Tar Sándor: A mi utcánk

A mi utcánk Tar Sándor

Harmadik kiadás © Tar Sándor, 1995

VIDA BÁCSI Az utcában a postást várják. Egy vörös képű, bajszos embert, kék egyenruhában, zöld köpenyben, rajta kis piros szalag. Errefelé a harapós lónak is ilyen szalagot kötnek a szíjazatára, hogy lássa mindenki, és ne simogassa. A postás segédmotorral jár, nem is kell kínálni, mint valamikor. Régen még biciklivel közlekedett, a legtöbb háznál bort, pálinkát illett tölteni, amit rövid szabódás után elfogadott. És a borravalót is, húsz, harminc forintot, errefelé nem magasak a nyugdíjak. Déltájban már nem ült a biciklire, tolta. Néném, bátyám, kiabálta, ha szólították, kinek hogy, majd holnap hozom! Jó, lelkem, jó, de reggel hozzad, mikor még nincs ennyi meleg! Ha elesett, bevitték valamelyik házhoz, pihent egy kicsit, és ment dolgára. Délután napszámba jár, egy lóval szánt, fuvart vállal, szőlőt metsz. Becsülik, dolgos ember, soha nem lopta meg senki. Az utca harminc-negyven ház a falu szélén, az elején kocsma és buszmegálló, lakóinak fele nyugdíjas vagy munkanélküli-segélyből él, azt se tudják, hogyan. Kisebb-nagyobb családi házak, van hozzá mindenkinek egy kis kertje, néhánynak földje is, de nem mennek semmire. Nem kell semmi, mondja Vida bácsi, akármit termel az ember, nem kell. A tehenet levágatta az állam, aki meghagyta, fejhet, etethet, trágyázhat, a tej se kell. Disznót hizlalni sem érdemes, drága a takarmány, aztán a vágóhíd vagy átveszi, vagy nem. Aprópénzért. És akkor az állat nem olyan, mint a tévé, hogy ki lehet kapcsolni, és megyek szabadságra, moziba, összevissza. Az enni akar. És vasárnap is, ünnepkor, mindig. Többször is. Ezt nem akarja megérteni senki. Vida bácsi olvasott, értelmes ember, épp hetvenéves, van öt hold földje, szőlő, ló, szekér, kukoricát vet, krumplit, napraforgót, káposztát, vinné a piacra az almát is, de az emberek máma csak banánt esznek meg narancsot. A káposztapalántot tavasszal két-három forintért veszi, szálját, ősszel egy fej ugyanennyit ér a piacon, ha kell egyáltalán valakinek. Pedig azt egész évben kapálni, öntözni, permetezni kell, és akkor is vagy sikerül, vagy nem. Mint a többi. Azt mondja, nem ehetek meg mindent magam. Mert ami nem terem, azt venni kell. Kenyeret, cipőt. Fizetni kell az áramot, vizet, az adót, mindent. Mindenért pénz kell, de honnan? Nyugdíjam nincsen, eladnék ezt-azt, de nem veszi senki. Nincs pénzük ma az embereknek. Azt se tudom, mi lesz ebből. Ez a Görbe utca, meséli, az volt a neve mindig, hiába adtak neki más nevet, volt már Ságvári utca is, most Radnóti, de senki nem úgy mondja, a postás se, kéményseprő se, senki. Ha valaki így kérdez utána, akkor először is jól megnézik, aztán megkérdik, kit keres. A házszámot nem nagyon tudják errefelé, van, aki még a sajátját se, Kiss néni azt mondta a múltkor az orvosnak, hogy drága doktor úr, hazatalálok én magamtól is, nem kell nekem tudni, hogy hány szám alatt lakok. Minek az? Ez egy domboldal, lement a patakhoz, de ott már nincs semmi, csak bozót, kiszáradt, pedig apámék még halásztak is benne, más világ volt. Az utca meg úgy lett, ahogy a többi, ment a szekér, aztán ment a nyomában a másik, harmadik, tizedik, ezredik a kerékvágásban. Aztán vertek mellé kunyhót, házat, volt sár vályognak. Most már emeletes is van. És járda is, betonból, de csak a felső oldalon. Esőben ömlik a víz át a másik sorra, az lentebb van, azoknak rossz, sok veszekedés van belőle, mert a fentiek még folyást is csinálnak a víznek, eresztik amazokra, ott meg már hasig áll a disznó a vízben, a szőnyeg meg úszik ki az udvarra, de hát olyan eső itt már régen volt. Apánk meg nagyapánk még mindenkinek tudott adni egy kis darab földet, házat. Az volt a dolgunk, hogy szerezzünk hozzá, törekedjünk, hogy majd mi is tudjunk adni a mi gyerekeinknek. Na, ez nem úgy lett. Jött a téesz, a fiatalja meg elment, semmi nélkül, bányába, építkezésre, kohásznak, a legtöbb ott is maradt. Aztán mentek megint, akik azután születtek, iskolára, gyárba, Debrecenbe, Pestre, ki hova, most meg jönnek vissza éhesen, üres kézzel. Isznak, tekeregnek. Kártyáznak. Élnek az öregek nyakán, és várják a postást. A segélyt. A nyugdíjat. Mindegyik azt várja. Akkor aztán adjad neki. Fizetnek. Ki mennyivel tartozik. Ennek is, annak is. A kocsmában, a boltban, Sarkadinál, Pintérnél, itt

három háznál is mérnek bort, pálinkát, hitelbe, másként nem tudja eladni. Gyenge, rossz borok, csinálnak csigert a törkölyből, és hozzákeverik, húsvétra tiszta penész, akkor lefejtik, kénezik, cukrozzák és mérik. Drágán, mert ha nincs pénz, az is jó. Fiatal, szép, erős emberek itt henyélnek az ablak alatt, néznek kifelé, vagy az utcán ténferegnek, nem lelnek semmi dolgot. Kapálni már nem akar senki. Tehenet fejni, disznót etetni se. Szekérre nem ül, inkább megy mellette gyalog vagy biciklivel. Veszekednek otthon az asszonnyal, szülővel, válnak. Ott vannak a szép, új házak, van, amelyik hatszobás, emeletes, rajta a rengeteg adósság, az ember munka nélkül, akkor a gyerekek, csinálták, szerződtek, hogy majd így, majd úgy, most meg sehol semmi, csak a szar füstöl. Akkor a menyecske egyszer csak megunja, fogja magát, és elválnak. Ez megy máma. A ház meg eladó. De kinek? Vida bácsinak meghalt a felesége négy éve, karácsonykor. Azt mondja, a családban minden halál vagy baleset karácsonykor lett, ő azt se bánná, ha sose lenne karácsony. Azelőtt a bátyja halt meg, borotválkozás közben egyszer csak leült, és azt mondta, jaj istenem. De már tiszta kék volt a feje, utána lassan fekete lett. Nem telt bele semmi idő, halott volt. Úgy ülve. Az ő lába is karácsonykor tört el, odanyomta a disznó a korláthoz, és az istennek se akart arrébb menni. Vida bácsi a fiával él, de tudja mindenki, hogy őt a betegsége hozta vissza. Diósgyőrben dolgozott, aztán megtámadta a tüdejét a gáz meg a füst, de az apja szerint az a nagyobb baj, hogy a felesége magára hagyta, mikor beteg lett. Az agya is beteg, mondja, az idege, a bánatba, attól nem akar javulni. Pedig kocsijuk volt, lakás, minden. Most meg itt ül vagy fekszik betegen, és nem szól hozzá senki, nem fog vele kezet senki, nem mehet sehová, senkihez, mert tüdőbajos. Nem fertőz pedig, megmondták, akkor ki se engedték volna onnan, de akkor se. Mindenhová vittük, akkor még az asszony is megvolt, fizettünk mindenhol, mindenkinek, még a liftben is. Se aludni nem tud, se ébren lenni. Éjszaka fullad, köhög rettenetesen, akkor felkelek, odaülök mellé, felemelem, és úgy, félig az ölemben alszik valahogy, mint egy gyermek. Elvittem ide, Szabó doktorhoz, aki már nyugdíjas, öreg ember, hogy mondja meg, mi van. Azt mondtam neki, tízezer forintot adok, ha javít rajta, húszat, ha megmondja az igazat. Ha pedig meggyógyítja, azt kér, amit akar. Azt mondta, Vida úr, ne adjon maga nekem egy fillért se, a maga fia már sose lesz ember. Adjon meg neki mindent, amit kíván, nem sok van neki hátra. Így. Na, szóval mindenkinek megvan a maga baja. Nekem ez. Mert a dologgal bírok én még mindig, úgy öregesen, de ezzel nem tudok bánni. De mindig mondtam az asszonynak is, hogy te, kellene még egy-két gyerek, úgy az igazi, de nem. Neki is igaza volt, azt mondta, lehet, hogy ezt se tudjuk felnevelni. Háború volt, én a fronton, az se volt biztos, hogy hazajövök. Hát tessék. Az ember nem tudhat semmit előre. Nem viszek be senkit a lakásba, az udvarra se, nekem ne mondja senki, hogy beteggé tettem. Én mosok, főzök, takarítok. Van az én házam is olyan, mint a másé, kívül is, belül is. Már velem se nagyon fognak kezet, azt mondja a múltkor a Harap fiú, hogy ne haragudjon Vida bátyám, nekem gyerekem van. Jól van, mondom neki, neveld fel tisztességgel. De azt te se tudhatod, hogy teelőtted ki ivott abból az üvegből, pohárból a kocsmában. Lehet, hogy éppen én. Vagy a Dorogi fiú lova. Mert az azzal szórakozik. Viszek a fiamnak mindennap két liter piros bort Sarkadinétól, az jó bort ad. Nekem legalábbis. Kérdem a fiamat: mit ennél, mit innál? Nem kell annak semmi. Még ezt megissza valahogy, ezen van. Hoznék többet is, nem bánnám, de nem kell neki több, sokszor ez is kijön belőle. Az én borom se kell neki, csak ez. Szabó doktor is mondta, hogy inkább pirosat. Csendben vagyunk. Még valameddig. Ha lenne ember, aki az ő betegségét rám adná, az én életemet meg neki, annak az embernek a kezét is megcsókolnám. De hát ilyen ember nincs. Vida bácsi itt vert házat, mikor nősült, sárból, vesszőből, gerendából. Akkor az ő háza lett az ötödik. Jó száraz falak, fél méter vastag, a közfal vékonyabb, télen meleg, nyáron hűvös. Kemence is volt, de elbontották, jött a kenyér a boltba, nem kellett sütni. Nem is volt miből. Az oszlopos tornácról lehet a padlásra mászni, de ott már nincs semmi. Góré, tele kukoricával, istálló, ólak, a ház előtt kiskert. Nyáron kardvirág díszük benne, meg ez-az, évelők, még az asszony ültetgette, úgy kél minden évben magától. Kint, a kerítés előtt van egy kis pad, ott lehet üldögélni, cigarettázni, nézegetni. Rendben van

minden.

HESZ JANCSI A Csapágyból jöttem el, Antall-bérenc vagyok, szokta mondani Hesz Jancsi, ha jókedve van, a Misi presszóban összesepri a pénzt az asztalról, és oszt, ha rákerül a sor. A presszónak van rendes neve is, de mindenki Misinek mondja, a tulajról, aki rendesen valamelyik asztalnál ül, és mindenki a barátja. A felesége a pultnál néha kijön a sodrából, és rászól: Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Mi vagy te itt, díszvendég? A presszóban nincsenek sokan, de általában ugyanazok. Fent, az emeleten bömböl a magnó, a fiú-Misi próbálgatja a hangerőt, a földszinten van a presszó, garázs, raktár. Az épület előtt parányi, füves kert, nagyra nőtt fűzfa, alatta asztalok, de oda nyáron sem ül ki senki, mert meglátják. Hesz Jancsi gyakran beugrik egy felesre, aztán marad, mert vagy van valaki ismerős, vagy majd jön. Addig kortyolgat, esetleg kér még egyet, vagy egy sört rá, beszélget Misi feleségével, Misi ilyenkor reggel a kazánt salakolja, vagy ládákat pakol a raktárban, dúl-fúl, kortyol az eldugott üvegekből, utálja, hogy már megint reggel van, és a munkanélkülieket irigyli, például Hesz Jancsit, akinek nem kell csinálni semmit, csak a postást várja. Hesz Jancsi mindig siet, és marad. Na, még ezt a partit megnyerem, és aztán tűzök, mert már biztosan várnak. Siet a boltban is, ahol a zsebébe dug egy kétdecist, siet Sarkadinénál, ahol külön pohara van, mert nem iszik akárki után, tüdőbajos van az utcában, nem mondja, hogy ki, mindegy, de sose lehet tudni. Pintérnél is siet, csak megissza azt a féldecit, pedig rossz, mint a csukamájolaj, na, még egyet, hátha az jobb lesz, de akkor már le is ül egy cseppet, mert meleg van. Azért még visszamegy Sarkadinéhoz, Piroska nénivel jól lehet beszélgetni, el lehet mondani mindent, ami az embert nyomja. De csak ha nincs ott senki. Ha vannak, megáll az ajtóban, issza a bort, és vár, hátha elmennek, és akkor esetleg kér kölcsön kétszáz forintot. Vagy ezret. Hesz Jancsi nem iszik hitelbe, őt ne írja fel senki semmiféle füzetbe, inkább betör valahová. Mikor az ajtóban áll, és nem szól senkihez, csak issza a borát, és dohányzik, Piroska néni már sejti, hogy baj van. És ha a többiek nem akarnak elmenni, akkor elmegy ő, aztán majd visszajön, és mondja. Nem akartam itt, mindenki előtt, mentegetőzik, és olyan piros az arca, mint a láng. Egyszer azt mondta Piroska néninek, hogy jobban szereti, mint az anyját. Hesz Jancsinak nős fia, férjes lánya van, két kis unokája, felesége és egy anyósa, aki egy telken lakik velük egy szoba-konyhás külön épületben, de ha teheti, állandóan ott van náluk, és mindenbe belepofázik. Még abba is, hogy Hesz Jancsi hányszor alszik a feleségével, mert az néha aludhatna a kicsi fiúval is, annak is kell egy kis anyai melegség. A felesége a téeszirodán dolgozik, de hogy mit csinál, azt ő sem tudja pontosan. Hogy lopnak, az biztos. Ezeket meséli Piroska néninek, de csak ha más nincs ott, és nem hallja. Ne tessék mondani senkinek, de szégyellem. Ami itt folyik. Most, hogy bomlik a téesz, eladnak mindent. A fél határból homokbányát csináltak, kivágatták a fasorokat, az erdőt, eladták bontásra az istállókat, mindent. Nekem meg mondják itt a faluban, hogy a gépállomáson is kiválogatták a gépek javát, azt olcsón megvette Kásás, az agronómus, meg még vagy hárman, akkor kinéztek maguknak kétszáz hektár földet is, káefté lesz, dinnyét fognak termelni. Az nem kerül bele a kárpótlásba, annak már gazdája van. Hesz Jancsi azt hiszi, hogy a feleségét Kásás meg a többi is dugja. Mit csinál, kérdezi ilyenkor Piroska néni, aki nemigen járatos az ilyen szavak között. Hát lefekszenek, tetszik érteni, mondja Hesz Jancsi, és olyan piros az arca, mint a vér. Ugyan már, Jancsi, hogy mondhat ilyet, nem olyan asszony a maga felesége, nyugtatja Piroska néni, de azt nem teszi hozzá, amit mindenki tud, hogy Évike olyan csúnya és kövér, hogy nem kell az Kásásnak. Ott a lánya, szebb is, fiatalabb is, és a fóliában dolgozik, hogy kéznél legyen. És hogy férjhez adták egy zetoroshoz gyorsan, mikor kitudódott, a gyerek meg koraszülött lett. Az esküvőhöz képest. A Csapágyműben betanított munkásként kezdte, de ügyes keze volt, kipróbálták itt is, ott is, bevált. Lakatos lett, aztán a karbantartókhoz került, kitanulta a motorszerelést, úr lett. Mikor elküldték,

megígérték neki, hogy amint lehet, visszaveszik. Ne is nagyon keressen munkát, biztos, hogy visszahívják. Addig kibírja. Hesz Jancsi azóta a munkaruhát se vette le magáról, abban jár ma is, mint aki csak kiszaladt egy kicsit valamiért. Még most is nekem szólnak, ha valami olyan baj van, magyarázza Piroska néninek, mert az elhiszi. Nem is nagyon keveredik itt senkivel, ő más. Ha kártyáznak, akkor is majdnem mindig ő nyer. Ahhoz is ész kell. Valakinek a kocsiját tömény fagyállóval töltötte fel, tavaszra szétmarta a folyadék a hűtőt, úgy beszélik. Más baj volt ott, mondja ő, de többet nem szól, ezeknek hiába is mondaná. Néha bemegy busszal Debrecenbe, menni kell, mondja Piroska néninek, üzentek, hogy menjek, mert elakadtak. Dízel, teszi hozzá, Piroska néni bólogat, persze. És tölt még egy pohárral. Csak el ne késsen, Jancsi, mondja, igya meg, és menjen. Majd jövök, mondja ő, ne tessék felírni, hozom a pénzt. Jó, jó, mondja Piroska néni, és becsukja utána az ajtót. Aztán előveszi a kis könyvet, és beírja, Hesz J. 2-szer 3. Van már vagy kétezer forint a kölcsönökkel, gondolja, és sóhajt. A Misiben lelök egy felest, mert siet, már jön is a busz, hívják vissza, baj van. Jövetben benézek, mondja az ajtóban, majd együtt fizetem. Esztike fanyalog a pultnál, és csak annyit mond, remélem, János. Nagyon remélem. Még a tegnapi is fenn van. Biztos, hogy jövök, mondja a férfi, és már megy is, mert siet. Arra gondol, hogy ki a fene találhatta ki, hogy ő meg Eszti. Segített neki felszállni a buszra, mert van az az elválasztó vas a feljáratnál, és Esztike beszorult farral, ő meg nyomta lentről, hogy haladjon. Valamelyik hülye meglátta, és elmondta mindenkinek, hogy ő fogdosta Esztinek a seggét a buszon. Ilyenek ezek. Az asszony kiverte a palávert, és beköltözött a munkahelyére mindenestől. Hesz Jancsi két hónapig tojásrántottát evett, mást nem tudott főzni, és Béres szomszéd látta a kerítésen át, hogy egy este átmegy az anyóshoz. Az meg visított kegyetlenül, mikor meglátta az embert, gatyaszárban. Még ő is át akart menni, hogy segít neki, ha nem boldogul az öregasszonnyal, de nem tudott lépni, mert éppen a disznóólban állt, és a csizmája beleragadt a trágyába. Jó történet volt, sokat röhögtek rajta Misinél, Piroska néninél, a boltban, csak éppen nem hitte el senki. Álmodta ezt maga, mondta neki Sarkadiné Piroska néni, maga olyankor már részeg szokott lenni, mint a segg. És ez igaz is volt. Hesz Jancsinak meg szokott állni a busz Debrecenben a vasúti sorompónál, onnan már gyalog is csak pár perc a Csapágy. Ott egyezkedik egy kicsit a portán, hogy szóljanak le a karbantartókhoz, ha nem hiszik, őt behívták. Most üzentek, délelőtt, hogy jöjjön. A dízelek hozzám tartoztak, mondja, vagy mond valami mást. Tessék, telefonáljanak Kulcsárnak, ő a főnök. Aztán azt mondja, jó, de akkor majd tartsa valaki a hátát, mert ebből probléma lesz. Ő akkor hazamegy, de írják fel, hogy itt volt, ekkor és ekkor. Neki mindegy, de valaki meg fogja ütni a bokáját. Semmi nem volt, mondja Piroska néninek, az adagoló volt eldugulva, csak hát nem értenek hozzá. Öt perc volt az egész, nem volt pofám pénzt se kérni ennyi munkáért. Aztán kér kétszáz forintot, vagy ezret. Holnap hoznak egy kocsit, mondja, nagy meló lesz, jó pénz. Most már jönnek majd, tudják, hogy itthon vagyok. Meg tetszik látni, egyenesbe jövök. Csak ezeknek ne tessék szólni semmiről. Máskor az anyósa jön, Terka, gumicsizmában, les az úton mindenfelé, nem látják-e, az ő házuk majdnem szemben van, Hesz Jancsi meg mindig az ablakban ül. Ne tessék neki többet inni adni, mondja Piroska néninek, most is belevágta a vasalót az üvegajtóba. Engem meg kikarmolt. Mert tettem a kazánra. Én már nem csinálhatok semmit, lassan már a házba se mehetek be, a lányomhoz, az unokámhoz. Minek jár maga állandóan a nyakukra, kérdezi Piroska néni, mért maga tesz a kazánra? Van magának szép lakása, külön, nem kell velük foglalkozni. Fiatalok, hadd éljenek. Igen, mondja rá Terka, de megfagynak! Ha én nem teszek a kazánra, akkor senki! A kicsi fiú meg ott tanulna, ha tudna. Évike meg dolgozik, és az is egy meleg lakásba szeretne hazajönni. Terka úgy jár az utcán, mint a tolvajok, soványan, kicsit meghajolva, mintha azt várná, hogy mindjárt rákiált valaki. Halkan menne, de a nagy gumicsizma csattog a vékony lábszárán, mosolyogva bólogat mindkét oldalra, mert tudja, hogy mindenki az ablakban ül, és őt lesi. Aztán már csak az udvaron kell átmenni, hogy Hesz Jancsi

észre ne vegye. Az ő kis háza az udvar végében van, de az a húsz lépés a legnehezebb a világon, mikor a veje bolond. A kutya ugrál rá, örül, játszana, nagy, sáros csíkokat húz a ruháján, eredj már, suttogja neki, te rohadt. Hogy szakadnál meg te is.

REGGEL VAN Piroska néniben van belátás, tudja, hogy kell reggel a bort tölteni. Korán kel, ez is egy jó dolog benne, öt órakor már engedi ki a tyúkokat a hátsó udvarra, akkor már ott toporog az utcaajtó előtt Béres, és fázik. Na, felkelt, kérdezi tőle az idős, ősz hajú asszony, aztán beengedi. Az volt régen, mondja a hosszú, csontos ember, az arca szőrös, hetekig nem tud borotválkozni, majd csak akkor, ha nyugszik a keze. Az asszony kitölt egy háromdecis pohárba két deci bort. Béres három decit szokott inni, és elvisz egy litert. De reggel más a helyzet. Piroska néni elfordul, tesz a tűzre, vagy belép a spájzba, Béres pedig két marokra fogja a poharat, és megpróbálja a szájához vinni. Le is hajol hozzá, nehéz percek ezek. Még a lába is reszket. Piroska néni úgy tesz, mintha nem venné észre, tesz-vesz, magyaráz, kiönti a lavórból a vizet, megtölti az üveget, addigra Béres nagy nehezen megissza a bort, nem is ment sok mellé. Kap még két decit a nagy pohárba, azt már könnyebb meginni. Kint Hesz Jancsi ácsorog az ajtó előtt, cigarettával nem megy be, előbb elszívja. Másnak ez nem jutna eszébe. Az utca túlsó vége felől Sudák közeledik, műbőr kabátban, alatta egy kétliteres üveg, ettől furcsán tartja a kezét, mintha nem tudnák, hogy borért megy és hitelbe. Hesz Jancsi kivárja, míg Béres téblábol odabent, Piroska néni meg kiszól, jöjjön be, Jancsi, ne ácsorogjon ott. Ilyenkor perceken múlik minden, Béres ki, Hesz Jancsi be, Piroska néni felméri az állapotát, és aszerint tölti a poharat tele vagy félig. Néha Hesz Jancsinak is két kézre kell fogni a poharat. Mire Sudák nagy hanggal beköszön, Hesz Jancsi már megy is, siet, kint megint rágyújt, Sudákra rászól, nehogy bemenj már azzal a cigarettával! Sudák is igyekszik, tudja, hogy reggel mindenkinek dolga van, elnézést kér a zavarásért, mondja lépten-nyomon, kezét a szívére téve. Valamikor népi táncos volt, ezt ugyan nem látta senki az erre lakók közül, de hát kit érdekel? Valami lehet benne, mert hosszúra engedte a haját, bajuszt is növesztett. Tán a Parlamentbe készülsz te, kérdezte tőle egyszer Dorogi, olyan már a hajad, mint a vécékefe. Sudák csattogtatja a bokáját, finom beszéde van, nem káromkodik, annyit mond csak, hogy szedte-vette tölltöttkáposztája, és rögtön elnézést kér. Neki dollga van, nem dóga, mint errefelé, ott volltam én, Pesten, magyarázza, a csoporttall, táncolltunk, miniszterek, tábornokok előtt. Jól be lehettek baszva azok is, hogy nem vettek észre benneteket, mondta erre neki akkor Dorogi, akinek mindig nagy a pofája. Sudák mondta is már neki, hogy nagy a pofád, kérlek, már megbocsáss, nem kellene itt Pirike néni előtt így beszellni. Testvérem, mondja máskor, és a szívére teszi a kezét, őszintén megmondom. Piriké néni, hát nem igazam van? Piroska néni utálja, ha Pirikének szólítják, nem is tudja, miért, de nem szól, na, menjenek, mondja, ha elege van, igya meg mindenki, és menjen dolgára, feküdnék. Este van, bontsunk céget. Reggel azonban nincs vita, mindenki csak jön, és már megy is. Hétkor nyit a kis bolt a szomszédban, Piroska néni elsőnek vesz kenyeret, tejet, aprót vált marékszámra, nála húsz forint egy pohár bor, Pintérnél huszonöt, de az színig tölti, ami több mint három deci, de reggel nem mennek oda, ki tudja a tele poharat meginni reggel? Ott pálinka is van, csak azt nem lehet tudni, hogy miből főzeti, gyümölcsfája nincs, szőlője se sok, mégis bora van újtól újig. Attól betegek maguk, szokta mondani Piroska néni, attól a rohadt pálinkától. Pintér ropit is árul, lehet kártyázni, sakkozni, de sokszor becsapja az embereket, mert iszik ő is, elfelejti, hogy ki mennyit ivott, kerekít. Buta ember, mondta egyszer Hesz Jancsi, az a baja. Nem rosszindulatú, csak buta. Meg az, hogy iszik. Sudák otthon a tükör előtt próbát tart, pohár vizet emel a szájához, gyakorol, pedig a bor az más. Tornázik, nyújtja előre a kezét, jó. Piroska néninél az első kortynál olyat rándul a keze, hogy majd elejti a poharat, aztán nem akar elállni, tartani kell a másikkal is, úgy jobb. Az öregasszony nem néz oda, még az a jó. Nem bírom egyszerre meginni, mondja aztán a férfi, ellnézést kérek, és a szívére teszi a kezét. Valami van a torkomban. Vida bácsi csoszog az ajtó előtt, bort vinne a fiának, ő nem

iszik ilyenkor, meg aztán nem akar beleinni itt a poharakba, nehogy azt mondják, hogy ő itt meg akar valakit fertőzni a fia betegségével. Neki is van bora, de jólesne néha máshol meginni valamit, beszélgetni, cigarettázni, panaszkodni. Mert lenne mit. Mikor Sudák elmegy, elmondja, hogy már fürdetni, mosni kell a fiát mindenütt, annyira tehetetlen. És hogy milyen ez a tüdőbaj, most látja csak, mikor mossa meleg vízzel a testét, csak úgy ágaskodik neki, szegénynek, pedig már alig él. Alig ér hozzá a ronggyal, kész. Piroska néninek hányingere van az ilyesmitől, és azt mondja, ne is tessék nekem ezeket a dolgokat mondani. Rettenetes. És csak úgy? A meleg miatt? Vida bácsi sokat tudna mesélni erről is meg másról, de Piroska néni iszonyodik, látszik rajta, pedig amúgy megértő asszony, tiszta is, Vida bácsi már arra is gondolt, hogy ha a fia meghalna, el is vehetné feleségül, egykorúak lehetnek, különben is mindegy már az ilyenkor. Piroska néni nem tartóztatja, mert jön Dorogi meg Veres, jobb, ha nem találják itt. A bolt előtt Sudák ácsorog, a nyitást várja, és dohányzik. Piroska néni háza sarkon van, a másik sarkon a bolt, a két ház között keskeny gyalogút megy le a patakra, amiben már nincs semmi víz, esős időben is csak sár meg béka. Vida bácsi most elöl megy ki, a másik bejáratnál már nyitja az ajtót Dorogi, ez a nagydarab, vastag hangú, piros ember, aki rögtön azzal kezdi, hogy tán Vida volt itt? Az, mondja Piroska néni, miért? Hát hogy mit bujkál itt, mért nem jó neki az az ajtó, ami nekünk? Piroska néni nem mond semmit, a kilincset törölgeti, hogy lássák, na, jöjjenek be, mondja aztán. Hát rákja van a fiának, és nem tüdőbaja, magyarázza később Dorogi, és leül az egyik székre. Csak ez a sok hülye ember azt hiszi. Tüdő, tüdő. Veres nem mond semmit, állva marad, iszik. Én nem tudom, mondja később Piroska néni, csak már mondtam neki, hogy jobb lenne, ha nem jönne. Csak üvegbe adok neki, pohárban nem. Hiába, nekem is gondolni kell arra, hogy nem iszik utána senki, és a végén még elszoknak innen. Dorogi azt mondja, hogy ő már annyi embernek szólt, hogy mi a helyzet, de tényleg olyanok az emberek, ahogy Piroska néni mondja. Elég baj pedig az is neki. Már úgy kell füröszteni, mint egy gyermeket. Igen, kérdezi Piroska néni, mint aki most hallja először. Pedig micsoda egy ember volt az fiatal korában, folytatja Dorogi, még a legyet is! Reptiben! Most meg tessék. Az apja fogja az ölében, és simogatja neki szappanos kézzel. De inkább nem mondok már semmit. Ő lát mindent a szomszédból, a hátsó ablak oda nyílik. Hallgatnak egy kicsit, mit lehet erre mondani? Később Veres is kér két pohárral, és azt mondja, hogy így van ez. Kívülről minden ház olyan, mint a másik, kerítés, udvar, minden. De hogy a kerítésen belül mi van, azt csak az tudja, aki ott lakik. Aztán megisszák, menjünk, mondja Dorogi, telik az idő. Valahogy rossz lett a kedve mindenkinek. Sudák köhécsel az ajtó előtt, nem akar nyitni a bollt, magyarázza, gondolltam, visszajövök még egy pohárra. Piroska néni ráförmed, sok lesz az, Józsi, utána megrugdossa majd a feleségét! Meg pofozza! Milyen ember maga? Én, csodálkozik Sudák, már bocsánatot kérek, de ő meg a ház elébe önti a vizet a lavórból, hiába mondom neki, őszintén mondom, Pirike néni. Na, igya meg, mondja neki az asszony, és menjen. És otthon legyen majd úr, ne itt. Kint egy nagy kocát hajt egy fiú, lassan, Dorogi rászól, hóvá hajtod azt a disznót, Laci? A kanhoz, mondja a fiú. Hát minek töröd ezen a rossz úton azt a jószágot? Nem tudsz rajta segíteni? Röhögnek, a fiú is nevet, de nem mond semmit. Aztán jön a boltos a kocsival, leszedi a lakatokat. Hesz Jancsi veri a kazán oldalát, idehallatszik, Kiss néni nyitja a kaput, a férje hajt ki két lóval, fiatalok jönnek a busztól, Piroska néni becsukja Sudák után az ajtót. Az első csapat megvolt. Most majd mennek a boltba, vesznek pálinkát, megisszák azt is, aztán eszik, akinek van mit. Utána ledőlnek, és alusznak délig. Majd kezdődik megint, délután itt fog vitatkozni öt-hat ember, egymást ugratják vagy Bérest, Sudákot. Elmondja mind, századszor is, hogy ő micsoda ember volt a gyárban, és mégis elküldték. Piroska néni megeteti a tyúkokat, kutyának ad, aztán megmosakodik, teát főz. A bolt előtt kis tér van, néha megáll egy-két autó, aztán eldübörög a Csige fiú a nagy Ifával, kiabálnak neki, Sudákék kétdecis üvegből isszák a pálinkát, arra sört, Béres is odasomfordál, fizet neki valaki egy sört, aztán majd jön bort inni. Piroska néni eszik egypár falatot, aztán kinéz az ajtó kis ablakán, még mindig ott támaszkodnak a falnál. Hajjaj, mondja magának, ezek se sokra érnek máma.

Aztán mennek a gyerekek iskolába, itt, Piroska néni előtt megállnak, van aki beszalad a boltba, kiflit vesznek, zsemlét, csokoládét, aztán mennek tovább. Először Béres nyitja majd a kertajtót, aztán Hesz Jancsi. Aztán meg jön a többi. Így megy ez.

SUDÁK JÓZSEF CSOPORTVEZETŐ Az utcában az Attila a legszebb fiú, ezt mindenki tudja, most még csak hagyján, nyolcadikos kamasz, de mikor kisebb volt, mindenki meg akarta enni. Nyáron egy parányi gatyában kibe járkált, egyik házból a másikba, ahol nem volt nyitva a kapu, dörömbölt, kiabált. Mindenütt felkapták, harapdálták, cukrot, süteményt tömtek a szájába, Sudák is. Egyszer leült a földre a kisfiú elé, és csak nézte, nézte sokáig. Aztán megkérdezte a gyerektől, hogy mondd csak, hogy az úristenbe sikerültél te ilyenre? He? Lehet, hogy akkor kattant valami az agyában. Mert hogy valami történt vele, az biztos, csak még nem látszott. Egy sudár, iszákos nővel élt akkor, és még szerencse, hogy nem íratta a nevére, csak úgy összeálltak, magyarázta később, mert utána jól nézett volna ki, a nő mindennek a felét követelhetné. Hogy mi az a minden, azt nem részletezte. Így meg csak kitolta a kapun, becsukta utána az ajtót, és kész. Két hét múlva vissza akart jönni, de akkor már az új asszony öntötte le egy lavór mocskos vízzel, csak úgy, a kerítésen át. Árva Jolán ott állt egy kiskosztümben, cigarettázva, nyaklánc, karóra, és folyt róla a szappanos lé. Nézzék már, mondta rémülten, ez a siket kurva leöntött. Mert az új asszony, bizony, nem hallott, nem beszélt. Lehet ezt a dolgot titkolni egy ideig, Sudák messziről hozta, jó arcú, formás nő volt, csak az tűnt fel, hogy nem megy sehová, még a boltba sem. Sudák azt mondta, nem pletykás, inkább hallgat, más is jobban tenné, ha olyan lenne. Ha elment valaki mellette, mosolyogva bólintott, és motyogott valamit, mintha köszönne, és már sietett is tovább. Szép ruhákban járt, illatozott, gyűrűk voltak az ujjain, és Dorogi egyszer azt mondta a Misi presszóban, hogy ő szívesen megcsikolná, csak kíváncsiságból is. Aztán azt mondta, úgy két-három hét múlva, emberek, ez a nő süket. Ne mondd már, hüledeztek, süket? Mint az ágyú, mondta Dorogi. Ott kiabáltam a kerítés előtt, hogy küldje már ki Józsit. Ő meg csak teregette a ruhát, háttal, már úgy ordítottam, hogy a környéken mindenki kijött a házból, ez meg nem hallott semmit, csak hányta a ruhát a madzagra. Bizony. Sudák egyszer azt mondta, hogy ő a Műanyaggyárban művezető, de ezt a kártyások a Misi presszóban kézből kontrázták, eredj már, mondták neki, sok lesz az. Akkor csoportvezető, mondta Sudák, és ebből nem engedett. Hesz Jancsi utánanézett a dolognak, és azt mondta, nem vagy te ott senki, Józsikám, az udvarosoknál vagy mindenes. Sudák erre nem mondott semmit, részéről befejezte a dolgot. Akkor már elhatározta, hogy gyereke lesz, és akkor majd mindenkinek leesik az álla. Azt a régi, öreg házat már bontotta, annak a helyébe épül majd az új. Összerakott egy kis szoba-konyhát az udvar végében, addig megteszi. Gyűlt az udvaron a sóder, tégla, gerendák, és már az sem volt érdekes, hogy az asszony süketnéma, kedvelte mindenki az utcában, pedáns volt, tiszta, Sudák is egészen más lett mellette. Nem ivott a boltban, a Misibe se járt, legfeljebb egy felesre, és már ment is. Inkább Sarkadinétól vitt haza bort, és otthon itták meg az asszonnyal. Debrecenből jött valamikor, úgy tudták, elvált. Leszállt a buszról, ott van mellette a Misi presszó, bement, kért egy fél deci unikumot, amitől csend lett a helyiségben. Micsodát, kérdezte Esztike, unikumot? Más nem jó? Jó volt. Sudáknak már akkor is vállig ért a haja, bajusza meg az álláig, megitta a fél vegyest, aztán megkérdezte, tud-e valaki itt egy eladó házat? Hát hogyne. A Misiben mindent tudtak már akkor is. Itt van az öreg Kodáé, mondták neki, most halt ki belőle, a fiának pedig nem kell. Azt is tudták, kinél lehet érdeklődni, éppen ott volt, csak kiment a vécébe. Van ott minden, mondták neki, bútor, ágynemű, virág az ablakban, légyfogó. Még a kutya is ott fekszik az ajtó előtt, nem megy el a háztól, míg a csirkéből tart. Aztán megkerült a Koda gyerek is, nagyon be volt rúgva, de azért tartotta magát. Segítettek a többiek, fogták, míg aláírta az adásvételi szerződést, Sudák pedig kifizetett kétszázezer forintot, ott helyben. A házat meg se nézte. Azt mondta, láthatja most már eleget, inkább mulassanak. Majd csak a kulcsot, ha lehetne, mert ő akkor már vissza se megy a városba. Milyen kulcsot? Nem kell ahhoz kulcs, dróttal van bekötve az ajtó, nem lopnak erre a népek.

Sokáig beszéltek róla, jó vásár volt. Sudák fizetett mindenkinek, mert a Koda fiútól Esztike elvette a pénzt. Ne mászkáljon maga ennyi pénzzel ilyen állapotban. Majd holnap érte jön. Addig itt lesz a polcon, a barack mögött, tud róla mindenki. Még az lenne a legjobb, ha hazamenne. Sudák közben elmesélte a többieknek, hogy ő bizony úriember, falun soha nem élt, csak városon. És hogy hogyan süllyedt idáig. Érzelmes történet volt, nem nagyon tetszett senkinek. Aztán kalandok következtek, addigra Misi is előkerült, a tulaj, három láda sörrel. Sudák akkor már tánclépéseket mutatott be, rogyasztani a térdet minden mozdulatnál, magyarázta, rugózni, az a nehéz! A sapkájáról azt mondta, hogy olyan, mint a spanyol önkéntesek sapkája. Ezen se vitatkozott senki, itt az utcában még senki nem látott spanyol önkéntest, Misi mindenesetre azt mondta, ő azt hitte, hogy az ugyanolyan svájcisapka, mint neki van a pincében, csak csáléra áll. Ez az ember úgy hazudik, mintha olvasná, mondta Esztinek, a feleségének, de nem lehet rongy ember, ha pénze van. Később benézett Árva Jolán, aki szintén jártas volt a népi táncban, zárásig Sudák megkérte a kezét, az meg odaadta. Micsoda ünnep volt! Zárás után átmentek egy láda sörrel házat szentelni. Ez nem szarakodik, mondta Misi a feleségének, a fél ötös busszal jött, most tizenegy óra, és háza van, felesége. Dorogi pedig azt mesélte másnap, hogy ő nem emlékszik, hogy ki, kivel aludt abban a kavarodásban, de a kutya reggel Sudák környékéről mászott elő, és morgott. Sudákot meg lehetett volna szokni, azt, hogy nagyokat mond, másként beszél, öltözik, mint a többiek, csakhogy elfogyott a pénze. Árva Jolán ebben sokat segített, rájött ugyanis, hogy egy ilyen táncos lábú, fess ember mellett viselkedni, öltözködni kell, hirtelen magázni kezdett mindenkit, és állandóan dohányzott. Nem esküdtek meg, mert az olyan régimódi, így is szerethetjük egymást, mondogatta. A városba jártak fogorvoshoz, de csak a húzásokra futotta, ettől Sudák szája arrébb került az arcán, a Joláné pedig megnyúlt. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy megromlott a viszony köztük, de inkább az, hogy Árva Jolán rengeteget ivott, és nem volt hajlandó gyermeket szülni. Pedig akkor már Sudák elhatározta, hogy neki gyerek kell, ha törik, szakad. A minta ott volt: a kis Attila. Egy ilyen szép kis kölyköt akart, csak lányt. Hosszú, göndör hajjal, kökénykék szemekkel. Addig fel sem tűnt, hogy neki nincs gyereke, egész addigi élete különböző kultúrcsoportokban, táncban, mókában telt el, a munkahelyei is úgy alakultak Barcikától Pestig, aztán Debrecen. Itt már gyanús volt, hogy mégsem lesz belőle táncművész. A volt felesége is megváltozott, öreg lett, gyakran eltört a lába, aztán abba is hagyta a táncot, pedig micsoda számuk volt kettesben arra a dalra, hogy kiskertemben szép tavaszi estén! Palkonyán külön gratulált nekik a rabok parancsnoka, azt mondta, ez már nem is tánc, ez már színiművészet! Szinte látja az ember, hogy virágokból édes illat száll! Árva Jolán ettől nagyon messze állt, és gyereket se akart, ez volt az oka mindennek. Azt mondta, neki nem lehet. Sudák orvoshoz vitte. Elhittem a méhészetre, mesélte a Misiben, ott megvizsgállták ától cettig. Aztán csak nevetgélltek, kérdem, mi a baj, doktor urak? Azt mondják, semmi különös, csak a feleségének hamarosan ki kell venni a fél tüdejét. Tüdejét, kérdezem, és miért? Hogy elférjen a mája. Így nekem. Lehet, hogy nem volt igaz, de mindenkinek tetszett. Akkor már Sudák az új asszonnyal élt, és bőszen tervezgetett házat, kertet, családot. Pálmafák fognak nőni az udvaromon, mondta egyszer, olyat a falu még nem látott, ami itt lesz. Úszómedence! Üvegtető! Meg majmok, tette hozzá valaki, legalább kettő. Nyolcvankilencben úgy várta a rendszerváltást, mint a májusi esőt. Jönnek a magyar emberek, mondta, végre! Magyar zene, magyar tánc, magyar kenyér! Kilencvenben elküldték, mert majdnem mindig a váltás ébresztette. Őrportás volt, megunták. Hónapokig semmi pénzt nem kapott, apránként eladogatta az udvarról a sódert, téglát, faanyagot. És Katókától se lett gyereke. Néha arra gondol, hogy lehet, hogy most már nem is lesz. Attila meg szépen serdül a szomszédban. Katóka később függönnyel választja el a szobában a saját részét, mert Sudák iszik, és olyankor goromba. Táncol, dalol a tükör előtt, aztán megpofozza Katókát, máskor belerúg a lábába. Sudák életében sok minden akart már lenni: táncművész, partizán, színész, megtanult korcsolyázni,

mikor jöttek a tévében ezek a jégtáncok, álmában boldog apja volt a kis Attilának és egy gyönyörű kislánynak. Most polgármester szeretne lenni. De erről kevesen tudnak: Hesz Jancsi, Dorogi és Piroska néni. Beszédeket mond a tükörnek. Ötvenöt éves, mindene ősz. Majd meglátják.

A HAZATÉRÉS Nyurga, fekete ember az öreg Veres fia, és mindenhez ért. Az övé az új soron a legmagasabb ház, merthogy a szemben lévő régi sor magasabban van, és nem akarta, hogy esőben majd ráfolyjon a víz, és különben is. Hesz Jancsi ezen csak nevet, ő hegyvidékről származik, azt hiszik ezek, hogy ott mindenki a hegytetőn lakik, mondogatja, hát nincs abban semmi, hogy az egyik ház fentebb van, ez csak itt nagy dolog, az Alföldön. Csúf, vakolatlan épület, kerítés sincs, a kopár udvar lefut a szántóföldre, szemetet kavar rajta a szél. Vereslacinak ennyire futotta, aztán elfogyott minden pénze, ereje, akarata. A pincében két koszos malac visít naphosszat az éhségtől, fent a konyha már lakható, ott eszik, iszik, alszik a Veres fiú, a lakás többi része abbamaradt, és elment az asszony is a gyerekkel, azt mondta, neki ebből elég. Vereslaci hegesztő volt a gyárban, míg el nem küldték, onnan van, hogy mindenhez ért, mert ott mindenféle munka volt, víz-, gázszerelés, gépjavítás, ami vasas munka, az neki jöhet. De megcsinál minden mást is, csak adjanak anyagot, nem fogna ki rajta semmi, csak hát a pénz. Azt most már a postás hozza neki is. És keveset. Debrecenbe nősült, városi lányt vett feleségül, de már rég megbánta. Vereslacinak mindene nagy, az orra, füle, lába, a kezei, a lányok inkább elnéztek mellette, ha eléjük állt. Angéla nem. Ő úgy volt vele, hogy meg lehet szokni. Albérletben laktak egy házrészben, vizes volt, hideg, jött a gyerek is, pedig nem akarták még, de ha már így sikerült, csinálni kellett valamit. Vereslaci akkor belépett a pártba, de csak nem történt semmi. Hat hónap után jelentkezett munkásőrnek, ahol örömmel fogadták, alig volt az alegységben fizikai dolgozó, csupa osztályvezető, mérnök, főkönyvelő közé került a szakaszban, tegeződtek, szerbusz, szerbusz, ettek, ittak a gyakorlatokon vagy a tanteremben, nótáztak, aztán a többiek kocsiba ültek, ő pedig vagy három társával megvárta a buszt. Úgy hívták őket: a fizikusok, persze csak a hátuk mögött, de azért megtudták. Nem törődtek vele, csak Vereslaci mondta egyszer a másiknak, hogy majd közéjük ejtem a kézigránátot, és akkor rögtön kiderül, hogy ki a fizikus. Utálom mindet, mint a saját szaromat, mondta otthon a feleségének, de mit csináljak? Hátha. Mikor másnapos volt, vagy valami dolga akadt, szólt a szakaszparancsnoknak telefonon, már küldték is a kikérőt, és otthon maradt. De egyéb semmi. Aztán brigádszervezéssel próbálkozott a hegesztőknél, ami addig senkinek se sikerült, neki igen. A hegesztők minden gyárban másféle emberek, ő viszont elhitette velük, hogy ez a dolog pénzt jelent, és nem kell csinálni semmit, akkor meg miért ne? Ő lett a brigádvezető, beszélt, hozzászólt, verte a nyálát mindenütt, írta a brigádnaplót, kapták a címeket a vele járó pénzzel, és tényleg nem kellett csinálni semmit. Ez viszont tetszett. Nem is vagy te olyan hülye, mondták neki, mintha még egyszer ilyen hülye lennél, csak csináljad. Hálából megtanították hegeszteni, beállították neki az ampert a trafón, kezébe adták a megfelelő pálcát, a többi már ment magától. A brigád szocialista lett, ami nagy dolog. Vereslaci elkérte a gyári buszt, és elmentek kirándulni, hogy megünnepeljék az eseményt. Induláskor berúgtak a gyár melletti kocsmában, alig kellett később rátölteni, megvolt a hangulat végig, ő pedig beírta a brigádnaplóba: „a táj lenyűgöző szépsége után Tokajba érkeztünk.” Erre ugyan nem emlékezett már senki, de biztos úgy volt. Vereslaci akkor úgy gondolta, hogy most már biztosan nem marad ki a lakáskiutalásból, de rosszul gondolta, kimaradt. Nem baj, mondta a feleségének, még várok egy kicsit, de utána baj lesz. Ültek az ágyon, és már nem tudtak beszélni semmiről. Otthon úgy aludt a heverőn, hogy a lábát átdugta a gyerek ágyára a járóka pálcái között, ott volt az ágy végénél, a kisfiú fogdosta, harapdálta a lábujjait, nagyon jó volt, rengeteget nevettek. Egyszer rosszat álmodhatott, vagy valami történt vele, mert éjféltájban elrúgta a kiságyat gyerekestől a falig, és azt mondta, neki ebből elege van. Mi bajod, kérdezte tőle százszor is a felesége, de a férje nem válaszolt, csak ült az ágyon háttal, és sört ivott. Később nagy lapátkezével hátranyúlt, és leseperte az asszonyt az ágyról, mint valami bogarat. Reggel Angéla összepakolt, és a gyerekkel hazament az

anyjához, de ez nem volt érdekes, máskor is elment már, és mindig visszajött. Vereslaci most se szólt semmit, ha menni akar, hadd menjen. Délelőtt telefonált a szakaszparancsnoknak, hogy dolga van, írjon egy kikérőt két napra, aztán sört ivott vodkával. A hűtőben talált egy csomag fagyasztott szárnyat, gondolta, megsüti a gázon, de valamit rosszul csinált, mert a hús egyben maradt, kívül megégett, belül pedig fagyos volt, szinte hideg. Evett azért belőle valamit, sózta, borsozta, aztán bevágta a szemétbe. Mindenre pontosan emlékezik, mondja, ha meséli valakinek, arra is, hogy utána felöltözött az egyenruhába, pisztoly, minden, aztán átment az ötödik házba azt a tetű Molnárt megfegyelmezni, mert az mindig részeg, veri a családját, dorbézol. Azt mondta neki, hogy ha nem változtat a dolgon, agyonlövi. Csak néztek rá, nem szólt senki, még a kutya se vakkantott, ő pedig eltette a pisztolyt, és ment tovább. Négy családnál járt akkor délelőtt, és megmondta mindenütt, hogy ezután így lesz. Mindennap. Jönni fog ellenőrizni. Ezt a kocsmában is elmondta, meg a boltban a pénztárosnak, hogy baj lesz, ha becsapnak valakit. És hogy három sör és két deci pálinka, ennyi, többet nem adhatnak senkinek. Maga kicsoda mégis, kérdezte tőle a boltvezető óvatosan. Munkásőr, mondta neki Vereslaci, ha nem vette volna észre, de most már jegyezze meg. Megjegyezte? Meg. Na, azért. Aztán gondolt egyet, ha már így benne volt, besétált a gyárba is, a párttitkárhoz, kitette a pisztolyát az asztalra, és megkérdezte, ugyan mi mindent kell még neki elkövetni, hogy emberszámba vegyék. Halász, a párttitkár akkor határozta el, hogy az ilyen alkalmak miatt egy rejtett vészcsengőt fog felszereltetni az asztalára, de még otthon is. Mert ez őrület. Mondott valami biztatót, aztán intézkedett, hogy Verest sürgősen szereljék le, mert pisztollyal fenyegetőzik. Az meg bekerült az idegosztályra, onnan az elmére, később az utcára. Lehet, hogy a pártból is kizárták, erre már nem emlékszik. Arra igen, hogy Angéla, a felesége, míg ő a kórházban volt, megint összeszedte a holmiját, felmondta a lakást, és hazaköltözött a gyerekkel az anyjához. Vereslaciért majd az apja ment be, ahol volt, onnan nem engednek ki senkit egyedül. Csendben mentek hazáig, aztán leszálltak a buszról, beléptek a Misi presszóba, és eldöntöttek mindent. Lacinak haza kell költözni a faluba, nem ér ez így semmit. Itt a helyed, mondták a többiek is. Dorogi pálinkával kínálta, Béres többször is kezet akart vele fogni, de nem sikerült, Sudák pedig azt mondta, itt a helyed köztünk, Sanyikám! Vereslaci zavartan nyelte a sört, pálinkát, hamar berúgott, gyenge volt még, később kezet csókolt Esztikének a pultnál, aztán Árva Jolán is megérkezett, a feleségem ónagysága, mutatta be Sudák, őszintén megmondom, Esztike, nincs igazam? Aztán Misi is előkerült, a tulaj, veregette a hátát Vereslacinak, majd megmutatta neki az egész házat, pince, raktár, garázs, presszó, felette lakás, kert, minden. Az erkélyen a Veres fiú megszédült egy kicsit, de ahogy kiadta a sör, Litium, Noveril és az Andaxin keverékét, meghiggadt, és elhatározta, hogy ilyen házat fog építeni. És ide. Barátok közé. Ezzel a két kezemmel, mondta Árva Jolánnak éjszaka, az ágyban, mert sokáig mulattak, utána meg összekeveredett minden. Sudák eljárt valamilyen népi táncot Hesz Jancsival, aztán Hesz Jancsi nélkül, majd tévedésből Misi pincéjében hált egy régi heverőn. Biztos rám zárták az ajtót, állapította meg, mikor éjszaka felijedt, nem tudok kimenni, mondta ki hangosan, és maga alá vizelt. Reggel már jobban lett, rengeteg láda sört látott a félhomályban, és nem győzött inni a csodálkozástól. Vereslacit reggel az apja vitte haza, hogy ne lássák, otthon evett valamit, beszélt összevissza, jókedve volt, elmondta, hogy házat fog építeni, nagyobbat, mint itt akárkié, majd ő megmutatja. Pálinkát ivott, a gyógyszereket odaadta az anyjának, hogy jól tegye el, ne is lássa. Aztán lefeküdt, de nem tudott elaludni az izgalomtól, járt az agya, mint a gép. Eszébe jutott még az is, hogy gyerekkorában is ebben az ágyban aludt, itt az ablak alatt, egy nagy dunyhával takarózott a fűtetlen szobában, és gyakran bepisilt. Nem volt neki semmi baja, csak nem volt kedve kimászni a meleg takaró alól, és kimenni az udvar végébe, inkább húzta, halasztotta, aztán meg már késő volt. Reggel volt már, kint mocorogtak az emberek, ha kinézett az ablakon, ugyanazt látta, mint valamikor, a

csapos kutat a házuk előtt, amiből ritkán jött víz, mégis mindenki rángatta sokáig, kolompoltak az üres bádoggal, arrébb egy öreg akácfa meg a nagy döccenő az úton, itthon vagyok, gondolta megkönnyebbülve, és a testét elöntötte valami jól ismert melegség. Ott lent, mint régen.

DOROGINÉ MANCIKA Ebben az utcában három nemzedék él egymás mellett vagy vegyesen, de mindenki tudja, hogy ha déltájban elmegy egy vonat, akkor fél tizenkettő. Délután három óra tíz vagy negyed hat. Közel a vasút, az állomás is itt van az utca végében, de nemigen jár már vonattal senki, jobb a busz. Doroginé sorsát akkor ismerték meg igazán, mikor egy este hat óra körül valaki meglátta, hogy a sínen fekszik. Szépen fel volt öltözve, óra a karján, nyaklánc, kötött sapka. Papp Terka, Hesz Jancsi anyósa odasettenkedett, hogy hátha alszik, szólt is hozzá, aztán sietett haza, felvett egy másik otthonkát, kis vízzel arcot mosott, leöblítette a gumicsizmát is a lábán, majd átment Sarkadiné Piroska nénihez, ott bort mérnek, és mindig van valaki. Piroska, mondta halkan az ősz hajú öregasszonynak, mert bezzeg most senki más nem volt ott, Mancika meg ott fekszik a sínen, felöltözve, hát hallott már ilyet? Micsoda, kérdezte Piroska néni elhűlve, és mit csinál ott? Nem csinál az semmit, mondta Terka, csak fekszik. Hát nem kérdezte meg tőle, hogy mit keres ott? Nem, mondta Terka, csak szólítottam, hogy Mancika! Mancika! De nem mondott semmit. Gondoltam, szólok valakinek, hogy mi van, hát ott nem lehet! És otthagyta? Nem is húzta el onnan, kérdezte Piroska néni, még elüti a vonat! Az már elment, mondta Terka, azért gondoltam, hogy valami baja van, de nem mertem hozzányúlni, az is lehet, hogy már átment rajta a negyed hatos, nem? Akkor meg szóljon az urának, mondta Piroska néni, vagy valakinek, de hamar, hátha még él! És járnak itt tehervonatok is, ki tudja? Én nem tudok menni, tudhatja! Szóljon a lányának vagy a vejének, hát ott laknak, együtt! Nem beszélünk mi már vagy két hónapja, úgy tessék elképzelni, egy szó nem sok, annyit se. Akkor inkább nem láttam semmit. Már nem tudja senki, meddig feküdt a sínen Mancika a szép ruhájában. Terka biztosan szólt valakinek, vagy Piroska néni, aztán valahogy eljutott a hír a Misi presszóba, ahol mindenki ráér, és mindenkit meghallgatnak. Véletlenül Dorogi is ott volt, épp a lovát itatta sörrel, üvegből. Meghallgatta a nagy újságot, majd kért még egy felest, aztán azt mondta Hesz Jancsinak, hogy menjen el vele, mert ha egyedül megy, nem áll jót magáért. Esteledett, ilyenkor etetik a jószágot, akinek van, mégis mindenki a járdán volt, vagy a kerítésen át lesett kifelé, mikor Dorogi elnyargalt előttük a vasút irányába. Egy kis csomó zöld széna volt hátul, arra dobták rá az asszonyt, annyira részeg volt. Aztán lassan besötétedett, és mindenki ment a dolgára. Mancika szépen járt, dicsekedett is fűnek-fának, hogy neki így, neki úgy, új ruhákat vett, de nem a bálástól, hanem szövetet, amit Kiss néni varrt meg, fodrok, csipkék voltak rajta, divatlapokból nézte ki a mintát, akkor cipők, kalap, sapka. Még kesztyű is, nyáron. Piroska néninek azt is elmondta, hogy az ő férje nem olyan ember, mint itt a többi, mert műszerész, orvosi dolgokat csinál a gyárban, és az már ugye csak egy lépés az orvostól. És szép ember, meg jó. Csókolgatja, és van olyan éjszaka, hogy kétszer is ráfordul. Az építkezést is könnyen kezdték, neki is volt egy kis pénze, meg Pistámnak is, hamar álltak a falak, a földszintre már be is költöztek, mikor a többiek még csak az alapot ásták, és egyedül nekik volt betonkeverőjük, azt használja mindenki a mai napig is. Piroska néni örömmel hallgatta, olyan ritka manapság az olyan pár, akik szépen élnek, csak éppen nem hitt el mindent, de hát ez nem számít. Piroska néni kissé maradi, azt szokta nézni például, hogy füstöl-e a kémény? Ahol nem füstöl, pedig otthon vannak, ott nem raktak tüzet aznap. Ha nem raknak tüzet, akkor nem főznek, és így tovább. Persze lehet, hogy gázzal fűtenek, de az utcában nincs gáz, palackot meg sose vesznek Hamar Feritől, aki egy kis teherautóval dudál itt mindennap, egyszer a gázzal, utána a szódavízzel. Nyáron dinnyével is. Dorogi tényleg nem csúnya ember, piros arcú, mosolygós, jó kedélyű, érettségije van, és soha nem iszik hitelbe Piroska néninél. Itt mindenki a barátja, öreg, fiatal, de főleg a gyerekek, mikor ráért, naphosszat hordta őket a kis Simsonnal, egy az ölében, egy hátul. Disznóvágáskor mindenütt ott van, erős, mint a bivaly, hívják reggel, mikor meg kell fogni a disznót. Béresnek egyszer egyedül ölte meg

a malacát, felkapta a hóna alá, és megszúrta, aztán letette, itt van, a tiétek. Debrecenbe járt dolgozni, ahol betanított csiszoló volt vagy huszadmagával, ott sem volt vele baj, mégis elküldték. De még jó is, mesélte annak idején Mancika, mert már úgyis el akart onnan jönni, így meg kapott hat hónap végkielégítést, amiből tudnak majd venni egy autót, nem is kell sok hozzá. És olyan a szakmája, hogy bármikor el tud helyezkedni, ha akar, de most pihen egypár hónapig, nem vagyunk annyira rászorulva, hogy munka után rohangáljon. Nem is rohangált. Pistám néhány nap alatt teljesen megváltozott. A végkielégítésből vett egy lovat, lószerszámot, egy stráfot a ló mögé, aztán csizmát, kalapot, pufajkát. Mancika napokig ki se mozdult otthonról, aztán orvoshoz ment, hogy nyugtatót írasson fel, vagy akármit, amitől a férje észhez tér. Az utcán sietett, nem állt meg beszélgetni senkivel, és fel nem ült volna a szekérre semmi pénzért. Akkor eredj gyalog, mondta Dorogi, és az ostorral meg-meglegyintette, mikor nem tartott lépést a lóval. Később a gyeplővel rácsapott a ló farára, nyargaltak, Mancikának futni kellett a szekér mellett, mert csapkodta Pistám a lába szárát. Nem sokan látták, aki látta, az sem hitte el, azt gondolta, bolondoznak, ez a Dorogi minden marhaságot kitalál, aztán majd nevetnek egy jót, mint máskor. A Misi presszónál megálltak, Dorogi pálinkát ivott, azt mondta Mancikának, igyál te is valamit, de Mancika teljesen össze volt törve, azt mondta, nem. Sört se? Azt se. Akkor majd Palkó megissza, mondta Dorogi, kiment, hó, kiáltott rá a lóra, aztán kinyitotta a száját, és beletöltötte a sört. Sok idő telt már el azóta, hogy Dorogiból megint paraszt lett, Mancika pedig ismét fel-feltűnik az utcán, szépen öltözik még most is, de már nem annyira. Mostanában beszélgetne mindenkivel, de nem szívesen hallgatják, mindenkinek megvan a maga baja. Piroska néni ad neki néha három deci bort, többet nem szabad, és hallgatja, hallgatja. Hogy most már minden másként van. Rengeteget kellene fizetni a törlesztésbe, havonta majdnem húszezer forintot, és nincs miből, már el is vannak maradva. Pistám se hál vele most már, inkább másokat vesz fel a stráfra, kimennek a kertbe, és ott szerelmeskednek. Megy sorba a fiatalasszonyokon, itt az utcában, meg is mondta a Misi presszóban, és ő tudja, hogy sokan alig várják, hogy következzenek. Ő meg közben dolgozik a mosodában, gőzben, melegben, egész nap lepedőket vasalnak, hajtogatnak, sokszor majd leszakad a karja, háta. Máskor azt is bevallja, hogy Pistám el akarja üldözni a lakásból, pedig annak a fele az övé. Mostanában a padláson hál, a kémény mellett, mert ott van egy kis meleg, és csak akkor mer lejönni, ha Dorogi nincs otthon. Az meg kiszedte a lépcsőfokokat, hogy ne tudjon felmenni, de valahogy csak felmászik. Igen. Még szerencse, hogy reggel még alszik, mikor ő dolgozni megy. Ott hörtyög bent a páros ágyon, és sokszor van is mellette valaki. És nem is akar munkát keresni, az érettségi oklevelét az istálló falára rakta fel egy nagy szeggel, pedig kitűnő tanuló volt. Azt akarja, menjek el, vagy haljak meg, fejezi be sírva, a múltkor lefogott, és belém töltött négy deci pálinkát, aztán meg kilökött az utcára, hogy részeg vagyok, lássa mindenki. Így. Mancika később már szinte házról házra jár, és panaszkodik, azt mondja, attól fél, hogy egyszer majd nem bírja tovább, és öngyilkos lesz, mert a padláson most nagyon meleg van, egy vederbe piszkol, még azt is le kell hozni mindennap, beszéd közben néha elkalandozik, furcsa az arca egypár percig, aztán megkérdezi, hol is tartottam? Piroska néninek elmondja, hogy ilyenkor olyan, mintha elvesztette volna az eszméletét, nem tud róla, hogy mit beszél, nem tudja, mit csináljon. Piroska néni se tadja, hogy mit csináljon, azt mondja, feltétlenül menjen el az orvoshoz, és mondjon el neki mindent. És üljenek le, beszéljék meg a férjével a dolgokat, mondaná, de tudja, hogy hiába, itt már még az isten se segíthet. Gyerekük sincs, nem akartak, míg kész nem lesz a ház, de lehet, hogy akkor se lenne jobb. Vida bácsi azt mondja, hogy ezeket a szerencsétleneket az állam hajszolta bele ebbe az egészbe, mert csak kétszintes házat lehetett építeni, arra adtak engedélyt, ez a mostani meg megbüntette őket a kamattal. Mintha ők tehetnének róla, és nem csoda, hogy szétrothad minden, mindenki. Mancika később elmeséli, hogy nem emlékszik rá, hogy került ő a vasútra, csak arra, hogy fekszik a

mentőben, a kórházban tették-vették, adta egyik orvos a másiknak, vizsgálták, szúrták, vágták, aztán kitették a váróba, hogy majd jönnek érte. Nem jöttek, úgy vánszorgott el a buszmegállóig, és haza. Fel, a padlásra. Aztán megáll egy picit, és megkérdezi Piroska nénit, hogy most milyen volt az arcom? Miket mondtam az előbb? Na, ugye!

BÉRES SZOMSZÉD A mi utcánk alig egy kilométer hosszú földút, a faluba tartó műútból ágazik, valamikor az is földút volt, aztán kikövezték, aszfaltozták, ezt nem. Lehetett volna ez is a falu főutcája, ha nem szegény emberek lakják, akik az utca melletti, egykor belvizes legelőn vertek vályogot, tapasztó földet a házukhoz. Később az egész falu odajárt, a patakból hordták a vizet, gúlákban száradt a vályog, tavasszal, ősszel egy nagy tó lett az egész legelő az esőtől. Ez a feltúrt, gödrös rét választja el a falutól az utcát. Így meséli a helybéli református pap, aki nőtlen, és harminckét éve kutatja a falu eredetét, nyáron a kiszáradt vályoggödrökben mászkál, de nem talál semmit, csak eldobott csikket, papírzsebkendőt, szakadt kotont, csokoládépapírt. A tiszteletes úr pedig biztos benne, hogy itt valahol avar kori sírok vannak, római kori emlékek, szántáskor órákig jár a barázdákban, de soha nem fordít ki az eke semmit, legfeljebb békát, pajort, egérfészket. A tiszteletes úr majdnem kopasz, és sok mindent tud. Azt is tudja, hogy Béres szomszéd hamarosan meg fog halni, mert úgy iszik, mint az állat. Aztán gyorsan elnézést kér a szája elé kapva a kezét, ő nem mondhat ilyet, de ha már kiszaladt, mindegy. Megmondta Sarkadiné Piroska néninek is, aki saját termésű bort mér boldog-boldogtalannak, hogy most már ne adjon hitelbe Béresnek, mert soha nem látja majd az árát. Ennek vagy hat éve, Béres azóta is hitelbe iszik, és havonta fizet, olyankor kap három deci bort ingyen. Kéthavonta pedig beszalad a paphoz a kicsi lány, hogy jöjjön gyorsan, mert haldoklik az apja. Na és, kérdezi a pap, a múltkor is haldoklott, azelőtt is, nem is tudom, hányszor már, tessék inkább az orvoshoz menni, a jóisten a maga apján már nem segít. A templomba se jártok, kiabálja az úton a Trabantban, te se, apád se, anyátok se járt soha, hát akkor? Én mit csináljak? De hát ő mondta, hogy hívjak papot, visítja a kicsi lány, mert meg fog halni! Az biztos, mondja ilyenkor a tiszteletes, de erről én nem tehetek. És a jóisten se. Minek kell annyit inni? Béres szomszéd portája egyszerű, kerítés már alig van, az utcaajtót éjszakára dróttal köti be a kicsi lány, nappal semmi értelme, az udvaron nincs semmi, csak gaz, dudva. Na, mi van magával már megint, kiáltja a tiszteletes úr már az ajtóban, melegítő van rajta, ez nem templom. A nagy konyhában tűzhely, asztal, székek, két ágy, az egyiken Béres felesége, Magdika ül rózsaszín hálóingben, a másikon az ember fekszik, és jajgat. Sanyikám, szólal meg sokára, gyónni akarok. Mindent meg akarok gyónni. Az öreg tiszteletes általában nyugodt ember, csak néhány dolog tudja felidegesíteni, például az, ha valaki gyónni szeretne. Neki. Akkor katolikus papot tessék hívatni, mondja türelemmel, nálunk ez nem divat. De ő sem Sanyi, hanem Géza. Én pedig Márton vagyok. Akkor most hogy legyen? Nem Sanyi, kérdezi aztán Béres erőlködve, hát Sanyi hol van? A tiszteletes úr kinyitja a kis fekete könyvet, idefigyeljen, imádkozzunk, ha már idejöttem. A tűzhelyen mosatlan edények, középen egy piros lábasból gőz száll fel, balra a falon egy repedt tükör, mellette hímzett, régi falvédő. A kicsi lány az ajtóban áll kissé görnyedten, száznyolcvan centi, huszonnégy éves, és kiköpött apja. A másik ajtó a szobába nyílik, ott bent sötét van. Mondja majd utánam, szól a pap, az asszony halkan nevetgél, lábánál vödör, gyógyszeres dobozok. Miatyánk, ki a mennyekben vagy, morogja a tiszteletes, egyáltalán, milyen vallású maga? Tudja a herém, püspök úr, mondja a sovány ember, hát nem mindegy? Nem egy isten van? Akkor engem becsaptak! Béres hosszú, csontos, nagy orrú, görbére kopott ember, a napot reggelente két deci pálinkával indítja, hogy meg tudjon borotválkozni, mondja, majd átlép Piroska nénihez, aki tölt neki két és fél liter bort egy műanyag flakonba, valamint kétszer három decit pohárba. Aztán beír három litert a kis fekete füzetbe, ami Béresnek egy deci tiszta haszon. Ha mások is vannak, valaki mindig fizet neki még egy pohárral, és rászól, ne kiabálj, igyál inkább, és menj haza. Béres olyan hangosan beszél, hogy hallja az egész utca, a kutyák ugatnak, otthon a malac bemenekül az ólba, ijedt verebek röppennek fel a fákról, Hesz Jancsi pedig előbb-utóbb átkiabál a szomszédból, hogy fogd már be a pofád, mit

üvöltözöl, süket vagy? Az nagyon jó, hogy Hesz Jancsi a szomszédban lakik, mert Bérest legalább észreveszi, felsegíti a földről, behúzza az utcáról, ha kell, van úgy, hogy többször is egy nap, aztán leereszti a házajtó elé, és otthagyja. Mert a kicsi lány nem bírja azt a nagy, sovány testet. Most már nem is borotválja, mert nem lehet, az apja mindig kiabál közben, mozog az arca, feje, csuklik, olyan is van, hogy hány. Béres világéletében napszámos volt, kubikolt, vályogot vetett, földet vágott, aztán járta a nagy építkezéseket Palkonyán, Pentelén, Barcikán, dolgozott bányában is, szenet, uránércet vájt, lapátolt, mégse lett semmije. Aztán megnősült, abbahagyta a vonatozást, Debrecenbe ment dolgozni. Attól kezdve ketten jártak műszak után és vasárnap napszámba a feleségével. Kis tarisznyában szalonna, kenyér, egy ötliteres bádogban víz, két kapa. Ha kellett, mindennap. Reggel megittak egy-egy deci pálinkát, aztán elnyelték az öt liter vizet egész nap, ahol borral kínált a gazda, azt is, de többet nem. Napközben falatoztak egy kis szalonnát, főtt étel csak este volt, az se mindig. Magdika egy lányt szült, mikor kellett, aztán abbahagyta, azt mondták, elég ez nekünk, de ezt kitaníttatjuk. Ez nem lesz napszámos. Magdika anyjánál laktak a nádfedelű kis öreg házhoz toldott szoba-konyhában. Ők ketten aludtak egy ágyban, a gyerek a teknőben, később pedig két széket összefordítottak éjszakára, és azon. Mikor még apró volt, és beteg lett, ő feküdt az anyja mellé, Béres olyankor kint hált a színben, nyáron inkább a góréban, ha nagyon hideg volt, arrébb rúgta a malacot, és befeküdt mellé a szalmába. Imádkozunk alvás előtt, kiabálta, ha megkérdezték, hogy mit csinálnak ott ketten. Aztán mit, kérdezte egyszer a tiszteletes úr, hadd halljam! Hogy mit, kérdezte vissza Béres, mondjam? Ne, ne mondja kiáltott rá a pap, szégyellhetné magát! Ezekért veri magát az isten! Béres egyáltalán nem szégyellte magát, az ilyesmi nem volt szégyen a mi utcánkban, ha a gyerekek oda nőttek, máshol is kiszorult valaki az istállóba, sütőházba, csűrbe, padlásra, kazalba. Én úgy vagyok véle, mondta egyszer Béres, hogy szégyellje magát az úristen, ha hagyja. Majd jóra jön minden, magyarázta később fűnek-fának, ha meghal a vénasszony, akkor a miénk lesz minden, mert mi tartjuk. Akkor mi maradunk hátul, a gyerek meg az utca felől, mint egy grófnő. Csakhogy a vénasszony nem akart meghalni, nyolcvanévesen még seperte az udvart, futott a tyúk után a késsel, vasárnap ebédre húslevest főzött, úszott a tetején a toll, volt abban ecet is, szappan, hajtű, mikor mi, az öregasszony már nem volt normális. Aztán végre leesett a lábáról, akkor már jobb lett, nem kellett rá annyira vigyázni, Béres napjában kétszer megetette, egyszer lemosta, kicserélte alatta a nejlont, és kész. Kezdetben az asszony csinálta, de nem bírt vele, a kicsi lány meg tanult, így aztán Béresre maradt minden. Adjad csak, mondta Magdikának, eredj innen. Felkapta az öregasszonyt, beletette a lavórba, aztán vissza az ágyba, csak úgy nyekkent. Elrendezte hamar, levágta a körmét, kirántotta a műfogsort a szájából, nehogy lenyelje, csak akkor tette neki vissza, mikor evett. Nemsokára a hajából is levágott, nem kell ez a konty már itt magának, kiabálta, úgyse tudja befonni. Ami a szemébe lógott, azt is levágta. Jobb lenne már, ha meghalna, mondogatta a felesége, tegyük ki a színbe, úgyse tud magáról. Béres azt mondta, nem kell, hadd éljen mindenki, ha már megszületett. Azt mondják itt az utcában, hogy Béres tulajdonképpen akkor kezdett inni, mikor a felesége is beteg lett, egy reggel nem tudott felkelni, visszaesett az ágyba, a feje meg lógott a nyakán, és csak nevetett. Aztán elvitte a mentő. Estére Béres nagyon berúgott, Hesz Jancsi húzta be az útról, eredj, hívjad az orvost, mondta a kicsi lánynak, szaladj! A papot hívjad nekem, kiabálta Béres, nem kell orvos, meg fogok halni! Sírásót! Mindenkit! A kicsi lány kihívta mindkettőt, sírásót nem talált. Béres addigra jobban lett, hozott egy üveg bort Sarkadinétól, azt iszogatta, és régi nótákat énekelt. Két hét múlva meghozták a feleségét, egy hónapra rá meghalt az anyósa. Váltás, mondta Béres, mikor a kihűlt testet meglátta, aztán letette az öregasszonyt a földre, és átment Magdikáért. Te lettél a grófnő, mondta neki, az anyád istenit, nem a kicsi lány itt a szobában! Újat kezdünk! Én szeretem a feleségemet, mondta egyszer a Misi presszóban a többieknek, higgyétek el. Most, hogy beteg, még jobban. Olyan, mint egy gyermek. Viszek neki bort, hadd igyon, aztán danolunk. Éjszaka, ha felébredek, kimegyek az udvarra,

és beszélgetek. Hangosan. Csak nem tudom rendesen elmondani a bánatom. A pap se kíváncsi rá, senki. Pedig még a Duna is kiöntene, ha beleereszteném. Akkor aztán kiabálok, legalább hallja mindenki.

A SZÉL IS CSAK ZÚG Az a baj, hogy nem tudom kimondani, amit akarok, pedig itt van a mellemben meg a számban, szokta mondani Béres, és ráüt a szakadt, mocskos ingére, a nyelvét is kinyújtja, meg lehet nézni, olvassa le valaki, ha tudja. A hosszú, sovány embert valami miatt Oszinak becézik, lehet, hogy Dorogi nevezte el, lehet, hogy Hesz Jancsi, esetleg más, a rendes neve Bálint, de az csak más, hogy Oszi. Oszkár. Ne nyújtogasd itt a nyelved, mondják neki, mert kiszárad. Nem hiszed el, kérdezi ilyenkor Béres, és roppant kezével megfog valakit, de nem bántja. A feleségét is úgy egyengeti az udvaron a klozet felé, mint egy gyereket, kétoldalt tartja a derekát, az asszony bottal sántikál, egyik lábát húzza a másik után, a lábszárán csorog végig a vizelet, mire odaérnek, azt mondja, már nem kell. Jó, mondja Béres, azért csak ülj rá, hátha. Mindjárt jövök. Aztán megáll a kopár udvaron, és néz a semmibe. Az asszony kiáltani szokott, ha megunja az ülést, úgyse jön belőle semmi, majd bent, a melegben, itt nem jó ülni, csupasz feneke fázik, alulról a lyukból hideg jön, de Béres addigra már Sarkadinénak panaszkodik, és issza a piros bort hitelbe, vagy a Misi presszóban kiabál, aztán majd eszébe jut, fél óra, egy óra múlva, esetleg délután valamikor, este, hogy az asszony a klozeton maradt. Magdika nem indul el egyedül, mert elesik, és nem tud felállni. Vár türelmesen, aztán üti a bottal a bódé falát, valaki majd csak észreveszi. Ha a kicsi lány otthon van, és meghallja a kiabálást, érte megy, de az is olyan szerencsétlen, hogy lépten-nyomon megbotlik, és magával rántja az anyját is. Jobb az apja, várni kell. Magdikához egy ideig minden héten jött egy kenőasszony, aki aztán nyomkodta, feszítette, gyötörte minden tagját, Magdika meg jajgatott, izzadt, sírt, de már fel tud állni valahogy, és a bottal lépegetni pár lépést, ami ahhoz képest, amilyen volt, nagy dolog. Enni is tud a kezével, ki tudja törölni a fenekét, csak a vizelettel nincs még rendben. Ötszáz forintot fizettek minden héten, amit Béres kiabált ki a tanácstól, míg valaki kitalálta, hogy hozzon az orvostól papírt. Az meg nem adott. Jó, mondta Béres a vita végén, majd fognak maguk másképp is beszélni. Másnap szólt Doroginak, fuvar lesz. Aztán felrakták Magdikát a szekérre, és beszállították a községházba. Az irodák előterében van két bőrfotel, beültették az egyikbe, hiába mondogatta, hogy neki most nem kell, csak üljél itt, kiabálta Béres, hátha. Mindjárt jövök. Magdika ott üldögélt, jobb volt, mint a klozeton, nem volt hideg a fenekének, aztán ahogy jöttek az ügyfelek, mindenkihez volt egy-két kedves szava, árvízről, Titopartizánokról, a korpáról, ami kinn maradt, pedig ott van a kutya, egy gyereknek azt mondta, hogy hipó, de szereti a borsót is, szüretkor lesz. Aztán megjött a vizelete, és rá akart gyújtani, nevetgélt halkan, csak azt nem értette, mi ez a nagy jövés-menés, most meg hová viszik, autó, nahát. Még meg tudta mutatni, hogy ki tudja törölni a fenekét a hálóinggel, de ezt már otthon, mert ott azért csak jobb. Bérest hamarosan soron kívül nyugdíjazták, és betegápolási díj címén kapott havonta valami pénzt is a nyugdíj mellé, még a fotel is ottmaradt nekik. A kenőasszony viszont nem ment többé. Béres már harminc felé járt, mikor megismerte Magdikát valahol a cséplőgépnél, az asszony törekes volt, ő kévehányó, hajnaltól késő estig járt a gép, aztán a csapat lemosakodott egy hordóban, ettek, ittak, lefeküdtek a szalmába, a két törekes lány külön. Béres kipróbálta éjszakánként mindkettőt, és úgy gondolta, az a fekete hajú jobban pászol, erősebb is, mire vége lett a cséplésnek valahol Martinkán vagy Aradványban, már megbeszélték, hogy elveszi feleségül. Magdika lelenc volt, egy özvegyasszony vette magához még gyerekként, aztán mikor odáig nőtt, eljárt napszámba, nyáron cséplőcsapatokba szegődött. Szerették, mert bírta a munkát, az iszonyatos port, meleget, zajt a gép mellett, szaladni kellett a dróthálóra rakott törekkel, kazalba rakni, aztán futva vissza, vasvillával húzni el a gép alól, amit addig kiokádott, rakni a hálóra bekötött fejjel, nyakkal, arccal, zárt, átizzadt ruhában, mert a kalász apró zúzaléka minden kis résbe befurakodik, és szúr, viszket kegyetlenül. Ezt a munkát, mióta világ a világ, mindig két nő csinálja a legkevesebb cséplőrészért, a csapat többi tagja férfi. Így alakult.

Nem volt nagy esküvő, Béres szülei már elhaltak, néhány rokona valahol Romániában élt, ha voltak még egyáltalán. Magdikának se volt nagy társasága, az utcából viszont sokan elmentek, vittek ajándékokat is, Sarkadiné kölcsönadta a régi menyasszonyi ruháját, meg vitt egy kanna bort, Béres öltönyt vett fel, fehér inget, nyakkendőt, éjfélkor levette, beakasztotta a szekrénybe, azóta is ott van. Hajnalban hazaszédelgett a násznép, pedig Béres még mulatott volna, az udvaron táncolt egyedül, azt énekelte, hogy haccacáré, haccaca, a lányoké a puca, Magdika csak nevette, aztán befeküdtek egymás mellé az öregasszony ágyába mint férj és feleség. Az özvegy közben mosogatott, takarított, csapkodta az ajtót, majd kiment a színbe lefeküdni, ez volt az ő nászajándéka. Másnap cseréltek. Éjszaka a mi utcánkban csend van, csak a kutyák ugatnak néha egymásnak, világítás nincs, ha szél fúj, az is csak zúg. Béres hajnaltájban riad fel mindig, ijedten, szakad róla a víz, pedig a takaró sincs már rajta, mellette szuszog Magdika, néha játékból vagy dühösen megrázza, hallod! Hé! Menni kéne! Indulni! Kezdetben még ugrott volna az asszony, mint régen, mikor a harmaton indultak, vagy a csikorgó hidegben, olyankor lenyomta, na, hová mennél? Hát dög vagy, beteg! Érted? Jó, jó, mondta az asszony erre is, mint mindenre, dög, és aludt tovább. Alszik most is, pedig már szaga van alul, de Béres most nem foglalkozik vele, majd reggel. Inkább kibotorkál az udvarra, úgy ahogy van, csak nagy hidegben kap magára egy pokrócot. Tudja, hogy most rossz lesz reggelig, mert kiment belőle a cefre, ahogy Dorogi szokta mondani, hörbölni meg nincs mit. Olyan, mintha lőnének egyet az agyamban, meséli Sarkadiné Piroska néninek, hallok egy nagy csattanást itt a fejemben, és akkor már ébren is vagyok, úgy megijedek. Mitől van ez? Valósággal robban. Valami ér elszakad olyankor? Sarkadi néni nem tudja, pedig Béres ettől az egytől csakugyan fél, de nagyon. Mert ha ő is agyvérzést kap, akkor mi lesz itt? Már most is baj van. Béres nem mer elindulni, csak a szomszédba, esetleg a Misi presszóig, mert szédül, fél az utcán, a lépcsőre fel nem lépne, mert leesik, úgy megy az úton, mintha kötélen menne, kezét eltartja magától, hogy ha esik, tudjon kapaszkodni. Az orvos meg be akarja vitetni Magdikát a kórházba, valami elfekvőbe, meghalni, mert nem szedi a gyógyszert, inkább iszik. Na és! Ő viszi neki, elvégre az ő felesége, azt csinál vele, amit akar! Legalább tudom, hogy mitől bolond, magyarázza az ápolónőnek, aki hetenként jön, és ad valami injekciót az asszonynak, recepteket hoz, amit nem fog kiváltani senki. Hát mi öröme van egyéb az én feleségemnek, tessék mondani? Minek él? Minek, motyogja a sötétségbe éjjelenként, és én minek élek? Azelőtt az anyja, most meg ő! Azelőtt az a tenger munka, most meg a nagy semmi! Jóra fordult volna minden, magyarázza Vida bácsinak, ha nem jön ez a betegség, tessék elhinni. Valamit gyarapodtunk volna, öregségünkre lett volna egy kis nyugalmunk, hát tessék! Azt se tudom, mit csináljak! Nincs hozzá értelmem! Vida bácsi megérti, neki is van egy beteg fia, tüdőbajos, az is nyomorult, de ő se tud mit mondani, csak azt, hogy tűrni kell. Muszáj. Mert nincs más. Tudom, hogy egy állat vagyok, kiabál Béres, tessék mondani nyugodtan, de Vida bácsi nem mond ilyeneket, csak ül a nyitott ablak alatt a lócán, és dohányzik. Bentről nehéz szuszogás fújtat, a fia még él. Mit is mondhatna ő másnak? Inna ő is, de annyi pénz nem létezik, amennyit neki meg kellene inni, inkább dolgozik, amíg bír. De Béres már menni is alig tud, lejárt, mint az óra, ez a nagy, erős ember összemegy itt mindenki szeme láttára, és ha marad belőle egy koporsóra való, azt egy ember is kiviszi majd a sírhoz. Béres kint ácsorog sokáig az udvaron, aztán van, amikor már nem fekszik vissza, inkább bemegy a színbe, ott csinál valami vackot magának, hátha oda nem megy utána a reszketés, de ott is rátalál, rángatja, cibálja, még a foga is vacog, akkor is, ha meleg van, az agya meg jár, mint a gép, szinte recseg, őröl, mint egy malom, de mit? Ki tudja? Akkor is szeretem, nyögi bele a szalmába, a bort is meg a feleségemet is, és ehhez, még az úristennek sincs semmi köze! Azért is! Néha kiabál, akkor jobb, veri a deszkát a fejével, mikor lesz már reggel? Kint felvonít egy kutya, aztán a többi, ő meg csak mondja a deszkák mögött, mondaná kínlódva, makogva, de inkább csak átkozódik. Többen is hallják már, nyugtalan, rossz álmú utca ez.

A KICSI LÁNY Béresnek egy lánya van, huszonnégy éves, száznyolcvan centi magas, vékony, nyúlt képű, mint az apja. Otthon ő a kicsi lány. Tizenöt éves korában vette észre, hogy őt állandóan nézik. Akkor már gimnáziumba járt Debrecenbe, a buszon mindig háttal ült a menetiránynak, ha az az ülés éppen üres volt, és azon az oldalon, ahol csak egy hely volt, nem ülhetett mellé senki. Ha nem, akkor állt végig. Ott nyugodtan elővehette valamelyik iskolai könyvét vagy egy regényt, mintha olvasna, és nézte egészen a Kossuth utcai megállóig. Ott utolsónak szállt le, megvárta, míg elmegy a busz, szétszélednek a leszálló utasok, aztán átment a zebrán, és mindjárt ott volt az iskolánál. Sokáig tartott, míg ez így kialakult, azelőtt hol ide ült, hol oda, és sokszor mellé ült valaki akkor is, ha ülhetett volna máshová is. Még olyan is akadt, aki beszélt neki valamit, utána meg úgy nézett rá, mintha azt várná, hogy válaszoljon, pedig már akkor is ott volt a könyv a kezében, láthatta mindenki, hogy olvas. Ha sokan voltak, és állni kellett, akkor a busz végébe ment a hátsó ablakhoz, ahol háttal a többieknek kifelé nézett. Ilyenkor az egyik lábát kissé előrébb tolta, a másikat pedig berogyasztotta, így egy magasságba került a többiekkel, nem vették úgy észre. Igaz, leszálláskor már remegett a lába, de akkor is. Mikor megszületett, Béres, az apja, olyan örömben volt, hogy italt fizetett fűnek-fának, két napig nem ment napszámba sehová, csak ivott és nevetett. A kislány gyönyörű volt, piros arcú, így aztán a Rózsa nevet kapta, amiből hamar probléma lett, mert az anyakönyvvezető azt mondta, hogy ilyen név nincs, és azt írta be, hogy Rozália. A kicsi lány később megtudta, hogy egy tehenet is így hívnak az utcában, és elkezdte utálni a Rózsát is és a Rozáliát is, nem is árulta el senkinek, ha nem volt muszáj. Mikor eljött az ideje, ő is megkóstolta a saját székletét, vizeletét, és azt mondta az anyjának, hogy nem jó. Magdika percekig azt se tudta, mit csináljon, aztán gyorsan nyakon verte, kimosta a gyerek száját, fúj, kiabálta, majd vizet öntött rá, megfürdette, okádd ki, biztatta, és nyomkodta az ujját a kicsi lány szájába, de abból nem jött semmi, Magdika viszont kihányt közben mindent, ami benne volt, és este elmondta az egészet a férjének. Béres nem csinált nagy ügyet a dologból, csak megkérdezte, hogy jólesett, Rózsikám? Nem, mondta a gyerek. És kutyaszart ettél-e már, puhatolózott az apja, meg tehéntrágyát, köpést, ilyesmit? A kicsi lány azt állította, hogy nem, de az apja ebben nem volt biztos, ezért elmagyarázta, hogy ami innen jön ki! Meg innen! Aztán eminnen, mutatta, az egy se jó! Méreg! Értetted? Értettem, mondta a gyerek, és úgy gondolta, most már mindent tud, de nem fogja elmondani senkinek, a többi gyerek csak hadd egye, amit akar. Neki se mondták. Később, kíváncsiságból még megkóstolta a disznóét is meg a tehénét, a lába ujja közül a fekete koszvakarékot, evett hajat, levágott körmöt, és egyszer egy fél zsilettpengét is, de ezeket már nem mondta el az anyjának, nem kellett, mert már tudta, hogy az ilyesmit nem szabad megenni. Aztán, mikor annak is eljött az ideje, egy idegen fiú a libalegelőn szóváltás közben lehúzta előtte a gatyáját, ő meg felhúzta a ruháját derékig, de ez nem volt elég, a bugyit is le kellett húzni, akkor meg visszaesett a ruhája, úgyhogy le kellett venni mindent. Otthon elmondta az anyjának, és azt is, hogy miket mondott a fiú, és hogy egy liba is elveszett. Magdika megint nem tudta, mit csináljon, mindenesetre nyakon verte, kiabált rá, aztán gyorsan megnézte a gyereket kívül-belül, és megfürdette a nagy lavórban, abból nem lehet baj. Este, vacsora után elmondott mindent az urának. Béres egy kicsit spicces volt, csak tátogott egy darabig, hogy is kezdjem, mondta többször is, aztán kiküldték a gyereket. A kicsi lány az ajtónál ácsorgott, de nem hallott semmit, aztán behívták. És megint úgy kezdődött minden, hogy nem szabad. Gondolhatta volna. De most már tényleg tudott mindent, az apja megmondta, hogy a fiúknak kiflijük van, meg is akarta mutatni, de az anyja nem hagyta, ütötte a hátát, és nevetett. A libáról meg is feledkeztek. Másnap vagy harmadnap a kicsi lány megint találkozott az idegen fiúval, és nyugodtan csinálhattak,

amit akartak, mert most már tudta, hogy nem szabad. A fiú azt is elárulta neki, ami az apjában benne maradt, így aztán tényleg mindent tudott, azt is, hogy a libát a fiú vitte el, akkor is és most is. Ezt viszont nem mondta el otthon, nem kellett, mert azt tudta, hogy lopni is tilos, de nem is vették észre. Később már sokkal könnyebb lett minden, mert a fiú szólt előre, hogy ezt és ezt nem szabad, meg ezt sem. De mondta a többi fiú is, akik sorra kerültek az idő múltával, és híre ment, hogy ő egy rendes lány. Nyár volt, a libák szanaszét a legelőn, sütött a nap, jó volt ott a vályoggödrökben, szerették, azt mondták, szép, de azt úgyis tudta. Nem érdekelte, hogy melyik fiú hogy néz ki, neki mind egyforma volt, ha simogatni kezdték, úgyis lehunyta a szemét, ha ő simogatott, akkor is. Ennyi szép volt az életében. Kilencéves volt, a fiúk nagyobbak, kisebbek, augusztusban, az alkotmány ünnepén elmentek az iskolai busszal Debrecenbe, a virágkarneválra, de nem sokat látott az egészből, csak arra emlékszik, hogy Ács Jóska, az idegen fiú azt mondta neki, hogy ő egy büdös nagy kurva. A kicsi lány mindig pettyes vagy virágos ruhákban járt, vagy tiszta fehérben, haját leengedte az anyja a vállára, hadd nőjön, és majd olyan lesz, mint annak az énekesnőnek a tévében, de nem lett, mert Ács Jóska gyufával meggyújtotta, mikor ő nem akarta azt a dolgot. Nem sírt. Otthon azt mondta, hogy valaki a nagy tömegben véletlenül kiégette a cigarettával, pedig tudta, hogy nem szabad hazudni. Csak az alja égett meg egy kicsit, le lehetett vágni. Aztán már rövid is maradt, úgy járta ki az iskolát, közben csak nőtt, nőtt, mint a kender, keze, lába, mint egy-egy bot, a nyaka is, mint egy gúnáré, hiába húzta be a gallérba. És utána már a fiúk sem hívták a vályoggödörbe, azt is tudta már, hogy becsapták. Az apja is becsapta meg az anyja is. Mert nem is szép. És nem is szerették. Mindent tudott. Az iskolai ünnepségeken kiállították a sorból, hogy nagyon magas, és a diszkóban sem táncolt vele senki. Azt is tudta, hogy ők szegények, apja-anyja írástudatlan, tudja az egész utca, és ez rosszabb, mint a bűn, szégyellni kell. Az apja néha rászólt, hogy szórakozzál kicsi lányom, menjél! Éld ki magad! Egyszer részegen meg akarta neki mutatni az anyján, hogy mi is az a házasélet, de Magdika leöntötte egy lavór vízzel, és kilökte az udvarra. Akkor már beteg volt a nagyanyja, később az anyja is, az apját meg leszázalékolták, de azt mondta, nem baj, kicsi lányom, te csak tanuljál, majd én intézem a dolgokat. Te ne törődjél semmivel, ott van a nagyanyád szobája, legyél ott. Anyádat meg kihozzuk ide, a dikóra. Jó lesz így? Béres főzött, takarított a maga módján, forgatta az ágyban Magdikát, pisiltette, ágytálazta, enni adott neki. Aztán inni kezdett. Egyszer nagyon berúgott, a szomszéd hozta haza, járni se bírt. Másnap bocsánatot kért a kicsi lánytól, de estére megint úgy kellett hazahúzni az utcáról, és attól kezdve szinte mindennap. Egyszer azt mondta a lányának, nem bírja most már. Csak ha iszik. Egy másik alkalommal tévedésből befeküdt a lánya mellé, az meg lelökte, másnap az apja megint bocsánatot kért tőle. Majdnem józan volt, azt mondta, menj férjhez, akárkihez. Eredj el innen. Ha nem tudsz férjhez menni, csináltasd fel magad, akkor majd elvesz. Sírt, azt mondta, ő nem így akarta az életet, de most már nem tehet semmit. Ez volt az utolsó alkalom, mikor még normálisan lehetett vele beszélni. Az iskolában kétszer bukott, de azért elvégezte, otthon mindenki örült, csak ő nem. Hetekig csak lézengett, aztán örömmel súgta meg az apjának, hogy felcsinálták. Sikerült. És kicsoda, kérdezte az apja, Ács Jóska? Dehogy, mondta a kicsi lány, Dorogi. Kétszer. Az apja fogta a fejét, és csak annyit mondott, hogy hülye vagy te, gyermekem. Aztán elment inni. Este a kicsi lány bevette az anyja összes gyógyszerét, de a víz, amit inni akart rá, vizeletszagú volt, így aztán kihányta az egészet. Az apja régi nótákat énekelt közben az anyjának odaát, olyan hangosan, hogy Hesz Jancsi, a szomszéd hamarosan átkiabált, hogy elég legyen már, mert rátok gyújtom a házat! Egy kicsit vitatkoztak, aztán végre csend lett. Reggelre megdöglött a malac az éhségtől, Béres megsiratta, aztán gödröt ásott neki az udvaron, Magdika az ajtóból nézte, és nevetett. A kicsi lány később átment a boltba tejért, kifliért, és megette az udvaron, a kút mellett. Nemsokára az apja is átmegy majd a boltba, vesz két deci pálinkát. Aztán bort hoz Sarkadinétől, azt is megisszák. Később megindul a többi, Sudák, Hesz, Vida bácsi, Veres, aztán Dorogi, szekérrel, meg mind, sorban. Isznak. Arra gondolt, hogy meg kellene próbálni, hátha

úgy jobb. Doroginé is iszik, meg Árva Jolán, de lehet, hogy a többi is. Aztán arra gondolt, hogy tulajdonképpen még előtte az egész élet, és ettől meg kell bolondulni.

VIZET HOZNAK Valaki egyszer kitalálta, hogy vezetékes víz kell a Radnóti utcába is. Mert jönnek a fiatalok a városból, építkeznének, kell a komfort, fejlődik a falu. Az utca páratlan oldalán még alig laknak, a foghíjakat el lehet majd adni közműves telekként, villany már van, és így tovább. Csak egy kérdés volt, melyik az a Radnóti utca? Hát a Görbe utca. És az hol van? Ott, ahol ez és ez lakik a testületből, és bizony megérdemli, jó ember, családja is van. És különben is ő találta ki az egészet. Akkor jó, mondta mindenki, csináljuk. Aztán kezdték beszedni a tízezer forintokat, amitől mindenkinek rosszkedve lett. Hogy erről szó sem volt. Van már két fúrott, karos kút az utcában, és egyébként is mindenkinek van saját, ásott kútja a portáján, minek fizessenek? Papp Terka, Hesz Jancsi anyósa azt mondta, neki nem kell a vezeték, amennyi vízre neki szüksége van, annyit tud majd hozni ezután is a szomszédból. Onnan aztán nem, mondta erre Hesz Jancsi, aki a szomszédja is, a szemetet is odahordja az enyémhez, mikor nem látom, hogy elvigyék, mert sajnálja azt a száz forintot. De ha bele akarja fojtani magát, az más, arra áldozok, magyarázta később, mikor egy elmés szerkezettel kizárta az anyósát az udvaráról. De hát faluhelyen nem úgy megy ám a demokrácia. Az orvos végigjárta a házakat egy segéddel, és minden ásott kútra rá tettek egy táblát, hogy NEM IVÓVÍZ, a karos kutakat pedig leszerelték, mondván, jön a vezeték, amúgy se működik egyik sem. Aki pedig vonakodott fizetni, annak hozzácsapták az összeget az adóhoz. Mifelénk rend van. Később megjelent egy erőgép, egy bódé, benne egy lomha-nagy, fekete szőrű ember, Tarcsai, a mérnök. Nem volt ez az egész olyan bonyolult, Tarcsai sokáig ki sem jött a bódéból, csak bentről kiabált a gépkezelőnek, hogy innen indulsz, és úgy, ahogy szoktad. Az árok nem volt mély, a gyerekek ugráltak benne, meg a református pap, aki a falu történelmét írja már vagy harminc éve, és azt reméli, hogy valami igazi régészeti lelettel a semmitmondó történet valami szenzációs fordulatot vesz. Nem vett. Viszont finom, sárga homok került elő az árok mélyéből, ami nagy kincs errefelé, hordták is be az udvarokra, felszórni vele az eresz alját, tyúkok, disznók alá, a földes lakásokba, és persze a malterbe, aki már építkezett, vagy csak úgy, halomba, majd jó lesz valamire. Így aztán a csővezeték lefektetése után az a furcsa helyzet adódott, hogy az árkot nem volt mivel betemetni. Addigra viszont arra is fény derült, hogy Tarcsai nem is mérnök, csak munkavezető, de ez akkor már nem érdekelt senkit. Tarcsait a legkevésbé, ült a kis bódéjában, a mostani presszó helyén, és sört ivott, aztán ha rájött a szükség, ráérősen a bódé mögé sétált, és kilökte a gyíkot. Néha le is kuporodott, ha annak jött el az ideje, és úgy általában nagyon jól érezte itt magát. Haladt a munka a maga módján, Végső Márton tiszteletes úr mindennap megjelent a helyszínen egy kis lapáttal, ásóval, ecsetet is hozott, amivel majd a csontokat fogja letisztítani, és egyszer szólt a gépkezelőnek, hogy óvatosan haladjon. Az erre nem mondott semmit, hanem letett mindjárt a tiszteletes úr lábára egy fél köbméternyi földet, tessék vigyázni, kiáltotta feleslegesen, mert addigra már a pap kézzel-lábbal igyekezett kifelé a homokból. Ezt mondtam, kiáltotta a gépkezelő, és még az is lehet, hogy röhögött. Fog ez menni, mondta Tarcsai, aki erre kijött a bódéból, akkor is, ha maga ott áll, ahol nem kéne, massza meg. Ki a lökött isten maga? Aztán hátrament, mert ideje volt. A bódéban elfért egy kis ágy, egy lehajtható asztal a papírmunkához, egy vasszekrény, valamint Tarcsai, aki többnyire az ágyon feküdt, és a nyitott ajtón át az eseményeket figyelte. Események pedig alig voltak. A kiásott gödörben a pap tüsténkedett néhány égetni való kölyökkel, látta, hogy a parasztok reggelente elmennek valahová, biztosan a földekre, dolgozni, mások a buszhoz siettek, aztán egész nap csak néhány ember lézengett az utcán egyre lazább mozgással egyik házból ki, a másikba be. Ezek isznak, gondolta elégedetten, egész nap. Nyugodt hely. Aztán megszervezte a dolgokat, az egyik fiú cserélte az üvegeket a boltban, a másik szaladt a gépkezelő után, megnézni, hol jár, de

hoztak otthonról bort is, kéretlenül, loptak pénzt, kolbászt, ami kellett, de mit ért vele, ha nővére, elhanyagolt anyja nem volt egyiknek sem, pedig akkor már eladták volna neki az egész utcát. A nagyobbak addigra sorsára hagyták a papot az árokban, és a tohonya Tarcsaihoz pártoltak. Imádták a trágár beszédét, hogy nem csinál semmit, csak vakarja, utánozták a járását, és egy idő után ők is a bódé mögé jártak, ha kellett, ha nem. Nőket is próbáltak neki szerezni, aztán ahogy lenni szokott, hamarosan ez is megoldódott magától. A mi utcánk volt valamikor a román határ, hogy mikor, azt a tiszteletes úr tudja pontosan, néhány itteni öreg csak arra emlékszik, hogy hol a magyar, hol a román zászlót kellett kitenni a házra. Onnan tudtuk, hogy románok vagyunk vagy magyarok, mesélte Kocsis bácsi a papnak a magnetofonba, de egyébre már nem emlékezett. Volt egy közöttük, aki pont úgy nézett ki, mint ez a Tarcsai, jutott eszébe később, de hogy az illető román volt-e vagy magyar, azt nem tudja. Az is lehet, hogy orosz, mondta egyszer, vagy német, járt erre már mindenki. Kocsis bácsi fia korán meghalt, és itthagyta a feleségét a gyerekkel, Esztikével. Sokat gondolkoztam a dolgon, hogy mitévő legyek, hogy jó legyen minden, meg ez a kis valamink se nagyon menjen szét, magyarázta Kocsis bácsi a papnak, aztán minden jóra jött, meghalt az asszony. És, kérdezte a tiszteletes irtózva, mert nem fogta fel, hogy mi ebben a jó. Kocsis bácsi elmagyarázta, mennyi előnye volt annak, hogy utána elvette a fia feleségét, de csak úgy, hangsúlyozta, nem esküdtünk össze, Aranka nem tartozik a családba, idegen, így aztán minden az Esztikémé lesz majd. A pap hallott már valami legendát a Kocsis család furcsa életéről, micsoda fertő mindenütt, gondolta akkor megrendülten, és egy pillanatra elveszett előle a világ. Esztike szépen nőtt, gyarapodott, kicsit duci, de eleven, pajkos lánnyá serdült, és tizennégy éves korában, egy pénteki napon szólt, hogy ő vasárnap férjhez fog menni. És gyereke is lesz. Kocsis bácsi más véleményen volt, és leakasztotta a borotvaszíjat, de Esztike vasárnap mégis elment azzal a fiúval valahová, és egy hét múlva került elő azzal, hogy ő éhes. Később egy másik fiúval barátkozott, aztán egy harmadikkal, utána pedig már nem is lehetett tudni, hogy kivel. Csak kérője nem akadt olyan egy sem, akire rá lehetett volna bízni. Néha eltűnt napokra, aztán fáradtan, éhesen került elő, aludt sokáig, aztán kezdte elölről. Kocsis bácsi verte, ütötte, de azt is belátta, hogy ő itt a természet ellen nem tehet semmit. Akkor is elkezdett gondolkozni, törte a fejét napokig, aztán úgy döntött, hogy ezt a dolgot már nem tudja vállalni. Nem a korom miatt, dehogy, magyarázta a feldúlt tiszteletesnek, hanem mert még él az anyja. Azzal mit csináljak? Esztike postaforgalmi iskolát végzett, ami majdnem főiskola, egy fiú kedvéért mégis inkább a Műszergyárba ment dolgozni. Onnan küldték el az első hullámban, valami fegyelmi ügy miatt, úgy tudják, éjszakai műszakban a gyárügyeletes diszpécser paráznaságon kapta. Hesz Jancsi részleteket is tud. Azt mondja, Esztike rilzánnal festett, ami annyi, hogy a felmelegített vasat bele kell mártani egy kádban lebegtetett festékporba. Hesz Jancsi nagy átéléssel mutatta be, miként hajolt Esztike a kádba, hogy a munkáját végezze, valami tekergő meg mögé került, ami a birkózásban két pont, itt viszont fegyelmi lett belőle. Az illető, aki nem bírt magával, bevallott mindent, Esztike viszont végig tagadott. A jegyzőkönyvet végül azzal zárták, hogy lehet, hogy mikor behajolt a kádba, történt vele valami, de ő nem vett észre semmit. Kocsis bácsi idős kora ellenére gyors észjárású ember, aki úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak. Mikor letették Tarcsai bódéját a háza, kerítése elé, rögtön tudta, hogy itt előbb-utóbb fizetni kell. Nem bánta. Az ásott kútjában tizenhat gyűrű volt, ők mégsem ittak belőle, csak a jószág, mióta az asszony belehalt. Jobb lesz ez így. Néhány nap múlva észrevette, hogy az az ember a bodegából odajár vizelni az ő kertje tövébe. Oda is piszkol. Tűrte egy darabig, aztán eszébe jutott valami. Szólt Esztikének, gyere csak. A lány lekísérte a kert aljáig, nem is sejtette, miről lehet szó, aztán csak bámult. Tarcsai éppen a bódé mögött, arccal feléjük végezte a dolgát, arrébb a pap vájkált a földben néhány gyerek segítségével, vagy húsz méterre dörgött a gép. Tarcsai nem látott semmit a bokroktól, ilyenkor amúgy is könnybe lábad az ember szeme, csak arra gondolt, amire ilyenkor kell, majd megrázta, mintha

integetne valakinek, és eltette. Az öreg nem szólt, hagyta, hogy Esztike jól megnézzen mindent, aztán azt mondta, választhatsz. Vagy a pap, vagy pedig ez itt. Amit látsz. Sütött a nap, ilyenkor mindig nyár van, dalolnak a madarak, Esztike pedig nem tudott szólni semmit, éppen választott.

A BÓDÉ Az utca elején hajdanában egy fogadó állt, de ma már senki sem emlékszik azokra az időkre, a falusi tiszteletes, aki úgyszólván mindent tud a falu történetéről, azt állítja, hogy egy nagy szekérbeálló volt a mostani buszmegálló helyén, féleresszel, mögötte pedig a kocsma. Betyárok, zsiványok búvóhelye volt, rablók, betörők jártak erre, akárcsak ma, tenné hozzá, ha merné, arra célozva, hogy a helyére épült Misi presszó is egy erkölcsi fertő, és a tulajdonos, Tarcsai is megéri a pénzét. Az egykori épület többször leégett, aztán már nem is építették újjá, az is lehet, hogy kihaltak belőle, vagy megölték őket, errefelé minden lehetséges. A romokat pedig lassan széthordta a nép. A nagy telket elvadult orgonabokrok nőtték be, később a buszmegállót is úgy nevezte el a Volán, hogy Orgonás megálló. A tisztelendő úr leletek hiányában merészen feltételez, azt állítja például, hogy a mi utcánk is úgy lett utca, hogy valaki kereste a kocsmát, de már nem találta, aztán ment tovább a sötétben a lova, ökre orra után, az útról letérve, a többi meg utána, mint a háborodott, utat vágtak, kész. Mert ez a fajta nép, meséli csüggedten a pap, a szesz után a földről is lemenne. Mikor megjelent a Vízmű egy szál erőgéppel és egy fabódéval az utca elején, hogy itt most majd vizet fognak vezetni, mindenki úgy emlékszik, hogy Tarcsai már akkor benne volt a kopott faalkotmányban, mikor az még az autón állt. Mindenesetre akkor látták először, mikor kijött belőle, és elküldte a papot a büdös francba, de akkor már a gép húzott vagy húsz méter árkot, és eltelt három nap. A pap kikérte magának, a gyerekek pedig nevettek. Inkább a gyerekekre vigyázna, mondta a tiszteletes felindult hangon. Szünidő volt, a fél faluból odasereglett egy csomó magára hagyott iskolás, később csak az utcabeliekből maradtak néhányan, a többiek elunták az egészet. Tarcsai nem sokat törődött az ott lézengő gyerekekkel, igaz, a felnőttekkel sem, a fiúknak csak annyit mondott a bódé előtt, hogy fiúk, aki ide beteszi a lábát, annak letépem a száját, mint egy farzsebet, világos? Na, hess innen. A tiszteletes úr akkoriban mindennap megjelent itt, kihasználva, hogy árkot ásnak a vízvezetéknek végig az utca hosszában, a tiszteletes úr ugyanis mindenütt megjelent, ahol a föld alá mentek, házalapozásnál, pinceásásnál, de még szántáskor is ott csetlett-botlott a barázdákban leletek után kutatva. Közben szóba állt ezzel is, azzal is, az elején még istenes könyveket is hozott magával, Bibliákat, ezzel azonban hamarosan felhagyott, egy napon ugyanis a markoló egy zsoltároskönyvet fordított ki a földből, épp olyat, amilyet az előző nap ajándékozott valakinek. Lehet, hogy az egyik gyerek ejtette el, gondolta idegesen, amikor megtisztogatta, nem, nem, hajtogatta később is, ez nem lehet. Aztán talált döglött tyúkot, lyukas lábast, krumplihéjat, mindenféle házi piszkot, és akkor jött rá, hogy a lakók beledobálnak mindent az árokba, túrnak rá egy kis földet, és annyi. Borzalom, mondta este, lefekvéskor, de másnap mégiscsak szólt Tarcsainak, akit mindenki mérnök úrnak szólított, pedig csak munkavezető volt. Mérnök úr, a lakók meg az árokba hordják a szemetet. Igen, kérdezte minden érdeklődés nélkül Tarcsai, aki szerette, ha mérnök úrnak szólítják, és mi a baj, ha szabad kérdeznem? A pap nem értette, de hát már ki van ásva! A nagy, fekete ember csak nézett rá: és? Áruló vagyok, gondolta a tiszteletes szégyenkezve, egy Júdás, de mozdult benne a dac is. Engem meg összeteremtett a múltkor, mondta remegő hangon, és megrándult a szája. Nem teremtettem én össze magát, mondta Tarcsai, csak annyit szóltam, hogy takarodjon innen a büdös francba, emlékszik? Emlékszem, mondta az idős ember. Na látja, mondta rá a férfi, most se tudok mást mondani magának. Esztike, Kocsis bácsi lánya egy felhőtlen délután pillantotta meg először Tarcsait a pletykákból már ismert módon, és bele is szeretett, nála ez nem tartott sokáig. Látta ő már máskor is a testes, fekete, harminc körüli férfit, de nem is vette figyelembe, nem volt rajta semmi különös. Különben is akkor még Zsoltival járt, az autószerelő fiával, olyankor másokra szinte rá se nézett. Csakhogy Zsolti épp akkoriban javasolta neki, hogy most már aludjon otthon inkább, neki ebből elég volt. Esztike nem

értette, hogy lehet ebből elege valakinek, ha egyszer munkanélküliek mindketten, ráérnek, de ha nem, hát nem. Igaz, Esztike néha az autószerelőnek is tett egy kis szívességet, ha a fia nem volt otthon, a felesége meg számítógéppel adót csalt a kis irodában, de ahhoz még csak le se kellett vetkőzni. Olyan is előfordult, hogy a segéden is megesett a szíve, ha már annyira akarta, nincs abban semmi. Miután az autószerelő ideges felesége kitiltotta a műhelyből, hirtelen sok szabadideje lett. El-elment a kertbe Dorogival, járt Vereslacinál, Pintérnél, Sudákkal nem jött össze, mert az apai nagyapja, Kocsis bácsi megelégelte a dolgot, és azt mondta, na, lányom, elég volt. Szorítsd össze, mert innen ki nem mész egy darabig. Kocsis bácsinak akkor már voltak elképzelései, mindenekelőtt megvonta a kimenőt a lánytól, egyesek szerint bezárta, azt is mesélik, hogy megkötötte egy tehénlánccal, ebből annyi igaz, hogy Esztikét hetekig nem lehetett látni az utcán, pedig sokan szerették volna. Kocsis bácsi nem ment messzire, csak a kert végébe, a kerítést szegélyező bokrok mögé, és figyelte az utcán a járókelőket, akik többnyire ugyanazok voltak, néhány rossz életű, tekergő, iszákos, munkátlan ember, amit tudott róluk addig is. Ott volt viszont Tarcsai és a pap. Az öreget nem érdekelte, hogy a tiszteletes nős-e vagy sem, Tarcsai családi állapota sem érdekelte, tudta, hogy ezeket a dolgokat mindig meg lehet oldani valahogy. Aztán egy este megmutatta a munkavezetőt a lányának, és azt mondta neki, induljál. A többi a te dolgod. A munkavezető, aki a kisdolgát végezte a bódé mögött, éppen Kocsisék kerítése tövében, nem is sejtette, hogy már minden eldőlt. Ha tudja, az se érdekelte volna, általában kevés dolog érdekelte a világból. Esztike viszont nemsokára frissen illatozva kisétált a buszmegállóba, hogy megnézze a menetrendet, jövetben pedig, csak úgy, belépett a bódéba, nem is köszönt, hanem azt mondta, hogy az apám azt üzeni magának, hogy ne a mi kertünk végébe járjon vécére. A férfi az ágyon ült, és sört ivott. Nocsak, mondta később, ki a fene maga? Esztike elmondta. Azt is, hogy az ő apja tulajdonképpen a nagyapja, mert az apja, a nagyapja fia meghalt, a nagyapja meg azóta az anyjával él. Tarcsai gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta, nem nagyon érti az egészet, de neki meg egy Zaporozsec autója volt, és azt szerette volna, ha ellopja valaki, a biztosító meg majd fizet, ezért kint hagyta az utcán. De mért nem ül le? Esztike megpróbálta még egyszer elmagyarázni az egészet, de Tarcsai továbbra is az autóról beszélt, hogy direkt nyitva hagyta az ajtaját egy ujjnyira, hogy lássák, sőt, utána még betett az utastérbe egy akkumulátort, mégse lopta el senki. Érti ezt maga? Esztike nem értette. Na látja, mondta Tarcsai, így vagyok én is a maga családjával, nem csukná be az ajtót? Akkor meleg lesz, mondta a lány. Le fogunk vetkőzni, mondta Tarcsai, akkor majd nem. És tényleg. Esztike később megtudta, hogy Tarcsai nem sokat figurázik a szerelemben, és hogy még csak nem is munkavezető, hanem olyan őrféle, de ha már ott van, azt a kis papírmunkát is elvégzi. És hogy agglegény, albérletben lakott eddig Debrecenben, de erre az időre felmondta, úgyhogy tulajdonképpen itt is lakik a bódéban. Volt már csoportvezető is, de mindig mindenféle idétlen problémákkal zaklatták, így aztán lemondta az egészet. Esztike pedig azt mondta neki, hogy azt az autóügyet nem úgy kellett volna csinálni. Neki volt egy biztosítós ismerőse, akitől tudja, hogy az a biztos, ha az ember saját maga lopja el az autóját, és elássa, jó mélyen. Akkor már éjfél körül lehetett, Tarcsai egy picit kilökte az ajtót, hadd jöjjön egy kis levegő. Elásni, kérdezte aztán a lányt, hát mekkora gödör kell annak? És hol? Esztike csak nevette, aztán elmesélte, hogy már nincs maradása otthon, mert a nagyapja állandóan zaklatja nemileg, és mert ő nem enged neki, bosszúból férjhez akarja adni a paphoz. Tarcsai azt mondta, hogy az nagy hiba lenne, majd ismét a Zaporozsecről mesélt valamit. Hajnaltájban együtt mentek ki vizelni a bódé mögé, akkor a lány elárulta a férfinak, hogy ilyen nagy gödröket házépítésnél szoktak ásni, és hogy Tarcsai nem is sejti, hány autó van bedolgozva az alapba, amiről nem tud senki, csak a tulaj, meg a biztosítós, esetleg egy rendőr, aki nem találja. Tarcsai egy kissé már kábult volt a sörtől és attól a sok szeretettől, amit Esztikével műveltek, így aztán a többire csak homályosan emlékezett másnap. Hogy például ők ketten építenek ide egy házat, a telek megvan, az apjáé, és nyitnak egy szép kocsmát, és a Zaporozsecnek is biztos helye lesz, a

biztosító meg fizet. Eldőlt minden. Az ajtó viszont nyitva maradt, ők egymás hegyén-hátán odabent, meztelenül, álomban. Az első ember, aki arra járt, behajtotta az ajtót. A következő kinyitotta. Aztán megint be. Aztán ki. Később szél támadt és némi csődület, de elmúlt az is.

VÉGSŐ MÁRTON TISZTELETES ÚR Ezeket? Isten? A saját képére? A pap az árok szélén pihent, Sudákot nézte, aki a buszmegállóban birkózott az alumíniumoszloppal már több mint egy órája, mert nem tudta elengedni. Később sikerült, akkor egy rongyot rángatott elő a zsebéből, és mikor az orrához vitte, hanyatt esett. Az előbb Hesz Jancsi járt erre, egy takaros szívlapátot hozott, azt mondta, ne röhögtesse ki magát azzal a kis műanyag szarral. Előtte Béres imbolygott el mellette, megvan már, kérdezte vidáman, ő már az első nap biztos volt benne, hogy a pap elvesztett valamit ebben a felfordulásban. Tegnap Árva Jolán talált rá a homokhányáson két krémessel, amit valahol elejtett, de megtörölte a ruhájában, egyen, biztatta a papot meghitten, majd azt fejtegette, hogy kettőjükben sok közös vonás van. Sudák valamelyik nap azzal állt elé, hogy itt nemrégen még ókori romok voltak, a saját szemével látta. Egy-két szava mindenkinek volt, néha már amiatt is megálltak, hogy egy kicsit megkapaszkodjanak a kerítésben, vagy suttyomban odapeseljenek, ahol nem sokan látják. A pap csak napok múlva értette meg, hogy itt gyakorlatilag mindenki részeg. Később rájött, hogy nem, de akkor már nem érdekelte. A vízvezeték árkát a régi házak oldalában ásta az álmatag gépmester, a járdává taposott ösvény mellett, a kiásott földet az út közepére halmozta. A késői órákban néhányan csak az árokban járva találtak haza, itt oldalt támaszkodni is lehetett, olykor furcsa hangok, énekszó, horkolás, suttogó beszéd hallatszott a mélyből, kutyák üzekedtek benne némán, nappal eltévedt libák gágogták szét a csendet, és egy tyúk odajárt tojni. A tiszteletes aztán a fiúkra nézett, akik néha rásandítva kuncogtak, félszavakat suttogva egymásnak, a pap meg volt győződve, hogy titokban bele akarják lökni az árokba. Ezeket is? A saját képére? Megrázta a fejét, hogy szabaduljon eretnek gondolataitól, inkább arról kezdett elmélkedni, hogy itt hamarosan elborít mindent a pompás leletek sokasága, izgatott tudósok, régészek jelennek meg sietve, rádió, tévé, lezárják az utcát, eltakarítják a Vízmű bódéját Tarcsaival együtt, aztán kiköltöztetnek mindenkit, a házakat egy nagy tolóeke letúrja a legelőre, és akkor leletekre már nem is lesz szükség. A tiszteletes úr nem szerette ezt az utcát, sivár és szegény volt, kopár, rendetlen, piszkos udvarokkal, legyekkel, bűzlő trágyahalmok, klozetok ajtó nélkül, az új házak is ott hivalkodnak egy-egy szemétdomb tetején, a legtöbb vakolatlan, az ablakok berakva téglával, és senki nem jár templomba. Álmában meg is pofozták az ittlakókat, mielőtt kitelepítették őket a Hortobágyra, ott megint, esetleg többször is, attól függően, hogy aznap milyen hangulata volt. Tarcsait például rendszeresen szíjjal verték egy juhakolban, és még akkor sem akarták abbahagyni, mikor reggel felébredt. A tiszteletes úr intenzíven tudott álmodni. A naplójában már rég lejegyezte, hogy az utca légkörében van valami lusta romlottság. Itt az emberek még annyi istentelenségre is restek, hogy elnyelje őket a föld. De azért isznak, csalják egymást, káromkodnak, késelnek, gyereket rontanak, veszekednek, aztán megunják azt is, és kibékülnek. Lopnak is. És ha egy idegen kerül ide, azt is megrontják, példa rá Tarcsai. Mikor idejött, még csak ivott, mint az állat, aztán találkozott azzal a rüfkével, és azóta egy fertelem, ami a Vízmű bódéjában folyik, mindenki szeme láttára. Azt viszont már a gyerekek mondták, de jellemző, hogy a munkavezetőt a micsodájánál fogva az apja választotta ki a lányának. Az idős pap akkor nem értette, min kuncognak ezek a serdületlen fiúk, míg valamelyik megmagyarázta, amitől a tiszteletes a csontjáig elpirult. A fiúk nevették, mutogattak, ő nyakon legyintett egyet-kettőt, és megpróbált másról beszélni, de nem hagyták, na, akkor én megyek, mondta, és elindult, ahogy szokta ilyenkor, de mentek utána, húzták a ruháját, rángatták, vagy csak beleharaptak a kezébe. Már a kezdettől ott csellengett néhány a gépnél, aztán kíváncsiak voltak, mit csinál a pap, de hamar rájöttek, hogy szinte semmit, akkor Tarcsait kezdték figyelni. A munkavezető érdekesebb volt, de jött Esztike, és attól kezdve a bódé közelébe se mehettek. Ne menjetek oda, mondta nekik a tiszteletes úr

is, rossz ember az. Miért? Csak. Mért csak? Ha a papnak lettek volna gyerekei, nem ment volna bele ebbe a csapdába, így gyanútlanul válaszolgatott, a végén teljesen belezavarták és kinevették. Később göröngyökkel dobálták, majd megpróbálták belökni az árokba. Ez már sok volt. A tiszteletes jámbor mosollyal védekezett, de homokot szórtak rá, akkor elkapta valakinek a karját, hogy hívnak, kiabált rá dühösen, ki az apád? Aztán egy másikkal kezdett, viaskodott, majd a harmadikkal, végül jött a medvenagy Dorogi, és egy hangos kurjantással az egész összegubancolódott, visítozó csapatot magával rántotta az árokba. Ott pihentek egy kicsit, majd leszedte a fiúkat a papról, és kidobálta őket a homokra. Vizelés közben még mondott valamit, de a pap nem értette saját zihálásától. Aztán röhögve elment, a fiúk úgy néztek rá, mint az istenre. A tisztelendő úrnak nem voltak gyermekei, és nem tudta, hogy viselkedjen velük, béna volt és bárdolatlan, ezt látta a szemükben. Néha mondták is. Annak idején kilenc évig udvarolt a menyasszonyának, aki csak húzta-halasztotta a dolgot, míg a fiatal tiszteletesnek elfogyott a türelme. Mindent megbeszéltek, úgy tűnt, rendben is lesz a dolog, de Irmus az első boldog alkalommal a szájába köpött, és olyan vadul védekezett, mint akit meg akarnak erőszakolni. A második esetben felrántotta a térdét a legrosszabbkor, de bocsánatot kért, azt mondta, reflex volt, nem tehet róla. Végül, mikor már majdnem minden sikerült, leszakadt a retinája. Az ágyról is leestek. Az a baj, hogy az ember nem tudja, mikor, mivel és miért bünteti az isten, erre jó ez a hetedíziglen-dolog, gondolta azóta sokszor a pap. Magányos lett, de furcsa módon ezt annyi év után inkább megkönnyebbülve vette tudomásul. Irmust megoperálták, kiderült, hogy nem szakadt le semmije, csak a tiszteletes úr belekapott, de hogy mivel, az rejtély, mikor mindkét keze lent volt. De ezek után szó sem lehetett többé arról, hogy a lány hozzámenjen. Ő pedig esketett, prédikált, úrvacsorát szolgált ki, néhány fontoskodó ember tett-vett körülötte, harangoztak, jegyeztek, számoltak sötét ruhákban, és szomorú volt az arcuk, mint a túlvilág. Később volt néhány kalandja, de inkább álmában, Irmus termetes, lágy húsú nő volt, nőies, kívánatos, álmában az is megtörtént, ami akkor nem. Többször. Mással is. Olyankor odatévedt a keze, ahol már két sötét folt jelezte a reménytelenül gyakori használatot. Meleg volt. A pap felállt, a kis sírgondozó lapáttal túrni kezdte a földet, ha koccant, megnézte, mi az. Nem az volt. Vasszeg, pléhdarab, drót, vagy csak egy kavics. A fiúk is nézték, mert Dorogi elárulta nekik, hogy a pap bácsi kincseket keres. Aranyat. Nem is, nevették izgatottan, nem is igaz! Attól kezdve már várták reggel, segítettek neki, majdnem udvariasak lettek, a pap szorongva viselte el kedvességüket, nem értett semmit. Az elején tartott tőlük, most már félt is. Ha lehajolt valamiért, összedörrent a fejük, mert a fiúk is lebuktak, aztán a fejüket dörzsölve kacarásztak. Ezek a fiúk mindig és mindenen nevettek, egészségesen, csupafog szájjal, pici nyál csillogott piros nyelvükön, a szájuk sarkában, látta, mikor némelyik az arcába lihegett, még a lélegzetük is vidám volt, gyors és meleg. Most hirtelen megálltak, és azt kérdezték, tényleg aranyat keres, pap bácsi? Kincseket? Mint a tévében? A pap nevetve védekezett, dehogy! Aztán el akarta magyarázni az egészet, de három szempár nézett rá olyan sötét gyűlölettel, hogy elfelejtette, mit is akart mondani. Mért nem bírja azt mondani, hogy azt keres, szólalt meg az egyik csalódottan, aztán sírva fakadt. Még játszani se tud! Vén majom! Még mondtak valamit, de azt már elmenőben. Otthagyták. Elszaladtak az agyaggödrökhöz, a tiszteletes meg úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak. Aztán fürgén munkába kezdett, mint aki megkönnyebbült, majd egy kínos gondolat tört rá, hogy hiába csinálja ezt az egészet. Istenem, minden csak por! Talán utánuk kellene menni. Ott jártak már a legelőn, Dezső, Attila és Ács Jóska, ha becsukta a szemét, akkor is látta őket: Attila bogárbarna szemét, haját, Dezső mocskos hajtömegét, olyan volt a fején, mint egy kotlófészek, Ács Jóska volt a legvadabb, nyúlánk, kígyótestű fiú, és koszos mind, a térdük, könyökük mindig sebes, a körmük fekete, arcuk szutykos, a két ujjuk közé fújják az orrukat. Már azt is tudja, ki mekkorát tud köpni, meddig tud vizelni, és soha nem lehet tudni, mit forgatnak a sunyi és alattomos fejükben. Már álmában is látta őket, épp azon volt, hogy megveszi valamelyiket az apjától. Vagy mindet. Nem adták.

Őrült álom volt, gyarló, megalázó és méltatlan. Még hogy ő! Megvenni, pénzért! És ezeket! Átizzadt, dúlt ágyneműben ébredt akkor, de álmában győzött! Megverte, majd elzavarta mindet a francba. Az úton állt, mint Tarcsai, és azt mondta nekik, hogy letépi a szájukat, mint egy farzsebet. Aztán felkelt, és váratlanul az jutott eszébe, hogy őt nem szereti senki. Úgyis visszajönnek, gondolta most rettegve. (Istenem, add, hogy visszajöjjenek.)

MÉRŐ LAJOS Van, aki álmában repül, zuhan, a másikat üldözik, és hiába menekülne, lépni sem tud, Mérő Lajos kiabálást hall álmában, és arra ébred, hogy ő kiabál. Hogy van ez? Ez a mértéktelen nemi élet hiánya, mondta neki azonnal Dorogi a Misi presszóban, ahol esős időben összegyűl a szokott társaság, valamint akkor, ha nem esik. A kis helyiségben három asztal van, az egyiknél kártyáznak, a másikat Misi, a tulaj megrakja sörrel, aztán leül ő is a kártyásokhoz. Dorogi nem ül le soha, Mérő Lajos majd le fog ülni a harmadik asztalhoz, de ahhoz még inni kell, addig csak jön-megy, hallgatja ezt a sok baromságot. Dorogi még kifejti, hogy Lajosnak az a baja, hogy gusztustalan, mondjuk meg úgy, ahogy van, ő például mellé nem feküdne, nincs az a pénz. Lajos erre sem mond semmit, csak mosolyog, régi szöveg, kifelé néz a nyitott ajtón, és néha kortyol a söréből. Dorogi csak rövidet iszik, később kér majd egy üveg sört a lovának. Addig még elmondja, hogy Hesz Jancsinak szóljon, ha problémája van, de Hesz Jancsi most kártyázik, nem ér rá, majd szakítunk rá időt, Lajos, szól oda a mokány, fekete, kopaszodó kis embernek, addig vetkőzz le derékig. Fentről, teszi hozzá. Később papírt kér Esztikétől, és ceruzát, valamint három sört, és kiszámolják, hogy Mérő Lajos hatezer-háromszáznegyven órája nem kufircolt. Dorogi ellenőrzi, annyi. Ebből már lehetne nyitni egy spermabankot, jegyzi meg Misi, a tulaj. Lajos még mindig mosolyog, egyáltalán nem zavarja, hogy mindenki vele foglalkozik. Reggel megiszik két nyers tojást, majd a tükör előtt felteszi a fapofát egész napra. Kiveszi a fogát, megfésülködik, majd keresi a fél protézist úgy húsz percig, visszateszi, és fogat mos. Na, azt nem mindig. A felesége ezt is utálta, amíg itt volt, mindig ő találta meg, és soha nem hagyta ki, hogy megkérdezze, mi a kurva életnek veszed ki fésülködéshez? És mi a kurva életnek fésülködöl? Azt a pár szálat? Mérő Lajos akkor is csak mosolygott, aztán berakta a tükör előtt a műfogat, és hozzálátott fogat mosni. A felesége szerint ezzel is csak őt akarta idegileg kicsinálni, hát mért nem előtte mossa a fogát, mikor még kint van? Ezt Lajos se tudta, de egyszer véletlenül így csinálta, mire Ibolya, a felesége kiborult, ő meg csak nevette, aztán úgy gondolta, előbb-utóbb Ibolyát is megnevetteti ezzel a dologgal, ezért mindig úgy csinálta, ha látta a felesége, később meg már akkor is, ha nem. Ibolyának, sajnos, nem volt humorérzéke, pedig ő mindent elkövetett, hogy jókedve legyen. Persze tudta ő, hogy honnan fúj a szél, Ibolyának már volt valakije. Tudta, mert megszagolta ott, ahol csalják az embert, és megérezte rajta a másik szagát. Lajos a Műszergyárban volt karbantartó, a festőknél dolgozott mindenesként, aztán lassan megtanulta a szakmából, amit lehetett, már úgy kezelték, mint szobafestőt, fő-fő munkákat is bíztak rá, még az igazgató irodáját is ő festette almazöldre. Munka közben eszébe jutott valami, rajzolt egy nagy rózsát, kivágta, rátette a falra, és lefújta színnel. Mikor a sablont elvette, ott maradt a virág a falon. Az igazgatónak annyira megtetszett, hogy kivitte kocsival a lakására, és ott is tenni kellett minden szobafalra egy-egy rózsát. Később más figurákat is készített, nyulakat festett gyerekszobákra, pillangókat, Leninnel is próbálkozott, az nagyon jól kiadta magát, olyan volt, mintha sugárzott volna belőle az arany. De csinált cifrább dolgokat is, ha kérték, nála nem volt lehetetlen, az ő ágyuk fölött is egy szeretkező pár alakja sárgállott, ami akkor Ibolyának is tetszett. Aztán már szinte nem is csinált semmit a gyárban, csak a formákat tervezte nagy kartonlapokra, volt, amelyiket belülről vágta körbe, a másikat kívülről, és persze megnősült, volt már mire, annyit keresett, mint bármelyik szakmunkás, és az építkezésbe is belevághatott. Na, itt szúrta el. Mert alig lett kész az alap, meg az első szint a gleichniig, bemondták neki is a piros terített rebetlit a gyárban, és nem tudta elfogni. A feleségének legalábbis így adta elő otthon a pincében, és nevetett. Ibolya nem. És akkor most mi lesz, kérdezte savanyú arccal. Szabadság, mondta Lajos, és jót nevetett ezen is. Az asszony akkor épp gyesen volt, a gyerek az egyetlen ágyban,

éjszakára áttették valahová arra a kis időre, aztán az asszony visszavette maga mellé. Volt még két hokedli és egy szekrény, a tévé a földön, rajta a videó, azt mondták, egyelőre nem kell más, majd a lakásba vesznek bútort. Egy bőrgarnitúrát néztek ki, meg egy olyan kifacsart lábú koloniált, aztán majd mást is, ha kell. Annyira még futotta, hogy fent egy szobát lakhatóvá tettek az asszonynak és a gyereknek, és ahol Lajosnak hamarosan semmi keresnivalója nem volt. Volt ott fürdőszoba is, konyha, vécé, a szennyvíz egyelőre az udvarra folyt, onnan le a legelőre, de hát a többiek is úgy csinálták. Mérő Lajos nem esett kétségbe attól, hogy elküldték, elvállalt mindenféle munkát, festett óriástartályokat kívül, belül, hidat, távvezetékoszlopot, néha úgy került haza, mint aki részeg, a festékgőztől keresztbe állt a szeme, és dadogott. Aztán hullani kezdett a foga, haja, Leninvárosban leesett egy oszlopról, azóta fáj a gerince, válla, plafont festeni nem tud. Akkor még megvolt a vén Zsiguli, amit megrakott festékkel, fóliával, ezzel, azzal, és elindult. Ha nem volt munka, rábeszélte a tulajdonost, hogy itt bizony festeni, javítani kell, és ő a legolcsóbb, számlát se kér. Aztán, ha elkezdte, akkor már ezt is, azt is, ide faburkolat, oda álmennyezet, ha nem kérték, csinálta akkor is, olyan lett, mint a hideglelés, alig várták, hogy megszabaduljanak tőle. És akkor már a felesége is. Mérő Lajos ugyanis nem tudott annyira elfáradni, hogy ki ne találjon valami humoros dolgot. Mikor észrevette, hogy Ibolya már nem olyan odaadó feleség, mindent elkövetett, hogy az asszonyt magához csalja a pincébe, télen, éjszaka elzárta nála az olajkályhát, nyáron beengedte rá a szúnyogot, olyat is csinált, hogy egy fóliazsákot félig engedett vízzel, és a felesége ajtajához támasztotta. De az is nagyot szólt, mikor a sütőt teleengedte gázzal. Miért csinálja maga ezt a sok marhaságot, kérdezte tőle egyszer Sarkadi néni, hát maga mellett meg lehet zavarodni! Dehogy lehet, állította Mérő Lajos, én csak tréfálok! Azóta, hogy megcsal! Honnan tudja azt maga, kérdezte tőle Sarkadi néni. Honnan tudom, honnan tudom, motyogta akkor Lajos, és elsírta magát. Piroska néni, mondta később, én csak azt akarom, hogy nevessen! Most üssem-verjem? Az jobb? Hát tetszik tudni, mennyit dolgoztam én azért a házért? Vagy mit csináljak? Meg tudja valaki mondani? Ötven-, százezer forintot is hazavittem, akkor jó voltam? Ott hemperegtünk az ágyban a pénz között pucéron, és még a micsodámat is megcsókolta! Utána meg hiába kentem be hubertusszal, nem kellett neki! Ha csak egyszer elneveti magát, nem csináltam volna tovább! Dehogynem, mondta Sarkadi néni, maga úgy viselkedik, mint egy taknyos kölyök. A bíróságon nehezen ment a dolog, az asszony ügyvédje lelki kegyetlenség megállapítását szorgalmazta, felsorolva Mérő Lajos idegborzoló csínyjeit, közben itt-ott kacarászás, majd nyílt röhögés tört ki a teremben. A válóperekre járó törzsközönség értékelte a Mérő-féle humort, Lajos boldogan nézett körül, a bírónő azonban csendet parancsolt. Mióta nem élnek házaséletet, kérdezte a váló felektől. Ibolya azt mondta, négy hónapja. Eredj már, szólt közbe Lajos, a múlt kedden is megvolt! Micsoda, kérdezte az asszony, akkor megerőszakoltál! Ugyan, ugyan, mondta Lajos büszkén, aztán elmagyarázta. Tudja, asszonyom, az úgy szokott lenni, kezdte, de a bírónő leintette, és megkérte, hogy szólítsa csak egyszerűen bírónőnek. Jó, mondta Lajos, és attól kezdve nem szólította sehogy. Elmondta viszont, hogy közte és Ibolya közt úgy alakult, hogy ha ő, Ibolya, akar valamit, akkor ott van az ágy fölötti polcon két deci hubertusz. Akkor azt megisszák, utána menekül. Kicsoda, kérdezte a bírónő. Hát Ibolya. És hová? Sehová, csak úgy tesz. Én meg utolérem. Ez csak játék, tetszik érteni. És most ott volt a hubertusz? Nem volt ott, csak gondoltam. Mit gondolt? Az asztal alatt ért utol, vágott közbe Ibolya, lefogott! Mit gondolt, kérdezte ismét Lajostól a bírónő, és már ő is nevetett, de nem kapott választ. Tetszik tudni, szólalt meg később Mérő Lajos, mi nem járunk ám üdülni meg kaszinóba. Színházban, moziban azt se tudom, mikor voltunk, pedig én is szeretnék egyszer elmenni, jó messzire, úgy mint más, de én még csak Pestig jutottam el, és ez így lesz ezután is. Mi csak dolgozunk, mint a barom. Muszáj. Most már még azt se. Tessék elhinni, hogy a szegény embernek annyi a szórakozása, amennyit a másikban megtalál. Ha most maga elválaszt, neki se lesz semmije, nekem se. Fel tudja ezt fogni? Akkor most röhöghet.

Lajos negyvenöt éves. Egy födémet rakott Isolith-paplanból a már lakható rész fölé a gerendákra, így könnyebb befűteni. Kis ház a nagy házban, mondta Piroska néninek. Ha kilépek az ajtón, olyan, mintha az udvaron lennék, pedig az még csak a hall. Az egyik valóság, a másik álom. Ahol kiabálok. A nagy tető alatt rengeteg a galamb, azt eszem. Nincs is nekem semmi bajom, csak ez a kis idő múlna már el, ami még hátravan.

A NAP ÉJSZAKA KEZDŐDIK Pintér hajnalban kel, felgyújtja a villanyt a bejárati ajtó fölött, hogy lássák, már ébren van, később majd visszafekszik, előbb azonban pálinkát vesz elő, poharat, egyik sem tiszta, de tudja mindegyikről, ki ivott belőle tegnap, legalábbis azt hiszi. Aztán iszik csak úgy, az üvegből, nem sokat, egy kortyot, úgy megy le a torkán, hogy szinte látja, perzsel, szúr, le kell ülni egy picit, míg elömlik rajta a verejték, pár perc az egész, megtörli magát, aztán iszik még egy kicsit, most már jobb. Nagyokat lélegzik, mikor jön a hányinger. A konyhában alszik, a felesége a belső szobában, ha nem akarnak, nem is találkoznak napokig, az előszobából van egy másik kijárat is az udvarra, még jó, hogy így építették, az asszony nem szereti a vendégeket. Csak a pénzt, de azt nagyon. És mivégre? Már se élete, se egészsége nincsen, mégis rakja abba a kis vaskazettába, nem is tudja már, mennyi van. Kenyeret, tejet, néha valamilyen száraztésztát vesz, Pintér már azt se tudja, mikor evett egy rendes ebédet. Ilonkám beteg, magas a vérnyomása, nem tud és nem is szeret főzni, hatvanéves. Pintér már annyiszor mondta neki, te, hozassunk mi is ebédet, mint más, ne kínlódj vele, de nem. Az pénzbe kerül. Pintér évekig gyárban dolgozott, előtte mindig beteges volt a gyomra, hol diétázni kellett, hol nem, aztán az üzemi konyhától teljesen rendbejött. Azóta is mondja mindig az asszonynak, te, úgy főzzél, mint azok, valami kis leves, aztán egy második, krumpli vagy rizs, tarhonya, pár szem hús, szaft, kész. Az asszony ilyenkor ölni tudna a szemével, és csak annyit mond, hogy ő emlékszik, nem győzött eleget enni a férje, mikor hazajött, hát akkor! És főzi tovább a sűrű, rántásos leveseket, ötliteres lábasban, füstölt disznóhússal, aztán három napig bableves, száraz disznóhús, addig se kell főzni. Aztán öt liter krumplileves füstölt hússal, és így tovább. Vasárnap viszont öt liter húsleves, disznóhússal. A füstölt hús reggelire is megteszi, kijön a vacsora is belőle, a kolbász meg megromlik a padláson, de akkor is meg kell enni. Ott a hároméves zsír is, vagy ötven liter, tavalyi füstölt hús, száraz, fekete, mint a cipőtalp. Az asszony már nem jár a létrán, neki kell lehozni a főzéshez, de pontosan tudja mégis, mennyi maradt, arról szó sem lehet, hogy kidobja az egészet a kutyának. Pedig milyen szép kislány volt! Pintér újra az üveg után nyúl, kortyol egyet, és arra gondol, hogy azokra az évekre nem is nagyon emlékszik már, csak arra a jó érzésre, hogy jó volt minden, akárhogy volt, fogalma sincs például, hogy akkor tudott-e főzni Ilonkám, vagy nem, akkor valahogy nem volt érdekes, lehet, hogy akkor is füstölt disznóhúst ettek mindig, és öt liter leveseket? Reggelire, ha nincs maradék főtt disznóhús, tojást esznek, Pintér már a tyúkot is utálja, nemhogy a tojást. Ilonkám felüt hármat, pár falat kenyeret rá, hogy több legyen, kettőjüknek. Aztán esznek a serpenyőből, az asszony, mintha nem is lenne étvágya, csak tologatja őelé, ő meg vissza, úgy illik, aztán az asszony leteszi a villát, kisvártatva ő is, néhány falat mindig ottmarad, mintha nem kellene, pedig egyedül megette volna az egészet. Nem kell több, kérdezi az asszony, jóllaktál? Persze, mondja ő vagy negyven éve, pedig már nem is emlékszik rá, mikor volt tele igazából a gyomra ennivalóval. Olyan éhes sokszor, hogy a vasat is megrágná, kivéve a füstölt húst, a bablevest és a krumplilevest. Meg a húslevest, füstölt hússal. Pintér húz még egyet az üvegből, aztán azon gondolkozik, kinyitotta-e az utcaajtót, mert ha nem, akkor nem jön be senki, hiába ég kint a villany, azt hiszik, az este úgy hagyta. Az udvaron hűvös van, jólesik, a távolban mintha Béres kiabálna a szürkületben. Valaki áll a kapu előtt, Vereslaci vagy Mérő Lajos, gondolja Pintér, azok szoktak korán kelni, de a pap áll az ajtóban és háttal. A buszmegállóban voltam, magyarázza, hogy mikor megy, de valaki letépte a menetrendet. Pintér tudja, hogy azt már másnap letépik, az pedig régen volt, de nem szól rá semmit, meg is van lepődve, aztán eszébe jut: nem jön be? Minek, kérdezné a pap, mikor a keskeny járdán a ház felé mennek, és tényleg, mit keres ő itt? De már vissza se fordulhat, Pintér tálcát vesz elő, rá poharakat, amiből tegnap tán Dorogi ivott vagy Hesz Jancsi, a pap meg csak néz. Azt gondolja, kérdezi bátortalanul, de Pintér nem gondol semmit,

odakoccant egy másik poharat, és iszik. A tiszteletes megrázkódik a látványtól, aztán ő is felhajtja, így van ez, mondja Pintér később, és újratölti a poharakat, aztán hallgatnak. Jó idő van, teszi hozzá, mikor a pap éppen azt akarja mondani, hogy hideg van, így aztán nem mond semmit. Valaki beszél, mondja később, Pintér bólint, Béres szokott ilyenkor, mondja, így hajnaltájban egy kicsit mindenki meghibban. Részegek? Dehogy. Az a baj, hogy nem. Mintha istennel perlekedne, véli a pap. Errefelé mindnyájunknak isten a legnagyobb ellensége, mondja csendesen Pintér. Ömlik a panasz mindenkiből, mondja a tiszteletes, és belekóstol a pohárba, ömlik, árad ki a keserűség, teszi hozzá, és kérdően néz a másikra, érti-e? Értem én, mondja Pintér, én is majdnem telehánytam egy bilit az este, de ez csak vicc. Illetve nem. Illetve ez is, az is. Na, hogy ízlik? A tiszteletes urat mindenki ismerte az utcában, pedig nem itt lakik, hanem a templom mellett, a lelkészházban, de sokszor megfordult itt annak idején, mikor a vizet vezették. Pintér arra is emlékezett, hogy a kölykök bohócot csináltak itt belőle, a vén bolond meg tűrte. Az ilyen embernek aztán nincs sok becsülete, de nem is utálják, úgy vannak vele, mint a részegséggel meg a szerelemmel. Pintér meglepődött, mikor meglátta a papot a kapuja előtt, és most már sejtette, hogy ez egy furcsa ember. Vagy valami más baja van. A pap az asztal mellett ült, és még mindig nem fogta fel, hogy mit is keres ő itt, Pintér az ágyon, amelybe vissza akart feküdni, az üveg mellette a betonpadlón, odakint már fényesedett, a pap beszélt valamit, de Pintér tudta, hogy mellé. Na, majd, gondolta, itt előbbutóbb mindenki a lényegre szokott térni. A pap éppen a Bibliánál tartott, miközben apró kortyokban itta a pálinkát, olvassátok, váltott át tegezésre, vagy csak a szószékben érezte magát, az megnyugvást hoz majd. Pintér azt kérdezte, és magának miért nem hoz megnyugvást? Mert én még papot nem láttam éjszaka az utcán szédelegni, már megbocsásson. A tiszteletes nem válaszolt azonnal, Pintér pedig felállt, hogy töltsön. Valami kis nő lehet a dologban, mondta közben, és nevetve a vállára vert az idős embernek. Az elpirult, valamit mondani akart, de Pintér odakoccantotta a poharát, egészségére, és ez most tényleg jólesett. Holnap úgyis kiderül minden, mondta Pintér, mikor letette a poharát, vagyis hát ma, mert már elkezdődött a nap. Maga most tévedett, mondta a pap, pedig nem buta ember, hány iskolája van? Az nincs sok, felelte Pintér, csak tetszik tudni, sokáig munkásszálláson laktam, ott pedig még doktor is volt. Egyébként pedig nem buta itt senki, csak úgy kényelmesebb, ha nem mutatja. Aztán eszébe jutott, hogy megkínálja valami ennivalóval is a tiszteletest, aki addigra már néha el is nevette magát, véletlenül volt a hűtőben füstölt disznóhús, adott hozzá kenyeret, zöldpaprikát, kést, kistányért, és enni kezdett ő is. Később bort kóstoltak hozzá, aztán a tiszteletes azt mondta, neki mostanában nem esett ilyen jól az étel, mint most. Pintér elismerte, hogy neki sem. Aztán a pap elmondta, hogy nincs felesége, a szikkadt Hüséné mos, főz rá, de főleg leselkedik utána, és minden reggel megnézi az ágyneműt. Kicsit becsípve emlékezett arra is, hogy itt valamikor a Miatyánkra tanította a gyerekeket, de Miatyánk helyett mindig migatyánkat mondtak, direkt, ő csak sokára vette észre, mert állandóan nevettek. Égetni való, rossz kölykök ezek, vélte Pintér, látja, tiszteletes úr, magának a család hiányzik. A pap majdnem rávágta, hogy bizony, az úgy van, de meggondolta magát, ez mégsem egy olyan hely. Kis híján bevallotta azt is, hogy már régóta nem tud aludni, inkább felkel, de ha alszik, az se jobb, álmok gyötrik, reggelre meg elfelejti, csak a kín fáradtsága marad és a kedvetlenség. Nem mondott semmit a hajnali, céltalan sétákról sem, csak nézte ezt az embert most meghatódva, barátsággal, aztán halkan megkérdezte, és magának? Magának mi hiányzik? Hát ez az, mondta Pintér csendesen, maga se buta ember. Mert nekem van, három is, de elment mind. Azt se tudom, ki merre? Csak az asszony maradt, betegen, de minek? Nekünk azért csak jobb, mondta később, mint akinek levágta a vonat a lábát, nem? Ezen nevetgéltek egy darabig, aztán csak iszogattak, csendben. Na, most már mennem kell, állt fel a pap később, köszönök mindent, és ha arra jár, tette hozzá, de Pintér közbevágott, nemigen járok én arra. Inkább maga jöjjön. Jár ide más álmatlan ember is. Barátom, mondta a pap meghatottan, és megtámaszkodott a falban, maga mindent tud. Emerre

tessék, mondta Pintér, és kisegítette a papot a spájzból, aztán csak a kerítés mellett, az a biztos. Most nem is írom fel, amit fogyasztott, majd behozza legközelebb, ha erre jár.

MADÁRTÁVLAT Ha valaki kocsival befordul a műútról az utcánkba, mindjárt egy kocsmával találja magát szembe, hivatalosan ez az Orgona presszó, amúgy csak a Misi, de ki az, aki befordul? A kétszintes, masszív épületet vasbeton, terméskő és egy piros Zaporozsec tartja az idők végezetéig. Az autó valahogy belekerült, senki sem tudja biztosan, csak a szája jár egyeseknek. Dorogi csendes éjszakákon motorzajt hall, fojtott, haldokló berregést, panaszos kürt hangja zúg a fülébe, ha kap egy felest, akkor tompábban. Van még egy vegyesbolt, takarmányüzlet egy pincében, három bögrecsárda, ehhez képest vagy húsz-huszonöt üldözött arcú, magányos munkanélküli és két akácfa. Egy sovány rendőr, két pár tűzoltó, valamint egy félénk rabőr is lakik a régi soron, aztán az öregek, a többi az a rosszul öltözött félparaszt-félmunkás, akikkel tele van az ország. Van még két csapos kút, amiből soha nem jön a víz, de nem is kell neki, mióta vezetékes víz van az utcában. Akkor le is szerelték, de később visszatették rá a kútfejet, így jobban mutat. A kocsmában hetenként egyszer verekednek, de a harag vagy a gyűlölet nem tart sokáig, ahogyan a szeretet, az öröm és a boldogság sem. Kietlen, kopár utca, mint egy cigánysor, nyáron forró és néptelen, szinte tüzel a por, télen hideg szél rángatja a kerítéseket, és jéggé fagy a többnapos hó. A férfiember tizennégy-tizenöt éves korától dohányzik, pár év múlva inni kezd, kijárja valahogy az iskolát, aztán megjár néhány gyárat, üzemet a városban, de kevésnek van ereje végleg elmenni. A város, a nagy, vidám építkezések, üzemek valaha innen is elcsalták az embereket, letették a kapát, ásót, és elmentek rabszolgának inkább, ingáztak, munkásszállókon, guruló bódékban éveket, évtizedeket húztak le, aztán a legtöbb úgy jött haza, ahogy elment, üres kézzel, részegen. Közben megnősülnek, férjhez mennek, szaporodnak, meghalnak, sokan egész életükben nem tudják kimondani azt a szót, hogy szeretlek, és nekik sem mondja senki. Az udvarlás gyors és lényegre törő, meséli a körzeti orvos, úgy kezdődik, hogy gyere, a nemi kultúra sekélyes, igénytelen, a gyászbeszéd rövid. A gyermeknevelés szinte semmi, etetik, ruházzák őket, és kész. A legnagyobb kaland életükben a katonai szolgálat, erre majdnem minden lakásban színezett fényképek emlékeznek és néhány suta dísztárgy: gyufából kirakott őrtorony, üres hüvelybe fabrikált öngyújtó, üvegre festett rajzok, dátum, helység, szolgálatom emlékére. Van még néhány színes papírkép is egyik-másik lakásban, hegyi tájak, vízesés, két új házban poszter is: pálmafák, tenger. A régi házak az utcára véggel épültek, hosszan nyúlva az udvarra, előttük eperfák, istállók, szín. Középen volt a konyha, a szoba az utca felől, hátul a kamra. Az emberek a konyhában laknak ma is, nyáron onnan is kimennek az udvarra vagy a nyári konyhába a legyek miatt. Akkor fehérre meszelték a falakat, az aljára fekete csíkot húztak bécsi korommal, ma már ezeken a házakon is tobzódik a kőpor, veres, sárga, kék, alul terméskőutánzat kézzel a habarcsba karmolva, piros fugával. Van néhány sátortetős ház is a hatvanas évekből, aztán a hat legújabb, többszintes, pincés, garázsos, tetőteres, többnyire félbehagyott épületek, ahol senki nem találja a helyét, a típusbútorok ajtaját nem lehet kinyitni a foteltől, a teraszról befelé folyik a víz, és mindenütt lépcsőkbe, csövekbe, téglába botlik a járatlan ember. Szerencsére mindenütt épült valami ideiglenes nyárikonyha-féle, ahol lakni is lehet, eredetileg a szülőknek, akik a pénzt adták, de akiket valahogy mégis a régi házukban felejtettek. Újabban évente meghal valaki, születnek is, de kevés a fiatal. Az emberek ki-be járnak egymáshoz, az utcaajtó kulcsát belülre akasztják egy szegre vagy a nyitott postaládába teszik, az új házaknál a zárban hagyják, hogy a vasrudak, lécek között benyúlva el lehessen érni. Öt villanyoszlopra lámpát szereltek, de éjszaka csak egy világít, a többiben évek óta galambok fészkelnek. Az út már régóta aszfaltozott betonútként van feltüntetve a Hivatal térképein, senki sem tudja, hogy közben mi történhetett, mert bizony ez a mai napig földút. A lakók zömének adóhátraléka van, vagy a villanyt nem fizeti, esetleg mással tartozik az államnak, egy tisztviselő úgy fogalmazna, hogy igen gyenge az

állampolgári fegyelem. Néha hangszórós kocsi imbolyog végig az utcán, valamit kiabál, a gyerekek szaladnak utána, hirdetnek cirkuszt, falugyűlést, választást, előnevelt csirkét, bálás ruhát, de nem nagyon figyel rá senki. A dinnyés meg a gázos dudál, azt sem igen veszik, amit házhoz visznek, az gyanús, drágább is. A kiragasztott plakátokat, bármi van rajta, a legrövidebb idő alatt leszaggatják. Akinek valami eladó, az egy pálcára tűzve a kerítéshez erősít egy cső kukoricát, kis csomó szénát, almát, krumplit, vagy csak szól néhány embernek, de tudja mindenki amúgy is, hogy például Vida bácsinak mindig van eladó krumplija, tengerije, Sarkadi néninél nemcsak bor, hanem alma, tojás is kapható, sürgős esetben pár szál zöldség, Kocsiséknál tyúk, csirke. Minden második héten disznót vágnak valamelyik háznál, és elmérik. Olyankor egy-két nappal előtte a gazda, de inkább a felesége végigjárja a házakat, felírja, kinek mi kell, aztán vagy jut, vagy nem. Mindenkinek nyakas orja kellene, oldalas, zsírnak való, ami olcsóbb, combot ritkábban vesznek. A Csige fiú néha borjút is vág, birkát, de azért nem tolonganak, gyenge hús, a disznó kiadósabb, húsleves fő belőle több napra, a főtt húst zsírban megpirítva, krumplival, rizzsel, tarhonyával eszik, amíg tart belőle. Állatokat inkább az öregek tartanak, megszokásból, a fiatalok már kiszámolják, hogy nem éri meg, drága a takarmány, aztán nem lehet eladni már a tejet sem. Valamikor sokan belevágtak az almába, egrest, málnát, meggyet telepítettek, csirkét, tyúkot, birkát tartottak, neveltek disznót, tehenet fejtek, nutriával próbálkoztak, a téesztől kocát, üszőt béreltek tartásra, földet munkáltak, akkoriban épültek a sátortetős házak, nagy udvarral, istállókkal, aztán megbukott minden. Az állam fizetett azért, hogy levágják a tehenet, kiirtsák a tojó tyúkot, és hogy lehetőleg ne csináljanak semmit. Ezt még ki is lehetne bírni, mondják, de ki fog itt száz évig belefogni valamibe? A kárpótlás sem hozott izgalomba senkit, pár idősebb ember visszavette ugyan a földjét, de ők is tudják, hogy jó vége nem lehet, előbb-utóbb úgyis elveszik megint, vagy olyan adó lesz, amit nem lehet kifizetni. Hesz Jancsi azt mondja, hogy mikor az elbocsátások szóba kerültek a munkásgyűlésen, mindenki azt kiabálta, hogy a vidékiek menjenek haza. Úgy lett. Akkor én most mit csináljak, ha munkásnak se kellettem, parasztnak se, miniszter meg nem kell annyi. Haljak meg? A környékbeli jó földeket vállalkozók vásárolták meg, vették bérbe, valamikori téeszvezetők, képzett, dörzsölt és kíméletlen szakemberek, ötven, száz hektárnyi területek állnak egyelőre parlagon, a gépek már megvannak, lesz itt munka, mondogatja Vida bácsi, mehetünk béresnek, napszámosnak, mint régen, fillérekért vagy részesnek. Az utca alatti nagy legelőnek már debreceni gazdája van, fel fogja tölteni homokkal, benzinkút lesz, autópiac már van, aztán odaviszi a villanyt, vizet, és eladja majd építkezőknek. De honnan van ennyi pénz négy év alatt? A környéket ráadásul román idénymunkások lepték el, olcsók, igénytelenek, és mindent vállalnak, éjjel elhagyott pajtákban, ólakban húzzák meg magukat, nappal pedig dolgoznak reggeltől estig, mint az állat. Ki se mennek az utcára. Mi lesz itt? Mi van itt, kérdi halkan Sudák valakitől a hajnali félhomályban, úgy látja, Mérő Lajos ólálkodik Sarkadi néni háza körül, aztán Béres, a Veres fiú, de mások is néha, a szabadcsapat, mondta rájuk egyszer Dorogi, ő nem ácsorog sehol ilyen korán, van saját pálinkája, bora otthon, de abból nem iszik senki. A szabadcsapat csupa független, elvált vagy munka nélküli ember, nyugdíjas, olyanok, akik már korán ráérnek, de Mérő Lajos a múltkor a református tiszteletest is látni vélte homályosan, Pintértől jött, és olyan részeg volt, ahogy az elő van írva. Nem merte mondani senkinek, mert ő maga is azt hitte, rosszul lát, még kinevetnék. Szürke, gyűrött, másnapos arccal ácsorognak, alig szólnak egymáshoz, csak befelé rimánkodnak, hogy Sarkadiné Piroska néni csak kelne már, nyitná már az ajtót. Sarkadiné házi bort mér, ismerősöknek hitelbe is ad, és itt mindenki ismerős, de mostanában beteges, öreg is. Az nagy kitolás lenne, ha meghalna, mondja Béres rekedt hangon, nem kellene kifizetni a tartozást, de utána hol innánk? Pintér is korán kel, de nemigen ad hitelbe, drágábban is adja. És tulajdonképpen ezt szokták meg, hogy itt állnak, aztán majd mennek tovább. Piroska néni ad nekik annyit, amitől fel lehet ébredni, meg lehet mosakodni, borotválkozni, reggelizhet is, akinek az a

mániája, aztán ki lehet menni az utcára, nem messzire, az emberen nem látszik semmi különös. Ennyitől rendbe lehet tenni a jószágot, akinek van, egymásra hányni az ágyneműt, vagy csak visszafeküdni, és aludni végre, ameddig lehet. Aludni, az lenne jó, sokáig. Aztán felébredni úgy, mintha csak álom lett volna ez az egész.

HARAP SANYI Bajos dolog, ha az ember fel akarja magát akasztani, és előbb kötelet, később pedig alkalmatos kampót nem talál, de Harap Sanyi iparosember, ilyen dolgokon nem szokott fennakadni. Nem akarja ő felakasztani magát, de soha nem lehet tudni, és akkor jó, ha minden kéznél van, Doroginé Mancika is hogy járt: ráfeküdt a sínre, itt az utca végén, a vonat meg már rég elment. Ezen aztán nevetett mindenki sokáig. Most ráért, gondolta, utánanéz a dolognak, őrajta ne nevessenek. Ott volt a két kórházi csomag is a sifonban, ha valamelyikük váratlanul bekerül, ne kelljen kapkodni, és megvolt már a két fejfának való is, szépen lerakva két gyámra a színben, csak ki kell majd vésni. Már a sírhelyet is kinézte, de még nincs rá pénz, mert nem mindegy, hol nyugszik az ember, elöl, fő helyen, út mellett, vagy valahol hátul, az árok szélén, mint a csavargók. Harap Sanyi harmincéves, és előre gondoskodik mindenről. Kötél persze nem volt, minek is lett volna, soha nem volt kutyája, tehene, lova, akasztás sem volt még a családban. A konyhában ült, a legyeket nézte a többnapos, mosatlan edényeken, aztán a repedt ablakon át ki az udvarra, ahol két kiszáradt körtefa és mindenféle szemét, széttaposott gizgaz fölött reszketett a hőség. Aztán, ahogy szokta, hergelte magát, még a feje is belesápadt a gondolkozásba, épp úgy, mint az egyik május elsején, mikor leköpte az igazgatót. Aztán madzagot keresett, hogy majd kötelet fon, elvégre a bolti kötél is ebből van. Madzagot sem talált. De miért pont madzag lett volna, mikor annyi egyéb hiányzott a lakásból, például függöny, légyfogó, tányér, ágy, íróasztal, ilyesmi. Harap Sanyinak pedig gyengéje volt az íróasztal, mert a Bőrgyárban, ahol dolgozott, selejtezéskor majdnem sikerült egyet szerezni száz forintért, de a végén más vitte el. Az egyik asztal olyan, mint a másik, de ez az asztal más volt, kis híján az övé, megvolt a helye is már, és kevés ember mondhatja el magáról, hogy íróasztala van. Harap Sanyit mindenki szerette a gyárban, mert furi kis ember, ahogy a titkárnő nevezte, mikor bement az igazgatóhoz az íróasztal dolgában. Itt van az a furi kis ember, Harap, a lakatosoktól, szólt bele a telefonba, és mosolygott. Harap Sanyi mégsem akkor köpte le az igazgatót, mert akkor be sem jutott hozzá, hanem később, egy üres vashordó miatt, a nagyerdei majálison, cigányzene mellett. Merthogy az se lett az övé, mikor azt selejtezték. Nem volt neki olyan nagyon a hordóra sem szüksége, de az utcában majdnem minden udvaron áll egy-két hordó a kútnál vagy a vízcsapnál, elfért volna nála is, és nagy szemétség volt az igazgatótól, hogy akkor sem engedte be az irodájába, hanem kiszólt a titkárnőnek, hogy már mind elkelt. Harap Sanyi délután megállt a porta előtt, és azt figyelte, hogy kik visznek hordót aznap. Jól sejtette. Csupa gazdag ember, irodisták, mérnökök. A segédmunkással hozatták ki a portára, rá volt írva a nevük zsírkrétával, kocsival vitték haza, volt, aki hármat is, hát mért pont neki nem tudtak egyet adni ötven forintért? Harap Sanyit akkoriban annyi rossz érte, hogy most legszívesebben kisírta volna magát valahol, a buszon is úgy ült, hogy ne lássák, nem szólt senkihez, állandóan törölgette az orrát a zsebkendővel, hogy ha kibuggyan a könnye, ne érje váratlanul. A hordó ügye később mégis megoldódott, mert Harap Sanyinak volt annyi esze, hogy körülbelül azt is tudta, ki hová viszi azokat, aztán kinézte magának Járait, akinek ide legközelebb, Martinkán volt a telke, és bólintott, ez lesz az. Még aznap éjjel hazagurította mind a kettőt, hat kilométerről, és arra is kiterjedt a figyelme, hogy elseperje maga után a homokot egy seprűvel. Azóta is emlegetik a Misi presszóban, hogy soha nem volt olyan tiszta az utca, mint amikor Harap Sanyi hordót lopott. Híres emberek is lettek, ő meg az igazgató a leköpés után, mert másnap a nagy, kosfejű ember odament hozzá a műhelyben, és azt kérdezte, na, kis ember, kijózanodott már? És kezet fogtak. Ő meg úgy be volt szarva, hogy meg sem tudott nyikkanni, csak kihúzta magát, hogy lássák, ő meg az igazgató, na? Nem lett belőle fegyelmi, pedig az igazgató tisztálkodás közben még azzal fenyegetőzött, hogy kirúgatja, és hogy megnézheti majd magát, maga kis senki, ha én betakarom,

síkba megy, maga kis szerencsétlen. Húúú, mondta erre mindenki, aki ott állt körülöttük, így aztán mégsem merték megtenni. Azt találták ki, hogy részeg volt, és nem tudta, mit csinál. Pedig dehogy volt részeg, ha tudta volna, hogy semmi sem lesz az egészből, még tökön is rúgta volna a rusnya, lapátfejű embert. Most csak jól megszorította a kezét, és sokáig nem engedte el, hadd lássa mindenki, a másik már húzta volna vissza, ott állt egy rendész is, de ő volt a hős megint, a kis furi ember, aki a legalacsonyabb a műhelyben, de otthon, az utcában is, a gyerekeket nem számítva. Aztán elengedte, és azt mondta, viszontlátásra. Jó hangosan. Hazafelé a buszon mutogattak rá, ott! Az a kis cigányember, aki leköpte az igazgatót! Ő csak mosolygott, ült a helyén, kihúzta magát, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy most szólhatott volna az asztal ügyében, és ettől olyan ideges lett, hogy majd felrobbant. Egész éjszaka nem aludt az izgalomtól, másnap pedig jelentkezett a titkárságon, de most már be sem engedték. Pedig milyen jó lett volna, ha eldicsekszik a dologgal, úgy húzta volna haza a kis kordéval Debrecenből, aztán itthon az utcán már lassabban, hogy mindenki lássa, neki íróasztala is van, és gyalog húzta haza a városból. Harap Sanyinak minden kellett, ami másnak van, és az is, ami nincs. És mindennap bizonyítani, hogy ő is van olyan ember, mint más, ér annyit, ezért áll három hordó is már az udvaron, ezért van kétkerekű kordéja, amit soha nem használ semmire, satu a pincében, malacperzselő, fűrészlap, fúrógép, ami nem működik, de nem jó a mosógép, a centrifuga és a tévé sem, de van. És azért van hat gyereke is, mert olyan akad az utcában, akinek négy született, de olyan, akinek hat, egy se. Fiúk. Mind! És terhes az asszony, na? Errefelé, aki nem nősül meg a katonaság után, arra azt mondják, homokos, akinek egy évre rá nincs gyereke, az nem tud gyereket csinálni, na, ő aztán bebiztosította a dolgot már jóval az esküvő előtt, megmondta Jolinak, a mostani feleségének, hogy csak akkor veszi el, ha biztos a dolog. Amúgy minek? Szép menyasszony volt három hónapos terhesen is, rendes növésű, nem kicsi, az esküvői képet úgy csinálták, hogy Harap Sanyi egy lépcsővel fentebb állt, úgy lett a fejük egy magasságban, később összeveszett a fényképésszel, mert lehetett volna úgy is, hogy két lépcsővel áll feljebb, ezt neki, a fényképésznek látni kellett volna. Pedig jó kép, Joli is jól mutat rajta, ő is, mint két ártatlan, szép gyermek, aki játszásból esküvői ruhába öltözik. Tizennyolc évesek voltak, Harap Sanyi akkor is előre gondolkozott, hogy megcsinálja még a katonaság előtt, mert ha nem viszik el, akkor azt lehet majd mondani, azért, mert már nős. De elvitték, addig nyújtózkodott, hogy nagy nehezen kijött a centi. Harckocsizó lett belőle, úgy hajtott mindig, mint a meszes, üvöltöttek a fejhallgatóban neki, hogy vonalba, vonalba! Ő azért egy kicsit mindig előrébb nyomta a gépet a többieknél, és olyankor azt sem bánta volna, ha tényleg háború van, akkor megmutathatta volna ezeknek, úgy vágott volna szét mindent maga előtt, mint a vész, és meg se állt volna Berlinig. Boldog volt, mikor kapott egy csillagot mint őrvezető, ha hazajött, a vonatban még hozzátett kettőt, és le nem vette volna az egyenruhát magáról. Csak a cipővel volt baj, negyvenesnél nem tudtak kisebbet adni. A gyárban is megállja a helyét úgy, mint más, sőt jobban, és nem tudják elküldeni, mert leköpte az igazgatót, és akkor mindenki azt mondaná, hogy azért. Igaz, a dolog már régen történt, és azóta új igazgató van, mégis tudják, hogy vele nem lehet szórakozni, mert olyan, mint a tűz, a szemére megy a másiknak, harap, hergeli magát, de a végén elkapják, feldobják valami asztalra, és addig csikolják, míg majdnem elájul. Mert szeretik, mindenki szereti itthon is, Kocsis bácsi tegnap borított le egy fél szekér krumplit az udvarra, és a beteg jószágot is ide hozzák megenni. De egyszer valaki még megjárja. Mert van, aki nem tudja, hanyas gatyát hord, pedig már ismerhetnék, tudhatnák, hogy mikor hergeli magát, és sápad, akkor békén kell hagyni, mert rossz vége lesz. A szomszédok is szeretik, de azért mind nagyobb házat rakott az övénél, na jó, ő egy régit vett meg annak idején, de fog ő erre még emeletet is húzni, tornyot, amiről senki nem tud, csak Sarkadi néni meg Hesz Jancsi, lift jár majd föl, padlófűtés lesz még az udvari vécében és a disznóólban is, nem kell őt félteni. Van ő olyan ember. Csak hadd csinálják. Ő meg figyel, és majd mindegyiknél különbet fog csinálni. Már engedi a vizet az

ásott kútba az udvari csapból, mert kiszáradt, de nem tudja senki, hogy miért. És a ház alapját is megvéste négy helyen, minden oldalon, a tetőt kibontotta pont ott, ahol kell, még tavaly. Szeretnék tudni azt is, hogy miért, de azt se mondja el senkinek. Jolinak elmondaná, de az már megint elment a gyerekekkel valahová, lassan egy hónapja.

EGY AKÁCFÁRÓL Harap Sanyi egy este azt találta ki, hogy a kis Zeke Zoli tulajdonképpen az ő fia. Mert két akácfa van az utcánkban, az egyik a boltnál, a másik mindjárt a Misi presszó mellett, ez az, amelyiknél mindenfélét kitalálnak az emberek. Épp ennél állt, mikor hirtelen eszébe jutott a dolog. Harap Sanyinak felesége van, hat fiúgyermeke, a hetedikkel terhes az asszony, igaz, lányt várnak, de ha fiú lesz, az még jobb, mert már az is nagy szám, hogy hat fia van valakinek, de hogy hét, olyan tán még az országban sincs. És ha nyolc? Na? Az ötödik terhesség körül a fáradt tekintetű orvos lágyan megkérdezte, hogy asszonyom, szokott maga védekezni? Nem lenne jobb? Joli nem értette elsőre, viszont másodszorra sem, hát mért védekezzek én az uram ellen, kérdezte ártatlanul, nem bánt az! Még ugyan szeret! Azt látom, mondta türelmesen az orvos, aztán Harap Sanyival is beszélt, csak fel kell rá húzni, mondta szeretettel, mire, kérdezte Sanyi gyanakvón, aztán mikor a dolgok előre haladtak, hirtelen felsírt mint egy gyermek, és úgy, lehúzott nadrággal kiugrott a kötöző ablakán. Ez a fa sok mindent látott már, a törzsén alig van kéreg, a Misi presszóból elszántan hazafelé tartó vendég először itt talál támaszt, ide kötik a lovat, ha a presszó előtt már nincs hely. Béres szomszéd itt szokta megvakarni a hátát, közben pihen egy kicsit, és kiabál. Beszáradt fűrésznyomok, fejszevágások árulkodnak, hogy időről időre valaki megpróbálja kivágni egy szeles, havas éjjelen, mikor zúg a szél, és olyan sötét van, mint a bányában, csakhogy mindig akad, aki idejében lármát csap, nem mintha a fát féltené, hanem hogy mért pont ő? A fa közös, mondta egyszer Dorogi, és ha megtudja, hogy ellopja valamelyik, arra rágyújtja a házat. Neki lehet hinni, mert erős, mint a vas, érettségizett, sörrel itatja a lovát, és olyan szavakat mond, hogy ráció meg evidens. De jobb érzésű ember nem is tudná kivágni, mert neve is van, egyszer, szürkületkor, mikor az emberre a presszóból jövet rátör a farkasvakság, Béres azt találta neki mondani, mikor belement, hogy szerbusz, Bélám, és átölelte, te vagy a legrendesebb ember, meg én. Bélának az alsó ágait már nem lehet elérni, ez a szerencséje, letördelték már vagy száz éve, most sem válaszolt semmit, de azóta Sudák is köszön neki, Hesz Jancsi is, ha jókedve van, Vereslaci rugdossa, Mérő Lajos nekitámasztja kopasz fejét, és röhög. Innen be lehet látni az egész lejtős legelőt a faluig, a vályoggödröket, ahol kölyökkorában az ember a cigivel, pálinkával és sovány kislányokkal próbálkozik, és úgy gondolja, nem látja senki. Aztán felnő, néha megáll a fánál, nézi, hogy ezek a mai gyerkőcök mit idétlenkednek ott, vakarja a hátát a fa kérgén, és mintha látná az egész életét, ifjúságát, de ezt már nem lehet ép ésszel bírni, okvetlen vissza kell menni a Misibe, a fene megette ezt az egész életet. Harap Sanyi is odajárt valamikor, de akkor még víz volt a gödrökben, lehetett fürödni, és közben sok minden kiderült. A ruhára vigyázni kellett, így pucéron csapkodták a vizet, a nagyobbak emiatt nem mentek már a vízbe, mikortól változtak, vagy csak háttal csúsztak bele a széléről, a víz olyan agyagos-fekete volt, hogy abban nem lehetett látni semmit. Sanyi aranyos kis kölyök, mindig nevet, csikolják, fogják, csodálkoznak rajta, ő meg nem mondja el, hogy már tizenöt éves, és azért. Mert amúgy pont olyan, mint a többi tíz-tizenkét éves, vidám, bátor, nem fárad, és ő is szeret mindenkit. A hangja is inkább bársonyossá mélyül, úgy szól, mint az orgona, mondja neki az izgatott Zekéné, mikor mindenre rájön, Sanyi akkor még nem jön rá semmire, csak arra, hogy jó, de főleg a fánk, lekvárral, és már menne is vissza a többiekhez, de még nem lehet, aztán meg nem bírná abbahagyni. Utána gyorsan leszaladt a gödörhöz, hogy elmeséljen mindent, na, akkor aztán csodálkoztak, nahát, tényleg, és nem hitték el egy szavát sem. Csősz Mari például rögtön meg is próbálta vele, de nem sikerült sehogy, na látod, mondta dühösen, ugye, hogy hazudol! Az akác ágai néha elszáradtak, aztán egy-két év múlva ismét zöldbe borult, virágzott, de magja nem lett, azt mondták, vén már, azért. Dorogi még emlékezett rá, mikor minden évben kinyílt, magja is hullott. Hesz Jancsi azt mondja, az a sok hányás tette tönkre, amit a tövére okádnak egyesek. Sanyi

soha nem hányt, annyit nem tudott inni, nem volt miből. Ha bemegy a Misibe, mégis mindig megkínálják, csak igya már, és menjen, mert büdös, mint a klozet. Harap Sanyi a Bőrgyárban dolgozik, ott rossz szag van, sokáig nem megy ki az emberből, de azért nem kellene mondani. Csak nevet, pedig legszívesebben elsírná magát, de majd Bélánál. Még meg tudnék inni valamit, mondja vidáman, aztán Esztike kitesz neki egy sört, hogy csak úgy csattan. Sanyika, kéri türelemmel, ezt már odakint igya meg, jó? Jó, mondja Sanyi, és arra gondol, hogy ennek is alárúgna, mint egy bundasapkának, de inkább kimegy a sörrel a fához, lenéz a legelőre, és itt aztán sírhat is, ha akar. Bélánál minden eszébe jut az embernek. Béres szomszéd például itt döbben rá, hogy az asszony meg kint ül a klozeton már reggel óta. Nagy baj nincs, béna, nem tud egyedül elindulni, csak lehet, hogy már éhes, vagy melege van, télen fázik, akkor meg sietni kell. Hesz Jancsi is itt kezd el sietni, ő nem ér rá, mint a többiek, aztán majd visszafordul, mert kiment a fejéből valami, vagy a kulcsot felejtette az asztalon, hamar megiszik még egy felest, és meg is találja a zsebében. Mérő Lajos azon röhög, hogy miképpen tudná már megint megkacagtatni az asszonyt, ha itthon lenne, vagy úgy megbosszantani, hogy kijönne a sodrából, ütné a hátát, fejét, ő meg elkapná, és vinné le magához a pincébe, és adjad neki. Sudák Józsinak itt záródott ki a sérve, annyira erőltette a gyomrát, mentőt kellett hívni, addig vízzel locsolták a testét, hogy el ne fertőzzön. Ha többen mennek, megállnak egy kicsit, vizelni kell, mindig akkor jön rá az emberre, ha feláll, a többiek várnak, aztán addig vitatkoznak valamin, míg legtöbbször visszamennek a Misibe, de csak egy sörre, felesre, és aztán már tényleg elég lesz mára. Közben, ha még nappal van, nézik, mit rongyalkodnak odalent ezek a mai gyermekek, hüledeznek, hát hogy nem szégyellik ezek magukat, nahát, és mennek tovább. Sanyinak is itt jutott eszébe, hogy valamikor ő, meg Zekéné, az is csak úgy, hogy éppen arra járt a Zeke fiú, köszönt is neki, csókolom, ő meg sajnálta. A Zeke fiút mindenki sajnálta egy kicsit, mert elváltak a szülei, és már úgy volt, hogy a gyerek nem kell senkinek, az anyja újra férjhez ment a városban, az apjához pedig odaköltözött a faluból Tótné, és már másnap elújságolta mindenkinek, hogy ő mától Zekéné, csak hogy tudják. A fiú mint iskolahagyott gyermek azóta csak szédeleg az utcán, se apja, se anyja, panaszolja Papp Terka mindenütt, borzasztó! Ez persze nem igaz, etetik, ruházzák a fiút rendesen, dolgozik az apjával, lovat hajt, kapál, cigire, sörre is van pénze, diszkóba jár, iszik, verekedik, mint a többiek, de jó mondani, lehet sajnálni, utálni az anyját, apját, akinek ráadásul mindene, de mindene megvan, teherautója, nagy háza, az egész utcában nincs annyi vagyon, és tessék. Harap Sanyi azonban sajnálni is másként tud. Szinte marokra fogja a szívét valami, szorítja, úgy fáj, hogy jajgatni kell tőle, alig kap levegőt, és sírni tudna, hiszen már biztos, hogy az ő gyermeke, csak éppen nem tehet semmit. És nem hiszi el neki senki. Mért pont a tied, kérdezik, Zekénét a fél utca. És csak itt. A másik fele meg nő. Sarkadi néni azt mondta, nehogy tönkretegye azt a gyermeket ebben a korban, hát normális maga? Hogy talál ki ilyeneket? Nincs magának elég? Nem érti senki, hogy nem arról van szó, hanem ő lenne megint a hős, a kis ember, akinek hét fia van, ha nem nyolc, aki tizenöt évesen gyereket csinált egy férjes asszonynak, és aki most magához veszi azt a kivert árvát. Van annak mindene te, mondta Dorogi is, nem vágyik az tehozzád, annyi mosdatlan, éhes purdé közé, hát van neked eszed? Még pofán is ver, ha ezzel eléállsz! Csak Sudák áll mellette, azt mondja, ő is magához venné, csak halna már meg az asszony. És hogy vért kell venni az apjától, anyjától, tőled is, abból kiderül. Harap Sanyi rettegett a vérvételtől, aztán mikor meghallotta, hogy még csontvelőt is szívnak, koponyaalapot, ideget, szemfenéket, hereizzadmányt, amihez Dorogi még hozzátette, hogy antropológia és bélfodor, akkor betelt a pohár. A gerinccsapolást már nem is hallotta, mert kiszaladt Bélához, és hányt a félelemtől. Drága jó istenem, én drága fiam, én azt nem fogom kibírni, nyögte a fának. Szeressük egymást, csak úgy. De hát hogy? A fiú most is ott piszkálja a biciklit a Misi előtt, Harap Sanyi a Béla nevű akácfát támasztja, sört nyel, és nagy görcsöket a torkából, aztán véletlenül kimegy a száján, Zoli! Fiam, súgja hozzá olyan halkan, hogy alig hallani, a gyerek mégis megáll, furcsa kis mosolyával odamegy, Harap

Sanyi alig bír ránézni. Mintha ő jönne ott, tisztára! Biztos, hogy az övé! Az ő vére, a szeme, az arca! Még a járása is! Mi van, Sanyi bácsi, kérdezi a fiú az apja egykori bársonyos, orgonasíp hangján. Semmi, zokog egy hang Harap Sanyi testéből, csak olyan furcsa ma minden, a nap is, nézd, mintha valaki tartaná, nem tud lemenni.

NAGY JENŐ ÉS SÁRIKA Ha az ember építkezni kezd, és megáll először az üres telek előtt, önkéntelenül hitvese vállára teszi a kezét, és elmereng. Ez a mozdulat az elkövetkező tizenöt-húsz évben már ritkábban fog előfordulni, sőt, de nem is ezen tűnődik ilyenkor az ember, hanem elfogja egy kicsit valami rettenet, hogy talán mégsem tudja majd megcsinálni. Elérhetetlennek tűnik minden álom a három szobáról, hallról, nagy, csempézett konyháról, az ugyancsak nagy fürdőszobáról, ahová besüt a nap. Tapéta, csillár, bútorok. És rengeteg sóder, beton, téglák és iszonyú felfordulás. Az asszony is ilyesmin töpreng, de mosdatlan, húzós szagú öleléseket is lát. Haragot. Fáradtak, izzadtak és büdösek leszünk, gondolja, és a férjére mosolyog: gyönyörű lesz, mondja hangosan, a férj bólint, micsoda? Aztán elnéznek még a szomszédhoz is, ők már benne vannak, ott már megvan a baj, gyerek is, harag is, piszok mindenütt. Leülnek valahová, isszák az odalökött sört, beszélnek hol az egyikkel, hol a másikkal, azok ugyanis már hónapok óta nem szólnak egymáshoz. De büszkék, ők már nem tehetnek semmit, belevágtak, nekik már annyi. Nagy Jenőt és Sárikát nem pont azok a bajok izgatják, mint egy fiatal, ideges házaspárt. Jenő ötvennyolc éves, Sárika alig hatvan, viszont építenének a szomszédba, annak a kis vályogháznak a helyébe, ami most ott van. Nemrég esküdtek, van egy kis pénzük is, szóval jó lenne. Mert a kis ház körül teljesen elhordták a homokot, körül van ásva, Sárikának kellett a pénz. A szomszéd tudja, onnan hordta ő is, de hát Sárika egy üveg borért egy autóval is adott. Nincs ott már se kert, se udvar, kiharapták. Mindenki vitte, elég szégyen, mondja Jenő feszengve. A szomszéd hallgatja, bólogat is. Igen. Na, tudja, mit mondok én erre magának, kezdi hirtelen, ha még egyszer kezdeném, azt venném meg, és nem építenék semmit. Mondja meg neki, vág közbe a felesége, hogy azt megteheti most is. Jenő nem mond semmit, senkinek, Sárika se. És azt mondja meg neki, kiabál ismét a férj, hogy az is hülye, aki megnősül, és gyereket csinál egy nőnek, hát mi bajom lenne nekem például abban a kis házban, ami a maguké? He? Hát akkor kérdem én, fordul az asszony Sárikához, hogy kicsoda csókolgatta a lábam fejét, előttem térdepelve, mikor azt mondtam, hogy nem és nem! És ki csavarta a villanyzsinórt a nyakára? Mondja meg neki, vág közbe a férj, hogy akkor még naiv voltam, és fogalmam se volt, hogy egy ilyen kimustrált, már mennek? Megyünk, szól óvatosan Jenő, annyi dolgunk van, de majd biztosan össze fogunk járni, olyan jól elbeszélgettünk, minden jót. Menjünk még valahová, kérdezi lihegve Sárika az utcán. Nem, ne menjünk édes, mondja Jenő, nagyon sok pénz az. Jó már nekünk az, ami megvan, mondja Sárika, és felsegíti Jenőt a biciklire, ezek mind boldogtalanok, akkor nem is kell. Nagy Jenőnek olyan volt a járása, mintha mindig labdát vezetne két csapat ellen, mert ötvenhatban megsebesült mint karhatalmista, ahol beosztott honvédként teljesített szolgálatot. Valami nagy épületben, ahol mindenki rohangált, talán még égett is a ház, az oroszok meg lőttek, a nagy felfordulásban legurult valami hosszú lépcsőn, miközben fegyveréből egy rövid sorozat került tulajdon testébe. Nagy baj nem volt, csak majd úgy tíz óra elteltével kezdett aggódni, mikor már senki sem volt az épületben. Valahogy kicsúszott-mászott az utcára, ott lelt rá két szavahihető tanú, akik később bizonyították, hogy sebesülten, utolsóként hagyta el az épületet, velük együtt. Ő mondta akkor is, utána is mindig, hogy nem egészen ilyen a történet, de csak a vállát veregették, mosolyogtak, ne szerénykedjen, úgyis tudják. Mikor már állni is tudott, kitüntették, kapott egy másfél szobás lakást a kórházi ágya mellett, egy ezredes szorongatta a kezét, és azt mondta, ilyen katonák kellenek nekünk. Aztán leszerelték. Pár év múlva pedig nyugdíjazták. Jól sikerült haslövés volt, ami nem oltja ki a katona életét, csak harcképtelenné teszi, igaz, gerincet is ért, ami az altesti dolgokból elrontotta a járást, de mást nem. Sárikával a kórházban találkoztak, Jenő valami utókezelésen vett részt, Sárika pedig egy rácsos

ágyban aludt szakadatlan, és mosolygott. Nem volt lakattal bezárva. Tévedésből vagyok itt, magyarázta később Jenőnek, Jenő azt mondta, ő is, hiszen őt senki nem lőtte le, de ezt az istennek nem hiszi el senki. Már írt mindenhová, még Kádár Jánosnak is, mindenhol ott van a neve, ünnepeken a piros asztalhoz ültetik, úttörők, kiszisták meg brigádok járnak a nyakára, pártfogolják, ebbe bele kell őrülni. Sárika csak nevette, akkoriban olyan gyógyszert kapott, amitől nevet az ember mindenen, azon is, hogy nemrég halt meg a férje, akit nagyon szeretett, mert ő mindenkit nagyon szeret, meg lehet kérdezni az utcában, és őt is szereti mindenki. Vigasztalják, hozzák neki a bort, pálinkát, felaprítják a tüzelőt, még olyan is van, aki ottmarad éjszakára, hogy ne féljen, mert az egy olyan utca. Már jócskán benne voltak a kezelésben, mikor Jenő elmesélte, hogy van egy lakása a nyolcadik emeleten, de kiadta albérletbe, mert a liftbe nem mer beszállni, amúgy meg nagyon magas. Most majd kap egy másikat a földszinten, addig a motozóban alszik a gyári portán, nappal meg az irodaház halljában üldögél. Viszont megmondták neki, hogy ha jön a nagyfőnök, tűnjön el, olyankor csak belép a kapcsolószekrénybe, az van legközelebb. Ma már nagyon fejlett az orvostudomány, olyan gyógyszerek vannak, amitől az ember ellazul, mármár felelőtlenné lesz, gondolatai csaponganak, az arca kisimul, különben is szép minden. A beteg, mire észbe kap, házasságot ígér, tervezget, kis híján boldog. Nagy Jenő kint a parkban, az Ideggondozó és a Fertőző Osztály mögött megmutatta, hogy ő a járását leszámítva ép és egészséges ember, és semmi akadálya, hogy nőül válassza Sárikát. Ennek pedig Sárika sem látta akadályát, mindketten nyugdíjasok, előttük az élet. A kórházból már együtt mentek haza, fényes nappal, hogy lássa mindenki, betértek a Misi presszóba is az utca elején, sokan nézték őket, akkor mondta Dorogi Hesz Jancsinak, hogy ez az ember úgy megy, mintha labdát vezetne maga előtt két csapat ellen. Sárika rendelt mindenkinek egy féldecit, Jenő pedig kifizette, aztán egy üveg bort is rendeltek, elvitelre, Jenő pedig letett egy ezrest a pultra, és mindenki csak nézett. A párom, mondta Sárika Sarkadinénak, ahol három deci bort ittak, össze fogunk házasodni. Úgy, úgy, mondta Sarkadiné Piroska néni, az annak a rendje, de még fenn van magának háromszázhetven forint, Sárika. A múlt hónapról. Sárika csak intett a fejével, Jenő pedig pénzt vett elő, és azt mondta, hogy ezután másként lesz, ugye szívem? A mi utcánkban por van, szegénység, és egy csomó félbehagyott álom, élet, és még azt sem lehet tudni, hogy az emberek mikor segítenek egymáson. Mikor híre ment, hogy a nagyszájú, részeges Sárika egy furcsa járású, városi embert fogott magának a kórházban, aki szinte a szájából eteti, itatja, alig jönnek ki a lakásból, néha feltűnik egy bicikli, a vázon Jenő, az asszony pedig tolja, elmennek a Misibe vagy Sarkadiné házi kimérésébe, először mindenki kacarászott. Aztán annak is híre ment, hogy ez a Jenő egy olyan ember, hogy eladta a házát Debrecenben, és fehér menyasszonyi ruhát vett Sárikának, abban fognak esküdni. Ötvenezer forint volt a ruha, mindennel, ebben a világban. Hesz Jancsi szerint egy temetés olcsóbb lett volna, és az is szép, de Papp Terka, az anyósa végigszaladt az utcán, hogy ez isten ujja! Tessék, van igaz szeretet! Nem úgy, mint az ő veje és a lánya! Nem szerette, hogy Sárikáékhoz nem lehet jól belátni az udvarra, bezzeg a kis Harap Sanyi gyerekei ki-be járnak hozzájuk. Mind a hat. És mindegyik rág. És a pap is sírt az esküvőn, orgona szólt, a kis Zeke fiú hozott magnót, arról, mert itt volt a szertartás a lakásban. Gulyásleves volt egy üsttel, kolbász, szalonna, italok. És evett az egész utca, pedig senki nem vitt oda semmit, csak röhörésztek a hatvanéves menyasszonyon, fehér ruhában, mirtuszkoszorúval. Igen. Napok múlva rég várt, hatalmas eső esett, aki tudott, bemenekült a Misi presszóba, ahol szájtátva hallgatták Dorogit, aki azt állította, hogy márpedig mindenkinek vissza kell vinni a homokot, amit elhordtak Sárika házától. Most már elállt az eső, lehet kezdeni. Még ilyet. Hesz Jancsi nem vitt el semmit, mondhatta, hogy bizony, elég nagy szemétség, de van még törvény, és ő lesz az első, aki bemegy a Községházba. Még egy ilyen zuhé, kiabálta Béres, és elviszi onnan azt a házat mindenestől! Ő nem hordott el onnan semmit, de vinni fog! Menjetek már, röhögött Misi, a tulaj, borért adta! Aztán másról beszéltek, ittak, Misi szólt Doroginak, ott a régi temető, a faluban, most szanálják. Onnan

lehet. Zúzalékot meg a vasúti töltésből. Sört hozzál, mondta Dorogi, aztán elmentek Sárika házához igazlátni. Már esteledett, de nem annyira, látni lehetett egy tengernyi esővíz közepén a kis házat a megmaradt, pici udvarral. Az udvaron diófa, alatta asztal. Ott ültek. Nagy Jenő ingben, nadrágban, lába egy kis széken, és dohányzott. Vele szemben Sárika, fehér menyasszonyi ruhában, ő is dohányzott. Csendben voltak, mintha zenét hallgatnának.

A SZÖKÉS Kiss Laci nyúlánk, kerek arcú fiú, már majdnem tizenhét éves, zöld szeme van, ami ha lecsukódik, az istennek sem akar kinyílni. Debrecenbe járt a szakmunkásképzőbe, de két évig csak az elsőt, volt, amikor nyolc helyett tizenkettőre sem ért be, aztán lesunyt fejjel szégyenkezett, elaludtam. Sokáig nem hitték el, aztán az igazgató azt mondta, na, eredj haza, fiam, és majd gyere vissza, ha kialudtad magad. Nem ment vissza. Ács Jóska elcsalta a Klinikára, ahol állatokkal kísérleteznek, ott segít, patkányt, nyulakat, kutyát boncolnak, előtte meg kell fogni, a többit etetni, oltani, takarítani. Most szabadságon van, délelőtt Sós Katival megbeszélték, hogy délután találkoznak a buszmegállóban, csak úgy, mintha külön lennének, aztán kisétálnak a Szepesre, Kocsis bácsi tanyájára, és ott maradnak. Hogy utána mi lesz, arról nem volt szó, az nem is volt érdekes, csak az, hogy szökjenek meg, és utána már úgysem tehet senki semmit. Laci két órakor még aludt, mikor a háromórás busz ment, akkor is. Sós Katinak kiszólt a sofőr, aki megjárta közben Debrecent, hogy nem jössz? És már a szemközti presszóból is figyelték. Négy óra tájban, mikor sok ember jött valami temetésről, a lány úgy gondolta, nem vár tovább, ki volt festve a szája, nem akarta, hogy lássák. Sírt is, de nem nagyon. Zöld szeme van Sós Katinak is, kevés híján ő is tizenhét éves, és az arca is kerek, de sokkal szebb, olyan tiszta a bőre, mint a hó, mondta neki Sarkadi néni, és nehogy rászokjon valamire, mert az elcsúfítja. A haját sem kell göndöríteni, olyan magától, fénylik, mint a selyem, szőke, le ne vágassa, ritka már a természetes haj. És a foga is, nyaka, mindene, vigyázzon magára! Sarkadi nénire lehet hallgatni, művelt asszony, bort mér a bolttal szemben, és el tud bánni a részeg emberrel is, de Sós Kati mégis szeretett volna rászokni már valamire, mert hiába van neki szép, szőke haja, ha ott áll fél napokig a disznóólban, a trágyát villázza, vagy moslékot hord a malacnak, tyúkot etet, udvart seper, és nem látja senki, se a szemét, se a nyakát, a bőre meg büdös. A beteg apja pedig a szobában jajgat naphosszat, mert nem tud meghalni már vagy két éve, hiába mondja neki, csak nyög, kesereg és utálatos. De most betelt a pohár. Úgy két hete itt járt egy kenőasszony, és úgy megkente, hogy az apja azt mondta, ez igen. Később jósolt a tenyeréből, azt mondta, azért halt meg a felesége, mert nem volt hozzávaló. És ő is meghal, ha nem vesz feleségül egy negyvenéves, fekete kis asszonyt, de ha igen, egészséges lesz, még az is lehet, hogy fia születik. Akkor elvitt egy fél oldal szalonnát meg tízezer forintot. Ezt a múlt héten árulta el az apja, és azt is, hogy akkor ő elveszi ezt az asszonyt feleségül, ha már meg van írva, nincs mit tenni ellene. Ez pont negyvenéves, alacsony és fekete. Aztán tegnapelőtt megint rosszul lett, elküldte őt az asszonyért, de ő nem ment el, azt mondta, nem találta otthon. És orvosnak se szólt, csak sétált egyet, otthon meg azt mondta, ne idegeskedjen, azt üzenik, hogy holnap majd jön a mentő, és viszi magát a bolondokházába. Nem volt ő szerelmes Kiss Laciba, egyes-egyedül Attilát szerette, őt is fogja szeretni mindig, ha meghal, még akkor is, az pedig nem akarja észrevenni. Gyerekkorukban együtt játszottak, ölelte, kis pocok kölykömnek hívta, birkóztak, úgy csinálta mindig, hogy a fiú győzzön, az feküdt rajta, kiabált, nevettek, ő szorította magához, és néha bepisilt a gyönyörűségtől. Aztán félbemaradt minden, meghalt az anyja, pedig az apja halálát várták már akkor is, és rászakadt minden munka. Iskolába járt a fiú is, alig találkoztak, nem is nagyon köszönt. Biciklit vettek neki, drága ruhákat, farmert is, nyáron fagylaltot evett, kólát ivott. Most már nagyfiú, a diszkóban megfogta Tímeának a mellét, az övét meg nem, pedig odatartotta neki, és az övé szebb is. Kicsi korában táncosnő akart lenni, lent, a vályoggödrökben bugyira vetkőzött a többiek előtt, és táncolt nekik, mint a színházban, a fiúk doboltak hozzá a térdükön, a lányok lalaláztak, Attila meg fent állt a gödör szélén a biciklijével, és ette a fagylaltot. Akkor már nem vetkőzött le, hogy fürödjön vagy zálogost játsszon a többiekkel. Ő egyszer megkérte, hogy vigye már haza a biciklin. A fiú bólintott, na, gyere. Akkor felültette. De nem így, mondta neki a lány, vegyél az öledbe és úgy! Azt mondta, úgy nem lehet, nem bír el kettőnket.

Akkor én se ülök fel. Aztán az lett, hogy a fiú felült, ő meg futott mellette a gyepen. Máskor azt mondta neki, Attila, adjál egy kis fagylaltot. Erre azt mondta, hogy már belenyalt. Éppen azért, mondta ő. Akkor odaadta az egészet, ő meg vett másikat. Ezeket most mind beleírta abba a levélbe, amit bedobott neki, mielőtt eljött. Azt is, hogy neki mindig is Attila fog tetszeni, mégis Kiss Lacival szökik meg, mert az legalább bele van esve, és öngyilkos lesz, ha nem veheti feleségül. Ő pedig nem akarja a halálát senkinek, őt más úgyse szereti. Reméli, hogy Attila jól kijön majd a kis Tímeával, aki gyereket vár Dorogitól meg Harap Sanyitól is, azért nem tudja megszülni. Kiss Laci egyáltalán nem állt az öngyilkosság szélén, legalábbis nem tudott róla, mert aludt, neki azt mondták a suliban, hogy aludja ki magát. A fáradt tekintetű orvos meg az iránt érdeklődött, hogy van-e éjszaka merevedése, satöbbi. Mi az a satöbbi, kérdezett vissza a fiú piros arccal. Jó, mondta az orvos idegesen, tehát van, és ő is elpirult. Nincsen, tiltakozott a fiú, egyedül alszom! Aha, mondta az orvos, aztán felírt valami gyógyszert, csak a receptet nem adta oda, minek? Mikor Sós Kati elé állt, hogy szökjenek meg, mint Simó Erzsiék, rögtön beleegyezett, csak annyi kikötése volt, hogy ne reggel, mert akkor még alszik. Tíz órakor jó, kérdezte a lány. Inkább délben. Az Katinak nem jó, etetni kell. Két óra? Jó, mondta a fiú. És most tessék, alszik. Meg se hallja, hogy Kati bemegy, pedig nem halkan, és ott megáll. Mint akit megütöttek. Kint az utcán megesküdött, hogy bele fog rúgni a fiúba, most mégis inkább simogatná az arcát, ami egy duzzadt száj, izzadó bőr, legyek a homlokán, vastag, fekete haj, és mint aki meghalt, alig lélegzik, csak horkol ebben a szemérmetlen, gyűrött fészekben. Aztán rángatja, a fiú bambán fordul, felül, mi van? Hány óra? Téged aztán várhatlak, mondja Kati, a sírás küszöbén, aztán inkább nem mond semmit. Jössz akkor, kérdezi később. A fiú ásítozik, még a kezét se teszi oda, nyújtogatja a karját, lábát, majd sokára feleszmél, te, mondja, muszáj nekünk oda kimenni? Apámék a héten nem jönnek haza a tanyáról, csinálhatjuk itt is, nem? Kint, az elhagyott, öreg tanyán nem tudnak bemenni sehová, nem baj, mondja Kiss Laci, felmegyünk a padlásra, ott a létra. Most már teljesen ébren van, ilyenkor meg olyan élénk, hogy szinte ráz, mint az áram, és ez jó, mert közben a lánynak kezd elmenni a kedve az egésztől. A cipő is feltörte a lábát, pedig a bejárótól mezítláb jöttek, kétoldalt rozstábla, a fiú már ott ölelgetni kezdte, meg is csókolta a száját, és mindig lihegett. Közben arról beszélt, hogy ő a kutyákat is, egy fogással. És hogy kétoldalt meg kell nyomni a pofáját, akkor kitátja, és akármit beadhatsz neki. Így, mutatja, és megnyomja a lány arcát kétoldalt, az feljajdul, ó! Na, látod, mondja a fiú, és a lány szájába dugja az ujját, nevetnek, aztán szájon csókolja, siessünk. Ő meg arra gondol, ahogy a fiút az ágyon látta, pőrén, virított, mint a méz, már-már hozzáért, aztán csak betakarta, és szomorú lett. Valami italt kellett volna hozni, mondja rosszkedvűen már fent, a padláson, cigarettát, mint a felnőttek. Aztán az jut az eszébe, ő lefekszik, a fiú meg nézze, mint ő a fiút a lakásban, simogassa az arcát, meg is csókolhatja, de úgy, hogy ne vegye észre. De ez sem jó, nincs kedve levetkőzni a szalmára, a fiún már csak a nadrág van, és lehet, hogy őt is, egy fogással. Ott van az arca az övében, öleli, nyálazza, de nem győz, érzi, hogy káposztát evett, mert mindig liheg. Ülnek a padlásajtó előtt a szalmán, mert Kati nem fekszik le, valami bogarat érzett mászni az előbb a bőrén. Hol, kérdezi a fiú, és a melléhez nyúl, magához öleli, mintha az anyja lenne, ő meg a fülébe szipog. Öljük meg apát, mondja halkan, a fiú a mellét habzsolja, neki meg eszébe jut, hogy a múltkor a mozi udvarán neki is felnyúlt a kis Zeke fiú, és utána sokáig égett a végbele, ezért most hiába motoz a fiú odalent, nem fogja engedni. Este majd átmegyek, hogy segítsél, súgja neki, és elnéz egy felröppent verébraj után. Menjünk, mondja hirtelen, sötét lesz. Mindjárt, lihegi a fiú, valamit csinál magával már megint, ő tudja. Holnap jöjjünk korán, jó, kéri a fiút, jó, mondja az, de ne nagyon korán. És hozzunk italt meg cigarettát. Ennivalót is, és nem jövünk haza soha többé. A fiú erre is azt mondja, hogy jó, a buszmegállóban elválnak, a fiú futni kezd, ő még vár egy kicsit, pedig már úgyis mindegy. Otthon még ad a tyúknak, a malacoknak is lök valamit, és kész. Sötét van már, csak a kutyák vonítanak, Laciéknál nincs, be lehet menni, nyitva van minden. Látszik az üvegajtón át, hogy a fiú a tévé előtt ül

egy kis gatyában, és alszik. Mi van, kérdezi, mikor felnéz. Holnap nem megyek, mondja Sós Kati ragyogva, meghalt apám. A fiú a szemét dörgöli, ásít, aztán felnyúl érte, gyere, mondja gyengéden, most nem úszod meg.

HŐSÉG Nagy Jenő nem sokkal a nagy eső után az MDF helyi szervezetétől egy pompás tolószéket kapott ajándékba. Az átadáson nem jelent meg senki, Dorogival küldték, aki aztán sokáig nem tudott mit kezdeni vele, mert Nagy Jenő kijelentette, hogy neki ugyan nem kell, ne is vegye le a szekérről, köszöni szépen. Nem és nem. Dorogi nem sietett visszavinni, és ez lett a veszte, mert másnap már üzentek, vigye vissza, Nagy Jenő karhatalmista volt, úgy sebesült meg, és örüljön, ha nem állítják bíróság elé, nemhogy tolószék. A dac indulatokat szül, ha Nagy Jenő szó nélkül elfogadja az elmés szerkezetet, és egyszerűen otthagyja az utcán, két perc múlva ellopják, és mindenki megnyugszik. Ő viszont nyeregben érezte magát, Sárika betolta a biciklin a Községházba, ahol értelmesen előadta, az élete során körülbelül századszor, sebesülése történetét: azt se tudja, hol, valami nagy kavarodásban megbotlott, és legurult egy lépcsőn, közben a fegyvere elsült, miáltal a saját hasát, gerincét találat érte a saját fegyverétől, akkor most mi van? Na, ezt kérdezte az illetékes is a telefonban, ott előtte vagy tucatnyi helyről, közben papírokkal legyezte magát. Később sóhajtott, és azt mondta, tudja mit? Vigye azt a tolószéket, ahová akarja, és tagadja le, hogy megsebesült, mert ez olyan bonyolult, hogy bele lehet háborodni. Nagy Jenő azonban, ha már ott volt, kifejtette, hogy a tolószék különben is használt, az öreg Koda pusztult ki belőle, és egyáltalán mire fel ad neki az MDF tolószéket? Tud ő menni, csak lassabban, nagyobb hely kell neki a lépéshez, ő nem szerencsétlen, sőt szerencsés, mert így találkozhattak a kórházban Sárikával, akit anélkül soha nem ismerhetett volna meg. Úgy jó tehát minden, ahogy van. De ha már mindenképpen adnak, akkor adjanak kettőt, Sárikának is egyet, neki is fáj a lába. És mi van, ha elromlik? Még ilyet! Ezt már Doroginak magyarázta kint az utcán, mert közben kitessékelték az irodából. Na, mi lesz akkor, kérdezte Dorogi, kell, vagy nem kell? Nem kell, mondta Sárika büszkén, és felsegítette Jenőt a bicikli vázára, induljunk, édes. És én mit csináljak ezzel a székkel, kérdezte Dorogi fent az irodában, ennek nem kell! Vigye csak ki nekik, mondta az illető, kezdetben mindenki idegenkedik tőle. És ha be sem enged, hová tegyem? Na! Ezt már a lovának mondta később, az utcán, az pedig vadul megindult a Misi presszó felé. Nem tudom ezt az állatot leszoktatni az italról, mondta a nagydarab, piros arcú ember, mikor odaértek a helyszínre, melyiket, kérdezte Misi, a tulaj, vagyunk itt egypáran, ha begyűlünk. Dorogi haza akarta vinni ezt a bénaszéket, csakhogy a ló már irányban állt, most minek forogjon? És itt legalább lehet találkozni olyanokkal, akikkel megoszthatja az ember a gondjait. Mert gondok azok vannak. Neki például ez a tolószék, Misinek meg más. A múltkor bekapta az üveget is, folytatta Dorogi ott, ahol abbahagyta, annyira ihatnékja volt, és még nem jött ki belőle. Pedig az betétes, mondta Misi kedvetlenül, mert még korán volt, a kocsma is üres, és sört kell felhordani a pincéből. Soha nem értette, hogy miért nem lehet azt ott, a helyszínen meginni, ő már próbálta jó párszor, és sikerült. Ahogy elnézte, a fiúknak is mindegy lett volna, sőt, van abban valami megnyugtató, ha az embert egy halom ital veszi körül. Olyan az, mint a család melege, helyeselt Sudák ábrándos arccal, mert ő is próbálta már, mikor tévedésből Vereslaci hált a nejével, őt meg a pincébe, a ládák közé zárták. A mi utcánk egy domb délre néző lejtőjén nyúlik végig, egész nap veri a hőség, szárít, szikkaszt mindent a meleg, a kutakban alig van víz, apró kertek senyvednek a házak előtt, néha napokig meg se moccan a levegő, máskor eszelős forgószél kavar sivatagi port az ember szemébe, szájába, bőrébe. Meg lehet itt dögleni, mondta a sovány Papp Terka, aki Hesz Jancsi anyósa is egyben, és köpött egyet. Nem szokott ő kocsmába járni, csak most benézett, Dorogit kereste. Szerencséje volt. Mit akar maga éntőlem, kérdezte egy feles múlva az asszonytól, vigyem ki a temetőbe? A görbe, sovány asszonyon könnyű otthonka lógott, pulóver, a lábán gumicsizma, most csak mosolygott, és azt mondta, inkább

négyszemközt. Dorogi kért még egy felest. Iszik valamit, kérdezte. Dehogy, pironkodott Terka, esetleg majd a magáéból egy kortyot. Abból nem, az a lovamé, az meg nem iszik senki után. Dorogi a Polgármesteri Hivatalnak is szolgált, ha volt valami fuvar, mint most ez a szék, ő hordta ki a nyugdíjasoknak a tüzelőt, nyáron a halottakat a temetőbe, mert a halottaskocsi olyankor dinnyézett Aradványban. Na, mi a bánat, kérdezte Terkát odakint. Terka nem is tudta, hogy fejezze ki magát, hosszúra is sikeredett nagyon, a lényege az volt, hogy neki kellene az a tolószék. Sárikáéknak úgyse kell, neki jó lenne. Aztán mire, kérdezte Dorogi, hát tud maga járni. Igen, de meddig? Ha leesik a lábáról, senkire sem számíthat, a vejével is úgy vannak, a lányával is, hogy már alig mer hazamenni. Még a piacra is járhatna vele. Mondta volna még sokáig de Hesz Jancsi épp feléjük tartott kék munkaruhában. Ó, sóhajtott Papp Terka, ne szóljon már ennek az állatnak, majd visszatérünk rá, megfizetek én magának, tette hozzá, és mosolyogva ellejtett a buszmegálló felé. Dorogi nyitva felejtett szájjal bámult utána. Nem is az, hogy kellene neki a tolószék, hanem hogy fizetni akar, az ugyanis még nem fordult elő, még az sem, hogy a szájára vette volna, és nem szakadt le az ég. A tolószéket Hesz Jancsi is megnézte, sőt, Misi is kijött, le is vették a szekérről, aztán lassan beindult minden, jött Béres is, azt mondta, látni se bírja, ült benne eleget a kórházban, mikor a hasnyálat kivették belőle, de az asszonynak jó lenne, ha kivágnák az alját, és egy vedret tennének alá. Eladó? Aztán jött Mérő Lajos, Vereslaci, és lassan kitört a láz. Vereslaci mindenhez ért, röviden elmagyarázta a tolószék működését, összecsukható, mondta, de nem engedték, hogy megmutassa. Hátul két nagy kerék, elöl a két kicsi, tudjátok, így könnyebb tolni, mert olyan, mintha mindig lejtőn menne lefelé. Na, eredj már, mondták a többiek, akkor el sem lehetne engedni, és az összes ápoló egész nap a betegeket kergetné az udvaron egy nagy lepkefogóval! Nem úgy, próbálkozott volna a Veres fiú, de nem volt több dobása. Hesz Jancsi azt magyarázta, hogy motort is lehetne rá szerelni, legjobb a dízel, izzítós, ami télen is indul. A karosszériát meg lehetne erősíteni, vázat, ilyesmit, még tán rendszámot is adnának rá. Két óra sem múlt el, és már mindenkinek kellett volna a tolószék, és úgyszólván mindenki be volt rúgva. Hogy kinek az ötlete volt, később már nem lehetett kideríteni, de Dorogit rávették, hogy vigyék ki a tolószéket az utcára, fogják elé a Palkót, és csapjanak egy kört. Esztike a pultnál már úgyis sokallta a felhajtást a szék körül, pedig akkor Sudák még ott sem volt. Sudáknak nem volt mostanában hitele, mert legutóbb vonakodva fizetett, azt állította, hogy Esztike többet ír, mint amennyit ő iszik. Ez nem volt igaz, Esztike ugyanis nem írt semmit, vonalakat húzott, csak ő tudta, hová. Sudák akkor csapódott hozzájuk, mikor elhúztak a háza előtt, és azonnal meglátta a pillanat nagyszerűségét, berontott a házba, megitta a maradék liternyi bort, és adott egy pofont Katókának, aki ebben meg akarta akadályozni. Uraim, mondta, mikor kiment hozzájuk, nagyszerű! És meghajolt. Később kiderült, neki is kellene a tolószék, de akkor már a boltnál jártak, a bátrabbak itt is begyűrtek egy felest, az asszonyokat pedig megnyugtatták, csak bejáratják a szerkezetet, így nem lehet használni. Sarkadi nénit is kihívták, nézze meg, de Piroska néni azt mondta, elment maguknak az eszük, Pistám, hát mire való ez? Van, aki rászorulna, maguk meg itt hülyéskednek vele! Meg ne verje az isten magukat ezért! Piroska néni néha olyanokat tud mondani, amivel az élettől is elveszi az ember kedvét, de legalábbis csend lesz utána. Na, akkor elég, mondta Dorogi, mikor az elmúlt. Gyerünk vissza. Aztán Vida Sanyiék előtt megrántotta a gyeplőt, állj! Mi van, kérdezte Hesz Jancsi, Dorogi azt mondta, semmi, ki jön be? Én nem, mondta Jancsi, de ment Béres, Mérő Lajos is, Vereslaci is. Úgy tessék elképzelni, magyarázta később Hesz Jancsi Piroska néninek, hogy akkor már a fél utcának kellett volna a tolószék, főleg az öregeknek, Harap Sanyi sírt, ígértek pénzt, Kiss néni egy kotlóalja csirkét, Pintér bármelyik hordó bort, pálinkát, de akkorra már kihozták azt a szerencsétlent, hogy visszük a Misibe. A Vida bácsi fiát, aki tüdőbajos. Rákos az, mondta Piroska néni. Hát az olyan, mint Jézus, mikor a keresztről levették, de már nem féltünk tőle, emeltük, tettük-vettük. Fogtuk a kezét, ki ne essen, egyszer fordult ki csak. Mentünk lassan a lóval a Misi felé, mutattuk neki, ott a megálló,

amarra a temető, itt ez lakik, ott az, de az csak a lovat nézte, pedig már évek óta ki nem jött a lakásból. Mikor a ló elfingotta magát, már elnézést, nevetett, Dorogi meg azt mondja, halljátok, most indult be az injektor. Az apja ott sírt hátul, mi meg a szánkat harapdáltuk.

A KUTYÁS EMBER Fehéren megy le a nap már hónapok óta, hosszan elidőz a horizonton, az utca végén, ha az ember a kocsmába megy, márpedig miért ne menne, a szeme majd kisül, mire odaér. Ott aztán pirosat, kéket, sárgát lát sokáig, és megy neki mindennek. Azt a kis tépett, csenevész kutyát is majdnem eltaposták, nagy szerencséje, hogy tudott vigyázni magára. A kutyához egy ember is tartozott, a második asztalhoz ült, nyilván idegen, mert az itteniek tudják, hogy az a kártyások helye. Szikkadt, borostás, gyulladt szemű kis nyomorult ember, fogja a gyomrát, mintha hányni akarna, Esztikének a pultnál már régen gyanús. Tessék a kutyát kivinni, szól rá, hogy az illető színt valljon, az csak néz, a kutyát, mondja Esztike emeltebb hangon, de tud még rajta emelni. Ezt, kérdezi végre az ember, az apró állatra mutatva, amely testvérek között is van vagy másfél kiló, és még az is lehet, hogy vak, mert az előbb a szék lábán koppant a feje. Ez kierem sziepen egy patkányölő kutya. Nem baj, mondja Esztike változatlan hangfekvésben, ez meg presszó, nem kocsma, tessék kivinni azt az állatot. Nincs is más a teremben, csak Mérő Lajos búslakodik az ablaknál, kifelé néz, az arca zavart, bánatos. Pedig már leülhetne, ilyen állapotban máskor már ülni szokott. Az ablak is, a függönye is piszkos, Esztikét éppen az bosszantja, hogy Lajos az ajtón is nézhetne kifelé, attól sem folyna ki a szeme, az nagyobb, és nincs előtte semmi. Lajos nem szól bele a társalgásba, megvan neki a maga baja, míg kettesben voltak Esztikével, megpendítette neki egy közösülés lehetőségét, az ő házában, tisztán egészségügyi alapon. Magával, érdeklődött Esztike visszafogottan. Mérő Lajos kifejtette, hogy lenne neki, csőstül, de ő csak olyannal, mint Esztike. Mert tiszta, látszik, hogy egészséges, biztos nem büdös a szája sem, mert azt aztán ki nem állhatja, a foga is rendben van, nem is nagyon izzad, mert az meg a másik, amitől lelankad. És látja, hogy Esztikének is igényli a szervezete a dolgot, mert a férje állandóan részeg már estefelé, a többit meg tudjuk. Nála viszont épp fordítva működik a dolog, minél többet iszik, annál kívánatosabb. És a végén még Esztike is úgy jár, mint neki egy ismerőse, akit szintén elhanyagoltak, és mire hozzá került, már olyan volt neki, mint a tépőzár, várjon, szólt közbe Esztike kissé fáradtan, az édesanyja hogy van? Ekkor érkezett az az ember a kutyával, egy deci rumot kért, és leült, pedig nem marasztalta senki. Később jött Hesz Jancsi, majd Vereslaci is, aztán Dorogi állított be pislogva, megállt, körülnézett, és megkérdezte a kutyás embertől, hogy hát maga kicsoda? Az azt mondta, hogy Jurák, a kutyája meg Artúr és patkányölő, Adonyból érkeztek. Éles, mekegő hangja volt, furcsán, sziepen beszielt, Hesz Jancsi erről rögtön megállapította, hogy maga tirpák, de nem is ez a baj, hanem onnan álljon fel, mert ott mi szoktunk kártyázni. Kierem, mondta a sovány ember, egy kis zöld, kötött sapka volt a fején, aztán előadta, hogy megiszik ő egy fél liter pálinkát is együltében, ha hagyják, a múltkor is ez történt, utána meg kiment, és egy ilyenforma embert, mint Hesz Jancsi, levert a földig. Azonnal, mondta erre Hesz Jancsi, csak lejátszom ezt a partit. Még nem ittam egy fél litert, óvatoskodott a kis ember, nem baj, mondta Hesz Jancsi, Esztike, adjon még neki, fizetem. Az ember, aki Juráknak mondta magát, nevetséges volt azzal a kis kötött, zöld sapkával, de miután Hesz Jancsi kint, a kocsma előtt kétszer pofon ütötte, kész siralom lett. A másodikat már estében kapta, még nem álltam fel, méltatlankodott, aztán bent azt magyarázta, hogy nehogy azt higgyék. Mert ez semmi, előbb-utóbb kitanulja mindőjüket, ki hogy üt, aztán már nem mennek vele semmire. A múltkor is így volt, akkor meg egy akkora embert vert ronggyá, mint Dorogi. Már könyörgött a pofa, térden, hogy ne üssem, én meg csak iegy csináltam vele, recsegte, és a kezével mutatta, mint egy legyet, bele a porba, saját piszkába. Aztán felállt, bement a vécébe, és levizelte a nadrágját. Mehetünk, kérdezte tőle Dorogi, mikor visszajött. Hová? Csak ide, a ház elé, biztatta Dorogi, jövünk is vissza rögtön. Nézze, kezdte a kis ember, ha én most megverem magát, ki fogják nevetni, hát kell ez magának? Dehogy kell, mondta a nagydarab férfi szeretettel, Esztike, tölts neki még egy csuporral,

mert rémeket lát. Nem tetszik ez nekem, mondta Esztike durcásan, most megverik, vagy nem? Zárásig Esztikét kivéve mindenki megpofozta a kis embert, és megivott hat féldecit meg két sört. Ez még semmi, motyogta, a múltkor Acsádon már üvegbe mérték, elvitelre, mert nem bírtam meginni. Azt, hogy hány pofont kapott, nem tudta, az ember úgy boldogul, ahogy tud. Azt beszélték, hogy patkány van az utcában, vagy valami más állat, menyét, hörcsög, igaz, nem látta senki, de mikor mondták, már igen. Béres azt mondta, ő régóta látja éjjelenként, csak úgy szaladgálnak a lábánál, viszik a csirkét, tyúkot. Hesz Jancsi szerint látja itt más is, ha eleget iszik, és ez még semmi. De csak terjedt a riadalom, valamit csinálni kell. A Hivatal hamar intézkedett, ismét kirakták a táblát minden ásott kútra, hogy nem ivóvíz, egy másikat, hogy az utcában patkányirtást végeztek, és a méreg eltávolítása satöbbi. Mérget hiába kerestek volna, nem volt, arra nem jutott pénz, csak a táblákra, aztán valaki üzent Adonyba Jurákért, jöjjön a patkányfogó kutyával. A kis ember szerényen utazott, cipő se volt a lábán, a kezén lévő forradásokra azt mondta, harapások, mert a patkány veszélyes állat, ha megszorítják. Este érkezett, kiengedte a szatyorból a kutyát, aztán belépett a Misi presszóba, ahol hamar megpofozták, és másnap már munkához is látott. Minden házban legyen otthon valaki, míg ő dolgozik, mondta, és adjanak össze egy kiló szalonnát, két marék lebbencset, két deci pálinkát, só, paprika nem kell, az mindig van nála. Ja, és egy zacskó mentolos cukrot a kutyának, mert a patkány szaglása nagyon éles. Ez nem nagyon tetszett senkinek, mert jószívű nép a miénk, de ha kérnek, azt nem szereti. Ki adjon? Ki hívta? És ha nem fog semmit? Nem úgy van az! Valaki kitalálta, hogy adjon a boltos vagy Kocsisék, ott sok csirke van, Pintérnél is tele a padlás tavalyi szalonnával, hogy lesz akkor? Kilenc órára megfogták az első patkányt, mert azért csak összejött minden. Jurák elindult a kutyával az utca végén lévő romos háznál, a csúf kis kutya ásott, kapart, Jurák mellette térdepelt, feküdt, ült, biztatta, heccelte, kapart ő is a kezével, lábával, hamarosan ellepte őket a por, aztán mentek tovább, arrébb lesz az, mondta a kutyának, és köpködött, az meg úgy tartotta a száját, mintha vicsorogna, vagy csak röhögné az egészet. Emberre nem támad, mondta a kis ember, retkes volt már mindene, aztán Kocsiséknál szétdúratta a farakást, bement a csirkeólba, Kisséknél feldúlták a szalmát, aztán egyszer csak megvan! A fél utca ott szorongott, botokkal, villával, a nők visongtak, kiabáltak, most meg csak nevették, ez igen! Ez aztán érti! Aztán a férfiak elmentek a kocsmába, Misi kitett egy láda sört, pedig ő is tudta, hogy itt aztán patkány soha nem volt, de akkor hogy csinálta? Aztán ittak, hangoskodtak, majd egyenként megpofozták Jurákot, mert azt állította, hogy ha ő egy fél liter akármit megiszik, nem bír vele senki, mert bunkó paraszt módra verekednek, nevetséges, ő fél kézzel is. Most sem jutott tovább hat felesnél, viszont négy sört ivott rá, aztán lemosta magáról a vért, és azt súgta a kutyának, hogy ez egy komoly hely. Az csak vicsorgott, vagy röhögte az egészet. Jurák jól érezte magát nálunk, betelepedett az utca végén abba a romos, lakatlan házba, és egy rossz bográcsban mindennap csirkét, tyúkot sütött, a jószágot Artúr, a kutya hozta valahonnan. De volt szalonnája is, kenyere, bor is került, mert nem egyszerű ám a patkány kifogása, egyet ugyan elkaptak, de annak kierem, párja van, kölyke, azokat is meg kell találni, különben semmit sem ier az egiesz. Eközben a kis retkes ember bejárt mindent, kutatott a lakásokban, pincében, padláson, tyúkudvarban. Kisséknél még a hűtőszekrényt is kinyitotta, mert a patkány ravasz állat, és bírja a hideget. A Misi presszóban pedig most már naponta megpofozták, csak úgy, megszokásból, és mert sejtettek valamit. Néha Artúr is repült egyet, ha lábra jött, annyit megért, telt vele az idő. Csak az éjszakák ne lennének, alig hűl le a levegő, ragad, fő az ember az ágyban, forgolódik, és szakad róla a víz. Misinek ilyenkor csak ki kell menni, hogy megcsapja a szél, aztán le, a pincébe, mert ezt már nem lehet kibírni. Az is rossz, hogy a feketeségben árnyakat lát az ember, egeret, patkányt, baglyok, rémek lihegnek az arcába, fülébe motyognak, azért üzent Adonyba Jurákért is, pedig nappal nem, és azért viszi a gumibotot magával. Csap vele jobbra, balra, aztán hátra is. Visszafelé már nem kell, a pincében fogyaszt valamit, és elnyugszik minden. Most is neszt hall, alig

lép ki az ajtón, vár, aztán üt egyet az éjszakába, az volt Mérő Lajos. Megy tovább, csap egy másikat, az meg Jurák lehetett, mert ahogy eldőlt, eleven patkányok menekültek belőle. Csak a kutya iszkolt el sértetlenül, egy szép jércével a szájában, és most Esztikét sem találta el. Ez meg már a pinceajtó. Végre.

KIS BŰNEINK Álmos és unalmas ez az utca nappal, az is lehet, hogy alszik, éjszaka viszont nyugtalan, van, aki kiabál, kutyák ugatnak, zajok neszeznek, ajtók, ablakok nyílnak, csukódnak csendben, néha egy-egy szürke alak imbolyog a kerítés mellett, ha koppan, talált, de nincs jelentősége. A mi fiunk, Dezső is eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan, mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiunk, mert senki sem tudja, hogy ki az apja. És milyen szerencsétlen, épp az anyjára ütött, szép, kissé kreol arc, álmodozó, szürke szemek, pici orra, füle, szőkésbarna haja mindenkit rögtön az anyjára emlékezteti, az ember azt se tudja, hová nézzen. Ha éppen sört fog a keze, akkor valamivel könnyebb, a kis pohár nem jó, abból kilöttyenhet, ha a gazdája felindul, annyit meg nem ér. Rózsit mindenki szerette, van, aki még ma is, aztán, ahogy szokás, férjhez adtuk az egyik városi emberhez, az meg rájött valamire, és elpakolt. Volt már ilyen, el szokott múlni, ez nem színház, de az a baj, hogy Rózsi sem tud igazságot tenni, csak mosolyog, és szereti a fiát. Az pedig mostanában a városba jár, mert már nagyfiú, ott adnak neki sört is, mert szépen nőtt fiatalember, pedig még csak tizenhat éves. Olyankor mindig cigarettázik. Ingyen megy a buszon, ha Feri bácsi a sofőr, mert az is a mi utcánkban lakott régen, csak letép egy jegyet a fiúnak, aki ott áll mellette a végállomásig, mesél, magyaráz, addig viszont Feri bácsi meg se bír szólalni, csak nyomja a pedált lángpiros arccal, de hát olyan meleg van most mindenütt, hogy az ember pofája majd leszakad. Mikor beér a busz, kezet fognak, mint a felnőttek, Dezső meg szokta kérdezni, hogy mikor megy majd visszafelé Feri bácsi? Mert akkor mennék én is, jó? Jó, feleli a sofőr, és mond valamit, mindegy, a fiú úgyis megvárja, isten nem ver bottal. Az pedig vidáman elsiet, még integet is, áldja meg érte a jóisten, gondolja a sofőr talpig meghatva, csak tűnne már el, a háta mögött már az egész utastér róluk tanácskozik. Dezső, ha Debrecenben jár, mindig elmegy az Unió áruház épületéhez, ott valamelyik sarkon hegedül egy szomorú, vak ember, hegedűtok fekszik előtte a járdán, abba dobálják neki a bánatpénzt. Kivéve Dezsőt, ő nem dob semmit, pedig ő is bánatos, csak nézi ezt az idegbeteg forgatagot az üvegfalhoz támaszkodva, nem is szól a vakhoz, és őt sem háborgatja senki. Néha leül a betonra, és arra gondol, hogy például sok pénze van, mondjuk egy zsákkal. És ott, a szájtáti tömeg előtt belevág a tokba a vaknak egy marék ötezrest, csak nyissa már ki a szemét, és fejezze be ezt a száraz nyekergést, mert ebbe bele lehet rokkanni. Aztán nyakon is legyintené az öreget, kicsit fenéken rúgná, kotorjon innen hazafelé, tata, mondaná neki, meg ne lássam ezután, hogy itt koslat azzal a fűrészgéppel, nem szégyelli magát? Aztán úgy, mint máskor, összekotorja a hegedűtokból, ami benne van, és távozik. Két gömb fagylaltot kap érte, még vissza is adnak. A mi fiunk vidám és eleven, itt még sincs barátja, mert durva és nyers a többiekkel, igaz, utána azonnal meg is kérdezi, haragszol? Képes sírni, ha a másik megsértődik, vagy megveri, na, még mindig, kiabálja olyankor a másik arcába, még mindig haragszol? Harap Sanyi gyerekeit egyenként leengedte a kútba fürödni, máskor a babakocsit húzatta egy kutyával, benne a csecsemő és egy kétkilós kenyér, alig tudták utolérni. Az anyja dolgozik, ő pedig egész nap szanaszét cselleng, mióta az iskolában azt mondták neki, jobb, ha elmegy, idősebb, fejlettebb is a többinél, csak elrontja őket. Ez azután volt, mikor az udvaron egy csapat gyerek előtt összecsípte a térdén a bőrt, beledugta az ujját, hogy végre megértsék, mi az, amire annyira kíváncsiak. Kapott bizonyítványt is, elvégezte, tud mindent, mehet. A tiszteletest még akkor nézte ki magának, mikor az a vízvezeték árkában régi dolgokat keresett, ők meg bolondot csináltak belőle. Megsajnálta. Biztos haragszik, gondolta akkor, mert úgy nézett, és este elment hozzá, a lelkészházba, pap bácsi, kérdezte, tetszik miránk haragudni? Kilenc óra lehetett, az idős ember már épp lefeküdni készült, és fogalma sem volt hirtelen, hogy a fiú hogy jött be a bezárt kerti kapun, és mért áll most a nyitott ajtóban, mikor az is be volt zárva. Meg kell

egy kicsit emelni, magyarázta a fiú, én be tudok menni mindenhová, ha akarok. Be is ment, máskor is, úgy havonta, ha rájött, ott szállt le a buszról, aztán addig ténfergett a templom körül, míg meglátta a tiszteletest, vagy csak egyszerűen besétált, és például olyasmit talált ki, hogy ő is szeretne járni a gyülekezetbe, melyik az? Aztán már nem is figyelt rá, hogy mit mond a pap, csak azt a szürkéskék melegítőt nézte a tiszteletesen, nagyon kellett volna neki. Máskor azt mondta, hogy már megint elfelejtette a Miatyánkot, vagy nem is, csak a sorokat téveszti össze, egyszerűen nem tudja megtanulni, pedig a tiszteletes úr már annyit ismételte előtte, és akkor tudta is, de utána! Sose jön ki, hogy most a mindennapi kenyerünk vagy a ne vígy minket a kísértésbe jön előbb. A pap türelmes volt, örült, ha visszament hozzá, hogy pap bácsi, megint elfelejtettem, a kurva életbe! Istenem, gondolta ilyenkor a tiszteletes, lehet, hogy így helyes? Lehet, hogy így akarod? Legalább harmincszor mondta már el a szent imát a fiú előtt, lehetetlen, hogy nem tudja megjegyezni, ez valami égi jel, ami újra és újra visszakényszeríti hozzá ezt az indulatos, fiatal gyermeket, akit állandóan kísért a Rossz, és csakis az, a Jó soha. Hogy van ez, Atyám, tette fel néha a kérdést a tiszteletes a mindenhatónak némi malíciával, miért van az, hogy mindig csak a Rossz kísért? Az utóbbi időben egyre több hézagot fedezett fel az idős ember ebben az egészben, amit teremtésnek szoktak nevezni, a fiút azonban mindig türelemmel fogadta. Unatkozott, az esti imákra sem járt senki, de félt is tőle, úgy villog a szemed, mondta egyszer neki, mint a macskának. Hát persze, mondta az, éjszaka is látok. Aztán kért kölcsön kétszáz forintot, és mire a pap magához tért, távozott. Az ember észre sem veszi, mikor megy el az esze, a tiszteletes úr egy másik alkalommal a Bibliát magyarázta, a fiunk meg a haját szaggatta egy fésűvel, mert a pap azt mondta neki, hogy ha idejön, legalább mossa meg az arcát, és fésülködjön meg, elvégre ez is templom. Jó, mondta a fiú, adjon egy gereblyét. A tiszteletes fintorogva segített, tele volt az a kazal szalmával, homokkal, hangyák mászkáltak benne, és apró szikrákkal pattogott, mikor hozzáért. Hol alszol te, érdeklődött a fiútól, a szalmán, mondta az büszkén, jöjjön el, és meglátja. Alhat is ott, ha megtetszik, van hely. Anyámmal is alhat, ha bírja a szesz szagát, tette hozzá, és elmesélte, hogy Rózsi, mert úgy hívja, mióta barátok, szóval Rózsi a szobában alszik egy surgyén, ő meg egy másikon a konyhában. A tiszteletesnek rémlett, hogy a surgyé az egy zsákféle, tele szalmával, törekkel. Ágy nincs, kérdezte, heverő, ilyesmi. Az nincs, mondta a fiú, apám elvitt mindent, csak engem hagyott, meg a házat. Az az enyém, toldotta meg, azt csinálok vele, amit akarok, Rózsi is addig van ott, amíg jóban vagyunk. Rózsi nappal a városban dolgozik, az állomást takarítja, este meg túlmunkában az alagsorban szivattyút kezel. Mit csinál, kérdezte a pap, és elöntötte az arcát a vér. Mire gondol, kérdezte a fiú, és tiszta gyermekarcával olyan ártatlanul nézett rá, hogy a tiszteletes belesápadt a szégyenbe. Istenem, rebegte még gondolatban is halkan, hogy lehetek ilyen mocskos? Jól elbeszélgettünk, mondta később, és az órára nézett. A fiú helyeselt, azt mondta, szeret beszélgetni, de nincs kivel. De majd ha a pap elveszi feleségül az anyját, akkor más lesz. Mi lesz más, kérdezte a tiszteletes, mert a többit elengedte a füle mellett. Na, jön akkor, kérdezte a fiunk, mert ő is. Hová? Hát mihozzánk. Félek, tette hozzá nevetve, sötét van! A tiszteletes úr nem volt egy túlfinomult lélek, de annyit tudott, hogy két ember mindig hat egymásra, így nem zavarta különösebben, hogy a mi fiunk társaságában önkéntelenül is átvette annak kifejező mimikáját, grimaszait, és néha alig tudta visszatartani magát egy magvas káromkodástól. Abban sem látott semmi rendkívülit, hogy akkor most beülnek a Trabantba, és hazaviszi a fiút, ez is szolgálat, még ha szenved is annak a két mocskos cipőnek súlyos szagától, ami a fiú lábán volt. Egy fehér farmert szeretnék, mondta Dezső a kocsiban, meg ezt a melegítőt, ami magán van. Aztán elmesélte azt is, hogy egy vak hegedűst szokott megvágni, ha a városban jár, de az már tudja, bizonygatta élénken, és nem haragszik érte! A múltkor is kopogott a vonóval, hogy vihetem, de még vártam egy kicsit, mert kevés volt! A pap csak bólintott, nem is nagyon figyelt, alattomosak ezek a földutak, világítás sincs, aztán Dezső megfogta a karját, itt vagyunk. Jöjjön már be, mondta, mert

Rózsi azt fogja hinni, hogy a kurvákkal csavarogtam! És az baj, kérdezte a pap váratlanul, és azon kapta magát, hogy jókedve van. Kicsi lángok villantak fel előtte a sötétben, kénes szag csapta meg az orrát, mikor kilépett az autóból, Isten megbüntet majd, gondolta különös izgalommal és várakozással, de az még soká lesz.

NÉHA ÚGY ELMENNÉNK Sóvágó Lajost Sóvágó Lajosnak hívják, és nem Só Lajosnak, ahogy sokan hiszik, azt a marhaságot a volt művezetője (vagy csoportvezető, mindegy) találta ki még a Műszergyárban, a melegkovácsüzemben, ahol Sóvágó közel kilenc évig dolgozott mint anyagválogató. Ez az ember szellemileg arra nem volt képes, hogy a dolgozók puszta nevét megjegyezze, Sörést például Sörétnek szólította, máskor Sertésnek, egyszer meg úgy ment hozzá, hogy ide figyeljen, Malackám. A legkirívóbb azonban az volt, amit vele csinált, szinte minden héten új neveken szólította, és ő olyankor sokáig azon töprengett, hogy ez most vajon hogy jutott eszébe. Sokáig úgy hívta például, hogy Bubenkó, aztán egyszer reggeli után váratlanul kiordított az irodából, hogy Bubernyák! Ez csak egy példa, de viszonylag sokáig nevezte Zsivágónak, amit mások sem értettek, nemcsak ő. Abban a politikai rendszerben egy művezető (vagy csoportvezető, mindegy) nagy úr volt, ő mégis odament hozzá egyszer, hogy van neki becsületes neve, szíveskedjen az eszébe vésni, ha lehet, mély tisztelettel. És mi lenne az, kérdezte a művezető (vagy csoportvezető, mindegy), ő pedig bemutatkozott, Sóvágó Lajos. Hát ez érdekes, mondta az az ember, és tudja, mit utálok magában? Mit? Azt, hogy Sóvágó Lajosnak hívják, mondta, és röhögött, pedig ezen aztán egyáltalán semmi nevetnivaló nem volt. Hogy mitől lett ezután Só Lajos, arra már nem emlékszik tisztán, röviddel utána idegösszeroppanást kapott, és már nem is kellett neki a melegkovácsüzembe visszamenni, mert kiderült, hogy az állandó zajtól, dübörgéstől gyengült meg az idegrendszere, éppen úgy, mint Horvátnak, akinek agybefúvást is csináltak, és azóta rézlemezre tájképeket csinál kalapáccsal, amelyekre még ránézni is kellemetlen. A tűzrendészethez került, utcai ruhában dolgozott, nyakkendő, a szivarzsebében mindig volt egy-két toll betűzve, ami a melegkovácsüzemhez képest feltűnő haladás. Haza is úgy járt, vitte a határidőnaplót, egy-két dossziét, azt azonban, hogy ő Só Lajos, ezzel sem tudta feledtetni. A buszon is udvarias volt pedig, átadta a helyét akkor is, ha üres volt a fél utastér, és amikor a sofőr hetven utassal egy kutya miatt az árokba vitte a gépet, igyekezett mindenkit elsősegélyben részesíteni, és eközben nem ismert pardont. Senki nem sérült meg, és mire a rendőrök megérkeztek, már ott feküdt mindenki szép, szabályos rendben kiterítve az árokparton, mint a hullák, igaz halkan beszélhettek. Az új munkakörben egyébként nem volt sok dolga, azt mondta neki a főnöke, hogy egyelőre csak figyeljen, ez eltartott egypár évig, Sóvágó valami nagy tűzről álmodott közben, és egy földrengés is megnyithatta volna előtte az érvényesülés útját, de csak egynémely tisztátalan lelkű ember szórakozott vele: ahol megjelent, előkerültek az öngyújtók, gyufák, és csiholtak, gyújtottak. Ő persze felül volt ezeken a dolgokon, sőt, egyáltalán nem érdekelték, mindössze a nevüket írta fel minden alkalommal a határidőnaplóba, helyszín, időpont és az elkövetés módja: szándékos. Az már fel sem tűnt neki, hogy itt is csak Só Lajosnak hívják, itt valahogy más volt ennek a hangsúlya, komolyabb, ha azt mondta például a főnök, hogy Sólajos, most maga pumpálja fel a biciklimet, mert már ezt se bízhatom senkire, akkor nem röhörészett közben. Egy polgárvédelmi gyakorlat aztán döntő lökést adott a dolgoknak. Sóvágót bízták meg, hogy készítsen elő mindent gondosan, mert jön valami nagy ember a megyétől, bemutató lesz. Na, ez az. A gyakorlat reggel hétkor kezdődött volna, a nagy ember kicsit korábban jött, és állandóan nevetett. Megkérdezte, rendben van minden? Hát persze. Akkor induljunk, mondta. Háromnegyed hét volt. Rajta, kiáltott a főnöke Sóvágóra, az körülnézett, de nem volt mellette senki, így aztán a saját órájára pillantva azt rebegte, jelentem, még nincs hét óra. A nagy ember a megyétől valami röviditalt fogyasztott éppen, és ezt hallva nagyot nevetett, majd azt mondta, nem baj, most tört ki a polgárvédelem. Haladjunk. Az ilyen gyakorlatokban az a fontos, hogy az ember semmit ne bízzon a véletlenre, akár az életben. Egy dízel targoncára már előtte egy nappal felraknak mindent, ami kell, a kazánházban tudják, hogy a

katasztrófa hétkor kezdődik, akkor kell megszólaltatni a gőzkürtöt, amit az épülettől öt méterre már senki sem hall a kovácsgépek zajától, viszont tudja mindenki, aki érdekelt, hogy mikor eresszen el mindent, és rohanjon a kijelölt helyre. Addig nem. Ebben az esetben komplex gyakorlatról lévén szó, sebesültek is voltak, ezek már reggel hatkor megkapták a tíz órára esedékes has- és karlövéseket, a töréses sérülteknek ugyanakkorra már csontja tört, sőt, be is voltak gipszelve, a gázmérgezettek a hordágyakon kártyáztak az izotópkamrában, és a körülményekhez képest tűrhetően érezték magukat. Sóvágó nem volt buta ember, csak csúnya, beesett szemű, kis homlokú, keskeny arcában, tekintetében állandó töprengés, mintha elfelejtett volna valamit, őszes-fekete haja szinte összeért vastag szemöldökével, és soha nem akart lesimulni. Sovány, szapora léptű ember lévén most hamar elsietett, mindegy volt, hová, a lényeg az, hogy intézkedik. Szokott helyére, a méregtároló vécéje felé vette az irányt, beült az egyik fülkébe, és rázta a zokogás. Az ideg-összeroppanás mindig így kezdődik, gondolta megkönnyebbülve, most végre kialussza magát. Aztán pontban hétkor rekedten felbúgott a gőzkürt, fellobbantak a selejtrak-tár mellett a gumiabroncsok, kivágódott a tűzoltószertár ajtaja, és vakmerőn kirontott a dízel, rajta a fiúk meg ami kell, elkezdődött. Nem volt semmi baj, a fontos megyei ember a gyakorlatot jónak értékelte, ami kiváló is lehetett volna, ha az elején nincs egy kis bizonytalanság. Akkor már bort ittak. Az egészből nemigen láttak semmit, pedig halott is volt, fertőtlenítés, felkészülés atomcsapásra, sugárvédelem, és mindenki tudta, hogy pernyehullás van ekkor és ekkor. Lajos akkorra már magához tért, szerette volna még a tömegoszlatást is megmutatni oszlatóékkel, de nem került rá sor, a rendészet vezetője pedig a gyakorlat másnapján behívta magához, és azt mondta neki, Lajos, ha lenne itt most valami ital, meginnánk a pertut, de tudom, hogy maga lenne az első, aki önmagamnál feljelentene, és ez így helyes. Maga volt itt a motorja mindennek, tette hozzá egy kis szünet után, csak tudja, az a helyzet, hogy most feltalálták a motor nélküli tűzvédelmet. Sóvágó közel harminc éve úgy ment el itthonról, mint a mesebeli szegényember legkisebbik fia, akinek semmije nem volt, és most sincs, pedig már tizenöt éve itthon van, leszázalékolták a legszebb férfikorban, a szülei majd’ belehaltak a bánatba, ő is. Néhány évig még a városi tűzoltóság alkalmazta nyilvános helyeken mint ügyeletes tűzoltót, aki tudja, hogy baj esetén melyik ablakot kell betörni, de annak is vége szakadt, azóta itthon van. Moziba, színházba járok, mesélte pedig mindenkinek az utcában, akit érdekelt, de ezek nem voltak sokan, kocsmába nem járt, Sarkadi nénitől sem vett bort, csak ritkán, Pintérnél se volt hitele, részegen soha nem látták, akkor meg mit akar? Az apja régi vályogvető család tagja volt, egy kis szoba-konyhát tapasztott össze az élete során a puszta igyekezetéből, Lajosra várt, hogy az nagyobb legyen, több gyerek nem lévén. Aztán az öreg Sóvágó is úgy halt meg a felesége után, hogy semmit nem látott már maga előtt, ami vigasztalni tudná, csak egy elég vastag és hosszú kötelet. Azt beszélték, hogy nehezen tudott meghalni, olyan kicsi és sovány volt a teste, hogy csak lógott a nyakán, és káromkodott. Az utcában csak azt látták, hogy jött az orvos, Lajos kint állt az udvaron, és csak akkor ment be, mikor elvitték a halottat. A Misi presszóban azt mesélték, hogy az orvos injekciót adott neki, és most már biztos, hogy kórházba viszik, meg van rendelve a mentő, onnan pedig nemigen jön haza egyhamar. Rossz hangulat volt, ilyenkor inkább a rövidital fogy, a sör csak kísérő, és semmi nem akar megártani az embernek. Estefelé azért már lehetett érezni valamit, mikor megállt az első szekér, aztán a második, és utána még vagy tíz. Sóvágó Lajost keresték. Tarcsai tudott leghamarabb megszólalni, mondta, hogy mi van, de azokat csak az érdekelte, hogy hol van az a ház. Gyönyörű, kövér asszonyok ültek minden szekéren, viruló, merész arcú lányok, fiúk, nagy bajszú idősebbek, gyerekek is, nagy zsivajjal, a szekér alatt kutyák vakaróztak. Az egyikük azt mondta, Palkonyáról jöttek, bejások, mindnek üveg volt a kezében, na, igyál dezsvir, hajtogatták, és mentek tovább. Kéthárom feles és sör múlva jöttek vissza csak, akkor már zene is szólt, virágok lógtak a szekerek oldalán, táncoltak, énekeltek mellette, Lajos meg fent ült az egyik bakon, mint egy király, és boldogan

nevetett. Ez a pasla népség a presszóból meg csak bámult, kimentek a kocsma elé, Sudák hamar táncra penderült valakivel, aztán Harap Sanyi is, de kint volt már mindenki, öreg, fiatal, még a Vida fiú is a tolószékben, akkor színes lámpákat gyújtottak, Vereslaci szivárványt látott felettük, és azt mondta, menne ő is. Sudák is. Mérő Lajos is felállt nagy nehezen, és mentünk volna már mindnyájan, az egész utca, bárhova, de nekünk már késő.

ISTEN SZEME Valami lehet a levegőben mostanában, vagy csak a hőség teszi, érzi ember, állat, hogy valami nincs rendben. Dorogi lova, a Palkó például úgy issza a sört újabban, hogy felemeli a farkát közben, Mérő Lajos pedig a műfogát vesztette el valahol, de a sört ugyanúgy issza, talán kicsit kevesebbet, vagy csak Esztike, a pultos nem húz neki annyi vonást. Lajost valaki fejbe vágta egy fülledt, zavart éjszakán, Esztike tudna mesélni, ha bolond lenne, Misi, a tulaj, szintén, csak éppen nem tud visszaemlékezni semmire, bár sejti, hogy itt nagy összefüggések vannak, mert Eszti azóta a helyébe viszi a sört Lajosnak. Akkor tűnt el az az adonyi alak is, aki hozott patkánnyal rágcsálót irtott, és kedvelte, ha pofozzák. Azóta valami vibrál a levegőben. Például azt beszéli Papp Terka, aki Hesz Jancsi anyósa a nap minden percében, hogy még Dorogi is kibékült a feleségével. Mancika lejött a padlásról végleg, azóta otthon alszik az emberrel. Még a dolgukra se mennek ki, van egy veder az ágy mellett, és abba, reggel meg az utcára öntik, és már olyan a húgyszag előttük, hogy az embernek kimegy az álom a szeméből. Papp Terka szerint ez isten ujja, most már mindenkinek jóra fog jönni az élete, és nem fognak inni, mint az állat, mert közel a mennyeknek országa. Papp Terkának is pazar dolga támadt, nem mintha kibékült volna a vejével, sőt, de ez most már egyáltalán nem tudja érdekelni, a zsibogóban egy messzelátót vett a múltkor egy orosz embertől, és ez olyan megnyugvás, hogy azt el sem lehet mondani. A kis háza előtt kivágta az orgonabokrot, a padláson pedig hat cserepet üvegre cserélt, a létrát meg becsavarozta neki Vereslaci a falba, mert Hesz Jancsi azzal örül, hogy arrébb teszi, ha ő fent van. Terkának kilencezer-háromszáz forint özvegyi nyugdíja van, ebből most kétezret kiadott egy távcsőre, amit azóta sem ért teljesen, mert a kétezer forint is megvan. De ez is biztos isten ujja, mely ott van mindenütt. Meg sem fordult volna máskor a fejében, hogy ő messzelátót vásároljon, de valami megbillent vele ott, a piac bolond forgatagában. Nem is tudta, hogy történt, de szinte beleájult annak a nem is csúnya, idegen férfinak a karjába, aki hátulról átkarolva az asszonyt a szeméhez fogta a műszert, és egyszerűen nem tudott szabadulni tőle, pedig már a lába is remegett. Az meg csak duruzsolt a meleg leheletével a fülébe, szinte körülcirógatta, hej, hej, na, mindegy, fogta a derekát is, akkor már ő tartotta a szerkezetet, és érezte azt a férfias vodka, dohány és sörszagú keverék-lihegést annak a szájából, a többit nem ismerte. A távcső pedig forgatta vele a világot, az a rikács is, ami ott volt, itt a piros, még a pattanást is látta valakinek az orrán, csak úgy kavargott minden, az orosz meg csak szorította hozzá azt a vastag övtáskát hátulról, a keze meg mindenütt, nahát. Arra tért magához, hogy a buszmegállóban van, és liheg, mint aki futott, és még otthon is oly erősen vert a szíve, hogy inni kellett egy kis fehérpálinkát, hogy nyugodjon. Az ablakot persze meg kellett pucolni, aztán elrendezni a padláson is a kilátást, és most áldotta az eszét, hogy annak idején nem az út mellé, hanem hátrább, az udvar végébe, a dombra építette a kis házát, így most, ha felment a padlásra, ott terült el alatta az egész utca, mint egy nyitott könyv. Édes jó istenem, fohászkodott, köszönöm néked. Most már nem kell annyit menni, és van egy kis életem legalább. Ez isten szeme, jutott eszébe hirtelen, és könnyezett. Hála légyen néked. És nem tudja senki. Ő viszont mindent. Nem is lett volna ebből semmi baj, ha magába tudta volna fojtani a látottakat, mint kezdetben, később azonban csípős megjegyzéseket tett, egyelőre csak magában, azt is inkább a padláson. Rossz alvó volt, így reggel már látta Sarkadi néni háza előtt az iszákosokat ácsorogni, neki aztán ugathatnak most már, az ő veje is ott imádkozott, a drágalátos, hóna alatt egy üveggel. Kiss néni meg kiborítja a szemetet az utcára, de előbb körülnéz, haha, azt hiszi, nem látja senki, a Rózsi fia pedig kiflit lop minden reggel a bolt elől, ezt vajon tudják? Irénke, szólt egyszer Ács néninek, mert már nem bírta tovább, milyen szép magának a bőre, pedig már benne van a korban! Biztosan sok tejet esznek! Ács néni nem tudott se köpni, se nyelni, ő meg csak mosolygott, bizony, az öreg Ács bácsi is

kiránt néha egy-két zacskó tejet a ládából, mikor más még alszik. Isten szeme mindent lát, súgta Pintér feleségének máskor, én azt a levest már nem tettem volna az uram elé, egész délelőtt ott dongták a legyek a tornácon! De megszólta Kocsis bácsit is, aki az istálló végébe kuporodott reggelente, az eredményt pedig egy lapáttal kilökte az utcára. Ott a trágyadomb, mért nem oda? És a többieket is, mind. Miről beszélgettek olyan soká, Erzsiké, azzal a züllött Dorogival? Idegen tyúk lehet maguknál, Marika, kettő is, mert nem állja a többi! Tán berepült? Honnan tud ez annyi mindent, kérdezte egyszer valaki a Misi presszóban, talán Mérő Lajos vagy Vereslaci, ez már akkor volt, mikor az ember a saját házában sem merte hangosan elszellenteni magát, és függönyt húzott, ha meg akarta vakarni valamijét. Én mondtam mindig, hogy boszorkány, jegyezte meg Hesz Jancsi, máshol az ilyet meggyújtják, és hadd égjen. Azelőtt este az anyósa pontosan elsorolta neki, hol járt, kivel beszélt, és minek hányszor ment neki. Doroginak is elmondta, hogy helyes az a kis nő, pedig nem idevaló, tanyasi lehet, mert fordítva feküdt maga mellett, bár lehet, hogy úgy is jó. Béresnek pedig valamelyik nap reggeltől estig nyitva volt a slicce. A többieké nem. Vereslaci munkásőr volt valamikor, most azt mondta, hogy ha meglenne az önvédelmi pisztolya, tudná, mi a kötelessége, egyébként pedig nem hisz semmi boszorkányságban, itt valami csalafintaság van. Aztán ittak még valamit, másnap pedig Dorogi megszólította Terkát az utcán, hogy néném, mi van magának a szemével? A szememmel, kérdezte vissza az asszony éllel, nincs azzal semmi! Látok vele, Pistám! Nana, mondta Dorogi, én nem lennék ennyire magabiztos a maga korában! Hogyhogy? Mintha nagyobb lenne, mint máskor, mondta a nagydarab ember, és elhajtott. Terka a boltba sietett, nem is gondolt tovább arra, amit Dorogi mondott, egy kiló kenyeret szokott venni, de most zsír is kell, az betart neki teával sokáig. Ám a boltos Zsiga úgy nézett rá, mikor sorra került, mint egy kísértetre, Teri néni, mondta, olyan furcsa az arca. Vagy csak a szeme? Gizi, szólt a feleségének, te mit látsz? Gizi nem látott semmit, csak annyit mondott, hogy lehet, és hogy száznegyven forint. De Terka nem fizetett, mivel nem is vitt el semmit, csak kifordult az ajtón egy szó nélkül. Hazáig nem volt hosszú az út, mégis sikerült találkozni Mérő Lajossal, aki ránevetett és azt mondta, de jól néz ki Teri néni, szép nagy szeme van! Nagyanyám pont ebbe halt bele! Hová siet? Mondott még valamit, de inkább csak röhögött. Nevette ő is, de nem úgy, és otthon az volt az első, hogy elővette a tükröt és a konyakot is, mert ez már több a soknál. Nem látott semmit. Hát akkor? Nem feszül, kérdezte tőle Béres szomszéd délután négykor a kerítésen át, ő éppen a padlásra indult, nem, kiáltott rá mérgesen, hát magának? Aztán eszébe jutott, hogy a zsírt és a kenyeret a boltban felejtette, pedig jobb lett volna, ha hagyja a fenébe az egészet. Mert ott volt az egész kompánia, ittak, röhögtek, és mikor belépett, gyorsan abbahagyták. Itt maradt az áru, mondta Zsiga, a boltos szomorúan, aztán odaszólt a többieknek, láttátok már? Azok csak hallgattak. Aztán Dorogi végre előadta, hogy ez kimondott lóbetegség, szemüveggel meg lehet tartani, de akkor rámegy az agyra. Itt csak a szesz segít. Dorogi érettségizett, és náluk, a gyárban, aki nagyítóval dolgozott, mind így járt, nem szokott maga is kukkerolni? Attól is lehet! Vereslacinak egy kutyája volt így, de hátba vágták egy lapáttal, és elmúlt. Mérő Lajosnak a nagyanyja. Amannak valaki más. Csak Papp Terka nem jutott szóhoz, de még akkor is hallhatta, mikor már kívül volt az ajtón. Hazafelé Pintér köszönt rá, aztán beszólt az udvarra, anyjuk, gyere gyorsan, ilyet még nem láttál! És amilyen idétlen, semmit nem tudott kitalálni, hogy valami rendes vége legyen a napnak, hanem csak leesett a létráról, még szerencse, hogy voltak a közelben, Mérő Lajos mindjárt átesett rajta, Béres pedig nyomta a mellét, hogy szuszogjon, orvosért siettek, hátha meghal, az meg elzavart onnan mindenkit. Látok mindent, motyogta neki, mindent. Részeg volt. Aztán elmondta a távcsövet is. Az orvos úgy nézett rá, mint egy növényre, tapogatta a lábát, és azt mondta, néném, pihentesse. És ne mászkáljon a létrán, ha nem muszáj. A szemére is mondott valami cifrát, amitől az asszony elszégyellte magát. Micsoda állat vagyok, sopánkodott, hogy a kútba löktem! Becsaptak ezek a mocskok. A vejem azt mondta, mikor ez a vékony kis házam épült, hogy csak csináljam, jó lesz majd

vécének, ha meghalok. Gyűlöl ez mind, mondta derűsen, tetszik ezt érteni? Az nem értette, mert már elment. Aztán ideért az este is, mint a szemfedő, ilyenkor a legrosszabb. Ha Terka most az ágy alá nyúl, talál még az üvegben. Nem is történik itt soha, semmi.

MADÁRLES A Vida fiú az utóbbi napokban már nyűgös volt, nem nagyon szállt ki az ágyból, szinte semmit nem evett, a bort is alig itta, aztán egyszer valami olyat mondott az apjának, hogy éjszakánként egy nagy fekete madarat lát az ablaklyukon, ott köröz fent, és ha majd leszáll, akkor ő meg fog halni. Vida bácsi mondta volna, hogy éjszaka nem jár madár az égen, csak a bagoly, az ablak se kerek, hanem szögletes, csak az ő látása lehet olyan, de nem mondott semmit, hanem madárijesztőt csinált seprűből, madzagokat húzott ki, hogy márpedig itt semmi madár le ne szálljon. Ha kérdezték, minek az, hallgatott, aztán elmondta. Pár nap múlva tudta mindenki, hogy itt a madár csak repülhet, pedig nem babonás népség a miénk. Béres esküdözött a Misi presszóban, hogy ő is lát madarat éjjel-nappal, na és? Hol, kérdezte mohón Mérő Lajos, aki mostanában galambokon él, de már alig talál. Nem volt jókedve senkinek, és éjszaka titokban a madarat lesték, látni azonban csak a Vida fiú látta gyötrelmes éjszakákon. Aztán az apja fogta magát, és beállított a paphoz, hogy beszélni szeretne vele. Énvelem, kérdezte az idős pap aggódva, miért akar maga velem beszélni? A tiszteletes mindig ideges volt, ha beszélni akartak vele, pláne, a Görbe utcából, ahonnan senki nem jár templomba, hogy másról ne is beszéljünk. Ha nem a Görbe utcából jött valaki, akkor is ideges volt, mert olyan ritkán jött valaki azért, hogy vele beszéljen, hogy most valami nagyon nagy baj lehet. A lelkészház kertjében álldogált, mert bent, a lakásban már épp eleget ácsorgott, ült, feküdt a nap folyamán, már odaát is volt a templomteremben, kinézett már minden ablakon, ajtón, és bár agglegény volt, fel nem foghatta, hogy mit csinálhat a többi lelkész mindennap, évről évre. A kertben valahogy eltűnhet az ember önmaga elől is, gondolta, mert a restség is bűn, erre jön ez az ember és ráadásul vele akar beszélni. Üljön le, mondta neki kedvetlenül, aztán eszébe jutott, hogy nincs hová, vagy bemenjünk? Vida bácsi azt mondta, hogy neki mindegy, nem tartja ő fel sokáig a tiszteletes urat, csak meglátta, hogy kint van, és hirtelen eszébe jutott. Micsoda, kérdezte a pap rosszat sejtve. A tiszteletes ismerte látásból Vida bácsit, egy időben gyakran megfordult a Görbe utcában, de ott az ilyen korú emberek majdnem mind egyformák, most azonban nem is az volt a fontos, hogy Vida bácsi melyik a többi közül, hanem hogy mondja már el, amit akar, és menjen isten hírével. Majd ad neki egy Bibliát, gondolta, de vajon minek? Mégiscsak jobb lenne, ha bemennénk, mondta neki, mert más nem jutott eszébe, de az öreg nem akart, ő csak azt akarta megkérdezni, hogy a tiszteletes szokott-e találkozni az Istennel? Meleg volt, alig lézengtek az utcán, a busz is később jön majd, az égen sehol egy felhő, és a levegő se rezzent. A pap megtörölte a homlokát, aztán óvatosan megkérdezte, ugye, most maga viccel? Nem viccelek én, méltatlankodott az öreg, nincs nekem most egy csepp viccelni való kedvem se, elhiheti. Ha rosszat kérdeztem, akkor tessék kiigazítani, hogy hogy megy ez akkor? Azt mondja, nem találkozik vele? Úgy gondolta, kérdezte a pap tapintatosan, hogy a Jóisten valahol itt lakik a környéken? Az öreg nem válaszolt, csak nézett maga elé, és úgy támaszkodott a biciklire, mintha attól tartana, hogy elesik. Nem részeg maga, bátyám, kérdezte a pap békülékenyen, menjünk be, ha rosszul érzi magát. Á, dehogy, mondta az öreg, és tényleg nem az ájulás kerülgette, sírt. Egy falusi papnak meglehetősen egyhangú a szolgálat, a tiszteletes nem is emlékezett rá, hogy valami történt volna itt azon kívül, hogy egyszer egy hosszú hajú fiatalember azzal a szokatlan hírrel állított be mezítláb, hogy ő Jézus Krisztus. A tiszteletes megkínálta lebbencslevessel, amit az vonakodás nélkül elfogadott, majd megkérdezte tőle, hogy melyik busszal érkezett. Később úgy vélte, Krisztussal mégis inkább a katolikus papnak kell törődni, és kellő tisztelettel átirányította a másik parókiára. A mindig jelen való Hüsénének pedig kifejtette, hogy azért különös, hogy a Megváltó tanulóbérlettel közlekedik, a tizenöt órás buszra ugyanis csak azzal lehet felszállni. Özvegy Hüséné mindenes volt a lelkészházban, aki a papot jelenlétével többnyire az elmúlásra emlékeztette, valamint arra, hogy tulajdonképpen őt is feleségül vehetné, egyéb dolga nem is nagyon akadt. Most azonban se

Hüséné, se lebbencs, ez az ember pedig az előbb azt állította, hogy a lova elveszett, a fia nagy kínban a halál szélén, ő pedig Istennel akar beszélni. Azóta csend van. A tiszteletes később érezte csak, hogy zavarában nyitva maradt a szája, akkor pedig mondani kell valamit, borzasztó, bukott ki belőle a részvét, borzasztó. Hát az, mondta Vida bácsi már nyugodtabban, azért gondoltam, mikor megláttam magát, hogy egyszer már meg kellene mondani annak a valakinek, hogy nagyon nem jól van, amit csinál. Hát micsoda dolog az, kérem, ötödik éve meghalt a feleségem, na jó, beteg volt, akkor most a fiam, már évek óta, ráadásul a lovam is, hát nem loptam én soha, senkitől, nem raboltam, nem is öltem, akkor mi baja énvelem állandóan? Ha nem lesz meg a lovam, elvihet engem is, semmi vagyok anélkül, menni se bírok már rendesen, a biciklire fel se tudok ülni, csak tolom magam mellett, hogy legyen mire támaszkodni, akkor meg mi baja Vida Sándorral? A pap azzal próbálkozott, hogy azért ez nem olyan egyszerű, és hogy az Istenhez a hiten keresztül jut el az ember, de Vida bácsi már nem is nagyon figyelt, csak később szólalt meg, hogy akkor csak annyit mondjon meg neki, hogy piszokság volt. De nem, majd ő személyesen fogja neki megmondani, mert neki ebből már elege van. Ha nincs, nincs, ha van, akkor értsen belőle, és ő majd megtalálja a módját, ha kell, még a túlvilágon is. Megmondtam én a művezetőnek is kérem, mikor nem tetszett valami, folytatta, az ember csak tűr, de mindennek van határa. Vida bácsi rendesen fel volt öltözve, tiszta nadrág, fehér ing, valami szandál a lábán, még meg is borotválkozott, a pap a beszédét is követhetőnek vélte, nem dadogott motyogva, mint a részegek, az egészben mégis volt valami háborodott, az idős tiszteletes néha úgy érezte, hogy szédül, később megkérdezte, mondja, az orvosnál volt már? Aztán jobbnak látta, ha elkíséri, hogy szabaduljon, mert már ott tartottak, hogy szárazság van, a nagy üst kilyukadt, és a tyúk se tojik rendesen. Hagyja itt a biciklit, biztatta az öreget, majd érte jön, de most siessünk, elviszem kocsival. Az öreg nehezen szállt be a Trabantba, és az orvos sem örült a dolognak, nem volt már rendelés, épp ezért sört ivott valami mással, aztán betette a táskájába azt a másik üveget. Mindig utálta, ha haldoklóhoz hívták, úgy emlékezett, hogy ő orvos. Ezek sose tanulnak meg délelőtt haldokolni, gondolta, de rögtön el is pirult szégyenében. Mehetünk, mondta aztán, és elfeküdt a hátsó ülésen. A pap rosszul vezetett, de ezt rajta kívül csak azok sejtették, akik szemből jöttek, mögötte sose volt senki, most azonban alig volt forgalom, néhány biciklis, gyalogos támolygott a hőségtől, általában az út közepén. Az ablakok nyitva voltak, és ha kellett, akkor a tiszteletes nem dudált, hanem kiszólt, hogy legyen szíves! Később már az öreg is ki-kiszólt, aztán azt mondta, hogy mehetnének úgy is, hogy a lovat is megnéznék útközben. Most hogy maga is itt van, tán az Isten is megembereli magát. A pap zavarban, volt, aztán hátranézett, mit szól hozzá az orvos, de az nem szólt semmit, mert aludt. Az öreg pedig mutatta, merre forduljanak, és mire a tiszteletes feleszmélt, már ki is értek a faluból. Aztán mindenféle földutakon, dűlőkön autóztak sokáig, elszáradt, kiégett táblák között, repedezett ugaron, legelőn, de a lovát nem találták sehol. Bátyám, szólalt meg egyszer a pap, akkor én most visszafordulok, és hazaviszem magát a doktor úrral. Az öreg kifújta az orrát egy rongyba, aztán azt mondta, nem lehet már bízni az Istenben sem. Nem tudna valamit csinálni, kérdezte később, alig reménykedve. Mit, kérdezte a pap szelíden. Imádkozhatna legalább, mondta az öreg, a fiamért, a lovamért. Én nem tudok. De azt hiszem, már nem is fogok megtanulni soha. Látom már én, hogy az Istennél is úgy megy ez, mint máshol. Később azt mondta, nem jó, ha most megfordulnak, emerre közelebb. Aztán szedtek egy út menti fa alól valamennyi szilvát, arrébb egy kis zöld gyepet a tyúknak, bedobtak a kocsiba az útfélről egy nagy tököt, az álmatag orvost lassan elborította a takarmány, később fel is ébredt, akkor megálltak, hogy vizeljen. Messze van még, kérdezte ásítva, most már igen, akarta mondani a pap hervadtan, mert azt se tudta, hol járnak és miért, a benzin is fogytán, és egyáltalán, mit keres ő itt, a pusztaságban? Kiszállt Vida bácsi is, az üres határt kémlelte, aztán felnézett az égre, és azt mondta, ott van. Micsoda, kérdezte a pap, ő lóra gondolt, de nem látott semmit. A madár, mondta az öreg elgyengült hangon, én

drága fiam. Tessék mondani, kérdezte sokára, kijár a lélek az emberből? Hogyhogy, kérdezte a pap. Mert akkor ott száll. Babona ez, mondta a tiszteletes elhűlve, mert már ő is látta, ott körözött az égbolton lomhán, sötéten. És most leszállt.

CSEND VAN, TEMETÜNK Az ember azt hinné, hogy a halál valami rettenetes dolog, aztán kiderül, mikor a fáradt tekintetű orvos meghallgatja, megforgatja a testet, hogy alig több, mint bármi más, az egy kicsit furcsa, mikor a térd roppan egyet a nyomás alatt, igen, mondja erre a doktor, halott. Hesz Jancsi a kapuban azt meséli, hogy feléjük a lábujját törik el, arra felébred, ha van még benne lélek. Lélek, mely ott körözött a magasban, és valahová leszállt, a Vida fiú pedig meghalt. Szajkó volt, azt mondják, furcsa madár, utánozza a többiek hangját, aztán ha közelébe ér, leüti. A különös csak az, hogy a madarat senki nem találja, Mérő Lajos pedig, aki madarakon él, tagad. Volt-e egyáltalán? A pap is látta délelőtt, mikor Vida bácsi lovát keresték, de már nem merne rá megesküdni, aztán hazamentek, és ott találták a Vida fiút holtan. Az orvos papírokat írt, Vida bácsi bort tett az asztalra, az ajtóban pedig a pap álldogált, imádkozni kellene, gondolta, de minek? Halott van a mi utcánkban, meghalt a Vida fiú, aki évekig kínlódott valami tüdőbetegséggel, ami miatt sokáig még az apjával sem mert kezet fogni senki, aztán kiderült, rák az, nem tüdőbaj, még az a szerencse, mondták az emberek, az legalább nem ragályos. Vida bácsinak rend van a portáján, de most tárva a kapu, mert a lova is elveszett, a Cigány, hogy ha hazatalálna, be tudjon menni a helyére. Vida bácsit veri az isten. Öt éve a felesége halt meg, most meg a fia. Ilyenkor mindenki megszeppen egy kicsit, Vida bácsi nem ezt érdemelte, nincs igazság sem a földön, sem az égben. Hesz Jancsi azt hajtogatja, hogy ő tudott volna a Vida fiú helyett két másikat itt az utcában, de mindenki azt mondja, jobb így neki, nem volt már az élet, és az apjának is jobb talán, csak hát a halál az halál. Élhetett volna még, mondta Papp Terka, de őt már senki nem veszi komolyan. Végső Márton tiszteletes a temetés időpontját másnap délután két órára tűzte ki, aztán jött özvegy Hüséné, aki a mindenes és az állandóság szerepét játszotta a paplakban, és bevette a tábláról a cédulát, hová gondol, tisztelendő atyám, korholta az idős embert, korán lesz az, akkor még dél van, és ő különben sem ér rá, majd csak háromkor. Jó, mondta a pap, akkor legyen négykor. Az sem jó, akkorra már sok a részeg ember, ezek nem bírják sokáig, és egy ilyen temetés legalább egy óra, akkor pedig neki már más dolga van. A vége az lett, hogy meg kell kérdezni Dorogit, mikor ér rá, mert addigra a stráfot egy kicsit rendbe kell hozni, feldíszíteni, a Palkóra feltenni azt a fekete pamacsot, amit annyira utál. Mert a halottas autó most a káposztában van, azt hordja, nincs értelme, hogy ott álljon egész nap a Hivatal udvarán, nincs kihasználva rendesen. És Dorogi is azt mondta, hogy ő akarja utolsó útjára kivinni a Vida fiút. Valahogy csend lett az utcában, a Misi presszóban némán iszogattak, kártyáztak, nem volt pedig a Vida bácsi fia igazán közibük való, de egy kicsit mégis. Papp Terka, aki Hesz Jancsi anyósa a nap minden percében, olyan arccal csattogott egész délután az utcán bő szárú gumicsizmájában, mint aki mindent tud, pedig annak már vége. Béres karikás szemekkel, sápadtan újságolta mindenkinek, ő következik. Aztán kért egy felest hitelbe, meg egy sört, és hosszan ácsorgott a kocsma előtt a messzeségbe révült tekintettel, egyik kezében a sör, a másik a zsebben. Nem tudta eldönteni, kérjen-e még egyet, s ha igen, haza tud-e majd menni. Aztán kért még egyet, majd lesz valahogy. Mérő Lajos nem szólt senkihez, meg volt sértődve, mert Dorogi azzal gyanúsította, hogy megette a Vida fiú lelkét, sört ivott, aztán kiment a kocsma elé az öreg akácfához, amit errefelé csak Bélának hívnak, és elsírta magát. Mérő Lajosnak nincs munkája, a felesége elhagyta, ő meg csak lézeng egyedül egy félig kész házban, és mikor már nincs mit enni, galambot fog a padláson egy rafinált szerkezettel. Na és. Az ember sokszor nem is tudja miért, csak jön a könny a szeméből. A Hivatal folyosóján műanyag pálmák virítottak, műanyag földben, és az ablakokat nem lehetett bezárni. Vida bácsi valami távoli rokonnal az oldalán azt kereste, hol és mit kell intézni ilyenkor. Tudták ott, persze, csak az öregnek akkor hasított a szívébe, mikor a fia személyi igazolványába

Editke beleütötte a nagy pecsétet: Meghalt. Eddig is tudta ő ezt, csak hát most már hivatalosan is kiírták a fiát az életből. Le kellett ülnie egy székre, aztán Editke azt mondta, ennyi volt, Vida bácsi, mehetnek. A folyosón akkor már ott ácsorgott Vereslaci Hesz Jancsival, az utcán Dorogi beszélgetett, de ott volt Mérő Lajos is talpig megsértődve, csak nem mutatta. A távoli rokon idős, szomorú szemű ember volt, most megfogta Vida bácsi karját, mehetünk, Sándor. Még fel kell öltöztetni rendesen, akkor koporsó, miegymás, és a sírásást is intézni kell. Editke azt mondta, sajnos, most nincs sírásójuk, de itt a bejáratnál mindig van két ember, azok szokták vállalni. A testet pedig be kell vinni a ravatalozóba a temetésig, ez a rend. Majd ő szól Doroginak. Kedd volt, egy semmilyen nap, csak éppen meghalt valaki, Vida bácsi a távoli rokonnal hamar megtalálta azt a két embert, akik mindjárt mondták, hogy kétezer forint. Fejenként. Vida bácsi bólintott, de Vereslaci nem bírta ki, hogy ne szóljon közbe, hogy az úgy nem lesz jó, mi az, hogy kétezer forint, majd mi kiássuk, azelőtt is úgy volt száz évig, és mégis temettek. Vida bácsi nem tudta, mit mondjon, aztán Hesz Jancsi is közbeszólt, hogy bizony, mi fogjuk kiásni, abban hiba nem lesz. Jön az egész utca, ha kell. Az a két rossz arcú ember egy bicikli mellett ült a járdán, szalonnát ettek sörrel, most csak bólogattak, hogy akkor jó, ahogy gondolják. Aztán az egyik azt mondta, hogy baj lesz abból, mert ahhoz a gödörhöz nem fogják kivinni a halottat. Meg lehet kérdezni Editkét. Vereslaci valaha munkásőr volt, és az ilyesmit nehezen fogta fel, és különben is. Kik maguk egyáltalán, hogy ennyi mindent tudnak, kérdezte bátran. Sírásók, mondta Editke már bent, az irodában, mert a két ember nem válaszolt semmit, csak kiléptek, mert így jobban járnak. És az is igaz, hogy a szállítók nem viszik ki a testet, ha nem azok ássák a sírt. Az a szakszerű, mert arra megy a palló, rá a koporsó, és folytatta volna még, de Vereslaci közbevágott, hogy kedves Editke, mi most hazamegyünk egy gázpalackért. Addig hagyja el mindenki az épületet, mert itt kő kövön nem marad, ha visszajövünk a gázzal. Érti, ugye? Aztán mégsem lett semmi baj, mert Dorogi előkerült, és kilökdöste őket az utcára. Ott morcosan szekérre ültek, a Palkó pedig már tudta a többit. A Misi presszóban megbeszéltek mindent, Dezső pedig, akinek mindenki az apja, asszonyokért szaladt, akik majd rendesen felöltöztetik a testet, koporsóba teszik, sírnak is, felszórják a szobát sárga homokkal szépen. Aztán hoz majd a paptól gyászjelentést, azt a Zeke fiú széthordja, ahová kell, Harap Sanyi hozza a koporsót a talicskával, abba lepedő, párna, rá egy szép terítő, holnap pedig temetés. Vida bácsi ne csináljon semmit, csak igyon. Majd utána fizethet, amiért kell. Haza se kell mennie, itt elalhat a raktárban. Misi, a tulaj kihozott egy láda sört, aztán beállított Sudák is, a szívére tette a kezét, és valami beszédet akart mondani, de nem hagyták. Később Árva Jolán is megjelent talpig feketében, két krémessel, Vida bácsinak hozta, de nem jutott odáig, mert Mérő Lajos kivette a kezéből, és elnyelte. Estig aztán nem is nagyon történt semmi, énekelgettek, szomorú, hallgató nótákat, kint feltámadt a szél, tiszta volt az égbolt, majd lassan elfeketedett, eső lesz. Akkor pedig haza fog jönni a Cigány, Vida bácsi lova, az biztos, ha nem fogta be valaki. Éjfélkor még énekeltek, de volt, aki tovább maradt, Vida bácsi már rég aludt a raktárban, reggel pedig olyan szép idő lett, amilyen októberben már ritka. Kilenc óra körül a Dezső fiú elszaladt a papért, hogy pap bácsi, indulhatunk. Dezső jó arcú, tizenhat éves fiú volt, és jól mutatott rajta a tiszteletes szürkéskék melegítője, de a többiek is felöltöztek rendesen, Béres szomszéd meg is borotválkozott valahogy, rettenetes nyomokat hagyva maga után, Sárika a férjét, Nagy Jenőt hozta biciklin, és jöttek a többiek is, az egész utca, még a faluból is néhányan. Szép halott, suttogta Papp Terka mindenkinek, de nem hallgatott rá senki, a Vida fiú az esküvői öltönyében feküdt a koporsóban, rajta egy ágyterítő, aztán rátették a fedelet, és felrakták a felkoszorúzott stráfra. Még a szél se fújt. Menet közben megálltak a Misi presszónál, mert Tarcsai is vett koszorút, aztán két láda sört is feltett a koporsó mellé, biztos kell majd az. Kellett. Mire elénekeltek, elimádkoztak mindent, elrendezték a sírhantot, el is fogyott. A tiszteletes szomorúan indult visszafelé Vida bácsival, soha nem szeretett

temetni, aztán a bejáratnál egy fiatal csődört láttak toporogni, csapzott volt, és fekete, mint egy látomás. A Cigány, kiáltott Vida bácsi boldogan, a pap pedig furcsán nézett maga elé. Ő az előbb már azt a sötét madarat is látta az égen, de nem mert szólni, Hüséné sincs sehol, de legalább harangoznak.

FELNŐTT DOLGOK Kiss szomszéd egy reggel azzal a hírrel lepte meg Kocsis bácsit, hogy deres már a határ. És ezt viccnek szánta a szerencsétlen, mivelhogy neki már minden szál haja ősz, Kocsisnak pedig alig van valami a sapka alatt, és az utca is csupa fehér, azt a néhány elszáradt gizgazt, a kerítések léceit mintha lisztpor lepte volna be. Kocsis hirtelen nem szólt rá semmit, és mire valami eszébe jutott volna, a másik már elhajtott mellette. Az öregnek rosszkedve volt már ébredés óta valami rémes álom miatt, amire ráadásul képtelen volt visszaemlékezni, csak a rongy érzés vagy valami félelem, szorítás maradt vissza belőle. És akkor jön ez a paplanszájú azzal, hogy deres már. Na és. Télen meg havas lesz, és akkor? Újabban ki nem állhatta Kiss szomszédot, és a többieket sem, és az sem érdekelte, hogy miért. Kocsis a menyével élt együtt, puszta részvétből, miután a fia meghalt, és amiatt is, mert Margitnak a feneke járás közben becsípte a ruhát, azt pedig mindenki tudja, hogy az igazi, szegre való nőt erről lehet megismerni. Nem is csalódott. De gondoskodott a fia lányáról, Esztikéről is a maga módján, és mikor már nem bírt a lány természetével, fájó szívvel férjhez adta Tarcsaihoz, pedig már Esztikének is becsípődött járás közben a fenekén a ruha, és tudott mást is. Kocsisnak viszont nem lett másik gyereke Margittól, hiába teszi a dolgát szorgalmasan, mégse. Ha eszébe jut, háborog az asszonnyal, néha megpofozza, de az sem segít, sőt, az még morcosabb lesz, és éjjel befelé fordul. Ezen persze tud segíteni egyetlen mozdulattal, Margit hiába kapálózik, szorítja a száját, a lábát feszíti, nem bírja soká. Kocsis gatya nélkül alszik, csak egy atléta van rajta, nyáron még az sem, olyan a vére, hogy soha nem fázik, meg aztán minek az a sok gönc az emberen éjszaka egy asszony mellett, szokta mondani, ha szóba kerül. És ha közé tud feküdni Margitnak, akkor már nincs mese, csak úgy kopog a nő feje az ágy végénél, Kocsis kilencvenegy kiló, az asszony hatvan, moccanni sem tud ekkora súly alatt, csak sóhajtozik. Kocsis nem tudja, hogy sokáig tart, de hiába, rég elapadt már belőle az élet, aztán áthajol a nő válla fölött, és verejtékét a párnába keni az arcáról. Akkor már jó. Margit tizennyolc éves volt, mikor férjhez ment a Kocsis fiúhoz, akivel igyekeztek szeretni egymást, ahogy kell. János finom ember volt, gyengéd, halk és beteges, mint az anyja, aki már akkor is többet feküdt, mint járt, mikor ő odakerült hozzájuk a tanyára. Ezt a házat kapták hozományul, a szülők a tanyán maradtak harminc hold rossz földdel. Oda járt ki segíteni, és így esett, hogy egyszer csak az apósa karjában találta magát, majd lent, a szénán, mert a munkát már a férfi is egyhangúnak találta, és mire magához tért, az jutott eszébe, hogy a vonat gázolhatja így el az embert, és az is nagyon jó lehet, mert szüléskor érzett ehhez fogható feszülést a hasában. Kocsis akkor még fiatal volt, arcra is mutatós, büszke tartású, vastag hangú, és még mindig nem eresztette el, inkább ocsmányságokat lihegett a fülébe, ő meg áhítattal nézte maga fölött az akaratosan terpeszkedő férfi nyers, szinte állati meztelenségét, mint egy üzekedő barom, gondolta hálás örömmel abban a roppant kapocsban, ilyet még soha nem látott, nem érzett. Aztán kezdték elölről, és nem csoda, hogy az elkövetkező néhány napban másra szinte nem is jutott idő. Margit már nem is ment haza, minek? A férje a városban dolgozott, az anyós betegen feküdt a sütőházban, aztán már azzal sem törődtek, hogy tudják-e vagy nem, azzal sem, hogy szerencsétlen Jánost később összetörte az elszabadult ló, százmétereken vonszolva a férfit maga után, árkon-bokron, hogy az anyós a szekér mellett kornyadozik, mikor dobálják le a súlyos kévéket, alig élt, mikor kivájták a rakás alól. De azzal sem, ha az üvegajtó mögött ácsorgott, míg ők bent, az ágyon dulakodtak. Aztán végre meg tudott halni János, az orvos meg kiabált, hogy későn hívták, egy hete fekszik itt, miért nem szóltak? Ellett a tehén, mondta akkor Kocsis, azt nem lehet otthagyni, és nem szokás itt rohangálni az orvos után, ha valaki elesik. Egy hónap múlva pedig az anyós ugrott egy nagyot a kútba, este húzták ki, mikor itatni akartak, megakadt benne a veder. A búcsúlevelet elégették, nem tudták elolvasni. Nagy erejű ember volt Kocsis, nemigen mertek rosszat szólni rá, csak a háta mögött pusmogott az

utca, hogy a menyével él, mint férj és feleség, és a gyermek is ott van, abban a fertőben, amiben más asszonyok is oly nagy örömet leltek néha. Van miből, kiabált a férfi, ha valamelyikük szóvá tette, Harap Sanyi felesége azonban csak egyszer próbálta ki, és azt mondta, soha többé, olyan az, mint az állat. Rózsika az ezüstmedált nyelte le közben a nyakából, a láncánál fogva húzták ki a torkából később, de mesélték azt is, hogy annak idején Esztikét, a saját unokáját is betörte, azóta az sem tud magán uralkodni. Kocsis akkor már beköltözött Margithoz az utcánkba, és éltek dolgosan, tehetősen. Nekik volt először tévé, hűtőszekrény, meg minden, ami kell. Margit pedig halk volt, észrevétlen, nem járt sehová, nem barátkozott senkivel, de Kocsis sem, megitta a magáét a veje kocsmájában, ingyen, és ment dolgára. Nem szerették ott, durva volt, nagyokat mondó és gazdag. De hiába minden, gyereke még sincs, pedig látszik Margiton, hogy csinálják, a nyakán, száján, reggelente a járása is olyan. Papp Terka, Hesz Jancsi állandó jellegű anyósa azt mondja, Margit azért nem fogan, mert Kocsisnak túl nagy, mindig tönkreteszi, amit azelőtt csinált, ő már szólt Margitnak, hogy fogja marokra neki, tőben, hogy ne tudjon annyira bejárni. Papp Terka már régóta özvegy és elhagyatott, nem bánná, ha Kocsis bácsi kísérletet tenne vele, meg is mondta Sarkadiné Piroska néninek, hogy csak egy ember van az utcában, akinek ő a paplanát felhajtaná, és az Kocsis. Bort ivott hozzá, három decit, mint a férfiak, mert gyengeség volt rajta, meleghullámok jöttek rá, aztán már csitult valamelyest, a következő pohárnál pedig szinte teljesen megszűnt, akkor került szóba, hogy Kocsisnak nincs gyereke Margittól, és a paplan is. Papp Terka abban bízott, hogy Sarkadiné elmondja majd ezt a dolgot Kocsisnak, ahogy ez errefelé szokás, és ha belegondolt, mi minden történhet azután, megint melegségek jöttek rá, még a bőre is viszketett, amire megint inni kellett három deci bort. Sok lesz az, Terike, csillapította Piroska néni, a végén még valami bolondságot csinál részegen, nem hiányzik az már magának. Micsoda, kérdezte Papp Terka harciasan, aztán kimondta nyíltan, hogy ő még vérzik, ha hiszi Piroska néni, ha nem. Én a borra gondoltam, hogy sok lesz, mondta az idős asszony türelmesen, ha pedig vérzik valamije, nézesse meg az orvossal, az már nem lehet normális. Kocsis annak idején nem vette feleségül Margitot, mert akkor a vagyon megoszlik, Margit mégiscsak idegen volt a családban, így meg Esztikére marad majd minden. De már rég megbánta, mert tulajdon unokája a férjével olyan leleménnyel csalt a Misi presszóban, hogy még neki is elállt a lélegzete. Már több van nekik, mint neki, Esztike pedig inkább a Tarcsai felesége már, neki semmi köze hozzá, így aztán neki nincs senkije. Na, ettől már lehet rosszat álmodni. Mert más az, ha van még egy fia az embernek. Vehetne neki autót, gépet, száz hektár földet is, házat és mindent, csak adhatna már. Úgy adna már. És néha megállna mellette az utcán vagy a kocsmában, a vállára tehetné a kezét, és azt mondhatná: a fiam. Elpróbálta már ezt azzal az égetni való Dezsővel, Ács Jóskával, de csak vigyorogtak, húzták el magukat tőle, persze, mert a más magja mind. Kocsis bácsi nem érzelgős, de ha ezek a dolgok eszébe jutnak, olyan irigység és sóvárgás fogja el, hogy majd leesik a szekérről. Ilyenkor hátratolja a sapkáját egészen, a homloka vörösen fénylik, az arca meg fehér, nem lát, nem hall, azt se tudja, merre megy vele a ló, és szólni sem szabad hozzá. Papp Terka próbálta meg egyszer, mert valakinek el kell kezdeni, de csak addig jutott, hogy na, merre megy öregúr, olyan búbánatos képpel? És még nevetett is hozzá. Kocsis lenézett rá, mint egy hüllőre, aztán suhant egyet az ostor. Papp Terkán könnyű, mintás otthonka volt, azon sárga pulóver, ezeket már nem lehetett megvarrni többé, mert szétrongyolódtak, Kocsis bácsi vékony szálú dróttal erősíti az ostora szíját. Micsoda ember, mondta otthon Terka elégedetten, mikor ecetes ronggyal sziszegve borogatta csontos vállán, mellén a meg-kékült, fájdalmas hurkákat, istenem, jóatyám. Végül azt találta ki Kocsis, hogy menjenek ki a tanyára, és úgy, mint először, a szénában. Eledelt pakoltak örömmel, italt, ha nem tudnák abbahagyni, de elkezdeni sem tudták. Szemét volt mindenütt, üres üvegek, mocsok, ürülék, bűz, feltépett ajtók, valahonnan egy férges kutya is előmászott, csipás szeméből szivárgott a könny, Kocsis arrébb rúgta, nehogy hozzáérjen. Margit pedig egy kis lágy, átlátszó valamit lelt a földön, olyat, mint a gumikesztyű ujja. Egy léggömb, mondta meglepve, vagyis

dehogy. Eldobta gyorsan, lyukas volt, ragadt. Kint a beteg kutya vonított kínjában a szemerkélő eső alatt, menjünk, mondta később az öreg mogorván, ide járnak hágni ezek a kölykök. Vagy várjunk még? És mire?

ŐSZ VAN, SZOMORÚ Ebben az utcában mindenki tud mindent, sőt, még annál is többet, csak a papról nem tudják, hogy mi baja lehet. A tiszteletes úr nem lakik az utcában, de a jelenléte egyre gyakoribb, barátságos nép lakik errefelé, és az a szerencséje, hogy a Trabanttal jön, mert ha gyalog járna, nem úszná meg az utca végéig józanon. Végső Márton tiszteletes szerint olyanok itt az emberek, mint a cigányok, mely megjegyzése egy nem hivatalos beszélgetésen hangzott el a Misi presszó előtt, mikor a Vida fiút temették, és meg kellett állni a halottszállító szekérnek a kocsmánál, mert ott mindig meg szoktak állni. A pap ideges volt, hogy most azért nem kellene, kegyeletről beszélt, szülői fájdalomról, illetlenségről. Aztán kiszaladt a száján az, ami. Az emberek közben fogyasztottak, és máshol ezért megpofozták volna, itt viszont nem törődtek vele, elvégre lehet, hogy igaza van. Van itt mindenkiben egy vágás, mondta Dorogi, tán még magában is, és akkor? A pap néha erre fordul a Trabantjával, beszélget az emberekkel, azt szeretné elérni, hogy ültessenek fákat az udvarra, utcára, olvassák a Bibliát, és járjanak templomba. Ismerik, sok időt töltött itt annak idején, mikor a vizet hozták, és a fásításba is belemennének, pedig van már kettő is az utcában, de a Bibliával nemigen boldogulnak. Apró a betű benne, kiabálta Béres szomszéd, ő mindent megpróbált, de hiába, ha nem tud olvasni. Templomba pedig amiatt nem járhattak, mert a legtöbbnek nem volt ruhája. Sok időbe telt, míg a pap előtt ez megvilágosodott, mert meg kellett várni, míg Béres annyira kijózanodik, hogy ezt megfogalmazza. Béres szomszéd mindenről őszintén szokott beszélni, és hangosan. És miben menjünk, püspök úr, kérdezte a tiszteletestől, ebben a gumicsizmában? Hát nincs itt ruhája senkinek, csak ami rajta van, hát hogy néznénk ott ki a többi között? Azt mondja, hogy itt nincs ünneplőruhájuk az embereknek, kérdezte a pap megütközve. És honnan lenne, tessék mondani? Akinek volt, eladta, mihelyst megszorult, én is, más is. Csak nem mondják. Na, ezzel nem is lehet dicsekedni, gondolta a tiszteletes, és szomorúság járta át, istenem, gondolta, mikor lesz már rend és igazság ebben a világban? Mert itt az emberek nemcsak a jobb ruhájukat, hanem a bútort is eladogatják apránként, ahogy azt később tapasztalta, és mindent, ami eladható. Ezzel szemben állt viszont az a számára felfoghatatlan mennyiségű szesz, amit némelyek elfogyasztottak a Misi presszóban, házaknál, a boltban és egyáltalán úton-útfélen, arra van pénz? A magyarázatot erre is Béres adta meg kissé körülményesen, mert akkor már nehezére esett az összetett szájmozgás, és amiből a pap már otthon vont mérleget. Béres azt magyarázta, hogy berúgni tényleg sok pénz, de ha vigyáz az ember, hogy ne józanodjon ki egy percre sem, akkor úgyszólván csak szinten kell tartani magát, és ahhoz már nem kell sok, egy-két sör, kéthárom féldeci is elég. Csak este kell egy kis erősítés, hogy el tudjon aludni. És aztán? Ha itt egyszer mindenki kijózanodna, maga nem győzne temetni bennünket. Fogadjunk. Menne mind neki a vonatnak, kötélnek, ugrálna a kútba. Nagy itt a keserűség, tette hozzá egy vigyorral, mert a szája váratlanul úgy kanyarodott. A tiszteletes korábban a falu őskorát kutatva gödrökben, barázdákban vájkált, mostanában viszont egyre kevésbé érdeklik a csontok, régi tárgyak, amikre amúgy sem talált eddig, sokkal inkább a jelen az, ami fogva tartja. De nagyon. Néha megáll a Misi presszónál, aztán lassan továbbhajt az utcán, mint aki keres valamit. Ezt aztán végképp nem érti senki. Mert az rendben van, hogy Rózsikához jönne, és úgy szeretné, hogy ne lássa senki, de minek ez a nagy felhajtás? Ezt úgy szokták csinálni, hogy az ember a Misiben legyűr valamit, le is kíséri, aztán Sarkadi néninél még felmérgeli magát kétszer három deci direkttermő otellóval, addigra besötétedik kint is, bent is, és indulás. Van, aki az ajtóból még visszafordul egy pohárra, aztán ott is marad, mert nehéz az élet. Pedig Rózsikának nem kell udvarolni, mindenki tiszta lappal indul, és saját lábán távozik. Csakhogy a tiszteletes úr beleszeretett Rózsikába, és ez azért nem fordul elő mindennap. Rózsika a városba jár dolgozni, takarít a vasútállomás összes helyiségében, a padlástól a pincéig,

pedig nincs alkalmazásban, a többiek dobják össze neki havonta a hatezer forintot, ő pedig úgyszólván egyedül végigsikál mindent. A többi — négy hadházi asszony — ezalatt puszta időtöltésből anyagot mozgat, ha leraknak egy táskát, bőröndöt, azt a partvissal hamar odébb tolják a gazdájától, majd még arrébb, aztán elviszik valahová, mert útban van. De eltűnik néha egy bámész kisgyerek is, aki később talányos módon megkerül, csak valami mindig hiányzik róla, a szája meg tele van kristálycukorral, hogy ne tudjon sírni, de ki törődik azzal olyankor. Ők hozzák vissza, még lihegnek is, a négy derék takarítóasszony, azt a pár forintot szabódva elfogadják, viszont náluk mindig van helyjegy. Rózsi-kát ezek a dolgok nem érdeklik, délután a férfivécében fejezi be a munkát, aztán keresztbe állít egy partvist az ajtóban, amin csak a beavatottak léphetnek át. Ezek között mindenféle ember van, Rózsika csak otthon válogat. Este megfürdik, alaposan fogat mos, átöltözik, és hazamegy. Két-három ezret keres ott lent, ünnepnapokon többet, a tiszteletest nem nagyon kedveli, mert az például nem dohányzik, az ilyet errefelé hidegszájúnak mondják az asszonyok, és amúgy is olyan formátlan, mint a tészta, nem csúnya pedig, nem is hasas, csak hát olyan más. Mikor a férfi azt mondta, hogy feleségül akarja venni, megsimogatta az arcát, és megkérte, hogy akkor ne jöjjön többé. Végső Márton tiszteletes úrnak nincs szerencséje a szerelemmel, és ez nem is lenne baj, de Rózsikával sincs szerencséje, pedig Dezső, Rózsika nagyfia, már az első együttlét után viharosan ölelgette, és azt kiabálta, apám, nedves csókokkal illetve a férfi arcát. A fiún a pap szürkéskék melegítője volt, a papon szinte semmi, ennek ellenére nem kimondottan ilyen csókokra vágyott, és határozottan visszakérte a ruháját. Dezső könnyezve intett nemet, a felindulástól nem tudott még beszélni, később azt mondta, úgyis meleg van, a kocsiban meg nem látják, hajnalban még senki nincs az utcán, ő pedig haza fogja kísérni. Nem is látták sokan, csak Mérő Lajos, Sudák, aztán Béres szomszéd, Hesz Jancsi háttal állt, valamennyien Sarkadi néni házi bormérése előtt ácsorogtak, és nem bírtak szólni semmit. Béres később azt mondta, hogy nyithatná már ez a drága Sarkadi néni azt a szájba lökött ajtót, mert ha így megy tovább, cifra bajok lesznek. Ő például az éjjel szerb csapatokkal álmodott, a Misi presszóban itták a pancsolt pálinkát hitelbe. Az előbb meg mintha egy péeszhá ment volna itt, és a Dezső fiú volt benne a pap, egyébként mostanában már nappal is álmodik, azért van csak a fél pofája megborotválva. A többiek hümmögtek, Hesz Jancsi azt mondta, képzelődsz te, szomszéd, és ilyenkor vagy többet, vagy kevesebbet kell inni, éppen azért vagyunk itt. Hesz Jancsi könnyen beszélt, ő nem látott semmit, a többiek viszont hallgattak, pedig Sudák is látta a járművet, de szerinte nem ült benne senki. Na, akkor most ezt mondja el ezeknek? A lelkészház a templomhoz épült, és abban a hajnali órában kihaltnak látszott, a tiszteletes megállt, aztán megkérte a fiút, hogy most már vegye el a karját a nyakáról. Dezső lelkesen magához ölelte, és a fülébe kiabált, hogy pap bácsi, mikor anyámat a nevére íratja, maga lesz az apám, én meg egy fehér farmerben szeretnék lenni. Később mégis kiszálltak valahogy, tényleg nem volt még senki az utcán, csak özvegy Hüséné állt az ajtóban, előtte egy halom gyújtós a földön, mert elejtette, és a szája is tátva maradt, mint a fogászaton. Amit látott, attól le kellett volna ülnie, de nem volt hová: a tiszteletes ruhájában egy cigányfiú ölelgeti a papot, akin viszont nincs szinte semmi. Hajnalban. A fiam, mondta később hűvösen a tiszteletes, és beügetett a lakásba, hogy vegyen magára valamit. Özvegy Hüséné negyvenöt éves, ebből nyolc éve teljesít szolgálatot a lelkészházban mindenesként, és most úgy érezte, becsapták. Hogyhogy a fia, kérdezte később a férfitól, erről nem volt szó! Magának engem lett volna kötelessége feleségül venni! Már gyerekünk is lehetne, tette hozzá. Ki az a nő? Hüsénének a gerincbaja miatt egy kis púp volt a hátán, most felrántotta a vállát, mintha le akarna csúszni, aztán az jutott eszébe, hogy az Atya ugyan véle van, de ez most kevés. A pap közben az ablaknál ácsorgott, és még mindig alig tudott magáról, zsongott a feje, tán még láza is van, gondolta örömmel, hát ilyen ez? Aztán felsegítette a csupasz Hüsénét a kanapéról, és a kezébe adta a ruháját. Mi baja, kérdezte tőle részvéttel. Hüséné kombinéban állt ott, úgy vélte, a többi a férfi dolga. Csak nem ezé. Én megyek, mondta aztán, mindent értek már azzal a fiúval. Szégyellje magát! A pap viszont nem értett semmit,

de arra kérte, hogy ha megy, csukja be az ajtót. Kulccsal. Tessék, kérdezte később, nem mondtam semmit, sikoltott Hüséné, aztán sírva kibillegett az ajtón a mindenségbe. Ennek lassan egy hónapja, közben meghalt a Vida fiú, ősz lett, a pap meg néha itt csámborog, más semmi.

A VONAT ÉJSZAKÁJA Jó volt kint ácsorogni, fuldokolni a szabad levegőben, pedig az alattomos hideg bekéredzkedik még az ing alá is, a jeges szél az arcot csípi, orrot, szemet folyat, a lélegzet pedig olyan, mint egy kalapácsütés, belülről. Gyere be onnan, kiabál az asszony a konyhából, Lakatos, hallod? A férfi ezt utálja legjobban, hogy egy perc nyugta nincs, akármit tesz, azonnal szól a felesége, mintha valami rosszat csinálna, a kurva életbe, pedig csak kijött egy kicsit a teraszra levegőzni, tovább nem is tud, nem is úgy öltözött. És mért tartod úgy a fejed, hallja megint a kövér asszony kásás rikoltozását, nem tudja abbahagyni. Lakatos félrehajtott fejjel figyelt a levegőbe, a szelet tapogatta az arcával, most száraz a szél, alattomos, valamikor azt is meg tudta mondani, meddig tart az ereje, hoz-e vizet, vagy nem, érezte benne a hullámokat, le is tudta volna rajzolni, ahogy körüljár mindent, mielőtt tovább özönöl. Ha lüktetett, meg kellett erősíteni az állványokat egy-két ácskapoccsal, itt-ott átkötni egy-egy léccel, deszkával, nem mindenütt, de ő tudta, hogy hol. Mert akkor nagy hullámok jöttek később, csak úgy röhögött benne a deszkázat, kapaszkodni kellett, a kéményrakók meg elindultak lefelé, ha engedte nekik. Az előbb az a semmirevaló Mérő Lajos csoszogott itt az utcából a festékes nadrágjában, be is köszönt, de ő nem viszonozta, semmi kedve nem volt most köszönni senkinek. Mérő Lajos mindig úgy jár az utcán, mintha valami dolga lenne, pedig az aztán végképp nincs neki. Ő, majd ha újra járni tud, megmutatja ezeknek, hogy mi a munka. Mert neki lesz akkor is, ha senkinek másnak. Akkor majd felül a vonatra megint, és szabadság. Lakatos éppen hatvanöt éves volt, egyenes tartású, az arca vöröses, száraz, a szeme szűk, alig látszik, mert mindig hunyorog. Most pontosan két dologban tévedett. Mérő Lajos azért jár a festékes farmerben, mert azon kívül csak egy dohányszínű, nyári szövetnadrágja lóg otthon egy szegen, amit nem akar befogni, mert akkor az sem lesz, amiben majd eltemetik. Neki pedig már soha nem lesz lába, örülhet, hogy Nyíri adjunktus nem vágta le a sebészeten, mert azt akarta. A balt. Ő pedig azt mondta neki, hogy doktor úr, meg ne próbálja levágni, mert azt maga nem éli túl. Én, csodálkozott az orvos, és körülnézett, örüljön, ha maga megmarad, jóember. Na látja, mondta Lakatos, azért nem fogja levágni. Adtak neki egy botot (elvitelre, viccelődött az ápoló, mert egy fillért nem kapott, és az orvosok sem), de hamarosan azt is nehéz lett emelgetni, mert már a másik lába is fájt, nem nagyon, biztos meghúzódott, meg az a rengeteg ülés, fetrengés. Aztán kifundálta, hogy egy kis kereket szerkeszt a bot végére, miáltal azt tolni lehet majd, mint a kerékpárt, fel se kell venni a földről. Kétszer esett csak el, másodszor a teraszról, akkor megint bevitték a kórházba, és mindenki jót nevetett a botján. Hogy találta ki ezt azzal a pár csepp eszével, kérdezte Nyíri adjunktus, mikor már meg tudott szólalni, ne adjunk inkább egy rollert magának? Vagy gördeszkát? Hová siet maga, láb nélkül? A mankóval sem volt több szerencséje, többet esett vele, mint járt, a végén pedig ezzel a járókerettel hozták haza, amibe beleáll az ember, aztán maga elé teszi, és utánalép. Mint a gyerekek. És, ugye, azok is mind megtanulnak vele járni. Ő is meg fog. És akkor az lesz az első, hogy megtépi Gizit, mint a libát, de lehet, hogy meg is tapossa. Aztán irány a szabadság. Gizi a felesége volt. Gizivel sok a baj mostanában, mert ahelyett, hogy melléállna, biztatná, inkább olyanokat mond, hogy nem kell az már neked, minek az, úgyis meghalunk nemsoká. És ahelyett, hogy ápolná, segítene rajta, hozná-vinné, mint például Sárika az utcából, aki egy biciklivel fuvarozza azt a malacpofájú embert még a kocsmába is, ez inkább kitalálja, hogy fáj a lába neki is, még arra is képes, hogy megdagad, azt mondja, nem tud menni, hajolni, főzni, mosni, nem tud semmit. Az a kövér ukrán asszony jár hozzájuk is naponta ötször, az hoz enni, mos, takarít, és gyötri őket, amiért még fizetést is kap a tanácstól. Na, adna ő neki. Az az ukrán asszony azt állította, hogy Marikának hívják, és magyar, de Lakatos tudta, hogy ez nem igaz, ha valaki ukrán, akkor olyan a neve is, de nem szólt semmit, mondja csak. Marika vidám

teremtés volt, és ezt ő állította magáról, mikor belibbent, na, hoztam egy kis vidámságot, mondta mindennap ötször, soha nem unta meg. Aztán kirakta az ételhordókat, Lakatos azt is megfigyelte, hogy egy fazékban a maradék van, de nem látta, hogy mikor, melyikből rak a tányérba, csak sejteni lehetett, hogy arról a csontról nem főzés közben mállott le a hús, hanem már megpróbálta lerágni valaki. Egy kistányérból evett ő is, hogy a beteg ne egyen magában, hogy jobb étvágya legyen, ő legalábbis azt mondta. Mindenütt. Piros arccal mosolygott akkor is, mikor a hús színe-javát ott, előttük ette meg, közben fecsegett, kacarászott, Lakatos pedig gyűlölte. Evéskor mindig hányingere volt először, mikor az a moslék a tányérjára került, később már csak azon törte a fejét, hogy ültében mit is verhetne a fejéhez ennek a menekült kurvának. Aztán azzal vigasztalta magát, hogy ha most egy olyan vonaton lennének, mint valamikor, hátulról menne rá, hogy ne is lássa az arcát, aztán a többiek is, mind, aki csak bírja, a végén pedig ki gyömöszölnék az ablakon. Lakatosék az utca túlsó végén laktak, és a ház is olyan volt, mint a gazdája. Bent állt, a telek túlsó végén, középen, magányosan rejtőzködve egy hatalmas hársfa sötét oltalmában, előtte elvadult bokrok, szőlőlugas, hogy ne lehessen belátni. Lakatos soha nem barátkozott senkivel, kocsmába nem járt még akkor sem, mikor ezt megtehette volna, viszont a sajátjából sem adott senkinek, pedig volt bora, pálinkája, ha pedig szólt a szomszédnak, az egy féldeciért hozott sört a boltból, konyakot, likőrt, mikor mit kívántak. Világéletében mindent maga csinált, még azt sem tűrte, ha beleszóltak, most egy napszámos kapálja, permetezi a szőlőt, lopja a szilvát, almát, és titokban viszi a cefrét a főzdébe, mert ez az ukrán dög nem engedné. Nem enged semmit. Úgy fogja a karját, hogy odacsípi a bőrt az ujjashoz, és neveti, délután belevágja őket az ágyba, mert ő tovább nem ér rá, tessék lefeküdni, és térdével a combjába rúg annak, aki nem akar, a felesége arcát a tányérba nyomja, mert nem eszi meg a gézdarabot, ami szerinte borsó. Közben viccel, mulat, nevetgél, az anyátok istenit, csak ne imádnálak benneteket ennyire, mondja néha, olyankor a szeme is könnybe lábad, és lopja az ágyneműt. Kést, villát. Mindent. Tojást. Lehet, hogy a pénzt is, de nem tudják megnézni, mert az a szekrény tetején van egy borítékban, a másik a tükör hátuljára ragasztva, de az is lehet, hogy már sehol nincs semmi. Lakatos néha arra gondol, hogy egyszer majd félni fog ettől a ribanctól. Valamikor nagy építkezéseken dolgozott, Palkonyán, Pentelén, Barcikán, meg ahová küldték, néhány évre a föld alá is lement bányaácsnak, azt nem szerette, de kitöltötte az időt becsülettel, hidat is építettek valahol, tornyot, gyárkéményt, már el se tudná sorolni, hogy merre. Erős volt és kíméletlen, így aztán hamarosan brigádvezető lett belőle, ácsok, állványozók hallgattak a szavára, később már az egész területen az volt, amit ő akart. A rabok kápónak hívták. Féltek tőle, mert csak annak volt munkája, akit ő jóváhagyott, ezek minden fizetéskor kisebb adományokkal kedveskedtek neki, és ha nem, hát nem. Akkor majd ő is nem. Mindenre. De a munkásvonaton is ő volt az úr, ő mondta meg, hogy ki a részeg, és ki nem, kik mehetnek vele, ki fog tüzelni a kályhában, és hogy melyik állomáson szállhatnak fel idegenek. Azokon a vonatokon rend volt, nem ölték egymást, habár ittak, de volt elég nő, akiket egyformán használt mindenki, akinek pedig ez nem tetszett, az hamar leszállt, vagy kiesett valahol a vonatból. A fia már húszéves volt, mikor vitatkozni mert az apjával, aki úgy pofán találta, hogy a kórházban adták vissza a szeme világát. Gizi nem szólt semmit, ő tudta, hogy nem szabad ilyenkor, csak a lánya sírt-rítt a dolog miatt, míg meg nem intette, de csak kézfejjel, és abba is hagyta, mikor a lány bevizelt. Egy délelőtt aztán szó nélkül eltűnt a bátyjával. Vonatra ültek, és elmentek valahová, azóta semmi hír felőlük. Így is jó. Gizit is egy olyan vonaton ismerte meg, amin még jó volt utazni, a lány engedelmes volt, nem szakadt bele a dolgokba, egy-két pofon meg se kottyant neki, a kőműveseknél hordta a téglát, de rakta a falat is, ha kellett. Nyékládháza magasságában Lakatos kiparancsolt mindenkit a kupéból, és azt mondta, Gizi mától a feleségem, ezt jegyezze meg mindenki. És akkor romlott el minden. Nem volt szabad ember többé, bár Gizi nem sok vizet zavart, de mégiscsak volt. Ott volt. És az istennek sem

akart mellőle elmenni, pedig már kiverte többször, az első gyerekét is egy disznóólban szülte meg. Mégis, miatta épült ez a ház, születtek a gyerekek, ő pedig csak gürcölt kegyetlenül, lopta az anyagot a házhoz, vagonszámra, jöttek a munkások, az emberei, akik segítettek felhúzni ezt a hatalmas, sötét épületet, ezt a rengeteg falat, tetőt, ezt a hideg börtönt. Lakatos nem szerette a saját házát, mert abban lakni kellett, utálta már a feleségét is, mert nem bírt vele, gyűlölte a világot és mindenkit, mert beteg volt, nyomorult. Csak a szél volt még barátságos, ismerős és tiszta, mint azelőtt, észre sem vette, hogy már vacog a hidegben, a járókeret vasát markolta a teraszon, és reszketett a dühtől. Fekete varjak lepték meg a hársfát, és versengve zuhantak le néha valamire, mint a kő. Később jött Marika, ez az ukrán átok, és nevetgélve, könnyedén betessékelte a konyhába. Ejnye-bejnye, Feri bácsi, hát szabad ilyenkor kisétálni egy ujjasban? Hát szabad Marikának a szívét megszomorítani? Ugye, nem? He? Egy mozdulattal beletérdelt a férfi combjába, és nevetett, csacsogott gügyögve, hoztam egy kis vidámságot, ugye, hogy örülnek? Hát Gizi néni hol a büdös istenben van? Maga már megint részeg, mondta neki Lakatos, csak hogy valamivel megsértse, de az rá sem hederített, vette elő hamar az éthordókat, azt is, amelyikben a maradék volt, és először abból mert. Ma valahogy nincs étvágyuk az öregeknek, dünnyögte félhangosan, ezzel a kis oldalassal már ketten is próbálkoztak, a levesbe meg csak belenyújtották a nyelvüket, pedig finom. És sokba kerül ám ez a falunak, azt ugye tetszenek tudni? Na, majd holnap megeszik, a rohadt életbe, vagy holnapután. Marika lassan evett, mert közben beszélgetni is kellett a betegekkel, és mert nem volt már éhes. Azt mondta, hogy sikerült megtalálni Lakatos bácsi fiának a címét, már írt is neki, hogy jöjjön haza, mert a szülők a végüket járják, de a lányuk lakóhelye még ismeretlen. Lakatos tudta, hogy hazudik, a fia annak idején azt mondta, majd akkor jön haza, ha őt eltemették, és csak azért, hogy még a földből is kiszántsa, és Lakatos ezt el is hitte neki. És mi az, hogy a végüket járják? Marika közben fecsegett, rágott, nevetgélt, ő meg arra gondolt, hogy ennek nem elég, ha hátulról, ennek közben a száját is be kell dugni, tövig, míg fel nem jön neki az orrán a hányás. Most azonban nem tehetett semmit, egy rossz szó, és viszik őket az otthonba, mert nem tudják magukat ellátni, és nem állják a gondozást sem. Ott pedig szép lassan mindkettőjüket megölik. Gizi sem szól, mert részeg, de azt se szabad mutatni, így aztán csendben hallgatják ezt a nőt, nincs más. Délután még jön egyszer, de az már nem tart soká, akkor elintézi az esti látogatást is, megágyaz, bekapcsolja a tévét, majd elmegy, és végre nyugalmuk lesz reggelig. Lakatosnak az az első, hogy kihúzza a tévét az ágya fölötti konnektorból, aztán nagy nehezen feláll, és járni kezd azzal a vassal. Aztán majd valami miatt megbotlik vagy eldől, és nem tud felállni. Gizi meg olyan kába, hogy képes utánaesni, azzal, hogy segít, de felállni már ő se tud, és akkor ott feküsznek reggelig a kövön, míg jön az ukrán nő, akinek azt hazudják majd, hogy épp most estek el, ebben a pillanatban, mert különben hívja a mentőt, és kórház vagy otthon. Nem először fog így történni, de már nem sokáig. Lakatos nem mondta senkinek, hogy mi baja van a lábának, igaz, ő sem tudta pontosan, de nem is volt, akinek el kellett volna mondani. Vereslaci, a szomszéd, abban a szörnyű házban, azt mondta, hogy erre a vasra tudna kereket rakni, és akkor gyorsabban menne Feri bácsi, Hesz Jancsi, a másik szomszéd pedig a tolószéket javasolta, ami a Vida fiúnál volt, és aki meghalt. Lakatos meghallgatta őket, épp elég volt, aztán azt mondta nekik, hogy ne foglalkozzon ővele senki, menjen mindenki a dolgára. Tudta ő pontosan, hogy mit kell csinálni. Megálmodta. Akkor is a kövön feküdtek, mert kiesett a kezéből a svédcseppes üveg a lábtörlőre, azt pedig fel kellett venni, mert pálinka volt benne, és nem tört szét. El is érte valahogy a kezével, mikor eldőlt vele megint ez a nyomorúság, azt pedig már előre lehetett tudni, hogy Gizi is úgy jár, addig idétlenkedik mellette. Úgy is lett. Akkor szuszogtak lent egy darabig, iszogatták a pálinkát, beszélgettek, éjféltájban Gizi azt mondta, hogy ő szerette Lakatost, de soha nem tudta neki azt mondani, hogy Feri. Lakatos nem mondta neki, hogy ő is szerette, azért vette magához, mást nem is szeretett egész életében, de ezt soha nem ejtette volna ki a száján. És a gyerekeket is szerette, míg picik voltak a pólyában, és nem sírtak. De később gonoszak

lettek, és azok ma is, ha felmérgelték, összefogta a lábukat, mint egy pár tyúknak, és fejjel lefelé lógatva verte a seggüket, amíg csak bírta. Aztán elmentek. De elmegy ő is. Elég volt. Hajnal felé Gizi jajgatni kezdett, hogy mindene fáj, ez már nem is élet, jobb lenne, ha meghalnának mind a ketten. Lakatos nem válaszolt sokáig, pedig nem aludt ő sem, csak szunyókált, aztán suttogást hallott, a Giziét, Lakatos, szólt az asszony, hallod? Neked erős a kezed, mondjad, öltél már embert? Most már elmondhatod, annyi mindent beszéltek rólad! Meg fogunk gyógyulni, üvöltötte hirtelen a férfi, te is meg én is! Értetted?! Ahogy akarod, motyogta Gizi csüggedten, de én már unom. Csak vonatra tudjak szállni, gondolta Lakatos, csak egyszer még, akkor majd minden más lesz. Leszáll majd, valahol, ahol munka van, a többi nem érdekes, csak innen szabaduljon. Esténként az az ukrán rémség rájuk zárta az ajtót, a kulcsot meg elvitte, de Lakatos talált egy másikat a fiókban, amivel úgy éjfél körül ki tudott jutni a teraszra. És tovább is. Hideg volt, és ez a jó, a friss levegő, a szél fogja meggyógyítani. Ha nem, akkor majd Colos, aki felcser volt a katonaságnál, majd rendbe teszi. Valamikor ő csinált belőle doktort, mert sok volt a baleset, és se orvos, se mentő, a munkának meg haladni kellett. Ha őt hívták, csak ránézett a pofára, és eldöntötte, hogy megmarad-e vagy sem. Ha nem volt már érdemes, nem bajlódtak vele, félrehúzták, betakarták. Ha igen, akkor jött Colos, szúrt, vágott, roppantott, helyre tett. Volt, aki nem bírt tovább élni, de ez máshol is előfordul. És ha már meghalt, azzal is csak a bajuk gyűlt meg, kint a pusztában, a szabad ég alatt, mindentől távol, mi legyen? Ha víz ment a közelben, volt, hogy beleengedték az igazolványával, mindennel együtt, majd csak kifogják valahol, ő pedig jelentette, hogy ez és ez a vízbe esett, már nem érték el. Előfordult, hogy egy tánccsoport ugrált előttük a parton, mert arra volt ember, mögöttük pedig halottal úszott a folyó. Colos majd felvágja a lábát, és kiengedi belőle azt a rengeteg rossz vért, amitől már szinte fekete, feszül, lüktetve fáj, meg lehet tőle őrülni. Már a gondolattól is megkönnyebbült. Sötét volt, nem gyújtotta fel az udvari villanyt, de azért szépen haladt, zsebében az üveg, a lépcsőn is lemászott valahogy, és akkor már tudta, hogy sikerülni fog. Lassan, óvatosan húzta a lábát a keret után, csak a gondolatai rohantak fiatalon, szilaj mámorral, később már fényeket is látni vélt, de tudta, hogy csak képzelődik, a lépéseket viszont elfelejtette számolni, pedig úgy tervezte, de most már mindegy. Az állomás itt van egy ugrásra, az utca végétől egy kis ösvényen kell átmenni az akácoson, és kész. Most ott járhat, mert földet érez a talpa alatt. Pihenni. Aztán megint. Jólesett a pálinka is, nem fázott, és tudta, hogy végre megszabadult mindentől. Lakatost épp akkor hagyták cserben az érzékei, mikor Béres szomszéd a távolban kiabálni kezdett, mint minden éjjel, mikor kimegy belőle a cefre, és ettől meg akar bolondulni. Kutyák ugattak vonítva a sötétben, Lakatos meg azt hitte, hogy már az állomáson van, előtte a vonat, amit annyira várt, sötéten, hiszen mind alszik, Gatya meg tüzel, jó meleg van ott bent, erős szag, szuszogás, na, majd ha ő felszáll, lesz itt élet. Deszkát érzett a kezével a sötétben, ajtót keresett, és már tolta is fel maga előtt a vasat, de hisz már nem is kell! Aztán úgy rémlett, kiabál valaki, és mintha azt rikácsolná, hogy Feri! Hová mész, Feri! És a villany is ég, de csak kiabálnak, hogy mit akarsz ott, a kapunál, hová mászol? Gizi az, persze, akit ő mindig is szeretett, aki most is utánajött, betegen, nyomorultan, azt mondja, hová akarsz menni, te bolond, ez az utcaajtó, itthon vagy az udvaron! Még ilyet. És fogja a karját, pedig az most nem jó, mert mindjárt felbuknak, és itt fognak feküdni a földön reggelig, így ni. És ezen röhögni kellett már estében, de nevetett az asszony is, hogy ő azt hitte, hogy az állomáson van, pedig csak a kerítésen koppant a keze, nem a vagon oldalán, nahát. De azért ez is nagy dolog. Lassan, lassan felnyúlt a szélbe, legközelebb sikerülni fog, zihálta az asszonynak. Aztán megrázta, hallod? Szeretlek, a rohadt anyádat! Ölj meg most, sírta rekedten, ölj meg hamar.

EL, VALAHOVÁ Ocsenás is a városból költözött az utcánkba, úriembernek látszott, egy biciklit tolt mindig maga mellett, és bármilyen volt az időjárás, pantallóban járt, félcipőben, egy kis vállra akasztható táskával a nyakában, emiatt sokáig nem is köszönt neki senki. Aztán kiderült, hogy nem jön utána család, mert elváltak, gyereke sincs, viszont valóságos palotája volt minden kényelemmel berendezve a városban, így aztán a rá eső részből játszva megvásárolhatta azt a régóta üresen álló, elhanyagolt házat nem messze Lakatoséktól, az állomáshoz közel. Ez ugyan nem volt egy palota, sőt, de ő hamarosan közölte mindenkivel, hogy nemsokára vissza fog költözni úgyis, csak kipiheni magát egy kissé itt falun, a pénzen nem múlik semmi, mindössze arra vár, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Ennek úgy öt éve, de háromnál biztosan több, mert Doroginak éppen három esztendeje tartozik száznegyven forinttal, és a kedélyek is régen lecsillapodtak. Aztán egy csendes, kora őszi délután világossá vált, hogy nem is tud biciklizni, viszont így könnyebb a járás, márpedig ő a kényelemért áldozni szokott, a pénzen nem múlik, magyarázta Sarkadiné Piroska néninek, és kért még három deci bort hitelbe. Kövérkés, alacsony ember ez az Ocsenás, olyan csámpás menésű negyvenes, kopott, lötyögő, fekete nadrágban, fedetlen fővel jár, ha jó az idő, és akkor mindenki láthatja, hogy majdnem kopasz, és az is lehet, hogy zsidó, akkora orra van, viszont mikor felteszi azt a zsíros karimájú, fekete kalapját, le sem tagadhatná, hogy cigány. Ráadásul Béla, ami sok zavart okozott kezdetben, mert az egyik akácfát is így hívják a kocsmánál, de aztán megszokták, hogy ez a Béla nem az a Béla, még akkor sem, ha ő is mindig a kocsma környékén ácsorog. Ocsenás művelt ember volt, az idők folyamán négyszer lopták el a biciklijét, és mindannyiszor visszalopta, pedig egyszer át is festették. Nem csinált ügyet a dologból, de a kocsmában alkalmas időben elejtett néhány csípős megjegyzést egyes emberekről, akik azt hiszik, hogy. Az idő pedig akkor volt alkalmas, mikor az illető is a helyiségben tartózkodott, és természetes volt, hogy ő fizette a sört és a feleseket, mert egy ilyen emberre nem lehet haragudni. Ocsenás még kifejtette azt is, hogy neki a bicikli nem jármű, hogy csak úgy rohangáljon vele, hanem gyógyászati segédeszköz, amit mindjárt el is magyarázott, ő ugyanis egyenesen a Klinikáról került a mi utcánkba, ott beteghordozó volt, itt egy senki. Mint mindnyájan. Hamar feltalálta itt magát, és ebben nem is akadályozták, néhány nap múlva már mindenütt jelen volt: az utca teljes hosszában és szinte mindig, Sarkadi néninél, aki saját termésű bort poharazott hitelbe, látni lehetett a boltban, kocsmában, reggel idődben kelt, és kiállt a háza elé, hogy köszönhessen azoknak, akik a korai buszhoz mentek, nyitáskor pedig már ott támasztotta a biciklijét a kocsma előtt, hogy segítsen, ha kell: sepregetni, felmosni a követ, pedig néhány perce még az utca túlsó végén Mérő Lajossal beszélt, aki már régen gyanította, hogy Ocsenásék többen is vannak, és mind egyforma. Sietve járt, fürgén, néha szaladt is pár lépést a bicikli mellett, ha ült a kocsmában, vagy egy kerítés mellett támaszkodott, akkor is csinált valamit, két csapágygolyó volt nála mindig, ezeket morzsolgatta a markában. Mégis volt ideje meghallgatni mindenkit, ha kellett, órákig figyelt lankadatlan, a golyókat forgatva a kezében, olykor ki is segítve a másikat a fogalmazásban, mikor például Béres szomszéd mesélte neki sanyarú élete történetét, csak néha-néha szólt rá, hogy halkabban, mert Béres mindig hangosan beszélt, akkor is, ha rászóltak. Béres mostanában maga alatt volt, látta mindenki, igaz, akkor is kiabált, ha nem volt maga alatt, most viszont már többhetes szőr volt az arcán, a haja a nyakából visszafelé kunkorodott, meg is kérdezték, hogy milyen szert használ borotválkozás ellen, olyan már, mint egy Messiás. Tényleg, kérdezte tőle egyszer Ocsenás is, mért nem borotválkozik kelmed? Délután volt már, majdnem este, Béres ügyesen megkerülte a választ, és szomorú lett. Aztán pár üveg sör múlva elismerte, hogy tényleg. De reggel még rángatózik a keze, csak akkor nem, ha ráül, délután meg már bizonytalan, és nem is érdekli. Hát téged miért hívnak

Ocsenásnak, kérdezett vissza később, milyen név ez? Ocsenás is kikerülte a választ, mert nem tudta ő sem, viszont elárulta, hogy mint beteghordozó és műtős vagy huszonöt évig ő borotválta a betegeket az operáció előtt, és neki semmi, ha Bérest is megborotválja. Esetleg a haján is igazít egy cseppet. Béres hitte is meg nem is az egészet, mert akkor már tudott dolog volt, hogy Ocsenás nem képes biciklizni, és az is rémlett neki valahonnan, hogy a műtősök zöld ruhában járnak, és a szájuk be van kötve, de úgy gondolta, hogy legfeljebb nem fog sikerülni az egész, és akkor mi van? Jó, mondta, és körülnézett, de nem volt senki rajtuk kívül a helyiségben, aki lebeszélje. Most már csak haza kellett jutni valahogy. A nagy, hosszú ember, amikor kilépett a presszó ajtaján, hirtelen félni kezdett, mintha egy ismeretlen nevű szakadék szélén állna, úgy érezte, le kellene ülni inkább, kapaszkodni, de tudta, hogy akkor is félni fog, és hogy ilyenkor vagy többet, vagy kevesebbet kell inni, és akkor rendbe jön minden. Így aztán hamar vissza is fordult az ajtóból, mert kevesebbet inni már nem volt lehetséges, de Ocsenás megfogta a karját, és azt mondta, hogy szomszéd, utána majd eljövünk mind a ketten, majd meglátja, mennyire más lesz. Jó, egyezett bele Béres. Egy fillér se volt nála. Legfeljebb elmennek majd Sarkadi nénihez, gondolta beletörődve, majd nagyot sóhajtott, mikor Ocsenás felsegítette a biciklivázra, és olyan erővel ragadta meg a kormányt, hogy a másik alig bírta kormányozni a járművet. Nehéz az élet, mondta később csüggedten maga elé, hová megyünk? Énhozzám, mondta Ocsenás, de Béres azt mondta, az nem lesz jó, onnan nem fog tudni hazajönni. Ocsenás hiába biztatta, hogy haza is fuvarozza majd, Béres nem engedett, ő közelebb lakik, mondta, van ott minden, szappan, pamacs, beretva, Sarkadi néni meg szinte átellenben lakik, és most, menetben már be is léphetnek erre a nagy izgalomra. Csak szóljon majd neki Ocsenás, ha odaérnek, mert ő addig ki nem nyitja a szemét. Ez az Ocsenás pedig valóban beteghordozó volt valamikor, és nem is akármilyen, Pásztoriné nagyságos asszonynak azt énekelte a műtét előtt a folyosón, hogy én a csendes békességet szeretem, kár elhagyni a szívem, mert Pásztorinénak ez volt a kedvenc kupléja, és soha nem tudta meg, hogy Ocsenás ezt honnan ismeri, mert röviddel a sikeres operáció után elhunyt, csak az új pészméker ketyegett benne tovább, még a koporsóban is. Osvát bácsinak pedig a lábát csonkolták, elsőre csak térd alatt, de rá sem ügyelt, ha jött érte az az alacsony fiatalember, aki végig tudta, hogy seregek kelnek magas hegyek ooormán, de lenn a völgyben zsarnok hada lép, és jó hangosan kiénekelte még a kezelőszoba előtt is, hogy szabadságért, jogért küzd a nép! Osvát bácsi előbb volt kommunista, mint sokan mások, és tovább is maradt, mint illő lett volna, de az érszűkülettől ez sem óvta meg, megjárta Albániát, Recsket, csak a mankóval nem tanult meg közlekedni, de nem is volt ebből semmi baj, ha Ocsenás volt szolgálatban, mert felkapta Osvát bácsit és még vagy két-három elesettet, berakta őket egy-egy tolószékbe, és gyerünk! Kettőt maga előtt tolt, kettőt-hármat pedig húzott, és mentek a tágas, hosszú és kihalt folyosókon, liftbe be, onnan ki az udvarra, ha jó volt az idő, és közben daloltak, nevettek, bolondoztak. Persze, ezt csak délután lehetett csinálni, mert délelőtt például Erdei adjunktus, a jó nevű gégész, ha meghallotta Ocsenás hangját, már írta volna fel a beteghordozót egy orrsövényműtétre, bár jobban szeretett egyből gégét metszeni, úgyis az a vége mindig. Az adjunktusnak nem volt zenei hallása, de szeretett operálni, ahogy Ocsenás énekelni szeretett, vagy legalábbis úgy tett, mintha szeretett volna, és a betegek imádták. A gégemetszést viszont megúszta, mert Erdei adjunktus mégiscsak rávette egy futó vizsgálatra, amely nagyfokú és folyamatos alkohol-fogyasztást mutatott ki, Ocsenás vodkát készített ethanolból, desztillált víz hozzáadásával, és mindkettőt a raktárból szerezte, így nehéz volt eldönteni, hogy emiatt küldjék-e el, vagy amiatt, hogy az itallal a betegeket is megkínálta. Sokszor. Igaz, pénzt nem kapott érte, és most hamar ki kellett valamit találni, mert bár a torkának semmi baja nem volt, a kardiológus gyanús szívhangokat észlelt, később felment a beteghordozó vérnyomása, az ízületei pedig fájni kezdtek, sőt, megduzzadtak a nyirokmirigyei is a hóna alatt, és mire a portán kibocsátották, legalább három gyógyíthatatlan betegsége volt, ami miatt mindenképpen le kellett százalékolni. Ocsenást mindenki kedvelte, orvosok, ápolók, betegek, mert szeretett jót tenni, ha kellett, ha nem, így született. Most is lágyan támasztotta

Béres szomszéd girhes hátát a biciklin, és olyasmit dúdolgatott, hogy sej-haj szénaszál, a madár is ideszáll, ettől Béres régen volt harmatos reggelek sűrű fűszagát kezdte érezni az orrában, a fülében lassú harangok búgtak, és nemsokára elaludt. Nem volt az igazi alvás, csak kábulat, mert Sarkadi néni háza előtt csak beleszimatolt a levegőbe, és már ébren volt, de a bicikli kormányát nem tudta arrafelé fordítani, mert azt Ocsenás is fogta, aki csak dudorászott közben, hiába acsarkodott Béres, hogy itt volnánk! Álljunk meg! Még azt is mondta, hogy akkor ő leugrik, de azt nem lehetett komolyan venni. Ocsenás tudta, hol lakik a nagy, csontos ember, ahogyan tudta, az egész utcában, kinek, melyik a háza, hogy lehet bemenni, elöl laknak-e, vagy hátul a toldásban, sütőházban, tudta, ki, hogy él, lehet, hogy még azt is, hogy ki, mikor és mit eszik, milyen a széklete, egyszóval mindent. A verécén üggyel-bajjal bejutottak a kopár udvarra, aztán a ház bejárata előtt Ocsenás finoman megdöntötte a kerékpárt, Béres meg lecsúszott róla, mint egy zsák. Na, mondta a valamikori beteghordozó, ugye, nem fájt? Mikor hozták így haza kegyelmedet, úgyszólván taxival? Mármint engem, kérdezte Béres értetlenül, mert Ocsenást nem lehetett mindig megérteni, másképpen beszélt, biztosan a kórház miatt. Miért nem tegezel, kérdezte aztán, mert nem tudott mit válaszolni, azt pedig nem kötötte a másik orrára, hogy hozni ugyan hozták már haza, a hóna alatt vagy a karját rángatva, és a sarkával barázdát húzott végig az utcán, még másnap is látszott. Ocsenás sok mindent látott, hallott már a kórházban, így aztán nem ütközött meg semmin, mikor a lakásba beléptek, ismerős szag csapott az orrába, fel, egyenesen az agyáig, az elfekvő kórtermek jellegzetesen csípős, vizelet, gyógyszer, verejték és az öregkor, az elmúlás fanyarkás, savanyú szaga, ahogy ott egymás között mondták: halálszag. Magdika, Béres felesége az ágyon ült, és nevetett. Mindenen. Magdikának két agyvérzése volt évekkel ezelőtt, azóta az ágyon fekszik vagy ül, Béres pedig néhány hónap késéssel inni kezdett, azt mondta, már ne haragudjanak, ezt nem lehet másképp kibírni. Aztán nyugdíjazták, hogy elláthassa az asszonyt, más semmi különös nem történt. Ocsenás azonnal látta, hogy ez a beteg sokáig fog élni, addig, míg etetik, itatják rendesen, és nem viszik kórházba, addig viszont mindent és mindenkit tönkretesz maga körül. Csókolom a kezét, mondta hangosan a nőnek, hogy tetszik lenni? De jó színben van kiskegyed, folytatta később, mert nem kapott választ, tán napozni tetszett? Magdika arca fehéres, sápadt színű volt, szinte áttetsző, eredj már, mondta Béres mogorván, nem ért ez semmit, hát nem mondtam? Aztán kiáltott: Fekszik! Fekszik! Magdika szívből felnevetett, és lassan hátradőlt az ágyban. Ül, kiáltotta ismét Béres, ül! Mondom, ül! Az asszony ezen is jót nevetett, majd felült, na, mondta Béres, így lehet ezzel. Mint a kutyával. Tud ám mást is, majd meglátod! Ocsenásnak ez sem volt új, de nem mondott semmit, egy régi, mocskos falvédő volt az ágy mellett, azt nézte, aztán a mosatlan edényeket az asztalon, tűzhelyen, majd megint Magdikát, aki a gyűrött, sárgás-szürke ágyneműben trónolt, őszülő haját valaki hátracsavarva megkötötte egy madzaggal, de még így is szép volt, mint egy jókedvű, nagyra nőtt és elvadult gyermek, sebekkel a kezén, nyakán foltokkal, az állán és az orra alatt nyálszerű nedvesség csillant a gyér világításban, ó, istenem, gondolta Ocsenás megilletődve. Kapar, hallotta most Béres hangját újra, és az asszony mind a két kezével a foszlott paplant kezdte karmolni maga előtt, mikor előrehajolt, összefüggő, nedves, barnás folt látszott ki alóla, és egy felbillent, lepedőre fordult kis lavór, behugyoztál, be is szartál megint, állapította meg Béres, ezt csinálja, míg agyon nem vágom. Meleg volt, rengeteg légy, Magdika nevetett, aztán mondott is valamit, de nem lehetett érteni, mert kint ugatni kezdett az a torzonborz, fekete kutya, és később a többi is. A borotválással nem lett volna semmi baj, ha Béres tud egyenesen ülni, és nem jár a szája állandóan, a borotva ugyan volt vagy ezeréves, a pengét meg élezni kellett egy pohárban, de aztán mégis jóra jött minden. Tudja mit, szomszéd, szólt Ocsenás némi küzdelem után, feküdjön oda a másik ágyra! Feküdjek le, kérdezte Béres hitetlenkedve, igen, nyugtatta meg Ocsenás, az lesz a legbiztosabb, a betegeket is fekve borotváltam, a halottakról nem is beszélve. Halottakat, kérdezte Béres, és elakadt a hangja, mert Ocsenás egy mozdulattal váratlanul az ágyra nyomta a fejét, majd egy

cserépalátétből szappanozni kezdett, később lehúzta a sovány emberről az inget is, és a feje alá gyűrte. Hogy ne menjen az ágyneműre a hab, magyarázta. Nem volt ágynemű. Ügyesen, gyorsan csinálta, kissé berogyasztott térddel imbolygott Béres előtt, aki a légyszaros plafont nézte, és hallgatta a bőr sercegését. A számnál lesz majd nehéz, mondta később, mert csak négy fogam van, be van esve. A szám. Annyi baj legyen, mondta Ocsenás vidáman, aztán mikor arra került sor, egy kanalat nyomott Béres szájába, hogy megfeszüljön a bőr, az orra alatt pedig az ujjával segített, és mire Béresre öklendezve rájött a hányinger, kész is volt. Készen vagyunk, mondta Ocsenás, tessék a kasszához fáradni. Aztán egy régi metszőollóval még lecsapkodta a körmöket is, a haját pedig az ujja közé fogott pengével sebesen lenyírta, ollót nem találtak. Mosakodjon meg, mondta Ocsenás, itt-ott vérzett egy kicsit a bőr, szédülök, motyogta Béres, forog velem minden. Az nem a borotválástól van, vélte Ocsenás, üljön fel. Ül! Magdika erre felkacagott a másik ágyon, és felült, majd egy szennyes törölközőt húzott elő a körülötte lévő rongyokból, a lábai közé vette, János gazdám, mondta derűsen, aztán az egyik kezével hátranyúlva oda-vissza húzgálni kezdte maga alatt, amint azt mosakodás után szokták, Béres csak nézte egy ideig, aztán rákiáltott az asszonyra: Teszed le?! Leteszed! Na! Aztán: Fekszik! Fekszik! Ki az én kancám, kérdezte később szigorúan, és az asszonyhoz lépve a nő lábai közé nyomta az ujját, az nem válaszolt erre sem, csak mosolygott, és a szemét lecsukva az öklét kezdte harapdálni. Hóc-hóc ka-to-na, mikor megyünk Vá-rad-ra, énekelte aztán Béres az arcába, mire Magdika boldogan felnevetett, és dobálni kezdte a derekát, az anyád istenit, mondta Béres, mikor felállt az ágy mellől, szeretem ezt a piszkot, még így is, tette hozzá később bánatosan, és elpirult. Hozzám nőtt. Össze vagyunk rohadva. El tudod ezt hinni? Ocsenás bólintott, elhiszi. Tényleg elhitte. Nincs neked arról fogalmad, hogy ez az asszony mit kínlódott velem együtt az életben, magyarázta Béres később elkomorodva, meg senkinek! Csak ugatnak! És tessék, ezt kapta az élettől! Hát hol van az igazság? Hol? Az arcát nem mosta meg, jó volt így ülni, megborotválva, már nem forgott vele az ágy sem, közben Ocsenás Magdikát hengergette, forgatta, kiabálta azt a viseltes lepedőfélét alóla, lehúzta az ágyneműt, már elmesélte, szólt most hátra Béresnek, és arrébb tolta az asszonyt. A cséplőgépnél is voltunk, recsegte Béres ingerülten. Azt is, mondta Ocsenás. Palkonyán meg kubikolt, nő létére, folytatta a sovány ember. Tudom, mondta Ocsenás. Tudok én már mindent, szomszéd. Mindent még én se tudok, mondta Béres szomorúan, egyre részegebb volt. Bár sokszor mintha már tudnám, kiabálta, csak az a baj, hogy el is felejtem. Ocsenás felkapcsolta a villanyt. Meg kéne mosni a testét valamiben, mondta, van valami lavór vagy teknő? Nincs itt semmi, hazudta Béres, aztán azt mondta, hogy nem az kell annak. Már megbocsásson, vitatkozott Ocsenás, ezt az egyet jobban tudom. Nehogy azt hidd, mondta Béres, mert az úristen őt ezzel ajándékozta meg, ezzel a betegséggel, legalább öregségére kipiheni magát. Néha kivihetné sétálni, mondta Ocsenás, az jó lenne, mert így elsorvadnak az izmok a lábában. Odaállt Béres elé, és mutatta, hogy hol, az csak nézte, aztán megmarkolta a másik ágyékát, ez kéne annak, mondta, meg a bor, elhiheted. Bort még csak tudok neki hozni, de ez a másik neki már nem öröm, mindig fél hatra áll. Ez a nagy bánatom! Na, tette hozzá, mikor elengedte Ocsenást, ugye, hogy te se tudsz mindent. Valahogy lemosták azért a nevetgélő, visongó asszonyt egy nagy lábasban, Ocsenás közben szakszerűen magyarázott, mit, hogy kell csinálni, hintőpor van, kérdezte a végén, nem volt. És ezeket ki kell majd mosni, folytatta, hol van másik ágynemű? Sehol, mondta Béres, anélkül szokott feküdni, míg meg nem szárad. Már szétrúgott vagy három rendbelit. Mikor még együtt feküdtünk. Később átmentek Sarkadi nénihez inni egy kortyot, Béres kért egy műanyag flakonba is két litert, azt elejtette az utcán, de nem tört össze, csak elrepedt, így aztán meg kellett inni ott, a helyszínen, hogy el ne sikkadjon az egész, aztán visszamentek még, többször is talán, majd megint Béreshez, de könnyen lehet, hogy Ocsenáshoz is átmentek, Béres nem vitatkozott, ha bor volt nála, csak ült valami széken, ágyon vagy a bicikli vázán, és hallgatott, a másik meg állandóan beszélt valamiről, még nevettek is, aztán mindegyik lefeküdt valahová, és hajnaltájt Ocsenás megkérte Magdika kezét. A kút mellé

mentek vizelni, másodszor a kutyára csorgott, akkor mondta el Ocsenás Béresnek, hogy neki tetszik Magdika. Nekem is, mondta erre Béres, majd visszafeküdtek a színbe egy pokróc alá, és nem beszéltek többet a dologról. Később Béres még felkelt egyszer, kiabált az udvaron valamit, aztán bent, a színben is, verte a fejét a deszkába, ahogy szokta, mikor kimegy a fejéből a szesz, és olyankor meg tud háborodni, de Ocsenás ebből már nem hallott semmit, és reggel úgy látszott, egyikük sem emlékszik semmire. Ocsenás szerette a beteg asszonyokat, mert a kór finommá tette őket, arcuk, bőrük kisimult a betegség, láz nyomán, gyengék voltak, elesettek, mozdulataik erőtlenek, lágyak, olyan nőiesen szépek, amint elomlottak a nyirkos lepedőkön, ezeken a szeszélyesen gyűrt drapériákon, átmelegedett párnákba süppedve, mint azokon a barnás színű, régi képeken. Vagy ernyedt, kimerült testükből üveges katétercsövek futottak az ágy alá, sejtelmes folyadékkal teli zacskókba. Egy szép, durcás, mandulaszemű fiút is szeretett Ocsenás, az ölében hordta őt is a különböző fájdalmas vizsgálatokra annak ellenére, hogy már régen tudta róla, hogy nem lány. Tizenöt éves volt és cukorbeteg, fodrosszőke hajú, az arca bársonyos, ezzel csapta be a gyanútlan beteghordozót, aki tudta, hogy nemsokára szemüveg kell a fiúnak azokra a sértődött szemeire, egyre vastagabb, rossz lesz az élete ebben a csupa egészséges világban, gyerekei sem lesznek majd, ahogy Ocsenásnak sincsenek, pedig neki semmi baja a cukrával. Nyűgös, türelmetlen kölyökszépség volt Csaba, ideges és fegyelmezetlen fiú egy ábrándos lány arca mögött, nagy adag injekciókat kapott a hasába, és titokban a női vécében onanizált. A cigarettát Ocsenás vitte neki, néha vodkát is, pedig azt sem volt szabad, éjszaka pedig pár szem kockacukrot csempészett a szekrényére. A beteg nők között is voltak kedvencei, különösen a gyengék, a frissen műtötték, vagy akiket éppen most hoztak, akik tele voltak aggodalommal, félelemmel, majd a nyugtatók után szinte megadták magukat a kórháznak. Ocsenás nem emlékezett rá, hogy az ő felesége valaha is beteg lett volna, lehetett akármilyen járvány, hideg, meleg, köd, eső vagy hóvihar, még csak náthája sem lett, láza meg soha. Csak gyereket nem akart, azt állította, neki nem lehet, mert azelőtt a sugárkezelőben dolgozott, de Ocsenás biztos volt benne, hogy azért, mert az asszony önmagán kívül nem képes szeretni senkit a világon. Esetleg a macskáját. Edit egy másik kórházban dolgozott, az egyszer használatos tűket főzte ki használat után, ami nagy figyelmet és hozzáértést igényelt, valamint bátorságot is, mert erről csak ő és a főnővér tudhatott. Erős nő volt, egyedül tologatta a bútorokat a lakásban, ha porszívózni akart, márpedig akart mindennap, feltűrte a ruhája ujját, kivörösödött arccal, harsan beszélt Kapitányhoz, a kövér, lompos, nagy szőrű kandúrhoz, amely ilyenkor lustán felugrott a fotelbe, ahol megpihent, arra számítva, hogy az asszony kirakja majd a nyitott házgyári ablak keskeny párkányára, és akkor azt a húsz centit nem kell átugrani. Meleg időben ott sütkérezett a napon boldog és elégedett pofával, míg Ocsenás a konyhában várakozott, ha éppen otthon volt. De általában nem volt otthon. Editet már az elején is valóságos ostrommal kellett bevenni az ágyban, később pedig egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán engedte magához, az egész dolgot tisztátalannak, mocskosnak érezte, elfordította a fejét közben, és dohányzott, vagy eltakarta magát a karjával, és az arcára volt írva, hogy utálja az egészet. Utána azonnal kisietett, megfürdött, kitakarította maga után a fürdőszobát, fel is mosta, kisúrolta a kádat, ablakot nyitott a szobában, hogy kimenjen a szag, és másnap feltétlenül kimosta az ágyneműt. A második-harmadik héten már külön aludtak. Ocsenás sok mindent megpróbált, aztán feladta. A névnapjára virágot vett akkor is, mint mindig, tudhatta volna, mikor benyitott, hogy porszívózik az asszony, takarít, a szekrénysort porolja, de az eszébe sem jutott, hogy a huzat majd minden ajtót, ablakot becsap, és Kapitányt az egyik kilöki a párkányról a mélybe. A nyolcadikról. Ott laktak. Utána már csak ő, az asszony nem ment haza többé, míg Ocsenás ott volt. A férfi akkor a leheletfinomra soványodott, rákbeteg Bátonyinéba volt szerelmes, nem bajlódott sokat a hordággyal, tolószékkel, az asszonyt legtöbbször a karjában vitte a bonyolult kezelésekre, a széket csak tolta maga előtt, az asszony pedig puha karjával átölelte a nyakát, és a vállára hajolt. De

szép volt a sok betegséggel küszködő Ács Vera is, és Bimbóné, akiről senki nem tudta, hogy mi baja lehet, és szívesen vette, ha Ocsenás egy kis italt szerzett neki, vagy Jármi Aranka, akinek a beleiben összenőtt valami, és már kétszer műtötték, hiába. Néhányan mindig haldokoltak, Ocsenás ezekre gyakrabban ránézett a nyitott ajtón át, viheti-e őket a tárolóba. A kórházban nem volt elkülönítő, néhány lepedővel körültakarták az illető ágyát, és vártak. Ocsenás arra gondolt, hogy Magdikat is úgy volna jó egy lenge fátyollal elzárni a külvilág zajától, mocskától, elsősorban a férjétől, hogy élhessen ott a maga elvarázsolt mesevilágában sokáig, pont egy olyan szeretve érző személy gondoskodása mellett, amilyen ő. Mikor meglátta az asszonyt, mindjárt sejtette, hogy megtalálta, és ettől valami nagy nyugalmat, egyben izgatottságot is érzett. Mert Béres például egyáltalán nem emlékezett semmire, és azon csodálkozott másnap, hogy sima az arca, nem szőrös, és hogy ott fekszik tőle nem messze a színben egy csúf ember, akiről mindenki tudta, hogy Ocsenásnak hívják, és aki mindenbe beleavatkozik, míg valaki pofán nem csapja. Béres ingerült volt reggelente, türelmetlen, most is azonnal a kétliteres műanyag flakont kereste maga körül a szalmában, de csak sokára találta meg Ocsenás kalapja alatt, akinek ez nagy szerencséje volt, és alhatott tovább, Béres pedig elszántan Sarkadiné Piroska nénihez indult, az utca másik oldalára. Nem volt könnyű, de sikerült. Várni kellett, az öregasszony még nem nyitotta ki az ajtót, beteges volt mostanában, és a fél utca azért imádkozott, hogy meg ne haljon, vagy ha igen, akkor ne reggel, hanem majd napközben, mikor már a kocsma is, a bolt is nyitva van, és Pintér is elkezdi a kimérést. A kocsma hatkor, a bolt hétkor nyitott, Pintér pedig nyolc óra körül húzta el a reteszt, mikor az állatokat megetette, és ő is reggelizett a feleségével. Csakhogy Pintér nem szeretett hitelbe adni semmit, pedig neki pálinkája is volt, a boltban sem nagyon lehetett hitelezni, és a kocsmában is csak egyesek ihattak hozomra. Béres nem tartozott közéjük, mert ez bizalmi kapcsolat volt, Béresnek meg mindenről eljárt a pofája. Hangosan. Sarkadiné Piroska néninél nem volt kivétel, Béres hamar túl is lett az első három decin, és míg az asszony a flakont töltötte, ivott egy másik pohárral is, kint várt egy kicsit a kerítés mellett, mert rosszullét környékezte, hányingere volt, izzadt, de tudta, ez már jó jel, és hogy mégis szép az élet, pedig még csak most kezdődik a nap. Olyan ez az utca, mint egy szemétlerakó hely vagy egy temető, mondta egyszer Dorogi a kocsmában, valamikor, aki tehette, elment innen, most meg jönnek vissza, de még idegenek is költöznek ide a városból, lepusztult emberek, mint Sudák, Nagy Jenő, és most meg ez az Ocsenás. Doroginak ezeket a dolgokat el lehetett hinni, mert érettségizett, az oklevele színjeles, és ott van egy százas szeggel az istálló falába verve. A lú faránál, szokta mondani, mikor jókedve van a nagy, piros arcú, mosolygós embernek, de most erről szó sincs. Rossz volt a hangulat, mert a bolond Béres, ahogy nevezték, szidott, ócsárolt mindenkit mostanában, kötekedett is, aminek az lett az eredménye, hogy bántani ugyan nem bántották, de nem is fizetett neki senki, pénze meg nem volt, amitől megint csak elöntötte az indulat. Te is visszajöttél, támadt most például Dorogira, mert kitették a seggedet a jégre! Aztán Hesz Jancsi következett, aki olyan nagy szakember, hogy villával eszi a szart, mégis hitelbe iszik Piroska néninél. Ez sem volt igaz, mert Hesz Jancsi nemcsak Piroska néninél ivott hitelbe, de most inkább nem foglalkoztak Béressel, akinek sápadt arcát ellepte a verejték és a gyűlölet, bolond megint, mondta Mérő Lajos a homlokára mutatva. Béressel Ocsenás se tudott beszélni újabban, pedig minden reggel átment hozzá, hogy segítsen. Reggel? Hajnal volt az inkább, alig kelt még valaki az utcában, tehenek bőgtek az ólban, malacok visítoztak, Béres pedig a dikón ült ilyenkor, és bort ivott, közben azt nézte, mit művel Ocsenás az ő feleségével, és mikor megy már el innen a francba. Másfelől pedig jó volt, amit csinált, mert tisztába tette az asszonyt, egy mosófazékba gyűjtötte a szennyest, reggelit is készített, most is fő valami a tűzhelyen, de akkor is. Béres vissza akart feküdni, és a felesége mellé, mert ott jobb, mint a keskeny, kemény dikón, meg játszani is akart volna az asszonnyal egy kicsikét, ahogyan csak ők tudnak ketten. Ocsenás később hazaugrott, de mindjárt jött is vissza, beszélt valamit, de Bérest ez pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelte, volt még bora, azért.

De segített felállítani az asszonyt, mikor szólt neki Ocsenás, hogy most akkor vigyük ki egy kicsit sétálni. Jó, mondta a nagy, komor arcú ember, és hová? Hát a vécébe, mondta Ocsenás, az lenne a legjobb, ha rászokna. Na, ez nem fog, mondta Béres, aztán rákiáltott az asszonyra: Áll! Feláll! Magdika erre a törölközőt kezdte kutatni maga körül, de ott már rend volt, nem találta. Ocsenás ügyesen lecsúsztatta az ágyról, és azt mondta neki, álljon fel, Magdika. Az csak nézett rá nevető arccal, szemében vidám huncutság, de semmi értelem, dőljön rám, mondta neki Ocsenás, és átkarolta a nő derekát, aztán kihúzta az udvarra, ott több hely volt. Magdika a levegő után kapkodott a szabadban, mint aki fuldoklik, de tetszett neki az egész, másik légy, magyarázta, és rázta a fejét, később kaparni kezdett a kezével, majd le akart ülni, aggyál, eggyél, kiabálta, miközben Ocsenás húzta-vonta maga mellett, Béres pedig a ház ajtajában ácsorgott, és részeg volt. Napokig tartott ez a jelenet az elhanyagolt, poros udvaron, néha Béres segítségével, máskor nélküle, olyankor a nagy csontú ember a kocsmában vagy Sarkadi néninél kiabálta, hogy mindenki csodálkozni fog, mert ez az Ocsenás meg fogja gyógyítani Magdikát, ő mondta. A szomszédban Hesz Jancsi aggódott, néha nem lehetett megkülönböztetni, hogy ki kit visz a hátán vagy kísér, esetleg ki fekszik már megint a földön, nagyokat dübbent a kerítés is máskor, a torzonborz, fekete kutya a szín mögé bújt, mert Béres, ha ott volt, kiabált, lép! Lép! Ballal! Jobbal! Ocsenás azt is kitalálta, hogy összekötötte a lábát a Magdikáéval, hogy majd együtt lépnek, a másikat meg utánahúzza, és akkor együtt estek egy akkorát már a házajtó küszöbén, hogy csak úgy dörrent. Papp Terka, aki állandóan Hesz Jancsi anyósa, már azon gondolkozott, hogy felmegy a polgármesterhez, mert ez már mégiscsak sok, azt a beteg asszonyt így kínozni. Mert a séta után Ocsenás talpat masszírozott, tornáztatott, nyújtott, rángatott, az asszony tűrte is egy darabig, aztán jajgatni, majd sírni kezdett, és hasra fordulva duzzogott, nem csinált semmit, hiába kiabáltak rá, hogy fekszik, ül, kapar, akkor Béres odadobta az asszonynak a kedvenc törölközőjét, és pofon vágta Ocsenást. Most már eredj innen, mondta neki, elég volt. Aztán átmentek a kocsmába, ahhoz még kellett Ocsenás biciklije, és vele együtt ő is, ott még beszélt neki a beteghordozó sok mindenről, a golyókat ropogtatta közben a markában, de Béres nem nagyon figyelt, csak ült az egyik asztal szélén, és ivott, ivott. Arra gondolt közben, hogy most az is jó lenne, ha vissza tudna emlékezni mindenre, amire nem tud, Magdikával kapcsolatban, mert nem igaz az, amit mondanak itt, az utcában, hogy azért lett nyomorult az asszony, mert agyondolgozta magát, és ő meg hagyta. Mindig együtt jártak napszámba, azt ette, itta ő is, amit az asszony, és ő soha egyszóval, soha nem sürgette, hajtotta, na, ebben nem volt most már teljesen biztos. És hogy az asszonynak nem lett volna muszáj véle versenyt kapálni, földet vágni, neki elég lett volna a háztartás meg a jószág, ezt is mondják, de azt nem mondja senki, hogy akkor miből húzta volna fel azt a kis szoba-konyhát a régi mellé, könnyű okosnak lenni. Akárhogy is törte a fejét, nem tudta magát hibáztatni, dolgozott akkor mindenki magafajta, mint az állat, mert különben éhen halt. Csak néha az is eszébe jutott Béresnek, hogy ha másként csinálta volna, akkor lehet, hogy nem ilyen szerencsétlenül alakul, de akkor hogy? Rossz volt ezekre gondolni is, mert inni kellett tőle, és akkor sem volt jobb, aztán valami kiszólt belőle, és mire észbe kapott, azt súgta Ocsenásnak, hogy menjen, feküdjön le az asszonnyal, hadd legyen annak is egy kis öröme utoljára az életben. Halkan szólt belőle az a hang, nem kiabált, így aztán Ocsenás sem hallotta, aki éppen Mérő Lajossal beszélgetett, de Béres vállon fogta, és odahúzta magához: hallottad, mit mondtam? Nem, ismerte be Ocsenás őszintén, aztán már hallotta. Szomszéd, szólalt meg sokára, kerekre tágult, hálás szemekkel, de Béres a szájára nyomta a kezét. Gyere vissza majd értem, mondta neki furcsa, rekedtes hangon, én addig itt maradok. Vagy elmegyek valahová. Béres valamikor nagyon erős ember volt, a karján, hátán, de a lábán is kisebb göbök voltak, dudorok a megerőltetéstől, ami attól lett, hogy többet fogott a keze, mint amit a teste elbírt, és amiket ki kellett volna operálni, mert időváltozáskor fájtak, máskor csak égtek, viszkettek. Egy zsák lopott búzával a

vállán fiatalabb korában árkot ugrott, ha közel volt a csősz, a cséplőgépnél kettesével adogatta a kévéket, kapája, ásója mindig nagyobb volt, mint a többié, a villájával egy fél keresztet felvett egyszerre. Igaz, a cserpák is, amiből evett, akkora volt, mint egy maltereskanál, és ha megszomjazott, kiivott egy fél bádog vizet. Most mégis rádőlt az asztalra attól a pofontól, amit Dorogitól kapott, a másodikat már nem is érezte. Valamit mondhatott a nagydarab embernek, csak azt nem tudta, mit, nem is érdekelte, mert már fogták többen is, ütöttek még rajta, azt kiabálták, mi van, megvesztél, öreg, majd kihúzták a kocsma elé Bélához, az akácfához. Csillagos volt az ég, arra sokáig emlékezett, arra is, hogy Ocsenás mégsem jött érte. De hazament valahogy, kerítésekbe kapaszkodva, a földön csúszva, mászva, be tudott menni a házba is azzal a rövid kötéldarabbal, aztán csak lihegett sokáig a sötétben. Hol vagy, kancám, motyogta később, azt hitte, kiabál, majd világ gyűlt hirtelen, az ágyon Magdika motoszkált a törölközővel, az ajtónál pedig Ocsenás támaszkodott mocskosan, véres volt az arca, csupa karmolás és könny, a szája is kihasadt, nem hagyja magát, nyögte kimerülten, és széttárta a kezét. Lepiszkolta mindenemet, de akkor se. A borzas kutya osont be lapulva, nyüszítve, Béres rúgott egyet felé, de nem találta el, aztán nevetni akart ezen az összeszart, levizelt nadrágú, idétlen Ocsenáson, röhögni, röhögni, hangosan, de csak a szája repedt fel, nem jött abból semmi hang, csak egy iszonyú sóhaj testmeleg párája.

AZ EZÜSTPÉNZ Rozika lámpát gyújt ha hazajön, mert már késő van, aztán hamar el is oltja, mert le kell feküdni. A fiú a konyhában alszik, az anyja bent, a szobában, egy-egy szalmazsákon, köztük az ajtó mindig nyitva, lehet, hogy már nem is tudnák bezárni, nem is kell. De lesz majd bútor is most már, újságolja századszor. A villanyt már rég kikapcsolták, nem mintha nem tudnák fizetni, de jobb így, égetik valameddig a lámpát, aztán lefeküsznek. Rozika a városban dolgozik, Dezső egész nap itthon, iskolahagyott nagyfiú, akivel soha nem akar beszélgetni senki. És barátkozni sem, pedig ő mindenkivel szóba áll, de a gyerekek még kicsik, könnyen esnek, törnek, a felnőttek meg isznak, és utána nem tudnak beszélni, legfeljebb mindig ugyanazt: na, hogy vagy? Vagy: mieejzet? Ez azt jelenti, hogy mi a helyzet, de nem kell rá felelni. Már az is jó, ha valakit megfog, hogy el ne essen, az pedig megsimogatja az arcát. Dezső is bejár néha a városba, ha már nagyon unja magát, van ott egy vak hegedűs ismerőse, az beszélne is hozzá, de soha nem ér rá, állandóan hegedülni kell neki az utcán, pedig nem kap érte szinte semmit, és azt is nekiadja. A múltkor megkérdezte, árva vagy? Ő azt mondta, hogy nem. Az nem hitte el, azt merte mondani, hogy hazudsz, érzem a szagodról. Akkor kirántotta a kezéből a vonót, és rákiáltott: kérjen bocsánatot! Bocsánat, mondta az rögtön. Aztán ő is megkérdezte, hogy honnan tudja, hogy én ugyanaz vagyok, aki tegnap, ha nem lát? Az öreg azt mondta, koldus mellé nem áll senki, csak egy másik. És hogy belső látás. Máskor moziba megy, vagy Sós Katival harapdálják egymás száját, de a lány sem akar bejönni a súrgyéra, mind azt mondja, hogy majd, és utána neki még rosszabb. Ha az anyja hazajön, játszanak. Lesz bútor, újságolja most az anyja bentről. És az mikor lesz? Ha meglesz rá a pénzünk. Mért nincs pénzünk? Mert ahhoz sok kell, amilyet akarok. Milyet akarsz? Fehér szekrénysor, lesz benne ágy is, kétszemélyes. Asztal, két fotel vagy három, az ablak alatt legyezőpálma, akvárium. Alszol már? Nem. Aludjál. Mindig mást mondasz, ezt is most láttad valakinél. Kinél? Ahol ma voltál kurválkodni. Nana! Mennyi pénzünk van? Nem sok. Egy fehér farmert akarok, nem kell bútor, hányszor mondjam? De kell. Ne ellenkezz, Rozi, mondja a fiú, tudod, hogy eljár a kezem, ha rossz vagy. És három rosszaság, egy fenekes. Három fenekes, egy pofon. Három pofon pedig egy korbács a hátadra. Jó lesz? Jó, mondja félálomban az anyja, és ezen nevetnek, nincs is korbács. Rozika aludna már, de a fiú még játszani akar. De mondhatom úgy is, hogy három rosszaság, egy csók. Három csók, egy tapi. Három tapi, egy ujjas. Három ujjas után na, micsoda? Már nincs válasz, a fiú teste még éber, a keze mozog, simogat, egy dugás, nyöszörgi, a feje már alszik. Rozikának egy ezüstpénz van a nyakában egy láncon, de már alig látni rajta az írást, csak a másik oldalán látszik egy kétfejű madár, más nem. Ezt még ott kapta, ahol minden lány ilyen pénzeket viselt a nyakában, mindig nyár volt, és sütött a nap. Heten voltak testvérek, a fiúk a jobb oldalon aludtak, a lányok balról. Középen volt az árok, abba lógatták a lábukat, ha ettek, és ott volt a tűz, felette a lábas. Az egyik oldalról nem volt szabad átmenni a másikra, csak apának és anyának, de csak átmentek, ha magukban voltak. Ha anya ment át, a fiúk morogtak, ha az apa, akkor a lányok, nem volt hely. Aztán csak kuncogtak, mindenki tudott mindent. Hárman voltak lányok, Rozi a középső, mikor tizenhárom éves lett, a bátyja egyszer azt mondta neki, gyere, mondok valamit. Elmentek Árpiékhoz, és ott azt mondta a bátyja, hogy eladtalak Árpinak, a húgáért. Te most itt maradsz, Viola meg velem jön. Nappal mindenki kint volt az udvaron vagy szanaszét a faluban, dolgoztak, nem zavarta őket senki. A fiú már tizenöt éves volt, mint a bátyja, csak szebb, puha szájú, a nyála édes, az arca mint a holdvilág, göndör, fényes hajában füst és bodzavirág szaga, a szeme égetett, mint a lámpás. Gyere, mondta a lánynak, hadd nézzelek, aztán egy pénzt tett a szájába, hogy ne jajgasson, ezt harapjad. Este hazament, és pár hét múlva nem kellett már a pénz a foga közé, egy év múlva pedig olyan szép

lett, hogy mindenki utána nyúlkált, a nagyobbak igézték, a kisebbek lefogták, csak hogy hozzáérhessenek a kis tökükkel, ő csak nevette, Árpi is. Errefelé a lányok tíz-tizenkét éves korukra már tudják, hogy először fáj és véres, az anyák kifordult szemmel riogatják csemetéjüket, így aztán képzeletben a nászéjszaka valóságos mészárszék, vér és erőszak, az a fiú pedig, aki odakint vár, csupa gyönyörűség, és már nem is először. Rozinak csak Sanyi fájt, mert nem vette le a derékszíját, más nem. Aztán Árpinak kiverték az egyik szemét a börtönben, nem is jött már vissza a telepre, Rozika pedig elment egy fűrészessel, attól egy kereskedő lopta el, aztán valaki más, és így tovább. Az útját szerelem, háborúság és tűz kísérte, volt, aki feleségül vette volna, a másik meg akarta ölni. A mi utcánkba a cirkusszal érkezett, és olyan volt már, mint egy királynő. A műsor érdekes volt és hosszú, Rozika pedig a társaival azon volt, hogy egy kevés pénzért, kacsáért, tyúkért az az egyszerű ember is férfinak érezhesse magát hátul, a lakókocsikban. Két nap múlva senki nem akart menni dolgozni a faluból. Itt akadt össze Molnár Illéssel, a termetes fuvarossal, aki már a harmadik faluban hallotta hírét a cirkusznak, de csak itt érte utol. Illésnek háza volt Adonyban, Gelsén, és a mi utcánkban is, és mindenki nagyon örült, mikor Rozikát elvette feleségül, mert idehozta hozzánk. Bútorokat hozatott, szőnyeget, függönyt, és sok mindent, amiről azt sem tudtuk, hogy micsoda. Virágokat. Aztán aki tehette, belül is körülnézett, és ott esett le csak az álla, a széles ágyon, fátyolok alatt, a fuvaros gyakran volt távol, itt meg mindig ráért valaki. Később elmondták, ki mit látott, tapasztalt, hogy halk muzsika szól, illatok füstölnek, és azok a képek a falakon! És hogy Rozinak egy pénz van a nyakában, amit olyankor a foga közé harap, de oda nem adná senkinek. Dorogi ki akarta harapni, de nem tudta, a másik ellopta volna, de jó volt így is. Aki ott járt, utána napokig nem látott, nem hallott, és ment neki fűnek-fának. De akkor ámult csak mindenki igazán, mikor pár év múlva Illés saját kezűleg ürítette ki a lakást az utolsó szegig, még a falról is levert mindent, az aprajából tüzet gyújtott az udvaron, és mielőtt végleg elment, még a kutyát is belevágta a kútba. Rozika ott maradt a pucér lakásban a fiával, mint két veréb. Aztán valahonnan szerzett két szalmazsákot, ládákat asztalnak, széknek, a ruháknak szegeket vert a falba, majd jóra jön minden. Ennek már egy éve. Az eset mindenkit megrázott, csak az asszonyok mosolyogtak, és ebből mindenki sejtette, hogy közülük súghatta meg valaki Molnárnak, hogy bizony, az a fiú nem is az övé. Attól kezdve sokan verték a feleségüket, aztán abbamaradt az is. Rozikának olyan volt a szeme, mint egy csillogó, szürke könnycsepp, sötét árnyékban, a tenger cseppje, mondta Vízhegyi, az akkori orvos, akinek az ősei valaha rosszul fordították magyarra a nevüket, és aki nem bírt szabadulni azoktól a szemektől. De mégis el kellett tőle szakadni, mert már csak ivott, Rozika meg ott ült mellette a szalmazsákon, szájában a pénzzel, és nem csináltak semmit. Később az orvost kórházba vitték, mert haza sem akart menni, egyáltalán sehová sem akart menni, nem is evett, a végén már úgy nézett ki, mint bárki itt az utcában, és mindenki tegezte. Boszorkány az, mondta Papp Terka, aki járatos az ilyen dolgokban, azzal a pénzzel mindenkit megbabonáz, súgta Sarkadiné Piroska néninek, varázsereje van. Ha szájába veszi, olyan szerelem jön rá, hogy na. Az a gyermek meg ott lát mindent, néz mindent, mi lesz abból? Piroska néni azt mondta erre, hogy vannak itt olyan asszonyok, akik vehetnének akármit a szájukba, nem történne velük semmi. Egyébként én is irigylem, tette hozzá, nemcsak maga. Dezső a Misi presszóba is be szokott nézni, ha van ideje, de most nincs ott senki, Esztikének pedig, aki a pultnál ácsorog, hiába mondaná, hogy neki kóla kellene, így aztán csak beköszön, és már megy át az udvaron, de Misi, a tulaj valahonnan utána kiált, hé! Mieejzet? Jó napot, mondja a fiú, aztán hozzáteszi, hogy szomjas volt, de már nem annyira. Mi kellene, kérdezi az elhízott, veres arcú ember a pinceajtóból, Kóla, mondja a fiú. Gyere, mondja amaz, aztán csendesebben: ne oda menj, ha kell valami, hanem ide, a pincébe, Misi bátyádhoz. A többi is ide jár. Dezső pont úgy néz ki, mint az anyja, az a rozsdaszínű haj, az arca, szürke szemek, a férfi szívdobogást kap, ha ránéz. A fiú egymás után issza a kólákat, krémest fal egy tálcáról, és hallgatja, amit ez az ember magyaráz, és aminek az az

értelme, hogy hozza el neki az anyja nyakából azt a medált. Pénzt ad érte. Könyörög. Vagy csak megnézi, és visszaadja. Közben magához öleli a fiút, és megcsókolja az arcát, sír. Dezső nem sokat ért az egészből, és ő is majdnem elsírja magát, csak nem tudja, miért, de azért tud még enni a fasírtból, hozzá csokoládét is, aztán megkóstol rá egy kis likőrt, a sör nagyon keserű. Később kihány mindent a kocsma előtt az akácfánál, amit errefelé csak Bélának hívnak, és mivel már esteledik, egy hang megdicséri a homályból. Aztán hirtelen úgy érzi, nemcsak a gyomrát rontotta el, amúgy is elege van mindenből. Rozi, mondja már otthon az anyjának, elegem van mindenből, add ki a jussom, elmegyek. Mindig ezt szokta mondani, ha elege van mindenből. Az anyja a szalmazsákon ül, és nem válaszol. Ennék valamit, mondja a fiú, nincs semmi? A táskámban, mondja az asszony, az ajtónál. Egy rosszaság, mondja a fiú, nem főztél. Máskor se főzök már ilyenkor, mondja Rozika. Ami pedig a második, teszi hozzá a fiú, mit hoztál? Valami felvágottat. Három rosszaság, tudod, hogy utálom. Az anyja halkan nevet bent a félhomályban, grófnak kellett volna születned, mondja aztán. Négy rosszaság, miért nem annak szültél? És kicsoda az apám, he? Ez már annyi rosszaság, hogy nem is lehet számolni! Már ő is fekszik, nemsokára lámpát gyújtanak, vagy azt se. Hol a bútor? Hol a pénz? És a fehér farmerem? Rozi jókedvű, biztos ivott, holnap meg fogsz lepődni, mondja. De én ma szeretnék, makacskodik a fiú, holnap lepődj meg te! Később beszélgetnek még, aztán Dezső átmegy egy üveggel, innál? Honnan van? Kaptam. Egy keveset iszik a fiú is, de nem esik jól, te ne igyál, mondja az anyja. És te mért iszol, kérdi a fiú, ez már annyi rosszaság, hogy ha akarnám, ki se látszanék belőled! Az anyja nem fél tőle, tudja, hogy soha nem fogja bántani, akkor sem, ha kiabál, ordít, ököllel veri a szalmazsákot, vagy kést fog rá. Aztán mesél neki megint, halkan dünnyögve, énekelve az alkonyáról, napról, tűzről, nyárfás rétről, ahol meztelen fürödtek a lányok, neki egy kisfiú hordta a vizet, aztán leült arrébb, és őt nézte. A fiú hallgatja, alig van már a kis üvegben, mikor Rozi elszunnyad. Lefekszik ő is, ráér, gondolja, a keze még éber, de a feje már alszik. Félálomban az apját látja, épp úgy néz ki, mint ő, és nagyon szeretik egymást, ettől sírva fakad, majd meghal, és nem siratja senki. Szipogva ébred, meggyújtja a lámpát, és átmegy az anyjához. A fényben, közelről szinte csúf, mint egy vénség, az arca puffadt, ráncos a nyaka is, rajta az a lánc, kihúzza a ruha alól, és ránt egyet az érmén. A kezében marad. Most már mindenki őt fogja szeretni. Kisiet vele az udvarra, és rávilágít, elöl egy kétfejű madár, a hátulján pontokkal kiverve valami pasla írással: életem. A szájába veszi, és nem érez semmit.

Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft. Felelős kiadó a Magvető Kft. igazgatója Készült a Gyomai Kner Nyomda Rt.-ben, a nyomda alapításának 19. esztendejében Felelős vezető Papp Lajos vezérigazgató 66/386-211 http://www.lang.hu/gykner.nyomda E-mail: [email protected] E-mail: [email protected] Felelős szerkesztő Körmendy Zsuzsanna A kötetet Pintér József tervezte Műszaki vezető Bezúr Györgyi Kiadványszám 7816 Megjelent 9,3 (A/5) ív terjedelemben Janson betűtípusból szedve ISBN 963 14 2112 0

„Tar Sándor »ott« maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.” (Bodor Ádám) „Valami lehet a levegőben mostanában, vagy csak a hőség teszi, érzi ember, állat, hogy valami nincs rendben. Dorogi lova, a Palkó például úgy issza a sört újabban, hogy felemeli a farkát közben, Mérő Lajos pedig a műfogát vesztette el valahol, de a sört ugyanúgy issza, talán kicsit kevesebbet, vagy csak Esztike, a pultos nem húz neki annyi vonást. Lajost valaki fejbevágta egy fülledt, zavart éjszakán... Akkor tűnt el az az adonyi alak is, aki hozott patkánnyal rágcsálót irtott, és kedvelte, ha pofozzák. Azóta valami vibrál a levegőben.” (részlet a regényből) „Magyarországon megsokasodtak az »írók«. Ezzel arányosan csökkent az írást tudók száma. Tar Sándor ezen kivételes kevesek közé tartozik.” (Petri György)

Table of Contents Vida bácsi Hesz Jancsi Reggel van Sudák József csoportvezető A hazatérés Doroginé Mancika Béres szomszéd A szél is csak zúg A kicsi lány Vizet hoznak A bódé Végső Márton tiszteletes úr Mérő Lajos A nap éjszaka kezdődik Madártávlat Harap Sanyi Egy akácfáról Nagy Jenő és Sárika A szökés Hőség A kutyás ember Kis bűneink Néha úgy elmennénk Isten szeme Madárles Csend van, temetünk Felnőtt dolgok Ősz van, szomorú A vonat éjszakája El, valahová Az ezüstpénz HÁTLAP