Syndie Maison - A Szeretet Ereje

Syndie Maison A SZERETET EREJE

Gold Book Kft. SZERELEM & ROMANTIKA 99 Copyright © 2000 by Syndie Maison Fedélkép: Corel Corporation All rights reserved! Hungarian edition and translation Copyright © by Gold Book Kft Szedés, tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Terjeszti a Magyar Posta, a Hírker Rt, a Nemzeti Híriapkereskedelmi Rt. Terjesztés gyondozása: Zsíros Zoltán. Fax 266-0384 ISSN 0866-367X ISBN 963 9248 36 3 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft, ügyvezetője

Első Carla feszülten leste dr. Stockwell kimérten nyugodt mozdulatait. Az orvos rámutatott az íróasztalával szemközti székre, és a naptárjában lapozgatva egy szabad időpontot keresett. Végül péntekre beírta nagy szálkás betűivel: labor! Végre felemelte tekintetét, és az orra hegyére csúszott szemüvege fölött az idegesen várakozó asszonykára mosolygott. Néhány másodpercig rajta felejtette a szemét. Carla Hirsley meg a lélegzetét is visszafojtja, annyira várja a számára oly biztató diagnózist. Arra gondolt, hogy talán túlzott az óvatossága, és mondhatna annál többet is, mint amit mondani készül. A méh nagysága, az emlők duzzanata, és a teszt… Mindez tökéletesen alátámasztja a rutinvizsgálat megállapítását is. Az ő keze ritkán téved, szinte százszázalékosan biztos abban, hogy az asszony terhes. Csakhogy nem szívesen okozna csalódást s ennek a kis törékeny teremtésnek, ha esetleg mégsem. Évek óta ismeri, tudja, milyen nagyon vágyódik gyermek után, mind ez ideig hiába. Számtalan kellemetlen beavatkozásnak alávetetté magát, hogy teherbe tudjon esni, ami úgy tűnik, végre sikerült: Csakhogy a siker még korántsem jelenti a győzelmet. Győzelemről majd csak akkor beszélhetnek, ha a kezébe veheti a gyermekét. Ha az elkövetkező hetek igazolják a magzat életképességét, akkor kezdik meg közös küzdelmüket a végső győzelemért. Ha szükséges, befekteti a klinikájára. Ha kell, egészen a szülés végéig. Megérdemelné Carla Hirsley

ezt a hőn áhított babát, mért kevés hozzá hasonló elszántsággal találkozott hosszú praktizálása során. Asztala fölött átnyúlt az asszony vékony kis kezéért, melynek áttetsző ujjai görcsösen markolták a szék karfáját. Bátorítón, megnyugtatón megszorította. – Nyugalom, Carla, nyugalom – szólt hozzá barátságosan túl korai lenne még határozott diagnózist alkotnom. Előfordulhat hogy csak késik a menzesz. Péntekig gyűjtsön össze vizeletet, és hozza magával, tízre, majd Angelica odaadja az edényt. Pénteken leveszünk egy kis vért, és a vizelettel együtt elküldjük laborvizsgálatra. Magát pedig két hét múlva ismét várom. Addigra valószínűleg mindketten okosabbak leszünk valamivel. Carla szaggatottan felsóhajtott, színtelen kis arcára csalódottság ült ki. Úgy érezte, az orvos szavai kiszippantották belőle minden reményét. – De ezek a rosszullétek – próbálkozott erőtlenül, mert eszébe jutott, hogy már máskor is tapasztalt hasonlókat, bele is élte magát az örömébe, aztán kiderült, hogy vaklárma volt az egész. Vagy egy annyira korai spontán abortusz, amihez nem volt szükség még orvosi beavatkozásra sem, hogy a szervezete kilökje magából az életképtelen magzatot. Csakhogy ezúttal sokkal erőteljesebben jelentkeztek nála ezek a tünetek. Már a fogpaszta ízétől is öklendeznie kellett, és a szédelgése végigkísérte az egész napját. Mindenkinek feltűnt a gyengesége… Mindenkinek, Rogert kivéve… Roger nagyon megváltozott az utóbbi időben. Figyelmetlen és szórakozott lett, sőt, gyakran ingerült is. Szokatlan jelenség a mindig jókedvű és életvidám férfi részéről. Két évvel ezelőtt is átvészelt már hasonló időszakot, amikor is férje egy zűrös tőzsdei manőverezéssel csaknem elvesztette a cégét. Ha akkor Carla nem örököl váratlanul egy jelentős összeget, kénytelen lett volna felszámolni a Griff brókerséget, hogy kifizethesse az ügyfelei mellett a bankot is, amely

megtagadta tőle a hitel további folyósítását. Carla nagybácsija a legmegfelelőbb időpontban hunyt el, így az utána örökölt pénz nemcsak megmentette a céget, de meg is sokszorozta az erejét. Ám megint nincs valami rendben Rogor körül. Megbízott benne, mert szerette, és mert méltatlannak tartotta – két egymáshoz tartozó ember között – a bizalmatlanságot, a gyanakvást és a féltékenységet… Roger csak elfáradt egy kicsit… Múló rosszullét, amely elmúlik. Minden házasságban vannak hasonló megtorpanások, erősebb széllökések és szélcsendes időszakok… Ha nem tulajdonít Roger átmeneti figyelmetlenségének nagyobb jelentőséget, egy szép napon arra ébred, hogy minden a régi. Életük visszatér a megszokott, kiegyensúlyozott medrébe. Ezért is kapaszkodott olyan nagy örömmel a várva várt terhesség tüneti jeléibe. Azt remélte, hogy a gyermekvárás közös élménye visszahozza, életükbe a csendes boldogságot. Töméntelen szeretetfeleslege volt, gyermeket akart. Már hat éve Roger felesége. Csak a gyermek hiányzik tökéletes boldogságához. Egyébként elégedett volt a sorsával. Születése pillanatától valaki mindig körbepólyálta a szeretetével. Szülei, ha nem is gazdagok, de jómódú emberek voltak. Egyetlen lányuknak napsugaras, gondtalan gyermekéveket biztosítottak. Carla nem ismert tiltótáblákat, mindig azt tehette, amihez leginkább kedvet érzett. Szívesen rajzolgatott, ügyesen forgatta az ecsetet, ezért képzőművészetet tanult. És már a főiskola utolsó, évében volt egy saját kis műhelye, ahol agyagot formált, égetett, és díszes motívumokat festett a maga készített edények falára. Egész lénye kiegyensúlyozottságot árasztott... És hogy még tökéletesebb legyen az élete, megismerkedett Rogerral… Főiskolai barátnője akkor már férjnél volt. Olyan váratlanul jelentette be az esküvőjét, hogy Carlanak még csodálkozásra sem igen maradt ideje. Alicia egyik nap még az egyik évfolyamtársával járt, másnap pedig

Fred Moore felesége lett. Tulajdonképpen nem is a gyors váltás miatt ütközött még Carla, hisz Alicia mindig is ezt tette., Többnyire három fiú volt a felszínen. Egy búcsúzóban, egy készenlétben várakozva, egy pedig aktívan… Alicia sohasem volt kitartó és állhatatos, inkább könnyen hevülős fajta, aki játszi könnyedséggel vette az akadályokat, és egy pillangó súlytalanságával, siklott át az élet felett. Szép lány volt okos és ravasz. Sötétvörös hajzuhatagát sohasem fogta össze, hagyta, hogy fürtjei rakoncátlanul repdessenek szép arca körül. Ferde metszésű, zöldes macskaszemében kacér huncutság fénylett, fölényes magabiztossága mindenkit magával ragadott. Csoda-e, hogy mindent elért, amit el akart érni? Megismerkedett egy remek pénzügyi szakemberrel, akiben ígéretes jövőt látott, és rögvest elhatározta, hogy megszerzi magának. Nagyjából ennyiben foglalható össze minden romantikus hajlama, amely Fred Moore mellé sodorta, aki mellesleg tényleg jóképű és szórakoztató egyéniség volt, éppúgy, mint a barátja, Roger Hirsley. Carlának még a lélegzete is kihagyott, amikor bemutatták őket egymásnak. Rögtön reménytelenül beleszeretett a magas, lágy vonású, barna hajú, kreol bőrű fiatalemberbe. Néhány átsóhajtozott éjszaka után azonban Roger felhívta telefonon, és akkor már tudta, mégsem annyira reménytelenül epekedik utána, mint ahogy azt gondolta. Néhány találkozás után már azt is tudta, hogy ők ketten összetartoznak. A család nem ujjongott lányuk választásáért. Különbet, jobbat érdemelné – állították mert nem nyerte el a tetszésüket Roger Hirsley foglalkozása. Bróker? Komolytalan szélhámos... Intették is Carlát, de nem állták el az útját. Majd a soron következő évek igazolják választása helytelenségét... Évekig szépen éltek. Napjaikat beragyogta a vidámság, rengeteget nevettek, játszottak, és szerették egymást az utóbbi néhány hónapig. Mindez most átsuhant Carla fejében, miközben valahonnan távolról

dr. Stockwell hangját hallotta. Az orvos azt mondta, hogy ne csüggedjen, még semmi sincs elveszve… Mindenesetre felír vitaminokat, azok sosem ártanak... Arra sem nagyon emlékezett, hogy mikor hagyta el a rendelőt. Elköszönt-e egyáltalán az orvostól, vagy egyszerűen csak felállt és kisodródott az esőáztatta utcára. Belegázolt a pocsolyákba, fázósan kerülgette a vele szemben haladókat. Még két hét – motyogta keseregve. Borzasztóan hosszú idő a bizonytalanságra. Amikor jött, minden járókelőre rámosolygott, legszívesebben világgá kürtölte volna: Emberek! Gyermekem lesz! Hát nem csodálatos? – És most letörten, reménytelenül vonszolja haza magát Abraham platzi otthonába, jó lenne Roger erős karját érezni, hozzábújni, vigaszt, bátorítást keresni nála… De Roger nem tudja, hogy orvosnál járt, nem tud a rosszulléteiről sem. Előfordul, hogy nem is beszélnek egymással, mert Roger mintha egyenesen ürügyekre vadászna, amivel távol tarthatná magát tőle. Fáradt, sok a gondja. Későn fekszik, korán kel stb. Loran, ki más lehetne az oka? – sajdult meg a szíve. Roger azóta változott meg, amióta a nyugdíjba vonuló Hilda helyét elfoglalta az új titkárnője. Loran fiatal, szexis, csupa báj, fitos orral, valószerűtlenül vékony derékkal. Alicia azt mondta róla, hogy kész rontás az a nő, és hogy rengeteg borsot fog még az orruk alá törni, mert mindkét főnökének, Frednek és Rogernak is jojózik az ádámcsutkája, ha meglátja miniszoknyájából elővillanó hosszú lábát. Eszébe jutott az az este, amikor baráti négyesben először beszéltek Loranről. Carla akkor még nem találkozott a lánnyal, nem úgy, mint a barátnője, aki elég gyakran meglátogatta irodájukban a „fiúkat”, ahogy Fredet és Rogert nevezte. Mindkettőjüknek ugyanaz volt a titkárnője. Először Hilda, majd Loran. Roger akkor feltűnően dicsérte új alkalmazottjuk rátermettségét, Fred pedig gúnyosan adta a lovat alá.

– Inkább ravasz a kicsike, mint okos, de ami igaz, az igaz... ügyes. Egy kicsit fenn hordja az orrát, de tagadhatatlanul csinos. Az arca kimondottan szép. A popója pedig… mintha szobrász formálta volna. Valóságos kincs az a lány. – Nevettek, ronda, károgó röhögéssel. Alicia pedig majd elszállt a dühtől. Barátnőjéhez hajolva a fülébe lihegte megvető véleményét Loranről is, és persze elsősorban a férjeikről: disznók. A férfiak mind disznók, csak egyen jár az eszük. És az a bestia nagyon is tudja magáról, hogy szép. Carla elnézően mosolygott, mert akkor még nem sokat törődött az új titkárnővel, sem a férfiak nyálcsurgató nevetésével. A férfiak válóban ilyenek: Szeretik megnézni a nőket. Ami pedig Aliciát illeti? Alicia ki sem látszik a féltékenységből. Nem valami rózsás a kapcsolata Freddel. Folyton marakodnak acsarkodnak egymással, talán mért keveset nyújtanak magukból a másiknak, ezért viszonzásul is keveset kapnak. Alicia gyakran panaszkodott Carlának: - Az a disznó tönkretette az életemet! Képtelen vagyok már elviselni. Egyszerűen nem bírom! Más alkalommal könnyezett, és fogadkozott, hogy nem engedi el magától Fredet. Történjen bármi, de mindent el fog követni, hogy rendbe hozza a kapcsolatukat. Ilyenkor néhány hétig látszott rajta az igyekezet, elkísérte mindenhová, rajta csüngött, mint gyümölcs a fán. Turbékoltak, mint két fülig becsavarodott szerelmes kamasz, aztán kezdődött minden elölről. A civakodások, a gyűlölködő megjegyzések, és Alicia féltékenységi rohamai. Carla egyszer csak azt vette észre, hogy rá is kezd átragadni az Aliciából áradó nyugtalanság. Olyan dolgokat fedezett fel ő is Roger viselkedésében, amelyek vagy valóban újak voltak, vagy csak eddig nem vette észre azokat. Roger gyakran vacsorázott házon kívül, fáradt, és kedvetlen volt, és soha többé nem beszélt Loranről. Mi ez, ha nem ok az aggodalomra?

Erőt vett magán, és leküzdve a lánnyal szemben érzett ellenszenvét feltárcsázta férje irodájának a számát. Szüksége volt rá, a hangját akarta hallani. Meg akarta kérni, hogy siessen ma haza, mert jó vacsorával várja. Nem számít, hogy mit mondott az orvos, ő tudja, érzi, hogy kettejük gyermekét dédelgeti a méhében, és azt akarja, hogy Roger is megtudja. – Sajnálom, Carla - hallotta Loran hangját a vonal túlsó végén - Roger házon kívül tartózkodik, és úgy tudom, ma már nem jön vissza. Esetleg segíthetek valamiben? – Nem. Nem fontos – rebegte Carla kedvetlenül. Nem tudta eldönteni, hogy most örüljön-e, mert Roger nem Lorannel tölti az idejét, vagy bosszankodjon a megítélése szerint túl bizalmas hangért. „Carla” és „Roger”. Ah! Az öröme mégiscsak elnyomta a bosszúságát. Minden megváltozik majd, ha Roger is megtudja a titkát. Még ma – határozta el magát a vallomásra. Az órájára nézett. Még legalább három-négy órát kell kibírnia Roger nélkül. Nehéz lesz, mert feszíti a türelmetlensége... Ám ha lefoglalja magát a vacsora elkészítésével, gyorsabban elröppen az idő. Kötényt kanyarított maga élé, összeállította a salátát, fölszeletelte a húst, meglocsolta vörösborral, és feltette a tűzhelyre párolni. Tett-vett, sürgött-forgott, elűzte maga mellől a türelmetlenséget, megfeledkezett a félelméről, dr. Stockwell bizonytalan diagnózisáról, és átadta magát ábrándos terveztetéseinek. Elképzelte Roger csodálkozásra nyílt tekintetét, ha meghallja: gyermekük lesz. Áhítattal fektette tenyerét lapos hasára: – Ugye, picim, létezel? suttogta szeretettel. – Tudom, hogy igen – mosolyodott el átszellemült arccal. Fiú lesz. Okos, mint az apja, és én nagyon fogom szeretni. Már most szeretem. Imádni fogom, mert egyszerre látom majd benne Rogert, akit nagyon szeretek, önmagamat, és minden reményem, megtestesítőjét…

Míg készült a vacsora, addig megterítette az asztalt. Virágot, gyertyát helyezett a közepére, dudorászott és piciny gyermekével beszélgetett. Anya vagyok, azaz leszek. Egy édes, szép kisgyermek anyja. Milyen csodálatos szó: anya! ízlelgette, kóstolgatta a szó zamatát, kizárva annak lehetőségét, ha mégsem… Ábrándos tervezgetéséből Alicia váratlan betoppanása zökkentette ki. Barátnője, elviharzott mellette, beleszippantott az edényekbe és megtorpant; az ünnepélyesen megterített asztalnál. – Hűha! – csapta össze a tenyerét. – Ünnepelünk, ünnepelünk? Mutasd, mily remekművet alkottál? – Kíváncsiságtól indíttatva körbeperdült, kereste azt a valamit, amit Carla festett vagy formált. Ismerte barátnője gyermeteg lelkületét, aki mindig megadja a módját, ha elkészül egy új remekművével. Ám ezúttal valami egyébről lehet szó, mert Carla nem rukkolt elő semmivel, nem is lát a lakásban egyetlen újdonságot sem, csak a hangulatos, vacsorára megterített asztalt. Gyanakodva pislogott Carla jelentéktelen kis arcára. Az utóbbi napok, hervatagságát valami különös báj váltotta fel. Hatalmas kék szeme most ibolyaszínben ragyog, vibrál, izgatott. Mégis, mi az oka e nagy átalakulásnak? Carla sejtelmesen mosolygott, nem tudta eldönteni, hogy helyes-e megfosztani Rogert az elsőbbség jogától, de végül is Alicia a barátnője… Az egyetlen barátnője, a bizalmasa. Amióta ismeri, nem volt titkuk egymás előtt. – Azt hiszem, gyermeket várok – ölelte át Alicia nyakát. Alicia hátrahőkölt, és értetlenül rámeredt. – Mmmi… mit mondtál? – kérdezte, mint aki rosszul hall, vagy a szavak jelentése nem jutott el az értelméig. Carlából kibuggyant a nevetés. Olyan mókás volt Aliciát így látni: ámulva, csodálkozva. Elismételte: – Gyermeket várok! Az időzített bomba nem kelthetett volna nagyobb ribilliót, mint ez a tömör kijelentés. Alicia hátrált, a keze

valami kapaszkodó után kutatott. Majd miután rátalált a: fotel támlájára, rárogyott. Hát persze! A szédelgések, a rosszullétek! Hogy erre eddig nem gondolt?! – Csak azt hiszed, vagy már biztos? - kérdezte, még mindig nem ocsúdva fél döbbenetéből. Egyszerűen nem akarta elhinni. Roger azt mondta, hogy ő és Carla... szóval, már jó ideje, nem feküdt le vele. - Voltál már orvosnál? – Igen. Ma voltam – bizonytalanodott el Carla -, de tőle függetlenül tudom, hogy terhes vagyok. Ezt egy nő megérzi; – És nagyjából beszámolt barátnőjének az orvosi vizit eredményéről, illetve a bizonytalan diagnózisról. Alicia mereven mosolygott, bólogatott, s közben arra gondolt, hogy Carla talán csak bebeszéli magának ezt a terhességet. Máskor is voltak már hasonló rosszullétei mégsem történt semmi. – Egyszóval még semmi sem biztos? – kérdezte és állította egyszerre. – Hát… tulajdonképpen még el kell végezni néhány vizsgálatot, de én érzem, tudom. Illetve nem is tudom – húzta fel gyámoltalanul a vállát. – Jaj, Ali! Olyan nagyon szeretném, annyira várom már, hogy gyermekünk szülessen. Szóval, olyan régóta álmodom már arról, hogy igazi család legyünk Rogerral, hogy azt remélem, az ég végre meghallgatta az imáimat. Még néhány hét, és minden kiderül, de én addig is előlegezem magamnak az anyaságot. Szeretném, ha értenél... Látva Alicia arcát, már bánta a saját lelkesedését. Ismerte barátnője álláspontját. Nagy családban nőtt fel legidősebb gyermekként és ott voltak még az unokatestvérei is… komisz, rossz kölykök… Legalábbis úgy emlegette ezeket a porontyokat, akik megkeserítették minden percét, és egy életre elvették a kedvét attól, hogy saját gyerekkel vesződjék. Hallani sem akart gyerekről, és azokat sem értette még, akik mindent elkövetnek azért, hogy gyermekük legyen. De

hát az ég szerelmére, mi egyéb értetne van az életnek, ha nem az, hogy önmagunkat továbbadjuk a saját vérünkből táplálkozó gyerekeinknek? – És Roger? – kérdezte Alicia. – Úgy, értem együtt imádkoztatok azért, hogy igazi család legyetek? Ő mit szól a te lelkesedésedhez? – Roger még nem tudja – vallotta be Carla -, ma este akarom elmondani neki. Azért e díszes teríték – mutatott az asztalra - Roger imádja a főztömet, élvezi a kettesben eltöltött hangulatos vacsorákat, s úgy gondoltam különleges alkalomhoz különleges vacsora illik. – Ah! Tehát még nem tudja. – Alicia hátracsapta vöröslő fürtjeit. Már visszanyerte önuralmát, és vele együtt anyáskodó fölényességét is. – És mi van akkor, ha megint csak pofára esik szegény fickó, mint már annyiszor, amikor kezdte azt hinni, hogy apai örömök elé néz, és akkor hirtelen csak kopp… Azt mondtad, még az orvos sem biztos a dologban, előfordulhat, hogy megint csak tévedsz. Carla ráharapott az ajkára, és magában igazat adott Aliciának. Talán túlzott az optimizmusa, és a jelenlegi nem túl jó kapcsolatukat csak rontaná egy újabb csalódás. Semmit sem akart jobban elkerülni, mint hogy az átverés látszatát, keltse Rogerben. Alicia észrevette Carla megtorpanását, ezért folytatta érvelését az óvatosság mellett. – Én a te helyedben várnák ezzel a bejelentéssel. Néhány héten belül úgyis eldől minden, és ennyi időn semmi sem múlhat Meg aztán – elhallgatott, mint aki azon gondolkozik, hogy folytassa-e. Carla vértelen ajkát nézte, és szánakozva pislogott rá. Ó, te balga! Ideje lenne végre eldöntened, hogy mire akarod, használni a szemed. Arra-e, hogy vakon pislogj bele a világba, vagy látni is akarsz vele? Ostobának tartotta Carlát. Mindig is idegesítette a gyermeteg naivsága, irigyelte a gondtalan jólétért, amiben születése pillanatától részesült. Azért,

hogy minden az ölébe hullt, míg neki örökös erőlködésből állt az élete, hogy legalább megközelítően elérje azt, ami után vágyódik. – Meg aztán? – kérdezett vissza Carla félszegen, mégis sürgetőn. Ha már elkezdte, fejezze csak be, amit mondani akart. Sejtette, hogy Alicia sokkal többet tud Roger házon kívüli életéről, mint ő, aki nem is nagyon akart erről többet tudni annál, amit látott1 és érzett. Mégis... – Ha már benne vannak, ejtsünk néhány szót erről a „meg aztán”-ról. – Nézd, Carla, én nem akarok vészharangot kongatni a fejed felett, de nem vagyok benne, biztos, hogy a megfelelő időzítésben jön ez a gyerek… már ha jön egyáltalán! – Loran? – bukott ki a fájdalmas kérdés Carlából. Alicia nem válaszolt, csak szánakozón átölelte. Carla torkát, könnyek égették. Hát persze hogy Loran. Amióta ez a nő befurakodott az életébe, olyan minden, mintha villám csapott volna közéjük. Feje tetejére állt a világ közte és Roger között. De nem engedheti, hogy Loran tönkretegye a házasságukat. És talán a gondviselés, sem engedi. Pontosan ezért időzítette a legjobbkorra a teherbe esését Ez a gyerek visszaadja majd neki a férjét. Abban azonban egyetértett Aliciával, hogy korai meg felfednie Roger előtt a titkát. Nem kockáztathat, meg kell várnia, míg biztos lesz a dolgában. Azon a két héten már semmi sem múlhat.

Második Alicia nem állta meg, hogy ne vessen egy futó pillantást a két ezüstösen csillogó névtáblára: Roger Hirsley befektetési igazgató, és mellette: Frederic Moore igazgatóhelyettes. Ezúttal is, mint mindig, bosszús fintorba húzódott a szája. Ha Fredben több

ambíció lenne, a sorrend lehetne akár fordított is. Hm… de Fred mindig is mulya volt, és a barátságot sokkal többre tártotta a karrierjénél. Pedig két éve adott volt a lehetősége, hogy kibillentse Rogert a helyéből, ám ehelyett az a barom kiállt mellette, és éjt nappallá téve dolgozott vele, hogy helyreállítsa a cég jó hírét. Ezt az őrültséget azóta sem képes megbocsátani a férjének, akinek a vétkét még az a körülmény sem kisebbítette, hogy a brókercéget valójában nem a közös buzgólkodásuk, inkább Carla váratlanul jött öröksége húzta ki a bajból. Mekkora mázli! Carlát a szerencse szülöttjének tekintette. A barátnőjének vallotta magát, ám valójában sohasem szerette. Irigyelte, sőt megesett, hogy még gyűlölte is, mért mindehhez könnyen jutott hozzá, amiért neki meg kellett küzdenie. Ámbár Alicia szerette a küzdelmeket, a kihívásokat, élvezte az önerőből elért sikereket. Egész eddigi élete abból állt, hogy megvesse a lábát azokban a körökben, ahonnan még nyílik kapaszkodó fölfelé. Mert rengeteg terve volt még… Céljai akár a csillagos égig is nyúltak. Lenyomta a kilincset, és belépett a titkárnő tartózkodási helyéül szolgáló tágas előtérbe. Orrát azonnal megcsapta a frissen kifott kávé illata. Loran a csészék mosogatásával foglalkozott, miközben asztalán sűrű szöveggel teleírt monitor villogott. Nyilván csak arra az időre hagyta abba a munkáját, míg főnökének lefőzte és felszolgálta a kávét. A lány a válla fölött ránézett, és csendesen üdvözölte, amire Alicia egy fensőbbséges biccentéssel reagált. Utálta Lorant, és ezt nem is igyekezett palástolni. A fiatalságáért, és azért a természetadta képességéért, amellyel ez a lány a maga egyszerűségével emelkedett mindenki föle. Nem öltözködött kihívóan, sminket alig használt; mégis minden szem megakadt rajta. A férfiak forogtak utána, a nők pedig irigyelték… Alicia is. Ha rajta múlott volna, már rég eltávolította volna Fred és Roger mellől. Csakhogy nem sokat tudott tenni azon

kívül, hogy áskálódott a lány ellen és felhasználta saját kis játékában eszközként. Loran szeméből kiolvasta a csodálkozást, nem tudja talán, hogy a férje két napra elutazott? Már hogyne tudná! Többek között pontosan ezért is jött. Az egyetlen, amit még Fredben elvisel, az a távolléte. Imádta ezeket az üzleti utakat. Még annyi fáradságot sem kell vennie, hogy meséken törje a fejét: hová megy és mit csinál, amikor éppen nincs otthon. Elhúzott a lány mellett, minden magyarázat nélkül Roger irodájának ajtaját vette célba. A szeme sarkából még látta, hogy Loran egy enyhe vállrándítással fordul vissza a kávéscsészéihez. Nagyon helyes; semmi köze hozzá! Éppen csak annyi időre torpant meg keze a kilincsen, amennyi elegendő volt vonásai elrendezéséhez. Felvette legelbűvölőbb mosolyát, és kinyitotta, majd pedig behajtotta maga mögött az ajtót. – Alicia! Mit keresel itt? – kiáltott fel fojtott hangon Roger és felugorva asztala mellől az asszony elé sietett. Két kar fonódott a nyaka köré. – Téged – sóhajtotta a szájába Alicia – ujjai varázslatos ügyességgel túrtak bele a sűrű, sötét hajába, és lesiklottak a tarkójához –, és megtaláltalak. Rogert ledöbbentette ez a vakmerőség. Belekapaszkodott az asszony karjába, és erővel eltolta magától. – Ali! Ez őrültség! Elment az eszed?! – rázta meg az asszony vállát, hogy észre térítse. Attól tartott, hogy ha tovább folytatja, ő is elveszti a fejét, és menten letépi róla elegáns kosztümjét, hogy ott az irodája közepén leteperje a szőnyegre. Alicia nevetett, valósággal ingerelte az ellenállás. – Ismerhetsz már, tudod, hogy őrült vagyok – lendült újabb támadásba –, mint ahogy te is őrült vagy. Megpaskolta Roger nadrágjának kőkeményre duzzadt elejét. – A zsebedben ez itt mikrofon, vagy csak örülsz nekem? – kezdte el simogatni a dudorodást. Igazán

ügyes ujjai voltak, nagyon is tudta, mit kell csinálnia. A hatás nem maradt el. – Hagyd abba, ne csináld! – tiltakozott komolytalanul, vigyorogva a férfi. – Ha így folytatod, nem felelek a tetteimért. – Én sem – suttogta sejtelmesen az asszony, és mozdulatai erőteljesebbé váltak. - Jaj, Istenem, Roger! Olyan rettenetesen hiányzol. Kívánlak, nem bírok ki még egy napot nélküled. Roger erőtlenül, de önérzetesen tiltakozott. Kész téboly, amit ez a nő művel vele, ahogy a testével bánik. Mindig is csodálta őszinte szókimondásáért, kendőzetlen szenvedélyességéért.. Nem egyszer Villant az agyába, hogy ez a nő még attól sem jönne zavarba, ha a nyílt utcán meztelenül vonulna végig, kezében egy pénisszel. – Ezt nem szabad, Alicia – kapkodott levegő után. Kezdett dühös lenni önmagára és Aliciára. Úgy érezte, ez már túllépi a játék határait. A bolondozásnak is vannak stoplámpái. Bárki rájuk nyithatja az ajtót, ami szörnyű kellemetlen lenne. Nemcsak a nevét, de a karrierjét is veszélyeztetné. És különben is, mindketten házasságban élnek, ráadásul szoros baráti kötelék fűzi össze négyüket. Volt egy meggondolatlan, őrült pillanat, ami összesodorta őket, amikor lázasan egymásnak estek, boldoggá tették egymást, de ennek már vége… Elmúlt… vagyis ezzel ámítja magát, hogy elmúlt, mert az esze józanságra inti, mert tudja, hogy olyan tüzet élesztgetnek, amely felperzselheti egész eddigi életüket, ha nem hagyják még időben elhamvadni. Ennek pedig nem szabad bekövetkeznie. Ő Carlához tartozik. Nem venné rá a lelkiismerete, hogy megalázza azok után, amit érte tett Többször is kisegítette a bajból, szinte minden elért eredményét neki köszönheti, és szereti is Carlát. Képtelen lenne lemondani róla, mert szüksége van rá. Csakhogy Aliciára is szüksége van. Sejtette,

hogy Alicia sokkal többet akar, mint ezt a helyzetet, amiben jelenleg őrlődnek, ő viszont nem akarta komolyabbra venni a kapcsolatukat. Nem változott az elképzelése arról az asszonyideálról, akit ő társnak óhajtott maga mellett, és ez még csak nem is hasonlított Aliciára. Hacsak az ágyban nem… Májusban kezdődött azon a víkenden, amikor Carla családjának nyaralójába meghívtak néhány baráti házaspárt. Remek hangulat volt, Fürdés, csónakázás, piknik, kaja, pia… Egyszóval jól sikerült a buli, egy kicsit többet ittak a kelleténél, és egy cseppet mindenki megbolondult Éjszakába nyúlóan táncoltak a holdfényben fürdő teraszon. Roger utólag nem is emlékezett arra, hogy miként, hogyan. Csak az maradt meg benne, hogy le nem vette a szemét Alicia zöld macskaszeméről, szorosan összeölelkezve táncolt vele, és hagyta, hogy a hullám elragadja, hogy az ösztönei vezessék. Vezessék félre a kert fái közé. Nem gondolt akkor semmi egyébre, mint arra, hogy amit most érez, azt azelőtt még sohasem érezte. A felhevült asszonyi testben maga a pokol tüze lángolt, perzselt az érintése, a lehelete. Igen. Ez az, amit a részegség kiváltott belőle. Merthogy részeg. Ezzel tisztában volt. Nem gondolkozott, eszét, névét, jellemét feledve engedett utat: vadállati ösztöneinek. Őrületesen erős kísértésnek volt kitéve, és ő túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon. Ott a kert fái között magához vonta az asszony fejét, a száját akarta megízlelni. És Alicia tökéletesen követte az elvárásait. Felrántotta a szoknyáját, a lábát szétvetette, Roger pedig nekifeszült, a fa kérgéhez nyomta, szája a száján. Alig néhány méterre a tőlük nevetgélő, táncoló párok, de ki törődik vele… Alicia vadul csókolta, közben keze a nadrágja cipzárját cibálta, forró tenyerébe fogta tolakodó nemi szervét, és félrehúzta a bugyiját, hogy szabaddá tegye az utat.

– Alicia! Rééémes! Ééédes! Borzasztó és gyönyörűséges! – Több volt ez közösülésnél, de sokkal kevesebb a szeretkezésnél. Akkor mégis mi ez? Ez egy mindenről megfeledkező, mindent félresöprő pokoljárás volt. Forgószélként tört rájuk a láng, hatalmas pusztítást végezve, és lassan csendesedve. Amikor kihűlt a tűz, azt hitte, ezzel vége is. Csupán egy fellobbanó szikra volt, amely elhamvad. Csak egy olyan „élvezd a pillanatot és engedj a csábításnak” múló gyengeség. Még kitérőnek sem nevezhető, mert semmit sem jelentett. Meglehetősen férfias beállítottságú szemlélet. Ami történt, soha többé nem ismétlődhet meg, valószínűleg holnapra már egyikőjük sem fog rágondolni, ő Carlához, Alicia pedig Fredhez tartozik. Azonban csakhamar tapasztalhatta, hogy korántsem ennyire egyszerű a dolog, mert ettől a víkendtől fogva megváltozott az élete. Nem állította, hogy kellemessé vált, de az ellenkezőjét sem bizonygatta. Folytonos izgalomban, várakozásban és menekülésben teltek a napjai, órái. Hazudott Carlának, kifogásokat keresett, hogy távol tarthassa magát Aliciától, mégis kereste a vele való találkozást. Az asszony fogva tartotta túlfűtött erotikájával, nem hagyott időt tépelődésre, tiltakozásra és bűntudatra. Olyan szenvedélyesen tette, amit tett, hogy totálisan megszabadította minden lelkiismeret-furdalástól. Akár egy tüzes ördög, úgy hajszolta bele a kibírhatatlan gyönyörbe, kiszakítva erejét, és olyan tökéletesen kielégítette szexuális éhségét, hogy alig maradt néhány morzsája Carla számára. Otthon, látva felesége megtört fényű szemét, kérdő, kutató tekintetét, ezer bocsánatot is elrebegett magában, de egy lanyha puszinál alig nyújtott többet, ha esténként ágyba bújták. Nagyritkán, elvétve szeretkeztek, de akkor is Aliciára gondolt. Borzasztóan szenvedett. Szánta Carlát, utálta önmagát, gyűlölte Aliciát, és kerülte Fred tekintetét. Lassan megismerte azt az érzést, amikor az ember még nem

süllyedt el ugyan egészen a föld alá, de tudja, hogy már nagyon közel áll hozzá, hogy ez megtörténjen… – Elég legyen, Alicia! – nyöszörgött minden ízében remegve. Kétségbeesett pillantásokat vetett az ajtóra. Odakint zakatol a gép, Loran nyilván dolgozik, mégis… Végre ellökte magától Aliciát, leült… Alicia gúnyosan lefittyedt és ő is az ajtó felé lesett. – Csak nem félsz a kicsikétől? Miért nem hívod be? Vagy rohanj ki hozzá! Siess már, nehogy elmenjen! – Lustán követte Rogert az asztaláig, és ráült az asztál sarkára szemben a gyöngyöző homlokát törölgető férfíval. Egyik lábát átvetette a másikon, ügyelve arra, hogy Roger aláláthasson a szoknyájának. Mi tagadás, lehetett volna kellemesebb látvány is, csak nem itt és most. – Te bolond vagy – csóválta nevetgélve a fejét Roger. – Jobb lenne, ha most elmennél. Hamarosan egy befektetőt várok, és még át kell néznem az anyagot. – Ha megígéred, hogy este eljössz, már itt sem vagyok. – Lecsusszant az asztalról, és ismét átölelte Roger nyakát. – Esküszöm, néha azt hiszem, szándékosan akarsz az őrültek házába juttatni – sóhajtott fel a férfi, – Ma nem megy, Alicia. Megígértem Carlának, hogy korán hazamegyek. Valami nincs rendben nála. Sápadt, gyenge, talán valami vírus bujkál benne. – De nagyon fontos, hogy eljöjj. Beszélnem kell veled, Roger! – Alicia hangjából eltűnt a pajkos évődés, nyers és határozott lett, követelőző… - Ez komoly, Roger, úgyhogy tényleg ne keress kifogásokat. Este várlak, siess! – Könnyedén arcon csókolta, majd hátat fordítva, határozott léptekkel elindult az ajtó felé. Roger, amíg látta, mélyen kifújta a tüdejében rekedt levegőt, és folytatta a munkáját. Éppen hogy csak beugrik Aliciához, megbeszél vele egy másik időpontot, és már rohan is. Ezzel a

szándékkal érkezett az asszonyhoz, ám a gondosan összeállított szavak egyszerre odavesztek, amikor a hozzásimuló asszony köntöse alatt megérezte pucér, forró testét. Kész! Eddig tartott a fogadalma, az elhatározása. – Te megölsz engem, a halálomat kívánod! – nyöszörgött elgyengülten. Feje felett átcsaptak a hullámok, vadul magához vonta a nőt, és már meg is állt az idő, feledte elhatározását, a feleségének tett ígéretét. Órákon át szeretkeztek önfeledten. A padlón, az ágyban, a fürdőkádban, és az egyetlen, amire gondolt, az a csodálkozó ámulat volt, hogy annyiszor képes egymás után megkívánni Aliciát, és hogy mindent megcsinál, amit az akar. – Szörnyű, gonosz játékot űzött velünk a sorsunk, nem gondolod? – harapdálta puhán a fülét az asszony. Végre kitikkadtak, követelő vágyuk köddé vált, kimerülten pihegtek az agyon. – Nekünk kettőnknek kellett volna először találkoznunk. Gondolj csak bele, milyen csodás, párost alkothatnánk mi ketten együtt. Roger nem válaszolt. Az ő gondolatai már Carla körül jártak, aki otthon várja... Ismét csak hiába várja. Emlékezetében felidézte a megismerkedésük pillanatát. Nem nézett ki többnek egy gimnazista kislánynál, pedig már elmúlt huszonkettő. Törékeny, szőke, kék szemű, olyan, mint egy porcelánbaba. Akkor még nem tudta, hogy szereti, de néhány nappal később, amikor rádöbbent, hogy minden nőt, akit csak ismert vagy látott, hozzá hasonlít, akkor már igen. Az az érzés a szerelem volt. Az élet csodálatos ajándéka, amit kikövetelni nem lehet. Vagy jön magától, vagy nem. Amit Alicia iránt érez, az más. Van úgy, hogy megtévesztik az érzései, azt hiszi, hogy szerelmes, közben csak megkíván valakit. És amint kielégül a teste, a lelke üres sivárságban vergődik. Mennie kell! Indulni Carlahoz. Megmozdult, félkönyökére emelkedve, cigarettáért nyúlt. Lobbant a

láng, egy szippantásra átnyújtotta Aliciának, aztán ő szívta tovább. – És most halljam, miről akartál beszélni. – A fejét lassan az asszony felé fordította. – Kettőnkről – felelte Alicia. – Én nem bírok így élni, Roger. Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz. El kell végre döntenünk, hogy mi legyen velünk. Mással is megtörtént már, hogy elvált és új életet kezdett. Miért ne tehetnénk mi is ezt? Roger szájában mozdulatlanná dermedt a cigaretta. Döbbenten meredt a nőre. Nem akarta megbántani, a módját kereste, amivel a tudtára adhatja, hogy esze ágában sincs Carlát elhagyni. Szüksége van Aliciára, de nem annyira, hogy miatta föladja a házasságát. – Ez nem lenne jó, Ali – ingatta nem túl meggyőzően a fejét. – Elmondanád, miért – Mert... mert ez őrültség lenne. Meggondolatlanság. Te Fredhez tartozol, és én Carlához. Fred a legjobb barátom, Carla pedig téged tart a legjobb barátnőjének. Már az is felelőtlenség, amit idáig elkövettünk. A legjobb lenne abbahagyni az egészet! – Gyáva vagy! – sziszegte megvetően a nő. – Begyulladtál?! – Ennek az egésznek semmi köze a gyávasághoz. Egyszerűen nem akarom tönkretenni négy ember életét, köztük a sajátomét is, mert egy őrült pillanatban szabadjára engedtük vad ösztöneinket, és élveztük a szenvedély varázsát. – Micsoda romantikus kijelentés! – vágott ököllel a levegőbe az asszony. – „Szabadjára engedtük vad ösztöneinket!” Ccc… mintha neked nem számítana a szex. Ha nem vetted volna észre, piszokul összeillünk. – Csakhogy az élet nem csupán szexből áll. Nem tehetem ezt Carlávál. Nem hagyhatom el, mert ebbe belepusztulna, és mert ezt nem érdemelné meg. Értsd meg, Ali, Carla szeret engem, és megbízik benned.

Alida dühösen rázta a fejét. – Én is szeretlek! Annak ellenére szeretlek, hogy ismerlek. Tudom, milyen kétszínű gazember vagy: önző kaméleon. Én azért akarlak, azért szeretlek, amilyen vagy, míg Carla azért, amilyennek hisz vagy amilyennek hinni akar. Biztos vagyok benne, hogy ha tudna kisded játékaidról, egy percig sem kívánna melletted maradni tovább. A büszkesége legyőzné híres szeretetét, Úgyhogy vigyázz, nehogy tudomást szerezzen férjecskéje kilengéseiről, mert könnyen arra ébredsz hogy elvált ember vagy. És akkor már nem biztos, hogy számíthatsz rám. – Remélem, nem zsarolni akarsz? - Roger kibújt az ágyból, az inge után nyúlt. Úgy érezte magát, mint akit satu között préselnek. Tényleg nem kényszerítette senki sem ennek az esztelen viszonynak az elkezdésére, de még a folytatására sem. Nem lehet bebizonyítani, hogy ki csábított el kit, a tény, hogy megtörtént, és élvezte az együttlétet Alicíával. Ez azonban még nem elég ok a válásra, különösen akkor nem, ha tudja, hogy nem is szereti. Zsarolással pedig csak azt érheti el, hogy egyszer s mindenkorra pontot tesz a kapcsolatuk végére… Ha képes lesz rá! Alicia felült, kezét a férfi combjára fektette, aztán feljebb araszolgatott. Roger idegesen hátrált, mellégombolta az ingét, és rémülten tapasztalta, hogy ismét hullámzik a vére. A pokolba is! Elég, ha csak megérinti ez a boszorkány, máris elveszíti az akaraterejét. Dühös volt magára, mert a vágyai rabláncon tartották, és nem engedték, hiába akart szabadulni. – Van más módja is annak, hogy kiderüljön az igazság a zsaroláson kívül - búgott Alicia. Mulattatta a férfi, nem vette komolyan a tiltakozását. Érezte, mennyire a hatalmában tartja, és ezt ki is akarta használni. Makacs, önfejű, kemény dió, de be fogja adni a derekát.

Roger a nadrágjával küszködött, de a lába belegabalyodott a szárába, és egyénsúlyát vesztve visszazuhant az ágyra. Alicia csak erre várt. Roger megpróbált talpra állni, de már nem túl nagy meggyőződéssel. . – Ne… – tenyerét rászorította az asszony célirányosan haladó kézére. Ez nevetséges! Soha azelőtt senkivel nem viselkedett ennyire hülyén. Még a végén, tényleg be fog dilizni. Alig egy perce még azon fogadkozott, hogy véget vet őrült kapcsolatuknak, és most élvezi Alicia kezének matatását, és készen áll arra, hogy ismét magáévá tegye. Egyszerre dermedtek mozdulatlanná. Alicia keze lehanyatlott, és Roger feje is dübörgött az igyekezettől, hogy a kintről érkező hangot felfogja. Autó surrant a ház elé, hosszú fénycsóvája bevilágította a szobát. Aztán a fény, elhalványult, csapódás hallatszott, majd az ismerős léptek elindultak a kerti úton a terasz felé. – Fred? – meredtek rémülten egymásra.- De hisz ő Washingtonban van!

Harmadik Fred kifizette a taxit, rálépett a pázsitot szegélyező betonra, ahol álldogált egy rövid ideig. Elbizonytalanodva lesett fel a ház egyetlen kivilágított ablakára, Alicia még ébren van… És megpillantotta az árnyékban a metálzöld Fordot… – A mocsok! – szisszent fel dühösen a háta mögé lesve. Nem kellene-e visszaülnie a taxiba, és továbbvitetnie magát? Tovább? De hová? Ez az ő otthona, még akkor is, ha semmi hangulata sincs átlépni háza küszöbét. A taxi elsuhant mellette, és ő véreres szemekkel bámult utána. – Késő… – egy kereszthuzatra is elegendő

adag levegőt préselt ki csikorgó fogai közül, és elszántan megindult a ház felé. Álmában sem gondolt volna rá, hogy a legjobb barátja ennyire aljas módon bánik el vele. Kölyökkoruk óta ismerték egymást, együtt koptatták az iskolapadot, a Yale-t is egyszerre végezték el. Őszinte baráti szálakkal kötődtek egymáshoz, szerették a mókát, a bolondozást, és nem tértek ki az őrültségek elől sem, ha azzal nem bántották meg a másikat. Volt rá eset, hogy ketten bolondítottak egy lányt, fogadást kötöttek, hogy ki és mennyivel hamarabb ér célba. De az egészen más volt. Akkor még mind a ketten szabadok, függetlenek voltak, és fiatalok… Ezúttal azonban másként fest a dolog. Megházasodtak, mégpedig a saját akaratukból, és úgy, hogy szerették a választottjukat. Fred soha korábbi életében nem találkozott szexisebb, gyönyörűbb lánnyal, mint amilyen Alicia volt. És amikor az mindjárt az első alkalommal beleszédült a karjába, csaknem belehalt a gyönyörűségbe. El is határozta nyomban, hogy megtartja magának ezt a csodálatos bomba nőt, és villámgyorsan feleségül kérte. Földöntúli boldogságban részesült házasságuk első hónapjaiban. Alicia nemcsak az ágyban volt mennyei, de tökéletes feleségnek is bizonyult. Figyelmes volt, leste férje minden mozdulatát, kérés nélkül teljesítette minden óhaját. Szellemes és szórakoztató partner volt. Mindazokkal a képességekkel rendelkezett, amely a férfiakat arra ösztönzi, hogy utánaforduljanak, hogy csodálják és irigyeljék azt a fickót, aki már a nyakába akasztotta az „elkelt” táblát. Röviddel az ő házasságkötése után Roger is megnősült. Bár Carla közelről sem volt olyan megnyerő, szexis és szép, mint Alicia, Roger mégis boldog volt. Jól járt a lánnyal, aki szép hozományt vitt magával, és aki nagyon is komolyan vette a házasság intézményét. Szerette a férjét, és meggyőződése, hogy a mai napig is nagyon szereti.

Mindenki jól járt, életükben nem következett be törés a házasságukkal, csupán kibővült a baráti körük. A két férfi együtt dolgozott, szerették a munkájukat, s bár Roger egy lépéssel mindig a barátja előtt járt, Frednek meg sem fordult a fejében, hogy emiatt irigyelje őt. Egy lelkes csapat voltak ők ketten. Jóban, rosszban, sikerben, kudarcban közösen osztoztak. Ám egy idő után a legnagyobb tűz is veszít az erejéből. Túl a forró mézesheteken a szenvedély puha simogatássá szelídül, és a memória már-már kezdi kitörölni az ember emlékezetéből azokat a napokat, amikor már reggel elkezdték várni az estét, hogy ismét ágyba bújhassanak kedvesükkel. Szép, szép a házasélet, de hogy ne váljon egysíkúvá; időnként kell egy kis lazítás – csitítgatták éledező bűntudatukat, amikor a hivatalos vacsorákat követően nem rohantak haza, hanem nekivágtak az éjszakának. Eleinte csak óvatosan. Néhány pohár sör erejéig megtoldva a hivatalos órákat. Iszogattak, golyókat lökdöstek a biliárdasztal mellett. Férfiasan, vidáman dorbézolgattak. Csakhogy, ahogy azt mondani szokás, ha egy üzlet beindul, nincs megállás. Lassan, fokozatosan egyre többet engedték meg maguknak. Kibővült a társaságuk. Előbb csak haverokkal, majd csatlakoztak hozzájuk a jelentőséggel nem bíró könnyű pillangók is, és hát az ember gyarló… Élvezi a kihívásokat, a kockázatot, szereti bizonyítani az erejét. Azt, hogy akkor is ura a helyzetnek, ha a látszat azt mutatja, hogy elgyengült. Lényegtelen kis kalandok, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tova is lebbentek. Nyomtalanul eltűntek anélkül, hogy megrendítették volna házasságuk biztosnak vélt alapjait. Eközben asszonyaik is élték a maguk kis életét. Egy kis női serteperte, pletykálkodás, jótékonykodás, ártalmatlan összejövetelek, könnyed időtöltés. Alicia szeretett flörtölgetni is, még ez sem jelentett problémát. Fred számára akkor kezdett el savanyodni a szőlő, amikor felesége már nyíltan beszélt is egy-egy futó

kalandjáról. Moziba ment ezzel, kávézott azzal… Volt egy eset, hogy nem tudott elszámolni éjszakába nyúló órákról sem. Na, ez már bántotta a csőrét. Jöttek a viták, veszekedések, a próbálkozások, hogy megállítsák házasságukat a mélybe vezető lejtőn. Egy ideig ment is valahogy, aztán kezdődött minden elölről. De végtére is a házasság egyik fél számára sem jelenthet börtönt. A szabadság csak erősíti az összetartozásukat. Ha nem bízunk meg a másikban, olyan, mintha önmagunk erejében kételkednénk. Ám ez a túldemokratizálódás végül is valahogy félresiklott. Fred kezdte megérteni, hogy a túlzott szabadság egy köteléken belül nem az érintett felek egymáshoz tartozását erősíti… Ellenkezőleg: elhidegüléshez vezet. Jó ideje már csaknem idegenként élnek egymás mellett. Mindketten túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy egymással törődjenek, s bár gyöngéden őrizgetik házasságuk látszatboldogságát, szinte minden barátjuk tudja: mindez képmutató hazugság. Fredben megvolt a képesség, hogy „jó pofát" vágjon mindehhez, annál is inkább, mert időközben rájött, hogy Alicia végképp elveszítette az érzékeire irányuló hatását. Nem sokát jelentett már számára a felesége, de hogy a legjobb barátjával szarvazza fel, azt már nehezen vette be a gyomra. Eleinte persze annyira ügyesen csinálták, hogy elhessentette ébredező gyanúját, de úgy tűnik, egyre jobban nekibátorodtak, és már szinte fáradságot sem vesznek, hogy leplezzék kisded játékaikat. És ez már mélyen érti Fred önérzetét. Kegyetlenül égette a szégyen… Hogy ez mind vele történhetett, meg! Életre kelt benne a gyűlölet, a bosszúvágy… De még nem akarja, hogy kitörjön, ezért fékezi magát. Mert ha mér erre sem lesz képes, mentse meg az Isten azt a gazembert! Megvannak a módszerei, amivel tönkreteheti… Akkor aztán rohanhat a felesége

segítségéért. Nem lesz az a vagyon, ami kihúzhatná a csávából… Mialatt a ház felé vonszolta magát, mindez átfutott az agyán. Végigpörgette házassága és Rogerhez fűződő barátsága minden mozzanatát, mindent, amit eltolt. Merthogy ő saját maga tolta el, azt egy pillanatig sem tagadta. Ő kezdte… Nem számolt véle, mennyire veszélyes, sportág a könnyelmű élet. Vannak hátulütői, legyőzhetik, kemény ütéseket mérhetnek rá ott és azok, akiktől a legkevésbé várná. Alicia csak visszavágott, és tudta, hol a legérzékenyebb. Ezért, csakis ezért bújt ágyba a legjobb barátjával. A rohadt életbe! Nem ő tehet róla! – kelt az asszony védelmére. Az a tetű szédítette el, mert ráunt a kis penészvirág feleségére. Már felfordul a gyomra, ha látja azt a gazembert, hánynia kell attól, hogy nap mint nap beszélnie kell vele, miközben megjátssza a vakot és süketet. Rájuk törhetné az ajtót, belevághatná az öklét Roger álszent képébe, de mi haszna lenne belőle? Már bent járt a házban, fáradtan húzta-vonta magát a lépcsőn. Mit tegyen? Csináljon úgy, mint aki nem látta a sötétben lapuló autóját, és jó férjhez illően nyomja le felesége szobájának kilincsét, hogy üdvözölje, és a hazatérés örömére elfogyasszon vele egy pohár italt? Vagy engedjen egérutat és időt annak a link szoknyapecérnek, hogy a terasz hátsó, lépcsőjén át kiosonjon a házából? Túlságosan fáradt volt a botrányhoz, a hazugságokat pedig nem venné be a gyomra, ezért az utóbbi változat mellett döntött. Majd… majd elérkezik még ennek a gennyes alaknak a tündöklését követő bukása is. Csak idő, türelem, no meg jó szervezés kérdése az egész. – Hello, drágám! Ébren vagy még? – lassított, és bekiáltott Alicia, szobája előtt elhaladva. Visszafojtott lélegzettel figyelte a kiszűrődő neszeket: halk sustorgás, tompa puffanás, mintha felborult volna egy szék és halk nyikorgás... Valószínűleg a nyíló ablak hangja. Tehát

elinalt a gyáva féreg. Csodálatos módon megkönnyebbült, vagy inkább csak leengedett a dühe. Akként, mint ahogy a defektes kerékből süvít ki a levegő. Felpattant az ajtó, és ott állt Alicia halványzöld selyempongyolában. Szép volt… Az ördögbe is, nagyon szép – Nem arról volt szó, hogy csak holnap jössz haza? – köszöntötte ekként váratlanul hazavetődő férjét. Hangja tele volt felelősségre vonással, majdhogynem szemrehányással. Fred már továbbhaladt a saját szobája felé. Nem fordult vissza. Nem érdekelte Alicia színjátéka: Hogy vagy, drágám? Mesélj, milyen utad volt? Stb… Semmi sem érdekelte. – Korábban, végeztem – felelte közönyösen. Behúzta maga mögött az ajtaját, aztán kárörvendően felnevetett. Halkan, inkább csak befelé: Váratlan érkezésével véget vétett a meghitt szerelmi románcnak. Carla a megterített asztal mellett kekszet rágcsálva hadakozott rohamokban rátörő émelygésével. Üres volt a gyomra, az éhség gyötörte, szédült, de meg akarta várni Rogert a vacsorával, mert ő megígérte, hogy siet haza. Várta hát egyre növekvő izgalommal. Végre együtt töltik az egész estét, és talán megosztja vele a titkát is: dr. Stockwell csaknem biztosan megállapította a terhességét, már csak a laboreredményekre vár, hogy azokkal is alátámaszthassa a diagnózisát Nyolc körül már egyre aggodalmasabb pillantásokat vetett az órára. Roger késik, és szokásától eltérően, még csak haza sem szólt, hogy sajnos közbejött valami. Egy váratlanul felbukkant ügyfél, vagy egy hivatalos vacsorameghívás. Mert hogy légyen bármennyire zavaros mostanság a kettőjük élete, ez a tapintatosság még mindig hozzátartozott Roger image-hez. „Ne várj

rám, szívecském, feküdj le nyugodtan, sietek, ahogy tudok.” Hogy Carla mennyire volt nyugodt, azt sohasem kérdezte, mert az asszony nem adott okot rá. Mindig is igyekezett férje tudtára adni, mennyire megértő, és hogy tökéletesen megbízik benne. Vajon mi az oka a késésének, és főként miért nem szólt haza? – tépelődött magában, a néhány nappal korábbi estére gondolva. Roger öt óra körül hazatelefonált, hogy bent kell maradnia, úgyhogy ne várjon rá. Carla letaglózva meredt a tetefonasztalkára, sokáig görcsösen kapaszkodott a már üres vonalat adó telefonkagylóba, majd eszelősen felsikoltott. Nem bírja tovább. Előzőleg Aliciával vásárolgatott, és a barátnője egyfolytában Lorannel tömte a fejét, hogy az a lány így meg úgy, és hogy nem ártana, ha időnként Roger körmére nézne, mert Fred igencsak érdekes félmondatokat ejt el otthon a „pajtáskodó” viszonyukról, „Ne légy ennyire naiv, Carla! Nincs olyan férfi, akiben megbízhatnál.” – nevetett rá gúnyosan, amikor Carla a férje védelmére kelt… már csak a látszat kedvéért is. Alicia azzal a bölcs megállapítással zárta le a kínos témát, hogy ha rajta múlna, az esküvője napján minden férfit kasztráltatna. Így legalább biztosítva lenne minden házasság a férjek félrékefélése ellen. Ez már jó poénnak hangzott, amin nevethettek és elkanyarodhattak Lorantól. Fred következett. Alicia néhány könnyet morzsolt ki a szeme sarkából. Vége… Az ő házasságukat már nem lehet megmenteni, pedig igazán mindent, elkövetett annak érdekében, hogy megtegye. Valószínű, hogy el fognak válni. És mindezen bevezető után Roger kimentette magát a közös vacsora alól. Idegesen lökte félre a félig elkészült ételt, a könnyeit nyelte, és később olyan lépésre szánta magát, amit eddig még sohasem tett, mert méltatlannak tartotta a kémkedést. Felhívta Roger irodáját, hogy ellenőrizze a szavahihetőségét. Tényleg bent van-e, vagy

valahol máshol. Ám amikor meghallotta Loren hangját, lecsapta a kagylót anélkül, hogy beleszólt volna. Ellentétes indulatok dúltak benne. Egyrészről a szégyen, mert kételkedett férje szavában. Válóban bent maradt, csakhogy nem egyedül, hanem Lorannel. Te ostoba! – szidta magát. Természetes, hogy együtt vannak, ha a munka ezt kívánja. Haragudott magára az esztelen féltékenysége miatt. Mi történt vele, hová lett a bizalom? Ennyire elveszítette volna hitét a saját erejében? Csak a gyengék féltékenyek – bizonygatta éveken át, míg nem érzett okot aggodalomra! És most? Igaz, ami igaz, senki sem lehet annyira erős, hogy egyszeregyszer ne lehessen gyenge. Bizonyára az állapota teszi, a rossz fizikai erőnléte, és Roger fáradtsága. Ő is lehet fáradt, miért is ne lehetne? És ami ebből következik: egy kicsit figyelmetlen és ingerült. Látta Lorant, és egyáltalán nem olyannak tűnt az a lány, aki más férjére vadászik. Csakhogy amikor az ember elbizonytalanodik, hiába akarja erővel meggyőzni magát valami felől, amiben már nem igazán hisz. Kezdi másként látni a dolgokat, rengeteg olyan kérésre, talál választ, amelyet eddig fel sem tett magának. Régi emlékeket morzsolgatott. A szépeket és a kevésbé kellemeseket. Alicia figyelmeztetésére gondolt. Az órát leste várta a férjét, s mire az valamivel éjfél előtt megérkezett, az idegei már cafatokban lógtak. „Kímélje magát, ne idegeskedjen” – dübörögtek fülébe az orvos intő szavai... Könnyű azt mondani! – Megmondtam, hogy ne várj rám! – Roger durván rámordult, amikor meglátta. Egyenesen a bárszekrényhez sietett, whiskyt töltött magának. – Az ég szerelmére, Roger, mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Carla panaszosan. – Nincs az ilyen munkákra megfelelő embered? Miért mindig magad akarod megváltani á világot?

– Vannak dolgok, amit nem adhatok ki a kezemből. Ezek bizalmas adatok – az italát kortyolgatta, látszott rajta, hogy kimerült. Rossz napja volt. Délelőtt összeszólalkozott Freddel, aki aztán elrohant, vissza sem jött. Tulajdonképpen az ő munkáját végezte. Egyre inkább az az érzése, hogy Fred tud valamit Aliciával való viszonyáról. Alig tudnak szót váltani egymással anélkül, hogy ne vitatkozzanak össze. – Loran is veled volt? – hallotta Carla gyámoltalan kérdését. Bólintott, és tovább kortyolgatott. – Szép lány – sóhajtott fel Carla a férjét nézve. Nem is értette, miért tette fel ezt az ostoba kérdést, amikor tudja rá a választ. Vajon miért akar valami olyasmit kiprovokálni Rogerből, amit fél hallani? Roger megrökönyödve nézett rá, értetlenül, döbbenten. Mi a fenét akar tőle, miért nem feküdt le aludni, ahelyett hogy ilyen buta kérdésekkel nyaggatja? –A szorgalmát, az értelmességét és a megbízhatóságát kihagytad – lökte félre zaklatottan á poharat, és elment zuhanyozni. Carla átpityeregte mellette az éjszakát. A félje csak reggel nyújtotta felé a kezét, hogy magához húzza. – Te sírsz? – tapogatta, arcán a könnyek nyomait. – Valami baj van? – Sajnálom, Roger szipogta Carla, és hozzábújt. Roger átölelte. – Én sajnálom. Fáradt voltam az este. Kérlek, bocsáss meg nekem, ha úgy érezted, hogy durva voltam. Ezzel a kurta bocsánatkéréssel nagyjából helyre is állt Carla lelki egyensúlya. Belátta, ő kényszerítette ki Roger ingerültségét. Le kell küzdenie a túlérzékenységét és a buta féltékenységét, ha nem akarja végképp tönkretenni mindkettőjük életét. Tartotta is magát néhány napig, csakhogy miután hiába várta Rogert vagy a telefonját, ismét előtolakodtak a buta képzelgései. Vajon hol van, és kivel? Tényleg Loran lehet az a „másik”, vagy esetleg

valaki más? Nem akarta, mégis befészkelte magát az a bizonyos „valaki” – legyen az Loran, vagy más - a várakozás lidérces óráiba. Elmosódott arcvonások, gonosz, kegyetlen szemek. Rút banyának érezte magát e démoni szépség mellett. Eh, ne képzelődj, ne idegesítsd magad, még árthat a babának – próbálta, elhessegetni magától elkeseredett gondolatait. Bizonyára nyomós oka van rá Rogernek, nem szól haza. Majd elmondja. Na persze! Magyarázata biztos lesz, de kit érdekel, ha nem az igazat fogja mondám? Na, ebből elég! Nem engedheti, hogy ostoba képzelgései felkavarják a nyugalmát! Elővette a délután félbehagyott munkáját. Egyszerű, maga készítette kerámiatálka volt, aminek oldalára fényképről Roger arcát kívánta festeni. Közelgő születésnapján akarta átadni, itt-ott igazított rajta, de félretette, mért nem volt türelme a munkához. Megfájdult a feje. Ha nem kap be valami komolyabb ételt, még elájul az éhségtől. A konyhában mohón behabzsolt egy tál ragut, aztán rohant a fürdőszobába és kiöklendezte az egészet. Elsírta magát. Betámolygott a hálószobába, és lefeküdt. Forgott vele a szoba, hintázott alatta az ágy. – Jaj, kicsim, de nagyon meggyötrőd a mamát – nyeldeste a szájában keseredő nyálát, és tenyerét puhán a hasára fektette, mintha érintésével kívánná megnyugtatni piciny babáját. Édes kín nyöszörgött később, amikor már csak a kimerültség maradt iménti rosszullétéből. Már a magány kínozta. Roger, hol vagy? Miért nem jössz már? Loran!? Nem, ez képtelenség! Lelki szemei előtt ismét megjelent a kép: Roger és Loran együtt! Még a lélegzetét is visszatartotta, hogy elűzze a látomását, ám az újból és újból megjelent, hogy tovább gyötörje. Dobálta magát a közös ágyon, de nem jött álom a szemére. Feszülten figyelte a kinti neszeket, az óra egyhangú ketyegését. Éjfél jóval elmúlt már, amikor végre meghallotta az ismerős autó surranását. Végre!

Szemét a kézfejébe törölte. A mozdulata sietős volt, és a könnyeket volt hivatott eltüntetni az arcáról, mert vannak dolgok, amiket nem ésszerű elárulni magunkról. Történetesen azt, hogy alig néhány nappal azután, hogy Roger durva volt vele, amiért aggódott, ismét csak kiborította a néhány órás várakozás. Kár volt a sietség, mert Roger még jó ideig üldögélt az autójában. Ki akarta szellőztetni a fejét, és lelkileg is helyre akart rázódni valahogy. Nem folytathatja tovább! Szakítania kell Aliciával, amilyen gyorsan csak lehet, mert ebbe valamennyien beleőrülnek. Lassan kikászálódott a kocsiból, bement a házba. Lábujjhegyen lopakodott fel a lépcsőn, mert nem akarta, felébreszteni a feleségét. Képtelen lett volna a szemébe nézni. „Szörnyeteg vagyok!” – a halántékánál dühösén lüktetett az ér. Ez maga az őrület! Éjnek idején tolvajként surran be a saját házába, mert még ahhoz is gyáva, hogy szembenézzen a vétkével! Csak mentségeket és hazugságokat gyárt. Félig le is vetkőzött, mielőtt nesztelenül lenyomta a hálószobájuk kilincsét, de a nyitott ajtóban megtorpant. Amikor megérkezve felnézett az ablakra, nem látott fényt, azonban Carla nem aludt. Az éjjeliszekrényre fénycsóvát vetett a rajta álló lámpa, de előtte homályba borult a szoba. Carla hátát a párnának támasztva ült az ágyban. Mézszínű haja borzas, kék szeme alatt a kimerültség sötét karikái, arcán az elfojtott könnyek nyomai… De mosolygott. Cementtömbként nehezedett rá a bűntudat. Hozzásietett, és leereszkedett mellé az ágyra. Megfogta a kezét, belecsókolt a nyakába. – Miért nem alszol, drágám? – suttogta érdeklődőn. Piszkosul nyomta a bűntudat. Marta a szégyen. Mekkora szenvedés, okoz Carlának, pedig nem érdemli meg, és nem is akarja bántani. – Sokáig vártalak a vacsorával – suttogta az asszony. Szemében könnyek fénylettek. – Kicsit elkéstél….?

– De itt vagyok, egyetlenem – csókolta meg a homlokát. – Sajnálom, de nem tudtalak értesíteni. Annyira váratlanul jött az egész. Már indulóban voltam, amikor a repülőtérről felhívtak, hogy Mr. Enderbeir megérkezett Bostonból. Képzelheted, mennyire kellett rohannom. Loran pedig már elment, úgyhogy még őt sem tudtam megkérni, hogy hívjon fel téged. Loran nevének említése mélységes elkeseredést váltott ki Carlából. Nagy kár volt eszébe juttatnia ezt a nőt. Most persze úgy kellene tennem, mintha nem tudnám, hogy csak mellébeszélsz… Jaj, Roger, vajon mit teszel, ha majd egyszer kifogysz a meséidből? Vajon akkor elárulod végre, mit és miért teszel? Alig bírta megállni, hogy hangosan is szavakba foglalja, amit gondol, de erőt vett magán, és valahogy mégiscsak sikerült. Átkarolta férje nyakát, lenyelte a könnyeit, s mosolygott. Bágyadtan, mint a viharfelhők elvonulása után a Nap. – Hallgatlak, beszélj! Milyen volt a vacsora? Hosszú és unalmas? Roger nézte. Olyan nagyon különösnek találta. Meggyötörtnek, de szépnek is. Belefogott a sablonos szövegébe, de igencsak nehézkesen beszélt. Hullafáradt volt, külön erőfeszítésébe került minden szó. Közben bebújt felesége mellé az ágyba, a válla alá csúsztatta a karját. Hosszú idő óta ez volt az első bensőséges mozdulata, amellyel Carlához közeledett. Az asszony is észrevette ezt, ezért hangtalanul felzokogott. Még jobban hozzásimult a férjéhez. Rázkódott a sírástól. – Mi a baj, kicsim? – Roger nagyon nyomorultul érezte magát. Nagyon is sejtette, mi lehet a baj. Nem buta asszony, átláthat rajta, érzi a mellőzöttségét. Ha nem is tudja az okát, de a feszültségét megérzi. – Roger, annyira nem tetszik nekem az, ahogyan mostanában élünk – szipogta nyakába a bánatát Carla. – Megváltoztál. Talán nem veszed észre, de így van. Nem beszélsz velem a gondjaidról, kirekesztesz az életedből.

Az egész olyan, mint egy zsák kifogás, mellébeszélés. Mintha csupa munkából, üzleti vacsorából és kötelezettségekből állna az életed. Kérlek, változtass rajta! Ha tényleg a sok munka az oka, ne dolgozz annyit. Kevesebből is megélünk, vagy vegyél fel segítséget, magad mellé. Roger döbbenten hallgatta a panaszos kitörést. Mennyi fájdalmat okozott már eddig is ennek az asszonynak! Tényleg le kell küzdenie a gyengeségét, és fel kell számolnia a viszonyát Aliciával. Egyáltalán hogy van képe ennek a nőnek nap mint nap meglátogatni Carlát? Az nem létezik, hogy ő ne vegye észre mennyire meggyötört, és szenved. Talán még élvezi is… az álszent kígyója. Hirtelen azon kapta magát, hogy iszonyatosán gyűlöli, sőt, megveti. Tudta, most igazán őszintének kellene lennie, és mindent meg kellene gyónnia Carlának. Talán együtt könnyebben legyőzhetnék a közéjük furakodó démon erejét. És mi van, ha csak ront a helyzeten, és Carla sohasem lenne képes .a megbocsátásra? Ezt a problémát önmagának kell megoldania, és meg is fogja oldani... Erre akár mégis esküszik. – Csss… – ringatta, csitítgatta hüppögő, könyörgő feleségét. – Sok mindenben igazad van - vallotta be csendesen. – De ezentúl minden másként lesz, ezt megígérem. Jobban oda fogok figyelni rád, sietek haza, rengeteget fogunk beszélgetni. Úgy, mint régen. Igen, valóban vannak gondjaim, amiket elhallgattam előled, de ígérem, mindent felszámolok, és megbeszélek veled. Cserébe, azonban én is kérek tőled valamit. – Kihúzta a párját Carla válla alól, a könyökére emelkedett, és az arcába nézett. Simogatta, körberajzolta megmegránduló, félénk mosolyra húzódó ajkát. – Nagyon sápadt vagy, édes, és sovány. Nem kellene megmutatnod magad az orvosnak? – Már voltam orvosnál – csillant fel Carla szeme. Végre elmondhatja!

– Igen? – szaladt fel csodálkozva Roger szemöldöke. Ezek szerint tényleg beteg a felesége, és ő még csak a jelét sem adta, hogy tudomást szerzett róla. Egy okkal több a szégyenére. – Miért nem szóltál róla? – Nem akartam addig szólni róla, amíg nem voltam benne biztos. – Biztos? Miben? – aggodalmaskodott a férfi. – Mégis, mi bajod van? – Ó, semmi komoly... sőt, ha úgy vesszük, nem is baj, hanem öröm... – De mégis? Mi ez a sok rejtély? Nem fejezhetnéd ki magad érthetőbben? Mit mondott az orvos? Carla rövid kis hatásszünetet tartott, szemét belefúrta a sötét szempárba. Látni akarta a hatást, amit majd a közlése kivált benne. – Azt tanácsolta, hogy rendezzünk be egy gyerekszobát. Vásároljunk kiságyat, csilingelős játékokat és selyempárnácskát. Roger kikerekedett szemmel, hitetlenkedve bámult a fennkölt ragyogású arcocskába. Megrázta a fejét. Nem érti, nem tudja elhinni! Ez tényleg igaz lenne? Atyavilág! Majd megfulladt a hirtelen rátörő örömtől. Feldobta magát ülő helyzetbe, miközben tüzetesen szemügyre vette Carlát. Arcát, inge alatt pihegő kemény kis mellét. Kicsomagolta a takarója alól, simogatta lapos hasát. – Ez tényleg igaz? – csuklott el a hangja. Carla gyöngyöző kacagása meggyőzte: nem tréfál. A hír valóban igaz. Szárnyakat kapott az örömtől, csaknem felrepült a csillagok közé. Ez az, amire várt, ez az, amire leginkább szüksége van: a gyermek… Újra célt kapott, amiért küzdeni kell! Most már biztos volt benne, hogy lesz elég ereje az újrakezdéshez. Ráborult a feleségére, Ölelte, elárasztotta a csókjaival. – Te leszel a legszebb kismama a világon, és én a legboldogabb apa – bizonygatta lelkesen, boldogságban lubickolva.

Carla pedig úgy érezte, egész eddigi élete ennek a pillanatnak volt az előkészítője. Az öröm - amit érzett, és amit Roger arcáról leolvasott – kárpótolta az elmúlt hetek, hónapok minden szenvedéséért. – Szeretlek, Roger – suttogta –, és kérlek, ölelj magadhoz úgy, hogy tudjam, hozzád tartozom. – Sohasem foglak elengedni – ígérte meg Roger, és nagyon gyöngéden, mégis határozottan ölelte magához. Sokáig nem tudott elaludni. Az elmúlt hónapokon járt az esze, amelyek csaknem tönkretették az életét. De most már vége! Tudja, hogy hol a helye. Míg arra gondolt, hogy ebben a könnyelműségre csábító világban a szeretet az, ami képes az embert a bűnei fölé emelni, Carla békésen szuszogott a vállán. Ő már magasan a felhők fölött repült. Szerelemből szőtt égi tájakon…

Negyedik Volt már dél is, mire Roger végezve a banknál’, megérkezett az irodájába. A feje tele volt számokkal, dátumokkal, kamatokkal, ezért fel sem tűnt neki az üres titkárnői szoba. Egyenesen a helyére tartott. Táskáját ledobta az asztalára, lesöpörte felöltőjéről a szállingózó hópelyhek nyomait. Levetkőzött, kabátját gondosan felakasztotta a vállfára, és halk szusszanással leereszkedett a magas támlájú forgófotelba. Kattant a táska zárja, felnyitotta, és tartalmat kiemelve maga elé rakta az asztal közepére. Lámpát gyújtott, ásított. Jólesne most egy kávé. Csöngetett Lorannek, lapozott egyet a naptárján, és tanulmányozni kezdte a mai napra szóló bejegyzéseket. Bank, kipipálta, mert ez megvolt. Hm… egész csendes napja van. Csupán fél háromkor lesz egy megbeszélése a gazdasági igazgatóval, és öt órakor még Valami… Mi a csuda ez? A fenébe! Olykor a saját írását sem képes elolvasni. Böngészte azt az egy

szót, eltolta magától a naptárt, közelebb húzta, hunyorgott, a homlokát ráncolta: Ötkor születés… Nem! Szülő…. ja persze! - bökött megvilágosodva a homlokára. Nem mintha sikerült volna kibetűznie a bejegyzését, hanem mert eszébe jutott Carla ma reggeli búcsúpuszija közbeni izgatott figyelmeztetése: – „Ne feledd, ma indul a szüléselőkészítő tanfolyam! El ne késs!” Hogyan is feledkezhetne meg róla, amikor már több mint egy hete folyton csak ezt hallja? Még a naptáljába is beírta, hogy véletlenül se menjen ki a fejéből. Rendben. Tehát, ma szülünk. – vigyorogott el magában, s közben elégedetten helyezte vissza a naptárját a helyére. Gondolatai máris visszatértek a magával hozott súlyos paksamétára, amit sürgősen fel kellene vinnie az Internetre… És a kávé! Még egyszer csöngetett Lorannek. Várt, de a nő nem jelentkezett. Hol az ördögben van ez a lány?! Ki hitte volna, hogy Loran egyszer már volt férjnél? Lám lám, az a pénteki jelenet enyhe figyelmeztetőül szolgált, hogy több figyelmet kellene szentelnie munkatársai magánéletére. Már több hónapja együtt dolgozik egy lánnyal, akiről csak annyit tud, amit az ajánlólevéléből kiolvasott, és amit ő maga is látott és tapasztalt: Loran Farrel csinos, határozott, megbízható munkaerő. Ám hogy elvált asszony, azt csak pénteken tudta meg, amikor az a kellemetlen fickó megrendezte a maga kis botrányát az irodában. Berontott, ordibált, azzal fenyegette, hogy kirámolja a lakását, ha nem fizeti, ki a közös szerzemények utáni járandóságát. Loran hiába kérlelte, hogy ne csináljon botrányt, távozzék, és majd este mindent megbeszélnek, az az alak egyre csak a maga szövegét ordítozta. Roger vetett véget a kellemetlen incidensnek azáltal, hogy felszólította Lorant is a távozásra. Rendezzék a vitájukat máshol. Az iratait lapozgatta, ujjával az asztalon dobolgatott. Nézte, de nem igazán látta a kötvények adatait.

Gondolatai hangyabolyként nyüzsögtek á fejében: Loran, Fred, Alicia és Carla… Carlával örvendetesen alakulnak a dolgaik. A gyermekvárás izgalma végre, átsegítette azokon a nehézségeken, amelyekkel nem tudott korábban megbirkózni. Alicia egy csapásra a múltba veszett. A legtöbb, amit érzett vele kapcsolatban, az a rettegés volt, hogy egyszer csak ismét megjelenik, hogy folytassa a zaklatását. Nem volt könnyű elérnie, hogy végre lerázza a nyakáról. Alicia a legváratlanabb pillanatokban tört rá az irodában, nem törődve a másik szobában tartózkodó férjével sem. A csábítás minden trükkjét bevétve próbálta meggyőzni, hogy hiába a kemény elhatározása, még koránt sincs vége semminek. Csakhogy Roger már rátalált az akaraterejére. Önszuggerálással sokmindent elér az ember, ha nagyon akarja. Határozottan lefejtette a nyakára fonódó karokat, és keményen eltolta magától Aliciát. Először a józan eszére próbált hatni – A férjed a másik szobában ül. Gondolkozz, Alicia! Mindenáron botrányt, akarsz? – Azonnal eltűnők, ha megígéred, hogy este eljössz – és már csúsztatta is a tenyerét a veszélyes zóna felé. – Nem megyek, Ali – hátrált az ajtó felé Roger, és szélesre tárta. -Fred zárt ajtajára pislogott. Még csak az hiányozna, hogy meglássa! Épp elég baja van enélkül is Freddel. Néhány napja távoztában gúnyosan odaszólt Rogernak, hogy az estéjét nyugodtan szabaddá teheti, mert ő házon kívül lesz, legalább éjfélig. Mi ez, ha nem nyílt üzenet: Tudok a piszkos dolgaitokról… Ezenkívül szinte egyetlen szava sincs hozzá már napok óta. Ha a munkával kapcsolatban kérdezi, akkor sem hajlandó válaszolni… Egyszerűen levegőnek nézi. – Gyáva vagy – húzott el mellette felszegett; dacos fejjel Alicia. Végre találtál valakit, akibe fülig belehabarodtál, de nem mered vállalni az érzéseidet!

Ha Roger arra gondolt, hogy sikerült leráznia magáról Aliciát, akkor korai volt az öröme. Megdöbbenésére már este sikerült viszontlátnia otthon. Más esetben semmi különöset nem látott volna ebben, mert hisz ő és Carla igen sokat voltak együtt. Csakhogy, amióta a kettőjük kis love storyja tartott, azóta Alicia tapintatból, emberségből, vagy óvatosságból - ki tudja, mi okból – legalább a saját otthonában nem zaklatta. Kedélyes csevegés közben talált rájuk. Carla az utóbbi napokban kivirult, megszűntek a kínzó rosszullétei, és rémek étvágyának köszönhetően felszedett néhány kilót is. Sugárzott róla a boldogság. Lelkesen repült férje nyakába, míg az majd szétrobbant a pipától, látva az elégedetten üldögélő Aliciát. Nem is sietett az üdvözlésére, csak egy fogcsikorgató, dühös fejbólintást küldött felé. Amikor pedig Carla kilibbent valamiért a konyhába, igen morcosan rátámadt: – Mi a fenét keresel itt? – Ha nem tudnád, Carla a barátnőm. Jogom van meglátogatni őt. Vagy te nem így gondolod? – Annyira vagy a barátnője, hogy élvezettel forgatod a hátában a kést. – Jaj, Roger, ne légy már ennyire szkeptikus! Látni akartalak… Én felajánlottam az otthonomat, de ha elutasítasz, kénytelen vagyok más utat választani, hogy láthassalak. Roger nekivadultan felrántotta a kanapéról. – Nem akarom! ÉRTED? NEM AKAROM! VÉGE! Fogd már fel végre! És most tűnj el! Kifelé! – rivallt rá dühösen. Még. sohasem használt ennyire durva, súlyos szavakat, de úgy érezte, stílust kell váltania, ha azt akarja, hogy Alicia végre megértse, köztük vége mindennek! Az asszony kirántotta a vállát a vasmarok szorításából, és gúnyosan végigmérte:

– Nocsak, Mr. Hirsley, hová tűnt önből a kalandvágy? Roger elkapta a csuklóját, magához rántotta, és mélyen a szemébe nézett. – El kell fogadnod ezt a tényt, hogy mindketten házasságban élünk, és hogy én szeretem a feleségem, aki gyereket vár. Érted? Carla terhes, és figyelmeztetlek ha bármi történik vele, mert te ártani akarsz neki, hát én megöllek! – Ellökte magától, a nő pedig belehuppant a fotelba. Alicia kezdett dühbe gurulni. Vele egyetlen férfi se beszéljen ilyen hangon! – Könnyen lehet, hogy én is terhes vagyok, és akkor mi van? Milyen szép is lesz, egyszerre két újszülött, akik között ingajáratban rohangálhatsz cumisüveggel a kezedben. Roger dermedten meredt rá. Ennyi aljasságot nem feltételezett erről a némberről. Inkább vállalja élete végéig a vezeklést, minthogy megtűrje a házában. Még akkor, sem, ha Carla ragaszkodik hozzá. Felrángatta a fotelből, és a karjánál fogva az ajtó felé cibálta. – Be ne merd tenni ide még egyszer a lábad, mert nem felelek magamért. – Az előszobában vállára lökte a kabátját, és valósággal kidobta. Carla a háta mögött becsapódott ajtó hangjára jött elő a konyhából. Alicia elment, a férje szeme pedig olyan villámokat szór, hogy még a természet is tanulhatna tőle, mielőtt rászánja magát egy újabb égiháborúra. – Mi történt? – kérdezte döbbenten. Roger a vállát rángatta. – Semmi, csak Aliciának dolga akadt, és gyorsan távoznia kellett. – Carla nem kérdezett többet, nem is beszélt azóta sem eiről a különös esetről. De ha a szemébe néz, mindig ott lát benne egy bizonytalan kérdőjelet… Nem számít! Az a fontos, hogy végre nyugta van. Alicia megértette, tényleg lezártnak tekinti a kapcsolatukat. Hogy Carlával találkozott-e, vagy beszélt-e vele, azt sem tudja. Nem is érdekli, az a fontos, hogy őt nyugton hagyja.

Mi lesz már? Miért nem reagál Loran a csengetésére? Kávét akar inni, meg aztán itt van ez a vaskos anyag is, amit be kellene vinnie a gépbe. Türelmét vesztve ugrott fel az asztala mellől, hogy maga járjon utána, hová tűnt el. a titkárnője. Kivágta az ajtaját, és megtorpant. Loran asztalán be sem volt kapcsolva a számítógép, nem égett a lámpa, egyetlen dosszié sem volt elöl. Mi az ördög?! Lehetséges, hogy ma még be sem jött? Téblábolt, bizonytalankodott, végül mégiscsak Fredet volt kénytelen zavarni, talán ő tud valamit Loran távolléte okáról. Csak nem megint a volt férje áll a háttérben? Ha így van, meg fog válni a titkárnőjétől, bármennyire is elégedett a munkájával, mert nem tűrheti munkahelyen a rendbontásokat. Fred munkájába temetkezve ült az asztala mögött, fel sem nézett. Érdeklődésére egy telexet lökött Roger elé. Roger olvasta, bambán, értetlenül, egyre növekvő haraggal. Loran küldte a telexet, aki néhány nap rendkívüli szabadságot, kért, és illetménye terhére sürgősen tízezer dollár előleget. Le volt döbbenve. Tízezer dollárt, csak úgy, minden különösebb indok nélkül? Ez a nő ne hozza be ide a zűrös magánügyeit! Rendezze a problémáit a férjével másként, máshogy... Ne egy neki címzett telexen keresztül. Kiabált. A kézében tartott telexszel hadonászott Fred orra előtt, aki csak a vállát vonogatta. Nyeglesége még jobban feldühítette Rogert. Loran indokolatlan kérelme bőszítette fel, de Fredet vette célba a nehezen féken tartott indulataival. Nem a barátjára támadt a dühével, akitől elfogadta a nyegle, vállrándítást, a lekezelő közönyt, sőt, még jogosnak is találta azt, hanem a munkatársára, a helyettesére támadt, akitől elvárta a tiszteletet. Arcáról lehullott a munkahelyén szinte már hivatali ártalommá vált higgadt távolságtartás, és durván ráordított: – A szentségit, ha bajod van velem, közöld. De a hivatalos ügyeinket kezeld a helyzet fontosságának

megfelelő komolysággal. A kezemben tartok egy telexet, és még csak annyit sem mondasz rá, hogy mikor érkezett, tudsz-e bővebb felvilágosítással szolgálni, vane valami összefüggés Loran kérése és a pénteki botrány között. – Honnan tudjam? – Fred még mindig az. Asztalán matatott. Nem nézett rá Rogerra. – A férje reggel itt járt, kereste Lóránt, de hogy mit akart tőle, nem kötötte az orromra. A jelek szerint őt is meglepte, hogy Lóránt nem találta itt. – Mégis! Mit képzel az a nő? Szabadságot kér, azt sem tudom miért, holott itt a sok munka. Tízezer dollárt, és még csak jogom sincs megtudni, mire kell neki annyi pénz? - Nem is leplezte, mennyire dühös. – Én ebben az ügyben csak a postás szerepét töltöm be – nézett végre rá Fred –, és attól, hogy a hírhozóval üvöltözöl, még nem változik meg a hír. Úgyhogy ne ordítozz velem. – Jogos a felháborodásom!. – pattogott tovább Roger a rengeteg lehúznivalóra gondolva. Most ki a jóistent fog hirtelen leakasztani, akit beültethetne Loran helyébe? A munka nem vár; – Hallottad, hogy megjöttem, hallhattad a többszörös csengetésemet is, amellyel Lorant hívtam. És ha én nem nyitom rád az ajtót, eszedbe sem jutott volna az orrom alá dugni ezt a telexet. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy még csak nem is próbáltál utánajárni a dolgoknak. Mindent velem intéztetsz el, holott Loran a te alkalmazottad is. – Mégis, elmondanád, mit kellett volna tennem? Talán hagytam volna itt csapot-papot, és rohantam volna Utice-ba? Merthogy a telex onnan érkezett, ha eddig elkerülte volna a figyelmedet. Úgy tűnik, a hétvégére az anyjához menekült, ahol valami közbejött. Valami gond, probléma, mit tudom én… Tény, hogy ottragadt. De hogy csorba ne essék a méltóságodon, biztosíthatlak, a pénzt sem utaltam át a te hozzájárulásod nélkül. Nos, megfelel a magyarázatom, vagy óhajtasz még egyebet is?

Roger dühe hirtelen szégyenérzetté szelídült, mert rádöbbent, hogy olyan hangot ütött meg Freddel szemben, amelyet nem lett volna szabad. – Bocs… – nyekegett lecsendesedve –, nem rád vagyok dühös, csak… Szóval az utóbbi időben túl nagy nyomás nehezedik rám, egy kicsit kivannak az idegeim. Valakit sürgősen találnunk kellene, aki átvehetné Loran munkáját. A magammal hozott kötvények adatait be kellene vinni az Internetbe. Szólhatnál Mrs. Gaalnak a számlázáson. – Nem vagyok a titkárnőd! – fortyant fel indulatosan Fred. – Engem te nem utasíthatsz semmire! Roger már az ajtóból fordult vissza. Érezte, hogy ismét dagad a dühe. Frednek végre sikerült ürügyet találnia, hogy kibújjon a csendes megbántottság szorításából, de most már nem is fékezi gyilkos erejű indulatait Ha nem sikerül gátat szabniuk a viszálykodásaiknak, elszabadul az ár, és maga alá temet mindent, amit eddig közös erővel elértek. Így nem lehet tovább együtt dolgozni. Beszélniük kell egymással. – Fred – öntött nyugalmat a hangjába én nem utasítottalak, csupán megkértelek valamire, ami mindkettőnk közös érdeke. Lehet, hogy nem a legmegfelelőbb hangot ütöttem még, ezért elnézésedet kérem. A barátom vagy. Fred, próbáljunk valahogy megegyezésre jutni egymással, mert ez így nem folytatható tovább. – Barátok?! – Fred élesen, bántóan nevetett. – Már jó ideje azt bizonygatod, mennyire tekinted a barátomnak magad. És ha ezért még köszönetét is vársz, hát rendben... köszönöm. Köszönöm, kedves barátom. – Fred, kérlek – lépett az asztalához Roger – tudom, hogy sok sérelem ért, nem vitatom a haragod jogosságát sem, de ez a hang és ez a munkahelyi légkör nem tetszik nekem! Beszéljük meg a dolgainkat, de ne itt is ne most Jöjjünk össze, talán este.

– Ah! Szóval nem tetszik a hang! – tért ki Roger javaslata elől a megbántott, megalázott férfi. Ujját fenyegetőn magasra emelte. – Isten ments, hogy én is felsoroljak néhány dolgot, ami nekem nem tetszik. Hogy mi az, ami az utóbbi hetekből, hónapokból, a te baráti gesztusodból nem tetszik nekem, mert ha túlságosan elmerülök a felsorolásába, még össze találom törni ezt az egész rohadt világot veled együtt. Roger alkalmatlannak találta az időpontot, de úgy tűnt szétrepedt a zsák, és kihullottak belőle az eddig visszatartott indulatok. Most már tetszik, nem tetszik; beszélniük kell a dolgaikról. – Rendben! Elő a farbával! – ragadta vállon fortyogó barátját – Beszélj hát, Fred. Add elő a sérelmeidet, kérdezz, verj agyon, de ne itt, ahol a falak minden hangot továbbítanak. – Mert bizony te válogattál a helyszínekben! – Fred olyan erővel lökte félre Roger karját, hogy a kezében elhasadt a szövet. Roger a zakóját igazgatta, a feslés nyomait kereste rajta, miközben torkát a gorombaság feszítette, de hősiesen lenyelte – Mit gondolsz, mit érsz el ezzel a sok indulattal? kérdezte sokkal alázatosabban, mert belátta, Fred helyében ő sem lenne kíméletesebb vele. – Talán semmit, de azt mindenképpen elkerülöm, hogy olyan felszarvazott marhának tartsanak, aki még csak nem is tud róla, hogy az. – Sajnálom, Fred – nyeldesett kínosan, mert tényleg, sajnálta. Majd elsüllyedt szégyenében. Szerette volna visszaforgatni az idő kerekét, és kitörölni valamennyiük életéből azt a szörnyűséges néhány hónapot. De hát erre nincs mód. Ami megtörtént, az megtörtént. – Hidd el, Fred, tényleg sajnálom és rettenetesen szégyellem magam. Nem akartalak bántani, megalázni, mint ahogy Carlának sem akartam fájdalmat okozni, de... ez az egész csak úgy jött. Hirtelen, kivédhetetlenül… – Az ördögbe is, nem mondhatja, hogy Alicia

erőszakosságának következményeként. Mert egy férfi nem lehet annyira gerinctelenül hitvány, hogy a felelősséget egy asszonyra hárítsa át. Tény, hogy nem a halántékának szegezett pisztollyal kényszerítették rá, hogy viszonyt kezdjen a legjobb barátja feleségével, de megtörtént… – Ha ez számít még valamit, vagy vigasztal, elmondom hát, hogy vége… Lezártam az ügyet, és szeretném; ha te is lezártnak tekintenéd. – Hazudsz! Egy szavadat sem hiszem! – Pedig minél előbb meggyőzöd magad, annál hamarabb túlesel a sérelmeid mérlegelésén is. Tényleg vége van. Tévedés volt az egész, minden bántó szándék nélkül. Próbálj megbocsátani mindkettőnknek, és segíts Aliciának is abban, hogy visszataláljon hozzád. Úgy meredtek egymásra az asztal fölött, mint két harci kakas a viadal szünetében: megtépázva, ugrásra készen, erőt gyűjtve a folytatásra. Kimerülten… Fred asztalán megcsörrent a telefon Roger megkönnyebbülésére. Fred rángatózó állkapcsa azt sejtette vele, hogy még korántsem sikerült pontot tenni vitás kérdéseik végére. De sikerült némi időt nyernie. Hogy barátságuk kiállja-e a próbát, azt majd eldönti az idő. Behúzta maga mögött az ajtót, és visszakullogott a saját szobájába. Hanem a mai szülés-előkészítő tanfolyamra csak nem tud elmenni – tűnődött magában, a telexet szorongatva. Tízezer dollár! Meggyőződése, hogy Loran tényleg bajban van, és hogy nagyon nagy szüksége lehet erre az összegre. Ennyi lehet a férje követelése, amit, ha nem üld neki kifizetni, kirámolja a lakását? De hisz ez nem így van! Nézte a címet, ahová Loran a pénzt kérte. Semmi logikát nem látott a New Yorki lakás és Utice között. A szülei élnek Uticében. Felkeresi a lányt, és ha indokoltnak találja, maga adja oda a pénzt. Még ma… Jó esetben este kilenc körül. Utice-ben lehet. Felkeresi Lorant, beszél vele, aztán… Talán akad ott valami hotel

is, ahol megszállhat, mielőtt reggel visszaindul. Ha, iparkodik, tíz körül már itt is lehet. Carla és a szülés-előkészítő! Majd legközelebb vele megy. Most Loran kérésének tisztázása fontosabb, mert valami azt súgja neki, hogy a lány nagy bajban van. Carla megértő teremtés. Minden bizonnyal ezúttal is még fogja érteni, hogy kivételesen nem mehet vele. Elgondolkozva nyúlt a telefon után, és beütötte az otthoni, telefonjuk számát. Azonban Carlát nem találta otthon, ezért csak az üzenetrögzítőre mondta rá az üzenetét. – Ne haragudj, drágám, de halaszthatatlan ügyben el kell ma utaznom. Majd élőszóval elmondom, miről van szó. Biztos, hogy megértesz: ígérem, legközelebb veled tartok a tanfolyamra. Kérlek, bocsáss még! Imádlak, milliószor csókollak… Ja, és még valami: nagyon vigyázz a fiamra!

Ötödik „Halaszthatatlan ügy” Roger mindig talál magának valami halaszthatatlan ügyet, ami fontosabb számára a feleségének tett ígéreténél. Carla csalódottan, utolsóként érkezett az első terhestornára. Ő volt az egyetlen kísérő nélküli kismama. Nem számít, ki fogja bírni! Majd legközelebb Roger is itt lesz, hacsak nem jön közbe ismét valami fontosabb elintéznivalója. Levetkőzött, besorolta magát a többi asszony közé, és tette, amit azok. Levegő… kifúj… lábakat előre, rádönteni... Nem nagy ügy. Lehunyta a szemét, hogy leküzdje a hányingerét, és hogy ne lássa a sok együtt dolgozó lelkes párt. Egy órával később szédelegve indult a lift felé, amely zsúfolt volt, levegőtlen, és mindezek tetejében még be is

szorult a sarokba. Kicsúszott alóla a lába, elájult. Arra eszmélt, hogy a porta mellett egy kényelmetlen karosszékben ül, az orra alá valami bűzös üveget tartanak, amitől a gyomra újra háborogni kezd, miközben olyan kábán mered a körülötte álló szájtáti tömegre, akár egy idióta. Még jó, hogy nem a saját kis autójával érkezett, mert képtelen lett volna volán mögé ülni, ezért taxival ment haza. Az Opeljét Roger előzőleg elvitte a szervizbe, mert zavarta a fülét a motor halk kotyogása. Otthon gyorsan ágyba bújt, el is aludt, reggelre elmúlt a gyengesége, jól érezte magát. Befejezte Roger születésnapi meglepetését, elkészült a kerámiatál, rajta a férje arcképe. Várta Rogert, hogy beszámoljon neki az első tornaóráról. Roger azonban nem jött, helyette újabb telefonüzenet várta, amikor bevásárlásáról hazaérkezett. Előreláthatóan csütörtöknél előbb nem végez a dolgával. Persze azért nem maradt el a millió puszi meg a többi, az ilyenkor szokásos szöveg… Carla szíve idegesen kalimpált a. torkában, csak bár múlt a készülékre. Sok-sok érzése között az aggodalom emelkedett felül. Mi történhetett? Miért nem árult el valamivel többet Roger a távolmaradása okáról? A „halaszthatatlan ügyek”-et már volt alkalma megszokni, de a kimagyarázkodás elmaradását nem. Arra az estére gondolt, amikor elárulta Rogernek, hogy gyermekük lesz. Azóta minden megváltozott közöttük, férje maga volt a megtestesült gyöngédség, féltő szeretet. Ha volt is előtte valaki az életében, annak vége lett… vagy talán mégsem? Nem! Erre gondolnia sem szabad! Csakhogy percről percre, óráról órára nőtt a nyugtalansága. Felidézte emlékezetében Alicia utolsó látogatását is, amikor olyan gyorsan, köszönés nélkül távozott. Amíg ő a konyhában volt, addig történhetett valami Alicia és Roger között. Talán összevesztek? Valószínű, hogy Alicia sokkal többet tudott Roger kilengéseiről, mint ő. Talán szóba hozta, megpirongatta a léhasága miatt, és Roger

kikérte magának, hogy beleavatkozzon az életébe. Ő és Alicia nem túlzottan „csípték” egymást, különösen azóta nem, hogy Roger és Fred is eltávolodtak egymástól. Roger tényleg nehéz természetű ember... de Carla ezzel együtt szerette. Kegyetlen éjszaka köszöntött Carlára. A ház néma volt, csak az óra egyhangú ütéseit hallotta. Minden kinti neszre megrezzent, rövid, kusza álmok kergetőztek fáradt ágyában, és az alvások közti szünetekben kétségek gyötörték. Rakoncátlan képzelete egy széles ágyon, fekvő Rogert; idézett fel. Valahol – nem tudja hol – egy idegen szobában… Valaki van vele, és ez a valaki nem ő… Egy másik nő! Gyönyörű, kiforratlan szép, női test... Talán lehet Loran is. Megrázta a fejét. Mit csinálok? Miért keresem akarattal magamnak a szívfájdalmat? Lámpát gyújtott, belebújt a fürdőköpenyébe, és lecsoszogott a konyhába. Kiszáradt a szája, inni akart valamit, és bekapott néhány szem kekszét is, mert pokoli gyomorégés kínozta. Félt, nyomasztotta a csend, a magány. Ő volt a lelke az otthonának. Nélküle a ház csak üres szobákból, komor falakból állt. Értelmetlen, buta képzelgések. Félt, rettegett valami előre nem látható baj bekövetkeztétől. Mintha megszólalt volna agyában egy vészcsengő, hogy figyelmeztesse: Vigyázzon, mert baj érheti! Reggelre virradóra elhatározta, véget vet ennek a bizonytalanságnak, és rákérdez Fredre mit tud Roger távollétének okáról. De Fredet nem találta a helyén, sőt még a titkárnőjét sem, Többször is próbálkozott, de mindannyiszor sikertelenül... Különös! Még a munkahelye is teljesen kihalt, akár egy szellemtanya... Aliciát elvből nem akarta felhívni. A büszkesége nem viselte volna el, hogy tőle tudja meg azt, amit nem biztos, hogy tudni akart, ezért inkább egymagában tépelődött. Igyekezett elfoglalni magát, hogy kevesebb ideje maradjon a zavaros félelmeire. Befészkelte magát

a kis műhelyébe, ahol serényen dolgozgatott egész nap, este pedig könyvet vett a kezébe, olvasott, míg az álom el nem nyomta. No lám, ha értelmesen tölti az idejét, nagyon gyorsan peregnek egymás-után a napok. Máris csütörtök délután van. Sietett haza, hogy jó vacsorát készítsen. Titkon abban reménykedett, hogy Roger már meg is előzte azóta, és otthon van. Helyette egy borítékot talált a postaládájában. Ismeretlen, ákombákom írás, aláírás nélkül. Áskálódó, gonosz hangvételű levél: Férje néhány napos utice-i víkendjének tárgyi bizonyítékaival: Egy szállodai számlamásolat, Loran Farrel nevére kiállított tízezer dolláros csekk másolata... és ez még nem minden! Volt egy fénykép is, amely minden kétséget kizáróan bizonyítottá mindazt, amiről a levél beszámolt. Loran és Roger együtt töltötték napjaikat. A kép valószínűleg egy vendéglőben készülhetett. Ők ketten az asztal mellett ültek, és a jelek szerint meghitten beszélgetnek. Roger a tenyerében tartja Loran kezét. Carlából minden csepp vér kiszállt reszketve, remegve rogyott le a kanapé sarkára. Úgy érezte, rászakad a mennyezet, és megindulnak felé a falak is, hogy összenyomják. Tehát mégis igaz! Loran és Roger… Roger hazudott neki, becsapta, megalázta. Hazugság volt minden gyöngédsége, minden kedves szava, minden ígérete. Roger nem szakított Lorannel. Semmi sem változott, csak ő képzelte azt, hogy igen. Ült, záporoztak a könnyei. Soha nem érzett fájdalom szaggatta. Mint aki rögtön szívgörcsöt kap, aki előtt örökre elsötétül a világ. Mint aki meghal. Látta borzalmas helyzetét, de nem fogta fel, mi is történhet vele Roger mellett, vagy nélküle a gyermekével... Biztonságosnak hitt világa egyszerre darabokra hullt körülötte. Össze kell szednie magát, és el kell döntenie végre, mit akar kezdeni az életével. Tovább tűrni a hazugságokat, vagy vállalni az életet Roger nélkül….

Most mindenképpen nyugalomra van szüksége... Magányra és időre, hogy átgondolja a hogyan továbbot. El kell mennie. Most azonnal, mielőtt még Roger lebeszélhetné a szándékáról. Kézfejével letörölte arcáról a könnyeket, felállt, és lassú, gépies mozdulatokkal leemelte a polcról a bőröndjét. Válogatás nélkül szórta bele a ruhákat, csak úgy, ahogy a kezébe akadtak. Elvolt a maga kétségbeesésével, nem hallotta, mikor érkezett meg Roger, csak akkor vette észre, amikor már kinyílt a szobája ajtaja, és ott állt a férje. Arcáról lehullott a mosoly, helyébe döbbenet ült. Sietett, ahogy tudott, amint elintézte, amit el kellett intéznie. Igaz, kissé elhúzódott rövid látogatásnak induló útja, de amint megtudta, mi az oka Loran meghökkentő kérésének, kötelességének érezte, hogy maradjon, és segítse problémái elrendezésében. Uticeben – tudta meg, hogy Lorannek házasságából született egy kisfia is, aki betegen látta meg a napvilágot. A most ötéves gyerek epilepsziás volt, és a nagyszülei nevelték, gondozták, hogy az édesanyja dolgozhasson, és ki tudja fizetni a méregdrága kezelés költségeit, mert hogy a volt férje egyetlen centtel sem járult hozzá a gyerek neveltetéséhez. A férje börtönben töltötte az elmúlt éveket, ahová csalás, betöréses lopás és egyéb köztörvényes bűnökért került. Szegény asszony... soha nem panaszkodott, sohasem tett említést a gondjairól, és szégyenszemre Roger még csak nem is volt kíváncsi rá, hogyan él, amikor elhagyja a munkahelyét. A kisfiúnak gyakran voltak rohamai, legutóbb az elősző hét végén. Ez annyira súlyos volt, hogy a gyereket kórházba kellett szállítani, ahol közölték az aggódó anyával, hogy egy gyors műtéti beavatkozás talán meggyógyítaná a betegsége miatt fejlődésben is visszamaradott gyerekét. A bal halántéklebeny mögötti légburkot fel kellene nyitni, és ezáltal csökkenne a rohamokat előidéző, agyra nehezedő nyomás.

Nos, ez állt Loran kérésének hátterében. A műtétre kellett a pénz. Természetes, hogy Roger maga akarta kézbe venni a dolgokat. Látni kívánta a kisfiút, beszélni akart az orvosával mert tudni akarta, mekkora kockázattal jár a gyerek átszállítása New York egyik legjobb nevű gyermekklinikájára, ahol a legnagyobb tudású orvosi team dolgozik. Ezért nem tehetett mást, mint amit tett. Újabb üzenetet hagyott a feleségének, és meghagyta Frednek is, hogy a távollétében intézze a Griff Brókerség ügyeit. De most itt van, a gyereket is elhelyezte a klinikán, ahol már előkészített műtő várta. Lorant a gyerek mellett hagyta, ő pedig sietett haza, hogy beszámoljon Carlánák a távol töltött négy nap történéseiről. Remélte, hogy Carla megérti. Ehelyett azt kellett látnia, hogy a felesége kisírt szemmel pakol. – Te meg mit csinálsz? - kérdezte megrökönyödve, köszönés helyett. Carla remegett, reszkető keze lecsapta a bőrönd fedelét, könnyek patagzottak az arcán, és az alsó ajka durcásan legörbült, akár egy duzzogó gyereké, akinek szétrombolták a homokvárát. – Becsomagoltam a múltamat, az eddigi, hazugsággal teli életemet. Roger kitépte a kezéből a bőröndöt és ráordított. Szó, mi szó, elég durván: – Carla! Elmondanád végre, mi a fenét művelsz?! Mi ez az egész? – Hallhattad! Elmegyek. Itthagylak, Roger. – Elmégy? Itthagysz?! Te megbolondultál! – Azt gondolta, érti a feleségét. Nyilván az állapotából adódóan túlérzékeny. Megsértődött, amiért több napra is eltűnt. És most hisztizik egy kicsit, hogy „megmutassa”, vele nem lehet ezt tenni. Carla után kapott, aki már nyúlt a bőröndjéért, de az asszony lerázta magáról a kezét. – Eressz! – kiáltott rá dühösen.

– Egy tapodtat sem addig, míg meg nem hallgatsz. Roger igen zokon vette a zord fogadtatást, de elhatározta, félreállítja a saját megbántottságát, és felesége útját állva, máris belevágott a közepébe: – Loran és a gyerek... A pénteki munkahelyi botrány, amit a volt félj rendezett. A kórház, a gyors szabadságolás, a pénz… – Értelmetlenül, kapkodva, összefüggéstelenül dobálta egymás után. a szavakat, mert látta Carlán az elszántságot: mindenáron menni akar. Carla számára a hallottak csak bizonyítékul szolgáltak: a névtelen levélben közöltek bizony igazak. Roger Lorannel volt az elmúlt négy nap alatt. Abból, amit Roger összehordott, egyetlen szót sem hitt el. – És még mi volt? – mérte végig megvetőn. – Mit akarsz ezzel a „még mi volt”-tal mondani? – hőkölt hátra Roger. – Jaj, Roger! – jajdult fel elkeseredetten az asszony. – Bárcsak te lennél én, és tudnád, milyen érzés, ha hülyének néznek. Nem gondolod, hogy már eleget, hazudoztál nekem? Roger agyát hullámokban öntötte el a dühös indulat. Volt idő, amikor jogosnak érezte volna Carla hasonló kitörését, de az az időszak már elmúlt. Most a legnagyobb vétke az, hogy nem beszélte meg vele előre a távozási szándékát. De ha egyszer nem tehette! Miért nem képes megérteni ezt ez a csökönyös, buta asszony? A szentségit! Miért van az, hogy ha kezdenek rendbe jönni a dolgaik, valaminek mindig történnie kell, hogy újra és újra elromoljanak? Készen állt a magyarázatra, bocsánatkérésre, akár vezeklésre is, de nem olyan bűnért, amit el sem követett. Nézte az asszony feldúlt arcát, és szörnyű gyanú ébredezett benne. Valami történhetett vele, amíg ő távol volt. Valami, aminek nem tudja az okát. – Talán történt valami, amíg távol voltam? – ráncolta össze a homlokát.

– Mármint itthon? Velem? Nem, semmi – nevetett fel eszelősen a fejét rázva az asszony. – Hacsak az nem, hogy megbeszéltünk egy randevút, ami helyett csak egy üzenetet hagytál. Oké. Rendben. Megértem. Közbejött valami rendkívüli, mint mindig. Csakhogy neked folyamatosan közbejön valami… valami, valaki, aki a fontossági sorrendben mindenképpen megelőz engem. – Levegőt sem véve, egy szuszra, szinte kifulladásig sorolta a sérelmeit. Az újabb üzenetet, a magyarázat hiányát, a boldogtalanságát, a féltését, azt a gyűlöletes nőt, aki el akarja venni őt tőle. De csak tessék. Vigye, ha annyira akarja! Rogert félelemmel töltötte el a látvány. Carla annyira, kiborult, amilyennek még sohasem látta, visított, hadonászott. Attól való félelmében, hogy dühös csapkodásával még kárt tesz magában, kénytelen volt lefogni a karját. Próbálta megnyugtatni, lecsendesíteni, de Carla már nem volt ura az indulatainak. Ellökte magát a férjétől és a szemétkosárhoz rohant, ahonnan előhalászott egy gyűrött levelet, összetépett fényképet, és mindazt a szemetet, ami bizonyította férje hűtlenségét. Roger báván meredt a kisimított, aláírás nélküli levélre. A döbbenet és a düh rövidzárlatot idézett elő agya egyik felében, úgyhogy ha eszébe jutott volna is valami normális válasz, akkor sem lett volna képes egyhamar megszólalni, Nem volt kétsége, kinek a keze van ebben a förmedvényben. Az a nő megfenyegette, hogy még bosszút áll rajta, de hogy a bosszújával Carlát vegye célba, és bemocskoljon aljas rágalmaival egy becsületes családanyát arra még álmában sem mert volna gondolni. Mit mondhatna? Mivel, cáfolhatna rá a levél mocskos tartalmára, amikor a mellékelt bizonyítékok megfelelnek a valóságnak? Csak éppen nem úgy, ahogy azt Carlának beadták. – Hogy ülhetsz fel egy névtelen levélnek? – lökte félre nagy sokára azt a szemétkosárba való mocskot. – Ez

csupa rosszindulatú rágalom. Loran a munkatársam, és én segítettem neki emberségből, a lelkiismeretem parancsára, de esküszöm, sohasem volt köztünk kollegiális viszonyon kívül egyéb. Az a nő tisztességes és becsületes olyan, amilyenek sokan csak szeretnének lenni. De ha te ezt nem hiszed el, nem tehetek semmit. Tessék, szabad az út, nyugodtan elmehetsz. Carla hirtelen lehiggadt. Nézte a férjét, a szétszaggatott levelet, a fényképet, és elszégyellte magát. Mi történt velük? Hová lett a bizalom, miért van az, hogy minden lépésüket szétmarcangolják a sértések? – Kinek állt volna szándékában éket verni közénk? – kérdezte maga elé révedve. - Miért akart az a valaki bántani engem? Ki írhatta ezt a levelet? Van sejtésed róla? Roger a fejével bólintott. – Több mint sejtés. Határozottan tudom, ki az a nő. – Nő? – Igen, nő! Viszonyom volt vele, és most bosszút akar állni, mert véget vetettem a kapcsolatunknak. – Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte gyámoltalanul az asszony. Roger határozottan rázta a fejét. Alicia már azon a vágányon robog, ami előbb-utóbb kisiklik. Carlának magának, kell rájönnie, mit ért a barátsága, mert ha ő mondja el, mennyire aljas az a nő, csak maga ellen hangolja a feleségét. – Még gondolni sem akarok rá. Mint mondtam, vége van, Carla, és semmi értelmét nem látom annak, hogy a múltat feszegessük. Tekintsünk inkább a jövőnk felé. Gyermeket várunk, és én szeretném ennék az örömteli eseménynek szentelni minden gondolatomat. Carla szürke arcán apró verítékcseppek gurultak végig. Hinni és bízni akart a férjében, de egyelőre a kétségei erősebbek voltak, a bizalmánál. Időre van szüksége és távolságra. Talán, ha alszik rá egyet-kettőt,

mindent másként lát majd… Roger is azt mondta, szabad az út, nyugodtan elmehet, nem állja el az útját. Nyilván neki is jót fog tenni egy kis magány, hogy átgondolja az életüket. Lehajolt és a bőröndjéért nyúlt. – Elmegyek, Roger. Mert ahogy mi élünk és marjuk egymást, az méltatlan hozzánk. Én félreértelek, te nem beszélsz velem a gondjaidról, tele vagy titokkal. Bizalom nélkül pedig csak gyötörjük egymást, és ezt nem akarom. Roger elállta az útját. – Ne menj el, kérlek! Szükségem van rád. – Nekem is szükségem volt rád, de ezt most nem érzem – tért ki előle az asszony. – Ha most maradnék, a bennünk dúló indulatok széttépnék mindazt az érzést, ami még megmaradt bennünk. - De én szeretlek! – Ha szeretünk valakit, azt ki is kell mutatnunk. – Szeretném hinni, hogy adsz esélyt még magunknak. Visszajössz? – Nem tudom. Talán… Azért megyek el, hogy gondolkozzam rajta! – És hová mégy? – Roger belátta, jobb, ha most nem vitatkozik. Valahogy őt is kifordította önmagából ez a civódás. Nyugalomra vágyott, egy pohár italra és egy kiadós alvásra. – Egyelőre fel a nyaralóba, aztán majd meglátom. Roger bólintott. Elvette kezéből a bőröndöt – Add, hadd segítsek. Kész van már a kócsid? – Nem tudom – felélte Carla. A szervizelést mindig is Roger tartotta kézben. – Majd hívók egy taxit. – Nem kell taxit hívnod. Vidd el a BMW-met – Rendben. Cserébe ittmarad neked az Opelem. Roger a televízió előtt ült, odakészítette magának a whiskysüveget, a poharat. Lábát hanyagul feltette a kisasztalka tetejére, és iszogatott. Búelosztó, feszültséglazító, agytompító? Akármi is, kellemes

zsibbadtsággal áradt szét a testében. Melengette a gyomrát, tompította, a bűntudatát, elűzte a bánatát, és élét vette Carla iránt érzett neheztelésének, mert az nem értette meg. Ordított, a csend a lakásban. Carla távozása olyan feneketlen űrt és sötétséget hagyott maga után, mintha eloltották, volna a lámpát, vagy felhő ereszkedett volna a Holdra. Kívánta a nyugalmat, és most mégis átkozta a csendet ami egyszeriben rászakadt. Hiába bömbölt a televízió, a szívéből síri csend tülekedett kifelé, elnyomva minden hangot. Azt kívánta, bárcsak sohasem létezett volna az az átkozott víkend, ami az egész életét fenekestül felforgatta. De az élet már csak ilyen! Szeszélyes és kiszámíthatatlan. Reggel felébred az ember, és nem is sejti, hogy mi minden fog történni vele aznap, mert ha sejtené, inkább magára húzná a takaróját, és tovább aludna. Őrültségbe bonyolódott Aliciával, kockára tette a házasságát, elvesztette a barátját, a hitét, az önbecsülését. És most még az a veszély is fenyegeti, hogy Carla távozásával a megszületendő gyermekét is elveszíti. Csak a reménybe kapaszkodott, hogy Carla visszatér hozzá: Mégpedig hamarosan… Vagy ha nem, majd ő visszahozza. Térdre borul előtte, a bocsánatát kéri. A gyerekre gondolt. Belevaló, klassz kis srác lesz. Szőke, mint az anyja, és vagány, mint amilyen ő volt kölyökkorában. Nem engedheti, hogy kiszoruljon az életéből. Képek, szavak, gondolatok és fogadalmak kavarogtak zavarosan a fejében. Fred? Vajon van-e rá esélyük, hogy helyreállítsák a barátságukat? Alicia? A legjobb lenne úgy tenni mintha el sem jutott volna hozzájuk a gonosz levele. Gondolatai irányt, változtatva elkanyarodtak Loranhez és a gyermekéhez. Talán azóta már túl van a műtéten. Remélhetően sikeresen.

Nem mérte az időt, csak ült, itallal tompította ordító magányát, töprengett, morfondírozott. Ami azt illeti, lett is volna bőven miről elgondolkoznia, csak éppen ideje nem sok jutott rá. Az élesen csörrenő telefon riasztotta fél apatikus nyugalmából. Megrezzent, az órára pillantott. Alig egy órája maradt magára. Unottan emelte füléhez a kagylót, de a vonal túlsó végéről érkezett hír fájdalmasan felrázta: – Mr. Hirsley, a feleségét autóbaleset érte…

Hatodik Órák óta járt fel s alá a folyosón, bámulta a lengőajtón a komor feliratot: MŰTŐK, és nem értette, mi tarthat olyan soká. Idegesen leült egy kényelmetlen székre, de alig egy perc múltán ismét talpra szökkent, és folytatta céltalan járkálását. Nem bírta a várakozást, a bizonytalanságot, a tolókocsik látványát, a szagokat, elfogyott a türelme. Lement a hallba, az automatából ivott egy kávét. Löttyöt, hideget. Aztán, benyitott a nővérszobába, és rekedtes hangon megkérte az ott rakosgató szemüveges, középkorú ápolónőt, hogy nézzen utána, miért tartják még mindig a műtőben a feleségét. A nővér ránézett, egy szót sem szólt, de elindult a folyosó vége felé, mert már megszokta az aggódó, türelmetlen családtagok sürgetését. Roger követte, de megállt az ajtó előtt. Két karját összekulcsolta a háta mögött, és cipője sarkán hintázott előre-hátra. Vég nélkülinek tűnő percekig csak a cipője csikorgását hallotta, amikor végre nyílt az ajtó, előkerült a nővér, és azt mondta, hogy á feleségét perceken belül beviszik az intenzív osztályra, és Parker

doktor is jön azonnal. Tőle majd megkapja a kért felvilágosítást. Annyi ideje sem maradt, hogy megköszönje a nővér szívességét, máris feltűnt az orvos, akinek a lábán műanyag zacskóhoz hasonló csizma volt, és nyakában maszk. Egyenesen az ott várakozó férfihoz lépett, a kezét nyújtotta, bemutatkozott: – Dr. Parker. – Hogy van a feleségem? – rontott rá türelmetlen, kérdésével Roger. – Nem annyira súlyos az állapota, mint amilyen lehetne egy ilyen komoly baleset után. Agyrázkódás, néhány bordatörés húzódások – sorolta a sérüléseit. – Megvizsgáltuk, és szerencsére semmi jelét sem látjuk belső vérzésnek, vagy súlyosabb szervi elváltozásnak. – Hál’ istennek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten az aggódó félj. – Csak… van valami – dr. Parker szánalommal tárta szét a karját. Roger halántékánál idegesen lüktetett az ér. – A babát sajnos nem tudtuk megmenteni. Sajnálom – mondta olyan hangon, mintha azt mondaná: ez a legkevesebb. Rogerrel megfordult a világ. Eszelősen meredt az orvosra, üvölteni tudott volna, de csak hörgött. – – Igen, értem, köszönöm. Igazságtalan Isten! Miért ártatlanokat büntetsz? Mit vétett ellened az a parányi élet? Miért kellett a gyereknek elpusztulni?! Nem is nagyon értette, miről beszél még dr. Parker. Carla még kómában van. Az agyrázkódás olykor maradandó nyomokat is hagyhat maga után, de hogy Mrs. Hirsley esetében mire számíthatnak, azt csak akkor tudja eldönteni, ha magához tér. A gyerek… Elveszítették a gyereküket – a füle visszhangként verte vissza az orvos iménti szavait. De Carla él. Sírt és örült egyszerre. Hálálkodott és átkozódott. Nem volt olyan állapotban, hogy mérlegelni

tudja, a megkönnyebbülése, vagy a kétségbeesése nagyobb-e. Minden az ő hibája! Láthatta, hogy milyen rossz lelkiállapotban van a felesége, mégis hagyta, hogy a volán mögé üljön. Sőt, még ő ajánlotta fel a saját autóját is. A gondolat, hogy csaknem megölte Carlát is a gyerekével együtt, rémisztő volt, és a megkönnyebbülése, hogy nem így történt, könyörületes. Három napon át tépte, őrölte magát, míg éjjel-nappal a kórházban tartózkodott, a még mindig kómában fekvő felesége közelében. A kilátás, hogy az agyrázkódása maradandó nyomok nélkül szívódik fel, nem volt valami bíztató, de legalább élt. A szívverése, a légzése szabályos volt, de nem érzékelte maga körül a világot Roger megszállottan járkált az intenzív üvegfalán túli folyosón, időnként engedélyt kapott, hogy fehér köpenybe öltözve leüljön felesége ágya szélére, és nézze, miként vívja mozdulatlan arca mögött élet-halál küzdelmét a beteg lelke. Látogatók is jöttek. Carla apja, részvétből Loran és a többi munkatársa. Fred is eljött, hogy lássa, hogy Rogert az együttérzéséről biztosítsa. Roger hálás volt, és megköszönte a figyelmességét: Aliciát viszont elzavarta. – Ha még egyszer meglátlak itt, kidoblak – állta el határozottan az üvegfalhoz iparkodó asszony útját. Durvasága tehetetlenségből, az asszony iránti gyűlöletéből, és a saját gyávaságából fakadt, mert hogy még ahhoz is gyáva volt, hogy egymaga vállalja a felelősséget a történtekért. – Hm….Ez tisztességes figyelmeztetés – mérte végig gúnyosan Alicia. – Ámbár nem ésszerű. Amint elnézlek, elég gyatrán áll a szénád. Nem gondolod, hogy nem kellene most egymás ellen harcolnunk? Roger ahhoz is dühös volt, hogy visszavágjon. Elfordult Aliciától, és folytatta reménytelen vívódását a saját lelkiismeret-furdalásával. A második nap megjelent a rendőrség is. Sok értelmetlen, ostoba és kegyetlen kérdéssel… mert hogy

alapos okuk van azt feltételezni, hogy nem egyszerű baleset történt. – De hát miről beszél? – Roger értetlenül meredt a köpcös, bajuszos nyomozóra. Bany Pinchot hadnagy felsorolta azokat az érveket, melyek megkérdőjelezték a sima baleset fennállását. Az autó akadálymentes úton, minden szemközti forgalom nélkül, legalább százötven kilométeres sebességgel csapódott az út menti fához. A vezető vagy elveszítette uralmát az autó felett, vagy műszaki hiba okozta a nekicsapódást, de azt sem tarthatják kizártnak, hogy szándékosan gyorsult fel, mielőtt a fának hajtott volna. – Vagyis? – sürgette megrökönyödve a nyomozót. Rogert még a feltételezés is bántotta. Ez őrület! - Hová akar kilyukadni? A figyelmetlenséget még csak elfogadta valahogy, talán a műszaki hibát is, holott tudja, mennyire kifogástalan állapotban adta át a kocsiját Carlának, de a szándékosságot keményen elvetette. Carla sohasem lett volna képes ártani magának és a gyerekének. Különben is! Mi oka lett volna rá? Elbizonytalanodott. Lehet, hogy el akarta őt hagyni, de inkább csak magányt és nyugalmat akart, hogy mérlegeljen. De semmiképp sem akart meghalni. Annyira azért mégsem volt zaklatott, hogy ne tudja, mit csinál. Tiltakozón rázta a fejét. – Talán megrémült valamitől – vetette fel eltűnődve ezt a lehetőséget. – Egy úton átfutó állattól. Sok kóbor állat ténfereg arra – motyogta inkább önmagának, mint Pinchot hadnagynak: – Ez esetben fékeznie, és nem gyorsítania, kellett volna – dörzsölgette az állát a hadnagy. – A rémület nem ismer logikát – szólt ellen Roger. – Stressz hatása alatt az ember inkább reflexszerűen cselekszik és nem logikusan. És megesik, hogy a reflexek cserbenhagyják az embert. – Lehetséges, hogy igaza van Mr. Hirsley – nézett el közönyösen Roger füle mellett a hadnagy. – Ám én

óvakodom attól, hogy a tények másodlagossá váljanak a feltételezések mellett. Bízom benne, hogy a felesége hamarosan kihallgatható állapotba kerül, és elmondja majd, mi is történt valójában. Meg aztán segítségünkre lesz a szakvélemény is. Az autót – már ami megmaradt belőle - elszállítottuk a helyszínről, és folyamatban van a roncsok átvizsgálása. Valószínű, néhány nap múlva okosabbak lehetünk mindannyian. A hadnagy nem is látott több okot a maradásra, ezért magára, hagyta Rogert, aki ott folytatta, ahol abbahagyta a hadnagy érkezése előtt. Darabokra, tépve önmagát járkált fel s alá cigarettázva, vagy ült Carla ágyánál, fogta a kezét, beszélt hozzá, kérte: lépjen ki végre abból a sötétségből, amelyben napok óta botorkál. Carla lassan, nagyon lassan ébredezett. Voltak pillanatok, amikor tompán már érzékelte maga körül a világot. Alakokat látott, csöveket, állványokat… Rogert is. Hangokat hallott. A feje még csupa köd, keverte az álmot az ébrenlét képeivel, de már halovány reménnyel kecsegtetett: hamarosan végleg magához tér. Motyogott, olykor dobálta a fejét, mintha láthatatlan démonokkal viaskodna. Önmagával folytatott vitái az álmaiba nyúltak, álomképei foszlányaiból tákolgatta össze nyiladozó értelmét. Látta Rogert, érezte a kezét, a hangját is hallotta. De mielőtt értette, volna, mit kérdez vagy mond, ismét semmivé zsugorodott, gombostűfejnyi darabkává, és visszazöttyent saját bezárt világába. A harmadik nap hajnalán ébredt fel egészen. Meglepődött, amikor megpillantotta az ágy melletti széken bóbiskoló férjét, aki nyúzott volt, megviselt, arca borostás. – Roger – suttogta a nevét, mire a férfi megrezzent, felcsillant mély gödörbe süllyedt két szeme, és azonnal a kezéért nyúlt.

– Szia, Carla! Hogy vagy? – Idétlenül hangzott a kérdési de hirtelenjében nem jutott egyéb, okosabb, értelmesebb, az észébe. Carlát az öntudatlanságban töltött napok valahová a senki földjére vitték, és még azt sem értette, miért ül mellette Roger, azt meg végképp nem, hogy miért érdeklődik a hogyléte felől. Lassan tért csak vissza a jelenbe. Nem fogta még fel, hogy mi az, de azt megérezte, hogy valami szörnyű dolog történt vele. Körbepislogva ismerkedett a környezetével. Úgy tűnik, mintha kórházban lenne. Beteg talán? – Mi, történt? - kérdezte erőtlenül: – Fel akartál menni a nyaralóba, de útközben felszaladtál egy fára – humorizált fanyarkásan a félje. – Emlékszel? Hogy emlékszik-e? – Próbálta összeszedni magát, de olyan nagyon nehezen ment. Üresnek érezte magát. Mintha elvesztett volna valamit: a tudatát, a gondolatait, az egész énjét. Gyötörte megbízhatatlan emlékezetét, amely lassan feltöltődött fájdalommal, rémülettel, kétségbeeséssel. Könnyek homályosították el a szemét… Már emlékezett. Elmenekült otthonról, föl a hegyekben lévő nyaralójukhoz, mert csendre, nyugalomra és magányra vágyott Gondolkozni akart. Egyedül… Az autó. Roger BMW-je szokatlan volt, idegen… Vagy? Igen! Kezelhetetlen… Csak gyorsult, egyre csak gyorsult, hiába nyomta a féket, húzta a kart, semmit sem ért. Az a fa meg csak közeledett felé. Aztán jött a csattanás, majd a sötétség. Tehát balesete volt. De él… Óvatosan végignézett magán, úgy tűnik, mindene megvan, és ekkor hirtelen egy ösztönös mozdulattal a hasához kapott. Tapogatta. Kereste azt a kis duzzanatot. Roger látta, és tudta, mire kíváncsi leginkább Carla. Talán várnia kellene még, de a rossz híreken jobb minél előbb túlesni. Összeszedte minden erejét, hogy he

hangozzék annyira tragikusnak a közlése. De a hangja remegett. –A babánkat elveszítettük, Carla. De te megmenekültél, és ez mindennél fontosabb. Az asszony eszelősen felsikoltott – Nem! – Fájdalmasan zokogott. Roger vigasztalta, a kezét simogatta, csókolgatta. A könnyeit itatgatta, s közben vele sírt: Megsiratták elvesztett gyermeküket. Carla olyan állapotba került, hogy orvost kellett hozzá hívni, aki rögtön lenyugtatózta. Csak délután ébredt fel újra kába álmából. De amint kitisztult a tudata, ott folytatta, ahol hajnalban abbahagyta: sírt. Kétségbeesetten gondolt tovarebbenő reményére. Elvesztett gyermeke magával vitte a lelkét is. Úgy érezte, darabokra hullott az élete. Céltalanná vált… Üressé… Roger a kezét szorongatta, a maga suta módján vigasztalta. – Ne bánkódj már annyit édesem. Hiszen még gyerekformája sem volt. Olyan volt még, mint egy ebihal. Morbid, fekete humora magasra szította az asszony felháborodását. Szörnyeteget látott Rogerben. Az ő kontójára írta minden veszteségét: elvesztett gyermekét, a balesetét; az egész kifosztott, tönkretett életét. Roger még a részvét, a szánalom legcsekélyebb jelét sem képes mutatni. Hogy képes a babájukat ebihalhoz hasonlítani? – Rohadt, cinikus alak vagy! – sikoltott fel hisztérikusan. – Kiszakították a testemből a gyerekemet, és te arról kívánsz meggyőzni, hogy mindez nem számít, mért csak egy ebihalat vesztettem el. Mit szólnál, ha neked például a golyóidat tépnék ki a testedből? – Ez azért mégsem ugyanaz. – Roger nem adta fel hogy valamiként csökkentse a tragédia nagyságát. Vigasztalni, biztatni akart, és közben egy halovány kis mosolyt csalni Carla arcára. – Hál’ istennek, még

megvannak a golyóim, neked is megmaradt a méhed. A többi rajtunk múlik. Majd összekalapálunk egy másik bébit. Vagy akár egy tucatnyit is. Én benne vagyok, kérdés, hogy te akarod-e? Carla egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akarja... hogy bármit is akar ezután az élettől. Azt sem tudta elképzelni, hogy valaha képes legyen nevetni, szeretni. Rogert pedig még látni sem bírta. Gyűlölte. Azt akarta, hogy elmenjen, hogy békén hagyja hogy ne beszéljen ilyen sok sületlenséget. Elernyedt, abbahagyta a sírást, lehunyta a szemét. Nem akart látni, hallani. Nem akart emlékezni. Vissza akart menekülni a bódulatába, oda, ahol nincs fájdalom, bánat, kétségbeesés… Roger azt hitte, időközben ismét elaludt, pedig ébren volt, csak a sötétségbe menekült. A felejtést kényszerítette magára, ami balzsamos zsibbadtsággal tompítja a fájdalmat. Amikor Roger végre bement a céghez, rengeteg üzenet várta. Az asztalán, aláírásra váró levelek, szerződések halma tornyosodott, és megfogalmazódott benne a kérdés: Fred vajon miért nem intézte helyette a dolgokat? Loran emlékeztette arra is, hogy a K.K.K.I. azóta is vár az elmaradt megbeszélésre, – Oké… rendben. Ha nekik megfelel, beszéljen meg velük két órára egy találkozót. Egyébként hogy van a gyerek? Loran mosolygott, arca hálásan ragyogott. – Nagyon is jól van. Alig lehet már ágyban tartam. Ugrál, akár egy kiscsikó. – Mikor engedik haza? – Talán péntekén… – Természetesen vele maradhat, míg megerősödik. Loran megköszönte főnöke nagylelkű ajánlatát, de nem élt vele. Az édesanyja nagyszerűen ért a betegápoláshoz, neki pedig szüksége van a pénzre. Meg aztán rengeteg restanciája van.

Nekem is – gondolta Roger. Azt sem tudja, mit vegyen előre és toljon valamivel hátrébb. Megkérte Lorant, hogy szedje össze a K.K.K.I. minden anyagát, és küldje be hozzá Mr. Moore-t. Már csak megkérdezi, hogy egyáltalán mivel töltötte a napjait, amíg ő távol volt. Freddel sikerült újabb vitába keverednie. Bármit mondott, mindenhez volt ellenvéleménye. – Van fogalmad, hogy ezekkel az arabokkal akár csődbe is juttathatjuk magunkat? – sugárzott róla az ellenszegülés. Igaz, már az első pillanattól kezdve ellenezte a K.K.K.I.-vel történő társulást. Az arabokat megbízhatatlan csürhének tartotta. Hiába bizonygatta Roger, hogy általuk fontos közel-keleti kapcsolatokhoz juthatnak. És mivel kevés pénzzel társulnának, a részesedésük is ennek megfelelően szerény hozamú lenne. Fred semmiben sem osztotta a véleményét. Vitázott, érvelt, bizonygatta annak az ellenkezőjét, amit Roger állított. Szó szót követett, és Roger nem bírta tovább cérnával. – Ha ennyire képtelen vágy az együttműködésre, miért nem veszed a kalapod, és állsz tovább a fenébe?! – vágott dühösen az asztalra. Repültek a papírok, gurultak a ceruzák. Meg is bánta rögvest, de kicsúszott a száján. Elhamarkodott felszólítás volt, és hatásosnak bizonyult, Fred elhallgatott, és fagyos arccal hátat fordított. Roger pedig a bezáródott ajtót lesve egykori barátja mögött azon törhette a fejét, mit is fog tenni, ha Fred tényleg összepakol és veszi a kalapját. Egyelőre úgy tűnt, mégsem teszi. A megbeszélésen ő is jelen volt, ahol Roger morcosán, fáradtan tárgyalt a K.K.K.I. megbízottjaival. Arra is képtelen volt, hogy érdemben megegyezésre törekedjen. Figyelmét leginkább a delegációval érkező, egzotikus szépségű fiatal nő kötötte le. A nő nagyon visszafogott, de alapos pénzügyi ismeretekkel rendelkező tárgyalópartnernek bizonyult. Roger időnként erővel kényszerítette vissza a figyelmét

a tárgyalás menetére. Semmi, szüksége sincs rá, hogy elragadtassa magát, mert lát egy vonzó szép nőt. Épp elég bonyodalmat okozott már magának, mert olykor nem volt képes ellenállni a szép nőkből sugárzó vonzerőnek. Ezzel a kemény intelemmel viszont azt érte el, hogy a fekete hajú nő helyett Carla jelent meg lelki szemei előtt. A papírokról az ő megtört fényű kék szeme nézett rá. Fagyosan, érdektelenül. Carla összeroppant Ez a baleset kiszippantotta az életerejét. Depressziója mélységes volt, talán esély sincs rá, hogy valamikor is kilábaljon belőle. Rogernek még az is megfordult a fejében, hogy Carla idegei már akkor felmondták a szolgálatot, amikor a volán mögé ült. Hogy engedhette? Az ő hibája. Minden, minden történés az ő bűneinek lajstromát szaporítja. Már nem vetette el olyan határozottan az öngyilkossági szándékát sem. Ám ha meg akart halni, miért vitte magával a bőröndjét? És a gyerek? Annyira várta ezt a babát, annyira örült neki, miért akarta volna elpusztítani? Ámbár ki tudja, mire képes egy megzavarodott elme? – Elnézést.- nagy csendre rezzent össze. Minden szem rátapadt, a válaszát várták egy kérdésre, amit nem is hallott. Mivel menthetné ki ilyenkor magát az ember? A fáradtságára és a kimerültségére hivatkozott, és megpróbált erősebben koncentrálni. A megbeszélést követően elég nyomott hangulatban érkezett meg a kórházba, ahol újabb lehangoló hír várta. Dr. Parker hellyel kínálta. Már ez is rossz ómen! Egy ideig csak köntörfalazott, kerülgette a témát, mint macska a forró kását. Roger nem is értette, hová akar kilyukadni hosszadalmas bevezetőjével, csak sejtette: Carlával valami nagyon nincs rendben. Így igaz. Dr. Parker végül is csak rászánta magát, és elmondta, hogy a felesége nem tud lábra állni. A reflexei működnek, nem bénult le, mozgatni is képes a lábát, ha fekszik. De amint megpróbál ráállni, összecsuklik. Már

látta idegorvos is, de ő is csak a korábbi diagnózist támasztja alá. Az agyrázkódás felszívódott ugyan, de – mint ahogyan említette – elvétve hagy maga után szövődményeket. Megsérülhetett a központi idegrendszer, és ez okozza az izomrenyheséget. De az sem kizárt, hogy a problémát pszichés eredetű akaratgyengeség okozza. Rogerrel forgott a szoba. A hallottak egyáltalán nem növelték optimizmusra okot adó reményét. Vajon mi jön még? Tud-e még valaki valami olyat is mondani, amitől jobban erezhetné magát? Alig volt képes feltenni a kérdését: Mire számíthatnak, meddig tart ez az állapot? Dr. Parker, ha tehette, kitért az ilyen kérdések elől, mert nem szívesen tett felelőtlen és könnyelmű ígéreteket. – Ezt most nehéz lenne megmondanom – tért ki az egyenes válasz elől, – Jó esetben néhány nap, talán hét. Az is lehet, hogy… Nos, ez sok mindentől függ. Mi mindent megteszünk: a fizioterápiától kezdve a gyógytornáig, de a legtöbbet az akaraterejével tehet a beteg, amit sajnos nem tapasztalunk a feleségénél, Mr Hirsley. Sajnálom. Tehát jól érezte., Carla mindent feladott, bólintott az orvos szavaira letörten a férfi. Carlát elhagyta az ereje. Nem akar akarni. Ez az igazi tragédia. Parker doktor felállt, és a kezét nyújtotta. – Legyen erős és türelmes. Segítse, bátorítsa a feleségét, mert itt csak az idő hozhat változást a jelenlegi állapotában.

Hetedik Benyitva Carlához, ott találta Aliciát. Az ágya mellett üldögélt, Rogerre emelte szép szemét csalfa, gúnyos mosolyra húzta a száját, és a legkisebb jelét sem adta a

távozási szándékának, vagy hogy megijedt volna a férfi dühös pillantásától. Lábát kecsesen keresztbe rakva zavartalanul ült tovább az egyetlen, látogatóknak fenntartott széken. Roger az ágyhoz lépett, homlokon csókolta a feleségét, majd Aliciára nézve felszólította a távozásra. – Magunkra hagynál? – És még udvarias is volt. Alicia végre megmozdult. Megpaskolta barátnőjének a takarón nyugvó kezét. – Fel a fejjel, anyafej! Holnap majd beugrom hozzád. – Inkább ne! – szisszent rá most már sokkal udvariatlanabbul a férfi. Mi a fenétől érzi ennyire nyeregben magát ez a nő? – Tűnj már el! Alicia összecsücsörített ajkához emelte az ujját, és így dobott puszit a felháborodott férfinak, aki ügyet sem vetve rá végre leült Carla mellé: Kezébe vette a kezét. Az arcára könnyek nyomai vájtak vöröslő csíkokat, a szeme fásultan nézte a férje és barátnője közt zajló párbeszédet. Alig észlelhető halovány villanás tompa tudata homályában. Nem tartott tovább a másodperc töredékénél. Nem érdekelte… Roger tanácstalanul feszengett. Tegyen úgy, mintha előzőleg nem beszélt volna dr. Parkerrel, vagy árulja el, amit halott. – Mi a baj? – kérdezte végül a felesége könnyeit itatgatva. – Fáj valamid? – Ne törődj velem – csuklott el az asszony suttogása – És ne játszd meg az aggódó férjet, hiszen élek… Nem? – fordult hirtelen Roger felé. Az, hogy nem volt beszédes hangulatban, a legenyhébb kifejezés. Hangulata az apatikus közöny és a tehetetlen kétségbeesés között ingadozott Mindenki fárasztotta, és terhére volt mindenki. A nővér az injekciós tűjével, az orvos, aki tanácsokkal látja el, mintha attól lábra tudna állni. Miért nem érti meg, hogy képtelen rá? És akkor jön Roger a hülye kérdésével: „Mi a baj?” Mintha érdekelné egyáltalán. Gyűlölte Rogert, gyűlölte az egész rohadt

világot, gyűlölte önmagát, mert elhagyta az életkedve, mert egyáltalán nem volt sem biztos abban, akarja-e, hogy visszatérjen az ereje. Mást sem tesz, csak tehetetlenül fekszik az ágyán, bámulja a mennyezetet, és azt próbálja eldönteni, hogy ez az állapot vajon most a vég kezdete-e, vagy a fordítottja: a megkezdett élete vége. Csak vegetál, akár egy tetszhalott, mert csak az él, aki még várja a holnapot. De ő semmit sem vár, semmi után sem vágyik, hacsak nem a csendre és nyugalomra. – Beszéltem dr. Parkerrel – Roger úgy döntött, hogy nem dughatják a fejüket a homokba. Meg kell beszélniük a problémáikat, mert azok attól még nem szűnnek meg, ha hallgatnak róla. – Így hát választ is kaptál a kérdésedre. – Megértem, mit érzel – sóhajtott fel Roger szomorúan, ám Carla váratlanul kitört magából. – Nem! Te semmit sem értesz abból, amit én érzek. – Soha nem észlelt indulat, harag, gyűlölet és elkeseredés vibrált a hangjában. – Nem te fekszel itt bénán, ágyhoz kötve, úgyhogy nem mondj olyat, hogy megérted, mit érzek, ha arra gondolok, tolókocsiban kell leélnem az életem. – Ugyan, Carla! Ne légy ennyire borúlátó! Szó sincs arról, hogy bénán, ágyhoz kötve, tolókocsiban kellene leélned, az életed. Az a gyengeség csak egy átmeneti állapot, és hogy meddig tart, az jórészt tőled is függ. Nincs lehetetlen, ha az ember nagyon akar valamit. Szedd össze magad és akarj meggyógyulni! – Ne gyere ilyen hülye szöveggel! – Carla már sírt. – Mintha én akartam volna, hogy ide jussak, hogy elveszítsem a gyerekem, hogy a férjem szeretőt tartson magának, hogy másból se álljon az életünk, mint álszent hazugságból! – Tele volt fájdalommal, kétségbeeséssel és szemrehányással. És Roger nem tehetett mást, csak vigasztalta.

– Elölről kezdünk mindent. Meglásd, még semmi sincs elveszve. Tudom, hogy sok mindent rosszul csináltam, hogy vétkeztem ellened, de még nem jutottam el odáig, ahonnan nincs visszaút. Másként akarom folytatni, veled akarok élni, mert szeretlek, mert szükségem van rád. – Elég különös módját választottad annak, hogy kimutasd a szereteted – vágott vissza szipogva az asszony. Nem hitt abban, hogy bármi is visszafordítható lenne. Mindene elveszett, amiben hitt, ami a reményt tartotta benne. – Kértelek, hogy bocsáss meg. Mit akarsz még? – Roger kezdte elveszteni a türelmét. Tényleg nem tudja meg nem történtté tenni, azt, ami megtörtént, de bizonyítani szeretne, hogy képes megváltozni. – A gyerekem akarom! – zokogott fel keservesen az asszony. – A régi életem akarom, de az elveszett… Örökre elveszett. Roger magához ölelte. Fájdalommal töltötte el a vergődése, az elkeseredése. Vigasztalta, simogatta. – Lesz másik gyerekünk. Egy szép kislány, olyan, mint, a mamája… Csss… Csak akarj meggyógyulni. Járni, újrakezdeni és felejteni… Carla lassan lecsendesedett. Nem ellenkezett a gyöngéd ölelés ellen, hagyta, hadd ringassa Roger, akár egy gyereket. Túlságosan nyomorultul érezte magát, és szüksége volt vigasztalásra. Csendes békéjüket Barry Pinchot hadnagy zavarta meg. Egy morcos „Jó estét, Mr. Hirsley” után a beteghez lépett, akit Roger gyöngéden visszaeresztett az ágyra. – Üdvözlöm, asszonyom – nyújtotta felé barátságosan a kezét. – Hogy érzi magát? – És bemutatkozott, elmondva, hogy a rendőrségtől jött. – Remekül – húzódott kesernyés grimaszra az asszony szája. – Azt azért nem hiszem – mosolygott rá a hadnagy - de talán annyira azért mégis, hogy feltegyek magánk néhány kérdést.

Roger fel volt háborodva. Carla alig esett túl, egy súlyos krízisen, ráférne egy kis kímélet és akkor jön ez az alak, hogy felesleges kérdezősködésével felkavarja. – Hadnagy, nem várhatna a kérdéseivel, míg valamelyest megerősödik a feleségem? Láthatja, nem fog elszökni, és egyhamar nem fog volán mögé ülni! Megteheti, hogy bevonja a jogosítványát, be is perelheti gyorshajtásért, de hagyja békén. – Sajnálom, Mr. Hirsley – szólt a hadnagy - de már s így is késésben vagyunk. Megígérem, igyekszem nem sokáig fárasztani a feleségét, de kénytelen vagyok néhány kérdést feltenni neki. Ha nem bánja... négyszemközt. – Határozottan intett az. ajtó felé, ekként szólítva fel Rogert a távozásra. – Ugye megérti? Roger nem igazán értette meg. Sőt! Egyáltalán nem értett semmit. Nem talált logikát ebben az értelmetlen, faggatózásban. Ennek ellenére engedelmeskedett, és kelletlenül kiballagott a kórteremből. Carla gyámoltalanul pislogott Pinchot hadnagyra. Még csak sejtése sem volt, mi értelme ennek a rengeteg kérdésnek. Hogyan és mikor ismerte meg a férjét, a szülei ellenezték-e a házasságát, kiegyensúlyozottan éltek-e miért menekült el otthonról azon az estén, amikor a balesete történt, és miért nem a saját autóját használta. Carla felelt, amire tudott – bár előrebocsátotta, hogy zúg a feje, tele van a saját gondjaival, és úgy általában nehezére esik koncentrálnia. A hadnagy azonban igencsak határozottan adta tudtára, hogy számít az együttműködésére. – Nos, hát hol kezdjem? – adta meg magát Carla. És kezdte, majd folytatta, csak éppen nem értette, mit akarhat tőle a nyomozó. A legszemélyesebb dolgaikra is kíváncsi volt. A házaséletük részleteire, arra, hogy a férjének hány és meddig tartó kapcsolata volt mellette, és hogy jelenleg van-e barátnője.

A sok felháborító kérdés legalább felrázta Carlát a depressziójából. Mélységesen meg volt botránkozva, és ezt nem is leplezte. – Felügyelő, maga olyan dolgokról faggat, amelyekhez – megítélésem szerint – semmi köze sincs… Sem pedig joga. – Higgye el, asszonyom, nem a kíváncsiságom hajt. Csupán a munkámat végzem, és biztosíthatom: bármit mond, az köztünk marad. A diszkréció a szakmám lényege, soha nem szolgáltatok ki bizalmas információkat. Csak ha szükséges. Erre szavamat adom! – Na persze, a szavát! – Carla lesújtó pillantása tükrözte a véleményét, mit gondol az adott szaváról! Ám a hadnagy önérzetesen megerősítette ígéretét. – A szavam nekem annyit ér, mint önnek a sajátja. – Nem volt egy romantikus beállítottságú ember, de az asszony szemében ülő fájdalom megindította. Sajnálta a szerencsétlen teremtést, akiben tipikus példáját látta a becsapott, megcsalt feleségeknek. Jómódú és naiv, aki vakon hisz a férjének, mert szereti, és meg sem fordul a fejében, hogy annak elsősorban a pénzére van szüksége. Áttanulmányozta ennek a Roger Hirsleynek az aktáit, és nagyon is látja, amit látnia kell! Érdekházasság élet- és vagyonbiztosítással. Fellendült a vállalkozás, bővülő üzleti kapcsolatok… lám, mire képes egy átlagon felüli hozomány! Már ennek a nagysága felől faggatta Carlát. – Tessék?! – döbbent meg Carla az újabb vakmerő kérdésen. – Mi köze a vagyoni helyzetemnek a balesetemhez? – Talán semmi. De megeshet, hogy mégis van összefüggés a kettő között – felelte végtelen következetességgel Pinchot hadnagy. – Többek között ennek a megállapítása is a feladatom. – De… de… – hebegett-habogott a sarokba szorított asszony. Végtelenül bántotta az önérzetét ez a tolakodó kérdés, de jobbnak látta, ha válaszol. Minél hamarabb túl akart esni ezen a kínos hangulatú beszélgetésen,

mert nagyon fáradt volt, És úgy általában, nem szerette ha az életében vájkálnak. A hadnagy meg kifejezetten idegesítette. Olyan az egész viselkedése, mint egy vizsgáló orvosé, szenvtelen, lélektelen és szakszerűen felkészült. Csak azért teszi fel a kérdéseit, hogy a kapott válaszban felmérje saját diagnózisa helytállóságát. – Maga, felügyelő, nagyon felkészülten jött ide – jegyezte meg a pillanatra beállt szünetben. – Pontosak az értesülései. Nagy erőfeszítésébe került megszerezni őket? – Úgy mondanám: csekély kis utánajárással. – Milyen óvatosan fogalmaz – sóhajtott fel kimerülten az asszony. – Az óvatosság nálam követelmény. Tehát? Elismeri asszonyom, hogy az ön vagyoni helyzete többszörösen előnyös volt a férje számára? Ez már meghaladta azt, amit Carla jelenlegi idegállapotában képes volt elviselni. Miért feltételezi ez az ember róla, hogy őt csak a hozományáért vezethette oltárhoz a férje? Annyira rútnak és visszataszítónak tartja talán? És ha mégis igazat beszél? Hogy Roger sohasem szerette, hogy csak a pénze kellett neki? Nem! Ez nem igaz, bár mindenképpen jól jött az anyagi segítsége. Többször is kirángatta a bajból… De, ha így is van, akkor sem érti, mi köze ennek az egésznek a balesetéhez. Fokról fokra nőtt a hadnaggyal szembeni ellenszenve. Szadista állat! Mintha örömét lelné abban, hogy a szenvedését nézi. Belehalna, ha egy kis tapintatosságot préselné ki magából? Ha másért nem, hát az állapota miatt! Lehunyta a szemét, a fejét is elfordította. – Fáradt vagyok. Nem kívánok tovább beszélni magával. Kérem, menjen el suttogta. – Persze. Bocsásson meg, ha túlságosan igénybe vettem az erejét, de mentségemre szolgáljon, hogy ez a feladatom. – Felállt, komótosan zsebébe süllyesztette a noteszát és a tollat, majd meghajolt Carla előtt. –

Sajnos, nem ígérhetem, hogy nem lát többé. Hamarosan ismét felkeresem. Carla addig bírta, míg becsukódott mögötte az ajtó. Aztán öklét a szájába nyomva panaszosan, szűkölve sírni kezdett. A lakás rideg volt. Egy picikét rendetlen is, na nem olyan nagyon, csak annyira, hogy érezhető legyen az asszonyi kéz hiánya. Széthagyott holmik, a mosogatóba rakott tányérok, és az újság az asztalra dobva, ahol Roger felháborodásában hagyta, amikor elolvasta. Szédületes, hogy mennyi marhaságot tudnak összehordani! Vajon miért képzelik ezek a mocskok azt, hogy ha valami baj történik, azért valaki feltétlenül okolható? Még hogy ki a felelős, kit terhel a felelősség a szerencsétlenül járt asszony „majdnem végzetes” tragédiájáért? Most nincs ideje ezzel foglalkozni, valamiképpen rendet kellene teremtenie, mert ha minden igaz Carlát pénteken már kihozhatja a kórházból. Hogy mi lesz ezután, hogyan fognak megbirkózni a megváltozott mederbe terelődött életükkel – arra vonatkozóan még csak laza elképzelései voltak. Segítséget fogad Carla mellé: gyógytornászt. Néhány apróbb átalakítást is el kell végeznie a lakáson belül, hogy Carla zavartalanul közlekedhessen a tolókocsijával. Még belegondolni is szörnyű: Carla tolókocsiban! Ez bizony nem sokat segít bűntudata lerázásában. Valaki megverte odakint a kopogtatóval az ajtót. Kelletlenül ment oda, hogy a kukucskálón megnézze, ki a váratlan látogató. – Ah, a hadnagy! – mordult bosszúsan. Annyira meglepődött, hogy meg sem fordult a fejében úgy tenni, mintha nem lenne itthon. Beengedte, bár nem szívelte ezt az embert, különösen a kórházban tett erőszakos látogatásáért, amivel annyira felzaklatta Carlát, hogy injekcióra volt szüksége ahhoz, hogy megnyugodjék.

Egy szót sem tudott meg „beszélgetésük” tárgyköréből, mert csak sírt, aztán pedig, ahogy hatott az injekció, elaludt. – Szóval? Most én vagyok a soros? – Előrement, mutatta az utat. – Ez bevett szokás, Mr, Hirsley – caplatott utána a hadnagy. – Sorra elbeszélgetünk az érintett ügy valamennyi résztvevőjével…. külön-külön. – Mit tehetek önért? – tette fel kérdését Roger, amikor Barry Pinchot már fél fenékkel ült az öblös fotelban. Legszívesebben kidobta volna, de tudta, jobb a békesség a rendőrség emberével. Kínálta itallal, cigarettával, amit a hadnagy következetesen visszautasított. Szolgálatban sohasem iszik, és a saját cigarettáját szereti szívni. Rá is gyújtott rögvest, a hamut is lepöckölte az elé tolt hamutartó mellé, az asztalka márványlapjára. – Elöljáróban engedje meg, Mr. Hirsley, hogy együttérzésemről biztosítsam a feleségével történtekért. Bizony, nem lehet könnyű szembenézniük a tényekkel, hogy esetleg tolókocsiban fogja leélni az életét. Roger türelmetlenül bólintott. Nyilván nem azért jött, hogy ezt elmondja. Mégis, mi a fenét akar? Nyögje már ki végre! – Bízom benne, hogy mindez csak átmeneti állapot. Idővel tökéletesen helyrejön a feleségem – vetette oda foghegyről. – Elárulná, hadnagy, hogy minek köszönhetem a látogatását? – Lenne néhány kérdésem önhöz. – Mégpedig? – sürgette Roger. Az órájára nézett. Sok dolga van még. Harry Pinchot komótosan pöfékelt, rávigyorgott a feszengő házigazdára, s közben arról kezdett el beszélni, mennyire szerencsés, embernek, mondhatja magát. Mindene megvan, ami a jólétét, a felfelé ívelő karrierjét szolgálja. – Gyönyörű a háza. Mióta él itt? Roger nem is leplezett ingerültséggel válaszolgatott. Mégis, mit akar a bevezetővel? Hová akar kilyukadni?

– Ön nyilvánvalóan elégedett ember, de vajon boldog is? – A pokolba magával, hadnagy! – rivallt rá dühösen Roger. – A feleségem éppen hogy csak megúszott egy csúnya balesetet, ki tudja, mikor épül fel teljesen, és maga arról faggat, hogy boldog vagyok-e. Talán az a helytálló kifejezés, hogy bizakodó vagyok. A hadnagy hümmögött, újabb cigarettát gyömöszölt a szájába, majd úgy tűnt, végre a lényegre kanyarodik. A baleset estéjéről faggatta, a felesége állapotáról, és arról, hogy miért nem a saját autóját használta? – Feltételezem, hogy mindezt a feleségemtől is kérdezte, de azért elmondom én is. Carla autója a szervizben volt, ezért használta az enyémet. – Ami pedig az állapotát illeti: igen, beismerem, nagyon zaklatott volt, sokkal zaklatottabb, minthogy ésszerű lett volna volán mögé ülnie. Ha valamiért, hát ezért felelősnek érzem magam. Nem lett volna szabad elengednem. Csakhogy… szóval… volt egy kis vitánk, ami csúnya veszekedésbe torkollott. Egyikünk sem gondolkodott, nem mérlegelt. Carla menni akart, és én hagytam, hadd menjen. De afelől megnyugtathatom, hadnagy, hogy a feleségem nem akart ártani magának, mert hisz állapotos volt. És nagyon várta azt a gyereket. A hadnagy gondosan lepöckölte cigarettájáról a hamut. Fapofával, unottan hallgatta, úgy, mint aki hiszi is meg nem is, amit Roger mond. – Ennyi? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. – Nincs egyéb mondanivalója? – Dühítő volt a cinizmusa. Roger be is gurult tőle. – Árulja már el végre, mi a francot akar? Mióta érdekli a rendőrséget a házaspárok vitája, veszekedése? A feleségem összetörte az autót, balesetet szenvedett. Próbáljunk erre szorítkozni. A magánéletünk nem lehet nyomozati anyag, még akkor sem, ha a feleségem balesete egyenes következménye volt a veszekedésünknek. Figyelmetlenség, és nem

öngyilkossági szándék vezérelte. Esze ágában sem volt meghalni! De ha mégis ezt akarta volna, ez sem tartozik a rendőrségre. – Igaza van, Mr. Hirsley – bólogatott egyetértőn a hadnagy. – Az öngyilkossági szándék valóban magánügy, de a gyilkossági kísérlet már nem. Rogerben megállt az ütő. Megütközve, bambán bámult a hadnagyra. Mi a fenét hablatyol ez itt össze? – Ez nevetséges! – nevetett fel rekedten, közel a tébolyhoz. Pinchot kotorászni kezdett a zsebében, és előhúzott onnan egy vékony csövet. Roger elé rakta. – Nos, ha ezek után még van kedve, rajta, csak nevessen - mondta, miközben kényelmesen hátradőlt a fotelban, és nézte, miként vált át Roger arcszíne céklavörösről hamuszürkére. – Mi ez? – nyúlt óvatosan Roger a gyanús csövecske után. – Ez egy fékcső. Az autójából… Látja? – Nikotinos ujjával már mutatta is a bevágást. – Valaki itt elvágta. Ezért nem fogott a fék. Rogernek még a lélegzete is kihagyott. Egy darabig némán, mereven bámult a csőre, majd a nyomozóra, aztán nyekkent a hangja. – Nem értem. – Pedig azt reméltem tud valami bővebb információval szolgálni. – Az Isten verje meg magát, hadnagy! Esküszöm, semmit sem tudok mondani, csak azt, amit már elmondtam! Csaknem gondolja, hogy… – Rémület ült ki az arcára. – Mégis, mivel vádol? Netán máris jegyzőkönyvezni kívánja a vallomásom? Talán hívjam az ügyvédem is? – Dühös volt és kétségbeesett. Fogalma sem volt róla, miféle játékba keveredett, de hogy közel áll ahhoz, hogy megüsse a guta, azt érezte. Az a fékcső megsérülhetett az összeütközésnél is. Ámbár, ennek a

feltételezése nevetséges. Egyértelműen látszik rajta a bevágás. A hadnagy mosolygott, de k vigyorában nem volt derű. – Miért ideges? – kérdezte csodálkozó nyugalommal. Roger öt ujjai túrt bele a csapzóttén a homlokára hulló fürtjeibe, Idegesen járt fel s alá. Még csak leplezni sem kívánta az idegességét. – Nézze, hadnagy, fogalmam sincs, mire megy ki a játéka, de ez így sehogy sincs, jól – állt meg végül a hadnagy előtt. – Ha kíváncsi valamire, kérdezzen, de ne tegyen úgy, mintha alibit várna tőlem. Mert semmi szükségem sincs alibire. Nem csináltam semmit. – Ejnye már, Mr. Hirsley – csóválta rosszallóan a fejét a hadnagy. – Csak beszélgetünk, szó sincs alibiről, vagy efféléről… – Higgadtnak, sőt kifejezetten nyugodtnak tűnt. A körmét piszkálta, a szoba berendezését vette szemügyre. Eközben Roger majd elszállt a dühtől. – Miért nem kérdez tovább? – sürgette türelmetlenül. Barry Pinchot visszagyömöszölte zsebébe a csődarabkát, és kifújta az utolsó adag füstjét. – Mert látom, hogy nem szívesen beszélget velem. Úgyhogy nem is zavarok tovább. – Felállt, az ajtó felé ügetett. – De még találkozunk. Ezt megígérem. – Nem mondom, hogy örülni fogok a zaklatásának. – Roger már egész testében reszketett a dühtől és a tehetetlenségtől. – Zaklatásról szó sincs – biztosította jó szándéka felől a hadnagy. – Az igazság önmagát göngyölíti fel, mint ahogy a bűnös ember is általában önmagát buktatja le.. Elcsúszik egy dinnyehéjon vagy egy papírdarabkán.

Nyolcadik

Barry Pinchot hadnagy állta a szavát. A soron következő napokban elég gyakran találkozott a Hirsley házaspár mindkét tagjával. Megszállottként dolgozott, gomolygó cigarettafüstbe burkolózva, elmélyülten tanulmányozta az egyre dagadó vizsgálati anyagot, amelyek között volt szakértői vélemény, a roncs átvizsgálása után készült jegyzőkönyvek, fotók, kiszerelt alkatrészek, és a megkérdezettek vallomásai. Szép és érdekes gyűjtemény. A megkérdezettek között talán egyedül Albert Kenton – Roger Hirsley apósa – nyilatkozott egyértelműen úgy, hogy a lánya balesete előre megrendezett merénylet is lehetett. A hadnagy előtt nem vált kétségessé, hogy Mr. Kenton engesztelhetetlenül gyűlöli, és megveti a vejét. A kérdésére, hogy mi az oka az ellenszenvének, azt a választ kapta, hogy Carla szülei sohasem szerették a lányuk választottját. Könnyelmű, mélyről felkapaszkodó fickónak tartották. Tehetséget érzett magában valamihez, amihez nem igazán rendelkezett anyagi háttérrel, ezért belevágott a szép hozománnyal kecsegtető házasságba… Akár egy üzleti vállalkozásba. Nem szóltak bele a lányuk életébe, de most, hogy ez a tragédia érte, mindent el fognak követni, hogy a lányuk végre rájöjjön, mekkora veszélynek tette ki magát, mert nem hallgatott a szüleire. Nem igazán elfogulatlan vallomás – hümmögött a hadnagy. Félre is tette, mint az ügy szempontjából felhasználhatatlan nyilatkozatot. A munkatársak, ismerősök és barátok véleménye megoszlott. Akadtak olyanok, akik határozottan kiálltak Roger Hirsley mellett, ámbár a magánéletéről nem szívesen nyilatkoztak, de voltak bizonytalankodók is. „Vakmerő, nem tér ki a kockázatok elől, megszállottként szereti a munkáját” – olvasta az egyik jegyzőkönyvben, majd továbblapozott: „Nem ismerem a magánéletét, de úgy hallottam, jól él a feleségével.”

Vagy a következő: „Kissé könnyelmű, nem veti meg a változatosságot, de ugyan melyik férfi nem”? Fred Moore-t, akiről úgy tudta, hogy Hirsleyhez több fűzi a kollegiális kapcsolatnál, az otthonában kereste fel, mert azt remélte, hogy egyszerre tud beszélni Roger barátjával és az asszony barátnőjével. Szerencséjére a Moore házaspár mindkét tagját otthon találta; ami elég ritkán fordult elő.. Erről azonban a hadnagy mit sem tudott. Feltette a szokásos kérdéseket. Minden érdekelte Roger és Carla Hirsleyvel kapcsolatban. A magánéletük, a gondjaik, a problémáik. Észrevettek-e az utóbbi időben valami különöset, ami arra utalna, hogy megromlott a viszonyuk. Fred kelletlenül állt rá a számára elég kínos beszélgetésre, mert, mint mondta, Roger a legközelebbi barátja, és nem szívesen mondana olyat, ami rossz fényt vetne rá. Kölyökkoruk óta ismerik egymást, remek csapatot alkottak ők ketten. Számos közös buli, kaland és átdorbézolt éjszaka emléke fűzi Rogerhez. A vállalkozásukba is közösen vágtak bele: kevés pénzzel és nagy lelkesedéssel. Persze a félkészültségük megvolt hozzá, mert hisz ezt tanulták. – Egyenlő esélyeik ellenére mégis Mr. Hirsley az elnök, és ön csak a helyettese. Mondana erről valami? – Egyszerű á magyarázat – felelt könnyedén vonogatva a vállát. – Én a saját köreimből házasodtam, míg Roger az eszét használta. A felesége milliója határolta be a mi kettőnk pozíciójának sorrendjét. A hadnagy az állát vakargatta. Érti. Manapság ismét divatba jött az érdekházasság. Tulajdonképpen nincs is benne semmi rendhagyó. Csak kíváncsi hogyan él egymás mellett két olyan ember, aki ésszerűségből házasodik? Fred töprengett, gondolkozott. Aztán elmondta, amit kívülállóként látott és tapasztalt.

– Jól megvoltak... Persze, sohasem voltak az a kimondottan turbékolós pár, ha érti, mit mondok. Azt hiszem, hallgatólagos megegyezés párosult a frigyükhöz. Óvták a nevüket a pletykákra okot adó közjátéktól. Carla zárkózott teremtés, Roger azonban sohasem állt a hűségesküje magaslatán, de óvatos volt. Kerülte a botrányokat. Szóval, látszatra jól megvoltak, de akadtak problémáik. – Voltak? – hunyorgott rá ravaszkásan a hadnagy. – Múlt időben? Fred zavarba jött. – Hát… tulajdonképpen igen. Múlt időben – ingatta a fejét a megfelelő válaszon tűnődve. – Az igazsághoz tartozik, hogy az utóbbi időben eléggé lefoglaltak bennünket a személyes ügyeink, úgyhogy egyre kevesebb időt töltöttünk együtt a munkán kívül, csak hallomásból ismerem a fejleményeket. Carla rájött valamire, és elfogyott a türelme. Állandósultak a viták, veszekedések. Roger sokszor esett be úgy az irodába, hogy: „Nem bírom tovább.” - Váratlanul elhallgatott, ráharapott a szájára, és ijedten, behúzott nyakkal meredt a nyomozóra, mint aki tudja, hogy most butaságot követetté – Valami rosszat mondtam? – kérdezte óvatosan. A hadnagy megnyugtatta, hogy semmi ilyenről nincs szó. Tulajdonképpen be is éri nagyjából ennyivel…. ha valamelyikük meg is tudja nevezni a hölgy nevét, aki a vitájuk hátterében állt. Fred sajnálkozva tiltakozott. Távol áll az egyéniségétől, hogy ilyen intim dolgok után kutasson, és mint ahogy már említette, Roger mindig is adott a külsőségekre. Mindig is diszkréten kezelte a nőügyeit. Pinchot hadnagy megköszönte a segítséget, és távozáshoz cihelődött, amikor Alicia Moore rémséges zavarral küszködve megszólalt: – Felügyelő! Nem tudom, helyesen cselekszem-e, de úgy érzem, igen. Tudja, Carla elég sokat beszélt nekem

Loran Farrenről, Roger és Fred közös titkárnőjéről. Hogy igaz vagy nem igaz, azt nem tudom, de állítólag Carla rajtakapta a férjét azzal a nővel. Szóval, úgy érezte, hogy Loran közéjük állt, és sokkal veszélyesebb a házasságukra nézve, mint Roger eddigi kalandjai együttvéve. Állítólag anyagilag is támogatta. Pinchot hadnagy ismét elővette a noteszét, és bejegyezte Loran Farren nevét, aztán még egyszer megköszönte a beszélgetést, és távozott. A titkárnőt azonban csak két nap múlva kereste fel a munkahelyén. A közbülső nap utánanézett Roger Hirsley pénzügyeinek, és mondhatni, igen érdekes vagy inkább különös dolgot tapasztalt. Engedélyt kért és kapott a Griff brókercég folyószámláját vezető pénzintézet számítógépes rendszerébe történő betekintésre, ahol többször is előfordult, hogy készpénzes csekkre utalt át valaki pénzt. Tizenhatodikán először tízezer dollárt, majd néhány nap elteltével egyszer ötven, és mindjárt azt követően hatvanezer dollárt. Nem volt kifejezetten pénzügyi szakember, de azt látta, hogy az összegek kilógnak a sorból. A cég üzleti forgalma szempontjából még csak jelentőséggel sem bír, de készpénzes csekként ez bizony nem megvetendő összeg. És ahogy több hónapot is áttekintett, nem is számított szokványos esetnek sz ilyen jellegű pénzmozgás. Mélyebbre hatolt a számítógép adattárába, és úgy gondolta, sikerült az első használható adat birtokába jutnia. Mindhárom csekkre történő átutalás mellett a Hirsley nevet látta, és valószínűleg az ő kódszámát. Gáláns anyagi támogatás, akárki kapta is! Sokkal nagyobb haladás az ügyben, mint remélte. Ezek után akkor lepődött volna meg, ha másnap – amikor Loran Farrent felkereste a munkahelyén – a rendkívül csinos titkárnő nem úgy válaszolt volna a feltett kérdésére, mint ahogy a százhúszezer dollár átvétele után várható volt.

– Mr. Hirsley rendkívüli ember. Nála emberségesebb, becsületesebb főnököt keresve sem találhatnék. Feltétlenül tűzbe tenném, érte a kezemet. Soha, senkinek sem lenne képes ártani, legkevésbé a feleségének. Pinchot valósággal élvezte ezt a játékot. Előre tudni a választ, az nagyszerű dolog. Nem is tudott volna lemondani egy ideillő, ámbár elég provokatív kérdésről. – Kiállása a főnöke becsületessége mellett szintén a munkaköri leírásába tartozik, vagy külön jutalom jár érte? Lorant megbotránkoztatta a felügyelő arcátlan pimaszsága. Sikerült is azonnal ellenségévé tennie. – Maga felháborítóan cinikus! – közölte vele, miközben szemében benne ült a megvetése. A hadnagy nézte a csinos nőt, s önkéntelenül összehasonlította a kórházi ágyon látott asszonnyal. Hajlott rá, hogy megértse Roger Hirsleyt, akit mellesleg az első látástól fogva ellenszenves fickónak tartott. Akadt olyan pillanata is, amikor az villant át a fején, hogy vajon ez az ellenséges érzés nem irigységből táplálkozik-e. Mert ennek a pasasnak megadatott minden, amivel ő nem dicsekedhet: pénz, hatalom, megnyerő küllem, és egy feleség, aki sokkal kevesebbet kapott tőle, mint ami a házasságba vitt pénzéért megilletné. Nem is bagó az a kétmillió dollárt érő életbiztosítás, amellyel Mr. Hirsley a felesége halálával kiválthatná a szabadságát. Sok hasonló esettel találkozott már. Egy ilyen életbiztosítás valósággal ösztönzi az embert, hogy egy kis balesettel megszabaduljon a koloncként ránehezedő nyűgös házasságától. Csakhogy ezt bizonyítania kell. De meg fogja tenni, ha addig él is! – Cinizmus, vagy csak kétely? – tárta szét Loran előtt a karját – Ahogy az adott helyzet diktálja. Nézze Mrs. Farren, én megértem önt. Valószínű én is kiállnék a

főnököm mellett százhúszezer dolláros segítséggel a hátam mögött Loran keze megállt, valahol az asztal és a válla között. Döbbenten ült, értetlenül meredt az asztala sarkán ücsörgő nyomozóra. A mocskos disznó! – ez volt az első gondolata. A második pedig az, hogy fogalma sincs, miről beszél. Végre, bekattant a fejében valami, és elszabadult minden dühe, sértettsége. Magából kikelve ordított rá a hadnagyra. – Tudja egyáltalán, hogy miről beszél? Méghogy százhúszezer dollár! Ennyi pénzt életemben nem láttam együtt. Ha éppen tudni akarja, tényleg kaptam pénzt Mr. Hirsleytől, de csak tízezret. És azt sem külön juttatásként, hanem előlegbe a fizetésem terhére, azért, hogy ki tudjam fizetni a kisfiam műtétjét. Dühtől, sírástól el-elcsukló hangon beszélt a gyerek veleszületett betegségéről, a rohamairól, a reménytelenségéről, és főnöke emberségéről, amellyel felkarolta őket… Megmentette gyermekét, a további szenvedésektől. Esendő volt a hadakozó könnyeivel, a megtépázott önérzetével, a bújával-bajával, a főnöke iránti hálájával... Csakhogy mindez ellentmond annak, amit Pinchot a saját szemével látott. Egyre terebélyesedik a rejtély. Lecsúszott az asztal sarkáról, ahol eddig üldögélt, és a számítógép monitorját nézte. Ha igaz, ennek szinkronban kell lennie a bank számítógépes rendszerével. – Feltételezem, hogy avatatlan személy nem kontárkodhat bele, a már bent lévő adatokba – morfondírozott félhangosan. – Így van – hagyta jóvá Loran. – Mindenki csak a saját és a felhasználni kívánt terület kódjának beütésével léphet a rendszerbe. – A folyószámla kódját ki ismeri? – Ó, sokan - felelte Loran.

No, még egy gyűrődés a lepedőn. A hadnagy zsebéből előkerült a notesz, és a banki átutalások mellé egy hatalmas kérdőjelet firkált, ami azt jelentette: Utánanézni! Csörgött a telefon, és amíg Loran érte nyúlt, addig Pinchot – kihasználva védőőrizetének lankadását – minden kopogtatás vagy előzetes bejelentkezés nélkül benyomult az elnök párnázott ajtajú szentélyébe. Egészen az asztalig merészkedett, mire Roger a váratlan betolakodó asztalára vetődő árnyékát észrevette. Megrezzent, felemelte a fejét. – Hadnagy?! – nem is próbálta leplezni, mennyire nincs ínyére a látása. – Miért öröm az magának, hogy a szívbajt hozza rám? – Vajon mi hozhatta ide? Otthon már többször meglátogatta, de a munkahelyét ez ideig tiszteletben tartotta. Hanyagul a székre mutatott. – Van valami híre a számomra? – kérdezte sürgetőn pillantva az órájára. Hamarosan megbeszélése lesz. Kevés az ideje. – Hallom, hazavihette a feleségét. – A hadnagy belehuppant a hatalmas bőrfotelba, alig látszott ki belőle. – Tudja, reggel bent jártam a kórházban, onnan tudom. És hogy van? Gondolom, az otthoni légkör majd felgyorsítja a gyógyulását. – Köszönöm az érdeklődését, és remélem, hogy így lesz – sóhajtotta Roger, ámbár nehezen tudta elképzelni, hogy egyhamar változás állna be Carla állapotába. Kétségbeejtő, milyen rossz bőrben van. Az idegállapota pedig egyenesen katasztrofális. A kezelés, a gyógytorna, a fizioterápia és a masszázs semmit sem ér az ő akaratereje nélkül. Carlából azonban ez hiányzik Hangulata a letargikus közöny, a mélységes depresszió és a tömi-zúzni is képes hisztérikus roham között hullámzik. Órákon át szoknyájának ugyanazt a mintáját nézi, fel sem emeli a szemét a térdéről, nem eszik, de éhséget sem érez. Pirulákat szed: kéket azért, hogy aludni tudjon, sárgát, hogy a feszültségét csillapítsa,

rózsaszínűt pedig, hogy felrázza… Kész téboly! Teljesen gyógyszerfüggővé vált. Idegennek érzi magát a saját testében, a lakást sem érzi otthonának. Olyan, mintha láthatatlan fonalon csüngene, senkihez sem tartozva. Marthát, az állandóra mellé fogadott ápolónőt, aki egyúttal gyógytornász és masszőr is, még csak elviseli valahogy. Gépiesen engedelmeskedik neki. Fekszik, hasal, a lábát a gépre szíjazva nyújtja, hajlítja anélkül, hogy az agya együtt dolgozna vele. Rogert már kevésbé tűri meg maga mellett. Sír, ha hozzáér, elnéz a feje mellett, nem válaszol a kérdésére. Egyszerűen nem vesz róla tudomást. – Miért teszed ezt velem, Carla? – kérdezi Roger. Kér, könyörög, hogy ne engedje át ennyire magát a közönyének. – Neked kell feljönnöd a felszínre! Küzdened kell! Önmagadért, értünk. A válasz könyörtelen: – Rendezzétek be nekem a konyha melletti szobát. Külön akarok tőled aludni. – De hát miért? A válasz ismét tömör és kíméletlen. – Egyedül akarok lenni! Senkire nincs szükségem! – Ez nem igaz! Szükséged van rám, és nekem is rád! – Miért nem hagysz el? Neked egészséges asszony kell, nem egy ilyen tehetetlen rongydarab, amilyen én lettem. Válj el tőlem! – Eszem ágában sincs. Akarlak, mert önző vagyok, mert szeretlek. – Így akarsz élni? Egy nyomorék asszonnyal? – Igen. Mert ezt hívják házasságnak. Jóban-rosszban együtt... Erre tettünk fogadalmat. Engedd, hogy segítsek a gyógyulásodban. Bízz bennem, és bízz magadban! – Miért bíznék? – Mert semmi okod nincs rá, hogy ne bízz! Csakhogy Carlában éppen a bizalom tört darabokra. Senkiben és semmiben sem bízott többé. Legkevésbé a

gyógyulásában. Roger semmit sem tudott tenni, amivel meggyőzhette, visszatarthatta volna. Kénytelen volt engedni a kérésének, és így Carla külön hálószobában alszik, amióta hazahozta a kórházból. Mit tudhat minderről ez a tolakodó hadnagy, aki a maga rögeszméjét követve naponta jár a nyakára, hogy valami újabb marhasággal hozakodjon elő, mint például legutóbb is, amikor a lakás berendezését, az értékes festményeit gusztálgatva azt kérdezte tőle, mije volt, mielőtt megházasodott – Mégis, mire kíváncsi? – hőkölt hátra döbbenetében. Semmire… Mindent tud, amit tudni akar: a gyerekkoráról, az álmairól, a nagyratörő terveiről. – Mindez megvalósulatlan álom maradt volna Carla szép kis hozománya nélkül. Ami azt illeti, egész szépen eléldegél a felesége pénzén – Feljelenthetném becsületsértés miatt – kelt ki magából porig alázva Roger. Mire a felügyelő higgadtan közölte, hogy nevetséges és gyerekes dolog lenne, mert semmi olyat nem mondott, ami ne fedné a valóságot. – Hát tudja mit? – vágott vissza Roger. – Egyáltalán nem érzek bűntudatot, mert jómódú lányt vettem feleségül. Nem vagyok a kitartottja. Befektettem a pénzt, nem pedig elherdáltam. Dolgozom… Keményen megdolgozom minden centért, amivel a közös vagyonunkat gyarapítom. És ha Carla úgy dönt, hogy vissza akarja venni a hozományát, kamatostól visszakapja. Vajon ezúttal milyen meglepetéssel rukkol elő, mert nem csupán azért jött, hogy Carla hogyléte felől érdeklődjék, mérget mert volna arra inni. Várta, hogy Pinchot kiteregesse a lapjait. – Meg kell mondjam, ez az ügy nagyon csípi a szemem – kezdett bele a hadnagy a cigarettájával bajlódva. Rogernak felakadt a szeme. Ez nem lehet igaz! Dühítette a hadnagy elmésnek hitt megjegyzése, és meglehetősen sajátos humorral reagált rá.

– Megkérhetem a titkárnőmet, hogy főzzön magának kamillát a borogatásához. – Hehe… jó – kacarászott a hadnagy kedélyesen. – Nagyon szemrevaló a kicsike. – Kacsintott elismerően csettintett a nyelvével. De Roger elhatározta, hogy nem hagyja magát provokálni, ezért csak mordult egy „igen”t. – Szóval elmondaná végre, mi a mai napirendi pontja? – Elárulná, hogy ki a barátnője? – Nem, mert semmi köze hozzá! – Roger tajtékzott. Ujjai ütemre dobolták az asztalon a könnyűlovassági indulót. – És mert a dolog úgy áll, hadnagy, hogy nincs barátnőm. Volt, de már nincs. És ha lenne, akkor sem lenne jelentősége az ügyre nézve. Szolgálhatok egyébbel? A hadnagy a tüzet piszkálta, mert féloldalasan égett a cigarettája. Amikor végzett, lustán megkérdezte: – Érdekli a véleményem? – Egyáltalán nem, de feltételezem, el fogja mondani enélkül is. És a hadnagy valóban hozzálátott egy szép, tömör történethez. Gondosan összeválogatott mondatokat rakosgatott egymás mellé. Egy végtelenül naiv, hiszékeny feleséget állított szembe egy rafinált, minden hájjal megkent barátnővel, aki nemcsak a férfit akarja megszerezni magának, de a felesége pénzét is, ami nélkül ez a férfi talán egy fabatkát sem érne a szemében. Ajándékokat csikar ki tőle, előbb kisebb, majd pedig nagyobb pénzösszegeket. Végül előáll a tervével. Civódás, veszekedés. Az asszony – mármint a feleség – feldúlva elmenekül otthonról, autóba ül, és kész a baleset. Egy jelentősebb pénzösszeg felajánlásával könnyen található valaki, aki a piszkos munkát elvégezze. – Nos, mi a véleménye, tetszik? – Szakállas, unalmas mese – pontozta le a történetet Roger. – Fantáziátlan és mindenekfölött cinikus.

– Mint a világ, amelyben élünk: unalmas, fantáziátlan és cinikus – ismételte Roger szavait - Ám, ha tud jobbat, meghallgatom. Halljuk a maga változatát. – Vajon miért lenne kíváncsi az én változatomra, amikor csakis a saját elméletében hisz? Ha nem ezt tenné, belebetegedne a mellőzöttségébe. És most, hadnagy, ha nem haragszik, dolgom van. Mert ugyebár forgatnom kell a feleségem pénzét, ha nem akarom kiérdemelni a „kitartott szépfiú” jelzőt. – Telefonon kiszólt a titkárnőjének: – Loran, legyen szíves, kísérje ki a hadnagy urat! – Magának pedig, hadnagy, azt tanácsolom, hogy a legközelebbi aktuális látogatása előtt hívjon fel, és kérjen időpontot. Akkor majd megmondom, hogy adok vagy sem, de semmiképp se törjön rám váratlanul. – Ígérem, megfogadom a tanácsát – intett vissza az ajtóból a hadnagy. – Azt hiszem, ideje lesz viszonoznom a szíves vendéglátásait, úgyhogy legközelebb én hívom meg, ha beszélgetni támad kedvem.

Kilencedik Carla mozdulatlanul feküdt az ágyon. Zavarta a nappaliból beszűrődő fény. Roger még matat valamit, talán dolgozik, olvasgat, de az is lehet, csak azért zörög, hogy őt bosszantsa. A makacsságával ki tudta követelni magának ezt a különszobát, de azt már nem tudta elérni, hogy az ajtaja is csukva legyen. Roger e tekintetben hajthatatlan maradt. Nem vállalhatja a felelősséget azért, ha magára hagyottan történik vele valami. Na persze! A felelősség. Utálja ezt a szót. Hol volt a felelősségérzete, amikor ez az egész szörnyűség a kezdetét vette? Sehol! Szépen beágyazódva pihent a könnyelműsége alatt.

Várta, hogy megszűnjön a fény, Roger lefeküdjön, és előtte még bekukkantson hozzá, hogy nincs-e valamire szüksége. Fárasztó a gondoskodása, és sértő. Olyan, mintha ismét gyermek lenne, akit ápolgatnak, kiszolgálnak, és jóéjtpuszival altatnak el. Csakhogy ő nem gyermek, hanem nyomorék. Mozgásképtelen, de nem amnéziás. Vannak emlékei, érzései és gondolatai. Igaz, egy kicsit zavarosak a sok nyugtatótól. Agya komputerként működik, tárolja az emlékeit, az avatatlan szemek elől elrejti a fájdalmát, a kétségbeesését, a gondolatát Ezek a gondolatok részben régiek, de akadnak köztük frissek, egészen újak is. Nappal gépiesen összegyűjtött információk, melyeket éjjel dolgoz fel, mert a sötétség és a csend kedvez a tisztánlátásnak… Pihenésre és gondolkozásra való… Végre! Már hallja Rogernek a szobája felé csoszogó lépteit. Gyorsan lehunyta a szemét, mert azt a látszatot kívánta kelteni, hogy már alszik. Nem volt hangulata a szokásos kérdésére felelni: – Minden rendben? Nincs semmire sem szükséged, drágám? Roger megigazította a paplanját, álldogált még egy picit, aztán nesztelenül kiment. Még néhány perc, és sötétségbe borult a ház. Carla megkönnyebbülten fellélegzett. Ilyenkor szabadnak érezte magát, akinek nincs szüksége pózolásra, titkolózásra. Az lehet, aki valójában. Ha akar, sír, gyötrődik, kesereg, vagy leginkább a régi, megfakult emlékeit rendezgeti. Sohasem gondolta volna korábban, hogy létezik egy ilyesfajta élet is. Azt hitte körülveszi a családja szerető gondoskodása, jól választotta meg az élethivatását, őszinte társra lelt a férfiban, akit szeret akitől megbecsülést remélt. Abban a hitben élt, hogy barátok veszik körül, hogy szép az élet… És akkor váratlanul történik valami, és egy csapásra romba dől napsugaras létének könnyű kártyavára. Rá kellett döbbennie, hogy mindent elveszített, ami valaha is számított. Csupa hazugság vette körül, azok törték darabokra benne a

hitet, akiktől a legkevésbé sem számított erre. Az imádott férfi és az álnok kígyó barátnő... Kár, hogy olyan nagyon lassan értette meg kettőjük aljas játékát, de ha késve is, most már tudja: Alicia volt az a nő, akivel Roger megcsalta. A kórházi ágyán, épp elméje megőrzéséért folytatott küzdelmében fogta fel először agya kibocsátott impulzusa az információt, de csak később dolgozta fel. Addig csak tehetetlenül figyelte őket. A néma párbeszédüket, a gyűlölködésüket. Próbált reménykedni, hogy téved, de nem tévedett. Most már ott tart, hogy azt próbálja bebeszélni magának, mindez nem érdekli, már nem fáj. De tudja, hogy ez sem igaz, mert bizony pokolian fáj, erre való a sok gyógyszer, hogy ne érezzen, ne gondolkozzon, vagy tompa maradjon, elfogadja azt, ami vele történt, és legyűrje a legnagyobb félelmét: Mi van akkor, ha bebizonyosodik Roger egyéb bűne is, a megrendezett baleset? De ezt már tényleg nem akarja elfogadni. Minden józan észérv ellent mond ennek a feltételezésnek. Ezt el is mondta a nyomozóhadnagynak Roger nem lenne képes ekkora aljasságra. Ha valaki tényleg megrongálta azt a féket – amit szintén nehezen hisz, az nem Roger volt. A hadnagy nyugtatgatta, mindez csak feltételezés, puhatolózás az igazság körül. Majd kiderül, hogy mi is történt valójában. Persze, az igazság felderítése a hadnagy feladata, az ő dolga csak az, hogy elfojtsa a rettegését, hogy fogcsikorgatva űzze el magától a kétségeit, és Roger összes vétkét a hűtlensége és hazugságai köré tömörítse. Mindezek a gondolatok ott kavarogtak a fejében, menekült volna előlük az öntudatlanság jótékony nyugalmába, de az álom elkerülte. Szeme szárazon égett, valószínűleg a délután lenyelt nagy adag serkentőtől. Nem álmos, csak feszült és nyugtalan. Erővel szorította le a szemhéját, mert érezte, hogy kezd életre kelni benne ismét az elkeseredés és a fájdalom. De nem akarja, hogy kitörjön. Csak a tompaságot akarja

a fejében. Aludni akar! Be kell venni a sárga pirulából egyet. Nem! Legalább kettőt. Csakhogy ehhez lámpát kell gyújtania, hogy lásson. Gebeszkedett az éjjeliszekrény felé, ujjai keresték a kapcsolót, majd miután ezen túlesett, a fiókot próbálta kihúzni. Szörnyű ez a tehetetlenség! Ha oldalra tudna fordulni, sokkal könnyebb lenne. De képtelen rá! Na, mégiscsak sikerült… Kihúzta a fiókot, kotorászott benne, de nem boldogult. A fiók kizuhant a padlóra. A francba! A pirula elgurult. Felhúzta magát a könyökére, lenézett és látta, hogy itt van közvetlenül az ágya előtt. Egy karnyújtásnyira… Próbáljuk csak meg! Nyögött, nyújtózkodott, ujja már a szőnyeg rojtjait érintette, aztán hirtelen elveszítette az egyensúlyát, és kizuhant az ágyból. Roger álomtól dagadt szemmel rohant be hozzá. – Mi a jó istent csinálsz? – rivallt rá elég dühösen. Carla bőgött. – Csak be akartam venni az altatómat, mert nem tudok elaludni. – Nem lenne szükséged altatóra, ha nem tömnéd magad tele a rengeteg koffein tartalmú tablettával. Ebbe bele kell őrülni! Rózsaszín, kék, meg a szivárvány valamennyi színe! Ez így nem mehet, tovább, Carla! – Felnyalábolta a tehetetlen asszonyt, és feltette az ágyra. A fiókot is visszadugta a helyére. – Abba kell hagynod a gyógyszert – parancsolta, és ennek megfelelően zsebre vágta az elgurult pirulás tégelyekét. – Ezek nélkül kell megoldanod a problémáidat. A magad erejéből… Carla elkeseredve sírt. – Az orvos adta, mert; szükségem van rájuk. – Egy frászt van rájuk szükséged! Tudod, mire van szükséged? Arra, hogy valaki jól kiporolja a fenekedet, és ez a valaki alighanem én leszek, mert kezdem megelégelni a hisztizésedet. Ezt a külön szobát, a duzzogást, a bőgést, vagy a síri csendet. Hazajövök, tele

vagyok problémával, jólesne egy mosoly, néhány kedves szó, de te vagy apátiába zuhanva bámulod az ujjaidat, vagy bőgsz valamiért. Carla, kérlek, ne tedd ezt az életünkkel, magaddal és velem. Leereszkedett az ágy szélére, és kezébe vette felesége kezét. Haragja, ijedtsége és álmossága is elpárolgott, csak a végtelen aggódás maradt. Olyan sok rémisztő dolog történik vele mostanában, egymást érik a problémák, rengeteg a gondja, bosszúsága, amit könnyebb lenne megoldani vagy elviselni, ha lenne valaki, akivel megbeszélhetné. De senkije sincs. Hiányzik az életéből a társ, a barát. Teljesen magára maradt. Szeretne beszélni Carlával Pinchot hadnagy állandósuló zaklatásairól is, de azt sem tudja, Carla hallott-e valamit az elvágott fékcső históriájáról, és ha igen, milyen következtetéseket vont le belőle. Nem akart a dolgok elébe vágni, remélte, hogy minden megoldódik majd magától. Kiderül az igazság, ha létezik egyáltalán bármi igazság azon kívül, hogy Carla karambolozott. Ma délután is úgy jött haza, hogy leül, és mindent megbeszél a feleségével, mert nem bírja tovább! Mert beleőrül ennek a buzgómócsing kopónak az állandósuló zaklatásába, de Carlát olyan mérhetetlenül nagy depresszióban találta, hogy még csak erőfeszítést sem tett arra, hogy felkeltse érdeklődését. Martha asszony lenyeletett vele jó néhány pirulát, aztán dolga végeztével távozott, itthagyva neki az annyira felélénkült beteget, hogy az éjnek évadján altatót akar bevenni, hogy végre aludni tudjon. Nem bírja! Egyszerűen nem bírja! Ő is csak nehezen tudott elaludni, mert majd szétvetette az idegesség. Délelőtt behívatták a rendőrkapitányságra. Tanúvallomás – mondták neki. Egy nyavalyát! A feltett kérdések sokasága és jellege inkább vallatásra hasonlított. A derék Pinchot hadnagy

igencsak alapos munkát végez, hogy a nyavalya esne belé! Pont olyan nagy a füle, mint a szeme. Szaglászik, leselkedik és hallgatózik. Csupán az a probléma, hogy teljesen rossz nyomot követ, és ezt az Istennek sem hajlandó elismerni. Már még a banki lehívásokat is ellenőrzi. Talált valami nagy összegű készpénzes csekkre történő átutalást, amire megfelelő magyarázatot akar kapni, mert ha nem, úgy kénytelen lesz a saját elmélete mellett maradni: hogy tudniillik ennyi összegért akár az Egyesült Államok elnökét is eltennék láb alól, nem pedig egy átlagfeleséget. Ez a legújabb heppje: bérgyilkossal végeztette el a piszkos munkát. Aljas rágalom! Csakhogy fogalma sincs, hogyan cáfoljon rá, amikor minden bizonyíték ellene szól. Százhúszezer dollár! Ebből ő csak arról a tízezerről tud, amit Lorannek adott, de mi van a többivel? Ki a fene szorítja módszeresén a nyaka köré a hurkot? Valaki a házon belül, aki ismeri a dörgést, aki könnyedén be tud mászni a számítógépes rendszer bármelyik területére, és aki az ő kódját ismeri. Persze elég sok gyanúsítottja lehet ekként az ügynek, csakhogy akinek bármi haszna származna az ő bemártásából, szinte senki. Fred? Ugyan! Soha nem ült a gép előtt, talán még bekapcsolni sem tudná. Meg aztán hogyan férkőzhetett volna bárki is az autójához, hisz alig hogy beállt a garázsba, Carla máris elhajtott vele. Senki… senki az égvilágon nem ólálkodott a házban, sem a környéken. A garázsajtó pedig csak belülről nyitható vagy azzal a távkapcsolóval, ami történetesen a zsebében volt. És ami a legnagyobb rejtély az ügyben: honnan tudhatta bárki is, hogy Carla el fog menni otthonról? És hogy a BMW-t fogja használni? Erre aztán tényleg semmi logikus magyarázat nincs azon kívül, amit az első perctől tudnak: – véletlen baleset történt. – Carla, kérlek, könyörgöm, költözz vissza a közös szobánkba! – rimánkodott a feleségének az ágya szélén

ülve. Mindez a ribillió nem következhetett volna be, ha mellette marad. Hogyan lenne képes vigyázni rá, ha azt sem tudja, mit csinál? – Nagyon hiányzol, Carla. Beszélnünk kellene egymással. Annyira magamra maradtam a gondjaimmal. Tudom, hogy neked most éppen elég a magadéval megbirkóznod… Mégis arra kérlek, ne zárkózz el. Nagyon rosszul áll a szénám, sokszor úgy érzem, bele fogok őrülni a rám nehezedő nyomásba. Az asszony ráemelte a szemét. Még mindig sírdogált, de már csendesebben. Tudja… nagyon is tudja, mennyire rosszul áll Roger szénája. Látja, mennyire szenved a szerencséden. Majd belehal az önsajnálatba. Talán ő is sajnálja a nyomorultat, de nem olyan nagyon, hogy azt elárulja. Ugyanis – bizonyos értelemben – maga hívta ki a sorsot maga ellen. Bűnhődjön csak! Megérdemli a sorsát – Nálam is járt a hadnagy – szólalt meg váratlanul. Mintha Roger fejében olvasna, pont arról kezdett el beszélni, amiről ő is akart. Roger nagyot nyelt, nagykő esett le a szívéről. Igen. Végre elérkezett a beszélgetések ideje. Már kezdett volna bele, hogy beszámoljon a délelőtti kihallgatásról, amikor Carla irányt változtatva másról kezdett el beszélni: – Az apám is eljött. A férfi leeresztett, mint egy lyukas autókerék. Carla nem vele társalog, Csak beszél. Rendszertelenül, összevissza, ahogy épp eszébe jut valami. – Igen? – csüggedten reményvesztetten elfordult. Nem is várt folytatásra, de Carla folytatta. – Azt akarja, hogy költözzem haza. – De hisz itt itthon vagy! – Mint akit darázs csípett meg, úgy kapta fel a fejét Roger. – Apám úgy gondolja, nagyobb biztonságban lennék vele. Ja vagy úgy! Roger elkeseredett grimaszt vágott. Az „öreg” végre nyeregben érzi magát vele szemben. Most

aztán jön az „ugye megmondtam” korszak. Nem tudta, milyen érveket sorakoztathatna fel a lányáért aggódó apa óhajával szemben, hacsak azt nem, hogy Carlára bízza a döntést: hol, kivel érzi magát nagyobb biztonságban. – És? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. – Te mit válaszoltál neki? – Azt, hogy majd meggondolom… De azt hiszem, holnap telefonálok neki, hogy jöjjön értem. Úgy gondolom, így lesz jó mindkettőnknek. A férfi arca elszürkült. Hát idáig jutott! Mindenki szörnyeteget lát benne. Lassan már a tükörből is egy gonosz fenevad vicsorog vissza rá. Mi történt velük, mi történt az életükkel? Mi történt Carlával? Összeszoruló szívvel nézte a felesége vékonyka kis arcát. Talán jobb is lesz, ha visszaköltözik a szülői házba, ahol nagyobb biztonságban érezheti magát, mint itt a férje mellett, akitől fél. Mert fél, ezt látja rajta. Márpedig félelemben nem lehet élni, kigyógyulni a depressziójából pedig még kevésbé. Csak nem alkalmatlan időpontban jöttem? – Pinchot e szavak kíséretében nyomult be a szélesre tárt ajtón. Rogernek az arcára volt írva minden ezzel kapcsolatos véleménye. Carla apját várták, ám helyette megjelent a rendőrség embere. – Általában alkalmatlan időpontban jön, hadnagy mordult rá szorosan összezárt fogai közül. A hadnagy megállt és felmérté a terepet. Bőröndök, táskák, dobozok. Az asszony kalapban, csizmában ül a tolókocsiban. Útra készen... És Roger Hirsley majd kiugrik a bőréből, mert őt látja. Nem valószínű, hogy elragadtatott örömében. – Látom, megint haragszik - mondta. – Dehogy haragszom – legyintett Roger. – Sőt, ellenkezőleg! Épp most veszek részt a „kezdj új életet" című kurzuson. Innen az örömöm.

– Hm, persze, persze. Nem baj, ha leülök? – Nagy üggyel-bajjal átverekedte magát, a csomagokon, és már le is ült, mielőtt Roger rámordult volna, hogy nagyon is baj. – Ígérem, rövid leszek. – Olyan feleslegesnek tűnő kérdésekkel, mint „Szabad-e rágyújtanom”, nem terhelte a háziakat. Szertartásosan előkotorta zsebéből a cigarettásdobozt, öngyújtót vett elő, és csak miután már nagy megelégedésére égett a cigarettája, azután szólalt meg ismét. Bókolt az asszonynak: – Remekül áll önnek, asszonyom, ez a szín. Ezt nevezik barackrózsaszínnek? Jól illik az arcához. – Köszönöm, hadnagy. – Elnézést kérek, asszonyom, de már az idejére sem emlékszem, mikor udvaroltam utoljára, lehet, hogy nem is értek a bókokhoz, de mégis megkockáztatom: Igazán elbűvölő ma. – Ne fáradjon hadnagy – vetett véget egy szégyenlős, vékonyka mosollyal a széptevésnek Carla. – Szoktam tükörbe nézni, így tudom, hogy nem vagyok nap az égen. – Lehet, hogy nem volt az, míg nem mosolygott. De most megpróbálta, ragyog magától az egész ház. Kérem, ne hagyja abba! Ám tartok tőle, hogy nem csupa kedvességet fog tőlem hallani. De, mint ahogy már többször is védekeztem hasonlókkal, csak a munkámat végzem. – Ilyen cirkalmas bevezető után talán jobb, ha megkérdezem, hívnom kellene az ügyvédemet? – kérdezte Roger, mire a hadnagy ráhunyorgott a cigarettája felett. – Nem is olyan rossz ötlet, Mr. Hirsley. Ámbár nem annyira sürgős. Ha megengedi, először a feleségének tennék fel egy talán tapintatlannak tűnő, ámbár nagy jelentőséggel bíró kérdést. – Rendben van, csak iparkodjon, mert amint látja, hamarosan távozik.

– Nos, akkor gyía! Vágjunk a közepébe! Asszonyom, korábban már említette, tud arról, hogy a férjének szeretője van. Netán a hölgy a titkárnője, Loran Farren? – Ez hazugság! – vágott közbe dühösen Roger. Carla is rázta a fejét. – Eleinte én is azt hittem, de most már tudom, hogy tévedtem. A férjemnek Alicia Moore-ral volt viszonya. – Lehajtotta a fejét. Hoppá! A hadnagy elérte a célját. Megtudta a titkos szeretőnek a nevét. Ő sem gondolt komolyan Loran Farrenre, de valahogy ki kellett ugrasztania a nyulat a bokorból. Roger kikerekedett szemmel bámult Carlára. Sohasem gondolta volna, hogy tudja. Vajon mióta? És kitől? Na, mindegy. Legalább eggyel kevesebb titok áll kettőjük között. – Tehát csak a nevek változtak – folytatta tudálékosan a hadnagy –, ám ettől a tények még tények maradtak. – És ön szerint, asszonyom, elképzelhető-e ennek a jeles párnak bármiféle szövetsége, amivel ők ketten az életére törhettek volna? Carla gyámoltalanul rázta a fejét. – Nem. A hadnagy pedig annak tudatában, hogy ő most hatalmas titkot árul el, felemelte a mutatóujját. – Hát akkor most figyeljen, asszonyom! – És máris belefogott a Roger által már ismerős történetbe. Csak a neveken változtatott némiképp. Loran Farrenből Alicia Moore lett. A lényeg maradt. A csekk, a lepénzelt ember, aki elvégezte a piszkos munkát. – Elszaladt a fantáziája, hadnagy! – Roger a haját tépte tehetetlen dühében. – Jó ideig a fantáziám volt az egyetlen támpontom. Ennek már vége... – Jó nagyot akar harapni, igaz? De elég régóta rágódik, hogy meg is érdemelje. – Magának is nagy falat lesz, ha majd le kell nyelnie. Roger megsemmisülten nézett a hadnagy sunyi képére, majd Carlára, aki összetörten ült a tolószékbe

roskadva. Mintha évtizedeket öregedett volna néhány perc alatt. Mintha már nem is ezen a világon élne. Teste egy áttetsző burok, fölösleges teher, börtöne a békességre, nyugalomra vágyó, darabokra tört lelkének. Ő megsebesítette, de ez a Pinchot hadnagy megölte. – Hazugság! – ordította védekezve, gyűlölettel, az igazáért hadakozva Roger. – Semmiféle bizonyítéka nem lehet ellenem. Ártatlan vagyok! – Carla elé térdelt, és az ölébe ejtett kezét rázta. – Nem tettem semmi ilyet, Carla! Akarom, hogy tudd! Kérlek, könyörgöm, higgy nekem! – Az „ártatlan” szót nem használnám az ön helyében – közölte a hadnagy. – A bűnöm a hűtlenségem, a kicsapongásom, a könnyelműségem. Ezekért vállalom a bűnhődést. Tönkrement a házasságom, elveszítettem a feleségem bizalmát, szeretetét, az önmagam becsülését, de nem hagyok magamból gyilkost csinálni! A hadnagy nagy odafigyeléssel tanulmányozta a körmét, talált rajta egy beszakadást, azt piszkálta. – Nem az én feladatom az ítélkezés – közölte unottan. – Az enyém csak a nyomozás, és a bizonyítékok feltárása. – Bizonyíték! Miféle bizonyítékról beszél? Semmiféle bizonyítéka nem lehet ellenem. – Dehogynem! – Végzett a körmével, és keményen Roger szeme közé nézett. – Ma kaptam a banktól egy értesülést, miszerint a kérdéses csekkek egyikét már beváltották. Az ötvenezrest. És tévedhetetlenül kivehető rajta a kiállító neve és kódszáma: Roger Hirsley. Rogert csaknem agyonütötte a lesújtó hír. Reszelés harákolással tiltakozott. Döbbenten, kétségbeesve, elgyengülve. – Ez hazugság! Soha nem állítottam ki ekkora összegről csekket. – Nyugodjon meg! Hamarosan vége lesz a játéknak. Még egy-két láncszem, és előállítjuk azt a személyt, aki

felvette a pénzt. Akkor majd választ kapunk a ma még nyitott kérdésre is. Arra, hogy ismerik-e egymást, honnan és mióta. És hogy mivel érdemelte ki az illető ezt a nagy összegű honoráriumot. – Magát hallva, hadnagy, kezdem elveszíteni az igazságszolgáltatásba vetett hitemet. Mintha a rendőrségnek, nem is az igazság felderítése lenne a fontos, hanem csak a siker: előállítani valakit. Mindegy, hogy kit, csak valakit, akivel elvitethetik a balhét. Maga még Luciferrel is hajlandó lenne alkut kötni, csak hogy a glóriáját fényesítgethesse. Talán bizony fejkvótában dolgozik? – Ha dühös kitörése a hatóság sértegetésére irányult, úgy meg sem hallottam. De figyelmeztetem, Mr. Hirsley, hogy mostantól bármit mond, is, az mind felhasználható ön ellen a bíróságon. – Azaz letartóztat? – hördült fel Roger. Kész, vége, feladja! – Valahogy úgy. – A hadnagy nehézkesen feltápászkodott. – Kérem, ne tanúsítson ellenállást, mert nem szeretném bilincsbe verve elvezetni. Carla még mindig roskatagon ült. Roger kétségbeesett hadakozása, igazának bizonygatása, a hadnagy következetes, de kíméletlen vádaskodása úgy telepedett rá, mint egy lidércnyomás. Csakhogy itt maga a valóság a lídérc. Rogert gyilkosságra való felbujtással vádolják. Ő azonban tudja, hogy ez nem igaz. Egy jó nagy fenékbe rúgást megérdemel, de nem ezt a letaglózást. Lassan felemelte a fejét, és látta férje tekintetében a csüggedést, a reménytelenséget. A szerencsétlennek túlságosan nagy árat kell fizetnie a félrekeféléséért. Egy szemhunyásnyi idő alatt lepergett előtte az életük. A szép éveik. Szerette Rogert… Egészen az elmúlt hetekig szerette. De mit ér az olyan szeretet, ami nem képes megbocsátani, és hagyja, hogy szétmarják a sérelmek?

Pinchot hadnagyra emelte a szemét, és tőle nagyon szokatlan határozottsággal szólalt meg. – Hadnagy, megkérhetem, hogy legyen még pár percig magánember? Ha megengedi, szeretnék a férjemmel beszélni… Négyszemközt.

Tizedik A férje szeméből kiolvasott rémület enyhe elégtételül szolgált Carlának mindazért a sok szenvedésért, amiben az utóbbi időben részesült. – Elgyávultál? – Enyhe kárörömmel húzta el a száját. – Attól tartok, nyakig benne vagy abban a bizonyosban – szólalt meg, miután magukra maradtak. – Esküszöm, Carla, semmi olyasmit nem tettem, amivel ez a fafej vádol! – Roger hangja remegett, tele volt kétségbeeséssel, tehetetlenségéből fakadó indulattal. – Tudom, hogy vétettem ellened: megcsaltalak, hazudtam neked, de sohasem akartalak megölni. – Ezt legalább elhiszem – felelte az asszony. – Tisztában vagyok azzal, hogy amit akarsz, azt meg is valósítod. Ha meg akartál volna ölni, akkor nem ülnék itt ebben az átkozott kocsiban. – És arra is megesküszöm, hogy még a percet is megátkoztam százszor, ezerszer, amikor Aliciával ebbe a rohadt viszonyba bonyolódtam. De vége. Tényleg vége. Nem feküdtem le azóta vele, hogy… – Nem emlékszem hogy bármit is kérdeztem volna Aliciával folytatott viszonyodról – szakította félbe Carla Kaptunk néhány percet, és te itt ülsz, és úgy rinyálsz félelmedben, mint egy kölyök, akinek teleszaladt a nadrágja. Arról beszélj inkább, hogy tudsz-e valakit, aki a te vesztedre hajt Alicián kívül, mondjuk Fred. Fred tudott a viszonyotokról?

Roger bambán bámult Carlára. Mi történt? Rosszul ismerte, vagy egyáltalán nem ismerte eddig a feleségét? Aki itt ül előtte, még csak nem is hasonlít a régi, gyámoltalan Carlára, aki mindig mások gyámolítását igényelte. A hangja most határozott és kemény. Nem kertel, nem finomkodik, olyan asszony benyomását kelti, aki tudja, mit miért kérdez. Igenlően bólintott a kérdésére, csakhogy ebben semmi logika sincs. Sem Frednek, sem pedig másnak nem állt érdekében, hogy a rajta esett sérelmeket a feleségén torolja meg. – Jaj, Roger, fogd már be! Olyan a hangod, mint a húrja szakadt hegedűé. – Carla idegesen lesett az ajtó felé. A hadnagy bármelyik pillanatban visszatérhet, vagy ami még ennél is rosszabb, az apja is megérkezhet. Nagyon nem szeretne egy viharos szóváltásnak a tanúja lenni. Semmi szükség a bajt újabb, botrányos jelenettel, ordítozással és vádaskodással fűszerezni. Apja és Roger, a két erős férfi! Utálják egymást. Ccc… a teremtés koronái. Vajon mi lenne velük a gyenge és háttérbe szorított asszonyok nélkül? – Az életben, egyszer legalább bizonyítsd be, hogy férfi vagy! – rázta meg erősen Roger kezét. – Ne ordítozz, he siránkozz, és ne esküdözz! Ne a kibúvókat keresd a problémák elől, hanem szállj szembe velük. Harcolj az igazadért, gondolkozz, és bizonyítsd a vádak alaptalanságát! És egy szót se szólj az ügyvéded jelenléte nélkül. Ehhez jogod van. Még ma felhívom Martin Sanderst, majd ő elmondja, mit kell tenned. – Köszönöm, Carla – nyúlt az asszony kezéért Roger. – Köszönöm, hogy hiszel nekem, és megpróbálsz gondolkozni helyettem, amire én – úgy tűnik – jelenleg képtelen vagyok. Köszönöm, hogy segítesz. Nem is tudod, mit jelent ez nekem. – Nem a fenét, dehogynem tudod! A szabadságodat jelenti.

– Miért állsz ki mellettem, Carla, hisz annyi gonoszságot követtem el ellened? Hogy hihetsz nekem ezek után? – Talán, mert valami hibádzik az agyamban. Valószínűleg szellemi fogyatékos vagyok. És mert az Isten verjen meg, még mindig a férjem vagy! És most menj! Tűnj már el végre, ne élj vissza a hadnagy nagylelkűségével! Roger felállt, homlokon csókolta a feleségét, és magára öltötte a felöltőjét. A szeme gyanúsan fénylett, a hangja remegett, amikor elköszönt tőle. Másnap reggel Martha alig tudta magát átverekedni a ház körül szemtelen legyek módjára rajzó újságírók és riporterek hadán. Még akkor is pocskondiázta őket, amikor már megszabadult a kabátjától, és benyitott a konyhába, ahol Carla – reggelije fogyasztása mellett – az újságot olvasta. Benne volt az egész szörnyűséges história úgy, ahogy azt az újságíró kiszínezve a saját fantáziájával előadta. Letartóztatták a feleséggyilkos férjet. Az asszony, otthonában, a tolókocsijához láncolva várja, hogy a törvény szigora lesújtson arra az emberre, akit valaha szeretett, és aki köszönetképp egy életre elnyomorította. Undorodva lökte félre a szennyes koholmányt. – A patkányok! Ezek nem kímélnek se Istent, se embert. Marthának rettenetesen fúrta az oldalát, mi is történt tulajdonképpen. Amikor ő tegnap délután távozott, akkor még minden úgy volt, hogy ma reggel már Brooklynba kell mennie, ahová Carlát még az este folyamán magával viszi az apja. Később aztán Carla telefonált és dióhéjban felvázolta a történteket: Egyelőre marad, úgyhogy változatlanul ide jöjjön. – Szörnyű lehet neked – sóhajtozott együtt érzőn, s közben átgurította Carlát a tornaterembe. Átsegítette az asszonyt az ágyra, bekapcsolta a rövidhullámú

rezonátort, és masszírozni kezdte vele a csípőjétől lefele egészen a lábujjáig. Közben fecsegett, kérdezősködött. Mi lesz? Mit fog csinálni ebben a házban, egyedül? Ha elfogadja a társaságát, ideköltözik addig, míg talál valakit segítségének. Carla megköszönte, és azt mondta, reméli, csak néhány napról van szó. Amint Rogert elengedik, az apjához költözik. – Elengedik? – csodálkozott Martha. – Ezt hogy gondolod? – Mindenképp el akarom érni, hogy óvadék fejében szabadlábra helyezzék – felelte határozottan Carla. – Roger nem bűnös. Sohasem lett volna képes olyan szörnyűségek elkövetésére, mint amivel vádolják. Martha kétkedve csóválta a fejét. Csodálta ennek a szerencsétlen teremtésnek a férjébe vetett bizalmát. Ő ugyan nem tudna ennyire kiállni az ártatlansága mellett azok után, ahogy bánt vele. És még rá mondják, hogy akaratgyenge és hogy elmerül a depressziójában! Bárcsak sikerülne önmagát összeszedni egy kicsit! Mindjárt több esélye lenne a gyógyulásra. Átgörgette a hátára, hogy elölről folytassa a kezelést. – És te hogy fogod feldolgozni ezt a rengeteg izgalmat? – Erős leszek, Martha – felelte Carla, és a maga mögött hagyott éjszaka után úgy is érezte, hogy képes lesz összeszedni magát. Tegnap este átesett egy krízisen. Roger letartóztatása felrázta, kizökkentette mélységes depressziójából. Miután a hadnagy magával vitte Rogert, az apja is megjelent, de nem ment vele. Egyelőre itt a helye, ez az otthona. Megvárja, hogy Roger visszatérjen. Majd azután visszaköltözik a szülői házba. Felhívta Marthát, majd mindjárt őt követően Martin Sanderst, és Roger után küldte a kerületi rendőrkapitányságra. Amikor mindezen túlesett, akkor döbbent rá, hogy egyedül maradt. Tényleg egyedül. A házban, az éjszakában, az egész világban. Senki sincs, aki átsegítse, az ágyába, aki

az éjjeliszekrényre helyezze a pohár vizet, segítse a tisztálkodásban. Egyszerűen és tömören, csakis a saját erejére számíthat. Elő kell kotornia valahonnan mélyről az akaratát, és ezentúl a saját kézébe kell vennie a sorsát. Nincs tétovázás, nincs támasz után tapogatózás, csakis önmagára számíthat. Tehát hozzá kell látnia a teendőihez. Kerekes kocsijával ide-oda hajtotta magát, a konyhába, a fürdőszobába. A poharát is odakészítette az ágyához, aztán nagy üggyel-bajjal sikerült betornáznia magát az ágyába. Egy kicsit elfáradt, de határozottan jólesett a mozgás. Serkentően hatott a vérkeringésére, az agysejtjeire. Nem vette be a piruláit. Gondolkozni akart. Önmagán, Rogeren, a kettőjük életén. Ismét előtte állt egy éjszaka, amit valószínűleg alvás nélkül fog átvirrasztani, de most pontosan erre volt szüksége. Az igazi tisztánlátásra. Eddig, ha kettejükről gondolkozott, mindig önsajnálattal gondolt magára, és Rogerre olyanként, aki tönkretette az életét. Ezúttal a védőügyvéd szerepét szánta magának, aki felmentheti az őt ért vádak alól a férjét. Roger vétkezett. Könnyelmű volt, becsapta… de vajon mit tett ő, hogy megakadályozza ebben? Semmit… illetve alig valamit. Szemet hunyt a hűtlensége felett, azzal ámította magát, hogy Roger majd megváltozik, majd rájön, hogy mellette a helye. A megszületendő, gyerekétől várt csodát. Majd a gyerek visszaadja neki az apját. Az összes közbenjárása, amit a kettejük életének megmentéséért tett, kimerült a gyermek utáni epekedésében. Mindent erre az egy lapra tett fel. Elkényeztetett kölyökként élt Roger mellett, éretlen kamaszlányként, aki azt sem tudja, hogyan kell egy asszonynak szeretni a férjét. A szív furcsa jószág. Néha nagyon különös módon működik. Uralkodik az értelmünk felett. Olykor bosszú után liheg, máskor meg érthetetlen kiszámíthatatlanságáról tesz tanúbizonyságot. Mentség

után kutat, amivel felmentheti az őt ért vádak alól a bűnösöket. Mert Roger bűnös, de legalább annyira bűnös ő is, mert hagyta, hogy elsodorja kettőjüket az ár. De nem hagyja, nem engedi, hogy csak Roger bűnhődjön kettőjük elkövetett vétkéért. Foggalkörömmel fog harcolni az igazságáért. Nem Pinchot hadnagy vélt igazáért, hanem a valódiért És érezte, magába visszatérni az erőt, tudta, hogy képes tesz szembeszállni magával az ördöggel is. Talán kemény küzdelem lesz, de sikerülni fog. Keserű győzelem lesz… Kétségbeejtően keserű, mert megeshet, hogy mire véget ér a küzdelem, a házassága is befejeződik. Órákon át keményen dolgozott Marthával, annak végtelen nagy megelégedésére. Carla észrevehetően más, mint amilyennek eddig ismerte. Élénkebb, sokkal készségesebb. Nem tiltakozik, nem panaszkodik a fáradtságára, nem könyörög, hogy fejezzék be, úgy, mint eddig tette. Mozgatta a lábfejét, a lábujjait tornáztatta, és amikor, a mozgószőnyeg korlátjához támasztotta, és a lábait ráerősítette a pedálra, majd tíz percig hajtotta magát szorgalmasan, gyalogolt a teljes kifulladásig, míg aléltan, kimerülten össze nem csuklott. Később felhívta az ügyvédet, és megbízta, hogy harcolja ki Roger – óvadék fejében történő – szabadlábra helyezését, és hozzon össze hármójuk részvételével egy közös randevút Pinchot hadnaggyal. Ha lehet, még a nap folyamán. Carla a két férfi percek óta tartó éles vitáját hallva, aggodalmasan gondolt arra, hogy azok teljesen elkanyarodtak a tárgytól. Mintha nem is egy élő ember sorsát tartanák a kezükben. A vitájuk lényege abból állt, hogy melyik törvénycikkelyt miként kell értelmezni, és hogy melyik paragrafus szellemében, hogyan állítsák fel, illetve védjék ki a vádpontokat. A hadnagy azzal a bizonyos „én elvégeztem a munkámat, mosom kezemet” hozzáállással passzolja át

az ügy további menetét a törvénykezésnek, Sanders pedig hivatalból szembeszegül vele. Minden szavába beleköt, a szakkifejezések helytelenségén lovagol, akár egy pókerpartiban. Győz az ügyesebb és a rafináltabb. – Uraim! – szólt közbe türelmetlenül az asszony. – Meggyőződésem, hogy csak az idejüket vesztegetik ezzel az értelmetlen vitával. Talán nem ártana, ha a különböző törvénycikkelyek egymással szembeállítása helyett a lényegre összpontosítanák a figyelmüket. Hadnagy! Meggyőződésem, hogy sajnálatosan, sok energiájába került összegyűjtenie a férjem ellen szóló bizonyítékait, de azok tévesek. Ő nem bűnös! Próbáljanak ennek tudatában tenni valamit, hogy minél hamarabb itthon lehessen. – A dolgok néha a saját törvényeik szerint alakulnak és nem akként, ahogy azt remélnénk. Sajnálom, asszonyom, de azt kell mondanom, hogy a bizonyítékok mind a félje bűnössége mellett szólnak – A hadnagy a cigarettáját rágva értetlenül nézte Carlát. Nem értette, miért védelmezi ennyire elszántan azt a hernyó alakot. Nyilvánvaló, hogy sikerült ismét behízelegnie magát a szívébe. Hamis ígéretekkel, szép szavakkal, hízelgéssel, amihez ő sohasem értett. Még mindig szereti a felesége. Hisz neki, kiáll mellette. Csakhogy a sötét oldal nem mutatkozik nappali fénynél. Az a fickó sohasem lesz képes kibújni a bőréből. Ha ma valami csoda folytán kiszabadul, holnap ott folytatja, ahol tegnap abbahagyta. És ezt nem engedheti. – Édes asszonyom, ahogy ön kiáll a férje mellett, az megindító, csak sajnos nem elegendő a felsorakoztatott bizonyítékok ellenében. Csak a bizalmára épül, a megérzésére és a szeretetére... – A maga összegyűjtött bizonyítékai pedig a felületességére, vagy ha szabad azt mondanom, az ellenszenvére. Felállított magának egy elméletet, egy elég szokványosat, és aköré tömörítette a talált bizonyítékokat, amelyek semmi, egyebet sem igazolnak,

csupán azt, hogy Roger nevével valaki visszaélt. Ezt a valakit kellene inkább megtalálnia, és máris ejthetné a vádpontjait. Kezdett felforrósodni a levegő. Sanders jobbnak látta csillapítóan közbeavatkozni, mégpedig úgy, hogy a hadnagy mellé állt… – Sajnos, nem olyan egyszerű ejteni valaki ellen a vádat, akit már őrizetbe vett a rendőrség. A jelenlegi jogrendünk ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. – Akkor sem ha én mint sértett, vagy nevezzék, aminek akarják, nem tettem feljelentést? – Sajnos, akkor sem. A gyilkossági kísérlet mindenképpen erős, törvényellenes cselekedet. – Csakhogy a megítélésem szerint a törvény ez esetben egyáltalán nem garantálja az igazságot. Mennyivel jogszerűbb lefolytatni egy olyan eljárást, ami hamis bizonyítékokra alapul, mint valódi bűnöst keresni megtámadhatatlan bizonyítékokhoz? – Az Isten áldja meg, asszonyom! Mégis, mit vár tőlem? – Azt, hogy találja meg a módját, hogy a férjem emberhez méltó körülmények között, szabadon védekezhessen. Maga pedig, hadnagy, valahogy kezdjen neki újból. Egy egészen más nyomon, más elmélettel… Mit szólna például ahhoz, ha én megcáfolnám még azt is, hogy én voltam a kiszemelt áldozat? Nem sokkal ésszerűbb az a feltétélezés, hogy a férjem kocsijában őt magát akarta volna valaki megölni? Az, hogy én ültem benne, csupán a véletlenen múlt. Ha az én Opelem akkor nincs a szervizben, akkor azzal hajtottam volna el otthonról. A hadnagy a fülét vakargatta, és elnézően mosolygott. Mit mondjon? Csak a fejét rázta. Ám úgy tűnik, Sanders kapaszkodót talált Carla elméletében. Nem is olyan lehetetlen. Sőt, sokkal elfogadhatóbb, mint a hadnagyé, amiből bűzlik, hogy nem frankó, nem tökéletes, hogy egy hevenyészve összetákolt baromság…

– Carla, kérem, ne veszítse el a türelmét – fordult az asszonyhoz. – Két nap múlva kerül sor az óvadék összegének felterjesztésére. Két nap! Ennyit igazán ki lehet bírni. Két nap múlva kihozzuk Rogert. A tárgyalásig pedig legalább két hónapunk lesz még, s ez idő alatt akár száznyolcvan fokos fordulatot is adhatunk az ügy állásának. Bizonyára a hadnagynak is érdeke a valóság feltárása. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte a cigarettáját fogai közé szorítva a hadnagy. – Részemről lezártnak tekintem az ügyet. – Egy ügy sohasem tekinthető addig lezártnak, míg a bíróság meg nem hozza az ítéletet. Ezt maga legalább úgy tudja, mint én. Nem ritka, hogy a tárgyaláson az utolsó pillanatban kerül élő egy döntő bizonyíték, ami meghozza a felmentő ítéletet. – Maga felsorakoztatott egy csomó bizonyítékot, ami máris megtámadható. Mrs. Hirsley igazságot kér. Maga pedig inkább két kézzel, is befogja a fülét, csakhogy ne hallja, ha valaki azt állítja: rossz nyomon kutakodik. Ezzel a csökönyösséggel nemcsak a saját megbízhatóságára, de a rendőrség, a bűnüldözési szervek tevékenységére is árnyékot vet. – Egy szerető feleség meglátása nem lehet kompetens egy ilyen ügyben. – Nehezen adta meg magát. – Annyira elképzelhetetlennek tartja, hogy nem én, hanem a férjem volt a kiszemelt áldozat? – kérdezte Carla. – Ezt nem mondtam – tűnődött a hadnagy, ágyában máris zakatolt a kerék. – Ha nem így, akkor úgy… csakhogy nincs rá bizonyíték. – Megtenné, hogy addig keres, míg talál? – kérdezett vissza ezúttal már Martin Sanders Pinchot mártírkodón nyomta el a cigarettáját, elrakta az asztalon hagyott öngyújtóját és a dobozt. – Rendben. Megpróbálom újrakezdeni – sóhajtozott, mint aki kénytelen behódolni az erőfölénynek. A

mappájáért nyúlt és nyögdécselve kitornázta magát a fotelból. – Holnap találkozunk. Az óvadék összegét százezer dollárban állapította meg az esküdtszék, és miután Sanders ügyvéd ezt letette, Roger Hirsley a tárgyalásig szabad volt. – Otthon Carla várta. Izgatottan, mosolygósan. Valósággal ragyogott. Megszépítette a siker fölött érzett öröme. Néhány másodpercig némán bámultak egymás szemébe, majd Roger hozzálépett, átölelte, és kissé eltolva magától ismét nézte. – Megszépültél. Remekül nézel ki. – Sajnos, ezt rád a legnagyobb jóindulattal sem lehet mondani – mosolygott rá Carla. – Azt hiszem, rád fér egy kiadós alvás. Roger nyúzott volt, borotválatlan, a ruhája gyűrött, a szeme álmos. Egyetértően rábólintott. – Igen, az jót fog tenni. Túl kemény volt a priccs, és törte a derekam. – Megcsókolta Carla homlokát. – Nem hittem, hogy még itt talállak. Nem arról volt szó, hogy hazaköltözöl az apádhoz? – Volt egy kis dolgom még, de ma elmegyek. Apám hamarosan megérkezik. – Tényleg ezt akarod? – Muszáj, Roger. Már az ügyed miatt is. A gyanúsított és az áldozat közös fedél alatt? Képzeld csak el, milyen visszás helyzet állna elő. A tárgyalásig mindenképpen távol kell tartanom magam tőled. – És ha túl lesnünk rajta? – Még nem tudom. – El akarsz válni tőlem? Megértem, de mégis… Tényleg válni akarsz? – Meglehet. – Carla zavarodottan lehajtotta a fejét – De mi tesz ennyire türelmetlenné? – A dolgok előtörténete… Az, amit tettem ellened. – Tudom, hogy nem akartál megölni, és most csakis ez számít. A többi még ráér. Gyenge vagy, a vágyaid

rabszolgája, de egyszer ez is elmúlik. Ha korábban nem, úgy ötven-hatvan év múlva. Roger elnevette magát. Miért van az, hogy az ember akkor kezd értékelni valamit, amikor már félig elveszítette? Nagyon bízott benne, hogy vele nem ez történik. – Remek társ vagy, Carla. És csodálatos asszony. Nagy kár, hogy erre elég későn jöttem rá. – Soha sincs későn, csak ha már meghaltál. – Ígérem, nem ütemezem be egyhamar a halálomat. Sokáig akarok élni. – El is várom tőled. És most menj, fürödj meg, mert nem vagy valami üdítő jelenség. És az apám is megérkezik hamarosan. Jobb lenne egyelőre kerülnötök a találkozást. – Felhívhatlak néha? – Felesleges. Én tudni fogom, hogy áll a szénád, egyéb mondanivalónk pedig aligha lesz egymásnak. – Értettem - bólintott Roger, s közben elnyomott egy sóhajtást. – Vigyázz nagyon magadra, Carla! – Te is. És bízz bennem. Amiben tudok, a segítségedre leszek. – Köszönöm… Ígérem, a bizakodás lesz a soron következő hetekben, hónapokban a legfőbb elfoglaltságom.

Tizenegyedik Carla még a reggelizőasztal mellett ült, amikor Martha megérkezett. Előtte zsemlemaradék, kávémaszatos csészék és a reggeli lap, amit az apja elég célirányosan hagyott az asztalon, gondosan kiterítve ott, ahol egy fénykép és egy hozzá tartozó cikk boncolgatta Roger életét.

Carla visszaköltözése az apjához olyasmi volt, mint megérkezni valahová a senki földjére. A gyerekkorába visszanyúló múlt és egy homályosan körvonalazott, kiszámíthatatlan jövő között lebegett. Jó is volt újra itthon, ugyanakkor már nem érezte otthonának a régi falakat Csak az emlékei élték, minden egyéb megváltozott az évek során, hiányzott az édesanyja, aki időközben meghalt, és az apjához is csak a régi emlékek kötötték. Az egymástól távolt töltött hat év eltávolította őket, és ők, apa és lánya csak távolról integettek egymásnak. Albert Kenton előrehaladott kora ellenére nagyon elfoglalt ember volt, ő maga állt az üzlete élén, intézte a pénzügyeit és mindezek mellett aktív társadalmi életét élt. Társaságba járt, utazott, Carlával többnyire az asztalnál találkozott, megölelte és megcsókolta a lányát, feltette az elmaradhatatlan: „Hogy érzed magad, kicsim?” kérdését, amire többnyire nem is igen várt feleletet. A vacsoráját vagy a reggelijét az újságjába temetkezve fogyasztotta el, és már rohant is. Carlát mindez nem zavarta. Megszokta, és nagyon jól elvolt önmagával, a gondolataival és Marthával. Kész főnyeremény volt számára az asszony, aki az idősebb nő filozofikus bölcsességével állt mellette. Bátorította, biztatta és vigasztalta, ha csüggedni látta. „Ne add fel! Meglásd, menni fog, ha nagyon akarod.” Carla akarta. Tényleg nagyon akart embert faragni magából, gyötörte magát, kifulladásig tette azt, amit Martha elvárt tőle, minek eredményeként – ha nem is látványosan, de – már javult az állapota. Körözött a lábfejével, fekvő helyzetben csekélyke segítséggel, képes volt megemelni a lábát, tartotta is valameddig. És néhány másodpercig már rögzítés nélkül is megállt a futószőnyeg korlátjába kapaszkodva. Igaz, hogy kiverte közben a verejték, és remegett a lába, de állt. Sírtak és nevettek... Kemény és közös munka volt, és a siker meg a vele járó öröm is közös…

Persze voltak megtorpanások, visszaesések, melyek, esetleg több napig is eltartottak. Ilyenkor volt szükség. Martha vigasztalására, biztatására, és néha a kémény dorgálására. – Már megint teletömted magad a piruláiddal! korholta a magába roskadt, sírdogáló beteget, aki időnként a csodatevő tablettáihoz menekült, hogy elviselje a rászakadó elkeseredését, melyet az apjával lefolytatott esztelen viták váltottak ki belőle. Ritkán, fordult elő, hogy az öreg Kenton nem rohant el rögtön az asztaltól, ám ilyenkor előbújt bőréből a gondos és aggódó apa, aki gyalázta azt az átkozottat, aki ennyire tönkretette egyetlen gyermekét. – Ha akkor rám hallgatsz, nem lennél most tolókocsiba kényszerülve! De a lányok azt gondolják, hogy a szüleik a vesztüket akarják, amikor ésszerű tanácsokkal igyekeznek megóvni őket a bajtól. Konok voltál, Carla, és látod, mi lett az eredménye. – Kérlek, apa, hagyd ezt! Tudod nagyon jól, hogy nem erről van szó - vágott kétségbeesett arcot a lány, arra gondolva, hogy az apja jobban tette volna, ha ezúttal is elrohan az asztaltól. Most aztán ki tudja, meddig fog szónokolni a feje felett. Előjönnek a régi sérelmek: én figyelmeztettelek, meg hogy nem is érti, miért engedték szabadon azt az őrültet, és a többi, amit ilyenkor mindig végig kell hallgatnia. Tervezi a jövőjét: – Miért nem indítod meg végre a válópert? Csak nem akarsz megbocsátani a gyilkosodnak? – Apa, értsd meg végre, hogy Roger ártatlan, és ez ki fog derülni. – Ártatlan? Miben? Még a legyet is megdugná röptében, és te még arról akarod meggyőzni az apádat, hogy a gazember ártatlan! – Soha nem ejtette ki a száján a nevét. Mindig csak úgy említette: csibész, gazember, gyilkos...

– A házasságtörés nem azonos a gyilkossággal – kelt elkeseredetten Roger védelmére Carla. – Ő sohasem akart megölni senkit. – Védd csak, védd azt a gazembert! Nem is várhatok tőled egyebet. Biztos vagyok benne, alig várod, hogy visszamehess hozzá. Nagyobb bolond vagy, lányom, mint amilyen voltál. Sokkal nagyobb! Mégis, mit képzelsz? Ha egészségesen nem kellettél neki, mihez kezd veled nyomorékként? Gondolod, hogy ápolni fog, kényeztet, babusgat ellát mindennel, amivel én? Mondd, mi az, amit nem kapsz meg az apádtól, mi az, ami kell neked, és azt mondom, hogy nem? – Egyáltalán nem erről van szó. – Carla már a szemét törölgette. Borzasztóan fájt az apja meg nem értése. – Egyáltalán nem akarok visszarohanni hozzá, de nem akarom a baját sem tetézni azzal, hogy most a saját sérelmeimmel is terheljem. Nem sürgős a válás, nekem sem, és gondolom, Rogernek sem. – Pedig el kellene gondolkoznod azon, hogy mit kezdj az életeddel. Szedd össze magad, az ég szerelmére! Az orvosod azt mondta, hogy kizárólag rajtad múlik, mikor fogsz újra talpra állni. Annyi, de annyi hozzád illő férfi futkos ezen a világon, meglásd, találsz majd magadnak mást… Olyat akit megérdemelsz. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez ennyire egyszerű lenne... – Szerintem pedig igenis ennyire egyszerű. Akard, és el fogod felejteni! - Milyen biztos volt benne! A határozottságával sikerült elérnie, hogy Carla az egész éjszakát átbőgje, teletömje magát a piruláival, amitől aztán reggel kótyagosan ébredt, és elkeseredése mélypontján hiába is akarta összeszedni magát, nem volt ereje hozzá. Ezen a reggelen apjának nem volt ideje hosszabb társalgásra, ezért csak az újságot hagyta az asztalon maga helyett. A hátsó oldalon egy fénykép, és egy hangzatos szöveg: „A tárgyalásig szabadlábra helyezett

Roger Hirsley zavartalanul éli régi, megszokott életét, miközben a börtönvonat már robog vele, hogy elszállítsa következő évei állomására.” A kép egy fiatal nő és egy öt év körüli kisfiú társaságában készült egy áruházi kirakat előtt. A Télapót figyelik, aki cukrot osztogat, a gyerekeknek. A kisfiú hatalmas macit tart a kezében, Loran – merthogy Carla rögtön felismerte valamint Roger keze tele van ajándékcsomagokkal. Az elkapott pillanat egyértelműen egy bevásárlás közben készült. Tompa nyomás Carla bordái alatt. Loran és Roger… és persze a kisfiú, aki a gyógyulását jórészt Rogernek köszönheti. Tudja ezt Carla, de mások nem tudhatják. Az apja sem tudhatja, milyen kötődést jelent egy betegségéből felépült gyerek, a hálás anya és a között az ember között, aki nehéz napjaiban mellette állt, segítette, aki hozzájárult gyermeke egészségének visszanyeréséhez. Ügyes taktika volt az apja részéről az asztalon hagyni az újságot. Sokkal mélyebb hatást váltott ki Carlában, mintha végig kellett volna hallgatnia a megszokott figyelmeztetését: „Én megmondtam!” Nézte a fényképet, olvasta a cikket, s bár nem akarta, a könnyeit törölgette. Az esze azt sugallta, hogy ennek az ellesett pillanatnak nincs túlzott jelentősége. Nyilvánvaló, hogy Roger meglátogatta a meggyógyult gyereket, és megajándékozta ezzel-azzal... Csakhogy a szíve belesajdult… Amióta eljött tőle, alig tud valamit Rogerről. Csak annyit, amit Martin Sanderstől időnként hall. – Tartja, magát de nagyon nehezen viseli a problémákat – közölte Carlával, amikor ő a férje felől érdeklődött. – Nehéz természetű ember. Folyton úgy vibrál, mintha egy magasfeszültségű drótra lenne rákötve. Sokszor még velem sem képes kommunikálni. – Mi van, bogaram, csak nem füst szállt a szemedbe? ölelte át a vállát a viharosan hozzá rontó Martha. Carla

szeme vöröslött a sírástól. Nagyon boldogtalanul ült az asztalnál. Végigolvasta a Rogerről szóló rövid cikket, amely gúnyosan, igen bántó éllel íródott. Martha a válla fölött egy pillantást vetett a szétterített újságra, és máris tudta, honnal fúj a szél. Gyorsan átfutotta a sorokat, szemügyre vette a fényképet, Haragudott Mr. Kentonra, amiért elöl hagyta az újságot. Vagy esetleg szándékosan dugta a lánya orra alá? Nem normális az az ember! – dohogott magában, s közben hangosan igyekezett elbagatellizálni a sorok közt olvasható gyalázkodás jelentőségét. – Ne is törődj vele! A média már csak ilyen, felfújja a dolgokat. A bolhából elefántot csinál. Egyébként még az ügy hasznára is válhat, ha a köztudatban Roger marad az egyetlen gyanúsított. Így az a másik nyugodtabban tesz-vesz, míg egy óvatlan pillanatban elcsúszik azon a bizonyos banánhéjon. Carla szomorúan mosolygott. Ha csak ennyiről lenne szó! Az a fénykép csalta szemébe a könnyeket, és vele együtt életre kelt a bizonytalansága. Azt szintén Martin Sanderstől tudja, hogy Pinchot hadnagy állja a szavát. Új bizonyítékok után kutat, kérdez, tanulmányozza a roncsokról készült fényképeket, és még több szakvéleményt mellékel az egyre dagadó nyomozati anyaghoz. Egy teljesen új peranyag összeállításán fáradozik, másfajta megvilágításba helyezve benne a gyanúsított személyét. Körözést adott ki az ötvenezer dollárra kiállított csekk ismeretlen beváltója ellen, és az Államok valamennyi pénzbeváltó helyét figyelteti, felkészülve a másik, a hatvanezres csekket is beváltani akaró személy felbukkanására. – Tudsz már valamit a grafológiai vizsgálat eredményéről? – kérdezte Martha, utalva a csekken szereplő aláírás megvizsgáltatására. – Az írásszakértő alátámasztotta, hogy nem Roger kézírása - felelte Carla. Martha hangosan örvendezett.

– Na látod, minden a legjobb úton halad. Ne lógasd hát az orrod. – Nem erről van szó, Martha – sóhajtott egy mélyet. – Hanem? – szaladt fel kérdőn Martha szemöldöke. Nagyon ostobának kellene lennie, ha nem tudná, mi emészti. Carlát. Persze hogy tudja. Az övéhez hasonló gyötrelmeket többé-kevésbé minden asszony átél az életében legalább egyszer. – Hiányzik, ugye? Carla egy cseppet habozott, aztán intett. – Tudod, Martha, folyton azon rágódom, hol és mikor rontottuk el ennyire. Olyanokra gondolok, hogy ha akkor meg ekkor nem így, hanem úgy… akkor hogyan alakulhatott volna. Tudom, hogy már késő, de mégis... – Carla, ne sajnáld már magad ennyire! És ne töprengj ilyen értelmetlen kérdéseken. Ami történt, az megtörtént, azon változtatni már nem tudsz. Nem élhetünk úgy, hogy folyton a sérelmeinkre gondolunk. A jövőre gondolj inkább! A tavaszra, arra, hogy milyen gyönyörűen zöldbe borulnak tavasszal a halottnak hitt fák. Ha akarod, visszakaphatod mindazt, amiről most úgy érzed, hogy elvesztetted. Még semmi sem veszett el végérvényesen. – De szépen mondtad, Martha – sóhajtott Carla – csakhogy én ezt már nem hiszem. A mi házasságunknak már vége van. – Csak akkor, ha ezt akarod. Kemény lecke volt ez, ami veletek történt. Próbatétel… Közben mind a ketten megváltoztatok. Te is felnőttél, éretlen, sértődékeny kislányból asszonnyá értél. Biztos, hogy valami ehhez hasonló történik közben a férjeddel is. Csak azt kell eldöntenetek, hogy akarjátok-e még egymást, és képesek vagytok-e felejteni és megbocsátani. Mert édes gyermekem, tudnod kell, hogy egyetlen ember sem szeretne állandó bűntudatban élni, mert egyszer elkövetett valamit. Az ember hibázik, bűnhődik miatta, de aztán kész. Ha képes vagy megbocsátani, azt úgy kell

tenned, hogy sohase jusson eszébe, ő ezért a te elkötelezetted légyen. – Ezta fotót nézve, Martha, nem biztos, hogy van értelme erről beszélnünk. – Szereted vagy nem szereted? Végül is csak ez számít! – Senkit sem szerettem rajta kívül. – Hát akkor mi a gond? Biztos vagy az ellene felhozott vádak elejtésében, és a saját érzéseidben. Nem kell mást tenned, csak rábízni magad a szereteted erejére. Az majd útbaigazít, megmondja, hogy mit kell tenned. Carla édesen megborzongott, és ábrándosán elmosolyodott. – Azt szeretném, ha minden olyan lenne köztünk, mint régen volt, amikor megismertem Rogert. – Ami azt illeti, elég ostoba vagy – csóválta helytelenítően a fejét Martha. – Ha minden olyan lenne köztetek, mint amilyen volt, akkor bizony semmi sem változna. Minden hibát újra elkövetnétek. Mást akarj! Egy másfajta életet, de azzal, akit régóta szeretsz. Harcolj magatokért! Alig néhány nap volt karácsonyig, s Roger soha sivárabb hangulatú, ünnepnek nem nézett elébe, mint ebben az évben. Nem várt vendégeket, őt sem hívták sehová, az egész ház üres, néma és lélektelen, akárcsak ő maga. Ez a nyakába akasztott per kifordította, tönkretette egész eddigi életét. A házassága egy nagy kérdőjel, nem sok esélyt látott rá, hogy valaha is helyrehozható. Sanderstől kapott ugyan híreket Carláról, de ezek nem sok okot adtak reménykedésre. Carla javul, legalábbis a kedélyállapota, de még mindig hozzá van kötve a tolókocsijához. Kérdés, hogy képes lesz-e valaha is újra járni. És mindezt, ha nem is közvetlenül, de mégiscsak ő okozta. Rogernek nem voltak túlzott illúziói a jövőjével kapcsolatosan. Csak bizakodni és reménykedni tud, hogy felmentik a vád alól, mert Pinchot hadnagy – bár

keresi – még mindig nem talált rá az ő ártatlanságát teljességgel bizonyítani tudó koronatanúra, aki nélkül minden az esküdtek hozzáállásán áll vagy bukik. Cége is megindult szép lassan lefelé a lejtőn. Az senki előtt nem lehet kétséges, hogy, mit jelent az üzleti életben egy közmegbecsülésben álló név meghurcolása. Máris érezteti hatását a személyét érintő botrány. A befektetők kezdenek elpártolni a Griff brókercégtől, a régiek, ha tehetik, kivonják a pénzüket, újak pedig nem jönnek a régiek helyett. Hiába szárnyalt a neve éveken át a magasban, megkezdte zuhanását a mélybe. Annyi baj legyen! Még mindig újrakezdheti, elölről… Carla is valami ehhez hasonlóval búcsúzott el tőle: „Soha sincs későn, csak ha már meghaltál.” Márpedig még él, és még sokáig nem fog meghalni, mert azt ígérte Carlának. Carla! Százszor, ezerszer elmondta már a nevét. Sírt, jajongott benne Carla neve. Hiába ismételte magában, hogy ebbe bele kell törődnie! Rajta állt és bukott minden. Elbaltázta, elvesztette a felesége szeretetét, de az élet azért még élet marad. Semmi sem annyira fontos, csak az, hogy tisztázza magát a szörnyű vád alól. A többi majd kialakul. Lassan… mással… Csakhogy minél erősebben akart ebben hinni, annál inkább azt érezte, hogy ez csak önámítás. Olyan, ez, mintha az egész eddigi életét lehúzná a vécén. Nem akarta, hogy értelmetlenül elvesszenek az együtt töltött szép évek. Mert hogy szépek voltak sokáig… Nagyon szépek. Volt egy szerető hitvese, jól menő vállalkozása, barátja… És egyszeriben mindent elveszített. Freddel teljesen megszűnt minden kapcsolata, mert Fred is kivonta a saját bevitt tőkéjét, és kilépett… Így karácsony előtt minden üres percét az utcákon töltötte. Bámulta a díszben pompázó kirakatokat. Szerette az ajándékozást. Kapni izgalom, adni öröm. És most még ez is kimarad az életéből, hacsak azt az örömöt nem tekinti annak, hogy bőségesen megajándékozta Loran kisfiát játékkal, édességgel.

Az utcán lődörögve elrongyolódott emlékeket kotort elő agyának mélyéről, hogy valahogy nyakon csípje az elmúlt évek csodálatos ünnepváró hangulatát. Gyémántköves karkötő, rubin melltű, Carla gyerekes ujjongása, és az ő aranyszalaggal átkötött ajándéka: karóra, nyakkendőtű, mandzsettagomb. Sok-sok apró holmi, melynek értéke csak a szeretetben és a figyelmességben mérhető. Többször is ellépett a kirakat elől, végül csak visszatért. Gyönyörű művészeti albumot látott. Nem drága, de értékes, apró megemlékezés. Nem múlhat el az idei karácsony sem ajándék és a velejáró öröm nélkül. Megvette, díszcsomagolást kért rá, és becsúsztatott egy finom üdvözlőkártyát. Erről a csekélységről nem mondhat le. Elküldte a feleségének és elégedett volt. Fásultan számlálta a napokat. Még kettő, már csak egy. Mindenhol kigyulladnak az ünnep fényei, az otthonok megtelnek a béke és a szeretet bensőséges varázsával. Nem állított fát magának. Minek? Helyette szélesre tárta Carla szekrényének ajtaját. A polcok üresek voltak. Elment. Ám orrát megcsapta Carla illatának halovány, ottmaradt emléke, és az elmúlt karácsonyesték meghitt békéje előgyűrűzött az emlékezetéből. Ó, Carla, ha tudnád, mennyire hiányzol! – Szép vagy – hallotta a saját hangját, az előző év karácsonyáról. Jézusom, te most udvarolsz?” „Szeretnék. Hogy újra belém szeress.” Megszólalt a telefon, s futva menekültek az emlékek. Nem veszi fel. Senkinek sincs itthon. És ha ő az? Ne álmodozz! Mégis megmozdult. Gyáván, előlegezve magának a csalódás érzetét. Füléhez emelte a kagylót, aztán csaknem elejtette. Mégis Carla volt a telefonáló, hogy megköszönje a művészeti albumot. Nagyon szép. És hogy ő is boldog karácsonyt kívánjon.

Boldog karácsonyt? Te viccelsz? Nélküled? – Örülök, hogy hallom a hangodat. Hogy vagy, Carla? Hogyan élsz? Nehezen jött a válasz. Mit is mondhatott volna Carla? Azt, hogy gyötrelmesen? Azt, hogy mindig is ettől a magánytól rettegtem? Attól, hogy egyszer majd nem leszel mellettem, amikor kigyúlnak a fények a fenyőfán, most íme, ez bekövetkezett? Nem, ezt nem mondhatja. Helyette lapos közhelyekkel válaszolt: Hogy jól van, meg hogy kellemesen telnek a napjai. Újra gyermeknek érzi magát stb. – És te? Hogy megy a munka? Mármint a Griff. – Megy, megyeget. – Tudod, hogy van ez, egyszer fenn, máskor lenn. Hazugság! Mindenki tudja, aki egy picit is konyít a pénz világához, hogy aki egyszer hullámvölgybe kerül, annak alig van rá esélye, hogy feltornázza magát a hullám hátára. De minek erről beszélni, amikor annyi egyéb mondanivalónk is lehet. – Üres a ház nélküled mondta hangosan, letörten. – Tudod, mit csináltam éppen? – Mit? – A tavalyi karácsonyunkra emlékeztem. – A piros bársonykabátkámra? – kuncogott Carla. – És a kalapodra. Remekül illett a szőke hajadhoz. – Tudom. Emlékszem, hogy azt mondtad, udvarolni szeretnél. – Igen, hogy újra belém szeress. Carla válasz nélkül hagyta az emlékeket felidéző szavakat. Rövid, nyomasztó csend után még egyszer megköszönte Roger ajándékát, és ismételten boldog karácsonyt kívánt neki. – Jó volt hallanom a hangod – suttogta Roger hálásan, elérzékenyülve. – Értékesebb volt számomra a legdrágább ajándéknál. Carla elköszönt, és megszakította a vonalat. Csak aki közel áll a másikhoz, az tudhatja, mire van annak

leginkább szüksége. És ő tudta… Ezért is hívta fel Rogert.

Tizenkettedik Február végén az esküdtszék kiválasztásával kézdődött a tárgyalás. Martin Sanders úgy döntött, hogy a vád megalapozatlanságát a grafológiai vizsgálat eredményével fogja bizonyítani, mivel Pinchot hadnagy sikertelenül kereste a csekket beváltó személyt, aki koronatanúja lehetne az ügynek. A tárgyalás a szokványos módon kezdődött és folyt. Az ügyész megtartotta a vádbeszédet, amelyre Sanders válaszolt. Roger Hirsleyt olyan embernek tüntette fel, alá bár könnyelmű a magánéletében, de becsületes a munkájában. Elkötelezettje a hivatásának, a neve közmegbecsülésben áll, és bármily hihetetlen, szereti a feleségét, akinek sohasem lett volna képes ártani. Beszélt a baleset előzményeiről, a házaspár közt kirobbanó vitáról, a veszekedésről, arról, hogy az asszony miért a férje autóját használta. Nem szépített, nem próbálta elsimítani ügyfele vétkeit, csupán azt hangsúlyozta, hogy az ellene felhozott vádban ártatlan. Az ügyész és a védőügyvéd beszédét követően Roger Hirsley meghallgatása következett, ami két napig tartott. A vád darabokra szaggatta, belevájt életének minden mozzanatába. A védelem részéről ez idő alatt többnyire, csak egy-egy, erőteljes közbeszólás hangzott el: „tiltakozom”, vagy: „ez nem tartozik a tárgyhoz”, mármint ügyfele előélete, a nők és a házon kívül töltött esték: Roger nagyon rossz idegállapotban volt. Lefogyott, vibrált benne az idegesség, a türelmetlenség. Válaszaiból kirítt a félelem és a reménytelenség. Nem bízott a tárgyalás – számára kedvező – kimenetelében. A

meghallgatása végén már alig állt a lábán, sápadt volt és dühös. Az ügyvédje nem győzte türelemre inteni: – Nyugalom, Roger! Ne veszítse el a fejét! Az esküdtekre gyakorolt benyomás szinte mindennél fontosabb. A negyedik napon kezdődtek el a tanúkihallgatások. Elképesztő, hogy milyen sokán képzelik magukról, hogy ismerik a körülményeket Sorra követték egymást a vád és védelem tanúi. Munkatársak, barátok?! Banki emberek, üzleti partnerek. Mit tudhatnak ezek bármiről? Roger fásultan ült. Az esküdtszék arcát tanulmányozta, akik unottan bóbiskoltak a helyükön. Olykor hátrapillantott a sorokra. Sok ismerőst fedezett fel. Vajon melyik oldalon állnak? Fred, Alicia? Kíváncsian várják a keresztre feszítését. Loran, a munkatársai! A másik oldalon megpillantotta apósát, aki elégtételre várva, méltóságteljesen ült. Közel hozzá ott ült tolókocsijában Carla is. Az a bizonyos piros bársony kabátka volt rajta a kalappal, amiben annyira tetszett a férjének. Roger elmosolyodott. Vajon célzatosan viseli? Carlát is meghallgatták, de a vád indítványozására a bíró – elfogultságra hivatkozva – nem vette figyelembe az asszony vallomását, aki kiállt a férje ártatlansága mellett. Rogert azonban boldoggá tette. Megnyugtatta a tudat, hogy Carla hisz neki, a kiállása önbizalmat öntött belé. Reménnyel töltötte el, amire nagy szüksége is volt, mert kilátástalanul alakultak a dolgai. A vád már-már ellehetetlenítette a védelem képviselőjét, keresztkérdéseivel ellentmondásos válaszokba hajszolta a felsorakoztatott tanúit. Lassan vége felé közeledett a tárgyalás, az utolsó tanút is meghallgatták, amikor váratlan fordulat következett be. Pinchot hadnagy cigarettafüstbe burkolózva berobogott a tárgyalóterembe, és engedélyt kért, hogy beszéljen Sanders ügyvéddel. Az engedélyt

megkapta, minek, eredményeként Martin Sanders kiballagott a bírói pulpitushoz, váltott néhány szót a bíróval, aki a vád képviselőjét is magához rendelte. Néhány másodpercig pusmogtak, majd a bíró szünetet rendelve el, másnap reggelig felfüggesztette a tárgyalás menetét. Az érdeklődés egyszerre megélénkült. Történt valami, de vajon mi? Izgatott találgatások közepette tódult ki a tömeg a teremből, és ugyanolyan izgatottan jelentek meg másnap reggel, hogy megtudják, mi az a fordulat, ami a tárgyalás elnapolását indokolttá tette. Miután a bíró engedélyt adott a tárgyalás folytatására, Sanders ügyvéd kérte a következő tanút, Phil Gaalt. Jelentéktelen külsejű, megszeppent emberke imbolygott be a lélegzetvisszafojtva figyelők sorfala között, és elfoglalta a tanúk emelvényét. Elrebegte a szokásos esküt, hogy az igazat, csakis az igazat fogja mondani, aztán akadozottan felelgetni kezdett a hozzá intézett kérdésekre. Válaszaiból lassan kikerekedett egy nagyon érdekes történet. Egy személy, akit ő korábbról már ismert, felkérte egy apró szívességre, minek fejében ő bizonyos összeget kapott fizetségül. Két csekkről volt szó, amit be kellett váltania. Egy ötvenezerről és egy hatvanezerről kiállított csekket. Az előzőt még novemberben váltotta ki New Yorkban, a másodikat pedig az elmúlt napokban Kansasben. – Mivel indokolta az a bizonyos személy a kérését? Miért nem ő, saját maga váltotta be a csekkeket? – Nemrég szabadult a börtönből, és azt mondta, hogy figyelik. Félt, hogy ekkora összeggel ismét a rendőrség érdeklődésének középpontjába kerülne. Nem akart feltűnést, sem magyarázatot. – Azt tudja, hogy az a bizonyos személy hogy jutott hozzá ezekhez a csekkekhez? A tanú boldogtalanul sóhajtozott, a fejét ingatta. Nem kíváncsi természetű ember. Neki csak a felajánlott tíz

százalékra volt szüksége, mert elveszítette az állását, és a felesége beteg. Ezek után már csak annak a bizonyos személynek a nevére volt kíváncsi a védelem! – James Farren – csúszott ki nagyon csendesen a tanú száján a név. A sorok között halk moraj futott végig. Kezdett fölöttébb érdekes fordulatot venni az ügy. Sanders megköszönte Phil Gaal tanúvallomását, és kérte James Farren meghallgatását. Nyílt az ajtó, és két rendőr meg Pinchot hadnagy kíséretében megjelent James Farren. Kezén bilincs volt, nagyon bizonytalanul lépegetett a tanúk emelvénye felé. Vágni lehetett a csendet, még pusmogás sem hallatszott, mindenki feszülten figyelt. Az esküdtszék is felébredt álmos szunyókálásából. Elkezdődött az utolsó fejezet: eskütétel, kérdések, válaszok. James Farren először egy régi adósságról beszélt, amit most kiegyenlített, azonban Sanders figyelmeztette, hogy eskü alatt vall, és a hazugság csak súlyosbítja a büntetését. Nos, ekkor úgy tűnt, hogy a fickó beadta a derekát és szép sorjában elmondta, miről is van szó. Elvégzett, egy munkát, és nem készpénzt, hanem csekket kapott érte. Nem akarta elfogadni, de ez van: ha elutasítja, nem kap egy centet sem. Mi volt az a munka? Meg kellett rongálnia egy autó fékberendezését… egy BMW-ét. Tudja, kinek az autójáról beszél? Már hogyne tudná! Mr. Hirsley volt a BMW tulajdonosa, a volt felesége főnöke… – Tehát elvágta az autó fékcsövét. Hm... – És elmondaná, hogy mikor? Nyitva találta a garázsajtót, vagy maga Mr. Hirsley adta át a kulcsot, hogy feltűnésmentesen „dolgozhasson”? – faggatta az ügyész. – Nem – felelte Farren. – Még Utice-ben végeztem el a munkám. Tudtam, hogy Mr. Hirsley odament a feleségem után, és a panzió előtt, állt az autója. Sejtettem, hogy a fiamat is magával akarja vinni, ezért

úgy intéztem, hogy ne rögtön törjön el a cső, hanem majd csak akkor, amikor már egyedül lesz. Nem vágtam el teljesen csak megrepesztettem, így sokkal lassabban folyt el belőle a folyadék. Hát ez sok, eddig nyitott kérdésre adott feleletet. Szinte teljességgel kizárható, hogy Hirsley lett volna a megbízója. Még egy kérdés, az utolsó előtti – Miért két részletben kapta meg a „munkabérét"? A válasz egyszerű. Farren arra hivatkozott, hogy nem ő maga fogja elvégezni a „piszkos” munkát, ő csak a közvetítő szerepét kívánja betölteni. Vagyis két külön személynek jár a pénz… amit persze a beváltót megillető tíz százalék kivételével egymaga vágott zsebre. Le volt égve, és végül ő döntött úgy, hogy nem adja ki kezéből a melót. – Mr. Farren – állt meg előtte Martin Sanders megnevezné a megbízóját? Ha nem Roger Hirsley volt az, akkor ki? – A nevét nem tudom – vont vállat Farren ő is valami góréféle, ott, ahol a volt feleségem dolgozik. Akkor találkoztam vele csak, amikor egyszer bent jártam nála. Az „üzletet” telefonon keresztül ütöttük nyélbe a csekkeket pedig postán küldte el a címemre. – De feltételezem, megismerné az illetőt, ha látná? – hangzott el a következő kérdés, mire Farren önérzetesen kihúzta magát. Büszke volt az arcmemóriájára. – Nagyszerű! Nézzen talán körül a teremben. Lehet, hogy itt ül a sorok között. Ha igen, kérem, mutasson rá az illetőre. Mocorgás támadt a jelenlévők között. Balról, a harmadik sorban valaki felállt, és behúzott nyakkal, lábujjhegyen igyekezett az ajtó felé. Farren csak egy pillanatig tétovázott, és máris lendítette a karját. – Ő az! – jelentette ki határozottan Fred Moore hátára mutatva. – Ó! – mordult a tömeg.

– Nincs több kérdésem, bíró úr – lépett el a pulpitustól Martin Sanders. Roger meg sem mert moccanni. Túl váratlanul jött az öröme, hogy hinni tudjon benne. Csak amikor Sanders vállon ragadta, és a szemébe mondta: „Roger, maga szabad ember”, akkor kiáltott fel, magasra lendített karral. Teljes lett a káosz. Körülöttük megbolydult a terem. Emberek ugráltak fel, kiabáltak, rohantak Rogerhez, vagy az ajtóhoz. Vakuk villantak, riporterek akarták átverekedni magukat a tömegen, és rendőrök, vették körül James Farrent valamint a megbízóját, Fred Mooret. A bíró dühödten, vadul verte kalapácsával az asztalt, és túlharsogva a lármát, berekesztette a tárgyalást. Sanders vezette ki Rogert, és hárította el a riporterek hadát. A folyosón megálltak, beszélgettek, Roger parolázott néhány emberrel, de már türelmetlenül lesett a folyosó szegleténél várakozó tolókocsi felé. Gyors búcsúvétel után elindult Carlához, akinek a mosolyában benne ragyogott a tavasz minden üdesége. Mind a két kezét egyszerre nyújtotta Rogernek, aki előbb csak állt, nézte az asszonyt, majd hirtelen elvigyorodott. Vége a lidércnyomásnak! Elkapta Carla kezét, lehajolt hozzá, és olyan erővel ölelte magához, hogy Carlának még a lélegzete is elakadt. – Sikerült, Carla! Gondoltad volna ezt? – Biztos voltam benne – nevetett rá Carla. – Hát persze, mert velem voltál. Te voltál a védő angyalom. Ha te nem bíztál volna az ártatlanságomban, senki sem állt volna ki mellettem. Köszönöm, Carla, köszönöm! – Az imáidból azért ne hagyd ki Sanders és Pinchot hadnagy nevét sem. Valami érdemük nekik is volt a sikerben. – Nem fogom – ígérte meg lelkesen Roger. Még minidig alig tért magához. Nem is olyan régen még úgy

érezte: vége mindennek. És most egyszeriben kitárult előtte az élet kapuja. Most már csak az tetézné az örömét, ha Carla… Nem, erre még gondolnia sem szabad! Mert a túlzott illúzió megfosztja ettől az örömtől, amit most érez. Majd… Lassan, fokozatosan, ahogy kiérdemli Carla bocsánatát. – Megtennéd, hogy segítesz? – Carla belekapaszkodott Roger karjába, aki nem értette, mit akar, de készségesen odatartotta magát. Majd amikor érezte a ránehezedő súlyt, felesége válla alá nyúlt, és segített neki felemelkedni a székből. Torkán akadt a szó, elállt a lélegzete, a szeme hitetlenkedve bámult, kikerekedve csodálkozott. – Édesem! – nyeldesett nagyokat. – Ez hihetetlen! – Carla felállt. Egy kicsit imbolyogva ugyan, de áll. – Tényleg igaz? Carla kuncogott, a titkokat felfedő gyermek édes kacagásával. De ez még nem minden! – Nézd csak, Roger! – és már mutatta is, mit kell néznie, látnia. Az óvatos lépéseit, amint a karjába kapaszkodva csúsztatja egyik lábát a másik elé. Az első lépések, akár a járni tanuló gyermeké. A reményteljes jövő ígérete. Hamarosan futni fog… rohanni… akár táncolhat is. – Győztünk, Roger – mondta lelkesen. – Mind a ketten győztünk… Roger már feledte a nehéz órákat, heteket, a ránehezedő nyomást, a pert, a megpróbáltatások kemény sorozatát. Nem látott, nem hallott semmit a folyosón elhaladó emberek zajából, a villanó vakuk fényéből. Csak Carlát látta, az ő hangját hallotta, és őt érezte. Idestova már öt hónapja nem tartotta a karjában, és most öleli. Igazándiból öleli. Tartja a válla alatt, támogatja, karja alatt érzi keményen domborodó mellét, kislányosan törékeny testét. Sétálgattak a folyosón. Lassan, óvatosan. Megálltak, Roger maga felé fojtotta Carlát, és mint aki csak most fedezi fel, alaposan megnézte magának.

– Határozottan jól áll neked, ez a kabátka. És ez a kis kalap kimondottan illik a hajad színéhez. Remekül nézel ki benne. – Jézusom, Roger! Te most udvarolsz? – Szeretnék. Hogy újra belém szeress. – Roger – suttogta Carla, a szeme könnyektől fénylett. Csak állt, a szeme beszélt helyette. Roger olvashatott belőle. Tudta, hogy van esélye, hogy teljesüljön a kívánsága, – Roger, kérlek! Elfáradtam, szeretnék leülni. Persze – kapott észbe Roger. Legalább tíz perce sétálgatnak már, és Carla még gyenge. Visszafordultak a távolabb hagyott tolószékhez. Martha a lift előtt várakozott, a folyosó már majdnem üres volt. Az utolsó lépéseknél már alig vonszolta magát az asszony, ezért Roger ölbe kapta, és a karjában vitte a székhez. Ott leültette, eligazgatta a szoknyáját és ott maradt előtte guggolva. Gyönyörködött benne. – Már lassan el is felejtettem, mennyire szép vagy – mosolygott rá elragadtatottan. – Bárcsak én is elmondhatnám rólad – vágott egy kedves fintort Carla. – Mintha nem a Bahamákon töltötted, volna az elmúlt heteket. Nyúzott vagy és kifakult, akár egy ócska kabát. – Puff neki! – húzta a válla közé a nyakát. – Vajh, mivel sikerült kivívnom kérlelhetetlen őszinteségedet? – A hely szelleme – emelte fel játékosan az ujját áz asszony. – Az igazat! Mindig csakis az igazat! Márpedig az igazság az, hogy elég cudarul nézel ki, Roger. Rád férne néhány plusz kiló, és vagy egy hónapos pihenés. – Jó ideje már csak pihengetek, Carla. A Griff már az utolsókat rúgja. Ez a per nem csiszolgatta fényesre fejem fölött a glóriámat, úgyhogy az ügyfeleim szépen elpártoltak tőlem. Munkám alig van, pénzem még ennél is kevesebb. – De szabad vagy és élsz – felelte Carla. – Még semmi sincs elveszve. Elölről kezdhetsz mindent. Ha nem itt, akár a nyugati partvidéken is, ahol senki sem ismeri a

nevedet, sem a botrányt, amibe keveredtél. Szeretsz dolgozni, érted a munkád, a többi rajtad múlik. Az ember többször is képes felkelni a padlóról… ha akar. Én sem gondoltam volna néhány hónappal ezelőtt, hogy valaha is járni fogok, és láss csodát, megtörtént. Roger elbűvölten nézte. Nem értette, honnan ez a nagy erő és határozottság, honnan a belevetett bizalma? Minden szava bátorítás, biztatás és bizonyítás: Legyen bármi, bárhogy, tudom, hogy talpra állsz! Nem értette, pedig nagyon egyszerű. Létezik egy erő, egy sziklaszilárd hatalom, ami erősebb és hatalmasabb mindennél. Ez az erő átsegíti az embert a legyőzhetetlennek látszó akadályok felett, bátorít, reménnyel tölti fel a csüggedőket, bízni, hinni és akarni tanít. De csak azok ismerik fel, akik behódolnak az erejének, akik hagyják, hogy irányítsa az életüket, akik szívükbe fogadják a szeretetet. – Roger, drágám, megtennéd, hogy elkalauzolod innen a hintómat, vagy hívjam ide Marthát? – évődött kedveskedve Carla. Már üres volt a folyosó, rajtuk kívül csak Martha várakozott a liftnél. – Hogy kérdezhetsz ilyet? - kapott észbe Roger, és már tette is a dolgát. Kicsit ügyetlenül ugyan, de odairányította Carla tolókocsiját a lifthez. – És hová? – kérdezte óvatosan. Egyfajta válaszban reménykedett, de azért mégis meg kellett kérdeznie. – Haza, drágám. Haza – felelte magától értetődően az asszony. – Utólagos engedelmeddel ma estére meghívtam magunkhoz Sanderst és a hadnagyot, mert közösen illene koccintanunk a sikerre. – Úgy értem, hazajössz? Vissza, hozzám? – El sem zavarhatnál. – Uramatyám! – ujjongott fel Roger, hangja, akár a mutáló kamaszé. No lám! Szebb ez a nap, mint remélte. – De nincs külön szoba, meg miegymás… – Hová gondolsz? – A feleséged vagyok, vagy már nem emlékszel?

Hogy emlékszik-e? Magasságos ég! Persze, hogy emlékszik. Mindenre emlékszik, még arra is, hogy egy hajszálon múlt, hogy mindent elveszítsen. Megállt, alig néhány méterre a lifttől. Letérdelt a felesége elé, és ölébe hajtva a fejét, imádattal ölelte át a térdét. – Nagyon szeretlek, Carla! Drágám, egyetlenem! Nagyon hiányoztál! – Nekem is hiányoztál, Roger. Majd belepusztultam, annyira hiányoztál. Épp ezért – okulva a történtekből – ígérem, soha többé nem hagylak el, és jobban oda fogok figyelni rád. Mindkettőnkre, hogy ne eshessünk bele még egyszer hasonló hibába. – Igen, drágám! Így lesz. Én is óvni, félteni foglak, vigyázni fogok rád. Nem követek el semmi olyat, amivel fájdalmat okozhatok neked. Minden másképp lesz ezután… Új életet kezdünk. – Nem, Roger! Nem kezdünk új életet, hanem folytatjuk a régit, csak másképp… Őszintébben, jobban egymásra figyelve.

Kedves Olvasó! Havonta jelenik meg a közkedvelt

Sylvie és a

SZERELEM & ROMANTIKA sorozat a Gold Book Kft. gondozásában.

Keresse a hírlapárusoknál és a könyvárusoknál! Megrendelhető a kiadónál is: Gold Book Kft. – , 4225 Bebrecen-Józsa, Pf. 68 címen. Ön megrendeli, s a könyv kézhez vétele után . a küldött csekken fizeti a könyvet. A postai költséget a kiadó magára vállalja.

Jó szórakozást kíván a Kiadó