Szentesi Zoldi-Rozsa Sandor

Szentesi Zöldi László

RÓZSA SÁNDOR Legenda és valóság MÉRY RATIO Somorja, 1999 Apám emlékének

Kniha vyšla s finančným príspevkom MK SR © Szentesi Zöldi László © MÉRY RATIO 1999 ISBN-80-88837-10-3

Szentesi Zöldi László: Rózsa Sándor Legenda és valóság Elsı kiadás Kiadta: MÉRY RATIO Somorja, 1999 Felelıs kiadó: Méry Gábor Felelıs szerkesztı: Kövesdi Károly Nyomdai elıkészítés: Toronyi Péter Nyomta: Garmond Partizánske Szentesi Zöldi László: Rózsa Sándor Legenda a skutočnosť Prvé vydanie Vydal: MÉRY RATIO Šamorín, 1999 Zodpovedný vydavateľ: Méry Gábor Zodpovedný redaktor: Kövesdi Károly Tlačiarenská príprava: Toronyi Péter Tlač: Garmond Partizánske ISBN-80-88837-10-3

Sinka István:

Magyar tőnıdések (részlet) Lábom e tájról egy tapodtat se megyen, – nyár van a szememben s virág a szívemen. Éjjeim egére talán azért adott egy helyett a sors száz fekete csillagot. Száz fekete csillag. S ha csak egy is lehull, jelébıl értse meg minden idegen úr: börtönnek, bilincsnek lerázom a gondját – Magyarúl az ilyet szabadságnak mondják. (1944)

I. Hol van a Dél-Alföld? Hetvenöt esztendıvel a trianoni döntés után nem is egyszerő megválaszolni ezt a kérdést. Földrajzi, kulturális és gazdasági értelemben egészen mást értünk Dél-Alföld alatt manapság, mint országunk feldarabolása elıtt évszázadokon keresztül. Az erıszakos határrendezés megbontotta a térség egységét, s ennek szomorú következményeit a mai napig megszenvedik az itt élı emberek. Dél-Alföldnek mondjuk napjainkban a Bács-Kiskun megye déli részébıl, a Csongrád és Békés megyébıl álló, valójában maradék területek laza összekapcsolódását. A történeti Magyarországon – Rózsa Sándor korában – Csongrád, Békés, Csanád megye egészét, Pest-Pilis-Solt Kiskun vármegye déli, Bács-Bodrog és Torontál megye északi részét nevezték Dél-Alföldnek. Tulajdonképpen ide tartozott Jász-Nagykun-Szolnok, Arad és Temes vármegyék egy része is. A régió része volt két nagymúltú magyar tájegység: Bácska (ma Jugoszlávia) és a Bánát (Jugoszlávia és Románia osztozik rajta). Túlzás lenne azt állítani, hogy a történeti Dél-Alföld bármilyen tekintetben egységes lett volna. Nemzetiségi összetétele százötven esztendıvel ezelıtt is vegyes képet mutatott: bár a terület jórészt magyar többségő, szép számmal éltek errefelé németek, szlovákok, románok, szerbek. Mindezt mesterségesen idézték elı a török kiőzése után. A Habsburg-hő új földesurak idegen telepeseket csalogattak az elnéptelenedett alföldi tájakra. A középkoron át tartó, folyamatos természetes bevándorlás sem elhanyagolható, de a Dél-Alföld etnikai képét a magyar lakosság kárára, erıszakkal alakították ki a XVIII. század elején. Térségünk felekezeti megoszlása is vegyes: a nemzetiségek származási helyük szerint hozzák a. maguk hitét. A magyarok római katolikusok és reformátusok, Csongrád északi felében és Békés megyében meghatározó jellegő a protestantizmus, míg Szeged környékén és Bácskában a katolicizmus. Az itt élı magyaroknak – legyenek bármilyen hitőek, rendőek, vagy rangúak – valamiben mégis egy a sorsuk. Összeköti ıket a nélkülözésben, félelemben megélt közös történelem. Mert az alföldi magyarság elmondhatatlanul sokat szenvedett az évszázadok során. A gyújtogató tatár és török csapatok elıl a lápos területekre, mocsarakba menekülı ıseink fogcsikorgatva nézték falvaink pusztulását. Amikor a vész elmúlt, elıjöttek rejtekükbıl és újjáépítették templomukat és házaikat. S amikor újabb portyázók érkeztek, nekik ismét futniuk kellett, mert a támadók nem ismertek kegyelmet. Így ment ez évszázadokon át. Feleségeiket, gyermekeiket rabszíjra főzték, jószágaikat elhajtották, szállásaikat porig égették. Amikor a török kitakarodott a vidékrıl, elıdeink talán el sem hitték, hogy állandó üldöztetés nélkül is lehet élni. Lesoványodott, marcona, elvadult férfiak és nık jöttek elı a mocsarak rejtekeibıl, koldus öregek és gyilkoláshoz szokott ifjak. Magyarok. Valamikor felénk is virágzó faluközösségek voltak, akárcsak Erdélyben és a Dunántúl azon részein, ahol nem tarolt a török. A középkor végére falvaink végleg elpusztultak, a visszaszivárgó magyar lakosság nagyobb menedéknek érezte a duzzadó mezıvárosokat. Települések – Békéscsaba, Orosháza, Szarvas, Battonya stb. – egész sorát telepítették újra a XVIII. század elején. Itt ugyanis minden és mindenki elpusztult. Voltak szerencsésebb sorsú falvak és városok: Szentest, Vásárhelyt, Makót folyamatosan lakták a legsötétebb idıkben is. A szerencse szó roppant viszonylagos: a „folyamatosan lakott” Csongrádon például még 1702-ben is mindössze száznegyven ember élt. Ne képzeljünk el tehát erıtıl dagadó, fejlıdı településeket az 1700-as évek elején! Az Alföld parasztsága a kiépülı osztrák uralom alatt sem élt jobban, mint a török idıkben. Nyakára kiváltságos helyzető idegeneket telepített a földesúr, az ellenreformáció tőzzel-vassal pusztította a református hitet és egyházat. A magyar Alföld egyik sajátossága a roppant kiterjedéső tanyavilág. A tanya ıse, a szállás, már a honfoglalás idején ismert és használatos kezdetleges településforma. Évszázadokon át leginkább jószágteleltetı helynek használta a pásztorkodó nép, mai formáját a törökvilág alatt és közvetlenül utána nyerte el. Az elpusztított alföldi falvak nyomán létrejött mezıvárosokból nem lehetett

gazdálkodni, sokan települtek ki a szántóföldjeikre. Így jöttek létre a tanyák, amelyek ettıl az idıtıl fogva önálló gazdálkodási egységek. A tanyai ember másfajta, mint a városban, faluban élı. Szabadsága valódi szabadság, a puszta csendjében egyedül teszi a dolgát, parancsokat nem osztogathat senki. Ha „jogi” és „perszonális” értelemben vannak is kötöttségei, a végeláthatatlan rónaságon mindez édeskeveset jelent. Itt még a pusztázó hadnagy is lecsendesíti a hangját. Miért is tenne másképp, amikor a Jóistenen kívül messze vidéken nincs hallgatója a négyszemközti beszélgetéseknek? Ami elhangzik, elhangzik – senki nem vethet ellent. A tanyai emberek magányosak és védtelenek is. Azért megtalálják a módját a védekezésnek: kútágassal, különféle bonyolult pusztai jelekkel üzennek legközelebbi szomszédjuknak és a hívatlan vendégeknek. Mert a magyar Alföldön akkora a csend, hogy a lódobogás is mennydörgésnek tetszik. S az idelátogató éjszakai lovasokkal jóban kell lennie az emberfiának. Az életbenmaradás ısi ösztöne ez: a nép megtanulta, hogy a hívatlan vendég is vendég, s úgy kell bánni vele mint az édestestvérrel. Jószándékkal senki nem érkezik éjféltájt, de haszontalan kérdések helyett a tanyai ember inkább szalonnával és borral kínálja a hallgatag lovasokat. İsi parancs ez, s nemigen akad megszegıje. Ez a világ a farkastörvények világa: a török kiőzése után látszik meg igazán, hogy a maradék nép mennyire szívós és elpusztíthatatlan fajta. Az emberek szegények, de megszokták a nélkülözést. Hitük erıs, igazukat utolsó csepp vérükig védik. Erkölcsi mércéjük kettıs: errefelé a lopás is más, ha pásztor veszi el a másik pásztortól, még legényes virtus is. „Esemény”, „nevezetes tett”, amit hosszú ideig suttogva vagy félhangosan emleget a tanyák népe. Félelemmel vegyes elismeréssel beszélnek a tolvajokról – mindenki ismeri ıket – vigyáznak, hogy egy szó se jusson a szimatoló pandúrok fülébe. A falvakban aztán egész kultusza van a lovat, marhát bitorló „szegénylegényeknek”. Sokan még öltözködésükben is utánozzák ıket. Sajátos magyar mitológia születik: a szájhagyomány a nemzeti és társadalmi különbségeket domborítja ki leginkább. A történetekben szereplı „nehézélető” legények egyszerre harcolnak a kapzsi földesúr és az idegen katonák ellen, miközben gyámolítják az elesetteket, az özvegyasszonyt, az éhezı kisgyereket. Ezek az emberek persze, nem a szegény nép jótevıi és gyámolítói. Maguk is szegénylegények. Betyárok. A betyár szó perzsa-török eredető, feltehetıen szláv közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Eredetileg olyan fiatal legényekre alkalmazták, akik nem szegıdtek el hosszabb idıre, hanem afféle „idénymunkások” voltak. A XVIII. század végétıl egyes vidékeken megbélyegzı kifejezésként használják, de sokhelyütt – például Szegeden és környékén – még ekkor sincs pejoratív jelentése. Nyelvi értelemben a múlt század második felében egységesül: ekkortól „útonállót”, „rablót” értenek alatta. A XVIII-XIX. század fordulóján kiépülı osztrák uralom alatt az alföldi magyarság éppen olyan nehezen élt, mint a török idıben. Sıt, talán még rosszabbul. Nemzeti jogaiban elnyomták, nyelvében korlátozták, napirenden voltak a jobbágyok elleni erıszakos intézkedések. A napóleoni háborúk idején a hadiadó és a kényszerő katonáskodás hatalmas terhet jelentett az itt élık számára, sokan a bújdosást, a menekülést választották. Kezdettıl fogva nehéz különbséget tenni a katonaszökevények és a köztörvényes bőnözık között. Nemegyszer elıfordult, hogy a hadsereg elıl menekülı fiatal legény tolvaj, gyilkos cimborákra lelt, s hamarosan maga is törvényszegı lett. Volt, aki önszántából keveredett rossz társaságba, másokat családi tragédia, emberi gyengeség vezérelt a gonosztevık közé. Igen gyakori eset volt, hogy a fiatal pusztai legények virtusból kisebb bőncselekményt követtek el – elloptak egy-két birkát – s a törvény válogatás nélkül, rendkívüli eréllyel sújtott le rájuk. A testi fenyítés felett érzett sértettségükben, amolyan „csakazértis” hangulatban, egyre több kihágást vétettek, fokozatosan bőnözıkké váltak. A nép muszájbetyároknak hívta ezeket az embereket. A találó elnevezés mögött gyakran brutális hatósági magatartás, indokolatlan testi fenyítés, túlzott és aránytalan igazságszolgáltatás rejlett. Persze igaz, ami igaz: az vesse az elsı követ a korabeli bírákra, aki rendet tudott volna tartani a múlt század eleji, öntörvényő dél-alföldi társadalomban. A betyárok többsége

dologtalan, munkakerülı csavargó volt, alattomos, részeges „csozë” – ahogyan Szentesen és környékén még ma is nevezik a haszontalan naplopókat. Tudnunk kell azonban, hogy a betyártársadalom is tagozódott, a szegénylegények sem voltak egyformák. A futóbetyárok a hatósági felelısség elıl „futó” vagy szökött rabok voltak. A híres betyárok nevében és képében rabló egyszerő útonállót, a kapcabetyárt az igazi betyár lenézte. Lólopásból éltek a lókötık, akik leginkább tavasszal és ısszel mőködtek, mert ilyenkor kevés nyom maradt utánuk. A betyárvilág egyik különleges alakja a házásó, aki a ház vagy tanya mellett kisebb alagutat vájt a föld alatt, s az így „megásott” szobából értéktárgyakat tulajdonított el. A gyalogbetyár az utak mentén lesben állva, vagy vándorlásai alkalmával fosztogatta áldozatait. A képzeletbeli ranglétrán eggyel feljebb álltak a kocsinjárók; ezek a betyárok a kocsijuk derékaljában vagy a ponyva alatt fegyvert rejtegettek, így támadtak a zsákmány reményében. A felsorolt betyárokat a korabeli népi felfogás csirkefogóknak, rossz embereknek tekintette. İk voltak a valódi köztörvényesek, tekintélyük gyakorlatilag nem létezett. A lovasbetyároknak vagy úribetyároknak egészen más társadalmi állásuk volt, mint kisstílő társaiknak. Gyorsléptő lovakon jártak, bőncselekményeiket gondosan megtervezték, rablásaikat gyorsan és kíméletlenül hajtották végre. Vásárok alkalmával kikémlelték a jól sikerült adásvételt, a ló vagy marha árával elégedetten távozó parasztember kocsiját messzirıl követték. Amikor megfelelıen eltávolodtak a vásáros helytıl, a három-négy betyár utánavágtatott a kocsinak. A bakon szunyókáló fuvaros vagy gazda felriadva csak annyit látott, hogy kétfelıl is lovasok fogták közre. Gyorsan megállította a kocsiját, mert attól tartott, hogy a betyárok kést döfnek a lovába. Ezután elıkerültek a lıfegyverek is, az ijedt ember pedig átadta pénzét a fenyegetızı útonállóknak. Egy másik módszer szerint a betyár másodmagával elrejtızött az árokban, s onnan fürkészték az úton haladó, árúval megrakott kocsikat. Amikor megfelelıre akadtak, lóra kaptak, csendesen poroszkálva megközelítették a gyanútlan vásárost. Éles késeikkel átvágták a köteleket, a hátsó ponyvát, és az értékes holmit lehúzták, ledobálták a kocsi hátuljából. Ezután már csak egy dolog maradt hátra: a zsákmányt összeszedni a földrıl. A bakon ülı kárvallott pedig csak otthon vette észre a történteket. A vásárosok régi szokása volt, hogy csoportosan indultak hazafelé, gyakran harmincas-negyvenes karavánokban. A tehetısebbje lıfegyverrel járt-kelt, de legalább egy vasvillát mindenki felfüggesztett a kocsi oldalára. A vásárosokat ennek ellenére – különösen a leszakadókat, vagy egyedül utazókat – állandó veszély fenyegette vidékünkön. A lovasbetyár igazi próbája a jószágelhajtás volt. Sokan közülük pásztoremberbıl lettek szegénylegénnyé. Jól ismerték az állatok és az ırzık szokásait, maguk is megízlelték a pásztorélet örömeit és keserveit. A pásztorok összetartása, régi barátsága ezer és ezer szállal szıtte át a betyárvilágot. Nemegyszer megesett, hogy a betyárok elıre megegyeztek velük, hogy rablás esetén csak ímmel-ámmal álljanak ellen, s hamar hagyják abba az üldözést. Jól ismerték a pásztorerkölcsöt a gazdák is: egy-egy nagyobb veszteségük után kíméletlenül elcsapták a betyárcimboraság hírébe keveredett embereiket. A kockázatot vállalni kellett, hiszen az úribetyárok soha nem voltak szőkmarkúak: az elcsapott pásztor gyakran jobban járt, mintha a jószággal maradt volna. Az alföldi táj igazi urai a pásztorok. Ezeket az embereket a törvény keze sem éri utol, ha ık nem akarják. Bármilyen rosszra forduljon a sorsuk: utolsó menedékük, a végtelen rónaság, a susogó nádas, a hőséges társak mindig megsegítik ıket. S erre szükség is van. Már esett szó arról, hogy a pásztorok gyakran járnak tilosban. Persze az ı világuknak is megvannak az íratlan törvényei. A pásztorok „eleje” a csikós, lejjebb helyezkedik el a gulyás, még lejjebb a juhász. Egy népdal tanúsága szerint a büszke, rátarti csikós a kanász köszöntését már nem is fogadta. A nép számára a kékinges, kékgatyás csikósok az igazi kemény legények. Lóval bánni, lótartással foglalkozni mindig is legkedvesebb foglalatossága volt a magyar embernek; s a csikósok élete, ha nehéz is, szabad: a falvak népe, a jobbágyok és cselédek számára elérhetetlenül szép. Sokan sóvárognak közéjük: de a puszta fiai nem fogadnak be akárkit. Csínyekkel, lopásokkal mérik magukat egymáshoz, bocsánatos és nem bocsánatos bőnökkel könnyítik életüket. Mert ık a nehezen élık. Ha fúj a szél, ha esik az esı, ha zúg a vihar vagy reped a föld a nyári

melegben: a pásztoremberek az állatokkal tartanak. İrzik a másét. Elszámoláskor ritkán adódik hiányuk, mert megoldják azt a maguk módján. Lopnak a másik szegény embertıl, a pásztortárstól, bizonyságát adva: a pásztorok és a betyárok gyakran ugyanazok a személyek. Amikor 1872-ben harmadízben állították törvény elé Rózsa Sándort és társait, az elnöklı bíró a következı kérdést intézte a betyárkirály legkedvesebb cimborájához, Veszelka Imréhez, egy rablási ügye kapcsán: – Vajon a kanász be volt-e elıre avatva a dologba? Veszelka így válaszolt: – Persze hogy be vót, hiszen egy szent pásztor sincs a világon. Elıfordult persze, hogy a pásztorokat meg sem keresték a betyárok, és váratlanul, nagy erıkkel jelentek meg a helyszínen. A dél-alföldi betyárok négyen-öten, esetleg hatan-heten hajtották végre bőntetteiket. Ketten-hárman ritkábban, tízes-húszas csapatokban elvétve támadtak. Egy maroknyi, pisztolyokkal, karabéllyal állig felfegyverzett betyár olyan félelmetes erıt jelentett a korabeli viszonyok között, hogy a vármegye pandúrjai kétszer is meggondolták, üldözıbe vegyék-e ıket. Egy-egy rablásukat – mint már utaltunk rá – gondosan elıkészítették, elıre megtervezték. Ritkán dolgoztak a saját ötletük alapján, leggyakrabban egy-egy „füles” hívta fel a figyelmüket a kifosztható tanyára, magányos gazdára, kevéssé ırzött ménesre, gulyára. A sikeres rablás után megosztoztak a javakon, „tisztességgel” megfizették az ötletgazdát. Gyakran elıfordult, hogy valamilyen becsületbeli ügy – rokoni perpatvar, hatósági sérelem, önkényes bíráskodás – nyomába szegıdtek és irgalmatlan bosszút álltak a hatalmaskodón. Az alföldi nép megkülönböztette a közönséges bőncselekményt a jogos önvédelemtıl: az elszenvedett rablást nem merték jelenteni, de ha a betyár jogot védett, tetteirıl népdalok, szájról-szájra terjedı „igaz” mondák születtek. A betyárbandák élén a legnagyobb tekintélyő ember, a vezér állott, társai kipróbált, kemény emberek voltak. Nagyobb vállalkozáshoz több végrehajtó szükségeltetett. Ilyenkor a vezér átmenetileg kibıvítette a bandáját, de a menetrend szerinti, hétköznapi fosztogatásokat inkább négyen-öten, „cimborákkal” hajtották végre. Éjszaka jártak, rablásaikat igyekeztek fegyverhasználat nélkül megoldani, de ha árulást vagy ellenszegülést tapasztaltak, sokszor meggyilkolták az áldozataikat. Erre oly kényesen ügyeltek, hogy régi sérelmeikkel hónapokig, évekig is vártak, s a legváratlanabb idıpontban csaptak le egykor halálraítélt ellenfeleikre. Ha lovat, marhát, juhot hajtottak el, minél hamarabb fedél alatt szerették tudni a rabolt jószágot. Kiterjedt orgazdahálózatuk volt: már a bőneset éjszakáján túladtak a friss szerzeményen, mire a hatóság észbe kapott, az orgazda is továbbadta az állatokat. Az orgazdák sok esetben félelembıl paktáltak le a betyárokkal, de üzletnek sem volt utolsó egy-egy eredményesebb gonosztevı társául szegıdni. Az orgazdaság titoktartási és együttmőködési kötelezettséggel is járt, a hatóság elıl menekülı, vagy a rablás után átmenetileg megpihenı betyárt lappangtatni, azaz rejtegetni kellett. 1927-ben Kaán Károly így jellemzi a honfoglaláskori alföldi tájat: „Lápokkal foltos nagy testő öreg erdık. Ligetes nyirkos részek. Szerteomló üde rónák. Tágas, téres legelık. Fátlan messzeség. Lakott helyek, megmővelt föld-darabok. Kanyargós folyóágak. Homokkal borított árterek. Kiöntéses vízállások. Nádas, füzes, sőrőségek. Berki erdık... Buja rétségi laposok, zöld párnába mélyedt tavak, kígyózó erek, megszaggatott ligetek. Hosszú, nyúlós erdı hátak.”1 Ez a táj szinte semmit nem változott ezer esztendın keresztül. Csak a múlt század közepén meginduló Tisza-szabályozás tüntette el a dús ártereket, a végeláthatatlan nádasokat, a vizenyıs, lápos réteket és mocsaras ingoványokat. Korszakunkban – a XIX. század elsı felében – az üldözött szegénylegények elsıszámú búvóhelye a közeli vízivilág. A betyárok oda menekülnek üldözıik elıl, ahol a török idıkben az elpusztított falvak népe rejtızött. Kinn zajlik az élet, a pozsonyi országgyőlésen a reformkor nagyjai szónokolnak, Európa és az Újvilág páratlan technikai újdonságokkal gazdagodik, miközben a csongrádi, a Csanádi erdık és mocsarak mélyén összehajolnak Ázsia nyugatra szakadt fiai. A szabályozás elıtti Tisza árkerülete óriási kiterjedéső, helyenként a hetven kilométer szélességet is

megközelíti. Az Alföld kétharmad része mocsaras és vízjárta terület, mindössze egyharmad része száraz, és még ez sem mővelhetı teljes egészében. Aki ebbe a: növény- és vízrengetegbe beleveszi magát, azt semmilyen törvény utol nem éri. A vad, érintetlen ısvilág, a liget és a láp megvédi a menekülı embert, itt mindenki segíti a nehézélető legényt. Neki jelez a felröppenı madár, a sás és a nád elrejti a legnagyobb bőnöket is. Minden halász és pákász természetes szövetségese, jó szóért, egy kis dohányért még a rablott holmit is elrejtik a vízi emberek. De ezért a kis dohányért a betyár is betöri a fejét bárkinek. Merre vonultak a betyárok? A Maros völgye szomszédos a Tiszának Hódmezıvásárhelytıl kitárulkozó árterével, és ez egészen Makóig, azaz Csanádig alkot nagy, összefüggı, járhatatlan vizes területet. Délre a Temes és a Béga vidékén az Alibunári-mocsár zárja le az Alföld délkeleti részét. Hódmezıvásárhelytıl északra a Tisza két partján húzódik az ártér, a tiszántúli részen egészen SzentesBerekhátig. A betyároknak ez az egyik útvonala, melyen vizes lábbal, de biztonságosan juthatnak el a Szentes-Hódmezıvásárhely útvonalon le, a Bánátba. A másik, talán még inkább bejáratott útvonal Szegedrıl vezetett a környezı tanyavilág mentén egészen Csongrádig vagy Kiskunfélegyházáig. Az elmondottak a Csongrád megyei, közelebbrıl a szegedi betyárokra vonatkoznak, akik három-négy vármegyényi területen garázdálkodtak. Gyakran jártak a Bácskába és a Bánátba. Évtizedekig a Bánát volt a szegedi betyárok legjobb vásárlója. Ha messzirıl kellett hazai tájakra hajtani a rabolt jószágot, ez sem jelentett gondot: a kiterjedt orgazdahálózatnak köszönhetıen a nap végeztével mindig máshol szállhatott meg ember és állat. A Dél-Alföldön fokozatosan romlott a közbiztonság. A XVIII. században még nem volt különösebben sok bőneset, a múlt század elejétıl fogva azonban ez a terület már országos hírő a különbözı bőncselekményeket illetıen. 1810-ben Csongrád megye új börtönt épített, mert a rabok annyira megszaporodtak, hogy egy közeli kápolnát is tömlöccé kellett átalakítani. Egyébiránt Csongrád megye méltán nevezhetı „betyárfészeknek”, a legnevezetesebbek a szegedi és környékbeli – röszkei, balástyai – betyárok, de messze földön hírhedtek szentesi, vásárhelyi, szegvári, mindszenti társaik is. Rózsa Sándor kortársa, a fiatalon elfogott és felkötött Bogár Szabó Imre Csongrádon tevékenykedett. Megemlítendık a majsai és halasi betyárok is, akik jó fél évszázadon át a Kiskunság rémei voltak. Visszatérve a Csongrád megyeiekre: a nemcsak nevükben békés békésiek számtalan iratban felemlegetik a vármegyéjük területére beütı szentesi és vásárhelyi betyárok kegyetlen tetteit. Az 1700as évek végétıl a vármegyék közös, összehangolt hajtóvadászatokat indítottak a betyárvilág felszámolására – kézzelfogható eredmény nélkül. A múlt század elsı felében minden vármegyegyőlésen elhangzott a panasz: Csongrádban elkeserítı a közbiztonság – akkori szóval közbátorság – állapota. Pedig jól mőködı, kipróbált szervezet állott a betyárokkal szemben. Minden vármegyének voltak csendbiztosai, alájuk tartoztak a pandúrok, vagy perzekutorok (latin szó, jelentése: „üldözı”). A perzekutorok erıs testalkatú emberek voltak, pörge kalapot és pitykés dolmányt hordtak, bırrel végzıdı nadrágjukat a lábszáron fényes rézgombokkal díszítették. Oldalukon karddal, hátukon karabéllyal felfegyverezve járták a csárdákat és a tanyákat. A külterületeken több kapitányság mőködött, ezek különbözı káplárságokra oszlottak. A tanyai kapitány és helyettese, a pusztai kapitány beosztottai, a pusztázók a 30-as években már egyszerően nem bírtak a jól felfegyverzett, létszámban is erısebb haramiákkal. Egymást érték az erıszakos cselekedetek. 1826-ban Horgos és Szeged között kirabolták a postakocsit, ugyanebben az évben megtámadták a kisteleki községházát és elvitték a település pecsétnyomóját. A pusztákon és a községekben leromlott a helyzet, napirenden voltak a fosztogatások, a hatóság sok esetben bottal üthette a betyárok nyomát. A vármegye erısített. Kistelek három éjjeliırrel és két pusztázóval bıvült, Csongrád városában egy ırrel és két pusztázóval többen vigyázták a rendet. Csongrád vármegye összességében tizenhat pandúrral többet alkalmazott – különösebb eredmény nélkül. 1831-ben a nádor – tekintettel a botrányos állapotokra – Békés és Csongrád vármegyék területén felállította a statáriumot, a rögtönítélı bíróságot. Ezt a szigorú rendelkezést azért kellett bevezetni

mindkét helyen, mert félı volt, hogy a betyárok egyszerően áthúzódnak a szomszéd vármegyébe. A megyehatárokat tiszteletben tartották ezidıtájt: a szájhagyomány szerint több csárdát is úgy építettek, hogy fele az egyik, fele a másik vármegyébe esett. Ilyenkor a mestergerenda volt a megyehatár. Megeshetett, hogy a csárda bal felén tartózkodó pandúrok csak a szemüket meresztgethették a jobb felıl iszogató betyárokra, hiszen nem léphették át a megyehatárt. Ilyen helynek tartották az Orosháza és Szentes között fekvı Lebuki csárdát, amely valóban Csongrád és Békés megye határán épült. A történetet másutt is ismerik, valószínősíthetı, hogy a határcsárda története egyfajta vándormotívum. A Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú vármegyéket elválasztó, Karcag melletti Ágota csárdáról ugyanezt mondja a néphagyomány. Állítólag maga Rózsa Sándor is szívesen megfordult errefelé, sokat múlatta itt az idıt, ha a szegedi tájakról elszólította a „kötelesség”. Karcag környékén még népdalt is tudnak róla: Az Ágota csárda ragyog akkor, Mikor benne mulat Rózsa Sándor, Csaplárosné, gyöngyöm, virágszálom, Hogy betyárrá lettem, nem sajnálom! Az elbeszélések szerint az Ágota csárdát föld alá épített titkos alagút kötötte össze egy másik csárdával, a városszéli Morgóval. Errefelé úgy tartják, hogy egy ízben Rózsa Sándor is egérutat nyert az ıt keresı pandúrok elıl menekülve. A történet szerint a Morgó csárda istállójában várta bekötött lova, s amíg a hatóság emberei az Ágota csárdában szimatoltak, ı átlovagolt Biharba. Ezt a történetet sokfelé ismerik, más csárda- és helységnevekkel. A titkos alagutakról és a rejtızködı, menekülı betyárokról különbözı mendemondák keringtek, a nép még ma is hisz a föld alatti rejtekekben. A Békés megyei Kondoroson azt mesélik, hogy a híresnevezetes csárda alatt húzódó alagútrendszer egészen Kamutig elért. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, hiszen mintegy húsz kilométeres távolságról van szó. Az viszont nem túlzás, hogy a kondorosi csárdában, Székkutason, a Szeged melletti Putri csárdában és máshol, a szabadba kivezetı, rövidebb föld alatti alagutak és kettıs falú folyosók építésével valóban elısegítették a betyár szökését. Léteztek tehát furfangos menekülési módozatok, még ha szerényebb méretekben is. A csárda a betyárok találkozó- és pihenıhelye. A csárdagazdák és kocsmárosok a szegénylegények pártfogói és üzletfelei: híreket, jószágot, pénzt adtak-vettek, lefoglalták és megtévesztették a pandúrokat. Rózsa Sándor cimborája a már említett Veszelka Imre is csárdásgazda volt. Római katolikus, magyar létére különös foglalkozást választott magának, hiszen a kocsmárosok zöme ekkortájt zsidó származású volt. A múlt század második felében fellendülı, többszázezres galíciai bevándorlásig a zsidókérdés, nem kérdés az Alföldön. A zsidók a maguk külön világában, békésen és háborítatlanul éltek, a faji és vallási türelmet a legrégebbi idıktıl fogva gyakorló magyarság mellett nem lehetett okuk panaszra. Hazánkban nem voltak pogromok, honi izraelitáink nem szenvedtek hátrányt sem a törvény elıtt, sem a hétköznapokban. A magyar paraszt természeténél fogva jószándékú – lehetıséi szerint még segítette is a koldus, házaló zsidót. Ahol azonban a pénz, ott a pökhendiség is. A gazdag zsidó kereskedık, a kétfelé mérı szatócsok, a lelketlen uzsorások sok tisztességes, kétkezi ember életét nehezítették meg hamis adásvételeikkel. A betyárok gyakran szegıdtek a tehetısebb zsidók nyomába: nálunk mindig akadt annyi pénz, amely megért egy-egy éjszakai látogatást, néhány elrettentı pofont vagy nyilvános térdepeltetést. Orgazdaként vagy kocsmárosként a zsidók gyakran összejátszottak a betyárokkal, a 60-as évek végén, a Ráday-korszakban sokat be is fogtak közülük. 1834-ben ismételt szigorításokat hoztak, immáron a „betyáros” öltözéket sem kímélték: „A betyárkodásra és elfásulásra ingerlı, nagykarimájú és hat hüvelyket felülhaladó kalapoknak nemcsak hordása, de árulása is ezen vármegyében (ti. Csongrádban) tiltva lévén, ezen tilalomnak

közhírré tétele végett a nagyméltóságú helytartótanács is meg fog kéretni.”2 A további rendelkezések közül feltétlenül megemlítendı, hogy vizsgálat alkalmával nemesembereket is meg lehetett motozni, igaz, csak a tanyán és az eset rögtöni bejelentése mellett. Erre bizonyára azért volt szükség, mert nemes és nemtelen egyaránt összejátszott a betyárokkal. A városi tisztviselık, a nagygazdák, a szegedi urak alkalmasint többet tudtak a rablókról, mint azt bárki is sejthette volna. Vesztegetések, kényszerő vagy önkéntes cinkosság, mindenre kiterjedı korrupció – sok helyütt a tisztakezőnek ismert állami ember is titkos kapcsolatot tartott a betyárokkal. Most pedig ismerkedjünk meg a múlt század elsı felének nevezetesebb gonosztevıivel, Rózsa Sándor elıdeivel. Rögtön az elején különbséget kell tennünk az országos hírő és a helyi ismertcégő betyárok között. Az országos hírő szegénylegény tetteinek híre messze földet bejárt, ponyvairományok hıseként olyan területeken is megismerték nevét, ahová életében nem juthatott volna el. Az országos hírő betyárok jócskán eltúlzott eseteirıl a nép balladát, dalt költött, haláluk után hısként tisztelték egykori sanyargatójukat. A szájhagyomány és a ponyvairodalom sok hamis elemet csempészett a köztudatba, megszépítette a valódi életrajzokat. Igen nehéz biztosat állítani a 150-200 évvel ezelıtt tevékenykedett betyárokról, Küllös Imola és Békés István munkáiból azonban elénk tőnnek a különös életpályák. ANGYAL BANDI 1760-ban született, valódi neve Ónody András. Jómódú nemesember volt Borsod megyében. Fiatal korától rendszeresen összeütközött a törvénnyel: gyanús adásvételi és lopási ügyekbe keveredett. A 80as évektıl maga is rendszeresen részt vett rablásokban. Elıször 1787-ben került a vármegye kezére, gönci parasztok fogták el lólopás közben. Egy év múlva Kassán hirdettek ítéletet felette, háromrendbeli tolvajlásért nyolc év, közmunkával súlyosbított börtönbüntetést mértek rá. Nemesi származására való tekintettel büntetését két évre mérsékelték, de ebbıl is elengedtek hét hónapot. Angyal Bandi kiszabadulása után sem változtatott addigi életmódján. 1799-ben Borsod vármegye ismét két évre ítélte, de a féktelen nemesúr megszökött a felelısségrevonás elıl. A hatóságok már nem tudták élve kézrekeríteni, mert 1806-ban betegség következében meghalt. Angyal Bandi alias Ónody András az elsı magyar úribetyár, nevét, tetteit országszerte ismerik. ZÖLD MARCI Bihar megyei kálvinista kurtanemes. Berettyóújfaluban született, 1790 körül. Fiatal éveiben verekedés, ökör- és szekérlopás miatt hat esztendıt töltött börtönben. Kiszabadulása után rövid ideig katona, 1815 karácsonyán dezertált egy cimborájával. Bánházán ismerkedett meg Palatinszki Istvánnal, jó barátságot kötött a Becskereki, Gyulag, vagy Tóth néven is ismert katonaszökevénnyel. Zöld Marci és Palatinszki Pista nyolcfıs betyárcsapatot szervezett, a Szabolcs megyei pandúrkomisszárius tanyájáról fegyvert, lıszert zsákmányoltak. Rablás rablást követett: elhajtották az Ugocsa megyei szolgabíró lovát, utazó társaságokat fosztogattak. 1815 táján ismerkedtek meg a békésszentandrási születéső Kapus Miskával. A három betyár nem sokáig élvezhette egymás társaságát. 1816 november 16-án lakodalomba hívták ıket. Zöld Marci és társai a fegyverneki pusztában mulatoztak. Bulyovszky komisszárius és Elek Mihály megyei biztos hat pusztázóval itt lepte meg a Nagykunság hírhedt útonállóit. Palatinszkit helyben elfogták, Zöld Marci és Kapus Miska ekkor még egérutat nyert. A sors keze november 26-án érte utol Marcit, három napra rá Kapust is elfogták. 1816 december 6-án mindhármójukat egyszerre akasztották fel a fegyverneki pusztán. Zöld Marci az elsı igazi betyárhıs: tetteit balladák, dalok, siratóénekek, ponyvaversek örökítették meg országszerte. SOBRI JÓSKA Bakonyi betyár. 1810-ben született a Baltavár melletti Erdıd majorban. Tizennyolc évesen,

kanászbojtárként egy disznólopási ügybe keveredett, a szombathelyi – más források szerint a zirci – börtön lakója lett. Büntetését nem töltötte ki, állítólag a porkolábné segítségével megszökött, majd bevette magát a Bakonyba. 1835-ben csordásbojtár társával kirabolta a kolomposi juhászt. Társát elfogták és felakasztották, ı ismét megszökött. Bandát toborzott, Vas, Gyır, Veszprém és Zala megyék erdıs részein garázdálkodott. 1836-ban a Gyır megyei Kónyon elrabolta a gyıri káptalan pénztárát. Egy év múlva tragikus véget ért a leghíresebb dunántúli betyár. A tolnai Lápafı melletti erdıben harminc katona kerítette be csapatát. Sobriék elszántan védekeztek, de hiába. A tizenegy sebbıl vérzı, lándzsával összeszurkált betyárvezér inkább keresztüllıtte magát, mintsem üldözıi kezére jusson. A magyar betyárokat Sobri Jóska neve és híre tette világhírővé. Elképesztı mennyiségő ponyvairomány született a személyérıl, Lipcsétıl Párizsig színházak és könyvek mutatták be soha meg nem történt kalandjait. Nem túlzás, hogy az 1848-49-es szabadságharcig Magyarország nevét a Lajtától nyugatra Sobrival azonosították. Mindebben ludas a bécsi politika is, amelynek kapóra jött a Sobri vezérrıl terjedı hazugsághalmaz. Ellenséges propagandát építettek belıle, így próbálva megtépázni a „rebellis” Magyarország nyugati hírét. A helyi ismertségő betyárok viselt dolgait azért nem részletezzük, mert a múlt század 20-as, 30-as éveiben még nem volt olyan kiterjedt a betyárvilág, mint a szabadságharc leverése után. Tárgyalt idıszakunkban kevesebb bőneset fordult elı a Dél-Alföldön. A múlt századi betyárvilág krónikása, Szabó Ferenc könyvében viszont azt olvashatjuk, hogy a 30-as években is történtek nevezetes események. 1834-ben Hódmezıvásárhelyen akasztották fel a szabadságharc elıtti idıszak legnevezetesebb betyárját, Sándor Sándort. Ezen a ponton lép be történetünkbe Szeged városa.

II. Rózsa Sándor az én nevem, Ösmerıs is minden helyen, Csongrád megye a lakásom, Hatvan betyár a pajtásom. (alföldi népdal) Ha az ember visszacsöppenne a múlt század eleji Szegedre, igencsak meglepıdne az ott uralkodó állapotokon. Pedig a legjelentısebb dél-alföldi település, „a Balkán kapuja” – éppen úgy mint ma – százötvenszázhetven esztendıvel ezelıtt is a régió földrajzi és kulturális központja volt, csak éppen falusiasabb, egyszerőbb, kevésbé kiterjedt, mint manapság. A felsıvárosi részen, ahol ma tízemeletes lakóépületek ágaskodnak, nemhogy akkoriban, de még néhány évtizeddel ezelıtt is nyulak szaladgáltak. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan festett Szeged szabad királyi város a települést elpusztító, végzetes 1879-es árvíz elıtt, ballagjon végig a Dóm térhez vezetı Oskola utcán, tekintsen körbe a Palánknak nevezett városrészben, szemlélıdjön az egykori híres-neves szegedi vár maradványainál. Csakis így képes felettébb homályos és bizonytalan képet alkotni a napfény városának elsüllyedt történelmérıl. Az egyes városrészek közötti különbség ma is megtapasztalható, még inkább így volt ez a múlt században. A felsıvárosi részen iparosok, szorgos mesteremberek éltek, az Alsóvárosban módosabb és szegényebb parasztok. A Belváros polgárosodó rétege akkoriban még nem szakadt el a hagyományos életmódtól és életformától. Más, nagyobb városokhoz hasonlóan a szegediek is jó értelemben vett parasztpolgárok, akárcsak a debreceniek. Egyébként Szeged élénk, izgalmas, kereskedelmi utak gócpontjában fekvı, minden újra fogékony, fejlıdıképes város volt már akkor is. De bármilyen hangulatos, civilizált vásáros hely a Dél-Alföld fıvárosa, néhány lépésnyire már a végtelen Ázsia földje kezdıdik. Bármerre indult a korabeli ember, mindenfelé végtelen puszta övezte Szegedet. A város határa óriási kiterjedéső – mintegy 150 000 kat. hold – de a puszta korántsem lakatlan. 1850-ben 13 508 ember élt Szeged külterületén (az összlakosság 26,8%-a), de a szomszédos Hódmezıvásárhelyen is hasonló az arány (8 910 külterületi lakos, az összlakosság 23%-a). Más, hasonlóan kiterjedt tanyavilággal rendelkezı városok, mint például Debrecen és Kecskemét, meg sem közelítették ezt a meglepıen magas arányszámot. A XIX. század elején a mővelhetı területek nagy része parlagon hevert, a föld annyira értéktelen volt, hogy Szeged városa kezdetben ingyen, késıbb holdanként 4 krajcárért osztogatta a tulajdonjogot. Így legalább valaki fizette az adót a kiszakított rész után. Bérfizetés nélkül legeltek a gulyák is. A szokásjogi viszonyok ezer szállal kötıdtek a honfoglaló magyarság ısi, paraszti egyenjogúságához, a puszta élete, erkölcsi világrendje nem sokat változott az évszázadok során. Vajon milyen lehetett az 1813-as év nyara? Minden bizonnyal olyan, mint az elızı években. Szegeden túl, a tanyák világában csak kevesen sejthették: július 16-án új fejezet kezdıdik az alföldi nép életében. Röszkén felsír egy újszülött, akinek a nevét az elkövetkezı több mint fél évszázad során félelemmel vegyes csodálattal ejtik ki a tanyai, falusi és városi emberek. Római katolikus, magyar szülıktıl világra jött Rózsa Sándor, a betyárkirály. *. Rózsa Sándor születésérıl már életében számtalan mendemonda keringett. Adatok egész sora bizonyítja, hogy az Alföld-szerte általánosan elterjedt vélemény szerint azért nem fogta golyó, mert burokban jött a világra. Mások úgy tartották, hogy viharban született; a néphit szerint az ilyen ember maga is viharos, hirtelen természető lesz. Veszelkáné Gémes Eszter – aki a Veszelka családban hallott történeteket 1968-ban kötetbe rendezte – mindehhez hozzáteszi: Rózsa Sándor már újszülött korában

olyan erıs volt, hogy kirúgta magát a pólyából. Apja, Rózsa András földmőveléssel és pásztorkodással is foglalkozott. Édesanyja Kántor Erzsébet. Öccse, András öt esztendıvel fiatalabb nála. Bálint Sándor adatai szerint a család ıseként azt a Rúzsa Dánielt tisztelte, aki valaha Szeged országgyőlési követe volt, s aki feleségével együtt tragikus véget ért a „sötét középkor” alkonyán. Azzal vádolták meg ıket, hogy boszorkányok, s a szegedi városi tanács mindkettıjüket máglyára küldte. Még az sem számított, hogy a „boszorkányok kapitányának” elkeresztelt Rúzsa Dániel már a 82. esztendejét is betöltötte. Ivadékaikat a nép „kutya Rúzsa” néven emlegette, s emiatt az utódokban szüntelenül égett a győlölet és a bosszúvágy. Mielıtt azonban elfogadnánk az önkényesen felállított családfát, igazítsuk ki és pontosítsuk a történéseket. A kutatások bebizonyították, hogy Rózsa Sándor nem ebbıl a családból származott. A Rózsa, Rúzsa (esetleg Ruzsa) névváltozatok ne zavarják meg az olvasót: a betyárvezér életében mindhárom alakot váltogatták, késıbb általában a helyes Rózsa változatot használták. Az alföldi ember rendszerint Rúzsa Sándort mondott Rózsa Sándor helyett. Gyermekkoráról keveset tudunk. Vélhetıen abban a sivár, pusztai világban nevelkedett, ahonnan évszázadokon át senkinek sem adatott meg a kitörés lehetısége. A különbözı periratokból kiderül, hogy iskolába sose járt, írni-olvasni egész életében nem tanult meg. Veszelkáné Gémes Eszter szerint gyermekkorától a pusztát bújta, a csikósokkal birkózott, s már kölyökkorában bármilyen erıs embert a földhöz vágott. A nagy törés tizenkét éves kora körül következett be életében: apja, Rózsa András máig tisztázatlan körülmények között meghalt. Semmiképpen sem természetes módon. Egyes források arról beszélnek, hogy többrendbeli lólopásért akasztották fel, de a valószínőbb változat szerint Rózsa Andrást a Bácskában ütötték agyon rablás közben. Édesanyja másodszor is férjhez ment egy Ördögh János nevő gazdához – Móricz Zsigmond feljegyzésével ellentétben, miszerint egy megvadult betyár agyonütötte a rávalló asszonyt –, így a cseperedı Rózsa Sándor félárvaként tengıdött a világban, akit rossz sorsa rossz társak közé vezérelt. 1836. Ez az évszám Rózsa Sándor fellépésének idıpontja. Ebben az évben követte el az elsı, egész élete szempontjából meghatározó rablását. A tét: két tehén. Ez a nem különösebben nagy zsákmány ahhoz éppen elegendınek bizonyult, hogy Rózsa Sándort megindítsa tragikus pályáján. Ettıl kezdve élete végéig nem volt nyugvása: üldözıi állandóan a sarkában jártak, mindig bujdosnia kellett, hazátlan számkivetettként rejtıznie az alföldi tájakon. Valószínőleg – erre majd a perirat is utal – nem 1836 télutóján követte el az elsı rablását, számunkra mégis ez az eset a részletesen bemutatható, apróbb vonatkozásaiban is feltárt „legelsı” bőncselekménye. Rózsa Sándor nevezetes tehénlopási ügyét dr. Jencs Árpád eredeti iratok tanulmányozásával bocsátotta a nyilvánosság elé 1942-ben. 1836 februárjában Kiskunhalas városának tanácsa levelet intézett Szeged szabad királyi város „tekintetes Magistratusához”. Részlet: „Folyó februarius folyó napjaiba több erıszakos lopások történtek alsó pusztáinkon, amint a környülállások mutatják, mindazon rablásokat ugyanegy rendbeli három lovasok követték el. Ezen lovasok egyike bizonyos Ruzsa Sándor nevezető szegedi pásztor, aki a múlt nyáron Kajla János odavaló számadónál szolgált.”1 A halasiak ezután arra kérték a szegedi magisztrátust, hogy a levelet kézbesítı parasztgazdákat szembesítsék az elfogott Sándorral. Nem tudjuk, hogyan került horogra a fiatal ökörcsordás, a nyomozás irataiból azonban lassan feltárulnak az akkori idık eseményei. A halasi határban február 9-én Darabos István kistanyás gazda és a felesége lefekvéshez készülıdött. Az asszony éppen el akarta oltani a lámpavilágot, amikor a kutyák ugatni kezdtek. Darabos István csak úgy mezítláb szaladt ki megnézni, mi történik a tanyája körül. Legnagyobb meglepetésére három, pisztollyal és baltával felfegyverzett lovast talált a ház elıtt. Amikor észrevették, körülfogták a gazdát és hangos szóval köszöntötték: – Jó estét kívánunk, István bácsi! Ezt követıen a látogatók leszálltak lovaikról, Darabos István pedig a tanya felé indult csizmát húzni.

Nem jutott messzire, mert a lovasok utolérték és megállásra kényszerítették. Megtiltották neki, hogy mozduljon, ketten mellette maradtak és szemmel tartották. A harmadik kiment az istállóba, elkötötte Darabosék két tehenét, majd maga után szólította társait és mindannyian elmenekültek. Darabos István nem ismerte fel a rablókat, de annyit a sötétben is észrevett, hogy mindhárman fiatalemberek voltak. A másnap – azaz február 10-én – meginduló nyomozás megállapította: a két rabolt tehenet a Halas és Szeged közötti határban fekvı, Mérges nevő szikes vízfolyáson hajtották át a betyárok. A vizsgálatot vezetı Thorma Mihály halasi fıszolgabíró elsısorban olyan szemtanúkat kerestetett, akik a pusztán együtt láttak három lovast az elmúlt napokban. Hamarosan jelentkezett id. Gárgyán Mihály és ifj. Gárgyán Mihály, akik 8-án késı este találkoztak a betyárokkal. Hárman jelentek meg a tanyájukon. Az öreget „Miska bácsinak” szólították, és zabot kértek a lovaik számára. Id. Gárgyán Mihály kijelentette, hogy nem ismeri ıket. A három rabló válaszképpen megállapította, hogy a kisebbik Mihály „nagyon nagyot nıtt”. Gárgyán változatlanul a nevüket tudakolta, mire az egyik lovas így válaszolt: – Most bemögyünk a városba, hanem hónap estére majd elgyüvünk, oszt akkó mögvilágosítjuk kendnek, hogy kik vagyunk! Id. Gárgyán Mihály a pisztolyos betyárt azonosította Rózsa Sándorral, és megállapította, hogy annak lova kissé hóka és hátuljára kesely volt. A három betyár másnap ismét megjelent a tanyán. Az öreget az idıközben megérkezett Rozgonyi István tanyatulajdonossal együtt beparancsolták a házba, ifj. Gárgyán Mihályt pedig arra kényszerítették, hogy kísérje ıket a szérőskertbe szénáért. A szérőskertbe érve a fiút megragadták a subájánál fogva: – No, az Istenit az apádnak, hun lakik most az az embör, aki a nyáron a Kurha tanyáján lakott? Az ifjú Gárgyán nem tudott válaszolni a kérdésre. Szorult helyzetébıl hazugsággal próbált kikecmeregni: azt mondta a betyároknak, hogy a pusztázó hadnagy bent van a tanyában, s ı rögtön kihívja onnan. A betyárok jót mulattak ezen a kijelentésén. Közölték vele, hogy ık pontosan tudják hol van most a pusztázó: a Latabár-tanyán keresi a gazda juhait. Ezután egy ideig maguk elıtt hajtották ifj. Gárgyán Mihályt, majd szabadjára engedték és eltőntek a megáradt Mérges partján. A 9-érıl 10-re virradó éjszakán is akadt szemtanúja a menekülı betyároknak. Jelentkezett Gyenise Péter és két fia, Péter és János, akik Gárgyánékkal egyezı személy- és lóleírást adtak a hatóságoknak. Az idısebbik Gyenise régebbrıl ismerte Rózsa Sándort: ez a fiatalember segített neki a balorai ménesbe keveredett lovát kiválasztani. Azt is tudta róla, hogy bojtár Kajla számadónál. A tanúvallomások és a hiányos adatok alapján a vizsgálat csak lassan indult meg. Ráadásul Rózsa Sándor alibivel is rendelkezett: Ördögh Mátyás szegedi gazda tanúsította, hogy együtt voltak a kérdéses éjszakán. Alátámasztotta ezt egy Sebık János nevő másik gazdaember is: Rózsa Sándort nem ismeri ugyan, de borozgatás közben Ördöghtıl hallotta a vádlott nevét. A bíróság tamáskodva fogadta jelentkezésüket, mivel a szóbanforgó személyek orgazda hírében állottak. Az akkori törvények értelmében a Darabos-tehenek ügyében írásbeli pert rendeltek el. A vasravert Rózsa Sándor aligha remélhetett felmentést, a tárgyalás csak formaságnak tőnt. Az áldatlan közbiztonság, a gyakorta elıforduló, hasonló rablási ügyek megedzették a helyi bíróságokat – nem sokat teketóriáztak egy-egy horogra került szegénylegénnyel. Pedig Rózsa Sándor ügyében körültekintıbben is eljárhattak volna. A védı, Sisai alügyész jogosan mutatott rá az elégtelen tanúvallomásokra, és arra, hogy a Rózsa-perben nincs bizonyíték a vádlott ellen. A szegedi tiszti ügyész, Aigner Ferdinánd (jól jegyezzük meg ezt a nevet) a vádiratban ennek ellenére akasztófát javasolt. A kor szokásának megfelelıen Werbıczy Hármaskönyvére, azon belül is az 1. rész 15. szakaszára hivatkozott, amely hasonló, erıszakos éjjeli rablásokat a kár és a költség megtérítésén felül halállal büntetett. Enyhítı körülménynek számított, hogy a felvett adatok tanúsága szerint Rózsa Sándor büntetve még

nem, bár „fogva” már volt. Ebbıl biztosra vehetjük, hogy a fiatal csordásnak nem ez volt az elsı összeütközése a törvénnyel. 1836 Szent Mihály havában ítéletet hirdettek az ügyben. Vélhetıen maguk a bírák is érezték: elsı rablásért nem akaszthatnak, de a büntetés így is súlyosra sikeredett: „...a bépörlött oklevelek mutatásánál fogva ellégé kitőnne az, hogy a fogva lévı Rózsa Sándor, a folyó esztendei böjtelı hava 10-ik estvéjén még két bőntársával együtt, kiknek a nevét még máig is palástolja, baltáikkal és pisztolyokkal Darabos Istvánnak a halasi földön lévı tanyájára ütvén, onnan borzasztó Istenkáromlások és fenyegetıdzések közt két tehenet elhajtott volna – ebbeli vakmerı gonosztettéhez képest érdemlett büntetés következtében másfél esztendeig terjedı rabságra a testi büntetés kiállására pedig a csatolt hiteles bizonyítvány szerint alkalmatos lévén –, raboskodó ideje alatt fertályonként (azaz negyedévenként – Sz. Z. L.) szenvedendı 25, s így összvesen 150 botoknak elszenvedésére ítéltetik, ezeken felül azonban mivel a kárvallott Darabos István elhajtott két tehenének árában tett váltói 225 forintokra menı s itt látható követelését a törvényszék hitével is megerısítette volna, – a követelt váltói 225 forintokban s a nevezett kárvallottaknak okozott fáradozásai s közbejött költségeinek kárpótlása fejében váltói 50 forintokban elmarasztaltatik – s a teljesítendık teljesítése a kapitányi tisztségre bízatik.”2 Valóban bőnös volt Rózsa Sándor? Erre a kérdésre már soha nem kapunk választ. Tagadhatatlan, hogy a több mint százötven évvel ezelıtti jogesetet tanulmányozó embernek különös sejtelmei támadhatnak az üggyel kapcsolatban. Láttuk Rózsa Sándor elıéletét, gondolhatjuk, mennyire védtelen lehetett a törvény kezére jutott pusztai ember. Azt is tapasztaltuk, hogy a vád nem rendelkezett igazi bizonyítékokkal. Ugyanakkor az is szembetőnı, hogy a szegedi törvényszék mennyire gyorsan és gördülékenyen hozta meg elmarasztaló ítéletét. Erre a könnyedségre – erkölcsi szempontból – csak egy magyarázat lehet: a vádlott apjának, Rózsa Andrásnak rabló élete és szégyenletes halála. Márpedig az 1830-as évek látszólag jogszerő, valójában törvényi szinten is önhatalmú alföldi világában ennél kisebb „örökségért” is akasztófára juthatott az ember. Mindenki ismerte az elıdök viselt dolgait, a rosszerkölcső emberek tettei sokáig közszájon forogtak, egy-egy család többíziglen hordozta a megtévedt ıs nehéz örökségét. Az ítélethozó Szluha Gáspár megyei aljegyzınek persze, nem lehettek álmatlan éjszakái. Megszokott, mindennapos rutineljárás alá kanyarintotta oda nevét a „Rúzsa gyerök” lapjára. * Az elítélt betyár megkezdte büntetése letöltését, és a különbözı források alapján azt is tudjuk, hogy tíz hónapig „ette a vármegye kenyerét”. Írás szól arról is, hogy a rászabott 25 botokat negyedévente – három alkalommal – elverték rajta. Azért csak ennyiszer, mert Rózsa Sándor nem várta meg, hogy rabsága kiteljen. Egy ízben a szegedi Kálvária-hegyre közmunkára vezényelték, s itt kihasználva az ırzık figyelmetlenségét, leverte lábáról a vasat és Kis Lırinc nevő társával együtt kereket oldott. 1837-tıl fogva Rózsa Sándor ismert szegénylegény: híre-neve eleinte sem többet, sem kevesebbet nem jelentett a többi futóbetyárénál. Bátran kijelenthetjük, hogy sorsa nem egyedülálló, sıt számos vonatkozásban általánosnak mondható akkoriban. Rózsa Sándor nem önszántából vált gonosztevıvé: abban a korban, amelyben a nevelés intézményét nem ismerték a büntetés-végrehajtásban, és ahol kézlegyintéssel ítéltek emberek felett, ott nem sok babér termett a vétkezıknek. Egyszerőbben szólva: ha valaki megtévedt, az a múlt századi Magyarországon elevenen eltemetkezett. Ne legyünk azonban elfogultak a törvényt ülıkkel szemben: Rózsa Sándort ennyiért is el lehetett ítélni, ám a fiatal pásztort éppen a példastatuálás indította el végleg rabló pályáján. Hogyan festett a szökött rab? Körözılevél 1837-bıl: „Ruzsa Sándor szegedi, 23 éves, sentenciás (elítélt) rab, vékony sugár (sudár termető) sovány, tiszta ábrázatú, szıkés hajú, olyan szemöldökő, kék szemő, hosszas orrú, bajusza most mohodzik,

megszökött a munkáról július 8-án 1837 öszvekötött vasban, egy ingben, gatyában.”3 Rózsa Sándornak mai ismereteink szerint ez az elsı személyleírása. Nem igazán részletes, de jónak mondható, a „mohodzó bajszú” ifjúról festett kép. Már eltőnése évében azt híresztelték, hogy Rózsa Sándor agyonlıtt két algyıi illetıségő pusztázót a Csongrád melletti Nyékipusztán lévı Buki-csárdában. Ennél is súlyosabb bőntettnek számított, hogy 1838-ban – rablás közben – végzett az ıt üldözı makói csendbiztossal. Ezek a tettei komoly, súlyos cselekmények voltak, kézrekerülése esetén akasztófára jutott volna. Rózsa Sándort azonban nem olyan fából faragták, mint egy-két esztendı után megcsípett betyártársait. Rendkívül ügyesen rejtette magát, fı pártfogója a Veszelka család segítségével beleveszett a néma alföldi pusztába. Aligha véletlen, hogy a 30-as évek végén már nemcsak helyi ismertségő betyár, lassan Dél-Alföld szerte hírhedett zsivány lesz. 1841. október 9-én Rózsa Sándor, Rózsa Jakab, Csala Ferenc és Berágh József betyárok, Micskei György kalocsai érseki gulyás felbujtására, kifosztották Hajós község pénztárát és a rabolt 197 forinttal elmenekültek. Ennél is jövedelmezıbb „üzletágnak” bizonyult a jószágelhajtás. Rózsa Sándor és alkalmi cimborái elsısorban a kevéssé ırzött ménesre, gulyára vetették ki hálójukat. A Hódmezıvásárhely melletti Kopáncsi-pusztán végrehajtott mesteri rablás a szájhagyományban és a periratokban egyaránt fennmaradt. Ismerkedjünk meg mindkét változattal. A Hódmezıvásárhelyen élı Szenti Tibor néprajzkutató egyik adatközlıje, Hetényi János, a családban fennmaradt történetet azért jegyezte meg, mert nagyapja, Hetényi István az eset egyik kárvallottja volt. A rablás idıpontját a szabadságharc utánra tette, ezzel szemben Rózsa Sándorék 1842-ben hajtották el a jószágot. A történetben szereplı Héjja Pétert máshol Héjja Istvánnak is említik. Akárhogyan is van, mindez nem csorbítja Hetényi János történetének a hitelét, sıt egyenesen bámulatos, hogy ennyi idı múltán is kerek, egész történetet vázolt fel Szenti Tibornak. Részlet az 1979-ben megjelent A tanya címő könyvbıl: „Az 18489-es forradalom és szabadságharc bukása után a Kökény-domb környéki legelın Hetényi István sógora, Héjja Péter és annak Csákó András nevő társa együtt ırizték a város telkes gazdáinak teheneibıl összegyőjtött rideg gulyát. Az itató kút mellett a gulyásoknak egy kunyhó, az állatoknak pedig tetı nélküli állás szolgált. A nyár búcsúzott. Az éjszakák már hővösek voltak. A két ember subába burkolódzva leheveredett a békésen kérıdzı gulya mellett, és amint feltőntek a csillagok, csakhamar álomba szenderültek. Abban a meggyızıdésben aludtak el, hogy a csordaırzı; nagytestő kutyák azonnal jelt adnak, ha veszély közeleg. Ezen az éjszakán azonban elmaradt az ugatás. A két ember lódobogásra ébredt, majd hallották, hogy a csorda kolompszóval felriad. A sötétben öt-hat lovon mozgó, gyors árnyat láttak, akik karikás ostorral a gulyások felé hajtották az állatokat. Mindez olyan váratlanul, és gyorsan történt, hogy menekülésre nem is gondolhattak. A megvadult tehenek keresztülgázoltak rajtuk. A még mindig fekvı Csákó Andrást úgy megtiporták, hogy megsérült és nyomorékká vált. A csorda nagyobb része szétfutott, de a másik részét a támadók a sötétség ellenére is gyorsan összeterelték és elhajtották. A két megrémült, sérült gulyás egy darabig messzirıl lovon követte ıket, de amikor a Kopáncsi-sík mocsarához értek, a tavat jól ismerı betyárok az állatokkal együtt átgázoltak, majd a Tiszán is átkelve, eltőntek. A csordások nem merték ıket az ingoványba követni, hanem visszatértek a kunyhóhoz. A gulyások, meg az esetet kivizsgáló pusztabíró is, Rózsa Sándornak és társainak tulajdonította a marhaelhajtást. Mivel Héjja Pétert és Csákó Andrást azzal gyanúsították, hogy a betyárokkal szövetkeztek és az elhajtott marhából hasznot húztak, meghurcolták ıket. Szegény emberek voltak, az elveszett jószágokért kártérítést nem tudtak fizetni, ezért elcsapták ıket.”4 Fekete Miklós 1859-ben, hiteles adatok alapján megszerkesztett életrajzírásában (Híres alföldi betyár

Rózsa Sándor viselt dolgai, perbefogatása és elítéltetése) másképp beszéli el a történteket: „Október elsején, 1842-ben, naplementekor, Holdmezı-Vásárhely közelében a kaponcsi (azaz kopáncsi – Sz. Z. L.) pusztán, Héjja István, Molnár István, Csákó András csordások ırzék a gulyát, melynek tulajdonosai Kókai János, Varga Ferenc, Rakonczai Ferenc és Mucsi Ferenc valának. Egyszerre négy fegyveres lovas betyár jelent meg a mezın. Kettı ezek közöl a nádas mellett állott meg, a harmadik Csákó András csordásnak mellére pisztolyt szegezett, a negyedik kezdé összehajtani a marhát, melyek közöl 13 darabot el is rabolának. (...) A vásárhelyi csendbiztosok, a jelentésre felülkerekedének, s követék a betyárok nyomát a Tiszáig, s azon túl is.”5 Rózsa Sándor más ügyeihez hasonlóan a kopáncsi marhalopással kapcsolatban is megválaszolatlanul maradt egy sereg kérdés. Vajon a pásztorok segédkeztek-e a rablásban? Mi is történt valójában Csákó Andrással, mennyire álltak ellen a csordások? Sok, örökké ki nem deríthetı rejtély főzıdik a betyárok viselt dolgaihoz. A kopáncs – kökény-dombi eset más vonatkozásban is érdekes számunkra, s ezért érdemes egy rövid kitérıt tenni. A szájhagyomány hitelérıl és erejérıl kell néhány szót ejtenünk. Kétség nem fér hozzá, hogy a fenti rablást Rózsa Sándorék október 1-én követték el. A paraszti szájhagyomány is pontosan így emlékszik a történtekre: „A nyár búcsúzott. Az éjszakák már hővösek voltak.” Gondoljuk csak meg: a nevezetes eset három nemzedék alatt nem hogy halványult volna, ellenkezıleg, a mesélık megırizték a szájról-szájra terjedı történet legapróbb részleteit is. Százharminc esztendı sem feledtette annak az emlékét, hogy a kopáncsi marharablás ısszel történt. Hogyan lehetséges ez? Bizonyára sokat jelentett a Hetényi családban, hogy maguk is károsultak voltak, s a felcseperedı, történetet hallgató gyermek – vagy érdeklıdı felnıtt családtag – azonosult a szereplıkkel, jól emlékezetébe véste a kevésbé fontos körülményeket is. Nem mellékes az sem, hogy a múlt századi parasztemberek csendes, nyugodt életében a betyárokkal való találkozás felejthetetlen élmény lehetett. De mindezeknél meghatározóbb a magyar parasztság erkölcse, amely a szónak értelmet, a történetnek tanulságot adott. Az Alföldön mind a mai napig semmit sem győlölnek jobban, mint a szócséplést, a haszontalan fecsegést. A múlt században az itt élık lényegretörıbben fogalmaztak, mint napjainkban. Nem is beszéltek olyan rosszul magyarul, mint az ezredforduló tájékán élı nagyvárosi emberek! Az idıseket feltétlenül tisztelték, véleményüket kikérték, parancsaikat zokszó nélkül végrehajtották. Hatvanadikhetvenedik életévében a parasztember még mindig a család feje volt: a földdel, gazdasággal kapcsolatos ügyeit maga intézte, s ha át is engedte gyermekeinek, azok féltı szeretettel gondozták a hátralévı idejében. Aki azt gondolja, hogy az elmondottak megszépítik a múltat, az emlékezzen a debreceni kollégium falán évszázadok óta igazságra vezérlı, latin nyelvő feliratra: ORANDO ET LABORANDO – IMÁDKOZZÁL ÉS DOLGOZZÁL. A magyar embernek elejétıl fogva ez a mondat volt a hitvallása, anélkül, hogy egyszer is járt volna a kálvinista Rómában. Bibliás, munkás hitét az alföldi parasztember mindenkor megtartotta, hogyan is bánhatott volna cudarul az idısekkel? Vidékünkön ma sem létezik nagyobb alávalóság, mint ha valaki megtagadja és semmibe veszi a szüleit. Az ilyen ember hitvány, cselekedetei, munkája, élete egy garast sem ér népünk szemében. Ha a múlt század egyszerőbb, csendesebb, emberségesebb világában a család legidısebb tagja megszólalt, mindenki tisztelettel hallgatta. Akit pedig tisztelünk, annak a dolgaira halála után is világosan emlékszünk. Kedvenc fordulatai, jellegzetes mozdulatai évtizedek múltán is megelevenednek, elmondott intelmeibıl és történeteibıl gyakran késıbb értjük meg a tanulságot. Így volt ez a betyárhistóriákkal is. A fenti apró részleteket azért jegyezték meg apák és fiúk, mert tisztelték a mesemondót, és közrejátszhatott az is, hogy a sokat látott, bölcs öregemberek tanácsainak maguk is hasznát vehették életük során. Mert a betyárhistóriák, a megtörtént események vagy a költött mítosz, nem tanulság nélkül való mőfaj: bármilyen furcsa, hazád, néped, sorstársaid szeretetét is megtanulhatod belılük. Még akkor is így van ez, ha az életrajzok és valódi történések rendszerint más képet festenek a

szegénylegényekrıl. De térjünk vissza Rózsa Sándor történetére. Miután a betyárok elhajtották a Kopáncsi-síkról a tizenhárom marhát, egy idıre nyomuk veszett. A vásárhelyi csendbiztosok hiába keresték ıket. Közvetlenül az eset után a csordások azonosítottak két rablót: Füsti-Molnár Pált és Török Samut ismerték fel a hívatlan vendégek között. Eközben a szegedi városi kapitány, Kotolár Miklós titokban arról értesült, hogy Rózsa Sándor és Török Samu pártfogójuk, Veszelka Péter tanyáján „lappanganak”, és ott töltik az éjszakát is. Kotolár megvárta a sötétedést, és tizenkét pandúr élén maga indult a betyárok elfogására. A Veszelka-tanyán meg is találták a nevezetteket, de a két rabló keményen védekezett: az istálló ablakából és ajtajából lövöldöztek a hatósági közegekre. Végül döntı lépésre szánták el magukat, Török Samu lóra kapott és megkísérelt kitörni a pandúrgyőrőbıl. Vesztére. Az üldözık kilıtték alóla a lovát és azonnal el is fogták a földre esett szegénylegényt. Rózsa Sándor, kihasználva a zőrzavart, gyors lován elillant a helyszínrıl. A csendbiztosok ezután Füsti-Molnár Pált fogták le – alvás közben lepték meg a saját házában –, de a lopott jószágot sehol sem találták. Félig végzett munkára tett pontot az ítélet: Törököt és Füsti-Molnárt egyaránt bőnösnek találták a kopáncsi marhalopás tárgyában. A két betyárt egészen 1848-ig tartották fogva, végleges döntés csak 1850-ben született ügyükben, igaz, ekkor beszámították már letöltött rabságukat. Ráadásként 1310 forintot kellett kifizetniük az elrabolt marha tulajdonosainak. Drága mulatságnak bizonyult a vásárhelyi kaland! Késıbb szót ejtünk majd róla, hogy Rózsa Sándorra soha nem sikerült rábizonyítani, részt vett-e ebben a marharablásban. Számtalan ilyen ügye lehetett a betyárkirálynak, s ma már kibogozhatatlan, vajon hány bőncselekményt követett el életében. Megközelítı becslésre sem vállalkozhatunk, de az bizonyos, hogy a 40-es években Rózsa Sándor már Alföld-szerte ismert haramia, egyre terebélyesedı hírnévvel és egyre több utána szimatoló pandúrral a nyomában. A sikertelen elfogatási akció után Kotolár joggal gondolhatta, hogy Rózsa Sándor kézrekerítése csak idı kérdése. 1842. november 9-én írott jelentésében az egyik közveszélyes gonosztevı, Harkai Gyurka jellemzése mellett, Sándorra is találunk adatokat: „Harkai Gyurka minden nevezetessége abban áll, hogy ez elıtt valamivel több mint három évvel mint törvény alatt lévı rab Szabatkárúl meg szökött és szökése ideje alatt körül belül egy évet, veszedelmes erıszakos rabló és gyilkos Rózsa Sándor cimboraságában töltött, de hogy együtt valami nagy erıszakot elkövettek volna Szeged városa határjában, a biztosság semmit sem tud... Még csak két betyár van vidékünkön, egyik a Szeged Városa által Pest megyének által adott, de az által út közben Vadkerten elszöktetett Nagy másképp Hernyózó Jóska, és Rózsa Sándor, ki most titkos súgások szerint Csépátúl kezdve egész Maros-tı-Vetyehátig a réteket bújkálja, de határunkba mind kettı be lépni irtódzik. Nem is léhet már attúl, minek utána Harkai is elfogatott, s a mitül tartottam, félni, attúl ti. hogy Harkai, Hernyózó és Rúzsa egy cimboraságba álva vidékünket ostorozzák.”6 Ha cimboráit egyre-másra el is fogták, fel is akasztották – Rózsa Sándornak mindig akadtak új segítıi. Abban, hogy évtizedeken keresztül nem érték utol a vármegye cselédei, döntı szerepe lehetett az alföldi népnek. Félelembıl vagy érdekbıl menedéket, eleséget adtak az üldözöttnek. S ezt Rózsa Sándor soha nem felejtette el. 1845-ben döntı fordulat következhetett volna be a betyárvezér életében. Nem rajta múlott, hogy nem így történt. A törvényt ülı szegedi urak gondoskodtak arról, hogy a legenda kiteljesedjen. Az 1844-es esztendı végén Rózsa Sándor kérvényt terjesztett elı az uralkodó V. Ferdinánd császárhoz, amelyben hátralévı büntetésének elengedését, valamint szabad menedéket és védelmet kért a maga számára. Egészen biztos, hogy az írástudatlan Sándort valamelyik szegedi pártfogója segítette az amnesztiakérelem megfogalmazásában. Ne csodálkozzunk ezen: Rózsa Sándornak a városban is voltak jóakarói, akik emberi szimpátiából vagy jól felfogott üzleti érdekbıl segítették a puszták fiát. Veszelkáné Gémes Eszter így vélekedik a szegedi urakról: „Akarva, akaratlan mindnek volt összeköttetése a betyárokkal. İk nem is üldöztették szívesen, csak

tessék-lássékképpen. Mert akkor ki nem léphettek volna a városból birtokaikra vadászni, halászni, szórakozni. Kénytelenek voltak még elfogadni is a „Sándor gyeröktül” egy jó lovat, egy ürüt stb.”7 Annak a különös ténynek, hogy Rózsa Sándor minden kényszerítés nélkül, önszántából folyamodott kegyelemhez, egyetlen oka lehetett: elfáradt a sokéves, kimerítı bujdosásban. Ritkán adódhatott, hogy egy gonosztevı alázatos kérvényben tartson önvizsgálatot. A Magyar ponyva Pitaval címő kultúrtörténeti könyv szerzıje, Békés István a cselekedet lélektani hátterét vizsgálta: „A magyar betyárvilágban Rózsa Sándor az elsı és egyetlen nevezetes személy, aki „bőnbeesése” után közel egy évtizeddel még él, szabadon él, sıt azt reméli, hogy visszajuthat a bőntelen, vagy legalábbis büntetlen emberek társadalmába. El kell gondolkoznunk rajta, hogy a kétes bizonyítású marhalopás miatt elitélt, annyi rejtélyes, bizonyítatlan bőncselekménnyel vádolt, de soha tetten nem ért, pandúrszem elé nem került, ismeretlen rejtekő Rózsa Sándor miért próbálkozott meg 1845-ben (majd az évek folyamán még többször is) azzal, hogy a „becsület útjára” visszatérjen. (...) A Szeged vidéki félnomád pásztortársadalom peremén hányódó, huszonhárom éves csordásbojtár, a betővetésben s a betőkben rögzített rendben járatlan Rózsa Sándor – vétlenül vagy vétkesen – kívül szorul a számára áttekinthetetlen törvény és jog sorompóin. Kilenc esztendı múlva – a betyárélet gyorsan érlelı – a megpróbáltatások iskolájában megérett, harminckét éves férfi megcsömörlik a szüntelen bujdoklástól. Mi van a háta mögött, mi nincs, biztos választ erre sosem fogunk kapni. Nyilván több, mint amit valaha is vállalt, s nyilván kevesebb, mint amennyit ellenfelei és vádlói a nyakába akartak varrni. Majd egy évtizedes névtelenség, hajszoltság, otthontalanság után – ha élni hagynák – beletörıdnék már a békés nyomorúságba. Ha élni hagynák, ha lélegzeni hagynák valamennyire is szabadon, ha nem volna minden puska prédája, ha halálos fenyegetés nélkül járhatnakelhetne ártalmatlanul az ártatlan emberek között... Marhát elhajtani, utast fosztogatni, tanyákat kirabolni – ha volt is efféle gyanúknak alapja – sem passzió, sem élvezet, sem életcél nem lehetett a Rózsa Sándor-féle muszáj-betyároknak.”8 A folyamodvány szövege nem maradt ránk, a kérés alapján megfogalmazott szegedi városi vélemény viszont igen. Részlet az 1845. május 5-i tanácsi ülés után a császárhoz küldött levélbıl: „A dolog illy állásában, midın minden terhellı iratokat a folyamodó ellen, mellyek tudni illik részint Csanád, részint Csongrád megyéknél találhatók, elı sem mutathatjuk, midın továbbá olly borzasztó bőnöknek megvizsgálása, minıkkel a folyamodó vádoltatik, minden tekintetben kívánatos volna... ezen vizsgálat megtétele. És ártalmatlanságának kimutatása elıtt Rózsa Sándor büntetése elengedése végett kért királyi kegyelmét Felségednek alig igényelheté, bátrak vagyunk császári apostoli királyi Felséged elıtt esedezni: hogy Rózsa Sándornak a megjelenésre bizonyos határidıt kitőzni, s tiszti ügyészünk által felhozott okoknál fogva ıtet azon esetre, ha a kitőzendı határidı alatt önkénytesen megjelenvén, a törvényes vizsgálat után az ellene fentforgó vádak valótlanoknak tapasztaltatnának, királyi legfelsıbb kegyelmérıl a még ki nem töltött rabságára nézve kegyelmesen biztosítani méltóztassék. Mely ebbéli legalázatosabb felterjesztésünk mellett jobbágyi mélly hódolattal vagyunk. Szegeden 1845-ik évi május 5-én tartott tanácsi ülésünkbıl, Császári és apostoli királyi Felséged legalázatosb hív jobbágyai: Wöber György fıbíró, Kiss József tanácsnok, Hódy Imre tanácsnok, Müller Ferenc tanácsnok, Tary Pál fıkapitány, Szilber Antal tanácsnok, Petrovits István tanácsnok, Katolyai Miklós tanácsnok.”9 Az iratot közlı Szabó Ferenc a bonyolult megfogalmazás magyarázatául mindehhez hozzáfőzi: „Igen valószínő, hogy a szegedi tanács ravaszul arra gondolt, véleménye megfogalmazásánál: ha Rózsa Sándor önként a kezükbe adja magát a vizsgálathoz, a bizonyítási eljárást úgy irányíthatják, ahogy nekik tetszik, s a betyárt végre akasztófára juttathatják.”10 Erre azonban nem került sor. Rózsa Sándor kegyelmi kérvényét csak V. Ferdinánd császár hagyhatta volna jóvá, de a kor szokása szerint az eljárás során a királyi kancellária is véleményt alkotott az ügyben. Ez döntınek bizonyult. A kancellária ugyanis a szegedi fıügyésztıl kért véleményezést, aki

1845-ben még mindig Aigner Ferdinánd. Ugye emlékszünk: 1836-ban ı képviselte a vádat az elrabolt Darabos-tehenek ügyében! Aigner nem hitt Rózsa Sándor jobbulási ígéretében, elıítéletei felülkerekedtek emberi könyörületességén. Részletes jelentésben fejtette ki, hogy Sándor „oly ügyesen tudja magát rejteni, hogy számos hatóságok rendırségeinek fáradozása évek óta sikertelen maradt”11 és a vidék legveszedelmesebb gonosztevıje, kiszabott büntetésének elengedése nem ajánlatos. Aigner Ferdinánd javaslata megtette a hatását: Rózsa Sándor kegyelmi kérvényét elutasították, június 5-én pedig legfelsıbb szinten is felújították az ügyet, és arra utasították Csongrád vármegyét, hogy Szeged városával összefogva kerítse kézre a dél-alföldi betyárvezért. Rózsa Sándor azonban eltőnt a világ szeme elıl. Hol itt, hol ott látták, biztosan senki sem tudott felıle. 1846 januárjában három pusztázó meg akarta lepni egy lakodalomban, de egérutat nyert. A hatóságok ekkorra már igazi presztízskérdésként kezelték az elfogatását, egész sereg pandúr lihegett a hírhedett Sándor nyomában. 1847-ben Szeged városa rá hivatkozott, amikor a statárium fenntartását kérte. A szabadságharc elıtti esztendıben elrettentı volt a Dél-Alföld közbiztonsága, Szegeden – a nádor engedélyével – 1838 óta folyamatosan mőködött a rögtönítélı bíróság. Minden hiába, a vad csongrádi legények rá se hederítettek a foganatosított intézkedésekre. 1846. novemberétıl 1847 februárjáig csak Hódmezıvásárhely területén 42 lopást és rablást hajtottak végre a betyárok. A szegvári vármegyetömlöcben fogvatartott rabok száma 363-ra emelkedett, ebbıl elintézetlenül maradt 289 ügy. A hatóságok mindent megpróbáltak, de minél keményebben léptek fel, annál dacosabb ellenállásba ütköztek. 1847. március 8-án Csongrád vármegye addig példátlan szankciókat hozott a betyárvilág megfékezésére: 1. A pusztákon felfogadott pásztorokról és bojtárokról névjegyzéket és személyleírást kellett készíteni a hatóságok számára. 2. Vízimolnár, halász és csónakos ismeretlen vagy „gyanús” embert csak 24 pengıforint ellenében vihetett által a Tiszán. 3. Rovott múltú egyénektıl a lıfegyvert elkobozták. 4. A csárdákban senki nem tartózkodhatott a megadott idın túl, a rendelkezést megszegı kocsmárost bekísérték. 5. Ha egy kocsmárosnál „rovott múltú egyének több ízben együttláttattak”, a kocsmárost elmozdították és a csárdát bezárták. 6. „Gyanús” vagy „rovott” ember semmiféle lovat nem tarthatott, még a más neve alatt sem. (A vásárhelyi bírák rendszeresen panaszkodtak a betyárokra: „mert ezeknek vannak legjobb lovaik, melyeket az üldözésben nem lehet utolérni.”) Ezeket a rendelkezéseket természetesen nem lehetett betartatni és végrehajtatni. A nadrágos ember kedvéért egyetlen számadó sem adta pandúrkézre pásztorait és bojtárjait, a vízimolnár, halász és csónakos jó pénzért vagy félelembıl ugyanúgy szállította a gyanús elemeket, a kocsmáros is orgazdája maradt az éjjel zörgetı betyároknak, akik több lıfegyverrel rendelkeztek, mint valaha. A lótartás tilalma pedig egyenesen nevetséges lehetett a korabeli Alföldön: hő társát a magyar embertıl semmiféle rendelet nem szakíthatta el. Nemcsak Csongrádbán, de a szomszédos Békésben is gyülekeztek a viharfelhık: 1847 nyarán katonaságot kellett kivezényelni a nagy éhínség miatt lázongó nép megfékezésére. Két hónap leforgása alatt 79 „békétlen békésivel” gyarapodott a vármegye-tömlöc. Máskor egy esztendı alatt zártak be ennyi rabot. İsszel arról számolt be az alispán, hogy a közbiztonság a megye több részén a teljes felbomláshoz közelít. 1847 november közepén a dél-alföldi régió hatóságai – feltehetıen felsıbb, politikai nyomásra – közös, összehangolt akcióra szánták el magukat. Békés, Csanád, Csongrád, Bács és Torontál vármegye, valamint Szeged szabad királyi város háromnapos „általános üldözést” tartottak, amely teljes fiaskóval végzıdött. Egyetlen betyárt sem sikerült kézrekeríteni. Hogy mennyire elkeserítı és reménytelen vállalkozásnak bizonyult a rablók üldözése, arra nézve

választ ad az 1847-es esztendı szomorú statisztikája: minden tíz bőncselekménybıl egy esetben derítették fel az elkövetıt! Rózsa Sándor ekkor már hírneves, messze földön ismert szegénylegény. Tegyünk igazságot és mondjuk meg ıszintén: nem szép szóval, nem „osztályérdekekkel”, nem hısies magaviseletével teremti meg a saját legendáját. Ellenkezıleg: fenyegetésekkel, erıszakkal, s ha megszorítják, még emberölés árán is. Rózsa Sándor nem „moralizált” az élet kérdéseirıl, nem „rokonszenvezett”, nem „érzett együtt”. Rabolt és fosztogatott. Tette a dolgát, amúgy betyármódra. Ha Rózsa Sándor az 1847-es esztendı végén elhalálozott volna, emléke ma csak annyi lenne, mint a többi, magát ügyesen rejtı betyáré. Vélhetıen arról beszélnének a XX. századi krónikák, hogy milyen vitézül tartotta magát, s hogy végtére is bámulatos teljesítményt hagyott hátra: tíz éven át nem került a vármegye kezére. Ha Rózsa Sándor nem éri meg a magyar szabadságharc kiteljesedését, tetteit elfelejtik, neve tiszavirágélető pályát fut be, életének eseményeit elfújják a böjti szelek. Nem így történt. Sándor lehetıséget kapott a Gondviseléstıl.

III. Rózsa Sándor fölül a nyeregbe, De szép csákó ragyog a fejébe! Nemzetiszín pántlika van rajta, Kossuth Lajos neve ragyog rajta. (alföldi népdal) 1848. szeptemberében úgy tőnhetett, hogy a diadalittas március minden reménysége elvész, a magyar szabadság ügyét – ki tudja, hányadszor történelmünk során – azúttal sem sikerül gyızelemre vezetni. A tavasszal még mámorosan ünneplı, ujjongó nemzet joggal érezhette, hogy a katonai helyzet rosszra fordultával függetlenségi harcunk elveszett. Szeptember 11-én Jellasić horvát bán átlépte a Drávát, és harmincezres seregével rohamléptekkel közeledett Pest-Buda elfoglalására. A magyar fıvárosban teljes a felfordulás: az elızı napon (vagyis szeptember 10-én) lemondott az egész Batthyány-kormány, a forradalmi ország politikai és katonai vezetés nélkül maradt. István nádor, a király unokaöccse levélben közölte a képviselıházzal, hogy átveszi a kormány irányítását. Ezzel a lépésével méginkább elmélyítette a törvényes magyar parlamentben addig is meglévı ellentéteket: a békepárti, császárhő tábor azonban nem tudta megragadni a lehetıséget, mert a Batthyány-kormány pénzügyminisztere a hatalomnélküliség pillanatnyi állapotát kihasználva, „törvényes jogánál fogva” mégis hivatalban maradt, és így megırizte a magyar kormány jogfolytonosságát. A pénzügyminiszter megragadta székét, ráült, és az ország mégsem maradt magára a nemzeti függetlenségért folytatott harcában. A pénzügyminisztert Kossuth Lajosnak hívták. Ettıl a pillanattól fogva sorsa végérvényesen összefonódott a nemzet sorsával: törvényes vagy törvénytelen volt-e hirtelen elhatározása – az utca népe nem firtatta bátor elhatározását. Azzal, hogy a képviselıház és a nép nem akadályozta meg Kossuth Lajost ebben a cselekedetében, mindenféleképpen a lázadás, a nyílt pártütés útjára lépett. Ma már nehéz eldönteni, mit kellett volna tenni a kor politikusainak és közembereinek. Egy biztos: 1848. szeptemberében már nem lehetett hátraarcot csinálni, egy egész nép, maga a magyar nemzet követelte évszázados álmának valóra váltását, a szabad és független Magyarország megteremtését. Kossuth a reménytelenség, a teljes leromlás állapotában vette át az ország vezetését. A Drávához küldött seregek vezetıi egymás után álltak át Jellasic táborába, a magyar szabadság ügyéhez hő tiszteknek megszőnt a feljebbvalósága. A megmaradt tizenötezres hadsereg vezetését végül az öreg Móga János altábornagy vette át, de az elıretörı, idıközben Székesfehérvárt elfoglaló Jellasićcsal ı sem mert harcba bocsátkozni. Különös fintora a sorsnak: Móga táborában is a császárnak felesküdött tisztek teljesítettek szolgálatot, a másik oldalon barátaik, rokonaik, bajtársaik törtek életükre és nemzetük eltiprására. Ebben a helyzetben Móga nem vállalta a támadás kockázatát, tisztjei is csak Batthyány Lajos személyes kérésére döntöttek úgy, hogy Jellasić támadása esetén mégis felveszik a küzdelmet az ellenséggel. A déli fronton már június közepe óta tartott a magyar-szerb háború. Miután a május 13-i karlócai szerb „nemzetgyőlés” kinyilvánította, hogy a „politikailag szabad és független” szerb nemzet elszakad Magyarországtól és létrehozza a Szerb Vajdaságot, Granicsárok, (határırök) parasztok és szegénylegények ezrei győltek össze a magyarok elleni nagy, végsı összecsapásra. Soraikat erısítette a török fennhatóság alatt lévı Szerb Fejedelemségbıl érkezett tizenkétezer önkéntes, de szép számmal jöttek a Bánátból, Szlavóniából és a Határırvidékrıl is, hogy minden eszközzel támogassák elszakadni vágyó szerb testvéreiket. Magyargyőlöletük egybekovácsolta ıket: júniustól kezdve igazi háború bontakozott ki Magyarország déli részén. A szerbek öt megerısített tábort építettek ki: Perlasznál, a Szerémségben, Temerinnél, Szenttamásnál és Alibunárnál. A martalócok rettegésben tartották a környék magyar lakosságát, egymást tüzelve uszítottak a törvényes kormány ellen. Magyar részrıl június végére már tekintélyes haderı állott a

szerbekkel szemben: a dél-alföldi városok és falvak fegyverforgató lakossága felismerte a veszélyt, önkéntesek és nemzetırök érkeztek, hogy megfékezzék a támadó bandákat. A nyár folyamán megállás nélkül harcoltak a felek, a magyar haderı elsısorban a stratégiailag sorsdöntı Szenttamás bevételével kísérletezett. Mindhiába. Pedig a harmadik szenttamási ostromnál huszonötezer magyar állt csatarendbe, de felmentı seregük segítségével a szerbek visszaverték a támadást. Szeptemberre afféle állóháború alakult ki a Délvidéken: a sáncokban összeverıdött szerbek nem a magyaroktól, sokkal inkább a hirtelen kitört kolerajárványtól rettegtek. Nem is ok nélkül. A járvány – fıleg az ı oldalukon – sok áldozatot szedett. Mindkét hadviselı fél izgatottan várta a Dunántúlról érkezı híreket, Jellasić gyızelmétıl vagy bukásától sok minden függött a Délvidéken is. Kossuth egyik legfontosabb és legsürgısebb feladatának tekintette, hogy az ország kormányozhatóságát biztosítsa, a haza alkotmányosságát a zőrzavar ellenére is fenntartsa. Szeptember végén azzal a céllal alakította meg a Honvédelmi Bizottmányt, hogy az új testület majd kapcsolatot teremt a parlament és a honvédsereg között. 24-én Kossuth már nincs a fıvárosban: alföldi toborzókörútra indult, népfelkelést hirdetett a betörı Jellasic ellen. Cegléd, Szolnok, Kecskemét és Abony lakossága ezrével özönlött a magyar szabadság megoltalmazására – de Kossuth megszakította útját és szeptember 27-én visszautazott Pestre. Váratlan döntésének alapos oka volt. Az uralkodó – minden alkotmányos jogkörét felrúgva – királyi biztosnak nevezte ki gróf Lamberg Ferenc altábornagyot. Ráadásul egy kézirat is érkezett V. Ferdinándtól, amely elnapolta az országgyőlést, és a lemondott Batthyány helyére a konzervatív Majláth Györgyöt nevezte ki helytartóul. Kossuth fáradtan, úti ruhában és porosan érkezett a képviselıház esti ülésére. – Fegyveresen jelenek meg – kezdte mondandóját –, nem azért, mert teljes meggyızıdésem szerint oly idıben élünk, midın a hazának mindnyájunk karjára s fegyverére van szüksége, hanem mivel most értem vissza az útból, amelyet a népfelkelés rendezése végett tevék. Kossuth ezután a toborzóút eredményességérıl, a több mint tizenkétezer önkéntesrıl beszélt. Hitet tett a magyar alkotmányosság mellett, elfogadhatatlannak nevezte Lamberg kinevezését. Ezután felpörögtek az események: másnap a pesti nép felismerte a városba érkezett Lamberget, kocsijából kirángatták, felkoncolták, meztelen testét végighurcolták az utca kövén. Nem kellett sokat várni a már-már hihetetlen újabb fordulatra: a pákozd-sukorói térségben, a jórészt újoncokból álló, hiányosan felszerelt magyar hadsereg káprázatos gyızelmet aratott Jellasić felett. A megfutamodott horvát bán, saját katonás megfogalmazása szerint, „oldalmozdulatot” hajtott végre. Azt már csak a tárgyilagosság kedvéért tesszük hozzá: ez az oldalmozdulat egészen Bécsig tartott. Kossuthot a jó hír nem találta Pest-Budán, az országos biztos még a pákozdi csata elıtt toborzókörútja folytatására utazott. Bizonyára érezte, hogy személyesen is találkoznia kell a Dél-Alföld népével: Csongrád megye felé vette az útját. Kossuth abban reménykedett, hogy a századok óta érintetlen magyar néplélek nem maradt érzéketlen a haza ügye iránt. Magában is bízott: szónoklatokkal, rögtönzött beszédekkel akarta fellelkesíteni az embereket. Nem egyedül vágott neki a hosszú útnak: kíséretében ott voltak a márciusi ifjak, a Radical Kör legjobbjai: a színész Egressy Gábor, a tehetséges szerkesztı Jókai Mór, valamint jogászok, titkárok, egyszóval lelkes fiatalok, Kossuth feltétlen hívei és tisztelıi. Szeptember 29-én megkezdıdött a nevezetes dél-alföldi toborzókörút. A fogadtatás az elızıekhez hasonló: Csongrád, Szentes, Szegvár népe a forradalom szolgálatába szegıdött. Az emberek feszült csendben, néma döbbenettel hallgatták Kossuthot, és tömegesen jelentkeztek katonának. Gondoljuk csak meg: több hónap telt el az újoncozás meghirdetése óta, és most egy ember véghezviszi a csodát, néhány szavára ezrek teremnek a haza szolgálatára! Pedig a katonáskodás anyagi áldozatot is követelt. Kossuth azonban olyan hatást gyakorolt a hallgató tömegekre, hogy kaszával-kapával, mindenüket és mindenkijüket hátrahagyva, egy emberként siettek Magyarország megoltalmazására. Mi lehetett Kossuth titka? Elıször is: szónoki tehetsége, a korabeli romantikus retorika minden stílusjegyét felvonultató, kivételes beszédképessége. Másodszor: Kossuth az Alföld színmagyar népéhez szólt, olyan emberekhez, akik a hazaszeretetet és a sorskérdések iránti figyelmes gondolkodást

évszázadokon át úgyszólván a génjeikben hordozták. Ezt a népet soha senki nem kérdezte meg olyan tisztességgel, mint ahogyan azt Kossuth tette, 1848 ıszén. Szemtılszembe állott ezrekkel, szemükbe nézett, s az itt élık – akik maguk is nyílt, ıszinte, becsületes emberek – soha nem felejtették el, hogy megszólíttattak. A Dél-Alföldön igazi Kossuth-kultusz bontakozott ki a szabadságharc leverése után: fıutcákat, fıtereket neveztek el róla, hatalmas köztéri szobrokat állítottak emlékére, a dualizmus korában ellenzéki képviselıket küldtek a parlamentbe. Aki közel akar férkızni az alföldi lélekhez, jó, ha tudja: Kossuth emléke százötven esztendı alatt sem halványult el, személyét és tetteit önérzetes büszkeséggel emlegették és emlegetik ma is. Csongrádról 3000, Szegvárról 2200 gyalogos és lovas nemzetır kerekedett fel Csepel szigetére, a fıparancsnoksághoz. Október 1-én, az esti órákban, Kossuth Szentesrıl levelet intézett a képviselıházhoz. A lelkesedés, az elmúlt napokban megtapasztalt népi mozgalom, a sikeres toborzókörút hangulata a következı részletbıl is kiérzıdik: „Az általános népfelkelés eszközlését Csongrád megyében folytatván, itt is, e tısgyökeres magyar népfajnál oly általános lelkesedésre és határozott kézségre találtam, hogy bizton mondhatom a képviselıháznak, miként ha seregeink, melyek az ellenség elıtt állanak, a mint reméllem, gyıznek, pártütı elleneink közül a népfelkelés segítségével egy sem látandja többé a Száva vizét, de még azon szerencsétlen esetre is, ha seregeink nem gyıznének, s még ha maga a fıváros is, melyet annak népe biztosan meg tudand védelmezni, bármi oknál fogva az ellenség kezére kerülne, a képviselıház itt a Tisza-partnak ısmagyar népében kétségtelenül feltalálandja azon törhetetlen magkövet, mely körül összegyől a szükséges erı hazánk szabadságát dönthetetlenül megvédeni.”1 A következı állomáshely Hódmezıvásárhely, ahol a fıtéren felállított emelvényrıl szónokló Kossuth szavára újabb ezrek szegıdtek a szabadság ügyéhez. Ezt követıen Szeged városa hallgathatta a nemzetrıl felvázolt próféciát, Kossuth szónoki mővészetének és alighanem egész életének egyik fımővét. Mi azonban térjünk vissza Hódmezıvásárhelyre, 1848. október 3-ra, mert ez a nap újabb fordulópontot jelent Rózsa Sándor egyre szövevényesebb históriájában. Vörös Antalnak, Kossuth egykori titkárának kéziratos feljegyzéseibıl tudjuk, hogy 1848. szeptemberében, az alföldi toborzókörúton tartózkodó Kossuthot egy Hunyadi szabadcsapatbeli százados kereste fel a különös üzenettel: Rózsa Sándor bocsánatot kér bőneire, s amennyiben legfelsıbb szinten is jóváhagyják amnesztiakérelmét, 150 kipróbált, kemény pusztai lovasával a szabadságharcos táborba vonul, a magyar haza megoltalmazására. Nem kétséges, hogy Rózsa Sándor komolyan gondolta jobbulási ígéretét. Négy évvel az elutasított amnesztialevél után, most újra megpróbálkozott a tisztességes élet felvételével. Nem tudjuk, hogyan és miként értesült Kossuth politikai szerepérıl és toborzóútjáról – mindenesetre a lehetı legjobb pártfogóra lelt az országos biztos személyében. Október 3-án Kossuth a Hódmezıvásárhelyen összegyőlt városi és megyei urak elé terjesztette Rózsa Sándor kérését. Vörös Antal szerint maguk a résztvevık buzdították Kossuthot a kegyelem megadására. Ennek két oka lehetett: a szép számú betyársereg hadrafogásával átmenetileg megjavulhattak a közállapotok, s ugyanakkor elhárulhatott az a veszély is, hogy a szerbek oldalára átálló Sándorék a magyar vidéket fosztogatják. Mindenki tudta, hogy a betyárok kiváló terepismerete nagy segítséget jelenthet a szabadságharcos honvédseregnek. A Vásárhelyen idızı urak egy percig sem haboztak: egyöntetően a kegyelem megadása mellett szavaztak, mert a szerbek elleni harcban minden emberre nagy szükség volt. Október 3-án a fáradt Kossuth a következıket mondotta tollba, nemkülönben fáradt titkárának: „Ötödik Ferdinánd magyar király nevében én, Kossuth Lajos, az ország teljhatalmú népfelkelési biztosa és az ország Honvédelmi Bizottmányának tagja, ezen Bizottmány nevében is adom tudtára mindenkinek, kik jelen levelemet most és jövendıben olvasandják. Miképpen Rózsa Sándor ki a törvénytıl és erkölcsiségtıl elvetendve ezen vidéket sok esztendık óta rablásaival megnyugtalanította, Isten irgalmánál fogva magához térvén, s bőneit töredelmesen

megbánván, hozzám azon alázatos kéréssel folyamodott, hogy ha eddigi életmódjáért, valamint igaz bőnbánata szerint az Istentıl bocsánatot remél, úgy a földi igazságtól is bocsánatot kaphatna, nemcsak elhagyná elébbi életmódját, s a törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan visszatérne, hanem egyszersmind a haza jelen veszélyében az országnak fegyveres ellenségei ellen hő és bátor szolgálatát, mint jó polgárhoz illik, úgy a maga személyében felajánlaná, mint a pusztai pásztornépbıl 150 fegyveres lovast saját költségükön táborba szállani és az ország hadvezéreinek rendelkezése szerint a haza ellenségei ellen a véggyızelemig híven és becsületesen szolgálni reábírná. Az elárult haza védelmére egyenként és összesen fegyvert fogjon, annak okáért nevezett Rózsa Sándornak, az örökkévaló Isten és az országnak Honvédelmi Bizottmánya nevében, ezennel a jelen levelem elıtt folytatott bőnös életéért a földi igazság részérıl is bocsánatot adok és rendelek, oly feltétel alatt mindezáltal, hogy a törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan megtérjen, és fogadása szerint 150 fegyveres lovassal magát a seregvezér rendelkezése alá adja, és bocsássa, ki ıket rögtön Csepel szigetén, onnan pedig a Dunán átszállítani és a Hunyadi-csapat parancsnokának vezérlete alá utasítani köteleztetik. Így hozván magával a töredelmes bőnbánó iránti keresztény szeretet és a vidéki nép nyugalmának biztosítása. Jelen bőnbocsátó levelemet a fent kitett kötelesség teljesítésének feltétele mellett, az országnak minden hatósága, bírái és ítélıszékei erısnek és érvényesnek elfogadni köteleztetvén. Ha ellenben nevezett Rózsa Sándor az ördög sugallatának engedve, bőnös életével fel nem hagyna és a közbátorságot továbbra is háborítani merészelné ezen esetre jelen bőnbocsátó levelemet minden bíróság megsemmisültnek tekintendi, sıt újabb bőneiért régi bőneinek egész súlya szerint büntetendi, a közigazság úgy kívánja.”2 Íme, a híres-nevezetes amnesztialevél. Elkészülte után Kossuth elgondolkodott: hogyan lehetne eljuttatni a magát rejtı, ki tudja milyen helyeken tanyázó címzetthez? Eszébe jutott a kíséretében tartózkodó, ábrándos szemő, lánglelkő forradalmár: Jókai Mór, az ifjú szerkesztı. Rábízta a kegyelmi kérvényt, Jókai pedig nekivágott a Kiskunfélegyháza felé vezetı útnak, hogy az elızetesen megbeszéltek szerint, valahol ennek közelében átadja Rózsa Sándornak. Hogy ezután mi történt, azt egyedül Jókai tudná megmondani. Nem kétséges, hogy az amnesztialevél eljutott Sándorhoz, de a Jókai által leírt módozatoknak nincs közük a valósághoz. A szabadságharc után nagy meseköltınk több írásában is foglalkozott az állítólagos személyes találkozással. Az „Enyém, tied, övé” és „Az én életem regénye” címő mőveiben sejtetni engedi, hogy ı – mármint Jókai – kézbesítette Kossuth levelét. Ugyanilyen értelemben nyilatkozik az 1888-ban írott „Lélekidomár”-ban: „...1848-ban a magyar kormány amnesztiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha cimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bőnbocsánatot. A kormány amnesztiáját e mő szerzıje vitte el Rózsa Sándornak a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált.”3 A korabeli olvasó nem kételkedett Jókai igazmondásában, mi kései utódok viszont állapítsuk meg tárgyilagosan: Jókai alighanem nagyobb író volt, mint megbízható adatközlı. Jókai Mór és Rózsa Sándor ugyanis nem találkoztak 1848 ıszén. Erre bizonyítékunk van. Nem sokkal Jókai halála után, 1904 májusában, fél évszázada porosodó, addig ismeretlen – vagy szemérmesen elhallgatott? – irat került elı egy irattár mélyérıl. A levelet Jókai Mór írta, a címzés szerint: „Kossuth Lajos teljes hatalmú, országos biztos úrnak, s a képviselıház honvédelmi bizottmányi tagjának – Szegeden.” Írófejedelmünk fiatalon is precíz ember lehetett, a keletkezés idıpontját is feljegyezte a papírra: „Félegyháza, 1848. október 4. reggeli 7 1/2 óra.” Ebbıl kitőnik, hogy a 3-i Kossuth-levél megírása után Jókai azonnal felkerekedett, és másnap reggelre már el is végezte a rábízott feladatot. Lássuk, mire jutott! „Teljes hatalmú országos biztos úr!

Rózsa Sándor amnesztiáját kézbesítettem. Eljárásom kissé divergált a vett utasítástól, de a körülmények, úgy hiszem igazolandják. A kérdéses hadnagy jelen nem létében a bocsánathirdetı levelet Lukácsy Károly elsı ırmesternek adtam át, mint ki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott, azon utasítással, hogy rögtön keresse fel Rózsa Sándort, s a kérdéses feltételeket tudtára adva, rögtön indítsa meg már 286-ra felszaporodott csapatjával rendeltetési helyére, stb....”4 Jókai Mór Jókai tehát önmaga vallotta be, hogy nem találkozott a híres betyárral. Sándor bizalmatlansága korántsem meglepı: alighanem könnyebb lehetett Habsburg Ferdinándtól magánkihallgatást kérni, mint a végeláthatatlan ingoványban lappangó, magányos tanyákon rejtızı betyárkirállyal parolázni. Rózsa Sándor óvatos, elırelátó ember lévén, még egy ilyen fontos ügyben sem kívánt találkozni Kossuth küldöncével. Jókai tehát lódított, de ne ítélkezzünk felette erkölcsi szempontból. Írói munkásságának szerves része a képzelet által felnagyított, soha meg nem történt események nagy erejő, szuggesztív láttatása. Egyik regényében lenyőgözı módon írja le a Vaskaput, az olvasónak meg sem fordul a fejében, hogy még csak nem is járt arra. Jókai abban ludas, hogy a Rózsa Sándorról leírtak mélyen beleivódtak milliós olvasótáborába, a valóság ábrázolása helyett eggyel szaporította a betyárlegendák számát. Persze, már a kortársak sem igen hittek Jókai szóbeli élménybeszámolóinak. Félegyházi tartózkodása után az ifjú szerkesztı nem utazott Kossuth után Szegedre. A fıváros felé vette útját, ahol már türelmetlenül várta a méltatlanul elhanyagolt szép színésznı, Laborfalvi Róza. Pestre érvén találkozott Nyáry Pállal, akinek frissiben beszámolt nyilvánvalóan útközben megálmodott Rózsa Sándortörténetérıl. Nyáry jól ismerhette a túlzás lélektanát, mert gúnyosan így válaszolt Jókainak: – Ezt mind leírhatod a te Charivaridban! – Ott nagyon beválik humorisztikus freskónak!5 Vajon mivel töltötte az idejét Rózsa Sándor ezekben a napokban, hetekben? Bizonyára izgatottan várta Kossuth kegyelmi levelét, és amikor kézhez kapta és felolvasták neki, hozzáfogott a toborzáshoz. Csakhogy ez a toborzás lényegesen eltért Kossuth módszerétıl. Sándor nem tartott beszédeket, nem mutatkozott a nép elıtt, hanem meglátogatta régi és új cimboráit, szabadcsapatot alakított, amely a délvidéki kormánybiztos, Vukovics Sebı megfogalmazása szerint: „Csongrád és Csanád megyei pásztorok, bicskások, és zsiványok”6 gyülekezetébıl állott. A néphagyományban is maradt nyoma Sándor sajátos toborzási módszereinek: „Negyvennyócba itt járt a vásárhelyi pusztán, toborozni az embërëket a csapatába. Nagyapám ott vót pásztor, odamént hozzájuk Rózsa Sándor, oszt névrő szóllítgatta a bojtárokat: Gyere Miska, nem bánod meg! Pista, të is gyüssz, ugyë? A lëgínyek mëntek is.”7 Annak ellenére, hogy a Jókai jelentésben 286 szegénylegényrıl olvashatunk, a legtöbb forrás 150 szabadságharcos betyárt említ. A csapat felállítása gyorsan haladt: október 10-én a pesti Életképek így tudósít a készülıdésrıl: „Rózsa Sándor a híres alföldi szegénylegény-vezér 150 szegénylegénnyel megindult: megfogadva, hogy addig nem nyugszik, míg az ellenség vezéreit élve vagy halva meg nem keríti. Akik tudják, hogy e vakmerı férfiú mily kalandokon ment keresztül, kik látják csapatját, mely a félelmet semmi név alatt nem ismeri, bizonyára nem fognak hosszú idıt szánni az ellenség fınökeinek.” Bálint Sándor háromkötetes munkájából8 tudjuk, hogy a betyárcsapatot Viski György szegedi szíjgyártómester látta el a szükséges lószerszámokkal – már akinek szüksége volt erre, hiszen az alföldi betyár nem szőkölködött ilyesfajta dolgokban. Egy puskamőves pedig négycsövő karabélyt készített Sándor számára, aki legényei élén, talpig felfegyverezve, október 19-én bevonult Szeged városába. Képzeljük el, micsoda elégtétel lehetett ez a tíz éve bujdosó, harmincöt éves férfinak! Szabadon szemébe nézhetett üldözıinek, az uraknak és pandúroknak, jól tudván, hogy azok a kisujjukat sem mozdíthatják az ı elfogatására! A nagy nap tiszteletére Sándor és betyártársai a Páva vendéglıben

fogyasztották el ebédjüket. A Kossuth Hírlapja helyszíni tudósításában így értékelt október 9-én: „Rózsa Sándor, vidékünkbeli híres rabló fınök a kegyelmet, mint vártuk és kívántuk, csakugyan megnyerte s ezt a nép elıtt tegnap téteték közzé, mely idıben Rózsa Sándor már maga is városunkban mulatott. Minden lépten tenger nép követé, kiki óhajtá látni a vidék egykori rettegtetıjét. Kik láták, azt mondják, hogy külseje korántsem valami csodaszerő, de hiszen ıt eddig sem külseje, hanem bámulatos ügyessége s fortélyos esze menté meg oly sokszor a biztosok markából.” A bánáti táj kiváló ismerıje, Kalapis Zoltán összegyőjtött néhány, a betyárok szegedi bevonulását megörökítı írásrészletet. Különös, hogy Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond mennyire eltérıen ábrázolták a szegénylegényeket. A kiegyezés utáni Magyarország kisnemesi anekdotikus hagyományrendszerébıl merítı Krúdy cifra gyülekezetet képzel a forradalmi Szegedre: „Gyönyörő felvonulás volt ez: betyáros, de fegyelmezett, színpadis, de szívet dobogtató. A legények kalapja mellett reszketett az árvalányhaj. Egyik legény se volt rongyos vagy züllött külsejő. Ragyogott mindegyik, mintha skatulyából húzták volna ki...”9 Krúdy Sándort is színpompás, hetyke lovasnak festi, aki vasderes paripa tetejérıl tekint a világra: „Állott ez (ti. a ruhája) égkék színő, bı, pandúros nadrágból, amelyet tenyérnyi szélesen szegélyezett a tábornoki lampasz, amely Rózsa Sándornál világossárga volt. Lobogós fehér ingét tőzpiros mellény szorította le: a mellény bıven kihányva színarannyal, juhászos ezüstgombokkal. Aranyrojtos nyakravalója, fokosa, karikása, pisztolya: minden a javából. A kalapja mellett nagy fehér strucctoll, mint a tábornokén, amit aztán a harctéren levetetnek vele a süveg mellıl.”10 Aki jártas a magyar népdalkincsben, talán ismeri az egyik Sándorról szóló ének szatmári változatát. Krúdy is hallhatta, hiszen Nyíregyháza és a szatmári táj a régi Magyarországon sem számított nagy távolságnak. A magyar szépségideál költıi megfogalmazása mintha Krúdy elızı soraira rímelne: Mikor Rózsa Sándor Felült a lovára, Aranyrojtos bı gatyája, Sej-haj, lobogott utána. Arany a kantárja, Ezüst a zablája, Sárgarézzel van kiverve, Sej-haj, a nyeregkápája. Krúdy Rózsa Sándora csillog-villog, tábornok módjára feszít a nyeregben. A Felsı-Tisza-vidék másik nagy írója, a történetesen szatmári származású Móricz Zsigmond leírás egyszerőbb, reálisabb, hihetıbb: „Rózsa Sándoron posztóruha van, bırrel szegett jó új ruha és zsinóros nadrág, ami be van húzva jól a csizmája szárába. Nincs rajta semmi cifraság. Azt hinné az ember, pirossal, kékkel hányatja ki ruháját, még csak egy zsinór sincs rajta, ami kirikítson. Még csak strucctollas kalapja sincs, mint Kossuth Lajosnak. A szokott, széles, szegedi kalap betyárosan, mellette semmi sem lengedez s az állára lehúzva annak a szíja. Széles kardja az oldalán lóg, nyeregkápája meg van rakva pisztolyokkal.”11 A Szegedre bevonuló százötven betyárról elképesztı híreket „szállít” a helyi és az országos sajtó. A „Kossuth Hírlapja” címő újság egyenesen arról beszél, hogy a városba látogató Sándor kibontotta saját zászlaját és gyújtó hatású beszédet intézett a néphez, amelyre ezerszeres üdvrivalgás válaszolt. Ezeket a híreket senki nem erısítette meg – minthogy nem is voltak igazak – de az ország népét valósággal lázba hozták a tudósítások. A romantikus korhangulat ügyes megvámolói, a ponyvaverselık is mőködésbe léptek: a pesti Bucsánszky-nyomda háziszerzıje, Putnoki József még októberben megírta „Rósa Sándor” címő, hatvan versszakos hıseposzát. Ilyen részek vannak benne:

Társaim vezérré tettek, Mert igen nagyon kedveltek, De szünet nélkül kergettek, Fejemre sok pénzt kitettek! Vagy: Meguntam ezt az életet, Itten mindég félni kellett, Óhajtottam a nyugalmat, Csókolhatni Rózsikámat. A hazafias érzelmekre is hatott a derék Putnoki: Elmenek, s ráczot gyilkolok, Hatért hatvan fejet hozok, A harczban is vezér leszek, Csak aztán kegyelmet nyerjek! Az ötvennegyedik strófa: És ha majd Isten megsegít, A vadrácz többé nem pusztít, Megnézzük Szeged várassát, Itt tartjuk a ráczok torát.12 A kiadványnak nagy sikere lehetett, mert Bucsánszkyék hamarosan újabb ponyvát dobtak piacra. Címe: Ruzsa Sándor, szerzıje N. N. szignóval írta alá a magasztaló sorokat. N. N. Sándor „megtérésének” ihletett pillanatait foglalta rímekbe. Részlet: S ím az üdvözülı Lelkesült betyárnak Szemében az öröm – Könnycsillámi állnak, S lóra ülteti fel Meghitt cimboráit, Hogy velük meghajtsa Az Alföld rónáit. Uralma, bizalma Százötven legénybe! Elviszi hıs halál Kellı közepébe, S hıs nevét majd azon Dicsık közé írják: Kik által szabaddá Lett nagy Magyarország!13

Elképzelhetjük, hogy az alaptalan hírek és a Pesten fogant hısköltemények, mennyire felháborították Szeged rendfenntartóit. Ha valaki ismerte Rózsa Sándort, ık aztán mindent tudtak róla – üldözték eleget tíz esztendın keresztül! Egy percig sem hittek a betyár jobbulási ígéretében, igazságtalannak tartották, hogy a lapok csak a szenzációsat, a farkasból lett bárány történetét szajkózzák. Hiába: a sajtó az sajtó – már 1848-ban is! A helyzet odáig fajult, hogy a város fegyverforgatói nevében Gombás nemzetır kapitány hírlapi úton jelentette ki, hogy a Sándorról hozott közlemények Szeged „50 ezer lelkő magyar lakosságát sértik. A város 6000 nemzetıre nem szorul egy gaz rabló segedelmére.”14 Gombás kapitány szeretett egyértelmően fogalmazni. Írását azzal zárta, hogy Rózsa Sándort „csak függve szeretnék a városban látni.”15 A betyárok nem is idıztek sokáig Szeged szabad királyi városban. Nem Gombás fenyegetı levele miatt távoztak, hanem azért, mert szólította ıket a vállalt kötelesség: indulni kellett a szerbek ellen, le a Bánátba. Átkeltek a törökkanizsai réven, s hamarosan megérkeztek Torontál megye székhelyére, Nagybecskerekre (ma Zrenjanin – Jugoszlávia). Itt az a Vetter Antal ezredes fogadta ıket, aki honvéd altábornagyként késıbb igen fontos szerepet játszott a szabadságharcban. Visszaemlékezése értékes forrás, hiszen szemtıl-szembe állott a betyárkirállyal, pontos, hiteles képet hagyott hátra az utókornak. Figyelemreméltó, hogy sem a tiszti állomány, sem az utca embere nem fogadta kitörı örömmel a betyárok nagybecskereki megjelenését. „Minthogy Kiss Ernı tábornok idıközben még távol volt, rám hárult a kellemetlen feladat, hogy a különös segédcsapat fölött mindjárt megérkezése után rendelkezzem. Meg kell vallanom, hogy a hadügyminiszter (Mészáros Lázár – Sz. Z. L.) föltevése nagyon zokon esett, mely szerint rablókkal kell valaha egyazon zászló alatt harcolnunk. A katonatisztek nem éppen hízelgı kifejezéseket használtak. Részemrıl az intézkedés ellen hivatalosan megtörtént a tiltakozás, sıt annak céltalan voltára utalva, a lehetı legkomolyabban kívántam ellenintézkedést, mindhogy az a „rongyos” kétszáz ember harcászati szempontból számbavehetı elınyt nem képez, a hadseregnek pedig mindenképpen gyalázatára válik. Hivatalos elıterjesztésemre választ nem kaptam, ehelyett azonban pár nap múlva Rózsa Sándor egész bandájával beköszöntött Nagy-Becskerekre. Éppen valami kémszemlérıl tértem vissza a városba, midın egy tiszt jött szemközt s tudatta, hogy Rózsa Sándor százharminc emberével megérkezett, NagyBecskerekre bevonult és a piacon felállva várja további rendelkezésemet. Képzelhetni, mily kellemetlenül érintett engem és kíséretemet e hír. Sebes vágtatva mentünk a városba, csakhogy mielıbb megszabaduljunk a jómadaraktól. A piacra érve már talpon találtuk az egész népet, amely a sajátságos szabadsághısöket nagy érdeklıdéssel, de mégis oly biztos távolságból nézegette, melybıl legjobban kitőnt, hogy fél és irtózik tılük. Mihelyt az irodába értem, rögtön kiállítottam a parancsot, melynek értelmében Rózsa Sándor köteles az övéivel együtt az Opova külvároson kívül szabad ég alatt tanyázni, megebédelni, s még ugyanazon napon a mellékelt menetrend szerint folytatni az utat Versec felé, Damjanich ezredes hadosztályához. Kevés vártatva hadsegédem jelentette, hogy Rózsa Sándor kapitány az elıszobában vár, hogy magát bemutassa. Állásomnál fogva nem vonhattam ki magam a találkozás alól. Meg kell vallanom, hogy e hírhedt egyén külsejét illetıen csalódtam, amennyiben eltekintve a szokatlanul dús fegyverzettıl, egész külsején semmit sem találtam, ami rablóra emlékeztetett volna. Középtermető, tagbaszakadt férfiú volt, vonásai szelídek, semmiben sem vallók a rablómesterségre; ruházata olyan, minıt nemes urak nagy része viselt akkortájt Szeged környékén, fehérnemője is tiszta, úrias. Az egyedüli dolog, amit neki mondottam, az volt, hogy tartózkodjék a rablástól, fosztogatástól és gyújtogatástól, mégpedig személyes felelısség terhe alatt, minthogy a haditörvények e vétkeket rögtönítélı bíróság elé utalják és halállal büntetik.”16 Nagybecskereken a már említett Vukovics Sebı kormánybiztos is szemrevételezte a gerillacsapatot.

Vetterhez hasonlóan ı is hagyott ránk leírást Sándorról: „Rózsa Sándor külsıre nem sokat mutat, testalkatára nézve szikár, de erıs izmain kitartóság és rugékonyság ömlik el, és arcán a bátorság és férfias elhatározottság lelke ül.”17 Vukovics „csupa erıs, szép alkatú férfiakból állónak”18 minısítette és gyorsan továbbküldte Sándor szabadcsapatát a verseci táborba. Vélhetıen egész Nagybecskerek fellélegzett, amikor kilovagoltak a városból. * A Temes megyei Versec olyan lehetett ezekben a napokban, mint a megbolydult méhkas. A beteg Vécseyt felváltó, ideiglenesen mőködı Kiss Pál ırnagytól november 1-én egy Becsérıl érkezı alezredes vette át a parancsnokságot. Nem jött egyedül: magával hozta a 3. zászlóalj három honvédszázadát, 370 lovas nemzetırt és két ágyút. A verseci tábor életében döntı fordulatot hozott ez a változás. Az alezredes kemény ember hírében állott, nem tőrte a feleselést, az ellentmondást, katonái a legendás vörössipkások mégis a rajongásig szerették vezérüket: Damjanich Jánost. Damjanich vaskézzel teremtett rendet a meglazuló magyar hadigépezetben. Maga szerb granicsár származású, szabadságharcunk ügye mégis saját ügye is egyúttal. A Délvidéken mitológiát szıttek a személye köré, vakmerısége, példamutatása közismert volt mindkét hadviselı fél elıtt. Nem ismerte a harctéri megkülönböztetést – gyakran a legénységgel együtt falatozott – de megkövetelte a fegyelmet. Errıl tanúskodik kedvenc szavajárása: – Különben fıbe lövetem önt! Damjanich nem tréfált. A szerbekkel pedig különösképpen nem. A Versecre érkezett százötven betyár kettıs harci feladatot kapott. Egyfelıl portyázó, felderítı tevékenységre szánták ıket, másrészt szarvasmarhát és lovakat kellett zsákmányolniuk az ellenségtıl. Damjanich úgy gondolta, hogy a betyárcsapat mellé felügyelıt kell állítani, aki szemmel tartja a szegénylegényeket, megakadályozza a törvénytelenségeket. Hiába kapott Rózsa Sándor ırmesteri rendfokozatot, a százötven lovas fölé hivatásos tisztet nevezett ki: Rákóczy-Parcetich Zsigmond ırnagyot, aki Vukovics Sebıköz és Damjanich Jánoshoz hasonlóan szerb származásúként harcolt a magyar szabadságért. Kalapis Zoltán adatai szerint a kikindai Rákóczy-Parcetichrıl azt tartották ismerısei, hogy „szemes, mint a finánc, ravasz, mint egy csempész.”19 Sajnos, még a szemes és ravasz ırnagy sem tudta megregulázni a szegedi betyárokat. Pedig minden jól kezdıdött. November elsı napjaiban Sándorékat portyázó, felderítı útra küldték a soknemzetiségő Csákovára. A melléjük vezényelt bánáti svábok kezdetben tartottak tılük, de a betyárok hamar áthidalták a múlt elıítéleteit. Paprikás szalonnával és törkölypálinkával vendégelték meg német harcostársaikat, akik talán azt is elfelejtették, hogy még fél évvel ezelıtt is ezek a rosszarcú legények fosztogatták módos falvaikat. A késıbbi aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok itt, Csákován ismerkedett meg – igaz, néhány héttel késıbb – Rózsa Sándorral. Feleségéhez intézett levelében szőkszavúan nyilatkozott a rettegett rablóvezérrıl: „Itt ismerkedtem meg a híres Rózsa Sándorral, ki a legnyugodtabb, legflegmatikusabb ember a földön, de rendkívül bátor.”20 A csákovai bevetésen még nem találkoztak az ellenséggel, de november 9-én már „élesben” is bemutathatták fegyverforgató tudományukat. Nem túlzás kijelenteni, hogy Rózsa Sándor és legényei fıszerepet játszottak a nevezetes lagerdorfi ütközetben. A németek lakta Lagerdorf (Strázsának, Temesırnek is nevezik) stratégiai szempontból azért volt döntı jelentıségő, mert megszállásával a szerbek Versecet és Fehértemplomot elvágták egymástól, márpedig a Fehértemplomra vezetı útra szüksége volt a magyar hadvezetésnek. Lagerdorfnál

földsáncok mögé rejtızködı vad szerb harcosok védték foggal-körömmel vélt jussukat. Ezerkétszáz marcona granicsár, akik már-már állati kegyetlenséggel üldöztek, pusztítottak mindent, ami a magyarokra emlékeztette ıket. A szerbek kemény, jó harcosok, nem ijedtek meg a saját árnyékuktól. Vezetıjük, Bobulić, Damjanichhoz hasonló szigorral irányította ıket. November 9-én pitymallatkor a szerbek talán még az elızı napok mulatozásait pihenhették. Néhány kilométerre tılük, a hővös, hajnali idıben támadásra készen állott a magyar haderı: itt volt a négyszáz csongrádi gyalogos és négyszázötven vásárhelyi lovas nemzetır, mellettük sorakoztak a szegedi nemzetırök, Damjanich hő vörössapkásai, a cifra Württemberg-huszárok, a messzirıl jött székely gyalogosok. És a hajnali órában, bizonyításra készen, türelmetlenül ugratta lovát Rózsa Sándor és fosztogatáshoz szokott százötven társa. Most valóban nyalka legények voltak: fejükön pörge kalap, testükön lobogós, sötétkék ing és gatya, sötétkék posztódolmány és fehér szőr. Oldalukon huszárkard, két-két pisztoly, kezükben a legfélelmetesebb fegyver: az ólomgombos karikás. Rózsa Sándor nagyot szippantott a friss, hajnali levegıbıl, s megindult a magyar haza megoltalmazására. A váratlanul támadó ezerfıs sereget az eszmélı szerbek erısen ágyúzni kezdték, de a magyar oldal Freudenreich fıhadnagy vezetésével viszonozta a tüzet. Ezt követıen egyórás kézitusára került sor, az iszonyatos öldöklésben rendületlenül harcoltak középen a vörössipkások. Rózsa Sándor és legényei gyilkos iramban megkerülték a vonalakat, de a közeli Oresica és Perla községekbıl lövöldözni kezdtek rájuk. A betyárok nem sokat teketóriáztak: mindkét falut felgyújtották és húsz embert lemészároltak. A csata eldılni látszott: a szerbek megfutamodtak, a 9. zászlóalj erıs puskatüzet zúdított a menekülıkre. A Karas folyó partján menekülı ellenséget egyik oldalról a Württemberg-huszárok, másik oldalról a székely gyalogosok vették üldözıbe. A kétségbeesett szerbek egy része megadta magát, a többieket beleszorították a folyóba. Ezzel a csata végetért: Rózsa Sándorék bemutatkoztak a Délvidéken. 673 szerb maradt holtan az ütközet helyszínén. Minden szemtanú elismeréssel, sıt csodálattal nyilatkozott a betyárok hadviselésérıl. A kevésszavú, dicséretekkel fukarkodó Damjanich így összegezte a látottakat: „Rózsa Sándor csapatjának vívása látásakor akaratlanul is a sivatag gyermekei ötlenek elınkbe. Majd hegyen és ismét völgyben a legnagyobb gyorsasággal látja ıket az ember száguldó paripájukon az ellenséget őzni, majd pedig ravasz vigyázattal a zsákmányos marhát hajtani; s ha az ellenségtıl észrevétetnek, zsákmányaikat elhagyva, azt azonnal őzıbe veszik, aztán megint zsákmányaikhoz térnek vissza. Karikásaikkal nagyszerően tudnak bánni; kiverik vele az ellenséges lovas szemét, vagy hurkot dobnak a nyakába, s úgy rántják le a nyeregbıl.”21 Ha a karikás drótfonatú suhogója az ellenséges lovas nyakára tekerıdzött, véget ért a küzdelem. A betyár kirántotta nyergébıl az ellenfelét és végigvonszolta a csatatéren. A népi emlékezet hően megırizte ezeket a részleteket is: „Kancsikájuk drótostor volt.”22 „Acélféderes ostoruk volt, hullott a hús a nyomában.”23 Veszelkáné Gémes Eszter is így tudja a hagyomány alapján: „A betyárok kinyújtogatták a karikásokat, úgy szedték le a lóról az ellenséget, ha pedig vágták ıket vele, az a szeges, drótos vég csak csípte ki a szerbek szemét-arcát.”24 A lagerdorfi csatáról Vetter Antal fogalmazta meg a hivatalos jelentést: „Damjanich alezredes Úr f.hó 9-én a Lagerdorfnál táborozó ellenséget szétverte és Lagerdorfot elfoglalta. Két százada a 9-ik honvéd zászlóaljnak, egy százada a 3-iknak s egy század székely, két hatfontos ágyú, egy félszázad Würtemberg-huszár és a Rózsa lovasok valának a seregek, melyek e szép gyızelmet kivívták.

Jelesül viselték magukat: a 3-ik honvéd zászlóalj századosa: Földvári s a székely század parancsnoka: Boros százados, Freadenreich tüzérfıhadnagy, kitőnı bátor és ügyes magaviselete által sokat tett: úgy szintén Rózsa Sándor, ki egymaga tizenkét ellenséget leölt.” A jelentés nem részletezi, de tegyük hozzá, hogy Sándor öt szerbet agyonlıtt, hetet pedig levágott. De nézzük tovább Vetter jelentését: „Orcsisicza és Perla helységekben csataközben tőz támadott több helyen, s a Rózsa-lovasok portyázás közben az ellenséges szellemő helyekrıl sok marhát hajtottak el.”25 Vetter két tényrıl is említést tesz, de mindkét esetben elfedi a történteket. A két községben valóban „tőz támadott több helyen”, de azért, mert a betyárok gyújtogattak. Jóval szemérmesebb és diplomatikusabb Vetter másik megfogalmazása. Olyan ügyrıl van szó, amely meghatározó a betyárcsapat további sorsának alakulásában. Nyilvánvaló, hogy „ellenséges szellemő helyekrıl” hajtották be az állatokat, de azt már semmi nem indokolta, hogy védtelen, ártatlan parasztemberektıl rekviráljanak. Sándorék ugyanis nem törıdtek az illetı nemzetiségével és politikai állásával – úgyszólván megszokásból harácsolták össze a jószágot. A megbízható forrásokból származó számadat döbbenetes: Sándorék 1800 juhot, 402 szarvasmarhát, 52 lovat és 63 sertést hajtottak be a verseci táborba. És mindezt egy órával az ütközet után! A tisztek döbbenten és tehetetlenül szemlélték a történteket. Rózsa Sándorékat nem kisebb hatalmasság, mint maga Kossuth jóindulata kísérte egész mőködésük idején – igazi szankciókat nem hozhattak ellenük. Sok parancsnok birtokos is volt egyben: vajon hányan szenvedtek kárt, mert a betyárok odaátról, az ı uradalmaikból is raboltak? És egyáltalán: nem arról volt-e szó, hogy a portyázó legények az ellenséget károsítják? Milyen tekintélye lesz így a honvédseregnek a német, román, szerb falvak népe elıtt? S milyen a magyarok szemében – hiszen ezek a magukfajtát sem kímélik! A verseci táborba érkezı Vetter és a gyıztes Damjanich alaposan összekülönbözött ezeken a kérdéseken. Vetter nyilvánvalóan csapaton belül kívánta rendezni a kérdést, mert jelentésében gyakorlatilag eltussolta Sándorék példátlan tettét. Négyszemközt azonban leteremtette Damjanichot, aki úgy ítélte meg, hogy még ilyen áron is szüksége van a félelmetesen harcoló betyárokra. Megbeszélésük kompromisszummal zárult: Damjanich az elsı adandó alkalommal áthelyezte a százötven betyárt Asbóth Lajos ırnagy oravicai dandárjához. Hogy mit gondolhatott Damjanich? Ízigvérig katonaember volt, titkon egészen biztosan rokonszenvezett a vérszomjas lovasokkal. Messze a harctértıl, a fıvárosban mit sem tudtak ezekrıl az intézkedésekrıl. Pest-Buda népe könnyekig meghatódva olvashatta a Pesti Hírlapban, hogy a lagerdorfi csata hıse Rózsa Sándor, sok ellenségnek megkegyelmezett és a kisgyermekes anyáknak pénzt ajándékozott élelemszerzésre. November 19-én arról tudósít a Budapesti Divatlap, hogy Rózsa Sándor „ismét hasznos szolgálatot tett a hazának” azzal, hogy egy 12 000 pengıforintos hadipénztárral kereket oldott honvédszázadost Temesvár környékén elfogott, „s a pénztárt megmentette”. Íme, a Janus-arcú Rózsa Sándor! Egyszer rekviráló gazember, máskor a honvéd- becsület ıre! A bánáti hadszíntéren mindenesetre nem olvasták sem a Pesti Hírlapot, sem a Budapesti Divatlapot – egyre többen panaszkodtak a betyárok fegyelmezetlenségeire. Új állomáshelyükön sem találtak a versecinél békésebb viszonyokat. A resicai vasgyárnál már október 16-án kiújult a harc, Asbóth ırnagy Bogsán környékén csatázott Appel tábornokkal. Amikor a Krassó megyei Ezeres faluban meggyilkolták a magyar jegyzıt, Asbóth ırnagy elhatározta, hogy megbünteti a felelısöket. Ezeres egyébként is rebellis hírben állott, román lakossága nyíltan szimpatizált a szerbekkel: felkelıket bújtattak, fegyvert rejtegettek. Asbóth Lajos elkövette a döntı hibát: Sándorékra bízta a rendcsinálást. Ezt a tévedését még eggyel szaporította: a kiválasztott negyven ember mellé nem osztotta be a betyárok felügyelıjét, RákóczyParcetich ırnagyot, aki üggyel-bajjal ugyan, de mindaddig meg tudta akadályozni az igazi vérfürdıt. Hiába minden. Magyarázhatta Asbóth a teendıket: csak a gyanús lakosokat kell befogni, a települést le kell fegyverezni – a parancsvétel után elvágtató, ırizet és felügyelet nélkül hagyott

szegénylegényekben már izgett-mozgott a betyárvér. Rózsa Sándorék érkezésének hírére a román lakosság egy része elmenekült, az otthon maradottak pedig végignézhették Ezeres pusztulását. A betyárok 36 embert a szó szoros értelmében lemészároltak, a pópát misemondó ruhába öltöztették és a lóra fordítva felültetve fel-alá hajszolták a faluban. Ezután szabad rablás következett, majd a mészárlás utójátékaként a Bogsánba vezetı visszaúton több falut is kifosztottak. Asbóth Lajos jelentése nem szépítgette a történteket: „Jóllehet, legszigorúbban meghagytam ártatlanokat nem bántani, mégis Rózsa Sándor emberei Ezeresen 36 embert öltek meg.”26 Az ezeresi kegyetlenkedés hírére felkapta fejét az egész délvidéki társadalom. Ami sok, az sok – mondták tisztek és közlegények, katonák és civilek, magyarok és nem magyarok. A Rózsa Sándorékat néhány hete még lelkesen ünneplı magyar közvélemény elcsendesült. A betyárok egyszerően nem ismertek határt: fosztogatással, rablással, gyilkosságokkal tették „emlékezetessé” bánáti tartózkodásukat. Kalapis Zoltán cikksorozatában említést tesz a verseci Petko-Ivanović családról. A szorgos iparosok évtizedeken át naplót vezettek; Ivan Petko-Pavlović csizmadia 1848-ban vetette papírra a következı sorokat: „Ezen év november 27-én a verseci és fehértemplomi németek, Rózsa Sándor és az ı úgynevezett szegénylegényei megtámadták Sztrázsát (Lagerdorfot) felgyújtották, minden útjukba esı lakost felkoncoltak, az egész falut kifosztották. Ezen a napon Versecre 456 ökröt, 120 tehenet, 70 lovat, 329 sertést és mintegy 3000 birkát tereltek. Ezenkívül ruhát, vászont, kocsikat, rézedényeket és még sok minden mást zsákmányoltak.”27 Az ezeresi ügy legnagyobb vesztesének Rákóczy-Parcetich ırnagy bizonyult, akit a Krassó megyei kormányzó visszarendelt Nagybecskerekre. A vizsgálat elkerülhetetlennek látszott Rózsa Sándor esetében is. Jogosan vetıdött fel az amnesztialevélben vállalt kötelezettségek megszegésének a kérdése. Decemberben Sándor Pestre utazott, hogy tisztázza magát és legényeit a vádak alól. A vizsgálóbizottság kérdéseire elmondta: ı személy szerint mindent megpróbált, de a társai nem hallgattak rá. A Honvédelmi Bizottmánynak azért lehetett kínos ez az ügy, mert rossz döntés esetén Kossuth szavahihetısége és a katonai vezetés tekintélye egyaránt csorbát szenvedhetett. Addig is, amíg a határozatra várt, Rózsa Sándor megpróbálta hasznosan tölteni idejét a fıvárosban. December 15-én ujjongó újságcikk adja hírül: „Rózsa Sándor, a puszták híres fia, a ráczok ostora; Pesten van, Toldival (korabeli „birokhıs” – Sz. Z. L.) szokott az utcákon sétálgatni. Mint gondolhatni, bámulóknak nincs hiányában. Kossuthnál tisztelegvén, azt jegyzé meg a kormányelnökrıl, hogy: szépbeszédő ember.”28 Ezen a napon meghozták a döntést Rózsa Sándor és társai ügyében. Nem is akárki, maga Kossuth Lajos. A Honvédelmi Bizottmány elnökének távlati céljai lehettek a betyárvezérrel, mert végleges amnesztiával ajándékozta meg. Az irat említést tett a „kicsapongásokról” is – Kossuth politikai okokból visszautasította a vádakat, pedig nyilvánvalóan jól tudta, mi történt valójában. Íme, a hirdetmény: „Minekutána Rózsa Sándor az ország kormánya által számára megadott amnesztia feltételeit becsülettel teljesíté, magát több veszélyes csatában épen olyan merésznek, vitéznek, mint a rábízottak teljesítésében hőnek és pontosnak tanúsító; úgy azon vád alaptalapságát is, mintha strázsai (lagerdorfi) csata alkalmával tilos kicsapongásokat követett volna el, hiteles tiszti bizonyítványokkal megczáfolá; jövendıbeli jó, erényes és tiszta élet föltétele alatt a számára már megadott köz és nyilvános bocsánat ezennel megujíttatik és megerısíttetik. Mirıl is az ország minden törvényes hatóságai ezennel értesíttetnek.29 Budapest, deczember 15, 1848. A honvédelmi bizottmány:

Kossuth Lajos elnök Ez a hivatalos irat talán a legutolsó, Rózsa Sándor 48-as tevékenységével kapcsolatban. A fıvárosból a Bánátba visszautazó Sándor szárnyaszegett, bomlásnak induló szabadcsapatot talált a fronton. Az 1848-as esztendı decemberét méltán nevezhetjük a betyárok „rosszkedve telének”, hiszen szabadosan folytatott katonaéletük ellenére sem rabolhattak kényükre- kedvükre. Közeledtek az ünnepek, évvégi „zárszámadást” kellett készíteniük – fosztogatással, lopással készültek karácsony szent ünnepére. A katonai fegyelem rájuk is vonatkozott: választaniuk kellett a harc folytatása és a betyárélet újbóli felvétele között. December végén úgy szétporladt Rózsa Sándor szabadcsapata, mintha sosem létezett volna. Néhányan ottmaradtak a dél-bánáti hadszíntéren; felcsaptak honvédnek és végigharcolták a 49-es évet is, egészen a világosi fegyverletételig. Volt, aki elıre látta, hogy a betyárokban már nem lobog a harci tőz. Nem sokkal Rózsa Sándor pesti utazása elıtt, Rákóczy-Parcetich a következıt javasolta egyik jelentésében: „E zsivány csapat rémületbe hozta az egész vidéket; egy felıl ık, más felıl az ellenség pusztít, s miután most úgy is hazakívánkoznak, a csapat eloszlatásáról kellene gondoskodni.”30 Kossuth csüggedten vette tudomásul, hogy Rózsa Sándor nem tudta megregulázni társait, s hogy végérvényesen búcsút mondhat a betyárcsapattal kapcsolatos terveinek. Rendületlenül hitt Sándorék harci erejében, komolyan tervezte bevetésüket 1848-49 fordulóján, amikor Windischgrätz a magyar szabadság letörésére indult. Kossuth afféle partizánháborút szeretett volna kibontakoztatni a Bakony erdıségeiben, a gyorsan mozgó, rettenthetetlen betyárok portyázásaikkal nyugtalaníthatták volna az ellenséget. Mindez feltételes módban is maradt. Amikor a fıvárost kiürítették, és a kormány Debrecenbe költözött, a legtöbb betyár már az otthoni, alföldi csárdában múlatta idejét; itta a pálinkát, ölelte a kocsmárosnét – aligha gondolt a szabadságharccal. A százötven betyár harci tettei megmaradtak a szemtanúk emlékezetében, a bánáti nép mindmáig számontartja dicsıséges és szégyenletes tetteiket. Különös fintora a sorsnak, hogy köztörvényesek, igazi bőnözık óvták a polgári javakat és nemzeti ügyünket 1848 ıszén. Ha mérleget kellene készítenünk a Rózsa-féle szabadcsapat hathetes mőködésérıl, két szempont figyelembevételével próbálhatnánk igazságot szolgáltatni. Elıször: Rózsa Sándor önként jelentkezett Kossuthnál, vitézül harcolt a szerbek ellen, kétszeresen is megfogalmazott amnesztiában részesítették. A másik szempont: erkölcsi értelemben csúfosan megbukott a betyárcsapat. Gyilkoltak, raboltak, gyújtogattak. Semmiképpen sem állja meg helyét az elmúlt ötven évben hangoztatott felmentı érv, miszerint a honvédtisztek és a szegénylegények közötti osztályellentétek vezettek volna a szakításhoz. Alighanem egyszerőbb a magyarázat: öltöztessék új ruhába, ajnározzák az újságírók – a betyár csak betyár marad élete végéig. Kutyából nem lesz szalonna. 1848 decemberében úgy tőnhetett, hogy a rettegett Rózsa Sándor megcáfolja az imént papírra vetett, sommás megfogalmazást. Miért is kételkednénk abban, hogy a becsület útjára kívánt lépni? Miért tett volna másképp, amikor bocsánatot nyert régi bőneire, s az újakat elsimította a politikai akarat? S egyáltalán: nem arra vágyott-e Rózsa Sándor, hogy keserő ifjúkorát elfeledve, tisztességes életet kezdjen a világ szeme elıtt? A szabadságharctól végleg visszavonult, katonai és politikai eseményekkel kapcsolatban senki nem említette nevét. Újabb csapatot még a felséges Atyaistennek se toborzott volna. Rózsa Sándor megcsömörlött a hirtelen rászakadt nyilvánosságtól. 1849-ben már az újságok sem írtak a „ráczok ostoráról”, pedig a szabadságharc csatáiban nagy szükség lett volna a betyárok harci erejére. „Rózsa Sándor” címő versében, tavasszal így kesereg a nemzet nagy költıje, Arany János is: Rózsa Sándor, Rózsa Sándor, Hová lettél? Megvagy-e még, harcolsz-e még, Vagy elestél?

Sándor nem elesett, hanem elveszett a Szeged környéki tanyavilág csak az alföldi ember számára áttekinthetı rengetegében. Szeged-alsóvárosi ménesmester lett a Dobai-ménesnél, letelepedett életmódot folytatott a közeli Tari-pusztán. Olykor-olykor Szegedre is bejárogatott, ha egy kis zabot akart venni a paripája számára. Az alsóvárosi gazdák megbíztak Sándorban: szívesen ıriztették vele a ménest, mert tıle senki nem mert rabolni. 1849-ben állítólag feleségül vette a tápéi illetıségő Bodó Katalint, aki báró Gerliczy Vincénél szolgált. A házasságkötés tényét Sándor soha nem tudta bebizonyítani, 1859-es állítása szerint a szeged-rókusi templomban adta össze ıket Nyáry Ferenc plébános, aki a szóbanforgó vallomáskor már nem élt, így nem tudta bizonyítani az esetet. Az egyházfi Csanádi Ferenc mindenesetre nem emlékezett a szertartásra, és nem igazolhatta a betyárkirály igazát a két állítólagos tanú sem: Tóth Jóska az ötvenes években akasztófán végezte, a másik, Fodor nevezető pedig nyomtalanul eltőnt. 1859-ben a hatóságok nem ismerték el Rózsa Sándor és Bodó Katalin házasságát. Egybekeltek vagy sem, egy biztos: 1849ben két gyermekükkel, Györggyel és Sándorral békésen éldegéltek Szeged tıszomszédságában. A mai napig tartják magukat a hamis híresztelések, melyek szerint a szabadságharc utolsó szakaszában újra összeálltak volna a harcoló betyárok. Helyi keletkezéső történetek beszélik, hogy Szolnoknál és Komáromnál Rózsa Sándor személyesen vezette szabadcsapatát. Nincs megbízható adatunk a fentiek igazolására, ezzel szemben hiteles közlések egész sora tanúsítja, hogy a betyárkirály letelepedett életet folytatott az említett idıszakban. Amikor a katonai helyzet rosszabbra fordult, Szpeletics Bódog szabadkai kormánybiztos arra kérte Osztrovszky József szegedi kormánybiztost, hogy irányítsa át Rózsa Sándort és szabadcsapatát a veszélyeztetett Észak-Bácskába. Osztrovszky magához kérette Sándort és felelısségre vonta. Megkérdezte, hogy miért tartózkodik itthon, miközben az amnesztia értelmében még mindig harcolnia kellene? Arra kérte a betyárvezért, hogy verbuválja össze társait, és azonnal induljon meg a szerbek ellen. Sándor elutasító választ adott: – Tudom uram, hogy mivel tartozom, hanem a csapatot nem bírom összehozni. Mikó még betyár vótam, király vótam a betyárok között, de mióta böcsületös embör vagyok, kutyába se vösznek. Nem tudjuk, hogyan és milyen körülmények között élte át a szabadságharc bukását. Viselt dolgai, közismert harci tettei, 48-as múltja miatt a gyıztes osztrákok Kossuth híveként tarthatták számon. Márpedig a szabadságharc bukása után ennél kisebb dolgokért is hurokra került a magyar ember. 1849. augusztus 3-án az ellenség elfoglalta Szegedet. Többezer osztrák, orosz, cseh és galíciai katona masírozott végig a város utcáin, a lakosság néma döbbenettel szemlélte szabadságharcunk vérbefojtását. Az augusztus 5-i újszeged-szıregi csatában a magyar honvédsereg vereséget szenvedett, hétszáz magyar katona maradt holtan a csatatéren. A visszavonuló maradékra négy nappal késıbb újabb, immáron döntı és végleges csapást mért a túlerıben lévı ellenség. A temesvári vereség a teljes katonai összeomlást jelentette, ahogyan Mészáros Lázár írta emlékirataiban: „második mohácsi csatája a honnak.” Augusztus 13-án az egykori I. III. és VII. hadtest megmaradt katonái Világosnál letették a fegyvert. A bukást követı két hónapban az Alföldön kiépült az elnyomó rendszer. Gyulai Gaál Eduárd kormánybiztos, kerületi fıispán hozzákezdett a „rendcsináláshoz”: A puskákat, pisztolyokat mindenhol összeszedette, az osztrák katonák még a pandúroktól is elkobozták a szolgálati fegyvereiket. Ebben a korban nem a hivatás és a megbízhatóság, hanem a nemzetiség számított. Márpedig a gyızteseknek a pandúr is gyanús volt, hiszen magyarnak született. A hatóságok egymás után kutatták fel a katonaszökevényeket. Az elfogottakat besorozták az osztrák hadseregbe, az ıket rejtegetıket a legszigorúbban megbüntették, a fegyveresen ellenszegülı honvédeket és nemzetıröket felakasztották. A Dél-Alföld népe történelmének legsötétebb idıszakát élte, a császáriak a Kossuth-pártiak írmagját is ki akarták pusztítani. Október 16-án Szabó László kerületi tanácsos levelet intézett Farkas János szegedi fıkapitányhoz:

„Szükséges lévén annak tudása, hogy a Rúzsa Sándor Guerilla Bandájában Péteri Bóstán lakozó Bánhidy, ugy Hutiray Sándor minı tiszti minıségben állottak, és hogy kik vóltak azon rabló Csapatnak egyéb tisztjei, azt minél elıbb ide terjesztendı jelentésével eszközleni ne terheltessék.”31 Bánhidy Imre legnagyobb bőne az volt, hogy állítólag az ı birtokán találkozott elıször a szegedi toborzóútjáról Pest-Budára tartó Kossuth Lajos és Rózsa Sándor, a „guerillavezér”. Igazi hajtóvadászat kezdıdött az egykori szabadcsapat résztvevıi után. Sándor azonban éberen várta üldözıit. 1849. november 15-én Gyulai Gaál Eduárd értesült a betyár tartózkodási helyérıl. Elfogatására Vékes Imre pusztázó kapitányt küldte ki, két pandúr és tizenkét katona „kíséretében”. Rózsa Sándor aznap disznótort tartott az otthonában. Késı éjszaka távoztak vendégei: Földi András, Király Pál és még két szomszéd a közeli tanyákról. Amikor éjféltájban Vékesék megjelentek a tanyán, Rózsa Sándor és Bodó Katalin még fenn voltak, mert a szobában gyertya égett. A katonák körülfogták az épületet. Néhányan a konyhaajtó elé álltak, mások az ablak alá, volt, aki az istálló ajtajában rejtızött el. Vékes Imre a bejárathoz lépett, és hangos szóval köszöntötte a kutyaugatásra kilépı Bodó Katalint: – Ki van itthon? – Hát a gazda – felelte az asszony. – Ki az a gazda? – Sándor. Az, akit keresnek. Ekkor Vékes Imre elkiáltotta magát: – Add meg magad Sándor! Add meg magad Rózsa Sándor! A szobából a kamrába menekülı betyár meglátta, hogy a katonák nem állták el a kisajtót. Az istálló melletti, nádassal kerített helyet azért nem vették észre a közegek, mert sötétben maradt. Rózsa Sándor kilépett a rejtett ajtón és így kiáltott: – Mit akartok itt, rablók? Mire az ott álló, két császári katona észbe kapott, Sándor rájuk sütötte kétcsövő pisztolyát. Mindkét lövése talált: egy Brendza nevő ulánus a helyszínen meghalt, társa, Száry Bálint súlyosan megsebesült, de utolsó erejével ı is rálıtt a betyárra. Nem talált. Rózsa Sándor a közeli boglyák felé szaladt, felpattant a paripájára és elvágtatott. Vékes Imre visszavonulót fújt, az elfogócsapat a közeli Ivanovics-tanyára húzódott vissza. Száry sebesülése súlyosnak látszott, felbıszült társai vissza akartak menni a helyszínre, de Vékes nem engedte ıket. Attól tartott, hogy a házban pisztolyos betyárok leselkednek rájuk. Végül szekérre rakták a sebesültet és visszamentek Szegedre. Rózsa Sándor a komájánál, Katona Pálnál töltötte az éjszakát. Hajnalban hazament, megmaradt holmiját összerakta és elbúcsúzott az asszonyától. Bodó Katalint Vetyére küldte Kovács Bandó Antalhoz, utolsó szavaival már a sötét jövıt vázolta fel: – Most élj, ahogy tudsz. Én továbbmögyök. Amikor reggel Vékes Imre visszajött negyven katonával, már csak a néma tanya fogadta. Hideg, csípıs novemberi napon történt mindez. Valahol a puszta mélyén egy magányos ember menekült a sorsa elıl. Másnap, november 17-én Gyulai Gaál Eduárd az egész kerületben elrendelte a statáriális bíráskodás bevezetését. A rendelet értelmében az elfogott betyárokat három napon belül fel kellett akasztani. Megkezdıdött a hajsza.

IV. Rózsa Sándor bújdosik az erdıben, De nem tudja, mikor ér a végére, Nyárfalevél derékalja, párnája, Gyöngyharmat a takarózó dunnája. (népdal – Szaján, Bánát) A szabadságharc leverése után Dél-Alföld-szerte megszaporodtak az erıszakos cselekmények. Sok katonaszökevény, egykori honvéd keveredett a betyárok közé, egyre több nincstelen ember csapott fel közéjük a megélhetés reményében. A tárgyilagosság kedvéért nem hallgathatjuk el, hogy tetteikkel rémületben tartották az egész vidéket. Nem is emlegetnénk „szabadságharcosként” ıket, ha az elnyomó rendszer nem rakott volna mázsás terheket a magyar ember vállára. Haynau rövid, de annál véresebb uralmát Alexander Bach belügyminiszter ravasz és módszeres rendszere váltotta fel. Ügynökök, spiclik, idegen hivatalnokok lepték el az országot, a császári besúgók minden gyanús mozdulatra feljelentılevelet írtak munkaadóiknak. A császár talpnyalói tőzzel-vassal irtották a magyar lakosságot. Legjobbjainkat börtönbe zárták vagy kivégezték, az egyszerő parasztembert éppúgy üldözték és büntették, mint a nemzeti érzéső arisztokratát. Jaj volt annak, aki idegenek elıtt bírálni merészelte a rendszert! A magyarság megtöretése a Bach-korszakban addig nem látott méreteket öltött: az osztrák diktatúra kétségbeesésbe hajszolta az egész nemzetet. Magyarnak lenni soha nem volt könnyő, de az 1850-es években a nemzeti életben maradásnak még a reménye is hiú ábrándnak tőnhetett. A gyıztes zsarnok a maga németnyelvő birodalmába akarta olvasztani hazánkat. Politikai önállóságunk megszőnt, gazdaságilag kizsákmányoltak bennünket, nyelvünket korlátozták, kultúránkat elsorvasztották. A nemzet önszervezıdését csírájában elfojtották: egyesületeinket megszüntették, színházi és irodalmi életünket megfigyelték és cenzúrázták. Az utca és a kávéház telis-tele volt besúgókkal. A falvak és tanyák népét durva, idegen katonák félemlítették meg, szoros ırizetben tartották az egész országot. Magyarország elveszett, legalábbis a külsı megfigyelı számára. A lelkekben azonban tovább élt a régi ország. Az alföldi ember szívós fajta: sem az idegen katonák, sem a lesújtó bot, de még az akasztottak látványa sem feledtette 1848 és Kossuth Lajos emlékét. A nép tőrt és hallgatott: várta a fegyveres harc újjáéledését, vagy beletörıdött a sorsába – de győlölte és megvetette a megszállókat. Az alföldi ember gyászolt is az 50-es években: a mai napig egységes népviselet – férfiaknál és nıknél fekete öltözet – ekkoriban alakult ki, ezzel is hírül adva, hogy az egyes életek és a nemzet sorsa elválaszthatatlan fogalmak errefelé. Az osztrák hatóságok nehéz helyzetbe kerültek a Dél-Alföldön. Rendkívüli feladatot jelentett már magának a területnek az ellenırzése is. A határtalan pusztai világban nem érvényesíthették rendfenntartó erejüket. Hiába gyızték le a lázadó magyar seregeket, az Alföldön a békét is meg kellett nyerniük. Az 50-es években a császár rendırei és a betyárbandák elkeseredett küzdelmet folytattak egymással. Ebben a csatában egyre inkább a megszállók kerekedtek felül. Ahogy nıtt hatalmuk, úgy szőkült a puszta, s így jutottak egyre nagyobb hírnévre az alföldi társadalom szabad elemei. A betyárok viselt dolgait félelemmel vegyes csodálattal emlegették az itt élık, de a szabadságharc elıtti idıkkel ellentétben ennek a csodálatnak ekkoriban már politikai felhangja is volt. Ne higgyük, hogy a falvak és a tanyák népe szerette a részeges, rabló, gyilkos kedvő szegénylegényeket, de tagadhatatlan, hogy minden nevezetesebb esetet a császáriak elleni támadásnak szerettek volna látni. A közhangulatot nagyban befolyásolták a hírlapi cikkek: 1850 körül például azt írták az újságok, hogy a betyárok csak a „vadráczokat” – azaz szerbeket – fosztogatják, a katolikusoknak visszaadják a pénzüket. Az elnyomó rendszer jól tudta: az áttekinthetetlen alföldi tanyák között könnyen elbújhat az üldözött. Éppen ezért az 50-es években Hartmann cs. tábornok vezetésével kísérletet tettek a tanyavilág

felszámolására. Mondanunk sem kell, hogy próbálkozásuk teljes csıdöt mondott, a tanyai emberek foggal-körömmel védték otthonaikat. A hatóságok valódi politikai céljukat – a magyarság felszámolását – ügyesen elrejtve azzal érveltek, hogy a külterületek közbiztonsága elképzelhetetlen a rablókat, betyárokat rejtı tanyai rendszer megszüntetése nélkül. 1853-ban 271 tanyai gazda külön folyamodványt intézett a helytartósághoz, melyben önérzetesen kifejtették, hogy nem a tanyák, hanem a magányos csárdák, csıszházak, pásztorkunyhók és cserények a gonosztevık valódi fészkei. Érvelésükkel elnémították a központosítás megszállottjait, s az alföldi tanyák megmenekültek. Természetesen nem 271 ember akarata döntött, sokkal inkább az, hogy a Bach-rendszer nem tudta ellenırizni a magyar tanyavilágot. Ebben az esetben meg kellett hátrálnia. A szabadságharc leverését követı majd egy évtizedet méltán nevezhetjük a magyar betyárvilág „fénykorának”. Különösen 1849 és 1853 között szaporodtak el a különféle bőnesetek, a hatóságok és az elnyomó rendszer legnagyobb bosszúságára. Pedig mindent megpróbáltak: a magyar pandúrokat idegen származású zsandárokkal és „policájokkal” váltották fel, akik gyakori járırözéssel próbálták ırizni a rendet, jártak-keltek, szimatoltak a tanyák körül. A magyar lakosság nem szívlelte az új rendfenntartókat. Igaz, régebben a pandúrság sem számított népszerő foglalkozásnak, de azok legalább magyarok voltak, ıket is ez a föld nevelte emberré. 1850. május 22-tıl 31-ig a hatóságok általános, összehangolt üldözést tartottak Békés, Csongrád és Csanád megyék területén. A békési és csanádi katonai akció eredménye: 42 elfogott ember – 24 bújdosó honvéd, 5 „szaladással gyanússá vált” (sic!) személy, 5 csavargó, 2 tolvajlással gyanúsítható, 4 tolvaj és 2 orgazda. Emellett fegyvereket is elkoboztak a lakosságtól, és összeszedtek 2027 forint értékő Kossuth-bankót. Ez utóbbi cselekedetük, és a bújdosó honvédek elfogása bizonyítja az akció politikai jellegét. 1850. szeptember 16-20-ig De Leurs ırnagy vezetésével újabb hajtóvadászatot rendeztek a betyárok elfogására. Az üldözöttek megneszelhettek valamit, mert a hatóságok egyetlenegy embert sem tudtak kézrekeríteni. A balul sikerült akció szervezıi egymást vádolták tehetetlenségükben. Az elsı hajtóvadászat és a folyamatos kézrekerítések eredményeképpen azért megteltek a börtönök. 1850. október végén 182 fogoly raboskodott a gyulai tömlöcben, a fogvatartók 6000 fej káposztát savanyítottak a skorbut megelızésére. Csongrád vármegyében is egyre rosszabbra fordult a helyzet. Rózsa Sándor üldözıje, Vékes Imre 1851-es jelentésében javasolta: emeljék fel a szegedi pusztázók létszámát, hiszen 21 ember nem tud rendet tartani a roppant kiterjedéső határban. Vékes felpanaszolta, hogy a maradék pandúrság jogkörét alaposan megnyirbálták. Ez is bizonyítja az abszolutista rendszer elképzelését: katonákkal és idegen rendırökkel kell rendet teremteni a rebellis Magyarországon. 1852 novemberében – rögvest a statáriális bíráskodás kihirdetése után – példátlanul szigorú, soha nem látott intézkedéseket hoztak az alföldi magyarság teljeskörő ellenırzésére. A betyárvilág viszszaszorítása címén egy sereg tiltás korlátozta a becsületes emberek mindennapjait, szabad életét is: 1. Minden helységben összeíratták a betyárkodással gyanúsíthatók névsorát. 2. A tolvajkodó ember tanyán nem lakhatott. Minden reggel jelentkeznie kellett a lakhelyéül kijelölt község vagy város hivatalában, és igazolnia kellett, hol töltötte az éjszakát. 3. „Gyanús ember” nyerges lovat nem tarthatott. 4. Útlevelet csak közismerten „jámbor” embereknek adhatott ki a fıszolgabíró. (Akkoriban nem külföldi utazásra használták az útlevelet, a Bach-korszakban még a szomszédos járásba sem mehettek az emberek passzus nélkül.) 5. Útlevél nélküli utazót a kocsmáros és a csárdás nem fogadhatott be, és 24 órán belül jelenteniük kellett az esetet. 6. A tanyák lakóit ún. tanyalevéllel látták el. 7. Aki ismert betyárnak szállást vagy élelmet adott, azt haditörvényszék elé állították. 8. Ötven botot vertek a csikósra, ha a ménestıl távol lovagolt, vagy ha saját nyerget, zablát, lovat tartott. 9. Összeírták a csárdákat és kijelölték azokat, amelyeket le kellett rombolni.

10. A folyók mentén és az átkelıhelyeken erıs ırséget állítottak, a magányos csónakokat összeszedették. Ezekkel az intézkedésekkel a császári hatóságok megszilárdították a rendet a városok és a falvak belterületén. „Fürkészıik”, azaz kémeik szemmel tartották a le nem rombolt csárdákban üldögélıket, kihallgatták beszélgetéseiket, a járırözı zsandárok és katonák lépten-nyomon igazoltatták a hazaigyekvı parasztembereket. A rend tehát helyreállt, legalábbis látszólag. Mert a rétet, a nádast, a baljósan suhogó kiserdıt, a nyáját terelgetı szőkszavú pásztort, az éjszakai pusztán összetartó két-három gyalogost, a távolból lovasoknak tetszı sötét alakokat továbbra is elkerülte a hivatal embere. Ausztriából vagy Galíciából idehelyezett, magyarul sem igen tudó rendır vagy katona volt legtöbbjük, akik tartottak a mogorva, furcsa bennszülöttektıl, a legyızött magyaroktól. Néhány évvel a szabadságharc után az Alföldön elmosódtak a lényegtelen apróságok. A két hadviselı fél – az elnyomó rendszer és az üldözött betyárok – nem teketóriáztak, ha néhány ember kihulló vérérıl kellett döntést hozni. Az ısi világ farkastörvényei elevenedtek meg: gátlástalan, durva emberek ítélkeztek mások élete felıl, két tőz közé került a szenvedı harmadik, maga a magyar nép. Szántóvetı emberek, békés földmővesek, gondos gazdák, szorgos cselédek és tanyások kényszerültek megválaszolni a nekik szegezett kérdést: velünk vagy ellenünk? S a nemzet jobbik fele – akárcsak a régi idıkben – most sem akart két pogány közt választani, a pillanatnyilag erısebbnek tőnı igazáért harcolni. Békét óhajtó, nyugalmat kívánó hajlama talán a rendfenntartó császáriak mellé állította volna, természetes ösztöne mégis a bújdosó, magyar testvér felé vezérelte ıket. Márha az illetı nem volt utolsó kapcabetyár. Sándor ügyében egy percig sem vitázott a pusztai közvélemény. Falun és városon egyformán vélekedett nemes és nemtelen: Rózsa Sándor nem egyszerő betyárvezér, hanem szabadságharcos hıs, Kossuth barátja. Márpedig, aki Kossuth apánk barátjára kezet emel ezen a kerek világon, az az Alföld többszázezer lakosa mellett talán még a Jóistent is arcultörli. A múlt századi magyar embert nem lehetett háborgatni nemzeti érzéseiben: idecsıdíthették a fél világ jöttmentjeit, Sándornak akkor is lesz szállása, lova, élelme, bora – élete fogytáig. Ha Kossuth Lajos visszatér az idegenbıl, nyalka vezérként fogadja vissza Sándort új honvédseregébe. Ha pedig másképp alakulnak a dolgok, a becsület becsület – nemcsak a szép idıkben, a rosszban is össze kell tartanunk. Rózsa Sándor ellen iszonyatos erıvel indult meg a hajsza. * A puszták fejedelmét 1850-tıl kezdve jól szervezett, pontos és megbízható karhatalmista rendszer üldözte. Minekutána a csendırség és a katonaság sorozatos kudarcot vallott Sándor kézrekerítésében, a Bécsben székelı legfelsıbb rendırhatóság (K.k.Oberste Polizeibehörde) vette át az ügyek intézését. Ez a rendırhatóság aztán felállította a szegedi csapatparancsnokságot, amely a Duna-Tisza közének megtisztítását és Rózsa Sándor elfogását tekintette elsıdleges céljának. A testület karhatalmi és portyázó tevékenységét Anzenberger csendırırnagy irányította, a kémszolgálat vezetését Bobalich Péter századosra bízták. 1851-52-ben az osztrák rendırhatóság csekély eredményt ért el. Rózsa Sándorról mindössze annyit sikerült megtudniuk, hogy valahol a Szeged környéki lápvilágban bújdosik. Beszélték ugyan, hogy ı szervezte meg Palásthy József 1851. november 28-i meggyilkolását, de errıl senki nem tudott biztosat állítani. A hazaárulónak tartott Palásthy, a Pallaviciniek algyıi jószágigazgatójaként az uradalom kertészeitıl behajtotta bérhátralékukat, majd előzte ıket telepeikrıl. A tiltakozókat katonasággal verette szét. Az elcsapott kertészek bosszút fogadtak. Az említett nap éjszakáján harminc lovasbetyár

iszonyatos kegyetlenséggel – állítólag még a szemét is kiszúrták – meggyilkolta a jószágigazgatót. A Palásthy-eset tetteseit soha nem sikerült kézre keríteni, a hatóságok nem tudtak mit kezdeni a titoktartást szent kötelességként gyakorló falusiakkal. Sokan hitték, hogy Rózsa Sándor keze volt a dologban. Biztosat nem állíthatunk, de a rablás módja és jellege, a támadó betyárok szokatlanul nagy létszáma nem vall a betyárkirályra. Eggyel több rejtély az utókornak: Palásthy József gyilkosai sírba vitték hétpecsétes titkukat. 1853-ban elterjedt a hír, hogy Rózsa Sándor bandája szétszéledt, az ország más területein is várható felbukkanásuk. Ettıl tartottak igazán a császáriak! Megbízható forrásokból már jóideje tudomást szereztek Kossuth Lajos és Rózsa Sándor kapcsolatfelvételérıl. Nem véletlenül írta Kempen altábornagy Albrecht fıhercegnek Sándor politikai szerepérıl: „...már nem rablóvezér, ı nagy tekintélynek örvend a felforgató pártnál és mindenütt segítségre talál. Már nem lehet ıt, mint közönséges rablót üldözni.”1 Az emigrációban élı Kossuth egy percre sem adta fel a szabadságharc fegyveres folytatásának a gondolatát. Nem kételkedett abban, hogy Magyarország népe kész az újabb erıpróbára, s hogy csak egy szikra kell a szenvedélyek újbóli felszításához, a szerencsétlenül járt magyar forradalom újrakezdéséhez. Megbízottja, Makk József 1851-ben kidolgozta a „második szabadságharc” forgatókönyvét, s ebben nagy szerepet szánt az 1848-49-ben bevált szabadcsapatoknak is. 1851. július 14-i, Makkhoz intézett levelében Kossuth Lajos említést tett az egykori gerillavezérekkel való kapcsolattartás szükségességérıl. Makk két alvezére és bajtársa, Andrássfy Károly és Jubál Károly számítottak az alföldi betyárok fegyveres erejére. Gasparich Kilit nevő megbízottjuk állítólag találkozott is Rózsa Sándorral 1851-ben vagy 1852-ben. A Makk-féle szervezkedés tipikus magyar összeesküvésnek bizonyult: a végén már mindenki ismerte ıket, az osztrák hatóságok könnyőszerrel göngyölítették fel az egész társaságot. Makk Józsefnek sikerült elmenekülnie, társait – Andrássfyt, Jubált, Noszlopyt és Sárközyt – azonban kivégezték. Rózsa Sándor szerepérıl leginkább a haditörvényszéki iratból értesülhetünk. A császár hóhérai a vádlott Jubállal kapcsolatban említik a nevét: „...Figyelmessytıl és a vádlott Andrássfytól azon értesítést, illetve megbízást vette, hogy mind ketten forradalmi megbízásokkal Makk Jósef által Magyarországba küldettek, és hogy Andrássfy azzal lett megbízva, hogy magát Noszlopy, Rózsa Sándor és Mácsa nevő guerilla fınökökkel a forradalom kivitelére érintkezésbe tegye.”2 Rózsa Sándorra tehát sokan számítottak, de a betyárvezér ekkor már nehezen állott bármiféle forradalmi cél szolgálatába. Nem is került sor a bevetésére, szabadcsapatának újraszervezésére, mert a Makk-féle összeesküvés látványosan összeomlott. Sándornak egyébként is más dolga akadt ezekben az években: meg kellett óvnia magát az egyre fokozódó üldözéstıl. 1853. január 16-án azt jelentik a budai kormányzóságon, hogy Rózsa Sándort Szabolcs vármegyében látták. A legfıbb magyarországi katonai és polgári kormányzó, a Budán székelı Albrecht fıherceg nyomozást indított az ügyben. Eredménytelenül. Március 11-én Dreihann tábornok jelentette, hogy a Debrecentıl ötórai járásra fekvı Sámson és Bököny közötti erdıségben tanyázik Rózsa Sándor és lovascsapata. A kivonuló két század gyalogos és egy század vértes, az odavezényelt csendırökkel együtt hiába kereste a betyárokat. A helyszínen dolgozó favágók állítása szerint a rablók éjféltájban – tehát még az erdı körülzárása elıtt – elillantak. Albrecht fıherceg érezte, hogy tenni kell valamit, mert a császári erık maradék tekintélye is veszélybe került. Március 16-án kelt levelében javaslatot intézett a bécsi rendırhatóság vezetıjéhez, Kempen altábornagyhoz. Részlet a levélbıl: „Rózsa Sándornak sok év óta folytatott vakmerı garázdálkodásai és az a körülmény, hogy ıt a legalaposabb biztonsági intézkedésekkel sem lehetett eddig kézrekeriteni, megkövetelik, hogy fokozottabb rendszabályokat léptessünk életbe s ezt a gonosztevıt mindenáron elfogjuk. Sürgısen javasolom, hogy Rózsa Sándor fejére – akár elevenen, akár holtan kerül kezünk közé –

tízezer pengı díj tőzessék ki. Azt hiszem, erre az intézkedésre sürgıs szükségünk van egyrészt azért, hogy a közönség körében fölébresszük az államhatalom ellenállhatatlan erejében való hitet, másrészt, hogy Rózsa Sándor személyében ártalmatlanná tegyük az ország területén véghezvitt sulyos bőnök elkövetıinek központi vezérét, annál is inkább, mert az ellenzéki, mindent felforgatni kívánó párt hazaáruló tervei elıharcosaiul ezeket az embereket szemelte ki magának. Helyre kell állítanunk a kereskedelem és a közlekedés biztonságát, különösen kívánatos azonban e mai állapot megszüntetése államháztartási szempontból, hogy minélelıbb megszőnjenek azok a kiadások, amelyekbe a most még szükséges nagyszabásu óvóintézkedések kerülnek. Ez a kitőzött összeg remélhetıleg sok embert fog fölbátorítani, hogy kézrekeritse a rablóvezért, annál is inkább, mert a feljelentı ebbıl az összegbıl egész jövı életét biztosíthatja, sıt lehetıvé teszi neki azt is, hogy külföldön telepedjék le s ezáltal elkerülje a reá itthon biztosan várakozó bosszu mővét. Ez az utóbbi körülmény az oka annak is, hogy a rablók buvóhelyeirıl ritkán kapunk értesítéseket. Meggyızıdésem szerint ezek az intézkedések kényszeríteni fogják Rózsa Sándort vagy arra, hogy osztrák földrıl (ekkoriban így nevezték Magyarországot – Sz. Z. L.) kibujdossék, vagy pedig arra, hogy furfangosan kieszelt kémhálózatunkban fennakadva: foglyul essék.”3 Kempen altábornagy március 21-i válaszában értesítette Albrecht fıherceget, hogy Ferenc József hozzájárult a tízezer pengıs vérdíj kitőzéséhez. Öt nappal késıbb, magyar, német és szerb nyelven kiadott körözılevelet tettek közzé, Rózsa Sándor személyleírásával. Külsejérıl igen keveset közöltek: „Mintegy 40-42 éves, közép, inkább kistermető, erıs és zömök, sötét hajú és komor tekintető. Bajuszt és barkót visel.”4 A körözés háromezer példányban készült a pesti egyetemi nyomdában, elküldték a katonai parancsnokságok, csendırezredparancsnokságok, helytartósági kirendeltségek számára, a pesti, soproni, pozsonyi, kassai, nagyváradi rendırigazgatóságok, a szegedi állomásparancsnokság, a zágrábi, temesvári, nagyszebeni kormányzóságok részére. Jutott belıle a lembergi és bukovinai helytartóságnak is. Ennél a „Hirdetésnél” részletesebb személyleírás maradt ránk egy április 14-i rendırségi iratban: „Rózsa Sándor 40-42 éves, középnagyságu, karcsu férfi. Szürke szemeit mások jelenlétében, félig zárva, állandóan földre szegezi és ugy hunyorgat, mint a macska, mikor egérre les. Haja puha és sötétszıke, homlokát elıl hosszan befödi, de gondosan balfelé elválasztva hordja. Hosszú, lelógó világos szıke bajuszt és ugyanilyen barkót visel. Arca sovány, keskeny, orra hosszas, orrlyukai kissé elıre állanak. Alsó állkapcsának oldalcsontjai kissé szélesek, koponyája hátul, a két füle között kiáll. Feje általában véve kicsiny, tartása törzsével együtt kissé elırehajlott. Nagyon szükszavu. Ha környezete beszél, akkor félig csukott, hunyorgató szemeit földre szegezve figyel. Közben lógó bajuszát jobbkezével csavarja. Mások jelenléte és általában szobákban való tartózkodás feszélyezi. Mozgása vontatott. Csendes és bizonytalan viselkedésébıl, egész megjelenésébıl nem lehetne következtetni arra, hogy ez az ember fáradtságot nem ismerı lovas s kitőnı és biztos lövész. Beszéde lassu és vontatott.”5 Ez a körözés ma is megmosolyogtatja olvasóját. Egyetlenegy dolgot bizonyít: amit a nyomozás nem derített ki, azt a romantikus képzelet pótolta. Március 8-án a pesti rendırigazgatóság érdekes esetet jelentett a kormányzóságnak. Az egyik pályaudvaron dolgozó napszámos, bizonyos Kirschner Antal váltig állította, hogy Rózsa Sándor a császár írásbeli parancsával hatszáz rabot szabadított ki a munkácsi tömlöcbıl. Kirschnert rémhírterjesztésért letartóztatták és átadták a haditörvényszéknek. Sorsa ismeretlen. Március 29-én a budai kormányzóság arról értesítette Hartmann tábornokot, a kecskeméti csendırség parancsnokát, és Leurs ezredes szegedi állomásparancsnokot, hogy Rózsa Sándor a Kistelek melletti

Rigó-tanyán lappang. A tanyát átfésülték, a nevezett személynek nyoma veszett. Április 14-én a bécsi rendırhatóság közölte Albrecht fıherceggel: Rózsa Sándor katonának és papnak öltözve be-bejárogat Szeged városába. A hírt senki nem cáfolta, de nem is erısítette meg. Április 18-án katonai különítményt rendeltek ki Kikindáról a betyárvezér elfogására, akit a CsókaPadé-Szaján-Jázova térségben láttak. Két nappal késıbb táviratilag visszarendelték az egységet, mert a hír hamisnak bizonyult. Valójában egy másik betyárt, Vásárhelyi Tóth Pistát azonosították Rózsa Sándor helyett. Április 26-án Protmann rendırfınök a következıket hozta a budai kormányzóság tudomására: az elmúlt napokban egy huszártisztnek öltözött egyén ruhákat vitt el egy óbudai raktárból. Amikor néhány nap múlva jelentkezett az igazi tulajdonos, a közvélemény azonnal Rózsa Sándort látott az ismeretlen szélhámosban. A nyomozást megindították, majd hamarosan berekesztették. A ruhatolvajról szóló történet átadta helyét újabb napi szenzációknak. Május 8-án Ljubomir Bozić Kikindán kihallgatott katonaszökevény vallomása alapján a csendırség átkutatta a Bruznik és Zsábár falvak körüli erdıket. Bozić hitet tett amellett, hogy itt tanyázik Rózsa Sándor és bandája. A hatóság emberei semmit sem találtak. Május 19-én a csernovici rendırség általános razziát tartott. Az ok: Rózsa Sándor állítólag az egyik polgárasszonynál töltötte az éjszakát. A Sándor fejére kitőzött tízezer pengı csábíthatta vallomástételre azt az asszonyt, aki említést tett egy tıle tejet kérı koldusról. Arra a kérdésre, hogy miért lenne azonos a koldus Rózsa Sándorral, az asszony így felelt: „igen jó nadrágja volt.”6 A kósza hírek kapcsán a bukovinai tartomány elnöksége leszögezte: valami lehet a dologban, Rózsa Sándor személyleírása ráillik egy májusban Kelet-Galíciából Bukovinába ballagó, magányos férfira... Protmann rendırfınök április 3-i jelentésében – bizalmas értesülésekre hivatkozva – említést tett egy különös hölgyrıl. Állítása szerint Hunyady Klára színésznı évek óta Rózsa Sándor szeretıje, a betyárkirály ajándékokkal halmozza el szíve választottját. Alapos nyomozás után, április 20-án Pesten megtalálták Hunyady Klárát és jegyzıkönyvbe vették a vallomását. A mővésznı elmondta, hogy nıi körökben mintegy dicsekvésképpen lódította, hogy ı Rózsa Sándor szeretıje. Kijelentését meghallotta barátnıje, Szıcs Rózsi, és említést tett az esetrıl katonatiszt bátyjának. A fafejő kapitány jelentette a történteket, így keveredett Hunyady Klára a Rózsa-ügybe. A budai kormányzóságnak azonban bizonyíték kellett. Amikor a színésznıt elıvezették, már az sem. A hivatalos megfogalmazás szerint: „ez az asszony olyan csúnya, hogy a Rózsa Sándorral való szerelmi viszonyáról koholt mesét nem igen lehet elhinni...”7 Június 17-én az Esztergom megyei Császár községben felettébb furcsa eset fordult elı. Az erdıirtást ellenırzı felügyelı kunyhójába ismeretlenek törtek be, és a következı feliratot szegezték a falra: „Barátom, ne félj, az erdei barátoknak kötelessége támogatni egymást. Rózsa Sándor volt itten s elvitt egy darab kenyeret és néhány szál deszkát. Isten veled, a viszontlátásig.”8 Bármilyen hihetetlennek hangzik, a csendırség vizsgálatot indított a különös üzenet ügyében. Semmi eredmény. Mondanunk sem kell:Rózsa Sándor aligha járt e Szegedtıl oly távoli vidéken. Egy júniusi közlés szerint a Versec szomszédságában lévı Kustély erdeiben sejtették Rózsa Sándor bandáját. A hónap végén újabb találgatások: Eszéken és Zimonyban is látták a betyárkirályt, aki sokak szerint Szerbiába távozott. 1853-ban olyan sok jelentés, bizalmas értesülés, kósza hír látott napvilágot a bújdosó Sándorról, hogy a mai krónikás hosszasan sorolhatná tovább a különösnél különösebb eseteket. A nyár vége felé Osznovits István szegedi tanyai lakos azonban olyan hírt hozott, amelyre érdemes részletesebben is kitérni. A császári rendırség már májusban bevonta a nyomozásba Vékes Imrét, az egykori pusztázó kapitányt. Szükségük volt a tapasztalataira, hiszen Vékes személyesen ismerte Sándort, a hozzá közel álló embereket, a falvak és tanyák népét. Vékes nem adta ingyen a „tudományát”: közléseiért fegyverviselési engedélyt kért cserébe Leurs városparancsnoktól. A tehetetlen és reményvesztett

kormányzóság utasította a szegedi hatóságot, hogy teljesítse Vékes feltételeit. Az egykori kapitány hamarosan hírt hozott egy Osznovits István nevő gazdálkodóról, aki többször találkozott Rózsa Sándorral. Osznovits hajlandónak mutatkozott arra, hogy jelentést tegyen a továbbiakról, s hogy óvatosan kipuhatolja az elfoghatatlan betyár szándékait. Mindezt azért vállalta, mert fia rablók közé keveredett, Rózsa Sándor egyik cimborája lett. Osznovits István jóvá akarta tenni atyai mulasztásait. Több hónap csend következett az ügyben, mígnem augusztus 5-én Osznovits szenzációs hírt jelentett a szegedi katonai parancsnokságnak: látta Rózsa Sándort, sıt, beszélt is vele! Elmondása szerint szomszédja, Sándor kedvese, Bodó Katalin kereste meg a következıkkel: menjen ki a kukoricásba, mert valaki találkozni szeretne vele. Osznovits ki is ment, s kıvé dermedt, mert maga a híres betyárvezér várakozott rá a megadott helyen. Sándor nem jött egyedül: egy alacsony, zömök emberrel heverésztek földre terített szőreiken, csak úgy alsóruhában és mezítlábasan. Három puska feküdt a közelükben. Sándor azt kérte Osznovitstól, hogy diktálás mellett írjon levelet egy ügyvédnek. Sosem tudjuk meg, mit is akart tollbamondani, mert a halálra rémült Osznovits ijedtében azt hazudta, hogy ı sem tud írni. Levélírás helyett régebbi dolgaikról beszélgettek, mígnem a búcsúzás elıtt Sándor a következıket mondta: – Ha fölségıs uram, királyom a szívembe látna, levönné fejemről az átkot. Ha engöm szabaddá tesznek, rövid idın belül sönki nem mer itt garázdálkodni. Osznovitsot ıszinte, becsületes embernek tartotta a közvélemény és a katonai parancsnokság, miért kételkednénk az elmondottak hitelességében? Mindenesetre ez az elsı felbukkanása Sándor ama vágyának, hogy megregulázza az alföldi kapcabetyárokat. Leurs ezredes utasította Osznovitsot, tartson továbbra is kapcsolatot Sándorral és Bodó Katalinnal, próbálja rábeszélni önkéntes megadásra a betyárvezért. Ha vállalkozása balul üt ki, legalább a búvóhelyét derítse fel, hogy egy tervszerően elıkészített támadás rabul ejthesse. Hiába minden. Sándor többet nem jelentkezett (vagy Osznovits gondolta meg magát), a hatóságok bottal üthették a biztosnak hitt nyomot. Az 1853-as év nyarán még egy figyelemre méltó esemény történt. Talán ez az eset bizonyította leginkább, hogy a jól kiépített, pontosan mőködı osztrák rendırséget is lóvá lehetett tenni. A Hont megyei Bát községben – többszóz kilométer Szegedtıl és környékétıl! – élı Mágocsy Júlia azzal kérkedett, hogy ı Rózsa Sándor szeretıje. A vármegye fınöke erıs kísérettel elıször Pozsonyba irányította a leányt, onnan továbbküldték a budai katonai és polgári kormányzóságra. Mágocsy Júlia mindenütt hangoztatta: kézre adja Rózsa Sándort, ha leszállítják ıt Kecskemét vidékére. Az elsı kihallgatáson, a vállalkozó kedvő állítólagos szeretı részletes személyleírást adott a körözött betyárról. 33-35 éves, középtermető, szélesvállú, domború mellkasú, fölfelé pödört bajuszú, fekete hajú és szemöldökő embernek írta le Sándort. Úgy látszik, a hatóságokat sem a többszóz kilométeres távolság, sem a sablonos személyleírás nem tántorította el a további együtmőködéstıl. Mágocsy Júlia azt is elmondta, hogy kedvese három hete üzenetet küldött neki egy Nagy István nevezető gyöngyöspatai hajcsárral: látogassa meg ıt Szeged környékén. A találkozó helyét egy levélben tudatja majd vágytól repesı szerelmesével. Amikor a jegyzıkönyvezı százados megkérdezte, hogy miért nem ı – mármint Mágocsy Júlia – jelölte ki a megfelelı helyszínt, a leány így válaszolt: Rózsa Sándor a lápvidék megközelíthetetlen helyén tanyázik hétszáz fıbıl álló rablócsapatával, s ezt a környéket csak csónakkal lehet megközelíteni. El kell hát fogadni a Sándor által megüzent találkahelyet, hiszen a csónakosan érkezı katonák láttán a betyárok felismernék a cselvetést. A hatóságok még a hétszáz fegyveres betyár felemlegetésére sem fogtak gyanút. Éppen ellenkezıleg: csendırfedezettel Szegedre kísérték Mágocsy Júliát, egyenesen Leurs ezredeshez. Leurs sok mindent látott és hallott már a Rózsa Sándor-ügyben, megtette hát a szükséges intézkedéseket. Magyarul tökéletesen beszélı tisztekbıl bizottságot alakított, keresztkérdések alá vetették a leányt. Az egyik kérdésre válaszolva Mágocsy Júlia elmondta: Sándort úgy lehet a legkönnyebben értesíteni, ha levelet küldenek neki a bakonyi erdıbe.

Lehullott az álarc. Ráadásul kiderült, hogy a Nagy István nevezető gyöngyöspatai hajcsár soha nem létezett. Mágocsy Júlia kénytelen-kelletlen bevallotta: Rózsa Sándorral soha nem találkozott, csak hírbıl ismeri. Az egész hercehurcával egyetlen célja az volt, hogy a kincstár költségén – azaz ingyen – utazgasson egy kicsit az országban. Leurs ezredes letartóztatta és börtönbe vetette Mágocsy Júliát, aki megbetegedett és a szegedi katonai kórházba került. További sorsa ismeretlen. A 6-ik csendırezred parancsnoksága fájó szívvel könyvelte el a háti leány kirándulási költségét: 16 forintot és 11 krajcárt. 1853-ban, pünkösd táján, a Pesten szolgáló Franz Bachheimer köztüzér szabadságra utazott haza, a Bécstıl nem messze fekvı Oberhollabraum nagyközségbe. Több hónapos késéssel, november utolsó napjaiban jelentkezett egységénél a következı dajkamesével. Június 11-én kelt útra, és egy Komárom melletti kocsmában két magyar parasztemberrel találkozott, akik felajánlották, hogy szekéren Budára fuvarozzák. Egész éjjel utaztak, hajnal felé egy sőrő erdı közepébe értek. A parasztok leszállították Bachheimert, és sorsára hagyták. Hamarosan megjelent néhány fegyveres betyár és a rémült katonát Rózsa Sándor tanyájára kísérték. Elmondása szerint nem találkozott a betyárvezérrel, és többszöri kísérlet után, október 18-án (!) szökött meg a kényszerő vendégeskedésbıl. Bachheimer köztüzér elbeszélésének a budai kormányzóság nem adott hitelt, szökés miatt haditörvényszék elé állították. Biztos, ami biztos: Gönyő, Gyır és Kapuvár környékét alaposan átfésülték. Eredmény nélkül. Lakits Gyula, egy pécsi vaskereskedı fia, mint apja alkalmazottja, májusban az eszéki „Magyar Korona” vendégfogadóban töltött egy éjszakát. Iszogatni kezdett egy Könyvessy nevő, állítólagos kereskedısegéddel, aki saját elmondása szerint honvédszázadosként küzdötte végig a szabadságharcot. Bizalmasan közölte Lakitscsal, hogy Rózsa Sándor titkos szabadcsapatába tartozik, társaival szerb területre akarnak átszökni. Az enyhén ittas Könyvessy elmondta: Sándor hajnalban érkezik a vendégfogadóba, ezt követıen hajóra szállnak és elhagyják Eszéket. A betyárvezér – mintegy megkülönböztetésképpen – piros rózsát tőz majd a kalapja mellé. Lakits Gyula elhatározta, hogy hajnalban felkel és meglesi a legendás Rózsa Sándort. Sajnos, a bor megtette hatását: az illuminált vaskereskedıcsemete még az ágyából sem tudott felkelni a kakasszóra. Félálomban hallotta, amint ivócimborája távozik. Kijózanodván Lakits Gyula elgondolkodott a történteken: ennek a fele sem tréfa, az esetet jelenteni kell. A hatóságok újult erıvel láttak munkához, de a zágrábi kormány hamarosan megállapította: Rózsa Sándor soha nem járt azon a vidéken. Lakitsot hadbíróság elé állították, késıbb megszüntették ellene az eljárást. Könyvessynek – aki poharazgatás közben még azt is bevallotta, hogy Büchler a becsületes neve – nyoma veszett. A Rózsa Sándor személyével foglalkozó, hitelesnek tőnı elbeszélések legfontosabbika az ún. Bobalichjelentés, 1853. novemberébıl. Bobalich Péter százados a kémszolgálat vezetıjeként mindent megtett a betyárvezér kézrekerítésére. Még a lápot is át akarta fésülni, amikor 38-as számú kéme – bizonyos Tóth József kübekházi lakos – beszélt Sándorral, elıször a Lele melletti mocsárban, azután a Szeged melletti Tápé ingoványos vidékén. Hiába buzgólkodott Bobalich: az áradás miatt még a láp széléig sem jutottak keresı emberei. Annyi eredménye volt az ügynek, hogy Tóth József elbeszélésébıl kiderült: Rózsa Sándor három megkegyelmezési folyamodványt is elıterjesztett, mindeddig hiába. A ravasz Bobalich érezte, hogy ezen a nyomon kell elindulnia. 38-as számú kéme felkereste Bodó Katalint, és átadta a kémfınök üzenetét: segítségükre lenne egy újabb kérvény esetleges elfogadásában. Bodó Katalin közvetítıként felkereste Bobalichot és megegyeztek a részletekben. A százados intézkedett. I. Ferenc József császár augusztus 27-i legfelsıbb rendeletében kinyilvánította: elengedi Rózsa Sándor halálbüntetését, ha a betyárvezér rövid idın belül, önként bíróság elé áll. Szeptember 10-én Bobalich közölte a jó hírt Bodó Katalinnal, szeptember 12-én Sándor is értesült a történtekrıl. Már az önkéntes

feladás helyét és idıpontját egyeztették, amikor egy szerencsétlen fordulat ismét megakadályozta Rózsa Sándor jó útra térését. A megkegyelmezési ügyrıl mit sem tudó császári rendırség szeptember 15-én letartóztatta Bodó Katalint és négyéves kisfiát. Mire Bobalich feleszmélt, már késı volt. Hiába engedték szabadon ıket másnap délben, az esetrıl hírt kapó Rózsa Sándor jogosan hihette, hogy szószegıkkel áll szemben. 17én Bodó Katalin ismét felkereste Bobalichot. Sándor üzenetével érkezett: másnap éjszakai találkozóra kérette a kémfınököt. Este hat órakor Bodó Katalin szekéren érkezett Bobalichhoz, a célállomás helyét csak a bakon ülı kocsis ismerte hármójuk közül. Ezen a ponton adjuk át a szót Bobalich Péternek. Jelentése mindeddig ismeretlen fényben világítja meg a legendás Rózsa Sándor alakját. „Egy óra hosszat utaztunk erısen vágtatva, amikor Horgostól jobbra, Szabadka felé kanyarodva egy szálláshoz értünk. Hogy ne keltsek bizalmatlanságot, semmiféle kérdést nem intéztem utitársaimhoz s reábíztam magamat sorsomra. Azt különben sikerült megállapítanom, hogy a kocsis nem volt a szállás tulajdonosa. Megérkezésünk után barátságosan fogadott a háziasszony. A szokásos üdvözlések után egy körülbelül negyven év körüli atléta-termető férfi lépett a szobába s anélkül, hogy magát megnevezte volna, barátságos üdvözléssel nyujtott kezet. Megkérdeztem, hogy ı-e Rózsa Sándor, amire azt felelte, hogy Sándor nyomban itt lesz. Néhány perc mulva erıs kutyaugatást, lódobogást s azután az egész ház körül nagy lármát és csörömpölést hallottunk. Ennek oka az volt, mert egy nagyobb lovascsapat vágtatást érkezett a házhoz. Az ismeretlen ember kiszaladt, de azonnal vissza is jött és jelentette, hogy itt van Rózsa Sándor. Aztán másodszor is elhagyta a szobát. Alig álltam föl a helyemrıl, amikor kitárult az ajtó. Állig-fölfegyverzett, karcsu ember lépett be rajta határozott léptekkel és miután erısen szemügyre vett, jóestvét kívánt s megszorította a kezemet. Kardomon kívül más fegyver nem volt nálam, ezt is letettem volt. Rózsa Sándor tılem közvetlenül jobbra ugy ült le, hogy balkönyökével leszorította jobbkarom köpenyege-ujját, nyilván azért, hogy jobbkarom minden mozdulatát idejében észrevehesse és megakadályozhassa. Sándor nagyon beszédes volt. Gyors és természetes felfogása van, tekintete egyáltalán nem tétova, sıt közvetlen-közelrıl állandóan és mereven nézett a szemembe. Személyleírását a következıkben foglalhatom össze: harminchét éves, szeme szürke, orra hosszukáshegyes, orrlyukai kissé elıreállnak, hosszukás, sima, sovány arca van, alacsony homlokán három ránc keresztben. Bajussza elég nagy és világos, barkót nem visel, fogai épek, szemöldöke erıs és világosbarna, haja sürü és világosbarna, nem pedig szıke, mint ahogy leírni szokták. Haja elıl és hátul hosszu, nem nagyon gondozott s – középen elválasztva, – mindkét oldalon a szemébe lóg, ezért igen gyakran kénytelen a haját kezének, vagy fejének egy bizonyos mozdulatával eltávolítani a szeme elıl. Kezei csontosak s – ellentétben egyébként gyengébb testalkatával, – feltőnıen nagyok. A jobbkezén vágástól eredı erıs sebhelyet látni. Mellkasa keskeny, különösen pedig karcsu és arányos termető. Magassága körülbelül öt láb öt hüvelyk lehet. Mindjárt panaszkodni is kezdett, hogy egészségi állapota igen rossz és hogy mintegy hét hete beteg. Ez különben a külsején is meglátszott. Már az elsı pillanatban világos lett elıttem, hogy ez a maga nemében egészen különös férfi korlátlanul uralkodik környezetén s hogy a felesége vakon követi minden intését. Hálás szavakban emlékezett meg ıfelsége Ferdinánd császár, valamint jelenleg uralkodó I. Ferenc József császárunk ıfelségének iránta tanusitott legfelsıbb kegyérıl. Látszott rajta, hogy nem kétségbeesett helyzete, vagy a haláltól való félelem bírta rá erre a lépésre, hanem, – mint azt szóval is kifejezte, – ennek oka csupán a gyermekei iránt való szeretete volt. Mondtam neki, hogy elıbb-utóbb ugyis kézre fog kerülni, amire nyugodtan annyit válaszolt, hogy ez ıt nem aggasztja: tudja, hogy az ı órája még nem járt le. Egészen különös madár ı, akit nem lehet egykönnyen kalitkába csalni. Rózsa Sándornak csak egy bizalmas embere van, akinek mindent elmond. Ezt az embert „Kiss bácsi”nak hívják. Bánáti származásu, alacsony termető s körülbelül negyven éves lehet. Állítólag csak a

forradalom óta lett betyárrá. Rózsa Sándor ıt is behívta a szobába. Kiss bácsi bejött, nagyon udvariasan, inkább félszegen viselkedett, az asztalhoz lépett, elfogadta a neki-nyujtott pohár bort s amikor kiitta, ismét eltávozott. Valószínően azért, hogy odakint elfoglalja az ırhelyét. Amikor ugyanis egyizben kiléptem az udvarra, észrevettem, hogy a szállásnak valamennyi sarkán ırszemek vannak kiállítva s az egész tanyát teljesen katonai szabályok szerint szállták meg. Késıbb megtudtam az asszonytól, hogy ezek az emberek nem tartoztak a rablóbandához, hanem egytıl-egyik férje rokonai és barátai voltak. A kutyák közben négyszer kezdtek ugatni, amire mindenki kiszaladt. Csak Rózsa Sándor maradt velem ülve s fürkészve nézett a szemem közé, hogy nem vesz-e észre rajtam valami zavart, vagy egyéb változást? Bár éreztem, hogy egy véletlenül erre vetıdhetı csendırjárır a legnagyobb veszélybe sodorhatott volna, mégis uralkodtam magamon s közönyös arccal ültem tovább. Késıbb, amikor Rózsa Sándor bizalmasabb lett hozzám, szóbahoztam ezt az elızı esetet, hogy milyen könnyen árulással vádolhatott volna, ha fatális véletlen folytán valami járır talált volna megjelenni a szállás udvarán. Rózsa Sándor bevallotta, hogy nagyon megszeppent akkor s ezért igen vigyázott reám. Egész éjszaka ı beszélt. Sok mindent elmondott élete történetébıl is és végül kihámozhattam, hogy igazság szerint vonakodik megadni magát. Egyrészt, mivel figyelmeztették Pestrıl, hogy csapdába akarják csalni, másrészt pedig, mivel feleségének és kisfiának letartóztatása miatt minden bizalmát elvesztette. Ezért elhatározta, hogy feleségét velem együtt Temesvárra küldi a kormányzó úr ınagyméltóságához, hogy az asszony személyesen értesüljön ott megkegyelmeztetése felıl és hogy az errıl szóló írást magyar nyelven megfogalmazva átvegye. Ha ez megtörténik, akkor azonnal megadja magát. Megegyeztünk, hogy szeptember 22-ikén, csütörtökön, indulunk. Ezután én éjféli egy óra körül elhagytam a szállást. Errıl a találkozásról másnap távirati jelentést küldtem ınagyméltóságának Zimonyba s ugyanilyen uton parancsot kaptam, hogy az asszonyt kísérjem Temesvárra. Szeptember 23-ikán tehát az asszonynyal és négyéves kisfiával Temesvárra értem. İnagyméltósága még aznap este hét órakor fogadott s az asszonynak átadta a kívánt írást. Szeptember 24-ikén elutaztunk Temesvárról s 25-ikén már Szegeden voltunk. Szeptember 29-ikén, csütörtökön, ujból fölkeresett az asszony és közölte velem, hogy találkozott férjével, aki még ma éjjel ujabb találkozóra kéret. Habozás nélkül igent mondtam. Este hétkor értem jött a szekér, elıttem ismeretlen kocsissal s körülbelül ugyanarra a környékre vitt el, mint legutóbb, de más szállásra. Ahogy megérkeztem, Rózsa Sándor és barátja, Kiss bácsi, már ott voltak s a kezükben fegyverrel vártak reám a szabadban. Miután látták, hogy egyedül jövök, Rózsa Sándor a szobába lépett be velem. Itt lerakta fegyvereit s kényelembe helyezte magát. Mindenekelıtt kijelentette: tovább már nem tőrheti, hogy ezen a vidéken ujabban ismét gyalázatos gaztetteket követtek el. Elbeszélte nekem azt a gyilkosságot, amelyet egy ártatlan szállásadón követett el legutóbb Petz Márton és Ambrus Bálint s hozzátette, „ha szabadon élhetne, rövidesen ugy kitisztítaná az egész környéket, hogy a rablóknak, akik ma még szabadon garázdálkodnak, csak az emléke maradna meg a nép száján”. Én azt feleltem neki erre, most lehetne csak jószándékát bebizonyítani azzal, ha azt a két gyilkost ı maga végezné ki, vagy juttatná az igazságszolgáltatás kezébe. Rózsa Sándor azt válaszolta, hogy ı gyilkolni sohasem szokott s embert nem ölne meg, csak ha önvédelem kényszerítené reá. Az egyik gyilkost azonban kiadja nekem, végezzek vele én, a másiknak az ügyét majd elintézteti ı maga a legrövidebb idın belül. A gyilkos kivégzésére, természetesen, én sem vállalkoztam, hanem arra kértem Rózsa Sándort, árulja el a gonosztevık buvóhelyét, majd odairányítom a csendıröket. Rózsa Sándor megtagadta ezt, mert mint mondotta, a csendıröknek nem akarja megszerezni ezt a dicsıséget. Inkább ı maga fogja eltétetni láb alól azt az embert is. Szóbakerült ezután a hat rabló esete is, akik közül hármat egy disznópásztor ütött agyon. Erre nézve kíváncsi voltam a Rózsa Sándor véleményére. A következıkben felelt: A hat rabló szörnyő garázdálkodása törhetetlenné vált már, az emberek türelme elfogyott. Mikor aztán ezek a betyárok a legutóbbi idıkben tisztességes nıszemélyekkel erıszakoskodtak, három egyén szövetkezett, hogy véget fog vetni ezeknek a gyalázatosságoknak. Ez a három derék férfi, akiket Rózsa

Sándor nem akart megnevezni, három haramiát lelıtt s holttestüket annak a disznópásztornak adták át, aki hat héten keresztül állandóan e rablók társaságában, – szintén fölfegyverkezve, – egy lélekvesztın ide-oda csónakázott az ingoványban. Megparancsolta neki, hogy a három holttestet vigye Algyıre. Rózsa Sándor egészen különös egyéniségének jellemzésére felhozom azt az igazán emlitésreméltó körülményt, hogy ezt az elátkozott embert, akitıl az egész környék retteg, még senkisem hallotta káromkodni. Sıt azt sem tőri meg, hogy mások az ı jelenlétében káromkodjanak. Környezetétıl megköveteli, hogy minden pénteken böjtöljenek. Ezen a napon a dohányzást sem engedi meg. Ajándék nélkül sohasem távozott szegény ember sem tıle, sem a feleségétıl. Utolsó falat kenyerüket is megosztják a szegényekkel. Reggel mindaddig nem fog hozzá semmihez, nem eszik, nem iszik, amíg nem mosakodott és nem imádkozott. Mindennap imádkozik. Ezeket a dolgokat nemcsak tıle magától tudom, hanem a környezete is megerısíti. Szavaiból kitőnik, hogy Istenbe veti minden bizalmát, nála keresi támaszát. Minden szavának fıértelme a jog és igazság körül forog, hogy a Mindenható elıbb-utóbb maga bünteti meg a rossz uton tévelygıket, hogy az ember sohse vétkezzék, ha nem embertársaival csak jót tegyen. Nyíltan és komolyan vallja, hogy ı a rosszat mind elkerülte, csak jót gyakorolt. Ennek hiteléül felsorolt többszáz esetet. Üldöztetését és betegségét szívesen szenvedi, mert az Isten rendelése ez. Nagyon szívesen emlegeti nyomoruságos életét, errıl hetekig tudna beszélni. De az idı elrepült. Hajnali négy órakor félbeszakítottam, mert gondolnom kellett a hazamenetelre is. Annál is inkább, mivel Rózsa Sándor maga is kijelentette, hogy nem szeretné, ha valami bajom történne. (Ugy vettem észre, vár valakit). Azt is mondta, sok mindenféle ember van a világon és sohasem lehet tudni, kivel mi történik. Bucsuzás közben azt kérdezte tılem, nem volna-e kívánatos, ha felesége az én kíséretemben személyesen keresné fel ıfelségét, a királyt és ujból kegyelmet kérne a számára? Én azonban határozottan lebeszéltem errıl, kijelentve elıtte, hogy lehetetlen ıfelségét másodszor is zaklatni. Hiszen ha ı, mint hangoztatja, soha senkinek sem vétett, hanem csak jót cselekedett, akkor a mi emberséges törvényeink és magas kormányunk közismert igazságérzeténél fogva, ugy sem kell félnie attól, hogy valami baja lehetne. Ezt ı be is látta s kérésétıl elállt. Megbeszéltük, hogy felesége október 3-ikán vagy 4-ikén fel fog keresni és közölni fogja velem, mikor és hol adja meg magát Rózsa Sándor? Az asszony azonban egész váratlanul már október 1-én megjelent nálam s elpanaszolta, hogy szeptember 29-én éjjeli tíz órakor beállított hozzá négy csendır, átkutatta a szállását, majd a szomszédoknál is tartottak házkutatást. Az asszony a kérdéses idıben nem is volt odahaza, hanem kukoricát fosztott a szomszédos tanyán. Amikor a házkutatásról értesült, a csendıröktıl való félelmében elrejtızött. Közölte velem azt is, hogy férjét a velem való tárgyalás óta nem látta. Az éjjeli találkozásról való távozásom után megjelent a férjénél valaki s felolvasta neki azt a bizonyos magyarszövegő írást, amelyet ı (az asszony) Temesvárról hozott magával. Hogy aztán a két férfi mit tárgyalt egymásközt az írásról, azt nem tudja. Beszédébıl azt vettem ki, hogy Rózsa Sándor valószínően hétfın vagy kedden fog vele ujból találkozni, mert azt a parancsot adta neki, hogy fehérnemőjét s egyéb ruháit hozza addig rendbe. Oktober 3-ika és 4-ike elmult anélkül, hogy Rózsa Sándor feleségérıl hírt kaptam volna. Mivel pedig a kitőzött tizennégynapi határidı 9-ikén reggel lejárt volna, meg akartam gyızıdni e halogatás okáról. Ezért október 8-ikán délután kimentem arra a szállásra, ahol legelıször találkoztam Rózsa Sándorral. Könnyen odataláltam, mivel éppen holdtölte volt. A szállás tulajdonosának feleségét megkértem, hogy másnap reggel küldje hozzám a Rózsa Sándor feleségét. Október 9-ikén elıkészületeket tettem a Temesvárra való bevonulásomhoz, mivel a határidı lejárt. Már indulóban voltam, amikor reggel hét órakor Rózsa Sándor felesége keserves sírással jelent meg a lakásomon s közölte velem, hogy férje a barátját, Kiss bácsit, küldte el hozzá azzal az üzenettel, hogy sulyos beteg. Üzenetében azt is meghagyta az asszonynak, keressen föl azonnal engemet és kérje közbejárásomat, mert mihelyt fel fog tudni kelni az ágyból, rögtön jelentkezni fog nálam, hogy beváltsa a szavát. Az üzenet közvetítıje azonban még Rózsa Sándor feleségének sem akarta elárulni, hogy a

férje hol van. Én azt válaszoltam az asszonynak, hogy nem merem ujabb kérelemmel zaklatni a kormányzó ur ınagyméltóságát, mert az ilyen folytonos kérelmeknek sohasem lesz majd vége. Ehelyett azt tanácsoltam neki, utazzék velem együtt Temesvárra s személyesen próbáljon kegyelmet kérni a kormányzó ur ınagyméltóságától. Egy pillanatig sem habozott, hanem azonnal fölszállt a reám várakozó kocsira. Így utaztunk Temesvárra. A kormányzó ur ınagyméltósága hosszu könyörgés után ujabb, ezuttal már harmadik határidıt tőzött ki Rózsa Sándornak a megadásra. Ez a határidı tíz napra, tehát bezárólag október 22-ikéig szólt. De egyuttal tudatta az asszonnyal azt is, hogy az erre vonatkozó hivatalos bizonyítványt csupán nekem fogja kiadni. Október 12-ikén Szegedre érkeztem az asszonnyal, aki 15-ikén ujból azzal jött hozzám, hogy férje, noha sulyos beteg, ma éjjel mégis fölkereste s arra kéret engem, hogy a következı éjszakán találkozzam vele még egy utolsó megbeszélésre. Beleegyeztem. Este hat órakor szekér jött értem, amely kivitt, egyik rokonának, Ördög Jóskának szállására. Rózsa Sándor szintén odaérkezett kocsin, ugy féltíz körül. Annyira beteg és gyönge volt, hogy alig bírt megállni a lábán. Még a levest sem tudta megenni. Megköszönte nekem, hogy eljöttem s bocsánatot kért, hogy sulyos betegsége miatt nem válthatta be a szavát. Közölte velem, hogy október 20-ikán, csütörtökön fog velem jönni Temesvárra. Reméli, hogy addig egy kis erıhöz jut. Kijelentette azután, hogy bár mindenoldalról életfogytiglani börtönnel, mindenféle más kínzással, sıt azzal is ijesztik, hogy elrettentı példaként fogják majd körülhordozni az egész monarhiában, ı mégis nagyon jól tudja értékelni ıfelsége legmagasabb kegyének értékét s a szavát minden körülmények között be fogja váltani. De igen sok gondot okoz neki nagy szegénysége. Egész vagyona alig tesz ki száz forintot. Ezért elıre kell gondoskodnia róla, hogy – letartóztatása után – el legyenek látva felesége és gyermekei. Kénytelen lesz tehát eladni a két hátaslovát, valahol Pest környékén. Mindenáron le akartam beszélni arról, hogy emiatt Pest felé kerüljön el. Megígértem neki, hogy igyekezni fogok a lovait elınyös áron eladni Temesváron. Sıt ha most pénzre lenne szüksége, szívesen adok neki kölcsön. Nem mulasztottam el megemlíteni, hogy a magas cs. kir. kormány, ha meggyızıdik vagyontalanságáról, bizonyára támogatni fogja feleségét és gyermekeit. Minden fáradozásom kárbaveszett: nem lehetett tervérıl lebeszélni. Csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy neki mégegyszer Pest felé kell utaznia: csak ott tudja nyélbeütni lovai eladását és egyéb ügyeit. Ugyanekkor elmondta nekem Rózsa Sándor, hogy a legutolsó találkozásunk alkalmával adott szavát részben beváltotta, mert Petz Mártont már eltétette láb alól. Hogy rendelkezését ki és hol hajtotta végre, azt nem árulta el. De annakidején meg fogja mutatni nekem azt a kutat, melybe a holttestet bedobták. A másik gazember (Ambrus Bálint) azóta szintén megkapta volna jutalmát, ha Rózsa Sándort meg nem akadályozta volna benne a betegsége. Láttam, hogy igazán rossz bırben van s tanácsoltam neki, hogy jöjjön le a Bánátba, forduljon orvoshoz, pihenje ki magát néhány napig s majd akkor utazunk csak együtt Temesvárra. Erre az volt a válasza, hogy pár nappal azelıtt Vadkert közelében már kihozatott magához egy orvost. Ez adott is neki orvosságot, de mindazáltal mégsem érez javulást, sıt ereje napról-napra fogy. Gyomra nem tőr meg semmi ételt és italt. Errıl különben magam is meggyızıdtem vacsora közben. Október 12-ikén, hajnali két órakor, találkozásunk helyérıl egyenesen Szegedre mentem, hogy minderrıl jelentést tegyek ınagyméltóságának. A kitőzött csütörtök azonban elmult anélkül, hogy bármi hír érkezett volna Rózsa Sándorról. Nem reméltem már többé, hogy beváltsa adott szavát. Szombaton aztán, október 22-ikén, Ördög Jóska felesége keresett föl a Rózsa Sándorné üzenetével, hogy férje még nem érkezett meg, de ı (az asszony) holnap reggel nálam lesz s akkor elmondja nekem az elmaradás okát is. Vasárnap reggel valóban eljött hozzám az asszony s elujságolta, hogy férje – amint azt egy elıtte ismeretlen ember utján tudatta vele – leesett a lóról, öt nap óta eszméletlenül fekszik, de hogy hol, azt az ember nem akarta elárulni. Én erre kijelentettem az asszonynak, hogy tovább már nem várok, hanem

Temesvárra utazom. Ekkor könyörögni kezdett, hogy legalább még az éjszakát töltsem Kanizsán: hétfın reggelig egész biztosan megüzeni nekem oda, hogy életben van-e még a férje és hogy mi az oka elmaradásának? Engedtem a kérésnek és Török-Kanizsára utaztam. Itt-tartózkodtam hétfı délelıtt tizenegy óráig, de hasztalanul: az asszony nem mutatkozott többé. Így tehát Temesvárra mentem és szóbeli jelentést tettem mindenrıl a kormányzó ur ınagyméltóságának. İnagyméltósága értesített hogy már 22-ikén és 23-ikán két parancsot küldött utánam, amelyek értelmében ezentul a szegedi városparancsnok ur rendelkezésére bocsát. Ezeket a parancsokat én nem kaptam kézhez, így tehát csak most a szóbeli parancs után, 26-ikán, vonultam be Szegedre. Azt hiszem, nem tévedek, ha Rózsa Sándor eljárásának okait – tudniillik, miért kért elıször kegyelmet és miért nem fogadta el azután a kapott kegyelmet – a következıkben foglalom össze: 1. Rózsa Sándornak jogosan feltőnhetett, hogy mialatt én ı cs. és kir, apostoli felsége kegyelmét közöltem vele, azalatt nemcsupán a hozzátartozói, hanem az egész környék még szigorubb csendıri kutatásnak volt kitéve. Dacára annak, hogy ınagyméltósága nyomban a nyomozás beszüntetésére szólította fel a csendırséget, Rózsa Sándor családjának üldözése és ellenırzése csak október 16-ikán szőnt meg, tehát csupán négy nappal a megadásra kitőzött legutolsó határidı elıtt. 2. Rózsa Sándor maga is bevallotta, hogy Pestrıl beszélik le a jelentkezésrıl. A demokratapárt, s ezt biztosra veszem, ezt az alkalmat is felhasználta, hogy elhitesse Rózsa Sándorral: majd más módon fogja megnyerni a szabadságát. Bizonyára sok mindent ígértek neki. Rózsa Sándor, ugy látszik, valóban ágrólszakadt szegény ember s nagyon ragaszkodik a családjához. Nagyon fél a haláltól. Ezt bizonyítja egyik mondása: „Nyomorult életet élek, az igaz, de nagyon szeretem az életet”. Az orosztörök háboruról tájékozva van. Lehetséges, hogy ezzel kapcsolatban reméli visszanyerni a szabadságát. 3. Egész bizonyosra veszem sulyos betegsége is oka volt annak, hogy szavát be nem tartotta. De hogy nem jelentkezett, oka lehet ennek barátja, Kiss bácsi is. Valószínően azt mondta neki, hogy ha már ugyis halálos beteg, akkor igazán mindegy, hogy szabadon, avagy börtönben pusztul-e el? Az bizonyos, hogy Rózsa Sándor megadásával ez a Kiss bácsi fog veszíteni legtöbbet, mivel akkor sem lova, sem fegyvere nem lesz. Hisz minden a Rózsa Sándoré. Azontul senkisem fog törıdni vele és senkisem fogja védelmezni. Ez az alázatos elıterjesztésem tartalmazza az 1852 decemberétıl 1853 október 22-ikéig tartó fáradozásaim eredményét. Ez a nap volt ugyanis az utolsó határidı Rózsa Sándor megadására. Mivel a magas katonai és polgári kormányzóság október 22-ikén kelt rendelete arra utasít, hogy eben a rablófelkutatási ügyben ujból arra a mőködési körre szorítkozzam, amelyet javaslatom elıterjesztése elıtt végeztem, ezennel befejeztem Rózsa Sándor kézrekeritése iránti tevékenységemet s parancs értelmében jelentkeztem Szegeden a biztosító-szolgálatok vezetésével különösen megbízott városparancsnok urnát s ezentul ıt fogom támogatni nagy igyekezettel s legjobb tudásommal, hogy ezt a sokszor említett veszélyes, furfangos rablóvezért végre mégis kézrekeritsük. Minden erımmel azon leszek, hogy a további megbízásoknak ezentul is eleget tegyek és kiérdemeljem a belémhelyezett bizalmat. Szeged 1853 október 24.9 Bobalich Péter s. k. ny. szds.” Néhány részlet mellızésével így szólt Bobalich Péter nevezetes, 1853-as jelentése. Joggal vetıdhet fel a kérdés: mennyire hiteles a fenti, igen alaposnak tőnı fogalmazvány? Kempen altábornagy választ adott erre november 8-i, Albrecht fıherceghez intézett levelében: „Kénytelen vagyok bevallani, hogy nem hiszek föltétlenül a fölsorolt összes adatok valódiságában. (...) Harhnann tábornok egyébként olyan embernek festi Bobalichot, akinek fı jellemvonása a befolyásával és tudásával való kérkedés, aki szereti a titokzatos vállalatokat, anélkül, hogy különösebb eredményt tudna felmutatni. Hartmann tábornok szerint Bobalichot csak szigorú ellenırzés mellett lehet alkalmazni, egyrészt, mert kissé szeparatisztikus-szerb törekvéső (egy újabb szerb Rózsa Sándor

életében – Sz. Z. L.). Másrészt pedig mindenféle intrikára kapható.” Kempen érvelése nem igazán meggyızı. Ki cáfolja meg a felhozott adatok valódiságát? Mégha Bobalich jellemgyenge ember is volt, a jelentésében elmondott részletek (különösen a Sándor személyével, jellemzésével kapcsolatosak) többé-kevésbé hitelesnek tőnnek. Kempen magabiztos fordulattal zárta helyzet- és személyrajzát: „Egyébként az a véleményem, hogy Rózsa Sándor kézrekerítése most már nem lesz olyan nehéz dolog, mivel Bobalich különféle szállásokon találkozott vele, így tehát számos búvóhelye ismeretessé vált.”10 Kempen altábornagy alaposan melléfogott ezzel a kijelentésével. 1853-ra világossá válhatott a császári üldözık számára, hogy a Sándor ellen folytatott politikai csatát nem nyerhetik meg a helybéli magyar lakosság segítsége nélkül. Minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult, megfizetett kémeik egy része a betyároknak is „súgott”, az osztrák szervek nyelvtudás és helyismeret híján vaksötétben tapogatóztak. A tízezer pengıs vérdíj könnyőnek találtatott az alföldi becsület mérlegén. Bobalich Péter Rózsa Sándora megtévedt, fáradt számkivetett, aki sokszázezer társához hasonlóan szegény embernek született, és aki akarata ellenére jutott a sanyarú betyársorsra. Lássuk, mit tud a néphagyomány a „betyárok csillagáról”, hogyan maradt meg a valódi – és nem a megénekelt – Rózsa Sándor alakja népünk emlékezetében! Nem a szájhagyomány hitelesítéseként, sokkal inkább az alföldi ember iránti tiszteletadásból idézzük fel a nagy betyár szokásait, szófordulatait, életének apró, napi eseményeit, orgazdákkal való kapcsolatát – úgy, ahogyan a nép látta. Rózsa Sándor nem szerette, ha kimondták a teljes nevét. Amikor Vékes Imre katonákkal vette körül a tanyáját, a kutyaugatásra megjelenı Bodó Katalin „Gazdának” nevezte urát. Ez volt az egyik közkelető megszólítása, de nevezték „Sándornak”, „kögyelmes parasztnak”, „nagyparasztnak” is. A „Sándor bácsi” elnevezésrıl tudnunk kell, hogy a „bácsizás” az Alföldön nemcsak az életkornak szól, hanem a tiszteletadás jele is. További emlegetése: „a legény”, sıt „Pista”. Bálint Sándor névmágiás szokásokat, babonás hitet sejtett a valódi név eltitkolása mögött, de vélhetıen józanabb megfontolások játszhattak közre: akinek nincs neve, azt hiába keresik, még ha helyben van is. „Tombácz János mesélte, hogy Rúzsa Sándor barátjának, Sárkány Jánosnak lakodalmára igyeközött. Egy pásztor gyerök az udvaron elhujantotta magát: János bácsi, gyün Rúzsa Sándor, gyün Rúzsa Sándor másodmagával. Amikor beérközött, mögfogta a gyeröknek a kezit: hogy hínnak engöm fiam? A gyerök bátran mondta neki: Rúzsa Sándor bácsi! Na most akkó lëvötte azt a kancsikát, lëakasztotta a nyakábú Rúzsa Sándor. Elkezdte a gyerököt vágni, mint a répát. Hát persze, hogy a szögény gyerök ordított, sivalkodott, de senki nem merte védeni, mer akkó annak is baja lött vóna. Na kérdım, hogy hínnak engöm? Aszongya aztán a gyerök, zokogva: hát Rúzsa Sándor bácsi! Akkor újból ütötte, ahogy csak bírta. Mögén mögkérdözte: hát kinek hínnak engöm? Az apád itt vót, ott vót! Aszongya aztán a gyerök: hát nem tudom. No jó van fiam, azt akarom, hogy ne tudd. Ekkor aztán eleresztötte a gyerököt. Fiam, az én nevemet sosë tudd, de sënki së tudja, hogy engöm hogy hínnak, de azt së, hogy én hun járok. Most tudod-ë , hun vagyok én most fiam? Nem tudom. No látod, fiam.” Végül a gyereket engesztelésbıl mëgajándékozta.”11 „Nagyapám mög csak kérdëzte a számadót, hogy ki ez, de a számadó nem szót sëmmit, mert ha ott vót, nem vót szabad kimondani a nevit a Rózsa Sándornak.”12 „Nagyanyámtól hallottam ezt a történetet, akkoriban olvastam is Rózsa Sándorról. İ mesélte nekem, hogy a betyárok megverték szépapámat, Gila Mártont, aki Szegvár mellett lakott egy tanyán, a zsigerháti részen. Egy hajnalban nagyon fogták a kutyák a bejárón közeledıket. Mire szépapám kiment volna, már a tanya keskeny, hátsó ablakán zörgettek. A tanyaudvaron egy csapat betyár, Rózsa Sándor legényei vártak rá. Orgazdaságra akarták kényszeríteni, valami elhajtott jószágot hagytak volna a tanyán azzal, hogy majd visszajönnek érte. İ nem állott kötélnek, vitára került sor és jól helybenhagyták az öreget. Hosszú idın keresztül betegeskedett az eset után, végsısoron az akkor szerzett sérülései okozták halálát

is. A családban fennmaradt, hogy Rózsa Sándor verette meg szépapámat, mert nem akart orgazda lenni.”13 „Én azt az öt betyárt, az én uram Jerney József tanyája elıtt láttam elmenni. Alig voltak tılem tíz lépésre, de én nem néztem szemökbe, mert azt a betyárok nem szeretik.”14 „A régi öregektıl azt is hallottam, hogy Rózsa Sándorék bementek egy kocsmába, ahol már ott ült a földön Susi Bindis, a híres koldus és ivogatott. Amikor odaértek, bekötötték a lovaikat az istállóba, de nem nyergelték le egyiket sem. A csárdában Rózsa Sándor meglátta a koldust, odaszólt neki: „övött-e kend mámma szalonnát? Nem én. Vigyázzék kend nagyon! Ha övölt, törülje mög kend utána a száját, nehogy síkos lögyön!” – Ez arra ment, hogy ne árulkodjék rá. Öregapám akkor még gyerek volt és ott idızött, éppen ott, mert az ı apja volt a kocsmáros. Nézte nagyon a szép lovakat. Rózsa Sándor rászólt az anyjára, az én szépanyámra, hogy küldje el innen azt a gyereket, mert még el talál járni a szája. Erre szépanyám úgy vágta fejbe nagyapámat, hogy kiszédült az istállóból: – szaladj, tisztulj innen! Nem láttál semmit! Megértetted? – A nagy, görbenyelő pisztolyok ott voltak a nyereg mellé dugva.”15 „Csak annyit tudok, hogy egy gyengés elméjő szegényember betévedt a barlangjukba, jól tartották, de ráparancsoltak, senkinek el ne merje beszélni, hol a barlang. Nem is szólt az addig egy szót sem, míg a betyárok szabadon voltak, de aztán elmesélte, mi minden volt ott. A nép sejtette, hogy Bernáttal történt valami, mert mindig a száját törülgette, akár volt rá szükség, akár nem. Ismerték Rózsa Sándor mondását: „Jól mögtörőjje kend a száját!”16 „Rúzsa Sándor hosszú ideig járt dédapámhoz. Szürkületkor vagy éjszaka érkezett. Jövetelén senki sem csodálkozott. Jólovú Martonnak a Maros mellett, a Lippával szomszédos Máriaradnán egy hold szıleje volt. Dédatyám a borkészítéshez is igen értett. Sándor néhány pohár erejéig errıl igen gyakran meggyızıdött. Akármilyen fontos dologban is járt, jövetelét azzal kezdte, hogy: – „Begyüttem mán hozzád Jóska, mer’ neköd jó borod van.” Amikor Rúzsa Sándor megérkezett, bement a tanyába és mindenkit kihajtott. Különösen a fehérszemélyt nem tőrhette. Így szólt dédapámhoz: – „Jóska, ne maraggyon itt a feleségöd.” A család csak azt látta, hogy Sándor mikor toppant be, de hogy meddig maradt és mikor távozott, egyedül dédapám tudta.”17 „A szarvasi kisnemesek, köztük egy Ruzsicska nevő is, orgazdasággal foglalkoztak. Egyszer Veszelkát, Rózsa Sándor bizalmas emberét, üldözıbe vették a pandúrok és Veszelka beszökött Ruzsicska tanyájára, ott pedig elrejtızött egy szárkúpban. A tanyagazda 9 éves fia a tanyához érkezı pandúroknak elárulta volna Veszelkát, de szóhoz sem tudott jutni, mert szándékát sejtve, apja egy csapással agyonütötte. A perzekutorok Ruzsicskát azonnal vasraverték, de azoktól nem félt, tudta, hogy Rózsa Sándor úgyis kiszabadítja. Veszelka a kavarodást kihasználván „elillant”.18 „Az én édösapámat hítta Rúzsa Sándor, de öregapám nem engedte el. Jártak oda hozzájuk a bëtyárok, mer juhászok vótak. Ilyenkı monták: „Öreg! Fızzön ëgy birkát!” Lë köllött vágni, mögfızni. Nem fizettek érte. Maj elmöntek. De délutánra vittek neki birkát duflán.”19 „Sándor gyakran járt Gyulára. Amikor egy gazdag kereskedıt rabolt meg, este vékony, szárcsafejő lóval indult a Marton-tanyáról, és dolga végeztével hajnalra csapzottan érkezett vissza. Sándor az elvitt

lovakért késıbb számolatlan pénzt adott nagyapámnak. Jókora tarisznyája volt, amibıl marékszámra ajándékozta a bankót. Adós sohasem maradt, mindig gavallérosan fizetett. – „Neköd nagyobb alkalmad lösz elkıteni” – mondogatta. Sándor számára a pénznek csak addig volt vonzereje míg megszerezte, de tovább nem törıdött vele. Jól tudta, hogy vagyont nem győjthet. A betyárpénzbıl dédapám 500 hold földet vásárolt, és elkezdte vályogból építeni az egykori kutasi úton azt a házat, amiben az utóbbi években Csende borbély üzlete volt.”20 „Ha valakinek számadása volt, s az bújkált elıle, vagy pénze volt, s azt vitte-mentegette, egyszerően felgyújtotta a házát.”21 „Anyám apja Kardos János vót, ő meséte. A kanász kinn vót a csapatnál, és odamöntek a betyárok Rózsa Sándor nevibe. Monták, hogy vágjon lë nekik disznót. És úgy is lött. Pár nap múva arra mönt Rúzsa Sándor. Kérdi, hogy vannak. Mongyák, hogy jól. Csak az a baj, hogy gyünnek ezök a Rúzsa Sándor emböreji, és mindég disznót köll levágni. Most is gyünnek estére. Akkor mongya ez az embör, mer Rúzsa Sándor vót, hogy: „Na, haggy győjjenek, maj én mögvárom őket.” Gyüttek a bëtyárok, és akkó Rúzsa Sándor mögdorgáta ıket. Azután nem möntek többet oda.”22 „Ez Ördögh Józseffel történt, az öregapámmal. Elvesztek az ökreji. A szomszédba laktak Rúzsa Sándorék, és monta neki: „Sándor öcsém! Mér csinátad ezt velem? Apró gyermökjeim vannak.” Panaszkodott neki. Na, jól van. Ölég a hozzá, hogy másnap éccaka möggyüttek az ökrök. Ott dörgölıztek a kútágasnál. Möglöttek az ökrök.”23 „Vót ëgy öregembör minálunk. Bata Matyi bácsi. Mikó legén volt, ëccı emönt a kocsmába. Mönt a lántú haza, és bemönt. Rúzsa Sándor mög ott vót a kocsmába. „Na, itt maracc! Innen sëhova!” Nem engették el. Röggelig ott köllött mulatni neki is. Röggel lëmöntek a bëtyárok a járásra, a gyöpre, és ott köllött neki táncóni a tüsökbe (tüskés, tövises legelı). Azután emöntek a betyárok, így szabadút mög.”24 „Az én nagyapám szintén nagybirtokos vót. Édesanyám meséte, hogy Rózsa Sándor sokszor jött oda, és mindig terített asztal várta. És mindig mondta Rózsa Sándor, hogy: Legyen nyugodt, nemzetes úr, nem lesz semmi baja.”25 A szájhagyomány, a népi emlékezet felidézése után térjünk vissza Sándor élettörténetéhez. Bobalich eredménytelen tárgyalásai után a rendıri szervek nem kísérletezgettek tovább. 1853. november 25-én letartóztatták Bodó Katalint. Az asszonyt elıször a szegedi várba zárták, más asszonyokkal együtt tartották egy cellában, egészen 1854. márciusáig. Ekkor megszigorították az ırizetét, magánzárkába csukták, hogy teljesen elszakítsák a külvilágtól. Hogy mit tett eközben Rózsa Sándor? Anzenberger ırnagy február 6-i jelentésében – kémszolgálatára hivatkozva – említést tett arról, hogy nagyon fél a csendıröktıl, és bújában ivásnak adta magát. A

betyárromantika és a ponyvairodalom Rózsa Sándor-képe márcsak ezért sem hiteles. A betyárkirály nem szabadította ki kedvesét, sem fortéllyal, sem erıvel – még a városba sem merészkedhetett, nemhogy Bodó Katalin közelébe. Május 1-én a bécsi rendırhatóság utasította a szegedieket: az asszonyt két fiával együtt a csehországi Gitschinbe kell deportálni. Bodó Katalin 1855-ig raboskodott gyermekeivel a messzi idegenben, ekkor a komáromi vár lakója lett. Két esztendeig reménykedett az osztrák államhatalom, de mindhiába: Rózsa Sándort nem törte meg a családi tragédia, továbbra sem jelentkezett önkéntes megadásra. Anzenberger ırnagy 1853. decemberétıl gyakorlatilag csak Sándor ügyével foglalkozott. Kempen altábornagy és Albrecht fıherceg megállapodott, hogy szükség esetén az ırnagy rendelkezésére bocsátják a Dél-Alföldön állomásozó katonaság és csendırség jelentıs részét. Ilyenformán kisebb hadsereg szegıdött a kézrekeríthetetlen Sándor nyomába. Anzenberger lelkesen látott munkához, nyolcnaponként részletes jelentésben számolt be eredményeirıl, azaz – eredménytelenségeirıl. Szembesülnie kellett a valósággal: Rózsa Sándor felderítése lehetetlen a teljesen lezüllött közbiztonság miatt. Hetente legalább tizenöt-húsz rablásról, útonállásról, gyújtogatásról kapott hírt, a gazdák nem találtak cselédnek és juhásznak szegıdı embert, mert mindenki félt a tanyák között kóborló lókötıktıl és birkatolvajoktól. Ebben az idıszakban Szeged, Horgos, Kanizsa és Szabadka vidéke számított különösen veszélyes területnek. Jogosan vetıdhet fel: hogyan függött össze a rossz közbiztonság Rózsa Sándor kézrekerítésével? A választ maga Anzenberger fogalmazta meg egyik jelentésében: „a Szeged-vidéki összes juhászok, pásztorok, kondások mind Rózsa Sándor kémei.”26 Az ırnagy felpanaszolta továbbá: megfizetett besúgói is összejátszanak Sándorral, gyakran félrevezetik megbízójukat. Nagy gondot jelentett, hogy városi tanácsosok segítették titkon a betyárvezért: saját tanyájukon rejtették, üzleti kapcsolatra léptek vele. Sándor idejében értesült minden ellene irányuló tervrıl, akcióról. Minden bizonnyal ezért bukott meg csúfosan az 1854. január 8-13-ig végrehajtott nagy katonai akció. Anzenberger harminc lovas és tizenegy gyalogos járırt indított útnak ezekben a napokban. Az átkutatásra szánt területet kilenc csendırörs zárta körül. Végeredményben 69 ember munkálkodott Sándor kézrekerítésén, a portyázás alkalmával 430 tanyát kutattak át. Rengeteg katonaszökevényt, csavargót, szegénylegényt találtak – közöttük tizennégy régóta körözött bőnözıt – de Rózsa Sándornak ismét nyoma veszett. Ne higgyük, hogy Sándor „tétlenkedett” ezekben az esztendıkben. Már a szabadságharc leverésének évébıl van adatunk egy neki tulajdonított rablásról. Az 1850-es években elkövetett bőncselekményeirıl óvatosan kell nyilatkoznunk. A kapcabetyárok olyan sokszor adták ki magukat Rózsa Sándornak, hogy másfél évszázaddal késıbb nem állíthatunk biztosat az egyes esetek valódi elkövetıirıl. Mentségül szólva, ez Sándor korában is éppen így volt. Gyakran még a legalaposabb nyomozás sem tudta megállapítani, vajon tényleg a betyárkirály hajtotta végre a szóbanforgó bőncselekményt? 1854-55-ben semmilyen hír nem érkezett Rózsa Sándorról. A hatóságok annyira szem elıl tévesztették, hogy 1855. július 17-én a budai törvényszék meg is tudakolta a budai kormányzóságtól: egyáltalán él-e, s ha igen, merre tartózkodhat? A kormányzóságnak szégyenszemre be kellett vallania: azt sem tudják, Magyarország területén van-e. Bezzeg a nép ajkán tovább élt Sándor mítosza! Egyszer úriruhában látták Szentesen, máskor Hódmezıvásárhelyen jelent meg marhakereskedınek öltözve. Legalábbis a szóbeszéd szerint. Mesélték, hogy Sövényházán, Homokon és Kiskunfélegyházán fordult meg. Aztán 1856. január 24-én testi valójában is felbukkant a Szeged melletti Zabosfa nevő tanyán. A Szolnokon állomásozó Seifert csendırkapitány jelentése, a tanyagazda Pap Pál vallomása alapján idézi fel a történteket. Január 24-én reggel hét órakor, kétlovas szerb szekér jelent meg a tanyán. Sándor egy cinkostársával érkezett, a betyárvezér „közismert” két fekete, nagycsontú lovát egy húszéves legényke hajtotta.

Ilyenformán hárman kászálódtak le a szekérrıl. A szobába belépı Sándor imigyen köszöntötte a meglepett Pap Pált: – Hát mán te is olyan kutya vagy, hogy nem gyüssz elém fogadni engöm? Persze, ha egy csendır gyütt vóna hozzád, szívesebben fogadnád! Pap Pál – legalábbis elmondása szerint – így válaszolt: – Mán én ilyen vagyok, mindég a szobába várom be, ha hozzám gyün valaki! Rózsa Sándor ingerülten vágott vissza: – Neköd se ártana egypár nyakleves! A rablók déli tizenkettıig maradtak a tanyán, addig sem Pap Pál, sem a felesége nem távozhatott. Az asszony fızött nekik, mire Sándor saját borát hozatta be a szekérrıl. Pap is ivott belıle, de a bor olyan erıs volt, hogy egészen elkábult tıle. Nem is emlékezett a továbbiakra, csak arra, hogy Sándorék Ásotthalom irányába távoztak el. Az „elkábulásig” mindennapi dolgokról beszélgettek; Sándornak igen jó kedve volt, egy-két nótát el is dalolt. Elmondta Pap Pálnak, hogy torkig van ezzel a cigányélettel és minden bizodalmát Istenbe veti. Ennél többet nem tudtak meg a császáriak, de mindez elégségesnek bizonyult az ellanyhult hajsza felújítására. A budai kormányzóság újra kihirdette a tízezer pengıs vérdíjat, de senki nem mert – vagy nem akart – az áhított pénzhez jutni, mert Rózsa Sándor életét tőzték ki ellendíjul. 1856. július 28-án vizsgálati fogságba helyezték Varga Józsefet és Kovács Bandó Antalt – ez utóbbihoz menekült 1849. november 16-án Bodó Katalin! –, mert azzal gyanúsították ıket, hogy Rózsa Sándorral és Kiss bácsival találkoztak. Mindenki tudta, hogy így is történt, a bíróság tényálladék hiányában mégis felmentette ıket. Végtére is nem tehettek a találkozásról, állapította meg a bölcs császári törvényszék. Az 1857-es esztendı fordulatot hozott Rózsa Sándor életében. Szomorú, tragikus változást. Húszesztendıs bújkálás után kézrekerítették az Alföld elfoghatatlannak hitt betyárvezérét. A sors különös fintoraként nem az iszonyatos mérető hajsza áldozata lett, hanem a tanyai népé: parasztok és parasztasszonyok ejtették foglyul a rettegett rablót. Sokan a mai napig szentül esküsznek rá, hogy Rózsa Sándort menekülés közben fogták meg. A legelterjedtebb változat szerint „lova lába megbotlott egy gödörben”, ahogyan a következı, országosan és határon túl is ismert népdal elbeszéli: „Esik esı, szép csöndesen csöpörög, Rúzsa Sándor a kocsmába’ keserög, Kocsmárosné, bort hozzon az asztalra, Legszöbb lányát állíjja ki strázsára! Édösanyám, strázsakislány nem löszök! Amott gyünnek a fegyverös vitézök! Rúzsa Sándor nem vötte ezt tréfára, Fölkapott a sárgaszırő lovára. Lova, lova, lova viszi messzire, Igyenöst a kerek erdı mélyibe, Lova lába mögbotlott egy gödörbe’, Rúzsa Sándort ott fogták el örökre. Rúzsa Sándort föltötték a szekérre, Úgy vitték a városbíró elébe’, Városbíró, üzeni a kapitány, Rúzsa Sándor nem ül többet paripán.”

A valóságban persze egészen másként történt minden. Legfeljebb az utolsó strófa igaz, mert Sándort valóban szekéren szállították el a tett színhelyérıl. A szőkszavú helytartósági jelentés, a korabeli beszámolók és a tanúk elmondásai alapján így summázhatjuk a történteket: 1857. május 9-én Seyff Károly volt csendır, és társa, Müller Károly – mindketten megtelepedett „Bach-huszárok” – vadászni indultak a szegedi határba. Katona Pál tanyájához közel meg is lıttek egy nyulat, de a sebesült vad bemenekült a búzavetésbe. A két vadász követte a nyomot. Már négyszáz méternyire jártak a tanyától, amikor egy sötét, fekvı alakot pillantottak meg a földön. Az idegen váratlanul felemelkedett és haragos szóval rájuk förmedt: – Mit kerestök itt? Hogy meritök a szögény embör búzáját tapodni? Seyff Károly puskával a kezében közelebb lépett, hogy móresre tanítsa a pimasz parasztot, de elkésett, mert ellenfele kezében már ott volt a karabély. Ezután két golyó fütyült el Seyff füle mellett, aki társával együtt megfutamodott a haragos betyár elıl. Az idegen nem üldözte ıket, de hangosan káromkodott, szidta a „volt zsandár” fel- és lemenıit. Minden kétséget kizáróan felismerte az egykori közeget. A búzavetésben elterpeszkedı embert soha nem sikerült Rózsa Sándorral azonosítani. Ettıl függetlenül már a korabeli vizsgálat egyértelmően kizárta annak lehetıségét, hogy valaki más lett volna akkor és ott, a tanya mellett. Sándor egyik fı pártfogója, Katona Pál hosszú idın át rejtegette a betyárkirályt csorvai tanyájában, házától nem messze egy szénaboglya alatt nagy lyukat ástak számára, amelyben békésen lappanghatott. Sándor és Katona Pál állítólag sógorok voltak, a betyár kisebb-nagyobb kölcsönökkel segítette ki gazdálkodó rokonát. Miután Seyff és Müller elmenekültek, Sándor gondolkodóba esett. Sehogyan sem értette, honnan bukkant elı a két fegyveres. Jóideje félbizalommal viseltetett Katona Pál iránt, titkos súgások szerint a sógor csendırkézre akarta juttatni kényszerő vendégét. Rózsa Sándor megragadta karabélyát és felindultan a tanya felé indult. A kilépı Katona rögtön megsejtette a közelgı veszélyt. Hogy megelızze a gyilkos szándékot, megragadta Rózsa Sándort a bundájánál fogva és lerántotta a földre. Dulakodni kezdtek, a puska elsült, és keresztüllıtte Katona Pál jobb karját. A lövésre megjelent Katona felesége, a szolgálólány pedig fellármázta a szomszédokat. Amikor az asszony megpillantotta vérbeborult férjét, rögtön megértette, mi játszódott le néhány pillanattal azelıtt. A kezében szorongatott fejszével akkorát sújtott a feltápászkodó Rózsa Sándor fejére, hogy az elvesztette az eszméletét. Az érkezı szomszédok keményen megkötözték a betyárvezért, és értesítették a hatóságokat. Amikor a puszták elfoghatatlannak hitt fia magához tért, már hajnalodott. Kocsira tették és Szegedre szállították Rózsa Sándort, aki így summázta a történteket: – Egy nyúl tött engöm szöröncsétlenné! Késıbb letagadta ezt a mondatát, hiszen akkor elismerte volna a búzavetésben heverészı emberrel való személyazonosságát. Május 10-én este, 8 óra 5 perckor a következı távirat érkezett Budára: „Rózsa Sándort tegnap este polgári egyének a szegedi határban elfogták, s ma beszállították. Átadtuk a rögtönítélı bíróságnak. Dulakodás közben rálıtt egy parasztra s ı maga is megsebesült.”27 Csongrádi cs.kir. megyei fınök A hatóságok kihallgatták a kórházi ágyban fekvı Katona Pált. A sógor azt állította, hogy Sándor ki akarta rabolni, ezért támadta meg a saját tanyáján. Újabb kihallgatásra már nem kerülhetett sor, mert Katona Pál hamarosan belehalt súlyos sérüléseibe. Kapcsolata – sıt, cinkossága – annyira közismert volt a körözött betyárral, hogy a vérdíjat nem adták ki hozzátartozóinak. A tízezer pengı így a

kincstárban maradt. A polgári tömlöcben nem akadt megfelelı hely Rózsa Sándor számára. A városparancsnokság a szegedi vár egyik kazamatájába záratta a betyárt. Az ırséget egy ırvezetıvel és hat katonával egészítették ki: ketten a tömlöcön belül, éjjel-nappal lövésre készen ırizték Sándor minden mozdulatát, egy ember a kazamata ajtaját vigyázta kívülrıl. Megmotozásakor a következıket találták a betyárnál: kétcsövő puskáját és karabélyát, negyedfont puskaport, háromnegyed font golyót, egy doboz gyutacsot, negyvenegy töltényt, négy darab, Nagybecskereken nyomtatott útlevélblankettát és tizenegy pirulát a nux vomica nevő orvosságból. A budai kormányzóság már elfogásának másnapján intézkedett: Szegedre küldte Hoffmann cs.kir. államügyészt, akinek elsısorban a szabadságharc alatti eseményeket és a „felforgató párthoz” – azaz Kossuth Lajoshoz és köréhez – főzıdı kapcsolatára kellett fényt derítenie. Kisvártatva négyszemközti találkozóra került sor: Sándor bizalmasan közölte Hoffmannal, hogy 1849 júliusában segédkezett a Szent Korona elrejtésében. A Kossuthtól kapott utasítás szerint, egy Perezel nevő honvédtiszt segítségével az Arad melletti Soborsin község határában erıs vasládába helyezték, majd elásták a nemzet legnagyobb kincsét. Annak ellenére, hogy a Szent Koronát már 1854-ben megtalálták Orsova mellett, a hatóságok mégis megindították a vizsgálatot. Rózsa Sándort erıs kísérettel Soborsinra szállították, de hiába. Sándor hosszas fel-alá járkálás után sem lelte a Koronát, gyanúra adott viszont okot, hogy állandóan polgári ırizetet követelt maga mellé. Kibújt a szög a zsákból: Rózsa Sándor azért találta ki az egész históriát, hogy alkalomadtán megszökhessen. 1857 júniusában Békés és Csanád megye valamennyi falujában kihirdették: akinek bármiféle panasza van Rózsa Sándorra, jelentse a hatóságoknak. Két vármegye területérıl egyetlenegy ember sem jelentkezett a felhívásra. * 1857. június 24-én Hoffmann államügyész lezárta a vizsgálatot. Tízoldalas jelentésben sorolta fel Rózsa Sándor húsz év alatt elkövetett állítólagos bőncselekményeit, de szégyenkezve kellett bevallania: a vádlott bőnrészességét egyetlenegy esetben sem sikerült bizonyítani. A további kudarcok elkerülése végett – vagy az eset fontosságára való tekintettel? – a szegedi törvényszék illetéktelennek jelentette ki magát, Rózsa Sándor ügyét a Budán székelı cs. kir. Országos Törvényszék keretébe delegált különbíróság vette át. 1857. szeptember 10-én délután két órakor egy ırmester és hat fegyveres ır kíséretében Budára szállították Rózsa Sándort. A Szegedrıl induló vonat este nyolckor érkezett meg a fıvárosba, a foglyot és kísérıit három zárt kocsi várta az állomáson. Így lett Rózsa Sándor a budai katonai börtön kényszerő lakója. Másfél éves, hosszú jogi procedúra kezdıdött. Az 1858-as esztendı adatgyőjtéssel telt el, a belügyi szervek megfeszített erıvel keresték a fellelhetı nyomokat. A császári hatóságokat kellemetlenül érintette a Hoffmann-féle jelentés. Különbözı jelekbıl úgy ítélték meg, hogy Rózsa Sándort szabadságharcos múltja miatt sokfelé hısként tisztelik, nem látták célszerőnek, hogy megbolygassák a betyár 48-as, és azt követı politikai szerepét. Bécsben titkos, legfelsıbb szintő döntést hoztak: inkább köztörvényesnek tekintik Sándort, ilyen jellegő cselekedeteiért vonják felelısségre, ha a bizonyítékok összegyőltek. Kempen altábornagy is óvatosságra intett a budai kormányzósághoz intézett, 1858. július 24-i levelének végén: „A nagyrabecsült Fıkormányzóságnak meg kell ezekbıl értenie, hogy a büntetıjogi szempont figyelembevételével nem tartom fontosnak, miszerint túlságosan beható, de kevés eredménnyel kecsegtetı nyomozatokkal a nevezett politikai bőneit illetıen eltávolodjunk a közönséges bőncselekmények rábizonyítását jelentı fıfeladattól, mert a közérdek szempontjából kívánatosabb ez utóbbi célt minél elıbb elérnünk, mintsem azáltal, hogy a hírhedett útonállónak nevét forradalmi hírveréssel összekapcsolva, annak bizonyos fajta népszerőséget és politikai jelentıséget adjuk, amely

esetben tarthatunk tıle, hogy politikai ténykedéseinek kiemelésével a közönséges gonosztevıtıl való iszonyodás a nép szemében könnyen meggyengíttethetnék.”28 1859. február 15-én megkezdıdött a tárgyalás. Rózsa Sándor igencsak egyedül érezhette magát: legkedvesebb cimborái már nem lehettek mellette. Veszelka Jóskát 1854-ben tettenérték, és a rögtönítélı bíróság bitóra juttatta. Kiss bácsi – alias Ballangó Mihály örményházi lakos – szintén eltávozott az élık sorából: 1858 nyarán Dabason fogták meg rablás közben, majd Pesten, mint többszörösen körözött gonosztevıt, felakasztották. A bíróság elnöke: Szekrényessy Endre törvényszéki bíró, a közvádló: a csak németül beszélı Lienbacher államügyész, a védı: Balássy Antal ügyvéd részvételével tehát törvényt ültek a híres Rózsa Sándor felett. A tárgyalás igazi társadalmi eseménynek számított a fıvárosban: a törvényszék termét zsúfolásig megtöltötte a kíváncsi közönség. Amikor az Alföld rettegett betyárvezérét elıvezették, az egyik jelenlévı újságíró, Zilahy Károly rögvest papírra vetette elsı benyomásait: „Rózsa Sándor negyvenöt éves, középnél magasabb, sugár termető, de rendkívül széles vállú, olajszín barna arcú férfi; nagy orra alatt végén lenyírt verhenyeges bajusszal s szegediesen hátrasimított gesztenyeszín körhajjal melybe már egy-egy ısz hajszál is vegyült. Élesen jelzett vonásain csaknem a jóindulat megnyerı kifejezését vélnık észrevenni, ha a mélyen boltozott szemöldök alól kiülı nagy, sötét szemeibıl azonnal elı nem tőnnének a fékét vesztett szenvedély baljós villámai. Öltözete zsinórzott szederjes posztó ujjas, pitykés mellény, vászon ing és gatya. Kis lábai bármely gavallérnak becsületére válnának. Kétségkívül a figyelmet nagyon magára vonó jelenség. Egyébiránt tetıtıl-talpig Szeged vidéki magyar paraszt – s egyéniségének érdekes volta éppen abba helyezhetı, hogy azon fajnak teljes és hő kinyomata és viselıje. Tekintete bátor, anélkül hogy kihívó volna, és nyugodt, megrögzöttség nélkül. Bizonyára a legderekabb huszár veszett el benne. Elsı pillanatra a múlt nyáron itt Pesten kivégzett Ballangó Mihályhoz (Kiss bácsihoz) hasonlít. A tárgyalásokon vas nélkül volt jelen: a kérdésekre kezdetben halkan és kissé elfogulva, késıbb természettıl siketes hangon, de fesztelenül s biztos hangnyomattal – s mindvégig értelmesen felelt, úgyhogy a hallgatók gyakran hajlandók lettek volna elhinni, hogy miveltebb, tanultabb ember áll a sorompók között, nem az elhíresült pusztai betyár. Különben jelenleg igen rossz színben van és annyira el van fogyva, hogy a tárgyalás folytán szembesített régi ismerısei alig ismertek reá.”29 Rózsa Sándor ellen ötven esetet győjtöttek össze, a bíróságon azonban csak hat bőncselekményét tárgyalták. Katona Pál meggyilkolása ügyében a vizsgálatot az ügyész javaslatára még januárban megszüntették. Felmerült a gyanú, hogy Sándor tette el láb alól Petz Márton, Gacsi Jóska, Hudoba Lajos és Zöldág János nevő betyárokat, de ezekben az esetekben is elejtették a vádat. Sándort öt üggyel kapcsolatban vádolta Lienbacher államügyész. Néhány cselekményével már mi is megismerkedtünk: 1. 1842. október 1-én társaival együtt ı hajtotta végre a Hódmezıvásárhely melletti Kopáncsi-síkon megesett marhalopást. 2. 1849. november 15-én ellenszegült az elfogatására küldött Vékes Imre pusztázónak és embereinek, menekülés közben lelıtt egy katonát, egy másikat pedig megsebesített. 3. 1852. szeptember 12-én betyárjaival súlyosan bántalmazott több tanyai lakost, ugyanazon a napon két zsandárt és egy dzsidást meggyilkoltak. 4. 1853. áprilisában meggyilkolta a magát Pesszernek nevezı Ábrahám András kapcabetyárt. 5. 1856. január 5-én lelıtte Huszka János örményházi bírót. 6. 1857. május 9-én – elfogásakor – rálıtt Seyff Károly volt csendırre. Összesen öt gyilkosságban, két gyilkossági kísérletben, egy rablógyilkosságban, három rablásban és hét rendbeli súlyos testi sértésben próbálták felelısségre vonni. Rózsa Sándor a legtöbb vádat visszautasította. Állítása szerint hosszú idı óta marhakereskedésbıl élt, magabiztosan, a korabeli tudósítás szerint „erıs hangon” jelentette ki a törvényszék tagjai felé fordulva:

– Ha csak annyit raboltam mint a kisujjam: kész löszök möghalni! A kopáncsi marhalopás bizonyítása nem sikerült. A két egykori pásztor, Héjja István és Csákó András nem ismertek Sándorra a tárgyaláson. Nem azonosította a vádlottat a Veszelka-tanyára kiküldött két egykori perzekutor, Holovics József és Lovász Pál sem. Az akkoriban szintén jelenlévı Babarczy János városi hadnagy felismerte ugyan Rózsa Sándort, de a sötétben menekülı egykori betyárral ı sem tudta azonosítani. Lienbacher államügyész késıbb elállt ettıl a vádponttól. Az 1849 novemberi eset tárgyalása érdekesebbnek bizonyult az érdeklıdı közönség számára. Általános meglepetést váltott ki, hogy Sándor kertelés nélkül elmondta: egykori ellenfele, Vékes Imre az ı titkos besúgója volt, egy ízben háromszáz forintot fogadott el a betyártól szolgálataiért. A vádlott két másik komisszáriust is megnevezett a törvényszék elıtt, állítása szerint ıket is megvesztegette kisebbnagyobb összegekkel. Vékes Imre és az egyik jelenlévı komisszárius, Mihályfy Ferenc, felháborodottan tiltakoztak. Vékes tagadott és azt hangoztatta, hogy a saját zsebébıl fizette a Rózsa Sándor elfogására küldött kémeket. Egyébként Sándor beismerte, hogy rálıtt a katonákra: azzal védekezett, hogy rabló rácoknak gondolta ıket a sötétben. A harmadik vádpont akár esettanulmány is lehetne az íratlan pusztai törvényeket semmibevevı emberek megbüntetésérıl. 1852 szeptemberében Rózsa Sándor hírül vette, hogy Ábrahám János szeged-felsıvárosi gazda „utána igazította” a zsandárokat. 12-én hajnalban, ötödmagával jelent meg a tanyán, a tanúvallomások alapján biztosra vehetjük Gacsi Jóska, Hudoba Lajos, Moró János és Fazekas Dániel betyárok jelenlétét. Az öt rabló elıször lóháton kergette meg a menekülı gazdát, ütötték, ahol érték, majd házába cipelték és folytatták a verést. A feleségét sem kímélték: amikor az ura védelmére kelt, leütötték az ajtó küszöbénél. Jó háromnegyed óráig tartott a „példastatuálás”, mígnem Rózsa Sándor hangos „elég” felkiáltására befejezték az ütlegelést. A megkínzott gazdának és feleségének megparancsolták: mondják el mindenkinek, hogy a zsandárok bántak el velük, ha másként tesznek, visszajönnek és kíméletlenül felakasztják mindkettıjüket. Sándorék nem elégedtek meg az Ábrahám-házaspár megbüntetésével. Rögvest ezután Földi Antal tanyájára lovagoltak. Innen két betyár Meszes Péter tanyájára ment, ahonnan kisvártatva magukkal hurcolták az idıs gazdát és fiát, ifj. Meszes Pétert. Útközben az ifjabbik Meszes kihasználta az ırzık figyelmetlenségét, beszökött fivére, Meszes János házába és elrejtızött a padláson. A betyárok nem tudták megközelíteni a vasvillára kapott ifjú gazdát, ötször fellıttek ugyan a padlásra, de a golyók csak fába fúródtak. Hosszas tusakodás után lemondtak ifj. Meszes Péterrıl, de testvérét és apját bosszúból maguk elıtt hajtották a Földi-tanyáig. Mi volt Meszesék bőne? Sándor azt hallotta egy Virág Lırinc nevő juhásztól, hogy leskelıdtek a szegénylegények után. Márpedig Rózsa Sándor és bandája nem tőrhette ezt. Meszes Péter a tárgyaláson meg is mondta: – Isten ırizzön a leskelıdéstıl mindön künnlakos embört! A Földi-tanyán megkezdıdött a kínzás. A betyárok botra kaptak és eszméletlenre verték Meszes Jánost. Az öreg sem járt jobban: egy sarkantyú-döfés következtében az egyik karjából sok vére elfolyt. Ezután mindkettıjüket bevitték a szobába, ahol már ájultan feküdt három megvert tanyai cseléd: Csizmás József, Kerekes Lázár és Selymes Mihály. Meszes Péter elmondása szerint Rózsa Sándor nem vett részt a fenyítésben, mindvégig a padon ült és onnan dirigálta betyárjait: – Az öregnek a fejit ne üssétök! Hét évvel az eset után, Meszes Péter a bíróság és a budapesti közönség legnagyobb ámulatára hangos szóval köszönte meg a vádlottnak ezt a „szívességét”. Csak az csodálkozhatott mindezen, aki nem ismerte az alföldi puszta farkastörvényeit. Sándornak börtönlakóként is akkora tekintélye volt a DélAlföldön, mintha sosem fogták volna el. Erre bizonyítékul szolgálhat az a tény, hogy a tárgyalás alatt felvonultatott tanúk többsége bizonytalanul, nemegyszer látható félelemmel tett vallomást. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az 1852. szeptember 12-i nap ezzel befejezıdött. A véresre vert

emberek felett szemlét tartó Sándor befejezettnek nyilvánította a bosszúhadjáratot, és bort, kenyeret, szalonnát kért Földi Antal gazdától. A betyárok megkínálták a megveretetteket is, a falatozás végeztével Rózsa Sándor egy ötforintos bankót tett az asztalra fizetségképpen. A Földi-tanyát elhagyó öt betyár Dorozsma felé lovagolt. Útközben találkoztak Gábor Sándor juhásszal, aki a közeli erdıbe igyekezett annak megállapítására, hogy mekkora kárt tett marhája a cserjében. A vérszomjas Moró János rögtön pisztolyt szegezett rá, de Sándor a bandavezér jogán nyugalomra intette: – Mi hasznod benne, ha mögölöd? Amíg az öt betyár Gábor Sándor életérıl vitatkozott, a juhász jobbnak látta, ha gyorsan ellábol. Továbbhaladva a betyárok két csendırt és egy dzsidást pillantoltak meg, nem messze Lajkó Antal tanyájától. Elıször menekülıre fogták, de túlerejüket felismerve mégiscsak megfordultak és lövöldözni kezdtek rájuk. A bírósági tárgyaláson kiderült, hogy a betyárok lovai futósabbak voltak, a három üldözött éppenhogy csak be tudott menekülni Miskolczi Antal tanyájára. A betyárok azonnal leugrottak a lovaikról és elrejtıztek egy közeli árokban. Másfél órás tőzpárbaj kezdıdött: a csata végkimeneteleként mindkét csendır halálosan megsebesült a tanya udvarán. A dzsidás golyótól sebesülten elvánszorgott egy darabig, mígnem az árokszélen kegyelemlövést kapott az egyik felbıszült betyártól. Rózsa Sándor és társai berekesztették a harcot és elporoszkáltak az alsóvárosi tanyák felé. Történt pedig mindez egyetlenegy napon, 1852.szeptember 12-én. A negyedik vádpont annyiban hasonlít az elızıre, hogy Sándor ismét becsületbeli ügy nyomába szegıdött. 1853. március 30-án, délután 2 és 3 óra között, Farkas János szegedi városkapitány éppen barackfát tisztogatott a szılıjében, amikor egy szekéren három ember tőnt fel a látóhatáron. Arra gondolván, hogy ismerısök, folytatta a munkáját. Váratlanul lövés dörrent és golyó suhant el a füle mellett. A fáról leszökı Farkas, kocsisával és tizennégy éves fiával elfogta a lövöldözı rablót, de két társa kereket oldott. A megcsípett betyárt átadták a hatóság embereinek, Szegedre szállítása közben azonban neki is sikerült megszöknie. Általános üldözés kezdıdött, és ez bizony megkeserítette Rózsa Sándor életét. Nemcsak azért, mert minden kiterjedtebb razzia alkalmával beszőkítették a mozgásterét, hanem azért is, mert a szótanforgó betyár – Ábrahám András, azaz „Pesszer” – rendszeresen az ı nevében rabolt, fosztogatott, egyszóval nyakára hozta a perzekúciót. Sándor elhatározta, hogy megbünteti az embernek és szegénylegénynek egyaránt hitvány Pesszert. Április 4-én Sándor és Szabó Palkó a Tisza melletti bodoni szigeten rejtıztek el üldözıik elıl. Cinkostársuk, a mátéhídi csárdás, Szőcs Sándor ide hordta nekik a kenyeret és a szalonnát. A Tisza áradása miatt a nádasban veszteglı két betyár izgatottan értesült a különös hírrıl: Pesszer is a Tiszaréten lappang, és a csárdás ıt is ellátja elemózsiával. Szőcs erıszakos viselkedése miatt árulta el Pesszert: állandóan a nyakára járt, bort és élelmet követelt, sıt a halálos fenyegetéstıl sem riadt vissza. Éjjel Sándorék egy nagy diófa mögé rejtıztek, így várták Pesszert, akit a megbeszéltek szerint Szőcs csalt a helyszínre. Amikor fél óra múlva a kapcabetyár megjelent, Sándor és Szabó Palkó elıugrottak a búvóhelyükrıl. Földre rántották, majd egy fához kötözték Pesszert, szemére hányták „rossz természetét” és megfenyegették. Hogy ezután mi történt, ma már lehetetlen kideríteni. Sándor azt vallotta, hogy somfa botjával kettıt ütött áldozatára: egyet a fejére, másikat a nyaka közé. Szabó Palkó ekkor agyon akarta lıni Pesszert, de Sándor leintette, mert félt, hogy a közelben elszállásolt 40 katona felriad a lövésre. Gyors döntést hoztak, és ennek eredményeképpen Szabó Palkó bottal agyonverte Pesszert, akinek utolsó szavai állítólag ezek voltak: – Inkább ti öljetek meg, mintsem akasztófára kerüljek! Sándor és Palkó a Kárász-telek árkába dobták a holttestet és visszamentek a nád közé. Április végén három kanászgyerek talált rá Pesszer földi maradványaira, Farkas János városkapitány azonosította az

egykori szökevénnyel. Rózsa Sándor a bíróság elıtt nyíltan, ıszintén beszélt a Pesszer-ügyrıl. A gyilkosságról szólva önérzetesen jelentette ki: – Röttenetös jussom vót hozzá! Rózsa Sándornak adta ki magát a nép elıtt! Az ötödik vádpont elızményeként tudnunk kell, hogy a 50-es években nagy betyárfészek alakult ki a bánáti Ürményházán és környékén. Az alibunári mocsár közelében, a Szegedrıl elszármazott helyiek atyafiságát élvezve, a sok cimbora társaságában biztonságban érezhette magát Rózsa Sándor. Bálint Sándor is így tudta: „Világos után állítólag Rózsa Sándor is itt, falubéli cimborái között húzta meg magát.”30 1856. január 5-én Huszka János örményházi bíró csendırkísérettel jelent meg a helybéli Csík Mihály házánál. Ma sem tisztázott, miért kellett nagy erıkkel a helyszínre vonulnia. A bíró állítólag megneszelte, hogy Rózsa Sándor a házban lappang, más források szerint csak azért érkezett hatóságilag, mert Csík Mihály passzus nélküli lovakat tartott. Akárhogyan is volt a dolog, egyszerre kiáltás harsant belülrıl: – Távozzék, akinek kedves az élete! Rögtön ezután puskalövés dörrent, s az örményházi bíró megtántorodott. A házból fegyveres betyár lépett ki, és üldözıbe vette a csendıröket. Társa eközben ismét meglıtte Huszka Jánost, aki a helyszínen meghalt. Rózsa Sándor és Kiss bácsi – merthogy ezúttal is ı volt a betyárkirály cimborája – ezt követıen szánra pattantak, és a megrettent falu szemeláttára, Csík Mihályt is magukkal hurcolva, elmenekültek. Miután a bírósági szembesítések során bebizonyosodott, hogy az elsı betyár azonos Sándorral, a második, a gyilkos pedig Kiss bácsival, az ügyész megváltoztatta a vádindítványt. Gyilkossági kísérlettel vádolta meg a betyárkirályt, aki a saját elmondása szerint soha életében nem járt Ürményházán. A hatodik vádponttal – Seyff Károly megtámadásával, az elfogás részleteivel – már megismerkedtünk. A tárgyalás egyik érdekes színfoltjának Bodó Katalin megjelenése és tanúvallomása bizonyult. Az asszony elmondta, hogy semmi tudomása nem volt Sándor viselt dolgairól: – Az én uram nem szokott neköm holmit mögmondani, és én se kérdözgettem. Bodó Katalin 37 éves volt a tárgyalás idején, Zilahy feljegyzése szerint: „néhány évvel fiatalabbnak látszó, magas, csinos külsejő, csengı hangú magyar asszony, jól beszél németül is.”31 Komáromi fogságából szabadulva kenyérsütésbıl tartotta el két gyermekét, Györgyöt és Sándort. Február 21-én Lienbacher államügyész megtartotta vádbeszédét. Részletesen ismertette a szótanforgó esetet, kétségen felül állónak nevezte Rózsa Sándor bőnösségét. Minden bizonnyal többet várt a megidézett tanúktól, mert arról is szót ejtett, hogy a betyárok erıszakossága miatt sokan félnek az egyenes beszédtıl. Súlyosbító körülménynek nevezte a vádlott büntetett elıéletét, és azt, hogy valóságos utóhadjáratot folytatott a rend ırei ellen. Enyhítı körülménynek hozta fel Sándor szerencsétlen gyermekkorát, rossz neveltetését, megemlítette a betyárvezér két esetben tett beismerı vallomását. Összességében halálbüntetést indítványozott a vádlott számára. Amikor a törvényszék elnöke megkérdezte Rózsa Sándort, hogy maga tartja-e a védıbeszédét vagy rábízza a védıügyvédjére, rövid, tömör feleletet kapott válaszul: – Tartsa ő! Balássy Antal igen felkészült és okos védıbeszédet mondott. Megható szavakkal ecsetelte az árva Sándor ifjúkorát, botlásait, fiatalkori megtévedését. Külön megemlítette 1845-ös amnesztiakérelmét, szóvá tette az akkori szegedi urak közönyét és rosszindulatát. A korszak politikai légkörében – nyolc évvel a kiegyezés elıtt – bátor cselekedetnek számított, hogy Balássy részletesen beszélt Rózsa Sándor 1848-as szerepérıl, egykori szabadcsapatáról. Hangsúlyozta, hogy akkoriban legfelsıbb szinten részesítették közkegyelemben a vádlottat, aki a szabadságharc leverése után nem önszántából, hanem

külsı hatások miatt kényszerült újra betyársorsra. Balássy védıbeszéde tetszett a nagyszámú hallgatóságnak. Amikor az ügyvéd befejezte mondandóját, háromszoros „éljen” harsant, Szekrényessy bíró rendre is utasította a közönséget. A Habsburgház és a magyar nemzet távol állott bármiféle megegyezéstıl, nem csoda hát, ha Pest-Buda népe rokonszenvvel viseltetett a hírhedt Rózsa Sándor iránt. A romantikus korhangulat, a személye körül egyre terebélyesedı legendakör, bíróság elıtti bátor kiállása kétségkívül enyhítették bőncselekményeinek közmegítélését. A tárgyaláson jelenlévı Protmann rendırfınök meggyızıdött róla, hogy a pert gondosabban is elıkészíthették volna. A budai kormányzósághoz intézett levelében bosszúsan állapította meg: „Általánosan kedvezıtlen benyomást keltett az a körülmény, hogy Lienbacher ügyész német nyelven tartotta vádbeszédét, holott az egész tárgyalás magyar nyelven folyt, a vádlottak, s a tanúk többségükben magyarok voltak, a német nyelvet nem ismerték, s a törvényszéket is magyar tisztviselıkbıl állították össze. Erre vonatkozólag számos fanyalgó megjegyzés hangzott el, annál is inkább, hiszen köztudomású, hogy az ügyészség személyzetébıl egyáltalán nem hiányzanak magyar nemzetiségő egyének. Lienbacher ügyész fent jelzett ténykedése úgy látszik nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a közönség tüntessen Balássy ügyvéd magyar nyelvő beszéde mellett.”32 Február 22-én ítéletet hirdettek Rózsa Sándor perében. A vádlott és a közönség lélegzetvisszafojtva várta a cs. kir. törvényszék döntését. Az 1852-ben magyar területre is kiterjesztett osztrák büntetıtörvény alapján Rózsa Sándort bőnösnek találták „véghez vitt és megkísérlett gyilkosság, súlyos testi sértés, és nyilvános erıszakoskodás bőneiben.”33 A 45 esztendıs betyárt kötél általi halálra ítélték. A döntés talán még a vádlottat sem lepte meg, Rózsa Sándor életét azonban ismét megoltalmazta a Gondviselés. Tavasszal még a szokásos jogi „utómunkálatok” folytak. Sándor fellebezése után, április 2-án a pesti Tartományi Felsıtörvényszék is jóváhagyta a halálos ítéletet, bár az örményházi ügyben és Seyff Károly megtámadásában – bizonyítékok hiányában – felmentették a vádlottat. Mindez nemigen változtatott a betyárkirály sorsán. Ráadásul május 25-i határozatában a következı jogi fórum, a Legfelsı Bíróság is helybenhagyta az elsıfokú döntést. A döntéshozók politikai ügyként kezelték a kérdést: egyelıre nem hajthatták végre a halálos ítéletet, mert nem ismerték az uralkodó szándékát. A fellebbviteli elutasítás után Rózsa Sándor sorsán már csak I. Ferenc József császár esetleges kegyelmi rendelete változtathatott. Június 5-én gróf Haller Ferenc fıkormányzó-helyettes levelet intézett Nádasdy Ferenc osztrák igazságügyrniniszterhez. A következı részletbıl kiderül: ez az ügy sok fıfájást okozhatott a bécsi udvar politikusainak. „Kétség sem fér hozzá, hogy a törvény szempontjából a más bőntényekkel is összekapcsolt gyilkosság bőntette miatt halálra ítélt Rózsa Sándor ezt a büntetést teljes mértékben megérdemli, mert nemcsak hogy enyhítı körülmények nem szólnak mellette, de egész élete, mint azt a vizsgálat kiderítette, a legsúlyosabb gonosztettekkel terhes. Mint ismeretes, azok a bőncselekmények, amelyek miatt Rózsa Sándor elitéltetett, nem is az egyedüliek, amelyek lelkiismeretét terhelik, s e tekintetben ı messze túl tesz nem egy zsiványon, aki gaztetteiért halállal lakolt. De nem is kell további magyarázat ahhoz, hogy a három instancia egyértelmő ítélete, s ama egybevágó véleményük, hogy a kegyelmi kérelem mellızendı, elégséges bizonyíték arra, hogy a fent említett körülmények kimerítı méltánylással találkoztak. Mindazonáltal, másképpen áll a helyzet, ha a kérdést politikiai szemszögbıl vesszük vizsgálat alá. Ez esetben nem tagadható, hogy Rózsa Sándor neve a magyar forradalom óta tovább él a nép ajkán, és valamelyes – ha rossz szolgálatokkal is elnyert – hírnévre tett szert, mint egy fegyveres csapat állítólagos parancsnoka. Ez a bizonyos fokig romantikus nimbusz szorosan összeszövıdött Rózsa

Sándor nevével, s továbbra is fennáll, tekintet nélkül arra, hogy a Rózsa Sándor ellen lefolytatott vizsgálat alapján mindenki kielégítı meggyızıdést szerezhetett, hogy az ünnepelt egyén egész mindennapi, közönséges, éppoly ravasz, mint elvetemült gonosztevı. Annak bizonyítására, hogy Rózsa Sándort a nép még a legutóbbi idıkben is hısnek tekinti, elegendı, hogy az a vélekedés terjedt el: üdvös volna, ha Rózsa Sándort csapatával Garibaldi ellen lehetne felhasználni. Kivégeztetése ennél fogva csak nevének dicsıítését segítené elı, míg viszont, ha életfogytiglani börtönre kegyelmeznének neki, s olyan várba zárnák, ahol biztos ırizetérıl gondoskodás tétetnék, neve és személye lassanként feledésbe merülne.(...) Rózsa Sándor elsı fokon történt elítéltetése alkalmából kezdeményezésemre ı császári Fenségénél megbeszélést tartottunk, amelyen az az egységes s ı császári Fensége részérıl is helyeselt vélelemnek adtunk kifejezést, miszerint politikai tekintetekbıl indokolt, sıt egyenesen kívánatos lenne ı cs.kir Felségétıl Rózsa Sándornak halálbüntetés helyett életfogytiglani börtönre való megkegyelmeztetését kieszközölni.”34 Ferenc József tartotta magát a zárkörő megbeszélésen elhatározottakhoz. Haller levele után három héttel, a messzi Itáliából megkegyelmezett a dél-alföldi rablóvezérnek: „Legfelsıbb elhatározás Kegyelembıl eltörlöm Rózsa Sándornak ismételt gyilkossági bőncselekmények miatt a törvény által kiszabott halálos ítéletét és a megfelelı szabadságvesztı büntetés kiszabását átengedem Legfelsıbb Bíróságomnak.35 Verona, 1859. június 25.

Ferenc József s.k.”

A Legfelsıbb Bíróság életfogytiglani börtönre változtatta a halálos ítéletet. Rózsa Sándor a magyar történelembıl ismert, rosszemlékő kufsteini vár foglya lett. Messze a hazától, a távoli Tirolban, az Inn folyó jobb partján raboskodott egykor Kazinczy Ferenc, Wesselényi Miklós, Batsányi János, Teleki Blanka. A kufsteini várból nem lehetett megszökni: az ırség éjjel-nappal szemmel tartotta az elítélteket, az ölnyi vastag falakon senki sem hatolhatott át, a megerısített zárkaablakot lehetetlen volt kifeszíteni. Ha valamilyen csoda folytán a rab mégis megszökött volna börtönébıl, a szédítıen magas torony megálljt parancsolt a további menekülésnek. Rózsa Sándor a kufsteini vár legnevezetesebb lakója lett. Afféle turistalátványosságként éveken át mutogatták a kiváltságos látogatóknak. Sándor megvetette ıreit és a kíváncsi szájtátiakat; ha szóltak hozzá, legtöbbször „nikszdájcs” hangzott feleletül. Nevezetes elıélete miatt nem dolgoztatták, de kezét többfontos vasgolyóval a lábához láncolták. A korabeli jegyzıkönyvek tanúsága szerint jó magaviselető rab volt. Naphosszat a subáján heverészett, egész nap pipázott, de folyton a szabadulásra gondolt. Rabságának negyedik esztendejében fonnyadni kezdett az Alföld vasszervezető betyárkirálya. Az elmondottakat megerısíti és számos ponton kiegészíti egy 1864-bıl származó újságcikk. A kufsteini vár egyik kíváncsi látogatója így örökítette meg a sínylıdı Sándort: „Midın a börtönır zörgı kulcscsomagával a börtönt felnyitó, Rózsa Sándor szokás szerint egy kissé felemelkedett a nyoszolyáról, melyen kinyújtózkodva feküdt, felsı testét megegyenesíté és megvasalt meztelen lábát összevoná. Késı ısszel a hideg dacára nyitva tartá ablakait, s öltözete elárulta a puszták edzett fiát. Ha látogató szivarral kínálta meg, azt rendesen elvette és subája alá rejtette, melyet még pusztai kalandos életében viselt. Köszönete igen egyszerő fejbiccentésbıl állott. Rózsa Sándor iránt nem tanúsíthatni nagyobb szívességet, mintha az ember szivarral és dohánnyal ellátja, hiszen még csak a szivar és egy pipa dohány a legnagyobb élvezet, melyet neki a világ adhat. Minden egyébtıl elkeseredett szívvel fordul el. Arca kevéssé szenvedınek látszik, s szép haja egészen hátra van simítva arányos fején, melyre 10 000 forint volt kitőzve. Kissé görbe orra felett az éles, hideg és bizalmatlan szem néz elı a sötét szemöldök alól. Német nyelven tett kérdésre soha nem felel; azt mondja, hogy nem tud németül, ámbár a német nyelv, mint a törvényszéki tárgyalásokból kitőnt, nem egészen ismeretlen elıtte.

Gyakran mélyet sóhajt, és általában észrevehetı rajta a levertség. Az élethosszig tartó fogság gondolatát nem tudja eltőrni, s e tekintetben igen sürgetıen kérte azon folyamodványának benyújtását, melyben azért könyörög, hogy fogságát bizonyos számú esztendıkre szabják, habár annyi lesz is, hogy számuk élete hosszával felér.”36 Úgy tőnhetett, hogy az Alföld népe fellélegezhet. Legnagyobb rettegtetıje messzi börtönben raboskodott, szabadulásra vajmi kevés esélye lehetett. Rózsa Sándor azonban a puszták kiválasztottja volt, és az ilyen embert a jószerencséje akkor sem hagyja el, amikor mások már feladták a hiábavaló testi-lelki küzdelmet. Kufsteini zárkájában egy magányos, alvó oroszlán várta, hogy valamiképpen kiteljen az ideje.

V. „Isten hozzád, szülöttem föld, Én miattam lehetsz már zöld: Tiportalak, nem tiporlak, Isten hozzád, már itt hagylak.” (népdal) Az emigrációban élı Kossuth Lajos titkos terve dugába dılt: a magyar szabadságharcot nem lehetett újraindítani. A nemzet hiába reménykedett Garibaldi és Piemont segítségében, hiába tartott nagy szónoklatokat Kossuth Európa- és Amerika-szerte, a vasszigorral megfegyelmezett Magyarországon a 60-as években már nem lobogott a harci tőz. A levert forradalom emléke nem hunyt ki a szívekben, de a fegyveres ellenállás értelmetlen lett volna a kedvezıtlen nemzetközi helyzetben. Sajnos, az osztrák külpolitika melléfogásait és katonai vereségeit nem lehetett magyarországi forradalomra váltani. A külföldi megítélésre lássunk egy jellemzı példát. 1866-ban a francia Napóleon Jeromos herceg szemére vetette Kossuth Lajosnak: – Az Ön nemzete megint elkésett, mint elkésett 1859-ben. Mindig azt várja, hogy kívülrıl hozzák be neki a szabadságot. Nincs benne spontaneitás, nincs iniciatíva. Nem akar merényleni. Aratni szeretne nagy biztonsággal, anélkül, hogy vetett volna.1 Ne firtassuk, mennyi igazsága van ennek a kijelentésnek. Mindenesetre különös, hogy e gondolat éppen egy francia politikustól származik, hiszen az ı politikai elitjük évszázadokon át mindig „elkésett”, amikor a magyar függetlenség ügyének megsegítésérıl volt szó. A történet igazi tanulsága: Kossuth Lajos fájdalmas politikai veresége. Nem egészen húsz évvel a szabadságharc után, a nyugati világ ennyire egyértelmően hozta tudomására Európa egykor ünnepelt hısének: érdektelenek és közönyösek a magyar kérdés iránt. Az itthonmaradottak egyre nagyobb beletörıdéssel, ugyanakkor a legjobb tárgyalási kiindulópontokat sorra véve készültek a nagy kiegyezésre. Ferenc József októberi diplomája és a 60-as évek lényegesen engedékenyebb osztrák politikája sejtetni engedte: a Habsburgok is belefáradtak az állóháborúba. 1867ben már nem lehetett tovább halogatni az uralkodó és a nemzet közjogi megállapodását: megszületett a kiegyezés. A szentesi születéső Horváth Mihály, a neves történetíró bizakodva vetette papírra: „Ki történelmünket harminc év óta minden irányban behatólag búvárlom, úgy hiszem, teljesen fel vagyok jogosítva határozottan állítani, hogy negyedfélszázad viszontagságteljes küzdelmei után csak most lınek valahára oly alapokra fektetve közjogi viszonyaink, melyen alkotmányunk s nemzeti függetlenségünk, mennyire az bennünket, kisszámú és éppen nem kedvezı viszonyok közt létezı népet okszerőleg megillethet, teljesen biztosítva van olyféle megtámadások ellen, minık azt a multban minduntalan veszélybe döntötték.”2 A kiegyezés megteremtette hazánk gazdasági felemelkedésének lehetıségét. Közismert, hogy 1867 után hatalmas lendülettel indult meg Magyarország ipari fejlesztése, vasútvonalak, gyárak, ipari létesítmények hirdették az „amerikai tempójú fellendülést”. Sajnos, mindez elsısorban Budapesten zajlott. A magyar fıváros mai arculatát ekkor nyerte el, de szellemi és fizikai valójában ekkor szakadt el véglegesen a magyar vidéktıl. A 60-as, 70-es évek Budapestjén kevesen gondoltak azzal, hogy a vidéki magyar nép milyen reménytelen nyomorúságban él évszázadok óta. A császár és a magyar nemzet közeledése nem váltotta meg a Dél-Alföld sokat szenvedett lakosságát. Csongrád, Csanád, és Békés végeláthatatlan pusztáin az évezredes nomád élet folytatódott, a tanyák között majdnem úgy éltek az emberek, mint etelközi ıseik. Igen keserves visszatekinteni erre az idıszakra, mert az akkori idık kapitalizáló urai elszalasztották a talán utolsó történelmi pillanatot:

„elfeledkeztek” a származásában, nyelvében és kultúrájában magyar tömegek felemelésérıl, és így a mai idıkig hatóan megosztották Magyarországot. Hiába fejlıdött a technika, hiába jelentek meg késıbb a mezıgazdasági gépek – a földet továbbra sem az birtokolta, akit vére és verítéke jogán a legrégebbi idıktıl fogva megilletett. A magyar parasztot kisemmizte a történelem: jussát sem akkor, sem késıbb nem adta ki a kérlelhetetlen birtokos. A Dél-Alföld szokásjoga mit sem változott, elıfordult, hogy terheivel együtt is sokan visszakívánták az 1848 elıtti jobbágysorsot. Az 1860-as évek alföldi társadalmában egyre mostohább sorsra jutottak a puszta szabad elemei. A betyárvilág fordulóponthoz érkezett, az évtized elejére lényegesen megcsappantak a különbözı bőnesetek. Rózsa Sándor elfogásával a hatóságok azonban nem érték el a céljukat: a szegénylegények továbbra is gyilkoltak, loptak, fosztogattak – ezt azonban már nem tehették büntetlenül, mint egy évtizeddel azelıtt. A rendıri szervek legalább annyit elértek, hogy ellenırizni tudták a veszélyesebb körzeteket, lakott részeket. 1862-ben fogták el a balladából is jól ismert csongrádi Bogár Szabó Imrét. A Bogár Szabó család – Imre mellett Jakab, Márton és Mihály – bandába tömörülve fosztogatta áldozatait. A betyárkodó famíliát egy Basky nevő haramia vezette, aki a Pest megyei pandúrok elıl menekülve, 1862-ben öngyilkosságot követett el a benei pusztán. A 23 évesen elfogott Bogár Imre igazi férfiszépség volt, egy szegedi újság csongrádi levelezıje szerint a pásztorból lett szegénylegény: „...leventei termettel, majdnem gyermeteg ifjúsággal deli szépség – és az Isten képmását viselı arcvonásokkal.”3 Bogár Imre és társai egy év alatt hajtották végre nevezetes tetteiket: 1861-ben kirabolták a bajai szekereseket, kifosztották az újhartyáni boltost, a Páhy pusztai uraságot, a dabasi földesurat, a nagytócsai Redl bárót, a bıszei haszonbérlıt, a tótharaszti csárdást és felgyújtották egy jászszentlászlói gazda tanyáját, mert nem adott nekik szállást és abrakot. Bogár Imrét Pesten akasztották fel, a régi lóversenytér mögötti dombon. Kocsiját zokogó hölgyek árasztották el koszorúval, útját telehintették virággal – a legszebb alföldi betyárt ezrek kísérték el utolsó útjára. Országszerte ismert balladájának csak az elsı versszakát idézzük: Zavaros a Tisza, Nem akar higgadni. Az a híres Bogár Imre Által akar menni. A 60-as évek másik elhíresült betyárbandáját egy makói születéső juhász, Babáj Gyurka vezette. Öt vármegye üldözte a szegénylegényeket, mígnem 1868-ban a Békés megyei Csorvási-csárdánál, Babáj és két társa tőzharc áldozata lett. Az igazi szegénylegényvezér, a betyárok csillaga, Rózsa Sándor a 60-as évek jórészét börtönben töltötte. Ennek ellenére az Alföldön szükség lett volna a kemény kéz politikájára, mert elszaporodtak a kisstílő bőnözık, a sehonnai útonállók. Az 1863-as nagy aszály, és az 1866-os fagyás csak növelte a kapcabetyárok számát, egyre több csavargó keveredett közéjük. 1865-ben kedvezıbbre fordult Rózsa Sándor sorsa. A mai Csehország területén lévı theresianstadti börtönbe helyezték át a kufsteini magányában lószırbıl győrőket fonogató, idısödı betyárt. Minderre azért kerülhetett sor, mert augusztus 21-én a folyamatos kérvényezés eredményeként Ferenc József császár 15 év börtönre változtatta meg Sándor életfogytiglani büntetését. Decemberben a sokat szenvedett Bodó Katalin végsı kegyelemért folyamodott az uralkodóhoz. Valamelyik szegedi ügyész segíthetett a szerencsétlen asszonynak levele megfogalmazásában, a csatolt szegénységi bizonyítványban pedig az alsóvárosi plébánia és Taschler József alpolgármester igazolták, hogy Bodó Katalinnak ingatlanjai és kamatozó tıkepénze nincsen, azaz „a szónak szoros értelmében szegény asszony”. Részlet a kérvénybıl: „Mert miként a legmélyebb alázattal ./. alatt idecsatolt hiteles bizonyítvány igazolja, teljes

szegénységben tengetem életemet. Elırehaladt koromnál fogva pedig munkatehetetlen lévén saját mindennapi kenyerem megszerzésére is képtelen vagyok. Gyárrolóm, kire agg napjaimban támaszkodnom lehetne, nincsen. Két gyermekeim közül idısb fiam Császári s apostoli Királyi Felséged dicsı hadseregében szolgál, mint közvitéz; ez tehát nem segélyezhet! A másik pedig még neveletlen lévén, saját gyámolításomat igényli. Ekép ezen neveletlen árva gyermekemmel elhagyatva, öreg napjaimban a kétségbeesés áldozatává kell, hogy essünk, ha csak Császári s apostoli Királyi Felséged kimeríthetetlen kegyelme a férjnek s apának teljesen megkegyelmezve, ıt mint egyedüli gyámolónkat nekünk s benne a társadalomnak egy megtért tagját visszaadni legkegyelmesebben nem méltóztatik.”4 A díszes bécsi válaszlevél 1866. február 9-én érkezett meg. Bodó Katalin kérvényét elutasították. A kiegyezés utáni amnesztia nem terjedt ki Rózsa Sándorra, de a törvény értelmében ıt is magyar területen levı börtönbe kellett szállítani. A Péterváradra helyezett Rózsa Sándor valamiképpen mégis osztrák „fennhatóság” alatt maradt, hiszen a város császári katonai központ volt. Az alföldi nép talán elfeledte, vagy megbocsátotta Rózsa Sándor tetteit, talán még mindig a szabadsághıst látta benne? Ki tudja? Mindenesetre tény, hogy a kiegyezés évében Szegedrıl és Dorozsmáról többszázan küldtek kegyelmezési kérvényeket Sándor ügyében, a pesti legfelsıbb hatóságokhoz. A következı év hihetetlen fordulatot hozott, olyat, amelyre kevesen számítottak tíz esztendıvel azelıtt. Mária Valéria hercegnı születése alkalmából, 1868 áprilisában kegyelmet kapott és kiszabadult Rózsa Sándor, az ötvenötéves betyárkirály. A koronázás alkalmával meghirdetett amnesztia nem vonatkozott a dél-alföldi betyárvezérre. Ferenc Józsefnek feltőnt; hogy a „megamnesztiázottak” között nem szerepelt a neve, márpedig az újdonsült magyar királynak létérdeke volt, hogy egyetlen rabságban sínylıdı emberre se lehessen rásütni a politikai fogoly státuszát. A fogvatartóknak kapóra jött a hercegnı születése, rabságának utolsó esztendejében talán már Rózsa Sándor is sejtette, hogy hamarosan szabadlábra kerül. Több mint tíz rabságban eltöltött év bizonyára felvértezi az embert a jóra való hajlandósággal. Vannak azután született bőnözık, akik szabadulásuk után ott folytatják, ahol abbahagyták. Rózsa Sándor alighanem az elsı fajtából származott. S ha rossz szándékai lettek volna is, öreg feje megokosodott annyira a rabság esztendeiben, hogy megırizze magának gondolatait és elrejtse haj lamait. A hírre, hogy Sándor bácsi szabadul, Újvidéken bankettet rendeztek a tiszteletére, sıt pénzt is győjtöttek, hogy a város hozzájáruljon tisztességes élete megkezdéséhez. Az öreg betyár nem szorult rá a támogatásra: felkereste régi embereit, akik sorra átadták évtizede ırzött pénzét. Szőkebb hazájában, Szegeden is örömmel fogadták a betyárkirály megjelenését. Sándor bácsi tisztességgel viselte magát: szőzdohánnyal kedveskedett a rendırkapitánynak, megsüvegelte az alsóvárosi gvárdiánt, nemcsak régi ismerıseit, de a város vezetıit is sorra látogatta. Móra Ferenc szerint visszautasította az ünneplést: „Nono – mondta húzódozva, amikor a búzapiacon megéljenezték – nem töttem én olyan különösebb dolgot, mit kurjongattok énrám? Nem akarok én követ lönni.”5 Elıfordult olyan eset, amikor Rózsa Sándor barátságát muszájból is el kellett fogadni. Tömörkény István írta meg a következı történetet: „Az épp kegyelmet kapott Rózsa Sándor az utcán találkozik Dáni Ferenccel, elıkelı úri emberrel, késıbbi fıispánnal. Rózsa köszön és kezet nyújt. Dáni nem tehet egyebet, mint elfogadja. Mint mondta: – Ha nem fogadom el a nyílt utcán nyújtott kezét, sértett büszkeségében még az éjjel felgyújtja a tanyámat. Az akkori helyzetben nem is tehetett volna senki sem másként, mégis késıbb nem átallották vádul

hozni fel, hogy itt olyan viszonyok vannak, hogy „a fıispán nyílt utcán paroláz a rablóval”. Így csakugyan könnyő volt aztán a veszett hírt költeni.”6 Ki tudja, mi történt volna, ha Dáni Ferenc nem „parolázik” Rózsa Sándorral? Mindenesetre nehéz elhinni, hogy a frissen szabadult idıs betyár még éjjel bosszút állt volna sérelméért. Az esetet felhánytorgató szegediek magatartásán ne csodálkozzunk, a város vezetıi szinte kivétel nélkül kapcsolatban állottak Rózsa Sándorral: vagy kereskedtek vele, vagy lekötelezettjei voltak a régi idıkbıl. Szegeden mindenkinek jól telt a betyár nélküli tíz esztendı, bizony sok elöljárónak akadt rejtegetnivalója, ilyen-olyan „megtévelyedése”. Joggal tartottak attól, hogy Rózsa Sándor kiszabadulásával felszínre kerül bőnös múltjuk. Ha pedig így állott a dolog, komolyan fontolóra kellett venni: nem jobb-e titkon megegyezni Sándorral, esetleg folytatni a gazdaságilag nagyon is gyümölcsözı együttmőködést? Sándor bácsi szándékait azonban egyelıre senki sem firtatta. Nem is tehették, hiszen az öreg betyár csak rövid ideig tartózkodott Szegeden. Pestre utazott hivatalt keresni, egyenesen Andrássy Gyula miniszterelnökhöz, aki 1848-ban Kossuth oldalán küzdött a magyar szabadságért. Rózsa Sándor hatalmas tervvel vágott neki a nagy útnak: pandúrságot kér a maga számára, hogy megregulázza a szaporodó gonosztevıket. Ezen a ponton adjuk át a szót Móra Ferencnek. „A Sándor körül” írója a néphagyomány alapján így festette le a találkozást: „A nagyúr szívesen fogadta a betyárt, föltetette vele a levett kalapját, bársonyszékbe tessékelte, Sándor bácsinak szólította, szivarral, pálinkával traktálta, de pandúrsággal nem kecsegtette. – Nem lehet az, Sándor bácsi. – Ugyan már mért ne löhetne, tésúr, vagy minek tisztöljem az urat? – Mért nem lehet, Sándor bácsi? Mert akinek annyi tarka macskája van, mint magának, nem lehet annak hinni. – Nem, ugye? – mondta Sándor szelíden. – Hát Ferenc Jóska mért hihetött magának, mikor magának is vót ölég tarka macskája? Andrássy sóbálvánnyá merevedve nézett a betyárra. Az pedig rákacsintott, és odasúgta neki, megemelve a kalapját: – Csak nem felejtötte tán el maga se Kossuth Lajost? Mert nézze, az nagy csúnyaság vóna ám, ha mostan muszájból más gazdát szolgál is.”7 Így történt, vagy sem, egy biztos: Andrássy a legnagyobb szívélyességgel a belügyminiszterhez, Wenckheim Bélához irányította különös vendégét. Wenckheim – a miniszterelnökhöz hasonlóan – jóindulatot mutatott Rózsa Sándor iránt, de a pandúri állásról ı sem akart hallani. A betyárkirály ügyét továbbadta a rendıri osztály fejének: egy szúrós tekintető, komor úrnak, bizonyos Ráday Gedeonnak. Történelmi pillanat. 1868 nyarán elıször állott szemben a késıbbi két hatalmas ellenfél: Rózsa Sándor, az élı legenda és Ráday gróf, akirıl hamarosan több szót is ejtünk. Ráday nem fukarkodott ígéretekkel: jó szóval tartotta Sándor bácsit, segítséget ígért ügyében. Az öreg betyár kissé csalódottan vette tudomásul, hogy személyes megjelenése ellenére sem bíztak meg benne, a kívánt hivatalt nem sikerült megszerezni. Csalódottan utazott haza Szegedre – egy ideig még várta a kinevezést, majd „tartós elfoglaltság” után nézett. Rózsa Sándor különös csillagzat alatt született. Amikor ıszintén kívánta a tisztességes életet, amikor önként ajánlkozott, valamiképpen mindig a bizalmatlanság falába ütközött. A kiegyezés magyar politikusai – éppen úgy, mint negyedszázaddal azelıtt a szegedi urak – nem merték vállalni a felelısséget. Hivatalosan Sándor bácsi analfabétizmusával indokolták a döntésüket – mondván, hogy az állami ember nem lehet írástudatlan – de vélhetıen leltek volna megoldást, ha a közbiztonság megszilárdítását Rózsa Sándorral szerették volna megoldani. Másról volt itt szó: a kiegyezés utáni elsı esztendı konszolidálódó Magyarországán nem lehetett kísérletezgetni. Ebben az idıszakban hiábavaló

próbának bizonyult „a rablóból lesz a legjobb pandúr” szólás igazságának megállapítása. Gondot jelentett az is, hogy Sándor bácsi közismert bőnözıket szeretett volna maga mellé venni, a hatóságok pedig nem bízhattak meg ebben a félig pandúr, félig rabló „rendfenntartó osztagban”. Mert Rózsa Sándor idıközben megkereste régi cimboráit. Veszelka Imre már 1853-ban visszatért a polgári életbe, rablómesterségét kocsmárosságra cserélte. Sándor bácsi egyre többet üldögélt nála, addig-addig beszélgettek régi dolgaikról, míg egy szép napon minden újrakezdıdött. Amíg Rózsa Sándor börtönben ült, alaposan megváltozott a betyárélet Szeged környékén. Új bandák tőntek fel, a dél-alföldi rablóvilág legújabb nemzedéke adta egymásnak a kilincset a Veszelkacsárdában. A legígéretesebb tanítványnak Csonka Ferenc bizonyult. A tagbaszakadt szegedi halász ıszinte tisztelettel tekintett Rózsa Sándorra, saját bandája lévén, nemsokára társult is az élı legendával. Csonka nem volt kezdı: társaival együtt ı rabolta ki 1865. augusztus 6-án az Apácáról Oroszlámosra tartó postakocsit. Jól megfértek egy bandában: a bőncselekményeiket tárgyaló iratokból kiderül, hogy Rózsa Sándor tekintélye okán igazi vezetıje lett a betyároknak, de a végrehajtáskor fenntartotta magának a kívülálló jogát. Egy-egy rablás alkalmával gyakran házon kívül maradt, a lovakat ırizte vagy egyszerően megvárta a többieket. Társai nem ellenkezhettek vele, nemcsak életkora miatt, de azért sem, mert a betyárkirályról mindenki tudta, hogy ötvenöt évesen is felveszi a küzdelmet bármelyik huszonéves legénnyel. A néphagyományban nyoma maradt Rózsa Sándor rendkívüli testi erejének. Alföld-szerte ismert történet beszéli el – Veszelkáné Gémes Eszter is megírta könyvében – hogy Veszelka Imrével együtt azért gyilkoltak meg egy tiszaalpári juhászt, hogy nála erısebb embert ne hordjon a vidék. Sándorról azt is feljegyezték, hogy nála már csak a becskereki hóhérnak volt nagyobb keze. Ha Rózsa Sándor átadta a terepet, nem kellett sokat noszogatni a többi betyárt. Különösen a vérszomjas Csonka Ferenc jeleskedett egy-egy rablásban, de az 1868-ban összeszedett más cimborák közül is ismeretes néhány: Tombácz Antal, ifj. és id. Hegedős Antal, Kis Papdi Pál, Csíkos József, Szabó Imre (nem azonos Bogár Szabó Imrével), Becsei András, Szép Menykı István, Dubecz István, Keserő Rebek István, Kanász Tóth Antal, és végül, de nem utolsósorban Rózsa András, a betyárkirály édesöccse. Ne feledkezzünk el Veszelka Imrérıl, aki Kiss bácsi halála után Sándor legkedvesebb cimborája lett. Ekkor már harminc éve jóbarátok voltak, a Veszelka családra mindig lehetett számítani. A Veszelkák közül kerültek ki a rettegett balástyai betyárok. A família olyan népes volt, hogy különbözı mellékneveket adtak egymásnak: Pohos, Vasas, Keszeg, Duttyános, Talpas, Batla, Büke, Rotty, Bunkó, Dömötör, Nagyfejő. A Veszelkák kezdetben közel laktak egymáshoz, de a népes rokonság miatt földjeik szétterültek a szegedi és dorozsmai határban. Rózsa Sándor kettıs életérıl kevesen tudtak. Sokan sejtették, hogy ı áll egynémely nagyhírő bőncselekmény hátterében, de biztosat senki sem állíthatott. Nappal nyájas, tisztes életet élt az öreg betyár, de az éjszakát ismét hivatásának szentelte. Hamarosan új, minden eddiginél veszedelmesebb ellenfél tőnt fel. Gróf Ráday Gedeon kormánybiztos fogadalmat tett, hogy minden törvényes és törvénytelen eszközt felhasznál a dél-alföldi betyárvilág letörésére. * A kiegyezés évében már elfogadható volt vidékünk közbiztonsága, de a polgári Magyarország nem tőrhette, hogy szervezett bandák garázdálkodjanak nyolc-kilenc vármegyényi területen. Az Alföld déli pereme maradt a betyárok utolsó végvára: hiába tőntek fel a századfordulóig országosan ismert szegénylegények, az egész történeti Magyarországot tekintve, 1868-ban már csak errefelé találunk tömeges bőnözést, rettegı utazókat, megfélemlített lakosokat, felfegyverzett bandákat, a jognak fittyet hányó, öntörvényő igazságszolgáltatást. Eljárt az idı a somogyi betyárok, el a bakonyiak fölött is, a Mátra Vidróczki Marcija már csak utolsó fellángolás a 60-as, 70-es évek fordulóján. Az Alföldön helyre kellett állítani a közbiztonságot. Minden áron.

1869. január 4-én „legfelsıbb határozmány” alapján a terület királyi biztosának gróf Ráday Gedeont nevezték ki, aki 67 óta a Belügyminisztérium rendıri osztályát vezette. Ráday negyvenesztendısen került a Szegeden felállított királyi biztosság élére. Politikai pályája a szabadságharc idején, Szemere Bertalan miniszterelnöksége alatt kezdıdött. Közhonvédként küzdött a magyar szabadságért a maga szervezte szabadcsapatával, majd Mészáros Lázár, Dembinszki és Bem segédtisztjeként harcolt, egészen az erdélyi hadjárat befejezéséig. Ezt követıen visszavonult birtokára: a Haynau-rémuralom és a Bach-korszak elmúltával, 1867-ben nevezték ki a Belügyminisztériumba. Ráday kemény, szigorú ember hírében állott, legfelsıbb szinten ezért is találták alkalmasnak a feladat végrehajtására: tőzzel-vassal, minden eszközzel rendet kellett teremtenie a kormányhozhatatlan DélAlföldön. Tervei megvalósításához gyakorlatilag szabad kezet kapott. Királyi biztosi megbízatása szokatlanul széles körre terjedt ki: Csongrád és Csanád vármegyére, a Jászkunság kiskun területére, Szeged és Kecskemét szabad királyi városokra, szükség esetén Békés, Torontál, Pest, Arad, Bács megyékre és Szabadka szabad királyi városra is. 1869 elején Ráday Gedeon megkezdte szegedi mőködését, a hivatalos megfogalmazás szerint „az AlsóTisza vidéken megzavart közbiztonság helyreállítására”. Elsı lépésként utasította a vármegyéket, hogy a csendbiztosok végezzenek rendszeres, rajtaütéses razziákat, akadályozzák meg a gonosztevık egy helyre telepedését. Elrendelte a gyanús elemek és a bőnrészesek azonnali elfogását és Szegedre szállítását. A pandúroknak különigazolást kellett kérniük a bejárt helyek megbízhatónak kijelölt elöljáróitól (jegyzı, urasági tiszt). Ráday nyilvános ígéretet tett és kihirdette, hogy titokban tartja a betyárok feljelentıinek a nevét, magas pénzdíjat tőzött ki egy-egy körözött szegénylegény fejére. Vasszigorral csapott le a korrupt hatósági emberekre: csendbiztosokat hurcolt meg, sıt magát a szegedi fıügyészt is törvény elé állította, amikor kiderült, hogy összejátszott a betyárokkal. Miután a kecskeméti városkapitány istállójában lopott lovakat találtak, vele sem tettek kivételt – lefogatták és a szegedi várba szállították, ahol öngyilkosságot követett el. Tervei megvalósításához megbízható munkatársakra volt szüksége. A megvesztegethetetlen Kormos Bélát a Belügyminisztériumból hozta maga mellé, az igazi nagy fogásnak azonban Laucsik Máté vizsgálóbiztosi kinevezése bizonyult. Az egykori Fejér megyei fıszolgabíró jól ismerte a betyárok viselt dolgait. Néhány évvel Szegedre költözése elıtt ı irányította a somogyi betyárvilág felszámolására tett hadmőveleteket. Laucsik Máté kegyetlensége nem ismert határt: a lefogottakkal szemben tanúsított barbarizmusa miatt csakhamar leváltották inkvizítori posztjáról. Móra Ferenc feljegyzése szerint jégverembe záratott egy vallani nem akaró gyanúsítottat. A meztelenre vetkıztetett szerencsétlennek keze-lába lefagyott, mielıtt szörnyethalt. A Bécsben panaszt tévı rokonok elindították a lavinát, egyre több kegyetlen részletre derült fény. Laucsik soha többé nem kaphatott bírói és ügyészi állást. Ráday azonban nem törıdött a rangokkal és címekkel: maga mellé kérte a somogyi betyárok rettegtetıjét, akit állítólag maga Andrássy Gyula miniszterelnök beszélt rá a szegedi vizsgálóbírói hivatal elvállalására. Móra Ferenc érdekes adalékot közöl Laucsik személyiségérıl: „Kinn a tanyák között, ahol a Sándor határozottan sokkal többet emlegetett alakja a múltnak, mint például Nagy Lajos király, nem Ráday az antagonistája, hanem Lócsik (Laucsik – a szegedi nép nyelvén – Sz. Z. L.).” Nem mondhatni, hogy nagy lelkesedéssel adóztak volna neki a betyárirtásért, inkább hideg elismeréssel. – „Kögyetlen szigorú embör vót, nagy kínzást tött a szögénylegényökön. Az vót a szavajárása, hogy ürá úgy köll nézni, mint a küszent-istenre.”8 Ráday statáriális bíróságot tartott fenn, a gyakori halálos ítéleteket gyorsan és kíméletlenül hajtották végre. A királyi biztosság székhelyén, a szegedi várban egy egész század galíciai lovaskatona látta el a karhatalmi feladatokat. A vár magvát a „Zwingert”, Ráday elzárta a világ szeme elıl: a szegediek

azonban titkos súgások alapján tudomást szereztek az ott folyó borzalmakról. Ráday Gedeon iszonyatos módszerrel dolgozott: a középkori inkvizíciót idézı barbár kínzásokkal törte meg a betyárokat és a gyanús személyeket. Mőködése alatt mintegy 2000 embert fogott el, köztük nıket és gyermekeket is. A 2000 fogoly egy része soha nem szabadult, sokan elpusztultak az embertelen körülmények között. 1962-ben jelent meg Nagy Czirok László: A Ráday kor s a szegedi vár titkai címő könyve. A szerzı az ellenırzött adatközlés módszerével elsıként tárta fel a kazamaták évszázados titkát, a kormánybiztos szégyenletes módszereit. A XX. századi hitleri és sztálini megsemmisítı táborokhoz hasonlóan Rádayék is matematikai kérdésnek tekintették a befogottak sorsát. A kormánybiztosi iratok között van egy tekintélyes nagyságú könyv, ebben vezették a rabok adatait, elfogásuk idıpontját, további sorsuk alakulását. Számtalan fogoly neve mellett szerepel az adminisztrátor hivatalosan rideg megjegyzése: „meghalt X hónap Y. napján”. A szegedi várból csak az került ki elevenen, aki együttmőködött Ráday pribékjeivel. A lefogott gyanúsítottat napokon át éheztették. Elsı kihallgatásán az illetıt Laucsik frissen sült sós pecsenyével kínálta meg, aztán megmondták neki, hogy vizet csak akkor kap, ha megfelel a vizsgálóbíró kérdéseire. Ha a rab nem akart – vagy nem tudott – válaszolni, Laucsik sötét magánzárkába csukatta, ahol sem járkálni, sem ülni, sem feküdni nem lehetett. Eközben folyamatosan ütlegelték: a rácson keresztül hátba, mellbe és fejbe vágták a szerencsétlen embert, aki a nagy szomjúság oltására a saját vizeletét csurgatta a markába. A vár magánzárkái alatt kígyók, békák, patkányok háborították a rabokat. Kezüket, lábukat lazán megvasalták, a kis nyíláson belökött ételt úgy szopták, nyalták ki táljukból, mint a kutyák. Szájukat nem törölhették meg, szakálluk és bajuszuk elmocskolódott az ételtıl. Nadrágjuk hátulja hasonlóképpen: ürítkezési helyükre – az egyik sarokba – megvasalva nem tudtak elvánszorogni. Fekvıhelyül a fal tövéhez rakott dudvás szalma szolgált, mosakodni, fésülködni, borotválkozni, tiszta ruhát váltani nem lehetett. Harmadnaponként negyedórás sétát tehettek a vár szők udvarán, de ilyenkor minden rab fejére álarcot húztak a fogdmegek. Amikor másodízben Laucsik elé vezették a gyanúsítottat, megkezdıdött a tényleges kikérdezés. A teljesen legyöngült embernek nem akadt más választása, beszélnie kellett. Ha azonban nem vallott a szóbanforgó személyekre, ha nem ismerte a Laucsik által felvetett ügyet, egyszóval ha nem tudott válaszolni, kezdetét vette a valódi kínzássorozat. Orvosi ellenırzés mellett bottal, szíjjal, bikacsökkel ütlegelték a szerencsétlen rabot. Elıfordult, hogy hasrafektették, csukló vaspántokkal egy deszkapadhoz láncolták, majd eszméletlenre verték. Amikor egy másik szobában magához tért, éppen jeges vizeslepedıvel borogatták. Két-három napon keresztül ütötték-verték, majd rántott levest adtak neki. Ezt követıen színes ruhába öltöztették, amely belül olyan szúrós volt, mintha sündisznóbırrel lett volna bélelve. Kezét-lábát megvasalva egy tágasabb helyre vezették, ahol több ilyen öltözető emberrel együtt tartották fogva. Vakarózni nem tudtak, kínjukban falhoz, ajtósarokhoz és egymáshoz dörgölıztek. A kínzók továbbra is szemmel tartották ıket – egy-egy prófuc, azaz ır – bikacsökkel, bottal rendszeresen verte a magatehetetlen rabokat. A szegedi vár leghírhedtebb kínzóeszköze, a „Ráday-bölcsı”, sok szegénylegény halálát okozta. A sós étel, a szomjaztatás és a verés után a gyanúsítottat egy mellékszobába vezették, és egy nagy teknıfélében hasra fektették. Miután a teknı lyukacsos tetejét lezárták, forgatni kezdték a kétoldalról felerısített fogantyúkat. A bezárt ember testébe apró szögek mélyedtek, a kínzók a fájdalom fokozására rázni kezdték a gépet, akár a bölcsıt ringatáskor. A mővelet végén a csuromvéres áldozatot kiemelték a kínzóeszközbıl, vizes lepedıvel kikúrálták seblázából és néhány nap múlva minden kezdıdött elılrıl. Ráday más gépeket is alkalmazott: „szőzlány” szorítójával bordatörésig ropogtatták az áldozat csontjait, a „pofozógép” pedig gombnyomásra zúzta össze a kínzottak arcát. Még ez sem volt elég. Aki túlélte és kibírta az embertelenség eme stációit, azt a szoba mennyezetére erısített csigára helyezték, a fejjel lefelé függı embert bikacsökkel verték félholtra. A halottakat a legnagyobb titokban földelték el,

rendszerint a váron belül. Nemhiába írta Mikszáth Kálmán: „Szegény betyárok! A mód, amellyel kiírtattak, szinte szégyenteljesebb az országra, mint a garázdálkodás, amelyet véghezvittek.”9 Szőcs Sándor érdekes történetet jegyzett le az egyik megkínzottról: „Egy berettyóújfalusi nevezetes família egyik fiatal tagját is tanúként idézte be a szegedi bíróság, mégis másfél esztendeig tartották fogva. Akkor aztán egy éjszaka kibuktatták a Zwinger kiskapuján. Már csak vánszorgott. „Honnan jön? Hová megy?” – kérdezték tıle a szegedi utcán. Megmondta: „Innen, ni.” Jószívő emberek kézrıl kézre adták. Mindenki segítette akkor a Ráday markából szabadultakat. Várostól városig, falutól faluig szekerezték. Itthon ágynak esett, három hét teltével el is temették. Még családtagjainak sem mondott egy szót sem a vele Szegeden történtekrıl. De azt meghagyta, hogy fejfájára véssék rá a Ráday nevét is.10 Móra Ferenc adatközlıje, D. Urbán két évig ette Ráday kenyerét: „– Tudod, fiacskám, nem vót az rossz hely – merengett el néha a daliás idıkön – húsban nem vót semmi hiányosságunk, csak kegyetlen megsózatta a Lócsik, inni meg nem adott rá, úgyhogy az ember néha a falat nyalta kínjában. Az kutya ember vót, de engem mégis kiszabadított a keze közül az a nagyon jó Isten.”11 Egy másik túlélı, a kiskunmajsai Gama Kovács János holtáig emlegette: „– Valamikor, ha satuba töttek volna, se bírtak volna belülem könnyeket kisajtolni, most mög a költözı fecskéket is mögsiratom.”12 Ráday Gedeon felszámolta a dél-alföldi betyárvilágot. Mőködése alatt olyan közbiztonságot teremtett, amely azelıtt ismeretlen volt. Feljegyezték: Ráday idejében heteken át, ırizet nélkül csatangolhatott a jószág, a hatalmas pusztában nem akadt ember, aki akárcsak egy lovat, marhát is elkötött volna. A betyárok sorra kézrekerültek. Rózsa Sándor szinte az elsık között. Amikor Ráday 1868 végén Szegedre került, találkozót kezdeményezett Sándor bácsival. Felajánlotta, hogy megkapja a kívánt hivatalt, ha együttmőködik a kormánybiztossággal. A betyárkirály nem így képzelte a továbbiakat, kopómunkára nem mutatott hajlandóságot. Egyszer-kétszer még elbeszélgettek a dologról, de Rózsa Sándor ekkor már nem bízott Rádayban. 1868. november 14-én éjjel Rózsa Sándor, Tombácz Antal, ifj. Hegedős Antal, id. Hegedős Antal, Kis Papdi Pál, Csíkos József, Szabó Imre és Csonka Ferenc Pusztapéteri felé vették útjukat. A nyolc lovasbetyár nagy fogásra számított: elhatározták, hogy kisiklatják és kirabolják a Szeged felé tartó vonatot. Az Alföldön veszélyesnek számított a Szeged-Vásárhely, Szentes-Szegvár-Mindszent, SzegedDorozsma, Kistelek-Kiskunmajsa, Kiskunfélegyháza-Csongrád közötti vasútvonal. Nem ez volt az elsı vonatrablási kísérlet. Csonka Ferenc már 1867-ben megpróbálkozott a Szıreg és Oroszlámos között haladó szerelvény feltartóztatásával, de társaival együtt megijedtek a sok utastól és kereket oldottak. Ettıl kezdve Csonka a vonatrablás megszállottjává vált: Szabó Imrével együtt ı volt a legújabb kísérlet értelmi szerzıje is. Nem sokkal tíz óra elıtt a betyárok fegyverrel és feszítıvassal felszerelkezve jelentek meg a 266. és 267. számú ırházak között. Hosszú lánccal csavarták körül az egyik sínt, és elhelyezkedtek a közeli árokban. Elfogták az arra járó Víg József kisteleki lakost, megkötözték, letakarták subával, megparancsolták, hogy maradjon csendben, mert halál fia lesz. Tíz órakor megérkezett a vonat. A betyárok lélegzetvisszafojtva várták a fejleményeket, de mindhiába. A lánc gyengének bizonyult: a vonat nem siklott ki, zavartalanul folytatta útját. Az utazók persze érzékelték az akadályt, a hamarosan meginduló nyomozás azonban eredménytelenül zárult. December elején a nyughatatlan Csonka újabb ötlettel rukkolt ki, egy vasúti ırtıl srófkulcsot szerzett, társait összetoborozva ismételt rablásra buzdított. Sándor bácsinak komoly aggodalmai voltak az

üggyel kapcsolatban, de a Becsei Andrással és Seiben Antallal kiegészült banda végül az újabb próba mellett döntött. December 7-én a tízfıs társaság Pusztapéteri és Félegyháza között, a 258-as ırház közelében ütött tábort. Semmit sem bíztak a véletlenre: a kulcs segítségével tíz méteren felszedték a síneket, majd a közeli kiserdıbe vonultak. Veszelkáné Gémes Eszter fontos feljegyzést hagyott ránk Rózsa Sándorról: „Szájhagyomány szerint soha, sehol, semmi vállalkozástól nem féltek, de még Rúzsa is félt itten. – Cimborák! Most rözögök! – mondta. – Emmán nem a parasztok! Mög a gulya! Mög a vásárosok! E’ az állam! A’ pedig hatalmas!”13 Este tízkor megérkezett a 3-as számú személyvonat. Minden úgy történt, ahogyan a betyárok elgondolták. Legalábbis a vonatsiklatást illetıen. A szerelvény nagy robajjal letért útjáról, három kocsi felborult, a többi a síneken maradt. A betyárok elıugrottak rejtekhelyükrıl, és tíz-tizenkét lövést adtak le a vonatra. A menekülı mozdonyvezetıt, Krausz Jánost nem találták el. Amikor közelebb léptek, a kocsikból váratlanul viszonozták a tüzet. Erre bizony nem számítottak a betyárok. Egy tiszt vezetésével kisebb katonai egység utazott a vonaton, akik az utasok szerencséjére bátran felvették a harcot a támadókkal. Rózsa Sándorék hamarosan beleolvadtak a ködös novemberi éjszakába. Az utasok reggel 6 órakor érkeztek meg Szegedre. Ráday elgondolkodott: ki az a vakmerı ember, aki fegyveresen megtámad egy egész vonatot? Besúgói hamarosan jelentkeztek: ugyanazt a nevet hozták üzenetként, amelyet a kegyetlen gróf is napok óta forgatott a fejében. Egyre több rablással kapcsolatban emlegették Sándor bácsi nevét. 1868. november 20-án hat bekormozott arcú, kékruhás betyár kirabolta a perjámosi Hermann Weithert boltját. Henrich Spechter segédet fejbevágták, és 840 forint értékő posztóruhával távoztak. Az egész rablás öt percig tartott. Ennél is nagyobb port kavart a kanizsai Huszágh-család kirablása, 1869. január 5-én. Huszágh Miklós helyi földbirtokos délután négy órakor tért haza otthonába. Váratlanul négy, sárral bemázolt rabló jelent meg, egyikük fojtogatni kezdte Huszághot selyem nyakravalójánál fogva. Tízéves unokáját sem kímélték – ugyanúgy torkon ragadták, mint a kastély urát. Eközben magyaros kiejtéső szerb szavakat kiáltoztak, feltehetıen megtévesztésül: – Dáj novce!14 A család Wertheim-szekrényébıl 340 forintot, aranyat, államkölcsön-kötvényt és nagyértékő ékszereket dobáltak a bırtarisznyájukba. Ma már tudjuk, hogy a rablást Csonka Ferenc vezetésével Becsei András, Kanász Tóth Antal és Szabó Imre hajtották végre. Rózsa Sándor és Hegedős Antal kint maradt a lovaknál. Ráday gróf elhatározta, hogy véget vet a betyárreneszánsznak. Macska-egér harc kezdıdött. Rózsa Sándor látszólag érinthetetlen volt, Ráday és Laucsik azonban lassan szıni kezdte a hálót. Ezen a ponton meg kell szakítanunk az elbeszélés fonalát. E sorok írója töredelmesen bevallja: hosszas kutatások után, az idevonatkozó anyag áttanulmányozásával sem mondhat biztosat Rózsa Sándor újabb elfogásának a részleteirıl. Móra Ferenc idézett, kitőnı munkája – az író saját bevallása szerint is – a századeleji szájhagyományból merítkezik. Hasonlóképpen a Veszelkáné Gémes Eszteré, aki romantikus mesét szı az elfogott Rózsa Sándor és Veszelka Imre alakja köré, a becsületbeli ügy nyomába szegıdött, betyáros igazságszolgáltatásról. A leghitelesebbnek tőnı forrás Edvi Illés Károly: Emlékeim a szegedi várról címő visszaemlékezése. 1869-ben Ráday ügyésze volt, és az események után hat évtizeddel számtalan részletet tisztázott említett írásában. Ebben a tekintetben az általa elmondottakat fogadhatjuk el hitelesnek: „Rózsa Sándornak szeretıje volt a városban. Egy céda menyecske, kivel az összeköttetést akkor is fenntartotta, amikor már bújkált. Ráday egy nyalka csendbiztost szemelt ki avégbıl, hogy ezt a menyecskét meghódítsa. Ez nem nagy fáradtságába került a megbízottnak. Néhány nap alatt megkötötte a viszonyt a betyár szeretıjével. A csendbiztos azonban már az elsı légyotton komor és tartózkodó volt, ami sehogysem tetszett a szerelmes menyecskének. Levertsége okául elpanaszolta,

hogy mennyit kell szenvedniök a gróftól. Mióta Sándor nem jár hozzá, egészen meg van akadva. Ezután azért mindenkit szid és káromol. Senki sem tud úgy a kezére járni, mint Sándor. De hát mostanában úgy eltőnt, hogy nem lehet tudni, él-e vagy meghalt. Pedig már meg is érkezett Budáról a kinevezése. Csak az kellene, hogy jelentkezzék a királyi biztosnál és átvegye. Hiszen, ha csak ez kell – vágott közbe a menyecske – akkor sebaj. Holnap délelıtt megjön. Errıl felelek.”15 1869. január 25-én délelıtt hírül hozták Rádaynak, hogy Rózsa Sándor szeretne vele beszélni. A kormánybiztos dörzsölhette a markát: terve jó úton haladt, már csak a végsı lépés volt hátra: a szegedi várba kellett csalogatnia az ismeretlen helyen tanyázó betyárkirályt. Üzenetet küldött16 Sándor bácsinak: csendbiztosi kinevezése megérkezett, de elıbb jegyzıkönyvet kell felvennie egy állítólagos feljelentéssel kapcsolatban. Ráday azt lódította, hogy valaki rémhíreket terjeszt Sándor bácsiról, és a cáfoló iratot mielıbb meg kell szerkeszteni, hogy eljuttathassák a minisztériumba. És még egy apróság: a jegyzıkönyvet csak a várban lehet megírni, hiszen itt mőködik a hivatal. Egy másik változat szerint Laucsik csalogatta be Rózsa Sándort a szegedi várba, azzal az ürüggyel, hogy pandúruniformisához mértéket kell venni a katonaszabónál. Mondják azt is, hogy a régi puskáját akarta visszaadni neki. Akárhogyan is történt a dolog, Rózsa Sándor január 26-án önként besétált a várba. A hatvanadik évéhez közeledı, évtizedekig bujkáló, hosszú ideig börtönben sínylıdı betyár nem fogott gyanút. Lehetséges ez? Hihetı, hogy a nem is akármilyen szellemi képességekkel megáldott, ravasz, okos, körültekintı öreg megbízott volna a kormánybiztos egyetlen ígéretében? Annyira megszédítette életének legnagyobb vágya, az óhajtott csendbiztosi állás, hogy minden elıvigyázatosságot félretéve besétált a kelepcébe? Vagy titkos megegyezés, soha ki nem deríthetı részletek lappangtak Ráday gróf és Rózsa Sándor kusza viszonyában? Ezekre a kérdésekre soha nem kapunk választ. Ezen a hideg napon becsukódott a várkapu a lassan ballagó Sándor bácsi mögött. Az udvaron gyakorlatozó katonai kötelékbıl váratlanul kivált egy szakasz, és szuronyt szegezve foglyul ejtették a betyárt. Rózsa Sándor ordítani kezdett, mint egy oroszlán. Káromkodott, az öklét rázta, mindhiába. Földreteperték és megvasalták, majd magánzárkába tették. Még ezen a napon gyors lovasok győjtötték össze a betyárkirály ismert és feltételezett cimboráit. Huszonnégy óra alatt összegyőlt a banda a szegedi vár pokoli börtönében. Ötvenhárman kerültek úgy rács mögé, hogy semmit nem tudhattak a másikról. * Rózsa Sándor napokon át ordított a tömlöc magányában. Nagy tekintélye miatt külön ırzıt kapott: egy Gazdik nevő kisteleki embert, aki késıbb azt mondta, hogy negyvenéves börtönırsége alatt soha nem hallott ehhez fogható cifra káromkodásokat. Ismét álljunk meg egy pillanatra. Újabb rejtély Rózsa Sándor ügyében: soha nem tudjuk meg, ki és hogyan bírta tanúvallomásra a betyárvezért. Láttuk, hogy Ráday és Laucsik nem válogatott a szadista módszerekben. Józanul gondolkodva mégis nehéz feltételezni, hogy Rózsa Sándor ellen fizikai erıszakot alkalmaztak volna – személyének politikai fontossága, a kicsikarható információk reménye semmiképpen nem indokolhatták a túlzott brutalitást. Arról nem is beszélve, hogy egy ötvenhat éves ember maradandó sérüléseket szerezhetett a kínvallatások során, s ez a fogvatartóknak sem lehetett érdeke. Alighanem Móra Ferencnek lehet igaza, aki szerint Laucsik „pszichológiával dolgozott az elsı perctıl kezdve”.17 Ami ezen túl következik: az élıszavas, az irodalmi és ponyvai hagyomány. Legendák beszélnek Sándor bácsi cimborák elıtti, megszégyenítı térdepeltetésérıl, asszonyi árulásról, berezelt bandatagok terhelı vallomásairól. Móra Ferenc szerint Laucsik egypéldányú újságot nyomatott Rózsa Sándor részére,

hogy ezzel kényszerítse vallomástételre a betyárt. A lap címoldala öles betőkkel hirdette, – s ezt az írástudatlan betyár több emberrel is felolvastatta magának – hogy angol, francia és német összefogott Bécs ellen, mert idegen kereskedık is életüket veszítették a pusztapéteri vonatrabláskor. A kizárólag Rózsa Sándor számára gyártott sajtó napról-napra fenyegetıbb híreket hozott: már Komárom is elveszett, sıt az idegen katonaság már Budát löveti. Ebben a szorult helyzetben – mármint az állítólagos háborúban – egy reménysége maradt a szenvedı Magyarországnak: ha Rózsa Sándor vallomást tesz, s ezzel lecsillapítja a nagyhatalmakat. Móra elbeszélése szerint ez hatott: Rózsa Sándor hazafias felindultságból vallomást tett, hogy megmentse Magyarországot és az Alföldet. Ki-ki döntse el, hisz-e a fenti történet igazában. Egy biztos: Rózsa Sándor ellen elsısorban lelki és érzelmi hadjáratot folytatott a szegedi kormánybiztosság. Edvi Illés Károly a visszaemlékezésében nem rejtette véka alá, hogy évtizedekkel késıbb is kötötte a titoktartás. Az egykori szegedi kormánybiztosság ügyészeként sírba is vitte a legfontosabb kérdésre adható választ: mi történt Rózsa Sándorral a szegedi várban, ki és hogyan csikarta ki a vallomását? A vallomástételrıl szólván idézzük ismét Móra Ferencet, aki hitelesnek tőnı adatot hagyott ránk a betyárok kiterjedt kapcsolatrendszerérıl: „...a bíró majd lefordult a székrıl, amikor Sándor egy nevet mondott neki, amelynek viselıje kifızte a vasútmegállítások tervét, és lefölözte a hasznukat. – K. József. – Kicsoda? – esett le a bíró álla. – Mondom magyarán. K. József. Itt Szögedön, a Mélyárok utcában, az a nagy sárga ház az üvé. Ismerte azt Laucsik nagyon jól. Minden vasárnap este eljárt oda feketézni. Ráday gróf meg minden este.”18 Képzeljük el, micsoda sziszifuszi munka, mennyi erıfeszítés, micsoda megingathatatlan hit kellett ahhoz, hogy Ráday Gedeon és munkatársai elvégezhessék a rájuk bízott feladatot! S tették ezt olyan közegben, ahol még a magukfajta úriemberek is a Rózsa Sándor orgazdái voltak. A kormánybiztos bőneire erkölcsi értelemben nem adhatunk felmentést, de a tárgyilagosság kedvéért tegyük hozzá: egy év leforgása alatt helyreállt a rend az Alföldön. Szeged népe még fáklyászenét is adott gróf Ráday Gedeon tiszteletére. 1869. május 28-án a kormánybiztos diadalittas levelet intézett Wenckheim Béla belügyminiszterhez: „Sietek Nagyméltóságodnak jelenteni, hogy Rózsa Sándor, kit csakis belsı meggyızıdésem, combinatioim és némi nem teljes biztosságot nyújtó besúgások alapján fogadtam el, eddig inkább csak észlelésekbıl vont magány meggyızıdés és némi besúgott körülmények terheltek, mint biztos adatok, közelebbi napokban bebizonyított tények és bőntársak beismerése után, önvallomásával is több rablásbani bőnrészességét beismerte, még pedig nem csak mint magam is képzeltem egyedül mint intézı, hanem p.o.f. év Január havában Magyar Kanizsán elkövetett rablásnál – mint egyenes rabló is; annál inkább örvendetes ezen körülmény, mert ezáltal megszabadultam az utolsó súlyos felelısség alól is, most már az általam elrendelt valamennyi befogatás teljesen igazolva lévén, de annyiban is nagyérdekő, mert ezen vallomás által a vizsgálatnak egy újabb stádiuma állot be, mely egyrészrıl könnyíteni s így siettetni fogja a mőködést, másrészrıl szélesebb és valószínőleg politikailag érdekesebb keretet nyerend, amennyiben Rózsa Sándornak a szerb vidékeken, de itteni szerb, valamint gyaníthatólag szélsı összeköttetéseit több jelekbıl – mint azt már szóbelileg is volt szerencsém jelenthetni – bátorkodom elıvigyázatból megemlíteni, hogy Rózsa Sándor önvallomásainak lapok útjáni közlését még idı elıttinek vélném.”19 Ráday munkája csak most kezdıdött. Egymás után kérte be a Rózsa Sándorral kapcsolatba hozható összes vármegyei iratot, felderítetlen bőnesetet, több évtizede megoldatlan ügyet. Figyelme a legapróbb részletre is kiterjedt: még akkor is áttanulmányozta az aktát, ha csak egy birka ellopásával vádolhatta a betyárvezért. Húsz-harminc évvel azelıtti eseteket elevenített fel, új adatok reményében sorra vette

azokat a bőncselekményeket is, amelyekért Rózsa Sándort 1859-ben már elítélték. Ráday levelezésébe belepillantva az az érzése támad az embernek, hogy a kormánybiztos hihetetlen alapossága mögött valamilyen személyes ügy – bosszúvágy? – rejtızik. A többi befogott betyár, Veszelka Imre, Csonka Ferenc, Rózsa András és mások eseteit is megvizsgáltatta, hitelt adott a legapróbb részleteknek, a találgatásokat is fontolóra vette, ha egy szemernyi igazságot vélt felfedezni bennük. A kiegyezés utáni második évben Rózsa Sándorról lekopott a szabadságharcos nimbusza. Az Alföld népe nehezen emésztette meg, hogy az egykori hıs, Kossuth barátja, vonatrablással, gyermekek fojtogatásával, erıszakos cselekedetekkel tért vissza a polgári életbe. Egyre-másra bukkantak fel a régi sérelmek, sokan évtizedes veszteségüket hánytorgatták fel az elfogottaknak. Az emberek már nem féltek a börtönbe zárt Rózsa Sándortól és bandájától. Ráday ebben bízott: ismerte az emberi gyengeséget, az igazságszolgáltatás mögé rejtızı anyagi haszonlesés természetét. Iratai között találtam egy érdekes levelet, amely 1872. június 23-án érkezett a szegedi kormánybiztoshoz. A levelet Kis Vass János és Kis Vass Pál dorozsmai lakosok írták, egy harminc évvel (!) azelıtti esettel kapcsolatban: „Méltóságos Úr! Azon kérelemmel járulunk méltóságához mindön több lopások és rablások nap fényre derültek kik régi idıkben történtek is minékünk alulírotaknak az 1842-dik év husvét 2dik napjan mint délután 3 vagy 4 óra tajban történt egy fekete lovas ember – kit Rózsa Sándornak gondolunk – el hajtott 9 db. marhánkat és ketıt a béresünkét öszesen 11. darabot kit késöb tudomásul vettünk hogy Veszelka Andras tanyáján napolnak több nap Kinek Imre nevő fia volt akor véle és az marha el sikasztás azon fordult meg és az marhák leírása 3 drb. hasas tehén 3 drb. 3 esztend 2 tinó 1 üszı 3 drb 1 évesek 3 mad napos sütéső bélyeggel az 9 drb egy bélyegben KV bélyeggel a béresünké pedig 2 medı tehén az jegyét nem tudjuk ugyan azon évben történt szinte Azon fekete lovas egy tehenünket erıszakosan az csordásnak elül el hajtott Lehet kérelmünkre méltóztasson efelül Rózsa Sándortul vagy Veszelka Imrétül tudomást venni. Ezel nagy tisztelettel maradunk Alazatos szolgai Kis Vas Janos és Kis Vass Pálh Kis Kun Dorosmai lakosok”20 A nagy per elıkészítése lassan haladt. Ráday semmit sem bízott a véletlenre, három esztendın át győjtötték az iratokat. Idıközben megpecsételıdött a szegedi kormánybiztosság sorsa: annyi panasz érkezett Ráday Gedeon módszereire, hogy legfelsıbb szinten is tenni kellett valamit. A szegedi városi közgyőlés például jegyzıkönyvbe vette, hogy a vár közelében lakóknak se éjjelük, se nappaluk a kihallatszó, vérfagyasztó ordítások miatt. Jókai Mór lapja, a Budapesten megjelenı „A Hon”, 1869-ben szintén elítélte a grófot: „Hogy mennyire érvényesek és hitelesek az ily módon kicsikart vallomások, nem fejtegetjük; annyi azonban bizonyos, hogy ily barbarizmus legkevésbé sem felel meg a 19-ik század fölvilágosodott humánus szellemének.”21 1872. október 31-én – a sok támadás és feljelentés miatt – gróf Ráday Gedeont felmentették kormánybiztosi hivatalából. Távozásakor kijelentette: még a felét sem végezte el a rábízott feladatnak. Munkatársai – köztük Laucsik Máté – maradhattak egy darabig, be kellett fejezniük a bőnüldözıi munkát. Nyilvánvaló, hogy ık tüntették el a Zwingerben és a kazamatákban folytatott véres kínvallatások nyomait. 1872. december 8-án megkezdıdött Rózsa Sándor utolsó pere a szegedi várban. A kapunál már reggel gyülekeztek az emberek. Több mint százötvenen zsúfolódtak össze a tárgyalóteremben, szép számmal képviseltették magukat a város hölgyei is. Bodroghy István elnök, Kovács Zsigmond és Újhelyi Károly bírák, Szeidl Lajos jegyzı, Edvi Illés

Károly ügyész, Eördögh Mihály és Benke József ügyvédek részvételével ismét törvényt ültek a betyárkirály felett. „A Hon” jelenlévı tudósítója így látta a per két fıszereplıjét: „Rózsa Sándor magyar nadrágban, fényes, gombos, rövid magyar ujjasba volt öltözve, tartása már kicsit hajlott, balra fésült haja ıszre van keveredve, szemeit hunyorgatja ha beszél, jelenleg 58 éves, róm.kath. és nıtlen, szegedi születéső és lakos, vagyona kikölcsönzött pénzekbıl áll, volt már bőntetve, különben beszédében és mozdulatában meglepı bátorságot, s túlzott fesztelenséget mutat. Veszelka Imre magas, széles vállú, jó magyar képő alak, szintén ıszülı hajjal és körszakállal.”22 Rózsa Sándort és társait – Veszelkát, Csonkát, Rózsa Andrást és a többi életben maradt cimborát – nemcsak az elmúlt egy-két esztendıben, de húsz-harminc évvel azelıtt elkövetett tetteik miatt is felelısségre vonták. Rózsa Sándort 21 rendbeli rablás, 9 lopás, és egy gyilkosság vádjával állították törvényszék elé. A kéthetes tárgyalás alatt sok beismerı vallomást tett, de gyakran nyíltan megmondta, hogy rabló kapcabetyárok követték el az ı nevében a bőncselekményt. A per bıvelkedett humoros részletekben is; a betyárok a hároméves vallatás utáni „minden mindegy” hangulatában sokszor megkacagtatták a hallgatóságot. Az egyik makói rablással kapcsolatban Rózsa Sándornak kellett felelnie Bodroghy István kérdéseire: „Elnök: A káros csak tolvajlásról beszél, ön pedig rablást ismer be, tehát mondja meg, micsoda erıszakot használtak akkor? Rózsa: (szögedies kiejtéssel): Hát ölég erıszak vót az, hogy lóháton három fegyvörös embör tört reá, azután ütet a kunyhóba behajtottuk, ölég erıszak az, ha odamenvén azt mondtuk neki, hogy hallgass. Elnök: Eszerint rablást követtek el? Rózsa: Persze, hogy azt. Elnök: Mondja meg ön, honnan van azon különbség, hogy a káros csak 18 db birkát említ, ön pedig 22ıt vall be? Rózsa: Jaj, igaz, hogy elsıben 22-tıt szakítottunk ki a falkából; de a rosszát kiválogatva visszacsaptuk, és csak a javát 18-at tartottunk mög. (a hallgatóság közt derültség és suttogás.)”23 Az egyik szembesítés során Rózsa Sándort alaposan kihozta a sodrából egy másik betyár, mert vele ellenkezıleg vallott: „Ide hallgasson a t. törvényszék, én nem simítok el sömmit. Az én szavam többet ér, mint tíz másik emböré. Öcsém, gulyás szöröttél vóna lönni, mit simítunk, ha mán az ördögtül mög vagyunk térve? Mért ne vallanánk be tisztára? Az én szavam több, mint száz ilyen kétszínő embörnek, mint magad.”24 Egy másik szembesítéskor: „Elnök: Nézze meg jól Megyeri Ferencet, ezen ember volt-e velık? Veszelka: Szörnyen nézöm, de nem birok jól visszaemléközni. Van még egy szavam: nem vót benn a rablásnál a házba Rúzsa Sándor. Rózsa: Hát nem is vótum én, hanem künn a lovaknál álltam, onnan lövöldöztem, te pedig Megyeri ne tagadj, mer ott vótál, régen ösmertük mán egymást azelıtt is, a Hudoba bojtárja voltál.”25 Egy 1849-es, Hódmezıvásárhely melletti marhalopással kapcsolatban Rózsa Sándor büszkén jelentette ki: „Ölég erıszaknak, mer mikó négy lovasbetyár a pusztán mögrohanást tösz, oszt aszongya az ırizıknek, hogy hallgass, vége akkó a vasvillázásnak, vasvillára kapásnak.”26 A per „hangulatához” illusztrációképpen lássunk még két szembesítést: 1. „Bálint János: Mikó együtt szolgáltunk is a gulyánál, mindig majd mögövött kend. Veszelka Imre: Mért tagadod, hiszen együtt vótunk, oly igaz, mint ahogy itt állunk, még te vezettél minket mindönüvé, mindig te vótál köztünk a fı és az elsı.”27

2. „Veszelka Imre: Ne tagadja, hogy kend vót a bőnszörzı, mert mindég kend tanított minket, hová mönjünk lovat lopni és rabolni. Egy rablás után is aszonta: be sajnálom, hogy ott nem vótam. Fogas Koldus József: Ilyen sömmirevaló embörrel szóba se álltam! Hatvanhét éves embör vagyok, de olyat életömbe soha nem cseleködtem! A Krisztus teremtsön engöm mingyár négylábú kutyán , ha cseleködtem!:28 Az egész tárgyalás legemlékezetesebb esetének Domsics Antal kirablásának a felidézése bizonyult. 1851 áprilisában hat fegyveres betyár támadta meg a horgosi plébános házát. Rózsa Sándor, Veszelka Imre, Hodák István, Rózsa Jakab, Osznovits István és Rágyi István fadoronggal kifeszítették az ablak vasrácsát és 571 forinttal, egy arany zsebórával, három aranygyőrővel, evıeszközökkel és más apróságokkal távoztak a tett helyszínérıl. Az eset természetesen nem ezért kacagtatta meg a szegedi tárgyalóterem közönségét. Rózsa Sándor elıadta, hogy már a szoba közepén jártak és gyertyát gyújtottak, amikor a plébános úr és a szakácsnéja éppen leugrottak az ágyról. „A Hon” tudósítója nagy komolyan így számolt be a továbbiakról: „Rózsa Sándor ezen rablásnak több picans részletét és színezetét is akarta adni; de a hallgatóságra való tekintetbıl, kik közt több hölgy is volt jelen, ezen szándékának az elnök útját állta.”29 A tárgyalás utolsó napjaiban Rózsa Sándor öt különösen súlyos bőncselekményét vették sorra. A gyilkosságokban való részvételt – bizonyítékok hiányában – nem lehetett kimondani, a vonatrablásról és Huszágh Miklós kirablásával kapcsolatban azonban bebizonyosodott, hogy Rózsa Sándor keze volt a dologban. 1853. június 12-én tizenegyedmagával (!) ı rabolta ki a Földeákon élı Návay családot is. A Tisza áradása miatt a majorságba szorult úri lakóktól 30 000 forint értékő holmit zsákmányoltak a szegénylegények. December 24-én Edvi Illés Károly megtartotta vádbeszédét. Felelısségre vonta az alföldi lakosságot, mert: „mennyire volt hajlandó ıket saját honfitársaik jólléte rovására is a népszerőtlen közbiztonsági közegek üldözésével szemben támogatni s bőnös üzelmeikben elısegélni.”30 Edvi Illés röviden felvázolta Rózsa Sándor életútját. Megállapította, hogy hajlamai szabadulása után hamar kiütköztek, hiszen csatlakozott Csonka Ferenc bandájához. „Rózsa Sándor a pásztoréletben és üldöztetése idıszakában nyílt rabló és félelmesen fölfegyverzett lovasbetyár, megkegyelmeztetés után alattomos haramia volt, ki míg az éj sötétében rabolt, nappal a békés polgárok közé elegyedett.”31 Edvi Illés Károly említést tett két állandó bőntársáról: keresztkomájáról, Osznovits Istvánról, akit ifjúságától fogva ismert, s aki az 50-es években szökött meg a katonaságtól, és Ballangó Mihály alias Kiss bácsiról, akivel a szabadságharc alatt barátkozott össze. A tárgyalás idején már egyikük sem élt. Edvi Illés súlyosbító körülményként hozta fel, hogy Rózsa Sándor meg akart szökni a szegedi várból. – Mingyár nyakamba vetik a kötelet – mondta Sándor bácsi komoran, amikor a fıügyész halálbüntetés kiszabását kérte a vádlottra. Eördögh Mihály védıbeszédében rámutatott arra, hogy Rózsa Sándor 1845-ös amnesztiakérelme után éveken át csak kisebb tolvajlásokban vett részt. 1868-as szabadulása után hónapokig tisztességes életet élt. A védıügyvéd felemlítette, hogy a szabaduló Rózsa Sándornak nem volt pénze, adósai nem fizettek, sıt az egyik 10. 000 forinttal tartozó egykori jóbarát még rá is lıtt felindulásában. Eördögh Mihály végezetül Széchenyi Istvánnak, a betelepítések és belháborúk viszályában ırlıdı magyarságról mondott egyik szentenciáját idézte: „Az apagyilkosnak is meg kell kegyelmezzni, ha magyar, mert oly kevesen vagyunk.”32 Eördögh börtönbüntetést kért Rózsa Sándor számára. Az ítélet elıtti napon a betyár megkérdezte a védıjét: – Hát mán hónap vége lösz, ugye?

Ezt követıen derékfájásra panaszkodott, majd elindultak a tárgyalásra. December 24-én, az ítélethirdetés napján hasonló közönnyel válaszolt az esélyeit firtató kérdésre: – Az urak csinálják a magukét, nem most próbálom ezt elıször. Az ítélet senkit nem lepett meg. Rózsa Sándort és Csonka Ferencet életfogytiglanra, Veszelka Imrét és Tombácz Antalt tizenöt-tizenöt évre ítélték. Rózsa András tíz évet kapott, akárcsak Schwab Herman József szegedi házaló zsidó, aki 1869-ben a rabolt Huszágh-pénz beváltásában segédkezett. A bírói kérdésre Rózsa Sándor nyugodtan válaszolt: – Tisztölettel föllebözöm. Veszelka Imre nem viselte ilyen könnyen a szigorú ítéietet. Könnybe borult szemmel, összegörnyedve, testileg-lelkileg megtörve hallgatta végig a tárgyalás utolsó perceit. Edvi Illés Károly visszaemlékezéseiben azt írja, hogy Rózsa Sándor bőne nemcsak a magáé volt, hanem a koré és a végzeté is. Szimpatikusnak találta az öreg betyárt, akirıl „majdnem úgy beszél, ahogy történelmi alakokról szokás”33. Veszelka védıje, Benke József, személyes kapcsolatban állott Rózsa Sándorral, amint azt unokájának dr. Benke Bélának Veszelkáné Gémes Eszterhez írott levele is bizonyítja. „Sándor bácsit” sokan sajnálták Szegeden, pártfogói és barátai azonban nem segíthettek rajta, a büntetés jogosságához nem férhetett kétség. A tárgyalás után két hónappal a hírhedt illavai fegyházba szállították az elítélteket. Kivéve Rózsa Sándort, akinek ismét más sorsot szánt az isteni akarat. * 1872. március 30-án a szegedi ítélıtábla elfogadta az ügyészi fellebbezést, és a vádlottat kötél általi halálra ítélte. Rózsa Sándor többszöri szökési kísérlete után bírái jobbnak látták, ha egy megbízható, távoli börtönbe zárják az alföldi betyárkirályt. Így került 1873. május 5-én a híres szamosújvári (ma Gherla – Románia) börtönbe, ahol neves történelmi személyiségek (pl. Dobó István) raboskodtak az elmúlt évszázadok során. Gabányi János helytörténész 1930 és 1935 között találkozott Buzbán László, Lukács Parteiné és Szabó Károly nyugdíjas fegyırökkel, akik „pályakezdıként” sokszor beszélgettek Rózsa Sándorral, hosszú éveken át vigyázták a betyárkirály minden lépését. Fontos adatközlıje volt tulajdon nagyapja is, aki kisgyermek volt Rózsa Sándor érkezésének napján, de emlékezete hően megırizte a történteket. Délfelé hozták meg szekéren. Kétoldalt egy-egy pisztolyos pandúr ırizte a kezén-lábán megláncolt Rózsa Sándort. A börtön kapujáig a mozgósított csendırök és fegyırök győrőjében haladtak, majd becsukódtak a nehéz ajtók az új lakó mögött. A törzskönyvi értesítı jegyzékébe felvették a szükséges adatokat: „Törzskönyvi száma: 1267. Neve: Rózsa Sándor. Termete: közepes. Testalkata: erıs. Haja: ısz. Homloka: magas. Szemöldöke: barnás, szeme: szürke, orra: rendes, fogai: jók. Különösebb ismertetıjelei: jobb lába térdében puskagolyó nyoma található. Életkora: 60 év. Írni-olvasni nem tud. Nıtlen. Anyja él Szegeden. Hivatása, mestersége: betyár. Vagyonnal nem bír. Rablógyilkosság és rablásokért egy ízben kötél általi halálra lett ítélve, de kegyelem útján 20 évre lett elítélve, de a szegedi Csillag-börtönbıl megszökött s embereit összegyőjtve újrakezdte garázdálkodásait.”34 Rózsa Sándor vizsgálati fogolyként szerepelt 1874. november 7-ig. A király ekkor változtatta meg a halálos ítéletet: ismét életfogytiglanra módosította az öreg betyár büntetését. Ez volt Rózsa Sándor negyedik amnesztiája: élete során háromszor került börtönbe, és mégis elkerülte az akasztófát. A kegyelem kihirdetéséig magánzárkában raboskodott, a fegyház titkára felolvasta neki a börtönbéli mesterségek jegyzékét. Sándor bácsi a következık közül választhatott: asztalos, ács, bádogos, cipész, csizmadia, fazekas, festı, fényképész, fodrász, virágkertész, gyümölcskertész, zöldségkertész, hordóteknı- és cseberkészítı, kovács, könyvkötı, kımőves, kıfaragó, lakatos, mőszerész, órás, szabó,

szalma- és vesszıfonó, szobafestı, szobrász, szíjgyártó, szövı, és szıcs. Rózsa Sándor a szabómesterséget választotta. Mint mondta, az idı eljárt felette, szemei meggyengültek, de egy kicsit ért a foltozáshoz. Pisztolyt, karabélyt, karikás ostort forgató kezéhez nemigen illett a cérna és a tő, nemtetszését gyakran csendes dünnyögéssel hozta környezete tudomására. Rózsa Sándort elıször a bástyafedél közelében helyezték el, de csakhamar átvitték a hátsó udvar második emeletére, mert állandóan tartottak a szökésétıl. Pedig a szamosújvári börtön ıreinek nem lehetett okuk aggodalomra. Száznegyvenen ırizték éjjel-nappal a foglyokat, s egész Magyarországon ebben a fegyintézetben uralkodott a legnagyobb szigorúság. A magánzárka után egy huszonötös körletbe helyezték Sándor bácsit, aki egyik fogolytársával sem állott szóba. Gyakran megfaggatták errıl, s ı mindig ugyanúgy válaszolt: – Holmi csirkefogókkal, gazembörökkel nem állok szóba! Én Rózsa Sándor vagyok! Szerzett is magának tekintélyt: még a nála idısebbek sem merték tegezni, a messzi Szegedrıl érkezett rab a börtönben is vezérnek bizonyult. Nem sokkal ezután hatodmagával ismét új helyre került. Társai afféle elit rabok voltak: pénzhamisítók, okirathamisítók, sikkasztók és más jómadarak. Feljegyezték, hogy Rózsa Sándor csak hármójukkal alakított ki beszélı viszonyt: a húsz évet kapott rablógyilkos Keszenással, egy Krokmannik nevezetővel és az Erdélyszerte ismert rablóval, Farkas Bénivel. Rózsa Sándor „egyenlıbb volt az egyenlık között” Szamosújváron. Mindezt nem elıjogai, hanem tekintélye és jó magaviselete miatt érdemelte ki. Megtarthatta saját öltözetét: az alföldi betyárok lobogó, bı fehér gatyáját, fekete, sőrőgombos mellényét. Hordhatta fekete plasztronos ujjasát, széles kalapját. Hosszas, magányos sétákat tett az alig ötven lépésnyi, keskeny, belsı udvaron. Pásztorember lévén, jól értett az idıjósláshoz, amint azt az egykori fegyır visszaemlékezése is bizonyítja: „– Nagy idıjós volt Sándor bácsi! Sétáinál ott álltam az udvar végében. Olykor meg-megállt, felnézett az égre és így szólt: – Mingyár esı lösz! – Honnan tudja – kérdeztem – hiszen alig van felhı. – Jó lösz, ha fölmögyünk – mondotta nyomatékosan – ha én mondom, akkó mingyár esı lösz. Mivel tapasztaltam, hogy amit mond, igaz lehet, hát ilyenkor felmentünk, mert néhány perc múlva már ömlött is az esı. Egy alkalommal meg éppen esett, amikor a sétaidı következett volna. Kinéztem az ablakon és azt mondtam: várjunk még egy kicsit amíg eláll! – Mönnyünk csak le nyugodtan, mire leérünk a második emeletről, a nap is kisüt! – felelte olyan biztosan, mint egy természettudós. Sándor bácsi volt az egész fegyház idıjósa, még a városban is érdeklıdést váltott ki, mit mond az idırıl. Ha valaki kíváncsi volt a következı huszonnégy óra idıjárására, csak beizent a várba, és Sándor bácsi pontosan bemondta, mi várható. Pillanatra összefogta két ujjával az orrát és így szólt: „érzöm a levegıbıl!”35 A szamosújvári raboknak kötelezı volt felkeresniük a felekezeteik szerinti, börtönbéli imahelyeiket. Sándor bácsi szabad elhatározásából, minden kényszerítés nélkül vett részt a szentmisén. Mindig elsınek érkezett, áhítatosan, magábaszállva hallgatta végig az énekeket és a szertartást. Minden visszaemlékezı megemlíti, hogy rendkívül szorgalmas, csendes, udvarias fogoly volt. A foltozómőhelyben is a legügyesebbek között tartották számon. Egy idıre áthelyezték enyvezınek az asztalosmőhelybe, ott is megállta helyét. Állandóan egyedül végezte a munkáját, fegyenctársaira rá se hederített. Rózsa Sándor kedvencei a galambok voltak. A börtönudvarra sereglı szelíd madarakat ragaszkodással gondozta, szeretettel ápolta, naponta markából etette ıket. A szamosújvári börtön nevelı hatása rendkívül eredményesnek bizonyult. Egy év után még a legnehezebb fejő analfabéta rab is megtanult írni-olvasni. A társainál eszesebb Rózsa Sándor azonban nem volt hajlandó tanulni, gyakran mondogatta is a tanítóknak:

– Mindez fölöslegıs neköm. Mán sömmi szükségöm rá. A köztiszteletben álló Sándor bácsit senki nem kényszerítette olyan dolgokra, amelyekrıl elítélıen nyilatkozott. A fegyházban raboskodó Rózsa Sándor iránt továbbra is élénken érdeklıdött a közvélemény. 1874. júliusában a következıt írja a Fıvárosi Lapok: „Rózsa Sándor igen meg van törve börtönében, csak kenyérrel, vízzel él, ajándékot nem fogad el, s csak a dohányt veszi el örömest.”36 Késıbb híre kelt, hogy megszökött, de a hírlapi kacsa olvasói is bizton tudhatták, hogy Sándor bácsi számára ez a végsı stáció. Többször érkezett neves vendég az alföldi betyárkirályhoz: „Egy francia miniszter jött látogatóba, gróf Esterházy kíséretében. A miniszter elsı kérdése az volt, hogy él-e még a híres Rózsa Sándor? Mindenki meglepıdött. Az igazgató rögtön válaszolt: „Él bizony.” És már hívatták is, az igazgató rögtön fegyırt küldött Sándor bácsiért a szabómőhelybe. Nagy volt az ijedtsége, amikor jelentették, hogy nincs ott, nem tudják, hol van, mert nem tudta, hogy már az asztalosoknál fızi az enyvet. Attól tartottak, hogy megszökött. Az igazgató Szabó Károlyt regulázta: ha Rózsa Sándor megszökik, vegye a szolgálati fegyverét és lıje is fıbe magát! Aztán mind levonultak az udvarra, a francia miniszter, a vendégek, az igazgató és a fegyırök. Rózsa Sándort kiszólították az igazgató elé. Gróf Esterházy derősen kérdezgette az öreget: fel tudna-e még ülni egy szürke csikóra? Fel ı, ha lenne kéznél! Hát ıt megismeri-e? „Kihız lögyön szöröncsém?” – kérdezett vissza Sándor bácsi. Nem emlékszik? Negyvennyolcban, a szabadságharc idején sokat találkoztak. Az meglehet, mert ı akkor sok emberrel találkozott – felelgetett a rab lesütött szemmel. Akármikor, akárkivel beszélt, sohasem nézett a szemébe. A francia miniszter csalódottnak látszott, mert nem ilyen jámbornak képzelte ezt a híres rablóvezért.”37 Jókai Mór többször is járt a szamosújvári börtönben. 1875-ben személyesen is találkozott Rózsa Sándorral. A nagy író számára kínos lehetett a szembesülés: ekkora már „köztudomásúvá” tette a közvéleményben soha meg nem történt 48-as találkozásukat, amikor Kossuth amnesztialevelét kellett volna kézbesítenie. Jókai nem hazudtolta meg önmagát: a nevezetes szamosújvári találkozásról szóló beszámolójában ismét szemérmesen elhallgatta a harminc évvel azelıtt történteket. „Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadságharc nimbusza vette körül; amit ı aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról; nehéz volt most ráismernem. E teremben most csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blúznak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszéső szelíd arca és ıszinte nézéső kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rémhısét. Kérdezem tıle, hogy emlékszik-e még rám. Én vittem meg neki a legelsı amnesztialevelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára. Rám nem emlékezett, hanem az amnesztiára igen. – Jó lett volna akkor azt a bőnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni! – Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhova mentem munkát keresni, mindenütt elutasítottak, mindenütt üldöztek; belehajszoltak a veszedelembe. – De hiszen volt önnek ajánlva csendbiztosi állás – mondám neki. – Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni. Most azután tanítják írni és olvasni. Mert a fegyenceknek iskolájuk is van, ahol naponkint két óra hosszat kitőnı elemi oktatásban részesülnek.”38 1875-tıl kezdve Sándor bácsi egészsége megroppant. A nélkülözésben eltöltött hosszú esztendık, a kemény alföldi telek, a hófúvásos éjszakák okozta köszvény és csúz megkezdte romboló munkáját. Fogyni kezdett, egyre jobban legyengült, végül a börtönkórházban kötött ki, ahol a gondos orvosi felügyelet és a gyógyszerek sem segítettek rajta.

Rózsa Sándor 1878. november 22-én, 65 éves korában, gümıkórban halt meg a szamosújvári börtönben. A bécsi udvar nem akarta elhinni a természetes halált. Boncolást rendeltek el: dr. Zachariás József vágta le a fejét és vette ki a szívét. A jelenlévı Szabó Károly késıbb elmondta Gabányi Jánosnak, hogy a fıorvos így sóhajtozott boncolás közben: „– Hej, Rózsa Sándor, Rózsa Sándor – be sok embernek vetted el az életét, most kiveszem én a te szívedet, hej, de sok embernek kiontottad a vérét, most levágom a fejedet.”39 Zachariás szeszbe tette a híres betyár fejét és tanulmányozás végett felküldte Budapestre. Itt világhírő anatómusunk, dr. Lenhossék Mihály foglalkozott az esettel, aki 1878-ban tizenhat súlyos bőnözı koponyája között az övét is megvizsgálta. Hermann Ottó egyik írásában említi, hogy Lenhossék semmilyen gonosztevıre valló antropológiai jegyet nem tudott azonosítani Rózsa Sándor koponyáján. S ha már Hermann Ottót említettük: 1904-ben nagy természettudósunk is hasonló következtetésre jutott vizsgálódásai után: „Az arc merıben eltér attól a képtıl, amit a tipikus gonosztevıkrıl alkotni szoktunk magunknak.”40 Rózsa Sándor koponyája – szemtanúk állítása szerint – még az 1940-es években is megvolt a Szvetenay utcai Kórbonctani Intézetben vagy a Törvényszéki Orvostan Intézetben. A háború zőrzavarában nyoma veszett, Nedeczky Ferenc író és Gabányi János sem tudnak semmit a betyárereklye mai hollétérıl. Érdemes egy rövid kitérıt tennünk. Vajon mi lett a sorsa történetünk néhány szereplıjének, az egykori cimboráknak és ellenfeleknek? Gyulai Gaál Eduárdnak, aki 1849 után, a Haynau-korszakban az Alföld teljhatalmú ura volt, csúfosan végzıdött a politikai karrierje. A köztörvényesség nevében fellépı betyárgyőlölı biztost 1860 végén nyolcévi börtönre ítélték, több mint 70 000 forint elsikkasztásáért. Veszelka Imre kitöltötte a 15 évet. Veszelkáné Gémes Eszter szerint Szeged környékén halt meg koldusszegényen, a századforduló táján. Csonka Ferenc sorsa rendkívülien alakult. 1894-ben 76 évesen szabadult az illavai börtönbıl. Csonka képtelen volt tisztes öregemberként bevégezni életét: nem sokkal szabadlábra helyezése után, Vukovár felé tartva, megfojtott egy Cziczo nevő parasztot, aki az odavezetı utat mutatta meg neki. Csonka Ferencet 78 éves korában, 1896. július 13-án felakasztották Eszéken. Vannak született bőnözık. Gróf Ráday Gedeon hiába bízott a szegedi nép megbecsülésében. A város lakói hamar megbánták a fáklyászenét, az egykori kormánybiztost hibáztatták azért, hogy Szeged országszerte kétes hírő hellyé válhatott. Ráday Gedeont csúfosan megbuktatták az 1872. júniusi szegedi követválasztáskor. Ezt követıen elhagyta Csongrád megyét, más kerületek politikusaként jelent meg újra a magyar közéletben. Az Alföldön csak egy népdal maradt utána: „Hej Rádai, majd megbánod, Hogy a rabot lecsigázod; Hátadból vágok bır dudát, Azon fúvom a rab nótát, Azon fúvom a rab nótát. Rádai, Rádai verjen meg az Isten, Sohase segítsen belül a kilincsen, Három szegény legény fogja le a szemed, Azok szabjanak rád túri szemfedelet, Az erdı árkába azok földeljenek!” Rózsa Sándor temetésén sem hozzátartozók, sem barátok nem vettek részt. Boncolás után festett

koporsóba helyezték testét, fekete posztóval leterített stráfkocsival szállították a sírhoz. A szekér elé négy öszvért fogtak, s azzal elindult a menet. Két fegyveres fegyır ment elıl, mögöttük a zászlóvivı fegyenc, a várkáplán és a tizenkéttagú fegyenckórus. A stráfszekér két oldalán négy-négy fegyır ballagott feltőzött szuronnyal, a koporsó mögött a trombitás zárta a sort. Amikor a börtöntemetıbe értek, megállt a menet. A kórus énekelt, a fegyırök díszlövést adtak a legnagyobb magyar betyár emlékezetére. Sándor József trombitás megfújta a hangszerét, a rövid egyházi szertartás után végsı helyére állították a börtönben készített, rövid feliratú sírkövet: RÓZSA SÁNDOR 1813-1878 Rózsa Sándor egyetlen hagyatéka egy harmatmosta öreg bunda volt, amely végigkísérte kalandos alföldi életén, s amely kitartott mellette halála órájáig. A temetés utáni árverésen 8 forintért kelt el. Sírhantja mellett orgonabokor nıtt, amely minden májusban kivirágzott, ezzel is jelet mutatva a sok névtelen börtönlakó között. 1878. november 22-én Rózsa Sándor örökre eltávozott, és ezzel végé szakadt az alföldi betyárvilágnak. Egy hónap múlva a Tisza ijesztı mértékben megáradt, a következı év februárjában a legszigorúbb védelmi készültséget rendelték el a folyó dél-magyarországi szakaszán. Március 11-én éjszaka félelmetes orkán söpört végig a városon. Másnap megpecsételıdött Szeged sorsa. Hajnali fél keltıkör a rókusi vasútállomástól északra, a Makkos-erdıtıl délnyugatra átszakadt a vasúti töltés, és a víz egy kilométeres szélességben rázúdult az alvó városra. Mindent elöntött az ár. Szeged romjai hónapokig voltak víz alatt, egyedül a vár magasodott ki a zavaros örvénybıl. A régi Szegednek pusztulnia kellett a bőnei miatt. A romokon azonban egy új város épült, az új élet reményével, az isteni gondviselésnek szentelt Fogadalmi Templommal. Európai városok összefogásával új fejezet kezdıdött a Tisza partján, a Dél-Alföld fıvárosa hamarosan szebb és korszerőbb lett, mint az árvíz elıtt. De a régi Szegedet örökre elveszítettük. Csak a puszta nem változott. Az továbbra is a miénk. A látóhatárt nem veheti el tılünk senki, mint ahogyan a fürkészı szem bátorságát sem. Ezredéveket becsülhetsz fel a távolságot szemlélve, s ha jól nézed, a tájban megláthatod a múltat s jövendıt. Mert a pásztor ma is ott áll a nyája mellett, s botjára támaszkodik. Sorsába merülve talán Rózsa Sándor is eszébe jut néhanapján.

Jegyzetek I. 1. Szabadfalvi 23. 2. Zsilinszky III. 100-101 II. 1. Jencs 3. 2. Jencs 6-7. 3. Implom 300. 4. Szenti 153-154. 5. Fekete 10-11. 6. Szabó Ferenc: A „Rózsa Sándor” forrásvidékén 52. 7. Veszelkáné 225. 8. Békés 114. 9. Szabó Ferenc: A „Rózsa Sándor” ... 53. 10. Uo. 11.Békés 116 III. 1. Kossuth 176-177. 2. Kossuth 180-181. 3. Jókai 25. 4. Békés 118. 5. Szabó László 121-122. Charivari-korabeli újság 6. Vukovics 383. 7. Szabó Ferenc: Békés megyei... l17. 8. Bálint Sándor: A szögedi nemzet I-III. 9. Krúdy 101. 10. Krúdy 100. 11. Móricz 353. 12. Riadj, magyar! 329., 330., 332., 334. 13. Riadj, magyar! 341-342. 14. Reizner 118. 15. Uo. 16. Kalapis október 16. 17. Domonkos 67. 18. Vukovics 383. 19. Kalapis október 16. 20. gróf Leiningen 51. 21. Békés 126. 22. Sándor János (75 éves földmőves) – Kalapis október 17. 23. Szomorú Antal (83 éves földmőves) – Uo. 24. Veszelkáné 97. 25. Gracza 112. 26. Vukovics 387. 27. Kalapis október 17. 28. Kéry 699. 29. Békés 127. 30. Vukovics 387. 31. Szabó Ferenc: A „Rózsa Sándor” ... 55.

IV. 1. Békés 130. 2. Nemeskürty 435. 3. Markó január 21. 4. Uo. 5. Uo. 6. Markó január 23. 7. Uo. 8. Markó január 26. 9. Markó február 2. 6. 9. 10. Markó február 9. 11. Bálint Sándor: A szögedi nemzet I. rész 509. 12. Szabó: Békés megyei....117. 13. Adatközlı: Deim Gyula, Szentes – saját győjtés 14. Mészáros (Pópa) Mihály tanúvallomása 1859-bıl – Fekete 51. 15. Bálint Sándor: Történetek a szegedi betyárvilágból 235-236. 16. Veszelkáné 7. A szóbanforgó mondás jellegzetes pásztormondás, Béres András említett könyvébıl tudjuk, hogy a Hortobágyon is ismerték, ugyanilyen értelemben használták a pusztai emberek. 17. Szenti 155. 18. Szabó: Békés megyei ... 118. 19. Ferenczi 315. 20. Szenti 155. 21. Veszelkáné 7. 22. Ferenczi 316. 23. Uo. 24. Ferenczi 315. 25. Küllıs 205. 26. Markó február 18. 27. Markó március 4. 28. Békés 140. 29. Zilahy 261-262. 30. Kalapis október 24. 31. Zilahy 264. 32. Békés 141. 33. Uo. 34. Békés 142-143.. 35. Lırinczi 36. Kalapis október 25-26. V. 1. Szekfő 189. 2. Szekfő 197. 3. Küllıs 112. 4. Szabó Ferenc: A „Rózsa Sándor” ... 57. 5. Móra 360. 6. Bálint Sándor: Történetek... 17-18. 7. Móra 360-360. 8. Móra 356. 9. Mikszáth 249.

10. Szőcs 92. 11. Móra 357. 12. Békés 238. 13. Veszelkáné 200. 14. „Adj pénzt!” (szerbül) – A Hon december 25. 15. Edvi Illés május 8. 16. Más források szerint személyesen beszélt vele 17. Móra 361. 18. Móra 389-390. 19. Szabó Ferenc: A dél-alföldi... 125. 20. O. L. Ráday kb. iratok 1872-1908. 21. Szőcs 93. 22. A Hon december 14. 23. Uo. 24. Uo. 25. A Hon december 19. 26. A Hon december 15. 27. Uo. 28. Uo. 29. A Hon december 18. 30. A Hon december 27. 31. Uo. 32. A Hon december 28. 33. Móra 391. 34. Gabányi 606. 35. Gabányi 607-608. 36. Gabányi 608. 37. Uo. 38. Vita 199. 39. Gabányi 612 40. Uo Irodalom Bálint Sándor: A szögedi nemzet, II. rész – Móra Ferenc Múzeum Évkönyve Szeged, 1977. III. rész – Móra Ferenc Múzeum Évkönyve Szeged, 1980. Bálint Sándor: Történetek a szegedi betyárvilágból. Szeged, 1961. Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon 1849-1865. Békés István. Magyar Ponyva Pitaval. Budapest, 1966. Béres András: Arra van egy kıhíd rakva... Budapest, 1982. Blazovich László: A Körös-Tisza-Maros köz középkori településrendje. Békéscsaba-Szeged, 1985. Domonkos László: Délvidéki 48 – Titkos történetünk. Budapest, 1994. Dömötör Sándor: A betyárromantika (különnyomat). Budapest, 1930. Fekete Miklós: Híres alföldi betyár Rózsa Sándor viselt dolgai, perbefogatása és elítéltetése. Pest, 1859. A föld megıszült I-II. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus (Bach) korából, Budapest 1985. Gracza György: Az 1848-49-i magyar szabadságharc története. III. kötet – 1895. Gunda Béla: Rózsa Sándor nyomában – Néprajzi győjtıúton. Debrecen, 1956. Györffy István: Magyar falu, magyar ház. Budapest, 1987.

Györffy István: Alföldi népélet. Budapest, 1983. Hermann Ottó: Halászélet, pásztorkodás. Budapest, 1980. Implom József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez. II. kötet. Békéscsaba, 1971. Jencs Árpád: Rózsa Sándor elsı bőnügye. (Különyomat). Budapest, 1942. Jókai Mór: A lélekidomár. Budapest, 1967. Juhász Antal: A szegedi táj tanyái. – Móra Ferenc Múzeum Emlékkönyve. Szeged, 1989. Kéry Gyula: A szabadságharc története napi – krónikákban Budapest, 1899. Kossuth Lajos: Irások és beszédek 1848-49-bıl. Budapest, 1994. Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében. – Az utolsó gavallér. Budapest, 1980. Küllıs Imola: Betyárok könyve. Budapest, 1988. gr. Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok levelei és naplója (1848-49) Budapest, 1900. Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849-1867. Budapest, 1955. Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Budapest, 1982. Mocsár Gábor: Gyémántper. Budapest, 1972. Móra Ferenc: A Sándor körül. – Tápéi furfangosok. I. kötet. Budapest, 1962. Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor a lovát ugratja. Budapest, 1962. Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét. Budapest, 1962. Nagy Czirok László: Betyárélet a Kiskunságon. Budapest, 1965. Nagy Czirok László: A Ráday kor s a szegedi vár titkai. Kiskunhalas, 1962. Nemeskürty István: „Kik érted haltak, szent Világszabadság”. Budapest, 1977. Reizner János: Szeged története. II. kötet. Szeged, 1899. Riadj magyar! 1848-1849 fametszetes ponyvái, csatakrónikái. Budapest, 1983. Rózsa Sándor híres rabló-vezér élete és elfogatása. Pest, 1867. Szabadfalvi József: Tanulmányok a magyar pásztorkodás körébıl. Debrecen, 1984. Szabó Ferenc: Békés megyei néphagyományok Rózsa Sándorról. (különnyomat) Szeged, 1959. Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. Gyula, 1964. Szabó László: Jókai Mór élete és mővei. Budapest, 1904. Szekfő Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1989. Szenti Tibor: A tanya. Budapest, 1979. Szécsy György: Képek Mórahalom múltjából és jelenébıl. Mórahalom, 1957. Szőcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek. Budapest, 1969. Tisza Miksa: Magyarország rendırségének története. Igló, 1913. Veres Péter: Az Alföld parasztsága. Budapest, 1939. Veress D. Csaba: A szegedi vár. Budapest, 1986. Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben. Bukarest, 1975. Vukovics Sebı emlékiratai. Budapest, 1894. Zilahy Károly: Rózsa Sándor pere. – Válogatott mővei. Budapest, 1961. Zsilinszky Mihály: Csongrádmegye története. III. kötet. Budapest, 1900. Folyóiratok Bálint Sándor: A Rózsa Sándor mőhelyébıl – Tiszatáj, 1969. 655-660. Bálint Sándor: Móricz Zsigmond a Rózsa Sándor olvasása közben – Kortárs, 1967. 1398-1401. Bokor Imre: Rózsa Sándor Kufsteinban – Béke és Szabadság, 1954. december 15. Csongor Gyızı: A történelem és a legendák Rózsa Sándora – Délmagyarország, 1963. július 17. Edvi Illés Károly: Emlékeim a szegedi várból – Világ, l923. április 19., május 8. Ferenczi Imre: Rózsa Sándor és társai – Somogyi-könyvtári mőhely, 1974. 3.sz. Gabányi János: Rózsa Sándor a szamosújvári börtönben – Magyar Szemle, 1995., 605-613.

A Hon, 1872. december 14., december 28. Kalapis Zoltán: Rózsa Sándor Bánátban – Magyar Szó, 1991. október 12., október 26. Kovách Géza: Rózsa Sándor pere – Magyar Nemzet, 1988. 45. sz. Lırinczi László: A Hét, 1978. 45, 46, 47.sz. Markó Árpád: Az igazi Rózsa Sándor – Magyarság, 1927. január 16-március 6. Pesti Hírlap, 1848. november 16-30. Szabó Ferenc: A „Rózsa Sándor” forrásvidékén – Új Auróra, 1979. 49-59. Utószó Rózsa Sándornak mindezidáig nem volt hiteles életrajza. E könyv szerzıje nem szakember, történeti és néprajzi szempontok figyelembevételével nem a szakma, hanem a nagyközönség számára írta munkáját. A legfontosabb források Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág, Békés István: Magyar Ponyva Pitaval, Kalapis Zoltán: Rózsa Sándor Bánátban, Markó Árpád: Az igazi Rózsa Sándor címő munkái voltak. A nyelvi hitelesség érdekében, a Szegeden és környékén használatos „ı”-zı nyelvjárásra igazítottam át a vendégszövegekben szereplı megszólalásokat. A felhasznált idézetek szerzıi és közlıi bizonyára megbocsátják önkényes eljárásomat.