Takács Tibor: Egymás szemében

Tartalom

Előszó 7 A párkapcsolat átalakulása a társadalom szintjén

8

Női-férfi archetípusok a párkapcsolatban

57

A szülői minták vizsgálata

90

A testvérek hatása a párkapcsolatokra

122

A párkapcsolatok más kapcsolatokhoz való viszonya

131

Min kell változtatnunk, ha a párkapcsolatban változtatni szeretnénk?

136

Előszó

Harminc éve foglalkozom asztrológiával, és ez idő alatt szinte naponta találkozom olyan emberekkel, akik a párkapcsolatuk problémája miatt keresnek fel. Keresik az utat, de eltévedtek. Nem tudják, hogy milyen lehetőségeik vannak. Napjainkban nagyon sokan gondolkoznak el azon, hogy mitől olyan nehéz a párkapcsolatokat fenntartani, megőrizni. Sokan sokféle módon közelítenek a párkapcsolatok problémáihoz, amelyek természetesen nagyon egyéniek, hiszen olyan témáról van szó, amelyben szinte mindenki érintett. Gyakran szembesülök azzal, hogy bármennyire is szeretnék, mégsem tudok segíteni a hozzám fordulókon. Ennek egyszerűen az az oka, hogy elkéstek. Szembe kellett néznem azzal, hogy a tanácsadás már az utolsó remény! Egyszerűen már nem olyan a kapcsolatuk, hogy képesek lennének felülemelkedni a sértettségükön. Olyan sérüléseket okoznak egymásnak, ami két szerető ember kapcsolatában érthetetlen. Amikor időben felszínre kerülnek a problémák, még képesek vagyunk tenni valamit. Tapasztalataim bizonyítják, hogy a párok csak együtt képesek változtatni. Egyedül nem megy! Fogjuk meg egymás kezét, és törekedjünk a megoldások felé. Ennek a lehetőségét szeretném megmutatni. Nem szeretném szaporítani azon írások számát, amelyek elmondják a problémákat, ám valódi megoldást nem adnak. Szeretném megmutatni, hogy minden nehézség ellenére igenis van megoldás, csak rajtunk múlik, mit és hogyan teszünk! Az életünkben semmit nem kapunk magunkért. Sem tehetséget, sem szépséget, sem gazdagságot, de még tudást sem. Nem az lenne a természetes, hogy ezt annak adjuk, akit szeretünk? Hova tűnik el az a gondolat, hogy együtt legyünk boldogok? Meggyőződésem, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha a körülöttünk lévők is boldogok. Éppen ezért nem vezérelhet más, mint az, hogy a páromat boldoggá tegyem! Van-e szebb a szerelmesek szemének ragyogásánál? Őrizzük meg ezt a fényt életünk végéig! Keressük meg együtt, miként lehetséges ez! Ne hagyjuk, hogy életünk úgy peregjen le, mint órán a homok! Legyen ez a könyv olyan utazás, amelynek a végén úgy állhatunk fel, hogy tudjuk, mit kell tennünk!

7

A párkapcsolat átalakulása a társadalom szintjén

Nyilvánvaló, hogy valami megváltozott vagy változóban van, amit a társadalom egyelőre nem képes megfelelően kezelni. Változik a világ, és ezzel együtt minden, ami része és alapja volt ennek a korszaknak. Nyilvánvalóan hiányzik az erő és az akarat ahhoz, hogy ezt a folyamatot egyáltalán lassítani lehessen. Magával sodornak bennünket az események, és mire felocsúdunk, már nincs esélyünk a korrigálásra. Mára jól látható, hogy a párkapcsolatok minőségében, a párok egymáshoz való viszonyában alapvetően változtak meg a dolgok a régmúlthoz képest. Ma már magunk dönthetünk a párválasztásban, senki nem kényszeríthet minket. Viszont így már egyértelműen csak a saját megítélésünkön múlik, hogy mit fogadunk el, és mit nem. Az elfogadás, amely egykor minden párkapcsolat alapja volt, már rég a múlté. Az állandóság már nem társadalmi igény, legfeljebb idealisztikus elképzelés a párkapcsolatról. Ma az ego érvényesítése zajlik, de ebben a csatában összeomlik minden, ami régen érték volt. Nem akarjuk mindenáron megóvni a párkapcsolatot, hiszen már természetes a változás. Ki gondolná ma azt, hogy egy rossz párkapcsolatban benne kell maradni? Természetesen senki. Tehát maga a párkapcsolat léte is a személyes megítéléstől függ. Így viszont a jó és a rossz fogalma is csak rajtunk múlik! Így alakul át a „jóban-rosszban” fogalma. Vagyis: ami nekem jó, az a fontos, és ha nem jó, akkor a párkapcsolat sem kell. Szerintem azonban nem elég látni a problémát, a tendenciákat kell felismerni, hogy ez miért és miként működik így. Nem szeretném bővíteni azon könyvek sorát, amelyek eljutnak a diagnózisig, de a feloldásához nem nyújtanak segítséget. Én megoldást ajánlok azoknak, akik még hisznek abban, hogy az ember csak párkapcsolatban lehet igazán boldog. Természetesen nem tudom megoldani mások helyett a nehézségeket, de megmutatom, hogy aktívan milyen úton lehet eljutni a megoldásig. Azt sokan észlelik, hogy nem túl megnyugtató az, amit a párkapcsolatokban látunk. Viszont fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért van ez így. Azt, hogy a régmúltban mit neveztünk párkapcsolatnak, mindig az adott kulturális közeg határozta meg. Természetes volt, hogy ez más-más tartalommal bírt, attól függően, hogy milyen kort és társadalmi közeget vizsgálunk. 8

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

Hiszen ma is tudjuk, hogy az európai és a nyugati kultúrában a keresztény normák alapján létrejövő párkapcsolatok egészen más gyökerekből fakadnak, mint akár a muszlim vallásból származó kapcsolatok vagy a különböző természeti népek párkapcsolatainak modelljei. Én itt, Magyarországon természetesen a nyugati modellt veszem alapul, hiszen itt élünk, ide tartozunk. A tudattalanunkban lévő lenyomatok is ezt támasztják alá. Persze ez nem azt jelenti, hogy csak itt változnának a dolgok, és azt sem, hogy csak ezen az életterületen látunk átalakulást. Meggyőződésem, hogy a világunkban bekövetkező változások lényege, hogy megváltoztak az alternatíváink, a választási lehetőségek köre kibővült, emiatt sokkal nehezebb alkalmazkodni, hiszen nincs kötelező keret, amelyhez képest döntést hozhatunk. Talán a legrosszabb megközelítés a leggyakoribb, miszerint mindent szabad, ami nem tilos. Ennek a folyamatnak a vége a tradicionális kapcsolatok lassú, de könyörtelen halála. A társadalmi keretek feloldása sajnos a morális keretek megszűnéséhez vezetett. Ennek a következménye pedig nemcsak a szabadság, de a szabadosság is! Ennek a két fogalomnak az összemosódása azonban nem tesz jót a morális és erkölcsi keretek elfogadásának. Az ember természetes módon boldogságra törekszik, mindenki boldog szeretne lenni. Ennek a boldogságnak nyilvánvalóan megvannak a gyökerei, amelyet az érzéseink táplálnak. A boldog pillanatok megélése vezérel minket, és ez teljesen felülírhatja a jövőképünket. Tehát: ha boldog akarok lenni, akkor azt is kell éreznem! Ugyanakkor ez nem függetleníthető az adott társadalmi közegtől. Nagyon sokszor tanult vágyak motiválnak minket. Azt is tudnunk kell, hogy a boldogság élményét az adja, ha mindig az történik, amit szeretnénk, amire vágyunk. Ez természetes, hiszen mindenki a saját érzései alapján cselekszik. Ezzel azonban mindegyikőnk így van. Nemcsak én akarom, hogy az legyen, az történjen, amire vágyom, hanem a másik is. Sajnos, a kettő nem mindig esik egybe! Ami nekem fontos, a másiknak talán nem az. Amit tenni szeretnék, azt a másik nem tenné meg. És vajon elfogadom, amit ő akar, ha nekem ez hátrányos? De akkor ki fogad el? A mai ember ezt megalkuvásnak tartja! Tehát a kérdés az lesz, hogy a párom akarja-e azt, amit én boldogságnak tartok. Hogyan fog ő erre reagálni? És mi lesz az ő boldogságigényével? Ha csak azt az egy alapelvet vesszük figyelembe, hogy mindannyian más értékrend alapján döntünk, egyértelmű a szembenállás lehetősége. Ezzel máris eljutottunk egy megoldásra váró feladatig! Gyakran keresnek fel olyan helyzetben, amikor az egyik fél egészen más elképzeléseket táplál magában, mint a másik. Nem kérdőjeleződik meg a másik szeretete, sem becsületessége, egyszerűen másként gondolkoznak, más az elképzelésük a világról, főleg a személyes jövőről. Szinte feloldhatatlan az ellentét. 9

Egymás szemében

Ezt a szembenállást az asztrológiában a párkapcsolat tengelye, az Ascendens–Descendens-tengely képviseli. Mint két tükör, néz szembe egymással a két nevezetes pont. Az Ascendens az „én”, a Descendens a „te” oldal. Nyilvánvaló, hogy amit én akarok, amit én képviselek, az csak az Ascendens kapcsán jelenhet meg, amit pedig a párom akar, az a Descendensen. Ez a két pont egymással szemben áll. Emiatt nem kétséges, hogy szembe fogunk egymással kerülni, sérteni fogjuk egymás egóját, teljesen mindegy, hogy minek a kapcsán találkozunk. Sőt, az egyik fél feladatához az is hozzátartozik, hogy a tetteivel, akaratával lemondassa a másikat az egójáról. Nem véletlen, hogy az asztrológiában ezt a területet a „nyílt ellenségek” területének is nevezzük! Ha ezt a megközelítést elfogadjuk, és ebből a kiindulópontból gondoljuk ezt végig, akkor valakinek el kell fogadnia, hogy nem az lesz, amit ő akar. Valakinek alá kell rendelődnie, és el kell fogadnia a másik akaratát. Emiatt alakult ki az úgynevezett férfialapú társadalom, amelyben a nők kénytelenek voltak ezt elfogadni. Ez már csak a két ember hozzáállásán múlik. Nézzük, milyen lehetőségeink vannak ebben a tekintetben! Az első, a tradicionálisan elfogadott modell a férfi fensőbbségét vallja: a férfié a döntés, csak neki lehet igaza. Ő irányít, ő jelöli ki az utat, és halad a saját elképzelései felé. A jövőképet ebben az esetben a férfi és annak családja határozza meg. Csak a férfi egójának a fensőbbsége dönt a sorsokban. A nőnek nincs beleszólása a dolgok menetébe – a férfi, ha akarja, figyelembe veszi a nő kívánságait, de alapvetően az történik, amit a férfitársadalom akar. Ez is egy lehetőség, és lehet úgy gondolni, hogy ez a jó modell. Sokan azt vallják, hogy ma is csak ez lehet a megoldás. Férfiként akár azt is mondhatom, hogy ezt kellene visszahozni, de a nők már nem biztos, hogy így gondolják. Ma már ez férfisovinizmusnak hat – persze ezt mindenki maga ítéli meg. Itt azonban nemcsak a párkapcsolatok determináltak, hanem maga a társadalom is. Ebben a modellben a társadalmi csoportok közötti átjárás sem elképzelhető, mindenki a saját szintjén házasodik. Emiatt olyan idegen a muszlim kultúra, ahol még mindig ennek az elvnek a hatása érvényesül, pedig csak a hagyományt követik. Természetesen nem állítom, hogy ez a legjobb megoldás, hanem úgy vélem, hogy ez is egy irány, amelyen érdemes elgondolkozni.

10

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

János, 1953. 8. 3. 17:50, Budapest

Mai napig házasságban él. Érdekes, hogy született három lánya, de mindnyájukat fiúnak várta. Számára csak a férfiak számítanak, ennek ellenére négy nővel élt együtt. Mindhárom lánya sikeres, amit kénytelen belátni. Felesége sohasem dolgozott, a család mellett volt a helye. A kapcsolat végig jól működött, bár János az érzelmeket folyamatosan elfojtotta, mert számára azok a gyengeség jelei. Ám amióta fiú unokája született, már másként látja az érzelmeket. Lehet persze a megközelítés ennek pont az ellenkezője is. Jelenleg szerintem leginkább ebbe az irányba haladunk. Ez természetes, hiszen amilyen irányból indulunk, pont a másik oldal lesz domináns! A nők azt szeretnék elérni, hogy az ő akaratuk érvényesüljön. Annyi év elnyomás után ki csodálkozna ezen? Ennek eredményeképpen egyre erősebbek a nők, viszont a felelősség is egyre inkább rájuk hárul. Átveszik az irányítást, dominánssá válnak, ami miatt a férfiak gyengülnek, és a feszültség egyre erősebb lesz. Ilyenkor a férfi vállalja az alárendeltséget, és a nőé a fensőbbség. Van olyan, aki így él, és számára ez a megfelelő. Lehet, hogy meglepő, de a tapasztalatom azt mutatja, hogy ma a párkapcsolatok nyolcvan százalékában a nők az erősebbek és a dominánsak. A baj csak az, hogy ez az egyik félnek biztosan nem lesz jó! Aki pedig elégedetlen lesz, az lépni fog. Ezek a hatások megterítenek a problémáknak, amit a felek szeretnének majd megoldani. Veronika, 1974. 2. 11. 10:10, Sopron

Nagyon sikeres közgazdász. Amit nem nagyon ért, azok a párkapcsolatai. Minden kapcsolatában dominánsan jelenik meg. Akármilyen erős a fiú, aki mellette van, egy idő után behódol a lánynak. Már ő is észrevette, hogy ez így nem lesz jó! Alárendelődni azonban nem tud és nem akar, viszont ha erősebb férfit szeretne, az csak így lehetséges. Emiatt vagy a férfi unja meg a folyamatos harcot, vagy a lány érzi úgy, hogy kevés neki a fiú. A korszak sajátossága, hogy szeretnénk elérni a nemek közötti kapcsolat egyensúlyát, vagyis azt, hogy érzéseinkben, gondolkodásunkban, tetteinkben az egyenlőség felé haladjunk. A két pólus között keressük az egyensúlyt: vagy 11

Egymás szemében

a nő akarata érvényesül és a férfi alkalmazkodik, vagy fordítva. Ezt egyelőre mi, férfiak nem nagyon akarjuk elfogadni. Amikor viszont elfogadjuk, a férfiminőség is elveszik. A tradicionális párkapcsolatokban nincs egyenlőség! Sokszor kérdezik, hogy ez miért nem lehetséges. Azért, mert a társadalmi változások ellenére a tudattalan vágyak és szerepek még nem változtak meg. Ennek az elfogadási problémának egy alapvető oka van, mégpedig a mintáink, és ezen belül is elsősorban a női minták. Azért a női mintát említem, mert alapvetően a női társadalmi minta az, hogy olyan társra vágyik, olyan férfit szeretne maga mellett tudni, akire fel tud nézni. A férfinak pedig olyan nő kellene, aki mellett azt érezheti, hogy ő is valaki. Tapasztalatom szerint nagyon sok kapcsolat itt fut zátonyra. A nő nem akar olyan párt, akit nem tud becsülni. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha a nő azt szeretné, hogy fel tudjon nézni a férfira, akkor a férfinek kellene „erősebbnek” lennie. De akkor megint az előző modellnél kötünk ki, amelyet a társadalom elvet. Nyilvánvaló, hogy ez ördögi kör! Egyiket sem akarjuk, kellene valami más. Hát próbálkozzunk tovább. A következő az úgynevezett mellérendelt modell. Amikor azt mondjuk, hogy a párkapcsolatban a férfi és a nő egyenrangúan él. Mindenkinek megvan a saját identitása, mindenkinek megvan a saját énképe, a kiteljesedésének az útja, és mindannyian ezt élik. Van saját egzisztencia, karrier, mindenki megy a saját céljai felé. Elfogadható ez számunkra? Elvileg igen, ez az, amire a mai társadalomban leginkább vágynak. Folyamatosan ezt hallom és tapasztalom! Ez az, amit el tudnak fogadni, és még jónak is tartanak. Szinte minden fiatal ezzel az elképzeléssel keres meg. Hogyan lehetne ezt hosszú távon megvalósítani? Zsolt, 1969. 5. 17. 6:40, Pécs

Zsolt a mai napig agglegényként él. Csak olyan lányokat tud elfogadni, akik képesek önállóan gondoskodni magukról. Emiatt a család gondolata is távol áll tőle. Csodálkozik, hogy egy-két év után minden kapcsolata véget ér. Amíg két független ember kapcsolatáról beszélünk, addig jól érzi magát. Felelősséget nem akar vállalni másokért, szerinte csak így lehetnek egyenlők. Mind egzisztenciálisan, mind érzelmileg hárítja a függőséget. Az elképzelés természetesen addig igaz, amíg az történik, ami nekem jó. Ha szerintem az együttélés egyenrangú szerepvállalást jelent, akkor nyilvánvalóan mindkét félnek ki kell vennie a részét a közös feladatokból. Ilyen esetben, 12

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

ha a lányt az egzisztenciateremtés vonzza, akkor elvárja, hogy ebből a fiú is legalább annyira vegye ki a részét. A lány is elvégzi a házimunka egy részét, de elvárja a fiútól is, hogy ő is végezzen házimunkát. A lány számára fontos lesz az otthon megteremtése, és szeretné, hogy a fiúnak is fontos legyen. Ezek az igények természetesen visszafelé is megnyilvánulnak! Ezt próbáljuk most megvalósítani, de alapvetően látjuk, hogy nem működik. De vajon miért nem? Mert térben és időben elkülönülünk! Úgynevezett életszakasz-párkapcsolatokban élünk. Minden élethelyzetben más reakciókat várunk a másiktól. Más az igényünk a szerelemben, más a házasságban, más a családban és más a karrierben is. Ezt azonban ugyanannak a személynek kellene megvalósítania. Ez pedig lehetetlen! Ahogy öregszünk, mi is és az élethelyzeteink is folyamatosan átalakulnak. Nyilván másra vágyunk húszévesen, és másra ötvenévesen. Ezt egyik ember sem képes nyújtani a másiknak. Ezért gondoljuk azt, hogy már nem a másikkal kellene folytatni. Nemcsak mi változunk folyamatosan, hanem az élethelyzeteink is. Amit most akarok, azt a másik nem ekkor, vagy nem úgy akarja. Ráadásul továbbra is fennáll, hogy akkor érzem jól magam, ha az történik, amit én akarok. De ha ez így van, akkor mit fog jelenteni az együttélésben az egyenrangúság? Nyilvánvaló, hogy valakinek csorbulni fog az akarata, tehát valakinek meg kell alkudnia. Újra előkerül az alárendelődés! De ki legyen az, aki alárendelődik? Természetesen az, aki érzelmileg jobban kötődik! Ez működik is addig, amíg tartanak az érzelmek, amíg az egyik fél erősebben kötődik a másikhoz, és így meghajol a párja akarata előtt. De a kötődés változni fog, hiszen egyrészt a problémák, másrészt a megszokás megváltoztatja a hozzáállásunkat. Újra és újra felmerül a kérdés: mikor jutunk el az elfogadásig? Óriási különbségek vannak az emberek személyiségében. Ezt elfogadni roppant nehéz, főleg úgy, hogy nem érezzük ennek szükségét. Nézzünk egy hétköznapi példát! Menjünk be egy egyedülálló férfi és egy nő lakásába. Én azt gondolom, hogy a két helyet nem nagyon lehet összekeverni. Egy nő keze nyoma mindig meglátszik az otthonon. Amennyiben egy férfi úgy élheti az életét, ahogy éli, és nem kell alkalmazkodnia, az otthon hangulata természetesen más lesz, mint egy egyedülálló nő otthona. Azonban amint együtt élnek, lehet, hogy a nőnek nem fog tetszeni, hogy a férfi hazajön és bevágja a sarokba a ruháját. Pedig lehet, hogy amikor a nő egyedül él, szintén ezt csinálja. A férfi csak önmaga volt, még ha ez nem is túl pozitív. De ez oda-vissza érvényes lehet. Persze nyugodtan mondhatjuk, ez az egymás mellett élés alapvető szabálya. Igen, addig, amíg megvan a kötődés. Utána elegünk lesz az egészből! Számtalanszor találkozom azzal, hogy egy kapcsolatban valaki úgy érzi, képtelen megfelelni a párjának. Semmi sem jó neki. Akármit próbál, csak 13

Egymás szemében

a kritikát kapja. Szeretnénk alkalmazkodni, megint elkezdjük az életünket egymáshoz alakítani, hogy megfeleljünk a másiknak. Ahogy lazulnak a kapcsolatok, úgy kezdünk el a másik felé elvárásokat támasztani. Ez az előző két modellnél természetesen működik, hiszen valaki alárendelődik, ennélfogva az elfogadás és alkalmazkodás adott. Ebben az esetben viszont más a helyzet! Itt azt érezzük, hogy megkérdőjeleződik a szabad akarat. Tehetem-e azt, amit akarok? Szükségem van nekem erre? Felismerjük, hogy ez így hosszú távon nem feltétlenül jó, nem szeretnénk így élni. Akkor próbáljuk meg külön-külön! Elgondolkozunk azon, hogy talán jobb lenne különélni. Önmagam számára egyedül sokkal jobban meg tudom teremteni azt a közeget, amelyben jól érzem magam. Együtt sokkal nehezebb, hiszen mindketten önmagunkat akarjuk megvalósítani, és a partnerünkben legtöbbször ennek akadályát látjuk. Így előállhat az a helyzet, amelyben éljük a saját életünket a másiktól függetlenül, mindenki azt teszi, amit akar, a kapcsolatból pedig kivesszük azt, ami mindkettőnknek jó. De nevezhető ez párkapcsolatnak? Külön, de valahogy mégis együtt? Ez valójában szeretői kapcsolat. Nincsenek közös célok, minden addig tart, amíg mindkettőnek megfelel. Sajnos, a fiatalok szinte kivétel nélkül így kezdik, ezt hívják párkapcsolatnak. Pedig ez még korántsem az, hiszen felelősség nincs benne. Sőt, korán összeköltöznek, arra gondolva, hogy így leválnak a szülői házról, és független életet kezdenek. De ha így kezdik, hogyan folytatják? Mi lesz az, ami rábírja őket, hogy alkalmazkodjanak? Miért fogadjanak el olyan helyzeteket, ami számukra egyáltalán nem jó? Lássuk ezt egy pár életében: Kata, 1970. 6. 12. 20:30, Budapest Péter, 1968. 3. 19. 14:40, Eger

Kata igazi szókimondó lány. Amikor Péterrel megismerkedtek, kapcsolatuk nagy szerelemmel indult. Szinte azonnal eltervezték, hogy összeköltöznek. Ez főleg Katának volt nagyon fontos, minél előbb el akart kerülni otthonról. Édesanyja ugyanis nagyon erős személyiség, aki elnyomta Katát. Persze ő sem volt gyenge leányka, így folyamatos konfliktushelyzetek adódtak. Péter sokkal alkalmazkodóbb típus. Nem akart előtérbe kerülni, hagyta is a lányt irányítani. Lehet, hogy ez volt a baj, mert Kata mindig elmondta, mit kellene csinálnia Péternek, hogy sikeres legyen. A megközelítés alapvetően jó volt, mert Katának „szekértoló” szerepe volt a kapcsolatban. A baj az volt, hogy egy idő után már nem tolta, hanem húzta a szekeret! Érdekes, hogy nem Péter unta meg ezt a helyzetet, hanem Kata 14

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

jutott el odáig, hogy nem tud már felnézni a fiúra, minden tettével lenyomja, így pedig nem tud vele élni. Megbeszélték, hogy hagy egy kis levegőt a fiúnak, és különköltöznek. De ez már csak az első lépcső volt a szakításhoz. A Vízöntő-kor, amelyben élünk, sajátos feladatot ad számunkra. A tradicionális szabályokat és korlátokat ledönti, és ezáltal megteremti a szabadság új fogalmát és lehetőségét. Ennek a korszaknak a lehetősége, hogy önmagam választhatom meg a korlátaimat! Ez az analógia az, amit minden embernek meg kell tudnia valósítani ebben a korban. Viszont ez nemcsak lehetőség, hanem a kor parancsa is. Azok a keretek, amelyek irányították az életünket, mára megszűntek. Mindenkinek a saját sorsát kell alakítania, az erkölcsi és morális kereteit megtalálnia. A múltban a születés determinálta az emberi sorsokat. Ahová született valaki, ott kellett leélnie az életét. Nem nagyon volt lehetőség kitörni a keretek közül. Mára eltűntek a keretek, magunknak kell megtalálnunk azokat, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem könnyű feladat! A magam által választott korlát szabálya az élet minden területére kiterjed, de most azt vizsgáljuk meg, hogy a párkapcsolat szintjén milyen helyzeteket teremt. A mai korszak problémáit érdemes onnan kezdeni, amikor ez az időszak nálunk is nyilvánvalóan megjelent. Én minden korszak hatását attól a korosztálytól elemzem, amikor általánossá válnak az események, amelyek az adott emberek életében a hétköznapok részei lesznek. Természetesen ezek a hatások érvényesülnek az élet minden területén, de én most a párkapcsolatokra fókuszálok. Amíg a katolikus keresztény kultúrában tilos volt a válás, nem válhatott el akárki. A hétköznapi ember számára választási lehetőség nem nyílott, így az adott kereteken belül kereste a boldogságot. A világi hatalom nem szólt bele az érzelmi és lelki folyamatokba, a házasság az ember magánügye volt, csak rá és Istenre tartozott. Ez azt jelentette, hogy a férfi és a nő házasságát Isten kötötte össze, és amit Isten összekötött, azt ember szét nem választhatja, és mivel az embereknek nagyon erős volt a vallási kötődésük, nem volt kérdéses, hogy mi a feladat és a kötelesség. Senki sem vonhatta kétségbe az alapvető dogmákat, így a házasság szentségét sem. Ugyanakkor a Vízöntő-kor beköszöntével elindult a világ és az egyház szétválása. Elérkezett az a korszak, amely minden kötelező és kényszerű korlátot le akar rázni magáról. Ezt Európában először legnyilvánvalóbban a francia forradalom hatásaiban láthatjuk. Megkérdőjeleződik minden, ami a társadalomban az alá- és fölérendeltség elfogadásán alapult. Természetesen ez emberi 15

Egymás szemében

léptékkel mérve lassú folyamat, de könyörtelenül végigszánt az élet minden területén. Maga alá gyűr minden tradicionális értéket, és elkezdődik a társadalmak liberális korszaka. Ez áthatja a világi és egyházi hatalmak viszonyát is, ami azt hozza magával, hogy a későbbiekben világi törvények által is létrejöhetett a házasság, az egyház elvesztette fennhatóságát az emberi kapcsolatok felett. Már nem a vallás, a hitrendszer kötötte össze a házasságot, hanem az egyén önmagától vállalt fogadalma, amelyet a tettei és a vágyai vezérelnek. A tudatunkban azonban még mindig él a házasság örökérvényűségének vágya és parancsa. Ennek a változását éljük át nap mint nap, és élvezzük vagy szenvedjük ennek hatásait. Hányszor halljuk, hogy a házasság csak egy papír! Ha ez így lenne, akkor a megléte sem okozhatna problémát. Emiatt nagyon sokan az együttélést választják a házasság helyett. Amíg az egyház irányította a párkapcsolatokat, addig ez szóba sem jöhetett, hiszen az ember nem élhetett együtt senkivel, csakis a házasság kötelékében. A családja, környezete kiközösítette volna, emiatt aztán meg sem próbálta. A világi struktúra azonban már lehetőséget adott erre, lehet akár együtt élni, összeházasodni, elválni stb. Csak rajtunk múlik! Sőt, ma már az egyneműek házassági törekvése sem annyira hajmeresztő. De hová vezethet ez? Én azt vallom, hogy minden ember hordoz magában feladatokat is. Ez szerintem igaz az egyénre, de igaz a társadalomra is. Tehát egy adott korosztálynak is megvan a maga feladata. Ez érinti az élet minden területét, de ezt most megmutatom a párkapcsolat tekintetében is. Egyértelmű, hogy a változások hatása ezen az életterületen is megjelenik, hiszen minden, ami a világban történik, ugyanannak az elvnek kell, hogy megfeleljen. Amennyiben ezt végigkövetjük, nagyon szépen kibontakozik a jövő képe és lehetősége az életünkben. Valójában semmi különleges nincs benne, csak nem biztos, hogy ebben az értelemben gondolunk a változásokra. Érzékeljük a világunk átalakulását, de a folyamatokat nem nagyon látjuk előre. Emiatt általában csak reagálni tudunk az élethelyzet átalakulásaira. Az átalakulások elindítója az Uránusz. Ennek a bolygónak a jegyváltásai határozzák meg a változások ütemét. A ritmus körülbelül nyolcéves, tehát ilyen periódusokban változnak a feladatok. Vizsgálódásaimhoz az asztrológiát hívom segítségül. Végig kell követni az adott jegy analógiáit, és levetíteni a párkapcsolatra. Ezeknek a szakaszoknak az értelmezése adja meg a válaszokat a történésekre. Természetesen bármelyik korosztályt vizsgálhatjuk, de most a jelenleg leggyakrabban párkapcsolati problémákkal jelentkező korosztályokat veszem végig. Minden változást az adott korosztály születése indít el, a társadalomba való rögzülése pedig megközelítőleg harminc év múlva történik meg. Tehát ebben az időszakban tudjuk megváltoztatni, alakítani a hatásokat. 16

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

Vagyis amennyiben egy életterület átalakulása megindul, ennyi idő áll rendelkezésünkre, hogy olyan irányba fordítsuk, amit jónak látunk. Erre később már nincs mód. Emiatt minden korosztálynak megvan a saját felelőssége! Természetesen ez a világ ritmusához tartozik, ezért sokszor a korosztályok közötti gondolkodási különbségeket is ez jelöli. Az első korosztály, amelyet vizsgálok, a huszadik század közepe táján született személyek, hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje, amikor az Uránusz a Mérleg jegyébe lép. Ők azok, akik a változás szükségszerűségét hozták magukkal. Ez a korosztály indítja el azokat a folyamatokat, amelyek a mai napig zajlanak. Elindul tehát a Mérleg által jelzett analógiák átalakulása. Ennek eredménye az, hogy a nyilvánosság szerepe, a párkapcsolatok jelentősége alapvetően megváltozik. A média teljesen uralja a közvéleményt és a társadalom morális és erkölcsi értékítéletét. Már nem azt tartjuk jónak és megfelelőnek, amit magunkkal hoztunk, hanem a tanult, a média által közvetített és sugallt értékek válnak elfogadottá. Elindulnak a változások, amelynek hatásai még most is zajlanak. Számomra természetes, hogy gyermekeink értékítélete más, mint a miénk. Ha azonban ők is magukba néznek, hamar kiviláglik, hogy nagyon kevesen szeretnénk azt, ami a párkapcsolatok terén zajlik. És mégis ezt éljük, mintha nem is mi irányítanánk. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy folyamatosan hangoztatjuk az extrém helyzetek elfogadását, de amikor önmagunkról van szó, akkor már hárítunk! A következő időszak a hetvenes évek közepe, nyolcvanas évek eleje. Elindul az átalakulás, amely a Skorpió analógiáit változtatja meg. Ide tartoznak az érzelmi és lelki mélységek, veszteségek. Ide tartoznak a szenvedélyek és a szexuális életünk is. Nem hiszem, hogy bárkinek is el kellene magyaráznom, mekkora a különbség előtte és azóta ezen a területen. Ami korábban két ember magánügye volt, az ma már nyilvános. Eltűntek ezen a területen is a keretek, nem tudunk mihez igazodni. De nyilvánvalóak a szenvedélybetegségek változásai is! Az ezt követő időszak már teljesen más feladatot hoz, bár nem választható el az előzőektől. 1982 elején átlép az Uránusz a Nyilas jegyébe. Ez újabb korszakot nyit meg. Megjelenik feladatként az egyik kulcsproblémánk, a hit, a morál. Milyen erkölcsi kereteket választunk magunknak? Amit más életében elfogadunk, az meg fog jelenni a sajátunkban is! Mi lesz a becsülettel, milyen átalakuláson megy keresztül az emberek közötti kapcsolat morális értéke? Bizalmi válságok sorozatát kell megélnünk, és általa alakulnunk. Közelítünk napjainkhoz, az Uránusz belép a Bak a jegyébe. Ez már a kö­zeljövő képe, talán a legfontosabb ma számunkra, mert ebben még akár 17

Egymás szemében

változtatni is tudnánk, hiszen amióta 1988-ban ide belépett az Uránusz, még nem telt el a harminc év. Ennek a korosztálynak a feladata és kérdése, hogy hol vannak a közös célok. Ez nemcsak a párkapcsolatok szempontjából fontos, hanem minden emberi kapcsolatban meghatározóvá fog válni. A sors azt várja el, hogy közös célokat valósítsunk meg! A következő a kilencvenes évek közepe és ennek korszaka. Ekkor érünk el a Vízöntő jegyébe lépő Uránuszhoz. Ennek a korszaknak a feladata és szerepe a függetlenség elveinek az átalakítása. Önmagamnak kell korlátokat állítanom, ami a szabadságomat adja. Nagyon nehéz úgy élni egy kapcsolatban, hogy nem tudom, a másik betartja-e azokat a szabályokat, amelyeket én igen. Az emberek többsége azonban ezt nem tartja fontosnak, és azt vallja, hogy mindent szabad, ami nem tilos. Már megszületett a legfiatalabb korosztály a Halak Uránusszal. Itt az egység kérdése vetődik fel. Akit választottam, akit kaptam, mennyire fogadható el saját vállalásomnak és tükrömnek? Amennyiben valóban egységben gondolkozunk, akkor azzal is azonosulnunk kell, hogy „a tolvajnak ki a felesége?”! Fel kell ismerni és meg kell tanulni, hogy én teremtem a saját világomat, és csakis én tudom megváltoztatni és átalakítani! Ez sem lesz könnyebb az előzőeknél, de a gyermekeinknek ezt még megtaníthatjuk. Nézzük akkor most már részletesen a korosztályokat! Az első korosztály a párkapcsolatok minőségének meghatározásában hoz feladatot és változásokat. Ez alapvető kérdéseket vet fel a tradicionális kapcsolatok esetében. Erre az időszakra már ki kellett volna alakulnia a társadalom belső keretének. Az értékek stabilizálódása helyett azonban a labilitás a jellemző erre a korszakra. Ez azért lehet fontos, mert eddig nem volt kérdés, hogy a kapcsolatainkban vállalunk-e korlátot vagy sem. A sors ránk bízta a döntést, mert a társadalom ezt nagyon határozottan szabályozta! A családok és a közösségek ereje meghatározóbb volt az egyén igényeinél és vágyainál. Ha valaki hozzáment valakihez vagy elvett valakit, stabil kapcsolatra számíthatott. Ekkor azonban elindul a változás! Innentől kezdve már olyan időszak jön, amelyben már kötelezően magunknak kell kereteket és korlátokat választanunk. Amennyiben nem tes�szük, a sors jelöl ki kereteket, ami viszont sokszor fájdalmas lehet! A társadalomnak szembe kell néznie a saját felelősségével. Az ekkor születetteknek a párkapcsolat megváltoztatásának a feladata határozza meg a sorsát, és emiatt kötelező választani a tradicionális és a modernkori párkapcsolat között. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a választások milyen helyzeteket teremtenek. Ha valaki házasságot választ, akkor ott a kétség: biztos, hogy kell ez nekem? Szinte biztos, hogy olyan élethelyzet jön létre, amelyben ez megkér18

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

dőjeleződik. Amikor valaki a függetlenséget választja, akkor ott a kérdés: most már egyedül maradok? Ha valaki a tradicionális családot választja, akkor felmerül ott a kérdés: jó az nekem, hogy nem vagyok sikeres a karrierben, mert „csak” anya vagyok? Amennyiben valaki a karriert választja, akkor a kérdés: mi lesz a családdal, párral, gyerekkel? Valahol megjelenik a kérdés, amit a legfontosabbnak tartunk a párkapcsolatban. Aki ebben az időszakban született, az pontosan tudja, hogy ez számára feladat. Mivel az egyén és a társadalom között minden korszakban van egy jól meghatározható érdekellentét, ez ebben az esetben a párkapcsolatok mentén fog húzódni. Ami a társadalom számára elfogadott és természetes, az érdekes módon az egyén számára már nem az. Lehet, hogy a társadalom szintjén nem csinálunk problémát a szabad és nyitott párkapcsolatokból, de az egyén igenis stabil kapcsolatra vágyik. Azok az extrém megnyilvánulások, amelyek a mai világban állítólag normálisak, az egyén számára sokszor elviselhetetlenek. De akkor mégis miért van mindez? A válasz a sorsunkban keresendő. Választanunk kell még akkor is, ha nem akarunk. Olyan élethelyzetekbe fogunk kerülni, amelyek kikényszerítik a döntésünket. Emiatt tudatosan át kellene gondolnunk, milyen lehetőségeink vannak. Mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy ezek a kérdések elkerülhetetlenek? A tapasztalataim azt mutatják, hogy nem igazán szembesülünk ezzel. Hárítjuk a legnyilvánvalóbb helyzeteket is, és valahogy azt hisszük, hogy velünk ez nem fordulhat elő. De valóban nem? Nehezen hisszük el, hogy választani kell a stabil, tradicionális párkapcsolat és a modern, az egyén függetlenségét fenntartó párkapcsolat között. Természetesen ebben a hitünkben az életkorunk is szerepet játszik. Huszonévesen teljesen más az elképzelésünk, mint harminc felett és negyven után. Ez természetes, csak a változás nem akkor és nem úgy történik, ahogy előtte gondoljuk. A döntéseink véglegesnek tűnnek anélkül, hogy az élethelyzetünk stabil lenne. Emiatt látszólag minden megy tovább a maga útján, de mire észbe kapunk, már többnyire késő. Miért van ez így? Mi lehet ez a keret és korlát, amit a sors ránk kényszerít a kapcsolatunkban? Ez a választásunktól függ, de erről többnyire nem tudunk. A sors mindig olyan helyzetet teremt, hogy az általunk választott korlátot valamilyen módon felkérdezze. Ebben az esetben azt, hogy szabad akaratunkból választottuk a kapcsolatot, meddig maradunk hát benne, meddig maradunk meg a választásunk mellett. Ebben a helyzetben a logikus döntés gyakran ellentétes a vállalt feladattal. A párkapcsolatban választhatjuk azt a korlátot, hogy nem házasodunk meg. Ez esetben nyilván olyan helyzeteket keresünk, amelyben legfeljebb 19

Egymás szemében

együtt élünk, lehet gyerek és család, de az összetartozás önkéntes. Ennek a hatása az lehet, hogy csak abban lehetünk biztosak, amit magunktól megteszünk, de mindig nyitva áll az ajtó, ha változtatni akarunk. Ezzel bizonyítjuk az egyén szabadságát. Ez ma elég népszerű döntés. Sokan osztják azt a véleményt, hogy önként vállalva, „papír” nélkül könnyebb. Persze, ennek is megvannak az árnyoldalai. Kati, 1969. 3. 24. 17:50, Budapest

Kereskedelmi iskolában tanult, később főiskolára ment. Édesanyja arra nevelte és tanította, hogy mindig legyen önálló. Nem akarta, hogy a lánya azt az utat járja, amit ő. Úgy érezte a család miatt sok mindenről lemaradt. Kati már tizennyolc éves korában különköltözött a szüleitől, saját lábára állt. Kiment Londonba dolgozni, gyerekekre vigyázott. Megfelelő szinten beszélt angolul, hazatérve elvégzett egy főiskolát. Vásárolt magának egy lakást, és élte az életét. Nem lehetett oka panaszra, hiszen szabad volt. A párkapcsolatai is megfelelően alakultak. Három hosszabb kapcsolat után huszonhét évesen került össze Attilával. Igazi szerelem volt. Mindketten nagyon fontosnak tartották, hogy megadják egymásnak a kellő szabadságot. Tisztelték egymás munkáját és céljait. Ideális párnak tűntek. Szerintem azok is, a mai napig. Megbeszélték, hogy nem házasodnak össze, ne a papír, hanem a szeretet tartsa össze a kapcsolatukat. Született két gyermekük, akiket nagyon vártak, és nagyon szeretnek. A gyerekek lassan megnőttek, leváltak a szüleikről. A lány kezdte úgy érezni, hogy semmi közös nincs bennük. Mindegyikük ment a maga útján. Kati negyvenegy éves volt, amikor Attila bejelentette, hogy elköltözik. Úgy érzi, a kapcsolatuk ellaposodott, nincs, ami boldoggá tenné az életét. Még elég fiatalnak érzi magát ahhoz, hogy új életet kezdjen. Természetesen én sem gondolom azt, hogy jó benne maradni egy olyan kapcsolatban, amelyben boldogtalannak érzi magát valamelyik fél. Csakhogy azt, hogy mitől vagyok boldog, az ego határozza meg. Itt jelenik meg a keret megválasztása. De hol van az a korlát, amit választott magának? Nagyon egyszerű, sehol. Tudattalanul azt választotta, hogy addig marad a kapcsolatban, amíg neki jó. A párválasztáskor nem gondolunk arra, milyen nehézségekkel kell a jövőben szembenéznünk! Viszont ha ezt választjuk, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy ez egy életszakasz-párkapcsolat, hiszen csak addig tart, amíg boldognak érezzük magunkat benne. Ám azt, hogy mi a boldogság, az 20

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

ego akarja meghatározni! Ez hosszú távon szinte lehetetlen. Minden kapcsolatnak vannak mélypontjai, amelyeken túl kell jutni. Választhatom azt is, hogy megházasodom, de nem válok el. Ez is lehet egy korlát. Ezt már megismertük a tradicionális házasságban. Ez is nagyon érdekesen alakul. Sokan ragaszkodnak a templomi esküvőhöz, miközben valódi alapja nincs a hitüknek. Vállaljuk, hogy jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan, de ez csak addig igaz, amíg elfogadom az életünket, és nem érzem azt, hogy nekem rossz, mert utána változtatunk. Amikor valaki esküt tesz a pap előtt, önmaga választ egy olyan korlátot, amely a vallási meggyőződésén alapul. Mi fog történni? A sors teremt egy olyan élethelyzetet, amelyben számot kell adnia, hogy ez a hit és meggyőződés mennyire erős. Kálmán, 1970. 1. 10. 19:50, Jászladány

A szülei nagyon vallásosak voltak, emiatt a fiút is így nevelték. Kálmán nagyon tudatosan szeretett volna házasodni. Elhatározta, hogy csak olyan nőt vesz el, aki jó feleség, jó anya és társ lesz. Abból a közösségből szeretett volna választani, ahová ők is tartoztak. Ám a sors nem így akarta. Tanárként dolgozott egy középiskolában. Itt ismerkedett meg Rékával, az egyik kolléganőjével. A lány nagyon intelligens és kedves, vidám lány. Szereti a hivatását, elkötelezett tanítónő. Nem volt vallási meggyőződése, de az istenhit nem állt távol tőle. Nagyon érdekes volt egymás mellett látni a két személyiséget. A fiú mindig komoly, kissé zárkózott, a lányból pedig áradt a vidámság és a bizalom. Látszólag nagyon jól kiegészítették egymást. A lány a fiú kedvéért szívesen belement, hogy az esküvő vallási keretek között történjen. Ezt is könnyedén és lazán fogta fel. A fiú viszont véresen komolyan vette. Azt gondolta, a házasság után minden megváltozik. A lány elfogadja, hogy az lesz, amit ő akar, feladja a függetlenségét. Megpróbálta átformálni a lányt, akinek – ha nem akart konfliktust – meg kellett felelnie az elvárásoknak. Viszont így Réka elvesztette önmagát. Szembetűnő volt, ahogyan elveszíti a fényét. A sors felkínálta a helyzet megoldását. Kálmánt igazgatónak nevezték ki az iskolában, ezért Réka máshová ment dolgozni. Fel is lélegzett, talán még magának sem vallotta be, mennyire. Itt, az új munkahelyen, ahogyan olyan gyakran lenni szokott, villámcsapásként érte a szerelem. Réka újra sugárzott, megtelt élettel. Fel kellett tennie a kérdést: mit tegyen? Maradhat-e így a párkapcsolat? Meddig lesz férje? Így vállaljon családot? Egyáltalán, érdemes benne maradni a házasságban vagy váljon el? Akkor mi lesz az esküjével? Ezernyi racionális kérdés. De mi a jó válasz?

Egymás szemében

Még ha Kálmán nem is vált volna el a hite miatt, ezt Réka biztos, hogy nem vállalta volna fel. Milyen élet lett volna ez később? De miért történnek így az események? Mert a sors felkérdezi ezeket a választásokat! Önmaguknak választottak korlátot, viszont nem gondolták megváltoztathatatlannak. Nem érzékeljük, hogy ez életre szól. Emiatt nem tudunk benne maradni egy „rossz” kapcsolatban. Itt sem működik a korlát! Az is korlát lehet, hogy megházasodom, de nem élek együtt a párommal. Ilyen élethelyzetek azok, amelyben a házastársak valamilyen ok miatt nem tudnak összeköltözni. Régebben gyakran találkoztam vele, hogy a lakáskérdés megoldhatatlansága miatt alakulnak ki ilyen helyzetek. A közelmúltban a hitelválság hozott ilyen döntéseket. Találkoztam olyan esetekkel, ahol külföldön szeretnének élni, de az egyik nem kap beutazási engedélyt. Természetesen ezt mi választjuk, még akkor is, ha ezt a korlátot mások hozzák létre. Ilyen volt Ibolya esete: Ibolya, 1959. 2. 18. 6:20, Budapest

Ez a történet még a szocializmus idején kezdődött. Ibolya ösztöndíjjal Párizsban végezte az egyetemet, nagyon tehetséges lány volt. Mindenki nagy jövőt jósolt neki, hiszen a szülei is jó káderek voltak. Kikövezett útja volt a biztos egzisztenciához. Vegyésznek tanult, imádta a kémiát. Az egyetemen ismerkedett meg egy fekete afrikai fiúval. Nagyon megszerették egymást, közösen tervezgették az életüket. Ibolya is tisztában volt azzal, hogy szembe megy az elvárásokkal. A lány szülei nem nagyon mosolyogtak, amikor Ibolya bejelentette, hogy össze akar házasodni a fekete fiúval. Nyíltan ellenezték a kapcsolatot, és mindent megtettek, hogy véget is érjen. Ibolya nyíltan a szülei ellen fordult, elutaztak a fiú hazájába, ott összeházasodtak. Ám látszólag közbeszólt a sors. Abban a közegben a lány idegenül mozgott. Nem nagyon fogadták el, hogy nőként akar érvényesülni. A lány emiatt elfogadta egy itthoni cég ajánlatát, és a munka miatt hazajött. Ekkor az apa közbeszólt. A szülők kérésére bevonták a lány útlevelét, és elintézték, hogy a fiú sem kapott vízumot. Házasság volt, meg nem is. Volt párja valahol egy másik világban! Véget is ért a kapcsolat, bár Ibolya a fiút mai napig férjének tekinti.

22

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

Az is korlát lehet, hogy nem válok el, de nem élek vele. Sokszor a sors hozza létre ezeket a helyzeteket. Ilyen lehet az, amikor valaki külföldre megy dolgozni. Így létre jön az a helyzet, hogy nem élek a párommal, de nem váltunk el. Sokan úgy gondolják, hogy csak az anyagiak miatt mennek külföldre dolgozni, de valójában ez az oka. Könnyebb idegenben azt gondolni, hogy van párom, pedig valójában nincs! Amikor megromlik egy kapcsolat, felvetődik az ötlet, hogy hagyjunk magunknak egy kis időt átgondolni a helyzetet, addig különköltözünk, ami végül végleges lesz. Érdekes sorsokat láttam ebben a helyzetben. Valójában, ha nem lenne közös megegyezéses válás, sokan ebben a helyzetben lennének. Nem lenne egyszerű a válás. Gyakran előfordul olyan élethelyzet, hogy aki válni akar, az nem tud a másik nélkül, aki pedig válhatna, az nem akar, mert nem ő akar menni. Ebből eredhetnek olyan élethelyzetek, mint Balázsé. Balázs, 1972. 3. 1. 7:12, Csorna

Balázs egy jólelkű elfogadó típus, akinek sikerült egy sokkal erősebb lányt választania. Tornatanárként dolgozott egy általános iskolában. Valóban nem túl nagy ambícióval, inkább a nyugalmat kereste, semmint a sikereket. Hiányzott belőle a céltudatosság, a karrieréhség. Erre ott volt a párja, Petra, aki viszont az önérvényesítés megtestesítője volt. Valójában ez volt a probléma gyökere is. A lány egy kereskedelmi cégnél dolgozott. A házasság után Petra babát szeretett volna, gyorsan jött is a gyerek. Két évig otthon maradt vele, majd ment vissza dolgozni. Balázs szeretett volna még egy gyermeket, de a lány meggyőzte, hogy erre most nincs lehetőségük. Elemében érezte magát újra a munkában, egyre inkább bedolgozta magát a cégnél. Elismerték a munkáját, de a feladat is sokkal több lett. A baj abból adódott, hogy Balázs jobban szeretett otthon lenni a gyerekkel, mint az anyagiakat kergetni. Sokkal inkább nevelte ő a gyereket, mint a lány. Egy idő után a lány számára elviselhetetlen lett az érzés, hogy nem jutnak előre. Nógatta a fiút, vállaljon plusz munkát, korán hazaér az iskolából, lenne rá ideje. Ő azonban nem volt képes erre. Passzívan reagált mindenre. Inkább ment focizni, vitte a gyereket sportolni, de ambíciója nem volt. Petra házat szeretett volna a lakás helyett, kocsit, utazást, de a fiút ez nem nagyon érdekelte. Úgy volt vele, ha a lány akarja, csinálja, ebbe nem szól bele. Támogatta a lány karrierjét, hátteret adott. Megfordultak a szerepek, a lány lett a domináns, de ezt elfogadni már nem tudta. Úgy érezte, hogy kevés mellé a fiú. Végül teljesen elhidegültek egymástól, Petra 23

Egymás szemében

bejelentette, hogy elköltözik. Néhány nap alatt talált is egy lakást. Balázs ezt is elfogadta, de semmit nem lépett. Teljesen passzív volt, mindent a lányra hagyott. Ugyanabban a lakásban lakik, semmi sem változott. Ő válhatna, de nem akar, a lány pedig nem tud, hiszen Balázs semmiben sem gátolja, így nincs miért. Kényelmes mindkettőjüknek, így nincs rajtuk nyomás. Az is lehet egy keret, hogy csak akkor házasodunk, ha jön a gyerek. Ez az élethelyzet is gyakran megjelenik, hiszen sokszor látható, hogy vannak olyan párok, akiknek csak házasságon kívül lehet gyermeke. Nyilván ez sem tudatos, de ez is egy választás. Ilyenkor halljuk, hogy „becsúszott” a gyerek. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy ilyen kapcsolatok zömében a gyerek nélkül soha nem köttetett volna házasság. Ezek olyan élethelyzetek, amikor valakinek nem lehet elvárása a gyerek kapcsán. Nézzük meg Klári esetét! Klári, 1973. 5. 4. 15:25, Veszprém

Klári nagyon kedves és laza lány. Könnyen teremt kapcsolatot, az emberek keresik és élvezik a társaságát. Mindig nagyon könnyen barátkozott, és a fiúkkal sem volt nehéz kapcsolatot kialakítania. Több rövidebb kapcsolata volt, de mindnek szakítás lett a vége. Valahogy nem sikerült megtartani őket. Klári nem nagyon értette, hogy mi a baj. Minden fiú feleségül akarta venni, de amikor már menyasszony volt, valami minden esetben közbejött. Az is igaz, hogy tudatosan csak akkor akart gyermeket, ha olyan párja van, akivel közösen megtervezik a születést és házasságban élnek. Szép kerek életutat képzelt el magának. Várta az igazit! Emiatt vagy olyan fiúval találkozott, aki nem akart házasságot vagy nem szeretett volna gyermeket, vagy ha minden rendben volt, akkor neki lett elege a kapcsolatból. Mire harmincéves lett, tele volt szorongással. Nem értette, miért ilyen szerencsétlen. Így soha nem lesz gyermeke! Akkor ismerkedett meg Szabolccsal. A fiú türelmes volt vele, nem erőltette minél előbb a szexuális együttlétet. Valójában ennek köszönhető, hogy a lány, amikor odakerültek, nem gondolt védekezésre. Az első alkalommal megfogant. Azóta is boldog házasságban élnek.

24

A párkapcsolat alakulása a társadalom szintjén

Ez a kapcsolat nagyon szépen alakult, de sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az az általános, hogy az ilyen lányoknak szinte sosem lesz családjuk. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a félelmek és szorongások a harmincöt év feletti lányoknál emiatt olyan gyakoriak. Lesz-e pár és gyerek? Azt hiszik, hogy velük van a baj, valamit rosszul csinálnak. Pedig szó sincs róla, csak sokszor nem jöhet házasságban a gyerek, éppen azért, mert ez az elvárás. Ilyenkor előbb kell megfogannia a gyermeknek, és csak azután jöhet a házasság. Ha valaki elvárásokat fogalmaz meg, az gyakran kizárja a lehetőségeket. Általában ezek a lányok tradicionális párkapcsolati adottságokkal rendelkeznek. Nem lehetnek elvárásaik, mert ezen keresztül kapják a korlátokat! Ezek mind választási lehetőségek. Olyan analógiák, amelyeket ennek a korosztálynak muszáj átélnie, mivel ezekben a helyzetekben mutatják az utat a későbbi generációknak. Nekik ez a feladatuk. Nagyon érdekes megvizsgálni a generációs feladatokat! Ennek a korosztálynak az a feladata, hogy megváltoztassa a párkapcsolatok minőségét. Alakítsa át az addig megismert és elfogadott analógiákat. Az átalakulás folyamata megközelítőleg harminc évet vesz igénybe. Ez idő alatt válik elfogadottá az a törekvés, amely ezekben az években indul. Ez természetesen az élet minden területére vonatkozik, ebben az olvasatban a párkapcsolatokra is. Az 1969-70-ben megjelent feladat, a párkapcsolatok átalakulásának megvalósulása a kétezres évek elején kerül felkérdezésre. Ezek a ritmusok megközelítően harmincévenként követik egymást. A feladat megjelenéséhez képest harminc év múlva válnak nyilvánvalóvá azok az események, amelyek megmutatják, milyen szinten találjuk a megoldásokat. A helyzetek olyan sorozatban követik egymást az emberek életében, ahogyan harminc éve elindultak. Vagyis az embereknek választ kell adniuk arra, hogy valójában tradicionális párkapcsolatot akarnak-e. Természetesen sokan azt a választ adják, hogy igen. Ebben az esetben olyan események várhatók, amelyek ezt kérdőjelezik meg. Mi lesz rá a válasz? Akkor hogyan élik meg a függetlenségüket? Nekik mindig az lesz a problémájuk, hogy hogyan lesznek függetlenek. A többiek azt a választ adják, hogy ragaszkodom a függetlenségemhez, vagyis csak olyan kapcsolatba megyek bele, amelyben megtarthatom a szabadságomat. A sors ekkor nyilvánvalóan ezt a területet fogja piszkálni. Akkor is fontos a szabadság, ha ennek az ára a család és a párkapcsolat? Érdemes feltenni a kérdést, hogy van-e egyáltalán jó választás. Ennek a helyzetnek a felkérdezése még jelenleg is zajlik. A kétezres évek elejétől egyre nehezebb megtartani a párkapcsolatokat. Sokak házassága válásba torkollott, ők ettől szenvednek, vagy későn házasodtak, ha egyáltalán van párjuk, vagy későn akartak családot vállalni, és ezért állandó feszültségben élnek a mai 25