Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015
Írta: Tóth Katalin Szerkesztette: Róbert Kata Copyright © Tóth Katalin, 2015 Borítóterv: Egyed Regina és Németh Balázs ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 403 0 A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Tóth Eszter Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
1. FEJEZET –––––––––––––––––––––
AUGUSZTUS, AMIKOR MÉG TOMBOL A NYÁR
Krisztián
– EZT BAROMIRA NEM ÍGY KÉPZELTEM – morogtam. A sarkamon hintáztam, és azt a kupac szerencsétlenséget figyeltem, akit normális napokon a haveromnak nevezek. – Ne károgj már, mint valami vénasszony! – mordult rám Ákos. – Szétcseszed az agyam. Szerintem azt már elvégezte valaki más. Ákos totál szétcsúszva ült a padon, félig lehunyt szeme alatt karikák húzódtak. Farmerban és gyűrött, fekete ingben volt, látszott rajta, hogy nemrég esett ki egy buliból. A kezében papírpoharat szorongatott, néha beleivott a kávéba. Tíz perce bukkant fel, azóta semmi értelmeset nem nyögött ki. Segítettem neki emlékezni: – Arról volt szó, hogy beugrasz hozzánk. Szerinted a pályaudvaron lakom? Erre abbahagyta a kínlódást, és felpillantott rám. Vajon hány csaj veszett már el, amikor így nézett rájuk? Röhögnöm kellett a gondolatra. – Félsz, hogy a tyúkod itt talál? Nyugi, nem fogja azt gondolni,
hogy a varázslatos személyisége miatt szobrozom a Nyugatiban. – Haver, ne már! – Jó, bocs, nem úgy értettem – mentegetőzött. – Három hete nem találkoztunk. – Világos, három hét hosszú idő. A csaj pórázon tart, én meg le vagyok ejtve. A hangosbemondó közölte, hogy érkezik a szegedi vonat. Ákost nem fogom lerázni, a hülye szövegével együtt kell elviselnem. – Mivel nyírtad ki magad? – kérdeztem. – Bírnám, ha nem viselkednél úgy, mint a faterom – küldött felém egy lapos pillantást. – Egy rohadt kérdés volt, semmi több. – Tudhatnád,
hogy
nem
élek
semmilyen
szarral
–
magyarázkodott. – Te is eljöttél volna, csak akkor nem várhatnád itt a kis hercegnődet. – Na, jó, most állítsd le magad! Lehetett valami a hangomban, ami miatt felhagyott a csesztetéssel. – Megint bocs. Szétrobban a fejem – védekezett. Vállat vontam, másnaposan ez benne van a pakliban. Ákos feltápászkodott a padról, megitta a maradék kávét, aztán összegyűrte a poharat. Elment, hogy kidobja, mire egy gurulós utazótáskákkal
megrakott
család
odament
a
helyére.
Két
ikerkölyök visítva ugrott fel a szabaddá vált padra. Odébb sétáltam. – Láttad volna Kristófot, na, ő tényleg durván kinyírta magát – folytatta.
– Ott volt? – A testőrével együtt. Márk nélkül megverték volna. – Miért? – Mert zakkant a srác, még nem tűnt fel? De, feltűnt. És már nem zavart. – Tegnap még az átlagosnál is jobban bepörgött, a csajok meg imádták. A pasijaik kevésbé. El tudtam képzelni. A hangosbemondó újra tájékoztatott mindenkit, akinek még nem tűnt volna fel, hogy épp most fut be a vonat. Ákos nem moccant mellőlem, zombiként meredt maga elé. A hátsó két szerelvényből előbukkanó embereket figyeltem, mert Lilla egy reggeli SMS-ben azt írta, hogy a vonat végén talált helyet. Hamar kiszúrtam, épp csak felbukkant a vonatajtóban. Vörös hajú, hosszú combú lány tűzpiros trikóban, rövidnadrágban és óriási táskával a kezében. Azelőtt odaértem, hogy leszenvedte volna a csomagját, pedig egy gyíkarc még segíteni is akart neki. Egy pillantással lebeszéltem róla. Lilla rám mosolygott, de szinte azonnal kikerekedett a szeme. Megtorpant a vonatajtóban, és vicces arckifejezéssel bámult le rám. – Atyaég, levágattad! – mondta. Hát igen, rövidebb lett a hajam. Legyünk pontosak. Rövid lett. Elvettem tőle az utazótáskát, mert mögötte egy ideges spinkó már majdnem kilökte az ajtón, azt pedig nem hagytam volna szó nélkül. Lilla ugyanazzal a cuccal jött vissza Budapestre, amivel július
végén elindult Szegedre, a rokonaihoz. A hátitáskáját akkor is ő cipelte, de az utazótáskát meghagyta nekem. Egy kisebb könyvtárat
és
a
fél
ruhásszekrényét
rámolta
bele,
amit
nyilvánvalóan vissza is hozott. Kézen fogtam a barátnőmet, és próbáltam arrébb húzni, távolabb az emberektől. Amikor úgy éreztem, már nem fognak minket elsodorni, ledobtam a táskát a lábamhoz. – Szia – mondta, és szinte vibrált az izgatottságtól. – Levágattad a hajad! Nem tudtam visszatartani a vigyorgást. Egy sasszem a csaj. – Tetszik? A kérdés hatására karcsú ujjak kezdtek matatni a szőkésbarna hajamban. Amikor beletúrt a megmaradt pár centis tincsekbe, gonosz mosolyra görbült a szája. – Véget ért egy korszak? Felnevettem. – Igen. – Miért hullámosak? – Magától csinálja. – Érdekes – mondta összevont szemöldökkel, mintha próbálna rájönni, mi a francért is lesz valakinek hullámos a haja. – Cuki. Olyan kisfiús. – Inkább hallgass! Átfogtam az arcát, hogy végre megcsókoljam. Virágillat kúszott az orromba, ami emlékeket idézett fel bennem. Amikor a legutóbb éreztem a parfümjét, akkor is a karomban tartottam, annyi különbséggel, hogy kettesben lehettünk.
Tényleg nagyon meg akartam csókolni, de elrántotta a fejét. Döbbenten bámult mögém, lebiggyesztett szája egyértelművé tette, hogy nem tetszik neki az újabb meglepetés. – Ugye rosszul látok? – kérdezte félelmetes hangsúllyal. Tény, hogy nem volt időm figyelmeztetni Ákos jelenlétére. Vagy inkább az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy megúszom ezt a szitut, de ehelyett bebuktam. – Végre már – lépett oda hozzánk a plusz egy fő, mintha tök természetes lenne az ittléte. Lilla nyakába hajtottam a fejem, és el akartam veszni azokban a lágy, eperillatú tincsekben. Lilla még mindig sokkoltan ácsorgott, pedig ritkán áll el a szava. Nem így képzelte ezt a találkozást. Én se. – Szerintem húzzunk valamerre, mert gusztustalanul sok paraszt van itt – javasolta Ákos. – Tényleg itt akartok egymásnak esni?
Terveztem. Ákos el is indult, de alig pár lépés után sürgetni kezdett, hogy haladjunk. Követtük az ünneprontót. – Mit keres itt? – sziszegte Lilla, miközben a tömegben kerülgettük az embereket. A zajtól alig hallottam a hangját. – És hová nyalta ki magát ennyire? Valami lánynál volt? – Nem. Buliban. Később elmondom, miért van itt. – Jó – mormolta fintorogva. A pályaudvar előtt beértük Ákost, aki a 4-6-ost szemelte ki magának. Lilla elsőként szállt fel a villamosra, aztán rögtön bedugta a vonaljegyet a kezelőbe, mert mindig félt, hogy ha
bliccelni próbálna, lebukna. Ákosnak bérlete volt, és ezúttal én is elpazaroltam egy jegyet. Szó nélkül álltunk az egyik ajtó mellett, Ákos a telóját nyomkodta, én meg próbáltam rájönni, miért romlott el ez a nap. Lilla direkt reggeli vonatot választott, mert a szülei késő délutánig dolgoznak. Tetszett a terv egyszerűsége: kimegyek elé, hazajövünk, aztán együtt töltjük a napot az üres házban. Szép is lett volna. Később buszra szálltunk, útközben továbbra sem beszélgettünk, mert Ákos még mindig kómázott, Lilla meg valószínűleg magában fortyogott. Ha nem Ákosról lett volna szó, biztos, magasról tesz rá, hogy megzavartak minket, de mindenki tudja, hogy kettejüket összeengedni kockázatosabb, mint egy oroszlánviadal. A hídon mentünk át éppen, amikor Lilla megkérdezte, hogy a nap hátralévő részében is számítson-e Ákos jelenlétére. – Nem kell. Tegnap a Zeróban hagyta a kulcscsomóját, aztán elhúzott bulizni, reggel meg pofára esett, mert azt hitte, kizsebelték a klubban. Lilla az ablak felé fordult, a homlokát az üvegnek támasztotta. – Megérdemelte volna a hanyag disznó. – Lepasszolom neki a cuccát, aztán hazamegy. – Ez nálatok, fiúknál, valami betegség, hogy elhagyjátok a kulcsaitokat? – kérdezte. – Mi van? Előrángatta a trikó alól a nyakláncát, amin a kerítésen lévő lakat kulcsa lógott. Azt hittem, már túllépett ezen, így váratlanul ért a haragja.
– Azóta se találtad meg, mi? – Nem – feleltem, de éreztem, hogy elő kell állnom valamivel. – De amúgy nem is terveztem, hogy leszedem onnan. Miért, te igen? – Persze, hogy nem – háborodott fel. – Akkor ezt megbeszéltük. Én is hosszú távra tervezek veled. Megsimogattam a haját, mire a napsütést idéző mosoly is visszaköltözött az arcára. – Utálom, hogy ennyivel leveszel a lábamról – panaszkodott. Dehogy utálta, és ez nagyon bejött. Utazás közben alaposan szemügyre vettem, mert sokat barnult a nyáron, ami miatt a szeplői jobban látszódtak, és ettől az arca is megváltozott. Szívesen megszabadult volna tőlük, pedig ugyanúgy hozzátartoztak, mint a hajszíne vagy a zöld szeme. A körmeit a trikónál sötétebb pirosra festette, némelyikre apró köveket ragasztott. Az is tetszett. Viszont amikor Ákosra nézett, az állát makacsul megfeszítette, mint általában, amikor mérges. Vagy amikor Kovács piszkálja matekórán. Zavarta, hogy ennyire bámulom, mert fészkelődni kezdett. Kínjában elővette a mobilját, hogy zenét hallgasson, bedugta a fülébe az egyik fülhallgatót, a másikat felém nyújtotta. Ha nem is egyezett az ízlésünk, alapvetően nincs gond Lilla zenéivel. Épp a
Prayer in C szólt, aztán az Foalstól az Inhaler. Amikor megcsókoltam, Ákos a fejét rázta a túloldali ülésen. – Nyilvános helyen vagyunk ám! – kiáltott át hozzánk úgy, hogy az egész busz hallja. A köcsög. Lilla arcszíne vörösre váltott, mert jó néhányan felénk
fordultak. – Ha egyszer belezúg egy csajba, kamatostul fogja visszakapni – suttogta a fülembe. *** – Na, jó, most már elég – fakadt ki Lilla, amikor Ákos úgy tett, mintha még a házukba is be akarna nyomulni utána. – Nincs valami dolgod? – Miért, mit terveztél, amibe belerondítottam? – cukkolta Ákos. Lilla elvörösödött, és felfújta az arcát. Figyeltem, hogy közbe kell-e lépnem, de szokás szerint csak szívatták egymást. – Kimondottan a tiszteletemre vettél be egy megabunkó tablettát? – kérdezte Lilla. – Ez jól hangzik. Saját találmány? – Nem. – Akkor tuti, hogy tesztalany vagy. Fogalmam sincs, miért rühellsz, amikor olyan jó fej voltam veled egész tizedikben. Emlékszel? Nem értettem, miről beszél, de Lilla arca megrándult, és inkább taktikát váltott. Levegőnek nézte Ákost, vagyis rám terhelte a teljes felelősséget, ami az ittlétével járt. – Lepakolok, és írok anyuéknak, hogy hazaértem – fordult felém. Hangosan nem mondta ki, de némán azt kérte, hogy a hívatlan vendég tűnjön el, mire végez. Az én terveim közt se szerepelt a haverom semmilyen formában.
Lilla a kulcscsomóját csörgetve kinyitotta, aztán szélesre tárta a bejárati ajtót. Napok óta megint hőség volt, de az előszobából kellemes, hűvös levegő áradt ki az utcára. Beléptem utána, hogy lerakjam az utazótáskát, miközben Ákos a küszöbről kukucskált befelé. – Mit kerestél az állomáson? – kérdeztem, amikor kiléptem a házból. – Hülyén jött volna ki, ha anyádhoz csöngetek be, amikor te pont nem vagy itthon. Amúgy is furán méreget mostanában. – Ne foglalkozz vele! – Ha te mondod… Te, ez a két ház tök ugyanolyan, mintha valami sablon alapján gyártották volna. Mármint, érted, leszámítva a hülye muskátlikat nálatok. Undorító, hogy szomszédok vagytok a barátnőddel. Vágtam, hogy különösképp nem rajonganak egymásért Lillával, de azért mindig elviselték a másikat. Ma viszont Ákos hülyén viselkedett, és reméltem, hogy a másnaposság tehet róla. – Ki kéne aludnod magad – javasoltam, mert jobbnak láttam nem belebonyolódni a témába. A házunkban nem fogadott olyan jó hűvös, mint Lilláéknál. A hangokat követve a nappaliba mentem, anya éppen port törölt. Rejtély, hogy miért, mert két nappal ezelőtt száműzött minden porszemet a házból, amikor nagytakarítást tartott. – Szia, anya. – Sziasztok! Lilla rendben megérkezett? – kérdezte rögtön, miközben egy rongyba törölgette a kezét. – Igen.
– Akkor jó. Reggeliztek? – Én nem kérek semmit, köszönöm – mondta Ákos. Anya jól szemügyre vette, de elfojtotta a mondandóját. Onnan tudtam, mert ha valami zavarja, de nem mondja ki, akkor vesz egy nagy levegőt, majd elfelejti kifújni. – Majd legközelebb. Az emeleten értünk ki a hallótávolságból, amikor Ákos megjegyezte: – Anyukád néha úgy néz rám, mintha örökbe akarna fogadni. Halálra rémít. – Mondtam már, hogy ne foglalkozz vele! Én se szoktam. A szobában rend fogadott, ami nem az én érdemem. Automatikusan végigpásztáztam a berendezést, hogy csekkoljam, anyám mihez nyúlt hozzá megint. Amióta tavaly rajtakaptam, hogy a holmim közt kutat, nem szívesen hagyok szabad prédának semmit. Az eset után kicseréltem a zárat az íróasztalfiókban. Ha fel is tűnt neki, nem tette szóvá. A bizonyítványom a tanévzáró óta az asztalon hevert a fémhálós ceruzatartó mellett. Legszívesebben bevágtam volna a szekrény aljába, de már csak azért is elöl hagytam. Apa épp eleget rugdosott, hogy tanuljak, hát élvezze az eredményét, ha bejön ide. Egész jó átlagom lett, még Závada is megadta a négyest nyelvtanból, azt mondta, ösztönzőleg. Azóta se tudom, mire akart ezzel ösztönözni. A kezembe vettem a másik bizonyítványt, amiben a kosárlabdaeredmények voltak. Nem nyitottam ki, túl sok probléma kapcsolódott hozzá, inkább visszaraktam az asztalra.
A polcon a tavalyi gyűrött spirálfüzetek tornyosultak egymásra fektetve, mellette a tizedikes tankönyvek, amiket még nem pakoltam el. Máris utáltam az iskolakezdés gondolatát. Ákos észrevette a takarón hagyott kulcscsomóját, és rögtön zsebre is vágta. – Szívesen – dünnyögtem. – Ez a húzzak haza megfelelője volt? Nem feleltem. – Akkor lelépek, úgyis hat nem fogadott hívásom van a nagynénémtől. Megdumáltuk, hogy majd rám csörög, aztán kikísértem. Semmi kedvem nem volt hozzá, mégis visszamentem a nappaliba, és szembenéztem a hazugságom következményeivel. Szoktam foglalkozni anya véleményével, még ha nem is értünk egyet. Miután meglátta mellettem Ákost, de még mielőtt kimondta volna, hogy „sziasztok”, anya agyában egy vaskos szótárnyi gondolat futott át. – Igen? – kérdeztem tőle. Anya kinyitotta a hátsó kertre néző ablakot, amin csak még melegebb levegő ömlött be. A függönnyel babrált, az anyag alját húzgálta. – Ákosnak több időt kellene otthon töltenie. Ez nem lehet igaz. Anya képes hatmilliószor felemlegetni valamit, de mi a francért? Ezt megbeszéltük már, igazán leszállhatna a témáról. – Most megyek, még alig beszéltem Lillával. – Aggódom érte – állított meg anya lágy hangja. Még mindig
Ákosnál tartott. Megmarkoltam a kanapé karfáját; sosem tehetem meg, hogy nem hallgatom végig az anyámat, mert rosszabb lesz utána. – Olyan rendes, tehetséges fiú, de tönkreteszi magát. Két család közt ingázik, kimarad éjszaka, veled tölti a szabadidejét, és még különedzésre is jár. Ez egy felnőtt embernek is sok elfoglaltság. Utáltam magyarázkodni, pláne arról, hogy a barátaim mit miért tesznek, és anya ellen néha úgy tudok védekezni, ha meg se szólalok. – Értem – sóhajtott, és ezzel beismerte, hogy győztem. – Menj csak! – Szia – búcsúztam, és már húztam is el a veszélyzónából. *** Lilláéknál az emeletre mentem, hogy megkeressem a hosszú combú lányt. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott ki, és eljátszottam a gondolattal, mit szólna hozzá, ha benyitnék. Pár kegyetlenül hosszú pillanat múlva a süllyesztőbe került az ötlet, inkább a szobájában vártam meg. Rosszul aludtam és keveset, ami fárasztó párosítás. Naná, hogy a macska is ilyenkor szúr ki magának, rátelepedett a mellkasomra, és dorombolni kezdett. Simogatni kezdtem a kövér dögöt, és közben azt tervezgettem, mihez kezdjünk magunkkal. Amikor Lilla telefonja a közelemben elkezdett rezegni, nem bírtam ki, odanyúltam, hogy megnézzem, ki keresi.
Kristóf.
Ákos sztorija után azt hittem, délutánig ki sem mászik az ágyból, de tévedtem már máskor is. Visszatettem a telót, de Kristóf kitartóan csörgette, aztán kábé egy perc múlva újrahívta. Harmadjára nekem volt kapásom. – Mi a pálya? – kérdeztem tőle. – Tudsz valamit Vörösről? Ma jött haza, nem? – De, már itthon van. – Miért nem veszi fel a telefont? – Tusol. Szünet. – És te? – Én nem. Hirtelen nevetni kezdett. – Együtt érzek. Megint szünet. Most hosszabb. – Figyelj már, Lilla apja szokott veled szemétkedni? – kérdezte. – Nem. Rendben van a fazon – feleltem, de azért eszembe jutott pár húzása. – Néha poén, ahogy játssza a keményet, de ennyi. – Mázlista. Mondd már meg Vörösnek, hogy kerestem, jó? – Látni fogja. Figyelj, minden oké? – Mondjuk – felelte, aztán kinyomta. _ Meg se lepődtem a kérdésen Lilla apjáról. Semmilyen hülye kérdésen nem lepődöm meg egy sráctól, aki tükröket zúz, és éltanuló lányokkal alszik. Pár perc múlva Lilla farmerszoknyában és egy citromsárga trikóban bukkant fel, a haját kontyba fogta, csak pár tincs szabadult ki belőle, amitől még szexibb lett.
– Máris
visszaértél?
–
kérdezte,
és
lehuppant
mellém.
Elhessegette a macskát a közelünkből, hogy ne legyen útban. Odahajoltam
hozzá,
a
kezembe
fogtam
az
arcát,
és
megcsókoltam a puha száját. Hetek óta nem érintettem így, szerintem elvonási tüneteim lettek. Lilla a derekam köré fonta a kezét, és még közelebb húzódott hozzám. A testünk összesimult, és valami hihetetlen módon összeillett. Imádtam hallani az elakadó lélegzetét, amint hozzáértem, aztán pedig az elégedett sóhajtást, amiért megkapta, amit akart. – Hiányoztál – duruzsolta. – Te is nekem. Az orrommal megcirógattam a nyakát, ahol még nedves maradt a bőre a zuhanyozás után. – Te aztán tudod, hogyan kell üdvözölni valakit – mondta olyan hangon, mintha dorombolna. Elnézegettem a karcsú nyakát, majd beleakasztottam két ujjam a trikó pántjába. Nem akartam elengedni, szükségem volt a közelségére, de Lilla finoman eltolt magától. – Farkaséhes
vagyok.
Kecskeméttől
Budapestig
szalámis-
paprikás szendvics illata terjengett az egész kabinban. Egy anyuka félóránként adogatta a gyerekeinek a zsömléket, én meg nem vittem kaját. – Akkor együnk! A konyhába érve felültem az egyik bárszékre, míg Lilla azon tanakodott, mi legyen a menü. Egyelőre a szalámis-paprikás szendvics vetélkedett az új versenyzővel, a rántottával.
– Olyan fura, mintha nem is itthon lennék – panaszkodott. A hűtőnek. – Veled nem volt még így nyaralás után? – De. – Utálatos érzés. Remélem, holnap már nem úgy ébredek fel, hogy idegennek érzem a saját szobámat. Szeretek itt lakni. Lilla kibújt a hűtőajtó mögül, és rám nézett. A szája szélét rágcsálta, és szerintem nem is tudta, mennyire jól áll neki. Visszadobta a paprikát meg a szalámit a hűtőbe, aztán becsapta az ajtót. – Már a vonaton beteltem az illatával – magyarázta. – Inkább pirítóst szeretnék vajkrémmel. Jó lesz? Nekem aztán teljesen mindegy volt. Bólintottam. – Te szeretsz itt lakni? – kérdezte, és nagyon figyelte az arcomat. Nem tudtam, mire megy ki ez a kérdezz-felelek, de elégedetten vigyorogtam. – Jó kis környék, látnád a szomszéd csajt! Mindig arról fantáziálok, hogy bikiniben locsolgatja a virágokat, de utál kertészkedni. Erre azért hozzám vágta a vajkrémes dobozt. – Fogalmam sincs, miért szeretem benned, hogy ilyen mocskos dolgokat fantáziálsz rólam. – A viráglocsolás mocskosnak számít? – Ahogy te mondod? Naná! Bedobott két szelet kenyeret a pirítóba, aztán nekidőlt a pultnak, és várta, hogy elkészüljön. – Reggeli után elmehetnénk mászkálni – javasolta, aztán tányérra tett elém egy szelet megpirult kenyeret. – Mintha be
lennék zárva a négy fal közé. Kell a nyüzsgés, hogy felvegyem az itteni ritmust. – Merre menjünk? – Mindegy, embereket akarok látni. Legalább letesztellek, hogy tényleg két lábon járó GPS vagy-e. Nem rémlett, mikor beszéltünk erről. Szerintem sosem hivatkoztam így magamra. – Igen? – kérdeztem értetlenül. – Anyukád mondta egyszer, hogy jobban ismered a várost, mint ők, és ha kocsival mentek valahová, te vagy a navigátor. – Akkor biztos kitalálok valamit – ígértem sejtelmesen. Felragyogott az arca, és ilyen lelkes maradt reggelizés közben is. *** A Ferenciek terén szálltunk le a buszról. Az erős napsütés miatt Lilla a feje búbjáról a szemére tolta a napszemüveget. – Na és most? Mutattam az utat. A híd lába melletti térre vittem, tudtam, hogy az tetszeni fog neki. – Nem is emlékszem, mikor jártam itt utoljára – mondta forgolódva. Szemközt a kilátást csodálta, a Dunát és a Gellérthegyet, és még fényképezett is. Egészen addig érdekelte is, hogy új háttérképet készítsen a Facebookra, amíg ki nem szúrta a fagyis bódét. Már abból, ahogy felcsillant a szeme, tudtam, mi következik. – Fagyi! – kiáltott fel, és már húzott is oda. Örökmozgó barátnőt
választottam, aki nem bírt leállni. Átverekedtük magunkat a ténfergő turisták között, és fagyizás közben Lilla nekikezdett mesélni. Aztán csak mesélt, mesélt, mesélt… Mindent, ami csak eszébe jutott az elmúlt három hétből. Vagyis jó sok mindent. A korzón sétálva folyton megálltunk, mert előkeresett a mobiljából egy újabb fotót, amit meg akart mutatni. Gyanús volt, hogy cenzúrázta a pasis sztorikat, vagy…
cenzúrázta. Nincs másik lehetőség. Kétlem, hogy ha beállított valahová, akkor valamelyik csíra ne mozdult volna rá. Pedig reggel megbeszéltem magammal, hogy jófiú leszek, és nem balhézok, de egyre nehezebben fogtam vissza magam. – Hányan akartak felszedni az unokatesód haverjai közül? – kérdeztem. Lilla a füle mögé simított egy hajtincset, amit a szél az arcába fújt. A nagy, zöld szemével és azokkal a szeplőkkel olyan ártatlannak látszott, amilyen szerintem sosem volt. – Ne legyél féltékeny – kérte. Ez nem volt válasz. – Mondj egy számot! – Mire jó az? Hangulatgyilkossá váltam, de leszartam. Mielőtt júliusban lelépett, úgy harangozta be azt a három hét távollétet, mintha fesztiválozni menne a jó fej spanjaival, de tőlem meg azt várta, hogy legyek nyugodt, mintha egy zárdába vonulna be. El van tévedve, ha azt hitte, hogy ez így működik. – Miért nem bízol bennem? – kérdezte. – Ilyet nem állítottam.
Megálltam egy fa mellett, a levelek susogtak a fejünk felett. Lilla mélyen hallgatott. – Bízom benned, elhiszed? Másokban nem bízom. Nem akarom, hogy bepróbálkozzanak, mert egyszerűen hozzám tartozol. Megenyhült, és ellazította a vállát, de még mindig nem szólalt meg. – Akkor elmeséled? – Az egyik lány pasija rám mozdult, amiből oltári balhé lett, és a csaj engem vett elő. Tegnapelőtt történt, és remélhetőleg úgysem találkozom a lánnyal soha többé. Az uncsitesóm semleges akart maradni, ami nem volt igazságos, ezért búcsú nélkül jöttem el. Amennyire
emlékszem,
elég
jó
viszonyban
volt
az
unokatestvérével, de nem bírtam erre a vonalra koncentrálni. – Mit csinált a tag? – Téged csak ez érdekel? Kérdezne meg bármilyen pasit ebben a szituban, ugyanez érdekelné. – Tiltott helyre vándorolt a keze. Én erőltettem, úgyhogy el is kellett viselnem az érzést, ami a bejelentést kísérte. Mintha bemostak volna egyet. A francba, valami ilyesmitől féltem már az indulása napján is. – Kinyírtad? – Hülye vagy te? Hogy aztán a bíróság megállapítsa, hogy az áldozat ember volt? Közben meg egy csótány, aki csalta a barátnőjét? Nem ért annyit. Elnézett mellettem a hajók irányába, de nem hiszem, hogy igazán látta is őket. Valami még hiányzott a történet végéről.
Mondjuk a happy end, amikor a rosszfiú a vérző orrát törölgeti, mert az nem maradhat büntetlenül, ha rámászik más barátnőjére. – Van tovább is? – Először meglepődtem, de mire észbe kaptam, betoppant a barátnő. A konyhában voltunk, a srác meg kapkodni kezdett, levert egy bögrét, és amikor reflexből utánanyúlt, kiesett az ingzsebéből a mobilja. A telónak a kijelzője tört el, annak a javításáért meg lassan kap egy új telefont, szóval azért is én lettem a hibás. Ki akarta fizettetni velem. – Ez most valami hülye vicc, ugye? – Alig bírtam beszélni a dühtől. Szerencséje, hogy nem voltam ott, mert akkor meglett volna az a happy end. – Sajnos nem vicc. De most, hogy elmondtam, túlléphetünk rajta? Nem kellünk ide hárman. Ez jogos érv volt, aminek engednem kellett. Majd később úgyis előveszem a sztorit, mert annál jobban pipa voltam, csak nem hagytam, hogy látsszon rajtam. – Gyere – hívtam, és magamhoz húztam, így sétáltunk tovább. – Milyen lett a Zero? – kérdezte a pólómba mormolva a szavakat. A kezem még mindig a derekán pihent, és igyekeztem nem azon kattogni, ki más érintette meg őt nemrég. – Modernebb. Új a bútor, a padlólap, az étkészlet… Mindenki el volt ájulva a graffitiktől, amiket Gréta csinált – meséltem, pedig ismerte a részleteket, még képeket is küldtünk neki. Gréta telepingálta a falakat paradicsommal, olajbogyóval meg pizzával, és valahogy jól néz ki. – Valamelyik nap megnézném élőben.
Ennyiben maradtunk, ezután két teljes hétig jártuk a várost kettesben.
2. FEJEZET –––––––––––––––––––––
SZEPTEMBER, AMIKOR NEHÉZ AZ ISKOLATÁSKA
Lilla
– JESSZUSOM, TÉGED AZTÁN RENDESEN KIKÉSZÍTETT A SULIKEZDÉS – nevetett ki Jázmin, amikor meglátott. Flóra, Jázmin és Kristóf a gimi főbejáratától legtávolabb eső padoknál bandáztak. A Duna-parti előtt egy csini parkot alakítottak ki rengeteg paddal, virágágyással meg bokrokkal, és először alig vettem észre őket, mert olyan messze cuccoltak le. Korábban a végzősök használták ezt az „öblöt”, ahová félkör alakban rakosgatták az egyszemélyes padokat. Feltoltam a fejemre a napszemüveget, és végignéztem a társaságon. Mindenki rajtam röhögött, és valószínűleg volt is rá okuk. Egy zombi, amelyik most ásta ki magát a hideg föld mélyéről, frissebbnek tűnt volna nálam. – Állva el tudnék aludni – közöltem. – Éjjel nem bírtam. – Innen ne is folytasd! – nehezedett egy súlyos kéz a vállamra, meg is rogytam alatta. – Szerintem senkit sem izgatnak a perverz részletek. Márk volt a szemtelen hozzászóló, aki a hátam mögül bukkant elő egy különösen idegesítő vigyorral az arcán. Persze lángba
borult az arcom, szóval a lealázásom célt ért. – Barom. Márk felnevetett, és levágta magát a Kristóf melletti padra. Még mindig engem méregetett, de a szavak, amikkel visszavághattam volna, elköltöztek a kontinens túlsó felére. Márk lazán ült, az egyik lábát keresztben feltette a térdére, és a combján dobolt. Nála az évnyitó sem érdemel annál többet, mint hogy bő, fehér pólót húzzon meg sötét nadrágot sportcsukával. A haját a nyáron hagyta megnőni, de így sem lehetett hosszabb, mint három centi. Tavaly állandóan brutálisan rövidre nyíratta, nem is látszódott rendesen, milyen árnyalatú. Most igen. Gesztenyebarna. A szeme pedig kevés tejjel kevert étcsokoládé. Kristóf is vigyorgott. Ő nem növesztette tovább a haját, de azért a szőke tincsek hátul leértek a nyakszirtjéig. Elöl most is rövidebb volt, épp csak a szemébe lógtak. Talán Kristóf nyúlt a legtöbbet, amióta ismerem, ő az a magas és vékony párosítás, pedig tudom, hogy igyekszik némi izmot is magára szedni. Ami rejtélyes módon el is tűnik róla, mert ahogy elnéztem a rövid ujjú ingben a bicepszét, nem volt egy kimondott erőcsávó… Pár hónapja még úgy tűnt, Jázminnal örök harag lesz az idei évre a programjuk, de most kulturáltan elvoltak egymás társaságában. Jázmin tavaly lazított valamicskét a szigorú, doktornős imidzsén és főként a ruhatárán. Az évnyitóra vékony szárú fekete farmert, fehér balerinacipőt és fehér blúzt vett fel. Szemüveg helyett kontaktlencsét viselt, és a vállig érő világosszőke haját is kibontva hagyta. Elég halvány bőre van, ezért nem igazán barnul le a nyáron. Állítása szerint inkább leég, de színe nem lesz a
napozás sem. Ez látszott is. A tizenegyediket kezdő Flóra megint a csajos önmaga volt, de tőle megszoktuk, hogy akár havonta váltogatja a stílusát. Szerintem sokat nyomott a latba, hogy még mindig együtt volt a cs sráccal, akivel tizedik végén összejöttek. A nyáron mintha tovább szépült volna, gyönyörű bronzbarna lett a bőre a sok napozástól. A szokásos kellékekkel érkezett a tanévnyitóra: göndör haj, ceruzaszoknya,
strasszos
szandál,
smink,
gyöngykarkötők,
tündérmedál az ezüst nyakláncon. És természetesen az imádni való frézia-körte parfüm. Ez az egyetlen illat, amit még én is hajlandó vagyok katalógusból rendelni, de mivel a barátnőm használja, lemondtam róla a javára. Senki sem erőltette a kosztümöt, ahogy a fiúk sem a zakót. Mondjuk, mostanság szeptemberben is olyan hőség van, hogy a diri idegbajt kap az első napokban a rengeteg trikótól, rövid szoknyától, szandáltól. Láthatóan arra vártak, hogy mondjak valamit. – Nincsenek perverz részletek. Semmilyen részletek sincsenek. Egész éjjel forgolódtam a hajnali vihar miatt, mert ilyenkor feszült leszek. Ti nem éreztétek? Kivétel
nélkül
mindenki
nevetett.
Ha
azt
hiszik,
magyarázkodom, hát higgyék azt. – Hol van Krisztián? – kérdezte Kristóf, mintha az éjszakámról jutott volna eszébe. Na, nem, nagyon téved. – Tőlem kérded? – Miért, kérdezzem meg a portást? – De barom vagy!
Ezt már Flóra sem hagyta annyiban, oldalba bökte Jázmint. – Lassan kötőszó lesz nála a barom. – Ez főnév vagy melléknév lehet, de kötőszó semmiképp – javította ki Jázmin, mintha nem értette volna a poént. Elég hervasztóra sikerült, mert eszembe juttatta, miféle épület előtt ácsorgunk, és nem voltam egyedül az iskolaellenes érzéssel. – Te komolyan olyan állat vagy, hogy nyelvtanórát tartasz a saját örömödre? – toppant közénk Ákos. Jázmin tanító nénisen fordult az újonnan érkezetthez. – Te vagy az állat, vagy mondhatnám úgy is, hogy barom. Megint mindenki nevetett, és a megtorlás nem maradt el. Ákos a vállánál fogva magához húzta Jázmint, és megszorongatta vagy megcsikizte, nem tudtam eldönteni. Az állam mélyrepülésben közelített a füves talaj felé. Ákos mikor lett az a típus, aki odahúzza magához a csajt hülyülés gyanánt? Különben is, most miért vegyült velünk? A többieknek megvan a maga helye itt, hisz Márk és Kristóf barátok, ráadásul az én barátaim is. A lányok szintén hozzám tartoznak, és tutkó, hogy Ákos nem Flóra miatt van itt, mert szinte rá se nézett. Akárhonnan nézem, kakukktojás volt. Egy magas, barna hajú, fiúmodell külsejű kakukktojás. Jázmin elég rendesen ellenkezett az inzultálás miatt, és mindenki láthatta rajtunk, milyen rettenetesen komolyan vesszük az első napot. Miután Ákos abbahagyta Jázmin nyakának szorongatását, ami a többiek
számára
is
meglepő
lehetett,
legalábbis
arckifejezésükből ítélve, észrevette, hogy valaki hiányzik.
az
– Hol van Krisztián? – kérdezte tőlem. – Nem tudom, nem együtt jöttünk – feleltem. – Írt egy üzenetet reggel, hogy majd beesik valamikor. – Na, szép. Azt se tudod, hol csavarog? – Miért kellene minden percéről beszámolnia? – Az elmúlt két hétben minden lépéséről tudtál, nem? Volt egyáltalán olyan pillanat, amikor nem smároltatok éppen? Szerintem soha az életben nem tudok majd öt percig normálisan kijönni ezzel a gyerekkel. Olyanok vagyunk, mint két mágnes, mindig taszítjuk egymást. – Ne légy féltékeny, jó? Krisztián téged is szeret – oltottam. – Van hely a szívében kettőnknek is, ebben biztos vagyok. – Naná, mert én szebb vagyok – vágott vissza, és rám kacsintott. Áttértünk a nyári történetekre, mintha nem beszéltük volna meg őket már… nos, nyáron, valós időben. Sebaj, hátha valaki lemaradt, most itt volt a lehetőség az ismétlés megtekintésére. – Rám ne nézzetek – hördült fel Jázmin, amikor minden szem rászegeződött. – Apám beköltözött hozzánk a nyárra, és a nyakunkon lógott. – Az miért baj? – kérdezte Ákos, mintha tényleg érdekelné. Már nyoma se volt rajta a korábbi ugratásnak, be akart kapcsolódni a beszélgetésbe, és egyre inkább furcsállottam, mi ütött bele. – Mert elváltak anyával, és nem akartuk, hogy ott legyen nálunk. – Akkor miért csinálta? – Honnan tudjam, mit miért csinál?
Ákos nem tett fel több kérdést, helyette ennyit mondott: – Kemény lehetett. – Az volt. Flóra nyara leginkább a semmittevés jegyében telt, őt akkor sem engednék el nyári munkára a szülei, ha menni akarna. – Az őseimnek van az a meggyőződése, hogy a diákok „munkája” a tanulás, a nyár pedig a pihenésé – mesélte. – Szerintem kimondottan jó fejek az őseid, mármint ami a hozzáállásukat illeti – mondta Márk. – Ugye? Gréta ekkor futott be. Rövid beszámolót tartott, mert nagyjából végig a Zeróban dolgozott. Kristófhoz került a szó, akinek a szülei most váltak, de sajna nem azon a békés módon. Egymást is eléggé bántották, és Kristóf is sérült, ezért akármelyiküknél is lakik éppen, igazi csatatérré válik az élete. Kristóf úgy döntött, hogy az idegesítő rokonai is jobbak ennél, ezért inkább velük töltötte az időt, és még azt is bevállalta, hogy a nagynénje megint össze akarta ismertetni egy rendes, kötelességtudó lánnyal. Ákos képéről le se lehetett törölni a vigyort. – A rendes, kötelességtudó lányok unalmasak. Jázmin feltűnően az eget fürkészte, Flóra a szemét forgatta, Gréta pedig haragosan bámulta Ákost. – Köszönjük az érett hozzászólást, nem vártunk mást – mondtam. Márk nem mesélt a nyaráról, mert Márk ilyen, és kész. Már húsz perce dumáltunk, és mivel Ákos teljesen beépült
közénk, a fiúk őt is faggatni kezdték. Beszéd közben összevissza ugrált az időben, és egyszer megemlítette a tesóját is, akivel együtt lógott a nyáron, mert év közben nem szoktak, de ez nem is baj, mert már lerúgta volna az erkélyről, ha ennél nagyobb mennyiségben kellene elviselnie. – Neked mióta van tesód? – kérdezte Kristóf meglepetten. – Tizenöt éve – hangzott a flegma válasz. – Rosszban vagytok? – faggatta tovább Jázmin. Ákos egy pillanatig tétovázott, aztán mintha könyvből olvasta volna fel a választ, így szólt: – Azt nem, csak… A kölyök zenész akar lenni, mármint nem rockzenész, mert miért is akarna menő lenni, hanem zongorázik. Na mármost nagynénémnek van egy zongorája, amin a tesó gyakorolni szokott, de megmondtam neki, hogy ha nekiáll klimpírozni, belebarmolva a nyaramba, akkor golyó általi kötélre ítélem. Nem csinálta, de a kis szemétláda gyakorlott zsaroló, emiatt el kellett vinnem magammal mindenhová. Flórára néztem azzal a néma kérdéssel, hogy ebből vajon mennyi igaz, de a barátnőm alig láthatóan megvonta a vállát. Régebben azt mesélte, hogy Ákos és az öccse külön laknak, de ezek szerint nem. A magam részéről már tavaly lemondtam róla, hogy átlássam az Ákos családi hátterét lemodellező kusza ágrajzot, nem is értettem, miért erőlködöm mégis, hogy megtaláljam az összefüggéseket. Talán a természetes kíváncsiság hajtott. – Az öcséd gimis, ugye? – kérdeztem. – Most másodéves. – És mindketten a nagynénédnél laktok?
– Aha. Na és te mit műveltél a nyáron? Elég gyorsan váltott témát, ráadásul feltűnően olyan vizekre evezett, ami hajszálnyit sem érdekli. Az egyenlet továbbra is megoldatlan maradt. Pár dolgot elmeséltem, de az elmúlt két hetet nem említettem. Ciki vagy nem ciki, de ezt az időt majdhogynem kézen fogva töltöttük Krisztiánnal, és tényleg tudtam minden lépéséről. *** Krisztián nem jött suliba. Eleinte azt hittem, hogy az évnyitó ünnepséget akarja ellógni valami indokkal, mert nem volt ugyan lógós, de azért nem állna távol a természetétől az ilyesmi. Azonban később sem esett be. Az első osztályfőnöki óra után, amin Kökény tanárnő a szokásos tudnivalókat adta ki – ezúttal nem diktálta, hanem fénymásolva kaptuk –, írtam egy üzenetet neki. Annyit válaszolt, hogy nem tud bejönni, de később beszélünk. Persze, hogy ideges lettem, azt hittem, valami baj van. Előző nap beszéltünk, de akkor nem mondott semmit. Ennyire hirtelen nem betegedhetett le, arra meg gondolni sem akartam, hogy baleset történt. Nem tudom, mikor jött ez az aggódás, láthatatlanul alakult ki bennem. Végül a suli előtt futottam vele össze, egyik oldalamon Jázmin sétált, a másikon Flóra. Gréta már lelépett, valamit el kellett intéznie az anyukájának. Krisztián eléggé sietett, az utolsó pillanatban vett észre minket, annyira a gondolataiba merült. Köszönt mindannyiunknak, aztán
kiszakított a lánygyűrűből, és egy gyors, szenvedélyes csókkal üdvözölt. – Bocs, de rohanok – mondta. – Kimentem magam Kökénynél, aztán megyek haza. Nincs semmi gáz, majd elmondok mindent. Este leszel? – Igen. Átjössz? Azt már csak hozzágondoltam, hogy az a normális, hogy találkozunk, és elmond mindent. Nem az üzenet miatt, hanem mert… csak. A barátom és kész. Szeretném tudni, ha olyasmi történik vele, ami miatt kimarad a suliból. – Igen. És ne
aggódj
már,
semmi komoly
–
próbált
megnyugtatni, aztán elrohant, és elnyelte a Duna-parti. Ha ő mondja… – Jó neki, hogy ilyenkor jár évnyitóra – jegyezte meg Jázmin. – Mi a mentsége? – Este fogom megtudni – feleltem. – Randi? – kérdezte Flóra, és valami számomra érthetelen ok folytán
a
Kökény
tanárnőtől
kapott
fénymásolt
lapokat
tanulmányozta. – Nem randi. Mondom, átjön. – Az randi. – Nem. Az a randi, ha elmegyünk valahová, nem pedig az, ha kihasználja,
hogy
szomszédok
vagyunk,
és
becsönget
–
magyaráztam. – Mi olyan érdekes abban a papírban? – Hát az órarend meg a szakmai tárgyak meg minden. Te nem vártad a sulit? – kérdezett vissza, és leengedte a lapot.
Körülnéztem az iskola előtt, és mindenhol az első nap varázsának nyomait láttam. A kapuhoz közeli padoknál a tizedikesek gyülekeztek, mert láthatóan még nem volt kedvük hazamenni. A fiúk feltűrték az ingujjukat, a lányok meg ledobálták a magukkal hozott kardigánt, mert hétágra sütött a nap. Távolabb tőlük pár végzőst láttam, köztük ismerős arcokat is, de csak az iskolaújságot szerkesztő Nórinak integettem. A másik végzős, akit valamivel közelebbről ismertem, nem volt köztük. Pár frissen szövődött kilencedikes barátságnak is szemtanúi lehettünk, egy-egy gólya folyton az utunkba került, de magányos diákok is akadtak bőven a környéken. Például az osztályunkból is. Levente egy fának dőlve telefonált, és csendes srác lévén meglepő volt, ahogy folyamatosan magyarázott. Akadtak emlékeim arról a fáról, hisz az egyik tavaszi kosármeccs után ott gyülekeztünk, hogy megünnepeljük a fiúk győzelmét. A magam részéről titokban azt ünnepeltem, hogy segítettem Krisztiánnak helyrerázni az agyát. És hogy vártam-e a sulit? Idén valahogy nem annyira, bár akadtak dolgok, ami miatt jó, hogy elkezdődött a tanév. Például a rendszeres táncórák hiányoztak, mert magamtól nem foglalkozom annyit a gyakorlással, mint kellene. Az iskolában rá vagyok kényszerítve, hogy jelen legyek az órán, és azon kívül is gyakoroljak, mert versenyre, fellépésre vagy a farsangi bálra kell készülni. Meg persze azért is hiányzott a gimi, hogy napi kapcsolatban lehessek azzal a pár emberrel, aki fontos nekem. Lehet, hogy ott a mobil és a net, és bármikor tudunk találkozni, de az olyan más, ha majdnem mindennap látod a barátaidat. A másik oldalon viszont volt az a két hét Krisztiánnal… Úgy
szerettem volna, ha tovább tartanak azok a nyárvégi napok! Már bántam, hogy elutaztam Szegedre, még akkor is, ha Krisztián is nógatott, hogy menjek nyugodtan, mert rengeteget fog dolgozni. Tényleg rengeteget dolgozott, aminek az lett a következménye, hogy augusztusban
két
hét
alatt
kellett
másfél hónapot
bepótolnunk. Élveztem,
amikor
elmentünk
valahová
reggelizni
vagy
bevásárolni a szülők kérésére, vagy feladtunk egy levelet, de nem ám a közeli postán, hanem elmentünk vele a Nyugati térig, mert addig is együtt lehettünk. Párszor olyan helyeken bringáztunk, ahová Krisztián nélkül nem merészkedtem volna el. Alapvetően elég bátor vagyok, gyerekkorom óta biciklizem, de azért nem minden körülmények között és nem mindenhol. Leginkább azonban az estéket szerettem, amikor nekiindultunk a városnak. Aztán amikor elkapott minket egy turista, akkor össze kellett dolgoznunk. Merthogy ő az utat tudta, én meg könnyedén leküzdöttem a nyelvi korlátokat. – Miért kell nekem állandóan a közlekedési csomópontokról kiselőadást tartanom? – kérdezte ilyenkor mérgesen. A megzavarodott külföldiek annyit láttak, hogy a pasim tiszta morc, én meg bűbájosan tolmácsolok. Ettől aztán még jobban összezavarodtak. Ha viszont fura arcokkal találkoztunk, kívülről laza maradt, de magához húzott, és ettől mindig megnyugodtam. Vigyázott rám, és talán furán hangzik, hogy este egy nagyvárosban teljesen biztonságban éreztem magam, de akkor is így volt. – Mintha mindig is itt éltél volna – jegyeztem meg egyszer,
mert Krisztiánt úgy érdekelte a város, ahogy a környezetemből senkit.
Akárhová
mentünk,
mindig
lenyűgözött
a
magabiztosságával és a gyakorlatiasságával. Sok helyet ismert, néha csak úgy odamondta az utcán, hogy ez a kajálda két hónapja még nem volt itt, azt a másikat meg kaszinóból építették át olyanná, ahogy most kinéz. Máskor megkereste az eldugott helyeket a parkokban, többnyire csak azért, hogy ne a nyílt utcán csókolózzunk, bár engem aztán az se zavart volna. Ha véletlen nem tudtam, hol járunk, gonoszul elmosolyodott, hogy nicsak, nála van a helyzeti előny – amúgy mindig nála volt –, aztán két perc múlva felbukkantunk egy ismerős utcában. Ezeket a helyzeteket nagyon élveztem. – Hahó! – integetett a szemem előtt Flóra. – Hol jársz? – Valahol a nagykörúton – feleltem ábrándosan. – Ezt értenem kéne? – Nem. Amúgy nem igazán vártam a sulit – mordultam. A felkiáltás nem a mondanivalómhoz tartozott, hanem annak szólt, hogy belerúgtam egy kőbe, és a támadás a nagylábujjamat érte. Jázmin nevetését hallottam magam mellől. – Eddig gondolkodtál a válaszon? – Meg még pár dolgon. Elviseltem volna, ha úgy szeptember végén kell csak suliba jönni. Mindjárt elalszom, meg idegesít, hogy nem tudom, mi van Krisztiánnal, és a táskám is nehéz. – Figyelj, előre szólok, hogy nem fogom elviselni, ha minden második szavad a Krisztián lesz – közölte Jázmin keményen. – Júniusban még elnéztem neked, mert akkor jöttetek össze, de már szeptember van.
– De jó! Majdnem három hónapja járunk. – Erről beszélek – toporzékolt. – Csak ugrattalak, nyugi. – Krisztián tud vigyázni magára, és egyébként mit cipelsz a táskádban? – Könyveket. Gréta ma hozott vissza kettőt is, amit nemrég adtam kölcsön neki. Várjunk csak! Ezek igazából a te könyveid. Nem akarod őket hazavinni? Egyet hajlandó volt elvenni, de a másik nem fért bele a mappájába. Fél siker. *** A vacsoránál azt gondoltam, ennek a napnak sosem lesz vége. Nem az étellel vagy a szülőkkel volt gond, egyszerűen nem telt az idő. Jázminnak megígértem, hogy nem lesz minden második szavam a Krisztián, de a gondolataimban sokszor felbukkant a neve, na meg az arca, a nevetése, a szeme… Amerikai konyhánk van, vagyis a nappali és a konyha össze van nyitva, és olyan menő bárszékek is vannak a nappali felől, mint a filmekben. A szüleim azon trónoltak, így nekem jutott a konyha felőli rész, ahol a kevésbé menő, akciósan vett bárszékek vannak, de azért azok is kényelmesek. Apu általában reggeltől estig tartó műszakban dolgozik, de most szabadnapja volt. Anyu kettőig lett volna a gyógyszertárban, amiből három óra lett, mert tovább kellett bent maradnia, de így is hazaért a közös vacsorára. Biztosan leköteleztem valamivel a közel
múltban, mert spenótos tésztát csinált, ami az egyik kedvencem. Soha nem ugráltam különösképp a spenótért, de ahogy anyu ezt a tésztát készíti, annak nem tudok ellenállni. Csak el ne felejtsek fogat mosni utána. A spenóttal vigyázni kell, különösen, ha pasi jön az emberhez vacsora után. Még evés előtt összefoglaltam nekik, mi történt az iskolában, mert úgyis megkérdeznék, akkor meg minek húzzam a kihallgatást? Általában ezt a napot a legkönnyebb összefoglalni, mert ilyenkor semmi se történik, mégis tobzódhatnak az információkban. A desszerthiány lelombozott, ezért vacsora után bánatosan csináltam magamnak egy forró csokit, és raktam rá tejszínhabot, meg szórtam a tetejére fahéjat. A munkálkodás közben kettesben maradtunk apuval. – Mikor lesz a szülői értekezlet? – kérdezte olyan hideg hangon, amitől megdermedtem, és azonnal bevallottam az időpontot, mint a bűnösök. Holott még semmilyen iskolai bűnöm nem volt, de az ember megszokásból is idegeskedik, ha meghallja, hogy „szülői értekezlet”. – Te akarsz menni? – kérdeztem vissza, mire az arcára kiült egy fintor. Szerintem neki se volt nagyobb kedve bemászni a suliba, mint nekem. De ez genyóság, apunak félévente egyszer kell suliba mennie, ami számomra maga lenne a mennyország. – Anyád remek tárgyaló, és emlékeztetett, hogy én vagyok a soros. – Vagyis kényszerített valamivel – nevettem. – Kifinomultabb ennél. Megvesztegetett az almás pitéjével –
mosolygott. Régóta nem nevettem együtt apuval, mert mostanában jobban döcögött a viszony kettőnk között, mint kisebb koromban. Tavaly rengetegszer megharagudtam rá, néha azt éreztem, hogy kifogytunk a témákból, és egy-egy veszekedés olyan keserűséget hagyott bennem, amiről nem hittem, hogy lehetséges. Örültem ennek a pillanatnak, de nem erőltettem semmit. Belekortyoltam az édes italba, és elkezdtünk másról beszélgetni. A csoki egyébként nem segített, mert csak attól lett jobb kedvem, hogy Krisztián fél óra múlva beállított. A szüleim a tévét nyúzták a nappaliban, ami miatt üdvözlésképp csak
egy puszit
kaptam,
aztán
felmentünk
a
szobámba.
Moneypenny is jött velünk, de becsaptam előtte az ajtót. Magamnak akartam a pasit, és nem hiányzott közénk az elvadult macsek. Krisztián ugyanazt a szürke pólót viselte, mint napközben, amit imádtam.
Amikor
megálltunk
egymással
szemközt,
végigsimítottam a pólón keresztül a mellkasát, az egyik vállától a másikig. Türelmesen fogadta a ceremóniát, hisz nem először kellett elviselnie. Borostásodó arcán csábító mosoly táncolt. Bizony, borostás volt az arca, ami megkongatta a harangokat a fejemben, hogy Krisztián már nagyfiú. Míg én novemberben töltöm a tizenhetet, ő decemberben tizennyolc lesz. Ez izgalmas és egyben ijesztő is. – Aggódtál, mi? – csóválta a fejét. – Eltűntél – feleltem, és gondoskodtam róla, hogy hallja a neheztelést a hangomban.
– Megbeszéltük, hogy ha nagy baj van, szólok. Nálam még érvényben van. – Mi történt? Krisztián elhátrált az ágyig, és lehuppant rá. A háta mögött megtámaszkodott a kezén, és hívogatóan nézett rám, mintha azt kérdezné, továbbra is a szoba közepén akarok-e álldogálni, vagy, mondjuk, csatlakozom hozzá. Odasétáltam, és az ölébe ültem. Mindig érdekelt, hogy más pároknál ezt a csajok erőltetik-e, mert azt gondolják, izgi dolog a kandúrjuk ölében dorombolni, vagy a fiúk, hogy közben taperolhassák a lányt. Nálunk Krisztián kezdeményezte. Amikor kettesben voltunk, többször is azt vettem észre, hogy tetszik neki, ha ennyire közel vagyunk egymáshoz. Amint az ölébe ültem, Krisztián beletemette az arcát a felsőmbe. Az ujjai a sortom derékrészénél játszottak, lágyan cirógatva a bőrömet. – Sima csőtörés. Anya egyedül volt itthon, én meg felajánlottam a segítségemet. – Egy igazolt hiányzásért cserébe? – Néha jó fej tud lenni. – Mifelénk ezt lógásnak hívják. – Hívd úgy – vágta rá büszkén. Ezért tényleg nem kellett volna idegeskednem, de elkéstem vele. Nagyon jó volt újra együtt látni a barátaimat, de Krisztián nélkül az első nap nem lett az igazi. – Történt valami érdekes? – kérdezte. – A diri végigbakizta az évnyitó szövegét, vagy egy tucatszor
akadt meg, és már mindenki rajta röhögött, de rettentő jó színésznőként viselkedett, és úgy tett, mintha nem érzékelné. Aztán bemutatta az új tanárokat. Új edzőt kaptok. – A srácok még nem is mondták. – A korábbi edzőtök állítólag felmondott. – Akkor abban én is hibás vagyok – mondta kedvetlenül. – Nem hiszem. Kapcsolata volt egy diákkal, te és Ákos csak abban vagytok hibásak, hogy ez kitudódott. Ezért pedig bocsánatot is kértél tőle. – Szerinted ennyi? – Szerintem ami ezután történt, az az ő döntése. A rövid fürtökkel játszadoztam, az ujjam köré csavartam a kunkorokat, de alig érték át a mutatóujjamat. – Milyen az új pasi? – kérdezte. – Negyvenes, mogorva. Úgy tornyosult a matektanár és Hegedűs tanárnő között, mint egy smasszer. Elmondtam azt is, hogy csütörtökön is lesznek kosármeccsek, és hogy mindannyiunknak durva lesz a hétfő és a szerda délután a dupla órák miatt. Megint lesz úszásóránk, de idén csak a korcsolyaszezon előtt és után, mert amint kinyitnak a koripályák, megyünk oda. – Fogadjunk, tudsz korizni – mondta. – Miből gondolod? – Illik hozzád a korcsolya, a jég, a tánc. – Alig párszor voltam, épp csak körbe-körbe korcsolyáztam. És te? – Általánosban lejártunk a haverokkal, és… – A mondat
második felét magában tartotta. – Mi az? – Semmi, nem fontos. – Figyi, nem vagyok teljesen hülye, össze bírom rakni a dolgokat.
Általánosban
Adri
volt
a
barátod,
vele
jártál
korcsolyázni, nem? – De. – Kiejtheted a nevét előttem – mondtam. Komolyan gondoltam, még akkor is, ha érzékenyen érintett az egész Adrienn-téma. Utáltam a közös múltjukat, és tavaly Adrienn még rám is szállt – ezzel akarta orvosolni a frusztrációját. Ezt Jázmin fogalmazta meg így a nyáron. Ajánlom Adrinak, hogy idén ne piszkáljon, mert annyi csatát veszített, hogy esélye sincs megnyerni a háborút. – Táncolsz velem a jégen? – kérdeztem. Összevonta a szemöldökét, és vágott egy grimaszt. – Korizni igen, de táncolni nem. – Akkor táncolunk simán. Tudod, milyen régen nem táncoltunk együtt? – Erre visszatérünk – mondta. A reakciója első felét egy kutyamorgáshoz tudtam csak hasonlítani. Meséltem a kilencedikesekről, az új órákról, illetve főleg a táncóráimról. Idén sokat foglalkozunk színpadi tánccal, és még többet fogunk gyakorolni. Hegedűs tanárnő, a tánctanárunk az elmúlt két évben nevezett minket egy táncversenyre, de akkor nem értettem, hogy a tizenegyedikesek miért nem indulnak rajta. Hát most kiderült. A gimi utolsó két évében másféle fellépésekre,
köztük szólótáncra is készülünk, ami ahhoz kell, hogy a Táncművészeti Főiskolára egyáltalán legyen valamiféle esélyünk bejutni. Persze nem mindenhová, mert bizonyos tanszakokra való felvételihez a Duna-partis bizonyítvány nem elég. Kivéve persze, ha őstehetség vagy, de én nem vagyok, az már kiderült. Táncoltam már egyedül, nagyon nehéz életre kelteni a színpadot, és varázslatot csinálni a táncból úgy, hogy az elejétől a végéig csak magadra számíthatsz. Több táncos könnyebben teremt hangulatot, lendületesebb az egész előadás, de ezúttal nem ezt fogjuk keresni Hegedűs tanárnővel. Mindeddig sosem elégedtem meg igazán azzal a teljesítménnyel, amit egyedül nyújtottam. Most hónapokat fogunk kapni arra, hogy felkészüljünk erre a megmérettetésre, de én máris izgultam. A rajztagozatosoknak is sok különleges órájuk lesz, megjegyezni se tudtam, hányféle grafikai cucc szerepel az órarendjükben. – És majdnem elfelejtettem, új könyvtárosunk is van – tettem hozzá a beszámoló végén. Krisztián hátradőlt az ágyon, és felnevetett. – Juj, de izgi – gúnyolódott. – Mesélj még róla! – Gonosz vagy. – Miért? Mintha annyit jártam volna könyvtárba. – Látszik is – cukkoltam. Krisztián átgördült rajtam, és a matrachoz szegezett a testével. – Arra célzol, hogy egy tuskó vagyok? – Nem én mondtam. Nevetni kezdtem, de a kedvenc módszerével, a csikizéssel büntetett érte.
Még aznap este, ott a szobámban tettem egy fogadalmat magamnak, hogy jól akarom csinálni Krisztiánnal, és nem elszúrni vele. Minden azzal kezdődik, hogy elhatározunk valamit, aztán már csak meg kell valósítani, nem? *** Az első három hétben mintha transzban lettem volna. Az órákra nem emlékszem, délutánonként csodálkozva néztem a füzetben az órai vázlatot, hogy jé, ezt tényleg én írtam? A tánc lett a kivétel. Le se lehetett lőni, szétrobbantam az energiától, már a bemelegítés alatt is türelmetlenül mozogtam. Hegedűs
tanárnő
állandóan
rám
szólt,
de
szerintem
szórakoztatónak talált. Valamit azonban megértettem ezekben a napokban. Kilencedikes
koromban
irigyen
néztem
a
felsőbb
évfolyamosokra, mert mindig zavart, hogy nem foglalkoznak velünk, újakkal. El kellett kezdenem a tizenegyediket, hogy rájöjjek, miért van ez. Addigra már nemcsak összeszokik az ember a barátaival, de úgy ismeri őket, mint a saját tenyerét. Mindenki más kívülálló. Tetszett, hogy megnéznek minket Krisztiánnal, amikor kézen fog az udvaron, és azt is élveztem, hogy amikor a diákok a Duna-partiban összejött párokról beszélnek, minket is megemlítenek. De nem vágytam rá, hogy ennél többet tudjanak. Önzőség? Talán. A kettesben töltött idő minden percét szerettem, és az csak engem illetett. A vasárnapokat a táncolásnak szenteltem, ilyenkor Krisztián át
szivárgott hozzánk, és csendben meghúzódott a kanapén. Azt ígérte, ebből még rendszer is lehet, de már a harmadik alkalommal le kellett mondanom a szótlan nézőközönségről, mert Gréta izgatottan felhívott, hogy találkozzunk nálunk. A csajos gyűlések pedig bármeddig elhúzódhatnak. A gyakorlás azonban nem maradhatott el, ezért kihasználtam a találkozóig fennmaradt időt. A pince az én külön bejáratú birodalmam, a tökéletes hely a táncgyakorláshoz. Eszembe jutott az a karácsony, amikor a szüleim megleptek vele. Frissen meszelt fal és számtalan új, idegen szag fogadott. – Nehezen száradt ki – mondta akkor anya, és közben a falat tapogatta. Én is ezt tettem, az ujjamon fehér por ült meg. – Azért, szívem, mert nem télen szoktak meszelni, hanem nyáron – mondta neki apa. Mostanra a használtan vett régi kanapé, a vállfás szekrény, belsejében a farkast ábrázoló tollrajzzal, és a parketta szaga összeadódott. Leraktam a narancslevet a kanapé mellé, és elindítottam a zenét a hifin. Nem túl hangosan, mert egyáltalán nem volt szükségem arra a dobhártyaszaggató hangerőre, amikor a koponyámon belül is érzem a lüktetést. Bemelegítés közben azon járt az eszem, amin már napok óta, hogy mégis hogyan kezdjek neki a saját projektnek, amit le kell tenni az asztalra. A legegyszerűbb az, hogy végigmegyek az ismert tananyagon, és kiválasztom, mi az, amit kedvem lenne beletenni. Előbb-utóbb össze kell állnia. Az első ismétlő mozdulatok közben a tanórák jutottak eszembe,
a hatalmas tanterem az iskolában, aminek a magas ablakain szeptemberben még dől be a napfény, de ahogy haladunk a tél felé, és egyre hamarabb sötétedik, a délutáni órák végére már szabály szerint este van. Ezúttal leginkább a hogyanra koncentráltam, figyeltem és elemeztem magam, amikor hajlásokat végeztem, amikor féltalpra álltam, amikor forogtam. Nagyon kellett volna mellém valaki, mert még a rövid, félperces mozgáskombinációk is hosszúnak tűntek ahhoz, hogy egyszerre próbáljam meglátni a hibákat, és igazán odatenni magam. Erre vannak a magántanárok, és el is gondolkodtam rajta, milyen lenne, ha egy különtanár foglalkozna velem. Beleszólna mindenbe, az kétségtelen, és nehéz olyan embert találni, akitől ezt elviselném, mert felnézek rá. Az idő hamar eltelt, és épp elcsesztem az egy lábra érkezős ugrást, amikor meghallottam odafent a csengőt. Egy kicsit meghúztam
a
bokám,
lehajoltam,
megtapogattam,
aztán
megmozgattam. Füleltem. Apu beengedhette a lányokat, mert léptek dübörögtek a pincébe tartó lépcsőn. – Miért nem lehetett hozzánk jönni? – Flóra mérgesen érkezett, pufogott és fújtatott, mint egy felbosszantott sündisznó. Egyelőre nem mozdultam, a bokámat próbálgattam. Nem éreztem, hogy nagy lenne a baj, remélhetőleg később se fog bedagadni. – Mit keresgélsz odalent? – kérdezte Jázmin közvetlenül a hátam mögül.
Rápillantottam a tükrön keresztül. – Szerinted? Jázmin nagyon csinosan felöltözött, a sötét rózsaszín, galléros blúz új szerzemény lehetett. Tejszőke copfja himbálózott, ahogy lehajolt az arcom vonalába. A vékony, fekete keretes szemüveg még mindig jól állt neki, pedig szerintem kevés lánynak válna előnyére. A száján halvány rózsaszínű rúzs csillogott, amit mostanában sűrűn használt. Kifújtam a levegőt, és felegyenesedtem. Flóra durcásan hozzám dobott egy párnát, ami a kopott parkettán kötött ki, és leültem rá. Elvettem az asztalról a dobozos narancslevet, ittam pár kortyot. – Hát neked meg mi bajod? – Nem értem rá – füstölgött. Erőszakos mozdulatokkal próbálta összefogni a göndör tincseket, hogy összegumizza a haját. – Robival mozijegyünk van estére, és nem akarok elkésni. – Minek vesztek előre mozijegyet? – kérdeztem értetlenül. – Nem tök mindegy? Robi tegnap arra járt, ezért megvette. Nem érek rá sokáig, még haza kell ugranom. Jázmin felhúzott térdekkel ült a régi kanapén. A sötétzöld huzat már két helyen is kiszakadt, a sarkánál előbukkant a szivacs anyaga. – Nekem se jött túl jókor – vallotta be. – Anyával megbeszéltük, hogy elszökünk apa elől, és totál csalódott képet vágott, amikor le akartam mondani. Ezt akár viccesnek is találtam volna, ha Jázmin nem beszélt volna hetek óta olyan negatívan az apjáról. Ha már eljött a vallomások ideje, én is hozzátettem a magamét.
– Én is hazaküldtem Krisztiánt. Mondjuk, én csak gyakoroltam, de valahogy mindig próbálok jobb lenni, amikor figyel. A mondat végére elpirultam. Néha olyan zavarba ejtő, mégis elképesztő jó a hangulat, amikor kettesben vagyunk, táncolok, ő figyel… – Nem tudom, mi lehetett olyan fontos Grétának – zúgolódott Flóra. – Amikor próbáltam kiszedni belőle, visszapattantam. Miért nem lehet megmondani, mi van? Valahogy egyetlen porcikám se kívánja, hogy valami meglepetéssel álljon elő. – Nyugi, mindjárt kiderül – csitítottam. – Sajnálom – szólalt meg Gréta a lépcső felől, és riadtan arra fordultunk. Olyan halkan érkezett, hogy egyikünk se hallotta. Lassan végigjáratta rajtunk a tekintetét, anélkül, hogy megmoccant volna. – Egyikőtök se mondta, hogy terveztetek valamit. Ha tudom, hogy nem értek rá, nyilván nem hívlak ide titeket – folytatta suttogva, mégis olyan erővel hatott ránk, mintha kiabálna. Megbántottuk. Gréta egyébként is elég alacsony lány, de most egész picinek tűnt, ahogy összehúzta magát. Amikor belenéztem abba a kék szempárba, azt gondoltam, olyan, mintha egy jéghegy akarna kettéhasadni. Elkaptam a tekintetemet, és észrevettem egy henger formájúra összecsavart újságot a kezében, de Gréta gyorsan a háta mögé rejtette. – Figyi, nem annyira fontos, csak dumálni akartam – mondta. – Tényleg bocs, ha legközelebb szóltok, nem rángatlak ide titeket. Menjetek nyugodtan!
– Biztos? – kérdezte Jázmin, aki azonnal kapott a lehetőségen, hogy leléphet. Más esetben a fontossági lista élén a megbántott barátnő szokott állni. – Persze. – Tényleg nem baj? – kérdezte Flóra sokkal visszafogottabban. Szerintem érezte, hogy az előbb túl gorombán viselkedett. – Nem. Miután Jázmin és Flóra elment, Gréta körbejárt a teremben, benézett a szekrénybe, és belelapozott a kanapén hagyott mozimagazinba, amit Krisztián felejtett itt a múltkor. Hiába kérdezgettem, nem kaptam rendes választ semmire, és alig tíz perc után elköszönt. – Megyek én is. – De én ráérek – tiltakoztam. – Ne haragudj! – kérte, és nagyon rossz volt hallani, hogy
megint ő kér bocsánatot. Nekünk kellett volna, mert igazságtalanul viselkedtünk vele, mégis simán elengedtem én is. *** Hétfő reggel a matekházin feküdtem, és egyáltalán nem a hatványozáson járt az eszem. Neonfény világított rám, bár napfényért sóhajtoztam, és Krisztián megnyugtató hangjára koncentráltam, miközben a fiúkkal beszélgetett. Az orromat a kockás spirálfüzetbe nyomtam, percekig a papír és az illatosított tinta kettősét szagolgattam, amit tulajdonképp elég kellemesnek találtam. Ezért még Hermione Granger is büszke lenne rám, mert
emlékeim szerint ő a pergamen illatát szerette. Erről eszembe jutott, hogy tartani kellene egy Harry Potter filmmaratont, mert azt nekem rendszeresen újra kell nézni a lelki egészségem érdekében. A terveimben egy szombati nap szerepelt, amikor már reggeltől nyomatnánk a DVD-ket egymás után, és valamikor kidőlnénk közben. Jázmin van annyira fanatikus, hogy simán
bevállalná.
Flórával
a
nyáron
Alkonyat-maratont
tartottunk, mert azt csak mi ketten szeretjük, az egész nap elment vele, de nagyon élveztük. Az előttem ülő padban Gréta szénceruzával rajzolgatott, ami miatt az egész keze szürkére színeződött. Nagyon belemerült a satírozásba, félelmetes és gusztustalan képzeletbeli lényeket rajzolt. A lelkiismeret-furdalás ciripelni kezdett a fejemben, mint egy tücsök a nyári éjszakákon, így próbáltam kipuhatolni, hányadán állunk. – Az mit eszik? – kérdeztem a rajzra bökve. Tettettem a kíváncsiságot, mert egyedül az érdekelt, hogy a tudósok határozottan kijelentsék, az az ocsmányság sohasem létezett. Nem akarok olyan világban élni, ahol a rajzbéli szörnyetegnek DNS-e van. Vagy volt. – Agyvelőt meg beleket – felelte Gréta hidegen. Pompás, akkor ezt megbeszéltük. Reméltem, hogy otthon zárható szekrényben tárolja ezeket a rajzokat, mert az ötéves kishúgának egy ilyentől élete végéig rémálmai lennének. Visszahanyatlottam a padra. A reggelhez egyébként azok a búgó hangok is hozzátartoztak,
amiket Flóra hangszálai produkáltak, mert Robi beugrott hozzá csengetés előtt. Nem bánthattam Flórát, hogy a saját szerelmi világa kitölti az életét, elvégre én egy éven át tépkedtem a virtuális virágok szirmait, hogy Krisztián vajon szeret-e, és ha igen, miért szerencsétlenkedünk
ennyit,
de
valamiért
szenvedtem
a
társaságukban. Jedi nyelven fogalmazva zavart éreztem az erőben, ha Flóra és Robi közelében tartózkodtam. Hirtelen éles füttyentés szelte át a termet, amire én is felkaptam a fejem. Márk állt az ajtóban, két ujjával intett, hogy menjek ki. Szaladtam, mert ki nem hagytam volna a lehetőséget, hogy elszabaduljak egy kicsit. A folyosón megálltam az udvarra néző ablak előtt, a hideg radiátornak támaszkodtam. – Anyám fel fog hívni délután – vágott bele. – Megkért, hogy szóljak neked róla, nehogy meglepődj. – Miről van szó? – Ő akarja elmondani. Ne félj, élvezni fogod! A hangjából hallatszódó undor arra engedett következtetni, hogy Márk viszont kevésbé. Ez egyre jobban érdekelt. – Egy aprócska morzsát sem szórnál el? – kérleltem, de Márkra sosem hatott a lányos nyafogás. Kristóf ekkor talált meg minket, és Márk visszafogott nyugalma mellett még inkább szembeszökő volt az ő izgatottsága. – Remélem, tanultatok. – Mire? – Márk annyira döbbent hangon kérdezte, mintha alapból fura lenne, hogy egy suliban tanulni is kell. – Tánctörire. Délután. Pintér szívatós dogát írat a tavalyi
anyagból, de azt hittem, tudjátok. Egyszerre káromkodtuk el magunkat, de a választékosság tekintetében Márk jobb teljesítményt nyújtott. Pintérrel, a történelemtanárok gyöngyével, az a baj, hogy ha év elején elkaszálod magad egy rossz dogával vagy felelettel, akkor egész félévben pikkel rád, de úgy, hogy a nyakadban érzed még a lélegzetét is. Amikor elsétálsz a folyosón, és rád néz, mindig azt látod a tekintetében, hogy te következel. Egyszer eljátszotta órán, hogy az fog felelni, akinél véletlenszerűen kinyílik a jegyzetfüzete. Ez a saját kis naplója volt, mindenféle feljegyzéssel, pontosan vezette benne a jegyeinket, és szerintem kommentekkel is ellátta. Mindenki tűkön ült, behúzta a nyakát is, aztán Pintér kinyitotta a vaskos kis füzetet, és elkiáltotta magát: Kárpáti Lilla a táblához! A véletlenszerűség elmélete ott bukott meg, hogy a mutatvány közben egyetlen pillanatra sem szakította el az osztályról a tekintetét, tehát nem láthatta, melyik oldalnál nyílt ki a füzet. És nem hiszek a perifériás látásban, hacsak Pintér nem egy kaméleon leszármazottja. – Honnan a francból kellett volna tudnunk? – kérdezte Márk. A jegyei nem izgatták, de egy elmebeteg tanárt ő sem akart magára haragítani. – Írtam e-mailt még pénteken. – Kristóf ártatlan arccal váltogatta a tekintetét köztünk. – Én is véletlenül tudtam meg. Kiáltani bírtam volna, hogy mégis miért gondolta, hogy megnézem az e-mailjeimet a hétvégén. A közösségit mindenképp, de e-mailen csak levélszemetet kapok, néha még arra se veszem a fáradságot, hogy kitöröljem őket.
Márk nem tudta kifejteni, mekkora kreténség volt ez Kristóftól, mert Kovács, a tantestület másik gyöngye, épp befordult a sarkon. – Miért itt ácsorognak? – kérdezte jó nagy hangerővel. – Emlékeznek csak egyetlen alkalomra is, amikor a folyosón tartottam órát? Na, ezek azok a gyöngyszemek, amiket az óceán mélyén kellett volna hagyni kagylóba zárva, a homok alá temetve, egészen az idők végezetéig. *** Márk anyukájának a hívását este fél nyolc után fogadtam. – Ugye nem zavarlak? – vágott bele Emília. Kicsit szakadozott a vonal, mert a nappaliban néha szokott, de azért még hallottam. A fotelban terpeszkedtem, a macska meg az ölemben, és közben dorombolt meg a combomat dagasztotta. A kis rohadéknak épp beleakadt a körme a nadrágomba, úgyhogy nyávogni kezdett, és tőlem várta a segítséget. – Nem zavarsz – mondtam. – Miben segíthetek? – Pont arról lenne szó, hogy a segítségedet kérném. Hallottál már a Tánciskolák Éjszakájáról? – Nem. – Az alapelv hasonló, mint a Múzeumok Éjszakájánál. Néhány éve
a
tánciskolák
bemutatkoznak,
is
ezzel
tartanak vendégeket
olyan
rendezvényt,
csábítva
magukhoz.
ahol A
programok késő délután kezdődnek és estig tartanak. Többnyire bemutatóórákról van szó, és idén először én is csatlakoztam.
– Izgi. – Sima reklámfogás, de most pont arra van szükségem. – Emília hangja mélybe hajlott, figyelemfelkeltő és türelmes volt, mint ő maga. Elképzeltem az anyám korabeli nőt a tánciskolájában, és megértettem minden szülőt, aki bátran rábízza a csemetéjét a szakértelmére. Szerintem mindenkinek szimpatikus már elsőre, olyan, mint egy tündérkeresztanya. – Felvettem két új embert, bővítettem az órarendünket, másféle táncot is lehet most már tanulni – folytatta. – Arra gondoltam, hogy ha lenne kedved, segíthetnél a koordinációs munkákban. Persze, ha még nincs programod arra a péntekre. Se ő, se Márk nem beszélt sosem a tánciskoláról, mert a legkevésbé sem rám tartozott, ezért jólesett a bizalma. Ráadásul a segítségemet kérte, így végre törleszthettem, mert Emília már évekkel ezelőtt felcsapott az én személyes tündérkeresztanyámmá. – Ha egy kicsit pontosítanád a koordinációs munkák részt… Emília nevetett, és a jókedve ragadós volt, mert nekem is mosolyra húzódott a szám. – Tombolaárusítás,
szórólap-osztogatás,
meg
válaszolgatni
kellene a kérdésekre, ha véletlenül mi nem érünk rá. – Szívesen segítek, de meg kell kérdeznem a szüléimet, hogy elengednek-e. – Rendben. Én is megbeszélem velük, hogyan rendezzük ezt el anyagilag. – Nem – vágtam rá azonnal, és talán túl hangosan is. Apa ott ült egy méterre tőlem, szóval nyugodtan odanyújthattam volna neki a mobilt, mégsem tettem. – Nem fogok érte pénzt kérni, azt felejtsd
el! Így is annyival tartozom neked, örülök, ha segíthetek. – Én azért beszélnék valamelyikükkel. – Megpróbálhatod – feleltem kihívóan. – Most le kell tennem, még tanulni akarok holnapra. Majd jelentkezem a részletekért. Nem úgy reagált, mint egy osztálytársam anyukája, hanem mintha csak egy idősebb barátnő lenne. Nem torkolt le, helyette simán elköszönt, de valószínűleg úgyis megpróbálja utolérni valamelyik szülőmet. Apa megkérdezte, hová kell elengednie, én pedig elmeséltem, miről lenne szó. – Nagyon kedves tőled, hogy segítesz – mondta. Egyébként folyamatosan kattintgatott egy egérrel, és a munkájába merült, de rendszeresen rajtam felejtette a tekintetét. – Ezek szerint elmehetek, ugye? – kérdeztem vidáman. – Ilyesmit nem tiltanék meg – felelte lágyan. Hirtelen
éhes
lettem,
előfordult,
hogy
amikor
megkönnyebbültem valami miatt, csak akkor jutott eszembe, hogy régen ettem. Az asztalon egy kistányérban porcukorral szórt hókiflik várakoztak. A vaníliaillat miatt csábított a süti, mégsem nyúltam érte. Most figyelnem kellett a súlyomra, nem kajálhattam össze ennyi édességet, még akkor sem, ha anya jó ideje kalóriaszegényen süt, sok mindent édesítőszerrel. – Nem eszel? – kérdezte apu, amikor látta, hogy a hókifliket bámulom. – Nem lehet. – Ugye nem kezdtél el fogyókúrázni? – Apa, én táncolok. Lehet, hogy imádom a sütit, de mindig
ráállok a mérlegre, hogy tartsam a súlyomat. Nem mindegy, hány kiló vagyok, és ezután különösen oda kell figyelnem, mert tudod, amikor az év végi vizsgán egyedül állok majd a színpadon, és a közönség csak rám figyel, ott minden dekagramm felesleges zsírt kiszúrnak ám. Nem elég jól táncolni, jól is kell kinézni. Lehet, hogy az egész jövőm múlik azon az egy szereplésen. – Semmi gond nincs a külsőddel. – Csak azzal a pár kilóval van baj, ami néha feljön, aztán le is megy. – Ugye tudod, hogy a fogyókúra befolyásolja az iskolai teljesítményedet? Nem tudsz figyelni, és ingerlékenyebb leszel. Azt hittem, érthetően fogalmaztam. Szerintem az nem fogyókúra, hogy próbálom elkerülni a súlyingadozást. – Nem fogyókúrázom – jelentettem ki, hátha így megérti. Apu hangulatváltozáson ment át, ezt kristálytisztán éreztem, mert furcsán zavaró lett a következő pár másodperc. Kitartóan vártam, hogy hozzáfűz-e még valamit, de visszatért a munkához. Felmarkoltam a szőrpamacsot, és elindultam a szobámba, hogy utánanézzek a neten a Tánciskolák Éjszakájának. Anyu épp akkor jött lefelé, amikor felértem. – Vigyázz, mert apu totál fura – figyelmeztettem. Alighogy ezt kimondtam, belém bújt a kisördög, ezért vissza lopóztam annyira a lépcsőn, hogy halljam, mit beszélnek odalent. Mentségemre legyen mondva, hogy nem szoktam ilyet csinálni, mert véleményem szerint épp elég végighallgatni a szülői prédikációkat, nem hiányzik, hogy még a magánbeszélgetéseikről is tudomást szerezzek.
– A lányod szerint furcsán viselkedsz – mondta anya. Nem láttam őket, ezért képtelen voltam értelmezni a hosszú csendet. – Neked lesz igazad – sóhajtotta apa. Úgy hangzott, mintha egy korábbi beszélgetést folytattak volna, amivel nem voltam előrébb. – Nagyon oda kell figyelni a jegyeire, mintha csak a tánc és Krisztián létezne. Már diétázik is, szerinted ez normális? – Szóltam, hogy a tanulás rovására fog menni – tette hozzá anya. Ezt nem hittem el! Nem újdonság, hogy a szüleim arról témáznak, milyen jegyeim vannak, de ez több a soknál. Szeptember van, és máris elkönyvelték, hogy a kapcsolatom Krisztiánnal a tanulás rovására fog menni? Meg a tánc is? Ezt vajon honnan szedték? És apa melyik részét nem értette annak, hogy NEM fogyókúrázom? Eleget hallottam. Hátat fordítottam, és a szobám magányába menekültem. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, amit a macska is megérzett, mert bekuporodott a sátrába. Az elmúlt hetekben olyan jó dolgok történtek velem, miért képes felidegesíteni egyetlen kijelentés? Olyan automatikusan választottam ki a megnyugvás felé vezető utat, mintha csak levegőt vennék. Egy pillanat alatt bepötyögtem az üzenetet a mobilba.
Tali a Lakatnál? Nem bírtam leülni a fenekemre, a válaszra várva álltam az ablak előtt, és hallgattam a közelben elhaladó vonatok tompa hangját. Egyszer csak a kutyák az utcában ugatni kezdtek, és pár másodperc múlva megláttam a biciklis férfit, aki épp reklámújságokat dobált a postaládákba. Az egyik ládával meggyűlt a baja, mert nem akart
beleférni a vaskos köteg. Végre csipogott egyet a telefon.
Várlak. Lehajtott fejjel rohantam le a lépcsőn, és anélkül vágtam át a nappalin, hogy a szüleimre néztem volna. – Mindjárt itt vagyok – szóltam oda nekik, hogy ne akarjanak utánam jönni. Odakint már sötét volt, a terasz lámpájának fénye csak pár méter hosszan nyújtózkodott. Bevetettem magam a kertbe, a kövezett úton haladtam, ahol a fák lehullott levelei zörögtek a papucsom alatt, és egy este nyíló virág édes illata kísért el. A sötétkék égen kisebb felhők úszkáltak, lustán, mintha ráérnének. Amikor a cseresznyefához értem, megsimítottam a kérges törzsét, aztán a drótkerítésbe kapaszkodtam. Rögtön ismerős ujjak fonódtak az enyémre, és kiszakadt belőlem egy panaszos sóhajtás. – Hé, Táncoslány… – A karom libabőrös lett Krisztián gyengéd, szerető hangjától. A sötétben az arcát kutattam, azt akartam, hogy rabul ejtsen a tekintete, aztán átöleljen, megvédjen és megnyugtasson. – Szükségem volt rád – vallottam be halkan. Ez a három rövid szó a páncélom és a lelkem lecsupaszítását szolgálta. Védtelenné tettem magam. – Én itt leszek. Mindig – mondta. Elengedte a kezemet, és hihetetlenül gyorsan fellendült a kerítésre. Egy szempillantás alatt átmászott hozzám, aztán lecsapott a számra, és vadul megcsókolt. Ha azt akarta, hogy mindent elfelejtsek, kivéve a száját, amivel az enyémet falta, és az
erős karját, amivel a sziklaszilárd testéhez húzott, akkor sikerrel járt. A világ kettőnkre korlátozódott, és sírni tudtam volna attól, mennyire szükségem van rá. Szégyelltem magam, hogy nála keresek vigaszt minden kisebb-nagyobb bajomra. Amikor újra észleltem a világot magam körül, Krisztián széles mellkasára hajtottam a fejem. Nem kérdezett semmit, de ez nála nem az érdeklődés hiányát jelentette. Megvárta, amíg magamtól mesélni kezdek. – Kiborultam, mert a szüleim… – Elharaptam a mondat végét, pedig a nyelvemen volt. De rájöttem, hogy már nincs szükségem arra, hogy a kétségeimről beszéljek neki. Amilyen váratlanul elromlott a kedvem, olyan hamar kitisztult a kép Krisztián közelségétől. Nincsenek kétségeim, nekem mindig fontos lesz az a két dolog, ami a szüleim szerint befolyásolni fogja a tanulmányaimat. Nem akartam megbántani Krisztiánt a jóslatukkal, még azt érezné, hogy utálják a tényt, hogy együtt járunk, és erre a felesleges feszkóra senkinek sincs szüksége. A tánc pedig örökké a részem lesz. Amióta részt vettem életem első táncóráján, azt akarom, hogy a táncolás okozta érzések elkísérjenek egy életen át. Ezt gyerekkoromban nyilván nem tudtam megfogalmazni, de már nem éreztem magam gyereknek. – Eljössz velem táncolni? – kérdeztem hirtelen Krisztiánt. – Folyton ezzel nyúzol – felelte morcosan, de hallottam a hangján, hogy engedni fog. – Táncőrült vagyok, tudhatnád. – Feltűnt.
Elmeséltem neki a Tánciskolák Éjszakáját, ahová hivatalos leszek, és megígérte, hogy eljön velem. *** Kedden, az ebédszünet előtti óra biológia volt, amit helyettesítő tanár tartott, mert az osztályfőnökünk megbetegedett. Önállóan kellett volna feldolgoznunk az anyagot, de nekem már a sejtbiológia kifejezéstől is borsódzik a hátam, és ebben Flóra is egyetértett. A homloka koccant az asztalon, és közölte, hogy majd otthon megcsinálja. Az
előttem
ülő
Jázmin
azonban
szorgosan
nekilátott.
Megböktem a tollammal. – Kellene az óravázlat, segítesz? Ez nekem magas. Jázmin horkantott, mintha tudná, hogy csak lusta vagyok. Helycserés támadással dolgoztunk, Gréta átült a helyemre Flóra mellé, mert egyiküket sem érdekelte a biosz vázlat, én pedig előreköltöztem Jázminhoz. Elég tisztességes idő alatt végzett a munkával, még tizenkét perc volt hátra csengetésig, amit levelezésre használtam. Kitéptem egy oldalt a füzet közepéből, magam elé húztam a bioszkönyvet, hogy takarjon, és úgy tettem, mintha még mindig az óravázlattal foglalkoznék.
Szerinted Flóra pasija nem olyan, mint egy szellem? Tudom, hogy együtt járnak, itt turbékolnak az orrom előtt szünetben, mégsem tudok róluk semmit. Flóra
annyit mond, hogy jól megvannak. Jázmin gyorsan elolvasta a kérdést, amit a papírra firkáltam, és hamar válaszolt is:
Augusztusban taliztunk hármasban. Ha ott lettél volna, mindent értenél. A barátokat szimpátia alapján válogatjuk, de a barátaink barátai néha totálisan közömbösek vagy rosszabb esetben ellenszenvesek tudnak lenni. Ez a Robi nekem olyan semmilyen. Elhiszem, hogy kedves, sőt, azt még én is vágom, hogy figyelmes Flórával. Mindig köszön nekünk, amikor bejön a terembe, valahogy mégsem érzem azt, hogy kedvelném. Igaz, azt se, hogy utálnám.
De pont ez az, hogy nem voltam ott, így nem értem – karcoltam oda erősen. A füzetemben is meg fog látszódni a mondat vége, pont a DNS felépítése alatt. Mintha béna lennék, és jegyzetekkel látnám el, hogy nem értem az anyagot. A srác totál odavan Flóráért, de közben olyanokat mondogat neki, hogy nincsenek egy súlycsoportban, meg jobbat érdemel nála. Nekem erről Flóra sosem mesélt. Konkrétan azzal a két szóval, hogy „jól vagyunk”, kimerül a Robiról való csevegés. Na, jó, néha felsorolta, hol voltak és mit csináltak együtt, de azok csak
programok, nem érzések.
Miért gondolja ezt Robi? Jázmin körmölni kezdett.
Talán mert tényleg nincsenek egy súlycsoportban. Nem hiszem, hogy a vonzalomnál ez számítana. Néha a különbségek hoznak össze minket, és az össze nem illő dolgok működnek a legjobban. Kibírtam, hogy nem nézek hátra Flórára, amikor bejelentkezett a lelkiismeretem, hogy nem szép dolog így kitárgyalni őket. Berekesztettem a témát, helyette megkérdeztem Jázmint a Harry Potter-maratonról meg a Tánciskolák Éjszakájáról is, de csak a mozizásra mondott igent. Az első októberi pénteken nem ér rá, már elígérkezett az anyukájának. Kicsengetés
után
diáktanácsülésre
kellett
mennem.
A
fizikateremben tartott megbeszélésen a kezünkbe kaptuk a suliújság „nyáridéző” különkiadását, ami másnap fog kikerülni az iskolába. Gyorsan átlapoztam. A tizenkét oldalas különszámban voltak nyári edző-táboros hírek, táncszínházi cikkek és néhány rajztagozatos képe is belekerült. Elfintorodtam, mert Gina máris fontoskodott, a neve ott virított az egyik cikkben. Az anyukájával együtt
szervezőként
segédkezett
egy
négynapos
júliusi
tánctáborban. Biztos, hogy nem fog rendeződni a viszonyom a b-s lánnyal, ha máris mindenáron ki akar tűnni a tánccsoportból,
pedig alig kezdődött el a tanév. Az egyik rajznál megálltam, és sokáig bámultam. Úgy volt elkészítve, mint egy képeslap, ahogy a dupla oldalon lévő összes rajz mind-mind egy szimbolikus képeslap volt. A nyár legszebb
pillanatait ábrázolták. Rájöttem, hogy Gréta ezt az újságot hozta át hozzánk vasárnap. Ezt csavarta össze hengerré, aztán ezt rejtegette a háta mögött. Összeszorította a szívemet, amikor leesett végre, hogy csak meg akarta nekünk mutatni, hogy az egyik rajza bekerült az újságba. Mi pedig meg se hallgattuk. A gyűlés után a korábbinál kétszer rosszabb bűntudattal botorkáltam át a táncterembe. Szívem szerint azonnal a lányokhoz rohantam volna, de nem tehettem, mert várt rám egy dupla táncóra. Bár igyekeztem a maximumot adni, azért elvonta a figyelmemet, amire rájöttem. Hegedűs tanárnő órája után hipersebességgel öltöztem fel, és rohantam a harmadik emeleti rajzterem elé. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mert odabent még tartott az óra. Ledobtam a táskákat magam mellé, és amíg várakoztam, felvettem a kardigánomat és bekötöttem rendesen a cipőfűzőmet. Amikor Gréta kilépett a teremből, és meglátta a kezemben az újságot, elszaladt a mosdóba. Semmi helló, szia, csak úgy elrohant. Tényleg kegyetlen dögnek éreztem magam, akitől még a barátnője is elmenekül. Amikor a másik két bűnös odajött hozzám, azonnal letámadtam őket. Nagyon megharagudtam Flórára, és úgy vágtam hozzá az
újságot, hogy ezt éreztessem vele. – Mi ez? – kérdezte. Beszámoltam nekik a felfedezésemről, a hangom remegett az indulattól. Nekem legalább bűntudatom volt, de Flóra úgy viselkedett Grétával, mintha nem történt volna semmi. – Te nem is tudod, igaz? – kérdezte Jázmin, amikor átvette az újságot. – Minden év elején csinálnunk kell egy képeslapot a nyári élményekről, vagyis arról az egyről, amire a legszívesebben emlékszünk vissza a nyárból. Digitalizáljuk, megszerkesztjük, aztán rendesen ki is nyomtatjuk, kartonra meg minden. Flóra teljesen elcsendesedett, az újságban lévő Fábián Gréta
11.A feliratot simogatta az ujjával. Nemcsak arról volt szó, hogy megbántottuk, aztán magára hagytuk Grétát, hanem Flóra is különösen viselkedett aznap. Meg az is zavart, hogy elkezdődött ugyan a tanév, de azóta sem csináltunk négyesben programot. – Mi volt veled vasárnap? – kérdeztem. – Hogy érted? – Robi miatt voltál olyan ideges? – Mi van? Nem! Jól megvagyunk. Na, tessék, megint „jól megvannak”. Mennyire idegesített ez a szöveg! Gréta visszatért, úgyhogy nem faggattam tovább a felháborodott Flórát, de azért a történetem megtette a hatását. Flóra meglebegtette Gréta előtt az újságot. – Lilla most mondta, hogy belekerült a rajzod. Ne haragudj, hogy olyan morcos voltam vasárnap, amikor meg akartad mutatni – kérlelte bűntudatosan. A bocsánatkérést legalább jól csinálta,
még én is megenyhültem. – A tanárnő nem is választhatott volna jobban. Flóra átölelte Grétát, aki a szorongatás közben azt nyöszörögte, hogy köszi. – Van kedvetek sütizni? – dobta be az ötletet Jázmin. Legalább ő is pedálozott. – Találtunk egy kis cukrászdát pár utcára innen, és isteni a kókuszgolyó. Imádnád – tette hozzá Flóra, miután elengedte Grétát. Bátorítón mosolyogtam, hogy abszolút benne lennék én is, de Grétát váratlanul érte a meghívás. A mellkasához szorította a plakáttartóját, amiben a rajzait hordozta. – Most nem érek rá – felelte színtelen hangon. – Anyáék elmennek otthonról, és vigyáznom kell Hugira. A kistesóját Annának hívták, de mindig úgy nevezte, hogy Hugi. Nagybetűvel írva. Leforrázva álltam. Azt gondoltam, ennyi elég lesz, és minden helyrejön közöttünk, de Gréta úgy ment el mellettünk, mintha idegenek lennénk. – Tuti, hogy valamiért berágtál – fordultam oda Flórához. – Sosem vagy ilyen. Kivéve, amikor kilencedikben átváltozott gonosz boszivá, de ezt mégsem akartam hangosan kimondani. – Hagyjál már, jó? – Flóra felhúzta az orrát, és elvágtatott. Az a baj, hogy azon a képeslapon, amit Gréta csinált, mi négyen szerepeltünk. Hátulról rajzolt le minket, ahogy egy medence szélén ülünk, a lábunkat belelógatjuk a vízbe. Felismertem Flóra
göndör haját, Jázmin baseballsapkáját, amivel a szemét védte a napfénytől, a hátam közepéig érő hajfonatomat meg Gréta pöttyös fürdőruháját. Június végén készült, amikor négyesben strandoltunk. Gréta ezt választotta a képeslap témájának, vagyis ez volt az egyik legkedvesebb pillanata a nyárból. Mi meg belerondítottunk. *** Nem számítottam rá, hogy Jázmin megkérdezi, nálam tanulhat-e. Mivel mindig tele vagyunk délutáni órákkal, ritkán kerül sor közös
tanulásra,
mert
egy
csomó
idő
elvánszorogni
valamelyikünkhöz, és mire rávesszük magunkat a házifeladatkészítésre, már rég besötétedett. Örültem a kivételes alkalomnak, mert imádtam ugyan Krisztiánnal lenni, de hiányzott a csajokkal együtt töltött idő. Mivel biciklivel jöttem reggel, most gyalogoltunk. – Megint apukád elől bujkálsz? – lgen. – Tényleg ennyire rossz? Elvégre elváltak anyukáddal, milyen jogon van ott nálatok? – Ez elég bonyolult. Anya elvileg kirakhatná a lakásból, de ha ismernéd apát, tudnád, hogy ez szinte lehetetlen. – Hívjon rendőrt! Jázmin vigyorgott. – Az jól mutatna a hírekben. A főorvost bilincsben vitték el a volt felesége lakásából. Szerintem még a zsaruk se bírnák
kitoloncolni tőlünk fegyverhasználat nélkül. – Miért szállt ennyire rátok? – Amíg jól tanultam, meg nem voltak barátaim, nem izgatta, mit csinálok. Most, hogy elszöktem az osztálykiránduláson, és rosszabb lett a bizonyítványom, teljesen bekattant. – Hát tényleg kalodát érdemelnél azért a két négyesért, ami bemocskolta a kitűnő bizonyítványodat. – Azt mondogatja, hogy anya is ilyen meggondolatlan volt. Állandóan drámázott és esztelen dolgokat művelt, és apa szerette ráfogni arra, hogy azért, mert művészlélek. Anya meg be akarja bizonyítani neki, nem lettem felelőtlen attól, mert örököltem tőle a tehetségét, így muszáj ott lennem egy kiállításon, ahol fiatal művészek képeit mutatják be. Anya több embert is ismer az alapítványnál, aki megszervezte és támogatta az egészet, és nyaggatott, hogy az egyik festményem kint legyen. Tudod, ez vásár is. Meg lehet venni a képeket. Szerintem nem vagyok ehhez elég jó, de anya rápörgött, úgyhogy az egyik képemet újragondoltam, és megfestettem. – Miért ne lennél elég jó? – Gréta képeinek lenne ott a helye. Amikor jó barátnő lévén bele akartam kezdeni a művészi értékeinek méltatásába, Jázmin a fejét rázta. – Nem sajnáltatom magam, nyugi – szúrt le. – Még mindig a régi Szántó Jázmin vagyok, aki kiakad ezektől a szánalmas érzésektől. De fel tudom mérni, mire vagyok képes. Amúgy tényleg tetszettek Jázmin elmosódott, türelmetlenséget és összezavarodottságot megjelenítő képei. Na, jó, kettő ilyet
láttam, és Jázmin magyarázta el, hogy ezt akarta vele bemutatni. A művészetnek azt a részét értem, amihez balettcipő és zene kell. – Oké – emeltem fel a kezem megadóan. – De Gréta mostanában csak belső szerveket zabáló lényeket rajzolgat. – Szokott mást is. Az anyukája most köttette be könyvnek a tündéres rajzait, amiket a húgának csinált. Meg ezt is ő rajzolta, titokban fotóztam le. Felém mutatta a mobilját, a fényképes album egy grafitrajz fotójánál volt megnyitva. Megálltam a buszmegálló mellett, és amíg átvettem a telefont, Jázmin megfogta a biciklimet. Egy szerelmespár volt, a fiú felemelte a lányt, akinek a lábai a levegőben kalimpáltak. A figurákat oldalról rajzolták meg, ezért nem látszódott teljes egészében az arcuk, de biztosan nevettek. – Ezeket miért nem mutogatja? – Ha engem kérdezel, ez őt magát ábrázolja – felelt csendesen Jázmin, amikor továbbindultunk. – És ki lenne a srác? – Sose beszélt arról, hogy bárki is tetszene neki. Szerintem az a srác nem is létezik. Arra én sem emlékeztem, hogy Grétának tetszene valaki, de hogy egy kitalált fiúba lenne szerelmes? Azt azért nem hittem. Egy rövid ideig csendben mentünk, a szél zúgása és a biciklim karrogása kísérte a lépteinket. – Ha valamilyen csoda folytán eladnánk az egyik képemet – mondta Jázmin –, amire számításom szerint körülbelül három százalék esély van, lehet, hogy beiratkozok táncolni. – Táncolni szeretnél? Akkor miért nem jössz el a tánciskolába
pénteken? – Aznap van a kiállítás megnyitója. A fenébe! – Mondjuk, elég gáz, hogy táncot tanítanak a suliban, de aki meg akar tanulni táncolni, annak nincs rá lehetősége. Miért nincsenek szakkörök? – kérdezte. – Nem férne bele az órarendünkbe, annyira zsúfolt. – Heti egy óra? Szerintem annyi még elférne. Beszélhetnél a diáktanácsban erről. – Ervin most nem ér rá, mert a kilencedikeseket és a tizedikeseket terrorizálja a jövő heti gólyabál miatt. Néha annyira unalmasak a gyűlések, hogy a múltkor már tanultam közben. Jázmin nevetett, az egyik kerítés mögött gubbasztó kutyát fel is verte vele. – Ha lemegy a felhajtás, megkérdezem Ervintől – ígértem, amikor benyitottam a házba. Már az előszobában furcsa szag fogadott, és sajnos seperc alatt beazonosítottam, mit érzek. Jázmin riadtan nézett rám, és rögtön meg akartam nyugtatni, hogy ez nem az, aminek tűnik, de egyelőre fogalmam se volt, miért terjeng a házban olyan bűz, mint egy kocsmában. Óvatos léptekkel közeledtem a nappalihoz, és hallgatóztam, mert valami kaparászott a közelben. Aztán derült égből a lábam elé ugrott a macska, Jázmin meg felsikított. – Ezt élvezi? – kérdezte dühösen. Engem már nem lepett meg mocskos kis toronyugró, évek óta együtt éltem vele. Moneypenny keservesen nyávogott, úgyhogy felvettem a gyanús jószágot. Beleszagoltam a bundájába, és a mancsait is
ellenőriztem. Néhol nedves volt a szőre, de egészen biztos, hogy nem vízben fürdött. – Te ittál? – kérdeztem a dögöt. Masszív alkoholszag áradt belőle, ezért fintorogva letettem, és követtem a szag forrását. A konyhában a földön egy törött üveg darabjai feküdtek, a kiömlött bor pedig nagy, vörös tócsában állt a fehér járólapon. – Baromi jó. Hogyan fogom kimagyarázni anyának, hogy nem én vagyok alkoholista, hanem a macska? Ezt egyetlen szülő sem veszi be. Jázmin lehajolt, és felemelte az átázott dísztáskát, amiben a törött üveg legnagyobb darabja lapult. – Ezt vagy a szüleid kapták, vagy oda akarták adni valakinek – mondta. – Gondolom, nem szoktatok ilyesmit elöl hagyni a pulton, amikor a macska is bent van. Moneypenny simán lelökte. – Túl sok helyszínelőt nézel – morogtam a károk miatt rosszkedvűen. Ezt most komolyan nekem kell összetakarítani? – Amúgy leginkább a macskát nem szoktuk bent hagyni, amikor elmegyünk itthonról, és ezért meg fog fizetni. Jázmin segített takarítani, és amíg felmosta a konyhát, megragadtam a macskát, és a fürdőszobába toloncoltam. Utáltam, ami következett, mert Moneypenny védekezett a kényszerű fürdetés ellen, és mire Jázmin rám talált, a könyökömig tele volt a kezem karmolásokkal. A legtöbb vörös csík égette a bőröm, kettő pedig vérzett is, mert a macska akkor már nagyon szabadulni akart. – Ezért nincs macskám. Ez mindjárt kinyír téged – mondta Jázmin a fürdőszoba legtávolabbi, legbiztonságosabb sarkából.
– Hidd el, volt már rosszabb is. Egyszer belehányt az ágyamba, én meg belefeküdtem. A karmolás legalább elmúlik, de a hányásos emlék örökre bevésődött. Ami azt illeti, a samponillatú, elázott macska látványa elég vicces volt ahhoz, hogy elnézzem Moneypennynek a sok karmolást. Egyébként tényleg olyan gyilkos tekintettel nézett rám, mintha ki akarná kaparni a szemem. De hiába, mert volt egy jó nagy és vastag törülközője, amit ráborítottam, és addig dörzsöltem a bundáját, amíg visszavonhatatlanul megsértődött. Valószínűleg meg is tagadott, de legalább a törülköző megvédett az újabb támadásoktól. Kisebb koromban soha nem értettem, hogy a szüleim miért ellenezték annyira a háziállattartást, mondván, hogy ez nagy felelősség egy gyereknek. Amióta Moneypenny tényleg az én felelősségem, mert anya egyáltalán nem vállal magára egy fikarcnyi részt sem, azóta megtanultam a leckét. Jázmin az ágy szélére telepedett, és még mindig bizalmatlanul méregette Moneypennyt, aki elbújt a macskasátorban. – Egy darabig nem fog kijönni onnan. – Ervinnél tartottunk. Ha nem is szakkörön, de, mondjuk, a duna-partis napokon simán lehetne tartani táncórát. Annyi hülyeséget kitalálnak, ennek legalább lenne értelme. – Mikor kattantál rá ennyire a témára? Az elmúlt két évben sosem mutatott érdeklődést a tánc iránt, és belőle egyértelműen hiányzott az az őrület, ami az én napjaimnak a szerves része. – Minden lány szeret táncolni – mondta.
– Naná, de azért fura, hogy le se szállsz a témáról. – Muszáj úgy csinálnod, mintha ufó lennék, mert érdekel a tánc? Basszus, mi van mostanában mindenkivel? Vírusos betegség lett a sértődékenység? Szerintem nem mondtam neki semmi olyat, ami miatt felhúzhatta volna az orrát. Sajna mivel megtörtént, inkább visszavonultam. Nekikezdtünk tanulni, és nagy ívben elkerültem azt a bizonyos t-betűs szót. *** A pénteki ebédszünetet az udvaron töltöttem, mert annyira sütött a nap, mintha azon pedálozna, hogy trikóra tudja-e vetkőztetni a diákokat. Egész héten az az utálatos őszi szél fújt, ami állandóan rázza a faágakat, és az összes port az ember szemébe szórja, ezért más is örült a hirtelen jött meleg időnek. A kardigánok és az őszi kabátok a termekben maradtak, a diákok viszont nem. Sétálgattam az udvaron, napfényt ebédeltem, és feltöltődtem energiával. Ervinnel egy padon ültünk, úgy döntöttem, szerencsét próbálok vele. Épp átgondolta Jázmin ötletét, amit az imént meséltem el neki. Volt ebben a srácban valami tekintélyt parancsoló, mindig olyan egyenes háttal mászkált, mint egy tanár. – Nem biztos, hogy lenne elég érdeklődő egy szakkörhöz. Én sem égetném vele magam. – Ugyan már, miért égetnéd magad? – Egyáltalán nem tudok táncolni. Elfordítottam a fejem az eddig figyelt tizedikes társaságról, akik
megállás nélkül nevettek valamin, aztán ránéztem. Ervin is kosaras, és a Duna-partiban elég hamar hozzászoksz, hogy ezek a fiúk egyszerűen föléd magasodnak, mert többnyire csak a gallérjukig érsz fel, és csak akkor tudod kényelmesen megcsókolni őket, ha pipiskedsz. Nem Ervin kapcsán jutott eszembe a csókolózás, pedig úgy csókol, amit nem felejtesz el. Nem nyáladzik, mint némely srác, bár szerencsére ezt nem kellett megtapasztalnom, és egyáltalán nem olyan „essünk túl rajta” stílusban csinálta. Ezt a variációt már kicsivel jobban ismertem. Csak hát Krisztián még jobban csókolt. Az agyam turbó üzemmódban dobálta felém a gondolatokat, sőt, ezúttal egész történetet kreált nekem egy szempillantás alatt. Mi lett volna, ha Krisztián családja nem költözik vissza Budára? Mi lett volna, ha sosem leszünk szomszédok és osztálytársak? Minden
bizonnyal
másként
alakult
volna
Ervinnel.
Valószínűleg jártunk volna, mert benne megvolt mindaz, ami érdekel egy fiúban. Szigorúan a külsőt véve nem véletlen, hogy Ervin is tetszett, mert Krisztiánhoz hasonló testalkatú. És be nem vallanám Krisztiánnak, de a természetük is hasonlít, és amúgy ez a lényeg, nem a külsőségek. Úgy tűnik, az önfejű, sértődékeny, de nagylelkű és rendes fiúkhoz vonzódom. A történet szálai tovább szövődtek, és egészen más irányt vettek. Még ha Krisztián nem is lesz duna-partis, azért biztos, hogy néha kimentem volna egy-egy meccsre, amikor az osztálytársaim játszanak. Innen már csak egy ugrás elképzelni, hogy egyszer
Krisztián is felbukkant volna a rivális csapat irányítójaként. Ez csupán szervezés kérdése, és az iskolák közti megállapodástól függ, hogy
melyik
suli
milyen
bajnokságra
nevez
be.
Simán
elképzelhető, hogy akár Vácról is átjöttek volna a Duna-partiba meccset játszani. Egészen
biztos,
hogy a
sors
úgy kötögette
volna
az
életfonalamat, hogy azon a napon a lelátón ülök. Az agyam azt követelte volna, hogy a saját csapatomnak szurkoljak, mégis folyton az ellenfelet fürkésztem volna. Ervin felém dőlt, hozzáért a villámhoz, és emiatt felébredtem ebből az álomszerű, párhuzamos életből. – Nem tudsz táncolni – ismételtem meg az utolsó mondatot, amire még emlékeztem. Ha szerencsém van, azóta nem mondott mást. – Figyelj, én bedobom az ötletet a felső vezetésnek, de ne nagyon reménykedj! Olyan programot nem támogatnak, ami kétesélyes. – Szerintem nem az. – Majd a tanárok eldöntik. Szólni fogok, ha megtudok valamit, de most… mennem kell. Ervin hangja megváltozott a végére, és majdhogynem utálkozó tekintettel meredt a hátam mögé. Megfordultam. A suli falának támaszkodva, higgadtan és türelmesen figyelt minket Krisztián, mint egy leopárd, amelyik ott heverészik egész nap a fatörzsön, és onnan térképezi fel a prédajelölteket. Ervin fintorogva magamra hagyott, hogy én legyek a vacsora.
Amúgy is az vagyok. Mindig. Mintha egy mágnes húzott volna Krisztiánhoz, a lábaim megindultak felé, és hamarosan megálltam előtte. A szemét összehúzta, mert pont belesütött a nap. – Vége a megbeszélésnek? – kérdezte barátságtalanul. Az ismerőseim közül egyedül Krisztián képes arra, hogy egy pillanat alatt úgy megváltozzon körülötte a hangulat, hogy még a hőmérsékletet is hidegebbnek érezzem. – Diáktanácsügyek. – Kettesben. – Nem kérdésnek szánta. Ezt a hangsúlyt régen Márknak tartogatta, de a lista immár bővülni látszik Ervinnel, plusz a Duna-parton is hallhattam, amikor a szegedi nyaralásról faggatott. Féltékeny lenne? Már épp megkérdeztem volna, amikor elmosolyodott, és teljesen másról kezdett beszélni. Huh, ezt megúsztam. Pocsék érzés azon gondolkodni, hogy a barátom rossz szemmel nézi, ha szóba állok egy másik fiúval.
3. FEJEZET –––––––––––––––––––––
OKTÓBER, AMIKOR AZ ŐRÜLET ELURALKODIK RAJTUNK
Lilla
PÉNTEK DÉLUTÁN, miközben az extra erős hajhabot fésültem bele a nedves
hajtincsekbe,
anya
egy
felismerhetetlen
dallamot
dúdolgatott. A múltkori beszélgetés óta apa és anya is teljesen normálisak voltak, úgyhogy elnéztem nekik. Végül is, maguk közt beszélgettek, elvileg hallanom se kellett volna, és amíg nem valósul meg a félelmük, felesleges foglalkoznom vele. Anyu
a
sminkkészletemet
igazgatta,
egész
pontosan
a
szemfestékek között válogatott. – Milyet szeretnél? – kérdezte, és felém tartotta a színpalettát. – A vastag pántos, zöld ruhában megyek, úgyhogy valami barnásat. Javarészt munka lesz. – És mikor hívod fel apádat? – Fél tízkor – szavaltam a helyes választ, mint egy szorgalmas kisdiák. – Akkor már meg tudom mondani, mikor végzek pontosan. Emília fél kilencre szervezte a salsa bemutatót, és az meghozza a hangulatot, úgyhogy biztos maradni szeretnék majd. Anya lerakta a szemfestéket, és felvette az egyik szájfényt.
Lecsavarta a kupakját, és rögtön megéreztem a műmálna illatot. – Túl maradi vagyok ahhoz, hogy megértsem a gyümölcsillatú szájfények létjogosultságát a kozmetikaiparban – mondta halálosan komolyan. Pár másodpercig egymást néztük a tükörben, aztán egyszerre nevettük el magunkat. – Mi a jó abban, hogy meg akarjátok enni? – Van, amelyik finom, bár már három éve nem találom, melyik az. Anya a fejét csóválta. Összegumizta szőke haját, aztán a vállamnál fogva lenyomott a székre. Az odakészített hajszárítóért nyúlt, és nem tiltakoztam a segítség ellen. – Kibontva lesz a hajad? – kérdezett rá, mielőtt elindította volna a gépet. – Igen. A hajszárító felzúgott, és míg anya egyik kezével a hajamat fésülte, a másikkal forró levegőt zúdított rám. A maximum fokozatra állította, mert utáltam hideg levegővel hajat szárítani, de azért figyelmeztetnem kellett, hogy lassan a bőrömet is szétégeti. Mire végzett, pár hajszálat is ropogósra sütött, az égett szag belepte a szobát. Ezt biztosan tőle örököltem, én is állandóan ezt csináltam vele. Csodáltam, hogy szegény hajszárító megérte a két évet. Öltözködés és sminkelés következett, és azt hiszem, sosem fogom megunni, hogy anyukám néha segít ebben. – Krisztián is elmegy? Félve pillantottam rá, hogy mit akar ebből kihozni. – Azt ígérte, később beugrik. Nem lesz ott végig, azt hiszem,
nem akar túl sokáig egy levegőt szívni Márkkal. – Ha Márk ott lesz, pontosan mire kellesz te? – Emília két új tanárt is felvett a tánciskolába, de ma este minden látogatóval külön kell foglalkozniuk. – Azt eddig is értettem, mire való a rendezvény. Bevonzanak egy rakás potenciális ügyfelet. – Épp ezért nincs idejük a kisebb feladatokkal foglalkozni. Márk a zenét intézi, én meg segítek a többiben. Nem túl bonyolult meló. Figyelni kell, hogy legyen elég kaja, meg a tombolát is nálam lehet megvenni. Emília egy nyolcalkalmas bérletet sorsol ki. Anya felhagyott a faggatózással, mert indulnunk kellett. Egy percet még vitatkoztunk a kardigán vagy kabát kérdésen, de anya került ki győztesen, mert kinyitotta az ablakot. Hú, a hideg levegő brutálisan betört a szobába, és egy pillanat alatt libabőrös lett a karom. Felvettem a kabátot, és a vállamra akasztottam a masnis, fekete borítéktáskát. – Menjünk! Apát ma az egyik kollégája vitte dolgozni, mert itthon akarta hagyni a kocsit, hogy anya el tudjon fuvarozni. Nem haltam volna bele a buszba se, de így mégiscsak kényelmesebb volt, és ez tök rendes tőle. Azt is megígérte, hogy fennmarad addig, amíg végzek, és eljön értem. A nap lazacrózsaszínre festette az ég alját, miközben anya a késő délutáni forgalomban próbált boldogulni. Elszórakoztatott, ahogy morgolódott a sok autós miatt. Amikor leparkolt az épület előtt, ahol az Elízium Tánciskola
volt, zenélni kezdett a mobilom. Ed Sheeran hangosan énekelte a
You need me, but I don’t need you-t, amit csak egy emberhez állítottam be, ezért gyorsan elköszöntem anyától. Bármennyire is kíváncsi lehetett, nem kísért be, és nem szólt akkor sem, amikor előszedtem a telefont a táskából. Miután becsuktam a kocsiajtót, fogadtam a hívást. – Hol vagy már? – Bár erre még nem volt példa, mégis azonnal felismertem a teljes kétségbeesést Márk hangjában. – Jesszusom, baj van? – Naná, hogy van. Mikor érsz ide? – Másodpercek kérdése. – Kösz – sóhajtotta, és kinyomta. Megszaporáztam a lépteimet, belöktem az ajtót, és felrohantam a lépcsőn. Annyira rám ijesztett, hogy szabály szerint berontottam a tánciskolába. A nagyteremben négyen várakoztak, és beszélgettek. Emília a levegőben kalimpált a kezével, mert épp nagyban magyarázott valamit. Még mindig a mobilt szorongattam, az arcomon pedig csalódottsággal kevert döbbenet látszódhatott. Nyoma sem volt vérnek, katasztrófának, balesetnek, sőt, Márk közömbösen hallgatta az anyukáját. Ennyire érzelemmentes arccal még az időjárásról sem lehet dumálni. Emília észrevett, és végre sikerült összeszednem magam. – Szia, Lilla, örülök, hogy eljöttél. Hadd mutassalak be a két kollégámnak, még nem ismered őket. A két új arc közül nem azért érdekelt jobban a pasi, mert pasi,
hanem mert a kisugárzását nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Magas, vékony srác volt, ráadásul sötét nadrágot és fekete, tapadós pólót viselt, ami ezeket az adottságait még jobban kiemelte. A haját gondosan belőtte, tuti, hogy zselé és hajlakk keverékével alkotta meg belőle ezt a féloldalasra fésült, vagány frizurát. Ahogy rám mosolygott, rögtön látni akartam táncolni. Kíváncsi voltam, hogyan mozog, elvégre tánctanár, és ha valakit egy helyben ácsorogva is ennyire figyelemfelkeltőnek tartok, az biztosan érdekes látványt nyújt a táncparketten. Megzavart ez a gondolat, tutira az arcom is belepirult. Hiszen nekem barátom van! Egy vadidegen fickó láttán nem kellene olyasmin agyalnom, vajon hogyan mozog. Vettem egy mély lélegzetet, majd kezet fogtam a sráccal. Valami őrült nagy zűrzavar kezdett kibontakozni bennem, miközben a sötétbarna szemével és a mediterrán külsejével akart elbűvölni. Helyes volt, de egyrészt nem az én korosztályom, mert biztos elmúlt már huszonöt, másrészt ha jobban belegondoltam, tényleg csak szakmailag érdekelt. Az elvártnál lassabban fogtam fel a nevet, amit Emília mondott. – Nico? – kérdeztem vissza értetlenül. Hát ez meg miféle gagyi becenév? – Gyárilag Ábrahám Miklós vagyok, de ha választhatnék, akkor a Nanny McPhee nevet is hamarabb venném fel, mint ezt – mondta viccelődve. – A nagymamám görög, kissrác korom óta Nicónak hív, és ezért örökké hálás leszek neki. Tehát legalább negyedrészt görög. Kellemes hangja volt, bár egy kicsit karcos, és mindent összevetve abszolút bejött a stílusa.
A másik kolléganő torkot köszörült, és ekkor rájöttem, milyen illetlenül viselkedtem. Felé fordultam, és szemügyre vettem, amikor Emília őt is bemutatta. Bármennyire is szégyellem magam érte, de első látásra nem igazán tartottam szimpatikusnak. Mindenkinek van egy alapkisugárzása, és ez a nő kellemetlen hullámokat küldött felém. Sötétkék pántos trikót, fekete cicanadrágot és egy szoknyát viselt, barna haját lófarokba fogta. Nagyon jó alakja volt, középmagas, sportos és megfelelően izmos, de a bőre halvány, a szeme pedig vizenyőskék, márpedig ettől az árnyalattól mindig kiráz a hideg. A szúrós tekintet arról árulkodott, hogy máris utál, nyilván azért, mert akkora figyelmet fordítottam Nicónak. Pedig akárki bejön ma ide, Nico és Emília fog feltűnni neki. Ha egyszer belógnék az osztályunk szülői értekezletére, ahol minden anyuka ott lenne, valószínűleg Emília kapná a legdögösebb címet közülük. Anyu is jól néz ki, de nem ugyanahhoz a nőtípushoz tartozik, mint ő. Az új táncoktató nőci pedig végképp másik kategória, ő inkább az a fitneszedző típus. Basszus, a nevét is azonnal elfelejtettem. Valami M-betűs volt. Márta? Mária? Atyaég, valaki megdobna egy utónévkönyvvel? Hirtelen a srác felé kaptam a fejem, mert nevetett, méghozzá nagyon, én meg olyan zavartan álltam ott, mintha egy szál tangában lettem volna. Attól féltem, rajtam nevet, és még csak nem is emlékeztem, hogy tettem volna valamit, amivel rászolgáltam. – Lil – morogta valaki mellettem. Jé, ezt a hangot ismertem, Márkhoz tartozott. Azta, az elmúlt egy perc alatt sikerült teljesen
levegőnek néznem az egyik legjobb barátomat. Határozottan problémák vannak velem. – Igen? – pislogtam rá ártatlanul, de valaki más válaszolt: – A kérdés úgy hangzott, hogy lepakolsz-e az irodában – mondta Emília mosolyogva. – Zárható, úgyhogy beteheted a cuccod. – Köszönöm. A parányi alapterületű, üvegfalú iroda felé sasszéztam, addig sem látta senki a még mindig lángoló arcomat. A bőröm valószínűleg a vörös egy olyan árnyalatát vette fel, ami még a szeplőket is elfedte. Az irodában ledobtam az asztalra a kabátot és a táskát, és óvatosan hátrasandítottam Márk felé. A zavaros telefonhívás után elvártam volna, hogy betolja ide a hátsóját, és elmagyarázza nekem miféle világvége esemény sújtott le rá három perccel ezelőtt, de bebetonozta magát, és kintről bámult rám. Elég rosszindulatúan. Ilyen megvető pillantással csak egy olyan elvetemült embert illetnék, aki a világ legszebb lepkéinek szárnyát tépkedi ki szórakozásból. Arra jutottam, hogy ha nem akar idejönni, és felvilágosítani róla, mi baja, akkor nekem úgy is jó. Lenémítottam a mobilt, aztán visszacsúsztattam a táskába. Szóltam előre Krisztiánnak és anyáéknak is, hogy valószínűleg nem tudom felvenni a telefont, úgyhogy ne idegeskedjenek, ha sikertelenül próbálnak elérni. Megtapogattam forró arcomat, de éreztem, hogy még mindig nem akar emberibb színt ölteni. A földön két ásványvizes
palackokkal
teli
láda
hevert,
a
kínálatban
szénsavas
és
szénsavmentes is szerepelt. Majdnem odanyúltam az egyikért, hogy az arcomra szorítsam, hátha kellően hideg az üveg, de aztán bedühödtem. – A fenébe az egésszel, nem mindegy, mitől ég az arcom? Nagy bátran kiléptem az irodából, hogy tegyem a dolgom. A nagyteremben már szólt a zene, egyelőre még nem túl hangosan, hanem afféle csalogató üzemmódban. Emília a fal mellett felállított asztalhoz vezetett. Egy tálcán műanyag poharak voltak, mellette pedig katonás sorban álltak a kék és a rózsaszín kupakos ásványvizek. – Az irodából tudod tölteni a vizet. Felvette a székről a fémből készült, kisméretű dobozt, amiben egy kulcs árválkodott, és a kezembe adta. Egy széf volt, amibe pénzt szoktak gyűjteni. – Van benne váltópénz, és beletettem a tombolatömböt is, de majd ne hagyd őrizetlenül! Vidd magaddal, vagy add oda Márknak, vagy rakd be az irodába, rendben, Márknál lesz az iroda kulcsa. Ó, le is húzom a rolókat, nem kell belátni oda senkinek. – Van még valami dolgom? – Igen. – Ekkor az ujjával megkocogtatott egy kupac szórólapot. – Ezeket nyugodtan osztogasd, rajta van az elérhetőségünk és a tánciskola profilja. – Menni fog. Emília biztatóan megérintette a vállamat, aztán magamra hagyott. Kinéztem a magas, duplafalú ablakon az utcára. Fél hat múlt húsz perccel, hatkor nyitott a tánciskola kapuja. Szerencsére
esőfelhők még csak a közelünkben sem jártak, ami elég jó pont az időjárásnak, mert a szakadó eső taccsra vághatná az estét. Szemközt sok lakásban már villanyfény égett. Lehuppantam a radiátor elé húzott székre, onnan figyeltem, ahogy Márk felém közelít. A mellettem lévő műszaki sarok vonzotta, elterpeszkedett a széken, és elővette a telefonját. Szuper. A Facebook beelőzött egy olyan versenyben, ahová nem is akartam nevezni. Elég rövid ideig bírtam a szótlanságot. – Miért hívtál fel? – kérdeztem rá nyíltan. – Már azt hittem, ég a ház, erre az fogad, hogy idefent beszélgettek. Felnézett a telójából, és felém lőtt egy durva pillantást. Már réges-régen megacéloztam az egómat, ezért most nem éreztem kicsinek és jelentéktelennek magam attól a tekintettől. A lelkiismeretem ugyanis tisztább volt, mint a fehér hó, a frissen meszelt fal, vagy a fürdőszobai csempék, miután anyu végigment rajtuk a vízkőoldóval. Valami zajlott ebben a srácban, mert az arca egyre jobban elborult. Egy képregényben a feje feletti buborékba most egy villámot rajzolnék. – Mondd már meg, mivel csesztem fel az agyad azóta, hogy kinyomtad a telefont, mert nem értem. Márk Nico felé pillantott, aki jelenleg is a másik két nőt szórakoztatta valamivel. Visszanéztem Márkra, és tartottam a szemkontaktust, ugyanis az iménti pillantás nem magyarázott meg semmit. – Segítséget
kértem,
és
te
nem
segítettél
–
felelte
felháborodottan. Kerek két év eseményeit próbálta visszatekercselni az agyam. A homokóra pörgött, kitartóan kereste az adatokat, és ez Márkot hangyányit sem érdekelte, mert átváltott egy játékra. Vagyis még mélyebbre csúsztam a fontossági listáján. A keresés eredménye a következő lett: Márk ritkán szokott felháborodott lenni, kétségbeesettnek pedig még nem is láttam. Azt pedig végképp nem néztem ki belőle, hogy tudja, mit jelent segítséget kérni valakitől. – Leszakadnál az agyvelőt zabáló zombis játékodról, és kiböknéd, miben kellett volna segítenem? – Ne kelljen már megmagyaráznom, ami az orrod előtt van – mondta a fogát csikorgatva. Krisztián esetében nem lepődnék meg egy hasonló kiboruláson, mert az én imádni való kosarasom hajlamos felhúzni az orrát, de most Márkról volt szó. Azt várta, hogy kitaláljam, de nem bírtam. Viszont akkor se hagytam, hogy a jó hangulatomat elrontsa, inkább elszeparáltam a kérdést. A következő fél órában a nagyterem megtelt látogatókkal. Átolvastam a tánciskola prospektusát az első betűtől az utolsóig. Tudtam a társastáncoktatásról, és arról, hogy Emília ősszel felkészítést
vállal
szalagavató
táncra,
nyáron
pedig
gyerekcsoportokat is fogad, de az például meglepett, hogy a kezdő salsa tanfolyam után ott állt zárójelben, hogy új. A prospektus közepére érve láttam még valamit, ezért odamentem Márkhoz. – Anyukád versenytáncosokat is felkészít?
– Amint látod – bökött a papírra. Az asztalon kopogtam az ujjaimmal, jelezve, hogy rendes választ szeretnék. – Magánórák keretében, és egyéni elbírálás alapján – felelte. – Szerintem ez anya igazi világa. Hamar
bevágtam minden
adatot
a
tánciskoláról,
ezért
könnyedén el tudtam csevegni a felém tévedőkkel. Mondjuk, a táncról magáról is akadt mondanivalóm, abban úgyis otthon voltam. Néha még történelmi dátumokkal is elkápráztattam a hallgatóságomat, és annyira szerettem volna, ha Pintér hallja, milyen ügyesen szövöm bele a tánctörténetet egy hétköznapi beszélgetésbe. Eközben Márk néha CD-t cserélt, vagy az erősítőn eltekert pár gombot balra, néhányat jobbra, és állított a világításon, hogy hangulatosabb legyen a terem. Nem a mennyezeti lámpák égtek, hanem a terem oldalára felhelyezett fénytestek, és ezek között akadtak színesek is. Szépen fogytak a tombolák, mert az ajándék táncbérlet vonzotta ám a népeket, de kedvezménykupont is lehetett nyerni. A rendezvényen felbukkantak középiskolások és egyetemisták is, akik általában csapatostul érkeztek. Mintha Emília említette volna, hogy pár iskolában, ahol van ismerőse, rakatott ki szórólapokat. Láttam egy középkorú párt is, meg néhány kosztümös nőt, akik a ruhájukból ítélve még haza se mentek a munkából, hanem rögtön ide jöttek. Nico
pörgött,
teljesen
reflektorfénybe
helyezte
magát,
mindenkivel dumált, nevetgélt és táncolt. Az idős párnak
egyértelműen ő lett a kedvence, valamit mindig odasúgott nekik, amikor elment mellettük, amin jókat mosolyogtak. A görög félisten – aki tudom, hogy gyárilag maximum negyed lenne – egyébként úgy táncolt, ahogy képzeltem. Élvezettel figyeltem, mert egy jó ritmusérzékkel megáldott pasi tánca megunhatatlan látvány. Egyébként Elvis- és Michael Jacksonimitátorként is sikert aratott, persze csak produkálta magát. Azt mondtam volna, úgy táncol, mintha neki ez olyan egyszerű lenne, akár a levegővétel. A lányok zsongtak körülötte, és bizony nem ellenkeztek az érintések ellen a közös tánc alkalmával. „M” kevésbé lazán nyomta, egyértelműen tanárként működött, elvégre ma mindenféle kérdést fel lehetett tenni. Terveztek kétszer fél óra táncoktatást is. Először hiphopot, majd salsát egy órával később. Emília egyszerre volt tanár és házigazda, mindenkire odafigyelt, de leginkább arra ügyelt, hogy jól érezzék magukat, akik eljöttek. Még az első bemutató előtt ki akartam menni mosdóba, ezért Márk ölébe dobtam a fémkazettát, és elkértem tőle az iroda kulcsát. Megnéztem a mobilt, és a szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni, amikor elolvastam Krisztián üzenetét.
Nyolc körül ott vagyok. Szeretlek. Bár türelmetlenül vártam, hogy találkozzunk, nem az első négy szó hatott rám olyan lehengerlően. Vigyorgó fejjel mentem ki a mosdóba, ahol egyéb elintézendők mellett megigazítottam a sminkem, mert kicsit elkenődött a szemem sarkában a festék. Eddig remekül éreztem magam, csak a
lányokat hiányoltam, mert biztos nekik is tetszett volna. Se Gréta, se
Flóra
nem
akart
jönni,
de
azért
nem
maradtam
meglepetésvendég nélkül. Alighogy kiléptem az ajtón, egy vigyori szöszit sodort az utamba a sors, akire nem számítottam. – Helló, Vörös! – Kristóf, de jó, hogy itt vagy! Bejössz? Legalább lesz kivel beszélgetnem, mert Márk továbbra sem szólt hozzám. – Beköszönök Emíliának, aztán megkereslek. – Jó. Együtt léptünk be a nagyterembe, ahol hangosabban szólt a zene, és épp egy lassú szám ment. Alighogy ráléptem a parkettre, Nico stoppolt le magának. A derekamnál fogva elragadott, meg sem várva, hogy válaszoljak a fel sem tett kérdésre. Kristóf döbbenten nézte az esti lányrablást. – Táncolunk? – kérdezte Nico a terem közepén. Nagyon közel álltam hozzá, így éreztem, hogy valami baromi jó illatú parfüm volt rajta. Puhán érintette a derekamat, mintha tényleg az engedélyemre várna. – Ezt azelőtt szokták megkérdezni, hogy elvonszolnád a lányt. – Meglehetősen biztos voltam a válaszodban. Annyira közvetlenül viselkedett, hogy egyszerűen át sem tudtam gondolni, hogy normál esetben távolságot kellene tartanom egy ennyire idegen embertől. Ösztönösen elfogadtam a nyílt és barátságos srácot olyannak, amilyen, és úgy viselkedtem vele, ahogy jólesett. – Sokszor nem azért kérdezzük meg a másikat valamiről, mert
nem tudjuk a választ, hanem udvariasságból. Pajkosan bólogatott, mintha azt üzenné: érti, amit mondok, de nem különösebben hagyott benne mély nyomot. Táncoltunk. Határozottan vezetett, és azonnal érzékeltem az összes rezdülését. A mozdulat legelején tudtam, hogy merre fog indulni, és mit tervez. Aztán annyira belassult a következő szám, hogy szinte egy helyben megálltunk, és ringatóztunk. – Egyedül jöttél? – kérdezte. – Nem, hamarosan beugrik a barátom. Lehervadt az arcáról a mosoly. – Tudtam, hogy nem tart ki a szerencsém. Hátrébb léptem. Ugye rosszul hallottam? – Ez most önzőn fog hangzani, de örülök, hogy Emília és Magdi is szingli, mert a következő tíz évre elegem van a balhés hetero pasikból. Ezért kellett három hónapja otthagynom az előző munkahelyemet, és nem hiányzik egy újabb konfliktus. A főnöknőm pasija azt hitte, hogy munkaidőben nem dolgoztunk, hanem döngettem a nőjét, és fel nem fogta azzal a mákszemnyi agyával, hogy a közös ágytorna kizárva, mert meleg vagyok. Egy ilyen monológ után elakadt a szavam. – Bocs, megleptelek? – kérdezte. – Hajlamos vagyok mindenkire ráborítani a gondjaimat, ezért elnézést kérek. Még mindig nem feleltem. – Hahó, tudsz még beszélni? Azt hiszem, először a hetero pasik kifejezésnél állt le az agyműködésem. Vagyis nem, mert tulajdonképp hallottam az
egész sztorit, de nagyon lassú üzemmódra váltottam. Sokkal több idő kellett annak a pár mondatnak a megemésztéséhez, mint amennyi alatt elhangzott. Már értettem, miért éreztem olyan furán magam Nico közelében. A táncos szakmáról terjengő sztereotípia ellenére az én ismerőseim között nincsen egyetlen meleg sem, tehát az újdonság erejével hatott rám, hogy ilyen egyszerűen közölte ezt velem. Egyszer persze felmerült a gyanú még általános iskolában az egyik tánciskolái srácnál, de egyrészt azt a szülei képzelték bele, másrészt tizennégy éves volt, az még nem ilyen volt. Majdnem felnevettem, amikor rájöttem, hogy kiderült „M” neve is. Magdi. Ennyit erről. – Ezért kellett otthagynod a munkahelyedet? – vettem fel a fonalat. – Igen, mert a nő kapcsolatfüggő. Ahhoz képest, hogy főnökként játszotta a határozott bukszát, a pasija nélkül összeomlott lelkileg. Inkább engem vont ki az egyenletből. – Kirúgott? – Hát,
ő úgy gondolja, közös megegyezéssel távoztam.
Szerintem kirúgott, igen. – Ez gusztustalan. – Már túl vagyok rajta, és itt jól érzem magam. Szóval van pasid, és ezek szerint idejön. Elég súlyos aggodalmat hallottam ki ebből az egyszerű tényköz– Nem lesz vele gond – vágtam rá rögtön, de azért nyeltem egyet. Nico gyanakodva figyelt, mintha át akarná világítani a
gondolataimat. – Ez nem lett meggyőző. Ugye nem fog kiakadni, ha táncolni lát veled? Vagy meg se próbáljalak felkérni a jelenlétében? – Nyugi, Krisztián két éve nézi, hogy más fiúkkal táncolok, és még egyiküket se terrorizálta ezért. Vagyis Márk kivétel, mert vele már verekedett is, de hidd el, annak nem a tánchoz volt köze. – Kislány, ha meg akarsz győzni, irtó rossz irányba haladsz. – Mondom, hogy nem lesz vele gond. Krisztián korrekt. – Rendben. Tényleg bocs, hogy rád zúdítottam ezt. Most megyek, mert jönnek a bemutatósok. Míg a hiphop bemutatót készítették elő, visszamentem az asztalhoz, és odahúztam a székemet Márk mellé. Le se vettem róla a tekintetemet. – Mondjad – adta meg nagy kegyesen az engedélyt. – Mi köze van Nicóhoz annak a telefonhívásnak? – Ó, most már hajlandó vagy velem is foglalkozni? – Márk! – szóltam rá, és a határozott fellépésre azonnal érkezett is a válasz: – Nem bírom a csávót. Elég indulatos megnyilvánulás lett ahhoz képest, hogy nem valami rettenetes, elítélendő bűnözőről van szó. Márk idegei azonban pattanásig feszültek, és ez elég ritkán történik meg, tehát nem vehettem félvállról. – És? – A fiúkra bukik. – Öt perce már én is tudom. Hogy jön ez ide? – Egy hét alatt úgy összehaverkodott anyámmal, hogy az egész
életét elmondta neki. Sőt, az összes kapcsolatáról beszámolt, és az előbb is részletezni kezdte, hány faszival smárolt az elmúlt tíz év alatt. Nem voltam rá kíváncsi. Erősítés kellett. – Ez azért elég homofób szövegnek tűnik. – Hagyjál már ezzel! Semmi bajom vele, hogy meleg. Azért, mert nem reklámozom a családi életemet, még van, és… –Tényleg van? – vágtam közbe. – Néha azt hiszem, hogy gyilkos tigrisek neveltek fel. Márk figyelmen kívül hagyta, hogy megakasztottam. – Anyám legjobb barátja is meleg. Jó fej, és bármikor számíthatok rá, olyan, mintha az apám lenne, mégsem érzi, hogy bármikor belepofázhat az életembe. Anyám az előbb is csak állt ott, és nem szólt semmit, amikor Miklós cseszegetni kezdett, erre te is ott olvadoztál előtte, amint megláttad. Jó hosszú kifakadás volt, és rossz jel, hogy Miklósnak hívja. Tényleg nem bírta. De legalább haladunk a cél felé. A valódi gubanc onnan eredt, hogy Nico beleártja magát a dolgaiba. – Nem akartam ma este itt lenni – folytatta halkan. – Miért? – Mert nem akartam ráérni – emelte meg a hangját. Imádtam Márk válaszait, mert mindig temérdek információt közölt velük. – És Nico ezért beszólt? – Ja, szerinte semmit se veszek elég komolyan, és mindenbe beleszarok. Mintha kicsit is ismerne. De először és utoljára engedte ezt meg magának.
Ez már majdnem fenyegetésnek hangzott, és láttam Márkon, hogy nem akar többet elárulni. Felvette a fejhallgatót, és akár egy DJ, egy másik lejátszón hallgatott valamit. Nicóra néztem, találkozott a pillantásunk. Mindenképp érdekes figura, hiszen az imént mondta, hogy a hetero pasik balhésak, erre beleköt Márkba, aki a kritizált halmaznak a tökéletes mértani közepén helyezkedik el. *** – Olyan ez, mint a drog – panaszkodott Emília megemelve a kávét. A zöld-szürke mintás papírpohár felém néző felén az angol tó azt hirdette, hogy forró, kéretik vigyázni. A hiphop bemutató után jártunk, amit Magdi vezényelt, de Emíliát is jól megmozgatta. A kávé mellett egy palack ásványvíz is volt nála. Amikor először jártam a tánciskolában, akkor is egy ilyen órát nézhettem végig. – Sokan eljöttek – mondtam. A karomat dörzsölgettem, mert kabát nélkül ugrottam le, hogy levegőzzek egy kicsit, de már fáztam. – Reménykedtem, hogy lesz értelme ennek az estének. Egy kicsit meg is könnyebbültem. – És a salsa csak most következik, azt én is nagyon várom. Te tartod? – Nico és én együtt. – Hű! Mióta foglalkozol vele? – Régóta. Nagyon népszerű a tánciskolákban, mert könnyen
megtanulható és szerintem a legszórakoztatóbb táncok egyike. Nálam a zenével kezdődött, apa rengeteg salsa zenét szerzett Márk születése után. Szülés utáni depresszió… mindegy, ezt nem értheted. Ahogy azok a hangszerek életre keltik a muzsikát… A végeredmény olyan lehengerlő, hogy nem lehet megállni, a tested magától táncolni kezd. Tetszett, ahogy lelkesedett. – Értem én. Ez a titkos szerelmed. Emília arcán cinkos mosoly suhant át. – Nicónak volt köze hozzá, hogy most indítottad el a tanfolyamot? – kérdeztem. – Igen. Ezt nagy kapacitással szerettem volna csinálni, és most, hogy Nico nekem dolgozik, ez megvalósulhat. Az a mázlista még Kubáig is eljutott egyszer. Hihetetlenül irigylem érte. – Kuba – füttyentettem. – Az nem a szomszédban van. – Volt, aki elvigye nyaralni. Kezdtem érteni Márk kétségeit. Ahhoz képest, hogy személy szerint neki semmi köze nincs az anyukája munkatársához, és főleg annak magánéletéhez, túl sokat hallott róla. Én is túl sokat tudtam meg pár óra leforgása alatt, pedig én még inkább kívülálló vagyok. Emília ekkor köszönt egy srácnak, aki nem úgy nézett ki, mintha a salsaórára jött volna. – Nicóval van – jegyezte meg. Jó neki. Az én lovagom miért nem ért még ide? – Márk nem kedveli Nicót. Nem mondja ugyan, de látom, hogyan néz rá – mondta Emília szomorúan.
Márk a suliba járók kilencvenkilenc százaléka iránt is így érez, de szerintem ezzel nem vigasztaltam volna meg az anyját. – Nem így neveltem. Sosem akartam, hogy ennyi utálat legyen benne már tizenhét évesen. Mélyen hallgattam, mert ez már igazán nem az én hatásköröm. Mintha Emília elfelejtette volna, kivel beszélget. Szerencsére felbukkant egy mentőangyal, így megúsztam a beszélgetés legkínosabb részét. Remélem, sosem fog megszűnni az az érzés, ami elkap, amikor meglátom
Krisztiánt.
A
heves
szívdobogást
egy
szikrázó
energiabomba követi, ami végigszáguld az egész testemen. A magyar nyelv legegyszerűbb szavai erre azok, hogy őrülten szerelmes vagyok. Pedig ennél sokkal-sokkal többről van szó. Egy egész füzetet teleírhatnék szavakkal, színekkel, hangulatokkal, érzésekkel, akkor sem tudnám elég részletesen kifejezni, mit érzek. Krisztián kicsípte magát ma estére. Sötétkék farmert és szigorúan hosszú ujjú, fekete inget viselt. A tornacipő ugyan nem passzolt, de szó nélkül hagytam. Még egy hónap után is imádtam a rövid
haját,
bár
közben
visszasírtam
a
régi hosszút
is.
Mindkettővel tetszett. Fél hosszú hajjal ismertem meg, és az első találkozás emléke mélyen a memóriámba ágyazódott, biztos helye van ott, amíg csak élek. A tekintetem lejjebb vándorolt, és még szélesebb mosolyra húztam a számat, amikor megláttam, hogy egy szál vörös rózsát lóbál. Spontán virág, nincs is semmilyen alkalom.
– Szia – mondta, és a közelsége olyan melegséggel töltött el, mintha beragyogta volna a nap az éjszakai utcát. Márk anyukájának is köszönt, aki hamar rájött, hogy egymással leszünk elfoglalva. – Bemegyek – mondta. Miért van az, hogy Krisztián akárhányszor csókol meg, sosem érzem, hogy elég lenne? Olyan, mint a legfinomabb süti, ami sosem fogy el. Az arcom elé emelte a rózsát, és bedugtam az orrom az ölelkező szirmok közé. Annyira finom illata volt, hogy sokáig szagolgattam. – Köszönöm – suttogtam. Észrevette, hogy fázom, ezért rögtön bementünk. – Milyen a hangulat? – érdeklődött. – Nagyon jó. Míg felértünk, tömören összefoglaltam neki, mi történt eddig. Be nem állt a szám, egészen az őrhelyemnek kinevezett asztalig meséltem. Márk felnézett az érkezésünkre, és ha lett volna nála egy pisztoly, szerintem azon nyomban kinyírja magát. Nagyon lestrapáltnak tűnt, de nem tudtam sokáig sajnálni. – Már csak te kellettél ide – morogta Krisztiánnak. – Tényleg anyád előtt rúgjalak le a székről? – kérdezte ő hasonlóan kedvesen. – Hagyjátok abba! – szóltam rájuk. – Képzeljétek azt, hogy egy nagy család vagyunk, és kedveljük egymást. Erre mindketten rám pillantottak, aztán egymásra, és innentől levegőnek nézték a másikat. Krisztián kezet fogott Kristóffal; az
osztálykirándulás óta megenyhült az irányába. Ki hitte volna, hogy az az éjszakai beszélgetés megbékíti őket egymással? Mindenesetre örültem, hogy legalább ők ketten jól kijönnek. A következő húsz percet úgy töltöttem, hogy Krisztián hátulról ölelt át, és a kezét a hasam előtt kulcsolta össze. A fülembe suttogott mindenfélét, amin szinte folyamatosan nevettem. – Feltűnőek vagytok – figyelmeztetett Kristóf, de Krisztián még jobban bepörgött. Azt próbálgatta, hogy mi mindennel tudja kiváltani belőlem ezt a kuncogó reakciót. De tisztességtelenül játszott, mert közben csiklandozott, és abban az állapotban már a gyümölcscentrifuga, az elektromos borotva és az intelligens mosószer említése is vihogást váltott ki belőlem. Márk közben stílust váltott, új zenéket tett be. A kubai dallamok tényleg a fülembe másztak, alig bírtam egy helyben állni. A lábammal doboltam, és a dallamot dúdoltam. Emília átöltözött a tánchoz egy csini, barna ruhába, aminek a szoknyarészét, a mellkasát és a csuklórészét is arany fodrok díszítették. Próbálnék csak én felvenni ilyen medvebunda barna ruhát, megdobálnának paradicsommal! Amikor Nico és Emília elkezdte a bemutatót, Krisztián felfigyelt Nicóra. – Ez a gyerek… Ki ez? – Az egyik új tánctanár. Légy szíves, ne csapd le, ha fel akar kérni táncolni, mert nincs miért. Ott a pasija velünk szemben. Kristóf közelebb lépett hozzánk. – Az a terepgatyás, baseballsapkás Nico pasija? – kérdezte.
– Pont az. – Az a srác biztos, hogy nem meleg. Nézz már rá! – De az – mondtam, mert Emília már elárulta. Kristóf Márkra nézett, aki az én javamra ítélt. Nem foglalkoztunk vele tovább, mert most végre én is táncolhattam. A bemutató véget ért, és a tanárok mindenkit a parkettre hívtak. Kézen fogtam Krisztiánt, és nem hagytam neki lehetőséget, hogy ellenkezzen. Kristóf is csatlakozott, de Márk megúszta, mert kellettek a szolgáltatásai. – Nem szeretem a közönséget – mormolta Krisztián, pedig még egyetlen tánclépést se tett. – Gondolj rá úgy, mint egy barátságos kosárlabdameccsre. Ott is van közönség. – Az más. Itt sehol sincsenek palánkok. Nicóék
az
alaplépésekkel
kezdték,
szóval
mindannyian
beálltunk a tükörrel szemben. Egy-két-három, szünet, öt-hat-hét, szünet. Szerintem egyszerre még sosem volt ennyi ember itt, betöltötték a termet. Előrementem a tanárok szeme elé, de csak azért, mert a hátam mögötti duruzsolásból kihallottam, hogy nem tolonganak az első sorért. Krisztián sem tolongott volna, ha nem kényszerítem. Egyelőre
egymás
mellett
táncolva
gyakoroltunk,
ahogy
mindenki más is. Nico határozott hangjára végig figyeltem, de hozzánk nem jött oda, inkább a többieknek segített. – Gyerünk, engedd el magad! – suttogtam Krisztiánnak. Még
mindig komornak látszott, pedig az égvilágon semmi baj nem volt azzal, ahogy táncolt. Miután Emília elmagyarázta a láb- és csípőmunka titkait, Krisztián egész teste tudta, mit kell tennie, viszont nem tetszett neki. Az agya leblokkolta. – Ez olyan… – A hajába túrt, próbálta befejezni a mondatot. – Nem megy. – Ne foglalkozz velük! Ketten vagyunk, jó? A szemén láttam, hogy semmi se jó. Szerintem egy kősziklát könnyebb lett volna elgörgetnem a helyéről, mint újra táncolásra bírni. Szembefordultam vele, hogy párban táncoljunk, és így én legyek a másik fele, hátha ez segít. Kézen fogtam, igyekeztem rávenni, hogy megmozduljon. Nehéz feladat volt, mert fiúként neki kellett volna vezetnie, ráadásul egyre közelebb lépett hozzám, úgyhogy nevetve eltoltam magamtól. – Ne gyere ilyen közel! Kell a hely mindkettőnknek. – De ha olyan közel lennék, talán menne – mondta. – Ha olyan közel jönnél, akkor már nem is tudnánk táncolni. – Pont ezt akarom. – Ugyan már, Havasi Krisztián megfutamodik egy feladat elől? Azt nem hiszem. Gonosz húzás volt, de használt. – Te most vizsgáztatsz? – Hihetetlenül tetszene, ha kiderülne, hogy értesz hozzá. Addig magyaráztam neki, míg egyszer aztán átbillent, és megmozdult. Az alaplépéseket ismételtük, egyelőre semmi variálás, mégis
nagyon jó volt. Mindig tudtam, hogy a Krisztiánnal közös tánc többet ad, mint amit valaha éreztem a parketten, és bolond lettem volna kihagyni ezt a mostani alkalmat. Szinte egyfolytában az arcát néztem, a többi meg már ment magától. Együtt mozogtunk, együtt gondolkodtunk, együtt lélegeztünk. Sosem hittem az „egyszerre dobog a szívünk” kifejezésben, de ezúttal még azt is elképzelhetőnek tartottam. Krisztián lassan oldódott, és én mindent bevetettem, hogy csak rám figyeljen, ne a többiekre. El kellett terelnem a figyelmét a tükrökről, a tanárok hangjáról és a mögöttünk táncolók vidám duruzsolásáról. – Ezt sűrűbben kell csinálnunk – suttogtam a fülébe. – Valamit valamiért – súgta vissza. Ahogy a szája megérintette a nyakamat,
elöntött
a
forróság.
Ez a tánc majdhogynem
bizalmasabb volt, mint ha összebújtunk volna. A szívem zakatolt. Emília és Nico közben újabb figurákat mutatott, amit rögtön ki is próbáltam. Egy pillanatra sem álltunk le. Mindketten megizzadtunk, de akkor sem hagytuk abba, amikor az órai instrukciók megszűntek, már csak a zene szólt, és mindenki szabadon táncolt azzal, akivel akart. Krisztián és én pedig tökéletesen egyetértettünk abban, hogy csak egymással akarunk táncolni egész este. *** Baromi fáradtnak éreztem magam a következő hétfőn a dupla táncóra után. Miért nem lehet, hogy a hétfő keddi napra essen?
Esetleg mindjárt péntekre? Nyűgösen vonszoltam ki magam a folyosóra, de szegény fiúk rosszabbul jártak, mert Hegedűs tanárnő még befogta őket pakolni. Megkönnyebbültem, hogy engem nem hívott, mert már fájt a bokám, és egészen biztosra vettem, hogy holnapra izomlázam lesz. De mintha mindenki magasabb fokozatra kapcsolt volna azóta, hogy a tanárnő emlékeztetett minket a kitűzött célra: most egyedül kell megállnunk a helyünket. A táncórák légköre megváltozott, már nem annyira egy csapatként dolgoztunk. Mintha emelkedett volna a tét, ami azért volt fura, mert egyetlen másik tanár se tudta elérni, hogy áterezzük a tantárgya fontosságát, bármit magyaráztak is a továbbtanulásról vagy a jövőre esedékes érettségiről. Egy szempillantás alatt leöntöttem a torkomon a fél liter otthonról hozott málnaszörpöt, még úgy is, hogy tudtam, tíz perc múlva meg fogom bánni, mert csak szomjasabb leszek tőle. Meglepődtem, hogy Flóra kint várt a táncterem ajtaja előtt. Fülhallgató
volt
a
fülében,
és
még
halkan
dúdolt
is.
Odasandítottam a telefonjára, és elolvastam a szám előadóját. Valerie June? Az meg ki a fene? – Szia, most végeztem – újságolta. – Eljössz velünk cipőt venni? A hétvégén egy vadparaszt rátolta a bevásárlókocsit a csizmám orrára, és lehorzsolta a külsejét. Apa rászállt, és kisajtolta a pasasból a „káromat”, legalábbis egy részét, úgyhogy most vehetek újat. Nagyon szépen kisminkelte magát, ahogy az utóbbi időben mindig, ezzel szemben én totál leharcolt állapotban voltam: a
hajam csapzottan tapadt a tarkómra, a Krisztiántól csórt kapucnis pulcsit viseltem kabát helyett, és egyáltalán nem passzoló balerinacipőt vettem fel hozzá. Igyekeztem lelkesnek tűnni, pedig nem volt kedvem plázázni. Flóra kedvenc cipőboltja Pesten volt, elképzelhetetlenül messze innen. Például egy egész folyó állta az utunkat. Aztán erőt vettem magamon, mert mostanában nem szokott összejönni, hogy elmenjünk négyesben valahová. – Persze, menjünk! – Hát itt vagy – vágódott közénk Robi. Átölelte Flórát, és cuppanós puszit nyomott az arcára. Röviden megbeszélték, milyen napjuk volt, melyik tanár bunkózott, és mi volt az edzésen. – Havasi totál kikészítette az edzőt – mesélte lelkesen. – Látnod kellett volna a fejét, nem tudta, hogy leüvöltse vagy megdicsérje. – Miről beszélsz? – kérdeztem közbe. Ahogy Robi rám nézett, végre leesett neki, hogy nem csupán Flóra barátja, hanem Krisztián barátnője is vagyok. Robi afféle nyakigláb srác volt, bár rajta kívül senki kapcsán nem használtam még ezt a szót. A háta görbének tűnt, a kezei hosszúnak, és nem is tudtam, hogy izom kellene-e rá, vagy néhány plusz kiló is orvosolná a helyzetet. Folyton bakancsban járt, és imádta a pólóra felhúzott ingeket, de ami miatt igazán kitűnt, az a vörösesszőke haja, ami teljesen kezelhetetlen volt, és a fizika törvényeire fittyet hányva a legabszurdabb frizurák keletkeztek belőle. Ez amúgy aranyos volt benne. Mindig is a vörös hajúak pártján fogok állni. – Gyakorlómeccset játszottunk, ilyenkor kétfelé van bontva a
csapat, és egymás ellen játszunk – magyarázta. – Elvertek minket, pedig Ákost és Levit is a mi csapatunkba választottuk. Krisztián mindig ráérzett, mit fogunk tenni. Szerintem az agyunkba lát, bakker. Néha totál más taktikát követett, mint amit az edző mondott, de bejött neki. Nem tehettem róla, büszkén hallgattam Krisztián sikerét. Tetszett, hogy Robit nem zavarta a vereség, azt hiszem, inkább felnézett Krisztiánra. Szerintem ez nagyon ritka. A tánccsoportban tavaly óta problémát jelent a rivalizálás és a rendes összhang megtalálása. Miután
kivégezték
a
napi eseményeket,
Robi
hirtelen
elhallgatott. Csak úgy. Nem volt több kérdés. Eltűnt a lelkesedés. Flóra zavartan kérdezgette a részletekről, de a válasz főleg hümmögés volt. Már értettem, miért mondta korábban azt Jázmin, hogy meghal a beszélgetés, ha Robi felbukkan valahol, mert pont ezt éreztem én is. Mintha egy láthatatlan akadály képződött volna hármunk között, amit azért is találtam annyira különösnek, mert Robi eleinte nyitottnak tűnt, de ezek szerint ezt az illúziót csak néhány percig tudja fenntartani. – Akkor jössz velünk? – kérdezte Flóra. Összezavarodtam. – Hová? – Vásárolni. – Azt hittem, a lányokkal megyünk. Elég rossz viccnek tűnt, hogy mi ketten, plusz a pasija megyünk el cipőt venni, azonban Flóra könyörgő arccal nézett rám. Egy
pillanatig tartott az egész, mert amikor Robi ránézett, neki elmosolyodott. Akkor sem akartam ezt a felállást, továbbra is feszélyezve éreztem magam velük. – Bocsi, olyan hülye vagyok, elfelejtettem, hogy be kell ugranom anyunak a százforintosba vásárolni. Már így is mennem kéne. – Reméltem, hogy a hazugság elég nagy átéléssel jött a számra ahhoz, hogy elhiggyék. Ilyen fáradtan képtelen lettem volna eljátszani, hogy nem zavar ez a felállás. – Kár. Flóra még visszanézett rám, mielőtt eltűntek a folyosóról, de nem találtam magyarázatot a szemében látott szomorúságra. Másodjára éreztem magam pocsék barátnőnek az elmúlt időben Hazafelé Fehér Balázs Down című számával vigasztalódtam. *** A pénteki osztályfőnöki órán az első héten kitalált játékunkat játszottuk Krisztiánnal, a „Melyikünkre szól rá a tanárnő hamarabb?” elnevezésűt. Egyedül Jázminnal szoktam papíron levelezni, Krisztiánnal osztályfőnöki órán viberezünk, amíg egyikünk le nem bukik. Dedós játék, tudom, de élvezzük. Kökény tanárnőnek már nem sok kell, hogy átlássa, mi folyton egymásnak írogatunk, de addig feszítjük a húrt, amíg lehet. Ezúttal én veszítettem, mert az ofő az óra tizedik percében haragosan a nevemen szólított. – Lilla, ugye most azonnal elteszed a mobilodat?
– Elnézést, tanárnő. – A válasz olyan automatikusan jött, mintha nem is én, hanem egy géphang mondta volna. Krisztián nevetve a nadrágzsebébe csúsztatta a saját mobilját, mert a győztes jutalmat is érdemel, és ezt a részt különösen szerette. Szerencsére én találtam ki a játékszabályokat, ezért semmi kínos nincs benne. Mivel még mindig egy csomó dolgot nem tudtunk a másikról, ezért a vesztesnek muszáj egy féltve őrzött titkát vagy igazán fontos dolgot önként elárulnia magáról. így
tudtam
meg,
hogy
Krisztián
szeretné
kipróbálni
a
sziklamászást. – Egyelőre a motorravaló se akar összejönni – panaszkodott. – De nem adom fel. Egyszer talán elutazhatok sziklát mászni is. – Ez a beszéd. Kiderült az is, hogy alsó tagozatos korában halálosan szerelmes volt belé egy kislány, és amikor ezt megtudta, a barátaival együtt csúfolni kezdték a fogszabályzója miatt, amiért még ma is szégyelli magát. Múlt héten pedig azt is bevallotta, hogy irtózik a skorpióktól, és ha tehetné, kiirtaná az összes „rohadt dögöt” a földről, de ezt nem terjeszthetem. Ez azért is durva, mert skorpió a csillagjegyem, és persze a kettő nem ugyanaz, de akkor is ironikus. De vissza az osztályfőnöki órához. – Benkő tanárnő elmesélte az ötletedet, amit Ervin a diáktanács javaslataival együtt adott be. Benkő tanárnő fizikát és kémiát tanított, valamint a diáktanács, a többi tanár és az igazgatóság között közvetített. Patrik ekkor hátrafordult hozzám az első padból. – Miért nem tudok erről?
Mondjuk azért, mert bennem és Patrikban annyi a közös, hogy mindketten diáktanácsi tagok vagyunk, de néha még a gyűléseken is külön padban ülünk, és egymástól függetlenül szoktuk a munkákat végezni. Ez afféle ki nem mondott megállapodás. Kilencedikben még néha beszélgettünk, de azután valamiért megszűntünk egymás számára. Még udvariasságból sem kérdezzük meg a másiktól, hogy mi a helyzet, ahogy a mellette ülő, szintén rajztagozatos Fannitól sem. Ők azok az osztálytársak, akik vannak, és kész. Eleinte azt hittem, hogy a klikkesedés összefügg azzal, hogy milyen tagozatosak vagyunk, de nem. Ez emberfüggő. – Bocs – feleltem az előttem ülő Jázmin feje mellett elhajolva. – Ervin szerint nincs sok értelme, azért nem szóltam. – Ezt én is megmondhattam volna – felelte Patrik, aki komolyan veszi, hogy mindenben részt akar venni, ami az iskolában történik. Az osztály persze tudni akart mindenről, ezért kitálaltam. Mivel Jázmin hozta az ötletet, besegített az érvelésben, hogy miért lenne jó táncos szakkört indítani. – Te – bökte meg Gergő a padtársát és egyben legjobb barátját, Tomit. – Azt mondják, hogy a barátnők egyszerre menstruálnak, de ez még annál is durvább. Közösen kattantak be. – Nem vagytok viccesek. Ahogy telnek az évek, egyre rosszabbak lesznek a poénjaik. Bár én sosem nevettem rajtuk olyan jót, ezért is hívtam őket vidám
fiúknak. Megvan az a jelenet a Shrekből, amikor letámadják Fionát az erdőben a „vidám fiúk”? Gergő és Tomi egyre inkább rájuk emlékeztetett. Erős kopogás szakította félbe Tomi nevetését, mert a tanárnő az
asztalt verte egy krétával. – Továbbra is órán vagytok – figyelmeztette őket. – Egyébként pedig… – Ha szóltatok volna, eljöhettetek volna velünk bulizni – vágott közbe Ivett, őt nem zavarta, hogy a tanárnőt szakította félbe. – Ismerünk egy jó helyet. – Nem bulizni szeretnék, hanem megtanulni táncolni – hangzott a gyors válasz Jázmintól. – Van különbség. – Mondjuk, rendes táncot, mint a versenytáncosok? – Olyasmi. – Hát jó – zárta le Ivett. – Lehet, hogy én is kipróbálnám. Ez a beszélgetés két éve úgy hangzott volna, hogy Ivett szánakozva néz ránk, mert bénák vagyunk, hogy el kell kísérni minket bulizni, Jázmin pedig harciasan leszólja azért, mert merőben más az elképzelésünk a bulizásról. De Ivett márt régen visszavett a hercegnős viselkedésből, Jázmin pedig kevesebbszer szólt be. Én lepődtem meg a legjobban, hogy úgy beszéltek az egészről, mintha valós lehetőség lenne, és mondjuk szavazni kellene róla, vagy valami. – Hahó, ez csak egy felvetés volt – szóltam közbe. – Egyetlen fiú sem menne el – közölte Gergő. Szerintem meg se hallották, amit mondtam. – Miért? – kérdezte Jázmin. – Kérdezzétek meg Krisztiánt, ő tudja, milyen könnyű megtanulni pár alaplépést. Krisztián riadtan nézett rá. – Bántottalak én, hogy ezt érdemlem?
Kiderült, senkinek sem beszélt arról, hogy eljött velem pénteken táncolni. Azt hiszem, cikinek érezte a csapattársai előtt. Csalódottan csóváltam a fejem, míg Gergő és Tomi rászálltak, és piszkálni kezdték, hogy mégis mennyire kellett ráznia a csípőjét azon a bizonyos salsaórán. – Ezek nem értenek semmit – mordult fel Kristóf mögöttem, és teljesen egyetértettem vele. – Mit nem értek, balerinafiú? – kérdezte Gergő.
Uh, ezt a megjegyzést nem kellett volna. – Na, jó, tisztázzunk valamit! Ezt a szót először és utoljára használtad – fenyegette meg Kristóf. Volt valami téboly a szemében, ami miatt a hozzá képest nehézsúlyú Gergő is visszavonult. Mind éreztük a levegőben, hogy ha tovább provokálná, akkor Kristóf felrobbanna. Senki sem felejtette el, amikor ököllel belevágott egy tükörbe. Kristóf ekkor rám pillantott, aztán Krisztiánra. Még felém is biccentett a fejével, de képtelen voltam lefordítani az üzenetet. Krisztián bezzeg le tudta, mert elvigyorodott, és Gergőhöz fordult. – Az egyszerű összefüggéseket nem érted. Én táncolok, és van csajom, te nem táncolsz és neked nincs. – Kristófnak sincs. – De bármikor lehetne – nyilatkozott Kristóf. Ez végérvényesen elhallgattatta a fiúkat, nem maradt több érvük. Elfojtottam egy morgást, mert magamtól eszembe se jutott volna ilyesmivel győzködni őket. Kökény tanárnő a beálló csendben elmondta, hogy amíg az
igazgatóság nem dönt erről, feleslegesen vitázunk. De Jázmin és a kosaras lányok annyira beleélték magukat, hogy megkérdezték, van-e kedvem vasárnap különórát tartani nekik. Csak úgy eljönnének, mindegy, mit csinálunk, csak táncoljunk. Igent mondtam. *** Fogalmam sincs, hogy az osztályfőnöki órán történtek hogyan járultak hozzá ahhoz, hogy vasárnap délután tömve legyen a pincében lévő táncterem. Pár lányra számítottam. Aha, álmomban. Nyitva kellett hagynom odafent az ajtót, hogy rendes légmozgás legyen, különben megfulladtunk volna, annyian zsúfolódtunk be a helyiségbe. Először is Robi elkísérte Flórát, de a srác lecövekelt a fal mellé, és nem is mozdult onnan. Olyan elveszetten álldogált, mintha a kivégzőosztag parancsára várna, hogy lőjék már le, mert ennél még az is jobb. Vele és a kedvetlenségével még megbirkóztam volna, de a begubózott Grétával egyáltalán nem tudtam, mit kezdjek. Berezeltem a létszámtól, és krsiztián nem tudott elszabadulni a családi programról, ezért elküldte maga helyett Ákost, hogy szemmel tartsa a dolgokat. – Na, majd én szétcsapok a hülyék között – közölte beképzelten. Vajon mit tud ő segíteni nekem, amikor Márk kivételével minden
osztálytársam
itt
tolongott
már? Kristóf érkezett
utolsónak, és a díszes társaság láttán nagyot füttyentett.
– Valaki ingyen piával hirdette a bulit? Erre már nem is mondtam semmit. Kristóf ledobta a cuccát a padlóra, és leült a földre, hogy még nagyobb legyen a káosz, amikor valaki átesik rajta. – Mit keres itt? – sziszegte Jázmin a fülembe, és közben a pulóveremnél fogva felcibált a lépcsőn a nappaliba. – Kellett egy fiú párnak, és Krisztián nem ért rá, Márk pedig közölte, hogy nem tudok neki eleget fizetni ahhoz, hogy eljöjjön. Már az anyja se tudta megvesztegetni a múltkor, pedig biztos, hogy sokkal nagyobb összeget dobott be csalinak. – Akkor elmegyek – közölte hidegen. – De te akartad az egészet! Ha a suliban elviseled Kristófot, akkor most miért hisztizel miatta? Én se cirkuszoltam, amiért pont tíz emberrel van odalent több, mint amennyinek kellene lennie. Amúgy te csődítettél ide mindenkit? Jázmin lenézett a cipőjére. – Szóltam a fiúknak is, de Kristófot kihagytam belőle. – Miért? – Nem akarok előtte bénázni. – Ezzel elkéstél, már mindketten itt vagytok. Szerintem egyezzünk meg! Te itt maradsz, én meg nem leszek mérges, amiért ilyen sokan lettünk, rendben? Haragosan meredtünk egymásra, amikor csengettek. Megint. Ki lehet az még ezek után? Háromnegyed órája éreztem magam komornyiknak, mert mást se csináltam, mint ajtót nyitottam, köszöntem, és beengedtem a vendégeket. Ezúttal elfogyott a türelmem. Dinoszaurusz módjára
trappoltam oda az ajtóhoz, és hatalmas erővel téptem fel. Egy kibiztosított kézigránát voltam, és éppen visszaszámoltam. Nyolc… Hét… Hat… – Helló, lányok – köszöntött minket a küszöbön várakozó, belőtt hajú, bőrdzsekis srác. Jázmin nem ismerte a jövevényt, én meg idióta módjára bámultam rá, hogy mi a fenét keres itt. – Helló, lányok, minket izgat, hogyha néztek… – énekelte. Kellett pár másodperc, mire beazonosítottam, melyik számot dalolgatja. – Helló, lányok, mert nekünk ti vagytok a péntek. – Azt hittem, téged az izgat, ha fiúk nézegetnek – csúszott ki a számon. – Ó, hát felébredtél? – kérdezte Nico mosolyogva. – Feleennyire se szoktam lassú lenni, de tőled mindig eltompulok. – Ezt most bóknak veszem – felelte, és kérdés nélkül beoldalazott mellettem a házba. Már meséltem Jázminnak Nicóról, de az életnagyságú tánctanár látványa és vonzereje még rá is hatott. – Honnan tudod a címem? És miért jöttél? – faggattam. Pár lépés után megállt, és szembefordult velem. – Márk – sóhajtotta, majd otthagyta ezt az egy szótagot a levegőben lógva. Ezúttal nagyon igényeltem volna a folytatást, mert a legutóbb kifejezetten rosszban voltak. – Pontosabban?
– Márk elmondta Emíliának, hogy mit tervezel, és azt is, hogy beugranak hozzád páran, hogy megmozgasd őket. Annyira jó, hogy rajtam kívül mindenki tudta, hogy nálam rendezzük az osztálytalálkozót! – Megmozgassa? – Jázmin a torkát köszörülte mellettem. – Aha. A tánc rengeteg izmodat megmozgatja. Mindenhol érzed a hatását. Csípő, has, láb, kar, popsi. Barátnőm felnevetett, amikor észrevette, hogy Nico flörtöl vele. És abba se hagyta. – Hogy is van az a sor? Helló, Jázmin, imádom a neved! Ne sírj
hülyék miatt, inkább többet nevess! Nico a tánciskolában is ezt a stílust tolta a lányoknak, és még Jázminból is kiváltott egy csicsergős hangot, ami arról árulkodott, hogy le van nyűgözve. Persze Jázminról volt szó, úgyhogy nem tartott sokáig. – Ezt hagyd meg a srácoknak – legyintett. – Ahogy óhajtod – bólintott Nico a szívére téve a kezét, aztán visszafordult felém. – Emília személyesen akart idejönni, hogy törlesszen, miután fizetséget nem fogadtál el tőle a múltkor, de Márk lebeszélte róla, és engem javasolt. – Azt hittem, nem jöttök ki jól Márkkal. – Engem is meglepett a fiú, főleg, hogy igaza volt. Abszolút munkaidőben vagyok, úgyhogy rendelkezz velem! Ez egy visszautasíthatatlan ajándék volt. Bérelt tánctanár, akivel villoghatok, és biztos, hogy Nicóba senki nem mer belekötni. Hálával tartoztam Emíliának, de Márknak is, hogy egyáltalán megemlítette ezt.
– Lent vannak. – Nem mondod – felelte vigyorogva, mert valaki épp a hifivel játszott odalent; a kis készülék csúcsteljesítményét tesztelte. Nem kellett mutatnom az utat. *** Odalent a fiúk épp áttolták a kanapét. – Vigyázz már, vak vagy? – kiabálta Ákos Robinak, mert rengeteg kaját halmoztak a kanapéra, és Robi miatt majdnem minden a földön kötött ki. Gumicukor, chips, ropi, keksz és kóla. Valaki még egy tálkát is csórt a konyhaszekrényből a sós mogyorónak, aminek az illata betöltötte a szobát. – Na, jó, akkor lássunk neki – kiáltott fel Nico, amikor a bútor az új helyére került. Kisajátított magának, hogy a partnere legyek, és párokat alakított ki. A vidám fiúk lestoppolták a kosaras lányokat, de Ivett mérgelődött, hogy Gergő lett a párja, így aztán cserélgetni kezdtek. Nagy nehézségek árán befűztem Ákost is, mert csak vele együtt voltunk párosan. Először azzal győzködtem, hogy jövőre úgyis kell táncolnia a szalagavató bálon, de ez nem használt. – És úgy, hogy tartozok még egy szívességgel? – Sok lesz az a jóból – nevetett. – Hánynál járunk? Négynél? Bólintottam. Az ördögnek mindig pontos a statisztikája, de nem számított, hogy három vagy négy szívességgel lógok neki. – Jól van, legyen! Kivel? – fordult körbe, pedig nem maradt nagy választék. A lányok közül Gréta és Jázmin álldogált még
egyedül, de bonyolította a helyzetet, hogy a másik fiú Kristóf volt. – Na, jó, ha muszáj választani… – jelentette ki, és a felkarjánál fogva magához rántotta Grétát. – Nem mondtam, hogy táncolni akarok – jelentette ki Gréta felháborodottan. – Ne tegyél nekem szívességet! – Lilla kifizetett, úgyhogy bocs, bébi, meg kell érte dolgoznom. – Nem vagyok bébi – szürkült el Gréta. Ezzel még nem értek véget a tiltakozások. – Én viszont Kristóffal nem akarok táncolni – közölte halkan Jázmin. Zord magabiztossággal szuggerálta az előtte álló, vékony, pimasz mosolyú fiút.
Mindig vibrált köztük a levegő. Láthatatlan kötelékek kapcsolták össze őket azóta, hogy… hát… azóta, hogy lefeküdtek egymással. Különös párost alkottak. Amíg Jázmin nem gázol át rajtad a nyers stílusával, addig úgy fest, mint egy titokzatos, előkelő jéghercegnő. Porcelánszerű bőr, világosszőke haj és egyenes tartás, mind külsőleg, mind belsőleg. Kristóf pedig csak ránézésre mosolyog úgy, mint egy cuki kisfiú. A cukiság és ő olyan, mint a párhuzamos sínek, amik a végtelenben metszik egymást, de az is csak illúzió. Soha nem tudtam igazán eldönteni, ki szúrta el jobban a kapcsolatukat, ami valójában sosem volt kapcsolat, de azt éreztem, csata következik. Az osztály is feszülten figyelt, mert nem akartak lemaradni a szóváltás egyetlen pillanatáról sem. – Miért? – hangzott az incselkedő kérdés. – Nem jó ötlet. Láttalak már táncolni épp elégszer, és nincs
szükségem arra, hogy dirigálj. – Én dirigálok? Én? – Kristóf ekkor lányos stílusban affektálni kezdett. – Ne smároljunk a lépcsőn, mert meglátnak! Zárd be az
ajtót, nehogy benyissanak! – FOGD BE! – kiabálta Jázmin oltári dühösen. – Akkor is ezt mondtad. A srácok felbődültek, és úgy röhögtek, hogy majd beleszakadtak. Még én is cikinek éreztem, de ez semmi volt ahhoz a pipacsvirág színhez képest, amit Jázmin bőre felvett. Amikor Kristóf kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, Jázmin villámgyorsan a szájára tapasztotta a kezét. Kristóf nevetett. Ha akadt még valaki, aki nem tudott kettejükről, az most képbe került. Nico eddig szótlanul figyelte őket, de most megmutatta, hogy van egy kegyetlen énje. – Na, jó, elég ebből a hisztiből. A párok így maradnak, vagy mind a négyen tűnés haza. – Hé, én nem csináltam semmit – védekezett Ákos, de Nicót nem érdekelte. Gréta el akarta kerülni, hogy kidobják, úgyhogy beletörődött a helyzetébe, bár úgy méregette Ákost, mintha szíven tudná döfni egy karóval. Jázmin elvette a kezét Kristóf szájáról, és amikor nem hangzott el újabb kínos megjegyzés, felvették a kiindulási pozíciót. Szerintem nem akarták, hogy tovább beszéljenek róluk. Aztán mindenki táncolt.
És hülyéskedtünk. Nevettünk a bénázásokon, de nem bántottuk a másikat, egyszerűen jól éreztük magunkat. Persze nem volt teljes a siker, és akik nem tudtak feloldódni, azok Nico agyára mentek. Amikor felmentem ásványvízért, elkísért, hogy kikérdezzen. – Az a fekete hajú barátnőd miért haragszik arra a srácra? – Nem tudom, Gréta amúgy elég szelíd. Nem szokta így felkapni a vizet, Ákossal alig beszélnek. – Pedig nagyon egy hullámhosszon vannak. – Ezt honnan veszed? Nico a szemére mutatott. – Látok. Olyan könnyedén veszik, ahogy megérintik egymást, és alig vétették el az ütemet. – Mondom, hogy szóba sem állnak egymással. – Nem ettől függ, kivel alkotsz jó csapatot. Na és a göndörkének miért van világfájdalma? – Passz. Állítólag jól megvannak a pasijával, de… – Mit de? – Hát ez az. Fogalmam sincs, mi van mögötte. – És miért nem csinálsz valamit azzal a kettővel? – Nem szólhatok bele Jázminék dolgába. Nico a hideg pultra könyökölt. – Mondok valamit az emberekről, amit gimis koromban még én sem tudtam. Égnek a vágytól, hogy meghallgassák őket. Persze túl gyávák, hogy maguktól bevallják a titkos vágyaikat, mégis alig várják, hogy megtehessék. Ilyen ellentmondásos az emberi természet, ezzel nem tudsz mit tenni. Nem kell beleszólnod a
döntéseikbe, de segíthetsz, hogy kimondják, amit a másiknak hallani kell. Kicsit elvarázsolt a tanács, amit kaptam, de tánc közben azért beágyazódott az agyamba, és tudtam, hogy a megfelelő időben képes leszek hasznosítani. Egy óra is eltelt, amikor észrevettem Krisztiánt a lépcsőlejárón, éppen fotózott minket. Odarohantam hozzá, és feljebb mentünk, hogy halljuk egymást. – Hol jöttél be? – kérdeztem, mert emlékeztem, hogy kulcsra zártam a bejárati ajtót. – Ahol a macskád is. A kerítésen át, aztán a hátsó ajtón. – Miért nem csengettél? – Becsengettem, de nem hallottad. – Miért nem hívtál fel? – Hívtalak – mondta mosolyogva. – Nem vetted fel. – Hoppá. Megcsókolt, mert ilyenért sosem haragudna, és elvégre elég leleményesnek bizonyult. Korábban elképzelni se tudtam, hogy így alakul a nap, és az osztálytársaimat tényleg rá lehet venni, hogy a szabadidejükben táncoljanak. Ez szinte abszurd volt, hiszen ezúttal nem iskolai feladatról volt szó. Sőt, még azután is nálam bandáztak, hogy abbahagytuk a táncolást. Abban maradtunk, hogy csinálni kellene egy házibulit, ahol élesben is kipróbálhatnák az újonnan szerzett tudást. A születésnapom jó alkalom lehetett volna, de ezúttal nem ajánlkoztam. Megoldják nélkülem.
Egy sürgető hang azonban nem csendesedett bennem, és nem akart békén hagyni. Amikor este már majdnem mindenki elment, szörnyű dolgot tettem. *** Tavaly megfogadtam, hogy nem avatkozom bele mások életébe, nem kutakodom, és nem kémkedek senki után. Nézőpont kérdése, hogy megtettem-e. Ha nagyon szigorú vagyok magammal, akkor sajnos igen. Egy elnézőbb barátnő azt mondaná, hogy á, dehogy. Csípném azt a lányt. – Tényleg azért nem akartál Kristóffal táncolni, hogy ne lássa a bénázásodat, vagy van valami más is? – kérdeztem Jázmint, amikor ketten maradtunk az előszobában. Már nem szólt a zene, a többiek hazamentek, és annyira csendes volt a ház, hogy még a nappaliban lévő nagy óra kattogását is hallottam. – Egyszer azt mondtad, már az is haladás lenne, ha évek múlva nem tartana érzéketlen libának – emlékeztettem. – Nem teljesen így hangzott – javított ki. A bejárat melletti masszív komódon támaszkodott, mintha nem bírnák el a lábai. Ki volt pirulva, és a máskor egyenes haja is összekuszálódott. Valamivel összepiszkolta a napsárga pólóját, mert egy sötét paca mázolódott a derekára. – Az most mindegy. Szóval? – Nem akartam, hogy megérintsen. – De miért?
– Mert éppen próbálok elfeledkezni róla, milyen érzés – suttogta. – Még mindig szereted? – bukott ki belőlem. Hiába volt lágy a hangom, a faggatózás maga erőszakos lett. – Igen. Alighogy Jázmin kimondta ezt, hangtalanul kisiklott az ajtón. Vártam az árulásom következményeit. Krisztián pár pillanat múlva bukkant fel, nyomában Kristóffal. Fent voltak a szobámban, mert megkértem Krisztiánt, hogy hozzon le nekem valamit, és közben tartsa szóval Kristófot. Megrendeztem, hogy Kristóf hallja, amint kivallatom Jázmint. Rosszul éreztem magam, ugyanakkor megkönnyebbültem, és ez a kettősség azt tette velem, mintha egy bottal megpiszkáltam volna egy tó alját. Én voltam a tó, a víz pedig zavarossá vált. Meg kellett várnom, míg leülepszik. Kristóf egy pillanat alatt átlátta, mi volt a tervem, és azt is, hogy Krisztiánt is felhasználtam. – Most azt hiszed, ez számít valamit? – kérdezte kiismerhetetlen hangon. – Tudom, hogy számít – feleltem magabiztosan. Kristóf a fejét csóválta, amiből nem tudtam eldönteni, hogy haragszik-e rám, vagy sem. Ezzel megbirkóztam. Amikor elment, Krisztiánnal kézen fogva megálltunk a küszöbön. Korábban mindenbe beavattam, és önként segített, ezért együtt örültünk neki, hogy Kristóf rohanni kezdett a lány után, aki még mindig szereti.
4. FEJEZET –––––––––––––––––––––
NOVEMBER, AMIKOR MINDENBE BELEKEVEREDEM
Krisztián
PÉNTEK DÉLUTÁN AZ USZODA ELŐTERÉBEN dekkoltunk a fiúkkal. Lillát vártam, a többiek meg valami vígjátékot akartak megnézni a moziban. A kezemben himbáltam a táskát, a talajt súrolta. Kezdett elegem lenni az uszodaszagból, már húztam volna el innen, de a lányoknak nyoma sem volt. Kristóf és Márk akkor ment el mellettünk. Ákos hirtelen felpattant, a kijárat felé nézett, aztán vissza rám. – Figyelj, lépek – mondta, de nem magyarázta meg, miért lett olyan sürgős neki. Mondjuk, szarul csinálta, mert tökéletesen kiláttam az utcára. Odacsapódott Márk mellé, kezet fogtak, és együtt indultak el. Biztosan jó oka van rá, miért állt szóba két év után Zentaival, mert eddig egyáltalán nem haverkodtak. – A fogadások miatt van. – Levi ezzel a megjegyzéssel zuhant le a mellettem lévő székre. Nem értettem. – Márk még mindig sokat játszik a régi csapatával, néha fogadásokat is kötnek kint a pályán –
magyarázta, mielőtt rákérdeztem volna. – Nem tudtál róla? A fejemet ráztam. Nem érdekeltek Márk beteges hobbijai. – Ákos se mondta, hogy már benne van a csapatában? – Nem. – Mindketten jól járnak. Márk megtalálja a hülyéket, akik fogadnak velük, Ákossal együtt pedig majdnem mindig nyernek. – Ez elég durva. – Á, nem nyomják nagy tétben. Márk tudja, mennyi az, amit még verés nélkül megúsznak. Ákossal sose dumáltunk arról, ami nem tartozott a másikra. Ezek szerint ez nem tartozott rám. – Honnan tudsz róla? – Arról, hogy Zentai bukméker, vagy arról, hogy Ákos is benne van? – Mindkettőről. Levi előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Ismerem a kört, akikkel játszanak, tőlük hallottam ezt-azt. Durván pénzes gyerekek, és azt hiszik, tudnak kosarazni, mert benne vannak az iskolai csapatban. Márk meg hülyíti őket. Még úgy is jobban játszik, hogy két éve nem jár edzésre, csak a betont koptatja hétvégeken. Levit kevés dolog érdekli annyira, hogy két percnél többet beszéljen róla. A kosárlabda kivétel, és ez a sztori tényleg érdekesnek tűnt. Az az énem, amelyik a pályán egy hideg gép, amelyik elemez és villámgyorsan dönt, és nem bírja elviselni a vereséget, kíváncsi lett Márkra. De elég volt Lillára gondolnom, és kizártnak tartottam, hogy
valaha is el bírnám viselni csapattársként. Gondolom, ez csak nekem okozna gondot a csapatban. Levinél biztos más a szitu, elvégre nem kellett a barátnőjét féltenie Márktól. Egyszer Lilla megvádolt, hogy én tehetek arról, hogy Levi nem lóg velünk. Lassan semmit nem tudtam róla, mert a suli felét végigaludta. Vagy legalábbis úgy tesz. – Miről tudsz még? – Sok mindenről. A lányok falkástól érkeztek, aztán rögtön több csoportra oszlottak. Lilla a barátnőivel hozzám lépett, de addigra már üres volt a mellettem lévő szék. Levi felszívódott. – Haza? – kérdezte Lilla. A hajszálai összevissza álltak, mintha telítődve lennének elektromossággal, és valaki egy mágnessel szórakozna a közelben. Egyfolytában lefelé simítgatta őket, de hiába. Legszívesebben behasaltam volna az ágyba egy energiaitallal a
Need for Speed elé. – Aha. Nem tudtam lépést tartani vele, mármint azzal, ahogy egyik témáról a másikra repkedett, mint valami betépett pillangó. Egyszer szétszerelem a csajt, és megnézem, hogy elemmel vagy aksival megy-e. – Miért nem lép semmit? – kérdezte kétségbeesetten. Szét voltam esve agyilag, csak bámultam rá. Előző este a születésnapját ünnepeltük, és utána hajnalig vibereztünk. Foglalkoztatott az a rengeteg minden, amit Lilla leírt nekem. Tetszett a játék, amit kitalált. Mindig én akartam nyerni, hogy
mindent bevalljon nekem. – Kicsoda nem lép semmit? – Hát Kristóf! Két hete furán udvarias velem, lassan az időjárásról fogunk csevegni, és mindig közbevág, ha Jázmin felé terelem a szót. Semmi változást nem látok rajta. – Mit mondjak erre? – Kellene egy fiú nézőpontja. – Most tényleg Kristóf érzéseiről akarsz velem beszélgetni? – Ezt úgy kérdeztem, hogy érezze: egyetlen jó válasz létezik csak. Az
igen kizárva. – Jaj, mindig ezt csinálod – lökött meg. – Totál hülyének érzem magam, amikor megkérdezed, hogy most tényleg veled akarom-e megdumálni ezt. Igen, pontosan veled akarok erről beszélgetni. Éreztem, hogy ez fájni fog. – Na, jó, legyen! Ha engem égettek volna be úgy a kiránduláson, akkor annak a csajnak sokat kéne pedálozni. És Jázmin mit csinál? Semmit. – Mi van, ha sosem fogja bevallani Kristófnak, hogy szereti? – Mit tudom én? Majd kitalálják. – Te miért nem ítélsz el azért, mert belekavartam a dolgaikba? – Mert ismerlek. Jó szándék vezetett, és nekem elég ennyi. Lilla hallgatásba süppedt, aztán zavartan elmosolyodott. Közben felszálltunk a buszra, és vártam, hogy a végére érjen annak, amibe fejben belevágott. Egymás mögötti székekre ültünk le, és egyszer csak hátrafordult hozzám. – Néha magadtól is elmondhatnád ezeket. Ha érdekelne annyira, hogy ezen agyaljak, talán el is
mondanám. De az előttünk lévő hétvége a barátnőmmel, a gyíkarcok meg a tanórák nélkül, sokkal jobban érdekelt. *** Van egy hangulata, amikor kora reggel üresek a folyosók, és senki sincs még a tanteremben rajtam kívül. Olyankor el vagyok. Szinte mindig korán ébredek fel, és ezt Lilla utálja, néha mégis bejön velem. Csak kérnem kell. Hétfőn azért akartam korábban indulni, hogy felrúgjam, hogy felrúgjam a legjobb barátomat, méghozzá minél hamarabb. Péntek este óta hiába próbáltam hívni Ákost, nem vette fel a telefont, és nem válaszolt semmilyen üzenetre. Még a vonalason is kerestem, de mindkétszer az öccse vette fel, és a kis tetű közölte, hogy a bátyja kórházban van, épp agyat operálnak be neki. Nem számítottam rá, hogy Lilla reggel mérgesen fog ácsorogni a ház előtt. Egy piros fülvédőt viselt, a kezét elrejtette a derékig érő, bélelt kabát zsebében. Kezdtem egész jól kiismerni a hangulatait. Majd felrobbant. – Történt valami? – kérdeztem azonnal. Kivettem a jégkockára fagyott kezét a zsebéből, dörzsölgetni kezdtem az ujjait, hogy megmelegedjenek. Köd volt, de tudtam, hogy mire a sulihoz érünk, már nyoma se lesz. Kézen fogott, és az utca végén mesélni kezdett. – Anya pénteken bement a suliba fogadóórára, és egész hétvégén agymosást tartott. – A karó témazáró miatt?
– Annyiért még nem tépné le a fejem, csakhogy szeptemberben megígértem, hogy nem fognak romlani a jegyeim, azért mert… tudod, járunk, és most ugrik minden hibára. – Annyira nincsenek is szar jegyeid. – De Hegedűs tanárnővel is beszélt, aki meg áradozott rólam, hogy milyen jól teljesítek táncórán. Úgy sejtettem, lesz összefüggés, csak nem láttam. – Nemcsak az zavarja, hogy rosszabbak a jegyeim, hanem az is, hogy táncon egyre jobb vagyok – folytatta. – Szerinte túl sok időt töltök gyakorlással, és keveset az érettségi tantárgyakkal. – Ez szívás. Mármint neki. Én bármeddig bírom nézni, ahogy azokban a falatnyi ruhákban táncol. A suliban a táncórákon másfajta cuccban szokta nyomni, mint amikor átmegyek hétvégén, és tetszik, hogy így kiöltözik a kedvemért. – Az
is
szívás,
hogy
határozatlan
időre
megvonta
a
zsebpénzemet és ez nála a következő jégkorszak eljöveteléig is eltarthat. Pedig szeretnék ajándékot venni a születésnapodra. – Nyugi, jól elvagyok ajándék nélkül – mondtam. – De már kitaláltam valami izgit! Amúgy meg imádom ezt a fülbevalót, amit tőled kaptam. Igazából azt Lilla nézte ki a múltkor a plázában, én csak megvettem. Erre bármelyik srác képes. Nem azért adtam neki, mert azt vártam, hogy én is kapjak cserébe valamit. – Szóval most rá kell hajtanom a tanulásra, mielőtt anya napirendet készít nekem, mert abban hiába keresném a nevedet, nem szerepelnél benne.
– Azért az dühítene – mondtam, mert ezt el is hittem az anyjáról. – Engem is. Márpedig ez lesz, ha nem segítesz a matekban, és nem találsz ki valami überjó taktikát arra, hogyan kellene beletuszkolni a fejembe a történelmi évszámokat. Ezekben jó vagy. Általában nem a tanuláson jár az eszem, ha kettesben vagyunk, de ha az anyja kalitkába zárja, az mindenkinek rossz lesz. De megoldom, mi az nekem? – Otthon, édes otthon – mondta később, amikor beléptünk a terembe. A táblán egy mobilszám virított, és egy szív, benne a „hívj fel” felirat. Nem tudom, ki szórakozott, de nem lennék meglepve, ha valamelyik tanár jelentkezne be a túloldalon. Gergő még lenne is olyan állat, hogy felhívja. Jázmin az egyik radiátornál melegedett, és kómásan bámult ki a szürke utcára. Kristóf a helyén ült, a mobilját nyomkodta, Levi meg feldobta az asztalra a táskáját, és azt használta párnának. Érdekelt volna, miért nem otthon alszik. – Sziasztok – köszöntem. Jázmin és Lilla rögtön visszamentek a sarki fornettishez, ahogy máskor is szoktak. Kezet fogtam Kristóffal, aztán levágtam magam a székbe. Újból megpróbáltam felhívni Ákost. Leszarom, mit művel, de ő akart gyakorolni szombaton, és nem jött ki a pályához. Ezúttal kinyomta a telefont. Tehát él, csak szórakozik. Kristóf káromkodott mellettem, és idegesen levágta a telefonját az asztalra. Szó nélkül kinyújtottam a kezem, hogy megcsináljam a pályát, amin elakadt.
– Már vagy harmincszor futottam neki. – Mert béna vagy – bosszantottam, de azért megkaptam a mobilt. Két perc múlva visszaadtam neki, mert átjutottam. – Mázli – morogta. – Stratégia – kocogtattam meg a homlokom. – Odébb mennél, vagy direkt élvezed, hogy feltartasz? – érkezett meg közénk Zentai, és majdnem fellökött. Válasz nélkül hagytam, mert fél gőzzel szemétkedett, amúgy meg volt egy fegyverem, amivel a lehető legrohadtabb módon fel tudtam cseszni az agyát. Ezt
meghagytam
végszükség
esetére.
Már
majdnem
becsöngettek, csak Lilláék nem értek még vissza, amikor az előttem ülő Ivett úristenezni kezdett. – Mi történt veled? – kérdezte Gréta döbbenten, és mindenki egyszerre tett fel valami hasonló kérdést. A totális hangzavarban az ajtó felé néztem. Ákosra. Irtó szarul festett, mint egy vonatszerencsétlenség túlélője. A jobb karja fel volt kötve, de még ez volt a kevésbé feltűnő. A fején egy pólya futott körbe, alatta a homlokán egy baromi nagy kötés. A szemei körül alul és felül is sötét véraláfutások virítottak, mintha agyonverték volna. Lilla ekkor lépett be a terembe, és ő is kiakadt. – Jesszusom, Ákos, mi történt veled? Jól vagy? Megérintette a karját, én meg hirtelen azt sem tudtam, mit kellene mondanom. – Aha – felelte Ákos vigyorogva. – Törhetetlen vagyok, nem látszik?
Leült mellém, és rögtön a figyelem középpontjába került, mert mindenki őt faggatta. Valami balesetről mesélt, hogy egy biciklissel karambolozott az utcán, és egy padba vágta be a fejét. Rohadt ismerős volt a sztori. Velem, Márkkal és Adriennel már történt hasonló, csak akkor motorosról volt szó. Lefogadtam volna, hogy
Ákos
kamuzik,
mintha
csak
kölcsönvette
volna
a
történetemet. Onnantól mondott igazat, hogy a péntek éjszakát a kórházban töltötte, meg hogy a dokinő ügyetlenül varrta össze a fejsebét, de a dekoltázsa elég dögös volt ahhoz, hogy ezt elnézze neki. Ugyanúgy hallgattam a sztoriját, mint mindenki más. Mintha szart sem jelentene a barátságunk, és nem kellett volna tudnom róla, hogy három nappal ezelőtt betört a feje. – Fáj még? – kérdezte valaki. – Mennyi véred folyt el? – És mikor szedik ki a varratokat? Igyekeztem higgadt maradni, de belül dühöngtem és aggódtam. Amikor körbepillantottam, csak egyvalaki arcán láttam ugyanezt az érzést. A lány a szemembe nézett, elsápadt. Láttam, ahogy elfehéredik, szerintem kis híján el is ájult. Olyan gyorsan fordította el a fejét, és rohant ki a teremből, hogy akár hangosan is bevallhatta volna Ákosnak, hogy belezúgott. De senki se figyelt rá. Senki se vette észre, hogy egy lány az osztályból elrohan, mert mindenki Ákos köré csoportosult. Lilla elégszer beszólt, hogy nem értem a csajokat, de ezúttal láttam valamit, amihez nem volt jogom.
Ez a nap minden előzetes bejelentés nélkül törölt pofán, és még be sem csengettek az első órára. Nem semmi. *** Napközben Ákos minden tanárnak elmesélte, mi történt vele. Nekik is a biciklis változatot adta be, hát ő tudja. A délutáni edzés egy pokol volt, mivel ez a hülye kiesett a következő meccsről, és az edző felhúzta magát rajta, hogy az utolsó pillanatban kell átvariálni a csapatot. A pesti szakközép ellen nagy szükségünk lett volna a statisztikájára, de az ugrott, és az új elképzelés miatt az edző keményen fogott minket. Fáradtan és izzadtan vonultunk be az öltözőbe, néhányan csak vonszolták magukat. Valamennyire megmosakodtam meleg vízzel, aztán a szekrényemhez mentem, és a lehető leggyorsabban felöltöztem. Láttam Robin, hogy ki tudna nyírni, mert nem őt javasoltam Ákos helyett, amikor az edző a véleményemet kérdezte. De nem akartam hazudni azok után, hogy az elődjével jól kiszúrtam. A csütörtöki meccsen úgyis kiderülne, hogy nem tudja megközelíteni Ákos teljesítményét, így egy c-s fog beugrani helyette. Láttam, ahogy Robi tuningolja magát. Vagdosta a cuccát, rángatta a táska cipzárját, és úgy bevágta a szekrényajtót, hogy csak úgy csattant. Amint végzett az öltözködéssel, odajött a szekrényemhez. – Engem is ajánlhattál volna – mondta. Robi elfogadhatóan játszott, ha rendesen felkészült, de ezúttal
sokkal agresszívabb támadójáték kellett, mint amit ki tudott hozni magából. – Az edző döntötte el, nem én – mondtam. – De érdekelte, kit javasolsz. Ákosra néztem, akinek a felmentés ellenére végig kellett ülnie az órát. Közömbösen bámult vissza rám, mint aki nem akar beleszólni. Utáltam, hogy mindig nekem kell leszerelnem a hőzöngőket, mert így mindig én leszek a seggfej. Meg kéne tanulnom kezelni ezt. – Az edző tesztel minket – fordultam oda Robihoz. – Hallottam, hogy csapatépítésről dumált a másik edzővel. – Mi van? – Szerintem kíváncsi rá, mennyire húzunk szét, és az ilyesmivel le tudja mérni. – Komoly? Bólogattam, mint az istenadta. A helyében én kíváncsi lettem volna erre, és több időt töltöttem volna a csapatépítéssel. Nem így volt, de egyetlen hazugság segített. A feszkó elhárítva, Robi majd játszik a következő meccsen, és nem én lettem a seggfej valamiért, amit el se követtem. – Lesz legközelebb – bátorítottam. Bólintott. Megint rendben voltunk. Amikor végeztem, Ákos szó nélkül követett a folyosón. – Kösz – mondta a suli előtt. – nem vagyok jó az ilyesmiben. – Miben?
– Abban, ahogy Robit leállítottad. Ákos könnyen beszélt. Ha a legjobb vagy a csapatban, nem kell mindennel foglalkoznod. – Nekem nem ment volna – folytatta, – Ez a kis hülye tényleg azt hitte, hogy játszhat helyettem, miközben ott rinyált neked? Miért nem mondta meg ő az edzőnek, hogy játszani akar? Ha leakadna a nőjéről, és odatenné magát az edzésen, teljesíteni is tudna. Ha már felhozta a témát, nem bírtam ki, rákérdeztem valamire. – Zavar, hogy járnak Flórával? Egy időben rá voltál kattanva a csajra. – A világszám didkóira voltam rákattanva. Emlékszel? Dórié után az övé volt a legjobb az évfolyamon. Vigyorogtam. Dóri legendás volt a kilencedikes lányok közt, engem meg izgattak a legendák. – Nem érdekel, Flóra kivel jár – válaszolta Ákos. – Úgyis tudja, hogy ha van valami baja, megkereshet. De nem fog. Alapból bírom a csajt, de vannak dolgai, amik… Á, ne is menjünk bele! – És mi történt a fejeddel? – Nem vetted be a balesetes sztorit, mi? – kérdezett vissza. – Kábé mennyire nézel hülyének? – Bocs, hogy nem hívtalak fel, meg minden… Hosszan hallgattam. – Jól van – feleltem végül. – Szóval, mi történt? – Anyámra rájött az ötperc – mesélte. – Átmentem hozzá pénteken, tudod, ahogy szoktam. A létra tetején találtam rá, épp villanyszerelőnek képzelte magát. Ki volt tépve a plafonból a
foglalat, azt piszkálta. Meg fogom keresni azt a köcsög szomszédot, amelyik kölcsönadta neki a létrát, és kinyírom. Alig bírtam lerángatni a tetejéről, úgy cirkuszolt. A létra meg eldőlt, és betörte a fejem. Szerencsére a nagynéném közel volt, éppen befutott a mentők előtt, így a gyámhatóság nem tud belénk kötni, ha kivizsgálják. Baleset volt, a nagynéném meg azt hazudta, hogy végig ott volt velünk. Rohadt egy helyzet, mert nem is találkozhatna az anyjával csak úgy. – Ki hívta a mentőket? – kérdeztem. Az anyja tuti, hogy pánikrohamot kapott. – Én. – Vérző fejjel? – Éljenek a szuperhősök. – Szerinted nem lesz feltűnő, hogy te hívtad ki a mentőt? – gáncsoskodtam. Nem szemétkedni akartam, de itt nagyon sántított a sztori. – Szerintem idáig nem fog elmenni a gyámhatóság. Ha egyáltalán érdekli őket. – Anyukád hogy van? – Kikészült. Három napja nem bírok beszélni vele, a nagynéném meg nem enged át hozzá. – Szobafogságot kaptál? – Ja. Se net, se mobil. Mintha bármiről is én tehetnék. A suliba se akart elengedni a héten, de mára inkább a Duna-partit választottam, mint az otthoni börtönt. Így visszakaptam a mobilt.
*** Lilla írt az este, hogy megkérdezze, mi van Ákossal, de túl késő volt, hogy válaszoljak. Reggel viszont hiába csengettem be hozzájuk, senki se nyitott ajtót, és a mobilt se vette fel. Egyedül mentem suliba. Márk a biciklitárolónál dumált Jázminnal, amikor lelakatoltam a bringát, éppen azt mondta Márknak, hogy bemegy a suliba a brutális szél miatt. Szerintem Zentai képét nem bírta. Ez a gondolat tetszett. – Nem félsz, hogy egyszer elkapnak azok, akiktől elszeded a pénzüket? – kérdeztem Márktól. Azóta érdekelt a dolog, hogy Levi a múltkor megemlítette. – Szerintem semmi közöd hozzá – felelte úgy, hogy meg se fordult. – Ne rángasd bele Ákost semmibe! Zentai megvárta, amíg beérem. – Nem hallasz, vagy mi? Semmi. Közöd. Hozzá. – Minden szót külön hangsúlyozott, mintha hülye lennék. A szemében az is voltam. Nem húztam fel magam, mert pontosan erre a válaszra számítottam. Vigyorogtam. Beképzelten. Aztán otthagytam. A kosarazás megtanított rá, hogyan kell megzavarni az ellenséget. Előbb ki kell ismerni, aztán tudod megtéveszteni. Márpedig volt közöm hozzá, hogy mit csinál, és ezután tudni is fogok róla. Ameddig ugyanabba a tetves gimnáziumba jár a
barátnőmmel, és a táncórán fogdossa, ő az ellenségem. Még akkor is, ha néha egy irányba haladunk, és ideiglenesen félreteszem ezt. – Krisztián, szia! – Az aulába lépve Adri hangja üdvözölt. Mosolygott. Azóta is kedves velem, hogy végleg elcsesződtek a dolgok kettőnk között. Megéreztem és azonnal felismertem az illatát. Az életem része volt egykor, a ruháinak és a szobájának volt ilyen illata, friss, mégis erőteljes. Feltűnő piros blúzt viselt, a válla kilátszott belőle. Emlékeztem az aranykarika fülbevalóra, amit az áltsulis ballagására kapott a nagyszüleitől. Június óta egyáltalán nem beszéltem Lillának Adriennről, mert nem volt rá kíváncsi. Még most sem vagyok biztos benne, hogy ért engem. Adrienn egykor a legjobb barátom volt, mindenről tudtunk beszélgetni. Nem bántott más lányokat, és nem kavarta a szart. Soha. Az első lány volt, akit megcsókoltam hetedikes koromban egy farsang után, pedig csak hülyéskedésnek indult. Egyikünk se állt rá készen, és röhögésbe fulladt. Aztán nyolcadikban megtettük még egyszer. Az már más volt. Hívnunk kellett valaminek, hát annak hívtuk, ami kézenfekvő volt. Jártunk. Eléggé felvágtunk vele, mert az osztályban egyedül nekünk volt valakink, de továbbra se változott köztünk semmi. Barátok maradtunk. Azután kiderült, Adrit nem vették fel a Duna-partiba, és még jobban ragaszkodni kezdett hozzám. Őrült dolgokat művelt,
amikbe belementem, de utólag zavartak. Nem akartam, hogy megtervezze helyettem az életem. Tizennégy voltam. Nem akartam, hogy bárki beleszóljon az életembe. Amikor elköltöztem, nem bírtam a szemébe mondani, hogy vége, pedig kellett volna. Mert egy kicsit megkönnyebbültem nélküle. Mindketten elszúrtuk. És ez csak rosszabbodott a baleset után. Az teljesen kifordította magából. Amit viszont Lilla nem értett, hogy amíg Adrienn emlékeztet arra a lányra, akit szerettem, nem tudok teljesen hátat fordítani neki. Ettől nem bocsátottam meg neki. Tudtam, hogy most kit szeretek. Lillával minden más. Őt akartam. Néha úgy éreztem, beteges, hogy mennyire nem érdekel a többi lány. – Szia Adri! Mi a helyzet? Adrienn körülnézett, mintha titkos viszonyunk lenne. Nem volt, ezért megálltam az aula közepén, és vártam, hogy válaszoljon. – Hogy van Ákos? – kérdezte tétován. Nem érdekelte Ákos. Tudtam. Már egyszer a képembe vágta, hogy Ákossal az ő barátságát pótoltam. – Kérdezd meg tőle – feleltem durván. A szája lebiggyedt, a szemébe könnyek gyűltek. Nem hittem azoknak a kibuggyanni készülő könnycseppeknek. – Tőled kérdezem. – Azt mondta, rosszabbnak látszik, mint ahogy érzi magát. Pénteken megint jön suliba.
Adrienn a hátam mögé nézett, és abból, ahogy a tartása megváltozott, és az arca ellenséges kifejezést öltött, rájöttem, ki közelít. – Jobbulást kívánok neki – mondta, de már nem figyeltem rá igazán. – Na szia. Lilla felé fordultam, akire azonnal reagált a testem. Tetszett a magasan lófarokba kötött haja, a csípőjére simuló farmer, a szűk póló. Későn vettem észre, hogy morcos. Grétával érkezett, aki csak egyszer nézett a szemembe, aztán elfordította a tekintetét. – Kerestelek reggel – mondtam. – Grétával találkoztam. Ezt azért kikövetkeztettem. – Na és hogy van Ákos? – kérdezte élesen. – Hallom, Adrienn postagalambja lettél. – Azért jól vagy? Gréta kihátrált a tűzvonalból, és elindult a lépcsőn az emeletre Irigyeltem, hogy megtehette. – Tök jól vagyok, naná. Vajon mi történhetett velem tegnap után, ami miatt kikészültem volna? – Ezt kérdezem én is. – Mondjuk, válaszolhattál volna. Elég szar érzés az a „látta” felirat. – Ezen húztad fel magad ma reggel? Mert éjfélkor nem válaszoltam neked? Alig emlékeztem, mikor veszekedtünk utoljára, de ma nem volt hozzá hangulatom. Különösen nem ilyen hülyeség miatt. – A legjobb haveromnak balesete volt, az edző úgy hajtott
minket tegnap, hogy majd megdöglöttünk, és Robi is rám szállt. Kösz a támogatást. – Bocs, hogy élek – emelte meg a hangját. Az aulába érkező diákok mind minket figyeltek, néhányan nem is mentek tovább. – Mondd már meg, hogy Miss Tündérhercegnő miért más kategória, mint én? Neki miért feleltél, amikor Ákosról kérdezett? Nem akartam, hogy tovább folytassa, mert belemagyarázna valamit ebbe a helyzetbe, ami nincs is ott. – Majd szólj, ha lenyugodtál, és nem pattogsz hülyeségek miatt – mondtam. Otthagytam az aulában, és felmentem a terembe. *** Ákos pénteken megint jött suliba, bár még mindig úgy nézett ki, mint akit megvertek. Marha jó volt, ahogy a tanárok frászt kaptak tőle, még Kökény tanárnő is hüledezett. Ákos valamiért élvezte, hogy ő az ügyeletes rém. Lilla viszont nem volt önmaga, még mindig puffogott. Mindennap együtt jöttünk suliba, de akárhová hívtam délután, arra nemet mondott. Folyton hazarohant, szerdán meg se várt, amikor később végeztem. Erre se nagyon volt még példa. Nem tudom, mi van vele ilyenkor. Élvezi, ha megsértődhet? A nagyszünetben a büfénél álltam sorba, amikor Flóra megtalált. Csak akkor dumáltunk, ha fontos dologról volt szó, amúgy békén hagytuk egymást. Göndör tincsei körülölelték az arcát, kíváncsi tekintettel kutatta az arcomat. – Fáradtnak látszol – mondta.
– A tegnapi meccs – legyintettem. – Hallottam, nyertetek Ákos nélkül is. Gratulálok! – Kösz. Igazából Robira se volt szükségünk, hiába ugrált annyit, hogy neki kellett volna játszani, de ezt nem akartam Flóra képébe vágni. – Ráérsz délután? – kérdezte. – Miért? – Páran elmegyünk a Zeróba. Lillát is kérdeztem, de azt mondta, hogy döntsd el te. Megint veszekedtetek? – Én a múltkor se veszekedtem. – Ebben nem értetek egyet, de mindegy – legyintett. – Jó lenne, ha jönnétek. – Meglátjuk. A következő szünetben Lilla annyit felelt, hogy ha van kedvem, akkor elmehetünk. Rossz válasz. Fogalmam se volt, hogy van-e kedvem. Már nyitva volt a koripálya, úgyhogy utolsó órán uszoda helyett oda mentünk. A suli korcsolyát bérelt azoknak, akik nem hoztak sajátot, de sokaknak alapból volt. Amennyire Lilla év elején várta a korizást, most annyira nem érdekelte. Kötött fehér ruhában, szürke harisnyában és fekete fülvédőben rótta a köröket. Mindig utolértem, de levegőnek nézett. Hidegebb volt velem, mint a jég, amit a korcsolyákkal összekarcoltunk. Ráhagytam. A korcsolyapályáról a Zeróba, mentünk, de már útközben elszakadtunk egymástól. Lilla méterekkel előttünk vágtatott, és
minden perccel egyre kevésbé érdekelt, min sértődött meg. – Pár napig hiányzok a suliból, és máris balhéztok? – kérdezte Ákos. – Hanyagold a témát! – Régebben jobb fej voltál, tesó. Amióta jártok, nincs humorérzéked. – Ha mutatsz egy srácot, aki nem veszekszik a barátnőjével, holnaptól megint jó fej leszek. Ákos biccentett. – Ott a pont. – Mit csináltál otthon? – kérdeztem. – Letöltöttem egy rakás filmet, de mind fos Volt. Bocs, a
Csillagok között rendben volt, csak kihagyhatták volna belőle azt a félórás Matt Damon-os hülyéskedést. Meg a vége is nyálas volt ezzel a szeretetes baromsággal. Rajtatok se segít, mi? Erre már nem is feleltem. Mire a Zeróba értünk, a többiek már összehúztak három asztalt, és Lilla azonnal leült Jázmin és Flóra közé. Ennél nyilvánvalóbbá nem tehette volna, hogy le vagyok ejtve. Flóra mellett ott volt még Robi, de a tegnapi meccs után nem tartottam jó ötletnek együtt lógni vele. Gréta velünk szemben ült, előtte egy pohár kóla az asztalon. Úgy nézett ki, mintha temetésről jött volna, csupa fekete, semmi szín. Óvatos pillantással figyelte, ahogy Ákos kirántotta az egyik üres széket. Mivel odakeveredett Kristóf is, mellé ültem le. Megint a telóját nyomkodta, és sűrűn káromkodott közben. Hátranéztem az ajtóra, hogy csekkoljam, Zentait is meghívta-e valaki, de
mázlim volt. Márk nem sűrűn jön a Zero közelébe. A frissen sült pizza illata miatt megkordult a gyomrom. Rendeltem egy sonkás-gombást, és próbáltam rájönni, mi a francot keresek itt. Keresztbe font karral ültem, úgy éreztem, idegenek vesznek körül. Lilla egyszer rajtam felejtette a pillantását, a karomat nézte. A csajok valami Zedről beszéltek, fogalmam se volt, ki a franc az. – Tetszett az új verse – mondta Flóra. – Olyan… különleges… tudjátok… – Ne erőltesd, mert a legutóbbi verselemzésed is kettes lett – mondta Jázmin. – Magányos volt leginkább – felelte Lilla. – Kiábrándult. Szomorú. Állandó. Végtelen. Hideg és kilátástalan. – Igen, pont ezeket a szavakat kerestem. – Miről beszéltek? – kapta fel a fejét Kristóf. – Zed legújabb verséről, ami a suliújságban jelent meg. Az
android lány – mondta Gréta. – Azt én is olvastam. Bírjátok Zedet, mi? A lányok összenéztek, aztán bólintottak. – Fogjuk rá – mondta Lilla. Teltek a percek, untam magam. És nem csak én. – Baromi izgi, de költőkről fogunk beszélgetni? – szólalt meg Ákos. – Ha máshol akarsz lenni, miért nem mész el? – kérdezte Robi – Amúgy is, ki hívott meg? – Flóra. Mi van, zavarlak valamiben? Mondjuk a kussolásban? Gréta halkan elnevette magát, de a többiek nem szólaltak meg.
Kivéve Flórát. – Hagyjátok abba! – Hú, Robinál még a csaja is tökösebb. Lehet, hogy Flórát kéne bevenni a kosárcsapatba. Te, Flóra, nem akarsz velünk edzeni? A pasid mostanában elég lazára vette a felkészülést, beugorhatnál helyette. – Mitől diliztél be? – esett neki Flóra. Semmitől, Ákos alapból nem bírta Robit. Szerinte valakinek vagy fontos a kosárlabda, vagy nem, és ő már bebizonyította, hogy nem megbízható. Robit figyeltem, mert emlékeztem, hogy a múltkor mennyire vagdalózott az öltözőben. Az egyik percben eljátssza a visszafogott kiscsávót, aztán meg totál felmegy az agyvize. Most sunyin villant a szeme. Balhészaga volt a gyereknek, messziről bűzlött. – Ha ennyire zavar a csend – mondta feszülten –, hát tőlem dumálhatunk. Hallottam valami érdekeset, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. Igaz, hogy egy lány vert meg, Ákos? Mindenki
Ákosra
nézett.
Jázmin
abbahagyta
a
kávé
kavargatását, Lilla megfeszült ültében, Kristóf felnézett a telefonjából, Gréta pedig megmozdult, a szék lába megcsikordult a földön. – Ebbe ne kezdj bele, Robi – szólt rá Flóra olyan szigorú hangon, hogy még engem is kirázott a hideg. Tényleg tökös a csaj. – Szerintem se kellene – tette hozzá Gréta. – Miért? Te is hallottad, amit Flóra és én, a tanárinál. Az ifjúságvédelmis szerint még Kökénynek is hazudott arról, ami történt. Ehhez mit szólsz, Ákos? Ez már jó téma?
– Miről van szó? – kérdezte Jázmin. – Semmiről – felelte Ákos. – Összevissza kamuzik. – Te kamuztál mindenkinek arról, hogyan tört be a fejed – folytatta Robi. – Nem is történt semmilyen biciklis baleset. Miért nem mondod el nekik? Az utolsó kérdésnél már állt, épp felvette a táskáját, hogy elinduljon. Ezt jól tette, mert elég ellenségessé vált a légkör. – Jössz, Flóra? Flóra felállt, elvette a kabátját a szék karfájáról. – Sajnálom – mondta Ákosnak, de azért a fiúja oldalán sétált ki a pizzériából. *** Szerintem mindenki azt várta, hogy valaki más szólal meg először. Senki se akart. A szitu egyértelmű volt; Ákos csesztetni kezdte Robit, Robi meg visszaszólt. Az igazságról, hogy Ákos anyjának mentális betegsége van, ami miatt néha kattant dolgokat művel, senki se tudhatott rajtam kívül. Egy ilyen anya mellett Ákos sokkal szemetebb dolgokat élt át, mint a legtöbben közülünk, és a Robi-féle seggfejek semmit sem tudnak, amikor ezen gúnyolódnak. Mintha egy fal vett volna körül minket, ahová nem jutott be az evőeszközök zörgése, a vendégek beszélgetése, se a hangszóróból szűrődő zene. Ákos törte meg a csendet, a hangja pofátlanul parancsoló volt.
– Kijönnél velem, Gréta? Most! A haveromat ismerve ki akarta szedni Grétából a teljes sztorit. Mindketten felkeltek, és átvágtak az asztalok között. A pizzéria előtt megálltak, Ákos a karjánál fogva tartotta Grétát, mintha attól félne, hogy elrohan. – Ugye nem kiabál vele? – kérdezte Lilla felháborodva. A rohadt életbe, de. Felpattantam a helyemről. – Leállítom, maradjatok itt – mondtam, aztán kirohantam az utcára. A nap lemenőben volt, a szemembe sütött. Kikerültem egy kutyát sétáltató gyereket meg egy bácsit, és megálltam Ákos mellett. – Elengednél? – Gréta hangja kétségbeesettnek tűnt, és ez nagyon nem tetszett. Ugrásra készen vártam, hogy közbe kelljen avatkoznom. – Majd ha válaszolsz. Melyik tanár volt ott? Értem én, hogy Ákos ki akarta faggatni, de azért nem kéne durvulni egy lánnyal. – Az ifjúságvédelmis akkor tudta meg valahonnan, hogy mi történt, és elmondta az ofőnek. Más nem volt ott. – Gréta vetett rám egy pillantást, és láttam, hogy könnyek csillognak a szemében. Hiába lógott két éve együtt Lillával, én aztán alig valamit tudtam erről a lányról. Kivéve egy dolgot. Márpedig amiatt többszörösen szorult helyzetbe került. – Nem mondott olyasmit, hogy egy lány ütött meg – folytatta halkan. – Úgy fogalmazott, hogy az a nő a felelős érte. Robi akarta
ennyire félreérteni. – Kik voltak még ott a tanári előtt? – Csak Flóra, Robi meg én. Flóra utána ránk parancsolt, hogy felejtsük el, amit hallottunk, mert semmi közünk hozzá. Ezért jó pont jár Flórának. Lilla barátnői közül vele jöttem ki a legkevésbé, mert a kilencedikes balhéja eléggé emlékezetes lett, de azóta megtanulta, hogy kell kiállni a barátaiért. Megszorítottam Ákos vállát. Jó erősen. – Szerintem mindenre válaszolt, úgyhogy engedd el a lányt,
tesó, vagy leszedlek róla. És most tényleg nincs humorérzékem. Ákos idegesen körbepillantott, de annyira szorítottam a vállát, hogy meggörnyedt. Reméltem, hogy észhez tér végre. Miután elengedtem, felemelt karral hátrálni kezdett. – Hazahúztam – mondta nekem. – Kösz, hogy itt lehettem, élmény volt. – Minden oké? – kérdeztem Grétát, amikor kettesben maradtunk. Ahelyett, hogy válaszolt volna, csak úgy elrohant, és… a fenébe is a csajokkal, már én is kiabálni bírtam volna vele. A mellékutcában értem utol, annál gyorsabb vagyok, mint hogy lehagyjon egy ilyen apróság. A leggyorsabb vagyok, ami azt illeti. – Állj már meg! – parancsoltam rá, és semmivel nem voltam különb, mint Ákos. Ez hatott, mert Gréta megtorpant, a hátát egy házfalnak vetette. Remegett. Vagy a hidegtől, vagy Ákos miatt. – Ne kezdj el bőgni! – kértem, de nem bírta visszatartani a könnyeit. Nagyon ijesztő sírást produkált, még levegőt se tudott
venni közben, annyira zihált a zaklatottságtól. Még csodálkoznak a lányok, hogy nem bírunk mit kezdeni a bőgéssel? Olyan volt, mintha egy alien akarna előtörni a mellkasából. Mégis mit lehet ilyenkor csinálni? Még a végén itt fullad meg a karomban, ha átölelem! Az a jó a belső monológokban, hogy a másik nem hallhatja egyetlen részletét sem. Gréta ezért nem tartott érzéketlen bunkónak, inkább hozzám lépett, és a mellkasomra hajtotta a fejét. – Nyugi – mondtam neki, és finoman megsimogattam a haját. – Hé, nyugodj már meg! Hiába,
nem
akart
abbamaradni
a
csuklásszerű
hang.
Törékenynek tűnt, biztos azért, mert alacsonyabb volt Lillánál, vagy egyszerűen a helyzete miatt éreztem ezt. Lányos illata keveredett a tempera szagával. A felsős rajzórák jutottak eszembe róla, amikor festettünk, és összemázoltuk magunkat a különféle színű festékekkel. Néha még otthon is kapargattuk magunkról a festékdarabokat. Amikor már nem rázkódott annyira a válla, elhúzódott tőlem. Átkutatta a fekete kabát zsebeit, de üresnek bizonyultak, ezért a szoknyában
kezdett
turkálni.
Újabb
zsákutca.
A
táskája
következett, amiből kipakolta a lakáskulcsot, telefont, bérlettartót, tolltartót, és a végén a csomag papír zsebkendőt. Trombitálva fújta ki az orrát. – Sajnálom, hogy Ákos az előbb úgy… érted… Egyetlen lánnyal se szokott így… soha – akadozva beszéltem, mint egy gyogyós, nem tudom, miért. – Nem kell bocsánatot kérned a hülye barátod helyett – vágta rá
dühösen. A remegés és a zihálás is abbamaradt, egy pillanat alatt összeszedte magát. – A létezésem se érdekli, szóval úgysem számít neki, hogy taplón viselkedett velem. – Figyelj, ez bonyolultabb, mint gondolod. – Persze. Ti, srácok, mindig találtok mentséget arra, ha szemétkedtek. Farkasszemet néztünk, és sehol se volt már a csendes, visszahúzódó lány. Emelje már fel a kezét, aki látta korábban ilyennek! Senki? Miért nem vagyok meglepve? – Megmondanád a lányoknak, hogy minden rendben, és hazamentem? – Miért, minden rendben? Még egyszer kifújta az orrát, aztán a kabátja ujjával megtörölte az arcát, ahol még nedves volt. – Igen. Szia. Mintha két személyisége lett volna, és egy Grétával is nehéz elbírni, nemhogy kettővel. Plusz ott volt még a saját problémám. A pizzéria előtt Lilla és Jázmin már felöltözve álltak, mintha rám vártak volna. Átadtam nekik Gréta üzenetét. – Flóra szakított Robival, úgyhogy elmegyünk hozzá – közölte Lilla. – Ne várjalak? Nemet intett a fejével, úgyhogy visszamentem a Zeróba. Megkértem Kristófot, hogy ne kérdezzen semmit, mire azt felelte, nem is akart. ***
Szombat délelőtt Kárpátiék ajtaján dörömböltem. Először a csengővel próbálkoztam, de amikor hallottam, hogy valaki közvetlenül az ajtó mögött mászkál, és mégsem nyitja ki, következett a barbár módszer. Lilla apja nyitott ajtót. Szürke öltönynadrágot meg fehér inget viselt, ami szombat délelőtthöz képest túlzásnak tűnt. Láttam már tőle azt a tekintetet, amivel méregetett. A legutóbb a kerítés melletti rózsabokron lévő tetveket bámulta így. – Szervusz, Krisztián. Most nem alkalmas a látogatásod. – Miért? – kérdeztem meggondolatlanul. Épp csak megmozdult, de magasabbnak és fenyegetőbbnek látszott, mint egy pillanattal előtte. A szemüveg mögött hidegen fénylett a szürkéskék szeme. – Nem tartozom neked beszámolóval. Vagyis el lettem küldve melegebb éghajlatra. Értettem én a szóból. – Azért öt percre beszélhetek Lillával? – Szerintem be van kapcsolva a mobilja – közölte gúnyosan. Gondolom, tudott róla, hogy haragszik rám. Elszámoltam magamban ötig, aztán válaszoltam. – Lehívná? – Pizzát ne hozassak? Van ám szövege az öregnek. Általában teljesen normális, és reméltem, hogy a barátságtalan kezdés után most is az lesz. Elővettem a legtisztelettudóbb hangomat, mert a szülők bírják
az ilyesmit. – Kérem, szólna neki? – Most nem jöhetsz be, de lehívom. Megköszöntem, aztán fel-alá járkáltam az előkertben. Végül megálltam a fa alatt, és néztem, ahogy a szél a majdnem teljesen csupasz ágakat rángatja. A talpam alatt levelek sárgállottak, nagyon ráfért volna a környékre egy gereblyézés. Egy perc múlva Lilla kilépett a házból, a mellkasán összehúzott egy hatalmas, fekete kendőt. Túl életvidám, nem illett hozzá ez a komor szín. Ahogy közelebb lépett hozzám, megéreztem a ruhájából áradó fahéj és vanillincukor illatot. Meg akartam csókolni, de úgy mozdult,l hogy az arcát pusziltam meg. – Azért felvehetnéd a telefont – mondtam. Igyekeztem visszafogni a haragomat, de elegem lett belőle, hogy simán nem veszi fel a telefont, ha keresem, meg elhúzza a fejét, ha meg akarom csókolni. – Lehet, hogy dolgom volt. – Például? – Tegnap, amíg a Zeróban voltunk, aput behívták a rendőrségre a bringám miatt. Fogalmam se volt, miről beszél. – Mi van a bicikliddel? – Te most hülyéskedsz? – Azt se tudom, miről beszélsz. Most már Lilla is úgy nézett rám, mint valami kártevőre. Szorosabban fogta magán a cukorillatú kendőt.
– A múltkor említettem, amikor Ákosról is kérdeztelek. Este. Viberen. Kezdtem totál hülyének érezni magam, úgyhogy még mindig értetlenül néztem rá. – Totális homály? – kérdezte szigorú arccal, aztán hisztérikusan elnevette magát. – Azt hittem, elolvastad az összes üzenetet, de ezek szerint nem. Úgy hagyott ott, ahogy voltam. Összezavarodva. Még ott az utcán előszedtem a mobilt, és végigpörgettem az utolsó néhány bejegyzést. Bakker, tényleg én voltam a hülye, nem csak Ákosról kérdezett.
23:41 Fenn vagy még? 23:44 Nem akartalak felhívni, mert Ákossal voltál, de valami szemét ellopta a biciklimet. Totál kivagyok. 23:45 Voltunk bent a rendőrségen feljelentést tenni, de majdnem kiröhögtek, hogy úgysem lesz meg. 23:45 Hogy lehetnek ilyen bunkók a zsaruk? Nem az lenne a dolguk, hogy megkeressék? 23:46 Álomvilágban élek, mi? Kezdem felfogni. 23:54 Mindegy, majd elmesélem.
23:54 Látom, nem érsz rá. 23:54 Ákos rendben lesz? Ijesztően nézett ki. 23:55 Holnap tali xxx Még ott az utcán felhívtam Lillát. – Csak az utolsó üzeneteket olvastam. Miért nem szóltál róla másnap? Lilla keserűen felnevetett. Felnéztem az ablakára, mert mozgást láttam onnan. Elhúzta a sötétítőfüggönyt, a kezét az üvegre tette, mint egy szomorú, toronyba zárt királykisasszony. – Eszembe se jutott, hogy nem olvastad el. Meg azért, mert még mindig utállak azzal a cafkával látni – mondta. – És megkértél, hogy hagyjalak a hülyeségeimmel. – Nem így értettem. Ha lenyúlják a bringádat, arról nagyon is tudni szeretnék. Hogy történt? – Gréta felhívott suli után, hogy kimennék-e vele a Kelenföldi pályaudvarra, mert valami rokon néni jön hozzájuk látogatóba, és se az anyukája, se a nevelőapja nem ért rá kimenni elé. Gréta viszont parázik egyedül azon az állomáson, ne kérdezd, miért. Én hülye meg biciklivel tekertem el odáig, de mire a néni vonata befutott, meglógtak a bringámmal. Remélem, azóta lerohadt a lába annak a disznónak. Vagy a keze, amelyik elkötötte. Apa totál ideges napok óta, azt hajtogatja, hogy ez ötvenezer forintos bicikli, és most nem telik újra, és biztos, hogy csak az egyik lezárót használtam, pedig ha kettőt használnék, ahogy mondta, akkor nem
vitték volna el. – Joggal ideges, nem? – Most őt véded? – Bocs. – A héten a zsaruk találtak lopott bicikliket valami garázsban, és apának meg kellett néznie, közte van-e az enyém. Mondjuk, ezt már alvázszám alapján is tudniuk kellett volna, de gondolom, rutinellenőrzés. Szobafogságban vagyok, csak úgy mondom. – Ezért nem jöttél sehova? És apád azért nem engedett fel? – Egész héten kijárási tilalom volt érvényben, úgyhogy nem mehettem volna el a Zeróba se. Csak miattad voltam ott, hátha beszélünk végre. Nyeltem egyet. – Ne haragudj, Táncoslány! – Már nem haragszom. Félreértés volt, nem? Apuék mindketten dolgoztak, simán hazaértem volna, ha nem ugrunk át Flórához is, de így lebuktam. Apa ezért olyan dühös. – Flóra tényleg kidobta Robit? – Aha. Azt mondta, ez túl aljas húzás volt tőle. Mi lesz most a csapaton belül? – Akármi is, majd kézben tartom. Te pedig ezen is túl leszel. – Jó lenne, de a múltkor a jegyeim, most a bringa meg a péntek délután… A szüleim elkönyveltek hanyag, lusta, hazug dögnek, akit nem érdekel semmi. Olyan kisangyalnak kell lennem, hogy mindjárt nekiállok szárnyakat növeszteni. – Kizárt, hogy holnap átmehetek? – Szerintem ne is próbálkozz, csak feldühítenéd őket. A lakatnál
esetleg találkozhatunk valami ártatlan, délutáni időpontban. – Két óra? – Tökéletes. Integetett, aztán lerakta a mobilt, és még a függönyt is visszahúzta. *** November utolsó hetét kezdtük. Ákos hétfőn olyan osztást kapott az osztályfőnöktől a hazugságért, hogy egész hétre kitartott. Az ifjúságvédelmis tanár a nagynénjétől tudta meg, mi történt. Nem hangolta össze a sztorikat, van ilyen. Ráadásul kivették a varratokat a homlokából, de még nem tesizhetett, és ez végképp megőrjítette. Minden nappal egyre elviselhetetlenebb lett, utálta a tétlenséget. – Akkor Flóra küldte el a fenébe, amikor szakítottak. Mekkora lúzer! Ezen úgy nevetett, hogy az egész aula visszhangzott. Lillával rendben voltunk megint, és minden ment a szokott módon. Belefeledkeztünk a napi első csókunkba, órák alatt sűrűn felém nézett, szünetben beszélgettünk, bár az udvar helyett most a folyosón, mert egész héten esett az eső. A délutánok meg az esték unalomba süppedtek egyedül a könyveim mellett, Lillának a netet is letiltották. Pénteken ebédszünetben a lépcsőn találtam rá Lillára. A kabátján ült, rengeteg vörös haja az arcába hullott, és az egyik kockás füzetébe körmölt valamit.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, és levágtam magam mellé. – Fizikaházit. – Csak jövő héten lesz fizikánk. – Tudom, de anya… – Most növeszted a szárnyaidat? – Pontosan. Ma valahogy nem bírom ezt az üresjáratot. – Ebédszünet van, ilyenkor kajálni kell. Ettél már? Mert reggelizni se láttalak. – Nem vagyok éhes. Ahogy ezt kimondta, rájöttem, nem csak ma hagyta ki a reggelit, hanem napok óta alig láttam enni. Ha rá is vette magát, akkor is kedvetlenül rágcsált valami kekszet vagy ropit, amivel nincsen baj ha nem főételnek szánja. Előkotortam
a
táskámból
a
sonkás-sajtos-uborkás
szendvicsemet. – Egyél! – nyomtam a kezébe. – Napok óta éhezteted magad. Elvette, rázárta az ujjait, de nem bontotta ki a szalvétát. Nem hagytam békén, addig unszoltam, amíg nekilátott. Eleinte lassan evett, unottan rágta a falatokat, de én ráértem kivárni. A kezét a combjára tettem, finom simogattam, és mire befalta az egész zsömlét, már kevésbé tűnt letörtnek. – Köszönöm. Lilla a csizmája orrát nézte. Elővett egy zsebkendőt, és törölgetni kezdte a sárfoltokat rajta. – Nagyon régen volt, hogy a szüleim mindketten így haragudtak rám – mondta. – Valamelyikük mindig normálisabb volt, érted, ugye?
– Ez nálunk mindig anya. – Akkor érted. – Tuti, hogy miattam van. – Dehogy. Szeretnek téged. – Kétlem, hogy szeretnék, hogy a kislányukkal smárolok. Ekkor a könyöke a bordámban landolt, és úgy éreztem, ott is maradt. Pedig nem. – Smárolunk, mi? Volt egyáltalán olyan, hogy smároltunk? És jól gondold meg, mit felelsz. – Mi bajod ezzel a szóval? – Neked miért nincs bajod vele? – kérdezett vissza. – Olyan közönséges. – Mit csináltok itt? – harsant egy hang. – Ültök a hidegben és nyávogtok, hogy szar az élet? Ákos leült a másik oldalamra, és körülnézett Lilla örökös menedékén. – Hideg van, hülyék! Miért jó itt? Lilla előrehajolt, hogy lássa. – Mert a magadfajta finnyások elkerülik ezt a helyet. – Akkor ezt most bebuktad, mert csatlakozom. Lilla nem faggatott, mi történt Ákossal, mert valószínűleg a barátnői már beszámoltak róla. – Mikor tesizhetsz újra? – kérdezte. – Még mindig húzódik a bőr a seb körül. – Ákos megtapogatta a homlokát. – A doki fél, hogy edzés közben megsérülök, úgyhogy még a seggemen kell ülni valameddig. – És ez a sebhely örökre megmarad.
– Azért elhalványul. Flóra felbukkant, ledobta a fal mellé az összehajtogatott télikabátját, és leült rá. – Jövök én is – mondta. Kezdtük teljesen eltorlaszolni a lépcsőt, és aki fel akart jutni a másodikra, annak át kellett gázolnia rajtunk. – Mit műveltetek Robival? – kért számon minket. Mármint engem és Ákost. – Hogy érted? – Azt mondta, állítsam le azt a veszett osztálytársamat. És azok után, hogy a Zeróban úgy összevesztetek, nyilvánvalóan rátok gondolt. Csakhogy igazából engem figyelt, nem is Ákost. – Miért rám gondoltál? – kérdeztem. – Nem velem volt baja. – Eddig csak téged meg Márkot láttalak balhézni. Mármint úgy rendesen. – Mi van velem? – kérdezte Márk hidegen. Na, csak emlegetni kellett, máris megjelent. Márk és Kristóf felértek a lépcsőn, és megálltak a társaságunknál. – Ti ketten vagytok a suli hivatalos verekedői – jegyezte meg Lilla ciccegve. – A tizedikes pletykafészkek, azok a ribik, akik rólam is mindenfélét összehordtak, a legutóbb ezen témáztak. – Legenda vagyok, yeah – mondtam, és összeöklöztünk Márkkal. Lilla majd eldobta az agyát, de hát ezért is csináltam. Semmivel se tudom jobban kibillenteni őt, mint ha Márkkal haverkodom, és szerencsére Zentai tudta, mit várok tőle, amikor az öklömet felé tartottam. Lilla nevetni kezdett, egyre rázkódott a válla.
– Úristen, ti tényleg annak örültök, hogy verekedésért tartanak nyilván titeket? – esett be Jázmin is a folyosó felől. – Nem érdekel, mekkora királyok vagytok – szólalt meg újra Flóra. – Melyikőtök szállt rá Robira? – Én nem – feleltem. – Én sem. Mikor beszéltél vele? – kérdezte Ákos. – Ma mondta el, hogy valamelyikőtök megfenyegette, hogy ne ugasson bele más dolgába, és… hát, hagyjon engem békén. – Egyáltalán minek beszélsz vele? Szétmentetek. – Csak. Nem fogom neked magyarázgatni. – Robigyerek már hétfő óta lapít – merengett Ákos. – Én azt hittem, te küldted el a francba, te meg azt, hogy mi. Valami véletlen lehet, hogy van egy harmadik fél is, akinek az útjában van. – Tényleg nem te voltál? – Hányszor mondjam, hogy nem? Flóra még mindig hitetlenkedett, ezért Márkot is kérdőre vonta. – Akkor te voltál! Ákos megkért, hogy ijessz rá? Márk felröhögött. – Te kész vagy. Nem is beszéltem még azzal a b-s gyökérrel – védekezett. – Miért érdekelne a volt pasid? – Mert mintha láttalak volna… Flóra nem bírta végigmondani, amit akart, mert Kristóf közbeszólt: – Most komolyan itt ültök a hidegben, és azt próbáljátok kitalálni, ki fenyegette meg azt a kretént? És még én vagyok a nem normális?
– Ne ez alapján ítéld meg magad, te sosem voltál normális – szúrta oda Jázmin, és erre már mindenki nevetett. – És neked ez bejön, igaz? Amíg egymást cseszegették, Lilla a vállamra hajtotta a fejét, onnan nézte, hogy ez a két marha egymást piszkálja. Akkor húzódott el tőlem, amikor meglátott egy fekete pacát elsuhanni a folyosón. – Gréta! – kiabálta a fülembe, kis híján megsüketültem. Akár fel is emelhette volna azt a formás fenekét, de túl lusta volt hozzá. Gréta visszajött hozzánk, végignézett a különös összeállítású társaságon. Amikor Ákoshoz ért, elfintorodott, majd Lillához fordult. – Mi az? – Ervin
kérdezi,
hogy
boldogultok
a
szalagavatós
megbeszéléssel. Tudom, hogy két hét múlva lesz csak, de már a plafonon van, hogy esetleg rondán lesz feldíszítve az előadóterem meg a folyosók. – Üzenem neki, hogy Dóri, aki szerinte a legalkalmasabb erre a feladatra, eddig csak páváskodott, de nem csinált semmit – mondta. – Mi az, hogy páváskodott? Gréta a száját rágta, valami megcsillant a szemében. – Most éppen Flóra exét vigasztalja, ahelyett, hogy ötletelnénk. – Hogy mit csinál? – mordult Flóra. – Mondom, rárepült Robira. – Nem zavarja, hogy egy hete szakítottunk? – Dórit sosem zavarja az ilyesmi – jegyezte meg Jázmin.
Ezen már csak vigyorogtam. Néha egész érdekesek ezek a csajos beszélgetések,
mert
úgy
tűnt,
rólunk,
fiúkról
teljesen
megfeledkeztek. Flóra felkelt, kihúzta magát, és megfeszítette az állát. Odaállt Lilla elé. – Légy szíves, mondd meg Ervinnek, hogy tudjon róla, amikor Dóri kiborulva el fog menni hozzá panaszkodni, hogy innentől átveszem a szalagavató szervezői posztját, és Dóri ki van rúgva. – Rendben. – Lilla nagyokat pislogott. – Ervin eredetileg is téged akart, mert a divatbemutatós szervezéseddel nagyon meg volt elégedve. – Akkor most megyek, és ezt közlöm Dórival – felelte Flóra, és eltűnt a folyosón. – Bárcsak légy lehetnék a falon annál a beszélgetésnél – mondta Jázmin vigyorogva. – Ervin a lelkemre kötötte, hogy győzzem meg Flórát valahogy – vallotta be Lilla. – Mondtam, hogy nevezze ki Dórit, mert úgyis el fogja barmolni, Flóra pedig ezt nem fogja hagyni. Ákos feltápászkodott mellőlem. – Hihetetlen, hogy ti, csajok, mennyire tudtok kavarni. – Mert ordítozással megoldani a vitákat, az sokkal eredetibb, ugye? – kérdezte tőle Gréta sértődötten, de nem várt választ, csak elment. – Ennek meg mi baja velem? – Például az, hogy bocsánatot kérhetnél tőle, amiért a múltkor úgy kivallattad – mondta Lilla. – Kérjek bocsánatot?
– Jó lenne – mondta Jázmin is. De a lányok hiába vártak Ákos ígéretére, hogy akkor bocsánatot kér, mert megszólalt a csengő, és haverom csak annyit mondott, hogy induljunk osztályfőnöki órára. Útközben azért odasúgtam neki, hogy a csajok bírják ám az ilyen bocsánatkérős dolgokat.
5. FEJEZET –––––––––––––––––––––
DECEMBER, AMIKOR TITKOLÓZUNK
Lilla
– RÉG JÁRTAM ITT – mondta Márk, amikor belépett a táncterembe. Majdnem maximum hangerőn szólt a She keeps me up a megunhatatlan Nickelbacktől, de a kedvéért lehalkítottam. Félretoltam a laptopot, amit eddig bújtam. Izgatott lettem tőle, hogy Márk több hónapos kihagyás után a pincében sétálgat. Fekete mackónadrágot és bordó, feliratos pulcsit viselt. – Nem jöttél – feleltem. – Nem hívtál. – Mostanában mindig eltűnsz suli után. – Mostanában mindig Havasival lógsz – kontrázott. – Talán azért, mert a barátom. – Talán ez engem nem érdekel. Sóhajtottam, Márk órákig tudna felelgetni nekem, folyamatosan visszapasszolva a labdát. Hiányzott, hogy itt legyen, ha egyik napról a másikra eltűnne az életemből, hatalmas űrt hagyna maga után. – Minek az neked? – kérdezte a Google-re bökve, amin a
sziklamászás Budapest kulcsszavak találati listája volt megnyitva.
– Meg akarjuk lepni Krisztiánt a születésnapjára, hogy az alapokat megtanulja. Vannak egynapos falmászó programok, egy olyanra akarunk jegyet venni neki. – Aha. – Közösen fizetnénk Ákossal meg Krisztián nagybátyjával. Bár az árakat nézve a legnagyobb részét Nándi fogja állni. – Menj lejjebb – utasított, úgyhogy lejjebb görgettem. Márk rámutatott az egyik találatra, én pedig behívtam az oldalt. – Ez jó hely. Korrekt áron dolgoznak és normálisak. – Honnan tudod? – Egy ismerősöm ismerőse már járt ott. A terem nevét e-mailben továbbküldtem Nándinak, és odaírtam, hogy vele akarok menni, amikor megvesszük azt a jegyet. Bezártam az oldalt, aztán kikapcsoltam a gépet. – Miért akartál átjönni? Jókora késéssel válaszolt, közben úgy tett, mintha nézelődne. Na persze. A minimális berendezésen aztán nem volt mit bámulni! – Rosszul viseled a szobafogságot, ilyenkor nem tudsz táncolni. Gondoltam, megnézem, mit bénázol. – Honnan veszed, hogy a szobafogságot viselem rosszul? Flóra most szakított a fiújával, és biztos nem tudtad ezt a lányokról, de ilyenkor együtt éreznek a barátnőjükkel. – De te nem Flórát vigasztaltad, hanem Havasival foglalkoztál. – Ez nem igaz. Flórával is foglalkoztam. – Nem tűnt fel. Elég furán nézhettem, mert Márk gyorsan hozzátette:
– Két éve előttem ültök. Van szemem. – Azt tuti, hogy van szemed, csak nem hittem, hogy érdekel, amit látsz vele. – Untam már a kínlódásukat azzal a kreténnel. Ideje volt, hogy Flóra lepattintsa. – Untad? Megint a vállát vonogatta. Ha már kínlódás… néha a vele való beszélgetést is annak éltem meg. Flóra kimondottan megkért rá minket, hogy ne zavartassuk magunkat, ha néha hosszú percekre elbambul, vagy nem szólal meg egyik szünetben sem. Azt mondta, ehhez van kedve, viszont nem szeretne Robiról beszélgetni. Ezért nem foglalkoztunk látványosan vele és a szakításával. – A szobafogságnak vége, és nem bénázok – válaszoltam az eredeti kérdésre. – Gyakorlom, amit Hegedűs tanárnő kiadott nekünk, és ha eszembe jut valami, hozzárakom az év végi szólófellépéshez. Azzal is haladok. – Akkor minden oké? – Igen. – Máskor ezzel kezdd! Máskor, ha történt velem valami rossz, tényleg nem tudtam táncolni, de most megváltozott a helyzet. A tánc menedék lett. Az előbbi izgatottság valójában annak szólt, hogy Márkkal bármikor tudok táncolni, és úgy vágyom rá, mint a szomjazó pár korty vízre. Tánc közben az agyam felejteni kezd, egyszerűen elrejti előlem a gondokat. Kökény tanárnő azt mondaná, ez sima kémia, mert a sport közben mit tudom én mi szabadul fel a szervezetben, és ettől boldog leszek.
De ez csak a tudományos oldala. Gréta milliószor próbálta megértetni velem komplexen. – Nekem ugyanezt jelenti a rajzolás, mint neked a tánc – mondta. – Azt hiszed, annyi azegész, hogy felveszem a ceruzát és rajzolok? Nagyon nem. Kell hozzá egy csomó… inspiráció, ahogy a tanárunk szokta mondani. Egyszer mítoszokat kellett olvasnunk, és azokat megrajzolni. Ódákat tud zengeni a fényről, komolyan, még a fizikatanár se tud róla annyit magyarázni. Mindig biztat, hogy „hangulatokat fessünk, ne képeket.” Ez a kedvenc mondása. De tudod mit? Igaza van. – Akkor miért rajzolsz rémisztő dolgokat? – kérdeztem tőle. – Ugye nem ez az alaphangulatod? – Én meséket meg történeteket szeretek rajzolni. Néha gonosz meséket. Ezt a részét sokáig nem értettem, de aztán rájöttem, hogy nekem is kihívás úgy táncolni, hogy negatív érzelmeket, mondjuk, mély szomorúságot próbáljak érzékeltetni. Amellett, hogy a tánc menedék lett, Krisztián még mindig bástya az életemben, a kettő együtt pedig elég ahhoz, hogy jól érezzem magam. Viszont
nem akartam megbántani Márkot
azzal,
hogy
bármilyen rendes, nincs rá szükségem. Megpróbálkoztam a további beszélgetéssel. – Szóval te és Ákos tényleg szoktatok együtt kosarazni meg fogadásokat kötni? – Havasi mindent elmond neked? Hevesen bólogattam. Persze nem mond el mindent, de eleget.
– Nyár óta csináljuk – felelte. – És nem fura Krisztián legjobb barátjával játszani? – Nem. Meg akartam kérni, hogy ezt fejtse ki, de Jázmin pont hívott, hogy a házunk előtt szobrozik, engedjem be. Meglepetten nyitottam ajtót, és egy nagyon jókedvű, energikus Jázmin robogott be az előszobába. Akkor vett vissza a lendületből, amikor meglátta a vendégemet. – Helló, Jaz! – Márk a netes nicknevén szólította, és tök jól hangzott. – Zavarok? – kérdezte Jázmin. – Mert nagy hírem van. Szerintem senkinek nem lett volna szíve azt mondani erre, hogy zavar. Amúgy sem tette. – Na, mi az a hír? – Megvették a képemet! Tudod, amit kiállítottak a galériában. Azonnal a nyakába ugrottam, és megölelgettem. Emlékszem, azt mondta, három százalék esély van erre, és tessék! Elkelt Szántó Jázmin egyik képe! – Wow! Ezt megünnepeljük. – Jaj, ugyan már! Annyira azért nem kell felfújni. – De,
de.
Hivatalosan
is
ez
az
első
eladott
képed.
Megünnepeljük. Márk megzavarta a nagyjelenetet a röhögésével, de Jázmin nem törődött vele. – Annyit tudok, hogy többen is licitáltak rá, de részleteket nem árultak el. Nem olyan egetverő összeg, de anya azt mondta, bármire elkölthetem. Azt hiszem, veszek egy táncbérletet.
Úgy hadart, hogy alig bírtam követni, aztán hirtelen Márk felé fordult. – Jaj, ha már itt vagy, Márk, szerinted mikor beszélhetek az anyukáddal? – Újabb megbeszélés? Az előzőre se jöttél el. A szóáradat abbamaradt, mert Jázmin Márkot bámulta… azt hiszem, bambán. Ilyesmit nem szoktam látni Jázmin arcán. – Mi az, hogy újabb? – kérdeztem, ugyanis Márk számító vigyora kíváncsivá tett. – Ó… hát nyáron már voltam egyszer a tánciskolában ugyanezért – mesélte Jázmin. – Emíliával megbeszéltünk egy időpontot augusztusban, hogy segít nekem, de… – Jázminnak közbejött valami… – vágott közbe Márk. Ismertem ezt a Márkot, a vérbeli gonosz énje volt, az, amelyik tavaly Krisztiánnal karöltve szívatott, mert viccesnek találta a dedós játékokat. – Sajnálom, hogy az ott… ööö… nem jött össze, de azért megkérdeznéd anyukádat? – Jázmin nagyon udvarias stílusra váltott. – Szalagavató szezon van, egészen februárig eltart. – De valamelyik tanfolyamra lehet jelentkezni, nem? – Mind betelt. Jázmin a száját húzta a válasz hallatán. – Akkor megadod a telefonszámát? – Megkérdezem, hogy megadhatom-e. – A tánciskoláét! – Az fent van a neten.
Márk határozottan oltotta Jázmint, de egyszerűbbnek tűnt megvárni, míg elmegy, aztán a szobámban kifaggattam Jázmint. – Nagyon nem vagyok képben. Mi ez az egész? – Pont annyi történt, amennyit hallottál. Emília külön fogadott volna még nyáron, de rosszul jött ki. – Márk miért viselkedett veled ilyen furán? Sóhajtva leült a fotelba, és letekerte a nyakából a fekete-piros kockás sálat. – Gondolom, zavarja, hogy felültettem az anyját, még ha nem is direkt csináltam. – Ez elég piti dolognak hangzik. Nincs valami mis? Márk elég kevés emberrel piszkálódik így, ahogy az előbb veled tette. – Ez azt jelenti, hogy nem nézett át rajtam? – Másként fogalmaztam volna… – Csak azért szállt rám, mert Kristóf témázott neki rólam, és Márk mindig Kristóf oldalán fog állni, elvégre barátok. Valóban óvatlanság figyelmen kívül hagyni a szerelmünk legjobb haverját. – Akkor most haragban vagytok? – Nem, csak kicsit feszült a légkör. – Sehogy se értem, hogy ezek után miért pont azt a tánciskolát választottad, amit Márk anyukája vezet. Az én szigorú, doktornős barátnőm mindentudón mosolygott. – Azt hallottam, az egy jó hely. Indulnom kell, még talizok a lányokkal is. Neked akartam először elmondani, hogy eladták egy képemet, mert Flóra meg Gréta nem biztos, hogy ennyire örülni fog.
Beugrottam az elterelésnek. Kíváncsi lélek vagyok, na és? – Miért ne örülnének? – Nem valami igazságos velük szemben, hogy anyának vannak ismerősei, így puncsos vagyok. – Szerintem megértik. – Meglátjuk, most rohanok. *** Tíz perccel azután, hogy Jázmin elment, megint felharsant a csengő, mire anya úgy nézett az újonnan érkező Krisztiánra, mint egy betolakodóra. – Arról volt szó, hogy vége a szobafogságnak. – De attól nem kell idecsődítened mindenkit. – Bocsánat, hogy vannak barátaim. – Várható még valaki? – Nem. Berágtam anyára, mert igazságtalanul viselkedett. A szüleim sosem keményítettek még be ennyire, bár ezt már inkább becsavarodásnak nevezném. Úgy csináltak, mintha régen kitűnő tanuló lettem volna, pedig nem, pár hármas mindig becsúszott. Szerintem most se lesz rosszabb a bizim, hiába féltek már év elején is attól, hogy a tanulás rovására fog menni, hogy összejöttünk Krisztiánnal. Lehet, hogy Krisztiánnak van igaza, és a szüleim azt nem szeretik, hogy együtt vagyunk? Elvégre a szobafogság alatt Krisztián se jöhetett át, hiába érveltem azzal, hogy matekból tudna
segíteni. Ezért is lettem olyan dühös, amikor az az oltári félreértés történt. Egy kicsit megrepedt a világom burka, amikor itthon szobafogság meg büntetésként házimunka várt, Krisztiánnal meg a suliban se beszéltem. Erre kiderül, hogy csak pár üzenetet nem olvasott el. – Nem zavarunk tovább a főzésben – mondtam anyának, és Krisztiánéknál kötöttünk ki. A szobájában mérgesen huppantam le a rumlis ágyra, és a párnán hagyott piros pólót kezdtem babrálni. Ebben szokott aludni, a múltkor láttam rajta, amikor késő este lerángattam a lakathoz. Ha az orromhoz emeltem volna, Krisztiánillata lett volna, de egy srác nem láthatja, hogy a cuccait szaglászom, mint egy vadászkopó. Egy lánynak legyen büszkesége. – Anyukád még mondani akart valamit, mielőtt eljöttünk. – Igen, azt, hogy ne csapjam be az ajtót, amikor elrohanok. – De becsaptad. – Ajtókról fogunk beszélni, vagy megnézünk egy filmet? – Utóbbi. Én választok. Míg
Krisztián
megpróbált
olyan
filmet
találni,
ami
mindkettőnknek megfelel, gondolatban visszatértem az előbbi témához. Szegény Flórának se tudtam igazán segíteni. Egészen más volt az ő ágya mellett ülni a szakítása után, mint annak idején Jázmin kétségbeejtő sírását hallgatni. Persze Flóra is sírt, de inkább mérgelődött. Márk sajnos jól látta, tényleg nem vigasztalgattuk a szakítás után, mert nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Már ha van egyáltalán bármiféle szabály arra, hogyan kellene. Vajon milyen a normális szakítás? Mennyit kell sírni utána?
Mennyi idő után gyógyul be a seb? Márk például érzett valamit, amikor néhány randi után kidobta Adriennt az életéből? És azóta volt egyáltalán valakije? – A galaxis őrzői?– ajánlotta Krisztián. – Csak az előzetest láttam, de Marvel-képregény, szóval rossz nem lehet. Ide nekem azt a harcias mosómedvét! Hogy is hívják? Töltény? – Mordály – javított ki nevetve. Legyintettem. – Jöhet. A filmmel együtt kaptunk egy nagy adag régi zenét, de hé, baromira tetszettek. Apu biztos élvezné, hogy megkeresi nekem a számokat, de mostanában nem vonzottak a vele közös programok. Túl hamar eltelt az a két óra. Amikor hazaértem, fel akartam menni a szobámba, de anyu feltartott. Veszekedés után mindig én vagyok a hibás, ezért egyik lábamról a másikra álltam, és apróra összezsugorodott gyomorral vártam, mi következik. – Mit csináltatok? – kérdezte. Fogalmam sincs, miért vizslatott úgy, mint valami rendőrtiszt. Talán azt várta, hogy az összeborzolódott
hajamat
simítgatom,
mert
olyan
sokáig
hemperegtünk Krisztiánnal, hogy összekuszálódott? Nos, nem. – Filmet néztünk. A galaxis őrzőit – feleltem. – És tetszett? – kérdezte apa is. Vacsorázni készültek, vagyis készültünk, anya a tányérokkal zörgött, ahogy megterített. Kezet mostam, aztán leültem a pulthoz. – Aha, jó volt. Meghallgatnám a számokat, amik benne voltak. Nyolcvanas évek, az a te műfajod.
– A mai gimisek nem igazán értékelik azt a zenét. – Na és? Kit érdekel, mások szerint mit kéne értékelnem? Helyettem ne döntse el senki. – Engem nem izgat, tudod. Vacsora után megkereshetjük azokat a számokat, ha szeretnéd. Nagyon figyelmesen néztem őket, próbáltam rájönni, mitől lazultak el ennyire. Beszedtek valamit? Anyu szerzett spéci nyugtatót a gyógyszertárból, és belekeverte a teába? – Mi van veletek? – Mostanában túlságosan ingerültek voltunk anyáddal, ez így nem jó – felelte apa. – Aha. – Minden rendben veled meg Krisztiánnal? A múltkor még haragudtál rá. Egyre furább, hogy óráról órára változik a véleményük. – Igen, kicsit összekaptunk, de már kibékültünk. Átjöhet majd a szülinapján, vagy akkor is le fogjátok harapni a fejét? – Természetesen átjöhet – felelte apa. – Szívesen látott vendég.
Vendég? Na, ezzel mit kezdjek? Nem vártam, hogy családtagként gondoljon rá, mert mégsem a vőlegényem vagy ilyesmi, de vendég? Jesszusom, sosem fogom megérteni a szüleimet. Vacsora után inkább száműztem magam a vártoronyba, mondván, hogy majd egy másik nap levadásszuk azokat a zenéket. ***
A Krisztián születésnapja előtti egész hetet végigizgultam, a pénteki nap volt a legrosszabb, mert úgy kellett tennem, mintha semmi meglepetés nem készülne. Krisztián meg úgy tett, mintha teljesen természetes lenne, hogy mindenki felköszönti, kivéve engem. Amikor a koripályáról hazafelé jöttünk, már majd kiugrottam a bőrömből. A ház előtt érzelmes búcsúcsókkal akartam elköszönni tőle, de elmaradt a nagy átélés. Na, nem Krisztián miatt, mert amint megérintettem az arcát és hozzábújtam, a térdem megremegett. Egyszerűen félresikerült. – Min pörögsz, Táncoslány? – kérdezte a furcsa csók-puszi után. – Hogy érted? Krisztián nevetett. Olyan könnyen átlátott rajtam, a fenébe is! – Oké, majd hívsz, ha van valami – simogatta meg az arcomat. – Mondjuk, egy óra múlva átjössz? – Naná! Vigyorogva száguldottam be a házba, a szüleim a nappaliban vártak rám. Hűha! Egyenes háttal, feszülten álltak a kanapé mellett,
és
totálisan
természetellenes
látványt
nyújtottak.
Sumákságot éreztem a levegőben, mintha rajtakaptam volna őket valamin. – Mi van? Egymásra néztek, aztán anya jelezni kezdett a fejével apa felé, ami kábé úgy jött le, mintha anyáinak görcsbe rándult volna a nyaka. Apa levette a téglalap alakú szemüvegét, megdörzsölte a szemét, aztán felvette újra. Nem tetszett, hogy húzza az időt.
– Beszélnünk kell. A tortáról – mondta. – Miért? – Történt vele valami, amikor becsaptam a hűtőajtót. Reménykedtem, hogy a drámai hangulat közel sem rejt akkora drámát. – A hűtő ajtajában volt egy félliteres kólásüveg – kezdte apa bűnbánó tekintettel. – És? – Már nincs ott. – Miért, most hol van? – A tortában. Fejjel lefelé – felelte. – Nem akartunk hozzányúlni. Na ne! Ez nem lehet igaz. Villámgyorsan a konyhába mentem, úgy téptem fel a hűtőajtót, mint egy félőrült, mert biztos, hogy csak vicceltek velem, elvégre ez volt életem legfontosabb sütije, amit teljesen saját kezűleg csináltam… Kivéve
a
kólásüveget,
ami
ferdén
beágyazódott
a
csokoládémázba. Ne, ne, ne. Basszus! Ez nem történhetett meg velem. Nem történhetett meg az én csodálatos csokoládétortámmal, amin még a máz is csak egy kicsit lett hepehupás. Olyan szép volt, még le is fotóztam, miután elkészültem vele. Most meg… A szemem szúrni kezdett, a tehetetlenség és a harag olyan erősen feszített, hogy legszívesebben belerúgtam volna a hűtőbe. – Annyira sajnálom, kicsikém – mondta apa mögöttem. –
Elmenjünk, és vegyünk egy új tortát? Még hogy új torta! Hát semmit sem ért? – Az nem lesz olyan! – csuklott el a hangom. – De ezt nem adhatod oda így! – Nem kell új torta! Képtelen voltam a konyhában maradni, és tovább magyarázni valamit, amit úgysem ért, ezért felrohantam a szobámba. Ebben pont az volt a különleges, hogy házilag készült, és lehet, hogy baromság, de tök sok szeretettel csináltam a barátomnak. Apa hiába kopogott az ajtón, elküldtem. Én bezzeg nem rondítottam bele soha apa fontos munkájába így. Ő miért engedheti meg magának, hogy ilyesmit műveljen? Nem bírtam felhívni Krisztiánt, mert bőgtem, aztán kimentem a mosdóba megmosni az arcom, aztán megint bőgtem. Egy órával később vöröslő szemmel bámultam a tortaszörnyet. Apa és anya úgy állta körbe a pultot, mint egy gyilkossági helyszínt, és kettejük között megalázva, sírásra görbülő szájjal ott toporogtam én. – Bakker – mondta Krisztián, amikor meglátta a születésnapi tortáját. – Ez aztán nem semmi, Táncoslány! Tényleg te csináltad? – Véletlen volt – magyarázkodtam, de kitört belőle a nevetés, úgy istenigazából. Krisztián nagybátyja meg a szülei is átjöttek, és a látvány az anyukáját is nevetésre késztette, és az általában szigorú apukája is mosolygott. Pompás. Egy egész család előtt csináltam hülyét magamból. – Úgy sajnálom – motyogtam.
– Ne, ez baromi jó. Kettő az egyben, ez valami egyedi dolog. Ezt most fel kell tolnom a Facebookra. Ha még nem éreztem eléggé pocsékul magam, ezután még rosszabb lett. Krisztián egyáltalán nem tűnt csalódottnak a kólás csokitorta 'miatt, sőt, abbahagyni se bírta a röhögést. Egy egész sorozatnyi kép került fel róla a közösségire. A csokitorta egészben, aztán félben, plusz a kólásüveg. Meg se mertem nézni a kommenteket. Mindannyian a pultnál ültünk, Krisztián kivételesen sokat beszélt, pedig többnyire vissza szokott vonulni, de ahogy mondta, meghoztam a jókedvét. – Sikert arattál, nyugi – mondta később, és a kezembe adta a telóját. Többnyire gratulációkat kaptam kommentben, sőt, voltak, akik kreatív tortakészítésnek minősítették a végeredményt. A végére már én is nevettem, még úgy is, hogy Krisztián nagyon sokáig fel fogja ezt emlegetni. – Tényleg nem zavar? – Az, hogy feldobtad a tortát? Nem is te lettél volna, ha valami egyszerűvel állsz elő. – Biztos? – Ugye nem akadtál ki rajta? Poén volt. Láthatta a sírástól véreres szememet, de inkább nem részleteztem, mennyire kiakadtam. – Öltözz fel, elmegyünk valahová – mondtam. – Most? – kérdezte meglepetten, de tette, amire kértem. A szülők tudták, hogy lelépünk, egyedül Krisztán nem sejtette,
hová buszozunk sötétedéskor a hidegben, de nem faggatott. Csodáltam a türelmét. Mire
elértünk
a
sziklamászó
teremhez,
már
teljesen
besötétedett, és a leheletünk meglátszott a levegőben. – Íme, az igazi ajándékod – mondtam ragyogva. – A motor? – kérdezett vissza. Először nem is értettem, hogy jön ide az, hogy motor. Aztán láttam, hogy Krisztián nem az épületet csodálja, hanem a mellettünk parkoló hatalmas, ezüstszínű motort, amiről kábé annyit tudtam, hogy rengeteg köbcentis. – Ú, bocs, de nem. Valahol elkevertem azt a párnahuzatot, amiben a milliókat dugdostam, így nem bírtam megvenni. – Kár – felelte mosolyogva. – Ezért bármit kérhettél volna az elkövetkező húsz évben. – Miért csak húsz? – Látom, még mindig a lényegtelen részeken akadsz fenn. Megfordítottam abba az irányba, amerre néznie kellett. – És hogyan tovább? – kérdezte, de azért nyelt egyet. Ekkor láttam meg a sötétből kibontakozó alakot, aki tempósan sétált felénk, kis párafelhők kísérték a lépteit. – Na, sziasztok. Odaadtad neki? – kérdezte tőlem Ákos. – Megvártalak, mert közös ajándék. Előhúztam a zsebemből a jegyet, amit a biztonság kedvéért beletettem egy átlátszó bérlettokba, hogy ne sérüljön. Krisztián az utcai lámpa alatt elolvasta, mi van ráírva. Elállt a szava. Váltogatta köztünk a tekintetét. – Srácok, ez… – Nem bírta befejezni a mondatot, csak ácsorgott
ott, olyan arckifejezéssel, amire leginkább azt mondanám, hogy megilletődött. Édes volt. Amikor Ákos felé fordult, szerettem volna köddé válni néhány pillanatra. Krisztián nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet, gondolom azért, mert legjobb barátok meg fiúk, akik nyilvánosan nem érzékenyülnek el, társaságban meg főleg nem, mert árt a hírnevüknek. – Szinte a tesóm vagy – mondta Ákos. Úgy fiúsan megölelgették egymást, vagyis valós ölelés nem történt, csak megpaskolták egymás vállát. – Kösz, haver. Próbáltam komoly képet vágni, de nem ment. – És te – húzott magához Krisztián. – Csak te tudtál róla. Bűnösnek találtattam, de a lehető legjobb büntetést kaptam. Krisztián hozzám bújt a hideg utcán, ami ezúttal fényévekkel többet jelentett, mintha megcsókolt volna. Úgy szorított magához, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssmackóját, aki nélkül nem tud elaludni. Jó érzés volt plüssmacinak lenni. Mintha a világ közepe lennék. – Köszönöm a meglepit – mormolta lehajtott fejjel, feltűnően rekedt hangon. Nem sírhatott, ugye? Krisztián nem olyan. – Milyen tizennyolcnak lenni, tesó? – kérdezte Ákos. Amikor felemelte a fejét, az arckifejezése rendezett volt. – Pont ugyanolyan érzés, mint tegnap. – Nem zavar, hogy nem rendeztünk bulit? – Minden itt van, amit akartam. És ez szerintem is irtó jó volt így.
*** Olyan gyorsan ért utol a karácsony, hogy szusszanni se tudtam. Először a szokásos félévi táncvizsgát izgultam végig, aztán már Ervin zakójára tűztem fel a Duna-parti Gimnázium feliratot viselő, kék szalagot a szombati bálon, a következő pillanatban pedig a karácsonyfát díszítettem, és Krisztián hiányán rágódtam, mert a téli szünetben elutazott a szüleivel. A táncvizsgákat csütörtök délutánra tették, és az ilyen napokon minden tánccsoportos a suliban csak erre koncentrál. Még a tanárok is békén hagynak minket. Se Pintér, Se Kovács soha nem nyúzott még a táncvizsga napján feleléssel vagy dolgozattal. A
délelőtti
próbán
feltűnően
nyugodt
voltam.
A
nyújtógyakorlatokat az ablak előtt végeztem, és az eget figyeltem közben. A táncolás rengeteget adott nekem már eddig is, mégis folyton meglep valami újjal. Annál az ablaknál állva, amikor az izmok a karomban már égtek a nyújtástól, mély béke szállt meg. Fejben egy dallamot dúdoltam, ami lágyan indult, majd erőteljes és érzelmes lett, és végül lecsendesítette a kavargó gondolatokat és az utamban álló félelmeket. Mintha egy új technikát tanultam volna, és a legcsodálatosabb az lett, hogy spontán módon éreztem rá valamire, amit szándékosan nem tudtam eddig megcsinálni. Vannak, akik nálam ügyesebben kezelik a fellépés előtti félelmet és az izgulást. Nekem még sosem sikerült ilyen jól.
Olyan voltam belül, mint egy kristálytiszta vizű hegyi tó. A tanárnő egyszer azt tanította nekünk, hogy le kell vetkőznünk a felesleges érzéseket és gondolatokat táncolás előtt, mert ha azokat kiviszed magaddal a parkettre, láncokká válnak, amik akadályozni fognak. Azért kedveltem ennyire Hegedűs tanárnőt, mert nem csak táncolni tanított minket, néha úgy éreztem, mintha varázslatokra okítana. Megjegyeztem a módszer lényegét, és délután, a vizsga előtt már tudatosan
alkalmaztam.
A
fellépéshez
választott
dallamot
dúdoltam, és arra a képzeletbeli tóra gondoltam, aminek a tükörsima felszínét semmi se zavarta meg. Ez a két dolog megtette a hatását, kellőképp kitisztította a fejem. – Kész vagy? – Márk finoman a vállamra tette a kezét. – Még soha ennyire nem voltam készen egy vizsgára. Már szólt a zene, amikor az első lépéseket megtettem a színpadon. Megbabonázott a dallam és a hangszerek összhangja, már csak a mozgás létezett a számomra. Jól éreztem magam a bőrömben, és tudtam, hogy ilyenkor a közönség is ezt látja rajtam. Egy átlagos néző a táncfellépésből nem a mozdulatokra emlékszik, hanem a mozdulatok szépségére. Utólag nem tudnak felidézni olyan részleteket, vajon hányszor cseréltem párt a mellettem táncoló Barbival, vagy azt, hogy hány forgást láttak, amikor mindenki egyszerre pörgött a színpad közepére tömörülve. Számukra ezek lényegtelen információk, ezt nekünk kell tudni. A nézők azt várják, hogy lenyűgözzük őket. A
tanárnő
szerint
ezúttal
ráéreztünk
erre,
és
emiatt
elégedettséget éreztem. Ez a vizsga egy fontos lépcsőnek számított az év végi vizsgához. Afféle főpróbaként gondoltam rá, mert próbáltam minden mozdulatomat úgy kivitelezni, mintha egyedül lennék a színpadon. Szólótánc közben minden pillanatban rád figyelnek, nem fogja a többi táncos elvonni a közönség figyelmét. Persze a tanárnő dicsérete mindig karöltve jár az építő kritikával.
Mindig
megmondja,
min
kell
javítani,
de
hozzászoktunk a vizsgák utáni fejtágításhoz, és elfogadtuk a tanárnő segítségét, hogy jobbak lehessünk. *** A szalagavatón jól éreztem magam, bár leginkább statiszták voltunk, ez a tizenkettedikesekről szól. Flóra begyűjtött egy igazgatói dicséretet: a diri el volt ájulva az előadóteremhez vezető folyosó díszítésétől. Lufik, virágok, lampionok… Flóra csapata mindent bevetett, hogy a szalagavató bálra érkező vendégek már útközben a szájukat tátsák. Egyedül
Krisztián
féltékenykedése
nem
hiányzott,
de
folyamatosan tanulom, hogyan kell kezelni. Mert tehetek én róla, hogy pont Ervinnek tűztem fel a szalagot? Abba semmi beleszólásom nem volt. Jó, az igaz, hogy a táncok végeztével odamentem hozzá gratulálni, hogy mégsem olyan kétballábas, mint amilyennek hiszi magát, de csak beszélgettünk. – Nem tudsz meglenni nélküle? – kérdezte Krisztián, miután addig nézett rám durcásan, hogy végül ott kellett hagynom Ervint és a szüleit.
– Ervin a barátom – magyaráztam neki nagyon türelmesen. Azt találtam ki, hogy ilyenkor előveszem a szupernyugodt énemet, amelyikről korábban nem is hittem, hogy létezik, mert az Krisztiánt is lenyugtatja. – Persze. És ha nem lennék, akkor is barátok lennétek? Képtelen voltam megfejteni, miért van, hogy hetekig teljesen jól elvagyunk, aztán hirtelen előrángatja a féltékenység kártyát. – Ne rontsd el ezt az estét, Krisztián! – Akkor már nem is kell válaszolni? A
hangsúlya
annyira
felbosszantott,
hogy
tüskéket
növesztettem. – Ne játsszunk „mi lett volna, ha?” játékot, mert jobb vagyok benne. Kiváltképp, hogy ezt a szitut már tényleg végigpörgettem magamban, és akkor is Krisztiánnal végződött a történet. Hányszor mondjam neki, hogy szeretem? Szerencsére a vita közepén odajött hozzánk Herczeg, és ezúttal inkább az angoltanárt választottam, mint a további értelmetlen veszekedést. – Nagyon tetszett a fordításod – mondta. – Feltettem a Facebook oldalunkra a jegyzetek közé, hátha valakinek van kedve elolvasni így karácsony előtt. Herczeg még november végén sózta rám egy rövid karácsonyi novellának a fordítását, amit meg is csináltam. Már tavaly is próbálkozott ilyesmivel, ugyanaz a korombeli lány írta, mint azt a történetet is, és még mindig nagyon tehetségesnek tartottam. – Köszönöm.
– Márk egy kicsit javított a fogalmazásodon. – Kicsoda? – A kérdést nem is én tettem fel, hanem Krisztián. – Zentai Márk, az osztálytársatok. A suliújságba szokott verseket írni. Závada tanárnő adta oda neki a fordításodat, mert elmondása szerint az a fiú nagyon szépen fogalmaz. Krisztián nyerítő hangot adott ki, aztán a hasát fogta a nevetéstől. – Mi olyan vicces? – kérdezte tőle a tanár szigorúan. – Senki se tudta, hogy Márk verseket ír – magyarázkodtam döbbenten. – Ó, titok lett volna? Bár, való igaz, mindig csak annyi volt az írásai alatt, hogy Zed. Összenéztünk Krisztiánnal. Kicsit lassú Herczeg felfogása. – Ne aggódjon tanár úr, megtartjuk a titkot – felelte Krisztián gonoszul vigyorogva. – Mi az, hogy megtartjuk a titkot? – kértem számon Herczeg távozása után. – Az ilyesmi mindig jól jön, ha zsarolni kell valakit. És bocs, de Márkról van szó, alkalom lesz rá. Éreztem, hogy újabb kör veszekedésnek leszek elindítója, de ekkor Gréta és Flóra is megtalált minket. A lányoknak karácsonyillatuk volt, mert narancsos-szegfűszeges asztaldíszeket készítettek a terembe. Flóra kipirult arccal nézett ránk, pörgött ezerrel. – Minden jól ment? – kérdeztem tőle. – Aha, itt végeztünk. Annyira el akartam mondani neki, amit megtudtam, hiszen
olyan régóta keresi Zedet, de képtelen voltam elárulni. Márk okkal titkolta el, és egyelőre azt sem tudtam, mihez kezdjek én az egész „Zed valójában Márk” problémával, hogy ő néha verseket és rövid történeteket ír. – Jól vagy, Lilla? – Igen. Nem volt itt a megfelelő idő, hogy ezt a helyére tegyem. *** Karácsony másnapján végignéztem a félévi fellépésünkről készült videót. Az egész műsort megkaptam, ezért a többi évfolyam moderntánc-bemutatóját is megnéztem, és igyekeztem tanulni belőle. Már a színpadon is éreztem, hogy a csapatunkból mindenki egy hullámhosszon volt, de az meglepett, mekkora különbség mutatkozott az összhangban az évfolyamok között. Legalábbis én láttam, hogy sokkal összeszokottabb társaságot alkotunk, mint, mondjuk, a kilencedikesek. A mozdulataink valahogy tisztábbak, elegánsabbak és pontosabban kivitelezettek voltak, nem okozott gondot megérinteni egymást; az különösen szép volt, ahogy Kristóf a derekánál fogva a magasba emelte Ginát. – Nagyon ügyesek voltatok – mondta anya. – Kikkel is voltál haragban? A júniusi versenyfellépésre utalt, amit elszúrtam, mert elestem, aztán elmenekültem az egész versenyről, és ez súlyos hibának bizonyult. Nem is a rontás miatt kaptam a beírást, hanem azért,
mert ellógtam egy hivatalos iskolai rendezvényről. A felvételen megmutattam anyának a porcelán bőrű b-s Ginát, a tökéletes lokniba csavarodó hajú c-s Csacsát és a folyton dühösnek tűnő Attilát. Ők hárman kezelték a legrosszabbul, hogy a problémáim kibuktak a versenyen. – Ez a Gina elég ügyes, jól látom? – Abban nincs hiba, csak egy vipera. – Kibékültetek? – Dehogy. Nem szólunk egymáshoz, csak ha muszáj. A tánccsoportról jutott eszembe a szilveszter. – Elmehetek szilveszterkor egy buliba? – Hová? – Eredetileg Kristóf hozzájuk akarta szervezni, de az anyjának is kell a ház, ezért az Elízium Tánciskolába mennénk. Emília megengedte. – Ő is ott lesz, ugye? – Nem. – Lesz veletek felnőtt? – Nyugi, Emília azért annyira nem nagylelkű, hogy felnőtt felügyelet nélkül beengedjen a tánciskolájába egy csapat kamaszt. Megkérte Nicót, hogy legyen ott velünk. Emlékszel rá? Anya bólintott. – Krisztián is megy? Jobban örülök, ha ott van veled az éjszakába nyúló bulikon. – Azt ígérte, jön. Te tudod, hová utaztak? Krisztián alig mondott valamit, és olyan különös volt a hangja reggel a telefonban. – Nem beszéltem erről a szüleivel.
Egy kicsit felmentem a szobámba, hogy végignézzem az üzeneteket, és válaszoljak rájuk. Odaköltöztem a forró radiátor mellé, de egy idő után elkalandoztak a gondolataim, és csak bámultam ki az utcára. A szemközti házak ablakában meg a kerti fenyőfákon égősorok világítottak. Odakint látszódott volna a leheletem, és már a gondolatra is megborzongtam. Az üres utcán egyszer csak észrevettem egy járókelőt. Fiatal srác, ismerős sötétkék sapkában, pufidzsekiben, tornacipőben. Amikor a házunk előtti járdán sétált el, teljes egészében beazonosítottam. Mit keresett itt Ákos? Krisztián a szüleivel együtt elutazott, és Ákosnak is szólt róla. Ismeretlen
erőtől hajtva
lerohantam a
lépcsőn,
és az
előszobában felkaptam a kabátomat. Megálltam a küszöbön, félúton a hideg és a meleg levegőtömeg között, és Havasiék háza felé fordultam. Ákos nem vett észre, kitartóan csengetett, pedig a szomszéd ház feltűnően csendes és sötét volt. Mintha nem akarta volna észrevenni a nyilvánvaló jeleket, hogy azért karácsonyeste egy kivilágítatlan családi ház elég szokatlan látvány. Annyi ideig ácsorgott ott, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne az utcát fűtsem. Ákosnak kezdett leesni a helyzet, és amikor a homlokát a bejárati ajtóra hajtotta, tudtam, hogy baj van. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, már így is folyamatosan rázott a hideg. Ákos nem tehetett mást, mint hogy beismerje az
igazságot, miszerint Havasiék nem otthon karácsonyoztak. Amikor sarkon fordult, észrevette, hogy figyelem. A kezemmel fogtam össze a kabátot a nyakamnál, és úgy integettem neki, hogy szorosan markoltam az anyagot. Nem hiányzott egy jéghideg fuvallat. Ákos elbizonytalanodott, a léptei tétovák lettek, de azért odavezették hozzám. – Szia! – mondta fásultan. Nyúzottnak és szomorúnak tűnt, és úgy áradt felőle a kedvetlenség, hogy engem is letaglózott. Még a balesete után se láttam ilyennek. – Szia. Krisztián nincs itthon, elutazott – feleltem. – Tényleg? – Biztosan szólt róla. – Nem tudom. Talán mondta. Ez meg miféle válasz? Azért én napi kapcsolatban vagyok a barátaimmal, pontosan tudom, melyikük hol tölti az ünnepeket. – Rosszul vagy? – kérdezte, mert látta, hogy vacogok. Komolyan, még a fogam is összekoccant, és egyre kevésbé éreztem magam komfortosan az utcán. – Megfagyok. – Miért nem mész be? – Szólni akartam neked Krisztiánról. – Nem vagyok retardált, köszi. Rájöttem magamtól is, hogy nincsenek otthon, meg van mobil, fel tudom hívni. Hát persze, mégis mit gondoltam? Kedves akartam lenni Ákossal, mire burkoltan az arcomba vágja, hogy teljesen
feleslegesen strapáltam magam. Boldog karácsonyt! – Akkor biztos mennél haza. Nem tartalak fel, szia – mondtam éllel a hangomban. Elfordultam tőle, hogy behúzzak a melegbe, de a hangja megállított. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani. Megállt a kezem a kilincsen. Azt hittem, ilyen szavakat sosem fogok hallani tőle. Megfordultam, leesett állal kerestem rajta a szívatás jeleit, de a szája sarkában nem táncolt vigyor, a szeme bánatos volt, mint egy kutyának, akivel nem foglalkoznak. Valóban bocsánatot kért, és volt e mögött valami más is. – Történt valami? – A szavak gondolkodás nélkül buktak ki belőlem. Szerintem sosem kérdeztem tőle ennyire személyeset. – Nem. Igen. Mindegy – rázta meg a fejét. Nos, melyik a helyes válasz? Szerintem a középső. Biztos, hogy a karácsony szelleme terített le abban a pillanatban, mert megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e bejönni. – Van rengeteg süti. Hókifli, zserbó meg bejgli. – Nem akarok zavarni – felelte. – Forró csoki, mézes tea – játszottam tovább a cukros nénit. Egyelőre azon kívül, hogy megkínálom valamivel, más okot nem tudtam felhozni, mivel tudnám behívni a házba. Mégsem mondhattam azt, hogy lelkizzünk, mert elég rendesen úgy nézel
ki, mint akit hazavágtak. – Nem hiszem, hogy jó ötlet – mondta bizonytalanul. – Belerondítanék a karácsony estébe.
– Á, nem csinálunk semmi különöset. Válasz nélkül maradtam, vagyis még mindig kérette magát. Sajna nagyon elegem lett belőle, hogy majd szétfagyok. – Egye fene, kaphatsz az aszalt szilvás pulykasültből is, de az a kedvencem, szóval csak kóstolót. Ákos elmosolyodott, és éreztem, hogy beadta a derekát, de ekkor mozgást hallottam a házból. Az ajtó kinyílt, és anya bukkant elő. Meglepődött, hogy egy fiúval traccsolok a küszöbön, ezért elmagyaráztam neki a helyzetet. Nem akadt ki egyáltalán, neki is biztos angyalos gondolatok színesítették az agyát. – Gyertek már be – mondta. – Idebent is megbeszélhetitek, amit akartok. A konyhába vezettem Ákost, útközben felakasztottam a fogasra a kabátomat. A nappali fényárban úszott, a háttérben szólt a tévé, de senki se nézte. Apu gépezett, anyu pedig visszabújt a pokróc alá, és a kezébe vette a könyvet, amit korábban olvasott. Begyújtottam a gáztűzhelyt, és csináltam egy csodateát. A gyömbér fel fog melegíteni, és alig vártam, hogy eljussak odáig. Ákos felmérte a terepet, próbált túljutni a tényen, hogy a konyha és a nappali egy térben van. A tekintetén láttam, hogy ez nem lakberendezési szempontból zavarja, hanem a szüleim közelségét kifogásolta. – Felmenjünk? – kérdeztem csendesen. – Lehet? – kérdezett vissza. – Persze. Elővettem egy nagy lapostányért, aztán szépen raktam rá
minden sütiből, amivel egy perccel ezelőtt csábítgattam, mert azt ígérte,
az
összeset
megkóstolja.
Amikor
választásra
kényszerítettem, forró csokit kért hozzá. Egy extrán édesszájú srác. Nem néztem ki belőle a süti habzsolást, mert… végül is sportoló volt, gondolom, náluk is hasonlóan megy, mint nálunk, táncosoknál. Vigyázni kell, mit és mennyit eszünk, különben az kihat a teljesítményre. Nem mintha olyan nagyon diétáztam volna karácsonykor. Majd utána. A két ünnep között vissza kell tornásznom a szénhidrátbomba miatt felcsúszott kilókat. A két poharat Ákos kezébe nyomtam, és szóltam a szüleimnek, hogy fent leszünk. Ákos a szobámon belül is rögtön terepszemlével indított, míg én lepakoltam mindent az íróasztalra. Leültem az ágyra a bögrémmel, és majdnem belelógattam az orromat a citromillatú forró italba. Az íze épp csak elviselhető volt, mert alapvetően utáltam a savanyú dolgokat, de azért lelkesen kortyolgattam. – Leveheted ám a kabátodat. A szoba csendjébe belehasított a cipzár hangja és az anyag susogása. A kabát az íróasztal előtt álló székre került, de Ákos a radiátorhoz húzott rattan fotelba huppant le. Még mindig nézelődött. A kezébe vette az ágy sarkán lévő dobozt, amiben egy rózsaszínszürke balerinacipő lapult. – Karácsonyi ajándék – mondtam. – Nálam ez fogyóeszköz, és anyu ezt jól tudja. – Aha. – Ki vele! Milyen a szobám? – kérdeztem rá az ítéletre, hogy
mondjon már végre valamit. Rám nézett, kezdett felengedni. Vigyorral az arcán felvonta a szemöldökét. – Nem nagy cucc. Jártam már lányszobában. – Pff. Miért gondolod, hogy erre kíváncsi vagyok? – Mondjuk, Flórára gondoltam. – Nála már én is jártam. Dumáljunk Flóra szobájáról? Elvette az asztalról a piros bögrét, és ivott belőle. Elengedte a füle mellett a piszkálódást. – Itt gubbasztasz a szobádban karácsonykor? – Miért ne? A szüleim nem vernek ostorral, hogy velük kell töltenem minden percet. A hallgatása furának tűnt, vagy egyszerűen csak ötletem se volt, mit kezdjek azzal a képtelen helyzettel, hogy itt van a pasim legjobb barátja. Kellene valami rövidített útmutató, hogyan kell ilyenkor viselkedni. – Betegyek valami zenét? – Nem kell – felelte anélkül, hogy felemelte volna a fejét a csokigőzből. – Ha nem gáz, hogy megkérdezem, akkor miért jöttél el Krisztiánhoz? Két napja pont innen telefonált neked, hogy nem lesz itthon. – Valamiért azt hittem, holnap fog lelépni. – És csak úgy fogtad magad karácsony másnapján este, és eljöttél hozzá? Már a gondolat is húzós volt, de kimondva igazi súlya lett. Biztos, hogy hívatlanul akart beállítani Krisztiánhoz, mert ha
előtte felhívja, akkor kiderül, hogy nincs is a városban. És barátság ide vagy oda, eszembe se
jutna hívatlanul beállítani a
barátnőimhez, hacsak nem lenne valami igazán nyomós okom rá. Egyetlen megoldás tűnt logikusnak. – Otthon zűr van? – Fogadjunk, nálatok nincsenek családi viszályok karácsonykor. – Dehogynem. Anyuék szoktak veszekedni, mostanában van feszkó is bőven, de normál esetben ezek a viharok hamar elvonulnak. Alapvetően békésen elvannak egymással. Nálatok mi történt? – A családom nem véletlenül szakadt háromfelé. – Ez mit jelent? – tettem fel a kérdést, mintha semmit se tudnék a hátteréről. – Apa külföldön dolgozik, de sosem voltak házasok az anyámmal. Az öcsémnek és nekem hivatalosan az anyai nagynénénk a gyámunk, mert anyám… Tőle elvettek minket. – Itt elcsuklott a hangja. – Elvettek? – Igen, a bíróság szerint nem alkalmas arra, hogy gondoskodjon rólunk. Ákos megint a bögrébe bámult, de a csokoládétól hiába várt bátorságot. – Van egy mentális betegsége – mesélte monotonon. A változás a hangjában ijesztő mértéket öltött, mintha egy olyan Ákos ült volna a fotelban, akivel még sosem találkoztam. – Folyamatosan gyógyszert kellene szednie, de nem mindig hajlandó bevenni. Emiatt régebben történtek balesetek. Az öcsém nyolcéves volt,
amikor majdnem kizuhant a negyedikről az ablakból, pedig anya ott volt vele. Ezután csapott le rá a gyámhatóság. A húgához kerültünk, mert apa még ekkor sem költözött haza. Megkukultam, szerintem teljesen jogosan. Ákos felpillantott rám, de a tekintetében harag bujkált, pusztító erejű. – Ő az apák díszpéldánya, ugye? – Minden szava gúnytól és indulattól csöpögött. – Pénzzel tömi a nagynénémet, amiért felnevel minket helyette. Megteheti, mert odakint annyit keres, mint amennyit anyám tíz év alatt sem fog a szaros alkalmi munkáival, amivel próbálja fenntartani magát, és nem lesüllyedni a pöcegödörbe. Anya akkora lakásban él, ahol alig lehet megmozdulni, és néha még a számlákat sem tudja kifizetni. Istenkém! Nem a hangnem, de még csak nem is a mondanivalója zaklatott fel, hanem az a nyers fájdalom, amit kihallottam belőle. – A nagynéném rendes nő – mondta, és megint kifelé nézett. – Abból, amit apámtól kap, titokban szokott adni anyámnak. Megmondtam neki, hogy ne rám költse a pénzt, inkább adja neki. Ákos felállt a székből, és a kezébe vette a cipősdobozt. – Már nem is emlékszem, mikor kaptam utoljára karácsonyi ajándékot a családomtól. Mindig pénzt kérek helyette, anyánál jobb helyen van, mint ha hülyeségekre költeném. Ákos története felkavarta bennem az állóvizet. Nem éreztem helyénvalónak egyetlen szót se, ami eszembe jutott. – Apámnak fogalma sincs róla, hogy rendszeresen anyámnál alszom. Amikor ott vagyok vele, olyan, mintha egy család lennénk, csak mi ketten. Dumálunk, mesélek a suliról meg a
kosárról, vasárnap elmegyünk templomba, és néha válaszolok a kérdéseire a másik fiáról, aki le se szarja. Próbálok segíteni neki, hogy másnap is felkeljen, és másnap is beszedje a gyógyszerét, és másnap is elmenjen dolgozni. Az az ő igazi ellensége. A másnap. – Éreztem, ahogy Ákos elkeseredése átragad rám, már a torkomat szorongatta az érzés. – Ezt lehet? – kérdeztem közbe. – Azok után, hogy a bíróság… – Hogy ott lehetnék-e vele, miután gondatlanságból majdnem meghalt az egyik fia? Nem. Ha ez kiderülne, akár a nagynénémtől is elvehetnek minket. – Miért kockáztatsz? – suttogtam. Amikor végre rám nézett, könnyek csillogtak a szemében. A gyomrom apróra összeugrott a látványtól. – Mert az édesanyám. Érted? Ő az édesanyám. Hogyan fordíthatnék neki hátat? Elsírtam magam a választól. A könnyeim ömlöttek, és annyira meg akartam ölelni valakit, de képtelen voltam arra, hogy megkérjem Ákost. Nem akartam, hogy elutasítson. – Hé, ne bőgj már! – mondta, de hallottam, hogy ő is szipog. – Nem azért meséltem el. Zavaromban az asztalhoz mentem, és a fiókban kezdtem el kutakodni zsepi után. – Sajnálom – motyogtam. És akkor egy tétova érintés a vállamon jelezte, hogy Ákos mégsem annyira elutasító velem, mint amennyire képzelem. Felegyenesedtem, és találkozott a tekintetünk. Meg akartam adni neki azt, amit bármelyik barátom megkapna azok után, hogy
ennyire a bizalmába avatott. A keze a vállamon pihent, de csak annyi ideig, hogy tudjam, nála ez számított igazi, fontos érintésnek, nem azok a hülyülések, amit a suliban látok tőle. – Azt hiszem, el akartam mondani valakinek, és te lettél az. Már te is tudsz rólam olyasmit, aminek nem örülök. Megtöröltem a szemem, és visszaültem az ágyra. – Van tovább is, ugye? Ebből az egészből ma kibukott valami. – Nagy családi ebédet tartottunk a karácsony „tiszteletére”. Anya, apa, a nagynéném, az öcsém és én. Apám nem tudta a részleteket arról az esetről novemberben, amikor betörtem a fejem. Hát most kiderült, mert az öcsém elköpte. Meg azt is, hogy félig-meddig anyánál lakom. Ez így együtt kivágta a biztosítékot apámnál. Ordított, mint a vadbarom. – De ugye nem bántott? – Azt nem tenné. Amikor én is üvölteni kezdtem vele, a nagynéném elvonszolta a kiakadt öcsémet, hogy ne legyen a veszekedés szemtanúja. Azt hiszi, a világ rohadtul tökéletes, mert óvták a széltől is. Anya vagdalkozni kezdett, és eltört pár tányért. Próbáltam megnyugtatni, de apám inkább mentőt hívott. Pár tányérért, érted? Mire kiértek, anya már rendben volt, mégis leszedálták, mint egy állatot, és hazavitték. Apám megtiltotta, hogy vele menjek, ezért elszöktem. Azóta apám hívogat, pedig megírtam neki, hogy egy barátomnál vagyok. Ahogy elmesélte az egészet, azt a rengeteg szörnyűséget, amiben része volt, és amiből nekünk soha nem engedett semmit meglátni az elmúlt évek alatt, elkapott a bűntudat. Bántott, hogy
sokszor szemét módon viselkedtem vele, talán olyankor is, amikor az élet is rúgott bele egy nagyot. Az én kis problémáim sehol sem voltak ehhez képest. Óriási lelkierő kellett hozzá, hogy nem mondott le az anyjáról, pedig tudta, mit kockáztat. A betegségéről alig mondott valamit, de borzasztó lehet, ha a saját anyádat kell meggyőznöd arról, hogy a másnap jó dolgokat is hozhat, és érdemes kivárni. Nagyjából azt is értettem, mi a baja az öccsével. – Mi lesz most? – Hazahúzok, aztán kezdődik a cirkusz. Apám fenyegetőzni kezd, de végül úgysem tesz semmit. A nagynéném pipa lesz, hogy ilyen helyzetbe hoztam, az öcsém meg utálni fog, amiért kipukkasztottam a karácsonyi lufiját. Én leszek a fekete bárány. Máris az vagyok. Mindig az vagyok. – Ne így fogd fel! – Nem tanácsért jöttem. Vállat vontam. Ha nem kell, hát nem adom. Fél percig bírta. – Oké, mondd! – szólt rám. Na, tessék! Mihelyt nem tukmálom, máris kell neki. Ki érti ezt? – Jól vettem ki, hogy az öcséd nem látogatja meg anyukádat? – Nem, mert apa az eset után hülyeségekkel tömte a fejét. Az öcsi elhitte, ahogy a valóságot elferdítette, de én nem. Ekkor kopogtak a résnyire nyitott ajtón, és apa állt a küszöbön. Gondterheltnek látszott. – Ne haragudj, fiam, de hallottam néhány dolgot az előbb. – De apa! – képedtem el.
– Krisztián keresett, csak felhoztam. – A kezembe nyomta a mobilomat, de nem engem nézett. Ákos nyilvánvalóan már bánta, hogy idejött, de nyakig benne volt – Meghallgatsz egy felnőttet is a témában? – kérdezte apa óvatosan. – Miért ne? – mondta fojtott hangon. – Hány éves az öcséd? – Tizenöt. – Elmondtad valaha neki mindazt, amit a lányomnak? Azt, hogy mit érzel az édesanyád iránt, és hogy mi mindent megteszel érte, és miről mondasz le, hogy neki könnyebb legyen? – Azt a kölyköt elkényeztették, és totál el van szállva a saját nagyszerűségétől. Apám meg a nénikém mindent a segge alá tolnak, és hihetetlenül rühellem a gazdag gyerekeket. Furán jött ki ez a mondat, hiszen ő is ugyanannak a családnak a tagja, mint a „gazdag gyerek”. – Ez nem kifogás. Amíg elhallgatsz részleteket az öcséd elől, nem ítélheted el azért, mert nem az elvárásaidnak megfelelően viselkedik. Neki is van egy verziója, ő is végigélte azt, amit te, de másként. Ha nem kommunikálsz vele, nem tudhatod meg, ő mit érzett. Kritizálod, hogy mások óvják a széltől is, de te sem adsz esélyt neki, hogy megismerje az igazságot. Huh, apa jó hamar lesöpörte Ákos érveit. Ő meg se tudott szólalni. – Na, azt hiszem, ennyi elég is belőlem – mondta apa. – Beszélgessetek csak!
Valójában nem beszélgettünk tovább erről, azt hiszem, Ákos elgondolkodott apa nézőpontján. – Figyelj, ezzel nem kell törődnöd, jó? – mondta. – Nem akarom, hogy másként bánj velem a suliban. Flóra se tette soha, és mindig bírtam benne, hogy a suliban sosem pofázott senkinek a dolgaimról. – Most tényleg azt kéred, hogy viselkedjek veled ugyanúgy, mint korábban? – Ja. – Mint egy hülyével? Ákos felnevetett. – Ezt akarom. – Megoldható – feleltem. – Kösz. Most hívd vissza Krisztiánt, én lépek. Kikísértem Ákost a legfurább karácsonyi élményem után, és visszahívtam Krisztiánt, hogy elmondhassa, csak szilveszter délután jönnek haza. Alig vártam, hogy viszontlássam. *** Szilveszter este nagy pelyhekben hullott a hó, de azonnal elolvadt a kockakövön meg a ruhánkon, ami miatt tiszta víz lett a kabátunk, mire odaértünk az Elízium Tánciskolához. Odafentről zene szűrődött le az utcára, vágyakozva néztem fel a villanyfényes ablakokra, de a szívem legalább olyan dermedt volt, mint a levegő. Amint Krisztián hazaért, rögtön átjött üdvözölni, de hiába
faggattam, milyen volt az utazás, csak annyit mondott, hogy nem ágy alakult, ahogy gondolta. Valószínűleg összeveszett a szüleivel, és mire a tánciskolához értünk, nekem is minden kedvem elment a szilveszterezéstől. – Beszélnünk kell – bökte ki. Bementünk a lépcsőházba, ahol nem sokkal volt melegebb, mint kint, csak nem esett a hó. – Egy tízes skálán mekkora a gáz? – Tegnap vált biztossá, hogy apát fogják felkérni egy munkára, ami elég távol van Budapesttől – mondta ki egy szuszra. – Tudod, mivel foglalkozik az apám? Egyelőre azt sem tudtam, hogyan kell lélegezni. Állítólag ez megy magától, de abban a pillanatban nem voltam biztos benne. – Valami mérnökféle – feleltem, amikor megjött a hangom. – Villamoshálózatokat tervez cégeknek. Ez az, amikor külön-külön minden szót értesz abból, amit mondanak, de fogalmad sincs, hogy egyben mit jelent. – Maradjunk a mérnökfélénél – ajánlottam, mert ez a része nem számított. A félelem összeszorította a tüdőmet, alig bírtam megkérdezni a legfontosabb dolgot. – El kell költöznötök? – Apának igen. Négy hónapra. Már a szívem is úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéből. Tizenhét évesen nem kaphatok szívinfarktust, ugye? – És neked? – Nem, de ettől még én jelentem a problémát. – Elnézett a
postaládák irányába, és a folytatást a fémszínű szekrényeknek mesélte. – Anya részmunkaidőben dolgozik egy ruhaboltban, simán otthagyhatná az állását, hogy elköltözzön apával, de mivel suliba járok, itt marad Pesten. Megbeszélték, hogy azokon a hétvégeken, amikor nincs meccsem, anya és én elkocsikázunk a francba, hogy apával legyünk, mert ő nem fog hazajönni. Neki dolgoznia kell hétvégén is, és ingázás közben nem tudna. – Neked meg suliba kell járnod! – jegyeztem meg ingerülten. – Téged nem fog zavarni az utazgatás? – Nem fogok mindig menni. Amikor itthon kell maradnom, Nándinál leszek. – Két hete betöltötted a tizennyolcat. Nincs szükséged bébicsőszre. – Akkor se lehetek otthon egyedül. Nekidőltem a postaládáknak, és végiggondoltam az egészet. Rossz hír ugyan, de nem a legrosszabb variáció. Havasiék nem költöznek családostul másik városba, és ennek alapból örülnöm kell. Krisztián ijedt meg jobban kettőnk közül. Viszont mindenképp kevesebb időt tudunk majd együtt tölteni, egész pontosan kettesben lenni. Az a múltkori többhetes szobafogság is betett egy kicsit, és lehet, hogy most hónapokig ugyanez lesz. – A francba – összegeztem. – Megtörténhet velünk ennyi minden spontán, vagy az őseink titokban összefogtak ellenünk? – Tavaszig tart az egész. Azért nem mondtam semmit, amikor elutaztunk, mert megnéztük a várost, ahol dolgozni fog. Karácsony után apa két megbeszélésen is ott volt.
– Fel nem foghatom, miért rángatnak el téged is. – A szüleim szerint szükségem van az atyai szigorra. – Nem kell folytatnod, ismerem az összes hülye szövegüket. Összekulcsoltuk a kezünket, és erősen szorítottam. Ez ellen nem tudok tenni, hiába vagyok zaklatott, felháborodott, és hiába szeretnék jól beolvasni a szüleinek, hogy ez mekkora baromság. – Biztos, hogy fel akarsz menni? – kérdeztem a lépcsőre mutatva. – Te akarsz? – Miért, hova mehetnénk? Haza? Azt már nem! Készüljek úgy az új évre, hogy pocsék a hangulatunk? Tőlem szokatlan módon magasról tettem arra, mi történt. Úgy voltam vele, hogy azért sem fogok hazakullogni, és otthon gubbasztani, hogy jaj, nem látom Krisztiánt, mert félig-meddig elköltözik. Meg fogjuk oldani ezt is, mert muszáj. Erősebbek vagyunk a szüleinknél. – Menjünk fel! – mondtam. A társaság és a táncolás majd segít, csak elhatározás kérdése, annak pedig nem voltam híján.
6. FEJEZET –––––––––––––––––––––
JANUÁR, AMIKOR MINDEN A HELYÉRE KERÜL
Jázmin
AZ ÚJ ÉVET MINDENKI VIDÁM KIABÁLÁSSAL ÜDVÖZÖLTE, de én egy hangot se bírtam kinyögni. Vadul vert a szívem, a fülemben éreztem a dübörgést. Kristóf a szemembe nézett, azonban semmit se bírtam kiolvasni a tekintetéből.
Miért nem szólalsz meg? Ezek után mondanod kell valamit! Szavak azonban nem érkeztek. Kristóf hallgatása megijesztett, és már nem tudtam, hogy a korábbi izgatottságtól vagy az újonnan keletkezett félelem miatt dobog annyira a szívem. Az agyamban bekapcsolt egy szűrő, ami miatt eltompultak a zajok, így még ijesztőbbé vált a saját némaságunk. Mi történt velünk? Mióta ülünk itt kettesben szótlanul? Akár pillanatok, akár percek teltek el, túl sok volt számomra a feszültség, ami belezsúfolódott ebbe az időbe. Felugrottam a székből, egy utolsó pillantást vetettem Kristófra, akin továbbra se tudtam eligazodni, és azt tettem, amit nem szoktam. Elfutottam. Nem volt tervem, se úti célom, hagytam, hogy a lábam arra
vigyen, amerre akar. Most már hallottam a zsivajt, mindenhonnan
Boldog Új Évet! kívánságok röppentek fel. A párok és a barátok egymást ölelgették, sokan a mobilt nyomkodva próbáltak üzenetet küldeni a szeretteiknek. Márk azonban karba font kézzel a falat támasztotta, és engem figyelt. Onnan, ahol állt, pontosan látta, mit műveltünk az imént Kristóffal, és ez megbonyolította a helyzetet. Sosem tudtam igazán kiszámítani Márk viselkedését. Úgy éreztem, nem vagyok se barát, se ellenség a számára, pedig sokkal tisztább lett volna, ha eldönti, melyiket akarja. Mégis arra készültem, hogy szívességet kérek ettől a szeszélyes sráctól, bár elég messze volt a kéréstől az, ami kijött a számon: – Márk, szükségem van a fürdőszobátokra! – A fürdőszobánkra? Mi van? – Szerintem benne volt az Ablak Zsiráfban a fürdőszoba kifejezés. Tudod, ott szoktál zuhanyozni, pisilni, ilyesmi. – Szerintem meg tudod, hol van. – A tánciskoláé nem jó. Csendre van szükségem. Persze fogalmam se volt, hogy mire van szükségem, csak mondtam, ami eszembe jutott. Márk folyamatosan a hátam mögé pillantott, gondolom, Kristóffal kommunikáltak olyan férfi módra, szavak nélkül, csak a tekintetükkel. – Légy szíves – préseltem ki magamból a szavakat. Szerencsére csak három másodpercet kellett várnom, mire Márk ellökte magát a faltól, és elindult kifelé a teremből. A lakásuk is ebben az épületben volt, ahol az Elízium Tánciskola, és amikor beléptünk az előszobába, megkaptam az áhított csendet. Legalábbis
minden sokkal tompábban hallatszott. Márk megmutatta melyik a fürdőszoba, és az ajtóig kísért. Nagyon kicsi lakásuk volt, a fürdő pedig olyan szűkös, hogy hányni se tudtam volna kényelmesen. Sajnos nálam ez attól az egy pohár pezsgőtől is esélyes volt. A gyomrom máris felfordult a hányás gondolatára, és szédülni kezdtem. Le kellett térdelnem a szivacs kádkilépőre, és megvárni, hogy elmúljon a rosszullét. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy jól vagyok, de egyértelműen kommunikációs probléma lépett fel az agyam és a gyomrom között. Amikor elindultam otthonról, több lehetséges variációt is kigondoltam, mit hozhat ez az este, de a tökéletes tervezésben megfeledkeztem róla, mi lesz, ha valamelyik elképzelésem csak félig fog valóra válni. Busszal jöttem a tánciskolába, lila felsőt és fehér szoknyát vettem, olyan rövidet, amit nem kockáztattam volna, ha apa hoz el, de ő szerencsére a nagyinál töltötte a szilvesztert. Kapásból azt mondta volna a ruháim láttán, hogy aki kurvaként öltözködik, akként is viselkedik. A
csodálatos
doktornak
voltak
még
ehhez
hasonló
kinyilatkoztatásai, amióta megtudta, hogy lefeküdtem Kristóffal. Nyáron történt. Azzal kezdődött, hogy ráírtam Kristófra Facebookon. Kellett egy ürügy, ezért kikértem a véleményét azzal kapcsolatban, hogyan kezdhetnék neki táncot tanulni. Persze így is átlátszó voltam, de Kristóf úgy tett, minta teljesen természetes lenne az érdeklődésem, és Márk anyukájának tánciskoláját javasolta.
Amikor ez a téma kimerült, észrevétlenül áteveztünk másfelé. Dumálni kezdtünk úgy, mint régen, és megbeszéltünk egy napot, hogy találkozunk. Sajnos pont belefutott egy családi balhé közepébe, mert apa éppen anyát hibáztatta, amiért tizenhat évesen már szexelek. Apa sokkal idősebb volt anyánál, részben ezért is váltak el. Meg amiatt, hogy apa belgyógyász főorvosig küzdötte fel magát ahelyett, hogy gyerekkoromban elvitt volna az állatkertbe vagy vattacukrot enni a strandra, mint minden normális szülő. Kristóf nem csörgött fel kaputelefonon, mert egy lakó beengedte a lépcsőházba, így egészen az ajtóig jutott észrevétlenül. Voltak ilyen dolgai, csak ezúttal az időzítés lett pokoli rossz. Apa amúgy higgadt volt mindig, de amikor az anyával való veszekedés közepén meglátta, hogy egy fiú áll a küszöbön, konkrétan vöröslött a feje. – Ez meg ki a franc, Jázmin? A kis barátod? – kérdezte. Kristóf nem kezeli jól a családi balhékat, az anyja valamit elrontott benne. Ott a küszöbön csak ijedt kissrácnak látszott. – Na, mi van? A lányomat döngeted, nekem meg be sem mutatkozol? – Apa, hagyd abba – szóltam rá. Sose féltem a veszekedésektől, mert anyával ellentétben apa engem nem tudott beledöngölni a földbe egy szópárbajban. Már tízévesen sem. Mindig mindenki kiakadt tőlem gyerekkoromban. A pap, az óvónő, a tanítónők alsó tagozatban és az osztályfőnököm is felsőben. Zavarba ejtő kérdéseim voltak az életről, a születésről,
hitről, Istenről, és apa akkoriban mindig szembeszállt azokkal, akik szemtelennek bélyegeztek emiatt. Azt mondta, ezek a helyes kérdések, amit egy okos gyereknek fel kell tenni, és elég szégyellnivaló, hogy felnőtt emberek nem tudnak megfelelő választ adni. Azóta nem vagyok okos számára, hogy érdekelnek a fiúk. Hajjaj. De még mennyire, hogy átestem az ostoba liba kategóriába! – Szalai Kristóf vagyok. – Az anyád tud arról, miféle alak vagy te, Kristóf? Ha az anyja nem is, de már az egész lépcsőházunk tudta. Kristóf meglepő módon nagyon meghunyászkodott, azt hiszem, apa a hüllővérű anyjára emlékeztette. – Közösen döntöttünk Jázminnal, és nem voltunk felelőtlenek, ha érti… – Ne magyarázz nekem a védekezésről, hanem tűnj el innen, és soha többé még csak ne is gondolj úgy a lányomra! – De én csak… – Nem érdekel. Gyerünk, indulj! Miután apa elzavarta Kristófot, hiába hívtam, kinyomta a telefont. Másnap azonban találkoztam vele, amikor elmentem Márkhoz, hogy kikérjem Emília véleményét a tánctanfolyammal kapcsolatban. A kanapén találtam Kristófot, kiütve, kiakadva. Márk rendes volt, ha mondhatjuk így, mert hagyta, hogy kettesben beszélgessünk, és szólt az anyukájának, hogy ugrott a találkozó. Kristóf előző este elment egy buliba, jócskán ivott, és Márk támogatta haza, hozzájuk. Amikor bocsánatot akartam kérni apa miatt, leállított.
– Apád helyett nem kell bocsánatot kérni. Utál, és ez kölcsönös. Üzenem neki, hogy nem fogok úgy gondolni rád. Soha. Százból kilencvenkilenc lány biztos megsértődött volna, de én voltam a fennmaradó egy százalék, akiben a kíváncsiság erősebben dolgozott, mint a sértettség. – Szóval nem fogsz rám úgy gondolni soha többé? – kérdeztem csendesen. – Azt mondtam, apádnak üzenem ezt. Na, ezért szerettem Kristóffal játszani, mert nem egy ostoba tucatsrác volt, hanem valaki, aki az agyát is használta. És ezért nem akartam elengedni sem. Képtelen voltam rá. – Másképp terveztem azt a találkozót – mondta. – Én is. – Figyelj, mindjárt itt a suli, jó lenne, ha minden olyan lenne mint régen. Tudod, a többiek miatt. – Persze, a többiek miatt. – Minek balhézzunk? – kérdezte. – Már régen történt. Bólogattam. Szerettem volna, ha mást is mond, de már annak is örültem, hogy megint beszélünk. Úgy éreztem, nem szabad tovább erőltetni ezt. – Megígéred, hogy vigyázol magadra? – kérdeztem. – Mi? Nem volt ez olyan bonyolult kérdés, már ha figyelembe vesszük azt a kétféle gyógyszert, ami a kanapé mellett a földön hevert, mintha valaki odadobta volna őket. Az egyik fejfájás, a másik hányinger ellen, plusz egy vizespohár, ami összességében arra utalt, hogy ivott, és most másnapos.
Ezenkívül Márk ruháit viselte, ezt abból gondoltam, hogy szinte egy gyűrődés se volt a pólón és a nadrágon, és a tisztán mosott holmik friss illatát még úgy is éreztem, hogy a kanapé másik végében ültem. A szeme véreres volt a fáradtságtól, a keze remegett, mintha sok kávét vagy energiaitalt ivott volna. Ez eddig simán annak a jele, hogy végigtáncolta az éjszakát egy klubban, de a nyakán és a karján szembetűnő foltokat láttam, azoknak biztos, hogy történetük volt. Azok másoktól származtak, ha nem is verekedés miatt, de egy erős szorítás már okozhat ilyesmit. Kristóf értetlenül nézett rám, mégsem magyarázkodtam. – Vigyázz magadra! *** Iskolakezdés után tartottuk magunkat a megállapodáshoz, vagyis nem balhéztunk, viszont úgy éreztem, lehetünk barátok. Tényleg próbáltuk magunk mögött hagyni azt, ami megtörtént, ugyanakkor egyikünk se akarta ebbe a folyamatba beavatni a többieket. Egyik nap hazafelé menet Kristóf megkérdezte, mi a helyzet a tánctanulással. – Hogy érted, hogy mi a helyzet vele? – kérdeztem vissza óvatosan. – Tényleg akarod? – Persze. Különben elmentem volna Emíliához? – A hangom magabiztosabbnak tűnt, mint ahogy éreztem magam. – Bizonyítsd! – parancsolt rám. – Tessék?
– Bizonyítsd be, hogy tényleg akarsz táncolni. Egyértelműen kihívás szaga volt a dolognak, de nem futamodhattam meg. Egyszerűbb lett volna bevallani, hogy ürügyként használtam a tánctanulást, hogy beszélgethessek vele, de Kristóf ezt nem tudhatta meg. Lehet, hogy egyszer majd elmesélem neki. Évek múlva. Ma semmiképp. – Most – tette hozzá. – De hogyan? – Neked kell tudnod. Cserbenhagytak a jó ötletek, és nagyobbat mondtam, mint amit valaha is vállalni tudtam volna. – Ha elérem, hogy a Duna-partiban legyen táncszakkör, azzal bizonyítva lesz? Kristóf felnevetett. – Megpróbálhatod, de ha sikerül is, az sok időbe telik. Azt kértem, most bizonyítsd. – Mégis mit vársz tőlem? – csattantam fel ingerülten. Igazából nem voltam dühös, csak zavart, hogy nem tudtam a helyes válasszal előállni. – Majd én megtanítalak táncolni. Most épp nincs óra az Elíziumban, bemehetünk oda. Ketten lennénk. Erre aztán nem számítottam. Annyira meglepett az ajánlat, hogy még az is lehet, hogy tátva maradt a szám. Reméltem, hogy nem süllyedtem ilyen mélyre. – Te meg én? – Aha. Döntsd el! Váratlan, izgalmas és ijesztő fordulat volt, de természetesen
bevállaltam. Egyetlen percet sem utasítottam volna vissza, amit vele tölthetek. Így lett az Elízium Tánciskola az egyik találkahelyünk. Nyilvános is, meg nem is, és fontos hely lett az életemben, ugyanis Kristóf komolyan táncolni tanított. Atyaúristen, az valami hihetetlen volt! Kristóf tánc közben olyan, mint egy atomreaktor, egy kitörni készülő vulkán, egy szilaj paripa, amelyik vadul vágtat, és le sem tagadhattam, hogy szeretem, ha már ennyi hihetetlenül nyálas hasonlatot találok ki. Márk természetesen mindenről tudott, csak arról nem, mit érzek valójában. Akkor mondtam ki hangosan, amikor Lilla megkérdezte tőlem az osztállyal közös salsaóra után. Kristóf utólag mesélte el, hogy Lilla mi célból rendezte azt a jelenetet, és el kellett ismernem, hogy a barátnőm rafinált. Pont olyan jól csinálta, mint én tettem volna. – Szóval, szerelmes vagy belém? – kérdezte Kristóf, miután két utcán át rohant utánam azon a délutánon. – Összekevered a dolgokat. Magadba vagy szerelmes – feleltem kiismerhetetlen hangon. Nem tartottam ott, hogy megmondom neki, ebben a témában egyetértettem Lillával. Mondja ki a srác először! – Na és mit szólsz Vörös fantasztikus jelenetéhez? – Hajlamos rá. – Mint te? – Én már rég megtettem volna. Lilla nehezen határozza el magát. – Beképzelt vagy – mondta, de nem úgy nézett ki, mint akit ez zavar.
– Céltudatos. – Megtévesztesz másokat. – Tehetek én róla, hogy amit a szem lát, azt az agy elhiszi? – kérdeztem. – Ez a Kardhalból van. Bólintottam. Pontos filmismeret. Ez tetszett. – Bűvészként gondolok magamra – mondtam. – Simán furcsa vagy. – Hát, ezt elég érdekes valaki olyantól hallani, akit egy egész gimnázium tart furcsának – feleltem. – Amúgy mire vársz még? Mivel
volt
agya,
nem
kellett
megmagyaráznom,
mire
vonatkozik a kérdés. Megadtam neki a lehetőséget, hogy lépjen kettőnket illetően. – A megfelelő időre – felelte Kristóf. És akkor még csak októbert írtunk. *** A gyomrom még mindig olyan hangokat adott ki, mint anya ősrégi forgótárcsás mosógépe, ami nem tervezi, hogy tönkremenjen. Hrrr-hrrr. Nem mozdultam a helyemről, továbbra is a fürdőben térdepeltem a szappanillatban, és Márk anyukájának parfümjeit nézegettem. A különböző formájú üvegek a mosdó feletti polcon sorakoztak. Vártam
ezt
a
szilveszteri
bulit,
útközben
végig
gondolkodtam, hogy Kristóf ott lesz-e már, mire megérkezem.
azon
Először Lillába és Krisztiánba futottam bele a lépcsőházban, de ők észre se vettek, pedig nem jellemző, hogy halkan közlekednék. Aztán rájöttem, hogy ezek mellett akár bombát is lehetne robbantani, annyira egymással voltak elfoglalva. A témát hallva meg is értettem; vészhelyzet állt be a Lilla-Krisztián fronton. – El kell költöznötök? – kérdezte Lilla. A hangja remegett, szerintem ő maga is. –Apának igen. Négy hónapra. – És neked? – Ezt olyan halkan kérdezte, hogy fülelnem kellett. – Nem, de ettől még én jelentem a problémát. Jó válasz. Lillát a padlóra küldte volna, ha Krisztiánnak el kell költöznie. Mármint végleg. Visszamentem az utcára, a decemberi mínusz négy fokba, és vettem pár mély lélegzetet. A jéghideg levegő szúrta a tüdőmet, a lábujjaimat már alig éreztem, pedig próbáltam mozgatni őket, de mintha nem lettek volna a helyükön. – Hát te meg mit fagyoskodsz itt kint? Flóra hangja felé fordultam, és még láttam, ahogy az apukája elhajt azzal a haldokló szerkezettel, amit pár évtizeddel ezelőtt autónak hívtak. Grétát is elhozták, együtt érkeztek. – Lilláék a lépcsőházban vannak. Nem kéne zavarni őket. – Balhéznak? – kérdezte Gréta. – Ne már! Utálom, amikor balhéznak – mondta Flóra. – Krisztián apukája elköltözik pár hónapra. – Miért? – Passz, nem hallgatóztam. Mondjuk, szerintem már tiszta a terep.
Lilláék épp elindultak az emeletre, amikor beléptünk. Rögtön megcsapott a régi építésű házaknak a szaga, ami a falakból áradt, meg az összes többi mocsokból, amit valaha behordtak ide, és beette magát mindenhova. A lépcsőház hangulata borzongató volt, mint egy sötét, nyirkos barlang, ahol fogalmad sincs, milyen állatok motoszkálnak körülötted. Együtt mentünk fel az elsőre, egy halotti menet összes szomorúságával. – Úgy néztek ránk, mintha kísértetek lennénk – mondta Lilla. Két lépcsőfokkal feljebb állt meg, az arcunkat fürkészte. – Akarsz beszélni róla? – kérdeztem, és Krisztiánra néztem. Oltári hülyén jött ki, de mindegy. – Te lehallgatót használsz? – kérdezett vissza Lilla. – Az előbb már egyszer bejöttem, csak elfelejtettél észrevenni. Hallottam pár dolgot. Krisztián a szemembe nézett, de csendben maradt. Értékeltem a srácot. Lilla a fejét rázta. – Nem akarok beszélni róla, most táncolni szeretnék. Ebben senki se akadályozta, mert odafent mindenki táncolt, kivéve engem. Előbb azt akartam érezni, hogy legalább elfogadhatóan táncolok, aztán majd bevetem magam negyven ember izzadt teste közé, és velük együtt énekelem, hogy tudtam,
ugyanúgy hallasz, mint én… magamat belülről… tetszik, mégis felőröl. Az van, hogy az ügyetlenség kezelését egyszerűen nem programozták belém. Előbb megtanulok táncolni, utána talán élvezni is fogom.
Kristófot sehol se láttam, és ettől csalódott lettem. A terem széléről figyeltem a táncolókat, jó volt ott nekem. Volt üdítőm, benne szívószál, és kényelmes szék a hátsóm alatt. Márk a zenét szolgáltatta, tökre profinak nézett ki, na de szakmailag nem tudom, mi számít profi keverésnek. Grétát mindig eltakarta előlem egy-egy magasabb alak, de Flórával nem veszítették szem elől egymást. Nico megbeszélte Kristóffal, hogy elhívná pár tanítványát, és néhány lány el is jött. És életkortól függetlenül az osztályom fiúpéldányai kaptak bőven figyelmet. Leginkább Ákos, aki egész este a hátizsákjára figyelt, és már majdnem megsajnáltam a szerencsétlenkedését. Kétbalkezes szeszcsempész lenne, bárki lenyúlta volna tőle a munícióját. Még én is. Márk kezdett stílust váltani, először csak egy pörgősebb számot rakott be, amiben voltak latinos dallamok, aztán ez a vonal felerősödött. Krisztián és Lilla a táncba menekült a probléma elől, néha úgy összesimultak, hogy attól már én jöttem zavarba. Nemrég azt mondtam anyának, hogy Kristóf és én annyira nem illünk össze, hogy az univerzum biztosan tévedett, amikor mi ketten egymásra találtunk. De… A fizika és a kémia nem olyan tudomány, ahol vannak tévedések. Egy pillanattal azelőtt megfeszültek az izmaim, hogy Kristóf belépett volna a helyiségbe. Alig láttam, de annál jobban érzékeltem, hogy itt van. Középmagas, nyurga alakja utat vágott magának a táncolok között, odaköszönt az ismerősöknek, aztán felém indult. Szóval
honnan
tudtam
előre,
melyik
pillanatban
fog
felbukkanni? Mi az a lehetetlen kisugárzás, ami hatással van rám? Ami beeszi magát a bőröm alá, sőt, szerintem a sejtjeimbe is, és azonnal emlékeztet arra, milyen érzés volt, amikor megérintett? Amikor a legutóbb hozzám nyúlt, csak az ujjbegyével érintett, épp csak végigsimított a karom belső oldalán, de ugyanolyan zavarba ejtően intimnek éreztem, mint amikor ruha nélkül tette ugyanezt. Már régen beláttam, hogy elhamarkodottan feküdtem le vele. Tudni akartam, milyen lehet a szex, és Kristófot választottam a kísérletezéshez, mert eléggé vonzódtam hozzá. Csak azzal tájoltam el magam, hogy már nem voltunk ovisok, akik kíváncsiak, miben mások a kisfiúk a kislányoktól. Nem álltunk meg a „muti meg” után, pedig lassabban kellett volna haladnunk. Ezernyi felvilágosító óra sem készíthetett volna fel arra, ami történt. Zavart éreztem. Rettentően intenzív zavart. Fájdalommal és szégyennel fűszerezve. De azért volt egy-két hihetetlenül jó pillanat is. Amikor elfelejtettem, hogy Szántó Jázmin, tizenhat éves gimnazista lány vagyok. Amikor Kristóf nem szólt be, amiért képtelen vagyok elengedni magam, és amikor olyat tett velem, amit egyszerre éreztem bűnösnek és jónak. Vagy bűnösen jónak. – Mi jár a fejedben, Jaz? Kristóf már mellettem ült, de tartotta a távolságot. Hiába. Azt hiszi, valaha is ki tudom törölni az emlékezetemből, hogy láttam meztelenül? – Semmi – füllentettem, miközben pont az a lusta mosolya járt a
fejemben, amit utoljára láttam aznap este. Sokáig kísértett még, és egyáltalán nem segített kezelni a zavart, ami megfertőzött. Mert ez az egész szexelés dolog olyan volt, mint egy fertőzés. Fogalmam se volt, miért így van megalkotva az ember biológiailag, hogy a hormonok hajtanak ugyan, de az még nem egyenlő a lelki érettséggel, amiről annyit magyaráztak azokon a bizonyos felvilágosító órákon. Kristóf fehér ingben és pólóban volt, egyszerű stílus, semmi kiöltözés. Szőkés haja borzasan állt, néhol kunkorodott. – Mindjárt éjfél. – Feltűnt. Azt jelentette, hogy rögtön visszaszámolnak. Nico hangja túlharsogta mindenkiét a tíznél, míg a barátjának olyan mély hangja volt, mintha egy medve brummogna. Senki sem figyelt ránk, mert kellő távolságban ültünk a többiektől. Senki se láthatta, hogy pontban éjfélkor, amikor mindenki kiabált örömében, hogy új évet kezdtünk, Kristóf megcsókolt. Kicsit tétovázott, mielőtt a száját az enyémre tapasztotta. Egy egész naprendszer robbant fel bennem. Kristóf jelenléte kiszorított minden lényegtelen dolgot a fejemből, és az összes idegpályámat túltöltötte. Az arcszesz, amit használt, olyan elegyet alkotott a bőrével, amitől bezsongtam. A szívem kalapálni kezdett, és alig bírtam megmaradni a fenekemen. Olyan érzés volt vele csókolózni, mint amikor az ember klasszikus rockzenét hallgat, és önkéntelenül bólogatni kezd a fejével, és magasról tesz rá, hol van éppen,
üvölteni akarja a szöveget. Legalábbis velem mindig így van. Nem az illat a felelős érte, már rég tudom. Ez Kristóftól ered. Mintha valaki palackba akart volna zárni egy hurrikánt, csak ez a valaki ezúttal Kristóf bőrét használta ahhoz, hogy elrejtse benne a viharillatú pezsgést. Erősen szorította a csuklóm, törékenynek éreztem magam a kezében. – Boldog új évet! – suttogta a számba. – Neked is. – Kívánj valamit! Mintha magára értette volna a felszólítást, és annyira befolyásolt az ittléte, hogy tényleg őt kívántam. A teljes csomagot extrákkal, együtt járással, szerelemmel. Ahogy elhúzódott tőlem, és visszaszorította a vihart, az arcára pimasz mosoly költözött. A száján a rózsaszín rúzsom fénylett, sőt, egyenesen csillogott. – Kívánhatom azt, hogy minden korábbi bűnömet bocsásd meg, és kapjak tiszta lapot? – A kérdés csak úgy kicsúszott a számon, de mivel már kimondtam, nem vonhattam vissza. Rettegve vártam, hogy feleljen, mert tudtam, hogy ha rosszul válaszol, akár újra összetörheti a szívemet. De Kristóf egy szót sem szólt. *** Felriadtam a mélázásból, amikor dörömböltek a fürdőszoba ajtaján. A térdem már zsibbadt a gyónáshoz használt póztól.
– Nem bírod tisztességesen kivárni, míg hányok? – kérdeztem Márktól. Csakhogy nem Márk állt az ajtó túloldalán, hanem a kiszámíthatatlanság istenének földi helytartója. – Hánytál? – kérdezte Kristóf. Oké, ez nem lesz egy romantikus pillanat, és reméltem, hogy máskor akarja megválaszolni a kérdésemet. – Tervbe
volt
véve,
de
elhalasztottam.
Jobb
lesz,
ha
hazamegyek. – Elkísérlek. Pár perc múlva mindenki lent volt az utcán, akitől el akartam búcsúzni. Még mindig hallottam petárdadurrogást és házi tűzijátékok süvítését a távolból. Ahhoz képest, hogy a petárda be van tiltva, minden szilveszterkor lehet hallani a hangját. Szívesen megmondanám a feketeárusoknak, hová dugják. Ott aztán nem süt a nap. – Hazamegyek – mondtam mindenkinek. – Mindjárt hányni fogok Ákos pezsgőjétől. – Mi az, hogy az én pezsgőmtől? Semmi extra cucc nem volt benne – védekezett Ákos. – Miért, milyen extrát raknál bele? – Energiaitalt természetesen. Felment az agyvizem, nem is kicsit. – Te hülye! – rúgtam bokán. – A magadfajtáknak kötelezővé tenném, hogy végighallgassák a toxikológust az újévi híradóban. Az totál agyhalál együtt. – Nyugi, az Ákost nem fenyegeti – legyintett Lilla.
– Mert az agyhalálhoz agy is kell? – kérdezte Gréta. – Hé, vércsék, szálljatok le rólam. Nem mondtam, hogy raktam bele bárkinek. – Tanúsítom – jelentkezett Krisztián. Flóra ragadós jókedvvel nevetett fel, miközben Krisztián felé fordult. – A legjobb barátja vagy, akkor is tanúskodnál mellette, ha gyémántrablásért köröznék. – Nemcsak tanúskodnék, már útlevelet is hamisítottam volna magunknak – felelte Krisztián elgondolkodva. – Az Interpol meg az FBI a nyomunkban lenne – folytatta Ákos. – Üldöznének, de lenyomnánk a barmokat. – Na jó, indulj el, mielőtt komplett akciófilmet forgatnak – mondta Flóra, aztán megölelt. – BUÉK! Lilla és Gréta is körbepuszilt, Krisztián meg jobbulást kívánt, van elég hányós emléke ahhoz, hogy megértő legyen. Még Márk is lekászálódott, de ő csak megköszönte, hogy otthon fogok hányni, nem náluk. Egyikünk se számított a felháborodottan érkező gardedámra és a barátjára. – Csoportosan szöktök a buliról? – kérdezte a feldühödött Nico. – Hogy fogok így elszámolni a szüleiteknek? – Csak én megyek – nyugtattam meg. – Elbúcsúztam a barátaimtól. – Egyedül nem engedlek el. Majd ez a vadember itt mögöttem hazavisz kocsival. – Tudod ám, ki a vadember! – mondta a srác felháborodottan,
de biztos nem haragudott rá. Ellágyuló arccal nézett Nicóra. – Én fogom hazakísérni Jázmint – mondta Kristóf, mire mindkét pasi végigmérte. – De akkor a te felelősséged, ugye tudod? – Vigyázni fogok rá. – Helyes. Akkor vasárnap jöttök? – kérdezte. Egyöntetűen
bólogattunk,
mert
már
karácsony
előtt
megbeszéltük, hogy rendhagyó módon Nico készít fel minket a farsangi táncra. – Kemény nap lesz, úgy készüljetek! Elkaptuk az egyik éjszakai járatot, és Kristóffal végig dumáltunk, de a legfontosabb kérdést akkorra időzítettem, amikor a lakás előtt álltam, a kulccsal a kezemben. – Még nem válaszoltál – mondtam. – Minden korábbi bűnöm megbocsáttatott? Kristóf magabiztosan nézett rám, de olyan hosszan bámult, hogy legszívesebben újra feltettem volna a kérdést. – Szép álmokat, Jaz. Majd hívlak. Az utolsó, amit aznap láttam, az, ahogy hátat fordít nekem, és lerobog a lépcsőn. Megint keresztülhúzta a számításaimat. Bár nem kellett hallanom a rossz választ, de mást se mondott. Túl fogja
feszíteni azt a húrt. *** Csilingelő hang és fejfájás ébresztett. A szám kiszáradt, és nyaktól felfelé csak egy amputálás szüntette volna meg a koponyámban a
kínt. – Hahó, a lányomat keresem! – A meleget és védelmet adó puha burok mozogni kezdett körülöttem. – Tisztán emlékszem, hogy a legutóbb a paplanhalom alatt láttam. Hol vagy, csillagom? Á, megtaláltalak! Igen, megtalált. Akárcsak ötéves koromban, akkor is folyton ilyet játszottunk. Szívesen forgattam volna a szemem, ha ki lett volna nyitva. – Kislányom, jó reggelt! – Kizárt dolog, hogy reggel van – pattant ki a szemem. A szervezetem elég szigorú hozzám, nem engedné, hogy olyan kevés alvás után felébredjek. – Dehogy. Három óra múlt. Főztem ebédet, gyere! Megnyugodtam, hogy a világot és a testemet irányító erők éppen ugyanúgy működnek, mint tegnap és tegnapelőtt és azelőtt. Ez fontos nekem. Étvágyam nem nagyon volt, de azért összekaptam magam, mert az evés majd felébreszt. Felvettem egy plusz kardigánt a hosszú ujjú pizsamámra, és elvánszorogtam a konyhába. – Borzalmasan festesz, kislányom – mondta anyu, amikor a szememet dörzsölve megálltam mellette. – Faragó tanárnő is mondta már. – Nem a képeidre gondoltam, szívem. Anya ma reggel nem érti az iróniát. Vagyis ma délután. A belső órám a szilveszterre való tekintettel tönkrement, hívni kellene hozzá szerelőt. – Mennyit ittál?
– Úgy nézek ki? – kérdeztem vissza, miközben vakon tapogatóztam a kávéfőző után, és szag alapján tájékozódtam, mint egy kutya. – Megmondhatod, nem fogok haragudni – ígérte, és ezt komolyan is gondolta. Vajon akkor is ezt mondaná, ha füveznék? Néha attól félek, igen. – Egy pohár pezsgőt ittam, semmi többet. Miért, te mennyit ittál? – Tudod, édesem, hogy szilveszter ide vagy oda, nem kívánom az alkoholt. Sose kívántam. Szóval felülmúltam anyámat az ivásban. Zseniális. – Na és mi van azzal a Kristóf fiúval? Kedves tőle, hogy hazakísért. Az agyam kómába zuhant. Hát ezt meg honnan tudta? – Klári kint cigizett az erkélyen, amikor hazaértél. Látott titeket. Aha. Jegyzet a jövőre: anya barátnői veszélyesek. Figyelnek, pletykálnak, aztán kombinálnak. – Igen, hazakísért. Zavarna, ha járnánk? – Ha szereted, akkor nem. Anélkül felesleges az egész járás dolog, már ha engem kérdezel. Erről jut eszembe, apád telefonált délelőtt. Mindig van egy rosszabb hír, ugye? – És? – Haragudott, amiért elengedtelek a buliba, de letettem a telefont. Azóta is le van némítva. – Utálja Kristófot – mondtam.
– Inkább nem kedveli. – Te kedveled? – Egy fiút, aki tizenhat évesen van annyira felelősségteljes, hogy gondol a védekezésre? Hogyne kedvelném. – Örülnék, ha önmaga miatt kedvelnéd, nem azért, mert le tud venni egy csomag Durexet a polcról. – Ó, az a legjobb márka! Azt használ? – Szerintem ez a téma zsákutcába futott – figyelmeztettem. Erről aztán nem fogok vele beszélni. – Jól van, értem. Apádnál tartottam. Nem az a baja, hogy te és Kristóf lefeküdtetek. Egészen máshonnan fúj a szél, csillagom, csak te ezt nem látod. Sosem mutattad ki apád iránt, hogy szereted, és azt se engedted meg neki, hogy ő szeressen. Csakhogy most van egy másik „férfi” az életedben, akit viszont szeretsz, és ki is mutatod ezt, és ez apádnak fáj. Nagyon-nagyon fáj. – Akkor, remélem, úgy fáj neki, mint egy bordatörés. – Sokáig én is azt hittem, hogy segítenek az ilyen gondolatok, sőt, időnként még most is ezt hiszem. Szeretem gyűlölni az apádat, de nem várom, hogy ezt megértsd. Nem Kristófnak és apádnak kell tisztázni ezt a dolgot, hanem neked és apádnak. Meg kell nyugtatnod, hogy a magad módján szereted őt, érted? Na jó, most megyek és festek. Ebédelj, aztán élvezd a téli szünetet! Miután otthagyott a konyhában a lencsefőzelékkel és a fasírttal, elgondolkodtam a tanácsán. Hogyan mondjam el neki, hogy szeretem? Ő az apám, meg minden, de nem tudom csak úgy közölni vele. Viszont ha anyunak igaza van, és ez segíthet Kristófon és
rajtam, akkor megteszem. Ha istenigazából elhatározok valamit, akkor az úgy is lesz. Már csak ki kell találni, hogyan valósítsam meg. *** Vasárnap délelőtt az Elízium Tánciskola parkettázott padlóján ültünk,
egymás
mögötti
sorokban,
mint
egy
rendezett
zöldségeskert. Az egész osztály eljött. Néhányakra ráfért volna egy kávé vagy egy hideg zuhany, amitől felébrednek. Az első sor szélén ültem, a túlsó oldalon Kristóf és Márk. Mérgesen néztem Kristófra, hogy lássa rajtam a véleményemet, amiért nem hívott. Pont ugyanolyan ostobán viselkedtem, ahogy megfogadtam, hogy sose fogok. Azóta, hogy újév napján felébredtem, folyton a mobilt lestem, hiszen megígérte. De nem keresett. Kezdtem azt hinni, hogy ez a „majd hívlak” tényleg lekoptató szöveg, és még engem, aki ilyesmire teljesen érzéketlen, is be lehetett etetni. Próbáltam kiküszöbölni a csorbát, ami a büszkeségemen esett, ezért vetettem Kristófra olyan ellenséges pillantásokat. Ő közömbösen nézett rám, se többször, se kevesebbszer, mint bárki másra a teremben. Semmit se éreztem felőle. Vihar előtti csend? – Mind tudjuk, miért vagyunk itt – szólalt meg Nico. – Én foglak felkészíteni titeket a farsangi táncotokra. – Akkor hívhatunk Nico bácsinak? – kérdezte Gergő. Amikor röhögött, néha olyan hangot adott ki, mint egy bika és egy hiéna
mutáns keveréke tenné. – Dugulj el, Gergő! Nem bácsizunk senkit. – Hogy beszélsz vele? – kérdezte a páratlan páros másik tagja, Tomi. – Megmondalak az osztályfőnök néninek, hogy goromba vagy velünk. – Nem vagyok a Duna-parti tanára – figyelmeztette Nico. -A munkámat a Szántó Alapítvány támogatja, nála reklamálhatsz a stílusom miatt. Hirtelen minden szem rám szegeződött. – Ez hogy lehet? – kérdezte Aliz. Ki akartam hagyni a magyarázkodást, semmi kedvem nem volt hozzá. Így is, úgy is vettem volna egy táncbérletet, de azon a pénzen inkább felbéreltem Nicót. Vagy valami ilyesmi. Amikor az osztályfőnök
megtudta,
mit
akarok,
variálni
kezdett,
osztálypénzről beszélt, hogy majd beszáll, de végül elakadt az egész. – Mindegy, miért, de így van – mondtam, és Tomihoz fordultam. – A panaszodat meghallgattam és elbíráltam. Az a válaszom, hogy duguljatok el, és nem bácsizunk senkit. – A többiek
nevettek,
elmagyarázta,
hogy
Tomi meg onnan
csúnyán
folytatjuk
nézett a
rám.
Nico
gyakorlást,
ahol
hónapokkal ezelőtt abbahagytuk, aztán tapsolt egyet. – Talpra, puhányok! Két percnél több nincs a párválasztásra. Körülnéztem,
ezúttal
nem
zavart
volna,
ha
Kristóffal
táncolhatok. Azt akartam, hogy tudja, még mindig mérges vagyok rá. Ahogy az osztálytársaim párokba rendeződtek, Márk elindult
felénk, de alighogy ránézett Lillára, Krisztián figyelmeztető hangja töltötte be a termet. – Felejtsd el! – Mi van, magántulajdon? – vágott vissza Márk. Gúnyosan mosolygott,
mert
egyáltalán
nem
tervezte
szétszedni
a
szerelmespárt. Ugyanis előttem állt meg. A kezét nyújtotta felém. – Jaz! – Mit akarsz? – Annyira meglepődtem, hogy a legbunkóbb hangomat vettem elő. – Táncoljunk! Elnéztem a válla felett Kristófra. Már nem tűnt közömbösnek, megvetően nézett rám, miközben magához hívta Flórát. Ezt nem hittem el. Flóra is meglepettnek tűnt, tőlem várt segítséget, de ugyanolyan tanácstalanná váltam ebben a bizarr helyzetben, mint ő. – Jaz – mondta megint Márk. Meg se kellett emelnie a hangját, hogy rá figyeljek, egyszerűen olyan tónusban beszélt, amit lehetetlen figyelmen kívül hagyni. – Velem táncolsz, világos? Ez eléggé parancsnak hangzott, és komolyan, még nem született meg az az illető, aki ezt megengedhette volna magának. – Jaz, ő akarta így. – Mi? Márk kávébarna szeme látott engem, úgy értem, igazán látott abban a pillanatban. Vállat vont, mint aki csak átadni akarta az üzenetet, megmagyarázni nem. – Hallottad. Ma velem gyakorolsz. Hát jó, ha Kristóf így akarja, rajtam ne múljon! Ez a tánc az
egész osztály érdeke volt, nem akartam rendbontó lenni. A barátnőim kérdőn néztek rám, egy szót sem értettek. Összeszorítottam a számat, és táncoltam Márkkal. Kristóf nem láthatta rajtam, hogy célba ért a bunkózása. Márk türelmesen magyarázta a hibákat, látszott, hogy érti a témát. Próbáltam figyelni rá, de magamban inkább különféle sértéseket vágtam Kristóf fejéhez. Amikor Nico szünetet rendelt el, és lementünk, hogy keressünk egy kisboltot a közelben, Flóra csak megkérdezte, ami a csőrét bökte. – Összevesztetek Kristóffal? – Ezt tőle kellene megkérdezni – vágtam rá mérgesen. Lilla megtalálta a boltot, és elindult felé. – Mi történt? – faggatott a zebrán. Bevágtattam a boltba, és felmarkoltam a kosarat. Ásványvízért jöttünk, de a magam részéről beletettem három Milka Wafelinit is a kosárba. Simát, csokisat, mogyorósat. Ezzel elleszek ma. – Kristóf megcsókolt szilveszterkor, aztán azt mondta, hogy hívni fog – meséltem a lányoknak, mert láttam rajtuk, hogy nem tudnak követni. – Nem hívott, most meg odaküldi Márkot, hogy ne kelljen velem táncolnia? Ez kimeríti a végtelen bunkóság fogalmát. Még
csak
meg
se
lepődtek.
Végül
is
külön-külön
mindannyiuknak említettem, hogy próbáljuk kibogozni az összegubancolódott szálakat Kristóffal. – Csináltál valamit, amiért nem akarhatott felhívni? – kérdezte Lilla gyanakodva.
– Nem. Szeptember óta csak együtt lógunk, úgyhogy azt hittem, ha megcsókol, az tényleg jelent valamit. Ezek szerint tévedtem. – Kérdezted már, miért Márkot küldte? – Nem, de nyugi, meg fogom, amint vége az órának. Csak addig kellett kibírni. *** A gyakorlás második felében már ki is terveltem, mit fogok mondani neki. Csakhogy Kristóf elsőként lépett le, amint Nico elbocsátott minket, de tőlem nem lehet ilyen egyszerűen megszabadulni. Amatőr próbálkozás… Persze extrán dühös voltam, amiért egy fiú után kellett futnom, de azért utolértem. Megint a kisbolt előtt álltam, ami kávét, akciós üdítőt és sört kínált a kézzel írt táblákon. Kristóf fel sem öltözött rendesen, a télikabátja ki volt gombolva, a zöld sálat nem tekerte rá a nyakára, a sapka is csálén állt a fején. És megint úgy mért végig, mint egy különösen gonosz teremtményt. – Miért nézel rám így? – kérdeztem. – Hogy? – Miért haragszol rám? – Apád nem mondta? – Mit? Nem is beszéltem vele. – Kémkedik utánad. – Hogy érted? – Ott ült a kocsijában, miután eljöttem tőled szilveszterkor. A
házatok előtt dekkolt, mint egy kukkoló, és amikor hazaindultam, előadta magát. Ez még apától is aljas és szánalmas húzás volt, de mi ütött Kristófba, hogy ezt nem mondta el? – Tényleg ezért nem hívtál fel? Úristen, tök mindegy, mit mondott, ne foglalkozz vele! – Aha. Jó tanács, kösz. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor betörte azt a tükröt. Megrémített, ahogy megfeszült a szája. Libabőrös lett a karom, rázni kezdett a hideg, és mindez egy pillanat műve volt. Ez a didergő, remegő lány nem lehettem én! – Nem az előre elrendezett házasságok idejében élünk. Ha nem tetszik, kivel járok, az az apám baja, mondjon bármit! Erőtlenek lettek a szavaim, valamiért semmi meggyőző erő nem maradt bennem. Kristóf hangulata teljesen lebénított. – Nem is annyira az érdekelt, amit mondott. Nem bírja a képemet, van ilyen. – Akkor? – Miért tagadtad le, hogy osztálytársak vagyunk? Jesszusom,
hogy
a
francba
sikerült
idáig
jutniuk
a
beszélgetésben? – Nem tagadtam. Egyáltalán nem említettem neki – feleltem. Annyira megdöbbent, hogy hátralépett egyet. Talán nem volt itt az ideje a teljes őszinteségnek, de arra vágytam, hogy bármit elmondhassak neki. – Ez semmit se számít – tettem hozzá. – Akkor én se számítok.
– Ha ezt apám mondta neked, akkor felejtsd el most rögtön! – Vicces, de apád semmi ilyesmivel nem fárasztott. Viszont ha számítanék, nem kellene titkolnod előtte, honnan ismersz, mintha szégyellnél. Eldobtam az agyam. Apa volt az egyetlen téma, amit kerültem, nem is értheti, milyen a viszonyom vele, és az életem mennyire szűk részét vagyok hajlandó megosztani vele. – Fogd már fel, hogy nem így van, te magyarázod be magadnak! – mondtam Kristófnak. – Akkor úgy kéne csinálnod, hogy így is érezzem. – Szerintem meg nem velem van a baj. Neked kéne helyretenni, ami a fejedben kavarog. Tudtam, hogy Kristóf ilyen, teljesen kiszámíthatatlan, mikor és miért bántódik meg. Ha pedig ez megtörténik, megbánt engem is. Néha nem is érzem azonnal. Mond valamit, eltelnek percek, és csak azt veszem észre, hogy azon az egy mondaton agyalok.
Akkor úgy kéne csinálnod, hogy így is érezzem. Mintha az én hibám lenne minden. Hányszor kell még bocsánatot kérnem? Rengetegszer megtettem az elmúlt hetekben, már ciki volt. Most megint engem hibáztatott. A francba, utáltam, de elszorult a torkom. Időt kellett nyernem, nem bírtam összeegyeztetni ezt az érzést azzal a túl erős vonzással, amit a közelében éreztem. A szemébe nézve azt hittem, hogy már évszázadok óta bolyong ezen a világon, mint egy vándor lélek, akinek nem lehet nyugta. – Ha tényleg azt hiszed, hogy szégyellek bárki előtt, akkor most
menj el, és gondold át jó alaposan, kivel beszélsz. Sosem szégyelltem semmit, mindig vállaltam magamat és a döntéseimet. Meglepődött. El kellett mennie, nehogy meglássa a könnyeimet, és megutáljam. – Menj el, Kristóf – mondtam halkan. – És hagyj békén egy ideig, mert most nagyon megbántottál. Végül persze én fordultam sarkon, és húztam el onnan, mintha kergetnének. Na, ezt szégyelltem, és régóta nem éreztem ilyesmit, talán ezért volt olyan maró, mintha savval égetnék a bőrömet. *** – Miért gyújtasz gyertyákat? Gyászolunk valakit? – kérdeztem Lillától. A táncterembe gyűltünk össze négyen, és mihelyt az utolsóként érkező Flóra is lepakolt, Lilla elkezdte meggyújtani az első vastag illatgyertyát. Dinnyeillat töltötte be a szobát. – Krisztián első hétvégéjét gyászoljuk, amit százakárhány kilométerre tölt az üveghegyen is túl. – Két napja utazott el, és este már itt is lesz, úgyhogy ne haldokolj – figyelmeztettem kíméletlenül. – Olyan kedves és megértő tudsz lenni – fanyalgott. – Tudod, hány fogja ezt még követni? Nyilvánvalóan nem tudtam. Széttártam a karom. – Hát ez az – mondta. – Egyikünk se tudja, hogy lesz pontosan, a szülei meg semmit nem mondanak előre.
– Valószínűleg néhány hétvégéről lesz szó, de ha ezért gyertyát akarsz gyújtani, csináld csak – feleltem. Gréta a háti táskájában kezdett turkálni, és előhúzott belőle egy vaskos füzetet, majd a kezembe nyomta. Elvettem, megsimítottam a bőrkötést, amit az anyukája csináltatott. Kibírtam, hogy nem lapozom fel, mert a benne lévő mesebirodalom rajzai elvarázsolnának, és csak lapozni, lapozni és lapozni akartam volna. Gréta rajzait nem tudod csak úgy megnézni. Be kell lépned a világába, és onnan nem lehet egyszerűen visszajönni, mert kapuk és rácsok őrzik, hogy bent maradj. – Elhoztam, de miért kell? – kérdezte. Úgy szuggerált, mintha röntgenlátása lenne, vagy valami ilyesmi, és megpróbálna az agyamban kutakodni. Azzal próbálkozhat. Pókerarccal néztem vissza rá. – Keresek benne két figurát, valamikor régebben láttam. Majd otthon megnézem, és visszahozom, oké? – Siess vele! – Kedden visszakapod. Addigra beszkennelem azokat az oldalakat, amikre szükségem van, és próbálok nem belegondolni, hogy jogilag megtehetem-e azt, amire készülök. Tuti, hogy nem, de most nem izgatott. – Gyújts egyet miattam is – szólalt meg Flóra szomorúan, és mind felé fordultunk. – Robi és Dóri hivatalosan egy hónapja járnak. Ezek szerint könnyedén pótolható vagyok Dórival. – Uh, megy a gyertya – mondta Lilla. Újabb gyufa sercent, a gyertya kanócán kis láng táncolt, ami egyre magasabbra
nyújtózkodott. Szerettem a gyufa füstjének illatát. – Nem kéne így felfognod – mondtam, mert egyre nyomasztóbb lett a hangulat, és ezt most nem akartam. – Attól még szarul esik. – Megint azt csinálod. – Mit? – kérdezett vissza idegesen. Profi vagyok benne, hogyan kell veszekedést szítani, és Flóra kapható rá mostanában. – Azt hiszed, egyetlen srác körül forog a világ. Jártál Robival, megpróbáltátok, és nem jött össze. Kész, nincs tovább. Leszel még szerelmes az életben, ez biztos. – Mondj még egy srácot, aki számításba jöhet. – A titokzatos Zed, például. Menj, keresd meg, játsszál vele! Azzal legalább elfoglalná magát, és nem keseregne Robi miatt, akivel csak azért jött össze, hogy legyen végre valakije. – Eddig se tudtam, ki ő. – Szerintem nem lehet túl bonyolult egy iskolában megtalálni. – Neked lehet, hogy nem probléma, de mi próbáltuk Lillával, és ötletünk sincs, ki ő. Lilla halálsápadtra váltott, és inkább előszedett egy újabb szál gyufát. Nagyon nem vagyok vak, tudott valamit Zedről, amit mi nem. – Még valaki gyertyát? – Értem is lehet – mondta Gréta. Felhúzott térdekkel ült, a fejét előrehajtotta, és nem is láttuk az arcát. Sötét haja úgy hullott a lábára, mint egy függöny. Spongyabobos zoknit viselt, az az ostoba szivacsfejű mesefigura a farmernadrág aljánál vigyorgott.
– Neked mi bajod? – kérdezte Flóra. – Láthatatlan vagyok. – Dehogy vagy – ellenkezett Flóra. – De igen. – Ki nem lát? – kérdeztem, hogy megelőzzem ezt a véget nem érő kérdezz-feleleket. – Nem fontos, csak gyújtsátok meg, és kész. Egy sercenés, és egy újabb zöld színű hengergyertya világított. – Könnyen megoldhatjuk, hogy észrevegyenek – mondtam Grétának, és megsimogattam a hátát. – Mindenre van megoldás. Nem értettem rendesen a választ, mert Gréta a lábába morgott, de olyasmi lehetett, hogy azt szeretné, ha így vennék észre, ahogy
van. – Valamit tennünk kell, hogy ez változzon – mondta Lilla, és Gréta végre felemelte a fejét. – Miért, mi a gond velem így, ahogy vagyok? – kérdezte tőle. – Kicsit el kéne engedned magad, mert bocs, hogy ezt mondom, de néha olyan hideg vagy, mint a fagyasztott borsó. Anya mindig azt mondja, hogy a pasik érzik ezt, mert olyanok, mint a kutyák. Kiszagolják. – Anyukád nem semmi. De nem mondtam, hogy egy fiúról van szó. – Tényleg? De érdekes! Jázmin? Gyertyát? – menekült el Lilla Gréta szúrós pillantása elől. – Nem gyászolok. – Hány napja nem beszéltél Kristóffal? – Húsz – vágtam rá, mert három hét telt el a veszekedés óta.
Másnap Kristóf még próbált beszélgetni, de megismételtem, amit mondtam neki. Mégpedig azt, hogy nem szégyellem apa előtt. Erre megkérdezte, hogy beszéltem-e apámmal, és ugyanott tartottunk, mint a kisbolt előtt. – És hány napja nem beszéltél apáddal? – Tulajdonképp mindennap beszélek vele, hogy elmondjam, hogy nem beszélek vele. – Akkor megy a gyertya. Nem ellenkeztem, mert ez valami másról szólt. – Igazából mi a cél? – mutattam a négy gyertyára. – Jövő hét pénteken van a farsang, és te megkértél, hogy találjak ki valamit a kis problémádra. – Nem látom az összefüggést. Odament a villanykapcsolóhoz, leoltotta, aztán bekapcsolta a zenét. – Mivel mindenáron Kristóf orra alá akarod dörgölni, milyen jól táncolsz, ezért meg kell tanulnod nem az agyaddal csinálni, hanem a testeddel. Ez az első és utolsó lecke, nincs többre idő. – Ez most nem értem. – Számítottam rá. Majd rájössz. Lilla felrángatott a kanapéról, aztán rögtön utána Grétát is. Csak a négy gyertya világított, amúgy sötét volt, és a salsa zene lüktetése legyőzte a bizonytalanságomat. Még sosem próbáltuk ezt a táncot sötétben, és el kellett ismernem, tényleg más érzés, mint napközben lámpafénynél. Hamarabb
megértettem,
mit
akar
Lilla,
mint
ahogy
megvalósítottam volna. Annyira arra koncentráltam mindig, hogy
megfelelően lépjek, hogy állandóan elvétettem az ütemet. Lilla szerint a csípőmet is úgy mozgatom, mintha protézisem lenne. Azonban a sötétben úgy tehettem, mintha senki se látna. Ez segített. Bátrabban mozdítottam a csípőmet, nagyobbakat léptem, és a tánc közben felszabaduló érzések azt üzenték, nem szabad abbahagynom. Wow, ez tulajdonképp jó volt! – Na, látod, érzed te ezt – mondta Lilla valamivel később. – Egyre jobban csinálod. Végre én is úgy éreztem, hogy táncolok, és ez azért hatalmas önbizalmat tud kreálni egy magamfajta lánynak. Lilla beletrafált, egyetlen apró trükkel megváltotta a világomat. Csodáltam érte. *** Péntek délután havas eső zúdult az égből, és a szél mindet az arcomba fújta. Csak egy órám volt, mert vissza kellett érnem az iskolába a farsangra. A hosszú télikabát alatt a fellépésre készített ruhát viseltem, hogy időt spóroljak. Úgy számoltam, épp csak be fogok esni az iskolába a kezdésre. A klinika előterében szusszantam egyet, és lenéztem a lábamra. A vastag, barna harisnyám már vizes volt, azt még az esernyővel se tudtam megvédeni. A portafülkében ráncos arcú, fáradt tekintetű bácsi ült. – Jó napot kívánok! – szólítottam meg. – A belgyógyászat merre van?
– Végigmegy azon a folyosón – mutatta –, aztán lifttel fel tud jutni a harmadik emeletre. – Köszönöm szépen! Zsebre dugtam a kezemet, de attól még továbbra is remegett. Legfeljebb nem látták. Fehér köntösbe öltözött ápolók, pizsamában mászkáló betegek és látogatók sétáltak el mellettem a folyosón. Még sosem jártam ebben a kórházban, de minden ilyen intézetben ugyanolyan szag terjeng. Fertőtlenítő, gyógyszer és fogalmam sincs, mi még, de valami jellegzetes. Számomra ez sosem volt kellemetlen. A liftben két takarítónő utazott velem, a negyedik emelet gombját nyomták meg, aztán a másodikon beszállt egy fiatal, vörös hajú doktornő. A harmadikon kiszálltam. Tétován indultam el a folyosón, ahol minden újnak látszott. Fehér ajtók, steril fal, tiszta kockakövek, és fémszínű tábla a főorvos szobájánál, rajta a felirat: Szántó Barnabás. Bekopogtam. A kedves mosolyú titkárnőnek, aki ajtót nyitott, szív alakú arca és pufi ujjai voltak, a kezében egy nagyalakú, vastag füzetet tartott. – Miben segíthetek? – Szántó doktort keresem – makogtam. – Itt van még? A nő végigmért, alig volt magasabb, mint én. A fehér alapon tarka mintás blúzt néztem, és próbáltam magabiztosan kimondani a következő három szót: – A lánya vagyok. – Ó, szervusz, apukád már sokat mesélt rólad. – Ha lehet, még kedvesebb hangon beszélt.
– Igazán? – Gyere be! A főorvos úr még itt van, ne aggódj! Mindjárt visszajön. A zsúfolt szobából egy másik nyílt, a nő oda vezetett be. Apa irodája elég kicsi volt, kevés bútorral, mintha nem is használná igazán ezt a helyet. A legkevésbé sem illett ide az a vidám, színes festmény, ami… Az én festményem lógott a falon, amelyiket anya elvitt a kiállításra, és meg is vettek. – Nagyon tetszik ám! Édesapád büszke rád, hogy ilyen tehetséges vagy. Kérdések kavarogtak bennem. Mit keres itt a festményem? Anya tudott róla, hogy az apám vette meg? Valaki hazudott nekem, emiatt dühös lettem. Anya nem lett volna képes rá, az ő világába ez nem fér bele. Apát viszont sosem érdekelte, mennyire vagyok tehetséges vagy sem, de akkor miért lóg az irodája falán a képem, és miért büszkélkedik vele a titkárnőnek? – Angéla, mindjárt hazamegyek, nyugodtan menjen maga is – hangzott a hátunk mögött apa hangja. A nővel egyszerre fordultunk meg, és beszippantott minket a szituáció, amit a jelenlétem okozott. A szőkeséget apától örököltem, de neki már csak ősz tincsei maradtak, és valószínűleg miatta vagyok szemüveges is. Neki is régóta kell szemüveget viselni, a nagymamája, az én dédim, sajnos meg is vakult idős korára. – Jázmin. – Jól ismertem azt a döbbent tekintetet, amit az arcán
láttam. A köpenyes, határozottan dirigáló főorvosból hirtelen vedlett át apává. – Te mit keresel itt? – Beszélni szeretnék veled. Felvonta a szemöldökét, és mielőtt válaszolt volna, elküldte Angélát. Miután a titkárnő elköszönt, és becsukta maga után az ajtót, apa odasétált az asztalhoz. Útközben ránézett a festményre, és szerettem volna megmondani neki a magamét, hogy észrevettem
ám, elég nehéz nem kiszúrni egy bazi nagy festményt a falon, amit a két kezemmel csináltam, és akár meg is magyarázhatnád. – Hetek óta szóba se állsz velem – közölte szigorúan. – Amióta elváltatok anyával, néha több hét is eltelik két láthatás között. – Az nem ugyanaz. Vállat vontam. Most nem azért jöttem ide, hogy az elmúlt éveket kérjem számon rajta. Ledobtam a táskám az egyik székre, és levettem a kabátomat is. Flóra karácsony óta dolgozott a ruháinkon. Mármint nem az egész osztályén, hanem Lilláét, Grétáét és az enyémet készítette. Az anyagköltséget mi álltuk természetesen, Flóra pedig megtervezte és megcsinálta őket. Az enyém citromsárga egyberészes ruha volt, térdig érő, pörgős szoknyarésszel és pár fodorral. – Farsang lesz – magyaráztam meg a különös öltözéket. Leültem a székre, hogy azt higgye, ráérek. – És minek öltöztél? – Salsa-táncosnak. Elég hamar összerakta a folytatást.
– És ott lesz az a fiú is? Vele fogsz táncolni? – Hagyd békén Kristófot, légy szíves! Nem tudom, mit mondtál neki szilveszterkor, de jól elszúrtál mindent. – Nem hozzád való, ennyit mondtam neki. – Mert te szakértő vagy ebben, mi? Anya előtt hány feleséged volt? Kettő? – Ne keverd ide az én volt feleségeimet! Tizenhat éves vagy, és… – …egyáltalán nem úgy viselkedem. Szerinted miért? – Lefeküdni egy fiúval egy házibuliban pont azt jelenti, hogy tizenhat évesként viselkedsz. Idejössz, hogy megmondd nekem, miről beszélhetek a fiúdnak, és miről nem. Nem vagy felnőtt, Jázmin. Egy kislány vagy, aki vissza akar vágni az apjának, aki szerinte nem foglalkozik vele. Apa kis monológja nyomán úgy éreztem, hiába jöttem. Már ott akartam hagyni, mégsem mozdultam. – Sajnálom, ha úgy érzed, rossz apa vagyok – mondta. – Valószínűleg az voltam. – Voltál? – kérdeztem vissza hidegen. – Szeretném jól csinálni. Újra az életed része lehetnék. – Tízéves korom óta nem vagy az. És azzal nem is leszel újra az életem része, hogy beszólsz a fiúmnak. – Nem vagyok az ellenséged, nem azért tettem. – Akkor miért? – Anyád elmesélte, mennyit sírtál a miatt a fiú miatt. Tessék? Visszaemlékezni se tudok, mikor érdekelte utoljára, mi van velem, azon kívül, hogy minden jegy ötös legyen a
bizonyítványomban. – És zavart téged, hogy Kristóf miatt sírok? – Mindig a kislányom voltál, és az is leszel. Fáj, ha valaki bánt téged, és meg akarlak védeni ettől. Kezdtem sokkot kapni. De nem… amíg beszélni tudok, nem kaphatok sokkot. – Miért van itt a festményem? – Mert nagyon büszke vagyok rád. Anyád is gyönyörűen fest, és örülök, hogy örökölted tőle a tehetségét. Lehet, hogy mégis sokkot kapok. Hamarosan csak pislogni tudok majd. – Azt hittem, más vette meg, akinek tényleg tetszett, és nem a rokonom. – Akarta más is. Már volt rá jelentkező, de én győztem. Elmosolyodott, ezt ritkán teszi. – Ez nekem sok – mondtam. Le kellett lépnem, mert ha ezt tovább hallgatom, kikészülök. – Te jöttél ide, Virágszál. Még sose jöttél be a munkahelyemre beszélni velem. – Utoljára akkor hívott Virágszálnak, amikor elköltözött itthonról. Feltétlenül fel kellett tépnie azokat a sebeket is? – Folytathatjuk máskor, ha szeretnéd – ajánlotta. – Talán. De Kristóf nem lesz téma. Apa hosszú szünet után bólintott. – Egyelőre. Az övé lett az utolsó szó, de nem érdekelt. Ez volt a legkülönösebb beszélgetés, amit valaha folytattam
vele. Nem tudom, mit vártam, talán azt, hogy egy csettintésre minden megoldódik, mint a mesékben. Ezt nem sikerült elérni, mégis úgy éreztem, valami változott végre, és talán jó irányba fog haladni ez a dolog. *** Apa amúgy is indulni készült, ezért elhozott a Duna-partiba kocsival, így időben érkeztem. Már elköszöntem tőle az autóban, ezért nem értettem, miért szállt ki velem együtt. Arra fordultam, amerre nézett, és észrevettem Kristófot, aki pár méterre tőlünk kullogott, úgy tűnt, hogy rossz kedve van. Vívódott, hogy odajöjjön-e hozzánk, de intettem neki, és ezzel eldőlt. Apa és én a vizes járdán ácsorogtunk, pár perce állt el a havas eső. Tudtam, hogy úgy néz ki mellettem, hogy akár a nagypapám is lehetne, az általános iskolai osztálytársaim már mondták többször. – Legyél normális, jó? – súgtam oda neki. Kristóf nyakában az ismerős zöld sál virított, a haja szénaboglyaszerűen állt, és nedvesnek tűnt. A gyanakvó és zárkózott tekintet összes elemét produkálta. A szemöldökét ráncolta, a szája dühösen megfeszült, a szemében semmi jóindulatot nem fedeztem fel. – Apa, ő itt Szalai Kristóf, az osztálytársam. Ó itt az édesapám. A torkomat kellett köszörülni, hogy figyelmeztessem őket az illendőségre. Apa végül a kezét nyújtotta, és Kristóf elfogadta azt.
– Kristóf tánccsoportos. – Értem – mondta apa. – Akkor neked ezek a farsangi táncok meg se kottyannak, igaz? Kristóf némán azt kérdezte, hogy ez komoly-e, és próbáltam ugyanezen a csatornán visszaküldeni a választ, hogy most ne szúrja el, és válaszoljon szépen. – Elég könnyű helyzetben vagyok, ami azt illeti – felelte, én pedig megkönnyebbültem. Apa ezzel letudta a beszélgetést, Kristóffal nem is foglalkozott tovább. – Jó szórakozást – mondta nekem, és elment. Még mindig nem beszéltem Kristóffal, így magyarázat nélkül mentem be az iskolába. Ahogy elvártam tőle, nem lihegett a nyakamba, hogy akkor nagy lelkizés közben megbeszéljük, miért mutattam be az apámnak. Sajnos így fogalmam se volt, hogyan élte meg, de úgy bolyongott az előadóteremben, mint egy kísértet. Elég ügyesen lefoglaltam magam a merengéssel, hogy elteljen az idő, és akkor kaptam észbe, amikor Lilla a színpad felé bökdösött. – Mi jövünk. – Máris? – Izgulsz? – kérdezte. Teljesen feldobódott, és ezt úgy irigyeltem tőle. – Nana, én nem tudok táncolni. – Én se, de legalább nem citromsárgában vagyok – mondta Gréta, és ezzel mintha belém rúgott volna. Nem maradt időnk tovább fejtegetni, hogy az izgulás skáláján
melyikünk hol áll, mert kitódultunk a színpadra. Ez nagyon nem a természetes közegem. Egy könyvtárban nem félek. Se egy tanteremben, tesztekkel. De ez a színpad volt. Félúton a helyem felé megálltam. Hátulról nekem ütközött egy lány, az erős parfümje alapján Ivett lehetett. Lilla diszkréten integetett nekem, hogy menjek oda hozzá, én mégsem tudtam moccanni. Mereven álltam, mint egy fatuskó, de az agyam sajnos dolgozott. Bár a testem tette volna ugyanezt! A sárga ruhám miatt tényleg olyan voltam, mint egy célpont, ami azt üzeni: hahó, ide lőjetek. A finom érintés a kézfejemen olyan hatással volt rám, mint egy villámcsapás, a bőröm sisteregni kezdett, mintha áram szaladt volna át rajtam. – Hé, Jaz, ezt nem csinálhatod. – Kristóf türelmetlen hangon beszélt, ami ellentétben állt azzal, amilyen gyengéden megérintett. – Meg kell mozdulnod! A kezemnél fogva húzott, és mintha ismerné a nyelvet, amivel parancsolni lehet nekem, teljesítettem a kérését. Kristóf odavezetett, ahol lennem kellett. Minden értelemben, ugyanis határozottan úgy tűnt, el se fogja engedni a kezemet. Már nem féltem. A hangulatot a latin zene adta, és mindenki táncolni kezdett. Kristóf az enyém volt, és hihetetlen, de megszűnt minden más. Azt éreztem a külvilágból, hogy a teremben meleg van, az arcom kipirul, a ruha alatt viszketni kezd a bőröm. A tánc azonban csodálatos volt. Persze olyan, mint egy lecke, amit fel kell mondani, de attól még őrületesen varázslatos. Nem
felejtettem el, hogy a kombinációk milyen sorrendben követik egymást, és arra következtettem, hogy a csípőmunkám is rendben van, ugyanis Kristóf fütyült egyet azzal a hé, jó bőr vagy, szivi típusú füttyentéssel. Nagyon hamar eltelt az idő. Lilla szerint mindig sokkal többnek tűnik az idő a színpadon táncolva, de én fordítva működtem. Kristóf laza mosolyát végig magam előtt láttam, bár nekem tanították volna meg, hogy ilyenkor is mosolyogni kell, mert visszaemlékezni se tudtam, milyen képet vágtam tánc közben. Nem is néztem a közönség felé egyszer sem, csak Kristófot utánoztam, amikor meghajolt. A szívem úgy dobogott, mint aki túl akarja hajszolni magát, és nem a testmozgás miatt, az már egyszer biztos. – Szóval
bemutattál
apukádnak
–
mondta,
amikor
felegyenesedett. A közönségünk, a suli többi diákja, még mindig tapsolt. – És apád nem küldött el a fenébe. Ezt hogy csináltad? – Mondtam, hogy bűvész vagyok. – De komolyan, Jaz! – Kezdi felfogni, mit jelentesz nekem – néztem a szemébe. Kristóf kisöpörte a hajamat az arcomból, és megcsókolt. Elragadott egy hurrikán, a gravitáció mintha már nem húzott volna le a földre. Már nemcsak a közönség tapsolt, hanem az osztálytársaink is körülöttünk. Márk, aki eredetileg a párom lett volna, hangosan fütyült. Szép kis előadást szolgáltattunk, az biztos, főleg, hogy Kristóf átölelve tartott még pár pillanatig.
– Na, hát ha már így szeretjük egymást, akár járhatnánk is – közölte a fülembe, én pedig hangosan nevetni kezdtem. Tényleg megtalálta a legmegfelelőbb időt, hogy ezt közölje. A fél világ előtt.
7. FEJEZET –––––––––––––––––––––
FEBRUÁR, AMIKOR SZÍV KÜLDI SZÍVNEK A BONYODALMAT
Lilla
NEHÉZ KÉRDÉSEKET TETTEM FEL MAGAMNAK, miközben meglepve hallgattam Krisztiánt. Már a suli aulájában voltunk, de a beszámoló még mindig tartott. Azóta mesélte a távol töltött hétvége élményeit, amióta elindultunk otthonról, és egyfolytában a helyi sportklub kosárcsapatánál témázott. – Állati jó fejek azok a srácok. Vagy ezt már mondtam? – Háromszor – feleltem. – Az edzőjük se semmi. Nagyon tud az a pasi, nem is tudom, mit keres Magyarországon. – Hogy érted? – Figyelj, ezt most ne értsd félre, mert tényleg bírom azt a csapatot, de szerintem az edzőjük felsőbb kategóriában van. – Valami sztáredző? – Inkább érti a dolgát. Eléggé leterhelt ez a sok információ hétfő reggel. Körülöttünk mindenfelé kómás arcok mászkáltak, egy rózsaszín pulcsis lány úgy ásított, hogy a kezét nem tette a szája elé, az egyik srác pedig
úgy nézett ki, mintha a falnak támaszkodva aludna. Krisztián tűnt a legfeldobottabbnak a gimibe érkező diákok között. A januári első hétvégéje az apukájával, kismillió kilométerre innen, elég viharos hangulatban telt. Az ottani lakásban kinevezték neki a kisszobát, abban gubbasztott egész nap, és valamelyik kötelezőt olvasta. Krisztián nem szokott kötelezőket olvasni, innen is tudtam, hogy nagy lehetett a baj. Most azonban úgy jött vissza, mint akit kicseréltek. Boldog volt, feldobott és izgatott. – Jó lenne, ha bemutathatnálak neki, biztos kedvelne – mondta. Lemaradtam róla, kinek szeretne bemutatni, de úgy sejtettem, hogy az apja főnökének a fiáról van szó, mert vele ismerkedett meg jobban. Péntek este családi vacsorát tartottak, ahová az apja a főnökét is meghívta, aki pedig hozta a fiát. Kiderült, hogy ez a srác valami esti tagozatos iskola mellett kosarazik, és annyira összehaverkodott Krisztiánnal, hogy elhívta a másnapi meccsre. Ezzel még nem ért véget a furcsaságok sora, ugyanis másnap az apja is elkísérte Krisztiánt, márpedig őt évek óta nem érdekelte, hogy közös sportprogramokat szervezzen a fiával. Igazán ritkán vagyok vélemény híján, de most okosabbnak tűnt hallgatni. Az egyik félelmem az volt, hogy abban a távoli városban megismer egy lányt, akivel az idejét tölti, és én innen semmit se tehetek. Eszembe
se
jutott,
hogy
a
sportimádata
lesz,
amire
féltékenykedhetek. Vagyis arra a srácra, akit nem is ismerek, de tök jó fej, és ahogy Krisztián fogalmazott, nem is én kedvelném őt, hanem ő kedvelne engem.
Van különbség, méghozzá óriási, mert ebből az jött le, hogy egy olyan srácnak fontosabb a véleménye, akit három napja ismert meg. Ha lenne egy újonnan szerzett ismerősöm, számomra az lenne fontos, hogy Krisztián kedvelje, ne pedig fordítva. – Hé, figyelsz? – kérdezte, és puszit nyomott az arcomra. A pusziból végül csók lett, és megint beleestünk abba a hibába, hogy túl nagy közönség előtt csókolóztunk. Persze Jázminék farsangi magánszáma után az aulában járkáló tucatnyi diák nem is tűnt akkora közönségnek. De legalább valami nem változott. Egy szörnyen primitív részem, akiről sosem meséltem senkinek, ennél a csóknál azt suttogta, hogy amíg ennyire élvezzük mindketten, hogy a nyelvünk a másik szájában lehet, addig nincs semmi gond köztünk. Oké, tényleg primitív, úgyhogy befogtam a száját. Pedig igaza volt. Az a csók túl birtokló, követelőző és intim lett… a részemről. Lesütött szemmel húzódtam el Krisztiántól, nem akartam látni, mennyire meglepte ez a hevesség. – Persze, figyelek. – Hű, Táncoslány, hiányoztam, mi? Zavartan nevettem. – Felmehetnénk a terembe? Túl sokan vannak itt. – Persze. Még az első órán is úgy éreztem, én vagyok a bestia barátnő, akinek semmi nem jó. Egy dög, aki beleköt, ha a barátja próbál valami jót is meglátni a kényszerű utazgatásban. Végül is nem várhattam el tőle, hogy rosszul érezze magát. Az nagyon önző
hozzáállás lenne. Mégsem bírtam lerázni magamról a zavaró érzéseket, és negyedik szünetben vettem észre, hogy Ákos is óráról órára veszít a szokásos jókedvéből. Amikor kémiára mentünk a földszinti előadóterembe, majdnem elgázolt egy elsőst, mert úgy robogott végig a folyosón, mint egy vonat. Csengetés előtt egy perccel levágta a teremajtó mellé a táskáját, bele is rúgott, aztán továbbsétált. Követtem. A közeli mosdóhoz ment, és én is úgy tettem, mintha csak beugranék megnézni magam a lányvécé tükrében. Egyszerre sétáltunk vissza, de Ákos jóval lassabb tempót diktált, mint amire a hosszú lábaival képes lett volna. – Mit akarsz? – kérdezte. – Krisztián neked is elmesélte a… – Azt a sok baromságot, ami vele történt a hétvégén? Ja. – Vélemény? – Most mondtam. – Bővebben? Ákos megállt, én pedig a bordó pulcsi kapucnijából kilógó madzagot fixíroztam. – Nem nagyon tetszik. A faterom csak akkor pedálozik, ha akar valamit. Nagy durranást. – Szerinted Krisztián apja is akar tőle valamit, azért ment el vele arra a meccsre? – Nem tudom. De az én apám meg az övé valahol hasonlítanak. Az alapján, amit megtudtam az apjáról karácsonykor, ez egy határozott sértés volt. Fogalmam se volt, hogy mindketten
rémeket látunk-e, ezért még délután is ezen gondolkodtam. Idén egyszerre voltak a szakóráink, és emiatt Krisztián legtöbb meccsére nem tudtam elmenni, most is csak az utolsó negyedre értem oda. Eredetileg a lányokat is elhívtam, kíváncsi voltam a véleményükre, de a táncóra után Kristóf is csatlakozott. Bizony, a kis lánycsapatunk bővült egy ellenkező neművel. – Nem zavar, hogy négy csajjal lógsz együtt? – kérdeztem Kristófot, aki amúgy tényleg a meccset figyelte, és az ellenfél kétpontosa után utálkozva hurrogott. – Mivel továbbra se vagyunk barátnők így öten, rohadtul nem zavar. A csajommal akarok lenni, és nem akadályoztok ebben. Jázmin olyan önelégülten vigyorgott, mintha most győzött volna le egy emberevő sárkányt. Nagyon örültem nekik. Végre kibékültek, és rendesen összejöttek, és először látom mindkettejüket boldognak. Igazából a boldogság szót az elmúlt két évben nem is használtam velük kapcsolatban. Mert elvagyunk a suliban, tanulunk, együtt lógunk meg minden, de szerintem baromi ritkán vagyunk igazán boldogok. Hiányoztak ezek a kezdeti napok a kapcsolatban, amikor a másik kezét se akarod elengedni. Annyira más volt az a néhány hét, miután összejöttünk Krisztiánnal, mint ez a mostani! Szinte láttam a különbséget Jázmin és köztem, mert nem ugyanott tartottunk. Az egyik nehéz kérdés, amivel reggel foglalkoztam, pont ez volt. Miért nem gondoltam soha arra, mi lesz azután, ha egy pár leszünk Krisztiánnal? Tudtam, hogy lesznek hullámvölgyek és
problémák. Anya szerint mindig vannak, de arra nem tudott tanácsot adni, hogyan kellene ezt kezelnem. – Jázmin nem fog súlyos károsodást szenvedni, ha elengeded a kezét, vagy magára hagyod egy kicsit – figyelmeztette Flóra Kristófot. – Én igen – hangzott a válasz. Flóra olvadozott, és megértettem. Gréta igyekezett észre se venni őket, úgyhogy hamarosan vele is foglalkozni fogok, mert annak oka kell legyen, hogy elszántan játszotta a láthatatlan lányt. El fogom mondani neki, hogy a barátság olyan, mint egy hatalmas pókháló. Minden belekeveredett illető megérzi, ha egy másik megmozdul benne. A rezgések eljutnak a többiekhez, és Gréta felől már hetek óta negatív rezgések jöttek. Miután Krisztián a szünetekben végig a fészen lógott, amit nem szokott, muszáj volt elmesélnem a lányoknak a problémámat, meg Ákos véleményét is. – Vannak még csodák, apám is erőlködik – mondta Jázmin. – Ez azt jelenti, hogy nem gyűlöl minden porcikájával, csak szimplán utál engem – mondta Kristóf. – Micsoda erőlködés! – Jaj, hagyd már – felelte neki Jázmin. – Simán lehet, hogy Krisztián apjának is leesett valami. – Sose
látszik
rajta
semmi.
Mindig
olyan
szigorú.
–
Megborzongtam, ahogy felidéztem, hogyan szokott rám nézni. – Bár az én apám lenne néha az – mondta Kristóf. – Nem hiszem, hogy ezt szeretnéd – vádolta meg Flóra. – Az enyém se szigorú, és nekem ez így tökéletes. Kristóf legyintett, és azt mormolta, hogy ebbe most ne menjünk
bele. A pályára néztem, ahol Krisztián és Ákos közös munkájából egy nagyon szép kosár lett, de elmaradt a szokásos egymásra vigyorgás, ugyanis Ákos elfordult. Valamiért nem hittem, hogy rémeket lát. – Figyelj, Vörös, szerintem semmi meglepő nincs a pasid lelkesedésében. Részese lett egy igazi csapat életének, belülről lát olyan dolgokat, amiket eddig csak iskolai szinten. – Nem lett részese. – De. Ha az a hülye nevű srác… az a Nitro vagy Turbo vagy mi az isten, ennyire haverkodik vele, akkor igen. Az itteni srácok mind arra vágynak, hogy majd egy csapat leszerződtesse őket, ha végeztek. Különben miért jöttek volna a Duna-partiba? – Tizenhárom évesen választottunk sulit, ezt elfelejtetted? – Te is első szóra elfogadnál egy szerződést egy színháztól – szólalt meg Gréta. A kék lézerpillantás a vesémig hatolt. – Tévedek? – Nem, persze, hogy mennék. Jázmin felemelte a fejét Kristóf válláról, automatikusan puszit nyomott az álla vonalára, aztán Grétára nézett. – Miért, te nem ugranál, ha felvennének grafikusnak, mondjuk egy könyvkiadóhoz? – De, valószínűleg igen. A gondolat belemászott a fejembe, és elvadult növény módjára burjánzani kezdett. Krisztián is arra vágyik, hogy leszerződtesse egy csapat, akár távol Budapesttől? Van erre egyáltalán esély? Végül nem a lányok, hanem Kristóf segített a legtöbbet. Meg kell tudnom, mire vágyik Krisztián, de úgy istenigazából. Ha
visszagondolok, eléggé kerülte a témát, hogy mit akar kezdeni kosárlabda fronton, csak annyit mondott, hogy az apja másfelé próbálja terelni őt. Ki kell derítenem, változott-e valami, méghozzá sürgősen. *** Kedden ebédszünetben a tanári asztalnál álltam Patrikkal együtt, és a diáktanács kora reggeli ülésén elhangzottakat tolmácsoltam. Rövidítve, természetesen, mert mindenki ment volna. – Jön a Valentin-nap, és idén „Szív küldi szívnek” csomagküldő szolgáltatást bonyolít le a diáktanács. Gergő, nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre, és Ivett, ne kérdezz semmit, mindjárt elmondok mindent, amit tudnod kell. Tehát az a lényeg, hogy a suliújságos Nórinak elege lett belőle, hogy mindenki az újságban akart üzengetni a barátjának, szerelmének, kiskutyájának Valentin-nap alkalmából, mert végigfutott ez a hülyeség a tizedikes lányoknál. – Hallottuk – mondta Jázmin. – Feltűnési viszketegségnek hívják. – Nem lesz iskolaújságos különszám, hogy minden csaj írásban lássa, kivel a legjobb barátnők, és kivel sikerült két napig járnia – folytattam morcosan. – Viszont lehet levelet, képeslapot, csomagot, virágot küldeni rajtunk keresztül, mert a felső vezetés úgy gondolta, ennek tényleg van értelme. Sőt, még díszborítékot is lehet majd venni tőlünk, és mi kikézbesítjük az illetőnek. – És ha valaki fenyegető levelet ír? – kérdezte Gergő. – Akkor rögtön rád gyanakszunk – szólt hozzá Patrik, és
rendőrtisztet idéző fellépésével azonnal elhallgattatta Gergőt. Folytattam: – Valentin-nap szombatra esik, ezért pénteken szünetekben fogjuk az ajándékokat kiosztani, még nem tudjuk, pontosan hogyan, majd kialakul. – Szerintem befullad – tette hozzá Patrik –, de ez ne tartson vissza senkit. Jövő hét csütörtökig leadhatjátok nálam vagy Lillánál, amit szeretnétek elküldeni az egész suli szeme láttára. A virágokat nyilván aznap reggel kérjük, mert nem fogunk rohadt növényekkel bajlódni. Ezúttal egyetértettem Patrikkal, nem sok értelmét láttam én se. Amikor a tizedikesek elkezdtek hisztizni, hogy csináljunk üzenőfalat az iskolaújságból, simán be kellett volna fogni a szájukat azzal, hogy ez hülyeség. Néha azt hiszem, Benkő tanárnő túlságosan könnyen meggyőzhető. Miután befejeztük a megbeszélést, Ákos felszívódott, így odaültem Krisztián mellé ebédelni. – Nem leszek itthon akkor – közölte Krisztián csak úgy. Félrenyeltem a falatot. – Tessék? – Valentin-napon apánál leszek. – Nem tudnád megkérni a szüleidet, hogy itthon maradhass? Most hétvégén is mész, igazán adhatna kimenőt utána. – Én akarok menni – jött az újabb tőrdöfés. Az indoklásban megint ott voltak a kosárlabda és a meccs szavak. Amikor ebbe úgy rendesen belegondoltam, piszkosul felébredt bennem a hárpia. Krisztián most kihúzta a gyufát.
– Ezt már előre eltervezted? – Ne már, Táncoslány, szerinted is hülyeség ez a szív küldi szívnek baromság. Láttam rajtad, mit gondolsz. Most én voltam amnéziás vagy ő? Mert tavaly Valentin-napon jött nekem azzal a dumával, hogy nem akar elveszíteni, és még ajándékot is hozott, ráadásul kora reggelre időzítette. Akkor miért tudta, hogy igenis van jelentősége a Valentin-napnak? Most mi a fenéért kezeli úgy, mintha kifejezetten gyűlölném ezt az ünnepet? Én is terveztem előre. Rá akartam venni, hogy vigyen el valami romantikus mozira, amit persze utálna, de ebből tudtam volna, hogy még mindig ugyanannyira fontos vagyok neki, mint régebben. Erre különösen nagy szükségem lett volna a tegnapi nap után, mert eléggé úgy éreztem, hogy egy hétvége alatt kiszorultam az életéből. Erre… Na jó, nem fogok picsogni, tavaly megtettem elégszer. – Akkor érezd jól magad – vágtam oda neki. Összegyűrtem a zizegő alufóliát, aztán felmarkoltam a táskámat az asztalom mellől. – Hová mész? – Meg kell kérdeznem Ervintől egy részletet erről a baromságról
– feleltem kegyetlenül. – Még nem tisztáztunk mindent, és jól akarom csinálni. A fején láttam, hogy piszkosul felment az agyvize Ervin említésére. Megérte. Most már nem fogok szenvedni, ha valami nem úgy sül el Krisztiánnal, ahogy terveztem. Majd szenved ő helyettem is.
*** Ahogy teltek a napok, ez a szenvedés dolog egyre furább fordulatokat vett. Krisztián minden áldott reggel Ervinnel piszkált, még sosem láttam ilyen féltékenynek. Olyasmiket mondott, hogy
nem akar útban lenni, amikor a főnökkel találkozom, meg csodálkozik, hogy elkísérhetett az iskolába, és nem Ervint kértem meg rá. Félelmetes lett volna, ha kicsit is érdekel, de csak annyit ért el az egész hetes piszkálódással, hogy pénteken már a suliba se vele együtt jöttem. Egyébként azért találkozgattam Ervinnel, mert elvállaltam a „Szív küldi szívnek” teljes lebonyolítását. Akármit is gondoltam az ötletről, meg úgy egészében a Valentin-napról, a Krisztián-féle katasztrófa után elhatároztam, hogy sikerre viszem. Egyszemélyes hadjárat volt, kiváló dühkezelő terápia, Krisztián pedig megpukkadhat. – Hű, támadó menyét fejed van – mondta pénteken Kristóf. – Krisztiánt készülsz felszeletelni? Aznap osztályról osztályra jártam, és kis piros szórólapokat osztogattam a diákoknak, amin mindent leírtam a jövő heti kezdeményezéssel kapcsolatban. Amikor Kristóf megtalált, épp a büfés nénit kértem meg, hogy kirakhassam a pultra a maradékot. – Jól vagyok – nyugtattam meg. Egész héten ezt mondogattam mindenkinek, amikor a leginkább el akart szállni az agyam. Azt hiszem, magamat nyugtattam. Igazából az volt a baj, hogy Krisztiánon egyáltalán nem látszott,
hogy érdekelném. Minden idejét Ákosékkal töltötte, és már minden fiú az osztályból röhögött a kínlódásomon. Sebaj, maradt még bőven elég srác a suliban, akit felcsigázhattam, és ha összeszedtem magam, elég jól ment. Két tizedikes rajztagozatos még segített is, ők tervezték azokat a tök helyes szórólapokat, amiket osztogattam. Az eladott borítékok és a leadott csomagok statisztikája alapján én álltam nyerésre, nem Krisztián. Ráadásul még előttem állt a jövő hét. Nem vesztünk össze, csak háborút indítottunk, és megmondani se tudtam, hogyan jutottunk el egy hét alatt odáig, hogy egyfolytában beszólogattunk egymásnak. – Nem zavar, hogy háborús övezetet csináltok az egész gimiből? – kérdezte Kristóf. – Miért zavarna? – Mert a fiúk kiröhögnek. – A fiúk hülyék, eddig is tudtuk. Nem érdekel, mit csináltok. – Kösz az őszinteséget. Nem vagyok diáktanácstag, te biztos jobban tudod, de ez Valentin-nap, a srácokat is be kellene vonni ebbe az egészbe, nem? – A saját osztályunk passzivitása nem izgat, a többiek pedig érdeklődők. – Mitől jött rád az öt perc, ami már egy hete tart? Figyelj, semmi jelentősége az időpontnak. Én is pénteken megyek Jázminnal moziba, nem szombaton. Oké, lepadlóztam. Azért össze tudtam adni kettőt meg kettőt. – Ne mondd! Akkor szombaton, amikor te és Jázmin is rohadtul ráértek, nem is találkoztok? Tényleg azt hiszed, hogy ezt
beveszem, és nem jövök rá, hogy KRISZTIÁN KÜLDÖTT? Kristóf vigyorgott, szóval beletrafáltam. Ez hihetetlen! Krisztián a saját barátomat használta fel ellenem, mert azt hitte, hogy Kristóf véleménye számítani fog, és felhagyok a hadjárattal. A terembe száguldottam, de már a folyosón belebotlottam Krisztiánba.
Amikor
dühös
vagyok,
sehol
sincs
a
híres
egyensúlyérzékem, és akaratlanul elgázoltam, mert túl nagy sebességgel érkeztem meg. Bár szándékosan tettem volna! Krisztián a fenekemnél fogva tartott meg, amikor elveszítettem az egyensúlyomat, és még azután se vette el onnan a kezét, hogy már egyenesen álltam. – Vedd le a mancsodat onnan, ahol van – szűrtem a fogam között. – Bocsánat, nincs rajta tiltó tábla – vigyorogta. – Képzeld oda! – Általában nem odaképzelek dolgokat, így is túl sok ruha van arrafelé. Lángba borult az arcom, az egész mellkasom és a világ is a szemem előtt. Azért elég nehéz úgy leteremteni valakit, ha előtte rendesen zavarba hozott. – Te komolyan Kristófot használtad fel ellenem? – Aha. Nem is tagadta, hát milyen vastag bőr van a képén? – Ez aljas volt – közöltem, de ez nem a teljes igazság. – És elismerésre méltóan ügyes is. – Köszönöm. – Köszönheted, de semmit se értél el vele. Továbbra is
haragszom, amiért egy szaros meccsre akarsz elmenni Valentinnapon. – Ez tényleg tragédia. Adjak zsepit? Na jó, Krisztián kezdett felülmúlni bunkózásban. – Nem kell, nem tudok már sírni miattad. Méltóságteljesen bevonultam a terembe, de lerítt rólam, hogy megint összecsaptunk. És ezúttal úgy éreztem, ő nyert. Főleg, hogy hétfő reggelig ez volt az utolsó veszekedésünk, ugyanis az anyukája kijött elé a koripályához, és rögtön óra után elhajtott vele. Az a három hét nyáron egész más volt, mint ezek a hétvégék. Elvileg azt rosszabbul kellett volna viselnem, hiszen akkor hosszú ideig egyáltalán nem láttam Krisztiánt, mégis sokkal jobban fájt ez a pár nap. Minden egyes pillanata bevésődött az agyamba. Gyűlöltem, amikor meghallottam az anyukája kocsiját közeledni. Azt a hangot is, ahogy becsapódik az ajtó, miután Krisztián beül mellé, és a látványt, ahogy elhajtanak, és egyre kisebb lesz a távolodó autó. Szorítást éreztem a mellkasomban, a szívem táján. Reméltem, hogy nem valós a fájdalom. *** A harag olyan volt, mint a kávé, ez a két legjobb serkentő, amit valaha is használtam, és mindkettő a rendelkezésemre állt. A
hétvége
lehetetlenül
lassan
telt,
egyszer
már
elbizonytalanodtam, hogy lemerült a faliórában az elem, de
ugyanannyit mutatott, mint a mobilom. Hétfőn első óra előtt hátravonultam az utolsó padba, és a matekkönyvemet is vittem. Na, nem matekot tanulni, Kovács nem bír erre rávenni. A pasas túl kopasz és túl szemét, hogy meggyőzzön arról, hogy a matekot tanulni is lehet. Szerintem vagy érted, vagy nem, és a legutóbbi matek kettesem már eldöntötte a kérdést. Szóval tanulás helyett Valentin-napi üzenetet írtam, feltűnően rágcsálva a toll végét, amit már amúgy is több fognyom csúfított. Azért változtam át tintavámpírrá, mert Krisztián felidegesített az este, és kellett valami figyelemelterelés. Annyira későn jöttek haza Üveghegyentúl-falvából, hogy nem is találkoztunk, ráadásul, amikor ezt telefonon közölte, olyan baromira vidám volt megint, hogy fel tudtam volna pofozni azt a jóképű arcát, akit amúgy annyira szerettem. Kezdtem tébolyítóan sok személyiségre szakadni, mert egy hang megint azt suttogta a fejemben, hogy ássak le egészen odáig, ahol megtalálom, mit érzek Krisztián iránt. Megtörtént. Egész hétvégén ástam, és végül ugyanazt a szerelmet találtam mélyen beburkolva a haragba, amit mindig is éreztem iránta. De akkor is… Amikor valaki közelített felém, hogy felakassza a kabátját a fogasra hátul, eltakartam az irományomat. Valójában két üzenetet írtam, két különböző fiúnak. Az egyiket a szerelem íratta velem, a másikat
poénból
készítettem,
melyikkel is foglalkozzam.
és
percenként
váltogattam,
Amikor Gréta akasztotta fel a temperaillatú télikabátját, előle nem takartam a lapot. – Annyira bírom, hogy amióta Jázmin és Kristóf összejöttek, átvettétek a szerepüket… Ez a téma túl érzékenyen érintett ahhoz, hogy belemenjek, inkább felhoztam a láthatatlansági problémáját, amivel azóta sem haladtunk sehová. – Már megint csupa feketét hordasz, annyiszor javasoltam, hogy változtass ezen. Ráadásul semmi sminket nem használsz. – Minek sminkeljek? – Azért, hogy szebbnek érezd magad – mondtam. – Nem hiszem, hogy ezen múlik. – És tüntesd el, légy szíves, a hajgumit, mert sokkal jobb a hajad kibontva. A zöld hajgumi felé kaptam, amivel a hosszú hajfonatát rögzítette, de Gréta elrántotta a fejét. Váratlan segítségem érkezett, Ákos akkor jött hátra a pufidzsekijével, és kirántotta Gréta hajgumiját helyettem. Gréta totál megdöbbent, hogy Ákosnál van a hajgumija, de akkor dermedt meg igazán, amikor a srác el is kezdte kibontogatni a fonást. A mindenit! Pár másodperc üresjárat után Gréta menekülőre fogta, és annyira elhátrált, hogy majdnem az ölembe ült. – Mit művelsz? – Szerintem is jobb így – mondta Ákos, és zsebre vágta a hajgumit. – Az az enyém. – Már nem.
Gréta arcára totális zavar ült ki, amikor Ákos elfordult és a helyére ment. – Hát ez meg mi volt? – kérdezte. Nem tudtam, Ákos miért tette, de örültem, hogy segített, mert Gréta így teljesen kibontotta a fonatot. Frissen mosott haja hullámokban omlott a vállára, és ettől megváltozott az egész összhatás. A fekete tincsek elfedték az arca egy részét, és így sokkal sejtelmesebbnek tűnt a kék szeme és felnőttesebbnek a tekintete. Különlegesebb lánynak látszott, mint azzal a hajfonattal, és nem értettem, ezt miért nem akarta észrevenni. Vállat vontam. – Túszul ejtette a hajgumidat, és támogatom az ötletet. Jó lenne, ha a többit is elrabolná. Gréta a szemét forgatta, és még ez az egyszerű gesztus is más jelentést kapott így. Kíváncsi lettem volna, hogy egy srác miben látja a különbséget, de nem akartam megkérdezni Ákost. Más dolgom volt. *** Bár Krisztiánnal állandóan húztuk egymást a héten, és továbbra se álltam le a hadjárattal, a haragom nem tartott ki péntek reggelig. Amikor megszólalt az ébresztő, és eszembe jutott, hogy délután megint hallani fogom, ahogy becsapja a kocsiajtót, azonnal pocsék lett a hangulatom. Krisztián megint itt fog hagyni a korcsolyázás után, és akármi van, ezt akkor is nehezen viselem. Konkrétan bőgni tudtam volna.
Na, most kellene az a zsepi. Ráadásul pokoli korán volt, mert hamarabb be kellett mennem a suliba azok miatt, akik virágot akartak küldeni a barátnőjüknek. Útközben a Duna-parti felé eszembe jutott, hogy Krisztián is leadott egy csomagot, amin a nevem szerepelt. Nyilván Patriknak vitte oda, de ettől még tudtam a létezéséről. Reggel osztályok szerint szortíroztuk az ajándékokat, hogy majd minden diáktanácstag kiossza azokat a saját osztályában. Levi egy rózsával akarta meglepni azt a tizedikes lányt, akivel állítólag már kétszer randiztak, Tomi és Gergő pedig ugyanannak a c-s évfolyamtársunknak küldött egy-egy borítékot, benne egy üzenettel. Merthogy állítólag mindkettőjüknek tetszik a lány. Hülyék. Fanni egy barátságkarkötőt küldött a b-be, Ivett pedig egy negyedéves fiúnak szánt egy aprócska, titokzatos csomagot. Elsöprő siker nem lett az ötletből, de a beszámolók alapján mindenki örült a meglepetéseknek. Nagyon vártuk az osztályfőnöki órát, mert egy kisebb kartondoboznyi ajándék jött össze, és olyan lett a hangulat, mint a karácsonyi ajándékozáskor. Minél többet gondolkodtam azon a nekem címzett csomagon, annál inkább megenyhültem. Krisztián végül is vett ajándékot, nem? Nem kell genyóznom vele. Alighogy ezt eldöntöttem, észrevettem a dobozban lévő cuccok tetején egy ismeretlen, babarózsaszín borítékot, ami Krisztiánnak lett címezve, méghozzá feladó nélkül. Nem én írtam, az tuti. Patrikot gyilkoltam a tekintetemmel, hogy legyen kedves megmagyarázni, mit keres itt ez a förtelem, mert reggel még nem volt a többi között.
– Utólag hozták – mondta. – Ki? – Az egyik b-s lány. Köszi, Adri, hogy belerondítasz ebbe is. Tényleg, már csak te hiányoztál, ráadásul direkt utólag hoztad, hogy feltűnősködj! A harag visszatért, és elkezdtem kihordani az ajándékokat. Az elsőt Krisztiánnak, és úgy dobtam le elé a padra a borítékot, mint egy döglött halat. Főleg, hogy Adri valami parfümöt is nyomott rá, mint valami régi, tré romantikus filmben. Amint Krisztián rápillantott a levélre, összeráncolta a homlokát. Nincs más magyarázat, azonnal felismerte a kézírást. Könyörgöm, hol egy hányózacskó? Vagy egy szappan, amivel lemosom a kezemről ezt a dögszagot? Miközben Patrik Fanni, Aliz és Ivett kezébe is nyomott egy-egy borítékot, Krisztián arcát figyeltem. Dühös lett, amikor elolvasta, annyi biztos, de ennél többet úgysem fogok megtudni a levél tartalmáról. Vittem egy-egy, szintén feladó nélküli borítékot Flórának és Grétának is. Sajnos be kellett látnunk, hogy ez az egész küldözgetés dolog ott bukott meg, hogy többen is éltek a névtelenség lehetőségével. Az eredeti terv szerint csak a diáktanácstagoknak lehetett volna leadni a csomagokat, de többen is kijátszották ezt, és belecsempészték a dobozokba anélkül, hogy észrevettük volna. Nem igazán értettem, miért. A Valentin-nap a szerelem, a szeretet és a barátság kimutatásáról szól. Ez nálam nem fér össze az anonimitással, de mindegy.
Alighogy átnyújtottam a meglepett tulajdonosoknak a leveleket, lecövekeltem mellettük. Érdekelt, mit kaptak, na. – Bontsátok már ki! – követelte Jázmin, aki éppolyan türelmetlennek tűnt, mint én. Gréta keze szabály szerint remegett, amikor belenézett a borítékba. Riadtan rám pillantott, majd kiborította az egész tartalmát a padra. – Ez micsoda? Szemét? – kérdezte Jázmin. De nem az volt. A borítékban az Ákos zsebében eltűnt zöld hajgumi darabjai voltak, amit ollóval felvagdostak. Erről csak hárman tudtunk. – Az üzenet egyértelmű, nem? – kérdeztem Grétát mosolyogva. Nem mert Ákos felé nézni, csak lehajtotta a fejét, hogy az arcába hulljon a kibontott haja. Ismertem ezt a módszert, remekül elrejti az arckifejezést vagy a pirulást mások elől. Annyira Grétával voltunk elfoglalva, hogy Flórára nem is figyeltünk. Már csak azt láttuk, hogy gyorsan visszatolja a borítékban lévő kártyát, merthogy valamiféle kártya volt benne, amin ha jól láttam, csupán pár sor állt. – Kitől kaptad? – kérdeztem. – Á, egy sráctól, akivel néha beszélgettem – felelte Flóra. – Semmi több, barátok lettünk. Hű, megaméretű kamu a láthatáron. Annyira azért nem vagyok vaksi, hogy figyelmen kívül hagyjam, amint a legjobb barátnőm összebarátkozik egy fiúval az iskolából. Márpedig Flóra aztán nem barátkozott senkivel a szakítás óta, fiúval szinte szóba se állt az osztálytársainkon kívül.
– Nem mondod meg? – Semmi igazán komoly. Egy szép gesztus. – Biztos azért fehéredtél el, mint a fal. – Mondom, hogy semmi komoly. Rá kellett hagynom, Flóra ugyanis az a fajta, aki annál jobban tagad, minél jobban rászállsz. Két olyan boríték volt a dobozban, amiről se én, se Patrik nem tudott semmit. Az egyiket ezek szerint Ákos csempészte bele, elvégre a saját osztálytársainkban megbíztam annyira, hogy elöl hagytam a dobozt, de a másik… Szinte lehetetlen, hogy egy másik osztály tanulója hozzáfért volna a dobozhoz. Ha pedig így van, Flóra meséje sántít, mert valaki az osztályból küldte neki azt a kártyát. Végignéztem a fiúkon, de sok lehetőség nem akadt. Na jó, lehet, hogy túl sok Sherlockot néztem, és mindenhol nyomokat látok. Inkább folytattam a munkát. Az osztály egyetlen virágját Jázmin kapta Kristóftól. A barátnőm egy kicsi, piros szirmú, cserepes rózsa tulajdonosa lett, amit olyan fóliába raktak, aminek füle is volt. Jázminék hihetetlenül jól mutattak együtt, el se hittem, hogy ha összejönnek, ezek ketten így megszelídülnek. Utolsó előttiként Ákos kezébe adtam egy szigorúan fehér színű borítékot, nehogy bármiféle szerelmi
utalást csatoljon az
üzenetemhez. Persze úgy, hogy Krisztián jól lássa, az én nevem áll a feladónál. Ahogy Ákos olvasta, felidéztem magamban, mit írtam neki. Már
csak három szívességgel tartozom. A karácsonyért levontam egyet.
Amikor Ákos a szöveg végére ért, úgy nevetett, hogy mindenki odafigyelt rá. – Jól van, legyen – kacsintott rám, kétséget sem hagyva, hogy tőlem kapta. – Ez meg mi volt? – kérdezte tőle Krisztián zavartan. Ákos legyintett, én meg hideg tekintettel méregettem a barátomat az elmúlt két hét miatt. Már csak két dolog volt a kartondobozban, az én ajándékom és a neki szóló boríték. A többiek úgy figyeltek bennünket, mint a cirkuszi mutatványosokat. Kivettem
mindkettőt,
és
az
asztalra
raktam.
Ráérősen
felbontottam, ami nekem szólt, elvégre a másikat én írtam, majd én eldöntőm, mikor óhajtom kézbesíteni. Ez volt az egyetlen levél, amivel ezt megtehettem. A nekem szóló csomagban egy vigyorgó plüss szívecskét találtam, funkciója szerint kulcstartó akart lenni. Amúgy aranyos volt. Az üzenet pedig így szólt: Mindennap szeretlek, akárhol
vagyok. Hát, eléggé egy rugóra járt az agyunk. Odavittem Krisztiánnak a borítékot, aztán a helyemre ültem, és figyeltem, ahogy feltépte. A papíron egy régi dal szövege állt, akkor bukkantam rá, amikor apuval A galaxis őrzői tracklistáját válogattuk. Az angol eredetit és a magyar fordítást is mellékeltem a Marvin Gaye és Tammi Terrell-féle Ain’t no Mountain High Enough-nak. Annyira megfogott ez a zene, hogy az első pár sor hallatán mindig kiráz a hideg.
Figyelj, bébi, nincs olyan magas hegy, Nincs olyan mély völgy, nincs olyan széles folyó… Ha szükséged van rám, hívj, mindegy, hol vagy, Mindegy, milyen messze vagy. Csak mondd ki a nevem, sietek, Nem kell félned, ott leszek. Bármennyire is örültem annak a kulcstartónak és a szívből szóló üzenetnek, úgy éreztem, ez sem elég. Azóta, hogy először hallottam ezt a számot, tudom, hogy ilyenfajta szerelmet kívánok. Amikor nem létezik olyan akadály, ami távol tartana a másiktól. – Hiszen így van – suttogta Krisztián, és már a padomnál állt. De nem így volt. Mert kimondottan megkértem, hogy legyen itthon velem Valentin-napon, nem a hülye ünnep miatt, hanem kettőnkért, de ahogy az előző pénteken, most is beszállt abba az átkozott autóba, és elhajtott tőlem. *** Manapság már nem szerettem annyira a plüssöket, mert giccsesnek és
értelmetlennek
találtam,
hogy
tizenhét
évesen
egy
gyerekjátéknak örüljek, de azért azt a kulcstartót az ágyam mellé tettem, mielőtt lefeküdtem aludni. És amint kinyitottam a szemem reggel, az a szív rám vigyorgott, mintha kimondottan engem akarna jókedvre deríteni.
Nem vagyok normális.
Szombat lévén sokáig lustálkodtam, az ágyban nyújtózkodtam, aztán vissza is aludtam. Kilenc óra előtt pár perccel másztam ki a takaró alól, és kikukkantottam az utcára, hogy milyen idő van. Hihetetlen, de sütött a nap, bár tuti, hogy annak a biciklisnek, aki elhúzott az utcán, lefagyott a hátsója. A Viber folyamatosan pityegett, amikor visszaértem a fürdőből, mert Jázmin beszámolt róla, hogy hol töltik az időt Kristóffal. Valami kávézóba mentek, ahol szívecskés bögréből itták a kávét, mellé szív alakú aprósüteményt kaptak, és ráadásul a bögrét is megtarthatták a Valentin-nap örömére. Benne volt az árban. Ennyit Kristófról! Még hogy pénteken ünneplik a Valentinnapot. Mikor lementem a konyhába, apa az újságba merülten kávézott. Érzelemmentes arccal nézett fel a hírekből, hogy végigmérjen. Tudtam, mit lát, mert korábban a tükör nekem is megmutatta a csúfos valóságot. A kócos, karikás szemű lány flanelpizsamában és meleg házi papucsban flangált, mögötte pedig láthatatlan felhőként
követte
a
kedvetlenség.
Az
egyetlen,
amiben
hasonlítottunk, hogy apu is kócos volt, amúgy szálegyenes tartással, vasalt pólóban ült a bárszéken. Ezen a szokványos délelőtti órán felfogni sem bírtam, hogy anya miért vasalja a sima pólókat. – Jó reggelt! – köszöntött apu elég formálisan ahhoz képest, hogy tizenhét éve ismerjük egymást. – Mi a jó ebben? – morogtam, miközben a hűtőhöz botorkáltam, és megmártóztam a hűvös, kajaszagú levegőben. Gépiesen kipakoltam egy rakás cuccot a pultra, néhányat erősebben oda is
csaptam. – Valentin-nap van, amiben semmi jó sincs – közöltem. – Ez egy ugyanolyan műünnep, mint a halloween. Feleslegesen tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Egy giccsparádé, marketing, amit lenyomnak a magadfajta fiatalok torkán. – Hogy jön ide a halloween? – kérdeztem vissza, mert még csak az első mondatot tudtam értelmezni. Felkúsztam a székre, és körömmel feszegetni kezdtem a szeletelt kenyér csomagolását lezáró fémkapcsot, de az a gaz, elhatározta helyettem, hogy ma nem reggelizem. – Az egész nem igazi, ahogy tököt faragnak az iskolákban meg halloween-partikat tartanak a klubokban. A kapocs egy törött köröm árán engedett. Hurrá. – Nem is adtál Valentin-napra anyának virágot? – Nem. – A téglalap alakú lencse mögött harcias tekintet bújt meg. – Szerinted ez most valami nem romantikus, ugye? – Inkább fura. Bármelyik nap vehetsz anyának virágot, akkor miért ne lehetne ez a mai? – Engem nem zavar, ha másképp érzel, de ettől én nem fogok – mondta, majd visszatért az újsághoz. – O-ké. Annyiban hagytam, mert nem apámmal fogom megbeszélni ezt a témát, láthatóan úgysem értünk egyet. A nap lassan telt, főleg tanultam, aztán ebédet csináltam, mert anya délután ért csak haza, és meg akartam lepni. Megnéztem a
Szerelemre hangolva című filmet, amiben szerencsére csak a magyar fordítás szerint volt jelentősége a szerelemnek. Imádtam a dalokat, amiket Keira Knightley énekelt, de egészében is nagyon
tetszett a film. Kivéve, hogy Mark Ruffalo talán még Hulkként sem nézett ki ilyen borzalmasan, mint itt, de azért felejthetetlen karaktert játszott. Krisztián nem hívott egyáltalán napközben, pedig szombaton amúgy is ő lett volna a soros. Apa józan agysejtjei délután hat óra két perckor estek mély kómába, a maradék agysejtek pedig azt a kérést sugalmazták a gazdatestnek, hogy menjünk el családilag a Zeróba, mert olyan régen mozdultunk ki hármasban. Anyura néztem, mint rangidős döntéshozóra, hogy megvétózza ezt a képtelen ötletet, de tetszett neki az elgondolás. Tíz percig vitatkoztam velük. Felhoztam az időjárást, mert a délelőtti napsütést elzavarták a felhők, és a hőmérő plusz egy fokot mutatott, ami nem kiránduláshoz való. Hajthatatlanok voltak. Apa ragaszkodott hozzá, hogy „két bájos hölggyel töltse a Valentin-napot”. – Utálod a Valentin-napot – emlékeztettem. – Dehogy utálja – mondta anya, miközben feljött velem a szobámba. – Apád még mindig képes elsírni magát egy romantikus filmen. A munkahelyemre küldetett egy rózsacsokrot, felhoztam a szobánkba, amikor hazajöttem. – Tényleg? Pirosakat, sok rózsával? – Igen, azt hívjuk rózsacsokornak. Még sosem csinált ilyet, ezért nagyon meglepődtem. A kolléganőim egy óráig epekedtek apád után. – Aha. Miért van az, hogy az egyetlen igazán romantikus hímnemű a
közelemben az apám? Kiverem a cikiskálát, basszus! – Öltözzünk ki, vegyél fel valami csinosat! – A családi vacsorához? – Igen. Egyszerűbb volt tenni, amit kér, úgy hamarabb szabadultam. Egy fekete egyrészes ruhát választottam, ami karácsony utáni szerzemény, de még nem is volt rajtam. Megfésültem a hajam, és leengedve hagytam a hullámos tincseket. Visszafogottan sminkeltem, az alapját az aranybarna szemfesték alkotta, és édes, rózsás parfümöt választottam mellé, amiből nagyon keveset permeteztem a bőrömre. A nyakamban hosszú ezüstmedálon a szerelemlakat kulcsa lógott, míg a kezemre az akvamarin karkötőt húztam fel, amit még elsőben kaptam születésnapomra Megforgattam a világoskék, csiszolt köveket a csuklómon,
aztán
kiválasztottam
a
hozzá
illő
világoskék
fülbevalót. A ruha vékonysága miatt a térdig érő, belül szőrmés szövetkabátot kellett felvennem, különben megfagytam volna. Az előszobában anya ellágyuló tekintettel nézett végig rajtam. – Olyan hamar felnőttél – mondta, aztán megrázta a fejét, és kiment mellettem. Útközben rádiót hallgattunk, egy Caro Emerald-szám ütemére mozgott a fejem, miközben dúdoltam Quicksandet. Az égbolt felhős volt, a szélvédő üvege hideg, és még mindig nem értettem, miért kellett eljönnünk. A Zeróban a vacsora hamar eltelt. Két pizzát kértünk, mert annyira nem voltam éhes, hogy csak kértem egy-egy szeletet apa
és anya pizzájából. Örültem, amikor a pincér kihozta a számlát, és apa fizetett. Már felálltunk, amikor Nándi jelent meg, és nagyon komoly képpel megkérdezte apát, hogy beszélhetne-e velem. – Krisztiánról lenne szó, és hazavinném utána. Apa azonnal rábólintott, és rábízott Nándira. – Történt valami Krisztiánnal? – kérdeztem a langaléta tulajt, miközben lóhalálában elstartolt az étteremből. Ismertem a járást, a konyhán át elhagytuk a Zerót, és a lakása felé indultunk. – Mondj már valamit! – Igen, történt valami Krisztiánnal, amit szeretnék megbeszélni veled – mondta, és betessékelt a kapun, majd a lépcső felé mutatott. Amikor végre kinyitotta a lakásajtót, udvariasan előreengedett. Amikor hátrafordultam hozzá, az ajtó az arcomba csapódott, súrolta az orromat. Aztán kattanást hallottam, mert Nándi kívülről bezárta. Egy pillanatig fel sem fogtam, mit művel. Nem lehet, hogy bezárt ide! Ennek elgurult a gyógyszere? – Megőrültél? – üvöltöttem, és közben dörömböltem az ajtón. Annyira nem volt vastag a deszka, hogy ne halljam azt is, amint lerobog a lépcsőn, vagyis nemcsak bezárt, de magamra is hagyott. – Félsz velem összezárva? A hang hallatán borzongás futott végig rajtam, és a lábam elgyengült. Nem akartam megfordulni, nehogy kiderüljön, hogy ez nem is történik meg valójában. De megtörtént. Két erős kar fonódott körém, és Krisztián hátulról simult
hozzám. Izmos, kőkemény mellkasának dőltem, beszívtam az arcszeszének illatát. – Ezt te szervezted? – kérdeztem, és megfordultam az ölelésében. – Apa, anya és Nándi is benne volt? – Igen – felelte. – Meg akartalak lepni. Hátrahajtottam a fejem, és mosolyogtam a fejlemények alakulása miatt. – Gyere beljebb! – Kézen fogott, és bevezetett a nappaliba, ahol vagy tizenöt gyertya és mécses állt szétszórva a lakás különböző pontjain. Az asztalon, a földön és a szekrény polcain pislogtak a kis lángok, megvilágítva a szobát. Ez már a felfoghatatlan kategóriába tartozott. – Gyertyák… – mondtam zsibbadtan. Mit akart Krisztián ennyi gyertyával? Létezik olyan pasi egyáltalán, aki tényleg gyertyákat gyújt a barátnőjének? Úgy tűnik, igen. – Ezek valóban gyertyák – mondta vigyorogva. – Ne parázz, Táncoslány, nem foglak feleségül kérni. Ekkor kitört belőlem a nevetés, a kéthetes morgolódás egyetlen pillanat alatt átcsapott az ellentettjébe. Krisztián sokat segített azzal, hogy elvette a helyzet romantikus élét, mert bár fontos volt ez a nap, de szerintem egyikünk se igazán ez a gyertyás-
romantikázós típus. Ettől még imádtam érte, hogy itt van, és ezt megtette kettőnkért. Vagy talán csak értem. – Láttam, mennyire zavar, hogy elmegyek – mondta komolyan, aztán lazán lehuppant a kanapéra, és megpaskolta, hogy üljek oda
mellé. – Mikor változott meg a véleményed? – Pár napja beszéltem meg apával, hogy itthon akarok maradni. – Miért nem mondtad el? – Mert olyan dögös vagy, amikor engem átkozol, és közben tudom, hogy szeretsz. Ez pontosan így volt. – Jó pár napig feleslegesen ettem az ideget. Vállat vont, ami annyit jelentett, hogy ez az én problémám. – És most? – kérdeztem. – Filmezünk. – Benne vagyok. – Te választhatsz, de akció vagy krimi legyen! És vigyázz a gyertyákkal, Nándi kiherél, ha felgyújtjuk a lakását. – Nem fogom, nyugi. Gyertyák ide vagy oda, semmi se változott köztünk. Ez ugyanaz a Krisztián, még ha meg is próbált kipréselni magából egy ilyen giccsesen imádni való meglepetést. Az ölébe vette a laptopot, és felébresztette. Egy hosszú filmlista volt rajta, amit percekig nézegettem, és végül ráböktem a
Szemfényvesztőkre. Hallottam erről a filmről, de még nem láttam. – Jó választás. Krisztián pendrive-ra másolta, aztán bekapcsolta a tévét. Közel bújtam hozzá, átölelt, és később egy pokrócot is hozott, mert fázni kezdtem. Körülbelül tíz perc lehetett hátra, amikor valamiért elment az áram. – Remek – mondtam fanyalogva. Szerencsére a gyertyák még
kitartottak. Krisztián az ablakhoz sétált, pár pillanatig a lenti világot pásztázta. – Máshol is sötét van. Megkeresem a zseblámpát. Vele mentem. A konyhai fiókban kutakodott, az egyik gyertyával világította meg a benne lévő dolgokat. Láttam a körvonalait két forrócsokis-tasaknak, két bögrének meg egy nyeles lábasnak, ami a gáztűzhelyre volt téve. – Ez mi? – Ezt el is felejtettem, basszus! Akartam forró csokit csinálni – mondta. – Még nincs késő. – Abban a kiöntőben tudsz vizet melegíteni, mert nincs mikro. Minden elő volt készítve, így csak begyújtottam a tűzhelyet, és vártam, hogy felforrjon a víz. Közben Krisztián megtalálta a zseblámpát. A nappaliban csörögni kezdett a mobilja, így visszament érte. Úgy hallottam, a nagybátyjával beszélgetett. – Oké, Nándi, bezárunk, és hazamegyünk – mondta. Elkeseredetten csatlakoztam hozzá. – Mennünk kell? – kérdeztem. – Máskor befejezzük, jó? Nem hisszük, hogy egyhamar visszajön az áram, a laptop meg mindjárt lemerül. Bocs, erre nem készültem fel. – Tényleg nem tudom meg, hogy ki mozgatta a szálakat? – Majd megnézzük. – Áruld el! Ez olyan idegesítő. ' – Nem, nem.
Könnyű csókot váltottunk, de mielőtt elmélyedt volna benne, hátralépett. – Te is érzed? – Mit? – Füstöt. A füst szó beindította a vörös riasztást az agyamban, megfordultam, és a konyhába rohantam. Krisztián a kezembe nyomta a zseblámpát, és akcióba lendült. Egy konyharuha gyulladt ki, szó szerint lángolt, mire odaértünk. Krisztián egy másikat bevizezett, azzal fogta meg, majd az egészet a mosogatóba dobta, és hideg vizet engedett rá. A füstszag betöltötte a konyhát. – Bocsánat – nyögtem, amint rájöttem, mi történt. – Annyira, de annyira sajnálom! Nem figyeltem, hogy a konyharuha oda volt téve a tűzhely felhajtott tetejére. A franc se gondolta, hogy felérnek odáig a lángok. Krisztián nevetett, imádta a bénázásaimmal szórakoztatni magát. – Közveszélyes vagy – mondta, majd kivette az elázott anyagdarabokat, kicsavarta őket, aztán kiterítette ugyanoda. – Már bocs, de a nagybátyád mi a fenéért ott tartja a konyharuhát? Rohadtul tűzveszélyes. – Mert az ő konyhája. – És miért nincs mikrója? Abban egyszerűbb vizet melegíteni. – Mert az ő konyhája. Amúgy lent van a Zero, minek ide is mikro? – Jó, hogy nem locsol mindenfelé benzint, végtére is az ő
konyhája! – förmedtem rá, mert feldühített, hogy hibáztam. – Szerencséd, hogy másba nem kapott bele a tűz. – Ez egy apró malőr volt, ne fújd fel – mentegettem magam. – Ja, a lakástüzek apróságok – legyintett vigyorogva. – Azok az égig csapó lángok. A leszakadt gerendák. Semmiség. Különösen azt imádom, hogy szóltam előre, hogy ne gyújtsd fel a lakást. Asszem, csak ötletet adtam. – Nem vagy igazságos. – Gondolom, a zárba beletört kulcsok is apró malőrnek számítanak nálad. – Úgy van, hozd fel még azt is! Meddig büntetsz még érte? Krisztián egyfolytában vigyorgott. – Hazakísérlek – mondta végül. Eloltottuk a gyertyákat, aztán felöltöztünk, és elindultunk haza, mert az áramszünet úgyis betett a további közös programnak. Amikor befordultunk az utcánkba, Krisztián rám sandított, és hosszan figyelt, mielőtt megszólalt volna. A gyomrom bukfencet vetett a kitüntető figyelemtől. – Azért tök jó, hogy még mindig így lángolsz értem. – Mi van? – Ahol te megjelensz, sosem unatkozom, mert egyszerűen szikrázik a hangulat – folytatta. Némán sétáltam tovább, előre figyeltem, a lábam elé. Vannak helyzetek, amikor tűrni kell. – Veled izzik a levegő – suttogta érzéki hangon, mintha valami ócska szerelmes magazinból olvasna fel. – Ilyen hihetetlenül tüzes csajom még nem volt.
Az arcizmaim kezdtek ellenem fordulni, de kibírtam, hogy nem válaszolok, mert csak pár lépésre jártunk a háztól. – Oké, Táncoslány, tartozom egy vallomással, és kérlek, ne haragudj meg rám ezért, csak próbálok őszinte lenni. Rá kellett néznem, mert szinte könyörgött a figyelemért, pedig tudtam, hogy most jön a legdurvább. – Néha nagyon égő vagy. Kész, elszakadt a cérna. Ütlegelni kezdtem Krisztián karját, aki kitért előlem, aztán menekülni kezdett, én meg vihogva üldöztem. – Égő? – kiabáltam, amikor utolértem, és ráugrottam a hátára, mint valami retardált. Krisztián megfogta a kezemet, amivel átkulcsoltam a nyakát, és elrohant velem a bejárati ajtóig, és ott letett. – Mindig tartogatsz nekem valamit – mondta lágyan, és végighúzta az ujját az ajkamon. Már egyikünk se nevetett. – Különben rám unnál – feleltem halkan. – Azt kétlem. Adott egy búcsúcsókot, és megvárta, míg bemegyek. Még elalvás előtt is az arcomon trónolt az idióta vigyor, pedig majdnem lakástüzet okoztam. De nem érdekelt.
8. FEJEZET –––––––––––––––––––––
MÁRCIUS, AMIKOR FILMET FORGATUNK
Lilla
A VALENTIN-NAP UTÁN MINDEN CSODÁS VOLT. Pár napig. Krisztián szekált a konyhai tűzzel, képes volt óra előtt elkiáltani magát, hogy „tűz van”, és erre mindenki kinevetett, aki hallotta a történetet. De ettől még a következő hétvégén, az azutánin, és az azt követőn is lelépett. Mindhárom alkalommal karba font kézzel és sajgó mellkassal álltam az uszoda előtt, az arcomra szinte rávésődött a keserű fintor. A testem, a szívem, a lelkem mintha megvadult volna a márciustól és a tavasz jövetelétől, de az egyetlen ember, akivel ezt meg akartam osztani, nem volt mellettem a szabadidőmben. Ez még nehezebbé tette a helyzetet. – Továbbra sincs világvége – emlékeztetett Jázmin minden hétvégén, én mégis lesújtva éreztem magam. Már nem is feleltem automatikusan azt, hogy hiányzik. Olyan egyszerű szó ez, az érzés viszont olyan összetett és sokrétű, hogy nem éreztem elég kifejezőnek. Mintha Krisztián a másik felem lett volna, akit ezekre a napokra
elszakítottak tőlem. Egyedül éreztem magam, még társaságban is. Hiányzott valami plusz, amitől jókedvűen ébredtem, amitől pozitívan láttam a világot, amitől kedvem lett volna táncolni, moziba menni a lányokkal, vagy simán kitódulni a szabadba, hogy a napfény kirángasson a depiből. Apróságok, tudom, de a telefonban teljesen idegen volt a hangja. Krisztián volt, és mégsem ő. Nem beszéltünk kötetlenül, kínlódtam, mit említsek meg neki, és biztosan éreztem, hogy ezzel ő is így van. Amikor Szegeden voltam, bármeddig bírtunk dumálni, de ezúttal valami blokkolt minket. Például a vasárnapi ebéd után hívtam, és bár rögtön azzal kezdte, mennyire szeret, jött az unalmas folytatás. – Te hogy vagy? – kérdezte. Mint egy virág, amelyiket kitettek a hideg párkányra, és ráfagyott a szirmaira a jég. Hát így voltam. – Jól – feleltem. – Most ebédeltünk. Már nem beszéltem azokról a dolgokról sem, amik bántottak; nem akartam, hogy rosszul érezze magát, mert szerettem. De tudtam, hogy azok közül a kicsi virágszirmok közül az egyik már sosem fog kiolvadni. Úgy maradt megfagyva. Valami filmről mesélt, amit azzal a hülye nevű Turbóval, vagy mi a fenével néztek. Már megint az új barátság. Egy fiúra voltam féltékeny. Sosem akartam találkozni azzal a sráccal és azzal az élettel ott. Vagyis az egyik felem igen, de csak, mint egy kukkoló, aki kilesi,
mit is csinál Krisztián. Oltárira be voltam parázva, hogy az az élet hamarosan fontosabb lesz neki valamiért. – Oké. – Ezt az egy szót bírtam kipréselni magamból. Sajnos túl sokszor használtam mostanában az okét, legtöbbször olyan jelentéssel, hogy menj a francba. Krisztián nem ismerhette a fejemben létező szótár titkait, mégis megérzett valamit a hangulatomból. – Hé, majd megnézzük együtt is. – Ne hülyéskedj! – förmedtem rá, de nem haragból. – Nem fogok megsértődni egy film miatt. – Ez az én csajom.
Csak épp nem éreztem. – Mikor jössz? – Későn. Ö… még itt leszünk valameddig. Szuper. Programja van, aminek nem vagyok a részese, és már mesélni se akar róla, mert lehetetlenné tettem. Az előbb is rosszul reagáltam, és szerinte szomorú leszek, miután beszámol a semmitmondó hétvégi eseményekről. Csakhogy nem voltak semmitmondóak. Egy idősebb sráccal barátkozott, aki jó fej, és akire felnéz, és még szakmailag is segíti egy ideje. Hogyan versenyezzek ezzel? Még úgy is hátrányban vagyok, hogy kerülöm a „nem foglalkozol velem eleget” nyavalygást. – Szeretlek – tette hozzá. – Én is – mondtam, aztán bontottam a hívást. Megint úgy éreztem, nem ismerem azt a Krisztiánt a vonal túlsó végén, aki ennyiszer mondja, hogy szeret. Idehaza alig ejti ki a
száján, telefonon viszont mindig, és ez különösen rossz, mert közben nem látom az arckifejezését, a kék szemét, nem érzem a bőre illatát, és nem érinthetem meg a borostát az arcán. Végletes vagyok ezek szerint, mert minden érzékszervemmel éreznem kell, hogy szeret. Egyszerűen nem bírom megérteni a távkapcsolatokat, mert nekem ez az instant „szeretlek” kevés. *** Viszonylag sokat tanultam márciusban, egész jó jegyeket hoztam haza. Lett két négyesem Kovácsnál meg egy ötös dolgozatom Pintérnél. Az mentett meg, hogy kevés évszám volt a töridogában. Anya talán ezért nem bánta, hogy táncolok, se azt, amikor szombaton végre kimozdultam, hogy találkozzam a barátaimmal. A konyhai naptár emlékeztetett, hogy már huszonegyedikét írtuk, és a hétköznapok továbbra is gyorsan, a hétvégék pedig csigalassan teltek. Délután háromra beszéltük meg a találkozót az Elízium Tánciskola elé, Nico hívott meg minket, mert este héttől kilencig volt órája, és előtte ráért velünk foglalkozni. Mi voltunk a kedvenc tanítványai. Elsőként értem oda, az utcán páran kószáltak csak, a délutáni nap sugarai pont a mögöttem lévő, barnássárga épületre sütöttek. Kristóf és Jázmin kézen fogva érkezett, továbbra is feltűnően boldogok voltak együtt, és ha néha veszekedtek, az is egészen más volt, mint régen. Hiába próbáltam Jázminnal beszélgetni olyan dolgokról, mint az együtt járás, annyira nem a régi Jázmin
hozzáállása
jött
elő,
hogy
inkább
hagytam.
Flórával
is
próbálkoztam, de ő elég kiábrándultan mesélt, főleg, hogy Robi azóta is Dórival járt, úgyhogy vele se lettem előrébb. Magamnak kellett megküzdenem a démonokkal. Gréta és Flóra egyedül jött, akárcsak én, de a télikabátokat egyikünk se hagyta még otthon, hiába sütött olyan szépen a nap. Csaló volt, mert én azért fáztam még. Nico késett, és ezért a barátját okolta, akit szintén magával hozott. Míg Nico vékony, izmos, mosolygós srác volt, addig Bence erősebb testalkatú és ritkábban mosolygó. – Menjünk be! – javasolta Nico. – Eddig is csak a kulcsodra vártunk – mondtam. – Ej, de jó kedved van! Na, majd kapsz kaját, attól lenyugszol. Az a nyomorult sütőlap majdnem szétégett, úgyhogy mikrós süteményt hoztunk. Ez most épp Bence receptje. – Tudtok sütni? – kérdezte Gréta döbbenten. – Naná, hogy tudunk – felelte Nico. Elképzeltem ezt a két srácot a konyhában, ahogy együtt főznek. Ez olyasvalami, amit látni kell, közvetlenül a gízai piramisok és a kínai nagy fal után. Csapatostól vonultunk az elsőre a hűvös, kongó lépcsőházban, már ismerősként köszöntöttük a falfirkákat is az első emeleti fordulóban. – Mi a f… – morogta Nico, amikor sikertelenül forgatta a kulcsot a zárban, ugyanis az ajtó már nyitva volt. Belépett a nagyterembe, és ahogy beljebb mentünk, megláttuk Márkot az üvegfalú irodában, méghozzá nem is akárki társaságában.
Ákos vett észre minket először, meglepődött, de hamar összeszedte magát, és felvette a pókerarcot. Márk pedig eltüntette a fiókba az asztalon lévő fémkazettát. Feltépte az ajtót, kirohant a nagyterembe, és Nicóval egyszerre kérték számon a másikat, hogy mit keres itt. Egyikük sem cenzúrázta a mondanivalóját, vagyis röpködtek a káromkodások. – Emília tud róla, hogy idejövök – méregette Nico Márkot, aki a hétvégén megint miniatűrre vágatta a haját, ezért elég huligános hatást keltett. – De arról vajon tud-e, hogy te itt vagy? És mit csencselsz? – Ahhoz mi közöd? – Mondjuk az, hogy anyukádnak dolgozom, az pedig a kassza volt, amit elraktál. – Ne kombinálj! – Ne adj rá okot! – Állj le, nem lopok az anyámtól. Pénzt váltottam. Ákosra néztem, aki úgy állt ott, mintha véletlenül keveredett volna ebbe a szituba. – Régi tartozás – mondta nekem. Ezzel abba is maradt a kérdezősködés, Nico passzolta a témát. Végül mindketten velünk maradtak, bár egyikük se állt be táncolni. Az általam tanult táncok közül a salsa kapta meg a legfelszabadítóbbnak járó kitüntetést, ezért nem is csodálkoztam, hogy a lányok is teljesen rákaptak. Flóra Nicóval táncolt, Jázmin természetesen Kristóffal, és mivel Bence passzolta a lehetőséget, átvettem a fiú szerepét Gréta mellett. A barátnőm nem bánta, hogy igazából bolondoztunk, és saját lépésvariációkat találtunk ki
magunknak. Amikor leültünk pihenni a fiúk mellé, Gréta végig a haját babrálta,
mert
azóta
nem hordott
hajgumit,
hogy Ákos
feltrancsírozva elküldte neki Valentin-napon azt a zöldet. Ez amúgy különös… Gréta azóta a szemkontaktust és a találkozási lehetőséget is látványosan kerülte Ákossal. Most is totál feltűnően csinálta, rá se mert nézni Ákosra. Ekkor esett le. Hogy én mekkora hülye voltam! Nem kérdezhettem meg, hogy akkor most tetszik-e neki, mert túl sokan hallották volna. És ott volt Flóra is, aki miatt rögtön érvénybe lépett a szent és sérthetetlen barátnőtörvény, miszerint a barátnőd pasijával nem kezdesz ki. Mondjuk, Flóra és Ákos sosem jártak, de azért Flórának mindig tetszett Ákos, úgyhogy ez már elég. Így persze érthető volt, hogy Gréta miért nem említette soha, hogy tetszik neki valaki. Mert az egyetlen srác, aki felkeltette az érdeklődését, valamilyen szinten tabu volt. Én meg azt hittem, hogy utálja Ákos feltűnősködését, meg haragszik rá, amiért úgy nekiesett a Zero előtt, pedig egészen másról volt szó. Annyira elkalandoztam, hogy nem is vettem észre, hogy Bence telefonált, aztán zaklatott arccal Nicóhoz fordult. – Baj van – közölte. – Lányok kellenek. – Ne már, haver, ilyen hirtelen csatornát váltottál? – szólt be Ákos. – Nem úgy. Táncoslányok kellenek. – Nico és köztem váltogatta a tekintetét, aztán nagy sóhajtással belekezdett a történetbe: – Erről nem is beszélhetnék, úgyhogy kezeljétek titokként! Top
secret, de teljesen komolyan. Készülőben van egy magyar tévésorozat, amit ősztől fognak vetíteni. Az egyik epizódba táncosok kellenek, de tegnap többen is kórházba kerültek közülük szalmonellafertőzés miatt. Biztos hallottátok, benne volt a hírekben is, hogy bezártak egy éttermet Pesten. – Tizenhét vagyok, nem nézek híreket – jelentette ki Kristóf, mintha ezt tudnia kellene. Jázmin lehurrogta. – Én igen. Egy kajálda volt valamelyik plázában, többen is rosszul lettek aznap. Bence bólintott. – Egy elég nagy fejest kértek fel rá, hogy csinálja meg a koreográfiát az epizódhoz, Kornél már tehetségkutatóknak is dolgozott, ahol a háttértáncokat bízták rá, és ez az ürge most tajtékzik, hogy hétfőn nem bírják elkezdeni a felvételeket. – Izgalmas a sztori, kösz, hogy megosztottad, de majd felveszik később – mondta Márk, aki egy ideje a telóját nyomkodta. Már a pityegés
hangjából
tudtam,
hogy
Facebookon
üzengetett
valakinek, és nagyon idegesített a Messenger állandó sípolása. Hahó, van rajta némító gomb. – Nem lehet, mert a stúdió már kibérelte hozzá a szellemiskolát az önkormányzattól, és nagy kiesést jelentene a költségvetésben, ha nem bírnának dolgozni. – Mi az a szellemiskola? – kérdezte Flóra, megelőzve engem. – Valamikor rendes suli volt, aztán bezárták, kipakolták, és az épület azóta üresen áll. Az önkormányzat meg kiadja, ha kell valakinek. Na, hát a stábnak kellett, de csak hétfőre és keddre
kapták meg, szerdától más bérelte ki. – És most táncosokat keresnek. – Igen. Olyanok kellenek nekik, akik kevés idő alatt be tudják tanulni, amit kell. Ráadásul fiatalok, akik középiskolásokat alakítanak. A filmbe maximum egy-két perc fog bekerülni, amiben táncolnak, de ez annyira fontos szál az epizódban, hogy jónak kell lennie. Nico elgondolkodott. – Van pár nevem, akik jók, és remélhetőleg el tudják vállalni – mondta Bencének. – Hívd őket! Részleteket majd mailben küldök nekik, és mellékelem a tánc koreográfiáját. Ma meg holnap be kéne tanulniuk úgy nagyjából, hogy hétfőn közös gyakorlás után felvehessék. – Ezek szerint ismered ezt a Kornélt? – kérdeztem Bencétől. Sejtettem, hogy ki az, Csacsa egyszer említette a nevét a táncórán valamelyik új tehetségkutatós énekes fellépése kapcsán. – Igen, filmes körökben mozogtam. Közvetítettem, néha még most is csinálom, ahogy látod. Hallgattam, irigyen. – Jössz te is? – kérdezte. – Mi? – Arra gondoltam, ha van kedved, gyere! Kornél szereti a különleges arcokat, tetszenél neki. Vörös haj, szeplők, világos bőr. Tökéletes. – Nem hülyéskedsz? – Persze, hogy nem. De előtte azért hívd fel a szüleidet!
– Úristen, hol a mobilom? – kérdeztem azonnal. – Szerinted elengednek? – Ezt veheted biztosra is. Elintézem. Grétának igaza volt a múltkor, első szóra ugrottam egy ilyen lehetőségre. Kétségek nélkül. Félni ráérek később is. *** Amíg vártam, hogy anya felvegye végre, Nico rám kacsintott Emília irodájából. – Szia, anyu! Kérni szeretnék valamit. – Majd később, most nem érek rá, nem vagyok otthon. – Nagyon feszültnek tűnt a hangja. – Hol vagy te szombat délután? – Átjöttem a munkatársamhoz, a könyvelést javítjuk, mert készlethiányok vannak a patikában. – Muszáj beszélnünk, anya, ez most fontos. Meg se vártam a választ, lelkesedéstől fűtve elmeséltem mindent, a nyelvem összeakadt, néha már dadogtam. Heves szívdobogással vártam a döntését. – Ezt most nem érek rá átgondolni. – De anya, sürgős válasz kell. Hétfőn mennem kellene, két nap az egész, de el kell kérned az iskolából. – Ha sürgős válasz kell, akkor nem, mert ez nem olyasmi, amiről húsz másodperc alatt lehet dönteni. Sajnálom, majd legközelebb. Le kell tennem, majdnem százezres hiányunk van valahonnan, ezt ki kell bogozni.
És tényleg letette, mert nem volt ideje velem foglalkozni. Ezt nem hittem el. Kaptam egy oltári lehetőséget, hetek óta először valami végre feldobott és őszintén akartam, erre anya azt mondja, nem lehet róla húsz másodperc alatt dönteni. Nekem sikerült öt másodperc alatt. Talán azért, mert nekem fontos, és izgat ez az egész. – Mit mondott anyukád? – kérdezték kórusban Bencéék, de szerintem már tudták a választ, mert könnyes szemmel bámultam a telefont. Na, nem, nem fogok sírni. Ennyire könnyen nem adom fel. Kikerestem apa számát, és már hívtam is. Apu ráért, és hallottam a hangján, hogy anya készlethiányos problémája nem zaklatta fel. Elmeséltem neki is a lehetőséget, ami az ölembe pottyant, és megkérdeztem, hogy írna-e igazolást arra a két napra a sulinak. – Nem zavar, hogy alig tudsz valamit a filmezésről, a forgatások menetéről, vagy ezekről az emberekről? – kérdezte. – Táncolni hívtak, nem színésznőnek, a táncolásról pedig tudok annyit, amennyit szerintem kell. Megbízható forrásom van, nem lesz baj a forgatáson, viszont most azonnal válaszolnom kell. Apa még gyötört egy ideig a hallgatásával, de hagytam, hogy átgondolja. – Rendben, elengedlek. Majdnem felsikoltottam örömömben, de beértem azzal, hogy megszorítottam Flóra kezét. – Megbeszéled anyával is? – Igen, majd ha hazaér.
Miután letettem a telefont, a többiek még aggodalmasabban néztek rám, kivéve Nicót, mert ő még mindig telefonált az ismerőseinek. – Kijátszottad a szüleidet egymás ellen – mondta Bence vádlón. Nagyon játszotta a felnőttet, mintha szörnyű bűnt követtem volna el. – Ezt nem érted. Anya nem is volt hajlandó átgondolni, és nem fair elpuskáznia egy ilyen lehetőséget, mert egyszerre csak egy dologra tud figyelni. – Azért ennyire nem egyszerű szülőnek lenni. Szerinted mekkora lehet a baj, ha a szabadnapján is dolgozik? – Hé, ismerem a szülemet, oltári pipa lesz mindkettő, de ha apa megígér valamit, nem vonja vissza. A többit pedig elviselem. – De mostanában annyit veszekedtél velük – emlékeztetett Flóra. – Biztos, hogy megint magadra akartad haragítani őket? – Én állandóan balhézom az őseimmel, tapasztalatból mondom, úgy is lehet élni – közölte Kristóf. – Hallottátok, van élet a balhékon túl is. Nem igazán győztem meg őket, de a szobafogság nem rettentett el. Amióta Krisztián távol tölti a hétvégéket, azóta olyan az életem, mint egy véget nem érő szobafogság. El fogom tudni viselni. *** Nicóval végigtáncoltuk a maradék két órát, a Bencétől kapott koreográfiát próbáltam betanulni hétfőre.
Amikor igent mondtam, még nem tudtam, mire vállalkozom, a felkészülés ugyanis keményebbnek ígérkezett, mint elsőre gondoltam. Még ott volt a vasárnap, de így is állati nehéz lesz. Krisztián fél tizenegykor hívott, épp a szobámban kuksoltam, mint egy beteg macska, de legalább túl voltam az oltári veszekedésen a szüleimmel. Anya csak akkor tudta meg, hogy apa elengedett, amikor este hazaért. Apa tartotta a hegyi beszédet, én védekeztem, de akkor is anya szavai visszhangzottak a fülemben órák óta: Menj a szobádba, most nem akarlak látni. Ez rosszabbul esett minden másnál. Bocsánatot kértem tőlük, aztán felvonultam a szobámba, és azóta kerülöm anyát. Az előbb úgy mentem ki a fürdőszobába, hogy füleltem, nehogy összefussak vele, aztán fürdés után hangtalanul osontam vissza. Tartottam ettől a csendes, dühös anyától. Mit tudom én, egyszer kitagad, és az utcára lök egy tömött táskával, hogy költözzek el isten hírével. De nem tiltotta le a mobilt, se a netet, így fogadtam Krisztián hívását. – Holnap négy körül érek haza. Elmegyünk valahová? A fogaimat csikorgattam. Sőt, le tudtam volna karmolni a falról a festéket, annyira dühös voltam, hogy nemet kellett mondanom. – Nem lehet – feleltem. – Büntiben vagyok, és gyakorolnom kell. – Mit műveltél már megint, Táncoslány? Ezt úgy kérdezte, mintha számított volna rá, hogy fel fogom dühíteni a szüleimet. – Hát tudod…
Immár harmadjára meséltem el, mivel fogom tölteni a következő három napot. Az ilyen beszélgetések alatt általában elnyúlva hevertem az ágyon, és amikor Krisztián hangja volt az egyetlen társaságom, próbáltam magam elé képzelni, hogy éppen mit csinálhat. Néha a hosszú hajú Krisztiánt láttam a fejemben, nem ezt a rövid frizurás kiadását. Az lenne a legjobb, ha egyik nap ilyen lenne, a másik nap olyan, mert az ember néha hülyeségekre vágyik. Ezúttal azt képzeltem, hogy Krisztián a házunk előtti fának dőlve áll, én pedig az ablakpárkányon ülve figyelem őt, és azért, hogy valóságosabb legyen az illúzió, kinyitottam az ablakot. Friss, tavaszillatú levegő töltötte be a szobát, és kitisztította a fejemet is. Krisztián nem ácsorgott a ház előtt. – Szerinted hülyeséget csináltam? Fontos volt a véleménye, általában jól látta, mikor csinálok tényleg hülyeséget. – Nem hiszem – mondta. – Nem hazudtál apukádnak, és pláne nem valami hülyeség miatt kavartál. – Te is megtetted volna, ha lehetőséged adódik? – Az én helyzetem bonyolultabb. – Miért? – Egy
kosármeccsre
nem
tudok
csak
úgy
beugrani
helyettesíteni. – De nagyobb dologban megtennéd? Szembeszegülnél azzal, amit a szüleid szeretnének, például, ha szerződést kapnál egy
csapattól? Krisztián hallgatott, és ennyi volt az összes benyomásom. Fogalmam se volt, hogy ez most mit jelent. Lehet, hogy ez a csönd beszédes volt, de tutira nem ugyanazt a nyelvet beszéltük. – Nem tudom, Lilla, ez… tényleg bonyolult. Ajjaj! Ezt vészjóslón hangzott, vajon miért? – Akkor hétfőn nem is jössz suliba? – kérdezte. – És kedden se. De azért dumálunk. – Várni fogom. *** Nem emlékszem, melyik hétfőn kaptam teljesen legális felmentést az iskolalátogatás alól. Krisztián és a barátnőim pedig egyszerűen fantasztikusak, mást nem mondhatok, mert reggel mindannyian az ajtónkban tobzódtak. Még tanítás előtt eljöttek hozzám, hogy sok szerencsét kívánjanak életem nagy megmérettetéséhez. Krisztián épp csak belépett az előszobába, máris megcsókolt. Kicsit szomorúnak látszott, de lehet, hogy csak fáradt volt. – Ügyes leszel – mondta, és a derekamnál fogva finoman húzott oda magához. – Büszke vagyok rád, megérdemled ezt a lehetőséget. A szemébe néztem, mert ez egy olyan pillanat volt, amikor az a kékség el tudott volna nyelni. Egy része máshol járt, láttam a tekintetén. – Min gondolkodsz? – Ezen az idei éven – mondta. – Én tök sokat nem vagyok itt, te
meg filmforgatásra jársz. – Egy alkalomról van szó, vagyis nem járok filmforgatásra. – Akkor is fura – sóhajtott egy nagyot. A kétség ott maradt a szemében, amikor rám mosolygott. Tudtam volna még krisztiánozni, de elment, hogy hagyja a lányokat is érvényesülni. A barátnőim irigykedve néztek rám hét óra két perckor, hogy papucsban
és
pizsiben
flangálok,
amikor
ők
teljes
menetfelszerelésben ácsorogtak a konyhában. Nagy tétben fogadtam volna rá, hogy még így is nekem rosszabb a helyzetem. Kívülállónak éreztem magam a három iskolába készülő barátnőm között. – Mindenről tájékoztass! Írj SMS-t, aztán este készenlétben leszünk, ha talizni szeretnél – mondta Jázmin, miközben a kávéfőző filterét tömte meg. Ahogy elnéztem, ha bárki inni fog abból a kotyvalékból, azt délig le se lehet majd lőni. Pont ezért nem kértem belőle. Épp eléggé remegtem én a koffein nélkül is. Gréta átnyúlt a hideg pulton, és megszorította a kezemet. – Ügyes leszel – mondta, szó szerint idézve Krisztiánt. – Táncolni mész, ezt ne feledd, az meg a véredben van. – Köszi! – És azt se hagyd, hogy felidegesítsenek – javasolta Flóra. – Hogyan? – Valamiért nem hiszem, hogy ezek a filmesek melegszívű, kedves emberek, akik odafigyelnek majd rád, meg ápolják a lelkedet. – Mi van, ha mégis?
Flóra beszédes pillantást lövellt felém. Totál hülyének nézett. – Már most előadóművész vagy… valamilyen szinten. Ne áltasd magad! Ezt a részét tényleg megtapasztaltam már, hiszen egy táncos sosem csak maga miatt táncol. Ahhoz, hogy színpadra állj, szükséges a közönség, ez pedig magával vonzza a visszajelzést és azt a kellemetlen részt, hogy megítélnek. Már a felkészülés alatt is mindig nyomás van rajtam, de ezt én vállaltam. Elviselem, hogy az életem része, és a végeredmény mindenért kárpótol. – Nekem az is elég, ha normálisak – mondtam. Jázmin a kávéfőző mellett őrködött, és ahogy szigorú tekintettel méregetett, úgy tűnt, mintha felettem is őrködne. – Ha a legrosszabbra készülsz fel, nem fogsz csalódni, úgyhogy keményítsd meg magad! – Úgy beszéltek, mintha kiképzőtáborba indulnék. – Féltünk – árulta el az egyszerű, mégis hatásos magyarázatot Gréta. Örültem, mégis túlzásnak éreztem az aggodalmukat, elvégre nem gladiátorviadalra megyek. Azt mondják, fontos a pozitív hozzáállás mert különben csak a rosszat vonzzuk be, úgyhogy pozitív akartam lenni, és simán izgulni mindenféle rémkép nélkül. Mielőtt elmentek, mindhárman megöleltek, és azt hiszem, abba sűrítették bele minden további, kimondatlan, óvó szavukat. Jázmin erősen magához szorított, szinte a szuszt is kipréselte belőlem, annyi erő volt benne. Éreztem, hogy ugyanúgy ragaszkodik hozzám, ahogy én hozzá. Egyikünket se érdekelnék a határok, ha arról lenne szó, hogy meg kell védenünk a másikat.
Azt hiszem, ugyanolyan megingathatatlan és sziklaszilárd bástya az életemben, mint Krisztián. Flóra karjában olyan biztonságban éreztem magam, mint anyuéban. Az ismerős és imádott körtés frézia illat, ami Flórán másmilyennek érződött, mint rajtam, megnyugtatott és erőt adott. Amióta ismerem, azért dolgozik, hogy legyőzze a bizonytalanságát, és felnézek rá, amiért ezt az egyáltalán nem könnyű utat járja. Gréta mindig ritkábban engedte le a páncélját, mint mi, mert jobban védelmezi magát, pedig jól tudtam, hogy négyünk közül nem ő a legsérülékenyebb. Gréta olyan, mint a mély óceán. Ha békés, akkor csodálatos és varázslatos hely, ami elkápráztat és megborzongat, de közben ijesztő is tud lenni, kiváltképp viharban. Ám ahogy ott ölelkeztem vele, az jutott eszembe, hogy ebben az óceánban mindig lesz egy kis sziget, ami az enyém. Egészen addig tartottam magam, amíg becsuktam utánuk az ajtót. Könnyek futották el a szememet, és először nem is értettem, miért. Semmi okom nem volt rá, hogy pityeregjek. – Mi a baj? – kérdezte anya értetlenkedve, amikor rám talált. – Nem tudom – szipogtam. – Ennyire azért nem haragszom – felelte morcosan, mire elnevettem magam. – Nem azért sírok, de azt is sajnálom. – Na, gyere ide! Anya karjába bújtam, de csak rosszabb lett, még jobban sírni kezdtem. – Nem tudom abbahagyni – mondtam. – Nincsen baj, mégis… Anya a nappaliba vezetett, és leültünk egymás mellé a kanapéra.
– Mondtak valamit a lányok, amitől kiborultál? Vagy Krisztián volt? – Nem, pont ellenkezőleg – piszkáltam a nadrágom anyagát. A rávasalt rózsaszín virágminta kezdett felválni, de én azért is tovább ráncigáltam. – Krisztián büszke rám, a lányok meg aranyosak voltak, úgy féltettek, mint a tyúkanyók. Talán pont ez hatott meg annyira. Meg minden más. Félek a forgatástól, meg össze is vesztünk, meg mostanában… hát tudod, kicsit… Anya arcára békés kifejezés ült ki. – Van úgy, hogy a sokféle érzelem csak úgy felgyülemlik az emberben, és néha nem is rosszak, mégis csak a sírás segít. Engedd ki! Megnyugszol majd. Amíg öltözködtem meg a táskámat pakoltam, még kerülgetett a letargia, de amint beültem az autóba, és elkezdtünk anyuval erről beszélgetni, tényleg jobban lettem. Közeledtünk a város széléhez. *** Az amerikai szuperprodukciók világa mindig lenyűgözött, például amikor le kell záratni tereket, hidakat, vagy egy egész háztömbnyi utcát Budapesten. Ha egy ilyen mozit nálunk forgatnak, mondjuk Bruce Willisszel, akkor egy külön dublőrön állítják be még a fényeket is, nehogy a nagy sztárnak órákig kelljen bíbelődni ilyen semmiségekkel. Anya hallott erről. Bizony. Pesten él valahol egy srác, akit azért alkalmaztak annak idején, hogy ha majd Bruce elkezd dolgozni a legutolsó Die Hard filmen, rendben legyenek a
fények. Az én megbízásom nem mozira, kiváltképp nem amerikai filmre szólt, hanem egy pirinyó jelenetre egy tévésorozat epizódjából. Ezt éreztem is. A sorozat külső forgatási helyszíne totálisan kiábrándító volt, és a profizmus szó nem igazán akart a nyelvemre jönni a látványra. A legkevésbé sem emlékeztetett bármire, amit a filmvászonnal hoznék összefüggésbe. A Bencétől kapott címen egy közepesen lepukkant, egyszintes épület állt, aminek a főbejárata előtt szorosan egymás mellett parkoltak az autók. Akadt ütött-kopott, sötétkék furgon, sima, hétköznapi kocsik, meg egy csilivili citromsárga merci. Márk biztos beszólt volna valami epéset a színe miatt, Kristóf meg vigyorogva adta volna le az igényét, hogy akar egy ilyet, pontosan ugyanebben a színben. Anya elég távol talált parkolóhelyet. Ahogy kiléptem a betonra, megint összeugrott a gyomrom, és a riasztó pityenésével egy időben lecsapott rám az elkerülhetetlen izgalom. Elég nehéz úgy táncolni, hogy mindkét lábam nekiáll akadályozni, és akkor még az izomlázról nem is beszéltem. – Íme, a szellemsuli – mondtam anyának. A főbejáratnál még a címer is kint virított a homlokzaton, hogy ez egy általános iskola tagintézményi épülete volt egykor. A portán senkit nem találtunk, amin, mondjuk, nem lepődtünk meg, hiszen ide már nem jártak diákok. – A tesitermet keressük – mondtam, persze ezt anya is jól tudta, mert annak ellenére, hogy megharagudott rám, beszélt Bencével meg a stábból is valakivel.
Azon gondolkodtam, hogy még nem éreztem „halottnak” a sulit, mert az a tipikus iskolaszag például mellbevágóan érződött a folyosón. A mellmagasságig érő, zöld festés tényleg csak néhol kopott le, így nem is tűnt annyira lestrapáltnak a hely. Egyedül az zavart, hogy se képek nem lógtak a falon, se egy hirdetőtáblát nem láttam sehol. Az ajtókon nem maradtak tájékoztató feliratok, és a neonlámpák sem világítottak. A tornaterem előtt azonban már látszódtak az élet nyomai. Az egyik ablaknál extravagáns ruhát viselő, szemüveges férfival futottunk össze. – Kárpátiné Lengyel Zsóka vagyok – mutatkozott be anya, és rögtön belevágott, miért jöttünk. – Már vártuk önöket – felelte a férfi anyának, aztán rám nézett. – Be kellene menned, én még megbeszélek édesanyáddal pár dolgot. A koreográfushoz irányított, de hogy egyedül menjek be? Ijedten néztem anyára, de nem tudott mit tenni. Erőt vettem magamon, és elindultam az egyetlen lehetséges irányba. Ahová beléptem, az egykor öltöző lehetett, és részben még mindig az volt, de valahogy egy zsúfolt fészerhez jobban hasonlított. Nem is jöttem rá, milyen célt szolgál az a rengeteg cucc, amit bepakoltak ide. A lámpákat, kábeleket felismertem. Találtam egy fogast, amit mások már használatba vettek, ezért felakasztottam a táskámat és a kabátomat. A hajamat reggel leengedve
hagytam,
de
most
lófarokba
kötöttem,
úgy
praktikusabb. Nyugtalanítottak a teremből kiszűrődő hangok. Odabent
konkrétan tajtékzott valaki, és nem lettem volna annak a helyében, aki ezt elszenvedi. Szerintem normális, hogy nem kaptam levegőt. Ahogy az is, hogy tétováztam. Bátorság. Be kellett nyitnom. Kevesebben voltak bent a tornateremben, mint amennyire számítottam. A forgatás technikai részét intézők valami kütyüvel foglalkoztak, egyedül a terem közepén lévő hét fős lánycsoport nyújtott ismerős látványt. Mintha csak egy tesiórán lettek volna, szűk atlétát és csíkos szélű futónadrágot viseltek, a hajukat lófarokba kötötték. Mondjuk, velünk egyetlen tanár se üvöltött még így órán, ahogy az előttük tomboló alacsony, izmos pasas tette. Látszott, hogy odafigyelt magára, a testére, az egészségére, de akkor is egy nevetséges pukkancs volt. Komolyan, nem védem a tanárainkat a Duna-partiban, de Kovács sosem kelt így ki magából, Pintér piszkálódása pedig kimondottan elegánsnak tűnt ahhoz képest, amit ez a törpe lenyomott. Ahogy hallgattam a szidalmazást, rájöttem, hogy nem az egész csoport kapja a fejmosást, hanem csak a legelöl álló lány. Bence mesélte, hogy ő Noémi, a sorozat egyik főszereplője. A szobában kuksolás közben ráértem utánanézni a fiatal színésznőnek, akinek ez volt a legnagyobb munkája eddig. – Sajnálom – mondta a lány elcsukló hangon a koreográfusnak. Gyanítottam, hogy vagy ezredszerre ejti ki ezt a szót, amióta a pasas elkezdte a litániát.
– Hozzád hasonló kétballábas lánnyal nem kellett foglalkoznom vagy tíz éve! Mintha idiótákkal dolgoznék, te táncolni nem tudsz, a többiek meg képesek bezabálni valami romlott kaját két nappal a forgatás előtt. Egyáltalán nem akartam felhívni magamra a figyelmet, de a teremben lévők többször is rám pillantottak, és sajnos a törpe is észrevett. – Te lennél az utolsó beugró, akire még várunk? Majdnem azt válaszoltam, hogy nem, én Katalin hercegnő vagyok, csak hogy teszteljem, mit szól hozzá. Persze hiába nagy a szám, ebben a szituban nem mertem volna feleselni. – Igen, a nevem Kárpáti Lilla. – Na és egészen idáig otthon kakaóztál, vagy mi? – Elkéstem volna? – Nem, de ha színésznő akarsz lenni, tanulj meg nem utolsóként érkezni! Melegíts be! Tíz perc múlva itt vagyok, és kezdünk. Megtartottam magamnak a véleményemet, miszerint még véletlenül sem akarok színésznő lenni. – Rendben. A pasas kiment a teremből, én pedig a lányokhoz fordultam. – Mi történt? – kérdeztem. – Úgy tűnt, mintha már elkezdtétek volna. A táncosok közül az egyik Noémi vállára tette a kezét, hogy megvigasztalja, de ő lerázta magáról. – Nem, csak be kellett mutatnom néhány mozdulatot – felelte. – Kornél meg szeret… – Nyilvánosan megalázni másokat? – kérdezte az egyik lány halkan.
Noémi nem válaszolt, de mind láttuk az imént, mi történt. *** Próbáltam jobban megismerkedni a lányokkal, köztük Noémivel. Egyedül neki volt kontyba csavarva a haja, így nem tudtam eldönteni, hogy a szőkésbarna árnyalatú tincsek vajon egyenesek vagy hullámosak lennének kibontva. A hullámos valahogy jobban passzolt volna különleges és szép arcához, amit mandulavágású szeme tett olyan feltűnővé. Nem volt annyira látványos, nem ázsiai hatásról beszélek, mégis megváltoztatta az egész arcát. Mindehhez meleg, csokoládébarna szemszín, pisze orr és egy kicsit pimasz mosoly társult. – Ti is Nico ismerősei vagytok? – kérdeztem a lányokat, és a többség bólintott. Noémin kívül ketten voltak itt az eredeti csapatból, ők megúszták az ételmérgezést. Nico barátai közül az egyik lány egy balettintézet diákja volt, ketten a Táncművészeti Főiskolára jártak, a negyedik pedig egy színházban dolgozott. Szörnyen alulképzettnek éreztem magam közöttük, ráadásul úgy tűnt, ezek a lányok egyáltalán nem akarnak beszélgetni velem, mert tőlem nem kérdeztek semmit. Hát jó! Fogtam magam és bemelegítettem, ezzel el is telt az idő. Anya a szünet vége előtt bejött a terembe, és megbeszéltük, hogy felhívom, amikor végzek, és eljön értem. Aztán felgyorsultak az események. Próbáltam úgy gondolni a forgatásra, mintha egy fellépésre
gyakorolnék, és egy része hasonlított is. Amíg azon kellett dolgoznunk, hogy körülbelül azonnal megtaláljuk az összhangot egymással, az nem különbözött azoktól a kihívásoktól, amikhez már hozzászoktam. Egy dologban azonban nagyon eltért, mert idegenek figyeltek tánc közben, és ez nem jellemző a próbákra. Ott csak mi vagyunk, a táncosok és a tanár. – Még egyszer – mondta Kornél, és feladtam a számolást, hogy hányadszor indít újra minket. Nagyon gyorsan telt az idő, és óráról órára egyre fáradtabb lettem, mégsem álltunk le. Közülünk senki nem ellenkezett, végül a stáb tagjai akartak szünetet tartani. – Menjetek cigizni, leszarom, mi próbálunk tovább! – kiabálta nekik Kornél. Elég kibírhatatlan alak, egyedül a rendező szólt vissza neki, de még ő sem küldte el a francba. Tényleg jó nagy fejes lehet, ha ezt megengedheti magának. Noémi bizonyára a büszkesége miatt hallgatott, mert egész idő alatt nagyon koncentrált, hogy jól teljesítsen, de sajnos én is láttam azt, ami miatt üvöltöttek vele. Az egész koreográfia könnyű besorolású, fiatalos, pörgős tánc volt, kivéve, hogy Kornél a közepére szaltókat rakott, mintha profi hiphoposok lennénk. Gondolom, a látvány kedvéért. Csakhogy Noéminek nem igazán ment, amikor meg véletlenül megcsinálta a hátraszaltót, akkor is nagyon sután, és utána rögtön kiesett a ritmusból. Valójában a
szaltózás technikáját már
tizenegy évesen
megtanultam, de nekem is a kifulladásig kellett gyakorolni Márk mellett, hogy ma már rutinosan menjen. Ezért akadt ki Kornél meg a rendező is Noémire, mert
mégiscsak a főszereplőt akarták venni közben. – Félóra szünet – hallatszott a parancs egyszer csak. Mindenki leült a földre, én csak ittam pár korty vizet. Két okból nem szólaltam meg. Én voltam az utolsóként érkező lány, nyilván még pedáloznom kellett, de közben tudtam, hogy a „még egyszer” típusú vezényszavak nem az ellenségeink. Néha, az intenzív felkészülés alatt gyűlöltem ezeket a szavakat, de mindig a fejlődést segítették. – Hogy bírsz állni? – kérdezte Noémi. Én voltam a legfiatalabb a lányok közül, talán ezért engem szúrt ki beszélgetni. A neten volt róla pár alapadat, innen tudtam, hogy Noémi is nemrég töltötte a tizenhetet. – Az ilyen keménységű táncórák nagy része a sulimban délután van – magyaráztam. – Tanítás után, az edzésekkel egy időben. – Az gyilkos – mondta. – Hidd el, lesz még rosszabb – ijesztgetett az egyik főiskolás lány. Karvalyorra és vékony szálú, szőke haja volt, de olyan tökéletesen izmos, karcsú alakja, mint egy balerinának. – A forgatás? – kérdeztem vissza. – Az is. Meg a rengeteg gyakorlás, ha táncos leszel – tette hozzá az a lány, aki színházban dolgozott. Hát, nem sikerült elijeszteniük. Szerettem csinálni, ilyenkor a boldogsághormonok is a bőröm alatt táncoltak, még ha belül nyüszítettem is a vádlimban cikázó fájdalomtól, mint például most. A tegnapi ugrabugra izomlázhoz vezetett, úgyhogy ma ott tartottam, hogy rádolgozom. Végül leültem a földre, és meg se moccantam abban a fél
órában. Aztán folytatnunk kellett a munkát. Kornél még véletlenül se dicsért volna meg senkit, de amikor nem buktam bele a szaltókba, aprót biccentett felém. Nem beszéltem be magamnak, tényleg láttam, így nem teljes kudarcként könyveltem el a napot. Amikor élesben forgattunk, már jobban a tudatában voltam a kamerák jelenlétének. Főleg, hogy előtte ruhát cseréltünk, elkapott minket a sminkes is, úgyhogy az egész totál para lett. Bár a Duna-partiban is rögzítünk minden fellépést, de ott egy ember kezelt egyetlen kamerát, míg az itteni társaság jóval népesebb volt. – Gyerünk, lányok! – A film jeleneteiben Kornél intelmeit már egy színésznő harsogta. Epizódszereplő volt, bár még mindig nem tudtunk meg semmi fontosat a sorozatról. Három testvér története lesz, akik közül a legfiatalabb lány középiskolás, a testvérei pedig idősebbek. Ez a rész leginkább Noémiról és bonyodalmairól fog szólni, felbukkan egy fiú, aki tetszik neki, történik egy bűneset, meg ilyenek. Igazából a mi munkánkat nem segítette túlzottan, hogy tíz mondatban összefoglalták a forgatókönyvet. Újabb órák teltek el, mire visszanézték a felvételeket. A magukat totál fontosnak érző pasik közül a rendező pattogott a legjobban, hogy mi volt jó, mi nem, és mit lehet kihozni belőle, ja, és a vágóval érthetetlenül gyorsan pergő párbeszédeket nyomtak. Kornél úgy döntött, hogy nem Noémit kellene a problémás jelenet közben mutatni, és meglepett vele, hogy engem választott. – Ezt el sem hiszem – mondtam, de a pasik rám se hederítettek, mintha meg se hallottak volna. Próbáltam helyrerázni a rám támadó gondolatokat, mert leesett
végre, hogy a „tizenöt perc hírnevet” megkaptam, ami ez esetben néhány pillanatot jelentett egy tévésorozatban. Hihetetlen volt, mert mindezt csak az agyammal tudtam, de semmit nem éreztem belőle abban a tornateremben. Tuti, hogy senki nem fogja elhinni, hogy szerepelni fogok egy tévéfilmben! Oké, nem nagy dolog, néhány mozdulat leszek csak, mégis elmosolyodtam. Wow. – Ez tök jó – mondta Noémi halkan, hogy más ne hallja. – Nem zavar? – Egyáltalán nem. Megkönnyebbültem. Egymásra mosolyogtunk ezzel a majdnem vadidegen lánnyal, és valamiféle titkos szövetség alakult ki köztünk. A barátnőimnek nem lett teljesen igazunk, Noémi kellemes meglepetés volt a barátságos hozzáállásával. A nap folyamán egyébként nem csupán táncoltunk. Hoztak nekünk ebédet, bejártuk a sulit Noémivel és a többi lánnyal, aztán estefelé felvettek még pár részt, amihez mi nem kellettünk, hanem csak a tanárt játszó színésznő, Noémi és a fiúját alakító srác, aki akkora piperkőc volt egyébként, hogy még a sminkes nő is a szemét forgatta. Ezen jót nevettünk a lányokkal. Hivatalosan addigra már hazaengedtek minket, de nem különösebben érdekelte őket, hogy ott vagyunk, így páran maradtunk még. Végül annyira eltelt az idő, hogy már teljesen besötétedett,
mire
felhívtam anyát.
Épp az
épület
előtt
szobroztunk Noémivel, ő az apukáját várta. – Ebből mennyi a használható felvétel? – kérdeztem tőle. – Egy nap körülbelül 8-10 perc használható anyag jön össze,
most lehet, hogy ez kevesebb lett. – Holnap mi lesz még? – Ennyire nem mondtak semmit? – lepődött meg. – Nem. – Ahhoz képest teljesen profiknak tűntetek. – Te is. – Köszi, épp csak táncolni nem tudok. Ezt apa, aki sajnálatosan a menedzserem is, eltúlozta az önéletrajzomban, mert alsós koromban táncoltam utoljára. Nagyon gáz volt nekem felvenni ezt a részt. Szerencsére egyszeri alkalom volt a forgatókönyv szerint – mesélte. – Holnap lesz a táncfellépés felvétele, az már az epizód legvégén van. – De még csak most találkoztál a sráccal, mármint a szereped szerint. – Nem mindig forgatunk ám időrendben. – Mindig ilyen a forgatás? – Nem. Változó. Vannak rossz napok, vannak jók. Csak éppen normális életed nincs mellette. – Miért? Noémi nem tudott válaszolni, mert anyu megérkezett, és dudált, hogy szálljak be. – Figyi, ne foglalkozz Kornéllal! – mondtam Noéminak búcsúzásképp. – A vége felé már nem kellett, elterelted a figyelmét. Hallottam erről a pasiról, ha megkedvelteted magad, és jó vagy nála, számíthatsz munkára később is.
Amikor beültem a kocsiba, arra gondoltam, miért kellett ilyen hamar felnőnie, hogy már karriertanácsokat osztogat tizenhét évesen? *** Kellemetlenül hűvös volt, amikor kiszálltunk anyuval a kocsiból, mégsem akartam bemenni. Megálltam a lámpaoszlop alatt, és megnéztem a mobilom. Nem várt olvasatlan üzenet. Vágyakozva néztem a szomszéd ház felé, mert valahol az emeleten volt egy srác, és vissza kellett tartanom magamat, hogy ne vigyen oda a lábam az ajtaja elé. Anya azonnal levette rólam a jeleket. – Késő van – figyelmeztetett. – Maximum negyedóra – alkudoztam. Lassan úgy beszéltem, mint Kornél. Negyedóra szünet. – Rendben, legyen! Tárcsáztam Krisztiánt, és vártam. Többször is kicsengett, és amikor felvette, álmos hangon szólt bele a vonalba: – Szia! – mormolta. – Felébresztettelek? – Bealudtam, de örülök, hogy hívtál. Csak ez az ingázás fáraszt, már az edzésen is kikészültem délután. Mi újság? – Elfáradtam, nagyon, és furcsa volt, de közben nagyon-nagyonnagyon jó is egyben. – Akkor ne aggódjak tovább? – Nem kell, köszi.
– Hol vagy most? – Hát, a házatok előtt. – Miért nem szóltál? Feljössz? – Tizenkét percem van még, anyu ennyit engedélyezett. – Az sok mindenre elég. A háttérzajokból ítélve felkelt az ágyból, és hallottam, ahogy lefelé trappol a lépcsőn. Mire kinyílt az ajtó, én már ott szobroztam előtte, hogy a karjába vessem magam. Kaptam és adtam is búcsúcsókot, és ez fontosabb volt mindennél, így szerdára halasztottam az élménybeszámolót. *** A kedd nagyon hamar eltelt, szinte ugyanúgy, mint az előző nap, bár valamennyire már ismerős volt a helyszín és a stáb is. Mintha egy varázslatba
csöppentem
volna.
Felpörgött
az életem,
táncoltam, dolgoztam, aztán vége is lett egy csapásra. Számot cseréltünk Noémivel, aláírtuk a papírokat, hogy a honoráriumomat kifizessék, nem mintha a pénzért csináltam volna. Szerdán már mennem kellett volna suliba, de anya kőszívűből átváltozott vajszívűvé, és engedélyezett még egy nap igazolt hiányzást. Krisztián javaslatára a többiek tanítás után eljöttek hozzám, megtöltötték a nappalit. A kanapén feküdtem egy rózsaszínű pokrócba burkolózva, és Krisztián combját használtam párnának, aki bevackolta magát mellém.
– Mekkora szimuláns lettél! – rúgott bele a kanapéba Kristóf. – Hé, finomabban már! Anyának azt mondtam, hogy fáradt vagyok, ez pedig tény, szóval nem szimuláltam semmit. – Még ki is magyarázod. Kristóf a fotelba vetette le magát, Jázmin az ölébe ült, Gréta a másik fotelt választotta, Flóra pedig a földre telepedett le a kabátjára. Márk a konyhapultnál ült az egyik bárszéken, és örültem, hogy eljött, de mégiscsak Ákos jelenléte lepett meg a legjobban, aki ide-oda mászkált a nappaliban. – Hát te? – Ma van az öcsém születésnapja, és az enyémet elbarmolta a múltkor, úgyhogy nem akartam ott lenni. Ákos nagyon durván tolta a családi háborúkat, amin meg se lepődtem azok után, ami náluk megy. Bíztam benne, hogy képes kezelni a rokonait. – Milyen volt a suli? – kérdeztem tőlük. – Hagyjál minket a sulival, senkit se érdekel – csattant fel Jázmin. – Inkább te mesélj! Két napja erre várunk. Darabosan már meséltem nekik a forgatásról, de csupán pár szót,
most
viszont
kiteljesedhettem.
Nagyon
hosszú
élménybeszámoló lett, Krisztián közben csendben ült, a hajamat babrálta, lágy mozdulatokkal fésülgette a tincseket. A Krisztiánillat – amit Jázmin simán csak pasiillatnak hív – körülölelt, és emiatt nem csak fizikailag, de lelkileg is közelebb éreztem magamhoz. Nagyon szerettem volna, ha akkor is ugyanezt érzem, amikor távol van tőlem, de sehogy se ment. – Annyira rövid ideig tartott az egész forgatás, alig bírtam
felfogni, hogy megtörtént – mondtam. – Ráadásul még nem vetítik, ezért óriási hiányérzet van bennem. Jó lenne egészben látni az epizódot, de egyelőre azt sem lehet. Kibírhatatlan. – Mikor kerül a tévébe? – kérdezte Gréta, és egyre a haját csavargatta, miközben Ákos ott körözött mellette, mint egy sólyom a levegőben. – Addigra már végzősök leszünk. – Hegedűs elmondta a csoportnak, miért hiányzol – mondta Kristóf, aki a fejét a háttámlának vetette, és úgy elnyúlt az ülésen, mint egy fáradt harcos. – Illetve annyit árult el, hogy kaptál egy munkát egy filmben. Az ofőtől tudta meg. – Ginát ki kellett küldeni az óráról, annyira kiakadt – tette hozzá Márk. Felénk fordulva ült a bárszéken, hátulról könyökölt a konyhapulton. – Meg se állhatott az igazgatóig. Füttyentettem egyet. – Na, ez már teljesítmény. Mennyire fog szeretni, ha visszamegyek! Az életünk azonban nem állt meg, hogy egy kicsit kiélvezzem a pillanatot, hanem robogott tovább egy másik esemény felé. Ugyanis megkérdeztem Krisztiántól, mi lesz a program most hétvégén. – Itthon leszek egy ideig, mert meccseket játszunk. Szombaton a kazinczysok jönnek, következő héten a budaörsi szakközép, akik nagyon erősek. – A Kazinczy ellen nem veszíthettek – mordult fel Márk. A hirtelen felszólalás miatt minden fej felé fordult. – Mi van? – hajolt előre Krisztián, és átváltott abba a „mindjárt
megütlek” stílusba, amit Márknak tartalékolt. Márkot még sosem láttam zavarban Krisztián előtt, ezúttal mégis megtörtént. Az amúgy normálméretű srác háta mintha meggörnyedt volna, oldalra nézett, aztán Ákosra, majd tanácstalan arckifejezéssel vissza Krisztiánra. És beállt a szitu. Krisztián a válaszra várt, de az késett. A fogaskerekek pörögtek az agyamban, és nem tetszett, amire jutottam. Felegyenesedtem a kanapén. – Márk, mondd, hogy nem fogadtál egy Duna-partis meccsre, kérlek! Ez már függőség. Ezzel lavinát indítottam el, mindenki tudni akarta a részleteket, és én bizony kitálaltam. Fura módon elég nagy összhang alakult ki a társaságban, és senkit nem bosszantott fel rajtam kívül, hogy Márk kosármeccsekre szokott fogadni, és abból van pénze, hogy bepalizható srácokat kopaszt meg. – Basszus, ez egy iskolai meccs – pattogtam tovább. – Ha kiderül, kirúghatnak. – Nyugi már, Lil, mindig a kazinczysokkal szoktam fogadni, ismerik a szabályaimat – mondta Márk, és kihúzta magát a széken. – Még szabályaid is vannak? – Elég sok, és amúgy most ők kerestek meg. – Na persze. – Az igazat mondom. Azért kattantak rá, mert a Duna-partis meccsen nem játszhatok, és azt hiszik, ha kispadra kerülök, nyerni fognak. Krisztián felnevetett. – Lehetnél még ennél is beképzeltebb?
– Lehetne – mormolta Gréta halkan, és Márk úgy nézett rá, ahogy már régen nem. Sokáig és bántón bámulta, végigmérte a feje búbjától a rombuszmintás zoknijáig, mire Gréta meg se nyikkant a továbbiakban. Hihetetlen, mennyi elhallgatott történet volt nyolcunk közt, de nem értem rá ezzel foglalkozni. – Kristóf, te nem mondasz semmit? – néztem rá segélykérőn. – De – felelte magabiztosan, aztán a fiúkhoz fordult. – Nyomjátok le őket! Ezúttal Jázmin nevetett, és megint csókolóztak, bár elég gyorsan abbahagyták. Jázmin tudta, hogy nem a szenvedélyes kis csók miatt nézek rá olyan szúrós pillantással, mert magyarázkodni kezdett: – Az egyik volt osztálytársam is kazinczys lett, még a nevét is utálom annak a sulinak. – Az elődöm? – kérdezte Kristóf. – Mondjuk. – Jázmin elhúzódott Kristóftól, de épp csak annyira, hogy a szemébe nézzen. – Megbeszéltük már, hogy miatta nem fogsz féltékenykedni. – Nem féltékenykednék, de ezek szerint még mindig érdekel az a krokodilarcú, ha zavar téged, melyik suliba jár. – Krokodilarcú? – Pattanáshegyek vannak a képén, láttam fészen. – Te kémkedsz az ismerőseim után? – Szerinted kémkedés végiglapozni az ismerőseidet? Leállítottam őket, és Jázminhoz fordultam. – Komolyan a krokodilarcút használod alapos indoknak, hogy a fogadás mellé állj?
Ritka eset, de Jázmintól csak vállvonogatást kaptam válaszul. Flóra elgondolkodva méregette Márkot, aztán engem. – Megnézem azt a meccset, kezd érdekelni – ígérte. – Akkor ketten már biztos leszünk – felelte Márk. Továbbra is én voltam az egyetlen, aki jobban belegondolt, mi forog kockán. Az nem érdekelt annyira, hogy iskolán kívül mit művelnek, de ez iskolán belüli meccs volt, ami más elbírálás alá esik. Még Krisztián is belelovalta magát. – Beszállok – mondta Márknak. Nem is vette észre, hogy figyelmeztetésképp belekönyököltem az oldalába, csak arrébb húzódott. – Nincs okom rá, hogy bevegyelek. – Garantálom, hogy nyerni fogunk. – Mi van, Havasi, látnok vagy? – Áll az ajánlat? – A múltkor még ellenezted. – De most nem. Márk sokáig agyalt, de végül belement. Én meg a hajamat téptem. *** Szabályszerűen reszkettem azon a szombati meccsen. Nem tudtam örülni semminek, még annak se, hogy mi vezettünk. Márk végig piszkált, mintha túlreagálnám, pedig ő sem ült le, végig mellettem tornyosult, és összefont karral bámulta a pályát. Szerintem simán ideges volt, és ez elgondolkodtatott, mennyi pénzt is tett fel arra,
hogy győzünk. Létezik szerencsejáték-függőség, és szerintem Márk hobbija már annak számít. Bár… végül is a sportfogadás létező intézmény… A fene se tudja. Utána kellene olvasnom. Egyedül Gréta jelenléte vonta el a figyelmemet, és végül magam mellé ültettem, hogy alaposan megfigyelhessem, ugyanis se csütörtökön, se pénteken nem tudtam vele beszélni. Személyesen akartam felhozni az Ákos-témát, ezért a mobilt és a netet kilőttem, de akárhányszor négyszemközt lehettünk volna pár percig, valaki felbukkant mellettünk. Mintha a világ összebeszélt volna, hogy Grétát és Lillát nem hagyhatják kettesben. Tehát csak figyeltem a barátnőmet – és milyen jól tettem! Gréta nem általánosságban a meccset nézte, hanem nagyjából egy emberre koncentrált. Ismertem az érzést. Hányszor néztem ilyen áhítattal a pályán harcoló
Krisztiánt?
Például,
amikor
villámgyorsan
helyet
változtatott, vagy az emberét fogta, vagy amikor csodás gólpasszt adott valamelyik csapattársának. – Szerintem nem vagy láthatatlan Ákosnak – suttogtam. Gréta felém kapta a fejét, de mintha meg se döbbent volna a
szembesítésen. – Krisztián elmondta, igaz? Pedig megígérte, hogy nem fogja. Ööö… Krisztián az égvilágon semmit nem mondott nekem, de nem buktattam le magam. Őt később is ráértem kivallatni. – Ne itt, jó? – kérte halkan, és Flóra felé intett a fejével. Bólintottam. Megvártuk a meccs végét, és amikor a srácok, plusz Flóra és
Jázmin is lerohantak a pálya szélére, hogy megünnepeljék a Dunaparti győzelmét, mi ketten a helyünkön maradtunk. Integettem Krisztiánnak, és míg odalent zajongtak az ünneplők, tovább beszélgettünk. – Elmondhattad volna. – Flóra megutálna érte. – Nem tehetsz arról, ki tetszik neked, ezt Flórának is meg kell értenie. – De nem fogja. Amúgy sem tudom, hogy tetszik-e igazán. – Azért tartod rajta a szemed állandóan, hogy végre eldöntsd? – ugrattam. – Tényleg ilyen feltűnően figyelem? – Csak az utóbbi időben. Mikor történt? – Nehéz mondanom egy időpontot, de körülbelül azóta tart, hogy összejöttetek Krisztiánnal. Elővette a mobilját, és elkezdett benne képeket mutogatni, amiket ő rajzolt. Ákost ábrázolták. Elképesztőek lettek, fotóminőségű rajzokat készített, és nagyon erős
érzelmek
látszottak
rajtuk.
Ákos
arcán
szívszorító
szomorúságot láttam, olyat, mint karácsonykor, amikor az anyukájáról mesélt. – Miért rajzoltad ilyen szomorúnak? – kérdeztem. – Mindig viccelődik. – Talán pont azért. Tudom, hogy veszélyes ilyesmit tartani mobilon, de nem bírom letörölni őket. Még júniusban, az utolsó előtti tanítási napon készítettem az osztályról egy rajzot. Ákost ilyennek rajzoltam, és annyira nem passzolt a képre, hogy
próbáltam megfejteni, miért vagyok képtelen azt a vicces, nagyszájú srácot ábrázolni. Innen nem volt visszaút, valahogy egyre közelebb került hozzám. Persze az egy képzeletbeli Ákos, sosem kevertem össze kettejüket, mert az igazi Ákos előtt egyszerűen megnémulok. Észrevetted, hogy meg se bírok szólalni? Jesszusom, nagyon skizofrénnek tűnök? – Olyan elképesztő világokba van bejárásod a rajzaiddal, hogy meg sem lepődöm már azon, hogy több Gréta lakik benned. Ne hidd, hogy néha nem érzek én is hasonlót. – Köszi, azért megnyugtató, hogy az embert a barátai elfogadják őrültnek. A fejemet csóváltam, hogy bírtad ki, hogy egyetlen szóval sem utaltál arra A Gyűrűk Ura hosszúságú szerelmes regényre, ami a fejedben zajlott? – Flóra miatt, mert egy dögnek éreztem magam, akárhányszor rá gondoltam. És nehéz volt szétválasztani a valóságot a fantáziáktól. – Mégis miféle fantáziáktól? – kacsintottam rá, és nem is hittem volna, hogy Gréta el fog vörösödni. – Bocs, én… Figyi, semmi közöm
hozzá,
mit
fantáziálsz
róla
–
makogtam,
mert
megborzongtam, mint mindig, ha burkoltan is, de előkerült a szex téma. – Ugyan már, ne mondd, hogy te még nem gondolkodtál ezen – nézett rám nagyon is felnőttes tekintettel. – Vagy már túl is vagytok rajta? – Nem, még nem. És igen, gondoltam rá. Vagyis mostanában nem. Pedig kellene… Szóval mindegy, nem rólam van szó. – Teljes
zavar állt be nálam. – Nálad és Ákosnál tartottunk. – Nincs olyan, hogy ő meg én – felelte. – Na és a Valentin-nap? – Neked segített, amikor kirángatta a hajgumimat, aztán csak visszaküldte. – Szerintem meg egyetlen fiú sem csinál ilyet, ha a lány hidegen hagyja. – Még ha így is van, amit nem hiszek, valami nem stimmel vele, te is tudod. Miért nincs neki barátnője? Sóhajtottam, erre sajnos tudtam a választ. Miután Krisztián szilveszterkor visszajött, és túléltük a sokkot, amit a szülei ránk zúdítottak, beszélgettünk Ákosról is. Krisztián szerint Ákos attól tart, hogy egyetlen lány se fogadná el a kapcsolatát az anyjával, és nem akarna választani közülük. Persze ő semmi ilyesmit nem mondott neki, de három éve a legjobb barátok, és Krisztián magától erre jutott. Szerinte Flórával is azért nem akart összejönni, mert rosszul kezelte a helyzetet. Valószínűleg Ákosnak hihetetlen elvárásai vannak, de bizakodó voltam, és azt mondtam magamnak, Gréta képes lenne megfelelni neki. – Valószínűleg a családja miatt van, nagyon zűrös az egész történet. Gréta azonban csak annyit hallott meg ebből, hogy szerintem sincs esélye. Pedig én tényleg nem ezt mondtam. Mindaddig az ellenkezőjével biztattam, amíg Krisztián magához nem hívott, mert ott jegelnünk kellett a témát.
9. FEJEZET –––––––––––––––––––––
ÁPRILIS, AMIKOR MEGINT KIDERÜLNEK A TITKOK
Krisztián
NÁNDI NÉHA AZ AGYAMRA MENT. Egyedül nem akart kondizni, úgyhogy elhívott, aztán meg kidobott a lakásból, mert csajozni támadt kedve. Nem tudom, ki a buksza, de mostanában teljesen átmosta az agyát. Hazajöttem, és épp végeztem a tusolással, amikor Lilla hívott. – Szia! Láttam, hogy itthon vagy, dumálhatnánk? – hadarta. – Naná – feleltem. – Lehetne most azonnal? Anyának azt mondtam, Grétához megyek, és nem szeretném, ha észrevenné, hogy a házatok előtt ácsorgok. – Megyek – feleltem. Felvettem a sötétkék farmernadrágot, de a törülköző még a vállamon lógott, amikor lerohantam, hogy ajtót nyissak neki. Úgy rontott be mellettem, mintha kommandósok vadásznának rá. – Köszi! – mondta valahonnan a nappaliból. Nagyon fürge. Azt hiszem, akkor látott meg igazán, amikor megálltam előtte. Az arca kész tanulmány volt, és ezt szívesen olvasgattam. Az
első fázisban észrevette a nyilvánvaló jelét annak, hogy zuhanyoztam, a tekintete cikázott az arcom és a testem között, mintha mindent meg akarna jegyezni, kábé örökre. Annyiféle Lillára emlékeztem, de ezt a fajta tetszést és izgatottságot sosem láttam még rajta. Ráadásul egyetlen szót sem szólt, ami egy bőbeszédű lánytól elég feltűnő. – Igen? – kérdeztem. – Rosszkor jöttem? – Nem – feleltem röviden. – Feljössz? Az egyszerű kérdésre késéssel érkezett a válasz egy bizonytalan bólintás képében. – Hogyhogy itthon vagy? – kérdezte a lépcsőn. Lilla is tudta, hogy anya elment apához, ezért a hétvégére át kellett cuccolnom a nagybátyámhoz. Már első hallásra is baromság volt az egész, és a véleményem nem változott. – Nándi a csaját várta, és útban voltam. Ahogy belépett előttem a szobába, megéreztem az ismerős, virágos parfümöt. A haja lazán hullott a hátára, olyan puhának látszott, hogy bele akartam markolni, és magamhoz húzni vele. A csípője ringott a lila szoknyában, és éppen sikerült elkapnom a tekintetem a fenekéről, mielőtt megfordult. – Terveztél valamit? – kérdezte. Hirtelen másképp kezdett viselkedni, és tetszett ez a változás. Általában ledobja magát az ágyra vagy a székre a gép elé, és mindenről beszél, de most ott állt velem szemben, és hallgatott. – Kezdetnek megtörölköznék – mondtam. A hajam még vizes volt, így megborzoltam a törülközővel. Ha
bátorítani akar az ittlétével, átkozottul jó úton járt. Még egy utolsó jel és nem várok tovább. A türelmem amúgy is fogytán volt, és ezt Lilla tudhatta lassan. Mégis, valami őrületesen hülye és önkínzó gondolat miatt adtam neki egy esélyt, hogy kihátrálhasson. Komolyan, ezért megérdemelnék egy kiadós verést, mert szerintem egyetlen épeszű srác sem kételkedne benne, hogy mit akar tőlem. – Valami zűr van otthon, azért jöttél? – Nem, semmi. Veled akartam lenni. Kész, eddig bírtam. Ledobtam a törülközőt a földre, és magamhoz húztam. – Úgy lesz. Nem fogtam vissza magam, megcsókoltam, aztán felidéztem azt a rengeteg alkalmat, amikor tervezgettem, hol fogom megérinteni, és mit teszek vele azután, hogy hagyja magáról lerángatni a ruháit. De Lilla elhúzta a fejét. – Ne ilyen gyorsan – suttogta, és a mellkasa fel-le emelkedett a hihetetlen ritmusú levegővételek miatt. Annyira izgató volt a kivörösödött arcával és frissen csókolt szájával, hogy az összes önuralmam repülőstarttal távozott. – Innen már nem bírok lassítani – mondtam, és megfordultam vele. Az ajtóig toltam, és nekiszorítottam. Nem akartam durva lenni, de szerencsére nem is tiltakozott. A szája után a nyakát csókoltam, az ujjamat becsúsztattam a ruha anyaga és a melltartó vékony, csipkés szegélye alá. – Krisztián… Van nálad… tudod? – A fiókban – vágtam rá.
Nem vett levegőt, ezért felemeltem a fejem. – Mióta tervezed? – kérdezte hideg hangon, miközben a kezem a pólója alatt járt, hogy kihámozzam abból a csipkés szélűből. – Miért olyan fontos ez? – kérdeztem vissza. – Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mióta tartasz óvszert a fiókban. Elengedtem, a lelkesedés alábbhagyott. – Azóta, hogy összejöttünk – mondtam ki az igazságot. Döbbenten felnyögött, mire gyorsan folytattam: – Ez nem változtat azon, ahogy irántad érzek. Szeretlek, ahogy eddig is, és fel nem foghatom, miért probléma neked, hogy felkészültem valamire, ami tök természetes. – Mert nem is beszéltünk róla soha. – Te kerülted a témát. – Talán azért, mert nem voltam rá készen. Otthagytam, egészen az ágyig hátráltam. Most miért játssza ezt? Egyáltalán miért reméltem, hogy ez egyszerű kör lesz ezzel a nagyon is bonyolult lánnyal? – Soha nem szóltál semmiért – mondtam csendesen, és ez így is volt. Néha elhúzódott, akkor rá is hagytam, de ennyi. – Mondjad, hogyha el akarsz menni – folytattam higgadtan, és szerintem valami leesett neki abból, amit mondtam. Átölelte magát, ahogy csak egy olyan lány teszi, akit bántottak. – Ne haragudj! Ezt most elszúrtam, igaz? – kérdezte remegő hangon. Automatikusan megráztam a fejem. Láttam rajta, hogy majd elsírja magát. Egek, pont ez hiányzott!
– Megijedtem – vallotta be a padlóra szegezve a pillantását. – Még nem voltam senkivel, és nem úgy képzeltem az elsőt, hogy felhúzlak, aztán sírok, mindezt azelőtt, hogy bármi is történne. Vettem egy irtó nagy lélegzetet. – Sejtettem, hogy nem voltál még senkivel – feleltem lágyan, hogy ne zaklassam fel még jobban. – Nincs miért félned. Vigyáztam volna rád. Annyira elveszett volt, hogy újra odavonzott magához, és nem bírtam tovább ellenállni, a karomba zártam, hogy megnyugtassam. – Hagyjuk ezt, jó? – ajánlottam fel, pedig majd beleőrültem a gondolatba, hogy ilyen rossz vége lett egy ilyen jól induló dolognak. – Nem – felelte makacs éllel a hangjában, ami az előbb sehol se volt. – Nem akarom hagyni – közölte, és megcsókolta az állam, majd a nyakamat, aztán a mellkasomat borította el puszikkal. Ahogy a puha ajka hozzáért a bőrömhöz, elfeledkeztem a korábbi közjátékról. Felébredt benne a kíváncsiság, és odáig vezette az ujjait, hogy kigombolta a nadrágomat.
Atyaég – gondoltam, amikor a cipzárt is lehúzta. Nem kevés nehézség árán az arcára néztem, de a pimasz mosoly azt ígérte, hogy tényleg meg fogja tenni. Azért várt néhány pillanatot, hogy biztos kinyírjon, mielőtt becsúsztatta a kezét az alsónadrágba. Majdnem ott helyben… – Krisztián, itthon vagy? Egy pillanatig fel se fogtam, honnan érkezik a kérdés, de amikor rájöttem, hogy anyám hangját hallom, méghozzá veszélyesen
közelről, a csukott ajtó túloldaláról, majdnem felordítottam. Kopogás nélkül nyitott be a szobámba, és Lilla épp csak ki tudta rántani a kezét, mielőtt anya meglátta volna, hogy pontosan hol is tartottunk. – A rohadt életbe – nyögtem köszönés helyett. Ekkora cikibe nem futhattam bele! Mondd, hogy nem én állok az anyám előtt letolt gatyával, mellettem egy lánnyal, akiről messziről virít, hogy be van indulva. Hosszú, kínos csend. Kolosszális égés. Anya rájött, hogy óriásit hibázott. Éreztem, hogy ég az arcom, Lilla halvány, szeplős bőre pedig tűzvörösbe váltott. Oda nem illő gondolat volt, de majdnem a cicijéig elvörösödött. – Ó – mondta anya. További másodpercek teltek el, óráknak tűntek. A gyomrom liftezni kezdett, és ha én így éreztem magam, csodáltam, hogy Lilla még nem taccsolt ki. Erős csaj, néhány másodpercig még állta is anya tekintetét. Anya amúgy kedvelte Lillát, de nem ebben a percben. – Kimennél? – kérdeztem tanúságát adva, hogy uralom a helyzetet. – Odalent leszek – felelte élesen. *** A helyzet két perccel később sem lett jobb. Magamra kaptam egy sötétzöld pólót, míg Lilla lefagyva állt a szoba közepén, és teljesen megnémult. Kezdtem azt hinni, hogy sokkot kapott, pedig ennél
ezerszer rosszabb körülmények között is lebukhattunk volna. – Nyugi, végül is mindkettőnkön volt ruha – próbáltam megtörni a jeget. Végre megmozdult, és pislogott párat. A korábbi pír teljesen felszívódott, és falfehérre váltott. – Ebbe nem akarok belegondolni. Ezt azért megértettem. – Nem élem túl ezt a beszélgetést – közölte. – Fejezd be, túl fogjuk élni. Mindketten! – ígértem határozottan. Intettem, hogy fogja a cuccát, mert le kell mennünk, és utána úgyis haza kell húznia, hogy kapjon még egy kört a lehető legkínosabb témából, amit a szülőkkel megbeszélni kellhet. – Gyere! Noszogatni kellett, pedig néhány perccel ezelőtt még milyen bátor volt! Akármennyire is ciki volt az egész helyzet, elvigyorodtam attól, ahogy korábban felfedezőútra indult. Alig vártam, hogy megtudja a válaszokat arra, amire kíváncsi. – Elsüllyedek szégyenemben. – Mondom, hogy nem látott semmit, csak azt, amit tervezünk. – Az épp elég. Odalent anyám a kanapén ült, merev háttal, szigorú arccal, és úgy figyelte minden lépésünket, mint egy kiéhezett krokodil, aki szét akar tépni. – Rövid leszek, mivel Lillának haza kell mennie, és amúgy is neked van mondanivalóm – fordult hozzám. – Nem ezt vártam tőled. Értem én, hogy elmúltál tizennyolc, meg Lillának is fél éve van hátra a nagykorúságig. Személy szerint örülnék neki, ha a
középiskola alatt a tanulással foglalkoznátok, de legalább nem hazudok magamnak arról, hogyan működik egy tinédzser szervezete. Azért csalódtam, mert mielőtt apád elköltözött, megígérted, hogy ez a ház tabu lesz. Azt mondtad, nem élsz vissza a bizalmunkkal, és nem fogod az üres házat arra használni, amin rajtakaptalak. – Anya, ez csak így… – Ne mondd, hogy így alakult, mert ez nem kifogás. Amíg iskolás vagy, és a mi háztartásunkban élsz, elvárok dolgokat. – Miért kell mindig ezt a kártyát kijátszani? – mordultam. Ilyenkor mintha nem is anyát, hanem egyenesen apát hallanám. Ezek az ő szavai. – Két éve már, hogy rendszeresen dolgozom. – Azért dolgozol, hogy egyszer a jövőben vehess egy motort, ami a szíved vágya, és nem azért, hogy eltartsd magad. – Erre most nem tudok mit mondani. – Akkor gondolkodj el rajta! Nem vonok meg tőled semmit, de tényleg gondolkodj el rajta, mennyire vagy szavatartó ember. Anyának mindig sikerül tetvesül felidegesíteni. – Lilla hazamehet? – Ennyit kérdeztem. – Igen. *** Úgy beszéltük meg, hogy Lilla fog hívni engem, amikor alkalmas. A mobil a nyitott angolkönyv mellett hevert, de nem tudtam tanulni egy percet sem. Azonnal felvettem, amikor este csörögni kezdett.
– Minden rendben? – kérdeztem. – Nem és igen – mondta, és hallottam, hogy majdnem sír. – Mondd el, mi történt! – Apa is azon pattogott, hogy hazudtam, szerinte direkt azért, hogy együtt lehessünk. Hiába mondtam, hogy ez lett volna az első alkalom, meg se hallotta. De jó, hogy nem kellett ott lennem, amikor bevallja az apjának, hogy félresikerült az első próbálkozás. – Erről anyámat se fogom tudni meggyőzni – mondtam. – Mintha
csak
előre
megtervezetten
lehetne
szexelni.
Szánalmas. Hol élnek ezek? – Itt hosszú szünet következett. – Nem mehetek a tavaszi bálra. – Ez a büntetés? – Apa azt mondta, vállalnom kell a tetteim következményét. Esküszöm, annyira unalmas, hogy állandóan ezzel jön. Mintha bíróság előtt lenne a helyem vagy ilyesmi. Tudod, mi volt a legdurvább? Hogy miután ezt elmondták, egész normálisan viselkedtek. Nem voltak a plafonon, apa sem akarta letépni a fejed, anya meg egyenesen beszélgetni akart a védekezésről meg egyebekről, amire persze egyáltalán nem voltam ráhangolva. Ijesztőek voltak. Mit akartak ezzel? – Biztos attól féltek, hogy a bálon folytatjuk. – A suliban? Kösz, inkább nem. Nálad van valami azóta? Egyébként anyukád nem estére ígérte, hogy hazajön? – De, elvileg csak este jött volna. És családi balhé van. Apa felhívott, Nándi átjött, aztán Nándi apával és anyával is veszekedett. Konkrétan, miközben apának üvöltött a telefonba,
leállt anyával vitatkozni. Amúgy az én pártomat fogta. – Rendes tőle. – Olyan, mintha a bátyám lenne. Rendben leszel? – kérdeztem. – Igen, ne izgulj, idén éjjel-nappal haragban voltam az őseimmel Hozzá vagyok edződve. *** Hétfőn el sem engedtem Lilla kezét az iskolába menet. Nem érdekelt, hogy már mindkettőnknek izzadt a tenyere, kellett az érintése. Fogalmam sincs, hogy a szüleit akarta bosszantani, vagy engem lenyűgözni azzal a feszülős, sötétzöld felsővel, ami piszkosul kiemelte, milyen formás cicije van. Azóta volt jó kedvem, hogy megláttam reggel. A farmerja is tapadt rá, és magas sarkú csizmában jött, lófarokba kötött hajjal, ami abszolút beindított. Persze a gimi utcájában egy csávó le se akarta venni a szemét a melléről, úgy kellett Lillát magamhoz húzni, hogy felfogja, hozzám tartozik. Francba, ma lesz dolgom a suliban is! A Valentin-napi hadjárata után két másodéves gyíkarcnak Lilla lett az új szerelme, és ő csak azért nem tudja, hogy a nyomában járnak, mert eldumáltam a srácokkal arról, mennyire hamar el fog borulni az agyam. De ha meglátják ebben a szerelésben… Remélem, nem kell őket lecsapni. Az aulában zaj és iskolaszag fogadott, köszönésképp intettem a portásnak, aztán kimentünk az udvarra. Még volt időnk, a lelátóra
ültünk ki, Lilla elővette a tankönyvét, mert röpdogát írtunk Móriczból. Mintha a bőrömet nyúzták volna. A tankönyv helyett a másodévesek bénázását néztem, pár srác a palánk körül rohangált. A párok a padokat szúrták ki maguknak, a távolból röhögést hallottam egy nagyobb társaságtól. – Apa hazaköltözik – mondtam hirtelen. – Végleg? – Aha. Végzett a munkával. Lilla az arcomat fürkészte, aztán visszafordult a tankönyvhöz. – Az jó. – Lesz egy búcsúbuli, utána nem megyek többet. – Oké. Még mindig utálta a témát, ezért ráhagytam. A Móricz-dogát valószínűleg elszúrtam, de valahogy nem tudott megérinteni. Ebédszünetben úgy jött ki a lépés, hogy összefutottam Kristóffal az udvaron. Két elsős lány a lelátó legfelső sorában ült, visongtak valamin. Elég messze voltak. – Mi a pálya? – kérdezte Kristóf két falat közben. – Semmi extra. Veled? Jázmin faterja még mindig rád van szállva? – Kerüljük egymást a taggal, Jaz meg nem erőlteti a találkozást, annál több esze van. Elővettem a rántott húsos szendvicset, amit anya csomagolt, és nekiláttam. Megebédeltünk, aztán csak megkérdeztem: – Miért gyűlöl ennyire? – Nyilvánvaló. Rámásztam a lányára. – Azt hittem, fordítva történt.
Kristófnak a torkán akadt a falat, hátba veregettem, nehogy elpatkoljon itt nekem. – Eddig csak találgattunk a srácokkal, de tényleg a csaj ejtett el téged? – kérdeztem. – Hé, ez rohadtul nem rátok tartozik – mondta mérgesen. Berágott rám, mert ugratásnak indult, mégis beletaláltam a százas körbe. – Ismerem a szitut. Nem tudom, mi van a lányokkal, de képesek csak
úgy
megkattanni.
Baromira
hízelgő,
hogy
így
kezdeményeznek, meg minden, de azért… nem is tudom. Mintha náluk lenne a gyeplő. Ez, mondjuk, csak utólag zavart. Akkor rohadtul nem, amikor Lilla nekiesett a farmerom cipzárjának. Kristóf úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna. – Jaznél tudom, mi volt – mondta halkan. Elfordította a fejét; ez volt az első jele annak, hogy kezdett meredekké válni a beszélgetés. Azért én még nyomtam a gázt. – Na? – Valakit választani akart az elsőhöz, és én lettem az. Mást el se tudott képzelni. – Nagy az arcod. – Akkor is így van. Mondta. Azt hiszem, ez a félőrült srác volt az egyetlen, akivel lehetett erről dumálni, de többet nem bírtam. Itt fékeztem le. Nem akartam Lilla hirtelen jött vakmerőségéről témázni, és Kristóf elfogadta ezt. Délután az edző hamarabb elengedett minket, ezért a táncterem
elé mentem, hogy megvárjam Lillát. Persze amint odaértem a folyosóra, azonnal berágtam. A két másodéves srác a táncterem ablakán bámult befelé, tök komolyan, mintha moziban lennének. – Hát ti meg mi a szart csináltok itt? Levágtam a táskát a kőre, és kihúztam magamat, nem mintha szükség lett volna rá, mert amúgy is föléjük magasodtam. Csak jólesett. Rajztagozatos srácok voltak, a legrosszabb eresztés a suli tagozatosai közül. Az én fajtám első szóra megértette volna, hogy Lilla
minden
négyzetcentimétere
magánterület.
De
ezek
művészgyerekek voltak, akik múzsát kerestek, de hogy nem az én barátnőm lesz az, azt garantálom. – Ööö… figyelj csak, Krisztián vagy, ugye? – kérdezte az alacsonyabb srác dadogva. – Neked én senkid se vagyok. – Bocs… nem akartam beléd kötni. Közelebb léptem. – Már azzal belém kötöttél, hogy ott bámulsz befelé, ahol a barátnőm gyakorol – mutattam az ablakra. – Kérdezni szeretnék valamit. – De nem érdekel. Még közelebb léptem, és végre elhátrált az üvegtől, aztán a falhoz tapadt. A másik srác azonban magába nyomott egy adag bátorságot, megigazította a libafos színű ing gallérját, és hadarni kezdett: – Rajzórán embert fogunk rajzolni, hamarosan, és izé… szeretnénk megkérdezni Lillát, hogy modellt állna-e nekünk.
Ezeknek elment az eszük. Meg akarnak halni, vagy mi? Megvakartam a tarkómat. – Na, akkor lassan fogom mondani, hogy biztosan felfogjátok, Miután befejeztem, öt másodpercetek lesz, hogy elhúzzatok innen, mert ha egyedül nem megy, segítek eltűnni erről az átkozott folyosóról, és úgy veszem, hogy amit az előbb kérdeztél, azt nem is hallottam. Mert ha hallottam volna, az rosszul venné ki magát. Ideges típus vagyok, hamar fellőné az agyvizem, ha tényleg a csajomat akarnád méregetni meg rajzolgatni, és mellé azt hinnéd, hogy ezt én hagyom. Innentől indul az öt másodperc. Csak a levegő mozgott mellettem, olyan gyorsan elpályáztak, és mire Lilla kiért a teremből, lazán, a falnak dőlve várhattam rá, egyedül én. Már így is agybajt kapok, hogy táncóra után egy másik srác szagát érzem rajta, nem akartam újakat szemmel tartani. Elég azokra figyelnem, akiket Lilla nem akar leépíteni az életéből. – Szia, de jó, hogy itt vagy! Mi újság? – ugrott a nyakamba. Egy szót sem szóltam a hódolóiról, és ez így volt rendjén. *** Az egész hetemet az edzés határozta meg, hajtottunk, mert szombaton az egyik legkeményebb csapathoz mentünk meccsre. A budaörsi szakközép hazai pályán majdhogynem verhetetlen. Tavaly a Duna-partiban játszottunk velük, de még akkor is alulmaradtunk, lassan már nem hittem, hogy ezeket valaha is le tudjuk nyomni. Az ismételt vereség ellenére ez a meccs mentette meg a
hétvégémet, mert vasárnap ott lehettem a szokott helyemen, Lilláéknál a pincében. És azért ért hozzá, hogy kell megvigasztalni, tényleg egész más színben láttam utána azt, hogy kikaptunk. Majdnem minden olyan volt, mint régen. Lilla napról napra lazább lett, szeptember óta nem láttam ilyen vidámnak. Ez a javulás a következő péntekig tartott, mert amikor megint mennem kellett, Lilla totál görcs meg tiszta hideg lett, mint egy jégtömb. Fárasztó volt ez az utazgatás, de közben élveztem is. Valahogy nem volt oké, hogy mindebből ki kell hagynom Lillát, de ő döntött így, szóval valahol mégis oké volt. Turbó már megjegyezte, mennyire sokat beszélek a csajomról, és már nagyon kíváncsi rá. Azt ígérte, nyáron Pestre jön, és akkor megismerheti. – Meg akar ismerni engem? – kérdezte Lilla. Az ágyamon ült, azt vártuk, hogy elindulhassunk anyával. – Mit meséltél te rólam? – Egy csomó mindent. – Egy vadidegen srácnak? – Nekem nem idegen. Mintha mondani akart volna még valamit, aztán inkább visszafogta magát. Az egyik pólót, amit a táskámba vágtam, kicseréltem egy frissen mosottra. Anya turbó üzemmódban mosott, a szekrényből öblítőillat tört elő. – Tényleg az utolsó alkalom? – Apa ezt mondta. Leültem mellé, a combjára tettem a kezem, megsimogattam sima bőrét. Eltolta a kezem. – Figyelj, anyukád odalent van, nem kellene megismétlődnie a
múltkorinak. – Nem is most akartam folytatni. – Hát… azt hiszem, egy darabig azt se szeretném, ha folytatnánk. Kerülte a tekintetemet, a szőnyeget bámulta. – Mi van megint? – Semmi, csak rosszul jött ki a legutóbb, és lehet, hogy neked nem vette el a kedved, de nekem igen. Csak fogadd el, kérlek – mondta, és bánatosan nézett rám. Lepadlóztam. Olyan volt, mintha betanulta volna ezt a szöveget. – Látom, hogy haragszol. – Nem értelek – feleltem. – Mit nem értesz? – Azt, hogy miért nem tudod eldönteni. – Ez nem ennyire egyszerű. – Nekem igen. – A lányoknak nem – mormolta. – És tulajdonképp már eldöntöttem, csak az időpontot nem tudom. Vállat vontam, mert ezzel most nem tudtam mit kezdeni. Dühítő csend telepedett ránk, inkább megnéztem a Facebookot, bár az se érdekelt. Belájkoltam Kristóf baromságait, és megnéztem a képeket meg Ákos rövid összefoglalóját a legutóbbi meccsről a suli Facebookoldalán. Pár negyedéves elég nagy pofával kommentelt, hát visszaszóltam nekik. Attól még, hogy elfogadtam Lilla választását, mert mást úgysem tehettem, nem tetszett. Nem veszekedtem, de nem is játszottam
meg magam. Lilla feszengett mellettem, nem mert a mobilért nyúlni, nem mert moccanni se. Olyan hangosan vette a levegőt, mint Darth Vader, a szuszogása is idegességről árulkodott. Nem segített, hogy nemcsak hallottam, hanem éreztem is a közelségét. Kezdtem becsavarodni a tiszta illata miatt. – Miért szedted le a régi kosaras plakátokat? – kérdezte pár perccel később. – Mert régiek. Tizenöt évesen még menő volt – feleltem anélkül, hogy ránéztem volna. – Már nem az? Nagyon kitartóan próbált beszélgetni, odapillantottam rá. A szája szélét rágta, de közben a lábát úgy összezárta, hogy majdnem nevettem kínomban. Mert arról vagyok híres, hogy lányokat erőszakolok meg, mi? Leraktam a mobilt magam mögé. – Tizenöt évesen még legendának tűntek azok a srácok, tudod, az eredményeiket számon tartották az egész világon. – És? A világ nem változott, az eredményeiket most is számon tartják. – Én változtam. Miután elkezdesz komolyan kosarazni, és rájössz, hogy nem te vagy a saját csapatod LeBron Jamese, az álmaid egyre elérhetetlenebbnek tűnnek. – És van ilyen a te csapatodban? – Ákos. – Ez közétek állt már valaha? – Nem. Tudom, mi az erősségem, nagyon hamar rááll az agyam
az ellenfél taktikájára. Fogalmam sincs, hogyan vagyok rá képes, de megy, és ezt kihasználom. Lilla
átment
sportriporterbe,
de
legalább
elterelte
a
figyelmemet. – Lehet, hogy Ákos szakítja el a célszalagot, de nélküled nem sikerülne. – Nélkülünk. Az egész csapat kell hozzá. – Ezért van kint a saját mezed szögre akasztva? – Például. Meg azért is, mert az az elsős mezem, amit vállban kinőttem – feleltem vigyorogva. Lilla szemügyre vette a kérdéses részt, aztán elmosolyodott. – Pedig már kilencedikben is vállasabb voltál, mint a többi srác. – Mert kiskorom óta sportolok. Úsztam is. – Miért nincs csapatnevetek? – Jó kérdés. Nem tudom. Vagy hat éve nincs egyik évfolyamnak se, pedig lehetne. – Kitalálhatnánk valami jól csengőt, és felvethetnéd az edzőnek. Lehetnétek, mondjuk… Duna-parti Tigrisek. Eltakartam a szemem, látni se bírtam a lelkesedését. – Ezt gyorsan felejtsd el! Csak a lányok vannak ráizgulva a nagymacskákra. – Akkor Duna-parti… – Gondolkodni kezdett, az alsó ajkát ütögette az ujjával, majd elmosolyodott. – … Méhecskék. Miután kimondta, szemét módon röhögni kezdett. Látnia kellett rajtam a véleményemet. – Hé, fekete-sárga a mezetek, ez logikus. Amikor elkezdett zümmögni is, elkaptam a vállánál fogva, és
csikizni kezdtem. – Ne, ne, ne, ne… – kérlelt, de csak akkor hagytam abba, amikor már hörgött, csuklott és fulladozva nevetett egyszerre. Teljesen kivörösödött az arca, és a könnyeit törölgette. – És mit szólnál… – Nem akarok több béna ötletet. – Ez most komoly. – Felpattant az ágyról, és megállt előttem. – Egyszerű lenne csapatlogót rajzolni hozzá, Flóra seperc alatt megcsinálná, és jól is hangzik. – Na? – Duna-parti Farkasok. Ez végül is nem hangzott olyan rosszul, és egy egész hétvégém volt töprengeni rajta. *** Lassan araszoltunk ki a városból, és anya miatt meg kellett állnunk útközben, mert beugrott egy ruhával a barátnőjéhez. Nem akartam találkozni a spinével, ezért a kocsiban dekkoltam, egy béna játékkal játszottam, és csak néha emeltem fel a fejem. Anya egy étterem közelében állt meg, totál véletlenül néztem oda. A rohadt életbe! Nem semmi társaságot szúrtam ki. A diri, az edzőnk, Zentai és az anyja úgy ebédeltek, mintha valami díszeseményen lennének, Márk még inget is húzott. Hogy hozták össze ezt a négyest? Amúgy is, Zentainak mi köze az edzőnkhöz? Nem tetszett ez az utolsó gondolat. Kiszálltam, megkerültem a
kocsit,
átmentem az étterem oldalába,
mintha
véletlenül
keveredtem volna oda. Magamat se értettem, miért lett olyan fontos ez az egész. Valószínűleg az edző miatt. Valahogy nem stimmelt a dolog. Márk észrevett, amikor kinézett az ablakon, de asszem, ezt is akartam. Integettem a seggfejnek, aztán visszaszálltam a kocsiba. Még az autópályán is ez a véletlenül megtudott dolog járt a fejemben. Az egyetlen, amit nem bírtam megszokni az utazgatásban, az a lakás volt, amit apának biztosítottak. Nem az érdekelt, hogy kicsi, de rossz helyen volt, sűrűn lakott környéken, vagyis mindig hallottam kintről valami hangot. Otthon a távolban kattogó vonat volt a legdurvább, meg a közeli autószerelő műhelyből jöttek néha zajok, de ez itt a város közepe volt. Autók, buszok, emberek. Az emberek néha rosszarcú alakokat is jelentettek, anyát nem szívesen engedtem el egyedül, még ha a város túlsó, nyugis részére ment is bevásárolni. Be akartam vágódni a szobámba, amibe az ágyamon kívül egy asztal fért még be, de anya megállított. – Az utolsó hétvégét itthon akarod tölteni? Vállat vontam. Nem maradt más alternatíva. – Semmi sincs itt, ami otthon ne lenne – feleltem. Mert apa dolgozott, még „haza” se ért a melóhelyről, aztán amikor hazaért, akkor se lett jobb. Benézett hozzám egy ellenőrző látogatásra. – Szervusz, fiam. Mi volt a suliban? Utáltam ezt a fiamozást, mintha nem is ebben az évszázadban
élnénk. Nem emlékeztem, mikor szokott rá, de régebben tutira nem használta. Valójában azt kérdezte, miből kaptam karót a héten, és mégis hogy képzeltem, hogy ezt megengedhetem magamnak. Persze pontosan tisztában volt mindennel, mégis beszámoltam neki a hetemről. – Ötös lett az angol fordításod? – Lilla segített benne. Tudod, ő a legjobb angolos az osztályban. – Megírta helyetted?
Igen. – Nem. – Rendben. Menjünk vacsorázni! Kajálás után apa még dumálni akart volna, de nekem elég volt ennyi közös program. Ráadásul ki akartam kerülni az újabb hülye városnézést is, mert nem nagy élvezet a szüleimmel sétálgatni. Ez nem én voltam, nem az én életem. Itt minden átmeneti volt, aminek most vége lesz. – A barátaiddal sem akarsz találkozni? – kérdezte apa, mielőtt még eltűnhettem volna a szeme elől. – Majd fészen írok nekik. – De korábban olyan jól kijöttetek! – Most sincs bajom velük. – Akkor? Apát totálisan hidegen hagyta az életem, nem is értette, mit miért csinálok. Meg kellett volna mondanom neki, hogy Ákost jobban bírom, mint Turbót és a pár barátját, meg szívesebben lógok a Duna-partisokkal, mint az itteniekkel, és hiányzott, hogy a
barátnőm kezét fogjam. – Most nincs kedvem velük lenni – feleltem. – Nem értelek, fiam. A minap is együtt ebédeltem Győzővel, és nagyon lelkesen mesélt rólad. Azt hittem, izgatottabb vagy tőle, hogy egy ilyen jó hírű edző tehetségesnek tart, és ezeket a napokat a további fejlődésedre használod. – Te miről beszélsz? Hogyhogy tehetségesnek tart? – Győző a múltkor látta, amikor a tornateremben a csapatával játszottál. Figyelte, ahogy dobálsz, elemezte a döntéseidet, és azt mondta, van jövőd a pályán. Nem is beszélt veled? – Nem. – Ez érdekes, de biztosan volt rá oka. Lehet, hogy most akar, szerintem holnap este tudnál is vele találkozni, mert a csapatnak rendkívüli edzése lesz. Megkérdezzem? Gondolkodnom se kellett a válaszon, azonnal tudtam, hogy igen. Olyan, mintha ez nem is velem történt volna meg. Baromi fontos, hogy a suliban mit érek el, de ez többet jelentett annál. Tudtomon kívül Győző megnézett, hogyan játszom? Pedig akkor nem is vettem komolyan az egészet, csak hagytam, hogy a srácok tanítgassanak. Apa felhívta az edzőt, aki azt mondta, holnap szívesen lát. Miután bementem a szobámba, nagyon szerettem volna átgondolni, mert túl hirtelen jött az egész, de nem lehetett nyugtom. Francba már! Ezúttal valaki olyan hívott fel, akivel nem szoktam dumálni. – Mit akarsz? – morogtam bele a telefonba. Márknak. – Mi van, már bevágtad a szunyát?
Nem válaszoltam. – Láttál – közölte. – Na és? – Kinek mondtad el? – Kit érdekelt volna? Erre ő nem válaszolt. – Mi a pálya, Zentai? Puncsos lettél? Inget húzol, hogy a dirivel meg az edzőnkkel ebédelj? – Jövőre átiratkozom – vallotta be. – Hova? – A kosárcsapatba. Rosszul hallottam. Tuti, hogy rosszul hallottam, ez csak szívatás, nem lehet igaz. – Le kéne állnod a tudatmódosító szerekkel. – Elmegy valaki a csapatból, és az igazgató azt ígérte, felvesznek a helyére – folytatta. – Ez hogy a fenébe lehetséges? – Adrit is átvették. – Más volt a szitu. – Nem számít. Az edző és az igazgató is igent mondott. Ha lesz belőle valami. Lilla elmélete ebben a pillanatban bukott meg. Zentai nem azért kötött fogadásokat meccsekre az idén, mert szerencsejáték-függő volt. Ez a rohadék egészen mást csinált. Gyakorolt. Azért szervezte a mérkőzéseket, hogy élesben gyakoroljon, és tesztelje magát, hol tart. El kellett ismernem, a szemétláda jó módszert választott.
És azért mondta el nekem, mert… A legrosszabb része az egésznek az, hogy csapattársak leszünk. A világvégé semmi ehhez képest. Vágtam, hogy Zentai eredetileg a kosárcsapatba felvételizett, csak elcseszte, aztán így kötött ki a tánctagozaton. Azért utál, mert nekem sikerült, ami neki nem. Ezért kellett lenyúlnia Adriennt, és ezért imádja az arcomba tolni, mennyire jól táncolnak együtt a barátnőmmel. Rohadtul semmi közöm nem volt hozzá, mekkora csődtömeg, de mindig is leszartam a véleményét. Mert nekem tényleg sikerült,
ami neki nem, minek foglalkoztam volna vele ezután? Zentai ezt most felrúgta. Be akart állni egy összeszokott csapathoz három év kihagyás után? Ott leszek az útjában. – Negyedéven tagozatot váltani elég nagy baromság. Röhögés harsant a vonal túlsó végén. – Nem vártam, hogy így aggódsz értem. Miért nem egy másik suliba megy? Megoldotta volna minden bajomat, ha eltakarodik a Duna-partiból. Így csak kavarni fogja a szart, méghozzá két fronton. Mert a csapat egy dolog, de valamilyen okból, amit nem is akartam megérteni, Lilla kedvelte Márkot. Mit tesz ez vele? – Kristóf és Lilla tudja? A nevetés abbamaradt. – Nem. – Rohadt jó barát vagy, mit ne mondjak.
– Ez nem róluk szól. Amíg nem biztos a változás, nem kell tudniuk. Eddig is egy baromnak tartottam, de ez túltett mindenen. Miután ezt elmondtam neki, kinyomtam a telefont. *** Majdnem éjfél volt, amikor egy szál alsógatyában kimentem a konyhába. Nem bírtam aludni, ez a rohadt lakás olyan meleg és száraz volt, mint a sivatag. Kapart tőle a torkom. Apát a nappaliban találtam, a laptop előtt ült, az arcát a monitor fénye világította meg. Öregebbnek látszott, mint ahány éves volt, az utóbbi időben sok változáson ment át. Az arca ráncos lett, bajuszt növesztett, szemüveg nélkül már nem látott közelre. A haját mintha két hete nem mosta volna meg. Kivettem a hideg ásványvizet a hűtőből, aztán odamentem hozzá. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Cikkeket olvasgatok. – Aha. Hátradőlt, és levette a szemüveget, aztán rám nézett. – Mondd, Krisztián, nem akarnál ideköltözni? – kérdezte színtelen hangon. – Nem – vágtam rá még azelőtt, hogy átgondoltam volna, honnan a francból jött ez a kérdés. – Biztos?
Van
átiratkozhatnál.
a
városban
egy
jó
hírű
gimnázium,
Elegem volt az átiratkozás témából. – Jó nekem Budán meg a Duna-partiban, még egy év, és végzek. – És ha nem lenne a barátnőd? – De van. – Ő csak egy lány, lesz még több is. A házunkat Budán csak béreljük, bármikor továbbállhatunk. Nem tetszett, hogy így beszél Lilláról, de… mi van? – Hogyhogy csak béreljük? – Nem is tudtad? – Mert nem mondtátok – feleltem dühösen. – Nem vettem meg, csak albérlők vagyunk. Végleges munkát ajánlottak itt, többet keresnék, és az érettségid után akár a csapatba is bekerülhetnél, már ha hivatalosan is megfelelsz nekik. A cégem az egyik fő szponzoruk már vagy tíz éve. A faterom aztán értett hozzá, hogyan kell megutáltatnia magát, és olyan szinten feldühíteni, hogy az egész háztömböt fel bírtam volna verni az üvöltéssel. De higgadt maradtam. – Ezért kellett leutaznom ide hétvégeken? Azt hitted, majd megszeretem a várost, aztán felvillantod, hogy esetleg játszhatok a helyi csapatban, és utána benyögöd, hogy ideköltözünk? A rohadt életbe, még a meccsekre is kijött velem, meg bemutatott ennek a srácnak, elhívta a családját vacsorázni! Nem kímélte magát, hogy átmossa az agyamat, de eddig nem értettem az okát. Apa komoly tekintete nem engedett, úgy nézett rám, mintha kivégezni készülne.
– El akarom vállalni az itteni munkát, és tudod, fiam, nem igazán állsz elő semmivel, ami miatt a fővárosban akarnék maradni. Óvatosságra intettem magam. – Mivel kellene előállnom? – A barátnőd egyáltalán nem ütőkártya. De ha, mondjuk, úgy terveznéd a jövődet, hogy egyetemre mész, és amiatt akarsz Budán maradni, az fontosabb lenne a karrieremnél. És természetesen továbbra is járhatnál a szomszéd lánnyal. Kelepcébe csalt. Ez volt a lényeg, amit most mondott, nem az előbbi figyelemelterelés. Komolyan kelepcébe csalt, mert két lépéssel előttem járt. Azt hiszem, túl közel álltam apámhoz, hogy átlássam a terveit, ami arra ment ki, hogy választás elé állítson. Régóta tudom, hogy szerinte egyetemre kellene mennem, és hagynom a francba azt a lehetőséget, hogy valaha is leszerződjek egy csapathoz. Egyetem mellett úgyis esélytelen, utána meg végképp. Az egész manipuláció volt, tök mindegy, a céges lehetőség csak úgy jött neki, de nem ez számított. Ki akarta deríteni, mi a fontosabb a számomra, ezért elszakított Lillától, és felvillantotta az esélyét annak, hogy egy csapatban kosarazzak. Aztán döntésre kényszerít. Nem várhatta meg, mire végzős leszek, mert ha valaki szerencsés, még azelőtt elrendeződhet a jövője egy csapatnál, hogy be kellene adni a felsőoktatási jelentkezését. Most kellett kikényszeríteni belőlem, hogy válasszam meg az utam. – Neked akarok jót, fiam. A ti korotokban még nem látjátok azt,
amit a szülők igen. Tudom, mihez lenne érzéked, és jó lenne, ha megfogadnád a tanácsomat. – Vagyis válasszam a te jövődet. – Ez sosem rossz választás. – Kivéve, ha mást akarok. Mintha meg se hallotta volna az utolsó érvemet. – Jövő héten választ kell adnom a cégnek. Addig döntsd el! Ezt a meccset elvesztettem, méghozzá nagyon látványosan kikaptam. Hajnalig fent voltam, nem bírtam elaludni, mert tudtam, hogy tényleg tőlem teszi függővé ezt az egészet. Talán sosem lesz még egyszer az életben ekkora szerencsém, hogy egy csapat közelébe kerüljek. Nemrég azt mondtam Lillának, hogy Ákos jobb játékos nálam, mégis én kapok esélyt? Igazán keményen dolgoztam azért, hogy egyszer kosarazhassak, még apámmal is szembementem, ha kellett. Ezért volt olyan erős a kísértés. Nagyon csábított a lehetőség. Olyan jövőm lehetne, amiről álmodtam. Hogyan hagyhatnám ki a lehetőséget? De… hogyan hagyhatnám el azt a lányt, akit szeretek? Nem lehet, hogy csak ez a két út létezik. Pedig választ kellett adnom apának, még akkor is, ha ezzel végleg elvágta magát nálam. Mert valamit elveszítek, bárhogy is döntök. *** Még a szerdai tanításmentes napon sem mondtam el Lillának azt, ami a hétvégén történt. Zentai azt hitte, neki szólt a bunkózás,
pedig a világra voltam dühös. Sűrű nap volt, annyira emlékszem. Ákos vagy Lilla mindig vitt valamelyik programra, egyedül rájuk hallgattam, és ami őket érdekelte, az engem is. Igyekeztem minden időt kiélvezni, amit velük lehettem. A francba, mintha búcsúzkodtam volna, annyit agyaltam a sulin, a haverokon meg a hosszú combú barátnőmön, aki ma extra rövid szoknyát húzott. Fekete volt, tapadós, alig bírtam magammal. Mindig összefutottunk valakivel, és rájöttem, már nem csak Lilla miatt haverkodom a barátnőivel, Kristóffal meg végképp nem. Kedveltem a társaságukat. Például amikor Lilla elment a mosdóba, és Gréta előkerült, mintha leváltotta volna, már tök természetesnek éreztem, hogy együtt lógunk. – Leülhetek? – kérdezte. Nem tőlem, naná, mintha nem is léteztem volna a szemében. – Elférsz – felelte Ákos. – Hűha! Ilyen kedves invitálást ki nem hagynék – dünnyögte. A legjobb barátom előrehajolt, és le se vette a szemét a csajról. Miért én ültem középen? – Mi olyan fura rajtad? – kérdezte Ákos. – A rózsaszín – felelte Gréta halkan. Általában felelés közben szokott ilyen csendesen beszélni. Nem tudtam, miért szerénykedik. A felsője dögös volt, olyan izgalmas, széles kivágással, ami sokat mutatott a világos bőréből, és a srácokat arra késztette, hogy kiderítsék, milyen lenne megérinteni. Persze volt saját, puha bőrű, finom illatú lány a
közelemben, nem érdekelt senki más. – A rózsaszín jó, de nem az a fura – mondta Ákos. – Van valami más is. Három év után ez volt a csajozós szövege?
Tesó, én égek helyetted. – Ki vagy festve – mondta nagy sokára. Ez volt a pillanat, amikor kimásztam közülük, és útra keltem. Visszanéztem a kettősükre, de ezek észre se vették, hogy már nem vagyok ott. Bámulták egymást, hosszan, mintha először látnák a másikat. A haverom az elmúlt három évben egyetlen lánynak se szentelt ilyen sok figyelmet. Általában méretet vett róluk, aztán ment tovább. Amikor távolabb megláttam Lillát, magamhoz intettem, hogy ne zavarja őket. – Mit csinálnak? – kérdezte. – Hát… ö… – Meg kellett védenem a legjobb barátomat, elvégre mégsem mondhattam, hogy úgy bámulja Grétát, mint egy hülyegyerek. – Dumálnak. – De hát meg se szólalnak! – Akkor nem dumálnak. Hagyjad! Megrázta a fejét, majd belém karolt, és elindultunk. – Ezek ketten egész évben egymás körül ólálkodtak. Mit tudsz te erről? Ebben a formában passzoltam a lehetőséget, hogy válaszoljak. – Konkrétabb kérdést kérek. – Honnan tudsz arról, hogy a legjobb barátnőmnek tetszik a
legjobb barátod? – Feltűnt. – Egyszer csak úgy feltűnt? Nekem miért nem tűnt fel? Elmeséltem, hogy Gréta mennyire kibukott, miután Ákos annak idején durvulni kezdett vele. Meg azt is, hogy a vállamon bőgött. Meg mindent. – Köszönöm, hogy törődsz a barátaimmal – mondta, és kaptam egy puszit a számra, ajándékba adom jelleggel. – Már az enyémek is. Ezúttal csókot kaptam, ebből bármi lehetne jelleggel. – Szerinted van bármi esély arra, hogy esetleg… ők ketten? – kérdezte. – Felesleges esélyeket latolgatni, ez nem egy meccs. Majd kialakul, ha lesz minek kialakulnia. – Néha olyan kiábrándító tudsz lenni – sóhajtotta. Ebédidőben Kristófhoz meg Jázminhoz csatlakoztunk, aztán még mielőtt hazamentünk volna, elmentünk a büfébe, hogy Lilla igyon egy cappuccinót Flórával. Viszont akármennyire is elvoltam, nem hiányzott, hogy menjünk a bálba. Titkon örültem, hogy Lilla büntetésbe került, olyan lett volna az idei bál, mint egy emlékeztető a tavalyira. Azt most nem kívántam, főleg, hogy Adrival összefutottam a férfivécé előtt, és megkérdezte, megyek-e. Nagyon fel volt spannolva, és… bakker, emlékeztem, hogy tavaly mivel akart meggyőzni magáról, és vannak dolgok, amiket Lillának nem kellett megtudnia. Soha. ***
Otthon se lógtam szívesen, de legalább magamra csukhattam az ajtót, és benyomhattam a hifit. Elmúlt nyolc, amikor Ákos felhívott. Mire megtaláltam a rohadt telefont, kiöntöttem a kólát, és lezúgtam az ágyról. Szar napom volt, na. – Hol vagy? – kérdezte. – Otthon. – Akkor kijöhetnél a ház elé, tesó. A vonal megszakadt, én meg gyűrött ruhában, véreres szemmel másztam le a lépcsőn. A zajok és a nevetés azonnal megütötte a fülemet. Lilláék háza felé fordultam, a többiek ott gyülekeztek. A garázshoz vezető betonút szélén padka volt, középen Lilla ült, mellette pedig két oldalról Ákos, Gréta, Flóra, Jázmin, Kristóf és Zentai. Márk idegesnek tűnt, amikor felbukkantam. Ki voltak öltözve, és egy hatalmas, kockás, barna pokrócon ültek, amit, gondolom, Lilla hozott ki. Már sötét volt, de lehuppantam a fűre velük szemben. Ákos a kezembe nyomott egy üveg sört, és Lilla egy szót se szólt, amikor átvettem tőle. – Eljöttek a bálból – újságolta helyette mosolyogva. Belekortyoltam az italba, rohadt hideg volt, mintha Ákos egy minihűtőt rejtegetett volna a táskájában. A többiek nyilván a büntetése miatt döntöttek úgy, hogy inkább itt bandáznak nála. Még engem is meglepett, mennyire összeszoktunk mostanában. – És most jobb nektek, hogy itt vagytok az utcán? – kérdeztem.
– Ez most buli – magyarázta meg Flóra. – Kinek? – Vigyázat, hangulatgyilkos a fedélzeten – mondta Jázmin. Jól érezte magát, és volt is miért. Jól állt neki a fekete miniruha, a pasija a derekánál ölelte, és itt voltak a barátai. – Dehogy – mondtam. – Miről van szó? – A ballagásról. Jövő héten már kezdődik az írásbeli érettségi, mi meg megyünk kirándulni. Ez azért feldobta őket. Megint nehezen döntöttük el, hová menjünk osztálykirándulásra, hetekig vitatkoztunk róla, aztán lett valahogy. A Balatonnál már mindenki járt általánosban, és páran nem bántuk volna, ha ennek ellenére oda megyünk, mégis leszavazták.
Voltunk
már
túrázni,
tehát
azt
is
kilőttük,
múzeumokban meg templomokban mászkálni pedig senki se volt hajlandó. Néhányan éhségsztrájkkal fenyegetőztek erre az esetre. A tanárnő azt javasolta, hogy mivel járunk úszni, szóval nem félünk a víztől – zseniális logikája van a nőnek –, menjünk valami élményfürdőbe. Ezt végül is mindenki megszavazta, de aztán azon ment a hiszti, hogy hová, és Kaposvár győzött. A suliból tavaly mások is mentek oda kirándulni, vagyis ismerték a helyet. És Kökény is boldog lehetett, mert a túrázás részt sem úsztuk meg. – Legalább nem kell állatkertbe mennünk – mondta Ákos. – Hé, nekem nincs bajom az állatokkal, végül is, szóba állok veled is – mondta Lilla. – Kösz a kedvességet! – Bármikor. Jázmin hátrahajtotta a fejét Kristóf vállára, aki köröket
rajzolgatott a kézfejére. – Amúgy mit szólt az edző Lilla névötletéhez? – kérdezte Jázmin. – Elfogadta. – És a többiek? – A többség megszavazta. – Szóval már hivatalos, hogy jövőre Duna-parti Farkasok lesztek? – kérdezte Gréta izgatottan. – A farkas ábrával nagyon könnyű dolgozni, jól fog mutatni a mezen. – Nektek tényleg állatkertbe kéne menni! – nyögte Ákos. Nem bírtam szabadulni a gondolattól, milyen könnyű lenne felrobbantani ezt a társaságot. Akár én is lehetnék az, aki megteszi. De Zentai fogja. És ami a csajomat bántja, az előbb-utóbb engem is fog, ezt nem úszom meg. – Ja, Duna-parti Farkasok leszünk – mondtam. – Igaz, Zentai? – Kussolj! – Most mi van? – kérdeztem tőle, amikor mindenki minket nézett. – Az van, hogy fogd be a pofád! – Semmi vallomás? Miért nem mondod el nekik, hogy jövőre átiratkozol a csapatba? Asszem, az átiratkozolnál repült ki az üveg a kezemből, mert Zentai kiverte. Aztán már a hátamon feküdtem, egy ököl mártózott meg a gyomromban, és Márk súlya nehezedett rám. A karommal ütöttem az állat, hogy szálljon le rólam, aztán átgördültem rajta, de újra alulra kerültem. Bármennyire szerettem
volna folytatni, Ákos lerángatta rólam. – Márk, haver, engedd el – kiabálta, miközben nagy nehezen visszafogta a srácot. Kristóf mellettem állt a füvön, onnan figyelte, mit fogok tenni, de annyira már nem volt fontos bemosni egyet Zentainak, hogy felugorjak. Csak feküdtem a földön, inkább a csillagokat néztem a sötétkék égen, és vártam. Azt hittem, Lilla vagy Kristóf fogja kérdőre vonni Márkot, de Flóra szólalt meg: – Jövőre a csapatban fogsz játszani? – Nagyon úgy néz ki – felelte Zentai. Érezte, hogy muszáj válaszolnia. – Csak így otthagyod a tánctagozatot? – Hát igen. Ákos felnevetett, eléggé meglepte a fordulat. – Szóval itt is egy csapatban játszunk? Végre! – Kösz – felelte Márk hálásan. De Ákos lelkesedése senkire se ragadt át, Gréta Lilla reakcióját figyelte, miközben faggatózni kezdett: – Mit jelent az, hogy „nagyon úgy néz ki”? Ez már biztos? – Még nem. Júniusban lesz az. A két leginkább érintett személy meg se szólalt. Felültem, és végignéztem a társaságon. Már senkinek sem volt jó kedve, Jázmin Kristóf mögött állt, a karjuk összeért. Lilla összekulcsolta a kezét a mellkasán, és Márk tekintetét fürkészte. Összetörtek tűnt, Zentai meg úgy nézett ki, mint a mosott szar.
Lilla apja ekkor lépett ki az ajtón, sietősen átvágott az előkerten. – Mi folyik itt? A sörön kívül? Lehajolt az üvegért, amit Márk kivert a kezemből, és feltartotta felénk. A kezemet nyújtottam érte. – Elnézést. Bólintott, aztán a lányára nézett. – Verekedésről nem volt szó. – Én nem is verekedtem – mondta Lilla hűvösen. – A fiúkra gondoltam. Mi a félreértés oka? – Semmi – feleltem. – Már megoldódott – mondta Márk. – Dehogy oldódott meg! – kiáltott fel Lilla. – Elfelejtetted elmondani, hogy ott akarod hagyni a tánctagozatot. – És akkor mi van? – kérdezte Márk. – Még nem biztos, és amúgy is rám tartozik. – Három éve vagy a párom, szerintem rám is tartozik. – Ehhez semmi közöd, Lil. Egyedül az én döntésem. Zentai mégiscsak elővette a semmi közöd hozzá kártyát, csak épp a legrosszabb embernek címezte. Régen azt hittem, Zentai minél bunkóbb, annál jobb nekem. De ez nem igaz, mert a csajommal veszekedett, akit nagyon nem hagyott hidegen. Lilla egy kitörni készülő vulkán volt abban a percben. – Három év semmit se jelentett? Felkaptam a fejem; Lilla mintha egy kapcsolatról beszélt volna. Semmiből se tartott volna szabadon engedni az indulataimat, és azt tenni, amire vágyom. Most egyáltalán nem hittem benne, hogy
a dolgokat először meg kell beszélni. Nincs ezen mit megbeszélni. Zentai útban volt, mégis nekem kellett visszafogni magam, és kussolni. – Figyelj, Lil, ne ártsd bele magad, jó? – Felfogtam, hogy ezt szeretnéd, de tudod mit? Menj a francba! – mondta Márknak, és mindenki meglepődött, amikor hozzátett még pár dolgot. Akkor már keményebben fogalmazott. – Lilla, egy lány nem beszél ilyen mocskosan! – figyelmeztette az apja. – Most azt is leszarom. Úgy rohant be a házba, hogy mindannyiunkat otthagyott. Zentai volt a másik, aki azonnal lelécelt, hatan maradtunk, és Lilla apja ránk szólt, hogy mi is menjünk haza. Tudtam, hogy Lilla ki fog akadni, ha meghallja a híreket Zentairól, de azt azért nem hittem, hogy megfeledkezik rólam. Pedig ezt történt. Csak úgy itt hagyott.
10. FEJEZET –––––––––––––––––––––
MÁJUS, AMIKOR TISZTÁZOK EGY NAGYON FONTOS DOLGOT
Lilla
NEM VOLTAM HAJLANDÓ BESZÉLNI MÁRKKAL, amióta kiderült, mire készül. Nem ismertem más módszert. Ha valakire haragszom, úgy tudom kifejezni, hogy nem akarok vele beszélni se. Annyira megbántott… A seb, amit okozott, pont ugyanúgy működött, mint egy igazi sérülés. Arra vágytam, hogy elálljon a vérzés, és ehhez az kellett, hogy Márk ne piszkálja. A hangját se akartam hallani. Miért van az, hogy a legjobb barátainkra tudunk a leginkább haragudni? Ráadásul Krisztián is furcsán viselkedett. A Márkkal való veszekedés után alig aludtam, reggel már korán kipattant a szemem, jó lett volna együtt menni a suliba. De amikor reggel megcsörgettem, azt mondta, már elindult. Ezzel volt némi gond, mert ezek szerint olyan korán bement, mintha nulladik órája lenne. Miért is? Ittam egy erős kávét, már az illata elég volt, hogy felrázzon, aztán elindultam. Krisztián tényleg a suliban volt, a kosárpályán találtam rá. A saját labdáját pattogtatta, amit ritkán hozott be a
suliba, de felismertem a sötétkék-fehér-vörös színű csíkokról. Próbáltam magamra vonni Krisztián figyelmét, de a kosárra dobálás érdekesebb volt, mint én. – Megvárhattál volna – mondtam. – Most ez kellett. – Miért? – Délután jelenésem van apánál – felelte, és a lepattanó labda után vetette magát. Figyeltem az izmai mozgását a fehér póló alatt, csodáltam, hogy nem fázik, elég hűvös volt még reggel. Bármeddig el tudtam nézegetni a széles vállát, a keskeny csípőjét, azt, hogy milyen tökéletesen állt a fenekén a világos farmer. A nyakánál izzadságcseppek gyülekeztek a bőrén, a szája elkeskenyedett, miközben újra dobott egyet. – Levezeted a feszültséget? – intettem a palánk felé. – Aha. – Délután nem is érsz rá? – Nem. – Akkor meglátogatom Emíliát. – Tedd azt! Krisztián ilyen szűkszavú maradt egész nap, aztán a hétvégén is csak a lakatnál találkoztunk pár percre. Mert amúgy át is jöhetett volna, de nagyon ragaszkodott hozzá, hogy az a kerítés ott legyen köztünk. Vasárnap átmentem Kristófhoz, mert csütörtök óta kerülgettük a Márk-témát. Pedig Márk mindkettőnk életének fontos része volt, akkor is, amikor hetekig alig beszéltem vele, vagy amikor Kristóf
tavaly megharagudott rá. Annyira vágytam a napfényre, hogy kiültünk a kertbe. Kristóf anyja nem volt itthon, a házuk meg amúgy is olyan volt, mint egy múzeum, szóval a kert tűnt a jobb választásnak. Elővettük a kinti székeket, amit az anyja nem rángatott ki a garázsból, mint ahogy mi szoktuk tavasszal. Lemostuk és letörölgettük őket, és máris készen álltak a használatra. Levettem a pulcsit, ami alatt pántos trikót viseltem, így a nap az egész vállamat érte. A bőrömet átmelegítették a napsugarak, de élveztem,
ahogy éget.
Azt
reméltem,
kiégeti belőlem
a
zavarodottságot is. – Hol van Jázmin? – kérdeztem. Valamiért rászoktam, hogy kérdezgessem őket, hol van a másik éppen, de igazából az érdekelt, hogy minden rendben van-e velük. – Otthon. Mondtam, hogy jössz. A távolból egy gép zaját hallottam tompán, elektromos fűrész lehetett. Miután elhallgatott, békés lett minden. Egy rigó kaparászott a bokrok alatt, aztán felrepült a fára, és csicseregni kezdett a párjával. Mellettünk nárciszok sárgállottak, szerettem az illatukat. – Márk azt mondta, ugyanúgy lesz minden ezután is – nézett rám Kristóf. Nem láttam a szemét a napszemüveg mögött, de a szája fintorba szaladt, mintha ő sem hitte volna el. – Semmi sem lesz a régi. – Beszéltél Emíliával? – Igen, pénteken suli után elhívtam kávézni – meséltem. – Ő is ki van bukva, de mindenben támogatja a fiát. Nico szerint Márk
simán be van rezelve, hogy ha táncosként végzi el a Duna-partit, akkor táncosnak kell lennie. – És? – Hát… Nico azt mondta, hogy Márk az ő kinézetével meg a tudásával elég hamar kapna állást. Magamfajta lányból túlkínálat van a táncosok között, de olyan fiúból, mint Márk, nincs annyi. – Nem értem, miért most. Három évvel ezelőtt szúrta el a felvételijét, miért most akar váltani? – Tessék? Kristóf felém fordította a fejét, és sóhajtott egyet. – Márk csak az anyja miatt adta be a felvételijét a tánccsoportba, igazából a Duna-parti kosártagozatára akart bejutni. De a tesi felvételit elszúrta, elkésett, mert balhézott az egyik volt tanárunkkal, aki az anyjával kavart. Szóval egy csődtömeg volt akkoriban. – Mindig azt hittem, hogy Márk első helyen egy másik suliba jelentkezett, és oda nem került be. – Nem, a Duna-parti volt az egyetlen lehetőség. Még Krisztián is tudta, az Adri-ügynél derült ki, bár Márk tényleg nem reklámozta. Adrit se vették fel, meg Márkot se, gondolom, erről beszélgettek a három randi alatt. Még mindig voltak részletek, amik meg tudtak lepni. – Márk ezért utálja Krisztiánt? – Alapjában. – És Emília tényleg kavart az egyik tanárotokkal? – Aha, és ez pont a tesi felvételi előtt derült ki. Nagyon gáz volt. Márk azóta is haragszik az anyjára, Emíliának meg tuti bűntudata
van. – Szerinted végleges? Márk azt mondta, júniusban derül ki. – Passz, nem kérdeztem, ő meg nem mondta. De totál észvesztő, hogy három év után váltani akar. Nem fér bele a fejembe. – A tánctagozatra hogy jutott be? – A táncosok felvételije egy héttel később volt, és arra már összekapta magát. Addig ültünk kint a napsütésben, amíg melegem lett, a ruha rám tapadt, és ahol a kezem hozzáért a műanyag székhez, ott izzadságcsíkot hagytam. Semmivel se lett jobb, hogy Kristóffal próbáltuk megbeszélni. Másként kezeltük, mert más volt vele a barátságunk. Márknak annyi arca létezett! Ott volt a táncos, a kosaras, a költő. Ez utóbbi létezéséről alig pár ember tudott, mert a magam részéről aztán nem mondtam el senkinek. Annyira szerettem volna elárulni Flórának, hiszen régóta kíváncsi Zedre, de végül nem tettem, mert véletlenül szereztem róla tudomást, ahelyett, hogy Márk önként mesélt volna a hobbijáról. Két óra és egy hűtött, citromos tea után elmentem, és hazáig sétáltam, hogy átmozgassam az elzsibbadt fenekemet. *** Az osztálykirándulás napján korán reggel találkoztunk a Déliben, amikor még szürke a város és hűvös van, a nagy pályaudvarok pedig még inkább barátságtalan helynek tűnnek. Úgy mentem el Márk mellett, hogy rá se néztem. Krisztiánhoz sétáltam, aki barna
motoros dzsekiben és napszemüvegben menőzött, pedig a nap még az első kávéját iszogatta, majd csak akkor fog előbújni, ha azzal végez. A külön töltött vasárnap után most se együtt jöttünk, de azért puszit nyomtam az arcára, és beszívtam a pasiillatát. Még mindig ugyanúgy szerelmes voltam belé, és ahogy rám mosolygott, aztán azzal az ismerős magabiztossággal magához húzta a fejemet, hogy megcsókoljon, majdnem elolvadtam. – Neked is szia – mondtam habogva. Jesszusom, elég volt pár nap kihagyás, és a lábam máris elfelejti, mire való! A vonaton az osztály egyik felére, arra a felére, akit közel engedtem magamhoz, különös hangulat telepedett. Halkan csevegtünk egymással, nem kellett ránk szólni, és Kökény tanárnő azt mondta, üdítő ez a változatosság. Nem kapott el a kirándulás varázsa, pedig szerettem volna, ha jobb kedvem lesz. Ha Krisztián nem provokálja ki, Márk talán csak az utolsó tanítási napon nyögi be a változtatást, és most azt hihetném, hogy minden rendben van. Gépiesen lepakoltunk a szállásunkon, amiből annyit jegyeztem meg, hogy a szokásos panzió, tele ismeretlen szagokkal, díszítés nélküli, egyszerű szobákkal és épp csak elfogadható tisztaságú fürdőszobákkal. De legalább most nem közös volt a fürdő. Az totál halál. A városban ebédeltünk, ahol menüt kaptunk, levest meg rakott karfiolt, amit amúgy nagyon szeretek, de alig valami ment le a torkomon. Ezután mentünk el a fürdőbe, és igazából ekkor a többiek már
kezdtek feloldódni. Jó kis helynek látszott, az ígéretéhez híven volt pezsgőmedence, sodró folyosó és barlang. Ákos produkálta magát, és Grétát kezdte fröcskölni. – Most már pirosat hordasz? – kérdezte tőle az új, tűzpiros fürdőruhájára utalva. Együtt vettük, szó szerint rátukmáltuk Grétára ezt a bikinit, és lám, elég feltűnő lett. – Mi bajod a pirossal? A múltkor a rózsaszínt kritizáltad, most meg ezt. – Nincs bajom vele. A piros dögös. Gréta arca a bikinihez hasonló színűre váltott, és hogy elterelje Magáról a figyelmet, a haját belelógatta a vízbe, aztán le is merült a víz alá teljesen. Krisztián a kezemnél fogva húzni kezdett, úgyhogy odébb úsztunk.
Amikor
fröcskölni
kezdtem,
elkapta
a
bikinim
melltartójának zsinórját, de elugrottam, és azt vettem észre, hogy a kezében maradt a zöld pánt vége. Basszuskulcs! Amikor a mellem elé kaptam a kezem, hogy ne málljon le rólam a felsőrész, Krisztián úgy röhögött, hogy majd belefulladt a medencébe. – Nem hittem, hogy ilyen könnyen szétjön – mondta. – Kösd meg, légy szíves! Rendesen – kértem. Hátat fordítottam neki, és jó szorosra húzattam vele a madzagot. Nem akartam meztelenkedni az egész élményfürdő előtt, ezért a levegővétel annyira nem tűnt fontos tényezőnek, csak az, hogy megbízható legyen a csomó. – Stabilan tart? – Akárha egy matróz kötötte volna – felelte.
Miután végzett, megpuszilta a vállamat. Hát, ha neki jó, hogy a klóros vizet puszilgatja, lelke rajta. Azért jólesett. – Úgyse hagynám, hogy bárki lásson bármit – nyugtatott meg. Ugyanez azonban nem volt elmondható egy korunkbeli srácra, aki egy másik diákcsoporttal lehetett ott. Flóra vette észre először, mit művel a fiú csúszdázás címén. Amikor kiment a medencéből, hát… simán lecsúszott róla a fürdőnadrág. Gondolom, a vízzel együttes súlya lehúzta a derekáról, csak éppen a srácnak nem volt túl fontos, hogy újra a helyére igazítsa. És így indult el egy újabb kör csúszásra. – Ez hihetetlen – mondta Flóra akadozva. – Az… – Az ott a szőrös segge, pontosan – mondta Ákos röhögve. – Nem bírom nézni – nyüszített Jázmin, és hátat fordított a nem mindennapi látványnak. Kristóf a fejét simogatta. – Majd szólok, ha odanézhetsz. A srác három lépést tett meg így pucér hátsóval, amit az egész fürdő premier plánban nézhetett, majd utána félig-meddig felhúzta a nácit. Nem végzett teljes munkát, ami azt illeti, továbbra is kilátszott belőle a fél feneke. Le se vettük a szemünket a srácról, képtelenek voltunk máshova nézni. Medvés járással felbrummogott a lépcsőn, lecsúszott újra a csúszdán, aztán kijött a medencéből, és minden ugyanúgy megismétlődött. A nadrág megint nem maradt a helyén, a látvány ismét szörnyű volt. – Oké, hányok – közölte Flóra, és lemerült a víz alá. Már Kristóf is szakadt a röhögéstől, mögöttem Krisztián testét is rázta a nevetés.
– Ugyan már, lányok, ez egy olyan srác segge, aki nem szégyelli a testét – mondta Ákos. – Azért bizonyos részeit szégyellhetné a nyilvánosság előtt – javasolta Gréta. – Nem tűnik fel neki? – kérdezte Flóra, miután felbukkant a víz alól és a szemét törölgette. – Vagy ennyire lusta, hogy hátranyúljon és felhúzza? – Akarod, hogy feltűnjön neki? – Ákos fütyülni kezdett, aztán odakiabált a srácnak, hogy ne sokkolja már szegény nőket és gyerekeket a pucér hátsójával. A srác ránk nézett, arcizma se rezzent Ákos mutogatása nyomán, és ment tovább, mintha mi sem történt volna. – Én mindent megtettem – mondta Ákos, aztán mindannyian nevetni kezdtünk. Ekkor láttam meg Márkot, aki egyre távolodott az osztálytól, aztán ki is ment a medencéből. Közülünk senki se figyelt rá, még le voltak ragadva a srácnál. – Mindjárt jövök – mondtam. Pisilésre hivatkoztam, de Márk után indultam. Becsavartam magam a törülközőbe, hogy ne fázzak, és a vizes strandpapucsban caplatva követtem Márkot a szaunákig. A gőzkabinban tűnt el. Felakasztottam a törülközőt, és bementem utána én is. Alig láttam valamit odabent, pedig nem volt nagy helyiség, és a tüdőmnek is kellett idő, amíg megszokta a forró levegőt. Aztán oszlani kezdett a gőz, a bőrömön lecsapódott a pára, és már nem pihegtem, mint egy partra vetett hal. Leültem Márk mellé, az ülőke csúszott a víztől.
– Mi van, Lil, újra beszélünk? Volt valami furcsán intim abban, ahogy kettesben voltunk, és amit mondani készültem. – Nagyon haragszom rád, de valamit el kell mondanom. Nem szeretném, ha átmennél a kosárcsapatba. – Miért? – Mert barátok vagyunk. – Csak egy másik tagozat, Lil. Továbbra is ott ülök majd mögötted. – Akkor se. – De ezt akarom. Tudom, hogy csak akadékoskodtam, de akkor is feltettem a lehető legszánalmasabb kérdést: – Miért akarnád? Márk lehajtotta a fejét, csak a vállát és a feje búbját láttam. – Nem érzem jól magam a tánccsoportban. Azt hiszed, mindent és mindenkit leszarok, de ez nem igaz. Mintha emiatt mindenhonnan kilógnék. Ha csak megemlítem valakinek, hogy táncos vagyok, furán néznek rám, másként kezelnek, és ez nem tetszik. – Akik emiatt másként kezelnek, azok hülyék, és nem kell meghallani se, amit mondanak. – Hagyjál ezekkel a sablondumákkal! Nem segít. – Ha sablonos, ha nem, ez így van. – Sosem akartam táncolni. Nekem ez egyáltalán nem fontos, mint neked. Érted? Semmit se jelent. Könnyek gyűltek a szemembe, mert fájt, amit mondott. A
Márkkal való barátságomban mindig közös pont volt a tánc szeretete, és nem arról van szó, hogy ettől kevésbé a barátom, de… nem értettem, hogy vehetett száznyolcvan fokos fordulatot. Mintha Márk a szívem egy darabját akarná kitépni, és annak a darabnak
nem
volt
köze
Krisztiánhoz,
az
iránta
érzett
szerelemhez, se a barátnőimhez vagy a barátaimhoz. Az a darab Márkhoz tartozott, és ahhoz a varázshoz, amit ketten képesek voltunk átélni a színpadon. Próbáltam rájönni, mit kellene mondanom, de megakadtam. Aztán már nem is volt esély rá, hogy bármit is mondjak, mert hirtelen mozdulattal feltépték az ajtót, és Krisztián besétált közénk. Dühösnek látszott, és hiába viselt egyetlen fürdőnadrágot, fenyegetőbbnek tűnt, mintha egy halom pisztoly lett volna nála. – Mit csináltok itt? – Én most megyek – közölte Márk. – Francot mész! Ülj le! – parancsolta Krisztián. Márk felállt, de Krisztián visszanyomta az ülésre. – Ezért játszottad az eszed, hogy Lilla megsajnáljon? – kérdezte Márktól. – Elment az eszed? – Nem, csak már idegesítesz. – Kit érdekel? – Mondjuk, engem. A csapatomban akarsz játszani? Ott ezt nem tűröm. – A te csapatod? Ne röhögtess! Különös volt, hogy Márk nem a szokásos közönyösségével védekezett, hanem belement egy valós vitába Krisztiánnal.
De a pasim állt nyerésre. – Hidd el, ez az én csapatom, és ha átvesznek, észre is fogod venni. Ne mondd, hogy nem szóltam előre. – Annyira elegem van a hozzád hasonlókból, rohadt könnyű dolgotok van, azt csinálhatjátok, amit akartok. Készen kaptál mindent, így könnyű belepofáznod más dolgába. Krisztián felnevetett, de úgy, hogy megijesztett vele. – Na, ebben tévedsz, tudod? Fogalmad sincs, milyen lapokat kaptam az élettől, és miről kellett lemondanom, hogy a Dunapartiban fejezhessem be a gimit. – Te meg miről beszélsz? – kérdeztem, de Krisztián Márkkal nézett farkasszemet. Később nem emlékeztem, hogy mondott-e még valamit Márknak, mert egy csomó minden besűrűsödött abba a pillanatba, és olyan érzésem lett, mintha kiesett volna egy másodperc vagy valami ilyesmi. Márk végül bólintott, felállt, aztán kiment Krisztián mellett a gőzkabinból. Kettesben maradtunk, és továbbra is megijesztett ez a dühös, komor Krisztián. – Miről beszéltél? Miről kellett lemondanod? – kérdeztem újra. – Egyszer fogom megkérdezni – nézett rám hidegen. A bőrömet meleg levegő vette körül, de belül megfagyasztott az a haragos szempár. – Szerelmes vagy belé? – Mi van? – Mondtam, hogy csak egyszer fogom megkérdezni. Hát, reggel, a pályaudvaron még nem hittem volna, hogy Krisztián nekem szegezi a kérdést, hogy szerelmes vagyok-e
Márkba. Az abszurd helyzet teljesen belassította az agyműködésemet, de még így is tudtam a választ. – Nem. Mintha kételkedett volna. – Krisztián, nem vagyok szerelmes belé. – Akkor miért kell neked? Miért ragaszkodsz hozzá ennyire kétségbeesetten, mintha a világ akarna összeomlani, amiért nem táncolhatsz vele többé? A végére nagyon ingerült lett, ismét megborzongtam. A szívem őrült módjára zakatolni kezdett, és szédültem is. Mindig féltem, hogy szerelmes vagyok Márkba, méghozzá titkon, úgy, hogy be sem vallom magamnak, sőt, mélyen elrejtem. Olvastam már ilyenről, és anya szerint az emberek néha még maguknak is hazudnak. Korábban mindig azt mondogattam magamnak, hogy nincs meg a szikra köztem és Márk között. De ha így van, miért fáj ennyire, hogy otthagyja a tánccsoportot? Miért érzem árulásnak, hogy pár emelt órára innentől nem együtt fogunk járni? Magamnak se tudtam megmagyarázni, mi ez köztünk Márkkal. Nem lehetett szerelem, de lehet, hogy több, mint barátság. Jó lett volna rájönnöm, mi van a kettő között, mert Krisztián nagyon rosszul kezelte ezt a helyzetet. – Miért vagy rá féltékeny? Mit számít, miért ragaszkodom hozzá, ha téged szeretlek? – Ha már így kérded, azért vagyok rohadtul féltékeny, mert
mindig lesz egy pasi körülötted, aki nem én leszek, és ez a gondolat megőrjít. Próbálok nem foglalkozni vele, de amikor eszembe jut, hogy az a srác folyton hozzád ér, és úgy ismeritek egymás testét, ahogy még mi sem… ez kikészít. Mit szólnál hozzá, ha én is állandóan Adriennel edzenék, vele tölteném az időmet, és közben azt mondogatnám, hogy téged szeretlek? Sosem gondoltam bele, hogy neki milyen érzés, amit csinálok. Nekem teljesen természetes, hogy van egy párom a táncparketten, ez a hobbim és a küldetésem. Amikor Krisztián féltékenykedett Márkra, mindig azt hittem, hogy csak felnagyítja, mert nem bírják egymást. De eszembe se jutott, hogy az a baja, hogy Márkkal valamilyen szinten tényleg ismerjük egymás testét. Segített, hogy ezt kimondtam magamban. Még az is nagyobb jelentőséget kapott, hogy Krisztián tulajdonképp imád hozzám érni, és a kezdetek óta nagyon fontos neki a fizikai kapcsolat. Persze minden pár ezt csinálja, miután összejönnek, de nálunk ez majd egy év után se változott. Neki mindig le kellett nyelnie, ha egy fiú hozzám ért, míg nekem nem kellett ezzel megküzdenem, mert fiúkkal játszik. Így azért értelmet nyert, miért tört elő belőle a legváratlanabb időpontokban a féltékenység, és hogy mennyire igazságtalan voltam, amikor Ervinnel próbáltam felbosszantani. Csodáltam, hogy sosem borult ki ennél jobban, mert én megtettem volna. Szerintem én kezeltem volna rosszabbul a féltékenységet. Odaléptem
hozzá.
Végigsimítottam
deltás
vállán,
aztán
megfeszített állán is. – Az nem olyan. Egyáltalán nem ilyen. – A kezem lecsúszott a mellkasán, le a fürdőnadrágig. Amikor elkapta a csuklómat, és megszorította, mosolyogni kezdtem. Már nem ijesztett meg, valami átkattant bennem. Annyira helyes volt így dühösen. Az arca csupa él, csupa keménység. A testem a legváratlanabb helyen rándult össze, mert tudtam, hogy Krisztián az enyém. Úgy csókoltam meg, ahogy sose, pedig volt már pár csókunk. Lágyan érintettem az ajkát, de csak az elején, aztán a nyelvem durván kereste az övét, birkóztak, és egyre erőszakosabban faltuk egymást. Szabadjára engedtem azt a hihetetlen birtoklási vágyat, amit egy csapóajtó zárt el bennem. Krisztiánnak tudnia kellett, hogy csak ő van, senki más, és nem is lesz. Megharaptam a száját, Krisztián is megkarcolta az ajkamat, de még mindig csókoltuk egymást. Nagyon durván toltuk. Amikor pár hete majdnem lefeküdtem vele, még nem éreztem azt, amit most. Akkor csak közelebb akartam magamhoz tudni Krisztiánt, és volt egy perc, amikor azt gondoltam, hogy ha lefekszem vele, akkor újra olyan lesz minden, mint régen. Az volt a legfurább, hogy a barátnőim közül Gréta volt az, aki megmagyarázta, hogy másra akartam használni a szexet, mint amire való. Valamiért Grétával lehetett a legkönnyebben beszélni a szexről. De most másként kívántam Krisztiánt, mint akkor. A testem görcsösen akart tőle valamit, valami olyat, amit korábban nem.
Tudtam, hogy ez az izmos, vizes fiútest, ami hozzám préselődött, megadná nekem, amire szükségem van. Most először akartam igazán azért lefeküdni vele, hogy ez a feszültség elmúljon belőlem. – Hé, értettem a lényeget – mondta Krisztián, és eltolt magától. – Akkor jó – nevettem fel. – Menj ki, én még ülök itt valameddig – nyögte rekedten. – Ó… oké. Vérzik a szád. Odanyúlt, és megnézte az ujjain a vért. Azt a sebet én okoztam. – Kösz. Mielőtt kimentem, azt láttam utoljára, hogy mosolyog. Úristen, átmentem tiszta állatba! Ezt sosem mosom le magamról. *** Márk felszívódott, de azután, ami a gőzkabinban történt, Krisztián töltötte ki a gondolataimat. Majd felrobbantam, annyira telítődtem energiával. Elrángattam a lányokat a szaunába, aztán kimentünk a kültéri medencébe, persze Kökény tanárnő nem örült neki, mert attól félt, hogy megfázunk. Akkor vettük észre, hogy teljesen beborult az ég, és hamarosan rá is kezdett az eső. Estére annyira farkaséhesek lettünk, hogy alig vártuk a vacsorát, na meg azt, hogy elvonszoljuk magunkat az ágyunkig. A fürdőben könnyű dolgunk volt, mert fedett részen, meleg vízben pancsoltunk, de odakint még mindig szakadt az eső. Az a víz határozottan hideg volt, előkerültek a pulóverek meg a kabátok, és az esti városnézés is ugrott. Ami azért volt baj, mert
úgy terveztük, hogy közben kajálunk is valahol. Kökény tanárnő azonban nem esett kétségbe. Telefonált egyet, majd egy boltba irányított minket, és bevásároltunk egy közös pizzasütéshez. Mint kiderült, a panziónak jól felszerelt konyhája volt, és megengedték, hogy használjuk. Jó bulinak ígérkezett. Amint visszaértünk, a tanárnő felsorolta a feladatokat az osztálynak. Flórával a konyhában kevertük a spéci pizzaszószt, önként vállaltuk el. – Olyan, mintha kiközösítenénk Márkot – mondta. Egy tiszta kiskanalat belemártott a piros pürébe, hogy megkóstolja. – Kell még bele fűszer. – Óvatosan azzal, majd sütéskor fog kijönni az íze. – Akkor is kell. És nem válaszoltál. – Hagyjuk Márkot! – Mostanában tök jó volt, hogy együtt lógtunk, tudod, fiúk és lányok, és Márk már nemcsak a te barátod lett, hanem egy kicsit a miénk is. Mintha Krisztiánt hallottam volna, csak ő nem Márk kapcsán mondta ugyanezt. Flóra a hűtőnek dőlt, a göndör fürtök szétterültek a feje mellett. – Ezt nem csinálhatjuk vele. Nem szép dolog. – Ha ennyire zavar, nyugodtan pátyolgasd a lelkét, nem állok az utadba – javasoltam. – Most, légyszi, halld meg, amit mondok. Éreztem már magam kiközösítve, és nagyon szemét érzés. – Jól van, értem, szociálisan érzékeny vagy a témára. De nem fog egy pillanat alatt megoldódni minden, mert te azt szeretnéd.
– Reménytelen eset vagy, totál elengeded a füled mellett, amit mondok. Attól még normális lehetsz Márkkal, hogy jövőre más lesz a párod a táncórákon. Ettől még barátok maradtok. – Igen, tudom, csak éppen Krisztián azt hiszi, szerelmes vagyok belé. Flóra köhécselni kezdett, mintha félrenyelt volna valamit. – Miért, az vagy? – kérdezte. – Miért, te szerelmes vagy Ákosba? – vágtam vissza. – Ez hogy jön ide? Flóra ellökte magát a hűtőtől, és szórt még egy kis oregánót a pizzaszószba. – Mi van, ha Ákos egyszer összejön valakivel, akit, mondjuk, ismersz? – kérdeztem, óvatosan kerülgetve a kényes témát. – Ugyan, kivel jönne össze? Ákos megmondta, hogy nem akar kapcsolatot, és tartja magát hozzá. – Lehet, hogy nem akar, de Gréta az élő példa rá, hogy tudja, mi a különbség a fiúk és a lányok között. Flóra először felnevetett, aztán ugyanolyan hirtelen vált komollyá. – Lemaradtam valamiről? – Majdhogynem flörtölt Grétával, ne mondd, hogy nem vetted észre. Le se vette a szemét a dögös, piros bikinifelsőről. – De… de… azt a fürdőruhát én választottam Grétának! Megveregettem a vállát. – Gratulálok. Ákosnak bejött. – Ez nem lehet igaz. Gréta? GRÉTA? A szájára tapasztottam a kezem, mert túl nagy hangerőre
kapcsolt. – Csss! Akkor se lesz más a helyzet, ha egymilliószor elismétled, hogy Gréta. – Nem flörtöl vele. Az kizárt. Ákos maximum a nagy mellű, dióagyú lányokkal flörtöl, de azokkal is csak addig, amíg körülrajongják. Tudod, ő a sztárjátékos a Duna-parti Farkasoknál, és kell neki a rajongótábor. Azok a csajszik nagyon hamar elmenekülnének, ha megismernék az igazi Ákost. Tetszett, ahogy Flóra szájából hangzott a Duna-parti Farkasok. – Jó kis név, mi? – Az. – Figyi, ha nekem nem hiszel, nézd meg magad! Csak figyelj oda rájuk, oké? – Azt fogom tenni – ígérte harciasan. Hűha, szabadon engedtem egy zöld szemű szörnyet, és csak reménykedhettem, hogy senkit sem mészárol le. *** A pizza fincsi lett, az első szeletekért majdhogynem verekedtünk. A fiukkal szemben persze esélytelen volt, hogy nyerjünk, de Krisztián zsákmányolt nekem kaját. Próbáltam beszélgetni Márkkal, ami leginkább próbálkozás maradt. Flóra segített ki, teljesen bevonta őt a dumálásba, és ahogy kérdezősködni kezdett arról, hogy tényleg csapattag lesz-e, valahogy minden olyan valóságossá vált. A gyomromban a követ is valóságosnak éreztem.
Kökény tanárnő tudott Márk tervéről, és aranyos volt, ahogy ez a sokat mérgelődő tanárnő próbálta maradásra bírni. – Az egész végzős év nagyon sűrű, nehéz lesz beilleszkedni a csapatba, meg foglalkozni a tanulással is. – Kösz, tanárnő, mondjon még ilyeneket! – Nem akarlak elijeszteni – mondta az ofő, és a füle mögé tűrt pár tincset a vállig érő fekete hajából. – Ti vagytok a második osztályom… bizony, tíz éve kezdtem el tanítani, és már két osztályt kaptam. A negyedévesek szeptemberben mindig elkezdik a szervezéseket. – Bírni fogom. – Úgy legyen! Utáltam, hogy a tanárnő ennyire normális, és bármennyire is próbálta maradásra bírni Márkot, azért áldását adta a váltásra. – Tud valamit, hogy mi lesz a tánccsoporttal? – kérdeztem tőle. Kökény tanárnő a poharában lötyögtette a fantáját. – Még nem. Általában felveszünk valakit, hogy meglegyen a létszám… – Ahogy Adrit is – vágott közbe Krisztián. – Igen, Vándor Adrienn is így került az iskolánkba. De volt, hogy létszámhiánnyal ment tovább az osztály és az érintett tagozat, és végzős évben ez a valószínűbb. Márk azon az áron jelentkezett át, hogy egyik bizonyítványa sem lesz teljes. A táncos bizonyítványát lezárjuk három év után, míg a kosárcsapatban hiányozni fog pár tantárgya. – A nyáron vizsgázhatok belőlük, ha akarok – mondta Márk. Nem volt semmi, hogy még erre is felkészült. Az is lehet, hogy
még az elméleti tárgyakra is tanult évközben. – Igen, akár le is vizsgázhatsz. Nagyon sokáig tartott, mire az egész osztály jóllakott, már majdnem be is aludtunk, mikor az utolsó adag elkészült. Én már nem kértem, de Gergő, Tomi és a kosaras lányok közül Melinda elpusztította az utolsó falatokat is. Ideje volt aludni menni. A szobába érve letusoltunk, Flóra nagyon sietett, így fél óra múlva már az ágyban pihentünk mind a ketten. Majd leragadt a szemem, és már belemelegedtem az öblítő illatú takaróba, amikor rezgett a telóm. Vakon tapogatóztam utána, aztán elolvastam az üzenetet, ami Krisztiántól jött.
Én vagyok. Ennek semmi értelme nem volt. Legalábbis amíg egy rövid kopogást nem hallottam. Fel sem kellett tennem a kérdést, hogy ki kopogott, az SMS már válaszolt rá. Résnyire nyitottam az ajtót, aztán kicsusszantam a folyosóra. Krisztián egy kulcsot lóbált a mutatóujján. – Az minek a kulcsa? – kérdeztem tőle. – Egy üres szobáé. – Csórtad? – Nem is varázsoltam. Hajnalban vissza kell vinnem. – És? – Szeretném, ha velem aludnál, Táncoslány. Nyeltem egyet. – Csak alvás, oké? – tette hozzá. – Magamhoz kell hogy öleljelek, addig úgysem bírok aludni. Oké, Lilla, csak tartsd magad, és ne olvadj el! Bólintottam.
– Hozd a takaródat! Visszamentem a szobába, és felmarkoltam a takarót meg a telót, csak épp majdnem felsikítottam, amikor észrevettem, hogy Flóra szeme nyitva van. Kicsit olyan volt, mintha egy horrorfilmben lennék, ahol a fiatal lány nyitott szeme ijesztően mered rád az éjszaka közepén, amikor nem számítasz rá. A hatás azonban elmúlt, amikor megszólalt. – Mázlista. Egy vigyorral nyugtáztam, hogy bizony, így van, aztán visszamentem Krisztiánhoz. Nagyon csendben osontunk el a kiválasztott szobáig. Krisztián azért néha hihetetlen. Nemcsak lenyúlt egy kulcsot, de mindjárt egy franciaágyas szoba kulcsát emelte el. Alighogy bezárta magunk után az ajtót, bevágódtunk az ágyba. Hozzám
bújt,
összesimultunk,
de
a
két
külön
takaró
megnehezítette a helyzetünket. Sehogy se tudtunk rendesen betakarózni, és közben összeölelkezve maradni, ezért nevetésbe fulladt a próbálkozásunk. – Csendesebben, elkapnak – mondta. Felé fordultam, újra megbolygatva a takarókat. A sötétben az arcát fürkésztem, de csak körvonalakat láttam, a szuszogását hallgattam, a teste melegét éreztem. – Miért mondtad azt Márknak, amit mondtál? Miről kellett lemondanod, hogy a Duna-partiban fejezd be a gimit? Hosszan hallgatott, az ujjai a derekamon játszottak, az alvós trikóm alá siklottak. – Az a lényeg, hogy itt vagyok, és itt is leszek, ez már olyan
biztos, mint az, hogy a legszebb lányt tartom a karomban. Elszorult a torkom. Nem akart róla beszélni. Rosszulesett, hogy kizárt, még ha közben le is vett a lábamról a bókkal. De tudtam, hogy nem vehetem el Krisztiántól az összes titkát. A megérzésem azt súgta, az apjához van köze az egésznek, már a kezdetektől rossz érzésem volt az apukája utazásával kapcsolatban. Krisztián azonban elképesztően erős a lelke mélyén. Azt hiszem, igazi túlélő lesz, mindig fel fog állni, akármennyit hibázik, akármilyen akadályt kell vennie, megoldja. Hinnem kellett benne, hogy elég erős az apjával szemben is. – Szeretlek – mondtam. – Én is szeretlek, Táncoslány. – Feszült volt a hangja, szerintem azt várta, hogy tovább boncolgatom a témát. Nem tettem. – Jó éjszakát! – mondtam neki, és ekkor egész testével ellazult, majd egy puszit adott a homlokomra. – Itt vagy, úgyhogy jó lesz. – Tényleg nem bírtál volna elaludni, amíg át nem ölelsz? – Valami filmből vettem. Gondoltam, megpuhulsz tőle. Annyira biztos voltam benne, hogy mosolyog, mint abban, hogy a legimádnivalóbb srác tart a karjában. – Filmből, mi? Nyugi, nem kell még egyszer kimondanod, már elsőre is megjegyeztem. Megfordultam, hogy újra felvegyük a kanál pózt, de Krisztián a fülemhez hajolt. – Komolyan mondtam. Tényleg nem bírtam volna elaludni
addig, amíg át nem ölellek. Mintha tűzijáték robbant volna fel bennem, elöntött a boldogság. Nagyon régen aludtam ilyen édesen, mint akkor éjjel. *** Az osztálykirándulás utáni héten egy csomó tanár bejelentette, hogy dolgozatot írat, úgyhogy délutánonként ezerrel tanultam, és csak pénteken nyugodtam meg, mielőtt elindultunk volna az uszodába. A többség már kirohant a teremből, csak néhányan szöszmötöltünk még a pakolással. Gréta a telefonját bújta, idegesen nyomkodta, és elfelhősödött a tekintete. – Mi a fene ez? A kérdést hangosan tette fel, ezért köré gyűltünk. – Én nem küldtem ilyen e-mailt. – Milyet? – Kaptam egy e-mailt egy könyvkiadótól, mert állítólag küldtem nekik rajzokat, és most szeretnék látni a többi munkámat. De én nem küldtem semmilyen képeket semmilyen kiadónak. Tanácstalannak tűnt, de igazából mi is. – Mikor „küldted” azt az e-mailt? – kérdeztem. – Januárban, és tényleg az én címemről ment el, de akkor sem én írtam. Krisztián megkérte, hogy nyissa meg a mellékleteket, mire Gréta megtette, és végiglapozta a képeket. A grafitrajzok manókat, tündéreket és apró erdei lényeket ábrázoltak, aprólékosan
kidolgozva. Kedves, kifejező arcuk volt, nem lett túlerőltetve a mimikájuk, Gréta próbálta természetesnek megrajzolni a figurákat. – Ezek tényleg a te rajzaid? – Igen. A mesekönyvemből valók, amit a húgomnak készítettem tavaly. Anya összegyűjtötte a rajzokat és beköttette, mintha igazi képeskönyv lenne. – Megadtad valakinek az e-mail fiókod jelszavát? – kérdezte Krisztián. – Dehogy – mondta Gréta ijedten. – Márpedig valaki rájött. – Krisztián körbenézett rajtunk, és elmosolyodott. – Nagyon közeli ismerős lehetett, aki elég tökös, hogy feltörje az e-mail fiókodat, de jót akarjon neked. A jellemzés alapján egyetlen ember neve ugrott be, de az illető úgy lapított, mintha azt szeretné, hogy ne is legyen itt. – Jázmin! – kiáltott fel Gréta. – Te kérted el januárban a mesekönyvemet. – Jaz, te kavartál? – kérdezte Kristóf is vigyorogva. Jázmin felkelt a székről, ahol sikertelenül próbálta kicsire összehúzni magát. – Na jó, akkor tisztázzuk! Lebuktam, én voltam. – Miért tetted? – Anya mindig értesül a jó kis lehetőségekről, és hallotta, hogy mesekönyv illusztrátorokat keresnek. Ez nem titkos infó egyébként, fent van a neten. Csak egy e-mailt kellett elküldeni pár jól sikerült rajz fotójával a kiadónak. Anya azt akarta, én küldjek rajzokat, de ez nem az a terület, ahol erős vagyok. – Nekem nem is szóltál? – kérdezte Flóra csalódottan.
– Mondom, ez Gréta erőssége. De még mindig keresnek embereket, nyugodtan próbáld meg te is! – De akkor, amikor megtudtad, egyáltalán nem gondoltál rám? Mivel Flóra meg se hallotta a békítő szavakat, Jázminnak meg kellett magyaráznia: – Figyi, neked ott van a ruhatervezés, állandóan figyeljük a pályázatokat, nekem meg ott volt a kiállítás, és felejtsük el, hogy apa vette meg a képemet. Még Lillának is az ölébe pottyant egy lehetőség, de Grétának idén valahogy nem. – Vagyis én vagyok az az idióta, akit meg kellett sajnálni? – kérdezte Gréta hidegen. – Nem ezt mondta – felelte Ákos, aztán kikapta Gréta kezéből a telefont. – Mutasd már azokat a képeket, majd én eldöntöm, tényleg olyan jó vagy-e benne. – Add vissza! Azonnal! – követelte Gréta megvadulva, és talán még sosem láttam ilyen hisztisnek. Próbálta visszavenni a mobilját, de esélye se volt egy ekkora srác ellen. – Ez például tök jó – mondta Ákos a kecses tündérlányt ábrázoló képre mutatva. – Volt egy mesekönyvem, amiben ilyesmi rajzok voltak, és ciki bevallani, de amikor kilencévesen elhagytam, egy hónapig bőgtem utána. – Nem érdekel a gyerekkorod, csak add már vissza! – Nyugi már, mitől kattantál be? Ákos lapozgatni kezdte a képeket, de aztán történt valami. A vigyor lemállott az arcáról, meg se mozdult, csak a kijelzőt bámulta. – Ez meg mi a szar?
Úgy mondta, hogy mi is kíváncsiak lettünk rá, mit látott, de amikor felé indultunk, hátrálni kezdett. A táblánál állt meg, és hiába voltunk többen, még mindig ő tűnt az erősebbnek. Gréta szinte Pöttömnek látszott mellette, főleg, amikor Ákos ráförmedt: – Azt kérdeztem, mi a szar ez a telefonodon? – Csak rajzok… Add vissza, légy szíves! Ezeket magamnak csináltam, nem másoknak. Ákos még lapozott párat az ujjával, aztán a képernyőt elsötétítve visszaadta a mobilt Grétának. – Lépek – mondta, és pár másodperc múlva már ott sem volt a teremben. – Ebbe meg mi ütött? – nézett utána Flóra. – Mi van a telefonodon? De Gréta nem akart válaszolni, hipersebességgel összepakolta a táskáját, és ő is kiviharzott a teremből. Addigra már rájöttem, hogy Ákos mit láthatott Gréta telefonjában. A rajzokat magáról. Ez bukta. *** Ákos nem jött úszni, de miután Krisztián beszélt Vágóval, a tanár rendes volt, csak simán beírta igazolatlannak, nem csinált belőle nagyobb ügyet. Flóra gyanakodva figyelt minket, ezért Gréta úgy tett, mintha valami apróságról lenne szó. Azt mondta Flórának, hogy pár erőszakos kép volt a telóján, és Ákost az döbbentette meg, hogy
Grétának ilyen elfojtott, világpusztító gondolatai vannak, ráadásul ezeket le is rajzolja. Hazudott Flórának. Én nem akartam. Úszásóra után Krisztiánnal mindig együtt indulunk haza. Ezúttal Ákos kedvenc helyére mentünk, valami eldugott park lepusztult játszóterére, azt sem tudtam, hogy van ilyen szeglete Budának. Egyszerre volt kísérteties és megkapó. A lombkoronák összeértek, és az egész környék árnyékos volt emiatt. Nedves földillat és a moha szaga uralta a helyet, ahol Ákos egy fa tövében, a füvön ücsörgött. A szemébe húzta baseballsapkáját, a táskáját az ölébe vette, és az egyik pántját morzsolgatta az ujjával. Krisztiánnak már elmondtam, mit láthatott a mobilon, és lássuk be, kármentésre jöttünk. Mert Ákost valamiért meglepte az a kép, annyira, hogy összezuhanjon. – Tesó, mit művelsz itt? – kérdezte Krisztián. – Ülök. – Azt látjuk. Miért lógtál óráról? Ákos válasz helyett felém fordult. – Te láttad már azokat a képeket? Bólintottam. – Gréta mindannyiunkat rajzolgat, és nem csak a valóságot festi meg. Voltam már királykisasszony a vártoronyban, meg kaptam már angyalszárnyakat is. A képeit le szokta fotózni, aztán másolja át a gépére. – De… Engem is lerajzolt?
– Ahogy láttad, igen. Az egész osztályt, sőt, még Krisztiánt és engem is lerajzolt együtt. – Először engem is zavart, de már nem – tette hozzá Krisztián. – Ha megkéred, akkor letörli a mobiljáról. Ákos a homlokát ráncolta. – Nem azt akarom, hogy letörölje. – Akkor mit? – Azt akarom, hogy elfelejtse. Na, Ákos se egyszerű lélek, de nem tudtam meg, mit ért ez alatt, a nagynénje hívta, és sürgősen haza kellett mennie. Viszont este Krisztián kihívott a lakathoz, hogy elmondja a fejleményeket, ugyanis beszélt újra Ákossal. Ezzel csak az volt a baj, hogy a fiúk érzelmi életét amúgy is nehéz értelmezni, és nekem ezt úgy kellett, hogy már Ákos is a maga fiús módján magyarázta meg Krisztiánnak a dolgot, aki szintén a maga fiús módján mesélte el nekem. De azért megpróbáltam dekódolni az üzenetet. Egy lány alapból attól félt volna, hogy abból a képből egyértelmű lesz, hogy Gréta oda meg vissza van a sráctól, de Ákos agya másként működött. A suliban szándékosan játssza mindig a vidám, jó fej csávót, aki persze néha majd felrobban az idegtől, de szerinte Gréta sosem láthatta olyannak, mint amilyennek megrajzolta. Sőt, Ákos szerint senki se láthatta még olyannak az egész suliban, mert sosem engedte, hogy lássák rajta. Gréta mégis megrajzolta, és Ákost ez felkavarta. Mintha Gréta kileste volna egy titkát, és visszaélt volna vele. – Nem is sejti, hogy Gréta belezúgott, és azért rajzolgatja? –
kérdeztem. Krisztián a kerítést tartó betonoszlopnak támaszkodott. – Nem tudom, erről nem mondott semmit. – A legjobb barátod. Legalább van valami tipped? – Figyelj, tényleg nem tudom, mi van. Tagadott, méghozzá feltűnően. – Ki vele, Krisztián, most már úgyis nyakig vagyunk az egész történetben. Mit mondott róla? Haragszik rá? Tetszik neki? – A haverom már az első nap minden csajt megnézett magának, és Gréta sem volt kivétel. – Mert simán kanos volt – fanyalogtam. – Mert mi, srácok, így működünk. – Ezek szerint te is minden csajt feltérképeztél? – Ööö… kapcsolatban vagyok, erre nem válaszolhatok. – Most féltékenynek kellene lennem? – Nem, mert a legdögösebb csajról már két héttel az évnyitó előtt méretet vettem, és csak két évet kellett várnom rá, hogy az enyém legyen. De megérte. Néha olyan nagyon tudott hízelegni, de nem hagytam magam eltéríteni. – Ákosnál tartottunk. Elgyötörtnek látszott az arca, szegény, utálta, hogy vallatom. – Biztos valami tuti romantikus sztorit vársz, hogy már évek óta szerelmes belé, de nem erről van szó. Emlékszel, hogy rávetted őket, hogy együtt táncoljanak? Amikor nem értem rá, mert családi találkozó volt nálunk. – Valójában Ákost vettem rá, hogy táncoljon, és Gréta lett a
párja. – Ez a része lényegtelen. Na mármost, a srácok egyszerűek. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen egy jó csajjal táncolni. És már Ákos is tudja. Tényleg nem lett valami romantikus, de ez legalább már valami. – Mi lesz most velük? – Nem tudom. De továbbra se avatkozz közbe, ha lehet. *** A nem közbeavatkozás sokkal nehezebb dolog, mint az ember hinné. Mert amikor Ákos a következő héten piszkálódni kezdett Grétával, és Gréta emiatt hozzám jött panaszkodni, de Flórának nem mondhattam semmit, és Jázmin inkább Flórával maradt, hogy ne legyen olyan feltűnő, az teljes káosz volt. Grétával mindennap eltűntünk egy kicsit, hogy ne boruljon ki, és ne bőgje el magát. – Miért szállt rám? Mintha direkt fel akarna bosszantani. Próbáltam minden
irányban
hűséges maradni,
és nem
megszegni az Ákosnak tett ígéretemet, hogy a családi élete tabu, de valamit mondanom kellett Grétának, mert a barátnőm volt. – Néha a képeiddel olyan könnyen fel tudod zaklatni az embereket – kezdtem bele. – Felzaklatni? Mintha bántani akarnám őket? – Nem, épp csak megláttál valamit Ákosban, amit nem akart, hogy megláss. Érted? Krisztián szerint közelebb kerültél hozzá, mint bármelyik lány az elmúlt években. Ez zavarja. Te tudsz róla
valami fontosat, de ez nem kölcsönös. Azért provokál, mert nem tud téged kiverni a fejéből. – Ez rosszat jelent? – Jót. – Krisztián szerint vagy szerinted? – kérdezte. – Közös vélemény. – Ilyen együtt járni Krisztiánnal? Közös lesz a véleményetek? – Dehogy! Nem értünk egyet mindenben, például, amikor a bringámat ellopták, apa pártján állt, nem az enyémen. Ha elmondtad volna Flórának is, hogy min mész keresztül, akkor most segíthetne megérteni Ákost. Gréta kifújta az orrát egy zsepibe. – Elég nagy pofátlanság lenne Flórától kérni tanácsot Ákossal kapcsolatban. – Mi van, ha tévedsz, és mégis segítene? Annál azért régebb óta vagyunk barátnők, és átmentünk már együtt pár dolgon. – Még azt se bírtam bevallani neki, hogy tetszik Ákos. – Pedig az elég aktuális. – Mégis, hogy kezdjek neki? –A
lehető
legegyszerűbben.
Például
úgy,
hogy
beszélnünk kell valami fontosról. Ott leszünk veletek, jó? Gréta megtörölte könnyes szemét, aztán bólintott. – Köszi. ***
Flóra,
Ugyanezen a héten kellett bemutatnunk a tánckoreográfiákat is Hegedűs tanárnőnek, hogy még lássa, mielőtt vizsgázunk belőle. Egymást is véleményezhettük, ötleteket adhattunk, de már csak ebben a késői szakaszban. Ez inkább tökéletesítés. Hegedűs még az elméleti táncórát is elkérte Pintértől, hogy mindenki sorra kerüljön. Márkkal
együtt
átcsúsztam
csütörtökre.
Mellettem
ült
törökülésben a parkettán. Én azóta, hogy bejöttünk órára, feszült voltam. Nekem fontos volt ez a fellépés, azért gyakoroltam rá annyit, hogy jó minősítés kerüljön a táncos bizonyítványomba. Kíváncsian vártam, hogy Márk mit hozott össze, elvégre ez lesz az utolsó iskolai fellépése. Mit fogok látni tőle, ha tényleg nem számít neki a tánc, és az, hogy lezáratlan marad a bizonyítványa? – Kárpáti Lilla – szólított a tanárnő. Embertelen meleg volt a teremben, miközben elkezdtem mozogni. Összpontosítanom kellett.
Hajlások, összehangolt kar- és lábmunka… Csak szépen, hiba nélkül. Még másfél percem volt hátra ebben a katlanban. A trikó rám tapadt, és utáltam az érzést, ahogy összeolvadt a bőrömmel. A magamra fújt dezodor elég nagy megterhelésnek lett kitéve, reméltem, hogy még bírja erővel. Lépés, lépés, lépés, ugrás… Ez is kipipálva. Forgás, forgás, sok-sok forgás… Imádtam őket, és szerencsére nem szédültem meg, bár ennek inkább a rengeteg gyakorláshoz volt köze, mint Fortuna istennő kegyelméhez. Az elmaradhatatlan talajgyakorlatok, hason fekvés, átfordulás,
lábmunka és társai. Itt már nem szédültem. A meleg ellenére végigcsináltam úgy, ahogy szerettem volna, nem rontottam semmit. – Köszönöm, Lilla – mondta a tanárnő. Apró javításokat javasolt, én meg felírtam őket a füzetembe. – Vélemény? Senki se szólalt meg, ami fura volt, mert valamennyire versenyhangulat alakult ki közöttünk. Azt vártam, hogy legalább Gina belém köt, de ő se mondott semmit. Márk következett. Ezt a feladatot senki nem kerülhette ki idén, mi mégsem gyakoroltunk együtt. Amikor segíteni akart nekem, nem kértem belőle, ő pedig nem hívott, mert nem szokott. Miközben az akrobatikus elemekkel felturbózott táncot figyeltem, meghallottam Gina suttogását: – Az anyja tánctanár, biztos, hogy segített neki kitalálni. Csacsa helyeselt: – Tuti. Ezt egyedül nem tudta volna megcsinálni, ahhoz túl jó. – Imád felvágni. – Azért van mire – mondta Csacsa ábrándosan. Ezt a kis csevejt hallva felidegesítettem magam. – Márk simán kirázza ezt a kisujjából, biztos nem kellett neki az anyja segítsége – suttogtam oda a lányoknak. – Mert ha te mondod, az úgy van, mi? – villantotta rám a kígyószemét Gina. – Igen. Márk azt állította az osztálykiránduláson, hogy nem fontos neki a tánc, és ha három év után simán átmegy a kosárcsapatba, akkor
lehet, hogy tényleg ez az igazság. Mégis hittem abban, amit Ginának mondtam, Márk képes volt
ezt segítség nélkül
megcsinálni. Hogyan fért össze ez a sok ellentmondás Márk lelkében? Sosem tudtam valamit jól csinálni, ami számomra nem volt fontos. Mi az igazság? Márk nekem mindig a táncot jelentette, főleg a partnert, aki kihozta belőlem a maximumot, és emlékeztetett, hogy mindig tudjam, a tánc az egyik legfontosabb dolog az életemben. Sőt! A tánc azt jelentette nekem, mint Emíliának. A szerelmem volt. Azóta, hogy megtudtam kilencedikben, hogy Márk tánccsoportos lesz, az ismeretségünket ez alapjában határozta meg. Elég zavarosak voltak a saját érzelmeim, de abban a percben hinni kezdtem valamiben. Talán azért éreztem a barátságnál többet Márk iránt, mert a tánc volt az én igaz szerelmem, Márk pedig az eszköz ehhez. Igazságtalanul viselkedtem vele, pedig annál többet érdemelt. Nem marasztalhattam a saját indokaim miatt, és főleg nem szabadott csak úgy tekintenem rá, mint táncosra. Hús-vér barát volt, akinek talán nem ugyanazt jelentette az életében a tánc, mint nekem, de ezt el kellett fogadnom, még ha féltem is, hogy elveszítem, vagy esetleg megváltozik a barátságunk jellege. Óra után azonban mégsem vele beszéltem meg mindezt, hanem Krisztiánhoz mentem. Megvártam az edzés végét, és amikor hazafelé kézen fogott, felhoztam a témát. – Tényleg ennyire kiborít az, hogy együtt táncolok Márkkal? Vagy bármilyen fiú lehetne, akkor is ugyanezt éreznéd?
– Zentai rég nem bármilyen kategória. Ő Zentai. Mindig rosszkor van rossz helyen. – Kristóf sosem zavart. Vállat vont. – De, ő is zavart. – Akkor hogyan lettetek barátok? – Nem tudom. Csak úgy. Változtak a dolgok. – Belegondoltál már, mi lesz, ha Márk a csapatodba kerül? – Muszáj volt felhozni? – Érdekel. – Az egyik variáció, hogy kinyírom, és elásom a hulláját. A másik az, hogy kinyírom és a folyóba dobom a hulláját. Nem nevetett, még csak nem is mosolygott. Valahogy nem lettem előrébb a Márk-Krisztián kérdésben. Megint. Évek óta tartó háború ez, és szerintem sosem fognak békét kötni. Ha igen, akkor szemtanúja leszek egy csodának. *** Szombaton egy joghurtos fagyizóban találkoztunk Jázminnal és Grétával. Korábban Krisztiánnal plázáztunk, farmert vettünk neki, de olyan hamar elintéztük a vásárlást, hogy beültünk a fagyizóba. Tavaly nyáron ugyanitt jégkását is árultak, és nagyon csalódott lettem, amikor a srác közölte, hogy majd csak júniusban üzemelik be a gépet, ami keveri. Így hát egy limonádét kértem, Krisztián meg két gusztusos sonkás szendvicset.
Nagyon összeillettünk: mi ketten voltunk azok a hülyék, akik nem joghurtos fagyiért járnak a joghurtos fagyizóba, hanem jégkásáért, limonádéért és szendvicsért. Mire
a
lányok
megérkeztek,
már
majdnem
mindent
elpusztítottunk, ami az asztalon volt. – Na, helló – mondta Jázmin, kezében a poharas fagyival. A tetejére egy csomó színes valamit szórtak, és amikor sokáig bámultam a fura kis gömböket, felém nyújtotta a poharat. – Kértek rüttyős fagyit? – Előbb tudnom kéne, mi az a rüttyő. – Kristóf rászoktatott erre a szóra, utálom az első perctől, de nála egy ideje minden rüttyős. Hogy mit jelent? Bármit. Tényleg, mintha hallottam volna már én is. – Nem kérek rüttyőt, köszi. Gréta semmit se vett, csak lehuppant a sárga műanyag székre, és az e-mailjeit nézegette a telefonján. Nála ez szokatlan volt. – Van valami fejlemény? – Megkaptam a kiadótól az időpontot egy személyes találkozóra – jelentette be. Azért kicsit ijedtnek látszott. – Hűha! Az tutira jót jelent. Elmenjünk veled? – Anya elkísér. – Anyukád mérges rám? – kérdezte Jázmin óvatosan. – Tudod, amiért feltörtem az e-mailedet, és a nevedben küldtem egy levelet. – Nem. Otthon mindenki örül, hogy ez lett belőle. – Ahogy mi is. Akkor hát mind itt vagyunk… – kezdett bele Jázmin. – Flóra nem jön?
– Nem, mert pont róla van szó. Itt van a nyakunkon június elseje és kiszedtem Flórából, milyen ajándéknak örülne a szülinapjára. Igazából nem ajándékot szeretne, hanem be akar fizetni egy szabadulós játékba. Ne nézzetek így rám, tök sok van belőlük. Tudjátok, mint a Parapark, szerintem az a leghíresebb. Láttam már hirdetést a neten, ami szabadulós játékot reklámozott, de csak annyit írtak, hogy bezárnak egy szobába valami félelmetes helyen, neked meg ki kell jutni egy óra alatt. Ez kellően rejtélyes ahhoz, hogy már akkor is érdekelt. – Flóra már nézegeti egy ideje az egyik helyet – folytatta Jázmin. – Egy órára lehet lefoglalni a pályát, és akár öten is bemehetünk. Van diákkedvezmény, és ha Flórát leszámítjuk, mert ez lenne az ajándéka, akkor négyfelé oszlana a pénz, és úgy nem olyan gáz. – Na jó, de csak hárman vagyunk. Ki lesz a negyedik? – Majd én – mondta Krisztián. – Biztos? – néztem rá. – Ja, a c-sek voltak ilyenben osztálykiránduláson, azt mondták, királyság. Szóval beszállok, ha úgy jó. – Nekem jó, legalább lesz egy fiú is, állítólag a vegyes társaságok könnyebben kijutnak – mondta Jázmin. – Felhívom Flóra anyukáját, hogy a szülinapja előtti vasárnap elvinnénk Flórát, meg lefoglalom a pályát is. Lehet, hogy Flóra születésnapjáról volt szó, de én is izgatott lettem, hogy bemehetek egy ilyenbe. – Kösz, hogy intézed – mondtam Jázminnak. – Szívesen – felelte mosolyogva, majd vad telefonálásba kezdett,
és mindent elrendezett. – Akkor jövő hét vasárnap indul a menekülős játék – mondta. – De egy szót se Flórának, mert ha valaki jártatja a száját, azt kinyírom, és bent hagyom a szobában, aztán majd a helyszínelők kereshetik a gyilkos nyomait. Akkor ezt megbeszéltük. *** Mindannyian kibírtuk, hogy ne kottyantsuk el Flórának a születésnapi meglepetését, és nem Jázmin fenyegetése hatott, egyszerűen azt akartuk, hogy nagyot szóljon. Szombaton direkt nem kerestük Flórát, úgy terveztük, hogy majd vasárnap találkozunk, addig pedig hírzárlat lépett érvénybe. Vasárnap már nagyon izgatott voltam én is, nem is bírtam a szobám falát bámulni, ezért hamarabb leléptem otthonról. Késő délután, mielőtt találkoztunk volna a lányokkal, Krisztiánnal meg Ákossal lógtam Ákos kedvenc játszóterén. Régebben nem hittem volna, hogy valaha is jól fogom érezni magam ebben a hármas felállásban, valószínűleg már attól a lehetőségtől kivert volna a víz, hogy egyáltalán lesznek olyan alkalmak, amikor hármasban leszünk. Azóta kiderült, hogy ez csak azon múlik, hogy állunk a dolgokhoz. Szükségünk volt rá, hogy kettesben lehessünk Krisztiánnal, de olyan szerencsések voltunk, hogy egymás mellett laktunk, és szerintem sűrűbben találkoztunk egymással, mint más párok. Talán épp ezért nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy mindig
„elvonuljunk”. Krisztián tök simán elvállalta, hogy bejön velünk a szabadulós játékba, nekem meg semmi bajom nem volt azzal, hogy Ákossal töltsük az időt. A régi hintában ültem, és azon agyaltam, hogy maradhatott itt ez a kőkorszaki játszótér. Elvileg le kellett volna cserélni ezeket a játékokat, nem? Már-már kísérteties volt, ahogy a hinta nyikorgott, mert naná, hogy hintáztam, hisz arra való. Lehet, hogy egy ilyet kéne betenni a szabadulós szobába, máris a frászt hozná rám. A fiúk közben az utolsó két meccs esélyeit latolgatták, idén egész jól szerepeltek, és remélték, hogy kitart ez a jó széria. Szótlan társaság voltam, éppen elég volt, hogy velük lehetek, nem pedig egyedül. Hét után szóltam Krisztiánnak, hogy ideje indulnunk. – Ki lesz ott ezen? – kérdezte Ákos útközben. Pontosan tudta, mert Krisztián elmondta neki, mégis feleltem: – Flóra, Jázmin, Gréta, én és Krisztián. – Elkísérlek titeket. – Ahogy szeretnéd. Este nyolcra szólt a foglalás, és ahogy közeledtünk a helyhez, ami egy régi, összegraffitizett épület volt, Ákos egyre szótlanabbá vált. Jázmin csupa feketébe öltözött, Gréta viszont rövid szoknyát és farmer kiskabátot viselt, csinosabb volt mindannyiunknál. – Sziasztok – köszönt Ákos a lányoknak, de Grétát méregette, méghozzá elég ellenségesen. – Szia – mondta Gréta. Ránéztem a kezemre, de hé, nem voltam
láthatatlan,
Gréta
mégis
elfelejtett
köszönni
nekem
meg
Krisztiánnak. – Hát te? – Fel akarom köszönteni Flórát – mondta Ákos. – Jó neki – felelte Gréta. – És te? – Bemegyek. – Nem félsz? – Nem vagyok ijedős. Ákos bólogatott. – Akkor hajrá! Megszorítottam Krisztián kezét, és próbáltam visszaemlékezni, hogy nekünk is megvoltak-e ezek a semmitmondó beszélgetéseink. Valószínűleg igen. – Kristóf mit csinál? – kérdeztem Jázmintól. A fenébe, csak kicsúszott, pedig le akartam szokni erről a faggatózásról. – Amikor legutóbb megvizsgáltam magam, még nem vettem észre, hogy összenőttem volna vele, úgyhogy programot csinált magának. Márknál van. – Ilyen frenetikus hangulatban fogunk nekikezdeni? – Hülye kérdésre hülye választ adok. – Nyugi – ölelt át Krisztián, és nemtörődöm lazasággal várta, hogy Flóra is megérkezzen. De a megbeszélt időpontban Flóra apukájának ősrégi kocsija gurult oda mellénk, és amikor Flóra kiszállt, rögtön láttam, hogy valami baj van. Egy szürke-fekete mintás kendőt kötött a nyakába, sápadt volt, az arca vörös, és mintha fázott volna. Rekedt, karistoló hangon kezdett beszélni.
– Bocs, nem vagyok jól. Torokgyulladás. Az apukája átvette a szót, mert Flórát megerőltette a beszéd. A pasi egyébként sokat mosolygott, olyan irodistaféle volt, talán banki ügyintézőként dolgozott. Bár keveset találkoztam vele, mindig optimistának tűnt, aki úgy van vele, hogy a gondok azért vannak, hogy megoldódjanak. – Ne
haragudjatok,
srácok,
de
elmondtuk
Flórának
a
meglepetést, mert így nem lenne túl nagy élmény. – Fáj a fejem. Nem is bírok… – A mondat végét Flóra már mutogatta. Az épületre bökött, hogy nem bír bejönni. – Lázas vagy. Mindjárt megyünk haza, hogy pihenj – mondta az apukája. Flóra megölelt minket, és mondta, hogy nagyon tetszett az ajándék, még akkor is, ha megbetegedett, és nem tudja élvezni. – Menjetek be nyugodtan! – suttogta. – Nélküled? Dehogy – mondtam. – De, de, szerintem is menjetek be – tette hozzá az apukája. – Majd ha Flóra meggyógyul, bepótoljátok. Megbeszéltük, hogy a születésnapjára kapott pénzét arra szeretné költeni, hogy meghív titeket. Van több pálya is, nem? – De igen – mondta Jázmin. – Akkor majd legközelebb. Flóra visszaszállt az autóba, a fejét az üvegnek döntötte, és erőtlenül integetett. Szegény, reméltem, hogy hamar meggyógyul. Amikor elhajtottak, ott álltunk sokkoltan mind az öten. Na jó, Ákos talán nem, mert őt nem érintette. Jázmin annyira alaposan megszervezett mindent, és egész héten sikerült magunkban tartani
a meglepetést, erre minden elromlik. Csak úgy. Krisztián mögöttem állt, a fejem búbján pihentette az állát, és nevetett. – Látnátok magatokat, milyen képet vágtok. Mondom, mi van. Szerintem vagy totál csalódottan hazahúzunk, vagy itt és most bemegyünk, ha már le van foglalva a pálya, és a pénz is nálunk van hozzá. – Ákos felé fordult. – Mit szólsz, bejössz ötödiknek? – Naná! Az új felállás új lehetőséget jelentett, és engem azonnal felrázott. – De Ákos – mondtam cukkolós hangsúllyal –, itt gondolkodni kell, ugye, tudod? – Pont azért megyek, mert rád fér az erősítés – vágott vissza. Egy-egy. Végre Jázmin is elmosolyodott, mert valószínűleg átértékelte a fejében a helyzetet, és a mérlegelés után az jött ki, hogy ez a leglogikusabb döntés. – Benne vagyok! – jelentette ki, aztán mindannyian Gretára néztünk, hogy nyilatkozzon. Gréta habozott. Zsebre vágott kézzel állt, végigjáratta rajtunk a tekintetét. – Legyen! Így hát bementünk. ***
Szóval valami ilyesmire számítottam, és mégsem. A szabályok egyszerűek voltak, kamerán követik a bénázásunkat, és rádión keresztül kommunikálhatunk a személyzettel. Ja, és ki kell jutni a szobából. A lefoglalt pálya kezdő szint volt, úgy gondoltuk, hogy elsőre jó lesz ez. Ha tetszik, egy másik alkalommal még mehetünk tovább egy nehezebb pályán. Csakhogy nem egy szobába, hanem valamiféle előszobába zsúfolódtunk be öten, ráadásul félhomály volt, és nem vagyok parázós, de valahogy nincsenek jó emlékeim a zárt ajtókról. – Reméljük, a csaj nem törte bele a kulcsot kívülről – jegyezte meg Krisztián, amikor beléptünk. – Leakadhatnál a témáról. Ez már rögeszme – mondtam. – Aú, ez ki volt? – kiáltott fel Gréta. – Téged tapiztalak le? – kérdezte Ákos nevetve. – Még jó, hogy egy csajt! – Barom – mondta Krisztián. – Nem tapiztál le – morogta Gréta. – Hát, elég puha volt, amihez hozzáértem. – A feladattal kéne foglalkozni. Korábban már elárulták a feladatot, ami szerint meg kellett találni a kulcsot az ajtóhoz, mert azon keresztül jutunk be abba a szobába, ahol a tényleges feladatok várnak. Jó, mi? A segítség úgy hangzott, hogy ott van a kulcs, ahol utoljára keresnénk. – Csak a sötétség hátráltat, nem lesz olyan nehéz megtalálni – mondta Krisztián.
– Elsőre nyilván a lábtörlő alatt keresném, de ez annyira nyilvánvaló, hogy biztos nem ott lesz – jelentette ki Jázmin. – Azért nézd meg! Jázmin leguggolt, és megnézte. Csak motoszkálást hallottunk odalentről. – Legyetek erősek! Nincs itt. Hol néznétek még? – A virágcserépben – feleltem. – De itt nincs is virágcserép – vágta rá Jázmin. Mellettem állt, és közvetlen a fülem mellől jött a hangja. – Tudom, de az életben a virágcserépben vagy alatta is lehetne. Egy csomóan rejtik oda a kulcsot, mármint értitek… akinek valamiért el kell rejteni. – És még csodálkoznak, hogy betörnek hozzájuk. – A zárban nézte már valaki? – tette fel a kérdést Ákos. – Már akkor megnéztem, amikor bejöttünk – torkolta le Gréta. – Mi van még itt? – kérdezte Krisztián. Valami súrlódott valamivel, és mint kiderült, Ákos megint taperolásba kezdett, de ezúttal a falat simogatta. – Az ajtónak kiugró a szegélye, itt fent akár egy kulcs is elférne. A francba, nincs itt. – Egyvalami maradt. Ez a postaládaféleség – mondta Krisztián. Naná, hogy ő nyert, alapból ott kerestük volna utoljára a kulcsot. Ezzel elpocsékoltunk két percet, de odabent már tágasabb volt a hely, és Ákos se tapizott le senkit. Egy csomó kacatot zsúfoltak be a szobába, azt mondták, a feladványok megfejtéséhez kell. Egy háromlábú állványon egy fekete tábla állt, amire fehér krétával összefüggéstelen betűket írtak. Volt egy hűtő, egy ágy, amin
sötétkék pokróc hevert, tévé, egy öreg számítógép, két íróasztal, narancssárga puffok, egy szekrény, néhány képkeret, könyvek, tollak. A régi cuccok miatt enyhén dohos szag fogadott minket, és érdekelt volna, mikor takarítottak utoljára. De nem finnyáztam, szabadulni jöttem, nem higiéniai ellenőrzésre. – Ez kezd olyan lenni, mint a Hidden Object és a Doors játék keveréke élőben – jegyeztem meg. – Te ilyenekkel játszol? – kérdezte Ákos. – Több értelme van, mint lövöldözni meg harcolni, de ha azt szereted, csináld, csak ne fikázd az enyémeket, mert arra allergiás vagyok. – És azoknál mi a feladat? – Az egyiknél ajtókat kell kinyitni, miután megoldottad a feladványokat. Ügyességi, logikai cuccok vannak benne, szerintem itt is ilyen lesz. A másiknál meg egy sereg kacatból kell kiválogatni azokat, amiket megjelöl a játék. Sajna a Doorsnál már végigértem az összes pályán, és abból csak az eredeti a jó. – Hát akkor keress valami ablakos játékot – szemétkedett Ákos. Krisztián jót röhögött rajtam, de már nem is válaszoltam. Fél óra után már értettük, miért jók a vegyes csapatok, és az, hogy teljes létszámmal jöttünk be. A kivezető ajtót egy kilencjegyű kód nyitotta, de minden számjegy megszerzéséért meg kellett küzdenünk. Lakatkulcsokat kellett keresnünk, zárakat kellett kinyitnunk, ahhoz pedig rejtvényeken és fejtörőkön át vezetett az út. Először együtt csináltunk mindent, aztán különváltunk, nem is
tudtam, melyik módszer volt a rosszabb, mert minden mindennel összefüggött. Ha például találtunk egy kulcsot, meg kellett keresni, melyik zárat nyitja, ott aztán újabb feladat várt ránk. Ha nagyon elakadtunk, akkor rádión kaptunk segítséget, hogy mivel érdemes folytatni. Már csak húsz percünk volt hátra, amikor én a pokrócon lévő feliratban kerestem értelmet, Jázmin arra próbált rájönni, hová kell tölteni a vizet, amit a hűtőben talált, Ákos elemet keresett a tévé kapcsolójához, Krisztián egy sudoku rejtvényt fejtett, mert kellett belőle az egyik szám, Gréta pedig a földön ült, és a maga elé kirakott papírfecniket rendezgette, amiket egy pánikszobában találtunk. Bizony, a szekrény hátlapja valójában egy ajtó volt, és miután kinyitottuk a zárat, egy gardrób nagyságú pánikszobába jutottunk, ahol egy vörös lámpa világított, a földön pedig ott hevertek a fecnik. Á, nem volt para… – Kirakózol a láthatatlan mintával? – kérdezte Ákos az átszellemült képet vágó Grétától. – Szerintem ez egy sima A/4-es lap, amit valaki darabokra tépett. Méghozzá okkal. – Miért gondolod, hogy egy miszlikbe tépett lapnak van jelentősége? – Találgatok – felelte Gréta. – Valaki a hajgumikat is miszlikbe vágja, azóta se tudom, hogy annak van-e jelentősége. Jázmin letette a vízzel töltött flakont, és Gréta felé fordult. – És még nem jöttél rá? – kérdezte Ákos. – Naná, hogy van. Tök szép vagy leengedett hajjal. Itt már Krisztián is abbahagyta a sudoku fejtését, és a barátjára
nézett. Ami azt illeti, én az elejétől fogva őket bámultam. – Mármint nem úgy értem… – mondta Ákos a fejét fogva. – Vagyis mégis úgy értem. Ne hidd, hogy azt gondolom, hogy csúnya vagy bármikor is. Érted? Gréta lehajtotta a fejét, és három mozdulattal később kirakta a papírt. Mereven bámulta a papírfecniket, amik immár összeálltak egy teljes lappá, és szándékosan nem nézett felfelé. Ákos letérdelt mellé. – Hé, most mi a baj? Megbántottalak? Amikor Gréta Ákos szemébe nézett, kezdtem úgy érezni magam, hogy leskelődő vagyok, ezt pedig csak akkor érzem, ha egyértelműen olyan a szitu, ami két emberre tartozik. Sajna itt nem tudtunk kimenni egy másik szobába, mert maximum a pánikszoba jöhetett volna szóba, de kösz, abból nem kértem. – Nem először történne meg – mondta Gréta halkan. – Pedig sosem akartalak megbántani. – Azért bunkóztál velem egész héten? – Mikor? – Hétfőn bevágtál elém a sorba a büfénél. Kedden kiverted a kezemből a ceruzáimat. Szerdán az ecseteket. Csütörtökön az udvaron odavágtad a labdát a lelátóhoz, ahol ültem. Pénteken meg belelöktél a vízbe úszásórán. – Az véletlen volt, azért is ugrottam utánad. Tudom, hogy nem úszol jól, sosem veszélyeztetnélek. Soha, világos? Ákos felemelte a kezét, olyan nehézkesen, mintha nem bírná mozgatni a karját, és Gréta arca felé közelített. Hurrá, sikerült neki megérintenie!
– Sajnálom. Egy tapló vagyok. Gréta zavartan nevetett, aztán belesimult a tenyerébe. Olyan volt, mint egy macska, amelyik odadörgölőzik az emberhez. Amikor láttam, hogy Ákos meg akarja csókolni a barátnőmet, akkor már tényleg ki akartam menni a szobából. Sajnos Ákos is érzékelte, milyen szerencsétlen a helyzet. – Pont három emberrel és egy kamerával van több ehhez, mint kellene, de… a francba, nem érdekel. És megcsókolta Grétát. Volt valami hihetetlenül szép kettejükben, ahogy a földön térdepelve csókolóztak. Beleborzongtam és libabőrös lettem tőle. Gréta Ákos nyakába kapaszkodott, Ákos pedig a sok pikáns célzás ellenére olyan illedelmesen és gyengéden fogta Gréta derekát, mintha törékeny lenne. Jázmin odajött hozzánk. – Azt írták a neten, hogy ezek a játékok párterápiának is jók, mert közösen kell dolgozni. – Náluk előhozott pár dolgot, az tuti. – Szerintetek abbahagyják? – Innen nem úgy tűnik. – De tényleg… abbahagyják valamikor? – Jázmin egyre furábban nézte őket. – Ilyen tüdővel búvárnak kéne menniük. Vagy vízi mentőnek. Krisztián megbökte Jázmint. – Lökött vagy. Innentől Ákos és Gréta kiesett, mert miután nagy sokára abbahagyták a csókolózást, leültek a fal mellé, és próbálták
kitalálni, hogyan legyen tovább. Eléggé zavarodottnak tűntek, de a lehető legjobb értelemben. Ekkor ugrott be valami, csak úgy a semmiből. – Ó, a láthatatlan minta! – kiáltottam fel. – Ákos, te egy zseni vagy. – Tudom, de most épp miért? Krisztiánra néztem, de ő már vigyorgott. Annyira egy rugóra járt az agyunk, hogy az hihetetlen. – Az UV-tollra gondolsz, amit elöl hagytak az asztalon? – kérdezte. – Pontosan. A nagyobb íróasztalhoz mentünk, és felmarkoltuk azt a tollat, aminek UV-lámpa volt a végén. Annyira az orrunk előtt hagyták, hogy biztosan észrevegyük, és Krisztiánnal ki is próbáltuk azonnal. Odavittük a papírhoz, és rávilágítottunk a „láthatatlan mintára”, és már meg is volt egy újabb segítség, ami a kijutáshoz kellett. Jázmin megoldotta a vizes rejtélyt, amivel újabb számhoz jutottunk hozzá, ráadásul, mint kiderült, Ákos már megtalálta a távkapcsolóhoz az elemet, amikor elkezdte Grétát faggatni, és a tévét bekapcsolva is ráleltünk egy újabb számra. – Már csak egy van – mondta Jázmin. – És öt percünk. Nem sikerült kijutnunk, az utolsó öt perc egy pillanat alatt eltelt. Az utolsó számhoz egy Kinder tojásban volt a segítség, amiben egy találóskérdés-féleséget találtunk. Akkor jöttünk rá a versike mondanivalójára, amikor kívülről kiengedtek minket. Azért járt a dicséret, hogy ügyesek voltunk, és igazából egyikünk
se keseredett el, annál sokkal jobban élveztük mindannyian. Totál feldobódva álltunk meg a ház előtt, épp senki sem járt az utcán,
csak
a
szigetelőszalaggal
beragasztott
ablak
tette
kísértetiessé a helyet, de már tudtuk, hogy ez mind csak a reklám része. Ákos egyre különösebben viselkedett, a torkát köszörülte, aztán egy lehetetlen dolgot sikerült kinyögnie: – Mindenkinek oké ez így? – Micsoda? – Gréta meg én. – Jesszusom, nem kell az engedélyünk – háborodott fel Jázmin. – Azt nem is kértem volna, csak… értitek… Jázminhoz
hasonlóan
én
sem
értettem,
miért
kellett
megkérdezni, de Krisztián biztosította Ákost, hogy minden oké. Örültem, hogy a fiúk értik egymás nyelvét. A kérdésnek akkor lett volna ugyanis értelme, ha Flóra is itt van, talán neki lett volna véleménye, de passzoltam a vészmadár szerepét. Feldobva indultunk el haza, és Krisztiánba karolva néztem, ahogy Ákos a kezét nyújtja Grétának. – Tudod, jó csapat vagyunk együtt – állapítottam meg. – Kételkedtél benne? – Néha már kételkedtem. Általában, amikor veszekszünk. – Már azelőtt is veszekedtünk, hogy összejöttünk volna. Kicsit jobban is bízhatnál bennünk. – Ígérem, azon leszek. Miért, te sosem bizonytalanodtál el? Egy sóhajtás és egy tétova lépés válaszolt a kérdésre. Krisztián a
megtorpanás után újra felvette a közös ritmust. – Amikor megkaptad azt a filmes munkát… Akkor nem nagyon voltunk egy csapat. Tudom, hogy hülyeség, mert közben örültem a sikerednek, de akkor is ezt éreztem. – Az egyedül töltött hétvégék után én is átmentem ezen. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad, mégis… – Néha szomorú voltál. – Akármi történt, még mindig együtt vagyunk. Lassan egy éve, belegondoltál ebbe? Grétáékról eszembe jutott, milyen volt, amikor először kimondtad, hogy szeretsz. Vagy amikor arra ébredtem, hogy járunk. – Na, és milyen volt? – kérdezte. Megtartottam magamnak a választ, ami így szólt: mintha
színesebb lenne a világ annál, amilyen. Krisztián egy csókkal gondoskodott róla, hogy megint azt éreztem, a világ sosem volt szürke, és a szivárvány összes színét pompásabbnak lássam, mint valaha.
11. FEJEZET –––––––––––––––––––––
JÚNIUS, AMIKOR MAJDNEM EGYÜTT VAGYUNK
Lilla
HÉTFŐN TANÍTÁS UTÁN A LÁNYOKKAL elmentünk beteglátogatóba Flórához, de csak egyikünk ment be a házba. Ez most Grétára és Flórára tartozott, utána pedig ott leszünk lelki támasznak annak a félnek,
akinek
kell.
Valószínűleg
mindkettőnek
kell,
de
szerencsére négyen vagyunk, fel tudjuk osztani a társaságot. Jázminnal a Flóráék háza előtti járda mellett ültünk le a fűbe, ott vártunk. Jázmin a háta mögött támaszkodott meg, kinyújtotta a lábait, és egy fűszálat rágcsált. A nap rásütött a hajára, a szőke tincsek fénylettek. – Mi a helyzet apukáddal? – kérdeztem tőle, hogy teljen az idő. – Olyan, mintha megváltozott volna. Folyamatosan pedálozik, de egy ideje már nem érzem, hogy pedálozik. Tök természetes, amit csinál, mintha mindig is ilyen lett volna az életünk. – Megbocsátottál neki azért, amiért annak idején otthagyott titeket? Jázmin tekintete elfelhősödött. – Nem. Mindig haragudni fogok rá, de nem tudok mit csinálni vele.
Egy kocsi húzott el mellettünk, a nő a volán mögött úgy bámult minket, mint az ufókat. Tényleg új szokásunk volt, hogy letanyázunk egy sereg katica társaságába a földre, de ha egyszer ott éreztük jól magunkat! Az említett pöttyös hátú épp akkor mászott fel a cipőmre, amikor rágondoltam. Megmozgattam a lábfejemet, de erősen kapaszkodhatott
a
kis
lábaival,
mert
meg
se
moccant.
Odanyújtottam az ujjamat, arra bezzeg rögtön átmászott. Hogy
mennyi
katicát
kimentettem
a
Balatonból
gyerekkoromban! A kis hálátlanok sosem köszönték meg, és egy részük biztos visszarepült a vízbe. – Azért remélem, leakadt már Kristófról. – Még nem teljesen, de jó úton haladok. Titkon nagyon féltem ám tőle, hogy a Flóra-Gréta-féle ellentét megint közénk áll, és ezt megemlítettem Jázminnak is. – Szerintem nem fog – felelte. – Flóra már nem is szerelmes Ákosba, csak talonban van nála. – Hogy mi? – Az egy olyan srác, akivel jóban vagy, kedvelitek egymást, és bármi lehet belőle. Hogy érhetőbben fogalmazzak, te erre használtad Ervint. Ezt szó nélkül hagytam. Ha így is volt, nem szándékosan csináltam. – Flóra ezt veszíti el, és emiatt nincs joga kiakadni. Amiatt viszont igen, hogy nem szóltunk neki, de ha végiggondolja Gréta szemszögéből, akkor le fog nyugodni. Örültem, hogy ilyen higgadt maradt, de én azért továbbra is
feszülten vártam, mi lesz a vége. Gréta viszonylag hamar, alig tíz perc múlva lépett ki a vaskapun, és megkérte Jázmint, menjen be Flórához, hogy odaadja neki a házit. – Hogy fogadta a hírt? – kérdeztem Grétát. – Alig mondott valamit, mintha nem is lepte volna meg. – Talán említettem neki a jeleket. – Akkor ezért. – Mérges volt? – Azt mondta, nem haragszik senkire. Se rám, se Ákosra, se rátok, hogy tudtatok róla. Ez megkönnyebbülés, legalábbis ha tényleg így van. Én azért be lennék rágva legalább egy icipicit. Gréta lesöpörte a haját a válláról, és akkor láttam, hogy remeg a keze. De ezt akkor is muszáj volt meglépnie, Flóra amúgy is észrevette volna a kisugárzásán, meg nem tudom, simán azon, ahogy viselkedik. Gréta mostanában mindig kibontva hordta a haját, és rendszeresített két farmerszoknyát is. Tulajdonképp teljesen farmeros lány lett, és örültem a változásnak. A farmer örök és megunhatatlan, legalábbis szerintem, és mindig jó kis blúzokkal párosítja őket. Persze cipőből még mindig lapos talpút, semmilyen formájút hordott, de legalább olyan fazonokat, amikhez nem kellett fűző. Jázmint még kísértették azok a színes cipőfűzők. – Vagyis minden rendben? – Úgy tűnik. Kicsit nehezebbre számítottam.
– Akkor örülj az ajándéknak, és mesélj! Milyen Ákossal? Tudtam, hogy még egyetlen nap sem telt el azóta, hogy hivatalosan is összejöttek, de el kellett árulni legalább egy icipici részletet, mert Gréta másként volt szerelmes, mint én vagy Jázmin, és ez nagyon érdekelt. Persze az imádott fiú nevének említésére neki is csillogott a szeme, de emellett kihúzta magát, és olyan fejet vágott, mint akinek egy rakás pajkos titka van a pasijáról. Szerencsére elárult ezt-azt. – Egész este irkált, én nem is gondoltam, hogy fog. Mesélt az anyukájáról, képzeld, szeretné, ha találkoznék vele. De nagyon titokzatos ezzel kapcsolatban. Szerinted félnem kéne? Nem voltam szakértő Ákos anyukája tekintetében, de ha valaki, akkor egy türelmes, nyugodt lány biztos jó benyomást fog tenni rá. – Add önmagad, az elég lesz. – Önmagam? Ez tanács akart lenni? – Csak légy olyan, mint velünk vagy a tesóddal. Természetes. – A tesómról jut eszembe, Ákos is jön hozzánk a hétvégén. Szerinted ki fog jönni Hugival? – Ettől félsz? – mosolyodtam el. – Igen. Miért? – Ákost imádják a lányok, és ha engem kérdezel, egészen biztos, hogy ebbe az ötéves lányok is beletartoznak. Ne izgulj, ki fognak jönni. Gréta nevetett, és talán végre meg is nyugodott egy kicsit. ***
Flóra egész héten lábadozott, és emiatt lemaradt a pénteki táncbemutatóról az egész iskola és a szülők előtt. Rengeteget készültem rá, a héten minden délután leültettem valakit, akinek meg kellett néznie. Kedden Krisztiánnak táncoltam el a kertben. – Azt nem gondolod, hogy ez nekem kínzás? – kérdezte. Felhúzott térdekkel feküdt a hintaágyon, elvileg törit tanult, de egy sort sem olvasott a könyvből, és amikor táncolni kezdtem, el is tolta magától. – Ennyire unod, ahogy táncolok? – Pont nem. – Hát akkor? – Túlságosan is tetszik. Megálltam, és ránéztem. – Remélem, másoknak is tetszeni fog. – Ajánlom, hogy másoknak ne úgy tetsszen, ahogy nekem – mondta hirtelen. Hogy ő arra gondolt, hogy izé… Elpirultam, ezért inkább témát váltottam. A napsütés eszembe juttatta a közelgő évzárót és a nyári szünetet. – Mi a program nyárra? – kérdeztem. – Még nem tudom, de szerintem szabad leszek. Te? – Valószínűleg én is. Most kihagyom a szegedi utazást. – Jól hangzik. A hintaágyhoz mentem, az ujjainkat összefűztük. Nyirkos volt a tenyere. – Jó lenne nyáron is együtt lógni a többiekkel. Legalább néhanéha.
– Hozzánk jöhettek – ajánlotta fel. – Vigyázz, mert élni fogunk az ajánlattal. – Azért mondtam. – Most is tartasz bulit, mint kilencedikben év végén? – kérdeztem. – Ha szeretnéd, akkor lesz. – Azt hiszem, szeretném. Krisztián a fejére tolta a szemüveget, és le se vette rólam a tekintetét. – Mire emlékszel abból a buliból? – Hogy dühös voltál rám. Azt hittem, végleg elrontottam valamit. És neked mi maradt meg? – Hogy megcsókoltál az ajtóban, aztán otthagytál, pedig tudtam volna folytatni. – Visszagondolva elég merész lépés volt, de kétségbeestem. – Nemrég is voltak merész dolgaid. Elszakítottam tőle a kezemet, pedig nem haragudtam, a folyamatos emlékeztető miatt arra a napra, amikor majdnem… De most tényleg a suli volt az első. Nem akartam, hogy kibillentsen, amikor még három tárgyból javítanom kellett, és pénteken táncvizsgám volt. Krisztián felült, a lendület miatt a fejéről visszacsúszott a napszemüveg az orrára. A törikönyvért nyúlt, ami becsúszott a szivacs csücskébe, de aztán megváltozott a tekintete. – Te, ez mi? Tapogatni kezdte a hintaágy szivacsborítását, aztán az ujja vége eltűnt ott, ahol a hajtás van. Egy ideig kotorászott, aztán a keze
összeszorult, valamit rejtegetett az öklében. – Mit találtál? Vigyorogva kinyitotta a tenyerét, amiben egy aprócska kulcs feküdt. A lakatkulcs volt, és a láttára megdobbant a szívem. – Ezért nem találtam – mondta. – Nálad volt az enyém is, te kis tolvaj. – A szivacsban találtad? – Aha. Van rajta egy hasadás, oda csúszhatott be. És még engem vádoltál hanyagsággal. – Attól, mert itt hagytad el nálunk, még hanyagság. De legalább előkerült. Erre mekkora volt az esély? – Mit kap a megtaláló? – Jutalmat, gondolom – feleltem. – Mit szeretnél? Krisztián elégedetten hátradőlt, és tanakodott, mit feleljen. – Két dolgot szeretnék kérni, és ezt nagyon komolyan veszem. Ha olyan komoly dologról lenne szó, nem vigyorgott volna. – Egy: ne zárj be többé sehová, kiváltképp ne Zentaival. – Mi a másik? – Ne gyújtsd fel a lakásom! – Sosem felejted el ezeket, ugye? Ötvenéves koromban is ezekkel fogsz cukkolni. – Nem, dehogy, nem vagyok én olyan szemét, hogy ezzel húzzalak ötvenévesen. Biztosan tudom, hogy csinálsz mást, ami még ennél is durvább, és piszkálhatlak azzal. A fejemet csóváltam, mást nem tehettem. Sosem fog felhagyni a cikizésemmel, ez van.
*** Csütörtök este Nicót hívtam el, hogy megnézzen, és Bence is elkísérte. Egyáltalán nem bántam, hogy csomagban kapom Nicót, mert a statisztálás óta egyszer találkoztam Bencével, akkor is csak összefutottunk, hogy megbeszéljük, mi volt a forgatáson. Mindketten megöleltek és megpusziltak, Bence borostája meg is szúrta az arcom. Leültek a kanapéra, kicsit fészkelődtek a régi zöld bútoron. – Most már biztos a hír: szeptember harmadikán indul a sorozat – mondta Bence. A baseballsapkájával játszott, a keze közt forgatta. Amikor legutóbb láttam, hosszabb haja volt, most egészen rövidre vágatta, mint ahogy Márk szokta. – Biztos, hogy nézni fogom az elejétől – mondtam izgatottan. – Nagyon jól éreztem magam. Ö… véletlenül nincs még ilyen fülesed? – Jelenleg nincs, de ha lesz, gondolok rád. – Köszi. Még mindig hihetetlen, hogy szerepeltem benne! – Majd elhiszed, ha adásba kerül. – Elég ebből, lássuk a táncot! – mondta Nico. Kibontott egy zacsis popcornt, és rágcsálni kezdte, Bence meg előszedett a hátitáskájából egy félliteres kólát. A Cinema City-érzés teljes volt. Minden fellépés más és más, például Krisztián előtt egy picit mindig izgulok, mert ahogy ő fogalmazott: szart sem ért a tánchoz,
de imádja nézni a mozgásomat. Ez az imádás pedig összezavar, és hajlamos vagyok megbotlani tőle. Nico előtt másként izgultam, tőle szakmai véleményt vártam.
Intett, hogy kezdhetem, közben folyamatosan zörgött a zacsival, és kukoricaillattal töltötte meg a tánctermet. Nekikezdtem. Annyiszor eltáncoltam már, hogy minden ment magától. Ezt is akartam. Be kellett vésnem a mozdulatokat, hogy még akkor is könnyedén tudjam folytatni, ha valami megzavar. Sok forgást raktam bele, majdnem elszédültem, de a próbák alatt megtanultam rendkívül jól fókuszálni. Amikor
végeztem,
Nico
arcán
nemtetszést
láttam.
Türelmetlenül kapcsoltam ki a zenét, aztán térdre huppantam a kanapé előtt. Egy törülközővel letöröltem a homlokomról az izzadságot. – Mit szólsz? – A tanárnőd mit mondott? – A véleményedet kérdeztem, te meg arra vagy kíváncsi, mit mondott a tanárnőm? Javított rajta pár helyen. Miért? Szerinted rossz? Bence megmozdult a kanapén, összefonta a karját a mellkasán. A korábbi jókedve mintha egy könnyű kis bárányfelhő lett volna, amit a kegyetlen szél egy pillanat alatt elfújt az égről. – Jó volt, csak még sosem láttalak így táncolni – mondta Nico. – Hogy így? – Ezzel a jaj, de rohadtúl profinak akarok kinézni, enyém a
színpad, elérhetetlen vagyok, csodáljatok, mert értetek van a műsor stílussal. Annak ellenére, hogy nyersen fogalmazott, ez volt a táncosok életének értelme, nem? – Ezzel mi a probléma? – kérdeztem.
– Semmi. A közönségnek ezt kell látnia. Az elmúlt hónapok alatt nagyon fontos lett számomra Nico véleménye, és bántott, hogy most olyan ellentmondásosnak éreztem. Igazából nem mondott semmi rosszat, mégis rosszulesett. Mintha kicserélték volna az életvidám Nicót, egyre sűrűbben kerestem Bence tekintetét, tőle várva magyarázatot, de ő sem tudott segíteni. – A színpadi táncnak ilyennek kell lennie, nem? – Még mindig erőltettem, képtelen voltam annyiban hagyni. – De. Ne haragudj, ennyi időm volt, van egy versenytáncosunk, akit fel kell készítenünk, nyár végén lesz a versenye. Bence, te maradj nyugodtan! – Ne vigyelek el? – kérdezte Bence meglepetten. – Nem, sétálni akarok. Hű, elég rendesen lekoptatott mindkettőnket. Nico felvette a kabátját, és elindult felfelé, én meg vele mentem, hogy kiengedjem. Bence sértődötten bement a konyhába, el se köszönt tőle. Imádtam, hogy nálunk mindenkire az előszobában jön rá a lelkizés, mert Nico megállt, és próbált elmondani valamit. – Nagyon jó ez a koreográfia. Bárcsak ne te táncolnád! Döbbenten pislogtam rá, éreztem, hogy a szemem szúrni kezd. Meg se bírtam mukkanni. Bárcsak ne én táncolnám? – Ez lesz az eddigi legfontosabb szólód, és jó, ha tudsz valamit. Már ha tényleg azért hívtál, hogy elmondjam a véleményemet. – Azért hívtalak – mondtam elcsukló hangon. – A színpad megváltoztat, más emberré formál majd. Készen
állsz erre? – Nem hiszem, hogy meg fogok változni, de ha igen, akkor mi van? Mégis, mivé változhatnék? – Sose az elismerésért táncolj! – Nem azért teszem. – Én nem ezt láttam rajtad. Ott ültem azon a rohadt kanapén, és egészen mást láttam rajtad. Valahogy betelt a pohár. Egész évben mindenki… a szüleim, a tanáraim és most Nico is csak a hibáimat sorolta, folyamatosan azt hallgattam, hogy idén mindent rosszul csináltam… Egyszerűen szükségem volt arra, hogy valamit végre jól csináljak, és azt, reméltem ez a tánc az lesz. Úgy tűnik, már ez se ment. Nicónak láthatóan fogalma se volt, mennyire bántott, amit mondott. – Bocs, de szerintem a tánc arról szól, hogy adj – folytatta –, méghozzá magadnak és másoknak, nem pedig arról, hogy kapj. – Nem éreztem, hogy ezt tettem volna. Nico visszafogta a hangját. – Mert vékony a határ a kettő között. A legnagyobb táncosoknak mindig kell az elismerés, közben meg tönkreteszi őket a hiánya. Ez a baj ezzel a szakmával. Ez a baj minden kibaszott művésszel. Csodás dolgokat alkotnak, de mintha azzal fizetnének érte, hogy nem elég erősek lelkileg. Tisztelet a kivételnek. A drogok, a pia, az öngyilkosságok csak a végletek, annál sokkal hétköznapibb dolgok is vannak. Például a dicsőségtől való függőség. Átöleltem magam, és próbáltam tiszta fejjel végiggondolni, amit
hallottam. –A
legrosszabb
embernek
mondod
ezt.
Sosem
amiatt
táncoltam, hogy a közönség meddig tapsol a végén. – Kivéve most. Sehol se találtam a
játékosságodat, az
egyéniségedet, azt a Lillát, akit megismertem, csak hibátlanul előadtál
egy
tisztességesen
összerakott
koreográfiát.
A
közönségnek mindkettő tetszene, de ők leszarják, hogy az életedben emberi roncs vagy egészséges lélek vagy-e. Ezzel a végszóval hagyott magamra. A sírási inger abbamaradt, annyira mellbe vágtak a szavai. Visszakullogtam a konyhába. – Nem mész utána? – kérdeztem Bencét. – Valamiért felzaklattam ezzel az egésszel, még nem láttam ilyennek. – Ha szarul van, és nem akarja megbeszélni velem, akkor bekaphatja. Veled minden oké? – Nem tudom. Azt hiszem, el kell töltenem egy kis időt négyszemközt a gondolataimmal. *** A táncvizsga előtt alaposan végigrágtam magamban Nico szavait. Mivel azzal vádolt, amivel, tettem magamnak egy szívességet, és egyedül próbáltam valamiféle értelmet találni benne. Közönség nélkül. Rég tudom, mi motivál tánc közben, és az nem az elismerés, ugyanakkor ez a szóló megbolygatta a lelkivilágomat. Tényleg mindenkinek látnia kellett még a fellépés előtt, nem
volt elég apa, anya, Krisztián, Jázmin, Kristóf, Gréta és Ákos, de még Nicót is iderángattam, aztán majdnem elbőgtem magam, amiért nem azt mondta, amit reméltem. Általában annak örülök, ha jól csinálok valamit, nem pedig annak, ha dicsérnek érte.
Vékony a határ a kettő között. Szerintem egyenesen észrevehetetlen, és ez nem igazság. Kell a visszajelzés, a pozitív kritika meg különösen értékes, és homályosan felfogtam, hogy Nico csak attól óv, hogy ne ez határozza meg minden gondolatomat, mégsem tudtam rendet tenni a fejemben. Ahogy eljött a péntek délutáni fellépés, és a fényesre suvickolt táncparkett szélén álltam a smaragdzöld ruhámban, a közönség pedig zajosan keresgélte a legjobb helyet a székek között, otthagytam az egészet. Nem a szokásos menekülő reakcióm volt. Még el sem kezdődtek a fellépések, mi pedig csak egy óra múlva kerültünk sorra, ezért még ráértem. Az iskola túlsó végén kerestem menedéket, ki akartam osonni a diákok számára tiltottnak számító ajtón, ahol a tanárok régebben cigiztek. Különös volt, mert éreztem, hogy valaki meg fog találni, de nem Krisztiánra számítottam. – Megint szöksz? – kérdezte, amikor lenyomtam a bazi nagy kilincset. Azt hittem, egyedül vagyok, senkit se hallottam közeledni. – Jesszus, te nyomkövetőt ültettél belém, hogy mindig megtalálj?
– Nem, de ötletnek elég jó. Vágtam egy fintort. – Nem szökök, gondolkodom. – Ez az, ami a csajoknál rosszul szokott végződni. – Ne piszkálj, jó? Nico tegnap közölte, hogy… Nem is tudom, pontosan mit akart közölni. Asszem azt, hogy gubancok vannak velem, és ha így folytatom, lehet belőlem sikereket hajszoló alkoholista táncosnő. Kislisszoltunk az utcára, és megálltunk a fal mellett. Lehet, hogy a tanerő mostanában új helyen szokott bagózni, de a cigi szaga beleivódott mindenbe. – Leverjem? – Igazából nem így mondta, és nem kell leverni, mert kedvelem őt. De szerinte kezdem elveszíteni magam, és úgy táncolok, hogy másoknak megfeleljek, ahelyett hogy úgy táncolnék, ahogy jólesik. De nem erről szól a nagybetűs élet? Nem arra próbálnak felkészíteni a szüleink és a tanáraink, hogy csak nagyon kevesen fogjuk azt csinálni a felnőtt életünkben, amit szeretünk? Krisztián a falhoz dőlt, sóhajtott. – Mit mondott még? – Hogy a közönségnek mindkettő változat tetszene, de az egyik tönkre fog tenni. Lehajtotta a fejét, a cipője orrát bámulta. – Igaza van. Ha megteheted, hogy úgy táncolj, ahogy jólesik, akkor azt kell tenned. – De az… Az mindig csak a közönségnek fog tetszeni. Félek, hogy azzal nem fogok elég komolynak látszani szakmailag.
Ez volt a bajom. Ha úgy táncolnék, ahogy szeretnék, akkor nem ragaszkodnék mereven a tanult szabályokhoz, ahogyan most teszem. Bátrabb lennék, nem a biztosat választanám, ahogy általában
teszem.
A
lehető
legmeglepőbb
koreográfiákat
csinálnám, beletennék különc dolgokat. Ez lapul a szívem mélyén, kísérletezni akarok. Néha egy-egy ötletemet már bedobtam az iskolai előadásokba, de tudtam, hogy ennél több van bennem. A félelem azonban mindig közbeszólt. Megvan a Flashdance-ből az a jelenet, amikor a csajszi fel akarja rázni a vizsgabiztosokat? Féltem, hogy nekem nem sikerülne ugyanez. Krisztián tekintete ellágyult, megfogta a kezem. – Bármily hihetetlen, de a táncosokat a közönség fizeti. Ha különc akarsz lenni, legyél az, a nézők szeretik, ha valaki nem unalmas. – Még attól is kiakadtam, hogy Márk fogadásokat kötött meccsekre.
Nem
biztos,
hogy
jó
lennék
lázadónak,
szabályszegőnek vagy különcnek. Tudom, hogy furán hangzik, de szeretek jó kislány lenni. – Nekem tetszenél másképp is – mondta, és a derekamnál fogva magához húzott. Lustán mosolygott, a nap megvilágította kék szemét. A hajába túrtam, imádtam a puha tincsei közt kotorászni, imádtam beszívni a pasiillatát, imádtam, hogy nagyobb és erősebb nálam, hogy odabújhatok hozzá. – Hogy másképp tetszenék? – Mindenképp – mondta nevetve. ***
Ahogy korábban is megjegyeztem már, minden táncfellépés más és más. Ezúttal ott fent a színpadon megváltoztak az érzéseim, vagyis inkább kiélesedtek, kitisztultak azok, amiket mindig is éreztem. Az egész színpad az enyém volt, eggyé váltam a zenével és a levegővel, amit a mozdulataimmal szeltem. A közönség nem létezett. A tanárnő sem létezett. Ez nem egy vizsga volt. A karom nem azért mozdult, mert eldöntöttem. A lábam nem azért ugrott, mert azt parancsoltam neki. A pillanatokon belül még rövidebb pillanatok keletkeztek, és már nem tudtam, hogy a tagjaim maguktól mozdulnak-e, megelőzve a gondolataimat, vagy az agyam nem tudta követni a testem mozgását. Ahogy térdepelve a padlóra ereszkedtem, a homlokomat a parkettáig hajtottam, és a leheletem visszaverődött a földről, semmi sem zavarhatott meg. Hirtelen a jövőre gondoltam, arra a jövőre, ami ezen az úton visz tovább. Ettől borzongani kezdtem. Később, Lilla, később kell
agyalnod… Tovább táncoltam, forogtam, bár majdnem úgy, mint kiskoromban, amikor elszédültem. Koncentráltam, hogy ne essek hanyatt. Tudtam, hogy Nico is eljött, láttam előadás előtt, barátságtalanul üdvözöltük egymást. Csak a színpadon esett le, mit is várt tőlem. Ennek a vizsgának a célja az alaposan összerakott saját munka és a pontos kivitelezés lett volna, de néha a hibátlanság sem elegendő. Valahol elvesztem a feladat közben, én, Kárpáti Lilla, tizenhét
éves, táncőrült lány. Ez azért volt különösen zavaró, mert a saját magam által kreált koreográfia győzött le, ahelyett hogy kiteljesedtem volna benne. Egyszerűen az történt, amit Krisztiánnak mondtam. A biztosat választottam, az ismertből építkeztem… pedig hányszor, de hányszor láttam már én is, hogy a táncos ügyesen mozog, mégis hiányzott belőle valami. Ezúttal belőlem is hiányzott valami. A mozdulatlanságommal jeleztem, hogy végeztem, a közönség tapsolt, de nem kaptam meg az érzést, amit egész héten hajszoltam. Valószínűleg azért hajszoltam, mert belőlem a szólótánc hozta ki a vágyat a szakmai elismertségre. Hogy is fogalmazott Nico? Enyém a színpad, elérhetetlen vagyok,
csodáljatok, mert értetek van a műsor. Látszódhatott az arcomon az elégedetlenség, és erről Nico tehetett. Ő nyitotta fel a szemem, ha nem kezd el magyarázni, talán elhiszem, hogy a színpadi munka nekem való. Egyetlen ember maradt, akit kikérdezhettem erről, mégpedig az, aki megfelelt minősítést adott a munkámra, míg például Márk kiválóan megfelelt lett. Ez a beszélgetés azonban nem tartozott másra, így a tánccsoportos közös megbeszélés alatt meg se szólaltam, de utána ott maradtam Hegedűs tanárnővel. – Megkérdezhetem, miért kaptam megfelelt minősítést? – Így értékeltem a fellépésedet. – De senkinek nem így indokolta, aki megkérdezte. – Te is megkérdezhetted volna akkor, amikor a többiek.
– Ez nem tartozik mindenkire. – Miért, milyen minősítést szeretnél? – Ezt. Nem reklamálni jöttem. A tanárnőt meglepte a válasz, de még jobban meg akartam döbbenteni. – Miért csak pár technikai javítást javasolt? Megmondhatta volna, hogy ez sosem lehet kiváló. Azon nem lepődtem meg, hogy a tánccsoportból senki nem vette
észre,
szerintem
ehhez
még
mindannyian
túl
tapasztalatlanok vagyunk, de a tanárnőnek látnia kellett. – Egyszer megbeszéltük, hogy az iskolában kell megtanulnod a tananyagot, és megsúgom, hogy az a lecke különösen mélyen rögzül, amit egyszer elszúrsz. Tavaly alapos leckét kaptál felelősségből, és idén nagyon komolyan vetted a táncórákat. – Erre megint elszúrtam. – Ez nem igaz, a feladatot teljesítetted. – De? – A stílus hiányzott az előadásból. Mindig az adott tánc stílusát kell táncolni, de nem tudom, hogy ez mi akart lenni. Nem azt mondtam, hogy rossz volt, erre bárki azt mondja, hogy rendben van, de teljesen szabad kezet kaptatok a feladathoz, és ezt nem aknáztad ki. Stílus tekintetében kilencedikes korodban ennél különb teljesítményt tettél le az asztalra. Tudom, mi történt veled. Előfordul, hogy az elvárások hatására pont azt veszíti el valaki, ami egyedi benne. – Most mi lesz? – Ez egy újabb lépcső volt, azt hiszem, ezt is megtanultad. Nem
féltelek. Én azért aggódtam. A mostani vizsga után úgy éreztem, mást akarok. Nem lesz egyszerű kibogozni, mihez akarok kezdeni a tánccal úgy, hogy már olyan sok útelágazást lezártam magam előtt. De még volt időm. *** Az utolsó héten Flóra már jött suliba, és amikor először meglátta Grétát Ákossal kézen fogva a teremben, hát… elég nagyokat pislogott, de aztán gratulált nekik. A vakáció összes betűje felkerült a táblára, Fanni, az osztályunk hallgatag tagja, káprázatos zenfirkát rajzolt köré, ki is színezte őket. Krisztián a bizonyítványosztás utáni szombatra szervezte a bulit. Még délután átmentem, hogy segítsek neki feldíszíteni a házat, és megígértem, hogy beteszek két tálca bögrés sütit a sütőbe. Vagy hármat. Telhetetlen dögök. Az apukája engedett be, még otthon voltak az anyukájával, de megígérték, hogy lelépnek. Úgy hallottam, nem is akárhová, egy háromnapos túrára készültek. – Szervusz, Lilla. – A szokásos, megfélemlítő börtönőr stílusban nyomta, de már nem ijedtem meg tőle. – Jó napot! Otthonosan beljebb mentem, Krisztián égimeszelő apukája követett a nappaliba. – Na és, milyen lett a bizonyítványod? – kérdezte. – Amilyen szokott – feleltem. – Ötösök, négyesek, hármasok
vegyesen. A táncos bizonyítványom is jó lett. – Szóval táncosnő leszel? Úgy ejtette ki a táncosnő szót, mintha kurvát jelentett volna. Azért se húztam fel magam. – Mikor táncolt utoljára a feleségével? – Hogy mondtad? – Érdeklődtem, hogy mikor táncolt utoljára a feleségével. Egy nyári házi dolgozathoz gyűjtök adatokat. Meglepettnek tűnt, de ártatlanul mosolyogtam rá. Végül válaszolt, a jó modor ugyebár nem engedte, hogy lerázzon a kérdésemmel együtt, mégiscsak házi dolgozathoz kellett. – Nem is tudom. – Lagzi? Szilveszter? Koncert? Bármilyen táncos-zenés program? – Van az már nyolc éve. – Nahát, az irtó régen volt – mondtam, és rá is játszottam egy kicsit a csodálkozásra, mert valójában pont ennyit néztem ki belőle. – Anyáék a múltkor is táncoltak, csak úgy titokban, hogy ne lássam. Nagyon büszke vagyok rájuk, hogy nem felejtették el, hogy néha ezt is kell. Lehet, hogy táncterapeuta leszek, és kampányolni fogok a házasságon belüli táncolás fontossága mellett. Az apukája elvigyorodott. Gúnyosan. – Érdekes lenne. Az ilyesmihez biztosan pszichológiát is kell tanulnod. Már ha van ilyen. – Majd kiderítem. Lehet, hogy egy másik alkalommal átjönnék pár kérdést feltenni a táncolási szokásaikról. A negatív példa is kell.
Ezt még mindig kedves mosollyal adtam elő, mintha nem is lenne agyam, és fel se fogtam volna, hogy esetleg bántó lehet, amit mondtam. Krisztián ekkor bukkant fel, forgószélként esett be a megfagyott levegőjű szitu közepébe. Gyors csókkal üdvözölt, aztán vetett az apjára egy jeges pillantást. Hát, ha azt hittem, hogy az én szövegem volt bántó, akkor visszavonom. Krisztián tekintete gyilkos volt, azt üzente: menj a francba, és felőlem ott is maradhatsz. A konyhába rángatott, és együtt megcsináltuk a sütiket. Amikor a szülei a megpakolt táskákkal elindultak otthonról, alig méltatta az apját köszönésre. – Még mindig bajotok van egymással? – Állandóan. – Hogy lehet, hogy rád bízták a lakást, és elmentek kirándulni? – Nándi beugrik majd ellenőrizni – mondta, miközben hevesen kevergette a rábízott tésztát. Géppel is csinálhattam volna, de közölte, hogy nem riad vissza a férfimunkától. Még az izmait is megmutogatta, naná, hogy le akart nyűgözni. – És egyéb kitételek nem voltak? Például, hogy mire nem használhatod az üres lakást? Felkapta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. – Ezúttal nem volt kitétel. Elfordultam, hogy visszarakjam a lisztesüveget a helyére, és már nyúltam volna fel, amikor Krisztián kivette a kezemből, és felrakta a polcra. Megállt a hátam mögött. – Ne célozgass! – súgta a fülembe. – Nem teszem. Ha nem is feltétlenül mindenre, de azt hiszem,
készen állok. Ellépett tőlem, és visszament az asztalhoz. – Nem mindenre? – kérdezte mosolyogva. Bólintottam. Sosem viseltem még ennyi méltósággal a kipirult arcomat, de valamikor tényleg el kellett kezdenem beszélni a témáról, és talán cselekedni is. Ezt a napot választottam hozzá. *** Egy kicsit még idegen, ugyanakkor elképesztő érzés volt, ahogy végignéztem a bulin összegyűlt társaságon, azon belül is a barátainkon. Gréta és Ákos totál másként viselkedtek, mint a kirakatszerelmesek a suliban. Nem smároltak minden percben, nem váltottak nyálas pillantásokat, és nem tapizták nyilvánosan a másikat. Ha néha elkövették valamelyik főbűnt, akkor tényleg nagyon rövid ideig tartott. Ültek a kanapén, jó közel egymáshoz, fogták a másik kezét, összenevettek. Gréta Ákos kosaras bizonyítványát nézegette, és csodálkozott. – Kiváló? Még egy kiváló? Meg még egy? – Szuper vagyok – vonogatta a vállát Ákos álszerényen. Gréta előrelapozott, és még jobban meresztette a szemét a korábbi évek osztályzataira. – Jesszus, ennyi ötös meg kiválóan megfelelt! – Ennyiszer vagyok szuper. Mindenem szuper. Ekkor hozzárepült egy adag süti, és az én kezem dobta oda. – Hányni fogok, Szuperke, ha nem hagyod abba az önimádatot.
Jázmin és Kristóf is számíthatott a figyelmemre, őket is lopva tanulmányoztam. Kristóf szája be nem állt, és szinte állandóan mozgásban volt, ami a barátnőmet sem hagyta nyugodtan, mert reagált arra, amit Kristóf csinált. Épp sztoriban volt. – Apám összeszedett valakit, és anyám tombol. Komolyan, nincs valami törvény róla, hogy felnőtté nyilváníttathatom magam tizennyolc éves korom előtt, ha a szüleim alkalmatlanok? Királyság lenne nagykorúnak lenni. Anyám és apám fizetné a lakásomat, és egyedül élnék. – Álmodik a nyomor. – Hé, Jaz, mondtam már, hogy néha álmodozni kell, különben bekattansz. – Nem nekem találták ki. Arra itt vagy te. – Nem arról beszélek, hogy meg is valósul. Csak úgy játszol a gondolatokkal. – Földhözragadt vagyok! Kristóf megcirógatta a füle alatt a nyakánál, mire Jázmin felkuncogott. – Dehogy vagy. Elég csak megnézni a képeidet. – Te most megdicsérted a rajzaimat? – Mivel nemrég engem rajzoltál le, arra mégsem mondhatom, hogy ronda lett. – Beképzelt vagy. – De legalább nem menőzöm a bizonyítványommal – felelte Kristóf, és Ákosra vigyorgott. – Volna mire menőznöd? – kérdezte tőle Ákos. – Naná, mit képzelsz te rólam?
– Ne már – mondta Ákos, majd hozzam fordult. – Tényleg olyan baromi jó táncos? Bólogattam. – Nálad is jobb? – Ez nem így működik. Arról van szó, hogy az idei tananyagot nem ugyanúgy teljesítettük. A szólótáncom nem lett az igazi, Kristófnak viszont jól sikerült. – De én akkor is el akarom dönteni, melyikőtök a jobb. Gyerünk, álljatok ki egymás ellen! Hogy szoktatok versenyezni? – Sehogy nem fogunk – jelentettem ki határozottan, de Kristóf úgy mosolygott, mint akinek nincs ellenére. – Buli van, Vörös, és ez csak egy táncpárbaj. – Kösz, épp eleget párbajoztam idén. Hangosan nem mondtam ki, de így éreztem. Krisztián meg én folyamatosan megküzdöttünk a szüleinkkel, és a szóló fellépés is hasonlított egy versenyre, ahol alulmaradtam a többi táncossal szemben. Tanultam belőle, de továbbra is zavart, hogy nem lettem sikeresebb. Mindenki más is megvívta a maga harcát. – Jaj, Vörös, te is tudod, hogy csak szórakoznánk. – Kristóf felállt, és engem is felrántott Krisztián mellől, aki ezt hagyta. – Nem lesz győztes vagy vesztes – súgta úgy, hogy csak én halljam. Léptetni kezdte a dalokat a hifin, hogy neki tetsző zenét keressen. A Fireball lett a befutó a Pitbulltól, és el is kezdett rá táncolni. Nem tudtam ellenállni az idétlenkedésének, mert lányokat
megszégyenítő módon riszálta magát. Jázmin már pár mozdulat után hangosan nevetett, végül beálltam. Próbáltuk felülmúlni a másikat, de mindkettőnknek volt bőven ötletünk. Még a következő számra is produkáltuk magunkat, és a többieknek nagyon tetszett a rögtönzött műsor, de szerintem mi ketten szórakoztunk a legjobban. Kristófnak igaza lett, mert Ákos elismerte a végén, hogy ez az egész csak két emberrel működött, és nem tudna külön-külön pontozni minket. Flóra is mosolygott közben, de amint lecsengett a kis előadásunk, megint a mobilját nyomkodta. Amennyire láttam és hallottam a pityegéseket, valakivel másfél órán keresztül dumált Viberen. Meglepődtem, amikor csak úgy felállt a fotelból, és elbúcsúzott. Kimentem vele a ház elé. Kellemes, langyos este volt, bár még nem járt olyan későre az idő. – Miért lépsz le ilyen hamar? Flóra felnézett az égre, de nem hittem, hogy a csillagok fognak segíteni abban, hogy válaszoljon. Aztán rám nézett. – Mennyi minden történt azóta, hogy utoljára Krisztiánnal buliztunk! – Volt pár dolog. – Nagy szenvedések árán kiderültek a titkok, túléltétek a félreértéseket,
aztán
szerelmet
vallottatok
egymásnak,
és
összejöttetek. Jázmin és Kristóf is egymásra talált, aztán szétmentek, majd megint egymásra találtak. – Oké, ez egy brazil szappanopera összegzése is lehetne – jegyeztem meg, mire elmosolyodott.
– Gréta és Ákos csinálta a legjobban. – A jókedv helyett immár bosszúság bujkált a hangjában. – Senkinek nem reklámozták, mit éreznek a másik iránt, aztán egyszer csak, hipp-hopp, összejöttek. – Azt mondtad, nem haragszol rájuk. – Két évig voltam szerelmes Ákosba, és utána is nagyon közel éreztem magamhoz. Azt reméltem, hogy ez elmúlik, amikor megtudtam, hogy összejöttek. De még mindig nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy nem is velük van bajom. – Hanem? Habozott, és utáltam, hogy még mindig nem beszél nyíltan és természetesen az érzéseiről, ha valami bántja. Lassan fel kellene fognia, hogy nekem mindent elmondhat. – Tudom, mennyire szeretted volna, hogy a barátaid kijöjjenek egymással, és tök jó, hogy most együtt vagytok így hatan, de olyan feleslegesnek érzem magam. – Egyáltalán nem vagy az. És nem akarom, hogy kirekesztve érezd magad. – Tudom ezt is, és tuti, hogy Gréta meg Jázmin is ezt mondaná, ez mégsem változtat azon, ahogy érzek. – Annyira sajnálom! Tehetetlennek éreztem magam, és Flóra is ugyanezen mehetett keresztül. Erősen megöleltem. – Nem a te hibád, ezért ne is okold magadat – mondta. – Szeretném, ha visszamennél, és jól éreznéd magad, engem pedig most engedj el. – Kitalálunk valamit – ígértem.
Flóra bólogatott, és reméltem, komolyan vette, amit mondtam, mert én komolyan gondoltam. – Kivel vibereztél egész este? – kérdeztem úgy mellékesen. – Egy baráttal – felelte azonnal. – Hasonló cipőben jár, mint én, és jókat el tudok vele dumálni. Megérti a helyzetemet, és most ez kell nekem. – Ismerem? – Nem. Hagytam, hogy elmenjen, még ha fájt is ilyen szomorúnak látnom őt. Miközben a távolodó alakját figyeltem, eszembe jutott, mit mondott Márk az osztálykiránduláson arról, hogy kilóg mindenhonnan, és már azt is tudtam, ez veszélyes útra vezethet bárkit. Örültem annak, hogy Flóra talált valakit, akivel beszélgethet erről, mert bármennyire is szerettem volna segíteni, ezúttal tényleg nem velem járt „hasonló cipőben”. Talán szerencsésebben végződik a története, mint Márknak. Ha viszont Márk, előhúztam a kardigán zsebéből a mobilom, és felhívtam. – Szia, Lil! – Szia! – Nem megyek a buliba, már a pasidnak is mondtam, hogy kopjon le – közölte határozottan. – Krisztián elhívott a bulijába? – Igen. Még mindig meg tudok döbbenni Krisztián megmozdulásain. Beszedett valamit?
– Nem ezért kerestelek – mondtam. – Kristóftól tudom, hogy ma derült ki, felszabadul-e a hely a kosárcsapatban. – Ki is derült. A gyomromban kő nőtt. Vagy egy egész szikla. – Elmondod? – Holnap találkozhatunk, és elmondom. Nem voltam vele túl jó fej mostanában, úgyhogy elfogadtam, hogy másnap akarja elmondani. Bár sejtettem a választ. – Azt elárulod, kinek a helyéről van szó? – Robiéról. – Flóra Robija? – Ja. – Mióta tudod amúgy? – Év eleje óta. Volt valami különös ebben a történetben. – Ki mondta el? – Robi. – De… Emlékszem, amikor szakítottak, azt mondtad Flórának, hogy soha nem is beszéltél Robival. – Lehet, hogy hazudtam – mondta színtelen hangon. – Ki kellett volna tálalni az egész sztorit, azt meg nem akartam. – Akkor te állítottad le Robit, amikor a szakítás után bunkózott Flórával? Te voltál az a veszett osztálytárs? – Az is lehet. Figyelj, láttam, ahogy a suli folyosóján dühöng, meg lekurvázta Flórát. Én csak közöltem vele, hogy egy patkány. Leesett az állam. Flóra még csak nem is említette, hogy Robi ennyire túllőtt a célon.
– Komolyan megmondtad Robinak, hogy egy patkány? Ezekkel a szavakkal? – Pont ezekkel – felelte. Elmosolyodtam, ez már az a Márk volt, akit nagyon is kedveltem. – Holnap, Lil. Gyere át hozzánk! – Ott leszek. *** Órákkal később kiütve feküdtem Krisztián ágyán, pedig csak egy cidert ittam. Az egyik párnát a fejem alá raktam, a másikat magam alá gyűrtem, és próbáltam ébren maradni, míg Krisztián jó házigazda lévén elbúcsúzik a többiektől. Mindenütt az ő illata vett körül, szó szerint abban henteregtem. A szüleimnek azt mondtam, hajnalig tartó buli lesz, és páran itt alszanak, mire ijesztően sokáig hümmögtek és bámultak rám, de végül nem vétózták meg. Én csak bepróbálkoztam, de egyáltalán nem vártam, hogy sikerrel fogok járni. A szemhéjam kezdett elnehezülni, és nem tudtam, hogy álmodom-e az ajtócsukódást, vagy tényleg megtörténik. Hirtelen felriadtam Krisztián nevetésére. Annyira meg akartam várni, mégsem sikerült. – Bocs, bealudtam – motyogtam a szememet dörgölve. – Látom. – Van még itt valaki? – Páran lesátoroztak a nappaliban.
Az ágyhoz lépett, és levette a pólóját meg a farmerját, csak a múltkorihoz
hasonló
alsónadrág
maradt
rajta.
Az
agyam
hátránnyal indult, a szemem látta az egészet, de minden olyan gyorsan történt. Lehúzta rólam a takarót, aztán megfordított, hogy hozzáférjen a sötétkék miniruhám cipzárjához. Dobogott a szívem, ahogy finoman lehúzta a cipzárt, aztán a ruhát is rólam. Hallottam, ahogy eldobja az anyagot. – Menj odébb – bökte meg a combomat. Zavartan odébb csúsztam az ágyon, nem is mertem felé fordulni. Éreztem, hogy bebújik a takaró alá, és kioldotta a melltartóm kapcsát is. Szó szerint lesimogatta a vállamról a pántokat, aztán kiemelte a takaró fölé, és maga mögé hajította azt is. Leoltotta lámpát, és visszavackolta magát mellém. A kezét a meztelen hasamra tette, a lábát átvetette a bokámon, bilincsbe zárva. Túlterheltem a szívemet, nincs mese. Úgy dobogott, mintha rekordot akarna felállítani. – Mit csinálsz? – kérdeztem. A sötétben cincogásnak hangzott a hangom. – Alszunk. Megcsókolta a vállamat, és letette a fejét a párnára. – Miért? – Először is, mert álmos vagy, másodszor pedig azóta, hogy levetkőztem, olyan vagy, mint egy darab fa. – Bocs. – Nem kell bocsánatot kérned.
– De már többször is… – Tudom, mit csinálok, nyugi. Szép álmokat! – Neked is! Mondanám, hogy megkönnyebbültem, de… Aztán eszembe jutott a reggel. Egyetlen bugyi lesz rajtam, meg a takaró, a többi ruhám az ágy Krisztián felőli oldalán hevert a földön. Elalvás előtt azt tervezgettem, hogyan fogom megoldani ezt a komplex problémát. De megmondom őszintén, fogalmam se volt.
Tavi Kata 1984-ben született. Író, tanár, végzettsége szerint könyvtáros is, jelenleg egy könyvesboltban dolgozik, mint üzletvezető. A II. Aranymosás pályázaton tűnt fel romantikus ifjúsági
sorozatának
első
részével,
ami
Nyitótánc címen 2013-ban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadónál. http://tavikata.blogspot.com https:/ /www.facebook.com/TaviKata http://konyvmolykepzo.hu/cimke/tavi-kata
