Thomas Harris - Bárányok hallgatnak

Thomas Harris

A bárányok hallgatnak Magvető – Budapest THOMAS HARRIS THE SILENCE OF THE LAMBS (A BÁRÁNYOK HALLGATNAK) Copyright ©: 1988 by Yazoo, Inc. Hungarian translation Faludi Sándor, 1991 MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója

Szedte a Fényszedő Központ Kft, – Budapest, 1991 Alföldi Nyomda 4415.66-14-2 Debrecen, 1991 Felelős vezető Szabó Viktor vezérigazgató Felelős szerkesztő Ladányi Katalin Műszaki vezető Bezúr Györgyi Tipográfus Vámos Ildikó Kiadványszám 7363 - Megjelent 15,9 (A/5) ív terjedelemben, Korinna betűtípusból szedve ISBN 963 14 1881 2 A kiadvány kizárólagos terjesztője: Új Esély Kiadó Kereskedelmi és Könyvterjesztői Kft. 1072 Budapest, VII. Wesselényi u. 33. Rádiótelefon: 06-60-14522

Apám emlékének

Első fejezet A viselkedéstudományi részleg, az FBI sorozatgyilkosságokkal foglalkozó osztálya a quanticói akadémia épületének alagsorában található, félig a föld alatt. Clarice Starling kipirult, mire odaért a Hogan's Alley-i lőtérről. A hajában fűszálak voltak, FBI-akadémiás széldzsekijén meg zöld fűnyomok, mert a lőtéren olyan letartóztatást gyakoroltak, amelyben a tettes rájuk lőtt, és neki a lövések elől a földre kellett vetnie magát. Senki sem volt a külső irodában, így gyorsan megnézte magát az ajtó üvegében. Tudta, hogy jól néz ki smink nélkül is. A kezének lőporszaga volt, de nem maradt ideje megmosni. Crawford részlegvezető utasítása úgy szólt, hogy most rögtön jöjjön. Jack Crawfordot egyedül találta az egymásba nyíló rendetlen irodákban. Egy íróasztalnál állt, és éppen telefonált, így a lánynak alkalma nyílott rá, hogy egy év elteltével alaposan szemügyre vegye. Nem tetszett neki a látvány. Crawford azelőtt ápolt, középkorú mérnöknek látszott, aki valaha baseballösztöndíjjal végezte az egyetemet, mint a támadásokat keményen hárító erős védő. Mostanra lefogyott, az inge lötyögött rajta, és sötét karikák húzódtak vörös szemei alatt. Aki újságot olvasott, tudta: a viselkedéstudományi részleg bajban van. Starling csak azt remélte, hogy Crawford nem szokott rá a piára. Azt itt nem veszik jó néven. Crawford egy éles nemmel befejezte a beszélgetést. Kivette a dossziét a lány hóna alól, és kinyitotta. – Starling, keresztneve Clarice M. Jó reggelt – mondta. – Hello. – A lány mosolya mindössze udvarias volt. – Nincs semmi baj. Remélem, nem lepte meg túlságosan a hívásom. – Nem – válaszolta Starling, bár tudta, hogy ez nem igaz. – A tanárai szerint jól halad, az osztály legjobbjai között van. – Remélem. Velem még nem közölték. – Én időnként megkérdezem tőlük. Ez meglepte Starlingot: már leírta Crawfordot, mint egy alamuszi, szarházi toborzót. Akkor ismerte meg Crawford különleges ügynököt, amikor az vendégelőadó volt a virginiai egyetemen. A férfi remek kriminológiai szemináriumai nagy lökést adtak ahhoz, hogy a lány az FBI-nál akarjon dolgozni. Amikor fölvették az akadémiára, írt Crawfordnak egy levelet, de nem kapott rá választ, és már három hónapja tanult Quanticóban, de a férfi

eddig nem törődött vele. Starling olyan emberekhez szokott, akik nem kérnek szívességeket, és nem erőltetik másokra a barátságukat, de Crawford viselkedése zavarta és bántotta. Most a férfi társaságában sajnálattal tapasztalta, hogy ismét kedveli. Szemmel láthatóan valami baja volt. Crawfordból az intelligenciáján túl is sugárzott valami különös, ami Starlingnak először a férfi ruháinak anyagában és színében tűnt fel. Még az FBI szigorú öltözködési előírásain belül is tudott egyéniséget vinni a ruházatába. Most tiszta volt ugyan, de jellegtelen, mintha szétesne az egyénisége. – Van egy munka, és magára gondoltam – mondta Crawford. – Nem is annyira munka, mint inkább érdekes megbízatás. Dobja le Berry holmiját arról a székről, és üljön le. Amikor jelentkezett az akadémiára, közölte, hogy egyenesen a viselkedéstudományi részleghez kíván kerülni. – Igen. – Sok bűnügyi ismerete van, de semmi jogi gyakorlata. Nálunk minimum hat év gyakorlat kell. – Az apám békebíró volt. Ismerem az életet. Crawford halványan elmosolyodott. – Van diplomája pszichológiából és kriminológiából. És hány nyarat töltött elmegyógyintézeti gyakorlattal? Kettőt? – Kettőt. – A tanácsadó igazolványa érvényes? – Még két évig. Az előtt szereztem meg, hogy maga az egyetemre jött szemináriumokat tartani, és még nem határoztam el, hogy inkább ezt csinálom. – Aztán elakadt a gépezetben. Starling bólintott. – Még szerencsém volt, idejében eszembe jutott, hogy megszerezzem a törvényszéki szakértői képesítést, így aztán a laborban dolgozhattam, amíg be nem jutottam az akadémiára. – Írt nekem, hogy ide szeretne kerülni, ugye, és ha jól emlékszem, nem válaszoltam. Biztosan nem. Kellett volna. – Bizonyára más dolga volt. – Hallott már az EBMP-ről? – Tudom, hogy ez az Erőszakos Bűneseteket Megelőző Program. A Rendőrségi Közlöny azt írta, hogy maga egy adatbázison dolgozik, de még nem készült el vele. Crawford bólintott. – Készítettünk egy kérdőívet. A modern idők minden ismert sorozatgyilkosának adatait beleírjuk. Egy átlátszó tokban lévő vastag papírköteget nyújtott át a lánynak. – Az

egyik része a nyomozóké, a másik a túlélő áldozatoké, ha vannak ilyenek. A kék színű a gyilkosé, ha hajlandó válaszolni; a rózsaszín pedig egy kérdőív a gyilkoshoz, amelynél a válasz mellett a reakciót is figyelni kell. Rengeteg papírmunka. Papírmunka. Clarice Starling kíváncsisága feltámadt, mint egy lelkes vadászkutyáé. Állásajánlat-szaga volt a dolognak. Bár valószínűleg kulimunka lesz: feldolgozatlan adatokkal kell tömni az új komputerrendszert. Nagy volt a kísértés, hogy bármi áron, de bekerüljön a viselkedéstudományi részlegbe, ám tudta, milyen sors vár egy nőre, ha egyszer elkönyvelik mint titkárnőt. Az idők végezetéig rajta marad a címke. Választás előtt állt, és jól akart választani. Crawford várt valamire, kérdezhetett valamit. Starlingnak meg kellett erőltetnie az agyát, hogy eszébe jusson, mi volt az. – Milyen tesztekkel dolgozott? Minnesota multifázissal? Rorschachhal? – Minnesotával igen, Rorshachhal soha – válaszolt a lány. – Csináltam tematikus appercipiálást és gyerekeken Bender-Gestalt-tesztet. – Nem ijedős, Starling? – Nem. – Nézze, megpróbáltuk megvizsgálni és kikérdezni az összes letartóztatásban levő sorozatgyilkost, hogy felépítsünk egy adatbázist, amelyet a megoldatlan eseteknél használhatunk. A zömük belement Azt hiszem, a többség szívesen henceg. Huszonhárom hajlandó volt együttműködni. Négy halálraítélt, akinek a fellebbezése folyamatban van, tartja a száját, ami teljesen érthető. De az, akit a legfontosabbnak tartunk, nem áll kötélnek. Azt akarom, hogy maga tegyen próbát vele holnap az elmegyógyintézetben. Clarice Starling szíve boldogan dörömbölt, de némi baljós előérzete támadt. – Kiről van szó? – A pszichiáterről… dr. Hannibal Lecterről – mondta Crawford. Rövid csend követte a nevet, mint mindig, minden civilizált társaságban. Starling mereven nézte Crawfordot, de egy ideig nem tudott megszólalni, – Hannibal, a kannibál – mondta végül. – Igen. – Jó, rendben van. Vállalom. Örülök a lehetőségnek, de tudnia kell, hogy kíváncsi vagyok, vajon miért éppen én? – Főleg azért, mert kéznél van – válaszolta Crawford. – Nem várok tőle együttműködést. Eddig sem volt hajlandó rá, de egy közvetítőn, a kórház igazgatóján keresztül utasította vissza. Nekem azonban igazolnom kell, hogy egy szakképzett emberünk személyesen tett kísérletet vele. Bizonyos, magára nem tartozó okok játszottak közre. Nincs senki a részlegnél, akit

megbízhatnék. – Nyakig vannak, mi? Buffalo Bill meg a nevadai ügyek – mondta Starling. – Eltalálta. A szokásos. Soha nincs elég ember. – Azt mondta: holnap. Tehát sürgős a dolog. Lehet valamilyen kihatása valamelyik folyó ügyre? – Nem. Bárcsak volna. – Ha elutasít, készítsek pszichológiai jellemzést? – Ne. Térdig gázolok a Lecter doktorról mint megközelíthetetlen páciensről készített elemzésekben, és mindegyik mást mond. Crawford egy dobozból két C-vitamin-tablettát rázott a tenyerébe, aztán egy pohár Alka-Seltzerrel lenyelte őket. – Az egész ügy nevetséges. Lecter maga is pszichiáter, és rendszeresen ír a pszichiátriai szaklapokba, méghozzá csupa különlegességet, de soha nem a saját kis abnormitásairól. Egyszer látszólag belement, hogy együttműködik Chiltonnal, a kórházigazgatóval, és végigcsinál egy tesztsorozatot. Vérnyomásmérővel a péniszén ücsörgött, miközben sebesültek, hullák és hasonlók képeit mutogatták neki. Aztán Lecter publikálta először, mire jött rá mindebből Chiltonról, és hülyét csinált belőle. Válaszol pszichiátriát tanuló diákok komoly leveleire olyan témákban, amelyeknek nincs közük az ügyéhez; ez minden. Ha nem áll szóba magával, egyszerű jelentést kérek. Hogy néz ki, milyen a cellája, mit csinál. Kis helyszínrajzot, ahogy mondják. Amikor bemegy hozzá és kijön, ügyeljen az újságírókra. Nem az igaziakra, hanem a bulvársajtó hiénáira. Ezek még talán András hercegnél is jobban imádják Lectert. – Nem ajánlott neki az egyik újság ötvenezer dollárt néhány receptért? – kérdezte Starling. – Mintha hallottam volna ilyesmiről. Crawford bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy a National Tattler lefizetett valakit a kórházban, és abban a pillanatban tudni fognak a dologról, amikor intézkedem, hogy beengedjék magát. Crawford úgy előrehajolt, hogy az arca félméternyire sem volt a lányétól. Az orrán lévő fél szemüveg lencséje így közelről elhomályosította a karikákat a szeme alatt. A leheletén érződött, hogy nemrégiben gargalizált. – És most jól figyeljen rám, Starling. – Igen, uram. – Legyen nagyon óvatos Hannibal Ledérrel. Chilton doktor, az elmegyógyintézet vezetője elmondja magának, miként tarthatja a kapcsolatot Lecterrel. Ne térjen el tőle. Semmilyen okból ne térjen el tőle, egy fikarcnyit sem! Ha Lecter egyáltalán szóba áll magával, csak azért teszi, hogy megtudjon magáról valamit. A kígyó kíváncsisága ez, amellyel benéz a madárfészekbe. Mindketten tudjuk, hogy az interjúk mindig egy kicsit kölcsönösek, de ne

mondjon neki semmi közelebbi részletet önmagáról. Semmi személyeset. Nyilván tudja, mi történt Will Grahammel. – Olvastam róla akkoriban. – Lecter majdnem kibelezte Willt egy műanyag késsel, amikor Will elkapta. Csoda, hogy Will életben maradt. Emlékszik a Vörös Sárkányra? Lecter ráuszította Willre és a családjára Francis Dolarhyde-ot. Hála Lecternek, Will arca egy Picasso-képre emlékeztet. Az intézetben darabokra tépett egy ápolónőt. Végezze a munkáját, de közben soha ne feledkezzen meg arról, ki ez az ember. – Miért, ki ő? Maga tudja? – Annyit tudok, hogy egy szörnyeteg. Ennél többet senki sem állíthat biztosan. Talán maga rájön. Nem véletlenül választottam magát, Starling. Egy csomó érdekes kérdést tett föl az egyetemen. Ha pontos, érthető és hasznos a jelentése, akkor a maga aláírásával kerül az igazgató elé. Ezt eldöntöttem. És vasárnap reggel pontosan kilenckor a kezemben legyen. Nos, Starling, csinálja, ahogyan megbeszéltük. Crawford mosolygott, de a szemei üresek voltak.

Második fejezet De Frederick Chiltonnak, a Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórháza igazgatójának hosszú, széles íróasztalán nem volt sem kemény, sem éles tárgy. A személyzet egy része "várárok"-nak becézte ezt az asztalt, a többi részének fogalma sem volt róla, mit jelent az, hogy várárok. Chilton doktor nem állt föl az íróasztal mögül, amikor Clarice Starling belépett az irodába. – Elég sok nyomozó járt már nálunk, de nem emlékszem, hogy bármelyik is ilyen csinos lett volna – mondta, és továbbra is ülve maradt. Starling, anélkül hogy gondolkozott volna rajta, tudta, hogy a férfi kinyújtott keze a hajáról ráragadt lanolintól fényes. Igyekezett hamar elengedni. – Miss Sterling, ugye? – Starling, doktor úr, a-val. Köszönöm, hogy időt szakított rám. – Szóval az FBI is rátér a lányokra, mint mindenki más, haha. – A jópofáskodást az a bagófüstös mosoly követte, amellyel, úgy tűnt, Chilton elválasztja a mondatait. – Az Iroda is fejlődik, Chilton doktor. Ez tagadhatatlan. – Baltimore-ban marad néhány napig? Tudja, itt is ugyanolyan jól érezheti

magát az ember, mint Washingtonban vagy New Yorkban, ha ismeri a terepet. A lány elfordult, hogy megkímélje magát a mosoly látványától, és abban a pillanatban tudta, hogy a férfi megérezte az ellenszenvet. – Biztos vagyok benne, hogy remek hely, de azt az utasítást kaptam, hogy látogassam meg Lecter doktort, és még ma délután tegyek jelentést. – Mi volna, ha később felhívnám Washingtonban, hogy tartsuk a kapcsolatot? – Természetesen. Nagyon kedves, hogy gondolt rá. Jack Crawford különleges ügynök az akció vezetője, és rajta keresztül mindig el tud érni. – Értem – felelte Chilton. Elvörösödött, és ez sehogy sem illett egyensapkája valószínűtlen vörösesbarna színéhez. – Igazolja magát, kérem. – Nem ültette le a lányt, amíg lezseren átlapozta az igazolványát. Aztán visszaadta, és ő is fölállt. – Nem fog sokáig tartani. Jöjjön velem. – Azt mondták, ön eligazít, doktor úr – mondta Starling. – Megtehetem menet közben is. – Megkerülte az íróasztalt, és az órájára pillantott. – Félórán belül ebédelek. A fenébe, hamarabb ki kellett volna ismernem, és másképp kellett volna viselkednem. Lehet, hogy nem teljesen hülye. Tudhat valami hasznosat Kibírtam volna, hogy egy kicsit kacérkodjam vele, még ha nem is az én stílusom. – Chilton doktor, én pontosan érkeztem. Meg volt beszélve, és ön választotta ki azt az időpontot, amikor ráér. Felmerülhet egy-két dolog az interjú alatt, és szükség lehet rá, hogy együtt elemezzük Lecter válaszait. – Erősen kétlem. Most jut eszembe, mielőtt indulnánk, fel kell hívnom valakit. Várjon meg odakint. – Szeretném itt hagyni a kabátomat és az esernyőmet. – Odakint – mondta Chilton. – Adja át Alannek az előszobában. Majd ő elrakja őket. Alan a bentlakók pizsamájához hasonló szerelést viselt. Ingének csücskével épp hamutartókat tisztított. Miközben elvette Starling kabátját, nyelvét körbefuttatta a szájában. – Köszönöm – mondta a lány. – Nagyon szívesen. Milyen gyakran szarik? – kérdezte Alan. – Mit mondott? – Sóóóóóóókáig tart, míg kijön? – Majd én felakasztom ezeket. – Magának semmi nincs útban, maga előrehajolhat és nézheti, hogyan jön ki, meg hogy változik-e a színe, amikor a levegőre ér. Megteszi? Nem olyan, mint egy nagy, barna farok? – Nem engedte el a kabátot.

– Chilton doktor azonnal várja magát az irodájában – mondta Starling. – Nem várom – közölte Chilton. – Tedd a kabátot a szekrénybe, Alan, és ki ne vedd, amíg vissza nem érünk. Csináld! Volt egy főállású titkárnőm, de a pénzügyi elvonások megfosztottak tőle. Most az a lány, aki beeresztette magát, napi három órában gépel, és rajta kívül csak Alan van. Hová tűntek a titkárnők, Miss Starling? – Rávillantotta a szemüvegét. – Van magánál fegyver? – Nincs. – Láthatnám a táskáját és a tárcáját? – Már látta az igazolványomat. – Amely szerint ön diák. Kérem, mutassa meg a holmiját. Clarice Starling megrezzent, amikor az első nehéz fémkapu becsapódott mögötte és a retesz a helyére kattant. Chilton néhány lépéssel a lány előtt egyenesen haladt a zöld folyosón, amelyet betöltött a fertőtlenítő szaga és valami távoli csapkodás zaja. Starling mérges volt magára, mert megengedte Chiltonnak, hogy a holmijában matasson, de keményen uralkodott haragján, hogy koncentrálni tudjon. Minden rendben volt. Érezte, belül ura önmagának, ahogyan a jó kőmeder is a helyén marad a gyors áramlás alatt. – Lecter csak púp a hátunkon – szólt vissza a válla fölött Chilton. – Egy ápoló legalább tíz percet tölt el naponta azzal, hogy eltávolítja a gemkapcsokat a kiadványokról, amelyeket Lecter kap. Megpróbáltuk elérni, hogy ne fizethessen elő ezekre, vagy legalábbis ne ennyire, de fellebbezett, és a bíróság ellenünk ítélt Óriási a személyes postája. Hála istennek, némileg csökkent, mióta beárnyékolták a hírét az újabb sajtószenzációk. Egy ideig úgy tűnt, minden diák, aki pszichológiából ír szakdolgozatot, akar tőle valamit. Az orvosi szaklapok még mindig közlik az írásait, de csak azért, mert egy ilyen szörnyeteg neve fémjelzi a cikket. – Volt egy jó cikke a sebészeti szenvedélyről a Klinikai Pszichiátriában – jegyezte meg Starling. – Én jónak találtam. – Igazán? Mi megpróbáltuk tanulmányozni Lectert. Azt gondoltuk, itt a lehetőség, hogy alapvetően fontos kutatásokat végezzünk. Olyan ritka egy ilyet élve elkapni. – Egy milyet? – Egy ilyen színtiszta szociopatát, hiszen nyilvánvalóan az. De megközelíthetetlen. Túl dörzsölt a szabványos tesztekhez. És hogy mennyire gyűlöl minket! Azt hiszi, én vagyok a végzete. Crawford nagyon okos, hogy magát küldi Lecterhez. Nem igaz?

– Hogy érti ezt, dr. Chilton? – Egy fiatal nőt küld, hogy begerjedjen a fickó. Azt hiszem, így mondják manapság. Szerintem Lecter évek óta nem látott nőt, legfeljebb takarítónőket, néhány másodpercre. Általában nem engedünk be ide nőket. Csak gondot okoznak. Le vagy szarva, Chilton! – Kitűnő eredménnyel végeztem el a virginiai egyetemet, és az nem vasárnapi iskola. – Akkor meg tudja jegyezni a szabályokat. Nem nyúlhat be a rácson, sőt meg sem foghatja. Semmit nem adhat be neki, csak puha papírt. Sem tollat, sem ceruzát. Van neki saját filctolla. A papíron, amit bead neki, nem lehet sem gemkapocs, sem tű. Bármilyen tárgyat csak a forgó ételtálcán keresztül küldhet be és kaphat vissza. Nincs kivétel. Ne fogadjon el semmit, bármit is akarjon átadni magának a rácson keresztül. Megértette? – Megértettem. Még két kapu zárult be mögöttük. Itt már nem volt természetes fény. Most már elhagyták azt a részt, ahol a betegek szabadon mászkálhatnak; abban a régióban jártak, ahol nincsenek ablakok és nincs mozgás, és a lámpákat nehéz fémrácsok fedik, mint a hajók gépházainak lámpáit. Chilton doktor megállt az egyik alatt. Amikor lépteik zaja elhalt, Starling őrjöngő üvöltést hallott valahonnan a fal mögül. – Lecter soha nem hagyhatja el a celláját, csak ha teljes kényszerzubbonyt visel és a szája fel van peckelve – mondta Chilton. – Megmutatom magának, miért. Miután ideszállították, egy éven át az együttműködés mintaképe volt. Az ellenőrzés kissé lanyhult körülötte, na persze ez az előző vezetés alatt volt. 1976. július 8-án mellkasi fájdalmakról panaszkodott, és a rendelőbe szállították. A kényszerzubbonyt levették róla, hogy könnyebb legyen elektrokardiogramot csinálni. Amikor az ápolónő fölé hajolt, ezt tette vele. – Chilton egy gyűrött fényképet nyújtott át Clarice Starlingnak. – Az orvosoknak sikerült megmenteniük a nő egyik szemét. Lecter mindvégig rá volt kapcsolva a monitorokra. Miközben eltörte a nő állkapcsát, a pulzusa nem emelkedett nyolcvanöt fölé, még akkor sem, amikor lenyelte szerencsétlen áldozata nyelvét. Starling nem tudta eldönteni, melyik rosszabb: a fénykép, vagy Chilton, ahogy fürkésző, ragadozó pillantással lesi az arcát, mintha egy szomjas csirke akarna könnycseppeket csipegetni róla. – Én itt őrzöm Lectert – mondta Chilton, és megnyomott egy gombot a biztonsági üvegből készült nehéz dupla ajtó mellett. Nagydarab ápoló engedte be őket. Starling végül elszánta magát, belépett, és megállt az ajtó mellett.

– Chilton doktor, nekünk valóban kellenek ezek a válaszok. Ha Lecter az ellenségének tartja önt, ha ez a mániája, ahogyan ön mondta, több szerencsével járhatunk, ha egyedül közeledem hozzá. Nem gondolja? Chilton arca megrendült. – Nekem úgy is jó. Ez az irodámban is eszébe juthatott volna. Lekísértethettem volna egy ápolóval, és megspóroltam volna az időt. – Valóban eszembe juthatott volna, ha már ott tájékoztat. – Nem hiszem, hogy még találkozunk, Miss Starling. Barney, ha a hölgy végzett Lecterrel, csöngessen valakiért, aki kikíséri. Chilton úgy távozott, hogy rá se nézett a lányra. Clarice kettesben maradt a nagydarab, egykedvű ápolóval, a hangtalanul járó órával és a drótszekrénnyel, amelyben a kényszerzubbonyok és a szájpeckek voltak, továbbá a nyugtatólövedékes puska meg a könnygáz. A falon lévő polcon egy hosszú, u alakú kampóban végződő szerszám feküdt: ezzel nyomják a falhoz az erőszakoskodókat. Az ápoló ránézett. – Elmondta magának Chilton doktor a rácsokkal kapcsolatos szabályokat? – Magas, rekedtes hangja volt. Clarice-t Aldo Rayre emlékeztette. – Igen, elmondta. – Oké. Lecter cellája jobbra az utolsó, az összes többi után. Amíg odaér, maradjon a folyosó közepén, és ne törődjön semmivel. Magával viheti Lecter postáját, hogy jobb kedve legyen a fickónak. – Az ápoló mintha mosolygott volna magában. – Csak tegye a tálcára, és csúsztassa át. Ha a tálca odaát van, visszahúzhatja a zsinórral, de ő is visszaküldheti. Onnan nem éri el magát, ahol a tálca megáll odabenn. – Az ápoló átnyújtott két képeslapot, amelyeknek az oldalai nem voltak összefűzve, meg három újságot és több felnyitott levelet. A körülbelül harminc méter hosszú folyosó mindkét oldalán cellák sorakoztak. Némelyik cella párnázott volt, hosszú és keskeny megfigyelőablakkal, mint egy lőrés az ajtó közepén. A többi átlagos börtöncellát rács választotta el a folyosótól. Clarice Starling érzékelte a cellákban lévő alakokat, de rájuk sem nézett. Csaknem félúton járt, amikor egy hang rásziszegett. – Érzem a pinád szagát. – Nem adta jelét, hogy meghallotta, továbbment. Az utolsó cellában égtek a lámpák. Ahogy közeledett, Clarice a folyosó bal oldalára húzódott, hogy beláthasson, mert tudta, hogy kopogó cipősarkai elárulták.

Harmadik fejezet Lecter doktor cellája elég messze volt a többitől, mindössze egy szekrény állt vele szemben a folyosó túloldalán. De nemcsak ebben különbözött a többitől. Lecter doktort a külvilágtól egy rácsokból álló fal választotta el, s ezen belül, karnyújtásnyinál távolabb, mintegy második akadályként, erős műanyag hálót feszítettek ki a padlótól a plafonig. Emögött Starling egy padlóhoz erősített széket látott, meg egy ugyancsak lecsavarozott asztalt, amely tele volt puha fedelű könyvekkel és papírokkal. Dr. Hannibal Lecter a hálóhelyén könyökére támaszkodva a Vogue olasz kiadását lapozgatta. Az újságból kijáró lapokat a jobb kezében tartotta, majd elolvasásuk után egyenként maga mellé rakta őket a ballal. Dr. Lecter bal kezén hat ujj volt. Clarice Starling a rácsoktól néhány lépésnyire megállt, mintha egy kis előszobában lenne. – Lecter doktor! – Úgy érezte, természetes a hangja. A férfi abbahagyta az olvasást. Felpillantott. Clarice a másodperc töredékéig már-már azt hitte, hallja is a férfi pillantását, de aztán rájött, hogy csak a saját vére zúg. – Clarice Starlingnak hívnak. Beszélhetnék önnel? – udvarias volt a hangja, ahogyan udvarias gesztusnak szánta azt is, hogy nem ment egészen a rácsig. Lecter doktor összeszorított ajkához nyomta az ujjait, és egy ideig tanakodott. Aztán, amikor úgy érezte, elég, fölemelkedett, lassan előrejött a kalickájában, s anélkül, hogy ránézett volna a műanyag hálóra, megállt előtte, mintha ő választotta volna meg a távolságot. A lány alacsony, karcsú férfit látott, az övéihez hasonló szikár, izmos kezekkel, karokkal. – Jó reggelt – mondta Lecter nyugodtan, mintha csak ajtót nyitott volna odahaza. Kulturált hangja kissé fémesen, rekedtesen szólt, mintha berozsdásodtak volna a hangszálai ; talán azért, mert régen nem beszélt. Lecter doktor gesztenyeszínű szemein vörös pontokban tükröződött vissza a fény. Ezek a fénypontok mintha néha felszikráztak volna a pupilláin. Végigmérte Starlingot. A lány óvatosan közelebb lépett. Az alkarján felállt a szőr, és a blúza ujjához tapadt. – Nagy problémába ütköztünk, doktor úr, és szükségünk volna a segítségére. Pszichológiai profilkészítésről van szó. – Ez a "mi" nyilván a viselkedéstudományi részleg Quanticóban.

Gondolom, maga Jack Crawford egyik embere. – Igen. Az vagyok. – Láthatnám az igazolványát? Starling erre nem számított. – Megmutattam már az… irodában. – Úgy érti, megmutatta Frederick Chiltonnak, a pszichiátria doktorának? – Igen. – Maga is látta az ő papírjait? – Nem. – Nem tart sokáig elolvasni az akadémiai címeit. Nekem elhiheti. Találkozott Alannel? Hát nem elragadó? Melyikükkel társalgott szívesebben? – Hát inkább Alannel. – Lehet, hogy maga riporter, akit Chilton pénzért engedett be. Azt hiszem, jogom van hozzá, hogy lássam az igazolványát. – Rendben van. – A lány felmutatta az igazolványát. – Ilyen messziről nem tudom elolvasni. Kérem, küldje át. – Nem tehetem. – Mert kemény, ugye? – Igen. – Kérdezze meg Barneyt. Az ápoló odajött, és fontolóra vette a dolgot. – Lecter doktor, én beengedem ezt az igazolványt. De ha nem küldi vissza, amikor kérem, ha fel kell zavarnom a többieket, és le kell fognunk magát, hogy visszakapjuk, akkor mérges leszek. És ha mérges leszek, akkor maga összekötözve várja, hogy jobb kedvem legyen. Étel csövön keresztül, pelenka naponta kétszer cserélve: a szokásos. És visszatartom a postáját egy hétig. Megértette? – Természetesen, Barney. Az igazolvány becsúszott a forgó tálcán, és Lecter a fény felé tartotta. – Kiképzés alatt? Azt írja, kiképzés alatt… Jack Crawford egy diákot küldött hozzám? – Az igazolvánnyal megkopogtatta apró, fehér fogait, és beszívta a szagát. – Lecter doktor – figyelmeztette Barney. – Természetesen. – Visszatette a kártyát a tálcára, és Barney kihúzta. – Az akadémián még diák vagyok, ez igaz – mondta Starling –, de most nem az FBI-ról lesz szó, hanem pszichológiáról. Gondolom, el tudja dönteni, elég-e a végzettségem a témához. – Hmm – dünnyögte Lecter. – Ha jól meggondolom, maga belevalónak látszik. Mi a véleménye, Barney, kaphat egy széket Starling nyomozó? – Chilton doktor nem említette. – A jólneveltsége mit tanácsol?

– Szeretne leülni? – kérdezte Barney a lányt. – Végül is lehetne itt egy szék, de ő soha… szóval általában senki nem marad annyi ideig, hogy szükség lenne rá. – Igen, köszönöm – felelte Starling. Barney a helyiség túloldalán levő szekrényből kivett egy összecsukható széket, kinyitotta, felállította és távozott. – És most – szólalt meg Lecter oldalvást az íróasztalához ülve, de arccal a lány felé fordulva – feleljen: mit mondott magának Miggs? – Kicsoda? – A tudathasadásos Miggs a túlsó cellában. Valamit suttogott magának. Mit mondott? – Azt mondta, hogy "Érzem a pinád szagát". – Értem. Én magam nem érzem. Azt igen, hogy Evyan bőrápolót használ, és időnként L'Air du Temps parfümöt, de ma nem. Ma úgy döntött, hogy nem használ illatszert. Mit érez azzal kapcsolatban, amit Miggs mondott? – Nem tudom, miért, de úgy érzem, rosszindulatú. Kár. Ő rosszindulatú az emberekkel, és azok ővele. A kör bezárul. – Maga is rosszindulatú vele szemben? – Sajnálom, hogy megháborodott. Ezenfelül csak egy zaj a számomra. Honnan tud a parfümömről? – A táskájából jött az illat, amikor elővette az igazolványát. Bájos táskája van. – Köszönöm. – A legjobb táskáját választotta, ugye? – Igen. – Így volt. Starling a megtakarított pénzéből elegáns, drága táskákat vásárolt, és valóban ez volt a legjobb darabja. – Sokkal jobb, mint a cipője. – Talán majd tesz jobb cipőm is. – Nem kétséges. – Maga rajzolta a képeket a falra, doktor? – Gondolja, hogy festőt hívattam? – A mosdó felett lévő egy európai város, ugye? – Firenze. Ez a Palazzo Vecchio és a dóm a Belvedere felől nézve. – Minden részletet emlékezetből rajzolt? – A látvány helyett csak a memóriámra támaszkodhattam, Starling nyomozó. – A másik meg keresztre feszítés, ugye? A középső kereszt üres. – Ez a Golgota, a keresztről való levétel után. Ceruza és grafit, zsírpapíron. Miután az áldozati bárányt elvitték. Ezt kapta a tolvaj, akinek korábban a

Paradicsomot ígérték. – Mit kapott? – Természetesen eltörték a lábát, akárcsak a társáét, aki kigúnyolta Krisztust. Egyáltalán nem ismeri Szent János evangéliumát? Nézze meg Ducciót, ő aztán precíz keresztre feszítéseket fest. Hogy van Will Graham? Milyennek látta? – Nem ismerem Will Grahamet. – De tudja, hogy kicsoda. Jack Crawford védence. A maga elődje. Milyen az arca? – Soha nem láttam. – Erre mondják, hogy az ember fölelevenít néhány régi emléket… ugye nem bánja, Starling nyomozó? Rövid csönd után a lány belevágott. – Jobbat tudok a régi emlékek felidézésénél. Van nálam egy… – Ne. Ez így rossz és idétlen. Soha ne szellemeskedjen átmenet nélkül. Ide figyeljen. Ha megérti a gúnyt, és válaszol rá, az alany gyorsan álarcot ölt, amely nem felel meg a kívánt hangulatnak. Annak a hangulatnak a talaján maradjon, amelyet eddig kialakítottunk. Ügyesen kezdte, udvarias volt, és méltányolta az udvariasságot, bizalmat mutatott, amikor válaszolt a kínos kérdésre Miggsről, és aztán átmenet nélkül, mint egy bunkó, rám tör a kérdőívével, így nem megy. – Lecter doktor, ön tapasztalt klinikai pszichiáter. Olyan ostobának tart, hogy valami hangulattrükkel próbálom elhódítani? Ne becsüljön le ennyire. Arra kérem, hogy válaszoljon a kérdőívre. Vagy megteszi, vagy nem. Gondolom, nem fog megártani, ha legalább megnézi. – Starling nyomozó, olvasta maga a viselkedéstudományi részleg újabban kiadott jelentéseit? – Igen. – Én is. Az FBI gyerekes ostobaságból nem hajlandó megküldeni nekem a Rendőrségi Közlönyt, de másodkézből megkapom kereskedőktől, sőt jár az Újság John Jaytől, és persze a pszichiátriai lapok is. A sorozatgyilkosságokat végrehajtó embereket két csoportra, szervezett és szervezetlen bűnözőkre osztják. Mi erről a véleménye? – Ez… nyilvánvaló… egyértelmű, hogy… – Leegyszerűsítés a megfelelő szó rá. A pszichológia tulajdonképpen többnyire gyermeteg, Starling nyomozó, és a viselkedéstudományi részlegnél a kőkori szinten művelik. A pszichológia eleve rossz anyaggal dolgozik. Nézze meg bármelyik egyetem pszichológiai tanszékének a diákjait Rádióamatőr flúgosok és egyéb személyiségzavarokkal küszködő

szerencsétlenek. Aligha az egyetem legjobb koponyái. Szervezett és szervezetlen. Ez aztán a mélyenszántó gondolat! – Ön hogyan változtatná meg a meghatározást? – Sehogyan. – Ha már a publikációról van szó, olvastam a cikkét a sebészeti szenvedélyről és az arc jobb és bal oldali jelzéseiről. – Na igen, ezek elsőrangúak voltak – vágta rá Lecter. – Nekem is ez volt a véleményem, és Jack Crawfordnak is. Éppen ő hívta fel a figyelmemet rájuk. Ez az egyik oka, hogy ideges maga miatt. – Crawford, a sztoikus, ideges? Inkább elfoglalt lehet, ha a diákok közül toboroz segítséget. – Az, és azt szeretné… – Elfoglalt, mégpedig Buffalo Bill köti le. – Azt hiszem, igen. – Nem. Nemcsak hiszi. Starling nyomozó, maga nagyon is jól tudja, hogy Buffalo Billről van szó. Úgy vélem, Jack Crawford azért küldte, hogy erről kérdezzen. – Nem. – Tehát mégsem tér rá a témára. – Nem, mert azért jöttem, hogy… – Mit tud Buffalo Billről? – Senki sem tud túl sokat róla. – Nem titkoltak el semmit az újságok elől? – Azt hiszem, nem. Lecter doktor, én egyetlen bizalmas anyagot sem láttam az ügyről, és pusztán az a feladatom, hogy… – Hány nőt kapott el Buffalo Bill? – A rendőrség eddig ötöt talált. – Mindegyiket megnyúzta? – Részben igen. – Az újságok nem magyarázták meg a becenevét. Tudja, miért éppen Buffalo Billnek hívják? – Igen. – Mondja el. – Elmondom, ha belenéz a kérdőívbe. – Belenézek, ez minden. Szóval miért? – Egy rossz viccel kezdődött a Kansas City-i gyilkossági osztályon. – Igen?… – Azért nevezték el Buffalo Billnek, mert csak akkor bika, ha nyúzhat. Starling rájött, hogy a félelem érzését az olcsóság érzése váltotta fel. A

kettő közül még mindig az előbbi volt jobb. – Küldje be a kérdőívet! Starling átcsúsztatta a kék papírokat a forgótálcán. Csöndben ült, amíg Lecter átfutotta őket. Aztán a férfi visszaküldte a kérdőívet. – Ugyan, Starling nyomozó, gondolja, hogy ezzel az életlen vacakkal felboncolhat engem? – Nem. De azt hiszem, adhat némi bepillantást, és segítheti ezt a tanulmányt. – És ugyan mi okból tenném? – Kíváncsiságból. – Mire volnék kíváncsi? – Arra, hogy miért van itt. Hogy mi történt magával. – Semmi sem történt velem, Starling nyomozó. Én történtem! Engem nem redukálhat az engem ért hatások végeredményére. Maga a viselkedéstudományért feladta a jó és a rossz fogalmát, Starling nyomozó. Mindenki erkölcsi pelenkát kapott, soha senki nem tehet semmiről. Nézzen rám, Starling nyomozó. A szemembe tudja mondani, hogy gonosz vagyok? Gonosz vagyok, Starling nyomozó? – Azt hiszem, kártékony volt. Számomra ez egy és ugyanaz. – Vagyis a gonosz egyszerűen kártékony? Akkor a vihar is gonosz, ha ez ilyen egyszerű. Vagy mondjuk a tűz. És ott a jégeső is. A biztosítási ügynökök az Isten ujjának mondják – A szándékos… – Én pihenésként templomok összedőléséről gyűjtök képeket. Látta a legújabbat Szicíliában? Csodálatos. A homlokzat egy hatvanöt éves nagymamára esett a misén. Ez gonosztett volt? Ha igen, ki tehet róla? Ő, aki odafönt van; egyszerűen tetszik neki a dolog, Starling nyomozó. Hattyúk és tífusz… mindkettő ugyanarról a helyről jön. – Én nem tudom megmagyarázni magát, doktor, de ismerek valakit, aki igen. Lecter fölemelt keze elhallgattatta. A formás kézen a középső ujj tökéletesen meg volt kettőzve. Ez a polidactilia legritkább formája. A férfi halk és kellemes hangon szólalt meg újra. – Szeretne beskatulyázni engem, Starling nyomozó. Nagyon nagyratörő, ugye? Tudja, milyennek látom a jó táskájával és az olcsó cipőjével? Bugrisnak. Kivakart, törtető, rossz ízlésű bugrisnak. A szeme, akár az olcsó bizsu, csak úgy ragyog, amikor kieszel valami kis választ. De esze az van, ugye? Meggebed, hogy ne legyen olyan, mint az anyja. A jó táplálkozástól nem olyan rövidek a csontjai, de legfeljebb egy generáció választja el a

bányáktól, Starling nyomozó. A nyugat-virginiai Starlingok vagy az okie-i* Starlingok közül való? Az egyetem vagy a hadsereg női osztaga közül lehetett választani, ugye? Hadd mondjak magáról valami jellemzőt, Starling hallgató. A szobácskájában őrzi a régi felfűzős gyöngysort, ugyebár, és ahányszor ránéz, valami kis fájdalmat érez, amiért ma már olyan giccsesnek látja. Azok az unalmas köszönöm szépének, meg ahogy megengedte azt a sok nyílt tapizást, és ragacsos lett az izzadságtól minden gyöngyszem után. Unalmas, unalmas. Fárasztó. Ha az ember okos, az egy csomó dolognak elveszi az ízét. Az ízlés luxus. Amikor arra a fiúra gondol, akitől a gyöngyöt kapta, a buta, állati fájdalomra emlékszik, amely akkor jelent meg az arcán, amikor maga szakított vele. És ha már a gyöngysor is giccses, mi követi majd? Elgondolkodik rajta éjszakánként, ugye? – kérdezte Lecter doktor a lehető legkedvesebben. [*Oklahomai. – V. T. megjegyzése]

Starling fölemelte a fejét, hogy szembenézzen vele. – Maga sok mindent lát, Lecter doktor. Nem tagadok semmit abból, amit mondott. De van egy kérdésem, amelyre rögtön választ kapok, akár akarja, akár nem. Elég erős-e ahhoz, hogy magát is alávesse a saját kegyetlen analízisének? Nehéz szembenézni vele. Volt alkalmam megtudni. Ehhez mit szól? Nézzen magába, és írja le az igazat. Talál önmagánál jobb, komplexebb alanyt? Vagy fél önmagától? – Maga kemény ember, Starling nyomozó? – Eléggé. – És gyűlöli a gondolatot, hogy átlagember, ugye fáj ezt hinni? Ugyan! Maga messze nem átlagos, Starling nyomozó. Csak fél a gondolattól. Milyen a gyöngysora? Hét milliméteres? – Hét. – Hadd javasoljak valamit. Szerezzen átfúrt macskaszemet, tudja, azt a kvarckristályféleséget, és fűzze a gyöngyök közé! Lehet úgy, hogy két ilyen, három olyan, vagy egy ilyen, két olyan, ahogy tetszik. A macskaszem felveszi a maga szemének és a haja fényének a színét. Kapott már Bálint-napi üdvözletet? – Persze. – Már benne járunk a nagyböjtben. Bálint napja már csak egy hét… hmm… vár most üdvözletet valakitől? – Sosem lehet tudni. – Igaza van. Sosem lehet tudni… Gondolkodtam a Bálint-napon. Valami vicces dolog jutott eszembe. Most, hogy erre gondolok, nagyon boldoggá tudnám tenni magát Bálint napján, Clarice Starling.

– Hogyan, Lecter doktor? – Úgy, hogy egy csodálatos Bálint-napi üdvözletet küldök magának. Még gondolkodnom kell rajta. És most kérem, bocsásson meg. Viszontlátásra, Starling nyomozó. – És a tanulmány? – Egy népszámláló biztos egyszer megpróbált beskatulyázni. Babbal elkészítve ettem meg a máját, és egy nagy korsó sört ittam rá. Menjen vissza az iskolába, kicsi Starling. Hannibal Lecter, végtelenül udvariasan, nem fordított hátat a lánynak. Eltávolodott a műanyag hálótól, s csak azután fordult a fekhelyéhez, leheveredett, és olyan távol került Clarice-tól; mint egy kőből készült keresztes vitéz egy sírboltban. Starling hirtelen üresnek érezte magát, mintha vért adott volna. Lassabban rakta vissza a papírjait a táskájába, mint kellett volna, mert nem bízott benne, hogy rögtön elbírják a lábai. Átitatta a kudarc érzése, amelyet úgy utált. Összehajtotta a székét, és a szekrényajtónak támasztotta. Tudta, hogy újra el kell mennie Miggs mellett. Barney a távolban olvasott. Szólhatna neki, hogy jöjjön érte. A francba Miggsszel. Nem rosszabb, mint amikor kőművesek vagy rakodók mellett megy el naponta a városban. Elindult visszafelé a folyosón. Miggs egészen közelről suttogott: – Megharaptam a csuklómat, hogy lássam, hogyan vééééérzik. Nézze, hogy ömlik belőlem a vér. Barneyt kellett volna hívnia, de Starling ijedten benézett a cellába, látta Miggs megvillanó ujjait, és mielőtt elfordulhatott volna, érezte, hogy melegség spriccel az arcára meg a vállára. Miközben továbbment, rájött, hogy nem vér volt az, hanem ondó. Ekkor Lecter utánaszólt: jól hallhatóan szólította, s ettől rekedtes hangja még fémesebben csengett. – Starling nyomozó! Lecter fölállt, úgy kiáltott utána. Clarice a táskájában matatott papír zsebkendő után. – Starling nyomozó! – szólt mögötte a hang. Erősen uralkodott magán, és egyenletes léptekkel haladt a kapu felé. – Starling nyomozó! – Új hangsúly hallatszott Lecter hangjában. Clarice megállt. Mi az isten csudáját akar ennyire? Miggs suttogott valamit, de nem figyelt rá. Ismét Lecter cellája előtt állt, és abban a ritka élményben volt része, hogy izgatottnak látta a doktort. Tudta, hogy a férfi érzi rajta a szagot. Minden szagot megérzett. – Nem lett volna szabad megengednem, hogy ilyesmi történjen magával.

Az udvariatlanság kimondhatatlanul gyűlöletes előttem. Mintha az a tény, hogy gyilkosságokat követett el, megtisztította volna a kisebb durvaságoktól. Vagy, gondolta Starling, izgatja, hogy ily módon megjelölve látja őt. Nem tudta eldönteni. A szikrák elhalványultak a férfi szemében, mintha szentjánosbogarak tűntek volna el egy barlangban. Akármit is akar, használd ki, az istenért! Fölemelte a táskáját. – Kérem, válaszoljon ezekre a kérdésekre a kedvemért. Talán elkésett vele; a férfi újra nyugodt volt. – Nem. De boldoggá fogom tenni azért, mert eljött. Valami mást adok magának. Azt, amire a legjobban vágyik, Clarice Starling. – És mi az, Lecter doktor? – Karrier, természetesen. Tökéletes lesz. Úgy örülök. A Bálint-napról jutott eszembe. – Nem lehetett tudni, mi csalta a mosolyt a szájára, de kivillantak kis fehér fogai. Olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. – Raspail kocsijában keresse az ajándékát. Hallotta? Keresse Raspail kocsijában a Bálint-napi ajándékot. És most jobb lesz, ha megy, bár nem hiszem, hogy Miggsnek ilyen hamar újra sikerülne, még akkor sem, ha örült, ugye?

Negyedik fejezet Clarice Starling izgatott volt, kimerült, s csak az akaratereje hajtotta. Volt igazság abban, amit Lecter elmondott róla, és a jellemzés többi része is közel állt a valósághoz. Néhány másodpercig úgy érezte, mintha egy idegen tudat garázdálkodna a fejében, mint egy elefánt a porcelánboltban. Gyűlölte, amit Lecter az anyjáról mondott, és meg kellett szabadulnia a haragtól. Nem magánügyben jött. Az utca túloldalán beült öreg Pintójába, és mélyeket lélegzett. Az ablakokat belepő pára jótékonyan eltakarta a járókelők elől. Raspail. Emlékezett erre a névre. A férfi Lecter páciense volt, s egyik áldozata. A lánynak mindössze egy estéje volt rá, hogy háttérnek áttanulmányozza a Lecter-dossziét. A vastag anyagban Raspail mindössze egy volt a sok áldozat közül. Clarice úgy érezte, el kell olvasnia a részleteket. Rohanni akart, de tudta, hogy a dolog csak neki sürgős. A Raspail-ügyet évekkel ezelőtt lezárták, senki nem forog veszélyben, tehát bőven van ideje. Jobb lesz tájékozódni, mielőtt továbblépne. Az is lehet, hogy Crawford elveszi tőle az ügyet, és másnak adja. Vállalnia kell ezt a kockázatot. Megpróbálta felhívni egy telefonfülkéből, de Crawford éppen a Fehér Ház

egyik albizottsága előtt kunyerált pénzt a rendőrségnek. Megkaphatta volna az ügy részleteit a baltimore-i rendőrség gyilkossági csoportjától is, de a gyilkosság nem szövetségi ügy, és tudta, hogy azonnal elhappolnák előle. Visszahajtott Quanticóba a viselkedéstudományi részleg otthonos, barna kockás függönyeihez és szörnyűségekkel teli szürke irattartóihoz. Már az utolsó titkárnő is elment, de ő ott ült egész este, és a Lecter-mikrofilmet tanulmányozta. Az ósdi vetítő úgy világított a sötét szobában, akár a lidércfény, a szavak és a negatívok képei vibráltak a lány feszült arcán. Raspail, Benjamin René; fehér bőrű férfi, 46 éves, a Baltimore-i Filharmonikusok első fuvolása volt, és dr. Hannibal Lecter pszichiátriai rendelőjének betege. 1975. március 22-én nem jelent meg egy baltimore-i előadáson. Március 25-én megtalálták a holttestét egy kis virginiai falusi templom padjában. Mindössze egy frakkkabát és fehér nyakkendő volt rajta. A boncolás kimutatta, hogy kilyukasztották a szívét, és hiányzott testéből a csecsemőmirigy meg a hasnyálmirigy is. Clarice Starling, aki élete hajnalán többet tapasztalt a hús feldolgozásáról, mint szerette volna, tudta, hogy ezek desszertként fogyasztható mirigyek. A baltimore-i gyilkossági csoport véleménye szerint ezeket a szerveket felszolgálták azon a vacsorán, amelyet Lecter a Baltimore-i Filharmonikusok elnöke és karmestere tiszteletére adott a Raspail eltűnését követő estén. Dr. Hannibal Lecter azt mondta, hogy ő semmit sem tud ezekről a dolgokról. A Filharmonikusok elnöke és a karmester azt vallotta, hogy nem emlékszik a vacsorára, pedig Lecter híres volt háza remek konyhájáról, és több cikket is írt gasztronómiai lapokba. A Filharmonikusok elnökét később étvágytalansággal és alkoholizmussal kezelték egy baseli idegszanatóriumban. A baltimore-i rendőrség szerint Raspail Lecter nyolcadik áldozata volt. Raspail nem hagyott hátra végrendeletet, és rokonai pereskedése a vagyona fölött néhány hónapig nagy port vert fel az újságokban, amíg a közönség érdeklődése lanyhulni nem kezdett. Raspail rokonai Lecter többi áldozatának családjával együtt sikerrel követelték a bíróságtól, hogy semmisítsék meg az őrült pszichiáter feljegyzéseit és kazettáit a betegeiről. Nem lehet tudni, milyen kínos titkok derülhetnek ki, hangzott az érvelés. A bíróság Raspail ügyvédjét, Everett Yow-t bízta meg a vagyon kezelésével. Starling megkereshette volna az ügyvédet, hogy hozzáférhessen Raspail

kocsijához. De arra gondolt, talán az ügyvéd védeni akarja ügyfele emlékét, és mivel előre figyelmeztetik, tönkreteszi a bizonyítékokat, hogy így óvja néhai kliensét. Starling jobban szeretett hirtelen támadni, de ehhez most tanácsra és felhatalmazásra lett volna szüksége. Egyedült volt a viselkedéstudományi részlegben, és már nem maradhatott tovább. Crawford otthoni számát megtalálta a regiszterben. Nem hallotta kicsengeni a telefont; a férfi nyugodt, színtelen hangon azonnal beleszólt a kagylóba. – Jack Crawford. – Itt Clarice Starling beszél. Remélem, nem vacsorázott éppen… – Nem kapott választ, a süket csöndnek kellett folytatnia. – Lecter mondott valamit a Raspail-ügyről, és bejöttem az irodába, hogy utánanézzek. Azt mondta, van valami Raspail kocsijában. Az ügyvéden keresztül hozzájuthatnék, és mivel holnap szombat van, iskolaszünet, azt szeretném kérni, hogy… – Starling, emlékszik, mit mondtam arról, hogy mit tegyen a Ledérrel kapcsolatos információkkal? – kérdezte Crawford ijesztően nyugodt hangon. – Vasárnap reggel pontosan kilenc órakor tegyek jelentést. – Ez az, Starling. Pontosan ez az. – Igen, uram. A tárcsahang csípte a fülét. A fájdalom végigterült az arcán, és égett tőle a szeme. – A francba! – sziszegte. – Vén marha! Hülye rohadék! Célozna csak meg téged Miggs, kíváncsi vagyok, hogy tetszene. Starling fényesre sikálta magát, és az FBI Akadémia hálóingében éppen jelentésének második vázlatán dolgozott, amikor megjött a könyvtárból kollégiumi szobatársa, Ardelia Mapp, akinek széles, barna, egészséges arca a nap egyik legüdítőbb látványa volt. Mapp látta a fáradtságot társnője arcán. – Mivel telt a napod, kislány? – Úgy tette fel a kérdéseket, mintha Clarice válaszának nem lenne túl nagy jelentősége. – Egy őrültnek hízelegtem, miközben egy másik teleélvezte a pofámat. – Bárcsak nekem lenne időm egy kis társasági életre. Igazán nem tudom, hogy csinálod iskola mellett. Starling azon vette észre magát, hogy nevet. Ardelia Mapp vele nevetett, épp annyit, amennyit a gyenge kis vicc megért. Starling viszont nem tudta abbahagyni, és mintha távolról hallotta volna saját, szűnni nem akaró

nevetését. Könnyein keresztül furcsán öregnek látta Ardelia Mappet, mosolyát pedig szomorúnak.

Ötödik fejezet Jack Crawford, aki ötvenhárom éves, egy hintaszékben olvas a hálószobában az olvasólámpa fényénél. Két dupla ággyal szemben ül; mindkettőt megemelték, hogy olyan magasak legyenek, mint a kórházi ágyak. Az egyik az övé, a másikban Bella, a felesége fekszik. Crawford hallja, ahogy az asszony a száján keresztül lélegzik. Bella két napja nem mozdult, és nem szólt hozzá. Egy lélegzet kimarad. Crawford a szemüvege fölött felnéz a könyvéből. Leteszi a könyvet. Bella ismét lélegzik, előbb gyengén, majd normálisan. A férfi feláll, odamegy, és megméri az asszony vérnyomását meg a pulzusát. Az elmúlt hónapok alatt szakértő lett a vérnyomásmérésben. Mivel nem hagyja magára éjszakára Bellát, berakott magának is egy ágyat Ki-kinyúl a felesége felé a sötétben, ezért az ő ágya is ugyanolyan magas. Az ágyak magasságát és a Bella kényelméhez szükséges vízvezetéket leszámítva Crawfordnak sikerült megoldania, hogy a szoba ne látsszon betegszobának. Volt virág, de nem túl sok. A gyógyszerek sem hevertek szem előtt; Crawford kiürített a hallban egy fehérneműs szekrényt, és megtöltötte Bella orvosságaival meg a szükséges felszerelésekkel, mielőtt hazahozta volna az asszonyt a kórházból. (Ez volt a második alkalom, hogy a karjában hozta be a lakásba, és a gondolattól majdnem kicsordultak a könnyei.) A nyitott ablakon beáramlik a friss, lágy virginiai levegő; meleghullám jött délről. A sötétben kis békák kémlelik egymást odakinn. A szoba tiszta, de a szőnyeg már kezd porosodni. Crawford nem akarja a zajos porszívót használni a szobában, és a söprögetés nem elég. A beépített szekrényhez megy, és villanyt gyújt. Az ajtó belsején két jegyzettömb van. Az egyikre felírja Bella vérnyomását és pulzusát. A sok sárga papíron egymást váltogatják az ő feljegyzései meg a nappali ápolónőké; sok éjszaka és sok nappal. A másik tömbre a nappali nővér Bella gyógyszerezését jegyzi fel. Crawford minden gyógyszert be tud adni, amire éjszaka szükség lehet. Mielőtt hazahozta az asszonyt, a nővér útmutatásával előbb egy citromon gyakorolta az injekciózást, majd a saját combján. Aztán megáll, és vagy három percig néz lefelé a beteg arcára. A hajat bájos selyemsál fedi, akár egy turbán. Bella ragaszkodott hozzá, ameddig képes volt rá, hogy bármihez is ragaszkodjon. Most Crawford ragaszkodik ehhez. Bekeni

glicerinnel a kiszáradt ajkakat, és széles ujjával kivesz egy csipát az asszony szeméből. Bella nem mozdul. Még korai megfordítani. Crawford a tükör előtt megnyugtatja magát: nem beteg, nem kell az asszonnyal mennie a sírba, ő jól van. Rajtakapja magát, hogy ezt teszi, és röstelkedik. Amikor visszaül a székébe, nem is emlékszik rá, mit olvasott. Azt a könyvet veszi fel maga mellől, amelyen érzi, hogy melegebb, mint a többi.

Hatodik fejezet Hétfőn reggel Clarice Starling a postaládájában találta Crawford üzenetét. "C S. Dolgozhat a Raspail-ügyön a szabad idejében. Az irodámtól kap egy hitelkártyát a távolsági beszélgetésekhez. Mielőtt konkrét lépéseket tesz, lépjen kapcsolatba velem. Jelentést szerdán 16 órára kérek. Az igazgató a Lecter-jelentést a maga aláírásával kapta meg. Jó munkát végzett. J. C" Starlingnak jókedve kerekedett. Tudta, hogy Crawford úgy bánik vele, mint az anyamacska, amely kimerült egeret ad a kicsinyének, hogy az gyakorolja a vadászatot. Tanítani akarja. Azt akarja, hogy jó legyen. Starling számára ez többet jelentett az udvariasságnál. Raspail nyolc éve halott. Milyen bizonyíték maradhatott meg ilyen hosszú ideig a kocsiban? Családi tapasztalatból tudta, hogy az autók árának gyors zuhanása miatt egy méltányos bíróság megengedi az örökösöknek, hogy eladják a kocsit, mielőtt a végrendelet érvényessé válna, aztán a pénzt letétbe helyezik. Valószínűtlennek tűnt, hogy még egy olyan zűrös és vitatott örökösödési ügyben is, mint amilyen Raspailé volt, nyolc évig ne adjanak el egy autót. Aztán itt volt a szabad idő kérdése. Az ebédidővel együtt Starlingnak egy és negyed órája volt telefonálgatásra a hivatali órák alatt. Szerda délután kell jelentést tennie. Addig összesen három órája és negyvenöt perce van három napra elosztva arra a célra, hogy kinyomozza egy kocsi hollétét, feltéve, hogy ezzel tölti a tanulóidejét is, és éjszaka tanul. Jó jegyei voltak nyomozási eljárástanból, és arra is lehetősége nyílt, hogy általános tanácsokat kérjen az oktatóitól.

A hétfői ebédideje alatt a baltimore-i bíróság egyik alkalmazottja háromszor mondta neki, hogy tartsa a vonalat, és ugyanannyiszor feledkezett meg róla. Tanulóidejében elért egy barátságos tisztviselőt, aki elővette a kedvéért a Raspail-örökség aktáit. A tisztviselőtől megtudta, hogy a bíróság valóban engedélyt adott az autó eladására, sőt a gyártmányt, a szériaszámot és a vevő nevét is megkapta. Kedden a fél ebédideje azzal ment el, hogy a vevő neve után nyomozott. Az ebédszünet második felében derült csak ki, hogy a marylandi közlekedési osztály a szériaszám alapján nem tud azonosítani egy autót, csak a rendszám után. Kedden délután a zivatar beűzte őket a lőtérről. A nedves ruháktól és izzadságtól gőzölgő tanácsteremben John Brigham, a volt tengerészgyalogos-kiképző Starlingot választotta, hogy az osztály előtt kipróbálja, milyen erős a keze, hányszor tudja elhúzni egy 19-es Smith and Wesson revolver ravaszát hatvan másodperc alatt. Hetvennégyet csinált bal kézzel, nagyot fújt, hogy ne lógjon a szemébe a haja, aztán újra kezdte jobbal, miközben egy másik diák számolt. Terpeszben állt, lábizmait megfeszítve; az első irányzék éles fókuszban, a hátsó és az ideiglenes célpont még megfelelően homályos. Míg teltek a másodpercek, hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak, és megszabaduljon a fájdalomtól. A falon a célpont fókuszba került. Egy díszoklevél volt, amelyet az Államközi Kereskedelmi Bűnüldözési Részleg állított ki az oktatójának, John Brighamnek. – Hogyan nyomozza ki egy autó… – …hatvanöthatvanhathatvanhéthatvannyolchat… – …rendszámát, amikor csak a gyártási számot… – …hetvennyolchetvenkilencnyolcvannyolcvanegy… – …és a gyártmányt ismeri? Nincs büntetőcédula… – …nyolcvankilenckilencven. Idő. – Rendben van, emberek – mondta az oktató. – Azt akarom, hogy ezt jól megjegyezzék. A kéz ereje döntő tényező a folyamatos lőharcban. Az urak közül többen aggódnak, hogy őket hívom ki legközelebb. Igazuk van. Starling mindkét kézzel az átlag fölött teljesít, mégpedig azért, mert dolgozik érte. Azzal a kis nyomkodós vacakkal, amelyhez mindannyian hozzájuthatnak De a legtöbben semmi keményebb dolgot nem hajlandók nyomogatni – az utolsó pillanatban mindig elnyomta magában a tengerészgyalogost, és egy udvarias mosollyal azt mondta: – csak a pattanásaikat. Csak ne nevessen, Starling, maga sem jó. Mire végez, szeretném, ha a bal keze is kilencven fölött lenne. Álljanak párba, és mérjék egymás idejét. Rajta! – Maga nem, Starling. Jöjjön

ide. Mit tud még arról a kocsiról? – Csak a gyártási számot és a gyártmányt; ez minden. Meg az öt évvel ezelőtti tulajdonos nevét – Na jó, ide figyeljen. A legtöbben ott ba… baltázzák el, hogy az egyik tulajdonostól a másikig próbálják követni a kocsit. Teljesen belezavarodnak az államhatárok között. Még a gyakorló zsaruk is így járnak néha. A komputerek csak a rendszámot és a büntetéseket tartják számon. Ezt használjuk, és nem a jármű gyártási számát. A kék markolata gyakorlórevolverek kattogása betöltötte a szobát, és a férfinak Starling fülébe kellett kiabálnia, hogy érthető legyen, amit mond. – Egy mód van csak, de az könnyű. R. L. Polk, az a cég, amelyik a városi címtárakat adja ki, készít egy listát az érvényes rendszámokról is a kocsi gyártmánya és gyártási száma alapján. Ez az egyetlen hely. Az autókereskedők ennek alapján reklámoznak. Honnan tudta, hogy tőlem kell megkérdeznie? – Az ÁKB-nál dolgozott. Gondolom, jó néhány jármű után kellett nyomoznia. Kösz. – Viszontszívességként hozza fel a bal kezét a megfelelő szintre, és szégyenítse meg azokat a penészvirágokat. A tanulási időben Starling ismét a telefonfülkében állt, és úgy remegett a keze, hogy alig tudta elolvasni a saját írását. Raspail kocsija egy Ford volt. A lány ismert egy Ford-lerakatot a virginiai egyetem közelében, ahol a tulaj évek óta türelmesen mindent megtett a Pintóért, amit csak lehetett. Most Starling kedvéért ugyanolyan türelmesen végignézte Polk listáit. Annak a személynek a nevével és címével jött vissza a telefonhoz, aki utoljára a nevére íratta Benjamin Raspail kocsiját. Clarice belelendült. Clarice tudja, mit csinál. Na, elég a hülyéskedésből, hívd fel azt a fickót! Nézzük csak! Kilences árok, Arkansas. Jack Crawford nem fogja megengedni, hogy leutazzak, de legalább megbizonyosodom róla, kié a járgány. Nem vették föl, és ismét csak nem vették föl. Furcsán, távolian csengett a telefon, s mintha több vonal lett volna egyszerre, visszhangzóit a bugás. Starling megpróbálta éjszaka is, de nem kapott választ. Szerdán délben egy férfi végre fölvette a kagylót. – Itt a WPOQ Rádió, örökzöldeket játszik. – Halló, én azért telefonálok, mert… – Nincs szükségem alumínium oldalfalra, és nem akarok semmiféle lakókocsitelepen élni Floridában. Mije van még? Starling mintha az arkansasi hegyeket hallotta volna a férfi hangjában.

Nem ért rá beszélgetni. – Nagyon lekötelezne, uram, ha segíteni tudna. Mr. Lomax Bardwellt próbálom elérni. Clarice Starling vagyok. – Valami Starling telefonál – üvöltötte a férfi a család többi tagjának. – Mit akar Bardwelltől? – Itt a Ford nyilvántartási részleg területi irodája. Mr. Bardwellnek joga van egy kis ingyenes karbantartásra. – Én vagyok Bardwell. Azt hittem, hogy megpróbál telefonon rámsózni valamit. Már késő kárbecsléssel próbálkozni, az egészre szükségem van. A feleségemmel Little Rockban voltunk, épp kifelé húztunk a Southland Mellből, tudja? – Genuram. – Az olajteknőből kiesett a leeresztőcsavar. Csupa olaj volt minden, erre jött az az Orkin teherautó, tudja, amelyiknek az a nagy bogár van a tetején. Ma, az ráment az olajra, és megcsúszott. – Te jó isten! – Leütötte a fotóautomata fülkéjét a téglákról, és kiesett az üveg. Az ipse, aki benn volt, teljesen megzavarodva jött ki. Ha nem tartjuk vissza, világgá megy. – Nem mondom! Aztán mi történt vele? – A pasassal? – Nem. A kocsijával. – Mondtam Buddy Sippernek a bontóban, hogy ha értemegy, egy ötvenesért az övé lehet. Gondolom, szétszedte. – Meg tudná adni a telefonszámát, Mr. Bardwell? – Mit akar Sippertől? Ha valakinek jár valami, akkor az én vagyok. – Megértem uram. Én csak azt csinálom délután ötig, amire utasítanak, és most azt mondták, hogy találjam meg ezt a kocsit. Megadná azt a számot, kérem? – Elvesztettem a noteszomat. Már nem is tudom, mikor. Tudja, hogy van az az unokákkal. De a központ biztosan megmondja. Sipper Autóbontó. – Nagyon lekötelezett, Mr. Bardwell. A bontótól megtudta, hogy az autót szétszedték, és a karosszériát kockára préselték újrafeldolgozásra. A művezető a kartonról beolvasta Starlingnak a kocsi gyártási számát. Beszart a halott, gondolta Starling úgy jó arkansasi módra. Zsákutca. Szép kis Bálint-napi üdvözlet. A telefonfülkében állva fejét a hűvös készüléknek támasztotta. Ardelia Mapp könyvekkel a karján bekopogott a fülke ajtaján, és beadott egy pohár

narancslevet. – Kösz, Ardelia. Még egy telefonom van. Ha nem tart soká, utánad megyek a menzára, oké? – Annyira reméltem, hogy levetkőzöd ezt a szörnyű tájszólást – mondta Mapp. – Találsz könyveket, amelyek segítenek. Én sosem használtam szülőföldem színes dialektusát. Még azt mondják, miféle bunkóval eszel együtt, te lány. – Mapp becsukta a fülke ajtaját. Starling úgy érezte, hogy meg kellene próbálnia még valami információt szereznie Lectertől. Ha már megbeszélte volna a találkozót, talán Crawfordnak sem lenne kifogása ellene, hogy visszamenjen az intézetbe. Felhívta Chiltont, de csak a titkárnőjét kapcsolták. – Chilton doktor a törvényszéki orvosszakértővel és az államügyésszel tárgyal – mondta a nő. – Már egyébként is beszélt a maga felettesével, és nincs semmi mondandója a maga számára. Viszonthallásra.

Hetedik fejezet – A barátja, Miggs, meghalt – közölte Crawford. – Mindent elmondott nekem, Starling? – Crawford fáradt arca úgy figyelt az árulkodó jelekre, mint egy bagoly a zsákmányra, és körülbelül ugyanolyan könyörtelenül is nézett a lányra. – Hogyan? – Clarice megdermedt, de uralkodnia kellett magán. – Lenyelte a saját nyelvét, még valamikor az éjszaka. Chilton szerint Lecter javasolta neki. Az éjszakás ápoló hallotta, hogy Lecter halkan beszél Miggshez. Lecter sokat tudott Miggsről. Jó ideig beszélt hozzá, de az ápoló nem hallotta, mit mondott. Miggs sírt egy darabig, aztán elhallgatott. Mindent elmondott, Starling? – Igen, uram. A jegyzeteimben és a jelentésemben minden benne van, szinte szó szerint. – Chilton felhívott, és panaszkodott magára… – Crawford várt, és láthatóan tetszett neki, hogy a lány nem kérdezett közbe. – Közöltem vele, hogy én kielégítőnek találom a maga viselkedését. Chilton megpróbálja megelőzni a polgári jogi nyomozást. – Várható, hogy lesz? – Ha Miggs családja kívánja, akkor biztosan. A polgári jogi részlegnek évente úgy nyolcezer ügye van. Boldogok lesznek, ha Miggsét is fölvehetik a listára. – Crawford tanulmányozta a lány arcát. – Jól van? – Nem is tudom, mit érezzék.

– Nem kell semmi különöset éreznie. Lecter azért tette ezt, hogy szórakozzon. Tudja, hogy nem piszkálhatják emiatt, és akkor miért ne? Chilton egy időre elveszi a könyveit, a különvécéjét, és nem kap pudingot. – Crawford összefonta az ujjait a hasán, és a hüvelykujját bámulta. – Lecter faggatta rólam, ugye? – Azt akarta tudni, hogy elfoglalt-e. Megmondtam, hogy igen. – Ez minden? Nem hagyott ki semmilyen személyes kérdést, csak azért, mert azt gondolja, hogy nem esne jól nekem? – Nem. Azt mondta, hogy maga sztoikus, de ezt le is írtam. – Igen, olvastam. Ez minden? – Ez. Semmit sem hagytam ki. Arra gondol, hogy pletykákat meséltem neki, és ezért állt szóba velem? – Nem. – Nem tudok semmit a magánéletéről, és ha tudnék, akkor sem tárgyalnám ki vele. Ha ezt hiszi, jobb, ha rögtön tisztázzuk. – Meggyőzött. A következő pont… – Gondolt valamire, vagy csak… – Térjünk rá a következő pontra, Starling. – Lecter célzása Raspail kocsijára zsákutca. Kockába préselték négy hónappal ezelőtt a Kilences ároknál, Arkansasban, és eladták újrafeldolgozásra. Talán ha visszamennék, és újra beszélnék Lecterrel, többet mondana. – Úgy gondolja, hogy ez a nyom lezárult? – Igen. – Honnan veszi, hogy Raspailnek csak ez az egy kocsija volt? – Csak ez volt nyilvántartva, ezért feltételeztem. – Ma várjon csak. – Crawford ujjával valami láthatatlan dologra mutatott kettejük között. – Szóval feltételezte, Starling. Nézze csak. – Crawford egy jegyzettömbre felírta: feltételez. Starlingnak több oktatója is eltanulta ezt a módszert Crawfordtól, sőt használta is, de Starling nem árulta el, hogy már látta. Crawford kezdte aláhúzni a szót – Ha maga csak feltételez valamit, amikor egy munkával megbízom, Starling, akkor az a feltétel, hogy ez helytálló legyen, különben mindkettőnkből hülyét csinál. – Elégedetten hátradőlt. – Raspail autókat gyűjtött. Ezt nem tudta? – Nem. Megvannak még? – Nem tudom. Gondolja, hogy utána tud járni? – Igen. – Hol kezdi?

– A végrendelet végrehajtójánál. – Egy baltimore-i ügyvéd az illető; kínai, ha jól emlékszem – mondta Crawford. – Everett Yow – közölte Starling. – Benne van a baltimore-i telefonkönyvben. – Gondolt már rá, hogy bírósági engedélyt kérjen Raspail kocsijának átkutatására? Crawford hangja néha Lewis Carrol mindentudó hernyójára emlékeztette Starlingot. Nem mert hasonló hangnemben válaszolni. – Mivel Raspail elhunyt, és semmivel sem vádolják, ha a végrendelet végrehajtója megengedi, hogy átnézzük a kocsit, az törvényes eljárás, és ennek eredménye felhasználható a törvény előtt egyéb ügyekben – idézte. – Pontosan – helyeselt Crawford. – Van egy ötletem. Értesítem a baltimore-i FBI-irodát, hogy odamegy. Szombaton, Starling, a szabad idejében. Érje el maga azt az eredményt, ha egyáltalán lesz eredmény. Crawfordnak kissé meg kellett erőltetnie magát, hogy ne nézzen a lány után, amikor az távozott. A papírkosárból két ujjal kiemelt egy vastag, mályvaszínű jegyzetlapot. Kiterítette az íróasztalára. A feleségéről szólt, megnyerő kézírással. "Küzdő tanok, kik keresik, a föld majd milyen tűzbe fő, még fel sem tételezhetik, hogy a te lázad ez a hő?"* Részvétem Bella miatt, Jack. Hannibal Lecter [John Donne: A láz. Károlyi Amy fordítása.]

Nyolcadik fejezet Everett Yow fekete Buickjának hátsó ablakát a De Paul Egyetem matricája díszítette. Az ügyvéd súlyától a Buick enyhén balra dőlt, miközben Clarice Starling a saját kocsijával követte Baltimore eső áztatta utcáin. Lassacskán esteledett, Starling nyomozásra szánt szabadnapja már majdnem véget ért, és tudta, ha ma nem jár sikerrel, nem lesz még egy esélye. Leküzdötte magában a

türelmetlenséget, és az ablaktörlő ütemére kopogtatta ujjával a volánt, miközben a forgalom lassan cammogott a 301-es úton. Yow intelligens, kövér, asztmás férfi volt. Starling hatvanasnak becsülte. Idáig segítőkésznek bizonyult. Az elvesztegetett napról nem ő tehetett; késő délután érkezett meg egyhetes üzleti útjáról Chicagóból, és a reptérről egyenesen az irodájába ment, hogy találkozzon Starlinggal. Raspail veterán Packardját jóval a gyilkosság előtt raktárba tették, magyarázta Yow. Nem volt rendszáma, és nem is használták. Yow egyszer látta, akkor is csak lefedve, a garázsban, hogy igazolni tudja a kocsi meglétét a hagyatéki leltárhoz. Ha Starling nyomozó beleegyezik abba, hogy ha talál valamit, ami sérti a néhai ügyfél érdekeit, és azt "azonnal és őszintén" elmondja Yow-nak, ő megmutatja az autót. Sem végzésre, sem hatósági tanúra nem lesz szükség. Starling élvezte az egy napra megkapott FBI-Plymoutht a rádiótelefonnal, no meg a Crawfordtól kapott új igazolványt. "Szövetségi nyomozó" – ez állt rajta, és egy hétig volt érvényes. A Split City Miniraktár volt az úticéljuk, öt kilométerre a város határától. Miközben a csúcsforgalomban araszoltak, Starling a rádiótelefonon érdeklődött Yow-tól a raktártelepről. Mire megpillantotta a magasban a narancsszínű, színes SPLIT CITY RAKTÁRVÁROS – A KULCS ÖNNÉL VAN feliratot, megtudott néhány dolgot. Split City néven egy szállítmányozási vállalat üzemeltetésére az Államközi Kereskedelmi Igazgatóság adott ki engedélyt bizonyos Bernard Garynek. A szövetségi bíróság három évvel ezelőtt csaknem elítélte Garyt lopott – javak államok közötti szállítása miatt, így az engedély megújításra várt. Yow befordult a táblánál, és megmutatta a kulcsát a kapunál álló pattanásos képű, egyenruhás fiatalembernek. A portás felírta a rendszámukat. Kinyitotta a sorompót, és türelmetlenül intett, mint akinek más, sürgősebb dolga van. Split City sivár hely volt, amelyen keresztülsüvített a szél; személytelen, akár a vasárnapi válási járat a La Guardia reptérről Juárezbe; lélektelen szolgáltatás, amelyben az őrzött javak többnyire válások megosztott ingóságai. A raktárhelyiségekben nappaligarnitúrák, reggelizőkészletek, koszos matracok, játékok sorakoztak, no meg értéküket vesztett családi fotók. A Baltimore megyei seriff irodájában általános volt a nézet, hogy a Split City mellesleg nagy mennyiségű javakat rejteget a csődbíróságok elől. Az egész egy katonai körletre emlékeztetett: majd húszhektárnyi területen hosszú épületek álltak, nagyobb garázsméretű, feltolható ajtós részekre osztva. A bérleti díj elfogadható volt, és a tárgyak némelyike évek óta itt porosodott.

A biztonsági intézkedések megfeleltek a követelményeknek. A telepet kettős, magas, erős kerítés vette körül, és a két kerítés közt éjjel-nappal őrzőkutyák cirkáltak. Több centiméternyi lehullott falevél, papír és más szemét hevert a 31-es rekesz, Raspail holmijának ajtaja előtt. Az ajtó mindkét oldalát súlyos lakat vigyázta. A bal oldalin pecsét is volt. Everett Yow mereven lehajolt, hogy levegye a pecsétet. Starling a férfi fölé tartotta az esernyőt, és világított zseblámpájával a korai sötétben. – Úgy tűnik, nem nyitották fel azóta, hogy öt évvel ezelőtt utoljára itt jártam – mondta Yow. – Látja a hivatali pecsétem másolatát itt a műanyagban? Akkor még sejtelmem sem volt, hogy az örökösök ilyen veszekedősek, és ennyi évig húzódik a hagyatéki eljárás. Yow átvette a zseblámpát és az ernyőt, amíg Starling lefotózta a zárat meg a pecsétet. – Mr. Raspailnek volt egy irodája a városban, amíg fel nem számoltam, hogy ne kelljen bért fizetni rá a vagyonból – mondta az ügyvéd. – Idehozattam a bútorokat Raspail kocsija meg a már itt lévő tárgyak mellé. Egy pianínót, könyveket, kottákat és egy ágyat is, ha jól emlékszem. Belepróbálta a kulcsot a zárba. – A lakatok befagyhattak. Legalábbis ez. – Nehezére esett egyszerre lehajolni és lélegezni. Amikor megpróbált leguggolni, megreccsent a térde. Starling örömmel látta a nagy, króm American Standard lakatokat. Remekül néztek ki, de ő tudta, hogy könnyedén kinyitná őket egy vékony fémcsavarral és egy kormos, szöghúzó kalapáccsal. Az apja mutatta meg neki gyerekkorában, hogyan csinálják a betörők. Csak az volt a gond, honnan szedjen kalapácsot és csavart; még a Pinto csomagtartójában őrzött limlom sem volt nála. Beletúrt a táskájába, és megtalálta a jégoldósprayt, amellyel a Pinto ajtaját szokta kinyitni. – Nem pihenne egy kicsit a kocsijában, Mr. Yow? Melegszik egy kicsit, addig én megpróbálom. Vigye az ernyőt, már alig csöpög. Az FBI-Plymoutht úgy állította, hogy a fényszóró megvilágítsa az ajtót. Kihúzta a nívópálcát, és olajat csöpögtetett a lakatok kulcslyukaiba, aztán ráfújt a jégoldóból is, hogy puhítsa az olajat. Mr. Yow az autójából mosolyogva bólogatott, Starling meg örült, hogy Yow ilyen intelligens, és ő elvégezheti a feladatot anélkül, hogy vitatkoznia kéne vele. Most már sötét volt. Kiszolgáltatottnak érezte magát a Plymouth lámpáinak fényében, s idegesítette az ékszíj nyikorgása. A motort nem kapcsolta ki, de a kocsi ajtaját bezárta. Mr. Yow ártalmatlannak látszott, de Starling úgy érezte,

nincs értelme lehetőséget adni bárkinek is, hogy az ajtóhoz préselje. A lakat ugrott egyet a kezében, mint egy béka, s nehezen, zsírosan puffant a földre. A másik még könnyebben kinyílt. Az ajtó viszont az istennek sem emelkedett. Starling teljes erejéből emelte a fogót, a végén már fényes pontok táncoltak a szeme előtt. Yow megpróbált segíteni, de az ügyetlen kis fogóval, no meg a sérvével nem sokat lendített a dolgon. – Visszajöhetnénk a jövő héten a fiammal vagy néhány munkással – javasolta. – Nagyon szeretnék minél előbb hazamenni. Starling egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valaha is visszatérhet erre a helyre; Crawfordnak jóval egyszerűbb fölvenni a telefont, és a baltimore-i FBI-irodára bízni a dolgot. – Sietni fogok, Mr. Yow. Nincs egy emelő a kocsijában? Az emelőt a kilincs alá téve, teljes súlyával ránehezedett a kis karra, amely az emelőt mozgatta. Az ajtó rémes csikorgással egy centit emelkedett, úgy tűnt, mintha felül középen megtörne. Még egy picit emelkedett, és Starling alá tudta csúsztatni a pótkereket, hogy tartsa, amíg Mr. Yow emelőjét és a sajátját az ajtó két oldala alá teszi, a sínek közelébe, amelyekben az ajtó mozgott. Felváltva nyomta az emelőket mindkét oldalon. Az ajtó vagy ötven centit emelkedett, ott aztán megrekedt, és a lány hiába nehezedett rá teljes súlyával az emelőkarra, nem tudta továbbmozdítani. Mr. Yow odajött, hogy ő is bekukucskáljon az ajtó alatt. Csak néhány másodpercig tudott előrehajolni. – Egérszag van – mondta. – Azt hittem, kiraknak ide patkánymérget; ha jól emlékszem, a szerződésben benne is van. Azt mondták, szinte ismeretlen itt az egér. Én mégis hallom. Maga nem? – De – felelte Starling. A zseblámpa fényében papírdobozokat látott, és takaró alatt egy nagy autókereket, fehér csíkkal az oldalán, A kerék lapos volt. Úgy állította a Plymoutht, hogy a fényszóró valamelyest bevilágítson az ajtó alá, aztán kivette az egyik gumiszőnyeget. – Be akar menni, Starling nyomozó? – Meg kellene néznem, mi van odabenn, Mr. Yow. A férfi elővette a zsebkendőjét. – Szabad javasolnom, hogy a nadrágszárát szorosan kötözze a bokájához? Az egerek miatt. – Köszönöm, uram, nagyon jó ötlet. Mr. Yow, ha az ajtó becsukódna, vagy bármi történne, legyen olyan kedves, hívja fel ezt a számot. A baltimore-i FBI-irodáé. Tudják, hogy most itt vagyunk, és ha sokáig nem hallanak felőlem, nyilván megijednek, ugye érti? – Természetesen. Teljesen megértem. – Yow odaadta a Packard kulcsát.

Starling a nedves talajra fektette a gumiszőnyeget, és ráfeküdt. Fényképezőgépe lencséjét egy bizonyítékgyűjtéshez használt műanyag tasakkal fedte be, a nadrágszárát szorosan összecsomózta Yow zsebkendőjével meg a sajátjával. Szitáló eső hullott az arcába, és megcsapta az orrát az erős penész- és egérszag. Abszurd módon egy latin idézet jutott eszébe. Kiképzése első napján írta a törvényszéki orvostan oktatója a táblára; egy római orvos mottója volt. Primum non nocere. Először is ne árts senkinek. Nyilván nem egy rohadt, egerekkel teli garázsra gondolt. Aztán hirtelen az apja hangját hallotta, ahogy hozzá szól, de a keze a fivére vállán pihen. – Ha nem tudsz nyafogás nélkül játszani, Clarice, menj be a házba. Starling begombolta a blúza gallérját, fölhúzta a vállát, és becsúszott az ajtó alatt. A Packard feneke alatt volt. A kocsi a raktár bal oldalánál parkolt, csaknem a falnál. A helyiség jobb oldalát magasra feltornyozott kartondobozok töltötték meg. Starling a hátán kúszott tovább, amíg a feje el nem ért az autó és a dobozok közti keskeny résig. Felfelé villantotta a lámpát, a dobozok sziklafala felé. A szűk teret pókhálók szőtték át, többnyire kör alakúak, s a szálakat szorosan körülfont, remegő kis hullák pöttyözték. Jól van, csak a barna remetepóktól kell tartani, és az nem sző hálót nyílt téren, mondta magában Starling. A többi nem sokat árt. A hátsó sárhányónál volt annyi hely, hogy felálljon. Addig forgolódott, míg arccal a széles, fehér csíkos gumi mellett ki nem bújt a kocsi alól. Szárazon porladt a gumi, de még el lehetett olvasni rajta a feliratot: GOODYEAR DOUBLE EAGLE. Starling óvatosan, a kezét az arca elé tartva felállt, és széttépte a pókhálókat. Ilyen lehet fátyolt viselni? Mr. Yow hangja hallatszott kívülről. – Minden rendben van, Miss Starling? – Igen – felelte. Apró lábak rohangálása kezdődött a hangjára, és egy zongora belsejében valami megmászott néhány magas hangot. – Úgy hallom, megtalálta a zongorát, Starling nyomozó – szólt be Yow. – Nem én voltam. – Ó! A nagy, hosszú és magas kocsi Yow feljegyzései szerint 1938-as Packard limuzin volt. Egy szőnyeg fedte. A lány végigpásztázta a lámpával. – Maga rakta rá a szőnyeget, Mr. Yow? – Én már így találtam, és nem nyúltam hozzá – szólt be Yow az ajtó alatt. – Mit kezdjek egy poros szőnyeggel? Raspail tehette rá. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy meggyőződjek róla: itt van az autó. A szállítóim a fal mellé

húzták a zongorát, letakarták, és további dobozokat pakoltak a kocsi mellé, aztán elmentek Órabérben fizettem őket. A dobozokban javarészt kották és könyvek vannak. A szőnyeg nehéz volt, és ahogy a lány megrántotta, por szállt fel a zseblámpa fényében. Starling kettőt is tüsszentett, majd lábujjhegyre állva a magas, öreg autó tetejére hajtotta a szőnyeget. A hátsó ablakokon függöny volt. A kilincset por fedte. Starlingnak kartondobozokon kellett áthajolnia, hogy elérje. Zárva volt. Egy csomó dobozt kellett volna arrébb raknia, hogy az első ajtóhoz férjen, és olyan rohadtul kevés hely volt, ahova pakolni lehetett. Keskeny rést látott a függöny meg a hátsó ablak pereme között. Előrehajolt az üvegig, és belevilágított a résbe. Csak a saját tükörképét látta, amíg a kezével be nem árnyékolta a lámpát. A poros üvegben megszűrt fénypászma lassan végigsiklott az ülésen. Egy nyitott album. A gyenge világításban nem érvényesültek a színek, de Starling látta, hogy az oldalakon Bálint-napi üdvözlőlapok vannak. Csipkés szélű régi képeslapok, az albumba ragasztva. – Nagyon köszönöm, Lecter doktor. – Amikor megszólalt, a lélegzete felkavarta az ablakpárkányra rakódott port, és az homályba borította az üveget. Nem akarta letörölni, várt, amíg kitisztul. A fény továbbmozdult egy útitakaróra, amely gyűrötten hevert a kocsi alján, és egy pár poros, fekete férfi lakkcipőre. A cipők felett zokni, a zoknik fölött szmokingnadrág, s benne lábak. Senkisemlépettbeezenazajtónötéve… nyugi, nyugi, önuralom, kislány. – Jaj, Mr. Yow! Hall engem? – Tessék, Starling nyomozó. – Mr. Yow, úgy néz ki, mintha valaki ülne ebben a kocsiban. – Te jó ég! Nem akar kijönni, Miss Starling? – Még nem, Mr Yow. Várjon még egy kicsit, kérem. Most aztán gondolkodni kell. Ez most fontosabb, mint bármikor az életben, amikor marhaságokon rágódsz alvás helyett Szedd össze magad, és el ne fuseráld a dolgot. Nem tehetek tönkre semmilyen bizonyítékot. Segítségre van szükségem. De főleg nem égethetem le magam. Ha hiába bolondítom ki a baltimore-i irodát és a zsarukat, végem. Amit látok, az lábnak tűnik. Mr. Yow nem hozott volna ki, ha tudná, hogy hideg hús van a kocsiban. Sikerült elmosolyodnia. "Hideg hús"; ez aztán vagányság! Senki sem volt itt, amióta Yow utoljára itt járt Vagyis a dobozokat már azután tették ide, hogy a kocsiba került, ami benne van, bármi legyen is az. És ez azt jelenti, hogy nyugodtan odébb rakhatom a dobozokat. – Rendben van, Mr. Yow.

– Kihívjam a rendőrséget, vagy elég maga is, Starling nyomozó? – Ezt kéne megtudnom. Csak várjon egy kicsit, legyen szíves. A helycsinálás éppen olyan őrjítő volt, mint a Rubik-kocka. Starling a zseblámpát a hóna alá szorítva dolgozott; kétszer leejtette, végül a kocsi tetejére rakta. Maga mögé kellett tennie a dobozokat, és a kisebb könyvcsomagok közül néhány a kocsi alá csúszott. A hüvelykujja viszketett valami csípéstől vagy harapástól. Most már belátott az első utasülés poros üvegén keresztül a sofőrfülkébe. A kormánykerék és a sebességváltó között pókháló feszült. Az első és a hátsó ülések közti válaszfal csukva volt. Bánta, hogy elfelejtette megolajozni a Packard kulcsát, mielőtt bemászott volna, de amikor bedugta a zárba, működött. A szűk helyen legfeljebb résnyire lehetett kinyitni az ajtót. Ahogy a dobozoknak csattant, az egerek rohangálni kezdtek, és újabb "futamok" hallatszottak a zongora felől. Vegyszerek és bomlás áporodott szaga áradt a kocsiból. Mindez ismerős volt a lánynak, de nem tudta, honnan. Starling behajolt a kocsiba, elhúzta a sofőrülés mögötti válaszfalat, és a hátsó ülések felé villantotta a lámpáját. A fény először a, kézelőgombos, elegáns hófehér ingen csillant meg, aztán felkúszott az archoz, de arcot nem talált, majd újra levándorolt a csillogó inggombokon és selyemgalléron a nadrág kigombolt sliccéig, végül ismét felkúszott a takaros csokornyakkendőhöz és a gallérhoz, ahol a kirakati bábu fehér nyakának csonkja látszott. De a nyak fölött valami más is visszaverte a gyenge fényt. Valami szövet, egy fekete csuklya, ahol a fejnek kellene lennie; akkora, hogy egy papagáj kalitkáját is le lehetett volna takarni vele. Bársony, gondolta Starling. Több fényképet is készített vakuval az első ülésről; amikor villant, behunyta a szemét. Aztán kiegyenesedett a kocsi mellett. A sötétben állva, pókhálókkal borítva el kellett döntenie, mit tegyen. Az nyilvánvaló volt, hogy mit nem tesz: nem riasztja a baltimore-i iroda ügyeletes különleges ügynökét egy nyitott sliccű kirakati baba meg egy Bálint-napi üdvözleteket őrző album miatt. Úgy döntött, hogy bemászik a hátsó ülésre, és leveszi a csuklyát. Nem akart túl sokáig gondolkodni rajta. Átnyúlt a sofőrülésen, kinyitotta a hátsó ajtó zárját, és ismét átrendezett néhány dobozt, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Elég nehezen ment. Amikor az ajtó kinyílt, a hátsó ülésről áradó szag érezhetőbbé vált. Starling benyúlt, óvatosan, a sarkánál fogva emelte meg a Bálint-napi albumot, és egy bizonyítékos tasakban az autó tetejére rakta. Aztán újabb tasakot terített az ülésre. A kocsi rugói megnyikordultak, ahogy bemászott, és az alak is

megmozdult, miközben mellé ült. A fehér kesztyűbe bújtatott jobb kéz lecsúszott az ágyékról az ülésre. A lány az ujjával megérintette a kesztyűt. A kéz belül kemény volt. Óvatosan lehúzta a kesztyűt a csuklónál. A csukló fehér műanyagból készült. A nadrágon látszó kidudorodás egy bolond pillanatig bizonyos középiskolai emlékeket juttatott Starling eszébe. Az ülés alól halk motoszkálás hallatszott. Starling gyengéden, mintha simogatná, megérintette a csuklyát. A szövet könnyedén csúszott valami kemény, síkos felületen. Amikor felül megérezte a kerek csavart, a lány már tudta is, mi az: egy nagy laboratóriumi mintaüveg. És azt is tudta, mi van benne. Rettegve, de kevés kétséggel a szívében lehúzta a csuklyát. Az üvegben lévő fej precízen az áll alatt volt levágva. Szembenézett a lánnyal. A szemek rég kifakultak a konzerváló alkoholban. A szürke nyelv kissé kilógott a tátott szájból. Az évek során az alkohol szinte teljesen elpárolgott, így a fej az üveg alján feküdt. A folyadékból kiálló részek már oszlásnak indultak. A fej a törzshöz képest oldalt biccenve, hülyén bámulta Starlingot. Még a gyenge, táncoló fényben is iszonyúan halottnak, teljesen élettelennek látszott. Starling arra használta a pillanatot, hogy önvizsgálatot tartson. Elégedett volt. Jókedve támadt Egy másodpercig eltűnődött, nem kellene-e szégyellnie magát emiatt. Az öreg autóban ülve, egy levágott fej és néhány egér társaságában büszke volt rá, hogy tisztán tud gondolkodni. – Nem kell mellre szívni, haver – mondta saját magának. Mindig vágyott rá, hogy egyszer ezt mondja, ha pattanásig feszülnek az idegei, de most, amikor kimondta, hamisnak érezte, és örült, hogy senki sem hallotta. Ideje volt munkához látni. Óvatosan hátradőlt, és körülnézett. Valaki gondosan kiválasztotta és megteremtette ezt a környezetet, amely gondolatban több ezer fényév távolságban van a 301-es úton araszoló forgalomtól. A limuzin asztalát kinyitották, és vászonabrosszal letakarták. Az asztalon egy borosüveg csillant meg a porréteg alatt. Az üveg és a mellette álló rövid gyertyatartó között most pókháló feszült. Starling megpróbálta elképzelni Lectert vagy valaki mást, amint itt ül az ő mostani társával, a levágott fejjel, iszik egy pohár bort, és megmutatja a fejnek az albumot. És? Óvatosan, hogy ne nagyon mozdítsa meg a bábut, átkutatta. Nem volt nála igazolvány. A zakózsebben megtalálta a tartalék anyagot, amellyel a nadrág szárát lehet meghosszabbítani. A szmoking feltehetően vadonatúj volt, amikor felhúzták a bábura.

A lány a nadrágon lévő dudor felé nyúlt. Még a középiskolai emlékekhez képest is túl keménynek találta. Széthúzta a sliccet, és odavilágított a zseblámpával. Egy fából készült, berakásos lakkozott műpénisz volt, méghozzá jókora. Atyaisten, de züllött vagyok, gondolta Starling. Óvatosan megfordította az üveget, és megvizsgálta a fej oldalát meg a hátsó részét. Nem talált látható sebet. A laboratóriumi eszközöket gyártó cég nevét tudta csak leolvasni az üvegről. Ahogy ismét az arcra pillantott, úgy vélte, megtanult valamit, ami egész életén végigkíséri. Ahogy eltökélten belenézett ebbe az arcba, arra gondolt, ez a kilógó nyelv, amely elszíneződött ott, ahol az üveghez ért, messze nem olyan szörnyű, mint az álmaiban kísértő Miggs, amint éppen lenyeli a nyelvét. Starling úgy érezte, bármit képes megnézni, ha ezzel valami hasznosat tehet. Starling még nagyon fiatal volt. Tíz másodperccel azután, hogy a WPIK-TV híradós kocsija farolva megállt, Jonetta Johnson fölvette a fülbevalóját, bepúderezte gyönyörű barna arcát, és terepszemlét tartott. Forgatócsoportjával a Baltimore megyei rendőrségi adót figyelték, így a járőrkocsik előtt érkeztek Split Citybe. A tévések fényszóróinak fényében mindössze Clarice Starling állt a garázsajtó előtt zseblámpával a kezében, kihajtós igazolványával a kabátján. A permetező eső a fejéhez tapasztotta a haját. Jonetta Johnson kilométerekről kiszúrt egy rendőrt. Kimászott a kocsiból, és az operatőrrel a sarkában Starlinghoz közeledett. A fényes lámpák kigyulladtak. Mr. Yow úgy lecsúszott a Buick ülésén, hogy csak a kalapja látszott az ablakpárkány fölött. – Jonetta Johnson vagyok a WPIK-hírektől. Maga jelentette a gyilkosságot? Starling tudta magáról, hogy nemigen néz ki a törvény képviselőjének. – Szövetségi nyomozó vagyok, és ez itt bűntény színhelye. Én biztosítom a terepet, amíg a baltimore-i hatóságok… A segédoperatőr megragadta a garázsajtó kilincsét, és megpróbálta felhúzni. – Engedje el – szólt rá Starling. – Magához beszélek, uram. Engedje el. Menjen hátrább, kérem. Nem tréfálok. Azonnal távozzon. – Nagyon szerette volna, ha egyenruhában van, vagy legalább jelvény van nála. – Oké, Harry – mondta a riporternő. – Higgye el, nyomozó, hogy feltétlenül együtt akarunk működni a rendőrséggel. Az a helyzet, hogy ennek a

csoportnak minden perce drága, és csak annyit szeretnék tudni, érdemes-e itt maradnunk, amíg az illetékesek megérkeznek Elárulná, hogy van-e odabent holttest, vagy nincs? Csak négyszemközt. A kamerát kikapcsoltuk. Mondja meg, és várunk. Megígérem, hogy nem csinálunk zűrt. Rendben van? – Én várnék a maga helyében – tanácsolta Starling. – Kösz. Maga sem fogja megbánni – felelte Jonetta Johnson. – Ide figyeljen, van némi információm a Split City Miniraktárakról; talán hasznát veszi. Idevilágítana egy pillanatra a jegyzeteimre? Itt kell lennie. – A helyszínelők épp most fordultak be a kapun, Joney – mondta a Harry nevű férfi. – Nézzük csak, itt kell lennie. Na, ez az! Volt valami botrányuk két évvel ezelőtt, amikor megpróbálták bebizonyítani, hogy itt… mi is volt az, tűzijáték?… – Jonetta Johnson a kelleténél eggyel többször pillantott át Starling válla fölött. Starling megfordult, és látta, hogy az operatőr a hátán fekszik, a feje és a válla már a garázsban, az asszisztens pedig mellette guggolva a minikamerát akarja bedugni az ajtó alatt. – Hé! – kiáltott fel Starling. Térdre vetette magát a nedves talajon, és megragadta a férfi ingét. – Nem mehet be oda! Hé! Azt mondtam, nem mehet be! Közben a férfiak megállás nélkül kedvesen beszéltek hozzá. – Nem nyúlunk semmihez. Profik vagyunk, nem kell aggódnia. A zsaruk amúgy is beengednek. Minden rendben van, szépségem. A mézesmázos hantától Starlingban végképp felment a pumpa. Az ajtó szélénél lévő emelőhöz ugrott, és megnyomta a fogót. Az ajtó rémes nyikorgással öt centit süllyedt. Újra megnyomta a fogót. Az ajtó most már a férfi melléhez préselődött. Amikor az operatőr nem jött ki, Starling kihúzta a nyelet az emelőből, és visszament a fekvő férfihoz, újabb vakító televíziós lámpák kapcsolódtak be, és ezek fényében Clarice az emelőnyéllel keményen az ajtóra csapott a férfi fölött. Csak úgy dőlt a por meg a rozsda. – Hát ide figyeljen – mondta. – Nem hallgat rám? Jöjjön ki. Most rögtön. Egy másodpercen belül letartóztatom a nyomozás akadályozása miatt. – Nyugi – csitította az asszisztens, és a lány vállára tette a kezét. Starling szembefordult vele. A fények mögül kiabálás hallatszott, és közeledő szirénák vijjogása. – El a mancsokkal, és hátrébb innen, nagyszájú. Az operatőr lábára lépett, közben farkasszemet nézett az asszisztenssel. Az emelőt készenlétben tartotta a kezében. Nem emelte meg. Ez is elég volt. Így is elég rosszul nézett ki a televízióban.

Kilencedik fejezet A félhomályban még áthatóbbnak tűntek a szagok a közveszélyesek osztályán. A folyosón egy lehalkított televízió fénye Lecter doktor cellájának rácsára vetette Starling árnyékát. Starling nem látott be a sötétbe a rácsok mögé, de nem kérte meg az ápolót, hogy gyújtsa meg a lámpákat. Az egész osztály egyszerre fénybe borulna, és Starling tudta, hogy a Baltimore megyei rendőrség hosszú órákra bekapcsoltatta az összes lámpát, amíg kérdéseket üvöltöztek Lecterhez. Az nem volt hajlandó megszólalni; egyetlen válaszként egy origami csirkét hajtogatott nekik papírból, amely csipegetett, amikor a farkát föl-le huzigálták. A rangidős tiszt mérgesen az előcsarnok hamutartójába gyűrte a csirkét, miközben intett Starlingnak, hogy bemehet. – Lecter doktor? – A lány hallotta saját lélegzetét, és a többiek lélegzetvételét is, végig a folyosó mentén; csak Miggs üres cellájában volt csönd, üres csönd; olyan üres, mint egy kitöltetlen váltó. Starling tudta, hogy Lecter figyeli a sötétből. Két perc is eltelt Fájt a lába és a háta a garázsajtóval vívott küzdelemtől, és nyirkos volt a ruhája. Jó messze a rácsoktól leterítette a kabátját, és maga alá húzott lábbal leült rá. Nedves, sáros haját kicibálta a gallérja alól, hogy ne érjen a nyakához. Mögötte, a tévében egy prédikátor integetett. – Lecter doktor, mindketten tudjuk, miről van szó. Azt hiszik, hogy velem hajlandó lesz beszélni. Csönd. Távolabb, a hallban valaki az Over the Sea to Skye-t fütyülte. Öt perc elteltével a lány újra megszólalt: – Furcsa volt bemenni oda. Egyszer szeretnék elbeszélgetni magával róla. Starling felugrott, amikor a forgótálca kifordult Lecter cellájából. Egy tiszta, összehajtott törülköző volt rajta, pedig a lány nem is hallotta a férfit mozogni. Ránézett a törülközőre, és úgy érezte, mintha zuhanna. Elvette a törülközőt, és megtörölte a haját. – Köszönöm – mondta. – Miért nem kérdez Buffalo Billről? – Lecter hangja közelről szólt, a lány fejével azonos magasságból. Ő is a padlón ülhetett. – Tud róla valamit? – Lehetséges, ha látnám az aktákat. – Nem az enyém az ügy. – Ez sem lesz a magáé, amikor már kellőképpen kihasználták.

– Tudom. – Maga hozzáférhet a Buffalo Bill-anyaghoz. A jelentésekhez és a képekhez. Szeretném látni őket. Meghiszem azt! – Lecter doktor, ezt az ügyet maga kezdte. Kérem, mondja el nekem, ki volt az a személy a Packardban. – Egy egész személyt talált? Különös. Én csak egy fejet láttam. Mit gondol, honnan származhatott a többi része? – Rendben van. Kinek a feje volt az? – Mit tudnak? – Eddig csak az előzetes vizsgálatokat végezték el. Fehér bőrű, huszonhét év körüli férfi, európai és amerikai fogászati nyomokkal. Ki volt ez az ember? – Raspail szeretője. A nagy fuvolás. – Milyen körülmények között… Szóval hogyan halt meg? – Mellébeszél, Starling nyomozó? – Nem. Majd később azt is megkérdezem. – Hadd spóroljam meg az idejét. Nem én tettem. Raspail ölte meg. Raspail szerette a tengerészeket. Ez egy skandináv fickó volt, valamilyen Klaus. Raspail soha nem mondta meg nekem a vezetéknevét. Lecter hangja most lejjebb szólt. Talán végigfeküdt a padlón, gondolta Starling. – Klaus egy svéd hajóval érkezett San Diegóba. Raspail azon a nyáron ott tanított a konzervatóriumban. Teljesen megkergült a fiatalembertől. A svéd tudta, hogy a kenyerének melyik oldala vajas, úgyhogy meglógott a hajóról. Vettek valami rémes lakókocsit, és meztelenül rohangáltak a fák között. Raspail azt mondta, hogy a fiú megcsalta, azért fojtotta meg. – Ezt Raspail mondta el magának? – Igen, az egyik pszichoterápiás beszélgetésünk során. Engem persze kötelezett az orvosi titoktartás. Azt hittem, hazudik. Raspail mindig kicifrázta a tényeket. Veszélyesnek és romantikusnak akart látszani. A svéd nyilván valami banális erotikus játszadozás közben fulladt meg. Raspail túlságosan puhány és gyenge volt ahhoz, hogy megfojtsa. Feltűnt magának, mennyire közel volt a vágás Klaus állához? Nyilván azért, hogy ne látsszanak az akasztás okozta bevérzésnyomok. – Értem. – Raspail boldogságról szőtt álma elszállt. Berakta Klaus fejét egy sportszatyorba, és visszajött Keletre. – Mit csinált a holttest többi részével? – Eltemette a hegyek között. – Megmutatta magának a kocsiban lévő fejet?

– Ó, igen, a terápia során eljutott odáig, hogy úgy érezze, bármit elmondhat nekem. Rendszeresen kijárt oda, beült Klaus mellé, és a Bálint-napi üdvözlőlapokat mutogatta neki. – Aztán Raspail maga is… meghalt. Miért? – Őszintén szólva elegem volt a nyafogásából. Így járt a legjobban. A kezelés nem hozott eredményt. Azt hiszem, a legtöbb pszichiáternek van egy-két olyan betege, akit legszívesebben hozzám küldene. Soha nem beszéltem erről, és most már kezdem unni a témát. – És az a vacsora, amit ön a zenekar vezetői tiszteletére adott? – Soha nem járt még úgy, hogy vendégei jöttek, és nem volt ideje bevásárolni? Ilyenkor azt kell felhasználnia, amit a frizsiderben talál, Clarice. Hívhatom Clarice-nek? – Igen. Én pedig magát, azt hiszem… – Lecter doktornak. Ez illik a legjobban a korához és a pozíciójához. – Igen. – Mit érzett, amikor bement a garázsba? – Féltem. – Mitől? – Az egerektől meg a bogaraktól. – Szed valamit olyankor, amikor erős idegekre van szüksége? – Semmi mást nem tudok, ami használna, csak azt, hogy el akarom érni a célomat. – Nem szoktak eszébe jutni akaratlanul is képek vagy emlékek? – Talán. Soha nem gondolkodtam ezen. – Olyan dolgok, amelyek kisgyerekkorában történtek? – Majd figyelni fogom. – Mit érzett akkor, mikor meghallotta, mi történt néhai szomszédommal, Miggsszel? Nem is kérdezett róla! – Rá akartam térni. – Nem örült, amikor megtudta, hogy meghalt? – Nem. – Szomorú volt? – Az sem. Maga beszélte rá? Dr. Lecter csöndesen nevetett. – Netán azt kérdezi tőlem, Starling nyomozó, hogy én vettem-e rá az öngyilkosságra Mr. Miggset? Térjen észhez! Mégis, van valami kellemes szimmetria abban, hogy lenyelte azt az éles nyelvét. Nem ért egyet velem? – Nem. – Ez hazugság volt, Starling nyomozó. Az első alkalom, hogy hazudott

nekem. Szomorú alkalom, ahogy Truman mondaná. – Truman elnök? – Nem érdekes. Mit gondol, miért segítettem magának? – Nem tudom. – Jack Crawford kedveli magát, ugye? – Nem tudom. – Ez valószínűleg nem igaz. Szeretné, ha Jack kedvelné magát? Mondja, nem érez vágyat, hogy tessen neki, és nem aggasztja ez magát? – Mindenki szeret tetszeni, Lecter doktor. – Nem mindenki. Gondolja, hogy Jack Crawford szexuálisan kívánja magát? Azt hiszem, nagyon frusztrált lehet mostanában. Nem gondolja, hogy álmodozik… jeleneteket képzel el… hogy magával kefél? – Ez nem olyan dolog, amire kíváncsi vagyok, Lecter doktor, és ez olyan kérdés, amilyet Miggs tenne fel. – Már nem. – Maga javasolta neki, hogy nyelje le a nyelvét? – A maga kérdésében már benne van a válasz, amelyet hallani akar, és ez messziről bűzlik Crawford nyilván kedveli magát, és jó szakembernek tartja. Nyilván nem kerülte el a figyelmét az események furcsa egybeesése, Clarice. Magának segített Crawford, és aztán én is. Azt mondta, nem tudja, miért segíti Crawford. Azt tudja, hogy én miért segítettem? – Nem. Mondja el. – Gondolja, hogy azért, mert jólesik magára néznem, és arra gondolnom, hogy megeszem? Hogy milyen íze van? – Erről van szó? – Nem. Akarok valamit Crawfordtól, és hajlandó vagyok üzletet kötni vele. De ő nem jönne el hozzám. Nem kérné a segítségemet a Buffalo Bill-ügyben, még akkor sem, ha tudja, hogy emiatt még több fiatal nő fog meghalni. – Ezt nem tudom elhinni, Lecter doktor. – Nagyon egyszerű a kérésem, és Crawfordnak módjában áll teljesíteni. Lecter lassan feljebb csavarta a világítást a cellában. Starling látta, hogy a rajzok és a könyvek eltűntek. A vécé is eltűnt. Chilton, büntetésül Miggs miatt, lecsupaszította a cellát. – Nyolc éve vagyok ebben a szobában, Clarice. Kilátást szeretnék. Egy ablakot, ahonnan egy fát vagy vizet láthatok. – Nem kérvényezte az ügyvédje… – Chilton beállította ezt a televíziót a hallba, és valami egyházi csatornára állíttatta. Mihelyt maga távozik, az ápoló felhangosítja a készüléket, és az ügyvédem semmit sem tehet ellene, ahogy mostanában a bíróság irántam érez.

Szövetségi intézménybe szeretnék kerülni, a könyveimet szeretném, meg egy ablakot. Jó árat adok érte. Crawford megteheti. Kérje meg, hogy segítsen. – Elmondhatom neki, amit magától hallottam. – Rá se hederít majd. És Buffalo Bill tovább gyilkol. Várjon, amíg újra megskalpol valakit, és meglátja, mit érez. Hm… Mondok magának valamit Buffalo Billről anélkül, hogy valaha is láttam volna az aktákat. És évek múlva, amikor majd elkapják, persze ha egyáltalán elkapják, meglátja, hogy igazam volt, és tudtam volna segíteni. Megmenthettem volna sok nő életét. Clarice? – Tessék. – Buffalo Bill kétszintes házban lakik – közölte Lecter doktor, és eloltotta a villanyt. Nem mondott többet.

Tizedik fejezet Clarice Starling az FBI-kaszinó kockaasztalának támaszkodva megpróbált az oktatóra figyelni. Arról volt szó, hogyan lehet a pénzt szerencsejátékokkal tisztára mosni. Harminchat óra telt el azóta, hogy a Baltimore megyei rendőrség fölvette a vallomását (a két ujjal gépelő, megállás nélkül dohányzó gépíró azt mondta: "Nézze meg, hátha ki tudja nyitni azt az ablakot, ha zavarja a füst"), és aztán eltanácsolták azzal a figyelmeztetéssel, hogy a gyilkosság nem szövetségi bűntény. A tévéhálózat vasárnap este bemutatta Starling verekedését az operatőrökkel, és a lány meg volt győződve róla, hogy komoly bajban van. Közben sem Crawford, sem a baltimore-i FBI-iroda nem lépett kapcsolatba vele. Mintha csak egy lyukba dobta volna a jelentést. A kis kaszinó, ahol most állt, egy kamion-utánfutóban működött, amíg az FBI el nem kapta és tanítási segédeszközként az iskolába nem vitte. A keskeny szoba mindenfelől idesereglett rendőrökkel volt tele. Starling két texasi kommandós, majd egy Scotland Yard-nyomozó székét utasította vissza köszönettel. Az osztály másik része az akadémia épületének halljában épp a "Hálószobában elkövetett szexuális bűntény" valódi motelszőnyegén keresett szőrszálakat, és a "Bármely városi bank" pultját porozta ujjlenyomat után. Starling már annyi időt töltött kutatással és ujjlenyomatozással, amikor törvényszéki segéd volt, hogy inkább erre az órára küldték. Azon tűnődött, nincs-e más oka is, hogy elválasztották az osztályától; talán

az a szokás, hogy elkülönítik az embert, mielőtt lapátra teszik. Starling a kockaasztal szélére könyökölve megpróbált arra koncentrálni, hogyan lehet a pénzt szerencsejátékkal tisztára mosni. Ehelyett az járt az eszében, mennyire gyűlöli a tévében látni az FBI ügynökeit, a hivatalos sajtótájékoztatókat leszámítva. Dr. Hannibal Lecterre ráharapott a sajtó, és a baltimore-i rendőrség örömmel adta ki Starling nevét a riportereknek. És újra meg újra látta magát a vasárnapi hírekben. Ott volt "Starling az FBI-tól", amint Baltimore-ban egy autóemelővel megdöngeti a garázsajtót, miközben egy operatőr megpróbál becsúszni a résen. És ott volt "Starling szövetségi nyomozó", amint szembefordult az asszisztenssel, kezében az emelővel. A konkurens hálózat, a WPIK, amelynek nem volt saját filmanyaga, bejelentette, hogy az érintettek beperlik "Starlingot az FBI-tól", és magát az Irodát is, mert az operatőrnek por- és rozsdadarabkák mentek a szemébe, amikor Starling az ajtóra csapott. Jonetta Johnson a WPIK-tól minden adásba bekerült a nagy hírrel, hogy Starling egy olyan ember hátborzongató segítségével talált a maradványokra, aki a hatóság szerint… szörnyeteg! A WPIK-nak nyilván megvolt a maga hírforrása a kórházban. FRANKENSTEIN MENYASSZONYA!! – ordította a National Tattler címlapja a szupermarketek polcairól. Az FBI nem adott ki nyilvános közleményt, de Starling biztos volt benne, hogy épp elégszer emlegették már házon belül. A reggelinél az egyik osztálytársa, egy fiatalember, aki túl sok Canoe arcvizet használt, "Melvin Pelvis"-ként, vagyis csípőcsontként emlegette Starlingot. Gyenge szójáték volt ez Melvin Purvis nevével, aki a harmincas években Hoover első számú gengsztervadásza volt. A fiú nem tette a kirakatba, amit Ardelia Mapptől kapott. Elsápadt, aztán otthagyta a reggelijét anélkül, hogy hozzányúlt volna. Starling különös állapotba került: úgy érezte, őt már nem érheti meglepetés. Egy napon és egy éjszakán át egy búvárharang csöndje ölelte körül. Úgy döntött, hogy harcol, ha lehetőséget kap rá. Az oktató beszéd közben megpörgette a rulett kerekét, de nem dobta bele a golyót Miközben nézte, Starling úgy érezte, ez a férfi soha életében nem fogja eldobni a golyót. Most mondott valamit a fickó. – Clarice Starling. – Miért mondja azt, hogy "Clarice Starling"? Ez én vagyok. – Igen – szólalt meg. Az oktató a lány háta mögött lévő ajtó felé biccentett. Hát megtörtént Most vagy soha. A sorsa dőlt el, miközben hátrafordult. De csak Brigham volt az, a

lövészet oktatója. Behajolt az ajtón, és a tömegen keresztül rámutatott. Amikor a lány ránézett, visszahúzódott Clarice egy pillanatig azt hitte, kidobják, de hát ezt nem Brighamre bíznák. – Nyeregbe, Starling! Hol a terepszerelése? – kérdezte Brigham az előcsarnokban. – A szobámban. A C szárnyban. Szaporáznia kellett a lépteit, hogy ne maradjon le. Brigham a nagy ujjlenyomatos készletet cipelte, méghozzá az igazit, nem az iskolai játék készletet, és egy kis vászontáskát. – Jack Crawfordot kíséri el. Hálóinget is csomagoljon, mert nem biztos, hogy még ma visszaérnek. – Hová megyünk? – Néhány vadász Nyugat-Virginiában hajnalban egy holttestet talált az Elk folyóban, úgy néz ki, mintha Buffalo Bill intézte volna el. A seriff emberei kiemelték a hullát. Isten háta mögötti vidék, és Jack nem akarja megvárni, amíg a helybeliek kiötlenek valamit. – Brigham megállt a C szárny ajtajánál. – Szükség van valakire, aki többek között ujjlenyomatot tud venni egy vízi hulláról. Maga a laborban is dolgozott; ért hozzá, nem? – Háát, hadd nézzem a cuccot. Brigham kinyitotta az ujjlenyomatos készletet, és Starling kiemelte a tálcákat Az üvegcsék és a finom injekciós tűk ott voltak, de a kamera nem. – Szükségem van egy Polaroid CU5-ösre, Mr. Brigham, és filmek meg elemek is kellenek hozzá. – A raktárból? Meglesz. Átadta a lánynak a kis vászontáskát. Amikor Clarice átvette és megérezte a súlyát, rögtön rájött, miért Brigham jött érte. – Ugye még nincs szolgálati fegyvere? – Nincs. – Teljes felszereléssel kell mennie, ha terepre indul. Ahhoz pedig ez is jár. A pisztoly az enyém, ugyanolyan K vázú Smith, amilyennel eddig gyakorolt, de ennek a mechanikája tisztább, tökéletesebb. Ha lesz egy kis ideje, próbálja ki üres tárral este a szobájában. Tíz perc múlva a C szárny mögött várom a kocsiban a kamerával. És ide hallgasson, Blue Canoe-ban nincs semmiféle komfort Azt ajánlom, menjen ki a fürdőszobába, amíg módja van rá. Siessen, Starling. A lány szeretett volna még kérdezni valamit, de a férfi már el is tűnt. Biztosan Buffalo Bill, ha Crawford maga megy oda. Mi a fene az a Blue Canoe? De ha csomagolsz, a csomagolásra kell figyelned. Starling gyorsan és jól csomagolt.

– A Blue… – Minden rendben van – szakította félbe Brigham a lányt, amikor az beszállt a kocsiba. – A markolat egy kicsit kinyomja a dzsekijét, de csak akkor veszi észre az ember, ha nagyon figyel. – A lány a kabátja alatt viselte a rövid csövű revolvert a bordáihoz nyomódó tokban, a másik oldalon meg a tartalék tárat erősítette fel a derékszíjára. Brigham pontosan a megengedett sebességgel hajtott a quanticói reptér felé. Megköszörülte a torkát. – Egy előnye azért van annak a terepnek, Starling. Nincs politika. – Nincs? – Igaza volt, hogy nem engedte be őket a garázsba ott Baltimore-ban. Aggódik a tévé miatt? – Kellene? – Köztünk marad? – Persze. Brigham viszonozta a forgalmat irányító tengerészgyalogos köszönését. – Azzal, hogy Jack magával viszi, mindenkinek megmutatja, hogy bízik magában – mondta. – Biztonság kedvéért, ha netán a fegyelmi osztálynál valaki idegbajt kap a maga nevének hallatára. Érti? – Igen. – Crawford karakán fickó. Mindenütt, ahol csak kellett, kerek perec megmondta, hogy magának muszáj volt biztosítani a helyszínt. Ő engedte meg, hogy maga csupasz se… szóval segítség nélkül, tehát a törvény látható szimbólumai nélkül menjen oda. Azt is közölte, hogy a baltimore-i zsaruk elég lassúak voltak. Amellett Crawfordnak ma valóban segítségre van szüksége, és legalább egy óra eltelne, mire Jimmy Price tudna valakit küldeni a laborból, így esett magára a választás, Starling. No meg egy vízi hulla nem népünnepély. Ez magának nem büntetés, de ha valami kívülállónak így kell tekinteni, megteheti. Nézze, Crawford körmönfont fickó, de nem szokta elmagyarázni a dolgokat, ezért mondom el én magának… Ha vele dolgozik, tudnia kell, mi a helyzet vele. Tudja? – Nem. – Sok teher van rajta. Buffalo Billen kívül is. A felesége, Bella… nagyon beteg. Haldoklik. Jack otthon ápolja. Ha Buffalo Bill nem lenne, fizetés nélküli szabadságot venne ki. – Ezt nem tudtam. – Nem szokott beszélni róla. Ne mondjon neki olyasmit, hogy sajnálja vagy hasonlót. Úgysem segítene. Jól éltek.

– Örülök, hogy elmondta. Brigham felderült, amikor elérték a felszállópályát – Néhány fontos dolgot kell még elmondanom a lőfegyver-használati szeminárium végén. Próbáljon meg bejönni az előadásra, Starling. – Levágott egy kis kerülőt néhány hangár között. – Igyekszem. – Jegyezze meg, hogy annak, amit én tanítok, valószínűleg soha nem veszi hasznát. Remélem, nem lesz rá szüksége. De maga tehetséges, Starling. Ha kell, tud lőni. Gyakoroljon. – Rendben. – Soha ne tegye a pisztolyt a kézitáskájába. – Igen. – Húzza elő néhányszor a sötétben, éjszaka, a szobájában, úgy helyezze el, hogy bármikor megtalálja. – Így lesz. Egy rozoga kétmotoros Beechcraft állt a quanticói reptér kifutópályáján. A jelzőlámpái égtek, az ajtó nyitva volt. Az egyik légcsavar pörgött, hajladoztak a fűszálak a beton mellett. – Ez volna a Blue Canoe? – kérdezte Starling. – Ez bizony. – Kicsi és öreg. – Nagyon öreg – felelte Brigham kedélyesen. – A kábítószercsoport foglalta le Floridában jó pár évvel ezelőtt, amikor lepottyant az Everglades parkban. De most a motorja jó. Remélem, Framm és Rudnam nem tudja meg, hogy használjuk; tudniillik busszal kellene menniük. Megállt a repülőgép mellett, és kivette Starling csomagját a hátsó ülésről. Kicsit összegabalyodtak, amikor Brigham egyszerre próbálta átadni a cuccot és ugyanakkor akart kezet szorítani a lánnyal. Aztán szinte önkéntelenül megszólalt: – Isten áldja, Starling. – Idegenül hangzottak ezek a szavak a tengerészgyalogos szájából. Nem is tudta, honnan bukkantak elő, és elvörösödött. – Köszönöm… nagyon köszönöm, Mr. Brigham. Crawford rövid ujjú ingben és napszemüvegben ült a másodpilóta székében. Starling felé fordult, amikor meghallotta, hogy a pilóta becsapja az ajtót. A sötét üveg eltakarta a szemét, és a lány úgy érezte, nem ismeri a férfit Crawford sápadtnak és keménynek látszott, mint egy gyökér, amelyet a buldózer kiforgat a földből. – Üljön le, és olvasson. – Mindössze ennyit mondott.

Vastag dosszié hevert mellette az ülésen. A fedőlapon a felirat: BUFFALO BILL. Starling szorosan fogta, miközben a Blue Canoe dübörögve, rázkódva gurulni kezdett.

Tizenegyedik fejezet A kifutópálya széle elhomályosult, és eltűnt. Keletre a felkelő nap villant feléjük a Chesapeake-öböl felől, ahogy a kis gép elfordult. Clarice Starling látta maga alatt az iskolát és körötte a quanticói tengerészgyalogos-bázist. A gyakorlópályán pici tengerészgyalogos-figurák kúsztak és futottak. Szóval így néz ki felülről, gondolta a lány. Egyszer egy éjszakai lőgyakorlat után sétált a sötétben az elhagyott Hogan's Alleyn. Hirtelen repülőgépzúgást és hangokat hallott a feje fölött, a fekete égbolton, majd újra csend lett. Éjszakai ejtőernyős csapatok kiáltoztak egymásnak ugrás közben a sötétben. És Clarice akkor arra gondolt, vajon milyen érzés lehet az ugrást jelző lámpára várni a repülőgép ajtajában, milyen érzés lehet, amikor az ember beleveti magát a végtelen sötétségbe. Talán olyan, mint az, amit most érez. Kinyitotta a dossziét. Tudomásuk szerint Bill ötször csapott le. Az elmúlt tíz hónap alatt legalább ötször, de talán többször is ártatlan nőket rabolt el, megölte, majd megnyúzta őket. (Starling szeme lejjebb ugrott a boncolási jegyzőkönyvben, a szabad hisztamin-tesztre, hogy meggyőződjön róla: a nők már halottak voltak, amikor megnyúzták őket.) Bill mindegyik holttestet egy folyóba dobta, miután végzett vele. Különböző folyókban találták meg a hullákat, mindig más-más államban, az autópályahidaktól nem messze. Mindenki tudta, hogy Buffalo Bill utazó. De ez volt minden, amit a törvény tudott róla, no meg azt, hogy legalább egy pisztolya van, méghozzá hat vájattal ellátott vont csövű pisztolya, amely bal felé húz. Valószínűleg Colt vagy Colt-utánzat. A megtalált golyókon lévő nyomokat vizsgálva kiderült, hogy a. 38-as Special-lövedékeket a hosszabb töltényűrrel rendelkező. 357-esből szerette kilőni. A folyókban nem maradtak sem ujjlenyomatok, sem haj- vagy szőrnyomok. Majdnem biztosra vették, hogy Bill fehér bőrű és férfi. Fehér, mert a sorozatgyilkosok általában saját etnikai csoportjukon belül ölnek, és valamennyi áldozat fehér volt. Férfi, mivel női sorozatgyilkost nemigen

ismernek a bűnügyi krónikák. Két újság is a Buffalo Bill című kis versből idézett a főcímben: "…hogy tetszik kék szemű fiad, Halál?" Valaki, talán Crawford, a dosszié fedőlapjának belsejére ragasztotta az idézetet. Nem volt világos összefüggés a helyszínek között, ahol Bill elrabolta, és ahol a folyóba dobta az áldozatokat Abban a néhány esetben, amikor a holttesteket elég hamar megtalálták ahhoz, hogy a halál beálltát pontosan meg lehessen határozni, a rendőrség még valamit megtudott: Bill egy ideig életben hagyta és őrizte az áldozatait. Csak egy héttel, tíz nappal az elrablásuk után ölte meg őket Vagyis lennie kell egy helynek, ahol észrevétlenül működhet. Tehát nem csavargó. Inkább a rejtekhelyén megbújó pók. Talán a saját házában lapul. Ez mindennél jobban elborzasztotta a közönséget… egy hétig vagy még tovább fogva tartja az áldozatokat, tudva, hogy meg fogja ölni őket… Kettőt felakasztott, hármat lelőtt. A halált megelőző nemi erőszaknak, verésnek nem találták nyomát, és a boncolási jegyzőkönyvek nem említették a nemi szervek megcsonkítását, bár a patológiások megjegyezték, hogy szétmállott holttesteken szinte lehetetlen ezt biztosan megállapítani. Mindegyik holttestet meztelenül találták. Két esetben meglelték az áldozatok ruháját az út mentén, az otthonuk közelében. A hátuk fel volt hasítva, mint a temetési ruháé. Starling végignézte a fényképeket is. A vízi hullákat a legnehezebb elviselni. Valami furcsa pátosz lebeg körülöttük, amit gyakran érezni azoknál is, akiket a szabadban gyilkolnak meg. A megaláztatás, amit az áldozat elszenved, meg az, hogy ki van szolgáltatva az elemeknek és az arra járók tekintetének, földühít, ha a munkád megengedi ezt a fényűzést. A lakásban elkövetett gyilkosságoknál az áldozat ellenszenves szokásainak nyomai vagy netán az ő saját áldozatai – megvert házastárs, a gyerek, akivel rosszul bántak – azt suttoghatják a füledbe, hogy a halott csak azt kapta, amit megérdemelt. És ez gyakran így is van. De arra, amit Bill művelt az áldozataival, senki sem szolgált rá. Még a bőrük sem volt rajtuk, ahogy a koszos folyópartokon feküdtek az eldobált olajos dobozok és szendvicses tasakok között. A hidegebb folyók nagyjából meghagyták az arcot Starling emlékeztette magát, hogy nem a fájdalomtól vicsorítanak, hanem teknősbékák és halak harapdálták le a húsukat, attól ilyen az arckifejezésük. Bill a felsőtesteket nyúzta meg, a végtagokhoz általában nem nyúlt Nem volna olyan szörnyű ezeket a képeket nézni, ha a kabin hűvösebb

lenne, és ez az átkozott gép nem dobálná így, amikor az egyik légcsavar sűrűbb levegőbe ér, mint a másik, és az az istenverte nap nem sütne be az összekarcolt ablakon, és nem döfne bele a fejébe, hogy szinte fáj. El lehet kapni a gyilkost. Starling belekapaszkodott ebbe a gondolatba, hogy el tudja viselni az egyre kisebb kabint és ölében a szörnyű információkat. És ő segíthet ebben. Aztán ezt a ragacsos, puha fedelű dossziét visszatehetik a fiókba, és ráfordíthatják a kulcsot. Crawfordra nézett. Tudta, ha el akarja kapni Buffalo Billt, épp a megfelelő ember társaságában van. Crawford eddig három sorozatgyilkos után szervezett sikeres vadászatot. Igaz, nem áldozatok nélkül. Will Graham, a legbuzgóbb véreb Crawford falkájában, legendává vált az akadémián – és alkoholistává Floridában, mert olyan az arca, hogy, mint mondják, utálat ránézni. Crawford megérezhette, hogy a lány hátulról nézi. Kimászott a másodpilóta üléséből. A pilóta a magassági kormányhoz nyúlt, miközben Crawford hátrament a lányhoz és mellételepedett. Ahogy összehajtotta a napszemüveget és föltette bifokális szemüvegét, Clarice úgy érezte, újra ismeri. Amikor Crawford a lányra nézett, aztán a Buffalo Bill-anyagra, majd ismét a lányra, valami átfutott az arcán, de rögtön el is tűnt. Kifejezőbb arcon valószínűleg sajnálkozás látszott volna. – Melegem van. Magának is? – kérdezte. – Bobby, piszok meleg van itt – kiáltotta a pilótának. Bobby csavargatott valamit, és hideg levegő áramlott be. Néhány hópihe képződött a párás kabinban, és megtelepedett Starling haján. És egyszer csak itt volt a vadászatra induló Jack Crawford, úgy ragyogott a szeme, mint egy fényes téli nap. A dossziét az Egyesült Államok keleti és központi államainak térképénél nyitotta ki. A helyszíneket, ahol a holttesteket megtalálták, pontok jelölték, éppoly csalóka és néma hálózatot alkotva, mint az Orion. Crawford tollat vett elő a zsebéből, és bejelölte úticéljukat, a legújabb helyszínt. – Elk folyó, körülbelül kilenc kilométerrel a 79-es út alatt – mondta. – Most az egyszer szerencsénk van. A test fennakadt egy fenékhorogban, amelyet a halászok feszítettek ki a folyóban, úgy tűnik, ez nem töltött annyi időt a vízben, mint a többi. Potterbe, a megyei székhelyre hozzák. Villámgyorsan meg akarom tudni a nevét, hogy megkereshessük az emberrablás tanúit. Mihelyt megvannak a lenyomatok, beküldjük őket a központba. – Félrehajtotta a fejét, hogy a szemüveg alján át nézhessen Starlingra. – Jimmy Price azt mondja, maga megbirkózik egy vízi hullával. – Hát teljes vízi hullával még soha nem volt dolgom – vallotta be Starling.

– A kezekről vettem ujjlenyomatokat, amelyeket Mr. Price naponta megkapott postán. De a kezek zöme vízben volt Azok, akik soha nem dolgoztak Jimmy Price felügyelete alatt, azt tartották róla, hogy goromba pokróc, de aranyszíve van, pedig mint minden goromba fráter, valójában rosszindulatú vénember volt. Felügyelőként dolgozott a rejtett nyomok washingtoni laboratóriumában. Starling a törvényszéki szakértő asszisztenseként dolgozott a keze alatt. – Ó, Jimmy – mondta Crawford szeretettel. – Hogy is hívják azt a munkát, amit maga csinált? – Ez a "laboralja" beosztás; mások Igornak nevezik. Legalábbis ez van arra a gumikötényre nyomva, amit adnak. – Ez az! – Azt mondják, tegyél úgy, mintha békát boncolnál. – Értem… – Aztán hoznak egy csomagot. Ilyenkor mindenki ott bámészkodik, sokan a kávézásból is visszasietnek, hátha nem bírja az ember. Én remekül kibírok egy vízi hullát Valójában… – Helyes, akkor nézzen ide. Az első ismert áldozatot tavaly júniusban találták Missouriban, a Blackwater folyóban, Lone Jacktől nem messze. Ez a Bimmel lány, akinek az eltűnését két hónappal korábban, április 15-én jelentették az ohiói Belvedere-ben. Nem sokat tudtunk meg a holttestről; az is három hónapig tartott, míg azonosítottuk. A következőt Chicagóban kapta el Bill április harmadik hetében. Wabashben találták meg, az indianai Lafayette belvárosában. Mindössze tíz nappal az eltűnése után, így megtudtuk, mi történt vele. A következőről viszont csak annyit tudunk, hogy fehér bőrű, nőnemű, és a húszas évei elején járt. Az I-65-ös út közelében, a Rolling Fork folyóban találták meg Kentuckyban, negyvenöt kilométerre Lousville-től. Nem sikerült azonosítani. És itt van egy Varner nevű nő, akit Evansville-ben, Indiánéban kapott el, és az Embarrasba dobta Kelet-Illinoisban, a 70-es út alatt. Azután délen folytatta a működését, és a Conasaugába dobott egy holttestet; ez volt a Kittridge lány Pittsburghből; itt az érettségi képe. És amilyen mázlija van Billnek, soha senki nem látta, amint éppen elkap valakit. Attól eltekintve, hogy mindegyik áldozatát valamelyik nagy autópálya közelében dobta vízbe, nincs semmiféle rendszer a gyilkosságokban. – Ha a helyszínektől kiindulva végigmegyünk a legforgalmasabb útvonalon, nem futnak össze a szálak? – Nem. – És ha… lehetségesnek tartjuk… hogy ugyanazon az úton dobta vízbe az áldozatát és rabolta el a következőt? – kérdezte Starling, gondosan elkerülve a

tiltott feltételezni szót. – Mondjuk, hogy előbb kidobja a holttestet a kocsiból, hátha nehézségek támadnak a következővel, így, ha rajtakapják, megúszhatja sima erőszakkal, és lesírhatja felfüggesztettre, ha nincs hulla a csomagtartóban. Mi volna, ha a térképen összekötnénk az elrablások színhelyeit az előző vízbe dobási pontokkal? Próbálták már? – Jó ötlet, de sajnos neki is eszébe jutott. Ha mindkettőt egy utazás során intézi el, akkor összevissza cikázik. Végig futtattuk a komputeren a lehetőségeket: először nyugati irányban az államok közti sztrádákon, aztán keletre, a vízbe dobások és elrablások időpontjaival. Betápláltuk a komputerbe, és csak füst szállt ki belőle. Azt mondta, a fickó keleten lakik, és nem köti a holdciklus, továbbá az időpontok nem esnek egybe különböző kongresszusokkal. Nagy nulla az egész. A fickó mindezt előre látta, Starling. – Maga szerint túl óvatos ahhoz, hogy öngyilkos legyen, ugye? Crawford bólintott. – Határozottan túl óvatos. Rájött, hogyan létesíthet tartalmas kapcsolatot, és szeretné minél többször kipróbálni. Nem reménykedem öngyilkosságban. Egy termoszból vizet töltött egy csészébe a pilótának. Adott Starlingnak is, magának pedig egy Alka-Seltzert kevert. A lány gyomra megemelkedett, ahogy a repülőgép ereszkedni kezdett. – Még valami, Starling. Elsőrangú szakértői munkát várok magától, de ennél többre van szükségem. Maga nem valami beszédes. Oké, én sem vagyok az. De soha ne érezze úgy, hogy meg kell várnia az új tényeket, mielőtt elmondaná az ötleteit. Nincsenek ostoba kérdések. Észrevesz majd olyan dolgokat, amelyeket én nem. Mindenről tudni akarok Lehet, hogy van érzéke az ilyesmihez. Most itt az alkalom, hogy kipróbáljuk. Starling liftező gyomorral, illendően figyelő tekintettel hallgatta a férfit, közben azon töprengett, vajon mióta tudja Crawford, hogy fel fogja használni őt ebben az ügyben, és mennyire akarta kiéheztetni. Hiszen főnök volt ő is, a főnökök nyílt, őszinte, szar szövegével. – Ha eleget gondol Billre, ha látja a helyeket, ahol járt, kezdi érezni a fickót – folytatta Crawford. – Nehéz elhinni, de bizonyos idő után már nem is gyűlöli. Aztán, ha szerencséje van, mindabból, amit tud, néhány dolog szinte rákacsint magára, megpróbálja felkelteni a figyelmét. Mindig szóljon, ha így érzi, Starling. Jegyezze meg, egy bűntény anélkül is elég zavaros, hogy a nyomozás összekutyulná. Ne engedje, hogy egy csomó rendőr megzavarja. Csak önmagára hallgasson, csak a saját szemének higgyen. Ne keverje össze magát az ügyet azzal, ami most maga körül történik. Ne próbáljon szimmetriát keresni és sablonokat ráhúzni a fickóra. Maradjon nyitott, és hagyja, hogy ő mutassa meg az utat magának. Még valami. Egy ilyen nyomozás helyszíne

olyan, mint egy állatkert. Jó néhány körzet hatáskörébe tartozik, és nem egyet balfácánok vezetnek. Velük is ki kell jönnünk, hogy ne hátráltassanak. Potterbe, Nyugat-Virginiába megyünk. Semmit nem tudok az ottaniakról. Lehet, hogy rendesek, lehet, hogy úgy kezelnek majd minket, mint az adóbehajtókat. A pilóta leemelte a fülhallgatót a fejéről, és a válla fölött hátraszólt. – Mindjárt leszállunk, Jack. Hátul maradsz? – Aha – válaszolta Crawford. – A tanításnak vége, Starling.

Tizenkettedik fejezet A Potter Temetkezési Vállalat a legnagyobb favázas fehér ház a Potter Streeten, Potterben, Nyugat-Virginiában. Ez Rankin megye hivatalos halottasháza. A halottkém egy belgyógyász, dr. Akin. Ha úgy ítéli meg, hogy kétséges a halál oka, a holttestet a Claxtoni Területi Orvosi Központba küldi, a szomszéd megyébe, ahol képzett kórboncnok dolgozik. Clarice Starling, aki a repülőtérről a seriff cirkálójának hátsó ülésén utazott Potterbe, előrehajolt a vezetőt a rabok helyétől elválasztó rácsig, hogy hallja, mit magyaráz a kormánynál ülő seriffhelyettes Jack Crawfordnak. A házban épp temetési szertartás folyt. A gyászolók sötét, vidéki vasárnapi ruhájukban ácsorogtak a járdán a bukszusok között, vagy a lépcsőn várták, hogy bemehessenek. A frissen festett ház is meg a lépcső is furcsán ferdén állt, de nem azonos irányba dőlt A magánparkolóban, a ház mögött, ahol a hullaszállító kocsik várakoztak, két fiatal és egy idősebb seriffhelyettes álldogált két egyenruhás járőr társaságában, egy csupasz szilfa alatt. Nem volt annyira hideg, hogy gőzölögjön a leheletük. Ahogy a kocsi behúzott a parkolóba, Starling ránézett ezekre a férfiakra, és úgy érezte, mintha ezer éve ismémé őket Tudta, hogy beépített szekrény helyett régimódi komódok vannak a házakban, ahol felnőttek, és nagyjából azt is tudta, mit rejtenek ezek a bútorok. Tudta, hogy a jelenlévők többsége vagy rokonaik zöme ruhászsákban tartja a holmiját a lakókocsija falán. Tudta, hogy az idősebb seriffhelyettes gyerekkorában a cipőjét a fűzővel összekötve a nyakába akasztotta, úgy dagasztotta a sarat tavasszal az iskolabuszhoz – ahogyan annak idején az ő apja is. Tudta, hogy zsírpapírba csomagolva vitték az iskolába az ebédjüket, és a papírt, amely foltos volt az állandó használattól, ebéd után összehajtották, és berakták a nadrágjuk farzsebébe. Kíváncsi volt, vajon Crawford mennyit tud róluk.

Akkor fedezte föl, hogy nincs kilincs a hátsó ajtó belsején, amikor a vezető és Crawford kiszállt és elindult az épület felé. Starling addig dörömbölt az üvegen, amíg a fa alatt álló egyik seriffhelyettes észre nem vette, és a sofőr vörös arccal ki nem engedte. A férfiak figyelték, ahogy elment mellettük. Az egyik azt mondta: "kisasszony". Feléjük bólintott, és a megfelelő wattszámmal rájuk mosolygott, aztán csatlakozott Crawfordhoz a hátsó verandán. Amikor már elég messze volt, az egyik fiatal seriffhelyettes, ifjú házas, megvakarta az állat, és megszólalt: – Félig sem néz ki olyan jól, mint hiszi magáról. – Hát, ha csak azt képzeli magáról, hogy fenemód csinos, én bizony egyetértenék vele – mondta a másik. – Úgy magamra húznám, hogy az csak na. – Nekem egy jó nagy görögdinnye is jól jönne, ha be volna hűtve – mondta félig magának az öreg. Crawford már az alacsony, szikár parancsnokkal beszélt, aki acélkeretes szemüveget viselt, és azt a fajta gumis szárú csizmát, amelyet a katalógusok Rómeónak neveznek. Végigmentek a temetkezési vállalat homályos hátsó folyosóján, ahol egy Coca-Cola-automata zümmögött, és különféle ide nem illő tárgyak álltak a falnak támasztva. Egy pedálos varrógép, egy tricikli, egy tekercs műfű meg egy csíkos vászonernyő a rúdja köré tekerve. A falra akasztott olcsó nyomaton Szent Cecília orgonáit, a haja körülfonta az arcát, és a levegőből rózsák hullottak a billentyűkre. – Méltányolom, hogy ilyen gyorsan értesített minket – mondta Crawford a parancsnoknak. Ő azonban nem kért a köszönetből. – A kerületi ügyész irodájából telefonált valaki – mondta. – Azt tudom, hogy a seriff nem hívhatta, mert Perkins seriff a feleségével Hawaiiban van. Reggel nyolckor beszéltem vele telefonon, ez Hawaiiban hajnali három óra. Később visszahívott, de csak annyit mondott, először is azt tudjam meg, helybeli-e a lány. Lehet, hogy nem is a mi ügyünk, csak úgy a nyakunkba sózták. Általában ez az első dolgunk Már Alabamából, Phoenix Cityből is hurcoltak ide holttesteket. – Épp ebben segíthetünk. Ha… – Már beszéltem a járőrök körzeti parancsnokával Charlestonban. Küld néhány szakembert a bűnügyi nyomozó részlegtől. Minden szükséges segítséget megkapunk tőlük. A folyosó kezdett megtelni seriffhelyettesekkel és egyenruhásokkal; a parancsnoknak túl nagy közönsége volt. – Mihelyt lehet, magukkal is

foglalkozunk, mindennel ellátjuk magukat, és minden lehetséges módon együttműködünk, de most éppen… – Seriff, ez olyanfajta szexuális bűntény, amelynek néhány vonását szeretném négyszemközt megbeszélni magával, mint férfi a férfival. – Crawford Starling felé biccentett, aztán betuszkolta az alacsonyabb férfit egy rendetlen kis irodába, és becsukta az ajtót. Starling egyedül maradva próbálta leplezni sértődöttségét a férfiak előtt. Összeszorította a fogait, és Szent Cecíliára meredt, majd a szent éteri mosolyát viszonozva hallgatózott. Hangos szóváltást hallott, aztán egy telefonbeszélgetés részleteit. Négy perc sem telt el, máris visszajöttek. A parancsnok arca komor volt. – Oscar, menj előre, és hívd ide Akin doktort Illik részt vennie a szertartásokon, de azt hiszem, még nem kezdték el. Mondd azt neki, hogy Claxton van a vonalban. Akin doktor, a halottkém bejött a kis irodába. Egyik lábát a székre tette, fogát egy Jó Pásztor feliratú legyezővel ütögette, miközben röviden értekezett telefonon a claxtoni kórboncnokkal, majd letette a telefonkagylót, és mindenbe beleegyezett. Így aztán a rózsás tapétájú balzsamozószobában, ahol egy kép lógott a magas mennyezet alatt, egy olyan fehér, favázas házban, amelyben otthon érezte magát, Clarice Starling először találkozott a valóságban Buffalo Bill keze nyomával. A fényes, zöld, felhúzott cipzárú hullazsák volt az egyetlen modern tárgy a szobában. A balzsamozóeszközöket tartalmazó szekrény kék üvegfalai mindenfelől visszaverték a régimódi porcelán balzsamozóasztal képét, amelyen a zsák volt Crawford kiment a kocsihoz az ujjlenyomat-továbbítóért, amíg Starling kipakolta a felszerelését a széles, dupla mosogató szárítójára. Túl sokan voltak a szobában. Több seriffhelyettes, a parancsnok meg minden arra lézengő, és senki nem mutatott hajlandóságot, hogy távozzon. Nem volt így jól. Miért nem jön Crawford, hogy kirúgja őket? A szakadt tapéta hullámzani kezdett, amikor a doktor bekapcsolta a nagy, poros ventilátort. Clarice Starlingnak a mosogató mellett állva nagyobb bátorságra és erőre volt szüksége, mint bármely tengerészgyalogosnak az ejtőernyős ugráshoz. Egy kép jelent meg előtte, az segített, de el is érzékenyült tőle. Anyja a mosogatónál állva hideg vízzel mossa ki a vért apa kalapjából. "Nem lesz semmi baj, Clarice", mondja. "Szólj az öcséidnek és a húgaidnak, hogy mossanak kezet, és jöjjenek az asztalhoz. Beszélnünk kell, majd aztán megcsináljuk a vacsorát." Starling levette a sálját, és bekötötte a haját, mint egy falusi bábaasszony.

Elővett egy pár gumikesztyűt a készletből. Először nyitotta ki a száját, mióta Potterbe érkezett, és a megszokottnál feltűnőbb orrhangon szólalt meg, de olyan erő sugárzott belőle, hogy Crawford megállt odakint az ajtó mellett, és hallgatózott. – uraim, uraim! Kollégák! Egy kis figyelmet kérek. – Fölemelte és feléjük fordította a kezét, miközben felhúzta a kesztyűt. – Most bízzák rám a tetemet. Vannak dolgok, amelyeket el kell végeznünk rajta. Maguk idehozták, és biztos vagyok benne, hogy az áldozat családja ezt majd megköszöni, ha tudja. De most, kérem, menjenek ki, és bízzák rám. Crawford látta, ahogy a férfiak hirtelen elcsendesednek, és tisztelettudó suttogással tessékelik ki egymást az ajtón. – Gyere, Jess. Menjünk ki az udvarra. – És azt is látta, hogy a hangulat megváltozott a halott jelenlétében, mert akárhonnan származik is az áldozat, bárki legyen is az, a folyó ide hozta, és amíg itt feküdt tehetetlenül ebben a falusi szobában, Clarice Starling különleges kapcsolatba került vele. Crawford látta, hogy ezen a helyen Starling a bölcs nagymamák örököse, a javasasszonyoké, azoké, akik füvekkel gyógyítottak, akik a haldoklók mellett voltak, mindig megtették, amit kellett, és amikor már nem tudtak segíteni, mosdatták és öltöztették a Vidék halottait. Végül csak Crawford, Starling és az orvos maradt a szobában az áldozattal. Dr. Akin és Starling egyfajta elismeréssel néztek egymásra. Mindketten különös elégedettséget éreztek, és furcsán restelltek magukat. Crawford egy Vicks VapoRub feliratú rudacskát vett elő a zsebéből, és körbekínálta. Starling figyelte, mit tesznek vele, s amikor Crawford meg a doktor bedörzsölte vele az orrlyukait, ő is így tett. Kihalászta a táskájából a fényképezőgépet, és a szárítóra tette. Éppen háttal állt a többieknek, de hallotta a hullazsák cipzárját. A fal rózsáira pislogott, mély lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt Megfordult, és az asztalon heverő holttestre nézett. – Papírzacskókat kellett volna a kezére húzniuk. Majd megcsinálom, amikor készen vagyunk – mondta, és az automatát kikapcsolva gondosan lefényképezte a testet. Az áldozat széles csípőjű fiatalasszony volt, magasságát Starling 170 centinek mérte. Ahonnan a bőr eltűnt, a víztől megszürkült a test, de a víz hideg volt, és a halott láthatóan legföljebb néhány napot töltött benne. A test precízen meg volt nyúzva a mellektől a térdig, azon a részen, amelyet a matadorok öltözéke fedne. A melle kicsi volt, és a mellcsont fölött jól látszott a halál nyilvánvaló oka, egy cakkos szélű, csillag formájú, tenyér nagyságú seb. Kerek fejéről a szemöldökök és a fül fölött nyúzták le a bőrt, egészen a nyakszirtig.

– Lecter doktor megjósolta, hogy Bill skalpolni fogjegyezte meg Starling. Crawford összefont karral állt, amíg a lány fényképezett, és csak annyit mondott: – Csináljon egy felvételt a füléről a Polaroiddal. Starling lerángatta a kesztyűjét, és végighúzta az ujját a lábszáron. Annak a horgokkal fölszerelt zsinórnak, amely a testet megfogta, egy darabja még ott volt a láb köré csavarodva. – Mi a véleménye, Starling? – Nos, nem helybeli. A fülei háromszor is ki vannak lyukasztva, és csillogó lakkal kente a körmét. Szerintem városi. Úgy kéthetes szőr van a lábán. Látja, milyen puha? Szerintem gyantáztatta. A hónalj is szőrtelenített. És nézze, a felső ajka fölött pedig kiszőkíttette a szőrszálakat. Nagyon adott magára, de egy ideje nem tehette. – És a seb? – Nem tudom. Golyó ütötte kimeneti sebnek mondanám, csakhogy itt felül ez a rész, ez a karmolás egy köralak része, mintha csőtorkolat lenyomata lenne. – Helyes, Starling. Ez bemeneti seb, ahol a fegyver csöve a mellcsonthoz ért. A robbanási gázok a csont és a bőr között kiterjednek, és csillagot robbantanak a lyuk körül. A fal másik oldalán orgona búgott, az épület előtt elkezdődött a szertartás. – Igazságtalan halál – tette hozzá Akin doktor bólintva. – Legalább a szertartás egy részére át kell mennem. A család mindig elvárja tőlem, hogy velük tartsak az utolsó kilométeren. Lamar majd segít maguknak, mihelyt befejezi a gyászzenét. Szaván fogom, hogy minden bizonyítékot megőriz a claxtoni kórboncnoknak, Mr. Crawford. – Két körme letört a bal kezén – mondta Starling, amikor a doktor kiment. – Tövig törtek, és úgy néz ki, mintha a többi köröm alatt is piszok lenne, vagy más kemény anyag részecskéi. Elvihetünk bizonyítékot? – Vegyen mintát a köröm alatti piszokból, meg néhány pikkelyt a lakkból – mondta Crawford. – Majd utólag szólunk nekik, ha már megvan az eredmény. Lamar, a temetkezési vállalkozó vézna segéde enyhe whiskypírral az arcán épp ekkor lépett be. – Manikűrös lehetett valamikor – mondta Starlingnak. Örömmel látták, hogy a fiatalasszonynak nincsenek körömnyomok a tenyerén. Ez mutatta, hogy akárcsak a többiek, ő is meghalt, mielőtt bármi mást tettek volna vele. – Úgy akarja levenni az ujjlenyomatot, hogy hason fekszik az áldozat? – kérdezte Crawford Sterlingtől. – Könnyebb lenne. – Akkor előbb essünk túl a fogakon, aztán Lamar segít megfordítani.

– Lenyomat is kell, vagy elég lesz a kép? – kérdezte Starling, és az ujjlenyomatvevő fényképezőgépre csatolta a fognyomszereléket. Megkönnyebbülve látta, hogy az összes tartozék a táskában van. – Elég a kép – felelte Crawford. – A lenyomat röntgen nélkül csak félrevezet. A képek alapján is kizárhatunk egy csomó eltűnt nőt. Lamar finoman dolgozott orgonistakezeivel; kinyitotta, majd Starling felé fordította a fiatalasszony száját, és elhúzta az ajkakat, miközben Starling az arc elé helyezte a Polaroid kamerát, hogy egy az egyben lefotózza az elülső fogakat. Ez könnyen ment, de utána a rágófogak következtek a szájpadlás-reflektorral, és oldalról kellett figyelni az arcon átsütő fényt, hogy a lencse körüli lámpa biztosan a száj belsejét világítsa meg. Starling eddig csak a törvényszéki orvosszakértő előadásain látott ilyet. Megvárta, amíg a Polaroid előhívja az első képet a rágófogakról, állított a fényerőn, és új felvételt készített. Ez már jobban sikerült. Sőt remekül. – Van valami az áldozat torkában – mondta. Crawford megnézte a képet. Sötét, henger alakú tárgyat látott közvetlenül a lágy szájpadlás mögött – Amikor a vízből fogunk ki holttesteket, sokszor találunk leveleket és kisebb tárgyakat a szájban – mondta Lamar, miközben segített Crawfordnak belenézni a szájba. Starling csipeszt vett elő a táskából. A tetem fölött Crawfordra nézett. Az bólintott. Starlingnak mindössze egy másodperc kellett hozzá, hogy kivegye a toroknál megakadt tárgyat. – Mi a csuda ez? Valami magnak a hüvelye? – kérdezte Crawford. – Nem, uram. Ez egy rovar gubója – felelte Lamar. Igaza volt. Starling egy üvegcsébe rakta a gubót. – Gondolom, meg akarják nézetni a megyei FBI-ügynökkel – mondta Lamar. Hasra fordították a holttestet, így könnyű volt levenni az ujjlenyomatokat. Starling felkészült a legrosszabbra, de nem volt szükség az ujjbegyek bonyolult és unalmas befecskendezésére. A nyomatokat egy speciális patkó alakú tartóba helyezte, aztán levette a talpak lenyomatát is, hátha csak születéskor készített lábnyomatot tudnak szerezni a kórházból az összehasonlításhoz. Két háromszög alakú bőrdarab hiányzott a vállakról. Ezt is lefényképezte. – A méreteket is kérem – mondta Crawford. – Azt az akroni lányt is megsebezte, amikor levágta róla a ruhát. Alig egy karcolás volt az egész, de egyezett a blúz hátán levő vágással, amikor később az út mellett megtalálták a ruhákat. Ez valami új. Eddig még nem láttam ilyet. – A lábikrája mögött mintha megégett volna – mondta Starling.

– Az öregek sokszor járnak így – mondta Lamar. – Micsoda? – kérdezte Crawford. – AZT MONDTAM, AZ ÖREGEK SOKSZOR JÁRNAK ÍGY. – Jól hallottam az előbb is, de magyarázza meg. Mi van az öregekkel? – Sok öreg hal meg úgy, hogy fűtőszálas takaró van rajta, és amikor már nem él, akkor is megég, ha a takaró egyáltalán nem forró. Ha az ember meghal, megég a fűtőtakaró alatt, mert nincs keringés. – Megkérjük a claxtoni kórboncnokot, hogy próbáljon meg utánanézni a boncolásnál – mondta Crawford Starlingnak. – Valószínűleg autókipufogó – mondta Lamar. – Micsoda? – AUTÓK… autókipufogó. Billy Petrie-t lelőtték, és berakták a saját kocsija csomagtartójába, tudja? A felesége meg legalább két-három napig járkált az autóval, és őt kereste. Amikor Petrie-t idehozták, a kipufogó alulról melegítette a csomagtartóban, és ugyanígy megégette, csak őt a csípőjén. Én zöldséget sem rakok a csomagtartóba – tette hozzá Lamar. – A jégkrém is megolvad. – Jó gondolat, Lamar, kár, hogy nem nekem dolgozik – dicsérte Crawford. – Tudja, kik találták meg ezt a lányt a folyóban? – Jabbo Franklin meg a bátyja, Bubba. – Mi a foglalkozásuk? – A kocsmában bunyóznak, és gúnyt űznek olyanokból, akik nem is piszkálták őket. Az ember elgyötörtén bemegy Moose-hoz egy italra egy fárasztó nap után, hiszen mást sem látott egész nap, csak gyászolókat, aztán rákezdik, hogy ülj már le Lamar, és játszd el a Filippino Babyt. És újra meg újra el kell játszani a Filippino Babyt azon az ócska öreg zongorán. Ez Jabbo kedvence. Aszongya, találjak ki néhány rohadt sort, ha nem tudom a szöveget, meg gyötör, hogy most már aztán rímeljen is. A veteránoktól kapja a csekket havonta, de csak karácsonykor megy le a szövetségbe, akkor egy kis piaszünetet tart. Tizenöt éve varom, mikor találkozom vele ezen az asztalon. – Szerotoninteszt is kell a horoglyukakról – mondta Crawford. – Küldök a kórboncnoknak egy levelet. – Túl közel vannak egymáshoz azok a horgok – közölte Lamar. – Hogy érti ezt? – A két Franklin úgy feszítette ki a zsinórt, hogy a horgok túl közel voltak egymáshoz. Ez törvénytelen. Valószínűleg ezért nem jelentkeztek ma reggelig. – A seriff azt mondta, vadászok találták meg a holttestet. – Gondolom, neki azt mesélték – mondta Lamar. – Magának meg azt, hogy

valamikor Duke Keomukával birkóztak Honoluluban, és Satellite Monroe-val voltak egy kötélhúzó csapatban. Ha akarja, ezt is elhiheti. Úgy hazudnak, mintha könyvből olvasnák. – Maga szerint mi történt, Lamar? – Franklinék kifeszítették a fenékzsinórt ezekkel a törvénytelen horgokkal, és felhúzták, hogy lássák, van-e rajta hal. – Miből gondolja? – Ez a hölgy még messze volt attól, hogy a víz színén lebegjen. – Igaza van – helyeselt Crawford. – Szóval, ha nem húzták volna föl a fenékzsinórt, soha nem találták volna meg. Nyilván megijedtek, és csak később szóltak. Gondolom, ki akarja hallgatni a vadőrt is. – Igen – mondta Crawford. – Sokszor beraknak egy tekerős telefont a Ramchargerük hátsó ülése mögé. Ez nagy buli itt, ha nem kell dutyiba menni miatta. Crawford kérdőn húzta föl a szemöldökét. – A telefonnal halásznak – magyarázta Starling. – A halak áramütést kapnak, amikor a halászok a vízbe lógatják a vezetéket és megforgatják a kart. A halak feljönnek, és csak ki kell emelni őket. – Pontosan – helyeselt Lamar. – Csak nem idevalósi? – Sokfelé csinálják – válaszolta a lány. Úgy érezte, mondania kell valamit, mielőtt felhúzzák a cipzárt a zsákon; egy gesztussal vagy bármi mással ki kell fejeznie, hogy elkötelezte magát. Végül csak megrázta a fejét, és nekilátott, hogy elpakolja a mintákat. Minden megváltozott, amikor a holttest és a feladat már nem volt előtte. Most fogta föl teljes egészében, mit is csinált, amikor egy pillanatra elengedte magát Lehúzta a kesztyűt, és kinyitotta a vízcsapot Háttal a szobának a csuklójára csurgatta a vizet Nem volt elég hideg. Lamar figyelte egy darabig, aztán eltűnt a hallban. Egy jéghideg dobozos Coca-Colát hozott az automatából. Starling felé nyújtotta. – Köszönöm, nem kérek. Nem hiszem, hogy jólesne. – Nem is kell meginnia, csak tegye ide a nyaka alá – mutatta Lamar –, meg arra a kis kidudorodásra a tarkójánál. A hideg jót tesz. Nekem legalábbis. Mire Starling magnóra mondta a jegyzőkönyvet a kórboncnok számára, Crawford ujjlenyomat-továbbítója szorgosan kattogott az iroda asztalán, a lezárt hullazsák mögött. Váratlan szerencse volt, hogy ilyen hamar megtalálták az áldozatot a bűntény után. Crawford minél előbb azonosítani akarta, hogy megkezdhessék a nyomozást a lakása körül, hátha látta valaki, amikor elrabolták. Módszere

sok zűrt okozott mindenkinek, de gyors volt. Egy Litton Policefax típusú ujjlenyomat-továbbítót hozott, mert az FBI-nál rendszeresített gépekkel ellentétben a Policefaxot a legtöbb nagyváros rendőrségének a gépéhez csatlakoztatni lehetett Az ujjlenyomatkártyák jóformán meg sem száradtak, amikor Starling odaadta őket. – Rakja be, Starling, magának ügyesebb keze van. Ne kenje össze! Crawford persze így értette a dolgot, és Starling nem kente össze. Nehéz volt az összeragasztott kártyát a kis dobra tekerni abban a tudatban, hogy országszerte hat távírószoba vár rá. Crawford közben az FBI washingtoni távíró- és diszpécserközpontjával beszélt. – Mindenki vonalban van, Dorothy? Oké, uraim, akkor indítjuk. Egy a húszhoz, hogy szép éles legyen. Ellenőrizzék! Egy a húszhoz mindenkinél? Atlanta, mi a helyzet? Oké, akkor kezdjük. Rajta! Aztán a gép forogni kezdett, szép lassan, hogy éles legyen a kép, és a halott nő ujjlenyomatai egyszerre jelentek meg az FBI-nál meg a Keleti part nagyobb rendőrségeinek távírószobáiban. Ha Chicago, Detroit, Atlanta vagy bármelyik város ráismer az ujjlenyomatokra, perceken belül megkezdődik a vadászat. Ezután az áldozat fogairól készült képeket küldték el, de csak azokat, amelyeken a fej törülközővel volt letakarva, hátha a bulvársajtó is hozzájut a fotókhoz. A nyugat-virginiai Rendőrség Bűnügyi Nyomozócsoportjának három detektívje épp akkor érkezett meg Charlestonból, amikor ők már indulófélben voltak. Crawford nagy kézrázásba kezdett, osztogatta a névjegyét a Nemzeti Bűnügyi Információs Központ telefonszámával. Starling érdeklődéssel nézte, milyen gyorsan az ujja köré csavarja őket, a "tartsunk össze mi, férfiak" hangulatban. Hát persze hogy telefonálnak, mihelyt megtudnak valamit, ígérték, és örültek, hogy találkoztak Crawforddal. Talán nemcsak férfiösszetartásról van szó, gondolta Starling, hiszen rá is hatott. Lamar a verandáról integetett nekik, mikor a seriffhelyettessel elhajtottak az Elk folyó felé. A Coca-Cola még elég hideg volt. Lamar bevitte a raktárba, és kevert egy frissítőt magának.

Tizenharmadik fejezet – Engem tegyen ki a labornál, Jeff – mondta Crawford a sofőrnek. – Aztán várja meg, mire megy Starling nyomozó a Smithsonianben. Onnan Quanticóba viszi.

– Igen, uram. A repülőtérről Washington belvárosa felé igyekezve az esti forgalommal szemben hajtottak át a Potomac hídján. A volánnál ülő fiatalember láthatóan igencsak tartott Crawfordtól, és Starling szerint túl óvatosan vezetett, de ez érthető volt, hiszen az akadémián mindenki hallotta a pletykát, hogy az az ügynök, aki Crawford parancsnoksága alatt legutóbb elszúrt valamit, most valahol a sarkkörön, a meteorológiai állomásokon elkövetett kis csórások után nyomoz. Crawfordnak rosszkedve volt Kilenc óra telt el azóta, hogy leadta az áldozat képét és ujjlenyomatait, és azóta sem sikerült azonosítani, ráadásul a nyugat-virginiai járőrökkel meg Starlinggal együtt a hídon és a folyóparton dolgozott egészen sötétedésig, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Starling hallotta, ahogy a repülőgépről egy éjszakás ápolónőt rendel a házába. Az FBI különleges jelzések nélküli szedánja csodálatosan csendes volt a Blue Canoe után, és könnyebben beszélgethettek. – Azonnal beadom az anyagot a Rejtett Azonosítási Jegyek Tárgymutatójához, amikor felviszem a lenyomatait az azonosítási csoporthoz – mondta Crawford. – Csináljon nekem egy vázlatot az anyagról. Csak kivonatot, nem regényt. Tudja, milyennek kell lennie? – Tudom. – Rendben van. Akkor most én vagyok a Tárgymutató, és maga elmondja nekem, mi újat tud. Beletelt néhány másodperc, mire Starling kapcsolt. Épp arra gondolt, jó jel, hogy Crawford érdeklődéssel nézi, amint a Jefferson-emlékművet állványozzák. Az azonosítási csoport komputerének Rejtett Azonosítási Tárgymutatója a nyomozás alatt lévő bűnügyek jellemzőit hasonlítja össze az adatbankban szereplő bűnözők hajlamaival. Ha talál hasonlóságot, gyanúsítottal áll elő, s rögtön az ujjlenyomatot is produkálja. Buffalo Billnek még nem volt meg az ujjlenyomata, de Crawford fel akart készülni a jövőre is. A rendszer rövid, tömör fogalmazást igényel. Starling megpróbálkozott vele. – Fehér bőrű, nőnemű, húsz év körüli; halálos lövés; altest és combok hámozva. – Starling, a Tárgymutató már tudja, hogy Bill fiatal, fehér bőrű nőket öl meg, és megnyúzza őket; a hámozás ritka kifejezés ebben az értelemben, amit más rendőr valószínűleg nem használ, és nem lehet tudni, vajon az a nyavalyás masina érti-e a szinonimákat, viszont már azt is tudja, hogy Bill a

folyóba dobja az áldozatait. Azt azonban nem tudja, hogy mi az, ami itt új. Mi új van itt, Starling? – Ez a hatodik áldozat, de az első, akit megskalpolt. Az első, akinek háromszög alakú darabokat vágott ki a vállából. Az első, akit mellbe lőtt, és az első, akinek egy rovar gubóját találtuk a torkában. – Kifelejtette a törött körmöket. – Nem, uram, ő a második, akinek le voltak törve a körmei. – Igaza van. Jól figyeljen! Amikor elkészíti a kartont, jegyezze fel, hogy a gubó bizalmas információ. Ezzel szűrhetjük majd ki a hamis vallomásokat. – Azon gondolkodom, vajon csinált-e ilyet már korábban is. Úgy értem, berakott-e egy gubót vagy rovart valamelyik áldozata torkába – mondta Starling. – Nem könnyű észrevenni, különösen vízi hullánál. Tudja, hogy van az, a halál oka nyilvánvaló, meleg van, és túl akarnak lenni az egészen. Nem tudnánk utánanézni? – Ha muszáj. Abban biztos lehet, hogy a kórboncnokok azt mondják, ők nem mulasztottak el semmit. A Cincinnatiben talált azonosítatlan áldozat még a hűtőben van. Majd szólok, hogy nézzék meg, de a többi négyet már eltemették. Az exhumálás mindig felzaklatja az embereket. Lecter volt betegeinél négyszer is meg kellett tennünk, hogy biztosak lehessünk benne, mi okozta a halálukat. Higgye el nekem, hogy rengeteg zűrrel jár, és felizgatja a rokonokat. Megteszem, ha muszáj, de mielőtt döntenék, tudnom kell, mire jut a Smithsonianben. – A skalpolás… elég ritkán fordul elő, ugye? – Meglehetősen szokatlan – mondta Crawford. – De Lecter doktor előre megmondta, hogy Buffalo Bill skalpolni fog. Honnan tudta? – Nem tudta. – De mondta. – Nem túl meglepő, Starling. Én legalábbis nem lepődtem meg rajta. Mondhattam volna azt is, hogy a skalpolás ritkaság volt a Mengel-ügyig. Emlékszik rá, ugye? Nőket skalpolt a pofa, és rögtön akadt néhány utánzója. Amikor az újságok a Buffalo Bill-címkével szórakoztak, nemegyszer kihangsúlyozták, hogy ez a gyilkos nem skalpol. Ezek után nem meglepő a dolog. Nyilván ő is olvassa, mit írnak róla. Lecter csak találgatott. Azt nem közölte, mikor következik be a dolog, így aztán nem is tévedhetett. Ha elkapjuk Billt úgy, hogy nem skalpolt, Lecter azt mondaná: megelőztük. – Lecter doktor azt is mondta, hogy Buffalo Bill kétszintes házban lakik. Erről soha nem volt szó. Mit gondol, miért mondta ezt? – Ez nem találgatás. Valószínűleg igaza van, és azt is meg tudta volna

mondani magának, miből gondolja, de csigázni akarta. Tudomásom szerint ez az egyetlen gyenge pontja. Szeret okosnak látszani; mindenkinél okosabbnak. Már évek óta ezt játssza. – Maga felhatalmazott, hogy kérdezzek, ha nem tudok valamit. Most arra kérem, magyarázza ezt meg. – Oké. Bill két áldozatot felakasztott, igaz? Magasan lévő fojtogatásnyomok, a nyakcsigolya elmozdulása; egyértelműen akasztás. Amint azt Lecter doktor személyes tapasztalataiból is tudja, nem könnyű felakasztani valakit, aki ellenkezik. Az öngyilkosok önmagukat felakasztják akár az ajtó kilincsére is. Leülnek és kész. De valaki mást nagyon nehéz felakasztani, még akkor is, ha össze van kötözve az áldozat, mert az megpróbálja maga alá húzni a lábát, ha talál valami támasztékot. A létra veszélyes megoldás. Az áldozat nem mászik föl bekötött szemmel, még kevésbé, ha látja a hurkot. A megoldás egy lépcső. A lépcsőtől nem tartanak. Csak mondja azt az áldozatnak, hogy felviszi a fürdőszobába, vagy amit akar, aztán csuklyát húz az illető fejére, fölvezeti a lépcsőn, majd a nyakába dobja a hurkot, amelynek a másik vége a korláthoz van erősítve, és lerúgja. Ez az egyetlen megoldás egy házban. Egy kaliforniai fickó terjesztette el. Ha Billnek nem volna lépcső a házában, másként ölte volna meg azt a kettőt. Most pedig mondja meg, Starling, hogy is hívták a potteri parancsnokot, meg azt a pasast az állami rendőrségtől. Starling megtalálta a neveket a jegyzetfüzetében, és a ceruzazseblámpát a foga közé szorítva felolvasta. – Helyes – mondta Crawford. – Amikor sürgős ügyet továbbít telefonon, mindig említse meg név szerint a zsarukat. Meghallják a nevüket, és megszeretik a forró drótot. A hírnév nem engedi, hogy megfeledkezzenek rólunk, ha megtudnak valamit. A nő lábán talált égésnyomokból mire következtet? – Az attól függ, hogy a halál után keletkeztek-e. – És ha igen? – Akkor a gyilkosnak zárt teherautója vagy csukott kombija, de mindenképpen hosszú kocsija van. – Miért? – Mert az égésnyomok a lábikra hátán vannak. A Tizedik sugárút és a Pennsylvania sarkán voltak, az új FBI-főhadiszállás előtt, amelyet soha senki nem nevez J. Edgar Hoover-épületnek. – Jeff, engem itt kitehet – szólalt meg Crawford. – Itt jó lesz, ne menjen le. Maradjon a kocsiban, Jeff. Csak nyissa ki a csomagtartót. Maga meg jöjjön, Starling, mutassa meg, hogy gondolja.

Clarice kiszállt a kocsiból, míg Crawford kivette a csomagtartóból a datafax-készüléket és a táskáját. – Elég sok hely kellett ahhoz, hogy a holttestet kiterítve a hátára fektesse – mondta. – Különben a lábikra hátsó része nem kerülhetett volna a kipufogó fölé. Egy olyan csomagtartóban, mint ez, az áldozat az oldalára lenne fordítva, és… – Aha, én is így gondolom – helyeselt Crawford. A lány rájött, hogy a férfi csak azért hívta ki a kocsiból mert négyszemközt akart beszélni vele. – Ugye fájt magának, amikor azt mondtam a seriffnek, hogy mi, férfiak ne egy nő előtt beszéljük meg a dolgot. – Igen. – Csak falból mondtam. El akartam szakítani a többiektől. – Tudom. – Oké. – Crawford lecsapta a csomagtartót, és megfordult. Starling nem hagyta abba. – Számít a dolog, Mr. Crawford. Crawford a táskával meg a nehéz datafax-készülékkel a kezében visszafordult, és Starling érezte, hogy figyel. – Ezek a zsaruk tudják, ki maga – mondta. – Úgy néznek magára, mint egy példaképre. – A lány mereven, felhúzott vállal, nyitott tenyérrel állt. Kimondta. Ez volt az igazság. Crawford állított a hidegségskáláján. – Megjegyeztem, Starling. És most vigye azt a gubót. – Igen, uram. Figyelte, ahogy Crawford elindul. Egy repüléstől törődött, táskákkal megrakott, sáros nadrágszárú, középkorú férfi, aki hazamegy, hogy tegye, amit tennie kell. Starling ekkor ölni tudott volna a kedvéért. Ez volt Crawford sikereinek titka.

Tizennegyedik fejezet A Smithsonian Nemzeti Múzeum Természettudományi Gyűjteménye már órák óta zárva volt, de Crawford odaszólt telefonon, és egy őr várta Clarice Starlingot a Constitution sugárúti bejáratnál. A bezárt múzeumban félhomály volt, s a levegő áporodott. Csak a déltengeri törzsfőnök óriási figurája emelkedett olyan magasra a bejárattal

szemben, hogy a plafonon beszűrődő gyenge fény megvilágítsa az arcát. Starling kalauza nagydarab fekete férfi volt, a Smithsonian-őrök takaros egyenruhájában. A lányt egy pillanatra a törzsfőnökre emlékeztette, amikor a férfi fölnézett és arcára ráesett a felvonó fénye. A lány megkönnyebbült az ártatlan képzelődéstől, mint amikor egy görcsöt masszíroz ki az ember. A nagy, kitömött elefánt fölött lévő második szintet nem látogathatja a közönség. Az antropológusok negyedik emeletnek hívják. A rovarászok harmadiknak. Néhány tudós mezőgazdász azt állítja, bizonyítéka van rá, hogy ez a hatodik emelet; s mindegyik klikknek van némi igaza a toldalékokkal és átépítésekkel teli öreg épületben. Starling folyosók homályos labirintusán át követte az őrt, az antropológiai fajokat tartalmazó faládák sorfala között. Csak a kis címkék árulták el tartalmukat. – Több ezer ember van ezekben a dobozokban – mondta az őr. – Negyvenezer példány. Zseblámpájával megnézte az irodaszámokat, aztán továbbhaladva a címkékre világított. Dajak bölcsők és szertartásoknál használt koponyák adták át a helyet az Aphidoknak, aztán az Ember világából a Rovarok régebbi és sokkal rendezettebb világába értek. Itt nagy, halványzöldre festett fémdobozok szegélyezték a folyosót. – Harmincmillió rovar, és ráadásul pókok. Ne keverje össze a pókokat a rovarokkal – tanácsolta az őr –, mert a pókológusok teljesen kikészülnek tőle. Tessék, megérkeztünk. A kivilágított irodába menjen be. Ne próbáljon meg egyedül kitalálni. Ha nem mondják, hogy kikísérik, hívjon fel ezen a melléken, ez az őrszoba. Majd én magáért jövök. – Átadott egy névjegykártyát, és távozott. Clarice a Rovartani osztály kellős közepén volt egy kör alakú galérián, magasan az óriási, kitömött elefánt fölött. Az egyik iroda ajtaja nyitva állt, és égett a lámpa. – Idő, Pilch! – hallatszott egy izgatott férfihang. – Gyerünk már! Idő! Starling megállt az ajtóban. Két férfi ült egy laboratóriumi asztalnál, és sakkozott. Mindkettő harminc körül járhatott, az egyik fekete hajú és sovány, a másik göndör hajú, kövérkés, úgy tűnt, teljesen belemerülnek a sakkba, és ha észre is vették Starlingot, nem adták jelét, ahogy annak sem, hogy észrevették volna az óriási rinocéroszbogarat, amely lassan bandukolt át a táblán, a figurákat kerülgetve, ügyet sem vetettek rá. Aztán a bogár a tábla közepéhez ért. – Idő, Roden – mondta azonnal a vékony.

A kövérkés lépett a futóval, és azonnal megfordította a bogarat, sőt kicsit meg is lökdöste, hogy elinduljon visszafelé. – Pont akkor jár le az idő, amikor a bogár a középvonalra ér? – kérdezte Starling. – Természetesen – válaszolt a pufók hangosan, anélkül hogy fölnézett volna. – Hát persze hogy akkor. Miért, maga hogy játszik? Megvárja, míg az egész táblán végigmegy? Kivel szokott játszani? Egy lajhárral? – Én vagyok az az egyed, akit Crawford különleges ügynök telefonon bejelentett. – Nem is értem, miért nem hallottuk a szirénáját – mondta a dagi. – Itt dekkolunk egész éjszaka, hogy azonosítsunk egy bogarat az FBI-nak. Bogárról szó volt. De senki sem mondott semmit Crawford különleges ügynök egyedéről. Azt az egyedet Crawford megmutathatná a háziorvosának. Idő, Pilch! – Majd máskor szívesen végighallgatom az egész szöveget – mondta Starling –, de most nem érek rá. Idő, Pilch! A fekete hajú férfi megfordult, és végigmérte a lányt, ahogy az táskájával a kezében az ajtófélfának dőlt. Egy dobozba tette a bogarat, egy korhadt fadarabra, és lefedte egy káposztalevéllel. Amikor a férfi felállt, látszott, milyen magas. – Noble Pilcher vagyok – mondta. – Ö meg Albert Roden. Egy rovart kell azonosítanunk magának? Örömmel segítünk. – Hosszú, barátságos arca volt, de egymáshoz közel ülő fekete szemei kissé ördöginek tűntek, és az egyikkel enyhén bandzsított. Nem nyújtott kezet. – Maga pedig… – Clarice Starling. – Nézzük, mit hozott. Pilcher a fény felé tartotta a kis dobozt. Roden közelebb lépett. – Hol találta? A pisztolyával ölte meg? Látta az anyukáját? Starling azon tűnődött, milyen jót tenne Rodennek egy rendes könyökütés az állára. – Pszt! – suttogta Pilcher. – Mondja meg, hol találta. Rá volt tapadva valamire? Egy falevélre vagy egy ágra? Vagy a földön volt? – Értem – mondta Starling. – Senki sem beszélt magukkal. – A titkár szólt, hogy maradjunk bent késő estig, mert azonosítanunk kell egy bogarat az FBI-nak – közölte Pilcher. – Utasított – szólalt meg Roden. – Utasított, hogy maradjunk bent késő estig. – Rendszeresen segítünk a vámosoknak és a Mezőgazdasági

Minisztériumnak – mondta Pilcher. – De nem az éjszaka kellős közepén – tette hozzá Roden. – El kell mondanom néhány dolgot egy bűnüggyel kapcsolatban – kezdte Starling. – De csak akkor tehetem meg, ha bizalmasan kezelik az információt egészen addig, amíg meg nem oldottuk az ügyet Ez nagyon fontos. Életek múlnak rajta, és ez nemcsak süket duma. Roden doktor, mondja meg őszintén, tud titkot tartani? – Nem vagyok doktor. Alá kell írnom valamit? – Ha a szavában is megbízhatom, akkor nem; illetve csak abban az esetben, ha itt kell hagynom a bogarat. – Természetesen segítek Nem vagyok felelőtlen. – Pilcher doktor? – Így igaz – felelte Pilcher. – Nem felelőtlen. – Bízhatom önben? – Nem mondom el. – Pilcher sem doktor – közölte Roden. – Azonos a végzettségünk. De figyelje meg, ő hagyta, hogy doktornak szólítsa. – Roden a mutatóujjával megtámasztotta az állat, mintha azt akarná mutatni, milyen bölcs az arckifejezése. – Adja csak meg a részleteket. Ami magának lényegtelennek tűnik, egy szakértőnek létfontosságú lehet. – A rovart egy gyilkosság áldozatának lágy szájpadlása mögött találtuk. Nem tudom, hogyan került oda. A holttest az Elk folyóban volt, Nyugat-Virginiában, és a nőt legfeljebb néhány napja ölték meg. – Nyilván Buffalo Bill tette; hallottam a rádióban – közölte Roden. – De a rovarról nem hallott a rádióban, ugye? – kérdezte Starling. – Nem. De az Elk folyót bemondták. Maga most onnan jön, azért ért ide ilyen későn? – Igen – felelte Starling. – Fáradt lehet. Nem kér egy kis kávét? – kérdezte Roden. – Nem, köszönöm. – Vizet? – Azt sem. – Egy kólát? – Azt hiszem, kólát sem. Azt akarjuk tudni, hol tartották fogva ezt a nőt, és hol ölték meg. Abban bízunk, hogy ennek a bogárnak van valami jellegzetes előfordulási helye, vagy csak egy bizonyos körülhatárolható területen él… Mondjuk, csak egy bizonyosfajta fán. Szóval tudni akarjuk, honnan származik. Azért kérem a titoktartásukat, mert ha a gyilkos szándékosan tette oda, akkor csak ő tud róla, így kizárhatjuk a hamis tanúvallomásokat, és időt

nyerünk. Eddig hat nőt ölt meg. Az idő sürget. – Gondolja, hogy most, ebben a pillanatban, miközben ezt a rovart nézzük, egy másik nőt tart fogva? – kérdezte Roden Starling arcába nézve. A szeme tágra nyílt, a szája tátva maradt. Clarice belátott a szájába, és egy másodpercre valami más villant az agyába. – Nem tudom. – Kissé élesen hangzott a válasz. – Nem tudom – ismételte szelídebben. – Újra ölni fog, mihelyt teheti. – Mi is megtesszük, amit tudunk, amilyen gyorsan csak lehet – ígérte Pilcher. – Ne aggódjon, értünk hozzá. Nem is lehetne jobb kezekben. – Egy vékony csipesszel kivette a barna rovart az üvegből, és egy fehér papírlapra helyezte a lámpa alá. Egy mozgatható karon levő nagyítóüveget húzott fölé. A rovar hosszú volt, és múmiára emlékeztetett. Félig áttetsző burok fedte, amely úgy követte a körvonalait, akár egy szarkofág. A nyúlványai olyan szorosan tapadtak a testéhez, mintha bele lettek volna vésve. A kis arc bölcsnek látszott. – Először is ez nem olyasvalami, ami a szabadban kerülhet egy testre, és nem vízben él, csak véletlenül eshet bele – mondta Pilcher. – Nem tudom, mennyire ért a rovarokhoz, vagy mennyit akar hallani. – Mondjuk, hogy szinte semmit sem tudok, és szeretném, ha mindent elmondanának. – Oké. Ez itt egy báb, egy kifejletlen rovar a gubójában; ez védi, amíg lárvából felnőtté fejlődik – mondta Pilcher. – Kitinnel fedett báb, Pilch? – Roden összeráncolta az orrát, hogy ne csússzon le a szemüvege. – Azt hiszem, igen. Nem vennéd le Chu könyvét a kifejletlen rovarokról? Oké, ez egy nagy rovar, bábállapotban. A fejlettebb rovarok többségének van ilyen állapota. Jó néhányan közülük így töltik a telet. – Nézed vagy olvasol? – mondta Roden. – Nézem. – Pilcher a mikroszkóp tárgyasztalára tette a rovart, és kutasszal a kezében fölé hajolt. – Tehát: a koponya hátrészén nincsenek kivehető légzőszervek. Viszont légzőnyílások vannak a potroh második gyűrűjén, és néhány a potrohon; kezdjük talán ezzel. – Hm – pörgette egy kis kézikönyv lapjait Roden. – Működő rágószervek? – Nincsenek. – Páros rágó állkapocs a hasi részeknél? – Vannak. – Hol helyezkednek el a tapogatócsápok? – Ott, ahol a szárnyak a has széléhez érnek. Két pár szárny, a felső pár teljesen fedett. Csak az alsó három hasi szelet szabad. Szerintem Lepidoptera.

– Ez áll a könyvben is – közölte Roden. – Ebbe a családba tartoznak a molyok és a pillangók. Nagy területet fog át – jegyezte meg Pilcher. – Kemény dió lesz, ha a szárnyak átáztak. Hozom a szakirodalmat – mondta Roden. – Azt hiszem, nem tudom megakadályozni; hogy rólam beszélj, amíg nem vagyok itt. – Én is azt hiszem – szólt utána Pilcher. – Roden jó fiú – fordult Starlinghoz, mihelyt a társa kiment a szobából. – Biztos vagyok benne. – Nocsak. – Úgy tűnt, Pilcher mulat valamin. – Együtt diplomáztunk, együtt dolgoztunk, és ráhajtottunk mindenféle ösztöndíjra, amire csak tudtunk. Ő kifogott egy olyat, ahol szénbányában kellett ülnie, és a protonbomlást várnia. Egyszerűen csak túl sokat volt sötétben. Jó fiú. Csak ne említse neki a protonbomlást. – Megpróbálom elkerülni a témát. Pilcher elfordult a vakító fénytől. – A Lepidoptera nagy család. Talán harmincezer pillangó és százharmincezer moly tartozik bele. Szeretném levenni a burkot. Muszáj lesz, ha szűkíteni akarjuk a kört. – Oké. Le tudja venni egy darabban? – Azt hiszem, igen. Nézze, ez már megpróbált kibújni a maga erejéből, mielőtt elpusztult. Látja? Itt van egy törésvonal a burkon. Ez a művelet eltarthat egy darabig. Pilcher kiterítette a természetes burkot, és kiemelte a rovart. Az összehajtott szárnyak átáztak. Mintha nedves, foszladozó papír zsebkendőt hajtogattak volna szét. Nem látszott rajta semmilyen rajzolat. Roden visszatért a könyvekkel. – Kezdhetjük? – kérdezte Pilcher. – Oké. A tor elülső részén lévő lábízület rejtett. – Mi a helyzet a szőrzettel? – Nincs szőrzet – mondta Pilcher. – Leoltaná a lámpát, Starling nyomozó? Clarice a villanykapcsoló mellett állva várt, amíg Pilcher zseblámpája világítani nem kezdett. A férfi elhátrált az asztaltól, és az egyedre villantotta a fényt. A rovar szeme világított a sötétben, visszaverve a keskeny fénysugarat. – Bagolyka – mondta Roden. – Lehet, de melyik fajta? – kérdezte Pilcher. – Gyújtson villanyt, kérem. Ez egy Noctuid, egy éjszakai pillangó, Starling nyomozó. Hány Noctuid létezik, Roden? – Hétezer-hatszáz… úgy hétezer-hatszáz van leírva. – Nem is olyan sok. Oké, akkor villogj, barátom! Roden göndör, vörös

sörénye eltakarta a mikroszkópot. – Rá kell térnünk a chaetaxiára, vagyis a rovar bőrének tanulmányozására, hogy kiköthessünk egyetlen fajnál – mondta Pilcher. – Ebben Roden a legjobb. Starling érezte a baráti melegséget a szobában. Roden válaszként heves vitába kezdett Pilcherrel arról, hogy az egyed lárvái szemölcsei vajon körkörös alakban helyezkedhetnek-e el vagy sem. A vita továbbgyűrűzött, amikor a hasi szőrzet elemzésére került sor. – Erebus odora – közölte végül Roden. – Nézzük meg – mondta Pilcher. Magukkal vitték az egyedet, lelifteztek a nagy, kitömött elefánt fölött lévő szintre, egy halványzöld dobozokkal telezsúfolt, óriási terembe. A hajdan hatalmas csarnokot két szintre osztották, hogy még több hely jusson a Smithsonian rovarainak tárolására. Pilcher megnézte a jegyzetét, megállapította, hogy a Neotropikusoktól haladnak a Noctuidok felé. Továbbmentek, majd megálltak egy doboz előtt, amely mellmagasságban volt a nagy falipolcon. – Vigyázni kell ezekkel – mondta, miközben leemelte és a padlóra tette a doboz nehéz fémfedelét. – A lábára ejt egy ilyet az ember, és hetekig biceg utána. Végigfuttatta az ujjait a tömött fiókokon, kiválasztott egyet, és kihúzta. Starling a tálcán apró, tartósított tojásokat látott: a hernyót alkoholban; a rovarról lefejtett bábot, amely nagyon hasonlított az övéhez; aztán a kifejlett rovart, egy nagy, barna-fekete lepkét majd tizenöt centis szárnyfesztávval, szőrös testtel és karcsú csáppal. – Erebus odora – mondta Pilcher. – A Fekete boszorkánylepke. Roden már pörgette is a lapokat – Trópusi faj, ősszel néha felkóborol Kanadába – olvasta. – A lárva akácot és hasonló növényeket eszik. Őshonos Nyugat-Indiában, az USA déli részén; Hawaiiban kártevőnek tartják. Nagy szar, gondolta Starling. – A fenébe – mondta hangosan. – Mindenütt előfordul. – De nincs jelen mindig mindenütt. – Pilcher lehajtotta a fejét. Megvakarta az állát. – Kétszer költenek, Roden? – Várj egy pillanatig… igen, Florida legdélibb részén és Dél-Texasban. – Mikor? – Májusban és augusztusban. – Érdekes – folytatta Pilcher. – A maga példánya valamivel fejlettebb, mint a miénk, és friss. Már kezdte feltörni a bábot, hogy kibújjon. Nyugat-Indiában vagy Hawaiiban talán még megérteném, de itt tél van. Ebben az országban

három hónapig tart, míg előjön, feltéve, ha nem egy melegházban fejlődött véletlenül, vagy az is lehet, hogy valaki nevelte. – Hogyhogy nevelte? – Zárt, meleg helyen akáclevelekkel etette a lárvát, hogy be tudjon bábozódni. Nem nagy dolog. – Ez népszerű hobbi? A hivatásosokon kívül sokan csinálják? – Nem. Elsősorban entomológusok próbálnak tökéletes egyedeket kifejleszteni, és talán néhány gyűjtő. No meg a selyemipar is nevel lepkéket, de nem ezt a fajtát. – Az entomológusoknak nyilván van néhány szaklapjuk, meg boltjaik, ahol felszerelést árulnak. – Persze, és a publikációk java itt is megtalálható. – Összeállítok magának egy köteget – ajánlotta Roden. – Itt néhányan magánúton előfizetnek a kisebb lapokra, aztán elzárják őket, és azért is pénzt kérnek, hogy az ember belenézhessen azokba a vacakokba. Holnap összeszedem magának. – Érte fogok küldeni. Nagyon köszönöm. Mr. Roden. Pilcher fénymásolta az Erebus odora címszót a könyvből, majd odaadta a lánynak a rovarral együtt. – Lekísérem – mondta. Vártak a liftre. – A legtöbb ember szereti a pillangókat, és gyűlöli a molyokat. – mondta. – Pedig a molyok sokkal érdekesebbek… izgalmasabbak. – Ártalmasak. – Némelyik igen… a legtöbb. De annyiféleképpen élnek. Akárcsak mi. – Egy emeletet hallgattak. – Létezik egy olyan moly, tulajdonképpen nem is egy, amelyik csak könnyeken él – folytatta Richer. – Mást nem eszik, nem iszik. – Miféle könnyeket? Minek a könnyeit? – Nagy, szárazföldi emlősök könnyeit. A régi meghatározás így szól: molynak nevezünk bármit, ami folyamatosan, csendben eszik, fogyaszt vagy elpusztít valami más dolgot. A moly a rombolás szó egyik szinonimája volt… Maga állandóan ezt csinálja? Buffalo Billre vadászik? – Amikor csak tehetem. Pilcher megnedvesítette a fogait; a nyelve úgy mozgott az ajka mögött, mint egy macska a vackában. – Soha nem ér rá egy sajtburgerre és sörre vagy kellemes házi borra? – Mostanában nem. – Meghívhatom most valamire? Nincs messze. – Nem. De ha ennek az ügynek vége, örömmel elfogadom a meghívást. És

természetesen Mr. Roden is eljöhet. – Ez egyáltalán nem olyan természetes – mondta Pilcher. Aztán az ajtónál még hozzátette: – Remélem, hamar túl lesz rajta, Starling nyomozó. Clarice kisietett a várakozó kocsihoz. Ardelia Mapp Starling ágyára tette Clarice postáját és egy fél tábla Mounds csokit. O maga már aludt. Starling levitte a táskaírógépet a mosószobába, rátette a ruhahajtogató polcra, és betekert két lapot, indigóval. Míg visszaértek Quanticóba, gondolatban összerakta, amit az Erebus odoráról megtudott, így gyorsan végzett. Aztán megette a csokit, és feljegyzést írt Crawfordnak, amelyben javasolta, hogy az entomológiai kiadványok komputerizált postai terjesztési címlistáját egyeztessék az FBI listájával az ismert bűnözőkről, no meg az áldozatok elrablásához legközelebb eső városok dossziéival, továbbá Metro Dade, San Antonio és Houston szexuális bűnözőinek listájával. Ezeken a területeken volt a legtöbb ilyen pillangó. Még valamit újra fel kellett vetnie: Kérdezzük meg Lecter doktort, miből gondolta, hogy a gyilkos skalpolni fog. Leadta a papírokat az éjszakai ügyeletesnek, és megkönnyebbülten belezuhant az ágyba. De a nap hangjai még a fülébe suttogtak, halkabban, mint Mapp lélegzése a szoba másik oldalán. A kavargó sötétben a lepke bölcs kis arcát látta. A ragyogó szemek Buffalo Billt nézték. A Smithsonian valami kozmikus másnaposságot hagyott benne: ebből született aznapi utolsó gondolata, jelmondata: Ennek a furcsa világnak ezen a felén most sötét van. Itt kell felkutatnom egy lényt, amely könnyeken él.

Tizenötödik fejezet Kelet-Memphisben, Tennessee államban Catherine Baker Martin és kedvenc fiúja a késő esti filmet nézték a fiú lakásán, s közben időről időre ajkukhoz emelték a hasissal töltött vízipipát. A filmet egyre többször és egyre hosszabb időre szakították meg a hirdetések. – Rágcsálnék valamit. Kérsz pattogatott kukoricát? – kérdezte Catherine. – Majd én átugrom érte. Add ide a kulcsodat. – Maradj csak. Amúgy is meg kell néznem, hogy anyu nem hívott-e. A lány felállt a heverőről. Magas, erős csontú, jó húsban lévő, majdnem

kövér fiatal nő volt, csinos arccal és dús, tiszta hajjal. Megkereste a cipőjét a dohányzóasztal alatt, és kiment. A februári este inkább nyirkos volt, mint hideg. A Mississippiről fölemelkedő enyhe köd mellmagasságban lebegett a nagy parkoló fölött. A lány feje fölött függött sápadtan és vékonyán a fogyó hold, mint egy csontból készült horog. Catherine kicsit elszédült, amikor fölnézett. Elindult a parkolón keresztül, megcélozva alig száz méterrel odébb lévő lakása ajtaját. Néhány lakókocsi és utánfutókra tett csónak között egy nagy, zárt teherautó parkolt a lakása mellett. A lánynak feltűnt, mert hasonlított annak a csomagküldő szolgálatnak a kocsijára, amely gyakran hozott ajándékot Catherine anyjától. Amikor elment a teherautó mellett, fény gyulladt a ködben: egy burás állólámpa világított, amely a teherautó mögött állt az aszfalton. A lámpa alatt kárpitozott karosszék látszott, vörös, virágos vászonhuzattal. A nagy, vörös virágok virultak a ködben. A két tárgy úgy hatott, mint egy bútorkiállítás két darabja. Catherine Baker Martin sűrűn pislogva továbbment. Szürreális, gondolta, és a hasist okolta. Aztán rájött, hogy valaki nyilván költözik. Ki vagy be. Ki. Be. Valaki állandóan költözik a Stonehinge Villáknál. A függöny megmozdult a lakásában. Látta, hogy a macskája a párkányon ül, nyújtózkodik, és az üveghez nyomja az oldalát. Kézbe vette a kulcsát, de mielőtt bedugta volna a zárba, hátranézett. Egy férfi mászott ki a teherautó hátuljából. A lámpa fényénél látszott, hogy sínben van a keze és fel van kötve a karja. Catherine bement, és bezárta maga mögött az ajtót. Aztán kikukucskált a függöny mögül, és látta, hogy a férfi megpróbálja berakni a széket a teherautóba. Megragadta az ép kezével, és a térdével próbálta fölemelni. A szék leesett. A férfi felállította, megnyalta az ujját, s ledörzsölte a parkoló koszát a vászonról. A lány kiment. – Várjon, segítek. – Eltalálta a megfelelő hangot: segítőkész, semmi több. – Megtenné? Köszönöm. – Furcsa, feszült hang válaszolt, nem helybeli kiejtéssel. Az állólámpa alulról világította meg a férfi arcát, és eltorzította a vonásait, de a teste jól látszott. Élesre vasalt keki nadrágot és valami kigombolt zergebőr inget viselt, amelyből kilátszott szeplős mellkasa. Az álla és az arca olyan sima és szőrtelen volt, mint egy asszonyé, s szemei csak fényes pontnak tűntek a lámpa árnyékában. A férfi is jól megnézte a lányt, aki ezt mindig megérezte. A férfiak legtöbbször meglepődtek a méreteitől, amikor a közelükbe ért; némelyek

ügyesen titkolták, mások kevésbé. – Jó – mondta a férfi. Valami kellemetlen szag lengte körül, s a lány undorodva és meghökkenve látta, hogy a bőringen szőr van; göndör szőr a vállon és a karok alatt. Könnyű volt felemelni a széket a teherautó alacsony padlójára. – Csúsztassuk előre, jó? – mondta a férfi. Bemászott, és arrébb rakott néhány dolgot: egy nagy, lapos tálcát, amit az olaj leeresztésekor tolnak a kocsi alá, és egy kis, koporsóemelőnek nevezett kézicsörlőt. Előretolták a széket, egészen az ülések mögé. – Hányas a mérete? – kérdezte a férfi. – Tessék? – Odaadná azt a kötelet? Ott van a lábánál. Amikor a lány lehajolt, a férfi a kezén lévő sínnel tarkón vágta. Catherine először azt hitte, hogy beverte a fejét, és éppen fölemelte a kezét, amikor a sín újra lecsapott, a koponyájához préselve az ujjait. Újabb ütés érte, ezúttal a füle mögött, sőt ütések egész sorozata, de egyik sem volt túl erős. A lány közben átesett a széken, lecsúszott a padlóra, és az oldalán fekve elnyúlt A férfi egy másodpercig figyelte, aztán lehúzta a kezéről a sínt meg a kendőt. Gyorsan berántotta a lámpát a kocsiba, és becsukta az ajtót Hátrahúzta a lány blúzának gallérját, és zseblámpájával elolvasta a címkén a méretet. – Jó – mondta. Egy gézvágó ollóval felvágta a blúz hátát, lehúzta a blúzt, és a lány kezét hátul összebilincselte. Egy költöztetőmatracot terített a teherautó padlójára, és a hátára fordította a lányt Nem volt rajta melltartó. A férfi az ujjaival megpiszkálta a hatalmas melleket, érezte súlyukat, rugalmasságukat. – Jó – mondta. A lány bal mellén rózsaszín szívásnyom volt. A férfi megnyalta az ujját, megdörzsölte a foltot, és bólintott, amikor az a gyenge nyomástól eltűnt. Hasra fordította a lányt, megnézte a fejbőrét, ujjaival szétválasztva a sűrű hajat. A bőr nem sérült meg az ütésektől. Két ujjával kitapintotta a pulzust a nyaki verőéren, és érezte, hogy erős. – Jóóóó – mondta. Hosszú utat kellett még megtennie emeletes házáig, és nem volt kedve hozzá, hogy itt nyújtson elsősegélyt. Catherine Baker Martin macskája az ablakból figyelte, ahogy a teherautó elhajt s a két hátsó lámpa fénye eltűnik. A macska mögött megszólalt a telefon. A hálószobában az automata válaszolt, vörös fénye világított a sötétben.

Catherine anyja, Tennessee állam szenátora telefonált.

Tizenhatodik fejezet Az 1980-as években, a terrorizmus aranykorában határozták meg, mi a teendő, ha a Kongresszus egyik tagját elrabolják. Éjjel 2 óra 45-kor a memphisi FBI-iroda ügyeletes különleges ügynöke jelentette a washingtoni főhadiszállásnak, hogy Ruth Martin szenátor egyetlen lánya eltűnt. Három órakor két jelzés nélküli furgon húzott ki a washingtoni iroda Buzzard's Point-i föld alatti garázsából. Az egyik a szenátusi iroda épületéhez ment, ahol a technikusok figyelő- és hangrögzítő felszerelést kapcsoltak Martin szenátor telefonjára, és lehallgatókat helyeztek el a szenátor irodájához legközelebb eső nyilvános telefonokon is. Az Igazságügyi Minisztérium fölébresztette a titkosszolgálat szenátusi ügyekkel foglalkozó irodájának legalacsonyabb rangú tisztviselőjét, hogy közölje vele a kötelező figyelmeztetést a lehallgatásról. A másik furgon, a "szemgolyókocsi", amelynek az ablakain csak belülről lehetett kilátni, megfigyelőberendezéseivel a Virginia sugárúton parkolt, hogy onnan lesse a Watergate Westet, Martin szenátor washingtoni rezidenciájának bejáratát. A furgon személyzetéből ketten bementek, hogy felszereljék a lehallgatót Martin szenátor otthoni telefonjára is. A Bell Atlantic telefontársaság becslése szerint legkevesebb hetven másodperc kell ahhoz, hogy kinyomozzák, honnan telefonál valaki. A Buzzard's Point-i megfigyelőcsoport létszámát megduplázták, hátha Washington térségében kellene átadni a váltságdíjat. A rádióüzeneteiket is rejtjelezték, hogy az esetleges váltságdíjátadást ne zavarhassák meg a lapok helikopterei. Bár a sajtóra nem volt jellemző az ilyenfajta felelőtlenség, azért már előfordult. A túszmentő osztag első fokú készenléti helyzetben várakozott, bevetésre készen. Mindenki abban bízott, hogy Catherine Baker Martin eltűnése egyszerű emberrablás, amelynek váltságdíj a célja. Ez a lehetőség kínálta a legtöbb esélyt a lány életben maradására. A legrosszabb lehetőséget senki sem említette. Aztán valamivel hajnal előtt Memphisben a Winchester sugárúton a járőr megállított egy konzervdobozokat és szemetet gyűjtögető öreg csavargót. A taligában egy női blúzt is talált. A blúz elöl be volt gombolva, de a hátát

felvágták, mint egy temetési öltönyét. A benne lévő mosodai jegy Catherine Baker Martiné volt. Jack Crawford éppen déli irányban távolodott arlingtoni otthonától, amikor este fél hétkor megszólalt a kocsijában a telefon, két percen belül immár másodszor. – Kilenc, huszonkettő, negyven. – Negyvenes várja Alfa 4 hívását! Crawford keresett egy parkolót, kihúzott az útról, és megállt, hogy teljes figyelmét a telefonhívásnak szentelhesse. Alfa 4 ugyanis az FBI igazgatója volt. – Jack, ráálltál a Catherine Martin-ügyre? – Épp most jelentkezett az éjszakai ügyeletes. – Altkor már tudsz a blúzról. Mi a véleményed? – Buzzard's Point készültségben van, ha emberrablás történt – mondta Crawford. – Szeretném, ha még nem állnának le, de ha ők kiszállnak, fenn akarom tartani a telefonmegfigyelést. A blúzzal együtt sem tudhatjuk biztosan, hogy Billről van-e szó. Ha csak utánozzák, még befuthat a telefon a váltságdíjért. Ki helyezi ki a lehallgatókat Tennessee-ben? Ők vagy mi? – Ők. Az állami rendőrség. Elég ügyesek. Phil Adler hívott a Fehér Házból, hogy közölje: az elnök "élénken érdeklődik" az ügy iránt Jól jönne, ha most győznénk, Jack. – Ez már nekem is eszembe jutott. Hol a szenátor? – Úton van Memphisbe. Egy perce hívott föl a lakásomon. Képzelheted… – Képzelem. – Crawford a Szenátus költségvetési meghallgatásain találkozott már a szenátorral. – Teljes súlyával ránk száll. – Nem hibáztatom. – Én sem – felelte az igazgató. – Mondtam neki, hogy mindent beleadunk, ahogy eddig is tettük. A szenátor ismeri a családi gondjaidat, és felajánlott egy szolgálati Lear repülőgépet. Használd ki. Otthon éjszakázhatsz, ha akarsz. – Jó. A szenátor kemény dió, Tommy. Ha megpróbál irányítani, bajok lesznek. – Tudom. Mindent kenj rám, ha kell. Mennyi időnk van a legjobb esetben? Hat nap, vagy hét? – Nem tudom. Ha a fickó pánikba esik, amikor megtudja, kit rabolt el, lehet, hogy rögtön kinyírja. – Hol vagy?

– Nem messze Quanticótól. – Elbír a quanticói leszállópálya egy Lear lököst? – Igen. – Akkor húsz perc múlva. – Igen, uram. Crawford lenyomott néhány gombot a telefonján, és visszakanyarodott a forgalomba.

Tizenhetedik fejezet Clarice Starling a nyugtalan alvástól törődötten, fürdőköpenyben, papucsban és törülközővel a vállán állt a fürdőszoba előtt, amelyet közösen használtak Ardelia Mapp-pel meg a szomszéd szoba lakóival. Amikor meghallotta a rádióban a memphisi hírt, elakadt a lélegzete. – Te jó isten! – mondta. – Öregem! FIGYELEM ODABENT! A FÜRDŐSZOBÁT LEFOGLALTUK. AZONNAL JÖJJENEK KI FELHÚZOTT BUGYIVAL! – Egy ijedt lány mellé furakodott be a zuhany alá. – Sicc innen, Grade! És hoci a szappant! Hegyezte a fülét, a telefon csengetését várta, miközben bepakolt egy napra és éjszakára a sportszatyrába, majd az ajtóhoz tette a felszerelését. Közölte a központtal, hogy a szobájában van, és reggelizni sem ment, hogy ne kelljen elmozdulnia a készülék mellől. Tíz perccel a tanítás megkezdése előtt a holmijával együtt lerohant a viselkedéstudományi részlegbe. – Mr. Crawford háromnegyed órája ment el Memphisbe – mondta kedvesen a titkárnő. – Burroughs kísérte el, és Stafford a laborból; ő a Nemzetiről indult. – Múlt éjjel küldtem ide egy jelentést. Mr. Crawford nem hagyott nekem üzenetet? Clarice Starling vagyok. – Igen, tudom, ki maga. Három cetli van az íróasztalomon a telefonszámával, és még néhány a főnöke íróasztalán. Nem, nem hagyott üzenetet magának, Clarice. – Starling csomagjára nézett. – Mit mondjak neki, ha felhív? – Nem hagyta meg, milyen számon lehet elérni Memphisben? – Nem, majd ő jelentkezik. Nincsenek ma órái, Clarice? Még diák, ugye? – Igen. Gracie Pitman, akit kiűzött a zuhanyozóból, nem könnyítette meg Starling dolgát, amikor a lány elkésve befutott az előadásra. Gracie épp a Starling helye mögött lévő széken ült, s Clarice Gracie kárörvendő arcát nézve úgy

érezte, egy örökkévalóság telik el, míg odaér. Gracie kétszer is körülnyalta a szája szélét, mielőtt Clarice eltűnhetett volna a többi hallgató között. Reggeli nélkül ült végig két órát a "Milyen esetben nem kell alkalmazni az átkutatás és letartóztatás kizárólagos szabályát védőőrizetbe vétel esetén" című előadásból, mielőtt kimehetett az automatához egy kóláért. Délben megnézte a rekeszét, nem kapott-e üzenetet, de semmit nem talált. Most is eszébe jutott, mint már nemegyszer életében, hogy az idegesség és a tehetetlenség éppúgy hat rá, mint a szabadalmaztatott Fleet-féle gyógyszer, amit gyerekkorában kellett szednie. Vannak napok, amikor az ember úgy ébred föl, mintha kicserélték volna. Ez is egy ilyen nap volt Starling életében. Mindaz, amit tegnap a Potter Temetkezési Vállalatnál látott, kis földrengést okozott a lelkében. Jó iskolában tanulta a pszichológiát és a kriminológiát. Élete során nemegyszer láthatta, hogy a világ milyen undorítóan fölényes módon tör szét dolgokat. De igazából nem tudta, csak most ébredt rá. Az emberiség családja időnként olyan emberarcú lényt hoz létre, amelynek örömet szerez az, ami Potterben, Nyugat-Virginiában fekszik a porcelánasztalon, a rózsatapétás szobában. Ezt a lényt megérezni az események mögött rosszabb volt, mint bármi, amit a boncoláskor látott. Tudta, hogy ez az érzés örökké ott lesz a bőre alatt, és azt is tudta, meg kell keményítenie a bőrét, hogy ki ne ütközzön alóla. Az iskolai rutin nem segített. Egész nap úgy érezte, hogy a dolgok valahol a távolban történnek. Mintha messzi stadionból jött volna a zaj, olyannak hallotta az események mormolását. Minden mozgás kiborította: zavarták a hallon áthaladó csoportok, a felhők, amelyek elhúztak fölötte, még egy repülőgép zaja is idegesítette. Iskola után futott – többet, mint kellett volna –, aztán úszott. Addig úszott, amíg eszébe nem jutottak a vízi hullák, s attól kezdve nem bírta elviselni a vizet. Mapp-pel és egy tucat diákkal együtt megnézte a hétórás híradót a társalgóban. Martin szenátor lányának elrablása ugyan nem az első hír volt, de rögtön a genfi leszerelési tárgyalások után következett. A Memphisből sugárzott film a Stonehinge Villákról készült felvétellel kezdődött. A járőrkocsi forgó fényén keresztül vették föl. A sajtó ráharapott a sztorira, és mivel kevés újabb jelentenivaló akadt, a riporterek egymást interjúvolták meg a stonehinge-i parkolóban. Memphisi és shelbyi fejesek hajoltak szokatlanul sok mikrofon fölé. A reflektorok vakító fényében és a hangalájátszások sivító, tülekedő poklában elsorolták, mi mindent nem tudnak. A standfotósok ide-oda futkároztak, folyton visszarohantak a

tévé-minikamerákhoz, ahányszor egy nyomozó kijött Catherine Baker lakásából, vagy bement oda. Rövid, gunyoros éljenzés harsant az akadémia társalgójában, amikor egy pillanatra Crawford arca tűnt föl a lakás ablakában. Sterlingtől csak egy halvány félmosoly tellett. Kíváncsi volt, vajon Buffalo Bill nézi-e most a tévét. Kíváncsi volt, mint gondol a gyilkos Crawfordról, ha egyáltalán tudja, ki az. Úgy tűnt, mások is arra gondolnak, hogy Bill talán nézi a műsort. Kisvártatva élő adásban megjelent a képernyőn Martin szenátor Peter Jennings műsorában. Egyedül állt a lánya hálószobájában, mögötte a falon egy délnyugati egyetem zászlaja, néhány Willie E. Coyote-poszter és az egyenlő jogokról szóló alkotmánymódosítás lógott. Magas, határozott arcú asszony volt – Ahhoz az emberhez szólok, aki fogva tartja a lányomat – mondta. Közelebb lépett a kamerához – az operatörnek hirtelen élességet kellett állítani –, s úgy beszélt, ahogyan egy terroristához sohasem szólt volna. – Önnek hatalmában áll, hogy sértetlenül elengedje a lányomat Catherine-nek hívják. Kedves, megértő lány. Kérem, engedje el; engedje el sértetlenül. A magáé a döntés és a hatalom. Maga a főnök. Tudom, hogy képes a szeretetre és a megértésre. Megvédheti őt bármitől, ami árthat neki. Csodálatos esélyt kapott a sorstól, hogy megmutassa a világnak, képes a gyengédségre, és elég erős ahhoz, hogy jobban bánjon másokkal, mint ahogyan a világ bánt magával. Catherine-nek hívják a lányomat. Martin szenátor oldalra pillantott, s a képernyőn egy amatőr filmfelvétel látszott. Egy kisbaba totyogott egy nagy kutya szőrébe kapaszkodva. A szenátor tovább beszélt. – A filmen, amit most lát, Catherine még kisgyerek. Engedje el Catherine-t. Engedje el bárhol az országban, s én a barátja leszek, számíthat rám! Aztán egy sor állókép következett. Catherine Martin nyolcévesen, egy vitorlás kormányrúdját fogva. A vitorlás téglákon áll, és a lány apja a hajótestet mázolja. Majd két új kép a fiatal nőről; egy egész alakos fotó, és egy közeli az arcáról. És újra a szenátor arca látszott közelről. – Megígérem magának az egész ország színe előtt, hogy mindenben a segítségére leszek, bármikor is legyen szüksége rá. Megvan hozzá a hatalmam. Az Egyesült Államok szenátora és a Fegyveres Erők Bizottságának tagja vagyok. Fontos szerepet játszottam a Stratégiai Védelmi Rendszer létrehozásában; az űrfegyverrendszerről van szó, amit általában "Csillagháborúnak" neveznek. Ha ellenségei vannak, én megküzdök velük. Ha bárki az útjába áll, én meg tudom fékezni. Bármikor

hívhat, éjjel-nappal. Catherine-nek hívják a lányomat. Kérem, mutassa meg nekünk, milyen erős, és engedje el sértetlenül – mondta befejezésül Martin szenátor. – Hű, ez ügyes volt! – kiáltott fel Starling. Úgy remegett, mint egy terrier. – Úristen, ez igen! – Mi az a "Csillagháború"? – kérdezte Mapp. – Ha egy másik bolygóról származó űrlények megpróbálják befolyásolni Buffalo Bill gondolatait, Martin szenátor meg tudja védeni? Vagy rosszul értettem? Starling bólintott. – Egy csomó paranoid skizofrén beteg jellegzetes hallucinációja, hogy űrlények uralkodnak rajta. Ha Billnek is ez a rögeszméje, ez a szöveg talán elő tudja csalogatni. Piszok jó kis film volt, és ez a nő csak úgy odaállt és nyomta. Ha többet nem is, még néhány napot jelenthet Catherine-nek. Tovább kereshetik Billt. Vagy nem. Crawford szerint egyre kevesebb idő telik el az emberrablások és a gyilkosságok közt. Megpróbálhatják ezt is, vagy valami mást. – Én mindent megpróbálnék, ha az én gyerekemről volna szó. De miért mondogatta állandóan, hogy Catherine, miért ismételte folyton a nevét? – Megpróbálja elérni, hogy Buffallo Bill személynek tekintse Catherine-t. Azt hiszik, hogy magában meg kell fosztania a személyiségétől, tárgynak kell látnia, mielőtt nekikesne. A sorozatgyilkosok mondanak ilyesmiket a börtöninterjúkban, legalábbis egy részük. Azt állítják, olyan az egész, mintha egy babát szednének szét. – Szerinted Crawford van Martin szenátor szövege mögött? – Lehet. Vagy Bloom doktor. Na tessék! – mondta Starling. A képernyőn most egy olyan interjú pergett, amelyet néhány héttel ezelőtt vettek fel a chicagói egyetemen dr. Alan Bloommal a sorozatgyilkosságokról. Bloom doktor nem volt hajlandó összehasonlítani Buffalo Billt Francis Dolarhyde-dal, Garrett Hobbsszal vagy bárki mással, akivel eddig találkozott. A "Buffalo Bill" nevet sem volt hajlandó használni. Valójában keveset mondott, de hát szakértőnek tartották, talán "a" szakértőnek ebben a témában, ezért a tévések őt is meg akarták mutatni. A befejező mondata volt a zárópoén a riport végén. – Semmivel nem tudjuk megfenyegetni, ami szörnyűbb volna, mint amivel naponta szembesül. Csupán annyit tehetünk, hogy arra kérjük, jöjjön el ő hozzánk. Jó bánásmódot és megnyugvást ígérhetünk neki, és ezt őszintén és komolyan gondoljuk. – Hát nem esne jól valamennyiünknek egy kis megnyugvás? – kérdezte Mapp. – Itt fulladjak meg, ha nem jönne jól nekem is. Sima mellébeszélés, nagy szöveg, de semmi sincs mögötte. Gyönyörű. Nem mondott nekik semmit, de valószínűleg Billt sem izgatta fel túlságosan.

– Folyton az a nyugat-virginiai lány jár az eszemben – mondta Starling. – Egy félóráig nem gondolok rá, aztán újra torkon ragad. Fényes lakk volt a körmén – de inkább nem részletezem. Mapp erre előrángatta egyik kedvenc témáját, és Stevie Wonder meg Emily Dickinson rímeinek összehasonlításával vidította föl Starlingot vacsora közben, s bűvölte el a hallgatózókat. Mikor visszafelé ballagtak a szobájukba, Starling kihalászott egy üzenetet a rekeszéből. Hivja vissza Albert Rodent! – s mellette egy telefonszám. – Ez is csak az elméletemet igazolja – mondta Mappnek, miközben könyveikkel együtt az ágyukra vetették magukat. – Mi az? – Találkozol két férfival, oké? És minden nyavalyás alkalommal az hív föl, amelyik kevésbé tetszik. – Ezt eddig is tudtam. Megszólalt a telefon. Mapp az orrához érintette a ceruzája végét. – Ha Forró Bobby Lowrance keres, mondd meg neki, légy szíves, hogy a könyvtárban vagyok – kérte. – Mondd meg neki, hogy majd holnap fölhívom. De Crawford telefonált egy repülőgépről, a hangja rekedt volt. – Starling, csomagoljon be két éjszakára. Egy óra múlva találkozunk. A lány már azt hitte, megszakadt a vonal, mert egy ideig csak zúgás hallatszott, de aztán hirtelen visszatért a hang. – …a felszerelés nem kell, csak ruhaneműt hozzon. – Hol találkozunk? – A Smithsoniannél. – A férfi még le sem tette a kagylót, már valaki máshoz beszélt. – Jack Crawford – közölte Starling, az ágyra hajítva a táskáját. Mapp feje előbukkant A bűnügyi eljárás szövetségi törvénykönyve alól. Nézte, hogyan pakol Starling, egyik szemhéját, nagy, sötét szemére eresztette. – Tudod, hogy nem akarok beleszólni a dolgodba – mondta. – Dehogynem akarsz – vágta rá Starling. Tudta, mi következik. Mapp úgy végezte el a jogot a marylandi egyetemen, hogy közben éjszaka dolgozott. Az akadémián a második legjobb volt az osztályban, és minden tankönyvet az utolsó betűig elolvasott. – Holnap kéne letenned a vizsgát a bűnügyi törvénykönyvből, és a fizikai edzettségi teszt két napon belül esedékes. Ügyelj rá, hogy a nagy ember tudja: megbuksz, ha ő nem figyel rád. Amint azt mondja: Jó munka volt, Starling diák, ne azt feleld, hogy nagyon szívesen csináltad, hanem mondd meg egyenesen, bele a jó öreg húsvét-szigeti képébe, hogy most pedig te számítasz rá, ő tegyen meg mindent, hogy ne kelljen évet ismételned, mert hiányoztál az

iskolából. – A törvénykönyvből utóvizsgázhatok – dünnyögte Starling, miközben kinyitott a fogával egy hajcsatot. – Aha, és megbuksz, mert nincs időd tanulni. Azt hiszed, akkor nem fogsz évet ismételni? Engem hülyítesz? Úgy kivágnak, mint a huszonegyet. A hála rövid ideig tart, Clarice. Crawford csak mondja ki szépen, hogy nincs évismétlés. Jó jegyeid vannak – úgyhogy mondja csak ki. Soha az életben nem találok másik szobatársat, aki olyan gyorsan vasal, mint te, egy perccel az órák előtt. Starling egyenletes tempóban haladt öreg Pintójával a négysávos pályán egy árnyalattal a sebességhatár alatt, amelynél az első kerekek csúszkálni kezdenek. A forró olaj és a rozsda szaga, a kattogás alul meg a meghajtás nyikorgása apja kis teherautóját idézte, a régi időket, amikor mellette utazott izgő-mozgó öccseivel és a húgával. Most ő vezetett az éjszakában, sorra csúsztak alá a fehér vonalak. Volt ideje gondolkodni. Most újabb emlékek mocorogtak mellette, s a saját félelmei lihegtek a nyakába. Nagyon félt attól, hogy megtalálták Catherine Baker Martin holttestét. Lehet, hogy amikor Buffalo Bill megtudta, kit rabolt el, pánikba esett. Megölte és a vízbe dobta a lányt, egy bábbal a torkában. Crawford talán a rovart hozza, hogy azonosítsuk. Különben miért hívatta volna a Smithsonianhez? De hát akármelyik ügynök el tud vinni egy rovart a Smithsonianbe, sőt még az FBI küldönce is. És Crawford azt mondta, két napra csomagoljon. Megértette, hogy Crawford nem magyarázhatta el a dolgot egy rádióvonalon, amit bárki lehallgathat, de mégis őrjítő volt a bizonytalanság. Starling talált egy hírállomást a rádión, és végigvárta az időjárás-jelentést. Amikor a hírek következtek, nem lett okosabb. A memphisi sztori a hétórás hírek ismétlése volt. Martin szenátor lánya eltűnt. A blúzát megtalálták, a háta Buffalo Bill stílusában fel volt hasítva. Nincsenek tanúk. A nyugat-virginiai áldozatot még nem sikerült azonosítani. Nyugat-Virginia. Clarice Starling emlékei között, amelyeket a Potter Temetkezési Vállalat székházából őrzött, volt valami kemény és értékes. Valami tartós, ami élesen elütött a sötét felismerésektől. Valami, amit meg kell őrizni. Most szándékosan felidézte, és érezte, hogy úgy kapaszkodhat bele, úgy szoríthatja, mint egy talizmánt. A Potter Temetkezési Vállalatnál a vízcsap mellett állva olyan forrásból merített erőt, amely meglepte, s

amelynek örült. Anyja emlékéből. Starlingot megedzette az élet, még elhunyt apja jóindulata is csak a fivérein keresztül jutott el hozzá. Most meglepte és meghatotta a váratlan segítség. A FBI-főhadiszállás alatt, a Tizedik sugárút és a Pennsylvania sarkán állította le a Pintót. Két tévés stáb dolgozott a járdán, a riporterek túl kinyaltnak látszottak a fényben. Riportokat rögtönöztek a J. Edgar Hoover-épülettel a háttérben. Starling kikerülte a reflektorokat, és gyalog tette meg a két háztömbnyi utat a Smithsonian Nemzeti Múzeum Természettudományi Gyűjteményéig. Mindössze néhány ablakban látszott fény az öreg épületben. A félkör alakú felhajtón a baltimore-i rendőrség egyik furgonja parkolt. Mögötte Crawford sofőrje, Jeff egy új megfigyelőfurgon volánjánál várakozott. Amikor meglátta Starlingot, beleszólt a rádiójába.

Tizennyolcadik fejezet Az őr két szinttel a Smithsonian nagy, kitömött elefántja fölé kísérte Starlingot. A liftajtó kinyílt, és a széles, homályos folyosón ott állt egyedül Crawford, esőkabátja zsebébe dugott kézzel. – Jó estét, Starling! – Hello – válaszolta Clarice. Crawford a lány válla fölött odaszólt az őrnek. – Innen már magunk is odatalálunk. Köszönöm. Egymás mellett mentek a folyosón az antropológiai példányokkal teli ládák és tálcák között. Csak néhány lámpa világított a plafonon. Starling az egyetemen sétált így, előregörnyedve, a másikra figyelve, s ebben az emlékekkel teli hangulatban megérezte: Crawford a vállára szeretné tenni a kezét, és meg is tenné, ha lehetséges volna, hogy megérintse. Várta, hogy a férfi mondjon valamit. Végül megállt, ő is zsebre tette a kezét, és farkasszemet néztek az átjáróban, a csontok csendjében. Crawford a dobozoknak támasztotta a fejét, és az orrán át mély lélegzetet vett. – Catherine Martin valószínűleg még életben van – közölte. Starling bólogatott, és az utolsó bólintás után nem emelte föl a fejét. Talán Crawfordnak könnyebben megy majd a beszéd, ha ő nem néz rá közben. A férfi keményen tartotta magát, de sugárzott belőle, hogy rágódik valamin. Starling egy másodpercig arra gondolt, hogy talán meghalt a felesége, esetleg azért ilyen, mert Catherine aggódó anyjával töltötte a napot. – Memphisben szinte semmit nem találtunk – mondta Crawford. – Azt

hiszem, a parkolóban kapta el Catherine-t. Senki sem látta. A lány bement a lakásába, aztán nem tudni, miért, kijött, de nem akarhatott sokáig kinn maradni. Nyitva hagyta az ajtót, és kipattintotta a zárat, hogy ne csapódhasson be mögötte az ajtó. A kulcsok a tévé tetején hevertek. Belül semmi nyom. Nem hiszem, hogy a lány sokáig volt a lakásban. Még az üzenetrögzítőig sem jutott el. Az "üzenet" lámpa még pislogott, amikor a fiúja végül kihívta a rendőrséget. – Crawford szórakozottan beletette a kezét egy tálca csontba, majd gyorsan visszahúzta. – Szóval elkapta, Starling. A tévéhálózatok belementek, hogy nem kezdik el a visszaszámlálást az esti hírekben. Dr. Bloom szerint ettől végleg bepörögne a fickó. Egy-két anyagtól amúgy is be fog. Az egyik korábbi esetnél elég hamar megtalálták a hátán felhasított ruhát, és azonosítani tudták Buffalo Bill áldozatát, amikor az még életben volt. Starling emlékezett a fekete keretes visszaszámlálásra a bulvárlapok első oldalán. A tizennyolcadik napnál tartottak, amikor a holttest felbukkant a folyóból. – Vagyis Catherine Baker Martin Bill rejtekhelyén várja a halált, Starling. Talán egy hetünk van. De ez a maximum, mert Bloom szerint egyre rövidebb időn belül gyilkol. Nem volt jellemző rá ez a sok beszéd. A színpadias "rejtekhely" szó bűzlött. Clarice várta, hogy Crawford végre a tárgyra térjen. – De ezúttal, Starling, ezúttal talán van némi remény. A lány reménykedve és figyelmesen nézett föl rá a szemöldöke alól. – Van még egy rovarunk. A haverjai, Pilcher meg az a másik… – Roden. – Már dolgoznak rajta. – Honnan van? Cincinnatiból? A hűlőben lévő lány torkából? – Nem. Jöjjön, megmutatom. Kíváncsi vagyok a véleményére. – Az entomológia a másik oldalon van, Mr. Crawford. – Tudom. Befordultak a sarkon az antropológiai osztály bejáratához. Fények és hangok szűrődtek át a homályos üvegen. A lány bement. Három laboratóriumi köpenybe öltözött férfi dolgozott a szoba közepén lévő asztalnál a vakító lámpafény alatt. Starling nem látta, mit csinálnak. Jerry Burroughs a viselkedéstudományi részlegtől a válluk fölött nézett át, s közben jegyzeteket írt egy noteszba. Ismerős szag terjengett a szobában. Aztán az egyik fehér köpenyes férfi arrébb lépett, hogy a vízcsap alá tartson valamit, és Starling most már jól látta, mi van az asztalon. A munkapad rozsdamentes fémtálcáján ott volt "Klaus", a fej, amit ő talált

a Split City Raktárvárosban. – Klausnak is volt rovar a torkában – magyarázta Crawford. – Várjon egy pillanatig, Starling. Jerry, a távírószobával beszélsz? Burroughs a telefonba olvasott be valamit a noteszból. Kezével befogta a mikrofont. – Igen, Jack, és nem tudják, mit kezdjenek Klausszal – felelte Crawfordnak. Crawford átvette a kagylót. – Bobby, ne várjatok az Interpol-anyagra. Azonnal továbbítsátok a képet az orvosi jelentéssel együtt a skandináv országokba, Nyugat-Németországba és Hollandiába. Említsétek meg, hogy Klaus valószínűleg egy kereskedelmi hajóról lépett le, és azt is, hogy a társadalombiztosításban nyoma lehet az arccsonttörésnek. Hogy is hívják? Járomcsonti hajlat… ügyelj rá, hogy mindkét fogtérképet leadd, az általánosat és a szövetségit is. Az életkornál hangsúlyozd, hogy csak durva becslés, a koponyavarratok alapján. – Visszaadta a telefont Burroughsnak. – Hol a csomagja, Starling? – Odalent az őrök irodájában. – A Johns Hopkins Kórházban találták meg a rovart – magyarázta Crawford, miközben a liftre vártak. – Ők vizsgálták a fejet a baltimore-i rendőrség kérésére. A torokban volt, akárcsak a nyugat-virginiai lánynál. – Akárcsak Nyugat-Virginiában. – Ne kotyogjon bele. A Johns Hopkinsban este hét körül találták meg a bogarat. A baltimore-i kerületi ügyész a repülőgépen hívott fel. Az egészet átküldték, Klaust meg a bogarat, hogy in situ lássuk. Azonkívül tudni akarták Angel doktor véleményét Klaus koráról meg arról, hogy hány éves volt, amikor eltörte az arccsontját. A Smithsoniannel konzultálnak, ahogyan mi is. – Várjon egy másodpercet. Azt akarja ezzel mondani, hogy talán Klaust is Buffalo Bill ölte meg évekkel ezelőtt? – Túl merész feltételezésnek tartja? Túl soknak találja az egybeesést? – Ebben a pillanatban igen. – Rágódjon rajta egy kicsit. – Lecter doktor mondta meg, hol találom Klaust – tűnődött Starling. – Igen, ő. – Lecter doktor azt is mondta, hogy a betege, Benjamin Raspail azt állította: ő ölte meg Klaust. De Lecter szerint valószínűleg véletlen fulladás okozta a halált szerelmi játszadozás közben. – Ez az, amit mondott. – Arra gondol, hogy Lecter pontosan tudja, hogyan halt meg Klaus, és nem Raspail ölte meg, sőt nem is véletlen erotikus fulladás végzett vele? – Klausnak egy bogár volt a torkában, és annak a nyugat-virginiai lánynak

is egy bogár volt a torkában. Még soha nem láttam ilyet. Soha nem olvastam és nem is hallottam róla. Maga mit gondol? – Azt, hogy két napra kellett csomagolnom. Nyilván azt akarja, hogy beszéljek Lecterrel. – Maga az egyetlen, akivel szóba áll, Starling. – Crawford szomorúnak látszott, amikor folytatta. – Azt hiszem, benne van az ügyben. A lány bólintott. – Még útközben beszélünk, amíg az intézethez érünk – mondta Crawford.

Tizenkilencedik fejezet – Lecter doktornak évekig kiterjedt pszichiátriai praxisa volt, mielőtt elkaptuk volna a gyilkosságokért – mondta Crawford. – Az összes marylandi és virginiai bíróság, meg még egy csomó a keleti parton, jó néhányszor felkérte pszichiátriai tanácsadónak. Rengeteg elmebeteg bűnözővel találkozott. Ki tudja, hányat vadított meg ő, csak úgy szórakozásból? Lehet, hogy innen tudott Klausról. Lehet, hogy Raspailtől. Jól ismerte Raspailt, aki kezelés közben elmondhatott neki bizalmas dolgokat is. Talán azt is elmondta, ki ölte meg Klaust. Crawford és Starling egymással szemben ültek a megfigyelőfurgon farában lévő forgószékeken. Az US-95-ös úton száguldottak észak felé, Baltimore irányába. Még legalább ötven kilométer volt hátra. Jeff, a sofőr nyilván olyan utasítást kapott, hogy taposson bele a gázba. – Lecter felajánlotta a segítségét, de nem kérek belőle. Volt már benne részem. Nem kaptunk tőle semmi hasznosat, csak Will Grahamet segítette hozzá egy késszúráshoz legutóbb. Az arcát szúrta át. Szórakozásból. De azt nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy egy bogár van Klaus torkában, és a nyugat-virginiai lányéban is. Alan Bloom soha nem hallott még ilyen megkülönböztető jelről, és én sem. Maga már találkozott ilyesmivel, Starling? Hiszen legalább annyi szakirodalmat olvasott, mint én. – Soha. Olyannal már igen, hogy más tárgyakat dugtak a holttestbe, de soha nem bogarat, s nem a torokba. – Kezdetnek két dolog: először is abból indulunk ki, hogy Lecter doktor valóban tud valami konkrétumot. Másodszor, nem felejtjük el, hogy Lecter csak szórakozni akar. Ezt vésse az emlékezetébe. Lecternek akarnia kell, hogy addig kapjuk el Buffalo Billt, amíg Catherine Martin életben van. Minden mulatságnak és kedvezménynek ebbe az irányba kell hatnia. Semmivel nem tudjuk megfenyegetni, hiszen a vécéjét és a könyveit már úgyis elvették.

Mindentől megfosztották. – Mi történne, ha egyszerűen elmondanánk neki, mi a helyzet, és fölajánlanánk neki valamit, mondjuk egy cellát kilátással. Ezt kérte a segítségért cserébe. – A segítségét kínálta, Starling, és nem azt, hogy köpni fog. Ha köpne, nem volna rá lehetősége, hogy villogjon. Kétségei vannak, ugye? Jobban szeret igazat mondani. Hallgasson rám! Lecter ráér. Úgy figyeli, mi történik, mintha baseballmeccset nézne. Ha azt kérjük, hogy köpjön, várni fog. Nem teszi meg rögtön. – Még jutalomért sem? Valami olyasmiért, amit nem kaphat meg, ha Catherine Martin meghal? – Tegyük fel, hogy azt mondjuk neki, tudjuk, hogy van valami információja, és azt akarjuk, köpjön. Akkor szórakozna a legjobban, ha várna, és úgy tenne, mint aki megpróbál emlékezni. Telnének a hetek, fölébresztené a reményt Martin szenátorban, és hagyná Catherine-t meghalni, majd megkínozná a következő anyát, aztán az utána következőt, fölkeltené a reményeiket, hogy már majdnem emlékszik… Ez többet érne neki, mint egy ablak a celláján. Az ilyen dolgokért él. Ebből táplálkozik. Abban nem vagyok biztos, Starling, hogy a korral okosabb lesz az ember, de abban igen, hogy megtanul kikerülni egy csomó bajt. Most itt a jó alkalom. – Vagyis Lecter doktornak azt kell hinnie, hogy pusztán elméletért és tanácsért jövünk hozzá? – kérdezte Starling. – Így van. – Akkor miért mondta el nekem az egészet? Miért nem küldött egyszerűen oda, hogy eszerint kérdezzem? – Azért, mert őszinte vagyok magához. Tegye majd ugyanezt, amikor maga parancsol. Semmi más nem működik hosszú távon. – Szóval nem említhetem meg a bogarat Klaus torkában, és nincs kapcsolat Klaus meg Buffalo Bill között. – Nincs bizony. Maga csak azért jött vissza, mert mély benyomást tett magára, hogy Lecter meg tudta jósolni Buffalo Bill skalpolási szándékát. Én hivatalosan letettem róla, hogy segíteni fog, akárcsak Alan Bloom, de hagyom, hogy maga szórakozzon vele. Felajánlhat neki néhány privilégiumot, amelyeket csak olyan befolyásos személyiség tud elintézni, mint Martin szenátor. Azt kell hinnie, sietnie kell, mert az ajánlat csak addig érvényes, amíg Catherine él. Ha meghal, a szenátort nem érdekli többé Lecter. És ha nem sikerül megmentenie a lányt, ez azért van, mert ő nem elég okos és nem elég dörzsölt, és nem képes beváltani az ígéretét, és nem azért, mert nem köp. – A szenátort valóban nem érdekelné tovább Lecter?

– Jobban szeretném, ha maga eskü alatt vallhatná, hogy soha nem kapott választ erre a kérdésre. – Értem. – Vagyis Martin szenátort nem tájékoztatták. Ehhez kellett némi bátorság. Crawford nyilván attól tart, hogy beleavatkoznak a dolgába, fél, hogy a szenátor elköveti a szokásos hibát, és könyörögni kezd Lecter doktornak. – Valóban érti? – Igen. De hogyan adhat elég útmutatást Lecter Buffalo Billhez anélkül, hogy elárulná: tudja, ki ő? Hogyan teheti meg látszólag csak elmélet és beleérzés segítségével? – Fogalmam sincs, Starling. De ő eleget gondolkodhatott a dolgon. Már hat áldozat volt. Eddig várt. A furgonban csipogni és villogni kezdett az a telefon, amit nem lehetett lehallgatni, és befutott az első hívás azok közül, amelyeket Crawford az FBI-központtól rendelt. A következő húsz percben a Holland Állami Rendőrség és a Királyi Testőrség tisztjeivel beszélt, akik régi ismerősei voltak; majd egy főhadnaggyal a svéd rendőrség technikai részlegétől, aki valaha Quanticóban tanult; aztán egy személyes ismerősével, aki a dán rendőrfőnök helyettese volt; végül Starling meglepetésére franciául folytatta a tárgyalást a Belga Bűnügyi Rendőrség éjszakai ügyeletese kedvéért. Minden alkalommal hangsúlyozta, milyen fontos, hogy gyorsan azonosítsák Klaust és ismerőseit. Persze már mindegyik hívott félnél ott kellett lennie a kérésnek az Interpol-telexen, de ha működésbe lép az "öregfiú-hálózat", a kérés nem rohad még órákig a gépben. Starling rájött, hogy Crawford a telefonbeszélgetések miatt választotta a furgont, amelybe beépítették az új, lehallgatás elleni védelmi rendszert, bár az irodájából mindezt biztosan könnyebben elintézhette volna. Itt a parányi íróasztalon, gyenge fényben kellett bűvészkednie a noteszaival, amelyek minden alkalommal majdnem leestek, amikor a kocsi áthajtott egy-egy csatornafedélen. Starling nem sok tereptapasztalattal rendelkezett, de annyit azért tudott, hogy rendkívül szokatlan, ha egy részlegvezető személyesen zötykölődik egy furgonban egy ilyen feladat miatt. A rádiótelefonon keresztül is eligazíthatta volna. Starling örült, hogy Crawford nem ezt tette. Érezte, milyen nagy ára lehetett a furgonban uralkodó békének és nyugalomnak, meg annak, hogy a normális módon haladhatnak a feladattal. Megérzése helyesnek bizonyult, amikor meghallotta Crawford következő beszélgetését. Az FBI igazgatójával beszélt, akit a lakásán hívtak fel. – Nem, uram.

Nagyon bepörögtek miatta?… Mennyi ideig? Nem, uram. Nem. Semmi lehallgató. Tommy, ez az én felelősségem, és vállalom. Nem akarom, hogy lehallgató legyen a lánynál. Dr. Bloomnak is ez a véleménye. Ő leragadt a ködben az O'Hare reptéren. Jön, mihelyt kitisztul. Rendben van. Aztán titokzatos telefonbeszélgetést folytatott az otthoni éjszakás ápolónővel. Amikor befejezte, talán egy percig csak bámult kifelé a furgon ablakán, a szemüvegét a térdére tette, az arca meztelennek látszott, ahogy a beszűrődő fények rávilágítottak. Aztán ismét az orrára tette a szemüvegét, és visszafordult Starlinghoz. – Három napunk van Lecterre. Ha addig nem érünk el eredményt, a baltimore-iak izzasztják tovább, amíg a bíróság vissza nem rendeli őket. – Az izzasztás legutóbb sem vált be. Lecter doktor nem izzadós típus. – Mit is adott nekik végül? Egy papírcsirkét? – Igen. Egy csirkét. – A gyűrött oregami csirke még Starling táskájában volt. Kisimította a kis íróasztalon, és megmutatta, mit kell csinálni vele, hogy csipegessen. – Nem hibáztatom a baltimore-i zsarukat. Az ő foglyuk. Ha Catherine is a folyóból kerül elő, legalább elmondhatják Martin szenátornak, hogy mindent megpróbáltak. – Hogy van Martin szenátor? – Bátor asszony, de nagyon fáj neki a dolog. Okos, kemény nő, akinek a helyén van az esze. Maga valószínűleg kedvelné. – A Johns Hopkins Kórház és a baltimore-i gyilkossági csoport hallgatni fog a Klaus torkában talált bogárról? Nem fogják megtudni az újságok? – Három napig nem. – Nem lehetett könnyű elintézni. – Viszont nem bízhatunk sem Frederick Chiltonban, sem másban az intézetlek közül – mondta Crawford. – Ha Chilton tud valamit, azt az egész világ tudja. Chiltonnak tudnia kell róla, hogy maga ott van, de csak egyszerű szívességet tesz a baltimore-i gyilkosságiaknak, hogy lezárhassák a Klaus-ügyet. Semmi köze Buffalo Billhez. – És késő éjszaka teszek nekik szívességet? – Csak így adtam magának engedélyt. Jó, ha tudja, hogy a reggeli újságokban benne lesz a nyugat-virginiai bogár. A cincinnati halottkémi hivatal kiadta, így nem titok többé. Ma még bizalmas részlet, amit elmondhat Lecternek. Igazán nem számít, amíg nem tudja meg, hogy Klaus torkában is találtunk egyet. – Mit ajánlhatunk föl neki? – Épp ezen dolgozom – felelte Crawford, és visszafordult a telefonhoz.

Huszadik fejezet Nagy fürdőszoba. Mindenütt fehér csempe. Tetőablak. Fényes, olasz fürdőszobai berendezések az öreg téglafalak mentén. Elegáns toalettasztal, tele kozmetikumokkal; magas növények veszik körül. A tükröt elhomályosította a zuhanyból jövő gőz. A tus alól dudorászás hallatszik, a természetesnél egy oktávval magasabb hangon. Fats Waller egyik száma egy musicalből. A dudorászásba néha szavak is vegyülnek. "Gyújtsd az öreg újságot össze, Tornyozd fel, míg nem ér a felhőőkbe. dadadadadada, dada da, dada da…" A szavak hallatára egy kis kutya kaparja a fürdőszoba ajtaját A zuhany alatt Jame Gumb. Fehér bőrű, hímnemű, harmincnégy éves, 185 centi magas, 93 kiló, haja barna, szeme kék, nincs különös ismertetőjele. Keresztnevét úgy ejti, mintha James volna, s nélkül. Ehhez ragaszkodik. Az első tusolás után Gumb fogta a folyékony szappan flakonját, a kezével dörzsölte a mellét és a fenekét, és egy mosdószivaccsal azokat a részeket, amelyeket nem szeretett megérinteni. A lába és a combja kissé már szőrös volt, de úgy döntött, még megfelel. Rózsaszínre dörzsölte a testét a törölközővel, és testápolót kent magára. Az egész alakos tükör előtt zuhanyzófüggöny lógott egy rúdon. A szivacs segítségével a combjai közé nyomta a heréit meg a péniszét. Aztán félrelökte a zuhanyfüggönyt, és a kényes részeiben jelentkező fájdalom ellenére megriszálta csípőjét. – Tégy értem valamit, drágám. Tégy értem valamit, de hamar. – Éneklés közben természetes mély hangjának felső regisztereit használta, s remélte, hogy egyre jobban. A hormonok, amelyeket szedett – egy ideig Premarint, aztán diethylstilbestrol tablettát –, a hangján nem segíthettek, de legalább valamelyest csökkentették a szőrzetet enyhén kidudorodó mellén. Egy csomó elektrolízis eltüntette a szakállát, és a haját kontyba tornyozhatta, de azért nem látszott nőnek, inkább olyan férfinak, aki verekedés közben karmol is, nemcsak kézzel-lábbal csépeli az ellenfelét. Aki csak futólag ismerte, nem tudta volna megmondani, vajon viselkedése komoly, de ügyetlen kísérlet-e, hogy homoszexuális partnereket találjon, vagy csak gyűlölködő csúfolódás. És csak futó ismerősei voltak.

– Mit teszel ééhértem? – énekelte. Hangja hallatán a kutya újra kaparászott az ajtón. Gumb belebújt a köntösébe, és beengedte a kutyát. Fölkapta a kis, pezsgőszínű pudlit, és megcsókolta dundi hátát. – Iiigeeen. Nagyon éhes vagy már, Édeske? Én is. A másik karjára tette a kis kutyát, hogy ki tudja nyitni a hálószoba ajtaját. A kutya ficánkolt, le akart ugrani. – Csak egy perc, édes. – Szabad kezével fölemelt egy Mini 14-es karabélyt az ágy mellől, a padlóról, és keresztbe fektette a párnán. – Nyugi. Nyugodj meg. Egy percen belül eszünk. – Letette a kis kutyát a padlóra, amíg megkereste a hálóingét. A kutya mohón ment le utána a lépcsőn a konyhába. Jame Gumb három tévévacsorát vett elő a mikrohullámú sütőből. Két "Éhes Férfi" vacsorát saját magának és egy "Karcsú Konyha" nevűt a pudlinak. A pudli mohón felfalta az előételt és a desszertet, de otthagyta a zöldségeket. Jame Gumb csak a csontokat hagyta a két tálcán. A hátsó ajtón kiengedte a kutyát. A hűvös levegőben összehúzta magán a köntöst, úgy figyelte az ajtónyílásból kiáramló keskeny fénysugárban lekuporodó pudlit. – Még nem naaagydolgoztál! Jól van, nem nézek oda. – De azért átkukucskált az ujjai között. – Ó, szuper, te kis hamis! Tökéletes úrihölgy vagy. Gyere szépen, megyünk lefeküdni. Mr. Gumb szeretett ágyba bújni. Esténként többször is megtette. Fölkelni is szeretett, üldögélni a sok szoba egyikében, anélkül, hogy felgyújtaná a lámpát, de dolgozni is szeretett egy kicsit éjszakánként, amikor megszállta az ihlet. A konyhai villanykapcsolóhoz nyúlt, de megállt, rosszalló arccal szemlélte a vacsora maradékát. Összeszedte a három vacsorástálcát, és letörölte az asztalt. A lépcső tetején lévő kapcsolóval felkattintotta a fényeket a pincében. Jame Gumb a tálcákkal a kezében lefelé indult. A kis kutya nyüszített a konyhában, és orrával kinyitotta a gazdája mögött az ajtót. – Jól van, butuska. – Fölkapta a pudlit, és magával vitte. Az ficánkolt, és a gazdája másik kezében lévő tálcát szagolgatta. – Nem kapsz többet, már eleget ettél. – Letette a kutyát, és az szorosan a nyomában haladt a bonyolult, többszintes pincében. Az egyik helyiségben, éppen a konyha alatt, egy rég kiszáradt kút volt. Kőperemét modern kútgyűrűkkel és cementtel erősítették meg; hatvan centivel emelkedett a poros padló fölé. Az eredeti, fából készült biztonsági fedő – túl nehéz ahhoz, hogy egy gyerek fölemelhesse – még a helyén volt A

fedőbe csapóajtót építettek, akkorát, hogy egy vödör átférjen rajta. Az ajtó nyitva volt. Jame Gumb lekaparta a három tálcáról a maradékot, és lehajította. A csontok és a zöldségdarabok eltűntek szem elől a koromsötét kútban. A kutyus a hátsó lábára állva pitizett. – Nem, nincs több, mind eldobtam – mondta Gumb. – Már úgyis túl kövér vagy. Miközben felkapaszkodott a lépcsőn, a Zsíros kenyér, ó, zsíros kenyér című dalt susogta a kis kutyának. Nem adta jelét, hogy hallja a kiáltást, a még mindig elég erős és egészséges kiáltást, amely a fekete lyukból visszhangzott. – KÉREM!

Huszonegyedik fejezet Clarice Starling néhány perccel este tíz után lépett be az Elmebeteg Bűnözők Baltimore-i Állami Kórházába. Egyedül volt. Remélte, hogy dr. Frederick Chilton nem lesz bent, de hiába: az igazgató az irodájában várta. Chilton csiricsáré, nagy kockás, angol szabású sportzakót viselt. Clarice nagyon remélte, hogy a férfi nem az ő kedvéért csípte ki magát. A szobában az íróasztalon kívül a padlóhoz csavarozott egyenes támlájú szék volt az egyetlen bútor. Starling megállt mellette, miközben arra várt, hogy Chilton végre visszaköszönjön neki. Érezte a kihűlt pipák illatát, amelyek a dohánytartó mellett sorakoztak egy állványon. Chilton doktor éppen Franklin Mint típusú mozdonygyűjteményét nézegette. Végül a lány felé fordult. – Nem inna egy csésze koffeinmentes kávét? – Köszönöm, nem. Elnézést kérek, hogy megzavartam az estéjét. – Még mindig arról a fejről szeretne megtudni valamit – mondta dr. Chilton. – Igen. A baltimore-i államügyészi iroda tájékoztatott, hogy megbeszélték önnel, doktor úr. – Ó, igen. Szoros kapcsolatban állok a helyi hatóságokkal, Miss Starling. Mellesleg cikket vagy disszertációt akar írni? – Egyiket sem. – Jelent már meg cikke a szakmai lapokban? – Nem, még soha. Csak egy kis szívesség az egész, amelyet az államügyész hivatalának kérésére teszek meg a baltimore-i gyilkossági csoportnak. Kaptak tőlünk egy megoldatlan ügyet, és most segítünk nekik tisztázni a dolgokat. – Starling úgy érezte, hogy Chiltonnal szemben táplált ellenszenve megkönnyíti

a hazudozást. – Van magánál lehallgató, Miss Starling? – Micsoda? – Van magánál rejtett mikrofon, amely fölveszi, mit mond Lecter doktor? A rendőrség ezt nevezi lehallgatónak, nem? Biztos vagyok benne, hogy már hallott róla. – Nincs nálam ilyesmi. Chilton doktor egy kis Pearlcordert vett ki az íróasztalából, és kazettát rakott bele. – Akkor tegye ezt a táskájába. Majd leíratom, és maga is kap egy példányt. Jól jön majd, amikor a jegyzeteit készíti. – Nem, ezt nem tehetem, doktor úr. – Ugyan, miért nem? A baltimore-i hatóságok úgyis tőlem kérnek elemzést mindenről, amit Lecter mond a Klaus-ügyben. Kerülje ki Chiltont, ha tudja, mondta Crawford korábban. Bármikor a nyakára léphetünk egy bírósági végzéssel, de Lecter megszagolná. Úgy lát át Chiltonon, mintha üvegből volna. – Az államügyésznek az a véleménye, hogy először ne hivatalosan közeledjünk Lecterhez. Ha a tudtán kívül fölveszem, mit mond, és rájön, az a végét, igazán a végét jelentené az eddigi jó munkakapcsolatnak. Biztos vagyok benne, hogy egyetért velem. – Hogyan jönne rá? Úgy, hogy elolvasná az újságban, mint minden mást, amit csak tudsz, te nagykapu pojáca, gondolta a lány, de nem válaszolt a kérdésre. – Ha bármit elérünk, és Lecter vallomást tesz, maga lesz az első, aki megkapja az anyagot, és biztos vagyok benne, hogy felkérik tanúnak mint szakértőt. Most csak valami nyomot szeretnénk kihúzni belőle. – Tudja, hogy magával miért áll szóba, Miss Starling? – Nem, Chilton doktor. A férfi egyenként végignézett az íróasztal mögött lévő falra kiakasztott diplomákon és bizonyítványokon, mintha a véleményüket kérné, aztán lassan Starling felé fordult. – Valóban úgy érzi, hogy tudja, mit csinál? – Valóban – Starling lába remegett; túl sokat talpalt mostanában. Nem akart harcolni Chiltonnal. Valamit tartalékolnia kellett az erejéből Lecterre is. – Maga ugyanis azt csinálja, hogy idejön a kórházamba interjút készíteni, és nem hajlandó megosztani velem az információt. – Csak a főnököm utasításai szerint járok el, doktor úr. Nálam van az államügyész otthoni telefonszáma. Kérem, vitassa meg vele a dolgot, vagy engedje meg, hogy végezzem a munkámat. – Én itt nem börtönőr vagyok, Miss Starling. Nem rohanok ide esténként

csak azért, hogy embereket ki- vagy beeresszek. Van egy jegyem a Holliday on Ice-ra. Rögtön rájött, hogy egy jegyet mondott. Abban a pillanatban Starling látta az életét, és a férfi tudta ezt. Starling látta az üres hűtőszekrényt, az egyedül elfogyasztott vacsora morzsáit a tálcán, a néma kupacokat, amelyekben a holmija gyűlik hónapokig, míg végre arrébb rakja az egészet; megérezte, hogy a férfi úgy él, mint egy magányos, kivert kutya, és abban a pillanatban olyan gyorsan, ahogy egy rugós kés elővillan, rájött: nem szabad kímélni, nem szabad beszélgetni, nem szabad lesütnie a szemét. Chilton arcába nézett, fejét enyhén félrehajtotta, hogy a férfi minél szebbnek lássa, és világosan jelezze: pontosan tudja, miről van szó. Ezzel szinte átdöfte Chiltont, és biztosra vette, hogy a férfi nem lesz képes folytatni a társalgást. Chilton egy Alonzo nevű ápolóval kísértette le.

Huszonkettedik fejezet Miközben Alonzóval lement az intézet utolsó cellájáig, Starlingnak sikerült távol tartania magától a sikoltozások és csapkodások nagy részét, bár érezte, hogy ott lüktetnek a bőrén, a levegőben. Úgy növekedett körülötte a nyomás, mintha vízbe süllyedné, egyre mélyebben és mélyebben. Az őrültek közelsége és az a gondolat, hogy Catherine Martin összekötözve, egyedül van egy ilyen alakkal, aki a maga őrült módján beszél hozzá, miközben a zsebét tapogatja gyilkos fegyvereiért, erőt adott Starlingnak a feladathoz. De puszta eltökéltségnél többre volt szüksége. Nyugalomra – hogy úgy reagáljon mindenre, akár a legérzékenyebb hangszer. Miközben rettenetesen sürgette az idő, a szörnyűségekkel szembenézve türelmesnek kellett maradnia. Érezte, hogy ha Lecter doktor tudja a választ, gondolatainak indái közt neki kell megtalálnia. Starling rájött, hogy úgy gondol Catherine Baker Martinra, mint a kisgyerekre, akit a híradóban látott, mint a kislányra a vitorláson. Alonzo megnyomta a csengőt a legutolsó nehéz ajtó mellett. – "Taníts meg minket törődni, nem törődni. Taníts meg ülni csöndesen."* [T. S. Eliot: Hamvazószerda, Vas István fordítása]

– Tessék? – kérdezte Alonzo, és Starling rájött, hogy hangosan beszélt. Alonzo magára hagyta az ajtót nyitó nagydarab ápolóval. A lány látta, hogy miközben Alonzo megfordult, keresztet vetett. – Szóval visszajött? Üdvözlöm – mondta az ápoló, és a helyére tolta a lány

mögött a reteszeket. – Hello, Barney. Egy papírfedelű könyv tekeredett Barney vastag mutatóujja köré; így jelezte, hol tart. Jane Austen: Értelem és érzékenység-ét olvasta. Starlingnak most mindent meg kellett jegyeznie. – Milyen világítást akar? – kérdezte Barney. A cellák között homályos volt a folyosó. A túlsó végénél erős lámpafény világított az utolsó cellából a folyosó padlójára. – Lecter doktor ébren van? – Éjszaka mindig. Még akkor is, ha a lámpát eloltjuk. – Akkor maradjon úgy minden, ahogy most van. – Amíg odamegy, maradjon középen, hozzá ne érjen a rácsokhoz. Oké? – Szeretném kikapcsolni azt a tévét. – A tévét időközben odébb rakták, most távolabb állt, a folyosó közepén. Néhány beteg láthatta, ha a rácshoz nyomta a fejét. – Persze, vegye csak le a hangot, de ha nem zavarja, a képet hagyja meg. Néhányan szívesen nézik. A széke ott van, ha kívánja. Starling egyedül ment végig a homályos folyosón. Se jobbra, se balra nem nézett a cellák felé. Léptei zaját túl hangosnak találta. Ezenkívül csak horkolást hallott az egyik cellából, és talán egy vagy két halk kuncogást egy másikból. A néhai Miggs cellájának új lakója volt. Starling hosszú, kinyújtott lábakat látott a padlón, meg egy fejet a cella padlóján, nagy halom összegyűrt keménypapír között. Az arca kifejezéstelen volt. A tévé képe visszatükröződött a szemén, és fényes nyálcsík kötötte össze a szája szélét a vállával. Starling addig nem akart benézni Lecter doktor cellájába, amíg nem volt biztos benne, hogy a férfi meglátta őt. Elment a cella előtt, s közben furcsa bizsergést érzett a hátán. A tévéhez lépett, és lecsavarta a hangot. Lecter doktor a fehér intézeti pizsamát viselte fehér cellájában. Csak a haja, a szeme és vörös szája nem volt fehér a cellában; az arca olyan régen nem látott napot, hogy beleolvadt a környező fehérségbe; vonásai mintha csak úgy a levegőben lógtak volna a pizsamakabát gallérja fölött. Az asztalnál ült a műanyag háló mögött, amely távol tartotta a rácstól. Csomagolópapírra rajzolgatott, a keze volt a modell. Miközben a lány figyelte, fölfelé fordította a tenyerét, megfeszítette az ujjait, és felvázolta az alkar belső oldalát. A kisujjával satírozta a szénnel húzott vonalakat. Starling kissé közelebb lépett a rácshoz, és Lecter fölnézett. A lány úgy látta, mintha a cella összes árnyéka a férfi szemébe és hátrafésült hajába gyűlt

volna. – Jó estét, Lecter doktor. A vörös szájban feltűnt egy vörös nyelv hegye. Pontosan középen érintette meg a felső ajkát, majd eltűnt. – Clarice. A lány hallotta az enyhén fémes csikorgást a férfi hangjában, és azon tűnődött, vajon mikor szólalt meg utoljára. Szinte lüktetett körülöttük a csend. – Túl késő van az iskolásdihoz – mondta. – Esti iskolába járok – felelte Clarice, és sajnálta, hogy nem erősebb a hangja. – Tegnap Nyugat-Virginiában voltam. – Megsebesült? – Nem, én… – Pedig friss ragtapasz van magán, Clarice. Starlingnak csak most jutott eszébe. – Megkarcoltam magam a medence szélénél úszás közben. – A tapasz nem látszott, a vádliján volt, a nadrágja alatt. Lecter a szagát érezhette meg. – Tegnap Nyugat-Virginiában voltam. Találtak egy holttestet; Buffalo Bill legutolsó áldozatát. – Nem a legutolsót, Clarice. – Az utolsó előttit. – Igen. – Megskalpolták. Pontosan úgy, ahogyan maga előre megmondta. – Nem baj, ha rajzolok beszélgetés közben? – Nem. Csak tessék. – Megnézte a földi maradványokat? – Igen. – Látta Bill eddigi próbálkozásait is? – Nem. Csak képeket. – Mit érzett? – Féltem. Aztán sok dolgom volt. – És utána? – Megrázott az élmény. – Rendesen tudott dolgozni? – Lecter a csomagolópapír széléhez dörzsölte a szenet, hogy finomítsa a hegyét. – Igen. Nagyon jól dolgoztam. – Jack Crawfordnak? Vagy még mindig kijár a helyszínre? – Ott volt. – Bocsásson meg egy pillanatra, Clarice. Hajtsa előre a fejét, legyen szíves. Hagyja előrebillenni, mintha aludna. Még egy másodperc. Köszönöm, megvan. Foglaljon helyet, ha tetszik. Elmesélte Jack Crawfordnak, mit

mondtam, mielőtt megtalálták a lányt? – Igen. Csak legyintett rá. – És miután meglátta ezt a nyugat-virginiai holttestet? – Beszélt a fő szaktekintéllyel az egyetemről… – Alan Bloommal. – Igen, vele. Bloom doktor szerint Buffalo Bill meg akar felelni annak a személyiségképnek, amelyet az újságok hoztak létre; és az újságok túl sokat játszadoztak azzal, hogy Buffalo Bill skalpolni fog. Bloom doktor szerint bárki előre láthatta, hogy ez fog történni. – Dr. Bloom előre látta, hogy Bill skalpolni fog? – Azt mondta, igen. – Tudta, hogy mi lesz, de megtartotta magának. Értem. Magának mi a véleménye, Clarice? – Nem tudom biztosan. – Tanult némi pszichológiát és némi törvényszéki orvostant. Ott keresgél, ahol a kettő összetalálkozik, igaz? Jutott valamire, Clarice? – Eddig elég lassan ment a dolog. – Mit mond magának ez a két tudomány Buffalo Billről? – A könyv szerint szadista. – Az élet túl sikamlós ahhoz, hogy könyvekbe zárják, Clarice. A harag vágyként jelentkezik, a farkas báránynak álcázza magát. – Lecter befejezte a bal kezéről készült rajzot, amelyet jobb kézzel csinált, majd áttette a másik kezébe a szenet, és a jobb kezét kezdte rajzolni a ballal, ugyanolyan jól. – Bloom doktor könyvére utalt? – Igen. – Engem is kikeresett benne, ugye? – Igen. – Mit ír rólam? – Hogy színtiszta szociopata. – Mit gondol, Bloom doktornak mindig igaza van? – Még várom, hogy kijöjjenek a gyöngéi. Lecter elmosolyodott, kivillantak apró, fehér fogai. – Minden ujjunkra hat szakértő jut, Clarice. Chilton doktor szerint Sammie, ott maga mögött, visszamaradt serdülőkori elmezavarban szenved, tudathasadása van, és nincs remény a gyógyulására. Chilton Miggs régi cellájába dugta, mert úgy véli, hogy Sammie-nek már mindegy. Tudja, hogyan végzik ezek általában? Ne aggódjon, nem hallja magát. – Őket a legnehezebb kezelni – felelte Starling. – Általában végleg magukba húzódnak, és szétesik a személyiségük.

Lecter doktor kivett valamit a csomagolópapírok közül, és a forgótálcára tette. Starling magához húzta. – Ezt épp tegnap küldte át Sammie a vacsorámmal – mondta. Egy darab keménypapír volt, rajta grafitceruzával a felirat. Starling elolvasta. JÉZUSHÓ AKAROK MENNI KRISZTUSSAL AKAROK MENNI JÉZUSSAL MEHETEK HA IGAZAN JÓ LESZEK SAMMIE Starling a jobb válla fölött hátranézett. Sammie kifejezéstelen arccal ült a cella fala mellett, fejét a rácsokra hajtotta. – Nem olvasná föl hangosan? Nem hallja magát. Starling rákezdett. – Jézushoz akarok menni, Krisztussal akarok menni, Jézussal mehetek, ha igazán jó leszek. – Ne, ne így. Tegyen bele valami akaratos hangsúlyt, mintha azt mondaná: "mejeg kását kéjek". A szótagszám más, de az intenzitás ugyanaz. – Lecter halkan verte a taktust, és a gyerekmondókát szavalta. "Kását kéjek a tálba kilenc napja várva." – Intenzíven. Hevesen. Érti? – "Jézushó akarok menni, Krisztussal akarok menni." – Értem. – Starling visszatette a papírt a tálcára. – Nem. Nem ért maga az égvilágon semmit. – Lecter doktor felpattant, hirtelen groteszk módon lekuporodott, úgy nézett ki, mint egy gnóm, és ugrálva verte a taktust, a hangja csengett, akár egy lokátor. – Jézushó akarok menni… Hirtelen Sammie hangja harsant föl mögötte, úgy morgott, mint egy leopárd, s hangosabban, mint egy üvöltő majom. Sammie fölállt, hamuszürke arcát a rácshoz verte, és énekelt, a nyakán kidagadtak az erek. JÉZUSHÓ AKAROK MENNI KRISZTUSSAL AKAROK MENNI JÉZUSSAL MEHETEK HA IGAZÁN JÓ LESZEEEK Csend lett. Starling azon kapta magát, hogy ő is áll, és a kempingszéke felborult. A papírok leestek az öléből. – Kérem – mondta Lecter doktor nyugodtan, majd kecsesen kihúzta magát, mint egy táncos, és intett, hogy üljön le. Ő maga könnyedén leereszkedett a

székébe, és a kezébe támasztotta az állat. – Nem ért maga az égvilágon semmit – ismételte. – Sammie mélyen vallásos. Egyszerűen csalódott, mert Jézus nem jön, egyre késlekedik. Elmondhatom Clarice-nek, miért vagy itt, Sammie? Sammie megragadta az arca alsó részét, és megállította a feje remegését. – Elmondhatom? – kérdezte Lecter doktor. – E eeaaha – felelte Sammie az ujjai között. – Sammie az anyja fejét tette az adománygyűjtő tányérra a trune-i országút baptista templomában. Azt énekelték, hogy azt add a Mesternek, ami a legdrágább neked, és neki ez volt a legdrágább. – Lecter átszólt a lány válla fölött. – Köszönöm, Sammie. Minden rendben van. Nézd a televíziót. A magas férfi leroskadt a padlóra, fejét a rácshoz hajtotta, mint az előbb, a tévé képei kavarogtak a szembogarán, az arcán már három ezüstcsík látszott: nyál és könnyek. – És most nézzük meg, mire megy maga Sammie problémájával, aztán talán én is gondolkodom a magáén. Quid pro quo. Nem figyel ránk. Starlingnak erősen kellett uralkodnia magán. – A vers változik. Először Jézushoz megyek, aztán Krisztussal megyek – mondta. – Logikus sor; menni valakihez, megérkezni, vele menni. – Igen, lineáris fejlődés. Azonkívül nagyon tetszik nekem, hogy tudja, Jézus és Krisztus ugyanaz a személy. Ez haladás. Azt a gondolatot, hogy egy magányos isten ugyanakkor szentháromság is, elég nehéz megemészteni, különösen Sammie-nek, aki még azt sem tudja biztosan, hogy ő hány személy. – Mellékes összefüggést lát a viselkedése és célja között, ez szerkesztett gondolkodás – folytatta Starling. – Akárcsak a ritmizálás. Nem fahangon darálta, hanem kiabált. Gondolja, hogy katatonikus skizoid? – Igen. Nem érzi a verejtékének a szagát? Ez a különös kecskeszag jellegzetesen a skizofrénia szaga. Jegyezze meg. – Ön szerint kezelhető? – Különösen most, amikor magához tér a kábultságból. Hogy ragyog az arca! – Lecter doktor, miért állítja azt, hogy Buffalo Bill nem szadista? – Mert az újságok azt írták, hogy a holttesteknek csak a csuklóján látszik a kötözés nyoma, a bokáján azonban nem. Volt ilyen nyom a nyugat-virginiai holttest bokáján? – Nem. – Clarice, ha valakit szórakozásból nyúznak meg, azt mindig fejjel lefelé lógatják, hogy a vérnyomás hosszabb ideig maradjon meg a fejben és a mellkasban, és az alany ne veszítse el az eszméletét. Nem tudta?

– Nem. – Amikor visszamegy Washingtonba, menjen el a Nemzeti Galériába, és nézze meg Tizianótól Marsyas megnyúzását, mielőtt visszaküldik a képet Csehszlovákiába. Tiziano csodálatosan ábrázol minden részletet; nézze csak meg a segítőkész Pánt, ahogy egy vödör vizet hoz. – Lecter doktor, néhány különleges körülmény szokatlan lehetőségeket teremtett. – Kinek? – Magának, ha megmentjük az utolsó áldozatot. Nem látta Martin szenátort a tévében? – De, láttam a híradót. – Mi a véleménye a bejelentéséről? – Félrevezető, de ártalmatlan. Rossz tanácsokat kapott. – Nagyon befolyásos személyiség. És elszánt. – Legyen. – Szerintem magának különleges képességei vannak. Martin szenátor jelezte, hogy ha segít élve és sértetlenül visszaszerezni Catherine Baker Martint, ő viszonzásul intézkedik, hogy áthelyezzék magát egy szövetségi intézetbe, és ha ott van ablakos cella, megkapja. Az is lehet, hogy felkérik, írjon pszichiátriai jellemzéseket a páciensekről, más szóval munkát kap. Anélkül, hogy lazítanának a biztonsági szabályokon. – Ezt nem hiszem el, Clarice. – Pedig jól tenné! – Ó, magának hiszek De annyi minden van, amit maga nem tud az emberi természetről, azon túl is, hogy miként szoktak valakit rendesen megnyúzni. Nem gondolja, hogy a hölgy elég szokatlanul választott küldöncöt ahhoz képest, hogy az Egyesült Államok szenátora? – Engem maga választott, Lecter doktor. Maga döntött úgy, hogy velem szóba áll. Vagy most inkább jöjjön valaki más? Vagy úgy gondolja, hogy nem tud segíteni? – Ez szemtelenség, és nem is igaz, Clarice. Nem hiszem, hogy Jack Crawford valaha is engedélyezne bármilyen könnyítést a számomra… Lehet, hogy mondok magának olyasmit, amit továbbadhat a szenátornak, de szigorúan valamit valamiért alapon, mégpedig azonnal. Talán elfogadok cserébe valami információt magáról. Beleegyezik? – Halljuk a kérdést – Beleegyezik? Catherine vár, ugye? És hallgatja a köszörűkövet. Mit gondol, ő mit kérne magától? – Halljuk a kérdést.

– Mi a legrosszabb gyerekkori emléke? Starling mély lélegzetet vett. – Gyorsabban – sürgette Lecter doktor. – Nem a legrosszabb kitaláció érdekel. – Apám halála – mondta Starling. – Mesélje el. – Békebíró volt. Egy éjjel rajtakapott két narkós betörőt, amint éppen kisurrantak egy gyógyszertár hátsó ajtaján. Amikor kiszállt a kocsiból, nem volt csőre töltve a puskája, és lelőtték. – Nem volt csőre töltve? – Nem húzta teljesen hátra a závárzatot. Egy régi Remington 870-es puska volt, és a töltény elakadt a tölténytárban. Ha ilyesmi előfordul, a puska nem sül el; szét kell szedni, és ki kell tisztítani. Azt hiszem, apám akkor üthette be a zavart a kocsi ajtajába, amikor kiszállt. – Azonnal meghalt? – Nem. Erős ember volt. Egy hónapig szenvedett. – Látta a kórházban? – Igen, Lecter doktor. – Mondjon egy kórházi emléket, ami eszébe jut. Starling behunyta a szemét. – Az egyik szomszédunk, egy magányos, idősebb nő bejött, és a "Thanatopsis" végét idézte neki. Azt hiszem, ezen kívül nem tudott mit mondani. Ez minden. Azt hiszem, teljesítettem a kívánságát. – Én is. Nagyon őszinte volt, Clarice. Mindig tudtam. Azt hiszem, nagyon érdekes volna magánemberként ismerni. – Quid pro quo. – Mi a véleménye, az a nyugat-virginiai lány fizikailag vonzó lehetett? – Ápolt nő volt. – Ne vesztegesse az időmet az efféle szolidaritással. Legyen őszinte. – Jól megtermett lány volt. – Nagy debella? – Igen. – Mellbe lőtték? – Igen. – Gondolom, lapos melle volt. – A méreteihez képest igen. – Viszont széles csípőjű. Terebélyes. – Igen. – És még? – Egy rovar volt a torkában. Szándékosan tette bele valaki. Ezt nem hoztuk

nyilvánosságra. – Pillangó volt? Starlingnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Remélte, hogy Ledérnek nem tűnt föl. – A gubója – felelte. – Kérem, árulja el, miből sejtette. – Elmondom magának, Clarice, mit akar csinálni Buffalo Bill Catherine Baker Martinnal, aztán jó éjszakát. Ennél többet nem mondok a jelenlegi feltételek mellett. Közölheti a szenátorral, amit megtudott, aztán a hölgy jelentkezhet, ha van érdekesebb ajánlata… vagy várhat, amíg Catherine felbukkan valamelyik folyóból, és majd meglátják, hogy igazam volt. – Mit akar Bill a lánnyal, Lecter doktor? – Mellényt akar csinálni belőle; egy olyan mellényt, amelyen csöcsök vannak – mondta Lecter.

Huszonharmadik fejezet Catherine Baker Martin öt méterrel a pince padlója alatt feküdt. A sötétség megtelt a lélegzetével és a szíve dobogásával. A félelem néha rátelepedett; úgy érezte magát, mint a róka a vadász puskája előtt. Máskor tisztán gondolkodott: tudta, hogy elrabolták, de azt nem, hogy ki tette. Tudta, hogy nem álmodik; a koromsötétben a szeme kis kattanását is hallotta, amikor pislogott. Most már sokkal jobban érezte magát, mint amikor magához tért. Először is elmúlt a szörnyű szédülés, és tudta, van elég levegő. Képes volt megkülönböztetni az irányokat, tudta, hogy merre van a fent és a lent, és többé-kevésbé érezte, milyen testhelyzetben van. Fájt a válla, a csípője és a térde, ahogy fekvés közben nekinyomódott a cementpadlónak. Ez az oldal volt a lent, a fent pedig a durva gyékényszőnyeg, amely alá bekúszott, amikor utoljára rávillant a fájó, vakító fény. A lüktetés már elmúlt a fejében, csak bal keze egyik ujjában maradt meg a fájdalom. Tudta, hogy a gyűrűsujja eltört. Steppelt kezeslábas volt rajta; nem az övé, de tiszta és öblítőszagú. Tiszta volt a padló is, kivéve a csirkecsontokat és zöldségdarabokat, amelyeket elrablója a gödörbe hajigált. Semmi más tárgy nem volt idelent, csak a gyékény és egy műanyag egészségügyi vödör; a fogóján kötéllel. A fogása alapján puha konyhai zsineg lehetett, és magasabbra nyúlt fel a sötétbe, mint amilyen magasra Catherine felért. Catherine Martin szabadon mozoghatott, de nem volt hová mennie. Egy mély, lefedett gödör alján, egy körülbelül kétszer három méteres, ovális

padlón fekhetett és járkálhatott csupán. A sima cementfalak enyhén befelé dőltek. Vajon hangokat hallott felülről, vagy csak a szíve dobogását? Nem. Tisztán hallatszottak a hangok a feje fölött. Börtöne egy pince része volt, közvetlenül egy konyha alatt. Innen jöttek a léptek és a folyó víz zaja. Egy kutya körme kaparászta a linóleumot. Csend volt, majd föntről, a kinyitott csapóajtón keresztül gyenge, sárga fénykör kúszott be. Aztán vakító, fájó fénysugár világította meg a gödröt, de Catherine ezúttal a gyékénnyel a lábán felült a fényben. Elhatározta, hogy körülnéz az ujjai között kukucskálva, amíg a szeme hozzá nem szokik a fényhez. Árnyéka táncolt körülötte, miközben egy erős fényű lámpa ereszkedett le zsinóron a gödörbe, és magasan a lány feje fölött himbálózott. Megrándult, amikor a toalettvödör megemelkedett, jobbra-balra lengett a vékony kötélen, s lassan csavarodva emelkedett fel a fény felé. Catherine megpróbálta lenyelni a félelmét; túl sok levegőt nyelt vele, de azért sikerült megszólalnia. – A családom fizetni fog – mondta. – Készpénzben. Anyám rögtön fizet, nem kérdezősködik. Senki sem tesz föl kérdéseket. Ez a magán… jaj! – Lebegő árnyék hullott rá; egy törülköző. – Megadom a magántelefonszámát. 202… – Mosakodjon meg! Ugyanaz a földöntúli hang volt, amely a kutyával beszélt. Egy másik vödör ereszkedett le a vékony madzagon. A lány meleg, szappanos víz szagát érezte. – Fogja ezt a vödröt, és alaposan mosakodjon meg, ha nem akarja, hogy slaggal locsoljam le. – És halkabban a kutyának: – Igen, drága szívecském, lelocsolom, le bizony! Catherine Martin hallotta a feje fölött a lépteket és a kutyakörmök kopogását. Már nem káprázott a szeme, mint amikor először gyulladt föl a lámpa. Látott. Arra gondolt, vajon milyen magasan van a tető, és erős zsinóron lóg-e a lámpa, nem tudná-e leverni a kezeslábassal, vagy elérni a törülközővel, nem tudna-e csinálni valamit. A falak simák voltak; egy sima csőben volt. Csak egyetlen hibát látott, egy repedést a cementben, jó harminc centivel magasabban, mint ameddig felért. Olyan szorosan tekerte össze a gyékényt, ahogyan csak tudta, és összekötözte a törülközővel. Ráállt, billegve nyúlt fel a repedés felé, belevájta a körmeit, hogy visszanyerje egyensúlyát, és hunyorogva nézett föl a vakító fénybe. A fényszóró, amelyre ernyőt tettek, alig fél méterre lógott le a gödörbe, s jó három méterrel a lány kinyújtott karja fölött függött, ugyanolyan elérhetetlenül, mint a hold. Aztán a férfi visszajött,

a gyékény megingott, a lány tehetetlenül szántotta végig a körmével a fal hasadékát, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, de leesett, s az arca mellett valami a földre hullott; talán egy kis vakolatdarab. Valami leereszkedett a lámpa mellett. Egy locsolócső, a jéghideg zuhany fenyegetésével. – Mosakodjon meg! Tetőtől talpig. Egy mosdószivacs is volt a vödörben, és a vízben egy műanyag flakon úszkált; drága külföldi bőrápoló. Megtette. Libabőrös volt a karja és a combja, a mellbimbója dermedten remegett a hideg levegőben. Olyan közel guggolt a fal mellé, a meleg vízzel teli vödörhöz, amennyire csak tudott, és megmosakodott. – Most törölközzön meg, és kenje be magát a testápolóval. Kenje be az egész testét. A testápoló átmelegedett a fürdővíztől, és nedvességétől a lány testéhez tapadt a kezeslábas. – Most pedig szedje össze a szemetet, és törölje fel a padlót. Ezt is megtette; összeszedte a csirkecsontokat meg a borsót, beleszórta a vödörbe, és feltörölte a kis zsírfoltokat a padlón. Valami volt még a fal mellett, A vakolatdarab, amely a repedésből esett le. De nem is vakolat volt. Egy letört emberi köröm. Fényes lakk fedte. Szinte tőből tört le. Felhúzták a vödröt. – Anyám fizetni fog – mondta Catherine Martin. – Nem lesz kérdezősködés. Fizet annyit, hogy maga gazdag legyen. Ha valamilyen ügyért teszi, Iránért vagy Palesztináért vagy a feketék felszabadításáért, anyám nekik adja a pénzt. Csak annyit kell tennie, hogy… A fény kialudt. Hirtelen koromsötét lett. A lány összerezzent, amikor a toalettvödör leereszkedett mellé a zsinóron. Leült a gyékényre, vadul járt az agya. Tudta, hogy elrablója egyedül van, hogy fehér bőrű amerikai férfi. Megpróbálta elhitetni fogvatartójával, hogy nem is sejti, ki ő, milyen a bőre színe, egyedül van-e, vagy többen vannak, hogy a fejére mért ütések miatt egyáltalán nem emlékszik, mi történt a parkolóban. Azt remélte, a férfi elhiszi, hogy nyugodtan elengedheti. Az agya dolgozott, egyre csak dolgozott, végül már túl jól dolgozott. Az a letört köröm. Valaki más is volt már itt. Egy asszony vagy lány. Hol van most? Mit tett vele a férfi? Ha nem éri sokk, és nincs így megzavarodva, biztosan hamarabb rájön, így a bőrápoló segített. Bőr. Most már tudta, ki rabolta el. A felismerés úgy zuhant rá, mint a föld összes nyomorúsága, és Catherine sikoltott, sikoltott a gyékény alatt, és megpróbált felmászni a falra, tíz körömmel vájva a

vakolatot, és addig sikoltozott, míg végül valami meleget és sósat köhögött fel, amikor a kezébe temette az arcát; a keze ragacsos volt. Levetette magát a gyékényre, s mereven feküdt. A teste ívben megfeszült, két kezével a hajába markolt.

Huszonnegyedik fejezet Clarice Starling negyeddollárosa csörömpölve csusszant le a rendetlen ápolói iroda telefonjának torkán. A furgont tárcsázta. – Crawford. – Nyilvános készülékről beszélek a szigorított szárny mellől – mondta Starling. – Lecter doktor megkérdezte tőlem, hogy a nyugat-virginiai rovar nem pillangó volt-e. Részleteket nem közölt. Azt mondta, Buffalo Billnek azért van szüksége Catherine Martinra, mert, idézem: "mellényt akar csinálni belőle, amelyen csöcsök vannak". Lecter doktor hajlandó üzletet kötni. "Érdekesebb" ajánlatot vár a szenátortól. – Kerek perec közölte? – Igen. – Mit gondol, mikor lesz hajlandó újra beszélni? – Szerintem a következő néhány napon szeretne túlesni az egészen, de én szívesebben visszamennék most rögtön, ha volna valami sürgős ajánlatom a szenátortól. – Igaza van, sürgős a dolog. Sikerült azonosítani a nyugat-virginiai lányt. Egy eltűnt személy ujjlenyomatkartonja Detroitból félórával ezelőtt beletrafált az azonosítási részlegnél. Kimberly Jane Emberg, huszonkét éves, február hetedikén tűnt el Detroitból. Most fésüljük át a szomszédságot, tanúkat keresünk. A charlottesville-i halottkém szerint február tizenegyedikén halt meg, esetleg egy nappal előbb, tizedikén. – Csak három napig hagyta életben – mondta Starling. – Egyre gyorsabb a ritmusa. Azt hiszem, senki sincs meglepve. – Crawford hangja nyugodt volt. – Körülbelül huszonhat órája fogta el Catherine Martint. Úgy gondolom, ha Lecter tud valamit nyújtani, jól teszi, ha a legközelebbi beszélgetésükkor kirukkol vele. A baltimore-i területi irodában vagyok, a furgon bekapcsolta a hívását. A HoJóban foglaltam magának szobát, mindössze két háztömbnyire a kórháztól, ha szundítani akar egyet. – Lecter gyanakszik, Mr. Crawford, nem hiszi, hogy maga bármilyen kedvezményt megengedne neki. Azt, amit Buffalo Billről mondott, rólam szóló személyes információért adta cserébe, úgy értem, nincs szerves

összefüggés a kérdései és az ügy között… Akarja hallani a kérdéseket? – Nem. – Ezért nem akarta, hogy mikrofon legyen nálam, ugye? Úgy gondolta, könnyebb lesz a dolgom, könnyebben mondok el neki bizonyos dolgokat és teszek a kedvére, ha senki más nem hallja… – Van egy másik lehetőség is. Mi van akkor, ha megbízom a maga ítéletében, Starling? Mi van akkor, ha úgy ítélem meg, hogy maga a legjobb esélyem, és nem akarom egy csomó kibiccel terhelni? Adtam volna akkor mikrofont magának? – Nem, uram. – Híres vagy arról, hogy bánsz az ügynökeiddel, ugye? – Mit tudunk felajánlani Lecter doktornak? – Azonnal átküldőm az anyagot. Öt percen belül ott lesz, hacsak nem akar előbb pihenni egy keveset. – Inkább most túlesnék rajta – felelte Starling. – Mondja meg a küldöncnek, hogy Alonzót keresse. Azt üzenem Alonzónak, hogy a 8-as részleg melletti folyosón várom. – Öt perc – ígérte Crawford. Starling fel-alá sétált a rendetlen föld alatti várószobában. Ő volt az egyetlen kellemes jelenség odabent. Ritkán jut eszünkbe az elmúlás virágos mezőn, kaviccsal felszórt sétányon. Hirtelen tör ránk a gondolat ablaktalan helyeken, kórházfolyosókon, az olyan szobákban, mint ez, a repedezett, műanyag bevonatú kanapéjával és Cinzano-hamutartójával, ahol az olcsó függöny sivár betont takar. Starling elég tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja ezt, s nem engedte, hogy a szoba hangulata úrrá legyen rajta. Fel-alá sétált. Gesztikulált a levegőben. – Tarts ki, lányom – mondta hangosan Catherine Martinnak, és önmagának is. – Jobbak vagyunk, mint ez a hely itt. Jobbak vagyunk, mint ez a rohadt hely – mondta hangosan. – Jobbak vagyunk, mint az, ahova bezárt. Segíts nekem! Segíts nekem! Segíts! – Egy pillanatig néhai szüleire gondolt Vajon szégyellnék-e őt most? Nem gondolkodott azon, ide illő-e a kérdés, értelmes-e, csak a válasz érdekelte, a válasz pedig az volt, hogy nem szégyellnék. Megmosta az arcát, és kiment a hallba. Az Alonzo nevű ápoló már a folyosón várta, kezében a lepecsételt borítékkal, Crawfordtól. Egy térkép volt benne, és utasítások. Starling gyorsan elolvasta a folyosó gyenge lámpájánál, aztán csöngetett Barneynak, hogy engedje be.

Huszonötödik fejezet Lecter doktor az asztalnál ült, épp a postáját nézte át. Starling szívesebben közeledett a ketrechez, amikor a férfi nem nézett rá. – Doktor! Lecter felemelt ujjal intette csendre. Amikor befejezte az olvasást, elgondolkodva ült, hatujjú kezének hüvelykujja az orra mellett. – Mi a véleménye erről? – kérdezte, és egy iratot tett a forgótálcára. Az Egyesült Államok Találmányi Hivatalának levele volt. – A keresztrefeszítés-órámról van szó – mondta Lecter doktor. – Nem hajlandók megadni a szabadalmat, de azt tanácsolják, hogy szerezzem meg a számlap szerzői jogait. – Egy szalvéta nagyságú rajzot tett a tálcára. Starling áthúzta. – Talán maga is észrevette, hogy a legtöbb keresztre feszítésnél a kezek háromnegyed hármat vagy legkorábban két óra előtt tíz percet mutatnak, míg a lábak a hatoson állnak. Ezen a számlapon, mint látja, Krisztus van a kereszten, és a karok mozognak, hogy jelezzék az időt, akár a népszerű Disney-órák mutatói. A lábak hat órán maradnak, és felül, a glóriában egy kis másodpercmutató jelzi a másodperceket. Na, mit szól? Az anatómiai vázlat kitűnő volt. Az arc Starlingé. – Ha óra méretűre kicsinyítik, elvesznek a részletek – mondta a lány. – Sajnos így van, de gondoljon az órára. Maga szerint biztonságban van szabadalom nélkül? – Kvarcóra volna, és ezt a szerkezetet már védi a szabadalom. Nem vagyok biztos benne, de úgy tudom, hogy a szabadalom csak a maguk nemében egyedülálló mechanikai szerkezetekre vonatkozik, a szerzői jogvédelem viszont a formatervezésre. – De maga nem jogász, ha jól tudom. Ez ma már nem követelmény az FBI-nál. – Van egy ajánlatom a maga számára – mondta Starling, és kinyitotta a táskáját. Barney közeledett. A lány újra becsukta a táskát. Irigyelte Barney rendíthetetlen nyugalmát. A szemén látszott, hogy nem narkós, sőt jelentős intelligencia is sugárzott belőle. – Bocsánat – mondta. – Ha nem tud mit kezdeni a papírjaival, van itt egy iskolai íróasztal a szekrényben, amit a dokik használnak. Kivegyem? Iskolai asszociáció. Igen vagy nem? – Beszélgethetünk most, Lecter doktor? – kérdezte Clarice. A doktor fölemelte nyitott tenyerét. – Igen, Barney, legyen szíves, vegye elő. Köszönöm. Aztán ülve folytatták.

Barney már hallótávolságon kívül volt. – Lecter doktor, a szenátornak figyelemre méltó ajánlata van. – Majd én eldöntőm, mennyire figyelemreméltó. Ilyen gyorsan beszélt vele? – Igen. A szenátor nem tartogat semmi mást. Ez minden, amit adhat, alkudni nem lehet. Ez van, ez minden, egyszeri ajánlat. – A lány felpillantott az irattartóból. Lecter doktor, a kilencszeres gyilkos, ujjait az orra alatt egymáshoz illesztve figyelte. Szemei mögött végtelen éjszaka sötétlett. – Tehát ha segít, hogy megtaláljuk Buffalo Billt, mielőtt kárt tenne Catherine Martinban, a következőt kapja: átszállítják a New York-i Veteránkórházba, az Oneida Parkba, lehetőleg egy olyan cellába, ahonnan ráláthat a kórházat körülvevő fákra. A maximális biztonsági intézkedések megmaradnak. Fel fogják kérni, hogy bűnözők pszichológiai tesztjeit értékelje, amelyeket különböző intézetekben készítettek, nem feltétlenül ott, ahol ön tartózkodik. Vakon kell csinálnia, anélkül, hogy a neveket tudná. Hozzájuthat a szükséges könyvekhez is, persze az ésszerűség határain belül. – Felpillantott. A csend is lehet gúnyos. – Az a legjobb, a legfigyelemreméltóbb az egészben, hogy évente egy hétre elhagyhatja a kórházat, és elmehet ide. – Térképet tett a forgótálcára, de Lecter doktor nem húzta át. – A Plum-szigetre – folytatta a lány. – Ennek a hétnek minden délutánján sétálhat az öbölben, vagy úszhat az óceánban, és ötvenméteres távolságon belül nem lesz őr. Igaz, hogy az őröket a különleges egység küldi. Hát ennyi. – És ha visszautasítom? – Talán majd egyszer megengedik, hogy néhány függönyt akasszon ide. Ez javíthat a helyzeten. Semmivel nem tudjuk fenyegetni, Lecter doktor. Az ajánlat lehetővé teszi, hogy lássa a napfényt. Starling nem nézett Lecterre. Nem akart farkasszemet nézni vele. Nem akart összeütközést. – Vajon Catherine Martin hajlandó lesz-e eljönni hozzám, és elbeszélgetni velem – persze csak az elrablójáról –, ha úgy döntenék, hogy publikálom az esetet? Hajlandó lenne kizárólag velem beszélni róla? – Igen. Úgy veheti, hogy már meg is kapta, amit kér. – Honnan tudja? Kitől kaptam meg? – Magam hozom ide. – Ha eljön. – Ehhez előbb őt kellene megkérdeznünk, nem? Lecter áthúzta a tálcát. –

Plum-sziget – mondta. – Long Island csúcsán keresse, ott, az északi nyúlványnál. – Plum-sziget. A Plum-szigeti Állategészségügyi Központ. (Szövetségi intézmény, a száj- és körömfájás kutatására.) Ezt írják róla. Elragadóan hangzik. – Az csak a sziget egy része. Van ott egy kellemes öböl, nagyon szép helyekkel. Csérek fészkelnek ott tavasszal. – Csérek – sóhajtott Lecter doktor. Kissé félrebillentette a fejét, és vörös nyelvével megérintette vörös ajka közepét. – Ha már itt tartunk, Clarice, kölcsönösséget szeretnék. Quid pro quo. Én elmondok magának bizonyos dolgokat, és maga is elmond nekem egyet s mást. – Rajta – biztatta Starling. Egy teljes percig kellett várnia, mire Lecter megszólalt. – Egy pillangó a gubóban lesz báb. Aztán úgy jön elő titkos öltözőjéből, mint egy gyönyörű imágó. Tudja, mi az az imágó, Clarice? – Ivarérett szárnyas rovar. – Azonkívül? A lány a fejét rázta. – A pszichoanalízis halottmitológiájának egyik szakkifejezése. Az imágó a szülőről alkotott kép, amelyet a beteg még gyerekkorában temetett el a tudatalattijába, és amelyhez gyerekes képzelgések fűződnek. A szó a régi rómaiaktól származik; az ősöket ábrázoló viasz mellszobrokat nevezték így, amelyeket a temetési meneteken vittek körbe… Még annak az érzéketlen Crawfordnak is látnia kellene, hogy a rovargubónak jelentősége van. – Nem vont le belőle különösebb következtetéseket, csak annyit, hogy a rovartani újságok előfizetőinek listáját egybeveti az ismert szexuális bűnözők névsorával. – Először is ne használjuk a Buffalo Bill elnevezést. Félrevezető meghatározás, és semmi köze ahhoz a személyhez, akit keresnek. Az egyszerűség kedvéért hívjuk csak Billynek. Röviden összefoglalom, mit gondolok róla. Kezdhetem? – Igen. – A gubó jelentősége a változás. A hernyóból pillangó lesz. Billy úgy érzi, meg akar változni. Női ruhát csinál magának valódi lányokból. Ezért választ jól megtermett áldozatokat: olyan holmi kell neki, ami rámegy. Az áldozatok száma arra utal, hogy a gyilkosság csak anyagbeszerzés a számára. Kétszintes házban él. Tudja már, hogy miért? – Mert egy ideig a lépcsőről akasztotta fel őket.

– Helyes. – Lecter doktor, még soha nem hallottam a transzszexualitás és az erőszak közötti összefüggésről. A transzszexuálisok általában passzívak. – Így van, Clarice. Néha lát az ember olyan hajlamot, hogy a beteg szinte beleszeret a sebészetbe. Kozmetikai szempontból ugyanis nehéz kielégíteni a transzszexuálisokat, de ez mindegy. Billy nem igazi transzszexuális. Felfogta, Clarice, milyen közel van ahhoz, hogy elkapja? – Nem, Lecter doktor. – Helyes. Akkor talán hajlandó lesz elmesélni nekem, mi történt magával az apja halála után. Starling az iskolapad összekarcolt lapjára nézett. – Nem hiszem, hogy a válasz a papírjaiban van, Clarice. – Anyám több mint két éven át együtt tartott minket. – Miből? – Nappal szobalány volt egy motelban, éjjel meg egy kávéházban főzött. – Aztán? – Anyám unokatestvéréhez és a férjéhez mentem Montanába. – Csak maga? – Én voltam a legidősebb. – A város nem tett semmit a családért? – Egy ötszáz dolláros csekket kaptunk. – Furcsa, hogy nem volt biztosítás, Clarice. Azt mondta, hogy az apja a puska závárját a furgon ajtajába ütötte. – Igen. – Nem volt járőrkocsija? – Nem. – És éjszaka történt a baleset. – Igen. – Az apjának nem volt pisztolya? – Nem. – Clarice, az apja éjszaka dolgozott, egy furgonnal járta a várost, s mindössze egy puskával volt felfegyverezve… mondja csak, nem volt véletlenül egy felhúzós óra a derékszíján? Olyan óra, amelynek a kulcsai különböző helyen vannak elhelyezve a városban, és az embernek végig kell járnia ezeket a helyeket, és fel kell húznia az órát, hogy a városatyák tudják: nem aludt? Mondja meg, ha volt az apjának ilyen órája, Clarice. – Volt. – Ugye, éjjeliőr volt, Clarice, és nem békebíró. Rájövök, ha hazudik. – A munkaköri leírása szerint éjszakai békebíró volt.

– Mi történt vele? – Mivel? – Az órával. Mi történt az órával azután, hogy az apját lelőtték? – Nem emlékszem. – Ha eszébe jut, elmondja? – Igen. Várjon csak… a polgármester bejött a kórházba, és kérte anyámtól az órát meg a jelvényt. – Clarice nem is tudta, hogy emlékszik erre; a polgármester a szabadidőruhájában volt, meg a haditengerészettől kiselejtezett cipőjében. A rohadék. – Quid pro quo, Lecter doktor. – Egy másodpercig azt hitte, hogy csak kitalálta az egészet, ugye? Nem; ha kitalálta volna, nem fájna. A transzszexuálisokról beszéltünk. Maga azt mondta, hogy az erőszak és az aberrált, romboló viselkedésmód statisztikailag nem jellemző a transzszexuálisokra. Ez igaz. Emlékszik, mit mondtunk a vágy képében jelentkező haragról, a bárány képében mutatkozó farkasról? Billy nem transzszexuális, Clarice, csak azt hiszi magáról; csak megpróbál az lenni. Gondolom, sok minden próbált már lenni. – Maga szerint közel állunk ahhoz, hogy elkapjuk. – Három nagy központban végeznek transzszexuális sebészetet. A Johns Hopkins Kórházban, a minnesotai egyetemen és a Columbus Orvosi Központban. Nem lepne meg, ha Billy akár az egyikben, akár mindháromban jelentkezett volna, hogy operálják meg, de elutasították. – Milyen alapon utasítják el a jelentkezőket? Hogyan leplezik le a csalót? – Úgy vág az esze, mint a borotva, Clarice. Az első ok lehet a büntetett előélet, kivéve, ha az elkövetett bűn viszonylag enyhe és a nemi azonosság problémájához kötődik. Például férfi női ruhába öltözik nyilvános helyen, vagy valami hasonló. Ha a jelentkező sikeresen letagadta a súlyosan büntetett előéletét, akkor a személyiségfeltárás során lelepleződik. – Hogyan? – Ezt azért kell tudnia, hogy kirostálhassa őket, igaz? – Igen. – Miért nem kérdezi meg Bloom doktortól? – Inkább magától kérdezem. – Mi esik le magának ebből, Clarice? Előléptetés vagy fizetésemelés? Mi a besorolása? G-9? Mit kapnak manapság a kis G kilencesek? – Kulcsot a főbejárathoz, többek között. Hogyan mutatják ki a hazugságot? – Hogy tetszett magának Montana, Clarice? – Szép hely. – Hogy tetszett magának az anyja unokatestvérének a férje? – Sokban különböztünk egymástól.

– Milyen emberek voltak? – Elnyűtte őket a sok munka. – Voltak ott más gyerekek is? – Nem. – Hol élt? – Egy tanyán. – Birkát tenyésztettek? – Birkákat és lovakat. – Mennyi időt töltött ott? – Hét hónapot. – Hány éves volt? – Tíz. – Onnan hová ment? – A bozemani lutheránus otthonba. – Az igazat mondja. – Az igazat mondom. – Csak kerülgeti az igazságot. Ha fáradt, a hét vége felé folytathatjuk. Én eléggé unom. Vagy inkább most beszélne? – Most, Lecter doktor. – Rendben van. Egy gyereket elküldenek az anyjától egy montanai tanyára, ahol lovakat és birkákat tenyésztenek. Hiányzik az anyja, izgatják az állatok… – Lecter doktor szinte hívogató kézmozdulattal biztatta Starlingot, hogy folytassa. – Remekül éreztem magam. Saját szobám volt, indián szőnyeggel a padlón. Lovagolhattam, vagyis körbevezették a lovat, amelyiken ültem. Nem látott jól. Valami nem volt rendben azokkal a lovakkal. Sánták voltak, vagy betegek. Némelyik ló gyerekekkel együtt nőtt fel, és reggelente, amikor az iskolabuszhoz mentem, ezek a lovak hízelegtek nekem. – De aztán? – Valami furcsát találtam az istállóban. Volt ott egy kis toldalék szoba, abban bukkantam rá. Először valami régi sisaknak hittem. Amikor letettem, megláttam rajta a pecsétet: "W. W. Greener humánus lóölője." Harang formájú fémsipka volt, a tetején hely a golyónak. Harminckettes átmérőjűnek látszott. – Vágólovakat etettek ezen a tanyán, Clarice? – Igen. – A tanyán ölték meg őket? – A ragasztónak- és trágyánakvalókat igen. Hat dög fért belőlük egy teherautóba. Amit kutyaeledelnek szántak, élve vitték el.

– És azt, amelyiken az udvaron lovagolt? – Együtt szöktünk meg. – Milyen messzire jutott? – Körülbelül olyan messzire, amennyire most jutok el, ha el nem mondja, hogyan leplezik le a jelentkezőknél a hazugságot. – Tudja, milyen eljárást alkalmaznak, ha férfi jelentkezik transzszexuális műtétre? – Nem. – Sokat segítene, ha megszerezné nekem valamelyik központ szabályzatát, de kezdetnek elmondhatom: a tesztek sorozata általában a Wechler felnőtt intelligenciaskálából, a ház-fa-személyiség tesztből, a Rorschachból, az önmagáról alkotott elképzelés megrajzolásából és tematikus appercepcióból áll, no meg természetesen még néhány tesztből; azt hiszem, köztük van a Jenkins is, amit a New York-i egyetem fejlesztett ki. Magának olyasmi kellene, ami gyorsan eredményre vezet, ugye? Ugye, Clarice? – Ez volna a legjobb. – Nézzük csak… az a hipotézisünk, hogy egy olyan férfit keresünk, aki másként reagál a tesztben, mint egy igazi transzszexuális. Rendben van. A ház-fa-személyiség tesztben keressen valakit, aki nem női alakot rajzolt elsőként. A férfi transzszexuálisok szinte mindig női alakot rajzolnak először, és nagy figyelmet fordítanak a részletekre. A férfifigurák csak sztereotípiák; van néhány jeles kivétel, amikor Mr. Amerikát rajzolják le, de a két véglet között nincs sok variáció. Vagy keressen egy házrajzot, a rózsás jövőre utaló díszítések nélkül: nincs babakocsi a ház előtt, nincsenek függönyök, nincsenek virágok a kertben. Az igazi transzszexuálisoknál kétféle fát talál: terebélyes, lebegő füzeket rajzolnak, vagy megcsonkított fákat. Azok a fák, amelyeket elvág a rajz vagy papír széle, vagyis a kasztrációs képek, tele vannak élettel az igazi transzszexualisok rajzain. Virágzó, gyümölcsöt termő csonkok. Ez fontos különbség. Egészen mások, mint a lelki zavarokkal küzdő emberek rémült, halott, csonka fái. Ez jó lesz. Billy fáját rémültnek fogja találni. Túl gyorsan haladok? – Nem, Lecter doktor. – Ha a transzszexuális önmagáról készít rajzot, szinte soha nem rajzolja magát mezítelennek. Ne zavarja meg a sok paranoid fogalomalkotás az analíziskártyákon; ez elég megszokott azoknál a transzszexuálisoknál, akik sokszor öltöznek a másik nem ruháiba; ezeknek gyakran voltak rossz tapasztalataik a hatóságokkal. Összegezzem az eddigieket? – Igen; az nagyon jó lenne. – Meg kell próbálnia megszerezni azoknak a névsorát, akiket a nemi

átváltozással foglalkozó három intézményből eltanácsoltak. Először azokat ellenőrizze, akiket büntetett előélet miatt utasítottak el; különösen ügyeljen a betörőkre. Azoknál, akik megpróbálták letagadni a büntetett előéletet, keressen erőszakhoz kapcsolódó komoly gyerekkori megrázkódtatást. Ez lehet például javítóintézet. Aztán folytassa a tesztekkel. Tagbaszakadt, fehér bőrű férfit keres, aki valószínűleg harmincöt évesnél fiatalabb. Nem transzszexuális, Clarice, csak azt hiszi magáról; viszont zavarodott és mérges, mert nem segítenek rajta. Azt hiszem, ez minden, amit mondhatok, amíg nem olvastam az aktákat. Itt hagyja az anyagot, ugye? – Igen. – A képeket is. – Minden benne van a dossziéban. – Akkor jobb lesz, ha most elszáguld azzal, amit megtudott, Clarice, és majd meglátjuk, mire megy. – Tudnom kéne, honnan… – Nem. Ne legyen mohó, mert akkor csak a jövő héten folytatjuk. Jöjjön vissza, ha elért valamit. Akkor is, ha nem. És még valami, Clarice. – Tessék. – Legközelebb két dolgot mesél el nekem. Egyrészt azt, hogy mi történt azzal a lóval. Másrészt tudni szeretném… hogyan lesz úrrá a haragján. Alonzo lejött Starlingért. A lány lehajtott fejjel ballagott, a melléhez szorította a jegyzeteit, és megpróbált mindent észben tartani. Alig várta, hogy kiérjen a friss levegőre, nem is pillantott Chilton irodája felé, miközben kirohant a kórházból. Chilton doktornál égett a villany. Látszott az ajtó alól kiszűrődő fény.

Huszonhatodik fejezet Messze, a rozsdás baltimore-i nap alatt mocorgás támadt a biztonsági szárnyban. Odalenn, ahol soha nincs sötét, a megkínzott értelem úgy kezdi a napot, mint a kagylók a hordóban; nyitva várják az elvesztett dagályt. Isten teremtményeit, akik végre álomba sírták magukat, felzavarták, hogy újra sírjanak, és a dühöngő őrültek köszörülték a torkukat. Dr. Hannibal Lecter mereven állt a folyosó végén, az arca húsz centire volt a faltól. Nehéz vászonheveder kötözte szorosan egy magas kézitargoncához, mintha kakukkos óra volna. A heveder alatt kényszerzubbonyt és lábleszorítót viselt. Az arcán hokimaszk volt, hogy ne haraphasson; ez volt olyan hatásos, mint egy szájpecek, és nem lett olyan nedves; az ápolók könnyebben

boldogultak vele. Lecter mögött egy alacsony, kerek vállú ápoló tisztította a doktor celláját. Barney ellenőrizte a heti három takarítást, és ugyanakkor becsempészett holmik után kutatott. A takarítók általában siettek, kísértetiesnek találták Lecter doktor szállását. Barney átfésülte a cellát, miután elmentek. Mindent megvizsgált, és semmi sem kerülte el a figyelmét. Egyedül Barney ellenőrizte a Lecter doktorral kapcsolatos dolgokat, mert Barney soha nem felejtette el, kivel van dolga. Két asszisztense videóra felvett hokimeccset nézett a televízióban. Lecter doktor magában szórakozott – hatalmas belső tartalékai voltak, és évekig tudta mulattatni magát. Gondolatait ugyanúgy nem kötötte le félelem vagy kedvesség, mint Miltonéit a fizika törvényei. Az elméje szabad volt. Belső világában erősek voltak a színek és a szagok, és kevés volt a hang. Valójában még erőlködnie is kellett egy kicsit, hogy hallja a néhai Benjamin Raspail hangját. Lecter doktor azon tűnődött, hogyan adja át Jame Gumbot Clarice Starlingnak, és ehhez hasznos volt visszaemlékeznie Raspailre. Ott feküdt előtte a kövér fuvolás élete utolsó napján, a rendelőben, a heverőn, és Jame Gumbról mesélt. Jame szobája a legszörnyűbb szoba volt, amit valaha láttam, abban a San Franciscó-i ócska bérházban, olyan padlizsánszínű falakkal, amelyeket itt-ott pszichedelikus rikító festékfoltok tarkítottak, még a hippiévekből, és minden rettenetesen ütött-kopott volt. Jame – tudja, a neve valóban így állt a születési anyakönyvében, innen szedte, és így is kellett kiejteni, mint azt, hogy James, "s" nélkül, különben begurult, bár a kórházban követték el a hibát; már akkor is olcsó kisegítőket alkalmaztak, akik még egy nevet sem tudtak helyesen leírni. Ma még rosszabb a helyzet, ma az ember nem jön ki élve, ha bekerül egy kórházba. Szóval ott volt Jame, az ágyán ült, a kezébe temette az arcát abban a szörnyű szobában; kirúgták a régiségraktárból, ahol dolgozott, és újra megtette a csúnya dolgot Megmondtam neki, hogy nem tűröm a viselkedését, és persze Klaus is most toppant be az életembe. Jame nem igazán homokos, tudja, ez csak olyan szokás nála, amit a börtönben szedett fel Ő igazából se nem nő, se nem férfi, csak afféle nagy hiány, amit megpróbál kitölteni, ettől olyan mérges. Mindig úgy éreztem, hogy a szoba kicsit üresebb lett, amikor bejött Úgy értem, mégiscsak megölte a nagyszüleit tizenkét éves korában; az ember azt hinné, hogy egy ilyen vehemens ember jelenlétének érződnie kellene, nem? És ott állt munka nélkül, s újra csúnyán viselkedett, valami szerencsétlen

csavargóval. Én otthagytam. Ő meg elment a postahivatalba, és fölvette az előző munkaadója postáját, hátha talál benne valamit, amit eladhat. Malaysiából vagy arról a környékről jött egy csomag. Jame mohón kinyitotta, de csak egy bőrönd volt benne, tele döglött pillangóval. A főnöke pénzt küldött a postamestereknek azokra a szigetekre, azok pedig dobozszámra küldték neki a döglött pillangókat. Üveg közé tette a lepkéket, a legcsiricsárébb díszítésekkel, és volt pofája műtárgyaknak nevezni őket Jame semmi hasznát nem vette a pillangóknak. Mélyen benyúlt közéjük, hátha ékszer van eldugva alattuk – néha kaptak karkötőket, Baliból –, és a pillangók hímpora ráragadt a kezére. Semmi. Ült az ágyon, a kezébe temette az arcát, összekente magát a színes hímporral, a mélyponton volt, ahogy néha mindannyian, és sírt. Aztán valami neszt hallott: a nyitott bőröndben egy élő pillangó éppen egy bábból mászott ki, amit a pillangókkal együtt szórtak a bőröndbe. A pillangók pora keringett a levegőben meg az ablakon betűző napsugárban; tudja, milyen rettenetesen eleven az ilyesmi, amikor valaki narkós állapotban meséli el. Jame figyelte, ahogy a pillangó széttárja a szárnyát Azt mondta, jó nagy volt. Zöld. És Jame kinyitotta az ablakot, a pillangó meg elrepült, és Jame azt mondja, hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, és tudta, mit tegyen. Megtalálta azt a kis házat az öbölben, ahová Klausszal jártam, és amikor odaértem a zenekari próbáról, Jame már ott volt De Klaust nem találtam. Klaus nem volt ott. Megkérdeztem, hol van, és Jame azt mondta, úszik. Tudtam, hogy ez hazugság, Klaus soha nem úszott, mert a Csendes-óceán túl hullámos. És aztán kinyitottam a frizsidert, és tudja, mit találtam? Klaus feje nézett rám a narancsdzsem mögül. Jame egy kötényt is csinált magának Klaus bőréből, fölvette és megkérdezte, hogy tetszik nekem. Most nyilván megdöbben, doktor, hogy egyáltalán bármi közöm lehetett Jame-hez. Amikor maga találkozott vele, még rosszabb állapotban volt Azt hiszem, egyszerűen megdöbbentette, hogy maga nem fél tőle. És végül Raspail utolsó szavai: – Csak azt tudnám, miért nem öltek meg a szüleim, mielőtt eléggé felnőttem ahhoz, hogy lóvá tegyem őket. A tőr karcsú nyele rezgett, ahogy Raspail átszúrt szíve dobogni próbált Lecter doktor még szólt hozzá, de Raspail már nem tudott válaszolni. Lecter doktor minden egyes szóra emlékezett, és még azonkívül is sok mindenre. Kellemes gondolatok jutottak eszébe, amelyekkel agyonüthette az időt, amíg a celláját tisztították. Clarice Starling okos, elmélkedett a doktor. Annak alapján is elkaphatja

Jame Gumbot, amit eddig mondott neki, de nem valószínű. Ahhoz, hogy időben kapja el, több részletre van szüksége. Lecter doktor biztosra vette, hogy ha végigolvassa a bűnügy részleteit, maguktól jönnek majd a tippek – talán azzal kapcsolatban, hogy milyen szakmát tanult Gumb a javítóintézetben, miután megölte a nagyszüleit. Holnap odaadja Clarice-nak Jame Gumbot, méghozzá olyan érthetően fejezi ki magát, hogy még Jack Crawford se hibázhassa el. Holnap lesz a napja. A televíziót kikapcsolták, és Lecter doktor lépéseket hallott a háta mögött. Érezte, hogy hátradöntik a kézikocsit. Megkezdődik a hosszú, fárasztó procedúra, amellyel megszabadítják a hevedertől és a kényszerzubbonytól. Mindig ugyanúgy csinálják. Először Barney és a segédei gyengéden hasra fektetik az ágyon. Aztán Barney az ágy végénél lévő rúdhoz kötözi a bokáit a törülközővel, leveszi a lábrögzítőt, majd, miközben két segédje könnygázzal és gumibottal fedezi, kigombolja a kényszerzubbonyt is. Eztán kihátrálnak a cellából, bezárják a hálót meg a rácsos ajtót, magára hagyva Lectert, hogy egyedül bogozza ki a csomókat. Ezután a doktor visszaadja a felszereléseket, és cserébe megkapja a reggelijét. Azóta csinálják így, amióta Léctér doktor megcsonkította az ápolónőt. Ez a módszer mindenkinek megfelelt. De ma félbeszakították a műveletet.

Huszonhetedik fejezet A Lectert szállító kézikocsi enyhe zökkenővel gurult át a cella küszöbén. Chilton doktor a keskeny ágyon ülve Léctér doktor magánlevelezését olvasgatta. Levette a kabátját és a nyakkendőjét. Lecter látta, hogy valami érmeféle lóg a nyakában. – Állítsa a toalett mellé, Barney – mondta Chilton, anélkül hogy felnézett volna. – Aztán a többiekkel együtt várjon a helyén. Végigolvasta Lecter doktor legutóbbi levélváltását az Általános Pszichiátriai Levéltárral. Az ágyra dobta a leveleket, és kiment a cellából. Egy villanás látszott a hokimaszk mögött, ahogy Lecter szeme követte, de a feje nem mozdult. Chilton a folyosón álló iskolapadhoz lépett, és mereven lehajolva kivett egy kis lehallgatókészüléket az ülés alól. Meglóbálta a Lecter doktor arcát fedő hokimaszk szemnyílásai előtt, aztán visszaült az ágyra. – Arra gondoltam, hogy talán a polgári jogok megsértését nyomozza a kisasszony Miggs halála ügyében, ezért hallgattam le – mondta Chilton. –

Évek óta nem hallottam a hangját, Lecter; azt hiszem, az volt az utolsó alkalom, amikor azokat a félrevezető válaszokat adta az interjúimra, aztán nevetségessé tett a cikkeiben. Nehéz elhinni, hogy egy ápolt véleménye számít a szakma szemében, ugye? De még itt vagyok. És maga is. Lecter doktor nem válaszolt – Évekig hallgat, aztán Jack Crawford leküldi ide azt a lányt, és maga elolvad. Mi ragadta meg benne ennyire, Hannibal? Azok a formás, izmos bokái? A haja ragyogása? Gyönyörű, ugye? Távoli és gyönyörű. Olyan ez a lány, mint a téli naplemente, legalábbis én ilyennek látom. Tudom, hogy rég nem látott téli naplementét, de higgye el nekem, még egy napot tölthet vele, aztán a baltimore-i gyilkossági csoport átveszi a kihallgatást. Épp most rögzítik a padlóhoz a székét abban a szobában, ahol az elektrosokk-kezelést végzik. Mellesleg a székbe bilit is tettek, hogy minden kényelmet biztosítsanak magának, no meg önmaguknak is, amikor magára teszik a vezetéket. Én persze semmit sem tudok az egészről. Felfogta? Tudják, Hannibal. Tudják, hogy maga pontosan tudja, kicsoda Buffalo Bill. Úgy vélik, hogy valószínűleg a páciense volt. Amikor meghallottam, hogy Miss Starling Buffalo Billről kérdezi, nem értettem a dolgot. Felhívtam egy barátomat a baltimore-i gyilkossági csoporttól. Egy bogarat találtak Klaus torkában, Hannibal. Tudják, hogy őt is Buffalo Bill ölte meg. Crawford hagyja, hogy maga nagyokosnak képzelje magát. Nem hiszem, hogy nem tudná, mennyire gyűlöli magát Crawford azért, mert összevagdalta a védencét. Most elkapta magát. Most is úgy érzi, hogy olyan nagyokos? Lecter doktor figyelte Chilton tekintetét, amely a hokimaszkot rögzítő zsinórokon időzött Chilton nyilván le akarja venni a maszkot, hogy lássa Lecter arcát. Lecter azon tűnődött, vajon a biztonságos módon fogja-e csinálni, hátulról. Ha elölről próbálja meg, Lecter feje mögé kell nyúlnia, s közben alkarjának kékes erekkel átszőtt belső oldala veszélyes közelségbe kerül Lecter arcához. Gyere, doktor. Gyere közelebb. De aztán mégis úgy döntött, hogy nem. – Még mindig azt hiszi, hogy elviszik valahová, ahol ablak is van? Gondolja, hogy sétálhat az öbölben, és nézheti a madarakat? Nem hiszem. Felhívtam Ruth Martin szenátort, és ő nem hallott semmiféle magával kötött alkuról. Emlékeztetnem kellett rá, hogy maga kicsoda. Egyébként Clarice Starlingról sem hallott. Átverik, Hannibal. Nem sok őszinteséget várunk egy nőtől, de ez azért megdöbbentő, nem? Amikor kellőképpen megfejték, Crawford bűntény eltitkolásával fogja vádolni. Persze maga kibújik alóla az elmeállapota miatt, de a bírónak nem tetszik majd a dolog. Eddig hat halottat úszott meg. A bíróság most már nem veszi olyan nagyon a szívére a maga

jólétét. Nem lesz ablak, Hannibal. Maga az élete hátralevő részét egy állami intézmény padlóján tölti, és egyedül a pelenkahordó kocsiban gyönyörködhet. Kihullanak a fogai, legyengül, és többé senki sem fél magától, aztán kiteszik az osztályra valami olyan helyen, mint Flendauer. A fiatalabbak félrelökik, vagy megerőszakolják, ha olyan kedvük van. És legfeljebb azt olvashatja, amit a falra ír. Azt hiszi, a bíróság törődik majd magával? Látta az öregeket. Sírnak, ha barackkompótot kapnak, mert nem szeretik. No és Jack Crawford meg a barátnője! Nyíltan együtt járnak majd, mihelyt az asszony meghal. Jack majd fiatalosan öltözik, és valami olyan sportot űz, amit mindketten kedvelnek. Azóta van viszonyuk, mióta Bella Crawford beteg; senkit nem tesznek bolonddá. Majd szépen előléptetik őket, és elfelejtik magát. Crawford nyilván eljön majd személyesen, amikor az ügy lezárult, hogy megmondja magának, mit kap. A seggébe. Biztos vagyok benne, hogy már kész a beszéde. Hannibal, ő nem ismeri magát olyan jól, mint én. Ő úgy gondolta, ha nyíltan kéri magától az információt, maga a lány anyját kínozná vele. És milyen igaza van, gondolta Lecter doktor. Mennyi esze van ennek a Jacknek, milyen félrevezető az a bárgyú skót-ír képe. Tele van az arca sebekkel, csak tudni kell, hogyan nézzen rá az ember. De talán még elfér néhány. – Én tudom, hogy maga mitől fél a legjobban – folytatta Chilton. – Nem a fájdalomtól vagy a magánytól. A megaláztatást nem bírja elviselni. Hannibal, maga ebből a szempontból olyan, mint a macska. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy gondját viseljem, és meg is teszem. Részemről sohasem játszottak szerepet személyes megfontolások a kapcsolatunkban. És én most is a maga érdekeit tartom szem előtt. Eddig nem létezett semmiféle alku Martin szenátorral, de most már van. Vagy legalábbis lehet. Órákat töltöttem a telefonnál a maga kedvéért, meg annak a szerencsétlen lánynak a kedvéért. Közlöm magával az első feltételt: csak az én közvetítésemmel nyilatkozik. Csak én publikálhatom a szakmai beszámolót a beszélgetésről, vagyis a magával készített sikeres interjút. Maga semmit nem publikálhat. Kizárólag én tekinthetek be bármilyen Catherine Martintól származó anyagba, ha sikerül megmenteni a lányt. Ebben nem alkuszom. Most kell válaszolnia. Elfogadja ezt a feltételt? Lecter doktor mosolygott magában. – Jobban teszi, ha válaszol nekem, mert ha nem, a baltimore-i gyilkossági csoport fogja faggatni. Megmondom, mit kap: ha azonosítja Buffalo Billt, és időben megtalálják a lányt, Martin szenátor – és ezt telefonon is megerősíti – a Brushy Mountain-i állami börtönben helyezi el magát Tennessee-ben, a marylandi hatóságok hatáskörén kívül. A szenátor körzetébe kerül, távol

Crawfordtól. A legbiztonságosabb cellát kapja, de ráláthat a fákra. Kap könyveket is. Ha sétálni akar a szabadban, a részleteket még ki kell dolgozni, de a szenátor hajlandó segíteni. Mondja meg a nevet, és azonnal indulhat. A tennessee-i állami rendőrség őrizetbe veszi a repülőtéren; a kormányzó beleegyezett Chilton doktor végre mondott valami érdekeset, ráadásul fogalma sincs róla, hogy mit. Lecter doktor lebiggyesztette vörös ajkát a maszk mögött. A rendőrség őrizete! A rendőrség nem olyan okos, mint Barney. A rendőrök bűnözőkhöz szoktak. Nyilván kéz- és lábbilincset használnak. És a bilincsek kulccsal nyithatók. Olyannal, mint az enyém. – A keresztneve Billy – szólalt meg Lecter doktor. – A többit elmondom a szenátornak, Tennessee-ben.

Huszonnyolcadik fejezet Jack Crawford visszautasította a Danielson doktor által kínált kávét, de elfogadta a poharat, hogy Alka-Seltzert keverjen magának a nővérpult mögött lévő rozsdamentesacél-mosogatónál. Minden rozsdamentes acélból készült, a pohártartó, a tál, a szemétláda, még Danielson doktor szemüvegének kerete is. A csillogó fém a sebészműszerek kacsintását juttatta Crawford eszébe, és határozott fájdalmat érzett az ágyékában. Egyedül volt a doktorral a kis konyhában. – Nem. Bírósági végzés nélkül nem teheti – ismételte Danielson. Ezúttal goromba volt, szöges ellentétben előbbi viselkedésével, amikor szívélyesen kávéval kínálta. Danielson, a Johns Hopkins Kórház nemi azonossággal foglalkozó klinikájának vezetője beleegyezett, hogy hajnalban találkozzon Crawforddal, jóval a reggeli vizitek előtt. – Minden egyes esetre külön bírósági végzést kell bemutatnia, és mi valamennyit külön-külön meg fogjuk támadni. Mit mondtak Columbusban és Minnesotában? Ugyanezt, ha nem tévedek. – Az Igazságügyi Minisztérium épp most kéri fel őket. Gyorsan kell lépnünk, doktor úr. Ha az a lány még él egyáltalán, hamarosan megöli a fickó; még ma éjjel, vagy holnap. Aztán elkapja a következőt – mondta Crawford. – Az a tény, hogy egy napon említi Buffalo Billt azokkal a problémákkal, amelyeket itt kezelünk, tudatlanságra vall, sőt tisztességtelen és veszélyes, Mr. Crawford. A hajam is égnek áll tőle. Hosszú évek kellettek hozzá – és még mindig nem vagyunk a végén –, míg bebizonyítottuk a közvéleménynek, hogy a transzszexuálisok nem őrültek, nem perverzek, nem is buzik, akármit

jelentsen is ez a szó. – Egyetértek önnel… – Várjon. Az erőszakos viselkedés jóval ritkábban fordul elő a transzszexuálisok között, mint az átlagos népesség körében. Ezek derék emberek, akik egy komoly problémával, egy köztudottan makacs problémával küzdenek. Megérdemlik a segítséget, mi pedig tudunk segíteni. Én nem engedélyezek itt semmiféle boszorkányüldözést. Még soha nem sértettük meg a diszkréciót, és nem is fogjuk. Jobb, ha ebből indulunk ki, Mr. Crawford. Crawford a magánéletében már hónapok óta udvarolt a felesége orvosainak és ápolónőinek, hogy minden lehetséges apró előnyt kicsikarjon Bella számára. Elege volt az orvosokból. De ez nem a magánélete volt, hanem Baltimore, és hivatalos ügyben jött ide. Tehát csak kedvesen, udvariasan. – Akkor nyilván nem fejeztem ki magam elég világosan, doktor úr. Az én hibám; korán van, és nem vagyok koránkelő. A lényeg éppen az, hogy akit keresünk, nem az ön betege, hanem olyasvalaki, akit ön eltanácsolt, mert felismerte, hogy az illető nem transzszexuális. Nem vakon tapogatódzunk; mutatok önnek néhány határozott vonást, amelyben az emberünk különbözik a tipikus transzszexuálisoktól az önök személyiségtesztjében. Itt egy rövid lista azokról a szempontokról, amelyeket az ön stábja kikereshetne az elutasított jelentkezők anyagából. Danielson doktor olvasás közben ujjával megdörzsölte az orrát, aztán visszaadta a papírt. – Meglehetősen eredeti ötlet, Mr. Crawford. Tulajdonképpen bizarr, pedig én elég ritkán használom ezt a szót. Megkérdezhetem, ki készítette ezt a… találgatást? Nem hiszem, hogy örülne, ha tudná, Danielson doktor. – A viselkedéstudományi részleg stábja – felelte Crawford –, dr. Alan Bloom, a chicagói egyetem tanára segítségével. – Alan Bloom jóváhagyta ezt? – És mi nemcsak a tesztekre hagyatkoztunk. Buffalo Bill más módon is kibukhat a nyilvántartásukból. Feltehetően megpróbálta eltitkolni rovott múltját, azt, hogy erőszakos bűncselekményért ült, vagy az is lehet, hogy más háttéranyagot hamisított meg. Mutassa meg azoknak a kartonját, akiket elutasítottak, doktor. Danielson megállás nélkül rázta a fejét. – A vizsgálatok és az interjúk anyaga bizalmas. – Hogyan lehet bizalmas anyag a csalás és bűntény eltitkolása, Danielson doktor? Hogyan vonatkozhat egy bűnöző igazi nevére és múltjára az orvosi titoktartás, ha ő nem is beszélt róla, és maguknak kellett kitalálni? Én tudom, milyen alapos a Johns Hopkins Kórház. Biztosra veszem, hogy voltak ilyen

eseteik. Vannak olyanok, akik mániákusan mindenhol jelentkeznek, ahol operálnak. Ez nem vet rossz fényt sem az intézetre, sem az ott kezelt igazi betegekre. Gondolja, hogy az FBI-ba nem jelentkeznek flúgosok? Épp a múlt héten jelentkezett egy pofa St. Louisban. Eszméletlen csizmát viselt, és egy páncéltörő, két gránát meg egy medvebőr csákó volt a golfzsákjában. – Fölvették? – Segítsen nekem, doktor úr. Az idő sürget. Amíg itt ácsorgunk, Buffalo Bill ezt teheti Catherine Martinnal – Crawford egy fényképet tett a csillogó pultra. – Ne csinálja ezt – tiltakozott Danielson doktor. – Gyerekes dolog efféle zsarolással próbálkozni. Hadisebész voltam, Mr. Crawford. Visszateheti a képet a zsebébe. – Persze egy sebésznek nem gond egy megcsonkított testre nézni – mondta Crawford, majd összegyűrte a poharát, és a szemétláda pedáljára lépett. – De nem hiszem, hogy egy orvos tétlenül nézheti, hogy egy életet elpusztítsanak. – Bedobta a poharat, és a szemétláda teteje jó nagy csattanással esett vissza. – Íme, a legjobb ajánlatom: nem kérek információt páciensekről, csak olyan jelentkezési lapokról, amelyeket maguk választanak ki a listámon szereplő elvek alapján. Ön és pszichiáter tanácsadói úgyis jóval gyorsabban végig tudják nézni az elutasított kérelmeket, mint én. Ha az önök információja alapján találjuk meg Buffalo Billt, ezt titokban fogom tartani. Majd kitalálok valamit, hogyan csináltuk, és a rend kedvéért végigmegyünk rajta. – Úgy érti, hogy a Johns Hopkins Kórház védett tanú lesz, Mr. Crawford? Új személyazonosságot is kapunk? Átköltöztetnek minket, mondjuk, a Bob Jones College-ba? Erősen kétlem, hogy az FBI vagy akármelyik állami ügynökség sokáig titokban tudna tartani valamit. – Meglepődne, ha tudná az igazságot. – Kétlem. Többet ártana egy ügyetlen bürokratikus hazugsággal próbálkozni, mint egyszerűen megmondani az igazat. Nagyon kérem, így ne védjen minket, köszönöm, nem kérünk belőle. – Én köszönöm önnek a humoros észrevételeket, Danielson doktor. Sokat segített vele; rögtön elmondom, hogyan. Maga szereti az igazságot; lássuk, ez hogyan tetszik. Bill fiatal nőket rabol el, és lenyúzza a bőrüket. Aztán fölveszi a bőrüket, és abban lófrál. Mi nem akarjuk, hogy folytassa a dolgot. Ha ön nem segít olyan gyorsan, ahogyan csak tud, a következőt teszem. Az Igazságügyi Minisztérium még ma reggel nyilvánosan fogja kérni a bírósági végzést, azzal az indoklással, hogy önök megtagadták a segítséget. Naponta kétszer fogjuk kérni, hogy a délelőtti és a délutáni lapokhoz egyaránt eljusson a hír. A minisztérium valamennyi tájékoztatójában benne lesz, hogyan

boldogulunk Danielson doktorral a Johns Hopkinsból, hogyan próbáljuk rávenni, hogy adja be végre a derekát. Minden egyes alkalommal, amikor valami történik a Buffalo Bill-ügyben – amikor Catherine Martint meg a következőt, majd az azután következőt kihalásszák a folyóból –, rögtön kiadunk egy közleményt arról, hogyan állunk Danielson doktorral a Johns Hopkinsból, kiegészítve az ön humoros megjegyzéseivel a Bob Jones College-ról. És még valamit, doktor. Ön is tudja, hogy az Egészségügyi és Társadalombiztosítási Szolgálat itt székel Baltimore-ban. Nekem most hirtelen a Közpénzeket Ellenőrző Hivatal jutott eszembe, és azt hiszem, önnek már sokkal előbb eszébe jutott. Igaz? Mi lesz, ha Martin szenátor majd valamikor a lánya temetése után megkérdezi az Ellenőrző Hivatalban ülő fickókat, hogy azok a műtétek, amelyekkel maguk itt transzszexuálisokat operálnak át, nem tekinthetők-e kozmetikai sebészetnek? Lehet, hogy megvakarják a fejüket, és úgy döntenek: "Nahát, Martin szenátornak igaza van. Igen, úgy véljük, valóban kozmetikai sebészet." És akkor ez a program nem kap több szövetségi támogatást, mint egy orrszabász klinika. – Ez sértés. – Nem; ez az igazság. – Nem tud megijeszteni, megfélemlíteni… – Helyes, Nem is akarom. Csak azt akarom, hogy tudja, komolyan beszélek. Segítsen nekem, doktor úr. Kérem. – Azt mondta, Alan Bloommal dolgozik együtt. – Igen. A chicagói egyetem… – Ismerem Alan Bloomot, és inkább szakmai szinten vitatnám meg ezt az ügyet. Mondja meg neki, hogy még ma reggel fölhívom, és a délelőtt folyamán közlöm önnel a döntésemet. Nekem sem mindegy, mi lesz azzal a fiatal nővel, Mr. Crawford. Meg a többivel. De itt annyi minden forog kockán, és nem hiszem, hogy ez önnek olyan fontos, mint amilyennek lennie kellene… Mondja, Mr. Crawford, mérette mostanában a vérnyomását? – Magam mérem. – És receptet is ír önmagának? – Az törvénybe ütközne, Danielson doktor. – De van orvosa. – Van. – Közölje vele, mennyi a vérnyomása, Mr. Crawford. Micsoda veszteség, volna mindannyiunknak, ha egyszer csak holtan esne össze. Majd később jelentkezem, még a délelőtt folyamán. – Mennyivel később, doktor? Mondjuk egy óra múlva? – Egy óra múlva.

Amikor Crawford kiszállt a földszinten a felvonóból, jelzett a berregője. Sofőrje, Jeff bólintott, ahogy Crawford a furgon felé ügetett. Megtalálták holtan, gondolta Crawford, miközben felkapta a telefont. Az igazgató hívta. Nem volt olyan rossz a hír, mint amilyen lehetett volna, de azért épp elég rossz volt. Chilton beletúrt az ügybe, és most Martin szenátor is belép. A marylandi főállamügyész a kormányzó utasítására felhatalmazást adott, hogy dr. Hannibal Lectert kiadják Tennessee-nek. A marylandi szövetségi bíróság minden erejét igénybe venné, hogy megakadályozza vagy késleltesse a dolgot. Az igazgató Crawford véleményét akarta hallani, mégpedig azonnal. – Ne tedd le – mondta Crawford. A combjára tette a kagylót, és kinézett a furgon ablakán. A nap első sugarai nem sok színt találtak ilyenkor februárban. Minden szürke volt és kopár. Jeff mondani akart valamit, de Crawford egy kézmozdulattal leintette. Lecter szörnyeteg énje. Chilton ambíciója. Martin szenátor rettegése a gyerekéért. Catherine Martin élete. Mi kell még? – Hadd menjen – mondta a telefonba.

Huszonkilencedik fejezet Napkeltekor Chilton doktor három jól fésült tennessee-i állami rendőr társaságában álldogált a szeles kifutópályán. Igyekeztek túlkiabálni a rádió hangját, amely a Grumman Gulfstream repülőgép és a mellette várakozó mentőautó nyitott ajtajából bömbölt. A kapitány egy tollat adott Chiltonnak. A csipeszes mappán libegtek a papírok a szélben, a rendőrnek kellett kisimítania őket. – Nem intézhetnénk el felszállás után? – kérdezte Chilton. – uram, az átadás pillanatában kell elkészítenünk a dokumentációt. Ezt az utasítást kaptam. A másodpilóta a repülőgép lépcsőjéhez rögzítette a rámpát. – Oké – szólt nekik. A rendőrök Chilton doktorral a mentőautó hátsó ajtajához mentek Amikor Chilton kinyitotta az ajtót, megfeszült a testük, mintha azt várták volna, hogy valami kiugrik a kocsiból. Dr. Hannibal Lecter mereven állt a kézikocsin, vászonhevederrel megkötözve, fején hokimaszkkal. Épp a hólyagját ürítette, miközben Barney tartotta a kacsát. Az egyik rendőr felhorkant A másik kettő elfordult. – Sajnálom – mondta Barney Lecternek, és becsukta az ajtót.

– Rendben van, Barney – felelte Lecter. – Már be is fejeztem, köszönöm. Barney begombolta Lecter sliccét, és a mentőautó végébe gurította a kézikocsit. – Barney… – Igen, Lecter doktor? – Hosszú időn át tisztességesen bánt velem. Köszönöm. – Szívesen. – Amikor Sammie legközelebb magához tér, megmondaná neki, hogy üdvözlöm? – Persze. – Viszlát, Barney. A nagydarab ápoló kinyitotta az ajtót, és kiszólt a rendőröknek. – Azt akarják, hogy magukra gurítsam, emberek? Álljanak félre. Letesszük a földre. Óvatosan. Barney a rámpán felgurította Lecter doktort a repülőgépre. A gép jobb oldalán három ülést kivettek. A másodpilóta a helyükre, a padlóhoz csavarozta a kézikocsit. – Fekve fog repülni? – kérdezte az egyik rendőr. – Van rajta gumigatya? – Memphisig türtőztetned kell magad, haver – mondta Lecternek a másik. – Chilton doktor, beszélhetnék magával? – kérdezte Barney. A repülőgép mellett álltak, és a szél kis por- és piszokfelhőt kavart köröttük. – Ezek a fickók semmit sem tudnak – mondta Barney. – Odaát kapok segítséget, tapasztalt pszichiátriai ápolókat. Most már ők felelnek érte. – Gondolja, hogy jól fognak bánni vele? Tudja, milyen. Az unalommal kell fenyegetni. Csak ettől fél. Veréssel semmire sem mennek. – Soha nem engedném meg, Barney. – Ön ott lesz, amikor kihallgatják? – Igen. – De te nem, tette hozzá magában Chilton. – Elhelyezhetném odaát, és visszaérhetnék úgy, hogy csak néhány órát késsek a munkából – ajánlotta Barney. – Többé nem a maga dolga, Barney. Én ott leszek. Lépésről lépésre megmutatom nekik, mit csináljanak. – Jó lesz, ha figyelnek – mondta Barney. – Ő figyelni fog.

Harmincadik fejezet

Clarice Starling az ágya szélén ülve jó egy percig bámulta a motel fekete telefonját, miután Crawford letette a kagylót. A haja kócos volt, és maga köré tekerte az FBI Akadémia hálóingét, amelyet rövid álmában lerángatott magáról. Úgy érezte, mintha gyomron rúgták volna. Mindössze három óra telt el azóta, hogy eljött Lecter doktortól, és két órája fejezték be Crawforddal a jellemző jegyek listájának összevetését az orvosi központokba beadott jelentkezésekkel. És a rövid idő alatt, amíg aludt, dr. Frederick Chiltonnak sikerült mindent elbaltáznia. Crawford érte jön. Össze kell szednie magát; arra kell gondolnia, hogy összeszedje magát. A francba. A FRANCBA. A FRANCBA! Megölted azt a lányt, dr. Chilton. Megölted, dr. Főokos. Lecter tudott még valamit, és én kiszedhettem volna belőle. Most vége, mindennek vége. Minden hiába volt. Amikor Catherine Martin felbukkan a folyóban, gondom lesz rá, hogy meg kelljen nézned, esküszöm, megteszem. Te vetted el tőlem. Valami hasznosat kell tennem. Azonnal. Mit tehetek most rögtön? Mit tehetek ebben a percben? Megmosakszom. A fürdőszobában egy kis kosárban papírba csomagolt szappanok voltak, meg samponos és testápolós tubusok, kis borotvakészlet; egy jobb motel ajándékai. Miközben belépett a zuhany alá, Starling egy pillanatig önmagát látta nyolcévesen, amint törülközőt, sampont és papírba csomagolt szappanokat vitt az anyjának, amikor az anyja motelszobákat takarított. Amikor nyolcéves volt, élt egy varjú egy savanyú város fölött, a csikorgó szélben kerengő varjúcsapatokból, és ez a varjú a motel tisztítószeres kocsijáról szeretett lopni. Elvitt mindent, ami fénylett. Türelmesen kivárta az alkalmat, aztán kedvére garázdálkodott a tolókocsin lévő takarítószerek között. Néha, amikor sürgősen kellett távoznia, a friss ágyneműre szart. Az egyik takarítónő hozzávágta a fehérítőt, de ez sem használt, csak a varjú tollait tarkították hófehér pettyek. A fekete-fehér varjú mindig kivárta, amíg Clarice otthagyta a kézikocsit, hogy felvigyen valamit az anyjának, aki a fürdőszobát sikálta. Akkor is egy motel fürdőszobájában állt az anyja, amikor megmondta Starlingnak, hogy el kell mennie, Montanában fog élni. Anyja letette a törülközőt, leült az ágy szélére, és átölelte. Starling még most is álmodott erről a varjúról, látta, bár nem volt ideje gondolkodni rajta, hogy miért Hessentő mozdulattal fölemelte a kezét, aztán mintha valami ürügy kellett volna erre a mozdulatra, a keze a homlokára tévedt, és hátrasimította nedves haját. Gyorsan öltözött. Nadrág, blúz meg egy könnyű kötött mellény, a tompa orrú revolver szorosan a bordáihoz nyomódik a lapos tokban, a tartalék tár

pedig a derékszíján csüng a másik oldalon. A blézerére ráfért egy kis javítás. A varrás kezdett felfesteni a tartalék tár fölött. Clarice szorgoskodni akart, tenni-venni, amíg meg nem nyugszik. Fogta a motel kis varrókészletét, és visszavarrta a bélést. Néhány ügynök fémlemezt varrt a zakó szárnyába, hogy simán ellebbenjen, ha a pisztolyért nyúlt, neki is ezt kellene csinálnia… Crawford kopogott az ajtón.

Harmincegyedik fejezet Crawford tapasztalatai szerint a haragtól a nők megcsúnyulnak. A haragtól kócosak lesznek, az arcuk elveszti természetes színét, és rendetlenül áll rajtuk a ruha. Minden taszító vonásuk felerősödik ilyenkor. Amikor Starling ajtót nyitott, olyannak látszott, mint mindig, de igencsak dühös volt. Crawford rájött, hogy most talán egy újabb nagy igazságot tudhat meg róla. Szappanillat és pára csapta meg, miközben belépett. Az ágyon, a lány háta mögött, a takaró fel volt húzva a párnára. – Mit szól, Starling? – Azt, hogy a fene egye meg, Mr. Crawford. És maga mit szól? Crawford a fejével intett, hogy kövesse. – A sarki drug-store már kinyitott. Igyunk egy kávét. Enyhe volt a reggel, pedig még csak februárt írtak. A nap még mindig alacsonyan állt keleten, és vörösen ragyogott az elmegyógyintézet fölött. Jeff lassan követte őket a furgonnal, a rádió megállás nélkül sercegett. A sofőr egyszer kiadta a telefont az ablakon Crawfordnak egy rövid beszélgetésre. – Megtámadhatom Chiltont az igazságszolgáltatás akadályozásáért? – kérdezte a lány. Starling kissé előtte haladt, és Crawford látta, hogy megfeszültek az arcizmai, miután föltette a kérdést. – Nem, ez sajnos nem megy. – És ha megölte a lányt? Mi lesz, ha Catherine miatta hal meg? A képébe akarok mászni… Engedje meg, hogy folytassam, Mr. Crawford. Ne küldjön vissza az iskolába. – Két dolgot akarok mondani. Egy: ha marad, nem mászik Chilton képébe, az később következik. Kettő: ha sokáig feltartom, megbukik. Több hónapjába kerülhet. Az Akadémia senkinek sem enged lazítást. Garantálom, hogy visszakerül, de ez minden… lesz egy hely a maga számára, ennyit megígérhetek. A lány menet közben hátrafeszítette a nyakát, majd újra lehajtotta a fejét. –

Lehet, hogy a főnöktől nem illik ilyesmit kérdezni, de maga nincs pácban? Martin szenátor tehet valamit maga ellen? – Két év múlva nyugdíjba kell mennem, Starling. Még ha megtalálom Jimmy Hoffát és a Tylenolos gyilkost, akkor is vehetem a kalapomat. Tehát ez nem szempont. Crawford, aki mindig bizalmatlan volt a vággyal szemben, tudta, mennyire szeretne okos lenni. Tudta, hogy egy középkorú férfi olyan reménytelenül kívánja a bölcsességet, hogy megpróbál rájátszani, és azt is tudta, milyen halálos veszély lehet ez egy fiatalnak, aki hisz benne. Ezért aztán óvatosan beszélt, és csak olyasmiről, amit tudott. Amit Crawford ezen a csúnya baltimore-i utcán elmondott a lánynak, azt didergés hajnalok során tanulta meg Koreában, egy háborúban, amely még Clarice születése előtt zajlott le. Koreát kihagyta, mert nem volt szükség rá, hogy ezzel adjon hitelt a szavainak. – Ez a legnehezebb időszak, Starling. Használja ki ezt az időt, és megedzi magát. Ez a legkeményebb próba, ne engedje, hogy a harag és csalódottság meggátolja a gondolkodásban. Ezen múlik, hogy tud-e parancsolni, vagy sem. A veszteség és a butaság soha nem vezet jóra. Chilton égy barom, és lehet, hogy az ő lelkén szárad majd Catherine Martin halála. De lehet, hogy nem. Ennek a lánynak mi vagyunk az egyetlen esélye. Milyen a folyékony nitrogén hőmérséklete a laborban, Starling? – Tessék? A folyékony nitrogén… körülbelül mínusz kétszáz fokos. Celsiusban mérve. Valamivel magasabb hőmérsékleten már forr. – Fagyasztott már vele? – Persze. – Azt akarom, hogy most is fagyasszon be valamit. Fagyassza be az elszámolást Chiltonnal. Tartsa meg az információt, amit Lectertől kapott, és fagyassza be az érzéseit. Azt szeretném, ha a cél járna az eszében, Starling. Csak ez számít. Megdolgozott egy információért, megfizetett érte, és most felhasználjuk, ugyanolyan jó vagy ugyanolyan használhatatlan, mint azelőtt volt, hogy Chilton összezavarta a dolgokat. Csak annyi változott, hogy valószínűleg nem kapunk újabb információt Lectertől. Fogja a tudást, amit Lectertől kapott Buffalo Billről, és használja fel. A többit fagyassza be. A veszteséget, a haragját, Chiltont. Fagyassza be. Majd ha lesz rá időnk, úgy seggbe rúgjuk Chiltont, hogy a nyakában köt ki a valaga. Most fagyassza be, és rakja félre, így ellát mellette a célig, Starling. A cél pedig Catherine Martin élete. És Buffalo Bill skalpja. Csak a célt nézze, semmi mást. Ha képes erre, szükségem van magára. – Az orvosi feljegyzésekkel foglalkozzam? Megérkeztek a drugstore-hoz.

– Nem; csak akkor, ha a klinikák elzárkóznak, és erőszakkal kell megszereznünk a feljegyzéseket. Azt akarom, hogy Memphisbe menjen. Bíznunk kell benne, hogy Lecter mond valami hasznosat Martin szenátornak. De szeretném, ha maga a közelben volna; biztos, ami biztos, hátha Lecter megunja a játszadozást a szenátorral, és talán magával is szóba áll. Addig is próbáljon egy kicsit Catherine-nel foglalkozni; például azzal, hogyan szúrhatta ki Bill. Maga nem sokkal idősebb a lánynál, és a barátai talán olyasmit is elmondanak magának, amit nem mondtak el másnak, akiről ordít, hogy zsaru. És még mindig ott az a másik ügy. Az Interpol mindent elkövet, hogy azonosítsa Klaust. Ha tudjuk a nevét, megnézhetjük a kapcsolatait Európában és Californiában, ahol Benjamin Raspaillel volt viszonya. Én most a minnesotai egyetemre megyek, estére Washingtonban leszek. Hozom a kávét. Intsen Jeffnek, hogy álljon ide a furgonnal. Magának negyven perc múlva a gépen kell lennie. A vörös nap már majdnem teljesen megvilágította a telefonpóznákat, de a járda még ibolyaszínű volt. Starling felnyúlt a fénybe, miközben Jeffnek intett. Megkönnyebbült, jobban érezte magát. Crawford valóban nagyon értette a dolgát. Clarice tudta, hogy az a kis kérdés a nitrogénről főhajtás volt az ő törvényszéki orvostani tudása előtt, Crawford örömet akart szerezni neki, s be akarta kapcsolni a fegyelmezett gondolkodás reflexét. Kíváncsi volt, vajon a férfiak körmönfont manipulációnak tartják-e az ilyesmit. Furcsa, hogyan hatnak az emberre az ilyen dolgok, még ha fel is ismeri őket. Furcsa, hogy a vezetői tehetség gyakran nehéz adomány. Az utca túloldalán egy férfi jött lefelé a Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórháza lépcsőjén. Barney volt az, és lemberdzsekjében még nagyobbnak látszott. Az ételhordóját vitte. – Öt perc – szólt be Jeffnek Starling a várakozó furgonba, utolérte Barneyt, mielőtt az beült volna öreg Studebakerébe. – Barney. Az ápoló kifejezéstelen arccal szembefordult vele. Terpeszben állt. – Ugye, Chilton doktor azt mondta, hogy maga ezzel simán kilépett a buliból? – Mi mást mondott volna? – Elhiszi? Barney szája legörbült. Nem mondott sem igent, sem nemet – Szeretném, ha megtenne valamit a kedvemért. Szeretném, ha most rögtön megtenné, és nem kérdezne semmit. Nagyon szépen kérem, kezdjük ezzel. Mi maradt Lecter cellájában? – Néhány könyv; A főzés öröme, orvosi lapok. A bírósági iratait elvitték.

– És ami a falon volt? A rajzai? – Még ott vannak. – Az összesét kérem, és nagyon kevés időm van. Barney egy másodpercig gondolkodott, aztán csak annyit mondott, hogy várjon, és nagy testéhez képest könnyedén visszaügetett a lépcsőn. Crawford már a furgonnál várt, amikor Barney visszatért az összetekert rajzokkal meg egy bevásárlószatyorral, amelybe az újságokat és a könyveket tette. – Nyilván azt hiszi, tudtam, hogy lehallgató van az íróasztalban, amit odakészítettem magának – mondta, miközben átadta az anyagot. – Ezen még gondolkoznom kell. Itt a tollam, írja fel a telefonszámát a szatyorra. Mit gondol, Barney, boldogulnak majd Lecter doktorral? – Kétségeim vannak, és meg is mondtam Chilton doktornak. Emlékezzen rá, hogy megmondtam, ha netán a főnöknek kimenne a fejéből. Maga rendes ember, Starling nyomozó. Ide figyeljen, ha elkapja Buffalo Billt… – Igen? – Ne hozza ide nekem csak azért, mert megüresedett egy hely nálam, jó? – Elmosolyodott. Barneynak apró babafogai voltak. Starling akarata ellenére rávigyorgott. A válla fölött még visszaintett Barneynak, miközben a furgonhoz rohant. Crawford elégedett volt.

Harminckettedik fejezet A Hannibal Lecter doktort szállító Grummann Gulfstream kerekeiből két kis kékes felhő csapott föl, ahogy leszállt Memphis repülőterén. A toronyból kapott utasítások alapján a Légi Nemzeti Gárda hangárjai felé gurult, távol az utasok számára fenntartott termináltól. Az első hangárban egy mentőautó és egy limuzin várakozott. Ruth Martin szenátor a limuzin füstüveg ablakán keresztül figyelte, amint a rendőrök kigurítják Lecter doktort a repülőgépből. Szeretett volna odarohanni a megkötözött, maszkot viselő alakhoz, hogy kitépje belőle az információt, de ennél több esze volt. A kocsiban megszólalt a telefon. Asszisztense, Brian Gossage vette föl, aki a lehajtható ülésen ült. – Az FBI-tól keresi Jack Crawford – mondta Gossage. Martin szenátor nem vette le a szemét Lecterről. A telefon után nyúlt. – Miért nem említette nekem Lecter doktort, Mr. Crawford? – Mert attól tartottam, hogy ezt teszi, szenátor. – Én nem harcolok magával, Mr. Crawford. Ha maga szembeszáll velem,

megbánja. – Hol van most Lecter? – Éppen őt nézem. – Hallja magát? – Nem. – Hallgasson rám, Martin szenátor. Ön személyes garanciákat akar adni Lecternek. Rendben van, tegye. De tegyen meg valamit a kedvemért. Engedje meg, hogy dr. Alan Bloom tájékoztassa, mielőtt szóba állna Lecterrel. Bloom segíteni tud önnek, higgye el nekem. – Kapok szakmai segítséget. – Remélem, jobbat, mint Chilton. Chilton doktor bekopogott a limuzin ablakán. Martin szenátor intett Brian Gossage-nak, hogy vegye gondjaiba. – Csak az időnket pocsékoljuk, ha egymással hadakozunk, Mr. Crawford. Maga egy zöldfülű újoncot küldött Lecterhez egy hamis ajánlattal. Ennél én jobbat tudok. Chilton doktor szerint Lecter képes válaszolni egy nyílt ajánlatra, és tőlem ilyet kap. Semmi bürokrácia, semmi személyeskedés, semmi bizalmatlanság. Ha épségben visszakapjuk Catherine-t, mindenki ártatlan liliomszál lesz, önt is beleértve. De ha… ha meghal, fütyülök a mentségekre. – Akkor használjon bennünket, Martin szenátor. Nem hallatszott harag a férfi hangjából, csak a hivatásos nyugalom, amellyel leírja veszteségeit, és ezt a szenátor felismerte. Hatott rá. – Folytassa. – Ha megtud valamit, hagyja, hogy annak alapján cselekedjünk. Gondoskodjon róla, hogy minden anyagot megkapjunk. Gondoskodjon róla, hogy a helyi hatóságok együttműködjenek velünk. Ne higgyék, hogy hízeleghetnek magának azzal, ha kihagynak minket valamiből. – Paul Krendler az igazságügyből idejön. Gondja lesz rá. – Ki ott a rangidős tiszt? – Bachman őrnagy a Tennessee-i Nyomozóirodától. – Helyes. Ha nem túl késő, próbálja meg elintézni a sajtózárlatot. Az lesz a legjobb, ha megfenyegeti Chiltont ezzel kapcsolatban, mert szereti a reflektorfényt. Nem akarjuk, hogy Buffalo Bill bármit megtudjon. Ha megtaláljuk, a túszmentő osztagot akarjuk felhasználni. Gyorsan kell lecsapnunk rá, hogy elkerüljük az ellenállást. Személyesen akar beszélni Lecterrel? – Igen. – Nem beszélne előbb Clarice Starlinggal? Úton van. – Mi célból? Chilton doktor már összefoglalta számomra az anyagot. Épp

elég időt elpocsékoltunk. Chilton újra kopogott az ablakon, s mondott valamit az üvegen keresztül. Brian Gossage a csuklójára tette a kezét, és megrázta a fejét. – Hozzá akarok férni Lecterhez, miután ön beszélt vele – mondta Crawford. – Mr. Crawford, Lecter megígérte, hogy kiváltságokért, némi enyhítésért cserébe megnevezi Buffalo Billt. Ha nem teszi meg, örökre a magáé. – Tudom, hogy ez kényes kérdés, Martin szenátor, mégis meg kell mondanom. Bármit is tesz, ne könyörögjön neki. – Rendben van, Mr. Crawford. Most nincs több időm. – Letette a kagylót. – Ha tévedek, Catherine akkor sem lesz holtabb, mint az a hat, akinek az ügyében te nyomoztál – mondta magában, és intett Gossage-nak meg Chiltonnak, hogy szálljanak be a kocsiba. Chilton doktor már korábban igényelt egy memphisi irodát, ahol Martin szenátor beszélget Hannibal Lecterrel. Hogy ne fecséreljék az időt, a Légi Nemzeti Gárda hangárjának egyik eligazítószobáját rendezték be nagy sietve a találkozóra. Martin szenátornak kint, a hangárban kellett várakoznia, amíg Chilton doktor elhelyezte Lectert az irodában. Az asszonynak nem volt türelme a kocsiban maradni. Kis köröket rótt a hangár széles teteje alatt. Felnézett a magas rácsszerkezetre, majd újra le, a padlóra festett csíkokra. Egyszer megállt egy régi Phantom F-4-es mellett, és fejét a gép hideg oldalának támasztotta, ahol ez a felirat állt: NEM LÉPCSŐ. Ez a repülőgép biztosan öregebb, mint Catherine. Édes istenem, most segíts! – Martin szenátor. – Bachman őrnagy hívta. Chilton az ajtóból intett. Egy íróasztal volt a szobában Chilton számára, és székek Martin szenátornak, az asszisztensének és Bachman őrnagynak. Egy operatőr állt készenlétben, hogy videóra vegye a találkozót Chilton azt állította, hogy ez is Lecter egyik feltétele volt. Martin szenátor jól mutatott. Tengerészkék kosztümje erőt sugárzott, amelyből Gossage-nak is jutott valami. Dr. Hannibal Lecter egyedül ült a szoba közepén, a padlóhoz csavarozott masszív tölgyfa karosszékben. Pléd fedte a kényszerzubbonyát, a lábrögzítőjét, és eltakarta azt a tényt is, hogy Lectert a székhez láncolták. De még mindig rajta volt a hokimaszk, amely megakadályozta a harapásban. Miért, tűnődött a szenátor, hisz éppen azért rendezték be az irodát, hogy némi méltóságot engedjenek Lecter doktornak. Martin szenátor egy pillantást vetett Chiltonra, aztán Gossage-hoz fordult az iratokért. Chilton Lecter doktor mögé lépett, és a kamera felé pillantva kioldotta a

zsinórt, majd egy könnyed mozdulattal levette a maszkot. – Martin szenátor, bemutatom dr. Hannibal Lectert. A szenátor látta, hogy illegeti magát Chilton doktor a kamera előtt, és megijedt. Éppúgy megijedt ettől, mint bármi mástól, ami azután történt, hogy a lánya eltűnt. Elvesztette Chilton ítéletébe vetett minden bizalmát, s jeges félelem lépett a helyébe: hátha csak ostoba pojáca a férfi. El kellett hessegetnie a gondolatot. Lecter hajából egy gesztenyeszínű tincs a szemébe hullott. Olyan sápadt volt, mint a maszk. Martin szenátor és Hannibal Lecter egymást tanulmányozta; az egyik rendkívül okos volt, a másikat nem is lehetett a megszokott emberi mértékkel mérni. Chilton doktor visszatért az íróasztalához, körbehordozta a tekintetét, és beszélni kezdett: – Martin szenátor, Lecter doktor jelezte nekem, hogy különleges ismereteivel hozzá kíván járulni a nyomozáshoz. Cserébe azt kéri, mérlegeljük, mivel lehetne javítani a helyzetén és a körülményein. Martin szenátor felmutatott egy dokumentumot. – Lecter doktor, ez itt egy írásos nyilatkozat, amelyet ezennel aláírok. Az áll benne, hogy segítek magán. El akarja olvasni? Nem gondolta, hogy Lecter válaszol, s az asztalhoz fordult, hogy aláírja a papírt, amikor a férfi megszólalt. – Nem vesztegetem sem az ön idejét, sem Catherine-ét azzal, hogy jelentéktelen kedvezményekért alkudozom, így is éppen elég időt fecséreltek el a karrieristák. Engedje meg, hogy most segítsek, és bízom benne, hogy ön is segít, amikor mindenen túl leszünk. – Számíthat rá. Brian? Gossage felmutatta jegyzetfüzetét. – Buffalo Bill neve William Rubin. De inkább Billy Rubinnak nevezik. 1975 áprilisában vagy májusában küldte el hozzám az egyik betegem, Benjamin Raspail. Azt mondta, Philadelphiában lakik, a címre nem emlékszem, de akkor Raspailnél élt, Baltimore-ban. – Hol vannak a feljegyzései? – szólt közbe Bachman őrnagy. – Bírósági végzéssel megsemmisítették őket, nem sokkal azután, hogy… – Hogy nézett ki? – kérdezte Bachman őrnagy. – Ha megengedi, őrnagy, Martin szenátor az egyetlen… – Adja meg a fickó korát és a személyleírását, mondjon el mindent, amire csak emlékszik – követelte Bachman őrnagy. Lecter doktor egyszerűen kikapcsolt. Valami másra gondolt. Géricault anatómiai tanulmányaira A Medúza tutajához, és ha hallotta is az ezt követő kérdéseket, semmi jelét nem adta.

Amikor Martin szenátor ismét fölkeltette Lecter figyelmét, ketten voltak a szobában; Gossage notesza az asszony ölében hevert. Lecter doktor szeme őt fürkészte. – Ennek a zászlónak szivarszaga van – mondta. – Maga nevelte Catherine-t? – Tessék? – Szoptatta? – Igen. – Megszomjazott tőle, ugye? Amikor az asszony pupillája elsötétült, Lecter doktor nagyot kortyolt a fájdalmából, és kitűnőnek találta. Ennyi elég volt mára. Folytatta. – William Rubin körülbelül 180 centi magas, és most harmincöt éves lehet. Erős felépítésű; amikor én ismertem, 85 kiló lehetett, és azóta hízhatott. Barna haja van, világoskék szeme. Ezt mondja el nekik, aztán folytatjuk. – Igen, ezt teszem – felelte Martin szenátor. Kiadta a jegyzeteit az ajtón. – Mindössze egyszer láttam. Megbeszéltünk még egy találkozót, de többé nem jött el. – Miből gondolja, hogy ő Buffalo Bill? – Akkoriban is megölt embereket, és anatómiai szempontból hasonló dolgokat művelt velük. Azt mondta, segítséget szeretne, hogy abbahagyhassa, valójában azonban csak beszélni akart róla. Dicsekedni. – És maga nem… ő biztos volt benne, hogy maga nem adja föl? – Nem hitte, hogy föladom. És szereti a kockázatot. Raspail barátján hálálta meg a bizalmat. – Raspail tudta, hogy ő ilyesmiket művel? – Raspail ízlése egyre betegesebb lett… tele volt sérülésekkel. Billy Rubin elmondta nekem, hogy büntetett előéletű, de nem merült részletekbe. Fölvettem a rövid orvosi kórtörténetét. Semmi különleges nem volt benne, kivéve egy dolgot. Rubin elmesélte nekem, hogy egyszer elefántcsont okozta furunkulustól szenvedett. Másra nem emlékszem, Martin szenátor, és azt hiszem, már indulni szeretne. Ha bármi eszembe jutna, üzenek. – Billy Rubin ölte meg azt a személyt, akinek a feje a kocsiban volt? – Azt hiszem. – Tudja, ki az? – Nem. Raspail Klausnak hívta. – A többi adat, amit az FBI-nak elmondott, igaz? – Legalább annyira, mint az, amit az FBI mondott nekem, Martin szenátor. – Gondoskodtam a maga ideiglenes elhelyezéséről itt Memphisben. Majd beszélünk a helyzetéről és arról, hogy Brushy Mountainba megy, amikor… amikor lezártuk ezt az ügyet.

– Köszönöm. Szeretnék egy telefont, hogy fölhívhassam, ha valami eszembe jut… – Megkapja. – És zenét. Glenn Goulddal a Goldberg-variációkat. Vagy túl sokat kérek? – Teljesítem. – Martin szenátor, ne bízza magát egyedül és kizárólag az FBI-ra. Jack Crawford soha nem játszik nyílt kártyákkal a többi ügynökséggel. Ez amolyan versengés közöttük. Crawford eltökélte, hogy neki magának kell letartóztatnia Billyt. "Fülön csípni", ahogy mondják. – Köszönöm, Lecter doktor. – Tetszik a kosztümje – mondta még Lecter, amikor a szenátor kiment az ajtón.

Harmincharmadik fejezet Jame Gumb pincéjének helyiségei úgy nyíltak egymásba, úgy burjánzottak, mint álmaink rémes labirintusa. Amikor Mr. Gumb még szégyenlős volt, valamelyik régi, elfelejtett életében, a legrejtettebb, a lépcsőtől a legtávolabb eső helyiségben lelte örömét, Vannak szobák a legtávolabbi sarkokban, más életek szobái, amelyeket Gumb évek óta nem nyitott ki. Némelyikük még lakott, hogy így mondjuk, bár az ajtók mögött rég elhalkultak és elnémultak a hangok. A padló szintje helyiségről helyiségre változik, akár harminc centi is lehet a különbség. Küszöbök, melyeken át kell lépni, szemöldökfák, amelyek előtt le kell hajolni. Terhet nem lehet itt gurítani, és nehéz cipelni. Magad előtt vezetni valamit – ami küzd, sír, kér és beveri a fejét – nehéz, sőt veszélyes. Ahogy nőtt a bölcsessége és az önbizalma, Mr. Gumb már nem érezte úgy, hogy a pince rejtett részeiben kell kielégítenie a vágyait. Most a lépcső mellett lévő pincehelyiségekből kialakított lakásban lakik, tágas szobákban, ahová a vizet és a villanyt is bevezették. Most teljes sötétség borul a pincére. A homokkal borított padlójú helyiség alatt, a kútban, Catherine Martin csendben van. Mr. Gumb valahol a pincében tartózkodik, de nem ebben a részben. A lépcső mögött nyíló helyiség sötét az emberi szemnek, de tele van halk zajokkal. Víz csöpög itt, és kis szivattyú zümmög. Az apró visszhangoktól a szoba tágasnak tűnik. A levegő párás, hűvös. Zöldségszag. Verdeső szárnyak érnek az ember arcához, néhány csattogás a levegőben. A gyönyör mély

orrhangja, emberi hang. Bár a helyiségben nincs olyan hullámhosszú fény, amelyet az emberi szem érzékelni képes, Mr. Gumb itt van, és nagyon is jól lát. Igaz, hogy mindent a zöld különféle árnyalataiban. Kitűnő infravörös szemüveget visel (izraeli katonai felszerelés, nem egészen négyszáz dollár), és infravörös lámpája fényét az előtte lévő drótketrecre irányítja. Egy egyenes hátú szék szélén ül, elbűvölten figyel egy bogarat, amely a kalitkában lévő virágra mászik. A fiatal imágó épp most bukkant elő a ketrec padlóját borító nedves földben elhelyezkedő felhasított bábból. Óvatosan mászik, helyet keres, hogy kibonthassa nyirkos, új szárnyait, amelyek még összetapadva várakoznak a hátán. Egy vízszintes vesszőt választ. Mr. Gumbnak oldalt kell hajtania a fejét, hogy lássa. A szárnyak lassan megtelnek vérrel és levegővel. Még mindig összetapadnak a rovar hátán. Két óra telik el. Mr. Gumb alig mozdul. Ki- és bekapcsolja infravörös lámpáját, hogy meglepődjön, mennyit fejlődött a rovar, amíg nem látta. Hogy teljen az idő, a helyiség többi részére villantja a lámpát, a növényi cserzőanyag-oldattal teli nagy akváriumokra. Legújabb szerzeményein, bőrtágító-feszítő-formázó szerkezeteken állapodik meg a fény, mintha egy zöld tenger mélyén lévő töredezett klasszikus szobrok lennének. A lámpafény végigsiklik a nagy, nikkelezett munkaasztalon, a fémből készült csapágyazott csigasoron, a mosószerkezeten, a vízvezeték csövein, és rávillan a fölöttük lévő csörlőre. A fal mellett hosszú ipari mosogatók. És mindez az infravörös lámpa szűrt, zöld fényében. Foszforeszkáló csíkok szárnyukkal csapdosva keresztezik a látóterét: a helyiségben szabadon élő lepkék kis kondenzcsíkjai. Épp idejében világít be újra a ketrecbe. A nagy rovar szárnyai már a háta fölé emelkedtek, elrejtve és eltorzítva a rajtuk lévő díszítéseket. Most leereszti a szárnyait, betakarja velük a testét, és láthatóvá válik a híres rajzolat. Egy emberi koponya, egy gyönyörűen megrajzolt emberi koponya néz le a lepke hátáról. A koponya árnyalt boltozata alatt látszanak a fekete szemlyukak és a kiugró pofacsontok. Alattuk sötétség, akár egy szájpecek, az arcon keresztül, az áll fölött. A koponya ágyékra emlékeztető mintázat tetején pihen. Egy ágyékra rakott koponya, amelyet a természet véletlenül egy lepke hátára rajzolt. Mr. Gumb lelkét könnyű, jó érzés árasztja el. Előrehajol, és finoman ráfúj a lepkére. Az felemeli éles szívócsövét, és mérgesen nyekereg. Gumb lámpájával átmegy a föld alatti börtönszobába. Nyitott szájjal, hogy ne hallatsszon lélegzete. Nem akarja elrontani a kedvét a veremből jövő zajjal. A szemüveg lencséi kis kiálló, csöveiken úgy néznek ki, mint a kocsányon lógó rákszemek Mr. Gumb tudja, hogy a szemüveg egyáltalán nem vonzó

látvány, de néhányszor remekül szórakozott már vele a sötét pincében, amikor pincejátékokat játszott. Előrehajolt, és lámpája láthatatlan fényét a verembe irányítja. A nyersanyag az oldalán fekszik összekuporodva, mint egy apró garnélarák. Úgy tűnik, alszik. A vödör mellette van. Volt annyi esze, hogy ne szakítsa el megint a kötelet, és ne próbáljon meg újra felmászni a csupasz-falon. Álmában a gyékény sarkát az arcához szorítja, és a hüvelykujját szopja. Az alvó Catherine-t nézve, végigpásztázva a lány testén az infralámpa fényével, Mr. Gumb az előtte álló valódi problémán rágódik. Az emberi bőrrel ördögien nehéz bánni, ha valaki olyan magasra teszi a mércét, mint Mr. Gumb. Alapvető döntéseket kell hozni, s köztük az első, hogy hová kerüljön a cipzár. Catherine hátára világít. A hátára kéne tennie a cipzárat, de akkor hogyan öltözik fel egyedül? Ez nem olyan dolog, amiben bárkitől segítséget kérhetne, akármilyen izgató is a lehetőség. Ismer olyan helyeket, köröket, ahol nagyra értékelnék erőfeszítéseit, vannak bizonyos jachtok, ahol mutogathatná magát, de ezzel várnia kell. Olyan holmikra van szüksége, amelyekkel egyedül is boldogul. A mell közepét szentségtörés lenne elvágni – azonnal elveti a gondolatot. Az infravörös fényben Mr. Gumb nem látja Catherine arcszínét, de a lány soványabbnak tűnik. Talán fogyókúrázhatott, amikor elkapta. Tapasztalatból tudja, hogy négy naptól egy hétig kell várnia, mielőtt lenyúzhatja a bőrt. A hirtelen súlycsökkenés lazábbá teszi a bőrt, és könnyebb lefejteni. Ráadásul az éhezés sokat elvesz a tárgy erejéből, így az jobban kezelhető. Könnyebben vezethető. Némelyiken kábult rezignáltság lesz úrrá. Ugyanakkor szükséges, hogy némi élelmiszert kapjanak, nehogy önpusztító kitörésekbe kergesse őket a végső kétségbeesés, mert megrongálhatják a bőrt. Határozottan fogyott, gondolja Gumb. Ez a tárgy olyan különleges, olyan központi helyet foglal el a terveiben, hogy nem bír sokáig várni, és nem is kell várnia. Holnap délután vagy holnap este megcsinálhatja. Legkésőbb holnapután. Hamarosan.

Harmincnegyedik fejezet Clarice Starlingnak a tévé híreiből ismerős volt a Stonehinge Villák feliratú tábla. A kelet-memphisi lakótelep, lakások és villák keveréke, széles u alakot formált a parkoló körül.

Starling a nagy parkoló közepén állította le a bérelt Chevrolet Celebrityt. Jól fizetett munkások és a ranglétra alján lévő vezetők éltek itt, erre utaltak a Trans-Amsok és az IROC-Z Camarrók. Lakóbuszok és csillogóra festett vízisívontató motorcsónakok parkoltak a térség kijelölt részén. Stonehinge Villák – a hibás felirat minden alkalommal felbosszantotta Starlingot, ahányszor ránézett. A lakások nyilván fehér fonott székekkel és bolyhos szőnyegekkel vannak tele. Fényképek a dohányzóasztal üvege alatt. A Szakácskönyv két személyre és a Fondue az étlapon. Starling, akinek egyetlen szállása az FBI Akadémia kollégiumi szobája volt, szigorú kritikusa volt az ilyen dolgoknak. Meg kellett ismernie Catherine Baker Martint, és ez a hely nem illett egy szenátor lányához. Starling elolvasta a rövid anyagot, amit az FBI összegyűjtött róla, és ennek alapján Catherine Martin mindig leverte a mércét, teljesítménye nem felelt meg képességeinek. Megbukott Farmingtonban, és két boldogtalan évet töltött Middleburyben. Most a Southwesternen tanult és tanított mint gyakorló tanár. Starling könnyen el tudta képzelni, mint a soha nem figyelő, csak magával törődő, neveletlen leányintézeti diákok egyikét. Starling tudta, hogy óvatosan kell bánnia előítéleteivel és ellenszenvével. Ösztöndíjasként ő is letöltötte a maga idejét leányiskolákban, olyan diákként, akinek az osztályzatai sokkal jobbak voltak, mint a ruhái. Jó néhány elkényeztetett kölyköt látott, aki túl sok időt töltött az intézetben – gazdag, zűrös családok gyermekeit. A legtöbbel nemigen törődött, de mostanra megtanulta, hogy tévesen nevezik felszínességnek vagy közömbösségnek a figyelmetlenséget, pedig ez sokszor csak arra szolgál, hogy az illetőnek ne kelljen szembenéznie saját kínjaival. Inkább úgy gondolt Catherine-re, mint apjával vitorlázó kisgyerekre, ahogy azon a filmen látta, amit Martin szenátor kérésével együtt mutattak be a tévében. Kíváncsi volt, vajon Catherine megpróbált-e tetszeni az apjának, amikor kicsi volt. Vajon mit tett a lány, amikor jöttek, és közölték vele, hogy az apja meghalt negyvenkét évesen, szívrohamban? Starling biztos volt benne, hogy Catherine-nek hiányzott az apja. A hiányzó apa, a közös seb segített, hogy közelebb érezze magához a fiatal nőt. Starling lényegesnek tartotta, hogy kedvelje Catherine Martint, mert ez segíthetett. Látta, hol van Catherine lakása – a Tennessee-i Sztrádarendőrség két országúti cirkálója parkolt előtte. Fehér porfoltok voltak a lakáshoz legközelebb eső parkolókban. A Tennessee-i Nyomozóiroda nyilván olajnyomokat vett valamilyen porral. Crawford azt mondta róluk, elég jól dolgoznak.

Starling a lakással szemben lévő nagy parkoló motorcsónakok és víkendjárművek részébe ment. Itt kapta el Catherine-t Buffalo Bill, méghozzá elég közel a lány ajtajához, hiszen nyitva hagyta, amikor kijött. Valamiért kijött. Valami ártatlannak látszó csapda kicsalogatta. Starling tudta, a memphisi rendőrség kimerítő nyomozással házról házra járt, és senki nem látott semmit, vagyis lehet, hogy a dolog a magas lakóbuszok között történt. Bill nyilván innen figyelt. Valamilyen járműben kellett ülnie. Tudta, hogy Catherine itt lakik. Valahol kiszúrta a lányt, követte, és várta az alkalmat. Nem minden bokorban teremnek olyan magas, nagydarab lányok, mint Catherine. Biztos, hogy Bill nemcsak üldögélt, arra várva, hogy a megfelelő méretű nő véletlenül felbukkanjon. Ki tudja, meddig szobrozhatott volna hiába. Mindegyik áldozat jól megtermett lány volt. Mindegyik. Némelyik kövér is, de mindegyik nagydarab. "Hogy rámenjen a ruha." Starling megborzongott, amikor eszébe jutottak Lecter doktor szavai. Lecter doktor azóta már Memphisben van. Clarice mély lélegzetet vett, felfújta az arcát, és lassan engedte ki a levegőt. Lássuk, mit mondhatunk el Catherine-ről. Egy Maci Laci-sapkát viselő motoros rendőr nyitotta ki Catherine Martin ajtaját. Amikor Starling megmutatta az igazolványát, intett, hogy jöjjön beljebb. – Át kell vizsgálnom a helyszínt. – A helyszín megfelelő szónak tűnt egy olyan férfival szemben, aki a lakásban sem veszi le a sapkáját. A rendőr bólintott. – Ha cseng a telefon hagyja, majd én fölveszem. A konyhakredencen Starling egy magnetofont látott a telefonra kapcsolva. Mellette két új telefon állt. Az egyiken nem volt tárcsa – közvetlen vonal a Southern Bell biztonsági osztályára, ahonnan a délnyugati hívásokat lehet felderíteni. – Segíthetek valamiben? – kérdezte a fiatal rendőr. – A rendőrség végzett már? – A lakást átadták a családnak. Én csak a telefon miatt vagyok itt. Bármihez hozzányúlhat, ha erre kíváncsi. – Helyes. Akkor körülnézek. – Oké. – A fiatal rendőr kihalászta az újságot, amit a heverő alá dugott, és újra leült. Starling koncentrálni akart. Jobban szeretett volna egyedül lenni a lakásban, de tudta, az is szerencse, hogy nem nyüzsögnek itt a zsaruk. A konyhában kezdte. Nem komoly szakács számára rendezték be. Catherine pattogatott kukoricáért jött át, mondta a barátja a rendőrségnek.

Starling kinyitotta a mélyhűtőt. Két doboz fagyasztott pattogatott kukorica volt benne. A konyhából nem látszott a parkoló. – Honnan jött? Starling először meg sem hallotta a kérdést. – Honnan jött? A heverőn ülő rendőr az újság fölött nézte. – Washingtonból – felelte Clarice. A mosogató alatt karcolások látszottak a lefolyó csövén – na igen, levették és megvizsgálták. Jó pont a helybeli Nyomozóirodának. A kések nem voltak élesek. A mosogatógépet használták, de még nem vették ki belőle az edényeket. A frizsider tele volt falusi sajttal és gyümölcssalátával. Catherine Martin gyorsételeket árusító üzletekben vásárolt, valószínűleg volt egy törzshelye, egy közeli autós piac. Talán ezt figyelte valaki. Érdemes volna ellenőrizni. – Az Igazságügyi Minisztériumban dolgozik? – Nem. Az FBI-nál. – Lejön az igazságügy-miniszter. A váltáskor hallottam. Mióta van az FBI-nál? A zöldségesrekeszben egy gumikáposzta volt. Starling megfordította, és megnézte belül az ékszertartót. Üres. – Mióta van az FBI-nál? Starling a fiatal rendőrre nézett. – Tudja mit, biztos úr? Ha végeztem, valószínűleg fel kell tennem néhány kérdést magának. Talán tud nekem segíteni… – Persze, ha tudok… – Helyes. Oké. Majd akkor beszélgetünk. Most gondolkodnom kell. – Semmi gond. A vidám, napos, álmosító hangulatú hálószoba tetszett Starlingnak. Szebb kárpitozást és jobb bútorokat látott itt, mint amit a legtöbb fiatal nő megengedhet magának. Egy Coromandel válaszfal polcain két remek kerámia állt, a pompás íróasztal pácolt diófából készült. Dupla ágy. Starling felemelte a takaró szélét. A bal oldali ágyon görgők voltak, a jobb oldalin nem. Catherine akkor tolja össze őket, amikor kedve tartja. Lehet, hogy van egy szeretője, akiről a barátja nem tud. Vagy néha itt alszanak. Az üzenetrögzítőjén nincs személyi hívó, vagyis itt kell lennie, amikor anyuci telefonál. Az üzenetrögzítő ugyanolyan volt, mint Starlingé, egyszerű Phone-Mate. Kinyitotta a felső fedéllapot. Mind a bejövő, mind a kimenő üzeneteket tartalmazó szalagok eltűntek. Helyettük egy cetli: A SZALAGOK A

TENNESSEE-I IRODA TULAJDONÁBAN VANNAK. A szoba elég tiszta volt, de rendetlennek tűnt a lapátmancsukkal kutató férfiak után, akik megpróbálnak mindent pontosan visszatenni a helyére, de egy kicsit mindig tévednek. Starling akkor is tudta volna, hogy a lakást átkutatták, ha nem látja az ujjlenyomatport minden sima felületen. Nem hitte, hogy a bűntény bármely része a hálószobában történt volna. Crawfordnak nyilván igaza van, Catherine-t a parkolóban kapták el. De meg akarta ismerni Catherine-t. És a lány itt élt. Él – javította ki magát. Itt él. Az éjjeliszekrényben egy telefonkönyv, egy csomag papír zsebkendő, egy dobozban manikűrkészlet volt, s a doboz mögött egy polaroid fényképezőgép, távkapcsolókábellel meg egy-összecsukott állvánnyal. Ümmmm. Feszülten, mint egy gyík, Starling a fényképezőgépre nézett. Pislogott, ismét csak úgy, mint egy gyík, és nem nyúlt hozzá. A ruhásszekrény érdekelte a legjobban. Catherine Baker Martinnak – mosodai jele C. B. M. – sok ruhája volt, köztük több nagyon elegáns. Starling felismert jó néhány címkét, köztük a Garfinkel'st és a Britchest Washingtonból. – Ajándék anyucitól, mondta magában. Catherine-nek szép, klasszikus ruhái voltak, két méretben, hogy súlyingadozás esetén is passzoljanak, gondolta Starling, és végső esetre akadt több hatalmas méretű nadrág meg pulóver az Extra méretek boltjából. Egy akasztós állványon huszonhárom pár cipő lógott. Hét pár 42-es Ferragamos, néhány Reeboks és több pár kitaposott mokaszin. A legfelső polcon egy könnyű hátizsák meg egy teniszütő hevert. Egy kiváltságos helyzetben lévő gyermek holmijai, egy olyan diáké és gyakorló tanáré, aki jobban él, mint a többiek. Egy csomó levél az íróasztalban. Kusza, balra dőlő kézírásos üzenetek régi osztálytársaktól, Keletről. Bélyegek, postacímkék. Több ív különböző színű és formájú ajándékcsomagoló papír az alsó fiókban. Starling ujjai végigfutottak rajtuk. Épp azon gondolkodott, hogy kikérdezi a helyi autós piac kiszolgálóit, amikor a csomagolópapírok tekercsei között egy túl merev és túl vastag kartont tapintott az ujja. Túlfutott rajta, aztán visszatért hozzá. Arra képezték ki, hogy észrevegye, ha valami nem stimmel, ezért félig kihúzta és megnézte. A karton kék színű, könnyű, itatóspapírhoz hasonló anyag volt, az ábrán a rajzfilmbéli Plutó kutya gyenge utánzata. A sorban ülő kiskutyák mindannyian hasonlítottak Plutóra, színük pontosan a megfelelő sárga árnyalatú, de a méreteik hibásak voltak. – Catherine, Catherine – mondta Starling. Csipeszt vett elő a táskájából, és egy műanyag borítékba csúsztatta a színes kartonlapot. Egyelőre az ágyra tette.

Az öltözőasztalon nyomott mintás bőr ékszeres doboz állt, pontosan az a fajta, amilyet minden lány hálószobájában látni. A két elülső fiókban és a lépcsőzetesen kialakított doboztetőben bizsuk voltak, csupa értéktelen holmi. Starling kíváncsi volt, vajon a lány az értékes darabokat a gumikáposztában tartotta-e a hűtőszekrényben, és ha igen, ki vitte el őket. Ujjával a doboztető oldala alá nyúlt, és kinyitotta a doboz hátán lévő titkos fiókot. Üres volt. Vajon kinek titkosak ezek a fiókok – mert a betörők ismerik őket, az biztos. Clarice a doboz háta mögé nyúlt, hogy visszatolja a fiókot, amikor ujjai a titkos fiók aljához tapasztott borítékhoz értek. Starling fölvett egy pár pamutkesztyűt, és megfordította az ékszeres dobozt. Kivette az üres fiókot, és kifordította. Egy barna boríték volt szalaggal a fiók aljához erősítve. Nem volt leragasztva, csak összehajtogatva. Az orrához emelte a papírt. A borítékot nem fújták be, amikor ujjlenyomatokat kerestek. Starling a csipesszel nyitotta ki, és azzal vette ki a benne lévő öt polaroid képet Egyenként húzta ki őket. A képek egy szeretkező párról készültek. A fejek és az arcok nem látszottak. Két képet a nő csinálhatott, kettőt a férfi, az ötödik feltehetően az éjjeliszekrényre tett állványról készült. Egy fényképen nehéz megítélni a méreteket, de annak a feltűnően erős testalkatú nőnek Catherine Martinnak kellett lennie. A férfi mintha egy faragott elefántcsont gyűrűt viselt volna a péniszén. A fénykép nem volt elég éles ahhoz, hogy látni lehessen a részleteket, de a férfi vakbelét kivették. Starling zacskóba rakta a fényképeket, aztán a saját barna borítékjába. Visszatette a fiókot az ékszeres dobozba. – A használható anyag a jegyzetfüzetemben van – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Nem hiszem, hogy bármit is elvittek. Starling a tükörbe nézett. Ruth Martin szenátor állt a hálószoba ajtajában. Kimerültnek látszott. Starling megfordult – Hello, Martin szenátor. Szeretne lefeküdni? Mindjárt végzek. Martin szenátorból még fáradtan is sugárzott az akaraterő. Ápolt külseje Starling szerint rámenős embert takart. – Megmondaná, ki maga? Azt hittem, a rendőrség már végzett itt. – Clarice Starling vagyok, az FBI-tól. Beszélt Lecter doktorral, szenátor? – Mondott nekem egy nevet. – Martin szenátor rágyújtott, és tetőtől talpig végigmérte Starlingot. – Meglátjuk, mit ér. És maga mit talált az ékszeres dobozban, Starling nyomozó? Az mit ér? – Egy-két dokumentumot, amit néhány perc alatt ellenőrizni tudunk. – Ennél jobbat nem tudott kitalálni. – A lányom ékszeres dobozában? Hadd lássam!

Starling hangokat hallott a szomszéd szobából, s remélte, hogy félbeszakítják őket. – Mr. Copley, a memphisi különleges ügynök is önnel… – Nem jött velem, és ez nem válasz. Nem akarom megbántani, nyomozó, de meg fogom nézni, mit vett ki a lányom ékszeres dobozából. – Fejét hátrafordítva a válla fölött kiszólt. – Paul! Paul, bejönne ide? Starling nyomozó, talán ismeri Mr. Krendlert az Igazságügyi Minisztériumból. Paul, ez az a lány, akit Crawford Lecterhez küldött. Krendler kopaszodó, napbarnított, jó karban lévő negyvenesnek látszott. – Tudom, kicsoda ön, Mr. Krendler. Hello – mondta Starling. A pasas a De&Jay-féle bűnügyi részleg kongresszusi összekötője; a kákán is csomót keres, és legalább miniszterhelyettesi rangja van. Úristen, most segíts! – Starling nyomozó talált valamit a lányom ékszeres dobozában, és a saját barna borítékjába tette. Azt hiszem, jó lenne, ha látnánk, mi az. Nem gondolja? – Nyomozó – szólt Krendler. – Beszélhetnék önnel, Mr. Krendler? – Természetesen. Később. – Kinyújtotta a kezét. Starling elvörösödött. Tudta, hogy Martin szenátor most magánkívül van, de Krendlernek soha nem bocsátja meg ezt a kétkedő arckifejezést. Soha. – Megkapja – mondta Starling. Átnyújtotta a férfinak a borítékot. Krendler ránézett az első képre, aztán becsukta a borítékot, amikor Martin szenátor kivette a kezéből. Fájdalmas látvány volt, ahogy átnézte a képeket. Amikor befejezte, az ablakhoz ment, és a borús ég felé emelve arcát, lehunyt szemmel állt. A nappali fényben öregnek tűnt, és remegett a keze, amikor megpróbált rágyújtani. – Szenátor, én… – kezdte Krendler. – A rendőrség átkutatta ezt a szobát – vágott közbe Martin szenátor. – Biztosan megtalálták ezeket a képeket, de volt annyi eszük, hogy visszategyék őket, és tartsák a szájukat. – Nem. Nem találták meg a képeket – mondta Starling. Ez a nő pokolian szenved, de ami sok, az sok. – Mrs. Martin, ön is beláthatja, hogy tudnunk kell, ki ez a férfi. Ha Catherine barátja, minden rendben van. Ezt öt percen belül kiderítem. Senki másnak nem kell látnia a képeket, és Catherine-nek sem kell megtudnia. – Majd gondom lesz rá. – Martin szenátor a táskájába tette a borítékot, és Krendler hagyta. – Szenátor, ön vette ki az ékszereket a konyhában lévő gumikáposztából? – kérdezte Starling.

Martin szenátor asszisztense, Brian Gossage dugta be a fejét az ajtón. – Bocsásson meg, szenátor, de felállították a komputerterminált. Megnézhetjük, hogyan keresi az FBI a William Rubin nevet. – Menjen csak, szenátor – mondta Krendler. – Egy másodperc múlva én is ott leszek. Ruth Martin távozott, anélkül hogy válaszolt volna Starling kérdésére. Amíg Krendler becsukta a hálószoba ajtaját, Starlingnak volt alkalma szemügyre venni. A férfi öltönye a mérték utáni szabászat diadala volt, és látszott, hogy nem hord fegyvert. Még a cipősarka legalsó centije is ragyogott, mert Krendler sokat járkált süppedő szőnyegeken. A sarok még csak kopott sem volt. A férfi egy pillanatig lehajtott fejjel állt, még mindig a kilincset fogta. – Alapos kutatás volt – mondta, amikor megfordult. Starlingot nem lehetett ilyen olcsón megvenni. Visszanézett a férfira. – Jó nyomkeresőket képeznek ki Quanticóban – folytatta Krendler. – De tolvajokat nem képeznek – vágta rá Starling. – Tudom – felelte a férfi. – Ezt elég nehéz megállapítani. – Beszéljünk másról. – Ellenőrizzük a képeket és a gumikáposztát, ugye? – kérdezte a lány. – Igen. – Miféle név ez a "William Rubin", Mr. Krendler? – Lecter azt mondja, így hívják Buffalo Billt. Itt az anyag, amit az azonosítási részlegnek adtunk. Nézze meg. – Átadta Starlingnak Martin szenátor Lecterrel folytatott beszélgetésének szövegét, egy homályos, raszteres másolatot. – Mit szól hozzá? – kérdezte Krendler, amikor a lány befejezte az olvasást. – Semmi nincs benne, amit valaha is Lecter fejére lehetne olvasni – felelte Starling. – Azt mondja, hogy fehér bőrű férfi, Billy Rubinnak hívják, és elefántcsont okozta furunkulusa volt. Bármi történik, senki nem kaphatja hazugságon. A legrosszabb esetben is csak tévedett. Remélem, igazat mondott. De lehet, hogy csak szórakozik a szenátorral. Mr. Krendler, tőle ez is kitelik. Ön már… találkozott vele? Krendler megrázta a fejét, és az orrán keresztül nagyot szusszantott. – Tudomásunk szerint Lecter doktor kilenc embert ölt meg. Bármi történjék is, nem engedik el; még akkor sem engedik ki, ha feltámasztja a halottakat. Nem maradt más neki, mint a szórakozás. Ezért manipuláltuk úgy… – Tudom, hogyan manipulálták. Hallottam Chilton szalagját. Nem

mondom, hogy rossz volt, de azt mondom, vége. A viselkedéstudományi részleg utánajárhat a meglévő nyomnak, a transzszexuális hajlamnak, és majd kiderül, mennyit ér. Maga meg holnap visszamegy az iskolába, Quanticóba. A fenébe. – Valami mást is találtam. A színes kartonlap senkinek sem tűnt fel az ágyon. Starling odaadta Krendlernek. – Mi ez? – Egy karton-Plutónak látszik – Nem mondott többet, hogy Krendlernek kérdeznie kelljen. Krendler intett, hogy a lány részletesen mondja el, mire gondol. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy a karton LSD-vel van átitatva – közölte Starling. – A hetvenes évek közepén csináltak ilyet, de lehet, hogy régebbi. Ma már különlegesség. Érdemes volna megtudni, honnan szerezte Catherine. Ellenőrizhetjük a biztonság kedvéért. – Visszaviheti magával Washingtonba, és odaadhatja a labornak. Néhány perc múlva indul. – Ha nem akar várni, megcsinálhatjuk most rögtön, a terepfelszereléssel. Ha a helyi rendőrségnek van standard kábítószerazonosító-készlete, a J teszt kell belőle, az két másodperc alatt… – Visszamegy Washingtonba, az iskolába – mondta Krendler, és kinyitotta az ajtót. – Mr. Crawford utasított, hogy… – A maga utasítása most az, amit én mondok. Most nem Jack Crawford a főnök. Azonnali hatállyal visszakerül a többi diák közé, és a szolgálati helye Quantico. Megértette? Indul egy gép két óra tízkor. Legyen rajta. – Mr. Krendler, Lecter doktor szóba állt velem, miután nem volt hajlandó a baltimore-i rendőrségnek beszélni. Lehet, hogy újból megteszi. Mr. Crawford arra gondolt… Krendler újra becsukta az ajtót, ezúttal keményebben, mint kellett volna. – Nem kell magyarázkodnom magának, Starling nyomozó, de figyeljen rám. A viselkedéstudományi részleg feladata tanácsadói jellegű, mindig is az volt, és újra az lesz. Jack Crawfordnak már egyébként is szabadságra kellett volna mennie. Csodálom, hogy egyáltalán ilyen jól tudott dolgozni. Őrült kockázatot vállalt azzal, hogy eltitkolta Lectert Martin szenátor elől, és el is fűrészelte magát. Igaz, hogy az ő múltjával, ilyen közel a nyugdíjhoz még a szenátor sem árthat neki túl sokat. Szóval a maga helyében nem aggódnék Crawford nyugdíja miatt. Starling nem egészen értette. – Ismer még valakit, aki három sorozatgyilkost kapott el? Ismer még valakit, aki egyetlenegyet is elkapott? Nem lenne szabad megengednie, hogy a szenátor irányítsa ezt az ügyet, Mr. Krendler.

– Maga nyilván értelmes diák, különben Crawford nem bajlódna magával, ezért még egyszer figyelmeztetem: csináljon valamit a szájával, különben az írógép mellett köt ki. Hát nem érti? Kizárólag azért küldték magát Lecterhez, hogy szerezzen néhány hírt az FBI igazgatójának, amit az a Capitoliumban felhasználhat. Ártalmatlan adatokat komoly bűnügyekről, "belső információt" Lecter doktorról. Az igazgató úgy osztogatja az ilyesmit, mint a cukorkát, amikor megpróbálja keresztülvinni a költségvetést. A kongresszusi képviselők csak úgy habzsolják. Magának semmi keresnivalója nincs itt, és semmi köze az ügyhöz. Tudom, hogy csak ideiglenes igazolványa van. Adja ide! – Szükségem van az igazolványra, hogy a fegyverrel repülőre szállhassak. A fegyver Quanticóé. – Fegyver! Úristen! Amikor megérkezik, azonnal szolgáltassa vissza az igazolványt. Martin szenátor, Gossage, egy technikus és néhány rendőr figyelte a számítógép képernyőjét, amelyet a telefonra is rákapcsoltak. Az Állami Bűnügyi Információs Központ folyamatosan beszámolt a haladásról, amióta Lecter doktor információját eljuttatták Washingtonba. Most épp az atlantai Állami Járványügyi Központ anyagát adták. Az elefántcsont okozta furunkulus az elefántcsont csiszolásakor keletkező por belélegzésétől keletkezik, általában díszes késnyelek készítésekor. Az Egyesült Államokban ez a furunkulus a késkészítők betegsége. A "késkészítők" szó hallatán Martin szenátor behunyta a szemét. Vörös és száraz volt a szeme. A kezében egy papír zsebkendőt szorongatott A fiatal motoros rendőr, aki Starlingot beengedte a lakásba, egy csésze kávét vitt a szenátornak. Még mindig a fején volt a sapkája. Starling úgy érezte, ha a fene fenét eszik, akkor sem fog észrevétlenül kilopakodni. Megállt a szenátor előtt. – Sok szerencsét, asszonyom. Remélem, Catherine-nek nem esett baja. Martin szenátor bólintott, de rá se nézett. Krendler kituszkolta Starlingot. – Nem tudtam, hogy nem volna szabad itt lennie – mondta a fiatal rendőr, amikor Clarice kiment. Krendler megállt odakint a lány mellett. – Csak tisztelni tudom Jack Crawfordot – mondta. – Kérem, mondja meg neki, hogy valamennyien nagyon sajnáljuk… ami Bellával történt, meg mindent. És most menjen vissza az iskolába, és tanuljon szorgalmasan, jó? – Viszontlátásra, Mr. Krendler. Aztán Clarice egyedül maradt a parkolóban azzal a bizonytalan érzéssel, hogy az égvilágon semmit sem ért, fogalma sincs, mi folyik körülötte. Egy galambot figyelt, amely a lakóbuszok és csónakok között járkált. A

madár felkapott egy mogyoróhéjat a csőrével, aztán letette. A nyirkos szél felborzolta a tollait. Starling azt kívánta, bárcsak beszélhetne Crawforddal, aki azt mondta: Veszteség és butaság soha nem vezet jóra. Használja ki ezt az időt, és megedzi magát Ez a legkeményebb próba, ne engedje, hogy a harag és csalódottság meggátolja a gondolkodásban. Ezen múlik, hogy tud-e parancsolni, vagy sem. Köpött a parancsolásra. Rájött, hogy az sem érdekli, sőt szarik rá, hogy különleges ügynök legyen. Ha ezek a játékszabályok, akkor inkább nem. Arra a szegény, kövér, szomorú, halott lányra gondolt, akit Nyugat-Virginiában, a Potter Temetkezési Vállalat asztalán látott. Olyan színűre lakkozta a körmét, amilyenek ezek a nyavalyás vörös testű motorcsónakok. Hogy is hívták? Kimberly. Dögöljek meg, ha ezek a seggfejek bőgni látnak. Úristen, manapság minden lányt Kimberlynek hívnak; az ő osztályában négy is akadt. Három srácnak meg Sean volt a keresztneve. Szegény Kimberly, ezzel az operettbe illő névvel megpróbált valamit kezdeni magával, három lyukat is fúratott a fülébe, hogy csinosabbnak látsszon, igyekezett szépíteni magát. És Buffalo Bill a lány szomorú, lapos melleire nézett, aztán közéjük nyomta a fegyver csövét, és csillagot robbantott Kimberly testébe. Starling Kimberlyre gondolt, az ő szomorú, kövér "nővérére", aki gyantázta a lábát. Nem csoda; az arcából, a karjából, lábából ítélve a bőre volt a legszebb rajta. Kimberly, mérges vagy valahol? Őt nem keresik szenátorok Nem repítenek lökhajtásos gépek őrült férfiakat. Őrült. Ezt a szót nem lenne szabad használnia. Sok mindent nem lenne szabad tennie. Őrült férfiak. Az órájára nézett. Másfél órája volt a gép indulásáig; valami apróságot addig is tehet. Lecter arcába akart nézni, amikor a doktor azt mondja: "Billy Rubin." Érezte, ha képes rá, hogy elég hosszú ideig nézzen azokba a különös, gesztenyeszínű szemekbe, ha mélyen belenéz oda, ahol a sötétség elnyeli a szikrákat, talán megláthat valami hasznosat. Úgy vélte, jókedvet lát majd. Hála istennek, még nálam van az igazolvány. Széles gumicsíkot hagyva száguldott el a parkolóból.

Harmincötödik fejezet Clarice Starling, arcán a harag két rászáradt könnycseppjével, gyorsan hajtott a veszélyes memphisi forgalomban. Furcsán szabadnak érezte magát, mintha lebegne. Valami tudat alatti, természetellenes világos hang figyelmeztette,

hogy harcias kedvében van, jó lesz vigyázni magára. Korábban, a reptérről jövet már elhajtott a régi bírósági épület mellett, és most könnyen megtalálta. A tennessee-i hatóságok nem akartak semmiféle kockázatot vállalni Hannibal Lecterrel. Elhatározták, hogy biztos helyen tartják, anélkül hogy kitennék a városi börtön veszélyeinek. A megoldás a hajdani bíróság és börtön volt, egy masszív, neogótikus gránitépület, amelyet még az olcsó munkaerő korában emeltek. Jelenleg irodaháznak használták, a kelleténél kissé díszesebbre restaurálták ebben a virágzó, múltjára büszke városban. Most leginkább egy középkori erődre emlékeztetett, amelyet körülvett a rendőrség. A legkülönfélébb rendfenntartó erők országúti cirkálói zsúfolódtak össze a parkolóban – Sztrádarendőrség, Shelby Megyei Seriffi Hivatal, Tennessee-i Nyomozóiroda és a börtönszolgálat. Őrszem mellett kellett elhaladni ahhoz is, hogy Starling, bérelt kocsijában, beállhasson a parkolóba. Lecter doktor a meglévők mellett még egy biztonsági problémát jelentett: a kívülről jövő fenyegetéseket. Amióta a késő délelőtti hírek tudtul adták, hol tartózkodik, tömegesen érkeztek a fenyegető hívások. Áldozatainak sok barátja és rokona volt, akik holtan akarták látni. Starling remélte, hogy Copley, a helyi FBI-ügynök nincs itt. Nem akarta bajba sodorni. Hátulról látta Chilton feje búbját a riporterek gyűrűjében, a főlépcső melletti gyepen. Két tévés minikamera is volt a tömegben. Starling nem bánta volna, ha kalap vagy kendő van rajta. Elfordította az arcát, miközben az erődítmény kapuja felé tartott. Egy rendőr megvizsgálta az igazolványát az ajtóban, mielőtt beléphetett az előcsarnokba, amely most őrszobára emlékeztetett. Rendőr állt az egyetlen felvonó előtt, s egy másik a lépcsőnél szobrozott. Mások – az épület körül elhelyezett egység váltása – a heverőkön fekve olvasgattak, ahol a közönség nem láthatta őket. A lifttel szemben elhelyezett íróasztalnál egy őrmester ült. Névkártyája szerint TATE, C. L. – A sajtót nem engedjük be – mondta Tate őrmester, amikor meglátta Starlingot. – Én nem a sajtótól jöttem – felelte a lány. – Az igazságügy-miniszter embereihez tartozik? – kérdezte Tate, miközben megnézte az igazolványt. – Krendler igazságügyminiszter-helyettes csapatához – mondta Starling. – Épp most váltunk el.

Az őrmester bólintott. – Most mindenféle zsaru idejön, hogy megnézze Lecter doktort. Nem mindennap látni ilyesmit, hála istennek. Mielőtt fölmegy, beszélnie kell Chilton doktorral. – Kint találkoztam vele – hazudta Starling. – Még ma reggel is együtt dolgoztunk ezen az ügyön Baltimore-ban. Itt kell aláírnom, Tate őrmester? Az őrmester megpiszkálta a nyelvével az egyik őrlőfogát. – Éppen ott – mondta. – A szabályok szerint, kisasszony, a látogatóknak le kell adniuk a fegyverüket, akár zsaruk, akár nem. Starling bólintott. Kivette a töltényeket a revolverből, az őrmester élvezettel nézte, ahogy a keze mozog a fegyveren. Markolattal előre adta át a pisztolyt és Tate egy fiókba zárta. – Vernon, vidd föl a kisasszonyt. – Három számot tárcsázott, és bemondta Starling nevét a telefonba. A lift, amelyet az 1920-as években toldották hozzá az épülethez, nyikorogva vitte föl Starlingot a legfelső emeletre. Az ajtó egy lépcsőfordulóra és egy rövid folyosóra nyílt. – Egyenesen jobbra, kisasszony – mondta a rendőr. SHELBY MEGYEI TÖRTÉNELMI TÁRSASÁG – hirdette a tejüvegre festett felirat. A torony legfelső emeletét majdnem teljes egészében egy fehérre festett, nyolcszögletű szoba foglalta el. Csiszolt tölgyfából készült a padló, sőt a szegélylécek is. Jellegzetes könyvtár- és padlóviaszszag keveredett. A szoba, kevés bútorával, egy kongregacionalista templom hangulatára emlékeztetett. Jobban nézett ki, mint bármikor, amíg a bírósági végrehajtó irodája volt. Starling két férfit talált a szobában a Tennessee-i Börtönőr Szolgálat egyenruhájában. Az alacsonyabb felállt íróasztala mellől, amikor a lány belépett. A magasabb egy összehajtható székben ült a szoba túlsó végében, a cellaajtóval szemben. Ő vigyázott arra, hogy az őrizetes ne követhessen el öngyilkosságot. – Van felhatalmazása, hogy beszéljen a fogollyal, kisasszony? – kérdezte az a férfi, aki az íróasztaltól felállt, névkártyája szerint PEMBRY, T. W. Az asztalon egy telefon, két gumibot és könnygázspray volt. A sarokban, a férfi mögött, szorítóbilincs. – Igen – felelte Starling. – Már korábban is kihallgattam. – Akkor tudja a szabályokat. Ne menjen túl a korláton. – Természetesen. Az egyetlen szín a szobában a közlekedési rendőrség terelőkorlátjának narancs- és citromsárga keresztcsíkja volt; a kerek, sárga villogok most nem égtek. A korlát másfél méternyire állt a cella ajtajától a fényes padlón. Egy

közeli fogason lógott a doktor holmija: a hokimaszk és még valami, amit Starling eddig egyszer sem látott, egy kansasi akasztófaöltöny. Vastag bőrből készült, dupla zárás csukló-bilincsekkel a deréknál, hátul kapcsokkal. Valószínűleg a legbiztosabb kényszerzubbony a világon. A fogasról lógó maszk és a nyakánál felakasztott fekete öltöny nyugtalanító kompozíciónak tűnt a fehér fal előtt. Starling látta Lecter doktort, ahogy a cellához közeledett. A padlóhoz erősített kis asztalnál olvasott. Háttal ült az ajtónak. Az asztalon egy csomó könyv hevert, meg a Buffalo Bill-dosszié, amit még Baltimore-ban adtak oda neki. Kis kazettás magnó volt lánccal az asztal lábához erősítve. Milyen furcsa az elmegyógyintézeten kívül látni a doktort, gondolta a lány. Starling régen, gyerekkorában látott ilyen cellákat. Egy St. Louis-i cég gyártotta őket a századforduló tájékán, s azóta sem készítettek jobbat. Edzett acélból készült, előre gyártott elemekből álló ketrec, amellyel bármilyen szobát cellává lehet átalakítani. A padlón acéllemez tartotta a rácsokat, és a hidegen kovácsolt rudakból készült oldalfalak meg a tető teljesen betöltötték a szobát. A makulátlan fehér, fényesen megvilágított cellának nem volt ablaka. Áttetsző papír válaszfal állt a toalett előtt. Lecter doktor feje sötéten emelkedett ki a fehér rudakkal bordázott falak hátteréből. Olyan, mint a temetői menyét. Egy szív száraz levelei közt, a bordák ketrecének mélyén él. Starling pislogott, hogy elűzze a képet. – Jó napot, Clarice – mondta Lecter, anélkül hogy megfordult volna. Végigolvasta az oldalt, megjelölte, hol tart, és megperdült a székén, hogy szembeforduljon a lánnyal. Karja a szék támláján, álla karjára támasztva. – Dumas azt írja, hogy ha egy varjút teszünk a húslevesbe ősszel, amikor a varjú meghízik a borókabogyókon, sokkal szebb lesz a leves színe, és jobb az íze. Maga mit szólna egy varjúhoz a levesében, Clarice? – Úgy gondoltam, örülne a rajzainak és a többi holmijának, amit a cellájában hagyott, amíg meg nem kapja az ablakot. – Milyen gondos. Chilton doktor eufóriás állapotban van, hogy magától meg Jack Crawfordtól elvették az ügyet. Vagy azért küldték, hogy még egyszer utoljára hízelegjen nekem? Az öngyilkosság megakadályozására kirendelt őr hátrament Pembryhez, az íróasztalhoz. Starling remélte, hogy nem hallják. – Nem küldtek. Magamtól jöttem. – Még azt mondják, szeretjük egymást. Nem akar Billy Rubinról kérdezni, Clarice?

– Lecter doktor, anélkül, hogy bármilyen módon… kétségbe vonnám, amit Martin szenátornak mondott, tanácsolná nekem, hogy továbbmenjek azon a nyomon, amit… – Kétségbe vonná… ez gyönyörű! Semmit nem tanácsolnék magának. Maga megpróbált becsapni, Clarice. Azt hiszi, hogy csak játszom ezekkel az emberekkel? – Azt hiszem, hogy nekem mondott igazat. – Kár, hogy maga megpróbált becsapni, nem? – Lecter doktor arca eltűnt a karja mögött, már csak a szeme látszott. – Kár, hogy Catherine Martin nem látja meg többé a napvilágot. A nap egy tűzágy, amelyben az istene meghalt. – Kár, hogy magának most cinkosként kell lenyalogatnia néhány könnycseppet, amikor módjában áll – mondta Starling. – Kár, hogy nem fejezhettük be a beszélgetésünket. Az imágóról szóló elképzelésében, az egész felépítésében volt valami… elegancia, amelytől nehéz elszakadni. Most olyan, mint egy rom, mintha egy fél boltív állna ott. – Egy fél boltív nem áll meg. Ha már itt tartunk, megengedték, hogy szolgálatban maradjon, Clarice? Nem vették el a jelvényét? – Nem. – Mi az a dzsekije alatt? Egy éjjeliőr órája, mint a papáé? – Nem. Tartalék tár. – Szóval fegyverrel jár? – Igen. – Maga varrta a ruháját? – Nem. Lecter doktor, maga mindent kitalál. Az lehetetlen, hogy olyan bensőségesen beszélgetett ezzel a "Billy Rubin"-nal, és mégis ilyen keveset tud róla. – Gondolja? – Ha találkozott volna vele, mindent tudna róla. De ma történetesen mindössze egyetlen részletre emlékszik. Hogy elefántcsont okozta furunkulusa volt. Látta volna, milyen képet vágtak, amikor Atlanta közölte, hogy ez a késkészítők betegsége. Bevették, pontosan úgy, ahogyan azt maga előre látta. Ezért a Peabodyban kellett volna egy lakosztályt kapnia. Ha találkozott volna vele, Lecter doktor, ismerné. Azt hiszem, talán nem is találkoztak, csak Raspailtől hallott róla. De másodkézből való anyagot nem lehet olyan jól eladni Martin szenátornak, ugye? Starling gyors pillantást vetett hátra. Az egyik rendőr a Pisztolyok és töltények című magazinban mutatott valamit a másiknak. – Baltimore-ban több mondanivalója volt, Lecter doktor. Szerintem az volt az igazság. Mesélje el a folytatást.

– Én olvastam a gyilkosságról szóló anyagot, Clarice. És maga? Minden benne van, amire csak szüksége lehet, hogy megtalálja a gyilkost, csak figyelni kell. Még Crawford felügyelőnek is ki kellene találnia. Mellesleg nem olvasta azt az elképesztő beszédét, amelyet tavaly mondott el a Nemzeti Rendőrakadémián? Csak úgy dőlt belőle Marcus Aurelius a kötelességről, a tisztességről és az állhatatosságról – majd meglátjuk, milyen nagy sztoikus Crawford, amikor Bella beadja a kulcsot. Szerintem Bartlett Családi tanácsadójából veszi a filozófiáját. Ha valóban értené Marcus Aureliust, megoldhatná ezt az ügyet. – Mondja meg, hogyan. – Amikor fel-felvillan magában az intelligencia, és oly világosan látja az összefüggéseket, néha elfelejtem, hogy a maga nemzedéke nem tud olvasni, Clarice. A Császár egyszerűséget tanácsol. Első alapelv. Minden egyes esetben tedd fel a kérdést: Mi ez önmagában? Miből áll? Mi a természete? – Ez semmit sem jelent a számomra. – Mit csinál az az ember, akit el akar kapni? – Gyilkol. – Á! – mondta Lecter élesen, és egy pillanatra elfordította az arcát, mintha rá se tudna nézni egy ilyen nehéz felfogású nőre. – Az mellékes. Mi az első és leglényegesebb dolog, amit tesz? Milyen kényszer hajtja, hogy gyilkoljon? – Harag, társadalmi mellőzöttség, szexuális fruszt… – Nem. – Akkor micsoda? – Vágyik valamire. Valójában arra vágyik, hogy pontosan az legyen, ami maga, Clarice. Az a természete, hogy vágyik valamire. Hogyan kívánunk meg valamit, Clarice? Keresünk valamit, amire vágyakozhatunk? Próbáljon meg válaszolni. – Nem. Csak… – Nem. Pontosan így van. Olyasmire kezdünk vágyakozni, amit mindennap látunk. Nem érzi a tekinteteket, Clarice, amelyek mindennap, minden véletlen találkozásnál végigpásztázzák? Aligha tudom elképzelni. És maga nem néz meg így dolgokat? – Rendben van, akkor mondja meg, hogyan… – Most maga következik, Clarice. Már nem ajánlhat tengerparti vakációt a száj- és körömfájást vizsgáló állomáson. Mostantól szigorúan quid pro quo. Vigyáznom kell, ha magával kötök üzletet. Mondja el, Clarice. – Mit mondjak el? – Azt a két dolgot, amivel korábbról tartozik nekem. Mi történt magával meg a lóval, és hogyan küzdi le a haragját.

– Amikor idő lesz rá, Lecter doktor, én… – Mi ketten nem ugyanúgy mérjük az időt, Clarice. Ha most nem mondja el, máskor már nem lesz módja rá; az idő lejár. – Hallgasson ide, majd később… – Én most hallgatom. Két évvel az apja halála után az anyja elküldte az unokatestvéréhez és annak a férjéhez egy tanyára, Montanába. Maga akkor tízéves volt. Rájött, hogy vágóhídra szánt lovakat hizlalnak. Elszökött egy lóval, amelyik rosszul látott. És? – Nyár volt, a szabadban tudtunk aludni. Egészen Bozemanig jutottunk el egy mellékúton. – Volt neve a lónak? – Valószínűleg, de nem… ezt nem szokták megérdeklődni, amikor vágóhídra szánt lovakat hoznak. Én Hannahnak hívtam, ez jó névnek tűnt. – Vezette a lovat, vagy felült rá? – Is-is. Egy kerítés mellé kellett állítanom, ahányszor csak fel akartam ülni rá. – Ellovagolt és elgyalogolt Bozemanig. – Volt ott a város közelében egy kis béristálló, turistafarm, amolyan lovasiskola. Megpróbáltam beadni a lovat. Heti húsz dollárba került egy hely a karámban. Egy rekesz az istállóban még többe. Rögtön észrevették, hogy nem lát. Azt mondtam, nem baj, majd én körbevezetem. A gyerekek ráülhetnek, és én körbevezetem, amíg a szüleik, tudja, rendesen lovagolnak. Itt maradhatok, és pucolhatom az istállókat. Egyikük, a férfi, mindenbe beleegyezett, miközben a felesége kihívta a seriffet. – A seriff rendőr volt, akárcsak a maga apja. – Ez nem gátolt meg abban, hogy megijedjek tőle. Nagy, vörös arca volt A seriff végül letett húsz dollárt, hogy egy hétig ottmaradhassak, amíg "elrendezi a dolgokat". Azt mondta, nincs értelme beállni istállót pucolni ilyen jó időben. Az újságok felkapták az esetet. Volt egy kis zűrzavar. Anyám unokatestvére beleegyezett, hogy elmenjek. A bozemani Lutheránus Otthonban kötöttem ki. – Ez egy árvaház? – Igen. – És Hannah? – Ő is jött. Egy gazdag lutheránus farmer adta a szénát. Az árvaházban már volt egy pajta. Még szántottunk is vele a kertben. Persze figyelni kellett, hová megy. Keresztülgázolt a vajbabparcellán, és rálépett minden növényre, ami nem volt olyan hosszú, hogy a lábával megérezze. És körbe-körbe vezettük, kissrácokat húzott kocsin. – Mégis elpusztult.

– Igen. – Beszéljen erről. – Tavaly történt, megírták nekem az iskolába. Szerintük huszonkét éves lehetett. Egy kölkökkel teli kocsit húzott még élete utolsó napján is, és álmában halt meg. Lecter doktor csalódottnak látszott. – Milyen szívet melengető – mondta. – A montanai gyámapja megdugta magát, Clarice? – Nem. – Megpróbálta? – Nem. – Mi vitte rá, hogy elszökjön a lóval? – Meg akarták ölni. – Tudta, hogy mikor? – Pontosan nem. Állandóan aggódtam miatta. Kezdett hízni. – Mi adta meg a végső lökést? Mi történt épp azon a napon? – Nem tudom. – Szerintem tudja. – Állandóan aggódtam miatta. – Mi indította el, Clarice? Hány órakor indult? – Korán. Még sötét volt. – Akkor valami felébresztette. Mi ébresztette fel? Álmodott valamit? Mi volt az? – Felébredtem, és hallottam, hogy sikítanak a bárányok. Felébredtem a sötétben, és a bárányok sikítottak. – A tavaszi bárányokat ölték? – Igen. – És maga mit tett? – Semmit sem tehettem értük. Én csak… – Mit tett a lóval? – Nem gyújtottam lámpát, a sötétben öltöztem fel, és kimentem. Hannah meg volt rémülve. Az összes ló rémült volt, és körbejárt. Belefújtam Hannah orrába, ebből tudta, hogy én vagyok az. Végül beletette az orrát a tenyerembe. A pajtában égett a lámpa, és égett a birkák rekesze mellett is. Csupasz villanykörték, nagy árnyékokkal, Jött a hűtőkocsi, bőgött a motorja. Én meg elvezettem a lovat. – Felnyergelte? – Nem. Nem vittem el a nyerget. Csak egy kötelet a nyaka köré, semmi mást. – Miközben távolodott a sötétben, hallotta a bárányokat onnan, ahol a

lámpa égett? – Nem sokáig. Csak tizenkettő volt. – Még mindig felriad néha, ugye? Felriad a koromsötétben a bárányok sikolyára? – Néha. – Gondolja, hogyha egymaga kapja el Buffalo Billt, és ha megmenti Catherine-t, akkor eléri, hogy a bárányok ne sikítsanak többé? Gondolja, hogy nekik sem esik bajuk, és maga sem riad föl többé a sötétben a bárányok sikolyára? Mit gondol, Clarice? – Igen. Nem tudom. Talán. – Köszönöm, Clarice. – Lecter doktor furcsán nyugodtnak látszott. – Mondja meg Bill igazi nevét, Lecter doktor – kérte Starling. – Chilton doktor – mondta Lecter. – Azt hiszem, már ismerik egymást. Starling egy másodpercig nem jött rá, hogy Chilton mögötte áll. Aztán a férfi megfogta a könyökét. Starling elrántotta. Pembry és nagydarab partnere is bejött Chiltonnal. – A liftbe – sziszegte Chilton. Vörös foltok jelentek meg az arcán a dühtől. – Tudta, hogy Chilton doktornak nincs orvosi diplomája? – kérdezte Lecter doktor. – Kérem, ne felejtse el ezt a későbbiekben. – Gyerünk – mondta Chilton. – Itt nem maga a főnök, Chilton doktor – válaszolta Starling. Pembry előrelépett. – Ő nem, kisasszony, de én igen. Ő pedig felhívta a főnökömet, és a magáét is. Sajnálom, de azt parancsolták, hogy vezessem ki magát. Jöjjön velem. – Viszontlátásra, Clarice. Értesít majd, ha a bárányok már nem sikítanak? – Igen. Pembry megfogta a lány karját Starlingnak nem volt más választása, mint menni vagy verekedni. – Igen – mondta. – Majd értesítem. – Megígéri? – Igen. – Akkor miért nem fejezi be azt a boltívet? Vigye magával a dossziét, Clarice, nekem már nem kell. – Kinyújtotta a karját a rácson keresztül, úgy tartotta a dossziét a kezében. Mutatóujja a dosszié gerincén pihent. Starling átnyúlt a terelőkorláton, és átvette. Mutatóujja hegye egy másodpercig Lecter doktoréhoz ért. Az érintés felszikrázott a férfi szemében. – Köszönöm, Clarice. – Köszönöm, Lecter doktor. És így maradt meg Starling emlékeiben. Tetten érte a férfit egy olyan

pillanatban, amikor nem gúnyolódott. Fehér cellájában állt, ív alakban meghajolt, mint egy táncos, a kezeit előrenyújtotta, a fejét kissé oldalt billentette. Starling olyan tempóban hajtott át a repülőtér sebességcsökkentő huppanóján, hogy beverte a fejét a kocsi tetejébe, és így is futnia kellett, hogy elérje a gépet, amellyel Krendler utasítása szerint el kellett utaznia.

Harminchatodik fejezet Pembry és Boyle gyakorlott fegyőrök voltak, akiket kifejezetten Lecter doktor őrizetére hoztak föl a Brushy Mountain-i Állami Börtönből. Ezek a nyugodt, elővigyázatos emberek nem érezték úgy, hogy éppen Chilton doktornak kell kioktatnia őket a munkájukra. Lecter előtt érkeztek Memphisbe, és aprólékos gonddal átvizsgálták a cellát. Amikor Lecter doktort a régi bírósági épületbe szállították, őt is átvizsgálták. Egy férfi ápoló végezte a testi kutatást, míg Lecteren rajta volt a kényszerzubbony. Alaposan átkutatták a ruháját is, és fémkereső detektorral mentek végig a varrásokon. Boyle és Pembry motozás közben halk, barátságos hangon egyezkedett a fogollyal: – Lecter doktor, mi remekül kijöhetünk egymással. Úgy fogunk viselkedni magával, ahogyan maga velünk. Ha úriemberként viselkedik, nem bánja meg. De nem kekeckedhet velünk, haver. Ha harapni próbál, kiverjük az összes fogát, úgy néz ki, hogy itt jó sora lesz. Kár lenne elszúrni, nem igaz? Lecter doktor barátságosan rájuk hunyorított. Ha egyáltalán szándékában állt volna válaszolni, megakadályozta volna az a fapöcök, amit a rágófogai közé dugtak, míg az ápoló zseblámpával bevilágított a szájába, sőt gumikesztyűs ujjával bele is nyúlt, és végigtapogatta. A fémkereső detektor az arcnál megszólalt. – Mi ez? – kérdezte az ápoló. – Tömések – felelte Pembry. – Húzza hátra az ajkát! Jó pár tömést belerakatott azokba a hátsó fogakba, nem igaz, doki? – Szerintem nem sok vizet zavar ez már – mondta Boyle bizalmasan Pembrynek, miután biztonságosan elhelyezték Lectert a cellájában. – Nem lesz gondunk vele, ha be nem zsong. Az egyébként erős és biztonságos cellában nem volt forgó ételtálca. Ebédnél, a Starling látogatását követő kellemetlen hangulatban, Chiltonnak sikerült mindenkit felbosszantania azzal, hogy utasítására Boyle-nak és

Pembrynek végig kellett csinálnia a hosszadalmas procedúrát, amellyel a rácsnak háttal álló engedékeny Lecter doktort kényszerzubbonyba és lábrögzítőbe öltöztették, miközben Chilton rászegezte a könnygázsprayt. Csak ezután nyitották ki az ajtót, hogy bevigyék a tálcát. Chilton nem volt hajlandó Boyle-t és Pembryt a nevükön szólítani, bár azonosítási kártyát viseltek az egyenruhájukon. Egyszerűen csak "maguk ketten" vagy "maga" volt a megszólítás. Az őrök, miután hallották, hogy Chilton nem igazi orvosdoktor, a maguk részéről egyszerűen "valami istenverte iskolai tanár"-nak nevezték a háta mögött. Pembry megpróbálta egyszer elmagyarázni Chiltonnak, hogy Starlingot nem ők hatalmazták fel a látogatásra, hanem a lenti ügyeletes, de látta Chiltonon, hiába beszél. Chilton doktor nem volt jelen a vacsoránál, és Boyle meg Pembry, Lecter doktor zavart közreműködésével, a maga módszerével vitte be a tálcát. Remekül bevált. – Lecter doktor, ma este nem kell fölvennie a szmokingot – mondta Pembry. – Megkérem, hogy üljön le a padlóra, nyújtsa hátra a kezét, és dugja ki a rácson. Ez az. Emelje meg egy kicsit, és jobban nyújtsa ki a háta mögött, egyenes könyökkel. – Pembry megbilincselte Lectert a rács túloldalán, úgy, hogy a két karja között volt a rács egyik rúdja, fölötte meg az alacsony keresztrúd. – Kicsit fáj, ugye? Tudom, de egy percig sem lesz magán a bilincs, és sok kényelmetlenségtől kímél meg bennünket. Lecter doktor így nem tudott felállni, még guggolni sem, előrenyújtott lábával pedig nem rúghatott. Pembry csak akkor ment vissza az íróasztalhoz a cella kulcsáért, amikor Lecter doktort a rácshoz rögzítették. A gumibotot a derekán lévő gyűrűbe csúsztatta, zsebre vágott egy könnygázsprayt, és visszament a cellához. Ő nyitotta ki az ajtót. Boyle vitte be a tálcát. Amikor újra becsukták az ajtót, Pembry visszavitte az íróasztalhoz a kulcsot, csak aztán vette le a bilincset Lecterről. Egy pillanatig sem volt a rácsok közelében a kulccsal, amíg a doktor szabadon mozgott a cellában. – Na, ez elég könnyen ment, nem? – kérdezte Pembry. – Nagyon kényelmes volt, köszönöm – felelte Lecter doktor. – Tudják, én csak igyekszem megúszni. – Mint mindannyian, haver – felelte Pembry. Lecter doktor piszkálta az ételt, miközben filctollal írt és rajzolt, firkáit a jegyzettömbjére. Bedugta a kazettát az íróasztal lábához láncolt magnetofonba, és megnyomta a lejátszógombot. Glenn Gould Bach

Goldberg-varíációit zongorázta. A gyönyörű zene túllépett helyen és időn, betöltötte a világos cellát és az őrök szobáját. Lecter doktor számára, aki mereven ült az asztalnál, lelassult és kiterjedt az idő, mint mindig, amikor akcióba lendült A muzsika hangjai elváltak egymástól, anélkül hogy a tempója csökkent volna. Még Bach ezüstös futamai is csak diszkrét hangok voltak, amelyek megcsillantak a Lectert körülvevő fémen. A doktor felállt. Révülten nézte, hogyan csúszik le a combján a papírszalvéta a földre. A szalvéta sokáig lebegett, súrolta az asztal lábát, újra fölfelé siklott, majd oldalra, aztán megállt, és megfordult, mielőtt megpihent volna a fémpadlón. Lecter le sem hajolt, hogy fölvegye, hanem átvágott a cellán a papírparaván mögé, és leült a toalettre, az egyetlen olyan helyre, ahol magában lehetett. Félrehajtott fejjel, állat a kezébe támasztva, különös, gesztenyeszín szemét félig lehunyva hallgatta a zenét A Goldberg-variációk szerkezeti szempontból érdekelte. És újra jött a basszus szólam, a sarabande-ból fejlődött ki, újra meg újra. Lecter bólintott, s végighúzta a nyelvét a fogai szélén. Előbb a felső, majd az alsó fogsoron. Hosszú és érdekes utazás volt ez a nyelvének, mint egy jó séta az Alpokban. Most az ínye következett. Lecter végigcsúsztatta a nyelvét az arca és az ínye között lévő résben, és lassan körözött, mint azok a férfiak, akik rágódnak valamin. Az íny hidegebb volt, mint a nyelve. Hűvös volt a résben. Amikor a nyelve a kis fémcsőhöz ért, megállt. A zeneszó mellett is hallotta a lift csörgését és zúgását, amint az elindult felfelé. Jó pár ütemmel később a liftajtó kinyílt, és egy hang, amelyet nem ismert, így szólt: – Aszónták, vigyem be a tálcát. Lecter doktor hallotta, hogy az alacsonyabb őr, Pembry közeledik. Látta a paraván résein keresztül. Pembry a rácsnál állt. – Lecter doktor. Jöjjön, üljön le a padlóra, háttal a rácsnak, ahogy az előbb csináltuk. – Megengedné, Pembry, hogy előbb elvégezzem a dolgomat? Sajnos az út egy kicsit felbolygatta az emésztésemet. – Nagyon sokáig tartott kimondani. – Jól van. – Pembry visszakiáltott a szobába. – Leszólunk, amikor megvan. – Megnézhetem? – Majd szólunk. Újra a lift, és aztán csak a zene. Lecter doktor kivette a csövet a szájából, és megtörölte egy darab vécépapírral. A keze nem remegett, a tenyere teljesen száraz volt. Fogsága évei alatt Lecter doktor, végtelen kíváncsiságával, a börtöntudományok számos titkát kitanulta. Az évek során, amióta szétmarcangolta azt az ápolónőt a baltimore-i gyógyintézetben, mindössze

kétszer követtek el mulasztást a biztonsági intézkedésekben, mindkettőt Barney szabadnapján. Egyszer egy pszichiátriai kutató kölcsönadott neki egy golyóstollat, aztán elfelejtette visszakérni. Még ki sem ment az osztályról, Lecter máris széttörte a toll műanyag testét, és lehúzta a vécén. A fémbetét a matracát szegélyező varrásba került. Gyógyintézeti cellájában az egyetlen éles felület egy sorja volt annak a fémcsavarnak a tetején, amely ágyát a falhoz erősítette. Ez épp elég volt. Lecter doktor két hónapig csiszolta a betétet, hogy meglegyen a szükséges hat milliméter hosszú, két párhuzamos bevágás a henger hosszában, a nyitott végétől kiindulva. Aztán két és fél centire a nyitott végétől kettétörte a tollbetétet, és a hosszabbik darabot lehúzta a vécén. Barney nem szúrta ki a tyúkszemeket, amelyek az ujján nőttek az éjszakákon át tartó dörzsöléstől. Hat hónappal később az egyik ápoló egy nagy gemkapcsot felejtett nála. Az ügyvédje küldött Lecternek néhány iratot, azokat fogta össze. A kapocsból két és fél centi a csőbe ment, a maradék a vécébe. A kis cső rövid és sima volt, könnyen elrejthető a ruha gyűrődéseibe, az arc és az íny közé vagy a végbélbe. Most a papírparaván mögött Lecter doktor a hüvelykujja körméhez ütögette a kis fémhengert, amíg a drót ki nem csúszott. A dróttal szerszámként bánni, ez volt a neheze. Lecter doktor félig bedugta a drótot a kis csőbe, és végtelen türelemmel, a drótot emelőként használva, kihajtotta vele a két bevágás közti fémcsíkot. Az ilyesmi néha eltörik. Erős kezeivel óvatosan hajlította meg a fémet, és végül sikerült. Most. A kis fémdarab épp a megfelelő szögben állt a csőhöz képest. Volt már bilincskulcsa. Lecter doktor hátratette a kezét, és tizenötször egyik kezéből a másikba rakta a kulcsot. Visszadugta a kulcsot a szájába, amíg megmosta és alaposan megszárította a kezét. Aztán nyelvével jobb keze ujjai közé rejtette, mert tudta, hogy Pembry a különös formájú bal kezét fogja bámulni, amikor a háta mögött megbilincseli. – Én készen vagyok, Pembry – mondta Lecter doktor. Leült a cella padlójára, és hátratett kezét kinyújtotta a rácsokon keresztül. – Köszönöm, hogy várt. – Hosszú beszédnek tűnt, de a zene erőt adott. Hallotta Pembryt a háta mögött. Pembry megtapogatta mindkét csuklóját, hogy nincs-e beszappanozva. Szorosra húzta a bilincset. Visszament az íróasztalhoz a kulcsért. A zenén keresztül Lecter doktor hallotta a kulcskarika csörgését, amint Pembry kivette az íróasztal fiókjából. Most visszajött, keresztülgyalogolt a hangjegyeken, szétválasztotta a levegőt, amelyben kristályhangok kavarogtak. Ez alkalommal Boyle is jött. Lecter doktor hallotta a lyukakat, amelyeket a zene visszhangjában ütöttek.

Pembry újból ellenőrizte a bilincset. Lecter érezte a leheletét a háta mögött. Pembry most kinyitotta a zárat, és kitárta a cellaajtót. Boyle belépett. Lecter doktor elfordította a fejét, a cella mozgott a látószögében. A tempót lassúnak találta, a részleteket csodálatosan élesnek: Boyle az asztalnál összegyűjti a vacsora szétszórt maradékát a tálcára, közben méltatlankodik a rendetlenség miatt. A magnetofon szalagja forog, a szalvéta a padlón, az asztal lecsavarozott lába mellett. A rácsokon keresztül Lecter doktor a szeme sarkából látta Pembry térdhajlatát, a derékszíjáról csüngő bot végét, ahogyan az őr a cellán kívül állt és az ajtót fogta. Lecter doktor megkereste a kulcslyukat a bal oldali bilincsen, beledugta a kulcsot, és elfordította. Érezte, hogy a bilincs rugója meglazul a csuklóján. Aztán áttette a kulcsot a bal kezébe, bedugta a lyukba, és elfordította. Boyle lehajolt, hogy fölvegye a szalvétát a padlóról. Gyorsan csattant a bilincs Boyle csuklóján, mint egy harapós teknős, és miközben a döbbent őr kiguvadt szemmel Lecter felé fordult, a bilincs másik fele az asztal rögzített lába köré zárult. Lecter doktor talpra ugrott, az ajtó felé szökkent, Pembry megpróbált bejönni, de Lecter a vállával nekilökte az acélajtónak. Pembry a derékszíjába dugott könnygázsprayért nyúlt, de az ajtó a testéhez préselte a karját. Lecter megragadta a gumibot lelógó végét, és megemelte. A mozdulat szorosra tekerte az övet Pembry körül. Lecter könyökkel torkon vágta, és a fogait Pembry arcába mélyesztette. Pembry megpróbálta megkarmolni Lectert, de az orrát és a felső ajkát a húsába tépő fogak tartották fogva. Lecter a fejét rázta, mint egy patkányölő kutya, és kihúzta a gumibotot Pembry övéből. A cellában Boyle ordítva ült a padlón, és kétségbeesetten turkált a zsebeiben a bilincskulcs után. Keresgélte, megtalálta, elejtette, újra megtalálta. Lecter a gumibot végével Pembry gyomrába döfött, majd rávágott a torkára. Pembry összeesett. Boyle bedugta a zárba a kulcsot. Üvöltött. Lecter most felé rohant. A könnygázzal elhallgattatta, és a ziháló Boyle kinyújtott karját a bot két ütésével eltörte. Boyle megpróbált az asztal alá bújni, de a könnygáz elvakította, rossz irányba kúszott, és könnyű volt öt kemény ütéssel halálra verni. Pembrynek sikerült felülnie. Sírt. Lecter vörös mosolyával nézett le rá. – Én kész vagyok, Pembry – mondta. A bot keskeny ívben hasítva a levegőt, a kutacsot találta el Pembry tarkóján, és ezzel a férfi remegve kinyúlt, mint egy fejbe csapott hal. Lecter doktor pulzusát száz fölé emelte a testgyakorlás, de hamarosan normálisra süllyedt. Kikapcsolta a magnót, és hallgatózott. A lépcsőhöz ment, újra hallgatózott. Kiforgatta Pembry zsebeit, megtalálta az íróasztalkulcsot, és kinyitotta az összes fiókot. Az alsóban voltak Boyle és Pembry szolgálati

fegyverei, két darab 38-as Special revolver. Sőt Boyle zsebében egy zsebkést is talált.

Harminchetedik fejezet Az előcsarnokban hemzsegtek a rendőrök. Fél hét volt, és a külső kapu őrségét épp most váltották le a kétórás szolgálatból. A hideg estéből bejövő férfiak a kezüket melengették az elektromos hősugárzóknál. Némelyik fogadott Memphis állam kosárlabda-válogatottjának éppen most folyó meccsére, és izgatottan kérdezte az eredményt. Tate őrmester nem engedte meg, hogy hangosan rádiózzanak az előcsarnokban, de az egyik rendőrnek egy Walkman-fülhallgató volt a fülén. Sűrűn jelentette a pontokat, de mégsem elég gyakran ahhoz, hogy kielégítse a fogadókat. Összesen tizenöt felfegyverzett rendőr volt az előcsarnokban, meg két börtönőr, hogy hét órakor felváltsa Pembryt és Boyle-t. Tate őrmester is várta, hogy lejárjon tizenegytől hétig tartó szolgálata. Minden őrhelyről nyugalmat jelentettek. A Lectert telefonon fenyegető flúgosok közül egyik sem próbálkozott. 18.45-kor Tate hallotta, hogy a lift elindul fölfelé. Az ajtó fölött lévő bronznyíl fölfelé kúszott a számlapon. Az ötösön állt meg. Tate őrmester körülnézett az előcsarnokban. – Sweeney fölment már a tálcáért? – Dehogy, még itt vagyok, főnök. Nem szólna föl nekik, hogy készen vannak-e már? Indulnom kéne. Tate őrmester három számot tárcsázott, és várt. – Foglalt a telefon. – Menjen föl, és nézze meg. – Hátat fordított a szolgálati naplónak, amelyet épp most töltött ki. Sweeney közrendőr megnyomta a lift gombját. Hiába. – Ma este báránypecsenyét evett, angolosan. Mit gondol, főnök, mit akar majd holnap reggelire? Valami nyavalyás vadat az állatkertből? És kinek kell majd megfognia? Naná, hogy nekem. A bronznyíl az ajtó fölött az ötösön maradt. Sweeney még egy percet várt. – Mi ez a szar? – kérdezte. A 38-as Special valahol fölöttük dörrent, a zaj végigvisszhangzott a lépcsőházban; két gyors lövés, aztán egy harmadik. A harmadik lövésnél Tate őrmester már mikrofonnal a kezében talpon volt. – Figyelem, lövések a toronyban. Külső őrség, vigyázat! Fölmegyünk.

Kiabálás, tülekedés az előcsarnokban. A lift bronznyila ekkor újra megmozdult. Már lenn járt a negyediknél. Tate hangja úrrá lett a zűrzavaron. – Nyugalom! Megkettőzni az őrséget a külső posztokon, első szakasz velem marad. Berry és Howard fedezi azt a rohadt liftet, ha lejön. – A nyíl megállt a harmadikon. – Első szakasz, indulás. Minden ajtót ellenőrizzenek, egy se maradjon ki. Bobby, kifelé, fogjon egy puskát meg egy golyóálló mellényt, és hozza föl. Tate gondolatban már az első emeletre vezető lépcsőkön rohant. Az elővigyázatosság harcolt benne a rettentő vággyal, hogy segítsen a fenti kollégáknak. Úristen, csak ki ne szabaduljon. Senkin sincs golyóálló mellény. A francba! Nyavalyás börtönőrök. A másodikon, harmadikon és negyediken lévő irodák állítólag üresek, és zárva kell lenniük. Ezeken az emeleteken az irodákon át el lehetett jutni a főépületbe a toronyból. Az ötödiken nem. Tate kijárta a kitűnő tennessee-i antiterrorista iskolát, és tudta, mit kell tennie. Előrement, és vezette a fiatalokat. Gyorsan, de óvatosan haladtak a lépcsőn, fordulóról fordulóra fedezve egymást. – Ha még egyszer hátat fordít egy ajtónak, mielőtt ellenőrizte volna, szétrúgom a seggét! A második emeleten sötét volt, az ajtók zárva. Föl a harmadikra. A kis folyosó homályos. A padlón fényes háromszög a nyitott liftajtóból. Tate végigóvakodott a nyitott lifttel szemben lévő fal mentén. A liftben nem volt tükör, ami segítette volna. Az ujját lövésre készen már hátra is húzta a ravaszon, mielőtt benézett a fülkébe. Üres volt. Tate felkiáltott a lépcsőn. – Boyle! Pembry! A francba! – Egy embert állított a harmadikra, és továbbment. A negyedik emeletet betöltötte a felülről jövő zongoraszó. Az irodákhoz vezető ajtó az első ütésre kinyílt. Az irodákon túl a hosszú zseblámpa fénye egy szélesre tárt ajtót világított meg, amely a nagy, sötét, túloldali épületbe vezetett. – Boyle! Pembry! – Tate két embert hagyott a fordulóban. – Fedezzék az ajtót. Mindjárt hozzák a golyóálló mellényeket. Ne mutogassák a seggüket abban az ajtónyílásban. Fölmászott a kőlépcsőn – bele a zenébe. Most a torony tetején volt, az ötödik emeleti fordulóban, a rövid, félhomályos folyosón. A fény a tejüvegen átjön, amelyen ez a felirat áll: SHELBY MEGYEI TÖRTÉNELMI TÁRSASÁG. Tate mélyen lehajolt, és az üveg alatt az ajtópántokkal szemben lévő oldalra húzódott. Intett Jacobsnak, hogy menjen a másik oldalra, aztán

elfordította a kilincset, és akkorát lökött az ajtón, hogy az kicsapódott, az üveg megremegett. Tate már benn is volt, benézett az ajtó mögé, revolverével biztosítva a szobát. Tate már sok mindent látott. Balesetben sérült, felismerhetetlen áldozatokat, verekedéseket, gyilkosságokat. Mióta szolgált, hat halott rendőrt látott már. De úgy érezte, az eddigiek közül ez a mostani a legrosszabb, ami egy kollégával megtörténhet. Az egyenruha gallérja fölött lévő hús már nem is emlékeztetett emberi arcra. A fej teteje és az arc csurom vér, húsfoszlányokkal; az egyik szem az orrcimpák mellé ragadt, az üregek tele voltak vérrel. Jacobs elment Tate mellett, megcsúszott a véres padlón, ahogy belépett a cellába. Boyle fölé hajolt, aki még mindig az asztallábhoz volt bilincselve. Boyle félig ki volt belezve, az arca darabokra szaggatva, s úgy nézett ki, mintha vér lövellt volna belőle az egész cellába. A falakat, az ágynemű nélküli priccset vérfoltok és vércseppek tarkították. Jacobs Boyle nyakára tette az ujját. – Ez meghalt – mondta, túlharsogva a zenét. – Őrmester! Tate szégyellte a pillanatnyi megingást, de már magához tért és a rádióba beszélt. – Őrhelyek, figyelem! A két őrt kicsinálta. Ismétlem, a két őrt kicsinálta. A fogoly eltűnt. Lecter eltűnt. A külső őrszemek figyeljék az ablakokat, a fogoly lehúzta az ágyneműt, lehet, hogy kötelet készít. Jelentést kérek, ha a mentő úton van. – Pembry is halott, őrmester? – Jacobs kikapcsolta a magnót. Tate letérdelt, és amikor kinyújtotta a kezét a nyaki ütőér felé, a padlón fekvő szörnyű lény felnyögött, és véres buborékot fújt. – Pembry él. – Tate nem nagyon akarta a véres mocsokba nyomni a száját, de tudta, megteszi, ha muszáj, mert Pembryt lélegeztetni kell. Tudta, hogy egyik beosztottjának sem fog ilyen utasítást adni. Pembry jobban jár, ha meghal, de ő segítene neki lélegezni. Ám a szív vert, kitapintotta, és hallotta a szaggatott, bugyborékoló, ám mégis valódi légzést. A roncs a maga erejéből lélegzett. Tate rádiója recsegett. Egy járőr hadnagy, aki a parkolóban strázsált, átvette a parancsnokságot, és tudni akarta, mi újság. Tate-nek beszélnie kellett vele. – Jöjjön ide, Murray – szólt egy fiatal közrendőrnek. – Jöjjön ide Pembryhez, fogja meg valahol, ahol érezheti a maga kezét, és beszéljen hozzá. – Mi is a neve, őrmester? – Murray zöld volt. – Pembry. És beszéljen már hozzá, az istenit! – Aztán beleszólt a rádióba. – A két őrt kicsinálta. Boyle halott, Pembry súlyosan megsebesült. Lecter

eltűnt, és fegyver van nála, elvette a pisztolyaikat. Az öveket és a pisztolytáskákat az íróasztalon hagyta. A hadnagy hangja rekedten szólt a vastag falon keresztül. – Tudja biztosítani a lépcsőt a hordágyaknak? – Igen, uram. Szóljon fel, mielőtt jönnek. Minden lépcsőfordulóban ott állnak az embereim. – Vettem, őrmester. A nyolcas őrszem odakint mintha mozgást látott volna a főépület egyik ablaka mögött, a negyediken. Fedezzük a bejáratokat, ott nem jöhet ki. Maga biztosítsa tovább a fordulókat. A különleges alakulat úton van. Hagyjuk; hogy ők füstöljék ki. Értette? – Értettem. A különleges alakulaté a pálya. – Mi van nála? – Két pisztoly meg egy kés, hadnagy. Jacobs, nézze meg, hagyott-e töltényeket a hevederekben. – Süket csirkefogó – mondta a rendőr. – Pembryé tele van, Boyle-é is. A süket szarházi nem vitte el a tartalék lőszert. – Milyen fegyver van nála? – Két darab harmincnyolcas meg plusz PS lőszerek. Tate visszatért a rádióhoz. – Úgy tűnik, hadnagy, két hatlövetű. 38-asa van. Három lövést hallottunk, és a tartalék lőszert itt hagyta, úgyhogy kilenc tölténye maradt. Értesítse a különlegeseket, hogy plusz PS acélköpenyes golyói vannak. A fickó arcra utazik A plusz PS forró golyó, de a különleges osztag golyóálló testpáncélján nem hatol át. Az arcon viszont egy találat valószínűleg végzetes volna, a lábat pedig szétroncsolná. – Elindultak fölfelé a hordágyakkal, Tate. A mentők meglepően gyorsan érkeztek meg, mégsem tűntek elég gyorsnak Tate-nek, aki a lábainál heverő szánalmas lényt hallgatta. A fiatal Murray igyekezett lefogni a nyögő, rángatózó testet, megpróbált megnyugtató szavakat mondani, de úgy, hogy közben ne kelljen ránézni. – Jól vagy, Pembry, jól nézel ki – mondta újra meg újra ugyanazon a keserves hangon. Mihelyt meglátta a mentősöket a fordulóban, Tate felüvöltött, mintha háborúban volna. – Szanitéc! Megragadta Murray vállát, és félretolta az útból. A mentősök gyorsan dolgoztak, gyakorlottan lekötötték az ökölbe szorított véráztatta kezet, benyomták a légzőcsövet, és felraktak egy nem tapadó teflon sebészeti kötést, hogy nyomás legyen a véres arcon és fejen. Egyikük előkapott egy intravénás vérplazmát, de a másik, aki megnézte a pulzust meg a vérnyomást, megrázta a fejét, és csak annyit mondott: – Lefelé.

Parancsok érkeztek a rádión. – Tate, tisztítsa meg és pecsételje le az irodákat a toronyban. Zárja le a főépületbe vezető ajtókat. Aztán fedezze a fordulókat. Küldök fel golyóálló mellényeket és puskákat. Élve kapjuk el, ha hajlandó lejönni, de nem vállalunk külön kockázatot, hogy megmentsük az életét. Megértette? – Meg, hadnagy. – Azt akarom, hogy csak a különleges osztag legyen a főépületben, senki más. Ismételje! Tate megismételte a parancsot. Tate jó őrmester volt, és ez most is kiderült, amint ő meg Jacobs fölvették a nehéz golyóálló mellényt, és követték a hordágyat, amit az ápolók levittek a mentőautóhoz. Egy másik csoport Boyle-t hozta. A lépcsőfordulóban álló emberek a hordágy láttán dühbe gurultak, de Tate lecsillapította őket egy alapbölcsességgel. – Ne hagyják, hogy haragjukban szétlőjék a seggüket! Ahogy a szirénák vijjogni kezdtek odakint, Tate a veterán Jacobs kíséretében óvatosan átkutatta az irodákat, és lezárta a tornyot. Hűvös huzat fújt végig a negyedik emeleten. Az ajtó mögött, a főépület tágas, sötét tereiben csöngtek a telefonok. Az épület sötét irodáiban a telefonok gombjai úgy villogtak, mint a szentjánosbogarak, és újra meg újra felhangzott a csengetés. Elterjedt a hír, hogy Lecter doktor "elbarikádozta" magát az épületben. A rádió- és televízió-riporterek gyorsan tárcsáztak vezeték nélküli telefonkészülékeiken, hogy élő interjút készíthessenek a szörnnyel. A különleges osztag, hogy elkerülje az ilyesmit, általában kikapcsoltatja a telefonokat, kivéve azt az egyet, amelyet a terroristákkal, túsztartókkal való alkudozásra használnak. De az épület túl nagy volt, túl sok benne az iroda. Tate rácsukta és rázárta az ajtót a villogó telefonokra. A melle meg a háta megizzadt és viszketett a kemény mellény alatt. Levette a rádiót a derékszíjáról. – Parancsnoki pont, itt Tate. A torony tiszta. Vége. – Vettem, Tate. A kapitány hívatja a parancsnoki pontra. – Tíz-négy. Toronyelőcsarnok, ott vannak? – Igen, őrmester. – Én vagyok a liftben. Lehozom. – Értettem, őrmester. Jacobs és Tate lefelé haladtak a lifttel az előcsarnokba, amikor egy vércsepp esett Tate vállára, egy másik meg a cipőjére. Felnézett a fülke plafonjára, és egy kézmozdulattal csendre intette Jacobst. A vér a fülke tetején lévő szerelőnyílás repedéséből csöpögött. Hosszúnak

tűnt az út lefelé. Tate és Jacobs háttal léptek ki a fülkéből, fegyverüket a lift plafonjára szegezve. Tate benyúlt, és bezárta a fülkét. – Pszt – mondta az előcsarnokban. – Csendesen. Berry, Howard! A lift tetején van. Tartsátok sakkban. Tate kiment. Az antiterrorista különítmény fekete furgonja a parkolóban állt. A különítménynél mindig van mindenféle liftkulcs. Pillanatokon belül két kommandós haladt fölfelé a lépcsőn fekete testpáncélban és sisakban a harmadik emeleti fordulóig, kettő pedig Tate-tel az előcsarnokban maradt, rohamkarabélyát a lifttetőre irányítva. Mint a nagy, harcoló hangyák, gondolta Tate. A kommandósparancsnok beleszólt a sisakban lévő mikrofonba. – Oké, Johnny. A harmadik emeleten, magasan a lift felett Johnny Peterson megfordította a kulcsát a zárban, és a liftajtó kinyílt. Az akna sötét volt. Johnny a hátán feküdt a folyosón, harci mellényéből kábítógránátot vett elő, és maga mellé tette a földre. – Oké, most megnézem. Elővette hosszú nyelű tükrét, és áttolta a peremen, míg társa erős fényű zseblámpával bevilágított az aknába. – Látom. A lift tetején van. Fegyvert is látok mellette. Nem mozdul. Peterson fülhallgatójából hallatszott a kérdés: – Látja a kezét? – Az egyik kezét látom, a másik alatta van. Maga köré tekerte az ágyneműt. – Kiáltson neki. – TEGYE A KEZÉT A FEJÉRE, ÉS NE MOZDULJON! – kiáltott le Peterson az aknába. – Nem mozdul, hadnagy… Rendben. – HA NEM TESZI A KEZÉT A FEJÉRE, KÁBÍTÓGRÁNÁTOT DOBOK MAGÁRA! HÁROM MÁSODPERCET ADOK – szólt le Peterson. Mellényéből elővett egy ajtóütközőt, amilyet minden különítményes tart magánál. – OKÉ, SRÁCOK, VIGYÁZAT ODALENT, JÖN A GRÁNÁT! – Átgurította az ajtópöcköt az akna szélén, látta, hogy ráesik a lent ülő alakra, és lepattan róla. – Nem mozdult meg, hadnagy. – Oké, Johnny, feltoljuk a tetőablakot egy rúddal, a kabinon kívülről. Tudod fedezni? Peterson hasra fordult. Felhúzott és kibiztosított. 45-ös automatája egyenesen az ülő alakra célzott. – Fedezem – mondta. Peterson lenézett a liftaknába, és keskeny fénycsíkot látott megjelenni, ahogy társai az előcsarnokból feltolták a tetőablakot egy kommandóscsáklyával. A mozdulatlan alak félig a nyíláson feküdt, és egyik karja megmozdult, ahogy alulról nyomták.

Peterson ujjai egy árnyalattal erősebben nyomták a Colt ravaszát. – Megmozdult a karja, hadnagy, de azt hiszem, csak az ablaktól. – Vettem. Emelni. A tetőablak hátracsapódott, és a liftakna falához simult. Petersonnak nehezére esett lenézni a fénybe. – Nem mozdul. A keze nincs a fegyveren. A nyugodt hang beleszólt a fülébe: – Oké, Johnny, fedezzen. Bemegyünk a fülkébe, a tükörből figyelje, van-e mozgás. Csak mi tüzelhetünk. Értette? – Értettem. Tate az előcsarnokban figyelte, ahogy a kommandósok belépnek a kabinba. Egyikük a lift tetejére szegezte a golyóálló mellényt is átütő lövedékekkel megtöltött fegyverét Egy másik létrán mászott fölfelé. Hatalmas automata pisztoly volt nála, rákapcsolt elemlámpával. Egy tükör és a pisztolylámpa haladt át először a nyíláson. Aztán a kommandós feje és válla. Lenyújtott egy. 38-as revolvert. Aztán lekiáltott: – Halott. Tate azon gondolkodott, hogy Lecter doktor halála Catherine Martin halálát is jelenti-e, hiszen az összes információ odaveszett, amikor a fény kialudt ennek a szörnynek az agyában. A kommandósok most húzták le a testet fejjel lefelé a lift tetőablakán keresztül. Kézről kézre adták, és úgy hatott az egész, mint egy furcsa keresztről levétel egy kivilágított dobozban. Az előcsarnok megtelt, a rendőrök összegyűltek, hogy lássák. Egy börtönőr furakodott előre, és a holttest kilátszó tetovált karjaira nézett. – Hiszen ez Pembry – mondta.

Harmincnyolcadik fejezet Az üvöltő mentőautó hátsó részében a fiatal ápoló megtámasztotta magát, hogy ki ne billenjen az ülésből, majd a rádióhoz fordult, és jelentést tett a készenléti osztályvezetőjének. Hangosan beszélt, hogy a sziréna ne nyomja el hangját. – Eszméletlen, de az életfunkciók jók. Jó a vérnyomás. Százharminc per kilencven. Igen, kilencven. A pulzus nyolcvanöt. Több súlyos vágás az arcon, a sebek széle megduzzadt, az egyik szemgolyó kivéve. Nyomókötést tettem az arcára, és csövön kapja a levegőt. Talán pisztolygolyó van a fejben, nem tudom megállapítani. A háta mögött a hordágyon az összeszorított, véres ököl elernyed a kötés alatt. A jobb kéz kicsúszik, megtalálja a kapcsot a mellen keresztbe futó szíjon.

– Nem mertem több nyomást tenni e fejre, néhányszor görcsösen rángatózott, mielőtt a hordágyra fektettük volna. Igen, a Fowler-pozícióba tettük. A fiatalember mögött a kéz megragadta a sebészeti kötést, és kitörölte a szemeket. Az ápoló meghallotta a légzőcső sziszegését közvetlenül a háta mögött, megfordult, látta az övéhez közel nyomuló véres arcot, de nem látta a pisztolyt, amely a füle mögött csapott le rá. A mentőautó lassított, majd megállt a forgalomban a hatpályás sztrádán, a mögötte haladók zavartan tülköltek, tétováztak, nem akartak megelőzni egy mentőt. Aztán két kis puffanás hallatszott, mint az utángyújtás durranása, és a mentő újra elindult, kicsit kacsázott, majd egyenesbe jött, és a jobb sávba húzódott. A reptéri kihajtóhoz ért. Végigcammogott a jobb sávban, kívül különböző vészlámpák gyulladtak ki és aludtak el rajta, az ablaktörlő járt, majd újra leállt, aztán a sziréna elhalkult, felerősödött, majd elhallgatott, és a villogó fények kialudtak. A mentőautó csendben haladt tovább, befordult a Memphis! Nemzetközi Repülőtér reflektorokkal megvilágított, a téli éjszakában gyönyörűen csillogó épülete felé. A hatalmas föld alatti parkoló automata kapujához kanyarodott, s ott egy véres kéz kinyúlt a jegyért. Aztán a mentőautó eltűnt a föld alatti parkolóhoz vezető alagútban.

Harminckilencedik fejezet Clarice Starling normális körülmények között kíváncsi lett volna Crawford arlingtoni házára, de amikor meghallotta a rádión a hírt, hogy Lecter doktor megszökött, minden más kiment a fejéből. Zsibbadt ajkakkal és borzongó fejbőrrel, gépiesen vezetett tovább. Látta az 1950-es években épült tiszta házat, anélkül, hogy alaposabban megnézte volna, s csak azon tűnődött, hogy a kivilágított, lefüggönyözött ablakok a bal oldalon annak a szobának az ablakai-e, ahol Bella fekszik. A csengő hangját túl hangosnak találta. Crawford a második csengetésre nyitott ajtót. Kinyúlt, bő kardigán volt rajta, és a hordozható telefonba beszélt. – Copley, Memphisben – mondta, s intett Starlingnak, hogy kövesse, majd keresztülvezette a házon, közben bele-beleröffent a telefonba. A konyhában egy ápolónő apró palackot vett elő a hűtőszekrényből, és a fény felé tartotta. Amikor Crawford felemelte a szemöldökét, a nővér

megrázta a fejét, jelezve, hogy nincs szüksége segítségre. Crawford a dolgozószobájába kísérte Starlingot. Három lépcső vezetett le a helyiségbe, amelyet láthatóan egy dupla garázsból alakítottak ki. A szoba tágas volt, dívány állt benne, meg székek, és a rendetlen asztalon egy komputermonitor képernyője világított zölden egy antik csillagmagasságmérő mellett. Crawford intett a lánynak, hogy üljön le. Kezével befogta a kagylót. – üres duma, Starling. De átadott maga bármit is Lecternek Memphisben? – Nem. – Semmilyen tárgyat? – Semmilyet. – Elvitte neki a rajzokat és a holmiját a cellából. – Nem adtam oda neki. Most is a táskámban van az egész. Ő adta oda nekem a dossziét. Csak ez cserélt gazdát. Crawford az álla alá szorította a telefont. – Ez a legtöményebb lószar, Copley. Azt akarom, hogy lépj a nyakára annak a gazembernek, mégpedig azonnal. Egyenesen a főnökhöz, egyenesen a Tennessee-i Nyomozóirodához. Gondoskodj róla, hogy a közvetlen vonalon legyen a többi. Burroughs rajta van. Igen. – Kikapcsolta a telefont, és zsebre vágta. – Iszik egy kávét, Starling? Kólát? – Miért kérdezte, hogy adtam-e valamit Lecternek? – Chilton azt állítja, hogy nyilván maga adott valamit Lecternek, amivel az kinyitotta a bilincset. Azt mondja, maga nem szándékosan tette, csak tudatlanságból. – Crawford néha mérges kis teknősbékaszemekkel nézett a világba. Figyelte, hogyan fogadja a hírt a lány. – Ugye Chilton megpróbált kikezdeni magával, Starling? Ezért haragszik magára? – Talán. Feketét kérek, cukorral. Amíg a férfi a konyhában volt, Clarice mély lélegzetet vett, és körülnézett a szobában. Ha az ember kollégiumban él, jó érzés valakinek az otthonában lenni. Még most is, amikor a föld rengett alatta, Starlingon segített, hogy beleérzett, hogyan élnek Crawfordék ebben a házban. Crawford óvatosan jött le a lépcsőn, orrán bifokális szemüvegével, a csészékkel a kezében, így, mokaszinban legalább egy centivel alacsonyabb volt. Amikor Starling felállt, hogy átvegye a kávét, a szemük majdnem egy magasságba került. A férfinak szappanszaga volt, a haja pihés, szürke. – Copley azt mondja, még nem találták meg a mentőautót. A rendőrök délen mindenütt barikádokat állítanak fel. Starling megrázta a fejét. – Nem ismerem a részleteket. A rádió csak a hírt

közölte, hogy Lecter doktor megölt két rendőrt, és eltűnt. – Két börtönőrt. – Crawford bekapcsolta a komputer képernyőjén kúszó szöveget. – Bizonyos Boyle-t és Pembryt. Találkozott velük? Starling bólintott. – Ők… tették ki a szűrömet. Igazuk volt – Pembry megkerüli Chiltont Zavart, határozott, de vidékiesen udvarias. Jöjjön velem, kérem, mondta. Májfoltok voltak a kezén és a homlokán. S most halott, sápadt a foltjai alatt Starlingnak hirtelen le kellett tennie a kávét. Mélyen beszívta tüdejébe a levegőt, és egy pillanatig a plafont nézte. – Hogyan csinálta? – Copley szerint egy mentőautóban lécelt le. Majd meglátjuk. Mire jutott az LSD-s kartonnal? Starling a késő délutánt és a kora estét azzal töltötte, hogy Krendler utasítása alapján tudományos elemzésre vitte a Plutós papírt. – Semmi. A kábítószer-ellenes ügynökség dossziéiból próbálják azonosítani, de az anyag tízéves. A dokumentáció talán többre megy a nyomással, mint az ügynökség a narkóval. – De LSD-s volt, ugye? – Igen. Hogyan csinálta Lecter, Mr. Crawford? – Igazán tudni akarja? Starling bólintott. – Akkor elmondom. Tévedésből Lectert rakták be a mentőautóba. Azt hitték, hogy a súlyosan megsebesült Pembryt viszik el. – Fölvette Pembry egyenruháját? Nagyjából egyforma a méretük. – Fölvette Pembry egyenruháját és az arcának egy részét. Meg egy jó darabot Boyle-éból is. Becsavarta Pembry testét a cellájában lévő vízhatlan lepedőbe és matracba, hogy ne csöpögjön, aztán a lift tetejére rakta. Fölvette az egyenruhát, kisminkelte magát, a padlóra feküdt, és a plafonba lőtt, hogy megindítsa a rohangálást. Nem tudom, mit csinált a pisztollyal, talán a nadrágja korcába dugta. Megérkeztek a mentők, mindenütt zsaruk, pisztollyal a kézben. A mentősök berohantak, és azt tették, amit éles helyzetben tenniük kell. Beraktak egy légzőcsövet, nyomókötést tettek a legrosszabb helyekre, hogy megállítsák a vérzést, és már vitték is. Végezték a munkájukat. Nem jutottak el a kórházig. A rendőrség még keresi őket. Rossz előérzetem van. Copley azt mondta, lejátsszák a diszpécser magnószalagját. A mentőket több ízben is hívták. Azt hiszik, Lecter maga hívta ki a mentőket, mielőtt leadta volna a lövéseket, hogy ne kelljen sokáig feküdnie. Lecter doktor szereti a mókát. Starling még soha nem hallotta ezt a keserű gúnyt Crawford hangjában. Mivel a keserűségről a gyengeség jutott eszébe, megijedt tőle.

– A szökés nem jelenti azt, hogy Lecter doktor hazudott – mondta. – Persze valakinek biztosan hazudott, vagy nekünk, vagy Martin szenátornak, de nem biztos, hogy mindkettőnknek. Martin szenátornak azt mondta, Billy Rubinnak hívják a gyilkost, de mást nem tud róla. Nekem azt mondta, hogy olyan valaki, akinek az a téveszméje, hogy transzszexuális. Az utolsó mondatainak egyike az volt: Miért nem fejezi be azt a boltívet? A nemi átváltozás elméletének követéséről beszélt… – Tudom, olvastam a beszámolóját. De ezzel semmire sem megyünk, amíg meg nem kapjuk a neveket a klinikáktól. Alan Bloom személyesen ment el az osztályvezető főorvosokhoz. Azt mondják, keresik a fickót. El kell hinnem nekik. – Bajban van, Mr. Crawford? – Utasítottak, hogy menjek szabadságra. Új különítményt hoztak létre az FBI, a kábítószer-ellenes ügynökség és "más elemek" részvételével, az igazságügy-miniszter hivatalától. Értse alatta Krendlert. – Ki a főnök? – Hivatalosan az FBI igazgatóhelyettese, John Golby. Mondjuk, hogy ő meg én szorosan együttműködünk. John derék ember. De mi a helyzet magával? Maga bajban van? – Krendler utasított, hogy szolgáltassam vissza az igazolványt meg a fegyvert, és jelentkezzem az iskolában. – Ez még az előtt történt, hogy maga meglátogatta Lectert. Ma délután viszont Krendler rakétával lőtte a Hivatali Megbízhatóság Irodáját. "Előítélet nélküli" keresetet nyújtott be, hogy az akadémia függessze fel magát, amíg újra megvizsgálják, alkalmas-e a szolgálatra. Szarházi hátba támadás. A fegyvermester, John Brigham nem sokkal ezelőtt látta a keresetet az akadémia ülésén, Quanticóban. Belekukkantott, aztán riasztott engem. – Mennyire súlyos a helyzet? – Magának joga van egy meghallgatásra. Én szavatolom, hogy alkalmas, és ez elég lesz. De most már a legkisebb hiányzás, és végleg évet vesztett, bárhogy is végződjék a meghallgatás. Tudja, mit jelent ez? – Persze. Visszaküldenek a helyi irodába, ahol jelentkeztem. Ott pedig gépelhetek és kávét főzhetek, amíg nem lesz egy üresedés az akadémiai osztályban. – Azt megígérhetem, hogy szerzek magának helyet egy későbbi osztályban, de ha még egyszer hiányzik, nem menthetem meg az újrakezdéstől. – Tehát vagy visszamegyek az iskolába, és nem dolgozom tovább ezen az ügyön, vagy… – Igen.

– Mit akar, mit tegyek? – A maga feladata Lecter volt. Elvégezte. Nem kívánhatom, hogy kirúgássá magát. Rámehet egy fél éve, talán még több is. – És mi lesz Catherine Martinnal? – Bill csaknem negyvennyolc órája tartja fogva; éjfélkor lesz negyvennyolc órája. Ha nem kapjuk el a fickót, valószínűleg holnap, legkésőbb holnapután végez vele. – Nemcsak Lecterben bíztunk. – Eddig hat ilyen vagy olyan büntetett előéletű William Rubint találtak. Egyik sem az igazi. A rovarászújságok előfizetési listáján nincs Billy Rubin. A késkészítők szövetsége öt, elefántcsont okozta furunkulusról tud az elmúlt tíz évben. Ezeket még ellenőrizzük. Mi van még? Klaust egyelőre nem sikerült azonosítani. Az Interpol jelentett egy körözést, amelyet Marseille-ben adtak ki egy norvég kereskedelmi tengerész, bizonyos Klaus Bjetland ellen, de lehet, hogy másképp ejtik a nevét. A norvégok most keresik nekünk a fogászati kartonjait. Ha kapunk valami anyagot a klinikáktól, és van ideje, segíthet. Starling… – Tessék, Mr. Crawford. – Menjen vissza az iskolába. – Ha nem akarta, hogy Billt üldözzem, nem kellett volna magával vinnie abba a ravatalozóba, Mr. Crawford. – Nem – felelte Crawford. – Azt hiszem, nem kellett volna. De akkor nem találtuk volna meg a bogarat. Ne adja le a fegyverét. Quantico elég biztonságos, de mindig legyen magánál a fegyver, ha elhagyja a bázist, amíg Lectert élve vagy halva el nem kapják. – És mi lesz magával? Magát gyűlöli, úgy értem, nyilván megfordult a fejében… – Sok embernek, Starling, sok börtönben. Lehet, hogy egyszer majd megpróbálkozik vele, de most túl elfoglalt ehhez. Édes a szabadság, és nem akarja ilyesmire pocsékolni. És ez a hely biztonságosabb, mint amilyennek látszik – mondta Crawford, A zsebében megszólalt a telefon, az asztali készülék is halkan berregett és villogott. Crawford néhány pillanatig hallgatta. – Oké – mondta, és letette a kagylót. – Megtalálták a mentőautót a memphisi reptér föld alatti garázsában. – A fejét rázta. – Semmi jó. A mentősök a kocsi hátsó részében voltak. Mindkettő halott. – Levette a szemüvegét, s a zsebébe túrt a zsebkendőjéért, hogy megtisztítsa. – Starling, a Smithsonian felhívta Burroughst, és magát kereste. Az a

Pilcher nevű fickó. Nemsokára végeznek a bogár vizsgálatával, írjon egy 302-es típusú jelentést, és küldje el a végleges dossziéba. Maga találta meg a bogarat, maga járt a végére a dolognak, és azt akarom, hogy ez a jelentésekből is kiderüljön. Megteszi? Starling még soha életében nem érezte magát ilyen fáradtnak. – Természetesen – mondta. – A kocsiját hagyja a garázsban, majd Jeff visszaviszi magát Quanticóba, amikor végzett. A lépcsőn Starling a világos, lefüggönyözött ablakok felé fordította az arcát, amelyek mögött a nővér őrködött, aztán újra Crawfordra nézett. – Sokat gondolok mindkettőjükre, Mr. Crawford. – Köszönöm, Starling – felelte Crawford.

Negyvenedik fejezet – Starling nyomozó, Pilcher doktor azt üzeni, hogy a Rovarállatkertben várja – mondta az őr. – Odavezetem. Ahhoz, hogy a múzeum Constitution sugárúti oldaláról elérjék a Rovarállatkertet, egy szinttel a nagy, kitömött elefánt fölé kellett liftezni, és átmenni egy hatalmas, az ember tanulmányozásának szentelt emeleten. Először koponyák sorakoztak a magas, hosszú polcokon, bemutatva az emberi faj elterjedését Krisztus ideje óta. Starling és az őr félhomályban haladtak át az ember eredetét és fejlődéstörténetét illusztráló, élethű alakokkal benépesített tájon. Szertartások képei következtek – tetoválások, zsugorított lábak, perui sebészet, mumifikálás. – Látta már Wilhelm von Ellenbogent? – kérdezte az őr, zseblámpájával egy tárlóba világítva. – Nem hinném – felelte Starling, anélkül hogy lassított volna. – El kéne egyszer jönnie, és megnéznie, amikor égnek a lámpák. Philadelphiában temették el, valamikor a tizennyolcadik században. Ahogy a talajvíz hozzáért, szappanná változott. A Rovarállatkertet, ezt a ciripeléstől és zúgástól hangos, félhomályos nagy termet élő rovarokkal teli ládák és ketrecek töltötték meg. A gyerekek különösen szeretik a Rovarállatkertet, egész nap képesek barangolni benne. Éjszaka, amikor magukra maradnak, a rovarok szorgoskodnak. Néhány láda vörös fénnyel volt megvilágítva, és élénkvörösen világítottak a vészkijáratok felett lévő lámpák is.

– Pilcher doktor? – szólt be az őr az ajtóból. – Itt vagyok – válaszolt Pilcher, jelzésül fölfelé fordítva a zseblámpáját. – Kikíséri majd a hölgyet? – Igen, köszönöm. Starling elővette a táskájából saját kis zseblámpáját, de legutóbb elfelejtette kikapcsolni, és az elemek kimerültek. A hirtelen fellobbanó harag emlékeztette, mennyire kimerült ő is, ráférne egy kis pihenés. – Hello, Starling nyomozó! – Pilcher doktor! – Mit szólna ahhoz, hogy Pilcher professzor? – Csak nem professzor? – Nem, de doktor sem vagyok. Csak boldog vagyok, hogy látom. Akar látni néhány bogarat? – Persze. Hol van Roden doktor? – Az elmúlt két éjszakán ő haladt a legjobban az azonosítással, de végül kidőlt. Látta a bogarát, mielőtt nekiestünk volna? – Nem. – Egy merő trutymó volt az egész. – De sikerült? Azonosították? – Igen. Épp most. – Pilcher megállt egy hálóval borított ketrec előtt. – Először is hadd mutassak magának egy olyan lepkét, amilyet hétfőn hozott. Nem pontosan ugyanolyan, mint a magáé, de ugyanaz a család. Bagolyka. – Zseblámpájának sugara megtalálta a hatalmas, fényes kék lepkét. Összecsukott szárnnyal ült egy kis ágon. Pilcher ráfújt, és azonnal megjelent a bagoly bősz arca, amint a lepke feléjük rebbentette a szárnya alsó részét. A "szemek" félelmetesen ragyogtak a szárnyon. – Ez egy Callgo beltrao. Elég gyakori. De ezé a Klausé bizony ritkaság. Jöjjön. A terem túloldalán, egy beugróban vászonnal letakart, korláttal elkerített láda állt, hogy a gyerekek ne férhessenek hozzá. Kis párologtató zümmögött mellette. – Üveg mögött tartjuk, nehogy megsebesítse az emberek ujját, mert ez aztán tud harcolni. A nyirkos helyeket szereti, és az üveg megőrzi a nedvességet. – Pilcher megfogta a fogantyút, óvatosan leemelte a ládát, és a beugró elé tette. Levette a takarót, és meggyújtotta a láda mellett álló kis lámpát. – Ez a Halálfejes lepke – mondta. – Nadragulyán ül. Remélem, le fogja rakni a petéit. A lepke csodálatos és rettenetes látvány volt, széles, barnásfekete szárnyai

köpenyként borultak rá, széles, szőrös hátán jól látszott a minta, amelytől mindig megrettentek az emberek, mióta hirtelen szembekerültek vele boldog kertjeikben. A boltozatos koponya, a halálfej egyszerre koponya és arc, amely sötét szemekkel figyel. A pofacsontok, a járomcsont íve tökéletesen rajzolódik ki a szemek mellett. – Acherontia styx – mondta Pilcher. – Az alvilág két folyója után kapta a nevét. Azt olvastam, hogy a maga embere minden alkalommal folyóba dobja a holttesteket. – Igen – felelte Starling. – Ritka példány ez a lepke? – A világnak ezen a táján igen: Természetes környezetben nem is fordul elő. – Honnan származik? – Starling a hálóhoz hajolt. Lélegzetétől felállt a szőr a lepke hátán, s Starling hátrahőkölt, amint az állat halk cincogó hangot hallatva csapkodni kezdett a szárnyaival. A lány még a kis légáramlatot is érezte, amit a szárnyak keltettek. – Malaysiából. Van egy európai válfaja, az atropos, de ez, amelyik Klaus szájában volt, valódi malaysiai. – Vagyis valaki tenyésztette. Pilcher bólintott, majd amikor észrevette, hogy Starling nem néz rá, hangosan mondta, hogy igen. – Malaysiából hozhatták mint petét, vagy még inkább mint bábot. Még soha senkinek nem sikerült elérnie, hogy ezek a lepkék fogságban petét rakjanak. Párosodnak, de petét nem raknak. A legnehezebb a hernyót megtalálni a dzsungelben. Felnevelni már könnyebb. – Azt mondta, ezek tudnak harcolni. – A szívócsövük éles és erős, és az ember ujjába mélyesztik, ha szórakozik velük. Szokatlan fegyver, és a konzervált egyedeknél az alkohol sem rongálja meg. Ez segített leszűkítenünk a terepet, és így tudtuk ilyen gyorsan azonosítani. – Pilcher hirtelen zavartnak látszott, mintha dicsekedett volna. – Kemények is – folytatta sietve. – Bemennek mézért még a méhkasokba is. Egyszer, amikor Sabahban, Borneón voltunk gyűjtésen, csak jöttek és jöttek a fényre a szállásunk mögött. Kísérteties volt hallani őket, mi… – Ez a példány honnan van? – A malaysiai kormánytól kaptuk. Nem tudom, mit adtunk cserébe. Furcsa volt, ott álltunk a sötétben, csak vártunk a ciánosvödörrel a kezünkben, aztán… – Milyen vámelőírások vonatkoznak erre? Vannak feljegyzéseik? Engedéllyel lehet csak kivinni Malaysiából? Ki kap ilyet? – Látom, siet. Nézze, felírtam mindent, amit tudunk, és egy listát is készítettem azokról a helyekről, ahol hirdetést helyez el, aki ilyesmivel akar

foglalkozni. Jöjjön, kikísérem. Csendben vágtak át a tágas termen. A lift lámpájánál Starling látta, hogy a férfi ugyanolyan fáradt, mint ő. – Maga nem aludt emiatt – mondta. – Ez szép volt magától. Nem akartam udvariatlan lenni az előbb, csak… – Remélem, elkapják. Remélem, hamarosan túl lesz rajta – felelte a férfi. – Leírtam néhány vegyszer nevét, amit talán vásárol a fickó, ha fiatal példányai Vannak… Starling nyomozó, szeretném jobban megismerni magát. – Esetleg felhívom, ha ráérek – Hívjon, persze, nagyon szeretném – mondta Pilcher. A lift becsukódott mögöttük. Az ember tanulmányozásának szentelt emelet csendes volt, egyetlen "emberi alak" sem mozdult, sem a tetovált, sem a mumifikált; és a zsugorított láb sem viszketett. A Rovarállatkertben vörösen égtek a kis biztonsági lámpák, fényük egy az emberiségnél régebbi faj tízezer példányának szemében tükröződött. A párologtató zümmögött és sziszegett. A takaró alatt, a sötét ládában a Halálfejes lepke lemászott a nadragulyáról. Szárnyai köpenyként söpörték a földet, ahogy a kis lépesmézdarabhoz ment. Erőteljes első lábaival megragadta a lépes mézet, kinyújtotta éles szívócsövét, és beledöfte a mézsejt viaszkupakjába. Aztán csak ült a sötétben, csendben szopogatva a mézet, míg körötte folytatódott a ciripelés, zümmögés, és folytatódtak a kis életek meg a kis gyilkosságok.

Negyvenegyedik fejezet Catherine Baker Martin – odalenn, a gyűlöletes sötétben. Sötétség kavargóit a szemhéja mögött az álom rángatózó másodperceiben; azt álmodta, hogy a sötétség belebújik. A sötétség alattomosan jött, felkúszott az orrába, és bemászott a füleibe, nyirkos ujjai kutatták testének nyílásait. Catherine a szájára és az orrára tapasztotta az egyik kezét, a másikat a vaginájára, összeszorította a fenekét, egyik fülét a matrachoz szorította, és csak a másikat áldozta fel a sötétség támadásának. A sötétséggel egy hang is jött, és Catherine hirtelen felriadt. Az ismerős, szorgos hang, egy varrógép hangja. Változó sebességgel. Lassan, majd gyorsabban. Fenn a pincében égett a villany. Catherine látta a gyenge, sárga fénykört a feje fölött, ahol a kis csapóajtó nyitva volt a kút tetején. A pudli ugatott néhányszor, és tompán lehallatszott, ahogy a földöntúli hang beszélt hozzá. Varrás. A varrás valahogy nem illett ide. A varrás a fényhez tartozik.

Gyermekkorának napfényes varrószobája villant fel Catherine előtt, és ő boldogan fogadta az emléket… a házvezetőnő, a drága Bea Lőve a gépnél… a kismacskája meg játszik a lebegő függönnyel. A hang mindezt elfújta, ahogy a pudlival zsörtölődött. – Tedd azt le, édesem. Megszúrod magad egy tűvel, és akkor mi lesz velünk? Majdnem kész vagyok. Igen, aranyszívem. Kapsz valami finomat, amikor végeztünk, kapsz finom, finom kutyapapit. Catherine nem tudta, mióta fogoly. Azt tudta, hogy kétszer mosakodott – legutóbb felállt a fényben, azt akarta, hogy a férfi lássa a testét, bár abban sem volt biztos, hogy az nézi-e őt a vakító fény mögül. Catherine Martin Baker levetkőzve hervasztó látvány volt, minden irányban másfélszer akkora, mint a többi lány, és ezt tudta magáról. Azt akarta, hogy a férfi is lássa. Ki akart kerülni a gödörből. Ha elég közel van ahhoz, hogy dugjon, akkor ahhoz is, hogy harcoljon, mondta magában újra meg újra, míg mosakodott. Nagyon keveset kapott enni, és tudta, hogy addig kellene túlesni a harcon, amíg el nem fogy az ereje. Tudta, hogy harcolni fog. Tudta, hogy képes harcolni. Vagy jobb volna előbb kefélni vele, annyiszor, ahányszor csak képes rá, és kimeríteni? Tudta, hogy ha egyszer a lábát a férfi nyaka köré fonhatja, másfél másodperc alatt a mennybe repíti. Képes volnék rá? De még mennyire! Herék és szemek, herék és szemek, herék és szemek. De nem hallott hangot felülről, amikor befejezte a mosdást és fölvette a tiszta overallt. Nem kapott választ az ajánlataira, miközben a fürdővödör fölemelkedett a vékony kötélen, és helyébe leereszkedett a toalettvödör. Most, órákkal később várt, és hallgatta a varrógépet. Nem szólt föl. Egy idő múlva – talán ezer lélegzetvétel után – hallotta, hogy a férfi fölmegy a lépcsőn, és a kutyához beszél: – Reggelizünk, amikor visszajövök. – Ilyesmit mondott. Égve hagyta a lámpát a pincében. Néha előfordult. Kis körmök és lépések kopogtak felette, a konyha padlóján. A kutya nyüszített. Catherine úgy gondolta, hogy fogvatartója elment. Néha hosszabb időre is elment. Teltek a lélegzetvételek. A kiskutya járkált odafönt a konyhában, nyüszített, zörgött valamivel, végighúzott valamit a padlón, talán a tányérját. Kaparászás, kaparászás fentről. És újra ugatás, rövid, éles vakkantás, most nem hallatszott olyan tisztán, mint amikor a kutya éppen a lány fölött volt a konyhában. Mert a kiskutya nem a konyhában ugatott. Orrával kinyitotta az ajtót, és lent szaladgált a pincében, egy egeret kergetett, mint máskor, ha kiengedték. Odalent a sötétben Catherine Martin a matraca alá nyúlt. Megtalálta a csirkecsontot, és megszagolta. Nehezen állta meg, hogy ne rágja le róla a kis

hús- és porcogódarabokat. A szájába tette, hogy átmelegítse. Aztán felállt, kicsit imbolygott a szédítő sötétségben. A csupasz veremben semmije nem volt, csak a gyékény, az overall, amit viselt, meg a műanyag toalettvödör a vékony gyapjúkötéllel, amely a sápadt, sárga fény felé nyújtózkodott. Ezen gondolkodott minden alkalommal, amikor képes volt gondolkodni. Olyan magasra nyújtózkodott, amilyen magasra csak tudott, és megfogta a kötelet. Rántsa vagy húzza? Több ezer lélegzetvétel alatt gondolkodott ezen. Úgy döntött, erősen meghúzza. A gyapjúkötél jobban nyúlt, mint várta. Új fogást keresett, amilyen magasan csak tudott, és tovább húzta a kötelet, ide-oda lengetve a karját, hátha elszakítja a zsinórt a csapóajtó fakerete. Addig lengette, amíg a válla bírta. Aztán újra húzta, a zsineg egy darabig nyúlt, aztán nem nyúlt tovább. Jaj, csak magasan szakadj el! Reccs. Jó nagy darab zsinór esett az arcára. Catherine leguggolt. A zsinór a vállán és a fején volt. A lyukba nem szűrődött be elég fény föntről ahhoz, hogy lássa. Azt sem tudta, mennyi van. Nem szabad összebogozni. Óvatosan, részletekben fektette a padlóra a zsinórt, az alkarján mérve a hosszát. Tizennégy alkarnyit számolt. A zsinór a kút szájánál szakadt el. A csirkecsontot a rajta hagyott húsfoszlányokkal erősen a zsinórhoz kötözte, közvetlenül a vödör füle mellett. Most jön a neheze. Csak óvatosan. Catherine agya "viharkészültségben" volt, mint amikor az embernek viharban, egy kis csónakban kell vigyáznia magára. A zsineg szakadt végét a csuklójára kötözte, fogaival húzva meg a csomót. Olyan távol állt a zsinórtól, amennyire csak tudott. A fülénél ragadta meg a vödröt, nagy ívben meglendítette, és egyenesen felhajította a fenti gyenge fénykörbe. A műanyag vödör nem találta el a nyitott csapóajtót, a kútfedél alsó részéhez csapódott, majd visszaesett, és rázuhant Catherine arcára és vállára. A kiskutya most hangosabban ugatott. A lány nem kapkodott, újra meg újra gondosan kisimította a zsinórt, és dobott. A harmadik dobásnál a visszaeső vödör Catherine törött ujját találta el, és a lány kénytelen volt a befelé dőlő falhoz támaszkodva, nagyokat lélegezve kivárni, míg elmúlik a hányingere. A negyedik dobás után is visszazuhant a vödör, de az ötödik után nem. Kirepült, és valahol a kút fedőlapján kötött ki, a nyitott csapóajtó mellett. Milyen messze lehet a lyuktól? Állítsuk be. Catherine óvatosan húzott egyet a zsinóron, majd megrántotta, hogy hallja, hol zörög a vödör füle odafönt a fedőlapon. A kiskutya még hangosabban ugatott. Catherine tudta, hogy nem szabad visszahúznia a vödröt, de annak egészen

közel kell lennie a nyíláshoz. Közelebb húzta. A kiskutya a tükrök és próbababák között bóklászott a közeli pincehelyiségben. A varrógép alatt lévő foszlányokat és cérnadarabokat szaglászta, aztán a nagy fekete szekrény körül sündörgött, majd a pincének arra a részére pillantott, ahonnan a hangok hallatszottak. Nekirontott a homálynak, megugatta, és visszaszaladt. Aztán egy hang visszhangzóit halkan a pincében. – Édeseeeeem! A kiskutya ugatott, és felugrott. Kövér kis testét rázta az ugatás. Aztán egy cuppanós puszi hangja következett. A kutya fölnézett a konyha felé, de a hang nem onnan jött. Cuppogás; mintha enne valaki. – Gyere, édesem, gyere, szívem! A kutya óvatosan, a fülét hegyezve bement a homályba. Szürcsölés. – Gyere, aranyom, gyere, édesem. A pudli érezte a vödör füléhez kötözött csirkecsont szagát. Szűkölve kaparta a kút oldalát. Cupp-cupp-cupp. A kis pudli felugrott a kút fedelére. Innen jött a szag, a vödör és a lyuk közül. A kiskutya megugatta a vödröt, vinnyogva tétovázott. A csirkecsont icipicit megrándult. A pudli, orrát a mellső lábai közé dugva, fenekét égnek emelve idegesen csóválta a farkát. Kettőt vakkantott, aztán rávetette magát a csirkecsontra, és megragadta a fogaival. A vödör mintha el akarta volna lökni a csonttól. A kutya rámordult a vödörre, és ott maradt, szétterpesztett mellső lábakkal állt a vödör fülén, fogait keményen a csontba mélyesztette. A vödör hirtelen feldöntötte, leverte a lábáról, meglökte. A kutya megpróbált fölállni, de a vödör újra fellökte. Verekedett a vödörrel, közben a hátsó lába lecsúszott a vödörbe, mellső lábai eszelősen kaparták a fát, a vödör pedig a kutya fenekével együtt becsúszott a lyukba, de aztán a kiskutya kiszabadult, a vödör pedig a csirkecsonttal együtt átbillent a csapóajtó szélén, és eltűnt a mélyben. A pudli dühödten csaholt a lyukra, az ugatás visszhangzott a kútban. Aztán a kutya elhallgatott, és fejét oldalra hajtva figyelt egy hangra, amelyet csak ő hallott. Leugrott a kútról, felszaladt a lépcsőn, és csaholt örömében, ahogy valahol fönt csapódott az ajtó. Catherine Baker Martin forró könnyei szétfolytak az arcán, lecsöpögtek az overalljára, és átáztatták. A mellein érezte a melegüket. És úgy érezte, biztosan meg fog halni.

Negyvenkettedik fejezet Crawford zsebre vágott kézzel, egyedül állt a dolgozószobája közepén. Éjjel fél egy volt, s ő már három perce állt egy ötletet fontolgatva. Aztán telexezett a kaliforniai gépjármű-nyilvántartásba, hogy keressék ki azt a lakóbuszt, amelyet Lecter doktor szerint Raspail Kaliforniában vásárolt és Klausszal folytatott viszonya során használt. Megkérte őket, hogy ellenőrizzék, nem kapott-e Benjamin Raspailen kívül valaki más is büntetőcédulát Aztán egy jegyzetfüzettel a kezében leült a díványra, és kitalált egy provokatív apróhirdetést a vezető lapoknak. "Junói alakú, bársonyos bőrű, szenvedélyes virágszál, 31 éves fotómodell olyan férfit keres, aki méltányolja a minőséget és a mennyiséget. Kézápolási és kozmetikai modellként láttál mára lapokban; most én szeretnélek látni téged. Fényképes levelet kérek." Crawford egy percet gondolkodott, kihúzta a "junói"-t, és "telt idomú"-t írt a helyére. A feje lecsuklott. Elbóbiskolt Szemüvege lencséjén kis körökben táncolt a komputer képernyőjének zöldes fénye. Szöveg jelent meg a képernyőn, a sorok felfelé kúsztak, Crawford szemüvegén mozogtak. Crawford a fejét rázta álmában, mintha csiklandozták volna a képek. Az üzenet így szólt: LECTER CELLÁJÁNAK ÁTKUTATÁSAKOR A MEMPHISI RENDŐRSÉG 2 TÁRGYAT TALÁLT. 1. GOLYÓSTOLLBETÉTBŐL BARKÁCSOLT BILINCSKULCS. CSISZOLÁSI NYOMOK; BALTIMORE-T FELKÉRTÉK, HOGY ELLENŐRIZZE AZ INTÉZETI CELLÁBAN A KÉSZÍTÉS NYOMAIT. COPLEY, MEMPHIS. 2. JEGYZETLAP ÚSZKÁLT A SZÖKEVÉNY TOALETTJÉBEN. AZ EREDETI PÉLDÁNY ÚTON VAN A DOKUMENTÁCIÓS RÉSZLEGHEZ ÉS A LABORHOZ. A SZÖVEGET LÁSD ALÁBB. RAJZ LANGLEYBE, BENSONNAK, A KRIPTOGRÁFIAI OSZTÁLYRA. Aztán feltűnt a szöveg a képernyő alsó részén, mintha csak kukucskálna, így nézett ki:

C33H36ILTO8N4 A komputerképernyő két halk csipogása nem ébresztette fel Crawfordot, de három perccel később a telefoncsörgésre felriadt. Jerry Burroughs hívta a Központi Bűnügyi Információs Iroda forró drótján. – Látod, a képernyőt, Jack? – Egy pillanat – mondta Crawford. – Igen, oké. – Jack, a labor már meg is fejtette a szöveget, amit Lecter a klotyón hagyott. A Chilton nevébe írt számok egy biokémiai képletet adnak: C33H36N4O6– ez az emberi epe egyik festékanyaga, a bilirubin. A labor szerint a szar fő színezőanyaga. – Őrület. – Igazad volt Lecterrel kapcsolatban, Jack. Csak hülyítette őket. Elég baj Martin szenátornak. A labor szerint a bilirubin színe pontosan megegyezik Chilton hajszínével. Diliházi humor, így nevezik. Láttad Chiltont a hatórás hírekben? – Nem. – Marilyn Sutler odafent látta. Chilton a Billy Rubin után indított hajszáról hadováit. Aztán egy tévériporterrel ment vacsorázni. Az étteremben volt, amikor Lecter elsétált. Micsoda seggfej! – Lecter azt mondta Starlingnak, ne feledje, hogy Chiltonnak nincs orvosi diplomája – jegyezte meg Crawford. – Aha, láttam az összefoglalóban. Azt hiszem, Chilton megpróbálta megkefélni Starlingot, és a lány leállította. Lehet, hogy Chilton süket, de nem vak. Hogy van a kölyök? – Azt hiszem, jól. Csak kimerült. – Gondolod, hogy Lecter őt is hülyítette? – Lehet De ezen a nyomon maradunk. Nem tudom, mit csinálnak a klinikák, kezdem azt hinni, hogy bírói úton kellett volna kérni a feljegyzéseiket. Ha reggelig nem kapunk hírt tőlük, a bírósághoz fordulunk. – Mondd, Jack… ugye van néhány embered odakint, aki tudja, hogy néz ki Lecter? – Persze. – Nem gondolod, hogy éppen rajtunk röhög? – Talán már nem sokáig – mondta Crawford.

Negyvenharmadik fejezet

Dr. Hannibal Lecter az elegáns St. Louis-i szálloda, a Hotel Marcus portáspultjánál állt. Barna kalapot és nyakig begombolt esőkabátot viselt. Orrát és arcát takaros kötés fedte. "Lloyd Wyman" néven jelentkezett be, az aláírást még Wyman autójában begyakorolta. – Hogyan fizet, Mr. Wyman? – kérdezte a portás. – American expresszel – felelte Lecter, és átnyújtotta Wyman hitelkártyáját. Halk zongoraszó szűrődött át az előcsarnokból. A bárnál Lecter két bekötött orrú férfit látott. Középkorú házaspár ment a lift felé, egy Cole Porter-dallamot dúdolva. Az asszonynak géztapasz volt a szeme fölött. A portás ellenőrizte a hitelkártyát. – Bizonyára tudja, Mr. Wyman, hogy használhatja a kórház garázsát. – Igen, köszönöm. – Lecter már beállította a garázsba Wyman kocsiját, Wymannel a csomagtartóban. A londiner, aki felvitte a kis lakosztályba Wyman bőröndjeit, Wyman egyik ötdolláros bankjegyét kapta. Lecter doktor italt és szendvicset rendelt, majd sokáig lazított a zuhany alatt. A lakosztályt hatalmasnak találta hosszú fogsága után. Élvezte, hogy föl-alá sétálhat, egyik végéből a másikba. Ablakából átlátott az utca túloldalára, a St. Louis Városi Kórház Myron és Sadie Fleischer Pavilonjára, amely a világ egyik legjobb arckoponya-sebészeti központjának ad otthont. Lecter doktor ábrázata túlságosan közismert volt ahhoz, hogy igénybe vehesse az itteni plasztikai sebészek tudományát, de ez volt az egyetlen hely, ahol kötéssel az arcán mászkálhatott anélkül, hogy feltűnést keltett volna. Évekkel ezelőtt már lakott itt egyszer, amikor a kitűnő Róbert J. Brockman Könyvtárban végzett pszichiátriai kutatásokat. Mámorító érzés volt, hogy van ablak, sőt több ablak is. Az ablaknál állt a sötétben, nézte a MacArthur hídon száguldó kocsikat, és az italát kortyolgatta. Kellemesen kifárasztotta az ötórás vezetés Memphisből idáig. Tulajdonképpen csak a memphisi nemzetközi repülőtér föld alatti garázsában kellett kapkodnia. Nem volt valami kényelmes gézzel, alkohollal, desztillált vízzel mosakodni a parkoló mentőautó farában. De mihelyt fölvette az ápolók fehér ruháját, már csak egy magányos utast kellett elkapnia a nagy garázs hosszú parkolójának kihalt folyosóján. A férfi szinte felkínálta magát, amint behajolt a csomagtartójába, hogy kivegye árumintával teli táskáját, és

nem is látta a hátulról közeledő Lectert. Lecter kíváncsi volt, vajon a zsaruk olyan hülyének tartják-e, hogy azt hiszik, repülőre szállt. A St. Louisba vezető úton csak az okozott gondot, hogy megtalálja a lámpák, az ablaktörlő meg a fénykürt kapcsolóját az idegen kocsiban, mert nem ismerte ki magát a műszerfalon felvillanó visszajelző lámpák között. Holnap megveszi a szükséges dolgokat, világos hajfestéket, borotvakészletet, kvarclámpát és még sok egyebet, amivel azonnal megváltoztathatja a külsejét. Amikor jónak látja, továbbmegy. Nem volt oka sietségre.

Negyvennegyedik fejezet Ardelia Mapp a szokásos módon, könyvvel a kezében ült az ágyon. Egy kizárólag híreket adó rádióállomást hallgatott. Amikor Clarice Starling bevánszorgott, kikapcsolta a rádiót. Látva Starling megnyúlt arcát, szerencsére csak annyit kérdezett: – Kérsz egy kis teát? Tanulás közben Mapp olyan főzetet ivott, amelyet a nagyanyja által küldött keverékből készített, és amelyet "Okos emberek teája"-nak hívott. Starling legokosabb ismerősei közül az egyik egyben a legjózanabb is volt, a másik pedig a legfélelmetesebb. Starling remélte; hogy némileg kiegyensúlyozzák egymást. – Szerencséd van, hogy ma nem jöttél be – mondta Mapp. – Az a nyavalyás Kim Won egyenesen a földbe passzírozott bennünket. Nem hazudok. Azt hiszem, Koreában nagyobb lehet a gravitációs erő, mint nálunk, aztán amikor ezek a fickók idejönnek, könnyűek lesznek, és testnevelést meg önvédelmet tanítanak, mert ezt nem is tekintik munkának… John Brigham ugrott be. – Mikor? – Ma este, nem túl régen. Azt akarta tudni, visszaértél-e már. Le volt nyalva a haja. Úgy téblábolt az előcsarnokban, mint egy kamasz. Beszélgettünk egy kicsit. Azt mondja, ha lemaradtál, és korrepetálnom kell veled, tanulhatunk a következő néhány napon lőgyakorlat helyett, aztán majd kinyitja nekünk a lőteret a hétvégén. Mondtam, hogy majd értesítem. Rendes ember. – Igen, az. – Tudtad, hogy téged akar indítani a vámosok és a kábítósok emberei ellen a testületek közötti lövészversenyen?

– Nem tudtam. – Nem a nők között, hanem a nyílt versenyen. A következő kérdésem: tudod-e már a Negyedik alkotmánymódosítás anyagát péntekre? – A nagy részét igen. – Oké. Miről szól a Chimel kontra California? – Középiskolákban való kutatásról. – Mit tudsz az iskolákban való kutatásokról? – Semmit. – Ez az "azonnali elérhetőség" fogalma. Ki volt Schneckloth? – A fenébe is, gőzöm sincs. – Schneckloth kontra Bustamonte. – Ez a magánélet ésszerű védelme? – Megbuksz. A magánélet védelme a Katz-alapelv. A Schneckloth a kutatáshoz való hozzájárulás. Már látom, hogy korrepetálnunk kell, lányom. Megvannak a jegyzeteim. – De nem ma este. – Nem. Holnap viszont tiszta, világos, termékeny aggyal ébredsz, és elültetjük bele, amit pénteken learatsz. Starling, Brigham azt mondja – bár nem volna szabad elárulnom, mert megígértem –, szóval azt mondja, simán megúszod a meghallgatást. Szerinte ez a nagyképű gazember Krendler két nap múlva már nem is fog rád emlékezni. A jegyeid jók, ezt az anyagot meg könnyen bevágjuk. – Mapp Starling fáradt arcát fürkészte. – Mindent megtettél azért a szerencsétlenért amit lehetett, Starling. A nyakadat kockáztattad miatta, minden követ megmozgattál, és seggbe rúgtak. Te is megérdemelsz egy lehetőséget. Tönkre akarsz menni? Eldöntöttem, hogy kézbe veszlek. – Kösz, Ardelia. Miután leoltották a lámpákat, Mapp ismét megszólalt. – Starling? – Tessék. – Mit gondolsz, ki a csinosabb? Brigham vagy Forró Bobby Lowrance? – Nehéz kérdés. – Brighamnek tetoválás van a vállán, láttam az ingén keresztül. Mit ábrázol? – Sejtelmem sincs. – Megmondod, ha megtudod? – Valószínűleg nem. – Én is elmondtam neked Forró Bobby kígyómintás alsógatyáját. – Csak az ablakon át láttad, amikor súlyzózott.

– Gracie pletykálta el? Ennek a csajnak akkora a szája… Starling már aludt.

Negyvenötödik fejezet Néhány perccel hajnali három óra előtt Crawford a felesége mellett bóbiskolt. Hirtelen felébredt. Bellának akadozott a lélegzete, és mocorgott az ágyon. Crawford felült, és megfogta az asszony kezét? – Bella? Az asszony mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt. Napok óta először nyitva volt a szeme. Crawford közel hajolt Bella arcához, de nem hitte, hogy a félesége látja. – Bella. Szeretlek, kölyök – mondta, hátha hallja az asszony. A férfi szívét félelem szorította össze, és úgy körözött a mellkasában, mint egy denevér a házban. Aztán Crawford erőt vett magán. Tenni akart valamit az asszonyért, bármit, de nem akarta, hogy Bella érezze: elengedi a kezét. A felesége mellére szorította a fülét. Hallotta a halk dobbanásokat, majd egy rebbenést, aztán a szív megállt. Nem hallatszott semmi, csak valami furcsa, hideg remegés. Crawford nem tudta, vajon a zaj Bella mellkasában van-e, vagy az ő fülében. – Az Isten áldjon meg, és vigyázzon rád… meg a tieidre – mondta Crawford, és azt kívánta, hogy teljesüljön az óhaja. Magához húzta Bellát az ágyon, hátát a fejtámlának vetette, és a melléhez szorította az asszonyt, amíg az agya is meg nem halt. Állával hátratolta a sálat az asszony maradék hajáról. Nem sírt. Már túl volt mindezen. Crawford átöltöztette Bellát az asszony legszebb, legkedvesebb hálóköntösébe, és egy ideig csak ült a magas ágy mellett, Bella kezét az arcához szorítva. Szögletes, okos kéz volt, egy életen át folytatott kertészkedés meg az intravénás injekciók nyomaival. Amikor Bella bejött a kertből, a kezének kakukkfűszaga volt. ("Gondold azt, hogy tojásfehérje van az ujjaidon." Ezt tanácsolták a lányok az iskolában Bellának a szexről. Ő és Crawford hosszú évekkel később, még tavaly is, tréfálkoztak ezen az ágyban. Ne gondolj erre, gondolj a jóra, az igazira. Ez volt az igazi. Kerek kalap és fehér kesztyű volt Bellán, és amikor először mentek föl a liften, Crawford egy slágert fütyült. A szobában Bella azzal csúfolta, hogy úgy tele vannak a zsebei, mint egy kisfiúnak.) Crawford megpróbált átmenni a másik szobába – onnan még megfordulhat,

és a nyitott ajtón keresztül láthatja, ha akarja, az olvasólámpa meleg fényében nyugodtan fekvő asszonyt. Arra várt, hogy Bella teste távoli, kiállított tárggyá váljon, elváljon attól az embertől, akit a karjában tartott az ágyon, és elváljon élete társától, akit most már csak a fejében őrzött. Azért, hogy hívhassa őket. Hogy érte jöjjenek. Üres kezei kifelé fordított tenyérrel lógtak az oldala mellett, s az üres kelet felé nézve állt az ablaknál. Nem a hajnalt várta; csak keletre nézett az ablaka.

Negyvenhatodik fejezet – Kész vagy, édes? Jame Gumb az ágya háttámlájának dőlt, és a kiskutya kényelmesen, melegen összegömbölyödött a hasán. Mr. Gumb épp most mosott hajat, és törülközőt tekert a feje köré. Addig turkált az ágyneműben, míg meg nem találta a videója távirányítóját, és megnyomta a lejátszógombot. Programját két filmből állította össze, amelyeket egy kazettára másolt Mindennap megnézte, amikor életbe vágó előkészületeket tett, és mindig ezt figyelte, mielőtt lefejtett volna egy bőrt. Az első szalag kopott Movieton News-film volt; fekete fehér híradófelvétel 1948-ból, a Miss Sacramento-szépségverseny negyeddöntője, az Atlantic Cityben rendezett Miss Amerika-választáshoz vezető hosszú út egyik lépcsője. A filmen fürdőruhás verseny látszott, az összes lány virágot tartott a kezében, ahogy a lépcsőhöz vonult és felment a színpadra. Mr. Gumb pudlija már sokszor túlesett ezen, és bandzsított, amikor meghallotta a zenét, mert tudta, hogy most alaposan meg fogják szorongatni. A szépségversenyt valamikor a második világháború idején rendezhették. A lányok Rose Marie Reid-fürdőruhákat hordtak; némelyikük arca bájos, a lábuk is szép formájú, de az izmaik nem elég ruganyosak. Gumb megszorította a pudlit. – Édesem, itt jön ő, ittjönő, ittjönő! És itt jött ő, fehér fürdőruhában közeledett a lépcsőhöz, ragyogó mosolyt vetve a fiatalemberre, aki felsegítette, aztán magas sarkú cipőjében tovasietett, a kamera követte combja hátsó felét. Mama. Itt volt a Mama. Mr. Gumbnak nem kellett a távirányítóhoz nyúlnia, mindent megcsinált, amikor elkészítette ezt a kópiát. Már jött is a Mama visszamenetben, lehátrált a lépcsőn, visszavette mosolyát a fiatalembertől, visszahátrált a folyosóra, aztán megint előre, majd vissza, előre és vissza.

Amikor rámosolygott a fiatalemberre, mosolygott Gumb is. Még egy felvételen szerepelt, egy csoportképen, de ez nagyon homályos volt. Jobb gyorsítva átfutni rajta, és csak egy pillantást vetni rá: Mama a többi lánnyal együtt gratulál a győztesnek. A következő filmet Mr. Gumb egy chicagói motel kábeltévéjéről másolta. El kellett rohannia, vásárolnia kellett egy videót, s még egy éjszakát ott maradni, hogy fel tudja venni. Piti kábeltévé-csatornák sugároznak efféle filmeket késő éjszaka a szexhirdetések alatt, amelyek nyomtatott betűkkel kúsznak fölfelé a képernyőn. A gyenge szexfilmekből készítik ezeket a műsorokat, a negyvenes-ötvenes évek elég ártatlan filmjeiből, amelyeken nudistatáborban röplabdáznak, és hasonlók, vagy a harmincas évek szexfilmjeiből, amelyeken a férfi színészek műorrot viseltek, és még rajtuk volt a zokni. Bármilyen zene megfelelt. Most éppen egy andalító dallam szólt, éles ellentétben a pergő cselekménnyel. Mr. Gumb semmit sem tudott csinálni a képernyőn felfelé kúszó hirdetésekkel. El kellett viselnie őket. És végre itt van egy szabadtéri úszómedence, a lombozatból ítélve Kaliforniában. Szép napozógarnitúra, mindenről ordít, hogy az ötvenes években készült. Néhány kecses lány úszik meztelenül. Egyik-másik feltűnhetett egy-két "B" kategóriás filmben is. Vidáman, fürgén kimásztak a medencéből, és a zene ritmusánál sokkal gyorsabban futottak a csúszdához, felmásztak, és már jöttek is lefelé. Hűűűű, hogy emelkednek a mellek, ahogy a lányok lefelé siklanak, nevetve, nyújtott lábbal – aztán loccs! Itt jön a Mama. Itt jön, a göndör lány mögött mászik ki a medencéből. Az arcát félig eltakarja a Sinderella szexbutik hirdetése, de aztán látni, ahogy távolodik, fölmegy a lépcsőn, a teste fényes és vizes, csodálatosan telt és ruganyos, látszik a császármetszés kis sebe, aztán lesiklik a csúszdán. Hűűű! Olyan szép, és ha nem is látja az arcát, Mr. Gumb azért a szíve mélyén tudja: ez a Mama, és a film azután készült, hogy Gumb életében utoljára látta őt. Mármint a valóságban, mert gondolatban persze azóta is sokszor látta. A jelenet hirtelen egy házassági tanácsadó hirdetésével folytatódott, és véget ért. A pudli már két másodperccel előbb bandzsított, mint ahogy Mr. Gumb megszorította a combját. – Ő, Édeske! Gyere a Mamához. Mama olyan szép lesz. Sok a dolog, sok a dolog, sok a dolog, hogy holnapra minden kész legyen. A konyhában hála istennek nem hallotta, akárhogy is kiabált a foglya, de a lépcsőn már igen, amikor lement a pincébe. Pedig azt remélte, csendben lesz és aludni fog. A pudli a hóna alatt visszamorgott a kútból jövő hangokra.

– Te ennél sokkal jobb nevelést kaptál – dünnyögte Gumb a kutya tarkóján göndörödő szőrbe. A varrószoba a lépcső lábától balra nyílt. Gumb egy pillantást sem vetett a kútra, a szavakra sem figyelt – annyira nem érdekelte, mit mond az odalent, mintha nem is angolul beszélne. Egyenesen benyitott a dolgozószobába, letette a pudlit, és villanyt gyújtott. Néhány lepke ártalmatlanul verdesett, majd leszállt a plafonon lévő lámpát fedő dróthálóra. Mr. Gumb igen gondosan dolgozott itt. Mindig friss oldatot kevert, mindig rozsdamentesacél-edényben, sohasem alumíniumban. Jó előre megtanulta, mit hogyan kell tennie. Munka közben állandóan figyelmeztette magát: – Rendesen, precízen, igényesen kell dolgoznod, mert a feladat csodálatos. Az emberi bőr nehéz – a testsúly tizenhat-tizennyolc százaléka – és csúszós. Egy egész bőrt nehéz kezelni, és könnyen leesik, amikor még nedves. Az idő is fontos, mert mihelyt lenyúzták, a bőr azonnal zsugorodni kezd, főleg a fiatal felnőtteké, akiknek a legfeszesebb a bőre. Ráadásul a bőr nem teljesen rugalmas, még a fiataloké sem. Ha nyújtod, soha nem nyeri vissza az eredeti méretét. Varrj valamit, ami tökéletesen sima, húzd rá szorosan egy próbababára, aztán nézheted, hogy gyűrődik és ráncolódik. Azzal pedig, hogy az ember ül a gépnél és vörösre sírja a szemét, egyetlen ráncot sem lehet eltüntetni. No és ott van a nyakkivágás vonala. Nem ártana pontosan tudni, hogy hova kerül. A bőr nem egyformán nyúlik minden irányban, mert a kollagén (a kötő- és támasztószövetek vízben nem oldódó fehérjéje) nyalábjai deformálódnak, és a rostok szakadnak. Az ember rossz irányba húzza, és máris meglátszik a nyoma. A még friss nyersbőrrel egyszerűen lehetetlen dolgozni. Sok próbálkozásba és sok szívfájdalomba került, mire Mr. Gumb jól begyakorolta. Végül rájött, hogy a régi megoldások a legjobbak. A következőképpen járt el. Először is a darabokat a kádakban beáztatta az amerikai bennszülöttek által kifejlesztett növényi kivonatba, amely csupa természetes anyagból állt, és semmilyen ásványi sót nem tartalmazott. Aztán a klasszikus bőrkidolgozás következett, amely az Újvilág páratlanul finom, vajpuha szarvasbőrét állította elő. Az amerikai bennszülöttek úgy vélték, minden állatnak épp elég agyveleje van ahhoz, hogy kikészítsék vele a saját bőrét. Mr. Gumb tudta, hogy ez még a legnagyobb agyú főemlősök esetében sem igaz, és rég letett róla, hogy ezzel próbálkozzon. De volt egy frizsidernyi marhaagya, ez elég volt. Az anyag kidolgozásával meg tudott birkózni, a gyakorlat csaknem

mesterré tette. Maradtak persze problémák, de kitűnő képzettségével ezeket is megoldotta. A dolgozószoba egy pincefolyosóra nyílt, amely a soha nem használt fürdőbe vezetett (ahol Mr. Gumb az emelőcsigáját és óráját tárolta), meg a stúdióba és a mögötte lévő roppant, fekete, mindenféle vacakkal teli terembe. Vakító fény fogadta a stúdióban. Napfényt utánzó reflektorok és fehéren izzó fénycsövek voltak a plafonra erősítve. Próbababák álltak a pácolt tölgyből emelt dobogón. Némelyik bőrbe volt öltöztetve, mások muszlin szabásmintákat viseltek az elkészítendő bőrruhához. Nyolc próbababa sorakozott a két falat borító tükrök előtt – remek, sima tükrök voltak, egyik sem torzított. Egy pipereasztalon kozmetikai szerek hevertek, meg néhány parókatartó és paróka. A lehető legvilágosabb stúdió volt ez, fehér és halványsárga tölgyfa bútorokkal. A próbababákon félkész, eladásra szánt munkák voltak, többnyire lekoppintott Armani-cuccok, finom fekete kabrettabőrből, mindegyik csupa laza berakás, válltömés és melldísz. A harmadik falat egy nagy munkaasztal foglalta el, két ipari varrógép, két női meg egy férfi próbababa, ez utóbbi pontosan Jame Gumb felsőtestéről. A negyedik falat nagy, fekete kínai lakkszekrény uralta; csaknem a két és fél méter magasan lévő plafonig emelkedett. A szekrény régi volt, a minta két sárkányt ábrázolhatott: az egyikből néhány aranypikkely és két tiszta fehér szem, a másikból csak egy vörös nyelv látszott, a testük kifakult. A lakkréteg néhol már repedezett. A mély, óriási bútornak semmi köze sem volt Mr. Gumb hétköznapi munkájához. A Különleges Feladathoz szükséges szabásmintákat és vállfákat tárolta itt, s az ajtót zárva tartotta. A kiskutya lefetyelt a sarokban lévő vizesedényből, s szemét Mr. Gumbon tartva, lefeküdt az egyik próbababa lábai közé. Gumb egy bőrzakón dolgozott. Minden mást félretéve be kellett volna fejeznie, de most hirtelen rátört az alkotás láza, s mivel saját, testre simuló bőrruhája szabásmintájával még nem volt megelégedve – azt vette elő. Mr. Gumb jóval magasabb szintre jutott a varrásban, mint amennyire a Büntetés-végrehajtási Intézetek Kaliforniai Igazgatósága ifjúkorában megtanította, de ez most igazi kihívás volt. Még a kényes kabrettabőr sem készíti föl az embert az igazi finom munkára. Itt volt két, feszes muszlinból készült, jól szabott mellény; az egyik a saját pontos mérete, a másik Catherine Baker Martiné, akiről akkor vett mértéket, amikor az még öntudatlanul feküdt. Amikor a kisebbet ráhúzta a saját

próbababájára, a probléma nyilvánvalóvá vált. Catherine nagydarab lány volt, csodálatos idomokkal, de mégsem akkora, mint Mr. Gumb, és messze nem volt olyan széles a háta. Gumb álma egy varrás nélküli ruha volt. Tudta, hogy ez lehetetlen, de eltökélte, hogy elöl nem lehet rajta varrás, kifogástalannak kell lennie. Ez azt jelentette, hogy minden igazítást hátul kell megcsinálnia. Igen nehéz feladat. Egy feszes muszlint már félrerakott, és újat kezdett. Óvatos nyújtással megúszhatja a két karöltő alatti betoldással, persze nem franciával, hanem simával, hogy a betoldás csúcsa lefelé mutasson. Két betoldás kell a derékon is, szintén hátul, épp a veséknél. Hozzászokott, hogy minél kevesebb öltéssel dolgozzon. De nemcsak a látványt kellett figyelembe vennie, hanem a tapintást is; végül is nem elképzelhetetlen, hogy egy vonzó személyt megöleljenek. Mr. Gumb egy kis hintőport szórt a tenyerébe, és lágy, természetes öleléssel átkarolta a saját alakjáról készült próbababát. – Adj egy csókot – mondta játékosan az üres levegőnek, ahol a fejnek kellene lennie. – Nem te, csacsikám – mosolygott rá a fülét hegyező kiskutyára. Gumb kinyújtott karral megsimogatta a bábu hátát Aztán megkerülte, és megnézte a hintőpornyomokat Senki sem akar varrást tapintani, bár a férfiak öleléskor nem a hát közepére teszik a tenyerüket, és ha mégis, okoskodott, hozzászoktunk a gerincoszlophoz. Egyáltalán nem olyan zavaró, mint bármilyen más aránytalanság a testünkön. Vállvarrásról szó sem lehet Tehát a megoldás egy betoldás hátul, fent középen, hogy a csúcsa valamivel a lapockacsontok közepe fölött legyen, ugyanezzel a varrással rögzíthetné a béléshez azt az anyagot, ami a hát tartását adná. Lycra merevítők és hasítások alatt mindkét oldalon – el ne felejtse a Lycrát – és Velcro lezáró a jobb oldalon. Azokra a csodálatos Charles James-ruhákra gondolt, amelyeken a varrások lépcsőzetesen haladnak, hogy teljesen simán feküdjenek. A betoldást a háton elfedi a haja, illetve hamarosan el fogja fedni. Mr. Gumb lehúzta a muszlint a női próbababáról, és munkához látott. Szép, régi varrógépe volt, díszes, pedálos masina, amelyet úgy negyven éve alakíthattak át elektromos géppé. Karján aranybetűkkel festett felirat állt: "Szolgálok, sohasem fáradok." A pedál még ma is működött, és Gumb minden öltéssorozatnál ezzel indította a gépet. Ha finom munkája volt, jobban szeretett mezítláb dolgozni; gyöngéden nyomogatta a pedált húsos lábával, és festett körmű lábujjaival fogta a végét, nehogy túlszaladjon. Jó ideig csak a gép hangja, a kiskutya hortyogása meg a fűtésrendszer szelepeinek sziszegése hallatszott.

Amikor bevarrta a betoldásokat, felpróbálta a tükör előtt az összefércelt muszlinöltözéket. A kiskutya félrehajtott fejjel figyelte a sarokból. Kicsit ki kellett engednie a hónaljnál. És maradt néhány probléma az eldolgozásnál. Különben olyan szép lett. Lágy, hajlékony, passzentos. Látta magát benne, amint felszalad a létrán a vízicsúszdához, amilyen gyorsan csak akar. Mr. Gumb néhány lámpát meggyújtott, néhányat eloltott, majd a megfelelő világításban parókákat és egy csodálatos kagyló nyakéket próbált a gallér fölé. Kábító lesz, ha egy dekoltált ruhát vagy otthonkát visel az új bőre fölött. Nagy volt a kísértés, hogy most rögtön folytassa, és beleadjon apait-anyait, de a szeme fáradt volt. A kezének is abszolút biztosnak kellett lennie, és a zajhoz sem volt hangulata. Türelmesen fölfejtette a fércet, és kiterítette az egyes darabokat. Tökéletes szabásminta. – Holnap, Édeske – mondta a kiskutyának, miközben kivette a hűtőből a marhaagyat, hogy kiengedjen. – Holnap reggel tüstént nekilátunk. Hóóóóóóóóólnap a Mama olyan gyönyörű lesz.

Negyvenhetedik fejezet Starling öt óra hosszat mélyen aludt, de aztán az éjszaka kellős közepén felébresztette az álmában átélt félelem. A lepedője sarkát harapta, és a fülére szorította a tenyerét, hogy meggyőződjön róla, valóban felébredt, és elmúlt az álom: csend van, és nem sikoltanak a bárányok. Amikor már biztos volt benne, hogy ébren van, a szívverése lelassult, de a lába nem bírt nyugton maradni a takaró alatt. A lány tudta, hogy egy másodpercen belül az agya is teljes sebességre kapcsol. Megkönnyebbült, amikor félelem helyett a harag hulláma öntötte el. – Barmok – mondta, és kidugta a lábát a levegőbe. Az egész hosszú napon – amikor Chilton beletaposott, Martin szenátor sértegette, Krendler cserbenhagyta és lebaltázta, Lecter doktor kínozta és beteggé tette véres szökésével, Crawford pedig elvette tőle az ügyet – egy dolog mindennél jobban fájt neki: az, hogy tolvajnak nevezték. Martin szenátor aggódik a lányáért, és elege van abból, hogy rendőrök turkáljanak Catherine holmijában. Nem gondolhatta komolyan. A vád mégis úgy szurkálta Starlingot, mint a forró tű. Kisgyerekként azt tanulta otthon, hogy a lopás a legmegvetendőbb dolog a nemi erőszak és a rablógyilkosság után. Néha a gyilkosság is jobb, mint a lopás.

Intézeti gyerekként – ahol kevés volt az érték, és sokan voltak, akik vágytak rá – megtanulta, hogy gyűlölje a tolvajokat A sötétben fekve szembenézett egy másik okkal, amiért Martin szenátor célzása annyira zavarta. Tudta, mit mondana a rosszmájú Lecter doktor, és azt is, hogy igaza volna: attól fél, hogy van benne valami csiricsáré, amit Martin szenátor észrevett; valami olcsó, valami tolvajszerű, ami kiváltotta Martin szenátorban ezt az érzést. Az a milliomos szuka! Lecter doktor nagy élvezettel mutatná ki a származásából fakadó sértődést és az eltemetett haragot, amelyet az anyatejjel szívott magába. Starling egyetlen Martinnál sem adta alább, sem iskolázottságban, sem intelligenciában vagy fellépésben, és biztosan külső megjelenésében sem, de mégis hiányzott belőle valami, és ezt tudta is. Elszigetelt tagja volt egy harcias törzsnek, amelynek nem volt írott családfája, legfeljebb a dicsőséglisták és a büntetési jegyzőkönyvek. Kiforgatták őket mindenükből Skóciában, kiűzte őket az éhség Írországból, így sokan közülük hajlamosak voltak rá, hogy veszélyes szakmát válasszanak. Jó pár Starlingot használtak ki ily módon, akik szűk gödrök mélyén toppantak, vagy palánkokról csusszantak le, miközben golyót kaptak a lábukba, de lehet, hogy dicséretben részesítették őket rekedt trombitaszó kíséretében, a hidegben, amikor már mindenki haza akart menni. Néhányukra tán könnyezve emlékeztek éjszakánként a tiszti étkezdében, ahogy egy férfi jó néhány pohár bor után egy jó vadászkutyára emlékezik. Elhalványult nevek a Bibliában. Starling tudomása szerint egyikük sem volt túl okos, kivéve egy nagynénit, aki gyönyörű dolgokat írt a naplójába, amíg "agylázat" nem kapott. Azonban egyikük sem lopott. Amerikában az iskola a menő, mint tudjuk, és a Starlingok megragadták az alkalmat. Starling egyik nagybátyja két évet végzett a főiskolán, s a bizonyítványát vésették a sírkövére. Starling egyszerűen az iskolából élt, fő fegyvere a vizsgákon való versenyzés volt a hosszú évek során, amikor nem volt máshova mennie. Tudta, hogy most is kimászik a csávából. Az lehet, ami mindig is volt, mióta csak rájött a dolgok nyitjára: osztályában a legjobbak között lehet, kedvelik, kiválasztják, befogadják, és nem küldik el. Az a lényeg, hogy keményen dolgozzon és óvatos legyen. Az osztályzatai jók. A koreai nem tudta kinyírni testnevelésórán. A nevét rávésik az előcsarnokban lévő nagy táblára a lőtéren nyújtott teljesítményéért. Négy héten belül az FBI, a Szövetségi Nyomozóiroda különleges ügynöke lehet.

Lehet, hogy ezentúl egész életében tartania kell attól a rohadék Krendlertől? A szenátor jelenlétében nem vállalta érte a felelősséget a disznó. Ez fájt, ahányszor csak rágondolt. Krendler nem tudhatta biztosan, hogy bizonyítékot talál a borítékban. Ez ijesztő volt. Most, hogy Krendlerre gondolt, képzeletében a férfinak haditengerészeti fűzős félcipő volt a lábán, mint a polgármesterén, amikor eljött Starling apjának órájáért. Ami még rosszabb, Jack Crawford is vesztett a tekintélyéből. Nagyobb nyomás nehezedett a férfira, mint amennyit bárki elviselne. Elküldte őt, hogy ellenőrizze Raspail kocsiját, támogatás és felhatalmazás nélkül. Oké, ő maga kérte, hogy ilyen feltételekkel mehessen, a zűr véletlen volt. De azt tudnia kellett Crawfordnak, hogy baj lesz, ha Martin szenátor találkozik vele Memphisben; akkor is baj lett volna, ha nem találja meg azokat a kefélős képeket. Catherine Baker Martin ugyanabban a sötétségben fekszik, amely most őt is körülöleli. Ezt egy percre elfelejtette, amíg a saját bajaira gondolt. Az elmúlt néhány nap képei rögtön meg is büntették érte: a hirtelen elővillanó színes, túl színes, ijesztően színes képek, amelyek a sötétből ugranak elő villámfénynél az éjszakában. Most Kimberly kísértette. A kövér, halott Kimberly, aki kifúratta a füleit, hogy csinosabb legyen, és spórolt, hogy gyantáztathassa a lábát. Kimberly sima, szertelen lábbal. Kimberly, a nővére. Starling nem hitte, hogy Catherine Baker Martin sokat törődött volna Kimberlyvel. És most testvérek. Kimberly, aki a cowboynak öltözött seriffekkel és a rendőrjárőrökkel teli ravatalozóban fekszik. Starling nem bírta tovább a látványt. Megpróbálta elfordítani a fejét, mint az úszó, aki lélegzetet akar venni. Buffalo Bill összes áldozata nő; a nő a rögeszméje, azért él, hogy nőkre vadásszon. De egyetlen nyomozónő sem vadászott rá állandóan. Egyetlen nyomozónő sem vizsgálta összes bűntettét. Starling kíváncsi volt, vajon Crawfordnak lesz-e mersze hozzá, hogy őt vigye magával technikusként, amikor Catherine Martint kell majd megnéznie. Bill "holnap intézi el a lányt" – jósolta Crawford. Hát intézze el! Intézze el! Intézze el! – Baszd meg – mondta Starling hangosan, és a padlóra tette a lábát. – Mi van, egy gyengeelméjűt akarsz elcsábítani, Starling? – kérdezte Ardelia Mapp. – Becsempészted, amíg aludtam, és most adod neki az utasításokat?! Csak azt ne hidd, hogy nem hallom. – Ne haragudj, Ardelia, nem akartalak…

– Ennél sokkal pontosabban kell kifejezned magad, Starling. Nem elég annyit mondanod, amennyit mondtál. Gyengeelméjű férfit elcsábítani olyan, mint az újságírás alapszabályát betartani: meg kell mondanod, Mit, Mikor, Hol és Hogyan. Azt hiszem, a Miért nem igényel indoklást. – Van szennyes ruhád? – Tényleg azt kérdezed, van-e szennyes ruhám? – Aha, azt hiszem, kimosok egy adagot. Mid van? – Csak azok a trikók az ajtó fogasán. – Oké. Csukd be a szemed, egy másodpercre felnyitom a villanyt. Nem a közelgő vizsga anyagát, a Negyedik alkotmánymódosítás* jegyzeteit pakolta annak a ruháskosárnak a tetejére, amit lecipelt a földszinti mosókonyhába. [*A Negyedik alkotmánymódosítás szövege a következő: A népnek a személyi, a lakóház, okmányok és a tulajdonban lévő tárgyak biztonságához való, megalapozatlan házkutatatások és lefoglalások elleni jogát nem lehet megsérteni, és ilyen parancsokat csak valószínűsített, esküvel vagy fogadalommal alátámasztott ügyben lehet kibocsátani és részletesen meg kell jelölni a házkutatás helyét és a lefoglalandó vagy letartóztatandó dolgot, illetve személyt. – V.T. megjegyzése]

A Buffalo Bill-dossziét vitte magával, a tíz centi vastag poklot és fájdalmat, sárgásbarna borítóban, fedelén a vérszínű tintával írt címmel. Mellette volt az ő jelentése is a Halálfejes lepkéről, a forró dróthoz kapcsolt számítógép slejfnijén. Holnap vissza kell adnia a dossziét, és ha azt akarja, hogy ez a példány kerek egész legyen, előbb-utóbb be kell illesztenie a saját jelentését. A meleg mosókonyhában a mosógép megnyugtató zümmögése mellett levette a dossziét összetartó gumiszalagot. Kiterítette a papírokat a ruhahajtogató polcra, és megpróbálta úgy beilleszteni a jelentését, hogy ne nézzen közben a képekre, és ne gondoljon arra, milyen fotók kerülnek hamarosan melléjük. Felül volt a térkép, ez stimmelt. De kézírás látszott rajta. Lecter doktor elegáns betűi keresztülfutottak a Nagytavakon, és az üzenet így szólt: "Clarice, nem tartja túlzásnak ezeket a vaktában szétszórt helyszíneket? Nem találja veszettül véletlenszerűnek? Nem túlzás ennyi kényelmetlenség? Nem gondolja, hogy ez egy ügyetlen, hazug alak bonyolult terve? Üdv. Hannibal Lecter Ui. Kár végiglapoznia, nincs más."

Starling húszpercnyi lapozgatás után meggyőződött róla: valóban nincs más. Felhívta a hallban lévő telefonfülkéből a forró drótot, és beolvasta az üzenetet Burroughsnak. Kíváncsi volt, vajon Burroughs mikor alszik. – Meg kell mondanom magának, Starling, hogy egyre kisebb a Lecter-információk piaca – közölte Burroughs. – Jack felhívta magát Billy Rubin miatt? – Nem. Starling a falnak dőlve, behunyt szemmel hallgatta a férfit, aki elmesélte neki Lecter doktor tréfáját. – Nem is tudom – mondta végül Burroughs. – Jack szerint folytatják a vizsgálódást a transzszexuális klinikákon, de milyen erőbedobással? Ha megnézi a komputerben tárolt információkat, a módszert, ahogyan betáplálják, ami a terepről érkezik, láthatja: minden Lecter-információnak, a magáénak is meg a memphisi anyagnak is, különleges kódja van. Az összes baltimore-i anyagot, vagy az összes memphisit, vagy mindkettőt egyszerre, egyetlen gombnyomással ki lehet iktatni. Azt hiszem, az Igazságügyminisztérium meg akarja nyomni ezt a gombot. Kaptam egy anyagot, amely azt állítja, hogy a Klaus torkában talált bogár… hadd nézzem… vízi hulladék. – Gondolom, ezt továbbítja Mr. Crawfordnak – mondta Starling. – Természetesen a képernyőjére adom, de nem hívom föl. Maga se tegye. Bella nem sokkal ezelőtt meghalt. – Ó – mondta Starling. – Hallgassa meg inkább a jó hírt. A fiúk Baltimore-ban körülnéztek egy kicsit Lecter intézeti cellájában. Az ápoló, Barney segített nekik. Megtalálták a csiszolás nyomát a Lecter ágyát rögzítő anyacsavaron, ahol a bilincskulcsot csinálta. Fel a fejjel, kölyök, simán megússza. – Köszönöm, Mr. Burroughs. Jó éjszakát. Simán megússza. Ha becsukja a szemét és nem nézi a vízből felbukkanó hullákat Az első napsugarakkal Catherine Martin életének utolsó napja kezdődik. Hova akart kilyukadni Lecter doktor? Nem lehetett tudni, mennyit tud. Amikor Starling odaadta neki a dossziét, arra számított, hogy Lecter majd csámcsog a képeken, és úgy tesz, mintha akkor találná ki azt, amit eddig is tudott Buffalo Billről. Lehet, hogy Lecter mindvégig hazudott neki is, ahogyan Martin szenátornak. Lehet, hogy nem is tud semmit Buffalo Billről, vagy nem is érti meg.

Nagyon tisztán lát – az biztos, a fenébe is, hogy keresztüllát rajtam. Nehéz elfogadni, hogy így megértse valaki az embert, aki nem akar jót neki. Starling nagyon fiatal volt, ritkán történt vele ilyesmi. Veszettül véletlenszerűen, írta Lecter doktor. Starling, Crawford és mindenki más is épp eleget nézte a térképen az elrablások és a holttestek helyét jelző pontokat. Starling olyannak látta, mint egy sötét csillagképet, egy-egy dátummal minden csillag mellett, és tudta, hogy a viselkedéstudományi részleg egyszer megpróbálta összevetni a zodiákus jegyeket a térképpel, de eredmény nélkül. Ha Lecter doktor szórakozásból olvasta a dossziét, miért vacakolt a térképpel? Starling nagyon is el tudta képzelni, ahogy végigpörgeti a jelentéseket, és jót mulat némelyik szerző stílusán. Nem volt elfogadható összefüggés az emberrablások és a holttestek kidobásának színhelyei között, sem az időzítésben: nem zajlott semmiféle ismert üzleti esemény, egyik helyen sem növekedett meg hirtelen a betörések, ruhalopások vagy más fétisszerző bűntények száma. Amíg a centrifuga pörgött a mosókonyhában, Starling a térképen sétáltatta az ujjait. Itt a rablás, ott a holttest. Itt a második rablás, ott a holttest. Itt a harmadik és… Visszafelé volnának a dátumok? Nem; a második testet találták meg először. Ezt a tényt, megjegyzés nélkül, elmaszatolt tintával feljegyezték a helyszín mellé, a térképre. A másodiknak elrabolt nő holttestét találták meg először, a Wabash folyóban, az indianai Lafayette belvárosában, nem messze a 65-ös államközi úttól. Azt a fiatal nőt, akinek az eltűnését először jelentették az ohiói Belvedere-ből, Columbustól nem messze rabolták el, és holttestét jóval később találták meg a Blackwater folyóban, a Missouri állambeli Lone Jack külterületén. Ezen a holttesten súlyok voltak. A többin nem. Az első áldozat holttestét lakatlan területen süllyesztették vízbe. A másodikét egy város mellett hajították a folyóba, olyan helyen, ahol biztosra lehetett venni, hogy hamar megtalálják. Miért? Az elsőt, akivel a gyilkos kezdte, jól elrejtette, a másodikat nem. Mért? Mit jelent az, hogy "veszettül véletlenszerűen"? Az első, első. Mit is mondott Lecter doktor az "első"-ről? Mit is jelent bármi, amit Lecter doktor mondott? Starling megnézte a jegyzeteit, amelyeket Memphisből jövet írt a repülőgépen.

Lecter doktor azt mondta, elég anyag van a dossziéban ahhoz, hogy megtalálják a gyilkost. "Egyszerűség" mondta. De mi van az "első"-vel? Hol van az, hogy első? Itt van. Az "első alapelv" fontossága. Hatásvadászó süketélésnek tűnt, amikor mondta. "Mit is csinál az az ember, Clarice? Mi az első és leglényegesebb dolog, amit tesz? Milyen kényszer hajtja, amikor gyilkol? Vágyik valamire. Hogyan kívánunk meg valamit? Olyasmire kezdünk vágyakozni, amit mindennap látunk." Könnyebb volt Lecter doktor állításain gondolkodni, amikor nem érezte a bőrén a tekintetét. Könnyebb volt itt, Quantico biztonságos szívében. Ha olyasmire kezdünk vágyakozni, amit mindennap látunk és kívánunk, akkor lehet, hogy maga Buffalo Bill is meglepődött, amikor megölte az elsőt? A közvetlen környezetéből intézett el valakit? Ezért rejtette el olyan jól az első holttestet, és olyan rosszul a másodikat? Azért rabolta el a második nőt a saját otthonától távol, és azért dobta vízbe olyan helyen, ahol könnyű megtalálni, hogy azt higgyék, vaktában választja ki a helyszíneket? Amikor Starling az áldozatokra gondolt, elsőként Kimberly Emberg jutott eszébe, mert Kimberlyt látta holtan, és bizonyos értelemben szívügye lett. Megtalálta az elsőt. Fredrica Bimmel, huszonkét éves, Belvedere, Ohio. Két fénykép volt róla. Az iskolai tablón testes és elég csúnya, bár a haja sűrű és az arcbőre szép. A második fotón, amelyet a Kansas City-i hullaházban készítettek, egyáltalán nem látszott emberi lénynek. Starling újra felhívta Burroughst. A férfi kicsit ingerültnek tűnt, de azért meghallgatta. – Mit akar ezzel mondani, Starling? – Azt, hogy a fickó talán az ohiói Belvedere-ben él, ahol az első áldozat lakott. Talán mindennap látta, és hirtelen ötletből ölte meg. Lehet, hogy eredetileg csak meg akarta hívni egy üdítőre, és el akart beszélgetni vele. Ezért alaposan elrejtette a holttestet, aztán elkapott egy másik nőt is, jó messze a saját otthonától. Őt már nem rejtette el olyan jól, hogy ezt a tetemet találjuk meg előbb, és elterelje a figyelmünket. Maga is tudja, fütyülnek a bejelentésre, hogy eltűnt valaki, amíg nincs holttest. Ügyet sem vetnek rá. – Starling, az eredmény sokkal jobb ott, ahol friss a nyom, mert az emberek jobban emlékeznek, tanúk… – Éppen erről beszélek. Bill tudta ezt. – Pillanatnyilag tüsszenteni sem tudna anélkül, hogy le ne spriccelne egy zsarut Detroitban, az utolsó áldozat, Kimberly Emberg szülővárosában. Hirtelen nagyon megnőtt az érdeklődés Kimberly iránt, mióta a kis Martin lány eltűnt. Egyszeriben pokolian elkezdtek dolgozni rajta. De ezt nem tőlem

hallotta. – Továbbítja Mr. Crawfordnak, amit az első városról mondtam? – Persze. A fenébe is, továbbítom a forró dróton mindenkinek. Nem mondom, hogy rossz okoskodás, Starling, de a várost alaposan átfésülték azután, hogy azt a nőt… hogy is hívják? Bimmel? Szóval mihelyt Bimmelt azonosították. A columbusi irodánk nyomozott Belvedere-ben, meg egy csomó helybeli zsaru is. Mindent megtalál a dossziéban. Ma reggel nem sok érdeklődésre számíthat ezzel a Belvedere-rel vagy Lecter doktor bármelyik elméletével. – Ő csak… – Starling, küldünk egy koszorút Bellának. Ha be akar szállni, ráteszem a nevét a szalagra. – Persze. Köszönöm, Mr. Burroughs. Kivette a ruhákat a centrifugából. A meleg ruhának jó szaga volt, és kellemes tapintása. Starling magához szorította a meleg batyut. Anyja egy halom lepedővel a kezében. Ma van Catherine Martin életének utolsó napja. A fekete-fehér varjú lopott a kézikocsiról. Ő pedig nem lehetett egyszerre kint is, hogy elhessegesse, meg a szobában is. Ma van Catherine Martin életének utolsó napja. Apja, amikor a felhajtóra kanyarodott a furgonjával, mindig kézzel jelzett az index helyett A kis Clarice az udvaron játszott, és úgy képzelte, hogy az apja nagy kezével mutatta a kocsinak, merre forduljon; utasította rá. Amikor Starling eldöntötte, mit fog tenni, néhány könnycsepp jelent meg szeme sarkában. A meleg ruhába temette az arcát.

Negyvennyolcadik fejezet Crawford kilépett a temetkezési vállalat épületéből, és Jeffet meg az autót kereste a tekintetével. Ehelyett Starlingot pillantotta meg. A lány a ponyvatető alatt várt, sötét ruhában. A fényben nagyon is valóságosnak tűnt. – Küldjön el engem – mondta. Crawford épp most választotta ki a felesége koporsóját. Kezében egy papírzacskóban Bella egyik cipője volt, amit tévedésből hozott. Összeszedte magát. – Bocsásson meg – mondta Starling. – Nem jöttem volna most, ha lenne más választásom. Küldjön el engem. Crawford zsebre vágta a kezét, a nyaka úgy megfeszült, hogy a gallér

csaknem megrepedt. A szeme fényes volt, talán veszélyes. – Hova küldjem? – Elküldött Catherine Martin lakására, hátha találok valamit. Hadd menjek el a többiekhez is. Nem maradt más lehetőségünk, mint hogy megtudjuk, hogyan vadászik Bill a nőkre. Hogyan találja meg, hogyan választja ki őket. Vagyok olyan jó, mint bármelyik zsaru a stábjában, bizonyos dolgokban jobb is. Valamennyi áldozat nő, ennek ellenére egyetlen nő sem dolgozik az ügyön. Ha én bemegyek egy nő szobájába, háromszor annyit tudok meg róla, mint egy férfi, és ezzel maga is tisztában van. Küldjön el engem. – Vállalja, hogy évet kell ismételnie? – Igen. – Talán hat hónap is rámegy az életéből. A lány nem válaszolt. Crawford a füvet rugdosta. Felnézett a lányra, és a végtelen prérit látta a szemében. Tartása van, mint Bellának. – Kivel kezdené? – Az elsővel. Fredrica Bimmel, Belvedere, Ohio. – Nem Kimberly Emberggel, akit látott? – Ő sem vele kezdte. – Megemlítse Lectert? Nem. Crawford úgyis megtudja majd a forró dróton. – Emberget érzelmi alapon választotta volna, ugye, Starling? Az utazást megtérítjük. Van pénze? A bankok csak egy óra múlva nyitnak. – Maradt valamennyi. Crawford a zsebébe nyúlt Háromszáz dollár készpénzt és egy személyi csekket adott. – Menjen, Starling. Egyenesen az elsőhöz. Használja a forró drótot Engem hívjon. Starling fölemelte a kezét, de nem érintette meg sem a férfi arcát, sem a kezét. Nem talált helyet, amit megérinthetett volna. Aztán megfordult, és a Pintóhoz futott. Miközben elhajtott, Crawford megtapogatta a zsebét. Az utolsó centjét is odaadta. – A kölyöknek új cipő kell – mondta. – Az én kölykömnek már nincs szüksége cipőre. – Sírva fakadt a járda közepén. Az FBI részlegvezetője. A könnyek patakokban folytak le az arcán. Jeff a kocsiból látta, hogy Crawfordnak fénylik az arca, és visszatolatott egy mellékutcába, mielőtt a főnöke észrevehette volna. Kiszállt a kocsiból. Rágyújtott, és dühödten szívta a cigarettát. Itt vesztegel, amíg Crawford ki nem bőgi magát, és méregbe nem gurul, és le nem baltázza majd a késésért, hogy kitöltse a haragját. Ezt ajándékozza neki.

Negyvenkilencedik fejezet A negyedik nap reggelén Mr. Gumb készen állt, hogy lefejtse a bőrt. Megvett mindent, amire még szüksége volt, és amikor hazaért, nehezen állta meg, hogy azonnal le ne rohanjon a pince lépcsőjén. A stúdióban kipakolt a bevásárlószatyorból: egy új rézsútvarrás-rögzítőt, rugalmas Lycra merevítőket, amelyeket majd a hasítások alá tesz, meg egy doboz kósersót. Semmit sem felejtett el. A dolgozószobában kirakta a késeket a hosszú mosogatók mellé, egy tiszta törülközőre. Négy kése volt: egy csapott hátú nyúzókés, egy finom, legömbölyített hegyű vágókés, amely szűk helyeken tökéletesen követte a mutatóujj görbületét, egy szike a finom munkához és egy első világháborús bajonett. A bajonett lapos élével lehet a legjobban leszedni a bőrt a húsról úgy, hogy ne szakadjon el. Volt még egy Strycker boncfűrésze is, amelyet alig használt, s már bánta, hogy megvette. Most bezsírozta az egyik parókatartó fejet, durva sót szórt a zsírra, és egy olajtálcára tette a parókatartót. Játékosan megfricskázta az orrot, és egy csókot dobott felé. Képtelen volt komolyan viselkedni – röpködni szeretett volna, keresztülröpülni a szobán, mint Danny Kaye. Nevetett, és gyöngéden elfújt egy lepkét az arcáról. Ideje bekapcsolnia az akváriumpumpákat a friss oldatban. O, és ugye van egy szép lepkegubó a ketrec humuszában? Kitapogatta az ujjával. Igen, van. S most a pisztoly. Napokig törte a fejét, hogy ezt hogyan ölje meg. Az akasztás nem jöhetett számításba, mert nem akarta, hogy foltok jelenjenek meg a mellen, amellett azt sem kockáztathatta meg, hogy a csomó felsértse a bőrt a fül mögött. Mr. Gumb tanult összes eddigi munkájából, s néha keserves volt a lecke. Elhatározta, hogy most elkerül néhányat azokból a szörnyű dolgokból, amelyeken korábban keresztülment. Tudta, hogy egy lényeges alapelv van: mindegy, mennyire gyengültek le az éhségtől és lehetnek félholtak a félelemtől, mégis mindig harcolnak, amikor meglátják a "felszerelést". Régebben az infravörös szemüveggel és infralámpával felszerelve szívesen vadászott fiatal nőkre az elsötétített pincében. Csodálatos volt figyelni, ahogy körbe-körbe tapogatóznak, nézni, amint a sarkokba kuporognak. Jólesett pisztollyal vadászni rájuk. Szerette használni a fegyvert. A nők mindig elveszítették a tájékozódási képességüket meg az egyensúlyukat, és

mindennek nekimentek. Ő pedig csak állt a teljes sötétségben a szemüvegében, és kivárta, amíg levették a kezüket az arcukról, aztán egyenesen főbe lőtte őket. Vagy előbb a lábukba lőtt a térd alatt, hogy még tudjanak kúszni egy kicsit Ez gyerekes pazarlás volt, mert utána nem használhatta fel őket, ezért le is szokott róla. A mostani sorozatban felajánlotta az első háromnak, hogy fönt lezuhanyozhatnak, majd hurokkal a nyakon lerúgta őket a lépcsőről. Semmi probléma. De a negyedik kísérlet balul sült el. A fürdőszobában kellett lőnie, aztán egy óra hosszat takarított. A lányra gondolt. Vizes volt, libabőrös, és borzongott, amikor ő felhúzta a ravaszt. Szerette felhúzni a ravaszt, katt, katt, egy nagy durranás, és nincs többé cécó. Szerette a pisztolyát, méghozzá teljes joggal, mert nagyon szép darab volt, rozsdamentes acél Colt Python, tizenöt centi hosszú csővel. Minden Pythont a Colt márkaboltban állítanak be, és ezt öröm volt kézbe venni. Mr. Gumb felhúzta, majd kibillentette a tárat, hüvelykujjával fogva a kakast. Megtöltötte a Pythont, és a dolgozószoba pultjára tette. Mr. Gumb nagyon szeretett volna ennek sampont adni, mert jó lett volna megnézni, hogyan fésüli ki a hajából. Sejtette, hogy sokat tanulhatna tőle a fésülködésről. De ez magas volt, és valószínűleg erős. No meg túl ritka példány ahhoz, hogy vállalja a kockázatot, hiszen pisztolygolyókkal tönkretehetné az egészet. Nem. Kihozza a fürdőszobából az emelőcsigát, felajánlja a lánynak, hogy fürödjön meg, és amikor az rendesen elhelyezkedik az emelő kosarában, félig felhúzza, aztán néhány golyót ereszt a gerince aljába. Amikor a lány elveszti az eszméletét, ő kloroformmal befejezheti a dolgot. Ez az. Most fölmegy és levetkőzik. Felkelti a kis édest, megnézi vele a videót, aztán meztelenül munkához lát a meleg pincében; meztelenül, mint azon a napon, amikor megszületett. Csaknem szédült, miközben fölment a lépcsőn. Gyorsan kibújt a ruháiból, és fölvette a köntöst. Berakta a videokazettát. – Édeském, gyere! Édeském! Soook-sok munka vár ránk. Gyere, aranybogaram. – Be kell majd zárnia ide, a fenti hálószobába, amíg nem végez a dolog zajos részével a pincében, mert a kutyus utálja a zajt, és rettenetesen felizgatja magát. Hogy addig se unatkozzon, Mr. Gumb egy egész doboz kutyarágót vett neki. – Édeském! – Amikor a kutya nem jött elő, Gumb leszólt a hallba: – Édeske! – Aztán a konyhába, majd a pincébe. – Édeske! – Amikor a börtönszoba ajtaja előtt kiáltott, választ kapott.

– Itt van lent nálam, maga szarházi – mondta Catherine Martin. Mr. Gumb valósággal rosszul lett, úgy elöntötte a hirtelen félelem, hogy mi lesz a kis édessel. Aztán hatalmába kerítette a harag, öklét a fejéhez szorítva, homlokát az ajtófélfához nyomva próbálta összeszedni magát. Egyetlen hang jött ki a torkán, félig öklendezés, félig nyögés, és a kiskutya csaholással felelt. Gumb bement a dolgozószobába a pisztolyért. A toalettvödör zsinórja el volt szakítva. Gumb el sem tudta képzelni, hogyan csinálta a nő. Amikor utoljára szakadtan találta a zsinórt, arra gondolt, hogy a lánynak elment az esze, és megpróbált felmászni. Korábban is megpróbáltak már felmászni, minden elképzelhető őrültséggel kísérleteztek. A nyílás fölé hajolt, és gondosan ügyelt a hangjára. – Édeske, jól vagy? Válaszolj szépen. Catherine belecsípett a kutya kövér hátsójába. Az vakkantott, és válaszul belekapott a lány karjába. – Ehhez mit szól? – kérdezte Catherine. Mr. Gumb nagyon undorítónak találta, hogy szóba álljon Catherine-nel, de úrrá lett ellenérzésén. – Leeresztek egy vödröt, és beleteszi. – Leereszt egy telefont, vagy kitöröm a kutyája nyakát. Én nem akarom bántani magát, nem akarom bántani ezt a kis állatot sem. Csak adjon egy telefont. Mr. Gumb fölemelte a pisztolyt. Catherine látta a fegyver csövének torkolatát, amely a fénykörön túl rászegeződött. Lekuporodott, és a feje fölé tartotta a kutyát, hogy közte meg a fegyver között legyen. Hallotta, amint a férfi felhúzza a ravaszt. – Ha lő, maga rohadék, igyekezzen, hogy gyorsan öljön meg, különben kitöröm a kutyája nyavalyás nyakát. Esküszöm, az élő Istenre! A lány a hóna alá csapta a kutyát, a kezét a pofájára szorította, és fölemelte az állat fejét. – Hátrébb, rohadék! – A kiskutya nyüszített. A pisztoly eltűnt. Catherine szabad kezével hátrafésülte a haját izzadt homlokáról. – Nem akartam megsérteni – mondta. – Csak eresszen le egy telefont. Egy működő telefont akarok. Maga elmehet, én nem törődöm magával, sohase láttam. Édeskének majd gondját viselem. – Nem. – Ügyelek rá, hogy mindene meglegyen. Rá is gondoljon, ne csak önmagára. Ha lő, a kutya mindenképpen megsüketül. Mindössze egy működő telefont akarok. Szerezzen egy hosszabbítózsinórt. Öt-hat zsinórt összekapcsol, csatlakozódugókkal árulják őket, és leereszti ide. Oda küldöm magának a kutyát repülőn, ahová akarja. A családomban van kutya. Anyám

szereti a kutyákat. Maga elmenekülhet, engem nem érdekel, mit csinál. – Nem kap több vizet; ez volt az utolsó adag. – Akkor ő sem kap, mert én nem adok neki abból, ami megmaradt. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de azt hiszem, eltört a lába. – Ez hazugság volt, a kiskutya a csaléteknek kitett vödörrel együtt Catherine-re esett, és összekarmolta a lány arcát, ahogy kapálódzott. Nem tehette le a kutyát, mert a férfi rögtön látná, hogy nem sántít. – Fájdalmai vannak. Teljesen elgörbült a lába, és nyalogatni próbálja. Rosszul leszek a látványtól – hazudta Catherine. – El kéne vinni állatorvoshoz. A Gumbból feltörő harag és fájdalom hangjától a kiskutya felsírt. – Maga csak hiszi, hogy fájdalmai vannak neki – mondta Mr. Gumb. – Maga nem tudja, mi a fájdalom. Ha bántja a kiskutyát, én leforrázom magát. Amikor hallotta, hogy a férfi feldübörög a lépcsőn, Catherine Martin leült. Karja, lába rángatózott. Nem tudta tartani a kutyát, nem tudta fogni a vizét, semmit nem tudott csinálni. Amikor a kiskutya az ölébe mászott, megölelte; hálás volt a teste melegéért.

Ötvenedik fejezet Tollak úsztak a sűrű, barna vízen, kunkorodó pehelytollak; a tyúkketrecekből hozta őket a szél fuvallata, amelytől megborzongott a folyó bőre. A Fell Streeten, abban az utcában, ahol Fredrica Bimmel lakott, "vízparti házak"-at hirdettek az ingatlanügynökök viharvert táblái, mivel a hátsó udvarok egy mocsárra néztek, a Licking folyó holtágára az ohiói Belvedere-ben, a Columbustól keletre fekvő 112.000 lakosú lerobbant iparvárosban. Szegényes környék volt, nagy, öreg házakkal. Néhányat fiatal párok vettek meg olcsón, Sears Best-vakolattal renoválták, és ettől a többi ház még csúnyábbnak látszott. A Bimmel-házat nem renoválták. Clarice Starling egy percre megállt Fredricáék hátsó udvarában, és esőkabátban, zsebre dugott kézzel nézte a tollakat a vízen. Ezen az enyhe téli napon némi olvadt, lucskos hó volt a nádasban a kék ég alatt. A lány háta mögül hallotta Fredrica apjának kalapálását a galambketrecvárosból, amely a víz szélétől majdnem a házig nyúlt. Mr. Bimmel még nem látta őt. A szomszédok mondták, hogy ott van, de az arcuk nem árult el semmit.

Starling nem tudott kiigazodni önmagán. Abban a pillanatban, amikor éjszaka eldöntötte, hogy ott kell hagynia az akadémiát, és el kell indulnia Buffalo Billre vadászni, a zajok jó része megszűnt. Tiszta, új csendet és nyugalmat érzett az agya központjában. Agyának egy másik pontján, valahol elöl, hullámokban tört rá a felismerés, hogy iskolakerülő bolond. A reggeli apró bosszúságokat fel sem vette, sem a repülőgép tornateremre emlékeztető bűzét Columbusig, sőt az autókölcsönző pultjánál tapasztalt zűrzavart és hozzá nem értést sem. Ráripakodott a tisztviselőre, hogy mozduljon már, de akkor sem érzett semmit. Nagy árat fizetett ezért a lehetőségért, tehát alaposan ki akarta használni minden percét. Bármelyik pillanatban lejárhat az ideje, ha Crawfordot felülről utasítják, hogy vonja vissza a felhatalmazását. Jól tudta, sietni kell, de ha csak azon rágódik, hogy ez Catherine utolsó napja, elvesztegeti az egész napot. Ha arra gondolna, hogy a lány ezekben a percekben esik át azon, amin Kimberly Emberg és Fredrica Bimmel átesett, kitörölne a fejéből minden más gondolatot. A szellő elállt, a folyó csendes volt, mint a halál. Starling lábánál egy pehelytoll pörgött a vízen a felületi feszültségtől. Tarts ki, Catherine. Beharapta az ajkát. Ha Bill lelőtte Catherine-t, remélhetőleg jól csinálta. Taníts meg minket törődni, nem törődni. Taníts meg minket nyugodtnak lenni. Az egymáshoz támaszkodó ketrecek halma felé fordult, és a sárra fektetett deszkaösvényen elindult közöttük a kalapálás felé. Galambok százai hemzsegtek mindenféle színben és méretben: nagyok és görbe lábúak, meg kidüllesztett mellű bögyösek. Csillogó szemmel, bólogató fejjel járkáltak fel-alá, kiterjesztették szárnyukat a sápadt napsütésben, és krúgatva üdvözölték. Fredrica apja, Gustav Bimmel magas, jelentéktelen külsejű, széles csípőjű férfi volt, vörös szélű, vizenyős kék szemekkel. Kötött sapka volt a fejébe húzva. Épp egy újabb ketrecet eszkábált össze a fűrészbakon, a fészer előtt. Starling vodkaszagot érzett a leheletén, miközben a férfi az igazolványára bandzsított. – Nem tudok semmi újat mondani magának – kezdte Bimmel. – Tegnapelőtt este visszajöttek a rendőrök, már megint a vallomásom miatt. Újra felolvasták nekem, így volt? így történt? Mondtam nekik, hogy a fenébe is, ha nem így lett volna, elsőre sem ezt mondtam volna. – Arra próbálok rájönni, hol… szóval, hogy az emberrabló hol láthatta Fredricát, Mr. Bimmel. Hol szúrhatta ki, és hol határozhatta el, hogy elviszi. – Columbusba ment a lányom busszal, hogy egy állás után érdeklődjön

abban a boltban. A rendőrök azt mondták, ott is volt a beszélgetésen. Nem jött haza. Nem tudjuk, hová mehetett még aznap. Az FBI megtalálta a csekkfüzetét, de semmi új nem volt rajta. Mindezt már tudja, ugye? – Igen, uram, tudom. Mr. Bimmel, megvan még Fredrica holmija? – Az ő szobája a legfelső. – Megnézhetem? Bimmel egy pillanatig tétovázott, hogy hová tegye le a kalapácsot. – Rendben van – mondta. – Jöjjön velem.

Ötvenegyedik fejezet Jack Crawford irodája az FBI washingtoni főhadiszállásán nyomasztó szürkére volt festve, de legalább nagy ablakai voltak. Crawford az ablaknál állt, és a fény felé tartva próbált elolvasni egy listát. Azon az átkozott mátrixnyomtatón csinálták, amely csak homályos pontokat képes kiírni. Ezerszer megmondta már, hogy ki kell hajítani. A temetkezési vállalattól ide jött, és egész reggel dolgozott, csipkedte a norvégokat, hogy küldjék már a Klaus nevű eltűnt tengerész foglenyomatát, San Diego-i szálakat rángatott, hogy ellenőrizzék Raspail ismerőseit a konzervatóriumban, ahol tanult, és noszogatta a vámhivatalt, amelynek az importelőírások megszegését kellene ellenőriznie, beleértve az élő rovarokat is. Öt perccel Crawford érkezése után az FBI igazgatóhelyettese John Golby, az új, egységek közötti alakulat feje kukkantott be az irodába egy percre, és azt mondta: – Jack, mindannyian együtt érzünk veled. Mindenki nagyon méltányolja, hogy bejöttél. Megvolt már a temetés? – Holnap este lesz a virrasztás, a temetés pedig szombaton tizenegy órakor. Golby bólintott. – A búcsúztatásnál Phyllist vagy Bellát mondjanak? Úgy lesz, ahogyan akarod, Jack. – Bellát, John. Legyen Bella. – Tehetek érted valamit, Jack? Crawford megrázta a fejét. – Csak dolgozom. Csak dolgozni fogok. – Helyes – mondta Golby. Az illendőség kedvéért egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: – Frederick Chilton szövetségi védőőrizetet kért. – Remek. John, elment valaki Baltimore-ba, Everett Yow-hoz, Raspail ügyvédjéhez? Már említettem neked. Tudhat valamit Raspail barátairól. – Aha, ma reggel ráálltak. Épp most küldtem el róla Burroughsnak a beszámolómat. Az igazgató a legfontosabb körözöttek listájára teszi Lectert.

Jack, ha szükséged van valamire… – Golby fölemelte a szemöldökét és a kezét, majd kihátrált a szobából. Ha szükséged van valamire. Crawford az ablakhoz fordult. Szép kilátás nyílt az irodából a bájos régi postaépületre, ahol kiképzése egy részét kapta, és balra a régi FBI-főhadiszállásra. Diplomaosztáskor a többiekkel együtt ő is átvonult J. Edgar Hoover irodáján. Hoover egy kis dobogón állt, és sorra kezet fogott velük. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Crawford találkozott vele. Másnap elvette Bellát. Olaszországban, Livornóban találkoztak. Ő a seregben szolgált, Bella a NATO-stábnál dolgozott, csak akkor még Phyllisnek hívták. Sétáltak a rakparton, s az egyik csónakos átkiáltott a csillogó vízen: "Bella", és attól fogva neki örökre Bella maradt. Csak akkor szólította Phyllisnek, ha nem értettek egyet. Bella halott. Meg kellene változnia a kilátásnak ezekből az ablakokból. Nem lenne szabad ugyanolyannak maradnia. A kurva életbe, minek kellett meghalnia nekem? Istenem, kölyök! Tudtam, hogy jön, de fáj. Mit mondanák a kényszernyugdíjról ötvenöt éves korban? Beleszeretsz az Irodába, de ő nem szeret viszont. Látott már ilyet. Hála istennek, Bella megmentette ettől. Remélte, hogy létezik valahol, és végre nincsenek fájdalmai. Remélte, hogy Bella belelát a szívébe. Megszólalt a házi telefon. – Mr. Crawford, bizonyos Danielson doktor keresi a… – Kapcsolja. – Lenyomta a gombot. – Itt Jack Crawford beszél, doktor. – Biztonságos ez a vonal, Mr. Crawford? – Igen. Ezen a végén biztosan. – Nem veszi magnóra a beszélgetést, ugye? – Nem, Danielson doktor. Mondja el, mi jár a fejében. – Szeretném tisztázni, hogy a dolognak semmi köze senkihez, aki valaha is a Johns Hopkins Kórház betege volt. – Megértettem. – Ha bármi kisül a dologból, szeretném, ha tisztázná a közvélemény előtt, hogy az illető nem transzszexuális, és semmi köze az intézethez. – Rendben van. Megígérem, hogy úgy lesz. – nagyképű csibész! Crawford bármit megígért volna. – Leütötte Purvis doktort. – Kicsoda? – Három évvel ezelőtt jelentkezett a programra John Grant néven, a pennsylvaniai Harrisburgból.

– Személyleírása? – Fehér bőrű férfi, harmincegy éves. Száznyolcvanhat centi magas, nyolcvanhat kiló. Bejött a tesztekre, és nagyon jó eredményt ért el a Wechsler-intelligenciaskálán, okos, normális embernek tűnt, de a pszichológiai tesztek és a beszélgetések egész más képet mutattak. Valójában a ház-fa-személy és a TAT-teszt teljesen megegyezett azzal a papírral, amit maga adott. Ön azt akarta elhitetni velem, hogy ennek a kis elméletnek Alan Bloom a szerzője, pedig Hannibal Lecter agyalta ki, igaz? – Folytassa Grantot, doktor úr. – Az igazgatótanács mindenképpen elutasította volna, de mire összeültünk, hogy megvitassuk, a kérdés lekerült a napirendről, mert ellenőriztük az illető múltját és hátterét. – Mit találtak? – Szokás szerint érdeklődtünk a jelentkező szülővárosában. A harrisburgi rendőrség körözte, mert kétszer homoszexuális férfiakat támadott meg. Az utolsó csaknem belehalt. A címről, amit megadott nekünk, kiderült, hogy egy panzió, ahol időről időre megszállt. A rendőrség megtalálta ott az ujjlenyomatát meg egy benzinhitelkártya-utalványt, rajta a jogosítványa számával. Egyáltalán nem John Grant volt a neve, ezt csak mondta nekünk. Úgy egy héttel később megvárta Purvis doktort az épület előtt, és bosszúból leütötte. – Hogy hívták, Danielson doktor? – Jobb lesz, ha betűzöm. J-A-M-E G-U-M-B.

Ötvenkettedik fejezet Fredrica Bimmelék kétemeletes keskeny házának lapos tetejét bitumenes kőzúzalék fedte, amelyet rozsdafoltok tarkítottak ott, ahol az ereszek csurogtak. Vadjuharfák nőttek a ház körül, és jól bírták a telet. Az északi oldalon műanyag lapok fedték az ablakokat. A kis zárt verandán, amelyet túl melegre fűtött a kályha, egy középkorú asszony ült a szőnyegen, és egy kisgyerekkel játszott. – A feleségem – mondta Bimmel, miközben átmentek a verandán. – Karácsonykor házasodtunk össze. – Hello – köszönt Starling. Az asszony bizonytalanul rámosolygott. A hallban hűvös volt. Derékmagasságig kartondobozok töltötték meg a szobákat. A dobozokban lámpaernyők, fedők, piknikkosarak, a Reader's Digest, a National Geographic régi számai és ócska teniszütők zsúfolódtak

össze, meg ágynemű, célba dobó játék és háncsból készült autóülés-huzat, mindez erős egérpisiszagot árasztó, régimódi pokróccal letakarva. – Hamarosan költözünk – közölte Mr. Bimmel. Az ablak közelében kifakultak a holmik, a dobozok évek óta állhatták ott, közben felpúposodott az oldaluk. A szobákban lévő néhány szőnyeg elkopott. Napfény pettyezte a korlátot, ahogy Starling Fredrica apja mögött fölfelé ment a lépcsőn. A férfi ruhájából áporodott szag áradt a hideg levegőn. A megereszkedett tetőn keresztül beszűrődött a napfény a lépcsők fölött. A fordulóban álló dobozokat műanyaggal fedték le. Fredrica kis szobája a második emeleten, az eresz alatt volt – Szüksége van még rám? – Később szeretnék beszélni önnel, Mr. Bimmel. Mi történt Fredrica édesanyjával? – A dossziéban csak az áll, hogy elhunyt, de az nem, hogy mikor. – Hogy érti azt, hogy mi történt vele? Meghalt, amikor Fredrica tizenkét éves volt. – Értem. – Azt hitte, hogy ez Fredrica anyja a földszinten? Miután megmondtam magának, hogy csak most házasodtunk össze, karácsonykor? Vagy mire gondolt? Azt hiszem, a törvény egészen másfajta emberekhez szokott, kisasszonykám. Ő még csak nem is ismerte Fredricát. – Mr. Bimmel, a szoba nagyjából úgy néz ki, ahogy Fredrica itt hagyta? A harag valahová elköltözött a férfiból. – Igen – mondta halkan. – Úgy hagytuk, ahogy volt. Nem sokan hordhatnák a ruháit. Kapcsolja be a fűtést, ha akarja. Csak ne felejtse el kikapcsolni, amikor lejön. Bimmel nem akarta látni a szobát, a lépcsőfordulóban magára hagyta Starlingot. Starling egy percre megállt, még nem nyomta le a hideg porcelánkilincset. Össze kellett szednie magát, mielőtt Fredrica holmija teljesen betölti a gondolatait. Oké, a kiindulópont az, hogy Buffalo Bill Fredricát ölte meg először, súlyt kötözött rá, és jól elrejtette egy távoli folyóban. Jobban elrejtette, mint a többit – ő volt az egyetlen, akire súlyt kötözött –, mert azt akarta, hogy ne őt találják meg először. Azt akarta, hogy mire a belvedere-i Fredricát megtalálják, már mindenki úgy tudja, hogy vaktában választja ki áldozatait az ország minden pontjáról. Fontos volt neki, hogy elterelje a figyelmet Belvedere-ről. Mert itt él, vagy talán Columbusban. Fredricával kezdte, mert megkívánta a bőrét. Nem elképzelt dolgokat

kívánunk meg. Az irigység nagyon is fantáziátlan. Azt kívánjuk meg, ami kézzelfogható, amit naponta látunk. Billnek a hétköznapi életben kellett látnia Fredricát. Hogyan teltek Fredrica hétköznapjai? Na lássuk… Starling kinyitotta az ajtót. Itt volt a hideg, penészszagú kis szoba. A falon tavalyi naptár, örökre áprilisra forgatva. Fredrica tíz hónapja halt meg. A sarokban, egy tálkában, megkeményedett, megfeketedett macskaeledel. Starling, akinek óriási gyakorlata volt kis kollégiumi szobák berendezésében, megállt középen, és lassan körbefordult. Fredrica a lehetőségekhez képest elég jó munkát végzett. Virágos vászonfüggöny lógott az ablakon. A zsinórozott szélek mutatták, hogy a lány néhány bútorvédő huzatot alakított át függönynek. A falon egy tábla, rátűzött szalaggal. A szalagon fényes betűkkel felirat: BHS BAND. A falon Madonna egyik posztere, meg Deborah Harryé és Blondie-é. Az íróasztal fölötti polcon Starling egy tekercs világos öntapadós tapétát látott, amellyel Fredrica a falat borította. Nem ez volt a tapétázás csúcsa, de sokkal jobban sikerült, mint az ő első kísérlete. Egy átlagos otthonban Fredrica szobája szívderítő lett volna. Ebben a sivár házban harsány volt, és visszhangzott belőle a kilátástalanság. Fredrica a saját fényképeit nem rakta ki a szobában. Starling a kis könyvespolcon heverő iskolai évkönyvben talált róla egy fotót. Néhány tagsági igazolvány. Énekkar, zenekar, "Jó háziasszony", "Varrj és varrj Egyesület", "Állatbarát Klub" – talán a galambok miatt lépett be. Az évkönyvben volt néhány aláírás. "Barátnőmnek" és "A legklasszabb csajnak". "Padtársamnak" és "Emlékszel a süteményárusításra?!!" Vajon Fredrica felhozhatta ide a barátait? Volt-e olyan jó barátja, akit felhozhatott ezen a lépcsőn a beázott tető alá? Az ajtó mellett egy esernyő állt. Nézd meg Fredricát a képen, itt van az első sorban. Széles és kövér, de az ő egyenruhája sokkal jobban áll, mint a többieké. Nagydarab, és gyönyörű bőre van. Szabálytalanok a vonásai, de kellemes az arca, viszont a szó hagyományos értelmében nem vonzó a külseje. Kimberly Emberget sem lehetett iskolás szemmel nézve elbűvölőnek nevezni, akárcsak a többiek közül jó néhányat. Catherine Martint azonban bárki vonzónak tarthatná, amolyan nagydarab, mutatós lánynak, akinek küzdenie kell az elhízás ellen, ha eléri a harmincat. Ne felejtsd el, Bill nem férfiszemmel nézi a nőket. Ami másnak vonzó, az neki nem számít. A lányoknak csak nagydarabnak és sima bőrűnek kell lenniük. Starling kíváncsi lett volna, vajon Bill úgy gondol-e a nőkre mint

"bőrökre", ahogyan néhány kretén "pináknak" hívja őket. Rádöbbent, hogy amíg keze az évkönyv képaláírásait követte, az ő saját testét figyelte: a méreteit, az alakját, az arcát, ezek hatását, a belőlük áradó erőt, a melleit, ahogy az évkönyv fölé hajol, feszes hasát, lábait. De mit használhat itt föl a tapasztalataiból? Látta magát a szemközti falon levő egész alakos tükörben, és örült, hogy nem olyan, mint Fredrica. De tudta, hogy a különbség a gondolkodását is befolyásolja. Vajon mit nem vesz észre miatta? Milyennek akart látszani Fredrica? Mire vágyott, és hogyan próbálta elérni? Mit akart kezdeni magával? Akadt itt néhány fogyókúrás recept, a gyümölcsdiéta, a rizsdiéta meg az a marhaság, hogy egy-egy étkezéskor csak enni vagy csak inni szabad, a kettőt egyszerre nem. Szervezett fogyókúrás csoportok? Lehet, hogy Buffalo Bill ilyeneket figyelt, hogy nagydarab lányokat találjon? Nehéz ellenőrizni. Starling tudta a dossziéból, hogy az áldozatok közül ketten is jártak fogyókúrás csoportba, és hogy a tagok névsorát összehasonlították. A Kansas City-i irodából, ahol az FBI legkövérebb ügynökei dolgoznak, elküldték egy fiút meg néhány elhízott rendőrt a Sinderella Szalonba és a Diéta Központba, sőt az áldozatok lakhelyének egyéb diétás felekezeteihez is, hogy lépjenek be. Starling nem tudta, vajon Catherine Martin tagja volt-e ilyen diétás csoportnak. Fredricának anyagi gondot okozott volna a szervezett fogyókúra. Fredrica megvette a Gyönyörű Nagy Lány, a kövér nők magazinja néhány példányát. Ezekben azt tanácsolták, hogy "jöjjön New York Citybe, mert itt a világ minden tájáról összesereglett emberekkel találkozhat, akik nagyra értékelik az ön méreteit". Oké. Ha ez nem tetszik, "elutazhat Olaszországba vagy Németországba, ahol egy nap után már nem lesz egyedül". Hát persze. Itt áll, mit tegyen az ember akkor, ha a lábujja kilóg a cipőjéből. Istenem! Más sem kellett Fredricának, mint hogy találkozzon Buffalo Bill-lel, aki "nagyra értékeli a méreteit". Mit tett Fredrica? Kevés arcfestéket használt, és sok bőrápolót. Nagyon helyes, használd ki, ami szép rajtad! Starling észrevette, hogy úgy szurkol Fredricának, mintha ez még számítana. Néhány bizsu egy Fehér Bagoly szivarosdobozban. Egy arany melltű, amelyet az anyjától örökölhetett. Egy pár gépi csipkekesztyű ujjait levágta Madonna-stílusban, de nem tudta hordani, mert fölfeslett a szélük. Fredricának lemezei is voltak, meg egy mono Decca lemezjátszó az ötvenes évekből; a lány a karhoz gumival egy bicskát erősített, súlynak. Leértékelt lemezek. Szerelmes dallamok Zamfirtól, a pánsíp mesterétől.

Amikor Starling villanyt gyújtott, a beépített szekrényben meglepetten látta Fredrica ruhatárát. Szép ruhái voltak. Nem túl sok, de épp elég egy iskolásnak, sőt, a lány akár irodában is dolgozhatott volna, vagy olyan helyen, ahol jól kell öltözködni. Egy gyors pillantás elárulta az okát. Fredrica maga varrta a ruháit, mégpedig remekül. A szélek gondosan eldolgozva, a szegélyek alaposan eltisztázva. A szekrény hátában levő polcon szabásminták. Legtöbbjük Simplicity, de néhány Vogue is, amelyek elég bonyolultnak látszottak. Valószínűleg a legszebb ruháját vette föl, amikor az álláshirdetésre jelentkezett. Mi is volt rajta? Starling gyorsan átlapozta a dossziét. Ez az: utoljára "zöld öltözékben" látták, ugyan, nyomozó úr, mi a fene az a "zöld öltözék"? A kis pénzből öltözködők Achilles-sarka a cipő. Fredricának is ezzel volt gondja. Ekkora súlyt nehezen viselnek el a lábbelik. Szinte oválissá nyűtte őket. A szandáljában izzadságfelszívó szalag. A futócipője fűzőkarikái megnyúltak. Lehet, hogy tornázott egy keveset, volt egy óriás méretű melegítője. Juno-modell. Catherine Martinnak is volt néhány Juno-nadrágja. Starling kihátrált a beépített szekrényből. Leült az ágy végére, összekulcsolta a kezét, és a kivilágított szekrénybe meredt. A Juno ismert márka volt, sokfelé árulták, ahol a nagy méretekkel foglalkoztak. Minden városban akad legalább egy bolt, amely a kövérek ruháira szakosodott. Lehet, hogy Buffalo Bill ilyen üzleteket figyelt, kiválasztott egy vevőt, és követte? Lehet, hogy női ruhában járta a kövérek butikjait, és így nézett körül? Minden ilyen butik vonzza a transzvesztita férfi vevőket. Azt az ötletet, hogy Buffalo Bill meg akarja változtatni a nemét, csak most fogadta el a nyomozás, miután Lecter doktor elmondta Starlingnak az elméletét. Mi a helyzet a ruhákkal? Az biztos, hogy mindegyik áldozat a moletteknek árusító butikokban vásárolt. Catherine Martin mérete tizenkettes lehet, de a többieknek ez szűk lenne, és Catherine-nek is a különleges méretek boltjában kellett megvennie a nagy Juno-melegítőt. Catherine Martin fölvehetett egy tizenkettest. Ő a legkisebb áldozat. Fredrica, az első volt a legszélesebb. Miért felelt meg Buffalo Billnek Catherine Martin kisebb mérete? Catherine elég bögyös volt, de nem folyt úgy el széltében, mint a többiek. Bill fogyott volna? Lehet, hogy nemrégiben csatlakozott ő is egy diétás csoporthoz? Kimberly Emberg súlyban a két lány

között volt; nagydarab, de viszonylag keskeny csípőjű… Starling szándékosan kerülte, hogy Kimberley Embergre gondoljon, de most egy percre elöntötte az emlék. Látta Kimberlyt Potterben, az asztalra kiterítve. Buffalo Bill nem törődött a lány gyantázott lábával, gondosan lakkozott körmeivel; a lapos melleire nézett, nem találta elég jónak őket, előhúzta hát a pisztolyát, és egy tengeri csillagot robbantott közéjük. A szoba ajtaja néhány centire kinyílt. Starlingnak a szívébe nyilallt a mozgás, mielőtt rájött volna, mi az. Egy macska jött be, nagy, cirmos macska, az egyik szeme arany, a másik kék. Felugrott az ágyra, és hozzádörgölődzött Fredricát kereste. Magányosság. Kövér, magányos lányok megpróbálnak örömet szerezni valakinek. A rendőrség hamar kizárta a magányos szívek klubjait. Volt-e Buffalo Billnek valami más lehetősége, hogy kihasználja a lányok magányosságát? Semmi nem tesz olyan sebezhetővé, mint a magány – talán csak a mohóság. A magány segíthetett Buffalo Billnek Fredricánál, de Catherine-nél nem. Catherine nem volt magányos. Kimberly viszont az volt. Ne kezdd megint! Kimberly, engedelmesen és petyhüdten, túl a hullamerevségen, amint a hullaházi asztalon forgatják, hogy Starling ujjlenyomatot vehessen róla. Hagyd abba! Nem – tudom abbahagyni. Kimberly, aki magányos és tetszeni akar. Vajon engedelmesen a hasára fordult valakinek a kérésére, hogy az illető hallja a hátán a szívverését? Érezte-e a borosta dörzsölését a lapockáján? A kivilágított beépített szekrénybe meredve Starling visszaemlékezett Kimberly kövér hátára, a vállról hiányzó háromszögletű bőrdarabokra. És a kivilágított beépített szekrénybe meredve látta a kirajzolódó háromszögeket a szabásminta kék vonalán. Az ötlet elúszott, körözött, majd visszajött, elég közel ahhoz, hogy Starling megragadja, és heves örömmel lecsapjon rá. TOLDÁSOK, AZÉRT VÁGTA KI BILL A HÁROMSZÖGEKET, HOGY TOLDÁSOKAT CSINÁLJON, ÉS KIENGEDHESSEN CSÍPŐBEN? A ROHADÉK TUD VARRNI! BUFFALO BILL KOMOLYAN MEGTANULT VARRNI – NEM KÉSZRUHÁT AKAR. Mit is mondott Lecter doktor? "Női ruhát csinál magának valódi lányokból." Mit kérdezett tőlem? "Tud varrni, Clarice?" De mennyire hogy tudok! Starling hátrahajtotta a fejét, és egy pillanatra behunyta a szemét. A problémamegoldás afféle vadászat; vad és velünk született örömet szerez. A hallban látott egy telefont. Elindult lefelé. Közben Mrs. Bimmel kásás hangja éppen őt hívta. Telefonon keresték.

Ötvenharmadik fejezet Mrs. Bimmel Starling felé nyújtotta a kagylót, majd fölkapta a síró kisgyereket, de nem ment ki a hallból. – Clarice Starling. – Jerry Burroughs vagyok. Starling, az a… – Örülök, hogy hívott, Jerry, figyeljen! Azt hiszem, Buffalo Bill tud varrni. Azért vágta ki a háromszögeket… egy pillanat… Mrs. Bimmel, megkérhetném, hogy vigye ki a babát a konyhába? Bizalmas… Köszönöm… Jerry, a pasas tud varrni. Azért vágta… – Starling… – Azért vágta ki azokat a háromszögeket Kimberly Embergből, hogy betoldásokat, ruhába való betoldásokat csináljon. Tudja, mire gondolok? Érti a dolgát, nemcsak fusizik. Az azonosítási részleg megnézhetné a büntetett előéletű szabókat, vitorlakészítőket, textileseket, kárpitosokat… – Rendben, rendben, rendben, rögtön kapcsolom magának az azonosítást. De most figyeljen. Lehet, hogy nem leszek a telefonnál. Jack szólt, hogy értesítsem. Kaptunk egy nevet és egy címet, ami nem hangzik rosszul. A túszmentő csoport felszállt az Andrewsról. Jack most igazítja el őket. – Hová mennek? – Calumet Citybe. Chicago peremére. Az illető neve Jame, mint James, csak "s" nélkül, vezetékneve Gumb, alias John Grant. Fehér bőrű, hímnemű, harmincnégy éves, nyolcvanhat kiló, barna hajú és kék szemű. A fickó nemet akart változtatni, három évvel ezelőtt jelentkezett. Megtámadott egy orvost, miután visszautasították. A kórháznak a Grant nevet adta meg, és egy kamu címet Harrisburgben, Pennsylvaniában. A zsaruk találtak egy benzinszámlát a jogosítványszámával, innen indultunk el. Nehéz fiú, volt már Californiában, pedig még fiatalkorú volt, mindössze tizenkét éves, amikor megölte a nagyszüleit, és hat évet töltött a tulare-i pszichiátriai klinikán. Az állam tizenhat évvel ezelőtt engedte ki, amikor bezárták az intézetet. Rég nem látták. Megundorodott a homokosoktól, balhézik velük. Néhány balhéja volt Harrisburgben, aztán újra eltűnt. – Azt mondta, Chicago. Honnan tudják, hogy éppen Chicago? – A vámtól. Volt néhány papírjuk John Grant névre. A vámosok véletlenül elkaptak egy bőröndöt néhány évvel ezelőtt. Surinamból jött, élő gubókkal, ugye, így mondják, de mindegy, szóval rovarok, lepkék bábjaival volt tele. A címzett neve John Grant, a calumeti üzlet neve – most kapaszkodjon – Mr.

Bőr. Bőrcuccok. Lehet, hogy a varrás is beleillik a képbe, továbbítom Chicagónak és Calumetnek. Lakáscím nincs sem Grant, sem Gumb néven, az üzlet zárva, de közel vagyunk. – Fénykép? – Eddig csak a fiatalkorúaktól jött egy, Sacramentóból. Nem sokra megyünk vele, tizenkét éves volt. Úgy nézett ki, mint Maci Laci. A távírószoba egyébként is körbeadja faxon. – Mehetek én is? – Nem. Jack előre megmondta, hogy ezt fogja kérni. Két békebíró jön Chicagóból, és egy ápolónő, hogy gondját viselje Catherine Martinnak, ha megtalálják. Ide sem érhetne idejében, Starling. – Mi lesz, ha elbarikádozta magát? Én… – Nem lesz semmiféle időhúzás. Amint megtalálják, lecsapnak rá. Crawfordot felhatalmazták, hogy ha kell, hatoljon be erőszakkal. Megnehezíti a dolgot, hogy a fickó már volt túszhelyzetben. A gyerekkori gyilkosságánál Sacramentóban úgy alakult, hogy elbarikádozta magát; a nagyanyja volt a túsz. A nagyapját akkor már megölte, és – hogy is mondjam – hátborzongatóan alakult a dolog. Kiterelte az öregasszonyt a zsaruk orra elé, azok meg odahívták a papot, hogy próbáljon a lelkére beszélni. Kölyök volt, hát senki nem lőtt. A nagyanyja mögött állt, és vesén lőtte az öregasszonyt. Az orvos már nem tudott segíteni. Ezt csinálta tizenkét évesen. Ezért most nem lesz sem figyelmeztetés, sem alkudozás. Martin valószínűleg már nem él, de tegyük fel, hogy szerencsénk van. Lehet, hogy sok minden jár a fickó fejében, az egyik dolog jön a másik után, és nem ér rá a lánnyal foglalkozni. Ha látja, hogy jövünk, elintézi az orrunk előtt. Mibe kerül neki? Szóval, ha megtalálják, bumm – és az ajtónak lőttek. A szoba túl meleg és pisiszagú volt. Burroughs még beszélt. – Mindkét nevet keressük a rovartani lapok előfizetési listáján, a késkészítők szövetségénél, ismert bűnözőknél, senki nem áll le a verklivel, amíg nincs vége. Maga Fredrica Bimmel ismerőseit keresi, ugye? – Igen. – Az igazságügy azt mondja, kemény dió lesz, ha nem sárosan kapjuk el. Martinnal kell megcsípnünk, vagy legalább valami azonosítható testrészt kell találnunk belőle, fogat, ujjat, ilyesmit. Komolyan beszélek Csak magunk közt mondom, ha megszabadult Martintól, tanúk kellenek, hogy kapcsolatba hozhassuk az áldozatokkal. Mindentől függetlenül hasznunkra lehet, amit maga Bimmeléktől hoz… Nagyon sajnálom, Starling, hogy ez nem tegnap történt, és nemcsak a Martin lány miatt. Kirakják Quanticóból? – Azt hiszem. Bedugnak valakit a helyemre, aki ismétlésre vár. Legalábbis

ezt mondják. – Ha elkapjuk Chicagóban, maga akkor is nagyon sokat segített. Nagyon kemény fejűek ott az akadémián, de ezt nekik is látniuk kell. Várjon egy percet. Clarice hallotta, hogy Burroughs utasításokat ad valakinek. Aztán újra beleszólt a kagylóba. – Semmi. Negyven, de legkésőbb ötven perc alatt Calumet Citybe érnek: a széljárástól függ. A chicagói antiterrorista kommandót kivezényelték arra az esetre, ha előbb találnák meg. A calumeti elektromos és gázművek négy lehetséges címet adott. Figyeljen mindenre, Starling, amivel ott szűkíthetnénk a kört. Bármit lát vagy hall Chicagóról vagy Calumetről, gyorsan továbbítsa nekem. – Rendben van. – Most figyeljen, ezt még elmondom, aztán mennem kell. Ha sikerül, ha Calumet Cityben elkapjuk, maga holnap 8-kor a legszebb ruhájában megjelenik Quanticóban. Jack bemegy magával a tárgyalásra. A nagyfőnök, Brigham is. Nem árt. – Jerry, még valamit Fredrica Bimmelnek volt Juno márkájú melegítője. Ez kövéreknek való márka. Catherine Martinnak is volt. Ki tudja, mi jön ki belőle? Lehet, hogy Bill a moletteknek árusító boltokat figyelte, ezekben vadászott nagydarab áldozatokra. Megkérdezhetjük Memphist, Akront és a többi helyet is. – Meglesz. Fel a fejjel. Starling kiment az udvarba az ohiói Belvedere-ben, vagy 600 hosszú kilométernyire Chicagótól, ahol az események zajlottak. A hűvös levegő jólesett az arcának. Belebokszolt a levegőbe, erősen drukkolt a túszmentőknek, ugyanakkor érezte, hogy kissé remeg az álla meg az arca. Mi a fene ez? Mi a fenét csinált volna, ha talál valamit? Kihívta volna a lovasságot, a clevelandi irodát, a columbiai kommandót meg a belvedere-i rendőrséget is. Igazából csak az számít, hogy megmentsék azt a fiatal nőt, a rohadék Martin szenátor lányát meg azokat, akik utána jönnének. Ha sikerül, minden rendben van. De ha nem érnek oda idejében, ha valami szörnyűséget találnának, istenem, add, hogy akkor is elkapják Buffa… Jame Gumbot vagy Mr. Bőrt, vagy akárhogy akarják nevezni azt az átkozottat! Mégis vereségszaga volt a dolognak, hiszen tudta: olyan közel a cél, hogy szinte megérintheti, egy nap késéssel támad egy jó ötlete, messze a letartóztatás helyszínétől, miközben kirakják az iskolából. Régóta gyanította,

hogy a Starlingok szerencséjével néhány száz éve baj van, hogy az összes Starling zavartan és kótyagosan barangol az idők homályában. Ha megtalálnák az első Starling nyomait, bezárulna a kör. Ez volt a klasszikus "vesztes okoskodás", és megette a fene, ha elfogadja. Ha azon a nyomon kapják el, amit ő tudott meg Lecter doktortól, ennek segítenie kell őt az igazságügynél. Ezen egy kicsit elgondolkozott, és a karrierről szőtt ábrándjai úgy viszkettek, ahogy csak egy amputált végtag tud viszketni. Történjék bármi, olyan boldog volt, hogy beugrott az a szabásminta, mint talán még soha. Meg kell őriznie ezt az érzést. Bátorságot merített anyja és apja emlékéből. Elnyerte és megtartotta Crawford bizalmát. Ezek olyan dolgok, amelyeket megőrizhet a saját Fehér Bagoly szivartartó dobozában. Az volt a feladata, a kötelessége, hogy Fredricán gondolkodjon, és azon, miként kaphatta el Gumb, Ha tárgyalásra kerül sor, minden tényre szükség lesz. Gondolj Fredricára, akinek itt kellett eltöltenie fiatal életét. Hol keresett kiutat? Vajon a vágyai hasonlók voltak Buffalo Billéihez? Ez hozta össze őket? Borzalmas gondolat, hogy Bill a saját tapasztalataiból kiindulva megérthette a lányt, átérezhette a fájdalmát, és ez segítette hozzá, hogy lenyúzza a bőrét. Starling megállt a víz szélén. Szinte mindenütt van egy pillanat, amikor a napfény szöge és erőssége a lehető legjobbat hozza ki a tájból. Ha leragadsz egy helyen, rájössz, hogy melyik ez az időpont, és előre várod. A Licking folyónál, a Fell Street mögött valószínűleg a délután közepén volt ez a pillanat. Ilyenkor álmodozott a Bimmel lány? A sápadt nap elég párát varázsolt elő a vízből, hogy elhomályosítsa az ócska hűtőszekrényeket, gáztűzhelyeket, amelyeket a holtág túloldalán dobtak a bokrokba. Az északkeleti szélben a fénnyel szembe, a nap felé dőltek a nádbuzogányok. Mr. Bimmel fészeréből egy fehér PVC-cső vezetett a folyó felé. Bugyborékolt egyet, majd hirtelen véres víz spriccelt belőle, és bepiszkította a lottyadt havat. Bimmel kijött a napra. A nadrágja elejét vér pettyezte, és valami rózsaszín és szürke dolgot hozott egy műanyag élelmiszeres zacskóban. – Fióka – mondta, amikor elkapta Starling tekintetét. – Evett már ilyet? – Nem. – Starling visszafordult a víz felé. – Galambot már ettem. – Ezeknél nem kell aggódni, hogy golyóra harap az ember. – Mr. Bimmel, ismert valakit Fredrica Calumet Cityből vagy Chicago környékéről?

A férfi vállat vont, és a fejét rázta. – Tudomása szerint a lánya járt valaha is Chicagóban? – Hogy érti azt, hogy tudomásom szerint? Gondolja, hogy az én lányom elmehet úgy Chicagóba, hogy én nem tudok róla? Columbusba sem ment soha anélkül, hogy ne tudtam volna. – Ismert olyan férfiakat, akik varrtak? Például szabókat, vitorlakészítőket… – Varrt ő mindenkinek. Olyan ügyesen varrt, mint az anyja. De semmiféle férfiról nem tudok. Varrt boltoknak, hölgyeknek. Nem tudom, kinek. – Ki volt Fredrica legjobb barátnője, Mr. Bimmel? Kivel lógott együtt a legtöbbet? – Nem kellett volna így mondani, hogy "lógott". Jól van, Bimmel nem sértődött meg, csak egyszerűen rosszkedvű. – Nem lógott, mint a semmirekellők. Mindig volt valami munkája. Az úr nem teremtette szépnek, csak szorgalmasnak. – Maga szerint ki volt a legjobb barátnője? – Azt hiszem, Stacy Hubka, már kicsi koruk óta. Fredrica anyja mindig azt mondta, hogy Stacy csak azért mászkál Fredricával, hogy legyen, aki ugrál körülötte. Én nem értek az ilyesmihez. – Nem tudja, hol találhatnám meg Stacyt? – A biztosítónál dolgozott. Azt hiszem, – még mindig ott van. A Franklin Biztosítónál. Starling lehajtott fejjel, mélyen zsebre dugott kézzel baktatott ki a hepehupás udvarból a kocsijához. Fredrica macskája a magas ablakból figyelte.

Ötvennegyedik fejezet Minél nyugatabbra utazik az ember, annál többre megy az FBI-meghatalmazásával. Starling igazolványa, amelyre egy washingtoni tisztviselő csak unottan fölvonta volna szemöldökét, Stacy Hubka főnökét a belvedere-i Franklin Biztosító ügynökségnél arra késztette, hogy teljes figyelmét neki szentelje. Maga váltotta le a lányt a pultnál meg a telefonoknál, és a beszélgetéshez saját kis irodáját ajánlotta fel. Stacy Hubka kerek, pihés arcú lány volt, tűsarkú cipőjében úgy százhatvannégy centi lehetett. Haját vastagon lefújta hajlakkal, és Cher Bonótól ellesett mozdulattal fésülte hátra az arcából. Tekintete fel-alá járt Starlingon, amikor az nem nézett rá. – Stacy… ugye szólíthatom Stacynek?

– Persze. – Szeretném, ha elmondaná nekem, hogy maga szerint hogyan történhetett ez a szörnyűség Fredrica Bimmellel, hol szúrhatta ki őt az a férfi. – Megfagyott bennem a vér. Megnyúzni az embert, hát nem borzasztó? Maga látta? Azt mondják, olyan volt, mint a rongy, mintha valaki kiengedte volna a levegőt egy… – Stacy, említett Fredrica valaha is valakit Chicagóból vagy Calumet Cityből? Calumet City. Az óra Stacy Hubka feje fölött idegesítette Starlingot. Ha a túszmentő osztag negyven perc alatt ér oda, tíz perc múlva leszállnak. Tudják-e már a címet? Törődj a magad dolgával! – Chicagóból? – kérdezte Stacy. – Nem. Egyszer, a hálaadás napi parádén felvonultunk Chicagóban. – Mikor? – Nyolcadikban. Mikor is volt az? Kilenc éve. Oda-vissza busszal mentünk. – Mire gondolt tavaly tavasszal, amikor Fredrica eltűnt? – Nem tudom. – Emlékszik, hol volt akkor, amikor meghallotta? Mikor tudta meg a hírt? Mire gondolt akkor? – Az első estén, amikor eltűnt, Skip meg én színházba mentünk, a show-ba, aztán benéztünk Mr. Toadhoz egy italra, és ott volt Pam a többiekkel, illetve Pam Malavesi bejött, és mondta, hogy Fredrica eltűnt, erre Skip azt felelte, hogy még Houdini sem tudná Fredricát eltüntetni. Aztán mindenkinek el kellett mesélnie, ki volt Houdini, mert neki mindig mutatnia kell, hogy milyen okos, és elhülyéskedtük a dolgot. Azt hittem, hogy Fredrica csak bepörgött az apjára. Látta azt a házat? Hát nem egy rom? Úgy értem, akárhol is volt, tudom, hogy zavarban volt, ez látszott rajta. Maga nem szökött volna meg abból a házból? – Gondolja, hogy elment valakivel? Néni jut eszébe senki? Nem baj, ha téved! – Skip azt mondta, biztosan talált egy dagiimádót. De nem, soha nem volt senkije. Egy barátja volt, de az ősrégi történet. A fiú is a zenekarban játszott tizedikben. Tudja, azt mondom, "barát", pedig csak beszélgettek és kuncogtak, mint két lány, és együtt csinálták a házi feladatot. Pedig nagydarab srác volt, olyan görög halászsapkát hordott, tudja? Skip szerint homokos volt, érti? Csúfolták is Fredricát, hogy egy homokossal jár. Aztán a fiú és a nővére meghalt egy autóbalesetben, és Fredricának azóta sem volt senkije. – Mire gondoltak akkor, amikor nem jött vissza?

– Pam szerint valami dilinós kaphatta el, én meg nem is tudom, úgy féltem, ahányszor csak rá gondoltam. Azóta sem mennék ki éjszaka az utcára Skip nélkül. Mondtam is neki, öregem, amikor lemegy a nap, mi csak együtt mehetünk el otthonról. – Hallotta valaha is Fredricától azt a nevet, hogy Jame Gumb? Vagy John Grant? – Ó… nem. – Gondolja, hogy lehetett egy barátja, akiről maga nem tudott? Voltak olyan időszakok, amikor nem találkoztak? – Nem. Ha járt volna valakivel, tudtam volna róla, higgye el. Soha nem volt senkije. – Nem lehetséges, hogy járt valakivel, de senkinek sem beszélt róla? – Miért ne beszélt volna? – Talán azért, mert félt, hogy kicsúfolják. – Kicsúfoljuk? Ezt azért mondja, mert azzal a másik sráccal cukkoltuk az iskolában? – Stacy elvörösödött. – Nem. Lehetetlen, hogy bántottuk volna. Csak úgy említettem. Ő… mindenki olyan kedves volt hozzá, miután az a fiú meghalt. – Együtt dolgozott Fredricával, Stacy? – Én, ő meg Pam Malavesi és Jaronda Askew nyaranként odalenn dolgoztunk az Alku Központban, amikor középiskolába jártunk. Aztán Pam és én elmentünk Richards'hoz, hogy nem kellünk-e. Igazán szép ruháik vannak, és először felvettek engem, aztán Pamet is, ezért Pam szólt Fredricának, hogy jöjjön ő is, mert kell még egy lány, és ő jött is, de Mrs. Burdine – a kereskedelmi igazgató? – azt mondta: "Nos, Fredrica, valóban szükségünk van valakire, tudja, akivel az emberek azonosítják magukat, ha bejönnek, és azt mondják: úgy akarok kinézni, mint ez a lány, és tanácsokat kell adni nekik, hogy mit vegyenek föl meg ilyesmi. Ha összeszedi magát és lead a súlyából, jöjjön vissza, keressen meg. De ha most akar munkát, talán átveheti az átalakítások egy részét, kipróbálhatjuk, megy-e a dolog, majd beszélek Mrs. Lippmannel." Mrs. Burdine csupa kedvesség volt, amikor beszélt, de aztán kiderült, hogy igazi boszorkány, csak ezt nem tudtuk rögtön. – Vagyis Fredrica átalakításokat csinált Richards'nak, annak a boltnak, ahol maga dolgozott? – Sértette a dolog, de azért csinálta. Az öreg Mrs. Lippman alakította át mindenkinek a ruháit. Rengeteg dolga volt, több, mint amennyivel megbirkózott, és Fredrica neki dolgozott. Mrs. Lippman mindenkinek varrt, új ruhákat is készített. Miután visszavonult, a gyereke vagy kije nem akarta folytatni a szakmát, ezért Fredrica vállalt mindent, és varrt tovább. Ez minden.

Pam meg én találkoztunk vele, elmentünk Pamhez ebédre, és néztük a tévét, ő pedig az ölében varrogatott. – Dolgozott Fredrica a boltban is? Vett-e mértéket? Találkozott-e a megrendelőkkel vagy a vevőkkel? – Néha, de nem sokszor. Én nem mindennap dolgoztam. – Mrs. Burdine mindennap dolgozott? Ő tudná? – Igen, azt hiszem. – Nem említette Fredrica, hogy varr egy "Mr. Bőr" nevű cégnek Chicagóban vagy Calumet Cityben, vagy esetleg bőrárukat bélel nekik? – Nem tudom. Mrs. Lippman talán tudná. – Maga látta valaha a Mr. Bőr márkát? Nem árulta Richards' vagy valamelyik butik? – Nem. – Tudja, hol találom meg Mrs. Lippmant? Szeretnék beszélni vele. – Meghalt. Amikor nyugdíjba ment, Floridába költözött, ott halt meg, Fredrica mesélte. Én nem ismertem, Skippel csak fölszedtük néha Fredricát a bolt előtt, amikor egy csomó ruhát vitt haza. Beszéljen a családjával, vagy valami. Megadom a címet. Mindez szörnyen unalmas volt, amikor Starlingot csak a Calumet Cityből érkező hírek érdekelték. A negyven perc letelt. A túszmentő osztag földet érhetett. Úgy fordult, hogy ne lássa az órát, és tovább erőltette a dolgot. – Stacy, hol vette Fredrica a ruháit? Hol vette azokat a nagyméretű Juno-melegítőket és – trikókat? – Majdnem mindent maga csinált. Gondolom, a trikókat Richards'nál vette, amikor divatba jött, hogy mindenki olyan óriás trikókat hordjon, tudja, combig érőt. Sokan árulták, de ő Richards'nál engedményt kapott, mert varrt nekik. – Vásárolt valaha is a moletteknek árusító boltokban? – Mindenhová elmentünk körülnézni, tudja, hogy van az. Bementünk, és ő ötleteket keresett, olyan szabásmintákat, amelyek jól állnak a nagyméretűeknek. – Élőfordult, hogy egy ilyen boltban legyeskedett valaki maguk körül, vagy Fredrica megérezte, hogy valaki nagyon nézi? Stacy egy pillanatig a plafont bámulta, aztán megrázta a fejét. – Jártak Richards'hoz transzszexuálisok, vagy olyan férfiak, akik nagyméretű női ruhákat vettek? Nem találkozott ilyesmivel? – Nem. Egyszer Skippel láttunk néhány ilyen alakot Columbusban, egy bárban. – Fredrica magukkal volt?

– Ugyan. Víkendezni mentünk. – Leírná azoknak a boltoknak a címét, ahová Fredricával jártak? Gondolja, hogy mindegyikre vissza tudna emlékezni? – Csak itt, vagy Columbusban is? – Itt is és Columbusban is. És Richards' címét is kérem, szeretnék beszélni Mrs. Burdine-nel. – Oké. Jó FBI-ügynöknek lenni? – Azt hiszem, igen. – Állandóan utazik, meg ilyesmi? Úgy értem, jobb helyekre, mint ez… – Néha. – Mindig jól kell kinézni, igaz? – Igen. Meg kell próbálni hivatalosnak látszani. – Hogyan csinálja az ember, hogy FBI-ügynök legyen? – Először egyetemre kell járni, Stacy. – Azt nehéz megfizetni. – Igen, eléggé. Néha azonban vannak ösztöndíjak és jutalmak, ezek segítenek. Akarja, hogy küldjék magának anyagot? – Aha. Arra gondoltam, milyen boldog volt Fredrica, amikor megkaptam ezt az állást. Teljesen odavolt, soha nem volt igazi irodai állása, azt hitte, ez valami óriási dolog. Ez – kartondossziék és Barry Manilow egész nap a hangszóróból. Ő meg azt hitte, hogy nagy buli. Szegény, kövér baba, gőze sem volt semmiről. – Könnyek csillogtak Stacy Hubka szemében. Tágra nyitotta a szemét, és hátrahajtotta a fejét, hogy ne kelljen újra sminkelnie. – Megkapom a listát? – Inkább az íróasztalomnál írom le. Ott van a szövegszerkesztőm, és kell a telefonkönyvem is meg ilyesmik. – Hátrahajtott fejjel ment ki, a plafont nézve navigált. Starlingot valósággal kínozta a telefon. Mihelyt Stacy Hubka kilépett az irodából, azonnal felhívta Washingtont, hogy megtudja, mi újság.

Ötvenötödik fejezet Ugyanebben a percben a Michigan-tó déli csücske fölött egy huszonnégy üléses polgári jelzésű lökhajtásos gép maximális utazósebességgel haladt, majd megkezdte a hosszú kanyart lefelé, hogy leszálljon az illinoisi Calumet Cityben. A túszmentő osztag tizenkét emberének megemelkedett a gyomra. Néhányan túlságosan unottan ásítoztak, így leplezve izgalmukat.

Joel Randall csapatparancsnok az utastér első ülésén levette a sisakját, és belenézett a jegyzeteibe, mielőtt felállt volna, hogy néhány szót szóljon az embereihez. Véleménye szerint az övé volt a legjobb antiterrorista osztag a világon, és ki tudja, talán igaza is volt. Igaz, hogy a zömükre még sohasem lőttek, de amennyire a tesztek és szimulátorok meg tudják mondani, ők voltak a legjobbak legjobbjai. Randall elég sok időt töltött repülőgépek fedélzetén, így könnyedén megőrizte az egyensúlyát a nem túl sima leszállás közben. – Fiúk, a Kábítószer-ellenes Ügynökség jóvoltából mostantól a legteljesebb titokban utazunk tovább. Egy virágszállító teherautójuk és egy vízvezetékszerelő-furgonjuk van. Tehát Vernon és Eddie, kapjátok magatokra a civil ruhátokat. Ha kábítógránát fedezetével kell behatolnunk, ne felejtsétek el, hogy nincs fényvédő maszk az arcotokon. – Takard el a képed – morgott Vernon Eddie-nek. – Azt mondta, ne mutogassuk? Azt hittem, azt mondja, ne villogjunk – morgott vissza Eddie. Vernonnak és Eddie-nek, akik elsőnek közelítik meg az ajtót, vékony golyófogó páncélt kell viselniük a civil ruha alatt. A többiek kemény páncélban mehetnek, amely puskagolyók ellen is véd. – Bobby, gondoskodj róla, hogy minden kocsiban legyen egy saját rádiónk a sofőrnél, nehogy összekavarodjunk a kábítószeres srácokkal – mondta Randall. A kábítószercsoport UHF-rádiókat használ a rajtaütésnél, míg az FBI VHF-et. Már többször voltak emiatt problémák. Éjjel-nappal minden eshetőségre fel voltak készülve: falakra, amelyeken át kell hatolni, a lehallgatáshoz Farkasfül és egy VanSleek Farfoon állt a rendelkezésükre, és sötétben látó készülékek, hogy lássanak. Az éjszakai célzókészülékekkel felszerelt fegyverek hangszereknek látszottak a kidudorodó tokokban. Az akciónak precíz sebészeti műtétnek kell lennie. Ezt tükrözték a fegyverek is; kizárólag gyorstüzelő automatákkal dolgoztak. Amikor a fékszárnyakat kiengedték, az osztag belerázta magát a felszerelésébe. Randall híreket kapott Calumetből a füllhallgatóján. Lefedte a mikrofont, és újra a csoportjához szólt. – Fiúk, már csak két cím maradt fenn a rostán. A miénk a valószínűbb; a másik a chicagói osztagé. A Lansing Municipalon szálltak le, ez volt legközelebb Calumethez Chicago délkeleti részén. A gépet azonnal beengedték. A pilóta füstölgő kerekekkel fékezett le két kocsi mellett, amelyek a kifutópályának az épülettől

legtávolabb eső részén álltak. Gyors üdvözlések következtek a virágszállító teherautó mellett. A kábítószeres csoport parancsnoka átnyújtott egy hosszú, virágkötészeti remekműnek látszó tárgyat Randallnek. Jó hatkilós motoros ajtótörő kalapács volt, a fejét színes papír fedte, mintha virágcserép volna, a nyelén fólia. – Lehet, hogy ezt kell házhoz szállítania – mondta. – Üdvözöljük Chicagóban.

Ötvenhatodik fejezet Mr. Gumb csak késő délután folytatta. Veszélyes, konok könnyekkel a szemében nézte végig újra meg újra a filmeket. A kis képernyőn Mama mászott föl a létrán, és becsúszott a medencébe. Újra meg újra. Könnyek homályosították el Jame Gumb látását, mintha ő maga is a medencében lett volna. A hasán egy meleg vizes palack, mint a kiskutya hasa, amikor rajta feküdt. Nem bírta tovább. Az, amit a pincében tartott, foglyul ejtette és fenyegette a kis édest. Édeskének fájdalmai vannak; Gumb tudta ezt. Nem volt biztos benne, hogy azt meg tudja ölni, mielőtt végzetesen megsebesítené Édeskét, de meg kell próbálnia. Most. Levette a ruháját, és belebújt a köntösébe. Mindig meztelenül fejezett be egy nyúzást, és véresen, mint egy újszülött. Jókora orvosságos szekrényéből elővette a kenőcsöt, amellyel akkor kente be Édeskét, amikor a macska megkarmolta. Kivett még néhány gyorstapaszt meg egy műanyag nyakörvet, amit az állatorvos azért adott neki, hogy a kutya ne tudja piszkálni a fájó pontot a fogával. A pincében volt spatula is, amelyből sínt készíthet a törött lábra, és egy tubus fájdalomcsillapító is, ha az az őrült megkarmolná a kutyát, miközben ide-oda dobálja magát a halála előtt. Egy pontos lövés a fejbe, és csak a hajat áldozza fel. Édeske többet ér neki, mint a haj. A haj áldozat lesz Édeske biztonságáért. Halkan leóvakodott a lépcsőn, be a konyhába. Levette a papucsot, és leosont a sötét pincébe, a fal mellett, hogy a lépcső ne nyikorogjon. Nem gyújtott villanyt. A lépcső alján egyenesen a dolgozószobába nyitott be, tapogatózva tájékozódott az ismerős sötétben, a talpán érezte, hogy másfajta padlón lépked. A köntös ujja súrolt egy ládát, és Gumb hallotta egy költő lepke mérges, halk ciripelését. Itt volt a szekrény. Megtalálta infravörös lámpáját, és fölvette a szemüvegét. A világ zöldes színben ragyogott. Állt egy percet a tartályok

megnyugtató zúgásában, a fűtőcsövek meleg sziszegésében. A sötétség ura, a sötétség királynője. Szabadon repkedő lepkék hagytak zölden fénylő nyomokat a szeme előtt, az arcán érezte, ahogy széles szárnyuk felkavarta a sötét levegőt Ellenőrizte a Pythont. A fegyver. 38-as Special ólomvégű késleltetett lőszerrel volt megtöltve. Becsapódik a koponyába, azután robban, és azonnal öl. Ha az éppen áll, amikor ő lő, és egyenesen a feje búbjára céloz, ennél a fegyvernél nem olyan valószínű, mint a Magnumnál, hogy a golyó az alsó állkapocsnál távozik és felsérti a mellet. Mr. Gumb halkan, behajlított térddel lopakodott, festett körmű lábujjaival megkapaszkodva az öreg deszkákban. Csendesen átvágott a börtönszoba homokpadlóján. Nyugodtan, de nem túl lassan. Nem akarta, hogy a kút mélyén lévő kiskutyának legyen ideje megérezni a szagát. A börtön teteje zölden ragyogott, a kő és a vakolat jól elkülönült, a fafedő rostjai is élesen rajzolódtak ki Mr. Gumb szeme előtt. Lámpával a kézben előrehajolt. Ott voltak. Az a dolog az oldalán feküdt, mint egy óriás garnéla. Biztosan aludt. Édeske meg összegömbölyödve hozzábújt. Biztos ő is aludt. Jaj, csak nem halott? A fej jól látszott. Nagy volt a kísértés, hogy a nyakra lőjön, így megmentené a hajat. De túl kockázatos. A lyuk fölé hajolt, a szemüvege, akár a rák kocsányon lógó szeme, lefelé meredt. A Pythonnak jó, súlyos markolata volt, erősen megragadva csodálatosan lehetett célozni vele. Az infravörös lámpa fénykörében kell tartani. Feljebb irányította a fényt a halántékra, ahol a haj nedvesen a homlokra tapadt. De a nesz vagy a szag, Mr. Gumb nem tudta, melyik, felébresztette a kutyát. Édeske vakkantva ugrott fel a sötétben, Catherine Martin pedig elkapta, és magukra húzta a gyékényt. Csak annyit lehetett látni, hogy valami mozog a gyékény alatt, de nem lehetett tudni, melyik a kutya és melyik Catherine. Ahogy Mr. Gumb lenézett az infravörös lámpával, nem mert különben kifinomult érzékeire hagyatkozni. Nem tudta megállapítani, melyik kiálló dudor Catherine. De látta Édeskét ugrálni. Tudta, hogy a lábának kutya baja, és megtudott még valamit. Catherine Baker Martin ugyanúgy nem bántaná a kutyát, ahogyan ő sem. Ó, micsoda megkönnyebbülés! Mivel azonos érzéseik vannak, a lábába lőhet a nyavalyásnak, és amikor a lábához kap, ellőheti azt a rohadék fejét. Nem kell vigyáznia. Villanyt gyújtott, az összes átkozott lámpát bekapcsolta a pincében, és kihozta a raktárhelyiségből a reflektort, uralkodott magán, amikor átvágott a

munkaszobán, eszébe jutott, hogy egy kis vizet eresszen a mosogatóba, hogy a vér ne alvadjon meg és ne duguljanak el a csövek Miközben kezében a reflektorral, mindenre készen elsietett a lépcső mellett, megszólalt a csengő. A bejárati csengő csikorgott, berregett, Gumbnak meg kellett állnia gondolkodni, hogy mi lehet az. Évek óta nem hallotta, azt sem tudta, hogy működik. A lépcsőházban volt a csengő, hogy lenn és fenn egyaránt hallani lehessen. S most csengetett a poros, fekete kis fémdoboz. Ránézett. Újra csöngött, s közben por szállt fel belőle. Valaki a kapu előtt kitartóan nyomta az öreg gombot, amelyre az volt felírva: GONDNOK. Majd elmegy. Fogta a reflektort. Nem ment el. Lent a kútban az a nyavalyás mondott valamit, de Gumb rá se hederített. A csengő szólt, berregett, valaki egyszerűen nekidőlt a gombnak. Gondolta, jobb, ha fölmegy és kikukucskál. A hosszú csövű Python nem fért a köntös zsebébe. A dolgozószoba asztalára tette. Már félúton volt fölfelé, amikor a csengő elhallgatott. Megállt és várt. Csend. Úgy döntött, mindenképpen kinéz. Ahogy átment a konyhán, hirtelen meghűlt benne a vér. Hangosan dörömböltek a hátsó ajtón. A hátsó ajtó melletti kamrában volt egy puska. Tudta, hogy meg van töltve. Ha a pinceajtó zárva van, nem hallatszik, hogy az odalenn kiabál, még akkor sem – és ebben. Gumb biztos volt –, ha torkaszakadtából ordít. Újabb dörömbölés. Kinyitotta az ajtót, ameddig a lánc engedte. – Elöl próbálkoztam, de nem nyitottak ajtót – mondta Clarice Starling. – Mrs. Lippman családját keresem. Tudna segíteni? – Nem laknak itt – mondta Mr. Gumb, és becsukta az ajtót. Ismét elindult a lépcső felé, amikor a dörömbölés újrakezdődött, ezúttal még hangosabban. Kinyitotta az ajtót. A fiatal nő egy igazolványt mutatott a résen. Szövetségi Nyomozó Iroda – ez állt rajta. – Bocsásson meg, de beszélnem kell önnel. Meg akarom találni Mrs. Lippman családját. Tudom, hogy ő itt lakott. Kérem, segítsen. – Mrs. Lippman évekkel ezelőtt meghalt. Tudomásom szerint nem volt rokona. – Esetleg volt ügyvédje vagy vagyonkezelője? Valaki, aki megőrizhette az üzleti feljegyzéseit? Maga ismerte Mrs. Lippmant? – Nem nagyon. Mi a probléma? – Fredrica Bimmel halála ügyében nyomozok. Megmondaná a nevét? – Jack Gordon.

– Ön ismerte Fredrica Bimmelt, amikor ő Mrs. Lippmannél dolgozott? – Nagydarab, kövér lány volt, ugye? Talán láttam, de nem vagyok biztos benne. Nem akartam goromba lenni… éppen aludtam… Mrs. Lippmannek volt ügyvédje, valahol meg is van a névjegye, megpróbálom megkeresni. Nem jönne be? Megfagyok, és a macskám egy pillanat alatt kisurran. Mire észbe kapok, kiugrik, aztán nem tudom megfogni. Gumb egy redőnyös íróasztalhoz ment a konyha túlsó végébe, kinyitotta, és belenézett néhány rekeszbe. Starling belépett, és táskájából elővette a jegyzetfüzetét. – Milyen szörnyűség – mondta a férfi az asztalon matatva. – Megborzongok, ahányszor rágondolok. Mit gondol, közel járnak hozzá, hogy elkapjanak valakit? – Még nem, de dolgozunk rajta. Mr. Gordon, maga vette meg ezt a házat Mrs. Lippman halála után? – Igen. – Gumb háttal Starlingnak az asztal fölé hajolt, kinyitott egy fiókot, és kotorászott benne. – Maradtak itt iratok vagy üzleti feljegyzések? – Nem, az égvilágon semmi. Az FBI-nak sincs semmi ötlete? Az itteni rendőrség, úgy tűnik, semmit sem tud. Van legalább személyleírásuk vagy ujjlenyomatuk a tettesről? Mr. Gumb köntösének hátán az egyik ráncból egy Halálfejes pillangó bújt elő. Megállt a férfi hátán, nagyjából a szív tájékán, és széttárta szárnyait Starling a táskájába ejtette a jegyzetfüzetet. Mister Gumb. Hála istennek, nyitva van a kabátom. Mesélj be neki valamit, hogy kijuss innen, aztán irány a telefon. Nem. Tudja, hogy az FBI-tól vagyok, mihelyt kiteszem a lábam, megöli a lányi A veséjét lövi szét. Ha megtalálják, rögtön lecsapnak rá. Az ő telefonja kell. Nem látom. Itt nincs, kérdezd meg, hol van. Szólj be a központba, aztán kapd el! Fektesd le a padlóra. Hasra, amíg ide nem érnek a zsaruk. Ez az. Csináld. Megfordul. – Itt a telefonszám – mondta a férfi. Egy névjegy volt a kezében. Elvegyem? Nem. – Köszönöm, Mr. Gordon. Van telefonja? Föl kellene hívnom valakit. Miközben Gumb az asztalra tette a névjegyet, a pillangó felrepült. Elszállt a férfi feje mellett, és kettejük között a mosogató fölött lévő szekrényre telepedett. A férfi ránézett a lepkére. Amikor a lány nem nézett a pillangóra, amikor nem vette le a szemét az ő arcáról, Gumb mindent tudott Aztán egymás szemébe néztek, és ismerték egymást. Mr. Gumb kissé félrehajtotta a fejét. Mosolygott. – A kamrában van egy

hordozható telefon. Mindjárt hozom. Nem! Csináld! Starling a pisztolyért nyúlt, egyetlen sima mozdulat, amelyet már négyezerszer csinált, és a fegyver pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Két kézzel jól megmarkolta, és megszűnt a világ, csak a fegyver csöve meg a férfi mellének a közepe maradt. – Ne mozduljon! A férfi az ajkába harapott. – Most. Lassan. Fel a kezekkel! Tereld ki, az asztal maradjon kettőtök között. Vidd ki a ház elé. Fektesd hasra az utca közepén, és emeld föl a jelvényedet – Mr. Gub… Mr. Gumb, letartóztatom. Lassan induljon el kifelé. Ehelyett a férfi kisétált a szobából. Ha a zsebébe nyúl, vagy a háta mögé, ha Starling megpillant egy fegyvert, azonnal tüzel. De Gumb egyszerűen kiment a szobából. Starling hallotta, ahogy lesiet a pincébe vezető lépcsőn. A lány megkerülte az asztalt, és a lejárathoz ment. A férfi eltűnt, a kivilágított lépcső üres volt. Csapda. Kiváló célpont lennék a lépcsőn. Vékony, alig hallható sikoly a pincéből, mintha egy darab papírt téptek volna el. Starling nem szerette a lépcsőt, nagyon nem szerette a lépcsőt, de döntenie kellett, hogy végigcsinálja vagy sem. Catherine Martin újra sikoltott. Gumb megöli! És ekkor Starling megindult, egyik keze a korláton, a másikban az előrenyújtott pisztoly épp hogy szemmagasság alatt, a padló szökdécsel az irányzék fölött, a lány fegyvert tartó keze a fejével együtt félkörben fordul, ahogy a lépcső alján az egymással szembe néző két nyitott ajtót egyszerre próbálja fedezni. Ég a lámpa a pincében, nem mehet be egyik ajtón sem anélkül, hogy hátat ne fordítana a másiknak; hát akkor csináld gyorsan, indulj balra, a sikoly felé. Be a homokkal borított padlójú börtönszobába, gyorsan kilépni az ajtónyílásból, tágabbra nyílt szemmel, mint bármikor. Csak a kút mögé bújhatott, más hely nincs. Kinyújtott karral, két kézzel markolva a pisztolyt, kissé megnyomva a ravaszt, Starling a fal mellett oldalazva megkerüli a kutat, és senki sincs mögötte. Halk sikoly száll fel a kútból, akár a vékony füst. Majd egy kutya vakkant. Starling szeme az ajtón, miközben a kúthoz megy, eléri a peremet, és lenéz. Meglátja a lányt, újra felnéz, majd megint le, és azt mondja, amire tanították Meg kell nyugtatni a túszt – FBI. Biztonságban van. – SZART vagyok biztonságban. Pisztoly van nála. Vigyen ki. VIGYEN KI. – Catherine, nem lesz semmi baj. Ne kiabáljon. Tudja, hol van a

gazember? – VIGYEN KI! NEM ÉRDEKEL, HOL VAN! VIGYEN KI! – Kiviszem. Ne izguljon. Segítsen nekem. Maradjon csendben, hogy halljak. Próbálja meg elhallgattatni a kutyát! Starling a kút mögött feküdt, az ajtót fedezte a pisztolyával. A torkában dobogott a szíve, és lehelete port fújt le a kőről. Nem hagyhatja itt Catherine Martint, hogy segítséget hívjon, ameddig nem tudja, hol van Gumb. Az ajtóhoz kúszott, és fedezéket keresett az ajtófélfa mögött. Rálátott a lépcsőfokokra és a túloldali dolgozószoba egy részére. Vagy megtalálja Gumbot, vagy meggyőződik róla, hogy megszökött, vagy magával viszi Catherine-t; nincs több választási lehetősége. Gyors pillantás a válla fölött a börtönszobára. – Catherine. Catherine. Van itt létra? – Nem tudom. Itt ébredtem fel. A vödröt zsinóron engedte le. A gerendához egy kis kézicsörlőt erősítettek. Nem volt kötél a csörlődobon. – Catherine, muszáj keresnem valamit, amivel felhozhatom. Tud járni? – Igen. Ne hagyjon itt. – Egy percre ki kell mennem innen. – Itt ne hagyj, te kibaszott kurva, az anyám kitépi a szaros agyadat… – Pofa be, Catherine! Maradjon csöndben, hogy halljak. Maradjon csöndben, hogy megmeneküljön. Megértette? – Aztán hangosabban: – Az erősítés bármelyik percben itt lehet, úgyhogy hallgasson. Nem fogjuk lent hagyni. Lennie kell itt egy kötélnek. Hol lehet? Keresd meg! Starling átszáguldott a lépcső előtt a dolgozószoba ajtajához; az ajtó a legrosszabb hely; gyorsan beugrott, odavissza rohant a fal mellett, míg nem látott mindent a szobában; ismerős alakok úszkáltak az üvegtartályokban, de ő túl ideges volt ahhoz, hogy megijedjen. Gyorsan átvágott a szobán, elhúzott a tartályok, a mosogatók, a ketrecek mellett. Néhány pillangó repdesett. Nem törődött velük. Közeledett a fényesen kivilágított folyosóhoz. A hűtőgép bekapcsolt mögötte, és ő lekuporodva megfordult, a fegyver ütőszöge kiemelkedett a Magnum törzséből, aztán Clarice lazított a nyomáson. Kiugrott a folyosóra. Nincs kukucskálás. Fej és pisztoly egyszerre, de mélyen lehajolva. A folyosó üres. A végén a fényárban úszó stúdió. Gyorsan végig a folyosón, a stúdió ajtajához, megkockáztatva, hogy elhalad a csukott ajtó előtt. A szoba csupa fehér és világos tölgy. A fenébe, tűnés a nyitott ajtónyílásból! Győződj meg róla, hogy minden próbababa valóban próbababa, és minden tükörkép egy-egy

próbababáé. A tükörben minden mozgás a te mozgásod legyen. A nagy szekrény nyitva állt, üres volt A túloldali ajtó a pince sötétjére nyílt. Clarice nem látott sem kötelet, sem létrát. Becsukta a pince sötét részébe vezető ajtót, egy széket nyomott a kilincs alá, és nekitolta a varrógépet. Ha biztos lehet benne, hogy a férfi nincs a pincének ebben a részében, megkockáztathatja, hogy fölmenjen egy pillanatra, és megkeresse a telefont. Vissza a folyosóra. Egy ajtó mellett elment az előbb. A pántokkal szemben lévő oldalra állj. Az ajtó egyetlen lökésre kinyílik. Aztán visszacsapódik; senki nincs mögötte. Egy régi fürdőszoba. Benne kötél, kampók, egy hurok. Kihozza velük Catherine-t, vagy menjen telefonálni? Catherine-t a kút mélyén egy eltévedt golyó is leterítheti. De Catherine akkor is halott, ha őt, Starlingot megölik. Vidd magaddal Catherine-t a telefonhoz! Nem akart sokáig időzni a fürdőszobában. A férfi az ajtóhoz jöhet, és lelőheti. Körülnézett, és beugrott a kötélért. Egy nagy kád állt a fürdőszobában, csaknem tele volt kemény, vörös-bíborvakolattal. Egy kéz és egy csukló nyúlt ki a vakolatból, a kéz már megfeketedett és összezsugorodott, a körmök rózsaszínre voltak festve. A csuklón egy csinos óra. Starling mindent egyszerre látott, a kötelet, a kádat, a kezet, az órát. A másodpercmutató apró szökkenését látta utoljára, mielőtt a lámpák kialudtak. A szíve akkorát dobbant, hogy megremegett a melle és a karja. Szédítő volt a sötétség, meg kellett érintenie valamit, a kád szélét. Fürdőszoba. Ki a fürdőszobából! Ha Gumb megtalálja az ajtót a sötétben és beereszt egy sorozatot a fürdőszobába, vége a dalnak Édes istenem, ki innen! Hajolj le jó mélyre, és ki a hallba. Minden fény kialudt? Igen. A férfi a biztosítékkal csinált valamit, nyilván lecsapta a kallantyút. Hol lehet a biztosíték? A lépcső közelében. Ott szokott lenni. Ha igen, Gumb arról jön, és köztem meg Catherine közt van. Catherine Martin újra sírt. Itt várjak? Örökké várjak? Talán elment. Nem tudhatja biztosan, hogy nem jön erősítés. De tudhatja. De hamarosan feltűnik, hogy hiányzóm. Ma este. A lépcső arra van, amerről a sikoltás hangzik Azonnal cselekedj! Starling lassan elindult, a válla alig súrolta a falat, nem is lehetett hallani, egyik kezét előrenyújtotta, a pisztolyt derékmagasságban tartotta, szorosan a teste mellett a szűk hallban. Ki a dolgozószobába! Érezd, amint kitágul a tér körülötted. Egy szoba, az ajtó nyitva. Befelé. Két kézre fogni a pisztolyt, leguggolni. Pontosan tudod, hogy a pisztoly épp szemmagasság alatt van. Várj! Hallgatózz! Fej, test és karok – együtt forognak, mint egy lövésztorony.

Várj és figyelj! A teljes sötétségben sziszegnek a fűtőcsövek. Vízcsobogás. Starling orrát megcsapta a jellegzetes kecskeszag. Catherine sírva könyörög. Mr. Gumb a fal mellett állt. Rajta volt a szemüveg. Nem kellett attól tartania, hogy a lány beleütközik, köztük volt egy asztal. Végigpásztázta a lányt az infravörös lámpával. Túl karcsú volt ahhoz, hogy hasznát vehesse. De emlékezett a hajára, a konyhában látta, csak úgy ragyogott, és mindössze egy percig tart lehúzni. Rögtön fel is veheti. Aztán a kút fölé hajolhat, és leszólhat: – Meglepetés! Mulatságos volt a settenkedő lányt figyelni. Most a mosogatóhoz ért a csípője; előrenyújtott pisztollyal továbbkúszik a sikolyok felé. Jó szórakozás volna sokáig vadászni rá, még sohasem vadászott olyanra, akinél fegyver van. Borzasztóan élvezné. De nincs rá idő. Kár. Egy lövés az arcba épp jó lesz, és könnyű is két és fél méterről. Most. Miközben Gumb fölemelte és felhúzta a Pythont, kitt, katt, a zöld fényben a lány alakja elhomályosodott; a pisztoly megremegett a férfi kezében, hanyatt vágódott, a padló keményen megütötte a hátát, és infralámpája fényében a plafont látta. Starling a padlón feküdt, elvakították a villanások, csengett a füle, megsüketítette a lövések robaja. Villámgyorsan dolgozott a sötétben, amíg egyikük sem hallott semmit, kiürítette a tárból az üres hüvelyeket, kitapintotta, hogy mind kijött-e, aztán be a tartalék tárral! Kitapintani, lenyomni, csavarni, ejteni, bezárni a hengert. Négy lövést adott le. Két lövést, aztán még kettőt. Gumb csak egyszer lőtt. Starling megtalálta a két jó lövedéket, amit az előbb kiszedett. Hová tegye? A tartalék tár hevederébe. Mozdulatlanul feküdt. Merjen-e mozdulni, mielőtt a férfi újra jól hallana? A felhúzott revolver hangját semmivel nem lehet összetéveszteni. Starling a kattanás irányába lőtt, nem is látott mást, csak a pisztolyok nagy torkolattüzét. Remélte, hogy ha Gumb most újra rossz irányba lő, ő a torkolattűzből rájön, hogy hol van. Starling most már újra hallott; a füle ugyan csengett még, de hallott. Mi ez a hang? Fütyülés? Mintha egy teáskanna sziszegne, de szaggatottan. Mi volt ez? Mintha lélegzés volna. Én adom ezt a hangot? Nem. Az ő lélegzete melegen csapódott vissza a padlóról az arcába. Óvatosan, ne kavard fel a port, ne tüsszents. Légzés. Ezt a szörcsögő hangot a mellsérülés okozza. A mellén érte a találat a fickót. Starlingot megtanították, hogyan kell az ilyen sebet bekötözni; rá kell tenni valamit; esőkabátot, műanyag zacskót, bármilyen vízhatlan anyagot feszesen rá kell húzni. Újra feltölteni a tüdőt. Szóval a mellén találta el. Mit tegyen? Várni kell. Hadd merevedjen meg és

vérezzen. Várni kell. Égett az arca. Nem ért hozzá, hogy ha vérzik, ne legyen tőle csúszós a keze. A kútból újra hallatszott a nyögés. Catherine beszél, sír. Starlingnak várnia kell. Nem válaszolhat Catherine-nak. Nem mondhat semmit, nem mozdulhat. Mr. Gumb lámpájának láthatatlan fénye a plafonon játszott. Megpróbálta megmozdítani, de nem tudta, ahogyan a fejét sem. Egy nagy malaysiai Lunapillangó repül el közvetlenül a plafon alatt, észreveszi az infravöröset, és leereszkedik, köröz, aztán rászáll a lámpára. Szárnyai óriásira nőtt, lüktető árnyékát csak Mr. Gumb látja a plafonon. A szörcsögésen túl a sötétben Starling hallja Mr. Gumb kísérteties, fuldokló hangját: – Milyen… érzés… olyan… szépnek lenni? Aztán egy másik hang. Bugyborékolás, hörgés, és a fütyülés megszűnik. Starling ezt a hangot is ismerte. Egyszer már hallotta a kórházban, amikor meghalt az apja. Kitapogatta az asztal szélét, és felállt. Tapogatózva ment Catherine hangja felé, megtalálta a lépcsőt, és fölment a sötétben. Mintha örökké tartott volna. A konyhafiókban talált egy gyertyát, azzal megkereste a biztosíték dobozát a lépcső mellett. Hirtelen megrezzent, amikor a fény kigyúlt. Ahhoz, hogy a biztosítékhoz jusson és kikapcsolja az áramot, Gumbnak egy másik úton kellett elhagynia a pincét, majd utána kellett jönnie. Starlingnak meg kellett győződnie róla, hogy Gumb meghalt. Várt, amíg a szeme megszokta a világosságot, aztán óvatosan visszament a dolgozószobába. Látta, amint Gumb meztelen lába kilógott a munkaasztal alól. A lány nem vette le a szemét a pisztoly mellett lévő kézről, amíg odébb nem rúgta a fegyvert. Gumb szeme kimeredt. Halott volt, a lövés a melle jobb oldalán hatolt be, alvadt vértócsa volt alatta. A szekrényben elrejtett ruha egyes darabjait vette föl, és Starling nem bírta sokáig nézni. A lány a mosogatóhoz lépett, a szárítóra tette a Magnumot, és hideg vizet eresztett a csuklójára. Nedves kezével megtörölte az arcát. Nem volt véres. A pillangók nekirepültek a ketrecnek a fényben. Starlingnak át kellett lépnie a holttestet, hogy elvegye a Pythont. A kútnál leszólt. – Catherine! Meghalt! Már nem bánthatja magát. Fölmegyek, és hívom a… – Ne! VIGYEN KI! VIGYEN KI! VIGYEN KI! – Figyeljen ide. Meghalt. Ez a pisztolya. Megismeri? Kihívom a rendőrséget és a tűzoltókat. Nem merem egyedül kihúzni, mert visszaeshet. Mihelyt kihívtam őket, lejövök, és itt várok magával. Oké? Oké. Próbálja meg elhallgattatni azt a kutyát. Oké? Oké.

A helyi televíziós stáb nem sokkal a tűzoltók után és a belvedere-i rendőrség előtt érkezett. A tűzoltóparancsnok, akit feldühítettek a vakító reflektorok, kidobta a stábot a pincéből, felzavarta őket a lépcsőn, miközben felszerelt egy csővázat, hogy azzal emelje ki Catherine Martint, mert nem bízott Mr. Gumb plafonra szerelt csörlőjében. Egy tűzoltó lement a kútba, és mentőszékbe tette a lányt. Catherine a kutyával a kezében jött fel, a kutyával szállt be a mentőautóba. A kórház már szigorúbb volt, nem engedte be az állatot. Az egyik tűzoltó, aki azt az utasítást kapta, hogy vigye az állatmenhelyre, inkább hazavitte a kutyát.

Ötvenhetedik fejezet Körülbelül ötven ember várta az ohiói Columbusból érkező éjszakai járatot a washingtoni repülőtéren. A többség rokonok elé jött ki, álmosnak és elnyűttnek tűnt, néhány férfi inge rendetlenül lógott ki a zakó alól. A tömegben álló Ardelia Mapp egy pillanatra látta a gépből kiszálló Starlingot. Starling nyúzott volt, a szeme karikás. Fekete lőporszemcséktől sötétlett az arcbőre. Észrevette Mappet, és összeölelkeztek. – Hé, anyóca – szólalt meg Mapp. – Van csomagod? Starling megrázta a fejét – Jeff kinn vár a furgonban. Menjünk haza. Jack Crawford is kijött a reptérre, autója a furgon mögött parkolt a limuzinsávban. Bella rokonai egész éjjel nála voltak. – Én… – kezdte. – Tudja, mit csinált? Nagy dobás volt, kölyök. – Megérintette a lány arcát. – Mi ez? – Égett lőpor. Az orvos szerint néhány napon belül magától kitisztul, jobban járok, mintha kiszednék. Crawford átölelte és erősen magához szorította Starlingot, de csak egy pillanatra, aztán eltolta magától, és megcsókolta a homlokát. – Tudja, mit csinált? – kérdezte újra. – Menjen haza. Menjen és aludjon. Aludja ki. Majd holnap beszélünk. Az új megfigyelőfurgon kényelmes volt, hosszú várakozásra tervezték. Starling és Mapp a nagy hátsó ülésen terpeszkedett. Most, hogy Jack Crawford nem volt a kocsiban, Jeff kissé keményebben vezetett, szinte röpültek Quanticóig. Starling behunyt szemmel utazott. Mapp néhány kilométer után megbökte a térdét, aztán kinyitott két kis kólásüveget. Az egyiket Starlingnak nyújtotta,

majd egy kis laposüveg Jack Daniel's whiskyt vett ki a táskájából. Mindketten ittak egy kortyot a kólából, és a helyére öntötték a whiskyt. Aztán hüvelykujjukkal befogták az üveg száját, megrázták, és a habot a szájukba lőtték. Starling nagyot sóhajtott. – Nehogy kiömöljön! – rémüldözött Jeff. – Ne aggódjon – felelte Mapp. Aztán halkan suttogta Starlingnak: – Látnod kellett volna az én Jeffemet, amint az italbolt előtt várt. Megállt benne az ütő. – Amikor látta, hogy a whisky hatni kezd és Starling kissé lejjebb csúszik az ülésen, megkérdezte: – Hogy bírod, Starling? – Kutya legyek, ha tudom, Ardelia. – Ugye nem kell visszamenned? – Talán a jövő héten egy napra; de remélem, hogy nem. A főállamügyész átjött Columbusból, hogy beszéljen a belvedere-i zsarukkal. Helyben tettem tanúvallomást. – Néhány jó hír – folytatta Mapp. – Martin szenátor egész este hívott minket a Bethesda Kórházból; tudod, hogy oda vitték Catherine-t? Jól van. Nincs semmiféle sérülése. A lelki károsodást még nem tudták fölmérni, figyelni kell. Az iskola miatt ne aggódj. Crawford meg Brigham is hívott. Meghallgatásról már szó sincs. Krendler is visszakérte a feljegyzését. Ezeknek az alakoknak akkora szívük van, mint a Himalája. Nem fognak kirúgni. A kutatás és őrizetbevételvizsgát sem kell letenned holnap reggel nyolckor, csak hétfőn, a testnevelésvizsga előtt. Hétvégén pedig majd korrepetálunk. Mire Quantico északi részébe értek, egy csöpp se maradt a laposüvegben, és a bizonyítékot bedobták a kukába egy útszéli parkban. – Az a Pilcher, Pilcher doktor a Smithsoniantől, háromszor is hívott. Meg kellett ígérnem, hogy szólok neked. – Nem is doktor. – Gondolod, hogy kezdhetsz vele valamit? – Talán. Még nem tudom. – Jópofa srácnak tűnik. Rájöttem, hogy ez a legfontosabb a férfiaknál. Mármint a pénz meg az alapvető irányíthatóság mellett. – Aha, és a jó modor. Ezt se hagyd ki. – Helyes. Mutass nekem legalább egy szarházit, akinek van némi modora. Starling úgy ment a zuhanyzóból az ágyba, mint egy zombi. Mapp csak akkor oltotta el az olvasólámpáját, amikor hallotta, hogy Starling egyenletesen lélegzik. Clarice rángatózott álmában, egy izom ugrált az arcán, és egyszer tágra nyitotta a szemét. Mapp valamivel napkelte előtt fölébredt, és úgy érezte, üres a szoba.

Villanyt gyújtott. Starling nem volt az ágyában, de mindkettőjük szennyeszsákja eltűnt, így aztán Ardelia tudta, hol keresse. A meleg mosószobában találta meg; a zümmögő mosógépnek dőlve szundikált a fehérítő-, mosópor- és öblítőszagban. Starling tanult pszichológiát, Mapp végzett jogot, mégis ő, Ardelia volt az, aki tudta, hogy a mosógép ritmikus zakatolása, a keringő víz zubogása az anyaméhet – az ott hallott szívverést és a magzatvizet – idézi; utolsó emlékünket a békéről.

Ötvennyolcadik fejezet Jack Crawford korán ébredt föl a dolgozószobájában lévő díványon, és hallotta felesége hozzátartozóinak horkolását a házban. Ebben a nyugodt pillanatban, mielőtt a nap súlya ránehezedett volna, nem Bella halálára emlékezett, hanem az utolsó mondatra, amit az asszony nyugodtan, tiszta szemmel mondott neki: – Mi újság a kertben? Fogta Bella madáreledeles vödrét, és fürdőköpenyben kiment megetetni a madarakat, úgy, ahogyan megígérte. Aztán üzenetet hagyott az alvó rokonoknak, és még napkelte előtt kisurrant a házból. Crawford általában jól kijött Bella rokonaival, és az is jólesett neki, hogy élet van a házban, de most örült, hogy elmehet Quanticóba. Átlapozta az éjszakai telexeket, és épp a korai híreket nézte az irodájában, amikor Starling az ajtó üvegéhez nyomta az orrát. Crawford lesöpört néhány jelentést egy székről, hogy helyet csináljon neki, és együtt nézték a tévét, anélkül hogy egy szót is szóltak volna. És már meg is jelent a képernyőn, amire vártak. Jame Gumb belvedere-i öreg háza kívülről, sivár utcai frontjával, vastag ráccsal védett ablakaival. Starling alig ismert rá. – A szörnyűségek pincelabirintusa – közölte a bemondó. Myers, vibráló képek a kútról és a pincéről; a tévékamerát eltakaró, fölemelt fényképezőgépek, és dühös tűzoltók, akik visszafelé tuszkolják a fotósokat. A tévéslámpáktól megvadult pillangók köröznek a fényben: egy a hátán fekszik a földön, szárnyai még egy utolsót rebbennek. Catherine Martin visszautasítja a hordágyat, gyalog megy a mentőautóhoz, egy rendőr kabátja van a vállán, a hajtóka alól egy kutya nyalogatja az arcát. Profilkép Starlingról, amint lehajtott fejjel, kezét kabátzsebébe dugva, gyorsan egy kocsihoz megy. A filmet megvágták, hogy kihagyják a legszörnyűbb dolgokat. A kamerák mindössze az oltott mésszel lespriccelt küszöbökig mutatták a pince távoli

részeit, a küszöbökig, amelyek mögött a Gumb áldozatait őrző kamrák nyíltak. Ebben a pincerészben eddig hat holttestet találtak. Crawford kétszer hallotta, hogy Starling az orrán fújja ki a levegőt. A híreket megszakította egy hirdetés. – Jó reggelt, Starling. – Hello – felelte a lány, mintha már jócskán benne járnának a napban. – A columbusi államügyész éjjel továbbította telefaxon a vallomását. Alá kell írnia néhány példányt… Szóval maga Bimmelék házából Stacy Hubkához ment, aztán a boltba, ahhoz a Mrs. Burdine-hoz, akinél Fredrica varrt a Richards' Divatszalonnak, és Mrs. Burdine adta meg magának Mrs. Lippman régi címét, ezét az épületét, amit a tévében mutatnak. Starling bólintott. – Stacy Hubka járt ott néhányszor, amikor Fredricáért ment, de a fiúja vezetett, és a lány nem nagyon tudta az utat. Mrs. Burdine-nél megvolt a pontos cím. – Mrs. Burdine nem említette, hogy egy férfi lakott Mrs. Uppmannél? – Nem. A tévéhíradó a Bethesda Kórházból érkezett hírekkel folytatódott. Ruth Martin szenátor arca látszott egy limuzin ablakában. – Igen, Catherine eszénél volt a múlt éjjel. Most alszik, altatót adtak neki. Reméljük, hogy nem lesz semmi baj. Nem, ahogy az előbb mondtam, sokkot kapott, de teljesen észnél van. Csak horzsolások, és az egyik ujja eltörött. És kiszáradt. Köszönöm. – Megbökte a sofőr hátát. – Köszönöm. Nem, múlt éjszaka említette nekem a kutyát, de nem tudom, mit csináljak vele, már két kutyánk van. A tudósítás egy jelentéktelen idézettel zárult a stressz-szakértőtől, aki a nap folyamán beszél majd Catherine Martinnal, hogy fölmérje a pszichés károsodást. Crawford kikapcsolta a készüléket. – Milyennek találja őket, Starling? – Kicsit érzéketlennek… maga is? Crawford bólintott, aztán gyorsan folytatta. – Martin szenátor telefonált az éjjel. Át akar jönni, hogy találkozzon magával. Catherine is jön, mihelyt utazhat. – Mindig itthon vagyok. – Krendler is le akar jönni. Visszakérte a feljegyzését. – Most jut eszembe, mégsem vagyok mindig itthon. – Most ingyen adok néhány jó tanácsot Használja ki Martin szenátort Hadd mondja el magának, milyen hálás, hadd adja magának a zsetonokat. Méghozzá minél előbb. A hála rövid életű. És magának szüksége lesz még rá, ahogy ismerem. – Ezt mondja Ardelia is.

– Mapp, a szobatársa? A főfelügyelő azt mondta, hogy Mapp felkészíti magát a hétfői halasztott vizsgára. Mapp másfél pontnyira elhúzott Stringfellow-tól, az osztályelsőtől. – Ő mondja a tanévzáró beszédet? – Stringfellow állítólag kemény fiú, Mapp nem tudja majd tartani az előnyét. – Azért ne vegyen mérget rá. A Crawford asztalát elborító rendetlenségben ott volt az origami csirke is, amelyet Lecter doktor hajtogatott. Crawford föl-le mozgatta a farkát. A csirke csipegetett. – Lecter mintha aranyat érne, első helyen áll a legveszélyesebb körözöttek listáján – mondta Crawford. – De azért egy ideig szabadlábon lesz. Ha elmegy innen, Starling, fel kell vennie néhány jó szokást. A lány bólintott. – Lecter most nem ér rá – mondta Crawford. – De majd ha lesz ideje, szórakozni akar. Tisztáznunk kell valamit: ugye tudja, hogy magát ugyanúgy elintézné, mint bárki mást? – Nem hiszem, hogy valaha is csapdába csalna – túl durva dolog lenne, és ő soha nem tenné fel ilyen durván a kérdéseit. Persze mihelyt untatnám, rögtön megtenné. – Csak ügyeljen az óvatossági rendszabályokra, mindössze ennyit kérek. Ha elhagyja a telepet, szóljon. Telefonon senkinek ne mondja meg, hol van, amíg meg nem győződik róla, ki keresi. Ha nem bánja, szeretnék lehallgatót kapcsolni a telefonjára. Csak akkor fog működni, ha megnyomja a gombot. – Nem hiszem, hogy utánam jönne, Mr. Crawford. – De hallotta, mit mondtam? – Igen. Hallottam. – Vigye el és nézze át ezeket a vallomásokat. Egészítse ki őket, ha jónak látja. Tanúskodunk az aláírásnál, amikor készen van. Starling, büszke vagyok magára. Akárcsak Brigham meg az igazgató. – Crawford úgy érezte, túl merev. Nem ezt és nem így akarta mondani. Az iroda ajtajánál megállt. A lány távolodott a kihalt előcsarnokban; Crawfordnak az egész lényét elborító fájdalomhegyből sikerült előkaparnia valamit. Megszólalt: – Starling, az apja látja magát.

Ötvenkilencedik fejezet Jame Gumb még hetekkel azután is szenzáció volt, hogy elföldelték.

Riporterek rakták össze a történetét. A Sacramento megyei adatokkal kezdték. Anyja már egy hónapos terhes volt, amikor nem ért el helyezést az 1948-as Miss Sacramento választáson. A születési anyakönyvi kivonatán szereplő "Jame" nyilván gépelési hiba volt, de senki nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa. Amikor a színészi karrier csak nem akart sikerülni, anyja alkoholista lett. Gumb kétéves volt, amikor a Los Angeles-i hatóságok állami gondozásba vették. Legalább két szaklap magyarázta meg: a boldogtalan gyermekkor volt az oka, hogy nőket gyilkolt meg pincéjében a bőrükért. Ilyen szavak, mint őrült vagy gonosz, egyik cikkben sem szerepeltek. Az a film a szépségversenyről, amit Jame Gumb felnőttként nézett, valóban az anyjáról készült, de az úszómedencében látható nő nem az anyja volt, ezt az összehasonlító mérések kimutatták. Gumbot a nagyszülei hozták ki egy rémes gyermekotthonból, amikor tízéves volt, és két évvel később megölte őket. A tulare-i rehabilitációs osztály tanműhelyében szabónak tanult, miközben az elmegyógyintézetben kezelték. Kifejezett tehetséget árult el ehhez a munkához. Gumb állásairól nincs teljes lista. A riporterek legalább két éttermet találtak, ahol feketén dolgozott, és szórványosan felbukkant a ruhaiparban is. Nem sikerült bebizonyítani, hogy életének ebben a szakaszában is gyilkolt, bár Benjamin Raspail azt állította, hogy igen. Dolgozott egy régiségboltban is, ahol a pillangókból díszeket készítettek. Akkoriban találkozott Raspaillel, és egy ideig együtt élt a zenésszel. Ekkor váltak a rögeszméjévé a pillangók meg hernyók, és az a változás, amelyen keresztülmennek. Miután Raspail elhagyta, Gumb megölte a zenész következő szeretőjét, Klaust. Lefejezte, és félig megnyúzta. Később meglátogatta Raspailt a keleti parton. Raspail, akit mindig izgattak a rossz fiúk, bemutatta Lecter doktornak. Ezt a Gumb halálát követő héten sikerült bebizonyítani, amikor az FBI megszerezte Raspail rokonaitól azokat a magnófelvételeket, amelyeket Lecter készített a kezelések alatt. Évekkel ezelőtt, amikor Lecter doktort elmebetegnek nyilvánították, a szalagokat az áldozatok családjának adták át, hogy semmisítsék meg őket. Raspail rokonai azonban megőrizték a felvételeket, abban a reményben, hogy hasznát veszik, ha megtámadják Raspail végrendeletét Hamar megunták a

kazettákat, mert az első szalagokon Raspail unalmas visszaemlékezései voltak iskolai éveiről. Miután a híradóban látták Jame Gumbot, a Raspail-örökösök meghallgatták a maradékot is. Amikor felhívták Everett Yow-t, az ügyvédet, és azzal fenyegették, hogy a szalagok segítségével újra megtámadják a végrendeletet, Yow Clarice Starlinghoz fordult. A szalagokon rajta volt az utolsó kezelés is, amelynek során Lecter megölte Raspailt. Még fontosabb, hogy kiderült belőlük, mennyit mondott el Raspail Lecternek Jame Gumbról. Például azt, hogy Gumbnak rögeszméjévé váltak a pillangók; hogy régebben is megnyúzott embereket; hogy megölte Klaust; hogy a Mr. Bőr nevű cégnél dolgozott Calumet Cityben, de egy ohiói, belvedere-i idős hölgytől is kapott pénzt, aki a Mr. Bőr cégnek varrta a béléseket. Raspail megjósolta, hogy egy napon Gumbé lesz az idős asszony minden tulajdona. – Amikor Lecter olvasta, hogy az első áldozat Belvedere-ből való és megnyúzták, rögtön tudta, ki a tettes – mondta Crawford Starlingnak, miközben együtt hallgatták a szalagot. – Tálcán kínálta volna magának Gumbot, és zseninek látszott volna, ha Chilton kimarad a dologból. – A dossziéban hagyott nekem néhány sort, és célzott rá, hogy a gyilkos túlságosan is vaktában választja ki a helyszíneket – mondta Starling. – És Memphisben megkérdezte tőlem, tudok-e varrni. Mit akarhatott? – Szórakozni – mondta Crawford. – Hosszú-hosszú ideje mást sem tesz. Jame Gumbról nem sikerült szalagot találni, így a Raspail halálát követő éveket darabonként rakták össze üzleti levelezések, benzinelismervények és butiktulajdonosokkal készített interjúk alapján. Amikor Mrs. Lippman meghalt azon a floridai úton, amelyre Gumbbal együtt ment, Gumb örökölt mindent: a régi épületet, a lakásnak berendezett részt, a sivár utcai frontot és az óriási pincét, meg elegendő pénzt is hozzá. Gumb nem dolgozott tovább a Mr. Bőr cégnek, de egy ideig fenntartott egy lakást Calumet Cityben; erre a címre küldetett magának csomagokat, John Grant néven. Megtartott néhány kuncsaftot, és továbbra is járta a butikokat országszerte, ahogy korábban a Mr. Bőr cég számára tette. Mértéket vett azokhoz a ruhákhoz, amelyeket Belvedere-ben készített el. Ezeken az utakon cserkészte be az áldozatait, és dobta ki őket, amikor végzett velük. A barna furgon hosszú órákon át zümmögött az államközi utakon; a hátuljában kész bőrszerelések lengtek az akasztókon az impregnált hullazsák fölött. És ott volt számára a pince csodálatos szabadsága. Hely, ahol dolgozhatott és játszhatott. Először csak játék volt az egész, nőkre vadászott a sötét labirintusban, majd szórakoztató "csoportképeket" állított föl a távoli szobákban, amelyeket lepecsételt, és csak azért nyitott ki újra, hogy egy kis

oltott meszet dobjon be. Fredrica Bimmel akkor találkozott Jame Gumbbal, amikor varrnivalóért ment Mrs. Lippmanhez. Nem ő volt az első fiatal nő, akit Gumb megölt, de az első volt, akivel a bőréért végzett. Fredrica Bimmel Gumbhoz írt leveleit megtalálták a férfi holmijában. Starlingnak nehezére esett elolvasni ezeket, annyi remény, annyi rettenetes vágy és kétségbeesés volt bennük. A levelekből világossá vált az is, hogyan kedveskedett Gumb a lánynak. "Szívem legkedvesebb titkos Barátja, szeretlek. Soha nem gondoltam, hogy valaha is ezt fogom mondani, és a legjobb érzés mindezt viszonozni." Mikor fedte fel magát Gumb? Vagy a lány fölfedezte a pincét? Milyen képet vághatott szegény, amikor a férfi megváltozott? Mennyi ideig hagyhatta életben Gumb? Az volt a legszörnyűbb, hogy Fredrica és Gumb valóban barátok maradtak a legvégsőkig; a lány még a kútból is írt neki egy levelet. A bulvárlapok Gumb gúnynevét Mr. Bőrre változtatták, és mérgükben, hogy nem jutott előbb eszükbe ez a remek név, elölről kezdték az egész történetet. Quantico biztonságos szívében Starlingnak nem volt dolga a sajtóval, de a bulvárlapok annál többet foglalkoztak vele. A National Tattler megvette dr. Frederick Chiltontól azt a magnószalagot, amelyen Starling interjúja volt dr. Hannibal Lecterrel. A Tattler "Dracula menyasszonya" címmel folytatásokban közölte a beszélgetést, és azt sugallta, hogy Starling őszintén felfedte saját szexuális életét Lecternek cserébe az információkért, majd a lap egy ajánlatot továbbított Starlingnak a "Bársonyos beszélgetések" című telefonszex újságtól. A People magazin rövid, hízelgő cikket közölt Starlingról, s a virginiai egyetem meg a bozemani lutheránus otthon évkönyveiből szerzett hozzá képeket. A legjobb kép a lóról, Hannahról készült, amint öregen egy gyerekekkel teli kocsit húz. Starling kivágta a Hannahról készült képet, és a tárcájába tette. Semmi mást nem őrzött meg. A gyógyulás útjára lépett.

Hatvanadik fejezet Ardelia Mapp remek segítőtárs volt a felkészülésben. Hamarabb kiszúrta a tesztkérdést a jegyzetben, mint a leopárd a sánta zsákmányt – de nem volt

valami nagy futó. Nyilván azért, magyarázta Starlingnak, mert tele van a feje adatokkal. Lemaradt Starling mögött a kocogópályán, és csak az öreg DC-6-osnál érte utol, amelyet az FBI géprablási gyakorlatokhoz használt. Vasárnap reggel volt. Két napja tanultak, és jólesett a sápadt nap. – Szóval mit is mondott Pilcher a telefonba? – kérdezte Mapp a gép futóművének dőlve. – Neki meg a nővérének van egy háza Chesapeake mellett. – Aha. És? – A nővére lakik ott a gyerekeivel és a kutyákkal, meg talán a férjével. – És? – A ház egyik fele az övék. Nagy, ócska, öreg ház a parton, amit a nagyanyjuktól örököltek. – Térj már a tárgyra. – Pilché a ház másik fele. A következő hétvégén szeretne levinni. Azt mondja, rengeteg szoba van. "Annyi szoba van, amennyi bárkinek elég lenne." Azt hiszem, így mondta. És azt ígérte, hogy a nővére meg fog hívni. – Mi a fene. Azt hittem, már kiment a divatból az ilyesmi. – Szépen eltervelte az egészet. Semmi macera, jól felöltözünk, sétálunk az öbölben, hazamegyünk, ég a tűz, és a kutyák ránk ugranak nagy, homokos tappancsaikkal. – Hmm. Ez aztán az idill. Nagy, homokos tappancsokkal. – Talán egy kicsit sok is, ha belegondolok, hogy még csak nem is randevúztunk. Pilch szerint nincs annál jobb, mint ha az ember két-három nagy kutyával alszik, amikor hideg van. Azt mondja, elég kutya van, mindenkinek jut egypár. – Pilcher a régi "kutyabarát" trükkel jön. Rájöttél, ugye? – Azt mondja, jól főz. A nővére szerint is. – Ó, már fel is hívott? – Igen. – Milyennek találtad? – Oké. Úgy beszélt, mintha a ház másik felében volna. – És te mit mondtál neki? – Azt, hogy "Köszönöm szépen". – Helyes – közölte Mapp. – Nagyon jó. Egyél rákot. Kapd el Pilchert, legyél vad, és harapdáld össze az arcát.

Hatvanegyedik fejezet

A Marcus Hotel folyosójának süppedős szőnyegén a szobapincér egy zsúrkocsit gurított. A 91-es lakosztály ajtajánál megállt, és halkan kopogott az ajtón kesztyűs ujjával. Félrehajtotta a fejét, és újra kopogott, ezúttal hangosabban, hogy a zenétől hallani lehessen. Bach Két- és háromszólamú invenciók. Glenn Gould zongorázik. – Szabad. Az úriember kötéssel az orrán, házikabátban ült az íróasztalnál, és írt. – Tegye az ablak mellé. Láthatnám a bort? A pincér odavitte. Az úriember az íróasztalon álló lámpa alá tartotta, majd az arcához érintette a palack nyakát. – Nyissa ki, de hagyja a jégen – mondta, és gavalléros borravalót írt a számla alá. – Csak később kóstolom meg. Lecter doktor kitűnő hangulatban volt. Remekül telt a hete. A külseje is jól alakult. Mihelyt néhány kisebb elszíneződés kitisztul, leveheti a kötést, és útlevélképet készíttethet. Maga végezte a munkát. Kisebb szilikoninjekciókat adott az orrába. Szilikonzselét recept nélkül is lehet kapni, de fecskendőt és Novocaint nem. Úgy oldotta meg a problémát, hogy elcsent egy receptet a kórház mellett lévő zsúfolt gyógyszertár pultjáról. A gépírók javítófestékével eltüntette az orvos olvashatatlan krikszkrakszát, majd fénymásolatokat készített az üres receptnyomtatványról. Az első recept, amit írt, annak a másolata volt, amit ellopott, s ezt visszavitte a patikába, hogy ne tűnjön fel a hiánya. A bokszolóorr elcsúfította finom vonásait, és tudta, hogy a szilikon elmozdul, ha nem vigyáz, de addig megfelel, amíg Rióba nem ér. Amikor a hobbijai kezdték hatalmukba keríteni – jóval az első letartóztatása előtt –, Lecter doktor megtette az előkészületeket arra az esetre, ha menekülnie kellene. Egy víkendház falában, a Susquehanna folyó partján, pénzt rejtett el, meg új személyi iratokat, beleértve az útlevelet is, és kozmetikai szereket, amelyek ahhoz kellettek, hogy hasonlítson az útlevélképhez. Az útlevél már lejárhatott, de gyorsan meg lehet újítani. Mivel szívesebben ment volna át a vámon egy turistacsoport tagjaként, már jelentkezett is egy rémesnek ígérkező körútra, amelyet "Ragyogó Dél-Amerika" címen hirdettek, és amely egészen Rióig elviszi. Emlékeztette magát, hogy a néhai Lloyd Wyman nevében csekkel fizesse ki a hotelszámlát, mert így öt napot nyer, amíg a csekk keresztülcammog a bankon. Ma este minden elmaradt levelét megírja, és egy londoni újrapostázó

szolgálattal fogja elküldeni. Először gavalléros borravalót és köszönőlevelet küldött Barneynak a tisztességes bánásmódért. Utána a szövetségi védőőrizetben lévő dr. Frederick Chiltonnak írt néhány sort, és jelezte, hogy a közeljövőben látogatást tesz nála. A látogatása után – írta – a kórháznak megéri majd Chilton homlokára tetoválni az etetési előírásokat, hogy megspórolják a papírmunkát. Végül töltött magának egy pohárral a kitűnő Batard-Montrachet-ből, és Clarice Starlingnak címezte a levelét. "Nos, Clarice, sikítanak még a bárányok? Tudja, hogy tartozik nekem egy információval, és ezt szeretném megkapni. Bármelyik hónap első napján megfelel egy apróhirdetés a Times vagy az International Herald Tribune hazai kiadásában. De még jobb lenne a China Mail-ben. Nem leszek meglepve, ha a válasz igen is, nem is. A bárányok most csöndben lesznek. De maga olyan magasra teszi a mércét, hogy újra meg újra ki kell érdemelnie az áldott csendet Mert magát a saját elhivatottsága hajtja; látja maga előtt, az elhivatottságot, és ez végtelen. Nem szándékozom megkeresni magát, mén a világ érdekesebb magával együtt És ugyanezt az udvariasságot várom el magától is." Lecter doktor az ajkához érintette a tollat. Kinézett az éjszakai égboltra, és mosolygott. "Vannak ablakaim. Az Orion látszik a horizonton, és mellette a Jupiter. 2000 előtt nem lesz még egyszer ilyen fényes. (Nem szándékozom elárulni magának, hogy mikor írom e sorokat és hogy milyen magasan van a bolygó.) De gondolom, maga is látja. Némely csillagunk közös. Clarice. Hannibal Lecter" Messze keletre, a Chesapeake partján, az Orion magasan állt a tiszta éjszakában a nagy, öreg ház és a szoba fölött, ahol éjszaka égett a tűz, s a lángja finoman együtt lüktetett a kémények fölött süvítő széllel. A széles ágyon sok paplan volt, és a paplanokon meg a paplanok alatt néhány nagy kutya. A paplan alatt az egyik kidudorodás talán Noble Pilcher, talán nem, ezt lehetetlen megállapítani a gyenge fényben. De az az arc a párnán, amely rózsaszín a tűz fényében, biztosan a mélyen, édesen alvó Clarice Startingé. A

bárányok hallgatnak.

A Jack Crawfordnak írott részvétnyilvánító levelében Lecter doktor "A láz"-ból idéz, de nem veszi a fáradságot, hogy megemlítse John Donne-t, a szerzőt. Clarice Starling memóriája tetszés szerint megváltoztatja T. S. Elliot "Hamvazószerda" című versének két sorát. T. H. Vége