Sven Hassel-A komisszár

NNCL1833-607v1.0

SVEN HASSEL

A komisszár

A mű eredeti címe: THE COMMISSAR

Copyright  Sven Hassel, 1985 A fordítás a Corgi Books 1989. évi kiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Hungarian translation  Nitkovszki Sztaniszlav, 2005 Borító  AQUILA 1. kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2005 Felelős vezető: Labancz János ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária ISBN: 963 679 288 7 A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2005. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Az AQUILA Kiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona

Régi barátomnak, a skandináv filmproducer Just Betzernek, aki hihetetlen lelkesedéssel vetette bele magát a könyveim megfilmesítésébe. Sven Hassel

A katona lelkiismerete mindent elnyel, mint a pokol szélesre tárt kapuja. William Shakespeare

A Gauleiter sietett. Türelmetlenül vezetett, durván szétugrasztva az utakat eltömítő menekülteket. Az autója már napok óta rogyásig volt pakolva; amint az első ágyúlövések eldördültek, a Gauleiter autóba vágta magát, és elhagyta a várost. A személyzetéből csak a titkárnőjét vitte magával. A hölgy amellett, hogy fiatal volt és csinos, hitt a Führerben, a pártban és a végső győzelemben. A titkárnő fázósan összehúzta magán a nercbundát, melynek eredeti gazdája, egy gazdag hölgy, Auschwitzban halt meg. A tábori csendőrség négyszer is megállította őket, de a Gauleiter sárgásbarna egyenruhája többet ért bármilyen útlevélnél. Az utolsó úttorlasznál az őrök figyelmeztették őket, hogy ha továbbmennek, bele fogna futni az amerikaiakba. A következő ellenőrzési pontnál, valahol ott, ahol az út Hoftól München felé kanyarodik, egy nyers ábrázatú „lámpaburás” őrmester dugta be a fejét az ablakon egy automata csövével együtt. A Gauleiter ekkor már civil ruhát viselt. – Hová olyan sietősen, káposztazabáló? – Ő egy Gauleiter – közölte mosolyogva a titkárnő, aki már nem hitt sem a Führerben, sem a pártban, sem a végső győzelemben. A fehér sisakot viselő amerikai csendőr elismerően füttyentett. – Halljátok ezt, fiúk? – fordult az emberei felé. – Ez a civil káposztazabáló egy Gauleiter! Hangosan röhögtek rajta. – Gyerünk – terelte ki a fegyver csövével a kormánynál ülő férfit. – Sétáljunk egyet az erdőben, hátha kibújt már a hóvirág. – A lehelete olcsó konyaktól bűzlött. A titkárnő három rövid sorozatot hallott. Az erdőből fehér sisakok bukkantak elő. Már a farmot az úttól elválasztó szántóföld közepén járt, amikor újabb sorozatok dördültek el a háta mögött. Meghalt, mielőtt még a fagyott földre zuhant volna. – Mi a fenének kellett lelőnöd? – ordította magából kikelve az őrmester. – Szökni próbált, nem? – felelte a tizedes, és elégedetten tárat cserélt. Nem sokkal később megérkezett a következő telepakolt luxusautó.

TÁMADÁS

– Szakasz, állj! – halljuk Papa rekedt hangját a rádión. Hangos csörömpöléssel felcsapja a torony tetejét, s előveszi ütött-kopott ezüstfedeles pipáját a zsebéből. Szakaszvezetőnek hajthatatlan, de a szíve mélyén igazi asztalos. Friss fűrészpor és a faforgács illata lengi körül. – Lőjétek szét őket! – parancsolja, ügyetlenül körbefordulva a szűk nyílásban. Az új téli alsótól olyan derekunk van, mint a Télapónak. – Barcelonáék hova tűntek? Kinyitom az oldalsó nyílást, és fáradtan végignézek a macskaköves úton zörgő hosszú tankoszlopon. A mieink, lángszórókkal felszerelt nehéz harckocsik. Valamit nagyon védenek tőlünk, különben nem őket küldték volna előre. – Zajosak, mint a fene – dugja elő a képét Pici is. – Jézus Mária! – bukik le a következő pillanatban rémült kiáltással. Egy irodaépület ablakaiból két degtrareva*1 nyit tüzet ránk. A géppuskánk azonnal válaszol. Rohanó léptek zaja hallatszik mindkét oldalról, parancsok és sikolyok szállnak a levegőben. Olyan, mintha valaki feltépte volna a pokol kapuját. Egy T-aknát cipelő barna egyenruhás alak pattant fel a tankunkra. Mielőtt még a torony alá tapaszthatná az aknáját, Pici lesepri egy géppisztolysorozattal. Az utcát hirtelen elözönlik az oroszok. Csak úgy ömlenek kifelé ajtókon és ablakokon át. Egy orosz sisakot pillantok meg a nyílásban. Gépiesen beleürítem a pisztolyomat az alatta lévő arcba. Szétreccsen, mint egy tojás. – Kézigránátokat! – üvölti Papa, és kivág egy nyelest az utcára. Én is előrángatom a zsebeimből a tojásgránátokat, és kiszórom őket a nyíláson. Éles csattanások és sikolyok követik egymást. Egy padlás ablakából egy 20 mm-es köhög ránk. Az apró, de veszélyes ágyúlövedékek ide-oda pattognak a falak közt. Mintha az ördög pingpongozna robbanó tűzlabdákkal. Anélkül, hogy Papára várnék, odaforgatom a tornyot, és célba veszem az épületet, melynek ablakaiból a 20 mm-es és a degtrarevák okádják gyilkos világító füzéreiket. A lövegünk eldördül. Elégedetten látom, hogy két egyenruhás alak repül ki a harmadik 1*Orosz géppuska.

emeletről. Egy pillanatra felakadnak a villamos vezetékén, aztán tovább zuhannak, és hangos csattanással elterülnek az utca kövén. A biztonság kedvéért belelövök még három repeszgránátot az épületbe. A tető kigyullad, cserepek zúdulnak az utcára. A tűz gyorsan végigterjed a házsoron. Néhány perc, és a fél utca lángokban áll. Rémült emberek ugrálnak ki az ablakokból. Inkább zúzzák halálra magukat a járdán, mint hogy bent égjenek. – Ki mondta, hogy lőj? – őrjöng Papa, és dühében felém üt egy kézigránáttal. – Akkor lőj, ha parancsot kapsz, te piromániás barom, és ne hamarabb! – Ha nem teszem, kicsináltak volna minket! – védekezem sértődötten. – Azért van a löveg, hogy használjuk, nem? – Az, amit az előbb porrá lőttél, az 1. zászlóalj szállása lett volna. Felfogtad azzal a mogyorónyi agyaddal? A mi szállásunkat lőtted szarrá! – kiáltja kétségbeesetten Papa. – Szabotázs! – kiáltja diadalittasan Heide. – Ha ez nem az, akkor nem tudom, hogy mi a szabotázs! Hadbíróság elé vele, hogy ne kelljen többé azt a rusnya képét látnunk! – Kotlós tojás lehet a fejében agy helyett – vihogja gúnyosan Pici. – A saját ajtaja elé szarik, ahelyett, hogy kirakná a seggét az oldalnyíláson. Szerintem lőjük szét a fejét! – javasolja lelkesen. – Pofa be! – mordul rájuk Papa, és elszántan szívni kezdi a pipáját. – Nézzétek azt a csuhást! – vigyorog Porta. – Úgy rohan, mint egy őrült azzal a bibliával a kezében. Azt hinné az ember, hogy maga az ördög lohol a nyomában, és a seggét szurkálja a vasvillájával! – Csak azt nem értem, hogy mér’ féltik a papok is a szaros életüket ugyanúgy, mint mi, közönséges halandók – tűnődik Pici. – Pedig azt mondják, jó kapcsolataik vannak odafent. – Mert a szentek és a jóságosok ugyanúgy félnek az utolsó fingástól, mint mi, pogányok – bölcselkedik Porta. – Addig ugyanis ők se juthatnak fel égi pártfogóikhoz. Papa a fülére húzza a fejhallgatót, és megigazítja a gégemikrofonját. – Panzer, Marsch! 2. szakasz, utánam! – Megszokásból a feje fölé tartja ökölbe szorított kezét. Az „előre indulj” jele. A Maybach motorok vinnyogva felpörögnek, előrelendítve a tankokat. Széles lánctalpak tapodják az utcán heverő holtakat és sebesülteket. Két orosz katona húzta meg magát egy sekély rókalyukban, egy LMG* * Könnyű géppuska. (A ford.)

mögött. Egy Párduc megáll fölöttük, és előre-hátra kezd hintázni, mint egy tollait igazgató kotlós. Ordítás hallatszik, aztán csend lesz. A tank péppé taposta az oroszokat. A zaj kezd elviselhetetlenné válni. Motorok dübörögnek, ágyúk dörögnek, automaták kattognak. – Itt Anna! Itt Anna! – mondja Papa a rádióba. – Berta és Cézár váljanak le oldalvédnek. Csak tiszta célpontra lőjetek. Takarékoskodjatok a lőszerrel! Most pedig elő az ujjatokat a seggetekből, és nyomás, anyaszomorítók! Lángok nyaldossák a házakat. Géppuskagolyók zörgetik és kongatják a tankok páncélzatát, abban a hiú reményben, hogy kárt tehetnek ezekben az acélszörnyekben. Gyilkos sárga füst hatol be a tankokba, könnyekre fakasztva a legénységet. Egy lángoló háztető rázuhan az egyik P–III-asra. Lángnyelvek csapnak a magasba, s néhány pillanat múltán az egész egyetlen hatalmas tűzgomolyaggá robban szét. A hátsó páncélra tartalék üzemanyaghordókat kötöttek – ezek repültek a levegőbe a hő hatására. A hideg téli levegő füsttől, vértől és hulláktól bűzlik. – Itt Hinka, itt Hinka – harsogja a rádióból az ezredparancsnok. – Az 5. század fog feltakarítani. A foglyokat küldjék hátra a gránátoszászlóaljnak. Figyelmeztetem magukat: nincs fosztogatás! Ha valaki mégis megpróbálná, annak velem gyűlik meg a baja! – Mindig mi – morgolódik Porta, és gázt ad. – Fantasztikus! Addig hajszolnak minket, szerencsétlen kulikat, hogy a végén még a seggünk is szívrohamot kap. Csak azt tudnám, hogy mi a francér’ vagyok olyan egészséges! Igazán megcsókolhatna már egy komcsi golyó, különben sose fogom itt hagyni ezt a rohadt háborút, és soha nem fogok egy szép, tiszta kórteremben üdülni csinos, készséges nővérkék közt, akik alig várják, hogy rám mászhassanak antiszeptikus puncijukkal. – A kurva életbe! – morogja keserűen Pici. – Nap mint nap az életünket kockáztatjuk az összes, lehető leghülyébb módon, és miért? Koszos napi egy márkáért! – A rohadt német hadsereg tehet róla! – mondja mérgesen Porta. – Miért, ó miért kellett egy ilyen háború-buzi országba születnem, mint Németország. Fáradt vagyok, mint egy kóbor kutya, de a véremben keringő energia nem hagyja lankadni kimerült testemet. Benzedrinnel töltöttek fel minket. Már hat napja nem aludtunk néhány tíz percnél többet. Ha el is bóbiskolnánk, rögtön felriadunk, és a félelem keserű íze tölti meg a

szánkat. Pici szeme sarkig nyitva, de nem lát. Ernyedt kezében P–38-as lóg. Hullafáradt, de nem mer aludni. Ahhoz a ponthoz közeledünk, amikor már semmi és senki nem érdekel minket, csak az, hogy végre lehunyhassuk a szemünket. Veszélyes, de teszünk a veszélyre. Ha a halál jönni akar, csak jöjjön. Legalább alhatunk végre. Ágyúlövedékek süvítenek át a város felett. Láthatatlan ütegek lövik ki őket messze mögöttünk lévő célpontokra. Pici ijedten felugrik, és lefejeli a tank mennyezetét. Egy reccsenés hallatszik, és vércseppek gördülnek végig Pici bal fülén. Az emberünk káromkodik egy cifrát, aztán felkap egy olajos rongyot, hogy felitassa vele a vért. – A kazanyi Szent Szűzre, micsoda egy álom! – motyogja. – Egy erdőben sétálok békésen, amikor egyszer csak elém ugrik egy komisszár, és teketória nélkül szitává lő. Azt eddig is sejtettem, hogy szar érzés lehet, de most már tudom is! A tank megáll. A lánctalpak sártól és emberi maradványoktól csepegnek. A fehér álcázófestés fekete a kosztól. Hátradőlünk a vasszékeinkben, és kinyitjuk a szellőzőket, hogy friss levegőt engedjünk be. Sárga füstöt és hullaszagot kapunk helyette. A falak tövében gránátosok osonnak előre. Övék a legmocskosabb munka. Nulla dicsőség, a jutalom pedig max egy ólommal telepumpált has. A pincékkel kezdik. Fanatikusokat és őrülteket keresnek, olyanokat, akik az utolsó töltényükig, az utolsó leheletükig ártani akarnak. Ilja Ehrenburg propagandagépezete csodákra képes, de mi se panaszkodhattunk. A mi oldalunkon is akadnak jócskán olyanok, akik „Heil Hitler”-rel az ajkukon dobják fel a talpukat. A gránátosaink gégemetszéssel tüntetik ki az emberi hülyeség szovjet megtestesítőit. A rejtekhelyünkről jó messzire kilátni a sztyeppre. Előttünk a láthatárba vesző szürkésfehér tenger, mögöttünk feldúlt, lángokban álló falvak és városok. A nyomunkat tűz és pusztítás jelzi a szurokfekete éjszakában. Egy pince lejáratába egy amerikai dzsip szorult be, öt fej nélküli utassal. Úgy ülnek benne, mint egy díszszemle résztvevői. Négy orosz tiszt és a sofőr, akiknek mintha egyszerre, egyetlen suhintással szelték volna le a fejét egy óriási karddal. De nem csak ezért nyújtanak bizarr látványt. A megszokott zöldesbarna egyenruha helyett szürke díszegyenruhában feszítenek, széles váll-lapjaikon szikrákat vetnek a közeli szeszfőzdét emésztő lángok. – Nem is tudom – morogja Porta, és akkurátusan kiköp a kémlelőnyíláson. – Ha ilyet látok, valahogy mindig megjön az életkedvem.

– Szerinted hova mehettek ennyire kikenve-kifenve? – tűnődik Pici. – Nem hiszem, hogy a mi kedvünkért rakták volna magukra ezt a rengeteg puncimágnest. – Ha engem kérdezel, oda, ahová a mágnesek vitték őket: finom puncikba – feleli Porta, és kéjesen megnyalja az ajkait a gondolatra. – Azt mondom, nézzük meg őket közelebbről – javasolja Pici, és már indul is. – Csak a hülye indul el kurvázni üres zsebbel. Porta kipréseli magát a toronynyíláson, és lehuppan Pici mellé. Pár pillanattal később már egy főhadnagy testét motozza. – Egy halott hős – rakja zsebre vihogva az orosz kitüntetéseit. Könnyű vevőt találni rájuk a frontvonal mögött. Gyakorlott ujjakkal átkutatja a halott zsebeit. A megdermedt vér se veszi el tőle a kedvét. – Alig találtam néhány aranyfogat – mondja csalódottan Pici. Körülnéz a jármű véráztatta belsejében is, hátha ott nagyobb fogás vár rá. – Illatos tiszti cigaretta papírszipkával – süllyeszti titkos zsebébe néhány pakkot Porta. – Szivart nem találtál? – fordít át egy kellemetlenül cuppogó hullát Pici. – Elment az eszed, ember? Sztálin tisztjei nem szivaroznak! Az kapitalista magatartás! – Kész szerencse, hogy kapitalisták vagyunk – állapítja meg röhögve Porta. Azért olyan vidám, mert egy üveg vodka akadt a kezébe. A legfinomabb fajta, címkéjén a régi, cárista sassal királykék mezőben. Ilyen vodkát csak a legmagasabb pártvezetők isznak. Két páncélgránátos bukkan fel. Egy félmeztelen, sikítozó lányt vonszolnak magukkal. A szerencsétlen kétségbeesetten küzd ellenük, de esélye sincs. – Velünk jössz, te kis vadmacska, akár tetszik, akár nem! – üvölt rá az egyik gránátos. – Egy kicsit elszórakozunk, aztán mehetsz, amerre akarsz. Ne félj, eddig még egyetlen punci sem panaszkodott, akit hanyatt vágtam! A lány azonban halálra van rémülve, és esze ágában sincs hanyatt vágni magát nekik. Addig rúgkapál, míg térden nem találja az egyik gránátost. A férfi felordít, és a lány nyakára fonja mocskos ujjait. – Ide hallgass, te kis kurva! – sziszegi az arcába. – Húzd meg magad, vagy péppé verem a csinos pofikádat, panyimaju? A barátommal már régen jutottunk friss húshoz, ezért most orgiát fogunk rendezni, és te leszel a fő attrakció, panyimaju, bolsi? – Da – feleli reszkető hangon a lány. – A partinak vége – közli Papa a géppisztolya mögül. – Engedjék el! Most, vagy rögtönítélő törvényszék elé állítom magukat!

– Hú, de megijedtem! – feleli az egyikük, a nagyobbik darab. Hetykén hátratolja a rohamsisakot a fején. – Mi van, faszikám? Ellőtték a töködet, és most irigykedsz? Elengedik a lányt, és a géppisztolyukért nyúlnak. A terepjárót dézsmáló Portát és Picit nem vették észre. – Próbálkozzatok csak, nagyfiúk – vakkant rájuk Porta. – Lássuk, ki akar elsőnek a túlvilágra jutni. A két gránátos feléjük perdül, és vaktában lőni kezdenek. Porta csak vigyorog, Pici azonban ösztönösen felkapja a Kalasnyikovját, és gyakorlatilag kettőbe szeli őket egy hosszú sorozattal. – Látjátok? – vigyorog Pici. – Így járnak a rossz kisfiúk, akik puncit akarnak lopni! – Muszáj volt ezt? – kérdezi feldúltan Papa. –Szerinted? Mégis, mit kellett volna tegyek? Hagyjam, hogy lőjék szét a fejemet? – háborog Pici. – Ilyen a világ – sóhajt fel színpadiasan Porta. Szórakozottan meglöki az egyik hullát a bakancsa orrával. – Az marad életben, aki hamarabb lő! Papa legyint egyet, és visszamászik a tankba, hogy odabent hisztérikus röhögésben törjön ki. Tisztában van vele, hogy a háború elemészt minket. Totálisan értelmetlen a halál könyörtelensége ellen tiltakozni. – A tyúk hová tűnt? – néz körül Porta. – Ott van. Rohan, mint az őrült – mutatja Pici. – Úgy tűnik, hogy ennyi is elég volt neki a német hadseregből. Géppuskasorozat seper végig az utcán. Föld és vakolatdarabok potyognak a dzsipre. A félelem ökölnyi gombóca visszaköltözik a torkunkba. – Gyerünk – szól ki Papa. – Menjünk innen! – Kölcsönvehetem az egyik ruszki egyenruhát? – kérdezi Pici. – És mi a fenének? – kérdez vissza Papa. – Talán nem vagy megelégedve azzal, amit Adolftól kaptál? – Nem vagy elég előrelátó, az a te bajod – feleli Pici tudós vigyorral. – Ha Gröfaz* bebukik ezzel a háborúval, jól fog még jönni. – Te is várod már, cimbora? – nevet Porta. – Jól értettem? – szűkül résnyire Julius Heide szeme. – Azt akarjátok mondani, hogy gyáván hátat fordíttok a Führernek és a Birodalomnak, mert már nem hisztek tiszta szívetekből a végső győzelemben? Kíváncsi

* Größter Feldherr aller Zeiten – minden idők legnagyobb hadvezére. Hitler gúnyneve. (német)

vagyok, mit fog szólni hozzá az NSFO**, ha jelentést teszek. – Hogy ez a Julius mekkora egy rohadék! – röhög rajta Pici. – A legnagyobb gennyláda, akit csak ismerek, és napról napra egyre gennyesebb lesz. – Heide már csak ilyen – folytatja gúnyosan Porta. – Az új idők új embere. Egy jól képzett német katona, aki a szabályzatnak megfelelően eszik és szarik, és aki akkor a legboldogabb, ha hazafiak és kopaszra nyírt, a fél szemükben ablakot viselő tábornokok között lehet. Heil Hitler! – Mindent lejegyeztem, csak hogy tudd, Porta Obergefreiter! – kiáltja sértődötten Heide. – Remélem, hogy a hadbíróság előtt is ilyen nagy lesz a mellényed! Az lesz életem legboldogabb napja, ha végre lógni láthatlak! – Akkor csipkedd magad, kisfiam, mert nyakunkon vannak az untermenschek. Hacsak nem szeretnéd, hogy én, Joseph Porta, isten kegyelméből káplár, tartsam egy másik kötél másik végét – veti oda Porta. – Mozgás, lusta népség! – mordul rájuk Papa. – Ott jön Löwe. Vegyétek csak le szépen azokat az enyves kezeiteket a hullákról, amíg még nem késő. Vagy azt akarjátok, hogy haditörvényszék elé állítson titeket? Tudjátok, hogy az mit jelent? – Azt, hogy viszlát, kókuszdió – paskolja szeretetteljesen a saját nyakát Pici. Portának még marad annyi ideje, hogy elemelje az oroszok papírjait. – Van, aki ezért is fizet – jegyzi meg vigyorogva, és a tornyon át lecsúszik a tankba. – Ha véget ér a háború, nagy lesz a keletje a személyazonosító dokumentumoknak. Az emberek sorba fognak állni érte, hogy új életet kezdhessenek. – Ezt olyan mulatságosnak találja, hogy hosszú percekig kuncog rajta. – Jesszusom, de fáradt vagyok – nyög fel Barcelona, amikor a szakasz, néhány órával később, megáll egy piactéren. Ahogyan a többiek is, abban reménykedik, hogy a megálló végre egyben pihenőt is jelent. A tér hirtelen megtelik oroszokkal. Egyesek állig fel vannak fegyverkezve, mások félmeztelenek a szélben lobogó hosszú, zöldesbarna köpenyeik alatt. Egyvalami azonban közös bennük: mindegyik a feje fölött tartja a kezét, és kiabál: „tovaris, tovaris”, ami bővebben kifejtve annyit jelent, hogy „kérünk engedélyt életben maradni”. Papa kimerülten leugrik a toronyból a latyakos macskakőre. Szürke, meggyötört arcú orosz gyalogosok vonulnak el mellette. Olyan sokan vannak, hogy ha nem ügyel, magukkal sodorják. **Nazionalsozialistischer Führungsoffizier – náci politikai tiszt. (német)

– Szerintetek hova sietnek ilyen nagyon? – károgja Porta. – Csak nem a legújabb pornófilmet vetítik a moziban? Hé, Papa, kapaszkodj! Vagy te is kíváncsi vagy a filmre? Pici tátott szájjal bámulja a tankok körül áramló tömeget. Az egész utcát ellepik, faltól falig. Egy keresztbe fordult, kiégett villamos állja útjukat, de ez sem jelenthet nekik akadályt. Átmásznak, átbújnak rajta, körülfolyják, mint a folyó vize a követ. – A kazanyi Szent Szűzre! – kiált fel döbbenten Pici. – Az egész Vörös Hadsereg itt van! Még soha a büdös német életembe’ nem láttam egyszerre ennyi ruszkit! – Ez mind nagyon érdekes – kontrázik Porta –, de arra gondoltatok-e, hogy ha ezek is rájönnek, hogy milyen sokan vannak ők, és milyen kevesen vagyunk mi, akkor nekünk annyi? – Ne is fesd a falra az ördögöt, Porta – borzong meg Pici. Gyorsan be is zárja az oldalnyílást, és odaszól Portának: – Húzzunk innen! Barcelona nyolckerekű, páncélozott Puma csapatszállítója nekilendül a villamosnak. Hosszú, 75 mm-es lövege fenyegetően mered előre az alacsony kupolából. A villamos fülsértő fémes csikorgással elfordul, utat engedve a Pumának. Néhány orosz beszorul a vaskos kerekek alá. Szívszorítóan sikoltoznak. A társaik odébb vonszolják őket, de sem az áradat, sem a Puma nem áll meg. Szinte észre se vesszük. Mindennapos látvány, és egyébként is, túl sok a fogoly. Mit számít néhány emberélet? Barcelona előrehajol a toronyból, és ordít valamit. Albert éjfekete arca tűnik fel a vezetői nyílásban. – Vau-vau! – ugat az oroszokra, és elővillantja hófehér fogsorát. Az oroszok rémülten hátrahőkölnek a német néger láttán. – Biztosan azt hiszik, hogy meg akarja enni őket! – vihog Porta. – Már látom is magam előtt a Pravda cikkét: A kapitalisták már kannibálokat is besoroznak! – Állítsd le azt az átkozott motort! – mordul rá ingerülten Papa. – A saját hangomat se hallom. – De nagyon morcos valaki – veti oda Barcelona. – Oda se neki, Papa! Ez a háború csak a kezdete valami még ennél is rosszabbnak. Egyébként pedig a parancsnokságról üdvözletüket küldik, és azt üzenik, kapjuk össze magunkat, és verjük szét néhány pogány fejét, hogy a többiek fülüketfarkukat behúzva visszasompolyogjanak oda, ahonnan jöttek. Állítólag ezért fizetnek minket. Én leszek a harmadik. – És ki lesz a kettes? – kiabál ki Porta a vezetői kémlelőnyíláson. – A sivatagi patkány a P–IV-esével – vihog kárörvendően Barcelona. –

A Szaharában már úgyis hozzászokott a tevékhez. – Miféle tevékhez? – csodálkozik Papa. – Nincs itt semmiféle teve. Vagy van? – Majd meglátod – feleli Barcelona. – Csak aztán ne csodálkozz, ha egy teve a seggedbe dugja az orrát. Iván egy hadosztálynyit küldött a kalmük sztyeppről. – Ekkora mázlit! – lelkendezik Porta. – Készítek nektek finom tevepecsenyét! Van egy kiváló receptem. Még egy beduintól kaptam, hálából azért, hogy nem nyiffantottam ki, amikor lerohantuk Franciaországot. Szóval… – Kajáról egy szót se! – torkolja le Papa. – Ki volt az a rohadék seggfej, aki már megint minket jelölt ki? – kukkant ki óvatosan a toronyból Pici. A hideg futkos a hátán a körülöttünk kavargó tömeg láttán. – A hadosztályparancsnok – közli Barcelona olyan ünnepélyes arccal, mintha ő maga meg a vezérkari főnök volna. – Herr General Seggfej újabb ezüstöt szeretne a nyaka köré, és mi leszünk azok a barmok, akik odaakasztjuk neki. Jut eszembe, Gregor négy nap sötétzárkát kapott, amiért összetörte a Seggfej Kübeljét. A tábornok egy fa tetején kötött ki, halálra rémítve a varjakat. Gregort kirúgták, így hamarosan újra velünk lehet. A Légiós P–IV-ese dübörög fel a villamos-végállomás mögött. A Maybach motor többször is lefullad, majd vinnyogva újraindul. A mi motorunk is életre kel, és a tank csikorgó lánctalpakkal behatol a szűk mellékutcába. Kipufogófüst, benzin és motorolaj szaga tölti meg a levegőt. Barcelonáék Pumája kecsesen a Légiós tankja után lendül. Kerekei alól latyak spriccel a házak falára, míg a tankok lánctalpáról sárdarabok és utcakövek repkednek szerteszét. – Jézusom! – bömböli Pici, miközben unottan egy gránáthüvelyt püföl az öklével. – Eszméletlen, hogy mennyi kárt okoztunk ennek az országnak. Azt hiszem, jobb lesz egy ideig a háttérben maradni, ha a végső vereség után benyújtják nekünk a számlát. – Már megint szarságokat beszélsz! – sziszegi felháborodva Heide, és dühösen rácsap a rendetlenkedő rádióra. – Látjátok ezt? – röhög rajta Porta. – A Führer katonája begolyózott. Szarságnak nevezi Gröfaz rádióműsorát! – Ez nem a Führer hibája – siet világossá tenni Heide –, hanem azoké a szabotőröké, akik háború előtti rádiót szereltek egy vadonatúj Párduc tankba! – Talán fordulj Speerhez – javasolja fülig érő szájjal Pici. – Ő az, aki

szabotál. Meg az, aki volt olyan barom, hogy egy kibaszott vályogvetőt tett meg fegyverkezési miniszterré! – Idióta! – morogja Heide. Fürge, magabiztos ujjakkal nekilát szétszerelni a rádiót. Nem telik bele sok, és a készülék recsegve megszólal. Hisztérikus hangok zűrzavara tölti meg a tank belsejét. Tankparancsnokok, akik mind egyszerre látták meg az ellenség állásait, és most rémületükben lövöldözni kezdenek, anélkül, hogy parancsot kaptak volna rá. Egy 75 mm-es ostromágyút eltalál egy német gránát. Vörösen izzó fém záporozik az égből. Egy szempillantás alatt felébredünk. A fáradtság eltűnik a testünkből, mintha sose létezett volna. Egy tankcsatában mindig a gyorsabbik csapat győz. Rátaposok a pedálra, és készenlétbe helyezem a löveget. Heide géppuskája már javában dolgozik, kusza csíkokban küldve át a nyomjelző lövedékeket a jégtörmelékkel borított folyó túlpartjára. – Elő az ujjaidat a seggedből! – csap a vállamra Papa. – Megvan a cél, nem? Célozz a torkolattüzére. Gyerünk, ember, mire vársz még? Vagy szeretnél élve megpörkölődni? Idegesen elforgatom a tornyot, de a sötétséget és a kavargó hópelyheket leszámítva semmit sem látok. – Lőj már, te hülye állat! – ordítja Papa. – Lőj, vagy minket lőnek szét, az isten áldjon meg! Barcelona Pumájából három géppuska ontja a tüzet a szürkésfehér túlpartra, amit onnan szintén géppuskatűzzel viszonoznak. – Adj nekik három HE-t – parancsol rám Papa. – Attól majd jobb belátásra térnek! Sár, hó és vér fröccsen szét, ahogy a nagy hatóerejű gránátok becsapódnak a géppuskafészkekbe. Veszteségek azonban a mi oldalunkon is vannak: két P–III-as és egy P–IV-es vált tűzgomolyaggá. A legénységük a nyílásokból lóg kifelé, testük úgy serceg és sistereg, mint serpenyőben a zsír. Újabb hang csatlakozik a sátáni koncert kakofóniájához: a Sztálinorgonák tompa vijjogása. Negyvennyolc rakéta száll felénk az égen, hosszú tűzcsóvát húzva maga után. Ahogy a célpontok fölé érnek, viccesen előrebillentik a farukat, és merőlegesen zuhanni kezdenek. Nem tűnnek veszélyesnek; mintha nem is fegyverek lennének, hanem mókás pirotechnikai eszközök. Aztán becsapódnak, és mi mindjárt más szemmel nézzük őket. Hatalmas tölcséreket robbantanak a földbe, és akkora légnyomást keltenek, hogy

valósággal kipréselik a levegőt a tüdőnkből. A Sztálin-orgonák vijjogásába egy felénk száguldó páncéltörő gránát visítása hasít bele. Fülsiketítő csattanással nekivágódik Weber őrmester P– IV-esének, és átfúrja magát a homlokpáncélon. A robbanás kirepíti a toronyból Webert, aki nedves cuppanással az útnak csapódik. Az alteste teljesen szétroncsolódott, és az arca is felismerhetetlen. Két véres alak kotor kifelé a lángoló P–IV-esből. A vezető az arcához szorítja a tenyerét, és ordítva rohangál fel-alá, mint egy őrült. Végül elterül a latyakban, éppen egy feléje száguldó P–III-as útjában. A tank átrobog rajta, zsíros péppé darálva a testét. – Jöjj, halál, jöjj hát – kántálja a Légiós a rádióból. A vezető társa egy kitekeredett járműroncs tövében leli halálát géppuskasorozatok által széttépett testtel. A Sztálin-orgonák közben folytatják tébolyult játékukat. A végállomás épülete kártyavárként dől össze. Egy halom kiszakadt fémgerenda, tégla és por marad belőle. A halmaz közepéről egy orrára állított villamos mered az ég felé. Lázasan kutatom a célpontot az optikai keresőben, de semmit sem találok. Annyira elhatalmasodik rajtam a tehetetlenség érzése, hogy legszívesebben kilökném a torony tetejét, és futnék, amíg csak a lábam bírja. – Nyírd ki őket! – ordít rám türelmetlenül Papa. – Ha még sokáig szarakodsz, bemérnek minket! – Hogy az isten rohasztaná meg azt a szemetet, aki feltalálta a füstmentes puskaport! – kiáltom kétségbeesetten, de közben azért arrébb forgatom a tornyot néhány fokkal. – Régebben legalább láttad, ha rád lőttek. – Elég a siránkozásból, kisfiam – gúnyolódik Porta. – Ez itt egy világháború, ha nem vetted volna észre, és nem lőgyakorlat. Itt mindenki magasról szarik rá, hogy te vagy én mit szeretnénk. Akár tetszik, akár nem, ezek füstmentes lőport használnak, és nekünk ezzel kell együtt élnünk. – Feleslegesen magyarázol neki – dörmögi Pici. – A farkával gondolkodik, és most összement neki a hidegben. Annyira látni akarom a célpontot, hogy sajog belé a szemem. Lassan körbeforgatom a tornyot, és végre megpillantom egy 85 mm-es torkolattüzét. Gyorsan bemérem az optikával. Vonalak és számjegyek táncolnak, és a hosszú cső lejjebb ereszkedik, mintha biccenteni akarna a célpontjának. Papa a torony peremére engedi az éjjellátóját. – Uram, irgalmazz – motyogja. – Egy egész Pak*-zászlóalj! – Akkor szarjuk nyakon őket, de gyorsan – mondja Porta a * Panzerabwehrkanone – tankelhárító löveg. (német)

vezetőülésből –, vagy ők fognak minket, de jó magasról, és én mondom nektek, nem lesz kellemes! A túlparton serénykedő ágyúkra koncentrálok. Négy torkolattűz kísérteties kékesvörös fénye világítja meg az apró, bozótszerű fákat. Egy pillanat erejéig tisztán látom a tankelhárító személyzetét. Gránátok süvítenek át a folyó felett és csapódnak be az utcákba, szürkéskék utcaköveket tépve fel és repítve szanaszét kartácstöltelékként. Robbanások rázzák meg a házakat, ablaküveg csörömpöl. Egy emberi alak emelkedik a levegőbe. Nőnek látszik. – Milyen szépet repült – sóhajt Porta. – Ha túlélte volna, elmehetne ejtőernyősnek. Az új csőszájfékkel felszerelt löveg némán és fenyegetően várja, hogy kilőhesse lövedékét. Állítok még rajta egy kicsit, aztán ráközelítek a célpontra. Most már egészen tisztán látom az orosz ütegparancsnokot. A kék fényben úgy néz ki, mint egy reflektorfényben fürdő színész. A bundasapkája hetykén félre van tolva a fején. – Fura – dünnyögöm akaratlanul, és szinte élvezem, hogy én dönthetek a bokáig érő kabátot viselő magas, karcsú tiszt életéről. Az új optikánkkal úgy átlátok a sötétségen, a ködön és a füstön, mintha fényes nappal lenne. Az orosz ezt persze nem sejtheti, és ez perverz örömmel tölt el engem. – Fura – ismétlem magam. – Mi van? – hajol le hozzám Papa a toronyból. – A marsallbotjáról ábrándozik – röhög rajtam Pici. – Elaludtál? – csap mérgesen a vállamra Papa. – Mire vársz? Azt mondtam, lőj! Lőj már, a szentségit! Lődd szét a seggüket! Indulatosan megrántom az elsütőkart. A löveg eldördül, méter hosszú lángnyelv csap ki a torkolatából. A behemót harckocsi megrándul, mintha megégette volna a tűz. Pici kinyitja a zárszerkezetet, és hagyja, hogy a forró töltényhüvely csörömpölve a fémpadlóra zuhanjon. Mivel éppen a lába előtt állapodik meg, Pici ösztönösen belerúg. A töltényhüvely átszáll a tankon, és tarkón találja Julius Heidét, aki erre dühösen felpattan, és Picinek ront egy nyeles gránáttal. – Beverem a képedet, te büdös hamburgi patkány! – lendíti ütésre a kézigránátot. – Befejezni, és pofa be! – szól rájuk Papa. – Ha ennek vége lesz, felőlem úgy nyírjátok ki egymást, ahogy akarjátok, de addig viselkedjetek katonához méltóan. Miért, ó miért is hagytam, hogy a nyakamba varrják a 2. szakaszt? Legyen elátkozva a nap!

– Olyan megható, hogy ennyire imádsz minket – vigyorog rajta Pici. – Ha komolyan vennénk a kérésedet, és itt hagynánk téged a francba, egy percig se bírnád. Mire befordulnánk az utcasarkon, döglöttebb lennél, mint a kéményben lógó füstölt hering. A saját könnyeidbe fulladnál bele! Az optikán keresztül a lövés eredményét kémlelem. Hó és tűz csap fel gejzírként a törpe növésű fák közelében. Zöldesbarna egyenruhát viselő alakok emelkednek a levegőbe, az egyik ágyútalp pedig kilő oldalra, és leborotválja az útját álló csenevész fákat. Papa parancsokat osztogat rádión a szakasz többi harckocsijának. Párducok és P–IV-esek bukkannak elő, hogy pöfögő kipufogóval végigcsattogjanak a főutcán és a belőle nyíló mellékutcákon. A 3. és az 5. szakasz tankjai egymás mellett haladnak a főutcán, olyan közel a többemeletes házakhoz, hogy oldaluk idegtépő csikorgással a vakolatot gyalulja. Egy második emeleti ablakból egy vicces, régimódi hálósapkát viselő nő ordítozik hisztérikusan, az öklét rázva. – Szvinja! – kiáltja, és ledob valamit a legközelebbi tankra. A „valami” nagyot robban, és vakító lángoszlopot produkál. –Az az őrült szuka kézigránátokat dobál – állapítja meg a fejét csóválva Porta. Képtelen felfogni, hogy viselkedhet valaki ilyen ostobán. – De már nem sokáig – jelenti ki őrült fénnyel a szemében Heide. Kilöki a rádiós búvónyílást, és a vállához illeszti a géppisztolyát. Gyilkos nyugalommal három sorozatot küld a zöld hálóinges asszony felé. Az sikoltva kizuhan az ablakból, és nagyot csattan a vizes kövezeten. A hálósapkája még valahol félúton leesett a fejéről, és most, tétován libegve, mint egy sérült szárnyú madár, a lövegünk csövére ereszkedik. – Égi jel – örvendezik a nyakát nyújtogatva Pici. – Emlékszem, egyszer Daviddal, az ’Ein ’Oyer Strasse-i zsidó szűcs fiával bundasapkákkal telepakolt triciklikkel vágtattunk a Zirkus Wegen, amikor valami őrült kilökött egy használt prostit egy harmadik emeleti ablakból. A spiné röptében elhagyta a bugyiját, és az, szépen libegve, ahogy egy bugyitól illik, éppen az én fejemen landolt. Ha még nem mondtam volna, két biciklis kopó lihegett a nyakunkban, ugyanis láttak minket, amikor „kölcsönvettük” a sapkákat az Alsterből. De csak eddig, és nem tovább, mert amint meglátták kiszállni az ablakon a két lábon járó díványt, úgy megfeledkeztek rólunk, mintha sose léteztünk volna. Szóval, mondom én nektek, az a hálósapka szerencsét fog hozni nekünk. Barcelona Pumája tüzet nyit, és mi is csatlakozunk hozzá. A 2. szakasz hosszú perceken át folyamatosan lövi az orosz tankelhárító állásokat. Ami-

kor a füst szétoszlik, az ütegek helyén már csak egy halom roncs látható. – Így már mindjárt más – dünnyögi Papa, és elégedetten ajkai közé illeszti ezüstfedeles pipáját. Kimerülten hátratolja a fején a sisakot, és bőszen megvakarja őszülő halántékát. – Ez a rohadt bőrsapka. Viszket, mint a fene. Pici megtörli kormos arcát gépzsíros kezével, és a gázmaszkdobozból elővesz magának egy kövér szivart. Egy amerikai gengszter előkelő mozdulatával rágyújt, és Heide nyakába fújja a füstöt. Porta hátraadja a vodkásüveget. Pici húzza meg elsőnek. Alig érintem a szájamhoz az üveget, iszonyatos dörrenés hallatszik. Minimum 120 mm-es. – A kazanyi Szent Szűzre Jézus Mária! – köhögi ki rémületében a szivart Pici. – Rohadjak meg, ha nem úgy szólt, mintha kettévált volna a földgolyó! – KV–2-es – közli fölényesen Heide. Papa körbefordul a toronyban; a veszélyforrást keresi. Ha a földgolyót nem is, de az éjszakát megint kettőbe hasítja a KV–2-es 120 mm-es lövege. A 3. szakasz egyik P–IV-esét találat érte. Üres kartondobozként csúszik végig az utcán. Az oldalán hatalmas lyuk tátong. Az ötfős legénység két tagjának sikerült kimásznia, de lángolnak, mint két eleven fáklya. A P–IVes tűzgomolyaggá veti szét magát. Lánctalp- és páncéldarabok záporoznak ránk. – Hol a tökömben van az a kibaszott komcsi? – halljuk Barcelona hisztérikus hangját a kommunikátorból. A Puma egy szétlőtt konzervgyár mellett húzódik fedezékbe. A szakasz többi része is szétszóródik, a szélrózsa minden irányába. A KV–2-es lassú jószág, de ha valamit eltalál, annak annyi. Porta az első, akinek sikerül átlátnia a helyzetet. Nem véletlenül ő a sofőr: mindig a leggyorsabb észjárású embereket jelölik ki erre a feladatra. – Ott, a ház mögött – kiált fel, és gázt ad. – Ott van a rohadék. Jézusom, mekkora ágyú! Keresztben elférne benne egy kozák meg a csődöre! – Tényleg, hogy az isten rohasztaná meg – döbben rá Papa. – Ott van, pontosan felénk fordulva. Löveget hetven fok körbe! Távolság nyolcvan. Tornyot öt órára. Megvan? Mozogj, ember! – Megvan! – suttogom, és kiráz a hideg, ahogy megpillantom az óriási, szürkésfehér sziluettet a hatalmas toronnyal, amiből egy mérhetetlenül öblös ágyú mered előre. – Szűz Mária, Isten szent anyja! – recsegi Barcelona a rádióból. – Látjátok, amit én látok? Ha eltalál minket, csak egyszer, Berlinig fogunk szállni,

és a Potsdammer Platzról fognak összevakarni minket a digó utcaseprők. Lélegzet visszafojtva dolgozom a célzó mögött. Az acélszörny tornya lassan elfordul. Nem kétséges, hogy minket próbál követni. – Tűz! – adom ki magamnak a parancsot. A torkolattűz még ki sem hunyt, amikor a lövedék már célba ért. Izzó repeszekre robban a páncélzaton. Ártalmatlanul! Elfelejtettük, hogy repeszgránátot töltöttünk… – Feladom! – ordítja kétségbeesetten Papa. – Ezért haditörvényszék előtt fogsz felelni! Kész, nem bírom tovább! Végeztem veletek! – Valami baj van? – kérdezi Pici ártatlan képpel. – Hogy baj van-e? – üvölti a haragtól kék arccal Papa. – Lesz! Mindjárt lesz! Repeszgránátot töltöttél, te nagyon sötét gazember, te majomagyú, analfabéta, antiszociális barom! Repeszgránátot a világ kibaszottul legnagyobb tankja ellen! Nem, ez már túl sok nekem. Feladom. – Ugyan már, Papa. Nyughass, vagy még szélütést kapsz itt nekem, és a fene akar a padlóról vakargatni – mondja atyáskodó hangon Pici. – Mindenki tévedhet. Még egy világháborúban is előfordulhatnak kisebb baklövések. Nesze, itt van a páncéltörő gránátod. Még mindig nem késő. A szomszédék nem igazán gyorsak, ha agymunkáról van szó, erre már számtalan példát láthattunk. Ha valaki ésszel van megáldva ebben a háborúban, akkor azok mi vagyunk, németek. – Haditörvényszék elé állítalak – ígéri bőszen Papa. – És személyesen foglak Germersheimbe kísérni, miután kiszabták rád az életfogytiglant! – Szarok rá – vigyorog rajta Pici. – Úgyis kiengednek, ha Adolf elbukta a végső győzelmet. Még az is lehet, hogy mártírrá nyilvánítanak és polgármestert csinálnak belőlem egy unatkozó muffokkal teli kisvárosban. – Ha erre sor kerül, akkor én odaköltözöm, Herr Bürgermeister – vihog Porta. – Fantasztikus lenne! A legjobb vicc lenne, amit valaha is elsütöttek! Küldd el Germersheimbe, Papa, küldd el kérlek, hogy polgármester lehessen. Barcelonával egyszerre lövünk. A páncéltörő gránátok egyazon pillanatban csapódnak be, félig leszakítva a tornyot. A parancsnok épp szökni próbál a kupolán keresztül, amikor a Légiós P–IV-es is tüzet okád. Az orosz teste deréktól felfelé eltűnik. – Panzer, Marsch! – parancsolja Papa, és türelmetlenül dobbant a fémpadlón. A tankunk előrelendül, és zajosan a Párduc után robog. Lángoló poklot hagyunk magunk mögött. A légnyomás által az utcára vetett bútorokon gázolunk át. A

villamossíneken egy halott fekszik szétvetett végtagokkal, kezében Schmeisserrel. Szétlapítjuk a lánctalpainkkal. Valahonnan két pulyka szabadul el. Bólogató fejjel rohannak át előttünk. – Jézusra és az összes prófétára! – kiált fel elérzékenyült hangon Porta. – Ott szalad a karácsonyi vacsoránk! Tessék felfüggeszteni a háborút egy pillanatra! Az a két pulyka elvtárs mindennél fontosabb. – Mielőtt még bárki is közbeléphetne, lefékezi a tankot, és kivágja a vezetőoldali lappancsot. – Gyere, Pici, szakadj el egy percre a lőszereidtől. Pulykasült a láthatáron! – Mi van a láthatáron? – nyitja ki Pici az oldalnyílást, mit sem törődve az odakint fütyülő golyókkal. – Szűzanyám! Ez nem lehet igaz! – ugrik ki boldogan a tankból. A következő pillanatban már a sarat dagasztja a bakancsával. A pulykák nem adják magukat könnyen. – Ez mindenen túltesz! – óbégatja Papa. – Elhagyják a harckocsit a csata kellős közepén! Ez még tőlük is sok! – Én tanúskodok, ha akarod! – ajánlkozik Heide. – Dezertálás az ellenség jelenlétében. Ez főbenjáró bűn! – Pofa be! – parancsol rá fogcsikorgatva Papa. Óvatosan kidugja a fejét a toronyból, hogy meglesse a pulykavadászokat. – Kötelességed bevádolni őket! – kiáltja vérszomjasan Heide. – Azt mondtam, pofa be – vicsorog rá Papa. Dühösen előrángatja a P– 38-asát. – Hallgass, vagy szétlövöm a fejedet parancsmegtagadásért! – Mindenki megbolondult odaát? – kérdezi Barcelona a rádióból. – Cojones*, ezek elkapták őket! Vessünk véget mielőbb a csatának, hogy leülhessünk pulykasültet enni! – Kérek engedélyt jelenteni: két foglyot ejtettünk – mondja diadalittasan Porta, miután visszabújt a tankba a két rémült pulyka társaságában. A tank egy szempillantás alatt megtelik pulykával. Szárnyak csapkodnak az arcunkba, Pici arcán vér csorog egy csípés következményeként. – Segítség! – üvölti. – Ez meg akar enni! Lőjétek le! Az egyik halálra ijedt pulyka Heide hátára száll, és kalapálni kezdi kemény tiszthelyettesi fejét a csőrével, mintha lyukat akarna ütni bele. Heide ordít és hadonászik az öklével, mint akit démon szállt meg. – Hogy ezek milyen elszántak! – kiált fel Porta. Behúz egyet az egyik pulykának; az állat veszettebbül osztja a sérüléseket, mint egy ámokfutó. – Nem bírom tovább – borul zokogva a torony falának Papa. – Isten odafent az égben, segíts rajtam, vigyél innen, minél távolabb a 2. * A tökömbe! (spanyol)

szakasztól. Mit vétettem, hogy ilyen szörnyű vezeklést érdemlek? A kommunikátorból Löwe főhadnagy bömböl ránk: – Mi a fészkes fekete fenéért álltak meg, Beier? Mozduljanak, ember, vagy nagyon megjárja. Mindig a maga átkozott szakaszával van baj. Takarítsák el azt az úttorlaszt a híd elől, és pucolják ki a géppuskafészkeket is. Vigyázzanak, mert a terület alá van aknázva. Csipkedjék magukat, uraim! – Lélegzetvételnyi szünetet tart. – Maga megy elöl, Beier. Maga és az elcseszett, pokolra való szakasza. A maguk dolga az, hogy haladjanak, érti? Ha megállnak, akkor mindenki megáll, márpedig a hadosztályparancsnok gyors, ismétlem, gyors munkát szeretne. – Ez az örökös rohanás. Mindig csak a rohanás – füstölög Papa. Óvatosan kinéz a toronyból. – A hídhoz, de gyorsan! – Újabb két halott – mutatja fel büszkén Pici a döglött pulykákat. – 2. szakasz, utánam! – mondja Papa fogcsikorgatva a kommunikátorba. – Miért vagy ilyen ideges, Papa? – kérdezi bájosan oldalra döntött fejjel Pici. – Pulykasültet fogsz zabálni, körítéssel meg minden, mintha igazi karácsony lenne. Élvezd a háborút, a béke sokkal szörnyűbb lesz. Kinek fognak kelleni akkor az ilyen kiégett veteránok, mint te meg én? Porta lefékez a híd előtt, és hátradőlt az ülésben. – A trupp most egy rövid pihenőt tart – jelenti ki nevetve. – A szomszédék a fél erdőt az útra hordták. Hívjad az utászokat, Papa. Ezért vannak. – Nincs időn rájuk várni. Kiszállsz Picivel, és sodronyt kötöttök a rönkökre, hogy elhúzhassuk őket. – Én ugyan nem – tárja szét a kezét Porta. – A vezető a harckocsi vezetésén kívül egyéb munkát nem végezhet, és valahányszor lehetősége adódik rá, köteles pihenni. Én most pihenek! – Julius és Sven! Kifelé! Fürgén, ha kérhetem. Heide, a szuperkatona egy szempillantás alatt kint van. Jómagam csak hosszas habozás után merem kinyitni a lappancsot, hogy kilépjek a pillanatnyilag biztonságot jelentő acélkoporsóból. Odabent legalább a golyóktól és a kézigránátoktól védve vagyunk. Kint úgy zizegnek a golyók, mint a mérges darazsak. – És ha a szomszédok megtámadnak minket? – kérdezem aggodalmasan, amikor már a latyakban állok. – Mi sem egyszerűbb – vigyorog Porta a motort túráztatva. – Hátramenetbe kapcsolok. Az ezeréves birodalom nem azért bízta ránk ezt az értékes harckocsit, hogy bambán üldögélünk benne, és várjuk, mikor lövik ki a seggünk alól. Ami pedig titeket illet, büszkék és boldogok lehettek. Hősként fogtok elesni, és Gröfatz képeslapot küld a családotoknak. Heil! Sieg!

Rémülten látjuk, hogy a tank nyílásai bezárulnak mögöttünk. Még Papa is bezárja a kupolát. – Gyáva féreg – mondja megvetően Heide. – Hősi halál és szarszínű latyak – motyogom. – Mit dünnyögsz? – néz rám villogó szemmel Heide. Leguggolunk a vaskos farönkök mögé, és lázasan nekilátunk átfűzni a sodronyt. A fejünk felett izzó vonalak cikáznak. A tankunk tornyára szerelt géppuska lövi az orosz állásokat. Az oroszok viszonozzák. Nagy nehezen sikerül átkötnünk néhány farönk derekát, és visszamegyünk a tankhoz, hogy a vontatóhorogra akasszuk a sodronyt. A hideg, merev acél szétvágja a kezünket, az ujjaink, a tenyerünk csupa vér. Elengedem a drótot, hogy életet leheljek elgémberedett ujjaimba. Heide majd szétrobban az idegességtől. – Te lusta disznó! Velem akarod elvégeztetni a munkát? – Feltépi a pisztolytáskáját, és kinyújtott karral, mint a filmeken, rám szegezi a fegyvert. – Mozgás, anyámasszony katonája, vagy szétlövöm a fejedet! Ebben a pillanatban teljes szívemből gyűlölöm ezt a pöffeszkedő szarjancsit. Olyan felháborítóan nagyképű, ahogy ott áll, szálfaegyenesen és karcsúan, vonallá préselt ajakkal, jéghideg, árjakék szemekkel. Még a legfanatikusabb toborzótiszt sem lehet olyan makulátlan, mint Julius Heide. Hányingerem van tőle. Fortyogva felegyenesedem, és gyilkos indulatoktól fűtve belekapaszkodom a sodronyba. Ha nem tenném, Heide tényleg lelőne – kitelik tőle. És ami még rosszabb, biztosan megúszná. A Maybach elbődül, és a sodrony feszül, mint egy hegedűhúr. Óvatosan rángatni kezdi a drótkötelet, és a rönkök végül megadják magukat. Kezünket-lábunkat törve menekülünk a felénk guruló rönkök elől. Már majdnem készen vagyunk az úttorlasz szétbontásával, amikor Heide felordít, és egyetlen hosszú ugrással beveti magát az útszéli árokba, egyenesen bele a jeges latyakba. – Akna! – sikítja. Tátott szájjal állok az úton két mérhetetlenül nagy farönk között, és csak bámulom a szürke-vörös dobozt, a tetején cirill betűkkel. Egy kar mered ki belőle, függőlegesen felfelé. Élesítve van, bármikor felrobbanhat. A rémülettől kővé dermedek. A tankunk teljes sebességgel tolat. Porta is észrevette a szerkezetet, és jól tudja, mire képes, ha működésbe lép. Egyedül találom magam az út közepén, egy rakás farönk és kiégett teherautó közt. Egy darabig még hipnotizáltan meredek az alattomosan

lapos gyilkoló szerkezetre, aztán végre magamhoz térek. – Akna! – ordítom. – Akna! – mintha nem tudnák. Ha akna van az úton, és az élen haladó járműből időben észreveszik, a hír fénysebességgel terjed végig az oszlopon. Hasra vetem magam egy félig befagyott tócsában, ügyet sem vetve rá, hogy a víz becsorog a bakancsomba. – Istenem, segíts – imádkozom. – Ments meg engem! Ne hagyj itt meghalni! Tökéletes csend lesz, még a Maximok is elhallgattak. Mintha megállt volna az idő, vagy a háború egy mély levegőt vett volna, hogy lélegzet visszafojtva várja a robbanást. Egy örökkévalóság telik el anélkül, hogy bármi is történne. Az aknának már régen levegőbe kellett volna repülnie. Általában elég ötig elszámolni – én már harmincötnél járok. A torony teteje lassan felnyílik, és Papa kidugja a fejét. – Mozogjatok, anyaszomorítók! Vigyétek onnan azt az aknát! – Teljesen elment az eszed? – kiabál vissza Heide. – Láthatod, hogy késleltetővel van ellátva. – Pofa be, és teljesítsd a parancsot – ordítja türelmetlenül Papa. – Vidd onnan azt a nyomorult aknát, de most! Az sem érdekel, ha tíz késleltetett gyutacs van rajta. Azt akarom, hogy eltűnjön az utunkból. Vagy gondolod, hogy fel fogják függeszteni a háborút, csak mert te aknába botlottál? Porta pislog ki a vezetői kémlelőnyíláson. – Mit szarakodsz, he? Vagy már nem szeretnéd, hogy a nevedet felvéssék arra az omlatag kőtömbre a paderborni kaszárnya előtt? Pedig nagy megtiszteltetés, én mondom neked. Az egész nemzet hálás lesz neked. Felemelem a fejem, és megnézem magamnak az aknát. A kar figyelmeztető mutatóujjként mered ki belőle. Megmarkolom a zsebemben lapuló szigetelt fogót, készen rá, hogy odakússzak és szétszereljem a szerkezetet. Ilyenkor átkozom magam, hogy részt vettem azon a robbanószerkezet-hatástalanító tanfolyamon. A következő pillanatban mindent elnyel egy hatalmas, morajló lángoszlop. A farönkök eltűnnek, hogy néhány pillanattal később, darabokban visszazuhanjanak a földre. Hosszú percekig teljesen süket vagyok, és úgy érzem, mintha valaki belemarkolt volna a beleimbe, hogy alaposan megszorongassa őket. Ha csak egy kicsivel később robban, cafatok se maradtak volna belőlem. Az úttorlasz viszont nincs többé. Felpattanunk a mellettünk elcsikorgó tankra.

– Szép munka volt – mondja elismerően Papa. – Gyorsabban, Porta, adj neki gázt. Hosszú út áll még előttünk. – Igen, ha Kína az, ahová igyekszünk – vigyorog Porta. – Kína? – csodálkozik a lőszereit rendezgető Pici. – Nem ez az a hely, ahol pálcikával zabálnak, és kenyér helyett a rizstől lesznek dagadtak? Akkor gyerünk! Semmit sem imádok jobban, mint a főtt heringet rizzsel. – Ha gondolod, megadhatom neked egy kiváló pekingi étterem címét – vált sebességet Porta. A páncéloshadosztály megállíthatatlanul tör előre Ukrajna belseje felé. Sokan elesnek, még többen egy életre megnyomorodnak, de nincs megállás. A táj zord, már érezni lehet a könyörtelen orosz tél leheletét. Tankok zörögnek és dübörögnek át néptelen, kiégett falvakon. Egyetlen ép házat, de még fát sem látunk. Minden eltűnt, még a növényzet és a fű is. A háború mindent felhabzsolt, ami az útjába került. A század megállt egy órára egy közepes méretű vidéki város határában. A helység neve egyikünknek sem ismerős. Egy orosz páncéloshadosztály fészkelte be magát ide, sündisznóállássá változtatva a helyet. Aztán megérkeznek a Stukáink, és szirénáikkal alábuknak a szürke hófellegekből. Fáradhatatlanul támadnak, szórják és szórják nehéz bombáikat, egészen addig, míg a város a szó szoros értelmében el nem tűnik a föld színéről. Ausradiert, ahogy a propaganda mondja. Ezután a tankok végigmennek azon, ami még megmaradt. Megölnek mindent, ami él és mozog, és péppé tapossák a halottakat a lánctalpaikkal. Mire a következő városhoz érünk, a Stukák már előkészítették nekünk a terepet. A porrá morzsolt tégla és vakolat vörösszürke felhőként lebeg a romok felett. Groteszkül mozdulatlanná dermedt, puffadt lovak hevernek a szétbombázott utcákon. Ágyúkat vagy kozákokat cipelhettek, ez keverte őket bele a háborúba. De nemcsak döglött lovakkal van tele a város, hanem oldalukra dőlt ágyúkkal, kiégett teherautókkal, és legfőképpen, amerre csak ellát a szem, emberi testekkel. Halott és sebesült oroszok fekszenek a falak tövében, lógnak rongybabaként a tátongó ablakokból. Közönyösen nézzük a vérfürdő nyomát. Valamikor még felkavarodott volna tőle a gyomrunk, de az már nagyon régen volt. Nem is tudom, mikor okádta el magát utoljára valamelyikünk. – Na így kell elfoglalni egy várost! – jelenti ki lelkesen Julius Heide. Diadalmasan kihajol a tankból, és rávigyorog egy orosz katonára, aki bambán a lábát bámulja. A végtag palacsintává van lapítva. – Neked nem ezt az egyenruhát kellene viselned, te barom – mondja neki Porta. – Pontosan úgy beszélsz, mint azok a fosbarna egyenruhás segg-

fejek. A szarok szarja vagy, Julius! A Führer iránti őrült imádatod teljesen megvakít. Szerintem te tényleg örülnél, ha egy szép nap ilyen fosbarna egyenruhás seggkúró bekopogna az anyád ajtaján, és faszkalaphangon közölné vele, hogy „Heil Hitler, Frau Heide, a fia, az a pöcs Julius Heide Unteroffizier elpatkolt a még nagyobb Németországért meg a Führerért. Együtt érzünk magával, nyanya, és a Führer azt üzeni, hogy kösz.” – Papa, te vagy rá a tanúm! – visítja Heide. – Ez a legsúlyosabb sértés! Nem fogom annyiban hagyni, erre mérget vehetsz! – Csapd le a segged, és kussolj – veti oda neki Papa –, különben én sem fogom annyiban hagyni. Gyerünk! Panzer, Marsch, és mindenki más is kussoljon! Te pedig ne sértegesd Adolfot, Porta, mert csak magaddal cseszel ki! Sötét éjszaka van. Egyszerre esik és havazik. Átkozottul hideg van. Nyikolajev felé tartunk. Egy gigantikus gyár közepén állunk meg. Természetesen Porta az, aki felfedezi, hogy ez egy vodkafőzde. Félórával később már seggrészegek vagyunk. Idiótákként botorkálunk, megbotlunk egymásban, fene jó dolgunkban már a saját fejünket locsolgatjuk a vodkával, úgy nyalogatjuk az alácsorgó szeszt. Még a kenyeret is vodkába áztatjuk, hogy alaposabban berúgjunk, mint valaha. Egy őrmester alkoholmérgezést kap és elpatkol, egy tizedes pedig felgyújtja magát, hogy demonstrálja a cimborájának: a vodka ugyanolyan jól ég, mint a benzin. Vodkával locsoljuk, hogy eloltsuk égő testét, és csak röhögünk, amikor a lángok teljesen elborítják vonagló testét. A 3. szakasz néhány tagja négy nőt rángat elő valahonnan. Egy csomagolóasztalra hajítják őket. Egy gyalogos őrmester haditörvényszékkel fenyegeti a delikvenseket. Egy civilizált hadseregben bitófa jár a nemi erőszakért, csakhogy ezúttal civilizáltságnak nyoma sincs. Az őrmesternek kést szorítanak a torkához, hogy jobb belátásra térítsék. – Pöcsöket készenlétbe! – ordítja egy tizedes, fején véres kötéssel. Kéjsóváran ráveti magát egy félmeztelen asszonyra, aki elég idős ahhoz, hogy a dédnagyanyja lehessen. – Pina! – kiáltja boldogan, és elájul a rúgkapáló lábak közt. A többiek lehúzzák az öregasszonyról, és birokra kelnek egymással, hogy elfoglalhassák a helyét. Másnap reggel a legpocsékabb hangulatban és közérzetben ébredünk. Nem sokkal később megérkeznek a csendőrök fényes sisakjaikkal és a mellkasukon lógó félhold alakú jelvénnyel. A rögtönítélő haditörvényszék négy és fél perc alatt meghozza az ítéletet, és kirója a büntetéseket. Nyolc katona lóg nyolc kötélen. Az egész

zászlóaljnak el kell vonulnia előttük. Képtelenül hosszúra nyúlt nyakkal, egy szál nadrágban lógnak. A nagykabátot és a bakancsot elvették tőlük, mert ezekből hiány van. Ennél halottabbak már nem is lehetnének, mégis jobbra-balra forgolódnak a kötélen, mintha így akarnának utolsó pillantást vetni a Nyikolajev felé csattogó harckocsioszlopra. – C’est la guerre! Jöjj halál, jöjj hát! – dünnyögi a Légiós a tankja tornyából. – Drága egy dugás volt – sóhajtozik Porta. – Akkor már inkább a birodalmi tallér, ha szerelemből nem akarják. Esőcseppek dobolnak a páncélzaton. Hideg, nyomorúságos nap köszöntött ránk. A levegő halálszagtól és átázott ruhától bűzlik. Piszkosszürke felhők száguldanak az égen. Nyugat felé, mintha már nekik is elegük lenne az orosz melankóliából. Nincs is igazi nappal; egy kis jóindulattal talán szürkületnek ha lehetne nevezni. Az apró vezérezredes egy földhányás tetején áll, és a 4. páncéloshadseregben gyönyörködik. Szokásához híven selyemből varrt, ütött-kopott tábori sapkáját viseli, mélyen a szemébe húzva. A rövid ellenző alól sasorra csőrként mered előre. Csizmája hihetetlenül hosszúnak hat kurta lábain. Mereven áll, mint egy szobor, a hóna alatt térképtartójával. Nyakából hatalmas távcső lóg, félig eltakarva vörös paroliját. Nyakig érő csizmájával, túlméretezett kukkerével olyan röhejes látványt nyújt, hogy nehéz elhinni: ez az ember minden idők egyik legnagyszerűbb páncélos tábornoka. Papa katonás „jobbra nézz”-zel üdvözli a hadseregparancsnokot. – Istenkém, ha most a szomszédék nyakon öntenék egy 150 mm-essel – álmodozik Porta. – A következő se lenne jobb – vigasztalja Papa. – Sőt, amilyen szerencsénk van, még rosszabb lenne, mint ez a szűk seggű törpe. – Egy szétlőtt budi tetején áll – röhög Gregor Martin, aki újra köztünk van. Most Barcelona Pumáján tüzér. – Bárcsak beszakadna alatta a tető! – kívánja Pici. – Hadd nyeljen egy kis ruszki szart. Olyant még úgysem evett! Barcelona egyszerre néz jobbra és tiszteleg. A parancsnok jelenléte rémülettel tölti el. Hoth vezérezredes méltóztatik megemelni a kezét, hogy rámutasson. – Ki ez az idióta? – kérdezi az oldalán lihegő segédtisztet. – Kiderítem, uram – vakkantja készségesen a férfi. – Mi a fene? Talán nem ismeri az embereit? – hápog Hoth. – Az én segédtisztemnek a seregem minden egyes tagját személyesen ismernie kell!

Hülye állat, gondolja a segédtiszt. A seregedben nyolcvanezer ember szolgál. Még a kibaszott vezérkarodból sem ismerek mindenkit. Bedobja az első nevet, ami eszébe jut: – Stollmann Oberfeldwebel, uram! – Helyezze vád alá! – csattan fel a tábornok. – Tanuljon meg tisztelegni! Ilyent még nem pipáltam! Ez az idióta parádén képzeli magát. Azt akarom, hogy gondoskodjon erről az emberről. Alaposan, értette? – Igenis, uram! – körmöl lázasan a segédtiszt. Ahogy Barcelona Pumája rákanyarodik a bekötőútra, Hoth vezérezredes Albert fekete arcát pillantja meg a kémlelőnyílásban. – Miért fekete annak az embernek az arca? – kérdezi a segédtisztet. – Fekete, uram? – lepődik meg a férfi. Szemüveget tesz, hogy alaposabban megnézze magának Albertet. – Ez szerintem néger, uram. A vezérezredes és a körülötte állók a látcsöveikre tapadnak. – Néger? – méltatlankodik a vezérezredes. – Nonszensz! Németországnak már húsz éve nincsenek gyarmatai! – Huszonöt, uram – javítja ki a segédtiszt. – Az utolsó gyarmati csapatokat pedig évekkel ezelőtt feloszlatták. – Helyezze vád alá azt az embert, amiért engedély nélkül befeketítette az arcát! – parancsolja harciasan a vezérezredes. – Nem hagyhatom, hogy a katonáim bohócot csináljanak magukból. A segédtiszt buzgón körmöl: „Az 524-es Puma vezetőjét megbüntetni, mert befeketítette az arcát.” Önhatalmúlag hozzáteszi: „És mert röhögött.” A nap folyamán az út mentén hosszan elnyúló falvakon haladunk át. Az ablakokból fehér lepedők lógnak a kapituláció jeleként. A lakók a házaik előtt állnak, arcukról félelem és bizonytalanság tükröződik. Késő délután megállunk. Üzemanyagot és lőszert vételezünk, és kiosztják nekünk az újabb benzedrintablettákat. Még mindig nincs idő az alvásra. Porta és Pici szétnéznek a környező házakban. Konyhaszekrényeket és ládákat dúlnak fel. Maguk sem tudják, mit keresnek, de képtelenek ellenállni a felfedezési vágyuknak. – Fura dolgokból isznak ebben az országban – bámul Pici szájtátva egy vodkaszagú rózsaszín locsolókannát. – De minek bele a gumicső? – Eléggé nyilvánvaló, nem? – feleli fölényesen Porta. – Iván roppant gyakorlatias. A hátára fekszik, mielőtt vedelni kezdene, hogy ne üsse meg magát, ha a lé kiütné. Mi, németek sokat tanulhatunk az oroszoktól. – Ezt ki kell próbálnom – csillan fel Pici tekintete. Az övére akasztja a kannát a gázmaszktáska mellé. – Gondolj csak bele: kényelmesen heverészel, és közben akkorát vedelsz, hogy olyant még nem látott a világ! Lehet,

hogy el kellene felejtenem Németországot, és át kellene vedlenem ruszkivá? – Szűz Mária, Jézus anyja! – kiált fel meglepetten Porta. – Ott fekszik egy halott nő zergetollas vadászkalappal a fején. Biztosan elutazott valahová, amikor meghalt. El is utazott, csak egy kicsit messzebb, mint amire számított… Ennek nagyon gyilkosság szaga van – mormogja, miután körbejárta a tetemet. – Hasba lőtték. Ha kivégzés lett volna, akkor tarkón lövik. Errefelé ez a módi. – Borzasztó! – forgatja a szemét Pici. – Tömlöcbe kellene csukatni az ilyeneket. – Hoppá, itt van a retikülje – folytatja Pici. Felkapja a nő őzbőr kézitáskáját, és beledugja az orrát. – Kifelé! Ez parancs! – ordít rá hamisítatlan tiszthelyettesi hangon Heide. Megáll az ajtóban csípőre tett kézzel, és előre-hátra hintáztatja magát a sarkán. – Dögölj meg, Mózes! – veti oda háborítatlan nyugalommal Pici. Heide arrogáns teuton arca lángba borul. – Figyelmeztetlek, Creutzfeldt Obergefreiter! Nevezz még egyszer Mózesnek, és lelőlek! Ez becsületsértés! – Becsületsértés? Lelőni valakit? – röhög Pici a Naganját lóbálva. – Tudod mit, Mózes? Úgy nézel ki, mint a falu bolondja, amikor seggre ült a vurstliban. Heide dühösen a pisztolya után kap, de – Pici szerencséjére – az beleszorult a pisztolytáskába. – Mózes! Hogy lesz belőled így hollywoodi westernhős? – visít a nevetéstől Pici. – A banditák szitává lőnek, mielőtt még felfoghatnád, hogy mi történik veled. A szomszéd utcába egy Sztálin-orgonából kilőtt rakétasorozat csapódik be, kis híján Picire döntve egy falat. – Jézusom! – kiált fel rémülten Pici. – Nem unják még a lövöldözést? Egy német SMG* kezd rövid, hisztérikus rohamokban ugatni. – A pokolba, ember! Tüzet szüntess! – ordítja túl a zajt Papa. – A nyomjelző elárulja a holléted! – Julius bekrepált – mutat Pici a géppisztolya csövével a földön heverő Heidére. – A Führer újabb hűséges katonáját vesztette el – mondja színlelt szomorúsággal Porta. – Tartsd a fejét, amíg kihúzom az aranyfogait. * Nehéz géppuska. (A ford.)

Három is van neki, már rég szemet vetettem rájuk. – Tényleg képes lennél rá? Végül is a bajtársunk, bármennyire hülye is volt – moralizál Pici. – Nem tökmindegy most már? Úgyis halott – von vállat Porta. Heide fölé hajol, és már húzná is a fogát, amikor Heide egy vad kiáltással felül. – A francba! – ugrik hátra döbbenten Porta. – Azt hittük, kinyiffantál. – Hullarablók! – sikítja Heide Porta rozsdás fogója láttán. – Hullarabló? – kérdezi sértődötten Porta. – Már hogy lennék az? Hiszen meg sem haltál! – Ezért haditörvényszék elé foglak állítatni! – fenyegeti meg Heide. Megtapogatja a nyakát; egy gránátrepesz mély sebet vágott bele, de szerencséjére nem ért ütőeret. – Kifelé! – ordítja ezúttal Papa. – Húzzunk innen, amíg még lehet. Ez a hely tele van hősjelöltekkel, akik alig várják, hogy feldobhassák a bakancsukat Sztálinért. – Máris megyek! – nyargal utána a házak tövében Porta. Egy ormótlan orosz kézigránát pattog füstölögve Pici lába elé. A cimboránk egy nemzetközi válogatott futballistát megszégyenítő rúgással visszaküldi a feladónak. Nem véletlenül ő az ezred legjobb focistája. Porta felküld két rövid sorozatot egy ásító ablaknyílásba, majd fedezékbe veti magát egy kiégett csapatszállító mögött. – Szerintem a rohadékok lent vannak a pincében! – üvölti Pici, miután hasra vágta magát a sáros, olvadó hóban. – Vagy fent az emeleten! – Akkor most hol? – kerül át hosszú ugrásokkal az utca túloldalára Porta. Mint a villám, veti le magát a csatornába, amikor meghallja az alázúgó „tehén” bőgését. Macskakövek szállnak a levegőbe, mintha egy óriás felkapta és alaposan kirázta volna az utcát. – Feküdj! – ordítja Papa. Albert egy kézikocsi mögött fekszik, és olyan ádázul lövöldöz MG–34esével, mintha feltett célja lenne megdönteni a lőszerpazarlási világrekordot. Barcelona zihálva leveti magát melléje. – Mi a frászt lődözöl, te fekete majom? Azzal a lőszerrel el kell számolnunk! – Szarok rá, ember! – károgja a félelemtől hamuszürkén Albert. – Az én seggem alól egyetlen elfuserált komcsi se fogja kirántani a szőnyeget! – Hagyd abba, te barom! – üvölt rá Barcelona, és kirúgja a kezéből az LMG-t. Albert minden ízében remegve a nedves falnak dől, és elkeseredett tekintettel a koszos hóban sistergő könnyű géppuskát bámulja.

– Ti meg mi a büdös seggemre vártok? – bukkan elő egy házból Porta. Két felemelt kezű oroszt terel maga előtt. – Mi a frászt csinálnék, ha már lőni sem lehet – morgolódik Albert. – Komolyan mondom, ilyen háborút még nem ettem. Elképesztő. – Már miért ne lőhetnél? – válaszolja Porta. – Lődd csak őket, kisfiam. Lődd szét a seggüket. Azért fizetnek. – Fülig érő szájjal eltűnik a sarok mögött a két fogollyal. El akarja adni őket egy fogolyvadász-osztagnak. Ilyenek is vannak: gyűjtik a foglyokat, hogy aztán kitüntetésekre „cseréljék” őket. – Beszállni! – parancsolja Papa. – Panzer, Marsch! – A Führer megnyerte a háborút – jelenti ki büszkén Heide, amikor feltartott kézzel álló orosz katonák mellet gurulunk el. – Isten őrizz, mert akkor csak kétféle ember számára lesz hely – motyogja keserűen Pici. – A parancsokat osztogató nagykutyáknak, meg az idiótáknak, akik körüllengik őket és „Heil Hitler”-t nyüszítenek! Egy rövid, ám annál véresebb ütközet után átnyomulunk Poltavszkin. A keresztútnál szürke rabruhás tetemek hevernek. Mindnek apró bemeneti lyuk van a tarkóján. Arcuk beesett, bőrük sárga és papírvékony, mint a pergamen. Szájuk hátborzongató vicsorgásba fagyott. – Likvidálták őket – állapítja meg Papa. Megvetően kisercint a toronyból. – Ugyanolyan rohadék állatok, mint a mieink – mondja dohánnyal teli pofával. – Nemrégen – teszi hozzá a Pumából Barcelona. – Még csepeg a vérük. – De miért? – tűnődik hangosan Gregor. – És pont itt, az útszélen, ahol mi is láthatjuk. – Mert lemaradtak, és csak lassították a menetet – teszi hozzá tájékozottan Porta. – Ezt akkor se tehetik – hajol egy nő holtteste fölé Gregor. – Nem tehetik, az anyjuk istenit! – Fogsz még rosszabbat is látni – állítja Porta. – Várd csak meg, hogy forduljon a kerék, és mi legyünk azok, akik húzzák a belüket a szomszédokkal a nyomunkban. Akkor majd meglátod, hogy mi mire vagyunk képesek. Papa rágyújt ezüstfedeles pipájára, és dünnyögve azt kívánja, hogy kerüljön a keze közé a gazember, aki ezt művelte. Egy órával később már arra sem emlékszünk, hogy láttuk őket. A háború vihara kisepri a fejünkből, mint annyi minden mást. A halál mindenütt jelen van, de nem törődhetünk csak vele: élnünk kel. A háború betegség, aminek jobb nem merengeni a tünetein. Vagy védetté

válsz, és hamar túlteszed magad a látottakon, vagy expressz egy tébolydában találod magad. A szakasz egy kis folyó partján vonul fel. Porta egy halom krumpliszsák mögött állítja fel az SMG-t. Azt mondja, a krumpli ugyanúgy megállítja a golyókat, mint a homok. Barcelona szeretné, ha vészhelyzet esetén a lehető legrövidebb idő alatt vissza tudnánk vonulni, ezért ragaszkodik hozzá, hogy a vezetők maradjanak a járműveikben. Óhaja heves ellenállást vált ki. – Nem lesz időnk az indítással piszmogni – magyarázza a mérges sofőröknek, akik, érthető módon, nem szeretnének magukra maradni. – Azt akarom, hogy azok a rohadt harckocsik indulásra készen álljanak! – ordítja haragtól torz arccal. – Ha annyira akarod, akkor ülj be, és taposd a kuplungot, amíg csak kedved tartja! – kiabál vissza Porta. – Én addig is maradok a géppuskánál. Majd ha a szomszéd az ajtómon fog kopogni, na majd akkor én is bebújok, addig viszont eszem ágában sincs. Nem szeretnék a saját zsíromban megsülni, ha egy komcsi pajtás mágneses aknát találna tapasztani a seggemre. A távolban égő gabonaraktárak fényében Pici mászik ki egy ablakon. Egy nagy ládát cipel. Egy Maxim nyomjelző lövedéket küld utána. – Ne lőj, te baromarcú! – ordítja Pici az öklét rázva az ellenséges állások irányába. – Föld van az agyad helyén? Vagy tán szar? – Darabokra téplek, ha nem hagyod ott azt a ládát! – szól rá dühösen Papa. – Azonnal térj vissza az osztagodhoz. Még egy ilyen, és haditörvényszék előtt fogsz felelni! Világítórakéta röppen a magasba. Mozdulatlanul fekszünk a vakító fényben. Semmit nem látunk, de mindenféle zajokat hallunk: bakancsok dobogását, remegő kézzel felhúzott puska csörgését, rohamkések csilingelését – a halál neszezését. Lehet, hogy csak a képzeletünk incselkedik velünk? Ebben reménykedünk. Porta felemeli a fejét, és beleszagol a levegőbe, mint egy feszülten figyelő vadászkopó. A világítórakéta lassan, hihetetlenül lassan a földre ereszkedik. – A bielefeldi Szent Ágnesre! – suttogja izgatottan Porta. – Ha az orrom nem hazudik, egész életemben hét gyertyát fogok égetni a szívem zsinagógájában a németek istenének! Éles csattanás hallatszik a fejünk felett. Ösztönösen a sárba nyomjuk az arcunkat. Újabb világítórakéta virágzott ki odafent. – Az élet nem más, mint egy nagy, tátongó, bűzlő segglyuk – jelenti ki Albert vacogó foggal egy pince ajtajából. – Ma este a barátnőm a Zigeunerkellerben fog táncolni, és a boldog közönség egyenesen a simára

borotvált, éjfekete puncijába fog belebámulni, valahányszor felemeli a lábát. Aztán végigmegy rajta az egész helyőrség. Na ebbe nyugodjon bele az ember! – Ő is fekete? – kérdezi kíváncsian Gregor. Közben éber tekintettel a környéket pásztázza. Meg van győződve róla, hogy legalább egy zászlóaljnyi orosz rejtőzködik a sötétben, készen rá, hogy lerohanjon minket és elvágja a torkunkat. – Hozzá képest én sápadt arcú vagyok – feleli Albert. – Olyan fekete, mint maga a jóisten! – Kurva? – bukkan elő Porta arca a krumpliszsákok mögül. – Mondd még egyszer – sziszegi Albert –, és lenyúzom a bőrt arról a savószínű képedről. Ő egy művésznő, ember! Francia táncokat ad elő a Zigeunerkellerben. A város tele van a nevét hirdető plakátokkal, és én imádom őt, még akkor is, ha csak egy francia nigger! – Szűz Mária, Jézus anyja! – kiáltja Porta. – Nem akarok hinni a fülemnek. Aludj már ki, az anyád úristenit! – nógatja a világítórakétát. – Szopós malacok, az istenit! Szopós malacok. Amint a fény kialszik, Porta és Pici lógó nyelvvel elhúznak. Papa ordítva parancsolja, hogy térjenek vissza az egységükhöz, de ők meg sem hallják. – Ez dezertálás! – kiabálja Papa a sötétségnek. – Ezzel betelt a pohár! A türelmem végleg elfogyott! – Ételt szagolnak, mes amis – magyarázza a Légiós. – Az egész Vörös Hadsereg se lenne képes megállítani most őket. Pici megbotlik nagy igyekezetében, és legurul egy húszméteres lejtő aljára, ahol egy felborult traktor állítja meg. Nem sokkal ezután egy bokorban nagydolgozó oroszba rohan bele. Mire a szerencsétlen a pisztolyáért nyúlna, Pici már meg is mártotta a kését a mellkasában. – A jók korán halnak – morogja az óriás, és elteszi a kését. I was so lonely, You were so charming,* – énekli Porta rekedtes Louis Armstrong-hangon, miközben a hat szopós malacot számláló alom fölé hajol. Az egyik apró rózsaszín jószág kedvesen nekidörgölőzik Pici bakancsának. Pici leheveredik a penészes szalmára, és játszadozni kezd velük. * Olyan magányos voltam, Te pedig oly elbűvölő. (angol)

– Most hagyd abba – figyelmezteti Porta –, vagy ez is öregségben fog megdögleni, mint a koca. – Miért énekled azt a külföldi dalt? – kérdezi homlokát ráncolva Pici. – Nem tom’ – von vállat Porta. – Gondolom, azért, mert tetszik. Szeretem Armstrongot. Senki nem tud úgy énekelni, mint a feketék. – Adolf őt is feketelistára tette – mondja szomorúan Pici. – Volt tőle egy remek kis lemezem. Még a szart is kiverték belőlem a Stadthausbrücke 8ban, amiért hallgatni mertem. Istenkém, hogy megruháztak. Utána még a lemezt is meg kellett ennem, hogy egy életre megtanuljam: német ember nem hallgat ilyen untermensch szemetet. – Adolf hülye, mint egy segg, de egy nap úgyis elkapjuk. Addig is légy türelemmel, fiam. Vihar után mindig kisüt a nap. – Folyton ezen jár az eszem – folytatja a malackák füle tövét vakargatva Pici. – Szerintem egyszerűen szét kellene lőni a fejét az osztráknak. De előtte még eltörnénk a bal lábát. Aztán a jobbat. Aztán mindkét kezét, az ujjaival kezdve, hogy lássa, komolyan gondoljuk. Közben a golyóit rugdosnánk, ha egyáltalán van neki olyan. Aztán lelocsolnánk benzinnel, és gyufát dobnánk rá. Ha ezt így végigcsinálnánk, na akkor talán úgy érezném, hogy rendeztük a számlát. – Ne aggódj, majd elintézzük, ha eljön az idő – ígéri Porta. – Nagyon fogja sajnálni, hogy elvállalta a führerséget, de még mennyire! Szavazz Adolfra, és halj meg fiatalon! – röhög bele az éjszakába. Valahol a városban ágyúlövedék robban. Két géppuska párbajozik egymással, de hamarosan elhallgatnak. A finálét egy aknavető puttyogása adja. Papa teljes harci felszerelésben ront rá a két tekergőre. Tetőtől talpig sár borítja. – Elment az eszetek? Mi a frászt műveltek itt? – Nézd meg – vigyorog Porta. – Lefoglaltunk hat komcsi malacot. – Mennyei atyám! – nyög fel a végsőkig kétségbeesetten Papa. – Mit tettem, ó, Uram, hogy a 2. szakasszal büntetsz? A szomszédok az egész frontvonal mentén támadnak, ezek meg közben mit csinálnak? A szalmában heverésznek és malacokkal játszadoznak! Hogy nem sül le a pofájukról a bőr! Ezt jelenteni fogom! – Miért vagy mindig olyan türelmetlen velünk, Papa? – kérdezi ártatlanul Pici. – Túl sokat foglalkozol a sereggel meg a háborúval. Inkább élvezd az életet. Sosem tudhatod, meddig teheted! – Te csak hallgass! – hadonászik Papa fenyegetően egy nyeles kézigránáttal. A távolból tábori ágyúk morajlása hallatszik. A robajok közti szünetben

tanklövegek dörögnek. – Szerintem nem ártana visszamenni – fülel Pici. Két Maxim kereszttűz alá vesz minket, de nem tudnak kárt tenni bennünk. Porta a hóna alá vesz egy malacot. Pici a hátára kanyarítja a géppisztolyt, és ő is a hóna alá csap egy-egy malacot. – Te is hozzál egyet – mondja Papának. – Mindenkinek jutnia kell belőle, különben balhé lesz. – Nem szaladgálhatsz malacokkal a hónod alatt egy csata kellős közepén! – őrjöng bíborszínű fejjel Papa. Porta kikukkant az ajtón, aztán gyorsan vissza is csukja. – Mi az? – kérdezi idegesen Papa. – Semmi különös. Csak egy ruszki ezredes géppisztollyal és német hullákat ígérő tekintettel. Golyózápor fúródik a falba, félig leszakítva az ajtót a zsanérjairól. – Különös módja a kopogtatásnak – bújik el Pici zúgolódva egy láda mögé. A visító malacok még mindig a hóna alatt vannak. – Tűnjünk innen! – int nekik Papa. – Jézus Mária! Ezek az őrültek aztán nem válogatják meg a töltényeiket! – méltatlankodik Pici. – Az ember még azt hinné, hogy valamiért meg akarják ölni. Az egyik malacka még hangosabban visít, mint a többi. Az oldalát felhasította egy repesz. A vére elönti Picit. – Nyírd ki azt a rohadék malacot! – mordul rá Papa. – Egész Oroszországban hallani lehet a visítását! Pici egy pillanat alatt átmetszi az állatka torkát. A sikoltozás hörgésbe fullad. – Ilyen fiatalon elmenni… – motyogja elérzékenyülten. Hideg, koromsötét éjszaka van, a köd vastag takaróként teríti be a tájat. Porta megáll egy bozót fedezékében, és előveszi a jelzőpisztolyt a ponyvatokjából. – Minek az? – kérdezi Papa aggódva. – Úgyse fogunk látni semmit ebben a ködben. – Azt én is tudom, de legalább látni fogják, hogy ébren vagyunk – világosítja fel Porta, és a feje fölé tartja a pisztolyt. – Aztán, míg attól fosnak, hogy rájuk akarunk rontani, mi szépen elhúzzuk a csíkot. A világítórakéta fehér derengésbe vonja a tájat néhány rövid perc erejéig, aztán megint sötét lesz, és mi továbbra sem látunk semmit. – Indulás arra a régi pozíciók mentén, egy-kettő! – utasít Papa.

Bokáig érő sárban, az erőlködéstől zihálva végigfutok a szűk árokban. Az egyik fordulónál megállok egy pillanatra, hogy cigarettára gyújtsak. Orosz arcokat pillantok meg idétlen rohamsisakok alatt. Egyenesen rám néznek a mellvéd tetejéről. Az események olyan gyorsan zajlanak, hogy az agyam képtelen követni őket. A sötétség tűzzel, füsttel és vad ordításokkal telik meg. Előttem és mögöttem oroszok ugrálnak be az árokba. Egy Kalasnyikov torkolattüze villan vakítóan a szemembe. A félelemtől félőrülten hátrazuhanok, majd gyorsan felpattanok, hogy megütközzek a velem szemben álló orosszal, aki legalább annyira rémült, mint én. Vakon feléje döfök a rohamkéssel, és érzem, hogy a penge a belei közé siklik. Egymást szorosan átölelve a sárba zuhanunk. Kirántom a kést a testéből, és megint beledöfök, aztán megint és megint. Forró vér spriccel az arcomba. Felugrok, és fejvesztve rohanni kezdek, anélkül, hogy tudnám, merre visz a lábam. A mögöttem lévő oroszok kézigránátokat dobálnak. Robbanásaik fényénél látom, hogy Porta és Pici rohan felém az árokban. Hasra vetem magam, hogy ne legyek kattogó géppisztolyaik útjában. Papa és a többiek is ott loholnak a nyomukban. Vad, véres csata bontakozik ki. Kitépem a Kalasnyikovot egy halott orosz hadnagy kezéből, és vérszomjasan lövöldözni kezdek. Egy kopasz orosz tizedes állja utamat. Valami oknál fogva mindkét keze a levegőben van. Nem vizsgálom az okát; beleürítem a fél tárat a mellkasába, és bezúzom az arcát a gépkarabély agyával. Hirtelen csend lesz. Az ütközet, ugyanolyan gyorsan, mint ahogy elkezdődött, véget is ért. „Egy kis jelentéktelen csatározás”, fogják írni a jelentések. Porta egy üveg vodkát tart a kezében. Kirántja a dugót a fogaival, legurít egy kiadós adagot a torkán, és jólesően böfög egy hangosat. A szín visszatér sovány arcába, a szeme megtelik élettel. Megtörli a száját a kézfejével, aztán lehajol, és felvesz a sárból egy puskagránátot. Lecsavarja a kupakját, és zsebre vágja a gránátot. Használatra kész, ha megint meglepnének minket. Csőre töltött géppisztollyal, mutatóujjunkat a ravaszon tartva ugrunk be Portával egy utcai ajtón, készen rá, hogy lelőjünk bármit, ami él és mozog. Tudjuk, csak az őrült fanatikusok maradnak hátra az ostromlott városokban, az ilyenek pedig nem haboznak feláldozni magukat, ha ezzel néhány ellenséges katonát is magukkal vihetnek. A következő ajtóhoz lopózunk a fal mentén. A levegőben por lebeg, alig látni valamit. Köhögnöm kell, de nem merek. Hősiesen küzdök az inger ellen.

Az első szoba üres. A következő szintén. Feltipegek egy szűk csigalépcsőn. A szívem megszűnik dobogni, amikor váratlanul egy súlyos tenyér nehezedik a vállamra. Szerencsére annyira rémült vagyok, hogy lőni is elfelejtek. – Nem kell teleszarni Adolf nadrágját – súgja a fülembe Pici. – Csak én vagyok! Ha iván lett volna, már az angyalok seggét csókolgatnád! – Az isten áldjon meg! Úgy rám ijesztettél, hogy majdnem szívrohamot kaptam – dadogom, és bosszúsan leseprem magamról a kezét. – Nézd, mit találtam – tart elém üdvözült képpel egy hosszúkás dobozt. – Tele van szivarral! Egy halott ruszki ezredes ölében találtam. – Egy elegáns mozdulattal a szájába tesz egy szivart, és rágyújt üres töltényhüvelyből barkácsolt öngyújtójával. – Te tiszta őrült vagy – suttogom elképedve. – Bármelyik pillanatban elénk ugorhat valaki, hogy szitává lőjön minket, te meg… – Egy jó szivarért érdemes meghalni – feleli halálos nyugalommal Pici. Fáklyaként a feje fölé tartja az öngyújtót, és körülnéz. A lépcső hangosan nyikorog, ahogy feljebb lépünk. – Régi szar! – gurul be Pici, és nagyot rúg egy meglazult deszkába. Az egyik fordulóban Portába botlunk. Egy fél üveg vodka van a kezében. Meghúzza, aztán átadja Picinek. Mire az üveg hozzám ér, jó, ha egy csepp van benne. – Van ott valaki? – kérdezem idegességtől remegő hangon. – Honnan tudjam? – válaszol Porta. – Szerinted látnok vagyok, vagy mi? – Hamarosan megtudjuk. – Pici pöfékel még egy párat a szivarjából, aztán bedugja a fejét az ajtón, és elbömböli magát: – Hé, iván! Gyere elő, elvtárs! Hoztunk neked valamit. – Kibiztosítja az LMG-jét, és rám vigyorog. – Egy árva fing sincs odabenn! – jelenti ki, és magabiztos léptekkel besétál. A szoba tele van szétesett bútorokkal. Porcelán- és üvegcserepek csikorognak szegecselt talpaink alatt. A romhalmaz közepén egy alvóbaba fekszik. Porta felemeli, és féltő gonddal egy régimódi tálalószekrényre helyezi. Édeskés, émelyítő halálszag üli meg a házat. Kint az utcán egy LMG kattog. Két másik is csatlakozik hozzá. Aknavetők puttyognak. Aztán újra csend lesz. Csend és hullaszag. Szinte érezzük a tarkónkon a halál tekintetét. – Nem tudom, mi van a karommal, de iszonyúan fáj – panaszolom. – Hol? – kérdezi Porta. – Mutasd.

– Te jó ég, ez vérzik – állapítja meg lógó szivarral Pici. – Ki vágott meg? – Akkor történhetett, amikor rám támadtak a lövészárokban – magyarázom. Porta kimossa a sebet a tálalószekrényen talált sörrel. – Szép vágás – jegyzi meg szánakozóan Pici. – Nem kérsz egy szivart? Ez biztosan segít. Megrázom a fejem, és az ajkaimba harapok fájdalmamban, amikor Porta kitisztítja a sebet. Kötést kapok, aztán folytatjuk a ház felderítését. A padláson egy franciaágyra bukkanunk. Felpuffadt hulla fekszik benne. Tágra nyílt, üveges szemmel réved a túlvilágra. Pici kíváncsian megböki a bajonettjével. – Megőrültél, vagy mi? A maradék józan eszed is elment? – tolja le Porta. – Lyukaszd ki, és egyenesen a képünkbe fogjuk kapni a hullagázokat. Inkább nézd meg, van-e aranyfoga. De vigyázz, ki ne durrantsd! Pici egy fogorvos tudós arckifejezésével kinyitja a férfi száját. – Egy szál se – állapítja meg szomorúan. – Proli szar acélból. A komcsik nagyon tudják, hogy kell átverni az embereket. A fejesek aranyat kapnak a bagólesőjükbe, a kulik meg vasat. És még ezt nevezik egyenlőségnek. Soha nem leszek komcsi, az biztos. Ezt akár alá is írom neked. A tető nagy része leégett, látni lehet a sötét égboltot. Világítórakéta fénye terül szét a tájon, és rögtön utána a nehéztüzérség ágyúi kezdenek dörögni. Vörös tűzlabdák pattannak ki a földből. – Jézusom! – rohan a csigalépcső felé Pici. – Jönnek a szomszédok! A süvöltés és a dörejek erősödnek. Az orosz tüzérség már a várost bombázza. Szinte kirepülök az ajtón, és hasra vetem magam két halott német mögött – egyenesen a kiontott beleik közé! Oldalra gurulok, és öklendezni kezdek. Közben hisztérikusan az egyenruhámat kaparom egy fadarabbal, hogy eltávolítsam róla az emberi maradványokat. – Nyugalom, mon ami, c’est la guerre – biztat a kis Légiós. Egy hosszú ugrással mellettem terem. – Csak egy kis emberi törmelék a háború szemétdombján. Egy idő után a tüzérség elhallgat, csak az aknavetők dolgoznak továbbra is, változatlan buzgalommal szórva körénk gránátjaikat. Két Maxim ugat dühösen, nyomjelző csíkjaik át- meg átszövik az utcát. – Honnan a francból lőhetnek? – tűnődik Gregor. – Sehol sem látom a torkolattüzet.

– A rohadékok sátorponyván keresztül lőnek – magyarázza Porta. Három páncélgránátos rohan felénk. Szó szerint rogyadoznak a szerelvényeik alatt. Zihálva levetik magukat mellénk. – Groos Feldwebel – mutatkozik be az egyik, és megigazítja vadonatúj rohamsisakját. – Joseph Porta, isten kegyelméből káplár – billenti meg vigyorogva sárga kürtőkalapját Porta. – Húzz innen, te koszos disznó! – mordul rá az őrmester, és odébb húzódik, mintha Porta pestises lenne. Aknagránát cuppanása hallatszik. Nem messze tőlünk csapódik be. Vízoszlop emelkedik az utca fölé, és egy vörös tűzcsap zúg át felettünk pörögve, hogy Pici mögött a falnak vágódjon. Leguggolok a géppuska mögé. A félelem marokra szorítja a gyomromat. A fegyver mögé bújok, és lehajtom a fejemet. Nem merek felnézni. Újabb világítórakéta ereszkedik alá imbolyogva az égről. A lövés hangja még mindig a fülemben cseng. A gránátos őrmester küldte fel. – Mi a fészkes fekete fenét csinál, maga agyatlan idióta? – őrjöng Papa. – Az egész átkozott Vörös Hadsereget a nyakunkra akarja hozni? – Ez agy helyett macskaszart hord a fejében – morogja Pici, fenyegetően az őrmestert méregetve. – Ha rám hallgatsz, Papa, most helyben kimiskárolod! – Mit képzel, kivel van dolga, Obergefreiter? – robban ki az őrmester. – Látja itt ezeket? Maga egy őrmesterhez beszél. Fel fogom jelenteni feljebbvalóval való illetlen beszélgetés miatt! – Pofa be, kisfiam. És köss csomót a pöcsödre – javasolja hahotázva Pici. – Ezt nem tűrhetem! – bömböli Groos őrmester. – Követelem, hogy büntesse meg ezt az embert! – Tűnjön innen, vagy lelövöm – válaszolja dühösen Papa. – Senki sem hívta. Ez a 2. szakasz, és semmi keresnivalója közöttünk. – Tudtommal ugyanabban a háborúban harcolunk, ugyanazon az oldalon – okoskodik Groos. – Vatta van a fülében? Nem hallotta, hogy mit mondott? Azt mondta, hogy húzza el innen a beleit – rikoltja Porta. – Minden szász ekkora marha, vagy csak maga? Mars innen, Fidó! Vissza a kosaradba, és aludj! – Ne hagyja, hogy így beszéljenek önnel, uram – mondja egy magas gránátos ugyanolyan vékony hangon, mint amilyen nyeszlett ő maga is. Az egyenruháján még érzik a raktári naftalinszag.

– Iván bármelyik percben itt lehet, hogy szétlője a seggeteket – mondja nekik nyihogva Gregor. – Talpra! Továbbállunk! – dönti el Groos. Indulatosan feltápászkodik, és egy „igazi vezéregyéniség” magabiztosságával int, hogy kövessék. A süvöltés elkerüli a figyelmét. A miénket nem, ezért igyekszünk olyan közel bújni az anyaföldhöz, amennyire csak tudunk. – Gyáva férgek! – mondja megvetően, és alig fejezi be, egy 80 mm-es gránát robban fel közvetlenül előtte. A robbanás fényénél látni lehet, hogy a sziluettje kettéválik, és a felsőteste, a nyakából lógó vaskos látcsővel együtt, elszáll és berepül egy nyitott ajtón. – Mindenható Krisztus! – kiált fel Pici. – Átkozott szerencséje, hogy az ajtó tárva volt, különben alaposan bevágta volna a kupáját! – Most mit tegyünk? – kérdezi tanácstalanul Papától az egyik gránátos. – Keressetek magatoknak egy ruszki pinát – javasolja Porta –, és kúrjátok ki magatokat a háborúból. Ez a legjobb módja annak, hogy élve megússzátok! – Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! – parancsolja könyörtelenül Papa. – Nincs szükségem magukra! Kelletlenül felállnak, és eltűnnek a sötétben. A tűz lassan elcsitul, és fenyegető csend borul a romokban heverő városra. Szitkozódva, zsörtölődve összeszedjük a fegyvereinket, és folytatjuk utunkat. – Istenem, de hideg van – lehelgeti kékre fagyott ujjait Gregor. A géppisztollyal a karhajlatában, mint egy sétáló vadász, sisakját a tarkójára tolva, Papa elindul karikalábával a 2. szakasz élén. – Gyerünk, fiaim! Keressük meg a Vörös Hadsereget, és vessünk véget a háborúnak – gúnyolódik Porta, és sátáni kacajt hallat. – Végtére is ezért jöttünk el otthonról! – Micsoda szar egy élet – sóhajtozik Pici. A nyelvével áttolja a szivart a szája másik sarkába, és kirázza a havat világosszürke keménykalapjából. – Értelmes embert nem lenne szabad belekényszeríteni egy ilyen kibaszott világháborúba. Azért életben maradni nap mint nap, hogy legyen egy újabb szar napod… – Keserűen legyint. – Tudjátok, mit? – szólal meg egy falhoz lapulva Gregor. – Szeretném meglátogatni Seggfej tábornokot, hogy kézigránátot dugja az ágyába. Az isten rohassza meg, habozás nélkül megtenném! Aztán megállnék a háza előtt, hogy gyönyörködjek a látványban, amikor a plafonhoz kenődik a

Kraft durch Freude* kurvájával együtt. – Gyerünk, mozogjatok – nógat minket Papa. – Mit képzeltek, mi a fenéért fizeti nektek a sereg azt a napi egy birodalmi márkát? Néhány orosz jön elő felemelt kézzel, de néhányan, akik velük voltak, kézigránátokat hajigálva a hátuk mögé, eltűnnek a sötétben. Pici nyolc embert kaszál le egy végtelennek tűnő sorozattal, és szétveri a fejét egy „Sztálinó”-t üvöltő tisztnek. A szakasz egy kiégett kukoricasiló mellett fékez le. A siló még mindig füstölög, jólesik hozzálapulni meleg falához. Érzem, hogy apránként visszatért belém az élet. Levetem magam az LMG mögé egy halom elszenesedett kukorica közé. Gregor hanyatt vágja magát mellettem. Nagyokat pislog. Az én szemhéjam is nehéz, mintha ólomsúlyok lennének a szempillámra aggatva. Papa komor tekintettel vizslatja a környezetünket. Biztosan arra gondol, hogy ezernyi őrült van odakint a sötétben, és mind arra vár, hogy miszlikbe robbanthasson minket. A gondolat engem sem tölt el megnyugvással, de igyekszem kiverni a fejemből. Félig lehunyom a szememet. Amíg Papa a szakaszvezetőnk, addig még van esélyünk – ha csak egy parányi is – túlélni ezt az őrületet. Nem hagyja, hogy bármelyikünk is otthagyja a fogát egy tébolyodott miatt, aki azért küldött ide minket, hogy kikaparjuk neki a gesztenyét a tűzből. Egy 37 mm-es csapódik be gellerben, de nem okoz kárt. Porta kimerülten támasztja a hátával a romos, de meleg falat, és meggondolatlanul beleköp a szembeszélbe. – Szent Ágnesre, hát van gyönyörűbb annál, mint amikor egy véres világháború kifullad, és egy lélegzetvétel erejéig szünetet tart? Mit szólnátok egy feles kávéhoz? – Van kávéd? – gyújt rá Papa az ezüstfedeles pipára. –Minek nézel? – nyerít Porta. – Ha eljön a nap, hogy nem lesz nálam legalább egy főzetre való kávé, az maga lesz a vég. – Nincs rá időnk – pöfékel Papa –, de egye fene, csináld. Végül is nem a moszkvai expressz vagyunk, hanem a 2. szakasz! Porta gyakorlott mozdulatokkal felállítja amerikai benzinfőzőjét. – Azok a derék emberek, akik egészen az Északi-sarkig hajóztak ennek a nagyszerű szerkezetnek a társaságában, legvadabb álmukban se gondolhatták volna, hogy egy napon Joseph Porta, isten kegyelméből káplár fog kávét főzni rajta – mondja elégedett vigyorral. * Erőt Jókedvből. Náci szabadidős szervezet. (német)

– Ez az átkozott csend – dünnyögi Papa. – Semmi sem esik jobban egy ilyen hideg reggelen, mint egy kis szesszel megbolondított fekete – önt mindenkinek a csuprába egy-egy adag vodkát Porta. Albert gyorsan felhörpinti a kávé felét, hogy annál több hely maradjon a csuporban a vodkának. – Még ha harminc évig fog is tartani ez a háború, akkor se fogok hozzászokni ezekhez a rohadt világítórakétákhoz – panaszkodik Albert. Az arca elé teszi mindkét tenyerét, és félgömböt formálva belőlük, meleg levegőt fúj az arcára. – Mindig a halotti gyertya jut róluk eszembe. Az élet egy nagy budi, ember, és mire észbe kapsz, már kilőtték alólad! És még azt mondják, hogy „Isten jó”. Mindjárt hülyére röhögöm magam! Egész feka életemben nem rettegtem annyit, mint azóta, hogy bekerültem ebbe a háborúnak nevezett nyomorúságba. Ja, és azóta is folyamatosan nyirkos a ruhám. Ha legalább tüdőgyulladást kapnák, de Isten másként döntött: addig kell bolyonganom e világban, míg a szomszédok közül valaki végre nem méltóztatik szétlőni a fekete seggemet! – Kortyol egy nagyot a kávés vodkából, és gyászos képpel körülnéz. – Néha azt kívánom, bárcsak jönnének és kinyírnának már, hogy vége legyen. Ha jobban belegondolsz, ember, ez nem is élet. – C’est la guerre – sóhajtozik a Légiós, ajkai közt az örök Caporallal. – Nem vagy több, mint a hulladék, ami a sereg szemétdombján köt ki. Ez Allah akarata! Porta csendesen elröhögi magát, és újabb adag kávét meg vodkát tölt a csuprokba. – Kétségtelen, Heide Führere jól átvágott minket, amikor örök békét és Kraft durch Freudét ígért körítéssel meg minden! – Felállítsuk a géppuskákat? – nyújtózik ki a jó meleg kukoricában Barcelona. – Ne, csessze meg – feleli fásultan Papa. – Ha akarnak, hadd jöjjenek, és lőjék szét a fejünket. Legalább egyszer s mindenkorra vége lesz. Még sötét van, amikor szedelőzködni kezdünk. Fintorogva magunkra terítjük nedves köpenyeinket. Sártól és ősrégi verejtéktől bűzlenek. Papa odakint, a ragadós ködben állva vár ránk. Tábori sapkája lebernyegét a fülére hajtotta, az ezüstfedeles pipa ernyedten lóg a szájából. Lehangolt, mint amilyen lehangoló a reggel. Oroszországban gyakran kezdődik ilyen szarul a nap; már pirkadatkor képes letargiába taszítani az embert. Morgolódva, nyögdécselve összeszedjük a holminkat. Fantasztikus kollekciót gyűjtöttünk össze a harcok során. Könnyű és nehéz géppuskákat,

ormótlan állványokat, géppisztolyokat, rohamkéseket, összecsukható ásókat. Töltényhevederek lógnak keresztbe-kasba a mellkasunkon, kézigránátok feszítik pattanásig a zsebeinket, a bakancsaink szárát. Ehhez jönnek még a drótvágók, a mágneses töltetek, tábori telefonok és lámpák, térképtartók és iránytűk. – Úgy érzem magam, mint egy málhás szamár – panaszkodik Porta a gázmaszkos tarisznyájával vacakolva. – Ti csak dekkoljatok itt, míg előállok a limuzinnal! – Elég a szövegből. Nyomás futólépésben, és el ne csatangoljatok nekem! Szeretném mielőbb befejezni ezt a tetves háborút, hogy végre hazatérhessünk! – Reméljük, hogy a szomszéd fiúk nem nyúlták le a hákákat az éj leple alatt – kuncog Porta, és fütyörészve elindul a szakasz többi sofőrjével. – Ha valaki kíváncsi a véleményemre – mondja fontoskodóan Pici –, szerintem legközelebb őrséget kellene állítani a hákák mellé, amikor portyázni megyünk, különben tényleg az lesz, hogy lenyúlják tőlünk. Vagy kössél rájuk biztosítást, Papa, azt se bánom. Döntsétek el, hogy mi legyen, addig én elmegyek a malacokért. – Itt maradsz! – parancsol rá Papa, de Pici meg se hallja. Géppisztollyal és kézigránáttal a kezében eltűnik a balfenéken. Egy idő után a nappalok és az éjszakák szürke homállyá folynak egybe. Szerét-számát se tudjuk a feldúlt városoknak, és már régen nem számoljuk a halottakat. A földek tele vannak kopaszra perzselődött, felfúvódott tehenekkel. Groteszk léggömbökként hevernek a hátukon, lábaik az égnek merednek. Porta majdnem elsírja magát ekkora „ételpazarlás” láttán, és bánatában belefog a rizzsel és pikáns szósszal körített Osso Buco elkészítésének a leírásába. A 27. páncélosezredet visszavonják. A századok többsége szakasznyira zsugorodott. A mi századunknak mindössze három tankja maradt. A többi roncs.

Amikor elhagytuk hazánk földjét, azt mondták nekünk, hogy a szent jogokat megyünk megvédeni. Marcus Flavius

Kora reggel volt. Inaszakadtából rohant végig a völgyön a szakasz egyetlen túlélőjeként. A század nagyobbik része odaveszett. Az orosz SMG akkor nyitott tüzet, amikor megpróbáltak átkelni a patakon. A víz és partja vértől vöröslött. A dombtetőre érve megállt, hogy kifújja magát. Szúrást érzett az oldalában. Azt hitte, hogy csak a levegő szorult be, de rá kellett döbbennie, hogy őt is eltalálták. A golyók feltépték az oldalát. Alig fogta fel, hogy mi történt vele, elsötétült a világ. Késő délután tért csak magához. A táj szétfolyni látszott a hőségtől. A férfi lassan elfordította a fejét, hogy ne tűzzön a szemébe a nap, és végignézett magán. A zubbonya szétszakadt, a gombok eltűntek. A jobb oldala egyetlen véres massza volt: szétfoszlott hús, csontszilánkok, egyenruhacafatok. – Vizet – nyögte. – Vizet – mondta ismét, de nem volt, aki meghallja. A csatatéren síri csend honolt. Nem messze tőle két orosz feküdt. Az egyik néhány órával korábban halt meg, arcát alvadt vér borította. A másik még meg-megmozdult, sebzett szájából halk hörgés hallatszott. A belei kifolytak, legyek hada dolgozott rajtuk. – Vizet – motyogta a férfi. – Szomjas vagyok… A völgy talaját üres töltényhüvelyek borították, a patakparton egy kiégett T–34-es füstölgött. Valamivel odébb egy német P–IV-es lerobbantott tornya hevert. A buja zöld füvet laposra tapodták a bakancsos lábak, a puha földet lánctalpak tépték sebesre. Az orosz beleiről felrebbent egy légyraj, és áttelepült a férfi arcára. A rovarok bemásztak nyitott ajkain, befurakodtak az orrlyukaiba. Fel akarta emelni a kezét, hogy elhessentse őket, és a fejét is megpróbálta elfordítani, de a teste nem engedelmeskedett. Vizet! – gondolta. A víz körül forogtak a gondolatai egészen addig, míg meg nem halt. Két héttel később az anyja, egy első világháborús hadiözvegy kézhez

vette az ilyenkor szokásos képeslapot: A Führerünk, Adolf Hitler nevében sajnálattal tájékoztatjuk, hogy fia: Georg Friedrich hadnagy gyalogság, hősi halált halt a Führerért, a népért és a hazáért vívott harcban. A Führer köszöni önnek. Heil Hitler!

DISZNÓTOR

A város, ahová pihenni küldtek minket, takaros és meglehetősen érintetlen. A háború gyorsan átvonult rajta, alig néhány romos házat hagyva maga mögött jelzésnek, hogy itt járt. A gázműveket természetesen felrobbantották. Visszavonuláskor mindig ezt teszik a gázművekkel, de kit érdekel. Kinek kell a gáz? Nekünk biztosan nem! A Hotel Szvoboda* tele van élettel. A főnöknő, Tánya a bárpult mögött áll, régimódi mályvaszínű ruhában, oldalán három vonzó, rövid szoknyás pincérnővel, és a német felszabadítókat várja. Érdekes és rendkívül gazdag szókincse van, amit a mongoloktól szedett össze – nem is olyan régen még ők tanyáztak itt. Porta és Pici rögtön nekilátnak megtanítani neki a kifejezések német megfelelőit. Két nappal később már minden vendéget szívélyes „Kinyalod a seggem?” köszöntéssel üdvözöl. Pici fél karja eltűnik a mályvaszínű ruha alatt. Azt igyekszik kiszedni a nőből, hogy hová rejtették a komisszárok a vodkát meg a kaviárt, mielőtt elmenekültek volna. – Dugunk? – kérdezi hite szerint kellemesen búgó hangon, mitől rezegnek a szarufák, és vérben forgó szemével nagyokat pislog a tűzhely mellett álló kitömött medve. Egy cárnő büszke fejhordozásával Vera Konsztantinova vonul be az ajtón. Méregdrága rókabundáját a benti rekkenő hőség ellenére magán tartja. Azt mesélik róla, hogy valaha rangos személyiség volt, egy nagykutya komisszár felesége. A férje természetesen „visszavonult” a Vörös Hadsereggel együtt. A többiek gúnyosan „Kegyelmességed”-nek titulálják, de ennek ellenére lerí róluk, hogy tartanak tőle, nem is kicsit. – Kavarunk egyet, kislány? – mutatja Porta a közösülés nemzetközi jelét. – Megugrod a hancúrlécet? Panyimaju? Pici keze már az emeletre menet eltűni Vera szoknyája alatt. – Csak gyorsan megmosom ma petit soeur – mormogja Vera, és csókra csücsöríti a száját. – A férjem beszereltetett egy bidét, mielőtt távozott volna. Tudod, hogy mi az a bidé? – Egy vályú, amiben kimoshatod a mézesbödönt – nevet Porta. – Franciaország tele van vele. Igaz, ott többet is dugnak. * Szabadság. (orosz)

Míg Vera a fürdőszobában ténykedik, Porta levetkőzik. A súlyos orosz pisztolyt az öltözőasztalra dobja, sárga kürtőkalapját és bakancsát azonban, mint mindig, most is magán hagyja. Lentről, a bárból Barcelona basszusát lehet hallani: Wir, im fernen Vaterland geboren, Nahmen nichts als Hass im Herzen mit, Doch wir haben die Heimat nicht verloren, Unsere Heimat ist heute vor Madrid…* Csak cipő és harisnya van Verán, amikor visszatér a szobába. Vörösesszőke haja szikrázva omlik kecses vállára. – Micsoda muff! – kiált fel Porta, és elismerően csettint a nyelvével. – Gyere velem Berlinbe. Egy vagyont kereshetnél a Zigeunerkellerben. Kétszázat fizetnek egy szingliért, ötszázat a hármas partiért. A nő érzéki mosollyal az ajkain közeledik feléje. – Ó, Jézusom, Jézusom – motyogja rekedten Porta. – Ez a látvány! Egy halottnak is felállna tőle! – Olyan édes vagy – csicsergi Vera. – De miért van rajtad bakancs? – Segít, ha menekülni kell – vigyorog Porta. – Képzeld csak el, mi lenne, ha a férjed váratlanul visszatérne a messzeségből, és Kalasnyikovval a kézben bekukkantana ide. Bakanccsal a lábamon sokkal gyorsabban szaladnék a macskakövön. A nő megcsókolja. Apró, pehelykönnyű csókokkal hinti tele az arcát, aztán hátradől az ágyra, és magával rántja Portát. – Tetszik a lőcs, kis szívem? – kérdezi egy idő után Porta. – Berlinből cipeltem ide neked, és bármit megtesz neked, amire csak kéred! – Kedves vagy – suttogja csábosan Vera. Gyengéden megborzolja Porta tarkóján a pihéket. Mikor néhány órával később Porta lemegy a bárba, valóságos hősként fogadják. – Mennyibe került? – kérdezi egy tüzér őrmester. Nem szeretne felsülni a huszonöt márkával, amit összekuporgatott. – Szerelemből csinálta! – dicsekszik Porta. – Te viszont számíthatsz rá, hogy legalább egy lepedőt le fog gombolni rólad! * Mi, távol hazánkfiai, tiszta szívvel jöttünk ide, és bár nem vagyunk hazátlanok, mától Madrid mellett az othonunk…

– Akkor tartsd meg magadnak! Különben sem az esetem – legyint csalódottan az őrmester. Otthagyja Portát, és szóba elegyedik az egyik miniszoknyás pincérnővel. – Fedezékbe – ordítja az alkoholtól imbolyogva Pici –, vagy ellövöm a pöcsötöket! A géppisztolysorozat végtelenül hosszúra nyúlik. Egy cári sassal díszített tükör ripityára törik, a bárpult mögött palackok záporoznak a földre, pattogó szilánkjaik fehér csíkokat karcolnak a padlóba. Amikor a tár végre kiürült, Pici körbenéz az üresnek ható bárban. – Kinyiffantatok? – kérdezi, miközben tárat cserél. – Most legalább tudjátok, hogy ki az, aki megszállta ezt az országot! – Egy újabb hosszú sorozattal kilövi az ablakokat, lelövi a fali festményen legelésző tehenet, és szűrőt csinál a bárt a konyhától elválasztó deszkafalból. Aztán a padlóra csüccsen, és boldogan magához szorítja a géppisztolyát. Egy számvevő őrmester – csak egyik lábán van bakancs – fejvesztve kimenekül az ajtón. Azt hiszi, visszatértek az oroszok. Tánya felsegíti Picit, hozzábújik, és hízelgően közli vele, hogy mindig is odáig volt a németekért. – Azért vannak szép pillanatai is a háborúnak – mondja érzelgősen Porta. Gondosan megigazítja Vera harisnyatartóját. – Tud róla a te komisszárod, hogy a távollétében bőkezűen osztogatod az ő privát punciját a felszabadítóknak? Ha rájön, Kolimába küld oroszhoz méltatlan magatartásodért. Vagy éppen ez a cél? Szeretnél az állami bányászatban dolgozni? – Látogatóink lesznek! – kiáltja vidáman Gregor, amikor egy Kübel fékez le csikorgó kerekekkel az épület előtt. Öt csendőr pattan ki fürgén a járműből. Balett-táncosok kecsességével kerülgetik a latyakot, hogy megóvják tükörfényes bakancsaikat. A sisakjaik is sziporkáznak, sárga pisztolytáskáik pedig, melyekből menet közben előrángatják Waltherjeiket, vadonatújak. Zajosan és magabiztosan trappolnak át az ajtón, dölyfösen kidüllesztve mellkasukat, hogy mindenki jól láthassa fényesre polírozott fejvadászjelvényüket. Nagydarab, jól táplált fickók, sugárzik róluk, hogy örömüket lelik mások megfélemlítésében. A vezetőjük, egy brutális arcú, sörszagú szász, jobb szivarzsebe fölött Blutordennel*, körbejárja a helyiséget, és vérszomjas pillantásokkal végigmér minket. – Még nem ismertek engem, mocskos disznók – bömböli önelégült hangon, s a hatás kedvéért még a padlóra is köp –, de az Úr kegyelmezzen * Korai SA-kitüntetés, a. m. „vér érdemrend”.

nektek, ha arra kerül a sor, hogy megismerjetek! – A nadrágszárából, egy különleges zsebből hosszú gumibotot húz elő. Meghajlítgatja, mintha vívótőr lenne, és fenyegetően megsuhogtatja vele a levegőt. – Hadd halljam, ki volt az a gazember, aki engedély nélkül lövöldözni merészelt! – Szerintem engem keres, Herr Wachtmeister – vigyorog Pici egy kövér szivar mögül, és észrevétlenül a csendőr húsos tokájába tolja Tokarevje csövét. – Ide figyelj, te elfuserált emberi mocsadék! Most szépen fogod a szaros kopóidat, és elhúzol velük innen a bús picsába! Vagy tudod, mit? Ha akarsz, maradj csak. Jó leszel céltáblának, ha megint lövöldözni támadna kedvem! – Maga megőrült! – dadogja a csendőr, és óvatosan hátrálni próbál. – Nem én – lő egy villámgyors csuklómozdulattal a férfi lába elé Pici. – Csak ilyen vagyok. Nem tehetek róla, hogy Frankenstein az apám, és minden reggel vért itatott velem anyatej helyett! – Letartóztatni! – gügyögi falfehér arccal a csendőr, de semmi sem történik. Az emberei már régen kimenekültek az épületből. Pici rámordul, és az öklével az orrára csapja a rohamsisakját. A szász olyan sürgősen távozik, hogy az utcára kiérve megbotlik a saját lábában, és hasra esik a sáros, olvadt hóban. – Ebből még baj lesz – jósolja komoran Barcelona. – Ha ezek erősítést hoznak, nekünk végünk. Kinyírnak minket! – Fogjátok a cókmókotokat, és tűnjünk innen – parancsolja Papa. – Úgyis zárunk – közli határozottan Tánya. – Viszlát, fiúk. Majd holnap találkozunk, seggnyaló németek! Leengedi a rolettát, és kikapcsolja a medve szemét megvilágító lámpát. Kifelé menet Pici még belevág az öklével egy épen maradt ablakszembe. Az ökle vérzik, de nem zavarja. Nyalogatja, mint medve a mézet. – Ezt meg mi a fenének csináltad? – kérdezi haragosan Papa. – Azért, mert komcsi ablak volt! – feleli Pici. Dühében akkorát rúg egy kukába, hogy az átszáll az utca túloldalára. – Mindig olyan mogorva vagy velünk – mondja szemrehányóan Papának. – Sose hagyod, hogy jól érezzük magunkat egy kicsit. Én imádom bezúzni az ablakokat. Kölyökkorom óta csinálom. Ha ki kellene fizetnem az összes ablakot, amit betörtem, életem végéig törleszthetném a kölcsönt a Nemzeti Banknak. Kár, hogy nem voltál ott, amikor Daviddal, a Heyn Hoyerstrasse-i szűcs fiával betörtük a David Station összes ablakát. A zsernyákok bokáig jártak az üvegcserépben. Az ő hibájuk volt, de tényleg. Gázvezetéket javítottak az utcában, és a barmok otthagyták a felszedett utcaköveket szép halomba

rakva. Mintha csak ránk vártak volna, amikor arrafelé mentünk a Boldog Malacból jövet. „Vigyázz, kész, tűz!”, kiáltotta a zsidó kölyke, és elvetette az első követ. Egyenesen Willy Nass főfelügyelő asztalán landolt. Széttörte a személyes kávéskancsóját, és felborította a tintatartóját, úgyhogy egy rakás fontos dokumentum tocsogó kávé és tinta lett. Nass persze nagyon pipa lett, és utánunk eredt az egész kapitánysággal. Csakhogy mind egyszerre akart kijutni a Reeperbahnra, így a kapuban megrekedtek. Míg elhárították a dugulást, mi elkötöttünk Daviddal két bringát a varietészínház mellől, és tekertünk, mint az állat a kopókkal a nyomunkban. Jesszusom, hogy mekkora zamekot kaptam, amikor végül a karmaik közé kerültem. Csak én, mert Daivd elhúzott Buxtehude felé. Azt mondta, segítenie kell a nagynénjének paradicsomügyben. Nass mindenféle ijesztő büntetéseket helyezett kilátásba a bringalopásért meg a garázdaságért. Szó volt valami vénasszonyokról meg egy újságállványról is. Én persze megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy semmi közöm hozzá, hiszen még bringázni se tudok. „Hazugság”, visította, és akkorát csapott a gumibotjával az asztallapra, hogy az kettészakadt. „De nem baj, hamarosan úgyis kiderítjük az igazságot!”, ígérte, és lelökdösött a földszintre, onnan meg ki az utcára. Ott alám raktak egy rendőrbringát, amit Nass elismervény ellenében kért ki a raktárból, és egy Oberwachtmeister, aki a bajszával kiköpött Adolf volt, rám ordított: „Gurulj le!” Azt akarta, hogy ereszkedjek le a Davidstrassén, bele egyenesen az Elbába, csak hogy kideríthessék, tudok-e bringázni. Nekem eszem ágában se volt elmerülni az Elbában, ezért kétszer is elestem a bringával, ők meg kétszer megvertek, mert azt akarták, hogy megértsem, mennyire fontos nekik. Harmadjára is felültettek a nyeregbe, és egy jó nagyot toszítottak a bringán. „Gurulj, te kis patkány”, parancsolta Nass a puhakalapja alól. „Jól van, uram”, rikoltottam, és oldalt kinyújtva a lábamat, hagytam, hogy a bringa guruljon. Nem kellett hozzá sok, és száguldott velem, mint a huzat, le a meredek Davidstrassén, aztán be a még meredekebb Bernhard Noch Strasséra. Közben majdnem megcsókoltunk egy 2-es villamost, meg integettünk az ötmárkás kurváknak a Fischermarkton. A Landingsbrückéhez érve viszont kénytelenek voltunk megválni egymástól, mert a bringa mártózni akart egyet az Elbában, én meg nem. Hallanotok kellett volna Nasst, hogy szitkozódott, amikor rájött, hogy a bringa belefúlt a folyóba! Azt mesélték, hogy ki kellett pengetnie az árát. Teljesen jogosan, mert az ő neve volt az elismervényen. – Nem hagynád végre abba ezt a képtelen történetet? – könyörög neki Porta, aki rossz hangulatban van, mert megfázott. – Jobb lenne, ha a bagólesőd helyett a füledet tartanád nyitva, különben még kinyírnak

minket. A komisszár spiné, akivel az imént társadalmi kapcsolatokat ápoltam, azt mesélte, hogy miután a Vörös Hadsereg elpucolt, egy rahedli NKVD-s föld alá vonult. – Ostoba pletyka – legyint Gregor Martin. – A szomszédaink elvesztették a bátorságukat. A háborút megnyertük. Már csak át kell kelnünk Oroszországon, hogy pacsit adjunk a ferde szeműeknek a földgolyó túloldalán. – Jól van, de előbb meg akarom mutatni a lábamat az orvosnak – mondja két hapci közt Porta. – Kurvára fáj, és az nagy út lesz. Van róla fogalmad, hogy milyen kibaszott nagy orosz anyácska? – Tudjátok, mit mondok én? – döngeti meg a mellkasát Pici. – Azt, hogy ki kellene füstölnünk azokat a gennyes NKVD-seket, hogy végre egy kis nyugalmunk lehessen! – Akkor menj és csináld – javasolja neki Porta. A mutató- és hüvelykujjával a földre tessékeli orrából a váladékot. – Már kibaszottul elegem van abból, hogy folyton ide-oda loholok mindenki kérésére meg parancsára. Sír a lelkem, ha belegondolok, hogy mások mi mindent csinálnak odahaza Berlinben, miközben én katonásdit játszok. – Megint földhöz veri, aztán iszik egy jó nagy adag vodkát. – A mi német istenünk nem is olyan nagy fej. Ha tényleg az volna, akkor gondoskodott volna róla, hogy egy bizonyos Adolf Hitler nevű bohémiai tizedes feldobja a bakancsát az első világháborúban! – Vigyázz a szádra, Porta – fenyegeti meg Heide. – Kötelességem jelenteni minden káromló szavadat az NSFO-nak. Nem kérdés, hogy mi lesz az eredménye, ha megteszem. – Tán a jövőbe látsz? – kérdi gúnyosan Porta. A kézfejével megtörli levedző orrát. Árulkodó kattanás hallatszik a közelből. Ösztönösen a falnak lapulunk. – Egy géppisztoly. Egy átkozott géppisztoly – suttogja Pici, miközben lehasal. Porta egy vén kandúr ügyességével átsurran az utca túloldalára, és eltűnik egy csámpásan lógó pinceajtó mögött. Alighogy ez megtörtént, egy másik pinceajtóból lőni kezdenek. – Egy balalajka! Isten rohasszon meg, ha nem az! Egy balalajka! – kiáltja izgatottan Gregor és gépiesen visszalő. Ugyanilyen beidegződött mozdulatokkal beélesítek egy tojásgránátot, és a pince felé hajítom. Tompa puffanás hallatszik, és sárgásvörös láng villan bele az éjszakába. Fényében orosz rohamsisakok csillannak meg. Pici fülsértő csörömpöléssel átrohan egy üvegajtón. A Schmeisseréből

lövedékek robbannak ki rövid sorozatokban. Egy perc se telik bele, és Pici megjelenik az ajtókeretben. Kirúgja a maradék üveget a bakancsával, és két hatalmasat tüsszent. – Itt a balalajka! – emel magasba egy Kalasnyikovot. – A muzsikus sajnos feldobta a talpát. – Ezek a megveszekedett szomszédok képtelenek megülni a seggükön – panaszolja rekedt hangon Barcelona. Ő is megfázott, mint mindannyian. Felköhögi a fikát, és ráköpi egy fagyott vértócsában heverő döglött lóra. – Beláthatnák végre, hogy legfeljebb bosszúságot tudnak okozni nekünk! – Te csak ne legyél benne olyan biztos – szipákol Porta. Megint jól meghúzza az üveget. A vodkát afféle C-vitamin-pótléknak tartja, ezzel akarja kikúrálni magát a meghűlésből. – Sose tudhatod, hogy mire képesek. Ha sikerül összeszedniük magukat, újult erővel fognak támadni, és akkor kezdhetjük elölről az egészet. – Tudjátok, mit gondolok? – kiabálja Pici egy csemegeüzletből. – Ez egy újabb harmincéves háború, mint az, amikor Jézus a földre szállt seregeivel a Vörös-tengernél, hogy megrakja a törököket. – Enyhén szólva felszínesen ismeri a Bibliát. A város távolabbi végéből ágyúzást hallani. – Ezeknek szar van a fejükben – prüszköl Gregor. – Mi a tökömet kell állandóan lövöldözni? Bárcsak a tábornokom mellett lehetnék. Vele aztán móka volt a háború! – Csendőrökre nem lövünk, nem igaz? – kérdezi tőle rejtélyesen Porta. – Nem hát – feleli Gregor, és a szájába töm egy egész maréknyi torokfertőtlenítő tablettát. Egy halottól „kapta”. – Sok mindent nem szabad – kiabálja Pici. Dühösen felkap egy elhajított, de még egyben lévő kézigránátot, és bevágja egy ablakon. – Csesszétek meg! – Istenkém, hogy miért kell mindenkinek tüsszögnie és krákognia ebben az országban! – mélázik szipogva Porta. – Nem tud rá valaki valami gyógymódot? Úgy érzem, mintha a bacik szögesdrót akadályt telepítettek volna a torkomba. – Egy kézigránát a seggedbe, esetleg egy sorozat szájon át bevett géppisztollyal – vihog cseppet sem viccesen Gregor. – Egykettőre elmulasztaná a torokfájást! – Az biztos – ismeri el Papa. Megkotorja a pipáját a kése hegyével. – A megfázás kellemetlen dolog, annál is inkább, mert nem jár érte betegszoba. – Milyen igazad van – bólogat Pici. – Tegnap felkerestem a dokit. Hát nem kirúgott? Még azt is kilátásba helyezte, hogy rács mögé csukat a

háborús erőfeszítések akadályozásáért. „Lázas vagyok, uram”, tiltakoztam. „Legalább ötvenkét fok lázam van.” „A seggében, mi?”, kérdezte a doki. „Hol másutt, uram?”, feleltem, mire ordítani kezdett, mint egy megveszekedett. Jobbnak láttam elhúzni a csíkot, amíg még lehet. Előtte azért még sikerült az arcába tüszkölnöm. Hadd próbálja ki ő is, milyen az, ha az embernek ötvenkét fokos láza van! – Kinek az emberei? – ugat ránk egy szörnyen kövér hadnagy. Húsos, hófehér arcából monokli villog. – Ki a fasz kérdi? – feleli az árnyékból Porta. A hadnagy begurul, és követeli, hogy mondjuk meg, melyik egységtől vagyunk. – Szerintem dugjunk fel egy géppisztolycsövet a seggébe, hátha attól megnyugszik – heherészik a sötétben Gregor. – Lehet, hogy hasfájós, és ki kellene vakarni belőle a szart. – Maga egy tisztet sérteget! – őrjöng a hadnagy. – Ki maga, maga mocskos disznó? – Ezredes a kínai seregből – dobja be vidáman Pici. – Panyimaju, grabit?* – Elég! – szól rájuk Papa, mert attól tart, hogy a „beszélgetésnek” komoly következményei lesznek. – De ha egyszer kínai ezredes? – vinnyog a nevetéstől Porta. – Két szupertitkos pekingi ejtőernyősezred parancsnoka. Herr Leutnant, uram. Még a kínaiak se tudnak róluk, uram! – Hé maga, hadnagy! – csapkodja nevettében a térdét Pici. – Rossz irányba indult, ember! Iván Bűzovics bármelyik percben itt lehet, hogy kilője az óraüveget a csipái közül. Vagy szeretne felröppenni az angyalok közé, beverni nekik egyet? A hadnagy feltépi a pisztolytáskáját, teátrálisan kibiztosítja, és Picire szegezi, aki, ahelyett, hogy meghátrálna, a szájába biggyeszt egy szivart, s egy nagyiparos eleganciájával meggyújtja. A Légiós lekanyarítja a géppisztolyt a hátáról, és a hadnagy lába elé küld egy sorozatot. Golyók pattognak minden irányba. A hadnagy szeméből kiesik a monokli, és ezer darabra törik az utca kövén. – Hívjak egy üvegest, uram? – kérdezi segítőkészen Porta, miközben a hadnagy osztaga rendezetlen sorokban eltűnik a sarok mögött. – Le van tartóztatva! – visítja hisztérikusan a tiszt, és * Értetted, seggfej? (orosz)

belecsimpaszkodik Papa karjába. – Azonnal vegye le rólam a kezét! – dörren rá Papa. – Ez nem egy laktanya, uram, és mi nem újoncok vagyunk. Ez egy frontszolgálatos egység, és én a parancsnoka vagyok. Semmi közünk magához. Nem is ismerjük magát! – Ezért lefokoztatom! – vinnyogja a hadnagy. – Ez zendülés! Haditörvényszék elé fogom állíttatni magukat! – Verd ki a fogát, Papa – javasolja gonosz kacajjal Pici. – És rúgd fel a seggét a nyaka köré! Egy kétéltű vágtat végig az utcán és fékez le mellettünk a latyakban. Abból az irányból jött, amerről mi is. Löwe főhadnagy száll ki belőle, és fürge, hosszú léptekkel a koszos, átfázott és nagyon rosszkedvű Papához lép. – Hát itt vannak! – mosolyog rá Löwe. Hanyagul megérinti a sisakja peremét, és kérdőn a hadnagyra néz. – Maga mit keres itt? – Közben cigaretta után kotorászik a zsebében. Papa tüzet ad neki, és a kövér hadnagy felé int a fejével. – Ez a tiszt lerohant minket, és utasításokat kezdett osztogatni. Épp azt próbáltam megmagyarázni neki, hogy szeretném, ha nem tenné. Löwe kifújja a füstöt, és körülnéz. – Jöjjön velem – parancsolja a hadnagynak, mielőtt még az kinyithatná a száját, hogy folyvást engedjen elfojtott haragjának. Anélkül, hogy megvárná, visszasiet a járműhöz, és beül a sofőr, Brinck tizedes mellé. A hadnagy kelletlenül követi. Alig emeli be a lábát, Brinck rátapos a gázra, és egy hatalmas sárfelhő kíséretében elviharzik. – Egyes sorba! Kövessetek! – morogja keserűen Papa. – A francba! – sóhajtozik Pici. – Már megint felhúzta az orrát, de ezúttal nem az én hibám. Az a hülye tiszt kezdte! Hogy egyeseknek miért nincs egy csipetnyi humorérzékük sem? – A tisztekkel mindig ez van – csapja földhöz orrváladékát Porta. – Képtelenek befogni a szájukat, amikor mi beszélünk. Ez az ő nagy bajuk. Egy bútorüzletben húzzuk meg magunkat. – Csapdákat ellenőrizni! – mondja buzgón Heide, és benéz egy pamlag alá. – Ne változtassátok meg a bútorok helyét, és ne, ismétlem, ne nyúljatok a festményekhez. – tanácsolja Porta. – Ha láttok egy Sztálin-képet, hagyjátok úgy, ahogy van. A mi furmányos ellenségeink imádnak robbanószerkezet dugni a bútorok alá, és a festmények mögé. Fordítsátok Sztálin képét a fal felé, fiaim, és kirobbanó élményben lesz részetek!

– De tényleg! – kiált fel Pici. – Emlékeztek, mikor el akartuk vinni azt a rohadt döglött disznót, és az egész falu a levegőbe repült egy motorbiciklis szakasszal együtt? Mintha az egész földgolyóbis kifordult volna a sarkaiból! A szomszédok egy dróttal a lőszerraktárra kötötték a disznót, és amikor megemeltük, bumm! Akkorát szálltam, hogy Jézus csak pislogott, amikor a fejem kibukkant a felhők alól. De ha legalább maradt volna valami a disznóból… Csak annyi, hogy az ember megízesítsen vele egy nyamvadt tükörtojást! – Van valakinek fegyverolaja? – lát neki a géppisztoly szétszerelésének Heide. – Fegyverolaj? Minek az? – fintorog megvetően Heide. – Csapd oda a taknyod, pajtás, oszt kenegesd be azzal. A ferde szeműek is azt csinálják. A seregük semmit sem hagy veszendőbe menni. – Ne szarakodj velem, te szemétláda! – sziszegi gyilkos tekintettel Heide. – Elég! – parancsol rájuk Papa. – Nem akarok még több bajt, agyatlan barmok. Nektek tényleg nem szorult semmi a füleitek közé? – Kimerülten leveti magát egy hímzett pamlagra, és a mennyezetre szegezi a tekintetét. Távoli moraj zavarja meg az ejtőzésünket. – Tankok – nyúl a kürtőkalapjáért Porta. – Inkább egy vonat – nyújtózkodik jólesően Pici. – Most megy át egy alagúton. – Vonat? Te tisztára hülye vagy! – veti magát rémülten a padlóra Gregor. – Ez egy ágyú volt. Egy kibaszott nagy ágyú! Fülsiketítő robbanás hallatszik. – Jézus Mária! – kucorodik labdává Pici. – Ha csak egy kicsit közelebb lett volna, soha nem látjuk meg az édes otthont. És szegény Julius géppisztolya sem lett volna soha kipucolva! – A kurva életbe! – visítja Gregor, és kidugja pulykakas-ábrázatát egy ablakon. Egyik pillanatról a másikra teljesen megvadul, és lövöldözni kezd, egy egész tárat beleürít a sötétségbe. – Lőjetek le! – ordítja, és kivág az utcára egy kézigránátot. – Ide tizenkét embert, és nyírjátok ki azt, aki többé nem akar ebben a tetves, rohadt hadseregben harcolni! – A feje fölé emeli a géppisztolyát. – Gyertek ide, és vegyétek el! Nekem elegem van belőle! Csesszétek meg az elcseszett háborútokat, ezt meg dugjátok fel magatoknak, és szarjátok ki Dél-Amerikában, egy kibaszott polgárháborúban. Aztán nyomjátok le úgy, szarosan Adolf torkán, és kérjétek meg, hogy mondjon köszönetet az ajándékért! Papa és Barcelona négykézláb odamásznak hozzá. Gregor egy rugós

matracon ugrál, kezében egy teli tárral, amit sehogyan sem tud a géppisztolyba csúsztatni. – Ó, istenem! – sipítja. – Többé soha nem jutunk haza! A szomszédok szét fogják lőni a rohadt német seggünket! Papa lekever neki két hatalmasat. – Náci vadállat! – kiáltja őrülten forgó szemekkel Gregor. Körbekaszál az üres géppisztollyal. – Ti nem tudjátok, ki vagyok én! Én meg a tábornokom szabadalmat jegyeztettünk be erre a háborúra! Ti csak nyomorult fogaskerekek vagytok, akiket ki kell pöckölni, ha már elkoptak! – Idegösszeomlást kapott – kever le neki még egyet Papa. Barcelona hátracsavarja Gregor kezét, és elveszi tőle a fegyvert. – Vedd le rólam azt a mocskos áruló kezedet! – vonítja Gregor. Dühösen küzd Papa és Barcelona ellen. Azt képzeli, hogy ők a kivégző osztag, és azért jöttek, hogy az oszlophoz vigyék. – Ha férfi vagy, halj meg férfi módjára, de ha teheted, vigyél magaddal néhány szarházit! – mondja ijesztően dülledt szemekkel. – Jól jöhet még ott, ahol Isten és Sátán cserekereskedelmet folytatnak a lelkekkel! – Mindig ugyanaz – sóhajtozik egy oszlopos ágy mélyéről Pici. Szürke keménykalapját a szemére tolta, szájából szivar fityeg. – Különben meg igaza van. Ha együtt mennénk a pokolba, sokkal mókásabb lenne. Mózes is ezt mondta a cigányoknak, amikor kollektívan belefulladtak a Vöröstengerbe. Váratlanul Albert is megvadul. Talpra szökken, és orgonálva, mint egy farkas, rohangálni kezd a bútorraktárban. Nem sokáig, mert beleszalad Portába, aki az ütközéstől Heidére esik, és leviszi a géppisztoly alkatrészeit az ágyról. Heide felüvölt, mint egy oroszlán, és a kijárat felé igyekvő Albert hátára veti magát. – Te büdös fekete patkány! Ezt nem úszod meg! Egy újabb hatalmas gránát süvölt el felettünk, és mi a padlóhoz préseljük magunkat. A süvítést iszonyú robbanás követi. – Mi a frász történik? – kiáltja hisztérikusan Barcelona, amikor a masszív betonépület megrázkódik, mint budi a szélviharban. Repeszek pattognak minden irányból, vakolatot vernek le a falakról. A levegő megtelik porral. A raktár túlsó végében az iroda üvegablakai csörömpölve összeomlanak. – Halt! Ki van ott? – kapja fel a géppisztolyát a Légiós. – Az apokalipszis lovasa – feleli Brinck tizedes, és vidáman lehuppan

közénk egy kilőtt ablakból. – Ti aztán alaposan elrejtőztetek! Két órámba telt megtalálni titeket. – Megőrültél? – mondja fejcsóválva Papa. – Még jó, hogy nem talált el egy repesz! – A háború kockázatos vállalkozás – vigyorog gondtalanul Brinck, és egy tábori telefont tesz a padlóra. – Mi ez? – kérdezi aggodalmasan Porta. – Tábori telefon, 1932-es modell – tájékoztatja üdvözült arccal Brinck. – A híradósok most fektették le a kábelt. Bátorkodtam a „Sauerkraut”* hívójelt javasolni nektek. A parancsnok fedőneve „Eisbein”**. Ha iván rákapcsolódik, azt fogja hinni, hogy kifőzést nyitottunk. Még a végén felhív minket, és rendel valami kiadósat. Azért túlságosan ne aggódjatok a telefon miatt. A szomszédok olyan megveszekedetten lövöldöznek, hogy a híradósok nem győzik javítani a kábeleket. Szóval nem sok vizet fog zavarni. Valamivel később Gregor megint begolyózik. Már félig kimászott az ablakon, mire Papának és Barcelonának sikerül elkapniuk. Alaposan elagyabugyálják. Ez az egyetlen gyógymódja a harctéri tébolynak. Alig csillapították le, Albert is elkezdi. Már megint orgonál, és a fejével a falat ostromolja. Aztán előveszi a kését, és ádáz rohamra indul egy dívány ellen. Szó szerint miszlikbe aprítja a bútort, s amikor egy rugó az arcába pattan, még jobban bedühödik. A végén annyira belegabalyodik a hevederekbe és a kárpitba, hogy alig tudjuk kiszabadítani. – Ez a fekete majom teljesen megőrült – mérgelődik Papa. – Vegyétek el a fegyvereit, míg meg nem öl mindannyiunkat! Kintről gránát sivítása hallatszik. A robbanás bevilágítja az éjszakát. Újabb detonáció következik, aztán megint újabb. Egymást érik a becsapódások, vég nélkül. Egy ajtó kiszakad a helyéről, és átrepül a raktáron. Úgy lenyesi egy gyalogos fejét, mintha hóhérbárd volna. – És még volt képük azt mondani, hogy ebben a városban nyugalom van – fészkelődik be Pici mellé az oszlopos ágyba Porta. – Hát lehet így pihenni? – Szerintem ostrom készül! – fülel Barcelona. – Halljátok? Ez egy 75 mm-es volt! – Jézus Mária! – bújik egy díszpárna alá Pici. – Az nagyon durva tud lenni! * Savanyú káposzta. (német) **Csülök. (német)

Az utcán bakancsos lábak trappolnak végig sietve. A Légiós óvatosan kikukucskál az ablakon. – Par Allah! – kiált fel rémülten. – Ez iván! Tele van velük az utca! – Iván? – kapja fel a fejét Papa. – Lehetetlen! Ez azt jelenti, hogy a teljes hadosztályt visszaverték! Porta sem akarja elhinni. Az ablakhoz megy, és kidugja rajta borzas fejét. Gyorsan vissza is húzza, behunyja a szemét, és elkeseredetten felnyög. – A francba! Az egész rohadt Vörös Hadsereg itt van! – felkapja a géppuskáját, és a raktár hátsó ajtajához rohan. Mintha magasugrók lennénk, úgy lendülünk át a deszkakerítésen. A hátunk mögött kézigránátok robbannak, és egy géppisztoly torkolattüze villan fel a sötétben. Hátradobok egy kézigránátot, és rohanok, ahogy csak tudok. Szemeteskukák állják az utamat, de ezek sem állíthatnak meg. Átrontok közöttük, mint egy tank. Az orosz tüzérség a közeli parkot bombázza. Lehasalunk, és várunk. A félelem görcsbe rántja a gyomromat. Egy patak medrében fekszem, de hogy miként kerültem oda, arról fogalmam sincs. Észre sem veszem, hogy jéghideg vízben fekszem, és recseg alattam a jég. Csak a robbanásokat látom. Egy emeletes ház rogyik össze nem messze tőlünk. Csak most fogom fel, hogy tovább kell menekülnöm. A becsapódások vészesen közelednek. Amint a következő adag gránát lehullt, felpattanok, és átnyargalok a parkon. Egy bombatölcsérbe vetem magam; még bűzlik a vas és a lőpor szagától. A bombázás dühös crescendóvá erősödik. A föld remeg és ugrál alattam, mintha a világ ki akarna fordulni a sarkából. Lőnek mindennel, amijük csak van: tábori ágyúkkal, mozsárral, gyalogsági fegyverekkel. A mozsár a legrosszabb. Szinte hangtalanul érkezik, és hatalmasat robban. Annyira félek, hogy sikítani szeretnék, és elfutni, el messzire. De elég régen harcolok ebben a mocskos háborúban ahhoz, hogy tudjam, az biztos halált jelentene. Lejjebb csúszom a bombatölcsérben, és igyekszem olyan kicsire összezsugorodni, amennyire csak tudok. Egy gránát csapódik be nem messze tőlem. A légnyomás majdnem letépi a fejemről a rohamsisakot. Egy pillanatra elvesztem az öntudatomat: a sisak szíja kis híján eltörte a gégémet. Az agyamat tökéletesen üresnek érzem, a kezem hideg, mint a jég. Egy örökkévalóságnak érzem azt a kis időt, amíg az élet visszaköltözik belém. Tankok közelednek, hallom a lánctalpaikat. T–34-esek és gigantikus KV–2-esek csörtetnek át a parkon. Átgázolnak mindenen és mindenkin.

Útjukat elhaló sikolyok jelzik. Német géppuskák őrült ugatását hallom, nyomjelző csíkjaik keresztülkasul szelik az éjszakát. Öt-hat világítórakéta emelkedik az égre, sápadt nappali fénybe vonva a tájat. Kilesek a gödörből, és megpillantom a parkon, az ösvény mellett átvonuló T–34-eseket. Tisztán látni lehet, hogy gyalogosok ülnek a tornyuk mögött. A tankelhárító lövegeink végre-valahára működésbe lépnek. A 88 mmesek hangja olyan, mintha valaki egy hatalmas vasajtót csapkodna. Az egyik T–34-es tűzgomolyaggá robban szét; aztán egy másik is követi. Az ellenkező irányból lánctalpcsörgés közeledik. Egy T–34-es áll meg a tölcsér mellett, olyan közel hozzám, hogy érzem a kipufogójából kiáramló meleget. Ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném a lánctalpát. A szívem majdnem leáll a rémülettől. Reszketve markolom a földet, úgy próbálom még közelebb préselni magam hozzá. A tank lövege eldördül; úgy érzem, mintha az én fejem durrant volna szét. A lövedék leírhatatlan erővel hagyja el a csövet. Pokoli szerkezet, mintha maga az ördög találta volna fel. Egy szakaszvezető próbál átrohanni a tankok között. A 3. szakasznál szolgál. Azaz csak szolgált… A T–34-es géppuskája egy gyors sorozattal széttépi a mellkasát. A férfi elesik, az LMG kirepül a kezéből. Bicegő léptekkel egy kadét követi. A tank elé érve döbbenten megáll, és bénultan szembenéz a páncélozott acélszörnnyel. A löveg megint eldördül. A kadét elbukik, mint egy kidöntött fa. Egy pillanatig azt hiszem, hogy meghalt, de nem. Görcsösen a földet markolászva a rejtekhelyem felé próbálja vonszolni magát. – Ne! – motyogom. – Ne ide! – Ha a tankból észreveszik, mindketten halottak vagyunk! Az Otto-motor felbőg, és a T–34-es lassan elindul. A lánctalpai a bombatölcsér felé közelednek. Lázasan összekötözök két kézigránátot. A legrosszabbra számítok. A tank hirtelen kifordul. Rögök és kavicsok gurulnak a gödörbe. A páncélos belecsúszott a túloldali árokba. Épp alája akarom hajítani a kézigránátokat, amikor megfordul, és csörtetve a kadétnak ront. A szerencsétlen fölhöz préseli magát egy kerekded szikladarab mögött, aztán megijed, és megemelkedik. A tank elüti, és maga alá tapossa. Csak egy véres paca marad belőle. A T–34-es elviharzik. Egy miniatűr fahídon próbál átkelni, de az

összezuhan a súlya alatt. A híd alatt rejtőzködő két gyalogos katona szörnyethal. Fogalmam sincs, hogy mióta futok, csak azt veszem észre, hogy megálltam. Az idő elvesztette jelentőségét. A térdem remeg, a combom görcsöl, mintha csomót kötöttek volna az izmaimra. A szájam taplószáraz. Egy bokros terület szélén állok, tanácstalanul és rémülten. Az egyik bokorból egy kéz nyúl ki, és kirántja alólam a lábamat. – Nyugi – hallom Porta hangját. – Nem olyan vészes a helyzet. A szomszédok csak meg akarták mutatni nekünk, hogy ők is vannak még. Nem szeretnék, ha elbíznánk magunkat. Árt a jellemnek. – Papa? – kérdezem kifulladva. – Ott heverészik, és az éjszaka hűvösét élvezi a többiekkel együtt. Mi egészen ügyesen megúsztuk, a 3. szakaszból viszont egy gomb sem maradt, és állítólag a hadosztálynak is ellőtték a tökét. Seggfej tábornok ezúttal alaposan melléfogott! Papa mászik oda Gregorral a sarkában. – Át kell jutnunk oda – mutatja. – Iván ezen az oldalon gyülekezik, itt nem vagyunk biztonságban. A hadosztályunk fele odaveszett. Menjünk. A bútorgyár mögé fogunk kerülni. Ott egyelőre biztonságban leszünk. – Arrafelé tele van T–34-esekkel és KV–2-esekkel – tiltakozom. – Észre fognak venni minket! – Leszarom őket! Ne nézz oda! Át kell jutnunk! Pici! – Itt vagyok! – csörtet oda Pici. – Nálad van a kályhacső? – kérdezi tőle Papa. – Még szép – vigyorog Pici. – Meg a belevaló is. Ma apák napját tartunk tűzijátékkal! Barcelona is megérkezik. – Az előbb beszéltem a segédtiszttel. Azt akarja, hogy a mélyút felé vonuljunk vissza. – A segédtiszt kapja be – jelenti ki Porta. – Én nem fogok semmiféle mélyút felé vonulni, az egyszer biztos. Az egész Vörös Hadsereg arra fog vonulni, és ha mi odadugjuk a képünket, akkor tuti, hogy szarrá lövik. Ha a tiszt úr azt akarja, hogy kövessünk el kollektív öngyilkosságot, akkor miért nem azt mondja? – A bútorgyár mögé megyünk – jelenti ki Papa. Felemelkedik, és magához szorítja a géppisztolyát. – Kövessetek! Eddig nem volt időm észrevenni, mennyire fázom, most viszont annál inkább érzem. A bakancsom merő víz. – Jóságos isten, de fázom – hajtom a fülemre a gallért.

– Hamarosan meleged lesz – vigyorog porta. – Szétszóródni, az istenit! – parancsolja Papa. – Hányszor kell még elmondanom, hogy ne tömörüljetek egybe! Hátulról ágyúdörgést és tanklövegek dörrenéseit halljuk. Két tank lángokban áll. Az egyik vörösen izzó szilánkokra robban szét. Egy orosz rohan el mellettünk lobogó nagykabátban, feltűzött szuronnyal. Felemelem a géppisztolyt, és a hátába eresztek egy sorozatot. Feljajdul, és elbukik. A puska, csövén a hosszú, fura alakú szuronnyal, kirepül a kezéből. Követem a többieket a bokrokkal szegélyezett ösvényen. Átugrok egy kilőtt tankelhárító löveget, és lezúgok egy meredek lépcsőn. – Tartsátok a távolságot! – szól ránk Papa. – Vagy egyszerre akartok meghalni mindahányan? Szétszóródni, anyaszomorítók! – Aknák! – kiált fel Barcelona, és megtorpan, mintha egy láthatatlan falnak rohant volna. – Aknák – motyogja, és úgy áll, mint aki gyökeret eresztett. Halálosan fél tőlük, miután többször is levegőbe repítették. Jó régen történt már, de az ilyesmit nem felejti el az ember. Az egész szakasz áll. Ha aknákkal van dolgod, jobb nem törődni velük, különben sosem fogsz továbbmenni. – Gyerünk, indulj! – taszít előre Papa. Rakéta villan a fejünk felett. A szakasz huszonöt tagja huszonöt szoborrá dermed. Így állunk hosszú percekig, védtelenül, fehér fényben fürödve. Végre ránk borul a védelmező sötétség. A város olyan, mint egy felbolydult méhkas. Mindenhol rohangáló katonákat látni, oroszokat és németeket vegyesen. Sebesültek és haldoklók nyöszörögnek, jajgatnak. Az utca közepén egy T–34-es pörög vadul, aztán vakító villanással felrobban. A városközpontból csatazaj hallatszik. – Remélem, nem teszik tönkre Tánya szállodáját – aggódik Porta. – Lehet, hogy a komisszár jött vissza a feleségéért – mondja Gregor, és szomorúan felnevet. – Minél többet tapasztalok, annál világosabbá válik számomra, hogy az egyetlen kincsünk a tyúkszaros életünk – sóhajtozik Porta. Kimerülten leheveredünk egy apró domb mögé. – Kacsák! – ébred fel Portában a vadászkopó. És tényleg. A fegyverzajon túl hápogást lehet hallani. – Ha sikerül elkapni vagy kettőt, olyan portugál rizses kacsát rittyentek nektek, hogy mind a húsz ujjatokat megnyaljátok utána – ígéri Porta. Úgy nyalogatja a szája szélét, mintha máris érezné a kacsasült ízét. – Mennyei lakoma! Először veszel némi rizst, persze

csak ha megvan a kacsa, aztán egy kis könnyen beszerezhető hagymát, meg egy köteg sárgarépát. Végül paradicsomot, olajat, sót és borsot. A rizst kacsazsírban kell megfőzni, fokozatosan adva hozzá a vizet egészen fövésig. Legalábbis a recept szerint, mert én jobban szeretem a víz helyett borral. Ha megfőtt, simítsd ki a rizst, és helyezz rá kacsahúst szép egyenletesen. Aztán vágd össze a paradicsomot a hagymával, és oszd szét a tetején. Olyan pazarul fog illatozni, hogy azt fogod hinni, a békebeli karácsony tért vissza. – Fogd már be, ember! – vicsorog rá a sötétből Albert. – Mit gyötörsz minket, he? Élvezed? – Mindenki fogja be – csattan fel Papa –, és figyeljetek ide! – Kiveszi a kihűlt pipát a szájából, és odaint magához. – Te szépen átmész a patakon, lehetőleg csendben és észrevétlenül. Világos? A többiek velem jönnek. A romok mögé kerülünk abból az irányból –Miért éppen én? – szorul össze a gyomrom. – Mert azt mondtam – zárja le az ügyet Papa. – Nyomás! Tartsd nyitva a szemed és a füled, s ha ivánba botlasz, lőj fel egy zöld rakétát. A kacsák ijedten szétrebbennek, ahogy belegázolok a jeges vízbe. A hideg valósággal beleharap a csontjaimba. Néhány perc, és már az ujjaimat se érzem. Egy elhagyatott géppuskafészek mellett megállok, hogy kiöntsem a vizet a bakancsomból. Kényelmetlen, használhatatlan vacak. Rövidebb, lábszárvédős orosz megfelelője ezerszer jobb. A miénk csak arra jó, hogy megfelelően csillogjon a parádén. Egy gazdasági épület mögött találkozom a szakasszal. – Szétszóródni – hessent szét minket Papa. Morgolódva bekúszunk a szederbokrok közé. A tüskék felszakítják a hidegtől fokozottan érzékeny bőrünket. – Ti ketten itt maradtok! – mondja Papa Gregornak és nekem. – De az isten szerelmére, nehogy vaktában lövöldözni kezdjetek nekem. Kizárólag torkolattűzre lőtök! Albert! Kússz oda ahhoz a halom répához, és fedezd a házat. Szép csendben, értetted? Bent vannak, és gondolhatod, hogy be vannak tojva. Márpedig, ha valaki fél, az nyitva tartja a fülét, és a legapróbb neszt is meghallja. – Én is be vagyok szarva, ember – vinnyogja Albert. – Istenkém, de még mennyire! Ha arra gondolok, hogy bármelyik percben kinyírhatnak. Hiszen még alig éltem! Rekedt, elfojtott köhögés rezzent össze minket. Papa és Barcelona kikúsznak a rétre, mint két kígyó. Porta a tenyerébe temeti az arcát, hogy elfojtson egy tüsszentést, Albert

pedig ijedtében betapasztja a fülét. Porta végre fellélegzik, és ránk mosolyog. Sikerült visszatartania a hapcit. Ha nem így történik, az igazi katasztrófa lehetett volna. Nem kell hozzá sok, hogy elszabaduljon a pokol, főként ha az ember az ellenséges sereg orra előtt tanyázik. Hangos prüszkölés hallatszik a disznóólból. Három-négy másik követi, olyan hangosak, puskadörrenésnek hatnak az éjszakában. – Iván ugyanolyan taknyos, mint mi – állapítja meg elégedetten Porta. – Micsoda szégyen! – Ez a háború az oka mindennek – dünnyögi fanyar képpel Gregor. – Ha nem lövik el a kókuszodat, akkor mindenféle betegségeket meg fájásokat szedsz össze. Az egész testem sajog, de sehol egyetlen pirula. És még az emberi jogokról zagyválnak. Még jóformán el sem kezdett élni az ember, de már elkapják, és kivernek a fejéből minden épkézláb gondolatot. Soha nem fogom elfelejteni Paustot, a kiképző őrmestert, akinél kopasz voltam. Olyan vörös volt az arca, mint egy főtt rák, a lehelete pedig bűzlött, mint egy pöcegödör. Hatalmas rések tátongtak a fogsorában, és a fogai sárgák voltak, mint az érett sütőtök. Egyszer voltam olyan hülye, és félreugrottam, ahelyett hogy elkaptam volna egy gyakorlópuskát, amit felém dobott. „Nem fogom elfelejteni magát!”, visította olcsó sört és büdös halat fröcskölve a képembe. Később, még azon a délutánon, szóvá tettem, hogy a rohamsisak, amit kiosztottak, túl kicsi, a nagykabát túl nagy, a bakancs pedig szorítja a lábamat. Ez már túl sok volt neki. Ettől a többiek is felbátorodtak, aminek aztán meg is lett a következménye: a következő három hetet reggeltől estig gázmaszkban töltöttük, csak étkezésnél vehettük le. Még a latrinán is viselni kellett. Ha a század többi része tizenöt perc pihenőt kapott, Paust különórát tartott nekem. „Vi-gyázz!”, visított rám. „Gázmaszkot fel! Előre in-dulj! Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő!” Amikor már éreztem, hogy összeesek, a segítségemre sietett: „Feküdj! Előre kússz! Segget le, pöccsel és golyókkal a földet szántani, maga szerencsétlen, visszamaradott csimpánz!” A világért se mulasztott volna el átvezényelni a sárgödrön, utána meg a vizesárok alján, mintha nem is katona, hanem tengeralattjáró lettem volna. Amikor még ezek után is életben voltam, csalódottan rám visított: „Vissza és elölről!” Mire eljött a dél, és a nap zenitre hágott a makulátlanul kék égbolton, már csak vánszorogni tudtam. A maszk gumija úgy dagadt-süllyedt a képemen, mintha fújtató lett volna. A puskám ólomnehéz volt, és síkos a verejtékemtől. A vastag egyenruhából vödörszámra csavarhattad volna a vizet, de jaj volt neked, ha csak egy gombot is meg mertél lazítani. Délután kivittek minket gyakorlatozni vidékre. Paust természetesen engem tisztelt

meg a géppuskával. Előbb oda meg vissza loholtatott vele a szántóföldön, aztán kitalálta, hogy vetődjek hasra és pattanjak fel, mert az sokkal viccesebb. Még ennél is mókásabbnak találta a géppuskával a háton történő vágtázást. De nem ám a szántóföldön, hanem a fák közt, hogy érdekesebb legyen. Mondanom sem kell, az is volt, amikor a géppuska csöve beakadt egy-egy fába, és jól tarkón lendített. Egy nap végül feladtam. – Gregor széttárja a kezét, és félénken a hosszú épület felé sandít, melybe tudomásunk szerint oroszok fészkelték be magukat. – Azon a délutánon, amikor sor került a le-fel játékra, lent maradtam a géppuskával. Úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Paust őrmester rögvest odarohant, és fújta a sípját, mintha az élete múlt volna rajta. Nem láttam őt, de hallottam, és a hangját soha nem fogom elfelejteni. Hányszor kértem a mennyeieket, hogy vezéreljék az utamba itt kint! „Szóval nem akarunk felkelni, Martin géppuskás?”, üvöltött rám. „Istenemre mondom, széttaposom magát ember! Kicsinálom magát! Nem mozdulok innen, míg remegő kocsonyává nem löttyent össze, míg könyörögni nem fog, hogy hagyjam meghalni!” Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy visszatér belém az erő. Akkor még nem tudtam, hogy Paust éppen ezt akarta elérni: azt, hogy annyira gyűlöljem, hogy maga a gyűlölet adjon erőt nekem. Ha nem tudsz gyűlölni, de úgy istenigazából, soha nem lesz belőled jó katona. Ha nem gyűlölsz tiszta szívedből, nem leszel képes ölni. A gyűlölet az ember legerősebb energiaforrása. Ott feküdtem egy kibaszott vesztfáliai mező közepén, valahol Paderborn, a dicső pápai város határában, a saját verejtékemben fuldokolva egy gázmaszk belsejében. Az arcom égett a gumi alatt, a maszk üvege olyan párás volt, hogy szart se láttam. Az egyik bakancsom sarkát elhagytam, az egyenruhám cafatokban lógott. A térdem fájt, mint az istennyila, és dőlt belőle a vér. Úgy emlékszem, még a bokámat is megrándítottam, de mindez eltörpült a fortyogó gyűlölet mellett, ami talpra állított és továbbhajtott. Az erőm azonban hamar elapadt, és kénytelen voltam lerogyni a folyóparton egy fa tövébe. Paust ordított, ahogy a torkán kifért, de alig hallottam. Most már tudtam, hogy addig nem fog leszállni rólam, míg teljesen ki nem csinált. Én tényleg tiszt akartam lenni, de azon a napon, ott a folyóparton eldöntöttem, hogy soha nem leszek. „A folyóba!”, parancsolta. „Előre inddulj! Egy-kettő, egy-kettő, anyámasszony katonája!” Fel akartam állni, de a lábam nem bírt megtartani. A síp a fülembe sivított. Hason kúszva másztam be a folyóba. Paust habozás nélkül hadbíróság elé állítatott volna parancsmegtagadásért, és ti jól tudjátok, mennyire félünk még a gondolatától is. Inkább a halál, mint Germersheim! Becsúsztam a vízbe, mint egy elfuserált krokodil. Útközben elvesztettem a sisakomat, de Paust utánam rug-

dosta. „Sisakot fel! Majd én megmondom, hogy mikor veheti le!” Úszni nem volt erőm, így hát másztam az aljzaton, amíg bírtam levegővel. Utána már nem bírtam, de felállni sem volt erőm. Két szakaszvezetőnek kellett kihúznia. Mentőt hívtak, és kórházba vittek. Annyira kivoltam, hogy azt hittem, egyenesen a hullaházba visznek. Az orvos megkérdezte, hogy ki művelte ezt velem, de én akkor már tudtam, hogy mit kell válaszolnom. Azt mondtam neki, hogy kiestem az ablakon. Nyolc napig voltam benn, de tíz perccel azután, hogy visszatértem a századhoz, már ugyanott kellett folytatnom, ahol abbahagytam: a díszlépést vertem lefeszített lábfejjel egy kibaszott vesztfáliai szántóföldön. „Mellkast ki! Segget összeszorítani!”, visította Paust őrmester. A lábfejnek a derékszíjjal kellett egy vonalban lennie. Igen, belénk verte, olyan alaposan, hogy egészen a túlvilágig eltrappoltunk volna lefeszített lábfejjel. – C’est la guerre – suttogja a Légiós. – A háború hulladéka vagyunk. Ez a mi sorsunk, és el kell fogadnunk, mert Allah akarta így! Csendben fekszünk egy darabig, és reménytelen életünkön tűnődünk. – Mi az? Ti még itt vagytok? – kérdezi morcosan Papa. – Már nem – feleli Albert, és eltűnik a bokrok közt. Mi is elindulunk Gregorral. Olyan sötét van, hogy alig néhány méterre lehet ellátni. Nekimegyek valaminek, amiről kiderül, hogy egy felborult talicska. Halkan elkáromkodom magam. Egy ütött-kopott rohamsisak emelkedik fel a túloldalról. Gregor, gyorsabban, mint a gondolat, eldobja a boláját. Az orosz a nyakához kap, hörög egyet, és elterül. – Mi a fenét csináltok? – kérdezi riadtan a répa mögül Albert. – Ó, Jézusom! – nyög fel a halott orosz láttán. – Azt hiszem, mindjárt idegösszeomlást kapok! Hogy az ördög vinné el a papát! Kellett neki éppen a porosz huszároknál vernie a dobot! Hogy miért nem tudott inkább otthon maradni a pálmakunyhóban! Akkor a legderekabb fiacskája most nem lenne nyakig benne ebben a fosos német világháborúban! – Hogy az isten… – ordít fel Gregor, mikor egy leírhatatlan méretű tűzoszlop döfi át az éjszakát. A mennyek felé emelkedik, mint egy izzó templomtorony, aztán iszonytató gombafelhővé terül szét, befedve az egész várost, sőt onnan lentről nézve úgy tűnik, az egész világot. Félig megvakulva és megsüketülve bámuljuk az egyre csak dagadó és dagadó kárminvörös tűzernyőt. Fehér és sárga lángnyelvek csapnak ki belőle, és fokozatosan dühösen lobogó tűzgomolyagok millióira esik szét. A robbanás centruma felől Porta és két orosz rohan felénk. – Futás, az istenit! – ordítja Papa. Kábán követem. A lábam magától visz.

Egy orosz húz el mellettem, nyakában Kalsnyikovval. A perzselő légnyomás mindkettőnket a földre taszít. Kétségbeesetten bekotorunk a patakmederbe, és belefekszünk a jeges vízbe. Bevizezem a sapkámat, és az arcomra szorítom. A víz már nem is olyan hideg: ha nem is fortyog a hőségben, érezni lehet, hogy felmelegedett. – Idióták! – mutat a dühöngő lángok irányába az orosz, aztán cuppogó bakanccsal eliszkol. Valamivel később a szakasz egy szétrobbantott szökőkút mellett gyűl össze. A medencében álló gránitkozák nemcsak a fejét vesztette el, hanem egész felsőtestét is. Csak a nadrág és a csizma maradt meg belőle. – Mi a fene volt ez? – kérdezem, miközben égés elleni kenőccsel kenegetem magamat. A bőröm több helyen is felhólyagzott. – Nem mi, hanem ki – feleli gyilkos indulattal Papa. – Az a hígagyú Porta, ki más? – Honnan a fenéből tudhattuk volna, hogy ez lesz belőle? – zihálja Gregor, és vizet locsol vörösre pirult arcára. – Azt hittem, hogy egy széf tárcsája – mentegetőzik Porta. – Tudod: egy kis forgatás balra, egy kicsi jobbra, és gazdag ember vagy. Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, dehogy nyúlok hozzá én! Képzelhetitek, hogy megijedtem, amikor a durranás közepén találtam magam. – Ekkorra pofátlanságot! Hogy rohadjanak meg mind, ahányan vannak! – szitkozódik Gregor fázósan a kabát gallérja közé húzva a nyakát. – Állítólag pihenni küldtek ide minket, és erre tessék, szarabb a helyzet, mint kint a fronton! A fél Vörös Hadsereg itt dekkol a német vonalak mögött. A kurva életbe! Albert közeledik ugrándozva a géppisztolyával a nyakában. Női szőrmebundát visel, őrült, vörösessárga fazont, hajtókáin rókafarkakkal. Vastagon kirúzsozta húsos ajkait, és nagy vörös karikákat festett a szeme köré. Úgy néz ki, mintha egy őrült szürrealista festő keltette volna életre. – Te meg hogy nézel ki? – tátja el a száját Papa. – Úgy, ahogy – feleli Albert. Kikap egy kenyérdarabot egy halott kezéből, beleharap, és rögtön ki is köpi. – Miért nem tudnak azok a baromarcúak ideküldeni néhány Stukát, hogy kiiktassák az ágyúkat? – teszi fel a költői kérdést Barcelona. Szórakozottan focizni kezd egy lyukas futball-labdával. A város határából még mindig idáig hallatszik a csatazaj. Tankok dörögnek, tábori ágyúk morajlanak, páncélöklök robbannak, s amikor mindhárom hallgat, géppuskák hisztérikus ugatása tölti meg az éjszakát. – Két ember menjen a parkba! – mutatja Papa a pipájával.

Alberttel elbattyogunk. Még félúton sem vagyunk, amikor egy szénfekete macska billeg át előttünk antennaként égnek álló farokkal. – Itt maradunk! – fékez le Albert. – Ez balszerencsét jelent. Ha továbbmegyünk, halál fiai vagyunk! – Jól van, akkor maradjunk egy darabig – vonok vállat. A fenének van kedve csuromvizesen mászkálni. Majd megvesz az isten hidege. – Aztán visszamegyünk, és azt mondjuk Papának, hogy szétnéztünk, de nem láttunk semmi különöset. – Ha rájön, hogy egy fekete macska miatt vertük át a fejét, megöl minket – mondja Albert, és látom rajta, hogy már a megoldáson töri a fejét. Egy ház összeomlik, vaskos ujjakra emlékeztető lángok törnek ki a romjai alól. Valahol a közelben kézigránátok robbannak. Ahogy belesünk a sarkon, Portát pillantjuk meg. Kétrét görnyedve megy a járdán, és fura hangokat hallat. Döbbenten figyeljük. Porta felmászik egy nagy halom törmelékre, és még jobban lehajol, hogy beröfögjön a tátongó lyukon. – Ui-ui! – Ez megőrült! – suttogja Albert fehéren villogó szemét forgatva. – Éppen ettől tartottam. Olyan furcsán viselkedett mostanában. Hidd el nekem, ember, hogy a macska tehet róla. Maga az ördög lakozik minden fekete macskában! – Akkor jó sok ördög lehet – felelem én –, mert fekete macska is van rendesen! – Nem tudtad, hogy az ördög sok ezer kicsi ördöggé tudja osztani magát? Képesnek kell lennie rá, különben hogyan lenne német ördög, meg amerikai, meg ruszki? Erre nem tudom, mit mondjak, ezért inkább hallgatok. Porta közben, még mindig röfögve, eltűnik a romok közt. – Géppisztollyal felszerelt malacnak képzeli magát – motyogja fejcsóválva Albert. – Ez a háború tönkretesz minket. Mikor visszatérünk, Papának nincs ideje meghallgatnia a jelentésünket. Az egyik újonccal van elfoglalva. – Ezt nem fogja ennyivel megúszni! – ordítja rákvörösen. – Miért lőtte le azt a három foglyot? – Nem azért vagyunk itt? – kérdez vissza pofátlanul a kadét őrvezető. – Sarkot összezár! – üvölti le Papa. – Húzza ki magát, ha velem beszél, megértette? És ne feledje: Herr Feldwebel! Az őrvezető összecsapja a sarkát, és a nadrág oldalvarrására tapasztja a tenyerét.

– Hogyne, Herr Feldwebel – feleli izzó tekintettel az újonc. – Miért lőtte le a foglyokat? – teszi fel ismét a kérdést Papa. – Feltartották a kezüket, és nem volt náluk fegyver, de maga lelőtte őket, mintha veszett kutyák lettek volna. Ez gyilkosság! – Én nem láttam, hogy felemelték a kezüket, Herr Feldwebel! Azt hittem, fegyver van náluk. – Hülyének néz? – csattan fel Papa. – Távolabb voltam tőlük, mint maga, mégis tisztán láttam, hogy felemelt kézzel jönnek ki a házból! – Én is, meg mindenki! – kiáltja Pici az egyik sarokból. – Te fogd be! – rivall rá Papa. – Nélküled is elboldogulok. Adja át a géppuskát – mondja az őrvezetőnek. – Ezennel felmentem a géppuskás feladat alól, és kinevezem futárnak. Majd meglátjuk, hogy lesz-e kedve és energiája foglyokra lőni! Annyit fog lótni-futni, hogy a seggéről is leolvad a zsír, de még így is örülhet. Ha azt tenném, amit tennem kellene, kivégzőosztag előtt végezné, maga gyilkos gazember! Most pedig tűnjön a szemem elől. Már a puszta látványától is hányingerem támad! Albert az ablak mellett ül extravagáns bundájába burkolózva. Fáradtnak tűnik. – Feküdj le, és aludj egyet – biztatom. – Aludjak? – néz rám, majd az ablak felé riadtan. – Te meghibbantál, ember! Az a fekete macska figyelmeztetés volt. A szomszédok bármelyik percben itt lehetnek, ezt én mondom neked. Én nem szeretném átvágatni a torkomat, mint a 4. szakasz emberei. – Nyugi. Hűtsd le azt a fekete véredet – csitítom. – Nem lesz itt semmi gond. A szomszédok éppolyan kimerültek, mint mi. – Én nem tudom – feleli –, de van egy nagyon szar érzésem. Azok az átkozottak készülnek valamire. Nézz csak végig ezen a rohadtul hosszú utcán. Mielőtt finghatnánk egyet, ezernyi lyukból előbújhatnak, hogy ránk törjenek. – Te meggárgyultál! Hagyd őket a francba, és gyere, hunyjunk egyet! Összebújunk, mint két kóbor kutya, hogy melegítsük egymást. Egy perc se telik bele, és mély, lidércnyomásos álomba merülünk. Idegtépő süvöltés térít magunkhoz minket. Felpattanunk, géppisztolyt és kézigránátot ragadunk. Az egyik fal eltűnik egy sűrű porfelhőben, és a légnyomás átdob minket a szobán. Egy zongora száll be valahonnan a szomszédból, és csengő-bongó hanggal a szemközti falnak csapódik. Az ajtó felé rohanok, mikor Julius Heide elkap, és leránt a padlóra. Gigászi narancssárga lángnyelv csap fel, és úgy bevágja a dupla szárnyú ajtót tokkal együtt, mintha papírból lenne.

– A rohadékok így akarják tudtunkra adni, hogy még léteznek – morogja Barcelona vakolatot köpködve. Albert hosszú sorozatokat ad le az ablakból. – Ki a fenét lő az az idióta? – őrjöng Papa. Két lépéssel ott terem, és berántja Albertet az ablakból. Az LMG csörömpölve a padlóra zuhan. – Egy ruszki volt! – védekezik Albert. – Egy őrült cilinderben, mint Porta. – Nem érdekel! – jelenti ki Papa. – Ha még egyszer el mered sütni azt a szart csak azért, mert berezeltél, szétlövöm azt a rusnya fejedet, megértetted? Lassan megnyugszunk. Cigaretták parázslanak a sötétben. Megpróbálunk visszaaludni, de nem megy. – Porta hol van? – kérdi egy idő után Papa. – Azt képzeli, hogy disznó lett belőle – feleli Albert a vörösszőke bunda mélyéről. – Kint bóklászik a romok közt és röfög! – Röfög? – kérdezi hitetlenül Papa. – Porta? Megőrült volna? Minek röfög? 155 mm-esek sorozata csapódik be a közelben, a zaj elnyomja Albert válaszát. – Az isten szerelmére, hát már soha nem hagyják abba? – siránkozik Gregor. – Belegondoltatok már valaha, hogy mibe kerül egy gránát? Kurva drága, nekem elhihetitek, és a legtöbbet potyára lövik el. Istenemre mondom, teljesen meghibbantak! – Te hiszel Istenben? – dugja elő Albert a fejét a rókabundából. – Hülye vagy? – mondja fazékhangon Pici. Egy hatalmas láda mélyén kuksol, azt bérelte ki ágynak. A fedelet magára csukta, csak egy ujjnyi rést hagyott, hogy levegőt kapjon. – Mert te igen? – néz Albertre komisz mosollyal Gregor. – Ha van, akkor feketének kell lennie – röhög Barcelona. – Egyszer láttam róla egy fényképet egy amerikai magazinban. Egy öreg fickó volt hófehér szakállal, a fején cilinderrel, a kezében sétabottal. – Isten mindig öreg, akár fehér legyen, akár fekete vagy sárga – állítja Gregor. – Egyszerűen öregnek kell lennie. Gondoljatok csak bele, mi mindenen kellett keresztülmennie, hogy összeszedje azt a rengeteg tapasztalatot. – Ha Isten olyan, amilyennek mondják, akkor nagyon ki lehet, és nem valami toleráns – filozofál Albert. Közben a géppisztolyát fényesíti a bunda ujjával. – Szerintem katonatiszt lehet, különben nem akarná, hogy folyton leboruljunk előtte meg imádkozunk hozzá.

– Hogy Isten mit tesz, az nem vitatéma – jelenti ki a Légiós, aki épp a Koránt tanulmányozza áhítatos buzgalommal. – Amit Allah tesz, az igazságos, és el kell fogadni! – „Gott mit uns”, ez áll a derékszíjunk csatján – folytatja némi tűnődés után Albert. Úgy tűnik, nagyon élvezi ezt a vallástémát. – Miért kellene Istennek mindig velünk lennie? Az angolok és a jenkik sokkal többet járnak templomba, mint mi! Na és mi van az ateistákkal? Isten őket is segíti néhanapján, mint tapasztalhattuk. Most akkor mi van? – Muszáj neked hetet-havat összehordanod erről az istentémáról? – fakad ki Papa. Dühösen pöfékel, és sűrű füstfelhőket ereget maga köré. – A vallás olyan, mint az ópium – mondja fontoskodóan Gregor. – Én meg a tábornokom mindig egyetértetünk ebben. Megpuhítja az embert. A tábornokom szerint a papokat nem lenne szabad beengedni a mennyországba, mert ők tehetnek róla, hogy annyi anyámasszony katonája van. – Hát… nem is tudom – sóhajtozik Albert. Visszahúzódik a bundájába, mint egy kígyó az üregébe. – Ezt meg hogy a francba kell érteni? – kérdezi ingerülten Heide. Az LMG-jét takarítja, mint mindig, ha ideje engedi. – Úgy, hogy fogalmam sincs, van-e Isten vagy sem. Meg úgy, hogy képtelen vagyok felfogni ezt az egészet, ember! – Akkor most megparancsolom neked, hogy döntsd el: hiszel Istenben vagy sem – néz rá fenyegetően Papa. Olyan dühös, hogy még a pipát is kivette a szájából! – Vagy hiszel Istenben, vagy nem. Döntsd el most, aztán pofa be! – Már megtettem – közli Albert. – Már régen eldöntöttem, hogy azt fogom hinni, hogy nem tudom, van-e Isten vagy sincs. Most meg haragszol rám, csak azért, mert vállalni merem a hitemet! – Az hagyján, hogy Papa haragszik rád, de mit fog szólni Allah, ha egy nap majd eléje állsz! – nevetgél a Légiós. – Nem hiszem, hogy erre valamikor is sor kerülhet – állítja magabiztosan Albert. – Én egy kedves, tisztességes fickó vagyok, aki csak akkor öl, ha parancsot adnak rá, és csak akkor nyúl más holmijaihoz, ha nagyon muszáj. – Elég, elég! – kiabál Papa. – Vagy szeretnéd máris kideríteni, létezik-e túlvilág? – Ui-ui! – hallatszik az utcáról. – Ez Porta! – nevet fel Gregor. Óvatosan kiles az ablakon. – Nem láttál errefelé egy kocát? – kérdezi Porta a túloldali járdáról. – Fekete foltok vannak az oldalán, a szeme meg világoskék, mint nekem.

– Hát ez nem lehet igaz! – pattan fel Papa. – Ez a marha röfög és kék szemű kocákat hajkurász, miközben a szomszédok lassan mindent kilőnek a seggünk alól. Gyere vissza, te! Gyere vissza, de rögtön! Ez parancs! – ordít ki az ablakon. Portát azonban elnyeli a sötétség. Hiába, egy kék szemű kocának nehéz ellenállni. Egyre több katona érkezik más egységekből is, hogy leüljön mellénk melegedni a tűzhöz, amit Pici gyújtott a szoba közepén. Pici jelzőport szór a tűzbe egy konzervdobozból. A lángok gyönyörű vörös színt kapnak tőle. Kuncogva figyeljük a látványt. Porta érkezik meg nagy dérrel-dúrral. – Az a nyamvadt koca kommandós kiképzést kaphatott! – közli csalódottan. – A sarkában voltam, és valahányszor hívtam, válaszolt. Aztán, amikor már azt hittem, hogy az enyém, fent a függőhídnál, támadásba lendült, és átnyargalt a folyón a szomszédokhoz. Nem lepne meg, ha már vígan falatoznának belőle! – Az a dagadt monoklis hadnagy – motyogja Barcelona a vörös lángokat bámulva. – Ő az oka mindennek! – Azt hittem, lecsukták – mondja Gregor. – A konyhások azt pletykálják. – Ha ilyen egyszerű lenne – ingatja meg a fejét Barcelona. – A rohadék egy követ fúj az aranygallérosokkal. Két órával azután, hogy ráfordították a kulcsot, ki kellett engedjék, és még bocsánatot is kellett kérniük tőle. – Ezért kell inkább szétlőni azt a hájas fejét – húzza elő a Naganját Porta. Heidére szegezi, aki ösztönösen előrebukik. – Nos, én húzok – teszi el vagány mozdulattal a pisztolyt Porta. – És mégis hová, ha szabad kérdeznem? – morogja Papa. A pipáját tömködte nagy igyekezettel, míg Porta meg nem zavarta. – Szó se lehet róla. Nem fogom hagyni, hogy körberohangáld nekem fél Oroszországot. Itt akarlak tudni magam mellett, ahol rajtad tarthatom a szemem. – Két perc, és itt vagyok – ígéri Porta hármat mutatva. – Csak megnézem, hogy mi ez a hirtelen csend. Nagyon gyanús ez nekem! Gregor lapokat oszt gyakorlott csuklómozdulatokkal. Egy darabig békésen kártyázunk, aztán Pici váratlanul felkap egy benzines kannát, és Albert fejéhez vágja. Albert vele szemben ül, rókavörös bundájában úgy fest, mint egy színes rajzfilmfigura. – Ez a fekete majom jobban csal, mint száz zsidó! – lendíti meg a kannát Pici. A szeme vérben forog. – Odateszi a kezét a bank fölé, mintha pénzt tenne, de egy frászt! – A kanna másodszorra is Albert fején landol.

Valamelyik nagyot kong. Albert leesik a székről. És magával rántja a kártyaasztalt. – Maradj ott, hogy halálra gyilkolhassalak, te büdös kongónémet, te! – üvölti Pici, és harmadjára is a feje fölé emeli a kannát. – Már meghaltam! – visítja Albert, védekezően a feje fölé tartva a kezét. – Nem látod, ember? Vérzek, meg itt fekszek elterülve! – Állj fel, te szaros fekete hulla! – rúg feléje Pici. Löwe hadnagy viharzik be, mögötte a monoklis hadnagy. – Hol van Porta tizedes? – kérdezi Löwe acélos fénnyel a szemében. – Hol van az az átkozott gazember? – Libát tép, uram – feleli esetlenül tisztelegve Pici. – Hogy mit csinál? – tátja el a száját Löwe. – Libát tép, uram! – mutatja Pici a tollfosztás mozdulatait. – Na majd megtépem én, csak kerüljön elém! – mondja fenyegetően Löwe. Idegesen megigazítja a koszos sapkáját, aztán Papára néz. – Ha előkerül, mondja meg neki, hogy haladéktalanul vonszolja a seggét a századirodára. És azt is mondja meg neki, hogy ha jót akar, kerülje Hinka ezredest. A parancsnok többé látni sem akarja. Hadbíróság és Germersheim van kilátásban, uraim! – Na és a hadosztállyal mi a helyzet, uram? – kérdezi fontoskodóan Pici. – Porta meg a tábornok nagyon jóban vannak, uram! – Magáról is gondoskodom, Creutzfeldt! – ígéri Löwe. Azzal sarkon fordul és elvágtat. A dagadt hadnagy rakétaként követi. – Mi a fenét csinálhatott már megint? – rágódik Papa. – Az a csirkefogó az őrületbe kerget. Úgy csinál, mintha az egész sereg érte lenne. De mondok én nektek valamit! Nem vagytok több egy rakás szarnál, és ígérem nektek, hogy nem nyugszom, míg egytől egyig Gremersheimbe nem kerültetek! Ott majd megtanultok viselkedni! A monológjára ajtócsapódás tesz pontot. Porta jelenik meg. Egy visító kocát vonszol maga után. – Végül mégse pártolt át hozzájuk – mondja boldogan. – Nem bírta néhány óránál tovább a komcsiknál. Csinos, mi? A visítás ne tévesszen meg benneteket. Csak a viszontlátás feletti örömét szeretné kifejezni. – Jelentkezned kell a századirodán. Most! – közli szárazon Papa. – Majd ha időm lesz rá. Most nincs, mert sokkal fontosabb dolgok várnak rám, mint egy fontoskodó tiszt. – Jelentkezned kell, akár van rá időd, akár nincs – mondja erőtlen hangon Papa. – Gregor, hívd a századot! Gregor látja el a híradós feladatokat.

– A kapcsolat megszakadt – jelenti ki a röhögéstől rázkódva Porta, és egyetlen mozdulattal kirántja a telefonzsinórt. – Gyere, Pici, főzni fogunk. Csak eszünk és eszünk – kerek négy órán át. A zsír végigcsorog az arcunkon, és lecsepeg a mellkasunkra, az ölünkbe. Közben kilátogatunk, hogy helyet csináljunk az újabb adagoknak. Annyira ki vagyunk éhezve, hogy nem győzünk betelni az étellel. Egyszer csak azt látjuk, hogy Gregor feje lilulni kezd. Porta javaslatára belekapaszkodunk a lábába, és fejre állítjuk. Addig rázogatjuk, míg egy hatalmas darab disznóhús ki nem esik belőle. Mire elégedetten hátradőlünk, már csak a lerágott csontok vannak meg a disznóból. Nyögdécselve, nagyokat böfögve elterülünk a padlón. Halálra zabáltuk magunkat.

A háború betegség. Sven Hassel

A vonatot alig néhány méterre a biztonságot jelentő alagúttól érte bombatalálat. A mozdonyvezetőt és a fűtőt, a letépett kazánnal együtt, négyszáz méterre dobta a robbanás. Az első kocsi függőlegesen égnek állt, a második harmonikává gyűrődött. A Jabók visszatértek. Az első foszforbombákat dobott a vöröskeresztes kocsikra. Egy pillanat sem telt bele, és az egész szerelvény egyetlen tomboló lángtengerré vált. Az utasok – betegek – többsége szénné égett a guruló kórház ágyaiban. A vadászbombázók tettek egy kört, és újra támadásba lendültek. Ezúttal a géppuskáikat vetették be a kukoricásba menekült túlélők ellen. A tűz hamarosan a száraz kórókat is lángra lobbantotta. A fekete füstöt kilométerekről látni lehetett egész nap. Egyetlen ápolt, ápolónő vagy orvos sem maradt életben.

VERA KONSZTANTINOVA

– Nem tetszik nekem ez a hely – morogja Porta a fogai közt a dugóval, amit az imént „harapott” ki az üvegből. Alaposan leöblíti a torkát vodkával, és beletörli a száját a kézfejébe. – Ez neki szállás? Még egy rohadt kályha sincs benne! Hidegebb, mint egy eszkimó segge! És még herrenvolknak hívnak minket. Mindjárt kinyúlok a röhögéstől! – Szakaszvezetők a parancsnokhoz! – dugja be malacorrát a törött ablakon Voss tizedes, az írnok. – A fenébe! – zsörtölődik Papa, de azért begombolja hosszú télikabátját, és a vállára veti géppisztolyát, csővel lefelé. – Vigyázz a nyájra, míg távol leszek – mondja Barcelonának. – És állítsátok fel az SMG-t mielőbb. Iván bármikor rajtunk üthet. Fehér párafelhőt lihegve kacsázik dongalábaival a bokáig érő sárban. A kezét, szabályzatellenes módon, mélyen a zsebébe süllyeszti. Meglehetősen nevetséges látványt nyújt a fülére húzott sapkában, görnyedt testtartásával, karikalábán az ormótlan bakanccsal. Ha valaki nem ismeri, könnyen azt hihetné, hogy csak egy ostoba paraszt. A látszat azonban csal. Papa valójában egy halálosan veszélyes, véres harcokban edzett veterán, aki meggyengült idegzete ellenére a vészhelyzetekre mindig villámgyorsan, de higgadtan reagál. Szétnyomott narancsra emlékeztető arca bizalmat sugároz, ő maga azonban, öreg lövészárokpatkány lévén, kevés emberben bízik. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy még mindig életben van, és vele együtt a szakasz meglepően nagy hányada is. Egy szürke, miákoló kismacska kíséri el a századirodáig. Papa hanyagul berúgja az ajtót, és belép a szobába, amit a kövér és hiú Hoffmann törzsőrmester a saját birodalmának tekint. A törzs fekete páncélos-egyenruhát visel, holott azt csak aktívan harcoló katonák hordhatnak, aktakukacok semmiképpen. – Háromszor kell kopognia, mielőtt belép – közli sértődötten Hoffmann. Csak félig fordul oda amerikai forgószékében, és látva, hogy „csupán” Papa az, rögtön hátat is fordít neki. – Ez nem kupleráj, hanem századiroda. Itt a csapatokat irányító ész lakik! – Ész? – kérdezi gúnyosan Papa. – Tényleg! Most látom, hogy azon ül! De azt ajánlom, ne legyen olyan felfuvalkodott. Jusson csak eszébe, hogy odakint emberhiányban szenvedünk. Ha átkéretem magát és az írnokát az egységembe, aligha mondanak nemet a hadosztálynál.

– Hogy én a maga tetves szakaszába kerüljek? – fintorog megvetően Hoffmann. – Ugyan, Beier! Maga elfelejti, hogy itt én vagyok a törzs, és az is maradok, amíg van 5. század. Viszont azt hallottam, hogy foglárt keresnek Germersheimbe. Egy üresfejű kulcslóbálóra van szükségük. Javasoljam az állásra? – Kapja be! – morogja Papa, és kopogás nélkül benyit Löwe főhadnagyhoz. – Grüss Grott! – üdvözli a hadnagy. Mosolyogva hátradől nyikorgó székében. – Kér egy feles kávét? –Igen, kérek – feleli Papa, és félig teletölt magának egy bögrét kávéval, majd felönti vodkával. A sisakját a döngölt padlóra hajítja, leül egy kézigránátos ládára, és jólesően kinyújtóztatja a lábát. A géppisztolyát egy asztallábának támasztja. – Fáradtnak látszik, Beier – jegyzi meg Löwe. – Kemény volt az utóbbi néhány hónap, nem igaz? – Nem unatkoztunk – bólint Papa. A két tenyere közé veszi a bögrét. Jólesik a meleg. – Az átkozott szakaszom az őrületbe kerget. Ha nem a fronton harcolunk, akkor a fiúk kordában tartása veszi el minden energiámat. Néha egyáltalán nem értem, mi folyik körülöttem. Egy héttel ezelőtt például Heide bekattant, és legéppuskázott vagy kétszáz civilt. Feljelentettem, de semmi nem történt, azt leszámítva, hogy az NSFO-tól alapos fejmosást kaptam. Mint megtudtam, Julius Heide megbecsült tagja a pártnak, és eddig még mindig szigorúan betartotta a szabályzatot, miért ne lazíthatna hát egy kicsit, és mészárolhatna le nőket meg gyerekeket puszta szórakozásból? Úgyis csak untermenschek voltak. Aztán Porta és Pici gabalyodott össze két bővérű orosz lánnyal. Mi történt? Megbüntették őket az ellenséggel való cimborálásért! Fura törvények irányítják ezt a háborút. Nagyon furák… – Egy szót se hallottam abból, amit mondott, Beier – mosolyog Löwe. – Egyikünk se akar hadbíróság elé állni, nem igaz? A másik négy szakasz parancsnoka is előkerül. Elugatják a jelentéseiket, aztán Löwe veszi át a szót. – A század több mint felét elvesztettük – pillant az előtte heverő névsorra –, ennélfogva további értesítésig inaktívak maradunk. A pótlás már úton van. Addig is ne vegyék túl lazára a gyeplőt. Az ezredtől szigorú parancs érkezett, hogy le kell foglalni az embereket, nehogy unalmukban disznóságokra adják a fejüket. Herr Oberst Hinka nem akar panaszt hallani, sem a civil lakosságtól, sem a sorainkból. – Löwe Papára néz, aki még mindig a ládán ül, és a kezét melegíti a bögrével. – Gondolok itt különösen

a 2. szakaszra, azon belül is arra a két őrültre, Josef Porta és Wolfgang Creutzfeldt tizedesekre. És ha már a 2. szakaszról van szó, egy meglehetősen hosszú üzenet érkezet a hadsereg-parancsnokságról. – A hadnagy Papa ölébe lök három sűrűn teleírt ívpapírt. – Ez Albert őrvezetőről szól – olvassa Papa. – Azt akarják, hogy sikáljuk fehérre! A négy szakaszvezető kétrét görnyed a röhögéstől. Papa komoly marad. – Nincs ebben semmi nevetnivaló – gombolja be a nagykabátját Löwe. – Ez egy nagyon hülye, de kényes ügy. Válaszoljon nekik, Beier, és próbálja tapintatosan megértetni velük, hogy egy négert nem lehet fehérre mosni. Mielőtt még elfelejteném: van egy másik ügy is, az NSFO és Porta között. Reméltem, hogy el tudom simítani, de sajnos, már felterjesztették az ezredhez, sőt a hadosztály is értesült róla. Ha a dolgok rosszul sülnek el, az Portának a fejébe is kerülhet. Kellemetlen ügy. Rendet kell tartania az emberei közt, Beier. Büntetésből hantolási szolgálatra jelölöm ki az egész szakaszt. Ne feledjék, hogy az oroszokat és a németeket nem tehetik egy sírba, és hogy a civileket külön kell eltemetni. Nekem nehogy azt műveljék, mint a legutóbb, amikor a tiszteket a legénységi állomány tagjai közé temették! A tisztek egyedi sírokat kapnak, amelyeket külön díszítéssel és jelzéssel kell ellátni. A többiek mehetnek tömegsírba, akár három rétegben is, feltéve, hogy minden réteg közé legalább harminc centi föld kerül. – Uram, irgalmazz! – motyogja Papa fogcsikorgatva. Bánatában újabb adag kávét és vodkát tölt magának. Egy órával később füstölgő pipával visszakacsázik a sártengeren túli szállásra. A macska követi, s amikor Papa megáll, két lábra emelkedik, és nekitámaszkodik puha tappancsaival. – Jó neked – vakargatja meg a hízelgő állat tarkóját. – Neked semmi dolgod a 2. szakasszal. Neked csak magadról kell gondoskodnod, cicus. Örülj neki! – Minél közelebb ér a szálláshelyünkhöz, annál inkább hatalmába keríti a düh. – Ezt még megkeserülik, ha addig élek is! – fogadkozik. – Olyan temetést kapnak, hogy egy életre megemlegetik! Mogorván berúgja az ajtót, a sarokba hajítja a géppisztolyát, és harciasan körülnéz. A csarnokban iszonyatos rendetlenség van, a hangzavarról nem is beszélve. Albert Untermensch Heide Herrenvolkkal perlekedik: – Még ha fekete is vagyok, ugyanúgy német vagyok, mint te, és ugyanazok a jogaim. Úgyhogy, ha sokáig buzerálsz még a bőrszínem miatt, fel foglak jelenteni. – Ha te német vagy, akkor én kínai – fröcsögi megvetően Heide. – Majd

én megmondom neked, hogy mi vagy, te fekete majom! Egy elfuserált karikatúra vagy, egy egyenruhába bújtatott kannibál, akinek a dzsungelben lenne a helye a többi ősember között! – Azért ennél egy kicsivel több! – állítja Pici. – A nagyapja például szenegáli francia zsidó volt, hatalmas kampóorral és körbenyiszált fütykössel. Minden csütörtökön ott mosakodott a zsinagógában! – Ez hazugság! – kiáltja sértődötten Albert. – A dédnagyapám volt zsidó, és nem ő volt szenegáli, hanem a felesége! – Épp eleget hallottam! – tátog Heide. Felpattan, és három lépéssel Albert mellett terem. Szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel megáll előtte, és irtózattól torz hangon, mintha egy kígyóval lenne dolga, megkérdezi: – Tényleg zsidó vagy? Válaszolj, te fekete korcs, vagy szétverem a fejedet, aminthogy jogom van hozzá, és saját magam nézem meg! Albert rémülten a bunda mélyére bújik. – A dédnagyapám francia zsidó volt, én német vagyok – nyüszíti, és nyúlna a géppisztolyáért, de Heide elrúgja a keze ügyéből. – Még hogy francia zsidó! – mondja gúnyosan Heide. – Olyan nincs, hogy francia zsidó! Vagy francia vagy, vagy zsidó. De bármelyik is legyen, hamis identitással férkőztél be a német Wehrmacht soraiba. El se tudom képzelni, mit fog szólni ehhez a fajvédelmi bizottság, ha a tudomásukra jut! – Hülyére fogják röhögni magukat rajtad – vigyorodik el Albert. – Én már álltam előttük, ember! Lenéztek a torkomba, felnéztek a seggemen, megmérték a képemet, a golyóim súlyát és a farkam hosszát, sőt még meg is húzgálták, aztán összedugták a fejüket, és nyolcvan százalékban zsidónak nyilvánítottak. Kis híján még az SS-be is bekerültem, ahol azóta tiszt lehetnék! – Mit balhéztok már megint? – löki félre Papa ingerülten Heidét. – Nem akarok ellenségeskedést, akár zsidók vagytok, akár németek! Julius, te menj vissza a géppisztolyodat fényesíteni, és fogd be a szád. Te pedig, Albert, mosd meg az arcodat, és öblítsd le alaposan. Ez a hadseregparancsnokság utasítása. Ha megvan, mutasd meg magad nekem, hogy láthassam, nem lehet lemosni a színt a bőrödről. Te pedig, Barcelona, az őrség parancsnoka leszel a következő három napban! – Miért? – kérdezi tágra nyílt szemmel Barcelona. – Mit vétettem? – Tisztelegtél a tábornoknak, amikor nem kellett volna, te ostoba fajankó! Örülj, hogy ennyivel megúsztad. Porta! Hol az ördögben van már megint az a pokolfajzat? – Főz – feleli Pici. – Oldalast à l’Alba!

– Nem érdekel, hogy honnan van az átkozott oldalasa! – vágja be Papa a sarokba a sisakját. – Fél lábbal már Germersheimben van, az akasztófa alatt! Most pedig ide figyeljetek! Egy óra múlva kimegyünk hantolni. Addig pedig azt akarom, hogy vágjátok puccba ezt a helyet! Szegeket vertek a falakba, és szépen felakasztjátok az egyenruhát meg a felszerelést úgy, ahogy az elő van írva. Az ágyakat fejrésszel a falnak fordítjátok, egymástól egyenlő távolságra. A sisakokat a gázmaszktáska fölé akasztjátok, ahogy kell. A bakancsotokból egyetlen szeg sem hiányozhat! – De hiszen nincs egy szál szegünk se! – panaszkodik Gregor. – Akkor szarjatok! – parancsolja Papa. Pici talpra szökken, összecsapja a sarkát, és jól nevelten megemeli fakó keménykalapját. – Hallgatunk és engedelmeskedünk, Herr Feldwebel! – trombitálja. – Elég a színjátékból! – mordul rá Papa. – Holnap reggel szemlét tartanak. Minden illegális fegyvert be kell szolgáltatni. Ha valakit ezután ellenséges fegyverrel látnak szaladgálni, annak befellegzett! – Befellegzett! – visszhangozza Pici. Egy pillanatig Papa úgy néz ki, mintha rá akarná vetni magát, de inkább feladja. Nincs ereje hozzá, ahogy már idegeskedni sincs energiája. Lerogy egy nyikorgó ágyra, fáradtan beletúr a hajába, és nekilát megtömni a pipáját. – Hogy ti mekkora rohadékok vagytok! – motyogja, és végignéz rajtunk. A tömegsírt a parkban ássuk meg. A temetőben már nincs hely. Papa egy eltűnt szobor talapzatán áll, és sűrű füstfelhőbe burkolózik. Porta és Pici a tetemeket szortírozzák, közben rejtélyesen sutyorognak. – Ha csak egy aranyfogat is kihúztok, mindkettőtöket lelövöm! – bök feléjük fenyegetően Papa a pipa szárával. – Távol álljon tőlem! – feleli szemrebbenés nélkül Porta, miközben az egyik halott szájában matat. Pici kezében már ott lapul a fogó. – Ennek kettő van – suttogja Porta. – Várd meg, hogy levigyük a sírba, mielőtt kizsebelnéd. Ott Papa nem láthatja. Hány van még? – Sok – feleli Pici. Az ötnél több neki már sok. Egy oszlóban lévő nő teste kicsúszik a kezemből, ahogy odahúzom Heidéhez és Gregorhoz – ők ketten helyezik el a tetemeket a sírban. A súlyos test legurul, és fellöki Heidét, aki a halottak közé zuhan. A mintakatona dühtől fortyogva hozzám vág egy leszakadt kart. – Tudom, hogy szándékosan tetted! – üvölti torkaszakadtából. – Húzz innen, vagy a puszta kezemmel öllek meg!

Egy szerszámkamra mögé bújok, ott várom ki, hogy lecsillapodjon. Elég őrült ahhoz, hogy valóra váltsa a fenyegetését. További két tömegsírt kell ásnunk. Sokkal több a halott, mint gondoltuk. A válogatás során Pici egy ellőtt lábú SS-Hauptsturmführerre bukkan. Mivel a parancs értelmében a halottakat a testrészekkel együtt kell eltemetni, Pici nekilát felkutatni a megfelelő lábakat. Mivel nem találja őket, felkap két másikat, melyek a csizmából ítélve egy orosz tiszthez tartozhattak. Porta kétkedően vakargatja vörös üstökét a barna, magas szárú csizma és a lovaglónadrág láttán. – Hát, nem is tudom… – sercint bele a tiszt sírjába. – Ha ezt valaha felnyitják, ők is vakarhatják majd a fejüket! Azt fogják hinni, hogy egy árulóra bukkantak. Egy SS-tisztre, aki dezertálni akart, és már félig átöltözött ivánnak, amikor kinyírták. Nem, fiacskám, ez így nem lesz jó. Szerezz neki egy pár német lábat, és a fejem se fog fájni! – Jó, akkor megint megnézem – feleli zsémbesen Pici. Kelletlenül kimászik a sírból, aztán hirtelen megtorpan, és fülelni kezd. – Jabók! – ordítja. – A kurva anyjukat, ezek Jabók! Porta kidugja a fejét a sírból, és kelet felé fordítva rókaarcát, beleszimatol a levegőbe. – Arról! – rikoltja Pici. Visszaugrik a sírba, és leveti magát a halott mellé. A fák mögül száguldanak elő, és idegtépő bömböléssel áthúznak felettünk. Vaskos szárnyaik szikrázni látszanak a napfényben, ahogy függőlegesen felemelkednek, hogy egy szűk kört leírva visszatérjenek. Gépágyúikkal és géppuskáikkal egyszerre tüzelnek. A park sáros földjét ezernyi lövedék szaggatja fel. Két repülőgép leválik a rajról, és végigrepül a nyitott sírok felett. Olyan alacsonyan szállnak, hogy látjuk a pilóták arcát. Hasra vetem magam a fészer mögött. Egy gépágyúsorozat kettőbe szeli, és beterít sárral. Felpillantok, hogy megnézzem, merre mentek a gépek. A két repülő megint felhúz az égbe, leír egy kört, és visszatér. Ezúttal bombákat dobnak. Remeg a föld, a dobhártyám majd beszakad, rögök és kövek záporoznak rám. Valaki fájdalmasan felordít, de a hangját alig hallani a Jabók bőgésétől. A szárnyaikból kisüvítő lövedékek szinte felhajtják előttük az aszfaltot, mint egy szőnyeget. Újabb kör jön újabb bombákkal. Még kétszer ismétlik meg, aztán keletnek fordulnak, hogy visszatérjenek a támaszpontjukra. Kezdhetjük elölről a halottak szortírozását és elhelyezését. A pokolba

kívánunk mindent és mindenkit. Pici talál egy pár lábat, ami megfelelőnek tűnik a Hauptsturmführer számára. Késő éjszaka van, mire végzünk a hantolással. Kimerülten lerogyunk az egyik tömegsír tetejére. A vodka körbejár. A metsző hideg ellenére csuromvizesek vagyunk a verejtéktől. Papa és Barcelona a dögcédulákat szortírozzák. Németeket ide, oroszokat oda. Külön zsákokba teszik őket, ahogyan a kötegekbe kötött zsoldkönyveket is. Leveleket is találtunk. Rengeteg levelet. Barcelona széthajtja az egyiket, és hangosan olvasni kezdi: Drága kisfiam! Olyan rég hallottam rólad. Megkaptad a csomagot? Van benne egy gyapjúszvetter is, hogy melegen tartson. Ne felejts el zoknit cserélni, ha a lábbelid beázott. Tudod, milyen könnyen megfázol. Klaus, a művezető fia, akivel együtt jártál iskolába, hazatért a seregből. Elvesztette a fél karját, de nem szerelik le. Ha a szabadsága lejár, egy laktanyában fog szolgálni. Már azokat se szerelik le, akik fél lábbal maradtak. Tegnap megint légiriadó volt. A vasútállomást bombázták; azt mondják, teljesen letarolták. Ma délután kimegyek Schrödernével, hogy megnézzük, valóban olyan súlyos-e a helyzet. Kérlek, nagyon vigyázz magadra. Most, hogy az apád meghalt, már csak te maradtál nekem. Örülök, hogy a frontnak olyan részén vagy, ahol nem sok minden történik. Ott, ahol Schultzné két fia szolgál, állítólag szörnyű dolgok történnek, de erről nem szabad beszélnünk. Az új Gauleiterünk nagyon szigorú, és keményen elbánik azokkal, akik sokat fecsegnek. Schmidtnét az éjszaka közepén rángatták ki az ágyából, mert valami Nacht und Nebellager nevezetű dologról beszélt. Úgyhogy nagyon vigyázz te is, mit beszélsz. Drága, édes kisfiam, immár egy éve, hogy elmentél, de hála istennek, két hónap múlva szabadságot kapsz, és akkor újra láthatlak. Már számolom a napokat. Kérlek, írj mielőbb. Annyira csalódott vagyok, ha üres a postaláda. Tudom, hogy csak nyolcnaponta írhattok, de ígérd meg, hogy legalább akkor fogsz. Találkozunk 58 nap múlva. A te szerető anyád. – A francba! – dünnyögi Porta, miközben Barcelona összehajtogatja a levelet, hogy visszategye a címzett zsoldkönyvébe. – Felállni! – tápászkodik fel Papa. – Fegyvert vállra! Előre indulj! – Végre megfőzhetem a kaját, hazatértünk? – kérdezi Porta. A „haza”

alatt a gyárcsarnokot érti, ahol elszállásoltak minket. – Oldalast készítek à l’Alba – folytatja lelkesen. – Királyok és császárok kedvenc eledele. Az ortodox zsidók báránykotlettel készítik, de az elrontja az összhatást. A sertésborda à l’Alba készítése türelmet és alázatot igényel. Először is ki kell menni a kertbe egy adag friss mogyoróhagymáért. Ezt jó apróra kell vágni, lehetőleg a „Grúz aratódal”-t énekelve közben, mert annak pont jó a ritmusa. Ha ez megvan, akkor elegáns csuklómozdulatokkal megszórod petrezselyemmel, zsályával, sóval és borssal. De az isten szerelmére, nehogy fehér borsot használj! Csakis feketét! Ha valaki arra vetemedik, hogy fehér borsot használjon, az megérdemli, hogy az ördög szánkázzon le a torkán drótkerítéssel a segge körül! Ezután apró bevágásokat ejtesz a sertésborda mindkét oldalán egy jó éles késsel. A következő fázisnál, amikor a fokhagymát dörzsölöm be a bordába, én a „Volgai hajósok éneké”-t szoktam hümmögni. Ezután egy rendkívül kényes lépés következik. Kérj kölcsön a szomszédodtól egy kis vajat, amit persze sose fogsz megadni neki. Így olcsóbb, és helyet is spórolsz vele a kamrában. A kölcsönkért vajat megolvasztod, két ujjad közé veszed a bordát… én a jobb kéz hüvelyk- és mutatóujját ajánlom… és félig belelógatod az olvad vajba. Ha ez is megvan, tedd egy serpenyőbe, és forgasd vagy tíz percig. Utána önts rá bort, de csak módjával. Ne fojtsd bele a borba! A bordád ne legyen holtrészeg, csak enyhén mámoros. A maradék kölcsönvajat verd fel, és öntsd rá a szószt a húsra. – Milyen bor kell hozzá? – kérdezi a szakasz végéről Gregor. – Természetesen fehér, te pancser! – feleli fölényesen Porta. – Na de milyenfajta? – akadékoskodik Gregor. – Ekkora majmot! Látszik, hogy sokat volt tábornokok közt! Használd azt, amid van. A lényeg az, hogy fehér legyen. A maradékot meg igyad meg. Egy motoros futár robog felénk a kanyar mögül, és fékez le a szűk ösvény közepén álló Papa előtt. – Orosz tankok, Herr Feldwebel! – kiáltja izgatottan. – Erre tartanak, így akarnak visszajutni a vonalaik mögé. Az ezredparancsnokság azt üzeni, hogy állítsák meg és semmisítsék meg őket! – Azzal már robog is tovább. – A fene vinné el őket! – mérgelődik Papa. – Tankok, és nekünk kell eltörölni őket. Hát hogyne! Ki másnak? Pici előkap egy kolbászt a zsebéből, kettétöri, és a felét Portának adja. – Kicsit véres – szabadkozik –, de azt mondják, hogy a vér erőt ad! – Honnan szerezted? – kérdezi gyanakvóan Porta. – Egy halott fickótól – harap bele jóízűen a kolbászba Pici.

– Miféle halott fickótól? – szagolgatja Porta a kolbászt. – Egy ruszki tiszttől – feleli Pici a sötétséget fürkészve. – Akkor jónak kell lennie. A tisztek csak príma árut fogyasztanak – harap bele Porta a kolbászba. – Gyerünk! – sürget minket Papa. – Nincs vesztegetni való időnk. Készítsétek elő a mágneses aknákat. Páncélöklösök előre! Az út jobb oldaláról támadunk, de csak ha mondom! Várjátok meg a tűzparancsot, vagy nagyon megbánjátok! – Kapunk tankelhárító támogatást? – kérdezi Heide. – Hogyne kapnál, egyenesen a seggedbe – röhög Porta. – Ha lennének tankelhárítóik, nem minket küldenének! Az erdőszélen belefutunk néhány szakaszba a 7. századból. Nagyon izgatottak, és azt beszélik, hogy egy egész seregnyi orosz tank közeledik. – Gyalogsági kísérettel – közli egy őrmester Papával. – A 2. századot eltüntették a föld színéről. Az utolsó emberig! – Nem túl biztató – feleli Papa –, de hát ezért vagyunk itt. Hogy öljünk vagy minket öljenek meg. – Hasra! – ordítja Barcelona, amikor fél tucat világítórakéta röppen fel, nappali fénybe vonva a tájat. Az egész társaság hason fekszik, mielőtt még Barcelona befejezné. Egy önjáró löveg robog el előttünk nagy sebességgel. Átugrat a dombon, és hatalmas csörömpöléssel földet ér a túloldalon. – Fel! – üvölti Papa. – Mozgás! Szétszóródni, vonalat alkotni! Gyerünk! Gyerünk! Inunkszakadtából rohanunk a hepehupás talajon. A géppuska a hónom alatt, a csípőmmel támasztom. A mutatóujjam a ravaszvédő kengyelen. A szívem olyan hevesen kalapál, hogy szinte fáj tőle a mellkasom. Átrontok néhány bokron, a tüskék az arcomba és a kezembe tépnek. Nem messze tőlem Porta lohol, idióta kürtőkalapja a hátára tolva. Lent a völgyben az SP néhányszor körbefordul, mintha a vezetője elvesztette volna a tájékozódóképességét. Az éjszaka megtelik dörejekkel és torkolattüzek fényével. Elég fényt adnak ahhoz, hogy látni lehessen a mintegy tíz T–34-est. Az SP hirtelen megáll, és tüzelni kezd. Egy romos házsorból orosz Maxim géppuskák ontják felénk a lövedékeiket. Néhány zöldfülű a földre veti magát, és megpróbál kikúszni a tűzvonalból. – Talpra! Talpra, az istenit! – ütlegeli őket Papa a géppisztoly csövével. – Ki mondta nektek, hogy lefekhettek? Rohanunk, ahogy csak bírunk. Már csak száz méterre vagyunk a

legközelebbi orosz tankoktól. Orosz géppisztolyok kék-zöld torkolattüze villan, és Maxim-lövedékek szőnek körénk halálos nyomjelző hálót. Levetem magam, olyan hirtelen, hogy az arcom a géppuska zárjának csattan. Megtapogatom az ábrázatomat; vérzek, de most nincs időm ezzel törődni. Megcélzom a Maxim torkolattüzét, a vállamnak nyomom a fegyver agyát, és leadok három rövid sorozatot. Ennyi, és már pattanok is fel, rohanok egy sort, és fedezékbe vetem magam. Szerencsém volt: egy pillanattal később kézigránát robban azon a helyen, ahol az imént hasaltam. Egy T–34-es lövedéke zúg el a fejem felett, és olyan precízen kettészeli Kolb kadétot, mint egy körfűrész a deszkát. A légnyomás messzire dob, és kitépi kezemből a géppuskát. Zokogni kezdek az ijedtségtől, és a sárba préselem az arcomat. Hosszú percekig fekszem így, aztán kúszni kezdek arra, amerre a géppuskámat sejtem, és vakon tapogatózom a kezemmel. Az LMG helyett azonban egy meztelen lábat fogok meg. Odanézek, és nem akarok hinni a szememnek: egy komplett láb, csípőből leszakítva, nadrág és bakancs nélkül. Üvölteni kezdek, mint aki meghibbant, és vadul a sarat csapkodom. – Kelj fel, és gyerünk! – ütlegel a géppisztolyával Papa. – Nem! – visítom. – Nem tudok! Heide brutálisan felránt a galléromnál fogva. – Kelj fel, te gyáva féreg! – vicsorog az arcomba. – Hol van az LMG-d? Csak azt ne mondd, hogy elvesztetted! – Undorodva ellök magától, mint egy zsák rothadt krumplit. Zokogva térdre rogyok. Kész vagyok. Heide rám szegezi a géppisztolyt, és lekever egy hatalmasat. A sisak a tarkómra csúszik, és érzem, hogy megperdül körülöttem a világ, aztán egyszer csak vége az egésznek. Újra normális, fegyelmezett katona vagyok. A géppuska is valahonnan a kezembe került, és a lábam visz, mint a szélvész. Szinte elrepülök Papa mellett, aki egy farakás mögött guggol, a vállán kályhacsővel. – Hé, te! – szól utánam. – Lassabban! Nem szeretném, ha előttünk érnél Moszkvába, és learatnál minden valamirevaló puncit! Egy T–34-est a közvetlen közelemben ér találat. Vakító lángnyelv csap fel, és a tank egy hatalmas kongással – mintha egy óriás keze sújtott volna le egy bádogtetőre – megáll. A robbanás az egész környéket bevilágítja. Balról német nyeles kézigránátok robbanása hallatszik. Heide osztaga lehet az, ők kerülhettek dobótávolságba. Porta kályhacsöve felüvölt; a gyorsuló gránát keltette forró szél

csaknem letépi a fejemet. Egy T–34-es millió darabra veti szét magát. Porta gránátja telibe találhatta a lőszerszekrényét. A dörejtől percekig süket vagyok. – Gyerünk! Előre! – rohan el mellettem Papa. Én is rohanok, és közben a romos házak falai közt sejlő alakokat lövöm. A sorozatok közt Papa géppisztolyának a kelepelését hallom. Néhány méterrel előttem egy vakondtúrásra hasonlító árnyékot pillantok meg; de nem az, hanem egy orosz rohamsisak, a tetején azzal a mulatságos fémtarajjal. Leengedem a géppuskát, és a földdel párhuzamosan beleeresztek egy sorozatot. A lövés kettészeli az orosz fejét. – Előre! – hajt minket Papa. – Előre! – pumpál a kezével fel és le az „előre” jeleként. Egy betonkorlát mögé bukok le. Áthajítok két kézigránátot egy hervadt rózsaágyáson, megvárom a robbanást, aztán átrontok a bokrokon. – Vissza! – ordítom kétségbeesetten a következő pillanatban, és hanyatthomlok rohanok az ellenkező irányba. Egy géppuskafészekbe botlottam. – Nem, a fene vinné el! – ordítja Papa. – Előre! Nincs választásunk! Gyerünk! Elő a kézigránátokkal! Legszívesebben elhajítanám a géppuskát, és elszaladnék jó messzire innen, egy olyan helyre, ahol béke van és ahol békén hagynak. – Gyere! – int nekem Porta. – Gyere és rúgjuk szét iván seggét, mielőtt még elhitetné magával, hogy megnyerte ezt a mocskos háborút! Felugrok, és visszarohanok a betonkorláthoz. Újabb próbálkozás következik újabb két kézigránáttal, és ezúttal teljes a siker: a géppuskafészek volt, nincs. Körös-körül tanklövegek durrognak, páncélöklök surrognak. Újabb T– 34-es repül a levegőbe. Új hevedert fűzök az LMG-be. Egy árnyék jelenik meg mellettem. – Fedezz! – parancsolja rekedt hangon Papa. – Át kell jutnunk a túloldali korláton. Ha átértem, kövess! – Rendben! – A vállamhoz nyomom a géppuska agyát, és leadok néhány rövid sorozatot. Papa átveti magát a korláton, kétrét görnyedve átszalad az úton, legyűri az újabb akadályt is, aztán eltűnik. Rajtam a sor. Portával egyszerre érünk át a túloldalra. Alighogy lebukunk, zöld jelzőrakéta emelkedik az égre. – Megcsináltuk – rogy le mellém zihálva Porta. Egy csapat orosz közeledik felénk feltartott kézzel. Rémülten figyelnek minket, miközben dermedt ujjakkal átkutatjuk a zsebeiket. Semmi említésre méltót nem találunk. Néhány büdös mahorka és összegyűrődött,

zsírfoltos levél minden tulajdonuk. – Ugyanolyan csórók, mint mi – veregeti meg Porta egy bozontos kalmük vállát. A férfi a nagyapánk lehetne, hosszú bajsza szomorúan konyul alá keserű szájára. Az utolsó T–34-es a park felé menekül. A távolból még hallani a csatazajt, de lassan ez is elhal, és az éjszaka csendje ereszkedik a megsebzett városra. A következő nap egymást érő szemlékkel telik. Mindegyiken felszólítanak minket, hogy adjuk le az ellenségtől zsákmányolt fegyvereket, de eszünk ágában sincs. Amint a veszély elmúlik, előszedjük az elrejtett holmikat. Dehogy válnánk meg tőlük! A Kalasnyikovok sokkal jobbak, mint a mi Schmeisseireink – már csak azért is, mert száz töltény fér a tárjukba, míg a Schmeisseirébe mindössze harmincnyolc. Egy idő után minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Porta és Pici visszaveszik privát fejfedőiket, a cilindert, illetve a keménykalapot, Albert pedig a vörösesszőke bundát. Heide szinte normális, még Albert jelenléte sem zavarja. Igaz, csak akkor szól hozzá, ha elkerülhetetlen. – Úgy ül ott, mint egy szarlégy, aminek megégette a seggét a viharlámpa – jegyzi meg Porta, amikor Albert leül Heide mellé fényképeket mutatni neki. Heide fintorogva, de kíváncsian nézegeti őket. A parancsnokság nagylelkűen szabadságot osztogat, de csak a nőseknek és a gyerekeseknek, így tőlünk csupán Papa és Barcelona mehet haza. Az egész társaság lekíséri őket az állomáshoz, és addig integetünk nekik, míg a vonat apró pöttyé nem zsugorodik a láthatáron. Szomorúan baktatunk vissza a szállásunkra. Papa nélkül olyan elveszettek vagyunk, mint a kisgyerekek szülők nélkül. Aztán történik valami, ami minden egyebet elfeledtet velünk. Gregor elhagy minket, mégpedig örökre. Először tréfának véljük a dolgot; még akkor se akarjuk elhinni, amikor pakolni kezd, és szétosztja köztünk a feleslegessé vált holmijait. Pedig a papíron feketén-fehéren ott áll: a hadsereg vezérkara újra kinevezte hírhedt tábornoka sofőrjévé és testőrévé. Őt is lekísérjük a vonathoz. Vadonatúj egyenruhában feszít. Nem merték elnyűtt harci felszerelésben egy tábornok elé küldeni. – Jól nézel ki! – jelenti ki őszintén Porta. – Egy plakáton lenne a helyed, hogy idiótákat csábíts a seregbe napi egy birodalmi márkáért! Egy gödrökkel teli peronon veszünk búcsút tőle. Gregor kihajol az ablakon, és mindegyikünkkel kezet ráz. Tábornoki sofőr lévén egy igazi utazókocsiban foglaltak neki helyet. Gregor ennek megfelelően kezeli a papírjait ellenőrző csendőrt. Leereszkedően végigméri a kikent-kifent

kopót, majd utasítja, hogy szólítsa szakaszvezetőnek, és álljon vigyázzba, ha hozzá beszél. – Bárki láthatja, hogy most már a vezérkarhoz tartozol – bólogat egyetértően Porta –, de azért ne felejtsd el, hogy még mindig közénk tartozol. Ha valami hasznosra bukkannál, feltétlenül jusson eszedbe, hogy Joseph Porta, isten kegyelméből káplár, mindig kész boltolni! A vonat kipöfög az állomásról, mi pedig visszatérünk a napi rutinhoz. Porta ugyan nem utazott el, de őt is alig látjuk. Hoffmann törzs folyamatosan keresteti az írnokaival, akiket csak csahosoknak hívunk, de szinte sohasem sikerül a nyomára akadnia. Ha mégis, az is csak azért van, mert Porta is úgy akarja. A cimboránk ugyanis Verával, a magára maradt komisszárfeleséggel tölti az ideje nagy részét. Az asszonyka kezdi tényleg felszabadítva érezni magát. Vasárnap délelőtt van, minden békés és csendes. Hó szállingózik puhán és diszkréten, a távoli, feledni próbált front zaját sem hallani már. Kint a gyakorlótéren Pici egy nagy és csúnya kutyával játszik. Az eb mintha az ő négylábú kiadása volna. Hoffmann csahosai már megint Portát keresik. A törzs huszonnégy órás őrszolgálatra akarja beosztani, csakhogy sehol sem találja. Porta ezalatt anyaszült meztelenül fekszik egy hatalmas ágyban, melynek oszlopain trombitáló angyalkák ülnek. Ahogy ott hever a rózsaszín ágynemű közt, hosszú, csontos lábujjait Vera combjai közt melegítve, egy nagy, kétágú jégcsapretekre hasonlít. Mindketten szundikálnak, elégedetten dorombolva, mint két jóllakott macska. Porta álmában egy azúrkék lagúna partján üldögél fehér szmokingban, ruhátlan lányok hadától körülrajongva. – Zoloto – motyogja álmában Vera. Porta boldogan felnevet, és mozgatni kezdi az ajkait, mintha pénzt számolna. – Zoloto – mosolyog Vera. Porta felül az ágyban, és gyanakvóan, mint egy öreg, tapasztalt kandúr, ránéz. – Mit csinálsz? – kérdezi a nő. Gyengéden beletúr Porta vörös hajába. – Azt mondtad, zoloto! – hajol föléje Porta. – Zoloto! – Tényleg? – kérdezi látszólag közönyösen Vera. Felül az ágy szélén, fehér bundapapucsba bújtatja kecses lábfejét, s egy lusta mozdulattal szipkát és cigarettát vesz elő az éjjeliszekrény fiókjából. – Bízhatok benned? Te csirkefogó! – teszi hozzá hosszas tűnődés után. Porta arcába

fújja a füstöt, és folytatja: – Úgy értem, tényleg megbízhatok benned? Tartani fogod a szádat, még ha a fejedre rogyik is az ég, és a holdat meg a planétákat ígérik neked cserébe a szavaimért? – Mégis, mi a fenének nézel te engem? – vigyorog Porta. – Rövid, ám annál eseménydúsabb életemben szó szerint detektívek tucatjait kergettem az őrületbe. Még a börtönből is kirúgtak, amiért nem voltam hajlandó együttműködni velük. Egy tábornok, két ezredes, hat hadnagy és egy egész seregnyi őrmester kapott összeomlást tőlem. Ketten még golyót is repítettek a fejükbe, miután elbeszélgettem velük, és még te, egy untermensch kérdezed, hogy bízhatsz-e bennem? Inkább kérdeznéd azt, hogy én bízhatom-e tebenned! Bármilyen jó legyen is a vérvonalad, akkor is csak egy untermensch vagy, aki egy herrenvolkkal beszél! Vera tűnődve elszívja a cigarettát, aztán az ujjai közé csípi az üres hosszú kartonszipkát. – Vigyázz, herrenvolk ember! Könnyen az arcodra fagyhat az az ostoba vigyor – mondja keserűen Portának. Porta kimászik az ágyból, és teletölt két poharat konyakkal. Némán koccintanak. Vera új cigarettára gyújt. Szív egy slukkot, és lassan kiengedi a füstöt. – Lenne merszed belevágni valamibe, aminek se az oroszok, se a németek nem örülnének? Amit most felajánlok neked, annyira törvénytelen, hogy még a maffia legelvetemültebb ügyvédje is keresztet vetne a hallatán. A kockázatról nem is beszélve. – Hogy nekem ne lenne merszem? – nevet szívből Porta. – Engem csak egy dolog érdekel: a bőröm. A törvény nekem szart se jelent. Én magamnak dolgozok, és nem szoktam lebukni, mert nem tűröm meg magam körül azokat, akik túl sokat fecsegnek. Emlékszem, volt egyszer egy fickó, aki annyit csicsergett, mint egy csapat párosodó kanári. Egy nap el kellett tüntetnünk egy gázos autómotort. Kihajóztunk vele, és előrelátóan magunkkal vittük a kanáriembert is. A tenger nagyon izgékony volt aznap, ezért kötelet vetettünk csórókámra, nehogy átessen a korláton, és odavesszen. Csakhogy, amikor eljött az ideje, hogy vízbe lökjük a motort, megfeledkeztünk róla, hogy a cimboránk is oda van kötözve hozzá. Mire észbe kaptunk, már csak az egyik cipője úszkált a vízen. Szép darab volt, lekerekített sarkakkal, tiszta kár érte. Egy darabig még meztelenül heverésznek az ágyon. Rummal kevert konyakot iszogatnak, és azt bizonygatják egymásnak, milyen szomorú is tud lenni a világ, amikor nincs elég pénze az embernek. – Én gazdagnak születtem – jelenti ki Vera. Mély barázda jelenik meg a

két szemöldöke közt. – Gondolhatod, mennyire gyűlölöm a Szovjetuniót. – Csak egy bolond szeretheti a nincstelenséget – ért vele egyet Porta. Megint teletölti a poharaikat, ezúttal sligovicával, hogy leöblítsék az olcsó konyak ízét. – Az apám birodalmi tiszt volt. Tábornok – teszi hozzá büszkén. – Ha az átkozott honfitársaid Németországban tartják Lenint, most a cárnő udvarhölgye lennék. Mi a fenéért nem lőttétek le? – Megérinthetem, Kegyelmességed? – kérdezi Porta, és rágurul a nőre. – Az anyám a legjobb körökből származott – teszi Porta sovány combja köré formás lábát Vera. – A családja az ideje nagy részét a palotánál töltötte. Mindannyian istenfélők voltunk. – Isten tojt erre, amikor Lenin emberei megjelentek, hogy szétlőjék a kékvérű seggeteket – jegyzi meg Porta. Gyengéden beleharap Vera orrába. – Az apámat mindenki ismerte. Az ő hadosztálya volt a legjobb. Szent György-kereszttel tüntette ki a cár. Ti, németek úgy menekültetek elől, mint akit puskából lőttek ki! – Na megálljunk csak! – emeli fel Porta a kezét. – Én nem voltam ott! – Az apám nagyon gazdag volt. És szívvel-lélekkel szolgálta a cárt. Halálos ítéleteket írt alá, bűnözőket küldött Szibériába, imádta a lovakat, a szép nőket, a cárt és Istent. – Volt szerencsém egy-két hozzá hasonló tábornokhoz – nevet fel Porta. – Azt képzelik magukról, hogy erre születtek. Az egy percig se jut eszükbe, hogy nélkülünk nem lehetnének azok, akik! – Úgy beszélsz, mint egy mocskos bolsevik – húzza fel az orrát Vera. – Tévedésben vagy, kislány – hajtja fel nevetve a sligovicát Porta. – Ne felejtsd, hogy egy komisszár felesége vagy. Még a puncidra is vörös csillag van hímezve! A cár tábornokai már rég a felhők közt csücsülnek, és Rettegett Iván seggét csókolgatják. Manapság Sztálin komisszárjai játsszák a szerepüket. – Mit szólnál harmincmillióhoz? Vagy még annál is többhöz? – vált témát Vera. Porta felkapja a konyakosüveget, és meghúzza. Aztán fogja a rumot, és lemossa vele a konyakot. Miután a torkát imigyen rendbe hozta, mélyen a nő szemébe néz, és halkan megkérdezi: – Milliókat mondtál? Nem ugratsz? – Harmincmillió – mosolyog rejtélyesen Vera. – De lehet, hogy még annál is több. Sokkal több. Mindent alaposan megterveztünk, úgyhogy nincs miért aggódni. Sima ügy. Vedd úgy, hogy máris gazdagok vagyunk! – El se tudnád képzelni, hányan mondták már nekem ugyanezt – mondja

neki mindentudó hangon Porta. – Pedig az, amiről ők beszéltek, egy zsák krumpli volt a te millióidhoz képest. Azóta is a rács mögött ülnek, azon merengve, vajon hol tolhatták el. – Mégis félsz? – kérdezi gúnyosan Vera. – Azt hiszem, félreismertelek. Fogd a rongyaidat, és tűnj innen! Többé nem akarlak látni! – Csak ne olyan hevesen, drágám – vigyorog az üres rumosüveggel a kezében Porta. – Ha Joseph Porta, isten kegyelméből káplár szagot kap, méghozzá harmincmillió csengő pengő szagát, nem nyugszik, amíg a zsákjában nem tudhatja azokat! Egész nyomorult német életemben erről álmodtam. Tudod te egyáltalán, mennyi időbe telik megszámolni harmincmilliót? Kurva sok időbe, én mondom neked. Még a nemzeti bankban dolgozó zsidókat is alaposan megizzasztaná. – Akkor tehát készen állsz kockáztatni, hogy gazdag és független lehess? Hogy soha többé senki ne szólhasson bele az életedbe? – Arra mérget vehetsz, kisanyám! – nevet Porta. – És ha tényleg olyan sima ügy, mint mondtad, akkor esküszöm, egész életemben hét gyertyát fogok égetni neked a szívem zsinagógájában! – Már most meggyújthatod őket – nyúl mosolyogva az öngyújtójáért Vera. – Vannak segítőtársaid? Megbízható, rátermett fickók? – Hogyne! – bólint magabiztosan Porta, és ha már ott az öngyújtó, rágyújt egy cigarettára. – Van egy barátom Berlinben, aki bármilyen széfet ki tud nyitni neked, a legrégebbi modelltől, amiket a polgármesteri hivatalok tucatjával vásárolnak, a legmodernebbig. „Gyurmafigurának” hívtuk, mert általában plasztikkal dolgozott. Egyszer láttam, amikor kinyitotta egy olyan valakinek a széfjét, aki Adolf ténykedése óta nem bízott a bankokban. Rátapasztott néhány plasztikgolyócskát az ajtóra a kilincs köré, aztán áthívott minket a szomszéd szobába, és egy ügyes kis rádió segítségével BUMM, felrobbantotta őket. Amikor visszamentünk, a széf tárva-nyitva állt, nekünk csak át kellett rámolnunk belőle. Kulccsal se nyithattad volna ki gyorsabban. – Ennek semmi köze a széfekhez – tájékoztatja Vera Konsztantinova. – Ennél sokkal komolyabb dologról van szó. – Valakit el kellene távolítani természetesnek látszó körülmények között? – kérdezi mindenre készen Porta. – Ezt is el tudom intézni. A segédem, Pici, valóságos mestere a fojtóhuroknak. Az eredmény garantált. És ha valaki nem lenne hajlandó kulturáltan a másvilágra költözni, akkor ott van a cimbora, akit nemes egyszerűséggel csak „Hirtelen Halál”-nak hívunk. Amikor legutóbb Berlinben jártam, magammal vittem egy fickóhoz, aki azt hitte, hülyét csinálhat belőlem. Épp a desszertnél tartott,

amikor két Sten társaságában megérkeztünk. Olyan gyorsan zajlott az egész, hogy látnod kellett volna. Mielőtt annyit mondhattam volna neki, hogy „helló”, a testébe pumpált ólom az asztal alá döntötte. A Fél Szamár tulaja, aki ott állt mellette, a tányérján a palacsintákkal, annyira megdöbbent, hogy abszolút kővé dermedt, és csak akkor engedett fel, amikor August felügyelő a helyszínre érkezett, hogy megnézze, kit nyírtak ki. „Hogy kit lőttek le?”, pislogott értetlenül a tulaj. „Senkit!” Nem is tudott az asztal alatt heverő hulláról. Még meg is esküdött rá. Azt mondta, bizonyára előző nap felejtette ott valaki. Rendzavarásként zárták le az ügyet, és el is felejtették volna, ha szépen ki nem derül, hogy a hullában talált golyók a Prinz Albrecht Strasse 3-ból származnak. Párnákat tornyoznak a hátuk mögé, és kényelmesen felülnek az ágyban. Egy-egy csésze fekete gőzölög a kezükben, előttük egy kiterített térkép. – Ott – mutatja Vera. – Ott vannak a millióink. Csak ránk várnak. – Prikumszk – hajol a térkép fölé Porta. – Úgy hangzik, mint valami pia neve. Biztos vagy benne, hogy ott van elrejtve az a rengeteg komcsi arany? Nem tetszik nekem ez a folyó… és ott az a város is a túlsó partján. Tudod, mi jut eszembe róla? Egy medvecsapda. Összezáródik, és te ülhetsz a saját szarodban, míg agyon nem lőnek! – Nyugodt lehetsz – mondja Vera. – A férjem tudja, mit csinál. – Hát persze… És most ez a te megbízható férjed úgy döntött, hogy visszamegy a harmincmillióért – vigyorog kétkedően Porta. – Te persze bízhatsz benne, na de én? Be kell vallanom neked, kislány, hogy többek közt azokban sem bízom, akik két marékkal lopnak az államtól. – De ő nem olyan. Ő hűséges a barátaihoz, és megbecsüli őket. Sohasem csal! – Már miért tenné? – nevet Porta. – Mondd csak, miféle ember ez a te komisszárod? Moszkvába való? – Megőrültél? – kiált fel sértődötten Vera. – A férjem grúz. Az anyja krími zsidó volt, az anyai nagyapja pedig Szalonikibe való. A család egyébként olasz. – Ha még az is kiderül, hogy apai ágon ír ősei is voltak, én bizony isten belemártom a késemet! – ígéri Porta. – Ha valaki ennyire korcs, az nem sok jót ígér. – Ezt meg hogy a fenébe érted? – szűkül el Vera szeme. – Csak nem vagy rasszista? – Nem, azt nem engedhetem meg magamnak – feleli Porta. – De hadd áruljam el neked, miből lesz valakiből jó maffiafőnök. Először is kell hozzá kilencven százalék spagettivér, lehetőleg szicíliai. Ettől lesz fifikás.

Aztán kell hozzá két százalék ír származás, hogy jó harcos legyen. Zsidó vér is, hogy bűvészkedni tudjon a számokkal, és képes legyen a maga javára alakítani a könyvelést. Már csak egy kis görög örökség kell mindennek a tetejébe, és címeres gazember lesz belőle, a legrosszabb fajtából. Most már érted, miért kételkedem a férjed megbízhatóságában? – Gondolod, hogy az aranyrudak esetleg nincsenek is ott? – esik gondolkodóba Vera. – Nem, azt nem hiszem. Ahogyan azt sem, hogy a te derék apucidnak gondot jelentene kijátszani derék bolsevik kollégáit. De az sem kétséges számomra, hogy már azt is jó előre kitervelte, hogyan fog majd megszabadulni a segítségeitől, ha már biztonságban tudja a kincset. Jó dolog osztozkodni, ha van min, de még jobb megtartani magadnak az egészet! – Soha nem tenne ilyet! – kiáltja vérig sértve Vera. – Ne felejtsd el, hogy ő egy orosz tiszt! – Ezzel tisztában vagyok – röhög szívből jövően Porta. – Csak aztán nehogy üres kézzel találd magad, kiscsibém. Mert az ember nagyon tudja ám szedni a lábát, ha a zsákja tele van szajréval. Miért akarná megosztani mással, ha egyedül is el tudja költeni? – Nem merné ezt tenni velem! – sikítja hisztérikusan Verácska. – A puszta kezemmel fojtanám meg! A földbe taposnám, mint egy darab szart. – Gondolod? – néz rá jelentőségteljesen Porta. – És hogyan? Csak nem gondolod, hogy az OGPU elé állhatnál a történettel? Vagy a Gestapo segítségét kérnéd? Azt sem ajánlanám. Ők se a nagy szívükről híresek. Ha kijátszik téged, le kell nyelned a pirulát, bármilyen keserű legyen is. Különben is, okos ember nem húz ujjat nála gazdagabbakkal. A pénzénél nincs erősebb fegyver, márpedig az arany nála lesz. – Komolyan gondolod, hogy megtenné? – kérdezi elcsendesülve Vera. – Miért ne? – von vállat Porta. – A pénz nagyon meg tudja változtatni az embert. – De én a felesége vagyok! Szeret engem! – tiltakozik Vera Konsztantinova. – Ha tele lesz pénzzel, annyi feleséget vesz magának, ahányat csak akar. És akkor löki el őket, amikor kedve tartja. Azt mondja, hogy szeret téged? Egy férfi sok mindent mond. – Ha valakitől tartanom kell, az te vagy! – sóhajt szomorúan a nő. – Jobb lett volna, ha meg sem említem neked az aranyat. – Az meglehet – bólint Porta. – Minél többen tudnak róla, annál nagyobb az esélye, hogy elcsaklizzák tőled. Éppen ezért most gondoljuk alaposan át, hogy kit avatunk még be, különben nagy bajok lesznek.

Harmincmillió! Hű, istenkém! Belegondoltál már, milyen hatása lesz, ha a piacra szabadítod azt a rengeteg komcsi aranyat? – Mint mondtam, a harmincmillió csak egy óvatos becslés. Lehet, hogy még annál is többről van szó – rajzol egy dollárjelet a levegőbe Vera. – Egyébként igen, természetesen gondoltunk rá. – Harmincmillió! – nevet boldogan Porta. – Még soha nem láttam ennyit egyben. – Az izgatottságtól félrenyeli a sligovicát, és hevesen köhögni kezd. – A kérdés csak az, hogy miben – teszi hozzá, amikor újra levegőhöz jutott. – Csak azt ne mondd, hogy digó pénzben! Annyiért egy német végrehajtó ki se kelne az ágyából. – Jenki, kapitalista dollárban – jelenti ki diadalmasan Vera. – Hogy mi? – Porta nem akar hinni a fülének. – Harmincmillió dollár? Szentséges kazanyi szűz, most nézz le rám! De hiszen az… hiszen az rengeteg! – Lelkesen felkapja a fuvoláját, körbeugrálja a szobát, mint egy csintalan faun, és felugrik az asztal tetejére. Innen énekli csengő hangon angolul: Élt egy gazdag ember, Jeruzsálemben lakott, Glóri halleluja, hiróderum. Selyemkalapot hordott s hozzá elegáns kabátium. Glóri halleluja, hiróderum. A háza előtt kuporgott egy emberi roncsium Fején szakadt, lógó karimájú keménykalapium. A szegény ember könyörgött: „adj nekem egy kis sajtium”. A gazdag rákiáltott: „eridj vagy hívom csendőrium.” A szegény ember meghalt, és felszállt mennyországium, Táncolt az angyalokkal egészen negyed délium. A gazdag is meghalt, de nem utazott olyan jólium. Nem jutott a mennybe, hanem ment pokólium. „Nem”, mondta az ördög, „ez nem hotelium, Ez csak egy egyszerű pokólium.” Az erkölcsi tanulság: gazdagnak lenni nem is olyan mókium. Mi pedig a mennybe jutunk, mert mindannyian le vagyunk égium. – Ki tanított meg angolul? – kérdezi meglepődve a nő.

– Én – vigyorog a fuvola mögül Porta. – Egy szélhámostól tanultam. Mindig olyankor énekelte, ha sikerült alaposan pofára ejtenie valakit. Ami olyan gyakori eset volt, hogy óhatatlanul a fülembe mászott a dal. – Angol volt? – Dehogy! Zsidó Berlin-Dahlemből. Gyakran elkísértem a zsinagógában rendezett ünnepségekre. Mindig kalapban járt… Most valami kellemesebb helyen dekkol, és várja, hogy visszatérjenek a régi szép idők, s velük együtt visszatérhessen ő is, és újra elmehessen velem meg a kalapjával a zsinagógába. – Porta leugrik az asztalról, és szemléletesen megnyalja az ajkait. – Mit szólnál még egy menethez? Teljesen begerjedtem attól a rengeteg aranytól. – Jóval nehezebb lesz, mint elsőre gondoltam – tűnődik hangosan Porta, amikor már jólesően elernyedve egymás mellett fekszenek. – Egyáltalán nem örülök neki, hogy ilyen sok embert bele kell keverni. Ha egy egész hadosztállyal kell megosztani, nem olyan sok az a harmincmillió. – Ki mondja, hogy mindegyikkel megosztjuk? – kérdezi hamisan dorombolva Vera. – Annyit kapnak, hogy elég legyen egy görbe éjszakára. Egy éjszakára! – A szívemből beszélsz – bólogat mohón csillogó tekintettel Porta. – Megkérjük őket, hogy várjanak meg minket valahol, és várhatnak, míg a szarcsimbók is meg nem fagy a seggükön! Mikor indulunk? – Amint sikerül kapcsolatba lépnem a férjemmel – feleli a nő. – Amire nem kell sokat várnod. A papírokat majd beszerzi neked ő. Igazi papírokat, hogy a leggyanakvóbb OGPU-s se köthessen beléjük. Szerezz jó éles képeket mindenkiről, aki velünk jön. De nehogy német egyenruhában, az ég szerelmére! – Meglesz – ígéri fülig érő szájjal Porta. A képe ebben a pillanatban leginkább egy nyitott fiókú pénztárgépre hasonlít. – Akkor ruszkik leszünk? – Csak nem gondoltad, hogy náci egyenruhában fogtok szaladgálni? Megfáradt volgai németek lesztek. Az majd megmagyarázza a nyelvi problémákat. – Volgai németek? – csodálkozik Porta. – Azok meg mifélék? – Német emigránsok, akik egykor a Volga partján telepedtek le. Ma már ők is szovjet-oroszok, de németként élnek, és egymás közt németül beszélnek. Háború idején nekik is be kell vonulniuk, de egyébként nem szolgálhatnak a Vörös Hadseregben. Pontosan úgy, mint a kirgizek. – De ettől még nagyon jó katonák, ebben biztos vagyok – mondja Porta. – Az a fajta, akire lőni lehet, ha háború van meg viszály.

Vera fog két levesescsészét, és méltóságteljesen nekilát elkészíteni azt, amit az oroszok találóan „szemnyitogatónak” hívnak. Kétharmad rész vodka, egyharmad rész kávé, négy evőkanál cukor és egy fél konzervkörte alkotja, aminek a tetejére egy csepp feketeribizli-dzsem kerül. Porta egyetlen hörpintésre felhajtja a kotyvalék felét, majd böfög egy öblöset, akkorát, hogy még az ágy oszlopai is remegnek belé. – Nem rossz – dicséri, és a többit is leküldi, olyan zajosan, mint egy hörgő lefolyó. – A férjem nem akarja tovább halogatni az időt – magyarázza Vera a saját szemnyitogatóját kortyolgatva. – Azt mondja, legfőbb ideje, hogy a zsidók itt hagyják a szovjet paradicsomot. Állítólag a Lubjankában kivégzett foglyok közül minden negyedik zsidó. Te nem tartod barbár dolognak a kivégzést? – Deee – nyújtja el a szót Porta. – Ugyanakkor az is igaz, hogy csúnya dolog az igazhitűek útjába állni, és akadályozni őket abban, hogy mennyországgá alakítsák ezt az országot. – Hogy te milyen cinikus vagy! – lendíti hátra aranyló vörös hajzuhatagát Vera. – Nem is tudom, miért álltam szóba veled. – Ízlés dolga, mondta a macska, és megnyalta a kutya seggét – röhög a hasát fogva Porta. – Hidd el – gyújt rá mérgesen egy cigarettára a nő –, ha nem a férjem kért volna meg rá, nem keveredek bele ebbe az ügybe. Mint mondtam, én arisztokrata családból származom. Az egyik ősöm kétszáz türknek törte be a fejét a hunok elleni háborúban. Egyetlen bunkósbottal! – Veszélyes népek lehettek a te őseid – készít magának újabb szemnyitogatót Porta. – Gondoltál már arra, hogy az embered rossz irányba készül lelépni? A zsidók manapság nem túl népszerűek Németországban. Képzelheted, amikor szappant készítenek belőlük! Vicces, de mosakodásra egészen használhatók! – Mi a bajod a zsidókkal? – ugrik fel dühösen a nő. Valósággal felnyársalja Portát a tekintetével. – Elég rád nézni, te se vagy kifejezetten árja! Vigyázz, nehogy Himmler elé kerülj, mert belőled fognak szappant főzni! – Nekem semmi bajom senkivel – kacag rajta jóízűen Porta. – Én üzletember vagyok. Vasárnap Istennel kötök boltot, hétfőn meg továbbadom az ördögnek, extraprofittal! – A férjemre emlékeztetsz – nevet fel Vera. – Egyáltalán nem néz ki zsidónak. Ha valaki meglátja, azt hiheti, hogy csak egy ostoba lengyel paraszt. Ha nem ismered, álmodban se gondolnád róla, hogy ötnél tovább is el tud számolni. Pedig milyen mohóság és hatalomvágy dolgozik benne!

Meg is van minden adottsága, hogy megszerezze mindazt, amit szeretne, már csak egyvalami hiányzik hozzá: a pénz. És a pénz most ott van az orra előtt! – Akkor miért nem gyűjtötte be már hamarabb? – kérdezi Porta. A körmét piszkálja egy villával. – Begyűjteni nem gond – feleli Vera. – A problémát az jelenti, hogy ki kell juttatni Oroszországból. Mit ér harmincmillió dollár, ha nem költheted el? Ahhoz viszont, hogy kijussunk innen, át kell jutnunk mindazokon a területeken, amiket elloptatok tőlünk. – És itt jön be a képbe Porta Obergefreiter – hajtja fel lelkesen a szemnyitogatóját Porta. – És ha valami gond adódik? Arra is felkészült a te komisszár apucid? – Akkor lógni fogunk! – dobja szét meztelen karjait Vera. – Kockázat nélkül nincs nyereség! – Azt kétlem, hogy annyival megúsznánk – sóhajtozik Porta. – Előbb egy kicsit elszórakoznának velünk a Lubjankában, és nem mi lennénk azok, akik röhögnek. És ha nem az ő kezeik közé kerülnénk, akkor a Prinz Albrecht Strassén se számíts jó modorú úriemberekre a puhakalaposok közt. Előbb savfürdőbe dugnak minket, hogy megpuhuljunk, aztán centiméteres csíkokban lenyúznák a bőrünket. – Bíznunk kell magunkban és a szerencsénkben. Akkor minden rendben lesz – állítja sugárzó mosollyal Vera. – Tudtad, hogy az optimisták tovább élnek, mint a pesszimisták? – Én született optimista vagyok – jelenti ki Porta. – Ezért lehetek még az élők sorában. De azért az optimizmus mellé nem ártana egy-két gépágyút meg tíz-tizenegy géppisztolyt is magunkkal vinni erre a kis kincskereső expedícióra. És még valami! Azt tudjátok már, hogyan akarjátok átjuttatni az aranyat Németországon? Remélem, nem expresszküldeményként! A címzett még az üres dobozokat se kapná meg. Ha a Gestapo szagot fog, nulla az esélyünk. Egyszerűbb lenne kislányokból kolbászt készíteni és azt eladni a seregnek vastartaléknak. – És még te állítod, hogy optimista vagy! – gurul be Verácska. – Miért nem mész inkább, és löveted szét magad a Führeredért? Mindig ellentmondasz nekem, mintha nem is segíteni akarnál, hanem csak kikapartatni velem a gesztenyét! – Optimista vagyok, hidd el nekem – feleli Porta. – Meg ugyanakkor óvatos is! Én nem rohanok fejjel a falnak, mint egyesek. Vera a szoba egyik sarkában ténykedik. Egy fiókos szekrényt akarna elmozdítani a fal mellől. Dühösen Portára néz.

– Nem segítenél végre? – kérdezi fogcsikorgatva. – Miért ne? – mondja Porta, de nem mozdul. – Seggfej! – veti oda Vera, és oroszul szitkozódva addig rángatja a súlyos bútordarabot, míg az el nem fordul a faltól. Ekkor a szekrény mögé bújik, eltávolítja a falburkolat egyik elemét, és kiveszi a mögéje rejtett térképet. Még mindig szitkozódva leveti magát Porta mellé az ágyra. – Most már nemcsak látom, hanem hallom is, hogy tényleg arisztokrata családból származol – nevet rajta Porta, és a tenyerével a nő meztelen fenekére csap. – A Minszk körüli erdőkön csak tankokkal és teherautókkal juthatunk át – mutatja Vera a térképen. – Milyen igaz – válaszolja gúnyosan Porta. – De akkor miért nem maradunk inkább Oroszország orosz felében? Tudod te, kik tanyáznak azokban az erdőkben? Az egész rohadt Vörös Hadsereg és az összes rohadék partizán! Csinálj, amit akarsz, de akkor Joseph Porta tizedesre ne számíts! Különben hol kötne ki ez a te páncélozott konvojod? – Liepajában – bök Vera a térképre. – Mármint Libauban? – javítja ki Porta. – A Balti-tenger partján. Ahol, nagyon remélem, felülünk az első Amerikába tartó luxushajóra. – Nem! Svédországba megyünk. Karlskronába. – Szívesebben mennék Stockholmba – tiltakozik Porta. – Még soha nem voltam stockholmi lánnyal. Gondolom, te meg apuci tudjátok, hogy azok a svéd féleszkimók nagyon rajta tartják a szemüket a vizeiken! A fél Wermacht oda igyekszik, útlevél helyett géppisztollyal a szivarzsebében, és ők ezt nagyon nem díjazzák. A terved szart se ér, kislány! – Ahogy gondolod – mosolyog negédesen Vera. – Akkor egyezzünk meg: a front orosz oldaláról én gondoskodom, a német feléről pedig te meg a barátaid. Porta elmélyült képpel szívogatja isten kegyelméből tizedesi fogait. – Rendben. Vállalom, de csak egy feltétellel. Felezünk. – Neked elment az eszed! – sziszegi feldühödve a nő. – Mégis, miért adnám oda a felét? Hülyének nézel? Azt hiszed, hogy egy ilyen német krematóriumi patkány, mint te, át tud ejteni engem? Nálad nagyobb patkányokat is eltapostam már. Te még nem ismersz engem! – De igen: egy mérges vipera vagy! – fortyan fel Porta. Mérgében a mennyezethez vágja az üres rumosüveget. – A kapzsiság teljesen elvette az eszedet, hülye német! – fröcsögi Vera. – Úgy beszélsz, mint egy görög kuplerájos! – Add fel, büdös komcsi kurva! – vág vissza Porta. – Velem akarsz ki-

tolni? Pont velem? Azt lesheted! Fele-fele! Vagy írjam le, hogy megértsed? Vera dühösen fújtatva vágtat fel-alá a szobában. Székeket borít fel, poharakat csapkod a falhoz, cipőket vág ki az ablakon. Egy pillanatra megáll, de csak azért, hogy az ágyban fekvő, sligovicát kortyolgató Porta felé hajítson egy vaskos éjjeli lámpát. – Nem tévedtem veled kapcsolatban, te pöffeszkedő hímringyó! – sikítja a dühtől remegve. – Hála istennek, mindvégig átláttam rajtad, te átkozott német lator! Le foglak lőni és szétrúgom a töködet! Az ég óvjon, ha a férjem keze közé kerülsz! – Mindjárt halálra röhögöm magam – köpi utána a sligovicát Porta. – Ha még sokáig vergődsz, úgy keresztbe teszek nektek, hogy leshetitek az aranyotokat! Egy nagy semmit fogtok kapni, meg egy-egy pöcsöt a seggetekbe! Egymásnak esnek, és olyan vehemenciával birkóznak, hogy egyetlen tárgy nem marad épen Vera szobájában. Végül előbújnak a leszakadt ágy alól, és egyezségre jutnak. A következő húsz perc hamar elillan. Gyakorlatilag megerőszakolják egymást. Olyan hévvel teszik ezt, hogy a pincében rejtőzködő két orosz katona majdnem félrenyeli a vodkát a fentről jövő hangok hallatán. Az egyik még fel is mászik az ablak előtt növő fára, hogy megnézze, mi folyik odabent. A látványtól leszédül, és kitöri a bokáját. – Jobb lesz, ha most magamra öltöm a német rongyaimat, és átlépek őfelségéhez Wolf főgépészhez – jelenti ki valamivel később Porta. – Ő ki? – kérdezi aggódva a nő. – Egy láncszem, akit sajnos nem hagyhatunk ki. Egy két lábon járó illegális fegyver- és szállítóeszköz-forgalmazó vállalat. Ja, és a „hadügyminisztert” is ki kell ugrasztanom jó meleg berlini ágyikójából. – A hadügyminisztert? – tátog Vera a cigányútra tévedt konyaktól. – Nem akarunk semmiféle minisztert belekeverni! Isten őrizz! Ha egy ilyen megsejti, hogy mire készülünk, akkor nekünk végünk! Azonnal kivégeztet minket! – Kivégzés? – mosolyog Porta. – Lehet, hogy lesz néhány, de arra mérget vehetsz, hogy nem mi leszünk a szenvedő alanyai. Csak egy pancser hagyja, hogy kinyírják, márpedig te meg én vérprofik vagyunk. Az utcáról hangos éneklés hallatszik, aztán csendőrsíp hasít bele a levegőbe. Két pisztolylövés követi. – Mi a fene? – ül fel riadtan Vera. – Ez biztosan Pici. Azt a napot ünnepli, amikor az anyja majdnem meghalt – nevet Porta.

Két órával később egy aranyrudat ábrázoló fényképpel a kezében, a hófúvással dacolva áttrappol egy WOLF SZÁLLÍTMÁNYOZÁSI SZAKASZ BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS tábla alatt. – Nem tudsz olvasni? – ordít rá egy szakaszvezető. Olyan ronda a képe, hogy még Frankenstein szörnyteremtménye se cserélne vele. – Miért, te talán igen? – kérdezi Porta, és háborítatlan nyugalommal továbbmegy. – Illetéktelenek nem léphetnek be! – üvölti utána a szörnyképű szakaszvezető, és letépi válláról a géppisztolyt. – Én nem vagyok illetéktelen – feleli Porta anélkül, hogy hátrafordulna. A következő ellenőrzési pontnál egy hírhedt őrmester posztol, akit azért rúgtak ki Germersheimből, mert még ottani mérték szerint is túl kegyetlenül bánt az elítéltekkel. Most Wolfnak dolgozik. A testi sértés a hobbija. – Állj! – bömböli elállva Porta útját. Széles, mint egy tank. Porta fintorogva félrelöki. Valahogy úgy, ahogy az ember kinyit egy koszos vécéajtót. – Hogy képzeled ezt, he? Félrelökni engem? Nem látod ezt itt? Én őrmester vagyok! – És te nem látod ezeket? A legmagasabb rang a birodalomban! Tizedes vagyok, mint a Führered volt! Inkább szólj Wolfnak, hogy itt vagyok, seggfej! Az őrmester a telefonhoz rohan, hogy riadóztassa Wolfot. Porta nem várja meg. Már a következő műhelyben jár. Óvatosan átlép egy drótot, amire T-aknákat kötöttek, és lelassít. Két fenyegetően vicsorgó morgó farkaskutya közelít feléje. – Helló, fiúk! – vigyorog rájuk Porta. – Megkérhetném, hogy ma valaki mást tépjetek szét? A kutyák bólintanak, és barátságosan megcsóválják a farkukat. Egy stratégiai szempontból igen előnyös sarok mögött Wolf két kínai testőre őrködik csőre töltött Kalasnyikovokkal. – Még baja esik valakinek – taszítja félre az útból a fegyverek csövét Porta. – Csak nem ijedtél meg? – kérdezi nevetve az egyik. – Gondolod, hogy lett volna rá időd? – Ezt majd megvitatjuk legközelebb, de ne most – lépi át egy második

pokolgép drótját Porta. – Azt hittem, hogy kinyírtak a szomszédok – mondja csípős gúnnyal Wolf. – Kellemes ébredésre számítottam, de te szokásod szerint elcseszted! Az asztalán egy P–38-as hever tele tárral, a szék karfájáról Schmeisser lóg. Az íróasztal fiókja is be van drótozva. A töltet elég lenne egy hétemeletes áruház lerombolására. Az ajtó mögötti rejtett polcon egy kézigránátokkal megspékelt benzinesüveg várja, hogy bevessék, ha az illetéktelen behatoló még mindig életben lenne. További óvintézkedésként az udvarra nyíló ajtót egy csinos csomagra kötötték, amit Wolf a rosszakaróinak tartogat. Ha a hívatlan vendég arrafelé próbálna menekülni, picinyke cafatokra szakadna, és egyenesen a mennyország kapujáig szállna. Porta tudja, hogy Wolf a katonai szolgálati szabályzat és egy olvasatlan Mein Kampf példány mögött tartja a whiskyjét, ezért egyenesen odalép, és kiszolgálja magát. – Skole! – vigyorog rá Wolfra, és kiüríti az üveget. – Sohasem fogsz jó modort tanulni – mondja megvetően Wolf. – Különben meg mit akarsz tőlem? Nem emlékszem, hogy hívtalak volna. – Leseper egy láthatatlan porszemet kézzel varrt Bronzini csizmájáról, amiért kemény 1400 birodalmi márkát fizetett. Futárral hozatta egyenesen Rómából. Wolf szerint a lovaglócsizma tükör, a társadalmi és hatalmi pozíció tükre, ezért éppen olyan fényesnek és makulátlannak kell lennie, mint egy igazi tükörnek. Porta szerint ez azért van, mert kölyökkorában a Szegény Gyerekeket Támogató Alapítvány által adományozott facipőt kellett hordania. – Legalább vízálló? – mutat a csillogó lábbelire Porta. Wolf, bár ellentétes a szabályzattal, sarkantyút visel rajta. Valahányszor megmozdítja a lábát, a sarkantyú csilingel, mint egy csengettyű. Azt hihetné az ember, hogy Wolf imádja a lovakat, de ezzel szemben az igazság az, hogy sohasem ülne nyeregbe. Valósággal retteg a lovaktól. – Honnan tudjam? Nem szoktam esőben mászkálni! – Hadd játsszak egyet a zsidó zongorádon – húzza maga elé a számológépet Porta. Kivesz egy árfolyamokkal teleírt papírt a zsebéből, és gondterhelten számolni kezd. Wolf kíváncsian közelebb hajol, és látva, hogy mekkora számokkal dolgozik Porta, remegni kezd, mint a nyárfalevél. Az arca többször is színt vált, és apró malacszemében mohó fény gyúl. – Mamma mia! – motyogja. Háromszor is keresztet vet, és cuppanós csókot nyom Porta arcára.

Leengedik az acélredőnyöket, és Wolf beélesíti a rendszert. Ha valaki engedély nélkül be merészelne hatolni Wolf vermébe, az életével fizetne az ostobaságáért. – Úgy tűnik, félreismertelek – mondja hízelgő hangon Wolf. – Az egészségedre, te átkozott csirkefogó! – koccintja a poharát Portáéhoz. – Dettó – vigyorog Porta, és a garatjába löttyinti az italt, valahogy úgy, ahogy az ember egy veder vizet önt ki egy lefolyóba. – És én még azt hittem, hogy egy megrögzött szélhámos vagy, aki jó pénzért a saját anyját is eladná! – mondja fejcsóválva Wolf. – Felejtsd el! – mondja nagylelkűen Porta. – Mindenki tévedhet! Wolf hosszú ideig csak ül kizárólag tábornokoknak kiutalható forgószékében, és egy aranyrudat ábrázoló fotóban gyönyörködik. – Isten letekintett ránk – suttogja rekedt hangon. – Ha ez a kincs a birtokunkba kerül, többé soha nem lesznek anyagi gondjaink. Megpattanunk, és belevetjük magunkat a gondtalan életbe. Viszlát, háború! Viszlát, ráncok a homlokon! Az elkövetkező néhány órában a legmagasabb prioritású üzenetváltás zajlik Wolf főhadiszállása és a berlini hadügyminisztérium között. Késő éjszakára elkészülnek a II. világháború legtitkosabb és legfontosabb műveletének a tervei. A kódneve: ARANYÉLET. Kora reggel Sally főtörzsőrmester, a hadügyminisztérium 4-es számú osztályának a vezetője felszáll egy különleges fel- és leszállási prioritással rendelkező JU–52-es fedélzetére. A reptéren Porta és Wolf, a két befolyásos üzletember várja egy hatkerekű, vezérkari zászlóval díszített Mercedesben. Sally úgy lépdel le a kifutópálya végében álló gép lépcsőjén, mint egy új Nagy Frigyes. Egyedi szabású lovassági egyenruhát visel, lábán sziporkázó csizma, arcán mesterkélt vigyor. A nyakában, szerteágazó kapcsolatainak égbekiáltó bizonyítékaként, Lovagkereszt lóg. A luftwaffés személyzet merev vigyázzal üdvözli. Kegyesen biccent nekik. Egy tábornagy se csinálná jobban. Óvatosan áttipeg a nedves aszfalton. Nem szeretné bepiszkítani gyönyörű csizmáját a csúnya orosz sárral. – Micsoda egy ország – mondja dideregve, ahogy beül a Mercedesbe. – Nem tudtatok volna valami melegebb országot felszabadítani? – Senki se kérte – vigyorog Wolf. – Milyen az élet manapság a világ boldogabbik felén? – érdeklődik Porta, miközben medvebundába bugyolálja a mindenható „hadügyminisztert”. Sally nincs hozzászokva az orosz télhez. – Folyamatosan bombáznak minket. Nappal a jenkik, éjszaka a britek. Nehéz úgy az ajkadhoz emelni egy poharat, hogy az ital fele ne löttyenjen

ki az állandó rengés miatt. Bármerre nézel, csak nyomorúságot látsz. Az emberek kopott rongyokban járnak, és éheznek. Ne higgyétek, fiúk, hogy csak nektek van nehéz dolgotok. Mi is szenvedünk, de azért tesszük a kötelességünket zokszó nélkül, korgó gyomorral, Németország felemelkedéséért. – Nos, te egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki szenved – jegyzi meg kuncogva Porta. – Nem is állítottam – feleli a „hadügyminiszter”. Amerikai cigarettával és egy lapos ezüstflaskából francia konyakkal kínálja őket. – A Sánta Csendőr még megvan, az isten szerelmére? – kérdezi aggodalmasan Porta. – Ha azok az átkozott szövetségesek csak egy karcolást is ejtenek rajta, velem gyűlik meg a bajuk! – Tarthatnak tőled – mosolyog Sally –, mert az egyetlen épület, ami még áll a téren, az a Csendőr. Indulás előtt benéztem, és arra kértek, hogy adjam át az üdvözletüket. Azt kérdezik, hogy nincs-e még herótod a Führerért, a népért és a hazáért vívott háborúból. Nem is értem, hogy bírtok itt létezni. Portának az utolsó pillanatban sikerül kikerülnie egy füstölgő teherautót. A roncs körül katonák hevernek. – Mi a véleményed mint „hadügyminiszternek” a ránk kényszerített háborúról? – kérdezi Porta a bunda ellenére didergő Sallytől. – Remélem, nincs esélyünk megnyerni. – Ettől nem kell tartanod – nyugtatja meg Sally. – Az ellenség nagyon jól csinálja. Ki fogunk kapni, mint mindig, és megint jöhet a magyarázkodás, hogy ki és mi volt a vereségünk oka. – Így megy ez Németországban – bólogat Wolf. – Ez már hagyomány nálunk. Mindig kivívjuk magunknak a vereséget! – Hála az égnek – lélegzik fel Porta. Újabb kiégett teherautót kell kikerülnie. – A múltkor azt álmodtam, hogy megnyertük a háborút. Iszonyatos volt! – Porta tövig tapossa a gázpedált. Élvezi, hogy mindenki utat ad neki a hadosztályparancsnoki zászló láttán. – Látjátok ott azt a fickót a keskeny vállszíjjal meg az ezüstpaszománnyal? – kérdezi nevetve. – Ritkán lát az ember ilyen szabályos tisztelgést! – Mindig beszarnak, ha meglátják Seggfej tábornok zászlaját – mondja megvetően Wolf. – Ha tudnák, hogy ezúttal még nála is hatalmasabb pasasok utaznak ebben az autóban! – kiált fel Porta. – Ő csak egy tábornok, de mi hamarosan dúsgazdagok leszünk! Tábornokokat adhatunk és vehetünk, ha kedvünk tartja!

Három csendőr csinál ordítva utat nekik. – Az út szélére húzódni, idióták! – kiabál ki az ablakon Wolf. Két szakaszvezető és egy osztagnyi katona ugrik fejest a hóval teli árokba. – Ezt már szeretem – bólogat elégedetten a főgépész. – Én is – vigyorog Porta. – Ezekért a pillanatokért érdemes élni! Egy üveg Napoleon konyak jár körbe. – A napokban kaptam a francia kapcsolatomtól – dicsekszik vele Sally. Alaposan meghúzza az üveget, hogy aztán köhögve kiköpje az italt, amikor Porta hirtelen a fékre tapos. A hatalmas vezérkari autó megperdül a csúszós útfelületen. Porta egy kaszkadőr ügyességével átirányítja két fa között, átugrat vele egy bokron, és belefúrja az elejét egy szénaboglyába. Mielőtt még Sally leanyázhatná Portát, két rata vágódik ki a felhők közül vérvörös csillagokkal a szárnyain. Végigzúgnak az út felett, a gépágyúik tüzet és halált okádnak. – Te jóságos isten – dadogja rémülten Sally. – Ezek aztán nem szaroznak. És a jelentésekben még azt mondják, hogy a front mentén csend és nyugalom honol! – Mindennap így megy ez – magyarázza Porta. – Olyan pontosan jönnek, hogy órát lehetne igazítani hozzájuk. Közlekedési rendőröknek hívjuk őket: a legnagyobb dugót is pillanatok alatt feloszlatják. – A múlt héten két tíztonnásomat kapták el az úton – sóhajtozik Wolf. – Kész szerencse, hogy csak a személyzetük veszett oda! A teherautókat meg lehet javítani. – Visszatérnek még? – nézi idegesen a felhőket Sally. – Hála az égnek, csak látogatóban vagyok itt. Arra születtem, hogy egyenruhát viseljek, de nem háborúban. Isten őrizz! – Igen – mosolyog Porta. – El sem tudom képzelni, mekkora változást hozna az emberi történelemben, ha te is kiköltöznél ide és aktívan bekapcsolódnál a harcokba. – Olyan jóízűen nevet, hogy majdnem belemegy egy szétbombázott ágyúba. Az ágyút vontató lovak, szám szerint hat, égnek álló lábakkal hevernek az úton. – Ez itt mindennap így megy? – kérdezi döbbenten Sally. – Mint mondtam, órát lehetne igazítani hozzájuk – válaszolja türelmesen Porta. – Ha sikeresen végrehajtottak öt küldetést, kitüntetik őket. Puncimágnessel, tudod. A minap kilőttek egyet, egy pökhendi faszfejt, aki csak tisztekkel volt hajlandó szóba állni. Nyolc csík volt a szalagján! – És mi lett vele? – kérdezte Sally. – Az SS fellógatta. Túl nagy hős volt ahhoz, hogy untermenschként kezeljék, élve pedig veszélyt jelentett volna a propagandára. A barátunknak

megfájdult a feje – pillant egy hadtápos katonára az út szélén. Az idős férfi a saját vértócsájában ül, a sisak féloldalt csúszva a fején. – Jut eszembe, tudtok valamit arról a Polka Palkó nevű fickóról? – érdeklődik Sally. – Alaposan kibabrált veled, mi? – De én is vele – köp ki Porta az ablakon. – Már nem lop az emberektől évi nyolcvan százalékot. Az egyik cimborám, aki a Prinz Albrecht Strassén, a Gestapónál ablakpucoló, elvitte egy fogorvoshoz, hogy nézzék meg a fogait. Valami gond lehetett velük, mert a cimborám kölcsönkérte a doki készletét, hogy megjavítsa őket. Sajnos, egy kissé remegett a keze, ezért többször is lyukat fúrt a páciens nyelvébe. – Gondolom, Polka nem örült neki – veti közbe gonosz kacajjal Sally. – Nem, abban biztos lehetsz – nyugtatja meg Porta. – Egyetlen foga sem maradt, és a nyelvén tátongó lyukak miatt máig dadog. Azóta hiába próbálja eladni kedvező kamatozású hitelcsomagjait. Az embereknek nincs türelmük kivárni, hogy elnyögje a mondandóját. – Pedig emlékszem, egyszer azzal dicsekedett, hogy te is kértél tőle – adja előre a konyakot Portának a „hadügyminiszter”. – Emlékeztek még „Dagadt Pinó”-ra, aki mindig azzal dicsekedett, hogy mekkora teste van? Nos, kiszáll egy pasas egy autóból a Hohenzollerndamnon, fényes nappal, odalép hozzá, átöleli Pinót, és miközben nyálas buzicsókot nyom a szájára, egyazon lendülettel a bordái közé döfi a kését. Egyenesen a szívébe, ahogy kell. Mire a járókelők észrevették, hogy Pinóval valami nincs rendben, a gyilkos már hetedhét sarkon túl járt. – Szicíliában a halál csókjának hívják – magyarázza Wolf. – Magam is alkalmaztam már néhányszor. Igen hatásos módszer: a konkurencia hosszú időre behúzza fülét-farkát, lehetőséget adva az embernek a kibontakozásra. Porta lekanyarodik a főútról, és szűk, latyakos mellékutcákon lavíroz át folyamatos kürtszóval. A gyalogosok menekülnek előtte. Csak Wolf „Belépni tilos” táblaerdővel körülvett rezidenciája előtt veszi le a lábát a gázpedálról. A kínai testőrök kitárják a széles kaput, hogy Wolf és két üzlettársa bevonulhassanak. Két orosz hadifogoly várja ugrásra készen, hogy megpucolhassa Wolf csizmáját. A főnök nagylelkűen megengedi, hogy a „hadügyminiszter” lábbelijét is kifényesítsék. Porta ezalatt konyakot kortyolgat. Ilyen felesleges dolgokkal, mint a csizmapucolás, nem foglalkozik. Minek, ha úgyis megint összekoszolja? Székek csúsznak hátra, amikor belépnek az irodába, és tintanyalók pattannak vigyázzba. Wolf főgépész a sapkája csúcsához érinti a sétapálcáját. Az angol tisztek szoktak így csinálni a filmekben. Az efféle

dolgok, véli Wolf, stílust kölcsönöznek az embernek. A könyvelői, két radírozásban és aláírás-hamisításban jártas szakember, úgy tesznek, mintha a leghevenyebb agymunkában zavarták volna meg őket. Wolf léptei alatt zeng a vaslépcső, sarkantyúi vidáman csilingelnek. – Szervusztok! – üdvözli a két farkaskutyát, akik vicsorogva, támadásra készen figyelik kísérőit. – Tegnap jót zabáltak egy hollandból. Az idióta az engedélyem nélkül bejött, mert állítólag sikerült elemelnie egy kis ezt meg azt Mihálytól, a román királytól. – Nos, akkor lássunk munkához! – telepszik le a pazarul megterített ebédlőasztalhoz Sally. Wolf már kiküldte a testőreit, és magukra zárta az ajtót, hogy senki ne háboríthassa őket. – Abból ítélve, amit hallottam, erősen kétlem, hogy ez az akció végrehajtható. Nekem untermensch árulástól és zsidó csapdától bűzlik! – Te csak ne kételkedjél, mert senki nem kért rá – bök rá a villájával Porta. – Neked csak az a dolgod, hogy tegyed, amit mondok neked. Se többet, se kevesebbet, és megvan az öt százalékod. Személy szerint sokallom, kettő és fél bőven elég lett volna neked. – Tényleg sokallod? – kérdezi fagyosan Sally. – És ha én nem? Ha azt mondom, hogy vihetsz vissza a reptérre, vagy hívok egy taxit? – Akkor jó utat kívánok neked, és pá-pá! – vigyorog Porta. Vidáman a tányérjára halmoz egy jó adag pácolt csülköt, és jóízűen falatozni kezd. Wolf dühösen kiüti Porta kezéből a villát, és Sally után rohan, akinek már a kilincsen a keze. – Le ne nyomd, te barom! – ordít rá. – Azt akarod, hogy mindannyian a levegőbe repüljünk? Most nem Berlinben vagy, a koszos kis irodádban, hanem egy stratégiai fontosságú támaszponton a háborús zóna kellős közepén! És mondok neked még valamit, te elcseszett majomagyú pigmeus! Szart se érdekel minket, hogy vannak-e kétségeid vagy sem. Teszed, amit mondunk neked, vagy személyesen fogunk gondoskodni róla, hogy páros lábbal rúgjanak ki a hadügytől, ahol a minisztert játszod. Nálad nagyobb pofájú seggfejeket is elintéztünk már! – Jól van, jól van – morgolódik Sally. Visszaül az asztalhoz, de a sapkáját egyelőre a fején hagyja. Sértődötten leszúr egy véres hurkát, a tányérjára teszi, és megszórja cukorral, majd leönti szörppel. – Nem szoktam cserbenhagyni azokat, akikkel egy asztalnál ettem – mondja teli szájjal. – Hogy te mekkora seggfej vagy! – dünnyögi Porta a csülköt cuppogtatva. – Játszod az eszed, mintha tényleg te lennél a miniszter. Pedig csak egy szaros kis hivatalnok vagy egy tetves irodából, ahová bárki bekerülhet, aki hajlandó segget nyalni!

– Már mondtam, hogy rendben – adja be a derekát Sally. – Jó étvágyat, fiúk, és hajrá! Csináljuk meg, hogy legyünk mielőbb túl rajta. Előbb vagy utóbb úgyis nyakig szarban találjuk magunkat. – Leöblíti a torkát konyakkal, és böfög egy öblöset. – De miért, kérdem én, miért nem fújjátok meg az aranyat ti magatok, az oroszok segítsége nélkül? Szép csendben, diszkréten. Sokkal olcsóbb lenne, nem igaz? Berlinben az a hír járja, hogy Oroszország seggre ült, a Vörös Hadsereg már a légynek se tud ártani. Bementek fegyverekkel, és kijöttök az arannyal. Egyszerű, mint az egyszeregy. – És még te nevezed magad hadügyminiszternek? – kiáltja megvetően Porta. – Ember, neked annyi eszed sincs, mint a török szűz lánynak, aki a kupoldát anyaotthonnak nézte. Ezt a melót csak hozzánk hasonlóan értelmes ruszkik segítségével tudjuk végrehajtani. Olyanokkal, akik ugyanúgy tojnak a hazára meg a lebensraum-dumára, mint mi. Olyan jól megleszünk velük, mint a szar a lepedővel! A terv különben is már ki van dolgozva. Egy bigét tömök, akit a férje ebben a városban parkolt le. A fickó egy komisszár. A spiné annyira megkedvelte a hancúrlécemet, hogy mindenbe beavatott. A Kreml biztonságban akarja tudni az aranyat, ezért megbízta a komisszárt, hogy ugyan rejtse már el valahová. Ez meg is történt, de a pasasnak most az a ragyogóan zseniális ötlete támadt, hogy még jobb lenne, ha magával hurcolászná az aranyat utazásai során. Vele fogjuk megalakítani nemzetközi, orosz-német harccsoportunkat. Az orosz vonalak mögött a komisszár, ezen az oldalon pedig mi fogjuk intézni a dolgokat. Klappolni fog minden, ahogy a pöcs klappol Lizibe. Libauba hajtunk a felszabadított arannyal, onnan pedig, viszlát Háromezer Éves Birodalom, viszlát Szovjet Paradicsom, Svédországba hajózunk! – Ezek szerint a svédeknél már nincs vám- meg útlevél-ellenőrzés? – kérdezi egy jó adag véres hurkával a pofazacskójában Sally. – Nektek teljesen elment az esztek! Marhaságokat beszéltek! Tudom, mit beszélek, mert egész nap papírakrobaták közt vagyok. Elég lesz egyetlen túlbuzgó tintanyaló, és akkorát bukunk, mint ide Berlin! Ha egy ilyen szimatot kap, akkor nem nyugszik, míg a fél hadosztályt rács mögé nem juttatta. – Ez a része Sven feladata lesz. Ő beszéli a nyelvüket – hárít magabiztosan Porta. – Azt fogja mondani nekik, hogy az ellenállástól vagyunk. Nem is lesz akkora hazugság! Végül is Adolf meg Sztálin bácsi seregéből pattanunk meg. Igazi szociáldemokraták leszünk! – Kétezer-háromszáztizenkét kilométer és négy méter – olvassa le az asztalra terített vezérkari térképről Sally. – És akkor még csak a rejtekhelyig jutottatok el! Onnan még vissza is kell jutni. Egy Párduc száz

kilométert tud megtenni tele tankkal… Aztán ott vannak a teherautók is. Még azokat is meg kell szerezni. Nem hozhatjátok ki az aranyat a zsebetekben! Honnan fogtok benzint szerezni? Azt mondják, hogy a szomszédéknél mindenütt bezárták a benzinkutakat. – Túl sokat aggódsz! – veti magát dühösen egy kolbászra Porta. – Az én komisszár kurvám mindenről gondoskodott. Annyi benzint tartalékoltak, hogy egy egész páncéloshadosztálynak elég lenne. Neked csak annyit kell tenned, hogy távol tartod tőlünk a poroszokat, és beszerzed a szükséges menetleveleket, meg az összes többi szaros papírt, amire szükségünk lesz ahhoz, hogy szabadon mozoghassunk ebben a kibaszott háborúban! Csak aztán ügyesen csináld, „hadügyminiszter” úr, mert ha valami laktanyajancsi ugrálni kezd nekem a diónyi agyával, akkor nagyon mérges leszek! Világos? – Ez minden, amit kérsz? – kérdezi megkönnyebbülten Sally. – Menni fog, mint a seggtörlés, ha van kéznél vécépapír. Meg fogod kapni az okmányokat, és mindegyiken Keitel tábornagy aláírása lesz rajta az összes cikornyájával meg kacskaringójával együtt. Nem lesz olyan vaskalapos aszexuális vadbarom, aki ne vágná magát feszes vigyázzba a közeledtedre. Megfelel? – Na látod, tudsz te okos is lenni – vigyorodik el Porta. – Minek hát mellébeszélni? Nem kell többet tenned, mint amikor anyukád leküldött a boltba listával a takonytól ragacsos kezecskédben. Wolf teletölti a poharaikat. – Skole! – rikoltja elégedetten. – Szerezned kell továbbá egy motorcsónakot is – folytatja Porta, miután egyetlen mozdulattal fenékig ürítette a poharát. – Álljon útra készen, ha Libauba érünk, és legyen kétszer gyorsabb, mint az összes többi, szürkére meszelt haditengerészeti teknő. Van egy olyan érzésem, hogy akkor már nagyon sietni fogunk. – Nem probléma – írja hozzá a listához Sally. – Csak a megfelelő nyomtatványra van szükség meg egy vörös Gekados*-pecsétre. Ha a megfelelő papírokat dugjátok az orruk alá, azok a haditengerészeti pöcsök oda fognak elvinni titeket, ahová csak menni akartok, anélkül hogy csak egy pillantást is mernének vetni a ládáitokra. De mi lesz Svédországban? A bélyegzőimnek és az aláírásaimnak ott már nincs hatalmuk! – Hogy mi lesz a svédekkel? – vigyorog Porta. – Hát megvesszük őket. Ők csak szociáldemokraták. Már rég megszűntek az agyukat használni. * Geheime Kommandosache – titkos anyag. (német)

– Szociáldemokraták! – morogja Wolf. – Ez azt jelenti, hogy mindenünket meg kell majd osztanunk velük? Nem ők tartják azt, hogy mindenkinek ugyanannyi fizetést kell kapnia? – Te hülyébb vagy, mint gondoltam – röhögi ki Porta. – Ha pénzről van szó, akkor mindig az a legfontosabb, hogy csak annyit villants fel belőle, amennyit éppen kell. A komisszár puncijával mindent alaposan kidolgoztunk. A végén faképnél hagyjuk a többieket. Minek osztozkodni, ha nem muszáj? – Ezek szerint számíthatunk rá, hogy minket is átversz? – kérdezi fenyegető hangon Sally. – Mégis minek nézel? – nevet kényszeredetten Porta. – Ti ketten velem vagytok. A többiek nem! – Ez egészen jól hangzik – mondja meggyőződés nélkül Wolf. – Csakhogy a többiek nem fogják annyiban hagyni a dolgot, erre mérget vehetsz. Nem lesz nyugtuk, míg a nyomunkra nem bukkannak, és akkor nem számíthatunk kegyelemre. – Te tényleg ennyire hülye vagy? – forgatja a szemét Porta. Művészi mozdulatokkal lekvárt ken egy kirántott békacombra. – Ha akarod, kivágom neked kartonból, hogy te meg a mongoljaid is megértsétek: ha Libauba érkeztünk TITKOS feliratú ládikáinkkal, ordítani meg parancsolgatni kezdünk. Picivel hosszú bőrkabátba bújunk, és puhakalapot teszünk a fejünkre, mélyen a szemünkbe húzva a karimáját, hogy a hülyének is nyilvánvaló legyen: zsaruk vagyunk a Prinz Albrecht Strasséról. Senkinek sem lesz mersze kételkedni benne. Erről egyébként egy bizonyos Herr Barsch jut eszembe a Phasanenstrasséról. Ingatlanügynök volt, diplomás fickó, és igazán értett az emberek nyelvén. Egészen jól mentek a dolgai mindaddig, míg bele nem botlott a tutiba, ami, ahogy az olyan gyakran elő szokott fordulni a bombabiztos dolgokkal, nem pénzt és csillogást hozott számára, hanem egy sötét, csúnya zárkát vasráccsal, nyikorgó reteszekkel meg mindennel. Volt tudniillik korábban egy zsidó ügyfele, egy gazdag tőzsdecápa, akit Herr Barsch nagy balfácánnak tartott. Azért gondolta ezt róla, mert egyszer jó pénzért sikerült rásóznia Dahlemben egy villát, amiben annyi patkány meg mindenféle féreg és bogár lakott, hogy kész csoda, hogy nem mászott le magától a Spreebe. Szóval ez a Herr Barsch egy idő után kezdte úgy érezni, hogy ha nem feji meg még egyszer a zsidót, akkor az olyan, mintha futni hagyna egy nagy zsák pénzt. Összedugta hát a fejét két cimborájával, és kisütötték, hogyan lehetne még több gubát legombolni az öregről. Kibéreltek egy napra egy irodát, és odahívták a zsidót, ahol hosszas egyezkedés után sikerült is üzletet kötniük

vele. A zsidó letett az asztalra ötszázezer márkát, és Herr Barsch meg a cimborái, immár ugyanezt tették. Csakhogy ők nem dukátokkal dolgoztak, merthogy ennyit együtt még sohasem láttak, hanem csekkekkel, amikkel egy frissiben megnyitott bankszámlát terheltek meg. Ezután kimentek, hogy gyönyörködjenek egyet a beruházás tárgyát képező ipartelepben a zsidóval, de az ki sem szállt az autóból, mert nem akarta, hogy az eső benedvesítse Párizsban szabott és varrt kabátját. Egy kiadós, a Kempinskiben elköltött vacsora után, búcsút vettek egymástól, és Herr Barsch hazaindult két cinkosa társaságában. Soká értek haza, mert az egész utat végigröhögték. Nem csoda, hogy jókedvűek voltak, hiszen szép kis summa duzzasztotta a zsebüket. A vén zsidó Bad Gasteinbe vette az utat, hogy meghempergőzzön az ottani egészségesnek mondott sárban. Négy héttel később Herr Barschot és társait egy kis kötetlen beszélgetésre invitálták az Alexbe. A 9B osztályra voltak hivatalosak, ahol szélhámosokkal, csalókkal és sikkasztókkal foglalkoznak. A beszélgetés a Moabittban ért véget, ahol a három jó barát alaposan elmélyülhetett a lábujjszámlálás tudományában. Végül aztán bíróság elé vezették őket, rendesen megbilincselve, csuklón meg bokánál, hogy mindenki láthassa, igazi bűnözőkről van szó. A bíró egy nő volt, akit a háta mögött az „ördög anyósának” hívtak szörnyű természete miatt, és mert mindig a legsúlyosabb büntetéseket rótta ki. Már akkor beléjük kötött, amikor csörgő láncokkal bevezették őket a terembe. „Miért nem a nyakuknál fogva bilincselték meg ezeket a rabokat, hogy kutyák módjára rángathassák be őket?”, kérdezte fölényesen a pulpitusról. A vádirat fölé hajolt, és olyan gyorsan végigdarálta, hogy egy szót sem lehetett érteni belőle. Aztán felemelte a fejét, és kinyújtotta a nyakát, mint egy kiéhezett keselyű. „A 900. paragrafus 3. bekezdésének 4B pontja szerint a szóban forgó bűncselekmények, azaz a nagy értékű csalás és harmadik személy tulajdonának törvénytelen kiárusítása két évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Súlyosbító körülmények esetén a büntetés legfeljebb tizennégy év kényszermunkára módosítható.” Háromszor az asztalra csapott a kalapácsával, megigazította tartós hullámba tornázott haját, és előrukkolt az ítélettel: „A Führer és a német nép nevében tizennégy évi kényszermunkára ítélem önöket! Csak azt sajnálom, hogy nem hosszabbíthatom életfogytig tartó börtönre!”, tette hozzá poénképpen, és mosolygott, mint egy véres húst szimatoló cápa. A három befektetési géniuszt kilódították a tárgyalóteremből. Azóta sem látták őket a

Bautzenen* kívül. – Bizony – sóhajt egy hatalmasat Wolf. – A pénz nemcsak felemelni tud, hanem romlásba is dönthet. De miért mesélted ezt el nekünk? – Csak azért – somolyog Porta –, hogy megértsétek: senkit sem szabad alábecsülni! Az tény, hogy egyesek agy helyett fűrészport hordanak a fejükben, de még ez is bőven elegendő ahhoz, hogy alád tegyenek, ha nem vagy résen. – Na és Papa mit fog szólni ehhez a kiránduláshoz? – kérdezi gyakorlatiasan Sally. – Nem fog akadékoskodni? – Igen, ő problémát jelenthet – villantja elő az aranytöméseit Wolf. – Rablásnak fogja nevezni, és nem fog tetszeni neki, hogy úgymond cserben akarjuk hagyni a banda többi részét. – Ugyan – lapátolja szájába a ribizlidzsem maradványait Porta. – Úgy beszéltek, mintha valami csúnya bűncselekményt készülnénk elkövetni. Az én meglátásom szerint teljesen legális műveletről van szó. A komcsik szerint minden a nép tulajdona, márpedig mi is a nép vagyunk, nem? Gyakorlatilag tehát a saját aranyunkat fogjuk földrajzilag áthelyezni. – Egy kissé sántít az elmélet – kontráz Sally. – Az arany a szovjet népé, nem a miénk. – Igazad lenne – bólint engedékenyen Porta –, ha a spiném meg az ő komisszárja nem lennének oroszok. Így viszont, hogy hajlandók megosztani velünk az aranyukat, nincsen semmi gond. Mondhatnám azt is, hogy igazi szociáldemokrata megoldás. – Tudod, mit? – nevet fel Wolf, olyan jóízűen, hogy a csak tábornokoknak kiutalható szék recseg-ropog bele. – Kurva szívesen otthagynám Picit a libaui rakparton. Azóta az adósom, hogy fel akart robbantani azzal az átkozott rádióval. – Te bekattantál, vagy mi? – szörnyülködik Porta. – Picivel nagyon vigyázz. Lehet, hogy a H betűt rögbikapunak nézi, az Y-t meg csúzlinak, de ettől még a legdörzsöltebb csirkefogó, aki valaha is a Reeperbahnon ténykedett. Ha lennénk annyira sötétek, és Libauban hagynánk, megfosztva őt dédelgetett álmától, attól, hogy fekete selyemalsót és lyuggatott aligátorbőr cipőt hordhasson, dühében még képes lenne kiinni a Baltitengert, s akkor mi soha nem jutnánk át Svédországba. Emlékszem egy esetre, amikor még tisztiszolga voltam Hamburgban a 9. hadsereg parancsnokánál, von Knochenhauer lovassági tábornoknál. Egy szemét spicli elejtett egy-két szót Piciről von Knochenhauernél, és a tábornoknak * Bautzen – rossz hírű német börtön.

nagyon nem tetszett, amit hallott. Be is rángatták kihallgatásra, és csúnyán megverték, de egy szót se tudtak kiszedni belőle. Mire kiengedték, sántított és fogyott is rendesen. „Ez a Kurt egy rohadék”, magyarázta Davidnak, a zsidó szűcs fiának a Fej Nélküli Póniban, ahová beültek sört vedelni. „Egy mocskos tetű, egy patkány, egy rakás lószar! Kerítsük elő, és tanítsuk meg neki, hogy árulkodni csúnya dolog.” „Egy rohadt, jellemtelen, elfajzott korcs!”, kiabálta felháborodva David, bár soha nem látta az illetőt. „És büdös is, mint egy kaffer izzadt töke!”, tette hozzá harciasan. Alaposan felhergelték egymást, aztán odahívták „Zsebes” Petrát, és rávették, hogy telefonáljon át a Háromtőgyű Tehénbe, ahol Kurt rumot ivott málnaszörppel. „Kivel beszélek?”, kérdezte Kurt. „Hát velem”, felelte Petra, ami igaz is volt. „Na és ki az az én?”, visította gyanakvóan Kurt. „Ugye van neved, édes?” „Petra, te barom. Petra Müller.” Nahát, milyen kedves tőled, hogy felhívtál, Petra. Csak nem valami balhéról van szó, kislány? Erről van szó?” „Na ide süss, Kurt! Ott tudnál lenni egy félóra múlva a Zirkuswegen? Nagy fogás lesz, meglátod.” „Nagyon remélem, kisanyám. Máris indulok!” Egy negyedórával a megbeszélt időpont előtt Kurt, a spicli már ott dekkolt a Zirkusweg és a Bernhard Noch Strasse sarkán. Olyan idegesen járkált fel-alá, mint egy fekete jenki, akinél frissen rabolt szajré van. Zsebes Petra a háta mögé lépett egy kapualjból, és a fülébe súgott valamit. Miközben beszélt, egyik kezével Kurt sliccébe nyúlt, a másikkal meg ügyesen elemelte a tárcáját a hátsó zsebéből. A kellemest a hasznossal, ugyebár. A Kastanie-Allée felől, a vaksötétből Pici, a zsidó szűcs Davidja és „Készpénz” Paul bukkant elő egy söröskocsin, amit külön erre az alkalomra vettek kölcsön. „Szajréért megyünk. Nem akarsz te is jönni?”, dörmögte Pici a vezetőfülke mélyéből. Alighogy Kurt, a spicli felmászott a ponyvás platóra, Pici és „Készpénz” is utánaugrottak. Paul elkapta a tökeit, és a nyakáig tekerte őket, Pici meg belekapaszkodott a torkába, és úgy hátrahajtotta, hogy Kurt csigolyái valósággal ropogtak bele. Hamarosan olyan hangokat kezdett adni, mint aki készül megfulladni. David, a szűcs fia közben egy Berettát próbált rászegezni, hogy a szeme közé lőjön, de valahányszor meghúzta volna a ravaszt, Kurt feje már helyet változtatott. Az első lövés így csak súrolta a füle hegyét, majd átment a ponyván, és egy harmadik emeleti lakásban kötött ki, ahol a frászt hozta egy soltaui napszámosra, aki épp „Vágtás” Gerdával készült vágtázni. A következő lövés ugyanide talált, annyira megrémítve Gerda kuncsaftját, hogy a nyomorult a kezét törte, miközben egyszerre próbált lemenekülni a lépcsőn és felvenni a nadrágját. Ezalatt Kurt, a spicli kénytelen volt rádöbbenni, hogy az áldozat szerepét játssza egy véres horrorfilmben, és

sehol egy dublőr vagy egy kamera. „Jézus, segíts!”, visította, és isten tíz ember erejét adhatta neki válaszképpen, mer’ sikerült „Készpénz” képébe öklöznie, meg Pici tingli-tanglijába rúgni amerikai csizmájával, és mindezt egyszerre. Aztán átrobbant a ponyván, fejjel előre, mint egy késleltetett ágyúlövedék, seggre ültetve a meglepett Petrát. Petra sikított, mintha nyúzták volna, Kurt meg csak forgott körbe-körbe, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy még él-e vagy már csak szellemként tartózkodik a helyszínen. „Kapjuk el!”, üvöltötte „Készpénz” Paul, és átmászott Picin, aki a platón ülve bántalmazott orgánumát babusgatta. „Szent zsinagóga”, nyögött fel a zsidó szűcs Davidja. „Ez a seggfej akkora zajt csap, mint akit ölnek!” „Akkor szorítsátok ki belőle a levegőt!”, bömbölte Pici. „Már így is túl sokat lélegzett!” Kurt közben rájött, hogy még él, de hamarosan nem fog, ha még sokáig ott téblábol. Elhúzott hát, olyan gyorsan, ahogy csak a lába vinni tudta, le a Davidstrasse felé, hogy bejuthasson a Herbertstrassére, ahol már biztonságban lehet. Ott ő volt a király. Ha ezek oda bemerészkednek, akkor végük. „Ott szalad az a gyáva disznó!”, üvöltötte Paul. „Kapjuk el!” A söröskocsi bőgő motorral száguldott Kurt után a Hopfenstrassén. A spicli úgy nyargalt, mint egy nyúl, amerikai csizmái szikrákat hánytak az utca kövén. Majdnem sikerült átcsusszannia a Herbertstrasse vaskerítésén, amikor a teherautó utolérte és felkente rá. Úgy nézett ki, mint egy nagy fasírt, amit egy őrült szétnyomott a kerítésen. A söröskocsi elhátrált, hogy elhúzzon, mielőtt még a zsaruk odaérnek. A davidstrassei kapitányság lengőajtaja, ami mögött mindig állt egy-kettő gumibotot lóbálva a kezében, túlságosan is közel volt. Gyorsan megszabadultak a Kurt maradványaival piszkított teherkocsitól, és nyomukban az SS-ekkel, átloholtak a Landesbrückén. Másnap Sankt Pauliban mindenki arról beszélt, hogy Kurtot, a spiclit kinyírta egy cserbenhagyásos gázoló. A Davids Wacht minden zsaruja egy söröskocsit keresett, de azt ugyan kereshették, mert már az Elba mélyén hevert, ahol a sörszagot régen lemosta róla a víz. „Mulatt” Louis, akit azért hívtak így, mert nem volt igazi német, egyfajta kiskirály volt akkoriban a Reeperbahnon, legalábbis ő ezt hitte. Mindig ő akarta megmondani, hogy ki mit, mikor és hogyan csinálhat… egészen addig, míg egy évvel később fel nem dobta a talpát. A buszvégen találtak rá egy kötél végén. Nagyon berezelt, amikor tudomást szerzett Kurt hirtelen távozásáról, és rávett néhány embert, hogy derítsék ki neki, mi is történt valójában. Hamarosan kiderült, hogy ki volt a cserbenhagyásos gázoló, és a hír körbejárta a Reeperbahn: „Az a Pici volt, tudod. Ő meg a cimborája, David, az asztrahángalléros fickó. Veszélyes páros. Ha valaki, ők tudják, hogy kell

elintézni a dolgokat!” Az a könnyed elegancia, amivel eltakarították Kurtot, a spiclit Sankt Pauli aszfaltjáról, híressé tette Picit és Davidot, a zsidó szűcs fiát. A legjobb úton voltak afelé, hogy hülyére keressék magukat a nemkívánatos hamburgi polgárok eltávolításával. A fellendülőben lévő vállalkozásnak azonban váratlanul vége szakadt, amikor Picit áthelyezték a breslaui biciklis dragonyosokhoz, a zsidó szűcs Davidja meg non-retúr jegyet váltott Angliába, mert nem jött ki Adolffal. – Elég a szövegből! – mondta ingerülten Sally. – Ki a frászt érdekli, hogy mit csinált Pici a Reeperbahnon! – Te nem értettél meg – csóválja a fejét Porta. – Azért mondtam el mindezt, hogy még te is felfogd azzal a csepp agyaddal, hogy nagyon egészségtelen lenne faképnél hagyni Picit a libaui rakparton! Már újabb reggel virradt a bágyadt orosz tájra, mire visszakísérik Sallyt a repülőjéhez. – Remélem, nem fogja elcseszni – jegyzi meg borúlátóan Wolf, ahogy a JU–52-es, fedélzetén a „hadügyminiszterrel” eltűnik a felhők közt. – Nem hülyébb, mint születésekor – biztatja Pici. – Ha pénzszagot érez, mindig megtáltosodik. Papa izomból lehurrogja a tervet. Nem akarja az élete hátralevő részét se Gemersheimben, se valahol Szibériában tölteni. Porta azonban nem adja fel. Addig rágja a fülét, addig magyaráz neki a nép tulajdonjogairól, míg végül Papa is elhiszi, hogy az arany tényleg a miénk, és nincs abban semmi törvénytelen, hogy el akarjuk hozni. A terv kezd alakot ölteni. A következő berlini postarepülővel megérkeznek Sally okmányhamisító szakemberei. Mindkettő egy-egy hatalmas aktatáskát cipel, oldalán a német sassal. Nagyon profinak látszanak, és azok is. Az elkövetkező napokban Wolf főgépész szentélyében lázas munka folyik, természetesen a legnagyobb biztonsági és egyéb óvintézkedések mellett. A hely tele van SZIGORÚAN TITKOS dokumentumokkal. Papa fenntartásokkal megy megnézni őket, de amikor meglátja, milyen remek munkát végeztek a fiúk, megkönnyebbülten röhögni. Csak röhög és röhög. – Még soha nem láttam ehhez foghatót! Ennek mennie kell! Még a Führertől is van itt egy napiparancs! Porta Vera mellett ül, és a Sally látogatása óta elért haladásról mesél. Büszkén mutatja a Führer saját kézjegyével ellátott napiparancsot. Ott van minden, ami kell. A spéci sas meg minden. – Ideje lépnünk – mondja a nőnek. – A parancs már Seggfej tábornok, a hadosztályparancsnok asztalán hever. „Különleges, partizán jellegű akció.”

– Mi van, ha valamelyik túlbuzgó, gyengeelméjű tiszt felhívja a Führer irodáját, hogy ellenőrizze, valóban ő adta-e ki a parancsot? – kérdezi Vera egészséges gyanakvással. – Ne légy buta, kislány – nevet Porta. – Nincs az a német egyenruhát viselő vadbarom, aki fel merné hívni Adolfot, hogy megkérdezze, komolyan gondolta-e, amit gondolt. Te el tudod képzelni, hogy az apuci odacsörög Sztálin bácsinak, hogy megkérdezze tőle, tényleg ki kell-e nyírni mindazokat, akik olyanba ütötték az orrukat, amibe nem kellett volna? – Nem. Igazad van – ismeri el Vera. – Beleborzongok a gyönyörűségbe, ha elképzelem, hogy megint civil lehetek – sóhajtozik Porta. – Szabadon élni, ráadásul úgy, hogy mindig tele a zsebed… Ez igen! Ezért érdemes kockáztatni! – Biztos vagy benne, hogy bírni fogod? – kérdezi tűnődve Vera. – Hogy vissza tudsz rázódni a normális életbe? – Arra gondolsz, hogy nem lesz, aki előre tisztelegjen nekem? Hogy a legjelentéktelenebb senki is elmehet mellettem anélkül, hogy egyáltalán tudomást venne a létezésemről? Nos, nem hiszem, hogy az első osztályon lesznek ilyen gondjaink. A budi tetejét is fel fogják emelni nekünk, és még a seggünket is megcsókolják, ha akarjuk. Hidd el nekem, sokkal jobb egy köteg pénzt hordani a zsebedben, mint egy köteg kézigránátot! – Úgy legyen – suttogja Vera. Porta egy üveg konyak és egy kanna kávé társaságában múlatja az időt, miközben Vera telefonálni próbál a férjének. – Elegem van belőle! – tér vissza szitkozódva a nő. – Ha azok a lusta disznók nem szedik össze magukat, minden hiába volt! Hogy az isten rogyasztaná rájuk az eget! – Igen, sejtettem, hogy gond lesz, ha egy rendőrrel kell együttműködni – bólogat Porta, miközben újabb adag konyakot tölt a kávéjába. – Jól ismerem őket! Mindent meg tudnak csinálni, feltéve, hogy van, aki megmondja nekik, hogy mit csináljanak. Ha nincs, akkor csak rohangálnak körbe, mint a vénlányok, ha a fejükre borítod a bilit az ablakból. Ha nem találunk ki gyorsan valamit, tényleg hiába volt az egész. Mehetek vissza a frontra gránát közt szlalomozni! – Csak ennyit tudsz mondani, te lankadt német pöcs? – támad neki Vera, egészen megfeledkezve a jó modorról, meg arról, hogy milyen magas körökből származik. – Minek nőtt fejed, he? Találj ki valamit! Adj parancsot! Német vagy, nem? Csak ülsz itt és vedelsz! – Annyira dühös, hogy hosszú percekig csak káromkodik. – Nos, elég szar a helyzet – ismeri el Porta. – Lássuk csak, mit is

tehetnénk. Mondd csak, kislány, szokott inni a te férjed? – Ritkán iszik, de ha igen, akkor alaposan felönt a garatra. – Mindjárt jobb – nyugszik meg Porta. – Ha valaki iszik, akkor rózsaszín szemüvegen keresztül látja a világot. Hadd beszéljek orosz ágytársammal. Hol az a telefon? Ne aggódj, mindjárt sínre teszem a dolgokat, és hamarosan gazdag emberek leszünk, házakkal meg halászati jogokkal Svédországban. Szereted a lazacot, kislány?

Könnyű tisztának maradni, ha nem érintkezel másokkal. Henri de Montherlant

– Engedjenek el! – könyörgött az öreg zsidó a három markos legénynek. – Hová rejtetted a pénzt? – ordított rá az egyik rohamosztagos és brutálisan az arcába öklözött. Az asszony sikoltozni kezdett, és megpróbált segíteni a férjének. Hátralökték a sötét folyosóra. Egy SA-s bakancs taposott az arcába, aztán egy puskatus követte. A sikítás elhalt. A rohamosztagosok kirámolták az üzletet, és eltűntek. Amikor a rendőrség megérkezett, az öreg a felesége mellett feküdt zokogva. Az Alt Moabittba vitték, nyolc nappal később pedig felakasztották a felesége meggyilkolásáért. Ez volt az a nap, melyen dr. Goebbels kijelentette: Ordnung must sein!* 1936. április 3-a volt.

* Rendnek kell lennie! (német)

A TÁBORNOK TEMETÉSE

A szabadság lejárt, az emberek tömegesen özönlenek vissza a frontra. Vánszorogva jönnek a hosszú, egyenes országúton. Néhányukat felveszi egy-egy arra haladó jármű, de a többségnek gyalog kell megtennie az ötven kilométert Szvatogorszkajától, ahol a vonatról leszálltak. Nem nehéz megállapítani, hogy melyikük városi és melyikük vidéki. Utóbbiak roskadoznak az otthon felcsomagolt finomságok alatt, előbbiek csak a szerelvényüket cipelik. Egyvalami azonban közös bennük: nagyon, de nagyon sajnálják magukat. Mint ilyenkor lenni szokott, a visszatérők hatására az ezred egésze a legmélyebb depresszióba süllyed. A legjelentéktelenebb okokból is egymásnak ugrunk, veszekszünk és verekedünk. Pici már nyolc embert megvert olyan súlyosan, hogy őrszoba híján ki kellett kötözni egy fához. A szakaszvezető szakácsot, akit „Főtt Tojás”-nak hívunk, mert úgy néz ki, egy forró levessel teli üstbe hajította két felbőszült katona. Minden bűne az volt, hogy viccesen meg merte kérdezni tőlük: – Hát nem tudtatok meglenni a keleti front örömei nélkül? Porta a széles úton battyog lehangoltan, amikor belebotlik Szonja Puskovába. A nő pufók arca verejtéktől csillog. Szonja rendkívül vonzónak képzeli magát, annak ellenére, hogy nem ártana neki egy alapos borotválkozás. Egy rogyásig pakolt teherautó kecsességével ütközik Portának, és a nyaka köré fonja vaskos karjait. – Nincs kedved eljönni hozzám, hogy megnézd az új tyúkocskámat? – nyal csábosan Porta fülébe. Porta azonban túlságosan maga alatt van ahhoz, hogy vevő legyen az ajánlatra. – Szarok a tyúkodra – veti oda, és teli tenyérrel a nő széles hátsójára csap. – Majd valamikor máskor elmegyek, és megduglak, és a tyúkod ott ülhet a seggemen, és kotkodácsolhat a ritmusra, de most szállj le rólam, rendben? Gregor tér be búsan egy egykor elegáns szálló romjai közé. A háború által egyben hagyott helyiségekben bárfélét nyitottak, a lyukas tetőhöz illően csillagászati árakkal. – Ez aztán lepra egy hely – ül le Gregor egy ingatag bárszékre Porta mellé. – Sört és pezsgőt! – rendel rosszkedvűen. – Mi a fenét keresel itt? – néz Porta kérdőn Gregor sétabotjára. – És mi van a lábaddal?

– Kificamodott a bokám a temetésen – magyarázza Gregor. Egyetlen hajtással legurítja a korsó sör felét. A bárpult mögött álló lányra néz. – Jóképű férfi vagy – mondja a lány oroszul. – Tudom – feleli Greor. – Már nem hiszek a német istenben – fordul vissza Portához. – Ha egy darabig benne voltál a jóban, és hirtelen megint itt találod magad az isten háta mögött, na, akkor egy életre megtanulod, milyen kibaszottul szar dolog németnek lenni! Papa jön be Picivel és Barcelonával. – Nem akarok hinni a szememnek! – robban ki a röhögés Piciből. – Őfelsége, a tábornok sofőr visszatért közénk, közönséges halandók közé! – Kitüntettek? – bök Porta a Gregor mellén virító KVK-ra*. – A tábornokom adományozta nekem a halálos ágyán – feleli kellően gyászos képpel Gregor. – Nocsak, nocsak. Tehát a Valhallába távozott? – ingatja meg szomorúan a fejét Porta. – A haza nagy áldozatokat követel tőlünk. Ismertem egy ezredest, aki három fiát és két lányát áldozta fel a haza oltárán, és hülye legyek, ha nem lenget még ma is papírzászlót az asszonnyal a nemzeti ünnepeken! – Bizony, nagyon szomorú – sóhajtozik Gregor. – Ha a tábornokom még élne, akkor a sorsom is másként alakul. – Ez nem kétséges – ismeri el Porta. – A győztesek téged is felakasztanának vele együtt! – Lehet – von vállat Gregor. – De melyik a rosszabb? Vergődni a ruszki sárban, a beleidben egy kiló ólommal, vagy átesni egy lyukon, a nyakadon kötéllel? Ó, istenem! Annyi szép időt töltöttem együtt az én tábornokommal. Én, a tábornokom meg a mi monoklink. Olyan volt az egész, mint egy nagy kéjutazás! „Martin szakaszvezető, maga most be fog költözni a vezérkari szállásra!”, trombitálta a monoklinkat törölgetve. „Fél óra múlva pedig elhajtunk a templomba, hogy emlékeztessük Istent, az ő kötelessége gondoskodni a német csapatok győzelméről!” Egy lefokozott hadnagy kéglijét vettem át. Olyan parfümszagú volt, hogy olyant még egy kölnivízgyárban sem pipáltak. A hadnagy buzi volt, ezért rabszolgát csináltak belőle Germersheimben. Felfelé menet a segédtisztbe, abba a rohadék állatba botlottam. Amikor meglátott, lefékezett, mintha valaki homlokon vágta volna egy bunkóval. „Maga!”, nyögte. „Uramisten… maga! Pedig mennyit imádkoztam és reménykedtem azért, hogy cafatokra lőjék és szétterítsék a maradványait az orosz sztyeppen.” Úgy nézett rám, * Kriegsverdienstkreutz – Háborús Érdemkereszt. (német)

mint egy admirális, mielőtt parancsot ad a sortűzre, aztán odatolta a képét az enyémhez, és akkorára tátotta a száját, hogy láttam a manduláját. „Tudja mit, Martin szakaszvezető”, visította, mint egy kandúr, akinek ráléptek a tökeire. „Maga a legundorítóbb, legocsmányabb alak, akivel valaha is dolgom volt. Maga egy laktanyapatkány! Egy senki, egy nagy büdös nulla. Jól vigyázzon velem, mert én átlátok magán. Engem aztán nem fog átverni!” „Igen, uram, Herr Rittmeister!”, feleltem mosolyogva, és ahogy kell, kétszer összecsaptam a bokámat. „Már régen rájöttem, hogy a Herr Rittmeister nem tekint rám olyan szeretettel, mintha a fia volnék!” – Látnotok kellett volna azt a tetves biciklis dragonyost! – folytatja Gregor. – Olyan képet vágott, mint egy molyrágta nyúlbundákkal üzletelő utazóügynök, mikor a képébe vágják az áruját. A templomba menet a tábornokom felhúzta magát, mert néhány fickó nem tisztelgett nekünk, annak ellenére, hogy a hadosztályi zászló ott lobogott vidáman az autó elején. A tábori lelkész is alapos fejmosást kapott, amiért a gallérja nem volt olyan tiszta, amilyennek a tábornokom szerette volna. Szegény tisztelendő ettől olyan ideges lett, hogy teljesen belekeveredett a bibliai szövegbe, és azt mondta nekünk, hogy Jézus ott volt a karthágói csatában, és Vaskereszttel tüntette ki Hannibált. „Pihennie kell, atyám”, állapította meg az én tábornokom a mise kellős közepén, és nyolc napra magánzárkába csukatta, hogy legyen ideje s módja rá. A java azonban csak ezután jött. A tábornokom akkor lett csak pipa igazán, amikor délután, a háborúsdi idején megjött az üzenet a Führertől, hogy nem ő fogja kapni az 53. páncéloshadtestet, hanem valami délnémet seggfej, akinek teljesen rendben van a pártkönyve. Én, a tábornokom meg a mi monoklink ezt nagyon a szívünkre vettük. Már nagyon vártuk, hogy a csatatérre küldhessünk egy páncéloshadtestet, és kionthassunk a mezőre egy kis német vért. Ez nem publikus, de most már elmondhatom, hogy a tábornokom egy orosz kollégájára, „kijevi mészáros”-ra volt féltékeny. Az illető azért kapta ezt a megtisztelő nevet, mert kivételes tehetséggel vezette a halálba a rábízott csapatokat. A tábornokom azt szerette volna, ha őt csak „az ukrajnai mészáros”-ként emlegetnék. Az efféle nagyon jól mutat a történelemkönyvekben! „Nehéz idők várnak ránk”, bocsátkozott jóslásba a tábornokom. „Ma nem lesz háborúsdi!” Nos, a Führer üzenete ment a papírkosárba, mi pedig kifényesítettük a monoklinkat, és nyakaltunk egyet. Olyan pocsék hangulatban voltunk, hogy még az üveget is elfelejtettük megjelölni, hogy tudjunk róla, ha valaki titokban meghúzza. Mikor rásegítettem az éjszakai egyenruhát, pontban 23.00-kor, olyan furán nézett ki. Mintha az a nemes sasorra megereszkedett volna egy cseppet. Még a lefekvés időpontját sem ellenőrizte a

három karórán, amit magával hordott. Nagyon megviselte, hogy őhelyette egy sörszagú, dagadt bajornak adták oda a páncéloshadtestet. „Hamarosan a hollók fognak körözni felettünk”, mondta az orrán keresztül, és szúrósan rám nézett a monoklinkon keresztül. „Igen, Herr General!” csaptam össze sarkaimat. „Valóban sötét idők várnak ránk. A civilek ellopták az egyenruhánkat, és mi, Isten és a császár szolgálói, kénytelenek vagyunk a sarokba húzódni a monoklinkkal a kezükben. Igen, Herr General, átkozott idők ezek. Semmi jót nem várhatunk a civilektől. Rosszabbak, mint maga az ördög! Még a sörünkbe is bele fognak köpni!” Egy darabig csendben üldögéltünk, és a történteken merengtünk. „Játsszon nekem valamit, Gregor szakaszvezető”, parancsolta az öblös tábornoki székből, amit néhai lova, a wagneri kancáknál is németebb Baldrian bőréből varratott magának. Leültem a géporgonához, és énekelni kezdtem: Még én is, a zord férfi, Megégettem magam A szerelem lángjánál – A tábornokomnak nem tetszett, mert túl szelíd dal volt. Így hát belefogtam egy másikba: A lovak vágtatnak, Mint a tomboló vihar. Egy lövés a fejbe – A hadnagy halott! Szétverjük az ellenséget, Hazakergetjük… – Ennyi elég is volt neki, több dalt nem akart hallani. Csak ült ott, és mintha összezsugorodott volna a lóbőrben. „Martin szakaszvezető, magának egy folt van a díszegyenruháján”, mutatott ingerülten egy pöttyre, ami alig volt nagyobb, mint egy bibircsók egy légy seggén. „Gondolja, hogy meg fogok halni?”, csavarta a szemébe a monoklinkat. „Igen, ebben biztos vagyok, Herr General”, feleltem én. „A mennyei hadúr az asztalához szólítja azokat, akiket szeret.” „Igen, egyszer mindenki elmegy”, sóhajtotta reménytelen csillogással a monoklis szemében. Ezt a szomorú megállapítást muszáj volt lenyomatnia egy konyakkal, mégpedig egy duplával. A második és a harmadik pohár közt a tábornokom rájött, hogy az élet az voltaképpen készülődés a halálra. „Martin szakaszvezető, mivel maga csak egy sza-

kaszvezető, és tanultnak aligha nevezhető, arra kell következtetnem, hogy még nem tűnődött el azon, mennyire is szomorú ez az élet. Magányosan jövünk a világra, és még magányosabban menetelünk ki belőle.” Megint csendben üldögéltünk egy darabig, mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Én speciel arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a tábornokom végre átlibbenne az álmok világába, ahol mindent orosz és német vér borít. Egy bige várt rám ugyanis a tetőtől talpig galambszarral borított Bismarckszobornál. Blitzmädel* volt, és az egész ezreddel kefélt. Ha nagyon jó formában volt, egy hullának is képes volt felállítani és kifacsarni. A tábornokom ivott egy újabb pohárkával a korzikai derűből. „Magának meggyőződése, hogy meg fogok halni, Martin szakaszvezető?”, jött rá megint a szófosás. Én is kaphattam egy pohárkával jutalomképpen az őszinte válaszaimért, ami nagyon ritka nagylelkűség volt a tábornokom részéről. Persze vigyázzban kellett meginnom, mert tábornoki körökben így van ez rendjén. Ezután a tábornokom és a monoklink fel-alá kezdtek járkálni a szobában. A sarkantyúink úgy csengtek-bongtak, ahogy az egy igazi poroszhoz illik. Az éjszakai egyenruhánkhoz mindig sarkantyús csizmát viseltünk, ami csak akkor került le a lábunkról, amikor bebújtunk a jó puha ágyikóba. Ahogy ott masírozott a szobában, olyan volt, mint egy egész támadni készülő huszárezred. Jellemző volt rá meg a monoklinkra, hogy ha gondolkodni akart, előbb menetelnie kellett, hogy a vér leszaladjon a fejéből a seggébe. Egy idő után, amikor már kezdtem elszédülni tőle, merthogy végig forognom kellett utána, a tábornokom lefékezett, és rám szegezte a monoklis szemét. Úgy nézett rá, mint a hóhér, amikor szemmértéket vesz a megkurtítandó személy nyakáról. „Most egy parancsot fog kapni, Martin szakaszvezető, és az ördög vigye el magát, ha nem hajtja végre maradéktalanul!” Alaposan megdörzsölte a sasorrát, aztán folytatta: „Ha el kellene távoznom, hogy az égi seregben szolgáljak, akkor gondoskodjon róla, hogy az 5. huszárezred zenekara a Rote Husarent fújja a temetésemen.” „Igenis, Herr General”, bokáztam neki. „Minden úgy lesz, ahogy a tábornok úr parancsolja. A huszárok addig fogják fújni a kürtjeiket, míg pirosan izzani nem kezdenek!” „Akkor ezt magára bízom, szakaszvezető. Tovább azt is, hogy közölje Breitenmüller törzskarmesterrel, két díszegyenruhás huszárt szeretnék a koporsóm mellé gyászpozícióban. Két huszár a kürtösöktől játssza a Der Tod reitet auf einem kohlenschwartzen rappen**-t, természetesen andantéban. Abban az esetben, ha az 5. huszárezred nem állna ren* Híradós katonalány. (német) **A halál egy szénfekete lovon vágtázik. (német)

delkezésre, mert éppen a jó öreg Németországért harcol, akkor gondoskodjon róla, hogy egy jól képzett katonakórust vezényeljenek ki, nem kevesebb mint huszonöt emberrel. A szólót maga fogja énekelni, Martin szakaszvezető. Megértette?” „Igen, uram. Kérek engedélyt jelenteni, hogy már gyakorlok, uram.” Ekkor a tábornokom végre-valahára bebújt az ágyikójába. A nagy utazás annyira lekötötte a gondolatait, hogy már állig betakarózott, mire észrevette, hogy elfelejtette levetetni velem a csizmáját. Ezen morgolódott egy kicsit, de miután felolvastam neki néhány sort az öreg Frigyesről, mély álomba szenderült. – Másnap reggel kihagytuk a szemlét, ehelyett kimentünk, és megnéztük a virágokat a kastély parkjában. A lovassági ágyással, mint mindig, most is elégedett volt. A sárga tulipánok úgy álltak ott, húrként megfeszülve, lehajtott nyakkal, mint a vágtatni készülő lovak a 7. düsseldorfi ulánusoknál, a mi ezredünknél. Ezek voltak azok, akik egyenesen a pokolba vágtáztak abban a hírhedt cambrai-i csatában 1915-ben. Mi akkor még alezredesek voltunk. Mindig nagyon felhergeltük magunkat, amikor arról az ütközetről beszéltünk. Az angolok, amilyen alattomosak voltak, géppuskákat helyeztek el mindenütt, fittyet hányva a fair play szabályaira. Ha ők lettek volna azok, akik rohamra küldik a dragonyosaikat, mi a nyeregben ülve vártuk volna őket, szemtől szemben, szablyával és lándzsával a kézben. Mikor a fehér liliomokhoz értünk, a tábornokom összeráncolta a homlokát, és szitkozódni kezdett, mint egy egész legénységi matróz egy arab kupiban. „Tipikus gyalogság!”, harsogta. „Úgy néznek ki, mint egy rakás apáca, akiken az imént tettek erőszakot a francia matrózok. Látja ott azt az ostoba liliomot? Két centiméterrel kilóg a sorból! Távolítsa el, Martin szakaszvezető! A szemétdombra vele! Ha nem vigyázunk, egykettőre oda a rend!” A vörös rózsáknál, a tüzérségnél, a humorérzékünk megvillantotta magát, s jeges tekintetünkben is megjelent egy alig észrevehető csillogás. A rózsák szép rendezett ütegekben állnak egymás mellett. Olyan katonásan, hogy öröm rájuk nézni. „Na látja, Martin szakaszvezető, így kell ezt!”, mondta a tábornokom, és háromszor is kivette a monoklinkat a szeméből, ami elégedettsége legfőbb jele volt. Egy kicsit hátrább húzódtunk, hogy távolról is megcsodáljuk a látványt. Ekkor megpillantottuk a kék búzavirágokat, és elborult az agyunk. Te jó ég, micsoda zűrzavar! De hát mindig ez van a hadtáposokkal! Barmok, egytől egyig. A jobb és a bal közt sem tudnak különbséget tenni. Ha azt akarod, hogy felváltva emelgessék a lábukat, szalmát kell kötnöd az egyik, szénát a másik bokájukra, hogy azt kiabálhasd: Szénaláb! Szalmaláb! A lovas különítményeik arra nem képesek, hogy nőt kerítsenek maguknak, így aztán kénytelenek a

lovaikat meghágni, ha már nagyon nem bírnak magukkal. A tábornokom halálra ítélte az egész ágyást, és én másnap hajnalban kivégeztem őket a kézi fűnyírónkkal. A páncéloscsapatok, a rózsaszín rózsák jobban szerepeltek. Milyen egy egyenes hátú banda volt! Büszke voltam, hogy én is közéjük tartozom. Sokáig álltunk és néztük őket, mígnem meggyőződésünkké nem vált, hogy a helyzet nem is olyan reménytelen, mint hittük. „A páncélosok”, kattogtatta meg a műfogsorát a tábornokom, „tökös legények”. Elhaladtunkban biccentettünk az utászoknak, a fekete tulipánoknak. Végtére is ők a sereg legalja, a kulik. Az élelmezési veteményesnél azonban döbbenten megtorpantunk. A Mózes-dragonyosok olyan ernyedten álltak, mint egy rakás tripperes pöcs. A tábornokom a helyszínen halálra ítélte őket. „Gázkamrába velük!”, mondta dühösen, nem gondolva arra, hogy az élelmezésiek nélkülözhetetlenek. A legrosszabb helyzetet a gyümölcsöskertben találtuk, ahol a madárijesztők ruszki egyenruhát viseltek. A tábornokom majdnem megpukkant mérgében, amikor észrevette, hogy az egyiknek nincs kifényezve a csizmája, másik kettőnek a zubbonya van félregombolva, egy negyedik pedig fordítva hordja a sapkáját. A tábornokom majdnem lenyelte a kertészeket, akik előbb azért rohantak, hogy jóvá tegyék a hibájukat, aztán meg azért, hogy az irhájukat mentsék. Végigkergettük őket a kerten, olyan vehemenciával, hogy a nyelvük a seggüket csapdosta, az aranyerük meg a fülük tövét. Egy ősz öreg fickó ki is dobta a taccsot, rá egyenesen a tábornokom csizmájára. A tábornokom mérgében pisztolyt fogott erre az untermenschre, mire az elájult az ijedtségtől. Másnap kiküldték a frontra egy hullagyűjtő egységgel. – Rosszkedvűen tértünk vissza a kastélyba, a Győzelem Angyala csak egy felületes karlendítést kapott, ahogy elhaladtunk mellette. Az őrök kivágták előttünk az ajtót, de az egyik elszámolta magát, és az ajtó visszacsapódott, képen terítve a tábornokomat. Hallanotok kellett volna! Nem ordítozott, mint valami bunkó szakaszvezető, de amit mondott, az orrán keresztül, az telitalálat volt. Szó szerint kinyírta a két őrt a szavaival. „Soha ne keveredjen effélék közé”, tanácsolta nekem az orrát babusgatva. Bizony, az én tábornokom azt csinált a hadosztályban bárkivel, amihez csak kedve volt. Úgy írta alá a halálos ítéleteket, hogy még csak el sem olvasta őket. Minek is pazarolta volna az időt a rendbontókra? A folyosón a katolikus lelkész jött velünk szembe. Olyan kövér volt, hogy folyamatosan rengett a hája. A tábornokom ügyet sem vetett a tisztelgésére, hanem egyenesen nekiszegezte a kérdést: „Hol a reverendája, atyám? Gondolom, most is azon buzgólkodik, hogy kiegyengesse az utat a hazáért életüket áldozó

katonák számára!” „Igen, Herr General”, felelte az atya olyan rémülten, hogy azt hittem, ott helyben szívrohamot kap. „Bizonyára nagyon elfoglalt, atyám”, mondta vibráló orral a tábornokom, mintha hullaszagot érezne. „A csizmája sincs kifényezve… Vagy talán a tábori lelkészekre más szabályok vonatkoznak, mint amelyekről én tudok? Három nap házi őrizet, atyám, és óránként jelentkezzen a segédtisztemnél kifényezett csizmában és szerelvénnyel. Lehet, hogy ott, ahonnan érkezett, hagyták mocsokban fetrengeni, de az én hadosztályomban nem fogom eltűrni ezt!” Azzal otthagytuk a Jézus-dragonyost, hogy elmerengjen a dolgain. Miután néhányszor megcsapkodtuk a csizmánkat a lovaglópálcánkkal, háborúsdit találtunk ki az egész laktanyának. Mindig ezt csináltuk, ha a tisztek kezdtek ellustulni. Mindannyian ott voltak már, amikor megérkeztünk. A tábornokom nagyon értett ezekhez a dolgokhoz. Mindig ura volt a helyzetnek. Soha senki nem tudott felülkerekedni rajta. Az én dolgom mindössze annyi volt, hogy a kartonórát kellett állítgatnom. Jó rálátásom nyílt a szobára, és úgy álltam, hogy senki ne láthassa, ha vigyorgok. A hadosztályunknak volt a legjobb terepasztala az egész seregben. A tábornokom gondoskodott erről. Tucatnyi folyó meg patak, ágyú és tank, és hidak, mindenütt, hogy legyen mit felrobbantani, mielőtt az ellenség odaérne. A tábornokom sokáig csak állt, és nézte csúnyán az ideges arcokat, aztán hosszú beszédet tartott nekik arról, hogy mi fog történni, ha Németország, szokásához hűen, elvesztené a háborút. „Ezúttal a koponyánkból fogják vedelni a sört”, jósolta, „és a nemi szerveinkkel díszítik ki a falakat a tiszti étkezdéikben.” „De”, esküdött meg a monoklinkra, „mielőtt erre még sor kerülne, meg kell mutatnunk nekik, hogy kik vagyunk. Bombázni fogjuk őket a nehéztüzérségünkkel”, mutatta a terepasztal fölött hadonászva a pálcájával, „aztán a páncélosaink pusztító ékalakzatban megindulnak, és elveszik az étvágyukat a további harctól. Azokat, akik életben maradtak, az önjáró lövegeink lánctalpai alatt fogják végezni, a patkányok módjára lyukakba rejtőzőket pedig lángszóróval irtjuk ki.” A pálcájával egy falura csapott, egyetlen ütéssel elpusztítva azt. A tisztek szomorúan nézték a letarolt falut. A terepasztal egy német tájat ábrázolt, német tehenekkel és kövér német parasztokkal. „Németország soha nem adja meg magát, uraim, ezt jól jegyezzék meg!”, sziszegte a tábornokom, és hagyta, hogy a monokli kihulljon a szeméből, és rövid szünetet tartott. Kirúgott két hadnagyot a frontra, mert egy mocskos történeten röhögcséltek, míg ő beszélt, aztán intett a vezérkari főnöknek. A „Vadkan” egy aszott, sánta vezérőrnagy, fél szemén kalózplecsnivel, átvette a szót, és a szimuláció kezdetét vette. Az első, aki elvérzett, egy

lovaskapitány volt, aki ellenségnek nézte a saját vonalait, és két Stukával lebombáztatta a szomszéd T–34-eseire váró páncélosait. A kapitány még aznap este egy frontszolgálatos ezredben hullatta a könnyeit. A tábornokom még a szabályzat szerint járó három nap eltávot sem adta meg neki. Senki sem érezhette magát biztonságban mellettünk. Amikor már kezdtek volna megmelegedni a vezérkarnál, és azt hihették volna, hogy nyugis élet vár rájuk, húzhattak a francba, ki a frontvonalba, a Valhalla előszobájába. Egy kicsivel később egy őrnagy és három hadnagy fosztatott meg a hadosztály védő karjaitól, amiért rossz irányba mentek az ellenség tankjaival. A tábornokom egyre idegesebb lett, a szeme jégszínű szikrákat szórt. Mire egy ilyen szimuláció véget ért, a hadosztály hevenyen tiszthiányos állapotba került, de azért nem kellett aggódni. Ezek úgyis csak tartalékosok voltak, akikkel egyébként se lehetett volna mit kezdeni. Volt ennek a szimulációnak egy másik jó oldala is: a tábornokom ilyenkor a legvégén a segédtiszten, azon a mocskos állaton töltötte ki a haragját. A kapitány olyan mélyen benyomult iván gyalogságába, hogy elvesztett egy egész ütegnyi önjáró löveget. A tábornokom nyaka fél méterre kiugrott a gallérjából, mint egy periszkóp, amivel a tengeralattjáró parancsnoka az ellenséges hajót akarja megskubizni a torpedó kilövése előtt. A segédtiszt pánikba esett, és lőni kezdte a légelhárítóval a légi támogatásunkat. Úgy zuhantak alá a terepasztalra, mint egy marék konfetti. Vigyorogtam, mint a fakutya a kartonóra mögött. Szívmelengető volt nyakig szarban látni a kapitányt. Olyan képet vágott, mint egy székrekedéses patkány. A tábornokom majdnem kettészelte a hangjával. A kapitány úgy oldalgott el, mint egy félig vízbe fúlt öngyilkosjelölt. Ekkor leállítottuk a háborús játékot, hogy azért maradjon is valami a seregeinkből, és a tábornok megint hosszú beszédet tartott a még jelenlevőknek, kifejtve nekik, mit gondol az egyenruhába bújtatott civilekről. Azzal zárta, hogy kijelentette, még Attila is jobb helyzetben volt, mint a mai tábornokok, mert őt nem gátolták botor tartalékos tisztek, hanem született harcosok vették körül, akik tudták, hogyan kell meglendíteni egy bunkót. Azzal kimentünk, és bevágtuk magunk mögött az ajtót. A kartonórát dél után öt percre állítva hagytam, csak hogy legyen min gondolkodniuk az okostojásoknak. – Egyenruhát cseréltünk, és felcsatoltuk a harci övünket a pisztolytáskába csomagolt kézi tüzérséggel. „Munkára fel!”, mondta a tábornokom, és lendületesen elindult. „Ebből baj lesz”, gondoltam, mert jól tudtam, hogy mire képes, ha rossz hangulatban. Autóba ültünk, és átvágtattunk az elsötétített falvakon. A motorháztetőn hadosztályzászló, a fényszórón kék szűkítők, hogy mindenki láthassa, kik vagyunk. A tábornokom érthetetlenül mo-

tyogott egész idő alatt. „Dicsőség a mennyben az istennek, és béke a földön a jóakaratú embereknek”, gondoltam. A tábornokom úgy döntött, hogy a civil negyedben állomásozó kulikat fogjuk meglátogatni. Úgy csaptunk le a hadosztály börtönére, mint isten haragja a földre az ítélet napján. Az őrök épp a rabokkal zsugáztak, a fegyvereik valahol kint lógtak a latrina mellett. Hallanotok kellett volna a tábornokomat, amikor ugrálni kezdtek, mint a csótányok a forró serpenyőben. A végén az egész társaság a cellákban kötött ki, rabok és őrök egyaránt. Mikor már mindenki rács mögött volt, a tábornokom fogta a kulcsokat, és jó messzire hajította őket a szemétdomb mögé. Végül szétszereltük a géppisztolyaikat, és szétszórtuk az alkatrészeket Vesztfália területén, hogy ne unatkozzanak, ha jön a parancs, hogy szemle következik. Bizony, a tábornokom tudta, hogyan kell a civilekből tűrhető katonákat faragni. A következő helyen, amit felgöngyölítettünk, az ügyeletes tiszt pizsamában és papucsban fogadott minket. A tábornokom nagy zajt csapott. „Az ellenség a város határához közeledik!”, bömbölte, és az álmos őrnagy képébe nyomta az orrát. „Az ellenség a város határához közeledik!”, ismételte meg. „Az elég baj”, motyogta az őrnagy, és konyakkal kínálta a tábornokomat. „Jóember, nem hallotta, hogy az ellenség itt van, és a páncélosékje bármelyik pillanatban a maga lábára taposhat?”, kérdezte a tábornokom ijesztően higgadtan. „Nos, gondolom, akkor már csak egyvalamit tehetünk”, mosolygott az őrnagy, és a zoknijába tűrte a pizsama szárát. „Eltűnni innen, amíg még lehet! De mi a fenét akarhat itt az ellenség?” Most már tényleg közel álltunk ahhoz, hogy kiugorjunk a lovaglócsizmánkból. Még a monoklinkat is leejtettük, s az ezer darabra tört. Kész szerencse, hogy mindig volt egy tartalék a szivarzsebünkben. „Fújjon riadót!”, üvöltötte az őrnagy képébe a tábornokom. „Ahogy óhajtja, uram!”, felelte az őrnagy, és elcsoszogott, hogy feltegye a rohamsisakját. Amikor ez megtörtént, kidugta a fejét az ajtón, és belekiabálta az éjszakai utca csendjébe: „Riadó!” Egy darabig semmi sem történt, aztán egyszer csak mérgesen csörögni kezdett a telefon. A tábornokom vette fel. Egy dühös hang azt kérdezte, ki volt az az idióta, aki „riadó”-t kiáltott az éjszaka közepén. „Én!”, ordított a tábornokom egy akkorát, hogy a telefonkagyló összezsugorodott ijedtében. „Riadót rendeltem el, mert ejtőernyősök zártak körül minket!” „Mi van, ember? Büdös zoknit evett, és megfeküdte a gyomrát?”, röhög a vonal túlsó végén a hang. „Feküdjön vissza, maga háborúőrült idióta, és pihenje ki magát. Nincs az az épeszű ejtőernyős, aki leugrana miattunk. Mi a légynek sem ártunk!” A tábornokom undorodva eldobta magától a telefont, és pusztító tábornokpillantást vetett az őrnagyra. „Még hallani fog rólam!”, ígérte neki

baljós hangon. „Igenis, Herr General”, sipította az őrnagy, és idegességében a bal kezével szalutált. Csak most jött rá, hogy kivel van dolga. „Micsoda egy gerinctelen egyén”, füstölgött a tábornokom, miközben átszáguldottunk a következő faluba. „Holnapra azt fogja kívánni, bárcsak ellenséges ejtőernyősök lettek volna azok, akik az éjszaka folyamán meglátogatták!” Egy lövészezredet látogattunk meg. Az őrség egy parasztházban keresett menedéket a nyirkos éjszakai levegő elől. Egy magas, paszulykaró-alkatú őrmester, fején csálén álló sisakkal elköhögött egy jelentésfélét. Már elhallgatott, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtette vigyázzba parancsolni az embereit. A kulik jóízűen hortyogtak, eszükbe sem jutott, hogy valakinek őrt kellene állnia. „Fújjon riadót, embert!”, visította a tábornokom. „Az ellenség bármelyik percben itt lehet!” „Mi?”, kérdezte bambán az őrmester, olcsó snapszot lehelve a tábornokom sasorrába. „Mi?”, kérdezte ismét az a karikatúra a seggét vakargatva. „Fújjon riadót, az isten szerelmére!”, ordította a tábornokom, úgy megrémítve a tűzhely mellett szunyókáló macskát, hogy az a levegőbe ugrott ijedtében, és négy lábra érkezve merev vigyázzba vágta magát: „Szervusz, Herr General.” – A paszulykaró gondolkodni kezdett, olyan igyekezettel, hogy horpadások jelentek meg a sisakján. A fogason lógó derékszíjáért és a pisztolyáért nyúlt, aztán átbotorkált az egyik alvó szépséghez, és rázogatni kezdte a vállát. „Herbert! Ébredj fel, az anyád úristenit!” „Menj a francba!”, válaszolta Herbert álmosan legyintve. „Fontos, Herbert! Gyere! Kelj már fel!”, könyörgött neki a paszulykaró. „Menj át a parancsnokhoz, és mondd meg neki, hogy itt van az ellenség tankokkal meg mindenféle fegyverekkel!” Látnotok kellett volna a tábornokomat! Úgy nézett ki, mintha a kedvenc focicsapata veszített volna, és bármelyik pillanatban megkaphatná a Nagy Német gutaütést. Aztán elzöldült, majd végül elkékült. Egyszerűen szólni sem tudott hosszú percekig, ami nagyon ritkán fordult elő nála. Végül mégis visszanyerte a hangját. „Háború van, ember!”, bömbölte olyan hangerővel, hogy még Franciaországban is hallaniuk kellett. „Az ellenség tankjai bármelyik pillanatban itt lehetnek, és letépik a csontjaikról a húst. Fújjon riadót. Stufe drei*, ember, hogy ment volna az apja moziba!” „Igenis, Herr General”, motyogja a fejt vakargatva az őrmester. „Elő az ujjadat a seggedből, Herbert, és fújass hármas szintű riadót! Ébreszd fel a szakaszvezetőket, és mondd meg nekik, hogy itt vannak a britek tankokkal. Jobb lesz, ha gyorsan összepakolnak, hogy * Hármas szint. (német)

elhúzhassunk innen, mielőtt még foglyul ejthetnének minket. Pattanj, Herbert! Nem vetted még észre, hogy háború van?” „A puskám”, motyorogta félálomban Herbert. A fegyverért nyúlt, ami egy szegen lógott az ablak mellett, éppolyan álmosan, mint a gazdája meg az őrség többi része. „Ezt merik tenni velem!”, sziszegte a tábornokom, egészen kidugva a fejét gallérjából. „Sült bolondok mindahányan, ha azt hiszik, hogy üdülni küldtük ide őket! Martin szakaszvezető, mutassa meg nekik, hogy kell riadót fújni, ha az ellenség már az ajtót döngeti!” Felkaptam egy „gitárt”, beletoltam egy teli tárat, és ellőttem az egészet. Aztán tárat cseréltem, és a biztonság kedvéért ellőttem azt is, az ellenkező irányba a hosszú főutcán. Néhány házban fények gyúltak, és álmos hangok tiltakoztak. „Uram, irgalmazz”, nyögött fel a tábornokom. „Ez a csürhe még az elsötétítési szabályokat sem tartja tiszteletben!” Tíz perc elteltével egy kövér tartalékos zörgött arra egy 1903-as évjáratú motorbiciklivel. „Mi a fenét szórakoznak, senkiháziak?”, ordította olyan dühösen, hogy majdnem leesett a nyeregből. „Mit lövöldöznek itt az éjszaka közepén? Ebből hadbírósági ügy lesz, isten engem úgy segéljen!” „Igen, erre számíthat, barátom!”, vágott vissza a tábornokom. A tartalékos tiszt hagyta eldőlni a motorját, amikor megpillantotta a tábornoki tölgyfaleveleket és a vörös váll-lapokat. Sokkot kapott abban a minutumban, de annyira, hogy mozdulni se tudott. Beletelt egy kis időbe, mire ki tudtuk húzni belőle, hogy az ezrediroda vezetője. „Ellenséges páncélosok tartanak a szálláskörzetük irányába”, mennydörögte a tábornokom, mintha maga Marius lett volna a raudi mezőkről. „Miféle páncélosok?”, kérdezte bambán a kövér motorbiciklis dragonyos. „Brit tankok, Herr Oberleutnant!”, vigyorgott a paszulykaró, megigazítva a pisztolyt, amit a nagy igyekezetben a segge fölé csatolt. „Az úr legyen irgalmas hozzánk!”, visított fel a kövér, és idegesen toporogni kezdett, mint akinek pisilnie kell. Ekkor egy hadnagy tűnt fel lovaglónadrágban, vöröscsíkos pizsamakabátban és papucsban. „Az ezredparancsnok úr tudni akarja, hogy mi a fene folyik itt, és mi ez a lövöldözés az éjszaka kellős közepén!” A tábornokom tátott szájjal bámulta ezt a különös öltözetű figurát. „Mondja, jóember, ez most üzenőszolgálat vagy egy porosz gyalogsági ezred?”, förmedt rá, és úgy kiosztotta a hadnagyot, hogy öröm volt hallani. Miután kifogyott a szitkokból és a fenyegetésekből, csilingelő sarkantyúkkal odament a bokorban elfeledve ásítozó tankelhárító ágyúhoz, és habozás nélkül, anélkül hogy jobbra vagy balra pislantott volna, vagy belegondolt volna a következményekbe, kibiztosította és meghúzta a zsinórt. „BUMM!”, durrant el a 75 mm-es. „Ott repül a kismadár!”, gondoltam, miközben az ágyú átszakította három

ház falát, átrendezve a bútorzatot, majd belecsapódott egy Panzer Spähwagenbe, annak is a lőszeres szekrényébe. Istenkém, hogy mekkora zajt csapott a lőszer, amikor levegőbe repült! A felderítő jármű fél Vesztfáliát beterítette. Egy része a Rajnába hullott, de jutott belőle a Weserbe is bőven. De valami más is történt még: az álmos ezred magához tért. Hogy rohangáltak, atyám! A legtöbben az életüket próbálták menteni, de akadt néhány őrült is, akik vissza akartak vágni az ellenségnek. Micsoda látványra ébredt a német nap! Majdnem visszabújt szégyenében a láthatár mögé, amikor meglátta őket! Egy páncélosszázad bátran harcolt két órán keresztül, és csak akkor adták meg magukat, amikor a házat, amit védtek, ripityára lőtték. Ekkor szakadt csak rájuk a rémítő felismerés, hogy azok, akik ellen harcoltak, a saját motorbiciklis zászlóaljuk volt. – A tábornokom riadógyakorlata nyolcvannyolc sebesültbe és kilenc halottba került. Ketten öngyilkosságot követtek el, hárman pedig eltűntek. Először azt hitték, hogy a britek ejtették foglyul őket, de végül valakinek eszébe jutott, hogy az nem lehet, mert nem is voltak britek. „Azok az emberek, hogy az ördög vinné el őket, dezertáltak!”, morgolódik a tábornokom. Magához hívatta a csendőrök parancsnokát, egy brutális századost, akinek olyan gonosz volt a tekintete, hogy a sátán is megirigyelhette volna. „Követelem” mondta neki, „hogy könyörtelenül büntessenek meg minden dezertőrt! A legcsekélyebb irgalmat se tanúsítsák eme söpredék ellen! Pusztuljanak!” A tökfejeket persze elkapták. Germersheimben kötöttek ki, ahol egy utászokból álló kivégzőosztag kilőtte belőlük gyáva életüket. „Ha nem töröd szét a tojást, nincs rántotta”, mondta elégedetten a tábornokom, ahogy visszahajtottunk reggelizni. Szerette az efféle akciókat. Hadd reszkessenek! Pörögjenek a dolgok! Ezt szerette, és senki sem tudta olyan ügyesen csinálni, mint ő, az én tábornokom. Délután a műszakiakra néztünk rá. Hidakat vertek a folyók fölé, hogy aztán szétszedjék őket és kezdjék az egészet elölről. A tábornokom a három karórájával mérte őket. Ott is összetört néhány tojás, a tábornokom nagy megelégedésére. Egy ostoba szakaszvezető elvesztette a fél lábát. Túl nehéz volt a segge, amikor félre kellett volna ugrani egy franciáktól ellopott daru elől. Két másik fickó megfulladt, mert a pontonok közé szorultak. Nem regulárisak voltak, hála az égnek, hanem csak tartalékos alakok. A tábornokom azért morcos lett, és a társaság többi részét rávette, hogy puskával előrenyújtott kezükben kússzanak néhány kört. A végére annyira lecsiszolódtak a fogaik, hogy egy életre felmentést kaptak a fogmosás alól. Öröm volt látni, hogyan csinál katonákat egy rakás majomból. Azok, akik alattunk szolgáltak, soha nem felejtik el az élményt. Miután átdolgoztuk magunkat az esti vályún, amit a

tábornokom vacsorának nevezett, mert szerette az előkelő kifejezéseket, aminek a gyökerei még azokra az időkre nyúlnak vissza, amikor a 11. huszárezrednél szolgált, tudjátok, azoknál, akiknek a „Mózes Egyiptomban” volt az indulójuk, levettük az esti egyenruhánkat, a fehér kesztyűnket szépen a kesztyűbabára húztuk, amit direkt erre a célra tartottunk, és laktanyai egyenruhába bújva megint templomba mentünk, hogy megadjuk Isten tábornagynak, ami jár neki. – Amikor visszatértünk, csúnya meglepetés várt ránk. A vezérkari tisztek úgy rohangáltak, mint a fejetlen csirke. Keletre kellett vonulniuk az utolsó szálig, és nem azért, hogy közelebb legyenek a felkelő naphoz. „Tévedésben vannak, azok az egyenruhába bújtatott kerti törpék a Führer főhadiszállásán!”, méltatlankodott a tábornokom. „Majd én megtanítom őket a jó modorra! Itt én adom a parancsokat! Senki nem megy sehová, amíg én vagyok a parancsnok!” A vezérkari főnök úgy táncolt körülöttünk, mintha behugyozott volna, és tiszta gatyát szeretne kérni. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, egy szépen összehajtogatott levelet adott át, aminek az alján magának a Führernek az aláírása szerepelt. A tábornokom álla a lovagkeresztjéig esett. A vezérkari főnök szomorúan vállat vont, és az ablak felé fordult. „Felmentve a parancsnokság alól”, dadogta a tábornokom, újra és újra átfutva a levelet, hátha valamit nem jól látott. „Azokat, akiket Isten el akar pusztítani, először vaksággal sújtja”, jelentette ki érces hangon. „Ez a bohémiai káplár ezúttal túl messzire ment. A kocka el van vetve!” Valamivel később Keitel telefonált, hogy házi pletykákkal szolgáljon a „brunaui férfiról”. Alig öltöttük fel az éjszakai egyenruhát, a telefon megint csörögni kezdett, de olyan kitartóan, hogy az megdöntött minden addigi rekordot. „Fontos lehet”, állapította meg a tábornokom, megigazítva hálósipkáját, hogy az aranyszínű cérnával hímzett madár és a bojt egy vonalban legyenek sasorrával. General der Infanterie Burgdorff volt az, a személyzeti főnök, aki csevegni óhajtott velünk. A hierarchiában csak „fekete eminenciásként” emlegették. A tábornokom arca többször is színt váltott, az orra pedig egészen kobaltkék lett a „csevely” végére. Nem volt kétséges, hogy mi folyik. A főkupoldában eluralkodott a fejetlenség, és a tábornokomat szemelték ki bűnbaknak, ezért akarták most még a finom szőrt is leégetni a segglyuka környékéről. Miután Burgdorff tábornok letette a telefont, sokáig csendben üldögéltünk, és a kialakult helyzeten tűnődtünk. Szinte hallani lehetett, ahogy a tábornokom koponyája recseg a dolgozó fogaskerekektől. Hogy min törte a fejét, azt nem tudom, de úgy tűnt, végül ő is felfogta, hogy nem feltétlenül jó, ha az ember mindig kimondja, amit gondol. Sok német feldobta már a talpát

emiatt 33 óta. Mielőtt elmasíroztunk volna az álmok országába, könnyű szolgálati egyenruhába öltöztünk, és leveleket írtunk. Mikor a nap felkelt, hogy megnézze, miket csinált a jó öreg Németország az éj leforgása alatt, aláírtuk az utolsó levelet is, és mindet gondosan az itatósmappa közepére helyeztük, ahogy egy porosz lovassági tiszttől elvárható. „A szolgálati pisztolyomat”, mondta szigorú hangon a tábornokom. Elővettem a kézitüzérségünket, gondosan kifényesítettem egy megfelelő ruhadarabbal, és kibiztosítva átadtam a tábornokomnak. ”Viszontlátásra, Martin szakaszvezető”, mondta felemelt fejjel, és életében először kezet nyújtott nekem. „Tegye a kötelességét, ahogy a haza megkívánja! Magán fogom tartani a szemem!” „Zu befehl!*, Herr General”, feleltem én, és kétszer is összecsaptam a papucsomat. „Maradjon tiszta a tiszteletre méltó monoklink!” Azzal odanyomta a fegyvert a homlokához, miközben én elhátráltam a tűzvonalból, és vigyázzba vágtam magam, s lelőttük magunkat. – Látnotok kellett volna, ahogy végrehajtotta a manővert! Fantasztikus volt! Az én tábornokom volt, hiába. Három golyót kellett a koponyájába küldenie, hogy a monoklija lepottyanjon. Olyan méltóságteljes volt, istenem! Ha nem lettem volna olyan kába a konyaktól, talán még sírtam is volna. Elrendeztem a tábornokomat, a fejére tettem a sapkáját, és gondosan becsavartam a monoklit, csak ezután riadóztattam a vezérkart. Jöttek kopogó csizmákkal, és tisztelegtek, és a szabályzatnak megfelelő szomorú ráncokba redőzték a képüket. Még a segédtiszt is, az a szemét állat, olyan szomorúan csóválgatta a fejét, hogy a sebhelyei ugráltak a tokáján, mint béka a kocsonyában. Az elkövetkező napok a tábornokom és a monoklink temetésének a megszervezésével teltek. Megvizsgáltuk a fadobozokat, és egy súlyos tölgyfa mellett döntöttünk, amit körös-körül stílusosan vaskereszt alakú faragások díszítettek. Egész Németországot be kellett járnom, hogy bíbor bársonypárnát találjak a tábornokom salátájának. A századiroda írnoka öt órán át fényezte a szablyánkat, mire a segédtiszt azt mondta, hogy most már rendben. A díszkardja a huszároktól volt. Gyakran gondoltam rá, hogy ki kellene cserélni egy olcsó utánzatra. Egy gyűjtő biztosan szép summát fizetett volna érte. A század főgépésze szépen kifényesítette a tábornokom sisakját, hogy rendesen tükröződni tudjanak benne a fáklyák lángjai. Két tábori lelkész jött le Berlinből, és velük volt a lelkészet tábornoka is. Hamis aranykeresztekkel voltak felvértezve, meg egyéb bizgentyűkkel, amiktől azt várták, hogy majd segítenek a tábornokomnak felkapaszkodni a Valhallába. Mindent megtettünk, hogy * Parancsára. (német)

emlékezetes temetés legyen. Az egyetlen gondot a kürtösök jelentették. Azok az átkozott huszárok a keleti fronton rejtőzködtek, és ahelyett, hogy muzsikáltak volna, amikor szükség volt rájuk, hagyták, hogy az ellenség cafatokra lője őket. Ami még rosszabb, a dobos póni az ellenséghez dezertált, és a dobokat is magával vitte. Szóval reménytelen volt a helyzet: mit is kezdhettem volna egy dobok nélküli lovas zenekarral? Őszintén remélem, hogy a csendőrök egy nap elkapják azt az árulót, és fellógatják a többi dezertőr mellé! Legalább a dobokat hagyta volna ott! Német tulajdon, vagy mi! Milyen dolog az, hogy most a szomszédék verik rajta a tamtamot! Minden fegyvernem képviseltette magát egy hadnagy személyében. Hatan voltak, úgy álltak ott, szobormereven a tábornokom körül, aki csak figyelt csendben, és élvezte a szertartást. Díszegyenruhát viselt, és rá volt aggatva az összes kitüntetése. Kék Max*, Vaskereszt „késsel és villával” meg a többi. A csizmája finom lakkbőr, ezüstsarkantyúkkal. Mondom nektek, a legszebb és legelegánsabb hulla volt, akit valaha is láttam. Ebben a szerelésben egyenesen a Valhallába repülhetett, hogy riadógyakorlatot tartson, vért izzasztva az angyalokból. – A fejviselete sok vitát okozott. Én azt akartam, hogy a rohamsisakot viselje, ezért is fújattam le szép fényesre. A segédtiszt viszont az arany tölgyfaleveles sapkát akarta. „A rohamsisak nem illik a díszegyenruhához!”, rikácsolta remegő tokával. Tiszta őrült volt, de annyira, hogy a brazil diót a seggével törte és azzal is szívta fel, hogy aztán a száján szarja ki. Közben engem is elmondott mindennek, semmit sem rejtve véka alá abból, amit rólam gondolt. Legszívesebben bevertem volna a képét, de nem érte volna meg Germersheimbe kerülni miatta. „Azt kívánom, hogy kapjon el minden ronda betegséget, amit csak el lehet kapni ebben az országban”, sziszegte. „Ha meglátnám egy medvecsapdában vergődni, hagynám, hogy elvérezzen. Én mondom magának, Martin, szörnyű sors várja. Amint a tábornok a földbe került, maga húz innen a keleti frontra, de olyan sebesen, hogy porfelhő fogja kísérni. És a legrosszabb, legbüdösebb egységhez fogom küldetni! Egy olyan egységhez, ami az ellenséges vonalak mögött működik, az ő egyenruhájukban, csupa olyan dolgot művelve, amit minden egyezmény tilt. El sem tudja képzelni, Martin, hogy mit művelnek az oroszok azokkal, akik meggyalázzák az egyenruhájukat. Ahhoz még a maga mocskos fantáziája is kevés!” „Dehogynem tudom, Herr Rittmeister. Először is szétverik a tökét egy nagy kalapáccsal. Aztán villanydrótot dugnak a seggébe, hogy a giliszták polkát járjanak a seggluka körül. * Porosz érdemérem („Pour le Mérite”):

Tucatnyi ilyen bevetésen vettem részt, uram, és eddig mindig megúsztam. Ugyanakkor szeretném megköszönni a kapitány úr jóindulatát, és remélem, hogy egy szép napon együtt fekhetünk a hősök tömegsírjában.” Úgy remegett a tokája, hogy azt hittem, menten leszakad. Istenkém, hogy mekkora patáliát csapott. Be sem állt a szája, míg a vezérkari főnök oda nem jött, és rá nem parancsolt, hogy fogja be. „Ha így ordítozik, még felébreszti a tábornokot”, figyelmezette a kapitányt. A tábornokom azonban csak feküdt csendben, és hagyta, hogy egyenként mindenki elbúcsúzzon tőle. Jöttek közelről és távolról, bokáztak neki, megcsörgették a kardjukat, és a földre szegezték bánatos tekintetüket. Néhányan még könnyeket is potyogtattak, hogy láthassuk, mennyire imádták a mi derék tábornokunkat. Persze csak színjáték volt az egész. Egy sem akadt köztük, aki nem szerette volna látni, hogyan fő a tábornokom a saját zsírjában egy pokolbeli üstben. Egy reggel aztán megjelent a tüzérség egy nagy zörgő ágyútalppal és hat fekete lóval. Parancsokat ordítottak, szablyákat szegeztek a földnek, lobogók ereszkedtek alá. Hat tiszt lépdelt peckesen a tábornokom mellé, aki olyan elegánsan és elégedetten feküdt a koporsójában, hogy még nézni is öröm volt. „Gyászmenet, előre in-dulj!”, vonyította a vezérkari főnök, és elindultunk a helyőrségi templom felé. Be akartam ülni az autónkban, hogy méltóságteljesen kövessem a koporsót, de már valaki más ült a kormány mögött. Lecseréltek! „Ezért még számolunk!”, fenyegettem meg hülye fejemmel az illetőt. Őrmester volt, még ha csak gyalogsági is. „Miért nem jön inkább hason kúszva?”, röhögött rajtam a segédtiszt. „Úgyis hozzá kell szoknia!” „Csak kerülj ki a keleti frontra”, gondoltam. A templomban kövér, kétméteres gyertyák égtek, és a gyalogsági zenekar egy szomorú indulót játszott. Goethe vagy Chopin lehetett, nem tudom, de nagyon szívbe markolóan szólt. Ha én lettem volna a tábornokom helyében, és nekem kellett volna a Valhallába távoznom, akkor én inkább valami forró ritmust kértem volna, meg egy rekedt hangú fekete amerikai fickót. Szerintem úgy sokkal könnyebb lett volna felmászni az égi lajtorján! A templom tele volt mindenféle népséggel, még a haditengerészet is képviseltette magát, sőt két ferde szemű japánt is láttam. Ha nem lett volna ez a csúnya háború, britek meg oroszok is jöttek volna. Mind jó cimborái voltak az én tábornokomnak. A vámpírládát leterítették lobogóval, a tetejére pedig rátették a lila párnát. Egy bielefeldi vénasszonytól kaptam, aki a macskája alól rángatta ki. Erre került a saláta: a macskaszarként csillogó díszkard és a rohamsisak meg minden. Még a tábornokom lovát, Magdát is meghívták a partira. – A templomba? – szólt közbe csodálkozva Papa.

– Francokat! Kint állt, és a hat tüzérségi lóval fecsegett. Aztán elkezdődött teljes pompájában. A páncélgránátos-díszőrség az égnek emelte a puskáit, és sortüzet zúdított a Valhallára. Gondolom azért, hogy tudják, ki kell nyitni a kapukat, mert jön a tábornokom. Mikor a zászlók leereszkedtek, az orgona teljes decibellel üvölteni kezdett, zúgva és bömbölve, hogy még egy húgyagyú is láthassa, milyen komoly dolog egy tábornok temetése. Aztán az atya kezdett el beszélni. Elmagyarázta nekünk, hogy Isten ízigvérig porosz, meg hogy ez az oka annak, hogy mindig a mi oldalunkon állt. Ezután egy kicsit belezavarodott a beszédbe, és belekeverte a britek istenét is, mire néhányan zúgolódni kezdtek. Világháború idején nagyon veszélyes dolog tud lenni, ha az ember az ellenség istenével cimborál. – Bizony ám! – ért vele egyet Porta. – Képzeljétek csak el, mekkora kavarodás lenne, ha mi esténként az angolok istenéhez imádkoznánk, a skótok meg a miénkhez! Az ördög se tudná kibogozni, hogy akkor most kinek hol kell segíteni. – Mielőtt még az atya kimerítette volna a hazaárulás fogalmát az angol isten népszerűsítésével, a lelkészet tábornoka ügyesen elvezette a német isten oltárától. Szerintem azóta ő is valahol itt van a keleti fronton, és a britek istenét átkozza. A katonai püspök aztán rendesen megadta a tábornokomnak, amit megérdemelt. Mindig is tudtam, hogy nagy ember, de hogy annyira, mint amilyennek ő leírta, azt álmomban se hittem volna. „Hogy úgy éljen a tábornok a német nép emlékezetében, mint bátor és kötelességtudó vezető!”, recsegte a csuhás az oltárt csapkodva. „A tábornok szerette az embereit, ők pedig követték tűzön-vízen át, és boldogan adták érte életüket.” Én, mondjuk, másként mondtam volna, merthogy egyiket sem láttam vigyorogni, amikor feldobta a talpát. Nem, inkább a fogukat csikorgatták. „A legszebb halál, amit megérhet az ember”, károgta a magas rangú csuhás, „az a hazáért elesni. A tábornok, aki most itt hagy minket, hogy az Úr égi seregében teljesítsen szolgálatot, már kadétkorában is a német ifjúság példaképe lehetett volna bátorságával és elkötelezettségével!” Bő félórán át handabandázott a gyönyörűséges halálról, aztán jött a következő lelkész, aki valamiféle törzsőrmester volt. „Imádkozzunk”, bömbölte olyan hangerővel, hogy még a Valhalla kapui is remegtek belé. „Térdeljetek le! Sisakot le!” Mi pedig letérdeltünk, a sisakunkat előírásszerűen a zubbony fentről harmadik gombja alá szorítva. Mikor megvolt az ámen, a vezérkari tiszt vette át a szót: „Koporsót fel!”, parancsolta, és a hat hadnagy megköpködte a tenyerét, és a vállára lendítette a koporsót, és rogyadozó léptekkel kivonult a templomból. – Odakint havazott. Nem kétséges, hogy a német isten így akarta emlé-

keztetni a tábornokomat Oroszországra, ahol a rábízott hadtest annyi dádát elszenvedett. Az ágyútalp elgurult a tábornokommal, de nem tudta felvinni egészen a lyukig. A helyőrségi temető ugyanis fent volt egy domb tetején, és a lovak nem bírták felhúzni odáig az ágyútalpat. Magda azonban hősiesen felkaptatott, igaz, nagy erőlködés és hatalmas fingások árán. Mire felértünk, az egész gyászmenet lószartól bűzlött, s a díszegyenruhák, mivel Magda néhányszor el is taknyolt, csupa sárfoltosak lettek. A koporsót cipelő hadnagyok még ennél is érdekesebb körülmények közt jutottak fel a dombtetőre. „Igazán választhatott volna ez a szenilis egy szárazabb napot a temetésére!”, méltatlankodott a gyalogságot képviselő hadnagy. „Mindig is egy rosszindulatú patkány volt”, súgta oda neki motorbiciklis kollégája. „Sose hagyott nekünk nyugtot életében, és még holtan is borsot tör az orrunk alá!” „Francokat jut ez fel a Valhallába!”, mondta a koporsó túloldaláról a tüzér. „Az ördög már dörzsöli a tenyerét odalent!” A pettyes márvány sasok üres tekintettel bámulták a menetet, a büszke porosz arcélű kőangyalok pedig észre se vettek minket. Itt, a helyőrségi temetőben világosan látni lehetett, hogy ki volt egykor valaki, és ki csak egy egyszerű kuli. Utóbbiaknak csak egy nyomorúságos bádog- vagy fakereszt jutott, esetleg a sisakjuk annak tetejébe. Egy századparancsnok viszont már kőoszlopot kapott, amibe a Vaskereszt volt belevésve. A törzstiszteknek gránitkő járt faragott madárral, meg díszes listával azokról a helyekről, ahol a mohó hazának hősködött. A tábornokok tonnaszám kapták a márványt, a sarkokon olyan gonosz ábrázatú oroszlánokkal, hogy álmomba se jöjjenek elő! A rekordot azonban a tábornagyok tartották! Hatalmas gránittömbökkel fedték le őket, és gigantikus Vaskereszt meg márványból faragott marsallbot díszelgett mindennek a tetején. De micsoda utunk vezetett fel idáig! A latyakot az arcunkba terítették az előttünk plattyogók, s a lé befolyt az ingünk alá, elöl is, de főleg hátul, hogy jeges cseppjeivel végigzongorázzon a csigolyáinkon. A domboldalban tartott első pihenőnél eszembe jutott, hogy a tábornokom azt parancsolta, énekeljek neki, mielőtt leengednék a lyukba. Hogy megolajozzam a torkomat, előkaptam a flaskámat, és nyakalni kezdtem a sligovicát. A Führert képviselő ezredes seggre ült a sárba, és leszánkázott a dombról. Miután sikerült megállnia, és fel is tápászkodott, alig tett pár lépést, és a díszkardja a lába közé akadt. Úgy siklott megint lefelé nadrágféken, hogy nem győztem gyönyörködni benne. A menet végén haladtam, mert a segédtiszt hátrazavart. Azt mondta, hogy a tisztek légszomjat kapnának, ha velem egy levegőt kellene szívniuk. A hetedik korty sligovicánál a kelleténél hangosabban böfögtem, alaposan megbotránkoztatva egy alezredest. Úgy nézett rám, mintha ő sose csinált volna ilyent, aztán össze-

dugta a fejét egy rozoga vezérőrnaggyal, aki úgy tipegett, mintha a csizmája tele lett volna szarral, és csúnya „haditörvényszék elé állítunk” pillantásokat lövelltek felém. De kit érdekelt? Mire befűzhették a papírt az írógépükbe, én már itt voltam a keleti fronton. Itt találjanak meg, ha tudnak! A civil fejesek mind ernyőt nyitottak. Istenkém, hogy zuhogott a hó! A tábornokom meg a monoklink valóban pocsék időt fogtak ki az utolsó kirándulásukhoz. A havas nyírfák alatt bőrkabátos, puhakalapos fickók tébláboltak, úgy téve, mintha csak véletlenül tévedtek volna arra. Még egy vak is láthatta, hogy rajta tartják a szemüket a dolgokon. Senki nem szólt egy szót sem, míg magunk mögött nem hagytuk őket. Nem jöttek utánunk, de hullaszaguk még jó darabig elkísért minket. – Fent, a tető közelében, ahonnan már csak madártávlatból lehetett látni a nyírfákat meg a puhakalaposokat, egy előkekelő származású, fátylat viselő hölgy a valagára ült. Úgy csúszott lefelé, mintha új világrekordot akarna felállítani a sportszánkózásban, és meg sem állt a nyírfákig, ahol a bőrkabátosok már alig várták, hogy letartóztathassanak valakit. A fekete fátylas hölgy nem jött vissza a gyászmenetbe. Ahogy elbotorkáltunk az 1870-71es háborús emlékmű mellett, újabb böffencs ugrott ki belőlem. Elég pocsék íze volt, a fene szereti kétszer megenni ugyanazt a csülköt savanyú káposztával. A helyzet akkor kezdett igazán eldurvulni, amikor egy keskeny ösvényhez értünk, ami majdnem olyan volt, mint egy lépcső, csúszós farönkökkel kirakva. Az egyik hadnagynak, a koporsó alatt, összeakadtak a sarkantyúi. Egy nagy csikordulást hallottunk, és a fickó seggre ült, magával rántva a koporsót, ami viszont a középen álló hadnagyot billentette ki az egyensúlyából és így tovább. A menet megállt, és szájtátva figyelte, hogy mi fog történni, és mondhatom nektek, hogy kurva sok minden történt néhány pillanat leforgása alatt. A hadnagyok hősiesen kapaszkodtak a koporsóba, de az ennek ellenére kiszabadult a kezükből, és megindult vissza a lejtőn. A hadnagyok persze követték. „Állítsák meg! Állítsák meg!”, ordítozták. Azt hihette volna az ember, hogy a tábornokom egy bolti szarka, aki épp a szajréval menekül. Egy alezredes, egy 1914-ből visszamaradt múmia épp fogatlan ínyeit cuppogtatta, amikor átvágtatott rajta. Akkorát sikított, mintha Verdun meg az egész Siegfried-vonal szakadt volna rá. A pickelhaubéja* elszállt, de érdekes módon sehol nem ért földet; valószínű, hogy a tüskéjével Szent Péter seggében kötött ki. A menet megfordult, most a fátylas, cilinderes, kardokat zörgető gyászolók voltak az élén, a tábornokom pedig a nyomukban, azzal a különbséggel, hogy míg felfelé csi* Pickelhaube – hegyes csúcsdísszel ellátott porosz sisak.

gatempóban haladtunk, most mindenki lélekszakadva rohant, hogy az életét mentse a száguldó koporsótól. A tábornokom még halálában is azt igyekezett bizonyítani nekik, hogy a jó páncélostiszt nem a nyers erőre, hanem a meglepetés erejére támaszkodik. Csak amikor már a temető aljába ért, taposott rá a fékre. Kész szerencse, hogy a kapu tárva-nyitva állt, különben ki tudja, hogy mi történt volna. A lent várakozó tüzérségi lovaknak a koporsó láttán eszükbe jutott, mit mesélt nekik a tábornokomról Magda, és úgy elvágtattak rémületükben, hogy azóta se látták őket. A lelkészet tábornoka imát mondott a megháborgatott lelki üdvéért, a segédtiszt a tokáját rezegtette, a vezérkari főnök pedig nem hagyott kétséget a hadnagyokban afelől, hogy a következő útjuk a keleti frontra fog vezetni. Végtére is nem lehet csak úgy ide-oda dobálni egy tábornokot, aki épp a Valhallába hivatalos vacsorára! „Úgy fogták azt a faköpenyt, mint apáca a matróz pöcsét!”, mondtam egy gyalogos őrmesternek, aki mellettem állt és dőlt a röhögéstől. A segédtiszt jól leteremtett minket, és megígérte, hogy még hallani fogunk róla, aztán odarendelt egy hadnagyot a páncélosoktól, mert a tüzérség a lábát törte és egy fagyalbokorban feküdt nyögdécselve. – „Koporsót fel!”, harsogta a vezérkari főnök. „Gyászmenet, előre indulj!” És a társaság, kötelezően szontyoli képpel, megint elindult dombnak fel. A gyalogsági rezesbanda az Argonner Wald im Mitternacht*-ot játszotta. Szó szerint hallani lehetett a zörgést, ahogy a sok hófehér csontváz vigyázzba vágta magát a sírokban! A tábornokomnak még halálában is volt stílusa. Ő tervezte meg magának az egész temetést, és ez garantálta, hogy emlékezetes szertartás lesz. Egyetlenegyről hallottam csak, ami még ezen is túltett. Egy tengernagyot temettek, amikor a menet alatt leszakadt a híd, s az egész bagázs, a ládával együtt, a Kieli-csatornába zuhant. Tizenöten a vízbe fulladtak, a tengernagy meg kiúszott a koporsóval a Kieli-öbölbe, ahol egyenesen belerohant egy tengeralattjáróba. A rémült legénység torpedót lőtt ki rá, mert azt hitték, valamiféle új szuperfegyverrel ütköztek össze. Így került végül méltó helyére, a tenger fenekére a tengernagy. „Ezt nevezik temetésnek?” zúgolódott a hadosztályiroda vezetője, egy kövér törzsőrmester. „Ez egy akadályversenyekkel teletűzdelt menetgyakorlat!” A gyászolók azt hitték, hogy a tábornok az első domb tetején választott magának sírhelyet, de csalódniuk kellett. Alighogy felértünk a dombtetőre, máris leereszkedtünk a völgybe, hogy nekivágjunk a következőnek. Közben két múmiaharcos elvérzett, akarom mondani, szívrohamot kapott az erőfeszítéstől. A Landesschützen utászai vállra vetett ásókkal, nyúzott * Az argonne-i erdő éjfélkor.

ábrázattal álltak vigyázzban a gigantikus, tölgyfaágakkal és nemzetiszínű csokrokkal díszített gödör körül. A koszorúk is hatalmasak voltak, a legnagyobb magától Gröfaztól jött, vörös szalagján a következő felirattal: „A Führer köszöni Önnek!” Eléggé vicces volt, tudva, hogy éppen a Führer volt az, aki a Valhallába küldte a tábornokomat azzal a levéllel. A gyászmenet előírás szerint szétvált: cilinderek balra, egyenruhák jobbra. Megint a lelkész tábornok műsora következett. Megintett minket az ujjával, aztán előadott valami tisztelgésfélét, s egyszerre katonás és vallásos tekintetét a sötét felhőkre szegezte. „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben”, fonta össze enyves ujjait a kard markolatán, „fogadd ezt a…” Nem jutott tovább, mert csúszni kezdett lefelé a tábornokom gödrébe. A századiroda vezetője, akiről azt gyanítottuk, hogy buzi, megpróbálta megállítani Isten jámbor szolgáját. Sikerült is neki, így viszont ő tűnt el helyette a gödörben. „Bang!”, döngött a koporsó. A tábornokom nyilván azt hitte, hogy a tüzérség belövéshez használja őt. Az utászok röhögni kezdtek, de rögtön elhallgattak, mikor a segédtiszt felírta a nevüket, hogy frontszolgálatra küldje őket. „Viszlát, pajti!”, suttogtam a mellettem álló fickónak. „Életed javán már túl vagy. Élvezd még ki azt a keveset, ami hátravan!” Vinnyogott egy kicsit, és közölte, hogy az egész egy nagy rakás szar. Nem tagadhattam. A lelkész tábornok egyensúlyi helyzetét közben stabilizálták, s a parfümillatú tisztet is kirángatták a sírból. A püspök tehát folytatta a szertartást. A tábornokom nagyon nagy katona volt, adta tudtunkra. Igazi példa mindannyiunk számára. Mindig kész volt hullahegyeket felhalmozni a haza oltárán, és a golyók lyuggatta lovasok neki köszönhetően most mind-mind a Valhallában várhatták jótevőjüket. „Gondolom, jó vastag bunkóval a hátuk mögött”, tettem hozzá, persze csak magamban. „Ez a német harcos”, trombitálta a püspök tábornok, elriasztva a varjakat a temetőből, „igazi hívő volt, aki a Szentírás szavait követve élt. Egyszerre volt a császár és a Führer katonája. Ó, Istenem!”, kiáltotta fájdalmas tekintettel, és vigyázzba vágta magát Isten előtt. „Elhoztuk neked ezt a nagyszerű katonát, az acélos jellemet, aki mindig olyan önzetlenül végrehajtotta a legfőbb hadúr parancsait. Ó, istenem, fogadd őt úgy, ahogy egy ilyen hős megérdemli!” Az összes tábornok egyetértően bólogatni kezdett. A vezérkari főnök nagy kardcsörgetéssel tapsolni kezdett, a segédtiszt meg üdvözült mosolyba rendezte a képét, előírásszerűen jobbra igazítva a sebhelyeit. A németek istene nagyot fog nézni, ha meglátja a tábornokomat, gondoltam. Mire észbe kap, a paradicsom egyetlen hatalmas terepasztallá lesz alakítva. Isten és a fia a céltáblákat fogják cipelni, alkalmanként célpontként is szolgálva, Szent Péter a kartonórát fogja

kezelni, Szent Pál meg számlálhatja a lőszert, és jaj neki, ha valami nem fog stimmelni! Nos, most már legalább tudom, mivel fogom tölteni az időt, ha majd én is a mennyekbe jutok. – Mivel? – kérdezi kíváncsian Papa. – Nyilvánvaló – vigyorog Gregor. – A tábornokom sofőrje leszek megint, persze őrmesteri rangban, mert ennyi jár, ha már feldobtam a hazáért. Ezért is csentem el a hadosztályzászlót, mielőtt ide jöttem volna. A tábornokom örülni fog neki, ha felviszem neki. Talán még azt is megbocsátja nekem, hogy egyszer kimostam és kivasaltam. „Térdeljetek le imádkozni!”, parancsolta a lelkész tábornok, és mi letérdeltünk a sárba. A segédtisztnek sikerült elkapnia két biciklist, akik ima helyett egy „kézigránátosdi” nevű finn játékkal szórakoztatták egymást, úgy értem, az egyik erről mesélt a másiknak. Egy csomó finn körbe áll, és egyikük kihúzza egy kézigránátból a szeget, aztán egymás kezébe dobálják, na nem a szeget, hanem a kézigránátot. Az veszít, akinek a kezében felrobban. Igazán izgalmas játék, de igazán csak egy született finn tudja élvezni. Egy csomó verejték meg elsuttogott káromkodás árán az utászoknak sikerült kiemelniük a koporsót, hogy rendesen, dobpergés meg kürtszó kíséretében lehessen leengedni. Ta-ta-ta-ta! Azon a napon azonban nagyon szűk marokkal mérték a szerencsét. A kürtök befagytak, és csak valami rekedt, bagolyhuhogásra emlékeztető hang jött ki belőlük, halálra rémítve a fákon gubbasztó varjakat, pedig a püspök prédikációja után már csak a bátrabbja volt ott. A vezérkari főnök kilátásba nekik, hogy vagy felmelegítik a kürtöket, vagy lecserélhetik őket puskákra és kézigránátokra, és húzhatnak a frontra. Rögtön került néhány meleg kürt, és a tábornokom végre méltó módon a földbe kerülhetett az Alte Kameraden* ritmusára. Úgy tűnt, már nem lehet semmi baj, míg az egyik tökfej hadnagy el nem engedte a kötelet, mert az kikezdte a tenyerét. „Bang!”, halhattuk megint, és a koporsó, egyik végére állva, a sírba zuhant. A legrosszabb az volt benne, hogy a felső vége szétnyílt, és ott állt a tábornokom, sápadtan és szemrehányóan minket bámulva. A legelképesztőbb az volt, hogy a monoklink a helyén maradt. Úgy látszik, megfelelő ragasztót választottam. A cilinderesek meg a fátylasok közül többen is keresztet vetettek, a püspök tábornok meg olyan szemrehányóan nézett a törzslelkészekre, hogy már én is kezdtem azt hinni, ők tehetnek az egészről. Az utászoknak megint le kellett mászniuk a sírba, hogy kivegyék a tábornokomat, míg megjavítják a koporsót. Egy mit tudom én milyen, német vértől tocsogó helynek állított * Régi bajtársak. (német)

emlékmű gránittalapzatára fektettük. A tábori munkafelügyelővel az élen három ács érkezett sürgős jelleggel a helyszínre. A munkafelügyelő először vázlatot készített a faköpenyről, méretarányosan meg minden, miközben a gyásznép sztepptáncot járt fagyott lábujjain. Már egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik az eltávozottat gyászolják. Fáztak, fáradtak voltak és éhesek, és haza akartak menni. Gondosan betakartam a tábornokomat. Szegény sapka nélkül, vékony díszegyenruhában feküdt a hideg kövön. Tisztelegtem neki, ő pedig megcsillantotta a monoklinkat, és láthatatlan szellemkezével egy jó nagyot sózott a fejem búbjára. A tábornokom figyelmeztetni akart valamire, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Végül a munkafelügyelő elkészült a tervvel, és az ácsok nekiláthattak megjavítani a bonyolult szerkezetet. Miközben a gyalogsági zenekar recsegésének és zörömbölésének a kíséretében az égi liftbe helyezték a tábornokomat, hirtelen bevillant, hogy mi az, ami bosszantja. Elfelejtettem énekelni! A francba, gondoltam. Odaléptem a koporsó fejrészéhez, és elénekeltem mind az öt strófát a fekete lovon vágtázó halálról. Mondhatom, mély hatással voltam a gyásznépre, sőt még a bőrkabátosok is közelebb húzódtak. Lehet, hogy őrültnek néztek, de még valószínűbb, hogy tetszett nekik az előadás, mert mi tagadás, rendesen megolajoztam a torkomat sligovicával. A segédtiszt meg a sebhelyei ugrásra készen bámultak, de sikerült előadnom mind az öt strófát, hogy aztán tisztelegjek a nyitott sírnak, és közöljem vele: „A parancs végrehajtva, Herr General!” Aztán szabályos hátraarcot csináltam, és vigyázzba vágtam magam a segédtiszt meg a sebhelyek előtt. „Nyugodjék békében”, mondtam neki. Látnotok kellett volna az ábrázatát. A sebhelyei úgy rángatóztak, mint egy rakás döglőfélben lévő csík. Egy pillanatig azt hittem, levág a díszkardjával, de hagyott hátrasompolyogni a bokrok mögé, ahol végre rendbe hozhattam magam néhány korty sligovicával. Az énekem nagy mozgolódást okozott a jelenlévők közt. Tisztán hallottam, hogy mindenki rólam beszél. Nem kétséges, nagyra nőttem a szemükben a szólómmal. „Ásót fel!”, vezényelt a vezérkari főnök, de mielőtt még az utászok ásni kezdhettek volna, egy vezérkari ezredes odalépett a főnökhöz, és valamit a fülébe súgott. „Állj”, ordította a főnök. Az utászok úgy dobták el az ásóikat, mintha megégette volna a kezüket. A díszsortűzről megfeledkeztek, így a tábornokom megint jöhetett fel a lyukból. Egy idő után minden készenlétben állt, kivéve a díszőrséget, akiknek durrogtatniuk kellett volna. Időközben ugyanis hazamentek. Egy írnok lehúzott a gránátosok laktanyájába, és hosszú, fogvacogtató várakozás után feltűnt egy osztag egy hadnaggyal az élen. Ezután történt még néhány kisebb incidens. Egy tizedes beleesett a sírba, a puskája elsült, és megsebesí-

tett egy fátyolos hölgyet. A tizedes is indulhatott haza csomagolni. Végül eldördült a sortűz, és a tábornokom lement a síri világba. Az utászok lapátolni kezdtek, a koporsó csakúgy dübörgött a rögök alatt. „Lefogadom, azt hiszi, hogy ellenséges sortűz alá került”, gondoltam. „Mindenható Atyánk! Örök német Isten”, zokogták a törzslelkészek. „Mi, németek a tieid vagyunk örökkön-örökké. Ámen!” – És végre túl voltunk rajta. A gyásznép vidáman megindult lefelé a dombról. Dehogy gondoltak a halottra és az elmúlásra! A fűtött szoba, a forró kávé és az étel járt az eszükben. Néhányan seggen csúszva jutottak le a domb aljába, de ebben már senki nem talált semmi rendkívülit. A bőrkabátosok elvegyültek a tömegben, abban reménykedve, hogy kiszűrhetik azon elemeket, akik meggondolatlan fecsegésükkel az ellenség malmára hajthatják a vizet. Nem akartak úgy visszatérni az Admiral Schröder Strasséra, hogy nincs jelentenivalójuk. „Nyugodjál békében”, üdvözöltem egy német sündisznót, akinek épp arra vezetett az útja a sírok közt. Istenkém, hogy havazott, és hozzá milyen szél fújt! Az utászok vettek fel, a vezérkariak meg sem akartak ismerni. Számkivetetté váltam! A faluban betértem a Vörös Kacsába, hogy megnedvesítsem az énekléstől kiszáradt torkomat, és miközben a kocsmárossal nyaktilózással javadalmazható eszmecserét folytattunk, hirtelen rádöbbentem, hogy a tábornokom örökre eltűnt az életemből. Mindennek vége volt kettőnk közt. Többé nem fog szentbeszédet tartani, ha kimosom és kivasalom a zászlót, vagy egyéb felháborító dolgot művelek két fuvarozás közt. És sofőrködés sem lesz. Úgy is volt. Másnap megkaptam a menetparancsot. Maga a segédtiszt adta át nekem. „Viszlát, Martin szakaszvezető”, mondta gúnyosan, mikor felmásztam a teherkocsira a többi hullajelölt közé, akik a tábornokom temetésén vívták ki maguknak a megtisztelő címet. – Isten legyen irgalmas hozzánk – sóhajtozik Papa. – Ha mi dobjuk fel a bakancsot a hőn imádott hazáért, már az is nagy szó lesz, ha egyáltalán elkaparnak minket. Levelek érkeznek. Papa hármat is kap a feleségétől. Liselottét, aki villamosvezető, egy fővonalra helyezték át, vagyis olyan környékre, ahol bombariadó esetén könnyebben talál magának óvóhelyet. Ez az egész szöveg arról, hogy a riadó mindig időben szólal meg, csak propaganda. A szirénák általában csak akkor szólalnak meg, amikor már zuhognak a bombák, akkor pedig vagy gyorsan behúzódsz egy légópincébe, vagy véged. Régebben nagyobb területen szórták szét a bombáikat, de újabban egy kiszemelt körzetre koncentrálnak, és azt a földdel teszik egyenlővé. Még a patkányok sem élik túl.

Heide döbbenten állapítja meg, hogy még ő is kapott levelet. – Heil Hitler – motyogja önkéntelenül, amikor kiderül, hogy a Rajnavidék Gauleitere a feladó. Heide büszkén mutatja nekünk a fényes, túlméretezett pártsast. Egy bibliát lapozgató pap áhítatával kisimítja a levelet. – Végre! Végre! – ujjong. – Megkaptam a Fekete Sast! Legfőbb ideje volt! – Fekete sast? – vonja fel a szemöldökét Porta. – Na és hol a francba fogunk tartani egy sast? – Idióta! Ez egy pártkitüntetés, abból is az egyik legmagasabb! – Győzedelmesen Porta orra elé tartja a dokumentumot. –Na, ehhez mit szólsz? Szeretnéd, ha neked is lenne, mi? – Köszönöm szépen, de inkább nem – feleli Porta. – Nem szeretnék egy fekete seggű sas miatt lógni, ha a szomszédok jóvoltából Adolf és az ő pártja már csak egy rossz emlék lesz! – Figyelmeztetlek! – fújtat Heide, mint egy felhergelt macska. – Egy ilyen kitüntetés birtokában kötelességem mindent jelenteni, ami a párt tekintélyének árthat! – Na és hol a saláta? – kukkant bele a borítékba Pici. – Azt majd az ezreden keresztül fogom megkapni – dülleszti ki a mellkasát Heide. – Maga az ezredparancsnok fogja feltűzni! – Azt hallottam, hogy nem győzik gyártani őket – vigyorog Porta. – Huszonöt márkát fizetnek kilójáért, és a Gauleiterek vödörszám postázzák őket. – Creutzfeldt tizedes! – lök Pici elé egy levelet az írnok. – Van isten! – kiált fel boldogan Pici, de azért óvatosan nézegeti a levelet, mintha attól félne, hogy bomba lehet benne. – Csak azt tudnám, hogy ki az a hülye, aki pont nekem ír levelet! – Ha kinyitod, megtudod – röhög rajta Porta. Pici feltépi a borítékot koszos, vaskos ujjaival, és ügyetlenül kipiszkálja a zsíros levélpapírokat. Egy darabig csendben bámulja a ceruzával rótt macskakaparást, végül Papához fordul. – Felolvasnád nekem? Ma nem látok valami jól. Ez a sok szar, amit a komcsik a levegőbe eregetnek, tönkreteszi az ember látását. Papa ráérősen megtömi ezüstfedeles pipáját, és végigfutja a tömött sorokat. Amikor a levél végére ért, rosszallóan megcsóválja a fejét. – Micsoda egy család! – Kitől van? – kérdezi türelmetlenül Pici. – A nővéredtől – tájékoztatja Papa, majd hangosan olvasni kezd: Wolfgang Ewald Creutzfeldt töltö kezelö tizedesnek

FPO szám: 23645 Német Védelmi Erök Oroszország Drága testvérem! Ne hidd azt hogy szeretlek csak mert azzal kezdem a levelemet hogy Drága meg testvérem. Te a részeges Wolfgang vagy mindenki csak így nevez. Azért írok neked hogy tuggyad hogy nincsen okod vidámnak lenni mer a hugod Emilie Louise Bock született Creutzfeldt nem halt meg a bombázásokban amiket az angolok meg a többi untermensch dob ránk most is Hamburgban. Anya is él még de biztosra veheted hogy nem ismer téged és nem kért meg hogy külgyem el az üdvözletét. Tudom mijjen nehezen olvasol ezér lassan irok hogy ne kavarogy bele mikor olvasod. De remélem nem olvasod hanem visszajön ismeretlen cimzett miatt és akkor tudni fogom hogy végre meghaltál. Egy rohatt disznó vagy az vagy te. Mindenki tuggya mijjen véres harcok vannak Oroszországban és nincs ojjan család ahol valakit ne lőttek volna le a fronton. Anya biztos volt benne hogy fel robbantott egy gránát amit fojamatosan lövöldöznek ottan. De te megint csalódást okoztál nekünk. Még nem felejtettük el azt amikor ki loptad az összes pénzt a gáz órából és jöttek a zsaruk a Davids Stationból a gáz órással és el akarták vinni anyát. Nagyon csalódotak voltunk amikor az NSFO tiszt aki be költözött a régi ruha muzeumba az álomás mögé tudod az a nagy szürke épület a régi császár sasjával a tetején ahol te meg David el loptátok a függönyt amikor takarítani mentünk oda – ő monta hogy nem esett semmi bajod a háborúban. Anya el ájult és sírt amikor meg halotta. Már nagyon számított a nyugdíjra amit utána kapott volna. Az NSFO meg nyugtatta és monta hogy biztos lehet benne hogy hamarosan lelönek tégedet és akkor meg lesz neki a plussz vaj meg a kenyér kuponok. Sajnálom hogy hugodként kell irnom neked ezt a levelet és azt kell mondanom hogy egy senkiházi vagy akinek senkise kellene irjon. Ha meginn visza jönnél Hamburgba amire remélem nem kerül sor és kijönél a földalattival Altonába ne keress minket mer nem lakunk ott és nem akarom hogy tuggyad az új cimünket. Kiköltöztünk Langenhornba az SS laktanyán tulra. Mindig történik ott valami. Ha reggel ki nézünk az ablakon láthassuk hogy agyon lövik az árulókat meg eféléket. Ha meg nincsen kit lelöni akkor karton figurákra lönek ami jó mer a régi vekker el romlott. Mindig reggel ötkor kezdenek löni és éppeg jó mer akkor kell nekünk fel kelni.

Még mindig vonatokat takaritok és ingyen utazok amig takaritok. Másod osztályu takarito aszisztens lettem és kék zsinorom van a válamon. Az öt emberrel ehetek akik a posta kocsiban dolgoznak. Mult héten Düseldorfban voltam. El mentem egy hadtápos fickóval és adott érte husz márkát. Az első osztáj vécéjébe mentünk. Nem hinnéd el mijjen elegántos. Herbert Bock a férjem és a te sogorod – igaz meg kell mongyam neked hogy nem akar a sogorodnak tekinteni – ugyhogy erre emlékezzél. Ojjan sok van a rovásodon hogy senki se akar tudni rólad legszivesebben el felejtenének. Minden esetre Herbert uj álást kapott amivel egyenruha jár meg két csillag a galéron és tengerész kék sapka bojtal a tetején. Egy csomó ember tartozik alája egy temetöt kell nekik rendbe tartani. Mindenkit akivel eddig dolgozot be hivtak segiteni megnyerni a háborut és már csak ő maratt. Emlékszel a sánta Egonra? Vele meg a zsidó szücs fiával Daidal logtatok mindig az uccán amikor roszban sántitottatok. Uj állást kapott a Hansa Serfözdébe aztán meg halt. Bele nézett egy nagy üstbe és bele szédült. De hát mindig is ivott. Azt mongyák jobb ize van a sörnek mióta a sánta bele esett. Soha életedben nem láttál még annyi esöt ami Hamburga esett az utobbi kilenc hétbe és három napba meg a sok baleset ami történt. Akkor mondom. Az Elba felment a piros vonal fölé és ez a te meg a te bajtársaid hibája mer nincsenek életmentö csonakjaink. Nem igasságos hogy mindent el küldenek Oroszországba és nekünk semmi se marad itthol. Mi is németek vagyunk éppeg ugy mint ti katonák. A Führer azt mongya hogy Herrenvolk vagyunk. Frászt. Szerintem Németország a világ egyetem segge luka és sokan mások is ezt mongyák. Hogy öszinte legyek hozzád Wolfgang fel kelene kelned és meg kelene mutatnod hogy van benned is valami jó. Mond meg a bajtársaidnak hogy haggyák abba az ostoba háborut. Meg tudod csinálni ha akarod. Az atya azt monta hogy meg tudod. Ismered a fickót aki az ajton szokot kopogni a bibliával. Nem emlékszem mi a neve. Valami külföldi de különben meg mindegy. Stadthausbrücke 8 be gyüjtötte hogy többé ne haljuk az isten szavát. De bolond volt hogy ezt csinálta. A Führer nem szereti az ijjesmit. Valamejik nap Emmával találtunk egy titkos ujságot amit nem lenne szabad olvasni de mi azér el olvastuk. Az ember végül is kiváncsi. Azt írja benne hogy a német katonáknak csak át kéne menni és meg barátkozni az oroszokkal és az egész háborunak vége lenne. Ne felejcsd el meg mondani a bajtársaidnak. De ne hogy valaki a pártból meg halja. Most már nem jönnek többé titkos ujságok. A Stadthausbrücke azt is elvitte aki irta öket.

Eltörték a lábát mielött lelötték volna. Biztosan nagyon fájhatott neki. Emlékszel mikor el törtem a kis ujamat? Annyira fájt és biztosan sokkal jobban fájhat amikor a lábad törik el. Vigyázni kell a nyelvedre meg ha nem akarod hogy eltörjék a lábadat meg le vágják a fejedet. Mindig nagyon vigyázok hogy mindenkinek Heil Hitlert köszönjek. Akkor nem mondhassák hogy nem vagyok hüséges. Sok minden történik itt Hamburgba ugyhogy sose unatkozunk. Mult éjszaka öt riadó volt és Martensék Altonába egyenesen az ágyukba kapták a bombát. Szerencséjük mer éppen egy órával késöbb jött a Gestapo hogy el vigye öket. Nagyon bosszusak voltak, mer nem volt kit el vinni. Az angolok lehetnének ovatosabbak is. A testvérünk Eva azt mongya jobban jársz ha meg halsz a bombázásba mint ha elvisz a Gestapo és a testvérünk tuggya hogy mit beszél. Fel vitte az isten a dolgát és most iroasztalokat törölget a Stadthausbrückébe. Valamejik nap látta hogy ki halgattak egy férfit. Elöször el törték az összes ujját aztán meg le tépték a körmöket a láb ujjairól. Aztán acél dróttal korbácsolták és villany áramot vezettek át rajta aminek az árát neki kellett meg fizetni. Aztán minden mást is a számlájára irtak ugy hogy Eva azt mongya hogy sokba fog kerülni neki ez a ki halgatás. Aztán a fickó ki esett az ablakból a negyedikről. Biztosan fejre esett mer teljesen szét ment neki. Az ablakot is neki kellett fizetnie amit ki tört. A testvérünknek Trudinak – tudod az aki a tej boltba született – van egy kis gyereke de nem tuggya hogy ki az apja. Nem tudom hogy fiu e vagy lány mer nem monta ezér neked sem tudom meg mondani hogy nagy bácsi vagy vagy nagy néni. A Baumülleréknél odaát Altonába esküvő volt. Mi is el mentünk és ki se józanottunk husvétig. A szálásadójuk Hosszu Hans volt az aki nősült de aztán jött a Gestapo és elvitte és azt mongyák hogy most már halott. A neve rajta volt a vörös plakátokon amikkel tele a város ha valakinek le csapják a fejét Fuhlsbüttelbe. A leg viccesebb esküvö volt amin valaha voltam. Végül is nem házasodott meg de legalább szép torja volt. Mindannyian át mentünk biciklivel Louiséhez a Reeperbahnra. Mi lányok a vázon ültünk mer nem volt elég bicikli. Az egyik biciklit el ütötte a villamos. Meg is haltak mind ketten. Aztán az egyik begurult egy pincébe a biciklivel. Ő is meg halt. A biciklije össze tört de szerencsére nem az övé volt hanem lopta. Az egyiket meg az Elba alagut liftje csipte be. Igazábol nem is volt velünk csak a pénzt szette a kapunál. De szerencséje volt. Ojjan gyorsan ment hogy egyenesen belement a liftbe. A biciklin nem volt fék. Ha megáltt volna akkor az 1-gyes villamos a Fischmarkt felöl ütötte volna el.

Egészen hétig voltunk odaát Louisénél. Ebben biztos vagyok mer az emberemnek volt karórája és monta hogy hét óra meg hogy biztosan annyi mer jó óra mer egy gazdag zsidóé volt. Mi hölgyek pezsgöt meg cseresznye bort ittunk. Én meg ittam egy egész üveggel és ojjan boldog lettem hogy el felejtettem Wolfgangot meg minden egyéb bajomat. Az emberek Bummelundert* ittak meg sört egészen attol kezdve hogy bejöttek az ajton odáig hogy jöttek a zsaruk a Davids Stationból. Jensen a Hansa tér 7 alól öszsze veszett a völegénynyel. Kést rántottak és a völegény le vágta Jensen orrát. Aztán Jensen le vágta a völegény haját és még jobban vérzet. Aztán kicsit táncoltunk és megint ittunk pezsgöt meg bort. Aztán elö kerültek a kések meginn. Emmynek az üveg szemünek levágták a fülét. Nem állt jól neki. A völegény ezután meg ivott egy egész üveg Bummelundert sörrel és teljesen megőrült és hadonászni kezdett egy hosszú késsel a feje felett. Azt mongyák külföldi Ausztriából. Meg bocsáss de ha találkoznék a Führerrel meg kérném hogy n engeggye be ezt a sok idegent az országba. Mindig csak bajt kevernek. De lehet hogy sose fogok találkozni vele. Azok akik fent vannak könnyen elfelejtik hogy honnét is jöttek. Aztán jöttek a kopók a Davidból. Rohamsisak volt a fejükön odaszijjazva hogy ne tuggyuk le ütni őket. Micsoda csetepaté volt. Nem maratt egyetlen ablak se éppen a Louiséban mer a vendégek meg a zsaruk nagy része arra távozott és székek se nagyon marattak éppen mer egymáshoz vágtuk őket. Aztán elkezték a zsarukhoz dobálni az asztalokat de jött az erösittés és véget vetett a murinak. A konya tejjesen szét tört és nem maratt éppen egyetlen lábas sem. Aztán le tartoztattak minket és át vittek mindenkit a Davidba ahol ojan hangosan énekeltünk hogy az egész Landungsbrückén hallani lehetett és jöttek az emberek hogy megnézzék hogy mi van és tényleg nagy tömeg volt. Nass detektív felügyelő elmondott minket mindennek és majdnem meg őrült. Kinn az egész Reeperbahn énekelt meg benn a násznép is énekelt de nem ugyanaz a dalt. Ha nem fogjátok be a szájatokat itt rohattok meg monta Nass és egyenként ki halgatott minket. Magának nincsen orra Jensen úr monta Nass. Az embert aki le vágta meg kell büntetni. Már meg történt mondta Jensen Nassnak. Az osztrák vőlegény volt de rendben van. Itt van a pöcse a zsebemben. Később az egész násznép találkozott a börtönbe. Nem volt ojjan rossz. * Dél-jütlandi snapsz.

Még mindig vannak magán zárkák de senki sincs bennük egyedül. Annyi az el itélt hogy alig van hejj az öröknek. Kaptunk pót kávét portejjel és katonai kenyeret. Két szeletet meg egy kanál répa lekvárt. Meséltek ott ojjanokat hogy még nem hallottál ojjant. Aztán ki jutottunk de nem mindenki. Hogy hova vitték a többieket azt nem tudom de sos halottunk felöllük. Mindenki küldi a jó kivánságait ittholról és anya üzeni hogy tegyél valami szépet a hazáért. Ha kapsz egy nagy medált akkor a nyugdijad nagyobb lesz mint ha lelönek. Legalább ennyit meg tehetnél anyáér és ne felejcsd hogy nem vagy tagja a férjem családjának. Üdvözlettel A te hugod Emilia Louise Bock született Creutzfeldt Álami Vasutak Takarito Aszisztens Hamburg, Altona – Csak kerüljön a kezem közé az a szemét strici sógor! – morogja Pici. – Majd adok én neki rokonságot! Úgy összetöröm a csontjait, hogy az atyaúristen se fogja összerakni neki! Alig aludtunk el, a századirodáról Papáért küldenek. Azonnal jelentkeznie kell a parancsnoknál. – Attól tartok, ezzel befürödtetek – mondja fülig érő szájjal az írnok. – Most aztán alaposan megégetitek a seggeteket. Fentről jött a parancs, nagyon fentről, és elöl-hátul tele van szigorúan titkos pecsétekkel. – Mi a fene készül? – bújik bele zsémbesen bokáig érő télikabátjába Papa. A géppisztolyt is a vállára veti. – Világos, mint a vakablak – vigyorog Porta tyúkmellét vakargatva. Ez az a hely, ahol a tetvek előszeretettel adnak randevút egymásnak. – Sally a hadügyminisztériumból. A megfelelő gombokat nyomkodja, hogy végre elindulhassunk a jól megérdemelt aranyvadászatra. Vegyetek vastag gyapjúzoknit, gyermekeim, mert nagyon hideg lesz odaát, és nagyon soká fogunk hazatérni az aranyunkkal a jó finom melegbe. – A műsor elkezdődött – tér vissza Papa a századparancsnoktól. – A parancs szerint zavart és pánikot kell keltenünk az ellenséges vonalak mögött, és magunkkal kell hoznunk egy bizonyos Szkulovszki tábornokot! – Pánikot kelteni? Az menni fog! – nevet fel Porta. – De ki a franc ez a Skulócki tábornok? Ezt mielőbb ki kell derítenünk. Szólok a spinémnek, hogy kérdezze meg az apucijától. – És ne feledjétek: szigorúan titkos – folytatja Papa. – A mi nyakunk bánja, ha bármi is kiszivárog. Még egymás közt se beszélhetünk róla. Sally

„hadügyminiszter úr” az összes tintáját elhasználhatta, amikor a SZIGORÚAN TITKOS pecséteket nyomta. A parancs alján Keitel tábornagy neve szerepel, amiről persze neki fogalma sincs, a tervet pedig Walter Mode tábornagy készítette, aki szintén nem tud erről. – Cojones! Ezért háromszor fognak agyonlőni minket, ha lebukunk – idegeskedik Barcelona. – De azt mondják, hogy minél szemtelenebb vagy, annál jobb dolgod van! – Ha minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, akkor veszek egy nagy medált Sallynek! – röhög a combját csapkodva Pici. Az éjszaka folyamán orosz egyenruhákat kapunk, és a tankokra vörös csillagokat meg cirill betűket festünk. – Ha Iván Bűzovics elkap minket, akkor végünk – aggodalmaskodik Barcelona. Sűrűn havazik, a látótávolság alig néhány méter. A tankokat szántalpakra állítjuk. Lovakkal fogjuk átvontatni őket az orosz vonalak mögé. Csendben, diszkréten akarunk átkelni. Fontoskodó csendőrök tartják távol a szájtátikat a titkos szállítmánytól. – Szar egy indulás – sóhajtozik Porta látva, hogy durván elrángatnak egy kíváncsiskodó civilt. A feliratokat letakarjuk, és csak azután fedjük fel, hogy már átértünk orosz oldalra. „HALÁL A FASISZTÁKRA”, kiáltják cirill betűk a Párduc lövegtornyán. – Job tvoj maty* – dünnyögi Pici, és kidülleszti a mellkasát, mint egy második Rettegett Iván. – Vigyázzatok, nehogy komcsi módra tisztelegjetek! – figyelmeztet minket Papa. – Itt ugyanúgy csinálják, mint mi. Erre nagyon érzékenyek a Vörös Hadseregben. Csak a civilek szorítják ökölbe a kezüket, és üvöltenek „Vörös Front”-ot!

* Anyád… (orosz)

Wir waren einfach, weil das Volk einfach ist. Wir dachten primitiv, weil das Volk primitiv denkt. Wir waren agressiv, weil das Volk radikal ist.* Joseph Goebbels

Kinyitotta a zárszerkezetet, befűzött egy újabb hevedert, és rácsapta a fedelet. – A francba! Hallod őket? – Tankok – felelte a társa. – Van kenyered? Mindjárt felfordulok az éhségtől. Két napja egy falatot sem ettem. Átkozott, rohadt háború! – Az utolsó darabot ma reggel ettem meg. Azt is egy hullán találtam! – Egy darab kenyeret se érünk nekik! Úgy hajtanak minket, mintha nem is emberek, hanem patkányok lennénk. Azt várják, tartsunk ki. Minek? Azért, hogy a szarháziaknak legyen idejük az irhájukat menteni? – Gané társaság – mondta a géppuskás a romokat pásztázva. – Már enni se adnak. Úgy kell összelopkodnunk magunknak, ahonnan csak tudjuk. Már az is kész csoda, hogy ma reggel lőszert osztottak! – Na persze… – húzódott össze fázósan a társa. – Lőszert azt tudnak adni, de kaját nem! – Mi lenne, ha elhúznánk innen? Ha postacímet cserélnénk? Iván nem lehet olyan rossz, mint mondják. Rosszabb semmiképpen sem lehet, mint itt! A patakba dobták a géppuskát, és felemelt kézzel elindultak az ellenség irányába. Egy géppuska köhögött fel. Előbb a töltőt érte találat, aztán a géppuskást dobták fel a lövedékek egy autóroncs motorházára. A romok közül ijedt károgással felrebbent egy varjúraj.

* Egyszerűek voltunk, mert a nép egyszerű. Primitívek voltunk, mert a nép primitíven gondolkodik. Agresszívek voltunk, mert a nép radikális. (német)

TALÁLKOZÁS A KOMISSZÁRRAL

A szél fájdalmasan üvölt át a kolhozépület romjain. Nem is olyan régen még egy vadonatúj épület volt, most viszont csak egy halom tégla és kifacsarodott acélgerenda. A terület tele állatok fagyott, szénné égett tetemeivel. A háború itt járt, és kitombolta magát. Alaposan, könyörtelenül. Három megfeketedett T–34-es áll a széttaposott gyümölcsösben. A hó már majdnem betemette őket. A nyílásaikból elszenesedett holttestek lógnak ki. Elsőnek Papa bújik elő a szakasz csapatszállítójából. Óvatosan körülnéz. Errefelé az ember sohasem érezheti magát biztonságban. A halál itt mindig lesben áll. – Gurulj be a fák közé – utasítja Papa a mi Portánkat, aki szintén kidugta szeplős, rókavörös hajjal keretezett képét, hogy egy kis friss levegőt szívjon. – Istenkém, de hideg van! – mondja vacogó fogakkal Porta. A tenyerébe lehel, hogy felmelegítse az arcát. – Hidegebb, mint egy jegesmedve seggében! Papa csikorgó léptekkel elindul a havas ösvényen. Megy egy darabon, aztán megáll, és hátat fordítva a jeges szélnek, a füléhez szorítja a kabát bundagallérját. A csizma szárába két nyeles kézigránátot tűzött, de ebben nincs semmi rendkívüli. Az orosz frontszolgálatosok előszeretettel szedik össze a német kézigránátokat, annak ellenére, hogy kevésbé biztonságos, mint a tojásgránátok. Ha egyszer beélesítetted, nincs visszaút. Hét másodpercen belül el kell dobnod, vagy vége a dalnak. Ugyanakkor jó messzire el lehet hajítani, ez pedig megéri a kockázatot. Papa megáll a meredek szikla szélén, és ingerülten megigazítja a széles, sárga derékszíjat, amelyről egy Nagant rejtő hatalmas pisztolytáska lóg. – Kurva hideg van – vinnyogja Porta a kezét dörzsölgetve. – Még jó, hogy nem vagyok orosz és nem kell az egész életemet itt töltenem. – Hozzátok ide a térképet – parancsolja Papa. – Ennek kell a találkahelynek lennie. A „fehér kolhoz” az a romhalmaz lehet, bár semmi fehéret nem látok rajta a havat leszámítva! – Ki a fene művelhette ezt? – tűnődik Porta. – A háború még nem ért el idáig. Mi vagyunk az első németek, akik itt járnak, és mi sem ellenséges szándékkal jöttünk, hanem azért, hogy elhozzuk azt, ami megillet minket!

– Repülőbombák, gondolom – von vállat Papa. A szeméhez emeli a vaskos tüzérségi látcsövet, és végigpásztázza a ködbe és hóesésbe vesző hosszú, kanyargós hegyi utat. Heide jön-megy fontoskodóan orosz hadnagyi egyenruhájában, de bármennyire is igyekszik azonosulni a szerepével, ordít róla, hogy német. Egyszerűen túl tökéletes. Még a bundasapkáját is képes volt gondosan megnyírni, hogy a vörös csillag jobban érvényesülhessen a homlokrészen. – Látjátok ivánt? – ásítozik Porta. – Fogd be, az isten szerelmére! – mordul rá Papa. Megtörölgeti a lencséket, aztán megint belenéz a látcsőbe. – Egy hatkerekű teherautó ott fent, egy 76-ossal a hátulján. Valami nem stimmel. Szerintem csapda! – Na persze! – veti oda Porta. – Ki akarna éppen minket csapdába ejteni? Irtó nagy baromnak kell lennie hozzá! – Ivánnal sohasem tudhatod – motyogja Papa még mindig a látcsőre tapadva. – Nem úgy gondolkodik, mint mi. Kiszámíthatatlan és alattomos! – Add ide! – rántja ki Porta a kezéből a látcsövet. – Mi van veled, hogy már egy öreg, lerobbant Fordtól is beszarsz? – Ismerem azt a löveget – feleli pesszimistán Papa. – Irtózatos torkolatsebessége van, és a lövedékei a legvastagabb páncélt is átrobbantják. – Gyere, és sírd ki magad a vállamon – javasolja Porta. – Egy robbanótöltet a mi 75-ösünkkel, és az a csúzli feldughatja a csövét Sztálin seggébe, és töltényhüvelyeket szarhat a nagyi kötényébe! – Mikor kezdünk már zűrzavart csinálni? – türelmetlenkedik Pici. Unalmában jégdarabokat dobál a szakadékba. – Szerinted mit csinálunk? – kérdez vissza Porta. – Akkora szájad van, hogy a Kremlig elhallatszik. És ne beszélj németül, ha lehet. Veszélyes, tudod? – Leszarom! Mindenki úgy beszél, ahogy tud – húzza fel az orrát Pici. – Én nem tudok külföldiül! – Úgy tűnik, már megint pofára fogunk esni – jegyzi meg gúnyosan Heide. – Én megmondtam! – Ez tuti meló, higgy nekem! – mondja önérzetesen Porta. – Ezúttal biztosra megyünk, és akkora a szajré, hogy a kockázat eltörpül mellette. – Mintha legutóbb is ezt hallottam volna, amikor ott maradtunk üres kézzel, bambán, mint egy marhacsorda – füstölög Heide. – És az én hibám volt? – háborodik fel Porta. – Pechesek voltunk, ez minden. A tervem zseniális volt! – Az – ismeri el Heide –, de mit értünk vele? Örülhettünk, hogy ép

bőrrel megúsztuk. Ezúttal viszont jóval nagyobb a kockázat. – Csata nélkül nincs győzelem! – jelenti ki bölcs képpel Porta. – Ha ez sem jön be, rám többé ne számíts a zseniális terveiddel! – közli Heide. – Nem kell majrézni – legyint fölényesen Porta. – Nem majrézok, csak tudom, hogy a te terveidnél mindig beüt valami! – pörög be Heide. – Ne fárassz – vet rá egy gyilkos pillantást Porta. – Ha az életed hátralevő részét Oroszországban szeretnéd tölteni egy szál géppisztoly társaságában, csak tessék! Nem kötelező velünk tartanod! – Befognátok végre, az istenit! – szól rájuk Papa. – A saját gondolataimat sem hallom tőletek! – Húzódjunk be a melegbe, amigos – javasolja Barcelona. Reszket, mint a nyárfalevél a jeges szélben. A hideg légtömegek egyenesen a hegyekből zúdulnak le ránk, pengeéles kristályokat vágva az arcunkba. A hideg még vastag nemezcsizmánkon is áthatol, csontig fagyasztva lábujjainkat. Az előjelek egyértelműek: vihar készül. – Hómaszkokat kell készítenünk – jelenti ki Papa. – Álcaanyagból csináljátok, mert a gyapjú átázik, és a semminél is rosszabb. Barcelona, te állíts őröket! – Miért mindig mi? – tiltakozik Barcelona. Annyira fázik, hogy kínjában indián táncot jár a havon. – Azért, mert azt mondtam – feleli könyörtelenül Papa. – A jó büdös francba! – mérgelődik Barcelona. – Ha nem szenvedtem volna végig azt a rohadt porosz tisztesképzőt, ahol arra tanítottak, hogy zabáld meg a zoknidat, és tégy úgy, mintha finom lenne, akkor a fülem botját se mozdítanám, nem én! – Mekkora baromság! – háborog Albert egy rakás hótégla mögül. – Miért nem ülünk be, és járatjuk a motort, hogy jó meleg legyen? Megtehetnénk, de nem, mi inkább iglut építünk, mintha eszkimók lennénk! – Te nagyon beverhetted azt a rusnya fekete fejedet, amikor leestél a fáról – veti oda gúnyosan Porta. – A motor üzemanyagot zabál, márpedig ha iván szarban hagy minket, akkor üzemanyag nélkül soha nem jutunk haza, most már érted? – Tizenöt percenként indítsátok be! – adja ki az utasítást Papa. – Jaj annak a vezetőnek, akinek a motorja befagy! Mínusz 44 fok van! Csakhogy a motorok már meghaltak. Egy erőtlen hörgésre telik tőlük, és elhallgatnak. Még kurblival se lehet újraindítani őket. Elmegyünk fát

gyűjteni, hogy tüzet rakjunk a járművek alatt. A fagy sűrű, kocsonyás masszává hűtötte a motorolajat. Papának nem kell hajtania minket. Alig várjuk, hogy visszatérhessünk a „táborba”. – Lusta disznók! – korhol minket. – Hányszor megmondtam nektek, hogy a motorokat melegen kell tartani! Mindent nekem kell megcsinálnom, az istenit? Most mi a frászt kezdenétek, ha sürgősen el kellene tűnnünk innen? – A lábunk közé kapnánk a kabátot, és seggen csúszva mennénk le a völgybe! – röhög nagyokat Pici. Albert ugyanis hasra esett, és a két hótégla, amit cipelt, fürgén eliramlik tőle a jég hátán, és a szakadékba zuhan. Ő maga is ott kötne ki, ha nincs ott egy bokor, hogy megkapaszkodjon benne. Dühösen feltápászkodik, és sípcsonton rúg egy láthatatlan ellenséget. A lendülettől megint megcsúszik, de ezúttal fenékre ül. – Rám most egy darabig ne számítsatok – vinnyogja, és bemászik a T– 34-esbe, hogy megpróbáljon életet lehelni a motorba. Kimondhatatlan örömére az Otto-motor szinte azonnal felbőg. – Ha valaki ért a motorokhoz, akkor ért – dicsekszik Albert, és kárörvendően megállapítja, hogy Portának még mindig gondjai vannak a Párduc Maybachjával. – Német szar – sziszegi Porta. – Jól néz ki, de szart se ér, ha járnia is kell. – Dühösen belerúg a műszerfalba. A motor végül, hosszas kínlódás után felpörög. – Állítottál őrséget? – kérdezi Papa, amikor behúzódunk az igluba. – Tehettem mást? – feleli Barcelona, és fázósan bebújik a Légiós meg Albert közé. – Muris, de egy Rottweiler nevű vezérőrnagy jutott eszembe az imént – ráz ki magának Porta egy Juno cigarettát a zöld pakkból. – Nem tévesztendő össze a hannoveri Herr Rottweilerrel, aki a jól ismert rendőrkutyát kitenyésztette. A tábornok még csak rokona sem volt a kutyatenyésztőnek, ismerni sem ismerték egymást, nem tudtak a másik létezéséről, sőt a tábornok ki nem állhatta a rottweilereket, mert egyszer megharapta egy. Az egész egy biciklivel kezdődött, egy bielefeldi Opel típusúval, tudjátok, azzal a fajtával, amilyennel csak a legfelsőbb körök tagjai karikáznak. Ez az Opel bicikli egy nap a tábornok kerítésének támaszkodva pihent, ügyet sem vetve az ordítóan hatalmas feliratra, amely arra figyelmeztetett, hogy: KERÉKPÁRT A KERÍTÉSNEK TÁMASZTANI SZIGORÚAN TILOS

– Nos, amikor a tábornok visszatért egy hadbírósági tárgyalásról, ahol egy dezertőrt ítélt halálra, és meglátta a kerítésének támasztott kétkerekűt, annyira felmérgelte magát, hogy heveny csuklásrohamot kapott. A szemébe csavarta a monokliját, hogy megbizonyosodjon felőle, valóban egy civil bicikli parkol az ő tábornoki falának támasztva, s amikor látta, hogy tábornoki szeme nem csapta be, mindenféle mulatságos hangokat adott ki magából, és megváltoztatta az arcszínét. Aztán hirtelen stratégiai döntésre jutott, és megtámadta a civil biciklit, és áthajította a civil szart az utca másik oldalán lévő parkba. Csakhogy az repült is vissza a feladóhoz. Egy parkfelügyelő küldte vissza, látni lehetett a sapkáját, mert csak az látszott ki a fal felett. „Mi az ördög?”, bömbölte a tábornok. Alaposan lehordta a parkfelügyelőt, elmondta mindennek, aztán szitkozódva és verejtékezve felállította a biciklit, úgy, ahogy a szolgálati szabályzat is előírja, és meglökte, hadd guruljon le a lejtőn a Soester keresztút irányába. A civil kétkerekű itt nekiütközött egy piros postásbiciklinek, aminek a nyergében Grünstein tartalékos postás ült, úgyhogy mindketten szolgálatban voltak. Grünstein aznap nem közönséges leveleket kézbesített, hanem titkos postai anyagot, lepecsételve meg iktatva, félúton az egyik Gestapo-irodából egy másikba. Herr Grünstein seggre esett a bicikliről; a táskájából a sok levél meg kiborult, és egy gonosz szélfuvallat mindent felkapta, és szétvitte a szélrózsa minden irányába. De ami ezután következett, az még ennél is szörnyűbb volt, mert a parkból kiszaladt egy fekete-barna rottweiler, és haragos „vau-vau”-val a kertjébe belépni készülő tábornok kövér seggébe mélyesztette hegyes fogait. A tábornok felsikított, ami sehogyan sem illett össze a mellkasát borító hősiességi medálokkal, és beugrott a kertbe, úgy becsapva maga mögött a kovácsoltvas kertkaput, hogy a tetején posztoló porosz kősasok összeszarták magukat ijedtükben. Ezután a fenekét fogva óvatosan kilesett az utcára, hogy megnézze, ki volt az, aki kiharapta a fél ülepét, de senkit sem látott. Mint bizonyára tudjátok, a rottweiler egy ördögien ravasz fajzat, és ez a példány semmiben nem maradt alul a fajtársaival szemben. Szóval ez a rottweiler szépen megkereste a hátsó bejáratot, és onnan indított támadást, kétségtelenül előnyösebb pozícióból. A második roham még az elsőnél is több veszteséget okozott a tábornoknak: az offenzívát indító fél nemcsak az ülep másik részét harapta ki, hanem egy jókora falatot is a tábornoki tomporból. Aztán a csata hirtelen véget ért, mert előkerült a kutya gazdája, és a sípjával visszahívta kedvencét. „Jó kutya!”, paskolta meg a feketebarna ördög oldalát. A tábornok lassan felvakarta magát a csatamezővé vált kert gyepéről, és a kerítéshez vonszolta maradék seggét. „Ez sokba fog kerülni önnek, uram!”, közölte a kutya gazdájával. „Ezt a vadállatot

pedig”, simogatta meg sebesült tomporát, „le fogom lövetni!” „Ön nem tudja, hogy én ki vagyok, de hamarosan meg fogja tudni!”, morogta a kutyatulajdonos. „Remélem, nem készül épp a frontra távozni, Herr General!” A tábornok ekkor kiabálni meg visítozni kezdett, hogy mi köze egy civilnek ahhoz, mikor s hová megy egy német tábornok. „Ki tudja? Lehet, hogy ön egy ellenséges kém!”, mondta fenyegetően. Egész kivégzőosztag-ezredek kezdtek csillogni a szemében, s a szája gonosz mosolyra húzódott. „Én mondom önnek, uram, hogy éppen az effajta kérdések azok, amelyekkel az ellenség kémei el szokták árulni önmagukat. Vegyünk egy példát! Ha én most olyan óvatlan lennék, és elmondanám önnek, hogy kedden a frontra megyek, akkor az ellenség rögtön tudná, hogy a 191. vadászhadosztály harcba fog indulni. Még egy-két ilyen ártatlan kérdés, és az ellenség vezérkara máris pontosan tudná, hol fogják bevetni a hadosztályt.” A tábornok vádlón a kutya gazdájára mutatott. „És persze az ön rendszeres ténykedése miatt, Kém úr, az ellenség már jó előre sok mást is tudna a 191. hadosztályról. Azt, hogy a katonák Sibengebirgéből valók, egy olyan körzetből, ahol hűséges, kötelességtudó katonák teremnek, akiket akár már tizenöt-tizenhat éves korukban be lehet sorozni. Az tény, hogy a háború végére nem sok marad életben belőlük, de ez is csak azt bizonyítja, hogy az az országrész jó katonákat ad a hazának. Mikor az ellenség vezérkara tudomást szerez ezekről az információkról, azonnal megerősíti a vonalait az érintett szakaszon, és nem egy, hanem mindjárt három hadosztállyal. Ha egy berlini hadosztály lenne vagy egy sörhasú csürhe Münchenből, akkor elég lenne néhány mozsárágyúval több, hogy visszakergessék ezeket az aszfaltbetyárokat a sörözőikbe. Átlátok önön, Kém úr. Én a katonai kémelhárítás vezetője vagyok itt, a VI. katonai körzetben, és sok magafajtát hadbíróság elé küldtem már. Elég egy meggondolatlan válasz, és maguk, gazemberek, máris a kivégzőosztag előtt találják magukat. Le van tartóztatva!” „Ez már túlmegy minden határon, tábornok! Ezt nem fogja megúszni!”, kiáltotta felháborodottan a kutya gazdája. „Én párttag vagyok, egyike a legrégebbieknek! Én ott voltam Münchenben!”, döngölte meg a mellkasát. „Kétszer is ott ültem a Führer mellett a Bürgerbrauban. Na, ehhez mit szól?” Előrelendítette a karját, tökéletes náci tisztelgést produkálva, tenyerével a szeme vonalában, ahogy kell. „1923-ban három sorral őexcellenciája, Ludendorff tábornok mögött meneteltem! A Blutorden birtokosa vagyok! Velem nem fog kibabrálni! Inkább azt mondja meg nekem, Herr General, mióta lopkodnak a német hadsereg tábornokai civil kerékpárokat! Tudja, mi jár a kerékpárlopásért?” „Önnek teljesen elment az esze!”, hördült fel a tábornok, mérgesen meg-

csörgetve kardját és sarkantyúját. „Én nem, de ön igen!”, felelte gúnyos mosollyal a kutyatulajdonos. Míg ők ketten ilyen jól elbeszélgettek egymással, egész tekintélyes tömeg gyűlt a tábornok sassal díszített kerítése elé. Kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, és jót röhögtek a hallottakon. Ez persze zavarta a szemben álló feleket, ezért a tábornok beinvitálta a rottweilreset, hogy bekiabálásoktól és egyéb zavaró tényezőktől mentes körülmények közt folytathassák a vitát. A kutyás ember nem volt egy átlagos, ostoba személy, hanem kulturáltan tudott beszélni szinte mindenről. Gondolta, illő lenne bemutatkoznia a tábornoknak. „Strange”, biccentett, és a sarkát összecsapva előrelendítette a kezét. „Burgonya-nagykereskedő és árpaexportőr, párttag, a Blutorden birtokosa. Heil Hitler!” A tábornok morgott valamit, de nem tartotta fontosnak bemutatkozni, mert úgy vélte, hogy Paderbornban és Vesztfáliában mindenkinek, még egy jelentéktelen burgonya-nagykereskedőnek is tudnia kell, kicsoda-micsoda ő. Az embereknek, vélte, kötelességük ismerni őt! „Kérem, foglaljon helyet, Herr Strange”, ugatta hamis szívélyességgel, és német sassal díszített arany cigarettatartóját a nem kívánt vendég elé tolta. Strange párttag és burgonya-nagykereskedő kikapart magának egy cigarettát, de tüzet már nem kapott hozzá. – Végül is érthető – mosolyog Porta –, mert hová vezetne az, ha mondjuk ez a kutyaimád krumpliárus csak egy tartalékos hadnagy, akit azért rendeltek haza a frontról, mert a pártkönyve rendben van? Vagy őrmester, egy tetves puskacipelő? Egy német tábornok nem süllyedhet ilyen mélyre. Akkor már inkább mutatkozzon feledékenynek! Egy darabig csendben voltak, de vihar előtti csend volt ez. Ültek, és nézték a tábornok szivarjából meg a pártember saját kezűleg meggyújtott cigarettájából kacskaringózó füstöt. „Gondolt már arra, tábornok”, szólalt meg a krumplis, „hogy legfőbb ideje lenne összekapni magunkat, és megnyerni ezt a háborút? Nem tűrhetjük a renyheséget! A burgonyaexport gyakorlatilag megszűnt.” A tábornok kihívóan a rottweilerre nézett. A kutya egy oroszlánbőrön nyúlt el kényelmesen. Ez volt minden, ami megmaradt egy szerencsétlen, reumás oroszlánból, amelyet a tábornok Afrikában lőtt ki unalmában, miközben arra várt, hogy kitörjön a második világháború. „Én nagyon elkeserítőnek látom a helyzetet, tábornok. Nagyon. Annak a kevés burgonyának a felét, amit jó kapcsolatok árán nagy nehezen be tud szerezni az ember, kötelesek vagyunk jelképes összegért átadni az átkozott hadseregnek. Olyan árakon, amit néhány savanyú képű civil hivatalnok szab meg az Élelmezési Minisztériumban. Olyan emberek, akik még németül se tudnak rendesen, hanem valami idióta civil hivatalnoki halandzsát használnak. Inkább az SS Reichsführerre kellene

bízni az egészet, a monarchia csökevényeit meg ki a szemétdombra! Ez kétségbeejtő, tábornok! Győzünk és győzünk, de a győzelmünk nem visz előre minket! Árpát már nem is látok, s a burgonya is egyre kevesebb és kevesebb. Arassanak végre egy nagy győzelmet, és csinálják úgy, hogy az ember újra üzletelni tudjon. Úgy, mint a zsidók uralta piacon annak idején! Nézzük a legutóbb aratott győzelmeket. Az egész 4. páncéloshadsereg az Oka menti erdőkben téblábol, és hagyja, hogy a bolsevik ágyúk apránként szétbombázzák és szétterítsék a maradványait a delta mocsaraiban. És tudja, mit mondanak az emberek? Hogy mindegy, merre nézel, mert mindenütt égő házakat látsz. Az égbolt alja mindig vörös. Falvak és városok válnak a bombák martalékává. Hamu és por marad belőlük csupán. De nem ez aggaszt igazán. A háború már csak ilyen. Durva és férfias, nem anyámasszony katonáinak való! Alaposan megtanultam ezt az önkénteseknél eltöltött tizenkét hónap alatt!” Ahogy ezt kimondta, a krumplis felpattant, és alázatosan meghajolt a tábornok előtt. „Kérek engedélyt jelenteni, Herr General: Strange önkéntes, Leonhard, 33. porosz gyalogezred, 6. brandenburgi hadosztály, aktív szolgálat alól felmentve burgonya- és árpa-nagykereskedés miatt!” Azzal visszazuttyant az antik bőrszékbe, amit egykor kínzóeszköznek készíthettek, annyira kényelmetlen volt. „Én nem panaszkodom azért, hogy városokat rombolnak le és emberek halnak meg. A háború ilyen. Azt viszont”, hadonászott egy új cigarettával a kezében, „hogy az átkozott tüzérség szeszfőzdékre irányítja az ágyúit, egyenesen felháborítónak tartom! Mit ártottak nekik a szeszfőzdék, hogy rommá lövik őket?” Dühtől remegve egy vaskos noteszt vett elő a zsebéből. „Vörös Csillag Kijevben. 185 tonna burgonyát vásárolt tőlem, és most a földdel egyenlő. Oázis Minszkben. 200 tonna burgonya és 100 tonna árpa. Csak egy halom tégla maradt belőle. Azok az untermenschek két szállítmány árával tartoztak nekem! És mi lesz a biztosítással? Force Majeure! Egy zsák burgonya árát nem térítették meg! Meg fogja valaha téríteni a tisztelt német hadsereg a káromat? Bocsásson meg, tábornok, csak egy futó gondolat volt. Arany Sas, Harkov. Jól működő vállalkozás, éjjel-nappal termel. Az igazgatója imádni való pasas volt, a felesége, Vilma pedig egy tünemény, a gyógyvizeink nagy rajongója. Az idegek, tábornok. Könnyen felmondják a szolgálatot, ha az ember a Szovjetunióban él, egy olyan országban, ahol az állam még abba is beleszól, milyen színű legyen a tapéta a hálószobádban, és akkor nyúl ragadós kezével a zsebedbe, amikor csak kedved tartja. Majdnem olyan rossz, mint itt!” Herr Strange ijedten a szájához kapta a kezét, mert persze rögtön rájött, hogy ezt nem kellett volna. Zavarában felpattant a

kínzószékből, és a jobb karját előrelendítve elordította magát: „Heil Hitler!” A tábornok kényszeredetten elmosolyodott, és a szeme sarkából az oroszlánbőrön heverésző rottweilerre pillantott. A kutya, mintha mulatságosnak találta volna a gazdája megjegyzését, elővillantotta az agyarait. „Tegnap mély megdöbbenésemre arról kellett értesülnöm, hogy nyolc szeszfőzdét égettek porig. Őszintén, tábornok, ha ez így megy tovább, mindannyian csődbe jutunk, én pedig koldusbotra. Ha már nem lesznek szeszfőzdék, ki az ördög fog burgonyát és árpát vásárolni?” „Nem látja ön túl sötéten a dolgokat?”, kérdezte a tábornok, és azt javasolta, hogy igyanak egy pohár valamit. „A helyzetünk meglehetősen kedvező. A német hadosztályok győzedelmesen nyomulnak előre az orosz sztyeppen. Elismerem, hogy hébe-hóba megsemmisül egy szeszfőzde, de mindannyiunknak vállalni kell az áldozatot a végső győzelemért.” „Aminek itt a legfőbb ideje!”, jelentette ki a krumplis. „Mielőtt még az oroszok az utolsó szeszfőzdét is ripityára lövik!” a tábornok egy erélyes kézmozdulattal a tűzhely melletti falat díszítő térkép elé tessékelte a látogatóját. „Látja, Herr Strange? Ott a Dnyeper, amott pedig a Volga, Oroszország ütőere. Hamarosan átkelünk rajta, és akkor a Kelet ellen folytatott büntető hadjáratnak vége. Itt pedig Afrikát láthatja. Nézze, milyen közel van Kairó!” „Hány kilométer?”, kérdezte gyakorlatiasan Strange. Elővett egy gyufát, aminek a hossza durván ezer kilométert jelentett a térképen. „Az nem számít!”, kiáltotta dühösen a tábornok, és kiütötte a gyufát a krumplikereskedő kezéből. „Mint mondtam, közel van, és Rommel tábornagy ebben a pillanatban épp arra készül, hogy áttörje a gyenge brit védelmi vonalat. Hamarosan német zászló fog lobogni Kairó mecsetjei fölött! A többi már csak helyi felszámoló hadműveletek kérdése. Az egyiptomiak és az arabok mindig is szimpatizáltak velünk. Órák kérdése, mikor fordulnak az elnyomó brit rezsim ellen és helyezik magukat az igazságos német vezetés védelme alá. Afrika-szerte mást se hallani, mint: Heim ins Reich!*” Kairóról a Kaukázusra ugratott a pálcájával, és körberajzolta Grúziát. „A német hadigépezet megállíthatatlanul tör előre, elseperve mindent, ami útját állja!” A pálca már Burmánál járt. „Itt pedig a japán császári erők zúzzák szét teljes gőzerővel a brit és az amerikai csapatokat. Már közel a nap, mikor a győzedelmes német és japán hadsereg katonái kezet rázhatnak egymással India határán. Zseniális stratégia. Ehhez mit szól, Herr Srange? Most már látja a Végső Győzelmet?” – A krumpliárus megköszörülte a torkát. A térkép nagyon meggyőző * Vissza a birodalom keblére! (német)

volt, de kereskedő lévén képtelen volt megfeledkezni a szétbombázott szeszfőzdékről. „Igen, ez mind nagyon jól hangzik”, ismerte el. „Sokat haladtunk előre!” Gyufa híján megpróbálta szemmel felmérni a Kaukázus és Burma közti távolságot. „Ugyanakkor sok helyről visszavonultunk”, tette hozzá bátortalanul. Óvatosan megérintette az ujjbegyével Grúzia nyugati határát. „A grúz hadiút sajnos már nincs a mi kezünkön”, mondta félve, mintha őt magát terhelte volna a felelősség, hogy a német hadsereg lába alól kirántották az utat. Tisztában volt vele, hogy borotvaélen táncol a hazafiasság és a hazaárulás határán. „És Moszkva, tábornok! Még a legjobb szemű német katonáink se láthatják Moszkvát onnan, ahol most vannak!” „És még maga mondta, hogy önkéntes volt?”, bődült el a tábornok olyan hangerővel, mintha az oroszlánbunda egykori viselője kelt volna életre. „Volt egy-két nehezebb időszakunk néhány jelentéktelen szektorban, de az, amit maga visszavonulásnak nevez, jóember, nem más, mint az erőink átcsoportosítása és a front kiegyenesítése. Szükségszerű stratégia, ami a legfelsőbb hadvezetésünk higgadtságát tanúsítja. Ezekben a percekben is tankjaink az orosz utakon vágtatnak. Géppuskák kattognak és német ágyúk dörögnek. A fejükre záporozó német bombák alatt az untermenschek kezdik megérteni, kik hozzák a döntéseket. Egy jó katonatiszt csodákra képes a német katonával!” A térképre csap a pálcával. „Ebben az erdőben egy olyan ütőképes hadsereget szerveztünk egybe, amilyent a világ még nem látott. Ha ez egyszer megindul, semmi sem fogja megállítani, míg Moszkvától keletre nem ér. Nézze, ember! Győzelmet győzelemre halmoztunk! Lehengereltük Jugoszláviát és Görögországot, a károgó gall kakas röpke negyven nap alatt vesztette el fényes tollait! Hollandia, Belgium, Dánia és Norvégia tönkrezúzva! Azt teszik, amit mi mondunk nekik. És ott van Finnország, Románia, Bulgária és a legyőzhetetlen Magyarország, a derék európai szövetségeseink. Olyan elszántak, hogy a keleti frontot akár rájuk is bízhatnánk!” „Olaszországról megfeledkezett”, jegyezte meg a krumplis ember. „Igen! Olaszországot sem hagyhatjuk ki a számításból”, mutatott az olasz csizmára. Valójában ki nem állhatta sem az olaszokat, sem a spagettijüket. „Valóban megbízhatunk a bolgárokban és a románokban?”, kérdezte Strange, arra a rengeteg pénzre gondolva, amivel a két említett ország tartozott neki. „Azt hallottam, hogy egész zászlóaljak állnak át az ellenséghez, s a többiek sem hajlandók németül beszélni.” „Ebből elég!”, bömbölte a tábornok. „Nem hagyom, hogy hazaáruló szavak hangozzanak el a házamban! Érti? Maga… maga önkéntes! – Az események itt felgyorsultak – meséli üdvözült képpel Porta. – A két úriember a legkülönfélébb vádakat vagdosta egymás fejéhez a

biciklilopástól a hazaárulásig, oda és vissza, s a rottweiler sem rejtette véka alá a véleményét. „Felőlem akár fel is dughatják maguknak ezt a háborút!”, üvöltötte skarlátvörös arccal a krumplis. „Az se érdekel, ki győz, csak hagyjanak épen nekem néhány szeszfőzdét, hogy ha vége lesz, legyen kinek eladjam a burgonyát meg az árpát!” „Átlátok magán!”, visította csípőre tett kézzel a tábornok. „Maga… maga szeszkazán!” Megragadta a krumpliárust a vállánál fogva, és megrázta, mint egy döglött patkányt. Sajnálatos módon éppen egy Führer-portré előtt követte el ezt a túlkapást egy párttag ellen, ezért igen hamar jobb belátásra tért, és elengedte a látogatóját, az pedig, kapva az alkalmon, kisimította az öltönyét, és kötelességtudóan szalutált a festménynek. „Figyelmeztetem magát, tábornok!”, kiáltotta sértődötten. „Én nem egy egyenruhás bohóc vagyok, bádogkarddal az oldalán! Én a Blutorden birtokosa vagyok. Párttag vagyok! Nekem fegyverviselési engedélyem van, és nem félek élni is vele!” „Mit érdekel az engem!”, üvöltötte a tábornok, aki mostanra mindent elfelejtett, amit a potsdami tisztképzőben a fejébe vertek, s visszatért a gyakorlótéri időkhöz. „Szarok a kitüntetésére, maga két lábon járó spirituszfőző! Ami pedig a pártját illeti, hol lesz az, mire a háború véget ér! Hah!”, suhintott a levegőbe a pálcájával, mintha varázsolni akarna. „Azt hiszi maga meg a Führere is, hogy mi”, mutatott a saját mellkasára, „Nagy Frigyes hívó szavára életre kelt porosz hadsereg, csak egy fikarcnyit is törődünk fogunk a maga hetedrangú pártjával? Egy párttal, amelyiket csak a csámpás horogkeresztje érdekel? Tényleg azt hiszik, hogy mi, németek hagyni fogjuk, hogy idegen ideológiákkal félrevezessenek minket?” – A krumpliárus nem akart hinni a fülének. Közel állt ahhoz, hogy odalépjen a falhoz, és alaposan beleverdesse, hátha így kitisztulnak a gondolatai. Még hogy idegen ideológia! Még hogy szarik a pártra! Ennek az egyenruhás majomnak belefőtt az agya a sisakjába a forró napsütéstől! Csámpás horogkereszt! Érdekes gondolatok! Ez az őskövület azt hiszi, hogy még mindig egy félnyomorék császár körül forog a világ. A Kaiser körül, akire csak azért fog emlékezni a történelem, mert elvesztett egy világháborút! Ezeknek a felfuvalkodott hólyagoknak egyszer s mindenkorra meg kell tanulniuk, hogy új korszak jött el! A krumplis többször is ki akarta nyitni a száját, hogy mondjon valamit, de a tábornok nem hagyott rá időt. „Nézze ezt!”, csapott a pálcájával egy nagy, komor festményre, amely hatalmas, karácsonyfára emlékeztető tölgyfaként ábrázolta a német igazságot. Jól kiegyensúlyozott kompozíció volt. Nők és gyermekek, fiatalok és öregek, de még egy sovány kutya is lógott róla. „Nézze, maga

krumpliárus! Nézze!”, mennydörögte a tábornok. „Itt végzi minden német csirkefogó, korcs, schweinhund és mocskos patkány, aki tettel vagy szóval be meri mocskolni a haza becsületét! Ezt jól jegyezze meg, szeszkazán! Mi, poroszok könyörtelenül elbánunk azokkal, akik külön utakon járnak! Kötelet a nyakukra, és ki alóluk a széket! A gondolat, ember, az a tett szülőanyja! Vésse az eszébe!” A szavainak egy sor gyönyörűen bekeretezett ceruzarajzzal adott hangsúlyt. A rajzok mosolygó SS-katonákat ábrázoltak, amint kivégzéseket hajtottak végre a német hadsereg diadalmas lengyelországi és oroszországi ténykedése során. Természetesen mindent szigorúan a szabályzat szerint! „Kezdtem azt hinni, hogy derék hazafi, de most már belátom, hogy tévedtem. Maga egy mocskos áruló, egy untermensch disznó! Takarodjon a házamból, átkozott gazember! Mars! És vigye magával ezt a korcsot is. Majd ő is megtudja, mit jelent egy német hadbíróság előtt állni!” – A krumpliárus majdnem magával vitte az ajtót is kifelé menet. A kutya követte, de előtte még rávicsorított a tábornokra. „Várd csak meg, hogy két párttag szót emeljen ellened a Gauleiternél!” Herr Strange felpattant a biciklijére és elpedálozott. Majdnem leesett a nyeregből, mikor hátracsavarta felsőtestét, hogy búcsúzóul néhány szitkot és átkot szórjon a tábornok fejére. Az ott állt az ajtóban, és lyukakat vágott a levegőbe a lovaglópálcájával. „Majd megtanítom én ennek az egyenruhás buzinak, hogy mi az egy meg a kettő!”, mondta a krumpliárus a kutyájának, miközben végigspuriztak a Soest Wegen. „Vau-vau!”, értett egyet a kutya. Meg sem álltak a Gauleiter fényűző villájáig. Az épület előtt egy horogkeresztes zászló lengett lustán a nyári szélben. „A zászló!”, állapította meg a krumpliárus, és előrelendítette a karját. „Heil!Sieg!” A Gauleiter egészen a lépcsőig jött, hogy üdvözölje. Jó barátok voltak, még azokból az időkből, amikor mindketten napszámosok voltak egy azóta természetesen kivégzett báró birtokán. „Aszfaltbetegség, Leonhard?”, kérdezte mély, sörízű hangon a Gauleiter. „Úgy nézel ki, mint aki kátrányt evett!” „Egy tábornok!”, zihálta Strange. „Egy császári birodalmi gazember!” „Remélem, nem haraptad meg!”, nevetett zajosan a Gauleiter. „Az problémákat okozhat!” „Én nem, de Wotan igen! Leharapta a fél seggét, amikor azt mondta, hogy leszarja a Führert, meg hogy a párt idegen ötlet!” „Az átkozott! Nem is tudtam róla, hogy a kutyád tud beszélni!”, kiáltott fel meglepetten a Gauleiter. Terpeszbe állt, és fenyegetően a kutyára nézett. „Nagyon vigyázz, hogy mit mondasz, te fekete ördög!” „A fenét, Bruno! Nem Wotan volt, hanem az a piperkőc tábornok!” „Leszarná a Führert, azt mondta?”, ingott meg a felháborodástól na meg a sörtől a

Gauleiter. „Ezért eltapossuk! Nem lesz gond! De jut eszembe, csütörtök óta tartozol nekem ötszáz márkával. Ugye nem felejtetted el?” „Holnap megadom. Becsületszavamra! Attól a nőtől fogom megszerezni, aki még mindig nem vált el a zsidó férjétől, akit koncentrációs táborba küldtünk!” „Vigyázz, nehogy valami sötét ügybe keveredj”, figyelmeztette komoran a Gauleiter. Szórakozottan megvakargatta a kutya füle tövét, aztán folytatta: „A régi szép idők, amikor azt tehettünk, amit csak akartunk, véget értek. Az átkozott seregnek túl sok beleszólása van a dolgokba manapság. Még a zsaruk is fosnak tőlük. Vigyázz velük, Leonhard. Mint tudod, nagy szükség van ágyútöltelékekre, és sajnálatos módon a sereg dönti el, hogy ki felel meg a célnak. Ha egyszer oda kiküldtek, akkor a párt se tud hazahozni!” „Ne mondj ilyeneket, Bruno. Te ugye meg tudsz védeni tőlük, ha szükség lesz rá? Egyszer már háborúztam Németországért. Bőven elég volt.” „Ne aggódj”, biztatta a Gauleiter. „Rád még mindig nagy szükség van idehaza. A haza nem tud meglenni snapsz nélkül. Szükségünk van rá, hogy segítsen megőrizni a jó hangulatunkat ezekben az embert próbáló időkben.” – Boldogan leültek a Gauleiter nagy íróasztalához, ami egykor egy szociáldemokrata miniszteré volt. Az illetőt azóta rehabilitálták, és most egy kőfejtőben dolgozik Buchenwaldban. Mondom, ott üldögéltek, konyakot iszogattak, és hosszú jelentést írtak. Mindketten a Blutorden birtokosai voltak, meg az arany pártjelvényé, és pontosan tudták, merre kell masírozniuk, hogy jussanak valahová. Minden csütörtökön kártyáztak hosszú évek óta. Még a szeretőjük is ugyanaz volt, a kolbász- és csemegeárus boltos Kelp felesége, a magas, fekete hajú, elálló fülű, enyhén telt Gertrude, aki akkora cipőket hordott, hogy azok csapathordozónak is beillettek volna. Gertrude valójában Kelp harmadik felesége volt. Az első természetes halállal halt meg: a folyóba ugrott egy nagy rakás vassal a nyakában. Ulrikkának hívták, és roppant vallásos volt, bizonyára azt gondolta, hogy az úr megbocsát neki, ha a katedrális mögötti hídról veti magát a vízbe. – Hogy ez megtörtént-e, arról sajnos nem hallottam – vigyorog Porta. – Igaz, nem sok minden szivárog ki odafentről, meg ami azt illeti, onnan lentről sem – mutatja a kezével. – A kolbász- és csemegeárus második feleségét Wilhelminának hívták. A császár nevének női változata, ha valaki nem tudná. Az apja sajtot árult talicskáról. Wilhelmina asszony árja volt minden ízében. Lenszőke haj szorosan hátrafogva és kontyba kötve. Úgy nézett ki, mint egy kirojtosodott kötél, amit kint felejtettek az esőben. Bent, mélyen a lóképű arcában gonosz német szemek csillogtak. Mindig lapos sarkú cipőt hordott, meg térdig érő fehér zoknit fekete és vörös rojtokkal. Ez az árja hölgy nem volt

egy szexuálisan vonzó teremtés. Éppen ellenkezőleg! Ha valaki berakta neki, annak ledarálta a pöcsét és kolbászt csinált belőle. Azt mesélték, hogy két, egymással ellentétes irányban forgó horogkereszt volt neki odabent. – Porta mutatja, hogyan működtek. – Ez a Himmler stílusú nő egy nap felült a dortmundi postavonatra, hogy függönymaradékot vegyen Liebstoss üzletében a Hindenburg Strassén. Egy ősrégi májas hurka felrobbant Kelb lengyel cselédjének a kezében, és teljesen tönkretette a függönyt. A baleset egyébként egy ravensbrücki turnusba került a lánynak. Frau Wilhelmina azonban jobban tette volna, ha otthon marad. Dortmundban azzal kezdte a napot, hogy beült a General Ludendorfstrassén Ottóhoz, a pékhez, aki a pékségét kávéházzal kombinálta. A hölgy itt lenyomott magának négy krémest, és pletykákat cserélt két másik pártfeleséggel, akik szintén lenszőkék voltak és szintén randa kontyot hordtak a tarkójukon. Éppen az Adolf Hitler téren kelt át később, mikor vörös riadót kezdtek tutulni. Rögtön potyogtak is a bombák. Üvöltöttek és süvöltöttek német denevérfülei körül, s por meg mindenféle szemét záporozott lenszőke hajára. Árja pogácsája kilazult, a haja lebomlott, s ettől Frau Wilhelmina úgy nézett ki, mint egy norvég boszorkány, aki azért röppent át ide, hogy megnézze, mi a helyzet a jó öreg Németországban a nemzeti ébredés idején! BANG!, robbant fel az orra előtt egy bomba. BANG!, robbant fel egy másik a háta mögött. Akkora lángok csaptak fel, hogy azt hihette az ember, a sátán fűrészporral durrantotta be a pokolbeli bádogkályhákat. Frau Wilhelmina teljesen összezavarodott, akárcsak a teutonok. Most merre fusson? Először elindult erre, aztán meg arra. „Tűnjön fedezékbe, hülye tyúk!”, ordított rá egy csupasz fejű rendőr. A sisakját levitte a légnyomás. „Wachtmeister! Wachtmeister!”, sikította Frau Wilhelmina. „Mondja meg, merre menjek!” A rendőr azonban már nem tudott választ adni neki, mert egy repülő villamos bevitte Schultze bútorboltjába. Ennek a Schultzénak piszok nagy mázlija volt, mert éppen két nappal korábban zárt be, hogy jobb időkre várjon. Így a készlettől is megszabadult, csak a villamos meg a rendőr után kellett takarítania. Frau Wilhelmina körbekörbe rohangált és visított. Aztán megpillantott egy biztonságos helyet: a Nemzetiszocialista Választási Irodát. De mielőtt még odaérhetett volna, egy féltonnás telibe találta. Végigcsiklandozta a hátát, és bumm! Frau Wilhelmina köddé vált! Azt hallottam, hogy fellapátolták a maradványait a többiekével együtt, és egy tömegsírba hajították a Döblin temetőben. „NYB”, vésték a sírkőre. – NYB? Az meg mit jelent? – pislog értetlenül Pici. – Nyugodjék békében – feleli türelmesen Porta. – De nem sok nyugalma

akadt a kő alatt. Egy-két nappal később a gengszterek visszatértek, s egyikük rossz helyen lökte ki az összes fél- és negyedtonnást a rakteréből. Pontosan a temetőt találta el, amit aztán, hogy ne végezzen félmunkát, megszórt gyújtóbombákkal is, úgyhogy most már senki se tudja, merre lehetnek Frau Wilhelmina földi maradványai. A derék Kelpet azonban ez cseppet sem zavarta: harmadszor is megnősült. A boldog ara Müller, a hírhedt münsteri sertéskereskedő lánya volt, s ami még fontosabb, az üzleti érzék sem hiányzott belőle, különösen ahhoz értett, hogyan kell régi kolbászokat újjá varázsolni. – Na várjunk csak – szól közbe csibészes mosollyal Papa. – Nem feledkeztél te meg a krumplikereskedőről? Látogatóba ment a Gauleiterhez! – Hát persze, a fene vigye el! – csap a térdére Porta. – Tudod, hogy mennyire bele tudok melegedni a mesélésbe. Egyik sztori hozza a másikat! De hol is tartottam? – Terveket szőttek az egykori igazságügy-miniszter íróasztalánál – gyújt rá mosolyogva egy régi Caporalra a Légiós. – Tényleg! Szóval a telefon csörögni kezdett odaát a Gestapónál a Ringstrassén – folytatja Porta. – A főnök mindkettőjüknek jó barátja volt, ő is együtt csapkodta velük a lapokat csütörtök délutánonként. „Egy tábornok!”, kiáltott fel boldogan, és gépiesen előrántotta 7,65 mm-es Waltherét. Örült, mint a végrehajtó, ha pénzzé tehető ingóságokat talál az adós lakásán. Nem volt olyan vád, amit ne hoztak volna fel a tábornok ellen, de ő sem vesztegette az idejét. Röpke kilencven percig csevegett a hadtest számvevőjével, Kurzéval. Mindent papírra vetettek. A kutyát, a biciklit, a krumplikereskedőt, a szétbombázott szeszfőzdéket és a késlekedő Végső Győzelmet. „El fogjuk kapni!”, ígérte magabiztosan Kurze. „Nehogy már egy pénzéhes krumplikereskedő mondja meg, hogy mit tegyen a német hadsereg! Annak az embernek elment az esze! Javaslom, hogy előbb kezdjük az enyhébb bűncselekményekkel, melyekért mindössze tizenöt év adható: a hadsereg és az egyenruha sértegetésével, a fenyegetésekkel. Ezután áttérhetünk a komolyabbakra, melyekért már halálbüntetés jár: a vereségpárti beszédre, az ellenség propagandájának a terjesztésére, a morál rombolására, a kémkedésre.” „És a kutya?”, kérdezte vérszomjasan a tábornok. „Az is megkapja a magáét!”, hahotázott kárörvendően Kurze. „Katonai felszerelés megrongálása, magas rangú tiszt ellenében elkövetett testi sértés. Mindkettőért akasztás jár! Még a legjobb ügyvéd se mentheti meg a kötéltől! A katonai büntetőkönyv 241. paragrafusának 5. bekezdésére fogok hivatkozni. Ennek a bekezdésnek

köszönhetem az Első Osztályú Háborús Keresztet. Ha a hóhér meghallja, már rohan is neki előkészíteni a vérpadot!” – A dolgok beindultak másnap, és ha azt mondom, hogy beindultak, akkor azt úgy is értem! Az egészet el lehetett volna intézni egy jó kis bunyóval meg egy seggbe rúgással a kutyának, de hát istenem! A IV/2 osztály bevitte a tábornokot egy rövid interjúra, míg a Gefepo* VIIb osztálya a krumpliárus Herr Strangét gyűjtötte be. A katonai szabályzatnak megfelelően vasra verve, nyakláncon vezették. Miután egy kicsit elcsevegtek az időjárásról meg a kutyákról, a kihallgatás, hogy úgy mondjam, erélyesebbé vált. A krumplikereskedő kapott néhány csendőrpacsit az orrára. Szerencséje volt, hogy nem a harmincéves háborút vívták, mert akkor sokkal rosszabbul járt volna. Annak idején ugyanis izzó harapófogóval csipkedték az embereket, és kátránnyal ízesített forró ólmot itattak velük. Ez gyakran segített nekik felidézni, hogy mi is történt. Egész délután fura hangok jöttek ki a vallatószobából. Az emberek azt hitték, hogy a csendőrök malacot vettek a feketepiacról, és azt mészárolják. A zajok csak akkor szüneteltek, mikor a három Gefepós fiú lement a Sánta Kacsába, hogy erőt gyűjtsön a kihallgatás második felvonásához. A krumplis fickó ekkor már egészen rossz bőrben volt. Schulze szakaszvezetőnek, akit különös kegyetlensége miatt rúgtak ki Torgauból, sikerült eltörnie két bordáját, és véglegesen felfelé szelelő helyzetbe csavarnia az orrát, ami esős időben nem kifejezetten előnyös. A harmadik napon Herr Strange mindent bevallott, és ezzel végre sikerült elnyernie a Gefepo rokonszenvét. Most már egészen barátságosak és emberségesek voltak vele. A felesége csomagot hozott neki, és együtt, mint egy nagy család, körbeülték. Telezabálták magukat vesztfáliai sonkával, és tojással elkevert likőrt vedeltek, az étkezések közt meg szivaroztak és konyakot kóstolgattak. A krumpliárus boldogan aláírta a vallomást. Tényleg nagyon elégedett volt, mert még azt is megengedték neki, hogy ő nyomja rá a pecsétet, és saját kezűleg tegye bele a nagy kincstári borítékba, amit aztán lepecsételtek a madárral meg a többi csicsával. Ez a végtelen szeretettel összeállított paksaméta ment fel a münsteri katonai főügyészhez. A Gefepónál töltött szép napoknak azonban hamar vége szakadt. Egy csúnya, esős napon a krumpliárust belökték egy verejtékszagú DKW-ba, és elküldték a 46. gyalogezred laktanyájába, ahol a kaptár volt. A felesége ide is küldte neki rendszeresen a csomagokat, amiket Rose Stabwachtmeister a 15. lovassági ezredtől rendszeresen megvizsgált, s az őrség tagjai rendszeresen felzabáltak az utolsó morzsáig, * Geheime Feldpolizei – Tábori Titkosrendőrség. (német)

de csak azután, persze, hogy a krumplis ember aláírta az átvételi elismervényt. Sennalgerben lőtték agyon egy augusztusi reggelen. A 4-es számú lőtéren történt, amit már nem lőgyakorlásra használtak. – A tábornok nyakig szarban találta magát kapaszkodó nélkül. A részleteket nem ismerem. Sok mindent pletykáltak róla, de ki tudja, mi az igazság. Egyesek szerint felkötötte magát a cipőfűzőjével, de ezt nem hiszem el. Sose viselt cipőt, mindig nyakig érő lovaglócsizmába járt. Egy bennfentes ismerősöm azt mesélte, hogy érte küldtek három gorillát Fort Zittauból. – Porta tehetetlenül széttárja a kezét. – Fort Zittau zabálja az embereket. Bemész, és soha nem jössz ki. Még az ördög dédnagyanyja se merné betenni oda a patás lábát. Ez a kutyás ügy másoknak is sok fejfájást okozott. Ott volt például a Gauleuter budipapírjának az ügye. Mint kiderült, vörös színű papírt használt, és… Gregor Martin dugja be fagytól csillogó fejét az iglu bejáratán. – Látogatóink érkeztek! – közli izgatottan. – Gyertek! Dermesztő hideg van odakint: mínusz negyvenöt fok, ráadásul úgy süvölt a szél, mintha a hegyeket akarná elmozdítani. Érzem, hogy a lelkem is jéggé fagy. Aggódva nézünk északkelt felé, ahonnan motorzaj hallatszik. A kanyargós hegyi úton apró fekete árnyak közelednek észvesztő sebességgel. Két éles dörrenés hallatszik, a hófúvások fedezékébe kergetve minket. Néhány másodperc múlva megint kint vagyunk, mert tudjuk, hogy csak a jég ropogtatja a fák törzsét a hegyoldalban. A motorizált oszlop már a szurdok bejáratánál jár. Egy motoros szán vezeti, mögötte egy páncélautó meg egy féllánctalpas szállító jármű. Hirtelen fény villan. Nagyot pukkan, és három zöld csillag emelkedik az égre. Rögtön egy másik követi, vörös színben. – Öreganyám ráncos seggére, ez ő! – ugrabugrál a hidegtől és az izgatottságtól Porta. – Hol a frászban van az a jelzőpisztoly? – A hákában – feleli Pici, és már nyargal is érte. Egy pillanat múlva már jön is, hogy Porta kezébe nyomja a pisztolyt. – Megtöltöttem! – közli fülig érő szájjal. – Remélem is! – feleli Porta. – Csak nem gondoltad, hogy ezt fogom a levegőbe dobálni! Gyorsan kell válaszolnunk, különben az a pokolfajzat hátat fordít nekünk, és visszamegy oda, ahonnan jött. – Szétnyitja a pisztolyt, és megnézi a patront. – Nem szeretnénk elcseszni – magyarázza. – Elvégre nem adatik meg az embernek mindennap, hogy elcsenheti Sztálin aranyát. A fiú nagyon ideges lehet. Ha valami balul üt ki, apró

ízekre szedik. – Igen, és vele együtt minket is – teszi hozzá rosszkedvűen Papa. – Csak azt tudnám, miért hagytam, hogy rábeszéljetek! Nem is értem, hogy lehettem ekkora marha! – Még nincs miért beszarni – veti oda Porta, és az égre irányítja a pisztolyt. A rakéta felkúszik, és vörös csillagokra pukkan szét. Porta betölt egy zöldet, és azt is utánaküldi. Pontosan hatvan másodperccel később egy zöld, majd egy sárga rakéta emelkedik az égre. – Klappol, mint Lizibe a pöcs. – Csapja le elégedetten a stopper fedelét Porta – C’est le bordel – motyogja a Légiós. – Ezt a tűzijátékot csak a vak nem látta. – Ne csodálkozzatok, ha hamarosan egy kisebb hadsereg fog körülvenni minket. Ti riadóztattátok őket! – dünnyögi Heide. – Már kezdtem attól tartani, hogy a komisszár kurva átverte a fejemet – tűzi Porta a pisztolyt a derékszíj mögé. – Nagyon megbánta volna! Wolf szép kis meglepetést készített elő neki arra az esetre, ha valami történne velem ezen a kiránduláson. – Szétszóródni! – parancsolja Papa. – Ivánnal sosem tudhatja az ember. – Előbb lőjünk és aztán kérdezzünk? – markolja meg a Kalsnyikovját Pici. – Eszedbe ne jusson lövöldözni! – robban ki Porta. – Ez nem gengszterfilm, ha nem vetted volna észre! A páncélozott szán nyaktörő sebességgel levágtat a kanyargós úton, és odafarol Barcelona T–34-ese mellé, olyan közel, hogy lehetetlen lenne ráirányítani az ágyút. – Azannyát! – motyogja elismerően Gregor. – Ezek aztán tudnak! Kétpercnyi izgatott várakozás következik. Csak a szél zúgását és a szán propellerjének a surrogását lehet hallani. Aztán a jármű búvónyílása lassan kinyílik, és egy szürke-fehér, vörös csillagos komisszársapka jelenik meg benne. Egy szürke, acélos tekintetű szempár végigméri a két harckocsinkat, aztán a sötét, kelet felé rohanó felhőkre néz. A szempár gazdája előbújik, és szitkozódva leugrik a hóba. Az egyik térdét dörzsölgeti – beütötte a búvónyílás peremébe. Egy Kalasnyikovot adnak ki neki. Némán a nyakába akasztja orosz módra. A bal kezét a bundakabátja zsebébe süllyeszti. Olyan mély, hogy a keze egészen könyökig merül benne. Egy üveget húz elő. A szájához emeli, alaposan meghúzza, és elégedetten prüszköl egyet, mint a ló, amikor hazatért a jó meleg istállóba. A tekintete ezután Portára irányul,

aki egy elszenesedett fatörzsnek támaszkodva egy kézigránáttal összekötött benzinespalackot babusgat. – Joseph Porta? – int feléje a géppisztoly csövével. Arcán keserű mosoly játszadozik. – Az arany-komisszár, feltételezem – emeli meg a kürtőkalapját Porta. – Úgy van – nyomja az orosz Porta kezébe az üveget. – Sztolicsnaja – állapítja meg az illatról Porta. A szájához emeli az üveget, és átadja magát a selymes ízű orosz luxusvodka élvezetének. Az ital egyenesen elgémberedett ujjaiba és lábujjaiba áramlik, mintha tudná, hol van rá szükség. Oda-vissza adogatják egymásnak az üveget, míg ki nem ürül. – Késtetek – jegyzi meg Porta –, de itt vagytok! – Elfogad egy illatos orosz tiszti cigarettát, és elégedetten rágyújt. – Nehéz utunk volt – feleli a komisszár. – Többször is kitérőt kellett tennünk. Ti hogy utaztatok, elvtárs? – A hazádban uralkodó pokoli hideget és az általatok útnak nevezett izén felhalmozódott havat leszámítva nincs okom panaszra – tájékoztatja Porta. Egy idő után körbeálljuk a két „maffiafőnököt”. A szánból újabb vodkásüvegek kerülnek elő, de ezúttal egy olcsóbb fajta. Pici elkapja az üveget egy apró szibériai őrmester elől, és „felsőbbrendűeké az elsőbbség” jelszóval magába dönti az ital felét. – Vigyázz a nyelvedre! – tanácsolja neki a szibériai. – Ha így kidugod, úgy nézel ki, mint akit most akasztottak fel! Újabb Sztolicsnaja jön ki a szánból, de csak Porta és a komisszár részére. Nekünk be kell érnünk a gyengébb Rajjal. Nem telik bele sok idő, s még Papa is jókedvre derül. Január 6-a van, az orosz karácsony napja. A szán sofőrje balalajkát vesz elő, Porta pedig a fuvoláját veti be. Muzsikálni kezdenek, a komisszár pedig mély basszus hangon rázendít: Hó borít hegyet-völgyet, S a lelkünk a marcangoló Vágytól könnyezik Elfelejtjük a küldetésünket, és a csontig hatoló hideget sem érezzük már. Egy csontos tizedes, a határőrök olívzöld egyenruhájában, ősi szláv énekbe fog a balalajka melankolikus cincogásától kísérve:

Áldunk téged, ó, Urunk! Nézz le ránk kegyes tekinteteddel… Ez már a komisszárnak is túl sok. Fájdalmasan felvonít, mint egy kutya a teliholdas éjszakán. A szeme vérben forog, arcán könnycseppek csorognak végig. Bozontos, Portáéhoz hasonlóan vörös haja csapzottan a szemébe lóg. – Sz rozsdényiem Hriszta!* – iszik mélységesen meghatódva. Magához öleli Portát, akit ez annyira megindít, hogy ő is pityeregni kezd. – Annyira pocsékul szoktam érezni magam karácsonykor – szipogja olyan szomorú és nedves tekintettel, hogy minket is sírás fojtogat. – Nem embernek való élet ez – törölgeti a szemét Pici egy koszos kesztyűvel. – Nézz le ránk, Égi Urunk – kántálja a határőr, és vodkával vigasztalja magát. – Nézz le ránk – ismétli elcsukló hangon, és átadja Picinek az üveget. – Szükségünk is lesz rá – fújja ki az orrát Porta. – Nem akármilyen csínyre készülünk. – Ez lesz a történelem első olyan bankrablása, amit tankokkal és ágyúkkal hajtottak végre – röhögi el magát Gregor. Pici priszjodkát akar táncolni a határőr tizedessel, de kis híján a hátát töri. A tizedes tanácsára két szán közé kötjük, és ellenkező irányba indulunk velük. Pici csigolyái egy hangos reccsenéssel a helyükre pattannak. – Ez biztosan fájt – fintorog Gregor. A komisszár kurjant egyet és felpattan, jó egy méterrel a föld felett összecsapja a sarkait, majd szédítően pörögni kezd. Mindig részeg vagyok, És nem félek Se embertől, se senkitől! – énekli vodkaízű hangon. A határőr tizedes tarkóra tett kézzel, fogai közt egy teli pohárral ugrándozik. A komisszár, kezében egy üveg vodkával, elesik. Csodálkozva nézi az üveget. – Szóval itt vagy! – mondja heves csuklások közepette. – Azt hittem, amott láttalak! – Nagy nehezen feltápászkodik, és a vodkagőzön át Picire néz. – Vigyázz rá, míg visszajövök – nyomja a kezébe a Sztolicsnaját. – Ha * Krisztus születésére! (orosz)

inni mersz belőle, Kolimában találod magad! Ponyimaju? – Bízd csak rám! – vigyorog Pici szomjasan az üvegre. – Az, aki megbízik másokban, még a pápánál is ostobább! – jelenti ki veszélyesen dülöngélve a komisszár. – Jártál Tomszkban? – kérdezi egy hókupactól, és megpróbálja átölelni. – Ott még a saját lépésedet is hallod. Amikor hazafelé tartasz a Huncut Ágyikó kupiból, a lépteid csak úgy visszhangzanak, mert Tomszk utcái fával vannak kikövezve! Más nincs ott, de fa az van rengeteg. Ha jártál Tomszkban, elvtárs – kiáltja a hókupacnak –, akkor mindent láttál! A világegyetem pöcegödréből legalábbis! Portának végül sikerül talpra rángatnia. Átölelik egymást, és csókot cuppantanak a másik arcára, orosz szokás szerint mindkét oldalra. Aztán kart karba öltve, és teli torokból énekelve a koromtól feketéllő kolhozépület felé indulnak. Útközben többször is felbuknak. Már majdnem odaértek, mikor a komisszárnak eszébe jut a Sztolicsnaja. Szitkozódva visszafordul érte, s néhány fatörzzsel történt ütközés után meg is találja Picit. Követelően eléje tartja a tenyerét. – Sajnálom – nyomja bele az üres üveget Pici. – Gazember! – bömböli a komisszár fenyegetően imbolyogva. – Az ördögbe! És én még azt hittem, hogy csak az orosz tizedesek lopnak a tisztjeiktől! Most mit csináljak veled? – Csuklik egyet, aztán böffent egy jó nagyot. – Kolimára küldelek! – Jól van, csak előbb adj egy üveg vodkát! – böfög vissza Pici. – Te aztán minden trükköt ismersz, nem igaz? – pislog rá fátyolos tekintettel a komisszár. – Adj neki egy üveggel – fordul a határőr tizedeshez. – Ha már mulatunk, akkor csináljuk rendesen! Évente csak egyszer van karácsony! – Ájtatosan a felhőkre néz. – Vesd ránk kegyes tekinteted, ó, Uram! – Ez a Pici egy minden hájjal megkent csirkefogó – magyarázza Porta, ahogy karonfogva visszabotorkálnak a főépülethez. – Alig született meg, máris elvitte a gyermekmentő szolgálat. A Davidban ki nem állhatják a képét. Még zsidókkal is összeszűrte a levet! – Tényleg? – kérdezi a komisszár. Egy fának tiszteleg, amit rabbinak nézett. – Gyenge embernek nem ajánlatos zsidóval barátkozni – állítja bölcs képpel. – Igazad van! – bólogat Porta. Cigarettát biggyeszt a szájába, de nem a megfelelő végével. – Vesd ránk kegyes tekinteted, ó, uram – motyogja a komisszár, s hirtelen hógolyót formál, hogy egy láthatatlan ellenségre dobja. – Ez az átkozott háború nem vezet semmi jóra! Mielőtt megtudnánk, hogy mit

akarunk, odalesznek az eszméink, s a zászlóink sárba tiporva! – Mondok én neked valamit! – ereszkedik le Porta egy felfelé fordított vederre. – Kurvák és stricik az utolsó szálig, bármilyen magasra kapaszkodtak is fel. Egymás feleségét dugják, hogy előnyhöz jussanak, és ez így megy oda-vissza! – Csillogó szemmel a komisszárra néz. – Felháborítóan erkölcstelen. Nem csinálhatsz ilyent, és maradhatsz egyszerre erkölcsös is! Te dugtad már meg valaki másnak a feleségét? – A barátom vagy! – kiáltja részeg boldogsággal a másik, és magához öleli Portát, olyan hévvel, hogy mindketten leesnek a vederről. – És megdugtad a feleségemet! – nevet fel hamiskásan. – Egyébként hogy van? – Amikor legutóbb láttam, tilitolizni készült egy hadtápossal, de a fickónak trippere volt, és a csendőrök lekapcsolták. – Vörös Front! – kiáltja ökölbe szorított kézzel a komisszár. – Ha szekeret hajtasz, nem szállhatsz le menet közben – mondja rejtélyesen. – Az üzlet a lényeg! – magyarázza a részegek bölcsességével Porta. – Mind az adok-veszeken alapul, meg azon, hogy jól csavarták-e fel a fejedet a nyakad tetejére. A legdrágább cucc, amit eladhatsz, az te magad vagy! – Ki az ördög venne meg engem? – kérdezi lemondóan a komisszár. – Sokkal többen, mint gondolni mernéd – jelenti ki Porta. – Egy ilyen ronda fickót? – vigyorog szomorkásan a komisszár. – Ha nem kapod meg azt, amit szeretnél, akkor szerezd meg azt, amit megkaphatsz, mondta az osztriga, amikor meg akarta hágni a kacsát. – Vesd ránk kegyes tekinteted, ó, Uram – sóhajtozik a komisszár. – Mindenki maradjon veszteg! – rikoltja Gregor. – Ez egy bankrablás! – Csak gyakorol, hogy minden olajozottan menjen, ha megyünk az aranyért – magyarázza Porta. Bármilyen részegek is vagyunk, nem feledkezünk meg arról, hogy vihar közeleg. A hegyi viharok errefelé nagyon vadak tudnak lenni: egy pillanat alatt kavargó fehér pokollá változtatják a tájat, és képesek egy húsztonnás teherautót is a szakadékba lökni az útról, olyan könnyedén, mint ahogy egy papírgalacsint pöckölsz a szemétkosárba. Visszamászunk az iglukba, és szorosan összebújunk, hogy melegen tartsuk egymást. Kolbászdarabokat és ürücombokat adunk körbe, beszélgetünk még egy kicsit, aztán mély álomba zuhanunk. Pici röfög álmában, és vigyorog, mint a macska, aki aranyhalat fogott. A komisszár is fura hangokat hallat, és időnként hangosan felzokog. Hirtelen felül, és a fejéhez kap. Lüktet, mint egy nagy, begyulladt kelés. Nyögdécselve a másik oldalára fordul. A háta is fáj, és nyikorog, mint egy rozsdás zsanérokon lógó ajtó. Az egész teste sajog, tetőtől talpig, és olyan, mintha

a bőre állott, romlott tejből főtt kásával lenne kitömve. – Vesd ránk kegyes tekinteted, ó, Uram – zuhan vissza közénk zokogva. – Gauno* – fordít neki hátat Jermolov tankvezető. – Vesd ránk kegyes tekinteted, ó, Uram – motyogja megint a komisszár. – Gauno – ismétli meg bosszúsan a sofőr. – Ne legyél ilyen szigorú hozzám – nyüszíti a részegek érzelgősségével a komisszár. A következő pillanatban felpattan a szeme, s a tekintete valósággal átdöfi Jermolovot. – Seggfej! – morogja sértődötten, amiért egy koszos tizedes „szar”-nak merte nevezni őt, egy komisszárt, a hadtest legnagyobb hatalommal bíró emberét. Hová fog fajulni ez a világ, ha ez a tetves háború még sokáig elhúzódik? Még belegondolni is rossz, ha már most így mer beszélni egy tetves tiszthelyettes vele. Egy komisszárral! Hagyja lecsukódni a szemét, és alkoholgőzös rémálomba hortyogja magát. A Maxim’sba megyek, Ahol minden leány álom. – énekli Porta álmában fülig érő szájjal. Ez már több, mint amit Albert el tud viselni. Idegesen felpattan, és durván megrázza Porta vállát. – Mi ütött beléd, te hülye fekete barom! – üt feléje. A csodaszép álom darabokra tört, ezért most nagyon pipa. – Énekeltél! – bújik vissza a ponyva alá Albert. – Énekeltem? – tátog Porta. – Én aludtam, te állat! Mit szívódsz itt velem? Az agyadra ment a biblia, vagy mi? – Pofa be! – üvölti Papa a vackából – Aludni! Ez parancs! Csend ereszkedik az iglura. Álmodunk, mégpedig arról, milyen lesz majd gazdagnak lenni. Még egyikünk se próbálta. Még sötét van, amikor felkelünk. Kint még mindig kavarog a hó, a száguldozó, tűhegyes kristályok olyan energiával vágódnak az arcunkba, hogy még a vér is kiserked. Pici csúnyán összebalhézik Oszkár Rovics tizedessel, akit „Kékszájú”nak csúfolnak, mert mindig úgy néz ki, mintha halálra fagyott volna. – Egy rakás kaukázusi teveszar vagy! – közli vele Pici, és ütésre lendíti a karját. „Kékszájú” félrehajol, és az utolsó pillanatban elkerüli az ütést. – Maradj veszteg, hogy szétverhessem a képed! – ront neki Pici teljes lendületből. * Szar. (orosz)

„Kékszájú” vasalt gyalogsági bakancsa Pici lábfején landol. Pici akkorát ordít, hogy az egy oroszlánnak is becsületére válna, és fájó lábához kap. Súlyos taktikai hiba. A súlyos orosz bakancs úgy telibe találja a képét, hogy még nézni is rossz. Pici felüvölt a fájdalomtól, és hátrazuhan. Dől a vér orrából-szájából. Most már tényleg mérges. Mint a villám, összekucorodik és kirúg mindkét lábával, talpra szökkenve, mintha rugóra járna, és egy gőzkalapács erejével belefejel „Kékszájú” széles mongol arcába. Ezután gyorsan megperdül, és hátrarúg, mint egy megborosodott ló. Egy pillanatig úgy néz ki, mintha a levegőben lógna, aztán két 49-es méretű lábával telibe trafálja „Kékszájú” mellkasát, kiszorítja tüdejéből az utolsó csepp levegőt is. A következő rúgás hátrarepíti a tizedest, aki elvágódik, és megindul a lejtőn a szakadék széle felé. Úgy tűnik, semmi nem fogja megállítani, de ekkor Sztyepanov alhadnagy bukkan elő a romok közül, kezében frissen sült kolbásszal és ürühússal. A pályáik keresztezik egymást, és egyszerre érnek ugyanarra a pontra. Sztyepanov rémülten felordít, ahogy kirántják alóla a talajt; a kolbász és az ürücomb szanaszét repül. Amint sikerül feltápászkodnia, lekapja válláról a géppisztolyát, megmarkolja a csövét, és odaugrik „Kékszájú”hoz, hogy szétverje vele a fejét. A komisszár gyors közbelépése menti meg a mongolt. – Elég a marhaságból! Majd bőven ráértek agyoncsapni egymást akkor, ha már mindannyian svéd szociáldemokraták leszünk! Sztyepanov azonban, akit „Kurvapecér”-nek hívnak, mert a moszkvai erkölcsrendészetnél dolgozott, olyan dühös, hogy kénytelenek kikötözni egy fához, míg lecsillapodik. Késő délután van, mire továbbállunk. Néhány járművel gondjaink vannak, mert a vezetőik nem voltak abban az állapotban, hogy járatni tudják a motort éjszaka. A féllánctalpast a T–34-essel kell elvontatnunk. Már jócskán benne vagyunk az éjszakában, amikor halálosan kimerülten megállunk, hogy egy kétórás pihenőt tartsunk. Egész hótengereken verekedtük át magunkat, s kétszer is halálos veszélybe kerültünk, amikor átkelésnél a teherautóink alatt beszakadt a jég. Papának a géppisztolyával kell hajtania minket, hogy iglut építsünk. De végül elkészül, és bebújunk a hideg, de legalább szélcsendes jégverembe. Olyan fáradtak vagyunk, hogy nem tudunk aludni. Porta kártyát vesz elő. Gyakorlott mozdulatokkal kever és oszt. – Áruld el nekem – fordul „Kurvapecérhez”-hez –, mit tettetek Moszkvában azokkal a fickókkal, akit nemi erőszak miatt kaptatok el?

– Kolimára küldtük őket – feleli az egykori erkölcsrendész. Közben ügyetlenül megpróbálja a tenyere alá rejteni a pikk ászt. – Jobb lesz, ha azt is ideadod – javasolja neki Porta. – Milyen vicces. Észre sem vettem – igyekszik szépíteni a helyzetet „Kurvapecér”. – Igen, kurva vicces – húzza elő Pici a csizma szárából a Nagant. – Vigyázz, nehogy megint valami vicces történjen veled, pajtás. Mondjuk két extra lyukat kapjál a fejedbe. Egy darabig a lapokra koncentrálunk, aztán Piciből kibukik: – Nem értem, miért lenne olyan kockázatos néha egy kis friss puncihoz jutni? – vakargatja meg röhögve az ágyékát. – Ha begyűjtenek érte, csak annyit kell mondanod, hogy a szuka hazudik, mert ő is akarta. – Azért nem ilyen egyszerű, fiam – mondja szomorú ábrázattal „Kurvapecér”. – Az erkölcsrendészet jól ismeri az efféle trükköket. Tartózkodjál a nemi erőszaktól! Még a legprimitívebb zsaru is se perc alatt be tudja bizonyítani, hogy te jártál odabent. A punci olyan, mint a pisztoly. A huzagolás elárulja, hogy mi ment át rajta, s ezt még a legkorruptabb bíró is kénytelen komolyan venni. Mindössze két olyan esetre emlékszem, amikor a tettes megúszta. Az első egy Anna Petrovna nevezetű tyúkkal történt, aki azzal jött be, hogy egy pöcs megerőszakolta. Nos, a vizsgálat kiderítette, hogy a nő 946 előkelő származású úriembert engedett átmenni magán. Telefonon tartotta velük a kapcsolatot, ami nem túl okos dolog, mert a lehallgatórendszerünk az összes vonalat megfigyelés alatt tartja. Elbeszélgettünk egy kicsit a csinos fejecskéjével, és mindent bevallott. Az „erőszak” valójában egy kiadós etyepetye volt, s a pasasra azért akarta ráhúzatni a vizes lepedőt, mert az nem volt hajlandó megosztani vele illegálisan szerzett jövedelmét. Mindketten Kolimán kötöttek ki! – De azt mondtad, hogy a fickó megúszta! – tiltakozik „Kékszájú”. – A nemi erőszak vádját igen – bólint „Kurvapecér”. – Bányászni azért küldték, mert illegálisan szerzett pénz volt a birtokában. – És a második eset? – érdeklődik Porta, miközben besepri a bankot. Ez már a negyedik huszonegyese! – Egy kínai csaj volt – húzza szét a szemét „Kurvapecér”, hogy érzékeltesse, hogyan nézett ki az illető. – Egy nap felfedezte, hogy a hasa gyanús tempóban nő, ezért fogta magát, és felkeresett egy szociális munkást, aki szintén egy bárka alján látta meg a napvilágot, és aki elhitte neki, hogy megerőszakolták és kihasználták meg minden. Ha az a sárga kurva be tudta volna bizonyítani, hogy a gyereke egy nemi erőszak következménye, akkor egy zsák pénzt kapott volna a szociális osztálytól.

Csakhogy mi elbeszélgettünk vele is, és felolvastuk neki, hogy mi mindent mondott a pasasnak, akit megjelölt papinak. A fickónak szerencséje volt, hogy a szakértőink be tudták bizonyítani, hogy az, amit ez a sárga tyúk mondott, az utolsó szóig szemenszedett hazugság. Be is fürdött vele rendesen: Kolimára küldték azzal együtt, ami a hasában volt. – Na és a fickó? – kérdezi Porta. – Ő is Kolimára került? – Igen, de nem ezért – ingatja meg szomorúan a fejét „Kurvapecér”. – Csak két évvel később utazott, egy egészet más ügy miatt. Május elsején túlságosan felöntött a garatra, és túl sokat beszélt egy fickónak, aki nem értett vele egyet. Ugye értitek, mire gondolok? Bevitték, mielőtt még kijózanodhatott volna. – Jézusom! – tátja el a száját Pici. – És gondolod, hogy azok a rohadt német erkölcsiek is ugyanolyan jók, mint mi? – Azt nem tudhatom – tesz le „Kurvapecér” egy bubit, amire Porta rögtön rácsap egy ászt, újabb huszonegyest könyvelve el magának –, de azt garantálhatom, hogy nem sokan ússzák meg náluk sem. Olyan nagy különbségek nem lehetnek, mert békeidőben meg-meglátogatjuk egymást, és tapasztalatot cserélünk. – Micsoda egy átkozott világban élünk! – sóhajtozik Pici, óvatlanul leengedve a kezét, úgyhogy „Kékszájú” beleleshet a lapjaiba. – Huszonegy – kuncog Porta, aki azonnal vette a jelet a vele összejátszó mongoltól. Pici nem talál szavakat. Ostoba ábrázattal bámulja a Porta előtt heverő ászt és a két királynőt. Neki két bubija volt meg egy királya. Ha nem terelik el a figyelmét ezzel a moszkvai erkölcsrendészes dumával, akkor már régen huszonegyese lehetett volna. A hallottak azonban olyan mély hatással voltak rá, hogy eszébe sem jut bosszankodni. – Azt akarod mondani – hajol át az „asztalon” –, hogy ti még rólam is meg tudnátok állapítani, hogy voltam-e illegálisan punciban? Mert ez nekem tündérmesének hangzik! – Pedig tény – rak le egy királyt „Kurvapecér”. – És a büntetés harminc év. Igaz, húsz év után lehetőséget kapsz arra, hogy áttegyenek egy munkatáborba. Ja, és mielőtt még elfelejteném, a legtöbb fickót a Tomszk melletti Pjopréba csukják be, amit nagyon nem ajánlanék. Volt egyszer két ürge, akiket nem nemi erőszak miatt utaltak be ide, hanem mert „fregattokat” cirkáltattak a Nyevszkij proszpekten. Huszonöt-huszonöt évet kaptak érte. Mindketten jó hangulatban voltak egész úton, a jövőt tervezgették meg ilyenek, de látnotok kellett volna a képüket, amikor a hegytetőről megpillantották új lakhelyüket! Mintha egy nagy, jeges ököl vágta volna

őket orrtövön. Mi hárman, akik kísértük őket, jobbnak láttuk alaposan beléjük kapaszkodni, mert már tapasztalatból tudtuk, hogy eztán már csak egy gondolat fogja foglalkoztatni őket: meglépni innen, de mielőbb. A stricik csak akkor fogták fel, hogy mit is jelent az a huszonöt év. – A kazanyi Szent Szűzre, az aztán nem csekély idő – bólogat Porta. Tűnődve megvakargatja az állát. – Egy egész Porta-életút. Isten ments, hogy ilyen sorsra jussak! – Szerintem felháborító! – motyogja Pici. – Huszonöt év még a legelvetemültebb, legsötétebb gazfickót is kicsinálja. És csak azért, mert rávett néhány spinét, hogy segítsenek neki megkeresni a kenyérrevalót! Gondolom, utána meg rehabilitációs táborba küldik őket újabb huszonöt évre… – Bizony-bizony! – mondja „Kurvapecér”. – Még senkitől se hallottam, aki hazatért volna a büntetés lejárta után. A „desszert” még hátravan: szibériai száműzetésnek hívják. – Jézusom – kap a fejéhez Pici, megint „Kékszájú” elé tárva a lapjait. – Akkor már tényleg jobb, ha fizet érte az ember, és nyugtát kér. Ötven év egy dugásért! Köszönöm, de nem kérek belőle. Inkább elvonulok szerzetesnek! – Azt nagyon díjaznám, csak előbb ide a lével! – gyűjti be büszkén az újabb, immár a tizenkettedik huszonegyes jutalmát Porta.

Elég öt percig részt venned egy háborúban, hogy belásd, mekkora marhaság. Szerintem ennél értelmesebben is el lehetne intézni a dolgokat. Porta megjegyzése Picinek egy lángokban álló orosz város határában.

A templom tág, hűs terét imádkozó emberek dünnyögése töltötte meg. Hangosan imádkoztak azért, amiért szabad volt imádkozni, gondolatban azonban békét és reményt kértek az Úrtól. Azt kérték, hogy soha többé ne kelljen katonákat és tankokat látniuk; hogy soha többé nem kelljen bombák elől bujkálniuk; hogy a legközelebbi bombázáskor a szürke egyenruhás nácik legyenek azok, akiket holtan húznak ki a romok alól; hogy a britek és az amerikaiak megszabadítsák őket a diktatúrától és a nyomortól. Az imádkozásnak hirtelen vége szakadt. A hívők tekintetébe félelem költözött. Az oltár előtt térdelő pap felegyenesedett, és félve a templomajtó felé nézett, melyen túlról bakancsok dobogása és brutális énekszó hallatszott: Wir werden witer marschieren, wenn alles in SDcherben fällt, denn heute gehört uns Deutschland und morgen die ganeze Welt!* – Az SS – motyogja a pap, és hagyta lehanyatlani összekulcsolt kezét. Minden romokban hevert. Berlin egy halom tégla volt. Stuttgart égett. Hamburg csupa kráter, mint a Hold felszíne. Lipcse egyetlen tűzvész. Breslauban az utolsó német katona az utolsó töltényét készült kilőni… A Führer testőrségét azonban ez kicsit sem zavarta. Ők csak masíroztak tovább, át a romokon döngő bakancsaikkal.

* Megállás nélkül menetelünk tovább, rommá lőtt városokon át, mert ma még csak Németország a miénk, de holnap már az egész világ! (német)

A PARITIP

A komisszár páncélozott szánja vezeti az oszlopot – végül is ő az egyetlen, aki ismeri az aranyhoz vezető utat. A szűk, kanyargós út egyre meredekebbé válik, mi pedig, minél magasabban járunk, annál kedvetlenebbé. A tankok időnként hátracsúsznak, és csak a szerencsén meg a vezetők reflexein múlik, hogy nem a mély szakadékban kötnek ki. A mélység olyan, mint egy fortyogó üst. A hó kavarog, hullámzik, oszlopokban a magasba lő, mint egy szökőkút vize. A járművekben csak a vezetők ülnek, mi inkább mellettük, a sziklafal felőli oldalon botorkálunk hótalpakon. Itt legalább védve vagyunk a széltől, ami amellett, hogy csontig hatol, pillanatok alatt felkapna és a szakadékba taszítana minket. A hóhatárhoz érve, ahol az örök szél keményre paskolta a havat, a hótalpakat sílécekre cseréljük. A gépek itt gyorsítani tudnak, alig bírunk lépést tartani velük. A Porta vezette Párduc kifarol egy hajtűkanyarban, és az oldalával a sziklának csapódik, aztán megperdül, és elkezd hátrafelé siklani a jeges úton. Rémülten ugrunk félre a felénk száguldó 45 tonna acél elől. A sort záró T–34-es még az előző kanyarnál jár, mikor a Párduc, sűrű jég- és hófelhő kíséretében megjelenik a kémlelőnyílásban. – Mi a franc! – sikít fel Albert hamuszürke arccal. – Fordulj meg, te barom! – ordítja neki Barcelona, csakhogy Albert leblokkolt. Tágra nyílt szemmel, tétlenül bámulja a feléje rohanó halált. Papa egyetlen hatalmas ugrással a T–34-esen terem, de alig tűnik el a toronyban, a Párduc megérkezik, s a két tank immár együtt folytatja útját lefelé. Albertnek valahogy sikerül félrekanyarodnia a T–34-essel, egyenesen neki a sziklafalnak, ami végül megállítja őket. A Párduc is lefékez, igaz, közben félig az orosz tank tetejére mászik. Albert úgy ugrik ki, mint akit darázs csípett meg. Papa segít szétválasztani a két tankot, aztán kiszáll, és odamegy Alberthez, hogy visszatessékelje a vezetőülésbe. Csakhogy Albertnek esze ágában sincs visszaszállni a tankba. – Majd ha hülye leszek! – jelenti ki Albert hamuszürke arccal. – És tudod mit? Az aranyotok sem érdekel! Én jól megvagyok így is, csóró nigger tizedesként. Mihez kezdjek egy rakás arannyal, ha egy szakadék alján fekszek szétlapítva?

– Azt mondtam, beszállás! – irányítja rá a géppisztolyát Papa. – Nyomás! Albert vinnyogva engedelmeskedik, és mérgesen bevágja maga után a búvónyílás ajtaját. Indulna, csakhogy most Porta lép sztrájkba. Addig nem hajlandó továbbmenni, míg egy-egy ember be nem ül mindegyik jármű vezetője mellé. Nehéz megmondani, hogy ki ordít jobban, Papa vagy a komisszár, de végül, ahogy az lenni szokott, a gyengébbek maradnak alul, és ülhetek be Porta mellé a Párducba. – Olyan lelkes vagy, mint Rodeck cimborám, mikor a zsaruk meglátogatták! – vigyorog Porta. – Nem ismerem a te Rodeck cimborádat – válaszolom savanyúan. – Pedig kedves, kellemes úriember volt – folytatja vidáman Porta. – Autótolvajnak tartották, és istenemre, bizony az is volt. De elsősorban fényező volt, mégpedig olyan kiváló, hogy bármekkora autót vittél hozzá, pontosan egy óra és tizenegy perc múlva úgy át volt festve, hogy új korában sem nézett ki szebben! Rodeck úr boldogan és szabadon élt a festékei és a festékszórói társaságában, egészen egy szerda reggelig, amikor is úgy hajnali három és öt között megszólalt az ajtócsengő, de olyan hangosan, hogy azt hihetted, maga az ördög jött meg, hogy elvigyen egy kárhozott lelket. „Ki a fene az?”, kérdezte az ajtó belső oldaláról Rodeck. Érthető módon bosszús volt, amiért ilyen istentelen időpontban ugrasztották ki az ágyából. „Hármat találhat”, recsegte kintről egy hang, aztán az ajtó ripityára tört, és két puhakalapos nyomult be a lakásba, hogy megnézze Rodeck csuklóját. „Klink”, kattant a bilincs, és a pizsama Rodeckre volt zárva. Szóval elment a festékesbödönjeivel meg az összes felszerelésével, és azóta sem látták a környéken. Az út kezd egészen járhatóvá válni, így mindenki motorizálva halad tovább. Mielőtt a hágóhoz érnénk, a komisszár ránk parancsol, hogy kössük össze a járműveket dupla vontatókötelekkel. Azt mondja, az út hamarosan olyan meredek lesz, hogy könnyen hátraborulhatunk. Már az is kész csoda, hogy eddig megúsztuk. Ezúttal Albert új T–34-ese kerül az élre. Ez a tank mindenre képes, amire a többiek nem. Úgy kapaszkodik széles lánctalpaival, mint egy zerge, és Albert tudja, hogyan kell vezetni; ahhoz, azonban, hogy ezt meg is tegye, tele kell tankolnunk itallal, hogy megfeledkezzen a halálfélelméről. Fél üveg vodkával az ereiben viszont a világ második legjobb tankvezetője. A dobogó első fokán Porta áll. – Nyugalom, fekete seggű! Ne menj a szélére, és akkor nem lesz gond – figyelmezteti Porta a Párduc tornyából. – Ne feledd, hogy egy függőleges sziklafalon még ez az orosz csodamasina se tud lemászni!

Albert válaszképpen nemzetközi „kapd be” jelet mutat neki. A vontatókötelek kétszer is elpattannak, de nagyobb baj nem történik. – Nem állhatnánk meg pihenni? – kérdi kimerülten Barcelona. – Olyan sötétség van, hogy akár éjszakának is kinevezhetnénk! – Pihenni? Itt? Délután háromkor? – ordibál Papa. – Hülye vagy? A komisszár parancsára ezúttal a derekunkra kell kötelet kötnünk, hogy le ne szakadjunk egymástól a tomboló hóviharban. – Nem bírom tovább! – siránkozik Gregor. – Tartsátok meg az aranyamat! Ha ez törvényes akció lenne, új medált kellene veretniük. Megérdemelnénk! – Ha pedig balul üt ki – röhög Pici, jégdarabokat fricskázva le a válláról – százhúsz évet fognak a hátunkra varrni, s ha jó fiúk leszünk, nyolcvanévesen, amikor már azt se fogjuk tudni, mire való egy pina, feltételesen szabadlábra helyezhetnek minket! – Pofa be, tartalékold az energiádat a menetelésre! – szól rá Papa. – Most viszont állj, és várjatok meg – bújik ki a kötélből. – Előremegyek szétnézni. Aztán nehogy lelőjetek, ha visszatérnék! Pillanatok alatt elrejti előlünk a sűrű hóesés. – Annyira óvatos, hogy már szarás előtt egy órával megtörli a seggét – jegyzi meg ingerülten Porta. Bekap egy darab disznósajtot, és leöblíti vodkával. – Szerintetek mi esélye annak, hogy iván itt hasal valahol az út szélén, fagyott pöccsel, és várja, hogy orosznak öltözött németek vonuljanak az orra előtt? Mindjárt hülyére röhögöm magam! – Hány fok lehet? – kérdezi fogvacogva Gregor. – Je ne sais pas, mon ami* – mondja a karját és a mellkasát paskolva a Légiós –, de még sohasem volt részem ilyen hidegben! –Negyvennyolc alatt van – veti oda arrogánsan Heide. – Marhaság! Legalább mínusz száznegyvennyolc! – jelenti ki Pici. – A lábujjaim jégkockává fagytak, a vérem meg hidegebb, mint a Jeges-tenger! – Szerintem se ér ennyit az az arany! – nyögdécsel az arcára fagyott jeget vakargatva Barcelona. – Sose hittem volna, hogy ennyire hideg is tud lenni. – Béleljétek körbe magatokat papírral – lök le a szánból egy köteg újságpapírt a komisszár. – Előbb dörzsöljétek meg magatokat jó alaposan hóval, aztán tekerjetek magatokra egy réteg papírt! – Megőrültél? Azt akarod, hogy vetkőzzünk pucérra mínusz száznegyvennyolc fokban? – háborog Pici. – Szét fogunk hasadni, mint a fák! * Nem tudom, barátom. (francia)

– Várd csak meg, hogy igazán hideg legyen! – nevet a komisszár. – Ez még csak a kezdet! – Ha még ennél is hidegebb lesz, én emelést kérek a részesedésből! – jelenti ki dideregve Pici. – Ne, ne így – mondja neki a „Kurvapecér”, amikor Pici az inge alá gyömöszöl néhány Pravdát. – Előbb dörzsöld be magad hóval. Nem olyan rossz, mint gondolod. Legfőképpen a lábadat. Addig dörzsöld, míg azt nem érzed, hogy ég! – Istenkém! – zokog Gregor, miközben hóval dörgöli meztelen testét. – Szép egy sítúra. És még önként vállaltuk! – Na igen, most már nem kell a pszichopata dokihoz menni, hogy megállapítsa, idióták vagyunk – morogja fagyott kezeslábasával küszködve Pici. – Ki a frász gondolta, hogy ilyen hideg is lehet ezen a bolygón – teker a felsőteste köré egy extra adag Izvesztyiját Porta. – Egy életre kigyógyultam a téli sportokból! – Komolyan nem tudom, ember, hogy az a kibaszott arany tényleg megér-e ennyit – kattogja Albert. – Ha kíváncsi vagy a véleményemre, én azt mondom, forduljunk most rögtön vissza, mielőtt még a jégkorszak utolérne minket! – Én nem hagyom az aranyamat! – kiáltja Porta. – Még akkor se, ha a golyóimon kell elgurulnom érte egy szál magamban! De ha te továbbra is büdös, tetves nyomorúságban akarod tengetni az életedet, akkor máris húzhatsz innen a picsába! Papa tér vissza kékre fagyott arccal. – Miért nem szóltál, hogy menjek veled? – kérdezi a komisszár, miközben jéggel masszírozza Papa arcát. – Többé ne csinálj ilyent! Fogalmad sincs, milyen könnyű eltévedni itt. Még az iránytűdre se számíthatsz. A hegyek megbolondítják! – Adj inni! – nyúl Papa Porta kulacsáért. – Ismeri ezt a területet? – néz a komisszárra. – Nem. Még soha nem jártam itt, de négyszáz kilométert spórolhatunk a hágóval, és nem kell attól tartanunk, hogy belebotlunk valakibe. Még az itt élők is járhatatlannak tartják októbertől májusig. Félúton az egyik féllánctalpas lecsúszik az útról, és megakad egy hóval teli gödörben. Porta le akarja tolni a Párducával, de a komisszár nem engedi. A teherautóra feltétlenül szükségünk lesz, ha el akarjuk hozni az aranyat. Nem sokkal később az öregebbik T–34-es akad el. Sírunk a dühtől és a tehetetlenségtől, és már feladnánk, amikor az új T–34-esnek végre sikerül

kirántania a hóból idősebb rokonát. – Vigyázz! – üvölti „Kékszájú”, és egy hótorlasz mögé vetődik. – Jön valaki? – kérdezi Pici egy fa mögül. A vontatókötél elpattan, és a vége visítva elsuhan a fa előtt. Ha „Kékszájú” nem figyelmezteti, az acélsodrony leszeli Pici fejét. Ezzel ő is tisztában van, és persze éktelen haragra gerjed. Felkap egy ásót, és a T–34eshez rohan, hogy agyoncsapja Albertet. Az, szerencséjére, észreveszi ezt, és villámgyorsan bezárkózik a tankba. Pici vak dühében a torony tetejét kezdi püfölni. – Gyere ki, te kannibál, hogy megölhesselek! – ordítja torkaszakadtából. – Üssétek le! – kiáltja Papa, de egyikünk se meri megközelíteni Picit. Egy vérszomjas grizzly öleb hozzá képest. – Gyere ki, te csimpánz! – döngeti a tankot Pici. Beélesít egy kézigránátot, és lóbálni kezdi a feje felett. – A francba! Dobd már el! – kiáltja Porta a Párduc tetejéről. – Akkor nesze! – dobja feléje Pici. Porta rémülten lebukik a csapóajtó alá., a kézigránát nekiütközik a nyílás peremének, átpattan az antennához, onnan pedig lepottyan, és ártalmatlanul felrobban. – Átkozott legyek, ha tovább tűröm ezt! – őrjöng most már Papa is. Belekapaszkodik a Kalasnyikovja csövébe, és egy karlendítéssel tarkón teríti Picit. Az nyekken egyet, és elterül a hóban. Rángatózik néhányat, aztán úgy marad. – Lőjétek le! – kiabálja hisztérikusan Albert a T–34-es mélyéről. – Nyírjátok ki azt a rohadékot! – Hogy került hozzátok ez az őrült? – csóválja a fejét a komisszár. – Gumiszobában lenne a helye, nem itt! – Kötözzétek meg! – parancsolja fogcsikorgatva Papa. – Kötözzétek meg, mint egy karácsonyfát! Ha magához tér, veszélyesebb lesz, mint egy tonna dinamit! A löveghez! Azt talán nem fogja kitépni! – Mi ütött bele? – merészkedik elő Porta. – Majdnem levágta a fejét a kábel, amikor elpattant – magyarázza nevetve Gregor. – Azt hitte, hogy Albert szándékosan csinálta. Előtte összevesztek egy darab véres hurkán. – Mindig is ezt mondtam – röhög Porta. – Érzékeny lélek a fiú! Már jócskán benne vagyunk az éjszakában, mire átérünk a hágón, és csúszkálva, bukdácsolva ereszkedni kezdünk. Az erőd sötéten, fenyegetően magaslik fölénk. Hatalmas, faragott kőtömbökből építették, amiket a saját súlyuk tart egyben. Ha habarcsot használtak volna, már régen csak egy

romhalmaz lenne az egész. A fagy mély harapásnyomokat hagyott a kövek sarkán. – Ezt nevezem építőköveknek! – kiált fel elismerően Heide. – De hogy bírtak ekkora köveket egymásra emelni? – Rabszolgákkal – feleli „Kurvapecér”. – Oroszországban sose volt belőlük hiány. Készségesek, olcsók és könnyen pótolhatóak. Az embert bármire rá lehet venni, ha kiszolgáltatott helyzetben van. Egy korbácsütés ide, egy kis nyisszantás kozák késsel oda… és csodákra képes. – Mindig is nagy csodálója voltam az orosz emberszeretetnek – jegyzi meg maró gúnnyal Porta. Papa azt szeretné, hogy tankoljunk fel pihenés előtt, de kénytelen belátni, hogy nincs kinek parancsolni. Gregor és „Kékszakállú” hatalmas tüzet raknak a csarnokban. – Hullaszagot érzek – szagol bele a levegőbe Barcelona. – Na és? – von vállat a komisszár. – A halottak senkinek sem árthatnak. – Olyan ronda vagy, hogy ha csak rád nézek, hányingerem támad – üt Heide felé a géppisztolyával Pici. – Abbahagynád ezt az örökös kötözködést? – könyörög Papa. – Csendet szeretnék! Még egy szó, és mehetsz őrködni! – Ez a náci szarláda olyan savanyú, mintha temetésre készülne – morogja Pici. – A saját temetésére! – Pofa be és gyere ide. Inkább játsszunk valamit – keveri meg a kártyát Porta. – Ki akar még beszállni? – Túl fáradt vagyok hozzá – terül el Barcelona a döngölt padlón. – Két dolog van, amihez az ember nem lehet túl fáradt – jelenti ki Porta. – A szerencsejáték és a dugás. Elmesélem nektek, mi minden történhet az emberrel, ha azt hiszi, hogy túl fáradt a dugáshoz. A széles körökben ismert Alois Fresa rendőr őrmestert egy vasárnapon ideiglenesen áthelyezték az „Alex” civil ruhás részlegre. A derék Alois halszálkás öltönybe bújt és afrofrizurát csináltatott magának, de mint kiderült, ez nem volt elég ahhoz, hogy a másik nem tagjai elájuljanak tőle. Kerített hát két hónaljtáskát, beléjük tömött egy-egy P–38-ast, és hagyta, hogy a pisztolyok agya kidudorodjon a zakó alól. A nagymenők így csinálták a filmeken. Ez persze kurvára nem hatotta meg a kurvákat. Alois erre kitalálta, hogy úgy csinál, mintha gestapós lenne, hátha ezzel nagyobb hatást tud gyakorolni a spinékre. Egy frászt hatott. Mindenki tudta róla, hogy valójában egyenruhás, és biciklilopásokkal foglalkozik, és ennek megfelelően kezelték. Hanem aztán a szerencse mégiscsak rámosolygott. Három fickó a szeme láttára rámolta ki a Commerzbankot a Hohenzollern Dammon, s amikor a rablók egy-egy zsák

pénzzel a zsebükben el akartak húzni, Alois szépen hidegre tette őket a kézitüzérségével. A vérfürdőnek gyorsan híre ment a városban, és Alois hamarosan térdig gázolhatott a nőkben. Egy idő után azonban az emberünk kénytelen volt megállapítani, hogy kicsit többen vannak, mint amivel meg tud birkózni, és azt kívánta, bárcsak sose vált volna ilyen híressé. Ott üldögélt tehát egy késő éjszaka a Zsivány Kopóban, lógó orral, élettelenre facsart pöccsel, amikor tűsarkú cipőjében odatipegett hozzá egy kifestett csinibaba a Wedding körzetből, és tapizni kezdte. „Nem lenne kedved megmutatni a másik pisztolyodat?”, suttogta felhevülten a bébi. „Sok jót hallottam rólad! Tudtad, hogy úgy nézel, ahogy Clark Gable mindig is nézni szeretett volna?” A kislány keze becsúszott a nadrág alá, és a mutatóujja hosszú körmével birizgálni kezdte a garbó nyakú öcsköst. Csakhogy az pillanatnyilag halott volt. Ernyedtebben lógott, mint egy kilencvenéves eunuchnak. „Húzz innen!”, lökte el durván a spinkót Alois. „Gondolod, hogy elég jó lennél nekem?” A weddingi bula erre bepöccent: „És még te lennél az, akiről annyit áradoznak?”, rikácsolta. „Még szőr sincs a töködön! Azt hiszed, ennyivel megúszod, hogy elutasítottál?” És mielőtt még Alois egyet pisloghatott volna, a csaj kirántotta a hóna alól mindkét pisztolyát, kibiztosította őket a hüvelykujjával, ahogy a cowboyok szokták, mikor belépnek Prairie Town bankjába kölcsönt kérni, és az elhasznált bikára szegezte őket. „Istenem! Ne!”, visította Alois, és maga elé tartotta a kezét. Mintha az segíthetett volna rajta! A féllábú pultos majdnem belefulladt az italába. Egyszerre akart nyelni és „Heil Hitler”-t kiáltani. „Értsd meg, hogy nem bírok, édes! Túl fárad vagyok!”, gügyögte Alois, és elterült a padlón, mielőtt még felfogta volna, hogy meghalt. A pultos visítani akart, de elment a hangja, mint egy asztmás rozmárnak. – Mindezt csak azért mondtam, hogy ti is láthassátok, hogyan jár az, aki még baszni is fáradt! Beszáll még valaki? – néz körül Porta. – Nekem van rá egy húszasom! – tér jobb belátásra Gregor. A lendület azonban hamar kifogy belőlünk. Túl fáradtak vagyunk, már az se érdekel minket, nyerünk-e vagy veszítünk. Porta és „Kékszájú” húzza a legtovább, de végül ők is feladják. Pici alig teszi le a fejét, röhögni kezd, mint aki meghibbant. Azon szerencsés emberek közé tartozik, akik a saját vicceiken is mulatni tudnak. Féktelen jókedve hamarosan ránk is átragad. A komisszár az oldalát fogva nyihog, a szeméből könny csorog. Valahányszor Picire nézünk, ahogy ott ül a csibészesen félrebillentett, halványszürke keménykalappal a fején, újra kitör belőlünk a röhögés. Egyszerűen nem tudjuk abbahagyni. Egyedül Heide az, aki továbbra is kedvetlenül bámul maga elé.

Végül kimerülten álomba merülünk. Nem telik bele sok, és Pici megint fent van. Szétvetett lábbal megáll Papa felett, és megbökdösi a géppisztolyával. – Mi bajod? – néz fel mérgesen Papa. – Le vagy tartóztatva! – jelenti ki Pici egy csendőr szigorú arckifejezésével. – Mi? Elment az eszed? Mi a fenéről beszélsz? Nem tudod, hogy ki vagyok? – Éppen azért – morogja fenyegetően Pici. – A saját magam meg a Führer nevében letartóztatlak. Illegálisan kezet emeltél egy alárendeltedre! – Te jóságos isten – nyög fel Papa. – Ez nem lehet igaz. – Kár tagadnod, Beier őrmester – folytatja könyörtelenül Pici. – Leütöttél vagy sem a géppisztolyoddal? Na ugye! Most pedig le foglak lőni érte! Elegem van abból, hogy folyton leütsz! – Ez teljesen megőrült – suttogja „Kékszájú”. Odalopózik Pici mögé, aki már kibiztosította a géppisztolyát, és a ravasz köré fonta az ujját. Papa bénultan bámulja. „Kékszájú” előreugrik, és Pici rekeszizmába mélyeszti három ujját. Az óriás felkiált és kétrét görnyed fájdalmában. A Légiós meglendíti a kezét, és a tenyere élével a tarkójára sújt. Pici elájul. – Mi a fene ütött bele? – tátog Papa. Az arcán verejtékcseppek gyöngyöznek. – Nem ez az első eset, hogy leütöttem, de eddig egyszer se csinált ilyet. Kezd elegem lenni az idiótából! – Bien sûr, seggrészeg – mondja a Légiós. – Ez a baja! Világos, nem? A komisszár lázasan kotorászni kezd a hátizsákjában. Két üres vodkásüveget húz elő. – Meghiszem azt, hogy részeg – löki el undorodva a palackokat. – A disznó megivott két liter vodkát! – Nyírjuk ki – javasolja „Kurvapecér”, amikor felfedezi, hogy egy csepp sem maradt az üvegekben. – Elég lesz neki egy alapos verés is – állítja a Légiós. – Jól el kell nadrágolni egy derékszíjjal, és legközelebb kétszer is meg fogja gondolni, hogy mit tegyen. – Felesleges – rázza meg a fejét Porta. – Amikor ilyen részeg, teljesen beszámíthatatlan, de ha kijózanodik, semmire sem fog emlékezni, amit részegen tett. Ha iszik, akkor egészen normális fickó. – Akkor nem szabad hagyni, hogy igyon – mondja „Kékszájú”. – Így kész életveszély! – De ez még mind semmi ahhoz képest, amit akkor fog művelni, ha nem

adtok neki inni – nevet tiszta szívből Porta. Nem tudom, mennyit alhattam, de rosszulesik felébredni, amikor valaki megrázza a vállamat. Némán a géppisztolyomért nyúlok, és feszülten fülelni kezdek. – Mi az? – suttogja idegesen Papa. – Sílécek – feleli Pici, akinek jobb hallása van, mint egy karmesternek. Azt állítja, hogy tíz kilométerről is meghallja, ha egy légy összedörgöli a lábát. Széllel szemben is! – Biztos vagy benne? – kérdezi remegő hangon a komisszár. – Biztos, hogy nem a szél? – Biztos! – állítja Pici. – Az én fülem sose téved. Ha valaki Torgauban ült, az azt is meghallja, ha egy lapostetű táncra perdül egy kínai kurva hasán Sanghajban! – Sílécek – motyogja a komisszár. – Akkor minket keresnek! De hogy az ördögbe találtak ránk? – Lehetetlen. Biztosan nem minket keresnek. Oroszországban állandóan vadásznak valakire – reménykedik „Kékszájú”. – Én nem tudom, de az biztos, hogy nem a síelés puszta öröméért jöttek ki ide – szólal meg „Kurvapecér”. – Kifelé! – parancsolja Papa. – Itt kiszolgáltatottak vagyunk, mint a sarokba szorított patkány. A hóesés, sajnos, elállt, és a telihold is előmerészkedett a felhők mögül. Sápadt fényében valósággal szikrázik a hó. Szorosan egymáshoz bújva egy kőhalom mögött a havas tájat pásztázzuk. – Jézus Mária! – kiált fel Pici. – A fél Vörös Hadsereg a nyomunkban van! Papa a Pici által jelzett irányba fordítja a látcsövét, de semmit sem lát. – Vagy részeg vagy még mindig, vagy lázas – mondja dühösen. – Job tvoj maty! – káromkodik a komisszár. – Szibériaiak! Egy egész század, és erre tartanak! Nem telik bele sok, és mi is látjuk őket. Síléceken ereszkednek le a völgybe egyetlen hosszú sorban. A Légiós az MG–34-es mögé oson, és belefűz egy hevedert. Én előveszem a pisztolyomat, kibiztosítom, és óvatosan visszaengedem a kakast a töltényre. – Mégis mit akarsz kezdeni azzal? – kérdezi lemondóan „Kurvapecér”. – Engem nem fognak élve elkapni! – teszem el a készenlétbe helyezett Nagant.

– Nekünk befellegzett – siránkozik az orosz. – Máris hullának tekinthetjük magunkat. Jobb lesz, ha máris lemegyünk. Úgy legalább hamar túl leszünk rajta! – Itt maradsz! – szól rá metsző hangon a komisszár. – A fene fogja feladni csak azért, mert néhány ferde szemű NKVD-s erre tévedt! – Én nem adom fel! – jelenti ki „Kékszájú”. Csőre tölti a Kalasnyikovját, és a komisszár mellé húzódik. Gregor az LMG-be tol egy tárat. Ő sem adja fel harc nélkül. A Légiós a csizmájába nyomja a Naganját, és előhúzza mór tőrét. – Ezek eltipornak minket, ember! – sóhajtozik Albert, de azért feltankolja magát kézigránátokkal. – Úgy nézel ki, mint egy megzabált és kiszart véres hurka – vigyorog Porta. – Úgy is érzem magam – ismeri el Albert. – Alájuk pörköljünk a nagy seggű Lizivel? – kérdezi vérszomjasan Pici. Úgy teszi-veszi a mozsárágyút, mintha papírból lenne. – Ha kiérnek arra a lapályra, konfettit csinálhatunk belőlük! – Nagyon vicces – morogja Porta. – A gond csak az, hogy másfél millió kilométerről is hallani fogják, aztán küzdhetünk az egész OGPU ellen! – Nyet mortira* – tiltakozik a szánvezető Jermolov, miközben robbanógolyókkal töltött tárat tol a Kalasnyikovjába. – Az OGPU? – kérdezi elborzadva Albert. Az OGPU-nak és a Gestapónak már a gondolatától is kiveri a hideg veríték. – Igen! Mégis mit hittél, kik azok? Az üdvhadsereg? – röhög Porta. – Szatana! – morgolódik a komisszár. – A szibériaiak a legjobb fejvadászok a világon! Pont ők! Szatana! – csap mérgesen a Kalasnyikov kerek tárjára. –Nem mindegy, hogy szibériaiak vagy sem? – kérdezi Papa. A látcsövön át szemmel tartja a hóköpenyes alakokat. Már a lejtő aljában járnak. – Nagyon nem mindegy – feleli a komisszár. – A szibériaiak a legjobbak. Éjjel-nappal talpon vannak egész évben, háborúban és békében egyaránt. A Jeges-tengertől a Fekete-tengerig, a kínai hegyektől, a lengyel és finn erdőkig mindenütt ők járőröznek, és busás vérdíjat kapnak minden egyes hulláért, amit felmutatnak! Dalin tizedes rohan le lélekszakadva a jeges ösvényen. Zihálva leveti magát a komisszár mellé, és kihalász a zsebéből egy gyűrött cigarettát. Mohón letüdőzi a füstöt, kiengedi az orrán, aztán a hegytetőre mutat. * Mozsárágyút ne! (orosz)

– Igor még fent van. Egy egész OGPU-század tart felfelé, és van egy rövid csövű hegyi ágyújuk is. Igor szerint a nyomunkra bukkantak. A cigaretta féloldalt leég. Dalin szomorúan elnyomja. – Elvtárs! – néz könyörgőn a komisszárra. Szégyellősen megvakargatja a fejét a sapka alatt, aztán folytatja: – Menjünk haza, és hagyjuk azt az aranyat! Annak, aki sose volt gazdag, úgyse jelent semmit! – Elhallgass, te rühes korcs! – feleli mérgesen a komisszár. – Nincs visszaút. Igyál egy korty vodkát, hátha az kimossa belőled a gyávaságot! – Fel a fejjel, pajtás! – karolja át Pici vigasztalóan a tizedest. A férfi remeg, mint egy lelki beteg kotlós, akinek ellopták a tojásait. – Gondolj arra, hogy gazdag leszel, és te fogod kiválasztani magadnak a tapétát! – Van egyáltalán esélyünk megúszni ezt? – néz fel a hófedte csúcsokra Gregor. – Nem vagyok próféta – emlékezteti a komisszár. – Csak annyit tudok, hogy valamit tennünk kell, amíg még nem kezdenek el rádiózni. – Felrobbanthatnánk az egész bagázst – mondja derűlátóan Porta. – Van két csájázónk, a P–IV-es, a Párduc meg a motoros szán. Egy egész hadsereg! Nekik viszont csak egy pöcsömnyi ágyújuk van, és lefogadom, hogy páncéltörő gránát nélkül. Legfeljebb a festéket tudják megkarcolni vele! – A rádió, a francba! A rádió! – dühöng a komisszár. – Az első gyanús jelre értesíteni fogják a központjukat, és akkor egy egész hadosztály fog ránk vadászni repülőgépekkel támogatva! Annyi lesz itt a fejvadász, mint a légy a szemétdomb déli oldalán. – Ki mondta, hogy alkalmat adunk nekik erre? – kérdezi Porta. – Szépen odagurulunk hozzájuk, mintha pacsizni készülnénk, aztán, ha elég közel leszünk, elhúzzuk a nótájukat balalajkákkal és gitárokkal! Viszlát, ferde szeműek! – Nyet! – rázza meg határozottan a fejét a komisszár. – Ebből is látszik, hogy nem ismered őket. Amint megpillantanak minket, rádiózni fognak, hogy kiderítsék, kik lehetünk. Oroszországban senki nem mozoghat az OGPU tudta nélkül. Mit gondoltok, mi fog történni, ha megpróbálnak rádiókapcsolatba lépni a likvidált századdal, és nem sikerül nekik? – Vagyis szerinted mégse minket keresnek? – kérdezi kétkedően Papa. – Akkor hát kit? – Minket biztosan nem – jelenti ki határozottan a komisszár. – Valószínűleg csak egy közönséges őrjárat. Az ilyenek állandóan úton vannak, és olyanokra vadásznak, akik megfelelő propuszk* nélkül * Igazolvány. (orosz)

mászkálnak. – Tűnődve hátratolja a sapkát a fején. A tekintetet hirtelen felcsillan. – Azt hiszem, tudom, hogy mit fogunk csinálni! Természeti katasztrófát! A központjuk azt nem fogja gyanúsnak találni! – Ugye nálad nem az jelenti a természeti katasztrófát, hogy valakit gitárdallal örökre elandalítanak? – röhög a géppisztolyát paskolgatva Porta. – Nem. Én igazi katasztrófára gondoltam. – Ha tudni akarod ember, hogy én mire gondoltam, hát elmondom – nyekergi Albert. – Azt, hogy húzzunk haza, amíg még megtehetjük! – Miféle anyámasszony katonái vagytok, he? – húzza fel magát rajta Porta. – Azon munkálkodok, hogy gazdaggá tegyelek titeket, hogy örökre búcsút inthessetek a büdös seregnek, és egész nap a tengerparton heverészhessetek luxuskurvákkal körülvéve… és erre ti? Ha valamit elkezdesz, azt fejezd is be, panyimaju? Különben sem lenne okos dolog csupáncsak azért feladni, mert néhány izzadt lábú indián idejött deszkákon. Inkább gyerünk, intézzük el őket! Und wenn die ganze Erde bebt, und die Welt sich aus den Angeln bebt, da kann doch einen Goldsucher nicht erschüttern! Keine Angst, keine Angst, Rose Marie…** – hümmögi Pici, ujjaival a Kalasnyikovján dobolva. – Nem lehetne azon az ösvényen felmenni, ami az erőd mellett visz fel? – mutatja Barcelona. – Úgy még időben eltűnhetnénk innen. – Arra csak egy elmeháborodott hegyi kecske lenne képes – feleli a komisszár. – Ilyenkor, télen csak szurdokon át lehet kijutni innen, utána meg ott van a paritip, de arról majd ráérünk beszélgetni akkor, ha ott leszünk. Annyit azért elárulhatok, hogy csak erős gyomrúaknak való hely, és erős szélben még a legtökösebb legény is összeszarja magát tőle! – Paritip? Az meg mi a fene? – kérdezi Porta. – Majd meglátod! – vigyorog „Kékszájú”. – Még te is bánni fogod, hogy nem maradtál inkább otthon! Hacsak nem tartozol a vallási fanatikusok közé, akik szerint a halál még az életnél is jobb!

**És ha a föld megremeg, s a világ tengelye kiakad, egy aranyásót el az sem tántoríthat. Sose félj, sose félj, Rose Marie… (német)

Und doch bei Petrus wollen wir den Würfelbecher schwingen…* – dúdolja Pici, és csókot nyom egy kézigránátra. – Fogd már be végre, te féleszű idióta! – döngöli meg Papa a havat a géppisztoly agyával. – Már énekelni se hagyják az embert! – panaszkodik Pici. A komisszár leül Papa és „Kékszájú” közé, és rajzolni kezd a bajonett hegyével. – Lavina? – kiált fel döbbenten Papa. – Gondolod, hogy meg tudjuk csinálni? – Ez az egyetlen esélyünk. A hó ott van fenn, és alig várja, hogy lejöhessen. – Egy szót se! – csap a homlokára Porta. – Odabent kigyúltak a fények! Egy lavina! Átkozott legyek, ha nem tetszik az ötlet! Azok a fejvadászok odalentről egyenesen a paradicsomba fognak jutni. Szent Péter meg Jézus seggre fognak ülni, ha ezek megérkeznek azzal a rengeteg hóval! – Mennyi robbanóanyagunk van? – áll fel Papa. – Három teli doboz – tájékoztatja Barcelona. – Bőven elég ahhoz, hogy az egész Kremlt a levegőbe repítsük! – Egy tízes doboz elég lesz – jelenti ki Papa. – Akkor kapd el! – hajítja az ölébe a pakkot Pici. – Te tényleg ennyire hülye vagy? – kérdezi egy kőtömb fedezékéből a komisszár. – Tudhatnád, hogy ebben a hidegben a legkisebb ütésre is felrobbanhat! – Nyugi – vigyorog Porta. – Nekünk nem kell a szabadalmi jogokkal szarakodnunk, úgyhogy egy kicsit megváltoztattuk a képletet. Amit csináltunk vele, attól a feltalálók összefosnák magukat ijedtükben, de rájöttünk, míg kint piszmogtunk vele, olyan hidegben, hogy egy rézmajom töke is lefagyott volna, hogy ha hozzáadunk egy kis nitroglicerint az élesztőhöz, és megfűszerezzük némi salétrommal, akkor stabil marad a legnagyobb hidegben is. Ha maradtunk volna annál, amit a bambergi seggfejek tanítottak, már régen a marslakókkal bújócskáznánk! Pici hanyagul elővesz egy marék gyutacsot, és a kezébe nyomja. Bármely robbanóanyag-szakértő kiugrana a csizmájából a látványtól. A gyutacsokat a legnagyobb gonddal kell kezelni, mert egy apró koccanástól is szétdurranhatnak. * És majd Peterrel fogjuk a kockákat dobálni… (német)

– Ne robbantsuk fel inkább az összes szappant? – kérdezi mohón Pici. – Még az kéne! – feleli mogorván Papa. – Öt-hat darab bőven elég lesz! – Mon Dieu! Hol van a fogó? – kutat át mindent a Légiós. – Sietnünk kellene! Nagyon gyorsan közelednek! – Fogó? – von vállat Pici. – Sétálni ment. De kinek van rá szüksége? Simán rá lehet harapni a drótra. Már nem egyszer csináltam. Sokkal szaporább, mint fogóval baszakodni. Csak ne harapj túl nagyot, mer’ kiesnek a fogaid, és velük együtt a kókuszod is elszáll! – Merde! – rázza meg a fejét a Légiós. – Csak egy öngyilkosjelölt venné a szájába azokat a szarokat! Pici a legnagyobb nyugalommal belenyomja a drótokat a gyutacsokba, majd ráharap ez utóbbiak végére, hogy a vezeték rögzüljön. – Túl hülye ahhoz, hogy felfogja, mennyire veszélyes – vigyorog Porta. – Ez őrült – motyogja „Kékszájú”. – Nekünk gumicipőt kellett vennünk, mikor bementünk a raktárba gyutacsért. Ez a marha meg zabálja őket! – Azért, mert vasárnapi gyermek, és szenteste született – nevet Porta. – Azt hiszi, hogy vele semmi nem történhet. Pici már az ötödik gyutacsot rágcsálja. Amint ezzel is megvan, összekötözi a tölteteket, olyan hanyagul és olyan gyors mozdulatokkal, hogy a hideg ráz minket, aztán az egészet zsebre vágja. A gyutacsok kilógnak a zsebéből a drótok végén, de ez a legkevésbé sem zavarja. Dalinnal az élen a hegycsúcsra indulunk. Egy darabig sílécet használunk, aztán hótalpakra cseréljük őket. – Illő lenne megtanulnotok használni őket – kritizál minket nagyképűen Dalin –, vagy sose lesztek mesterei a szakmának! Alacsony, tűlevelű fák alatt kaptatunk fel a töksötétben. Helyenként keskeny, de mély hasadékok tarkítják a terepet, így kénytelenek vagyunk fel-felvillantani a fejlámpánkat, hogy elkerüljük a biztos halált. A szél üvölt, és nagyokat nyög, a fák törzsei és ágai nagyokat dörrennek a bennük dolgozó jég hatására. A merev ágak az arcunkba csapnak, felhasítják a bőrünket. Dalin könyörtelenül hajt minket, és megállás nélkül gúnyolódik: – Még egy rozoga kozák vénasszony is lehagyna titeket! És még ti akarjátok megnyerni a háborút? Röhögnöm kell! – Na várj csak, te karikalábú zsidó! – hajítja felé a géppisztolyát Pici. Sajnos nem talál. – Te még nem ismersz minket, németeket! Kétórányi embertelen kínlódás után kiérünk az erdőhatár feletti csupasz lejtőre. Kimerülten lerogyunk. A szél orkánként üvölt, és kegyetlenül hideg. Innen már látni lehet a hatalmas, fenyegető kolosszusként fölénk

magasodó csúcsot. – Szatan! – szitkozódik Dalin. – Talpra! Egy félóra múlva a hold megint előbújik, s akkor száz kilométerről is látni fognak minket! –Jézus Mária! – nyögdécsel Pici. – Szinte érzem, ahogy a csúnya OGPU robbanógolyói beletépnek kiváló német beleimbe! Megbotlok, és gurulni kezdek lefelé, egyre gyorsabban, mint egy növekvő hógörgeteg, míg egy szikla utamat nem állja. Egy pillanatig úgy érzem, mindenem eltört, de a félelem, hogy magamra maradhatok, talpra kényszerít. – Nem bírok tovább menni! – dől le a hóba Gregor. – Emeld fel a segged! – rúg bele durván Porta. – Gondolj az aranyadra, és bírni fogod! – Szarok az aranyra! – zihálja erőtlenül Gregor. – Ha a világ összes aranya az enyém lehetne, akkor se érdekelne! Tartsátok meg, engem pedig hagyjatok aludni! Meg akarok halni! Most! – A hóba nyomja az arcát, és keservesen zokogni kezd. Egyesült erővel talpra rángatjuk, és magunkkal vonszoljuk, mint egy zsák krumplit, miközben ő ordibál és lehord minket mindennek. Végül Porta megelégeli, és úgy megruházza, hogy az összes fagy marta sebe felszakad. Ez segít egy darabig. Jermolov egy kiálló szikla alatt fekszik, és éjjellátójával a völgyet figyeli. Némán mutatja, merre vannak az OGPU-sok. Szabad szemmel is látni lehet őket: apró, mozgó fehér pöttyök. – Feljebb kell mennünk, de lehetőleg ennél tempósabban – mondja Dalin. – Már nem sok időnk maradt. Csak arra kérlek titeket, hogy most már ne nézzetek lefelé! – Ha egyszer megindul – néz fel Barcelona a csúcsot borító ingatag hótömegre –, azoknak a szarháziaknak odalent nagyon kell szedniük a lábukat! – Szerintem négy töltet is elég lesz, hogy megindítsuk a hótakarót – vakargatja meg „Kékszájú” a sapkáját. – Legyen öt. Biztos, ami biztos – javasolja Porta. – De hogy az ördögbe helyezzük el a tölteteket úgy, hogy ne induljon meg idő előtt a lavina? Ha lezúdul, mielőtt még azok a szarháziak ide érnének, elhúzzák a belüket, s akkor tényleg benne leszünk a szarban! – Át kell mennünk a túloldalra – mondja Barcelona. Lenéz a meredek sziklafalról, és riadtan hátrahúzódik. – Ez iszonyatos! Ide szárnyak kellenek! – Bízzátok csak rám – nyomul energikusan előre Pici. – Nekem nincsenek szárnyaim, viszont van eszem! Ti amúgy se tudjátok, hogyan

kell valamit rendesen felrobbantani! Most majd figyeljetek jól, hogy csinálja Pici bácsi! – Ne tedd! A nyakadat fogod törni! – figyelmezteti „Kékszájú”. – Ne akarj rám ijeszteni, mert úgyse tudsz! – veti oda Pici. – Inkább figyeld, hogy csinálja egy ’amburgi csávó. Észre se veszitek, és már fent leszek azon a párkányon. Ott tökéletes helye lesz a bébinek – paskolja meg a bombát. – Igaza van – bólogat Papa. – Az a párkány felfelé fogja irányítani a robbanás erejét, pontosan a hó irányába. Ráadásul a hangot is oda tereli, a hó pedig elnyeli, így lent nem sokat fognak hallani belőle. – Miért is ne? – von vállat Porta. – Próbáld meg! Picinek mindig sikerül az, amivel más a nyakát töri! – Szerinted veszélyes? – néz le a szédítő mélységbe Pici. – Ugyan! – hazudja Porta. A sapkájával a párkány felett kidudorodó jégtömegre mutat. – Ha a hó nem esik le onnan, te miért esnél? Csak vigyázz, ne köpj egyszerre mindkét tenyeredbe! – Akkor csináljuk! – szánja el magát Pici. A derekára köti a kötelet, és kinyújtja a kezét. – Ideadnátok azt a jégcsákányt? Tartsátok feszesen a kötelet, hogy ne pottyanjak nagyot, ha seggre ülnék. Gregor leül, nekiveti a lábát a sziklának, és lassan adagolni kezdi Pici után a kötelet. – Nem fog sikerülni – motyogja Barcelona. – Még több kötelet, az istenit! – szól hátra türelmetlenül Pici. – Meg kell kerülnöm azt a sarkot! Olyan sötét van itt, mint Albert seggében! – Ki fogja nyírni magát – jelenti ki komoran Gregor. „Kékszájú” leül melléje, és ő is belekapaszkodik a kötélbe. Most szó szerint ez Pici életbiztosítása. – Jézusom! – kiált fel Pici. A hangja tompa, mintha egy vattapaplan alól beszélne. – Mi az? – kérdezi Porta. Hiába mereszti a szemét, nem látja Picit. – Seggre ültem – hallatszik a sziklafalról. – Kurvára fújt itt kint a szél. A pöcsöm már hangyányivá fagyott. – Ez őrület – dünnyögi Barcelona. – Úgyse sikerülhet. – Csak várd ki a végét! – vigyorog Porta. – Én ismerem Picit. Ha nagyon felhúzza magát, semmi sem állíthatja meg. Hallani lehet a jégcsákány kopácsolását. Pici lépcsőket váj magának a jégbe és a sziklába. Gregor és „Kékszájú” megállás nélkül adagolják a kötelet. – Hogy a fenébe csinálja? – tűnődik „Kékszájú”. – Minden erejére

szüksége van, hogy fent maradjon a falon, és zsibbadtra fagyhatott ebben a szélben! – Arról se feledkezz meg, hogy a zsebe tele van robbanószerrel – mondja Barcelona –, és amilyen hülye, egy helyre rakta a gyutacsokkal. Nem kell nagyot koppannia, hogy felrobbanjon a fél heggyel együtt. – Volt egyáltalán tűzszerésztanfolyamon? – kérdezi „Kékszájú”. – Még senkit nem láttam ilyen könnyelműen bánni egy robbanóanyaggal! – Volt a bambergi tűzszerésztanfolyamon – nevet Porta –, de kirúgták, mielőtt még az egész kócerájt a levegőbe repíthette volna. Így is kinyírt néhány szakértőt, miközben neki a haja szála se görbült, annak ellenére, hogy többször is felszállt a Tejútra. Ha kihajolunk a mélység fölé, láthatjuk Pici felfelé araszoló árnyékát. – Úgy néz ki, mint azok a kaszkadőrök, akik a felhőkarcolós filmeken – mondja feszült hangon a komisszár. – Csak nincs annyi ablak, hogy beugorhasson, ha gond lenne – teszi hozzá Porta. – Ha most megcsúszik, másfél kilométert fog zuhanni! – jegyzi meg „Kékszájú”. – A kötél kettészeli a derekát! – Az isten rohassza meg – szitkozódik Pici odafent. – Ez a párkány olyan keskeny, hogy egy légy is csak két lábra állva fér el rajta! – Kapaszkodj a lábujjaiddal! – tanácsolja Porta. – Hajlítsd be őket, mint a madarak! – Szerinted mit csinálok? – feleli Pici odafentről. – Húzzál bele! – szól fel idegesen „Kékszájú”. – A fejvadászok mindjárt a völgyben lesznek, és… Hangos reccsenés szakítja félbe. A sziklapárkány megadta magát. Pici üvöltve zuhanni kezd, de másfél méter után hirtelen megáll. Valami csoda folytán sikerült megkapaszkodnia a csákánnyal. Szitkozódva, verejtékezve kapaszkodik felfelé. Ha kinézünk, láthatjuk, hogy ott lóg a semmi felett, ahol korábban a párkány volt. Pici dühösen kaparni kezdi a havat, és sikerül is egy akkora lyukat vágnia, hogy a töltet beleférjen. Átkokat szórva néhányszor körbetekeri dróttal a robbanóanyagot, aztán kő- és jégdarabokkal beékeli, hogy stabilan álljon. Egy széllökés lekapja a sapkáját, és hajszál híján őt is utánaküldi a mélységbe. Pici csúszik egy nagyot, de szerencséjére egy másik, szélesebb sziklapad megállítja. Bár akkora, mint egy medve, aprónak és törékenynek hat a felette tornyosuló hótömeg mellett. Iszik egyet a kulacsából, aztán lassan ereszkedni kezd. Egészen jól halad, míg valahonnan elő nem kerül egy jól

megtermett sas, és pofozni nem kezdi a szárnyaival. Pici megpróbál behúzni neki egyet, és a lendület kibillenti az egyensúlyi helyzetéből. Egy jó adagot csúszik, de a magára hagyott Gregor, aki mostanra a hidegtől és a kimerültségtől teljesen elbambult, észre sem veszi ezt. Pici tovább ereszkedik, Gregor azonban még mindig nem reagál. Csak szorítja a kötelet, és eszébe sem jut, hogy be kellene húzni belőle. Pici már velünk egy vonalban van, és épp a kiálló kerek sziklát akarja megkerülni, amikor a sas újra lecsap. Pici ellentámadásba lendül, és persze megcsúszik. Az ujjai görcsösen markolásszák a jeget, a körmei letörnek, a keze csupa vér. A jégcsákányt is elejti, s az nem habozik engedelmeskedni a nehézségi erőnek. A sas diadalittasan rikácsolva újabb rohamot indít. Porta rémülten felkiált, pont jókor ahhoz, hogy Gregor még időben magához térjen. Mielőtt még a kötél iszonyatos erővel megrándulna, a néhai tábornok sofőrjének sikerül beszorítania magát két függőleges szikla közé. – Mit művelsz, ember? – rohan oda a komisszár. – Jóságos ég! Majdnem kinyírtad! Alant látni lehet Picit, amint a kötélen himbálózva a sassal viaskodik. – Elvesztette a jégcsákányt! – közli Porta. A komisszár leengedi egy kötélen a sajátját, és Picinek némi hintázás árán sikerül elkapnia. Belekapaszkodunk a kötélbe, és felhúzzuk Picit. Ahogy emelkedik, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy nagy csetepaté lesz, ha felért. – Megint bekattant – állapítja meg Porta. – Gregor, jobb lesz, ha eltűnsz, amíg lehiggad! – Már itt se vagyok – rebegi Gregor, és lázasan nekilát felcsatolni a síléceket. Csakhogy Pici már fent van, és habzó szájjal egyenesen felénk tart. Olyan ijesztő látványt nyújt, hogy még a komisszár is megijed tőle. – Te engedted el Pici kötelét? – mutat rám a csákánnyal Pici. – Nem! Nem! – visítom, hogy elkerüljem a biztos halált. – Gregor volt az! Elaludt! – Elaludt? – bömböli, és dúvadként elindul Gregor felé, aki még mindig a szíjakkal kínlódik. Papa fejbe dobja egy géppisztollyal, de Pici rá se hederít. Gregornak sikerült felcsatolnia a hevedereket, és fordulna a lejtő irányába, hogy sürgős jelleggel elhagyja a helyszínt, de Pici elkapja a síléceit, és megforgatja velük a feje felett, mint egy kalapácsvető. Gregor suhog, mint egy propeller, aztán elszáll, és nekivágódik egy sziklának. Picinek azonban

ez még nem elég. Ráveti magát, és püfölni kezdi, olyan erővel és intenzitással, hogy egy gőzmozdony dugattyúja kismiska hozzá képest. Gregor tudja, hogy az életéért küzd, és addig kapálózik, míg térden nem rúgja Picit, aki ettől csak még jobban begurul. Egy vérfagyasztó üvöltéssel felugrik, megfordul a levegőben, és teljes súlyával Gregorra zuhan, szó szerint belelapítva azt a fagyott hóba. – Elég! – nyomja a komisszár dühtől tajtékozva Pici torkának a Kalasnyikovot. – Hagyd abba, vagy szétlövöm a fejedet! Pici azonban nem lát, nem hall. Vérben forgó szemekkel tovább püföli Gregort. – Bízd rám – mondja a komisszárnak Porta, és a géppisztolyával tarkón vágja Picit. A megvadult óriás egy erőtlen nyögéssel kifekszik Gregoron. – Lökjük be a szakadékba! – javasolja „Kékszájú”, és megvetően belerúg az alélt Picibe. – Ez a rohadék még kinyírja valamelyikünket! – Csak ne olyan hevesen – inti le Porta. – Te talán nem lennél dühös, ha egy idióta hagyná, hogy háromszáz métert zuhanj egy sziklafalról? Pici gyorsan magához tér. Megrázza a fejét, mint egy kacsa, aki az imént nézte meg, mi újság a tó fenekén, és fenyegetően Gregorra néz. – Nem tehetek róla – nyüszíti véres ábrázatát törölgetve. – Később még visszatérünk rá – ígéri neki Pici, és a szikla pereme felé indul. – Most meg hová mész? – rohan utána Papa kibiztosított géppisztollyal. – Lelökjük azt a hógolyót vagy sem? – kérdezi Pici. – Tudtommal azért másztunk fel erre a kibaszott nagy komcsi hegyre! Szitkozódva megint mászni kezdi a jeges gránitfalat. Olyan mérges, hogy a kötélről is megfeledkezett. – Ha most megcsúszik – reménykedik „Kékszájú” –, meg se áll a pokol legmélyebb bugyráig! Ez színtiszta őrült! – Csendben, az isten szerelmére! – torkolja le Porta. – Ha meghallja, hogy veszélyes, akkor biztosan leesik! Egy örökkévalóságig tart, mire megtalálja a vezetéket. Úgy tűnik, nem szakadt ki a töltetből. Pici odahúzza magához, és mint egy lasszót, feltekeri a könyökére. – Uram, irgalmazz – nyög fel a komisszár. – Még soha életemben nem láttam ilyen vakmerő embert! Visszafelé jövet kétszer is megcsúszik, és csak egy hókupacon múlik, hogy nem zuhan le. – Mi van, ha csütörtököt mond? – idegeskedik Barcelona, amikor Pici már visszatért, és elégedetten letelepedett az akkumulátor mellé.

– Akkor nagy szarban leszünk – feleli Porta. – Nagyon nagy szarban. Kénytelenek leszünk kézigránátokkal és balalajkákkal elszórakoztatni őket! – Azt nem tehetjük! – jelenti ki a komisszár. – Az átkozott rádiójuk miatt. Mindig külön telepítik, egy jól álcázott és védhető helyre. Amint megmozdulunk, a híradósuk segítségért fog visítani, és akkor jönnek a vadászbombázók! – Én nem vagyok híve az akkunak – dünnyögi Pici. – A régi, jó öreg gyújtózsinór sokkal szimpatikusabb volt. Ott legalább láttad, hogy mi a hányás. És sokkal mókásabb is volt. A karácsonyra emlékeztetett, amikor az öreg Herr Creutzfeldt részeg volt és azt énekeltette velünk, hogy: És mikor odaértek ’eródes házához, Ő kinn állt az ablakban és bámult… – Jól figyelj, Pici – engedi le a látcsövét Papa. – Csak akkor érintsd az akkuhoz, ha parancsot adok rá! – Mégis minek nézel, mi? – húzza fel az orrát Pici. – Azt hiszed, sík hülye vagyok, aki azt sem tudja, hogy a lábára vagy a kezére kell húzni a cipőt? Ha még nem mondtam volna, a pszichopaták hetven százalékot adtak az intelligenciámra, ami nagyon magas! – Attól függően, hogy a táblázat melyik végétől kezded – vigyorog Porta. – De tényleg vigyázz azokkal a drótokkal, mert nagyon vicces lenne, ha a saját nyakunkra zúdítanánk azt a rengeteg havat. Azok a bérgyilkosok ott lent halálra röhögnék magukat, mi pedig úgy kerülnénk be a történelemkönyvekbe, mint az összes eddigi háború legnagyobb ökrei! – Job tvoj maty! – káromkodik „Kékszájú”. – Ott jönnek! A hold szinte előrobban a felhők mögül. Tisztán látni lehet a felfelé kaptató síléces katonákat. Többször is megállnak, hogy felnézzenek a csúcsra, mintha éreznék, hogy ott vagyunk. – Ideje lenne felfrissíteni őket egy kis hóval – mondja Porta –, különben búcsút vehetünk az aranytól. – Várjatok! – emeli fel a kezét a komisszár. Szemügyre veszi a terepet a látcsövével. – Az egész társaságot ki kell nyírni. Ha csak egy is életben marad, riadóztatni fogja a híradósokat! – Vendégeink lesznek a sziklafal felől! – állítja Pici. – Hallom a mászóvasakat! – Baromság – legyint „Kékszájú”. – Semmit se hallok. – De én igen – hegyezi a fülét Pici, mint egy veszélyt szimatoló nyúl.

Az oszlopot vezető tiszt lefékez, és a minket takaró orom felé fordítja a látcsövét. – Maradjatok veszteg! – suttogja a komisszár. – Ezek a pokolfajzatok a legcsekélyebb mozgást is rögtön kiszúrják! – Készen állok megmozdítani a hegyet – jelenti széles vigyorral Pici. – Még ne! – rázza meg a fejét Papa. – Ne, vagy végünk van! Az OGPU-sok legyezőszerűen szétszóródnak. A sílécek a kezükben vannak, most a hótalpakat használják. Most már mi is halljuk, hogy többen közülük a sziklafalat választották. – Mire várunk még? – türelmetlenkedik Pici. – Iván mindjárt itt lesz, és szétlövi a seggünket! Remegő kézzel lecsavarom a kupakot egy nyeles kézigránátról, és a gyűrűbe akasztom az ujjam. Ha feltűnik egy ferde szemű, én eldobom, nem érdekel. A katonák most már olyan közel vannak, hogy a rejtekhelyünkről csak a leghátul kullogókat látni. A hangjukat azonban egyre tisztábban hallani az üvöltő szél ellenére is. A hátvéd – öt katona – hirtelen megtorpan. A masszív gránittömb tetejére irányítják a látcsöveiket. Az ösztöneik megsúghatták nekik, hogy veszélyben vannak. Nem zöldfülűek már. Profi, tapasztalt fejvadászok. – Mehet? – tartja Pici a drótot az akkumulátorhoz. A vezeték csupasz vége olyan közel van a pólushoz, hogy nem is értjük, hogyan nem csapott még át a szikra. – Még ne! – int a komisszár. – Azok ott öten még túl messze vannak. Porta lehasal az LMG-je mögé, és célba veszi azt a pontot, ahol a szibériaiak várhatóak. – Most! – csap az öklével a hóba a komisszár. Pici felsikkant az örömtől, és az akkuhoz nyomja a drótot. Egy pillanatra még a világ is megszűnik forogni a tengelye körül, aztán robbanások sorozata rázza meg a hegyet. A hang végiggördül a táj felett, és visszaverődik a hegyoldalakról. – Úgy látom, alapos fejfájást okoztunk nekik – mondja az éjjellátó lencséje mögül Porta. Az OGPU-sok hanyatt-homlok menekülnek, de a hó csak nem akar megindulni. Eltelik néhány perc, és még mindig semmi. A szibériaiak látják ezt, és gyorsan lekapják a síléceiket, hogy felcsatolják őket. Egy aprócska tiszt lázasan hadonászni kezd a géppisztolyával, és parancsokat üvöltöz. – Indulj már meg, hülye hó! – fenyegeti meg Pici az öklével a hósapkát.

– Felmegyek, és megnézem, mi van! – jelenti ki váratlanul. – Megőrültél? – rántja vissza Papa. – Itt maradsz! Tompa morajlás hallatszik, és a kolosszális hótömeg recsegve-ropogva elválik a hegytől. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha meg akarna állni a sziklaperem szélén, aztán hirtelen megindul, és gyilkos erővel alázúdul, mindent elseperve, ami az útjába kerül. Az OGPU-sokat úgy elmossa, mintha sose léteztek volna. A századból mindössze két embernek sikerül versenyt vágtatnia a veszettül száguldó hótömeggel. Talán még esélyük is lenne megmenekülni, ha a Légiós hagyná. – Vive la mort! – morogja, és felkapja teleszkópos puskáját. – Túl messze vannak – sóhajt Papa. – Bien sûr – feleli a Légiós. A puskatushoz nyomja az arcát, és háromszor is meghúzza a ravaszt gyors egymásutánban. Az egyik síelő előrebukik, de a másik még nagyon is eleven. Épp ez lesz a veszte. Ahogy hátrafordul, hogy megnézze, honnan jött a lövés, kibillen az egyensúlyából, és elkanyarodik. A lavinának éppen ennyi kell, hogy utolérje és bekebelezze. Fák pörögnek a levegőben a völgy felé robogó hótömeg előtt. Egy egész erdő tűnik el a hegyoldalról. – Ez aztán szép volt! – lelkendezik Pici, amikor már lent vagyunk a járműveinknél. Azok, akik lent vártak ránk, már tövig rágták a körmüket idegességükben. – Ezek se gondolták, hogy ma még hullámvasúton fognak ülni! – utal a fejvadászokra Porta. – Majd én – ajánlja Pici, mikor a rádió recsegni kezd. Pici felveszi a fejhallgatót, és néhányszor nekicsapja a tank oldalának, mielőtt beleszólna. – Halló! – mondja a mikrofonba. – Ki vagyok? Én, hát ki lennék? – Idióta! Mi a pozíciójuk? – füstölög egy éles hang. – Lent vagyunk itt, a világegyetem segge lyukában – feleli röhögve Pici. – Most dobtunk egy nagy hógolyót a szomszédokra! – Honnan beszél? – veszti el a türelmét a hang. – Hát innen! – válaszolja Pici. – Honnét máshonnan! – Magának elment az esze? Tudni akarom, hol van! – Maga az, aki hülye. Hol lennék? Hát Oroszországban! – Vigyázzon magára, katona! – fenyegetőzik az idegességtől remegő hang. – Maga nem tudja, hogy kivel beszél! – Honnan tudnám? Tán látnok vagyok, vagy mi? – dől hátra a

röhögéstől Pici. – Rajtam nevet? Tudni akarom, kivel beszélek! –Velem beszélsz, seggfej! – elégeli meg most már Pici. – Még nem fogtad fel? Annyi eszed sincs, mint a pöcsömnek! – Maga egy híradós tiszttel beszél, katona! – hördül fel a hang. – Azonnal mondja meg a rangját, a nevét és az egységét! – A fejedre ejtettek? Ez itt teljesen titkos, ember! A szomszédok nem tudhatják meg, hogy itt vagyunk. Egy szót se fogsz kiszedni belőlem! Honnan tudjam, hogy nem vagy te is olyan izé… kém, mint akikről szó volt a múltkor. Panyimaju? – Uram, segíts. Tudja a jelszót? – Már miért tudnám? – heherészik Pici. – Nem én vagyok a rádiós! Csak helyettesítem Juliust, míg hugyozik. – Ide hallgasson, katona – sziszegi a híradós tiszt. – Maguk takarítottak. Azt akarom tudni, kit takarítottak el! – Mér’ nem ezzel kezdte rögtön? Egy kurva nagy hógolyót gurítottunk ivánra, aki azóta már a paradicsomban síel. – Hagyja azt a rádiót, és hívja ide nekem a parancsnokát! Majd adok én magának hógolyót! – Papa! – kiált ki Pici csengő baritonon. – Valami pszichó a rádióból azt akarja tudni, hogy mit takarítottunk el. De vigyázz vele, mer’ lehet, hogy kém! Nekem legalábbis nagyon gyanús. – Mit műveltél már megint? – kérdezi aggódva Papa. Hosszas beszélgetés következik, ami Papa részéről annyiból áll, hogy „igen, uram” meg „igenis, őrnagy úr”. – Tudjátok, mit ennék most szívesen? – álmodozik Porta. – Keményre főzött tojást és garnélát homármártásban, utána meg egy jó nagy adag csülköt savanyú káposztával és körtebefőttel. – Pofa be! – mordul rá Papa. – Egy szót se ételről! Téged pedig, Pici, keresztüllőlek, ha még egyszer a rádió közelébe mersz menni! Már hajnalodik, mire elérjük a paritipet, aminek a segítségével át kellene kelnünk a szakadék felett. Meglehetősen fura és ijesztő szerkezet. – Fenékig, Szent Péter! – néz le Porta a mélybe. – Elbír ez egy tankot? – Azt mondják – feleli minden meggyőződés nélkül „Kékszájú”. – Remélem, így van, mert ez az egyetlen lehetőségünk. A hágót sikeresen elzártuk a lavinával! – Nem valami masszív – állapítja meg Papa. A szerkezet egy vaskos, hintaszerű felület, amely a sarkaira akasztott kábeleken lóg a szakadék fölé kifeszített drótkötélen. Egy kézicsörlővel kell áttekerni a túloldalra.

– Gyerünk! Essünk túl rajta! Ki megy elsőnek? – kérdezi türelmetlenül a komisszár. – Tiéd az elsőbbség, Albert – mondja nagylelkűen Porta. – Ne én, ember! – könyörög rémülten Albert. – Inkább mész utolsónak, amikor már elnyűttük a kábeleket? – kérdezi ravaszul Porta. – Jól gondold meg, míg vissza nem vonom az ajánlatomat! Albert beadja a derekát. Bebújik a tankba, és óvatosan ráhajt a paritipre. A szerkezet úgy imbolyog, mint egy túlterhelt hajó a háborgó tengeren. Lassan megindul a túlpart felé. A kábelek nyikorognak és pengenek a feszültség alatt. – Lassabban! – kiáltja a komisszár. – Csak szép lassan! Pingponglabda nagyságúra szorult gyomorral figyeljük a hintázó szerkezetet. A kábelre nehezedő súly ellenére úgy leng ide-oda a szélben, hogy már a puszta látványától is szédülünk. – Ez kurva veszélyes – kénytelen megállapítani Gregor. – Ha belegondolok, hogy mi akartuk! – Az ember csak egyszer csinál ilyent életében – mondja vidáman Porta. – Legalább lesz miről mesélnünk, ha svéd szocialisták leszünk! A behemót Párduc az utolsó. A paritip gerendái nyikorognak a súlya alatt, a kábelek panaszosan cincognak. Porta beletúr rőt hajába, beleköp a szakadékba, és tekerni kezdi a csörlőt Picivel. – Oda se merek nézni – fordul el a komisszár. – Már nem sokáig bírják a kábelek. Alighogy kimondta, az egyik kábel elpattan. A paritip megbillen, a Párduc csikorgó lánctalpakkal csúszni kezd. – Par Allah! – kiált fel rémülten a Légiós. – Le fog zuhanni! Végük! – A francba! – ordítja Porta, és lázasan tekerni kezdi a csörlőt. – Siessünk, mert lepottyanunk! A paritip egyre vadabbul himbálózik. Elég egy dühös szélroham, és vége a dalnak. – A kábeleket! – üvölti a komisszár. – Hozzátok a T–34-est! Gyorsan! Albert hátratolat a csájázóval. Átlökjük a kábel végét Picinek, és versenyt futva az idővel átrántjuk a szerkezetet. Alig gördül le róla Porta a Párduccal, egy második kábel is elszakad. – Édes jó istenkém – motyogja Porta a szakadék széléről. A paritip negyvenöt fokos szögben megdőlve lóg a semmi felett. – Ez aztán rázós volt! Azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz élve megúszni ezt a kurva háborút. Felháborító, nem gondoljátok?

Az erőszak tekintélyt ad. Adolf Hitler

Keresztülfutottak a játszótéren, átugrották a kerítést, és sípoló tüdővel végigrohantak a Wundt Strasén. Hallották hátulról a kiáltást: „Halt! Stehen bleiben!”, de egyikük sem állt meg. Géppisztoly szaggatott kattogása hallatszott. Elsőnek a szakasz parancsnokát, az idős őrmestert érte végzetes találat. Már túlélt egy világháborút, és eltökélte, hogy ezt is túléli… Arccal a csobogó tavaszi csermely vizébe zuhant. A következő a legfiatalabb embere volt, alig tizenhat éves. A fiú majdnem a salakpályáig vonszolta magát. Hosszú, véres csík jelölte az útját. Még élt, amikor a csendőrök odaértek. Tarkón lőtték. A szakasz többi részének sikerült elérnie a lóversenypályát, és eltűnt a Scheinbotz parkban. Észre sem vették a hadnagyot, aki egy fáról lógott hátrakötött kézzel. Valamivel odébb egy ezredes és egy tizedes volt felkötve. Mindhármuknak tábla lógott a nyakában: ICH BIN EIN FEIGLING, DER DEN FÜHRER VERRATEN HAT!* Két órával később a csendőrség a többieket is elkapta a Johannes Parkwegen. Mind a tizenkilencet felakasztották – ott a helyszínen, hogy elrettentésül szolgáljanak. Mindez 1945. március 3-án történ a lipcsei lóversenypálya környékén. A dezertőröket csak hat héttel később vágták le a kötélről.

* Egy gyáva vagyok, aki elárulta a Führert! (német)

AZ ŐRÜLT OGPU-KAPITÁNY

A komisszár a kezével „megállj”-t jelez. Egy kerek, havas piactér közepén oldalkocsis motorok garmada parkol. Mindegyikre géppuska van szerelve. – Fura, hogy a fegyvereket nem vitték be – jegyzi meg Porta. – Egyáltalán nem az – veti ellen gúnyosan Heide. Mint mindig, most is idegesítően jól tájékozott. – Ha kint hagyják őket a motoron, azonnal bevethetőek. Azt, hogy ezt megtehetik, a legújabb fagyálló fegyverzsírjuknak köszönhetik. Ha bevinnék a géppuskákat, a hőmérséklet-különbség használhatatlanná tenné őket. – Vigyázz, nehogy neked is jéggé fagyjon a herrenvolk pöcsödben keringő szvasztika – röhög a saját szellemes megjegyzésén Pici. – Őröknek nyoma sincs – dünnyögi Papa óvatosan kikukucskálva a toronyból. – Ezek a fickók nagyon nyeregben érezhetik magukat! – A ház mögött van egy ócska teherautó is – mutatja Porta. – Akkor jó sok iván lehet odabent – pislog aggodalmasan Pici. A komisszár lehuppan a motoros szánról. A szélben lobogó hosszú nagykabátjában felénk lépdel. – Ezt nem értem – néz fel a Párduc tornyában álló Papára. – Elméletileg itt semmi keresnivalójuk. Lehet, hogy minket keresnek? Guruljatok fel abba az utcába, és legyetek résen. Én majd rendet rakok itt a T–34-esekkel meg a szánnal. Csak akkor lőjetek, ha nagyon muszáj. A sötétség a segítségünkre lesz. Az itteni parasztok nem tudnak különbséget tenni egy tank meg tricikli közt. Ha valaki kérdez titeket, mondjátok azt, hogy ganét szállítotok. Azt megértik! Porta beindítja a motort, akkora zajjak, hogy a környék ablakai majd kiugranak a helyükről. Csúcsra járatja a hétszáz lóerős Maybachot, hogy megmutassa, mire képes. Megrögzött teljesítménymániás. Sose fog kinőni belőle. – Mit rakjak a csúzliba? – kérdezi Pici. – Repeszgránátot, mi mást? – feleli ingerülten Papa. – Azt hittem, a festékes is jó lesz – vigyorog bambán Pici. – Még van belőle néhány vörös. Ivánnak biztosan tetszene, ha tetőtől talpig vörösre festenénk! A piros nagyon megy errefelé, azt mondják. – Te jóságos isten! – fakad ki Papa. – Még mindig megvannak azok az átkozott markerek? Hányszor mondtam már, hogy szabadulj meg tőlük! Az

életünkbe kerülhet, ha tévedésből egy olyant töltesz be gránát helyett! – Én sohase tévedek! – jelenti ki sértődötten Pici. – Különben meg jól jöhetnek, ha mókázni akarunk. Porta befordul a szűk mellékutcába. A házak falai szinte súrolják a Párduc oldalát. – Szállj ki és irányítsd – parancsolja Papa. – Mindig én! – méltatlankodik Pici. – Miért nem megy inkább Sven? Önkéntes és tiszt akar lenni! Mér’ nem ő parancsolgat inkább? – Pofa be, és csináld amit mondtam! Pici cigarettára gyújt, és segít Portának távol tartani a Párducot a falaktól. – Hol a francban lehetünk? – tűnődik Papa, amikor már lefékeztünk. – Egy kocsma előtt! – mutatja fülig érő szájjal Porta. A közelben egy jókora tábla hirdeti: „KUHMISZ – TAERSZKAJA Bajomaj. – Szobát is adnak ki! Menjünk be, és írjuk alá a könyvet. Már nem is emlékszem, mikor aludtam igazi ágyban! Pici már felfelé kaptat a fogadóba vezető széles lépcsőn. – Hová mész, te szerencsétlen? – szól utána a toronyból Papa. – Kávét meg brióst rendelni – kiáltja Pici a kezével a kilincsen. – Idióta! Azt akarod, hogy kinyírjanak minket? – Nem. Én csak egy csésze forró kávét akarok – feleli idétlen töklámpásvigyorral Pici. – Te idejössz, és segítesz Portának a tankot irányítani! – jelenti ki Papa. A hangjából hallom, hogy a gutaütés kerülgeti. – Lassabban! Vigyázz! – navigál Pici. – Még egy kicsit balra, és ledöntöd azt a házat. Nem hiszem, hogy díjazni fogják. – Huh! – nyög fel Papa. A homlokán verejtékcseppek csillognak. – Hajszál híján! Pici váratlanul odarohan a tankhoz, és olyan gyorsan visszabújik, mint a pocok az odújába, ha róka kergeti. – Mi van? – kérdezi rosszat sejtve Papa. – Az egész Vörös Hadsereg ott áll a sarok mögött, és a tökeit vakargatja – magyarázza megszeppenve Pici. – Ha nem dugom ki óvatosan a kókuszomat a sarok mögül, úgy szétlőtték volna a seggemet, hogy a hold túloldaláig repülök! Papa belekukkant az éjjellátójába, de nem lát semmi gyanúsat. Az utca sötét és kihalt. – Már megint részeg vagy – néz rá csúnyán Picire. – Igen, úgy gondolod? – fordít neki hátat Pici. – Akkor szállj ki, és nézz

ki te is a sarok mögül! – Most akkor mi van? – húzza meg gyorsan a vodkásüveget Porta. – Nézzünk rá a komcsi kollégákra, vagy durrantsunk alájuk, hogy megemlegessenek minket? – Indulj el lassan! – parancsolja Papa. A tank megrándul, ahogy Porta a gázra lép. Az egyik lánctalp elviszi egy ház lábazatát. – Az az izé ott, a sarkon. Nem egy virágszál a szomszédék seregéből? – tapos rá a fékre Porta. – Ne állj meg! – utasítja Papa. – Ha gyanúsnak találna minket, nem állna ott, és tátaná a száját. Már rég felverte volna a környéket, és ide csődítette volna a fél Vörös Hadsereget. – Mi lenne, ha adnánk neki egy kis festékeset? – kérdezi sóvárogva Pici. – A löveg rendben? – kérdezi idegesen Papa. – Még jó, hogy – vágja rá Pici. – Annyira hülye azért nem vagyok, hogy fegyvertelenül sétáljak iván elé. Az útkereszteződésben egy másik katona áll, nyakában Kalasnyikovval, és érdeklődő tekintettel a feléje guruló tankot figyeli. Ha gyanút fog, végünk. Ezen a szűk helyen pillanatok alatt kifüstölhetnek minket. – Mi a fenére vár az a majom? – bosszankodik Porta. Az őrszem mozdulatlanul áll a kereszteződésben, mintha odaragasztották volna. – Biztosan ez is egy olyan kozák, akit a trágyadomb mellől rángattak el, és a vasvilláját géppisztolyra cserélték. – És ezt olyan gyorsan csinálták, hogy elfelejtették neki megmondani, hogy néz ki sötétben egy tank – vigyorog Pici. – Ezér’ most azt hiszi, hogy egy gépesített ganajhordó talicskát lát! Mielőtt még szétlapítanánk a fickót, Porta megpillant egy keskeny mellékutcát. Téglákat fricskázva ki egy ház oldalából zajosan bekanyarodik, majd hirtelen lefékez. – Mi az már megint? – kérdezi ráérősen vodkát kortyolgatva Pici. – Semmi, csak zsákutcába hajtottunk – tájékoztat minket Porta. – Mi a frászét nem tudnak táblákat kitenni? Ezért panaszt fogok emelni! – Két komcsi kolléga közeledik – jelenti Pici az oldalnyílásból. Porta a tükörbe pillant. – A francba! Eléggé elszántnak látszanak! – Nem igaz – dohog Papa. – Tolass vissza! A fenébe a következményekkel! Ki kell jutnunk innen, mielőtt még idepörkölnénk a seggünket! Idegesen leveszek egy géppisztolyt a tartóról, és kibiztosítom. Betonon csúszó fém csikorgása hallatszik.

– Vigyázz a lánctalpra! Ha elszarod, végünk van! – Itt jön még egy kolléga! – jelenti a nyakát nyújtogatva Pici. Porta olyan hirtelen rántja jobbra a kormányt, hogy a lőszerek kicsúsznak a nyitott rekeszből, és csörömpölve a padlóra zuhannak. Papa remegő kézzel meggyújtja ezüstfedeles pipáját. – Az orromig se látok– kapcsolja fel Porta az elülső reflektort. Elkésett vele. A két négykerék-meghajtású Tempo olyan közel parkol egymáshoz, hogy egy bicikli se férne át közöttük. – Ura vagyok a helyzetnek! – állítja Porta, miközben gázt ad, és szétlapítja a Tempókat. Papa kiejti a szájából a pipáját, és eltakarja a szemét. – Bízom benned – sóhajtja. Mást úgysem tehet. Tehetetlenül hátradől a parancsnoki ülésen, és várja, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A motor maximális fordulatszámon pörög. A környékbeli házak ablakaiban fények gyúlnak az elsötétítési parancs ellenére. – Az istenit! – kiált fel Porta. – Mindjárt beszorulunk! Emeld fel a löveget! Át fogok menni rajta! – Ugye nem arra a falra gondoltál? – rémül meg Papa. – Ha megteszed, a leghülyébb is tudni fogja, hogy nem az ő oldalukon állunk! Egy erkély leszakad. Tégla és vakolat zuhog a tankra. Aztán egy motorbicikli lapul szét az egyik lánctalp alatt. Három orosz integet nekünk. – Sztoj, sztoj, idijotszetvo! – ordítják az öklüket rázva. A tank azonban lassítás nélkül robog feléjük a szűk utcán. Az oroszok megtorpannak, és döbbenten nézik a feléjük száguldó hatalmas tömeget. Kettő földbe gyökerezett lábbal hagyja, hogy a Párduc agyontapossa. A harmadik inaszakadtából futni kezd. – Kapjátok el! – parancsolja Papa. – Nem juthat vissza élve, hogy riadóztassa a többieket! – Bízd csak ide! – kapja elő a fojtóhurkot Pici. Kimászik az elülső nyíláson, és persze rögtön leesik. – Ruki ver!* – ordítja a félelemtől félőrült orosz után. Az lefékez, és Pici felé fordul, majd látva, hogy nincs a kezében fegyver, feléje köp, és nekivág egy jégdarabot a tanknak. Aztán megint menekülőre fogja. Pici utánaveti magát, és lerántja egy hóhányásba. Majdnem sikerül beledöfnie a rohamkését, de megcsúszik a jégen, és mellé szúr. Az orosz rémülten felordít, és füstölgő talppal eltűnik egy sarok mögött. Ügyet sem vetve arra, hogy minek megy neki, Porta kihátrál az utcából. Egy nő sikít hisztérikusan valahol a fejünk felett. * Fel a kezekkel! (orosz)

– Hol a francban lehet az a tyúk? – morogja Porta. – Hülyét kapok a sikítozó nőktől! – Beköltözött a torony mellé! – közli Pici. – Beköltözött? – pislog értetlenül Papa. – Igen, és magával hozta az ágyát meg a takaróját is – vigyorog Pici kikukucskálva a nyílásból. A lány fura, gurgulázó sikolyokat hallat a koromtól szutykos arc láttán. Aztán megint felvisít. – Jézus Mária! – szörnyülködik Pici. – Most meg leesett! – Ó, ne. Remélem, nem esett baja – sajnálkozik Porta. – Nem hiszem – feleli Pici. Csak deréktól lefelé van bent a tankban. – Úgy fut, hogy azt hinnéd, vadmacska van a bugyijában! – Az ágyat magával vitte? – Nem, az még itt van – vihog Pici. – Remek! Majd felváltva alszunk benne! – Porta egy régi, faszerkezetű házakból álló épületsor felé irányítja a tankot. – Vigyázz, túl közel vagy! – figyelmezteti Papa. Recsegés és üvegcsörömpölés hallatszik. – A francba! – tapodja Porta a fékpedált. – Mi az? Elromlott a fék? – néz le a toronyból Papa. – Nem a fékkel van gond, hanem ezzel a szarládával! Kurvára rázza a seggét, és nekimegy minden háznak! – Olyan, mintha a házak el akarnának kapni minket! – hajít le Pici egy fél gerendát a tankról. – Pontosan! – ért vele egyet Porta. Lassítani akar, de a tank egyre gyorsabban száguld lefelé a jeges utcán. – Mintha valaki tolna minket hátulról! Lődd szét a rohadékot! – Ezek szerint gond van? – kérdezi Pici. – Hogy gond van-e? – morgolódik Papa. – Azóta gond van, hogy kitört ez a rohadt háború! – Mi lenne, ha kiszállnék, és megnézném, hogy mi a helyzet? – ajánlkozik Pici. Valójában a tankból szeretne kijutni. Kezdi veszélyben érezni magát, ami jelenthet valamit. Porta két vasbeton szerkezetű társasház közé kormányozza a Párducot. Úgy tűnik, menthetetlenül beszorultunk. – Jóságos atyaúristen! Erre meg mi szükség volt? – kiáltja kétségbeesetten Papa. – Elegem van a rombolásból – von vállat Porta. – Különben is, mint mondják, minden út Rómába vezet!

– Akkor most Rómába fogunk menni? – derül fel Pici arca. – A komcsik ott rejtették el az aranyat? – Idióta! – szólal meg Heide. – Éppolyan hülye vagy, mint amilyennek látszol! Pici épp neki akar rontani, amikor valaki kiabálni kezd egy első emeleti ablakból. Egy nagydarab fickó ingujjban, fején rohamsisakkal. Kihajol, és dühösen hadonászik. Pici reflexből felkapja a géppisztolyát, és odapörköl neki. A férfi kizuhan az ablakból, nekivágódik a tank elejének, és élettelenül lecsúszik a havas járdára. – Kiszállni! – ugrik le Papa a toronyból. – Nyomás vissza a térre! Nézzük meg, mi a helyzet odaát, mert úgy hallom, elszabadult a pokol! Teljes sebességgel nekirohanok Albertnek, aki az ellenkező irányból fordul be a sarkon található péküzlet előtt. Rekedten felordít. – Ha ezt túlélem, minden vasárnap templomba fogok járni! – nyüszíti szánalmasan. – Inkább lennék kannibál Afrikában! – Ki lő? – hasal le Porta az LMG mögé. – A szomszédok – nyargal be egy utcaseprő kocsi mögé Barcelona. A piactéren totális a zűrzavar. Kék torkolattüzek villognak minden irányban. – Keress fedezéket, az istenedet! – ordítja „Kékszájú”, amikor Gregor, nyomjelző csíkokkal a sarkában, átrohan a téren. – Mi folyik itt? – kérdezi falfehéren. Átveti magát a kerítésen, és lehuppan „Kékszájú” mellé a hóba. Arasznyira vannak egymástól, de teli torokból üvöltenek, beterítve a másikat nyállal. – Ők lőnek? – lendíti maga elé a géppisztolyát Gregor. – Igen, te barom! – fröcsögi „Kékszájú”. – Ki más? – Akkor miért nem lősz vissza? – teríti be nyállal Gregor. – Azt csinálnám, ha nem kérdezősködnél! – feleli „Kékszájú”, és kilő maga elé egy sorozatot, anélkül hogy látná, mire. – Szerinted sikerülni fog? – kérdezi Gregor olyan hangosan, hogy az egész környék visszhangzik bele. – Honnan a tökömből tudhatnám? – „Kékszájú” dühösen belelő egy kirakatba. Az üveg millió darabra hull szét, és bekapcsol a riasztó. – Betörők! – hördül fel Gregor. – Van merszük épp most, mikor a Vörös meg a német hadsereg tűzharcot vív egymással! – Fogd már be, te hülye állat! – ordít rá nyáltól csepegő képpel „Kékszájú”. Egy valahonnét leadott sorozat szétszedi a tér túlsó felén lévő ház ablakait, és kidurrantja az előtte parkoló teherautó mind a hat kerekét.

Hogy én is hozzájáruljak valamivel a fejetlenséghez, eldobok két kézigránátot. Az egyik véletlenül a teherautó vezetőfülkéjében landol. A hatás nem marad el. – Mi a fene folyik itt? – csodálkozik Pici. – Kik lőnek és kire? Hiszen most mi is oroszok vagyunk, vagy nem? A barátaik, meg minden… Két géppuska válaszol neki. – Ebből elég! – veszti el a türelmét Porta, amikor egy lövés leviszi a fejéről a sárga kürtőkalapot. – A rohadékok egy harmadik emeleti lakásban állították fel a géppuskáikat! – mutatja izgatottan Albert. – Nem úgy néznek ki, mint akik a barátaiknak tartanak minket. – Nekem most már nagyon elegem van ebből! – nyit tüzet Porta a Kalasnyikovjával. Az egész tárat az ablakba üríti. Fa- és üvegszilánkok záporoznak az utcára. Egy nagyon kövér és nagyon mérges nő jelenik meg a szétlőtt ablakban. Sárga hálóing és piros hálósapka van rajta. – Gazemberek! – visítja magából kikelve. – Ezt meg fogom fizettetni veletek az utolsó szögig! Gyáva patkányok! Miért nem mentek ki, és lövitek inkább a németeket? Ahhoz nincs merszetek, mi? – Felkap egy padlóvázát, és elhátrál, hogy nekifutásból hajítsa ki az ablakon. Balszerencséjére túl nagy lendületet vesz, és a váza őt is kirántja az ablakon. Velőtrázó sikollyal alábukik, bele egy nagy hókupacba. A váza kirepül a kezéből, és kupán találja „Kékszájú”-t, aki nyekken egyet, és kifekszik. – Tyűha! – bólogat elismerően Pici. – Telitalálat! – röhög a térdét csapkodva Porta. – Tyűha! – ismétli meg Pici. – De dühös a kicsike! – Azt meghiszem – mondja Barcelona. – Ki nem volna az, ha egy rakás őrült belőné az ablakát az éjszaka közepén? – Na de akkor nem ő géppuskázott? – kérdezi Pici. – Szerintem tévedtünk – feleli a nyakát nyújtogatva Porta. A hölgy szitkozódva kikászálódik a hókupacból. – Istenkém, milyen imádni való egy teremtés! Pont az én stílusom! A combjai közt a harmincéves háború egy röpke percnek hatna! Hé, Olga! Gyere ide, és mutasd meg nekünk, mid van! – Lőjünk a másik irányba, aztán majd meglátjuk, mi történik – javasolja vérszomjasan Gregor. Hosszú géppuskasorozat szántja keresztül a havas főteret. Az egyik golyó barázdát váj Porta bal csizmasarkába. – Au-au-au! – jajgat Albert. Egy golyó végigszántotta az arcát.

„Kékszájú” magához tér, de nem tudja, hol van. Riadtan felpattan, és portára szegezi a Naganját. – Jézus Mária! – kiált fel Porta, amikor hátrafordulva a fegyver fekete csövével találja magát szembe. Tisztán látja a huzagolását, és érzi a mögötte kilövésre váró, lekerekített 11 mm-est. – Hulla vagy! – ordítja eszelős tekintettel. Portának sikerül lebuknia, mielőtt a fegyver eldördülne. A golyó szinte súrolja a fejét. Porta szeme kifordul, csak a fehérjét látni, s a cimboránk hanyatt vágja magát a hóban. Azt állítja, hogy meghalt. – Még szép, ember! A golyó átment rajta! Még életemben nem hallottam ekkora csattanást! Tükröt kell tartsunk eléje, hogy a saját szemével is láthassa: nincs bemeneti lyuk. Csak ezután hajlandó fontolóra venni, hogy esetleg mégis életben van. Eltart neki egy darabig, mire magához tér a sokkból. – Arra emlékeztet, amikor egyszer marha nagy balhé volt BerlinWeddingben – meséli lebukva egy géppisztolysorozat elől. – Az öregem hazajön, és előveszi a hosszú hajút, merthogy az állítólag félrekacsintott. Miközben a büntetést rója kifelé kegyetlenül, észreveszi, hogy odaégett a disznóhús. Fogja, és kivágja az utcára, a járókelők közé. Azoknak persze nem tetszik, és felpofáznak, az öregem vissza, aztán rohan le, és adjál nekik! Nem telik bele sok, és a zsaruk is beszállnak, ütik-verik őt is, meg mindenki mást, aki a kezük közé kerül. A legkevésbé sem érdekli őket, hogy ki volt a kezdeményező. – Gyertek át oda! – integet Pici. Felkapja a Schmeisserét, és átlohol a téren. Golyók zümmögnek körülötte, de ez a legkevésbé sem zavarja. A tár túloldalán a Maxim géppuskát kezelő személy teljesen bevadult. Lő, mint egy megveszekedett, keresztül-kasul szabdalja a teret. Porta végigszalad az utcán, megáll egy kantin ablakánál, és belő egy egész tárral. A fegyvertűz elhallgat, a térre hátborzongató csend ereszkedik. Pici két nagy ugrással a hosszú betonlépcső tetején terem, és berúgja az ajtót. – Csukd be, te barom – mordul rá valaki. – Egy részeg banda garázdálkodik odakint! Pici rászegezi a Schmeissert. A hang tulajdonosa, egy zöld OGPU-s váll-lapot viselő százados, rémülten felkiált, és tarkóra tett kézzel lebukik egy asztal mögé. A terem közepén egy hatalmas fickó áll, 45-össel a kezében. Lövés dördül, de valahonnan más irányból. Pici azt hiszi, meghalt, de mégsem. Fe-

nyegetően körbelendíti a géppisztoly csövét. A 45-öst szorongató fickó elsápad a Schmeisser láttán, és elejti a fegyverét. A falnál álló, félig felöltözött hadtápos katonák tátott szájjal bámulják Picit és a német géppisztolyt. Egy tizedes óvatosan előrelép, és pislog néhányat, majd látva, hogy Pici tényleg ott van, megáll, és a válla közé húzza a nyakát, mint egy megszeppent teknős. A Schmeisser kattog, mint egy elszabadult körfűrész. Kék lángok csapnak ki, a falakról tenyérnyi darabokban válik le a vakolat. Fehér por pereg a padlóra. Egy apró és nagyon részeg katona ijedt cikcakkban végigszáguld a termen, átveti magát egy asztalon, és nagy döngéssel elterül a padlón. Két kezét védelmezően összekulcsolja a tarkója mögött, és riadtan felnéz, mintha ő is abban reménykedne, hogy csak képzelte az egészet. Nem képzelte. Azok, akik az asztalnál üldögélve szemlélték az eseményeket, kollektívan hátrabuknak, mintha így akarnák tudatni, hogy ez már sok nekik. A prózai igazság viszont az, hogy Pici kilőtte alóluk a székeik lábát. Az utcáról egy oszlófélben lévő gyászoló társaság merészkedik fel a lépcsőn, hogy megnézze, mi történt. Egy kis szórakozásra vágynak a tor melankóliája után. Kíváncsian betódulnak az ajtón, de elég megpillantaniuk a Schmeisser barátságtalan csövét a legrondább pasas kezében, akit valaha is láttak, hogy azonmód menekülőre is fogják. Egymást, meg a nagy riadalomban elhagyott kalapokat és kalocsnikat taposva inalnak ki az utcára. Egy nagy, nedves és Picinél is rondább kutya üget be az ajtón. Megszaglássza Picit, és megnyalja a kezét. Mintha mosolyogna. Amikor megint lövöldözni kezdenek kintről, a földre fekszik, és behunyja a szemét. Üveg csörömpöl, ablakkeret fája recseg, a falon port füstölgő lyukak keletkeznek. Amint a fegyvertűz elcsitul, a kutya kinyitja a szemét, és olyan boldogan csóválja a farkát, hogy félő, leszakad. Üvöltözés, sikítozás hallatszik, aztán megint kattogni kezdenek a gépfegyverek. Golyók sivítanak, pattognak a terem falai közt. Egy vezeték eltörik, víz önti el a helyiséget. Egy nagy, ovális tárgy pottyan Pici lába elé. A kutya megszagolja, majd gyorsan elhátrál előle. – A kazanyi Szent Szűzre! – kiált fel rémülten Pici. – Egy puskagránát, az istenit! – Egy ijedt rúgással a terem legtávolabbi sarkába küldi a lövedéket. Fülsiketítő robbanás hallatszik, aztán egy plafonig érő, vörösen izzó kazán repül feléjük. Pici és a kutya lebuknak, a kályha pedig elzúg felettük, és a kétszárnyú

ajtón át kivágódik az utcára, menekülésre késztetve a lépcső mellett rejtőzködő gyászolókat. Azt hiszik, hogy maga az eltávozott jött vissza értük a kénköves pokolból, mert nem volt elégedett a szertartással. Egy kézigránát száll be az ablakon. A tálalóasztal tetején robban. Vér fröccsen a falakra, a kantin mészárszékre hasonlít. Egy fél csizmát viselő őrmester botorkál be, és kétségbeesetten átkarolja a távozni készülő Portát. – Elvtárs! Csináljanak végre valamit, elvtárs! – könyörög félelemtől reszketve. – Csinálunk! – tépi ki magát az öleléséből Porta. –Tévedésben vannak! – kiáltja teli torokból a férfi, noha az arcuk majdnem összeér. – Mi oroszok vagyunk! Barátok! – Ezt mi is pontosan így gondoltuk! – ordítja ugyanolyan hangerővel Pici. – Mi pedig németek vagyunk, ember! – Tudom! – feleli a férfi. – A volgai dandárból! – Akkor meg miért lőnek ránk? – kérdezi Porta. – Azt hittük, ellenforradalmárok! – Nem! Nem! – tiltakozik az őrmester. – Mi csak egy hadtápegység vagyunk! Mi soha nem ártottunk senkinek! – Gyertek! – int a géppisztolyával Pici. – Vége! Tévedés volt az egész! – Tévedés? – sóhajt Papa a pusztítás láttán. – Te jóságos ég! Szépen elintézték ezt a helyet! – Az ő hibájuk – védekezik Porta. – Ők kezdtek kézigránátot dobálni! Egy bundasapkás orosz vágtat le az emeletről kezét-lábát törve. – Ejtőernyősök! Ejtőernyősök! – kiabálja páni félelmében. A lépcső közepén megbotlik, és egészen az utcáig repül. Mikor végre sikerült annyi bátorságot gyűjtenie, hogy fel merjen nézni a tócsából, amelynek a közepén fekszik, Albert koromfekete képe láttán szörnyethal. Hörög egyet, a szívéhez kap, és vége. Szó szerint halálra rémült. – Ez aztán nem semmi! – mondja elismerően Porta. – Még a végén kiderül, hogy Albert a Führer titkos szuperfegyvere! Csak odaállítjuk az ellenséggel szembe, és mind elhaláloznak a lehető legtermészetesebb módon. – Job tvoj maty! – szitkozódik egy őrmester üvegszilánkokat húzgálva ki az arcából. – És mindezt egyetlen Schmeisser művelte! Ha nem bukok le időben, kettészeltél volna ezzel a rohadt masinával! – Még én is majdnem beszartam, amikor ez a seggfej lövöldözni kezdett azzal a Schmeisserrel – ismeri el falfehér arccal egy tizedes. – Ha nem estem volna le a lépcsőn, nekem annyi lett volna! Egy ősz hajú őrmester ül egy nagy halom üveg és falicsempe tetején. A

lábszára bokától térdig felhasadt. – A lábam! A lábam! – nyögdécsel. – És azok a rohadékok meg azt ígérték, hogy a hadtápnál a hajam szála se görbülhet! Az utóbbi öt percben több lövést hallottam, mint az egész első világháború alatt! Váratlanul újabb sorozat kaszálja végig a piacteret, majd valaki idegtépő hangon rikoltozni kezd: – Húzzátok össze magatokat, disznók, mert itt jön Mihail Jakanasi! És nem egyedül jön! Az üzenet végére egy Kalasnyikovból leadott sorozat tesz pontot. – Már megint az az orosz őrült százados! – magyarázza a sápadt arcú tizedes. – Bárcsak az ördög leszánkázna a torkán egy zsák dinamittal! Nem adja fel, míg ki nem nyírt mindannyiunkat! Csak a kapcsolatainak köszönheti, hogy nem lógatták fel már régen. A „rengő disznó” az oka mindennek! – Rengő disznó? – kérdezi bambán „Kékszájú”. – Kocsonya – magyarázza a tizedes. – Az az eszelős gyűlöli a „rengő disznót”! Azt mondják, azért ölte meg a feleségét is, mert állandóan kocsonyával akarta etetni. Egy még szinte gyerekkorú katona jelenik meg, nyakán átázott, véres kötéssel. Olyan dülledt szeme van, mint egy békának. Kimerülten lerogy Porta és Pici közé. – Annyira fáj a fejem – panaszkodik. – Ez az állandó zaj! – A párkány fölé tartja a géppisztolyát, és kiürít egy százas tárat az ablakra, amely mögött az őrült századost sejti. – Hagyd! – ordít rá dühösen Papa. – Majd mi elintézzük! Egy kis nyugalmat szeretnénk végre! Egyesével, kétrét görnyedve átrohanunk az épülethez. A géppuska- és géppisztolysorozatok közt a hang fáradhatatlanul ordítozik a harmadik emelet magasságából. – Le az ellenforradalmárokkal! Halál a trockista árulókra! – Ennek az őrültnek szar van az agya helyén! – morogja dühösen Pici. Nyomjelző csíkokkal a sarkában átsprintel a téren. – Sehol sincs hiány ilyen zászlólengető idiótákban – igazítja meg magán a felszerelését Porta. – Fülükből-seggükből nemzetiszínű lobogó lóg, hogy mindenki láthassa, mennyire imádják a tetves hazájukat! Zajosan, egymás fején landolva egy mély gödörben kötünk ki. Itt legalább fedezékben vagyunk. – Ez az első ilyen melód? – kérdezi széles vigyorral „Kékszájú”. – Dolgoztál valaha zsarukkal?

– Inkább úgy mondanám, hogy ők dolgoztak velem – feleli Porta. – Mikor letartóztattak. – Nem is tudod, mit vesztettél – küld fel „Kékszájú” néhány golyót a Tokarevjéből a harmadikra. – Jól ismerem a fajtáját. A műsor majdnem mindig ugyanúgy végződik. Lövöldöznek, míg meg nem unják, aztán a szájukba veszik a puska csövét, és a ravaszra lépnek a nagylábujjukkal! – Amivel nem is olyan könnyű rendesen meghúzni – teszi hozzá tudálékosan Porta. – Általában nem is jön össze nekik, és a továbbiakban kénytelenek fél kókusszal élni. – Pontosan! – vihog „Kékszájú”. – Meg diétázni egész hátralevő szaros életükben. Se disznóhús, se blini! – Le Trockijjal! – hallatszik a lépcső tetejéről. A százados berendezkedett a lépcsőház védelmére. Nem is jutunk tovább az első lépcsőfordulónál az elkövetkező egy órában. – Egy egész hadtestre való lőszere van – motyogja Porta. A falhoz lapul, amikor egy sortűz szétszaggatja a közeli lakásajtót. – Mi vagyunk a hülyék, hogy foglalkozunk vele – mondja Papa a komisszárnak. – Tovább kellett volna állnunk! Ez tiszta őrület! A helyzet teljesen elfajul. Százharmincegy felhergelt német és orosz katona lövi az épületet, amit egy őrült százados az utolsó csatája helyszínéül választott. – Felkapcsolta a villanyt! – visítja a dülledt szemű tizedes. – Tűnjünk innen! Felkapcsolta a villanyt! – Most végünk! – állapítja meg ijedten „Kékszájú”. Megpróbál lehátrálni a lépcsőn, de a százados néhány sorozattal beszorítja a sarokba. – Ha ügyesen csinálja, most mindannyiunkat leszedhet – mondja még mindig a falnak lapulva Porta. – Lőjétek ki az égőt! – ordítja Pici. Huszonegy automata irányul a legfelső emelte plafonján, az akna felett világító lámpára. A filmeken elég egyetlen jól irányzott lövés, de a való világban nem ilyen egyszerű. Ellövünk néhány száz töltényt, de a lámpa még mindig vígan ontja sugarait. A záporozó vakolat keltette porfelhőben abszolút biztonságban érzi magát. A fojtogató korditfüst is neki kedvez. – Tiszta hülyék vagyunk araszol Papa a pince felé. – A lámpát! – visítja megállás nélkül a gülüszemű. – A rohadék lát minket! – Csak kerüljön a kezem közé! Majd adok én neki lámpát! – fogadkozik egy őrmester. Egy beszorult töltényt piszkálgat. – Le kell csillapítsuk azt a barmot, hogy kicsalhassuk – vedlik át

„pszichopatává” Pici. Papa elérte a pincelejárót és a mellette levő biztosítékdobozt, amit eddig egyikünk se vett észre. Kinyitja az ajtaját, és kicsavarja a biztosítékokat. – Azta! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? – csodálkozik saját magán Porta. – Ezt teszi a sereg az emberrel! Miért csináld egyszerűen, ha lehet nehezebben is? A biztosítékdoboz nagyot durran, és szikrák csapnak ki belőle. A fiatal tizedes felvisít, és kis híján legurul a lépcsőn. Azt hiszi, kézigránátokat dobálnak. Hisztérikus sorozatok záporoznak fentről a lépcsőre. Kész csoda, hogy még áll a korlát. Huszonegy géppisztoly csöve irányul az őrült századosra. Torkolattüzek villognak a lépcsőház sötétjében. Pokoli a zaj. Egy súlyos test fordul le a harmadik emeletről, magával rántva a korlátot is. Émelyítő csattanás következik, és forró vér spriccel az arcunkba. – Most belőle lett „rengő disznó” – jegyzi meg kaján vigyorral Pici. Feláll, és a vállára veti a géppisztolyt. – Vigyétek ki innen! – parancsolja a komisszár. A téren kisebb tömeg gyűlt egybe. A gyászolók is visszajöttek, és magukkal hozták a gyerekeiket is. Az apák a nyakukba ültetik a porontyaikat, hogy azok is láthassák a hullát, mikor a katonák kihozzák. Hangos üdvrivalgás fogadja őket. Visszamegyünk az oroszokkal a szétlőtt kantinba. Porta a konyhában egy egész kondérnyi borscsra bukkan. Hozzáad még ezt-azt, hogy feldobja, ínycsiklandozó illatokat varázsolva az étkezde légterébe. Később elhúz egy őrmesterrel élelmet vételezni. Parázs vita kerekedik néhány láda ürükolbász miatt, amit a raktáros csak rekvirálójegy ellenében hajlandó átadni. A komisszár szíves örömest ír neki egyet, mindenféle pecsétekkel ellátva. Az őrmestert most már nem terheli felelősség, Porta azt hozhat el, amit csak akar. Amikor két kosár tojást is magáévá akar tenni, Papa hevesen tiltakozni kezd. A lelki szemeivel már látja, mi fog történni a tojásokkal a tankban. – Te aztán teljesen reménytelen eset vagy! – háborog Porta. – Várd csak meg, hogy görög muszakát készítsek neked! Akkor majd örülni fogsz, hogy tojást is hoztam! – Nem tojásgyümölcsöt használsz? Aubergine sautée? – kérdezi döbbenten a Légiós. – Még sose hallottam olyant, hogy valaki tojással készítse a muszakát! – Sok mindent nem hallottál, míg az arabok seggét lődözted a

sivatagban! – veti oda gúnyosan Porta. – ha azt mondom, hogy tojásból készítek muszakát, akkor tojásból is fogom készíteni! Már csak némi darált marhahús, és néhány hagyma meg paradicsom kell. A vaj már megvan! Papa feladja, de kiköti, hogy Portának kell kitakarítania a tankot, ha a tojás összetörik. Pici egy hadtápossal vitatkozik. Az őrmester először bokánrúgja, aztán térden vágja egy vaskos bottal. Pici erre V-t mutat neki az ujjaival – testközelből. Az őrmester visítva a szeméhez kap, aztán teljes sebességgel nekirohan egy falnak, amit nem lát. – Őrült egy bagázs, ezek a ruszkik! – ül vissza Pici a kártyaasztalhoz. Felmarkolja a lapokat, amelyeket Porta osztott ki neki, és mielőtt még megnézné őket, csókot lehel rájuk. – Hozzatok sok pénzt Picinek!

A gyűlölet a háború legfontosabb kelléke, a jó katona legerősebb energiaforrása. Ha nem gyűlölsz tiszta szívből, nem leszel képes embert ölni.. Sven Hassel

– Végünk van! – kiáltotta az őrmester az úttorlasz láttán. – Forduljon vissza! – parancsolta az őrnagy. Zubbonya bal ujja üresen lengett a langyos szélben. – Nem merek, uram – felelte a sofőr. – Ha megpróbálok lelépni, ezek agyonlőnek minket. Az őrnagy a pisztolyáért nyúlt, készen rá, hogy kiugorjon a Kübelből. Az autó lefékezett. Géppuskatűz tépte fel előtte és mögötte a száraz földet. A sofőr és az őrmester kiugrottak és felemelték a kezüket. Öt orosz jött ki az erdőből. – Elvtársak! – kiabált nekik az őrmester egy fehér zsebkendőt lobogtatva. A következő pillanatban arcra bukott a földút porában. A sofőr megpróbált elmenekülni, de egy sorozat őt is leterítette. Torkolattüzek villogtak, és az őrnagy kivágódott a Kübelből. Az arca beszakadt, a mellkasát feltépték a lövedékek. Három sebesült is utazott az autóval; nekik is meg kellett halniuk. – Job tvoj maty! – nevetett a legfiatalabbik orosz katona, miközben benzint locsoltak az autóra. Amikor a kanna kiürült, az őrmester behajított egy kézigránátot. A Kübel lobogó fáklyává változott. Az oroszok egy darabig elnézték, aztán hátat fordítottak neki, és visszasétáltak az erdőbe. – Germanija kaput – vigyorodott el a tizedes, és rágyújtott egy papiroszira.

A VLAGYIMIRI BÖRTÖN

A százados, aki termetét és arcát tekintve inkább Neander-völgyi, mint orosz, nekilendít minket az őrszoba falának. – Propuszk! – tartja követelőző rendőrmarkát. Miközben ezt teszi, a nyelve hirtelen kiugrik a szájából, s torkából különös, gurgulázó hangok törnek fel. – Jöjj, halál, jöjj hát… – hümmögi a Légiós. A padlóra engedi a halott férfit, és letekeri a nyakáról a fojtóhurkot. Papa lohol oda hozzánk. Csendben átmászunk a falon, hogy hátulról lepjük meg az őröket. Amint sikerül kiiktatni őket, Igor felfeszíti a kábeldobozt, és elvágja a vezetékeket. A vlagyimiri börtönt elszigeteltük a külvilágtól. A személyzeti szálláshely következik. Pici, totálisan beleélve magát a rendőri szerepbe, bekiabál az ajtón: – Jöjjenek ki felemelt kézzel! – Idióta! Ez nem a mi szövegünk! – szólja le Porta. – Ezt nem a rablók mondják az OGPU-nak, hanem az OGPU a rablóknak! Pici nem zavartatja magát. Mióta orosz rendőrnek van öltözve, mintha kicserélték volna. – Jöjjenek elő! – üvölti dupla hangerővel. – Kifelé, vagy szétlövöm a fejüket! – Megőrültél? Még jó, hogy nem a saját fejedbe kértél golyót. – Barcelona berúgja az ajtót. – Ez furcsa! – Mi furcsa? – kérdezi Papa. – Nincs itt egy lélek se – csodálkozik Barcelona. – Úgy érted, nem jó helyre jöttünk? – kap a szívéhez Porta. – Ki van csukva – nyomul előre Igor. – Belöktem nekik egy kézigránátot az ablakon. Alszanak, mint egy csecsemő. – Tényleg – néz be a pult mögé Porta. – Hogy hortyognak, öcsém! Elég rájuk néznem, és én is mindjárt elalszok! Hangosan ásít, és belezuhan egy öblös karosszékbe. – Kifelé! Mindenki kifelé! – tuszkol ki minket Igor. – A gáz még nem oszlott szét! Porta zárja a sort. Úgy ringatózik és fújtat, mint egy bálna. – Hol vannak a gázfiolák? – kérdezi a komisszár. Úgy jön végig a börtön folyosóján, kezében a Nagannal, mint egy második Trockij.

– Itt! – tol Pici eléje egy tálalókocsit tele fiolákkal. – El ne törjétek! – figyelmeztet minket a komisszár. – Ez a gáz gyorsabban hat, mint egy vasdorong! – Igen, észrevettük – feleli bárgyú vigyorral Porta. – Még mindig úgy érzem magam, mint Hófehérke az üvegkoporsóban! – Nem tetszik ez nekem – dünnyög Barcelona. – Arra gondoltatok már, mit fognak művelni velünk ezért, ha elkapnak? – Mindazt, amit a cenzorok a horrorfilmekből kivágnak – röhög fel Porta. Egy katonanő rohan elő a konyhából. A kezében Tokarev. Igor eléje ugrik, és a szeme közé nyomja a Nagant. Éles csattanás hallatszik, s a nő fejéből vér és agyvelő kenődik a falra. A börtön déli szárnya felől két smasszer tűnik fel. Igor és a Nagan láttán megtorpannak. – A nép ellensége volt – rúg bele Igor megvetően a holttestbe. A smasszerek bólintanak, és szó nélkül elhúznak. Már megtanulták, hogy a vlagyimiri börtönben a legjobb nem látni és nem kérdezni. Az emberi élet különben sem érték errefelé. A két teherautónk begördül a börtönudvarra az egyik T–34-es kíséretében. – Tegyétek fel a gázmaszkot! – parancsolja feszült hangon a komisszár. – Tartsátok magatokon, bármi is történjen! – Nem mérgező? – aggódik Papa. – Ne aggódj! – neveti ki Igor. – Nem mérgez jobban, mint az ólom! – Gyerünk – ragadja karon Portát a komisszár. Porta nekimegy egy ajtófélfának. – Mi a fene? – kiált fel, és akkorát ásít, mint egy ló. – Mi folyik itt? A francba! Hol vagyok? – Nekitámaszkodik az ajtónak, és megpróbálja felidézni magának, mi is történt vele az elmúlt percekben. – Térj már magadhoz! – türelmetlenkedik a lyuksógora. – Még ki kell nyitnod a páncéltermet! Azt mondtad, mackóstanonc voltál, és nincs az a páncélajtó, ami akadályt jelenthet neked. – Pontosan! – motyogja álmosan Porta. Rogyadozó léptekkel megindul lefelé a lépcsőn. „Kékszájú” két hatalmas kulcscsomóval követi. Esküszik, hogy az egyiken rajta van a páncélajtó kulcsa is. – Biztos vagy benne? – kétkedik „Kurvapecér”. – Nem ez lenne az első tévedésed! – Garantálom, hogy az egyik találni fog! – feleli sértődötten

„Kékszájú”. Zajosan megcsörgeti a kulcscsomókat, mintha ez bármit is bizonyítana. –Egy is elég lesz – mondja neki Porta. Fáradtan nekitámasztja a homlokát az ajtónak, és beles a kulcslyukba. Persze semmit sem lát. Egyenként kipróbálja a kulcsokat. Egyik sem talál. „Kékszájú” savanyú képet vág, és motyog valami olyasmit, hogy bizonyára nem a megfelelő helyen tárolták a kulcsokat, meg hogy a gáz és az agyműködés… – Tudhattam volna! – kiáltja csalódottan „Kurvapecér”. – A legutóbb, mikor tévedtél, fogfájásra hivatkoztál. Most meg az idegeid, mi? – Az egész börtön alszik – jelenti Pici. Elégedett képpel ugrál lefelé a lépcsőn. A gázmaszkot a kezében lóbálja. – Basszus, senkit se láttam még ilyen gyorsan kifeküdni! Ezzel a rohadt gázzal egy perc alatt véget lehetne vetni a háborúnak! De bírnám látni, hogy Adolf meg Sztálin kulijai úgy alszanak egymás karjai közt, mint csecsemők az anyjuk karján! – Sajnos, csak zárt helyiségben hat – jegyzi meg a komisszár. – Különben már rég csicsikálni küldtük volna az egész német hadsereget! Papa jön le a pincébe. Nagyon fel van dúlva. – Nem gondoljátok, hogy ebből még nagy baj lesz? – áll meg szétvetett lábbal a szoba közepén. – Csak kinyitom, gyorsan meggazdagszunk, és már húzhatunk is innen! – biztatja Porta. – Meddig fog tartani? – türelmetlenkedik a komisszár. – Szorít az idő. Már csak annyi gáz maradt, hogy még egyszer aludni küldjük őket, aztán kész! – Miért nem nyírjuk inkább ki őket? – nyúl készségesen a Naganjáért Igor. – Nem unod még a gyilkolást? A helyedben mér régen hányingerem lenne saját magamtól! – veti oda a komisszár. Igor közönyösen vállat von, és visszateszi a Nagant a tokjába. Miután egy félóráig eredménytelenül piszkálta a zárat, Porta csüggedten leül. – Meg tudom csinálni – jelenti ki. – Nem ez itt a kérdés! – Akkor légy oly jó, és áruld el nekünk is, hogy mi a kérdés – mondja neki maró gúnnyal a komisszár. – Meghalok a kíváncsiságtól. – Stresszhelyzetben a jobb szeme magától rángatózni kezd. Úgy csukódik és nyílik, mintha zsinóron rángatnák. Ez a kis testi hiba számos hölggyel kontaktusba hozta az évek során, sok felháborodott pillantást is kiváltott azok részéről, akik nem hívei a kapcsolatteremtés eme módjának. A

komisszár jobb szeme szinte csattog a folyamatos pislogástól, pedig sehol egy csinos lány a közelben. – Pontosabban kérdése – javítja ki magát Porta. – Idő kérdése – teszi hozzá a lényeget. – Idő? – suttogja a komisszár, s a szemhéja úgy jár, hogy senkit se lepne meg, ha a szeme kiesne és pattogva elgurulna. – Igen! Idő kérdése! – erőltet mosolyt a képére Porta. Törökülésben letelepszik a páncélajtó elé. – Vagyis több időre lesz szükséged – rogy le egy székre a komisszár. – Mennyi időre? Porta számolni kezd az ujjain. Mikor már azt hinnénk, hogy a lábujjait is igénybe fogja venni, megszólal: – Ez egy nagyon intelligens páncélterem, amivel itt dolgunk van! A fickó, aki megszülte, nem komálhatta a mackósokat. Egy különleges ajtó. Teljesen más! – Tűnődve megkopogtatja a föléje tornyosuló ajtót. – Az acél is más! Egy igazi nagyágyú ez az ajtó. Biztosan zsidó volt, aki kitalálta! – Köszönöm! – hajt fejet gúnyosan mosolyogva a komisszár. – Úgy látom, nem lettem mindenbe beavatva – teszi fel a bundasapkáját Papa. – Kellett Portára hallgatnom! Ez nem igaz. Kész vagyok. – Mondd meg nekünk, de őszintén – hajol Porta fölé Gregor. – Mennyire szar a helyzet? Porta morog valamit, majd Gregor kérdő tekintetétől hajtva hozzáteszi: – Eléggé. – És az mit jelent? – érdeklődik Gregor. – Azt, hogy nagyon szar! – Porta bánatában rágyújt egy cigarettára. – Szarabb, mint a legrondább, legbüdösebb szar, amit valaha is kinyomtál magadból! – Na és mennyi ideig tart kinyitni? – kérdezi idegesen pöfékelve a komisszár. Porta megint számolni kezd az ujjain. – Egész éjszaka, meg még holnap délelőtt is – feleli szomorúan, és mutatja a tenyerei közt az időt, mint ahogy a horgász mutatja a halat, amelyik elúszott. – Nagyszerű! – robban ki a székből a komisszár. – Akkor rengeteg időnk lesz városnézésre, nem igaz? Porta csúnyán megbámulja. – Elárulom neked, hogy én se vagyok boldogabb, mint te. Ne felejts el, hogy ez egy kibaszott szovjet páncélterem, amit szovjetek gyártottak. A

németek sose csinálnának ilyen durvát! – Na, ide süss! – áll eléje Barcelona. – Azt mondod, hogy kihámozzam a lényeget, hogy záros határidőn belül meg tudod csinálni? – Azt mondom hát! Nincs az a zár a világon, amin ne tudnék átjutni, de azt nem mondtam, hogy maguktól nyílnak ki előttem. Jó munkához idő kell. Mikor Egonnak, a legjobb berlini lakatosnak dolgoztam, nem volt olyan zár, ami ne adta volna meg magát nekünk. Még a zsaruk is minket kértek meg, ha be akartak jutni valahova, és mondhatom, nagy tiszteletnek örvendtünk! Nézzétek azt a rengeteg tárcsát! Szerintetek így kell kinéznie egy normális tárcsának? Olyanok, mintha egy lezuhant repülőből emelték volna ki őket! A komisszár türelmetlenül járkál fel-alá, nyolcasokat írva le a pincehelyiség padlóján. – Csak álmodom az egészet – csipkedi a fülét. – Igen, csak álmodom! Egy kórházban fekszem a műtőben, elaltatva, és most akarják amputálni mindkét lábamat! – Teljes erőből belerúg az ajtóba, és elfintorodik a fájdalomtól. – Remélem, hogy igaz, mert ennél még az is jobb lenne! – Engem nem érdekel, hogy mit csináltok ezzel az ajtóval – mormogja Papa szája sarkában az ezüstfedelű pipával –, csak időben húzzunk el innen. Ne mondjátok, hogy ez olyan nagy kérés! – Ez a meló nem nekünk való – legyint lemondóan Pici. – Ha rám hallgattok, itt hagyjuk ezt a francos helyet, és keresünk egy rendes bankot. Bemegyünk a gitárokkal, beseperjük a lóvét, és illa berek! Még egy hülye is meg tudná csinálni. Ismertem egy kishapsit, aki tizenkét évesen rabolt ki egy bankot. Meg kellett várják, hogy betöltse a tizenhatot, hogy falhoz állíthassák! – Na és hol költenéd el azt a sok rubelt, amit a bankból szereztél? – kérdezi tőle Porta. – Rubelt? Miféle rubelt? – pislog Pici. – Azt, amit a bankból szereztél – feleli gúnyosan Porta. – Ugye nem hiszed azt, hogy az orosz bankokban dollárkötegektől dagadnak a széfek? A rubellel kitörölhetnéd a segged, bár még arra se a legjobb! – Még egy óra, és a gáz hatása megszűnik – tájékoztatja a komisszár. – Bízzatok bennem! Ez a rohadt, szaros lakat hamarosan megtudja, hogy kicsoda Joseph Porta káplár! – Előhúzza a zsebéből a vodkásüveget, és harmadára csökkenti a tartalmát. – Biztos vagy benne, hogy ki tudod nyitni ezt az átkozott ajtót? – kérdezi a komisszár egy inkvizítor hangján. – Mondtam, hogy igen! – feleli bosszúsan Porta.

– Még ebben az évszázadban? – folytatja a komisszár. – Hogy úgy intézzem a dolgaimat! – Most meg mit kötekedsz? Inkább segíts! Fényre van szükségem. Rengeteg fényre. Úgy sokkal könnyebben fog menni. – Ebben biztos vagyok. – A komisszár az ajtóra irányítja a kézireflektor fényét. Porta vesz néhány mély lélegzetet, hogy megnyugtassa az idegeit, aztán a sarkára ül, mint egy reggelizni készülő inka harcos. – Egy ilyen zárnak normális esetben az első fingásra ki kellene nyílnia – állítja szakértő képpel. – Akkor fingjál rá! – ajánlja Gregor. – A rohadék elvette az önbizalmamat! – panaszkodik Porta. Igor üget le a lépcsőn Nagannal a kezében. – Egy őrmester picsa az OGPU-t akarta hívni a telefonon – magyarázza. – Kinyírtam, aztán szétvertem a telefont. Úgy látszik, mégse vágtunk el minden vezetéket. A komisszár összepréseli az ajkait, magába fojtva a véleményét. – Sikerült beszélnie az OGPU-val? – aggódik Barcelona. – Aligha. A háta mögött álltam, amikor felvette a kagylót. A falra kentem az agyát. – Mondták már neked, hogy mekkora egy tetű állat vagy? – méri végig megvetően Papa. – Te vagy az első – feleli kaján vigyorral Igor. Porta az ajtóhoz hajol. Hegyes orra a zárat súrolja. – Ha úgy állsz, nem tudok odavilágítani – tiltakozik a komisszár. Porta jobb szeme a kulcslyukra tapad. – Anyádat! – köp mérgesen Porta az ajtóra. – Képzeljétek el, mekkora munkanélküliség lenne, ha minden zár ilyen bonyolult volna! – Munkanélküliség? – csodálkozik „Kurvapecér”. Letérdel Porta mellé, hogy átvegye a lámpát a komisszártól. – Hát nem érted? A bankrablók meg a betörők fel kellene adják a szakmájukat, és a zsaruk is becsukhatnák a vagyon elleni részlegeiket! Egy gyémánthegyű fúróra van szükségem, az biztosan át fogja vinni ezt a szar fémet! – Nesze – nyomja a kezébe „Kékszájú”. – Most kicsinálom! – jelenti ki elszántan Porta, és nekiveselkedik a zárnak. A fúró csikorog, majd megcsúszik, mint a selejtes kréta az iskolai táblán. Meg se karcolta az acélt. – Menni fog. Ne izgulj – veregeti meg Porta vállát Igor.

Porta harciasan megtámadja a kulcslyukat egy vékony izével. Egy darabig ádázul hadakozik vele, aztán feladja. – A francba! – motyogja megtörten. – Én tényleg jó vagyok a kasszafúrásban, de ez az ajtó még rajtam is kifog! – Ha elkapnak minket – vigyorog Gregor –, könyvet írhatunk róla. Mit szólnátok például ehhez a címhez: Aranyér’ Szibériába! – Hű, de vicces vagy – mordul rá Porta. – Mindjárt meghalok a röhögéstől! – Savat? – próbál segíteni a komisszár. – Van egy üveggel, és itt egy fecskendő is. – Miért ne? – von vállat Porta. Belenyom egy egész üveggel a zárba. A sav tíz percig sziszeg és bugyborékol. Még a komisszár egyenruhájára is jut belőle egy-két csepp; egészen a bőréig eszi magát – a zárral viszont semmi sem történik. – Egérhúgy – rúgja fel az üres üveget Porta. – Ne hozzak egy fűrészt? – ajánlkozik „Kékszájú”. – Ha testmozgásra van szükséged – sziszegi Porta –, fűrészelj, amennyit csak akarsz. De ha arra akarsz rávenni, hogy fűrésszel essek neki egy páncélajtónak, akkor felejts el. – Én nem értem – rúg bele az ajtóba Pici. – Ha ennyire kurva nehéz betörni ebbe a páncélterembe, miért nem rabolunk ki inkább egy kolbászgyárat? Sokkal könnyebb lenne. – Egy húsüzemet? – néz rá Porta. – Igen! – bólogat lelkesen Pici. – Ismerek két fickót, akik ebből élnek! – Ennyire éhesek lennének? – tűnődik Gregor. – Dehogy, te hülye! Aznap mennek be, mikor a rabszolgák felveszik a zsoldjukat. Csendben belopóznak az irodába, és felmarkolják a lét, és szevasz! Könnyű, mint nagyot szarni zaba után! – És ha csekkel fizetik őket? Az elég gyakori manapság – mosolyog minden keserűsége ellenére Porta. – Akkor beváltjuk a bankban! – vágja rá Pici. – Próbáld meg, és egész életedben bánni fogod! Felkap egy szerszámot, és komplikált dolgokat művel a zárral, de hasztalan. – Nem megy – rázza meg a fejét. – Megint fúrnom kell. Ezt hívják a szakmában trükkös doboznak. – Trükkösnek? Miért? – kíváncsiskodik Papa. – Azért, mert csapdákat helyeztek el benne – kopogtatja meg egy orvos mozdulataival a páncélajtót. – Vagy elkerülöd őket, vagy nagyot szopsz,

mert legalább tíz, kurva vastag acélrúd fog kilőni a falból, és úgy lezárja neked az ajtót, hogy azt többé senki ki nem nyitja. Ezután már csak egyetlen ember juthat be az aranyhoz; az a szemét, aki ezt a páncéltermet megépítette. – Akkor meg mér’ nem hoztuk őt is magunkkal? – méltatlankodik az ostobaságunkon Pici. – Még ha itt is lenne, szart se érnénk vele – feleli Porta. – Ha azok az acélrudak kijöttek, egy spéci gépre van szükség, amivel meg lehet bontani a falat. Az meg baromi ormótlan egy valami, van néhány tonna, szóval az ember nem mászkál csak úgy vele a hóna alatt. – Ígéretesen hangzik – nyög fel a komisszár. – Idő van! A kulcsos fiúknak gázra van szükségük. Gyerünk, adjatok nekik még! – Nem nyomjuk be nekik az egészet? – kérdezi „Kékszájú”. – Hogy örökre elaludjanak? – Ami azt illeti, igen humánus módja a halálnak – ismeri el a komisszár. – Aludni mindenki szeret! – Az átkozott! – szidja Porta az ajtót. Felkap egy szerszámot, és úgy megszorongatja, hogy belesajdul a tenyere. – Ismerem az összes szakmai fogást, a legősibbektől a legmodernebbekig, és Egonnal mindet ki is próbáltam! Adjátok ide azt az elektronikus hallgatót! – Felteszi a sztetoszkópot, és egy szívműtétre készülő világhírű sebészprofesszor képével forgatni kezdi a tárcsákat. Egy idő után letépi a fejéről a fejhallgatót, és a falhoz vágja. – Valaki jön! –néz fel a lépcsőn Gregor. – Csak én böfögtem – legyint Porta. – Nem, valaki tényleg jön – motyogja a komisszár. Felemeli a Kalasnyikovját a földről. – Pofa be, mert gondolkozom! Ha valaki jön, lőjétek le, és kész! Nekem csendre és nyugalomra van szükségem! – mondja hisztérikusan Porta. – Nekünk is – teszi hozzá a komisszár. A falhoz lapul a Kalasnyikovval. – Talán mégse kéne rögtön lelőni őket – jegyzi meg Pici. – Azt hallottam, hogy isten helytartóit mosolyogva illik fogadni! – Na és ki az isten? – akarja tudni „Kékszájú”. – Attól függ, hol van az ember, mikor vigyorog – feleli Pici. – Errefelé szerintem Sztálin bá’, vagy nem? – Felmegyek, és elbeszélgetek azzal a helytartóval – fakad szibériai mosolyra Igor. – Ti meg addig nyissátok ki ezt a rohadt ajtót! – Döntöttem! Ha a finom módszerek nem segítenek, jöjjenek a brutálisabbak! Nem fogom hagyni, hogy ez a szar kifogjon rajtam!

– Nagyon helyes! – bólint a komisszár. – Csak mondd, hogy mit csináljak. Porta tűnődve ránéz. – Hogy mit? Főzz egy jó erős kávét. Kitisztítja az ember fejét! – Őszintén szólva nem tudom, hogy tényleg olyan jó-e gazdagnak lenni – vakargatja meg a fejét Barcelona. – Mert mi van, ha nem is annyira izgalmas király meg mindennek lenni a saját kis, külön bejáratú, Haiti melletti szigeteden? – Oxigénpalackot és hegesztőkészüléket! – követeli Porta. A láng sziszeg, szikrák szállnak, de ennél több nem történik. Porta hamarosan ezt is feladja. Az eredmény kb. annyi, mintha egy életlen konyhakéssel próbált volna meg lyukat vágni rajta. Albert behátrál a T–34-essel, és a vontatókábeleket az ajtóból kiálló kampókra akasztjuk. Bízunk benne, hogy így majd sikerülni fog meglazítani a zsanérokat. Ehelyett a kábelek elpattannak, és mint egy megvadult óriáspolip karjai, iszonyatos pusztítást végeznek a szobában. Megint megpróbáljuk, ezúttal háromszor annyi kábellel. A tank alig bír megmozdulni, aztán a kampók kiszakadnak az ajtóból. Kiábrándultan leülünk kávét inni. – Én finomabb kávét főztem volna – fintorog Porta a kávézacc láttán. – Szárított tehénszarból! – Felkel, fog egy köteg dinamitot, és kidekorálja a páncélajtót rudakkal. – Gondolod, hogy ez segíteni fog? – kérdezi vadul rángatózó jobb szemmel a komisszár. – Ha nem vonulunk fedezékbe, mindenképpen – bólogat Porta. – Többé nem lesz gondunk ezzel az ajtóval. A robbanás majdnem megsüketít minket, az ajtó azonban rendületlenül áll. Csak egy nagy fekete folt jelzi, hogy bombatámadást intéztünk ellene. – Túl gyengédek voltunk vele – állapítja meg Porta. – Na de majd most! Nitroglicerint ide, meg még egy adag dinamitot! Ettől muszáj lesz neki jobb belátásra térnie! Az első robbanás papírzacskó-pukkasztás volt ehhez képest. A pince úgy néz ki, mint egy széthasadt dinnye. Átmászunk a romos falmaradványokon, hogy megkaparintsuk az aranyat, de akadályba ütközünk. A füst lassan szétoszlik, és a páncélajtó ott van mögötte, sértetlenül. – Ezt nem tűrhetem el! Még egy ajtótól sem! – őrjöng Porta. – A becsületem forog kockán! Majd én megmutatom neki, hogy ki itt isten kegyelméből a káplár! – Csinálj már vele valamit, az isten szerelmére! – kéri téglaport köhögve

a komisszár. – Mielőbb el kell tűnnünk innen! – Portára néz rángatózó szemével, és felköhög egy féltéglányi port. – Ebből még nagy baj lesz – vonul vissza a lépcsőn Papa. – Remélem is! – Porta plasztikot tapaszt az ajtó minden egyes négyzetcentiméterére. A gyutacsokat most is Pici harapja rá a drótokra nagy buzgalommal. – Szerintem jobb lenne, ha most mindenki elpucolna innen – javasolja Porta, mikor elkészültek. – Nagy lesz itt a kavarodás, ha ez eldurran! Feszülten várunk odakint. Porta kihátrál a pincéből, mindkét kezében egy-egy dróttal. – Mindenki elbújt? – kérdezi Porta. – Mert ez most kurva nagyot fog durranni! – Robbantsd már szét azt a szart! – kiáltja a komisszár. – Óhajod parancs! – motyogja Porta, és összeérinti a két vezetéket. A robbanás olyan hangos, hogy egyikünk se talál rá szavakat. Bömbölve vágódik ki a pincelejáróból, olyan erővel, hogy az udvar másik végében találjuk magunkat. Valaki egyenesen beszáll az őrszoba ajtaján, az alvó börtönőrök közé. Összevakarjuk magunkat, s amint lehet, rohanunk le a pincébe, hogy megnézzük, mi a helyzet. A komisszár sírva fakad az érintetlen páncélajtó láttán. – A löveg! – jelenti ki halálos elszántsággal Porta, és Picivel a sarkában már üget is a Párduchoz. – Ami azt illeti, szépen eltakarítottunk az útból minden egyéb akadályt – állapítja meg Papa, és szétrúgja az egyetlen még épen álló falrészt. A Párduc átcsikorog az udvaron, át a romokon, és meg sem áll a pincéig. Porta feje jelenik meg a vezetőnyílásban. – Jobb lesz, ha fedezéket kerestek! Az ajtónak meg ajánlom, hogy szorítsa össze a segge lyukát, különben beszarik! A hosszú ágyúcső leereszkedik, és fenyegetően az ajtóra mered. Betapasztjuk a fülünket, és várjuk a mennydörgést. Egy nagy „bumm” hallatszik, és hirtelen minden vérvörös lesz. Egymásra nézünk, és nem akarunk hinni a szemünknek. Élő szürrealista festményekké váltunk. Bekövetkezett az, amitől Papa annyira tartott: Pici tévedésből a markert töltötte be. – Húgyagyú, részeges disznó! – ordítja Papa az arcát törölgetve. – Egyszer még megfojtom ezt a pofátlan szociáldemokrata barmot! – rúg fel a komisszár dühében egy vétlen vedret. – Nyugalom, fiúk! – kukkant elő a tank oldalából Pici. – Mindenki

hibázhat! Mindjárt szerzek nektek néhány doboz hígítót, hogy megint emberszabásúak legyetek, mint azelőtt! – Új egyenruhákra lesz szükségünk – mondja piros festéktől csepegve „Kékszájú”. – Ennyire vörös még a Szovjetunióban se lehet az ember! – Hátra mindenki! – rikoltja Porta a toronyból. – Odapörkölünk neki még egyet! – Csak nehogy ez is marker legyen, az isten szerelmére! Az S-akna keltette légnyomás leírhatatlan. Mintha egy óriási marok ragadná meg a beleinket, hogy azoknál fogva odébb lökjön minket. Miután a por leülepedett, szemügyre vesszük az ajtót. Hihetetlen, de egy aprócska lyuk ásítozik rajta! – Elkaptuk! – kiáltja örömittasan Porta a toronyból. A lyukból kékesszürke füst szivárog. – Mi ez a füst? – kérdezi riadtan Papa. Rémült csend szakad a pincére. Úgy bámuljuk a füstölgő lyukat, mint akiket megbabonáztak. – El tud égni az arany? – kérdezi a fekete arcát takaró vörös maszk mögül Albert. A komisszár három öles lépéssel az ajtónál terem, és benéz a lyukon. – A francba! Az a rohadt német gránát tüzet csinált odabent! Vizet! Gyorsan! Egymást taposva rohanunk fel a lépcsőn vízért. – Itt van! – vágtat oda Pici egy tömlővel, amit a fal mellett talált. Mikor „Kurvapecér” kinyitja a vízcsapot, a nyomás hátralöki Picit, a víz pedig bemos minket a sarkokba. Végül csak sikerül betörni a szilaj tömlőt és a lyukra irányítani a vízsugarat. – Pörköljetek oda neki még vagy kétszer – javasolja a komisszár. Portáék leadnak még két lövést. Az egész börtön recseg-ropog. Hosszú percekig teljesen süketek vagyunk; a dobhártyánk úgy lüktet, mintha ki akarna szakadni. – Lefogadom, hogy mi vagyunk az elsők a történelemben, akik tankot használtak konzervnyitónak! – ugrik le Porta nevetve a Párducról. – Menjünk be, és nézzük meg, mink van – dörzsöli össze a tenyerét a komisszár. A páncélajtó úgy néz ki, mint egy lefejtett banánhéj. Porta megáll, hogy megnézze magának a zárat. – Igen, teljesen más – dünnyögi. – Még sose láttam ilyent! – Jézus Mária! – suttogja megilletődve Pici a robbanások következtében a földön heverő aranytömbök láttán. – Meg fogom venni az egész világot,

és seggbe rúgok mindenkit, akit csak kedvem szottyan, és soha többé nem fogok tisztelegni senkinek! – Mozogjatok! – sürgeti őket a komisszár. – A gáz hatása hamarosan elmúlik, s akkor egy rakás kótyagos idiótával fogjuk magunkat szembe találni! Vigyétek ki a Párducot, és hozzátok be a teherautókat, hogy fel tudjunk pakolni. Papa a szerszámládán ül, és ölbe tett kézzel nézi, hogy verejtékezünk. – Miért nem segítesz rakodni? – kérdezi tőle Porta. – Mert! – feleli Papa olyan képpel, mintha valami büdöset szagolt volna. Mindenki megáll, és Papát bámulja, aki úgy üldögél a ládán, ezüstfedeles pipáját pöfékelve, mintha az égadta világon semmi köze nem lenne hozzánk. – Mi ütött beléd? – áll eléje a komisszár. – El kell ismerned, hogy megcsináltuk! Nagyon könnyen lehetett volna belőle fiaskó is! – Már nem vagyok veletek – jelenti ki Papa. Csúnyán a komisszárra néz, és hozzáteszi: – És keservesen bánom, hogy valaha is közöm volt hozzátok. Ez egy nagy rakás szar, ez az egész! Halomra öldössük az embereket hülye sárga fémdarabok miatt! Ti csak folytassátok, ha még bírjátok gyomorral, de én kiszálltam! – Be akarsz köpni minket, ha visszatértünk? – szűkül össze „Kékszájú” szeme. – Képtelen vagyok megérteni a mocskos észjárásotokat! – csattan fel Papa. – Egy kicsit se kérsz az aranyból? – álmélkodik Pici. – Belegondoltál már, mennyi pénzt kapnál csak egy ilyen tömbért? – Nem érdekel! – jelenti ki határozottan Papa. – Különben sem hiszem, hogy valaha is örömötöket fogjátok lelni ebben a szarban! – Ez neked szar? – röhög erőltetetten Barcelona. – Neked elmentek otthonról! Gazdagok vagyunk! Egy hónapon belül leszereltetjük magunkat, s akkor megveheted magadnak a világ legnagyobb asztalosműhelyét. Már ha asztaloskodni akarsz még a móka kedvéért. Porta lesepri az aranyport a megviselt tömbökről, és gondosan elteszi a zsebébe. – Minek? – kérdezi fitymálóan Gregor. – Berlini ösztön – mosolyog hamisan Porta. – Ki tudja, még megégethetjük a seggünket, s akkor jó lesz tudni, hogy van egy kis tartalék. – Állj! – kiáltja Barcelona. – A teherautó már nem bír el többet! – A francba! – bosszankodik Pici. – Pedig lenne még egy fuvarral! Nem

hagyhatjuk itt Iván Bűzovicsnak! Már a gondolattól is émelygek! – Osszátok szét a tankok közt! – int türelmetlenül a komisszár. – Kifutunk az időből! Elvileg most kell elmúlnia a gáz hatásának! Hamarosan itt lesznek, és nagyon nem fog tetszeni nekik, amit itt műveltünk! Az udvar felől két lövés hallatszik, aztán Igor jön elő vigyorogva. – Kettő túl korán felébredt – teszi el a Naganját. – Fel kell robbantanunk a kommunikációs központot – mondja a komisszár Igornak. – Az elkövetkező tizenkét órában senkivel sem léphetnek kapcsolatba. Állítsd a gyutacsokat harminc percre, és tegyél a töltet közelébe néhány foszforoskannát is. Hadd legyen egy kis melegük! Akkor majd nem érnek rá velünk foglalkozni. – Nem lesz több robbantás! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Papa. – És több gyilkolás sem! – Én vagyok itt a parancsnok! – vágja rá indulatosan a komisszár. – És ha azt mondtam, hogy robbantani kell, akkor robbantani is fogunk! Gyerünk, Igor! Hogy ti, németek néha mekkora marhák tudtok lenni! – teszi hozzá megvetően. – Fogd be, te büdös szovjet zsidó szar! Fogd be! – perdül feléje a géppisztolyával Heide. A komisszár, mint a villám, kitépi a kezéből a fegyvert, és a falnak préseli. – Ne nevezz zsidó szarnak, te büdös kis náci csúszómászó! Heide haragtól tajtékozva előkapja a Naganját, és a komisszárra szegezi. – Légy jó fiú, kicsi Mózes, vagy apuci elveri a seggedet! – vigyorog rá Pici, és kirúgja a kezéből a pisztolyt. Heide, mintha acélrugók mozgatnák, előreugrik, és beleöklöz Pici arcába. Olyan lendület van benne, hogy Pici hátrazuhan, és levegőért tátog. – Megütöttél, Mózes! – üvölti. – Ezért megöllek! Ezek komolyan gondolják. Heide vad üvöltéssel Picinek ront, aki túl lassú ahhoz, hogy kitérjen a záporozó ütések elől. Az egyik halántékon találja, és Pici elveszíti az egyensúlyát, mint egy letaglózott bika. Aztán kap egyet a gégéjére is, és hörögve elterül. Más szörnyethalt volna az ütéstől. – Most meghalsz! – sziszegi gyűlölettől izzó tekintettel Heide, és Pici veséjét kezdi rugdosni. Pici most már nagyon dühös, és ilyenkor veszélyesebb, mint egy láda dinamit. Feltápászkodik, letörli a vért az arcáról, kiköpi törött fogait, és egy hirtelen mozdulattal lefejeli Heidét. Úgy recsegnek a csontjaik, hogy még hallgatni is rossz. – Huh! – nyöszörgi Pici vért fröcskölve, mikor Heide ökle a

gyomorszájába mélyed. Levegőért kapkodva elfordul, s ahogy kétrét görnyed, egy oldalrúgást küld Heide gyomra felé. Heide megpróbál félreugrani, de Pici 49-es talpa egy zuhanó Stuka erejével a csípőjébe robban. Összecsuklik, Pici pedig azonmód boldogan vigyorogva, fájdalomtól torz arcába csap gigantikus öklével. A jobb öklöt a bal követi, akkorát puffanva, mint egy felhőkarcoló tetejéről ledobott bálna. – Mamma mia! – ujjong Porta. Egy aranykupac tetején üldögélve élvezi a meccset. Mindannyian a bunyóval vagyunk elfoglalva. Hangosan bátorítjuk és ócsároljuk a küzdő feleket, és jó tanácsokat osztogatunk. Heide vértől iszamos arccal megkockáztat egy öngyilkos manővert, és sikerül neki. Egyik kemény ütés a másik után csattan Pici eltorzult arcán. Kezd olyan lenni, mint egy agyonpotyolt, bifszteknek szánt hússzelet. Látszólag tudomást sem vesz a fájdalomról, de annyira véres az arca, hogy már azt sem lehet látni rajta, honnan folyik. Gyakorlatilag mindenhonnan. – Rúgd tökön! – kiáltja oda kedvesen Porta, és az öklével a tenyerébe csap, hogy megmutassa, hogyan képzelte. – Üssed a rohadt náciját! – üvölti a levegőt bokszolva Igor. – Ne sajnáld! – Tépd le a fejét! – biztatja a komisszár. – Nyírd ki a szemetet! Nem kétséges, hogy a német-orosz közönség kinek szurkol. Pici a pinceajtó felé hátrál. Kosztya, a kis ferde szemű szibériai a nagy kozák bundasapkában, kinyitja neki az ajtót. Mintha még a föld is megremegne, amikor Pici legurul a lépcsőn, és átesik a kazánházba vezető csapóajtón. Csak annyit látunk, hogy a csizmája megakadt az ajtó szélében. Mint kiderül, még benne van a csizmában, és ott lóg fejjel lefelé a robbanáskor szétpattant, sziszegő forró vizes csövek felett. Heide győzedelmesen felordít, és Pici után veti magát, aki kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni. Kosztya és Porta segítenek neki kibújni a csizmájából. Pici nagyot nyekken, de máris felpattan, hogy farkasszemet nézzen Heidével. A két vérszomjas őrült egy pillanatig mozdulatlanul nézi egymást, aztán Heide táncolni kezd Pici körül, és precíz ütéseket zúdít rá a baljával. Heide az ezred egyik legjobb bokszolója, számtalan meccset megnyert már, és mindegyiket félelmetes bal öklének köszönhette. Ha nem Pici lenne az, akit most sebészi pontossággal püföl, az illető már régen meghalt volna. Heide azonban eltökélte, hogy megöli. Hosszú évek óta halmozódó gyűlölet csúcsosodott ki ebben a küzdelemben.

Pici felbőg, mint egy párosodni vágyó szarvasbika, és vadul csépelni kezd, de egyetlen ütése sem talál. Az, hogy esetleg védekezni is kellene, eszébe sem jut. Egy gyors és heves ütéssorozattól megtántorodik, de az egész nem tart tovább egyetlen másodpercnél. Megint kiköpi néhány fogát – a szája szétnyomott paradicsomra emlékeztet –, és folytatja a küzdelmet. Amikor Heide bevisz két csúnya rúgást, a közönség hurrog és pfujoz, de amikor Picinek sikerül ugyanez, ujjonganak és tapsolnak. Nem sokkal ezután Pici fél térdre ereszkedik. Heide rögtön arcon rúgja; Pici feje akkorát reccsent, mint egy széttaposott tojás. Pici most már a szó szoros értelmében őrjöng. Felpattan, és akkorát üt Heide fejére, hogy a fickó megperdül, mint egy búgócsiga. Beleöklöz még vagy kettőt Heide oldalába is, aztán behunyja a szemét, és üvöltve nekifejel. Heide azonban kitér előle, és benyom egy balhorgot Pici véres képébe. Aztán odébb szökken, hogy elkerülje az ágyékára célzott gyilkos rúgást – ami nemcsak a heréit, hanem az egész medencecsontját apró darabokra törte-zúzta volna –, és sátáni vigyorral püfölni kezdi Pici fejét a baljával. – Meg kell állítanunk – mondja aggódva Papa. – Ennek a hamburgi óriáscsecsemőnek fingja sincs a bokszról. Az a náci disznó meg fogja ölni! Játszik vele, mint macska az egérrel! – Picinek, amilyen bamba, eszébe sem jut, hogy védekezni is kellene! – csóválja meg szomorúan a fejét Gregor. – Állítsátok le őket! – parancsolja Papa. – Ez gyilkosság! – Ahhoz le kellene lőni Heidét! – feleli Porta egy füstölgő Caporallal a szájában. Heide keze olyan gyorsan jár, mint egy dobverő, csakhogy nem dobpergést produkál, hanem nedves, cuppanós csattanásokat. Mint egy hentes, amikor a húspogácsákat csapkodja a vágódeszkához. Pici továbbra is csak a levegőt ütlegeli. Heide egyre magabiztosabban pattog körülötte; ordít róla, hogy máris győztesnek érzi magát. Pici azonban nem hajlandó elismerni ezt. Felordít, és megvadult bika módjára nekiront az ellenfelének. Heide profi módon oldalra lép. Igaz, hogy két ütés is súrolja, de ügyesen hajladozik erre-arra, cseles, aztán váratlanul belép, és bevisz egy balegyenest, ami megállítja Picit, mintha falnak ütközött volna. Az üvöltés rekedt hörgéssé halkul. Pici kitörli a vért a szeméből, és bambán körülnéz, hogy megkeresse Heidét, aki lábujjhegyen táncol körülötte. Valahányszor Pici feléje sújt pörölyöklével, Pici ütéstávolságon kívül szökken. Pici megrázza ronggyá püfölt fejét, hogy kiseperje belőle a kábulatot és a

fájdalmat. A bal füle a nyakára lóg, félig letépve. – Gyáva náci féreg! – ordítja, és hátrarúg, mint egy ló. Heide nem szalasztja el a lehetőséget. Két ütés meg egy rúgás, és Pici elterül a betonon. Szájából, orrából dől a vér. – Mocskos csatornatöltelék! – veti oda Heide, és peckesen a falicsaphoz megy, hogy lemossa magáról a vért és Pici érintését. Pici, aki még mindig levegőért kapkod, felemeli a fejét, és körülnéz. Úgy néz ki, mint egy téli álmából ébredő grizzly. Egy zsémbes grizzly. A „nézőtéren” hirtelen beállt csend gyanút kelt a gondosan a haját fésülő Hiedében. Hátraperdül, és az utolsó pillanatban sikerül lebuknia Pici hatalmas ökle elől. Szerencséje, mert a parasztlengő biztosan levitte volna a fejét. Heide profin, egy törzsre leadott sorozattal nyit. Pici levegőért kapkod, Heide azonban nem áll le. Csak öklözi és öklözi, mígnem Pici már úgy érzi, hogy a hasa beszakadt, és a tüdeje papírvékonyra lapult. Heide szemében gyűlölet és vérszomj csillog. Nem kétséges, hogy ezúttal nem fog leállni, míg Picit hidegre nem tette. – Adolf kicsi Mózese – zihálja Pici ijesztő vigyorral. Csapkodni kezd a karjával, s az egyik ütés véletlenül állon találja Heidét. Az ütés felemeli Heidét a földről, és nekivágja a falnak támasztott géppisztolyoknak. Pici nekiront, és egyenesen belerohan egy géppisztoly csövébe. Örülhetne, hogy a cső nem szakította át a hasfalát, de nem örül neki. Ehelyett térdre rogy, és mindkét kezével a gyomorszáját markolássza fájdalomtól üvöltve. Heide le akarja taglózni a géppisztoly agyával, de Picinek sikerül félregurulnia, így a fegyver csak súrolja a fejét. Pici felkap egy géppisztolyt, és feláll. A közelharc immár géppisztollyal a kézben folyik. Az esélyeik egyenlőek, de ebben is Heide a gyorsabb. Picinek nincs se stílusa, se taktikai érzéke, és borzasztóan lassú. Ami Heidének egy másodpercbe teleik, ahhoz Picinek egy egész óra kell. Valahányszor azt hiszi, hogy sikerült csőbe húznia Heidét, és feléje sújt a géppisztollyal, valami – vagy valaki – mást talál el. Igor jajszó nélkül elterül, a vörösre festett arcán vér csorog a földre. Pici megtorpan, és sajnálkozva az öntudatlan Igort bámulja, akit a barátjának tart. – Bocs! – motyogja nagyokat szipogva. Heide ezalatt gondosan beméri hátulról, és tarkón csapja a géppisztoly agyával. Pici elvágódik, mint egy kidöntött fa. Papa aggódva föléje hajol, és a pulzusát keresi.

– Orvost! – kiáltja. – Orvost? – visít a nevetéstől a komisszár. – Mit képzelsz, ember, hol vagy? Ez itt a vlagyimiri elkülönítő börtön! Orvos itt legfeljebb azért jár, hogy megállapítsa a halál beálltát. Ha találnál is, teljesen hülye lenne a gáztól az elkövetkező negyvennyolc órában! Most pedig nyomás innen, mert lejárt az időnk! – Igorhoz fordul, és elhadar neki valamit egy számunkra ismeretlen orosz dialektusban. Néhány kilométerre lehetünk a börtöntől, amikor vakító villanás világítja meg az eget, és mély, mennydörgésszerű robaj hallatszik. – Azok a rohadékok mégiscsak felrobbantották a börtönt! – mérgelődik Papa. – Na és? Háború van, nem? – von vállat vidáman Porta. – Kötelességünk ritkítani a szomszédokat. Igor különben is csak a kommunikációs központot küldte az égbe. Remélem, a parancsnok is ott volt. Kétlem, hogy lesz olyan barom, aki könnyeket fog ejteni érte. Papa morog valamit, és továbbra is nagyon mérges. Valamivel később tönkremegy az egyik teherautó differenciálműve. Egymást hibáztatjuk, és majdnem kitör a harmadik világháború. Porta ellöki magától a szerszámládát, és kijelenti, hogy nem hajlandó tovább tökölődni a javítással. – Én harckocsivezető vagyok, csesszétek meg! – jelenti ki dühösen fújtatva. – A szabályzat azt mondja, hogy nem javíthatok meg semmit, mert az a gépészek dolga! Tárcsázzatok három nullát, és kérjétek az autóklubot! – Én is harckocsivezető vagyok! – jelenti ki csillogó szemmel Kosztya. – Én se javítok! – Gyere, lökjünk egy kis kockát – javasolja Porta, és már mászik is be a Párducba. – Miért is ne? – követi vigyorogva Kosztya. – Nem, nem fogtok kockázni! – jelenti ki határozottan Papa. – Az aranyotokhoz már semmi közöm, de attól még a rohadt 2. szakasz parancsnoka vagyok! Kifelé, Porta, és pofozd helyre azt a nyomorult differenciált! Ez parancs! Válasz helyett Porta magukra zárja a tank búvónyílását. „Kékszájú” és Gregor másznak be szitkozódva a teherautó alá, hogy aztán egy idő múlva előbújjanak, és „Kékszájú” a fejét rázva közölje: – Szar az egész. Nem tudunk mit kezdeni vele. A jenkik tudták, hogy miért ajándékozzák nekünk ezeket a rohadt Studebakereket! Kapitalista szar! – rúg bele dühösen a kerékbe. – Mi ez? – fülel feszülten a komisszár.

– Egy „varjú” – feleli idegesen az eget fürkészve „Kurvapecér”. Mintha csak a szavait akarná megerősíteni, egy felderítőbiplán bukkan elő a felhők mögül. Körberepül minket, aztán megint eltűnik a felhőtakaróban. – Ha minket keresett, akkor most már tudják, hogy hol vagyunk – mondja nyugtalanul Papa. – Nem minket keresnek – feleli a komisszár. – Hátrahagytam néhány német felszerelést a börtönben. Hadd higgyék azt, hogy egy német Brandenburg-kommandó volt! Nem oroszokat keresnek, hanem németeket! A lerobbant teherautót az egyik T–34-es mögé kötjük. – Hamarosan szerzünk helyette másikat – ígéri a komisszár. – Addig viszont kénytelenek leszünk vontatni ezt a jenki szart. Hat nappal azután, hogy elhagytuk a vlagyimiri börtönt, egy isten háta mögötti faluban állunk meg elvégezni a szükséges javításokat két járművön. A hűtővizük olyan forró, hogy a radiátoroknak elvileg már régen szét kellett volna robbanniuk. A javítások végeztével leülünk kártyázni a falu vezetőjével és a helyi OGPU-főnökkel. Egy darabig csendben játszunk, mígnem „Kékszájú” kijelenti, hogy a polgármester csal. Amikor „Kékszájú” a többszöri tiltakozás ellenére is kitart állítása mellett, a polgármester megfenyegeti, hogy levágja a fülét, ha továbbra is badarságokat beszél. – Lassú kínhalállal verjen meg az isten! – morogja „Kékszájú” a polgármesternek, aki ettől elsápad, de továbbra is ugyanúgy csal a játékban. A fény hirtelen kialszik, és míg a polgármester kimegy, hogy megnézze, mi történt, „Kékszájú” besepri a pénzt az asztalról, és kihúz a konyhába. Mikor a biztosítékot visszacsavarta, és a sápadt fény újra rávetül az asztalra, a polgármester kénytelen megállapítani, hogy eltűnt a nyereménye. Kiabálni kezd, és benéz az asztal alá, bízva benne, hogy esetleg oda esett a pénz, de persze nem találja. – És még neked kellene rendet tartanod ebben a faluban! – üvölti az OGPU-parancsnok képébe, mert ha lassan is, de felfogja, hogy valójában kirabolták. – Ragasszon rád a Gonosz rákot, pestist és ezer ragyát, és adja, hogy ne csak te, hanem a gyerekeid és a gyerekeid gyerekei is szenvedjenek tőle tizenkét nemzedéken át, ha nem találod meg a pénzemet! – Ha egyszer vége lesz ennek a tetves háborúnak – sóhajtozik Barcelona –, soha többé nem akarok havat látni. Istenem, hogy gyűlölöm a havat! Bármerre is nézel, csak fehéret látsz. Az egyetlen esélyed, hogy más színt is láss, hogy odaállsz a tükör elé, és megnézed a segged lyukát!

– Mit csináltál, mielőtt katona lettél? – kérdezi Kosztya Portától. – Sok mindent! Például megvertem a dahlemi anyucik fiacskáit, és megrugdostam a kislánykáikat. Néha kiraboltam egy-egy parasztot, aki bejött Berlinbe kipróbálni, hogy milyen villamoson utazni, meg segítettem házhoz szállítani a Bornholmer Strasse-i zöldségesnek, és kokszot árultam bicikliről. Egy nagy, ötliteres faköcsöggel mértem ki, kilencvenöt pfennigért. Minden háztartás vett belőle egy adagot. Pont elég volt arra, hogy melegen tartson egy szobát egész este. – Átkozott legyek! – csodálkozik el Kosztya. – És én még azt hallottam, hogy ti, németek olyan gazdagok vagytok, hogy bankókat tesztek a zsemlébe sonka helyett! – Nem kell mindent elhinni, amit hallasz – okítja Porta. – Alt Moabittban olyan csórók voltunk, hogy még a sörösüveget is kiloptuk az alvó részegek kezéből! – Mi is szegények voltunk – szólal meg Igor –, még ha tilos is szegénynek lenni a Szovjetunióban. Házakat takarítottunk, és annyi pénzünk volt csak, hogy épp éhen nem haltunk. Legfeljebb ha vasárnapra jutott egy kis vodka, az is csak mutatóba. De aztán kezdett egy kicsit jobban menni, és egészen megtollasodtunk volna, ha ti, rohadék németek, meg tudnátok ülni a seggeteken. Az öcsémmel igazi kincsesbányára leltünk: kiraboltuk a húspiac biciklis szállítóit, és eladtuk a húst a feketepiacon. – Teheneket is csórtatok? – csillan fel Pici szeme. – Az nagyon macerás, én már csak tudom! Egyszer elkötöttünk egyet Daviddal, a zsidó szűcs fiával, de csak annyi hasznunk lett belőle, hogy mindhárman a David Stationon kötöttünk ki. A marhák felvitték a tehenet Nass irodájába, az első emeletre, de lehozni már nem tudták. Úgy kellett leengedni, csörlővel, és mivel nem volt hajlandó kimászni az ablakon, még a falat is ki kellett neki verni, hogy a mozgó tejgyár kisétálhasson rajta. Csakhogy a lyukat túl kicsire csinálták, s amikor áttuszkolták rajta, a tehén beszart, és mindent összefosott, még Nasst meg a többi detektívet is. Azóta nem kísérik be a teheneket. – Nem, mi nem loptunk tehenet – nyugtatja meg Igor. – Mi inkább megvártuk azokat a marhákat, akik egy vodka kedvéért képesek voltak kint hagyni a csomagot a biciklin, a kocsma előtt, s amikor bementek, elvittük a biciklit is meg a húst is. Dupla haszon volt! Néhányszor utánunk futottak, de sose kaptak el minket! – Az öcséd is belépett az OGPU-hoz? – kérdezi illedelmesen Porta. – Nem, őt megették az oroszlánok. – Az oroszlánok? – kiált fel Porta. – Az meg hogy lehetséges? Még sose

találkoztam olyannal, akit megettek az oroszlánok! – Akkor elmondom – bólogat szomorúan Igor. – Sose fizettünk a belépőért az álltakertben, hanem átmásztunk a kerítésen. Néha persze eltévesztettük, és rozmárok vagy jegesmedvék között kötöttünk ki, de mindig megúsztuk. A jegesmedvék annyira megijedtek, mikor váratlanul eléjük pottyantunk, hogy eszükbe se jutott felzabálni minket, csak amikor már kint voltunk, a rács túloldalán. Egy idő után már rendesen ismertük az állatokat, és ők is minket. Csak a gondozókat kellett kerülnünk. Nos, egyszer, amikor már napok óta egy falat se járt a szájunkban, ott álltunk, és csepegő nyállal néztük, hogy a nagymacskáknak kiosztogatják a szép véres húsokat. Mikor a gondozók eltűntek egy percre, az öcsém bemászott a ketrecbe, és elemelte a húst egy öreg, molyrágta oroszlán elől. Az persze elbömbölte magát, amikor a kajája eltűnt, és feléje csapott a mancsával. Az öcskös átrepült a ketrec másik végébe, és ráesett egy másik oroszlánra, amely már jóllakott és sziesztázni készült. Elszabadult a pokol! Körbekörbe rohangáltak a ketrecben, elöl az öcskös, mögötte meg az egész banda! Az a zaj! Mire a gondozók odaértek, már nem sok maradt belőle. Azok a rühes oroszlánok szőröstül-bőröstül felfalták. Kosztya elmeséli nekünk, hogy mindig is fejvadász volt, és annyi kolimai szökevényt elkapott, hogy már meg se tudja számolni őket. – Ha valaki eltűnt, az őrök leadták nekünk a drótot. Tíz rubelt kaptak az infóért. Nekünk százat fizettek minden egyes hulláért, amit beszolgáltattunk. Kíméletesek voltunk. Soha nem kínoztuk meg a foglyokat, hanem álmukban öltük meg őket, hogy ne szenvedjenek. Télen volt a legjobb. Akkor félretehettük a hullákat, míg össze nem gyűlt egy szánra való. Nyáron be kellett vinni őket, mielőtt még oszlásnak indultak volna, hogy azonosítani tudják őket. Csak akkor fizettek értük a központi táborban, ha sikerült azonosítani őket, és volt egyéb rizikója is, ha olyan hullát vitt be nekik az ember, akit senki se akart. Nem egy olyan kollégáról tudok, akit gyilkosság vádjával kötöttek fel. Így a zsaruknak nem kellett a hulla miatt nyomozni, és a lezáratlan ügyeik száma is csökkent eggyel. – Atyaúristen! – Gregor félreköp, mintha egy kellemetlen íztől akarna megszabadulni. – Miféle társaságba keveredtünk? – Akiket mi elkaptunk, azok paraziták voltak a közösség testén! – védekezik Kosztya. – Erre csak egy szibériai képes – magyarázza a komisszár. Csúnyán Kosztyára néz, majd hozzáteszi: – Ezek a ferde szemű szörnyek a sátán segge lyukán át jönnek a világra! Kosztya hangosan nevet rajta, és egyáltalán nem látszik sértődöttnek.

– Havazik, mint az állat! – néz ki Barcelona az ablakon. – Sose jutunk tovább! Azok a hótorlaszok legalább tíz méter magasak! – Szerzek egy hóekét – ígéri a komisszár, és már öltözik is. – Gyere! – int Kosztyának, aki vigyorogva követi. – Hóeke! – gúnyolódik Heide a tűzhely mellől. Már megsértődött valamin. – Nem közönséges hóekére gondolt – jegyzi meg „Kurvapecér”. – Találóbb lenne inkább „hózabáló”-nak nevezni. – És az mi akar lenni? – kérdezi Porta. A kártyát kevergeti pokolian fürge ujjakkal. – Egy gép, ami egy perc alatt felzabál egy tonna havat – magyarázza „Kurvapecér”. – Ha rászabadítanál kettőt az Északi-sarkra, nem lenne Északi-sark! – És ebben a lyukban akar találni egy ilyent? – röhög Porta. – Ezt nevezem optimizmusnak! – Ő egy háromcsillagos komisszár! – emlékezteti „Kurvapecér”, és nem is mond egyebet, mert úgy érzi, ez mindent megmagyaráz. Egy idő után a komisszár visszatér Kosztyával. – Készüljetek! – parancsol ránk. – A hóeke már elindult, és nem árt a közelében maradni. Elöl egy T–34-es, aztán a Párduc! – Áruld el nekem, miért kell mindig középen lennem? – kérdezi Porta. – Talán nem bízol bennem? A komisszár kénytelen röhögni a kérdésen. – Te egy átkozottul mókás fickó vagy, tudod-e? Ha valaki bízni mer benned, annak gumiszobában a helye, én mondom neked! Ne akard bemesélni nekem, hogy eszedbe se jutott, milyen jó lenne meglépni az arannyal! – Jól van, na! Az embernek sok minden keresztülfut az agyán – ismeri el Porta. – Csak nehogy egy ágyúgolyó fusson keresztül rajta – teszi hozzá kedves ragadozómosollyal a komisszár. A hóeke egy hatalmas gépezet, amely tényleg megzabálja a havat. Még sose láttunk ilyet. Ha munkához lát, a legmagasabb hótorlasz is pillanatok alatt eltűnik. Persze alighogy átmegyünk rajta, a szél újra összehordja a havat, és az út újra lezárul mögöttünk. – Ez az egyetlen hóeke a környéken – közli elégedett vigyorral a komisszár. – Másikat Irgorszkból tudnának kérni, ha követni akarnának minket, csakhogy mi is pont oda megyünk. – Okos! Nagyon okos! – dicséri Porta. – Lassan már kezdem elhinni, hogy épen-szépen fogunk hazaérni!

Irgorszk közelében egy milicista magyarázni kezd valamit az út széléről, de ügyet se vetünk rá. A komisszár integet neki, úgy, ahogy csak a hatalmon lévők mernek integetni, és faképnél hagyjuk. – Biztosan megijedt a vörösre festett képünktől – jegyzi meg Porta. A város határába érve azt látjuk, hogy reflektorok pásztázzák a koromfekete eget. Kévéik mintha fogócskát játszanának a felhőkön. – Mi a fene! – kiált fel Porta. – Csak nem légiriadó? Ki a fene akarná éppen Irgorszkot bombázni? Itt valami félreértés lehet! Hatalmas robaj rázza meg a levegőt. – Ez is félreértés? – kérdezi Gregor. – Nekem egészen valóságosnak tűnt! Óriási lángoszlop csap fel, fehér szikraesőt zúdítva a városra. Lángok szaladgálnak végig a háztetőkön, olvadt ólom csepeg az utcára, sistereg és bugyborékol a hóban. Nagy, többemeletes épületek hodálynyi háztetői roskadnak be, ahogy a tűz elropogtatja alattuk a gerendákat. Gránitból faragott vízköpők vetik magukat alá, szétlapítva azt, amin vagy akin éppen landolnak. Egy hosszú, hegyes nyelvű kőfej gurul végig az utcán, és vágódik neki a Párduc lánctalpának. Egy régimódi, tömör kerekű tűzoltókocsit téglazuhatag temet maga alá. Tátott szájjal bámulunk egy betonfalat. Az épület felfúvódik, mint egy luftballon, aztán szétpukkan, és lapos teteje lángoló belsejébe szakad. A szikrák legalább száz méter magasra csapnak belőle, a szerkezet acélelemei lekonyulnak, mintha gumiból lennének. Két sikoltozó lány rohan végig az utcán lángoló hajjal, égő ruhában. Egy tűzoltó rájuk irányítja a tömlőjét. A vízsugár visszaveti őket, bele a fortyogó aszfaltba. – Gyerünk! Húzzunk innen! – kiáltja hisztérikusan Papa. – Már csak ez hiányzott! Hogy a saját légierőnk nyírjon ki minket! Gyújtóbombákkal teli konténer robban fel mellettünk. Égő foszfor fröccsen a tankok oldalára. A festék felhólyagosodik és folyásnak indul. – Ne érjetek hozzá! – figyelmezteti Papa a többieket is rádión. – Nem lehet eloltani! Majd kialszik magától! Rákanyarodunk egy széles sugárútra, és egy pince lejáratánál egymás mellé fektetett hullákat pillantunk meg. Játék baba méretűre zsugorodtak, és a tűz áldozataira jellemző pozícióba vannak kucorodva. Egy gyalogos tábornok, lobogó köpönyegben, parancsokat osztogat, s amikor látja, hogy a fülünk botját se mozdítjuk, fenyegetőzni kezd. – Job tvoj maty! – mondja zord vigyorral Igor. – Dögölj meg! A szegény katonáknak semmi közük a gazdag tábornokokhoz.

A tábornok utánunk fut. Ordít és hadonászik, mígnem kénytelen félreugrani Kosztya vágtató T–34ese elől. Egy nagy pocsolyában landol. Mikor feltápászkodik, észreveszi, hogy a csizmái lángra kaptak. A tócsa alján foszfor van, és most a levegőtől újra égni kezd. A tábornok kétségbeesetten nekidörzsöli a csizmáját az aszfaltnak. Ez lehet az első találkozása a foszforral, különben az lett volna az első dolga, hogy lerúgja a csizmáját. Így viszont csak szétkeni a foszfort, amitől az még hevesebben ég. Ijedtében visszaesik a pocsolyába, s amikor megint kimászik, még rosszabb helyzetben találja magát. Kék lángocskák táncolnak a hátán. A köpenye pillanatok alatt rásül, s néhány perc múlva már csak egy halom füstölgő rongy van belőle. – A foszfor nem válogat – motyogja Porta. – Azt hallottam, hogy most már a pokolban is ezt használják. Sokkal kiadósabb, mint a régimódi szén! Egy Stukát találat ér, és tűzlabdaként a házak közé zuhan. Mi is akpunk belőle repeszek és alkatrészek formájában. A tankok csengnek-bongnak alattunk. Légelhárító ágyúk dörögnek. Bármerre nézzél is, mindenütt robban valami. Mintha egy kék-vörös-sárga tűzernyőt vontak volna a város fölé. Néhány idős tűzoltó egy muzeális értékű, kéziszivattyús pumpával küzd a lángok ellen. Nem sok víz jön ki a tömlőből, de nem adják fel. Valamivel odébb egy kövér, zöld egyenruhás férfi nézi mereven a karját. Sistereg és hólyagzik. A bolond egy gyújtóbombát akart eloltani. Körülötte menekülő emberek. Senki nem áll meg, hogy segítsen rajta. Örülnek, ha magukat és a legközelebbi hozzátartozóikat menteni tudják. A férfi térdre rogy, és tehetetlenül hagyja, hogy a kék lángok végezzenek vele. A zuhanóbombázó Stukák vijjogása az agyunkra megy, a város lakosaira pedig a frászt hozza. Úgy rohangálnak körbe-körbe, mintha megkergültek volna. – Nem is olyan rossz ötlet ez a sziréna a Stukákon – tapasztja be a fülét Porta. – Ettől a vijjogástól még egy csiga is százhússzal vágtatna ki a világból! Az egész város egyetlen tomboló tűzviharrá válik, de a német légierőnek ez még nem elég. Böhöm nagy Henkelek repülnek Irgorszk fölé, hogy kioldják irtózatos erejű bombáikat. Egy masszív katonai teherautó száll fel a levegőbe. A platóján ülő katonák konfettiként potyognak alá az égből, s egy perc múlva már ők is égnek a sercegő aszfaltban. Gazdátlanul heverő automatáik a hőségtől lövöldözni kezdenek. Golyók

pattognak minden irányba. Szerencsénk, hogy páncél mögött ülünk. A város előkelő negyedében két mentőautó áll keresztben a körúton. Hordágyak lógnak ki belőlük, rajtuk összeégett, emberi alakot sejtető fekete halmok. Porta egy pillanatra pánikba esik, amikor ledől elénk egy betonépület, s az omlás keltette huzat új életet lehel az aszfalton szétfolyt foszforba. A rádióból ellentmondásos parancsok érkeznek. – Kapcsoljátok ki azt a szart! – tépi le magáról a fejhallgatót Papa. – Gyerünk, Porta! Lassan indulj el hátra. Nyugodj meg, és tedd, amit mondok! Ez az! Most adj gázt! Porta hátramenetbe kapcsol, és átmegy egy péküzleten. Üvegpolcok, kenyerek, papírzacskók szállnak mindenütt. A tank fehér lisztfelhőbe burkolózva átszakít egy válaszfalat, majd ledönt egy második téglafalat is, és kiér a szomszéd utcára. – Égnek a lánctalpak! – ordítja Pici. – A francba! És átkozottul büdösek! – Foszfor! – állapítja meg kétségbeesetten Papa. – Le kell kaparnunk, különben elszállunk! Valósággal kikerget minket a tankból. Lázasan vakarni kezdjük a foszfort. – Vigyázzatok! – kiált ki nekünk Papa. – Ha rátok ragad, végetek! Szükségtelen mondania. Nagyon is jól tudjuk, mire képes a foszfor. Maga az iszonyat, ami mindenre ráragad, és minél jobban vakarod, annál hevesebben ég. A hőség elviselhetetlen. A hajunk felkunkorodik, a bőrünk pirosra sül. A gyújtóbombák tüze fehér magnéziumfénybe vonja az utcát. Egy OGPU-tiszt, félig megégett egyenruhában, de vadonatúj géppisztollyal a kezében, megáll előttünk, és szitkokkal áraszt el minket. A komisszár odasprintel, mint egy felajzott doberman, hatalmasra szívja magát, és olyan szóáradatot zúdít az OGPU-s hadnagyra, hogy a végén neki kell levegőért tátognia. A hadnagy el akar iszkolni, de ekkor egy csapat OGPU-s katona fordul be a sarkon csőre töltött Kalasnyikovokkal, és az emberünk meggondolja magát. Az egyik katona elkapja Gregor karját, és a tarkójához nyomja a géppisztolya csövét. Az első sorozat a fejünk felett süvít át, és igen látványos hatással van a tisztre. A férfi lábujjhegyre emelkedik, és mintha repülni akarna, széttárja a kezét, aztán hörögve belezuhan egy lángoló foszfortócsába. Azonnal lobogni kezd.

Négy géppisztoly nyit ránk tüzet. Heide átlő a Párduc lánctalpai között, lekaszálva az OGPU-sokat a lábukról. Aztán felkel, komótosan odamegy a földön fetrengő katonákhoz, és könyörtelen mosollyal az arcán egy-egy golyót küld a könyörgő arcokba. – Erre meg mi szükség volt? – tiltakozik Papa. – Elegem van belőled! – A helyzet megkövetelte – feleli arrogánsan Heide, és tárat cserélt. – Julius nem egyéb, mint a saját téveszméinek a karikatúrája – gúnyolódik Porta. – Hulláktól bűzlik, mint minden horogkeresztes cimborája! – Nincs messze a nap, amikor számolni fogtok. Különösen te! – mutat fenyegetően Portára. Egy néhány száz méter magas lángoszlop csap fel, amit hosszú, szűnni nem akaró robaj követ. Boriszt, a T–34-es toronylövészét felkapja a légnyomás, és felnyársalja a tankra szerelt gépágyúra. Úgy forog a mellkasából kiálló csövön, mint egy papírból hajtogatott szélkerék. A városi gázmű robban fel. Leírhatatlan a pusztítás. A téglafalak üvegként porlanak szét, a tetők madarakként repkednek, a fémszerkezetek megfolynak és kifacsarodnak, ahogy a tűzgomolyag végigseper a városon. Egy JU–88-as jelenik meg a házak felett lángoló szárnyakkal. Pörögni kezd, és nekicsapódik az egyik épületnek. Vakító vörös gömbbé robban szét. Egy Willy’ Jeep robog felénk őrült sebességgel. A vezetője halott. A terepjáró csörömpölve nekivágódik a T–34-esnek, és palacsintává lapul a lánctalpak alatt. Fülsértő csikorgás – mintha szenet öntenének le egy rámpán – kerget fedezékbe minket. Akkora robbanás követi, hogy úgy érezzük, a hang nemcsak a dobhártyánkat, de az agyvelőnket is szétszakította. Egy több száz kilós bomba csapódott be alig kétszáz méterre tőlünk. Mindent letarol, ami még áll, csak a csupasz föld marad a pusztítás helyén. – Jézus a kereszten! – temeti a tenyerébe az arcát Porta. – Az isten rohassza meg a Luftwaffét! Az egyik T–34-es lángol. Sűrű fekete füst dől belőle. Nem telik bele sok, és a lőszer túlhevül, s a tank apró darabokra robban. – Fedezékbe! – üvölti a komisszár, mikor egy jelzőbomba ereszkedik alá, zöld tüzet szórva szét. Bombák robbannak gyors egymásutánban, s a nyomukban lángcsóvák csapnak ki a földből. – A gázvezetékek! – mondja fontoskodva Heide. – Baromság! – jelenti ki gúnyosan Pici. – A gázmű már rég felrobbant! – Máshol is lehet gáz, idióta! – veti oda Heide. Az ég vörösen szikrázni kezd. Újabb bombázóhullám közeledik. A

hajtóművek fenyegető dübörgése másodpercről másodpercre egyre erősebbé válik. Jelzőbombák potyognak, egy nagy, fényes négyszöget alkotva. Pontosan a közepében vagyunk. Az első két féltonnás bomba a közelben csapódik be. Mintha egy tűzhányó tört volna ki. A járda megemelkedik és széthasad, a mögöttünk lévő tüzérségi laktanya porrá omlik. Fák repkednek a levegőben nyílvesszők gyanánt, és olyan világosság van, mint egy verőfényes nyári napon. A Légióssal a laktanya udvarán, törött ágyúk, vontatók és megégett hullák közt térünk magunkhoz. A motoros szán fejre állt, a tornya beleágyazódott az olvadt aszfaltba. A motorja kiszakadt. A komisszár cifrán káromkodik, mikor meglátja, hogy mi történt a járművel. Egy huszonöt kilós gyújtóbomba a Párductól alig néhány méterre loccsan szét, tűzbe borítva a tankunkat. Kétségbeesetten oltani próbáljuk a T–34-es és a teherautók tűzoltó készülékeivel. A Párduc nélkül soha nem jutunk haza. Földet és homokot lapátolunk a pukkadozó vörös és fehér magnéziumbuborékokra. A hőség elviselhetetlen, de legalább leolvasztja rólunk a festéket, amit eddig hiába akartunk lesikálni magunkról. A vörös álarctól megszabadulunk, de néhány pötty azért beleég a bőrünkbe, amitől úgy nézünk ki, mintha kanyarósak lennénk. A laktanya mögé, a parkerdőbe menekülünk, ahol viszonylagos biztonságban vagyunk a bombáktól. – Megpróbálok másik teherautót keríteni a lerobbant helyett – mondja a komisszár. – Kosztya, te velem jössz. Hozz néhány kézigránátot is. Sose tudhatja az ember, mikor botlik öngyilkosjelölt buzgómócsingokba! Egy félóra múlva egy vadonatúj Studebakerrel térnek vissza. – Mit szóltok hozzá? – Nagy veszteség fogja érni a Szovjetuniót, amikor itt hagyod! – vigyorog elismerően Porta. Egy féltonnás bomba robban egy juhnyáj kellős közepén. Leszakadt combok repkednek, és véreső fröccsen ránk, újfent vörösre festve az arcunkat. A szagtól öklendezni kezdünk. Mikor letérünk az útról, hogy rövidítsünk, őrült nagy durranást hallunk, és fehér gőzfelhők pöfögnek elő a földből. – Biztosan a gőzvezetékek – véli „Kurvapecér”. – Tűnjünk innen, amíg még nem késő! – Vissza az útra! – integet a komisszár a T–34-es tornyából. – Vissza, az istenit! Ha ez az, amire gondolok, akkor mindennek lőttek! Az út süllyedni kezd, mintha egy láthatatlan erő lefelé rángatná. Az út

két oldalán a házak úgy tűnnek el a cuppogó földben, mintha sose léteztek volna. – Magasságos ég! – motyogja Papa rémülten. – Nem hiszem, hogy egy gőzvezeték képes volna erre. – Jól hiszed! – kiáltja dühösen a komisszár. – Majd később elmagyarázom, de most tűnjünk innen! A sugárút távoli része felpúposodik, akkorára, mint egy domb. A házak a két oldalán kártyavárakként dőlnek össze. – Ez nagyon csúnya – dünnyögi Pici. – Szerintem az ördög fel akar jönni, hogy megnézze, mi a frászér’ csorog az a sok foszfor a nyakába! A park közepén egy OGPU-s őrjárat állít meg minket. Két motoros szánnal állták el az utat. – Legyetek készenlétben – mondja a komiszár. – Semmi sem állíthat meg minket. Még maga Sztálin sem! Két fenyegető külsejű, csupa fekete bőrbe öltözött, géppisztolyos OGPU-s integet, hogy álljunk meg. A komisszár leugrik a T–34-esről, kidülleszti a mellkasát, és odalép hozzájuk. Hangosan kiabál velük, és az öklét rázza. A politruk* kijön az úttorlasz mögül. Ő is felfújta magát; szlávos arca nem sok jót ígér. – Alkoholista – állapítja meg rögtön Porta. – Jobb lenne, ha már most ellőnénk a tökét! – Propuszk! – tartja előre a kezét a politruk. – Még mit nem! – üvölti a komiszár. – Különleges kiküldetésben vagyok egy csapat volgai némettel! Az ég legyen irgalmas magához, ha ezt jelentem Moszkvában! Maga egy létfontosságú akciót készül szabotálni! – Parancsot kaptam – kiabál vissza a politruk. – Még ha maga Sztálin jönne is erre, tőle is kérnem kellene a papírjait. Panyimaju? – Egy italt? – kérdezi fals mosollyal Porta. Kiemelkedik a vezetőnyílásból, és a politruk felé nyújtja a kulcsaát. – Vodka? – csillan fel a férfi szeme. Mohón a kulacs után kap, jól meghúzza, aztán továbbadja két bőrruhás csatlósának, akik úgy öntik magukba az italt, mintha víz lenne. – Kiváló! Máris érzem, hogy átjár a meleg! – mondja valamivel szelídebben a politruk. Hirtelen elfehéredik, aztán elvörösödik, majd elkékül. A gyomrához kap, és fura hangokat hallat. Az egyik bőrruhás embere előregörnyed, és öklendezni kezd, mint egy tengeribeteg. – A fenébe! – hörgi a politruk. Úgy érzi, mintha az egész bensőjét apró * Politikai biztos. (orosz)

állatkák rágnák. Értetlenül, dülledt szemmel bámulja Portát, aztán elterül. A két bőrruhás úgyszintén. Porta visszateszi a kulacsot az ülés alá, és gondolatban figyelmezteti magát, hogy az első adandó alkalommal pótolni kell az elfogyasztott adagokat. A komisszár tátott szájjal bámulja a földön fekvő alakokat. – Mi a fene… – motyogná, de egy távoli mennydörgésre emlékeztető hang belefojtja a szót. A föld remegni kezd alattunk. – Ez meg már megint mi? – néz körül riadtan Porta. – Földcsuszamlás! – feleli rémülten a komisszár, és rohanni kezd. Az utat elzáró szánok mögül két OGPU-s katona bújik elő. A fűszálakként hajladozó fák láttán izgatottan mutogatni kezdenek. – Mi folyik itt? – ordítja halálra váltan Gregor, amikor egy egész sor fa vágódik el látszólag minden ok nélkül. – Földcsuszamlás! – ismétli meg a komisszár. – Fussatok! Hagyjatok mindent, és gyertek, vagy végetek! Az erdő a szemünk láttára semmivé válik. A föld hullámzik, mint a viharzó tenger. Az út úgy ugrál és forgolódik előttünk, hogy a paritip semmi volt ehhez képest. A két motoros szán lecsúszik egy frissen keletkezett lejtőn, és belecsobban a rotyogó sár- és farönktengerbe. Hangos szortyogás hallatszik, mint amikor egy eltömődött cső hirtelen kidugul, csak milliószor hangosabb. – Fussatok! – ordítja a komisszár feleslegesen, mert futunk utána, ahogy csak a lábunk bírja, a bőrruhás OGPU-sokkal együtt. Az út levet minket magáról, s mi felrohanunk egy meredek ösvényen egy dombtetőre. A látszólag szilárd talaj nedvesen cuppog a lábunk alatt, mintha frissen gyúrt tésztán lépdelnénk. A föld lassan lecsúszik a dombról, és folyékony iszappá változik. Pici felordít. Egy nagy fenyőfa zuhant rá. Gregorral megpróbáljuk kiszabadítani, de csak akkor sikerül, amikor Porta is a segítségünkre siet. A dombról egy nagy vándorkő gurul le, elütve Boriszt. Egy sikoly, és eltűnik a sárban. Most már lefelé igyekeznénk az ösvényen, de olyan, mintha egy örvény tetején akarnánk futni, ami minduntalan be akar szippantani minket. Amikor már majdnem sikerült elérnünk az utat, több száz méter magas iszap- és vízoszlopok lövellnek ki a föld alól. – Honnan ez a rengeteg víz? – kérdezi Porta. Egy gyökerestől kitépett fa törzsén lovagol. – Az agyagiszapból préselődött ki – feleli sípoló tüdővel a komisszár. –

Több millió hektónyi lehet belőle! – És hogy a fenébe? – kérdezi tehetetlenül Papa. – Még sose hallottam agyagiszapról. – Pedig van itt belőle bőven – magyarázza a komisszár, miközben nagyokat esve átküzdjük magunkat a csúszós iszapon. – A jégkorszak öröksége. A fele víz, agyag és kőszemcsék alkotta csapdában. Örökre így maradhat, ha nem háborgatják. De ha egyszer megmozdul, akkor a látszólag szilárd talaj iszappá változik, és elnyel mindent, mint ti is láthattátok. Egész városok tűntek el így Oroszországban. – És most ki volt az a barom, aki megpiszkálta? – tápászkodik fel kínkeservvel a sárból Pici. – A ti átkozott német bombáitok, azok! – feleli dühösen a komisszár. Végül sikerül újra szilárd útburkolatra jutnunk. Kimerülten lerogyunk. Már nem vagyunk vörösek. Mozgó, sárszínű szobrokká változtunk. – Job tvoj maty! – mutat Kosztya az OGPU-laktanyára. Az épületegyüttes megindult az út felé, mintha görgőket raktak volna alája. Ahogy halad, kezd szétesni. A falai bedőlnek, a teteje beszakad, aztán egy szempillantás alatt eltűnik a föld színéről. Az út túlsó oldalán az egész lejtő mozog, és egyre gyorsabban. A nyomás hatására a zagyból kipréselődik a víz, és magasra csap az út szélén. Több millió tonnányi agyag követi háborgó tengerként. – Ez nem lehet igaz! – ugrál kétségbeesetten Porta. – El fogja nyelni az aranyunkat! Dermedten nézzük, hogy a rogyásig pakolt Studebakerek eltűnnek a buborékokat vető iszapban. Körös-körül mindenfelé gejzírek. Fantasztikus látvány, de nem tud lenyűgözni minket. Elvette a keservesen megszerzett aranyunkat, és ezt nem tudjuk megbocsátani neki, akármilyen nagyszerű természeti jelenség legyen is. A Párduc és a T–34-es túlélte a földcsuszamlást, de beszorultak két nagy szikla közé. Körbejárjuk őket, hogy kiderítsük, lehet-e még kezdeni velük valamit. A T–34-esnek elszakadt mindkét lánctalpa, és szemekre esve az út maradványain hever. A Párducnak a görgői estek ki, s a lengéscsillapítói is tönkrementek. Felmászok a toronyba, hogy megnézzem a löveget. Az legalább rendben van. – Meg lehet javítani ezeket a szarokat? – kérdezi egy vesztes arckifejezésével a komisszár. – Ezek nélkül esélyünk sincs. – Miért, szerinted a bokorugrók hogy boldogulnak? – kérdezi bosszúsan Porta. – Nekik sincs semmi a seggük alatt, ami elvinné őket A-ból B-be!

– Sehogy nem boldogulnak – feleli borúlátóan a komisszár. – Térdig koptatják a lábukat, aztán kidőlnek valahol, és a hideg örök álomba ringatja őket. – Nos, akkor nem sok választásom van, nem igaz? – veti le sáros bundakabátját Porta. – Elfelejtem, hogy sofőr vagyok, és megnézem, mit tehetek. Hozzátok a gázpalackokat, hogy hegeszteni tudjunk. A szükség a legszerényebb szűzből is kurvát csinál! Igazság szerint egy egész gépészműhely kellene ide, de azért megpróbáljuk! Két napon keresztül megállás nélkül szerelünk, de végül sikerül mindkét tankot használhatóvá tenni. Porta beletörli a kezét egy rongyba, és arra a pontra szegezi szomorú tekintetét, ahol az aranyszállító teherautóink alászálltak a poklokra. – Nos, most már legalább tudjuk, hogy mi is az az agyagiszap – löki el magától a rongyot. Pici vigasztalhatatlan. Ide-oda mászkál a kérdéses részen, és egy hosszú, hegyes rúddal a földet szurkálja abban a reményben, hogy rátalál az aranyra. Egyszerűen képtelen elfogadni, hogy örökre búcsút mondhatunk neki. – Szerinted érdemes lenne szereznünk egy exkavátort? – kérdezi Porta a komisszártól. – Megtaláljuk valaha, ha nekilátunk módszeresen felásni a terepet? – Esélyünk sincs rá – feleli „Kurvapecér”. – Egyszer láttam egy egész várost eltűnni Szibériában. Három hónapig keresték a sereg kotrógépei, de egyetlen darab tégla nem került elő belőle. Mintha az ördög nyelte volna el szőröstül-bőröstül! – Nem akarom elhinni! – mérgelődik Porta. Levesz egy csákányt a T– 34-esről, és energikusan csapkodni kezdi vele a megkeményedett sarat. – Gondoljatok arra a sok bunkóra, akik képesek voltak egész Alaszkát és fél Kanadát felásni azért, hogy egy maréknyi aranyport találjanak. Mi legalább tudjuk, hogy egy kibaszott nagy rakomány pontosan itt található, a föld alatt. Gyerünk, fiúk! Fogjatok ásót, és munkára fel. Ugye ti is szeretnétek pisztrángra horgászni Svédországban? Sokkal mókásabb, mint német katonának lenni a háborúban! – Mondasz valamit! – köp a tenyerébe Pici. – Ha a maffia tudomást szerez az aranyunkról, idejön az egész bagázs, és addig fogják túrni a környéket az aranyért, míg meg nem találják! – Maradjatok csendben egy percre! – szól rájuk a komisszár. – Gondolkodom! – Csak ne tartson túl sokáig – tanácsolja Pici. – Veszélyes lehet. Mikor a katonai pszichopatával beszéltem, azt mondta, hogy nem szabad

gondolkodnom. Azóta nem is próbálkoztam vele, és nagyon bevált! – Ha ki akarjuk ásni az aranyat, akkor csakis mederkotróval lehet esélyünk rá – szólal meg a komisszár. – Na de hogy hozzuk ide őket? – kérdezi Porta. – Azok tudtommal a vízen úsznak! – Pontosan – bólint a komisszár. Olyan depressziós, hogy rossz ránézni. – Úgyhogy felejtsétek el az aranyat! Örökre elvesztettük! – Van egy tervem! – derül fel „Kékszájú”. – Az ég óvjon minket a te terveidtől – vet keresztet „Kurvapecér”. – Fúrnunk kellene, ahogy az olajért szoktak – folytatja „Kékszájú”. – Ismerek egy fickót, aki tudna szerezni nekünk fúrót! – Idióta! – sóhajt a komisszár. – Ezzel az erővel dugóhúzóval is próbálhatnánk! Nyomorúságos hangulatban üldögélünk a sárban, amely ilyen kegyetlenül megakadályozott minket abban, hogy derék svéd szociáldemokratákká váljunk. – Gondoltatok már arra, mi fog történni velünk, ha elkapnak minket? – szólal meg Gregor. – Még így, arany nélkül is! És mindez most már a semmiért! – Annyi mindennel fognak vádolni minket, hogy nem lesz elég a világ összes papírja a felsorolásukhoz – mondja komoran Porta. – És az a legkevésbé sem fogja meghatni őket, hogy elveszettük az aranyat. – Ha egyáltalán elhiszik – teszi hozzá „Kékszájú” –, amit én erősen kétlek. Addig fognak kínozni minket, míg már nem lesz kit kínozni! – Egy dologban meg kell egyeznünk, emberek – jelenti ki a komisszár. – Egy szót se szólunk az aranyról. Ha megtudják, hogy mi csórtuk el, a világ végére is követni fognak minket. Nemcsak az OGPU, hanem a Gestapo, a CIA, az MI5, meg még mit tudom én ki. Mindenki minket akar majd! – Még a cserkészek is? – kérdezi Pici. – Ismertem egyszer egy fickót, aki öregcserkész volt! Két nappal később megállunk egy keresztútnál, ahol egy sor helyiség neve van feltüntetve erre meg arra mutató táblákon. Porta a Párduc elején ül, és jóízűen falatozik. Kolbászt vodkával. – És most? – kérdezi a T–34-es tetején kókadozó komisszártól. – Még mindig velünk akarsz jönni? Most is, hogy ugyanolyan csórók vagyunk, mint amikor elindultunk? A svédországi horgászásra még várnod kell egy kicsit, attól tartok. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindenki a saját szemétdombján marad – ugrik le a tankról a komisszár. – Hallottam egyet s mást arról,

hogy miket műveltek ti, németek a komisszárokkal. Különösen a zsidó a komisszárokkal! – Szerintem egyáltalán nem vagyunk olyan rosszak, mint mondják – próbál mosolyogni Pici. – Nem rólatok beszéltem – nyúl Porta vodkásüvegéért a komisszár. – Ti csak fritzek vagytok, ahogy mi ivánok. A Gestapó-ról, az SS-ről meg a többi rohadékról van szó! – Semmivel sem rosszabbak, mint a ti mocsok OGPU-tok! – kiáltja dühösen Heide. – Az összes titkosrendőrség az ördög találmánya, egytől egyig! – jelenti ki a komisszár. – Szerintem akkor is velünk kellene tartanod – vélekedik Gregor. – Beprotezsálunk a Hiwikhez*, s ha véget ért a háború, fogjuk a cókmókunkat, és irány Svédország! – Nem! – rázza meg határozottan a fejét a komisszár. – Az élet egy szerencsejáték. Az ember nem adhatja fel az első elvesztett játszmánál. Ha most veletek megyek, akkor elismerem, hogy vesztes vagyok. Számítottam rá, hogy esetleg kudarcot vallhatunk, és bebiztosítottam magamat. Különben se bírnám sokáig veletek! Az idegeimre mentek! – Moszkva – dünnyögi tűnődve Porta. – Oda készülsz Tambovon át, mi? – Igen, utána meg irány Sztálinogorszk – feleli a komisszár helyett „Kékszájú”. – Lesz mit menni, az biztos – bólogat Porta. – Ráadásul úgy látom, pocsék idő közeledik északnyugat felől. – Négy nap múlva már túl lesztek Kurszkon, ha jól haladtok – mondja a komisszár. – De nehogy Voronyezsen át menjetek! Nagyon megüthetitek a bokátokat az ottaniakkal! – Akkor hát elválnak útjaink – állapítja meg csendesen Papa. – Azért egy kicsit szomorú vagyok. Jó volt megismerni titeket! – Mi is megkedveltünk titeket – karolja át Portát „Kékszájú”. – Hogy mekkora baromság ez a háború! – Csak aztán nehogy becsináljatok, ha át kell menni a Dzserzsinszkij téren! – röhög a hidegtől dideregve Gregor. – Haha. Minket sose félts – nevet a komisszár. – Inkább azon törd a fejed, hogy ti mit mondtok majd a többieknek, ha visszatértetek. – A parancs úgy szólt, hogy keríteni kell egy tábornokot, és meg kell * Hilfswillige – kisegítő önkéntesek. (német)

hívni egy kis látogatásra a német vonalak mögé – jut eszébe Portának. – De hol találunk egy ilyen kezes aranygallérost? „Kékszájú” szétterít a Párducon egy térképet, és bekarikáz egy helyet a ceruzájával. – Itt van a 38. motorizált dandár, egy lovasezreddel megerősítve, ami viszont itt található! Hetven-egynéhány tankot számoltatok meg. KV-2eseket, T–34/85-ösöket és elavult BT-ket. – Biztos vagy benne, hogy ott van a dandár? – kétkedik Papa. – Mert ha rájönnek, hogy átvertük őket, az rosszabb lesz, mint üres kézzel hazatérni! – Nyugodj meg! „Kékszájú” tudja, hogy mit beszél – mondja a komisszár. – Viszonzásképpen én is mondok valamit – hajol a térkép fölé Porta. – Itt, a Merla és Szolotev közt lesz a 23. páncélosezred. Teljesen leamortizálódtak. Szinte az összes tankjukat elveszítették. Egy kitüntetésre vágyó tábornok fényes győzelmet arathat magának itt! – Ez árulás! – őrjöng Heide. – A fejedbe kerül, ha jelentem az NSFOnak! – De nem fogod – vigyorog Porta –, mert te is itt voltál. Ugyanabban a csónakban evezünk, kisfiam! – Mi lenne, ha tankot cserélnénk? – veti fel „Kékszájú”. – Mi a ti Párducotokkal térnénk haza, ti meg a mi T–34/85-ösünkkel. Ezt csípni fogják. Mindkettő a legújabb modell! – Nem is olyan rossz ötlet – tűnődik el rajta Papa. – Sokkal könnyebben átjuthatunk vele az orosz vonalakon, mint a Párduccal. Sőt, ha minden kötél szakad, megvárunk egy offenzívát, és a támadó T–34-esek közt lógunk át! – Akkor búcsúzzunk el rendesen! – nyit fel egy üveg vodkát a komisszár. Porta megtörli a porceláncsészéjét egy koszos zsákban. Tisztább ugyan nem lesz tőle, de legalább meg van törölve. – Hozd ide a meglepetésünket! – mondja a komisszár „Kékszájú”-nak. Az kuncogva elvonul, és egy láda vörös kaviárral tér vissza. Még egyikünk se látott vörös kaviárt. – A barátaink vagytok – tekeri ki a komisszár egy üveg Moszkovszkaja nyakát. – Egytől egyig, és bármikor szívesen látlak titeket! – Derekasan meghúzza az üveget, belapátol néhány kanál kaviárt, és böfög egy zengzeteset. – Az élet gyönyörű, nem gondoljátok? Mindig tartogat valamit az ember számára. Majd meglátjátok! Ha nincs arany, kerülni fog helyette valami más!

– Az lehet, de rám ne számítsatok! – figyelmezteti Papa, aki épp a komódkészítés rejtelmeibe próbálja beavatni „Kékszájú”-t. – A legfontosabb az – folytatja botladozó nyelvvel a komisszár –, hogy az embernek mindenütt legyenek jó barátai! Így mindig segíthetünk egymásnak! Ha mi, oroszok tanácstalanok vagyunk, akkor jöttök ti! – bök felé Porta felé a mutatóujjával. – Igyunk hát a barátságra és a betiltott gondolatokra! Tiszta szégyen, hogy háborúban állunk egymással! – teszi hozzá szipogva. – A szovjet nép egészségére! – kiáltja Kosztya, de senki sem csatlakozik hozzá. Még a legostobább OGPU-s is tudja, hogy Oroszország 250 millió lakosa közt nem sok olyan akad, aki szovjetnek tartja magát. – Inkább Berlinre! – javasolja a komisszár. – És Moszkvára – emeli a szájához Porta a csorba porceláncsészét. A mozdulattól kis híján felborul. – Hamburgról se feledkezzetek meg! – bömböli „Kékszájú”. – Köszönöm – zokog mélyen meghatódva Pici. – Ezennel szeretettel meghívlak titeket ’Amburgba! A zsidó szűcs Davidjanál fogunk találkozni az ’Ein ’Oeyerstrasse 10. alatt, és az összes luxusszajha mozgósítva lesz a Chériből! – Imbolyogva felegyenesedik. – Taskentre! – emeli meg könnyes szemmel a bádogcsészéjét. Rejtély, hogy honnan tud Taskent létezéséről, de hát mindig is tudott meglepetést okozni. Többen bele is haltak. Heide Kosztyát egzecírozza. A német tisztelgést és a porosz díszlépést próbálja megtanítani neki. Sajnos, valahányszor Kosztya a derékszíja magasságába lendíti a lábát, elveszti az egyensúlyát, és a hátsójára pottyan. A végén feladja, és szomorúan a rohanó esőfelhőkre szegezi a tekintetét. – Hálát adok istennek, hogy nem születtem németnek! Túl energikusak nekem! Dermesztően hideg van, amikor felébredünk az útfenntartók rozoga házikójában. Porta lüktető fejére szorítja a kezét. Az lehet, hogy érezte már magát ennél pocsékabbul is, de nem emlékszik rá. – Job tvoj maty! – Kosztya akkorákat nyögdécsel, mint egy súlyos sebesült. – Mit műveltek veled, Kosztya? Albert csak röhög rajtuk. Ő azon boldog emberek közé tartozik, akik sosem másnaposak. A macskajaj végül is egészen muris dolog – annak, aki nem szenved tőle. – Átkozott fekete kannibál! – hergeli fel magát rajta Pici. – Ha nem lennék ilyen beteg, szétrúgnám a seggedet, te majom! A komisszár visítva ébred. Álmában megtörtént vele a legrosszabb, ami

egy orosszal megeshet: a Ljubjankába zárták. Előbb odesszai jiddisül kezdett ordítozni, aztán áttért németre, és kijelentette, hogy ő az SS főparancsnoka. – Valami nagyon oroszt tettek ebbe a Moszkovszkajába – nyöszörgi könnyes szemmel Gregor. – Még egy elefánt is kidőlt volna tőle! – Tényleg erős volt – törli Pici a hideg verítéket a homlokáról. – Rácsurrant egy csepp az ujjamra, és oda a körmöm! – Az eszébe sem jut, hogy két nappal korábban a kezére csapta a toronyajtót. – Csak most döbbentem rá, Joszifovics – mondja a komisszár Portának –, hogy te vagy a legnagyobb őrült, akit valaha ismertem. Hogy az ördögbe lett belőled katona? – Ezt én is szeretném tudni – neveti el magát Porta. – De ha még nem tudnád, kétféle szakember van, akire mindig is szükség lesz: a katona és a kurva! – Kétféle bige létezik – jelenti ki hangosan Pici. – A kurva és az élhetetlen! – A legbiztonságosabb módja a túlélésnek az, hogy megjátszod a hülyét, és végignézd, hogyan potyognak le mások a föld színéről – fűzi tovább a gondolatát Porta. Csak másnap késő délután válunk el egymástól. Nem győzünk ölelkezni és háború utáni találkozókat egyeztetni. Egy dombtetőn Porta megállítja a T–34-est, hogy még egyszer búcsút intsünk a moszkvai úton ponttá zsugorodó orosz barátainknak. Sag mir bein Abschied leise Servus, ist ein schöner letzer Gruss, wenn man Abschied nehmen muss…* – dúdolja Porta. Kelletlenül beindítja az Otto-motort. Ahogy a fronthoz közeledünk, a forgalom megélénkül. Többször is dugóba keveredünk. Orosz csendőrök vannak mindenütt, örülhetünk, hogy a T–34-es mellett döntöttünk. Egy ellenőrzési pontnál megállítanak minket. Készenlétbe helyezzük a géppisztolyokat és a kézigránátokat, de szerencsére nincs szükség rájuk. Porta átadja a propuszkot, és németes kiejtéssel fecsegni kezd a csendőrnek. * Csak egy csendes szervuszt mondj, fájdalmas istenhozzád helyett, ha búcsúzni kényszerülsz… (német)

– Volgai németek – állapítja meg a kövér orosz. Úgy néz minket, mintha patkányokat látna, de a papírjaink rendben vannak. – Eltalálta, elvtárs! – feleli mosolyogva Porta, és vodkával kínálja. A tüzérségi és tankoszlop mozgásba lendül. A csendőr leugrik a tankról, és megvetően int, hogy mehetünk. Egy darabig kénytelenek vagyunk együtt haladni az oszloppal, de végül Portának sikerül lekanyarodnia egy keskeny erdei útra, és begurulunk a fák közé. A sűrűjébe érve kiszállunk, és ugrálni kezdünk a hóban, hogy felmelegítsük jéghideg lábujjainkat. – Elegem van! – jelenti ki Pici. – Haza akarok menni! – Te jó ég, egy tábornok – suttogja rémülten Gregor. A fák közül három bundasapkás férfi jön elő. Egy altábornagy és két vezérkari tiszt. Vaskos diplomatatáskákat cipelnek a csuklójukhoz bilincselve. – Maguk meg kik? – dörren ránk az altábornagy. Fehér, bozontos szemöldöke és áthatóan kék szeme van. – Volgai németek vagyunk, goszpogyin general – feleli alázatosan Porta. – És mi az ördögöt keresnek itt? – kérdezi gyanakvóan az altábornagy. Elővesz egy vörös-fehér cigarettacsomagot, és rágyújt. Tűnődve kifújja a füstöt az orrán. – Csak nem dezertőrök? Nagyon furcsának találom, hogy itt álltak meg pihenni! Nagyon messzire kerültek a páncélosegységektől! – Eltévedtünk – tárja szét a kezét Porta. – Propuszk! – tartja a kezét az altábornagy. Sok minden történik nagyon rövid idő alatt. Például az altábornagy elterül a hóban, és Pici elégedetten megdörzsöli a tenyere élét. Az egyik vezérkari tiszt, egy magas, karcsú ezredes, tüzet nyit a géppisztolyával. Az egyik golyó súrolja Pici fejét, vérbe borítva az arcát. A Légiós válaszképpen bezúzza az ezredes arcát a géppisztolyával. A harmadik tiszt, egy alezredes, menekülőre fogja a térdig érő hóban. – Sztoj! – kiáltja utána Barcelona, és körbelövi a géppisztolyával. Az alezredes lefékez, és felemeli a kezét. – Germánszki? – tápászkodik fel az altábornagy. Megdörzsöli a nyakát, és halkan káromkodik egyet. – Nos, megvan a tábornokunk! – vigyorog boldogan Porta. – Lássuk csak, mit tartogatnak a táskáikban. – Ezt nézd! – kiált fel meglepetten Barcelona. – Egy egész hadsereg csatarendjével sétafikáltak az erdőben! A seggünket is meg fogják csókolni, ha hazavisszük nekik!

Az altábornagy megpróbál megvesztegetni minket, de elkésett vele. Egy német önjáró löveg csörtet át a facsemetéken. A toronyból egy zord őrnagy ránk irányítja a géppisztolyát, és elordítja magát: – Halt! Hände hoch!* Két tüzér közrefogja a Légióst, és odakíséri hozzá. Amikor a Légiós közli vele, hogy mi valójában németek vagyunk, az őrnagy hülyére röhögi magát. Aztán meglátja az orosz diplomatatáskák tartalmát, és egyből hinni kezd nekünk. – Átkozott legyek – motyogja. Tiszteleg az altábornagynak, és őrizetbe veszi. – Még találkozunk! – mondja fenyegetően az altábornagy Portának. Visszatérünk az ezredhez, ahol olyan fogadtatásban részesítenek minket, mint a mondabeli tékozló fiút. Hinka ezredes roppant elégedett velünk. Amint a vallatók végeztek a két orosszal, lázas készülődés kezdődik a 4. páncéloshadseregnél. Porta Helena kupijában igyekszik erőt gyűjteni a Wolffal való találkozáshoz. Szomorú hírt kell közölnie a főgépésszel, nem árt alaposan felkészülni rá. Két lány szorosan egymáshoz simulva táncol a balalajkazenére, egy tatár lány pedig egy bárszéken ülve formás combjait kínálgatja Portának, az intézmény egyetlen vendégének. Mandulaszemével érdeklődve fürkészi a férfit. Egy perccel később odamegy hozzá, és leül az asztal szélére. Szűk fekete szoknyája egészen felcsúszott. – Kanyaró? – simít végig a Porta arcát díszítő piros pöttyökön. – Német kanyaró – feleli szomorúan Porta. – Német? – trillázza a lány. – El lehet kapni? – Csak németek kaphatják el – nyugtatja meg Porta. – Te vagy a legcsinosabb páncélos, akit ismerek – búgja a lány, és olyan forró pillantást vet rá, hogy attól még a leghidegebb jéghegy is menten elolvadna. Lecsúszik az asztalról, és kihívóan Portához simul. – Feljössz a szobámba? – kérdezi, és a combjai közé teszi Porta kezét. Porta megszagolja a lányt. Olcsó kölnit és sörszagot érez. Kéjes fény villan apró szemében. A lány iszik egy kortyocskát Porta poharából. – Akarsz dugni? – kérdezi egy apró sóhaj kíséretében. Megint belehörpint a pohárba. – Jól csinálom. Ha eljössz velem, életedben először fogsz igazán dugni! * Állj! Fel a kezekkel!

Az ajtó kivágódik, és Wolf főgépész csilingel be sarkantyús Bronzini csizmájában. – Szóval itt vagy! Nehogy már átjönnél hozzánk, hogy mi is megtudhassuk, hogyan alakulnak a dolgok! Már mindenütt kerestelek! – Megfordul, és végigméri a kis tatárt, aki visszatelepedett az asztal szélére. A lány szoknyája megint felcsúszott, és nincs alatta bugyi. – Menjél fel hát a kis ferde szeművel, és essél túl rajta mielőbb, hogy elbeszélgethessünk. Remélem, sok mondanivalót tartogatsz számomra! – Fodrásznál jártál – vigyorodik el Porta a lány ágyékát simogatva. – Látom, borotválás is volt. – Tetszik? – kérdezi Wolf. Elégedetten végigsimít szénfekete, brillantinnal lenyalt haján. – A fodrászom egy igazi klasszis. A Kempinskiben volt üzlete! Még azok a gazdag vén szarzsákok is hozzá jártak, akiknek nem volt több három hajszálnál a kuglijukon. Sally „hadügyminiszter” küldte ide, amikor a sereg rájött, hogy hasznát tudná venni a háborús erőfeszítésekben. A legutóbbi hollywoodi divat szerint csinálta meg a fejemet! – Igazán? – fújja Porta a cigarettafüstöt a lány combjai közé. – Én magam a professzorstílust kedvelem, jó bozontos, hófehér fülszőrzettel. Attól olyan okosnak látszik az ember. Egy darabig csendben vannak. Porta megint a lány lába közé fújja a füstöt, majd hátradől, és hintázni kezd a szék két hátsó lábán. A felső ajka félelmetes hiénavigyorra húzódik. Nagyon impozáns, meglátszik rajta, hogy sokáig gyakorolta. Kár, hogy Wolfra nincs hatással. – Most akkor dugsz, vagy átjössz hozzám? – kérdezi türelmetlenül Wolf. Porta a lány térdére teszi a kezét. Wolf kézzel varrt Bronzini csizmája megnyikordul. – Elég az időhúzásból, Porta! Gyere! Majd megdugod később! Ha még élni fogsz – teszi hozzá jelentőségteljesen. – Ha még nem tudnád, Sally úton van két szadista állattal, és nem azért hozza őket magával, hogy világot lássanak! – Elhallgat, és várja Porta reakcióját. – Tényleg? – kérdi hanyagul Porta, mintha semmi lényegeset nem hallott volna. – Dugsz vagy nem? – kérdezi a kis tatár. – Inkább te lőj, mint hogy téged lőjenek le! Gyere! Erre kell menni! – Nem, nem fogunk! – bömböli Wolf. – Erre gyere! Valamivel odébb, az utcán Wolf lefékez, és szembefordul Portával. – Ide figyelj, te rakás szar! Úgy tűnik, nem voltam elég érthető! Azt

mondtam, hogy Sally hamarosan itt lesz, és azt üzeni, hogy vagy megkapja, ami jár neki az aranyból, vagy te kapsz egy expressz menetjegyet a végső állomásra! Ezt barátodként adom át neked! – Te is meg az a szánalmas hadügyminiszter-utánzat is elmehettek a picsába! – feleli magabiztosan Porta. Wolf nem válaszol, de olyan szúrósan néz, hogy az még egy mérges kígyót is elijesztene. Szótlanul mennek tovább, csak Wolf sarkantyújának a pengését és Porta szegecselt bakancsának a dobogását lehet hallani. Anélkül, hogy csak egy pillantásra is méltatnák a vicsorgó farkaskutyákat vagy a két közönyös kínait, bevágtatnak Wolf birodalmába. – Hová tetted az aranyat? – kérdezi Wolf, mielőtt még letelepednének az irodájában. – Igen, hová is tettem az aranyat? – tűnődik egy darab kolbászon rágódva Porta. – Pontosan ezt kérdeztem! – kiáltja dühösen Wolf. – Láttam, hogy bevonszoltátok a seggeteket, de még monoklival se tudtam felfedezni egyebet egy elfuserált T–34-esnél, és el nem tudom képzelni, hogy abban a konzervdobozban nektek is meg az aranynak is lett volna elég hely! – Milyen igazad van! – mosolyog rá Porta. – Mert ugye mi voltunk azok, nem pedig az arany! Wolf lassan megkerüli az asztalt. – Erre már magamtól is rájöttem! – csap az asztalra olyan indulatosan, hogy a lovaglópálca kettétörik a kezében. Dühösen ellöki magától a fél pálcát. – Odamentem, és belenéztem abba a ruszki bádogbilibe, és láttam, hogy mi az ábra, ezért most tőled kérdem: hová rejtettétek az aranyat? Jobban jársz, ha megmondod, mielőtt még Sally ideér! Neki nem lesz ideje ilyen szépen kérni téged. Ő csak annyit fog mondani, hogy „arany”, és ha nem kapja meg rögtön, hulla leszel! Hol van az arany? – ismétli meg habzó szájjal. – Szóhoz juthatnék végre én is? – kérdezi barátságos vigyorral Porta. – Épp erről szeretnék beszélni veled. – Harap még egyet a kolbászból, és leöblíti sligovicával. – Az arany! Igen! Az egy roppant szomorú eset volt. Nincs többé. Hamm, bekapta! – Bekapta? – akad ki Wolf. – Ki a fene tud bekapni néhány tonnányi aranyat? – A föld – mosolyog szelíden Porta. – A föld kapta be! A teherautókkal együtt! A sofőrök is velük mentek, meg mindenki, aki bennük ült. – Érzelgősen átöleli Wolfot, majd hirtelen széttárja a karját, hogy megmutassa, hogy tűnt el az arany a föld alatt.

– Értem – préseli keskeny vonallá az ajkait Wolf. – Lesüllyedt! Na ne mondd! Te tényleg ennyire hülyének nézel engem? Hogy rohadnál meg, te hazug állat, az összes gaz csirkefogó cimboráddal együtt. Jézusom, még nem pipáltam ilyent! A föld elnyelte az összes aranyat! Nem vagy te véletlenül az a fickó, aki az 1001 éjszakát írta? Nem tudtál volna valami hihetőbbet kitalálni? Porta tehetetlenül vállat von. – Én se tudtam, hogy a föld el tudja nyelni az aranyat – ismeri el szomorúan. – Pedig képes rá! A saját tulajdon szememmel láttam! És nemcsak az aranyat nyelte el, hanem három tankot, négy teherautót és két motoros szánt egyetlen nyeléssel! Desszertnek meg bekapott harminckét katonát és egy egész kibaszott laktanyát! Ha nem hiszed, kérdezd meg a többieket! – Jóktól kérdezném! – ordítja magánkívül Wolf. – Még nálad is nagyobb lókötők! De hadd mondjak neked valamit, te kóbor macska és szutykos cafka fattya! Ha nem árulod el nekem, hogy hová rejtettétek el azt az aranyat, én kitépem a nyelvedet, és úgy belerúgok a tökeidbe, hogy az agyadig meg nem állnak! – Dühében galacsinná gyűri a selyemsapkáját, és vadul tépkedni kezdi a fogaival. A szavak géppuskagolyóként vágódnak ki a szájából. Mikor Porta megint bele akarna harapni a kolbászba, Wolf kitépi a kezéből, és a falhoz vágja. – Azt hiszed, a kocsmában vagy? – visítja, és mindennek elmondja Portát. Csak akkor hallgat el, amikor már annyira berekedt, hogy nem lehet hallani, amit mond. – Befejezted? – kérdezi csendesen Porta. Felveszi a kolbászt a földről, és szeretetteljesen leporolja. – Hadd magyarázzam meg! Jól nyisd ki a füled, és ha megint ostorozni akarnál valakit azzal a mocskos nyelveddel, akkor a Luftwaffe legyen az! Ők tehetnek az egészről! Rossz helyet bombáztak! Már az is kész csoda, hogy túléltük, de ez persze a legkevésbé sem érdekel téged! – Erre ráhibáztál, bazmeg! – vágja rá fogcsikorgatva Wolf. – Na látod! – Porta egy szelet kenyeret csap a kolbász alá. – Egy kis patkánymérget? – kérdezi kedvesen Wolf. – Nem, kösz. De dzsem jöhet minden mennyiségben – mártja bele a Porta a kolbászt a ribizlilekváros üvegbe. – Hallottál valaha egy agyagiszap nevű valamiről? – Soha – feleli Wolf. Úgy bámulja Portát, mintha azt várná, mikor fog megakadni a száján az étel. – Az agyagiszap – magyarázza Porta a kolbásszal hadonászva –, szilikonból, homokból meg egy csomó egyéb szarból van, amit agyag meg víz tart össze. Látszólag stabil, de kurva sok víz van benne, s ha nem

hagyják nyugton, mondjuk egy rakás hülye német bombákat dobál a tetejére, az egész összeroskad, és akkora dagonya lesz belőle, amekkorát disznó még nem látott! És minél jobban piszkálják, annál hígabb lesz. Az egész földfelszín mozogni kezd, és mindent, ami rajta van, leszippant a picsába! Fákat, embereket, házakat, tankokat, aranyat! Kurva szar egy élmény volt, nekem elhiheted! – Csak most veszi észre, hogy teljesen összecsapkodta lekvárral Wolf méretre szabott egyenruháját, de természetesen nem szól. – Bárcsak ezerszer szarabb lett volna – dünnyögi Wolf, miközben összeüt magának egy cukros szendvicset. – Nem tudtál volna valahogy belekapaszkodni abba az aranyba? Nem hagyhatsz csak úgy kicsúszni annyi értéket a kezed közül! Remélem, a te érdekedben, hogy Sallyvel is el tudod hitetni ezt a történetet, különben nagyon csúnya dolgok fognak történni veled! Másnap megérkezik Sally. Olyan kevés ideje van, hogy a reptérről egy Fiesler Storchhal hozatja tovább magát, és a sugárúton landol. – Azt hallom, hogy megint valami disznóságon töröd a fejed! – kiáltja már messziről Portának. – De nem akarom elhinni, hogy ennyire hülye lehetsz! – Nem kell mindjárt ajtóstul rontani a házba – mondja lefegyverző mosollyal Porta. – Semmi szervusz, de jó, hogy újra látlak? – Halljam, mi történt! Hol az arany? – követelőzik Saly. – Szarok a meséidre, és csak tudd, három vallatótisztet hoztam magammal Berlinből. Ha ők kezelésbe vesznek téged meg a cimboráidat, még azt is bevalljátok, hogy ti feszítettétek keresztre Jézust, és hogy ecet helyett vodkával itattátok, amilyen disznók vagytok! Zajosan benyomulnak Wolf szentélyébe. Annyira izgatottak, hogy egyszerre akarnak bemenni az ajtón, és persze beszorulnak a keretbe. Sally dühtől tajtékozva járkál fel-alá az irodában. Fenyegetően kigombolja túlméretezett pisztolytáskáját, és hol rettenetesen háborgó, hol atyáskodóan tanácstalan arcot vág. Aztán lómosolyra villantja a fogsorát, és bizalmasan odahajol Portához. – Szerintem hazudsz! És tudod, mit gondolok még? – Nem vagyok gondolatolvasó! – Pofa be! Most én beszélek! – mordul rá Sally. – Azt gondolom, hogy te meg az a mocskos zsidó komisszár elrejtettétek valahová az aranyat, és csak arra vártok, hogy a háborúzó felek kiverjék egymásból a szuszt. Aztán majd szépen érte mentek az aranynak, és leszarjátok a cimboráitokat! Hát látod, ezt gondolom rólad, te kapzsi szemét állat!

– Tényleg? – mosolyog Porta. – Ejnye, no! – Védd magad, hogy sülne ki a két szemed! És nehogy azzal az agyagfossal akarj nekem előállni! Még egy nyáladzó idióta se hinné el ezt a képtelen mesét! És hadd mondjak még valamit! Te meg az a zsidó komisszár strici álomvilágban éltek. Azt hiszitek, hogy egy fityinget is elkölthettek az aranyból? Mostanra már mindenki tudja odaát, hogy az arany eltűnt, és hamarosan az egész világ titeket fog keresni. Lehet, hogy még a háborút is félbeszakítják miattatok, amilyen barom állatok vagytok. Gondolod, hogy ezek után lesz olyan svájci vagy akármilyen bankár, aki hajlandó lesz csak egy pillantást is vetni arra az aranyra? Azt ugyan leshetitek, barátom! – A maffiát biztosan érdekelné – jegyzi meg Porta. Sally leül, és elővesz egy vastag szivart. Miközben rágyújt, azon tűnődik, hol kellene meglőnie Portát, hogy minél jobban fájjon neki. – Hadd szóljak én is – mondja békítően Porta. – Megpróbálom úgy elmagyarázni, hogy még a te agyatlan, betonvastagságú koponyádba is eljusson belőle valami. Tudom, hogy az arany forró, úgyhogy álmomban se merném egy szál magam vállalni a kockázatot. De akár hiszed, akár nem, a föld elnyelte, és se az OGPU, se a Gestapo nem fog soha többé a nyomára bukkanni. Beletelik egy kis időbe, mire sikerül meggyőznie Wolfot és Sallyt, de végül elhiszik neki. Wolf úgy néz ki, mintha a kivégzőosztagra várna, Sally pedig, mint akit már fel is lógattak. Porta lekvárt kanalaz. Jót tesz az idegeinek. – Exkavátorokra lesz szükségünk! – töri meg a csendet Wolf. – Egy csomóra! – Megszerzem őket! – ígéri Sally. – Ha kell, fenekestül felforgatjuk egész Oroszországot! – Átmentek megint, és megkeresitek azt az aranyat! – jelenti ki Wolf. – És el is hozzátok! – Azt lesheted! – legyint Porta. – A föld felfalta, és már régen megemésztette! – Még nem esett szó a komisszár feleségéről – jut eszébe Wolfnak. – Vele mi legyen? Túl sokat tud. Ha eljár a szája, holnap már az egész Gestapo itt lesz, és arany után fog kutatni! – Fura, de pont így mondta a komisszár is – bólogat Porta. – Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi legyen anyucival, ezt mondta: öld meg. Nehogy futni hagyd! Mindenkinek el fogja mondani, és akkor végünk van! – Küldök neki egy ajándékcsomagot – ölt magára Télapó-mosolyt Wolf.

– Egy olyant, amitől meghalsz, ha kinyitod? – kérdezi Sally. – Pontosan – bólint Wolf, és kimegy, hogy utasításokat adjon a kínaiaknak. – Attól tartok, szívgyengeséget kaptam a csalódástól – mondja Sally, mielőtt beszállna a Storchba, hogy visszarepüljön Berlinbe. – Azért örülök neki, hogy újra beszélő viszonyban vagyunk – mondja Porta. – A helyzet ugyanis az, hogy talán nem is annyira reménytelen az a svédországi lazachorgászat. Van egy újabb tervem! – Jaj ne! – kiált fel rémülten Sally. – A szívroham kerülget, valahányszor előállsz egy újabb tervvel. De azért ki vele, miről lenne szó? – Cobolyról – suttogja titokzatosan Porta, és aggodalmasan körbepislog. – Cobolyról? – csodálkozik el Sally. – Azok a kis izék, amikből bundát csinálnak a kurváknak! Csak nem akarsz beszállni a bundabizniszbe? Ez zsidó monopólium. Jobb, ha kimaradsz belőle! – Ez annál sokkal több! – szikrázik Porta tekintete. – A barátom, a komisszár hívta fel rá a figyelmemet. Nem csak egyféle coboly létezik, és az egyik, a fekete nagyon ritka. Ezért is ér a bundája tízszer annyit, mint a többieké. Barguzini cobolynak hívják, és csak Oroszországban lelhető fel, ott is csak szigorúan őrzött helyeken! Alig néhány darabot exportálnak belőle háromévente, hogy Sztálin bá’ a csillagok közt tarthassa az árát! Ha valaki ezt megszegi, az halálnak halálával lakol! Itt jövök be a képbe én. Azt találtam ki, hogy szépen visszaosonok orosz anyácskához, és elcsórok néhány nőstényt meg vagy két kanos hímet. Aztán hopp, sietek is vissza, hogy elrejtsem őket egy biztonságos helyen. Ezután már csak arra kell rávenni őket, hogy rendszeresen keféljenek, és máris gazdagok leszünk. Sztálin meg kapjon gutaütést! – Lehet, hogy mégsem olyan őrült ez az ötlet? – tűnődik el rajta Sally. – Ha visszatértem a minisztériumba, utánanézek. Kíváncsi vagyok, mi is valójában a helyzet ezzel a barguzini cobollyal! – motyogja egyre izgatottabban, miközben magára csapja a Storch ajtaját. – Gyere – mondja Portának Wolf. – Menjünk be, és igyuk le magunkat! Ma este odébbáll a cirkusz. Lehet, hogy végre beteljesül az álmom, s te feldobod a talpad a Führer és a haza dicsőségére? Ha úgy lesz, megkeresem a sírodat, és leköpöm! – Én pedig visszajövök, és a teádba pisilek! – ígéri Porta. VÉGE