emlékszik, hogy többször is látta arrafelé, a lánya panaszkodott a fiú miatt, mert az mindig megpróbálta megérinteni a haját. Nyesztyerov a fiú felé fordult, és lassan beszélt hozzá. – Varlam, mondd el nekünk, mi történt; mondd el, hogy szerezted azt a hajtincset. – Én csak megvágtam. Az én hibám volt. – Mondd el a munkatársamnak, hogy miért ölted meg a lányt. – Szerettem a haját, és meg akartam szerezni. Most már nemcsak sárga könyvem, sárga ingem, sárga dobozom van, hanem sárga színű hajam is! Ezért vágtam meg. Sajnálom. Nem kellett volna ilyet tennem. Mikor kapom meg a takarót? – Ezt majd később beszéljük meg. Lev közbeszólt: – Milyen takarót? – Két nappal ezelőtt elrabolt egy sárga takaróba csavart csecsemőt. A sárga szín a rögeszméje. Szerencsére a gyereknek nem lett baja. A fiú nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Bármit művel, egyáltalán nem gondol a következményekre. Nyesztyerov közelebb ment Varlamhoz. – Mikor megtaláltam Larisza haját a sárga könyvedben, miért gondoltad, hogy bajban vagy? Mondd el ennek az embernek, amit akkor nekem mondtál.

– Larisza sose kedvelt engem, mindig elküldött magától, de én mindenáron meg akartam szerezni a haját. Annyira akartam! Mikor levágtam a haját, egyáltalán nem szólt semmit. Nyesztyerov most Levnek adta át a kérdezés jogát. – Van valami kérdése a fiúhoz? Mit vár tőle? Lev egy pillanatig gondolkodott, mielőtt kérdezett volna: – Miért tömted tele a lány száját földdel? Varlam nem válaszolt azonnal. Zavarodottnak látszott. – Igen, volt valami a szájában... Most már emlékszem. Ne üssön meg! Nyesztyerov megnyugtatta: – Senki se akar megütni, inkább válaszolj a kérdésre. – Nem tudok. Elfelejtem a dolgokat. Föld volt a szájában, igen. – Mondd el, mi történt, amikor megölted. – Megvágtam. – A lányt vágtad meg, vagy a haját vágtad le? – Sajnálom, megvágtam. – Most nagyon figyelj: a lány testét vágtad vagy csak a haját? – Megtaláltam és akkor megvágtam. Szólnom kellett volna valakinek, de aggódtam. Nem akartam bajba kerülni. Varlam sírni kezdett. – Olyan nagy bajban vagyok. Sajnálom. Csak a haját akartam! Nyesztyerov előrébb lépett. – Egyelőre elég ennyi. Ezek a szavak megnyugtatták Varlamot, abbahagyta a sírást, elcsendesedett. Az arcát elnézve lehetetlen lett volna megmondani, képes-e gyilkolni. Lev és a tábornok kilépett a cellából.

– Bizonyítékunk van rá, hogy ott volt a bűntett helyszínén. A hóban talált nyomok pontosan megegyeznek a csizmatalpa lenyomatával. Tudja, a fiú a nevelőintézetben lakik. Félkegyelmű. Lev most értette meg, hogy Nyesztyerov miért olyan magabiztos, mikor erre a fiúra hárítja a gyilkosságot. A gyanúsított egy értelmi fogyatékos. Varlam kívül áll a szovjet társadalmon, kívül áll a kommunizmuson, a politikán – így már elfogadható a magyarázat. Varlam cselekedetei nem vetnek rossz fényt a pártra, nem kell megváltoztatni miattuk a bűnözésről vallott általános nézeteket, hiszen Varlam nem számít igazi szovjet embernek. Varlam személye a kivétel, az átlagostól eltérő. Nyesztyerov még hozzátette: – Ne higgye, hogy a fiú képtelen az erőszakra. Bevallotta, hogy megölte a lányt. Volt indítéka, elég furcsa ugyan, de mégis indíték. Meg akart szerezni valamit, amije addig nem volt – a lány szőke haját. Már máskor is keveredett bűnügybe, ha nem kapta meg, amit akart; lopásokat, gyerekrablást követett el. Most pedig gyilkolt. Számára Larisza meggyilkolása ugyanolyan súlyú tett volt, mint a csecsemő elrablása. Fejletlen az erkölcsi érzéke. Szomorú eset. Már régen be kellett volna zárnunk. De most már az ügyészségre tartozik az ügy. Lev megértette, hogy a nyomozásnak vége. A fiú sorsa már el volt döntve.

Ugyanazon a napon A hálószoba üres volt. Lev gyorsan letérdelt, és benézett az ágy alá. Raisza táskája eltűnt. Felkelt, kiszaladt a szobából, le a lépcsőn, a vendéglő konyhájába. Bazsarov éppen egy zsíros, gyanúsan sárgás színű húsdarabot trancsírozott. – Hol a feleségem? – Fizesse ki az italt, akkor megmondom. Bazsarov arra az üvegre mutatott, melyben az olcsó vodka volt, s amelyet Lev ivott ki még kora reggel. A vendéglős hozzátette: – Nem érdekel, hogy melyikük itta meg, maga vagy a felesége. – Kérem, mondja meg, hol van. – Előbb fizesse ki az italt. Levnél nem volt pénz, még mindig a rendőrségi egyenruhában volt, civil holmiját az öltözőben hagyta. – Később kifizetem. Amennyit csak akar. – Persze, később majd fizet egymillió rubelt is, igaz? Bazsarov tovább vagdosta a húst, jelezve, hogy nem tetszik neki az egyezség. Lev felrohant a szobába, előrántotta a táskáját, és mindent kidobált belőle. A „Propagandisták könyve” hátsó borítójában huszonöt rubel értékű bankjegyeket tartott, a szüleinek és maguknak tette félre, vésztartalékként. Felállt, kirohant, vissza a lépcsőkön át a konyhába, és Bazsarov kezébe nyomta az egyik bankjegyet, jóval nagyobb értékűt, mint amennyi egy üveg italért járt volna. – Szóval hol van? – Pár órája ment el. A táskáját is elvitte. – Hova ment?

– Egy szóval se mondta, én meg nem kérdeztem. – Mikor ment el, pontosan mikor? – Két vagy három órája... Három órája – ez azt jelenti, hogy tényleg elment, nemcsak kiment a vendéglőből - valószínűleg már a várost is elhagyta. Lev nem tudta elképzelni, hová mehetett vagy utazhatott el Raisza. A bőkezű jutalom beszédessé tette Bazsarovot, ezért még további adattal is szolgált. – Nemigen érhette el a késő délutáni vonatot. De úgy tudom, indul még egy vonat. – Melyik? – Hát a fél nyolcas... Levnek tíz perce volt. Nem törődött most a fáradtsággal, olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. De a kétségbeeséstől úgy érezte, mindjárt megfullad, levegő után kapkodott. Csak nagyjából sejtette, hogy merre van az állomás. Vaktában futott, miközben megpróbálta visszaidézni az útvonalat, amin az állomásról a városközpontba hozták őket. Egyenruhája átázott, ahogy jeges latyak fröccsent rá a pocsolyákból, az olcsó anyagból készült ruha egyre nehezebbé vált a testén. A lábán lévő hólyagok kidörzsölődtek, újból felfakadtak, a lábujjai megint vérezni kezdtek, a cipője pedig megtelt vérrel. Minden egyes lépésénél fájdalom nyilallt a lábaiba. Befordult a sarkon, de zsákutcába jutott – csak egy sor faházat látott. Eltévedt, már túl késő. A felesége elhagyta, semmit sem tehet. Összegörnyedt, kifújta magát – emlékezett ezekre a düledező deszkabódékra meg a bűzös csatornára: a vonatablakból látta mindezt. Biztos volt benne, hogy a közelben van az állomás. Továbbrohant, de az egyik bódé hátsó részében kötött ki, ahol egy családot látott, amint a földön ülve éppen evéshez készülődtek. Egy kis tűzhely körül kuporogtak, és mindannyian őt bámulták,

némán, az egyenruhájától félve. Lev egy szót sem szólt, óvatosan átlépett a gyerekek feje felett, és kirohant a szobából. A főutcán találta magát – ráismert, hogy ezen az utcán hozták be őket az állomásról. Végre megpillantotta az állomást is. Igyekezett még gyorsabban futni, mégis egyre jobban lelassult. Szervezete már nem használt adrenalint a kimerültség ellen, erőtartalékai elfogytak. Az állomás ajtajának ütközött, a vállával belökte az ajtószárnyat. Az állomás órája hét óra negyvenöt percet mutatott. Tizenöt perccel elkésett. Zakatolni kezdett fejében a kínzó gondolat, hogy Raisza elhagyta, talán örökre. Már csak abba a halvány reménybe kapaszkodott, hogy Raisza esetleg itt van még a peronon, ha nem érte el a vonatot. A peron széléhez lépett, és jobbra-balra tekingetett. Nem látta sem a feleségét, sem a vonatot. Gyengeséget érzett, előrehajolt, kezeivel a térdére támaszkodott, arcáról izzadság csepegett. A szeme sarkából hirtelen egy padon ülő férfit vett észre. Hát ez az ember miért van a peronon? Akkor talán lesz még egy vonat, arra vár! Lev felegyenesedett. Raisza a peron túlsó végében volt, a homályba veszve. Lev alig tudta türtőztetni magát, hogy oda ne rohanjon, és meg ne fogja a kezét. Sóhajtott egy nagyot, azon gondolkozott, mit is mondjon. Végignézett magán – zilált, koszos és izzadt volt. Raisza még nem vette észre őt: feljebb nézett, figyelt valamit. Lev megfordult. A fák felett sűrű füstfelhők jelentek meg. A késésben lévő vonat az állomás felé közelített. Lev eddig úgy képzelte, hogy lesz majd ideje bocsánatot kérni, hogy a megfelelő szavakat használva, ékesszólóan tud majd beszélni. De ez a terv most meghiúsult, most már csak másodpercei

maradtak arra, hogy meggyőzze Raiszát. Sietősen buggyantak elő a szavai. – Sajnálom, nem akartam! Fojtogattalak, de az valójában nem is én voltam – vagyis én soha nem akartam ilyet tenni. Nem, ez így reménytelen – jobb érvekkel kell előállnia. Megpróbálta összeszedni a gondolatait – ez az utolsó esélye. – Raisza, tudom, hogy el akarsz hagyni, igazad van. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon nehéz lesz egyedül boldogulnod. Lehet, hogy megállítanak, kikérdeznek, és letartóztatnak. Nincsenek megfelelő irataid, hajléktalan lennél. De tudom, ez nem elég ok arra, hogy velem maradj, mert még így is meg akarod próbálni. – Iratokat hamisítani is lehet, Lev. Inkább az irathamisítás, mint ez a házasság. Igen, erről van szó, a házasságuk színlelés volt csupán. Lev szavai elapadtak. A vonat megállt mellettük. Raisza közönyös arcot vágott. Lev kissé oldalra lépett, mire Raisza a vonat felé fordult. Vajon engedi Lev, hogy felszálljon a szerelvényre? A fékek csikorgó zaja mellett hirtelen meghallotta Lev felemelt hangját: – Nem azért nem adtalak fel, mert azt hittem, hogy terhes vagy, és nem is azért, mintha olyan jó ember lennék! Azért tettem, mert a családom az egyetlen olyan része az életemnek, ami miatt nem kell szégyenkeznem. Lev meglepetésére Raisza visszafordult. – Ugyan honnan ered most ez a hirtelen felismerés? Milyen olcsó dolog ez! Most, hogy megfosztottak az egyenruhádtól, a beosztásodtól, a hatalmadtól, most eszedbe jutottam. Ugye, erről van szó? Azelőtt nem nagyon érdekelt téged, mi van velünk, a családoddal,

de most fontos lett, mert rájöttél, hogy semmi másod nem maradt! – Tudom, hogy nem szeretsz. De mégiscsak volt valami oka annak, hogy összeházasodtunk, volt közöttünk valamilyen kapcsolat, és most még ezt is elvesztettük. De megtalálhatnánk újból. A vasúti kocsi ajtaja kinyílt, néhány utas leszállt. Már nem maradt idő. Raisza a kocsit nézte, a lehetőségeit mérlegelte – és szánalmasnak találta őket. Nem voltak barátai, akiktől menedéket kérhetne, nem volt olyan család, amely befogadta volna, nem volt pénze és semmilyen anyagi eszköze, hogy eltarthassa magát. Még jegye sem volt. Lev jól festette le a helyzetét, ha most elindul egyedül, valószínűleg elfogják. Már ennek a gondolatától is irtózott. A férjére nézett. Akár kedvelik egymást, akár nem, semmijük sincs egymáson kívül. Raisza letette a táskáját. Lev elmosolyodott, nyilván azt hitte, máris kibékültek. Raisza bosszús lett, amiért a férje ilyen ostobán értelmezi a dolgot, ezért felemelte a kezét, hogy már ezzel a mozdulatával is letörje elbizakodottságát. – Azért mentem hozzád, mert halálosan féltem. Féltem, hogy ha elutasítom az ajánlatodat, letartóztatnak. Ha nem is rögtön, de majd egyszer, valamilyen ürüggyel. Fiatal voltam, Lev, neked pedig nagy hatalmad volt. Hát ezért házasodtunk össze. Emlékszel, mikor elmesélted az ismerőseidnek, hogy azt mondtam, Lénának hívnak? Te mulatságosnak és romantikusnak találtad az esetet, pedig én azért mondtam hamis nevet, mert aggódtam, hogy nyomozni kezdesz utánam. Amit te évődésnek hittél, azt én félelmemben tettem. Kezdettől fogva ez a félelem volt a kapcsolatunk alapja. A te részedről persze nem – hiszen neked semmi okod nem volt félni tőlem, nekem nem volt hatalmam. Egyáltalán milyen

hatalmam volt nekem valaha is? Feleségül kértél, én meg beleegyeztem, mert így tesznek mások is: belenyugszanak a dolgokba, elfogadják azt, ami van, mert túl akarják élni. Te legalább soha nem ütöttél meg, soha nem kiabáltál velem, soha nem ittál – így végeredményben még szerencsésebbnek is mondhattam magam sok más asszonynál. De mikor majdnem megfojtottál, Lev, az egyetlen ok is megszűnt, amiért veled voltam! A vonat továbbindult, Lev nézte, ahogy elhalad mellettük, közben az imént hallottakon törte a fejét. De Raisza máris folytatta; úgy beszélt, mintha évek óta fogalmazná magában ezeket a mondatokat, és most, hogy elmondhatta, megállíthatatlanul áradtak a szavai. – Az a te bajod, hogy elvesztetted a hatalmadat, ezért az emberek már nem félnek megmondani neked az igazat. Nem vagy hozzászokva ehhez, eddig egy olyan védett világban éltél, ahol a félelem elnémította az embereket. Te hivatalból még tápláltad is ezt a félelmet. Ha együtt maradunk, tegyük félre a képmutató romantikát. Egyedül a körülményeink kötnek össze bennünket, nekem csak te vagy, neked pedig csak én. Egyebünk nemigen van. Ha együtt maradunk, mostantól nem kényelmes kis hazugságokat, hanem csakis az igazat fogom neked mondani – egyenlők vagyunk, olyan egyenlők, mint még soha. Vagy elfogadod ezt, vagy megvárom a következő vonatot. Lev nem felelt. Készületlenül érte mindez, nem is tudott hirtelen mit felelni. A múltban valóban felhasználta a hatalmát arra, hogy minél jobb körülményeket teremtsen magának, minél jobb ételeket ehessen, de soha nem gondolta, hogy a befolyásának a felesége megszerzésében is szerepe volt. Raisza kicsit lágyabb hangon folytatta.

– Olyan sok minden van, amitől félni kell – tőled már nem akarok. – Soha többé nem kell félned tőlem. – Fázom, Lev. Már három órája állok ezen a peronon. Visszamegyek a szobánkba. Te is jössz? Nem, Lev nem akart még visszamenni, hogy egymás mellett lépkedjenek, miközben egy szakadék tátong köztük. – Még egy kicsit itt maradok. Majd a szobában találkozunk. Raisza a táskáját cipelve visszament az állomásépületbe. Lev leült egy padra, az erdő felé nézett. Közös múltjuk, a kapcsolatuk emlékei kavarogtak a fejében, újra és újra megvizsgálta az eseményeket, megpróbálta megérteni őket – és közben átíródott az egész múltja. Nem tudta, mióta ülhetett ott, de egyszer csak ráeszmélt, hogy valaki áll mellette. Felnézett. Az a férfi volt a jegyirodából, az a fiú, akivel a megérkezésükkor találkoztak. – Uram, ma éjjel már nincs több vonat. – Van egy cigarettád? – Nem dohányzom. De hozhatok egyet a lakásunkból. Itt van, fenn. – Nem, nem kell. De azért köszönöm. – A nevem Alekszandr. – Lev vagyok. Nem bánod, ha még itt maradok egy kicsit? – Nem, dehogy, de hadd hozzam le azt a cigarettát! Mielőtt Lev válaszolhatott volna, a fiatalember elsietett. Lev visszaült és várt. A síneknél egy fabódé állt, Lev pont a hátuljára látott. Emlékezett az aktákból, hogy ennek a közelében találták meg a lány holttestét. Aztán felismerte az erdőt is, a bűntény helyszínét – a havat már valószínűleg összetaposták a nyomozók,

fényképészek, amint a halott lányt vizsgálták, akinek földdel volt teletömve a szája. Levnek hirtelen támadt egy ötlete, felállt, előresietve lelépett a peronról, majd a síneken átvágva egyenesen a fák felé igyekezett. Egy hang szólalt meg mögötte: – Mit csinál? Megfordult, látta, hogy Alekszandr a peron végén áll, kezében a cigarettával. Lev intett neki, hogy kövesse. Az erdőhöz érve pár percig a fák között haladt, majd nagyjából arra a helyre ért, ahol feltételezése szerint a testet megtalálhatták: a havat valóban letaposták, és rengeteg csizmanyomot látott minden irányban. Lekuporodott. Közben Alekszandr utolérte, megállt mellette. Lev felnézett. – Tudod, mi történt itt? – Én láttam meg akkor Ilinaját, ahogy az állomás felé rohant. Nagyon össze volt verve, reszketett – egy darabig még beszélni sem tudott. Én hívtam ki a rendőrséget is. – Ilinaja? – Ő találta meg a lány holttestét, szinte belebotlott. Illetve ő, meg az a férfi, akivel volt. A pár az erdőben – Lev tudta, hogy itt nem stimmel valami. – És miért volt az a nő összeverve? Alekszandr idegesnek látszott. – Tudja, ő egy prostituált. A férfi, akivel akkor éjjel volt, egy befolyásos párttag. Kérem, ne kérdezzen többet. Lev megértette, Alekszandr nyilván nem akarja, hogy szerepeljen a neve az aktákban. Talán gyanúsítottként is szóba jöhet az ügyben? Lev bólintott, igyekezett megnyugtatni a fiatalembert. – Nem említem a neved, megígérem. Lev félresöpörte a legfelső, vékony hóréteget.

– A lány szája földdel volt teletömve, laza, porhanyós földdel. Képzeld el, hogy itt tusakodom veled, éppen itt, kinyújtom a kezem, hogy találjak valamit, mert be akarom tömni a szád – mert félek, hogy kiabálni fogsz, és valaki meghallja. Lev megkopogtatta a földet az ujjaival. A talaj olyan kemény volt, akár a kő. Egy másik helyen is megpróbálta, aztán még egyszer, majd még egyszer. Sehol nem volt laza a föld. A talaj kőkeményre volt fagyva.

Március 18. Lev a 379-es számú kórház mellett állt, és a jegyzeteit olvasgatta, melyeket a boncolási jegyzőkönyvből másolt ki: Szúrt sebek. A kés hossza nem állapítható meg pontosan. A törzs és a belső szervek nagyfokú roncsolása. Halála előtt vagy után megerőszakolták. A száj földdel teli, de a lány nem fuldoklott, az orrjáratok tiszták. A földet valami más miatt használták – hogy elnémítsák? Lev az utolsó mondaton töprengett. A talaj fagyott volt, ezért a gyilkosnak magával kellett vinni azt a földet. Tehát kitervelt gyilkosságról van szó. A gyilkosnak célja volt, és előkészületeket is tett a végrehajtáshoz. De miért vitte magával azt a földet? Fáradságos dolog úgy némítani el valakit, hogy földet tömnek a szájába. Sokkal könnyebb lett volna valami rongyot vagy ruhadarabot használni, vagy akár kézzel befogni a száját. Csupa megválaszolatlan kérdés, ezért Lev úgy döntött, ha későn is, de megfogadja Fjodor tanácsát. Meg kell vizsgálni a holttestet. Amikor megkérdezte, hogy hol található a lány holtteste, ide, a 379-es számú kórházba irányították. Lev nem várta, hogy törvényszéki orvosi laboratóriumokat, képzett patológusokat és elkülönített hullakamrát talál majd itt. Tudta, hogy nincs külön részleg az erőszakos halált halt személyek vizsgálatára. Hogy is lehetne, hiszen hivatalosan ismeretlen fogalom volt az „erőszakos halál”. A kórházban az intézkedő rendőröknek az

ebédszünetben vagy a műtétek előtti tíz percekben kellett elcsípniük egy-egy orvost, hogy megmutassák nekik a gyilkosságok áldozatait. Ezek az orvosok nem rendelkeztek külön szakképesítéssel ehhez a munkához, de nekik kellett megállapítaniuk, hogy mi okozhatta a meggyilkolt ember halálát. A Lev által olvasott boncolási jegyzőkönyv néhány orvosi feljegyzés alapján készült, mikor az egyik doktor szakított némi időt arra, hogy megnézze a holttestet. Ám a jegyzeteket valószínűleg csak pár nappal később gépelték le, és nem ugyanaz a személy, aki papírra vetette. Így aztán biztosra vehető, hogy az igazság nagy része menet közben elveszett. A 379-es számú kórház az egyik leghíresebb vidéki kórház volt, sőt állítólag a világ egyik legjobb közkórháza. Épülete a Cskalova utca végénél kezdődött, jó néhány hektár területet foglalt el, egészen az erdőig. Levet lenyűgözte az épület, mikor megpillantotta. Ezt a kórházat nemcsak propagandacélokból építették ilyenre. Nagyon sok pénzt költöttek a létesítményre, és Lev, ahogy most szemügyre vehette, megértette – sok újságcikkben is olvasott erről –, miért utaznak ide messziről befolyásos emberek, hogy ebben a festői környezetben keressék a gyógyulást. Úgy gondolta, ez a bőkezű költségvetés elsősorban azt a célt szolgálja, hogy biztosítsák a Volga-gyárban dolgozók egészségét, ezáltal a gyár termelékenységét is. A recepciónál megkérdezte, beszélhetne-e egy orvossal. Elmagyarázta, hogy meg szeretné vizsgálni annak a meggyilkolt fiatal lánynak a holttestét, aki itt van elhelyezve a hullakamrában – de segítségre lenne szüksége. A recepcióst láthatóan kényelmetlenül érintette a kérés. Meg is kérdezte, hogy mennyire sürgős a dolog, majd azt javasolta, Lev inkább később jöjjön vissza,

amikor nincs ilyen sok munka. Lev látta, hogy a recepciós egyáltalán nem akar foglalkozni az esettel. – Sürgős dologról van szó. A férfi kelletlenül jött elő a pult mögül, hogy megnézze, ki elérhető az orvosok közül. Lev a pulton dobolt az ujjaival. Nyugtalan volt, hátratekingetett a bejárat felé. Itteni látogatását nem egyeztette a felettesével, önállóan cselekedett. Hogy mit remélt ettől? Az lett volna a munkája, hogy bizonyítékot találjon a gyanúsított bűnösségére, nem pedig az, hogy kétségbe vonja a bűnösségét. Bár a lefokozásával kikerült a rangos politikai gyilkosságok világából, és jelenleg csak a hétköznapi bűnügyek piszkos kis titkait kutathatta, a nyomozás menete ugyanaz volt. Annak idején balesetként zárta le Fjodor kisfiának ügyét, de nem azért, mert erre volt bizonyíték, hanem azért, mert a párt útmutatása ezt írta elő. A letartóztatásokat mindig egy készen kapott lista alapján végezte, melyre zárt ajtók mögött kerültek fel a nevek. Ez volt az eljárás menete. Lev nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, ennél a mostani esetnél meg tudja változtatni a nyomozás menetét. Ehhez nem volt hatalma, de ha még mindig magas rangú tiszt lett volna, akkor sem tehette volna. Lefolytatták a vizsgálatot, gyanúsítottat is találtak. Elkerülhetetlennek látszott, hogy Babinicsot bűnösnek nyilvánítsák, majd halálra ítéljék. A rendszer tévedhetetlensége nem csorbulhat, ezért nem megengedhető a bevált módszerektől való eltérés, vagy bármiféle lazaság. Az ügyek látványosan hatékony elintézése sokkal fontosabb, mint maga az igazság. Mit is kellene tennie? Ez itt nem az ő városa, az itt lakók idegenek a számára. A meggyilkolt lány szüleinek sem tett ígéretet, hogy megtalálja a gyilkost. Nem is ismerte azt a lányt, nem sokat tudott az

életéről. Ráadásul a gyanúsított tényleg a társadalomra nézve veszélyes személy – már gyereket is rabolt. Szóval Levnek kitűnő indokai voltak arra, hogy semmit se tegyen, sőt volt még egy érve: Ugyan min tudnék én változtatni? A recepciós egy negyven körüli férfival, Dr. Tyapkinnal tért vissza, aki hajlandó volt lekísérni Levet a hullakamrába, feltéve, ha ez semmilyen papírmunkával nem jár, illetve kikötötte, hogy nem említi a nevét semmilyen iratban. Ahogy lefelé mentek, a doktor elmondta: nem hiszi, hogy a lány holtteste még itt van. – Nem tartogatjuk őket sokáig, hacsak nem kérik. Azt hittem, már minden szükséges tájékoztatást megadtunk a rendőrségnek. – Ön végezte el a legelső vizsgálatot a lányon? – Nem, de hallottam erről a gyilkosságról. Azt hittem, már elfogták a tettest. – Igen, talán. – Remélem, nem bánja, hogy így kérdezősködöm, de önnel még nem találkoztam. – Nemrég érkeztem. – Honnan jött? – Moszkvából. – Idehelyezték? – Igen. – Engem három évvel ezelőtt irányítottak ide, szintén Moszkvából. Biztos csalódott, hogy idekerült, igaz? Lev nem válaszolt. – Hát persze, ne is válaszoljon. Először én is csalódott voltam. Moszkvában hírnevem, ismeretségem, családom volt, jó barátságban voltam Vovszi professzorral is. Mikor idekerültem, lefokozásnak éreztem a dolgot. Aztán kiderült, hogy inkább áldás volt.

Lev emlékezett a névre – Vovszi professzor azoknak a vezető beosztású zsidó orvosoknak az egyike volt, akiket letartóztattak. A professzornak és munkatársainak a letartóztatása azt jelezte, hogy a zsidó személyek eltávolításának Sztálin által irányított folyamata egyre nagyobb méretekben, egyre tervszerűbben zajlott. Lev látta az erre vonatkozó aktákat. A befolyásos zsidó személyiségek eltávolítása után még szélesebb körű tisztogatás kezdődött volna, amelyben már minden zsidó állampolgár érintett lett volna, akár fontos személy, akár nem. A tervek végrehajtására csak Sztálin hirtelen halála miatt nem került sor. Tyapkin nemigen törődött azzal, hogy Lev figyel-e, derűsen folytatta. – Aggódtam, hogy valami falusi egészségügyi intézménybe küldenek. De a 379-es kórházat az egész körzetben irigylik. Éppen az a baj. hogy túlságosan sikeres. A fűrészmalmok dolgozóinak zöme jobban szeretne itt eltölteni egy-egy éjszakát, mint a lakásában, mert itt tiszták az ágyak, rendes WC, folyó víz is van. Megállapítottuk, hogy a hozzánk fordulók közül nem mindenki annyira beteg, mint ahogy állítja magáról. Némelyek odáig mentek, hogy még az ujjpercüket is képesek voltak levágni, csak hogy itt tölthessenek egy hetet. Az egyetlen megoldás az maradt, hogy rendőrökkel figyeltetjük a kórtermeket. Nem mintha nem értenénk meg a munkásokat, hiszen mindannyian láttuk, hogy milyen körülmények között élnek. De ha a gyár termelése visszaesik a megbetegedések miatt, akkor minket vádolnak majd hanyagsággal. Biztosítanunk kell, hogy az emberek egészségesek legyenek, ez élet-halál kérdése lett nemcsak a betegek, hanem az orvosok számára is. – Értem.

– Ön a moszkvai rendőrségnél dolgozott? Most hazudja azt, hogy ott dolgozott, vagy vallja be, hogy MGB-tiszt volt? Hazudni könnyebb lenne, a doktor közlékeny hangulatát sem akarta elrontani. – Igen, ott. A hullaház az alagsorban, mélyen a föld alatt volt. A talaj a hosszú tél alatt megfagyott, ezért az itt kialakított helyiségek is hidegek voltak. Tyapkin egy kikövezett, alacsony mennyezetű, nagyméretű terembe vezette Levet. Az egyik oldalon egy téglalap alakú tartály volt, olyan, mint egy kis úszómedence. A terem túlsó végéből acélajtó vezetett át magába a hullaházba. – Hacsak a hozzátartozók nem kérik másképp, általában tizenkét órán belül elhamvasztjuk a testeket, a tuberkulózis áldozatait pedig már egy órán belül. Nincs szükség a hosszas tárolásra. Várjon itt, mindjárt visszajövök. A doktor kinyitotta az acélajtót, és bement a hullakamrába. Amíg várakozott, Lev a medencéhez lépett, belenézett. A tartály sötét, zselatinszerű folyadékkal volt tele. De nem látott semmit, csak a saját tükörképét. Nyugodt, fekete volt a felszín, bár a medence oldalfalain lévő foltokból látszott, hogy a folyadék inkább sötét narancsszínű. A medence oldalához egy hosszú fémrúd volt támasztva, a végén hegyes kampóval. Felvette a rudat, és próbaképpen megérintette vele a folyadék felszínét. A zselés anyag – mintha szirup lenne – megmozdult, majd visszarendeződött, és újra kisimult. Lev mélyebbre nyomta a rudat, ekkor érezte, hogy valami megmozdult a medence alján, valami súlyos dolog. Még erősebben lenyomta a kampót: egy meztelen test emelkedett a felszínre, lassan elfordult száznyolcvan fokkal, majd újra lesüllyedt. Tyapkin kilépett a hullakamrából, egy kerekes ágyat gurítva maga előtt.

– Azokat a tetemeket jég közt, hajón viszik Szverdlovszkba, ahol az orvosi egyetemen felboncolják őket. Megtaláltam a lányt, akit keres. Larisza Petrova a hátán feküdt. Sápadt bőrét pókhálóvékony kék erek hálózták be. A homlokánál ügyetlenül vágtak ki egy darabot szőke hajából: ez volt az a rész, amit Varlam lenyesett. A szájából már kiszedték a beletömött földet, de az állkapcsa még mindig nyitva volt, ugyanúgy, kifeszítve. A fogak és a nyelv piszkosak, barnásak voltak a föld maradványaitól. – Föld volt a szájában. – Valóban? Sajnálom, de én most látom először ezt a holttestet. – Teletömték a száját földdel. – Lehet, hogy az orvos mosta ki a száját, hogy megvizsgálhassa a torkát. – Nincs már meg az a föld? – Nem hinném. A lány kék szemei még most is nyitva voltak. Lehet, hogy az anyja a finn határ közelében, az egyik balti körzetben élt korábban, onnan került ide. Levnek eszébe jutott az a babona, miszerint az áldozat szeme megőrzi a gyilkos arcát, ezért közelebb hajolt, és a lány halványkék szemeit fürkészte. Hirtelen zavarba jött, felegyenesedett. Tyapkin mosolygott. – Mindannyian ezt csináljuk – az orvosok is, a nyomozók is. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy ez képtelenség, mégis ellenőrizni akarjuk. Az ön munkája is sokkal könnyebb lenne, ha igaz lenne ez a babona. – Ha igaz lenne, akkor a gyilkosok mindig kivájnák az áldozataik szemét. Mivel soha nem vizsgált még holttestet, legalábbis nem olyan alaposan, ahogy a törvényszéki vizsgálatoknál szokás, Lev elbizonytalanodott, hogyan is folytassa. Számára a test csonkítása olyan vadállati

tett volt, melyre csak egy őrült képes. A lány törzse fel volt tépve. Lev úgy érezte, eleget látott. Az őrült Varlam Babinics műve ez, aki valami érthetetlen okból földet is vitt magával, hogy azt a lány szájába tömje. Lev már menni készült, de Tyapkin – aki itt az alagsorban is megőrizte hidegvérét - láthatólag nem sietett. Közelebb hajolt a testhez, ami már nemigen volt más, mint hús és szövetek kusza elegye. A tolla végével piszkálgatta a szétroncsolt derékrészt, a sebeket vizsgálgatta. Végül így szólt: – Megmondaná, mi áll abban a jelentésben? Lev elővette a jegyzeteit, és hangosan felolvasta. Tyapkin közben folytatta a vizsgálódást. – Nem említik, hogy hiányzik a gyomra. Levágták a nyelőcsőről, és az egészet kiemelték. – Szakszerű vágásnak látszik, mármint úgy értem... – Úgy érti, lehet, hogy egy orvos csinálta? Tyapkin mosolyogva folytatta: – Lehet, de a vágások egyenetlenek, nem sebészi munka, az illető nem elég szakképzett. De meg lennék lepve, ha kiderülne, hogy ez volt az első alkalom, amikor kést használt - legalábbis húst már vágott vele. Nem mesteri, de nagyon magabiztos vágások. A szúrások pedig pontosak, nem véletlenszerűek. – Másik gyereket is megölhetett már? – Nem lennék meglepve. Lev a homlokához nyúlt, és érezte, hogy a hideg ellenére izzadni kezd. Elképzelhető, hogy mégis összefügg a két eset – Fjodor kisfiának és ennek a fiatal lánynak a halála? – Mekkora lehetett a lány gyomra? Tyapkin a tollával mutogatva, a lány teste felett körözve rajzolta körül a gyomor körülbelüli méretét: – A gyomrot nem találták meg a hulla közelében? – Nem.

Vagy akkor tűnt el a gyomor, mikor a rendőrök összejárkálták a helyszínt – ez nem valószínű –, vagy a gyilkos vitte magával. Lev egy pillanatra elhallgatott, eszébe jutott valami. – Meg is erőszakolták a lányt? Tyapkin megvizsgálta a lány hüvelyét. – Nem volt már szűz. – Ez nem jelenti azt, hogy megerőszakolták. – Vagyis volt már szexuális tapasztalata? – Igen, erre céloztam. – Nem látszik sérülés a nemi szerveken. Se horzsolás, se vágás nyoma. Figyelemre méltó az is, hogy a nőiséget jelentő melleken sincs sérülés, sem az arcon. Az elkövetőt csak a test középső része érdekelte, a bordák és a hüvely közötti rész, vagyis a belek és az emésztőszervek. Őrült vagdalkozásnak tűnhet, holott nagyon is tudatosan vágott az illető. Lev eddig úgy vélte, hogy mindez egy dühöngő őrült műve. A sok vér és csonkítás miatt csakis egy elmebeteg személlyel tudta összekötni a gyilkosságot. De most kezdte sejteni, hogy itt nem erről van szó: ez egy megtervezett, pontosan végrehajtott gyilkosság. – Tesznek valamilyen címkét a behozott holttestekre az azonosítás miatt? – Nem tudok róla. – Hát az? A lány bokáján szorosra kötött zsineg feszült, aminek a vége lelógott az ágyról. Úgy nézett ki, mint egy szerencsétlen koldus bokalánca. A zsineg jól látható nyomokat hagyott a lány bőrén. Tyapkin vette észre elsőként, hogy Nyesztyerov tábornok áll az ajtóban. Nem lehetett tudni, mióta áll ott, őket figyelve. Lev ellépett a test mellől. – Idejöttem, hogy megismerkedjem az itteni eljárással. Nyesztyerov így szólt: – Megbocsát egy pillanatra?

– Hogyne, természetesen. Tyapkin Levre nézett, mintha szerencsét kívánna neki, mielőtt magára hagyja a tábornokkal. Nyesztyerov egyre közelebb ért, Lev pedig – hogy elterelje a tábornok figyelmét – legújabb megfigyelései ismertetésébe kezdett: – Az eredeti jelentés nem említi, hogy a gyomor hiányzik. Ezt majd külön meg kell kérdeznünk Varlamtól, hogy miért vágta ki a gyomrot, és mit tett vele azután. – Mit keres maga Vualszkban? Nyesztyerov egészen szembefordult Levvel, a holttest túloldalán állva. – Idehelyeztek. – De miért? – Nem tudnám megmondani. – Azt hiszem, maga még mindig az MGB-nek dolgozik. Lev nem felelt, Nyesztyerov pedig folytatta. – Ez sem indokolja, hogy maga ennyire érdeklődik ez iránt a gyilkosság után. Rögtön kiengedtük Mikojant, az utasítás szerint. Levnek fogalma sem volt, ki lehet az a Mikojan. – Igen, tudom. – Mikojannak semmi köze a lány meggyilkolásához. Mikojan lehet az a magas rangú párttag, aki belekeveredett az ügybe. Persze, nem nyúlhatnak hozzá. De aki összeverte azt az utcalányt, azonos-e azzal, aki megölte a fiatal lányt? Lev ezt nem tartotta valószínűnek. Nyesztyerov folytatta. – Nem azért tartóztattam le Varlamot, mert valami rosszat mondott, vagy, mert elfelejtette megnézni a Vörös téri felvonulást. Azért tartóztattam le, mert megölte a lányt – a fiú veszélyes, a városra nézve is biztonságosabb, ha őrizetben van.

– Nem ő tette. Nyesztyerov megvakarta az arcát. – Bármi legyen is az, amiért ideküldték, ne feledje, hogy már nem Moszkvában van. Itt érvényben van egy megállapodás: senki nem nyúlhat az embereimhez. Egyiküket sem tartóztatták le soha, nem is fogják. Ha maga bármi olyat tesz, amivel veszélybe sodorja a csapatomat, ha bármi olyasmit jelent rólam, amivel aláássa a tekintélyemet, ha megszegi valamelyik parancsomat, ha hozzá nem értéssel vádolja meg az embereimet, ha feljelentést tesz ellenük – ha ezek közül bármelyiket megteszi, megölöm.

Március 20. Raisza megérintette az ablakkeretet. A szögek, melyeket azért vertek beléjük, hogy ne lehessen kinyitni a hálószoba ablakát, most mind ki voltak húzogatva. Megfordult, az ajtóhoz ment, kinyitotta. Felhallatszott a vendéglő zaja, de Bazsarovot nem látta sehol. Késő este volt, ilyenkor a legnagyobb a forgalom. Becsukta és kulcsra zárta az ajtót, majd visszafordult az ablakhoz, kinyitotta és lenézett. Közvetlenül az ablak alatt lejtős tető húzódott, amely a konyha egyik részét fedte. A tetőt borító havon jól látszott, hogy merre mászott ki Lev. Raisza nagyon dühös volt. Eddig is csak egy hajszálon múlott, hogy túlélték, és Lev most mindkettőjük életét kockára teszi. Ma volt Raisza második munkanapja a 151-es számú középiskolában. Az igazgató, Vitalij Kozlovics Kapler, a negyvenes évei vége felé járó férfi nagyon megörült annak, hogy Raisza csatlakozik a tanári karhoz, mert elsősorban azokat az órákat vette át, amiket eddig ő tartott, így legalább utoléri magát a hivatali ügyintézés terén. Raisza érkezésével az igazgatónak kevesebbet kellett dolgoznia, illetve a tanításon kívül másfajta munkával is elfoglalhatta magát. Raisza nem tudta pontosan, melyik esetről is lehet szó, de az első benyomásai alapján úgy gondolta, Kapler jobban szereti a könyveivel való foglalatoskodást, mint a tanítást. De Raisza is boldog volt, mert azonnal munkába állhatott. Csak néhány osztályban tartott még órát, de eddig úgy tapasztalta, hogy itt nem foglalkoztatja annyira a gyerekeket a politika, mint Moszkvában. Itt nem kezdtek el tapsolni, ha elhangzott egy-egy vezető párttag neve, nem versenyeztek vadul,

hogy melyikük tudja jobban kifejezni a párt iránti hűségét – általában véve is sokkal inkább gyerekként viselkedtek. Nagyon eltérő környezetből származtak, hiszen családjukat az ország minden részéből rángatták ide – az átélt élményeik is nagyon különbözőek voltak. Ugyanez vonatkozott a tanárokra is: majdnem mindegyiküket az ország más-más vidékéről irányították át Vualszkba. Mivel ők már átélték mindazt, amin Raiszának most kellett keresztülmennie, ezért viszonylag kedvesen fogadták. Persze gyanakodtak is rá. Ki lehet ő, hogy került ide? Valóban az, akinek látszik? De Raisza nem törődött ezzel, hiszen az embereket állandóan ezek a kérdések foglalkoztatták. Azóta, hogy Lev és ő ebbe a városba érkezett, először érezte úgy, hogy talán új életet kezdhetnek itt. Késő estig benn maradt az iskolában, olvasgatott, az óráira készült. Az iskola jóval kényelmesebb volt, mint az a zajos szoba a büdös étterem felett. A szörnyű körülmények is a büntetésükhöz tartoztak, Lev bosszankodott is miatta, de az ő számára hatástalan fegyvernek bizonyult, mert rendkívül alkalmazkodó volt. Nem ragaszkodott különösebben sem épületekhez, sem városokhoz, sem tárgyakhoz. Azon a napon tépték ki a szívéből a ragaszkodás érzését, mikor szemtanúja volt a családja és az otthona elpusztulásának. A háború első évében történt, tizenhét éves volt, éppen az erdőben járt élelmet gyűjteni: az egyik zsebébe a gombákat tette, a másikba pedig az erdei bogyókat. Hirtelen gránátok kezdtek hullani a magasból. Nem a közelben csapódtak be, hanem jóval távolabb. Felmászott a legmagasabb fára, egy vastag ágon gubbasztott, mint egy madár, és miközben a fa törzsén keresztül érezte a föld rengését, a több kilométerrel távolabb lévő otthona irányába nézett. De a szülővárosa helyén csak

téglaport és füstöt látott – az összes ház eltűnt a föld színéről. A látóhatár beleveszett az emberi pusztítás ködfelhőjébe, ahogy a füst a földről felfelé gomolygott. A pusztítás olyan gyors volt, olyan nagyfokú, olyan teljes, hogy szinte semmi remény nem maradt arra, hogy a családjából bárki is túlélte. Mikor az ágyúzás abbamaradt, lemászott a fáról és – még sokkos állapotban – hazaindult az erdőn át, jobb zsebéből kicsorgott az összenyomódott bogyók leve. Szemeiből ömlöttek a könnyek, de nem a szomorúság könnyei – mert képtelen volt akkor sírni és azóta is –, hanem a mindent elárasztó füst miatt. Csak a köhögésre ingerlő, maró füst maradt mindabból, ami nemrég még az otthona és a családja volt. Aztán ráeszmélt, hogy a várost ért támadás nem a németek műve, a lövedékek egyenesen az orosz frontvonal felől érkeztek. Később, mint menekült, hallotta, hogy valóban így történt: saját hazája tüzérségének parancsa volt, hogy minden olyan várost és falut romboljon le, ami a német hadsereg kezébe kerülhetne. Gyermekkori otthonának teljes megsemmisítése tehát nem volt más, mint egyszerű biztonsági óvintézkedés. Ezzel a két szóval bárkinek a halálát igazolni lehetett. Inkább elpusztították a saját népüket, saját embereiket, nehogy egy német katona véletlenül egy darabka kenyérhez jusson. Nem voltak aggályaik a döntés meghozatalánál, bocsánatot sem kértek, és tilos volt kérdéseket feltenni. Ha valaki tiltakozott a gyilkolás miatt, az árulásnak számított. Mindazt, amit gyermekként a szülei megtanítottak neki a szerelemről és a szeretetről, azt a leckét, melyet a két egymást szerető, tisztelő emberrel való együttlét során tanult meg, most száműzte a gondolataiból, félredobta. A szüleitől ellesett viselkedés és érzések olyasmik voltak, amik egy másik, egy letűnt korhoz tartoztak. Egy

otthon, egy hely, ahol lenni szeretünk: csak a gyerekek ragaszkodnak efféle álmokhoz. Visszalépett az ablaktól, igyekezett nyugodt maradni. Amikor Lev könyörgött neki, hogy maradjon vele, részletezte a rá váró veszélyeket. Beleegyezett, hogy marad, kizárólag azért, mert ez tűnt a legjobb megoldásnak, nem túl jónak, de mégis az adott lehetőségek közül a legjobbnak. És Lev most ezt a második esélyüket is kockára teszi. Ha túl akarják élni ezt az egészet ebben az új városban, úgy kellene viselkedniük, hogy észrevétlenek maradjanak, semmi rendhagyó dolgot nem szabadna csinálniuk – csak hallgatni és senkit sem provokálni. Majdnem biztos, hogy még mindig megfigyelés alatt állnak, és alighanem Bazsarov az informátor. Valószínűleg Vaszilijnak is vannak ügynökei a városban, akik kémkednek utánuk, és Vaszilij csak arra vár, hogy olyan indokot találjon, ami alapján a lehető legmesszebbre száműzik őket, illetve száműzetésről kivégzésre súlyosbítják a büntetésüket. Raisza eloltotta a villanyt. A sötétben állva nézett ki az ablakon. Senkit nem látott odakinn. Ha vannak is a közelben ügynökök, bizonyára lenn vannak az alsó helyiségben. Lehet, hogy épp ezért szögezték be az ablakokat. Vissza kell majd tenniük a szegeket a helyükre, mert lehet, hogy Bazsarov ellenőrzi az ablakot, amikor ők dolgoznak. Felhúzta a kesztyűjét, felvette a kabátját, és kimászott az ablakon: óvatosan ereszkedett le a jeges tetőre, nem akart zajt csapni. Becsukta maga mögött az ablakot, és lemászott a földszintre. Lev a szavát adta neki, hogy elfogadja az egyetlen feltételét, mint a további együttélésük alapját – hogy olyan egyenlők lesznek, mint még soha –, és máris megszegte a megállapodásukat. Ha Lev azt hiszi, hogy ő majd engedelmes, segítőkész feleségként

tétlenül nézi, hogy holmi külön akcióval mindkettőjük életét kockára tegye, akkor téved.

Ugyanazon a napon Azt a helyet, ahol Larisza testét megtalálták, körülbelül ötszáz méteres körzetben kutatták át: ez is a hivatalos nyomozáshoz tartozott. Bár Levnek nem volt tapasztalata a bűnügyi helyszínelésben, az átvizsgált területet túl kicsinek tartotta. Semmi mást nem találtak, mint a lány ruháit, a testtől úgy negyven lépésre, az erdő mélyén. Miért voltak a ruhadarabjai – a blúza, a szoknyája, kalapja, kabátja, kesztyűje – olyan messze a testtől, szépen összerakva egy kupacba? A ruhákon nem voltak vérnyomok, késsel sem hasogatták fel őket, tépés vagy szakadás sem látszott rajtuk. Larisza Petrovát tehát vagy levetkőztették, vagy magától vetkőzött le. Talán megpróbált az erdő széle felé futni, és akkor kapták el, mikor már majdnem kiért a tisztásra. Ha egyáltalán igaz az, hogy meztelenül menekült. A gyilkos rávehette, hogy kísérje el, talán pénzt ígért neki, ha lefekszik vele. Mikor már az erdő mélyén jártak, és Larisza levetette a ruháit, a férfi rátámadt. De Lev sehogy sem tudta logikusan értelmezni ezt a bűnügyet. Az érthetetlen részleteket – a szájba tömött föld, a gyomor eltávolítása, a zsineg az áldozat bokáján - furcsának találta, mégsem tudott másra gondolni, mint ezekre. Kevés esély volt arra, hogy bármi újat találjon Larisza halálával kapcsolatban, éppen a hozzá nem értése és esetleges tévedései miatt. Ezért Lev szorult helyzetbe került, feltétlenül kellett találnia egy másik holttestet is. A téli hónapokban teljesen lakatlanok ezek az erdők, ha hónapok óta itt hever egy másik holttest, a hó azt is

konzerválja, ahogy Larisza testével is történt. Lev okkal gondolta, hogy nem ez a lány volt az első áldozat. Tyapkin doktor véleménye szerint a gyilkos tudatában volt annak, hogy mit tesz, magabiztosság és meggyőződés jellemzi, mely a gyakorlottságából fakad. A gyilkosság módja rutinra enged következtetni, a rutin pedig egy sorozatra utal. És ott volt még Arkagyij halála is – Lev mostanában ezt az esetet is újra és újra az emlékezetébe idézte. Lev a hold fényénél keresgélt, aztán a zseblámpáját is bekapcsolta, de csak kis fényerővel. Észrevétlennek kell maradnia – az élete múlhat ezen. Tudta, hogy komolyan kell vennie a tábornok halálos fenyegetését. A külön nyomozás titkát már így sem sikerült teljesen megőriznie, Alekszandr, a vasútállomáson dolgozó fiú meglátta, amikor az erdőbe indult, utánaszólt, de ő nem tudott hirtelen elfogadható hazugságot kitalálni, ezért kénytelen volt elmondani neki az igazat, hogy bizonyítékokat gyűjt a fiatal lány meggyilkolásával kapcsolatban. Aztán megkérte Alekszandrt, hogy erről senkinek se beszéljen, mert azzal veszélyeztetné a nyomozást. Alekszandr beleegyezett, szerencsét kívánt neki, megjegyezve, mindig is sejtette, hogy a gyilkos a vasúton utazhatott. Mi másért volt a holttest olyan közel az állomáshoz? Ha olyan valaki tette volna, aki a városban él, az bizonyára az erdő távolabbi, rejtett részeit használta volna. Lev egyetértett abban, hogy a helyszín valóban sokatmondó, de azt is megjegyezte magában, hogy Alekszandrnak is utána kell majd néznie: elég megnyerőnek látszik ugyan, de az ártatlanság látszata mit sem ér. Igaz, hogy maga az ártatlanság sem számít semmit - tűnődött. Levnek volt egy térképe is – a rendőrségi irodából emelte el –, melyen négy részre osztotta fel az állomást körülvevő erdőt. Az első helyen semmit sem talált, ez volt az a terület, ahol az áldozat holttestét

megtalálták. A talaj nagy részét több száz csizmanyom tapodta össze, a vérrel áztatott hó is eltűnt – azt is eltávolították nagy igyekezetükben, hogy a bűntény minden nyomát eltüntessék. Amennyire Lev meg tudta ítélni, a másik három területet még nem vizsgálta senki, ott még érintetlen volt a hó. Nagyjából egy órába telt, amíg bejárta a másodikként kijelölt területet; mikor a végére ért, az ujjai már dermedtek voltak a hidegtől. De elég gyorsan tudott mozogni a hóban, melyet időnként félresöpört maga előtt, lábnyomok után kutatva. Saját lábnyomai pedig az átvizsgált területek megjelölésére szolgáltak. Már majdnem végzett a harmadik területtel is, mikor hirtelen megállt. Lépéseket hallott – ropogott a hó. Kikapcsolta a zseblámpát, egy fa mögé bújt, lekuporodott. De hiába rejtőzött el – a lábnyomai úgyis elárulják. Elfusson? Ez az egyetlen lehetősége. – Lev? Felállt és bekapcsolta a zseblámpát. Raisza volt az. Lev levette a lámpa fényét Raisza arcáról. – Követett valaki? – Nem. – Miért jöttél? – Hogy megkérdezzek tőled valamit. – De hisz már elmondtam mindent. Azt a lányt megölték, van egy gyanúsítottjuk, de én nem hiszem... Raisza hirtelen, türelmetlenül közbevágott. – Szóval nem hiszed, hogy bűnös. – Nem. – És mit számít neked, hogy bűnös-e? – Raisza, én csak próbálom... – Lev, hagyd abba, mert nem veszi be a gyomrom, ha most elkezded magyarázni, hogy azért vagy itt, mert ezt tartod helyesnek, meg hogy téged csak az igazság érdekel, meg a becsület. Mondjuk ki: ez az egész nagyon rosszul is végződhet, márpedig ha

rosszul végződik a te számodra, akkor az én számomra is. – Azt akarod, hogy semmit se tegyek? Raisza mérges lett. – Azt gondolod, csak úgy simán beleegyezem abba, hogy te itt magánnyomozást folytass? Az egész ország tele van ártatlanul szenvedő emberekkel, és én semmi mást nem tehetek, mint hogy megpróbálom elkerülni, hogy közéjük tartozzak. – Tényleg azt hiszed, hogy ha meghúzzuk magunkat, ha semmi rosszat nem teszünk, akkor biztonságban leszünk? Te sem tettél semmi rosszat, mégis ki akartak végezni, mint árulót! Ha semmit sem teszünk, az sem biztosíték arra, hogy nem tartóztatnak le ezt a leckét már megtanultam. – Olyan vagy, mint egy gyerek, mikor valami újdonságot hall. Mindenki tudja, hogy nincsenek biztosítékok, és hogy minden veszélyt jelent. Ez a te mostani akciód meg különösen. Azt hiszed, ha sikerül elkapnod egy valódi bűnöst, akkor az összes, általad letartóztatott ártatlan férfi és nő képe elhalványul az emlékeidben? Nem, te nem a meggyilkolt lány miatt csinálod ezt, hanem saját magad miatt! – Gyűlölsz, amikor azt csinálom, amit elvárnak tőlem – és gyűlölsz akkor is, amikor helyesen cselekszem. Lev kikapcsolta a zseblámpát. Nem akarta, hogy Raisza lássa, mennyire elszomorodott. Persze, Raiszának mindenben igaza van. Összefonódott a sorsuk, és neki nem volt joga magánnyomozásba kezdeni anélkül, hogy Raisza beleegyezését kérte volna. Ráadásul ehhez erkölcsi alapja sincs. – Raisza, nem hiszem, hogy valaha is békén hagynának minket. Esetleg várnak egy-két hónapot, talán egy évet is, de aztán úgyis letartóztatnak. – Ezt nem tudhatod.

– Soha nem fognak békén hagyni. Lehet, hogy egy egész bűnvádat kell felépíteniük ellenem, lehet, hogy csak egyszerűen bizonytalanságban akarnak tartani, hogy itt rohadjak, amíg végeznek velem. Nincs sok időm, és úgy akarom eltölteni a hátralévő részét, hogy megtalálom azt az embert, aki ezt a gyilkosságot elkövette. El kell kapni azt az alakot. Belátom, hogy mindez nem könnyíti meg a helyzeted. De azért van rá mód, hogy túlélhesd. Mielőtt letartóztatnak, meg fogják szigorítani a megfigyelésünket. Akkor elmégy hozzájuk és bemesélsz nekik valami történetet rólam, miközben azt bizonygatod, hogy elhagytál. – És addig mit csináljak? Üljek abban a szobában és várjak? Hazudozzak miattad? Fedezzem a nyomozásodat? – Sajnálom. Raisza megrázta a fejét, megfordult és visszaindult, a város felé. Egyedül maradva, Lev megint felkapcsolta a zseblámpát. Elfogyott az ereje, mozdulatai lelassultak - gondolatai már nem az eset körül forogtak. Tényleg önző, reménytelen vállalkozás lenne ez az egész? Alig tett pár lépést, mikor megint zajt hallott: Raisza visszatért. – Biztos vagy benne, hogy ez az ember már korábban is gyilkolt? – Igen. És ha találnánk még egy áldozatot, újra elővennék az ügyet. A Varlam Babinics elleni bizonyíték kifejezetten erre a lányra vonatkozik. De ha egy másik gyilkosság is történt, ejtik ellene a vádat. – Azt mondtad, hogy ennek a Varlamnak tanulási nehézségei vannak. Ezek szerint tökéletes alany ahhoz, hogy bármilyen bűntény kapcsán felelősségre vonják, tehát mindkét esetben megvádolhatják. – Igazad van. Ez benne a kockázat. Akkor is csak egy második holttesttel van esély arra, hogy újra elővegyék az ügyet.

– Szóval ha egy másik holttestet is találunk, akkor nyomozás indul. Ha semmit nem találunk, megígéred, hogy abbahagyod? – Rendben. – Akkor megegyeztünk. Mutasd az utat. Bizonytalanul, ügyetlenül botladozva indultak az erdő mélye felé. Majdnem harminc perce haladtak már egymás mellett, mikor Raisza előremutatott. Két pár lábnyom látszott keresztben az úton: egy felnőtt és egy gyerek lábnyoma egymás mellett. Semmi nem utalt erőszakra, a gyereket nem rángatták, nem húzták. A felnőtt lábnyomok hatalmasak es mélyek voltak – magas, testes férfi lehetett. A kisebb lábnyomokból pedig egy alacsony, nagyon fiatal gyerekre lehetett következtetni. Raisza így szólt: – A nyomok akár egy faluig is vezethetnek. – Igen, lehet. Raisza megértette: Lev követni fogja a nyomokat, bárhová vezessenek is. A nyomok után haladtak egy ideig; egyelőre semmilyen jel nem utalt arra, hogy itt valami rossz történt volna. Lev már azon tűnődött, lehetséges, hogy Raiszának igaza van, és ezeket a nyomokat tényleg a faluban lakó emberek hagyták. De hirtelen megtorpant. Előtte egy kis területen szét volt lapítva a hó, mintha valaki feküdt volna rajta. Gyorsabban kezdett verni a szíve, előrébb lépett. A lábnyomok zavarossá váltak, mintha harcra került volna sor, aztán a felnőtt lábnyomai eltávolodtak a helyszínről, a gyerek nyomai pedig az ellenkező irányban folytatódtak, egyenetlen, meg-megszakadó lábnyomok – a gyerek futott. A hóban maradt lenyomatok tisztán mutatták, ahol a gyerek elesett, mert ott volt egyik kéznyoma a hóban. Aztán felállt, megint futott egy darabig, de elesett újra: a földön fekve küzdött valami

ellen, de hogy ki vagy mi ellen, azt nem lehetett megfejteni, azon a helyen ugyanis nem volt más lábnyom. De akármi történt itt, a gyereknek megint sikerült felállni, újból futásnak eredt – a lábnyomok kétségbeesett futásról árulkodtak. A felnőtt lábnyomai sehol sem látszottak. Aztán néhány méterrel feljebb megint előbukkantak a mély csizmanyomok: egy fa mögül indultak. De volt valami nagyon furcsa mozzanat: a felnőtt cikcakkban futott, hol erre, hol arra, és csak nagyjából volt képes követni a gyerek nyomait. Mindez értelmetlennek látszott. Aztán a férfi lábnyomok megint mintha távolodnának, majd meggondolhatta magát, mert akadozó léptekkel visszafelé futott, végül – a lábnyomok állása legalábbis erre utalt – a következő fánál kaphatta el a gyermeket. Raisza megállt, arrafelé nézett, ahol a nyomok találkoztak, mikor Lev megérintette a vállát. – Maradj itt. Lev előrement, a fa mögé. Először a véres havat látta meg, aztán a csupasz lábakat, majd a megcsonkított testet. Fiatal, kis termetű, vékony fiú volt, nem több tizenhárom-tizennégy évesnél. Ugyanúgy a hátán feküdt, mint Larisza, és mintha az eget bámulná. És volt valami a szájában. Lev a szeme sarkából mozgást érzékelt, megfordult: Raisza állt mögötte, a fiú holttestét bámulta. Lev megkérdezte tőle: – Jól vagy? Raisza lassan a szája elé emelte a kezét, és alig észrevehetően bólintott. Lev a holttest mellé térdelt. A fiú bokája köré zsineget tekertek, levágott vége a hóban hevert. A zsineg a fiú húsába vágott, és vörös nyomokat hagyott a bőrén. Lev összeszedte a bátorságát, hogy az arcát is megnézze. A szája földdel volt teletömve, ettől úgy

nézett ki, mintha sikoltana. De Lariszától eltérően itt nem takarta hó a testet, tehát a fiút Larisza után ölték meg; lehet, hogy az utóbbi egy-két hétben. Lev előrehajolt, kivett a fiú szájából egy kis darabot a belegyömöszölt földből, majd az ujjai között morzsolgatni kezdte: durva, száraz föld volt, nem olyan szerkezetű, mint az itteni talaj, ami nagy, egyenetlen rögökből állt. Ahogy az ujjaival nyomkodta a kivett darabot, az szétesett a kezében: nem is földdarab volt, hanem fakéreg.

Március 22. Több mint harminchat óra telt el azóta, hogy ő és Raisza megtalálta a fiú holttestét, de még mindig nem tett bejelentést a felfedezésükről. Raiszának igaza van: nem kezdenék újra a nyomozást, hanem ezt a második gyilkosságot is Varlam Babinics nyakába varrnák. Varlam nem tudja megvédeni magát, ráadásul nagyon befolyásolható – bármit mondhatnak neki, ő egyet fog érteni a hallottakkal, tehát a személye megfelelő és gyors megoldást jelent a két rettenetes bűnügyre. Miért keresnének másik gyanúsítottat, ha egy már úgyis őrizetben van? Babinicsnak nemigen lesz alibije, tekintettel arra, hogy az internátus személyzete nem emlékszik, mikor merre járt a fiú, de amúgy sem tanúskodnának mellette. Majdnem biztos, hogy kiegészítenék az ellene szóló vádat, és már nem egy, hanem két gyilkosság miatt vonnák felelősségre. Lev képtelen volt arra, hogy egyszerűen bejelentse az újabb holttest megtalálását. Először meg akart győződni arról, hogy Varlam Babinics semmit nem tud az esetről. Csak úgy tudja megmenteni a fiút, ha eléri, hogy megszüntessék az eljárást a rendőrség első számú, egyedüli gyanúsítottja ellen. Bár Nyesztyerov figyelmeztette, hogy pontosan ezt ne tegye. Mert ez esetben úgy kell új bűnügyi aktát nyitni, hogy nincs gyanúsított, azaz ismeretlen személyek után kellene nyomozni. A helyzetet tovább súlyosbította az a tény, hogy Babinics már vallomást tett. Továbbá a helyi MGB-erők biztosan közbelépnének, ha megtudnák, hogy a rendőrség kétségbe vont egy vallomást. Az egész jogi rendszer a vallomásokra épült fel, ezért azok szentségét minden körülmények között meg

kellett védeni. Ha a második gyilkosságról úgy szereznének tudomást, hogy Lev még nem bizonyította be, hogy Babinics ártatlan benne, akkor az a döntés születne, hogy az a leggyorsabb, legegyszerűbb és minden érintett számára legbiztonságosabb megoldás, ha módosítják a Varlamféle vallomást. Nem lesz nehéz a gyanúsított szájába rágni az újabb részleteket – egy tizenhárom éves fiút leszúrtak az erdőben, a sínek túloldalán, egykét héttel ezelőtt. Ez a megoldás lenne a legjobb, a leghathatósabb – és senkinek sem ártana, még Babinicsnak sem, hiszen aligha tudná felfogni, mi történik körülötte. Lev csak egyetlen módot látott arra, hogy megakadályozza a második holttestről szóló hírek kiszivárgását: ha nem jelenti a dolgot. A vasútállomáshoz visszatérve nem riadóztatta a rendőrséget, a felettesét sem értesítette. Nem jelentette a bűntényt, és nem intézkedett a helyszín biztosításáról sem. Semmit sem tett. Raisza meghökkent, mikor Lev azt kérte tőle, egy szót se szóljon, és elmagyarázta neki, hogy másnap reggelig úgysem tud bemenni Babinicshoz, vagyis a holttestet egyelőre – éjszakára – ott kell hagyniuk az erdőben. Ha Varlamnak még van egyáltalán esélye, hogy kiderüljön az igazság, akkor nincs más választásuk. Babinics nem rendőrségi őrizetben volt – már átadták az ügyészségnek. A vizsgálóknak már birtokukban volt egy vallomás Larisza Petrova meggyilkolásáról. Lev is olvasta ezt az iratot, és bár voltak különbségek a rendőrség, illetve az ügyészség által felvett vallomás között, ez nem sokat számított: a lényeget tekintve azonos volt a kettő, mindkettő Babinics bűnösségét mondta ki. Egyébként is a rendőrségi okmány nem számított hivatalosnak, nem ez alapján indult meg a bírósági eljárás; a rendőrségnek csak az volt a feladata, hogy

megnevezze a legvalószínűbb gyilkost. Amikor Lev azt kérte, hadd beszélhessen a fogvatartottal, addigra a rendőrségi nyomozás már majdnem lezárult, és a bírósági tárgyalás előkészítésénél tartottak. Lev kénytelen volt azzal érvelni, hogy a gyanúsított bizonyára több lányt is megölt, és mielőtt tárgyalásra viszik az ügyét, a rendőrségnek és az ügyészségnek is ki kellene kérdeznie a fiút, hogy megállapítsák, van-e még áldozat. Nyesztyerov óvatosan bár, de egyetértett: ezt már szerinte is meg kellett volna tenniük. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő is részt vegyen a kihallgatáson, aminek Lev is örült: minél több a tanú, annál jobb. Két ügyészségi nyomozó és két rendőr volt jelen a közös kihallgatáson, ahol Babinics tagadta, hogy bármit tudna más áldozatokról. Ezután a résztvevők egyetértettek abban, hogy nem valószínű, hogy a gyanúsított bárki mást is megölt volna. Tudomásuk szerint nem tűnt el másik lány, akinek szőke haja lett volna, pedig Varlam esetében ez lett volna a bűntény indítéka. Mikor kölcsönösen megállapodtak abban, hogy Babinics valószínűleg nem ölt meg senki mást, Lev bizonytalanságot színlelt és azt mondta, hogy mindenesetre át kellene fésülniük az erdőt. Javasolta, hogy a kutatást azokra az erdőrészekre is terjesszék ki, melyek a várostól mintegy harminc perc sétára vannak. Mivel érezte, hogy Lev kigondolt valamit, Nyesztyerov egyre nagyobb zavarban volt. Rendes körülmények közt, mivel Lev már nem volt az MGB tagja, elutasította volna a kérését. Nevetségesnek tartotta azt az ötletet, hogy a rendőrségi erők buzgón nyomozzanak egy bűntény után. De bármennyire bizalmatlan is volt Lev iránt, úgy tűnt, nem akar szembeszállni a javaslatával; félt, hogy ez veszélyes lehet, hiszen a parancs Moszkvából is jöhetett. Az erdő átkutatását a mai

napra szervezték: harminchat órával az után, hogy Lev és Raisza megtalálta a fiú holttestét. Az elmúlt órákban Lev szinte semmi másra nem tudott gondolni, mint az erdőben heverő fiú holttestére. Rémlátomásai voltak, melyekben egy erdő közepén meztelenül, kibelezve fekvő fiú azt kérdezgette, miért hagyták őt ott. Miért hagytatok itt? A látomásban szereplő fiú Arkagyij volt, Fjodor kisfia. Raisza elmondta Levnek, hogy nehezére esett a munkájára összpontosítania, mert az erdőben fekvő fiúra gondolt, közben pedig úgy kellett tennie, mintha minden rendben volna. Sürgető késztetést érzett, hogy figyelmeztesse a gyerekeket, hogy riassza a várost – hiszen a szülők semmit sem sejtettek a veszélyről. Egyikük sem jelentett be eltűnt gyermeket. Az iskolai nyilvántartások sem mutattak igazolatlan hiányzásokat. De akkor ki az a fiú az erdőben? Raisza szerette volna tudni a nevét, és megtalálni a családját. Lev azonban arra kérte, hogy ne szóljon senkinek. Nem szívesen egyezett bele, de végül elfogadta Lev álláspontját, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy kiszabadítsanak egy ártatlanul gyanúsított fiatalembert, és elkezdődhessen a valódi bűnös üldözése. Az érvelés némileg nevetséges volt ugyan, de épp ezért méltányolható. A fűrészüzemből toboroztak embereket, férfiakat és nőket egyaránt, Nyesztyerov pedig hét, egyenként tízfős csoportba osztotta őket az erdő átkutatásához. Levet abba a csoportba osztotta, amely a 379-es kórház melletti erdőt kutatta át, ez a város túlsó felén volt, ellenkező irányban, mint ahol a holttestet találták. Ez tökéletes volt Lev számára, mivel el akarta kerülni, hogy ő találjon rá a holttestre. Az is lehetségesnek tűnt, hogy ezen a területen újabb holttestekre

bukkannak. Biztos volt abban, hogy a megtalált holttestek nem az első áldozatok voltak. Lev tízfős csapata két háromfős és egy négyfős kisebb csoportra bomlott. Lev mellett maradt Nyesztyerov egyik beosztottja, aki kétségtelenül azt a feladatot kapta, hogy tartsa őt szemmel. Harmadikként egy asszony ment velük, egy munkásnő a fűrészmalmokból. Az egész napjuk ráment arra, hogy a számukra kijelölt erdőrészt – jó néhány négyzetkilométernyi területet – átkutassák, közben a nagyobb hótorlaszokat botokkal is megszurkálták, hogy ellenőrizzék, nincs-e alattuk valami. Nem találtak holttestet. Mikor visszaértek a kórházhoz, a másik két csapat is azt jelentette, hogy nem talált semmit. Ezek az erdőrészek üresek voltak. Lev már nagyon türelmetlen volt, hogy megtudja, mi a helyzet a város másik végén kutató csoportoknál. Nyesztyerov az erdő szélén állt, közel a vasúti szerszámos bódéhoz, ami most egy időre a kutató csapatok parancsnokságává alakult át. Lev szándékos lassúsággal közeledett a bódéhoz, miközben igyekezett közönyösnek látszani. Nyeszteyerov megkérdezte: – Mit talált? – Semmit. Lev még tartott egy kis szünetet, majd visszakérdezett: – És mi a helyzet errefelé? – Semmi, egyáltalán semmi. Lev érezte, hogy képtelen továbbra is közönyös maradni. Tisztában volt vele, hogy figyelik a reakcióit, ezért elfordult, megpróbált rájönni, hogy miért nem találták meg a fiút. Hogy kerülhették el a holttestét? Ott van még egyáltalán? A nyomok jól kivehetők voltak. Lehet, hogy maga a test már kívül esett a keresésre kijelölt területen, de az oda vezető nyomok

egészen biztosan benne voltak. Az történhetett, hogy a csoport nem követte egészen végig a nyomokat. Nem nagyon érdekelte őket a keresés, ezért csak addig követték a nyomokat, ameddig azok a kijelölt területen belülre estek, de tovább nem mentek. A legtöbb csoport visszatért: már alig maradt némi idő, mielőtt lefújják az egész keresést – miközben a fiú teste még mindig ott van az erdőben. Lev a visszatérő embereket kezdte kérdezgetni. Két fiatal rendőr – egyikük sem több tizennyolc évesnél – annak a csoportnak a tagja volt, amely a holttesthez legközelebb eső erdőrészt kutatta át. Megerősítették, hogy valóban láttak arrafelé nyomokat, de nem gondolták fontosnak őket, főleg, hogy nem is kettő, de inkább négy különböző lábnyomot láttak: úgy vélték, egy család mehetett arra. Lev eddig nem vette figyelembe, hogy ő és Raisza is lábnyomokat hagytak, a gyilkos és az áldozat lábnyomaival párhuzamosan. A kudarc miatti elkeseredésében elfelejtette, hogy már nincs hatalma, és megparancsolta a két fiatal rendőrnek, hogy menjenek vissza az erdőbe és kövessék végig a nyomokat. A rendőrök nem akartak engedelmeskedni, hiszen a nyomok kilométernyi hosszan is vezethetnek. De ami még fontosabb: milyen jogon ad Lev parancsot nekik? Lev nem tehetett mást, mint hogy Nyesztyerovhoz fordult, a térképen mutogatva igyekezett elmagyarázni neki, hogy a talált nyomok irányában nincsenek közeli falvak, ezért azok a nyomok mégis gyanúsak. De Nyesztyerov a két fiatal rendőrnek adott igazat. Négy különböző lábnyom nem tekinthető gyanúsnak, nem érdemes követni őket. Lev képtelen volt elrejteni a csalódottságát: – Akkor majd egyedül megyek. Nyesztyerov rápillantott. – Ketten megyünk.

Lev a saját korábbi lábnyomait követte, miközben egyre mélyebbre hatolt az erdőbe Nyesztyerov társaságában. Későn eszmélt rá arra, hogy veszélyben van: fegyvertelen, és kettesben maradt azzal az emberrel, aki halálosan megfenyegette. Ha meg akarja ölni, ennél alkalmasabb helyet nem is találhatna. Nyesztyerov nyugodtnak tűnt, cigarettázott. – Mondja csak, Lev, mit találunk majd, ha végigkövetjük ezeket a nyomokat? – Nem tudom. – De ezek itt a maga lábnyomai, ugye? Nyesztyerov az előttük látható nyomokra mutatott, aztán azokra, amiket Lev éppen most hagyott maga mögött. A nyomok azonosak voltak. Lev beismerte: – Egy gyermek holtteste van itt. – Amit maga már megtalált? – Igen, két nappal ezelőtt. – De nem jelentette? – Előbb azt akartam bebizonyítani, hogy Varlam Babinicsnak semmi köze ehhez a gyilkossághoz – Aggódott, hogy meggyanúsítjuk vele? – Még mindig aggódom. Most vajon Nyesztyerov a pisztolyához nyúl? Lev várt. Nyesztyerov eldobta a cigarettáját és továbbsétált. Nem szóltak többet, amíg oda nem értek a testhez. A fiú pontosan úgy feküdt, ahogy Lev emlékezett rá: meztelenül, szájában a fakéreggel, törzse pedig szétroncsolva. Lev kissé hátrébb állt, amíg Nyesztyerov megvizsgálta a testet. A tábornok sokáig kutakodott, és Lev látta, hogy őt is felkavarják a látottak. Ez némi reménnyel töltötte el. Végül Nyesztyerov odament Levhez. – Menjen vissza, és hívja fel az ügyészi irodát. Addig én itt maradok a holttest mellett. Emlékezve Lev aggodalmaira, még hozzátette:

– Nyilvánvaló, hogy Varlam Babinicsnak semmi köze ehhez a gyilkossághoz. – Egyetértek. – Ez két különálló eset. Lev kifejezéstelenül nézett rá, kissé megzavarodott Nyesztyerov kijelentésétől. – De a két gyereket ugyanaz a gyilkos ölte meg! – Szexuálisan zaklattak egy lányt, aztán megölték. Szexuálisan zaklattak egy fiút, aztán megölték Ez két különböző bűnügy, mert két eltérő fajtájú romlottságból ered. – Nem tudjuk, hogy a fiút bántalmazták-e szexuálisan. – Nézzen csak rá! – Nem hiszem, és az a doktor sem hiszi, akivel beszéltem, hogy a lányt szexuális zaklatás érte volna. – Hiszen meztelen volt. – De azt tudjuk, hogy mindkettőjük szájába fakérget tömtek, őrölt fakérget. – Larisza szájába földet tömtek, nem fakérget. – Ez tévedés. – Varlam Babinics bevallotta, hogy földet tömött a lány szájába. – Pont ez az, amiért nem ölhette meg a lányt – a talaj ugyanis meg van fagyva! Ha föld volt a lány szájában, honnan vette azt Babinics? A lány szájába fakérget tömtek, ugyanúgy, ahogy a fiú szájába is. A fakéreg már előre el volt készítve – de azt még nem tudom, miért. – Babinics már vallomást tett. – Bármit bevall, ha elég sokszor mondják neki. – Miért olyan biztos benne, hogy ugyanaz a gyilkos? Az egyik gyereket az állomáshoz közel ölték meg, ostoba, vakmerő módon, szinte látótávolságban. Az áldozat sikolyát még az utasok is meghallhatták volna. Csak egy idióta követ el ilyen gyilkosságot, és az idióta

gyanúsított már vallomást is tett. Ennek a fiúnak a holtteste meg majdnem egy órányi járásra van az erdő szélétől. Itt gondosan választották ki a helyszínt, hogy ne zavarhassák meg. Ez egy másik ember műve. – Nem tudjuk, mi történt a lánnyal. Lehet, hogy a gyilkos az erdőbe akart menni vele, de a lány meggondolta magát, ezért ott kellett megölnie. És miért volt mindkét áldozat bokáján zsineg? – Ez akkor is két különböző bűnügy. – Inkább mondja azt, hogy esze ágában sincs kinyomozni ezt az ügyet, mint hogy állandóan ezt hajtogatja! – Maga mondja meg, hogy miféle ember az, aki megerőszakol egy lányt, aztán megöli, majd utána megerőszakol egy fiút is, és azt is megöli. Miféle ember az ilyen? Húsz éve dolgozom a rendőrségen, de még soha nem találkoztam ilyennel, nem is hallottam effélét. Tudna mondani egy példát? – Nem erőszakolták meg a lányt. – Igaza van, a lány megölésének más oka volt – a szőke haja miatt ölték meg, és egy beteg férfi tette. A fiú megölésének is megvolt a maga oka. Őt egy másik férfi ölte meg, akinek valamilyen másfajta betegsége van.

Március 23. Alekszandr bezárta a jegyirodát, lehúzta a redőnyt, majd visszaült a székébe. Bár a fülke kicsi volt, alig pár négyzetméter, mégis szerette, mert egyedül az övé volt. Nem kellett senki mással megosztania, és jóformán senki nem ellenőrizte a munkáját. Más munkahelyektől eltérően neki megvolt az a szabadsága, hogy nem kellett különféle termelési terveket teljesítenie. Csak egy hátránya volt ennek a munkakörnek: mindenki, aki ismerte őt korábbról, feltételezte, hogy bizonyára csalódott lett a miatt, ahogyan az élete alakult. Öt évvel ezelőtt Alekszandr volt a leggyorsabb vágtázó a 151-es számú középiskolában. Az emberek úgy hitték, országos szinten is sikeres sportoló lesz belőle, sőt talán még nemzetközi szinten is, amennyiben a Szovjetunió részt vesz majd az olimpián. Ehelyett ide jutott, egy jegyirodába, ahol ülőmunkát végez, és egész nap azt nézi, hogyan utaznak mások, míg ő helyben marad, holott területi versenyeket nyert. Mégis menetrendekkel és jegyekkel bíbelődik, olyan munkát csinál, amit bárki el tudna végezni. Pontosan emlékezett arra percre, mikor semmivé lett az álma. Az apjával utazott Moszkvába, hogy részt vegyen a honvédelmi minisztériumhoz tartozó Központi Katonai Sportklub, a CSZKA válogató versenyén. A CSZKA híres volt arról, hogy az egész országból a legjobb atlétákat gyűjti össze, és hogy képes kivételes teljesítményre ösztönözni a sportolóit. A klub a jelentkezők kilencven százalékát elutasította. Alekszandr mindaddig versenyben volt, amíg rosszul nem lett a futópálya mellett. Olyan

gyorsan futott, mint soha még korábban, megdöntötte saját egyéni csúcsát is. De a különböző versenyfeladatok között nem tartott pihenőt, és végül rosszul lett. A hazafelé vezető úton az apja igyekezett az elutasítás jó oldalát nézni. Azzal érvelt, hogy a kudarc miatt csak még komolyabban fog edzeni, a következő évben majd feltétlenül pihenni fog a futamok közt, még erősebben fog küzdeni azért, hogy valóra váltsa az álmát. De Alekszandr úgy érezte, hogy ő már minden tőle telhetőt megtett, ha ez sem volt elég, akkor nem lesz semmiféle következő év, mert ő befejezi. Az apja még erőltette egy darabig a dolgot, de Alekszandrt már nem lelkesítette a téma – és egy idő után már az apját sem. Alekszandr otthagyta az iskolát, dolgozni kezdett, lassan belerázódott a napi rutinfeladatokba. Este nyolc óra volt, mire végzett. Kiment a fülkéből, és bezárta maga mögött. Nem kellett messzire mennie hazáig, mivel ő és a szülei egy olyan lakásban éltek, melyet az állomásépület emeletén alakítottak ki. Hivatalosan az apja látta el az állomás felügyeletének feladatát, de ő gyakran betegeskedett. A kórházban senki nem tudta megállapítani, hogy mi a baja, csak annyit közöltek, hogy túlsúlyos és túl sokat iszik. Alekszandr anyja egészséges volt, és alapjában vidám természetű, kivéve, ha a férje állapota került szóba. Meg is volt az okuk a jókedvre – szerencsés családnak mondhatták magukat. Az állami vasútnál betöltött állásért ugyan szerény bérezést kaptak, a blat, vagyis a befolyásuk is elég kicsi volt, de az igazi előnyt a szolgálati lakás jelentette. Ahelyett, hogy egy másik családdal kellett volna együtt élniük, egyedüli használói lehettek egy vízvezetékes, meleg vizes, száraz, újonnan épült lakásnak – olyan új volt, mint maga az állomásépület. Ennek fejében a nap huszonnégy órájában rendelkezésre kellett állniuk. A

lakásukba olyan csengőt szereltek, melyet közvetlenül az állomásról is meg lehetett szólaltatni. Akár éjszakai vonat jött, akár hajnali, mindig készenlétben kellett állniuk. De ez csak apró kényelmetlenségnek számított – különösen, hogy a feladatokat megosztották egymás között –, a kényelmes lakás pedig mindenért kárpótolta őket. A lakás akkora volt, hogy két család is könnyen elfért volna benne. Alekszandr nővére egy autógyári munkáshoz ment férjhez, és egy jó környéken lévő új lakásba költöztek, most várták az első gyermeküket. Mindez azt jelentette, hogy a huszonkét éves Alekszandrnak nem kellett aggódnia a jövőjét illetően: tudta, hogy egy nap átveszi az apja munkáját és a lakás is az övé lesz. A hálószobában levetette az egyenruháját, hétköznapi ruhát vett, és leült vacsorázni a szüleivel: borsóleves volt tőkehallal, majd kása. Az apja egy kis adag marhamájat is evett. A máj nagyon drága volt, nehéz volt beszerezni, de az orvos előírta a fogyasztását. Alekszandr apja szigorú diétán volt, alkoholt sem ihatott, ami – szerinte – csak rontott az állapotán. Nem beszéltek vacsora közben. Az apja nem érezte magát igazán jól, alig evett. Mosogatás után Alekszandr azzal mentette ki magát, hogy moziba készül. Az apja addigra már lefeküdt, Alekszandr megcsókolta, jó éjszakát kívánt neki, és megnyugtatta, hogy ne aggódjon, majd ő felkel a hajnali vonathoz. Vualszkban csak egyetlen mozi működött, az is mindössze három éve. Egy templom átalakításával jött létre az a hatszáz személyt befogadó mozi, ahol némi késéssel ugyan, de sorra bemutatták az állami filmipar termékeit, amelyeket a város lakossága mindig türelmetlenül várt. Levetítették például A harcosok, az Ártatlan bűnösök, a Veszélyes őrjárat és a Találkozás az Elbánál című filmeket, melyek az elmúlt tíz év legsikeresebb mozifilmjei voltak, Alekszandr többször

is látta mindegyiket. Amióta a filmszínház megnyílt, rövid időn belül ez lett a kedvenc időtöltése. Sportolói múltja miatt soha nem érdekelte az ivás, nem nagyon volt társaságkedvelő ember sem. A mozi folyosójára lépve látta, hogy ma a Felejthetetlen 1919 című filmet adják, ezt is többször látta már, legutóbb pár nappal ezelőtt. Csodálatosnak találta ezt a filmet, nem is annyira a történet, mint inkább amiatt, hogy egy színész Sztálint alakíthatja benne. Kíváncsi volt, hogy Sztálin beleszólt-e a színész kiválasztásába, és milyen érzés lehetett végignéznie, hogy valaki megpróbálja eljátszani őt – esetleg még utasításokat is adhatott a színésznek, hogy mit csinál jól vagy rosszul. Alekszandr elsétált a mozi előtt, de nem állt be a sorba, ehelyett a park felé tartott. A Győzelem park közepén egy bronzszobor állt, mely három katonát ábrázolt, akik puskáikat a hátukra vetve az ég felé emelték összeszorított öklüket. Hivatalosan a park éjjel zárva volt, de mivel nem volt kerítése, a szabályt soha nem tudták betartatni. Alekszandr pontosan tudta, hogy merre menjen: egy félreeső ösvény felé igyekezett, amely már az utcáktól távolabb, fák és bokrok takarásában húzódott, és legfőképpen: látótávolságon kívül. Érezte, hogy a várakozás izgalmától felgyorsul a szívverése, mindig így történt. Lassan körbenézett, de úgy tűnt, ma éjszaka nincs itt más, ezért - miután megint körbepillantott – úgy döntött, hazamegy. Hirtelen egy férfit látott maga előtt. Alekszandr megállt. A férfi is feléje fordult, megtorpanásuk azt jelezte, hogy mindketten ugyanazért vannak itt. Alekszandr folytatta az útját, a másik férfi nem mozdult, várta, hogy Alekszandr megszólítsa. Mikor már egymás mellett álltak, mindketten körülnéztek, hogy biztosan egyedül vannak-e, csak ezután mertek egymásra pillantani. Az idegen fiatalabb volt, mint

Alekszandr, talán tizenkilenc vagy húszéves lehetett. Alekszandr bizonytalannak látta a fiút, úgy gondolta, először járhat itt. – Tudok egy helyet, ahová mehetünk. A fiú újból körülnézett, aztán bólintott, de nem válaszolt. – Gyere utánam, de egy kicsit lemaradva. Külön indultak el. Alekszandr előrement, aztán pár száz lépésnyi távolból hátranézett. A fiú ott jött a nyomában. Mikor visszaért a vasútállomáshoz, előbb felpillantott az ablakukra, hogy a szülei nem állnak-e véletlenül ott. Sikerült észrevétlenül bemennie az épületbe, mintha csak azért jött volna, hogy elérjen egy vonatot. Anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, kinyitotta a jegykiadó fülke ajtaját, bement, de az ajtót nyitva hagyta. Arrébb húzta a székét. Nem sok hely volt odabenn, de ezért elég. Várt, az óráját nézte, próbált rájönni, miért tart ilyen sokáig a fiúnak, hogy ideérjen. De aztán megnyugodott, mert rájött, hogy túlságosan sietett, a fiú pedig lemaradhatott. Végül meghallotta, hogy valaki bejön az állomásépületbe. A fülke ajtaja megmozdult: a fiú belépett az irodába. A két férfi most nézte meg egymást alaposabban. Alekszandr az ajtóhoz lépett és bezárta. A zár csattanása izgalommal töltötte el: most már végre biztonságban vannak. Már majdnem megérintették egymást, de egyikük sem tudta, ki tegye meg az első mozdulatot a másik felé. Alekszandr nagyon szerette ezeket a várakozással teli perceket és addig nyújtotta őket, ameddig csak bírta. Végül előrehajolt, hogy megcsókolja a fiút. Váratlanul dörömbölés hallatszott az ajtón. Alekszandr első gondolata az volt, hogy ez biztosan az apja – meglátta őt, és mindent tud. De aztán rádöbbent, hogy a lárma nem kívülről jön. Ez a fiú veri az ajtót és kiáltozik! Talán meggondolta magát? És

kihez beszél? Alekszandr összezavarodott. Hangokat hallott kívülről, az idegen fiú pedig már nem volt sem alázatos, sem ideges; teljesen átalakult, egy felháborodott, dühös férfi lett belőle, és Alekszandr arcába köpött. Alekszandr letörölte az arcáról a nyálat, aztán anélkül, hogy értené, mi történik körülötte, hirtelen megütötte a fiút, a földre taszította. Megzördült az ajtókilincs. Kívülről egy hang hallatszott: – Alekszandr, itt Nyesztyerov tábornok beszél. A fülkében lévő férfi rendőr. Megparancsolom, hogy nyisd ki az ajtót! Vagy engedelmeskedsz, vagy idehívatom a szüleidet, hogy végignézzék, amint letartóztatlak. Az apád beteg, nem? Megölné, ha megtudná, mibe keveredtél. Az tábornoknak igaza volt – ez megölné az apját. Alekszandr sietett minél előbb kinyitni az ajtót, de az iroda túl kicsi volt, és a földön fekvő testtől nem fért az ajtóhoz. Arrébb kellett húznia a fiút, csak ezután tudta kinyitni a zárat. Ahogy kinyitotta, kezek nyúltak felé, megragadták, és kirántották az irodából a váróterembe. Lev Alekszandrt nézte. Ezzel a fiúval találkozott elsőként, miután leszálltak a moszkvai vonatról, ő hozott neki cigarettát, segített neki az erdőben is, mikor a holttestet kereste. De most semmit sem tehetett érte. Nyesztyerov bepillantott az irodába, lenézett a földön fekvő rendőrre, aki még mindig bódult volt a kapott ütéstől, és zavarban is volt amiatt, hogy legyőzték. – Hozzák ki onnan. Két rendőr bement, és kitámogatták sérült társukat az autóhoz. Mikor Nyesztyerov helyettese meglátta, mennyire elbántak az egyik emberével, pofon vágta

Alekszandrt. Másodszor is ütött volna, de Nyesztyerov leállította. – Ennyi elég. Majd körüljárta a gyanúsítottat, fontolgatta, mit is mondjon neki. – Csalódott vagyok, hogy ilyen helyzetben kaptalak el. Soha nem gondoltam volna rólad. Alekszandr a földre köpött, de nem válaszolt. Nyesztyerov folytatta. – Mondd csak, miért csináltad? – Hogy miért? Nem tudom, miért. – Nagyon súlyos bűncselekményt követtél el. A bíróság legalább öt évre fog ítélni, és nem törődik azzal, hogy azt hajtogatod, mennyire sajnálod. – Nem mondtam, hogy sajnálom. – Bátor vagy, Alekszandr, de akkor is ilyen bátor leszel, ha mindenki megtudja a dolgot? Megszégyenítenek és megaláznak majd. Ráadásul öt év börtön után nem dolgozhatsz itt tovább, élni sem élhetsz majd itt. Mindenedet elveszíted. Lev Nyesztyerov mellé lépett. – Csak kérdezze meg tőle. – Van egy lehetőség, hogy elkerüld ezt a szégyent. Egy listát akarunk, amely a városban található összes olyan férfi nevét tartalmazza, aki más férfiakkal vagy fiatalabb fiúkkal, kisfiúkkal létesít szexuális kapcsolatot. Te segítesz nekünk elkészíteni ezt a listát. – Senki mást nem ismerek. Én most először... – Ha úgy döntesz, hogy nem segítesz, letartóztatunk, és bíróság elé viszünk, a tárgyalásra pedig a szüleidet is meghívjuk. Most éppen lefekvéshez készülődnek, ugye? Elküldöm értük az egyik emberemet, idehozatom őket... – Ne. – Segíts nekünk, akkor talán elhallgatjuk ezt a mostani dolgot a szüleid elől. Segíts nekünk, akkor

talán nem kell bíróságra menned. Talán titokban maradhat a szégyened. – Miről van szó? – Egy fiú meggyilkolásáról. Ha teljesíted ezt a közérdekű feladatot, azzal valamennyire ellensúlyozod azt a bűnt, amit elkövettél. Elkészíted azt a listát? Alekszandr megérintette a szája szögletéből szivárgó vért. – És mi történik a listán szereplő férfiakkal?

Március 29. Lev az ágya szélén üldögélt, és azon töprengett, miképp történhetett, hogy egy nyomozás újraindítására tett kísérlete egy egész városra kiterjedő pogromba csapott át. Az elmúlt héten a rendőrség százötven homoszexuális egyént állított elő. A mai napon letartóztatott hat embert is beleszámítva Lev is húsz embert vett őrizetbe. Némely férfit a munkahelyéről vittek el, bilincsbe verve, a kollégák szeme láttára. Másokat az otthonukból ragadtak el, a lakásukból, a családjuk köréből – a feleségek esedeztek, és biztosak voltak benne, hogy valami tévedés történhetett, képtelenek voltak felfogni a férjükre olvasott vádakat. Nyesztyerov elégedett volt, és erre megvolt az oka: teljesen véletlenül megint talált egy olyan nemkívánatos személyt, akit nyugodtan megvádolhatott gyilkossággal anélkül, hogy ezzel felborítaná a bűnözésről vallott általános társadalmi nézeteket. A gyilkosság a társadalom rendellenességének számított, ahogy a most letartóztatott férfiakról is ugyanez volt a vélemény. Nyesztyerov kihirdette, hogy a vualszki rendőrség eddigi legnagyobb hajtóvadászatát rendeli el, hogy elkaphassák a gyilkost. Ez a közlés máskülönben a pályafutásába kerülhetett volna, ha az akció nem a homoszexuálisok társadalmilag teljesen elfogadhatatlan rétege ellen irányul. Hely hiányában ideiglenesen a rendőrség irodáit alakították át fogdákká és kihallgatóhelyiségekké. Éppen az ilyen rögtönzött intézkedések miatt vált szükségessé, hogy a közös cellákba rakott emberek mellé őröket

állítsanak, akiket azzal a szigorú utasítással láttak el, hogy folyamatosan figyeljék az őrizeteseket. Attól tartottak, hogy az összezárt férfiak esetleg a szexuális deviancia bűnébe esnek. A rendőrök közül ugyan egyik sem tudta pontosan, hogy ez mit jelent, de abban biztosak voltak, hogy a rendőrség épületén belül lebonyolított szexuális aktus mindenképpen aláásná a testület tekintélyét, az igazságszolgáltatás elveinek meggyalázását jelentené. Ezen kívül – az alapos vizsgálat érdekében – minden rendőrt tizenkét órás műszakba osztottak be, a gyanúsítottakat pedig folyamatosan, huszonnégy órán keresztül kérdezték ki. Levnek újra és újra ugyanazokat a kérdéseket kellett feltennie, és a válaszokban felbukkanó legkisebb eltérést is meg kellett vizsgálnia. Úgy végezte ezt a munkát, mint egy ostoba robot, mert már a legelső ilyen személy letartóztatása előtt tudta, hogy ezek az emberek egytől-egyig ártatlanok. Alekszandr listáján egyre szaporodtak a nevek. Miközben a listát összeállította, azt magyarázta, hogy nem azért ismeri ezeket a neveket, mintha ezekkel a férfiakkal minddel dolga lett volna, legalábbis ennyivel – százegynéhánnyal – biztos nem találkozott. Valójában a listán szereplő legtöbb emberrel soha nem is találkozott. Állítása szerint csak tíz-húsz férfival volt szexuális kapcsolata, a velük való beszélgetésekből tudja a többiek nevét, mert a partnerei elmondták neki a másokkal folytatott viszonyaikat. Mindezeket a neveket és adatokat összesítve lehetővé vált feltérképezni ezeknek a férfiaknak a kapcsolatrendszerét, melyben minden érintett helye pontosan kirajzolódott. Alekszandr tájékoztatása nyomán Lev előtt egy ez idáig rejtett, hermetikusan elzárt, de az egész társadalmat átszövő világ tárult fel. E zárt világ szereplői számára döntő fontosságú volt közös titkuk megőrzése. Alekszandr elmesélte, hogy a

listán szereplők véletlenszerűen szoktak találkozni olyan mindennapi helyzetek során, mint például a kenyérért való sorban állás, vagy ha esetleg ugyanahhoz az asztalhoz ülnek le a gyári étkezdében. Az ilyen hétköznapi környezetben nem is szabad beszélniük egymással, legfeljebb egyetlen pillantást válthatnak, azt is csak lopva. Ezeket a szabályokat nem megállapodás vagy rendelet hozta létre, az érintettek saját maguk alakították ki őket, és egyiküknek sem kellett külön elmagyarázni: minderre a saját védelmük miatt van szükség. Amint elkezdődtek az első letartóztatások, a tisztogatás híre azonnal végigfutott a homoszexuálisok között. A titkos találkahelyeket – melyek többé nem számítottak titkosnak – elkerülték. De kétségbeesett visszahúzódásuk már nem volt elegendő, hiszen a nevük ott szerepelt a listán: a zárt világukat őrző pecsétek sorra fel lettek törve. Nyesztyerovnak nem volt szüksége arra, hogy szexuálisan kompromittáló aktus közben fogja el őket. Az érintettek legtöbbje rögtön összeomlott, mikor meglátta a gépelt listán a neveket – ráébredtek, hogy elárulták őket, és mindannyian sorra kerülnek. Mint a tengeralattjárók, melyek sokáig siklanak láthatatlanul a vízfelszín alatt, mielőtt kiemelkednének a víz tetejére, most ezek a férfiak is úgy érezték, hogy hirtelen a felszínre kényszerítették – leleplezték őket. Választás elé kerültek, nem valódi választási lehetőség volt ez, mégis dönteniük kellett: ha visszautasítják a szodómia vádját, akkor nyilvános bűnvádi eljárás vár rájuk, és biztosra vehetik, hogy börtönre vagy hasonlóra ítélik őket. A másik lehetőségük az volt, hogy a listán szereplők közül megnevezik azt az embert, aki a fiatal fiú meggyilkolásának szörnyű bűntettéért szerintük felelősségre vonható.

Amennyire Lev ki tudta deríteni, Nyesztyerovnak az volt a véleménye a listán szereplő férfiakról, hogy mindegyikük különböző mértékben beteg. Egyeseket csak kisebb mértékben kínoz a kór: ők azok, akik állandóan férfitársaság után vágynak, ahhoz hasonlóan, ahogy egy átlagos embert állandó fejfájás gyötörhet. Mások már komolyabban betegek, ez abból látszik, hogy ők már fiatal fiúkat akarnak maguknak: ez már a homoszexualitás szélsőséges formájának tekintendő. Nyesztyerov szerint a gyilkos ezek közül a súlyos betegek közül való. Amikor Lev megmutatta a bűntett helyszínén készült fotókat – a felvágott hasú, kifordított belű fiatal fiú holttestét –, az összes gyanúsított szinte ugyanúgy reagált: elszörnyülködtek, vagy legalábbis úgy tettek. Ki lenne képes ilyesmire? Azt állították, hogy aki ezt művelte, nem közülük való, továbbá, hogy egyikük sem érdeklődik fiatal fiúk iránt. Azzal is érveltek, hogy sokuknak saját gyerekeik vannak. Mindegyik férfi határozottan kijelentette, nem tudnak arról, hogy gyilkos lenne köztük, de ha mégis lenne, feladnák azt az embert. Nyesztyerov azt várta, hogy egy héten belül meglesz az első számú gyanúsított. Ám mikor letelt az egy hét, a munkájuk eredményeként semmi mást nem tudtak felmutatni, mint egy még hosszabb listát. Egyre újabb nevek kerültek a listára, némelyik csupán rosszindulatból. A lista ugyanis rendkívül hatásos fegyverré változott: a rendőrök saját ellenségeiket is hozzáíratták a névsorhoz, azt állítva, hogy az illetőket a kihallgatások során nevezték meg; ha pedig valaki már a listára került, hiába hangoztatta az ártatlanságát. Így az őrizetesek száma százról hamarosan százötven főre nőtt. A nyomozás eredményében csalódva, a helyi MGB azt javasolta, hogy átveszik a kihallgatásokat, és

kínzás alkalmazásával felgyorsítják az eljárást. Lev megdöbbenésére Nyesztyerov beleegyezett. Hamarosan vérnyomok borították a kihallgatóhelyiségek padlóját – mégsem sikerült áttörést elérni az ügyben. Nyesztyerovnak nemigen maradt más választása, mint hogy mind a százötven ember ellen megindítsa a bűnvádi eljárást, abban bízva, hogy egyikük mégis beszélni fog. Megalázták, megszégyenítették és megkínozták őket, de még ez sem volt elég: meg kellett velük értetni, hogy az életük is veszélybe került. A bírósági gyakorlat alapján ugyanis sokkal valószínűbb volt, hogy nem szodómiáért ítélik el őket, ami öt évet jelentene, hanem politikai felforgató tevékenységgel vádolják meg őket, amiért viszont huszonöt év jár – a deviáns szexuális magatartás ugyanis a nemzet egysége elleni bűntettnek számított. Mikor ezzel a lehetőséggel szembesültek, három férfi megtört és megvádolták egy-egy társukat - csakhogy három különböző nevet említettek. Nyesztyerov semmiképpen sem akarta elismerni, hogy a nyomozás elakadt, úgy gondolta, csak a megvádolt férfiak közti önfejű, bűnös összetartás – a deviánsok becsületkódexe – akadályozza az ügy lezárását. Lev elkeseredett, mikor ezt az okfejtést végighallgatta, és közelebb lépett a feletteséhez. – Ezek az emberek ártatlanok. Nyesztyerov értetlenül bámult rá. – Ezek mind bűnösök. A kérdés csak az, melyikük az, amelyik még gyilkos is. Raisza nézte, ahogy Lev összeveregeti a csizmája sarkát, ahonnan piszkos hódarabkák estek a padlóra. Lev a padlót bámulta, nem igazán volt tudatában annak, hogy a felesége is ott van. Raisza látta a férjén, hogy hihetetlenül csalódott. Hiszen Lev tényleg hitt abban, hogy ki tudja nyomozni ezt az ügyet, és

reménykedett, hogy a nyomozás sikere egyben jóvátételt jelenthet majd neki – az igazság végül győzedelmeskedik. Ő pedig akkor éjjel az erdőben kigúnyolta ezt az álmát. Az események alakulása kegyetlen gúnyt űzött a reményeikből: Lev az igazságot kereste, és közben elszabadította a terrort. Egyetlen gyilkost üldözött, és most százötven férfi fog elpusztulni, ha nem is szó szerint, de minden más értelemben – elveszítik a családjaikat, az otthonaikat. Ahogy most férje széles vállait és fáradt arcát nézte, Raisza ráébredt, hogy Lev mindig hisz abban, amit csinál – bármi is az –, és hogy a tetteit nem cinizmus és nem számítás vezérli. Ha ez igaz, akkor Lev valóban hitt a házasságukban, és tényleg úgy gondolta, hogy az a szerelmükön alapul. Most az összes álma, hite – az állam szerepéről, kettőjük kapcsolatáról szétfoszlott. Raisza irigyelte a férjét, mert az még most is, még a történtek után is képes reménykedni, és hinni akar valamiben. Előrébb lépett, és leült a férje mellé az ágyra. Próbaképpen a kezébe vette a kezét. Lev meglepődött, ránézett, de nem szólt, nem húzta vissza a kezét. Együtt nézték a padlón olvadó havat.

Március 30. A 80-as számú árvaház ötemeletes téglaépületében valaha egy kis gyár üzemelt, a ház külső falán még látszott a megfakult fehér felirat: DOLGOZZ KEMÉNYEN – ÉLJ SOKÁ! Az épület tetején kémények sorakoztak, a rácsos ablakokon piszkos rongydarabok lógtak, melyektől nem lehetett belátni. Lev bekopogott az ajtón. Nem jött válasz, ezért lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Ezután az ablakhoz lépett, és annak az üvegén kopogtatott. A függönyrongyot hirtelen hátrarántották, egy pillanatra egy fiatal lány arca tűnt elő – rendkívül piszkosnak rémlett –, aztán a függöny visszahullt a helyére. Lev egy Mojszejev nevű rendőrrel érkezett, akiről az volt a véleménye, hogy nem több, mint egy egyenruhába bújtatott gengszter. Hosszú várakozás után végre kinyílt a kapu. Egy idősebb férfi állt előttük, a kezében rézkulcsokat tartott, és a két rendőrre bámult. Az egyenruhák láttán arckifejezése megváltozott: ingerültségét tisztelettudó ábrázat váltotta fel. – Miben segíthetek? – Egy meggyilkolt fiú miatt vagyunk itt. Az árvaház nagyterme egykor a gyár szerelőcsarnoka volt, ahonnan az összes gépet elszállították, a helyiség most ebédlőként szolgált. Ezt nem az idehelyezett asztalokból és székekből lehetett látni – ezekből ugyanis egyetlenegy sem volt –, hanem abból, hogy a padló véges-végig törökülésben elhelyezkedő gyerekkel volt tele, akik kettesével, egymásnak háttal ülve próbáltak enni. Minden gyerek fatányért tartott a kezében, benne híg folyadékkal, ami káposztalevesnek látszott. De úgy tűnt, csak az

idősebb gyerekeknek van kanaluk, a többiek vagy a tányérból itták a levest, vagy csak ültek és vártak, hogy megkaphassák majd a kanalakat. Mikor egy gyerek végzett az evéssel, alaposan végignyalogatta a kanalát, csak utána adta tovább a következőnek. Ezek voltak Lev első benyomásai az állami árvaházról. Beljebb ment, és körülnézett a teremben. Nehéz lett volna megmondani, hány gyerek van a helyiségben; legalább kétszázan, de akár háromszázan is lehettek, életkoruk alapján pedig négy és tizennégy év közöttiek voltak. Egyik gyerek sem figyelt Levre, túlságosan lefoglalta őket az evés, vagy az, hogy a szomszédjuk kanalát lesték. Senki sem beszélt. Csak tányérzörgést, szürcsölést lehetett hallani. Lev az ajtót nyitó idős férfihoz fordult. – Ön az igazgatója ennek az intézménynek? Az igazgatói iroda az első emeleten volt, ablaka az ebédlőnek használt nagyteremre nyílt, ahol úgy kuporgott a több száz gyerek a földön, mintha az egykori gyár tömegével előállított termékei lettek volna. Mikor Lev és kísérője belépett az irodába, néhány nagyobb fiút találtak ott. A lenti csarnokban ülő gyerekeknél idősebbek voltak, és éppen az igazgató asztalánál kártyáztak. Az igazgató tapsolt egyet, hogy véget vessen a játékuknak. – Kérlek, a szobátokban folytassátok. A fiúk Levre és Mojszejevre bámultak. Lev látta, hogy mérgesek, amiért kiküldik őket. Bár nagyon fiatalok voltak még, értelmes tekintetük bőséges élettapasztalatról árulkodott. Szó nélkül összeszedték a kártyájukat, a gyufákat – ez volt a tét, amiben játszottak –, és kivonultak, mint egy csapat kóbor kutya. Miután kimentek, az igazgató italt töltött magának és hellyel kínálta őket. Mojszejev leült, Lev állva maradt és körbenézett az irodában. Egy fém

iratszekrényt látott, aminek az alsó fiókjába belerúghatott valaki, mert be volt horpadva, a felső fiókja pedig félig nyitva volt, gyűrött, rendezetlen iratok álltak ki belőle. Megszólalt: – Egy fiatal fiút meggyilkoltak az erdőben. Hallott róla? – jártak már itt a rendőrök, fotókat is mutattak a fiúról, és megkérdezték, tudom-e, hogy kicsoda. Sajnálom, de nem tudom. – Észrevenné, ha eltűnne az egyik itteni gyerek? Az igazgató a fülét vakarta. – Négyen felügyelünk úgy háromszáz gyerekre. Egész nap jönnek-mennek, folyamatosan érkeznek az újak is. Megbocsátható, ha a nyilvántartásunk nem naprakész. – Van köze bármelyik árvaházi gyereknek a prostitúcióhoz? – Az idősebbek azt csinálnak, amit akarnak, nem figyelhetem őket egész nap. Hogy isznak-e? Persze. Hogy eladják-e magukat? Valószínűleg igen, bár megerősíteni nem tudom, de nem is avatkozom bele – természetesen hasznom sincs belőle. Az én dolgom annyi, hogy biztosítsam, hogy legyen mit enniük és legyen hol aludniuk. Tekintettel arra, mennyi pénz van minderre, egész jól megoldom a feladatot. Nem mintha dicséretet várnék érte. Az igazgató ezután az emeleti hálótermek felé vezette őket. Amikor elhaladtak a fürdőhelyiség mellett, megjegyezte: – Azt hiszik, közömbös vagyok a gyerekek sorsa iránt? Ez nem igaz, én minden tőlem telhetőt megteszek értük. Ellenőrzöm a heti egy mosakodást és a havi egyszeri borotválást, tetvetlenítést. Kifőzetem az összes ruhájukat, mert elhatároztam, hogy ebben a házban nem lesz tetű. Ha más árvaházakba mennek, láthatják, hogy a gyerekek haja, de még a szemöldöke

is tele van tetűvel. Ez felháborító. De nálunk nincs ilyen. Nem mintha bárki is megköszönné nekem. – Beszélhetnénk a gyerekekkel négyszemközt? Lehet, hogy az ön jelenléte megijeszti őket. Az igazgató mosolygott. – Nem ijednek meg tőlem. De ha gondolja... A felfelé vezető lépcsősorra mutatott. – Az idősebbek a legfelső emeleten laknak, az teljesen az ő területük. Az emeleti hálótermek közvetlenül a tető alatt voltak. Ágyak helyett földre dobott vékony matracok szolgáltak fekvőhelyként. Az itt lakó idősebb gyerekek nyilvánvalóan akkor ettek, amikor akartak; láthatólag már túl is voltak az ebéden – kétségtelenül a legjobb falatok jutottak nekik. Felértek a lépcsőn, Lev belépett az első terembe. Észrevett egy lányt, aki jöttükre hirtelen az ajtó mögé bújt, a kezében pedig fémtárgy csillant: egy tőrt szorongatott. Mikor a lány meglátta az egyenruhákat, elrejtette a tőrt, a penge a ruhája ráncai közt tűnt el. – Azt hittük, megint a fiúk akarnak bejönni, pedig tilos bejönniük ide! Nagyjából húsz lány volt a teremben, tizennégy és tizenhat év közöttiek, mindannyian merev arccal néztek a rendőrökre. Levnek hirtelen eszébe jutott az ígéret, amit Anatolij Brodszkijnak tett: barátja két árván maradt kislánya jó kezekben lesz a moszkvai árvaházban. Lev most már tudta, hogy üres, semmitmondó ígéret volt az, Brodszkijnak volt igaza, a két kislány tényleg jobban járt volna, ha a falujukban hagyják őket, gondoskodtak volna egymásról. – Hol van a fiúk hálóterme? Mikor Lev és kísérője belépett a terembe, észrevették, hogy az idősebb fiúk – akik közül néhánnyal az igazgatói irodában már találkoztak – mind a helyiség hátsó részébe húzódtak vissza. Már

várták őket. Lev odament hozzájuk, letérdelt, és egy fotóalbumot tett le eléjük a földre. – Azt szeretném, ha végignéznétek ezeket a fotókat, és megmondanátok, hogy az itt látható férfiak közül közeledett-e valamelyik hozzátok, vagy kínált-e pénzt szexuális szolgáltatásért cserébe. Egyik fiú sem mozdult, semmilyen jelét nem adták annak, hogy Lev feltételezése érintené őket. – Semmi rosszat nem tettetek. De segítenetek kell. Lev kinyitotta az albumot, és lassan lapozni kezdte a fotókkal teli oldalakat, amíg az album végéhez nem ért. A fiúk megnézték a fotókat, de egyikük sem reagált. Lev most visszafelé lapozott. Még mindig nem jelzett egyik fiú sem. Lev már éppen be akarta csukni az albumot, mikor a hátsó sorból az egyik fiú előrenyújtotta a karját és rábökött az egyik fényképre. – Ez a férfi ajánlatot tett neked? – Fizessen. – Fizetett neked? – Nem. Maga fizessen, és akkor válaszolok. Lev és Mojszejev összeadták a náluk lévő aprópénzt, három rubelt. A fiú átlapozta az albumot, végül az egyik oldalon megállt, és rámutatott az egyik fényképre. – Erre a férfira hasonlít. – De nem ez volt? – Nem, de hasonlít. – Tudod a nevét? – Nem. – Tudsz róla valamit? – Fizessen. Mojszejev a fejét rázta, nem akart többet fizetni. Rászólt. – Letartóztathatnánk nyerészkedésért. Lev nem akarta, hogy fenyegessék a fiút, odaadta neki a maradék apróját is.

– Csak ennyi van nálam. – A férfi a kórházban dolgozik.

Ugyanazon a napon Lev előhúzta a fegyverét. A 7. számú bérház legfelső emeletén álltak, a 14-es számú lakás előtt, a folyosó végén. A címet a kórházi irodán kapták. Azt is tudták, hogy a gyanúsított már egy hete itthon van, betegállományban. Ez alatt az idő alatt már bizonyára őt is kihallgatták volna, ha az MGB alkalmazottai nem lettek volna annyira elfoglaltak. Az is kiderült, hogy a gyanúsított éppen akkor jelentett beteget, amikor megkezdték a városban élő homoszexuálisok letartóztatását. Lev kopogtatott. Nem jött válasz. Fennhangon elmondta a nevüket, rangjukat. Most sem jött válasz. Mojszejev már emelte a lábát, hogy a csizmájával szétrúgja a zárat. Ekkor kinyílt az ajtó. Mikor meglátta a rászegezett fegyvereket, Tyapkin feltartotta a kezét és hátralépett. Lev alig ismerte meg a doktort. Ugyanaz a Moszkvából jött tekintélyes orvos volna, aki segített neki a lány holttestének vizsgálatakor? Egy kócos hajú, zavarodott szemű, lefogyott férfit látott, akinek még a ruhája is gyűrött volt. Lev sok férfit látott már, akiket a félelem tönkretett; látta, mint sorvadnak el az izmok, hogy vesztik el az erejüket - mintha a félelem azt is felfalná. Lev egy kicsit szélesebbre nyitotta az ajtót a lábával, és bekémlelt a lakásba. – Egyedül van? – A kisfiam is itt van, alszik. – Mennyi idős? – Négy hónapos.

Mojszejev belépett az ajtón és a fegyverével teljes erőből orrba vágta Tyapkint. A doktor térdre esett, a kezeit vérző orra alá tartotta. Mojszejev utasította Levet: – Motozza meg. Ő pedig a lakás átkutatására indult. Lev lehajolt, felsegítette Tyapkint, majd kitámogatta a konyhába, ahol egy székre ültette. – A felesége hol van? – Vásárolni ment... hamarosan megjön. – A kórházban mondták, hogy beteg. – Ez igaz is, bizonyos tekintetben. Hallottam a letartóztatásokról. Tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy hozzám is eljussanak. – Mondja el, mi történt. – Örült voltam, nincs erre más magyarázat. Nem tudtam, hány éves az a fiú. Fiatal volt, talán tizenöttizenhat éves. Olyan fiút akartam, akivel nem kell beszélgetni, aki nem fog másnak fecsegni rólam. Nem akartam utána újra találkozni vagy beszélni vele. Teljes névtelenséget akartam, azt hittem, egy árva gyerekre senki nem hallgat majd, annak a szava úgysem ér semmit. Adok neki egy kis pénzt, és azzal vége. Olyat akartam, aki szinte láthatatlan – meg tudja ezt érteni? A felületes házkutatás után Mojszejev visszatért a szobába, és eltette a pisztolyát. Megragadta Tyapkin törött orrát, jobbra-balra rángatta a csontot, miközben a doktor üvöltött fájdalmában. A szomszéd szobában a csecsemő felébredt, sírni kezdett. – Szóval megbaszod, aztán megölöd a fiúkat, mi? Mikor Mojszejev elengedte Tyapkin orrát, a doktor a földre zuhant, a fájdalomtól egészen összegömbölyödött. Csak kis idő elteltével tudott megszólalni.

– Nem volt szexuális kapcsolatom vele. Nem tettem meg, képtelen voltam rá. Igen, odamentem hozzá, fizettem is neki, de nem tudtam megtenni, végül otthagytam. Mojszejev rámordult: – Kelj fel, velünk jössz. – Meg kell várnunk, amíg a feleségem hazaér – nem hagyhatjuk egyedül a fiamat. – Túléli. Kelj fel, de azonnal! – Legalább az orrvérzést hadd állítsam el. Mojszejev bólintott. – De a fürdőszobaajtót hagyd nyitva. Tyapkin kiment a konyhából, a fürdőszobába tántorgott, véres kezének lenyomata ott maradt az ajtón, melyet – az utasításnak megfelelően – nyitva hagyott. Közben Mojszejev a lakást fürkészte, és Lev látta az irigységet a szemében: a doktornak barátságos lakása volt. Tyapkin vizet eresztett a mosdóba és törülközőt nyomott az orrához, közben egyfolytában beszélt, hátat fordítva nekik. – Nagyon sajnálom, amit tettem. De soha nem öltem meg senkit. Hinniük kell nekem. Nem azért, hogy a becsületemet mentsem, tudom, az már úgyis oda van. De valaki más gyilkolta meg azt a fiút, és el kell kapni azt a valakit. Mojszejev türelmetlenné vált. – Siess már! – Hát akkor minden jót! Mikor Lev meghallotta ezeket a szavakat, berontott a fürdőszobába, és maga felé fordította Tyapkint: a doktor karjából egy injekciós tű állt ki. Tyapkin lábai elgyengültek, már majdnem összeesett. Lev elkapta és a földre fektette, aztán kihúzta a tűt a karjából, és ellenőrizte a pulzusát: a doktor már halott volt. Mojszejev a holttestre bámult. – Ez megkönnyíti a dolgunkat.

Lev felnézett. Tyapkin felesége állt a bejárati ajtónál, szatyrában a családnak vásárolt élelmiszerrel.

Április I. Alekszandr bezárta a jegyirodát. Úgy tűnt. Nyesztyerov betartotta a szavát, szexuális életének titka nem szivárgott ki. Egyik utas sem nézett rá furcsán, nem pusmogtak róla az emberek. A családja sem kezdte kerülni őt. Az anyja még mindig szerette, az apja továbbra is megköszönte neki, hogy ilyen keményen dolgozik. Mindketten büszkék voltak rá. De annak, hogy megőrizhette korábbi helyzetét, ára volt: több mint száz férfi nevét adta meg, akiket sorra letartóztattak, miközben ő továbbra is jegyeket árult, információkat adott tanácstalan utasoknak, napi teendőit végezte az állomáson. Az élete visszazökkent a régi kerékvágásba. Szinte ugyanúgy telt minden napja: a szüleivel ebédelt, kórházba vitte az apját, feltakarította az állomást, elolvasta az újságokat. De moziba nem ment többé. Igazság szerint már a városközpontba se ment be. Félt attól, hogy összefuthat valakivel, talán egy rendőrrel, aki esetleg sokatmondóan mosolyogna. Az a világ, amiben régebben mozgott, most mintha összezsugorodott volna. Ugyanígy érzett akkor is, mikor fel kellett adnia az álmát, hogy élsportoló lesz, ezért most azzal vigasztalta magát, hogy ugyanúgy el kell fogadnia ezt a változást, ahogy azt a korábbit is. Valójában minden percben azon töprengett, a listán szereplő férfiak rájöttek-e arra, hogy ki árulta el őket. Lehet, hogy egyszerűen megmondták nekik. A letartóztatások nagy száma miatt a hatóságok valószínűleg kénytelenek voltak közös cellákban elhelyezni őket, ott pedig bizonyára azzal töltik az idejüket, hogy megpróbálnak rájönni, ki írhatta azt a

listát. Most először történt velük az, hogy már nem rejthették el a titkukat. Ahogy a letartóztatott férfiakra gondolt, úgy érezte, bárcsak ő is ott ülhetne köztük, és osztozhatna a nyilvános megszégyenülésükben – ezért még a szabadságát is odaadná cserébe. Bár, ami azt illeti, biztosan nem látnák szívesen: ő az, aki sehová sem tartozik – sem azokhoz a férfiakhoz, sem a többi emberhez. Becsukta a jegyiroda ajtaját, bezárta maga mögött, majd a várótermi órára pillantott. A zsebébe csúsztatta a kulcsokat, és a peronra sétált. Egy fiatal pár volt csak ott, éppen a vonatra vártak. Alekszandr névről nem, de látásból ismerte őket. Integettek neki, ő pedig visszaintett, miközben a peron végéhez ment, és nézte, amint a vonat közeledik. A vonat pontosan érkezett. Alekszandr lelépett a peronról, ráfeküdt az egyik sínre, és a magasba nézett, az esti égboltra. Remélte, hogy a szülei elhiszik majd azt, amit egy kis papírra leírt nekik. Megmagyarázta, hogy soha nem tudta feldolgozni a csalódottságot, amiért nem lehetett belőle bajnok, és soha nem bocsátotta meg magának, hogy ezzel csalódást okozott az apjának.

Ugyanazon a napon Nyesztyerov az elmúlt négy évben állandóan azzal biztatta családját, hogy nemsokára jobb helyre költöznek. Ezt az ígéretét mostanáig rendszeresen megismételte, de most már nem hitt abban, hogy egyszer jobb lakást utalnak ki nekik, és abban sem hitt, hogy ha ő és a felesége keményen dolgoznak, akkor munkájuk eredményeképpen anyagi előnyökhöz juthatnak. A külvárosi Kropotkinszkij utcában laktak, a fűrészmalmok közelében. Az utca házai amolyan összevissza módon épültek: mindegyik különböző méretű és formájú volt. Nyesztyerov a szabad idejében főleg a ház körüli javításokkal foglalkozott. Értett az asztalossághoz, így az összes ablak– és ajtókeretet kicserélte. Az évek során a ház alapja megsüllyedt, elülső része mostanra kissé előredőlt, az egyik sarkánál egészen megroggyant, ezért az ajtót nem is lehetett teljesen kinyitni, mert állandóan beleütközött a talajba. Pár évvel korábban Nyesztyerov egy kis műhelyt toldott a házhoz, ahol felesége, Inessza segítségével még asztalokat és székeket is készített. Rendbe hozták az egész házat, mindent megcsináltak, amit kellett. Nemcsak a saját lakásukban, de az utca többi családjánál is elvégezték a szükséges javításokat. Mindössze a nyersanyagot kellett elvinni a műhelyükbe – és hálaképpen némi enni-innivalót. De bármennyit javítgatták, nem tudták ellensúlyozni a ház alapvető hátrányait. Nem volt folyó víz, a legközelebbi kút pedig tízpercnyire volt tőlük. Szennyvízelvezetés sem volt, a ház mögötti árnyékszéket kellett használniuk. Mikor beköltöztek, az árnyékszék egy rozoga, mocskos bódé volt, ahol a

sekélyre ásott emésztőgödör fojtogató bűzt árasztott. Nyesztyerov egy új bódét épített az udvar távolabbi részében, egész éjjel dolgozott, mire befejezte. Ennek az építménynek már szilárd falai voltak, a gödröt is sokkal mélyebbre ásta, majd odakészített egy hordó fűrészport, hogy a szükségük elvégzése után fűrészport szórhassanak a gödörbe. De mindezek ellenére is úgy érezte, hogy a családjának nélkülöznie kell a modern kényelem és higiénia előnyeit, és reményük sincs arra, hogy ez a helyzet egyszer megváltozzon. Negyvenéves volt, és kevesebbet keresett, mint sok huszonéves autógyári munkás. Mindig egy szép otthont szeretett volna a családjának, de az erőfeszítései teljesen hiábavalóak voltak. Kopogás hallatszott az ajtón. Későre járt. Nyesztyerov – még mindig egyenruhában volt – hallotta, hogy Inessza ajtót nyit, majd egy perc múlva megjelent a konyhaajtóban. – Téged keresnek, a munkahelyedről. De nem ismerem ezt a férfit. Nyesztyerov kiment az előszobába. Lev állt odakinn. Nyesztyerov a feleségéhez fordult. – Majd én elintézem. – Behívod a kollégádat? – Nem, nem tart sokáig. Inessza Levre pillantott, aztán visszament a szobába. Nyesztyerov kiment a ház elé, és becsukta maga mögött az ajtót. Lev végigfutotta az idáig vezető utat. Alekszandr halálának híre eltörölt minden, a józan ész diktálta óvatoskodást. A múlt héten még csalódottság és szomorúság nyomasztotta, de most szinte megzavarodott. Egy képtelen és rémületet keltő társasjáték, egy groteszk bohózat résztvevőjének látta magát, ahol a naiv álmodozó szerepét osztották rá, aki bár az igazságért küzd, mégis csak a pusztulás nyomai

maradnak utána. El akarta kapni a gyilkost, ehelyett újabb vérontás történt. Raisza tudta előre, hogy így lesz; már ott, az erdőben is megmondta, már két nappal ezelőtt tudta, megpróbálta figyelmeztetni őt, de ő egyre csak erőltette a dolgot, mint egy kisgyerek, akit nem lehet lebeszélni valamiről. Ugyan mit tehet egy ember ebben az ügyben? Hát most megvan a válasz a kérdésre: kétszáz ember élete tönkrement, egy fiatalember öngyilkos lett, és meghalt egy orvos. Alekszandr testét kettévágta a vonat: ennyit ért el a munkájával. Igaz, kockára tette a saját és Raisza életét is, de más mentsége nem lehet. – Alekszandr halott! Öngyilkos lett, a vonat alá ugrott. Nyesztyerov lehajtotta a fejét. – Sajnálom, hogy ezt hallom. Kapott lehetőséget, hogy összeszedje magát. Lehet, hogy nem tudta, talán túl beteg volt. – Mi vagyunk a felelősek a haláláért. – Nem, beteg volt. – Csak huszonkét éves volt! A szüleivel élt, és szeretett moziba járni. Most meg halott. De az a jó ebben, hogy ha még egy halott gyereket találunk, rögtön Alekszandrt okolhatjuk érte, és rekordidő alatt megoldjuk az ügyet! – Hagyja abba. – Mondja, miért végzi ezt a munkát egyáltalán? Mert nem pénzért vagy egyéb haszonért, az biztos! Lev végigfuttatta a szemét Nyesztyerov rozzant házán. Az rávágta: – Tyapkin azért lett öngyilkos, mert bűnös volt. – Ahogy elkezdtük a letartóztatásokat, Tyapkin rögtön tudta, hogy az árvaházi gyerekeket is kikérdezzük, és hogy hozzá is el fogunk jutni.

– Megvolt a sebészi tudása ahhoz, hogy ki tudja vágni egy gyerek gyomrát. A lány halálával kapcsolatban pedig hamis vallomást tett magának, csak hogy megzavarjon minket. Nagyon ravasz volt, ügyesen csinálta. – Tyapkin az igazat mondta nekem. A lánynak ki volt vágva a hasa, a szájába pedig fakérget tömtek. Kivágták a fiú hasát is, a száját pedig ugyanúgy fakéreggel tömték tele. A lánynak zsineget kötöttek a bokája köré, a fiúnak szintén. Ugyanaz az ember ölte meg mindkét gyereket. És ez az ember nem Dr. Tyapkin volt, és nem is a tizenéves Varlam Babinics. – Menjen haza. – Már Moszkvában is volt egy holttest! Egy kisfiú, a neve Arkagyij, alig ötéves. Nem láttam a holttestét, de elmondták, hogy meztelenre volt vetkőztetve, a gyomrát kivágták, a szájába pedig földet tömtek. Gondolom, az is inkább fakéreg lehetett, nem föld. – Szóval hirtelen van egy meggyilkolt gyerek Moszkvában is? Ez éppen kapóra jönne magának, igaz, Lev? De én nem hiszem el. – Én sem hittem el. Elmentem a gyászoló családhoz, akik azt bizonygatták, hogy a kisfiút meggyilkolták, én pedig nem hittem el, azt mondtam nekik, hogy nincs igazuk. Hány hasonló esetet tussolhattak el? Nem tudhatjuk, és nem is tudjuk kideríteni. Olyan a társadalmi rendszerünk, hogy semmi nem gátolja azt az embert, hogy tovább gyilkoljon, megteheti újra, ahányszor csak akarja. És meg is teszi, gyilkolni fog újra és újra! Mi meg továbbra is ártatlanokat tartóztatunk le, olyan embereket, akiket nem kedvelünk, vagy olyanokat, akiket kiközösítünk, miközben az az ember újra és újra gyilkolni fog. Nyesztyerov nem bízott Levben. Soha nem bízott benne; most sem akarta, hogy bármi köze legyen Lev

államellenes megjegyzéseihez. Hátat fordított, a kilincs után nyúlt. Lev ekkor vállon ragadta Nyesztyerovot, megfordította, hogy újból szemtől szembe álljanak egymással. Újabb érvekkel, logikus okfejtéssel akarta meggyőzni, de már kifogyott a szavakból, és érvelés helyett megütötte a felettesét. Az erős ütés nyomán Nyesztyerov feje oldalra billent, pár pillanatig nem is tudta visszafordítani. Majd lassan megfordult, és szembenézett beosztottjával. Lev igyekezett magabiztos hangon megszólalni. – Semmit sem oldottunk meg. Nyesztyerov ütésétől Lev elvesztette az egyensúlyát, a hátára esett, de nem sérült meg – még nem. Nyesztyerov lenézett rá, miközben az állát tapogatta. – Menjen haza. Lev felállt. – Semmit sem oldottunk meg. Lev megint ütni akart, de Nyesztyerov kivédte és visszaütött. Lev félrekapta a fejét. Jól tudott verekedni: ügyes volt és edzett. De Nyesztyerov magasabb volt, és – a méretei ellenére – gyorsabb is. Gyomron vágta Levet, mire az kétrét görnyedt. Aztán Nyesztyerov még egy ütést mért Lev védtelen fejére. Lev térdre esett, arcán felrepedt a bőr. A látása elhomályosult, előrebukott, majd elesett. Aztán a hátára gördült, miközben erősen zihált. Nyesztyerov felette állt. – Menjen haza. Válaszképpen Lev ágyékon rúgta. Nyesztyerov hátrahőkölt, és összegörnyedt a fájdalomtól. Lev közben nagy nehezen lábra állt. – Semmit sem... Mielőtt befejezhette volna, Nyesztyerov nekirontott, a földre taszította, és fölébe kerekedett. Elkezdte ütni, hol a gyomrát, hol az arcát, aztán megint a gyomrát,

megint az arcát. Lev csak feküdt, és egyre csak záporoztak rá az ütések, egyik a másik után – nem tudott kiszabadulni. Nyesztyerovnak már véresek voltak az ujjpercei, mikor abbahagyta a verést, hogy kifújja magát. Lev mozdulatlanul feküdt, a szemeit lehunyta – a homlokán lévő sebből szivárgó vér a jobb szeme sarkában gyűlt össze. Nyesztyerov felállt, és a fejét rázta, ahogy Levre nézett. A bejárati ajtóhoz ment, közben a vért törölgette a nadrágjáról. Már a kilincs után nyúlt, mikor egy hangot hallott a háta mögül. Lev remegett a fájdalomtól, de feltápászkodott. Bizonytalanul állt meg a lábán, de felemelte a kezét, mintha megint harcolni akarna. Egyik lábáról a másikra dőlve tántorgott, mintha egy hajón lenne, kinn a tengeren. Csak sejtette, merre lehet Nyesztyerov, és csak suttogásra volt képes: – Semmit... sem... oldottunk... meg. Nyesztyerov figyelte, ahogy Lev meg-meginog. Aztán feléje indult – ökölbe szorított kézzel, készen arra, hogy leüsse. Lev egy bizonytalan, szánalmas ütéssel próbálkozott - Nyesztyerov kitért előle, de közben elkapta az éppen összeroskadó Levet. Lev a konyhaasztalnál ült. Már rendbe szedte magát: Inessza vizet melegített neki, egy lavórba öntötte, Nyesztyerov egy rongyot dobott a vízbe, aztán magára hagyták Levet, hogy megmosakodhasson. A szája felrepedt, a szemöldöke vérzett. A gyomrában érzett fájdalom már csillapodóban volt. Megtapogatta a mellkasát és a bordáit, úgy érezte, nem tört el semmije. Jobb szeme annyira bedagadt, hogy képtelen volt kinyitni. Arra gondolt, mégis megérte a fájdalom: viszonylag olcsó ár, mert cserébe végre sikerült elnyernie Nyesztyerov figyelmét. Kíváncsi volt, hogy ha a lakásban beszélnek, akkor is ennyire elfajult volna-e a vita, vagy jobban meg tudták volna beszélni.

Nyesztyerov a felesége és a szomszéd szobában alvó gyerekei mellett talán nem lett volna annyira elutasító. – Hány gyerekük van? Inessza válaszolt. – Két fiunk. – Az erdei úton szoktak iskolába menni? – Igen, régebben arra mentek. – Most már nem? – Most a városon át kell menniük. De ez hosszabb út, és a gyerekek panaszkodnak. Reggel el kell őket kísérnem, hogy biztosan nem térnek-e le az erdei útra. De amikor hazafelé jönnek, semmit sem tehetünk, meg kell bíznunk bennük, egyedül jönnek haza, hisz akkor még mindketten dolgozunk. – Holnap is az erdőn át fognak hazajönni? Most, hogy elfogtuk a gyilkost? Nyesztyerov felállt, kiöntötte a teát, Lev elé is tett egy poharat. – Vagy valami erősebbet inna? – Ha van. Nyesztyerov egy félig teli vodkás üveget vett elő, három pohárba töltött belőle, egyet magának, egyet Inesszának, egyet Levnek. Az alkohol marta a Lev szájában lévő sebet, de úgy érezte, mégis használ. Nyesztyerov visszaült, és megint teletöltötte Lev poharát. – Mit keres maga Vualszkban? Lev belenyomta a véres rongyot a vízbe, kiöblítette, majd visszatette a szemére. – Azért vagyok itt, hogy kinyomozzam ezeknek a gyerekeknek a gyilkosát. – Ez hazugság. Levnek mindenképpen el kellett nyernie Nyesztyerov bizalmát, a tábornok segítsége nélkül semmit sem tehet.

– Igaza van. De valóban történt egy gyilkosság Moszkvában, és azt a parancsot kaptam, hogy nyomozás helyett simítsam el az ügyet. így is tettem. De amikor azt várták tőlem, hogy a feleségemet árulónak bélyegezzem, már nem engedelmeskedtem. Ezt nem bocsátották meg, és büntetésképpen idehelyeztek. – Szóval maga tényleg lefokozott tiszt? – Igen. – De akkor miért csinálja ezt, miért nyomoz? – Mert meggyilkoltak három gyereket. – Maga azért nem hiszi, hogy Varlam ölte meg a Larisza nevű lányt, mert biztos benne, hogy nem Larisza volt a gyilkos első áldozata, igaz? – Nem Larisza volt az első áldozat, mert nem lehetett az. Az első áldozat még korábbi, talán még annál a moszkvai kisfiúnál is korábbi. – Larisza az első meggyilkolt gyerek ebben a városban. Ez az igazság, esküszöm. – A gyilkos nem Vualszkban lakik. A gyilkosságok állomások mellett történtek, tehát a gyilkos állandóan utazik. – Utazik, és közben gyerekeket gyilkol? Miféle ember ez? – Nem tudom. De van egy asszony Moszkvában, aki látta, méghozzá az egyik későbbi áldozatával. Egy szemtanú személyleírást is tudna adni arról a férfiról. De szükségünk lesz a nagyobb városok gyilkossági ügyeinek aktáira Szverdlovszktól Leningrádig. – Nincs központi nyilvántartás. – Ezért kell elutaznia minden egyes városba, és egyenként összegyűjteni az aktákat. Meg kell győznie őket, ha ellenkeznek, akkor a helyi lakosokkal kell beszélnie, náluk kell puhatolódznia.

Szokatlan terv volt. Nyesztyerovnak vagy nevetnie kellett volna, vagy letartóztatni Levet. Ehelyett ezt kérdezte: – És miért tenném meg mindezt magáért? – Ne értem tegye meg. Látta, hogy mit művelt a gyilkos ezekkel a gyerekekkel. A vualszki emberekért tegye: a szomszédaiért, azokért, akik maga mellett ülnek a vonaton, a gyerekekért, akiket nem ismerünk, és akikkel nem is fogunk találkozni. Én nem kérhetem ki azokat az aktákat, nincs hozzá hatalmam. Senkit sem ismerek a rendőrségen. Ön viszont ismeri őket – és ők megbíznak önben, ezért meg tudja szerezni azokat az aktákat. Meggyilkolt gyerekek esetei után kell kutatnia, akár megoldották az ügyet, akár nem. Mindegyik esetnél ugyanaz lesz a sablon: az áldozatok száját fakéreggel tömték be, gyomrukat kivágták. A holttesteket valószínűleg nyilvános helyeken találták: erdőben, folyó mellett, talán vasútállomáshoz közel. A bokájuk köré pedig zsineget tekertek. – És ha nem találok semmit? – Máris három áldozat van úgy, hogy szinte véletlenül bukkantunk rájuk – akkor többnek is kell lennie. – Nagy kockázatot vállalnék. – Igen. Ráadásul hazudnia is kellene. Senkinek sem mondhatja el az igazi okot, még a beosztottainak sem. Senkiben nem bízhat meg. A bátorságáért cserébe a családja lehet, hogy a Gulagon végzi, magát megölhetik. Ez hát az ajánlatom. Lev kinyújtotta a kezét az asztal felett, Nyesztyerov felé. – Segít nekem? Nyesztyerov az ablakhoz lépett, és a felesége mellé állt. Az asszony nem nézett rá, a maradék vodkát forgatta a poharában. Kockára teszi-e a családját, az otthonát, mindent, amiért eddig dolgozott?

– Nem.

A ROSZTOVI TERÜLET DÉLKELETI RÉSZE GUKOVO VÁROSTÓL NYUGATRA Április 2. Petya már hajnal előtt fent volt. A házuk hideg kőlépcsőjén üldögélt, és türelmetlenül várta a napfelkeltét, hogy engedélyt kérhessen a szüleitől arra, hogy bemenjen a városba. Több hónapi takarékoskodás után mostanra jött össze annyi pénze, hogy vehet még egy bélyeget – ezzel tele is lesz az albuma. Az első bélyegeit még az ötödik születésnapjára kapta az édesapjától. Korábban nem ismerte a bélyegeket, de az első pár bélyeg után a hobbijává váltak, először csak mellékesen, aztán egyre odaadóbban gyűjtötte őket, míg végül a megszállottjuk lett. Az elmúlt két évben az ismerős családoktól szerezte be a bélyegeit, akik szintén a helyi kolhozban, a 12-es számú termelőszövetkezetben dolgoztak, ahogyan a szülei is. De a legközelebbi városban, Gukovóban is szert tett már ismerősökre, azt remélve, hogy tőlük is sikerül majd bélyegeket szereznie. Egyre nőtt a gyűjteménye, ezért vett egy olcsó papíralbumot, attól kezdve abba ragasztotta a bélyegeit szépen rendezett sorokba. Az albumot egy kis fadobozban tartotta, melyet az édesapja készített neki kifejezetten abból a célból, hogy biztonságban legyenek a bélyegei. Feltétlenül szükség volt egy ilyen dobozra, mert korábban Petya éjszakákon át nem tudott aludni: állandóan ellenőriznie kellett, hogy a tetőn át becsurgó eső nem rongálta-e meg az albumát, és hogy a patkányok nem rágták-e meg a lapokat. De az összes

bélyege közül azt a legelső négyet szerette a legjobban, amit az édesapjától kapott. Hébe-hóba egy-egy kopejkát kapott a szüleitől ajándékba. Petya tudta, hogy ezt nem a spórolt pénzükből adják, elég nagy volt már ahhoz, hogy megértse: soha nincs félretehető pénzük. Cserébe igyekezett besegíteni a ház körüli munkákba. Míg a kopejkagyűjtögetés lassú hónapjai teltek, végig azt fontolgatta, hogy melyik legyen a következő bélyeg, amit megvesz. Tegnap este megint kapott egy kopejkát. Az édesanyja nem tartotta jó ötletnek, hogy már este odaadják neki, nem azért, mintha ellenezte volna a bélyeggyűjtést, hanem mert tudta, hogy Petya egész éjjel nem alszik majd az izgalomtól. Az édesanyjának igaza volt. Ahogy felkelt a nap, Petya befutott a házba. Az édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy egyen egy tányér zabkását, mielőtt útnak indul. A kisfiú olyan gyorsan ette meg az ételt, ahogy csak bírta, egyáltalán nem törődött anyja aggodalmával, hogy a sietségtől fájni fog a hasa. Mikor végzett a kásával, kirohant a házból, és kifutott a sínekhez, hogy azokat követve a mezőn át a városba jusson. Aztán lassított, de továbbra is gyorsan szedte a lábait. Nem, a bolt még nem lesz nyitva ilyen korán, de már a várakozás is izgalmas lesz. Gukovóba érve valóban zárva találta még azt a kioszkot, ahol az újságokon kívül bélyegeket is árultak. Petyának nem volt órája, nem tudta, mikor nyit ki pontosan, de nem bánta, hogy várnia kell. Izgalmasnak találta, hogy itt lehet a városban, és hogy van annyi pénze, hogy vehet egy új bélyeget. Különösebb cél nélkül kóborolni kezdett az utcákon. Megállt az elektricska-állomásnál, tudta, hogy a váróteremben van egy óra. Bement, látta, hogy tíz perc múlva nyolc lesz. Az egyik vonat éppen indulni készült, elhatározta,

hogy azt még megnézi, ezért kiment a peronra, és leült az egyik padra. Már utazott elektricskával korábban, tudta, hogy ez egy lassú vonat, és minden állomásnál megáll, míg Rosztovba nem ér. Utazott már rajta a szüleivel, és néha egy-két iskolatársával is felszállt rá, csak úgy a mulatság kedvéért, mert tudták, hogy ingyen megtehetik – a jegyeket ugyanis nagyon ritkán ellenőrizték. Már éppen készült visszamenni a kioszkhoz, hogy megvegye a kiszemelt bélyeget, mikor egy férfi ült le mellé. Petya elegánsnak találta a férfi öltözetét, látta, hogy még egy fekete táska is van nála, melyet a lábai közé, a földre helyezett, mintha attól félne, hogy valaki felkapja és elszalad vele. Petya a férfi arcára nézett. Az idegen vastag keretes szemüveget hordott, és ápolt fekete haja volt. Petya nem tudta volna megmondani a korát: nem volt éppen öregember, de már nem volt annyira fiatal sem. Úgy tűnt, hogy a szemüveges férfi ügyet sem vet Petyára. A kisfiú már éppen fel akart állni, hogy elmenjen, mikor a férfi hirtelen felé fordult és rámosolygott. – Hát te hova utazol? – Sehová sem utazom. Úgy értem, vonattal. Csak üldögélek itt egy kicsit. Petyát úgy tanították, hogy udvarias és tisztelettudó legyen az idősebbekkel. – Itt nem szoktak céltalanul üldögélni. – Csak azért várok itt, mert bélyeget akarok venni, de a kioszk még zárva van. De mostanra már biztosan kinyitott, megyek is, megnézem. Ezt hallva a férfi most már egész testével Petya felé fordult. – Szóval te bélyegeket gyűjtesz? – Igen. – Én is gyűjtöttem a bélyegeket, mikor ennyi idős voltam.

Petya visszaült, és hátradőlt – most találkozott először egy másik bélyeggyűjtővel. – És régi vagy új bélyegeket tetszett gyűjteni? Mert én mindkettőt. – Az enyémek mind újak voltak. A kioszkban vettem őket, ahogy te is. – Bárcsak az enyémek is újak lennének! De főleg használt bélyegeim vannak, régi borítékokról szoktam levágni őket. Petya előszedte a zsebéből a maroknyi rézkopejkát, és a férfi elé tartotta. – Ezt három hónapig kellett gyűjtenem. A férfi rápillantott az aprópénzre. – Hát nem valami sok ilyen hosszú idő alatt. Petya lenézett a kezében tartott kopejkákra. A férfinak igaza van, ez valóban nem túl sok. Ráébredt, hogy soha nem lesz sok pénze. Az eddigi izgalma alábbhagyott. Arra gondolt, másoknak mindig több bélyegük lesz, neki pedig soha nem lesz nagy gyűjteménye, akármilyen keményen dolgozik, soha nem éri utol őket. Elszomorodott, indulni készült, már félig felállt, mikor a férfi megkérdezte: – És rendes fiú vagy? – Igenis. – Vigyázol a bélyegeidre? – Nagyon vigyázok rájuk. Egy albumban gyűjtöm őket. Apukám készített nekem egy fadobozt, ebben tartom az albumot, hogy biztonságban legyen. Mert néha beázik a tetőnk, és patkányok is vannak. – Okos dolog, hogy biztonságos helyen tartod az albumodat. Én is hasonlóképpen tettem, mikor ennyi idős voltam. Én egy fiókban tartottam az enyémet. Úgy tűnt, a férfi valamit forgat a fejében. – Hallgass ide, nekem is vannak gyerekeim. Két kislány, de egyiküket sem érdekli a bélyeggyűjtés. Rendetlen gyerekek. Ami engem illet, nincs már időm

a bélyegekre - tudod, sokat dolgozom. Biztos vagyok benne, hogy a te szüleid is sokat dolgoznak. – Igen, nagyon keményen dolgoznak. – És nekik sincs idejük bélyeget gyűjteni, igaz? – Igaz. – Látod, én is így vagyok ezzel. De van egy ötletem: oda szeretném adni a gyűjteményemet valaki olyannak, aki megbecsülné, aki vigyázna rá, egy olyannak, mint te. Petya elképzelte, hogy hozzájuthatna egy egész albumhoz, tele új bélyegekkel, melyben a legrégebbi példány akkori keltezésű, amikor ez a férfi elkezdte a gyűjtést. Mindig is egy ilyen gyűjteményről álmodozott! Nem válaszolt, alig tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje van. – Nos? Érdekelne a dolog? – Igen! Beletenném a fadobozomba, ott biztonságban lenne! A férfi bizonytalannak tűnt, és a fejét ingatta. – De az én albumom olyan vastag, hogy nemigen férne bele abba a kis dobozba. – Akkor apa majd készít nekem egy másikat, nagyon ügyes az ilyesmiben. Szívesen megcsinálja majd, szeret ilyeneket készíteni, ért hozzá. – És biztos, hogy gondját viselnéd a bélyegeknek? – Igenis. – ígérd meg. – Megígérem. A férfi elmosolyodott. – Rendben van. hiszek neked. Megkapod az albumomat. Csak három megállónyira lakom innét. Gyere, veszek neked jegyet. Petya már majdnem elkottyantotta, hogy felesleges jegyet venni, de aztán elharapta a szavait. Nem akarta, hogy kiderüljön, hogy párszor már megszegte a

vasúti szabályokat. Azt akarta, hogy a férfinak továbbra is jó véleménye legyen róla – nagyon meg akarta kapni a bélyegalbumot. Petya az elektricska fapadján ült, kibámult az ablakon, az erdőket nézte, közben ide-oda kalimpált a lábával, cipője majdnem súrolta a padlót. Azon gondolkozott, hogy elköltse-e a kopejkáit a kinézett bélyegre. Szükségtelennek tűnt a vásárlás, tekintettel arra, hogy most rengeteg bélyeget fog kapni, ezért elhatározta, hogy a pénzt inkább visszaadja a szüleinek. Mennyire örülnek majd ők is a szerencséjének! Gondolatait a férfi szakította félbe, a kezét könnyedén Petya vállára téve. – Itt vagyunk. Az állomás az erdő közepén volt, jóval Sahti városa előtt. Petya nem értette a dolgot. Ebben a megállóban azok szoktak leszállni, akik kirándulni jönnek az erdőbe. A bokrok közt kitaposott erdei ösvények kanyarogtak. De most nincs olyan idő, hogy sétálni lehessen, a hó csak nemrégen olvadt el, az erdő még sivár és barátságtalan ilyenkor. Petya az útitársához fordult, a férfi városi cipőjét, fekete táskáját nézte. – Itt tetszik lakni? A férfi nemet intett a fejével. – Van itt egy dácsám. Otthon nem tarthatom a bélyegeimet. Állandóan aggódnék, hogy a gyerekeim megtalálják, és összefogdossák a piszkos kezükkel. De tudod, éppen el akarom adni ezt a dácsát, szóval többé nem lenne hol tartani a bélyegeket. A férfi leszállt a vonatról. Petya követte, lelépett a peronra. Senki más nem szállt le rajtuk kívül. A férfi bement a fák közé, Petya pedig követte. Egy erdei dácsa: így már érthető volt, hogy miért itt szálltak le. Petya senkit nem ismert, aki elég gazdag lett volna ahhoz, hogy nyaralója legyen, de tudta, hogy a dácsák főleg az erdőkben, a tavaknál és a tenger

mellett vannak. Amíg beljebb sétáltak, a férfi tovább beszélt. – Persze, jó lenne, ha a gyerekeimet is érdekelnék a bélyegek, de egyelőre nem törődnek velük. Petya azt akarta válaszolni, hogy kicsit több időt kellene adnia a lányainak, hogy megszeressék a bélyegeket, hiszen ő sem lett azonnal gondos gyűjtő. De elég okos volt ahhoz, hogy megértse, hogy pont azért van most előnyben a férfi gyerekeivel szemben, mert azokat nem érdeklik a bélyegek. Így inkább nem szólt semmit. A férfi letért az ösvényről, és sietős léptekkel a bokrok közé ment. Petya igyekezett lépést tartani vele. A férfi nagyokat lépett, ezért Petyának szinte futnia kellett. – Meg tetszene mondani a nevét? Azért kérdezem, hogy megmondhassam a szüleimnek, hogy öntől kaptam bélyegeket, ha nem hinnének nekem. – Ne aggódj a szüleid miatt. Majd írok nekik pár sort, amiben pontosan elmagyarázom, hogyan jutottál az albumhoz. Még a címemet is megadom, arra az esetre, ha ellenőrizni akarják. – Nagyon szépen köszönöm. – Szólíts Andrejnek. Egy idő után a férfi megállt, lehajolt, és kinyitotta a táskáját. Petya is megállt, körülnézett, a dácsát kereste, de sehol sem látta. Lehet, hogy még beljebb kell menniük. Kicsit kifújta magát, a magas fákat nézte, ahogy csupasz ágaikat a szürke égbolt felé nyújtogatják. Andrej lenézett a fiú testére: a kisfiú fejéről vércsík folyt végig az arcán. Andrej letérdelt, egyik ujját a fiú nyakához illesztette, és kitapintotta a pulzusát. Még életben van, ez jó. Aztán a hátára fordította a fiút, és vetkőztetni kezdte, mint egy babát. Levette róla a kabátját, aztán az ingét, a cipőjét és zokniját, végül a

nadrágot és az alsóneműt is. Összenyalábolta az olcsó ruhadarabokat, majd fogta a táskáját, és elsétált a fiú mellől. Húsz lépést ment, végül egy kidőlt fa mellett állt meg. A fiú ruháit egy kis halomba, a földre dobta. Letette a táskáját, kinyitotta, és egy hosszú, ócska zsineget vett elő belőle. Visszament a fiúhoz, a zsineg egyik végét a bokájára kötötte. Hogy ellenőrizze, elég szoros-e csomó, megrántotta a zsineggel a fiú lábát: a csomó erős volt. Aztán hátrálni kezdett, közben lefektette a zsineget a földre, olyan óvatosan, mintha egy rakás dinamit gyújtózsinórját helyezné el. Mikor elérte a kidőlt fát, elbújt mögé, és lefeküdt a földre. Jó helyszínt választott. Ha a fiú magához tér, itt a fa mögött nem fogja őt észrevenni. Szemével végigkövette a zsineget a talajon, a kezétől egészen a fiú bokájáig. Még legalább tizenöt lépésnyi vagy annál is hosszabb zsineg maradt a kezében: lazán tartotta, elrendezte maga körül – készen állt. Olyan izgalom fogta el, hogy vizelnie kellett. Mivel félt, hogy elszalasztja azt a pillanatot, amikor a fiú feleszmél, ezért csak oldalra fordult, kigombolta a sliccét, és könnyített magán. Mikor kész volt, odébb húzódott a nyirkos talajtól, és óvatosan elfoglalta a korábbi helyét. A fiú még mindig eszméletlen volt. Itt volt az ideje, hogy megtegye az utolsó előkészületeket: levette a szemüvegét, a tokjába tette, és a kabátja zsebébe csúsztatta. Amikor megint a fiú felé nézett, hiába kancsalított, már csak a körvonalait, csak a földön fekvő test rózsaszín foltját látta. Szemüveg nélkül már ez a fiú is ugyanolyan, mint akármelyik másik gyerek. Kinyújtotta a kezét, letört egy közeli faágat, és kezdte lerágcsálni a kérgét, azt se bánta, hogy a fogain ott maradnak a kéreg barna darabkái. Petya kinyitotta a szemét, és a szürke eget, a fák csupasz ágait nézte maga felett. Feje iszamós volt a vértől. Megérintette, majd a véres ujjait nézte. Sírni

kezdett. Meztelen volt és fázott – nem tudta, mi történhetett. Össze volt zavarodva, nem mert felülni sem, mert félt, hogy ott lesz mellette az a férfi. Biztos volt benne, hogy az idegen itt van a közelben. De most csak az eget látta. Nem maradhat itt, meztelenül, a földön fekve. Szeretett volna otthon lenni a szüleivel. Nagyon szerette a szüleit, és biztos volt benne, hogy azok is szeretik őt. Remegni kezdett a szája, majd az egész teste, végül felült – jobbra és balra tekingetett, lélegezni se nagyon mert. Sehol sem látta a férfit. Kissé hátrafelé, oldalra pillantott, de arrafelé sem látott senkit – a férfi elment. Petya felemelkedett, és mereven figyelte az erdőt. Egyedül volt, elhagyatottan. Megkönnyebbülésében nagyot lélegzett. Nem értette az egészet, de nem is akarta megérteni. Körülnézett, a ruháit kereste, de az összes ruhadarabja eltűnt. Tudta, hogy ez most nem számít. Felugrott, és futni kezdett, olyan gyorsan, ahogy csak bírt, lába alatt recsegtek a földre hullott gallyak, és hallotta csupasz talpa csattogását az esőtől, olvadó hótól nedves talajon. Nem tudta, jó irányban fut-e. Csak azt tudta, hogy menekülnie kell. Hirtelen visszarántotta valami a jobb lábát, mintha egy kéz ragadta volna bokán. Elvesztette az egyensúlyát, előrebukott, és a földre esett. Rögtön felült és hátranézett. Senkit sem látott. Azt hitte, csak megbotlott, újból fel akart állni, amikor észrevette a jobb bokájára csomózott zsineget. Követte a szemével, úgy húzódott végig a talajon, mint egy horgászzsinór. Egy kidőlt fához vezetett, ami nagyjából negyven lépésre volt. Megfogta a zsineget, és megpróbálta lehúzni a bokájáról, de olyan szorosan volt megkötve, hogy mély nyomokat hagyott a bőrén. Ekkor megint megrándult a zsineg, most még erősebben, mint az előbb. Petya a hátára esett, és a lábára erősített zsineg húzni kezdte,

az egész háta sáros lett. Mikor egy pillanatra abbamaradt a húzás, Petya felnézett. Meglátta a férfit a fa mögött, ahogy a karjára tekeri a kezében lévő zsineget. Petya megpróbált az ágakba kapaszkodni, a talajba mélyeszteni az ujjait. De nem sikerült ellenállnia: a férfi egyre közelebb és közelebb húzta magához. Petya ekkor a csomóval próbálkozott, de nem tudta kibontani. A zsineget sem tudta eltépni. Tehetetlenül tovább rángatta, a bokája körül már teljesen kisebesedett a bőre. Megint nagyot rándult a zsineg, most már a húsába vágott. Petya a fogát csikorgatta, de nem akart sikítani. Felmarkolt egy marék sarat, és bekente vele a zsineget. Éppen akkor, mikor a férfi megint megrántotta a kötelet, Petyának sikerült kiszabadulnia a hurokból. Talpra ugrott és rohanni kezdett. Andrej érezte, hogy a zsineg meglazult a kezében. Tudta, hogy ez mit jelent: semmi sincs a végén! Megint húzott egyet rajta, és érezte, hogy az arca elvörösödik. Bandzsított, de túl nagy volt a távolság, semmit sem látott, eddig mindig csak a zsineget figyelte. Talán fel kellene vennie újra a szemüvegét? Nem, hiszen gyerekkorában sem volt szemüvege. Akkor is ugyanígy volt – szinte vakon, egyedül botorkált az erdőben... Mindjárt elmenekül. Andrej felugrott, és átmászott a kidőlt fán. Aztán lekuporodott, és egészen közel hajolva a földhöz, elkezdte visszafelé követni a zsineget. Petya olyan gyorsan futott, ahogy soha még azelőtt. Eléri az állomást – biztatta magát –, bent lesz a vonat, és fel tud rá szállni. Mielőtt a férfi utolérné, elindul a vonat, és ő megmenekül! Meg tudom csinálni. Megfordult. A férfi mögötte futott, de a feje olyan közel volt a talajhoz, mintha egy leejtett tárgyat

keresne. Ráadásul rossz irányban futott, a köztük lévő távolság egyre nőtt. Petya úgy érezte, mindjárt eléri az állomást és megmenekül. Mikor Andrej megtalálta a zsineg végén az üres hurkot, a szíve szaporábban kezdett verni – megállt és körülnézett, erősen kancsalított, miközben könnyek tolultak a szemébe. Sehol sem látta a fiút. Megszökött! Andrej egyedül, elhagyatva érezte magát. Aztán, ott, jobbra, mintha mozgást látna – egy világos színfolt, egy ember bőrének a színe, igen, ott a fiú. Petya megint hátranézett, remélte, hogy a kettejük közti távolság még nagyobb lett. Most azonban a férfi már nagyon gyorsan futott, és egyenesen feléje tartott: nagyokat lépett, kabátszárnyai kétoldalt lebegtek mellette. Vad mosoly ült az arcán, fogai pedig egészen megbarnultak valamitől. Petya megállt: megértette, hogy nincs menekvés. Gyengeséget érzett, mintha minden vér kiment volna a lábából. Kezeit az arca elé tette, mintha ez megvédené, becsukta a szemét – és újra a szülei karjában érezte magát. Andrej olyan erővel ütközött a fiúnak, hogy mindketten elestek. Aztán gyorsan fölébe térdelt, a fiú pedig ide-oda vonaglott alatta; a kabátját rángatta, tépdeste. Miközben erősen lenyomva tartotta a fiút, nehogy megszökjön, ezt motyogta: – Még mindig él! Lecsatolta az övéről a hosszú vadászkést, lehunyta a szemét, és az alatta mozgó testbe döfött. Először óvatosan szúrt, csak a kés hegyével, és csak apró szúrásokat ejtett, miközben élvezettel hallgatta a fiú sikoltozását. Majd szünetet tartott, kiélvezte a pillanatot, a gyomra alatt küszködő fiú testének vonaglását. Micsoda érzés! Egyre izgatottabb lett: egyre mélyebben, egyre gyorsabban szúrt a késével,

míg végül markolatig döfte a pengét a fiúba. De a gyermek ekkor már nem mozgott.

HÁROM HÓNAPPAL KÉSŐBB

A ROSZTOVI TERÜLET DÉLKELETI RÉSZE AZOVI-TENGER Július 4. Nesztyerov a parton ült, lábfejét a homokba süllyesztette. A Don menti Rosztov városában élők körében közkedvelt volt ez a tőlük mintegy negyven kilométerre északkeleti irányban található strand. A mai nap sem volt kivétel, a strand tömve volt. A városlakók teste olyan kifakultnak tűnt a hosszú tél után, mintha most léptek volna ki egy fagyasztóból. Nyesztyerov a strandolók testformájából a foglalkozásukra próbált következtetni: a kövérebb férfiak bizonyára fontos beosztásban dolgoznak, talán gyárigazgatók, vagy fontos párttisztviselők. Esetleg magas rangú állambiztonsági tisztek; persze nem olyanok, akik berúgják az ajtót, ha be akarnak menni valahova, hanem akik a hivatalos iratokat írják alá. Nyesztyerov vigyázott, nehogy elkapja valamelyikük pillantását. Inkább a családjára figyelt. Két kisfia a sekély vízben játszott, a felesége mellette feküdt – szemeit lehunyta, karjait pedig a feje alá tette. A külső szemlélő elégedettnek láthatta őket, egy tökéletes szovjet családnak. Minden okuk megvolt a pihenésre – szabadságon voltak, és engedélyt kaptak, hogy igénybe vehessék az egyik hivatali rendőrségi autót is, még állami utalványt is kaptak az üzemanyagra. Mindez jutalom a két gyilkossági ügyben végzett sikeres, körültekintő és hatékony nyomozásáért. Azt mondták neki, sőt szinte utasították, hogy felejtse el a történteket, és pihenjen. Ezeket a szavakat

ismételgette most magában, de érezte, mennyi irónia van bennük. Varlam Babinics tárgyalása mindössze két napig tartott, annak ellenére, hogy a kirendelt védő elmebajra hivatkozott. Az eljárás szabályai szerint a védelemnek ugyanarra a szakértői vallomásra kellett hagyatkoznia, mint amit a bűnvádi eljárásban is felhasználtak. A védelem nem hívhatott saját, független tanúkat sem. Nyesztyerov nem volt jogász, de nem is kellett annak lenni, hogy valaki megértse, ez a szabály milyen behozhatatlan előnyt jelent a vád számára. Babinics tárgyalásán a védelemnek úgy kellett bizonyítania védence elmebaját, hogy csak olyan tanút szólíthatott, akit a vád már felhasznált. Mivel a 379-es számú kórháznak nem volt elmeorvosa, egy szakirányú tapasztalatokkal nem rendelkező általános orvost választottak ki a bűnvádi eljárás folyamán, és neki kellett elmeorvosi szakvéleményt adnia. Ez az orvos azt állapította meg, hogy Varlam Babinics belátja a jó és rossz közti különbséget, sőt azt is tudja, hogy a gyilkosság rossz cselekedet. Az orvos kijelentette továbbá, hogy a vádlott értelmi képessége valóban korlátozott, de ahhoz elegendő, hogy megértsen olyan fogalmakat, mint például a bűn, ezt bizonyítják a letartóztatásakor mondott szavai is: Olyan nagy bajban vagyok. A védelem szintén csak ehhez az orvoshoz fordulhatott, és meg kellett próbálnia az orvos véleményével ellentétes álláspontját kifejtenie. Varlam Babinicsot végül bűnösnek találták. Nyesztyerovot hivatalos levélben értesítették arról, hogy a tizenhét éves elítélt térdelő helyzetben, tarkólövés által halt meg. Dr. Tyapkin ügye még kevesebb időt igényelt, alig egy napot. Tyapkin felesége azt vallotta, hogy a férje erőszakos természetű, beteges fantáziájú férfi volt. Azt

állította, hogy féltette a saját és a kisfia életét, azért nem mert korábban vallomást tenni. A feleség saját magáról azt is elmondta a bíróságnak, hogy lemondott zsidó vallásáról, és hűséges kommunistának szeretné nevelni a gyerekét. Vallomásáért cserébe az ukrajnai Sahti városába telepítették, ahol a férje bűne miatti szégyenkezés nélkül folytathatta az életét. Mivel Vualszkon kívül senki nem hallott a gyilkosságokról, még arra sem volt szükség, hogy nevet változtasson. Mikor a fenti két esettel végeztek, a bíróság a közel kétszáz letartóztatott, szovjetellenes magatartással vádolt férfi ügyét kezdte tárgyalni. Ezeket a homoszexuálisokat öt és huszonöt év közötti kényszermunkára ítélték. Annak érdekében, hogy gyorsabban végezzenek ezzel a rengeteg üggyel, a bíróság egy általános ítéletmintát szerkesztett, ahol a büntetés hosszát elsősorban az illető munkavégzésére vonatkozó adatok, a gyermekei száma, illetve az határozták meg, hogy hány perverz szexuális együttlétet vallott be. Ha valaki párttag volt, az súlyosbító tényezőnek számított, mivel az illető megfeledkezett az elvárható magatartásról, szégyent hozott a pártra, ahonnan természetesen azonnal ki is zárták. Bár ezek a tárgyalások szinte azonos módon folytak le, Nyesztyerov mindegyiket végigülte, közel kétszázat. Amikor az utolsó férfit is elítélték, és Nyesztyerov elhagyta a bíróság épületét, a helyi párttagok sorra gratuláltak neki, és jó munkának nevezték azt, amit tett. Szinte biztosnak látszott, hogy pár hónapon belül megkapja végre az áhított lakást, vagy ha nem, akkor legalább év végére. A tárgyalások után pár nappal – miután Nyesztyerov megint ébren töltötte az éjszakát – a felesége azt mondta neki, előbb-utóbb segítenie kell Levnek. Sőt Inessza azt szerette volna, ha rögtön

felkel, és máris nekikezd. Nyesztyerov eltűnődött: talán eddig is csak az asszony engedélyére várt? Talán igen. Hiszen azzal, hogy belevágott, nemcsak a saját, de az egész családja életét is kockáztatja. Nem mintha szakmailag rosszul intézné vagy helytelenül vezetné a nyomozást; a baj az, hogy mindezt önállóan teszi. Az egyéni kezdeményezések mindig is kockázatosak voltak, hiszen azt jelezték, hogy az állami szervezet működése nem megfelelő, mert egyetlen ember próbálja megoldani azt, amire az állam képtelen volt. Mindezek ellenére úgy gondolta, belekezdhet egy szerény, észrevétlen nyomozásba, ami szinte nem is haladja meg a munkatársak közti rögtönzött beszélgetéseket. Azzal a reménnyel vágott bele, hogy amennyiben az derülne ki, hogy máshol nem voltak ilyen jellegű gyilkosságok, legalább biztos lehet abban, hogy a homoszexuálisokra kirótt kegyetlen ítéletek – melyek megszületésében neki is jelentős szerepe volt – jogosak, igazságosak és elfogadhatóak. Bár továbbra sem bízott Levben, és kényelmetlenül érezte magát a kételyek miatt, amiket Lev állításai támasztottak benne, nem térhetett ki az elől, hogy feltegyen magának egy nagyon egyszerű kérdést: van-e valami értelme a munkájának, vagy az mindössze a túlélés eszközét jelenti a számára? Nem mintha a túlélésre való törekvés szégyen volna – az emberek többségét csakis ez érdekli. Mégis, megelégedhet-e azzal, hogy bár nyomorban él, még csak büszkeséget sem érezhet, erőt sem meríthet abból a tudatból, hogy mindannak, amit tesz, van valami értelme és célja Az elmúlt tíz hétben Nyesztyerov teljesen egyedül nyomozott, még csak nem is beszélt Levvel. Úgy gondolta, Lev még bizonyára megfigyelés alatt áll, ezért minél kevesebbet találkoznak, annál jobb. Legutóbbi találkozásuk óta mindössze egy cédulát juttatott el Levhez, melyre azt

írta: „Segítek.” A cédulán arra is utasította Levet, hogy az üzenetet azonnal semmisítse meg. Nem volt könnyű hozzáférnie a helyi gyilkossági ügyek aktáihoz. Megkereste más városok, települések rendőreit telefonon és levélben is. Mindkét módszernél csak futólag említette a gyilkosságokat, és miközben azzal dicsekedett, hogy osztálya milyen gyorsan megoldotta a két gyilkossági ügyet, azt remélte, hogy a másik fél is előhozakodik hasonló esetekkel. Ahogy érdeklődésére lassan megérkeztek a válaszok, kénytelen volt néhány kisebb, magánjellegű vonatutat tenni, hogy személyesen is találkozhasson a más városokban dolgozó rendőrökkel. Beszélgetett velük, együtt iszogattak, de a számára fontos eseteket kollégái épp hogy csak megemlítették, aztán másra terelődött a szó, ahol már kedvükre dicsekedhettek. Ez a módszer tehát rendkívül alacsony hatásfokúnak bizonyult a szükséges adatok összegyűjtése szempontjából: néha három óra hosszán át iszogatott valakivel, és ez alatt az idő alatt mindössze két perc hasznos beszélgetést könyvelhetett el, ami az ügy szempontjából fontos volt. Nyolc hét elteltével, miután egyetlenegy megoldatlan esettel sem találkozott, Nyesztyerov az irodájába kérette Levet. Lev belépett az irodába, becsukta az ajtót, és leült. Nyesztyerov kétszer is kinézett a folyosóra, majd gondosan bezárta az ajtót, és az asztal alól elővett egy Szovjetunió térképet. Az asztalra terítette, és a sarkaira könyveket tett nehezékül. Aztán elővett egy marék gombostűt. Két gombostűt rögtön saját városa, Vualszk mellé szúrt, újabb kettőt Molotov mellé, kettőtkettőt Vjatka és Gorkij mellé, még kettőt Kazany városához. A térképbe szúrt gombostűk a keleti irányból Moszkva felé tartó vasútvonal mentén helyezkedtek el. Nyesztyerov a nyomozása során nem

merészkedett el Moszkváig, ösztönösen el akarta kerülni a moszkvai rendőröket, tartott tőlük, úgy gondolta, biztos gyanakodni kezdenének, ha kérdezgetni próbálná őket. Moszkvától nyugatra kevesebb adatot tudott szerezni, de Tverben mégis nyomára bukkant egy idesorolható esetnek. Aztán az ország déli részén lévő városokat jelölte meg a gombostűkkel: hármat tett Tula városához, kettőt Orjolhoz, kettőt pedig Belgorodhoz. Most, hogy már Ukrajna területénél járt, felvette a dobozt, és nagyjából húsz gombostűt szórt a markába. Majd folytatta a jelöléseket: egyaránt három-három gombostűt kapott Harkov és Gorlovka, négyet-négyet Zaporozsje és Kramatorszk, egyet pedig Kijev. Ukrajna területén kívül még öt gombostűt rakott Taganrog városához, a maradék hatot pedig Rosztov körül helyezte el. Nyesztyerov tökéletesen megértette Lev reakcióját – a döbbent hallgatást. Amíg ezeket az adatokat gyűjtötte, tulajdonképpen ő is hasonló lelkiállapotban volt. Először megpróbálta figyelmen kívül hagyni az esetek hasonló vonásait: a gyerekek szájába tömött, a földhöz hasonló anyagot – amit a rendőrök hol földnek, hol sárnak és piszoknak írtak le –, a megcsonkított testeket. De túlságosan is egybevágtak a részletek: az áldozatok bokája köré mindig zsineget kötöttek, a holttestek mindig meztelenek voltak, és a ruhadarabjaik mindig egy kis kupacban, távolabb voltak elhelyezve. A bűntetteket általában erdőkben, parkokban követték el, gyakran vasútállomások mellett, de soha nem lakóház közelében vagy bent a házban. Egyik város sem értesítette a másik várost a náluk történt esetekről, pedig néhány bűntény helyszíne között csak ötven kilométer volt a távolság. Így nem derült fény arra, hogy ezek az esetek összefüggnek, nem kapcsolták össze a gombostűkkel bejelölt helységek hasonló bűneseteit. Az ügyeket úgy

oldották meg, hogy a gyilkosságokkal ittas személyeket, tolvajokat vagy nemi erőszakot elkövetőket vádoltak meg – ezeknek a nemkívánatos személyeknek úgysem hitt senki. A térképbe szúrt gombostűk összesen negyvenhárom esetet mutattak. Nyesztyerov még egy gombostűt vett ki a dobozból, és a Moszkvát jelölő felirat közepébe szúrta: Arkagyij, a moszkvai kisfiú volt a negyvennegyedik áldozat, a negyvennegyedik gyermek. Nyesztyerov nyitott szájjal ébredt, arca a homokba nyomódott. Felült, lesöpörte magáról a homokot. A nap már a felhők mögé bújt. A gyerekeit kereste, azt a strandsávot pásztázta, ahol gyerekek játszottak. Nagyobbik fia, a hétéves Jefim a víz szélénél ült. De kisebbik fiát – aki csak ötéves – sehol sem látta. A feleségéhez fordult, aki éppen hideg húst szeletelt az ebédjükhöz. – Hol van Vagyim? Inessza felnézett, a nagyobbik fiút egyből észrevette, de kisebbiket ő sem látta. Felállt, még mindig a kezében tartotta a kést, majd körbefordult, a háta mögé nézett. Sehol sem látta a kisfiát – ijedtében kiejtette a kezéből a kést. Mindketten Jefimhez szaladtak, és két oldalról letérdeltek mellé. – Hol az öcséd? – Azt mondta, visszamegy hozzátok. – Mikor? – Nem tudom. – Gondolkozz. – Nem régen. Nem tudom pontosan. – Megmondtuk, hogy maradjatok együtt. – De azt mondta, visszamegy hozzátok! – Nem inkább a vízbe ment? – Nem, tifelétek indult el.

Nyesztyerov megint felállt, és a vizet kémlelte. Vagyim nem ment ki a tengerre, biztos, hogy nem akart úszni. A strandon kell lennie, valahol itt, a több száz ember között. A gyilkossági aktákban látott képek tolultak a szeme elé. Az egyik fiatal lányt egy népszerű folyóparti ösvény mellett gyilkolták meg. Egy másikat pedig egy parkban, egy emlékmű mögött, száz méterre a házuktól. Lekuporodott a fia mellé. – Menj vissza a takarónkhoz. Maradj ott, ne törődj azzal, ha beszél hozzád valaki, akármit mond is. Még ha idősebb is, és azt akarja, hogy figyelj rá, te csak maradj a helyeden. De aztán eszébe jutott, hány gyermeket csaltak már be az erdőbe, hogy ott érje őket a halál, ezért megváltoztatta a szándékát, s kézen fogta a fiát. – Inkább gyere velem. Majd ketten keressük meg az öcsédet. A felesége a strand felé indult, az ellenkező irányba, Nyesztyerov pedig lefelé ment a parton. Sietve kerülgette az embereket, de Jetimnek túl gyors volt ez a tempó, ezért végül felvette a fiát, úgy mentek tovább. A part végéhez értek, ahol magas fű és nádas zárta el az utat. Vagyimot sehol sem látták. Jetim nem sokat tudott az apja munkájáról. A szülővárosukban meggyilkolt két gyerekről viszont tudott, mert a szülei elmondták neki, bár megeskették, hogy senkinek sem beszél róla. A gyilkosságok miatt senki nem aggódott, mert úgy tekintették, mint megoldott eseteket. Jetim viszont tudta, hogy a kisöccse most bajban van. Vagyim beszédes, barátkozó természetű kisfiú, és nem tud udvariatlan lenni senkivel. Jobban kellett volna vigyáznia az öccsére! Hibásnak érezte magát amiatt, hogy az öccse most elveszett – sírni kezdett. Inessza a strand másik végén szólongatta eltűnt kisfiát. Ismerte a férje nyomozásával kapcsolatos

iratokat. Pontosan tudta, hogy mi történt azokkal az eltűnt gyermekekkel. Pánikba esett, saját magát okolta. Ő beszélte rá a férjét, hogy segítsen Levnek. Bátorította, de arra is intette, hogy legyen nagyon elővigyázatos, és tartsa titokban a nyomozást. Tudta, hogy a férje kissé nehézfejű, ez az ügy pedig fokozott óvatosságot kívánt. Ezért mindig elolvasta a férje által írt leveleket, mielőtt postázták volna, néhol javaslatot tett bizonyos kifejezések beszúrására vagy módosítására. Amikor a férje megmutatta neki a gombostűkkel teletűzdelt térképet, Inessza egyenként megérintette az összes gombostűt. Hihetetlen volt az áldozatok nagy száma, és aznap éjjel együtt aludt a gyermekeivel. Az ő ötlete volt, hogy a nyaralásukat kössék össze a nyomozással. Mivel a legtöbb gyilkosságot az ország déli részén követték el, ezért Nyesztyerov csak akkor tud észrevétlenül utazgatni errefelé, ha ezt családi nyaralás álcája alatt teheti. Az asszony csak most értette meg egészen, hogy az ideutazással milyen nagy veszélynek tette ki a gyermekeit. Pont ide hozta őket, ennek a titokzatos ördögfajzatnak a fő működési területére! Eddig alábecsülte a gyilkost, aki után nyomoztak. Pedig egyetlenegy gyermek sincs biztonságban, akármelyiket elragadhatja a gyilkos, és megölheti pár méterre a háztól, ahol laknak. És most az ő kisfiát ragadta el! Elakadt a lélegzete, aztán kiabálni kezdett, belekiabálta a fia nevét a strandolók arcába, szemei már könnyben úsztak. Az emberek buta, közönyös tekintettel bámultak rá, és Inessza hiába könyörgött nekik, hogy segítsenek. – Még csak ötéves. Elvitték! Meg kell öt találnunk! Egy szigorú tekintetű asszony megpróbálta lefogni Inesszát. – Itt lesz valahol a fia.

– Maga nem érti: a kisfiam szörnyű veszélyben van. – Ugyan milyen veszélyben? Inessza ellökte magától az asszonyt, többször körbefordult, a fiát szólongatta. Hirtelen egy erős férfikezet érzett a karján. – Elvitték a kisfiamat. Kérem, segítsen megtalálni! – Miért nem nyugszik már meg? – Nem, nem, megölik! Az a férfi megöli. Segítenie kell, hogy megtaláljam! A férfi nevetett. – Senkit sem akarnak megölni, a fia biztonságban van. Inessza megpróbálta kiszabadítani a karját, de a férfi nem engedte el. Az emberek szánakozó arccal figyelték őket, ahogy Inessza a férfival küszködött. – Engedjen! Meg kell találnom a fiamat! Nyesztyerov az embereket lökdösve tört utat a feleségéhez. Már megtalálta a kisfiúkat, Vagyimot, aki a nádasban játszott, és most mindkét gyereket a karjában tartotta. Az idegen férfi végre elengedte Inessza karját. Az asszony átvette a férjétől Vagyimot, és úgy fogta a kisfiú fejét, mintha törékeny volna. Az egész család együtt volt újra, de csupa barátságtalan arc vette körül őket. Nem értették, miért viselkednek így, mi lehet a baj velük. Jefim odasúgta a szüleinek: – Menjünk. Otthagyták a tömeget, sietve összeszedték a holmijukat, és az autóhoz mentek. Mindössze öt autó parkolt a poros út mellett, a többi fürdőző vonattal érkezett. Nyesztyerov gyorsan beindította a motort, és elhajtott. A strandon egy őszülő, sovány asszony nézett a távolodó autó után. Feljegyezte a rendszámot, és elhatározta, hogy lenyomoztatja a családot.

MOSZKVA Július 5. Egészen a tegnapi napig, ha Levet letartóztatták volna, semmi nem utalt volna közvetlenül arra, hogy Raisza is részt vesz ebben az engedély nélküli nyomozásban. Tegnapig még Levet is elárulhatta volna, megúszta volna az egészet. De mára megváltozott a helyzet. A Moszkva felé tartó vonaton ültek, ráadásul hamis papírokkal: most már a bűnben is egyenrangúak lettek. Hogy Raisza miért szállt fel a vonatra, miért kísérte el Levet? Ez a lépése ellenkezett legfőbb elvével: a túlélés parancsával. Igen nagy kockázatot vállalt – hiszen másképp is dönthetett volna. Maradhatott volna Vualszkban, tétlenül. Még biztonságosabb lett volna számára, ha elárulta volna Levet abban bízva, hogy az árulással egyben megalapozza a saját jövőjét. Ez az utóbbi megoldás elég kellemetlen, álszent és megvetendő stratégia lett volna, de már sok kellemetlen dolgot végigcsinált a túlélés érdekében, beleértve a Levvel kötött házasságát is. Hiszen hozzáment egy olyan férfihoz, akit utált. Mi változott tehát? Most sem szerelemből kíséri el Levet. Ő és Lev most partneri viszonyban vannak, bár nem a hagyományos házastársi kapcsolat szerint. Társak lettek a nyomozásban. Lev megbízik benne és hallgat rá, nemcsak udvariasságból, hanem azért, mert egyenrangúnak tekinti őt. Lev és ő most egy csapatot alkotnak, közös cél vezérli őket, ezt a célt pedig fontosabbnak tartják, mint az életüket. Raisza tettre késznek és erősnek érezte magát, nem akart már

visszatérni a régi, jelentéktelen életéhez, ami csak a létfenntartásról és arról szólt, hogy megint oda kell adnia lelke egy darabkáját a túlélése érdekében. A vonat a Jaroszlavli pályaudvarra futott be. Lev teljes mértékben átérezte annak a jelentőségét, hogy a vonat pont azokon a síneken halad át, ahol annak idején megtalálták Arkagyij holttestét. Négy hónappal száműzetésük után most először tértek vissza Moszkvába. Semmi hivatalos elintéznivalójuk nem volt itt. A nyomozásuk sikere, sőt az életük is azon múlt, észrevétlenek tudnak-e maradni. Ha elkapják őket, végük. Egyetlen ok volt, amiért vállalták ezt az utat: Galina Saporina, az asszony, aki látta a gyilkost. Egy szemtanú, aki személyleírást adhat arról a férfiról, megmondhatja, hogy nagyjából hány éves az illető – életre keltheti, valóságos személlyé teheti. Mert jelenleg sem Levnek, sem Raiszának nem volt fogalma arról, hogy néz ki a gyilkos, aki után nyomoznak, nem tudták, hogy a férfi öreg vagy fiatal, sovány vagy nem, ápolatlan vagy jól öltözött. Vagyis akárki lehet az illető. Elsősorban Galina kikérdezése miatt jöttek, de Raisza javasolta, hogy utána tanártársát, Ivánt is keressék fel. Ivan tájékozott a nyugati irodalom területén, betiltott kiadványokhoz is hozzáfér, külföldi újságcikkei, magazinjai vannak, valamint betiltott könyvek kalózfordításai. Lehetséges, hogy olvasott már olyan esettanulmányokat, melyek hasonló külföldi ügyeket, vagyis ilyen véletlenszerű, rituális sorozatgyilkosságot elemeztek. Raisza csak nagyon keveset tudott a hasonló külföldi esetekről. Hallott egy Albert Fish nevű amerikairól, aki meggyilkolta, majd meg is ette a gyermekeket. Egy francia férfi, dr. Pettiot történetét is ismerte, aki a Nagy Honvédő Háború idején zsidókat csalt le a pincéjébe, azt ígérte nekik, hogy ott biztonságban lesznek, de meggyilkolta őket, a hulláikat pedig elégette. Raisza nem tudta eldönteni,

hogy ezek a történetek pusztán a szovjet hangulatkeltés művei-e. A hazai újságok szerint ugyanis a külföldi országokban tevékenykedő gyilkosok a nyugati civilizáció rothadásának, illetve a romlott politikának és a széthulló társadalomnak a termékei. De a mostani nyomozásuk szempontjából értelmetlen lett volna egy ilyen okfejtés mentén haladniuk, e szerint az elmélet szerint ugyanis kizárólag külföldi lehet a gyanúsított, egy olyan személy, akinek a jellemét a kapitalista társadalomban eltöltött évei határozták meg. Nyilvánvaló volt azonban, hogy az általuk keresett gyilkos szabadon utazgat az ország területén, tud oroszul, és ért a gyermekek nyelvén. A gyilkos ebben az országban él, a társadalom része. Minden, amit eddig tudtak vagy amit eddig mondtak nekik az ilyen típusú bűntényekről, vagy hamis állítás volt, vagy lényegtelen. Az összes korábbi feltételezésüket el kell vetniük, mindent elölről kell kezdeni. Raisza hitt abban, hogy azok a kényes információk, melyekhez Ivan révén juthatnak hozzá, döntő jelentőségűek lesznek, talán a segítségükkel át tudják majd értékelni a dolgokat. Lev elfogadta Raisza érvelését, hogy ez még hasznukra lehet, ugyanakkor azt szerette volna, ha minél kevesebb emberrel lépnének kapcsolatba. Az elsődleges céljuk Galina Saporina megkeresése volt, az Ivánnal történő találkozás csak a második – bár Lev meg volt győződve arról, hogy ez utóbbi nem éri meg a kockázatot. De tisztában volt azzal, hogy ez a vélekedése személyes okokra vezethető vissza. Féltékeny volt a felesége és Ivan közti barátságra? Igen, az volt. Be akarta vonni kettejük nyomozásába Ivánt? Nem, szó sincs róla. Lev kinézett az ablakon, azt várta, hogy mindenki leszálljon. A vasútállomásokon mindig sok volt a járőr:

nemcsak titkos ügynökök, hanem egyenruhás katonák is. Az összes nagy közlekedési csomópontot olyan helynek tartották, ahol fokozottan kell a beszivárgás veszélyével számolni. Az utakon mindenhol fegyveres ellenőrző pontokat alakítottak ki, és a kikötőket is állandó ellenőrzés alatt tartották. A legmagasabb rangú védelmet azonban Moszkva kapta, ők pedig most éppen az ország legjobban őrzött városába igyekeztek besurranni. Csak abban bízhattak, hogy Vaszilij aligha gondol arra, hogy ők ennyire vakmerőek, ilyen kockázatot vállalnak. A vonatról leszállva Lev Raiszához fordult. – Ha véletlenül elkapod valamelyiknek a pillantását, egy járőrét, vagy akárkiét, még ha civilnek tűnik is az illető, ne nézz rögtön félre. Ne mosolyogj, ne tégy semmilyen gesztust. Csak viszonozd a pillantását, aztán nézz valami másra. Leléptek a peronra, mindketten csak egy-egy kis csomagot vittek: tudták, hogy inkább a nagyobb táskákat cipelőket szokták figyelni. Fürgén lépkedtek, vissza kellett fogniuk magukat, nehogy futni kezdjenek. Lev örült, hogy a pályaudvaron sokan voltak. Mégis úgy érezte, hogy az ingnyaka nyirkosodni kezd az izzadságtól. Azzal igyekezett megnyugtatni magát, hogy szinte teljesen kizárható, hogy az itt lévő ügynökök őket keresnék. Már Vualszkban megtették a szükséges óvintézkedéseket, hogy lerázzák az esetleges megfigyelőket: bejelentették, hogy hétvégén a hegyekben szeretnének gyalogtúrázni. Megírták a szükséges kérvényt is, de mivel jelenleg korlátozva voltak a jogaik, csak két napra mehettek el, és ez nagyon rövid idő. Elindultak az erdőbe, majd nagy kerülőt tettek, hogy biztosak legyenek benne, hogy már nem követik őket. Amikor meggyőződtek róla, hogy egyedül vannak, visszatértek az állomáshoz közeli erdőbe. Ruhát váltottak, a sáros ruhát – a

kiránduló felszerelésükkel együtt – elrejtették, majd az állomáson leültek, s a moszkvai vonat érkezését várták. A legutolsó percben szálltak fel a vonatra. Mindennek a terv szerint kell mennie: ha megszerzik a szemtanú beszámolóját, visszatérnek Vualszkba, az erdőben visszaöltöznek a sáros ruhákba, magukhoz veszik a felszerelést, majd északi irányból, az egyik erdei ösvényen térnek vissza a városba. Már majdnem a kijáratnál voltak, amikor egy hang utánuk szólt: – A papírokat! Lev rögtön megfordult. Nem mosolygott, és nem próbált nyugodtnak látszani. Egy járőr volt az, az állambiztonságtól. Lev nem ismerte az illetőt, ez szerencse volt. Mindketten átadták a papírjaikat. Lev a férfi arcát figyelte. Magas, erőteljes alak volt, álmos tekintetű, lomha mozgású. Csak egy szokásos ellenőrzés, semmi több. De akár rutinellenőrzés, akár nem, a papírjaik – amelyeket a járőr éppen most nézegetett – hamisak, és a legjobb esetben is csak tűrhető másolatok. Mikor még Lev is ügynökként dolgozott, őt soha nem tévesztették meg az ehhez hasonló okmányok. Ezeket az iratokat Nyesz-tyerovtól kapták, maga a tábornok hamisította őket, Lev segítségével. Sokat dolgoztak rajtuk, de egyre nyilvánvalóbb lett az okmányok gyatrasága: a papíron nemcsak karcolások, de a kifolyt tinta nyomai és az elmozdult bélyegző dupla vonalai is látszottak. Lev nem is értette, hogyan bízhatta a sorsukat ezekre a gyenge hamisítványokra, és hogyan gondolhatta egyáltalán, hogy nem fogják őket ellenőrizni. Raisza azt figyelte, hogyan silabizálja a járőr az írásokat, és rájött, hogy a férfi alig tud olvasni, bár ezt úgy próbálja eltitkolni, hogy rettentő alaposnak tetteti magát. Raisza azonban túl sok gyereket látott már ugyanezzel a gonddal küszködni: képtelenek felismerni

az írásjeleket. Ez a férfi is szájmozgással követte a kibetűzött szavakat. Raisza tudta, ha elárulja, hogy felismerte a férfi fogyatékosságát, a katona dühbe gurulhat, ezért továbbra is félelmet mutatott. Úgy okoskodott, hogy mivel a férfi zavarban van, csak az nyugtatja meg, ha félelmet lát az arcukon. Biztos volt abban, hogy a járőr valóban ellenőrzi az arckifejezésüket, és nem azért, mert gyanúsnak találná a papírjaikat, hanem azért, mert aggódik, hogy nem félnek tőle eléggé. A titkosrendőr rájuk pillantva megnyugodott, hogy igenis félnek tőle, majd az okmányaikat a tenyeréhez ütögetve jelezte, hogy még nem döntött felőlük, még mindig a hatalmában vannak. – Mutassák a csomagjaikat! Lev és Raisza kinyitotta a kisméretű táskákat. Semmi más nem volt náluk, csak egy váltás ruha és néhány tisztálkodószer. A rendőr elunta magát, vállat vont. Válaszképpen Lev és Raisza tisztelettudóan bólintottak, majd a kijárat felé indultak, azon igyekezve, hogy ne lépkedjenek túl gyorsan.

Ugyanazon a napon Annak idején Lev volt az, aki leállította Fjodor nyomozását a kisfia meggyilkolása ügyében. Lebeszélte, sőt megfenyegette, hogy hallgasson az ügyről. Most pedig ugyanebben az ügyben akar segítséget kérni Fjodortól, azt szeretné, ha Fjodor elvezetné Galina Saporina lakásához. Ő nem tudná megtalálni azt a címet, lehet, hogy az asszony nevére is rosszul emlékszik. Akkor nem sok figyelmet fordított Arkagyij ügyére, azóta pedig annyi minden történt. Fjodor nélkül tehát nemigen volt remény arra, hogy megtalálják a szemtanút. Lev fel volt készülve a megaláztatásra, a lenézésre; már előre edzette magát, hogy elviselje a rá váró bánásmódot, amíg meg nem szerzi a szemtanú beszámolóját. Bár Fjodor MGB-ügynök volt, Lev arra számított, hogy hűsége megrendült, amikor hallgatásra kényszerítették a kisfia halálával kapcsolatban. Nem számít, mennyire utálja őt Fjodor, az a vágya, hogy kiderüljön végre az igazság, talán rábírja arra, hogy segítsen nekik. Viszont az ő négy hónappal ezelőtti helyzetértékelése még mindig helytálló: ha Fjodor felhatalmazás nélküli, egyéni nyomozást folytatott volna a fia ügyében, ezzel az egész családját veszélynek tette volna ki. Lehet, hogy mostanra Fjodor is belátta ezt, és inkább a saját életét védi, esetleg be is árulja őt a hatóságoknak: ezzel nemcsak a családját tudhatná biztonságban, de rajta is bosszút állna. Hogyan dönt majd? Levnek nem volt más választása, mint bekopogni hozzá, és megtudni a választ.

A 18-as számú bérház negyedik emeletén egy idős asszony nyitott ajtót, ugyanaz, aki annak idején szembeszállt vele, akinek volt bátorsága kimondani, hogy gyilkosság történt. – A nevem Lev, ő pedig a feleségem, Raisza. Az idős asszony gyűlölettel nézett Levre, emlékezett rá. Aztán Raiszára pillantott. – Mit akarnak? Raisza halk hangon válaszolt: – Arkagyij meggyilkolása miatt vagyunk itt. Hosszú szünet következett, az idős nő az arcukat figyelte, mielőtt válaszolt volna: – Rossz címre jöttek. Itt nincs semmilyen meggyilkolt fiú. Ahogy be akarta csukni előttük az ajtót, Lev az ajtónyílásba tette a lábát. – Maguknak volt igazuk. Lev dühkitörést várt. De az asszony elsírta magát. Fjodor, a felesége és az idős asszony – Fjodor anyja – úgy álltak egy csoportban, mint egy családi trojka, népbíróság, mely ítélkezni készül Lev felett. Nézték, ahogy Lev leveszi a kabátját, és egy székre teszi, majd leveti a zubbonyát, és kezdi kigombolni az ingét, ami alatt, ragasztószalaggal a testére erősítve, ott voltak a gyilkosságok részletei, fényképek, feljegyzések, vallomások, és egy térkép, melyen be voltak jelölve a helyszínek: az általuk összegyűjtött bizonyítékok legfontosabb darabjai. – Óvatosnak kellett lennem ennek az anyagnak a szállításakor. Ezek a dokumentumok több mint negyven gyilkosság részleteit tartalmazzák. Az áldozatok gyermekek, fiúk és lányok egyaránt, akiket az ország nyugati részén és szinte ugyanazon a módon öltek meg, ahogy – most már én is elhiszem – a maguk kisfiát is.

Lev leszedte a papírokat a mellkasáról: a legalul lévők egészen nedvesek lettek a verejtékétől. Fjodor kézbe vette az iratokat, és végignézte őket. A felesége is közelebb ment, majd az idős asszony is. Hamarosan mind a hárman a papírokba mélyedtek, egymás közt cserélgetve őket. Fjodor felesége szólalt meg elsőként. – Ha elfogja azt az embert, mit tesz majd vele? Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy valaki ezt kérdezte Levtől. Eddig csak arra összpontosított, hogyan lehetne elfogni azt a férfit. – Megölöm. Miután Lev elmesélte a nyomozásuk történetét, Fjodor nem vesztegette az időt azzal, hogy felemlegesse a régi sérelmeit, és visszavágjon Levnek. Úgy tűnt, meg sem fordult a fejében, hogy elutasítsa Levék segítségkérését. Nem kételkedett Lev őszinteségében, és a várható következmények miatt sem aggódott. A jelek szerint ugyanígy vélekedett Fjodor felesége és anyja is. Fjodor azonnal elvitte őket Galina lakására. A legrövidebb úton mentek, ez az út pedig azokon a síneken vezetett keresztül, ahol Arkagyij holttestét megtalálták. Több párhuzamos sín is futott errefelé egy nagy, üres térségen át, melyet bokrok és fák szegélyeztek. A fakó esti fényben Lev megérezte ennek a senki földjének a különös hangulatát: a város szívében voltak, mégis hátborzongatóan kietlen helyen. Talán éppen ezeken a talpfákon futott át a kisfiú, amikor az a férfi üldözte? Talán itt esett el, innen próbált kétségbeesetten menekülni, talán épp amikor elhaladt mellettük, közönyösen, egy vonat. Lev nagyon örült, mikor végre túljutottak a síneken. A lakáshoz közeledve Fjodor azt javasolta, hogy Lev egyelőre kinn várakozzon. Galina annak idején nagyon megijedt tőle, nem kockáztathatják, hogy újból ez történjen, mert akkor az asszony megint hallgatni fog.

Lev beleegyezett, hogy csak Raisza és Fjodor menjen be. Raisza követte Fjodort a lépcsőn. Mikor az ajtóhoz értek, bekopogtak. Raisza gyerekzsivajt hallott odabentről, aminek megörült. Természetesen nem gondolta, hogy kizárólag az anyák érthetik meg teljesen ennek az ügynek a súlyát, de úgy érezte, ha szembesítik Galinát azzal a ténnyel, hogy az ő gyermekei is veszélyben vannak, az asszony biztosan segíteni fog nekik. Egy sovány, harmincas éveiben járó asszony nyitott ajtót. Úgy volt öltözve, mintha tél közepe lenne, betegnek látszott. Ideges szemekkel tapogatta körbe Raisza és Fjodor alakját. Fjodor megismerte az asszonyt. – Galina, emlékszik rám? Fjodor vagyok, Arkagyij apja, azé a kisfiúé, akit megöltek. Ő itt a barátom, Raisza, Vualszkban lakik, az Urál-hegységhez közel. Galina, azért jöttünk, mert a férfi, aki megölte a fiamat, más gyerekeket is meggyilkolt, más városokban. Raisza azért utazott ide Moszkvába, hogy együtt dolgozhassunk ezen az ügyön. De szükségünk van a maga segítségére. Galina halkan, szinte suttogva szólalt meg. – Hogyan segíthetnék? Semmit sem tudok. Raisza pont erre a válaszra számított, ezért magyarázni kezdett: – Fjodor most nem az MGB alkalmazottjaként van itt. Mi az apákat és anyákat képviseljük, mindenkit, akit felkavartak ezek a bűntények. A maga neve semmilyen iratban nem fog szerepelni, mert iratok sincsenek. Soha többé nem fogjuk zaklatni. Mindössze azt szeretnénk tudni, hogy néz ki a férfi, akit látott: milyen korú, milyen magas, milyen színű a haja, elegáns vagy egyszerű volt-e a ruhája, ilyesmiket.

– De az a férfi, akit láttam, egyedül ment, nem volt vele gyerek. Már elmondtam. Fjodor tovább kérlelte: – Kérem, Galina, hadd menjünk be egy percre! Ne itt a folyosón beszéljük meg. Az asszony a fejét rázta. – Nem segíthetek maguknak, semmit sem tudok. Fjodor izgatott lett. Raisza megérintette a férfi karját, csendesíteni próbálta. Nyugodtnak kell maradniuk, nem szabad ráijeszteniük az asszonyra. A türelem az egyedüli megoldás. – Jól van, Galina, jól van. Az a férfi egyedül ment, nem volt vele gyerek. Fjodor említette, hogy a férfinál, akit látott, szerszámos táska volt, igaz ez? Galina bólintott. – Le tudná írni nekünk azt a férfit? – De nem volt vele gyerek. – Igen, értjük. Nem volt vele gyerek; látjuk, hogy maga egészen biztos ebben. Csak egy szerszámos táska volt nála. De hogy nézett ki az a férfi? Galina elgondolkodott. Raisza visszafojtotta a lélegzetét, érezte, hogy az asszony mindjárt beszélni fog. Az elég is lesz, hiszen nem akarják lejegyezni, amit mondani fog, aláírt vallomásra sincs szükségük, csak szóbeli személyleírás kell, azt később akár le is tagadhatja. Raisza remélte, már csak fél perc, és Galina beszélni kezd. Ám Fjodor hirtelen megtörte a csendet: – Nem esik bántódása, ha elmondja nekünk, hogy nézett ki az a férfi! Senki nem kerülhet bajba azért, mert leírást ad egy vasúti munkásról. Raisza Fjodorra meredt. A férfi hibát követett el. Igenis, az emberek bajba kerülhetnek, ha személyleírást adnak egy vasúti munkásról, sőt már jóval kevesebbért is. Számukra mindig az a

legbiztonságosabb megoldás, ha nem csinálnak semmit. Galina megrázta a fejét, hátrébb lépett. – Sajnálom, sötét volt. Nem láttam azt az embert. Egy táska volt nála, csak erre emlékszem. Fjodor az ajtóra tette a kezét. – Ne, Galina, kérem... Galina nemet intett a fejével. – Menjenek. – Kérem, kérem... Mint egy megfélemlített állaté, úgy csattant fel Galina aggodalommal teli hangja: – Hagyjanak békén! Csönd támadt, még az odabenn játszó gyerekek is elhallgattak. Az ajtóban Galina férje jelent meg. – Mi folyik itt? A folyosón kinyíltak a lakásajtók, a szomszédok kinéztek, kíváncsiskodtak, füleltek: ettől Galina még idegesebb lett. Raisza érezte, hogy a helyzet irányítása egyre inkább kicsúszik a kezükből, és hogy mindjárt elveszítik az egyetlen lehetséges szemtanút, ezért közelebb lépett Galinához, és átölelte, mintha már búcsúzna. – Hogy nézett ki az a férfi? A két nő arca majdnem összeért, Raisza várt, lehunyta a szemét, reménykedett, hogy választ kap, érezte a másik asszony lélegzetét. De Galina néma maradt.

A DON MENTI ROSZTOV Ugyanazon a napon Nágya látta, hogy a macska az ablakpárkányra telepedett, ide-oda lengeti a farkát, és zöld szemeivel követi az ő mozgását a szobában, mintha azt fontolgatná, mikor csapjon le rá, mintha ő is csak egy nagyméretű patkány volna. A macska idősebb nála: ő még csak hatéves, a macska pedig nyolc vagy kilenc. Ez a tény némileg megmagyarázta, miért volt ez a macska ilyen kivételezett helyzetben. Az apja szerint patkányok vannak a ház körül, ezért feltétlenül szükség van a macskákra. Ez részben igaz is volt: Nágya rengeteg patkányt látott – nagy és szemtelen patkányokat. De azt még soha nem látta, hogy ez a macska valaha is patkányt fogott volna. Ez egy lusta macska, akit az apja rettenetesen elkényeztetett. Hogyan képzelheti egy macska, hogy fontosabb lény, mint ő, Nágya? Soha nem volt szabad megsimogatnia ezt az állatot. Egyszer mégis, amint elment mellette, végigsimított a macska bundáján, mire az állat összevissza tekergőzött, sziszegett, és felborzolt szőrrel menekült előle a sarokba, mintha bántotta volna. Ekkor hagyott fel azzal a törekvéssel, hogy megpróbál összebarátkozni a macskával. Ha a macska ennyire utálja őt, akkor ő kétszer annyira fogja utálni a macskát! Képtelen volt tovább a házban maradni – zavarta, hogy a macska ennyire figyeli –, ezért elindult otthonról, pedig már későre járt, a család többi tagja a konyhában volt, ahol a vacsorát készítették. Tudta, hogy nem engednék el sétálni, ezért nem is

kéredzkedett el, csak belebújt a cipőjébe és kisurrant az ajtón. A Don folyó mellett laktak, a húgával, az apjával és az anyjával. Ahol a házuk állt, az már külvárosnak számított, mindenfelé hepehupás utcákat, egyszerű téglaházakat lehetett látni. A város szennyvize és a gyári hulladékanyagok nem sokkal feljebb ömlöttek a folyóba, Nágya néha elnézte a vízen úszó olajfoltokat és vegyi anyagokat. A folyóparton kitaposott ösvény húzódott, Nágya lefelé indult rajta, a mezők irányába. Már erősen sötétedett, mégis pontosan tudta, hol jár. Jól tudott tájékozódni, és amennyire vissza tudott emlékezni, még sosem tévedt el, egyetlenegyszer sem. Szerette volna tudni, ha felnő, milyen foglalkozást választhat magának egy lány, ha ilyen jó a tájékozódási képessége, mint neki. Talán még vadászpilóta is lehet belőle! Annak nincs semmi értelme, hogy mozdonyvezető legyen, azoknak soha nem kell azon töprengeniük, hogy merre menjenek: egy vonat nem tud eltévedni. Az apja mesélte, hogy a háború idején női bombázópilóták is voltak. Ezt örömmel hallotta, ő is ilyen pilóta akart lenni, hogy az ő fényképe is megjelenhessen egy újság címlapján, ruháján a Leninrenddel. Ezzel felhívhatná magára az apja figyelmét; így már biztos büszke lenne rá, és nem azzal a buta macskával foglalkozna! Tovább sétált, dudorászott magában, örült, hogy a szabadban van, messze attól az undok macskától, amikor hirtelen megtorpant. Elöl az ösvényen egy férfialakot látott, amint éppen feléje tart. Látta, hogy a férfi magas, de az esti sötétségben mást nemigen tudott megállapítani róla. Valamilyen táska is volt nála. Rendszerint a legkevésbé sem zavarta egy idegen látványa. Miért is zavarta volna? De az anyja nemrég szokatlan dolgot tett: leültette Nágyát és a kishúgát, és a lelkükre kötötte, hogy ne álljanak szóba

idegenekkel. Sőt azt is mondta, hogy inkább legyenek udvariatlanok, mintsem hogy szót fogadjanak egy idegennek. Nágya visszanézett a házuk felé. Még nem volt túl messze tőle; ha futni kezd, tíz perc alatt otthon lehet. De nagyon szeretett volna eljutni a kedvenc fájához, ahhoz pedig tovább kellett mennie, lefelé a folyóparton. Szeretett felmászni erre a fára, elüldögélni rajta és álmodozni. Amikor ez elmaradt, amikor nem ment el a kedvenc fájáig, akkor mindig úgy érezte, hogy sikertelen volt a sétája. Úgy képzelte, hogy ez az ő harci feladata: mindenáron el kell érni azt a fát, nem adhatja fel. Ezért úgy döntött, továbbmegy, és nem szól az idegenhez: majd szépen elsétál mellette, és ha a férfi megszólítja, köszön neki, de nem áll meg beszélgetni. Folytatta az útját a fája felé – a férfi pedig egyre közelebb ért hozzá. Úgy tűnt, mintha a férfi még gyorsított is volna a lépésein. Az arcát még most sem lehetett látni, túl sötét volt, és kalap is volt rajta. Nágya az ösvény szélére húzódott, hogy elég helyet hagyjon a férfinak, ha majd elhaladnak egymás mellett. Már csak pár méter választotta el őket egymástól. Nágya félni kezdett, maga sem tudta, miért, de szeretett volna minél hamarabb elmenni az idegen mellett. Nem értette, miért érez így, talán az anyja figyelmeztetése miatt. Pedig egy bombázópilóta sosem fél! Szaladni kezdett. Aztán aggódott, hátha a férfi ezt furcsának találja majd, ezért odaköszönt neki: – Jó estét. Andrej a szabad karjával derékon kapta a kislányt, és felemelte a könnyű kis testet a földről – arca egészen közel került az övéhez –, és a kislány szemébe nézett. Nágya halálosan félt, a lélegzetét is visszatartotta, az izgalomtól egészen merev lett a teste.

Aztán nevetni kezdett. A meglepetésből felocsúdva, karjait az apja nyaka köré fonta, és megölelte. – Megijesztettél! – Miért vagy idekint ilyen későn? – Sétálni akartam. – Anyád tudja, hogy kint vagy? – Igen. – Hazudsz. – Nem, nem hazudok. Miért erről jöttél? Nem erről szoktál jönni, hol voltál? – Dolgoztam. Az egyik közeli faluban volt dolgom. Nem tudtam másképp hazajönni, csak gyalog. Pár órányi út volt az egész. – Biztosan fáradt vagy. – Igen. – Vihetem a táskádat? – De hát téged is viszlek, ha odaadom a táskámat, attól még én cipelem azt is. – Akkor egyedül megyek és viszem a táskádat. – Én is elbírom. – Apa, úgy örülök, hogy itthon vagy! Andrej a házhoz ért, és mivel még mindig felemelve tartotta a kislányát, a táskájával nyomta be a bejárati ajtót, hogy beléphessen a konyhába. A kisebbik lánya is örömmel futott feléje, hogy üdvözölje. Andrej elnézte, ahogy a családja a hazatértének örül: milyen természetesnek veszik, hogy ha elment, akkor vissza is tér hozzájuk. Nágya fél szemmel a macskát figyelte. Látszott, hogy az állat féltékeny, amiért az apja a karjában tartja. A macska végül leugrott az ablakpárkányról, és hogy részt vegyen a családi együttlétben, az apja lábához dörgölődzött. Amikor apja letette a földre, ő véletlenül rálépett a macska lábára, mire az felsivított, és odébb ugrott. De még mielőtt egy kis elégtételt érezhetett volna, az apja erősen megszorította a

csuklóját, leguggolt mellé, ránézett a vastag szemüvegén keresztül, miközben az arca csak úgy remegett a dühtől. – Soha ne érj hozzá! Nágya legszívesebben elsírta volna magát. De inkább beharapta a szája szélét: már megtanulta, hogy a sírás teljesen hatástalan fegyver az apjával szemben. Andrej elengedte a kislány csuklóját, és felállt. Ideges és mérges volt, a feleségére nézett. Az asszony nem lépett közelebb hozzá, de rámosolygott. – Ettél valamit? – El kell raknom a holmimat. Semmit se akarok enni. A felesége nem próbálta megölelni vagy megcsókolni, a gyerekek előtt semmiképpen sem, a férje nagyon szigorú volt ezekben a dolgokban, ő pedig elfogadta ezt. – És, sikeres volt az utad? – Két napon belül megint kiküldetésben leszek, nem tudom, mennyi ideig. Andrej meg sem várta a választ, már nyomasztotta a bezártság. Az alagsori ajtóhoz ment. A macska izgatottan, égnek meredő farokkal követte. Andrej bezárta az ajtót maga mögött, lement a lépcsőn, és máris jobban érezte magát, mert itt végre a maga ura volt. Korábban egy idős házaspár lakott az alagsorban, de az asszony meghalt, a férfi pedig a fiukhoz költözött. A lakáshivatal nem küldött új lakókat. Egy aprócska szoba volt odalenn, és mivel a ház közvetlenül a folyópart mellett állt, a szoba falai mindig nedvesek voltak. Télen egészen fagyos lett volna, ha nincs ott a burzsujka, a fatüzeléses kis kályha, melyet az itt lakó házaspár az év nyolc hónapján át kénytelen volt befűteni. Az alagsori szobának a sok hátránya mellett azonban volt egy nagy előnye is: ez itt az ő saját területe. A sarokban ott állt a széke, még egy szegényes ágya is volt, amit

szintén a házaspár hagyott itt. Néha itt aludt lenn, ha elfogadhatóak voltak a körülmények. Meggyújtotta a gázlámpát. Nemsokára egy másik macska is megjelent a kályhacső melletti fallyukon át. Kinyitotta a táskáját. Különböző papírok és az ebédje maradéka voltak benne, meg egy befőttesüveg. Lecsavarta az üveg tetejét: egy régi, vértől átázott Pravda újságba tekerve annak a lánynak a gyomra volt benne, akit pár órával ezelőtt ölt meg. Óvatosan leszedegette a papírdarabokat, vigyázott, nehogy egyetlen darabka is a húson maradjon. Aztán egy bádogtányérra tette a gyomrot, előbb szeletekre vágta, majd kis kockákra aprította. Mikor végzett, begyújtotta a kályhát. Mikorra a kályha annyira átmelegedett, hogy meg lehetett sütni rajta a húst, már hat macska sündörgött a lába körül. Megsütötte a húst, és megvárta, amíg egészen megbarnul, csak aztán öntötte vissza a bádogtányérra. Még várt egy kicsit, élvezettel nézte a lába körül sürgölődő macskákat, látta rajtuk, hogy mennyire éhesek, de még nem adta oda nekik az ételt, ingerelte őket, és örömét lelte az izgatott nyávogásukban. A macskák már rettentő éhesek voltak, és majdnem megvadultak a sülő hús szagától. Mikor már a végsőkig felizgatta őket, lerakta elébük a húst. A macskák a tányér körül tolongtak, majd enni kezdtek, miközben doromboltak az élvezettől. Odafenn a házban Nágya mereven nézte az alagsori ajtót, és azon tűnődött, hogy miféle apa az, aki jobban szereti a macskáit, mint a gyerekeit. Most is csak két napra jött haza. De nem, nem az apjára kell haragudnia. Nem ő a hibás, hanem a macskák. Eszébe jutott valami: nem lenne túlságosan nehéz dolog megölni egy macskát. Inkább az lenne a gond, hogy hova tegye utána.

Ugyanazon a napon A Vorovszkij utcában Lev és Raisza beálltak egy élelmiszerbolt előtti sorba. Jó néhány óráig fog tartani, amíg beérnek a boltba, ahol előbb le kell adni a rendelést, aztán beállni egy második sorba, hogy kifizethessék az árut. De még egy harmadik sor is lesz, amikor a számla ellenében kiadják az élelmiszereket. Ha mindezt végigvárják, legalább négy órát eltölthetnek észrevétlenül a sorban addig, amíg Ivan haza nem jön. Miután nem tudták szóra bírni Galina Saporinát, fennállt a veszélye annak, hogy üres kézzel kell elutazniuk Moszkvából. Raiszát kidobták abból a lakásból, rácsapták az ajtót. Ott állt a folyosón, a bámészkodó szomszédok előtt – akik között sok besúgó is lehetett –, és nem próbálhatta meg újra. Lehet, hogy Galina és a férje máris értesítette az állambiztonsági szerveket, bár Lev ezt nem tartotta valószínűnek. Galina hisz abban, hogy minél kevesebb dolgot tesz valaki, annál nagyobb biztonságban van, ha pedig beárulná őket, ezzel magára is felhívná a figyelmet, ő maga is bajba kerülhetne. Bár Galinánál nem jártak eredménnyel, Fjodort és a családját sikerült rávenniük arra, hogy bekapcsolódjanak a nyomozásba. Lev azt a megbízást adta Fjodornak, hogy ha bármilyen értesülést sikerül szereznie, azt Nyesztyerovnak küldje el, mivel az ő címére érkező leveleket alighanem elkoboznák. De nem jutottak közelebb ahhoz, hogy pontosabban meghatározhassák, hogy néz ki a gyilkos, aki után nyomoznak. Ebben a helyzetben Raisza sürgette, hogy keressék fel Ivánt. Milyen más lehetőségük lenne még ezen

kívül, ha nem akarnak üres kézzel elutazni Moszkvából? Lev kelletlenül bár, de beleegyezett. Raisza nem tudott üzenetet küldeni Ivánnak, levelet sem adhattak fel a címére, és telefonon sem kereshették. Meg kellett kockáztatniuk, hogy idejönnek a lakásához, remélve, hogy itthon találják. Raisza tudta, hogy Ivan ritkán hagyja el Moszkvát – akkor se túl hosszú időre –, nyaralni nem szokott, és a vidéki kirándulások sem érdeklik. Ha még sincs otthon, annak csak egyetlen oka lehet: letartóztatták. Ha így volna, Raisza remélte, hogy Ivánnak nem esik komoly baja. Bár nagyon várta az újbóli találkozásukat, nem voltak illúziói – tudta, hogy kellemetlen találkozás lesz. Hiszen most Levvel jön ide, Ivan pedig minden MGB-tisztet gyűlöl, az ő férjével sem tesz kivételt, számára nem létezik jó MGB-tiszt. De Raisza nem amiatt aggódott a legjobban, hogy Ivan utálja Levet. Inkább a saját vonzalma nyugtalanította, amit Ivan iránt érzett. Bár szexuális értelemben soha, de minden más tekintetben megcsalta a férjét Ivánnal: szellemi téren is, és érzelmileg is, amikor a háta mögött kritizálta Levet. Egy olyan emberrel került szoros barátságba, aki mindennel szembeszegült, amit Lev képviselt. Borzasztó ötletnek tűnt ezt a két embert összeereszteni. A lehető leggyorsabban el kell majd mondania Ivánnak, hogy Lev már nem ugyanaz az ember, aki volt, megváltozott, és már nem hisz vakon az állam felsőbbrendűségében. El kell magyaráznia, hogy ő maga is tévesen ítélte meg eddig a férjét. Azt akarta, hogy mindkét férfi felismerje, hogy a kettejük közti különbség kisebb, mint korábban gondolták. De minderre nem sok esély volt. Lev nem örült a találkozásnak Ivánnal, Raisza lelki társával. Kénytelen lesz megint együtt látni őket, és beszélnie is kell ezzel az emberrel. Tudta, hogy ha Raisza szabadon választhatott volna, egy Ivánhoz

hasonló férfit választott volna férjéül. Ez még mindig fájt neki, jobban, mint hogy elvesztette a hatalmát, és jobban, mint hogy képtelen már az állam iránti hűségre. Vakon hitt a szerelemben. Lehet, hogy azért ragaszkodott annyira a szerelem eszméjéhez, mert csak ezzel tudta ellensúlyozni mindazt a rosszat, ami a munkájával járt. Talán az ösztönei súgták, hogy hinnie kell a szerelemben, mert csak így őrizheti meg az emberségét. Ezért igyekezett mindenáron logikus magyarázatot találni arra, hogy Raisza miért viselkedik vele olyan hidegen. Mindig elutasította annak a gondolatát, hogy Raisza esetleg utálja őt. Inkább behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy csak gratulálhat magának, hisz mindene megvan. A szüleinek is azt mondta, hogy Raisza pont olyan feleség, amilyenről mindig is álmodott. Mostanra kiderült, hogy a felesége csak egy álom, egy ábrándkép volt a számára, mert Raisza szerepet játszott, közben pedig egész idő alatt a saját biztonsága miatt rettegett, és Ivan volt az, akit a bizalmába fogadott. A feleségéről szőtt álmai hónapokkal ezelőtt szertefoszlottak, de az akkor érzett fájdalom megmaradt. Miért nem tudott továbblépni ezen, ahogyan az MGB iránti odaadását is el tudta felejteni? Az MGB iránti odaadása pótolható volt, mert ezt a mostani nyomozásukat is hasonló buzgalommal végezte, mint a korábbi munkákat. De nem volt másik asszony, akit szerethetett volna; soha nem is volt senki más, csakis Raisza. Igazság szerint még mindig ragaszkodott ahhoz a csekély reményéhez, ahhoz a hihetetlen elképzeléséhez, hogy Raisza egyszer talán igazán megszereti őt. Bár egyfelől nem nagyon bizakodhatott – hiszen kiderült, mekkorát tévedett korábban a kapcsolatukat illetően –, másfelől úgy érezte, ő és Raisza most közelebb állnak egymáshoz,

mint bármikor. Csak a közös munka miatt alakult volna így? Igaz, már nem csókolóztak, és nem feküdtek le egymással. Amióta Raisza elmondta neki az igazat saját érzéseiről, a házasélet szóba sem jöhetett, azt is kénytelen volt tudomásul venni, hogy az összes korábbi szexuális együttlétük Raiszának semmit sem jelentett – vagy ami még rosszabb, talán kellemetlenek is voltak a számára. Mégis, a körülményektől függetlenül összetartotta őket valami, amit Raisza így fogalmazott meg: Nekem csak te vagy, neked pedig csak én. Lev úgy gondolta, a körülmények inkább elválaszthatták volna őket, hiszen ő annak az államnak jelképe volt, amit Raisza gyűlölt. De most már nem képviselt semmi mást, csak önmagát, megfosztották a hatalmától, és kiűzték abból a szervezetből, amit Raisza annyira megvetett. Már majdnem a bolt ajtajához értek, mikor az utca túlsó végéről Ivánt látták közeledni. Nem szólhattak oda neki, nem hívhatták fel magukra a figyelmét, a sorból sem léphettek ki. Látták, ahogy Ivan belép a házba. Raisza már ki akart lépni a sorból, mikor Lev megfogta a kezét, és megállította. Lev arra gondolt, valószínű, hogy Ivánt figyelik, hiszen gyakran hangot adott szakadár nézeteinek. Sőt az is lehet, hogy a megtalált üreges pénzérme éppen Iváné: lehet, hogy kém. De hogy került a pénzdarab Raisza ruhái közé? Lehet, hogy levetkőzött Ivánnál, és mikor felöltözött, véletlenül magához vette az érmét is? Lev elhessegette magától ezeket a gondolatokat, tudta, hogy a féltékenység elveszi a józan ítélőképességét. Lev az utcát figyelte. Nem látott ügynököket a ház körül. Végignézett a szóba jöhető helyeken – a mozi előcsarnoka, a bolt előtti sor, a beugró kapualjak. Egy épület megfigyelése elég nehéz még egy gyakorlott ügynök számára is, mivel természetellenes viselkedést kíván: egyedül, mozdulatlanul kell álldogálni. Pár perc

vizsgálódás után Lev biztos volt benne, hogy senki sem követte Ivánt. Nem magyarázkodtak, nem játszották el, mintha otthon felejtették volna a pénztárcájukat: egyszerűen csak kiléptek a sorból, ráadásul éppen akkor, mikor végre a boltajtóhoz értek. Gyanúsnak tűnhetett mindez, de Lev tudta, az emberek többsége eléggé tapasztalt már ahhoz, hogy ne üssék bele az orrukat más dolgába. Beléptek a bérházba, és felmentek a lépcsőn. Raisza bekopogott Ivan ajtaján. Bentről lépések hallatszottak, majd egy ideges hang szólt ki az ajtó mögül. – Ki az? – Ivan, itt Raisza. Ivan visszahúzta a reteszt, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Amint meglátta Raiszát, gyanakvása elszállt, mosolygott. Raisza visszamosolygott rá. Lev pár lépéssel hátrébb állt, és a folyosó homályából figyelte a két ember találkozását. Látta Raiszán, hogy örül a viszontlátásnak, és hogy jól érzik magukat egymás társaságában. Ivan szélesebbre nyitotta az ajtót, előrébb lépett, és megölelte az asszonyt, megkönnyebbülve, hogy Raisza életben van. Amikor észrevette Levet, olyan gyorsan olvadt le a mosoly az arcáról, amilyen gyorsan csak egy kép tud leesni a falról. Hirtelen elengedte Raiszát – az asszony arcát fürkészte, hogy kiderítse, nem árulta-e el őt. Raisza feszengve így szólt: – Nagyon sok mondanivalónk van. – Miért jöttetek? – Jobb lenne odabent megbeszélni. Ivan vonakodott. Raisza megérintette a férfi karját. – Kérlek, bízz bennem. Kicsi, de jól berendezett, lakkozott padlójú lakás volt. Sok könyvet lehetett látni: elsőre mindegyik engedélyezett, hivatalos kiadvány volt, Gorkij,

különféle politikai művek, Marx. A hálószobába vezető ajtó csukva volt, a nappaliban nem volt ágy. – Egyedül vagyunk? – kérdezte Lev. – A gyerekeim a szüleimnél vannak. A feleségem meg kórházban, tuberkulózisban szenved. Raisza megint megérintette Ivan karját. – Nagyon sajnálom, Ivan. – Azt hittük, letartóztattak. Már a legrosszabbtól tartottam. – Szerencsénk volt. Egy másik városba telepítettek minket, az Urál-hegységtől nyugatra. Lev nem volt hajlandó ellenem vallani. Ivan önkéntelenül is csodálkozó arcot vágott. Lev észrevette ezt, de hallgatott, hagyta, hogy Ivan rábámuljon, és kérdéseket tegyen fel neki: – Ugyan miért nem volt hajlandó? – Mert Raisza nem kém. – És mióta törődik maga az igazsággal? Raisza közbevágott: – Most inkább hagyjuk ezt. – De ez fontos. Még mindig az MGB-nél van? – Már nem, lefokoztak, most a rendőrségnél dolgozom. – Csak lefokozták? Könnyen megúszta. Ivan ezt kérdésnek szánta, de a hangja vádló volt. – Csak időleges haladék, lefokozás, száműzetés – elhalasztott büntetés, teljes bizonytalanság. Raisza igyekezett megnyugtatni Ivánt: – Nem követtek minket, ebben biztosak vagyunk. – Egészen Moszkváig jöttetek, de miért? – Segítségre van szükségünk. Ivan zavarba jött. – Ugyan miben tudnék én segíteni? Lev levette a kabátját, a zubbonyát és az ingét – majd leszedte a testére ragasztott iratokat. Aztán röviden ismertette az ügyet, közben egyenként adta át

a papírokat Ivánnak, aki átvette azokat, de nem nézett rájuk, csak leült egy székre, a papírokat pedig maga mellé tette az asztalra. Egy perc múlva felállt, elővette a pipáját, és teletömte dohánnyal. – Gondolom, a rendőrség nem nyomoz ebben az ügyben. – Ezeket a gyilkossági ügyeket nem megfelelően zárták le. Vagy egyszerűen eltussolták őket, vagy értelmi fogyatékosokat, politikailag megbízhatatlan személyeket, részegeket, illetve csavargókat vádoltak meg velük. A gyilkosságok közti kapcsolatot pedig nem vizsgálták. – És ti ketten most együtt dolgoztok ezen...? Raisza elpirult. – Igen, együtt dolgozunk. – És megbízol benne? – Igen, megbízom benne. – És ti ketten akarjátok megoldani az ügyet? Most Lev válaszolt Raisza helyett: – Ha az állam nem cselekszik, az embereknek kell cselekedniük. – Úgy beszél, mint egy igazi forradalmár. Pedig maga, Lev, egész életét azzal töltötte, hogy az állam nevében gyilkolt – háborúban és békében egyaránt, németeket és oroszokat, vagy bárki mást, akit a hatalom ellenségnek nevezett. Most pedig egyszerre higgyem el, hogy maga egy bakugrással letért az eddigi politikai irányvonalról, és képes a saját fejével gondolkodni? Nem, nem hiszem, szerintem ez csapda. Sajnálom. Raisza. Azt hiszem, csak így akar visszakerülni az MGB-be. Becsapott téged, most pedig engem akar lebuktatni. – Dehogy, Ivan. Nézd meg a bizonyítékokat, itt minden valódi, nem trükk. – Már régóta nem hiszek a papírra vetett bizonyítékoknak – neked sem kellene.

– Láttam az egyik áldozat testét, egy fiatal fiú volt, a gyomrát kivágták, a száját pedig fakéreggel tömték tele. Láttam, Ivan, ott voltam. Valaki ilyet tesz a gyerekekkel, és élvezi mindezt, ezért további gyilkosságok is lesznek. A rendőrség nem csinál semmit, hogy megállítsa. Tudom, hogy minden okod megvan rá, hogy ilyen gyanakvó légy velünk szemben. Nem tudom bebizonyítani, hogy nincs rá okod – ha nem bízol bennem, sajnálom, hogy idejöttem. Lev előrelépett, hogy összeszedje az aktákat. Ivan a papírokra tette a kezét. – Belenézek az iratokba, de húzza be a függönyöket. Mindketten üljenek le, idegesít, ha állnak. A függönyök elzárták a szobát a kinti világtól. Lev és Raisza Ivan mellé ült, és elmagyarázták neki az ügy sajátosságait, megosztották vele az összes fontos tudnivalót. Lev végül összegezte, hozzáfűzve a saját következtetéseit is. – Ez a férfi rá tudja venni a gyerekeket, hogy vele menjenek. A hóban megmaradt lábnyomok itt is egymás mellett haladtak, tehát a fiú beleegyezett, hogy besétál vele az erdőbe. Örült cselekedetnek tűnik a bűntény, de egy őrült személy bizonyára összevissza fecsegne, a gyerekek pedig megijednének tőle. Ivan bólintott. – Egyetértek. – Mivel igencsak nehéz az országon belül cél nélkül utazgatni, biztos, hogy a gyilkosnak állása van, mégpedig olyan, ahol sokat kell utaznia. Papírjai, igazolványai is vannak, társadalmunk elfogadott, elismert tagjai közé tartozik. A kérdés, amire még nem tudjuk a választ... – Hogy miért csinálja? – Igen, és hogyan tudnám elfogni anélkül, hogy megérteném az okokat? Fogalmam sincs, miféle ember lehet. Fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény?

Egyszerűen semmi ötletünk sincs, hogy milyen ez az ember, akit keresünk – mindössze annyit tudunk, hogy van egy munkahelye, és legalábbis külsőleg átlagos ember benyomását kelti. De hát ez majdnem mindenkire igaz. Ivan a pipáját szívta, miközben Lev szavait értékelte. – Attól tartok, nem tudok segíteni. Raisza közelebb húzódott Ivánhoz. – De neked vannak nyugati újságcikkeid hasonló esetekről, ugyanilyen, szokatlan indíttatású gyilkosságokról. – Na, és mire mennénk azokkal a cikkekkel? Talán elő tudnék szedni egypárat. De attól még nem tudjuk pontosabban leírni azt az embert. Nem tudják megrajzolni a gyilkos képét két vagy három szenzációhajhász nyugati újságcikk alapján. Lev hátradőlt a székben: ez a látogatás elvesztegetett idő volt. De még aggasztóbb, hogy úgy tűnik, lehetetlen vállalkozásba fogtak. Reménytelen helyzetben vannak, nemcsak az anyagi eszközeik hiányoznak az ügy megoldásához, de a szakértelmük is. Ivan továbbra is pipázott, és a reakcióikat figyelte. – Bár – jut eszembe – ismerek valakit, aki talán segíthet. Zauszajev professzorról van szó: nyugdíjas elmeorvos, aki korábban az MGB-nél dolgozott, a kihallgatásoknál. Aztán megvakult, a vakság pedig megváltoztatta, „megvilágosodott”, mint maga, Lev. Most is eléggé tevékeny még, illegális körökben mozog. Mondja el neki, amit most nekem elmondott, ő talán tud segíteni. – És megbízhatunk benne? – Csak amennyire bárki másban. – Közelebbről miben tudna ő segíteni? – Ha felolvassa neki ezeket a bizonyítékokat, és elmondja, hogy mi van a fotókon, a professzor talán

képes lesz arra, hogy valamennyire megfejtse, miféle ember a gyilkos, esetleg meg tudja mondani az életkorát, vagy azt, hogy milyen lehet a környezete. – És hol lakik? – Nem engedné meg, hogy a lakására menjenek, annál sokkal óvatosabb. Majd idehívom – ha hajlandó lesz egyáltalán eljönni. Mindent megteszek, hogy meggyőzzem, de nem ígérhetek semmit. Raisza Ivánra mosolygott. – Köszönjük. Lev is megörült: egy szakértő mégiscsak jobb, mint ilyen-olyan újságcikkek. Ivan felállt, letette a pipáját, majd egy kisszekrényhez lépett, a telefonhoz. Telefon. Ennek az embernek saját telefonja van, a csinosan bútorozott kis lakásában. Lev most vette szemügyre a szoba többi részletét is. Valami nem tetszett neki. Ez nem egy családi otthon. Hogyhogy Ivan ilyen viszonylagos jólétben él – és hogy kerülte el a letartóztatást? Amikor őket száműzték, Ivánt is le kellett volna tartóztatniuk, hiszen az MGB-nek aktája van róla, Vaszilij mutatta is azokat a fotókat. Akkor hogyan úszta meg? A telefont közben felvették, és Ivan magyarázkodásba kezdett. – Zauszajev professzor, itt Ivan Zsukov beszél. Lenne itt egy érdekes feladat, amihez az ön segítsége kellene. Telefonban nem lehet elmondani. Esetleg ráérne most? El tudna jönni hozzám? Igen, azonnal, ha lehetséges. Lev teste megfeszült. Miért szólította professzornak – ha olyan közeli ismerősök? Csak azért szólíthatta így, mert ebben állapodtak meg! Valami itt nincs rendben, valami nagyon nincs rendben! Lev felugrott, a széke felborult. Átrohant a szobán, és mielőtt Ivan észbe kaphatott volna, kitépte a

telefont a kezéből, a zsinórját pedig szorosan a nyaka köré tekerte. Aztán mögéje állt, hátával a szoba sarkához támaszkodott, és fojtogatni kezdte a férfit, egyre szorosabbra húzva a telefonzsinórt. Ivan lábai a lakkozott padlón csúszkáltak, erősen zihált, képtelen volt beszélni. Raisza megdöbbenve ugrott fel a székből. – Lev! Lev felemelte az ujját, mutatva, hogy maradjon csendben. Szorosan tartotta a zsinórt Ivan nyaka körül, majd a füléhez emelte a telefonkagylót. – Zauszajev professzor? A telefon süket volt. Letették. Tehát már elindultak. – Lev, azonnal ereszd el! De Lev feszesen tartotta a zsinórt, és Ivan arca már vörösödni kezdett. – Nekik dolgozik, ez titkos ügynök! Nézd meg, hogyan él, nézd meg a lakását. Nincs semmiféle Zauszajev professzor, az állambiztonsági összekötőjének telefonált, azok meg már úton vannak ide, hogy letartóztassanak minket. – Lev, hibát követsz el. Én ismerem ezt az embert! – Csak megjátszotta a nagy lázadót, azért, hogy felhajtsa nekik a hatalommal valóban szemben állókat, hogy így bizonyítékokat gyűjthessen ellenük. – Lev, tévedsz. – Nincs semmilyen professzor. Már úton vannak ide. Raisza, nincs sok időnk! Ivan kétségbeesetten próbálta magát kiszabadítani a zsinór szorításából. Raisza egyre a fejét rázta, és igyekezett a zsinór alá dugni az ujjait, hogy enyhítse a szorítást Ivan nyaka körül. – Lev, ereszd el, hadd tisztázza magát! – Talán nem tartóztatták le az összes barátodat, mindegyiket, őt kivéve? Arról a Zoja nevű lányról, mit

gondolsz, honnan tudott az MGB? Nem azért tartóztatták le, mert imádkozott, az csak ürügy volt. Mivel nem tudott kiszabadulni, Ivan lábai elernyedtek, a padlón csúszkáltak, így Levnek már Ivan teljes súlyát meg kellett tartania. Érezte, hogy nem sokáig bírja tartani. – Raisza, te soha nem beszéltél nekem a barátaidról, mert soha nem bíztál meg bennem. És kiben bíztál? Gondolkozz! Raisza Levre meredt, aztán pedig Ivánra. Levnek igaza van: az összes barátja halott vagy letartóztatták, kivéve Ivánt. A fejét rázta, nem akarta elhinni – ez már az állam által tudatosan teremtett félelem, a paranoia, amely elegendő ahhoz, hogy megöljenek egy embert. Látta, ahogy Ivan az asztalfiók után nyúl. Gyorsan elengedte a zsinórt. – Lev, várj még! – Nincs időnk! – Várj! Kihúzta a fiókot, és a holmik közé túrt. Egy éles levél-kést talált – biztos ezt akarta megszerezni Ivan, hogy védje magát, ezért még nem hibáztatható. Hátrébb, a fiókban egy könyv hevert: az Akiért a harang szól című Hemingway-regény egy példánya. Miért nem rejtette el Ivan ezt a könyvet? Raisza kivette, és átlapozta. Egy papírdarab volt a lapok közt, egy lista: azoknak a nevei, akiknek Ivan kölcsönadta a könyvet. Néhány nevet vonallal áthúztak, Raisza a saját nevét is az áthúzottak közt látta. A papír másik oldalán pedig azoknak a nevei voltak felsorolva, akiknek Ivan ezután készült odaadni a könyvet. Ivan felé fordult, és remegő kézzel tartotta a papírt a férfi arca elé. Van-e erre valami ésszerű magyarázat? Nincs, tudta már, hogy nincs magyarázat: egyetlen, a hatalommal szembehelyezkedő személy sem olyan ostoba, hogy ilyen listát készítsen. Ivan csak azért adta

kölcsön ezt a könyvet, hogy az terhelő bizonyítékként szolgáljon. Levnek erősen küzdenie kellett, hogy meg tudja tartani Ivánt. – Raisza, fordulj el! Az asszony engedelmeskedett, átment a szoba túlsó végébe, a könyvet még mindig a kezében tartva, miközben hallotta, ahogy Ivan lábai a bútort rugdossák.

Ugyanazon a napon Mivel Ivan az állambiztonsági szervek embere volt, halálát gyilkosságnak és olyan gaztettnek tekintik, melyet csak egy állammal szembehelyezkedő, szovjetellenes egyén követhetett el. A bűnös csakis kívülálló lehet, aki nem hisz sem a pártban, sem a szovjet társadalomban, így az ellene indított széles körű nyomozás teljesen jogos, szükségtelen azt eltitkolni. Lev és Raisza szerencséjére Ivánnak alighanem sok ellensége volt; sok embert elárult, akiket azzal az ígérettel vonzott magához, hogy cenzúrázatlan anyagokat ad át nekik – ez volt a csali, mellyel, mint egy ragadozó, becserkészte az áldozatait. De ezeket az anyagokat egyenesen az állami szervektől kapta. Mielőtt elhagyták a lakást, Raisza magához vette a listát: a zsebébe gyűrte a papírlapot. Lev sietve összeszedte az aktákat. Nem tudták, mennyi idő múlva lesznek itt az állambiztonság emberei Ivan hívása nyomán. Kinyitották a bejárati ajtót, lerohantak a lépcsőn, majd erőltetett nyugalommal kisétáltak a kapun. Ahogy az utca végéhez értek, visszanéztek. Az ügynökök akkor léptek be a házba. Itt, Moszkvában senki nem gondolhatta, hogy ők ketten visszatérnek. Tehát valószínűleg nem őket fogják először gyanúsítani ebben az ügyben. Ha egyáltalán felmerül a nevük, a nyomozók előbb ellenőrzik az alibijüket a vualszki MGB segítségével, és megtudják, hogy gyalogtúrán vannak. Ez az alibi egészen addig megvédi őket, amíg nem találnak egy szemtanút, aki egy férfit és egy nőt látott belépni Ivan házába. Ebben az esetben sokkal alaposabban

megvizsgálnák az alibijüket. Lev azonban tudta, hogy mindennek aligha van jelentősége, mert ha nincs is bizonyíték ellenük, ha valóban gyalogtúrán lettek volna is, Ivan meggyilkolása kiváló ürügy arra, hogy letartóztassák őket. A bizonyítékok pedig teljesen lényegtelenek. Jelenlegi szorult helyzetükben Levnek az a vágya, hogy viszontlássa a szüleit, teljes képtelenségnek számított. De reggel ötig nem indult vonat Vualszkba, és ami még fontosabb: Lev megértette, hogy alighanem ez az utolsó lehetősége, hogy beszélhessen a szüleivel. Bár a Moszkvából történő száműzetése óta nem találkozhatott velük, és a hollétükről sem tájékoztatták, pár héttel ezelőtt Levnek mégis sikerült megszereznie az új lakcímüket. Tudta, hogy az állami szervek önállóan szoktak intézkedni, ezért úgy érezte, van rá esély, hogy ha tudakozódik a lakáshivatali nyilvántartóban Sztyepan és Anna után, talán nem fogják rögtön értesíteni erről az MGB-t. Óvatosságból mégis hamis nevet adott meg, mert hivatalos ügynek próbálta feltüntetni az érdeklődését; több nevet is felírt, köztük Galina Saporináét. A többi névnél nem jutott hasznos adathoz, de a szülei címét sikerült megtudnia. Lehet, hogy Vaszilij számított erre; még az is lehet, éppen ő rendelte el, hogy adják ki neki a lakcímet, mert ismeri a szülei iránti érzéseit – tudja, hogy ez a gyenge pontja. Ha Vaszilij el akarja kapni őt, amint éppen megszegi a szabályokat, akkor a szülei jelentik a tökéletes csapdát. De nem látszott valószínűnek, hogy a szülei állandó megfigyelés alatt legyenek még négy hónap múltán is, inkább azt a családot használhatják besúgásra, amellyel a szülei kénytelenek együtt lakni. Úgy kell eljutnia hozzájuk, hogy az a másik család ne is szerezzen róla tudomást; nemcsak a szülei, de Raisza és a saját biztonsága is ezen múlhat. Ha elfogják őket, Ivan meggyilkolását is a

nyakukba varrják, és az egész családjuk meghal, talán még ma éjjel. Lev kész volt vállalni ezt a kockázatot. El kellett búcsúznia a szüleitől. Megérkeztek a Voroncovszkaja utcába. A kérdéses ház régi volt, még a forradalom előtt épült. Az ilyen házakban több száz kis lakást alakítottak ki, azokon belül pedig koszos, kötélre feszített lepedők további határvonalakat jelentettek. Kényelemről szó sem lehetett, folyó víz sem volt, WC pedig a lakáson kívül vagy az udvarban. Lev a ház ablakai mellett rövid csöveket látott kiállni a falból: ezeken át próbálták kivezetni a szoba füstös levegőjét, amely a fatüzeléses kályhák, vagyis a lehető legolcsóbb és legpiszkosabb tüzelési mód miatt keletkezett. Biztonságos távolból figyelték az épületet - még vártak. Szúnyogok lepték el a nyakukat, alig győzték agyoncsapkodni őket, míg végül a tenyerük foltos nem lett a saját vérüktől. Lev tudta, hogy akármeddig állnak itt, nem tudhatják meg biztosan, nem csapdába sétálnak-e bele. Nem várhatnak tovább, be kell menniük. A feleségéhez fordult, de Raisza megelőzte: – Én majd itt várok. Raisza még mindig szégyellte magát Ivan miatt. Megbízott benne, de a véleményét elsősorban a férfi által csalétkül adott könyvek és nyugati újságok alapján alakította ki. Együtt álmodozott vele a nyugati kultúráról, és elhitte, mikor Ivan arról beszélt neki, hogy segíteni akar a legfontosabb másként gondolkodó írók munkáit Nyugatra csempészni. Mindez hazugság volt – hány írót és rendszerellenes személyt ejthetett így csapdába? Hány kéziratot égethetett el, amik így örökre elvesztek az emberiség számára? Hány művészt és szabadgondolkodót adott át a csekistáknak? Ő pedig hitt neki, mert annyira más volt, mint Lev. Mintha mindkét férfi álarcot hordott volna: akit eddig rendszerellenesnek hitt, arról kiderült, hogy

provokátor, Lev, a rendőr pedig úgy viselkedik, mintha ellenforradalmár lenne. A rendszerellenes elárulta őt, a rendőr pedig megmentette. Nem akart találkozni Lev szüleivel, nem tudna odaállni Lev mellé, hogy a szülők azt higgyék róla, odaadó, szerető hitves. Ám Lev a keze után nyúlt. – Azt szeretném, ha velem jönnél. A kapu nyitva volt. Forró, poshadt levegő csapta meg őket odabenn, azonnal izzadni kezdtek, ruhájuk a hátukhoz tapadt. Fenn, a 27-es lakás ajtaját zárva találták. Lev már nagyon sok lakás ajtaját törte be. Tudta, hogy a régi zárakat általában nehezebb leszedni, mint az újabbakat. Elővette rugós kését, a hegyével lecsavarta a fedőlemezt, így a zárszerkezet fedetlen maradt. Beledugta a kés pengéjét, de a zár nem nyílt ki. Letörölte a verejtéket az arcáról, megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, és behunyta a szemét. Megtörölte a kezét a nadrágjában, ügyet sem vetett a szúnyogokra – hagyta, hadd lakmározzanak belőle. Kinyitotta a szemét – koncentrálj – a zár kattant egyet és kinyílt. Csak az egyik utcára szolgáló ablak felől jött némi fény. A szobában az alvó testek kipárolgásának nehéz szagát lehetett érezni. Lev és Raisza megállt az ajtóban, hogy szemük hozzászokjon a sötétséghez. Három ágy körvonalait vélték felismerni: kettőben felnőttek aludtak, a harmadik, kisebb ágyban pedig három gyermek feküdt. A konyhában két kisgyermek aludt a földre dobott pokrócokon, mint ahogy a kutyák szoktak az asztal alatt. Lev az alvó felnőttek felé fordult, de azok nem a szülei voltak. Talán véletlenül rossz címet kapott? Az ilyen hivatali tévedés mindennaposnak számított. Vagy talán szándékosan adtak neki rossz címet? Mikor egy másik ajtót is észrevett, arrafelé indult – a padlódeszkák minden lépésénél besüllyedtek. Raisza

szorosan a nyomában volt, de neki könnyebbek voltak a léptei. A legközelebb eső ágyban fekvő pár mozgolódni kezdett, Lev megállt, és megvárta, míg elcsendesednek. Szerencsére nem ébredtek fel. Lev tovább lépdelt, Raisza pedig követte. Lev a kilincs után nyúlt. Ennek a szobának nem volt ablaka, ezért teljes volt a sötétség. Levnek kissé nyitva kellett hagynia az ajtót, hogy lásson valamit. Két ágyat látott, melyek közt csak egy szűk rés maradt. Még egy piszkos lepedő sem választotta el a két ágyat. Az egyikben két gyerek feküdt, a másikban pedig egy felnőtt pár. Lev közelebb ment hozzájuk. A szülei voltak: szorosan egymáshoz préselődve feküdtek az egyszemélyes, keskeny ágyban. Lev felállt, visszament Raiszához, suttogva mondta neki: – Csukd be az ajtót. Teljes sötétségben kellett visszamenniük, Lev az ágy szélén tapogatta ki az utat, majd a szüleihez érve a padlóra kuporodott, a szülei ágya mellé. Hallgatta a szuszogásukat, és örült, hogy sötét van – sírt. A szoba, amibe a szüleit kényszerítették, kisebb volt, mint a korábbi lakásuk fürdőszobája. Nem volt saját helyük, és a legcsekélyebb lehetőségük sem arra, hogy bármi módon elkülönülhessenek a másik itt lakó családtól. Meghalni küldték őket ide, éppen úgy, ahogy a fiukat is halálra szánták, de előbb még meg akarták alázni mindannyiukat. Hirtelen a szülei szájára tette a kezét. Megérezte, hogy felriadtak, a testük összerezzent, megijedtek. Nem akarta, hogy megszólaljanak, ezt suttogta: – Én vagyok, Lev. Maradjatok csendben. A két idős ember teste elernyedt. Lev elvette a kezét a szájuk elől. Hallotta, amint felülnek az ágyban, majd érezte anyja kezét az arcán. Vakon, a sötétben

simogatta őt. Mikor megérezte a könnyeket az arcán, a simogató kéz megállt. Lev anyja suttogását hallotta: – Lev... Mikor apja kezét is megérezte, a szülei kezébe temette az arcát. Megesküdött, hogy gondoskodik róluk, és kudarcot vallott. Csak motyogni tudott: – Úgy sajnálom... – Nincs miért mentegetőznöd. Egész életünkben ilyen körülmények között éltünk volna, ha te nem vagy. Anyja közbevágott, fejében sok kérdés kavargott, melyet szeretett volna feltenni: – Azt hittük, meghaltatok. Azt mondták, mindkettőtöket letartóztattak. – Hazudtak. Vualszkba küldtek minket. Lefokoztak, de nem börtönöztek be, most a rendőrségnél dolgozom. Sokszor írtam nektek, kértem, hogy juttassák el a leveleimet hozzátok, de bizonyára megsemmisítették mindet. A másik ágyban mozgolódni kezdtek a gyerekek, nyikorgott az ágy alattuk. Mindenki elhallgatott. Lev addig várt, míg újból meg nem hallotta a gyerekek mély, egyenletes lélegzését. – Raisza is itt van. A szülei kezét Raisza felé irányította. Most már mind a négyen fogták egymás kezét. Anna megkérdezte: – És a baba? – Nincs. Lev nem akarta, hogy most erről beszéljenek, ezért gyorsan hozzátette: – Vetélés. Raisza hangja elcsuklott, mikor újból megszólalt: – Sajnálom. – Nem a te hibád. – Mennyi időre jöttetek Moszkvába? Találkozhatunk holnap?

– Nem, és egyáltalán nem is szabadna itt lennünk. Ha elkapnak, mind a négyünket bebörtönöznek. A legelső reggeli vonattal visszamegyünk. – Menjünk ki, hogy beszélni tudjunk. Lev fontolóra vette a dolgot – de nem tudták volna mindannyian elhagyni a lakást anélkül, hogy valaki fel ne ébredjen a másik családból. – Nem kockáztathatjuk, hogy felébredjenek. Itt kell beszélnünk. Egypár percig hallgattak, csak a négy kézpár kulcsolódott össze a sötétben. Végül Lev szólalt meg: – Jobb helyet kell nektek szereznem. – Nem, Lev. Hallgass ide. Gyakran viselkedtél úgy, már gyerekkorodban is, mintha az irántad érzett szeretetünk attól függne, hogy mit teszel értünk. Pedig ez nem így van. Nektek most a saját életetekre kell gondolnotok. Mi már öregek vagyunk, nem számít, hogy milyen helyen lakunk. Eddig csak az tartott minket életben, hogy vártuk a rólatok szóló híreket. Bele kell törődnünk, hogy ez az utolsó alkalom, hogy találkozhatunk, nem szabad hiábavaló terveket kovácsolnunk. Most kell elbúcsúznunk, amíg lehet. Lev, szeretlek, és büszke vagyok rád. Azt kívánom, bárcsak egy jobb kormányzatot szolgálhattál volna. Anna hangja egészen csendes volt. – Együtt vagytok, szeretitek egymást. Hiszek abban, hogy jobb sorsotok lesz, már a ti életetekben is másképp mennek majd a dolgok, aztán pedig a gyerekeitek életében is. Oroszország megváltozik, nagyon bízom benne. Álomkép volt ez, de örömmel töltötte el, hogy hitt benne, ezért Lev nem mondott neki ellent. Sztyepan megfogta Lev kezét, és egy borítékot csúsztatott bele. – Ezt a levelet hónapokkal ezelőtt írtam neked. Nem tudtam átadni, mert téged száműztek, postázni meg

nem akartam. Mikor már biztonságban lesztek a vonaton, olvasd el. De ígérd meg, hogy csak ott olvasod el, és nem hamarabb, ígérd meg. – Mi ez? – Anyád és én alaposan megfontoltuk a levél tartalmát. Minden benne van, amit el akartunk mondani neked, de képtelenek voltunk rá, több okból is. Azok a dolgok is benne vannak, amikről már régesrég beszélnünk kellett volna. – Apa... – Vedd el, Lev, a kedvünkért. Lev átvette a levelet, és a négy ember utoljára ölelte át egymást a sötétben.

Július 6. Lev és Raisza a vonat felé igyekezett. Mintha több rendőr lenne most a peronon, mint máskor. Lehetséges, hogy máris őket keresik? Raisza túl gyorsan lépkedett, ezért Lev megfogta a karját, mire Raisza lassított. Lev a szüleitől kapott levelet a mellére erősített iratok közé rejtette. Már annál a kocsinál voltak, ahova a jegyük szólt. Beszálltak a tömött kocsiba. Lev odasúgta Raiszának: – Maradj itt. Raisza bólintott. Lev bement a szűkös mosdóba, és bezárta maga mögött az ajtót. Lehajtotta a WC tetejét, hogy mérsékelje a bűzt. Levetette a zubbonyát, kigombolta az ingét, és leszedte a testére erősített vékony pamutzacskót, amelyben az iratokat tartotta. A zacskó nyirkos volt az izzadságtól, a gépelt dokumentumokról levált tinta pedig nyomokat hagyott Lev bőrén, mintha a sorokat egyenesen a mellére nyomtatták volna. Elővette a levelet, és forgatta a kezében. A gyűrött, piszkos borítékon nem szerepelt név. Szerette volna tudni, hogy a szülei hogyan tudták elrejteni ezt a levelet a lakótársaik elől, akik nyilván állandóan kutattak a holmijukban. Egyiküknek mindig magánál kellett tartania a levelet, éjjel-nappal. A vonat mozgásba lendült. Megtartotta az ígéretét, mert csak most fogja elolvasni a levelet. Megvárta, míg elhagyják az állomást, csak azután bontotta fel a borítékot, és kivette az apja által írt levelet. Lev, sem anyád, sem én nem bántunk meg semmit. Szeretünk téged. Mindig arra vártunk, hogy egy napon

majd beszélhetünk veled erről a dologról. Meglepetésünkre ez a nap soha nem jött el. Azt gondoltuk, majd te magad hozod elő a témát akkor, amikor készen állsz rá. De soha nem tetted, mindig úgy viselkedtél, mintha nem történt volna meg az a dolog. Talán így volt könnyebb neked, hogy megtanultál felejteni? Ezért mi is hallgattunk, azt gondoltuk, csak így tudsz együtt élni a múlttal. Féltünk, hogy ha te mindent kitöröltél az emlékezetedből, mi pedig újból felelevenítjük, csak fájdalmat és lelki sebeket okozunk neked. Rövidre fogva, boldogok voltunk veled és nem akartuk ezt tönkretenni. Talán gyávaság volt a részünkről. Még egyszer mondom, én is és anyád is nagyon szeretünk, és egyikünk se bánt meg semmit, Lev. Lev abbahagyta az olvasást, félrefordította a fejét. Igen, jól emlékezett mindarra, ami történt. Tudta, mit akartak elmondani neki a levéllel. Az is igaz, hogy egész életében felejteni próbált. Összehajtogatta, majd apró darabokra tépte a levelet. Felállt, kinyitotta a mosdó kis ablakát, és kidobta a papírdarabkákat. A szél felkapta őket, és a sok darabka szétrepült, majd eltűnt a levegőben.

A ROSZTOVI TERÜLET DÉLKELETI RÉSZE A DON MENTI ROSZTOV VÁROSÁTÓL TIZENHAT KILOMÉTERRE ÉSZAK FELÉ Ugyanazon a napon Nyesztyerov azzal töltötte az utolsó itteni napját, hogy ellátogatott Gukovo városába. Most az elektricskán ült, visszaúton Rosztovba. Bár az újságok említést sem tettek ezekről a bűntényekről, a meggyilkolt gyermekek eseteit mégis széles körben beszélték, suttogtak róluk, különböző híresztelések kaptak lábra. A helyi rendőrségek a körzetükben történt gyilkosságokat eddig kizárólag elszigetelt esetekként voltak hajlandóak kezelni, ám a lakosságnak megvolt a maga magyarázata ezekre a rendkívüli gyilkosságokra, a különböző eseteket lassan össze is kapcsolták, s a nem hivatalos magyarázatok keringeni kezdtek az emberek közt. Nyesztyerov hallotta, hogy egy gyerekeket gyilkoló szörnyetegről beszélnek, akiről tudni vélték, hogy a Sahti körüli erdőkben él. A különböző vidékeken más-más szörnyeteget keltett életre a szóbeszéd, sokféle természetfeletti lény bukkant fel a magyarázatokban, melyekről már az egész környéken pusmogtak. A tábornok hallotta, ahogy egy anya félelemtől teli hangon ecsetelte, hogy a szörny félig ember, félig állat, akit gyerekként medvék neveltek fel, ezért most minden egészséges gyereket gyűlöl, megöli és megeszi őket. Egy másik faluban biztosra vették, hogy egy bosszúszomjas erdei szellemmel van dolguk, ezért a falu lakói bonyolult szertartásokkal igyekeztek lecsillapítani a haragvó démont.

De a Rosztovi területen élő embereknek nem volt tudomásuk arról, hogy tőlük több száz kilométerre is történtek hasonló bűntények. Azt hitték, csak őket sújtja ez a métely, csak őket gyötri ez az ördög. Bizonyos mértékig Nyesztyerov is egyetértett velük. Nem volt kétsége afelől, hogy a Rosztovi terület tekinthető a bűntények középpontjának. A gyilkosságok sokkal nagyobb számban fordultak elő itt, mint bárhol máshol. Mivel nem tartozott azok közé, akik hisznek a természetfeletti erőkben, ő is az egyik legmeggyőzőbb és széles körben elterjedt magyarázatot fogadta el, legalábbis részben. E szerint az elmélet szerint Hitler utolsó bosszúintézkedése az volt, hogy náci alakulatokat hagyott hátra az országban, a katonák pedig azt kapták utolsó parancsként, hogy orosz gyermekeket gyilkoljanak. A náci katonák ismerik az orosz életformát, beépültek a társadalomba, és módszeresen gyilkolják a gyermekeket, mégpedig egy előre meghatározott rítus szerint. Ez a feltevés nemcsak a gyilkosságok nagy számát és földrajzi szétszórtságát magyarázta meg, hanem a végrehajtás kegyetlenségét és a szexuális motívum hiányát is. Tehát nem egy gyilkos van, hanem sok, talán tíz vagy tizenkettő, akik egymástól függetlenül követik el a tettüket, a városok között utazgatnak, és válogatás nélkül gyilkolnak. Ez a feltételezés már annyira általánossá vált, hogy némely helyi rendőrségen – holott kijelentették, hogy már minden gyilkossági ügyet megoldottak – kezdték kihallgatni azokat, akik tudtak németül. Nyesztyerov felállt, hogy kinyújtóztassa a lábát. Már három órája ült az elektricskán. Lassú és kényelmetlen jármű volt, ő pedig nem volt hozzászokva, hogy ilyen sokáig egy helyben üljön. Végigsétált a kocsin, ablakot nyitott, és a közeledő város fényeit nézte. Egy Petya nevű kisfiút is meggyilkoltak, aki egy Gukovo melletti

kolhozban lakott, ezért utazott ő ide ma reggel. Viszonylag könnyen megtalálta a kisfiú szüleit. Bár hamis néven mutatkozott be, őszintén elmondta nekik, hogy hasonló jellegű gyilkosságok után nyomoz, melyekben már nagyon sok gyermeket megöltek. A fiú szülei szilárdan hittek a náci katonákról szóló elméletben, még azt is hozzáfűzték, hogy bizonyára a hitszegő ukránok segítettek a németeknek a társadalomba beépülni, mielőtt találomra öldösni kezdték volna a gyerekeket. A kisfiú apja még Petya bélyegalbumát is megmutatta Nyesztyerovnak, bár a szülők egyike sem tudott sírás nélkül a bélyegekre nézni. Az ágyuk alatt, ugyanabban a fadobozban tartották az albumot – mintegy oltárként halott kisfiúknak. A szülőknek nem engedélyezték, hogy megnézzék a kisfiú holttestét, de hallották, hogy mit tettek vele: szét volt tépve, mintha egy állat marcangolta volna, a szájába piszkos földet nyomtak, hogy azzal is tovább gyötörjék. Az apa a Nagy Honvédő Háború egykori harcosaként tudta, hogy a német katonáknak rendszeresen adtak kábítószereket, hogy így is fokozzák erkölcstelenségüket és könyörtelenségüket. Biztos volt benne, hogy a gyerekgyilkosok ugyanezeket a nácik által készített drogokat szedik. Lehet, hogy annyira hozzászoktatták őket a gyermekvérhez, hogy nélküle már meghalnának. Másképp hogy lehetséges, hogy valaki ilyen tetteket kövessen el? Nyesztyerov nem tudta, mit mondhatna a szülőknek vigasztalásul, de megígérte, hogy elfogják a bűnöst. Az elektricska megérkezett Rosztovba. Nyesztyerov leszállt, és csak abban volt biztos, hogy ez a város a gyilkosságok központja. Négy évvel ezelőtti, vualszki áthelyezéséig a rosztovi rendőrségen dolgozott, így nem okozott nehézséget az adatok összegyűjtése. A legfrissebb számításai szerint összesen ötvenhét

gyermeket öltek meg hasonlónak tekinthető körülmények között. A gyilkosságok nagy része ebben a körzetben, a Rosztovi területen fordult elő. Lehetséges lenne, hogy az ország egész nyugati felében nácikat hagytak hátra? A Wehrmacht az ország igen széles sávját tartotta akkor megszállva. Nyesztyerov maga is harcolt Ukrajnában, ahol közvetlen közelről látta a hátráló hadsereg által elkövetett erőszakot és vérengzést. A gyilkosságokra vonatkozó elméletekkel kapcsolatban végül úgy döntött, hogy egyik mellett sem kötelezi el magát, és egyelőre félretette az összes magyarázatot. Úgy gondolta, Lev moszkvai útja döntő fontosságú lesz, mert az eddigi találgatások helyett ott szakszerű módon próbálják majd a gyilkos személyazonosságát megállapítani. Neki, Nyesztyerovnak pedig a gyilkos lehetséges tartózkodási helyére vonatkozó adatokat kellett összegyűjtenie. A nyaralás alatt a család az anyjánál lakott, az Új lakótelepen, amely a háború utáni lakásépítési program részeként épült. A lakótelep híven tükrözte a program célját: a fő szempont ugyanis az előírt lakásépítési norma teljesítése volt, nem pedig az, hogy lakható, minőségi épületeket adjanak át. A házakon máris a pusztulás jelei mutatkoztak, sőt már az építkezés befejezése előtt megindult a házak leromlása. Folyó víz, illetve központi vízvezeték nem volt a lakásokban, ahogy Nyesztyerovék vualszki lakásában sem. Ő és Inessza egyetértett abban, hogy hazudniuk kell az anyjának, el kell hitetniük vele, hogy már egy új lakásban laknak Vualszkban. Az anyja örült a jó hírnek, vigaszt merített belőle. Anyja lakásához érve Nyesztyerov az órájára nézett. Reggel hatkor ment el itthonról, most pedig este kilenc óra felé járt az idő. Tizenöt órát elvesztegetett, és semmilyen

hasznos értesülést nem sikerült szereznie. Nincs már több ideje, holnap hazautaznak. Belépett a ház udvarára, a kötélen száradó ruhák közt észrevette a saját ruháit is, meg is érintette őket: szárazak voltak. A lelógó ruhákat kerülgetve közeledett anyja lakása felé, majd belépett a konyhába. Inessza véres arccal, megkötözött kézzel ült az egyik hokedlin. Mögötte egy rendőr állt, Nyesztyerov nem ismerte. Meg se próbált rájönni, hogy mi történt, és hogy ki ez az idegen férfi. Előrelépett, elöntötte a düh. Azzal sem törődött, hogy az idegen egyenruhát visel: megöli, akárki is legyen. Felemelte az öklét. De mielőtt lesújthatott volna, erős fájdalmat érzett a kezén. Oldalra nézett, és egy negyven év körüli asszonyt látott, aki fekete gumibotot tartott a kezében. Nyesztyerov tudta, hogy már látta ezt az arcot valahol. Eszébe is jutott, hogy hol – a strandon, két nappal ezelőtt. A nő másik kezében pisztoly volt, és láthatóan élvezte a fölényét. Intett a rendőrnek, mire az előrelépett, és egy csomó papírt szórt le a földre. Nyesztyerov lába körül hevert az elmúlt két hónapban összegyűjtött összes bizonyíték, fénykép, leírás és térkép – a meggyilkolt gyermekek eseteinek teljes anyaga. – Nyesztyerov tábornok, ön le van tartóztatva.

VUALSZK Július 7. Lev és Raisza leszállt a vonatról, és a peronon várakoztak, úgy tettek, mintha a csomagjukat rendezgetnék, míg a többi utas be nem ment a főépületbe. Későre járt, de még nem volt sötét, gyorsan elhagyták a peront, és az erdőbe siettek. Mikor elérték azt a helyet, ahová a holmijukat rejtették, Lev megállt, és kifújta magát. Felnézett a fákra, közben azon tűnődött, miért is tépte szét azt a levelet. Talán mégis beszélni kellett volna a szüleivel arról, amire a levél célzott? Megértette, hogy miért akarták leírni a gondolataikat és érzéseiket: így akartak békére lelni. De Raiszának igaza volt vele kapcsolatban, mikor ezt mondta korábban: Csak úgy tudsz elaludni éjjel, ha kitörlöd a nap eseményeit az agyadból? Raisza nem is tudhatja, mennyire rátapintott ezzel az igazságra. Raisza megérintette a karját. – Jól vagy? Raisza megkérdezte tőle, hogy mi állt a levélben, s ő hazudni akart neki, azt mondani, hogy a levél családi dolgokról szólt, és csak pár személyes adat volt benne, amit már majdnem elfelejtett. De Raisza biztos rájött volna, hogy hazudik. Ezért elmondta neki az igazat, hogy a levelet megsemmisítette, darabokra tépte, és kidobta az ablakon. Azt mondta neki, hogy el sem olvasta; az a fontos, hogy a szülei megkönnyebbültek, mert leírhatták, ami a szívüket nyomta. Lev örült, hogy

Raisza nem firtatta tovább a dolgot, és hogy azóta sem hozta szóba az ügyet. Félrekotorták a lehullott leveleket, a laza földet, és előszedték az eltemetett holmikat. Levetették az utcai ruhájukat, mert mielőbb vissza akartak öltözni a másik ruhába, hogy igazi kirándulóknak látsszanak – feltétlenül szükség volt erre az alibijük érdekében. Mikor meztelenre vetkőztek, egymásra néztek. Egyedül voltak. Talán veszélyes, talán alantas a részéről – Lev mégis nagyon kívánta Raiszát. Nem volt biztos a felesége érzelmeiben, ezért csak várt, félt megtenni az első mozdulatot, mintha még soha nem lettek volna együtt, mintha ez lenne az első alkalom, és egyikük sem tudná, mit szabad és mit nem. Raisza kinyújtotta a kezét, és megérintette a karját, ennyi elég is volt. Magához ölelte, és megcsókolta. Annyi mindenen mentek keresztül: gyilkosságon, száműzetésen, összeesküvésen, terveken, hazugságokon. Bűnözőkké lettek, ketten voltak – ők ketten az egész világ ellen. És most eljött az ideje annak is, hogy megpecsételjék a kettejük közt kialakult új kapcsolatot. Bárcsak itt maradhatnának, itt élhetnének, ahogy most, az erdőben rejtőzködve – hogy örökké ugyanezt érezhessék. Az erdei ösvényt követve sétáltak vissza a városba. Bazsarov vendéglőjéhez érve, beléptek a nagyterembe. Lev visszafojtotta a lélegzetét, minden percben azt várta, hogy kezek ragadják meg. De sem ügynököket, sem katonákat nem látott. Akkor Raisza és ő biztonságban vannak, legalábbis még egy napra. Bazsarov a konyhában volt, még csak hátra sem fordult, mikor hallotta, hogy visszatértek. Felmentek, és kinyitották a szobaajtót. A földön egy cédulát találtak, amit az ajtó alatt csúsztathattak be. Lev letette a táskáját az ágyra, majd felvette a

papírdarabkát. Nyesztyerov üzenete volt, aznapi keltezéssel: Lev, ha visszatértél, ahogy tervezted, kilencre gyere az irodámba, de egyedül. Hozd el az összes anyagot, amin mostanában dolgoztunk. Lev, nagyon fontos, hogy ne késs. Lev az órájára pillantott. Fél órája maradt a találkozóig.

Ugyanazon a napon Lev még a rendőrség épületében sem mert kockáztatni: a gyilkosságokról szóló anyagokat más hivatalos iratok közé rejtette. Nyesztyerov irodájának redőnyei le voltak eresztve, így nem lehetett belátni. Az órájára nézett: elkésett, már két perccel múlt kilenc. Nem értette, miért annyira fontos, hogy ne késsen. Bekopogtatott. Az ajtó rögtön kinyílt, mintha Nyesztyerov mögötte várakozott volna. A tábornok érthetetlen sietséggel vezette be Levet, majd becsukta mögötte az ajtót. Nyesztyerov mozdulatai türelmetlenségről árulkodtak, ez pedig nem volt jellemző rá. Asztalát az ügyre vonatkozó bizonyítékok borították. Megragadta Lev vállát, és visszafojtott hangon, sietősen beszélni kezdett. – Nagyon figyelmesen hallgass, és ne szólj közbe. Engem Rosztovban letartóztattak. Kénytelen voltam vallomást tenni, nem volt más választásom. A családom a kezükben volt. Mindent elmondtam nekik. Azt hittem, meg tudom majd győzni őket, hogy segítsenek, hogy végre hivatalosan is nyomozhassunk. Jelentették a dolgot Moszkvának, és most szovjetellenes agitációval vádolnak mindkettőnket. Azt hiszik, bosszúhadjáratot folytatsz az állam ellen, hogy ez az egész valami személyes bosszú. Azzal utasítják el mindazt, amit eddig összegyűjtöttünk, hogy az anyag csak a jól felépített nyugati propaganda része, és biztosak benne, hogy te és Raisza kémek vagytok. Választás elé állítottak, azt mondták, békén hagyják a családomat, ha cserébe átadlak téged és az összes anyagot, amit eddig gyűjtöttünk.

Levet letaglózta a vereség. Tudta, hogy veszélyben vannak, mégsem számított arra, hogy ilyen gyorsan leleplezik őket, hogy be sem tudják fejezni, amit elkezdtek. – Mikor jönnek? – Most mindjárt. Az épületet körbevették. Az ügynökök tizenöt percen belül belépnek ide, itt akarnak letartóztatni téged, és elviszik az összes bizonyítékot is, amit összeszedtünk. Csak azért hagytak minket kettesben, hogy kiszedjem belőled, mire jutottál Moszkvában. Lev hátrébb lépett, az óráját nézte. Öt perccel múlt kilenc. – Lev, figyelj! Csak egyetlen módja van annak, hogy elmenekülhess. De most ne szólj közbe, ne kérdezz semmit! Van egy tervem. Leütsz engem a fegyveremmel, de úgy, hogy elveszítsem az eszméletemet. Aztán kirohansz innen, lemész egy emeletet, és elbújsz a lépcsőtől jobbra lévő irodák egyikében. Lev, figyelsz? Koncentrálnod kell! Az irodák nyitva vannak. Bemész, nem kapcsolod fel a villanyt, majd bezárod magad mögött az ajtót. De Lev nem figyelt: csak egyetlen dologra tudott gondolni. – Raisza? – Őt éppen most tartóztatják le. Sajnálom, de semmit sem tehetsz érte. Koncentrálj, Lev, vagy mindennek vége. – Mindennek vége. Már akkor vége volt, mikor mindent elmondtál nekik. – Már mindent tudtak, Lev! Tudták, min dolgoztam mostanában, náluk voltak az akták. Mit kellett volna tennem? Engedtem volna, hogy megöljék a családomat? Téged akkor is letartóztattak volna. Lev, lehetsz dühös rám, de inkább hallgass meg, hogy megszökhess innen.

Lev kirántotta a vállát Nyesztyerov keze alól, és járkálni kezdett az irodában, igyekezett összeszedni a gondolatait. Raiszát tehát letartóztatták. Mindketten tudták, hogy eljön majd ez a perc, de csak elképzelték, csak elmélet volt. Nem értették igazán, hogy mit is jelent majd valójában. Mikor arra gondolt, hogy esetleg soha nem látja viszont Raiszát, alig kapott levegőt. Csak most született újjá a kapcsolatuk, alig két órája annak, hogy az erdőben szerették egymást, és most vége. – Lev! Mit várna tőle Raisza? Nem akarná, hogy gyenge legyen. Azt akarná, hogy győzzön, hogy szökjön meg, hogy figyeljen végre Nyesztyerovra. – Lev! – Jól van, mi a terved? Nyesztyerov folytatta, de előbb megismételte iménti szavait is: – Leütsz a fegyveremmel, úgy, hogy elájuljak. Aztán kimész ebből az irodából, egy emelettel lejjebb elbújsz a lépcsőtől jobbra lévő irodában. Ott megvárod, míg az ügynökök bejönnek az épületbe. Erre az emeletre fognak jönni, elmennek az iroda előtt, ahol te rejtőzöl. Ahogy elmentek előtted, lemész a földszintre, ott az egyik hátsó ablakon át kiszökhetsz. Ott van egy autó, itt vannak a kulcsai – majd azt mondom, elloptad tőlem. El kell hagynod a várost, ne törődj senkivel, ne állj meg, csak vezess. Lesz egy kis előnyöd, mert azt hiszik, gyalog menekülsz, és a városban keresnek majd. Mire rájönnek, hogy autóval mentél, már szabad vagy. – Szabad... és mihez kezdek vele? – Hát megoldod ezt a bűnügyet! – A moszkvai út teljes kudarc volt. A szemtanú nem volt hajlandó beszélni. Továbbra sincs semmilyen ötletem arra vonatkozóan, hogy ki lehet a gyilkos.

Ez a közlés meglepte Nyesztyerovot. – Lev, te képes vagy rá, tudom! Hiszek benned. El kell menned Rosztovba, az a város a gyilkosságok központja. Meggyőződésem, hogy elsősorban ott kell nyomoznod. Eltérő elméletek vannak arról, hogy ki öldösi a gyerekeket. Az egyik szerint volt náci katonák... Lev közbevágott. – Nem, ez egyetlen személy műve, egyedül csinálja! Az illetőnek állása van, átlagos külsejű. Ha biztos vagy benne, hogy a gyilkosságok központja Rosztov. akkor valószínűleg a gyilkos is ott él, ott is dolgozik. A munkája miatt van összeköttetés a sok helyszín között: olyan jellegű a munkája, hogy állandóan utaznia kell – utazás közben követi el a gyilkosságokat. Ha rájövünk, hogy mi a munkája, meglesz a gyilkos is. Lev megint az órájára pillantott. Csak pár percük maradt, aztán indulnia kell. Nyesztyerov a két szóban forgó városra mutatott a térképen. – Mi a kapcsolat Rosztov és Vualszk között? Vualszktól keletre nem történtek ilyen gyilkosságok, legalábbis nem tudunk róla. Ezek szerint ez a célállomás, ez az utazások célpontja. Lev egyetértett. – Vualszkban itt van az autógyár. Más jelentős ipar nincs errefelé, csak a fűrészmalmok. Rosztovban viszont sok gyár van. Nyesztyerov mindkét várost jobban ismerte, mint Lev. – Az autógyár és a Rosztszelmas például szoros kapcsolatban van egymással. – Mi az a Rosztszelmas? – Egy hatalmas gyár, a Szovjetunió legnagyobb traktorgyára. – Alkatrészeket szállítanak egymásnak?

– A GAZ-20-ashoz való autógumik a traktorgyárból érkeznek, cserébe az itteni gyár motoralkatrészeket szállít délre. Ez kötheti össze a helyszíneket? Hiszen a gyilkosságok a vasútvonal irányát követik délről keletre, városról városra. Lev továbbgondolta ezt a lehetőséget, majd megjegyezte: – Ha az autógyár rendszeresen szállít a Rosztszelmasnak, akkor annak a gyárnak egy ügyintézőt kell alkalmaznia, aki gyakran ideutazik, hogy ellenőrizze, az autógyár teljesíti-e a szerződéses kötelezettségeit. – Csak két gyerekgyilkosság történt Vualszkban. azok se olyan régen, tehát a két gyár közti együttműködés új keletű lehet. – Az ország északi részén elkövetett gyilkosságok a legfrissebbek. Ez azt jelenti, hogy csak most kapta ezt az állást, vagy csak most helyezték át erre az útvonalra. Meg kell szereznünk a Rosztszelmas alkalmazottainak munkabeosztását. Ha igazunk van, és összevetjük az alkalmazottak hivatali útjait a gyilkosságok helyszínével, megtaláljuk azt az embert. Érezték, hogy közel jutottak a megoldáshoz. Ha most nem vadásznának rájuk, ha szabadon tehetnék, amit akarnak, a hét végéig kideríthetnék a gyilkos nevét. De nincs még egy hetük, és hivatalos segítséget sem kaphatnak a nyomozáshoz. Tizenegy perccel múlt kilenc: összesen négy percük maradt, és Levnek indulnia kell. Lev magához vette az egyik iratot – a gyilkosságok listáját, időpontokkal, helyszínekkel. Mindössze erre a listára van szüksége. Összehajtogatta, a zsebébe tette, majd az ajtó felé indult. De Nyesztyerov megállította, a fegyverét

nyújtotta. Lev átvette a pisztolyt, habozott egy pillanatig. Nyesztyerov észrevette ezt, és megjegyezte: – Különben meghal a családom. Lev ütése oldalról érte Nyesztyerov fejét, a bőre felszakadt. Térdre esett, de még magánál volt, felnézett. – Sok sikert kívánok. De most üss meg rendesen. Lev felemelte a pisztolyt. Nyesztyerov behunyta a szemét. Lev gyorsan kiment a folyosóra, és már a lépcsőnél volt, mikor rájött, hogy bennhagyta az autó kulcsát: ott maradt az asztalon. Megfordult, visszarohant az irodába, átlépett a földön heverő Nyesztyerov felett, és felkapta a kulcsot. Már késésben volt - kilenc óra tizenöt, az ügynökök már az épületben lehetnek. Lev pedig még mindig az irodában volt – pont ott, ahol keresni fogják. Kirohant, végigfutott a folyosón, majd le a lépcsőn. A lépcső felől lépéseket hallott: feléje tartottak. Mikor a harmadik emeletre ért, jobbra ugrott, és megragadta a legközelebbi iroda kilincsét. Nyitva volt, ahogy Nyesztyerov ígérte. Bement és bezárta az ajtót maga mögött, éppen akkor, mikor a rendőrök már felértek a lépcsőn. Lev a homályban várakozott. Minden redőny le volt húzva, így senki nem láthatott be kívülről. Lépések zaját hallotta: legalább négy ügynök volt az emeleten. Szeretett volna itt maradni, a zárt ajtó mögött, ebben az átmeneti biztonságban. Az iroda ablakai a főtérre néztek, látta, hogy a főbejáratot már körbevették. Elhúzódott az ablak mellől. Le kell jutnia a földszintre, az épület hátsó részéhez. Kinyitotta az ajtót, és kinézett. A folyosó üres volt. Kilépett, becsukta az ajtót maga mögött, és a lépcsők felé indult. Az alatta lévő szintről hangot hallott. Átrohant a másik lépcsőhöz, itt senkit sem látott, hangokat sem hallott. Ahogy rohanni

kezdett, kiáltások hallatszottak a legfelső szintről: most találták meg Nyesztyerovot. Még több ügynök hatolt be az épületbe, mert a kollégáik riasztották őket. Most már túl kockázatos lett volna a földszint felé mennie, ezért Lev az első emeleten maradt. Csak pár másodperce volt, hogy kihasználja az ügynökök zavarát, mielőtt azok csoportokba rendeződnek, hogy felkutassák őt. Mivel a földszintre már nem mehetett, végigfutott a folyosón, és bement a mosdóba. A helyiség ablaka az épület hátsó részére nézett, Lev gyorsan kinyitotta a magasan lévő, keskeny ablakot. Felmérte, hogy nehezen fog tudni átpréselődni rajta; csak úgy sikerülhet, ha előbb a fejét dugja át, és úgy mászik ki. Ellenőrizte, hogy odalenn is állnak-e ügynökök, de nem látott senkit. Fejjel előre átkúszott a nyíláson, teste a föld felett lógott, amíg a lábaival tartotta magát az ablakban, nagyjából öt méter magasan a föld felett. Nem volt mibe kapaszkodnia, a lábai pedig már nem bírták a terhet. Elengedte magát, miközben igyekezett a kezével megvédeni a fejét esés közben. A tenyerével csapódott a földbe, csuklói visszanyaklottak. Kiáltást hallott, felnézett. Egy ügynököt látott kihajolni a legfelső szint egyik ablakából. Észrevették! Nem törődve a csuklójában érzett fájdalommal felállt, és végigrohant a mellékutcán. Itt kell lennie az autónak. Közben lövések dördültek, a házfalak tégláin porfelhők jelezték a feje mellett befúródó lövedékeket. Lebukott, összegörnyedt, de tovább futott. Még több lövés hallatszott, a lövedékek fütyülésétől volt hangos az utca. Elérte az utcasarkot: végre kikerült a lövések záporából. Valóban ott állt az autó, útra készen. Bemászott, bedugta az indítókulcsot, és ráadta a gyújtást. Felberregett a motor, aztán leállt. Megint megpróbálta,

de most sem indult. Újból próbálta – kérlek – végre beindult. Sebességbe tette az autót, kigördült vele az úttestre, óvatosan gyorsított, nehogy a gumik csikorogjanak. Fontos volt, hogy az őt üldözők ne lássák meg az autót, de alig volt másik autó az utcákon. Mivel ez rendőrségi gépkocsi, talán azt hiszik majd, ez is hozzájuk tartozik, és továbbra is gyalogosan keresik a szökevényt. Nem volt forgalom. Lev túl gyorsan, az autót ide-oda rángatva vezetett, mert igyekezett mielőbb kijutni a városból. Nyesztyerov tévedett: nem tud egészen Rosztovig elmenni autóval. Először is Rosztov több száz kilométernyire van, nincs elég benzinje, nem is tud szerezni. De ami még fontosabb: ha rájönnek, hogy autóval menekül, nyomban lezárják az összes utat. Olyan messzire kell eljutnia, amennyire csak lehet, aztán le kell tennie az autót, elrejteni, és vidéken megpróbálni elrejtőzni, amíg vonatra szállhat. Jobbak lesznek az esélyei autó nélkül – de csak ameddig nem találják meg az elhagyott kocsit. A város egyetlen főútvonalára kanyarodott, nyugat felé tartott. A visszapillantó tükörbe nézett. Ha az üldözői most éppen a közeli épületeket fésülik át – mert azt hiszik, gyalog menekült –, akkor legalább egyórányi előnye van. Gyorsított, hogy az autó elérje a maximális sebességét, az óránkénti nyolcvan kilométert. Előtte az úton embereket vett észre, akik egy rendőrségi autó körül álltak: útelzárás. Nem akartak kockáztatni – ha a nyugati utat lezárták, akkor nyilván a keletit is, sőt az egész várost körülzárhatták. Már csak egy reménye maradt: ha megpróbál áttörni rajtuk. Ha elég gyors, nekihajthat a keresztbe fordított rendőrségi autónak, ami az ütközéstől oldalra sodródik. De az ütközésnél neki is vigyáznia kell. Ha a másik autó megsérül, nem tudják majd azonnal üldözőbe

venni. Kétségbeesett terv volt, amellyel csak pár perc előnyt szerezhetett. A rendőrök észrevették, és lőni kezdtek rá. A lövedékek az autó elejét érték, a fémfelületeken pattogtak, az egyik golyó átlyukasztotta az ablaküveget is. Lev lekuporodott a kormány mögé, de így nem látta az utat. Az autó a megfelelő irányban volt: neki csak tartania kell ezt az irányt. A golyók továbbra is az ablaküvegbe csapódtak, és kitört üvegdarabkák hulltak az autó belsejébe. Még mindig irányban tartotta az autót felkészült az ütközésre. Az autó megbillent, oldalra dőlt. Lev igyekezett az ülés mélyéről is megtartani felette az uralmat, de az autó egyszerre csak balra sodródott, és többé már nem tudta irányítani. Kilőtték a kerekeket. Semmit sem tehetett. Az autó az oldalára borult, az ablakai betörtek. Lev az ajtónak vágódott, és csak centiméterekre volt az úttól, ahogy az autó továbbcsúszott, miközben mindenfelé szikrák röpködtek. Az ütközéskor Lev autójának eleje a másik autóba csapódott, ettől megpördült, lesodródott az út szélére, végül kerekeivel az ég felé meredve állt meg, egészen az út peremén, Lev pedig a jármű tetejére zuhant. Kinyitotta a szemét. Nem volt benne biztos, tud-e mozogni, ereje se volt kipróbálni. Az éjjeli égboltot nézte. Alig tudott gondolkozni: annyit tudott, hogy már nincs az autóban, biztos valaki kihúzta onnan. Egy arc jelent meg felette, és eltakarta előle a csillagok látványát. Lev összpontosítani próbált, az őt bámuló férfi arcát nézte. Vaszilij volt az.

A DON MENTI ROSZTOV Ugyanazon a napon Aron úgy gondolta, hogy a rendőrségnél dolgozni izgalmas lesz, legalábbis izgalmasabb, mint a kolhozban végzett munka. Ő is tudta, hogy nem fizetik meg rendesen, de az állásnak volt számára egy nagy előnye is: itt nem kellett komoly versenyre számítania a felvételnél. Amikor korábban munkát keresett, sosem számított esélyes jelöltnek. Semmi baj nem volt vele, valójában még jó tanuló is volt. De eltorzult felső ajakkal született, igen, pont így mondta neki az orvos – hogy eltorzult, és hogy semmit sem tehet. Úgy tűnt, mintha a felső ajka egy darabját kivágták volna, a megmaradt részek pedig összenőttek volna, így az ajka közepe felhúzódott, és kilátszott a metszőfoga egy része. Mindez olyan arckifejezést eredményezett, mintha állandóan fitymálna valamit. Ez a fogyatékossága nem hátráltatta a munkavégzésben, de nagyon megnehezítette a dolgát, mikor munkát keresett. A rendőrség tökéletes megoldásnak látszott, ott tárt karokkal várták az új belépőket. Itt is csúfolták, itt is hallott megjegyzéseket a háta mögött, de ezeket már megszokta. Beletörődött a dologba, amikor rájött, hogy úgysem tehet ellene semmit. Most pedig, az éjszaka közepén itt ül egy bokorban, a bogarak összevissza csipdesik, és a buszmegállót kell figyelnie, hátha lát valami furcsát. Nem mondták meg neki, miért kell itt ülnie, mi lehet az a különös tevékenység, ami előfordulhat. De mint a testület egyik legfiatalabb – alig húszéves – tagja, Aron úgy gondolta, ez valamilyen beavatási szertartás lehet –

most teszik próbára a hűségét, látni akarják, betartja-e a kapott utasításokat. Az engedelmességet mindennél többre becsülték. Eddig az egyetlen személy, akit látott, egy lány volt, a buszmegálló mellett. Fiatal lány, tizennégy-tizenöt év körüli, de idősebbnek akart látszani. Ittasnak tűnt, a blúza pedig ki volt gombolódva. Aron nézte, amint lesimítgatja a szoknyáját, és a hajával játszadozik. Mit csinálhat a megállóban? Hiszen reggelig nincs már busz. Egy magas férfi közeledett a megálló felé, kalapot, hosszú kabátot viselt. Üvegaljnyi vastag lencséjű szemüvege volt, kezében pedig egy nagy aktatáskát vitt. A kifüggesztett menetrendnél állt meg, és tanulmányozni kezdte, közben az ujjaival követte a sorokat. A lány – mintha egy lengén öltözött pók lenne, aki eddig zsákmányra várt – azonnal felállt, a férfi felé indult, aki továbbra is a táblát böngészte. A lány körbejárta a férfit, megérintette a táskáját, a kezét, a kabátját. A férfi látszólag nem törődött mindezzel, de végül elfordult a menetrendtől, és szemügyre vette a lányt. Beszélgetni kezdtek. Aron nem hallotta, mit beszélnek, de látta, hogy a lány nemet mond valamire, a fejét rázza. Aztán vállat vont, mégis megegyeztek valamiben. A férfi megfordult, úgy tűnt, egyenesen Aron felé néz, a megálló melletti bokrok felé. Talán észrevette őt? Ez nem valószínű – a férfi és a lány jól megvilágított helyen álltak, míg ő árnyékban volt. Aztán mindketten elindultak, egyenesen arrafelé, ahol ő rejtőzködött. Aron összezavarodott, hiszen tökéletes rejtekhelye volt – ellenőrizte –, nem láthatták meg. Ha pedig mégis meglátták, miért jönnek felé? Már csak pár méter volt köztük, és hallotta, hogy azok ketten beszélgetnek. Várt egy kicsit, a bokor aljára kuporodott, a pár pedig közvetlenül mellette haladt el, aztán a fák felé tartott.

Aron hirtelen felegyenesedett. – Állj! A férfi megdermedt, a vállai közé húzta a fejét, aztán lassan megfordult. Aron igyekezett nagyon határozott hangon megszólalni. – Mit csinálnak maguk itt? A lány válaszolt. Sem félelem, sem aggodalom nem látszott rajta. – Csak sétálni indultunk. De mi történt a szájával? Nagyon ronda! Aron elpirult zavarában, a lány olyan nyilvánvaló undorral bámult a szájára. Várt egy pillanatig, összeszedte magát. – Nyilvános helyen akart közösülni, maga egy prostituált. – Dehogy, csak sétálni akartunk. A férfi szánalmas, alig hallható hangon tette hozzá: – Senki nem tett semmi rosszat. Éppen csak beszélgettünk. – Mutassa a papírjait. A férfi előrébb lépett, és a papírjai után kotorászott a zsebében. A lány kissé lemaradt, nem érdekelte az egész: már hozzászokott az ilyen jelenetekhez, nem idegeskedett. Aron ellenőrizte a férfi papírjait, és megállapította, hogy Andrejnek hívják, és hogy a papírjai rendben vannak. – Nyissa ki a táskáját. Andrej habozott, erősen izzadni kezdett. Most elkapták! Soha nem gondolta volna, hogy ez megtörténik; soha nem számolt azzal, hogy nem sikerül a terve. Felemelte a táskáját, és kinyitotta a csatját. A fiatal rendőr belenézett, aztán próbaképpen beletúrt. Andrej a cipőjét bámulta, várt. Mikor felnézett, a rendőr kezében meglátta fogazott élű, hosszú kését. Andrej majdnem elsírta magát. – Ezt miért hordja magával?

– Sokat utazom, és gyakran a vonaton eszem. Ezzel a késsel szoktam vágni a szalámit, tudja, azt az olcsó, kemény fajtájút, mert a feleségem egyszerűen nem akar más fajtát venni. Andrej valóban használta a kését az ebédnél és a vacsoránál. A rendőr talált egy fél rúd szalámit is, az olcsó és kemény fajtájúból. A rúd vége egyenetlen volt, látszott, hogy ezzel a késsel vágták le. Aztán Aron egy lezárt tetejű befőttesüveget húzott elő a táskából. Az üveg tiszta volt, nem volt benne semmi. – Hát ez meg mire való? – Anyagmintákat kell gyűjtenem, és ezek néha törékenyek vagy piszkosak, ezért ez az üveg nagyon hasznos a munkámhoz. Nézze, rendőr elvtárs, tudom, hogy nem kellett volna szóba állnom ezzel a lánnyal. Nem is tudom, mi jött rám. Csak itt álltam, a holnapi buszjáratokat néztem, és ez a lány csak úgy odajött hozzám. Tudja, hogy van ez – hirtelen megkívántam. De nézze meg a táskámban azt a kis zsebet, ott megtalálja a párttagsági igazolványomat. Aron megtalálta az igazolványt, és egy fényképet a férfi feleségéről és két kislányáról. – Ők a kislányaim. Erről a dologról meg nem érdemes többet beszélni, ugye, rendőr elvtárs? Egyedül ez a lány a hibás, különben már régen úton lennék hazafelé. Ez egy rendes állampolgár, ez az ittas lány, ez a semmirekellő meg csak kikezdett vele. A férfi udvarias: nem bámul a szájára, és nem tesz rá becsmérlő megjegyzést. Egyenrangúként bánik vele, pedig sokkal idősebb, mint ő, jobb állása van, a párt tagja. Nyilvánvaló, hogy a férfi csak áldozat, a lány pedig bűnöző. Andrej az előbb még félt, hogy szorul a hurok körülötte, de most már úgy érezte, elmúlt a veszély. A

családjáról készített fénykép értékes holmi volt, már számos esetben kisegítette. Néha ezzel a fotóval sikerült meggyőznie a vonakodó gyermekeket, hogy bízhatnak benne, hiszen ő is apuka. A nadrágzsebében pedig ott volt a vastag, hosszú zsineg is, de tudta, hogy ma már nem fogja használni. Türelmesebbnek kell lennie – és ebben a városban nem gyilkolhat többé. Aron már azon volt, hogy elengedi a férfit – a tagsági könyvet és a fényképet visszatette a helyére –, amikor hirtelen valami mást is észrevett a táskában: egy kétrét hajtogatott újságdarabot. Kivette, kinyitotta. Andrej összerezzent, nem bírta nézni ezt az undorító szájú idiótát, aki a koszos ujjaival tapogatja az újságját. Alig tudta visszafogni magát, hogy ki ne tépje a papírt a kezéből. – Visszakaphatnám azt, kérem? A férfi hangja most először vált izgatottá. Miért olyan fontos neki ez a darab papír? Aron figyelmesen megnézte a kitépett újságoldalt. Jó pár évvel ezelőtti kivágás volt, a festék már egészen elhalványodott rajta. Nem volt rajta szöveg vagy felirat – mindet levágták róla, így nem lehetett megmondani, milyen újságból származik. Csak egy fénykép maradt, nyilván a Nagy Honvédő Háború idejéből. A fényképen egy kiégett német tank roncsát lehetett látni, melyet orosz katonák vesznek körbe, akik diadalittasan emelik az ég felé a puskáikat, míg halott német katonák hevernek a lábaiknál. Egy igazi győzelmi fotó volt, propagandafotó. Az eltorzult szájú Aron nagyon is megértette, hogy miért jelent meg ez a kép az újságban. A kép közepén álló orosz katona nagyon jóképű volt, a mosolya pedig egy győztes mosolya.

MOSZKVA Július 10. Lev arca egészen puhára dagadt. A jobb szeme nem látszott ki a felpuffadt szemhéj redői alól, ki sem tudta nyitni. Erős fájdalmat érzett az oldalában, a mellkasa alatt is, mintha pár bordája eltörött volna. Az ütközés után kapott ugyan általános orvosi segítséget, de mikor meggyőződtek róla, hogy nincs közvetlen életveszélyben, rögtön teherautóra rakták és fegyveres őrizet mellett Moszkvába hozták. Az út minden huppanását olyan erősen érezte, mintha mindannyiszor hasba vágták volna. Fájdalomcsillapítókat nem kapott, ezért többször is eszméletét vesztette útközben. Az őrök a puskacsövükkel böködve ébresztgették, féltek, hogy esetleg akkor hal meg, amíg nekik kell felügyelniük rá. Lev egész úton a hidegrázás és a lázas forróság közt hánykolódott. De tudta, hogy jelenlegi sebei még csak a kezdetet jelentik. Ironikusnak találta, hogy itt végzi – a Lubjanka egyik alagsori vallatószobájában, egy székhez kötözve. Az államrend egyik őréből az állam egyik foglya lett – bár ez mindennapos esetnek számított. Most megtapasztalhatja, hogy mit érezhet az, akit a nép ellenségének kiáltanak ki. Kinyílt az ajtó, Lev felnézett. Ki lehet ez a sárgás arcú férfi, sárgára színeződött fogakkal? Rémlett, hogy régen mintha munkatársak lettek volna, de a férfi nevére nem emlékezett. – Nem emlékszik rám? – Nem.

– Dr. Zarubin vagyok. Találkoztunk már néhányszor. Én látogattam meg, mikor pár hónapja beteg volt. Sajnálom, hogy most ebben a kínos helyzetben látom. Nem mintha helyteleníteném az ön elleni intézkedéseket; azok persze jogosak és rendjén valóak. Úgy értettem, azt kívánom, bárcsak ne követte volna el mindezt. – Miért, mit követtem el? – Elárulta a hazáját. A doktor megtapogatta Lev bordáit. Lev minden érintésnél összeszorította a fogát. – Nem törtek el a bordái, csak megnyomódtak, bár nem kétlem, hogy az is nagyon fájdalmas. De egyik sebe sem igényel azonnali orvosi ellátást. Arra kaptam utasítást, hogy tisztítsam ki a sebeit és cseréljem ki a kötéseit. – Persze, a kínzások előtti gondos ápolás, tudom, itt ez a szokás. Egyszer megmentettem egy ember életét, csak azért, hogy idehozhassam őt. Hagynom kellett volna Brodszkijt belefulladni abba a folyóba! – Nem tudom, kiről beszél. Lev elhallgatott. Most már hiába bánja korábbi tetteit, úgyis minden veszve van. Most értette meg igazán, hogy az egyetlen esély is kicsúszott a kezéből, mellyel jóvátehette volna a korábbi cselekedeteit. A gyilkos pedig továbbra is gyilkolni fog; továbbra is rejtőzködhet, nem azért, mert olyan mesterien ért hozzá, hanem azért, mert az állam még azt sem hajlandó elismerni, hogy ebben a társadalomban létezhet ilyen ember – ezzel pedig teljes védelmet nyújt a számára. A doktor befejezte Lev sebeinek ellátását. Az ilyen segítségnyújtással biztosították azt, hogy az áldozat tovább bírja a soron következő kínzásokat. Feljavították a testi állapotukat, hogy még több kínzást

legyenek képesek elviselni. A doktor lehajolt, és Lev fülébe súgta: – Most átmegyek a nejéhez, őt is ellátom. A csinos kis felesége a szomszéd szobában van, egy székhez kötözve. Teljesen kiszolgáltatott, és ez a maga hibája. Minden, amit teszek majd vele, a maga hibája. Megutáltatom vele a napot is, mikor magába szeretett. Azon leszek, hogy kiabáljon is. Mintha Zarubin idegen nyelven beszélt volna – Levnek időbe telt, mire felfogta a doktor szavait. Nem érzett haragot iránta, hiszen alig ismerte. De miért fenyegeti Raiszát? Lev megpróbált felállni és a férfira támadni. De oda volt kötözve a székhez, az pedig a padlóhoz volt rögzítve. Dr. Zarubin hátrahőkölt, mint aki rájött: túl közel ment az oroszlán ketrecéhez. Nézte, ahogy Lev újra meg újra a köteleknek feszül: a nyakerei kidudorodnak, az arca elvörösödik, szemei szánalmasan be vannak dagadva. Érdekesnek találta ezt a látványt - mintha csak egy csapdába esett legyet tanulmányozna. Úgy ítélte meg, hogy Lev még mindig nem érti, miféle helyzet is az, amibe került. Kiszolgáltatottság. A doktor felvette a táskáját, és megvárta, míg az őr kinyitja az ajtót. Azt hitte, Lev utána szól még valamit, esetleg megfenyegeti, hogy megöli. De – legalábbis ebben a reményében – csalódnia kellett. Lejjebb sétált az alagsori folyosón, csak pár méterrel odébb, és máris a szomszédos cellánál volt. Kinyitották előtte az ajtót, Zarubin bement. Raiszát ugyanúgy egy székhez kötözték, mint a férjét. A doktor izgalomba jött, ha arra gondolt, az asszony mindjárt megismeri őt, és rájön, hogy el kellett volna fogadnia akkor az ajánlatát. Ha megtette volna, akkor most biztonságban lehetne. Életrevalóbbnak gondolta az asszonyt: ki

kellett volna használnia a rendkívüli szépségét, ehelyett a férje iránti hűséget választotta. Talán hisz abban, hogy a halál után, a mennyországban ez a házastársi hűség elnyeri majd a jutalmát, de ennek most semmi értelme. Biztos volt benne, hogy az asszony megbánást fog mutatni, és ennek előre örült, izgatottan várta a könyörgését: Segítsen. Most már biztosan minden feltételt elfogad, bármit kérhet tőle. Úgy bánhat vele, mint egy züllött nővel, szívesen veszi majd tőle, sőt felajánlkozik neki, és teljesen aláveti magát az ő akaratának. A doktor megnyitotta a fali szellőző rácsát. Bár a rács a szellőzőrendszer részének tűnt, valójában azért alakították ki, hogy a cellából jövő hangokat máshol is hallani lehessen. Zarubin azt akarta, hogy Lev minden szót halljon. Raisza a doktorra nézett, látta, hogy a férfi szomorúságot erőltet az arcára, bizonyára a sajnálkozását akarja tudtára adni, mintha ezt mondaná: El kellett volna fogadnia az ajánlatomat. Zarubin letette a táskáját, és vizsgálni kezdte az asszonyt, pedig annak nem is voltak sérülései. – Alaposan meg kell vizsgálnom. A jelentés miatt, tudja. Raiszát minden különösebb felhajtás nélkül fogták el. Körülvették az éttermet, a rendőrök bementek és letartóztatták. Amikor kivezették, Bazsarov utána kiáltott – a tőle elvárható rosszindulattal –, hogy bármilyen büntetést kap, megérdemli. Aztán megkötözve egy teherautó hátuljára lökték. Mindaddig fogalma sem volt, hogy mi történt Levvel, de aztán az egyik őrtől véletlenül meghallotta, hogy Levet is elfogták. Az őr elégedettségéből arra következtetett, hogy Lev legalább szökni próbált.

Miközben a doktor keze végigtapogatta a testét, Raisza igyekezett mereven maga elé nézni, mintha ott se lenne. De nem állta meg, hogy lopva rá ne nézzen a férfira: az ujjai szőrösek, a körmei gondosan vágottak, patyolattiszták. A hátul álló őr gyerekesen nevetni kezdett. Raisza továbbra is arra összpontosított, hogy elképzelje, a teste tulajdonképpen nincs is jelen – tehát a doktor nem érintheti meg őt, egy ujjal sem. De lehetetlen volt ebbe az illúzióba kapaszkodnia: Zarubin ujjai már a combja belső oldalánál matattak, méghozzá szándékoltan lassú mozdulatokkal. Raisza érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, lehunyta. Zarubin még közelebb húzódott, az arca már egészen közel volt az övéhez, aztán arcon csókolta, és beszívta a bőrét a szájával, mintha ki akarna harapni belőle egy darabkát. Kinyílt az ajtó, és Vaszilij lépett be. A doktor elhúzódott, felegyenesedett, ellépett az asszony mellől. Vaszilij bosszús volt. – A nő nem sebesült meg. Magára itt semmi szükség. – Csak meg akartam bizonyosodni felőle. – Elmehet. Zarubin fogta a táskáját, és kiment. Vaszilij visszacsukta a szellőző rácsát. Raiszához hajolt, a könnyeit nézte. – Maga erős asszony. Lehet, hogy azt hiszi, kibírja. Megértem a szándékát, hogy ki akar tartani a férje mellett. – Tényleg megérti? – Igaza van, tényleg nem értem meg. Szerintem sokkal jobban tenné, ha azonnal elmondana mindent. Azt hiszi, egy szörnyeteg vagyok. De tudja, kitől tanultam ezt az egész különleges szakmát? A férjétől, ő is így szokta megnyugtatni az embereket, mielőtt megkínozták őket – néhányukat éppen ebben a

szobában. És Lev őszintén is gondolta a megnyugtató szavait, ha ez számít valamit. Raisza a férfi csinos arcába nézett, és azon tűnődött, amin pár hónappal ezelőtt ott, az állomáson is: hogy miért találta mégis csúnyának. A szemei miatt: Vaszilijnak nem élettelen vagy buta, hanem fakó, hideg szemei voltak. – Mindent elmondok magának. – És azt hiszi, az elég lesz? Lev elhatározta, hogy akkorra tartogatja az erejét, amikor lehetősége lesz cselekedni. Most még nem jött el ez az idő. Sok rabot látott már, akik hiába fecsérelték el az erejüket: ököllel verték az ajtót, kiabáltak, vagy megállás nélkül járkáltak a cellájukban. Lev mindig próbálta megfejteni, ezek az emberek miért nem képesek belátni, hogy az ilyen tettek feleslegesek. De most ő is ugyanabban a helyzetben volt, mint a rabok, most megértette az érzéseiket. Úgy érezte, mintha a teste allergiás lenne a fogságra, semmilyen logikus és ésszerű cselekedetre nem volt képes. Nem tudott egyszerűen csak ülni, és tétlenül várni, addig rángatta a köteleket a székben, míg a csuklója vérezni nem kezdett. Talán el is hitte, hogy képes lesz kiszabadítani magát, még akkor is, ha száz meg száz embert látott már, amint ugyanezt tették, és egyiküknek sem sikerült. Mindenki a nagy szökésről ábrándozott, és nem vették figyelembe azt a tényt, hogy az ilyen reménykedés nemcsak veszélyes, de fájdalmat is okoz. Vaszilij lépett be, és intett az őrnek, hogy tegyen le egy széket Levvel szemben. Az őr engedelmeskedett, a széket úgy helyezte el, hogy Lev ne érhesse el. Vaszilij előrelépett, megfogta a széket, közelebb húzta Levhez, majd leült, a térdük majdnem összeért. Levre nézett, látta, hogy az egész teste a köteleknek feszül.

– Nyugodj meg, a feleségednek semmi baja. Itt van a szomszéd szobában. Vaszilij intett az őrnek, mire az kinyitotta a szellőzőrácsot. Vaszilij felemelte a hangját: – Raisza, mondjon valamit a férjének! Aggódik maga miatt. Raisza hangja félénk visszhangként hallatszott a túloldalról. – Lev? Lev hátradőlt, a teste elernyedt. Mielőtt válaszolhatott volna, az őr lecsapta a rácsot a falon. Lev Vaszilijra nézett. – Semmi szükség arra, hogy megkínozzanak bennünket. Sokszor végignéztem már - tudom, hogy senki sem bírja ki. Kérdezz bármit, válaszolni fogok. – Már mindent tudok. Elolvastam az anyagot, amit összegyűjtöttetek. Beszéltem Nyesztyerov tábornokkal is. Nagyon készséges volt, nem akarta, hogy a gyerekei árvaházban nőjenek fel. Raisza is megerősítette a tábornok által elmondottakat. Már csak egyvalamit akarok kérdezni tőled. Miért csináltad? Lev nem pontosan értette Vaszilij kérdését, de tudta, hogy a játszma véget ért: azt akarta mondani, amit Vaszilij hallani akart tőle. Úgy beszélt, mint egy gyerek, aki a tanárával áll szemben. – Sajnálom. Nem tiszteletlenségből mondom, de nem értem a kérdést. Azt kérdezed, hogy miért...? – Miért tetted kockára azt a keveset, amid maradt – amit meghagytunk neked – egy lehetetlen elképzelés kedvéért? – A gyilkosságok utáni nyomozásra gondolsz? – Azok a gyilkosságok már mind fel vannak derítve. Lev nem válaszolt. – Persze, te nem hiszed, ugye? Te azt hiszed, valaki vagy valamilyen csoport minden ok nélkül,

véletlenszerűen orosz fiúkat és lányokat gyilkol szerte az országban. – Nem, tévedtem. Volt egy elméletem, de tévedés volt, visszavonom az egészet. Aláírom, hogy visszavonom, aláírom a bűnösségem beismerését is. – Látom, felfogtad, hogy bűnös vagy, mégpedig a legsúlyosabb dologban, szovjetellenes agitációban. A nyugati propaganda szokott ilyen történeteket kiagyalni, Lev. Ha most is erről lenne szó, akkor érteném a dolgot: a nyugati országoknak dolgozol, tehát áruló vagy. Lehet, hogy cserébe pénzt és hatalmat ígértek neked, mindazt, amit elvesztettél. Ezt megérteném – erről van szó? – Nem. – Hát ez az, ami aggaszt. Ezek szerint te valóban azt hiszed, hogy ezek a gyilkosságok összefüggnek, és nem egy-egy perverz, csavargó, ittas és egyéb nemkívánatos személy művei. Őszintén megmondva, ez őrültség. Együtt dolgoztunk, tudom, mennyire következetes vagy a munkában, az igazat megvallva mindig is csodáltalak. Persze, ez még azelőtt volt, hogy elvesztetted volna a fejed a feleséged miatt. Mikor meghallottam, hogy mikbe keveredtél, egyszerűen nem értettem, hogy miért tetted! – Volt egy elméletem, de tévedés volt. Nem tudom, mi mást mondhatnék. – Miért akarná bárki is megölni ezeket a gyerekeket? Lev ránézett az előtte ülő férfira, aki két gyereket azért akart kivégezni, mert a szüleik ismerték az állatorvost. Tarkón lőtte volna a gyerekeket, és az egész semmit nem jelentett volna számára. Mégis, Vaszilij az előbb komolyan tette fel azt a kérdést. Miért akarná bárki is megölni ezeket a gyerekeket? Vaszilij legalább annyiszor ölt már, mint az a férfi, akit Lev üldözött, sőt lehet, hogy még többször; most mégis meg akarja érteni, hogy mi a logikájuk ezeknek

a gyilkosságoknak. Vaszilij nem érti, hogy ha valaki ölni akar, miért nem áll be egyszerűen az MGB-be, vagy miért nem megy el tábori őrnek a Gulagra. Talán arra szeretne választ kapni, hogy ha egyszer olyan sok törvényes lehetőség van a brutalitás és az ölésvágy kiélésére, miért választ valaki törvényen kívüli megoldást? Nem, nem erről volt szó, mert Vaszilij így kérdezte: Ezeket a gyerekeket. Vaszilij azért zavarodott össze, mert ezeknél a gyilkosságoknál nyilvánvalóan hiányzott az indíték. Nem mintha egy gyermekgyilkos személye megfejthetetlen lenne. Vaszilij azt nem értette, hogy mi a gyilkosságok haszna. Mi a céljuk? Az államnak nem állt érdekében, hogy megöljék ezeket a gyermekeket, a haláluk nem volt hasznos az állam számára, anyagi előnyökkel sem járt. Ezért nem értette az egészet. Lev megismételte iménti szavait. – Volt egy elméletem, de tévedés volt. – Talán az, hogy kiutasítottunk Moszkvából, illetve abból a szervezetből, melyet olyan sok évig szolgáltál odaadóan – nos, lehet, hogy mindez nagyobb megrázkódtatás volt a számodra, mint gondoltuk. Te büszke ember vagy, de nyilván összeroppantál a történtek miatt. Ezért akarok segíteni neked, Lev. Vaszilij felállt, töprengeni kezdett, hogy mit is tegyen. Sztálin halála után az állambiztonsági szervek azt az utasítást kapták, hogy szüntessék be a letartóztatottak elleni erőszak minden formáját. Vaszilij azonnal átvette ezt a stílust, ahogy eddig is mindig azt tette, amit a túlélése miatt jónak látott. Mégis – Lev most itt van végre a markában. Elégedjen meg ennyivel, csak sétáljon ki és hagyja, hogy Levet kínzás nélkül ítéljék el? Megelégedhet-e ezzel? Végül az ajtó felé fordult. Tisztában volt vele, hogy az, amit tenni

akar, őrá nézve legalább annyira veszélyes, mint Levre. Érezte, ahogy a szokásos óvatosságát eltörli a személyes bosszúvágy, ez szinte kéjérzetet okozott neki, képtelen volt ellenállni. Magához intette az őrt. – Hívják be dr. Hvosztovot. Bár későre járt, Hvosztov nem bosszankodott, hogy hirtelen behívták. Kíváncsi volt, mi lehet ennyire fontos. Kezet fogott Vaszilijjal, és meghallgatta az ügyről szóló beszámolót. Feltűnt neki, hogy Vaszilij nem fogolyként, hanem betegként beszél Levről. Megértette, hogy az esetleges későbbi – fizikai erőszak alkalmazása miatti – vádak kivédéséhez van erre szükség. Miután megismerte a beteg bonyolult elméletét a gyermekgyilkosról, a doktor megparancsolta az őrnek, hogy kísérje át Levet az orvosi szobába. Izgatott lett, szerette volna megtudni, honnan eredhetnek Lev furcsa elképzelései. A szoba pontosan olyan volt, amilyenre Lev emlékezett: kicsi és tiszta, közepén a fehér köves padlóhoz erősített piros színű bőrszékkel. Az üvegszekrények most is tömve voltak a különféle üvegcsékkel, porokkal és tablettákkal, mindegyiken ott volt a takaros fehér címke, melyre szép, fekete tintás kézírással írták rá az adott szer nevét. Viszontlátta a sorba rakott acéleszközöket is, a fertőtlenítőszagot is érezte. Most őt kötözték bele abba a székbe, amelybe korábban Anatolij Brodszkijt; a csuklóját, a bokáját és a nyakát is ugyanazokkal a bőrszíjakkal szorították le. Dr. Hvosztov kámforolajat töltött az egyik fecskendőbe. Lev ingéből levágtak egy darabot, kitapintották a vénáját. Semmilyen magyarázatra nem volt szükség, Lev korábban már végignézte ezt. Kinyitotta a száját, és várta a gumipecket. Vaszilij a várakozás izgalmától remegni kezdett, ahogy az előkészületeket figyelte. Hvosztov beadta Levnek az injekciót. Pár perc múlva Lev szemgolyói

hátraestek a szemüregében, a teste remegni kezdett. Ez volt az a pillanat, amiről Vaszilij mindig álmodott, amit ezerszer is maga elé képzelt: nevetségesnek, gyengének és szánalmasnak láthatta Levet. Megvárták, amíg a szélsőséges fizikai reakciók megszűntek, majd Hvosztov jóváhagyólag bólintott. – Lássuk, mit mond. Vaszilij előrébb lépett, kivette a gumipecket. Lev nyálat öklendezett fel, ami az ölébe csurgott. A feje ernyedten előrebukott. – Egyszerű kérdésekkel kezdje, ahogy a múltkor is. – Mi a neve? Lev feje jobbra-balra ingott, és még több nyál folyt ki a szájából. – Mi a neve? Nem jött válasz. – Mi a neve? Lev ajka megmozdult. Mondott valamit, de Vaszilij nem hallotta, ezért közelebb hajolt: – Mi a neve? Lev egyenesen maga elé nézett, majd így szólt: – A nevem... Pavel.

Ugyanazon a napon Mi a neve? Pavel. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy bokáig érő hóban áll, az erdő közepén, ragyogó holdfényben. A kabátja durva liszteszsákdarabokból készült, de olyan gondosan volt varrva, mintha a legfinomabb bőrből lenne. Kiemelte az egyik lábát a hóból: nem volt cipője, helyette rongyokba és gumiszalagokba volt bebugyolálva a lába, mindez madzaggal volt rákötve. A kezei pedig egy gyermek kezei voltak. Érezte, hogy megrántják a kabátját, ezért megfordult. Egy kisfiú állt mögötte, ugyanolyan zsákruhába öltözve, mint ő. A lábain is ugyanolyan, rongyokból, gumiszalagból, zsinórból hevenyészett bocskor volt. A kisfiú egyfolytában bandzsított, és takony folyt az orrából. Mi is a neve ennek az esetlen, ügyetlen, de hűséges kisfiúnak? Andrejnek hívják. A háta mögött egy vézna, fekete-fehér macska kezdett nyivákolni, küszködni a hóban, mintha valami láthatatlan erő ellen harcolna, ami az erdő felé rángatta. A lábára egy zsineg volt kötve, és valaki rángatta, így húzta a havon a macskát. Pavel a macska után futott. De egyre gyorsabban és gyorsabban húzták a zsineget – a macska hiába küzdött ellene – Pavel egyre jobban megnyújtotta a lépteit, majd hátranézett: Andrej már nem tudta tartani a tempót, lemaradt. Pavel hírtelen megállt. Előtte, a zsineg végét markolva, ott állt Sztyepan, az apja, de nem fiatalembernek látta, hanem idős férfinak – olyannak, akitől Moszkvában elbúcsúzott. Sztyepan felkapta a

zsineg végén tekergődző macskát, eltörte a nyakát, és bedobta egy nagy liszteszsákba. Pavel odament: – Apa, te vagy az? – Nem vagyok az apád. Mikor kinyitotta a szemét, Pavel a liszteszsák belsejében találta magát, a fejét alvadt vér borította, a szája pedig olyan száraz volt, akár a hamu. Érezte, ahogy a zsák minden lépésnél a férfi hátához ütődik. Annyira fájt a feje, hogy rosszullét környékezte. Érezte, hogy van még valami a zsákban, lenyúlt, és a döglött macskához ért a keze. Kimerültség fogta el, lehunyta a szemét. A tűz melegét érezte, erre ébredt. Már nem a zsákban volt, hanem egy falusi ház földpadlóján. Sztyepan is a szobában volt, de most nem öregember volt, mint az erdőben, hanem sovány, elszánt tekintetű fiatal férfi – a tűz mellett ült, egy fiatal fiú testét tartotta a karjaiban. Mellettük ott állt Anna: ő is fiatal volt. A fiúnak, akit Sztyepan a karjaiban tartott, már alig volt emberi formája, inkább egy szellemre vagy egy csontvázra emlékeztetett: lötyögött rajta a bőr, a csontjai kiálltak, a szemei hatalmasnak látszottak sovány arcában. Sztyepan és Anna sírt. Anna a halott fiú haját simogatta, Sztyepan a fiú nevét suttogta. – Lev... Ez a halott fiú volt Lev Sztyepanovics. Aztán Anna feléje fordult, szemei vörösek voltak a sírástól. – Hogy hívnak? Nem válaszolt. Elfelejtette a nevét. – Hol laksz? Megint csak nem tudta a választ. – Hogy hívják az apádat? Semmire sem emlékezett. – Hazatalálsz egyedül? Azt sem tudta, merre van az otthona. Anna folytatta:

– Tudod, hogy miért vagy itt? A fejét rázta. – Azt akartuk, hogy meghalj – hogy a fiunk élhessen. Érted már? Nem értette. Anna tovább beszélt: – De már nem lehetett megmenteni, meghalt, mialatt a férjem vadászni volt. A fiunk meghalt, ezért te szabadon elmehetsz. Szabadon elmehet, de hová? Azt sem tudta, hogy most hol van, azt sem, hogy honnan jött. Semmire sem emlékezett, azt sem tudta, kicsoda ő. Anna felállt, feléje lépdelt, a kezét nyújtotta. Nagy nehezen feltápászkodott, de még gyenge volt, szédült. Mennyi ideig lehetett abban a zsákban, mennyi ideig cipelték benne? Úgy érezte, talán napokig. Ha nem ehet valamit hamarosan, meghal. Anna egy pohár meleg vizet adott neki. Az első kortytól rosszul lett, a második már jobban esett. Anna kivezette a házból, kinn leültek, és az asszony néhány pokrócot terített kettőjükre. Annyira kimerült, hogy elaludt, fejét Anna vállára hajtva. Mikor felébredt, Sztyepan jött ki a házból. – Kész van. Visszamentek a házba, ahol már nem látta a holttestet. A tűzhelyen nagyméretű lábos állt, melyben ragu bugyogott. Anna a tűz mellé ültette, a kezébe tányért adott, melyet Sztyepan egészen a pereméig megtöltött levessel. A gőzölgő, zöldséggel teli húslevesre nézett: szétesett erdei makkok között fehérre főtt ujjpercek, porcogók és húsdarabok úszkáltak a felszínén. Sztyepan és Anna őt nézte, végül Sztyepan szólalt meg: – Azt akartuk, hogy meghalj, hogy a fiunk élhessen. Mivel ő meghalt, te életben maradsz. Saját húsukat és vérüket kínálták neki, saját fiukat kínálták ennivalóként. Az orrához emelte a

levesestányért. Olyan régóta nem evett már, hogy egyszerre folyni kezdett a nyála. Felülkerekedett az életösztöne – enni kezdett. Sztyepan kifejtette a tervüket: – Holnap Moszkvába indulunk. Ha itt maradnánk, meghalnánk. A fővárosban van egy nagybátyám, ő majd segít nekünk. Ez volt az elutazás előtti utolsó étkezésünk; azért fogyasztottuk el, hogy legyen erőnk eljutni a városba. Te is velünk jöhetsz, de itt is maradhatsz, és megpróbálhatsz hazajutni. Itt maradjon, mikor azt sem tudja, hogy kicsoda és honnan jött? És ha soha többé nem jut eszébe, ha semmire sem tud majd visszaemlékezni? Ki fog róla gondoskodni? Mihez kezd? Inkább el kellene mennie ezekkel az emberekkel, akik kedvesen bántak vele, ennivalójuk is volt – tudják, hogyan kell túlélni. – Magukkal szeretnék menni. – Biztos vagy benne? – Igen. – Az én nevem Sztyepan, a feleségemé pedig Anna. És a te neved? Semmilyen névre nem emlékezett. Csak egyetlen név jutott eszébe: az, amit az előbb hallott. Mondhatjae ugyanazt a nevet? Nem fognak megharagudni rá? – Az én nevem Lev.

Július 11. Raiszát egy asztalsor elé taszították: a tíz asztal mindegyikénél egy-egy állambiztonsági tisztviselő ült. Míg az egyik az iratokat ellenőrizte, a másik megmotozta a rabot. Nem tettek különbséget férfiak és nők közt, mindenki ugyanabban a bánásmódban részesült, egymás mellett kellett állniuk, és ugyanolyan durván motoztak meg mindenkit. Azt sem lehetett pontosan tudni, hogy melyik asztalon fekszenek egy-egy rab aktái. Raiszát asztaltól asztalig lökdöstek, mert nem találták a papírjait. Olyan gyorsan folytatták le az eljárást ellene, hogy még nem készültek el az erről szóló íratok. Kezdettől ugyanaz az őr kísérte – Raisza volt az egyetlen rábízott fogoly. De az őr is ingerült lett, hogy nincsenek meg a papírjai, pedig azokon szerepelne az elkövetett bűn megnevezése és az ítélet. Körös-körül kifejezéstelen tekintetű rabok álltak, és értetlenül hallgatták a bűneiket jelző AKA, KRRD, PS, SZVPS, KRM, SZOE vagy SZVE kódszavakat, melyek az egész további életüket meghatározták. Az ítéleteket teljes közönnyel vetették oda az embereknek: Öt év! Tíz év! Huszonöt év! De persze nem csoda, ha a tisztviselők ilyen érzéketlenek – hiszen mindegyikük túlterhelt, annyi emberrel kell foglalkozniuk, annyi rab ellen kell eljárást folytatni! Raisza megfigyelte, hogy mikor elhangzott egy-egy ítélet, szinte mindenkire ugyanolyan hatással volt: nem hitték el. Azt kérdezték magukban: igaz volna mindez? Az emberek úgy érezték, mintha álmodnának, mintha kirángatták volna őket az igazi életükből, és egy teljesen más, egy új világba kerültek

volna, ahol senki sem ismeri a szabályokat. Senki sem tudta, milyen törvények uralkodnak ebben a másik világban. Mit esznek itt az emberek? Hol mosakodhatnak? Milyen ruhát viselhetnek? Egyáltalán van-e valamilyen joguk? Ebben a világban újszülötteknek számítottak, de nem volt senki, aki megóvta volna őket, vagy megtanította volna őket az itteni szabályokra. Mikor elkészültek a papírjai, Raiszát végre kivezették a helyiségből, és az állomásra vitték, ahol az őr a karjánál fogva a peronra kísérte. Még nem szállhatott be a vonatba, várnia kellett. Végignézte, ahogy a többi rabot bezsúfolják a marhaszállító vagonokból átalakított kocsikba, hogy azzal szállítsák őket a Gulagra. A rabok bevagonírozására szolgáló peront – bár az továbbra is a Kazanyi pályaudvar része volt – úgy alakították ki, hogy rejtve maradjon a mindennapi utazóközönség elől. Raiszát is egy „Gyümölcs és Zöldség” feliratú fekete teherautón szállították át a Lubjanka alagsorából. Raisza megértette, hogy ez nem kegyetlen tréfa az állam részéről, hanem kísérlet, hogy elleplezzék a rengeteg letartóztatást. Létezett egyáltalán még olyan személy, aki ne ismert volna valakit, akit letartóztattak? Mégis, bármennyire is igyekeztek titkolózni a hatóságok, ez a szánalmas álcázósdi senkit sem tévesztett meg. Több ezerre lehetett becsülni a peronon lévő rabok számát. Erőszakkal, veréssel kényszerítették őket a vagonokba, mintha az őrök rekordot akarnának dönteni, több száz embert akarnának bepréselni egy akkora helyre, ahová szemmel láthatólag nem fér be harmincnegyvennél több. Raisza újra emlékeztette magát: a régi világ szabályai itt nem érvényesek többé. Ez egy új világ, új szabályokkal, ennek megfelelően harminc embernek elegendő helyre háromszáz ember kerül, rést sem kell hagyni köztük.

Ebben az új világban maga a hely számított értékes árucikknek, amit nem lehet pazarolni. Ebben az új világban az embereket is ugyanúgy raktározták és szállítmányozták, mint a vetőmagot: bevagonírozták őket, és nagyjából öt százalék veszteséggel számoltak az út végéig. Sokféle ember volt itt – különböző korúak, néhányan jól szabott öltözetben, mások rongyos ruhákban –, de Levet sehol sem látta. Az volt a gyakorlat, hogy a Gulagon a családokat szétválasztották, a családtagokat az ország különböző részein lévő táborokba küldték. A rendszer büszke volt arra, hogy eltépi a családi és egyéb kötelékeket. Csak egyetlen kapcsolatot tartottak fontosnak, az egyén állam iránti hűségét. Raisza is ezt tanította az iskolában a gyerekeknek, ezért most arra számított, hogy Levet egy másik táborba küldték. Nagyon meglepődött, mikor az őr megállította a peronon, és azt parancsolta, hogy várjon. Akkor is így kellett várni, mikor Vualszkba száműzték őket. Ez Vaszilijra jellemző elrendezés, ő az, aki élvezettel nézi végig a megaláztatásaikat; úgy látszik, közvetlen közelről akarja szemügyre venni a szenvedésüket. Látta, hogy Vaszilij közeledik, és egy görnyedt hátú, idős embert vezet. Már csak öt méterre voltak tőle, mikor az öregemberben hirtelen felismerte a férjét. Levre bámult, és megijedt az átalakulástól, amit látott. Lev teljesen le volt gyengülve, tíz évvel idősebbnek látszott. Mit tettek vele? Amikor Vaszilij elengedte a karját, majdnem összeesett. Raisza belekarolt, és erősen tartotta, miközben a szemébe nézett. Lev megismerte. Raisza a férje homlokára tette a kezét. – Lev? Lev alig tudott válaszolni, remegő szájjal próbálta kimondani a szót.

– Raisza... Az asszony Vaszilijhoz fordult, aki végignézte a találkozásukat. Raisza dühös volt, hogy nem tudott parancsolni magának, és könnyes lett a szeme. Hiszen Vaszilij pont ezt akarja látni! Letörölte a könnyeit, de hiába, újabbak jelentek meg a szemében. Vaszilij nem tudott úrrá lenni a csalódottságán. Ez nem egészen az volt, nem egészen azt kapta, amire vágyott. Persze, részben igen, talán több is. Győzni akart, és ezek a pillanatok jelentették győzelme beteljesülését, és hogy még jobban megédesítse azt, Raiszához fordult: – Általában különválasztják a férjeket és feleségeket. De úgy gondoltam, maguk talán szeretnék együtt végigcsinálni ezt az utat, úgyhogy elintéztem – tekintsék ezt nagylelkűségem bizonyítékának. Természetesen gonosz iróniának szánta, de valahogy torkán akadtak a szavak, nem érzett igazi örömöt. Furcsa módon megérezte, hogy mennyire szánalmas mindaz, amit tesz. Zavarta, hogy nem tapasztalt igazi ellenállást. Az ember, akit már olyan régóta tönkre akar tenni, most itt áll előtte: összeverve, összetörve, gyengén. Ő pedig, ahelyett hogy erősebbnek érezné magát és örülne a győzelmének, úgy érzi, mintha veszteség érte volna. Ezért rövidebben beszélt, mint tervezte, majd Levre nézett. Mi lehet ez az érzés? Talán egyfajta Lev iránti ragaszkodás? Nevetséges ötletnek találta: hiszen gyűlölte Levet. Raisza már ismerte Vaszilijnak ezt a pillantását. Nem igazán gyűlölet volt ez, inkább egy rögeszme, megszállottság, mint amikor a viszonzatlan szerelem átalakul, és szörnyű, visszataszító dologgá válik. Bár Raisza nem érzett sajnálatot Vaszilij iránt, úgy gondolta, egyszer régen még bizonyára volt benne

némi emberi vonás. Vaszilij intett az őrnek, aki a vonathoz vezette őket. Raisza segített Levnek felszállni a vagonba. Ők voltak az utolsó rabok, akik felszálltak. Becsukták mögöttük az ajtót. Érezték, hogy több száz szempár szegeződik rájuk a sötétben. Vaszilij a peronon állt, összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Akkor megegyeztünk? Az őr bólintott. – Egyikük sem ér oda élve.

MOSZKVATOL SZÁZ KILOMÉTERRE KELET FELÉ Július 12. Raisza és Lev a vagon hátsó részében kuporogtak, ugyanazon a helyen, melyet az előző napi beszállásuk óta elfoglaltak. Mivel ők voltak az utolsók, akik felszálltak, kénytelenek voltak beérni azzal a hellyel, ami maradt. A legkívánatosabb helyeknek azok a hevenyészett fapadok számítottak, melyeket három különböző magasságban szereltek fel a falakra. Ezek a keskeny padok már mind foglaltak voltak: némelyiken hárman is feküdtek egymás mellett, olyan szorosan, mintha szeretkező párok lennének, pedig ebben a szörnyű intimitásban semmiféle szexuális jelleg nem volt. Lev és Raisza számára csak a vagon padlójába vágott ökölnyi méretű nyílás – a több száz ember számára kijelölt egyetlen vécé – mellett volt csak némi hely. A nyílás körül nem volt sem válaszfal, sem másfajta elkülönítés, mindenkinek teljesen nyilvánosan kellett a szükségét elvégeznie. Lev és Raisza alig fél méterre voltak ettől a lyuktól. Raisza eleinte végtelenül dühösnek érezte magát a bűzös, sötét vagonban. Megaláztatásukat nemcsak igazságtalannak és megdöbbentően abszurdnak tartotta, hanem szándékosan gonosznak is. Ha valóban dolgozni viszik az embereket a táborokba, miért úgy szállítják őket, mintha kivégzésre lennének szánva? De aztán megálljt parancsolt az efféle gondolatainak: tudta, hogy indulatokkal, felháborodással úgysem mennek semmire. Ha túl akarják élni, alkalmazkodni kell. Emlékeztetőül újból mondogatni kezdte:

Új világ, új szabályok. Semmi szükség arra, hogy mostani helyzetét összehasonlítgassa a régivel. A raboknak nincsenek jogaik, reményeik se legyenek. Nem volt órájuk, és nem láttak ki a vagonból, de Raisza tudta, hogy nem sokkal múlhatott dél: a vasúti kocsi fémtetejét annyira felforrósította a nap, mintha az időjárás is az őrök segítőjévé szegődött volna, és állandó büntetésként könyörtelen forróságot sugárzott a több száz emberre. A vonat olyan lomhán haladt, hogy még a szél sem fújhatott be a deszkafalak keskeny résein. Ha mégis volt egy kis friss levegő, azt is csak a padokon levő szerencsések érezhették. Miután kényszerítette magát, hogy lecsillapodjon, Raisza máris elviselhetőbbnek érezte a meleget és bűzt. A túléléshez az kellett, hogy olyannak fogadja el a dolgokat, amilyenek. Az egyik rab, egy középkorú férfi például úgy döntött, hogy nem hajlandó elfogadni az új szabályokat. Raisza nem tudta pontosan, mikor halt meg, csendben történt a dolog – senki nem vette észre, de ha észre vette is, nem szólt. Előző este, mikor a vonat megállt, és mindenki leszállt, hogy megkaphassa a bögre vizét, szólt az egyik rab, hogy meghalt valaki. Mikor Raisza elment a holttest mellett, arra gondolt, hogy ez a férfi úgy döntött, nem kér a rá váró új világból. Feladta, kikapcsolt, éppen úgy, ahogyan egy gép. A halál oka: a reménytelenség, a túlélés iránti teljes érdektelenség, vagyis ez a férfi nem látta értelmét, hogy megpróbálja túlélni. A testét egyszerűen kidobták a vonatból, legurult a vasúti töltésen, és eltűnt szem elől. Raisza Lev felé fordult. Lev az út nagy részét átaludta, őhozzá bújva, akár egy kisgyerek. Mikor felébredt, nyugodtnak látszott, és bár úgy tűnt, jobban van, az esze, a gondolatai még egészen máshol jártak: a homlokát ráncolta, mintha próbálna megérteni

valamit. Raisza a kínzás nyomait vizsgálgatta Lev testén: egy nagy zúzódást talált a karján, a bokája és a csuklója körül pedig szíjnyomok vöröslöttek, tehát le volt kötözve. Nem tudta pontosan, min mehetett keresztül Lev, de úgy gondolta, inkább lelkileg akarták meggyötörni, vegyi anyagokat használhattak, mert durva vágásokat, égési sebeket nem látott a testén. Megsimogatta Lev fejét, kezét – aztán meg is csókolta. Most ez volt minden gyógyszere, amit adni tudott. Elővett egy darab fekete kenyeret és egy kevéske sózott halat: eddig mindössze ennyi élelmet kaptak. A halnak kis fehér, ropogós csontjai voltak és annyira meg volt sózva, hogy némelyik rab – akármilyen éhes volt is – inkább a kezében tartotta, nem merte megenni, mert nem volt vizük. A szomjúság ugyanis még az éhségnél is rosszabb volt. Raisza igyekezett a lehető legalaposabban leszedni a sót a halról, majd apró falatkákkal megetette Levet. Lev felült és beszélni kezdett. Először szólalt meg, mióta felszálltak a vonatra, szavait alig lehetett hallani. Raisza közelebb hajolt, hogy megértse. – Okszana jó anya volt, szeretett engem... Én meg elhagytam őket. Úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza. A kisöcsém mindig azt akarta, hogy a kártyákkal játsszunk... De én mindig azt mondtam neki, hogy nem érek rá. – Kikről beszélsz, Lev? Miféle Okszana? Miféle kisöcséd? Miről beszélsz egyáltalán? – Anyám nem engedte, hogy elvigyék a templomi harangot. – Anna? Annáról beszélsz? – Anna nem az anyám. Raisza ringatni kezdte Levet, hogy megnyugtassa, és azon tűnődött, nem őrült-e meg a férje. Végignézett

a kocsi többi utasán, és pontosan tudta, hogy Lev elesett állapota miatt könnyen bajba kerülhetnek. A vagonban lévők többsége azonban túlságosan rémült volt ahhoz, hogy bármilyen veszélyt jelentsenek számukra. Más volt a helyzet azzal az öt férfival, akik a kocsi túlsó sarkában az egyik fenti padot foglalták el. Rajtuk nem látszott félelem, könnyedén mozogtak ebben a világban. Raisza köztörvényes bűnözőknek gondolta őket, akiket lopásért, erőszakért ítélhettek el, és ezekért a bűnökért jóval enyhébb büntetést szabtak ki rájuk, mint a körülöttük lévő politikai elítéltekre, azaz a tanárokra, ápolókra, orvosokra, írókra és táncosokra. Az öt köztörvényesen látszott, hogy a bebörtönzés nem jelent nekik hátrányt, sőt – ez az ő igazi közegük. Úgy tűnt, sokkal jobban megértik ennek a világnak a szabályait, mint a maguk mögött hagyott világ törvényeit. Fölényük nemcsak a nyilvánvaló testi erejükből fakadt; Raisza azt is észrevette, hogy még az őrök is rájuk ruházták a hatalmuk egy részét. Úgy beszéltek velük, mint egyenlő felekkel, vagy ha nem is mint egyenlőkkel, de úgy, mint egyik férfi a másikkal. Az összes rab félt ettől az öt férfitól, és elhúzódtak a közelükből. Azok öten nyugodtan elhagyhatták a helyüket, akkor is, mikor a szükségüket végezték, akkor is, amikor a vízadagjukért mentek: nem kellett attól tartaniuk, hogy elvesztik a jó helyüket, senki nem merte volna elfoglalni azt. Az egyik embertől – aki nyilvánvalóan teljesen idegen volt a számukra – azt követelték, hogy adja oda a cipőjét, erre a férfi megkérdezte, hogy miért. Közölték vele – mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog –, hogy azért, mert fogadtak, és a férfi cipője volt a tét. Raisza örült, hogy a férfi ezek után már nem kérdezősködött, nem keresett logikát a dologban. Megértette, hogy: Új világ, új szabályok.

Szó nélkül átadta a cipőjét, és átvette helyettük az egyik férfi agyonnyűtt cipőjét. A vonat megállt. Minden vagonból vízért kiáltoztak. Az őrök ügyet sem vetettek a könyörgésekre, vagy éppenséggel kigúnyolták és utánozták a rabokat: Vizet! Vizet! Vizet! Mintha a könyörgésük valami visszataszító dolog lenne. Úgy tűnt, mintha az őrök éppen az ő vagonjuk körül gyűltek volna össze. Kinyitották az ajtót, és bekiabáltak a raboknak, hogy maradjanak a vagonban. De az öt férfit kihívták, azok pedig úgy ugrottak le a padról, mintha őserdei állatok lennének. Az embereket szétlökdösve utat törtek maguknak, és elhagyták a vagont. Valami nincs rendben – Raisza lehajtotta a fejét, és gyorsabban vette a levegőt. Hamarosan meghallotta az öt bűnöző közeledését. Várt még, majd lassan felemelte a fejét, s látta, amint az öt férfi visszamászik a vagonba. Mind az öten őt bámulták.

Ugyanazon a napon Raisza kissé megemelte Lev fejét. – Lev! Raisza hallotta, hogy a férfiak feléjük közelednek. A tömött vagonban úgy törtek utat maguknak, hogy összevissza lökdöstek az embereket. – Lev, ébredj, bajban vagyunk! Lev nem mozdult, úgy tűnt, nem is érti a szavait, fel se fogja a veszélyt. – Lev, kérlek, könyörgök! Hiába minden. Raisza felállt, és szembefordult a támadni készülő férfiakkal. Mi mást tehetne? Lev a háta mögött feküdt, összekuporodva a földön. Raisza elhatározta, hogy ellenáll, amennyire az erejéből telik. Az öt bűnöző közül a legmagasabb férfi – a vezetőjük – lépett előre, és megragadta Raisza karját. Az asszony számított erre, és a szabad kezével rögtön a férfi szemébe vágott. Hosszúra nőtt, piszkos körmével ki akarta kaparni a szemét, de csak a bőrén tudta megsebesíteni. A férfi a padlóra lökte. Ráesett néhány rabra, de mindenki gyorsan elhúzódott. Ez nem az ő harcuk volt, nem is akartak segíteni neki – Raisza csak saját magára számíthatott. Próbált gyorsan arrébb mászni, de nem tudott, valaki megfogta a bokáját. Aztán még több kéz ragadta meg, felemelték, majd a hátára fordítva a földre lökték. Az egyik férfi letérdelt, lefogta a karját, leszorította a testét, míg a vezér széjjelebb rugdosta a lábait. A férfi vastag, csorba szélű acélpengét tartott a kezében, ami úgy nézett ki, mint egy hatalmas fog. – Miután megbasztalak, még ezzel is megbaszlak majd!

Felemelte a pengét, és Raisza megértette, hogy ezt a fegyvert az imént kaphatták az őröktől. A testét nem tudta megmozdítani, de a fejét Lev felé fordította: úgy látta, hogy még mindig eszméletlen. Lev gondolatai lassan szakadoztak el az emlékképektől: az erdőtől, a macskától, a falutól, a kisöccse képétől. Lassan felderengett neki, hogy a felesége bajban van; küzdött, hogy még tisztábban lássa a helyzetet, és próbált rájönni, hogy miért nem számolnak vele Raisza támadói. Lehet, hogy azt mondták nekik, ő már teljesen hasznavehetetlenné vált, már nem veszélyes. Akármi volt is az ok, amiért nem számoltak vele, Levnek végül sikerült úgy felállnia, hogy a támadók nem vették észre. A bandavezér már a nadrágját gombolta. Mikor észrevette, hogy Lev felállt, már csak karnyi távolság volt köztük. A vezér gúnyosan elmosolyodott, megpördült, és oldalról Lev arcába vágott. Lev nem védekezett, nem tért ki az ütés elől. A földre zuhant, a vagon fapadozatán feküdt, és érezte, hogy a szája fel repedt. Hallotta, hogy a bandatagok röhögnek rajta. Hadd röhögjenek. A fájdalom segített neki, hogy összeszedhesse az erejét, és hogy végképp magához térjen. Ellenfelei túlságosan is magabiztosak, de képzetlenek – erősek, de nem tudnak ügyesen harcolni. Lev szándékosan gyengének és gyámoltalannak mutatta magát, miközben lassan felállt, és hátat fordított nekik, mintegy célpontot kínálva. Hallotta, hogy az egyik férfi megmozdul: tehát bevette a cselt. A válla fölött hátrapillantva látta, hogy megint a vezér támad, a kezében ott az acélpenge is, arra készül, hogy végleg elintézze őt. Lev oldalra lépett, de olyan gyorsan, hogy a támadója meglepődött. Mielőtt felocsúdhatott volna, Lev nagyot ütött a férfi torkára, mire az fuldokolni

kezdett, Lev pedig kicsavarta a kezéből a pengét, és oldalról izmos nyakába döfte. Aztán megint szúrt, még mélyebben, elvágva az inakat, vénákat, és artériákat. Mikor kihúzta a fegyvert, a férfi lerogyott, a nyakán lévő sebet markolászta. A legközelebb álló bandatag kinyújtott karral lépett Lev mellé. Lev hagyta, hogy a férfi elkapja a nyakát, de válaszképpen a támadó hasába döfte, majd oldalra rántotta a pengét. A férfiből dőlni kezdett a vér, de Lev nem kegyelmezett, továbbhúzta az acélpengét, átvágta a bőrt, az izmokat. A férfi már nem szorította a nyakát, csak állt, vérző hasát nézte, egészen megzavarodott a látványtól, végül térdre rogyott. Lev a másik három férfi felé fordult, de látta rajtuk, hogy azok már egyáltalán nem akarnak támadni. Bármit ígértek nekik, úgy látszott, már nem éri meg nekik a küzdelem. Lehet, hogy csak nagyobb fejadagokat vagy könnyebb munkát ígértek nekik. Az egyik férfi – aki talán úgy gondolta, most jött el az ő ideje – új vezérükként lépett előre. – Nekünk nincs vitánk magával. Lev nem válaszolt, a kezeit vér borította, és még mindig fogta a pengét. A három bandita visszahúzódott, nem törődtek se a halott, se a sebesült társukkal. A vereségből egyikük sem kért. Lev felsegítette Raiszát, átölelte. – Sajnálom. A sebesült férfi segélykiáltása zavarta meg őket. Az elsőként támadó, akinek a nyakán volt a nyílt seb, már meghalt. De a hasba szúrt férfi még élt, nem vesztette el az eszméletét, és a sebére szorította a kezét. Lev lenézett rá, hogy megállapítsa, mennyire súlyos a sebe. Sokáig fog tartani, amíg meghal: lassú és fájdalmas haldoklása lesz. De nem érdemel kegyelmet.

Mindenkinek jobb lenne, ha gyorsan halna meg, senki sem akarja a halálhörgéseit hallgatni. Lev lehajolt, karhajlatába szorította a férfi nyakát, és megfojtotta. Ezután Raiszához fordult, aki odasúgta: – Az őrök parancsolták nekik, hogy öljenek meg minket. Lev pár percig elgondolkodott, majd így felelt: – Az egyetlen esélyünk a szökés. A vonat lassított. Ha majd megáll, és az őrök kinyitják az ajtót, arra számítanak, hogy Levet és Raiszát holtan találják. Mikor felfedezik, hogy nem ők, hanem két emberük halott, követelni fogják a tettes nevét. Valamelyik rab biztosan beszélni fog, vagy a kínzástól való félelmében, vagy jutalom reményében. Ez pedig kiváló ürügy lesz az őrök számára, hogy azonnal kivégezzék mindkettőjüket. Lev az emberek felé fordult. Terhes anyákat, idős embereket is látott, akik aligha fogják túlélni a Gulagot, apákat, fivéreket, nővéreket – átlagos, hétköznapi embereket: ilyeneket tartóztatott le ő is, hogy a Lubjankába vigye őket. És most tőlük kell segítséget kérnie. – A nevem nem fontos. Mielőtt letartóztattak, egy gyilkos után nyomoztam, aki negyvennél is több gyermeket ölt meg az Urál-hegység és a Fekete-tenger közötti területen, fiúkat és lányokat egyaránt. Tudom, hogy nehéz elhinni, hogy létezik ilyen, talán maguk közt is vannak, akik el sem hiszik. De én láttam a holttesteket, és biztos vagyok benne, hogy az összes gyilkosságot ugyanaz az ember követte el. Nem pénzért vagy szexuális okból gyilkolja a gyerekeket – nem olyan okból, amit meg lehetne magyarázni. Bármelyik gyereket megölheti, bármelyik városban, és nem is fogja abbahagyni a gyilkolást. Az a bűnöm, hogy nyomoztam ez után a gyilkos után, ezért tartóztattak le. így viszont ez az ember szabadon

folytathatja a gyilkolást, mert senki más nem nyomoz utána. Hogy megállítsuk, a feleségemnek és nekem meg kell szöknünk, de ez csak a maguk segítségével lehetséges. Ha szólnak az őröknek nekünk végünk. Csend telepedett a kocsi utasaira. A vonat tovább lassított, megállni készült. Bármelyik percben kinyithatják az ajtót, belépnek az őrök, a készenlétben tartott fegyvereikkel. Egyiküket sem lehet majd hibáztatni, ha a rájuk szegeződő puskacső hatására elmondja az igazat. Végül az egyik padról leszólt egy asszony: – Én rosztovi vagyok, hallottam ezekről a gyilkosságokról, a kivágott hasú gyerekekről. Azt mondják, olyan nyugati kémek műve, akik beszivárogtak az országba. Lev közbevágott: – Azt hiszem, a gyilkos pont Rosztovban él, ott is dolgozik. De nem hiszem, hogy kém. Egy másik asszony is megszólalt: – És ha megtalálja azt az embert, megöli? – Igen. A vonat megállt, már hallani lehetett az őrök lépteit. Lev gyorsan hozzátette: – Nem várhatom el, hogy segítsenek. De mégis erre kérem magukat! Lev és Raisza visszaült a többiek közé. Raisza átkarolta Levet, hogy eltakarja a férfi véres kezeit. Az ajtó kinyílt, és napfény öntötte el a vagont. Mikor az őrök megtalálták a két hullát, magyarázatot követeltek. – Ki ölte meg őket? Senki nem felelt. Lev kilesett Raisza válla felett az őrökre. Fiatal, közönyös katonákat látott, akik teljesítik a kapott parancsokat, de önálló döntést nem tudnak hozni. Az a tény, hogy nem személyesen akarták megölni őket, azt jelenti, hogy erre nem kaptak

parancsot. Alattomban kellett volna végrehajtaniuk a dolgot, a megbízottaik, a bűnözők közreműködésével. Egyértelmű felhatalmazás nélkül nem cselekszenek, nincs bennük kezdeményezőkészség – bár lehet, hogy most mégis megragadják a kínálkozó alkalmat. Minden a vagonban lévő emberektől függött. Az őrök kiabálni kezdtek, a legközelebb állókat fenyegették a fegyvereikkel. De az emberek hallgattak. Az őrök végül egy idős párt szemeltek ki. Ezek gyengék, biztosan beszélni fognak. – Ki ölte meg ezeket az embereket? Mi történt itt? Beszéljenek! Az egyik őr az öregember feje fölé emelte vasalt sarkú csizmáját. A feleség sírt, az öreg kegyelemért könyörgött. De egyikük sem válaszolt az őr kérdéseire. Egy másik őr Lev felé indult. Ha felállásra kényszeríti, meglátja a vérfoltos ingét. Az egyik bandatag – ugyanaz, aki az előbb azt mondta Levnek, nincs vele vitájuk - lemászott a padkáról, és az őrök felé tartott. Semmi kétség, most fogja megszolgálni a kitűzött jutalmat. – Hagyják békén őket. Elmondom, mi történt. Az őrök otthagyták az idős házaspárt és Levet. – Akkor mondja. – Egy kártyaparti miatt ölték meg egymást. Lev megértette, hogy milyen visszás logika tartotta vissza ezt a bandatagot attól, hogy elárulja őt. Erőszakra és gyilkosságra készültek, csekélyke haszon ellenében. De szó sem volt árulkodásról, arról, hogy ők lesznek az őrök besúgói. Itt már a tekintélyük forgott kockán: ha más urkák, a bűnözői társadalom tagjai megtudnák, hogy ők aprópénzért beárultak valakit, azt soha nem bocsátanak meg nekik. Talán meg is ölnék őket. Az őrök egymásra néztek. Nem tudták, mit tegyenek, ezért úgy döntöttek, nem tesznek semmit.

Nem kell sietni. Hetekig is eltart majd, mire a Csendesóceán partjára, a Vtoraja Recska nevű táborhoz érnek. Sok lehetőség lesz még kideríteni, hogy mi is történt itt. Szépen megvárják majd a további parancsokat, és majd előállnak egy másik tervvel. Az egyik őr a rabok felé fordult: – Büntetésül itt hagyjuk a hullákat. Ebben a melegben hamarosan bűzleni és rothadni fognak, és maguk mind betegek lesznek. Akkor talán majd beszélnek. Büszke volt magára, hogy ilyen jól megoldotta a helyzetet, és leugrott a kocsiról. A többi őr is követte. Az ajtó becsukódott. Kis idő múlva a vonat megint mozgásba lendült. Egy törött szemüvegű fiatal férfi Levre nézett, és suttogva megkérdezte: – Hogy fognak megszökni? Joga volt tudni. A szökésük most már mindannyiuk közös ügye lett. A hallgatásukkal mindannyian a részesei lettek. Válaszképpen Lev felemelte az acélpengét. Az őrök elfelejtették visszavenni.

MOSZKVÁTÓL KÉTSZÁZHÚSZ KILÓMÉTERRE KELET FELÉ Július 13. Lev a földre hasalt, és beledugta a kezét az illemhelynek használt kis lyukba. A csorba pengével piszkálni kezdte azokat a fémszögeket, melyekkel a deszkaszálat a vagon aljához erősítették. A szögekhez nem lehetett belülről hozzáférni: mindegyiket kívülről kalapálták bele a padlóba. Csak ezen a kisméretű, alig ökölnyi széles lyukon át lehetett hozzájuk férni. Lev elvette a halott férfi ingét, hogy amennyire csak lehet, megtisztítsa vele a lyuk környékét – bár ez szinte csak jelképes cselekedet volt. Ahhoz, hogy elérje a három vasszöget, arccal egészen közel kellett feküdnie a vizelettől, ürüléktől mocskos lyukhoz, és miközben tapogatva, csak a kezére hagyatkozva próbálta megtalálni a szögeket, egyfolytában öklendezett. Szálkák fúródtak a bőrébe, ezért Raisza felajánlotta, hogy folytatja a munkát, mert az ő keze és csuklója vékonyabb. Ez igaz volt, Lev karja azonban hosszabb volt, így csak ő érhette el mindhárom szöget. Lev letépett egy darabot a halott férfi ingéből, és az arca elé kötötte, hogy legalább ezzel mérsékelje a bűzt. Elérte a harmadik, egyben utolsó szöget is: a körülötte lévő fát farigcsálta, vájta, helyet készített, hogy a szög feje alá dughassa az acélpenge hegyét és kifeszíthesse a szöget a helyéről. A másik két szög eltávolítása is több óra hosszáig tartott, ráadásul mindig félbe kellett szakítania a munkát, ha valakinek a szükségét kellett végeznie.

Az utolsó szög kiszedése bizonyult a legnehezebbnek. Ennek részben Lev fáradtsága volt az oka – hajnali két vagy három óra lehetett –, de más gond is adódott. Hiába sikerült bedugnia az ujját a szög alá, sehogy sem tudta azt kilazítani. A szög feje elgörbült, mintha ráütöttek volna, a szög szára pedig egyre jobban behajlott – sehogy sem bírta kiszedni. Még mélyebbre kell vésnie a fában, talán a padlódeszka teljes vastagságában. Úgy számította, hogy ez még legalább egyórányi munka. Kimerültség vett rajta erőt, az ujjai véreztek, az egész karjában fájdalmat érzett, és az ürülékszagot sem bírta már elviselni. A vonat hirtelen nagyot zökkent, egy kissé oldalra dőlt, Lev egy pillanatra nem figyelt, és kiejtette a kezéből az acélpengét, ami csörömpölve esett le a sínekre. Lev kihúzta a kezét a lyukból. Raisza mellette térdelt. – Kész van? – Leejtettem. Leejtettem az acéldarabot! Lev az ügyetlensége miatt is dühös volt magára, de leginkább azért, mert a további munkához már nem maradt megfelelő eszköze. Látva Lev véres ujjait, Raisza megragadta a padlódeszkát, és megpróbálta felfeszíteni. Az egyik végén sikerült is megemelnie egy kicsit, de nem eléggé ahhoz, hogy jól meg lehessen fogni, és hogy ki tudják emelni a helyéről. Lev megtörölte a kezét, és körülnézett, hogy milyen eszközt lehetne felhasználni. – Át kellene fúrnom a fát, hogy a szög végéhez férhessek. Raisza még a peronon látta, hogy mielőtt az embereket bezsúfolták volna a vagonokba, mindenkit alaposan megmotoztak, ezért nem tartotta valószínűnek, hogy bárkinél maradt volna valamilyen fémszerszám. De igyekezett megoldást találni, ezért ő

is körülnézett. A közelebb fekvő hullára esett a pillantása. A férfi a hátán feküdt, a szája tátva maradt. Raisza megkérdezte Levet: – Milyen hosszú és mennyire kemény tárgy kellene? – A nagyja már kész van. Bármilyen tárgy jó, ami keményebb az ujjam hegyénél. Raisza felállt, és odament annak a férfinak a hullájához, aki megpróbálta megerőszakolni és megölni őt. Nem igazságszolgáltatásnak szánta, amit tenni készült nem elégtételt érzett, csak undort. Megigazította a férfi állkapcsát, hogy összecsukódjon. Majd levetette a cipőjét, pontosan a férfi álla fölé emelte, egy pillanatig habozott, körülnézett. Mindenki őt figyelte. Behunyta a szemét, és teljes erőből lecsapott a cipősarokkal a férfi fogaira. Lev odakúszott, benyúlt a férfi szájába, és kirántotta a vérző ínyből a kilazult metszőfog csonkját: nem volt éppen tökéletes szerszám, de elég éles és kemény volt ahhoz, hogy befejezze vele a vésést. Visszament a lyukhoz, és lehasalt. A fogat az ujjai közé szorította, ledugta a kezét a nyílásba. Megtalálta a szöget, folytatta a körülfaragását, a leváló forgácsokat mindig arrébb söpörve. A szög teljesen kiszabadult a fa szorításából. A fogdarabot a tenyerében tartva – hogy kéznél legyen, ha a további véséshez szüksége lenne rá – Lev megfogta a szög fejét. De az ujjai nyirkosak voltak, állandóan lecsúsztak a szögfejről. Visszahúzta a karját, letörölte az izzadságot és a vért a kezéről, az ingből letépett darabbal pedig szárazra törölte, mielőtt újra próbálkozott. Igyekezett türelmes maradni, miközben rángatta a szöget, amely egyre jobban kiszabadult a deszkából. Végül sikerült: a harmadik szög is kinn volt. Végigtapogatta a fát, vannak-e még szögek benne, de

nem volt több, vagy legalábbis ő nem talált. Felült, és kihúzta a karját a lyukból. Most Raisza következett: mindkét kezét bedugta a lyukba, és megmarkolta a padlódeszkát, Lev is segített neki. Először csak kísérletképpen, de mindketten feszíteni kezdték. A deszka vége felemelkedett, de a másik vége nem mozdult. Lev átment a deszka túlsó végéhez, és megemelte annyira, amennyire csak bírta. Mikor lenézett, már látta a kocsi alatt futó síneket. A terv bevált: a padlódeszka kimozdításával egy harminc centiméter széles, egy méternél hosszabb rés keletkezett, ami alig-alig volt elég arra, hogy átmásszanak rajta, mégis kivitelezhetőnek látszott a dolog. Lehetséges lett volna az is, hogy a többiek segítségével kitörik a deszkát, de Lev aggódott, hogy a zajt meghallanák az őrök, ezért elvetette ezt az ötletet, ehelyett azt kérte: – Kellene pár ember, aki tartja, amíg kimászunk alatta a sínekre. Azonnal több önkéntes állt fel, hogy segítsen, odamentek és tartották a deszkát. Lev felbecsülte, hogy mennyi hely van. Ahogy átmásznak a résen, rögtön leesnek majd a sínekre, egyenesen a vonat alá. A vagon alja és a sínek között nagyjából egy-másfél méternyi volt a távolság. A vonat lassan haladt, de még így is elég gyorsan ahhoz, hogy az esés veszélyes legyen. De nem várhatnak tovább. Most kell menniük, amíg a vonat mozgásban van, még az éjjel. Ha nappal, a vonat megállásakor próbálkoznának, az őrök azonnal észrevennék őket. Raisza megfogta Lev kezét. – Először én megyek. Lev megrázta a fejét. Egyszer látott egy rajzot ezekről a rabszállító vonatokról, és tudta, hogy még egy akadályt le kell győzniük, mert van egy utolsó

csapda is az elítéltek számára, ha úgy próbálnak szökni, ahogy most ők teszik. – A vonat legvégére, az utolsó vagon aljára többsornyi kampót szereltek. Ha kiesünk a sínekre, és csak várunk, hogy átmenjen felettünk az utolsó vagon is, ezek a kampók felkapnak bennünket, és magukkal vonszolnak. – Nem tudjuk kikerülni őket? Oldalra gurulunk előlük. – Több száz kampó van, drótokon lógnak. Nem tudunk átcsúszni köztük. Belegabalyodnánk a drótokba. – Akkor mit csináljunk? Nem várhatjuk meg, amíg a vonat megáll. Lev a két hullát nézte. Raisza a férje mellett állt, nem tudta, mi járhat Lev fejében. Lev elmagyarázta a teendőket: – Amikor kiesel a sínekre, az egyik hullát utánad dobom. Remélhetőleg valahol a közeledben ér majd földet. De akárhova esik is, te gyorsan odakúszol és bemászol a hulla alá. Pontosan a hulla alá kell feküdnöd. Amikor az utolsó vagon elmegy feletted, a kampók megakadnak a hullában és elvonszolják fölüled. Te pedig szabad leszel. Odahúzta a hullákat a nyíláshoz, majd hozzátette: – Akarod, hogy mégis én menjek elsőként? Ha nem sikerül a dolog, itt kell maradnod. Bármilyen más halál jobb, mint hogy a vonat kampói vonszoljanak. Most Raisza volt az, aki megrázta a fejét. – Jó a terv, sikerülni fog. És én megyek elsőként Mikor készen állt, hogy lemásszon, Lev megismételte az utasításait: – A vonat nem megy túl gyorsan. Az esés fájdalmas lesz, de nem túl veszélyes, ügyelj, hogy a két sínszál között maradj. Én rögtön utánad dobom a hullát. Nem lesz sok időd... – Igen, értem.

– Rögtön megkeresed a hullát, odakúszol, aláfekszel. Vigyázz, hogy egyik testrészed se legyen ki alóla. Ha csak egy kampó is beléd kap, már el tud vinni magával. – Megértettem, Lev. Raisza megcsókolta a férjét. Aztán remegve bemászott a deszkák közti résbe, a lábai máris a sínek fölött kalimpáltak. Elengedte a padlót, leesett, eltűnt a szemük elől. Lev megfogta az egyik hullát, leeresztette a nyílásba, és kinyomta. A hulla is eltűnt szem elől, a sínek közé esett. Raisza ügyetlenül esett, megütötte az oldalát. Nem tudta, hol van, egy pillanatig kábultan, mozdulatlanul feküdt. Túl sokáig vesztegette az időt! A vagonjuk már messze van. Észrevette a hullát, amit Lev utána dobott, elkezdett arrafelé mászni, a vonat haladási irányával megegyezően. Hátranézett: már csak három vagon volt a vonat végéig. De egyetlen kampót sem látott. Lehet, hogy Lev tévedett? Már csak két vagon volt hátra. Raisza még mindig nem ért oda a hullához. Nehezen haladt. Már csak egy vagon választotta el a vonat végétől. Csak méterekkel azelőtt, hogy az utolsó vagon is áthaladt volna felette, Raisza hirtelen meglátta a kampókat – több száz volt belőlük, vékony drótokra kötve, különböző magasságokban, a kocsi teljes szélességében. Lehetetlen kikerülni őket. Raisza megint mászni kezdett, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak bírt, hogy elérje a holttestet. A férfi hullája arccal lefelé feküdt, Raisza már ott volt a fejénél. Arra nem volt ideje, hogy megfordítsa a hullát, csak arra, hogy ő maga a hátára forduljon, felemelje a testet, és alákússzon. A feje így pontosan a férfi feje alá került, szemtől szembe volt a támadójával, a halott szemeit nézte, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát.

Hirtelen valami lerántotta róla a férfi hulláját. Mindenfelé drótokat látott, tele recés szélű kampóval, mint a horgászzsinegek horgai. A hulla felemelkedett, mintha élne, mintha egy bábu lenne, a kampók tartották a sínek felett. Raisza a talpfákhoz tapadt, nem mozdult. A csillagokat látta a magasban. Lassan felállt. Egyetlen kampó sem ért hozzá. Nézte, ahogy a vonat egyre távolodik. Sikerült. De Levet még sehol sem látta. Mivel nagyobb volt, mint Raisza, Lev úgy gondolta, a két hulla közül a testesebbet hagyja meg másodiknak, hiszen csak egy nagyobb test tudja őt megvédeni a kampóktól. Csakhogy ez a hulla olyan nagy volt, hogy nem tudta átgyömöszölni a padlónyíláson. Levett róla egy pár ruhadarabot, hátha akkor átfér, de még így is túl nagy volt a test, sehogy sem lehetett átnyomni a résen. Ekkor már percek teltek el azóta, hogy Raisza kimászott. Kétségbeesésében Lev kidugta a fejét a nyíláson. Észrevette, hogy a vonat hátulján egy test van felakadva a kampókra. Raisza az, vagy a halott férfi? Ebből a távolságból lehetetlen volt megállapítani. Bízott benne, hogy a kampók a kidobott hullát tartják. Módosítania kellett a tervén, úgy gondolta, ha ügyesen helyezkedik, még így is megmenekülhet – a kampókon lévő hulla alatt. Azon a területen, ahol a hulla van, nincsenek szabad kampók, tehát úgy kell feküdnie, hogy a hulla pont felette haladjon el. Elbúcsúzott a többiektől, megköszönte nekik a segítséget, majd leugrott a sínek közé. Egészen közel gurult a vonat hatalmas acélkerekeihez, de gyorsan ellökte magát, majd a vonat vége felé nézett. A kampókon rázkódó test a vagon bal oldalán helyezkedett el, gyorsan közeledett. Lev is azonnal balra húzódott. Semmi egyebet nem

tehetett, mint hogy várakozott, egészen a földhöz tapadt, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak lehetséges volt. A vonat hátulja már majdnem felette járt. Csak annyira emelte meg a fejét egy pillanatra, hogy lássa, a holttest nem Raiszáé. Tehát ő megúszta. Neki is sikerülnie kell! Lelapult és behunyta a szemét. A hulla most halad el felette. Hirtelen fájdalmat érzett – egy kiálló kampó megsebezte a bal karját. Kinyitotta a szemét. A kampó átszakította az ingét, és belevágott a húsába. Mielőtt a kampót tartó drót megfeszült volna, és magával rántotta volna Levet, gyorsan megfogta a kampót és kirántotta, a mozdulatával egy darabka hús és bőr is kiszakadt. A karjára szorította a kezét: szédülni kezdett, ahogy a vér szivárgott a sebből. Támolyogva felállt, és látta, amint Raisza feléje szalad. Nem törődött a fájdalommal, boldogan ölelte magához a feleségét. Szabadok voltak.

MOSZKVA Ugyanazon a napon Vaszilij nem érezte jól magát. Olyasmit tett, amit korábban soha, szabadságot vett ki. Az ilyen magatartás némi veszéllyel járt, ráadásul Vaszilijra sem volt jellemző: általában betegen is bement dolgozni. Sikerült úgy szerveznie az életét, hogy jobbára egyedül élhetett. Természetesen nős volt, hiszen elképzelhetetlen volt, hogy egy férfi agglegény maradjon. Társadalmi kötelezettségnek számított az is, hogy gyermekei legyenek. Ő pedig meg akart felelni a szabályoknak, ezért feleségül vett egy jelentéktelen kis nőt, akinek nem volt önálló véleménye semmiről, vagy legalábbis nem nyilvánította ki semmit. A felesége legfontosabb feladata az volt, hogy szüljön, méghozzá legalább két gyereket – ez volt a legkisebb kvóta, melynek teljesítését mindenáron elvárták az asszonyoktól. A felesége a két gyerekkel a külvárosban lakott egy nagyobb lakásban, ő pedig egy belvárosi szolgálati lakást használt. Látszólag azért rendezte így, mintha szeretőket tartana, pedig csak nagyon ritkán volt alkalmi kapcsolata. Miután Levet az Urál-hegységbe száműzték, Vaszilij kérvényezte, hogy beköltözhessen Lev és Raisza otthonába, a 124-es számú lakásba. Teljesült a kívánsága, és az első napok nagyszerűen teltek. A feleségét elküldte a szpectorgba, a kiváltságosoknak fenntartott boltba, hogy finom ételeket és italokat vegyen. Egy kis összejövetelt rendezett az új lakásban, meghívta a kollégáit – a feleségeik nélkül –, új beosztottjait, akik ettek-ittak és sorra gratuláltak neki

a sikeréhez. Mulatságosnak találta, hogy Lev korábbi beosztottjai közül néhányan most neki tartoztak engedelmességgel. Annak ellenére, hogy a szerencse így mellészegődött, Vaszilij mégsem érezte jól magát a lakásavatóján, valami ürességet érzett. Úgy látta, nincs kit gyűlölnie, nincs ki ellen összeesküvést szőnie. Nem bosszantotta többé Lev előmenetele, szakértelme és népszerűsége. Persze, voltak mások is, akikkel versenyzett, de az nem ugyanolyan érzés volt, mint Levvel kapcsolatban. Vaszilij felkelt az ágyból, és elhatározta, hogy iszik valamit, hátha attól jobban érzi majd magát. Egy nagy adag vodkát töltött magának, a poharát nézegette, ide-oda forgatta benne az italt, képtelen volt beleinni: rosszul érezte magát már a szagától is. Végül letette a poharat. Lev tehát halott. Hamarosan hivatalos jelentést kézbesítenek neki, melyben közlik, hogy két elítélt nem érkezett meg a célállomásra, mert útközben meghaltak, mint sokan mások is, akik cipők, ruhák, élelem vagy bármi más miatt keveredtek verekedésbe. Ezzel végleg legyőzi azt az embert, aki megalázta őt. Lev puszta létezését állandó büntetésnek érezte. De akkor miért hiányzik neki mégis? Kopogást hallott. Azt hitte, az MGB-től jött valaki, a szokásos ellenőrzésre, hogy valóban beteg-e. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, és két fiatal rendőrt látott. – Jelentem, két elítélt megszökött. Az eddig érzett tompa fájdalom azonnal megszűnt, ahogy kimondta a nevet. – Lev? A rendőrök bólintottak. Vaszilij máris jobban érezte magát.

MOSZKVATOL KÉTSZÁZ KILOMÉTERRE DÉLKELET FELÉ Ugyanazon a napon Félig futva, félig lépésben haladtak, állandóan hátratekingetve – a sebességük attól függött, hogy a félelem vagy a kimerültség érzése kerekedett felül bennük. Az időjárás nekik kedvezett: gyenge napfény szűrődött át a vékony felhőkön, nem volt túl meleg, össze se lehetett hasonlítani a vagonon belüli forrósággal. Lev és Raisza a nap helyzetéből látták, hogy késő délután van. de a pontos időt nem tudták. Lev nem emlékezett, hogy hol és hogyan hagyta el az óráját, vagy esetleg elvették-e tőle. Becslése szerint legfeljebb négyórányi előnyük volt, mielőtt észreveszik a szökésüket. Nagyjából úgy számolt, ha ők óránként nyolc kilométert tesznek meg, a vonat pedig átlagosan tizenhat kilométeres sebességgel megy, akkor körülbelül nyolcvan kilométernyi a köztük lévő távolság. De csak a legjobb esetben számíthatnak erre, mert az is előfordulhat, hogy az őröket sokkal hamarabb riadóztatták. Az erdőségből nyílt területre értek. A fák takarása nélkül kilométerekről észre lehet majd venni őket. De nem volt más választásuk, ezen a nyílt terepen kellett folytatniuk az útjukat. Egy lejtő alján egy kis folyót fedeztek fel, ezért irányt váltottak, és a víz felé siettek. Mióta úton voltak, most találtak először ivóvizet; mikor elérték, térdre rogytak, mohón inni kezdtek, beledugták a kezüket, úgy lapátolták a szájukba a vizet. De ez sem volt elég, az arcukat is beledugták a hűs vízbe. Lev viccesen megjegyezte:

– Legalább tiszták leszünk, mikor meghalunk. Nem is volt ez olyan vicces. Hiába követnek el mindent, hogy megállítsák azt az embert, senki nem lesz, aki értékeli majd az erőfeszítéseiket. Mindenképpen sikerrel kell járniuk. Raisza Lev sebét vizsgálgatta. Nyílt seb volt: magától nem áll el a vérzés, ahhoz túl sok bőrt és húst szakított ki a kampó. Az ingből letépett darab, amivel körbetekerték, már teljesen átvérzett, Lev le is szedte. – Ezt akár el is dobhatjuk. – Ne, a kutyáik kiszimatolhatják! Raisza kilépett a folyóból, és a legközelebbi fához ment, ahol egy pókháló feszült a fa két ága között. Nagyon óvatosan levette a pókhálót, és vigyázva, hogy el ne szakadjon, Lev karjára tette, a vérző sebre. Ahol a vékony, ezüst pókfonál hozzáért a sebhez, a vér azonnal megakadt, a szivárgás enyhült. Raisza tovább keresgélt a fák között, pár perc alatt újabb pókhálókat talált, leszedte, és Lev karjára tette mindet, míg a sebet végül keresztbe-kasul finom szálak borították. Mikor az utolsót is elhelyezte, a vérzés abbamaradt. Lev elmondta a tervét: – A folyó mentén haladunk, amíg csak lehet. A fák elrejtenek bennünket, a víz pedig elnyeli a szagunkat. A folyó vize sekély volt, a legmélyebb részeken is csak legfeljebb térdig ért. Nem volt olyan erős, hogy sodortassák magukat vele, csak gyalogolni tudtak. Éhesek és kimerültek voltak, és Lev tudta, hogy nem sokáig bírják. Míg az őrök teljesen közönyösek voltak az iránt, hogy az általuk felügyelt rabok élnek-e vagy meghaltak, a szökéssel egész más volt a helyzet: megbocsáthatatlan dolognak számított, és nemcsak az őrök, hanem az egész rendszer kigúnyolásának vették. Akárkiről volt is szó, akármilyen jelentéktelen is volt egy rab, ha megszökött, máris

fontos személlyé lépett elő. Lev tisztában volt azzal, hogy kettejüket eleve különösen veszélyes ellenforradalmárként tartják számon, ezért a szökésük kiemelt fontosságú, országos ügy lesz. Ha a vonat megáll, és az őrök észreveszik a kampókon fennakadt hullát, létszámellenőrzést tartanak majd. Megállapítják, hogy melyik vagonból szöktek meg, és kikérdezik a többi rabot. Ha nem kapnak választ, az is lehet, hogy agyonlövik a vagon összes utasát. Lev remélte, hogy lesz egy józan gondolkodású fogoly, aki azonnal elmondja az igazat. Azok a férfiak és nők már így is többet segítettek nekik, mint amennyi elvárható lett volna. De ha bevallanak is mindent, akkor sincs semmi biztosíték arra, hogy az őrök ne akarnának példát statuálni a vagon utasaival. Az üldözést előbb a sínek mentén kezdik majd meg, és kutyákat használnak. A vonatokon kiképzett kutyákat is szoktak szállítani, jóval kedvezőbb körülmények között, mint az emberi rakományt. De ha elég nagy a távolság a szökés helyszíne és azon hely közt, ahol a keresést megkezdik, akkor már nehéz a szagnyomot megtalálni. Lev feltételezte, hogy pont ez történt, tekintve, hogy már a nap háromnegyede eltelt a szökésük óta, és az üldözőknek semmi jele. Ez azt jelenti, hogy Moszkvát is értesíteniük kell, és a nyomozást még nagyobb területre terjesztik majd ki: teherautókat, gépkocsikat mozgósítanak, az átkutatandó területről pedig négyzethálós térképet készítenek, melyen felosztják egymás közt az egyes részeket. Repülőgépről is figyelni fogják a terepet. A helyi rendőrséget és állambiztonsági szerveket is értesítik, és munkájukat összehangolják a központi nyomozó szervek tevékenységével. Olyan buzgalommal fogják őket keresni, ami jóval túlmegy a hétköznapi kötelességen, mert külön juttatásokat és prémiumot fognak felajánlani értük. Sem az emberi

erővel, sem a technikai eszközökkel nem fukarkodnak majd, ha a nyomozás sikeréről van szó. Lev ismerte ezeket a módszereket, hiszen ő maga is részt vett már hasonló hajtóvadászatokban. Az jelentette most az egyetlen előnyüket, hogy Lev tudta, hogyan szervezik meg az ilyen üldözéseket. Még az NKVD képezte ki arra, hogyan kell az ellenséges arcvonalak mögött szinte láthatatlanná válva elvégezni egy feladatot. De most a saját hazájában volt, az ellenséges vonalak pedig saját hazája határai voltak, melyeket a háborúban ő maga is védelmezett. Tapasztalatból tudta, hogy az ilyen nagy területre kiterjedő keresést elég nehéz megszervezni, és hiába csoportosítanak majd nagy erőket az üldözésükhöz, mégsem lesznek elég eredményesek. De legfőképpen abban bízott, hogy eleve rossz helyen kezdik majd meg a keresésüket. Valószínűleg úgy ítélik meg, hogy a legközelebbi határ felé menekülnek, azaz Finnország, a Balti-tenger partjai felé, mert ott lenne a legnagyobb esélyük arra, hogy kijussanak az országból. De Levek déli irányba tartottak, ősi orosz vidékeken át, egyenesen Rosztov felé. Pedig ott nem lesz esélyük a szabadulásra, nem buzdíthatják magukat azzal, hogy az útjuk végén biztonságra lelnek. A vízben gázoltak, most már lassúbb léptekkel, de így is állandóan megbotlottak és elestek, és minden alkalommal egyre nehezebb volt felkelniük. Már az üldöztetés izgalma sem tudott elég erőt adni nekik. Lev vigyázott, hogy a sebére tett pókhálókat le ne mossa a víz, ezért a karját kissé megemelve tartotta. Eddig még egyikük sem beszélt a helyzetükről, mintha egész létezésük csak egy hajszálon függne, éppen ezért nincs is értelme terveket szőni a jövőről. Lev becslése szerint nagyjából kétszáz kilométerre lehettek Moszkvától, keleti irányban. Majdnem két napig voltak a vonaton, elméletileg tehát valahol

Vlagyimir város közelében jártak a szökéskor. Most pedig, ha jól gondolja, Rjazany felé tartanak. Onnan vonattal vagy autóval legalább huszonnégy óra az út a délre eső Rosztovig. De nekik se pénzük, se élelmük; sebesültek, a ruhájuk rongyos. Minden országos és helyi állambiztonsági szerv őket keresi. Megálltak, észrevették, hogy a folyó egy kis falun, egy termelőszövetkezeten folyik keresztül. Kimentek a partra, alig ötszáz lépésnyire álltak a falucska házaitól. Későre járt, egyre jobban sötétedett. Lev megszólalt: – A falusiak közül némelyek még kinn vannak a földeken. Észrevétlenül beosonunk egy házba, hátha találunk egy kis ennivalót. – Te lopni akarsz? – Hát semmit se tudunk megvenni. Ha meglátnak minket, átadnak a hatóságoknak. A szökött rabokért mindig jár jutalom, jóval több, mint amennyi ezeknek az embereknek egy évi keresete. – Lev, te túl sokáig dolgoztál a Lubjankában. Ezek az emberek nem lelkesednek annyira az államért. – De nekik is szükségük van a pénzre, mint mindenkinek. Életben akarnak maradni, mint mindenki más. – Több száz kilométert kell megtennünk. Egyedül úgysem tudjuk megcsinálni, egyszerűen képtelenség. Ezt be kell látnod. Nincsenek barátaink, nincs pénzünk, semmink sincs. Meg kell győznünk ezeket az embereket, hogy segítsenek nekünk – őszintén elmondunk nekik mindent, az egész ügyet. Ez az egyetlen lehetőség, ez az egyetlen esélyünk. – Szökevények vagyunk, és ha menedéket adnak nekünk, kivégzik őket, és nem csak egy-egy embert, hanem az egész falut. Vagy huszonöt évre ítélnek mindenkit, a falu egész lakosságát deportálják – a gyerekeket is beleértve – egy északi munkatáborba.

– Hát éppen emiatt fognak segíteni nekünk. Te már nem bízol ennek az országnak a lakóiban, mert téged mindig az államhatalom emberei vettek körül. De ezek az emberek itt mások, az állam meg sem érti őket, és nem is érdekli, hogy milyenek. – Raisza, a városiak mindig is így beszéltek a falusiakról. De a valóság egészen más. Őrültség lenne a részükről, ha segítenének. – Neked meg rossz a memóriád, Lev. Hogyan is szöktünk meg nemrég? Elmondtuk a vagon többi utasának az igazat. És mindannyian segítettek, több száz ember, nagyjából annyi, ahányan ebben a faluban laknak. Pedig majdnem biztos, hogy azok ott, a vagonban valamilyen közös büntetést is fognak kapni, mert nem riadóztatták az őröket. És vajon miért csinálták? Mit kínáltál cserébe a segítségükért? Lev hallgatott, Raisza tovább győzködte. – Ha meglopod ezeket az embereket, akkor az ellenségük leszel, pedig valójában a barátaik vagyunk. – Szóval szerinted csak úgy sétáljunk be a falu közepére, mintha egy család lennénk, és üdvözöljük őket? – Igen, pontosan ezt fogjuk csinálni. Egymás mellett lépkedve bementek a faluba, mintha ők is most tértek volna vissza a munkából, mintha ők is idetartoznának. Férfiak, nők, gyermekek gyűltek köréjük, körbevették őket. A falusiak házait sárból, fából tapasztották, és negyven évvel ezelőtt beszerzett használati tárgyakat lehetett látni az udvaraikban. A falu lakóinak semmi mást nem kell tenniük, mint hogy átadják kettőjüket a hatóságoknak, máris bőségesen megjutalmaznák őket. Hogy tudnának ellenállni ennek a lehetőségnek? Hiszen semmijük sincs. Barátságtalan arcok tekintettek rájuk. Raisza szólalt meg elsőként.

– Szökött rabok vagyunk. Megszöktünk a vonatról, ami a kolimai munkatáborba szállított volna minket, ahol egész biztosan meghaltunk volna. Most üldöznek bennünket. A maguk segítségére van szükségünk. Nem saját magunk miatt kérjük ezt, minket úgyis elfognak és kivégeznek, már beletörődtünk. De mielőtt meghalunk, el kell végeznünk egy feladatot. Engedjék meg, hogy elmondjuk, mi az, és hogy miért kérjük a segítségüket. Ha nem lesz kedvükre mindaz, amit elmondunk, akkor nem kell, hogy segítsenek. Egy negyvenes évei közepén járó férfi lépett ki a többiek közül, látszott rajta, hogy nagyon fontos személynek tartja magát. – Én, mint ennek a kolhoznak az elnöke, kötelességemnek érzem, hogy rámutassak arra, miszerint az lenne a legelőnyösebb számunkra, ha ezeket az embereket átadnánk a hatóságnak. Raisza a többi falusira nézett. Lehet, hogy tévedett? Lehet, hogy a hatóságok már a falvakat is telerakták kémekkel és besúgókkal? Egy másik férfi közbeszólt: – Aztán mit csinálnál a jutalommal, azt is átadnád a hatóságnak? A többiek nevettek, az elsőként megszólaló férfi pedig elvörösödött, zavarba jött. Raisza megkönnyebbült, rájött, hogy az úgynevezett elnök csak egy nevetséges alak, afféle falu bolondja. Nem ő a falu igazi vezetője. A tömeg hátsó soraiból egy idősebb asszony szólalt meg: – Adjatok nekik enni. Mintha egy bölcs szólott volna, a vitának nyomban vége szakadt. A falu legnagyobb házának nagyszobájában ültették le őket, ételt készítettek, egy-egy bögre vízzel kínálták őket. A tüzet is megrakták. Közben egyre többen gyűltek oda, míg végül zsúfolásig megtelt az egész

ház. A gyerekek a felnőttek lábai közt furakodtak előre, és úgy bámulták Levet és Raiszát, ahogy az állatkerti állatokat szokták. Az idegeneknek friss, meleg kenyeret is hoztak a szomszéd házból. Amíg ettek, vizes ruhájuk a tűzhely közelében száradt. Mikor az egyik férfi szabadkozni kezdett, amiért sajnos nem tud új ruhát adni nekik, Lev csak bólintott – zavarba jött a falusiak nagylelkűsége láttán. De egy történetet ígért cserébe, hát legyen. Megette a maradék kenyerét, megitta a vizét, és felállt. Raisza a férfiakat, asszonyokat, gyerekeket figyelte, amint Levet hallgatták. Arkagyijnak, a moszkvai kisfiúnak az esetével kezdte a történetet, azzal a gyilkossággal, amit felsőbb utasításra el kellett tussolnia. Arról beszélt, mennyire szégyelli magát, hogy azt mondta akkor a fiú szüleinek, hogy baleset történt. Majd elmesélte, hogyan rúgták ki az MGB-ből, és hogyan száműzték Vualszkba. Elmagyarázta, hogy mennyire megdöbbent, mikor egy másik gyermekről is tudomást szerzett, akit majdnem pontosan ugyanúgy öltek meg, mint Arkagyijt. A hallgatóság izgatottan zihált, mintha megbabonázták volna őket, mikor az országszerte előforduló hasonló gyilkosságokról beszélt nekik. Néhány szülő kivitte gyermekét a házból, mikor Lev figyelmeztette őket, hogy szörnyű részletek következnek. Mielőtt még befejezte volna a történetet, a hallgatóságnak máris kialakult a véleménye, hogy ki követhette el ezeket a tetteket. Egyikük sem hitte, hogy olyan ember tette volna, akinek állása és családja van. A falu férfijai nehezen hitték el, hogy nem lehetett ezt a gyilkost azonnal leleplezni, mindannyian biztosak voltak abban, hogy már akkor is megismernék ezt a szörnyeteget, ha csak a szemébe néznének. Mikor Lev körbepillantott az arcokon, látta,

hogy elbeszélésével mennyire megzavarta ezeknek az egyszerű embereknek a világképét. Bocsánatot kért, hogy megismertette velük ezeket a szörnyű részleteket. Hogy némiképp megnyugtassa őket, az is elmondta, hogy a gyilkosságok egy adott útvonalon történnek: a vasút menti nagyvárosokban. Elmondta, hogy a gyilkos azon a vasútvonalon gyilkol, melyen a munkája miatt utazik, ezért ilyen kis falvakba, mint ez is, aligha teszi be a lábát. Igyekeztek megnyugtatni a falusiakat, de Raisza azon tűnődött, az itt lakók vajon ezek után is jóhiszeműek és szívélyesek lesznek-e a falujukba toppanó idegenekkel. Adnak-e majd ennivalót nekik? Vagy mostantól a félelem uralkodik el rajtuk, hogy az idegenek valami ördögit rejtegetnek, amit ők nem láthatnak? A történetüknek ára volt: hallgatóságuk ártatlansága. Eddig is láttak már kegyetlenséget és halált, de arra soha nem gondoltak, hogy létezik olyan lény, akinek gyermekek meggyilkolása okoz örömet. Odakint besötétedett, Lev jó ideje beszélt, több mint egy órája. Már majdnem befejezte, mikor egy gyerek rontott be a házba. – Fényeket láttam az északi domboknál! Teherautók jönnek erre! Mindenki talpra ugrott. Lev körbenézett az arcokon, és leolvasta róluk, hogy ezek csakis az állambiztonsági szervek teherautói lehetnek. – Mennyi időnk van? Úgy kérdezte, mintha máris egy csapatot alkotna a falusiakkal, feltételezte, hogy most már összeköti őket valami, pedig talán nem is volt meg ez a kapocs. A falusiaknak mi sem lenne egyszerűbb, mint feladni őket, és felvenni a jutalmat. De úgy tűnt, Lev az egyetlen, akinek ez megfordult a fejében. Még a magát elnöknek nevező férfi is osztotta a többiek véleményét, hogy segíteni kell az idegeneknek.

Egypár felnőtt kisietett a házból, talán a saját szemükkel akarták látni a közeledő autókat. A benn maradtak a kisfiút kérdezgették. – Melyik dombról jönnek? – Hány autót láttál? – Mikor láttad őket? Három autó közeledett, három pár lámpa fényét lehetett látni. A fiú a házuk végéből látta meg a teherautókat, észak felől jöttek, és csak néhány kilométernyire voltak. Perceken belül itt lesznek. Ezekben a házakban nem volt hová elbújni. Az embereknek alig volt valami holmijuk, bútorról nem is beszélve. Márpedig a kutatás nagyon alapos lesz, a lehető legalaposabb. Ha lenne is valamilyen rejtekhely, azt biztosan megtalálják, mert a házkutatást végzők szinte hiúsági kérdést csináltak abból, melyikük tud alaposabban feldúlni egy otthont. Raisza megérintette Lev karját: – Fussunk el! Először úgyis a falut kutatják át. Ha úgy tesznek, mintha nem is jártunk volna itt. egérutat nyerhetünk, aztán majd elrejtőzhetünk valahol a mezőkön, elég sötét van már. Lev megrázta a fejét. Érezte, hogy remeg a gyomra, hirtelen Anatolij Brodszkij jutott az eszébe. Biztos ugyanígy érezhette magát Brodszkij is, mikor megfordult, és Levet látva a domb tetején rájött, hogy szorul a hurok körülötte. Lev emlékezett, hogy Brodszkij előbb megtorpant, képtelen volt elindulni, mert ráeszmélt, hogy már ott vannak a nyomában. Csak pár perc múlva kezdett el futni. Most azonban nincs hova elfutni az üldözők elől. Kipihent, jól felszerelt üldözőcsapat van a nyomukban – távcsöves, nagy lőtávolságú puskákkal, jelzőfényekkel és nyomkövető kutyákkal. Lev a kisfiúhoz fordult, aki a hírt hozta a teherautókról.

– A te segítségedre van szükségem.

Ugyanazon a napon Idegesen remegtek a kisfiú kezei, ahogy a nagy sötétségben lekuporodott az út közepére. Előtte egy kis zsák gabona hevert a földön, félig kiszóródva. Hallotta, hogy közelednek a teherautók, hogy a kerekek szétcsapják a sarat: már csak pár száz méterre voltak tőle, nagyon gyorsan jöttek. Becsukta a szemét, és remélte, hogy még időben észreveszik őt az autókból. Lehet, hogy túl gyorsan jönnek, és nem tudnak időben megállni? Hirtelen fékcsikorgást hallott. Kinyitotta a szemét, oldalra fordította a fejét, és az autólámpák erős fényébe nézett. Felemelte a kezét. Az első teherautó kissé megdőlt fékezés közben, lökhárítója majdnem hozzáért a fiú arcához. A vezetőfülke ajtaja kinyílt, és kiszólt egy katona. – Mi a fenét csinálsz te itt? – Elszakadt a zsákom. – Takarodj az útról! – Az apám megöl, ha nem szedem össze a magokat! – Ha nem takarodsz innen, akkor én öllek meg! A fiú nem tudta, mitévő tegyen. Folytatta a magok összeszedését. Csattanást hallott: talán egy fegyver hangja? Soha nem látott még fegyvert: nem tudta pontosan, milyen hangot ad. Pánikba esett, de folytatta a szedegetést, és visszacsurgatta a magokat a zsákba. Nem, nem fogják lelőni: hiszen ő csak egy kisfiú, aki összegyűjti a szétszóródott magokat az apjának. Aztán eszébe jutott az a történet, amit az idegen mesélt: abban végig gyerekeket öldöstek. Lehet, hogy az autókban ülők is olyanok, és gyerekeket ölnek? Gyorsan felkapott még valamennyi magot, aztán fogta a zsákját, és elkezdett visszafelé

futni, a faluba. Az autók szorosan mögötte haladtak, rádudáltak, egyre gyorsabban kellett futnia. Hallotta, hogy a katonák nevetnek. Soha életében nem futott még ilyen gyorsan. Lev és Raisza az egyetlen olyan helyre bújtak el, ahol azt remélhették, hogy a katonák nem fogják keresni őket – a teherautók aljára. Amíg a kisfiú elterelte a katonák figyelmét, Lev bemászott a második, Raisza pedig a harmadik alá. Mivel nem lehetett tudni, mennyi ideig kell majd az autók alján függeszkedniük – talán egy órát is –, Lev a letépett ingdarabokkal tekerte körül a karját, hogy enyhítse a fájdalmát. Amikor az autók megálltak, Lev a tengely köré kulcsolta a lábát, így az arca egészen közel került az autó fából készült platójához. A padlódeszkák megmegsüllyedtek, amint a katonák áthaladtak rajtuk, hogy a teherautó végénél leugorjanak. Ahogy Lev a lábfeje irányába nézett, észrevette, hogy az egyik katona leguggol, hogy megkösse a bakancsa fűzőjét. Ha véletlenül hátrafordul, azonnal meglátja Levet, és elfogja. A katona azonban felállt, és az egyik ház felé sietett. Lev észrevétlen maradt, és úgy helyezkedett, hogy szemmel tarthassa a harmadik teherautót. Raisza félt, de inkább dühöt érzett. Jónak találta a tervet, ez igaz, ő sem tudott jobbat javasolni, de bosszantotta, hogy a terv sikere teljes mértékben azon múlik, hogy mennyire képes függeszkedve megtartani magát. Levvel ellentétben ő nem képzett katona, nem töltött éveket azzal, hogy árkokban kússzon, és falakon másszon át. Az ő munkájánál nem volt követelmény az izmos, erős felsőtest. Máris fájtak a kezei, sőt nemcsak fájtak, hanem meg is sérültek. El se tudta képzelni, hogy lesz képes egy percet is kibírni ebben a helyzetben, nemhogy még egy egész órát. De azt semmiképp sem akarta, hogy esetleg ő legyen az

oka, ha elfogják őket, mert nem volt elég erős. Nem vallhatnak kudarcot csak azért, mert ő gyenge. Küzdött, de a fájdalom legyűrte, csalódottságában elsírta magát, mert le kellett ereszkednie a földre, hogy kicsit pihentesse a karját. Tudta, hogy a pihenő után is csak annyira lesz képes, hogy újabb egy-két percig tartsa magát, aztán már annyira sem. Gondolkoznia kell ezen, valami olyan megoldás kellene, ami nem az ő karjának erejére hagyatkozik. Eszébe jutott, hogy még van nála az ingből letépett darabokból: ha ő nem képes megtartani magát, ezek a rongydarabok majd igen! Odaköti velük a csuklóját az autó tengelyéhez, amíg az autó egy helyben van. Ameddig ezzel elkészül, tud pihenni pár percet a földön. De ha a földön van, még ha a teherautó alatt is, nagyon könnyen észrevehetik. Ellenőrzésképpen jobbra-balra tekintgetett, igyekezett tájékozódni, hogy merre lehetnek a katonák. Észrevette, hogy a sofőr az autó mellett maradt őrködni. Látta a férfi bakancsát, érezte a cigarettája füstjét. De örült is a jelenlétének, mert ezek szerint a katonák nem is gyanítják, hogy valaki az autó alá rejtőzött. Lassan, óvatosan tette le a lábát a földre, nehogy zajt csapjon. A legkisebb hiba, és a férfi észreveszi a jelenlétét. Lecsavarta az egyik ingdarabot, és gyorsan rákötötte vele a bal csuklóját az autó tengelyére, majd félig odakötötte a jobb csuklóját is, a csomót aztán a már lekötött bal kezével húzta meg. Végre sikerült, meg tudta csinálni, mindkét keze oda volt kötve az autó tengelyéhez. Elégedett volt magával, és már éppen fel akart húzódzkodni a lábával is, mikor hirtelen morgást hallott. Oldalra nézett, és látta, hogy egy kutya bámul rá. Lev is látta, hogy a kutyákat a harmadik teherautónál tartják készenlétben. A kutyákat felügyelő katona nem vette észre Raiszát – még nem –, de a kutyák már igen. Lev jól látta, ahogy az állatok a

fogukat vicsorítják, mert pontosan egy magasságban volt velük. Tehetetlennek érezte magát, és elfordította a fejét. Ekkor észrevette azt a kisfiút, aki segített neki az útnál. A kisfiú a házuk ablakából nézelődött, izgatott volt a sok szokatlan eseménytől. Lev leengedte magát a földre, hogy jobban lásson: a harmadik autó mellett cigarettázó őr már épp indulni készült a kutyákkal, de az egyik kutya nagyon rángatta a pórázt, nyilván az, amelyik észrevette Raiszát. Lev a kisfiú felé fordult, és a kutyák felé intve megint a segítségét kérte. A fiú megértette a jelet, és kirohant a házból. Lev csodálta a gyerek bátorságát, amint a kutyák felé szaladt. A kutyák azonnal a fiú felé fordultak, és ugatni kezdtek. A katona odaszólt a fiúnak: – Maradj a házban. A kisfiú kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná simogatni az egyik állatot. A katona röhögni kezdett: – Mindjárt leharapja a karod. A fiú visszahőkölt. A katona elvezette a kutyákat, de előbb újból ráparancsolt a fiúra, hogy menjen vissza a házba. Lev megint felhúzódzkodott, és az autó aljához nyomta a testét. Tudta, hogy ennek a kisfiúnak köszönhetik az életüket. Raiszának fogalma sem volt, hogy mióta függeszkedik a teherautó alá kötve. Úgy érezte, lehetetlenül hosszú idő telt már el. Hallotta, ahogy a katonák végrehajtják a házkutatást: a házakban lévő kevés bútort szétdúlták, az edényeket felborogatták, törtek-zúztak. Hallotta a kutyák csaholását, látta a vakító robbanásokat, ahogy kilőtték a jelzőfényeket. Aztán a katonák visszatértek, és felszálltak a teherautókba. Parancsszavakat kiabáltak, a kutyákat is visszaterelték a teherautó hátuljába. Indulni készültek. Raisza izgatott lett, mert érezte, hogy sikerült a tervük. Aztán beindult a motor, és a tengely megrázkódott. Rádöbbent, hogy a tengely pár perc

múlva forogni kezd, ő pedig oda van kötve hozzá. Ki kell szabadulnia! De meg voltak kötve a csuklói, és nehéz volt kioldoznia a csomókat, a kezei már elzsibbadtak, az ujjai sem engedelmeskedtek. Raisza elkeseredetten küzdött. Már az utolsó katona is felszállt. A falu lakosai körbevették a teherautókat. Raisza még mindig nem tudta kiszabadítani magát. Bármelyik percben elindulhatnak. Raisza előrehajolt, és a fogaival kezdte a csomót rángatni. Végre sikerült, a kötés engedett, ő pedig leesett a földre, miközben erősen megütötte a hátát. Az esés zaját elnyelte a motor hangja, az autó elindult. Raisza az út közepén maradt. A házakból kiszűrődő fényben a platón ülő katonák mindjárt észreveszik, ahogy az út közepén fekszik, semmit sem tehet. A falusiak megmozdultak, és közelebb mentek. Amikor az autó elhajtott, és Raisza ott maradt az úton, az emberek gyorsan körbevették. Visszanézve az útra a katonák semmi szokatlan nem láthattak. Raisza az emberek lába mögött lapult. Raisza várt, még mindig az úton kuporgott. Végül egy férfi a kezét nyújtotta neki és felsegítette. Megmenekült. Felállt, de Levet nem látta. Remélte, hogy még mindig az autó alatt rejtőzködik. Rájött, hogy Lev biztosan amiatt aggódik, hogy a harmadik teherautóból meglátják, amint menekül. Lehet, hogy addig vár majd, amíg az autók be nem fordulnak. De Raisza nem aggódott: Lev tudni fogja, mit kell tennie. Mindannyian csendben várakoztak. Raisza megfogta annak a kisfiúnak a kezét, aki kétszer is segített nekik. Hamarosan hallották, hogy valaki feléjük fut.

MOSZKVA Ugyanazon a napon Annak ellenére, hogy katonák és ügynökök százai keresték a szökevényeket, Vaszilij biztosra vette, hogy nem fogják megtalálni őket. Bár az esélyek határozottan a hatóságok javára billentették a mérleg nyelvét, itt egy olyan ember üldözéséről volt szó, akit kimondottan arra képeztek ki, hogy képes legyen ellenséges területen is kikerülni az őt keresőket, hogy túlélje a veszélyes helyzeteket. Az üldözésbe bekapcsolódott körzetek némelyikében az volt a meggyőződés, hogy Levet bizonyára segítette valaki: vagy az árulóvá lett őrök, vagy barátok, akik a szökést előre megszervezték, és a vasút mellett, egy előre megbeszélt helyen várták Levet és Raiszát. Ezeknek az elméleteknek azonban ellentmondtak a Levvel és Raiszával egy vagonban utazók vallomásai. Ők még a kínzások hatására sem mondtak egyebet, mint hogy Lev és Raisza teljesen egyedül, segítség nélkül szöktek meg. Az őrök nem erre számítottak, ezek a vallomások inkább kínos helyzetbe hozták őket. A nyomozás eddig a skandináv határ felé vezető útvonalakra terjedt ki, illetve a Balti-tenger partvonalára. Biztosra vették, hogy Lev egy másik országba próbál átszökni, talán egy halászcsónakon menekülve. Ha pedig már egy nyugati országban lesz, nyilván kapcsolatba lép magas rangú kormánytisztviselőkkel, akik örömmel segítenek neki, megvédik, bizonyos értesülésekért cserébe. Ezek miatt az okok miatt Lev elfogását a legsürgetőbb feladatnak tekintették, mert személye fenyegetést jelentett a Szovjetunió számára.

Vaszilij nem osztotta azt a nézetet, hogy Levnek segítői lettek volna a szökésnél. Egyszerűen senki sem tudhatta előre, hogy melyik vonaton lesz Lev és Raisza. A Gulagra való száműzetésüket kimondó hivatalos eljárás gyorsított ütemben ment végbe, sok esetlegesség és kapkodás jellemezte, az ügy aktáinak elkészítése is késett, szabálytalanságok is akadtak az eljárás során. Egyedül ő tudott volna Levnek segíteni a szökésben. Ezek szerint megvan a lehetősége annak, hogy – bármilyen nevetséges feltételezés is – éppen őt okolják majd a szökés miatt. Úgy tűnik, Levnek még most is módjában áll, hogy tönkretegye őt. Eddig egyik üldöző egység sem talált egyetlen nyomot sem. Levnek és Raiszának nincs semmilyen rokonsága vagy barátja azon az országrészen – tehát magukra vannak utalva, rongyos a ruhájuk, és még pénzük sincs. Amikor utoljára beszélt vele, Lev még a saját nevére sem emlékezett. Nyilvánvaló, hogy időközben visszanyerte a szellemi erejét. Rá kell jönnie, hogy hová tart Lev: ez a legjobb módszer arra, hogy csapdába csalja, sokkal jobb, mint ha ötletszerűen keresné az országban. Mikor a bátyja annak idején megszökött a Gulagról, nem sikerült elfogni, ezért most mindenáron el kell kapnia Levet – ha még egyszer kudarcot vallana, az már az életébe kerülhet. Vaszilij nem gondolta, hogy Levnek bármi oka lenne külföldre menni. Akkor talán visszatér Moszkvába? Hiszen a szülei itt élnek. De a szülei nem tudnak segíteni neki, és Lev is tudja, azzal, hogy beállít hozzájuk, máris halálra ítéli őket. A szülők egyébként most is fegyveres őrizet alatt vannak. Lehet, hogy Lev bosszút akar állni rajta, és azért jön vissza, hogy leszámoljon vele? Gyorsan átgondolta ezt az eshetőséget, egy darabig még hízelgőnek is találta, de aztán elvetette. Soha nem érezte úgy, hogy Levnél

személyes okok is szerepet játszanának abban, hogy nem kedveli őt. Az sem valószínű, hogy a felesége életét kockáztatná egy esetleges bosszú miatt. Aztán eszébe jutott az a gyilkossági ügy, melyen Lev a letartóztatása előtt dolgozott, sőt még a papírok is ott lehetnek a lefoglalt aktában. Vaszilij áttanulmányozta azt a sok iratot, melyet Lev az elmúlt hónapokban gyűjtött össze egy helyi rendőrtiszttel együtt, akit sikerült meggyőznie, hogy a segítségére legyen. Végignézte a meggyilkolt gyermekek fotóit, a tanúk vallomásait. Ott voltak az elítéltekkel kapcsolatos bírósági akták is. A kihallgatása során Lev azt állította, hogy tévedett az ügy megítélésében. De Vaszilij tudta, hogy Lev hazudott. Lev mindig hitt abban, amit csinált, hitt a furcsa elméletében is. Mi is volt az? A szerint az elmélet szerint ezt az összes, értelmetlen gyilkosságot egyetlen személy követte el, holott a bűntények egymástól több száz kilométerre és harminc különböző helyen történtek. Ez az elképzelés már önmagában is képtelen, de eszerint – mivel Lev nyílván folytatja a nyomozását – Lev és Raisza bárhol felbukkanhatnak. Esztelen ötlet lenne a harminc helység egyikét kijelölni, és ott várni rájuk, hátha oda jönnek. Vaszilij bosszús lett, újból megnézte a térképet, melyen időrendben és megszámozva bejelölték az állítólagos gyilkosságok helyszíneit. 44 Vaszilij ujjai a 44-es számot ütögették. Aztán a telefonkagyló után nyúlt. – Kéretem Fjodor Andrejevet. Vaszilijt ugyanis előléptették, és saját irodát kapott – kétségkívül apró helyiség volt, de olyan büszke volt rá, mintha minden négyzetméterét hadjáratban szerezte volna. Kopogás hallatszott az ajtón. Fjodor Andrejev lépett be, aki most Vaszilij beosztottjaként dolgozott:

még viszonylag fiatal, kötelességtudó, keményen dolgozó tiszt, és bár nem túl éles elméjű, de tökéletes beosztott. Andrejev ideges volt. Vaszilij rámosolygott, intett, hogy foglaljon helyet. – Köszönöm, hogy átjöttél. A segítségedre lenne szükségem. – Igenis. – Tudod-e, hogy Lev Gyemidov szökésben van? – Igen, hallottam róla. – Mit tudsz Lev letartóztatásának okairól? – Semmit. – Akkor elmondom: azt hittük, hogy Lev nyugati országok kormányainak dolgozik, hogy nekik gyűjt anyagot – hogy kémkedik. De kiderült, hogy ez nem igaz, tévedtünk. Lev semmit nem vallott a kihallgatása alatt. Most, kissé megkésve ugyan, de rájöttem, hogy Lev ezen az ügyön dolgozott. Fjodor felállt, és az asztalon lévő aktára nézett. Már korábban is látta ezeket a bizonyítékokat, akkor Lev mellére voltak erősítve. Fjodor izzadni kezdett. Előrehajolt, mintha első alkalommal venné szemügyre a papírokat, és igyekezett leplezni a remegését. A szeme sarkából látta, hogy Vaszilij odalép mellé, ő is a papírokat nézi, mintha együtt dolgoznának, mintha társak lennének. Vaszilij ujjai lassan haladtak a térképen, megérintette Moszkvát, rajta a számot: Fjodor rosszul érezte magát. Vaszilij felé fordult, már egészen közel volt egymáshoz az arcuk. – Fjodor, tudjuk, hogy Lev nemrég Moszkvában járt. Azt hiszem, nem kémkedni jött, hanem most is ezen az ügyön dolgozik, emiatt jött ide. Tudod, Lev azt hiszi, hogy itt is gyilkosság történt. A fiadat meggyilkolták, jól tudom? – Nem. Balesetben halt meg. Elütötte egy vonat. – Levet bízták meg akkor a nyomozással, igaz? – Igen, de...

– És akkor azt hitted, hogy a fiadat meggyilkolták, igazam van? – Abban az időben nagyon el voltam keseredve, olyan bonyolult volt az egész... – így amikor Lev visszajött Moszkvába nyomozni, nem érdeklődött a fiad után? – Nem. – Honnan tudod? – Mit? – Honnan tudod, hogy Lev nem érdeklődött a fiad után? Vaszilij leült, a körmeit nézegette, úgy tett, mintha megbántották volna. – Fjodor, neked biztos nagyon rossz véleményed van rólam. – Ez nem igaz. – Meg kell értened, hogy ha Levnek igaza van, akkor van egy gyerekgyilkos, akit feltétlenül el kell kapni. Segíteni akarok Levnek. Nekem is vannak gyerekeim, Fjodor. Kötelességem, mint apának, és mint biztonsági tisztnek, hogy megállítsam ezeket a szörnyű bűntényeket. Ez sokkal fontosabb, mint az a személyes ellentét, ami köztem és Lev közt fennállt. Ha azt akarnám, hogy Lev meghaljon, akkor egyszerűen semmit sem csinálnék. Most mindenki azt hiszi, hogy Lev és Raisza kémek. Amint felbukkannak valahol, azonnal lelövik őket, és akkor, attól félek, a nyomozás, amit elkezdtek, abbamarad. Még több gyerek fog meghalni. De ha ismerném az összes adatot, meggyőzhetném a főnökeimet, hogy hagyják abba Levek üldözését. Ha nem teszem, ugyan milyen esélye marad Levnek és Raiszának? – Semmilyen. Vaszilij bólintott, örült az egyetértő válasznak. Tehát akkor igaz: Lev tényleg úgy gondolja, hogy egyetlen

ember követte el az összes gyilkosságot. Vaszilij folytatta: – Igen, erről van szó. Pénzük sincs, és több száz kilométerre vannak a céljuktól. – Hol szöktek meg? Ez volt Fjodor második hibája: elárulta, hogy ismeri Lev azon szándékát, hogy el akarja kapni azt a gyilkost. Vaszilij most már csak azt akarta megtudni, hogy merrefelé tart Lev. Ezért először Moszkvától keletre, az ottani vasútvonalakra mutogatott, közben pedig figyelte, ahogy Fjodor szeme lejjebb siklik a térképen, dél felé. Lev tehát déli irányba megy. De Vaszilijnak még egy városnévre is szüksége volt, és azt is Fjodortól akarta megtudni, ezért szinte a szájába adta az első mondatot: – A gyilkosságok többsége a déli országrészben történt... – Igen, a térképről ítélve... Fjodor elhallgatott. Ebben a pillanatban lehetségesnek tartotta, hogy elmondja Vaszilijnak, amit tud, anélkül hogy ezzel bajba keverné saját magát. Talán még egy közös kérvényt is beadhatnának Lev érdekében a feletteseiknek, hogy megváltoztassák a Levről és Raiszáról kialakult véleményt. Mindig is segíteni akart Levnek, most itt az alkalom: és ha megteszi, bűnözőkből hősökké változtatja Levet és Raiszát. Mikor találkoztak Moszkvában, Lev említette, hogy a segítője, az a rendőrtiszt Rosztovba utazott, mert úgy tűnt, hogy a gyilkos is ott lakik. Fjodor úgy tett, mintha közben a papírokat tanulmányozná: – A gyilkosságok sűrűségéből ítélve... én Rosztovot mondanám. Az összes korábbi gyilkosság délen történt. A gyilkos alighanem ott lakik, vagy valahol arrafelé. – Rosztov?

– Mit gondol, hogyan lehetne a feletteseinket leginkább meggyőzni Lev ártatlansága felől? – Előbb mindent pontosan meg akarok érteni. Mindezzel nagy kockázatot vállalunk, szinte hurokba dugjuk a fejünket. Ezért teljesen biztosnak kell lennünk a dolgunkban. Mutasd meg újra, miért gondolod, hogy a gyilkos a déli országrészben lakik. Amíg Fjodor az iratok közt keresgélt és közben mindenféléről beszélt, Vaszilij felállt, megkerülte az asztalt, majd elővette a pisztolyát és Fjodor szívére célzott.

A ROSZTOVI TERÜLET DÉLKELETI RÉSZE Július 14. Lev és Raisza egy ládában szorongtak, ami alig egy méter magas és két méter széles volt: ők voltak a teherautó emberi rakománya – csempészáru –, amit éppen a déli országrészbe szállítottak. Miután a katonaság átkutatta a kolhozt, a falusiak a szövetkezet autójával átvitték Levet és Raiszát a legközelebbi városba, Rjazanyba, ahol bemutatták őket ottani barátaiknak, családtagjaiknak. A fullasztó hőségben egy kis lakásban legalább harmincfős hallgatóság gyűlt össze, olcsó cigaretták füstje szállongott, miközben Lev újból elmesélte nyomozásuk történetét. Senkit nem kellett meggyőzni arról, milyen sürgető szükség van a segítségre, és mindenki azonnal elhitte azt is, hogy a rendőrség képtelen volt elfogni a gyilkost. Ezek az emberek soha nem fordultak a rendőrséghez: akár segítségre volt szükségük, akár vitás ügyeik voltak, mindig csak egymásra számíthattak. Most is így volt, de most még gyermekek élete is veszélyben forgott, és azt sem lehetett tudni, összesen hány gyermeké. A közösség megvitatta a különféle terveket, hogyan lehetne Levet és Raiszát délre juttatni. A hallgatóság egyik tagja sofőrként dolgozott, rendszeresen szállított árut Moszkva és a déli városok – mint például Kujbisev és Harkov – között. Harkov városa nagyjából háromszáz kilométerre volt Rosztovtól északra, azaz egy félnapi útra. Úgy gondolták, hogy túl kockázatos lenne egyenesen Rosztovba menni, mert a sofőrnek nincs oda szóló menetlevele. Az viszont már megoldhatónak látszott, hogy a közeli Sahti városába

vigye el őket. Ez is kitérőnek számított, de a sofőr arra hivatkozhat majd, hogy meg akarta látogatni ott élő családját. Ugyanez a család – miután ők is meghallgatták Lev történetét – szívesen beleegyezett, hogy elkíséri őket a városba. Végül legalább másfél napot töltöttek el ebben a ládában szorongva, teljes sötétségben. Az autó banánnal és egyéb különleges luxuscikkel volt tele, és mindezt a szpectorgba, a különleges boltokba kellett leszállítania. A magas rangú párttisztviselők bolthálózata volt ez, ahol egykor Lev és Raisza is intézte a bevásárlásait. A láda, amiben elbújtak, a teherautó hátsó részére volt berakva, más, drága gyümölcsökkel teli ládák alá. Levnek és Raiszának ebben a forróságban, szárazságban, kényelmetlen testhelyzetben kellett megtennie az utat. Háromnégy óránként a sofőr megállt, elhúzkodta a fejük felől a többi ládát, ekkor az emberi rakomány is kimászhatott, kinyújtóztathatta a lábát, és könnyíthetett magán az út mellett. Ahogy ott feküdtek a láda két sarkában, a teljes sötétségben, a lábaik egymásba fonódtak, és Raisza váratlanul megkérdezte Levet: – Bízol benne? – Kiben? – A sofőrben. – Miért, te nem? – Nem is tudom. – Van valami okod rá, hogy ezt kérdezed? – Mikor elmondtad az embereknek a nyomozás történetét, mindenki kérdezett valamit, csak ez a férfi nem. Úgy tűnt, hogy nem is érdekli az egész. Nem döbbent meg a hallottakon, mint a többiek. Olyan érzéketlennek tűnt, olyan gyakorlatiasnak. – Semmi sem kényszerítette rá, hogy felajánlja a segítségét. Nem lenne képes arra, hogy eláruljon

minket, aztán pedig visszamenjen a barátaihoz és a családjához. – Majd kitalál valami magyarázatot. Például hogy útlezárás volt és elfogtak minket, ő próbált segíteni, de nem tudott. – Akkor mit javasolsz? – Ha legközelebb megállunk, teperd le és megkötözzük. Te fogsz vezetni helyette. – Komolyan beszélsz? – Csak akkor lehetünk teljesen nyugodtak, ha megszerezzük az autót. Elszedjük a sofőr papírjait is. Akkor nem leszünk kiszolgáltatva neki, és megint mi irányíthatjuk az életünket. Mert a mostani helyzetünkben tehetetlenek vagyunk, azt se tudjuk, hova visz minket. – Éppen te voltál az, aki arra tanított, hogy bízzak az idegenek jóságában. – Ez az ember másmilyen. Nagyravágyónak látszik. Egész nap luxuscikkeket szállít. Lehet, hogy azt gondolja: én is akarok ezekből a finom kelmékből, ezekből a ritka élelmiszerekből. Azt hiheti, hogy mi vagyunk a nagy lehetőség a számára, mert tudja, hogy mennyit kaphatna értünk. Azt is tudja, mit veszít, ha velünk együtt fogják el. – Szinte félve mondom, de akkor is: Raisza, te egy ártatlan emberről beszélsz, egy olyan emberről, aki talán éppen az életét teszi kockára értünk. – Arról beszélek, hogy semmi biztosítékunk sincs rá, hogy eljutunk Rosztovba. – Nem látod, hova vezethet ez? Van egy ügy, amiben hiszel, amiért az életedet is adnád. Aztán ezért az ügyért ölni is képes lennél. Aztán az ügy érdekében már egy ártatlan embert meg is ölnél. – Nem kellene megölnünk. – De igen, mert nem hagyhatjuk megkötözve az út mellett, az sokkal kockázatosabb lenne. Vagy

megöljük, vagy meg kell bíznunk benne. Mindig e két dolog közül kell választani. Raisza. Ezek az emberek enni adtak, befogadtak, és megszervezték az utazásunkat. Ha ellenük fordulunk, és pusztán elővigyázatosságból megölöm ezt az embert, akkor ugyanolyan lennék, mint régen, Moszkvában, amikor megvetettél. Lev nem látta Raiszát a sötétben, de tudta, hogy mosolyog. – Csak próbára akartál tenni, igaz? – Csak beszélgetünk, nem? – Na, és megfeleltem a próbán? – Az attól függ, eljutunk-e Sahtiba vagy sem. Egy kis ideig hallgattak, majd Raisza kérdezett megint. – Mi lesz, ha ennek vége? – Nem tudom. – Nyugaton tárt karokkal várnak téged Lev, ott biztonságban lennél. – Soha nem hagyom el az országot. – Még akkor sem, ha az ország a halálodat akarja? – Ha te disszidálni akarsz, mindent tőlem telhetőt elkövetek, hogy hozzásegítselek. – És te mit akarsz csinálni? Talán elbújsz a hegyekben? – Ha az a férfi már halott lesz, és te biztonságban leszel külföldön, feladom magam. Nem akarok külföldön élni száműzetésben, olyanok között, akik csak információkat akarnak tőlem, közben pedig gyűlölnek. Nem akarok idegenként élni valahol, képtelen vagyok rá. Ha képes lennék rá, ez azt jelentené, hogy minden igaz, amit azok az emberek Moszkvában állítottak rólam. – És ez a legfontosabb, Lev? Raisza hangja megbántottnak tűnt. Lev megérintette az asszony karját.

– Raisza, ezt nem értem. – Hát miért olyan nehéz megérteni? Azt akarom, hogy utána is együtt maradjunk. Lev egy pillanatig hallgatott, majd így válaszolt: – Nem tudok árulóként élni, képtelen vagyok. – Rendben. Ezek szerint nagyjából huszonnégy óránk maradt? – Sajnálom. – Akkor alaposan ki kell használnunk ezt az időt. – Mire gondolsz? – Elmondjuk egymásnak az igazat. – Az igazat? – Biztosan mindkettőnknek vannak titkaink. Nekem legalábbis van egypár. Neked nincs? Olyan, amit még soha nem mondtál el nekem. – De van. – Na, látod. Akkor kezdem: egy időben rendszeresen beleköptem a teádba. Amikor megtudtam, hogy letartóztatták Zoját, biztos voltam benne, hogy te árultad el. Ezért - nagyjából egy hétig – mindig beleköptem a teádba. – Beleköptél a teámba? – Igen, egy hétig. – És miért hagytad abba? – Mert úgy tűnt, téged nem zavar. – Nem is vettem észre. – Hát ez az. Jól van, most te jössz. – Őszintén... – Igen, ez benne a lényeg. – Jól van. Nos, én nem hiszem, hogy félelemből jöttél hozzám feleségül. Inkább nagyon is kiszemeltél magadnak. Úgy tettél, mintha meg lennél ijedve, más néven mutatkoztál be, én pedig futottam utánad. Szerintem te pont ezt szeretted volna. – Szóval külföldi ügynök vagyok?

– Hát, ismerhetsz olyanokat, akik nyugati ügynökségeknek dolgoznak, lehet, hogy segítettél is nekik. Talán ez járt a fejedben akkor is, mikor feleségül jöttél hozzám. – Ez nem egy titok, ez csak valamiféle találgatás. Titkokat kell elmondanod – rideg tényeket. – A ruháid közt találtam egy kettéválasztható rézkopejkát – és tudom, hogy az ügynökök használnak ilyet a mikrofilmek elrejtésére, másoknak nincs ilyen. – És miért nem árultál be? – Nem tudtam megtenni. – Lev, én nem azért mentem hozzád, hogy közelebb férkőzzek az MGB-hez. Igazat mondtam, én tényleg féltem. – És az érme? – Az enyém... A hangja elakadt, mintha azt latolgatná, folytassa-e. – Tudod, nem mikrofilm volt benne... ciánkrémet tartottam benne, amikor menekült voltam. Raisza soha nem beszélt arról az időszakról, amit az otthona szétrombolása után élt át, amikor hónapokig hajléktalan volt – élete sötét napjairól. Lev, miközben csendben várta a folytatást, hirtelen ideges lett. – Biztos vagyok benne, hogy el tudod képzelni, miféle dolgokon mentek át a női menekültek. A katonáknak megvoltak a maguk igényei, az életüket kockáztatták, a harc végén pedig úgy érezték, hogy tartoznak nekik, követelődztek. És mi, női menekültek voltunk a fizetségük. Az egyik alkalommal – és jó néhány alkalom volt – annyira megsérültem, hogy megesküdtem, ha még egyszer megtörténik, vagy ha csak a veszélye is fennáll, akkor a ciánkrémet a katona ínyébe dörzsölöm. Megölhetnek, felakaszthatnak, de aztán talán kétszer is meggondolják, hogy megtegyéke egy másik asszonnyal is. Egyébként az érme aztán szerencsét hozott: ahogy elkezdtem magammal

hordani, soha többé nem volt gondom. Talán a férfiak megérezték, hogy cián van a zsebemben. Persze a sérüléseimen ez sem segített, gyógyszer pedig nem volt. Ezért nem tudok teherbe esni, Lev... Lev a sötétségbe bámult, arrafelé, ahol a feleségét sejtette. A háború alatt az asszonyokat először a megszállók erőszakolták meg, aztán a felszabadítók is. Lev katonaként tudta, hogy az ilyen jellegű tetteket az állam elnézte, a háború velejárójának tartották, a bátor katonák megfelelő jutalmának. Sokan nyúltak a ciánhoz akkoriban, az elviselhetetlen rémségek közepette csak annak segítségével őrizhették meg a méltóságukat. Lev elképzelte, ahogy a férfiak megmotozták a nőket, hogy nincs-e náluk tőr vagy fegyver – de egy aprócska érme könnyen elkerülhette a figyelmüket. Megsimogatta Raisza tenyerét. Mi mást tehetne? Sajnálkozzon? Mondja azt, hogy megérti? Ő meg kivágta azt a katonákat ábrázoló képet az újság címlapjáról, bekereteztette, kitette a falra, büszkén, és nem is gondolt arra, mit jelenthet az a kép Raiszának. – Lev, van egy másik titkom is: beléd szerettem. – Én mindig is szerettelek. – Ez nem titok. Lev. Három titokkal lemaradtál. Lev megcsókolta Raiszát, majd így szólt: – Van egy öcsém.

A DON MENTI ROSZTOV Július 15. Nágya egyedül volt a házban. Az anyja és a húga a nagymamát látogatták, ő is elindult velük, de amint közeledtek a bérházhoz, hasfájást tettetett, és könyörgött, hogy hazamehessen. Az anyja megengedte neki, Nágya pedig hazasietett. A terve egyszerű volt: kinyitja az alagsori ajtót, és megpróbál rájönni, hogy az apja miért tölt annyi időt odalenn, egy hideg és sötét szobában. Még soha nem járt ott, egyetlenegyszer sem. Körbejárta a házat, érezte az alagsori kövek nyirkosságát, elképzelte, milyen lehet belülről az a szoba. Nem voltak ablakai, csak egy szellőzőnyílás volt vágva a kályhának. Szigorúan megtiltották nekik, hogy lemenjenek abba a szobába, és ezt a tilalmat minden körülmények között be kellett tartaniuk – ez volt a ház legfőbb törvénye. Az apja megint üzleti úton volt. Hamarosan hazajön, lehet, hogy már holnap. Nágya hallotta, hogy az apja nemrég arról beszélt, át akarja alakítani a házat, és egy új alagsori ajtót is akar. Nem a bejárati ajtó cseréjéről volt szó, amit mindenki használ, és ami benn tartaná a meleget a házban. Nem, az apjának az alagsori ajtó a fontos. Kétségkívül az is megérett a cserére, de mégis, miért olyan fontos neki? Szóval pár napon belül új, erősebb ajtó lesz itt, amit már nem fog tudni kinyitni. Ha szét akar nézni odalenn, ha választ akar kapni a kérdéseire, most kell lemennie. Az ajtózár egy egyszerű retesz volt, figyelmesen megnézte, aztán kipróbálta, hogy ha egy kést dug az ajtó és az

ajtókeret közé, fel tudja-e emelni a retesz nyelvét. Sikerült. A retesz kinyílt, és Nágya egy kis lökéssel kinyitotta az ajtót. Izgatottan és félve tette meg az első lépést lefelé. Elengedte az ajtót, ami becsapódott mögötte. Már csak az ajtó széleinél és a szellőzőnyílásból szűrődött át némi fény. Miután a szeme hozzászokott a sötétséghez, lement a lépcső aljáig, és körbenézett apja titkos szobájában. Egy ágyat, egy kályhát, egy kisebb asztalt meg egy ládát látott – semmi titokzatosat. Csalódottan nézelődött tovább. A falon egy régi lámpa volt, mellette újságkivágások felragasztva. Odament. Mindegyik kivágás ugyanaz a kép volt: egy égő tank mellett álló orosz katona fényképe. Némelyik fényképet annyira körbevágták, hogy csak a katona maradt meg a képből. Nágya jóképűnek találta a fotón látható férfit, de nem tudta, ki az. Nem értette, miért van itt ez a sok kép. Felvett a földről egy otthagyott tálkát, biztos a macskáké. Aztán a láda felé indult, és rátette a kezét: meg akarta emelni a fedelét, éppen csak annyira, hogy megtudja, be van-e zárva. A láda fából készült fedele nehéz volt, de nem volt bezárva. Mi lehet benne? Még egy kicsit feljebb emelte, de hirtelen egy másik hangot hallott – a bejárati ajtóét. Nem, ezek nem az anyja lépései, ahhoz túl súlyos léptek. Biztos az apja érkezett meg a vártnál korábban! Kinyílt az alagsori ajtó, és a szobában kissé világosabb lett. De miért jött vissza az apja ilyen hamar? Nágya pánikba esett, gyorsan visszaengedte a láda tetejét, óvatosan, nehogy zajt csapjon. Hallotta, hogy az apja már jön is lefelé a lépcsőn. Gyorsan letérdelt, és bemászott az ágy alá, bepréselte magát a szűk helyre, ahonnan pont a legalsó lépcsőfokra látott. Már látta is apja magas szárú, fekete cipőjét, ahogy egyenesen felé közeledik.

Nágya behunyta a szemét, arra számított, hogy amikor újból kinyitja, apja dühös arcát látja majd pár centiméternyire a sajátjától. Ehelyett nyikordult egyet az ágy, majd besüppedt: az apja ráült. A kislány kinyitotta a szemét, és beljebb csúszott a falig. Az ágy még jobban besüllyedt, és Nágya látta, hogy az apja a cipőfűzőjét kezdi kibontani. Tehát nem tudja, hogy ő itt van. Lehet, hogy a retesz újra bekattant a helyére, mikor becsapta maga mögött az ajtót, ezért nem vette még észre az apja. Még nem. Most mit tegyen? Az apja több órát is eltölthet idelenn. Ha hazajön az anyja, és őt nem találja sehol, fellármázza az egész házat. Esetleg azt hiszik, hogy elveszett, és elindulnak megkeresni. Ha így lesz, ki tud innen osonni, majd hazudik valamit, hogy merre járt. Reménykedett, hogy így lesz. Addig viszont itt kell maradnia, és nagyon csöndben kell lennie. Az apja levetette a zokniját, és a lábujjait mozgatta. Aztán felállt – az ágy is rögtön magasabbra emelkedett –, meggyújtotta a lámpát, amitől gyenge fény áradt szét a szobában, majd a ládához ment. Nágya hallotta, hogy felnyílik a láda teteje, de nem látta, hogy az apja mit vesz ki belőle. Biztosan nyitva hagyta a ládát, mert a becsukás hangját nem hallotta. Mit csinálhat az apja? Most leül az egyik székre, és valamit a lábára teker. Egy gumiszalagot. Aztán rongyokból és a gumiszalagból mintha valami cipőfélét készítene. Nágya érezte, hogy mozog valami a háta mögött. Megfordította a fejét, és meglátta a macskát. Az állat őt nézte, a hátát felpúpozta, szőrét felborzolta: nagyon is tisztában volt azzal, hogy Nágyának semmi keresnivalója sincs itt. Nágya megrémült, visszafordult az apja felé, hogy lássa, észrevette-e. Az apja addigra már letérdelt, és benézett az ágy alá. Nágya nem tudta, mit mondjon, mozdulni se mert. Az apja sem szólt semmit, felállt és az egész ágyat felemelte, s

látta, hogy a kislány összekuporodva fekszik alatta. Állj fel. Nágya sem a kezét, sem a lábát nem tudta megmozdítani – a teste, úgy tűnt, nem engedelmeskedik. – Nágya! Mikor a nevét hallotta, a kislány felállt. – Gyere el a faltól. Nágya engedelmeskedett, az apja elé lépett, a fejét lehorgasztotta, és az apja lábát bámulta: az egyik csupasz volt, a másikon a rongyok voltak, amiket az előbb rákötött. A férfi leengedte az ágyat, és visszaigazította a helyére. – Miért vagy idelenn? – Tudni akartam, mit csinálsz. – Miért? – Szerettem volna több időt tölteni veled. Andrejt elfogta az ismerős, sürgető érzés – egyedül voltak a házban. Nágyának nem kellett volna lejönnie ide: ezt a saját érdekükben tiltotta meg a lányainak. Most nem a kislány apjának, hanem egy másik személynek érezte magát. Ellépett a lánya mellől, egészen a falig hátrált, hogy olyan messze legyen, amennyire a szoba mérete engedi. – Apa? Andrej a szájához emelte az egyik ujját. Uralkodj magadon. De képtelen volt rá. Levette a szemüvegét, összecsukta, a zsebébe tette. Amikor megint a lánya felé nézett, csak egy elmosódott foltot látott, már nem a lánya – csupán egy gyerek. Csak egy homályos kép: akármilyen gyereket odaképzelhet a helyébe. – Apa? Nágya egyenesen az apjához ment, és megfogta a kezét. – Te nem szeretnéd, hogy többet legyünk együtt?

Nem, most már túl közel van, még így is, hogy nincs rajta a szemüveg. Így már látja a kislány haját, arcát. Összeráncolta a szemöldökét, és visszatette a szemüvegét. – Nágya, van egy kishúgod – miért nem vele játszol? Mikor annyi idős voltam, mint te, minden időmet a bátyámmal töltöttem. – Hát van egy bátyád? – Igen. – És hol van? Andrej a falra mutatott, az orosz katona fényképére. – És hogy hívják? – Pavel. – Miért nem jön el hozzánk? – Elfog jönni.

ROSZTOVI TERÜLET A DON MENTI ROSZTOV VÁROSÁTÓL NYOLC KILOMÉTERRE ÉSZAK FELÉ Július 16. Lev és Raisza az elektricskán ültek, már a város környékén voltak, és egyre közeledtek a célhoz – Rosztov központjához. A teherautó sofőrje nem árulta el őket. Több ellenőrzési ponton is áthaladt velük, végül Sahti városában tette ki őket, az anyósánál. Az asszonyt Szára Karlovnának hívták, és Levek az ő családjánál töltötték az éjszakát. Szára az ötvenes éveiben járt, néhány gyermeke is ott lakott vele, a férjezett lánya is a három gyermekével, sőt Szára szülei is, így összesen tizenegy ember osztozott a három hálószobán: minden helyiségben más-más nemzedék foglalt helyet. Lev nekik mesélte el harmadszorra a nyomozásuk történetét. Az északabbra fekvő városoktól eltérően itt már hallottak ezekről a bűntényekről – a gyermekek meggyilkolásáról. Szára véleménye szerint ebben a körzetben szinte mindenki tudott ezekről az esetekről, de ezek inkább csak híresztelések voltak, a tényeket nem ismerték. Mikor Lev megmondta az áldozatok becsült számát, a szoba hallgatósága elnémult. Nem volt kérdéses, hogy segítenek-e: az egész kiterjedt család azonnal terveket kezdett kovácsolni. Lev és Raisza úgy döntött, hogy megvárják a szürkületet, és csak akkor utaznak be a városba, mert valószínű, hogy az esti műszakban kevesebb ember lesz majd a Rosztszelmas gyárban. Ha pedig megszerzik a keresett nevet és címet, akkor azonnal el

is mennek a feltételezett gyilkoshoz – éjjel valószínűleg otthon tartózkodik. A család úgy döntött, hogy kíséretet adnak Lev és Raisza mellé. Ezért most három kisgyerek és két erélyes nagyszülő társaságában utaztak, ahol Lev és Raisza játszotta a szülők szerepét, míg a gyerekek igazi szülei Sahtiban maradtak. Óvatossági rendszabályként azt a látszatot akarták kelteni, mintha egy család lennének. Ha az ellenük folytatott hajtóvadászat már Rosztovra is kiterjedt, ha az állambiztonsági szervek rájöttek, hogy nem hagyták el az országot, akkor egy kettesben utazó férfit és nőt keresnek. Nem tudták olyan mértékben elváltoztatni a külsejüket, hogy az döntő változást jelentsen, de a hajukat azért rövidre vágták, és új ruhákat is kaptak. Még így is könnyen felismerhették volna őket, ha nem tart velük ez a család. Raisza aggodalmaskodott a gyerekek bevonása miatt, nem akarta veszélynek kitenni őket. Végül abban állapodtak meg, hogy amennyiben baj történne, ha elfognák őket, akkor a nagyszülőknek azt kell mondaniuk, hogy Lev megfenyegette őket, és csak félelmükben egyeztek bele, hogy segítsenek. A vonat megállt, Lev kinézett az ablakon. Az állomás zsúfolt volt, több járőröző rendőrt is látott a peronon. Mind a heten leszálltak. Raisza a karján vitte a legkisebb gyermeket, egy kisfiút. A gyerekeknek azt mondták, hogy legyenek minél lármásabbak, a két idősebb fiú megértette, hogy mire megy ki a játék, és ügyesen játszották a szerepüket, de a legkisebb nem értette az egészet, alig mert Raiszára nézni, a szája lefelé görbült: félt, és szeretett volna otthon lenni. Csak a legfigyelmesebb járőr gyaníthatta, hogy a héttagú társaság nem alkot igazi családot. Lev sokallotta a peronon és a váróteremben látható járőröket, úgy érezte, túl nagy a készültség egy ilyen átlagos napon, egy átlagos állomáson. Ezek keresnek

valakit. Bár Lev igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy rajtuk kívül még nagyon sok embert üldöznek, a gyomra remegéséből tudta, hogy ezek a rendőrök mégis őket keresik. Az állomás kijárata már csak ötven lépésre van, most csakis erre szabad gondolnia, mindjárt kinn lesznek. Két fegyveres lépett eléjük. – Honnan érkeztek, és hová mennek? Egy pillanatig Raisza megszólalni sem tudott, egyszerűen nem találta a szavakat. De nem akart rémültnek se látszani, ezért a nála lévő kisfiút áttette a másik karjára, és nevetve mondta. – Tudja, olyan nehéz! Lev gyorsan közbelépett: – A feleségem húgát látogattuk meg, aki Sahtiban lakik, és nemsokára férjhez megy. A nagymama is beleszólt: – Egy olyan férfihoz, aki iszik! Én ellenzem, mondtam neki, hogy ne menjen hozzá. Lev mosolyogva a nagymamához fordult. – Hát kihez menjen? Olyanhoz, aki csak vizet iszik? – Az jobb is lenne. A nagyapa bólintott, majd ő is bekapcsolódott. – Hogy iszik, az még hagyján, de miért kell rondának is lennie? Az öregek nevettek. A rendőrök viszont nem nevettek, egyikük a Raisza karján ülő kisfiúra mutatott. – Hogy hívják? Raiszától várta a választ, ő pedig úgy érezte, hogy megint nem jutnak eszébe a szavak, semmire sem emlékszik. De mindenképpen kell valami nevet mondania... – Alekszandr. A kisfiú egyből megrázta a fejét. - Az én nevem Ivan. Raisza felnevetett.

– Tudja, szeretem ugratni őket, mindig összekeverem a neveiket, ettől dühbe gurulnak. Ez a fiatalember, akit cipelek, ez itt Ivan. Ő meg Mihail. A középső gyereket tényleg Mihailnak hívták, Raisza most már arra is emlékezett, hogy a legidősebb fiú neve pedig Alekszej. Hogy ki ne derüljön, hogy legelőször rossz nevet mondott, a nagyfiúnak nem szabad elárulnia őt. – És a legidősebb fiam Alekszandr. A fiú már nyitotta volna a száját, hogy ellentmondjon, de a nagyapa gyorsan közbelépett, és szeretettel megsimogatta a fiú fejét. A fiú bosszús lett, megrázta a fejét. – Ne csináld ezt. Már nem vagyok gyerek. Raisza igyekezett, hogy ne lássák rajta a megkönnyebbülést. A rendőrök útjukra engedték őket, Raisza pedig gyorsan kivezette állítólagos családját az állomás területéről. Mikor már nem lehetett látni őket az állomásról, elbúcsúztak a családtól. Lev és Raisza taxiba ült. Korábban már minden, a nyomozással kapcsolatos adatot elmondtak Szára családjának. Abban állapodtak meg, hogy amennyiben Lev és Raisza bármilyen okból lebukik, ha a gyilkosságok folytatódnak, Szára családja viszi tovább a nyomozást: másokat is beszerveznek majd, hogy megtalálják azt az embert, és ha az egyik csoport kudarcot vall, rögtön a helyére áll egy másik. A gyilkosnak semmiképp sem szabad megúsznia! Lev úgy vélte, a gyilkos tömeges kivégzést hajt végre a gyilkosságaival, bíróság, igazi bizonyíték vagy rendes tárgyalás nélkül – mintha csak közvetett bizonyíték alapján döntött volna a kivégzésekről. Ők pedig, annak érdekében, hogy igazságot szolgáltathassanak, ugyanúgy kénytelenek lesznek törvénytelen eszközökhöz nyúlni.

A taxi hátsó ülésén – egy Volga típusú autó volt, bizonyára ez is a vualszki gyár terméke – egyikük sem beszélt. Nem volt szükség szavakra, a következő lépéseket is részletesen megtárgyalták már: Lev bemegy a Rosztszelmas gyárba, és megszerzi az alkalmazottakra vonatkozó nyilvántartást. Még nem tudják pontosan, hogyan, Levnek majd rögtönöznie kell. Raisza a taxiban marad, és ha a sofőr gyanakodni kezd, megnyugtatja, hogy minden rendben. Lev már előre bőkezűen kifizette a taxist, hogy az továbbra is nyugodt és készséges maradjon. Amint Lev megtalálja az alkalmazottak aktái között a gyilkos nevét és címét, azonnal odamennek taxival. Ha a gyilkos nincs otthon, ha éppen úton van, akkor megpróbálják megtudni, mikor tér vissza. Visszamennek Sahtiba, Szára családjához, és ott várnak. A taxi megállt. Raisza megérintette Lev kezét. A férfi ideges volt, és csak suttogni tudott. – Ha nem érek vissza egy órán belül... – Tudom. Lev kiszállt, és becsukta az autó ajtaját. A főkapunál őrök álltak, de nem tűntek túlságosan ébernek. A biztonsági készültség alapján Lev szinte biztos volt abban, hogy az MGB-n belül senki nem gondolta, hogy ő pont ebbe a traktorgyárba jön. Vagy éppen azért van ilyen kevés őr a kapuban, hogy becsalogassák? Lev kételkedett ebben. Azt valószínűleg tudják, hogy Rosztovba jött, de azt nem tudják pontosan, hová. Lev az épület hátsó feléhez ment, ott észrevette, hogy a drótkerítés egy része árnyékban van, és nem lehet rálátni az épület oldaláról. Felmászott a kerítés tetejére, lovagló ülésbe ült, a másik oldalon pedig leereszkedett: benn volt a gyárudvaron.

A gyár gépsorain folyamatos műszakban folyt a termelés. Lev úgy számított, hogy az éjjeli műszak dolgozóin kívül csak kevés ember lesz benn. A gyár hatalmas méretű, talán tízezer ember is dolgozhat itt – a könyvelésen, a takarítóknál, a szállítási részlegnél, és persze a gyártósoron –, és ha a nappali-éjszakai műszakváltást is hozzáveszi, Lev nem gondolta, hogy bárkinek is feltűnne egy idegen. Nyugodt, céltudatos léptekkel indult el a legnagyobb épület felé, mintha ő is ide tartozna. Két férfi jött ki éppen, cigarettáztak és a főkapu felé igyekeztek. Lehet, hogy most járt le a műszakjuk. Meglátták Levet, és megálltak. Lev nem tehette meg, hogy tudomást se vesz róluk, ezért intett nekik és feléjük indult. – Jó estét, tolkacs vagyok, a vualszki autógyárban dolgozom. Azt hittem, sokkal hamarabb ideérek, de a vonatom késett. Merre találom az irodaépületet? – Itt nincs külön irodaépület. A központi iroda ebben az épületben van, az egyik felső emeleten. Odavezetem. – Biztos megtalálom egyedül is. – Nem sietek haza, odavezetem. Lev elmosolyodott, nem utasíthatta vissza. A két férfi elköszönt egymástól. Lev pedig követte nem kívánt kísérőjét az összeszerelő gyáregység hatalmas épületébe. Mikor beléptek, Lev egy pillanatra elfeledkezett arról, hogy miért is jött ide, annyira lenyűgözte az épület mérete, a magas tető, a gépek hangja – mindez olyan ámulatba ejtette, melyet az emberek csak a vallással kapcsolatos helyeken szoktak érezni. Ez a hatalmas csarnok nem volt más, mint egy újfajta templom, a nép székesegyháza, ahol az emberek tiszteletet és félelmet érezhették, miközben az ország számára elengedhetetlenül fontos gépek ezreit gyártották. Lev és kísérője egymás mellett lépkedtek,

és szinte alig szóltak egymáshoz. Lev hirtelen rájött, hogy tulajdonképpen jól járt ezzel a váratlan kísérettel, mert így elkerülheti a feltűnést. De azt még nem tudta, hogy fog megszabadulni a férfitól. Odaértek az emeletre vezető lépcsőhöz, és felmentek az irodákhoz. A kísérője megszólalt: – Nem tudom, hányan lehetnek most benn. Náluk általában nincs éjszakai műszak. Lev még mindig nem tudta pontosan, hogy mit fog tenni. Blöfföljön? Ez nem látszott megfelelőnek, tekintve, hogy bizalmas jellegű adatokat akart megszerezni, amiket nem fognak egykönnyen odaadni, bármilyen indokkal hozakodik elő. Ha meglenne még az állambiztonsági igazolványa, könnyebb dolga lenne. Befordultak egy folyosóra, ami ahhoz az irodához vezetett, ahonnan a szerelőcsarnokra lehetett rálátni. Bármit tesz is, a munkások lentről látni fogják. A kísérője bekopogtatott az ajtón. Most minden azon múlik, hány ember van odabenn. Egy idősebb, öltönyös, sárgás arcbőrű, mogorva férfi nyitott ajtót, talán az egyik könyvelő. – Mit akarnak? Lev a könyvelő válla felett bekémlelt a szobába. Senki mást nem látott. Gyorsan megpördült és gyomron vágta a kísérőjét, mire a férfi kétrét görnyedt. Mielőtt a könyvelő reagálhatott volna, Lev megragadta a nyakát. – Tegye, amit mondok, és nem esik bántódása, megértette? A férfi bólintott. Lev lassan elengedte a nyakát. – Húzza le a redőnyöket. És vegye le a nyakkendőjét. Lev belökte a szobába a kísérőjét – aki a gyomrát ért ütéstől még mindig zihált –, majd becsukta az iroda ajtaját és kulcsra zárta. A könyvelő levetette a

nyakkendőjét, átadta Levnek, aztán az ablakokhoz ment, lehúzta a redőnyöket. Lev a nyakkendővel hátrakötötte a fiatalabbik férfi kezét, de közben szemmel tartotta a könyvelőt is. Úgy gondolta, nemigen van az irodában fegyver vagy riasztóberendezés, hiszen nincs itt olyan értékes dolog, amit el akarnának lopni. Mikor végzett a redőnyökkel, a könyvelő Levhez fordult. – Mit akar? – A dolgozókkal kapcsolatos aktákat. A férfit meglepte a válasz, de engedelmeskedett és kinyitotta az iratszekrényt. Lev is odament, és a könyvelő mellé állt. – Menjen oda, ne mozduljon, és tegye a kezét az irattartó tetejére. Több ezer akta volt ott, kiterjedt dokumentáció: nemcsak a jelenlegi munkavállalókról, hanem a gyár régebbi, azóta áthelyezett dolgozóiról is. Lev nem nagyon bízott benne, hogy az akták közt tolkacsokra vonatkozó iratokat is talál, ezeknek már a léte is arra utalt, hogy a termelés, elosztás és szállítás körül hibák vannak. Nem tartotta valószínűnek, hogy az ilyen bizalmasabb jellegű anyagokat is a többi dolgozó aktái között tárolnák. – Hol vannak a tolkacsokra vonatkozó akták? Az idős férfi kinyitott egy másik szekrényt, és elővett egy vastag, ELLENŐRZÉS feliratú dossziét. Amennyire Lev meg tudta állapítani, öt tolkacs szerepelt az érvényes fizetési jegyzéken. Ideges lett, hiszen az egész nyomozásuk sikere most ezektől a papíroktól függött. Elkezdte átlapozni az öt ember anyagát: azt kereste, hol és mikor voltak kiküldetésben. Ha a hivatali utak időpontjai megegyeznek a gyilkosságok időpontjaival, akkor meglesz a gyilkos, legalábbis elméletileg – sőt már az is elegendő, ha egyetlenegy

időpont megegyezik. Akkor elmegy ahhoz az emberhez, és megküzd vele – biztos volt benne, ha szemtől szemben áll majd a gyilkossal és szembesíti a bűntetteivel, a gyilkos végül megtörik. Végigfuttatta az ujját a listán, és összehasonlította a helyeket és időpontokat a gyilkosságok adataival, amelyeket már fejből tudott. Az első embernél semmi sem egyezett. Lev várt egy kicsit, nem volt benne biztos, hogy mindenre pontosan emlékszik-e. De három gyilkosságra nagyon pontosan emlékezett: a vualszki kettőre és a moszkvaira. Ez a tolkacs pedig soha nem járt arra, és a transzszibériai vasútvonalon sem. Lev kinyitotta a második aktát, átugrotta a személyi adatokat, és rögtön a munkabeosztást nézte. Ez a személy csak a múlt hónapban kezdett itt dolgozni. Lev ezt az aktát is félretette, és kinyitotta a harmadikat. Ez sem egyezett. Már csak két akta maradt. Felütötte a negyediket. Vualszk, Molotov, Vjatka, Gorkij – a nyugati, Moszkva irányába tartó vasútvonal melletti városok. Moszkvától délre fekvő városokat is látott az aktában: Tula és Orjol. Aztán ukrajnai városok következtek: Harkov, Gorlovka, Zaporozsje, Kramatorszk. Ezeken a helyeken mindenhol történtek gyilkosságok. Becsukta az aktát. Mielőtt megnézte volna a személyi részt, belepillantott az ötödik aktába is. Alig tudott odafigyelni, ahogy végigfutott az ötödik ember listáján: volt némi egyezés, de csak esetleges. Visszatért a negyedik aktához. Felütötte az első lapot, majd a kisméretű fekete fehér fényképre meredt, melyen egy szemüveges férfit látott. A férfi neve Andrej volt.

Ugyanazon a napon Vaszilij a hotelszobában az ágyon ülve cigarettázott, a hamut a szőnyegre pöckölte, és csak úgy, üvegből itta a vodkát. Nem áltatta magát: tisztában volt vele, hogy ha nem tudja átadni feletteseinek Levet és Raiszát, akkor minden bizonnyal számon kérik rajta Fjodor Andrejev halálát. Ebben állapodott meg a főnökeivel, mielőtt elhagyta Moszkvát. Hajlandóak voltak elhinni a beszámolóját Fjodor halálával kapcsolatban – e szerint Fjodor és Lev együtt nyomoztak, de mikor Vaszilij szembesítette Fjodort a tényekkel, az rátámadt –, de csak akkor, ha elfogja Levet. Az MGB-ben kínosan érezték magukat amiatt, hogy képtelenek elfogni egy fegyvertelen szökött házaspárt, akiknek nincs egy fillérjük sem – akik mintha nyomtalanul eltűntek volna. Ha el tudná kapni őket, minden aljasságát megbocsátanák. Az állami hivatalokban azzal számoltak, hogy Lev már külföldön van és a nyugati diplomácia alkalmazásában áll, ezért mozgósították saját, külföldön dolgozó ügynökeiket is. Lev és Raisza fényképét minden nagykövetségre megküldték, kidolgozták a két célszemély elleni merénylet tervét is. De ha ő fogná el őket, ezzel megspórolná egy költséges és diplomáciailag kényes nemzetközi embervadászat bonyodalmait, ez esetben pedig a felettesei hajlandóak lennének tiszta lapot nyitni neki. A szőnyegre dobta a csikket, majd egy pillanatig nézte, ahogy felizzik, aztán szétnyomta a sarkával. A rosztovi állambiztonsági szervekkel kellett együtt dolgoznia, amelyeket szedett-vedett társaságnak tartott. Odaadta nekik a szökevények fényképeit, de

felhívta a figyelmüket arra: ne feledjék, Lev szakállat is növeszthetett, vagy levágathatta a haját. Előfordulhat továbbá, hogy Lev és Raisza nem együtt utaznak, hanem külön-külön menekülnek. Lehet, hogy az egyikük már halott, vagy egy nagyobb csoport tagjai, és segítőik is lehetnek. Kiemelte, hogy ne elsősorban az iratokra figyeljenek, mert Lev a hamisításhoz is ért, hanem tartóztassanak fel mindenkit, aki csak egy kicsit is gyanús, majd ő, Vaszilij hozza meg a végső döntést, hogy elengedi-e az illetőket vagy sem. Harminc emberből álló osztagot szervezett, egy részüket állandó ellenőrző pontokon helyezte el, másokat járőrözni küldött. Megparancsolta, hogy minden esetet jelentsenek, a leghétköznapibbakat is, mert mindenről tudni akar. Ezeket a jelentéseket mindennap eljuttatták hozzá, nappal és este egyaránt. Eddig semmi sem történt. Levnek megint sikerül megaláznia őt? Lehet, hogy az idióta Fjodor tévedett, és Lev nem is ide, Rosztovba jött, hanem egészen máshová. Ebben az esetben neki vége. Kopogtak. – Szabad. Egy vörös képű fiatal rendőr lépett be, és vigyázzba állt. Egy papírlapot tartott a kezében. Vaszilij intésére átadta a feljegyzést. Rosztszelmos gyár, személyzeti iroda. Két embert megtámadtak, a létszámnyilvántartást ellopták. Vaszilij felállt. – Itt van.

Ugyanazon a napon Egymás mellett álltak, ötven lépésre a bejárati ajtótól. Lev a feleségére nézett. Raisza nem tudhatta, milyen őrült zűrzavar kavarog benne, szinte beleszédül, mintha kábítószert vett volna be. Azt várta, hogy majd elmúlik ez az érzés és minden visszaáll a rendes kerékvágásba, lesz valami más magyarázat, és kiderül, hogy ez a ház itt előttük nem is az öccse háza. Andrej Trofimovics Szidorov De ez a név az öccse neve volt. Pavel Trofimovics Szidorov Ez pedig az ő neve volt egyszer régen, egészen addig, míg el nem vesztette gyermekkori énjét, személyiségét – úgy, ahogy a hüllők levedlik a bőrüket. A személyi anyagban látott kis fényképen, semmi kétség, Andrejt látta, az öccsét. Ugyanazok az arcvonások, ugyanaz az ijedt arckifejezés. A szemüvege új, tehát rövidlátó, ezért volt mindig olyan esetlen. A félszeg, félénk kisöccse – legalább negyvennégy gyermek gyilkosa. Mindennek semmi értelme sem volt, és mégis minden egyből a helyére került: a zsineg, a megrágcsált fakéreg, a vadászat utánzása. Azokra az emlékeire gondolt, amiket eddig mindig elhessegetett: hogy ő tanította meg az öccsét zsinegből hurkot készíteni, ő javasolta neki, hogy az éhségét fakéreggel csillapítsa. Ezek a gyerekkori élmények adták volna neki a mintát ehhez a beteges őrjöngéshez? Miért nem vette észre már korábban ezeket az összefüggéseket? Nem, ezt nevetséges lett volna elvárni tőle. Hiszen minden gyermeknek tanítottak akkoriban ilyesmiket, a vadászatot is. Mikor az áldozatokat látta, az ismerősnek tűnő részletek nem

idézték fel a gyerekkori emlékeit. Vagy talán mégis? Saját magától kezdett el nyomozni ebben az ügyben, vagy az ügy vonzotta magához? Lehet, hogy ezért ragaszkodott mindenáron a nyomozáshoz, holott minden oka megvolt rá, hogy ne vegyen részt benne? Amikor meglátta a testvére nevét az aktán, Levnek le kellett ülnie. Az előtte lévő iratot bámulta, újra és újra ellenőrizve az időpontokat. Olyan megrázkódtatás érte, hogy arról is elfeledkezett, hogy veszélyben van. De hirtelen észrevette, hogy a könyvelő oldalra lépett, a telefonhoz. Egy székre lökte a férfit, kitépte a telefonzsinórt a falból, majd mindkét férfit megkötözte, betömte a szájukat, és kívülről kulcsra zárta az ajtót. Mikor végigment a folyosón, még mindig bizonytalan volt, ide-oda tántorgott, szédült. Még akkor is zavarosak voltak a gondolatai, mikor kiért az épületből – mintha a feje tetejére állt volna a világ. Ösztönösen a főkapu irányába ment, és túl későn kapott észbe, hogy sokkal biztonságosabb lett volna megint a kerítésen átmászni. De már nem fordulhatott vissza; az őrök már észrevették, hogy közeledik. Pont mellettük kell majd elmennie. Lev izzadni kezdett. Az őrök azonban ügyet sem vetettek rá. A taxiban rögtön bemondta a sofőrnek a címet, majd utasította, hogy siessen. Még mindig remegett keze-lába – sehogy sem tudott megnyugodni. Raiszát figyelte, ahogy a kilopott aktát tanulmányozza. Már Raisza is ismeri az öccse történetét, de azt nem tudja, hogy ez a férfi az öccse, csak egy keresztnevet ismer, a teljes nevet nem. Raisza reakcióit figyelte, miközben a papírokat nézi: ő még nem jött rá, ki ez az ember. Hogyan is jöhetett volna rá? Ő pedig képtelen arra, hogy elmondja neki: Ez az ember az öcsém. Nem lehetett előre tudni, hányan lesznek az öccse házában, de akárhányan lesznek is, gondot jelentenek. Az illetőknek fogalmuk sincs arról, miféle emberrel

laknak együtt, nem tudják, hogy gyilkos, nem tudják, hányszor ölt – ezért is követte el a gyilkosságokat az otthonától távol. Az öccse kettős személyiséget, kettős életet alakított ki: más ember, mikor itthon van, és más ember lesz, mikor gyilkol. Ugyanígy választotta ketté Lev is az eredeti személyiségét: a fiúra, aki egykor volt, és a fiúra, akivé vált. Megrázta a fejét: nem, most nem szabad elkalandoznia, koncentrálnia kell. Azért jött, hogy megölje ezt az embert. De még nem tudta, hogyan sikerül ez, ha mások is vannak a házban. Sem neki, sem Raiszának nem volt pisztolya. Raisza megérezte, hogy Lev habozik: – Mi a baj? – Mások is lehetnek a házban. – Láttad a férfi arcát, láttuk a fényképét. Besurransz, és álmában megölöd. – Erre képtelen vagyok. – Lev, az a férfi csakis halált érdemel. – De biztos akarok lenni a dolgomban – előbb beszélnem kell vele. – Mindent tagadni fog. Minél többet beszélsz vele, annál nehezebb lesz megölnöd. – Lehet. De akkor sem fogom álmában megölni. Szárától még indulás előtt kaptak egy kést, melyet Lev most átadott Raiszának. – Nem fogom használni. Raisza nem akarta átvenni a kést. – Lev, ez az ember több mint negyven gyereket ölt meg! – És én meg is fogom ölni ezért. – De mit csinálsz, ha védekezik? Biztos van kése, talán pisztolya is. Erős férfi lehet. – De nem harcos. Ügyetlen és félszeg. – Ugyan, Lev, honnan tudhatnád? Vidd csak magaddal a kést. Hogy tudnád puszta kézzel megölni?

Lev Raisza kezébe nyomta a kés markolatát. – Elfelejted, hogy erre vagyok kiképezve. Bízz bennem. Ez volt az első alkalom, hogy bizalmat kért Raiszától. – Bízom benned. Érezték, hogy a ma éjszaka eseményei után már nem reménykedhetnek közös jövőben, a megmenekülésben, az együtt maradásban. Raisza ezért egy kicsit azt kívánta, bárcsak ne lenne otthon az az ember, bárcsak most is kiküldetésben lenne, akkor még nyerhetnének pár napot, még együtt lehetnének, mielőtt visszatérnének, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Aztán elszégyellte magát a gondolatai miatt. Eszébe jutott, hány ember kockáztatta az életét azért, hogy ők most itt lehessenek. Megcsókolta Levet – azt akarta, hogy sikerrel járjon, és ölje meg azt az embert. Lev elindult a ház felé, Raisza pedig elrejtőzött. Az volt a tervük, hogy Raisza kinn marad, szemmel tartja a házat és vár. Ha a gyilkos menekülni próbálna, igyekszik feltartóztatni. Ha pedig valami balul üt ki, ha Lev kudarcot vall, akkor neki kell megpróbálnia megölni a férfit. Lev az ajtóhoz ért, odabentről gyenge fény szűrődött ki. Lehet, hogy még ébren van valaki? Próbaképpen meglökte az ajtót, ami egyből kitárult. A konyhát látta maga előtt, egy asztalt és tűzhelyet. Az olajlámpa kormos üvegburájában fény pislákolt. Lev belépett a házba, és a konyhán át a szomszéd szobába ment. Meglepetésére csak két ágyat látott odabenn, az egyikben két kislány aludt, anyjuk pedig egyedül feküdt a másikban -Andrej nem volt mellette. Ők lennének az öccse családja? Ha igen, akkor ez az ő családja is, akkor ez itt a sógornője, a kislányok pedig az unokahúgai. Nem, lennie kell egy másik családnak is odalenn. Megfordult. Egy fekete-fehér bundájú

macska bámult rá hideg zöld szemeivel. Hasonlított arra a macskára, amit azon a napon csapdába ejtettek és megöltek az erdőben; ugyanolyan színű, ugyanolyan fajta macska ez is, csak kövérebb. Lev úgy érezte magát, mintha álmodna, és a múlt emlékdarabkái vennék körbe. A macska egy másik, lefelé vezető ajtón préselte át magát, Lev pedig követte. A lépcsők az alagsorba vezettek, onnan szűrődött ki a tompa fény. A macska lement a lépcsőn, és eltűnt a szeme elől. Lev a legfelső lépcsőfokon állt, ahonnan a lenti szoba nagy részét még nem láthatta, csak egy ágy szélét. Az ágy üres volt. Lehet, hogy Andrej nincs is itthon? Lev lefelé indult a lépcsőn – igyekezett csendben lépkedni. Mikor leért a lépcső aljára, körbenézett. Az asztalnál egy férfi ült. Vastag, szögletes szemüveget viselt és tiszta fehér ing volt rajta. Éppen kártyázott. A férfi felnézett: Andrej volt az. Nem tűnt meglepettnek, miközben felállt. Onnan, ahol Lev állt, látta Andrej válla mögött azt a falrészt, ahol az újságokból kivágott fényképmontázs volt felragasztva, a képek szinte virágcsokorként keretezték Andrej fejét. Ugyanaz a fénykép mindenhol, újra meg újra. Az ő fényképe – Levé, ahogy győzedelmesen áll a német tank füstölgő roncsa mellett, a Szovjetunió hőseként, mint győzelmi címlapkatona. – Pavel, mi tartott ilyen sokáig? Az öccse a szemben lévő üres székre mutatott és hellyel kínálta. Lev erőtlennek érezte magát, némán engedelmeskedett, tudta, hogy már képtelen az események irányítására. Andrej nem volt megrémülve, nem akart menekülni, még csak nem is dadogott – látszott, hogy felkészült az összecsapásukra. Vele

ellentétben Lev szinte azt sem tudta, hol van, teljesen össze volt zavarodva. Lev leült Andrejjel szemben. Testvér ült testvérrel szemben – több mint húsz év után találkoztak újra. Andrej kérdezett először. – Kezdettől fogva tudtad, hogy én vagyok az? – Hogyhogy kezdettől? – Az első holttest óta. – Nem tudtam. – Melyiket találtad meg először? – Larisza Petrovát. Vualszkban. – Egy fiatal lány, emlékszem. – És Arkagyijra. Moszkvában? – Több is volt Moszkvában. „Több is volt”, milyen egyszerűen mondta ki. Ha több eset is volt Moszkvában, akkor többet is elhallgathattak. – Arkagyijt idén februárban gyilkolták meg, a vasúti sínek mellett. – Egy kisfiú? – Négyéves. – Igen, őrá is emlékszem. Ezek nem olyan régi esetek. Ekkorra már tökéletesítettem a módszeremet. Mégsem tudtad, hogy én tettem? A korábbi gyilkosságok nem voltak annyira egyediek, ideges voltam, nem tudtam egyértelmű jeleket hagyni. Valami olyan dologra volt szükségem, amit csak te tudsz felismerni. A nevemet mégsem írhattam oda, de üzenni akartam neked, és csakis neked. – Miről beszélsz? – Bátyó, én soha nem hittem el, hogy meghaltál, mindig tudtam, hogy életben vagy. És csak egyetlen vágyam, egyetlen célom volt... hogy gyere vissza. Harag vagy szeretet volt Andrej hangjában, vagy mindkettő egyszerre? Csak azt akarta, hogy visszatérjen, vagy bosszút is akar állni rajta? Andrej

mosolygott – széles, becsületes mosollyal –, mintha éppen megnyert volna egy kártyapartit. – A te ostoba, félénk öcsédnek egy dologban igaza volt: abban, hogy élsz. Próbáltam anyánkat is meggyőzni erről. De egyáltalán nem figyelt rám! Biztos volt benne, hogy valaki elrabolt és megölt téged. Mondtam neki, hogy ez nem igaz, mert te megszöktél és elvitted a zsákmányunkat is. Megfogadtam neki, hogy megtalállak téged, és ha megtalállak, nem leszek mérges rád, megbocsátok. De anya meg se hallgatott, teljesen megőrült. Elfelejtette, hogy ki vagyok, úgy csinált, mintha én lennék te. Pavelnek szólított, kérte, hogy segítsek neki, ahogy te szoktál. Igyekeztem a helyedbe lépni, és úgy tenni, mintha Pavel lennék, mert így volt könnyebb, és mert ez boldoggá tette anyát. De ahogy valami hibát csináltam, rájött, hogy én nem vagyok Pavel. Akkor nagyon dühös lett, addig ütött, amíg le nem csillapodott. Aztán megint téged siratott, állandóan sírt utánad. Mindenkinél van egy ok, ami élteti, neki te voltál ez az ok. De én is csak miattad akartam élni. Az egyetlen különbség az volt köztünk, hogy én biztosan tudtam, hogy élsz. Lev úgy hallgatta Andrejt, mint egy gyerek, aki feszülten figyel, amikor egy felnőtt a világról mesél neki. Képtelen volt akár csak a kezét is felemelni, vagy felállni, hogy félbeszakítsa az öccsét, s az folytatta: – Anyánk teljesen összeomlott, nekem kellett gondoskodnom magomról. Szerencsére a télnek lassan vége lett, és a dolgok egy kicsit jobbra fordultak. A faluból csak tíz ember maradt életben – illetve téged is beleszámítva tizenegy. Más falvakban az összes lakos meghalt, az utolsó emberig. Mikor kitavaszodott és megolvadt a hó. a halottak bűzleni kezdtek, rothadásszaguk volt, betegséget terjesztettek. A közelükbe se lehetett menni. De télen még olyan csendesek, békések és mozdulatlanok voltak. Minden

éjjel egyedül jártam ki az erdőbe vadászni, követtem a nyomokat, kerestelek szólongattalak, a nevedet kiabáltam a fák között. De te nem tértél vissza. Lev lassan fogta fel a hallottak értelmét, szinte egyesével fogadta be az elméje a szavakat, majd habozva megkérdezte: – Tehát azért ölted meg azokat a gyerekeket, mert azt hitted, elhagytalak benneteket? – Azért öltem meg őket, hogy rám találj. Azért öltem meg őket, hogy hazagyere végre. Azért öltem meg őket, hogy így üzenjek neked. Ki más érthette volna meg a közös gyermekkorunkra utaló jeleket? Tudtam, hogy ha elkezded követni ezeket a jeleket, akkor rám találsz, ahogy a hóban lévő nyomokat is követted régen. Te vadász vagy, Pavel – a legjobb vadász a világon. De nem tudtam, hol talállak. Aztán megláttam a fényképedet az újságban és felhívtam a Pravda szerkesztőségét. Kértem, hogy adják meg az adataidat; elmagyaráztam nekik, hogy gyerekkorunkban elszakadtunk egymástól, hogy szerintem te vagy Pavel. De ők azt mondták, hogy téged nem Pavelnek hívnak, az adataid pedig nem nyilvánosak. Könyörögtem nekik, hogy legalább azt mondják meg, melyik egységnél harcolsz. Még csak nem is válaszoltak. Én is voltam katona, persze nem olyan, mint te, nem hős, nem volt rangom se. Megértettem, hogy te biztosan különleges alakulatnál szolgálsz. Abból, hogy titkosan kezelték az adataidat, tudtam, hogy nagy valószínűséggel vagy a rendőrségnél, vagy az állambiztonsági szerveknél, vagy valamelyik kormányszervnél dolgozol. Tudtam, hogy fontos ember vagy – te nem is lehetsz más akkor viszont előbb-utóbb tudomást szerzel ezekről a gyilkosságokról. De ha mégsem, az sem számított volna, mert úgy gondoltam, ha elég sok gyereket megölök, sok különböző helyszínen, akkor biztos, hogy

hallani fogsz rólam, akármi is a foglalkozásod. Abban is biztos voltam, hogy rá fogsz jönni arra, hogy én tettem. Lev előrehajolt. Az öccse olyan nyájasnak tűnt, olyan aprólékosan sorolta az érveit. – Öcsém, mi történt veled? – Úgy érted, miután elhagytam a falut? Ugyanaz, mint mindenkivel: besoroztak a hadseregbe. Egy ütközetben elvesztettem a szemüvegemet, nélküle csak botorkálni tudtam, elfogtak, német fogságba kerültem. Mikor visszatértem Oroszországba, mint volt hadifogoly, letartóztattak, vallattak, és megvertek. Azzal fenyegettek, hogy börtönbe zárnak. Hiába mondtam nekik, hogy aligha lehetek áruló, ha szemüveg nélkül szinte nem is látok. Hat hónapig nem volt szemüvegem, csak az orrom hegyéig láttam, azon túl csak homályos foltokat. És minden gyerek, akit láttam, rád emlékeztetett. Már úgy volt, hogy kivégeznek, de az őröket szórakoztatta, hogy mindennek nekimegyek, hogy állandóan felbukok – ahogyan gyerekkoromban is. Végül megúsztam, úgy találták, túl ügyetlen és ostoba vagyok ahhoz, hogy német kém legyek. Csúfoltak, megvertek, de végül elengedtek. Visszatértem ide, pedig itt is gyűlöltek, árulónak mondtak, de engem nem érdekelt. Csak azzal törődtem, hogy te élsz, csak egyetlen feladatot akartam teljesíteni az életben – hogy téged visszahozzalak ide, hozzám. – Ezért kezdtél el gyilkolni? – Először ezen a vidéken kezdtem, de fél év múlva beláttam, hogy azzal is számolnom kell, hogy te bárhol lehetsz az országban. Ezért vállaltam tolkacsként munkát, hogy sokat utazhassak. Jeleket akartam hagyni neked az egész országban, nyomokat, amiket követhetsz. – Jeleket? De hisz ezek gyerekek voltak!

– Először állatokat öltem, úgy ejtettem el őket, ahogy akkor régen együtt elejtettük azt a macskát. De ez nem vált be, senkinek a figyelmét nem keltette fel, senki se törődött vele, észre se vették. Egyik nap aztán egy gyerekbe botlottam az erdőben. Megkérdezte, hogy mit csinálok. Elmagyaráztam neki, hogy éppen csalit készítek. A fiú ugyanannyi idős volt, mint te, mikor elhagytál. És akkor hirtelen rájöttem, hogy a fiú sokkal jobb csali lesz: egy halott gyerekre majd felfigyelnek az emberek! Te pedig azonnal megérted majd a tett jelentését. Mit gondolsz, miért öltem meg annyi gyereket éppen télen? Hogy követhesd a nyomaimat a hóban, ahogy a macska nyomait is követted akkor régen. Lev úgy hallgatta testvére halk hangját, mintha idegen nyelven beszélnének hozzá, amit alig-alig ért. – Andrej, hiszen családod van. Láttam odafenn a kislányaidat, ugyanolyan gyerekek, mint akiket megöltél. Két szép kislányod van. Nem érted, hogy amit tettél, az iszonyú? – Meg kellett tennem. – Nem, nem kellett. Andrej öklével az asztalra vágott, dühös lett. – Ne beszélj ilyen lekezelően velem! Neked nincs jogod dühösnek lenned! Soha nem törődtél velem, nem jöttél vissza hozzám! Tudtad, hogy élek, mégsem törődtél velem! Elfelejtkeztél a te buta, félszeg Andrej öcsédről! Semmit se jelentettem neked! Otthagytál egy eszement anyával egy rothadó hullákkal teli faluban! Nincs jogod ítélkezni felettem! Lev az öccse eltorzult, dühtől remegő arcát nézte. Ezt az arcát látták a gyermekek is, mielőtt meghaltak? Min mehetett keresztül az öccse, milyen iszonyatos élményei lehettek? De a sajnálkozás és a megértés ideje már régen elmúlt. Andrej letörölte az izzadságot a homlokáról

– Csak ezen az egy módon érhettem el, hogy rám találj, csak így tudtam felkelteni a figyelmedet. Megkereshettél volna, de nem tetted. Kizártál az életedből, kirekesztettél az emlékeidből is. Az volt életem legboldogabb napja, mikor elejtettük azt a macskát, mi ketten, együtt, mint egy csapat! Amikor együtt voltunk, soha nem éreztem, hogy a világ igazságtalan, még akkor sem, ha nem volt mit ennünk és kegyetlenül hideg volt. De te elmentél. – Andrej, én nem hagytalak el. Engem aznap elraboltak. Ott volt egy férfi az erdőben, fejbe vágott, beletett egy zsákba és magával cipelt. Máskülönben soha nem hagytalak volna el téged. Andrej a fejét ingatta. – Ezt mondta anya is. De ez hazugság. Cserbenhagytál engem. – Majdnem meghaltam. Az a férfi, aki elrabolt, meg akart ölni. Én lettem volna az élelem, amit a fiuknak adnak. De mikor odaértünk a házba, a fiuk már halott volt. Agyrázkódást szenvedtem, még a saját nevemre sem emlékeztem. Hetekig tartott, amíg felépültem. Addigra már Moszkvában voltam, mert ez a házaspár, akiknél voltam, otthagyta a faluját, mert nem volt mit enni. Nem felejtettelek el se téged, se anyát, se a közös életünket! Persze hogy nem. De mit tehettem volna? Nem volt választásom, velük kellett mennem. Sajnálom. Andrej felszedte a kártyákat az asztalról, és megkeverte őket. – De megkereshettél volna később is, idősebb korodban. Legalább megpróbálhattad volna. Nem változtattam nevet, könnyű lett volna megtalálni, különösen egy olyannak, mint te, aki fontos állást tölt be. Ez igaz volt, könnyen megtalálhatta volna az öccsét, fel tudta volna kutatni. De ő megpróbálta végképp

eltemetni a múltját. Most az öccse gyilkosságai miatt megint életre kelt a múltja. – Andrej, én egész életemben arra törekedtem, hogy elfelejtsem a múltat. Félelemben nőttem fel, nehogy összeütközésbe kerüljek az új szüleimmel. Féltem a múltra emlékeztetni őket, nehogy arra is emlékezzenek, hogy egyszer meg akartak ölni engem. Minden éjjel félelemtől izzadtan riadtam fel, attól tartva, hogy esetleg meggondolják magukat, és újból az a szándékuk, hogy megöljenek. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megszerettessem magam, azért, hogy életben maradjak. – Pavel, te mindig nélkülem akartál csinálni mindent. Mindig elfeledkeztél rólam. – Tudod, hogy miért jöttem most ide? – Azért jöttél, hogy megölj. Mi másért jönne egy vadász? Miután megölsz, engem gyűlölni fognak, téged pedig szeretni. De ez mindig is így volt, egész életünkben. – Andrej, engem árulónak neveztek, mikor nyomozni kezdtem, hogy megpróbáljalak megállítani téged. Andrej őszintén meglepődöttnek látszott. – De miért? – Másokat gyanúsítottak meg a gyilkosságokkal – sok ártatlan ember halt meg közvetlenül vagy közvetve az általad elkövetett bűntettek miatt, érted? Mert ezek a gyilkosságok szégyent hoznak az államra. Andrej arca kifejezéstelen maradt, végül így szólt: – Megírom a beismerő vallomásomat. Egy vallomás – és vajon mi áll majd benne? Én – Andrej Szidorov – elismerem, hogy gyilkos vagyok. Akkor az öccse nem értette meg: senki nem akar tőle beismerő vallomást.

– Andrej, én nem azért jöttem, hogy megszerezzem a vallomásodat. Azért vagyok itt, hogy te egész biztosan ne ölhess meg több gyereket. – Nem fogok ellenállni. Már mindent elértem, amit célul tűztem magam elé – és igazam is volt, mert végül rám találtál. Sajnálhatod, hogy nem kerestél meg hamarabb. Ha megtetted volna – gondolj bele, hány életet menthettél volna meg. – Örült vagy... – Mielőtt megölsz, szeretnék veled még utoljára kártyázni. Kérlek. Pavel, ezt az utolsó dolgot tedd meg a kedvemért. Andrej kezébe vette a lapokat és osztott. Lev a kártyalapokat nézte. – Kérlek, bátyó, csak egyetlen játszmát. Ha játszol velem, engedem, hogy megölj. Lev felvette a neki osztott lapokat – nem az öccse ígérete miatt, hanem mert időre volt szüksége, hogy rendbe szedje a gondolatait. Úgy kell Andrejre gondolnia, mint egy idegenre! Játszani kezdtek. Andrej belemerült a játékba, és teljesen elégedettnek tűnt. Oldalról zaj hallatszott. Lev megriadt és odafordult. Egy kócos hajú, helyes kislány állt a lépcső alján. A legalsó lépcsőfokon állt, alakját jórészt elrejtette a sötétség, ahonnan néha kilesett. Andrej felállt. – Nágya, ő itt a bátyám, Pavel. – A bátyád, akiről beszéltél? Akiről azt mondtad, hogy majd eljön hozzánk? – Igen. Nágya most Lev felé fordult. – Éhes? Sokat utazott idáig? Lev nem tudta, mit mondjon, Andrej válaszolt helyette. – Vissza kellene menned, aludni. – De már fenn vagyok, és úgysem tudnék visszaaludni. Csak feküdnék odafenn az ágyban, és

hallgatnám, ahogy beszélgettek. Itt maradhatok? Én is szeretném látni a bátyádat, még soha nem találkoztam senkivel a családodból. Nagyon szeretnék itt maradni. Kérlek, apa, kérlek! – Pavel hosszú utat tett meg, hogy rám találjon. Sok mindent kell megbeszélnünk. Lev tudta, hogy mindenképpen el kell távolítani innen a kislányt. Nem akarta, hogy családi találkozó legyen a dologból, vodkás poharakkal, hideg harapnivalóval, emlékek felidézésével. Azért jött ide, hogy leszámoljon egy sorozatgyilkossal. – Ihatnánk egy csésze teát, elkészítenéd nekünk? – Igen, tudom, hogy kell teát csinálni. Felkeltsem anyát is? Andrej közbeszólt: – Ne, hadd aludjon. – Akkor egyedül csinálom meg a teát. – Igen, csináld csak egyedül. A kislány rájuk mosolygott, és visszaszaladt a lépcsőn. Nágya nagyon izgatott lett, tetszett neki apja jóképű bátyja, biztos volt benne, hogy a férfi sok érdekes történetet mesél majd. Hiszen katona volt, ráadásul hős. Tőle megtudhatja, hogyan lehet lányokból is vadászpilóta. Lehet, hogy éppen pilóta a felesége. Nágya kinyitotta az ajtót, majd a lélegzete is elakadt: egy csodaszép asszonyt pillantott meg a konyhában. Az ismeretlen hölgy mozdulatlanul állt, egyik kezét a háta mögé dugta. Nágya azt képzelte, egy óriás járt itt, aki az ablakon át betette a szobába ezt a szép teremtést – aki azóta itt áll, mint egy baba a babaházban. Raisza a kést rejtegette a háta mögött. Eddig kinn várakozott, de úgy vélte, hogy már lehetetlenül sok idő telt el, mióta Lev bejött ide. Biztos valami rossz történt. Akkor neki kell befejezni, amit Levvel közösen

elkezdtek. Ahogy belépett az ajtón, megkönnyebbülten vette észre, hogy többen is vannak a házban. Két ágyat látott, az egyikben egy kislány, a másikban az édesanyja aludt. De ki lehet ez a kislány most itt előtte? Hogy került ide? Boldognak és izgatottnak látszik. A házban pedig nincs se pánikhangulat, se félelem – akkor senki sem halt meg. – A nevem Raisza. Itt van a férjem? – Pavelre gondol? Pavel – miért nevezte volna magát Lev Pavelnek? Miért a régi nevét használta? – Igen. – Az én nevem Nágya. Örülök a találkozásnak, eddig még senkivel sem találkoztam apa családjából. Raisza még mindig a háta mögött szorongatta a kést. Család – miféle családról beszél ez a kislány? – Hol van a férjem? – Odalenn. – Csak szeretném, ha tudná, hogy itt vagyok. Raisza a lépcső felé indult, a kést most már maga elé tartva, de úgy, hogy Nágya ne lássa. Kinyitotta az alagsorba vezető ajtót. Miközben nagyon lassan lépkedett lefelé, nyugodt beszélgetés hangjait hallotta. Reszketett, és a kést továbbra is készenlétben tartotta maga előtt. Emlékeztette magát, hogy minél tovább habozik, hogy megölje azt az embert, annál nehezebb lesz megtennie. Amikor elérte a legalsó lépcsőfokot, azt látta, hogy a férje kártyázik valakivel. Vaszilij megparancsolta az embereinek, hogy vegyék körbe a házat – senki sem szökhet meg. Összesen tizenöt fegyverest hozott magával, legtöbbjük a helyi állambiztonsági szervnél dolgozott, de nem nagyon értett velük szót. Tartott tőle, hogy majd mindent nagyon előírásosan akarnak intézni, egyszerűen

letartóztatják Levet és Raiszát – ezért határozottan magához kell ragadnia az irányítást. Itt és most végleg le akar számolni Levvel, és mindent meg akar semmisíteni, ami Lev és Raisza mellett szóló bizonyíték lehetne. Előrement, a fegyverét készenlétben tartva. Két ember is elindult a nyomában, de intett nekik, hogy maradjanak hátra. – Adjanak öt percet. Csak akkor jöjjenek be, ha hívom magukat, érthető? De ha nem jövök ki öt percen belül, rohamozzák meg a házat, és öljenek meg mindenkit. Raisza keze remegett, ahogy a kést markolta maga előtt. Érezte, hogy nem tudja megtenni: képtelen megölni ezt az embert, aki éppen a férjével kártyázik. Lev Raisza elé ment. – Én teszem meg. – De miért kártyázol vele? – Mert ő az öcsém. Odafentről sikolyokat lehetett hallani, Nágya sikoltozott. Lövés hangja dördült, aztán egy férfihang szólalt meg. Mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Vaszilij jelent meg a lépcső alján, lövésre tartott pisztollyal a kezében. Gyorsan körülnézett, aztán ő is zavarba jött, mikor meglátta az asztalon a kártyalapokat. – Tehát ezért utaztál ennyit, hogy kártyázhass egyet! Azt hittem, egy úgynevezett gyermekgyilkost üldözöl. Vagy ez valami újfajta nyomozási módszer? Lev úgy érezte, túl sokáig várt. Most már nem tudja megölni Andrejt. Ha bármilyen hirtelen mozdulatot tesz, Vaszilij lelövi, Andrej pedig életben marad. Hiába szűnt meg az ok, amiért Andrej gyilkolt – hiszen találkoztak újból –, Lev nem hitt benne, hogy öccse képes lesz abbahagyni. Tehát nem sikerült megállítania a gyilkost. Csak beszélt, amikor cselekednie kellett volna. Megfeledkezett arról a

tényről, hogy jóval többen akarják halottnak látni őt, mint az öccsét. – Vaszilij, meg kell hallgatnod. – Térdre. – Kérlek... Vaszilij felhúzta a kakast. Lev letérdelt. Most engedelmeskednie kell, könyörögni, érvelni, noha Vaszilij az egyetlen, aki nem hallgatja meg, mert semmi mással nem törődik, csak a személyes bosszújával. – Vaszilij, ez fontos... Vaszilij Lev fejéhez nyomta a pisztolyát. – Raisza, térdeljen a férje mellé, most azonnal! Raisza engedelmeskedett, egymás mellett térdeltek, éppen úgy, mint az a másik házaspár a pajtánál. Vaszilij most Raisza tarkójához tartotta a fegyvert. Raisza megfogta Lev kezét, és behunyta a szemét. Lev felüvöltött: – Ne! Válaszképp Vaszilij Raisza fejéhez érintette a pisztolyt, hogy tovább ingerelje Levet. – Lev... Vaszilij elcsukló hangját hallották. Raisza egyre erősebben szorította Lev kezét. Másodpercek teltek el – csend volt, semmi nem történt. Lev nagyon lassan megfordult. Vaszilijnak egy fogazott pengéjű tőr fúródott a hátába, és elöl, a gyomrán jött ki. Vaszilij mellett Andrej állt, még mindig a tőrt markolta. Megmentette a bátyja életét. Lassan kihúzta a tőrt – nem botladozott, nem ment neki semminek. Tiszta, csendes munka volt az egész. Elégedett volt magával, ügyesen csinálta. Olyan boldog volt, mint egykor régen, mikor Pavellel közösen megölték azt a macskát. Lev felállt, és kivette Vaszilij kezéből a pisztolyt. Vaszilij szája sarkából vér buggyant elő. Még életben volt, de szemei már nem voltak azok a számító, ravasz

szemek – ez az ember már nem fog több aljas tervet szőni. Vaszilijnak volt még annyi ereje, hogy felemelje és Lev vállára tegye a kezét, mintha egy barátjától búcsúzna – aztán elvesztette az eszméletét. Halott volt. De Lev nem érzett sem megkönnyebbülést, sem elégedettséget, pedig Vaszilij minden gondolatát és cselekedetét az iránta táplált gyűlölet irányította. Csak arra a feladatra tudott gondolni, amiért idejött, amit még végre kell hajtania. Raisza felkelt, és Lev mellé állt. Andrej nem mozdult a helyéről. Mindenki várakozott. Lev lassan felemelte a pisztolyt, és pontosan az öccse homlokára, a szemüvege fölé célzott. A kis szobában alig harminc centiméternyi volt a távolság a fegyver csöve és Andrej homloka közt. Kiáltás hallatszott: – Mit csinál? Lev megfordult: Nágya állt a lépcső alján. Raisza gyorsan odasúgta Levnek: – Lev, nincs sok időnk. De Lev képtelen volt megtenni. Andrej is megszólalt: – Bátyám, azt akarom, hogy tedd meg! Raisza a kezét Lev kezére kulcsolta. Együtt húzták meg a ravaszt. A pisztoly elsült, visszalökte a kezüket. Andrej feje hátracsuklott, teste a földre zuhant. A lövés hangjára a fegyveresek megrohamozták a házat, lerohantak a lépcsőn. Raisza és Lev eldobták a pisztolyt. A parancsnok Vaszilij holttestére bámult. Lev szólalt meg elsőnek, a keze még mindig remegett. Andrejre mutatott – az öccsére. – Ez az ember gyilkos volt. A felettesük akkor halt meg, mikor megpróbálta letartóztatni. Lev Andrej fekete táskája után nyúlt. Nem tudta, beigazolódik-e a gyanúja, de kinyitotta a táskát. Egy papírral kibélelt befőttesüveget látott benne. Lecsavarta az üveg tetejét, és a tartalmát az asztalra

öntötte, a kártyalapokra. Andrej utolsó áldozatának gyomra volt az, egy Pravdába csavarva. Lev halk hangon kijelentette: – Vaszilij hősként halt meg. Amíg a rendőrök az asztal köré gyűltek és a hátborzongató bűnjelet vizsgálgatták, Lev hátrébb lépett. Nágya bámult rá, és szemében ugyanaz a harag villogott, mint az előbb Andrej szemében.

MOSZKVA Július 18. Lev ugyanabban az irodában állt, ahol annak idején megtagadta, hogy elárulja a feleségét. Nem ismerte az előtte álló Gracsov őrnagyot, eddig nem hallott róla. De nem lepte meg, hogy valaki mást talált Kuzmin őrnagy helyén. Senki nem töltött el túl hosszú időt az állambiztonsági szervek felső vezetésében, és már négy hónap telt el azóta, hogy Lev ebben az irodában járt. Úgy vélte, ez alkalommal semmi esélyük arra, hogy a büntetésük csak egy felületesen végrehajtott száműzetés vagy a Gulagon történő bebörtönzés legyen. Biztosra vette, hogy még ma kivégzik őket. Megszólalt Gracsov. – Korábbi felettesét, Kuzmin őrnagyot még Berija nevezte ki. Azóta mindkettőjüket letartóztatták. Az ön ügye most hozzám tartozik. Az őrnagy előtt egy ütött-kopott dosszié feküdt, melyet még Vualszkban foglaltak le. Gracsov átlapozta az iratokat: a fényképeket, ítéleteket, bírósági feljegyzéseket. – Abban az alagsori szobában három gyomor maradványait találtuk meg, kettőt meg is sütöttek. Gyerekek testéből kivágott gyomrok voltak, és még mindig nem tudjuk, hogy kik voltak az áldozatok. Önnek igaza volt, Andrej Szidorov volt a gyilkos. Átnéztem a személyi anyagát. Úgy tűnik, az illető együttműködött a náci Németországgal, de a háború után ahelyett, hogy elítélték volna, helytelen módon visszaengedték a társadalomba. Ez megbocsáthatatlan hiba volt a részünkről. Szóval, Szidorov náci ügynök

volt, akit azzal az utasítással küldtek vissza a fasiszták, hogy bosszulja meg a felettük aratott győzelmünket. Szidorov a bosszúállásnak azt a formáját választotta, hogy borzalmas gyilkosságokat hajtott végre, rengeteg gyereket megölt, amivel a kommunizmus jövőjét is veszélyeztette. Ráadásul a gyilkosságsorozatot propagandakampányként is felhasználták: azt akarták elhitetni a népünkkel, hogy a mi társadalmunkban létezhet egy ilyen szörnyeteg, pedig nyilvánvaló, hogy azt az embert Nyugaton képezték ki, ott vált ilyen romlottá, mert távol volt a hazájától, és mikor a háború után visszatért, addigra teljesen kifordult önmagából. Észrevettem, hogy a gyilkosságok mind a Nagy Honvédő Háború után történtek. Szünetet tartott, és Levre nézett. – Ön nem így gondolja? – Pontosan így gondolom, őrnagy elvtárs. Gracsov kezet nyújtott. – Ön figyelemre méltó szolgálatot tett a hazájának. Felhatalmazásom van, hogy előléptetést, magasabb tisztséget kínáljak fel önnek az állambiztonsági szerveknél, ami egyenes utat jelent a politikai pályafutáshoz is, ha kívánja. Új időket élünk, Lev. Első számú vezetőnk, Hruscsov elvtárs a sztálinista vezetés megbocsáthatatlan túlkapásainak tartja azokat a jelenségeket, amikkel ön is találkozott a nyomozása során. Az ön felesége szabad. Mivel ő is segített elfogni ezt a külföldi ügynököt, ezzel a hűségére vonatkozó minden kételyt eloszlatott. Mindkettőjük aktáját lezártnak tekintjük. A szülei visszakapják majd a régi lakásukat. Ha pedig az nem lehetséges, kapnak egy másikat, egy még jobbat. Lev nem válaszolt. – Nincs hozzáfűznivalója? – Igen nagylelkű ajánlat, megtisztelve érzem magam. Bár nem azért tettem, amit tettem, mert

előléptetést vagy magasabb beosztást vártam érte. Csak azt tudtam, hogy mindenáron meg kell állítanom azt az embert. – Igen, természetesen. – De engedelmével mégsem fogadnám el az ajánlatát. Helyette én magam javasolnék valamit. – Halljuk. – A moszkvai gyilkossági csoportot akarom vezetni; ha pedig még nem működik ilyen osztály, szeretném megszervezni. – Mi szükség lenne egy ilyen csoportra? – Ahogy ön is mondta, ezt a gyilkosságsorozatot fegyverként használták a társadalmunk ellen. Ha az ellenségeink nem tudják a nézeteiket a hagyományos módon terjeszteni, akkor ilyen szokatlan eszközökhöz nyúlnak. Azt hiszem, a bűnügyek jelentik majd azt az új területet, ahol fel kell vennünk a harcot a nyugati országokkal: a bűntényeket használják majd fel, hogy aláássák harmonikusan működő társadalmunkat. Ha megpróbálják mindezt, akkor tenni akarok valamit, hogy megállíthassam ezeket a törekvéseket. – Folytassa. – Szeretném, ha Nyesztyerov tábornokot is áthelyeznék Moszkvába, és velem dolgozhatna ebben az új csoportban. Gracsov átgondolta a javaslatot, majd komoly arccal bólintott. Raisza az épület előtt várta Levet, és időnként felpillantott Dzerzsinszkij szobrára. Lev kijött az épületből, és megfogta Raisza kezét – biztos volt benne, hogy a Lubjankából még figyelik őket, és alighanem arcátlanságnak tartják a házastársi szeretet ilyetén fitogtatását. De nem törődött velük, csak az volt a fontos, hogy biztonságban vannak, legalábbis egyelőre. Ez elég hosszú időnek számít, ennél többet ma senki nem remélhet. Ő is felpillantott a szoborra,

és rájött, hogy egyetlen mondatra sem emlékszik abból, amit Dzerzsinszkij valaha is mondott.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

MOSZKVA Július 25. Lev és Raisza az állatkerthez közeli, 12-es számú árvaház igazgatói irodájában ültek. Lev Raiszára nézett. – Mi tart ennyi ideig? – Nem tudom. – Valami baj van. – Nem hiszem. – Az igazgatónak nem nagyon tetszettünk. – Szerintem nincs vele gond. – De mit gondolhat rólunk? – Nem tudom. – Szerinted megkedvelt minket? – Nem számít, hogy mit gondol. Csak az számít, hogy ők mit gondolnak majd. Lev nyugtalanul felállt, és így szólt: – De az igazgatónak alá kell írnia a papírokat. – Aláírja, ez nem is kérdés. Lev visszaült, bólintott. – Igazad van, ideges vagyok. – Én is. – Hogy nézek ki? – Jól. – Nem nézek ki túl... hivatalosan? – Nyugodj meg, Lev. Kinyílt az ajtó. Egy negyvenes éveiben járó férfi lépett be, az igazgató. – Megtaláltam őket. Lev szerette volna tudni, hogy ez most tényleg azt jelenti-e, hogy át kellett kutatnia az épületet. Az

igazgató oldalra lépett, két kislány állt mögötte, Zoja és Jelena, Mihail Zinovjev lányai. Már jó néhány hónap eltelt azóta, hogy tanúi voltak a szüleik kivégzésének ott a házuk mellett, a havon. A fizikai változás, amin keresztülmentek, drámai volt: lesoványodtak, a bőrük elszürkült. A kisebbiknek, a négyéves Jelenának kopaszra nyírták a fejét, de nővérének, a tízéves Zojának is tövig volt vágva a haja. Nyilvánvaló volt, hogy eltetvesedtek. Lev felkelt, Raisza pedig mellé állt. Lev az igazgatóhoz fordult. – Magunkra maradhatnánk egy kicsit? Az igazgató nem örült a kérésnek, de kénytelen volt engedelmeskedni, kiment és becsukta az ajtót maga mögött. Mindkét kislány az ajtónál maradt, olyan távol Levtől, amennyire csak lehet. – Zoja, Jelena, az én nevem Lev. Emlékeztek rám? A gyerekek nem válaszoltak, arckifejezésük sem változott. Riadalom ült a szemükben, veszélyt éreztek. Zoja meg is fogta a kishúga kezét. – Ő a feleségem, Raisza. Tanárnő. – Szervusz. Zoja. Szervusz, Jelena. De miért nem ültök le? Úgy sokkal kényelmesebb lenne. Lev felemelt két széket, és odavitte a kislányok mellé. A gyerekek nem szívesen mozdultak el az ajtó mellől, de végül leültek. Még mindig egymás kezét fogták, és még mindig nem szóltak egy szót sem. Lev és Raisza nem ment közelebb hozzájuk, de leguggoltak, így a gyerekek szemébe nézhettek. A kislányok körme alatt vastagon állt a fekete kosz, de a kezük tiszta volt. Nyilván sietősen szedték őket rendbe, mielőtt idehozták volna eléjük. – A feleségem és én otthont szeretnénk kínálni nektek, a saját otthonunkat. – Lev elmondta nekem, hogy kerültetek ide. Sajnálom, ha felkavar titeket, hogy most erről

beszélünk, de fontos, hogy elmondhassuk ezeket a dolgokat. – Megpróbáltam megállítani a szüleitek gyilkosát, de nem tudtam. Lehet, hogy engem is ugyanolyannak láttok, mint azt a tisztet, aki elkövette azt a szörnyű bűntettet. De higgyétek el, én másmilyen vagyok. Lev elbizonytalanodott. Várt egy kicsit, amíg visszanyerte a lelkierejét, azután folytatta. – Talán úgy érzitek, ha velünk éltek, azzal hűtlenek lesztek a szüleitekhez. De én azt hiszem, a szüleitek a legjobbat akarnák nektek. És ezekben az árvaházakban semmi jó nem vár rátok. Négy hónapja vagytok itt, ezért ti tudjátok a legjobban, hogy így van. Raisza vette át a szót. – Tudjuk, hogy nehéz döntés elé állítottunk benneteket. – Mindketten nagyon fiatalok vagytok. De sajnos, olyan időket élünk, mikor a gyerekeknek is ilyen komoly, felnőtteknek való döntéseket kell hozniuk. Ha itt maradtok, nehéz életetek lesz, és reményetek sincs arra, hogy valaha is jobbra fordul. – A feleségem és én vissza akarjuk adni a gyerekkorotokat, szeretnénk lehetőséget adni, hogy élvezzétek a fiatalságotokat. Nem akarjuk elfoglalni a szüleitek helyét a szívetekben, hiszen őket senki sem pótolhatja. Csak szeretnénk, ha vigyázhatnánk rátok, ha gondoskodhatnánk rólatok, ha enni adhatnánk nektek. Szeretnénk, ha lenne egy otthonotok. Raisza mosolygott, és hozzátette: – Semmit nem várunk viszonzásképpen. Nem kell szeretnetek bennünket, még kedvelnetek sem kell – persze mi azért reménykedünk, hogy a végén mégis megszerettek minket. Tekintsetek minket egy olyan lehetőségnek, ami által kiszabadulhattok innen. Félve, hogy a lányok nemet mondanak, Lev még hozzátette:

– Ha nemet mondotok, keresünk nektek egy másik családot, akik magukhoz vesznek titeket, egy olyan családot, amelynek nincs köze a múltatokhoz. Ha így könnyebb lenne nektek, nyugodtan mondjátok meg. Az igazság az, hogy ami történt, már nem tudom helyrehozni. Mégis, mi jobb jövőt kínálunk nektek, és tényleg semmit nem várunk érte cserébe. Együtt maradhattok, saját szobátok lesz. De mindig azt az embert fogjátok bennem látni, aki odament a házatokhoz, és le akarta tartóztatni az apátokat. Talán idővel majd elhalványulnak ezek az emlékek, de soha nem fogjátok teljesen elfelejteni. Ezért nem lesz könnyű összebarátkoznunk. De én magam is átéltem ilyesmit, ezért azt hiszem, mégis sikerülni fog. A kislányok még mindig szótlanul ültek, hol Levet figyelték, hol Raiszát. Nem mozdultak, nem lehetett tudni, hogy mit gondolnak. Moccanni sem mertek, egymás kezét fogva ültek. Raisza szólalt meg: – Szabadon dönthettek, hogy igent vagy nemet mondtak. Vagy arra is kérhettek, hogy egy másik családot keressünk nektek. Csakis tőletek függ. Lev felállt. – A feleségem és én sétálunk egy kicsit odakinn. Magatokra hagyunk benneteket, hogy megbeszélhessétek a dolgot. Senki sem fog zavarni titeket. Döntsetek, ahogy jónak látjátok. Nincs mitől félnetek. Lev megkerülte a lányokat, és kinyitotta az ajtót. Raisza felkelt, kiment a folyosóra, Lev pedig követte. Becsukták az ajtót maguk mögött. Együtt járkáltak a folyosón fel s alá, és olyan idegesek voltak, mint még soha életükben. Az irodában Zoja átölelte kishúgát.