Syndie Maison - Évődő Szerelem

Mi történik, ha két különböző világlátású író egymás útjába akad? Ha egyik nő, másik férfi? Ha egyik romantikus lelkületű, másik kemény cinikus? Hát bizony izgalmas, kalandos, fordulatokkal teli, néhol drámai dolgok történnek, és állhatatosan bizonyítani szeretnék igazukat egymásnak. A befutott, eszes és magabiztos krimi író meddig mehet el a még kiforratlan, de ösztöneiben és az emberi érzések fontosságában hívő fiatal írónő tanításában? Ki a Mester és ki a tanítvány? Ahogy haladunk a cselekményben előre, úgy bonyolódnak az érvek és érzések is, hol ennek, hol annak adunk igazat, míg kiderül, hogy bármennyire izgalmas játék a szembekötősdi, a tiszta és vállalt szerelemben nincs helye. Syndie Maison frappánsan szórakoztató regénye ezúttal is életszagú kérdéseket feszeget az örök Vénusz-Mars játszmák kavalkádjában, és ehhez a legjobb alap, hogy nem csak az ellentétek, de az ellenfelek is vonzzák egymást. Izgalmas leckék kezdőknek és haladóknak

SYNDIE MAISON

Évődő szerelem Kösd be a szemed, Majd én vezetlek!

© T. Szűcs Györgyi, 2000 (Szembekötősdi), 2014 © Csengőkert Könyvkiadó Kft., 2014 Szerkesztő Kovács Pál Borítóterv Szabó Ferenc Műszaki szerkesztő Németh Csongor ISBN 978-615-5170-76-8 Csengőkert Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó Váradi Ferenc www.csengokert.hu [email protected] Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János, ügyvezető igazgató

1.

Na, na, álljunk csak meg egy percre! – Letícia megálljt jelzett maga elé tartott tenyerével. A heves mozdulattól szerteszét repdestek arca körül a vöröslő fürtök. Meghatározhatatlan színű szeme értetlenül meredt a nagy tölgyfa asztal túlsó felén ülő férfira, aki egy ideje már nem jelent számára egyebet a kiadójánál. De volt idő, nem is olyan rég, amikor romantikus szálak kötötték hozzá. A férfi ötven felé járt, Letícia még nem töltötte be a harmincat, de alig látszott többnek egy idétlen nyakigláb kamaszlánynál. Vékony, lapos és magas volt. Az arca is inkább csak érdekes, mint szép. Tudott nagyon jól kinézni, de ha rossz napja volt – mint ezen a borongós, esős, kora tavaszi hétfő délután igen cudar látványt nyújtott, esetlenül hosszú, kinyúlt pulóverében. – Nem értettem kristálytisztán, mit is mondtál? Az egészet írjam át, vagy csak néhány részletet? Bernath Willians, az „Aranymadár” kiadó szerkesztője volt. – Nem, Letícia! – sóhajtozott mélységes pátosszal – sajnos, nem erről van szó. – Ez – mondta, és rámutatott az

asztalon fekvő kéziratra, ám óvakodott annak megérintésétől – teljességgel elfogadhatatlan. – Na de miért? – vonta össze hitetlenkedve a szemöldökét a lány. Nagyon nehezen viselte a kudarcokat, főleg annyi összeszokott év után. Még ha ez a húgyagyú fafej megindokolná, hogy miért nem, de egyfolytában csak azt hajtogatja, hogy elfogadhatatlan az írása. Szét sem nyitotta, bele sem lapozott. – Elolvastál belőle akár egyetlen szót is? – csökönyösködött kitartóan a lány. A férfi fémkeretes szemüveg mögé rejtett pillantását leste, nézte ápolt kezét, a kisujján a nagy zöld köves pecsétgyűrűt, tehetetlenségében tovább araszolgatott tekintetével a régi megbeszélések – asztallapokra karcolt memoárjai mellett – dicstelenül lapuló kéziratára. A férfi következetesen elutasító maradt. – Sajnálom, Letícia, de olvasatlanul is csak azt tudom mondani, nem kockáztathatom, hogy egy újabb Dick Devons-könyvvel csődbe menjek. – Mégis, miről beszélsz? – kiáltott fel döbbenten a lány. Még hogy csőd? Ha valaki hasznot húzott az írásaiból, az egyáltalán nem ő volt. Willians egész szép kis summát zsebelt be a könyveiből. Igaz, elsősorban a romantikus regényeiből, melyeket Bea Fleming néven gyártott. Az új névvel adódott gondja? De hisz nem maga találta ki! Bernathnak volt a vesszőparipája, hogy krimihez férfinév kell… már csak a hatás kedvéért is, mert ezeket a könyveket elsősorban férfiak olvassák. – Ne húzd fel magad, Letícia! Én, amennyire csak tudok, igyekszem tárgyilagos lenni: maradj meg a magad igazi szakterületén, írj továbbra is Bea Fleming-könyveket, és hagyj fel a krimikkel. Lásd be, nem neked való műfaj. – Vagyis a suszter maradjon a kaptafája mellett, és ne akarjon kenyeret sütni – csapta hátra dacosan fejét a lány. Utálta, ha behatárolták a mozgásterét. Azért, mert éveken át gyártotta azokat a szentimentális fércműveket, amelyek sem gazdaggá, de még sikeressé sem tették – mert írt ugyan, de általuk nem érezte írónak magát elvárják tőle, hogy élete végéig egy szűk kalitkában mozogjon? Miért nem törhet ki, miért tagadja meg tőle ez a rohadék, hogy bizonyítson: másra, többre is képes. Jó ideig megelégedett

a vállveregető, „Csak így tovább” elismeréssel, melyeket szerény összegű csekkek kísértek, s nem is igen érdekelte, hogy az „Aranymadár” hány példányban adja ki a regényeit, milyen borítót tesz rá, esetleg még a címet is megváltoztatja. Eleget tett a szerződésben foglaltaknak, megírta és leadta a kéziratát, és kezdte a következőt… Lelkesen, plátói szerelemmel, úgy, ahogy az a természetéből fakadt. Kislányként is élénk fantáziájú, érzékeny lelkületű gyerek volt. Imádta olvasni, és filmen látni a megható történeteket, mindig fülig beleszerelmesedett a főhősökbe, s ő maga is megpróbált hasonló meséket kitalálni. Ábrándozott. Csúnyácska kislány lévén mindig nagyobb biztonságban érezte magát az álmaiban, ahol senki sem bánthatta, nem csúfolták, és kedvére kiélhette romantikus hajlamait. Akadt néhány kamaszkori fellángolása, rövid életűek ugyan, de mély nyomokat hagyóak. Naplót írt, elpusmogta örömét-bánatát a barátnőjének, Olga Gardnernek, aki már jóval korábban bekerült az irodalom mechanikus gépezetébe. Nem írt; hanem ügynökösködött. Könyvekkel, majd később emberekkel. Ő volt az, aki felfedezte Letíciában a mások szórakoztatására alkalmas írói talentumot, és biztatta: próbálkozzon írással. És Olga ajánlotta be Bernath Willians kiadójába is, akivel éveken át egész szép sikerrel dolgoztak együtt. Csakhogy, egyszer csak kezdett minden megváltozni. Valahogy úgy kezdődött a dolog, hogy Letícia elfogadta Mr. Willians meghívását egy „baráti” bájcsevellyel fűszerezett vacsorára. Az este hangulata kellemesen oldott volt, a vacsora ízletes, a bor könnyű és finom, a zene andalító. És a férfi sármja igen ügyesen kendőzte fáradságos küzdelmét a lassan közeledő öregséggel szemben. Egyszóval, mire a lány feleszmélt, máris benne találta magát egy szerelmes románc kellős közepében, ahol elég rövid idő alatt szembesült a lehangoló ténnyel: a lángoló szenvedély lecsillapodott, és már látta, hogy a főhős nem is annyira vonzó, mint korábban ítélte. A rózsaszínű köd megszürkült, és az egész történet igen hétköznapi. Maradt egy minden tekintetben kihasznált ostoba lány, egy

zsugori, ám kikapcsolódásra vágyó öregedő férfi, akinek ráadásul felesége és családja van. Letíciának egyszeriben megülte gyomrát a romantika, elege lett abból is, hogy mialatt az ideális szerelemről írogatja meséit, addig egy hülye téveszmének esett áldozatul. Ezzel együtt nem óhajtotta megadón feltartani a kezét, hogy kész, végeztem, és más állás után nézni. Eszébe sem jutott, hogy abbahagyja az írást, csak műfajt váltott. Belevágott valamibe anélkül, hogy előzetesen felmérte volna a képességeit. Nem töprengett el a detektívregény elméletén, mert nem tartotta azt fontosnak. Kitalált egy izgalmasnak tűnő történetet, és megírta. Bernath átkeresztelte Bea Fleminget Dick Devonsszá, és kiadta az első krimijét. Ilyen egyszerűen történt az egész. Az eredmény? Nos, óvatos becslések szerint mérsékelt siker, ami elsőműves szerző esetében nem jelent kifejezetten bukást. Vagy mégis? Bernath jelenlegi hozzáállása a második, hasonló témájú regényéhez igencsak erre enged következtetni. Ha megbukott az első könyvével, miért nem szólt időben, még mielőtt beletemetkezett volna ismét a munkájába? Annak idején várta, sőt elfogadta volna a kritikát, mert hisz egy kis építő jellegű kritika még senkit sem ölt meg, legfeljebb tanulságot szolgáltathat a felmerülő hibák kiküszöböléséhez. De hogy most tépje darabokra, tapossa bele a padlóba, azt már nehezen viselte. Legalább egy cseppnyi buzdítást kapna, tanácsot, segítséget, ehelyett marad az elutasítása. – Miért? – faggatta kitartóan, s közben nyeldeste a dühét, cafranggá rágta idegességében a száját. Az isten verje már meg, miért nem mond valamit azon kívül, amit egyfolytában szajkóz: – Ha jótékonysági intézményként működöm, hamar csődbe jutok. Ezt a kockázatot még érted sem vállalhatom. Értsd meg, Letícia, ha kiadom a könyved, a kritikusok megköveznek, és utána felakasztanak a farkamnál fogva az első lámpavasra… A lány agyát a tehetetlen düh újabb hulláma érte el. – Jótékonyság? Miféle jótékonyságról beszélsz? Ha jól sejtem, egész szép összeget zsebeltél be a könyveimből.

A férfi leütötte cigarettájáról a hamut, ráfújt a parázsra. Próbálta őrizni méltóságteljes, ámbár fölényes nyugalmát. – Cseppet sem etikus a támadásod. A haszonból mindketten részesültünk, ám a veszteség egyedül az enyém. Az erkölcsi is, és az anyagi is. – Ha etikáról beszélgetnénk, akkor itt mélységes csend lenne – pattogott tovább a lány. Már ott tartott, hogy kisétál, kirohan, de maradt. Választ várt, követelt a miértjére. Willians elnyomta a cigarettáját, és hogy időt nyerjen, azonnal másikra gyújtott rá. Ezt követően komótosan kihúzta asztala fiókját, ahonnan előhalászott egy sűrűn teleírt vaskos iratköteget. – Meg akartalak ettől kímélni – sóhajtozott kelletlenül de ha most megengeded, felolvasok néhány mondatot. – Mi a fene ez? – rebbent gyanakodva a lány szeme. – Ez egy kemény kritika „A gyilkosság indítéka” című Dick Devons-förmedvényről, amiként korábbi regényedet David Barrington nevezi – előrehajolt, jó mélyen belenézett a lány meglepődött arcába, majd mindjárt vissza is húzódott, és belefogott az olvasásba: „A cselekmény kiforratlan, a szereplők jellemzése lapos, a téma elcsépelt és nevetséges. A szerző nem is kereste kapcsolatát a realitással, becsapta az olvasókat a silány történettel, amely olyan, akár egy döglött hal…” – Olyan büdös? – szólt közbe a lány. Majd szétrobbant a dühtől. Azt sem értette, miről beszél Bernath, mert nem akarta elfogadni a durva, sértő hangú bírálatot. – Olyan unalmas – korrigált a férfi. Úgy döntött, nem folytatja, ennyi bőven elég a lány önbizalmának megnyirbálásához. – Nézd, Letícia, olvashatnám még oldalakon keresztül, mennyire rosszul közelítetted meg a történeted lényegét, de felesleges. A lényeg, hogy a könyved akkorát bukott, hogy az a csoda, hogy az épület nem dőlt romba vele együtt a robbanáskor. – Azért, mert egy hülye firkásznak nem nyerte el a tetszését? Miből élnének a kritikusok, ha nem taposnának minden kiadott könyvet a sárba? – A könyved, Letícia, az első oldaltól az utolsóig rossz – Bernath már vissza is tolta az asztal fiókját.

Részéről befejezettnek tekintette a vitát. Győzködés, érvelés egyre megy. Dick Devons megbukott. – A fenébe is! – lökte el magát az asztaltól a lány ki a fene ez a David Barrington, aki úgy ítélkezik mások élete felett, akár az Isten? – Azt hittem, tudod – felelte a férfi csodálkozva a lány tájékozatlansága felett. – Barrington a legolvasottabb, legsikeresebb krimiírók egyike. Valószínűleg az álnevén ismered: ő Jack Gare. A név lesújtott, célba talált. Egyenesen Letícia önérzetének közepébe. Gyűlölte azt az alakot. De még jobban Bernathot, aki jócskán megkésett a tapintatos hallgatásával. – Köszönöm a figyelmességet. Még időben érkezett, csak egy fél évem veszett kárba ezzel a munkával. – Sajnálom, nem tudtam, mivel foglalkozol – felelte Bernath Willians. – Hallgass rám, kérlek! Térj vissza a Bea Fleming-könyveidhez, és felejtsd el Dick Devonst. – Esetleg keressek más kiadót is magamnak? – vágott vissza a nő. – Én ezt soha nem mondtam. Tudod, mennyire kedvellek, csodállak, de sajnos itt most nem erről van szó, hogy fogjuk egymás kezét, és szeretlek… Ez munka. Üzlet, ha így jobban érted. És az üzletben nincs helye érzelmeknek. – Kapd be! – Letícia már az ajtóban állt, hóna alatt a kézirattal. – Letícia! – kiáltott utána Bernath, és már ugrott is, hogy személyes varázsával kiengesztelje a megbántódott lányt. Utána kocogott, elkapta a karját. – Figyelj, kicsim, megbeszélhetnénk máshol, másként, békésebb, barátságosabb légkörben is a problémáinkat. A hét végére szabaddá tudom magam tenni. Mit szólnál egy kellemes víkendhez? – És te, egy golyóeltávolításhoz? Ajánlanám, hogy időben ess túl rajta, hogy még vacsorára feltálalhasd a feleségednek. – Letícia! – a visszautasított férfi keze lehanyatlott a lány karjáról. A szavakat kereste. – Ez övön aluli ütés volt – szólt sértődötten nem hinném, hogy ezt érdemiem tőled.

– Lehet, de biztos vagyok benne, hogy csapódott be a lány után az ajtó.

túléled

–

 Otthon már az ajtóban lerúgta a cipőjét, menet közben kibújt a ruhájából, az ágyán tornyosodó kupac tetejére dobta, és fölvette ócska, kopott, színehagyott farmerjét, majd egy megbontott, hűtött üveg borral betelepedett íróasztala mellé a magas támlájú székbe. Megtöltötte poharát borral, és elővette magzati állapotában meghalt kéziratát. Ritkán szokta átolvasni a saját írásait, de ezúttal megpróbált kívülállóként, az olvasó szemével olvasni egy teljesen idegen, vadiúj könyvet. Talán a kemény kritika tette, vagy tényleg rossz volt, de alig tízoldalnyi olvasás után kezdte szégyellni magát. Még ha vonakodott is beismerni, kénytelen volt belátni: eszméletlenül pocsék dolgot tákolt össze. Mindazonáltal kitartóan tovább olvasott, remélve, hogy egy csoda folytán mégis valami jó kerekedik ki belőle. Már sötétedett, mikor feladta. Végzett a nyomorulttal! Éhségtől megkordult gyomra emlékeztette arra a prózai tényre, hogy bizony a mai nap még egy falatot sem evett. Csak ivott. Az üveg üres, a bor az utolsó kortyig elfogyott, míg ő az irományával hadakozott. Kéziratát takaros kis kupaccá igazgatta, ügyelve, hogy egyetlen lap se lógjon ki a sorból, majd az egészet bevágta a szemetesedénybe. Kész. Ennyi. Meglátogatta a konyháját, ahol kávét főzött, konyakot töltött, belapátolt egy tál metélőhagymával összehaart tojást, és egy újabb palack bor felbontásával fáradozott éppen, amikor megszólalt az előszoba csengője. Pohárral a kezében nyitott ajtót Olgának, aki hangosan zsörtölődve – mint mindig – gurult be a szűk előszobán át a konyhába. A „gurult” szó a legkifejezőbb a fölös kilókat cipelő nagyhangú nő fürge mozgására. Imádott enni, ez meg is látszott rajta, de toronymagasan, fentről kezelte mind a mások véleményét, mind a saját tükörképét. Jól öltözött volt, ügyesen válogatta össze az egyéniségének leginkább megfelelő ruhatárát, a többi nem érdekelte. Lehengerlő közvetlensége volt a vonzereje, és ezt nagyon jól tudta.

A konyhában végre lefékezett, nekidőlt a pultnak, és alaposan szemügyre vette Letíciát. Slampos volt, a haja csapzottan lógott, szeme ezúttal olyan szürke volt, mint odakint a felhős ég, és valami különös bávasággal bámult rá. – Szentséges ég! – hőkölt hátra megrökönyödötten Olga –, rémes vagy! – Én vagyok rémes, vagy ahogy kinézek? – ékelődött Letícia. Barátnője még egyszer alaposan végigmérte talpától a feje búbjáig. – A kettőt nehéz lenne szétválasztani – közölte tárgyilagos véleményét. – Mi a fene van veled? – Csak a szokásos – rándult meg könnyedén a lány válla. – Szívfájdalom, reménytelenség… éppen halotti tort ülök. Végeztem Dick Devonsszal. – Hogy mi? – rázta meg a fejét Olga, de viszonylag hamar kapcsolt. Ja, vagy úgy. Szakmai csömör? – Az. Szemétbe dobtam. Nyugodjon békében. – Rendben. Az embernek joga van hébe-hóba szemétbe dobni önmagát. Unalmas lenne folyton remekelnie, de ettől még nem kell feltétlenül csődtömegnek érezni magad. Márpedig most ez történt, igaz? – kiemelte, Letícia kezéből a poharat. – Elmondanád, mi történt? – Elveszítettem a kapcsolatot az olvasóimmal. Még a patkányok is felkötnék magukat bánatukban a pincében, ha tudnának olvasni. Még szerencse, hogy analfabéták. – Kissé elszaladt a fantáziád – Olga a hűtőszekrénybe rejtette a megbontott üveg bort, és kávét töltött Letícia csészéjébe. – A fantáziám pillanatnyilag az egyetlen, amivel bővelkedhetem. – Le merem fogadni, hogy megint Mr. Kihasznál gázolt bele a romantikus lelkületedbe – jegyezte meg csípősen, éllel a lány. Utálta azt a rohadt szoknyapecért, és örökké vezekelésre váró bűnként tudta saját hülyeségét is, amiért annak idején beprotezsálta hozzá gyermeteg lelkületű barátnőjét. Na de ki a fene gondolta volna, hogy ez a hülye lány bedől annak az öregedő Don Jüannak? Undorító egy pasas. Ha tehetné, Letíciát ráhímeztetné egy falvédőre,

hogy mindig lássa, tapogathassa, ha megunja fonnyadó szépségű feleségét. Ellenszenvéből fakad a ráakasztott gúnyneve is: Mr. Kihasznál. Maguk között csak így nevezte Willianst. – Csak részben – felelte Letícia, engedelmesen szürcsölgetve a kávéját. – Ezúttal övé csak a tolmács szerepe volt. A kegyelemdöfést Jack Gare-tól kaptam. – Jack Gare? – ráncolta össze a homlokát Olga. Arra gyanakodott, hogy Letícia még annál is többet ivott, mint ami látszik rajta. – Jól vagy? – kérdezte óvatosan. – Remekül, mint nyaktiló pengéje alól a kosárba guruló fej. – Megnyugtattál – szaladt gúnyos fintorra Olga szája. Már kezdtem aggódni érted. Megkérdezhetem, mik a terveid? Mármint azon kívül, hogy tökre iszod magadat? – Hm… – vágott töprengő arcot Letícia. Az első tervem, azt hiszem, hogy leteszek az öngyilkosságról. A többi átgondolására még nem jutott időm. De majd csak kiokoskodok valamit. Például, kitéphetném Jack Gare tojásait, és föltálalom neki vacsorára. Egyébként, ugyanezt ajánlottam Bernathnak is, ám ő valahogy nem lelkesedett az ötletért. – Örülök, hogy legalább ajánlottad. De most, mesélj végre! Mi történt? Letícia elmondta, amit Bernath Willians-től megtudott. Azt, amit olyan sokáig, olyan tapintatosan elhallgatott előle. – David Barrington szemfödelet borított Dick Devonsra. Kész. Eltemetve. – Figyelj, te ostoba barátnőm! – ölelte át kedveskedve a vállát. Már nehogy gallyra vágd magad egy ön- bizalomtúltengésben szenvedő alak kemény hangú kritikája miatt. Ami a hírnevét illeti, okkal lehet nagyképű, okos, éles elme, de ugyanakkor szenilis is. Minden detektívregényt Hitchcock szintjén kezel. Gondolj arra, hogy csak dumál, hogy be ne nőjön a szája, és leír, mert imádja olvasni a saját irományait. A világnak nem lesz vége az elkövetkező néhány évben, és még lesz időd jó krimit is írni. Tanulj, járj nyitott szemmel, olvass szociológiát, börtönjelentéseket. Olvass szennylapokat! De

mindenekelőtt szabadságold egy időre az agyadat. Utazz el valahová, keress magadnak egy jóképű fickót, aki jó kanos is, aztán majd meglátjuk. Kereshetnénk egy másik kiadót is, nevet is változtathatsz. – Hallgatólagosan valami ilyesmi megállapodásra jutottam Bernathtal. – Örömmel hallom. Jó úton haladsz a kijózanodás felé.

2.

Farkast az állatkertből lopunk, vagy lelövünk egyet a jelmezemhez? Mert ugye most maszkabálba cipelsz magaddal, ahol én leszek a Piroska és a farkas – Letícia fanyalogva cibálta tűzpiros minijének alsó szegélyét, amely alig ért valamivel lejjebb feneke hajlatánál. – Túl rövid, túl feltűnő, és ez a szín! Mivel érdemeltem ki, hogy ekkora büntetést kell elviselnem? – Fogd már be! – Olga erőszakkal lenyomta a fésülködőtükör elé, és kendőt terített a ruha dekoltázsából kivillanó vállára. A Poéta Klubba akarta magával vinni Letíciát, mert már kezdte megelégelni állandósuló lehangoltságát. – Vedd már észre magad! Csinos vagy. Jók a virgácsaid, bár nekem lenne harmad ennyire karcsú a derekam. Esküszöm, ha felkérésre tennéd, akkor sem tudnád jobban elcsúfítani magad azzal a sok hosszú cafranggal, amit folyton magadra aggatsz. Megmondtam; ez egyszer bízd rám magad. A hajkefével nekiesett a dús, vöröslő fürtöknek, keményen hátrafésülte, az arca körül repdeső apró kunkorokat is egymáshoz fegyelmezte, és a tarkó táján összekötötte egy fekete bársonyszalaggal. Komoly foglalatossága mellett folyamatosan beszélt. Leltárt vont azokról a fazonokról, akikkel Letícia varhatóan találkozni fog a klubban. – A Poéta amolyan vízgyűjtő területe a művészvilágnak. Csupa flúgos alak, sznobok, vakok, süketek gyülekezete, de azért akad köztük néhány normális zseni is.

Letícia fájdalmasan felszisszent, mert még a fejbőre is sajgott Olga kíméletlen – frizuráját formálgató – kezétől. – Mi a francot keressek én ott? – kérdezte már sokadszor. Még sohasem járt a Poéta Klubban, pedig Olga többször is javasolta: nem ártana megismerkednie a kortársaival. Sőt egy ízben Bernath is hívta, de szerencsésen kivédte a komédiát, aminek az ilyen ingyenes információgyűjtést eredményező pletykadús fogadásokat tartotta. Utálta a feltűnést és a felhajtást. – Te magad állítottad fel a diagnózisodat. Elszakadtál az élettől, nem találod a kapcsolatot a valósággal. írsz, csak úgy magadtól, ahogy valamit megálmodsz. Bűbájos hölgyecskékről, értük harcolni kész pasasokról, olyan szerelmekről írsz, amilyenről álmodozol. Ideje, hogy levesd a rózsaszín szemüveged, és véget vess ennek a gyerekes szentimentalizmusnak. Nyitott szemmel bámulj végre arra a világra, amelyben élsz. Remekül írsz, de nem jól választod ki a helyszínt és a kort. Nem a középkorban élünk, ahol te valahol leragadtál. Lásd be végre, hogy az élet nem romantikus kocsikázás egy vadvirágos réten, és a krimi sem csak vérontásból áll. Bűn, bűnhődés, öröm, bánat, szex és önmegtartóztatás. Szerelem és gyűlölet mind-mind hétköznapi életünk velejárói. De, hogy erről a realitás hangján tudj írni, feltétlenül ki kell mozdulnod – legalább időnként – az aranykalitkádból. – Ja, kezdem pedzeni bő lére eresztett szöveged lényegét – szusszant föl Letícia. Végre elengedte Olga a haját. – Tuti, hogy bevonulásomkor minden szem kihullik, és pillanatokon belül ölni, gyilkolni fognak értem, miattam az egybegyűltek. Féltékenységi rohamok, gyógyíthatatlan erekció, kankór, meg miegymás… Nekem nem is lesz egyéb tennivalóm, mint hogy nyitva tartsam a szemem, rögzítsem agyam palatábláján az adatokat, és hazatérve megírjam életem első igazán életszagú bestsellerét. Tutira így lesz. – Tutira bolond vagy. De nem számít, ettől még a barátnőm maradsz, és csípni foglak még egy jó ideig – már Letícia sminkjével bíbelődött. Zöld ceruzával körberajzolta a szemét, ami persze újabb zúgolódásokat vont maga után. Letícia szeme épségét féltette, hogy Olga kiböki azzal

a kemény ceruzával. És az a sok festék!! Alatta ugyanaz marad, aki eddig is volt: Letícia Faber. Pfuj! Hogy lehet ilyen névvel élni? írni meg aztán végképp nem. – Mit szólnál, hogyha átkeresztelkednék Bea Fleminggé? – Bea Fleming egy szatír! Egy önző bestia, aki gátat vet igazi éned kibontakozása elé. Úgyhogy felejtsd el! Legalább ma délutánra. Hidd el, semmi bajod nem esne, ha kivételesen önmagadat adnád, mutatnád. Letícia, az értelmes, határozott és jópofa nő. Mert ez vagy. – Elég szűkszavúan jellemeztél. Nem baj, ha kiegészítelek néhány szó erejéig? Mondhatnád azt is, hogy Letícia a tökély netovábbja. Elbűvölő, eszes, szellemes és szórakoztató. – Köszönöm, nagyon sokat segítettél nekem. És most: voilá! – emelte le barátnője válláról a kendőt. Hölgyem? Sikerül elnyernem a tetszését? – kérdezte tökéletes önelégültséggel, mert a kezei nyomán egy egészen más Letícia kelt életre. – Na nem! Ez tényleg én lennék? – Letícia műfelháborodással bámulta a tükörképét. Mi tagadás, sokkal jobb, mint az eredeti. – Szörnyűséges alak vagy, Olga, de én nagyon imádlak. Munkád maga a tökély. – Kösz – bólintott szerényen Olga –, mindez foglalkozási ártalom. Felkutatni az értékeket, és kihozni valamit a semmiből. Bocs, nem rád gondoltam. Indulhatunk? – Esküszöm, úgy festek ebben a vörösben, mint egy matador. Az egybegyűltek azt fogják hinni, bikaviadalra érkeztek. – Ne aggódj, lesz ott bika bőven, és csakis rajtad múlik, hogy megvívsz-e valamelyikkel. Úgyhogy – ha nem esik nehezedre – induljunk, mert lemaradunk a partedliosztásról. Letícia magára terítette a fekete bársonypelerint, és néhány fokkal lehiggadt. Már kevésbé látta feltűnő jelenségnek magát.  A tágas helyiség már megtelt lélekben ünneplőbe öltözött, könnyedén mosolygó, tudálékosan társalgó, és

ide-oda lődörgő emberekkel, amikor a két lány megérkezett. A nők java derekasan megdolgozott azért, hogy öltözetével felülmúlja a másokét. Volt, aki merész szabású ruhával, csillogó bizsukkal akarta ezt elérni, míg mások épp az ellenkezőjével: a slamposan lógó cafrangjaikkal. A férfiak között is akadt topis hippire emlékeztető, szakadt külsejű alak, de voltak jól szabott öltönyt viselő, ápolt, igazi „úriember”-t formáló fickók is. A Poéta Klubban nem éltek tiltó szabályok, mindenki szabadon viselte magán egyénisége jegyeit. Letícia az első, kínos bemutatkozások perceiben igen nyomorultul érezte magát, míg Olga magával cipelve a tömegben meg-megállt vele, hogy – „helló, ismerjétek meg egymást. Ő Letícia, a barátnőm, mellesleg, van néhány figyelemre méltó írása” – közszemlére tegye, akár egy vásári portékát. Szerencsére, mindez nem tartott sokáig. Ez a fesztelen légkör tökéletes egységgé gyúrta a klub valamennyi tagját. írók, költők, zeneszerzők, festők, fotómodellek, mind-mind olyan emberek, akik leginkább önmagukkal voltak elfoglalva. A társasági formuláknak eleget tettek néhány udvarias szóval, és máris tovább álltak. Többnyire az italos tálcákat hajkurászták. – Csak bátran! – Olga e szavakkal hagyta magára, még egyszer megszorítva a karját, és már sietett is egy távolabb ácsorgó, nagyhangú társaság üdvözlésére. – Miss Tökéletesség! – hallotta Letícia a hangos üdvrivalgást, amelyen Olgát fogadták. Egy cseppnyi méltatlan irigységgel lesett a társaságba elvegyülő barátnője után. Való igaz. Olga kifogástalanul, méltósággal viselte súlyos kilóit, és mindig ápolt volt. Nevetett, vicceket mesélt, mindenkiről tudott mindent. Szóval, tényleg ráillett ez a jelző: Miss Tökéletesség. Bátor nekigyürkőzéssel rázta le magáról az irigységet. Adva van a lehetőség, hogy bizonyítson, ő sem egészen elveszett ember. Bátran! – ismételte magában Olga bátorító szavát. Nem lehet, hogy kárba vesszen mindaz az igyekezet és fáradozás, amellyel barátnője egy más, egy határozott, kissé vagány, de mindenképpen egy önálló, talpraesett Letíciát igyekezett formálni belőle. Elfordult hát

Olgától, és megkezdve önálló életét, elvegyült a tömegben. Ha nem is hullottak ki a szemek, amerre ment, mint ahogy azt jósolta, de megfordultak utána. Köszöntötték egy „helló”-val ismerősként, és ő hasonló könnyedséggel viszonozta az üdvözléseket. Nem is olyan nehéz ez. Kezdte élvezni a helyzetet. – Letícia! – A sok ismeretlen hang közül kivált egy ismerős. Bár szívesen eltekintett volna tőle. Egy erős kéz ragadta meg a vállát, hogy maga elé rántsa, körbepörgesse, és ámulva meresztgesse rá a szemét. Bernath Willians volt a megszólítója. Több hete nem találkoztak. – Tényleg te vagy az, Letícia? – kérdezte teljesen feleslegesen, mert hisz nagyon is jól tudta, kinek a vállát szorongatja. Kockás tweedzakót, zöld szövetnadrágot és magas nyakú garbót viselt. Nyakában vastag aranylánc. Akár egy dilis – gonoszkodott magában Letícia. – Nem, Bernath, csak a kísértetem – mérte végig, és tekintete megállapodott a kezében tartott whiskys poháron. Már félig üres volt. Vajon hányadik lehet? A férfi állhatatosan bámulta tovább. – Csodásán nézel ki – bókolt lenyűgözve a jelenségtől. – Szeretném hinni, hogy engem akarsz elbűvölni, ezért vagy ennyire szép. Fakó, elcsépelten unalmas bók, de egy könnyed baráti puszit azért megérdemel az igyekezet. Letícia csücsörített, és a férfi arcához nyomta csodás kis grimaszát. – Szívesen mondanám, hogy így van, de sajnos nem tehetem. Nem emlékszem, hogy meghívtál volna. Csak arra gondoltam, milyen fantasztikusan festenék az új szerelésemben, ezért fölvettem abban a reményben, hogy holnap viszontlátom magam a Sztármagazin címoldalán. A férfi gyanút fogott. Mintha egy teljesen más Letícia Faber állna előtte. Nem az, akinek eddig ismerte. Ez a lány fölényes, magabiztos, kicsit kacér is. Olyan, mint aki nagyon biztos lábakon áll. Vajon ki, vagy mi áll erős önbizalma hátterében? – Hogy kerültél ide? – kérdezte. – Taxival, ha ezt kérdezted – vonogatta nyeglén a vállát a lány. – Gondoltam, a nevem már feljogosít némi szemlélődésre. Mellesleg, egy barátommal jöttem – jó

alaposan megnyomta a „barátom” szót, nem mintha féltékennyé akarta volna tenni Bernathot. Annak már vége. A románcot is lezárta, sőt azzal is tisztában volt, hogy a férfit sem zavarja túlzottan, hogy nélküle nem dől össze a világ, de örömét lelte az apró kis bosszantásában. Lássa ez a vén fafej, hogy van barátja, akinek a kedvéért hajlandó tűzvörösbe is öltözni. – Rég láttalak – próbált társalgást kezdeményezni a férfi dolgozol valamin? – Igen is, meg nem is – tért ki az egyenes válasz elől a lány. – Amint azt mondani szokás, téma után kutatok. Valami iszonyatosan nagyot akarok írni, és ehhez gyűjtök adatokat. Ígérem, bestseller lesz. – Ami természetesen Bea Fleming lesz. – Lehetséges. Talán… Ki tudja… – még egy utolsó bájmosolyt röppentett Bernath felé, és továbbállt. Átfúrta magát a tömegen, bement a nagyteremből nyíló szomszédos kiállítóterembe, ahol a falakon festmények lógtak, középen talapzatokon bronz- és gipszszobrok, fafaragványok álltak. Inkább dekoráció, mint kortárs alkotók munkái. Elég furcsák, elvont alakzatok. Sorjában végignézte a szobrokat, aztán a festményeket vette szemügyre. Csendélet: Piros lóval – olvasta a rikító színű mázolmány alatt a mű címét. A piros ló valahol ott, a kép alján legelészett, kábé olyan nívósán, ahogyan azt hároméves unokaöccse pacsmagolná. Ma ez a menő – vont egyet a vállán, és továbblépett. A következő sem nyerte el a tetszését: James MC. Neill Whistler: Tengerpart. Matt színek, leegyszerűsített formák, felismerhetetlen emberi alakokkal. Próbálta megérteni, több jóindulattal értelmezni a modem művészetet, de csak odáig jutott el, hogy a saját kezdetleges próbálkozásait zsugorította még parányibbá. Amennyiben ezek a képek festmények, úgy az ő képei csak éjjeliedények. Na, mindegy. Ettől még nem tesz le arról, hogy néha-néha, ha kedve szottyan rá, és az ideje is megengedi, ne festegessen, csak úgy a saját kedvtelésére, minden kiállítási szándék nélkül, úgy, ahogy azt eddig is tette. – Üdvözlöm, hogy van?

Megrezzent. A mély fekvésű hang a válla fölött, közvetlenül a füle mellett zavarta meg műélvezetében. Megfordult. Magas, sportos, olaszos típusú, sötét hajú, szénfekete szemű, negyven körüli férfi állt mögötte. Kezét farmernadrágjába süllyesztette. Arcáról sugárzott a határozottság, a fölényes erő, de ugyanakkor volt rajta valami fiatalos derű is. És természetesen piszok jóképű volt. Valami olyasmi macsó fickó, akit a nők többsége szívesen felíratna receptre a magánorvosával, ha ez egyáltalán lehetséges volna. – Jól vagyok – küldött felé egy sugárzó mosolyt a lány. – És maga? – Hogy tetszik? – Nem a kérdésre válaszolt, ehelyett tovább kérdezett. Nyilván itt így szokás – tért napirendre e furcsaság felett a lány. Már csak azt kellene kitalálnia, hogy mit válaszoljon. Bizonytalanul megvonta a vállát. – Hááát… ízlések és pofonok különbözőek – döntött diplomatikusan az arany középút mellett – és persze a kritikusok is. A férfi derűsen nevetett. – Amikor MC. Whistler 1865-ben közszemlére bocsátotta ezt a remekművét, egy kritikus azzal vádolta, hogy egy vödör festéket lódított a közönség arcába. Mire a művész rágalmazási pert indított, amit aztán meg is nyert. Kárpótlásul negyedpenny kártérítést kapott. Letíciából kibuggyant a nevetés. – A sztori jó, ám az összeg pocsék. – A festék árát minden bizonnyal fedezte. Nem láttam még, először jár itt? – váltott témát a férfi. A lány bólintott, és tovább siklott a következő képhez. A férfi követte. – Kemény dózis egy első betérőnek. De ha megszokja a hely atmoszféráját, úgy érzi majd magát, mint Beverley Hillsben. – Mit tippel, ott hogy érezném magam? – Mint a mesebeli királylány, aki elveszítette az üvegcipőjét. – Szakállas mese – nevetett rá a lány és pontatlan. Az illető hölgy Hamupipőke volt. Ami pedig engem illet, nem szokásom elhagyni az üvegcipőmet, ugyanis ilyennel nem

rendelkezem – közben már az olasz festő képét nézte, aki meglehetősen érdekes módon ábrázolta a női szépséget. A hosszú nyak, a stilizált arcvonások valamiképpen az ősi afrikai maszkokat idézték a lányban. – Fogadok, hogy ettől sincs különösebben elragadtatva – ugratta a férfi. – Szeretem élethűen látni a dolgokat. Márpedig, ezt a női arcot látva nehezen tudom elképzelni róla, hogy élő embert mintáz. – Szemlélete ablakot nyit a lelkébe – jegyezte meg a férfi. – Tagadni sem tudná a romantikus beállítottságát. Nem sokat tűnődik elvont dolgokon. Ami gondolkozásra késztet, az már nem is lehet szép. – Talán mert azon a véleményen vagyok, hogy amit agyon kell magyaráznunk, hogy az elképzelésünket mások számára is egyértelműsíthessük, arról jobb hallgatnunk. A művészet nem öncélú, nem a magunk szórakoztatására alkotunk, hanem másoknak. Másokért. – Ah! – a férfi még tüzetesebben megnézte magának ezt a különös teremtést. Alig észlelhető gúnyos mosoly leúszott a szája szegletébe, de Letícia észrevette. – Tipikus női gondolkozás – fejtette ki a véleményét a hallottakról a férfi. Az egysíkú, fantáziátlan emberek filozófiája. – Az érzések előtérbe helyezése még nem feltétlenül jelent fantáziátlanságot – vágott vissza élesen Letícia. – Elképesztő, hogy működik egy női agy – a férfi a fejét csóválta, nevetett, s közben le sem vette a szemét partnernője arcáról. Mintha lyukat akarna fúrni a szemével, hogy belelásson a fejébe. A nézése rendkívül célratörő volt, de nem ellenséges. Inkább kíváncsi, és egy cseppet kötekedő. – Ha jól sejtem, magától távol áll mindaz, ami maga szerint romantikus – mérte végig fölényesen a lány. – Én a magam módján élek meg mindent – vont vállat a férfi. – És igaza van, mi sem áll távolabb tőlem, mint a szentimentális lelki élet. – És, ha nem tévedek, a nőket valami egészen más kategóriába sorolja. Szereti azt hinni, hogy üresfejűek, és csak lelkizők.

– Nem én mondtam – hahotázott a férfi, egyre jobban élvezve a kemény szócsatát – de, ha maga mondja, lehet benne igazság. A hölgyek valóban eltérőek a férfiaktól, és ez így van rendjén. Csak valahogy azzal nem értek egyet, hogy az érzelgősségük mellett tehetetlenek is. Mindent akarnak: karriert, gyereket, jó férjet, akit a maguk ízlése szerint formálhatnak, vagyis illuzionisták. – Ezek után jobban teszem, ha nem kérdezem meg, hogy felőlem mit gondol. – Azt, hogy elemző, kemény és okos. Egyszóval veszélyes. – Különös formája a bóknak. – Általában nem szoktam bókolni. Hogy szép, azt nyilván tudja. Feltételezem, hogy elég sokszor hallhatta. Elég, ha azt mondom, hogy öntudatos? Márpedig az öntudatos nők a világ legszörnyűbb teremtményei. – Förtelmesen cinikus – Letícia feje már lángolt. Nem is értette, miért nem fordít hátat ennek a durva, modortalan alaknak, aki, íme most is készen állt a visszavágásra. – A cinizmus az örök szenvedélyem, de azért remélem, kedvel engem? – Nehéz lehet magával szemben bárkinek elérni, hogy ne a magáé legyen az utolsó szó. – Szinte lehetetlen. De előfordulhat. Letícia a dühét nyelte, és válasz nélkül hagyta. Vissza akart menni a nagyterembe, a tömegbe. El akarta veszíteni a szeme elől ezt a hülye, öntelt alakot, aki viszont nem akart köddé válni. Élvezte a játékot, mert szerette a hölgyeket egy kicsit bosszantani. Nem volt ő gonosz, csak hát ilyen volt a természete. Ám, tudott kompromisszumot is kötni, ha a helyzet megkívánta. – Sajnálom, igyekszem erőt venni a természetemen, de nem mindig sikerül – lépegetett a lány után. – Igazán nem akartam megbántani, sem pedig untatni. – Nem tesz semmit. Joga van véleményt alkotni – felelte Letícia. Nyilván a modortalansága hozzátartozik az imidzséhez. És, amint mondta, meg kell szoknom a hely atmoszféráját. Úgyhogy, ezt teszem. – Tetszik nekem, nem adja fel egykönnyen. – A férfi csípte az ilyen típusú nőket. Na, nem azért, amit a szeme

látott rajta, hanem inkább az önérzetességéért. Pereg a nyelve, mégsem közönséges. Érdekelte, kiféle, miféle, mivel foglalkozik, kivel van itt? – Mondana magáról valamit? Mondjuk azt, hogy mivel tölti az idejét, mikor éppen nem a festményeket tanulmányozza. Nyilván, nem háziasszonykodik. Nem látok az ujján gyűrűt. A barátjával jött el, vagy egyedül? Várjon, kitalálom – hadarta folyamatosan a fejében tornyosodó gondolatait. – Maga fotómodell! – bökött ujjával Letíciára. – Esetleg manöken? Letícia megtorpant, megdöbbent. Nem is tudta hirtelen eldönteni, hogy hízelgőnek tartsa a férfi találgatását, vagy kiakadjon tőle. Még soha senki sem feltételezte róla, hogy a megjelenésével kovácsol előnyt magának. Ezek szerint, Olga tökéletes munkát végzett. Mégis. Az apró kis örömét, amit a hiúsága lobbantott lángra, rögvest a bosszúsága váltotta fel. íme a férfi elmélete az üres fejű nőkről. Szándékosan korlátolt a véleménye arról, hogy mire képes egy kicsit is csinos megjelenésű nő. Lehet fotómodell, manöken, esetleg valakinek a barátnője. – Azon csodálkoznék, ha valami egyéb elfoglaltság is megfordult volna a fejében – biggyesztette le a száját. – Egy csinos nő mi egyébbel kereshetné a kenyerét, mint a maga mutogatással? – Egy szóval sem mondtam, hogy olyan észbontóan csinosnak találom – hűtötte le gyorsan a férfi. – Mégha gömbölydedebb volna, de túlságosan vékony az én ízlésemhez. Csak hát a manökenek mind ilyenek. Magasak és soványak, ezért tippeltem ekként. Ám, ha nem manöken, elárulná, mégis mivel foglalkozik? – Letícia! – Olga a legmegfelelőbb pillanatban bukkant fel a tömegben. Belekarolt a barátnőjébe, és ismerősként üdvözölte a férfit is. – Hogy s mint? Úgy tudtam, Hollywoodban forgat. – Csak a jövő héten megyek. – Látom, már sikerült megismerkedniük – Olga ide-oda pillantgatott Letícia és a férfi között. – Igen – húzta el a szót a férfi. Megismertük egymás ízlését, már ami a festészetet érinti, eltérő élet- szemléletét, és itt valahogy elakadtunk. Most már a nevét is tudom a hölgynek: Letícia.

– Letícia a barátnőm. Talán hallott már Bea Flemingről – kezdeményezte a tökéletes bemutatást Olga, mert fogalma sem volt arról, hogy mit és menynyit tudhatnak egymásról. A férfi közönyösen vállat vont. – Kellett volna? – Nem. Nem kellett volna. Letícia Olga ruháját cibálta. Nem! Ne leplezze le ez előtt a fickó előtt. Semmi kedve kitenni magát újabb gúnyos megjegyzéseinek. Mert mi másként is reagálhatna Bea Fleming munkásságára? A férfi, mintha megérezte volna a nő titkos jelbeszédéből kisugárzó feszültséget. Azonnal és készségesen felajánlotta, hogy hoz valamit a büféből. – Mit kérnek a hölgyek? – fordult először Letíciához, aki legszívesebben egy jó nagy adag önbizalmat rendelt volna, mert valahogy ez fokozatosan fogyatkozott nála, de hajlott a megalkuvásra, és bort kért, akárcsak Olga. – Roppant kedves ember. Csoda, hogy az önteltsége elfér a bőrében – nézett hosszan a tömegben elvegyülő férfi után. – Mindig ilyen? – Különböző fokozatai vannak az „ilyenségének”. Nem tudom, nálad hányas sebességbe kapcsolt – felelte tűnődve Olga. – Kétszázba. Biztosan lombikban nevelték, és nem volt gyerekszobája. – Meglehet. De most annál nagyobb palotával rendelkezik. Hja… jaj… Ez a nagyság átka. A sok pénzzel együtt jár az önbizalom-túltengés. – Mégis, ki ez a fickó? Valami filmsztár? – Azt hittem, bemutatkoztatok egymásnak – döbbent meg Olga. – Hová gondolsz? – rázta a fejét Letícia. – Nem volt rá időnk, csak eszmei vitákkal édesítettük az együttlét perceit. – Ah, értem. Hát akkor, felkészültél? – tréfálkozott Olga. Mármint elég erős vagy egy megrázó erejű sokk elviseléséhez? – Oké – sóhajtott Letícia ne kímélj! – Ő David Barrington.

3.

Letícia bevonulása a Hudson Panzióba keltett némi feltűnést. A portás és a hallban lézengők alaposan megbámulták vállára akasztott rajztábláját, az összecsukható lábakat és a rajzeszközöket tartalmazó, hosszúkás dobozt. Mindezeken felül, két kisebb bőrönd képezte a poggyászát. – „Amatőr művészlélek” – súgta az egyik pultot támasztó vendég fülébe a portás, amikor a lány elárulta a nevét. Természetesen, a Letícia Faber névre – jó előre lefoglalt – második emeleti szoba már beköltözésre készen várta a lakóját. Letíciának nem is árulta a nevét. Természetesen, a Letícia Faber névre – jó előre lefoglalt – második emeleti szoba már beköltözésre készen várta a lakóját. Letíciának nem is volt egyéb teendője, minthogy beírja nevét a vendégkönyvbe, és kövesse a csomagjaival a lift felé kocogó londinert. Hosszú-hosszú vívódás előzte meg a lány elhatározását, melynek gyökerei arra az emlékezetes két hónappal korábbi Poéta Klubban történő látogatására nyúltak vissza, ahol találkozott David Barringtonnal. Mire Barrington visszatért hozzájuk az itallal, addigra Letícia, úgy-ahogy túltette magát az ismerősen csengő név okozta sokkon, és amikor Olga segítő közreműködésével átestek a hivatalos bemutatkozás rövid szertartásán, Letícia már hideg közönnyel kezelte a férfi nevét. Legalább annyira érdektelenül reagált a nevére, mint Barrington Bea Flemingére. Megeshet, hogy a férfit sértette a közönye, talán csalódott volt, amiért nem ugrott elragadtatottan a nyakába, nem hajolt földig a nagysága előtt, és nem látta feje fölött ragyogni a fényességes glóriát. De az is lehetséges, hogy egyszerűen csak értelmesebb beszélgetőpartnert remélt Olga Gardnerben, akit már korábban ismert. Lényeg, hogy Letícia egyszeriben háttérbe szorult. Olga tett ugyan néhány szavas említést a munkásságáról (még jó, hogy Dick Devonsról egy szót sem

ejtett), elmondta, hogy romantikus regényeket ír, és az írásai elég keresettek bizonyos olvasók körében. Mire Barrington mindössze annyit fűzött hozzá, hogy sohasem vesz a kezébe rózsaszínű lányregényeket, így nem tud véleményt nyilvánítani felőlük. De biztosan tűrhetőek, ha még nem döntötte anyagi csődbe a kiadóját. Pökhendi és nagyképű, lekezelő bírálat. Megalázó, porig sújtó. Poharát megemelve, természetesen Olga Gardner személyének közbeiktatásával elmondta kurta, gyerekeknek kijáró mosollyal kísért köszöntőjét: – Igyunk a kis pártfogoltja sikeres jövőjére! – és már el is fordult Letíciától, mintha ott sem lenne. Levegőnek nézte. Letícia dühös kis csomókat nyeldesett. „Sikeres jövő?! Igaz. Mi értelme lenne a múltjára koccintani? Bea Fleming és az az agyhalott Dick Devons… Nem léteznek, mintha sosem lettek volna. Mellőzötten toporgott Olga mellett, hallgatta csevegésüket. Barrington, új sikerkönyvének várható megfilmesítéséről beszélt. Letícia pedig az alkalmat leste, hogy eltűnhessen a közelükből, és amikor ezt megtette, bizonyosra vette, hogy egyikőjüknek sem tűnt fel a távozása. A következő heteket a Jack Gare-könyvek olvasásával töltötte. Feszengve, ellenségesen, hibát, unalmat keresve bennük, fogott bele az olvasásukba, de már az első oldalaknál kénytelen volt belátni: az írások tökéletesek. Mindvégig magas szinten tartották az érdeklődését, izgalmasak, fordulatosak voltak. Kettő nem akadt a könyvei között, amelyik hasonlított volna a másikra. Mindmind önálló remekmű volt, frappáns végkifejlettel. Letícia restelkedett, nemcsak ellenséges hozzáállása miatt, de azért is, amiért korábban nem olvasott Jack Gare-től semmit. Ha csak egyetlen könyvét is a kezébe vette volna, sohasem lett volna bátorsága Dick Devons dilettáns személyét életre kelteni. Sokat tanult Barrington könyveiből, de még többet akart tanulni. Tőle… Miből meríti az ötleteit, mitől annyira életszagúak? Hogyan éri el, hogy az olvasásuk közben az ember azt érzi, hogy mindaz a sok kaland, izgalom vele történik meg? Kezdte csodálni, tisztelni Jack Gare-t, de David Barringtont gyűlölte. A

nagyképűségéért, a mérhetetlen fölényessége és a cinizmusa miatt. Bernath Willians egyre-másra sürgette: Mikor várhat tőle újabb Bea Fleming-könyvet? Olga is noszogatta: Ragadjon már végre tollat a kezébe, emberelje meg magát, és írjon. Letícia nem ragadott tollat. Más tervei voltak. Adatokat gyűjtött: David Barringtonról. Tudta, mikor tér vissza Hollywoodból, és tudta, hol él. Látta a Westchester fölé magasodó dombon épült – palotának is beillő – házát. „A nagy Barrington szerény hajléka” – ironizált magában a lehengerlő pompát csodálva. Szobát foglalt magának a Hudson Panzióba, és most itt van. Íme megérkezett.  A férfi, miután a teraszon elfogyasztotta szerény reggelijét, és átlapozta a reggeli lapokat, kényelmesen hátradőlt a fonott karosszékben. Lustán, a semmittevés kellemes ernyedtségével szemlélődött. Végre egyedül. Már nem is emlékszik, mikor volt igazából magában, amikor nem kellett senkivel sem szót váltania, udvariaskodnia, vitatkozni, veszekedni, hogy ezt meg azt nem így írta le. Nem jó a jelenet; átírták a forgatókönyvet. Az elmúlt hetekben annyi volt a jövés-menés, lökdösődés fárasztó, kimerítő hagyott a háta mögött. Átmeneti kis pihenő után ismét vissza kell térnie Hollywoodba, de addig háborítatlanul akarja élvezni a nyugalmat, a csendet. Egy kicsit dolgoznia is kellene. Új téma tolong az agyában, szép csendesen jegyzetelget. Kerülni fogja a várost, be sem teszi a lábát a klubba, ha teheti, kitér az emberek útjából, még a telefont is kihúzza, hogy senki se zavarhassa. Minden hosszasabb távollét után ugyanazt az örömöt érezte. Otthonába hazatérve szokott ráébredni, hogy milyen nagy szüksége van olykor a magány fényűzésére. Annak öröme, hogy magában lehet, nem is annyira lelki, mint inkább testi élvezetet jelentett a számára. Felüdítette a csend és az egyedüllét. Nézni a kertet, a repdeső

madarakat, hosszú, kimerítő sétákat tenni kutyájával a kertje mögött hosszan elnyúló erdőben, lemenni a Hudson partjára, bámulni a hajókat, az óceán kékségét, és legfeljebb néhány szót váltani a kertben szöszmötölő öreg kertésszel. Háza személyzete ismerte és tiszteletben tartotta elvárásait. Észrevétlenül tették a dolgukat, nem zavarták olyan felesleges kérdésekkel, mint például: mi kerüljön az asztalra, sohasem hallotta a porszívó zümmögését, nem látott tollseprűvel matató szobalányokat, mégis mindig pedáns rend volt Az egyetlen szentélye, sok-sok remekművének szülőszobája, a dolgozószoba okozott időnként gondot. Ide a távollétében senki sem tehette be a lábát, ajtaját kulcsra zárta, a kulcsot pedig magánál hordta, mert nem akarta, hogy rendcsinálás ürügyével tönkretegyék a gondosan megszervezett rendetlenségét. Szobája tele volt a korábbi kézirataival, jegyzetekkel, szerteszét dobált, összegyúrt papírokkal. Amikor már nem fért el tőlük, ő maga szabadult meg fölösleges kacatjaitól. Elvileg takarítani is az ő jelenlétében lehetett, csakhogy, amikor ő ott tartózkodott, akkor dolgozott. Márpedig, ilyenkor még a légynek is haptákba kellett vágnia magát, hogy zümmögésével se zavarja. Ezen a bizonyos napon is azzal töltötte a délelőttjét, hogy a jegyzeteit lapozgatta, válogatta, a fölösleggel megtömte a szemétkosarát, majd gomolygó füst felhőbe burkolózva, újabb üres lapokat írt tele. Elszaladt felette az idő, akkor rezzent csak fel, amikor a háta mögött négyet ütött az óra. Ekkor kinyújtóztatta elernyedt izmait, beleásított a tenyerébe, majd felállt, bezárta szobája ajtaját, zsebre vágta a kulcsát, kiballagott a teraszon át a kertbe, és valahonnan előfüttyentette Rexet, hogy kutyájára bízva a menetirányt, sétára induljon, csak úgy lazán, lezserül, kopott farmerban, könyékig feltúrt, kifakult fekete pamutingben, és mezítlábas saruban. A kutya viháncolva indult, ezúttal nem az erdő felé, hanem a kerti kapun ki a lankás domboldal irányába. Mérsékelten meleg, napsütéses délután volt, fent a magasban leheletvékony fátyolfelhők kísérgették a látóhatár széle felé tartó napot. A kutya lesunyt fejjel,

szaglászva követett egy – a fákkal szegélyezett kis tisztáson végighúzódó – hosszanti vakondok- furatot. Izgatottan túrt bele a friss földkupacba, prüszkölt, kapart, és gazdája nem zavarta elmélyült tevékenységében. O is elvolt a maga gondolataival, helye-sebben azzal, hogy kiszellőztesse a fejét, és megszabaduljon a gondolataitól. Jó nagyokat szippantott az üde levegőből, bámészkodott, és élvezte a csendet. Amint tekintete kissé távolabb siklott, megpillantott egy festőállvány előtt ülő nőt. Khakiszínű sortjából hosszú kamaszlábak nyúltak ki, bő fehér inge slamposan lógott rajta, és a feje… a haja valósággal lángolt. Csaknem derékig érő, egy ágba font copfja kibomlott, rakoncátlan fürtök röpködtek a fonat körül. A lány láthatóan ügyet sem vetett rá, töretlen nyugalommal festegetett. Barrington két lépést tett, aztán megállt. Ismerősnek találta a mozdulatot, a hosszú lábakat. És ezt az irdatlan sok vörös hajat. Ha ezt az ember egyszer meglátja, rögtön beissza magát a bőrébe. Kitörölhetetlenül, végérvényesen. Hát persze, hogy ismeri: Bea Fleming?! A valódi neve kiesett a fejéből, de ez megmaradt. Vagy mégsem? Mit keresne Bea Fleming itt a háza közelében, festőállvány előtt, ecsettel a kezében? Ha már itt van, csak megnézi magának közelebbről. Odament hozzá. – Jó napot! – köszönt rá. A lány riadtan megpördült. A megszólaló hang mély volt, férfias, ismerős, és nagyon is jól tudta, kié. Mégis, egész ügyesen adta a „meglepettet”. Mintha fel sem fogná egészen, hogy ki, vagy mi zavarta meg a munkájában. – Úristen! – kapott a szívéhez de megijesztett. – Csak azt lehet megijeszteni, aki hagyja magát. Ilyesmit magáról nem feltételezek. – Persze, hogy ő az. Nagy szemek, most szürkéskékek, kissé túlméretezett széles száj, és keskeny orr… a tövénél néhány szeplő. – Nocsak! Micsoda meglepetés! A kis mesemondó. A lány meglepetésében leeresztette a karját, az ecsetet is elejtette, a homlokát ráncolta, zavarodottan pislogott, mintha e lelkes üdvözlés okát keresné. – Azt ne mondja, hogy nem ismer meg! Barrington. David Barrington.

– Barrington? – gyötörte emlékezetét a lány. – Ismernem illene? – Phu… Nehéz volt, de talán sikerült a visszavágás. Hasonló közönnyel reagált, mint ahogyan a férfi két hónappal korábban a Bea Flemingre. Barringtont meglepte ez a hetyke pimaszság. Egy percig sem volt kétséges előtte a lány kiléte, és arra is mérget mert volna inni, hogy ő legalább annyira felismerte. Sőt! Talán még az is megeshet, hogy nem annyira „véletlen” a találkozásuk. De, vajon miért játszadozik vele, mi az ördögöt akar, és mire fel adja a fölényes festőművészt? A ménkűbe! Mi ez? Kihívás, társasjáték? Igazán barátságosan üdvözölte, és a fene tudja miért, még örült is, hogy meglátta. Az elmúlt hetek túlfűtött, erőltetett udvariassági formulák közé préselt társalgásai után, valósággal áhítozott egy kis könnyed csevegésre ezzel a kis romantikus lelkületű mesemondóval. Közönye, az érdektelensége gyomorszájon vágta. – Igaza van – mondta sértődötten. Valóban nem írja elő törvény, hogy az embernek feltétlenül emlékeznie kell mindenkire, akivel már kezet rázott valamikor. Az én memóriám jobb, lám, én nem felejtettem el, hogy már találkoztam, nem is olyan régen Bea Fleminggel. Ám, ha meg akarja őrizni az inkognitóját, tudomásul veszem, és már itt sem vagyok. Fordult, indult, de a lány hangja megállította. – Bocsásson meg. Én… én igazán… csak olyan váratlanul ért. Persze, hogy emlékszem már – nyekkent a hangja. Az ördögbe! Csaknem elszúrta. Azért jött ide, azért kerülgeti már napok óta a házát, mert kereste a találkozást. Beszélni akar Barringtonnal, és a hülyeségével elérte, hogy dolgavégezetlenül térhet haza, ha csak… –, a Poétában találkoztunk. Maga Jack Gare – mondta, mint akinek tényleg most kattant az agya. A férfi megfordult, és elégedetten felnevetett. A kis álszent hazudozó! Na persze, előfordulhat, hogy a „művésznevére” emlékszik csak, akárcsak ő. Készen állt a békepipa elszívására, de nem bírta megállni, hogy be ne vallja: bizony ő sem emlékszik a valódi nevére. Letícia elárulta, és ezzel leomlott a fal közöttük. Régi ismerősök

voltak, akiknek nem kellett keresniük a témát. Jött az magától is. – Letícia – ismételte a lány nevét a férfi –, ugye szólíthatom így? Régi szokásához híven nemigen várt jóváhagyásra. Újabb kérdésekkel árasztotta el: – Mi szél hozta errefelé? Unalom, szerelmi bánat, vagy csömör a nagyvárostól? Mindenből egy kevés – akarta mondani Letícia –, de még időben észbe kapott. Kicsit megrökönyödötten, mű – felháborodva ráncolta össze a szemöldökét. – Kíváncsiság? – nézett értetlenül a férfira. – Vajon miféle kíváncsiság? Engedélyeztem magamnak néhány hét szabadságot, és szeretek szép tájakat látni, festeni. Ennyi az egész. – Gondolom, a helykiválasztást megelőzte némi környezettanulmány – firtatta tovább, célzatosan a férfi, mert nagyon fúrta az oldalát Letícia felbukkanásának igazi oka. – Ez természetes – felelte a lány. – Azt hiszem, mindenki feltérképezi előbb a terepet, ahová pihenni akar menni – végigmérte a férfi lezser öltözékét, és naivan megkérdezte: – Szintén pihen? – Persze. Az otthonomban – felelte Barrington. – Vagy nem tudta, hogy alig ötven méterre a házamtól vert tanyát? Látja? – emelte fel a karját, és a szemközti fák közül elővillanó épület felé mutatott: – Ott lakom. Letícia ámuldozott, a világért sem árulta volna el tájékozottságát. Néhány közhely a szép kertről, amit idefelé jövet megcsodált, a patinás épületről, s közben tovább festegetett. Fehér inge tele volt foltokkal: zölddel, sárgával. A kezét, a tenyerét abban tisztogatta, és az ecsetet is. Néhány festékpötty az arcára is jutott. Davidnek nagyon kedvére való volt a látvány. A lány maszatosan… igazán bájos. – Megengedi, hogy megnézzem az alkotását? – kérdezte kedveskedő, gyerekeknek kijáró hangon. Ám, amikor közelebb lépett az állványhoz, néhány fokkal lejjebb adta a fölényességét. A lefestett táj megszólalásig hasonlított az eredetihez. A színek természetesek voltak, az árnyalatok tökéletesek. Csupa olyan szín, amelyet annyira

természetesnek vett a környezetében, hogy fel sem tűnt eddig, milyen igazából a sárga, a zöldnek hányféle árnyalata létezik, és milyen kék az égbolt. Feltekintett a magasba, s látta, minden igaz. – Miért rózsaszín árnyalatú ez a felhő – mutatott a készülő festmény napközeli kis felhőjére. – Nézze meg az eredetit – tanácsolta a lány – a nap sugarai rávetődnek, és megszínesítik. – Hm… – David az állát vakargatta – ezért szólnak hát a romantikus könyvek szivárványos égboltról, bíborvörös naplementéről. Azt hittem, mindez csak afféle költői túlzás. – Maga nem szokott felnézni az égboltra? – De igen – vont vállat a férfi de én azt kémlelem, hogy lesz-e eső, meg ilyesmi… Őszintén szólva, én a napot napnak, és nem tüzes korongnak látom, a holdnak nem látom a sápadt arcát, csak foltokat rajta. Az éjszaka sötét, és nem fekete lepel… Egyszóval, az én képzeletem megtorpan a realitásnál. De maga, Letícia… hogy is mondjam, elég ügyes. Ha írni is ilyen színesen ír, mint ahogy fest, az már valami. A lány nevetett. – Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem is lehetne kipréselni magából, úgyhogy köszönöm. – Azt még elárulhatná, hogy melyik foglalatosságot könyveli el jótéteményként a másik mellett? Az írást vagy a festést? – A kettő kiegészíti egymást, de természetesen az írásból élek. De a szépség, amit megpróbálok az ecsettel megörökíteni, a gondolataimat is serkenti. Amit látok, hallok, az mind valaminek az asszociációja. Maga nem így van ezzel? – Ha tudnám, miről beszél, talán felelni is tudnék. De sajnos, nem értem. Azt akarja elhitetni velem, hogy a külső érzékszervei rugóként mozgatják a belsőket? Mindig is érdekelt, mi motiválhatja az embereket könnyfakasztó történetek megírására. – Bármi – mosolygott Letícia. – Egy elejtett szó, egy szép virág, egy zenei hangfoszlány. Amikor maga zenét hallgat, mi történik a lelkében?

– A lelkemben? Az hol van? Én a fülemmel hallok, és a szememmel látok. Letícia gyanakodva nézett a férfi arcára. Kezdte sejteni, hogy ismét csak magát hozza. Ugratja, s közben élvezi, hogy bosszanthatja. – Hát biztos, hogy nem egy romantikus alkat – mondta ki a véleményét. – Immunis vagyok vele szemben. – Beoltották emberi érzések ellen? – Nekem is fáj a lábam, ha megütöm. – Még mindig őrizgeti a cinizmusát. – Ó, hogyne! Része az életemnek. Hozzátartozik a munkámhoz. – Nem is próbál időnként magánember lenni? Miért? – Talán, mert óvatos vagyok, de az is lehet, hogy nem tudom, hogy kell magánemberként élni. De a kérdéseit, esküszöm, élvezem. Kérem, ne hagyja abba, hátha sikerül valahonnan mélyről kiásnunk a lelkemet, ami után olyan állhatatosan kutat. – A szó, hogy szeretet, mit juttat eszébe? – kérdezte a férfi. – Az anyámat, akit már régen elveszítettem. És magának? – Nekem is, de ezenfelül mást is. A szeretetnek sok megnyilvánulási formája létezik. Olyan is, ami egy férfit és egy nőt összeköt. – Á! A szexre gondol. Igaza van, a szexre valóban szükségünk van. – A szex túlzott előtérbe helyezése téves megvilágításba helyezi az igazi szeretet érzését. Szükséges, de nélküle is virágozhat szerelem. Ezt a szót nem hallotta még? És, ha mégis, mit juttat eszébe? – Egy olyan érzelemátvitelt, amellyel egyik ember a másik énjébe hatolva szét akarja bomlasztani az eredeti énjét. Normális ember kitér előle. – Ennél azért több is lehet a szerelem. Öröm, lelkesedés, lebegés… A szív megtelik szépséges dallamokkal, úgy érezzük, miénk a világ. – Ezt mind gyakorlatból tudja? – David ült a lány mellett a magas fűben, egy fűszálat rágcsált, és roppant jól

szórakozott. Igen. Ez az! Erezte, hogy erre van szüksége. Ilyen könnyed, semmitmondó csevegésre. Letícia ingébe törölte az ecsetet. Befejezte a képet. – Nyilván most arra kíváncsi, hogy voltam-e már úgy istenigazából szerelmes – vetett egy pillantást a férfi vigyorgó képére. – A válaszom nem biztos, hogy kielégíti. Voltam szerelmes, nem is egyszer, de nem annyira, hogy sajnáljam, amiért véget ért. – Barát, férj? – Barát… Három… De egyik sem ért föl egy jó könyvvel. – Aha… Szóval nem zengett szívében az angyalok zenéje. – Nem. Valóban nem – Letícia megelégelte az egyoldalú faggatózást, mert arra időközben rájött, hogy Barrington süketelése csak egyetlen célt szolgál, mégpedig azt, hogy őt faggassa, és bolondot csináljon belőle. – Meséljen inkább magáról. A munkájáról. – Munka? Az írás a hobbim, a filmezés a munka. Ha már az asszociációnál tartunk, úgy el kell mondanom, hogy Hollywood számomra a kegyetlen üzletet juttatja eszembe. Akik ott fejtik ki áldásos tevékenységüket, azok azt gondolják, mindenkinél mindent jobban tudnak, joguk van mindent átformálni, csakhogy több pénzt sajtoljanak ki másnak a munkájából. Csak azért vagyok ott egy-egy forgatásnál, hogy valahogy meggátoljam, hogy a felismerhetetlenségig átváltoztassák, amit én írtam. Fárasztó, kimerítő munka. – És hogy viszonyul a kritikusokhoz? – Letícia lassan, de céltudatosan közelített a saját problémája felé. A férfi ajka lefittyedt. – Velük szemben szembekötősdit játszom. Nem hallok, nem olvasok semmit. Hülye tollforgató majmok, a munkájukhoz tartozik mások megnyomorítása. Figyelmen kívül hagyom őket. – És ha átkerül a túloldalra? Amikor maga válik kritikussá? Barrington felszegte az állát. Keményen nézett a lány kihívó tekintetébe. Mit akar tőle? Valóban felkérték néhányszor kezelő kis krimiírók véleményezésére, de mit tudhat erről ez a lány?

– Mond magának valamit az a név, hogy Dick Devons? Emlékszik rá: „A gyilkosság indítéka.” – Mi van vele? – kutatott emlékezetében a férfi. Jó néhány fércmű akadt a kezébe, hisz olyan sokan próbálkoznak, mert azt képzelik: könnyű. De, ha belepusztul, akkor sem ugrik be semmi. Ha csak… Gyanú ébredezett benne. Letíciára meredt, a lány arca sok mindent elárult. Ó, hát erről van szó! – Csak nem maga írta? – kérdezte óvatosan. És amikor Letícia igent intett a fejével, egyszerre mindent értett. Azt, hogy miért éppen a háza közelében ütötte fel a tanyáját. Csak még arra kell fényt derítenie, hogy tulajdonképpen mi a Jóistent akar tőle? Megkövesse, amiért megmondta róla a véleményét? A lány erre is megadta a feleletet, amikor rimánkodva, csaknem sírva kérlelte: – Kérem, segítsen nekem. Nem akarom én leverni fejéről a glóriáját, csak szeretném tudni, mit és hol hibáztam, hogy legközelebb jobbat írjak. Barrington ledöbbent. Csak nem gondolja komolyan ez a kis romantikus meseíró, hogy tanítgatni fogja… Hogy felfedi előtte a maga fortélyait? Fölállt, leporolta a nadrágját, és éleset füttyentett a fűben szunyókáló kutyájának. Intett: ideje menniük. Letíciához is volt néhány szava. Először is: ha fél a kritikáktól, ne próbálkozzon írással. Másodszor: ne várja el tőle, hogy emlékezzék a nevezetes műre, de abban biztos lehet, csak a további kudarcainak vette elejét a kritikájával. Ami pedig a kérést illeti: nem vagyok kisiskolások tanító bácsija. Az istenadta tehetség a felszínre tör, ha az létezik, a képességet, hogy éljen vele, mindenkinek magának kell kifejlesztenie. És most, ha megengedi, elbúcsúzom, mert a naplemente nekem a korgó gyomrot juttatja eszembe, és a vacsorát, amivel otthon várnak rám.

4.

Vérnyomása az ájulás határát súrolta, később pedig a panzió szobájában az agyvérzés kerülgette. Két tenyere

közé préselve fejét, ki akarta sajtolni belőle minden dühét, tehetetlenségét, a sértődöttségét, és mindazt a sok oda nem való érzést, melyek feszítették. Mi szüksége volt erre a megalázó jelenetre? Szidta magát, mert magának kereste a bajt. Valósággal kiprovokálta a férfiből a durvaságot. Olga szavai dübörögtek a fülében: „Barrington éles elme, de goromba, akár a pokróc. És, ha valakire rászáll, azt ízekre szaggatja. Jobb tőle távol tartanod magad.” És ő mégis erővel sajtolta ki belőle az arroganciát. David Barrington minden volt ezekben a tébolyító percekben (órákban): gorilla, vadember, durva macsó, csak szép és jófiú nem. Megesik olykor, hogy az indulatok képtelenek ellenállni az ember lelkében dúló folyamatoknak, és csak a tettlegesség kényszeríti azokat megadásra. Valami ehhez hasonló ment végbe Letíciában is, amikor egy dühös mozdulattal lesöpörte éjjeliszekrényéről a lámpát, ami csörömpölve, ezernyi darabokra törve szóródott szét a padlón. Ezt összetörted! Most jobban érzed magad? – tenyerét fékezőn tartotta maga elé, hogy elejét vegye további rombolási vágyának. Sikerült. Lassan-lassan lecsillapodott, összeszedte magát, és sorba rakosgatta a gondolatait. Mit tegyen? Csomagoljon-e most rögtön össze, vagy várja meg a reggelt? Az előbbi variáció mellett döntött, összepakolta a holmiját, de nem ment el, hanem ágyba bújt. És reggel kicsomagolt. Csak azért sem adja fel! Hosszú, álmatlan éjszakája szülte ezt az elhatározását. Nem valószínű, hogy Barrington akár egy szót is vált vele az életben, de nem mond le arról az aprócska örömről, hogy borsot ne törjön az orra alá. Rajztáblájával ismét elfoglalta háza körüli őrhelyét, s az előző napok nyugalmával festegetett tovább, s közben két ellentétes dologban reménykedett. Abban, hogy soha többet nem látja a férfit, és abban, hogy Barringtont megüti a guta, ha mégis meglátja. Napokon át úgy tűnt, hogy az első variáció lépett életbe. Nem látta a férfit, pedig állhatatosan kerülgette a házát, fokozatosan szűkítve körülötte a kört. Megközelítette a kert hátsó – erdőbe nyúló – részéről, a város felé lejtő széléről, végül, alig húszméternyire, a szélesre tárt

kovácsoltvas kaputól, a bejárattal szemben verte fel a sátrát, ahonnan szemmel tarthatta az egész kertet, rálátott a terasz egy részére is. Jövő-menő személyzetet látott: a kertészt, elvétve a szertelenül rohangáló kutyát, de Barringtont nem. Eltűnt, felszívódott. Talán máris visszatért Hollywoodba? Vagy beköltözött New Yorkba? Kihez? Barátnő!!! Biztosan van barátnője, miért is ne lenne?! Egy ilyen fickó, aki sem a testi, sem az anyagi adottságokban nem szenved hiányt, nem nélkülöz egy olyan fontos kelléket, mint barátnő. Férfiassága úgy árad belőle, mint valami kisugárzás, nem sok kétsége marad afelől, hogy nem kell sokáig győzködnie egyetlen nőt sem, akit kiszemel magának, hogy bújjon be az ágyába. Rakoncátlan képzelete elképzelte Barringtont egy széles ágyon… valaki mellett. És az a valaki nem ő volt. Dühösen megrázta a fejét, így védekezve az apró szúrások ellen, amelyek mint kihegyezett nyílvessző vették célba a szívét. A fenébe! Mit csinál? És egyáltalán mi a csudát akar tőle? Még a végén bíróság elé kerül David Barrington személyiségjogainak megsértéséért. Leselkedik utána, bekukucskál a kertjébe, korlátozza a mozgásában. Elvetette buta vádjait. Csak festeget. Mégpedig közterületen. Ez talán nem törvénybe ütköző cselekedet? Igaz, időnként úgy érzi, mintha egy idegen, megszállott őrült bújt volna a bőrébe, és irányítja a tetteit. Már egyáltalán nem volt biztos, hogy a jó krimiírás fortélyait akarja megtanulni Barringtontól. Teljesen eltávolodott eredeti szándékától. Magát David Barringtont akarta. A vérét… A figyelmét… Az érdeklődését… Az ötödik nap már-már feladta. Belátta, néha célszerű és hasznos dolog a csendes kapituláció. Véget vet a víkendjének, hazamegy, és valami hasznosabb időtöltés után néz, ami pénzt is hoz a házhoz. Összekalapál egy-két Bea Fleming-könyvet, és sutba vágja egyéb irányú írói ambícióit. Szedelőzködött, amikor surranó autó hangjára csapta fel a fejét. Hófehér Chevrolet lassított a kocsifeljáró előtt, és megállt, mielőtt ráhajtott volna.

David Barrington kidugta a fejét a lehúzott ablakon, rádudált a pakolgató lányra, a fejével is intett, mint aki azt kérdezi: Mi van? Közönyös – Helló! – volt a válasz. A lány szíve felcsúszott a torkába, ott kalimpált, amikor a szeme sarkából meglátta a kivágódó kocsi ajtaján kilépő és felé csörtető férfit, aki már messziről dühösen eleresztette a hangját: – Nem talál más helyet a művészi ambíciói érvényesítéséhez, mint az én házam környékét? Meddig akarja még feszíteni a húrt? Miért nem megy már haza dolgozni? Szép kis csacsogó patakokról mesélgetni? Rengeteg kérdés. És mind-mind bántó, könyörtelen. A hangja is durva volt. A férfi a lány megmerevedett arcán mérte fel, hogy szavainak éle mind oda talált, ahová irányította: Letícia önérzetébe. Apró sajgás, valahol ott, ahol a lelkiismeretét sejtette. Ha tehette volna, ki nem mondott szavakká változtatta volna a szavakat, mert valami különös hang azt zakatolta a fülébe, hogy a vesztesnek látszó fél gyakran erősebb a győztesnél. És ez a lány erős. Kitartó és állhatatos. És elsápadt arcát látva, azt is tudja, hogy sebezhető. Ha nem lenne annyira konok, enyhíthetné sértése mértékét. Nem esne le fejéről a koronája, ha azt mondaná: Pardon, nézze el nekem, nem akartam bántani… Csak hát!! Beletelt néhány másodpercbe, mire Letícia felvergődte magát tudatának olyan szintjére, amellyel végre tökéletesen meg is értette, amit mondtak neki, és nem csak azt, ahogyan azt mondták… Ez a luftballon fejű alak nem tesz le arról, hogy újra és újra megalázza, hogy az önérzetébe gázoljon, és a porba tapossa. Vajon miért?! Rohadjon el a füstölgő lángelméjével – szökött magasra benne az ellenszegülés dacos lángja. És pusztuljon el ő maga is, ha hagyja magát eltiporni, ha lenyeli a sértegetéseit. Elszántan felszegte a fejét, és kihívó pimaszsággal nyeglén válaszolt, elvégre ő belevaló nő, aki nem nedvesíti be a bugyiját, mert egy önbizalomtúltengésben szenvedő vadember ráripakodik. Forrt benne a méreg, de a hangjára ügyelt, hogy az a lehető leghiggadtabb maradjon:

– Nem látok táblát a közelben, ami arra figyelmeztetne, hogy magánterületen tartózkodom. – Na és? – bődült rá Barrington. Az iménti röpke kis bűntudata elillant. Van éppen elég bosszúsága e nélkül a kis pimasz, nyakigláb lány nélkül is. Nyugalmát akart, csendet és magányt. Be sem akarta tenni a lábát New Yorkba, és már napok óta ott kellett hadakoznia a kiadójával. A ménkűbe! Sohasem volt anyagias, de azt nem tűri, hogy átverjék. És erre, minden bosszúsága tetejébe, jön ez a lány, akinek pont olyan nagy a füle és a szeme, mint a szája. Leselkedik, kémlel utána, erőszakoskodik, és még felesel is. – Attól, hogy nem raktam ki a táblát, még tudhatja, hogy magánterületen áll. Arcátlanul egyre közelebb settenkedik, ma a kapum előtt, holnap már azon belül. Tanulmányt készít a környezetemről, rólam, és ha nem vetek véget a kémkedéseinek, maholnap az ágyamról készült reprodukciót is közszemlére bocsátja. Kiakasztja a folyosóra, a hálószobája falára, vagy mit tudom én, hova!? Magában egy csepp tisztelet sincs! – Téved – felelte visszafogottan a lány. – Én még a csavargókat is tisztelem, ha van bennük emberi méltóság. A sikeres embereket még jobban tisztelem, csodálom, de csak akkor, ha a szívük is a helyén van. Amit magáról nem állíthatok. – Látom, nagyon a szívébe fogadott – morgott Barrington. Néhány oktávval lejjebb szállt a dühe. Jól kiordítozta magát, és megkönnyebbült. – Mert a vállveregető fölényénél csak az önteltségét utálom jobban. Maga még csak leplezni sem akarja, mennyire megvet másokat, főleg, ha az a más ráadásul nő is. Maga egy szatír, nőgyűlölő. – Nem vagyok sem szatír, sem nőgyűlölő, csak a pimasz csitriket utálom. – Modortalan és udvariatlan! – Az alkalomhoz illően. – Csak nem attól fél, hogy a konkurencia kilesi fenséges trükkjeit? Vagy inkább az háborítja fel ennyire, amiért nem esek pofára fényességes neve előtt?

– Maga, hölgyem, közel sem olyan szórakoztató mint amilyennek képzeli magát. – De lehetnék, ha érdekelne a személye. – Rossz a szövege! – Magának pedig a cinizmusa ocsmány, úgyhogy számolgassa csak tovább egyedül a fűszálakat. – vágott vissza a lány. – Viszlát! Barrington nézte, amint hátára dobja a rajztábláját, és felszegett fejjel elindul a városba vezető úton. Mi van ebben a lányban, amitől az ember totál hülyének érzi magát? Ez egy ördög. Vadóc, pimasz, és mégis van benne valami csodálatra méltó, meghatározhatatlan különlegesség, ami mássá, beskatulyáz- hatatlanná teszi, mint általában a többi nő. Ez olyasmi volt, ami sehogyan sem illett a dolgok rendjébe. Letícia nem az ő esete. Túlságosan vékony, bár a hosszú lábai nagyon formásak. Azok a lábak nem igyekeztek kihívóak lenni, talán a gazdájuk nem is tudja, mennyire szépek. A lába ragadta meg a figyelmét, amikor meglátta abban a piros miniben. A melle kicsi, de telt, szép formájú. Persze, nem ebben a bő ingben, amely mindent eltakar rajta. Azon kapta magát, hogy a mérge elpárolgott, és mosolyog… – Mikor látom? – kiáltott a lány után nevetve. A fejét csóválgatta, és a tarkóját vakargatta. Nyilván meghibbant. Micsoda lány! Akár egy vad macska. Nyelve kihegyezve, szúrásra készen. Még soha senki nem vagdosott a fejéhez ennyi könyörtelenséget. Kemény ellenfél. Ha ugyan ellenfél. Ha akarná, miszlikre szaggathatná, és két szelet kenyér között ropogósra süthetné. De ebből nem sok öröme származna. – Holnap – kiáltott hetykén vissza válla fölött a lány. Nyurga volt, akár egy sután bukdácsoló kamaszlány. – Még nem fejeztem be a kapuja portréját, úgyhogy feltétlenül itt leszek. – Látja, a kapum mindig nyitva áll. Ha úgy gondolja, lépjen csak nyugodtan be rajta. Lefesthetné a vízköpő szobraimat, sőt a lépcsőfeljárómat is. Ne zavartassa magát. – Remélem, ez nem az a szokványos: „megmutatom a hálószobámat” duma?

– Nem. Ne bízza el magát. Mint már említettem, nem a zsánerem. – Megnyugtatott. Akkor számíthat rám. Elfogadom a meghívását.  David a második Bea Fleming-könyvet is átlapozta. Tegnap, New Yorkban akadt meg rajtuk a szeme egy könyvesbolt kirakatában, és rögtön meg is vette. És ha már ott járt, szert tett arra a bizonyos Dick Devonskönyvre is, amivel tulajdonképpen kivívta magának Letícia állhatatos érdeklődését. Amint belenézett, emlékezett rá. Bizony, gyöngécske kis iromány volt, méltatlan rá, hogy egy igényes olvasó a kezébe vegye. Ami azt illeti, Bea Fleminget sem méltatta sokkal többre, de belátta, hogy azért lehet még valami jó, mert nem az ő ízlése szerint való. Hozzávetőlegesen tájékozódott is a könyvek keresettségéről, és megtudta, hogy több ezer példányt adtak el a Bea Fleming-könyvekből, tehát szép számmal vannak, akik szeretik hamis illúziókba kergetni magukat. Talán egy cseppnyi romantika az ő könyveinek sem ártana. Ő, a tárgyilagos: adok-kapok szinten ábrázolja regényeiben a férfi-nő kapcsolatot, valahogy akként, ahogy a magánéletben is éli. Reális beállítottságú ember volt, elfogadta, amit kapott, de sohasem esett túlzásokba. Semmi kifogása sem volt a nők ellen, ha csak a testükről volt szó, de azt vallotta, hogy az ember sok mindent megoszthat velük: a gondolatát, a hangulatát, egy-két estét, még az ágyát is anélkül, hogy szorosan összetartoznának. így szerette élni az életét, ahogy élte: kötetlenül. Nem engedhette, hogy asszonyok zavarják meg a nyugalmát, ezért makacsul őrizte elérhetetlenségét. Nem válogatott eszközökben, ha kellett, rideg, modortalan és goromba volt, csakhogy lerázza magáról a ráakaszkodó nőket. Letícia, vagy ha úgy tetszik, Bea Fleming, vajon lesz-e bátorsága a tegnapi heves szócsata után ismét idetolakodni? Azt kiáltotta vissza: „Elfogadom a meghívását”. Egy frászt volt az meghívás! Inkább

tapintatos figyelmeztetés: tartsa magát távol a portájától. Már kezdte hinni, hogy Letícia feladta, s azóta már biztos, hogy vitorlát bontott, és visszahajózott New Yorkba, amikor szokásos délutáni sétájára indulva Rexszel, megpillantotta. Néhány perccel korábban érkezhetett csak, mert a festőállványa fölállításával bíbelődött, ugyanazon a helyen, ahol tegnap is feszegetett. – Egy kicsit késtem, de remélem, hogy megbocsát ezért – üdvözölte vidáman. Neheztelésnek, sértődöttségnek, de még restelkedésnek sem mutatta jelét. – Elfogyott a festékem, ezért beugrottam a városba, és ha már ott jártam, úgy gondoltam, veszek magának egy labdát, hogy azt rugdossa, ha netán ismét feldühödne – ezzel a tarisznyájából elővett, és a meglepett férfi lába elé gurított egy vadi új futball labdát. A váratlan gesztus teljesen kizökkentette Davidet szerepéből. Majdhogynem kisfiús zavarral köszönte meg az ajándékot. – Köszönöm, igazán kedves. Nem sejtettem, hogy , figyelmes is tud lenni. – Igyekszem. Letícia kifeszítette a félig kész vásznat a táblára. – Tudja, nehezen viselem, ha elküldenek egy fenékberúgással. És, mint említettem, szeretném befejezni a kapuját. Igazán figyelemre méltó tákolmány, kár lenne nem megörökíteni. David mellé állt, és a vásznat tanulmányozta. Különös, hogy ez a lány mi mindent lát, szinte restelkedett. A pontos vonalvezetés, a tökéletes szimmetriát látva, amit ő eddig sosem vett észre a kapun, pedig számtalanszor lépett ki és be rajta. – Megengedi? – kérdezte, tőle szokatlan előzékenységgel, és máris nyúlt a mappájáért. Hm… valóban nem csak kémleléssel töltötte a napjait. A rajzok, vázlatok mindmind gondos és alapos munkára vallottak. A legjobban az a ceruzarajz nyerte el a tetszését, amely oldalnézetből ábrázolta a kaput, azon túl a kertje egy darabkáját a vízköpő sárkánnyal, és távolabb az épület sarkával.

Letícia a szeme sarkából figyelte, és elnyomott egy sunyi, elégedett mosolyt. Látta Barrington arcán, hogy tetszik neki a rajz. – A magáé – sandított féloldalasan – persze, nem ingyen. – Ah! – villant a sötét szempár. Sejtette, hová akar kilyukadni a lány az üzlettel. A fene tudja miért, kezdte azt érezni, hogy nélküle sokkal unalmasabban telnének a napjai. Tetszett Letícia vakmerősége. Ez a lány maga a kihívás istenasszonya. Nos, ő nem lesz semmi' jónak sem az elrontója. – Időnként idegesítően szeszélyes vagyok, ezért elfogadom, persze, csak ha meg tudunk egyezni az árában. Mennyire taksálja? – Tegye csak el, az árban később megegyezünk. Mire végez az egészségügyi sétájával, addig én is befejezem a munkám, és megkezdhetjük az alkutárgyalásunkat. Ám a férfi nem mozdult. Állt a lány mellett, csak a focit rugdosta Rexnek, aki csaholva játszott vele a cserjésben. David Letícia kezét figyelte, ügyes ujjai alatt formálódó festményét. – Nem jobban járna, ha nem hobbiként, hanem főfoglalkozású festőként forgatná az ecsetet? Tanult valamikor rajzolni, festeni? – Igen. Néhány évig. – Egész ügyes. – Ez már sok. Már másodszor hallok magától elismerő szavakat. Meglepő, hogy képes emberi hangon is beszélni. Nem tört bele a nyelve? – Erőlködöm, mint egy ló – szaladt vigyorra a férfi szája. – Hát akkor, mehetünk? – Segédkezett összepakolni a lány cókmókját, aki óvatosan méregette: Vajon, most mire készül? – Maga most ugrat, ugye? Komolyan gondolja? Úgy érti, tényleg meghív egy kávéra, vagy ilyesmi? – De óvatos lett egyszerre – ugratta David –, megnyugtatom, nem esik bántódása, sem folt a tisztességén. Nem mérgezem meg, még csak a fürdőkádba sem fojtom bele, ha úgy dönt, hogy le akarja mosni magáról ezt a sok festéket. – Maga most mellébeszél.

– Ha úgy döntök, hogy el akarom csábítani, azt észre fogja venni, és felvértezheti magát mindenféle tövissel. – Vagyis, lehetek vadrózsa a kertjében. Illatos, szép, üde, de megközelíthetetlen. Egyre szebben alakulnak a dolgaink. Szerintem, most mindjárt azt is megkérdezi, hogy nem lenne-e hangulatom egy gyertyafényes vacsorához – ide-oda forgatta a fejét, míg a férfi mellett kocogott a ház felé tartó kerti úton. David vidáman kalauzolta, mutatta a rozsait, a sárkányos medencét. Letícia az épületet bámulta. Az irdatlan sok ablakot. – Uramisten! Térképpel vagy iránytűvel tájékozódik? – kérdezte elképedve. – Egyedül él ebben a rengeteg szobában? – Időnként itt alszanak a harlemi nehézfiúk is – Davidnek határozottan kedvére volt ez a hang. Sokkal jobban élvezte a játékos kötekedést, mintha most is egymás torkát fojtogatnák. – Remélem, ma nem jönnek – lesett rá ravaszkásan hunyorogva. – Nem. Ma biztosan nem. Ma idegenben bunyóznak. – Akkor rendben. Már a széles, márványlapos előcsarnokban álltak. David lerakta a rajztáblát, Letícia mellé a mappát. – És? – fordult David felé – most mi a következő lépés? Fürödjek meg? Vagy előbb jöhet a gyertyafény, meg miegymás… – Túl sablonos folytatás lenne egyből ágyba bújnunk? – Igen – rázta hevesen a fejét a lány –, ennél sablonosabb folytatást el sem tudnék képzelni. – Nagy kár, de akkor eltekintünk tőle. Őrizgetek egy üveg tekilát, kizárólag bűnös célokra tartogatva. Tudja, só, tekila, citrom, esetleg fahéj. Ha megment egy magányos estétől, akkor vacsora után kiülhetünk a teraszra, és elszopogatjuk. – Közben meg beszélgetünk – adta beleegyezését a lány – a kép áráról… – Üdítően hangzik. Hát akkor jöjjön, megmutatom a fürdőszobát. Vagy szívesebben mártózna meg odakint a vízköpő vizében? Mint a nimfák… Naturálisan. – Ha lehet, maradok inkább a fürdőszobánál.

– Minden jót visszautasít, nos, ahogy a vendég parancsolja. – Amíg lubickol, addig én elrendezem a gyertyákat, és megrendelem az abrakot. Zabkását vagy kenyérhéjat inkább?

5.

Pokoli fejfájással ébredt, mintha gőzkalapács költözött volna a fejébe. Ütötte, verte, a gyomra émelygett, a szája száraz volt, akár a tapló. Ez is a gyilkosság egy formája – nyögött fel keservesen, amikor fejét az ablak felé billentette. Még a haja töve is fájt. És mindezek tetejében az idő is elromlott. Sötét esőfelhők kúsztak a magasban, szél cibálta a fákat, elveszett a napfény. Nem kevés megerőltetésébe került, míg minden bajakínja ellenére rájött, hogy hol van. Ez volt a legnehezebb feladat, a többi jött magától. Lassan sikerült felidéznie fejében az elmúlt este történéseit. David Barrington derekasan kitett magáért. Állta a szavát, tényleg volt gyertyafény, ünnepélyes alkalomhoz illő teríték, a zabkása ugyan elmaradt, de helyette volt ízletes sült, saláta, finom könnyű bor, majd később, int a teraszon előkerült a beígért tekila is. Bár ne került volna elő. A vacsora, az ünnepélyesség, a gyertyafény, és még ki tudja, mi volt az oka, de valahogy elveszítették korábbi fesztelen csevegésük fonalát. Eleinte nem sokat tudtak egymással mit kezdeni. Letíciát zavarta a festékfoltos gúnyája, a férfit pedig feszélyezte a lány zavara. Az udvarias formulák közé sajtolt kölcsönös mértéktartásuk inkább csak egy barátságos megtartása volt annak a bizonyos két lépés távolságnak, amely a diplomáciai körökben az egyezkedések szükséges velejárója. Az ételt dicsérték, a kellemes nyarat, és Westchester áldásos hatású nyugalmát Ám, amikor a vacsora befejeztével kiültek a teraszra, az a beígért tekila segített feloldani a nyelvüket. Már az első kortyok után nevetgéltek, csípték, marták egymást. David

a sötétedő égboltra emelve a tekintetét, készen állt a párharcra. – „Telihold pöfeszkedik a bársonyfekete égen, és barátságosan nézi az ezüstös fényétől beragyogott könnyű felhőlepel alól előbújó égi szentjánosbogarat, a hunyorgó szemű csillagokat” – szavalta gunyoros pátosszal. Letícia megmerevedett. Az ő sorai. Valamelyik könyvében ehhez hasonlóan írta le az erdő fái fölé ereszkedő éjszakát. A férfinak először csak a szeme nevetett, de ahogy ránézett Letícia megrökönyödött arcára, kibuggyant belőle a nevetés. – Amint látja, hölgyem, felkészültem a megmérettetésre. – Olvasta a könyvemet? – kérdezte a lány csodálkozva. – Egyik-másikba belelapoztam – vallotta be David. – Ha megengedi, feltennék néhány kérdést. Árulja már el, hogy vakulhat el az ember a szerelemtől? Vagy, mit jelent az a kijelentése… várjon, megpróbálom szó szerint idézni: „Amikor hiányzol, belenézek a szívembe, és ott vagy.” – Pontatlan az idézés, de nem von maga után megkövezést. Ami pedig a kérdését illeti, a választ tudná, ha találkozott volna valaha is a szerelemmel. – Véleményem szerint a szerelem csak a könyvelőket látogatja meg. – Vagyis, a fantáziátlan embereket? – Mindenesetre olyanokat, akik csömört éreznek a munkájuk és hétköznapjaik szürkesége miatt. Feloldozást várnak… Csodát… – Vagy egyszerűen csak szeretetet. Tudja, jobb, ha valaki csodára vár, mosoly veszi körül, és boldog, mintha csak tisztelet övezi, és szenved a magánytól. – Mi a rossz az egyedüllétben? – Talán az, hogy nem hisz az egymáshoz tartozásban. Nem enged közel magához másokat, kitér a szerelem útjából. – Szerelem útja? Olyan a nyelvezete, amit az én prózához szokott fülem nem ért. Mi az, hogy a szerelem útja? – Most hülyíteni próbál, ugye? – Letícia bosszúsan elfordította a fejét. Már sejtette, hogy Barrington ismét

csak gúnyolódni akar. Nem lehet annyira érzéketlen és hülye, mint amilyennek mutatja magát. – Azt írja, hogy a szerelemben legjobb dolog a várakozás – a férfi csökönyösen tovább gyötörte. – Nem sokkal jobb maga az élmény, mint az epekedés? Hacsak nem arra gondol, hogy a beteljesülés után törvényszerűen a vég következik… A teljes étvágytalanság. – Undorító, amit maga művel. Amiről beszél, az nem több a szexualitásnál, és vajmi kevés köze van a szerelemhez. De, mit magyarázzam, úgysem értene meg, mert, mintha nem is egyazon nyelven beszélnénk. – Hm… – a férfi az állát dörzsölte, és töprengett. Közben persze mélyen, befelé jót nevetett. – Azt hiszem, téved, kedves hölgyem. Ugyanazon a nyelven beszélünk mind a ketten, csak az akcentusunk más. A szerelem útja mindig a szexhez vezet, csak van, aki előbb körülkerüli a földet, míg más a legrövidebb utat választja: az egyenest. – Ha ennyire szakértő a témában, akkor miért faggat engem? – szórt villámokat a lány szeme. Dühös volt. Elsősorban önmagára, amiért hagyta magát provokálni. Egész másról akart beszélni, nem a saját könyveiről. – Igaz, hogy már kérdeztem egyszer, de engedje meg még egyszer a kérdésemet: – Személyes tapasztalatból írja a könyveit? – kötekedett tovább a férfi, és milyen nagy élvezettel tette. Letícia elérkezettnek látta a pillanatot, hogy pontot tegyen kérdései sorára. – És maga? Ma például hány embert ölt meg személyesen? – kérdezte. – Csak kettőt – vont vállat David, és újratöltötte a poharakat. – Ma valahogy nem ment az üzlet – a lány elé tolta a fahéjas tálkát. – Igya meg szépen. Ettől szépeket fog álmodni. – Általában nem álmodom, csak alszom. De az ital ellen nem emelt kifogást, mert finom volt, és kellemesen hódított. – Úgy látszik, nem elég éles az elmém – kanyarodott vissza kedvenc témájához a férfi. – Mintha azt olvastam volna a könyvében, hogy az álmok teszik széppé az életet.

Honnan tudja, ha nem álmodik? Vagy enélkül is elhiszi ezt a marhaságot? Letícia citromot csavart a tekilára, meghintette fahéjjal. Csak azért sem hagyja magát provokálni. Elég volt – döntötte el. Nyugodtan, a pohár fölött nézett a férfira. – Fontos, hogy higgyen valamiben az ember. Maga például miben hisz? – A magam erejében. A nyugalom fontosságában. – Asszony, társ nélkül? Sehol senki? – Letícia erőszakolta a nyelvét, de érezte, hogy az egyre kevésbé engedelmeskedik. Az újabb pohár italtól már rózsaszínű felhőcskék ereszkedtek a szeme elé. De legalább elszállt az indulata. Ismét sikerült könnyedén csevegnie. – Csak nem meleg? – Kikérem magamnak – dőlt hátra, a mellét düllesztve a férfi kész vagyok eloszlatni a gyanúját. – Inkább hiszek magának. Elegendő bizonyítéknak tekintem a meghívását. – Pedig ez csak egy olyan „élvezd a pillanatot, és engedj a csábításnak”. – Ez túl direkt. Csábításról szó sem eshet. – Reméltem, hogy nem hiszi el, amit mond, maga kis szentimentális szörnyeteg… Ábrándozó – nevetgélt jópofáskodva David. – Gondolom, reggelenként jó szélesre tárja az ajtaját, hogy kiférjen rajta az önteltségével. Teljesen belemerültek a témájukba. Ezzel a civódó, kötekedő, egymást próbára tevő, a másik erejét méricskélő hanggal társalogtak egész este. Letícia kezdte sejteni, hogy képtelen lesz a saját lábán elhagyni vendégszerető házigazdája házát. A tekila alattomosan támadott. Még messze állt attól, hogy kiüsse magát, de azért mégsem annyira messze. Újabb pohár következett, és David ajkáról egy újabb kérdés. Ezúttal nem elméleti. – Maga szerint hány hold van az égen? A lány óvatosan felemelte a fejét. Te szentséges ég! Felnevetett. – Attól függ, melyik sorban. David elégedetten hahotázott. – Ennyit a romantikáról.

Néhány elmés szóváltás után a lányból kifutott az erő. Felállt, megszédült. A csillagos ég fejjel lefelé csüngött, valahol a lába alatt. – B… bo… bocsánat – csuklott egyet-kettőt, és imbolyogva megindult azt hiszem, ideje lefeküdnöm – bizonygatta, míg befelé támolygott. Szerencséjére, David fürge volt, és elkapta, mielőtt kicsúszott volna maga alól a lába. – Hová ilyen határozottan? – kérdezte nevetve. Tökéletesen elégedett volt aznapi munkája eredményével. – Tudja, hol az ágya? – V… valahol csak találok egyet – motyogta a lány, és már be is következett a filmszakadás. Ágyat biztosan talált, azt ugyan ne kérdezzék tőle, hogy a ház melyik részében. A lényeg, hogy ágyban és nem az árokban töltötte az éjszakát. Valaki, és hogy ki, az sem maradt kétséges előtte, beöltöztette valami hálóalkalmatosságba, amiről csak azt tudja határozottan állítani, hogy nem a sajátja. Oda se neki! Ettől a világ még világ marad. Csak ez a macskajaj ne gyötörné. Kínkeservvel kimászott az ágyból, és betámolygott a fürdőszobába. Jó sokáig verette magát felváltva hideg és meleg vízzel, és ez megindította a vérkeringését. Sokkal jobban érezte magát, csak a szája… A nyelvét mintha ragtapasszal a szájpadlásához ragasztották volna. Nekiesett a csapnak, és csak itta, lefetyelte, szürcsölte a vizet. Ezt követően belebújt festékmaszatos gönceibe, és kinyitotta szobája ajtaját. Nagyon remélte, hogy nem egy labirintus közepén fogja találni magát, ahonnan nincs kiút. Nem ütközött különösebb akadályba. Alig néhány perces tekergés után rátalált a lépcsőre, amely levezetett a tágas hallba. Innen már ismerte az utat. Állt a teraszon, két karjával melengette magát. Hűvös volt. Az épület mögül egyenletes pufogásokat hallott, s mivel kíváncsisága mindig erősebb volt a lustaságánál, elindult a hang irányába. David Barrington volt a hang okozója. Egy farakás közepén állt, magasra lendített karjában fejsze éle villant. Bámulatra méltó energia egy tekilás éjszaka után.

– Szép jó reggelt! – köszönt rá frissen és vidáman a feléje csoszogó lányra. – Szabad megkérdeznem, hogy van? – Remekül – felelt morcosan a lány. Piszok kényelmetlenül érezte magát. – Szerintem ilyen tivornyákkal van kikövezve az út a májzsugorig. Csoda, hogy nem haltam meg máris. – A tekila már csak ilyen – gonoszkodott a férfi –, hasonlít a szerelemre. Elfogy, de az utóhatása megmarad. És az nem mindig kellemes. – Figyelmeztethetett volna, hogy mire számíthatok. – panaszolta a lány. – Nem emlékszem, hogy felkért volna rá. Dobja csak ide azt a farönköt – mutatott egy távolabbi göcsörtös fára. Letícia gyászosan mozdult. Lehajolt, de meg sem bírta mozdítani. – Ezt komolyan gondolja? – kérdezte panaszosan. Mitől ez a fene nagy ereje, amikor David is ugyanazt itta, amit ő, és nem is kevesebbet. – A legkomolyabban – ösztökélte a férfi. Macskajaj ellen a legjobb orvosság a testedzés. – Na, gyerünk! – tapsolt türelmetlenül ez is a lecke része. – Maga élvezi ezt? – Letícia gyötrődve, nyögve gurítgatta a farönköt. – És jól van? – Ritkán érzem ennyire jól magam – vigyorgott kajánul a férfi. – Gondolja csak el! Túl vagyunk az első ágyjeleneten, és egy bíborszínekben tündöklő közös napfelkeltén. Kell-e ennél nagyobb romantika az embernek? – Rám nem tett ilyen mély benyomást a napkelte – Letícia gyászosan nyögött. – Nagy pofátlanság lenne részemről valamivel több tapintatot kikényszeríteni magából? – kérdezte, kérlelte. – Miről beszél? – kérdezett vissza David. – Én itt arról próbálom meggyőzni, hogy milyen csodálatosan sikerült az esténk, és maga tapintatlansággal vádol. Kicsit eleresztettük magunkat. Ez még nem von halálbüntetést maga után. – Utóbbi éveim legmegnyugtatóbb közlése – motyogta az orra alatt, és fennhangon egy javaslattal állt elő: – Mi lenne, ha átmenetileg békét közénk? Gondolja, ez lehetséges?

David belevágta fejszéjét a fába, és ott hagyta. Megesett a szíve a lányon, aki olyan betegesen elesett és gyámoltalan volt, hogy ez már az ő megkérgesedett szívét is meglágyította. Átkarolta a vállát, valahogy olyan mozdulattal, ahogy az ember a gyengéket karolja fel, ha gyámolításra szorulnak. – Jöjjön, egy kávé biztosan jót fog tenni. Igaza volt. A kávé valamelyest segített. És jóval később a gyenge tyúkhúsleves is. A kettő között pedig a meleg takaró és a nyugszék a teraszon, ahol Letícia átbóbiskolta a délelőttöt. Délután már érezhetően jobban volt. Az arca átszínesedett, a szemében is felcsillant a fény. Akár el is mehetett volna, csakhogy a férfi marasztalta. – Nem akarom, hogy potyázással vádoljon. Nekem adott egy képet, és én fizetni tartozom érte, kérem, maradjon! Az asztalon nyitott könyv hevert. Letícia felismerte. Dick Devons: A gyilkosság indítéka. Kellemes meglepetés. Mint aki csatát nyert. David Barrington, íme, hajlandó vele tárgyalni. Vagy, csak ismét csúfo- lódni akar? A férfi komoly arca és a hangja ezúttal bizakodással töltötte el. – Látja, felkészültem Dick Devonsból is. Es most? érdezzek, vagy várjam a maga kérdéseit? Letícia összeszedte magát, és igyekezett nagyon komolyan venni a tanórát. Már azt hitte, hogy túltette magát a kemény kritikán, amit most David ismételten, nagyon a fejére olvasott: A regény silány, a szereplők papírmasé figurák, az egész történet kiforratlan. Mégis döbbenten tapasztalta, hogy csak azért nem bőgi el magát, mert nem akarta, hogy a férfi könnyeket lásson a szemében. O akarta, hogy megbeszéljék a hibákat, hát el kell viselnie a bírálatot. – Hogy könnyebben megértse a lényeget, vegyünk egy, közérthetőbb példát. Mondjuk, egy divatos, szép női ruhát. Annak is vannak munkafolyamatai: először is megtervezik, aztán beszerzik hozzá az anyagot, majd összeállítják, végezetül pedig eldolgozzák. Nem maradhat benne egyetlen férc, eldolgozatlan cérnaszál sem. Ugyanez történik a jó bűnügyi regényeknél is. Forma-, azaz témakiválasztás, adatok összegyűjtése, az összeállítás, és

végezetül a tökéletes befejezés – magyarázta David Barrington, ezúttal minden cinizmus és tréfa nélkül. A munkáról beszélt, ami a hobbija is volt, amit nagyon szeretett és nagyon komolyan vett. – A tökéletes befejezés nem feltétlenül jelenti az igazság érvényesülését, mert sajnos az életben nem mindig a jó győz, mint a mesékben. Egy a fontos, de az nagyon! Nem szabad egyetlen kérdésnek sem nyitva maradnia. Az olvasó fekete-fehéren tudni akarja, hogy mi és miért történt. – Visszatérve a maga könyvére; nos, a legnagyobb hibáját abban látom, hogy valahogy nincs befejezve. Rengeteg benne az elvarratlan szál. Az egész egy zagyva összevisszaságba torkollik, az olvasó meg törheti a fejét, hogy mi a fene történt igazán. A történet egyszerűen abbamaradt, vagy erre, vagy arra megy a főhős. Vagy bűnhődik, vagy nem, mert megbocsátást nyer. Remélem, sikerült megértetnem magam. Letícia pedzette a lényeget, minderre azóta már egyedül is rájött, csakhogy ettől az előadástól még egyáltalán nem érezte úgy, hogy legközelebb jobbat tudna írni. Nem csupán elméleti oktatást várt, hanem valamivel többet ennél. – És mit javasol? – kérdezte bizonytalanul. – Hogyhogy mit javasolok? – meredt rá a férfi. Nem igazán értette, mi egyebet tehetne azon kívül, hogy főbb vonalakban fölvázolta, hogyan kell megírni egy krimit. A lány szemében kérés lappang. Ez őrület! – Miért akar átváltani egy romantikus író bűnügyekre? Ekkora bajba került a bizalom, elvesztek az álmok, nem ihleti a zene és a holdfény? – szegezte rá tekintetét a nőre. – Egyszerű a magyarázat – felelte a lány. – Több szeretnék lenni Bea Flemingnél. Ehhez kérem a segítségét. – Mégis, mi a fenében segítsek? Vezessem a kezét? Írjak meg magával egy könyvet, azt várja tőlem, hogy magának adjak egy történetet? – a férfi jóindulatú türelme szétrobbant. Ordított. Minden újabb szónál, nagyobb hangerővel támadt a megszeppent lányra, akinek könnyek gyülekeztek a szemében. Már bánta, amiért kérte. Hogyan is reménykedhetett a segítőkészségében.

– Elnézést – hajtotta le a fejét. – Nem akartam semmi ilyesmire rávenni, csak… csak azt… szóval arra gondoltam, hogy megkérem, nézze át a jegyzeteimet, mielőtt nekifogok összeállítani a könyvet. Ez nem is olyan nagy kérés, vagy mégis? Szerintem, kevesebb idejébe telne, mint utólag kritikát írni róla – elhallgatott, és ujjával egy picurka bemélyedést kapirgált az asztalon. Mélységes csend telepedett a fejük fölé. A férfi a lány lángoló arcát bámulta, az idegesen matató ujjait. A kérésén töprengett… A megvalósíthatóságán. Félrehúzta a kezét, és először rámordult: – Muszáj gödröt ásnia az asztalomon? És… – azt sem tudja, hogy fogjon hozzá, hogy se túl engedékenynek, se elutasítónak ne tetsszék – van már ilyen vázlata? A lány a fejét rázta. – Egy pszichopata őrült gyilkosra gondoltam. – Nem jó – tiltakozott a férfi. – Egy kezdő sohase próbálkozzon ilyen nehéz témával, sem pedig orvosi krimivel. És kezdte sorolni, melyik műfaj miért nem jó. Kibővítette a kört a politikai bűnügyekkel és a maffiózókkal. Egyik ezért, a másik azért nem megfelelő próbálkozás: széles körű ismeretekre, sűrű adatbázisra, hosszú ideig tartó előtanulmányra van szükség, és szakértőkre. A féltékenységi drámák könnyebbek, de talán a legkönnyebb egy betöréses lopás megírása. A lány szeme élénken csillogott. Volt valami a férfi tekintetében és a hozzáállásában, ami életre keltette a reményét. Talán, mégis számíthat rá? – Hallott már egyáltalán közvetlen élménybeszámolót olyan valakitől, akit kiraboltak? Látott már vérnyomos helyszínt? Érzett, úgy igazából halálfélelmet? Játszott-e olyat, hogy nyomoz valaki után, csupán szórakozásból követett-e már személyeket? Mert ha nem, akkor először is meg kell tanulni, beleélni magát a bűnözők, áldozatok és a nyomozók bőrébe, valahogy úgy, ahogy a romantikus regényeiben azonosul a hőseivel. Semmiről sem írhat anélkül, hogy ne élte volna át valamilyen formában az élményt. Világosan látnia kell az ok és az okozat közötti összefüggést. Ha szükséges, akkor beépül a bandába, vagy

részt vállal a rendőrség munkájában… Vagyis, nagyon szerteágazó munkának kell megelőznie a téma kiválasztását, és a vázlat elkészítését. Gondolja, Hogy képes erre? – Azt akarja mondani, Hogy maga is így szokta? – érdeklődött Letícia. – Voltak közvetlen élményeim nekem is. Bevallom, van néhány alvilági informátorom, sok nyomozó barátom, orvosok, akik a szakirodalmat adják, ellátnak adatokkal. Néhány álcázott bűnügyet magam is szerveztem – persze fiatalkoromban – azért, hogy lássam, tapasztaljam, mi hogyan működik. A mai napig is előfordul, hogy valamelyik nyomozó barátom oldalán bekapcsolódom egy bűnügy felgöngyölítésébe, mert az ő fejével akarok gondolkozni. Az észjárását akarom elsajátítani. Kérdés, felkészült-e minderre? – Megpróbálom – válaszolta a lány elbizonytalanodva. – Nem elég próbálkozni. Kőkeményen kell akarnia! És hogy áll a fegyverekkel? Látott már közelről revolvert, tudja-e, hogyan működnék? Letícia igazán zavarban volt. Hallott már olyasmit, hogy ki kell biztosítani a fegyvert, de hogy miként, arról még csak elképzelése sem volt. Megtölteni sem tudná. Talán még töltényt sem látott soha. Gyámoltalanul felvonta a vállát. – Annyit tudok, hogy megkell húzni a ravaszt – válaszolt félszegen. – Nagyszerű! – nevetett fel gúnyosan a férfi. Végre elemében volt. Visszanyerte igazi énjét. – Na jöjjön Miss Romantika, leckét veszünk céllövészetből. Felállt, és intett a lánynak, hogy kövesse, majd nekiiramodott a folyosón lefelé vezető lépcsőhöz. Az alagsorban tárolta a fegyvergyűjteményét, és ugyancsak itt volt a gyakorló céllövöldéje. Letícia nem is leplezte az ámulatát. Soha nem látott ennyiféle fegyvert egy rakáson. Szúró-vágó pengék, bokszerek és lőfegyverek, vadászpuskák és revolverek. Azt sem tudta, melyik hogy működik. Sőt még a kezébe venni is félt, amikor a férfi egy 9 mm-es Berettát a tenyerébe nyomott, és elkezdte az elméleti oktatást. Aztán

következett a próbálkozás. Fülvédőt rakott a fejére, és a terem végén kifüggesztette a céltáblát, és „most mutassa meg, mire képes” felszólítással a lány mögé állt, kezébe fogta a fegyvert görcsösen markoló kézfejét, ujját ráigazította a ravaszra. – Lőjön! – adta ki a parancsot. Letícia gyámoltalanul hátrapislogott. – Mi van, ha a golyó irányt változtat, és visszafordul? – Nem ringlispíl az, hölgyem. Persze megteheti, hogy rám fogja a fegyver csövét, de nem ajánlom, mert ez esetben elvesztheti az oktatóját. – Nem feltétlenül. Egyéb nemes szerve is van a koponyáján kívül. – Ne reménykedjen – nevetett a férfi mindkét nemes szervemre igényt tartok, úgyhogy megtettem az óvintézkedésem. A fegyverben csak vaktöltény van. Na, gyerünk, ne húzza az időt! Nyomja meg és lőjön!

6.

Hogy Barrington egyszeriben miért állt kötélnek – kíváncsiságból-e, vagy csak szeszélyből ennek okát Letícia nem kutatta. Beérte a férfi kurta magyarázatával: – Kap egy esélyt tőlem, hogy bizonyítsa, mire képes azon kívül, hogy a szája jár. De figyelmeztetem, nagyon kemény napok elé néz, a feltételeket én szabom meg, és ha mégis meggondolja magát, időben szóljon, mert nincs időm berezelős kislányokkal foglalkozni. – A lány ennyivel beérte, nem is számított humánusabb magyarázatra. Elégedett volt, sőt több ennél. Diadalittas… Elérte, amit akart; a nagy David Barrington hajlandó volt figyelmére méltatni. A férfi határozta meg, mit mikor kell tennie. Elsőként is adatokat gyűjtetett vele. Letícia asztala tele volt régi, divatos bűnügyekről szóló újságkivágásokkal, az ezekből készített jegyzeteivel. Együtt szelektálták ki azokat az eseteket, amelyek már eleve szóba sem jöhettek, így fokozatosan szűkült a kör. Kiestek a politikai bűnügyek, a maffiák szintén. A többiek maradtak… Egyelőre.

Ám Barrington nem elégedett meg az adatok tanulmányozásával, ragaszkodott hozzá, hogy Letícia ne csak elméleti oktatásban részesüljön. Rendszeresen tanította a fegyverekkel való bánásra, már elég jól célzott, kivédte a fegyver visszaütő erejét is. Találkozást szervezett néhány, nagyon fura emberkével, akik – mint mondta – majd élő esetekbe is be fogják vonni. Mert kitalálhat ugyan izgalmas történeteket, de ez kevés. Tanulja meg, hogy az élet nem a fejünkben történik. Senki és semmi sem tökéletesen olyan, mint amilyennek elképzeljük. Feltétlenül szükséges, hogy ismerje a helyszínt, ahová a cselekményt akarja helyezni. Nem árt, ha lemerül az alvilágba, persze csak egy bizonyos szintig. A barátaim ebben majd a segítségére lesznek. Ezek a „barátok” elég különös figurák voltak. Ha nem Barrington hozta volna össze a találkozóikat, messze ívben kitért volna az útjukból. Csavargók, rongyos hippik, jól öltözött ficsúrok, rágógumit rágó alakok, és néhány egész hétköznapi ember. Ezek álrongyos hippik, jól öltözött ficsúrok, rágógumit rágó alakok, és néhány egész hétköznapi ember. Ezek állítólag mind a rendőrség informátorai voltak, akik Vagy vádalku keretén belül, vagy némi ellenszolgáltatás fejében szimatoltak. Megismerkedett egy nyomozóval is. Billy Harrison hadnagy legalább „jó fej” volt. Értelmes, vidám és nagyon segítőkész. Barrington régi barátja. – Együtt rúgtuk srác korunkban a labdát, és néha, ha van időnk, teniszezni szoktunk együtt. Gyakran adminisztráltam a munkáiban. Letíciának voltak pillanatai, amikor megingott. Tényleg szükséges mindez? Nehezen tudta elképzelni magát, amint Harrison árnyékában szimatol, vagy valamelyik alvilági alakkal „helyszín” után kutat. Barrington látta rajta az elbizonytalanodás jeleit, és nem mulasztotta el az orra alá dörzsölni, hogy ő csak szívességből oktatja. „Szóljon, hogyha meggondolja magát.” Ez a mondat minden esetben megtette a hatást. Életben tartotta a lány kitartását, mert esze ágában sem volt meghátrálni. Mindenáron bizonyítani akarta Barrington

előtt a rátermettségét és a tehetségét. Ha már kegyeskedett időt szentelni rá, nem okozhat csalódást neki. A legkevésbé akarta kiérdemelni a gúnyolódását. „Együttműködésük” során a férfi személye több fokkal is feljebb kúszott azon a létrán, ahol a lány megkülönböztető figyelmére érdemes emberek sorakoztak. Tisztelte a nevéért, a tudásáért… És kedvelte. Nagyon kedvelte! Élvezte a vele, a társaságában eltöltött órákat. Óvatosságból nem merte volna másként fogalmazni a hozzá fűződő vegyes érzelmeit, mint hogy kedveli. Olyan embernek tartotta, aki mellett nem lehet érzéketlenül elmenni. Nem írta a homlokára sem a gondolatait, sem az érzéseit, ha egyáltalán voltak érzései. Gunyoros, elhivalkodott embernek tartotta, aki nem fogja szorosan, sőt inkább taszítja is, mégis fogva tartja… valamivel… az egész lényéből kisugárzó vonzerővel. Hatott rá az erejével, a határozottságával és az érdektelenségével. Mert, ha járt is a szája, soha egy ujjal sem érintette meg fölöslegesebben a kelleténél. Szíve olykor-olykor riadót fújt, amikor közelében kiverte a verejték, és a szíve alig fért el a bordái közt… Súlyos kórság jelei kezdenek kiütközni rajtad, vigyázz, védekezz ellene! Erre a legjobb módszer a figyelemelterelés. Igyekezett távol tartani magától a szénfekete szemek csillogását. Nem gondolt rá, a „munkájára” koncentrált. Mérföldeket talpalt: üzletből ki, bankba be. Előre-hátra a keresztutakon, a sugárutakon. Volt, hogy valamelyik „tanítójával”, de többnyire egyedül. Kereste a bűntett színterét, ahol majd ő, vagyis az általa életre keltett hőse, el fogja követni a nagy balhét. Időnként azon kapta rajta magát, hogy úgy nézi az utcán rohanó embereket, a járőröző rendőröket, mint hátráltató tényezőket, akiket ki kell majd játszani, az ékszerboltokat, az áruházakat pedig mint felkínálkozó lehetőségeket vette számba. Fejtetőre állította maga körül a világot, ami ijesztő is volt, ugyanakkor rendkívül izgató. Határtalan szabadságot adott a fantáziájának, belesett a bűn világába, és már-már el is hitte, hogy rablásra készül. Szörnyen izgalmas volt felbecsülni a kirakatok kínálatából, a bolti forgalomból és az üzlet berendezéséből, valamint a személyzet

létszámából a számításba vehető értékek nagyságát, a kockázat milyenségét. Az utcákon feltérképezte a menekülés esélyét. Megállapította, hogy a szűk, forgalmas keresztutak dugói szinte lehetetlenné teszik a rablók továbbjutását, ezért máris áthelyezte a száguldó autók útvonalát a széles sugárutakra. Mondvacsinált ürügyekkel szóra bírta a kiszemelt ékszerüzletek alkalmazottait, a bankok biztonsági őreit, s közben Harrison hadnagy szavait szajkózta: „A bűnesetek elkövetőinek hatvan százaléka közeli kapcsolatban áll a helyszínnel. Gyakran a személyzet nyújtja a legértékesebb információkat, esetleg ők maguk az elkövetők.” Nos, csupa álszent pofát látott, akik ugrásra, cselekvésre készen lapulva várnak égből pottyant gazdagodásukra. Megfigyelte a riasztók elhelyezését, a biztonsági őrök rádióit. Nyilván közvetlen kapcsolatban állnak a legközelebbi rendőrőrssel. És még valami, ami fontos lehet. A rablás időpontját legcélszerűbb a legforgalmasabb déli órákra tenni, mert éjszakára az értékeket elzárják, az üzleteket szintén. És a riasztók hatástalanítása túlságosan nehéz és időigényes munka. Mire eredménnyel jár, addigra megérkezik a rendőrség. Készen állt a „nagy mű” terve. Vázlatosan össze is állította, néhány tagból álló, álarcos bűnbanda. Ebédidő, riasztók, földre kényszerített személyzet. Aztán jöhet a menekülés, száguldás a vijjogó rendőrautók elől, lövöldözés, az egyik bandita megsebesül… és a többi… Közben persze kellő arányban szex, szerelem, miegymás… És megint csak Harrison hadnagy nagyvonalú útmutatója: „A bűnösök általában magukat és egymást buktatják le. Kapzsiságból, félelemből… Hibát hibára halmoznak. Remek! Letícia úgy érezte, el sem tudná rontani a sztorit. Lelki szemei előtt már látta első igazi bestsellerét. Minden ember kezében a könyve, ajánlatok a filmgyáraktól, rengeteg pénz. Nekiült, és derekasan dolgozott. Minden elméleti és gyakorlati tudását felhasználta, beleadta szívét- lelkét, vakmerőségét és fntáziáját új regényébe… És lerohanta vele Olgát.

– Drága, egyetlen barátnőm! íme itt áll előtted a bűnügyi regényírók legújabb titánja. Tratataü! Keress nekem egy jó nevű kiadót, mert olyan remekművet alkottam, amelyhez méltatlan az Aranymadár. Olga hátrált, és megrökönyödött arcot vágott. Attól tartott, hogy Letícia egyszerűen letarolja a lendületével, ezért igyekezett fedezékbe vonulni túláradó öröme elől, melynek okát nem is értette. – Állj, állj! Lassan a testtel! Elmondanád, mi van veled? Egyáltalán hol vagy, és mit csinálsz mostanság? Ahányszor kereslek, mindig csak az üzenetrögzítőddel cseveghetek. Hiába hagyok üzenetet, hiába kérlek, sohasem hívsz vissza. – Jaj, mert tényleg nyakig vagyok a melóban. Egyenes, élő adásban, egyfolytában úton vagyok. Felfogod, Olga? Valami kolosszálist alkotok. Olga igencsak gyanakodva bámult rá. Még soha ilyennek nem látta a barátnőjét. Olyan, mint egy elmebeteg… Csapong összevissza, értelmetlen dolgokat fecseg. – Őszintén szólva, én valami olyasmire gondoltam, hogy megfogadtad a tanácsomat, és elutaztál valahová, ahol találtál magadnak egy piszok jóképű, és remélhetőleg jó kanos fickót, és azzal éled a világodat. Letícia sejtelmesen felvonta a szemöldökét, és elégedetten nevetgélt: – Nem is jársz olyan messze az igazságtól. A fickó piszok jóképű. Ha elárulom, ki az, menten hanyatt dobod magad – nem várta meg, hogy Olga faggassa, azonnal elő is rukkolt a bűvös névvel: – David Barringtonnal töltöm mostanság az időmet. – Olga döbbenetét látva fékezett egy cseppet. Nem egészen egyre gondolnak. Ámbár, barátnője feltételezése, hogy ő és Barrington, még hízelgő is… Csak hát, sajnos, nem egészen fedi a valóságot. – Nem volt éppen l’amour, ha erre gondolsz – magyarázkodott nevetve. Olga szemei felakadtak. Most már tényleg nem tudta, mit is higgyen. Letícia, és az a vadember?! Atyavilág! Épp eleget hallott Barrington viselt, alig elkezdett, és gyorsan befejezett nőügyeiről, hogy megalapozottan féltse ezt a

habókos lányt. Mereven nézte Letícia szemét, az arcát, amely ragyogott. Olyan öröm sugárzott róla, hogy az megdöbbentette. Nyilvánvaló, hogy belegabalyodott Barringtonba… Ha ugyan egyáltalán elhiheti, amit mond. – Mit értesz azon, hogy nem volt éppen l’amour közterek? Tudod egyáltalán, hogy mit beszélsz? – Hát persze, hogy tudom – felelte önérzetesen a lány. – A nevezett piszok jóképű fickó, egy ujjal sem ért hozzám azon kívül, hogy lőni tanított. Ez már több volt a soknál. Olga szeme előtt körkörösen forgott a szoba. – Lőni?! – hőkölt hátra, lemeredve megtisztelnél, ha végre érthetőbben beszélnél. Letícia kuncogott. Élvezte, mekkora megütközést váltott ki barátnőjéből, és hadarva – az időrendi sorrendet kicsit kavarva – előadta a meséjét. Ami tulajdonképpen valóban mese volt, mivel egy szót sem ejtett arról, hogy gyakorlatilag ő varrta Barrington nyakába magát, arról sem tett említést, hogy egy tekilás este után, delírium tremensben élvezte a vendégszeretetét. Egyszerűen egy „véletlen” találkozást emlegetett, amióta sínen van a barátságuk. Barrington segít neki, tanítja, élő esetekbe enged betekintést. A barátja – aki nyomozó – rendelkezésére bocsátott néhány, nagyon használható adatot… és a többi. Szóval… vázlataiban már el is készítette első igazi remekművét. Olga még mindig erős fenntartással fogadta mindazt, amit Barringtonról hallott. Nem ilyen irgalmas szamaritánus hírében áll az az ember. Ha Letícia így látja, akkor minden oka megvan az aggodalomra. Ki is fejtette a véleményét: – Vigyázz, Lenti, azzal a fickóval! Barrington nagy koponya, éles elme, de komisz. Egy cápa, aki gondolkodás nélkül felfalja az útjában állókat. Letícia a fejét rázva vette védelmébe a férfit: – Van néhány jó tulajdonsága is. Igaz, jó mélyen elásva, de van. – Hát, ha netán ilyenre bukkantál, őrizd, nehogy elveszítsd. De, ha rám hallgatsz, okosabban teszed, ha

nem tervezel semmit hosszú távra vele. Mit gondolsz, meddig tart ki melletted? – Te semmi sem értesz – sóhajtott fel Letícia beletörődve, hogy nem tudta megértetni magát Olgával. Tulajdonképpen nem számít, nem is azért jött, hogy a kettőjük különleges viszonyáról beszéljen, hanem, hogy megmutassa és véleményeztesse vele a mintegy százoldalnyi vázlatos kéziratát, mielőtt azt Barringtonnak is átnyújtaná. Nem is szaporította tovább a szót, ehelyett kezébe nyomta félig kész munkáját.  – Nos ? – tette föl a rövid, könnyed kérdést a lány, de szemes lázas csillogása ellentmondott annak a lazaságnak, amit ebbe az egyetlen szóba akart préselni. Izgatottan várta a férfi véleményét, ám az nem sietett a válasszal. Újra és újra fellapozta a kéziratot, elmélyedt a sorokba, pedig már több napja nála volt. Letícia türelmetlenül fészkelődött a székén, s azzal múlatta a várakozás nehéz perceit, hogy Davidet figyelte. Ápolt, hosszú ujjait, a kézfejét, az ingujja alól kikandikáló fekete, pöndörödött szőrszálakat, meg-megránduló szegletes állát, és a sötét haját itt-ott átszőtt őszülő szálakat. Mi tagadás, szívesen tanulmányozta a férfi küllemét, napról napra, óráról órára vonzóbbnak találta, csakhogy most a véleményére volt kíváncsi. Mondhatná azt, hogy Letícia, maga elragadó. Nagyon tetszik nekem, csípem a buráját meg miegymás… de sejtette, hogy ilyen fajta bókra szakálla kinövéséig is várhatna, ezért megelégedett volna az írására szorítkozó néhány, elismerést kifejező szóval. Mozdult a keze, összecsukta a kéziratot, és Letícia elé tolta. – Ötletes – mondta kurtán, szárazon. Ennyi? Csak ennyi?! Ötletes?! Letícia fejében kétségbeesetten üvöltözött az elkeseredés. Ezt nem gondolhatja komolyan! Annyi munkája, ideje, fáradsága fekszik ezekben a sorokban! Olgát is meglepte. Mennyire más, mint a korábbi Dick Devons-könyve. Ő azt mondta: tökéletes. Ezzel szemben ezt az „ötletes” jelző igen

lekicsinylően hangzik, s főleg a hang, ahogy azt Barrington mondta. – Sokat improvizáltam – nem is értette, miért kezdett bele ebbe a gyászos magyarázkodásba. Nyilván ezt jól tudja David is. Mégis kikívánkozott belőle a szó. Akarta, hogy tudja, mennyit loholt, mennyit kutatott adatok után, amiket aztán szépen beágyazott a kilátástalan anyagi helyzetű – a testvér gyógyíthatatlan betegségével küszködő – szerelmespár szívszaggató történetébe. – Tudom – vette elejét a felesleges szócséplésnek a férfi – nem állítottam, hogy rossz. Bea Fleming színvonalának tökéletesen megfelel. Csakhogy, ha jól tudom, maga több akar lenni Bea Flemingnél. Igaz? – Mégis?! – Letícia borzadva érezte, hogy odaveszett kierőszakolt nyugalma, a hangja remeg, a torkában könnygombóc dagadozik, és nem szabad többet szólnia, kérdeznie, mert elbőgi magát. Nyelt egyet, a pohár után nyúlt, de épphogy csak benedvesítette az ajkát. Hová a fenébe tűnt el a fejéből a sok gondolat, amit feltétlenül meg akart osztani Barringtonnal, mielőtt végleges formába öntené a regényét? Összeomlott gondosan felépített logikája, amellyel összehozta a két főhős történetét. Az összes elismerés, ami Barringtontól tellett, befért abba az egyetlen, tömör szóba: Ötletes. – Még mindig nem élettel teli – kezdett végre bírálatba a férfi. – Az a leltár… nevetséges! Karácsonyi csúcs közben nem szoktak leltározni. – Oké – bólintott a lány egy null. Kiveszem belőle. – Kettő, sőt, akár tíz, száz null – kontrázott a férfi, az órájára nézett, majd türelmetlenül intett a lánynak. – Nézze, kislány! Nagyon sokáig sorolhatnám a hibáit, de tekintsünk el ettől. Néhány percen belül megérkezik Harrison, ezért csak röviden. A legfőbb baj a stílussal van. Ez, amit írt, egy megkapó szerelmi történet, pislákoló csillagokkal, szemérmesen piruló lánykával. Azt próbálja megérteni végre, hogy a krimi egy egészen másfajta műfaj. Kemény, határozott és izgalmas. És mindez nem állítható a maga könyvéről. Az olvasó nem rágja izgalmában a körmét, éjjel nem fog felriadni álmából, ha megreccsen a szekrény. Ehelyett drukkol az ifjú párnak: szerezzék már

meg végre azt a pénzt, és bújjanak gyorsan ágyba. Aztán jöhet az ásókapa, nagy harang… – Hm… – Letíciában összeomlott a világ. Tényleg reménytelen a próbálkozása, sohasem lesz képes kitörni a romantikus irodalom keretei közül? Ehhez ért, máshoz nem. – Vagyis befejeztem – sóhajtozott letörten, készen a meghátrálásra. Jobb, ha belátom, pancser vagyok ezen a téren. – Figyelmeztettem, hogy kudarc is lehet a kísérlete – átható tekintettel szemlélte a lány arcát. A szája vonaglott, a szeme gyanúsan fénylett. Elképedve észlelt egy különös érzést: a szánakozást. Belemarkolt a szívébe, és csak facsarta és csavarta. Miért annyira fontos ennek a teremtésnek, hogy krimit írjon És miért furdalja őt a lelkiismeret, mintha nem segített volna neki kellőképpen? És egyáltalán, miért nem mondja meg kereken, hogy nincs több ideje a számára? A válasza ijesztő volt: nem szívesen mondott volna le az együtt töltött órákról. Átnyúlt az asztalon, és megszorította Letícia kezét, aki megrezzent az érintéstől. Várta, mégis felkészületlenül érte. David tenyere száraz volt és meleg, a szorítása gyöngéd, mégis biztató. Ráemelte a tekintetét, s látta a sötét szempárban a buzdítást, talán az ígéretét is: Ne add fel! Én segítek. A remény kis sugara áttört a komor horizonton. Ettől az érintéstől és bátorító mosolytól egy csapásra minden megváltozott. Fény tódult be az ablakon, az alkony napsugarai beragyogták a szobát, egy ostoba pillanatig úgy érezte, vagy csak érezni akarta, hogy a vonzalom nem egyoldalú. Néhány pillanatig áthatóan merültek egymás szemébe. Nem szóltak, nem beszéltek, csak fogták egymás kezét, és hagyták, hogy a tekintetük szóljon helyettük. Tapintatlanul vetett véget ennek a lélekemelő intim varázsnak Billy Harrison érkezése. – Megzavartam valamit? – hangoskodott kedélyesen, mert nem tudta nem észrevenni David és a lány körül lebegő feszültséget. David máris visszatalált önmagához, itallal kínálta a barátját, és csak úgy „mellékesen” szót ejtett Letícia félresikerült remekművéről. És nagy vonalakban előadta, mi rosszat lát benne.

– Tapasztalatlan – összegezte a meglátásait. – Sajnálom, mert soha életemben nem találkoztam ennyire elszánt emberrel. Letícia konokul akar bizonyítani, csakhogy még mindig nagyon amatőr a bűn világában. Nem tudnál neki valami statisztaszerepet adni valamelyik folyamatban lévő ügyedben? Talán, ha jobban belemélyedne, könnyebben boldogulna a bűnözök életfilozófiájával. Harrison hadnagy ráhunyorított a barátjára, mint aki nem érti, mit kíván tőle. David nem kérette magát, elmondta, miben látja Letícia kéziratában a legnagyobb hibát. – A rablójából hiányzik a mindenre kész elszántság. A kegyetlenség nem azonosul a bűnözők észjárásával. Lelkiismeretfurdalás gyötri, miközben embert öl. Nem csoda, hisz írója sohasem ismert igazi, megátalkodott bűnözőt. Az utóbbi hetek lótás-futása csak a helyszínekkel hozta kapcsolatba, de a bűnelkövetőkkel nem. Ha módjában állna, élesben benne élni egy nyomozati anyagban, talán… Talán ezzel kapna még egy esélyt a bizonyításra. Harrison mélyen hallgatott. Hol a barátját, hol a vele szemben dermedten ülő lányt nézte. Letícia szeme kikerekedett, csodálkozott… Kételkedett. Megint eljutott arra a pontra, amikor nem tudta megállapítani, hogy Barrington csak ugratja, gúnyolódik, vagy komolyan beszél. – Most játszik, vagy komolyan gondolja? – kérdezte tőle óvatosan. A férfi vidoran vállat vont. – Persze hogy komolyan játszom, hisz ismerhet már: így élem az életem. Játszom, és partnert keresek a játékhoz. Amennyiben Billy beleegyezését adja, úgy magán a sor, hogy eldöntse: akar-e csatlakozni a játékhoz, vagy sem. Letícia felváltva pislogott a két férfira, akik – úgy tűnt – valami néma szembeszéddel egyezkedtek egymással. Róla, felőle hoztak döntést. Harrison hadnagy rövid tépelődés után elgondolkozva megszólalt: – Egy nagyon különös ügyön dolgozom éppen. Biztosítási csalásnak indult a dolog, de valami egészen más kerekedett ki belőle. Többmilliós biztosítási

kötvényhamisítás, önlopás, ezen felül alapos okunk van rá, hogy illegális műkincsrablásban való részvétellel is gyanúsítsuk a Hetvenhetedik utcában lévő régiségkereskedő tulajdonosát, Flyodot. Az Interpol rajta van a távol-keleti felbecsülhetetlen értékű ellopott ereklyék sorozatos elrablásán, amelynek szálai ehhez a Flyodhoz vezetnek. Egy emberemet már sikerült biztonsági őrként becsempésznem az üzletbe, s úgy tudom, Mr. Flyod egyik alkalmazottját a minap sajnálatos baleset érte, és a helyére keresek valakit. Főnyeremény lenne a számunkra, ha az új alkalmazott a mi megbízható embereink sorából kerülhetne ki. Amennyiben nincs ellene kifogása, szívesen venném a közreműködését. Ez igazán remek lehetőséget kínál az „élőmunka” tanulmányozására. A részvétele igazándiból csak egy amatőr háttérmunka. De, nagyon hasznos. Letícia értetlenül rázta a fejét. – Nem egészen értem. Mit jelent az, hogy háttérmunka? – Pontosan azt, amit a szó takar. Történetesen egy alkalmazottat, aki, mialatt a munkáját végzi, gyanútlanul figyelheti a tulajdonoshoz betérő, „félrevonuló” üzletfeleket. Észrevételeit közli a biztonsági emberünkkel, aki továbbítja hozzánk azokat. Esetenként a megfigyelést kiterjeszti az üzleten kívülre, felméri, kikkel és hol találkozik Flyod, vagy a gyanús ügyfelei. Ha igent mond, jól fog szórakozni, és közben tanul is. Beszerez néhány álruhát, parókát, mert a haja színe… hogy is mondjam, elég hivalkodó. Felváltva lehet alkalmazott, nyurga siheder, körszakállat viselő aktatologató, bámészkodó tinédzser, esetleg állapotos asszony, és persze önmaga… Rengetegszerepkörben élheti ki színészi képességeit. Persze, csak ha van hozzá kedve. Letícia szája tátva maradt. A szeme kikerekedett, és azon kapta rajta magát, hogy hang nélkül tátog, akár a vízből kiemelt hal. Teljesen paff lett. Szeme a két férfi között villódzott. Nem! Ez lehetetlen! Ez csak egy nevetséges sületlenség, és csakis az ő félrevezetésére találták ki.

– Az ötlet jó – közölte teljes megelégedéssel Barrington, a nő beleegyezését várva. – Elképzelhető, hogy egy kis megütközést vált ki magából, de a mondás is azt tartja: Valamit valamiért. Hálás lehet Billy nagylelkű ajánlatáért, és döntsön: beszáll-e a buliba, vagy fátylat rá, és felejtsük el valamennyien ezt a beszélgetést. A lány még mindig hallgatott. Nehezen tért napirendre a különös ajánlat fölött. Ez lenne a titka (ára) a jó kriminek?! A kockáztatás? Mi van, ha elbaltázza valamelyik alakítását, vagy túljátssza magát? Ha megfigyelőből áldozattá válik? Ha véletlenül, vagy szándékosan lepuffantják, agyonverik, vagy sittre vágják? Vagy… – De… de – nyekkent gyámoltalanul a hangja – ez veszélyes is lehet. – Előnye, hogy tökéletes átéléssel tud majd a veszélyérzetről írni. Davidtól származott ez a „félelmet eloszlató”, cinikus megjegyzés, amit természetesen a hozzá illő gúnyos, lekezelő mosoly kísért. A lány lelke gyászba öltözött. A lecke keményen fel volt adva. Ha visszautasítja az ajánlatot, biztos, hogy önkezével csapja rá írói ambícióira a koporsófedelet, ha kötélnek áll, és ép bőrrel megússza azt az őrültséget, talán sikerül igazi átéléssel megírnia élete első, elsöprő erejű könyvét. Harrison látta a lány szemében a rémületet, a feszült arcot, az elvértelenedett szájat, és a görcsösen összeszorított fogakat. A barátjára lesett. Talán mégsem kellene – üzent a szemével, de David szeme könyörtelenül visszaintett, akár a végítélet. így Harrison csak annyit fűzött hozzá enyhítésként, hogy nincs oka aggodalomra, mert a megfigyelés semmiféle kockázattal sem fog járni. – Vigyázunk magára. Valamennyien vigyázunk magára, David is, és természetesen én is. Letícia füléhez simogató szellőként úszott David neve. Ismét ránézett. A férfit – a jelek szerint – a legkevésbé sem indította meg a félelme. Fölényesen rávillantotta ragyogó mosolyát. Máskor ez felkavarta volna Letíciában a dühöt, de most megragadta. Mint a fuldokló a szalmaszálat.

– Maga is ott lesz? Tényleg? – kérdezte. A választól függ a döntése. Az élete… reménye… mindene. Harrison megelőzte a barátját. – David más irányú munkájához gyűjt adatokat, amihez nagy segítségére lesz Flyod szemmel tartása. Úgyhogy megnyugodhat, valamilyen formában kapcsolatban fognak állni egymással. Halovány fénycsík a sötét felhők között. Letícia csuklott egyet-kettőt. Talán, ha most kinyitja a száját, megússza, hogy átharapja a nyelvét. – Azt hiszem… szóval… oké. Benne vagyok – állt rá az ajánlatra.

7.

Kezdetét vette a nagy meló, amely először is hatalmas és fárasztó bevásárlókörúttal indult. Paróka… több színben és hosszúságban, dupla tömésű melltartó, gömbölyűbb formákat imitáló bélelt nadrágok. Feltűnő, csiricsáré pulóverek, testhez tapadó sztreccsnadrágok, komoly férfiöltönyök, feltornyozott sarkú cipellőcskék… Megannyi szerep, a hozzá való megjelenéssel. Titokban egy kicsit minden nő színésznő. Ha nem így lenne, nem tudnának fennmaradni a férfiak világában. Ebbe a bölcsességbe kapaszkodott bele Letícia, amikor bevásárlásaiból hazatérve, bezárta lakása ajtaját, elsötétített, és gondosan magára öltötte a jelmezeit, sorra egymás után, és kiválasztotta a ruhákhoz legjobban illő parókát, telemázolta magát festékkel, gyakorolta a járást a tíz centis talpakon, és a még magasabb sarkokon. Hogy ne fakadjon sírva, inkább megkereste a leglehetetlenebb helyzetek derűs oldalát. A hasát fogta, és pukkadozott a nevetéstől. Csuda jó hecc… itt a négy fal között. Csakhogy a szerepét odakint kell majd eljátszania, és valahogy ez a gondolat egy kicsit a kedvét szegte. Délceg termetű, határozott fellépésű amazonként jelentkezett a régiségkereskedőnél munkára. A kis, keszeg szakállas emberke a derekáig sem ért az erőt és

magabiztosságot sugárzó barna hajú, feltornyozott kontyot viselő asszonynak, és a kemény kézszorítása meggyőzte, pontosan ő az, akit keresett. Ezért már másnap munkába is állította. Letícia ügyesen bánt a betérő vevőkkel, de még ennél is ügyesebben szűrte ki a tulajjal félrevonuló, hosszasan tárgyaló gyanús alakokat. Harrison hadnagy mégis jelölte, kik azok, akiket nem ártana még alaposabban figyelnie. Szörnyen bonyolult és fárasztó volt, alig néhány perc alatt átváltoztatni a külsejét. Míg a megfigyeltek a kis Flyoddal az üzlet hátsó részében tárgyaltak, addig Letícia – a biztonsági őr fedezésével – a mosdóban átalakult, hol piros svájcisapkás sihederré, hol apró kis bajuszt viselő szemüveges tisztviselővé, esetleg terhes asszonnyá, akik az üzlet előtt bámészkodva várták, hogy a Harrison által kiválasztott alakok nyomába Letícia táskájának zsebében egy flóbert lapult… csak úgy: biztonságérzetből. Lehetőleg ne használja – tanácsolta Harrison mert az igazi bűnözők felismerik, hogy az csak játékszer, és hamarabb elsütik saját fegyverüket, még mielőtt a flóberttel lőne. Hogy akkor miért kell egyáltalán magánál tartania, azt Letícia nem értette. Számít is az? Olyan sok mindent nem értett ebben a rejtélyes ügyben, hogy eggyel több vagy kevesebb, mit sem számított. Egyáltalán, a lényegét nem értette a megbízatásának. Az egész rohangálást egy értelmetlen zagyvaságnak tartotta, de hát ez mindegy. Mások, az okosok nyilván tudják, mit miért kell tennie, és ő csinálja, mert vállalta, mert ez az ára a jó, „életszagú könyvének”, és mert így időnként volt alkalma összefutni David Barringtonnal is. Igaz, ezek a találkozások – egyelőre – megmaradtak a szigorú szakmai megbeszélések szintjén. Barrington állta a szavát, valóban segített Letíciának. Néhány nagyon fontos információhoz juttatta, sőt még rövid vázlatot is készített az egymáshoz kapcsolódó láncszemek logikai sorrendjéről. Kikérdezte, meddig jutott el a megírandó könyvével. Milyen háttérszereplőket választott, hogy képzeli el a főszereplőt, a nyomozónak lesznek-e szerelmi kalandjai, és az egyéniségéhez hozzátartozó cinikus gúnnyal feltette az elmaradhatatlan

kérdést is: Lesznek-e szivárvány- színnel átszőtt fátyol felhők az égen? A lányt leginkább az aggasztotta, hogy már nem is bosszantja a férfi cinizmusa. Ha még ennyit sem szólna, nem hallaná a hangját, akkor szörnyű hiányérzet törne rá…  A pasas, akit ezúttal Letíciának követnie kellett Mr. Flyod üzletétől, pocakos, kopasz és nagydarab ember volt. Nem vitte túlzásba az eleganciáját, de egy kis jóindulattal lehetett jól öltözöttnek is nevezni. Ez a fickó gyakori látogatója volt a régiségkereskedésnek, ahol a Tulajjal eltűnt a színfalak mögötti elfüggönyözött helyiségben. Tárgyaltak? Üzleteltek? Tény, hogy húsz-huszonöt perc múltán előjöttek, kezet ráztak, és a kopasz úriember beszállt a járda mellett parkírozó okkersárga tragacsába. Legalább jó feltűnő volt, és könnyen lehetett követni. Letícia ezúttal rövid frizurás, fekete parókát viselt, lazán megkötött, hátul felgyűrt gallérú esőkabátja alatt, fekete sztreccsnadrágot, és hozzá rózsaszínű kasmírpulóvert. Kipárnázott hátsója hivalkodóan domborodott, akárcsak az álkeblei, műszempillája csattogott, ajka vérvörös volt, és a szeme köré annyi festéket mázolt, hogy már ő is prostinak érezte magát. A lány egy ideig taxival követte a pasast, ám az, mintha csak fejébe vette volna, hogy jó alaposan kifárasztja, öt sarokkal odább bezárta autója ajtaját, és gyalogosan folytatta tovább az útját. Nyilván Letíciának is ezt kellett tennie. Felmérhetetlenül hosszú órákon át loholt sétálgató kedvű delikvense után, aki Manhattan utcáit rótta keresztbe-kasul. Közben betért néhány üzletbe, átügetett a túloldalra, időnként ismerősökre akadva parolázott velük, majd továbbkocogott. Mire hosszas tekergés után végre betért a Chen Morris kisvendéglőjébe, addigra Letícia már félig holt volt. Szörnyen nyomta a lábát a közel húszcentis talpú, és még magasabb sarkú ormótlan bakancs, minek köszönhetően jó fejjel kimagaslott a tömegből. „A lényeg, hogy

feltűnésmentes tudjon maradni” – idézgette Harrison szavait. Egész jó! De mit sem bánta. A pasas végre megéhezett, és amíg elfogyaszt valamit, ő is megpihenhet. Követte a megfigyeltjét, aki a helyiség hátsó részéhez ügetve ledobta magát egy – Letícia által eddig még nem látott – pirospozsgás arcú férfi mellé, aki olyan volt, akár a jó gyerekek imádott nagybácsikája. Pufók, vidám és jó étvágyú. Hatalmas adag spagettivel birkózott, teli szájjal üdvözölte Letícia fickóját. Letícia nyújtott nyakkal szemlélődött a vendéglőben. Hová tudna leülni, hogy feltűnő se legyen, de azért a közelben maradhasson. És ekkor megpillantotta David Barringtont. Alig két asztallal ült távolabb a pasasától. Ismerős szívdobogást érzett. Elgyávulást, elbizonytalanodást, örömöt, és még ki tudná megszámolni, hányféle érzés ötvözetét. Az érzéseknek ez a szövevényes dzsungele egyáltalán nem könnyítette meg az életét. Nem elég a fárasztó feladata, még a találkozásaik is szerepjátszásra kényszerítik. Az asztal felé tartva, magában a fogadalmát szajkózta: Ha csak ici-pici jelét adod az örömödnek, netán azt is elárulod, hogy mitől érzed magad boldognak, David Barrington mindent el fog követni, hogy boldogtalanná tegyen. Úgyhogy, tedd fel a közöny álarcát, és nyugi! – Megengedi? – fogta az üres széket, és még mielőtt megérkezett volna a válasz, már le is rogyott. Szépséges pillanat. Végre, kinyújtóztatta az asztal alatt a lábait. A kabátját ültő helyében dobta le a válláról. A férfi előbb csak idegenül bámult rá, aztán nevetve csodálkozott: – Nahát! Esküszöm, ha az utcán elhúz mellettem, nem ismertem volna fel. – Kösz, ez jólesett – szusszant egyet a lány –, mármint a tökéletes álcára vonatkozó bókja. – Ellenben a szerkója igen pocsék – mérte végig a férfi. – Az eredeti hajszíne jobban tetszik. A pulóvere meg egyenesen rémes. – Mi baja van vele? – pislogott rá a ragacsos műszempillák alól. Ha egy kicsit jobban megerőltette volna magát, akár még dicséret is születhetett volna a hajszínére utaló bókból.

– A színe – fintorgott kifejezően a férfi. Ha egy szót sem szólt volna többet, az arcára ráült gúnyos grimasz is elegendő magyarázatul szolgált volna a lány számára. Ám David szükségesnek tartotta megindokolni, mi kifogása van a színe ellen. – A rózsaszínű, bodros felhőcskéit juttatja eszembe. – Helyben vagyunk – mormogott a fogai között a lány –, legközelebb majd lilába öltözöm. – Jobban illik magához a vörös, amitől bevadulnak a bikák. Letícia jobbnak látta nem reagálni a megjegyzésre. A szomszédos asztal felé kukucskált, ahol már mind a két férfi mohón falta a spagettit. – Nem tartja különös véletlennek, hogy összefutottunk? – David előzékenyen az asztalhoz intette a pincért, és felvont szemöldökkel nézett Letíciára, aki röviden, tömören konyakot rendelt. – Konyakot? – kérdezte meglepetten a férfi, amikor a pincér már hallótávolságon kívül került –, amióta ismerem, még sohasem dugta az orrát konyakba. Valami baj van? Letícia vállat rántott. – Most sem az orrom fogom beledugni, hanem leöntöm a torkomon. David a kezéért nyúlt, és belebámult az arcába. – Kíváncsivá tett. – Miért lennénk mind a ketten boldogtalanok? – meredt rá a lány. Kipurcantam, ennyi az egész. A virgácsaim, a cipő, a fejbőröm, a parókában hemzsegő poratkák, a józan eszem pedig, ez ellen az egész képtelenség ellen tiltakozik. Becsapottnak érzem magam. Maguk ketten, Harrisonnal azt ígérték, hogy munkám során rátapintok a veszélyérzet lényegére. Veszély egy szál sem, hacsak attól nem kell tartanom, hogy egy autó halálra gázol, miközben őrült módjára rohanok egy fáradhatatlanul kószáló pasi után – panaszos pillantást vetett a megfigyeltje asztalára. – Ez a pasi folyton csak tárgyal, ismerősökkel találkozik, és spagettit zabái. Gondolja, alszik néha? Sehol semmi gyilok, verekedés… miegymás… Csak rohanás.

David nevetett. Szép egészséges fogsora van, és fölöttébb jó hangulata – állapította meg Letícia. Csak tudná, mitől. – Nyugalom – paskolta meg vigasztalón a kezét a férfi ami késik, nem múlik. A kopasz az ügyfele? – Olyan ártalmatlan, akár egy hatnapos csecsemő – felelte a lány. – A látszat gyakran csal. A sötét oldal nem mutatkozik nappali fénynél – bölcselkedett Barrington ki kell várnunk az éjszakát. – Ja – kortyolt bele Letícia az időközben megérkezett konyakba –, remélem, nem itt, ezen a szent helyen kell kivárnunk, míg besötétedik. – Erről jut eszembe, maga hogy került ide? – Jártam erre-arra, dolgom volt. És itt vagyok – felelte nyeglén, elbagatellizálva a válaszadás fontosságát. – Tudja, bizonyos szempontból én is az ügyön dolgozom, így nem csoda, hogy időnként az útjaink keresztezik egymást. – Biztosan elvesztettem valahogy a fonalat, mert én már nem látom sok értelmét ennek a folytonos rohanásnak – sóhajtozott a lány. – Olyan rágós cubák ez, amibe beletörik a fogam, mégsem tudom lenyelni. – Ami igaz, az igaz – helyeselt a férfi komoly falat, és alapos rágást igényel. De megéri, higgye el. A sikerhez kitartásra és vakmerőségre van szüksége. Gondoljon a könyvére! – Hja… csak erre gondolok – Davidre nézett. Egyre nőtt, dagadt a gyanúja. Valami nagyon nem tetszik ebben az ügyben. Csak rá tudna jönni, mi az. Ügy fest ez az egész, mint egy bódult állapotban összetákolt színdarab: értelmetlen, és nem látszik a vége. – Miért érzem úgy, hogy sokkal kevesebbet tudok arról, amit tudnom kellene? – szegezte Davidnek a kérdését. – Talán, mert korántsem olyan okos, mint gondolja. A fantáziája is szabadságolta magát. Fáradt és kimerült. Mellesleg, remekül végzi a dolgát. Harrison hadnagy azt mondta, hogy hamarosan pontot tehetünk az ügy végére. Fáradozása jutalmaként, selyemszalaggal átkötve kapja kézhez az évszázad sztoriját. – Ami a vele kapcsolatos vízióimat illeti, ha azokat mind leírnám, már az is sikerkönyv lenne.

– Nem kifejezetten derűlátó, viszont szép szeme van. Ragyognak… A sminkje színétől függően, hol kéken, hol zöld fényben, akár a csillagok. Letícia zavartan kapta el a szemét. Kényelmetlenül érintette az arcába bámuló, fürkésző pillantás, és eredeti témájuk hirtelen más irányú elkanyarodása. A sejtése, hogy hiába volt gondos titokzatossága, David könnyűszerrel átlát rajta, és olvas legeldugottabb gondolataiban is, megriasztotta. Pocsékul érezte magát. íme a cáfolhatatlan tény: Beleszeretett valakibe, aki fütyül rá, legfeljebb élvezi, hogy gonoszul eljátszadozik vele, mint macska az egérrel, mielőtt fölfalná. Csillagok? Ragyogás? Úgy döntött, csak azért sem engedi provokálni magát. Keményen állta a férfi tekintetét. Csak nem leckét vesz romantikából? David engedett, és lazán hátradőlt a székén. – Talán nekem sem ártana egy s mást tanulnom a maga műfajából. Gondolja csak el, mennyire megrázó élmény lenne arról írnom, hogy a hold rémülten takarta el sápadt arcát ezüstös fátylába, és a csillagok sorra elájultak a patakokban folyó vér látványától. – Maga gyógyíthatatlan gonosz! – Na, ne! Hát ennyire rossz véleménye van rólam? Pedig Isten rá a tanúm, mennyire igyekszem elnyerni az ön rokonszenvét. Nem gondolja, hogy a fáradozásaimért lassan már esedékes lenne egy „köszönöm”? – Hagyja abba! – sziszegett sértődötten a lány. A fene egye meg! Miért nincs bátorsága pofon ütni azt az öntelt képét, vagy legalábbis szedni a sátorfáját, és itt hagyni a sziporkáival. Csakhogy a pasasa még mindig teli pofával tömi magába a spagettijét, és az ő dolga a közelében maradni. Csak tudná, hogy miért? Üjabb pohár konyakot rendelt, és feltűnően hallgatott. Van elég baja Barrington nélkül is, semmi szüksége, hogy hagyja magát felbosszantani. Ha elengedi a füle mellett elmés megjegyzéseit, talán veszi a lapot, és békén hagyja. – Egyszer harsogó, máskor meg csendes és tűnődő. Nem mondhatnám, hogy unalmasan egysíkú – kötözködött tovább a férfi. – Úgy tűnik, ma rossz formában van.

– Nagyon vicces – Letícia feltűnően elnézett David feje mellett a szomszédos asztalnál ülők felé – nem kifejezetten azért ülök itt, hogy magát szórakoztassam. – Ja, értem – vette a lapot a férfi –, azért ül itt, mert a fickó még mindig a hasát tömi. De, ha ennyire feltűnően bámulja, még azt hiszi, hogy ki akar vele kezdeni. Egyébként, már lejárt a szolgálata – fejével az utca túloldalán sétálgató, jellegzetesen „kopó” fazonú fickó felé biccentett. Magának csak idáig kellett kísérnie a barátját, innentől fogva már Harrison ügyel rá. – Mondom; hogy sokkal kevesebbet tudok a feladatomról, mint illene – állapította meg bosszúsan a lány. – Ezek szerint akár mehetek is. – Akár mehetne, de nem fog menni. Nem próbálna meg egy kicsit mosolyogni? Rám… nézze, én is – per pillanat – magánemberként üldögélek itt, igyekszem erőszakot venni a természetemen, s miközben tanulgatom az udvarlás tudományát, egyre csak azt kérdezem magamtól, hogy normális dolog-e, hogy ilyen jól érezzem magam egy olyan hölgy társaságában, aki csak kötelességből ült le az asztalomhoz. Letícia lángra lobbant. Dühös volt. Gyorsan felhajtotta a konyakot, közben a férfi a maga módján bocsánatot kért. – Bocs… ne vegye komolyan, csak bosszantani akartam. – Van elég bosszúságom, úgyhogy ne piszkáljon folyton! – mozdult, fel akart állni…Miért nem kapott ehhez az alakhoz egy használati utasítást, hogy tudná, miként törje le határtalan önbizalmát?! Mozdulata lassú volt. A férfi megelőzte, és még mielőtt bármit is tehetett volna ellene, karjánál fogva visszarántotta, két tenyerébe szorította az arcát, és egy gyors, de nagyon kemény kis csókot nyomott az ajkára, aztán elengedte. A fekete paróka félrecsúszott, előbújt alóla néhány lángolóan vörös tincs. Letícia dühödten kapkodott levegő után, míg a frizuráját rendezgette. – Meg ne tegye még egyszer! – vibrált a hangja, a szeme is szikrákat szórt. Milyen hülye is – korholta közben saját magát. A csók roppant jólesett, még akkor is, hogy tudta: játék volt.

– Na persze – vigyorgott önelégülten a férfi. Nagyon is tudta, hogy a csókja célba talált. – Ha csókolózás közben nincs csillaghullás, és nem szólnak a harsonák, akkor a folytatás kizárva – mondta gonoszkodva. – Nem hagyna fel végre a cinikus megjegyzéseivel? Magának jégből van a szíve – nem bírta tovább. Egy könnycsepp tört utat a műszempillák sűrűjén át az orra irányába. David az ujja hegyével felitatta, és ismét két tenyere közé fogta az arcát. Lágyan, olvadón nézett a szemébe. – A jég is felolvad, ha felmelegszik – suttogta, valami egészen szokatlan melegséggel. Letícia megremegett. Alig hitte, amit hallott, és csak nagyon lassan, óvatosan szánta rá magát, hogy a sötét szempárba nézzen. Nem értette… csak remélte… Ajka gyámoltalanul reszketett, amikor suttogva megkérdezte: – Egyéb? Milyen meglepetéseket tartogat még a számomra? – Egy jó mester sohasem árulja el előre a trükkjeit. De ígérem, el fogom kápráztatni…

8.

Az East River alsó rakpartjánál, a kínai negyed elhanyagolt, sötét sikátorának egy lerobbant, üres garázsából kémlelték a terepet. A járőrkocsiban Harrison hadnagy ült, mellette egyenruhás rendőr. A furgont David vezette el idáig. Mellette Letícia lapult. Mögöttük négy fekete ruhás kommandós várta az utasítást. Kísérteties egy fertály volt ilyen tájban, csupa árnyék és sötét ablak, félelmetesen kihalt. Csavargók és az alvilág búvóhelye, valamint tiltott üzletek lebonyolításának színtere. Harrison ismét a szájához emelte az adóvevőjét. Az őrsöt hívta, amellyel „forró dróton” tartotta a kapcsolatot. Behatárolta a helyet: a 8-as dokknál, a volt „Szi-Csien és Társai” feliratú raktárépülettel szemközt várják az akció kezdetét. Úgy jó félórával korábban kezdtek szállingózni a megfigyelt személyek. Flyod néhány perccel ezelőtt

érkezett. Letícia is látta az apró, körszakállat viselő emberkét, amint a törzse mellé szorított táskájával, nesztelenül surrant a sötét raktárépület rozsdás vasajtajához. Harrison lerakta az adóvevőt, és kinyitotta a járőrkocsi ajtaját. – Idő van – fordult az embereihez. Azok vették a rövid utasítást, hangtalanul kiugráltak a furgon hátsó ajtaján, és gyors léptekkel átvágtak a kihalt sikátoron. Az egyenruhás rendőr, aki a járőrkocsiban Harrison oldalán ült, szintén kilépett az autóból, és vagy húsz méterrel távolabb parkírozó fekete Ford- hoz settenkedett, hogy leellenőrizze: nem lapul-e még benne valaki. – Minden rendben! – intett a karjával, és ő is a kommandósok után iramodott. – Kússz két métert előrébb! – utasította Harrison a furgon vezetőjét. David tette, amit a barátja mondott. – Helyes – dünnyögte Harrison – járasd a motort, ha bármi is történik odabenn, indulásra készen állj! – Az erősítés ezekben a percekben indul, ha megérkezik, jelezz a fényszóróval – ezt már futtában, a válla fölött visszafordulva mondta, miközben lesunyt fejjel futott a szemközti kivilágítatlan épülethez. Letícia írásaiban előszeretettel használta az izgalom, a feszültség és a félelem érzetének költői körülírását. De, hogy ezek nem csupán közhelyek, azt ezekben a percekben kezdte el igazán érzékelni. Sokáig várt, sokáig csak az unalmat és fáradtságot érezte, értelmetlenül hajszolta magát, de végre – és elég váratlanul – felgyorsultak a dolgok. – Összefutottak a szálak, együtt volt valamennyi szereplő, a rendőrség felkészült a lopott műkincsekkel kereskedő bűnbanda felszámolására. Az izgalom rá is átragadt, és a saját bőrén tapasztalta, milyen is lehet, ha az ember úgy istenigazából félni kezd valamitől. Merthogy nagyon félt. Nem tudta volna megmondani az okát, mert hisz ő csak kívülállóként vesz részt az akcióban. Itt és most, a zsaruk viselkedését kell megfigyelnie… A gyorsaságukat, a feladatra összpontosított figyelmüket, azt, hogy miként kommunikálnak egymással, szavak nélkül, csupán szem

és jelbeszéddel. Megfigyel, összegyűjti az információkat – Harrison megígérte, hogy ablak mögül tanúja lehet a kihallgatásoknak és ezzel véget is ér a megbízatása. Hazamegy, és megírja első, igazán „életszagú” regényét. A többi nem tartozik rá. Itt, ezek az emberek, ezek a kommandósok, és a perceken belül megérkező erősítés, mind értik a dolgukat, higgadt fejjel cselekednek, tudják, mit és hogyan akarnak, és azt teszik, amit tenniük kell… Féloldalasan Davidre lesett, arcán mindannak a feszültségnek nyoma sem látszott, amit ő még leplezni is képtelen volt. Érthető – szakadt ki a lányból egy hosszú, reszketeg sóhaj. Barrington számtalanszor leírt már ennél cifrább eseteket is. Otthonosan mozgott a bűn kaotikus világában, ismerte a zsaruk összehangolt munkáját. Amiben most részt vállalt, számára nem egyéb egy sablonos időtöltésnél. Mint sikeres bűnügyi regényíró, hallgatólagos engedéllyel részt vesz a rendőrség megfigyelő és információgyűjtő munkájában, és elkísért egy habókos lányt, aki a fejébe vette, hogy életszagú krimit ír. Ennyi… Ha elkövette azt a hibát, hogy felajánlotta a segítségét, tartja az ígéretét. Cigarettára gyújtott és lábait előrenyújtva, kényelmesen nekidőlt az ülés hátsó támlájának. Az óráját nézte: tizenegy. Hm… remélem, nem kell hajnalig itt dekkolniuk – ásított bele a tenyerébe. Letícia orra valósággal szétlapult a szélvédő üvegén, olyan feszült figyelemmel meredt a szemközti épület rozsdás vasajtajára. Bámulta a mocskos, betört üvegű ablakokat, és a falra, vörös festékszóróval pingált ákombákom betűket böngészte. Valami elmés alak hagyhatta rajta a kézjegyét – az utókor számára küldött, nemi életre buzdító – korántsem szalonképes üzenetével. Az írásból megmaradt festékfelesleget pedig szétloccsantotta a mállott vakolatú, mocskos falon, amely a kiontott vér látványának benyomását keltette a lányban. Megborzongott, és ő is hátradőlt. Rossz ómen, balsejtelmes előérzet… És valami leküzdhetetlen kíváncsiság: vajon mi történik odabenn? Még néhány óra, és a madárkák valamennyien rács mögött lesznek.

Gondolatai visszakanyarodtak a jegyzeteihez. Pontosan, időrendi sorrendben leírta a megfigyeléseit, életre keltette a szereplőket. Az elmúlt hetekben szép fokozatosan összeállított egy – megítélése szerint ésszerű és hatékony akciótervet – az előkészületektől a helyszín megközelítéséig. Megpróbálta elméletben folytatni. Elképzelte a bűnbanda reagálását, amikor rajtuk üt a rendőrség. Nyilván menekülnek, esetleg fegyvert rántanak. A satnya kis műkincskereskedő, a nagy kopasz, és az a jóságos arcú spagettizabáló. Gyötörte a fantáziáját, de nem ment. Hihetetlen, hogy ezek az emberek támadnának… Csakis menekülnek. Kezdte átgondolni a menekülésük útvonalát. Újra átrágta magát a részleteken, kiegészített, módosított… Többféle variációval is számolt. Mi történik, ha… És mi, ha mégsem? – Ideges vagy? – a hang váratlanul érte, összerezzent. Mintha ezer fényévnyi távolságról zuhant volna vissza a furgonba, David mellé. Naná, hogy ideges! Hiába is tagadná, Barrington látja rajta. – Mi tagadás, egy kicsit ugrál a gyomrom – válttá be töredelmesen. Szorong, feszeng, és ezt az érzést magának kell leküzdenie. Ezért koncentrál inkább a jegyzeteire. – Jó volna látni és hallani, mi történik odabent – mondta. – Míg az erősítés nem érkezik meg, addig nagyobb biztonságban vagyunk idekint, de Harrisontól meg fogod kapni a megfelelő információkat. Úgyhogy, nyugi – Barrington puhán, megszorította idegesen ökölbe zárt kézfejét. A lány hálás kis mosollyal köszönte meg a gyámolítását, amire nagy szüksége volt ezekben a várakozással teli percekben. Jólesett David közelsége, az, hogy megosztotta vele élete izgalmas kalandját. Az elmúlt hetek során szembetűnő átalakuláson esett át a kapcsolatuk. A férfi segítőkésznek mutatkozott, és Letícia magasra értékelte a segítségét. Belátta: szakmailag nagy előrelépést jelentett számára a sok bírálat, az együtt töltött, átvitatkozott sok óra, miközben Barrington átnézte, véleményezte a jegyzeteit, és egyik-másik részt át is írta. Már érezte, rátapintott a lényegre. Sokkal jobbnak, másnak látta készülőben lévő könyvét az előzőeknél. És

ezt be is merte vallani, sőt ezen túlmenően lekötelezettjének érezte magát, amit talán sohasem lesz képes viszonozni, meghálálni, vagy megfizetni. – Ne gyötörd magad a mikénttel – felelte a férfi, amikor Letícia arról beszélt, hogy az adósának érzi magát. – A véletlen gyakran játszik a kezünkre. Alkalmat nyújt segítségre, köszönetre és viszonzásra. Baráti szavak, viszonzást nem váróak, kedvesek, és bizonyítékai annak, hogy a barátság nagyon sokágú dolog. Ami leginkább összetartja, az a bizalom és a segítő szándék. Csakhogy a barátság szó a kettőjük esetében nem egészen tükrözte a valóságot. Valami egyébről is szó volt, bár erről nem beszéltek. Az a rövid kis csók nem ismétlődött meg, David még csak át sem ölelte, de ahogy rajta felejtette a szemét, az Letícia egész testét lángba borította. A szénfekete szempár fürkészte az arcát, bámulta, valósággal perzselte a bőrét, és ő úgy érezte, szavak, érintés nélkül simogatja, vetkőzted, csókolja és szeretkezik vele. És Letícia egyszerre menekült és vágyakozott. Rettegett, hogy megtörténik: David lerohanja, és ő képtelen lesz ellenállni. Félt, mert gyengének érezte magát, mert ismerte a férfit, mert Olga épp eleget mesélt futó kalandjairól, és mert ő nem egyszeri kaland akart lenni nála, de tudta, többre nem számíthat. Hideg és elutasító volt vele, hogy elejét vegye a közeledésének, ugyanakkor otthon, az éjszaka magányában izzott a teste, míg képzeletében átélte, befejezte Daviddel azt, amit a szemjátékukkal elkezdtek. Ez olyan se veled, se nélküled állapot volt… Zavarodott volt a férfi közelségétől, a távollététől pedig gyötrődött. – Nem töri össze magát az erősítés – a lány úgy döntött, inkább lesi tovább az utat, mint Davidet. Állhatatosan meresztgette szemét a szélvédőn túli sötétségbe. – Itt lesznek hamarosan – felelte könnyedén a férfi, aztán ismét csend ült közéjük. Jó ideig hallgattak. Leégett a férfi cigarettája, az eloltott csonkot kihajította az ablakon. – Eddig nem éltem valami romantikus életet – szólalt meg váratlanul, a körülményekhez egyáltalán nem passzoló témát felhozva. A lány azt hitte, csak úgy

magában dunnyog, ezért nem fűzött kommentárt a különös vallomáshoz. David azonban ismét megszólalt: – Olyan sok dolgot akarnék elmondani, de amikor megpróbálom, mindig elfelejtem, miről szeretnék leginkább beszélni veled. – Csak nem a végítélet harsonáját hallod megszólalni? – lesett rá gyanakodva a lány. – A halálba indulók szokták visszapergetni életük filmkockáit. Gondolod, közel a perc, ami véget vet földi tévelyedéseidnek? David a lányra nézett. Elgondolkozón, mint aki tényleg nem tudja, mit és miért mond. – Hülyeség. Nem is értem, hogy jutott ez most eszembe. Letícia szóra nyitotta az ajkát, biztatni akarta: beszéljen, könnyítsen a lelkén. Hátha valami olyasmit is mond, ami személy szerint őt érinti… Nem az írónövendéket, hanem Letícia Fabert, a nőt… A fülig szerelmes nőt… Ekkor azonban történt valami, ami belefojtotta a kikívánkozó szót. Tompa puffogások hallatszottak a raktárépület felől. Mintha a puffogás úgy hangzott volna igazándiból, hogy durr-durr. – Hallottad ezt? – fülelt, és izgatottan lesett Da- vidre. – Egy akció közepén megeshet, hogy eldörren a fegyver – felelte a férfi felélénkülve, kidugva fejét az ablakon, kémlelt a túlsó oldal felé. Mozdult, nyitotta a furgon ajtaját: – Megyek, megnézem, mi történt. – Ne! – kapaszkodott a karjába rémülten a lány nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Félt egyedül maradni, és féltette Davidet beengedni a veszélyes épületbe. – Nocsak – vigyorgott rá gúnyosan a férfi csak nem berezeltél? És még te akartál szemtanúja lenni a benti eseményeknek. Maradj csak szép nyugodtan, és ne aggódj értem. Tudok bánni a fegyverrel, de erre nem fog sor kerülni. Szerintem pillanatokon belül megérkezik az erősítés. Villantsd rájuk a fényszórót, és kész. A kesztyűtartóban találsz stukkert is, ha… de erre inkább ne gondolj! Már két lábbal állt a furgon mellett. Olyan, rémületet olvasott ki Letícia szeméből, ami újabb nevetésre késztette. – Egy búcsúcsókot a halálba indulónak? – hajolt vissza az arcához. Kérkedőn, gonoszkodva csücsörítette a száját.

Letícia félelme felszította a dühét. Itt hagyja egyedül az éjszakában, amikor alig néhány méterrel odább fegyverek ropognak. Hacsak… nem patronokat puffogtat néhány duhaj kedvű suhanc. Sem az egyik, sem a másik variáció nem volt ínyére. A ménkűbe a kifogyhatatlan humorával! Ellökte magától David fejét, és a fogát csikorgatta: – Mit szólnál helyette egy nagy fenékbe rúgáshoz? – remélte, hogy David mégiscsak marad. De tévedett… – Oké – emelte halántékához az ujját, mintha szalutálna, és már ki is húzta fejét a kocsiból. Letícia szeme fénylett. Égették a könnyek. – Remélem, célba érsz – kiáltott a férfi után, akit alig néhány másodperc múltán elnyelt a rozsdás vasajtó. Valami nagyon nem oké ebben az ügyben. Olyan, mint egy buli, amiből ő kimaradt. Próbált rájönni, mi az, ami jobban aggasztja: a mélységes csend – amit csak a szemétben matató patkányok neszezése tört meg, az egyedüllét, vagy az, hogy David is, már ki tudja mióta, eltűnt a szeme elől. Miért nem jön már az erősítés? – lapult rá a szélvédő üvegére. Leselkedett, várt és töprengett. Összefüggéstelen gondolatok kavarogtak a fejében. Gyerekkori emlékek, látomások, rég feledésbe merült álmok, regényei romantikus mozzanatai. Volt néhány Daviddel kapcsolatos, kósza gondolata is. Gyerekes képzelgés a közös életükről, sikeres könyvekről. Álmodozás az élet megrontója – sóhajtott fel, és elűzte buta ábrándjait. „Koncentrálj a munkádra!” Ja, persze, a munka! Igen szépen halad a munka. A rendőrség épp ezekben a percekben teszi ártalmatlanná a műkincsrabló bandát. Nem mérte az időt, meddig és mióta ült már ott a sötét furgonban, zubogó aggyal. Percek, vagy órák teltek el? Talán egy egész örökkévalóság. Nem tudta, csak azt tudta, hogy egyedül van, és fél. Mit tenne, ha egy vagy több csavargó betörné a furgon ajtaját, szélvédőjét, ha a pénzét, életét követelnék. Hogyan védhetné ki a támadást? Megtapogatta a táskájában lapuló flóbertet, és Harrison figyelmeztetésére gondolt: lehetőleg ne akarja használni, mert a tapasztalt bűnöző hamarabb észreveszi, hogy az

csak riasztófegyver, mint hogy elővenné. A kesztyűtartóra siklott a tekintete. Valóban ott volt a Beretta. Ez jó – gondolta, és a tenyerébe fektette. Készen minden váratlan támadás kivédésére. Sorozatos dörrenések rázták fel. Épp olyanok voltak, mint a korábban hallott pukkanások, és ugyancsak a raktárépület felől hangzottak. Dermedten ült, markolta a Berettát, várta, hogy felvillanjon az erősítésre érkező járőrkocsi lámpája, de semmi sem moccant. Leállította a még mindig halkan járó motort, és lélegzetvisszafojtva figyelt. Aztán, egyszer csak ismét hallotta. Ezúttal nem lehetett félreérteni. Csakugyan lövések hangzottak a szemközti épület falain belül. Mintha jeges kéz ujjai szántottak volna végig a fejbőrén. Odabent életre-halálra folyik a küzdelem. Valamiért, amihez neki gyakorlatilag semmi köze, csak az átkozott regénye. És… jaj! David! Ő is odabent van. Mi az isten van az erősítéssel? Vajon, hogy működik az adóvevő? Megpróbálhatná megsürgetni a fickókat. Óvatosan kinyitotta maga mellett a furgon ajtaját, körülnézett, és Harrison autójához lépett. Az ajtaja nyitva volt, az adóvevője a műszerfalon. Felemelte, benyomta a gombot. Semmi. Nem világít, nem villog. És… és, ekkor, ahogy azt már regényeiben sokszor leírta, de valójában csak most döbbent rá, milyen is az, amikor az emberben megáll az ütő. Hát, benne megállt. Elakadt a lélegzete, szörnyű halálfélelem keveredett a döbbenettel. Az adóvevő nem csatlakozott sehová, nem volt zsinórja, de még csak elem sem volt benne. A lába reszketett, a szíve dübörgött, attól félt, elhányja magát. Itt valami ördögi játszma folyik. És mintha Harrison maga lenne az ördög. Becsapta, átverte a társaságot. Nem beszélt az Örssel, nem kérte a segítséget, az egész telefonálás csak megtévesztés volt. Akkor mégis, mi ez az egész? A lövöldözés… Uramisten, ha ez a realizmus, akkor szívesen lemond róla. Elmenekül, amíg lehet… Csakhogy David is bent van! David! Egy pillanatig tétovázott csak, aztán nekiiramodott, és futott a túloldalra. Óvatosan, macskaügyességgel. A cipője orrával lökte ki a vasajtót, amely sírósan nyikorgott. A falhoz lapulva oldalazott a távoli halvány fény felé.

Rozsdás tűzcsapok, karvastagságú csövek és ládák összevisszasága között bujkált, kezében reszketett a csőre töltött fegyver. Lopakodott a hang irányába. Megbotlott valamiben, puha és tömör volt. Csaknem felsikoltott rémületében. Lába előtt ismerős alak hevert, nagydarab és kopasz. A hasán feküdt, egy terebélyes vértócsa közepén. Néhány méterrel odább a jóságos nagybácsira emlékeztető spagettizabáló hasalt, alatta is vöröslött a beton. Ennek a fele sem tréfa. Visszatartotta a lélegzetét, a lábai elé nézett, nehogy újabb meglepetés érje, és tovább oldalazott a fény felé. Útközben megpillantotta az egyenruhás rendőrt, és az egyik kommandóst. Hasonlóképpen halottak voltak. A veszély óvatosságra intette, kihegyezte az éberségét, próbára tette a vakmerőségét. Mint a macska, úgy surrant magasra tornyozott ládahegyek mellett. Ismét egy kommandós! Egyáltalán, maradt még életben valaki? David! Ha őt is így látja viszont, abba belepusztul. Közelben a kis műkincskereskedő hörgött, még életben volt. A hasán fekve rángatózott, a hátán vörös folt. Itt mindenkit hátulról ért a lövés? – cikázott át a kérdés Letícia agyában. Még csak nem is hőstett. Alattomos, gyáva orvtámadás… Tanúk elhallgattatása… Vajon ki hajtotta végre ezt a mészárlást? Egymást lődözték vaktában? Vagy… Hamarosan megkapta a választ: A ládahegy túlsó felénél az egyik kommandós könyökére támaszkodva, nehézkesen kúszott, a tőle két méterre elejtett fegyvere felé, de valaki félrerúgta, még mielőtt elérhette volna. Aztán dörrent a fegyver: bumm! A kommandós visszahanyatlott. Kész. Bevégeztetett… Letícia visszamenekült a ládák nyújtotta fedezékbe, és valósággal rájuk tapadva került át a túloldalra… Ujja a ravaszon, lövésre készen. Kemény erőfeszítéssel kellett elfordítania a szemét a fényes pengéről. A hegye David nyakánál hintázott előre-hátra, akár egy kígyó feje. Kezénél, lábánál a lefolyó csövéhez volt kötözve. Az utolsó, életben maradt kommandós csiklandozta a kés hegyével. Valakihez beszélt, akit eltakart Letícia szeme elől a másik ládasor.

– Térj észhez, Billy! – egyértelmű, hogy Harrison állt a ládák mögött. Szentséges ég! Mi minden történt itt, amióta utoljára látta ezeket az embereket! Letíciát letaglózta a rémület. Nem értette, mi és miért történt, de azt tudta, hogy Harrison hadnagy a feje, az irányítója az egész rémtettnek. David, késsel a torkán hozzá beszélt, az ő értelmére kívánt hatni. – Ne tetőzd az őrültségeidet! Nem gondolhatod komolyan, hogy mindezt megúszod. – Ne aggódj, haver! – nevetett Harrison, rekedten, akár egy varjú. – Kösz, hogy a szíveden viseled a sorsomat, de nekem tökéletesen mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb emberélet terheli a lelkiismeretemet. Hidd el. Szépen, gondosan kiterveltem mindent, és sajnálom, hogy közbeavatkoztál, de megértheted, nem hagyhatok tanút magam után. Hála Istennek, amiért rábeszéltél, hogy vonjam be a munkámba azt a kis ostoba lányt. Szépen élére rakosgattam az ellene szóló bizonyítékokat, úgyhogy nem kell sokáig a tettestársad után kutatnom. Kint ül a furgonban, és várja a társát… Aztán majd megunja a várakozást, és ő is besétál. A többi tiszta sor. Itt ez a sok hulla. Ezek mind ellenetek fognak bizonyítani. Mire megérkeztem az embereimmel, addig ti már végeztetek Flyoddal, és a banda többi tagjával… – Gyenge mese! Mi van a kommandósaiddal? Őket ki mészárolta le? – Ketten a bandába beépült emberek voltak. Tűzharcba keveredtek az én embereimmel, és kölcsönösen kinyírták egymást. Mire a helyszínre érkeztem, senki sem maradt életben Martinon kívül – pislantott a David nyakával foglalatoskodó kommandósra. Letícia elszörnyedve látta a kése nyomán kiserkenő vékonyka vérpatakocskát. Harrison tovább folytatta a meséjét. – Barrington, az őrült krimiíró és a nőcskéje többszöri felszólításom ellenére sem adta meg magát. Kénytelen voltam elsütni a fegyveremet. Önvédelemből… – De miért, Billy? Mi szükséged volt erre? Miért tetted? – Talán kapzsiságból, talán, mert megelégeltem, hogy az én sztorijaimmal tömd tele a zsebedet. És hát – nem utolsósorban – itt van ez a táska. Gondolj csak bele! Senki sem tudja, mennyi van benne. Ha belemarkolnék, gond

nélkül eléldegélhetnék életem végéig. Más is megtette már, miért ne próbálhatnám ki én is, milyen érzés gazdagnak lenni. Talán még a házadba is beleköltözhetnék. – Zsákutca. Nem fogsz átvergődni a hazugságaidon. – Megpróbálom. Mi egyebet tehetnék ennyi hullával a nyakamon? Vagy látsz valami kiutat? Sajnálom, David, oltári regényt fabrikáltatok össze. Kár, hogy sohasem jelenhet meg. És most, ha van mit meggyónnod, tedd azt. Adok fél percet egy röpke imához, csak mert a barátom vagy, és mert szerettelek – előrelépett a ládák mögül, és David fejére célozta a fegyvert. A kommandós fickó kezében megfeszült a kés, de Harrison leintette: – Hagyd, a golyó jobb lesz. Letícia meg csak állt, báván, hitetlenkedve bámult. Hát ezt eszelte ki Harrison!! Átverte mindkettőjüket. A tökéletes bűntett, aminek nem maradnak szemtanúi… Egyszer csak azt érezte, hogy valaki kilép ledermedt testéből, és a kezében tartott Berettát gyors egymásutánban kétszer is elsüti. Az első golyó leterítette a kommandóst, a másik Harrison karját találta el, aki megtántorodott, de nem esett el. Megfordult, és értetlenül meredt a lányra, akinek a karja egyenesen, remegés nélkül tartotta a pisztolyt, és lőtt… kétszer. Harrison elzuhant, az arcára esett. Alatta terebélyesedett a vörös tócsa. Letícia zokogva ugrott Davidhez. – Uram atyám, mit tettem! Embert öltem – jajongott kétségbeesve, de már David kötelékeit oldozgatta. A szerencsétlen lányra rivallt: – A szentségit! Ez itt nem a regényed! Itt meg is ölhettek volna. Mondtam, hogy maradj odakint! – Ha ezt tettem volna, alighanem te feküdnél itt a haverod helyett – feleselt hüppögve a lány. – Ki tudtam volna húzni, míg megérkezik az erősítés. Már jó ideje sikerült szóval tartanom Billyt. – Kapaszkodj meg! – bogozta ki az utolsó csomót is a lány. – Az a bizonyos erősítés sohasem érkezett volna meg. Harrison csak minket hülyített a színjátékával. Játéktelefonon beszélt az Örssel. David rámeredt, hitetlenkedve rázta a fejét. Ez képtelenség! Letíciáról Harrisonra nézett, aki még mozgott.

Rángatózott… A lány is látta ezt, ezért letérdelt mellé, meg akarta fordítani, de David elkapta a karját, és félrerántotta. – De még él – nézett rá Letícia –, kórházba kell vinnünk! David fölvette a lány Berettáját, és kilőtte a tölténytárat. Harrison mozdulatlanná dermedt. – Vége, Leti. Már meghalt. Letícia öklendezve elfordult, de ez sem segített. Bármerre nézett, mindenhol vörös tócsában állt, patakokban folyt a vér. Hisztérikusan sikoltozott, és közben két tenyerével befogta a fülét. – Nem akartam! Nem ezt akartam! Én… én csak… a te ötleted volt – vádolta bőgve, magánkívül Davidet. A férfi megmarkolta, és megrázta a karját. – Térj észhez! – ripakodott rá. – Egyikünk sem akarta, hogy így történjen. És most nem segít a vádaskodás, a szemrehányás… Arra sincs időnk, hogy átgondoljuk, ki mit és hol vétett el. Most a bőrünket kell mentenünk! – Értesítenünk kell a rendőrséget! – Letícia erőt vett a kétségbeesésén, és tenyerével törölgette könnymaszatos arcát. – Egy nagy büdös frászt! – bődült fel dühösen a férfi. – A rendőrség nagyon szereti az ártatlan gyanúsítottakat. Mégis, mit gondolsz, kinek hinnének? Két, életben maradt, krimiírással foglalkozó őrültnek vagy a tényeknek? Harrison a legjobb emberük egyike volt, és halott. A kommandósok mind halottak. Itt mindenki halott, csak te meg én vagyunk élők. – De… de Harrison maga gyilkolta le az embereit, ő ölt meg mindenkit. Téged, engem is meg akart ölni. Én csak azután… önvédelemből… – Az életben gyakran nincs előtte és utána. És nem tudnánk bizonyítani, milyen sorrendben követték egymást az események. Értsd meg! Itt a bizonyíték, mind ellenünk szól – karjával a szerteszét heverő hullákra mutatott. – Nem igazságra, hanem bűnbakra van szükségük, akinek, vagy akiknek nyakába varrhatják a balhét, és erre a célra a legmegfelelőbb a két őrült író. Könnyen lehet, hogy a saját forgatókönyvük alapján előre megfontolt szándékkal rendezték meg ezt a vérfürdőt. Ha a kezükbe

kaparintanak, ízekre szaggatnak mindkettőnket. Ha akad is ügyvéd, aki elvállalja a védelmünket, mire véget ér a perünk, addigra lelki rongyokká válunk. Bedilizünk. Erre van szükséged? Letícia üres arccal bámult rá. A felét sem értette annak, amiről David beszélt, csak azt tudta, hogy valami őrült nagy bajba keveredtek. – Akkor mégis mit tegyünk? – hagyta el ajkát a kérdés. David nem sietett a válasszal. Zsebkendőt halászott elő a zsebéből, és sorra mindent letörölgetett, amihez – emlékezete szerint – ő és a lány hozzáért. A fegyvert is, de azt zsebre vágta. Ezután megpenderült a sarkán, mint aki még keres valamit. Megtalálta Flyod táskáját. Fölkapta, és karon ragadva Letíciát, futásnak eredt vele a kijárat felé. – Ha lehet, ne taposs a vérbe! Megkésett a figyelmeztetése. Letícia botladozó lába nem kerülgette a vörös foltokat. Vörös, elmaszatolódott cipőnyomokat hagyott maga mögött. David szitkozódott. Csak egy hülye, lökött tyúk hiányzott az életéből! Akkor kellett volna agyonvernie, amikor az útjába akadt. Hálás memorandum, mert történetesen megmentette az életét. De a lányt már ez sem érdekelte. Olyan mélységes apátiába zuhant, hogy csak hagyta, hadd tegyen a férfi azt, amit akar. Vigye, cibálja és lökje a furgonba. Nagyot nyekkent, David mellé vágódott, elfordította az indítókulcsot, de a motor csak hörgött. Káromkodás töltötte be a fülkét. Végre sikerült, beindult a motor. David repülőstarttal indított, pörgette a kerekeket, lassított, megállt, egyenesbe hozta a furgont, a gázt a padlóig taposta, és nekiiramodott a rakpart irányába. – M… most… Most hová megyünk? – ocsúdott fel Letícia a kábaságából. Rémítő sebességgel száguldottak át a városon. – Majd menet közben eldöntjük – felelte David. – Délre, talán Mexikóba… vagy Nicaraguába. – N… Nnnicaraguába? – kérdezett vissza a rémület újabb hullámával a lány. Hogy zavarodhatott össze ennyire az élete, hogy Nicaraguába kelljen menekülnie? Miért bünteti őt a sors, az isten, vagy nevezze bárminek azt a gonosz erőt, amely idáig juttatta. Amennyire vissza

tud emlékezni a gyermekkorára, mindig jó kislány volt. Szót fogadott az anyjának, megírta a leckéjét, nem feleselt, még az utált spenótot is megette. Akkor miért? – Jézusom! – nyekkent panaszosan –, hogy lehet Nicaraguában élni? – Hamis papírokkal, és ezzel a sok pénzzel, ami a táskában van… egyelőre… Aztán majd kitalálunk valamit. Majd onnan megpróbáljuk tisztára mosni magunkat. – De hisz ez őrület! – Van egyéb javaslatod? Tudsz más megoldást? – Nem – rázta a fejét kábán. – Akkor bízz bennem! – Mi egyebet tehetnék? Ígérem, ez lesz a fő elfoglaltságom.

9.

Délnek tartva, különösebben megfontolt végcél nélkül menekültek. Szeszélyes girbegurbaságban, hol a part mentén, hol bent a szárazföld belsejében, folyók mentén, a hegyvonulatok lábánál. Olykor megesik az emberrel, hogy nem gondolja át, mit és miért tesz, csak az ösztöneire hagyatkozva, bekötött szemmel, vakon és süketen menekül valahová, maga sem tudja, hová. A fontos, hogy el, minél messzebbre: ki a városból, a tömegből. David Barrington vezetett, Letícia órákon át maga meredve, hallgatagon ült mellette. Illetve, nem is lt, hanem roskadozott. A maguk mögött hagyott nap teljesen elapasztotta, kiszívta az erejét, megfosztotta akaratától. A férfi nem zavarta, csak a maga dolgával törődött, kissé nyugatra kanyarodott, és ezzel többé-kevésbé Nicaraguát el is ejtette, mint úti célt. Maradt Mexikó. A furgont még hajnal előtt begurították az első útjukba eső feneketlen bányatóba, aztán a hajnali néptelenségben bevackolták magukat a tóparti bozót sűrűjébe. Leültek egymással szemben, David maguk közé emelte a táskát, és felkattintotta a fedelét. – Lassúk csak, mi van a Mikulás puttonyában? Vajon elég-e a túléléshez? – tréfálkozott fanyarul, csak, hogy

életet leheljen a lányba. Gazdag zsákmány volt. Vagy inkább ajándék? Túlélési csomag? Ezer- és százdolláros címletekkel teli táska. Öt-, vagy talán még ennél is több millió. Ezzel elleszünk egy ideig. Jut belőle hamis útlevélre, letelepedési engedélyre, és az újrakezdésre… – Újrakezdés? – Letícia először szólalt megmenekülésük megkezdése óta. – Miféle újrakezdés lesz az? Meg fognak találni bennünket, semmi esélyt nem látok az újrakezdéshez. – Ne légy ennyire borúlátó! Meglásd, minden jóra fordul – David kedvesen, bátorítón megszorította a kezét. – Mi nem vagyunk bűnözők, David. – Ha önként jelentkeznénk, és bebizonyítanánk, hogy csupán belekeveredtünk abba a rémséges vérontásba, és hogy önvédelemből öltem, egy furfangos és jó ügyvéd talán kibulizhatna pénzbírságot, felfüggesztett büntetést, vagy mit tudom én, mit. Talán mégis meg kellene próbálnunk – szeme most szürke volt és fénytelen. Kétségbeesett, a hangja kérlelő. – Nem akarlak én rábeszélni semmire – sóhajtozott a férfi. Egy köteg százdollárost tömött a zsebébe, egy másikat Letíciának nyújtott. – A te bőrödről magadnak kell döntened, miként viszed a vásárra. De én kevésbé vagyok derűlátó e téren. Az igazság az, hogy nincs bizonyítékunk az ártatlanságunkra. A törvény szemében mi gyilkosok vagyunk, bűnrészesei egy Interpol által körözött műkincscsempész bandának. Elhoztuk a pénzt… Nehéz lenne elhitetnünk bárkivel is, hogy csak úgy „véletlenül” voltunk rossz időpontban, rossz helyen. És a kéziratod, a jegyzeteid… Ne felejtsd el: minden teljes pontossággal úgy történt, ahogyan azt leírtad. Még a neveket sem írtad át. Szóval… csak annyit akartam mondani, hogy fogd ezt a pénzt, ezzel zavartalanul visszajuthatsz, és add fel magad. Én mindenesetre továbbmegyek. – És – emelte rá a szemét gyötrődve a lány – mihez kezdesz, ha mégis sikerül új életet kezdened? írsz? Név nélkül élsz? Vagy elmész kőművesnek? Meddig tart ki a pénz? És mi lesz azután, ha elfogy? – Nézd, Letícia! – David visszakattintotta a táska fedelét. Végtelenül elszántnak mutatkozott. – Van egy mondás: Ha

félsz bűnhődni, ne kezdj el bűnözni! Ez épp olyan, mint az, amelyik hasonlóképpen arra int, ha félsz a kritikától, ne fogj bele az írásba. Kockázat nélkül nincs üzlet, nincs siker és győzelem. Mint mondtam, még nem írtam le a lehetőségét annak, hogy tisztára mossam a nevem. Vagy, ha meggondolod, és velem tartasz, a nevünket. De, mint mondtam, nem kell okvetlenül mindkettőnknek ugyanazt tennünk. Ha nem értesz velem egyet, akkor fordulj vissza. A lány hallgatásba burkolózott, bámulta a tenyerében tartott pénzt, és megpróbálta tiszta fejjel nézni a dolgokat. Az igazság az, hogy létezett egy életfajta, amelyről neki csak a könyvekből, filmekből volt tudomása, és most egyszer csak itt áll benne, a kellős közepén. És, ez a valóság. Ez az élet nyers, verejtékes, veszélyes. Akarta, hogy megismerje, mert elhitte, Hogy ez szükséges a jó könyv megírásához. A pokolba kívánta a könyvét a valósággal együtt. Csakhogy már megtörtént, ami megtörtént, és ha beköti a szemét, akkor sem tehet úgy, mintha nem látná világosan a következményeket. – Harminc leszek novemberben – kezdett el beszélni, és életem legnagyobb megrázkódtatása akkor ért, amikor egy háromnapos víkenden olyan erős gyomorrontást kaptam, hogy semmi mást – nem élményt – nem vittem magammal haza, mint az ágyam elé állított lavór látványát. Végighánytam két napot, a harmadikon pedig a hasmenéstől nem bírtam lábra állni. Akkor azt gondoltam, ennél rosszabb már nem történhet velem. Tévedtem. Azt hiszem, túlságosan biztonságos, zökkenőmentes életre rendezkedtem be. Egyetlen nagy vágyam volt – azon kívül, hogy a suliban szerettem volna láthatatlanná válni a matekórák alatt s ez az volt, hogy jó krimiíró legyek. Itt követtem el életem legnagyobb hibáját. Ha nem akartam volna több lenni Bea Flemingnél, soha nem váltam volna gyilkossá… Úgyhogy megérdemlem a büntetésem. Az érveid meggyőztek. Így tehát szó sem esett többé elválásról, visszafordulásról. Folytatták az útjukat. Kölcsönautóval hajtottak tovább, Baltimore-t elhagyva pedig egy roncstelepen vásároltak egy rozzant, de még üzemképes Buickot. Felfrissítették a ruhatárukat, az út menti

motelben két óra alatt megváltoztatták a külsejüket. Letícia rövidre vágta és kiszőkítette a haját, David pedig álszakállat és bajuszt ragasztott, amíg a sajátja ki nem nő. Három napig nem feküdtek ágyban, egymást váltva vezettek, és ülve szunyókáltak, míg a másik a kormány mögött ült. Olyan volt ez az utazás, mintha fék nélküli kocsiban száguldoznának. Izgalmas, veszélyes, mégis kalandosan jó. Együtt, egymás mellett, egymás közelében, közös sorssal, közös jövővel – legyen az a kilátástalanság is ez volt Letícia számára, ami lassan elhomályosította a félelmét, és csak az ölébe pottyant szerencséjére tudott gondolni. Ha nem is örökkön-örökké, de ezekben a napokban övé volt a férfi, akit szeretett. Útközben újságokat vásároltak, megálltak, azt böngészték, de egyetlen szót sem találtak benne a történtekről. A rádió sem említette a véres tömegmészárlást. Nem tudták mire vélni, mivel magyarázni a nagy hallgatást. Hírzárlat, vagy a nyomozás érdekében tett óvintézkedés? David azt sem tartotta kizártnak, hogy még fel sem fedezték a gyilkosságokat. – Az ügy Harrisoné volt – okoskodott a férfi és mint kiderült, csak a mi megtévesztésünkre forgatta a lapjait. Senki sem tudhatta, mi is történt, hol tart a nyomozásban. Tanúk nincsenek, a helyszín ismeretlen. Hetekbe telhet, míg valaki beteszi a lábát abba az elhagyott raktárépületbe. És ez annyit jelent, hogy többnapos egérutat nyertünk magunknak. Ez a tudat megnyugtató volt, akár a balzsam, az égő, viszkető bőrre. Lecsillapultak a kedélyek, elillant a veszélyérzet. Rengeteg idejük volt. Beszélgettek. Soha nem említett gyerekcsínyek, feledésbe merült tervezgetések kerültek elő emlékeik bugyrából. Olyanok voltak, mintha évek óta egy percre sem éltek volna külön egymástól. Csak a fizikai állóképességüket tette próbára a folytonos úton lét. A test megköveteli a maga jussát, a pihenést is beleértve. A harmadik nap estéjén már közeljártak Summertanhoz, amikor David kijelentette, hogy nem bírna ki még egy éjszakát ágy nélkül.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én teljesen roncs vagyok. Letícia egyetértett vele. Ő is kipurcant már. A szemét erőszakkal kellett kipöckölni, ha azt akarta, hogy ne ragadjon le. – Ha lehet, valami rendes helyet keressünk – javasolta óvatosan, mert iszonyodott az útszéli motelek csúszómászóitól. – Márpedig mi nem a Ritzben fogunk megszállni – erősítgette David. – Csakis motel jöhet számításba. Emlékezz, feltűnésmentesen kell eljutnunk a határig. – Oké – törődött bele Letícia. Mi egyebet is tehetett volna?! De azért közölte a félelmét: – Remélem, nem kell csótányokkal osztoznom az ágyamon. David vigyorgott. Úgy, mint a békeidőkben, gonoszkodva, csúfondárosan. – Nem is értem, mi kifogást emelsz ellenük. Olyan hercig kis állatok. Különben is, ahogy elnézlek, annyira kivagy, hogy még az sem hozna lázba, ha egy jóképű fickóval kellene megosztanod az ágyadat. Letícia eddig még csak bírta valahogy, de most, hogy már elméletileg elérhető közelségbe került a megvetett ágyhoz, hirtelen annyira legyengült, hogy már a visszavágáshoz sem maradt ereje. Alvajáróként támolygott be David oldalán az első autósmotel portájára, ahol valami nagyon hülye álnév alatt jelentkeztek be. Természetesen, mint férj és feleség. Bevitték a holmijukat, a táskát a szobába. A lány zuhanyozáshoz készülődött, David pedig eltűnt, és mire felpakolva visszaérkezett, addigra Letícia már végtagjait szétvetve hasalt az ágyon keresztbe, egy szál lepedő alatt. Nem volt egyéb egy roncsnál. David mellé ült, és a füléhez hajolt. – Nem vagy éhes? A szendvics nem a legfrissebb, de legalább csótánymentes. – Utálom, ha valakinek jobban forog a nyelve az enyémnél. Én már beszélni sem tudok, nemhogy enni – dunnyogta álomba dagadt hangon, és igaza bizonyításaként rögvest mély álomba zuhant.

Az ablak függönyén beleselkedő vékony napsugár az orra hegyét csiklandozta, amikor felébredt. David még aludt, az egyetlen közös ágyon, szorosan hozzábújva, karjával átölelve. Letícia óvatosan megmozdult, nézte a férfit, és gyötörte az emlékezetét. Vajon történt-e valami, amire emlékeznie kellene? Agya, mint a kása… tökéletes hibernálás. Talán meghalt, és most csak úgy újraéledt. Nagy veszteség lenne, ha mégis megesett a nagy eset, csak ő nem tud róla. A férfi megrezzent a szokatlan, hipnotikus tekintettől. Szeme kipattant, és rövid bágyadtság után fellobbant a fénye. – Szép kis pár vagyunk, mi ketten – motyogta az orra alatt, és még közelebb kúszott a lányhoz. A hajába fúrta az arcát. – Tragikus egy éjszakát töltöttünk együtt a közös ágyon. Úgy jártam veled, ahogy velem is szoktak. Felülértékeltelek. – Csak nem megerőszakoltál? – tolta el magától kíváncsian és kétkedőn, a férfit, aki azonban utána kúszott, és erősebben ölelte, mint előtte. – Egy frászt – dunnyogta, és már kuncogott. A válla rázkódott a nevetéstől. – Eszembe jutott, hogy meg kellene próbálnom, de mire kigondoltam, addigra elaludtam. De most, most megtehetem. Persze, ha csak nem jár fővesztés érte. És máris a lány fölé hajolt. Rá a szájára. Mozdulata nagyon is provokatív és célirányos volt. A szándéka előre megfontolt és kivédhetetlen. A csókja pedig… nos, a csókja felemelően varázslatos volt, és a legmegfelelőbb pillanatban érkezett. Letícia karja megmozdult, David nyaka köré fonódott, és befészkelte magát a férfi izmos teste alá. – Az élet több mint túlélés és menekülés. Te mondtad. – Talán sohasem bocsátanám meg neked, ha nem próbálnád meg tettekkel is bizonyítani.  Két teljes napot lazítottak az út menti motelban. Két gyönyörűséges, mesébe illő, gondtalan napot, a hozzá

tartozó éjszakákkal. Feledve a vérfürdőt, New Yorkot, Harrisont, mindent és mindenkit, aki nem a pillanat gyönyörűségét jelentette a számukra. Behajtottak a városba, mindenről megfeledkezve bámészkodtak, pizzát majszoltak. Újságot nem vettek a kezükbe, rádióban kizárólag csak zenét hallgattak. Nem volt múltjuk, sem munkájuk, nevük, a jövőre nem gondoltak. Mintha egy időörvényben pörögtek volna… Egy helyben, a jelen pillanat varázsát élvezve. Addig, amíg lehet, míg az élet azt nem mondja: elég. Eddig, és nem tovább! Letícia olyan mérhetetlen nagy boldogságot érzett, mint eddigi élete során még soha. És hálás volt a sok kegyetlen fordulatnak, amely minderre lehetőséget adott. Szerelmes volt. David pedig szenvedélyesen alakította a hősszerelmest. Erre vágyott. Megírta, összeállította élete legizgalmasabb forgatókönyvét, és eljátszotta a szerepét. Legalábbis így tervezte. Azt gondolta, remek szórakozás lesz, aztán majd megnyugszik, és visszatér élete megszokott, nyugodt medrébe. Csakhogy, nem vette számításba, hogy a szív néha furcsán működik, minden szabályt felrúg, megy a feje után, rohan egyenesen a vesztébe. Miért is gondolt volna erre, amikor biztosan hitte, hogy nem történhet meg vele, hogy szerelembe essen. Egyáltalán, az érzés létezésében sem hitt. Ez a képesség valahogy hiányzott belőle. Voltak kalandjai, megszámlálhatatlanul sok nőügye… Kellemesek, felületesek. Ám, ahogy jöttek, tovatűntek. De ezúttal minden másként sikerült. Hihetetlen, de megtörtént. Kezdte megismerni azt az érzést, amikor az ember még nem süllyed el a szégyenérzettől, de tudja, hogy holnap már megtörténhet. Ha csak… Bár megalkották volna már az időgépet, amibe beülhetnének mind a ketten, hogy visszarepüljenek néhány hetet, hónapot az időben, hogy meg nem történtté tehetnék mindazt, ami velük történt. Életében először tervezget. A jövőjére gondol egy nő oldalán. És retteg attól, hogy a tervek megvalósulatlanok maradnak. Talán, ha lenne bátorsága időben megálljt parancsolni, színt vallani… De pörög a kerék. Ez már magától nem fog megállni. Amit elkezdett, amibe belesodródott, azt már

végig kell csinálnia. Ami azután következik, az lesz elkövetett bűnéért a büntetés. – Akkor kellett volna kitérnem előled, amikor először láttalak meg a Poétában – mondta a harmadik egymás karjában töltött éjszaka után. Még ágyban voltak, Letícia feje széles mellkasán nyugodott, és ő a lány haját simogatta. – Vagy legkésőbb a tekilás éjszaka után… – És miért nem tetted? – dorombolt a lány. – Mert bolond voltam. Mert képtelen lettem volna rá. Mert nehezemre esett volna. – Zene füleimnek – kuncogott Letícia. – Ez jó, nagyon jó… – Egy fenét jó! – A férfi puhán lefejtette magáról a lányt, a hátára fordította, és gyöngéden megcsókolta a szemét, az orrát, a száját. – Sajnálom, kicsikém. Őszintén sajnálom, amit tettem. Boldogtalanná foglak tenni, és te ezt nem érdemled meg. – Boldogtalanná? – fogta két tenyere közé David arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Olyan boldoggá tettél, amilyenné ember még nem tett senkit. Amíg velem vagy, addig soha nem leszek boldogtalan. – De nem maradhatok veled örökké. Nem beszélünk róla, de mind a ketten tudjuk, hogy egyszer, nem is olyan soká, el kell válnunk. Letícia nem akart erre gondolni, beszélni még kevésbé. Hát nem szentségtörés ilyen gonosz gondolatokkal keseríteni az együttlét édes perceit? Az ajkát nyújtotta. – Tudom, mi jár a fejedben – suttogta könnyes szemmel, és mosolygott a két csók között. – Hess! Hess, csúnya gondolat! – fújt egy könnyűt, mint ha tollpihe lenne David orra hegyén. Ahelyett, hogy butaságokat fecsegsz, arról beszélhetnél inkább, milyen jó velem. Mennyire szép volt az éjszakánk. – Persze, igazad van mosolygott rá David szerelemittasan, és kisimította homlokából a haját. Gyönyörű volt az éjszakánk, szupercsoda volt. Sokkal szebb, mint amit valaha is megérdemeltem. – És mit gondolsz, nem érdemelnél meg egy kis ráadást? – kérdezte ravaszkásan, kacérkodva, felkínálkozón a lány. David szenvedélyes csókkal válaszolt a kérdésre.

 – Los Crucesban tudok valakit, aki átsegít bennünket a határon. Néhány nap alatt elkészülnek az irataink, és tökéletes biztonságban leszünk – közölte David, új szálláshelyükre érkezve. Már harmadik hete voltak együtt éjjel-nappal. Lassan, de biztosan haladtak végső úti céljuk felé. Szokásához híven a táska tartalmát szortírozta. Feltöltötte a brifkóját, a pénz egy részét ágyuk fiókjába rejtette, de a nagyobbik felét most is a táskában hagyta. Jobban bízott az autójuk ülése alá rejtett, üres mentőládában, mint a motelekben. Ha kimozdultak, mindig magukkal vitték a táskát, és persze a pénz jelentős részét. Letícia a ruháit rendezgette, és valahogy sokkal jobban vágyott már egy normális, meleg vacsorára, mint a szóban forgó okmányok kézhezvételére. Nem is késlekedett, hogy mindezt tudtára adja Davidnek. – Piszokul megéheztem, szeretnék vacsorázni. De nem szikkadt szendvicsre, vagy gyorsbüfében bekapott akármire áhítozom. Nagyra tudnék értékelni, mondjuk, egy jó nagy szelet marhasültet, salátával. – Na tessék! Én itt a jövőnket tervezgetem, te pedig a hasadra gondolsz. És ráadásul marhasültre! Ez már a vég kezdete! – zsörtölődött színlelt méltatlankodással a férfi, mert ez hozzátartozott az imidzséhez. Csak nem hagyhatja megjegyzés nélkül egy nő ennyire romantikamentes kívánságát. – Ahol a megvetett ágynál többre értékelnek egy szelet marhasültet, ott már fogyóban a szerelem – sóhajtozott csalódottan. – Kapd be! – Letícia a fejéhez vágta a pólóját, és ezzel le is zárult a vita. David magára öltötte, és már indult is a motel portásához, hogy megkérdezze, hol lehet errefelé egy jót vacsorázni. Mondjuk, marhasültet. Történetesen valami ilyesmire gondolt ő is, mert már igencsak ráunt a sebtében bekapott hamburgerekre és szendvicsekre. Ha Letícia nem hozakodott volna elő az óhajával, ő akkor is felkutatta volna az éttermet, ahol meleg vacsorával kényeztetnék gyomrukat.

– A Fehér Kakas csárdában – sietett készségesen válasszal a kiálló ádámcsutkájú, langaléta alkalmazott, és már magyarázta is, merre, hogyan menjenek. – Nincs messze, kábé három-négy kilométer. Nagyszerű! Azonnal indultak is. Egész jó kis késdobálónak látszott a csárda. Tele füsttel, sok pörgekalapos marhahajcsárral, lócsiszárral, és néhány erősen kimázolt hölgyikével. Igazán patinás hely két jó falat után áhítozó vándor számára. Bár David nem átallotta megjegyezni, hogy ha ültetési sorrend nincs is a csehóban, azért szalvétát legalább adhattak volna a teríték mellé. De, ne legyen az ember telhetetlen! Ha a szalvéta hiányzott is, az étel nem volt rossz. A véresre sütött bélszín viszonylag puha, a saláta ropogós, a zsúrkenyér meleg. A sült krumpliról sem sajnálták a ketchupöt és a metélőhagymát. A sör is hideg volt. Egyszóval, fenséges, ha nem is főúri vacsora volt. És a meglepetés: ricsajos, vidám countryzene szolgáltatta a talpalávalót. Soha romantikusabb estét. Letícia volt a kezdeményező: – Nincs kedved táncolni? – ringott ütemre a székén. David szívesen szopogatta volna békésen a sörét, meg is ütközött egy cseppet Letícia indítványán, de végül is lovagiasan ráállt a dologra. – Jól berozsdásodhattam már, és az igazsághoz tartozik, hogy sohasem álltam nagy táncos hírében, de lásd, kivel van dolgod – felállt, a kezét nyújtotta a lánynak. – De előre bocsátom, nem akarok panaszt hallani, ha időközben a lábadra taposok. Nem taposott a lábára. Sőt! Várakozáson felülmúlta magát. Úgy ropták, olyan önfeledten, fiatalos hévvel, annyira mindenről megfeledkezve, hogy egész szép kis nézősereglet gyűlt köréjük. Tapssal biztatták az idegen, jól táncoló párt, és a végén megéljenezték őket. Fáradtan, kimerültén rogytak le a székre. – Becsaptál – legyezgette magát Letícia, és közben elégedetten nevetett remekül táncolsz. David is a homlokát törölgette.

– Kösz az elismerést. Ezt beírom az önéletrajzomba. Már ha egyszer eljutok odáig, hogy önéletrajzot írjak. Újabb sört rendeltek, és amíg az megérkezett, David felemelkedett, és kiment az udvari mosdóba. Az ajtóban összeütközött két fickóval. Mire visszatért az asztalhoz, a fickók már a játékautomatát lökdösték. Semmi szokatlan nem volt a jelenetben, csak egyvalami, és ezt elmondta Letíciának is. – Nem emlékszel? Mintha Galvestonban is láttuk volna őket. – Sőt még korábban is, de ezt elhallgatta a lány előtt, aki enélkül is kellőképpen megrémült. Bár ő nem emlékezett a fickókra, a szíve mégis ijedten kalimpált. A jókedvüknek egyszeriben szárnya kelt. Egy menetet még táncoltak, de korántsem olyan lelkesen, mint az előzőt. Hangulatukat még az sem hozta vissza, hogy időközben a két fickó felszívódott. Mint valami komor viharfelhő, tornyosodott fejük fölött a félelem. Hetek óta nem olvastak újságot, nem hallgattak híreket, és így nem tudták, hol is tart a nyomozás. Talán kopók ezrei szimatolnak utánuk. Az is megeshet, hogy az a két fickó már rájuk is talált. David kiitta a maradék sörét, fizetett, s azt mondta: – Menjünk – és megfogta a lány kezét, megindult vele a kijárat felé. Langyos, csillagfényes volt az éjszaka. A lány mélyet szippantott a jó szagú levegőből. Kitárta szívét, lelkét, és a két karját, mint aki magához akarja ölelni a világot. – Csodaszép éjszaka! – emelte fel a szemét a csillagpöttyös égboltra. David is ezt tette, csak valahogy másként. Kiguvadt, dühös szemekkel. – Valóban – süvítette ki fogai közül a tüdejébe szorult levegő gyönyörű telihold, hunyorgó csillagok, meg miegymás… Letícia játékos rosszallással oldalba lökte, és csúfondárosan ránevetett. – Na, te nagyokos. Hol látsz teliholdat? Az ott egy vékonyka kis hold kunkor. Éppen hogy csak megszületett az újhold.

– Igazad lehet, de ez nem hinném, hogy sokat változtat azon a tényen, hogy valakinek megtetszett a tragacsunk – fordult szembe a lánnyal. Letícia szeme elkerekedett, ajkára fagyott a gúnyos kis mosoly, a szó is belé fagyott. A hely, ahol néhány órával korábban a Buickjukat hagyták, üresen állt. Autó sehol… Benne a táskával, és persze a pénzzel…

10.

Hosszú és fáradságos volt a gyaloglásuk a motelig. A vacsora, a kedélyes kiruccanás túl költséges. Ráment mindenük. A rozoga Buickjuk és vagy ötmillió dollárjuk. Egymást marták egész úton. Kinek az ötlete volt az este, és ki követte el azt a marhaságot, hogy a vagyonukat a tragacs ülése alá rejtve magukkal vigyék. Szó szót követett, beleadták minden dühüket, tehetetlenségüket a veszekedésbe. Hangjuk evességéből kisejlett, hogy abba sem hagyják, míg át nem számolják az ágy fiókjában hagyott összeget, ha ugyan azt is el nem lopták. Mázsányi kő zuhant le a szívükről, amikor egyszerre rohanva a rejtekhelyhez, a kendőt, amibe a pénzt csomagolták, érintetlenül találták. Lerogytak az ágy elé, a föld re, kiszórták a kendő tartalmát, és számolni kezdték. Nem is volt olyan nagyon kevés. Csak az ellopotthoz képest semmi. Pontosan háromszáznyolcvanhatezer dollárjuk maradt, amiből ki kell gazdálkodniuk a hamis papírok és az újrakezdés költségeit. Kérdés, hogy egyáltalán futja-e a vagyonukból? Reggel összepakolták gyér motyójukat, a közeli benzinkútnál háromezerért vásároltak egy rozzant Hondát, és továbbálltak. Sok-sok bajuk mellett azzal vigasztalódtak, hogy a két fickó, akik Gaiveston óta követték őket, nem kopók voltak, hanem közönséges tolvajok. Hogy mit láttak az ócska Buickjukban, az maradjon meg az ö titkuk. Nyilván meglepődhettek a gazdag zsákmány miatt, ezért a lehető leggyorsabban el is

tűntek. Legalább rájuk nem lesz több gondjuk. És már ez is valami. Los Cruceshoz közeli falvacskát szemelték utolsó állomáshelyül, ahol előreláthatólag hosszabb időt kell eltölteniük, míg minden papír elkészül. David innen akart bejárni a városba, egy Marco Rossi nevű mexikóihoz, akitől a segítséget remélte. A falu nem volt kisebb, porosabb, mint a többi, földút menti jelentéktelen kis település. Még talán önálló neve sem volt, motelje még annyi sem. Mintha lefelejtették volna a térképről. Benzinkút, vegyesbolt, műszaki bolt, templom, kocsma, és néhány szeszélyes elrendeződésben szétszórt ház. Tökéletes búvóhely két, a világ elől elrejtőzni kívánó ember számára, annál is inkább, mert az itt élő emberek roppant vendégszerető népek voltak. Ünnepi fénypontot jelentett számukra a nagy ritkán idetévedt idegen. Nem kellett mást tenniük, mint kiszemelni azt a portát, ahol meg kívántak szállni, és bekopogni a valószerűtlenül zöld pázsit közepén álló szép, fehér ház ajtaján. Tökéletes csend és nyugalom, gyerek sehol, csak egy eléjük siető, pirospozsgás háziasszony. Azonnal megegyeztek az árban. Olcsó volt. A szobájuk nagyon tiszta, egyszerű, de barátságos. Otthonszagú levegő, meghitt családi fészekre emlékeztető légkör uralta. A háziasszony ragaszkodott hozzá, hogy vendégei az ő főztjét fogyasszák. Meghitt és nyugalmasan szép napokat töltöttek itt. Átölelte, simogatta mindkettőjüket a béke. Megnyugodtak, regenerálódtak megtépázott idegeik. Kószáltak a letarolt mezőkön, órákon keresztül hevertek a hosszan elfekvő fűben, lábukat áztatták a rohanó kis patak vizében, amelynek annyira sekély volt a vízhozama, hogy annál egy városi csőtörés is nagyobbat produkált. Ruhatárukból hiányzott a fürdőruha. Nem is volt rá szükség. Eddig egyáltalán, most pedig végképp nem. Sehol, senki sem zavarta meg kedvtelésüket. Pucéron, anyaszült meztelenül napoztak, lustálkodtak a patakparti cserjésben. – Szégyentelen önmutogató – vádolta nevetve Letíciát a férfi, amikor kibújt a bugyijából.

– Lehetetlen alak vagy – csápolt felé a levetett fehérneművel a lány. A férfi elkapta, és ledöntötte. – Még nem, de hamarosan az leszek, ha sokáig nézlek. Úristen! Csak tudnám, mi van benned, amitől még egy magamfajta, teljesen normális alak is komplett hülyének érzi magát. – Micsoda magas színvonalú udvarlás – Letícia lebirkózta. Nevettek és hemperegtek. Hol egyikük, hol a másikuk kerekedett felül. David végül megadta magát. Hagyta, hogy Letícia lebirkózza. Feküdt ernyedten, békésen, a szemét is lehunyta. Valahol legbelül mosolygott is, de igyekezett eltitkolni. Nem akart semmire sem gondolni, csak erezni akarta a gyöngédségét, amivel Letícia elhalmozta. Nem hitte, hogy létezik ehhez fogható öröm. És most, tessék! Valahonnan a semmiből felbukkan egy lány, aki első ránézésre még csak nem is tetszett neki, mégis felborította az életét. A józan ész kirepült az ablakon, és helyette egy szünidőre hazaérkező iskolás izgalma lép. Mert, hogy ő ezekben a napokban, hetekben vakációra tért haza… haza Letíciához. – Hol voltál eddig? – emelte rá mégis a mosolygós tekintetét. – Téged kerestelek – suttogta a lány megrendülten, mert ő is tudta, mert valamiként ugyanazt érezte, amit a férfi. – Beszélj magadról! – kérlelte David, tenyerébe fogva a lány fölé hajló arcát. – Alig ismerlek. Nem ismerem a gyerekkorodat. Hol születtél, kik a szüleid, vannak-e testvéreid? – Egyedüli gyerek vagyok, és csak az anyámat ismerem. Az apám lelépett, még mielőtt én születtem. – Ezt tette veled? – vonta össze a szemöldökét David. – Miféle ember az ilyen? – Gondolom, nem túl romantikus alkat. Nem olyan, mint a lánya. De ez nem egyedi eset. Mások is, nagyon sokan hátat fordítanak a családi élet nyújtotta meghitt örömöknek. – Mert félnek és gyávák – felelte csendes meggyőződéssel a férfi.

– Vajon mitől? – Letícia nem erőszakoskodott, nem követelődzőtt. Várt. Sejtette, hogy David most egy kicsit önmagával beszél. Viaskodik… – Attól, hogy elveszítik önmagukat, hogy beleolvadnak a másik egyéniségébe. Mert szeretnek egyedül lenni. Élni… – Egyedül lenni jó dolog, de nem örökre – felelte elgondolkozva a lány, a kezéért nyúlt, és a magáéba zárta. – Valakivel együtt élni, akit szeretsz, az még nem jelenti az egyéniséged elvesztését. Szeretném, ha megértenéd, ha te is éreznéd, milyen nagy ajándék a szeretet, és milyen boldogító érzés szeretni. – Egyszer te mondtad, hogy a szerelemben legjobb dolog a várakozás. Most kezdem érteni, hogy mit akartál ezzel mondani. Olyasmi érzés lehet, mint a karácsonyt megelőző csodavárás hangulata a gyerekeknél. Izgulnak, türelmetlenkednek, alig várják, hogy kibontsák az ajándék- csomagjukat, és megtudják, mi van benne. Csakhogy egy idő után ráunnak az ajándékra, félredobják, és újabb meglepetésre áhítoznak. Azt hiszem, az olyan óvatos emberek, mint amilyen én is vagyok, attól tartanak, hogy valahogy, ehhez hasonlatosan múlik el a szerelem is, ezért inkább távol tartják maguktól ezt a szentimentális kórságot. – A szerelem, ha el is múlik, behatárolja a további életünket. Helyébe a szeretet lép, és az megmarad. Ha nem, akkor az nem is volt igaz szerelem, csupán testi vágy. David elmélyülten nézte a kedves kis arcot, és arra gondolt, milyen nagyon logikusan hangzik mindez Letícia szájából, és ő miért nem tudja hasonló szavakkal viszonozni. Miért nem tudja kimondani, hogy szeretlek, vagy, ha nem hisz benne, hogy valóban szereti, akkor miért kapaszkodik olyan görcsösen, lázasan a csodás napokba, miért retteg attól, hogy azok egyik óráról a másikra elszöknek mellőle. Miért követeli ki magának, hogy egész éjszaka a testéhez simulva melengesse, és miért rázza a hideg, miért érzi azt, hogy megfagy, ha egykét percre mégis egyedül marad az ágyában. Talán szavak nélkül is meg tudja magát értetni. Ha két ember együtt

vállalja a sorsát, ha nem akar elszakadni egymástól, az maga is felér egy vallomással. A szó erejével: Szeretlek!  A következő napon David beautózott Los Crucesba, és csak este tért vissza. Letícia izgatottan és rettegve várta, mert időközben ráébredt arra, hogy mennyire kellemesen érzi magát ebben a menekülő bujkálásban, mert David mellett lehetett. Félt abbahagyni ezt a szép és romantikus vakációt. Imádta ezt a kis falut, és ha rajta múlott volna, sohasem hagyta volna el. Kezdte megértem, hogyan képesek az emberek ilyen kietlenségben, távol a tömegtől, a zajos várostól élni. Itt, mintha e szép vidék kedvéért születne újra és újra hajnalonként a nap, villognának mámoros fénnyel a csillagok. Szeretett itt lenni, és félt a holnaptól. A bizonytalanságtól… Attól, hogy fölébred az álmából, és David egyszerre csak eltűnik mellőle. Ennél a pontnál megtorpant a fantáziája. Elképzelni sem tudja, mi lesz vele holnap, vagy holnapután… ha Mexikóban lesznek… Ha David kilép az életéből, az maga lesz a vég. – Fejenként százezer, és öt nap – hajtotta be David maguk után szobájuk ajtaját, és már mondta is, mit intézett Los Crucesban. Letícia döbbenten meredt rá. – Kétszázezer! – kiáltott fel elszörnyedve de hisz ez rengeteg pénz. – Az hát – hagyta rá a férfi de ennyi az ára. Mindenkit megkell olajozni. Fizetni kell az útlevelekért, a hamis névért, a konzulátus alkalmazottait is le kell pénzelni, aztán az autó vezetőjét, aki átvisz minket, és a többi… Úgyhogy, erről ennyit. – Már fizettél? – A felét, előlegbe. A többit majd odaát. – Megbízható alak ez a Marco Rossi? – aggályoskodott tovább a lány. – Akár megbízható, akár nem, meg kell bíznunk benne – rándított egyet a vállán David –, ez benne a kockázat.

– És miben egyeztetek meg? Úgy értem, mikor és hol? Szóval… – Jövő szerdán, délután hatkor vár bennünket kész papírokkal és az emberével. Péntek volt. Alig öt nap, és véget ér a víkendjük. Talán az egész életük. Mindketten erre gondoltak, és összekapaszkodva ölelték egymást. Görcsösen, rettegve, szenvedélyesen. Reggel visszatértek megszokott napirendjükhöz. Reggeli, utána kószálás, napozás, lustálkodás, majd vacsora, és vacsora után éjfélig elnyúló, baráti beszélgetés a háziakkal. Ebbe az öt napba kellett bepréselni minden reményüket, örömüket és békéjüket. Mint a homokórában alápergő szemek, olyan gyorsan gurultak a napok egymás után. Altatták magukat, hogy a feszültségük nem egyéb, mint az ilyen helyzet természetes velejárója, s közben majd beleroppantak az igyekezetbe, hogy eltitkolják, milyen vihar szaggatja darabokra lelkűk csendes békéjét. A nap továbbra is ontotta forró sugarait, a csillagok is fényesen ragyogtak, de a látóhatár peremén már megjelent az a kis felhő, amely lassan, de feltartóztathatatlanul kúszott feléjük, egyre nőtt, dagadt, terebélyesedett, majd a napok múlásával alászállt, és mindkettőjüket beburkolta a rettegés, a bizonytalanság és a bűntudat sűrű fátylába. Hétfő délután kószálásukból hazaérkezve, a háziasszonyuk, Mrs. Lefkin azzal a hírrel lepte meg őket, hogy látogatójuk volt. Két férfi. Azt állították, hogy a barátaik, és holnap visszajönnek. Letícia és David egymásra pillantottak, jeleztek. Majd David udvariasan megköszönte az asszony kedvességét, amiért átadta a barátaik üzenetét, és visszavonult a lánnyal a szobájukba. – Ránk találtak – mondták egyszerre döbbenten, visszavonhatatlan bizonyossággal. – Nem lehet, hogy mégsem? Talán Marco Rossi emberei lehettek. Talán közbejöhetett valami, esetleg felgyorsult… – Letícia görcsösen, kétségbeesve kapaszkodott valami halovány kis reménysugárba, de David félbeszakította.

– Nem! Rossi nem tudja, hol vagyunk. Abban egyeztem meg vele, hogy majd mi keressük a kapcsolatot. – De… de akkor? Akkor hogyan akadhattak a nyomunkra? – kérdezte a lány. A hangja reszketett, a félelem eltorzította, és könnyek dagadtak a torkában. Mit és hol rontottuk el? Olyan szépen, annyira jól mentek a dolgaik, annyira a végcél előtt álltak már. Hetek óta nem olvastak újságot, és nem hallgattak híreket. Mint a gyerekek, akik szembekötősdit játszanak, nem láttak, nem hallottak semmit, csak vakon tapogatózva botorkáltak a sötétben, holott a végzet akkor is követ bennünket, ha nem veszünk róla tudomást. David álla alatt idegesen rángatózott az izom. Ingerülten válaszolt, s közben már kapkodta is elő a szekrényből a holmijukat. – Mindegy, hogy hogyan. Ennek már nincs jelentősége. Hajnalban elmegyünk. Próba, szerencse. Ha bejutunk Los Crucesba, akkor talán van esélyünk a menekülésre. Még pirkadat előtt indultak. Egy ideig úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van, ám a következő falucska határát elhagyva elakadtak. Előttük néhány mezőgazdasági gép torlaszolta el az utat, és amikor David megpróbált visszafordulni, mögöttük váratlanul felvijjogtak a szirénák. David gyors pillantást vetett jobbra és balra. – Kapaszkodj! – utasította a mellette ülő lányt, és már repült is, legurult az út menti árokba, pörgette a kerekeket, veszettül nyomta a gázt. A Honda nagyot zöttyent, sikerült kitornásznia magát a sekély árokból, és megiramodott a frissen felszántott földek felé. Éles hajtűkanyarral zötykölődött az elvillanó fák között, nyomukban a járőrkocsik. Az úttorlaszt okozó gépek dudakoncertjébe motorzúgás és szirénák fülsüketítő vijjogása veszett. A Honda valósággal felrepült az útra, sikerült kikerülnie a mesterséges dugót, és már száguldott is tovább. Belevájta magát a déli irányú forgalomba, szlalomozott a járgányok között, repült Los Cruces felé. – Sikerült! – David Letíciára nézett, és megszorította a kezét. Még néhány méter, és bent vagyunk a városban. Csakhogy, alighogy ezt kimondta, szemközt járőrkocsik egész hada visított fel. Keresztbe állták az utat. David

hátrafordult, és látta, hogy körül vannak kerítve. A kör bezárult. Kénytelen volt feladni. Elvesztek… Akár az akciófilmekben, elhangzott az ilyenkor szokásos szöveg: – A törvény nevében letartóztatom önöket többrendbeli gyilkosság, rablás és szökés gyanújával. Jogukban áll hallgatni, és ügyvédet fogadni, és a többi… és a többi. Kattant kezükön a bilincs, betuszkolták őket egy rendőrautó hátsó ülésére, majd egy jó félórányi száguldás után átszálltak a várakozó helikopterre, és már repültek is haza. Váratlan és dicstelen vég, darabokra szaggatott remények, kettétört élet. És félig, vagy csak alig-alig megélt szerelmek. Ültek egymás mellett. Szorosan, ujjaik reményvesztetten kapaszkodtak egymásba. Alig volt szavuk, csak pusmogtak. – Vajon mennyit sóznak a nyakunkba? Akad-e ügyvéd, aki elvállalja a védelmünket? Jobb lett volna önként feladni magunkat. Később David könyörgött megértésért és bocsánatért. – Sajnálom, Leti, az egész az én hibám. Ha tehetném, visszapörgetném az idő kerekét, de sajnos nem áll módomban. – Kár lett volna kihagynunk az együtt töltött heteket – felelte csendesen a lány. – Felejthetetlen szép napokat éltem meg veled. Soha senki sem juttatott közelebb a boldogsághoz – felelte David. – Mindig azt képzeltem magamról, hogy nem áll jól nekem a hősszerelmes szerepe. Rettenetesen akartam nem beléd szeretni, de most már biztosan állíthatom, hogy nem ment. Rettenetesen vágyom a megbocsátásodra, és a folytatásra. Bízom benne, hogy lesz még lehetőségem a bizonyításra: nem volt elvesztegetett idő, amit velem töltöttél. – Várok rád, ha akarod – fogadkozott bizonytalanul a lány. Nem is igen szóltak többet. Csak számolták a perceket, amit még egymás közelében, egymás kezét fogva együtt tölthetnek. Letícia szeme elé ködfátyol ereszkedett. Élete nagy, tragikus végű romantikus regényét írta az elmúlt

hetekben. Csak ennyi történt. Már csak a zárszavak hiányoznak a végéről. A jó túl gyorsan száll el az életünkben, és a legtöbb ember, későn veszi észre, hogy csak óráik vannak a boldogságra. Ez volt a finálé. Vége. Vékony kis patakocska folydogált az arcán. Hálás olvasója volt saját életregényének.

11.

A

helikopter lassan ereszkedett lefelé. Letícia már jó ideje nem látott egyebet a csuklóján a kézbilincsen kívül. Már, elengedték egymás kezét, nem beszéltek. Elfogyott a mondanivalójuk, véget ért a regény. Elvarratlan szálak nélkül, ahogy azt David Barrington mondaná. Mert, ami ezután következik, az már érdektelen az olvasók számára. A két főhős története itt ért véget a helikopteren. Lassan megemelte a fejét, és az ablakra nézett. Vajon hol fog a gép landolni? Egy felhőkarcoló tetején, vagy valami fogház udvarán? Báván meredt az alattuk húzódó zöld térségre. Ez nem New York! Olyan, mintha piknikre érkeznének. Ismerős táj. Már járt itt valamikor. Mikor is? Lényegtelen. Nyilván még élő korában, de most már halott. A helikopter megrázkódott, földet ért, és a motorja is leállt. Megérkeztek. Az egyik fegyveres őr kinyitotta az ajtót, a másik kettő pedig megragadva a foglyok karját, a nyitott ajtóhoz kísérte őket. Leléptek. Letícia állt, és értelmetlenül bámult az ismerős, díszes kapura, a mögötte szélesen elterülő kertre, a vízköpő sárkányra, és az út végén emelkedő nagy épületre. David Barrington házára. Megrázta a fejét, nyilván csak képzeli, Hogy itt van, vagy tényleg meghibbant. De nem! A látomás nem oszlott szét, sőt egyre közeledett. Valaki – nem tudta ki – a karjánál fogva vezette be egy kapun, a kerti úton végig. A válla mellett óvatosan, a mellette lépkedő Davidre lesett, vajon ő is ugyanezt látja? A férfi kevésbé tűnt nyugtalannak, sőt mintha kimondottan vidám lenne. Nyoma sem volt levertségnek, töprengésnek, a szeme csillogott, az ajka szegletében

ravasz kis mosoly lapult, amely egyre szélesedett, végül nevetéssé nőtt. A hangos csaholással elé rohanó kutyáját üdvözölte: – Rex, öregfiú! De rég láttalak! Jól vagy? Nagyon hiányoztam? – mintha csak egyik hollywoodi útjáról térne haza. Letícia megkövülten bámulta a jelenetet. Ha kettészakítják, akkor sem érti, mit jelent mindez. Ez őrület! De még korántsem ért a meglepetések végére. Ellenkezőleg, azok még ezután kezdődtek el. David megemelte összebilincselt két kezét, és vidáman elrikkantotta magát: – Szia mindenkinek! Letícia a lépcső aljánál tolongó tömegre meredt, azokra az emberekre, akiknek ez a szertelenül könnyed üdvözlés szólt. Megroggyant a lába. Még jó, hogy az a bizonyos kéz jó erősen tartotta a karját, különben biztos, hogy elvágódott volna. A kopasz és pocakos pasas, akit olyan állhatatosan kísérgetett, mellette a pufók arcú, jóságos nagybácsi,aki a spagettit zabálta. Kissé odébb a kis szakállas műkincskereskedő. De hisz ezek az emberek halottak! A saját szemével látta őket a kiontott vérükben feküdni. És még mindig nincs vége! Valahonnan hátulról előrelépett Harrison hadnagy is, akibe ő saját kezűleg eresztett bele több golyót. Harrison egy cseppet sem tűnt halottnak. – Hát megjöttetek végre? Jól sikerült a kis vakáció? – ölelésre lendült a karja, és egyszerre ölelte magához Davidet és Letíciát, majd miután jól megropogtatta a csontjaikat, kulcsot halászott elő a zsebéből, és megszabadította a „foglyokat” a bilincseiktől. Először a lányt, azután pedig a barátját. Letícia dermedten állt a lármás társaság gyűrűjében. Szavak úsztak a füle mellett, melyeket hallott, de nemigen értett. Csak azt látta, hogy mindenki nevet, ölelkezik, és remekül szórakozik valamin… Akár a moziban. Ölelésből, kézfogásból neki is kijutott bőven. Váratlanul feltűnt a négy „halott” kommandós legény is, és ekkor Letícia egyszeriben kijózanodott. Ismételten volt alkalma meggyőződni a könyveiben oly gyakran használatos:

Leesett az álla a meghökkenéstől, közhely igazáról. Ez a kifejezés pontosan azért közhely, mert nagyon is igaz. Mert bizony az ő álla most majdnem a mellét veri, annyira leesett. Némán, tágra meredt szemmel bámulta a vigyorgó ábrázatokat. Sorra egymás után, alaposan szemügyre vette mindegyiket, és addig erőlködött, míg sikerült végre hangot kipréselnie a torkán. – Nem is tudom – siralmas erőlködés, tudja. Ide-oda cikázó pillantása végül David arcán állapodott meg. – Én lettem időközben agyilag zokni, vagy tényleg másról van szó, mint eddig hittem? David átölelte, magához húzta, és engesztelő kis csókot pöttyintett az arcára. – Letícia, kérlek, bocsáss meg. Tényleg, nem egészen így terveztem, de valahogy így alakult. A lány lesöpörte válláról a férfi kezét, és összeszedte magát. – Felvilágosítana végre valaki, ez valami játék, vagy mi?! – Félig játék, félig valóság – nyúlt ismét a kezéért David, de a lány következetesen ellökte magától, így az már sokkal bizonytalanabbul kezdett bele a vallomásába. – Játéknak indult. Te írni akartál valamiről: bűnről, amit csak filmekből és könyvekből ismertél. A segítségemet kérted, és én megpróbáltam a magam módján segíteni. Az elméleti oktatás nem járt valami bravúros sikerrel, de te tántoríthatatlan maradtál. Nem hiszem, hogy lett volna ember, aki képes lett volna meggyőzni arról, hogy te remek romantikus író vagy, de a krimi nem a te műfajod. Ezért én is letettem erről. Azt akartam, hogy a magad bőrén tapasztald, mi a félelem, mi az elszántság, a vakmerőség. Mi visz rá valakit arra, hogy lopjon, életet oltson. Milyen érzés ártatlanul belekeveredni a valamibe, amiből nem látszik kiút. Mi késztet egy embert menekülésre, arra, hogy mentse a bőrét, hogy ne gondoljon a távoli jövőre, csak a jelenre. Élvezze az életét, amíg lehet, míg le nem csap rá a törvény ereje. Te átélted a félelmet, a kétségbeesést, voltál halálközeiben, menekültél, és megtörtél. Ha ezek után is úgy döntesz, hogy krimit akarsz írni, már tökéletes hitelességgel teheted. Kérlek, ne

haragudj rám ezért a kemény leckéért, de a te érdekedben úgy érzem, meg kellett tennem. A lány szeme előtt sötét karikák ugráltak, arcából kiszaladt a vér. Sok mindenre számított, de erre a kegyetlen, hidegvérrel végrehajtott komédiára nem. A fejét rázta. Nem, ez nem lehet igaz. – De az a sok vér, a lövöldözések… Én magam is… – a kezére meredt. Ez a kéz nem is olyan régen fegyvert fogott. A vér talán még meg sem száradt rajta, még mindig a pórusaiban van… – Játék volt – vette át a szót Harrison, mert barátja egyelőre a szavakat kereste. Mélyen leszegett fejjel állt a lány előtt. Szégyellte magát, mert érezte, hogy tréfája átszakította a megengedhetőség kereteit. Tényleg nem akarta, de így történt. Már nem is annyira Letíciáért aggódott. Tudta, hogy okos lány, és túlteszi magát a megrázkódtatásain. Önmagáért rettegett. Valamit nagyon elszúrt… Ha nem jóvátehetetlenül! Ez a lány más embert formált belőle, az együtt, a vele töltött hetek lefújták róla a port, akár egy öreg könyvről, és ő kinyílt… Olyan, mintha valaki tükröt tartott volna elé, és meglátta, megismerte benne az igazi önmagát, azt, akit eddig nem ismert… Amit önmagából, a szerelemből megmutatott, az nem játék volt. Az mind-mind egy őszinte ember érzései voltak. Kár, hogy ezt nem tudja bizonyítani. – Színpadi kellékek – magyarázkodott Harrison – vaktöltények, festékpatron, álrendőr és álnyomozó. És az utóbbi idők egyik legéletszerűbb forgatókönyve. Kemény, kegyetlenül koppanó, mély sebeket ütő szavak. Letícia a fotelhoz támolygott. Le kellett ülnie, mert lábai, akár a kocsonya, remegtek alatta. – Ripacsok! – sziszegte összetörtén, mélységes megvetéssel. David mellé sietett, próbálta menteni a helyzetet, a derűs oldalát akarta megmutatni a történteknek. Azt akarta, hogy a lány velük nevessen. – Leti, kérlek! Ez csak tréfa volt… és jól végződött. Vagy megbántad az együtt töltött heteket?

– Ez a legotrombább tréfa volt, amit ember valaha is kitalálhatott – kapkodott levegő után a lány. Csoda, hogy egyáltalán még képes megszólalni. Még hogy tréfa! Ezt az egészet ez a szörnyeteg találta ki. Gyűlölte. Úristen, de mennyire gyűlölte! Nem any- nyira azért, mert bolondot csinált belőle, mert ezt a sok embert mind bevonta a játékába, és most valamennyien remekül szórakoznak rajta. Ezt megérdemelte, ha már annyira ostoba volt, hogy hagyta az orránál fogva vezetni magát. Azért gyűlölte, amit személy szerint ellene, a szerelmes nő ellen követett el. Hazudott! Az első perctől kezdve hazudott… Mindent: a csókot, a szenvedélyes éjszakákat, a vidám estét, ott a Fehér Kakasban. Hazudta a sorsközösséget, az örömöt, a boldogságot… Még a bizonytalan jövőjüket is hazudta… – Ha egyszer összeállítják az emberi gaztettek lexikonját, rólad egy egész könyv fog szólni – szemét ellepték a könnyek. Nem bírta tovább. Nem akarta elhinni, hogy mindez megtörtént. Talán csak álmodik. O, Isten, cáfolj rá! Mondd, hogy nem igaz!! – Próbáld több jóindulattal nézni a dolgokat! – David megragadta, felrántotta a fotelból, ahová az imént lerogyott. – Bocsássatok meg! – szólt a barátainak, és a legközelebbi szoba felé cibálta a lányt, mert érezte, elérkezett a komoly beszélgetések ideje. Ha most elmulasztja, talán soha többé nem kerül rá sor. Becsukta maguk mögött az ajtót, és két kezét magasra emelte, mert a lány hallani sem akart semmiféle mesét, kifogást, magyarázatot. – Azt sem tudom, hol az eleje és a vége a hazugságaidnak, és te több jóindulatot vársz el tőlem! Sőt ha nem tévedek, talán még a hálámra is igényt tartasz, csupán, mert megtanítottál az igazi halálfélelem érzetére. Megvetlek, gyűlöllek! – Ugyan, Leti! Hagyj fel ezzel a gyerekes sértődöttséggel! – David keményen leszorította a kezét, a csuklóját markolta, mert azt akarta, hogy ránézzen, hogy lecsillapodjon, és kitisztuljon a feje. – Nem igaz, hogy gyűlölsz! Igaz, most nem nagyon szeretsz, de azért mégiscsak szeretsz. Vagy azt akarod elhitetni velem, hogy nem igaz, amit a szeretetről mondtál?

Ha jól emlékszem, arról igyekeztél meggyőzni, hogy csak az a szerelem, szeretet múlik el, amelyik sohasem létezett. Ne hazudtold meg önmagad. Én tudom, hogy amint lehűl a haragod, meg tudsz majd bocsátani nekem, aki nem is vétettem ellened olyan sokat. Belátom, nem játszottam egészen szabályszerűen, de legalább megpróbáltam élni. Valahogy akként, ahogyan sohasem éltem volna, ha nem merülök bele ebbe a játékba. Nélküled sohasem tudtam volna meg, milyen remekül lehet szórakozni egy út menti csárdában, milyen magasztos érzés együtt kószálni a napsugaras mezon azzal, akit szeretünk. Mennyire romantikus hely egy csótányoktól hemzsegő motel, milyen ízletes tud lenni még a szikkadt szendvics is, ha azt ketten fogyasztjuk el. És rájöttem arra is, hogy az életben nincs nevetés, humor, tréfa és szeretet, akkor az az élet értéktelen. Más ember lettem, Leti… Egészen más… – Te ugyanolyan önző maradtál, mint amilyen voltál – Letícia az orrát fújta, és a könnyeit törölgette. – Most sem tudsz másról beszélni, mint magadról! Az istenit! Legalább azt magyarázd meg, hogy mi inspirált erre a játékra azon kívül, amit már mondtál. Miért nem hagytad abba? Miért költöttél rá súlyos tíz- vagy százezreket? Mert, nem tévedek ugye, ha azt állítom, mindez rengetegbe került neked. Ez a sok fő- és mellékszereplő, a statiszták. Egy egész stáb neked dolgozott, gondolom, az ellopott, pénzzel teli táska is a sajátod volt. Davidet kezdte elhagyni az alázatosság álarca mögé erőszakolt nyugalma. Nem szokott hozzá, hogy térden állva kelljen esdekelnie egy bocsánatos bűn megbocsátásáért. Idegesítette Letícia rendíthetetlensége. Utált női könnyeket látni. Ezért elég sajátos módon adott magyarázatot a neki szegezett kérdésekre. – Megengedhetem magamnak a költséges szórakozást – rándított nyeglén a vállán. – Idegesítően sok pénzem van ahhoz, hogy ne nézzem, mire költőm. – Egyesek a fölös pénzüket nemes célokra fordítják – támadt neki a megbocsátásra képtelen lány. – Például: az elhagyott gyerekek támogatására szolgáló alapítványba fektetik. De neked ez meg sem fordult a fejedben. Miért is gondoltál volna rá, hisz tőled távol áll minden, ami emberi.

– Ha már itt tartunk, tőled pedig a logikus gondolkozás áll távol – állt meg szétvetett lábakkal a lány előtt a férfi. – Ha csak egy cseppnyi kételyt is láttam volna rajtad, azonnal lefújtam volna a játékot. De te szakmailag annyira naiv és tudatlan vagy. Még azt sem tudod, hogy a rendőrség nem von be amatőröket érdemi munkákba. Soha! Azt is tudnod illene, hogy a nyomozás egyik legfontosabb követelménye, hogy a nyomozó ne beszéljen az ügyről túl sokat, idegeneknek pedig semmit. Még hogy naprakész információkat ad egy kezdő kis írónak? Nem gondolod, hogy mindez nevetséges? És az akció! Ha egy cseppet gondolkoztál volna, ott, a helyszínen rá kellett volna jönnöd, hogy az egész egy megrendezett jelenet. Letícia bőgött. Patakokban folyt arcán a könny. Sajnos, igazat adott Davidnek. Igen… Ha visszagondol, voltak pillanatok, amikor elég zavarosnak látta az egész ügyet. De megbízott benne. És pontosan ez fáj a legjobban. Az, hogy kihasználta a naivitását… Meg akarta kapni… Egyszerűen erről van szó. Lefektetni, jól kiszórakozni magát, aztán eldobni és megszégyeníteni… David megérintette az állát. Csúnya vörös volt az orra a sírástól, mégsem bánta. Meg akarta ölelni, le akarta csókolni a könnyeket az arcáról. Meg akarta értetni ezzel a csökönyös lánnyal, hogy ami kettőjük között történt, az nagyon is komoly. Belepusztul, ha ezt nem érti meg. Ha nem bocsát meg, ha elmegy… – Sajnálom, Leti! De tényleg, nagyon sajnálom. – A sajnálom nem elég! – Letícia ellökte magától. A táskájában újabb zsebkendő után kotorászott, és hangosan kifújta az orrát. – És ne próbálj meggyőzni arról sem, hogy gyötör a bűntudat, mert az is csak hazugság lenne. A sajnálkozáshoz és a bűntudathoz lelkiismeret is kell, az pedig nálad hiánycikk. Úgyhogy, hagyj fel ezzel a hülye álszent dumával! – indult, befejezettnek tekintette a felesleges szócséplést. David elkapta, és a karjánál fogva visszapenderítette. Türelmetlenül, erőszakosan szorította a csuklóját, de a szeme könyörgött. – Letícia, kérlek – a hangja is szokatlanul esdeklő volt próbálj megérteni, és ha tudsz, megbocsátani. Én… én…

– De szépen mondtad! – Letícia félbeszakította, pedig már csaknem kimondta a bűvös szót: szeretlek… Azt a szót, amely talán képes lett volna megolvasztani szíve körül a dermedtséget. „Próbálj megérteni, és ha tudsz megbocsátani” – sikerült felülkerekednie az elkeseredettségén. Megtalálta magában az erőt, amely képes volt a kemény visszavágásra. Ajka gúnyosan, megvetően lefittyedt, amikor folytatta: – És én nagyvonalúan felejtsem el a gaztetteidet, és bocsássák meg neked itt és most… – Nem kell itt és most – szegte le a fejét David, mert érezte: csatát vesztett. Csakis a múló időben bízhat, hogy az majd elhomályosítja Letíciában a megalázó emlékeket. – Nem kell itt és most… Majd egyszer. Nagyon sokat segítenél nekem – mondta csendesen, meghátrálva. Már a kezét is elengedte. Félrelépett, nem állta útját. Ha menni akar, menjen. A lány mélyet sóhajtott. Ráharapott az ajkára, hogy ki ne mondja: soha! – Van még egyéb közölnivalód? – tette fel helyette a kérdést, és mivel David csak némán a fejét rázta, elhúzott mellette. – Jó. Akkor én elmentem – hangosan csattant mögötte az ajtó. Ez a ráadás volt a regényének: a végszava… az epilógus…  Az üzenetrögzítő lámpája pirosan villogott. Letícia megszokott mozdulattal lenyomta a gombot. – Olga vagyok. Kerestelek, hol vagy? – Aztán megint csak ő: – Leti! Mi van a könyveddel? Később: – Hé, te lány! Nyakig benne vagyok a sz…-bán. Beprotezsáltalak egy új pofához, és te köpsz rám. – Kapd be! – letörölte az egész szalagot. Hát nem érti? Letícia Faber most éppen halni készül! Kimúlni, megszűnni. Ha érdekelné, figyelemmel kísérhetné, hogyan szűnik meg, kínlódva, gyötrődve létezni. Fáradt, kiégett, végtelenül csalódott és mocskos. Több hónapos piszok tapadt rá, amit le kell mosnia magáról. Lehajigálta szakadt

farmerét, a trikót, a bugyiját, és ott állt az íróasztala mellett, ahol a jegyzetei sorakoztak. Csupa-csupa kidobni való szemét. Lesöpörte őket, de ahhoz már nem volt ereje, hogy a szemétkosárig elvigye. Ott hevertek dicstelenül – mint elhagyott csatatéren a holtak – a szőnyegen. Vizet engedett a kádba, beleült, alaposan lecsutakolta magát, aztán whiskyt töltött a pohárba, és egy hajtásra megitta. Jólesett. Melegen bizsergette üres gyomrát, ezért újra töltött. Végre itthon! A ménkűbe is! Ágya akár a koporsója, hiszen ő meghalt. David Barrington, az a szemét megölte. Némán feküdt mozdulatlanul, a mennyezet egy pontját bámulta. Valahol elakadt benne a sírás, nem tudott kijönni, pedig nagyon jó lett volna bőgni… csak bőgni. Vagy, ha bőgni képtelen, legalább aludni. De egyik sem ment. Szemére nem jött álom, a gyomra remegett, feszült volt. Különös tünetek egy halottnál. Bevett két rózsaszínű pirulát a feszültsége ellen, később két kéket, hogy végre elaludjon. De talált sárgákat is. Fogalma sem volt róla, hogy mikor és mire szedte, de valamire biztosan jók. Végre közeledett felé a kábulat, és ő hisztérikusan nevetni kezdett. Aztán, csak úgy elszállt… valahová. Végre tényleg meghalt. – Leti?! – valaki erősen rázta a vállát. – Leti! Az ég rogyna rád! A frászt hozod az emberre. Térj már észhez! Mi van veled? Be vagy lőve? – Olga arca torzóként mozgott a szeme előtt. Megemelte, a háta alá csúsztatta a karját, próbálta megtartani, de Letícia megroggyant, a feje is félrebillent. – Hagyj! – hörögte artikulálatlanul –, meghaltam. – Majd mindjárt szétrúgom a segged, és tényleg meghalsz – Olga poharat emelt a szájához, vízzel kínálta, de a víz kifolyt a szájából. Még a nyelvének is alig volt helye, nemhogy vizet nyeljen. – Leti! Mit vettél be? – rázta meg Olga. – Az Istenedet! Mit és mennyit? Igazán össze akarta szedni magát, de a töprengéstől fájdalom nyilallt a fejébe. – Nn… nem tudom. Ke… kettőt, vv…vagy… hármat. Nem emm… emlékszem. – Oké, rendben – Olga visszafektette, és ő azonnal visszazuhant kegyes álmába. Hosszan és zavartalanul

aludt, míg ismét Olga matatására ébredt. Elmúlt a tabletták jótékony hatása, és ugyanazt a kínt és zaklatottságot érezte, mint mielőtt bevette azokat. Nem a saját ágyában feküdt. A szoba is idegen volt. Kérdőn nézett szét. – Nyugi, nyugi. Nálam vagy – puszilta meg a homlokát Olga. – Nem hagyhattalak magadra abban az állapotban. Az orvos azt mondta, nincs komolyabb baj, csak egy kis kimerültség…. – Ja, igen. Iszonyatosan kimerültem – nyögött fel Letícia talán meg is haltam. – Egy nyavalyát haltál meg! – dörrent rá erélyesen a barátnője. – És, ha nem akarod, hogy agyonverjelek, próbáld összeszedni magad! Hol a fenébe csámborogtál? És mi történt veled? – Hm… a pokolban, és egy kicsit a mennyországban – motyorogta az orra alatt. Most már emlékezett. A fenébe! Mennyivel jobb volt, míg öntudatlanul aludt. – Tényleg fáradt lehetsz ilyen hosszú út után. Én meg azt hittem, szorgalmasan dolgozol a könyveden. Megalkudtam a járulékodon is, te meg toronymagasan tojsz az egészre. – Az ég szerelmére, Olga! – a hangja már hasonlított a régihez. – Én arról igyekezlek meggyőzni, hogy halott vagyok, te meg a könyvemről szövegelsz. Egyáltalán! Tudod-e, hogy időközben mi mindenen mentem keresztül? Na ugye, hogy nem. Akkor legalább annyi időt hagyj, hogy felfogjam ésszel, mégsem haltam meg, és élek. Olga gyanakodva nézte a sötét karikás szempárt, a nyúzott arcot. Sejtette, de nem akarta elhinni. Ez a lány gyógyíthatatlanul ostoba. – Csak nem kéjutazáson voltál az ördöggel? – kérdezte, és tudta, így igaz. Letícia is rábólintott: – Így is lehet mondani. – Megmondtam! Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – pattant fel harciasan Olga. Előbb Mr. Kihasznál, és most Mr. Kikészít! Mert ugye vele voltál? Mit tett veled? Elmondod végre?

– Azt hittem… szóval, elhitette velem, hogy belém habarodott. És… – És? – sürgette Olga. – Ügy utálom azt érezni, hogy milyen nagyon boldog vagyok – bőgte el magát Letícia. Végre előbuggyantak a könnyei. így máris sokkal jobban érezte magát. – Esküszöm, hogy nálad nagyobb bolondot még nem hordott a hátán a föld. Szóval? Inkább boldogtalanná teszed magad, minthogy boldog légy? Erről lenne szó? – Nem egészen – ingatta bánatosan a fejét Letícia vagyis, nem tudom. – Na jó! Akkor most mindent elmesélsz. Rendben? De gyorsan, mert sürget az idő. – Két hét múlva lejár a határidő, és fuccs a szerződésnek. Mr. Carmell – az új kiadód – igencsak türelmetlenül várja, hogy kezet rázzon Bea Fleminggel, és persze kézhez kapja a beígért új könyvedet. Alaposan kibőgte és kialudta magát. Olga állandó jelenléte, törődése balzsamként hatott az akaraterejére, mely végül is arra kényszerítette, hogy túltegye magát élete nagy, nem éppen legmesésebb kalandján. Alig néhány nap alatt összeszedte magát, és majdnem a régi volt. Visszaköltözött a lakásába, és megpróbálta újjáépíteni szétzúzott vára romjait. Előszedte fiókjából azt a bizonyos – a nagy attrakció megkezdése előtt összeállított csaknem kész kéziratot, és befejezte. Mit is nyilatkozott róla David Barrington? „Bea Flemingnek megfelel, de Dick Devonstól többet vár”. A pokolba David Barringtonnal! És a lángelméjével, meg a kemény kritikájával! És a pokolba Dick Devonsszal is. Feledve… Törölve! Beéri Bea Fleming nevével. Nem kíván a nagy Jack Gare árnyékában lapulni, letesz róla, hogy egy levélkét kérjen dicső babérjaiból. Írt, szorgalmasan dolgozott. Október végére sikerült a művét készre kaparnia. Még egyszer elolvasta – ezúttal feledve Bea Fleminget. Olvasó volt, és mint olvasó, egészen elfogadhatónak találta. Volt benne egy kis izgalom, szerelem, kaland… Krimijelenetekkel átszőtt romantikus regényt adott le az új kiadójának. A határidő késett ugyan egy keveset, de abban az ügynöke, és nem ő állapodott meg. Megkönnyebbült. Nem gondolt munkára, megpróbál

nem gondolni Barringtonra sem, de ez már sokkal nehezebben ment. A népszerű író lépten-nyomon elejtett néhány hírt maga mögött: ismét Hollywoodban. Új könyvén dolgozik. Hárommillió dollárt adományozott egy gyermekotthon javára. Nocsak! Ez meglepő hír. Ám ezzel a nagylelkű gesztussal együtt, feledve! Közvetlenül karácsony előtt értesítette Mr. Carmell, hogy a könyve már januárban piacon lesz. Hurrá! Éljen, Bea Fleming! Az újjászületett Bea Fleming, aki bizonyított: nincs szüksége a tetű Bernath Willians jótékonykodására, megáll a maga lábán is. Bernath is törölve!! A könyv megjelenése után újabb meglepetés érte: Mr. Carmell előjegyezte második kiadásra is, mégpedig ötvenötven százalékos részesedés kilátásba helyezésével. – Ezek szerint, jó a könyvem? – Letícia alig mert hinni a fülének. – Több, mint jó – felelte Carmell –, bár, még az igazi, nagy kritikusok véleményezése hátra van, de az olvasók már megalkották a kritikát. Bizton állíthatom, hogy bestseller lesz belőle. Letícia boldog volt, és tökéletesen elégedett önmagával. Volt egy kis mélypont az életében, de már sikerült felvergődni magát a mélyből. Néhány héttel később kezébe akadt az irodalmi folyóirat legújabb száma, benne David Barrington nevével fémjelzett, Bea Fleming legújabb könyvére vonatkozó kritikával. Igencsak elcsodálkozott. David Barrington és a romantikus irodalom? Felettébb szokatlan tőle az ilyen irányú érdeklődés. A véleménye pedig még meglepőbb: „Bea Fleming új könyve méltán tart igényt elismerésre” – olvasta izgatottan. „A fiatal írónő fejlődőképessége bizonyított, de még mindig messze alulmarad az igényes olvasók Letícia Faberrel szemben támasztott elvárásaitól. Rajta hát a sor, hogy bizonyítson: többre, sokkal többre képes.” Nem tudta mire vélni a különös kritikát. Elmarasztalásnak, biztatásnak, vagy egyszerűen csak emlékeztetésnek: rengeteg energiát fektetett a tanításába. Ideje lenne végre levizsgáznia a tanítómester előtt. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak így üzent neki: figyeli a

munkásságát, vagy talán a lépéseit is? Tudja, mit csinál, hogyan él. Értelmezheti ezeket a sorokat egyfajta bocsánatkérésként is. Igaz, ezt már megtette egyszer. Azt pedig még Letícia Faber sem várhatja el tőle, hogy virágcsokorral a kezében bekopogjon hozzá, és még egyszer kérje: próbálják meg újra. Valahogy másként. Ekkora önfeláldozásra már nem futná az erejéből és a büszkeségéből. Viharos veszekedésükre gondolt, és David jóslatára: „Amint lehűl a haragod, meg tudsz majd bocsátani nekem, aki nem is vétettem ellened olyan sokat”. Már tudja, hogy igazat mondott. Időközben elillant a mérge. Sokkal engedékenyebben gondolt vissza kalandos vakációjukra. A tréfája – mi tagadás – elég otrombának sikerült, de tálán nem a gonoszság vezérelte, csupán felelőtlenségből nem gondolta végig, milyen következményeket vonhat maga után. És ettől még nem dőlt össze a világ, csak a szíve… darabokra. De időközben összerakosgatta és megragasztotta a széthullott darabkákat. Emlékezetében nem a megátalkodott gonosztevő él, hanem a sötéten, olajos fényben csillogó szeme, a majdnem fekete haja. És a csókja, a szenvedélyes ölelése: David visszatért hozzá. Vele volt magányos óráiban, az olvasott kritikában, a felőle érkező hírekben. Tudta, hogy elkészült új könyvével, és ismét filmezésre készül. És ott voltak a fiókjában a jegyzetek, amelyek olyan szorosan egymáshoz fűzték őket. Együtt dolgozgattak rajta, együtt gyűjtötték az adatokat, és együtt sodródtak bele értelmetlenül a veszélybe. Még ha csak kitaláció volt is az egész, akkor is létezett. Kezdte rendezgetni őket. David várja, hogy bizonyítson… vagy, hogy kettőjükről írjon. Február végén bejelentette Mr. Carmellnek, hogy új regény írásához készülődik. És elkezdte megírni élete nagy kalandjának igaz történetét, amelynek a „Szembekötősdi” címet adta.

12.

Az íróasztalon, mint valami fekete keretes gyászjelentés hevert a néhány soros, tömör levél: „Jó, de nem tökéletes írás. Nevezhetném befejezetlennek is. Az olvasó nem akar elvarratlan szálakon rágódni. Kész, tömör befejezést vár a pénzéért.” David Barrington préselte bele néhány szóba a „Szembekötősdi ”-ről megnyilvánuló véleményét. Letícia neki küldte el elsőként kész kézirata egy másodpéldányát. Hogy miért? Talán, mert meg akarta óvni új regényét az utólagos, kemény kritikáktól, vagy talán inkább azért, mert valóban sokat adott Barrington szakmai véleményére, aki Bea Fleming legutóbbi művével kapcsolatosan azt a nyilatkozatot tette, hogy Letícia Faber ennél sokkal többre és jobbra képes. Letícia megítélése szerint a „Szembekötősdi”-vel sikerült eleget tennie a nevéhez fűződő elvárásoknak, ám a kurta levél nem ezt igazolja. Barrington nem elégedett a regényével. Emlékeztetőül, mint valami lényegtelen mementót, a neve alá firkálta a címét és a telefonszámát is, mintha ezzel üzenni akart volna valamit. „Ha érdekli a részletes véleményem, kérem, hívjon fel, én a rendelkezésére állok.” Letícia idegesen mosolygott. Itt a pillanat! Most megfelelő alkalom kínálkozik, hogy, felhívja, hogy a hangját hallja, és meg kell tennie, még akkor is, ha csak a csalódásait szaporítja. Könnyen lehet, hogy Barringtonból csak a sértett hiúság üzen felé, ezért firkálta le a telefonszámát, hogy fölényesen elutasítsa. Mégis, meg kell próbálnia! Letíciának sikerült annyi bátorságot és elszántságot összegyűjtenie, amit nem hagyhatott elsiklani csakúgy a semmibe. Felemelte, és görcsösen a füléhez szorította a telefonkagylót, és benyomta a számokat. Talán nincs otthon. Nem tudta volna eldönteni, miben reménykedik jobban. Abban, hogy a próbálkozása nem hozza meg a kívánt eredményt, vagy… hallotta a hosszas

kicsengést. A szíve felcsúszott a torkába, amikor meghallotta a hangját: – Itt Barrington! A csudába! Számíthatott rá, mégis felkészületlenül érte. Az előre megfogalmazott mondatok darabokra estek szét, s már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán beszélni akart Barringtonnal. Mégis, jobban tenné, ha lerakná a kagylót. A férfi ismét eldörögte a nevét, türelmetlenül, sürgetőn: – Halló! Itt Barrington. – Letícia Faber – viszonozta rekedten a bemutatkozást. Na, most nyílik meg alatta a föld. Menten elsüllyed szégyenében, csalódásában, mert David még csak a nevére sem emlékszik. Mint kiderült, tévedett. A férfi hangjában felcsendült az öröm, a meglepődöttség. – A! A kis romantikus Bea Fleming! – a kissé gunyoros lelkesedés ismerős volt, és nem bántó. Letícia arra a meggyőződésre jutott, hogy nagyon hiányzott a férfi cinikus hanghordozása. – Mi járatban, Miss Faber? Már a bátorságát is visszaadta. Adja a hülyét, mintha nem tudná, mi járatban van. – Azon kívül, hogy a hold ottani állása felöl érdeklődöm, a kurta, ámbár nagyon tömör levele miatt bátorkodom zavarni. Vagy, esetleg nem is saját kezűleg írta? Tudja egyáltalán, hogy mi áll a levelében? – Hogyne tudnám. Még nem vagyok egészen szenilis. Megtisztelt a bizalmával, és én bátorkodtam véleményt nyilvánítani a regényéről. Mint mar említettem: jó, csak befejezetlen. Én legalább annak tartom. – Szerintem, téved. A legtökéletesebb befejezést kreáltam. Ennél tökéletesebb befejezés már csak a mesékben fordulhat elő. A királyfi útra kél, hogy legyőzze a hétfejű sárkányt, vagy megkeresse az elhagyott üvegcipő gazdáját. Ez is lehet befejezés, csak valótlan. – Embere válogatja, ki mit tekint valótlannak. – Eltekintve az üvegcipellőcskétől, az a véleményem, hogy mind a főhős, mind pedig a hősnő, egy hosszú zsineg két oldalán vergődik. Mind a ketten talpra akarnak állni, de a talaj minduntalan kicsúszik a lábuk alól. A lány visszafojtott lélegzettel fülelt. Vajon képzelődik, vagy tényleg jól hallotta? Lehet, hogy csak félreértett

valamit David megjegyzéséből. Összeszorította a szemhéját, és egy röpke pillanatig azon fohászkodott, hogy David szavai valóban azt jelentsék, amire ő is gondol… Amire alig mer gondolni. – Így látja? – puhatolózott óvatosan. A tenyere izzadt a kagyló fölött. – Én igen. És az olvasók legtöbbje így fogja látni. Végtére is, ha nem tévedek, ez egy romantikus történet, nem igaz? De megbocsásson, a telefont nem tartom épp a legszerencsésebb eszköznek, hogy megvitassuk az álláspontunkat. Nem tudna időt szakítani egy személyes találkozásra, ahol akár hajba is kaphatnánk, míg tökéletes megértésre nem jutunk egymással, a regénye befejezésének kérdésében? A lány süllyedt és emelkedett egyszerre. Szédült és ujjongott, a szíve alig fért el a bordái alatt. Próbálj megérteni, és ha tudsz, megbocsátani – hallotta több hónapos távolságból David hangját. És most arra kéri, hogy találkozzanak. Győzzék meg egymást, vitatkozzanak, akár a hajukat is tépjék. Jussanak egyezségre a kettőjük regényének befejezésében. Persze hogy megbocsátott. Már régen. Mégis óvatos maradt, falán mégsem egészen egyre gondolnak. Lehet, hogy David tényleg egy szakmai vitára készülődik: egy visszavágásra. Ezért felvértezte magát az esetleges újabb csalódás ellen, és, csak mint eshetőséget, megemlítette a Poéta Klubot. Ott összefuthatnának egy kis eszmecserére. – Abban a tömegben? – nevetett elutasítóan Barrington. Nem! Az a hely teljességgel alkalmatlan komoly beszélgetésre. Elhallgatott, tapint ható csend feszítette a vonalat, aztán ismét megszólalt, mint aki rövid tanakodás után egyezségre jutott önmagával. – Én köztudottan kényelmes ember vagyok. Nagy vakmerőség lenne azt kémem, hogy keressen fel az otthonomban? Tudja, Westchester, fent a dombon. – Tudom, hol lakik, Mr. Barrington. Magához hasonlóan még én sem vagyok szenilis – nevetett visszafogottan a lány. Saját maga is meglepődött hangja kacér kicsengésén. Az ötlet nagyon is kedvére való volt. – Vagyis, számíthatok a látogatására?

– Hogyan mondhatnék nemet egy ilyen szívélyes meghívásra? – Nagyszerű! Mit szólna a hétvégéhez? Mármint a hosszú hétvégéhez? Tudja, Westchesterben gyönyörű a május. A levegő virágillattal és madárdallal van teli. És a magasban rózsaszínű kis felhőcskék gomolyognak. – Ne hagyja ki a felsorolásból a csillagokat és a holdat sem. – Nem. Feltétlenül leltárba veszem valamennyit. Esetleg ketten megszámlálhatjuk őket. Merthogy nem kell visszasietnie. Tudja, akad néhány vendégszobám, ha meg akarna szállni. – Köszönöm a meghívást, Mr. Barrington, számíthat rám. Pénteken ott leszek. Lázas igyekezettel látott hozzá a készülődéshez. Sorra ki rámolta a szekrényét, a legmegfelelőbb öltözék után kutatva, amiben csinos és vonzó lehet. Pedig még csak szerda volt. Pénteken már a déli órákban megérkezett. Ott állt sután, esetlenül csuda elegáns apró kockás kiskosztümjében, a teraszra vezető lépcső legalsó fokán. Vállán sporttáska, benne néhány laza ruhadarab. Ezzel szemben David mezítlábas saruban, levágott szárú, kirojtosodott farmerban, fakult trikóban csoszogott elő a házból. Egy egész örökkévalóságnak tűnő, hosszú pillanatig bámulták egymást, szemük igyekezett minél nagyobb részt befogni a másikból, aztán a férfi megindult le a lépcsőn. Meg akarta ölelni, magához szorítani és megcsókolni, de helyette csak színpadiasan meghajolt, csaknem a földig, és legyezőszerűen széttárt karral pukedlizett. – Isten hozta Bea Fleminget az én szerény kis hajlékomban. Amit mondott, s főleg ahogy azt mondta, nevetést váltott ki a lányból. Igen. Ez az! Erre volt szüksége, ilyen kötetlen, mókás üdvözlésre, hogy oldja a feszültségét. Nem a nagy Barrington, hanem az egyszerű, kissé nyers, talán cinikus David fogadta őt. Az, akit szeretett… Még mindig szeretett. David mégiscsak felé nyújtotta a kezét, hogy felvezesse a lépcsőn, és a táskáját is leemelte a válláról. Még akkor

sem engedte el a kezét, amikor már rég az elegáns öltözékét és az időközben megnőtt, az eredeti vörös színét visszanyert haját dicsérte. Bevezette a hallba. – Valami hideg italt? – kérdezte udvariasan, de a lány a fejét rázta. – Kávét inkább? – Nem. Nem kérek semmit – felelte Letícia. Semmi sem kell rajtad kívül, csak te, és hogy végre beszélgessünk. David óvatosan megkérdezte, hogy hozott-e magával valami sportosabb öltözéket, amit felvehetne a rajta lévő kiskosztüm helyett. Mert ha nem, úgy kénytelen lesz ő is szmokingot ölteni magára, hogy valahogy szinkronba jöjjenek egymással. Letícia átöltözött. Belebújt fakó farmerjába, amit rövid ujjú pólóval egészített ki. Így már tökéletesen festettek egymás mellett. Jó ideig szó sem esett közöttük könyvről, munkáról. David élethűen alakította a gondos házigazda szerepét. Vendégét körbehordta a házban, megmutatta a kertjét, a ház mögötti konditermét, belerúgott a majd egy évvel korábban „ajándékba” kapott futball-labdába. – Valaki azzal a céllal ajándékozott meg vele, hogy ezt rugdossam, ha nem tudok mit kezdeni a dühömmel – sandított ravaszkásan a lányra, aki hasonlóképpen nézett vissza rá. – És, sokat rugdosod? – Ajaj, de még mennyit! – nevetett a férfi. – Nézd csak, már egészen elkopott – a kezébe vette, és a kopások nyomait mutatta a bőrön. Nevettek, csevegtek. Letícia megvakargatta Rex füle tövét, megfuttatták a közeli erdőben, aztán visszasétáltak a házba, be David dolgozószobájába. Letícia izgatottsága kezdett visszatérni. Most… most teszik mikroszkóp alá a kettőjük életregényét, Hogy kiderítsék, változtasson-e rajta, vagy maradjon úgy, ahogy megírta. David intett, hogy üljön le. Helyet foglaltak egymással szemben, aztán csak bámulták egymást. – Szóval – Letícia zavartan megköszörülte a torkát hol kezdjük? Mármint a beszélgetést… – Ja! – kapott észbe a férfi persze, a könyved. Mindjárt a legelején – felállt, az íróasztalhoz lépett, és nagy vehemenciával matatni kezdett a feltornyozott papírhalom

között. Letícia homloka gyöngyözött: Tényleg, csak a könyvéről akar vele beszélni?! – nézte csalódottan. – Ami azt illeti, egész jó írás – motyogta David mármint a szakmai oldaláról vizsgálva. Ügyes kislány vagy. Persze ez nem véletlen, hisz jó tanítómestered volt. – Gondoltam, hogy nem hagyod ki. David nevetett. Gonoszkodva, kedvesen, majd hátat fordított az asztalának. – A pokolba ezzel a rendetlenséggel! Meg szerettem volna mutatni az én variációmat, merthogy én is összeállítottam valahogy a történetet, de az istennek se találom. De nem tesz semmit. – Itt van minden a fejemben – bökött mutatóujjával a homlokára –, majd szóval elmondom, én hogy gondoltam a könyved befejezését… mármint, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak. Letícia várakozásteljesen követte szemével a mozdulatait. Leült mellé, és megfogta a kezét. Ez kezd izgalmasan alakulni! – Szóval, odáig, ameddig leírtad, tökéletes, csak még egy fejezet kívánkozik a végére. Az epilógus elmarad, helyette be kell iktatnod a találkozást, a nagy beszélgetést, ahol tisztázódnak a félreértések, jöhet a könnyes magyarázkodás, bocsánatkérés, és végezetül az összeborulás. – Így gondolod? – kérdezte Letícia – csak mert az olvasó happy endet vár a romantikus regényektől? – Nem. Azért, mert ennek így kell történnie. A fickó, a könyvedben, tényleg őszintén megbánta otromba tréfáját. Más ember lett, és le is vezekelte a bűneit. A hősnő pedig ugyanúgy szereti, mint korábban. Lecsillapodott a dühe, megrágta a történteket, és arra a meggyőződésre jutott, hogy az a szerencsétlen flótás csak azért agyalta ki azt a bődületesen ostoba tervet, mert mindenképpen együtt akart lenni vele. Csakhogy, a képességeiből nem telt ki romantikusabb variáció. És, ha figyelembe veszi korábbi életét, ez elég bocsánatos bűn. Letícia ráemelte a szemét. Az arca lángolt, a keze remegett David kezében. Igen, ez mind igaz. De valahogy kevés a folytatáshoz.

David szeme esdekelt, könyörgőn fúródott a nő tekintetébe. Nehéz pillanatok voltak ezek a számára. Hát nem érted? Még most sem érted? Hogy mondjam el, mennyi magányos óra, álmatlan éjszaka előzte meg a hétvégét? Olyan nagyon régen várok rád, de neked kellett jönnöd. Én csak vártam, és reméltem… Hogy mondjam el mindezt anélkül, hogy túl giccsesen hangozna? – Mégis, mit tegyek? – kérdezte halkan a lány. – Adj még esélyt a pasasnak! Engedd, hogy bizonyítsa, megérett a boldogságra, és kiérdemelte a megbocsátást. – Nem hinném, hogy okos gondolat – sóhajtott Letícia. – Menne a dolog, de meddig? Az a lány nem akaszkodhat a nyakába valakinek, aki egyedül jól érzi magát. Nem tehet róla, mert ilyen a természete. Utálja, ha átprogramozzák az életét, nem bírja elviselni a lekötöttséget. És a lány… Ha gondosan végigolvastad volna a könyvet, tudnád, hogy az a lány is milyen nagyon konok teremtés… Akaratos és dacos, sőt maximalista. Nem elégszik meg a részmegoldásokkal. Mindent vagy semmit akar… – Megpróbálhatnák. Talán sikerülne megegyezésre jutniuk egymással. Egy kicsit mind a ketten engednek a huszonegyből, és máris menni fog. Még hajba sem fognak kapni. Ebben biztos lehetsz. – De a pasas végtelenül önző és cinikus. Nehéz eset. – Mondtam, hogy megváltozott. Megértette, hogy minden iróniája és cinizmusa nem egyéb a tehetetlenségénél, amely megakadályozta, hogy olyan ember legyen, mint az átlag. De most már legyőzte a tehetetlenségét, tervezget… Családra vágyik. – Szépen hangzik. – Ez az igazság. Letícia csak ült, bámulta az összekulcsolódó ujjúkat, szerette volna elhinni, hogy David most nem csak a könyvről beszél, mégsem hitte. – Letícia – szólította David, bizonytalanul. A lány most felemelte arcára a szemét, és meglátta két beszédes szemében a könyörgést, az ígéretet. – Kérlek, adj még egy esélyt, és bocsáss meg a szerencsétlennek! – David! – nem bírta tovább. Kiesett a szerepéből. A pokolba a könyvvel, a hősnővel!! Ő Letícia, és David szól

hozzá. A karjába vetette magát, szeméből kibuggyantak az első könnycseppek. Hülye, értelmetlen könnyek, mert hisz, most boldog. Mégis sír. – Ha tudnád mennyire, de mennyire hiányoztál. – Nekem is, Leti – ölelte megkönnyebbülve magához a férfi. Túl van a nehezén, végre átesett ezen az érzelgős marhaságon. – Most miért sírsz? – tolta el magától értetlenül. A nők sírnak, ha dühösek, és bőgnek, ha boldogok. Ki érti ezt? – Nevess ki, de örömömben bőgök – hüppögte már nevetve. – És, mert még mindig hiába várom, hogy kimondd végre azt a szót: Szeretlek. David szeme felakadt. Mégsem úszta meg. – Hát jó, rendben – már nevetett –, lehet, hogy diliflepnit kapok miatta, de kimondom: Bolondulok érted. Megveszek érted. Szeretlek… – na, túl vagyunk rajta. Most ezt bőgd bele a zsebkendődbe! – Nincs nálam zsebkendő – hüppögött a lány –, de szeretlek. David zsebéből előkerült egy nagyméretű zsebkendő, és a lány arcára borította. – Akárhogy szeretsz, én tízszer, százszor, ezerszer jobban szeretlek. Bizony Úristen! És meg akarom beszélni veled a jövőnket. – Ne vedd zokon, de nekem most nem nagyon megy a tervezgetés. – Akkor majd én tervezgetek. Csak az a baj, hogy azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Talán mégiscsak jobb lesz egy kicsit elhalasztanunk. Mit szólnál előtte egy gyertyafényes vacsorához? – Remek ötlet – simult hozzá Letícia de tekila nélkül. – Pezsgő? – Az, jó lesz. És zene… – Tánccal. Úgy, mint a romantikus regényekben szokás.